diff options
| author | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-01-21 21:24:45 -0800 |
|---|---|---|
| committer | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-01-21 21:24:45 -0800 |
| commit | 547c70522e6a5d34ab148f1088802a470171646c (patch) | |
| tree | 7d797bf54d8a9c0396fc53e5ce29bff499cb0547 | |
| parent | 71995a07e1acad363542e5863e871f25831a912a (diff) | |
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/68115-0.txt | 9927 | ||||
| -rw-r--r-- | old/68115-0.zip | bin | 245111 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h.zip | bin | 2675474 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/68115-h.htm | 10368 | ||||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/cover.jpg | bin | 173388 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i001.jpg | bin | 31385 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i001hq.jpg | bin | 96745 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i002.jpg | bin | 40655 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i002hq.jpg | bin | 125947 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i003.jpg | bin | 33300 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i003hq.jpg | bin | 109600 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i004.jpg | bin | 39293 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i004hq.jpg | bin | 122099 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i005.jpg | bin | 32954 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i005hq.jpg | bin | 103582 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i006.jpg | bin | 39754 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i006hq.jpg | bin | 122080 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i007.jpg | bin | 36038 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i007hq.jpg | bin | 112392 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i008.jpg | bin | 38265 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i008hq.jpg | bin | 118781 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i009.jpg | bin | 35505 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i009hq.jpg | bin | 109072 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i010.jpg | bin | 38329 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i010hq.jpg | bin | 116003 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i011.jpg | bin | 33810 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i011hq.jpg | bin | 109613 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i012.jpg | bin | 35305 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i012hq.jpg | bin | 109337 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i013.jpg | bin | 32601 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i013hq.jpg | bin | 102591 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i014.jpg | bin | 40001 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i014hq.jpg | bin | 125415 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i015.jpg | bin | 37098 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68115-h/images/i015hq.jpg | bin | 115793 -> 0 bytes |
38 files changed, 17 insertions, 20295 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..c5b27bf --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #68115 (https://www.gutenberg.org/ebooks/68115) diff --git a/old/68115-0.txt b/old/68115-0.txt deleted file mode 100644 index 873bcfc..0000000 --- a/old/68115-0.txt +++ /dev/null @@ -1,9927 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Kálozdy Béla (2. kötet), by Zsolt -Beöthy - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Kálozdy Béla (2. kötet) - Regény - -Author: Zsolt Beöthy - -Illustrator: Ödön Kacziány - -Contributor: Kálmán Mikszáth - -Release Date: May 17, 2022 [eBook #68115] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Internet Archive - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÁLOZDY BÉLA (2. -KÖTET) *** - - -MAGYAR REGÉNYIRÓK - -KÉPES KIADÁSA - -Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja - -MIKSZÁTH KÁLMÁN - -43. KÖTET - -KÁLOZDY BÉLA - -Irta - -BEÖTHY ZSOLT - -II. - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1908 - -KÁLOZDY BÉLA - -REGÉNY - -IRTA - -BEÖTHY ZSOLT - -MÁSODIK KÖTET - -KACZIÁNY ÖDÖN RAJZAIVAL - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1908 - -_Minden jog fentartva._ - -Franklin-Társulat nyomdája. - - - - -NEGYEDIK RÉSZ - -_Első kiadása megjelent 1875-ben._ - - -XVII. FEJEZET. A hurok. - -A Vörös Bika kedvelt városvégi szálló volt Karámoson s nevét minden -faluban jól ismerték az egész környéken, a melynek csak valami keresni -valója volt benn a városban. Pedig szemügyre véve a nagy, de ócska -épület roskatag falait, málló vakolatát, itt beszakadt, ott zöld mohával -ékes zsindely fedelét és mérges, kikoplalt házőrzőit: akárki rájuthatott -arra a következtetésre, hogy valaha még kedveltebb lehetett, mert -fénynapjai már nyilván háta mögött voltak. Azonban hetivásárok -alkalmával még most is elég tarka és mozgalmas képet mutatott az udvara, -mely pusztának is beillett volna s melyre egy hosszú folyosónak füstös, -négyszögű oszlopai bámészkodtak. Ilyenkor tele volt paraszt-szekerekkel, -melyekből ködmenes atyafiak és menyecskék szedik le a megtömött -zsákokat, megrakott kosarakat és tele borítókat, bokáig gázolva a sárga, -szemetes lucsokban, mely télen sohasem fagy be és nyáron sohasem szárad -ki. Iczig gazda, meg a három pulykatojás-képű csemete nem győzik hordani -kifelé a sok hosszúnyakú üveget, beszédes vendégszeretettel forgolódván -a szekerek körül, míg a csont-bőr házikutyák mérges és irigy kaffogással -kerülgetik a jó húsban levő falusi komondor-vendégeket, kiknek a hosszú -séta sem ártott meg a kocsik mellett. Egy-egy élelmesebb zsidó kihordja -a portékáit s pántlikájával, bicsakjával, bajuszpedrőjével – egyre rázva -dicséretükben ritka szakállát – sorra kinálgatja a bácsikat, kik zsíros -bugyellárisaikat tapogatják és dörzsölgetik szemeiket a konyhából -kitóduló rettenetes füst miatt. Rifke asszony, a vörös parókás -korcsmárosné pedig estefelé annyi el nem kelt baromfit szed össze a -hazafelé indulóktól potom pénzen, hogy akár abból magából eltarthatná -egész pulykatojás-képű házanépét. Ez a zsivaj, vendégsereg, jó kereset -azonban hetenkint csak egyszer köszönt be a városvégi fogadóba. - -Egyébkor a kapuja még kövekkel is be van támasztva s a rikító kékre -mázolt korcsmaajtó felett szomoruan gubbaszkodik az a nevezetes vörös -állat, melyről az egész épület nevét vette; hatalmas fejét csüggedten -ereszti le s háta közepéről épen úgy van lepattogva a festék, mintha -valamelyik szomszéd korcsmáros kenyéririgységből doronggal jót húzott -volna rá. Az egész udvar üres. Iczig gazda vagy a kármentőben bóbiskol, -vagy legeslegbelső szobájába vonulva, apróbb pénzüzletei -foglalkoztatják, melyekre nézve a pántlikás és bajuszpedrős házalók -kitünő közvetítői. Rifke asszony az olcsón összeszedett baromfiaknak -szenteli szabad napjait, különös figyelmet fordítván a jobb fajta tömő -ludakra, melyeknek a czifra-boltosné és Venyige-zsidó házánál mindig -biztos piaczuk van. A pulykatojás-képű csemetéket sem tartják vissza -üzleti érdekek a haladó tudomány komoly követeléseitől s a -zsidó-iskolában torkuk szakadtából buzgólkodnak, bizonyságot -szolgáltatván rá, hogy – a természeti sajátságokat tekintve – az öt fő -emberfajon kívül még egy hatodik is van: a zsidó tanítóknak nálunk már -veszendőbe indult faja, mely a másik öttől különösen fülszerkezetének -elpusztíthatatlansága által különbözik. - -De vissza a korcsmába! Így köznapokon az ivó rendesen néptelen; -legfölebb egy-egy faluról érkezett fuvaros ha betekint, a ki már nem -bírja ki messzebb a szomját s a hosszú asztalokról elzavarja a kedélyes -játékba keveredett macskákat. Valósággal ritkaság volt, hogy így, mint -ezen a reggel, három ember ült volna együtt a lóczán. A megszomorodott -gadóczi előljáróság volt, mely peres ügyének végét minden áron idebenn -akarta megvárni s azért lakta meg már egynehány napja a Vörös Bikát. Ott -könyökölt Haluska Péter, az öreg bíró és kurátor, ki görbe fésüvel -szépen hátrasimított hosszú ősz hajával bátran beillett volna -pátriárkának az első keresztyének között, a kiknek legfőbb egyházi -méltóságai mind szegény parasztemberek közül kerültek. Ott könyökölt -Kukkantó Mihály, kinek leghosszabb bajusza, de legrövidebb esze, -legüresebb feje, de legtelibb erszénye volt az egész előljáróságban. Ott -könyökölt végre a kis bíró és vicze-kurátor; templomsori legifjabb -Öreg-Czirok Dániel, egy csinos, szemfüles és jó beszédű legény, ki -szerette minden szavát az elején kezdeni és a hogy okos emberhez illik, -jól a szájába magyarázni mindent annak, a kivel beszél. - -Miután elköltötték volt reggeli szalonnájukat, ott könyököltek szótlan -búsulásban mindahárman, hogy már most mitevők legyenek a rektor nélkül, -a ki megfoghatatlan módon tegnap délután eltünt közülök és mindez ideig -– ellenére gyakori sóhajtozásaiknak – nem jelentkezett. Épen mikor -legnagyobb lenne rá a szükség! A hosszú csöndet bíró uram törte meg, ki -szép szürke bajuszát két oldalt megtörülgetvén, parancsoláshoz szokott, -méltóságos hangján azt kérdezte szomszédjától: - -– Ugyan, kerested-e hát az éjjel a rektramot, te templomsori legifjabb -Öreg-Czirok Dani? - -A hosszú nevű kis bíró nagy körülírással ekként beszélte el éjtszakai -kutatásának eredménytelenségét: - -– Már hogyne kerestem volna, mikor kerestem! Hajszen úgy a lelkemre -kötötte bíró uram; meg hát az eklézsia dolga sem utolsó, mondok, hát -csak fölkelek a jó fekvő helyemből. A hogy először kinéztem, olyan -fölséges egy ragyogó csillagos éjtszaka volt, hogy: no már, mondok, -ilyet az ember nyár derekán is hébe-hóba lát csak. Tekintgettem én ott, -bíró uram, mindenfelé, tűled is, hozzád is, hanem a rektor urat bizony -csak nem láttam én. Alig-alig hogy elszunnyadtam, hát olyan fránya egy -álom jött a szememre, hogy valóságos kész nevetség volt. No, mondok, ha -ez igaz lenne, kétszer se mondatnám magamnak az Évivel; mert hát annyi -volt az egész, hogy a legöregebb Ifjú-Czirokék Évijével a hidason -összejöttünk volna, aztán… no! Hanem hát, mondok, Évikém, első a -kötelesség, már minthogy nékem most a bíró uram meghagyta, hogy az -elveszett rektort keressem. De biz én akárhogy szemeltem odakinn, -másodszor se láttam én egyebet a gyönyörűségesen ragyogó menyországi -csillagokon kívül. Pedig még a disznóólba is betekintettem; hátha -véletlenül ott talált nyugodalomra dülni ő kigyelme. Mikor aztán -hajnallott, hát meghuzogattam a keetek szüreujját, hogy: ha már négyen -az isten akaratjából nem lehetünk, mondok, hát legyünk legalább hárman. - -– Ühüm. Hát azért kis bíró keed ilyen gyereklegény korában, hogy jól ki -tud ókumlálni mindent – hagyta helyben az előadást Kukkantó Mihály és az -öregbíróval együtt jó darabig csodálkozott rajta, hogy ha egyszer Czirok -Dani olyan lelkiismeretesen kutatta a rektort, hogyan nem akadt hát rá, -ha csak a föld nem nyelte el? - -A pátriárka azonban szükségesnek tartott még egy kisérletet s önérzettel -emelvén föl fejét, megszólalt: - -– Hallják keetek! - -– Halljuk, bíró uram, – felelt az előljáróság. - -– Már ezt a dolgot mink semmiesetre se hagyjuk ennyibe, mert nékünk -holnap-holnapután a törvény előtt szükségünk lesz szószólóra. Aszondom -én keeteknek, nem ártana, ha most már fölöstököm után fényes nappal még -egyszer körülnéznének. - -A hivatalos buzgóság nem hiányzott egyik előljáróban sem. Egy szóra -fogták a süvegüket és nagy készen nekiindultak a keresésnek. Kukkantó -jobbra, Czirok Dani balra kerülte meg az udvart; hátul a gémes kútnál -találkoztak, a vederből mind a ketten jót húztak és indultak együtt -befelé hírt vinni az újabb kutatás eredményéről az ivóban elnöklő -öregbírónak. - -A patriárka végig simítván ősz haját és egyet rázván a szűrén, ujra -hajtogatni kezdte tisztes fejét. - -– Már akkor úgy van! – mondá elkeseredett hangon. Tennap délután a -vármegyeháza felé látta menni ez az Iczig zsidó, aszongya. Meglássák -keetek, hogy ott a törvényurak előtt addig hepcziáskodott a mi -dolgunkban, míg ott fogták. Már csak vedd a süvegedet szerelmes öcsém, -templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani és mint okos ember próbálj hírt -hozni felőle. - -A hír, melyet e megbízás folytán a kisbíró a vármegyeházáról hozott, -váratlan és megdöbbentő volt. Azt hallotta ugyanis, hogy tegnap este -felé a rektor úr itt az erdőben a Kálozdy nagyságos urat legyilkolta -volna. Ő maga ugyan azt állítja, hogy mikor az eset történt, már akkor -elvált a nagyságos úrtól, a ki hazafelé indult; egyszer csak sikoltást -hall s véres fokossal és égnek meredő hajakkal elrohanni látja maga -mellett a gyilkost; szalad, kiabál s végre megtalálja a legyilkolt -testet. Uram segíts! Hanem a törvényurak nem hiszik neki s míg ki nem -sül az ártatlansága, becsukták Kálozdon a kastély pinczéjébe. Az egészet -Ignácz hajdu beszélte, a ki épen strázsán áll a vármegyeház-kapuban és -mikor a Fütykös zsiványt hajszolták a gadóczi határban, Kukkantó koma -leányának lakodalmán is ott volt s ennélfogva tökéletesen megbizható -ember. - -– No, hallják keetek, – végzé szavait a szomorú postával érkezett Dani – -ilyet, mondok, nem hallottam, mióta a bogádi árendásnak a bőrét -lenyúzták, ha emlékszik még rá kigyelmed. Akkoriban lehetett, mikor a -harkai gróf lakodalmazott; azután meg is fogták a zsiványokat, hanem hát -hogy összejátszottak volna a porkolábbal, aszonták, mert úgy -elszabadultak az áristomból, hogy azóta is kergetik őket. De már ilyet, -hogy a mi rektorunk valami ilyen szörnyüséges gyilkosságba keveredjék, -már azt csak éjjeli altomban sem álmodtam volna! Megyek is, mondok az -Ignácz hajdunak, megyek lóhalálába, mer’ a bíró uram odakinn a Vörös -Bikában várakozik rám, hogy minél hamarább hírt vinnék neki. - -Könnyű volt Daninak, ő az úton kényelmesen összeszedhette magát, úgy, -hogy a tegnap este megdöbbentő eseményén kívül még a bogádi árendásnak -évek előtt történt rémséges megnyuzatása számára is jutott gondolata. -Hanem azok, a kiknek ilyen egyszerre nyakuk közé zudította az ujságát! -Kukkantó komának úgy leesett az álla és meredten maradtak azok a nagy -okos szemei, bíró uram pedig úgy hátratántorodott a falnak, mintha -valami kódorgó menykő odaütött volna előttük a hosszú asztal közepébe. - -A hír annál megfoghatatlanabb volt, mert a rektort mind a hárman a világ -legjámborabb, legalázatosabb és legbátortalanabb teremtésének ismerték. -Ennélfogva egy pillanatig sem fogta el egyikük lelkét sem a gyanú, -melynek folytán a szegény Gida a kálozdi kastély dohos pinczéjébe -került, hanem csak azon álmélkodtak, hogy még távolról is miként -keveredhetett bele ilyen szörnyüséges dologba?! Miután ismét jobbról -balra és balról jobbra könyököltek volna, a dolgok és az illedelem -rendje szerint, ez alkalommal is bíró uram jutott először szóhoz. - -– Azt sem tudom, hallják keetek, hogy mit gondoljak, – kezdé, ujból -végig törülgetve bajuszát. – Még ezer szerencse, hogy templomsori -legifjabb Öreg-Czirok Dani öcsém ilyen fáinul kiókumláltál mindent és jó -idején fülünkbe jutott a dolog. Iszen nincs itt ő kigyelme, hogy elbízná -magát a beszédemben, hanem tudják-e keetek, hogy ilyen rektor nem minden -bokorban terem? A kukoriczáját maga kapálja; a krumplifődjeit mind -vissza hagyta disputálni az eklézsiának; a gyerekeket tavaszszal nem -szorongatja az iskolára; ha ablakja törik, nem hajszol bennünket -üvegesér, hanem beragasztja papirossal; egész télen beéri egy fél öl -fűtővel. Atyafiak, ha ezt most föl találják akasztani, ilyen rektort -ebben az életben nem kapunk többet. - -– A biz igaz, bíró uram – hagyta helyben egy mély, szívből jött -sóhajtással Kukkantó Mihály. - -– Azért hát aszondom én keeteknek, – folytatta növekedő méltósággal -Haluska – hogy ne hagyjuk az igazságát neki, hanem Dani öcsém nosza fogj -be és meg se álljunk a kálozdi határig. Ott pedig tegyük le a hites -bizonyságot mellette, hogy az a jámbor még életében a légynek se vétett -soha, hát igazság szerint most sem kellene neki áristomban ülni; meg hát -hogy holnap-holnapután már a vármegyeházán ránk kerül a sor, ott pedig -már csak ő neki kell majd helyt állani az igazságunkért. Nohát! - -Templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, a milyen buzgó egy előljáró és -kezes legény volt, csak kifordult-befordult és odajárt a szekérrel az -ivó elé. Az atyafiak nagyban köpték a markukat, hogy ha addig élnek is, -megszabadítják a rektort, föltápászkodtak a kocsira és nekiindultak az -országútnak. Alig robogott el szekerük, megjelent az ivóban Iczig gazda, -a háziúrral, Tuzok Szaniszlóval, kinek sopánkodva bizonyítgatta, hogy -ime egy árva szál vendége sincs; hogyan messe hát ki a bőréből azt a -rettenetes nagy árendát? - -Aznap, melynek reggelén e jelenet lefolyt, a kálozdi kastély harmadszor -változtatott színt. Először kolostor volt; azután urasági kastélylyá -változott; ma pedig valóságos törvényszéki épületté lett -tanácstermekkel, irodákkal, hivatalnokokkal, pápaszemekkel, -lúdtollakkal, zöld szem-ellenzőkkel, törvényszolgákkal, hajdúkkal és a -megkivántató börtönhelyiségekkel. Putzelberger főbíró úr még az éjjel -megjelent az öreg Czéda esküdttel, egy orvossal, egy irnokkal, a -csendbiztossal, öt hajduval és óriási csomag papirossal. A szegény -rektort az első szóra a pinczébe csukatta, a cselédeket mind -letartóztatta, minden kijárást őriztetett, a házbelieket az egymással -való érintkezéstől eltiltotta, a vidék kutatását elrendelte, a -prior-szobát magának irodául berendezte és a kihallgatásokat megkezdte. - -Az udvar valósággal azt a benyomást tehette mindenkire, mintha börtöné -lenne. Az ablak-táblák mind be voltak téve s a kastély a félelmes -környezetben olyan volt, mint egy vak ember, a ki nem mer mozdulni. Csak -két ablakot takart a zöld függöny, mely mögött a szerencsétlen ifjú első -életjeleit várták környezői. Az udvaron minduntalan lódobogás hangzott, -a mint egy-egy hajdu levéllel, vagy üldözésből érkezett meg. A kapuban -hajdúk ácsorogtak s dobtak oda egy-két sovány konczot a paraszt közönség -mohó étvágyának, melylyel már kora reggeltől sűrű sorokban állta el a -kastély minden bejárását. Egy-két kiváncsibb atyafi butykossal -kinálgatta a mindentudó hajdu urakat s a fukar híreket, melyeknek ilyen -módon birtokába jutott, kamatok kamataival bocsátotta forgalomba. A -gyerekek megindultak a falakra, hogy az udvarra eső ablakokon -bekukucskáljanak; de az igazság kérlelhetetlen szolgái mindannyiszor -gorombán lepiszkálták őket. A kerítéshez fölnyergelt lovak voltak kötve -kantárszáraiknál fogva, hogy minden pillanatban kéznél legyenek, ha -szükség talál lenni rájok. Időről-időre egy-egy úri hintónak káromkodva, -csapkodva, fenyegetőzve csinált utat a parasztok közt kocsisa, kinek -szavai harsányan hangzottak ki a tompa morajból, melybe a szomorú ház -körül minden hang elvegyült. Az érkezett urak tudakozódni siettek -egyről-másról a kastélyba, elfojtott irigységet gerjesztve a külső néző -közönségben; de oly gyorsan kijöttek s odább hajtattak megint, a mint -csak lehetett. Olykor megnyilt egy földszinti ablak s az irnok -czérnahangján kiáltotta be valamelyik hajdút, kit aztán kijövetelekor -egész sereg butykos és kielégíthetetlen kiváncsiság fogadott. A féleszű -Péter, kit rettentő bömbölése miatt Czéda esküdt úr saját felelősségére -az istállóba csukatott, első rohamának csillapultával a félkörű ablakon -keresztül bután és szepegve bámulja az egymás után nyíló zavaros és -nyomasztó jeleneteket. - -A prior-szoba előtt, a földszinti folyosó homályában dobogó léptekkel -jár fel s alá az őr, önérzettel forgatván kezében keskeny markolatú, -hosszú kardját, mely még az 1809-ki nemesi fölkelésből maradt a -vármegyeházán. Odabenn a főbíró – egy kopasz, meredt szemű, örök -nyugalmú úr – úgy köröskörül van véve az asztal előtt tollakkal, mintha -fészekben ülne kiköltendő tojás felett. Tenyerét minduntalan szája elé -kell emelnie s több izben említi, hogy: ha ki nem alhatja magát az -ember, másnap nem is ember. Az esküdtnek van: egy borvirágos orra és -nincs: négy foga elől, melyet egy alkotmányos csata alkalmával vesztett -el hajdan. Az irnok egy kopott fiatal ember, ki hallgat, -engedelmeskedik, ír és mohón várja az ebédet. - -A kihallgatás javában folyik; de nem nagy eredménynyel, kivéve a -jegyzőkönyvre elfogyasztott óriási halmaz papirost. A cselédek -összevágóan azt állítják, hogy ilyen szerencsétlenségről nem is álmodtak -volna. Csak Mihály huszár vallomása látszik a homályos ügy tisztázására -bizonyos támpontokat nyujtani, mert szerinte a gadóczi rektor tegnap -délután – az ő ismételt elutasítása daczára is – erőnek erejével szólani -akart a nagyságos úrral és szemmel látható zavarodottságában, hol -elvörösödött, hol elkékült. - -– Hol elvörösödött, hol elkékült! – ismétlé ásítva a főbíró s az -irnokhoz fordulva hozzá tette: – Ez fontos. Feljegyezte? - -A kopott fiatal ember alig bir lélegzetet venni a nagy sietségtől. A -tollat ujja bütykéig beleüti a kalamárisba s a kék papiroson eszeveszett -sietséggel rohannak a sorok, melyek ha tudnák, milyen kevés foglaltatik -bennök, bizonyára nem lennének olyan hányavetiek. Daczára annak, hogy a -vörös orrú esküdt – hátul összefont karjaival, orrának vörös-réz -fegyverzetével, mord tekintetével s szétvetett lábaival – mint valami -prés nehezkedik a bevezetettek mindegyikére, ezeknek legnagyobb része -valamint először mitsem tudott, úgy másodszor és harmadszor sem tud -semmit. Mustár kertészt ahányszor csak behozzák, mindig görcsök fogják -el. A vigyori Palkó folytonosan félreálló ábrázatját, mely iránt az -esküdt úr különös ellenszenvet tanúsít, a leghallatlanabb fenyegetések -daczára sem képes rendbe szedni s a törvény-urakkal elhitetni, hogy neki -egyáltalában semmi köze az egész dologhoz, miután Pallér úrtól a -legrendesebben kikapta félesztendőnkint az ötven pengőjét és szívében -haragot senki iránt nem táplált. A mindenes is oly ártatlan, mint a ma -született gyermek; tegnap reggeltől estig részegen feküdt az istállóban -s még most is törülgeti a szemeit. Kata asszony már jobban helyt áll -magáért; neki semmi oka ki nem mondani, hogy az Úristennek ezt a sajnos -látogatását semmi egyébnek nem hajlandó tulajdonítani, minthogy a -nagyságos úr olyan szemét népet etet itt a kastélyban, mint az a -csiricsári Palkóné, a ki rég megérdemlette volna, hogy eklézsiát -követtessenek vele, ha még lenne igazság a világon; meg az az Istentől -elrugaszkodott Bálint mindenes, a ki úgyis előbb-utóbb akasztófán fog -elszáradni hollók eledeléül; meg az a… - -– Elég már no, – dörmögött bele az esküdt. Fogja be a száját -nénémasszony. - -– De már megkövetem a tekintetes esküdt urat, – kezdett neki vörösödve -feleselni a kulcsárné, – már én bizony… - -– Fogja be a száját, – végezte a vitát egy bámulatosan sikerült -ásítással a főbiró. – Esküdt úr kérem, annak a semmiházinak, a ki -odakünn nem szűnik meg dörömbölni, adja értésére, hogy vasra fogom -veretni. - -A vasraveretendő semmiházi nem volt más, mint a gyanuba fogott gadóczi -rektor. A sötéttől, nyirkos levegőtől és nehéz gyanútól, melyek -körülfogták, eltekintve, mázsányi sulylyal nyomta lelkét a rettegés, -hogy ha az atyafiaknak odabenn Karámoson idején helyt nem áll, elveszti -a stáczióját és ezzel minden reménységét az oly bizonyosnak tartott -reverendára. Még a galambnak is, mikor fojtogatják, van egy csodálatos -hangja, melyet életében soha nem hallat, csupán a legeslegnagyobb -veszedelem alkalmával; egy durva s a ragadozó madarak károgásához -hasonló hangja. Bármily kevéssé tartozott a szegény volt mendikás és -leendő pap a világ ragadozó madaraihoz, ez a hangja neki is megvolt s -noha szavakban most sem ment tul az alázatos könyörgésen, dörömbölés -közben a pinczeajtónál ama kétségbeesett, fuladt, mérges hangon kivánta -kieszközölni mielőbbi szabadonbocsáttatását. Elkeseredésében észre sem -vette a pompás aszuboros palaczkokat, melyek a mai napra elkészítve, a -pinczegarádicson mintuntalan csábítólag ütköztek hadonázó kezeibe. -Egymásután többször ismételte az egész tényállást, a nélkül, hogy valaki -hallgatott volna rá, mert a hajdú is a folyosón, a mint léptei zajából -kivehető volt, föl s alá sétált. Ő azonban ennek ellenére csak tovább -beszélt és tovább dörömbölt, türhetetlenül várván napnál világosabb -ártatlanságának kiderültét s zajongását csak akkor mérsékelte, mikor az -esküdt úr fenyegetőleg adta értésére a legközelebbi sorsot, mely további -nyugtalankodása esetén reá várakozik. - -Jóllehet Putzelberger úr nem szokta idejekorán gyanakodását még -legbizalmasabb barátjának, burnótszelenczéjének sem elárulni, a Gida -ellen követett rövid útú eljárásból világos volt, hogy a vizsgáló -biróság gyanakvó szeme ő rá van fordulva. Mihály huszár vallomása a -rektor megmagyarázhatatlan zavaráról, melylyel Béla felől tudakozódott; -az a körülmény, hogy az ifjú nagyságos urat, kinek vendége is volt: -Hazafi, szándéka ellenére sétálni csalta alkonyatkor az erdőre; a -sietség, melylyel tegnap este a szomorú esemény első hirülhozása által a -gyanut magáról el akarta hárítani; összefüggetlen, magának ellentmondó -vallomása a séta czéljáról; a hideg, mely az éjjel kitört rajta s mely -alatt – kétségkivül a vizsgálat félrevezetése czéljából – mindenféle -óriásokat és törpéket emlegetett bűnösökül: megannyi gyanuok volt -ellene. A főbiró urat azonban senki sem vádolhatta elfogultsággal saját -csalhatatlansága iránt. Ez alkalommal sem akarta egészen szem elől -téveszteni azokat a nyomokat sem, melyek Gida vallomásában rejlettek ama -bizonyos titokteljes ismeretlenről, ki mellette az erdőben elrohant. -Kevés hittel ugyan e mese valóságában, de mégis megtett annyit, hogy -lovas hajdúkat és kurrenseket küldözött szerteszét az elpárolgott -gonosztevő üldözésére, kit a rektor természetesen szíves-örömest látott -volna maga helyett az akasztófán. Az illető nótárus urak azután a -környéken – egyéni belátásuk szerint – vagy jegyzőkönyvbe vezették a -kurrenseket, vagy pipára gyujtottak velök; a hajdúk pedig nyargalásztak -összevissza az országutakon töltött karabélyokkal és sikertelenül. A -csendbiztos befogott ugyan egy gyanús embert, ki az erdőszéli feszület -kőtalpán egy nagy kést köszörült, de erről csakhamar kiderült, hogy -hentes, kinek a késköszörülés mesterségéhez tartozik. - -Déltájt azután – mikor épen az egész vizsgáló birói kar türelmetlenűl -várta a csengetyű-szót – nagy lárma, tolakodás, taszigálódás és -izgatottság között állt meg a kapú előtt egy parasztkocsi, melyről a -szürös atyafiak egy sanyarú kinézésű, sunyi tekintetű, kopott és -szakadozott öltözetű s keservesen összevissza kötözött bűnös halandót -húztak és löktek le, ki emberi erőszak által az anya-természetnek minden -egyéb fegyverétől meg levén fosztva (melyekkel szerencsésebb sorsosai -hasonló körülmények között bizonyos sikerrel szoktak ütni, verni, rugni, -vágni), csupán fogaival védelmezhette magát nagy számú ellenségei -között. - -– De már innen nem szabadulsz, akasztófavirág, mig jó világot nem látsz, -ha egyszer a mi rektor urunkat bajba keverted! – E szavakkal óhajtott -minden reményt elzárni a kétségbeesett áldozat elől templomsori -legifjabb Öreg-Czirok Dániel, miközben izmos karjaiban és az igazság -győzedelmében való nagy gyönyörűséggel penderített egyet-egyet a -szerencsétlenen, s biztatólag fordult hátra-hátra az utána czihelődő -Haluskához meg Kukkantóhoz: – Csak bátran biró uram, igaz ember nem fél -a törvénytől! - -Meg is álltak vitézül – közre fogva a megkötözött áldozatot – -mindahárman odabenn a prior-szobában, hol érkeztükre a főbiró úr – -minden nagyobb fölindulás nélkül – szépen leült a helyére, kivette s -maga mellé tette a burnótszelenczét, illedelmes méltósággal az asztal -szélére rakta le a nagy kezeit, mint a hogy a kis gyerekeket tanítják és -megkérdezte tőlük, hogy kicsodák, honnan jönnek és mit akarnak? - -– Megkövetem alássan a tekintetes főszolgabiró urat, – kezdé Haluska -Péter, a patriárka, tisztesség okáért megtörülgetvén bajuszát és -megköszörülvén torkát, mig a nyalka és izmos kisbirónak tökéletesen elég -munkát adott a sorsába beletörődni egyáltalán nem akaró gonosztevő, – -megkövetem alássan, mink gadóczi esküdt emberek vagyunk. Én vagyok a -biró… - -– Hogy hivják kendet? – szólt közbe mérgesen Czéda esküdt, ki az egész -jelenetben első sorban az ebéd elodázását látta. - -– Haluska Péternek, szolgálatjára, – felelt a kérdett. Ez itt a kisbiró: -templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, az meg nemes Kukkantó Mihály, -hasonlatosképen esküdt ember. (A patriárka nagy lélekzetet vesz.) Mert -hát hallottuk, hogy a mi becsületes rektor urunkat be tetszett csukatni, -mintha ő lenne a gonosztevő, azért jöttünk, hogy letegyük mellette a -hites bizonyságot, hogy ő kigyelme az egész dologban olyan ártatlan, -mint a ma született gyermek. Mondtam mindjárt, a mint fülünkbe jutott a -dolog, itten az öcsémnek, Czirok Daninak, hogy fogna be és… - -– Gyorsan, gyorsan, – sürgette az esküdt. Csak a dologra, biró uram. -Miféle megkötözött embert hoztak itt magukkal? - -– Megkövetem alázatossággal, épen most akarnék rátérni. Mert a hogy hát -az erdőben jövünk, nagyon hegynek vitt az út, hát aszondom a Dani -öcsémnek, hogy szállnánk le a kocsiból, azzal is könnyebb lesz; majd a -Kukkantó koma eligazgatja a lovakat. Egy minutumra lekerültünk aztán -mink ketten a patakra egy korty vizért; hát ott a parton aluszik javában -ez a nemtudomki. A Dani öcsém tüsténtig ráösmert, hogy nem jóban járhat, -mert a gunyája véres volt s a hogy megpillantjuk mellette a fokosát, már -bizonyossak voltunk, hogy ennek kell az igazán való gyilkosnak lenni, -minekutánna, hogy az Ignácz hajdútól azt is hallottuk volna, hogy -fokossal történt a gyilkosság. Nem is sokat péterbácsiztunk véle, hanem -a mint láttuk, hogy álmából fölugrik a jöttünkre és futni akar a -becsületes emberek elől, aszondom itt az öcsémnek, templomsori Czirók -Daninak, hogy: te markos legény vagy öcsém, kapd derékon és addig el ne -ereszd, mig én a kocsiról az istrángokkal meg Kukkantó komával vissza -nem térek. Aztán, hogy szerencsést nyélbe ütöttük volna a dolgot, hát -imé elhoztuk a szemtől szembe való igaz gonosztévőt törvényes -áldozatnak. - -Miután a biró úr dicsőségesen végezte volna, diadalában újra -végigsimította a bajuszát s a magával hozott fokost letette az asztalra. -A gadóczi előljáróság ezzel visszavonult a zöld kályha mellé. A -törvényes áldozat, ki eközben a kis birótól a hajdúk kezébe jutott, vad -és fásult tekintettel szögezte a földre mély, beesett szemeit, melyek -szürke, mosdatlan arczából úgy villogtak, mint hamú alól a parázs. Szája -össze volt szorítva, kezei az éjjeli hidegtől kékek s a kötéltől -fölhorzsoltak. - -Putzelberger úr hivatalos egykedvüséggel folyamodván időről-időre -burnótszelenczéjéhez, meghallgatta az előadott erdei történetet s komoly -méltósággal fordult a megkötözött ember felé: - -– Hogy hivják önt? – kérdé tőle. - -A törvényes áldozat nem felelt. - -– Hogy hínak? – förmedt rá a fogyatékosabb türelmű esküdt, ki még mindig -hiába várta a csöngetyű-szót. - -A durvaság sem volt szerencsésebb a hivatalos méltóságnál. A vádlott -mély hallgatása arra mutatott, hogy megátalkodott gonosztevővel van -dolguk s a gadóczi előljáróknak e fölött való erkölcsi fölháborodása a -kályha mellett jelentős fejcsóválásokban nyert kifejezést. Az egyik -hajdú, ki Czirok Danitól átvette a bűnös kezelését, miután látta, hogy -ennek kilétére nézve a legilletékesebb helyen hiába kopogatnak, -tisztelegve emelte a balkezét sapkájához és következő fölvilágosítással -állott elő: - -– Jelentem allássan, tekintetes főbiró úr, én ismerném ezt a -gonosztevőt, ha méltóztatnék megengedni. (Putzelberger úrnak egy kegyes -kézintése következett, melyből nagy gyakorlattal tért át egy ásítás -eltakarására.) Teátrista Karámoson a Fekete Sas-ban. Valami Szegi -nevezetű. Már ott is gyanakodtam ellene, mert csupa akasztófáravalókat -játszik. - -[Illustration: Komoly méltósággal fordult a megkötözött ember felé…] - -– Jegyzi ön pontosan, a mit hall? – kérdé a főbiró a papir-tengerben -lubiczkoló irnoktól. Majd rendíthetetlen nyugalmával arról tudakozódott -a törvényes áldozattól, hogy ő követte-e el a gyilkossági kisérletet? - -Az intrikus még mélyebbre csapta a fejét, még jobban összeszorította -vértelen ajkait, egy mérges rántással könnyíteni igyekezett helyzetén és -hallgatott. - -A vörös orrú esküdt, ki a boszuló igazságnak fenyegető elemét -személyesítette, már nagy dühösen indult meg feléje, mikor a folyosóról -örvendetes zaj hatott be a szobába. Szájról szájra járt a hir, hogy a -beteg odafönn felnyitotta szemeit. A megkötözött intrikus füleit is -megütötte, hamuszin arczát egyszerre elborította a vér és -összecsikorgatta fogait, dühösen kezdett rángatózni, de hangját -visszafojtotta. A főbiró úr kellemes tüsszenéssel fogadta az ujságot s a -bekötött szemű istenasszony számára ritka találékonysággal akarta -kiaknázni a helyzet előnyeit. - -– Úgy ne vesztegessük az időt, – mondá, felemelkedve székéről. Vádlottat -fel fogjuk vinni s szembesítjük a beteggel. A szerencsés perczet fel -kell használnunk, mert meglehet, délután minden későn lesz. A -jegyzőkönyveket itt ne felejtse, amice, – folytatta az irnokhoz -fordulva. Mehetünk. - -Béla csakugyan felnyitotta megtört szemeit kis szobájában, hova tegnap -este vitték. A könnyű, zöld függönyök nem állták utját az őszi nap ama -betévedt, halavány sugarának, mely vánkosára esett. Oly csöndesen, -türelmesen várakozott ottan, mintha csak odafenn az égben várták volna -már az ifjú lelket s őt küldték volna utána nézni, hogy jön-e, vagy lenn -marad? Itt marad. Már felnyitotta szemeit s mereven bámult maga elé. -Ébredésekor nem látott hirtelen letörölt könnyeket, melyektől még -nedvesek a szemek, a mint egy-egy mosoly szent hazugsága köszönti. A -fény, mely a beteg szemeit megütötte, nagyon erős volt neki s -káprázatában csak úgy látta a körülötte állókat, mint valami homályos -üvegen keresztül, melyről még az sem bizonyos, hogy nem a határt -képezi-e a földön maradottak s az elköltözöttek között. Ágya lábánál egy -sugár nő-alak ült, ki kezeivel eltakarta arczát. Mozdulatlanul ült s -mozdulatlanságában mindig élesebben hatottak Béla szemeibe az ismert -körvonalak. Szinek még nem léteztek számára, csak fény és homály. De a -fekete képről csak úgy ráismert menyasszonyára, mint ráismert volna egy -silhouette-ről. Anélkül, hogy Ilona fejedelmi koronájának fénye, -szemeinek ragyogó szikrái és tekintetének melege eljutottak volna hozzá, -valami titkos hatalom mégis ezeknek juttatta részül, hogy egy kis tüzet -gyujtsanak a már-már kialudt szemekben. És a szegény életre ébredt ifjú -nézte, csak nézte a szép ápolónőt, kinek arcza folyton el volt takarva, -és szíve nem érezte meg, hogy jegyesének sötét éjtszakájára új reggel -virradt. Csak nézte, nézte, s miután soká hiába nézte volna, búsan zárta -le újra nehéz pilláit s egy mély sóhajtás szakadt fel kebléből. - -Ez, ez az igazi világosság, mely most nyilik meg előtte! A szivárvány -tündéri fátyla huzódik fel fel az égnek, melyről a csillagok miriádjai -küldik alá reszkető világukat, s ennek szelid fényét nem homályosítják -el sem a nap tüzes sugarai, sem a hold kerek, ezüst udvara. Titokteljes, -földöntúli fényárban úszik minden, mintha elkövetkezett volna ama -megjósolt idő, melyben az ég egyszerre tárja ki a földnek minden -csodáját, szeretetét és megfoghatatlanságát, hogy újból megváltsa a -sülyedő világot. A lég – melynek tündökléséhez a menny csillagokat, a -tenger gyöngyöket, a hegyek drágaköveket adtak, – Béla körül -megnépesedik ismerős, ismeretlen ködalakokkal, kiket földi szem nem -láthat többé. Csodálatos tünemény ez, melyben alakok, fény és levegő -elválaszthatatlanok egymástól, mint Sixtus pápa és szent Borbála -imádásának fenséges tárgya körül a glórián. Mind, mind itt vannak -körülötte az ártatlanok, boldogok és üdvözültek, kik azt hitték róla, -hogy már az övék s most búcsúzóra integetnek feléje, mielőtt egészen -visszaadnák a földnek. Szivek, tele bocsánattal, szánalommal és -szeretettel. Az édes apa a betöltött kötelesség koszorúját hordja s Béla -mintha ráismerne az ő régesrég hallott hangjára a feléje zendülő -szavakban: itt nincsen nyomor! Nem édes anyja-e ez itt, ki a tűrés arany -koronájával fején s kitárt karokkal azt suttogja neki: itt nincs könny -és szívszakadás! Im a kicsiny testvér, ki oly korán itthagyta szülei -egyedüli gondjának és örömének, boldog arczczal mosolyog felé s mig apró -szárnyaival tova lebben, ajkai azt rebegik: itt nincsen hideg! Zord -bátyja is a kiengesztelődés és bocsánat tekintetével néz le rá és ilyen -szavakat hall tőle: itt nincs elégedetlenség és harag! Hát ő, a -keresett, a siratott, az egyetlen, merre van? Messze, messze, végetlen -távolban, mintha hullámokat vetne a fényes légár és kiemelkednék belőlük -Mari. Leeresztett hajának sötét köpenyébe burkolva, mintha az egyetlen -fekete, vigasztalan és reménytelen pontot képezte volna az egész -mindenségben. Kis kezeit egymásba kulcsolva emeli föl s szomorú -szemeiben könnyek csillognak. Körüle messze üres, elhagyott a végetlen, -melyben egyedül imádkozik vagy átkozódik. Akármelyiket teszi, mindegy. -Óh, ott is van hát könny és szívszakadás! - -– Istenem, atyám! – hörgött föl a beteg s a földön volt újra, melynek -gyönyöreit hajszolva kereste. - -A következő pillanatban egész környezete ágyánál termett. Ilona örvendő -sikoltása volt az első hang, mely szavaira válaszolt s a legpuhább -kezek, nyakát körülfogva, vánkosát igazgatták; a legmélyebb szemeknek -pedig a lázas öröm ez első perczeiben is volt egy hálás tekintetük a két -orvos számára, kik tapaszaikkal, tépéseikkel, kötőikkel és látni-se-jó -műszereikkel az ablak-mélyedésből az ágy felé siettek, Dr. Kurz -elragadtatásában jót koppantott ütem-botjával Karámos leghiresebb -Aeskulápjának vállára és ragyogó arczczal kiáltott föl: - -– Nos, tisztelt városi kolléga, nem találtam-e fején a szöget, mikor azt -mondtam, hogy: est modus, etc. - -Hát Istók? A szegény mentor, ki a mult éjjel sokat-sokat vénült, -fuldokolva ragadta meg féltett urának, kedvenczének, gyermekének kezeit. - -– Élsz, Béla? – kiáltozta. Él, él; Istennek hála, él! Óh uram-teremtőm, -az életben sohasem találkoztam ennél a betegágynál kétségesebb -feladattal! De már van bizonyságom, hogy megmaradsz. Ha meggondolom… Te, -Béla gyerek, te, te! - -Az utóbbi szavak tiszteletlenségén ki sem csodálkozhatott volna, a ki -látja, hogy Pallér István mennyire magán kívül volt örömében. Most Béla -kezeit szorongatta, mindakettőt egymásután; majd vén csontjaihoz nem -igen illő, ugri készséggel hordott a doktoroknak székeket az ágy mellé s -mártotta a tollat téntába, hogy most már irjanak új rendelvényt, mert -bizonyára más orvosságra lesz szükség; azután az ajtón kidobta a külső -pincze kulcsát a Vigyori Palkónak, hogy üttessen egy hordót csapra; s -vissza-visszafutva a beteghez, még a szép menyasszony kezét is -elhalmozta csókokkal. Mintha szívéből meg lett volna győződve róla, hogy -e különböző mesterfogásokkal minden kétségen felül biztosítja Béla -megmaradását, vagy hogy mindezzel köszönetül tartozik az irgalom -atyjának. - -Az ébredő csöndesen intett kezével mindenkinek, hogy látja őket s -köszöni jóságukat. Azonközben mereven és mosoly nélkül nézett föléje -hajolt jegyesének két, kipirult szép orczájára. - -Az orvosok épen le akarták oldani fejéről a régi köteléket, mikor -kopogtak az ajtón s a szobába lépett az egész vizsgáló biróság a -törvényes áldozattal együtt. - -– Uraim, édes uraim, mit keresnek önök itt? – fogadta őket Kurz doktor -úr és hires botját mintegy védőleg emelte a kérlelhetetlenül előnyomuló -igazság elé. – Csak nem akarnak egy ilyen nehéz és előkelő beteggel -kihallgatást tartani, ad audiendum etc? - -– Ha veszteni való időnk lenne, orvos úr, – felelt a feltartóztatott -főbiró és valamennyi zsebében kotorászott az odalenn feledett -burnótszelencze után, – ha veszteni való időnk lenne, elhalaszthatnók a -kihallgatást. De ön legjobban tudja, mi lehet ennek a következése. A -szembesítésnél nem fogom elmulasztani a legnagyobb kiméletet; de e -perczben, a főorvos urat kivéve, kérnem kell mindenkit, hogy nehány -pillanatra hagyja el a szobát. - -Ilona még mindig Béla fölé volt hajolva. Putzelberger úr kivánatára, -mely oly határozottsággal volt kifejezve, a minő az igazság ez egykedvű -szolgájának álmos hangjától csak telt, föltekintett s megpillantotta -szerencsétlen imádóját. Az intrikus igazolta az általa magyarázott -drámaírók lélektani felfogását, melylyel a gonosztevők legnagyobb részét -nemezisükkel szemben gyáváknak rajzolják. A mult éjtszaka s a jövendő -napok rémei Mátyás iránt sem voltak irgalmasabbak, mint a véres kezű -emberek iránt lenni szoktak. Miután menekvési kisérleteit a kötél durva -erőszakkal utasította vissza, egész testében remegett és sötét homlokán -kicsordult a veríték. A szép leány képében, melyet elálló lélekzettel -pillantott meg, mikor a szoba ajtaja megnyílt előtte, nem ideálját látta -többé, hanem csak egy valakit, a ki tanúskodhatik ellene. Lesütötte -szemeit és rejtegetni igyekezett arczát előtte, mintha azt hitte volna, -hogy ismeretlenné teheti magát. Emberi nyomorúság az is, hogy minél -kétségbeejtőbb helyzetbe jut valaki, annál nagyobb lehetetlenségekbe -fogózik hitével; a szalmaszál meséje egykorú nemünkkel s a csodákat is -aligha köszönjük amaz igazságnál egyébnek. Mátyás csodát várt s remegve -fordult félre Ilona elől. De imádottja ráismert. Az összekötözött kezek, -melyek annyiszor kulcsolódtak előtte könyörögve egymásba s ökleikkel -fényes jövőjét akarták szertezuzni; e rozsdafoltok öltözetén, mely egész -életéhez hasonlóan zilált és megtépett; e ziháló mell, melyben a -halálfélelem iszonya nyugtot parancsolt a szerelem vadúl hánykódó -szenvedélyének: mind árulói voltak, kik rávallottak. Nemcsak arra a -nyomorultra ott, hanem ő rá, Ilonára is, kinek szive a sok hányattatás -között mégis csak leányszív maradt, mely irtózik a felelősségtől. A mi a -vádból reá esett, mikor Béláról visszatekintve, megismerte a -boldogtalant, egy halk sikolylyal utasította vissza. A vér elhagyta -arczát s halálsápadtan rogyott egy székre. - -– Kisasszony, az istenért! – termett mellette a sürgő-forgó Istók, – -ezek nem a kegyed szívének való jelenetek. Fogózzék karomba és menjünk, -menjünk innen. Bizonyára kimerült az éjjel és nyugalomra van szüksége. -Menjünk, menjünk. - -Fölemelte a leányt és kivezette a szobából. Inkább vitte, mint vezette, -mert minden lépést roskatagabban tett az oldalán, s utóbb a szép fej is -vállára hullott. - -– Így, így, kisasszony, mondogatta a mentor, miközben Ilonát a kék szoba -divánjára helyezte, – így, így. Méltóztassék meggondolni, hogy minden a -legjobb úton van s az igazság napjának, bármilyen sötét felhők takarják, -előbb-utóbb ki kell sütnie. Béla… Uram-Istenem, Béla! (Istók nagyokat -nyel, mert valami keserűség erőnek erejével feltörekszik a szívéből.) De -hát majd csak megsegít a felső hatalmasság és olyan lakodalmat tartunk, -hogy a mint közönséges emberek mondani szokták: hetedhét országra szól. -Nem parancsol egy vánkost a feje alá, kisasszony? Hozok, hogyne hoznék! -(Egy pillanat alatt megjárta a másik szobát.) Így ni. Nem vagyok valami -ügyes, ugyebizony? Pedig az én mélyen tisztelt néhai barátom senki -másnak nem engedte igazgatni a feje alját, egyedül csak nekem. Hanem -hát… De megyek, megyek már. Meg kellett volna gondolnom, hogy nem -mindenki hallgatja szivesen az én fecsegésemet, melyet a boldogult -kacskaringósnak szokott nevezni. Megyek és megtudom, mi történik azzal a -mi eltévelyedett felebarátunkkal. - -Ilona egyedül maradt. Ugyanazon a kereveten pihent, melyen évekkel -ezelőtt Ágnes utolsó boldog óráját töltötte, mikor az elhagyatott -szobákat lármás társaság népesítette be, az elköltözött gazda -büszkeségének érkeztére várva. Akkor még ő tekintette magát e kastély -jövendő úrnőjének. Fölötte is ép úgy lengették a menyezet festett -angyalai vaskos rózsafüzéreiket, mint most Ilona fölött. Ép így -mosolyogtak fölfútt, kövér arczaikkal és cseresnye-pirosra mázolt -ajkaikkal, mintha csak bárkinek tisztelkedni kész, hivatalos üdvözlők -lennének. Közöttük Ámor ép ily mesterkélten kaczér pillantással fogta -kezébe tegzét, mintha csak szinpadi szerepet játszana, melyet kész -ismételni bármikor, bárminő közönségnek. - -De Ilona oda sem tekintett az avit és hizelkedő némajátéknak. Miatta -mosolyoghattak, tánczolhattak, kaczérkodhattak ez este a családi -angyalok, kik menyasszonyokat várnak és sohasem vénülnek meg. -Mozdulatlanul feküdt a kereveten. Mezítelen karjára hajtotta fejét s -messze, messze járt az angyaloktól, még a festettektől is. Ama borzalmas -szigetnek, a szenvedélyek szigetének kiismerhetetlen utain vándorolt és -beláthatatlan mélységeit vizsgálta, mely – mikor az élet tengerén -tornyosulnak a hullámok, sivít a vihar és hajónk recseg – pokoli -ordításokkal és kénköves tüzekkel ép oly ellenállhatatlanul vonz -magához, mint a rege madárkarmú és madárszárnyú leányainak bűbájos -éneke. Előtte járt az a szerencsétlen gonosztevő, kinek szívébe egy -szikrát gyujtott az ég, mely épen annyinak üdvösség és boldogság, mint a -mennyinek romlás és kárhozat. Előtte járt a tátongó örvények között s ő -lelkendezve követte nyomon, hogy kiismerje utait, zarándoklásával -megszabadítsa fojtó terhétől lelkét és a végzet szeszélyeinek törvényét -keresse. Szíve nehéz, nagyon nehéz volt, a milyen még életében sohasem. -Az emberi léleknek ama kettősképekhez hasonló titkai szorongatták, -melyek napvilágnál csöndes, derült tájakat mutatnak s gyertya elé -tartva, hó-görgetegek temetik el rajtok, vagy csapkodó lángok emésztik a -békesség és örömek szelid tanyáit. A kép így is, úgy is ugyanaz, csak a -világítás különböző. Sok elme, sok szív fáradt ki már, mely e rejtély -kulcsát kereste és sok bölcs dicsősége omlott semmivé, ki már kezében -hitte azt. Ilona is kereste, kutatta, mígnem leborult az est s a homály -elnyelte az angyalok seregét a ház leendő asszonyával együtt. - -A kihallgatás ez alatt megtörtént, még pedig – a főbíró úr dicséretére -legyen mondva – oly röviden, hogy még talán dr. Kurz is megnyugodott -benne. - -– Bocsánat, uram, nehány kérdést óhajtok önhöz intézni. – E szavakkal -lépett Putzelberger Bélához, ki az ajtóban megállapodott csoportot eddig -nem láthatta. – Képesnek érzi ön magát a válaszra? Legalább inthet-e -igent, vagy nemet? - -A beteg egy kis ideig az ismeretlen úrra meresztette bágyadt szemeit, -mintha fölvilágosítást kért volna tőle az iránt, a mi körülötte -történik. Miután a várakozásba beleunt úr egy elnyomott ásítással -ismételte kérdését a nélkül, hogy hajlandó lett volna a bővebb -magyarázatokra, szemével intett, hogy várja a kérdéseket. - -– Előre, – mormogta a korgó gyomrú esküdt, egyet lódítva a vádlotton s -oly dühvel, melynek kiséreteül bizonyosan összecsikorgatta volna fogait -is, ha ezek közül épen a legtöbbet-érők nem hiányzanak. - -– Ismeri ön e fiatal embert? – volt a vizsgáló bíró első kérdése, -melynek nagyobb nyomatékot kölcsönzendő, jobb kezének mutatóujját a -törvényes áldozatra fordította. - -Béla rávetette szemeit a szerencsétlenre, kinek gyötrelmes gyávasága az -új és legfőbb veszély érzetében féktelen dühével is győztes birokra -kelt. Sötét tekintetét a földre mélyesztve tartá, hogy ellenfele csak -verítékes, nedves homlokát és kuszált haját látta, melybe egy száraz -fűszál is keveredett ma éjjeli párnájából. Remegett a haláltól. - -A kérdésre felelni kellett. Béla sötét, beesett szemeibe egy kicsiny, -kicsiny könnycsepp lopózott s csilláma soká reszketett ott, mint a -mécsvilág, mikor az ajtót nyitva feledik. - -Kezével intett, hogy ismeri. - -– Ez volt-e, ki a tegnapi merényletet elkövette ön ellen? – kérdé tovább -Putzelberger, hideg nyugalmában egy csöppet sem zavartatva az öröm -által, hogy végre nyomon van. - -Erre is felelni kell. Mintha olyan könnyű lenne felelni rá! Mintha nem -vétett volna ő is nagyot és sokat e nyomorult ellen, kitől egymás után -rabolta el angyalait, kiktől üdvözülését várta! Mintha nem nyomná lelkét -egy örökös és leróhatatlan adósság, melyet isten és embertől tiltott -úton akart e boldogtalan dühöngő megvenni rajta, de csupán csak annyit, -a mennyivel tartozik neki! Mintha nem ismerne egy tisztes ősz embert, -kit az isten szörnyű látogatásai után, most még a börtönnel és -bilincscsel is rokonságba kellene kevernie! Mintha nem állott volna -álmaiban ő is számtalanszor egy hatalmasabb, félre nem vezethető -itélőszék előtt, hol egy elhervadt, vérző szívű leánytól ő rá mutatva -kérdezték: ez volt-e gyilkosod?! Mintha nem állott volna el szívének -verése, míg a feleletet várta! A bíró tekintete rá van szegezve; -válaszolnia kell. - -Béla szemeiben még mindig ott csillogott a könny, a mint Mátyásra -nézett. Ez nem kért, nem könyörgött tőle semmit. De keserű szívének -daczos elszántságát sem dobta arczába. Kerülte tekintetét s nem -utasította vissza a menedéket tőle. - -E pillanatban egy jó nemtő menyei balzsamot csepegtetett Béla égő sebére -s ő nem érzett semmi fájdalmat. - -Nemet intett. - -– Nézze meg ujra – mondá a bíró – és ismételje nyilatkozatát. A -legsúlyosabb gyanuokok forognak fenn ellene: ruhája vérfoltos, az -erdőben akadtak rá fokosa mellett, menekülni akart s makacsul hallgat. -Talán ha figyelmesebben megtekintené ön… (A gyanakvó mutatóujj még -mindig mozdulatlanul Mátyásra volt irányozva.) Nem ez volt-e? - -Béla odatekintett. Másodszor is volt ereje inteni, hogy: nem. Azután -befordult, odaroskadt párnái közé s nehéz könnyekkel nedvesítette -ezeket, míg tüzes lehelletével fölkereste a láz s megszárította csillogó -szemeit. - -– Köszönöm, uram, – végzé a kihallgatást Putzelberger úr, vádló -jobbkezével ujra zsebében kezdvén kotorászni, – de nem nyughatom meg -egészen. A körülmények ily csodálatraméltó találkozását lehetetlennek -kellene tartanom, ha nem ő lenne a bűnös. Egyelőre befejeztük a -kihallgatást; de a fonalat nem bocsáthatom ki kezeim közül. Fogadja -szerencsekivánataimat javulásához, uram. - -A mint a lépcsőn lefelé vezette volna kiéheztetett hadseregét a főbíró, -a pinczeajtón való kétségbeesett dörömbölés ujra kezdetét vette. A -kötelességérzetet, mely kiáltó szóval hítta Gidát Karámos felé, hol a -magára hagyatott előljáróság bizonyosan haját tépve várja, pillanatokra -elfojthatja a zsarnoki önkény fenyegetőzése, de az igaz szívekből végkép -ki nem ölheti soha. A szegény rektorból is kitört csakhamar és -segítségül híván ökleit, hangos jeleket adott magáról. Még jóformán ki -sem fáradt, mikor – nagy csodálkozására – a nehéz ajtó zárában zörögni -hallotta a kulcsot. Visszafojtott lélegzettel leste a nyíláson, hogy nem -pillantja-e meg a lánczokat, melyekkel fenyegették. A mentő hajdu -azonban üres kézzel jött s napvilágra bocsátván az ártatlanul szenvedőt, -a prior-szoba felé vezette. A folyosón találkoztak a vörös orrú -esküdttel, kit Gida remegve tekintett leghalálosabb, vesztére törő -ellenségének s magányos perczeiben a legfejtörőbb elmélkedéssel -kutatgatta e megmagyarázhatatlan gyűlölség titkos indokait, melyekre -nézve a valláskülönbségnél egyebet sehogy sem tudott kisütni. Most is -csöndes remegéssel húzódott el oldalán a fal mellett s különös -szerencséjének tartotta, hogy Czéda úr a fehérkötényes és főzőkanalas -Kata asszonynyal mély beszélgetésbe levén merülve, az ő csekélysége -észrevétlen maradhatott félelmes szemei előtt. A hivatalos helyiség -ajtajában tiszteletteljesen verte le Gida ruhájáról a pincze emlékeit: a -port, sarat és pókhálókat s siralmas ábrázattal tekintett végig ünneplő -öltözetén. - -– Nos, rektor úr, – fogadta a főbíró, ki ismét régi kényelmével -helyezkedett el tollas fészkében, – óhajtanám még egyszer hallani, -hogyan nézett ki az a csavargó, kivel tegnap este az erdőben -találkozott? - -Mátyás nem volt benn a szobában, hol a rektor aggodalmas és zavaros -pillantásokkal tekintgetett körül. De talán ha benn lett volna, akkor -sem látta volna meg, olyan átláthatatlan, álló köd volt az, melynek -közepén támolygott és akadozta el a következő szavakat: - -– Könyörgöm alássan, tekintetes főbíró úr, kész lennék én akár százszor -is híven elmondani egymásután, ha a gadóczi kurátorok olyan -szörnyű-fontos dologban nem várakoznának rám benn Karámoson, a Vörös -Bikánál. Isz máris körülbelül annyi, mintha elcsaptak volna. - -– Dehogy is csapjuk, rektor uram, – szólalt meg mögötte a kályha mellől -Haluska Péter uramnak kegyes, pátriárkai hangja. – Dehogy is csapjuk! -Hajsz’ itt vagyunk mink is mind a hárman és elhoztuk kigyelmed helyett a -törvényes áldozatot. Isten segedelmével már vason is kuruttyol a -gonosztévő. Mink meg épenséggel csak arra várakozunk, hogy rektor uram -mellett letennénk a hites bizonyságot, ha a tekintetes… - -– Fogják be kendtek a szájukat, – mordult a bizonyság-tévő parasztokra a -konyhai értekezletről időközben szintén beérkezett esküdt. (Könnyű volt -neki; nem a nép választotta!) - -Gida szívéről leesvén a legnagyobb kő, tán örömest kész lett volna még a -pinczébe is visszavándorolni. Egyelőre azonban csak az kivántatván tőle, -hogy ujból mondjon el rendben mindent, a mit szemeivel látott, sok -kitérés, ismétlés és hálálkodás közt derekasan megfelelt kötelességének. - -– Pontosan jegyezte? – kérdé a tanuvallomás végén Putzelberger úr a -sietségében alig lihegő, kopott ifjútól. – Vigyázzon, vigyázzon, megint -malaczot ejtett. Csak mindent észszel és meggondolva, amice! Így. Hozzák -be a vádlottat. - -A harang megkondult Mátyás feje fölött. Gida ráismert és bizonyságot -tett ellene. Ez volt az színről színre. Ekkor szólalt meg először rekedt -hangján a vádlott. - -– Sohasem láttam ezt az embert. Bocsássanak engem szabadon. Nem -gyilkoltam én életemben soha, csak a komédiában. - -Mindhiába. Beviszik vason a karámosi vármegyeházához. Bizonyságot -tesznek ellene az orvosok, hogy Béla sebei ugyanazzal a fokossal vannak -ejtve, mely mellette találtatott az erdei patak partján. Bizonyságot -tesz Hollaki Péter igazgató úr, hogy azt a fokost ugyanazénak a Szegi -Miklósénak ismerte mindenki, a ki most bilincsre verve várja itéletét. -Bizonyságot tesznek ellene barátai és ellenségei, ismerősök és -ismeretlenek. Mindenki tudja, hogy őrjöngőtt a szép Ilona után, kit -Kálozdy Béla fog oltárhoz vezetni. Kiforgatták szívét és megkeresték -benne a bosszú fekete rejtekét. Előállottak, a kik ismerték Dunaszögön -és tudták, hogy onnan szökött el. Kikutatták igazi nevét, a házat, -melyben született, az öreget, kit atyjának nevezett. - -– Én voltam, – hörögte a szerencsétlen, mikor a nyaka körül vetett -hurkon ez utolsót szorították – én voltam, beismerem. Bosszúból tettem. -Itéljetek el, de tudjátok meg, hogy nem vagyok gonoszabb, mint az, a kit -meg akartam gyilkolni. Tegyetek velem akármit, csak ősz atyámnak ne -vigyetek hírt rólam. Hisz úgy sem vagyok én a fia többé! - -Ragaszkodhatott már a gyógyuló Béla első, néma vallomásához. Erősítheti, -hogy oly hirtelen lepte meg támadója, hogy alakját sem volt ideje -megjegyezni; de mégis, mintha más lett volna, Mátyásnál magasabb s nem -olyan szikár. Hivatkozhatik az est homályára, mely ellenségének vonásait -eltakarta előle. Mind nem használ már semmit. - -A bűnös vallott s a törvény itélt. - -Mátyás mögött becsukódott egy szomoru épület nehéz ajtaja. Hallotta maga -mögött a kulcs csikordulását s e rémes zörej viszhangjára – azt mondták -neki – öt egész esztendeig kell várnia. - - -XVIII. FEJEZET. Egész csöndben. - -A kandallóban lobogott a tűz s a kanczellária rekedt szavú órája -tizenkettőt ütött. A vén filozóf, ki ebben a régi bútorban rejtezkedett, -a rövid félbeszakítás után lármás egyhangusággal kezdte ujra -kifogyhatatlan csitításait és jó tanításait arról, hogy senki ne -veszekedjék, miután nem tudja, meddig él. Ez alkalommal ugyancsak ok -nélkül koptatta fáradhatatlan nyelvét s nagyon hasonlított azokhoz a -hallgatókhoz, kik csöndesítő pisszegésökkel csinálják a legnagyobb -lármát. - -A régi divatú szobában, melybe – minthogy a Béláénál naposabb és -derültebb volt – átköltöztették a lábadozó beteget, mély csönd -uralkodott. Az ablakhoz gördített nagy karosszékben pihent az ifjú -háziúr, halaványan, lefogyottan s azokkal a nagy szemekkel bámulva a -távolba, melyeket mintha csak azért nyitna tággá a kór kegyetlen keze, -hogy annál többet lássanak e világ tarka szépségeiből, melyektől minden -percz elválással fenyegeti. Béla mögött összefont karokkal, a megszokott -foltos könyökökkel, lábujjhegyen és zajtalanul sétált föl s alá a -mentor, hogy ha az álom jótékony tündére valahogy odalopózkodnék a nagy -karszék háta mögé, durva lármával el ne riaszsza onnan, mert régi -emberek nem hiába tartják, hogy: egy órai álom többet ér két üveg -orvosságnál. Még útját is szivesen egyengette a szeszélyes tündérnek, -mert a mint mozdulni hallotta Bélát, rögtön ott termett, hogy igazítson -egyet a párnáján. - -– Ne fáradj, Istók. Te csak jó vagy hozzám mindig, öreg barátom, – -köszönte a beteg. - -– Fáradni, Béla? – felelt a mentor, meggyőződvén róla, hogy ezúttal -mégis csak a két üveg orvossággal lesznek kénytelen beérni. Nem a helyes -kifejezést használtad ezúttal. Bocsáss meg, de kénytelen vagyok -kimondani, hogy: nem a helyes kifejezést. Tudod is te még, mi az a -fáradság! Majd ha annyi esztendő fogja nyomni vállaidat, mint az -enyimeket, majd ha kezed nem lesz többé biztos az irásban és szemed az -olvasásban, mint nekem, kinek egy hosszú életen keresztül nemcsak a -magam számára kellett írnom és olvasnom: majd akkor talán lesz neked is -némi sejtelmed róla, hogy mi az. De akkor is bizonyosan lesz – kivánom -hogy legyen – te melletted is valaki, a kinek kedvéért el fogod -felejteni, hogy mi a fáradság. Bizony, ha meggondolom, hogy csupán csak -a fejedalját igazgattam meg egy kicsit és te ezt fáradságnak nevezted, -mintha valami idegen tette volna, a ki nem ismert téged egészen kicsi -kis ficzkónak… Meg mintha még mindig az én mélyen tisztelt s immár -elköltözött barátom jutna olyankor eszembe és az nem esnék jól nekem… - -E csodálatosan csapongó logikával, még csodálatosabban hullámzó hangon -és legcsodálatosabb taglejtésekkel tartott előadás végén hirtelen -kinyujtotta nyakát a mentor s nyugtalan tekintetével az ablakon át a -távolba csapva, elkiáltotta magát: - -– Nini, miféle kocsik azok ott?! - -A hegyházi országúton négy felczifrázott fogat haladt, ugyancsak -tündökölve a téli nap sárga fényében. A vágtató lovak befont sörénye -vígan lengette tarka pántlikáit s a kocsisok pörge kalapján óriási -csinált-virág-bokréták pompáztak. Az ostorok vígan pattogtak s a hintók -rohanva siettek a ködlő völgynek. Egy félmezítelen purdé czigánykereket -hányt mellettök, míg a másik dermedt ujjaival a hegedüjét nyikorgatta. -Szemlátomást lakodalmasok voltak. A legtisztább ragyogású, hóval fedett -vidék úgy terült el előttük, mint valami menyasszonyi ruha, mely -eltemette a régi, hervadt virágokat, de lenn, a föld keblében újaknak -magvait melengeti. A végetlen fátyol ezüst csillagokkal volt telehintve, -át meg átszőve a napsugarak arany szálaival s gazdagon terhelve a havas -csalitok rengő csipkéivel. Míg a faluból egész sereg paraszt gyerek -iramodott a kocsik után, a kastély cselédsége mind a kapuba gyülekezett -a násznép csodájára, sőt a bátor és kiváncsi kis Pirók – hogy jobban -lásson – fölmászott a kerítésre s a kapuoszlopról vígan lógázta le -lábait, keveset törődve Kata asszony fenyegető tenyereivel, melyek a -kellő tekintély fentartása végett időről-időre megmutattattak neki. A -pityókos Bálint mindenes a ház előtt vivátot kiabált s nagyban -magyarázott valamit a mellette bámészkodó Péternek. A szegény féleszű -azonban nem dicsekedhetett valami könnyű felfogással s az előtte -kifejtett okok közül csak az a legeslegutolsó látszott rá némi hatással -lenni, mely egyenesen a háta közepére teremtetett. Siető buzgalommal -húzván fülére báránybőr süvegét s alázatosan intvén Bálintnak, hogy most -már érti, befelé indult s a következő perczben megkondult a kastély -harangja. Kongott-bongott s a téli levegő tiszta hullámai a távolba -röpítették hangját. Az üdvözlésre lebocsáttatott az egyik hintó ablaka s -egy kicsiny, fehér csipkekendő integetett köszönetet a felé az emeleti -ablak felé, mely mögött a mentor egy hirtelenében előkapott törülközővel -tisztelkedett. A mindenes példáján nekibuzdulva, az összegyülekezett -férficselédek harsány üdvözlő kiáltozásban törtek ki csak Demokritos -libériás unokájának öröme nyilatkozott némi vigyorgásban. - -Ivánfi báró vitte haza az esküvőről fiatal nejét. - -– Isten éltesse őket – beszélt ragyogó arczczal Istók s a mint a -nászmenet a távolba tűnt, szépen visszaakasztotta a szögre a törülközőt. -– Mindjárt gondoltam, hogy ők azok, a mint a négy almásszürkét -megláttam. Tiszta szívemből kivánok nekik minden jót s csak azt az egyet -sajnálom, hogy nem mehettél el vőfénynek, Béla. Bizonyosan abban a -pompás üveges hintóban ült a menyasszony. Tudom, fáj rá az öreg János -foga. Bámulta is, láttam, majd kiugrott a szeme. Meg az a hatalmas négy -szürke! Hogy ragadták azt a kocsit, mintha csak sárkányok lettek volna! - -Ujra kezdett sétája közben a csak imént eltünt képek örvendetes és -lelkesítő részleteitől a mentornak nyugalmaztatása ellenére is örökké -nyugtalan elméje mind messzebb-messzebbre kezdett kalandozni. - -– Ágnes, Ágnes – mondogatta – ki hitte volna, hogy csak így, se tette se -vette módra vigyék el itt a kastély előtt! Ez előtt a kastély előtt, -melynek… de nem, inkább hallgatok, mert azzal, a mit eszemben forgattam, -hogy általa kiöntsem szívemet előtted, úgy tetszik, mintha a boldogultat -akárnám ingerelni. Isten őrizz! Elhallgatok vele, sőt el is temetem -mindörökre, hogy magam se találjak rá és egyszerüen minden jót kivánok -neki az életre. Meggondolom, hogy neheztelést táplálni azok iránt, -kiktől mindörökre elszakadtunk, se nem bölcs, se nem keresztyéni dolog. -Meggondolom azt is, hogy még is csak én voltam az, a ki titokban tartott -bölcsője mellett álltam, mikor legeslegelőször mosolygott életében és -apró kezeivel tapsolt. Nem, nem akarok ezentúl egy perczig sem rossz -szívvel gondolni rá, bár nagy korában aztán mindig kevély volt -irányomban és akárhányszor készítettem el zsebembe hitelesen levezetett -családfámat, hogy megmutassam neki, sohasem adott alkalmat rá. Már Ilona -kisasszony, (a mentornak jó, ártatlan szemei fölcsillantak) Ilona -kisasszony, ez aztán… - -– Hol van Ilona? – kérdé hirtelen Béla, Istók szavába kapva s fölvetve -fejét. - -– Bizonyosan pihen egy keveset – felelt a kérdezett. – Tudod, ma -nyugtalan éjtszakád volt s majdnem reggelig virrasztott melletted. - -Egy kis szünet következett, mely alatt Béla elgondolkodva merengett ki a -havas tájra, azzal a sehova nem irányuló, révedező, szorongó -tekintettel, melyet a hányszor csak Istók megpillantott, mindig -fájdalmas megütközéssel kereste okát s mely ellen egy ízben elhatározta, -hogy a névtelen filozóf álöltözetében fel fog lépni. A háznak ifjú ura -nézett ki az ablakon, de mintha nem a fehérbe öltözött képet nézte, -hanem azt kereste volna a levegőben, a messzeségben, kitől a természet -hideg mosolya ered. A szorongás kifejezése rövid perczek alatt eltünt -bágyadt vonásairól. Arczán derű és ború kergetőztek, míg a szék karján -pihenő keze egyre izgatottabban tépte a bojtokat. Sápadt homloka -egyszerre kipirult, mintha szívének felszökellő vére hozta volna agyába -azt a gondolatot, mely elfoglalta. - -– Istók, – szólalt meg visszafordulva s gyönge hangjába bizonyos heves -siettetés vegyült, – kérlek, hivasd fel ma ebédre a tiszteletest. - -– A tiszteletest? – kiáltá megörülve a mentor. – A tiszteletest mondtad, -Béla? Már az igaz, nem tudom, mit gondoljak a te finom sejtésedről; -mindig ki tudod találni a mások gondolatát! Már régen elő akartam hozni, -hogy… hogyan is mondjam csak?… hogy a pap fűnek-fának elkeseredve -emlegeti, miszerint a Kálozdy-család kegyességének napja tőle egy idő -óta teljesen elfordult. Innen-onnan fél éve lesz, hogy sem délre, sem -vacsorára nem volt hivatalos a kastélyba s a gadóczi vén esperes előtt a -minap már abbeli gyanúját is kifejezte, hogy szeretett menyasszonyod nem -katholika vallású-e, mert ebben az esetben tökéletesen értené a dolgot. -Már régen fúrja a fejemet, hogy mikép hozhatnám én ezt szép módjával -néked elő; de mindig visszariasztott annak meggondolása, hogy alárendelt -helyzetemben illik-e nekem ilyen szerfölött kényes ügybe beleavatkoznom? -Hanem az már igaz, hogy neked csak ördögöd van. Bocsáss meg e -kifejezésért; semmi rosszat nem gondoltam, mikor kiszalasztottam a -számon. Tehát ebédre hivassam fel mára a Molnár papot? Akkor sietni -kell, mert a parokhián, ha még ki nem tálaltak, de minden bizonynyal -befőztek már. Egyébiránt a tiszteletes nem ijed meg a második ebédtől. -Hogy ki tudja találni az ember gondolatát! Aztán miféle bort hozassak -fel a pinczéből? A pap ugyan mindenfélét szeret… - -– Hozass hát mindenfélét, – mondá futó mosolylyal Béla. – Aztán izenj be -Ilonához is, ha felébredt, hogy egy-két szóra szivesen kéretem. - -A mentor sürgő készséggel távozott, mint mindíg, ha a pincze környékén -várt rá valami tenni való. - -A magára maradt Béla szívét sokféle érzés ellentétes árja töltötte be. -De nyugtalanságát minden percz csillapította s lassan lezáruló szemei és -csöndes lélekzetvétele tanúskodott róla, hogy megtalálni vélte a -gondolatokat, melyektől lelke megzavart összhangjának visszatértét -várja. Mint a könnyűvérű építőmester, ki elégedett mosolylyal hallgatja -az utolsó kalapácsütéseket a kész palotán, melyet az első áradat -fölvetéssel, az első vihar elfuvással fenyeget! Ki állott volna más -lelke előtt, mint menyasszonya, ki pongyolában ép úgy, mint ünnepi -öltözetében a földi szépség királyi díszét viseli?! Hogyan keveredett ő -e hálóba, mely e sarkig érő holló-fürtökből vala fonva? Szeretne ez -órában, mely határkő lesz életének hosszú, sivár útján, elgondolni -mindent tisztán, homálytalanul, a hogy történt. De arra a kérdésre csak -zavaros, alig érthető képek tünnek szemei elé. Mindegy; megelégszik -annak tudatával, hogy szivében semmi megbánás nincs közelebb mult -napjainak története fölött s úgy érzi, kezének semmi oka reszketnie, -mikor alá fogja irni a kötést, mely élete fölött új hatalmakat emel -uraságra. Nem férfiatlan, nem becstelen szó volt az, melylyel a báléj -mámora után egy védtelen leány hajlékából kiparancsolta a rágalmat, mely -prédát leső fogakkal és éhes szemekkel tört reájuk. Minek gondoljon -arra, hogy a kard mellett, melylyel Ilona becsületét megvédelmezte, -mikor a magáét tette kezeibe, egy orgyilok is volt, mely menyasszonya -szívének vala szánva?! Eh, a damaskusi lovagnak is csak utja közben -nyiltak fel szemei s ma szentnek hívják! Az ő vétke-e, ha nincsenek -titkos sugallatok, melyek megakadályozhatnák, hogy ne ballépéssel -induljunk a nemes czélhoz?! Akkor nem ismerte azt a szívet, melynek -felhevült agygyal vesztére fogadott; ma ismeri s legdrágább aranyába -akarja foglaltatni. Ismeri; igen ismeri. Ilona volt az első, ki -szerencsétlenségének hírére ágyához sietett s ép oly bátorsággal hívta -ki maga ellen a kicsinyes világ korlátolt itéletét, mint a minő -bizodalommal helyezte egyetlen féltő kincsét az ő kezei közé. -Gyémántszív ez, megbecsülni való egy szív. Életében soha nem fogja -elfeledni azokat az éjtszakákat, melyeken akárhányszor fölebresztették -kínjai, az éjjeli lámpa halavány világánál mindíg két, gyöngéden őrködő, -álmot nem ismerő, gyanút nem félő szem fényes sugarával találkozott. -Menyasszonyának fekete haja arczába hullt és a sebek megszüntek égni s -szívét mindíg édes gyönyörűség fogta el. A legpuhább kezeket tanulta -legfáradhatatlanabbaknak ismerni s meggyőződött róla, hogy ha valaki a -szikla keblébe megtalálja az utat, a legtisztább, legsalaktalanabb, -legüdítőbb forrást ott leli. Ő megtalálta ezt az utat s forró lázát -megenyhítette ennek a forrásnak vizével. Ismeri és hálás lehet a végzet -iránt, hogy mielőtt a visszavonhatatlan alkut megkötötte volna, -megismertette vele, kit társul dobott mellé. Nincs miért vonakodnia a -döntő szótól. Ki fogja mondani félelem nélkül, férfiasan. Tudja, az örök -igazságnak számadása van vele egy eltaszított leány miatt. Igen, egy -eltaszított leány miatt. A rá váró itéletnek szigorát is talán enyhíteni -fogja, ha most ezt a másikat fölemeli a porból. Ha lesz még órája ama -két piros ajak csókjai s azoknak a lágy karoknak ölelései közt a multnak -búsan bolyongó kisértetei számára, bizonyára meg tudja majd győzni őket, -hogy életének legsötétebb napján sem szíve volt a hibás. Ime e szív -most, a régihez hasonló esetben, egy pillanatig sem kétkedik, hogy mit -kelljen tennie; de minő iszonyu kényszer vaskeze zsibbasztotta meg akkor -és forgatta ki önmagából! Hasonló helyzetben? Szereti-e hát Ilonát? -(Béla egy könnyű kézmozdulattal odázza el magától a kérdést, mely ily -határozott alakban tolakodott lelke elé. A húrok, melyeket érint, oly -hárfán vannak, mely szomorú hangjait csak akkor hallatja, mikor -emlékeinek fuvallata belekap.) Érzi, hogy a magányt e rideg épületben -nem tudja kiállani. Érzi, hogy emelkedőben van; de önerejéből nem tudja -leszaggatni magáról a szilaj kétségbeesés rongyait, – egy mentő kézre -lenne szüksége. Érzi, hogy Ilona olyan áldozatot hoz neki, mely minden -következő nappal sulyosabb s az esküvel, melylyel ő tartozik, kétszer -annyit ad, ha gyorsan adja. - -Ily gondolatok hullámzottak Béla szívében ma, tegnap és tegnapelőtt. -Rideg és erkölcstelen közönyének sarából tisztább habok kezdtek -felszínre kerülni. Fogékony, minden benyomásra engedő lelkét a nagy -rázkódás, mely egy boldogtalan ember életének megdöbbentő -katasztrófájában érte, lehetetlen volt, hogy ki ne szabadítsa ez eszmék -ama teljes sötétéből, mely a vakság és a semmi jelképe. A ki sötétből -kerül napvilágra, idő kell hozzá, míg tiszta látását visszanyeri; csak a -fény s a kirivóbb színek tünnek szemeibe. A mit csillagnak néz, az -könnyen lehet gyarló mécsvilág; a mit sugárnak néz, az könnyen lehet -gyujtó villám; a mit virágnak néz, az könnyen lehet hitvány gaz. A -színek hatását már Béla is érezte: gyöngédség, feláldozás, lelkiismeret, -kötelesség foglalkoztatták gondolatait. Az ujólag megnyílt világosság -boldogító volta nem tud titkolózni. Béla is mosolygott s maga is azt -hitte, hogy ez a mosoly megelégedést jelent. - -De ime jő Ilona, egész feláldozó, megható, fenséges gyöngédségét hozva -mély szemeiben. Ha Kordéliát játsza így a vén bolond király betegágya -előtt, vagy Portiát, mikor nemes férjét meglepi a sötét reggel zivataros -felhői közt: nem lett volna kéz az egész zsufolt házban, melyet tapsra -ne ragadott volna. Jegyese mellé ül, kezeibe fogja kezét s kipirultan -hallgatja bizalmas suttogását. E boldog andalgás méhében csak rózsás -jövő nyugodhatott s csak sajnálnom lehet, hogy nincs színem elég meleg, -hangom elég olvadó, hogy e beszélgetés részleteinek lefestésébe vagy -elmesélésébe fogni merjek. - -Ha önérzet és kellő alázatosság nyilatkozhatik együtt s nyilatkozhatik -még hozzá egy kopogatásban, úgy abban, mely a jegyesek beszélgetését -félbeszakította, bizonyosan nyilatkozott. - -Belépett a tiszteletes úr, kit a szivesség teljes lelki derültségével -vezetett a mentor. A vendég jobb lábával és kalapját tartó balkezével -kifogástalan félköröket írván le, ama tiszteletteljes mosolytalanság ült -az arczán, mely – a régi mellőztetésen való neheztelés mellett – -kifejezést adott a tisztességnek is, mely a kastély és parokhia közötti -feszült viszony jobbrafordulta által érte. E nem minden zavarodottság -nélküli tekintet ép oly kevéssé tudta titkolni a boszuságot, hogy otthon -már a savanyú káposztánál jártak, mikor a vigyori Palkó beállított, mint -az áldozatra kész jó étvágyat, mely, – fátyolt borítva a közelmúlt -ebédre – minden perczben el van határozva a levessel újra kezdeni. - -– Nagyságodnak legalázatosabb szolgája, – köszönt a pap, egy -hosszú-hosszú pillantással, mely a szoba menyezetén kezdődött és saját -csizmáinak orrán végződött, – legalázatosabb szolgája, ki parancsainak -mindenkor kész engedelmeskedni. - -– Hozta isten, tiszteletes úr, – nyujtotta Béla kezét az érkezett elé, -kit Ilona könnyű főhajtással üdvözölt. – Kedvesem, a mi lelkészünk: -tiszt. Molnár Ábrahám úr. Nagyon örülök, hogy ily gyorsan engedett -meghivásomnak s bocsánatot kérek, ha netalán zavartam. De igen fontos -ügyben kérettem, melyet nem igen szívesen halasztanék tovább. Olyan -dologban, melynél a pap a háznak legfontosabb és legszivesebben látott -vendége. Kérem, foglaljon helyet. Istók, itt vannak az írószekrény -kulcsai. Légy szíves kivenni azt az iratot, melyet a középső fiókban -legfelül találsz. - -A mentor még nem feledte el (hogyan is feledte volna!) az utolsó szomoru -alkalmat, mikor abban a szekrényben kutatott mélyen tisztelt barátjának -végrendelete után s ránczos homloka körül egy makacs árnyat kergetve, -végzé megbizatását. - -– Így, – mondá Béla. Nyujtsd át a tiszteletes úrnak. Én ez órában össze -akarok esküdni menyasszonyommal. Az ott fölmentvény a hirdetések alól. -Azt hiszem, nincsen semmi akadály? - -Molnár Ábrahám úr arczának dús tüskebokrai közt a meglepetésre, melyet a -fölhivás magában foglalt, egyszerre kinyílt a hivatalos mosolygásnak egy -roppant napraforgó-virága. De mi volt ez a mentor elragadott öröméhez! -Gazdája szavaira vén, kerek fején akkorát lódított előre, hogy egy -perczre méltán lehetett félteni annak a vállakkal való okvetlenül -szükséges összeköttetését. Bélához rohant, kezeit szorongatta, majd -Ilonáét óhajtotta tiszteletteljes csókjaival elárasztani és töredezett -szavakkal biztosított mindenkit, a vőlegényt, a menyasszonyt, a papot, -az író-szekrényt, az öreg órát és mindent, mindent, hogy ő most képtelen -ugyan hosszabb üdvözlő beszédre, de meg lehetnek győződve róla, hogy -nála jobbakat már senki nem kivánhat. - -– Ha tehát nincsen semmi kifogása ellene… – fordult Béla a paphoz, ki a -mentor örömkitörései alatt azzal a hazafias bizalmatlansággal kezdte -vizsgálgatni az ujjai közt forgatott okiratot, mely az akkori -hatóságoknak minden kibocsátványával szemben szerinte nagyon helyén -volt. Nem tagadhatom, hogy bizonyos önérzetes kicsinylés is vegyült e -birálgatásba a felett, hogy nem jobban elvégezte volna-e ő az egészet a -kathedráról. - -Miután sem a pecsét, sem az aláirás, sem a tartalom ellen alapos -kifogást emelni nem tudott, a napraforgót ismét Béla felé irányozva, -kijelentette, hogy neki legalázatosabb üdvözletén kivül egyéb szava -nincs. - -– Eszerint készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifjú házi úr, széke -mögött álló jegyesének kezét gyöngéden a magáéba fogva. - -– Hogy készen vagyok-e? – felelt a pap, fölkelve székéről s emeltebb -hangon folytatva: – Engedje meg nagyságod, hogy kifejezzem egy részben -sajnálkozásomat, mivel nem kis templomomnak juttatja a szerencsét, hol -jövendő boldogságaért gyülekezetem egyszerű fohászkodásával -egyesíthetném a magamét. De hisz így is jól van az; mert mindenütt jelen -van az úr, a hol ketten-hárman együtt vannak az övéi közül. És -protestáns kánonaink is megengedik a háznál való csöndes esketéseket. A -mi a készenlételt illeti, egy ilyen magamszőrű vén pap (de bízony, -esedezem, eljár az idő!) minden ujjából már tuczatszám rázhatja ki az -imádságot. Az igazi lelkipásztornak minden pillanatban, minden adandó -alkalomra készen kell lennie, mert sohasem tudhatja, mikor szólítják -valamely haldokló atyjafiához, a kinek nincs ideje megvárni, míg -imádságra készül; vagy teszem: marakodó házasfelekhez, kik kárt is -tehetnének egymásban, ha rögtön kéznél nincs az oktatás. Készen vagyok, -nagyságos uram. És a két tanu? - -– Itt van az egyik mindjárt: István úr, – válaszolt Béla. A másik meg… -Ugyan Istók, kit is kellene még beszólítanunk? - -[Illustration: – Készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifju házi úr -jegyesének kezét gyengéden a magáéba fogva.] - -A mentor azonban már nem volt a kanczelláriában s így a kért tanácscsal -sem szolgálhatott. A mint megütötte füleit a szó, hogy neki még szerep, -s még pedig fontos szerep is jut az esküvőn, hármasokat ugorva rohant le -a lépcsőn s odalenn – hogy annál könnyebben menjen – kulcsának -fogantyújával kezdte ostromolni a prior-szoba ajtó-zárát. Miután ez a -legdühösebben ismételt támadásokra sem akart engedni, a siettében -kétségbeesett Istók tanácstalanul lármázva kezdett föl s alá nyargalni a -folyosón, mignem Kata asszony segítségére jött a konyhából. - -A termetes úrnő, megértvén a baj okát s tisztességesen leszólván -valamennyi szeleburdi ifjú legényt, természetes józan eszével csakhamar -megoldotta a már-már kibonthatatlannak tetsző csomót. Ámde azért volt -nő, hogy a bódult nyargalászásban, a fennakadás furcsaságában, a -pillanatra sem pihenő nyugtalanságban, a lángoló szemekben, az egész -neki-bolondult emberben valami figyelemre méltó titok nyomát sejtse, -minélfogva érdemesnek is tartotta csipőre tett kezekkel figyelő állást -foglalni a szobának tárva-nyitva hagyott ajtaja előtt. Miután azonban -nem látott egyebet, mint hogy Pallér úr, minden tekintet nélkül az ő női -illemérzetére, kipkedve-kapkodva, fenyegető gyorsasággal vetköződni -kezd, a kritikus pillanatban az ajtót fözőkanalával becsapta, sarkon -fordult és nagy mérgesen indult vissza árván hagyott fazekaihoz. - -Odafönn már épen csöngetni akartak Palkónak, hogy nézzen Pallér ur és az -ispán után, midőn a kastély elé egy könnyű kis kocsi hajtatott. Nagy -szuszogva szállt ki belőle egy köpczös uri ember, hátán rettenetes -bárány-bundát viselvén, melynek fölhajtott vörös gallérjában valami -özönvizelőtti vastagbőrű tarajos állatnak látszott. A mint az ember, a -bunda, meg a taraj szerencsésen a földön voltak, a kocsistól egy -mindenekfelett úrias kézlegyintéssel akart elbúcsuzni az érkezett s a -szörnyű báránybőr-sátort egyik válláról a másikra dobálgatván, befelé -indult. A kocsis azonban, ki a búcsuval (mint Béla, Ilona és a pap az -ablakból könnyen észrevehették) sehogysem volt megelégedve, megragadta a -menekülő tarajat, mire hosszas és izgatott eszmecsere kezdődött, mely -azonban szerencsére tettlegességen nem végződött, annál kevésbbé pedig -azon, hogy a vendég – a fuvaros zaklató követelésére – zsebébe és -tárczájába nyult volna. Az özönvízelőtti tarajos szörny Vincze bácsi -volt. - -– Legjobbkor! – kiálta letekintve s a bekászolódóra ráismerve Béla. Nem -kell már küldeni senkiért; az öreg megérzi, mikor kell helyt állani -neki. Csak Istók után nézzetek, hogy hova tünt egyszerre. Itt jön Varjú -Vincze úr Karámosról. Ő lesz majd a második tanu. - -– Leszek, szerelmes öcsém, leszek, – döczögött Vincze bácsi, ki Béla -szavaiból homályosan még a folyosón értesült a rá váró szerepről, miután -Istók előbb leirt lerándulásának rohamában az ajtók betevésére legkisebb -gondot sem fordított. – Csak ezt a ménkű nagy sátort hadd keritem le a -nyakamból. Így ni. (A vén gavallér megpödörgeti bajuszát és a híres -vörös mellényt lehető előnyös világításba helyezi. Azt a módos -komplimentet meg, melyet Ilona előtt vágott, látni kellett volna a mai -ásítozó fiataloknak!) Ezerszer csókolom picziny kacsóit, kisasszony. -Adjon isten minden jót, lelki atyám; egy kis szabad lélekzetet a magyar -embernek. Nos, szép öcsém, hát ide a keblemre! Én beteglátogatni jövök -egy méregdrága fuvarossal, és ime egy egészségtől ragyogó ficzkót -találok. Ragyogsz, ha mondom. Hát egy kis keserű, valami szilvóriumféle -nincsen kéznél? Palkó, Palkó! Már az igaz, hogy ilyen nyalka egy -legényt, mint ez a Palkó, keresni kell. - -A vigyori inassal, ki ugyancsak régen volt már nyalka és legény, Istók -is megjelent egészen ünnepélyes színben. Az elragadtatás apró manóit, -melyek ajkait, orrát, szemöldeit nem szüntek meg ránczigálni, földszinti -magányában elhessegette s egészen úgy jelent meg, mint egy boldog -filozófushoz illett, ki nem adta magát át a divatos reménytelenségnek, -hanem inkább derült tudományának egy fényes bizonyságával állott elő. A -tisztelet, melylyel e kastély és lakói iránt viseltetett, nem engedte, -hogy a foltos kabátban teljesítse tisztét: a régi módi kettős ujju -atillában pompázott ismét, ritka bajusza ragyogott a kenőcstől, csizmája -tükörré volt kefélve s az egész mentor megjelenésének dísze ellen a -legkisebb kifogást sem lehetett volna emelni, ha a temetés óta nem -használt kalpagjáról egy végetlen hosszúságu s a mai alkalomhoz kevéssé -illő gyászfátyol nem csüng alá és csizmahúzóit betürni el nem feledi. - -Vincze bácsi nagy lármával és csodálkozással üdvözölte e nem mindennapi -díszt s erőt merítvén a három üveg szilvóriumból és nagy karéj -kalácsból, melylyel a páratlanul nyalka Palkó szolgált neki, új -fogadkozásban tört ki: - -– Leszek tanu, szerelmes szép öcsém, leszek. Ham, ham. (A kalácskaréj -utolsó falatja a torkán akad.) Leszek. Ham. Még olyan rendíthetetlen -tanu nem volt, mint a milyen én leszek annak a hasonlíthatatlan -gavallérnak öcscse és örököse mellett. Leszek, pajtás. De hát mire -legyek? - -Béla mosolyogva s menyasszonya kezét simogatva válaszolt: - -– Erre az órára határoztam esküvőmet s ha nincs ellenedre…? - -– Hogy nincs-e ellenemre? – kurjantott tenyerébe csapva a vendég. – Hát -kinek a szerencséje volt nekem valaha ellenemre? No, még ilyen véletlen -öröm az életben sohasem dagasztotta a szívemet, annyi bizonyos. E -szerint násznép vagyok én itt és az az akasztófáravaló fuvaros nem hogy -becsületnek tartotta volna, hogy násznépet hoz… hanem most már az én -szekerem is a násznéphez tartozik, úgye bizony? Soha ilyen fölséges -meglepetést! Túltesz, akármi legyek, ha túl nem tesz a boldogulton még -úri fogásokban is! Hanem talán már el is kellene hallgatnom? Lelki -atyám, talán kezdeni akarja a szertartást? - -Molnár Ábrahám ur fülei már rég süketek valának e hiábavaló beszédekre. -Kövér kezei össze voltak kulcsolva atilláján s tövises szemei haragosan -fordítva az ég felé, mintha valami váddal akart volna föllépni valaki -ellen. Pedig csupán szent-lélekért áhitozott a rögtönzéshez. - -Béla is csöndesen, egy kissé nehezen fölemelkedett székéből s ennek -támlájához dőlt. Ilona kihevűlt, égő arczczal állt mellette s fényes -szemeit a földre sütötte, mig Vincze ur az egyik sunyi pillantást a -másik után vetette reá. - -A pap, Vincze és Istók az ünnepélyesség kedveért egyet köhécseltek, az -ajtók betétettek, a téli nap legszebb arany szőnyegét teríté a jegyesek -lábai alá, egy rövid életű fattyu-czinege az ablakot verdeste s víg -fütytyel minden jót kivánt nekik, Istók gyanusan dörzsölte szemeit s -megkezdődött a szertartás. - -Megkérdeztetett Kálozdy Bélától, akarja-e hitvesének a hajadon leányt, -kit jobbján tart? - -Akarja. - -Megkérdeztetett Pallér Ilonától, akarja-e férjének a férfiut, kit -jobbján tart? - -Akarja. - -Az utóbbi kérdésre azonban kevésben mult, hogy egy kéretlen válasz is -nem adatott. Mikor Istók meghallotta igazi nevét a menyasszonynak, (kire -nézve becsületes elméje egy pillanatig sem volt kétségben az iránt, hogy -a szinlap teljesen összevág a keresztelő levéllel,) azt a nevet, melyet -ő maga is büszkén viselt, ugy elképedt, mintha tiszt. Molnár Ábrahám ur -egyszerre hozzá fordult s neki tette volna fel amaz, egész életre szóló -kérdést. De már egy percz mulva a szó legszorosabb értelmében csak az -imádság tartotta, hogy oda ne rohanjon a kastély jövő urnőjéhez, -felvilágosítást kérni tőle, hogy az égből, vagy a Tiszán túlról -csöppent-e ide? - -– Nos, öreg barátom, – mondá az esketés, a kézfogások és ölelkezések -végén Béla a mentorhoz, ki eközben ismét a szájtátó ámélkodás stádiumába -esett vissza, – a te számodra kettős meglepetést tartogattam. Az egyik s -talán a nagyobb, nőm valódi neve, melyet eddig nem akartam fölfedezni -neked. Igen öreg; Ilona a te nevedet viseli, kinek a mai napon rokonoddá -lettem. - -A megzavarodott mentor a kézcsók után egy kissé fölemelte a szép -csuklóról a hitetlenül tétovázó szemeit – ki gondolatoknak soha, de -sohasem volt szükében, bátortalan hangon életében először lebbent el -ajakáról a vallomás, hogy: - -– Alig… igazán alig tudom, hogy mit gondoljak. De vajjon… igen, vajjon a -Pallérossi Pallérok közül-e? - -– Épen azok közül, bátyám, – felelt könnyű sóhajjal a menyecske. - -– De hát vajjon… igenis, vajjon azok közül a bizonyos Pallérossi -Pallérok közül-e, kiknek ősi czimere a féllábú gólya? – folytatta -kérdezősködéseit Istók, még mindíg csak félig-meddig mervén habozó -szemeit új rokonára emelni. - -Ilona szivesen válaszolt neki: - -– Az én szegény nevelő-atyámnak volt egy nagy, piros pecsétnyomó -gyürűje. Minha csak most is ott látnám rajta sántikálni a féllábú -gólyát! - -– Nos, megkövetem, az a gólya mindíg igen díszesen nézett ki, – rebegte -Istók, egy galamb epéjével és egy hidalgó büszkeségével. - -Egész lelke fel volt zavarva. Annak az ismeretlen rokonvilágnak szélén, -melyről csak dicsekvő atyja homályos meséiből tudott egyetmást, de -melylyel közelebbről megismerkedni egész életében fő vágya volt: a -mentort valósággal reszkető öröm fogta el. A helyzet különössége, az új -atyafiság, egy kis lélekfurdalás, (hogy ugyan valamikor a -tiszántúliakról nem talált-e többet kiszalasztani, mint a mennyi most -majd igaznak bizonyul?) valami csalódásfélének sejtelme, (hogy nem -feneketlen mélységek voltak-e azok, hova életének egy-két keserűbb -perczében horgonyát kivetni próbálgatta?) mind ez úgy össze-vissza -zavarta fejét, hogy egészen eltüntek szemei elől az elégedetten mosolygó -Béla, meg a fölfútt képeiket egymás ellen szegezve vitatkozó pap és -Vincze úr. Csak a napsütötte nagy falakat látta, telidesteli a -szeszélyes Tisza furcsa kék vonalaival, a mint szobájában odalenn az -ablak mellé akasztott füstös, poros térképen olykor el szokta nézegetni. -Családi álmainak e kanyargó és csalékony jelvonalain kivül csupáncsak -Ilonát látta még, ki sokszorosan sugárzott előtte a nevezetes család -fényétől, és úgy tetszett neki, mintha egyszerű kék selyem ruhája -egészen teli lenne himezve csupa büszkébbnél büszkébben sántikáló -féllábú gólyákkal. - -Ama bizonyos névtelen filozófnak rendíthetetlen nyugodalmától -mindenesetre igen messze volt reszkető hangja, mikor utolsó kételyének -eloszlatására vetette föl a kérdést. - -– És a Tiszán túlról…? - -– Onnan onnan, bátyám. Ejnye, mintha csak nem örömest fogadna be a -családba s szeretne kirostálni belőle! – enyelgett az új asszony, kit -azonban e kedélyeskedés nem tett elragadóbbá. Mi sem volt már meg benne -a gyermekből, ki a gondok végetlen oczeánjának egész bizodalommal megy -neki egy csillogó kagylóval, hogy eltünteti ebben. Mi sem abból, ki -mosolyában és tréfájában egész őszinte valóját és tapasztalatlan -ártatlanságát mutatja be. Csak az ilyen tréfa ér valamit! - -– Isten őrizz! Nem mondhatok egyebet, mint hogy: isten őrizz! – -szabódott a szegény mentor, mélyen és ügyetlenül hajtogatván magát s -abban az arányban szedegetvén össze innen-onnan régi eszméit, a melyben -a viszonyok képe tisztult előtte. – Soha nagyobb tisztesség nem ért az -életben, mint e mai napon! Tiszta szivemből mondhatom, bármilyen világos -elmével tekintsek is végig fejtörő munkában eltöltött és e kitünő család -folytonos bizodalmával koszoruzott életemen, hogy még nagyobb tisztesség -nem ért. Ha meggondoltam eddig, hogy ime öreg napjaimban hosszú -szolgálatomnak boldogító elismerése és személyemnek megtisztelő -figyelembe vétele mellett törvényes, rendes és szabályos nyugalomba -vagyok helyezve… (ki ne bocsátaná meg neki, hogy elfoglalt állásának e -rövid szavakkal való körvonalozását, a pap és Vincze felé tekintve, -jónak látta még egyszer ismételni?) törvényes rendes és szabályos -nyugalomba vagyok helyezve, ha ezt így elgondoltam, mindíg azt hittem, -már nincs több várni valóm az emberek kegyességétől. Ha most még ehhez -hozzáveszem a mai ünnepi napot, melyen az általam végnélküli kegyelettel -tisztelt Kálozdy-család, nem elégedvén meg eddigi jótéteményeivel, még -saját kebelébe emelt, valósággal óhajtanám visszanyerni munkabíró -ifjúságomat, hogy újolag neki szentelhessem életemet! - -A mentegetőző kis felszólalást ama legkülönfélébb hangulatok, melyek -Istók lelkében folyton folyvást egymás sarkában voltak, egész rövid -szónoklattá kerekítették, melyben a fősuly ismét arra a mindig szivesen -emlegetett két dologra volt fektetve: életének kifogástalan munkásságára -és szivének hálás voltára. Az utóbbira nézve épen annyira elragadtatta -magát, mintha Bélának Ilona nőül vételére semmi egyéb oka nem lett volna -a világon, mint hogy e furfangos fogással neki utat szerezzen a -Kálozdy-családba. - -Alig végezte azonban a szónoklatot, kellemetlenül érezni kezdte, hogy -ama bizalmas hang folytán, melylyel a tiszántuliakat emlegetni szokta, -ha most nem lesz képes némi részletekkel előállni, Bélában nem alaptalan -kételyek támadhatnak ama viszony iránt, melyben ő a sokat emlegetett -virágzó familiához áll. E gondolat aztán arra a kényelmetlen tudatra -ébresztette, hogy ő arról a bizonyos virágzó családról tulajdonképen -semmivel sem tud többet, mint az Eszterházy herczegekről. Atyja, a kit -forrásul idézhetne, régen nincs az élők között s az esztendők is, -melyeknek hosszu sora – isten tudja, hogyan, – egyet-mást a fejébe vert, -hűtlenül eltüntek mellőle s ő gyámoltalanul magában áll itt, hogy -hallgatása által megszégyeníttessék. A percz sürgette. Nehéz -verítékcsöppeket törölt le homlokáról s utóljára is el kellett szánnia -magát. Lesütött fejjel indult a rohamra s a csatakiáltást úgy intézte, -hogy Béla – noha tőszomszédjában ült – csak némi töredékeket hallhatott -belőle. - -– Kérem kegyes grácziáját, nagyságos hugom asszony, – kezdé s ugyancsak -akadozva folytatta: – Ugyan mi lett abból a… abból a… ugyan hogy is -hivták csak?… abból a hires, hires katona Pallérból? - -Katona körülbelül minden családban van. - -– Nem, nem volt az hires katona, bátyám, – felelt egy kissé elmélázva a -kérdett. – Csak becsületes ember volt. Tönkrejutott, semmivé lett, sirba -szállt. - -– Isten nyugosztalja szegényt! – sóhajtott egy kissé megkönnyebbülve -Istók. – Tudom, tudom, maga volt a példás becsületesség. De így jár, a -ki az emberek rosszaságával számot nem vet! Hát ugyan az a… az a… ejnye, -mindig ennyi bajom van ám nekem a nevekkel!… Az a hires… mi is volt -csak? Igen, az a hires, hires prókátor? - -Prókátor is volt minden familiában legalább három. A között hires is -csak akad. - -– Azt nem ismertem. De tudom, hogy mind igen-igen szegény emberek -voltak, egyik se tudott semmire menni s az egész családból ma magam -vagyok. - -A bánatos árnyalat, melylyel Ilona e feleletet adta, a végén bizonyos -elégedett lendületet vett, mint mikor porló romokon át egy ujdonatuj -kastélyra esik tekintetünk. - -Istók nagyot lélegzett. Bár kétségtelenül rosszul esett neki, hogy -homályos álmainak ily kevéssé felel meg a valóság, örült, hogy a -pillanatnyi nehéz helyzetből kiszabadult. Azt nem állította soha, hogy a -tiszántuliakkal összeköttetésben áll s – negyven esztendő nagy idő, mely -alatt az ő tudtán kivül sok történhetett. - -– Eszerint, – mondá, – ha meggondolom… hát én lennék a családfő. - -A menyecske szives mosolylyal rázta meg kezeit; ép ilyennel fogadta a -cselédek köszöntését, kik között futó tűz gyanánt terjedt el a -rögtönzött esküvő hire; ilyennel tekintett mindenkire a menyegzői lakoma -alatt; és ilyennel hallgatta végig Vincze bácsinak, a papnak és Istóknak -virágos felköszöntéseit. A mentor következőleg végezte a magáét: - -– Mindezek után pedig, mélyen tisztelt Béla öcsém, az én örömeimnek -csordultig tölt poharát tetézd még abbeli kegyes engedelmeddel, hogy ez -uri házat, melynek közel húsz esztendeje mintegy szellemi őriző pásztora -vagyok, hadd én adjam át nagyságos hugomasszonynak. Szives bizodalmadat -erre nézve annál bátrabban, bár teljes tisztelettel, kérem ki, mert -meggondolván, hogy a Pallérossi Pallérok, miután mind rendkivül -becsületes emberek voltak, már elpusztultak ez álnok világról, mai napon -én vagyok az egykor virágzó családnak érdemetlen feje. Vivát! - -Hogy ne adatott volna meg az engedelem?! A mentor azonban nyilván -mesterkedett valamiben, mert rendkivül nyugtalan volt s alig várta, hogy -ebéd végén egyedül kaphassa egy ablakmélyedésben Bélát s ragyogó -szemekkel odasughassa neki a következőket: - -– Itt az idő, Béla, hogy tartozásomnak egy csekély részét lerójam -irántad. Oktatást szándékozom adni a te érdekedben az én nagyságos -hugomnak, mert azt hiszem, hogy most már a te familiád az, melyet a -világon legjobban tisztelek. Örül a szivem, ha meggondolom, hogy a -rokonság megengedi egynémely dolognak őszinte elmondását, melyet a te -boldogságod érdekében szükségesnek tartok. El fogok mondani mindent -keményen és hiven, hogy soha el ne feledje, a mit egy tökéletes asszony -felől lelkemben hordok. A legpompásabb módját találtam ki s azért kértem -tőled ama bizonyos engedelmet. Szép hegedüszóban mondom el, mintha -valami névtelen historikus lennék, a ki régi családi történeteket -beszél. Csak bízd rám Béla és engedd, hogy tiszteletteljesen -megöleljelek. - -A férfiak együtt maradtak az ebédlőben, mikor Istók megkezdte körutját -Ilonával. Az oktatás a képes szála számára volt fenntartva. Mikor ide -beléptek, a bucsuzó nap vöröses fénybe borította az egész nagy termet -családi képeivel. Az ősök nyakig be voltak gombolkodva vagy csipkézve; -senkinek nem néztek a szeme közé, mintha nehezteltek volna, hogy nekik -már ilyen kevés szavuk van a családi dolgokba. Még pedig nemcsak a -legközelebbi gazdag ősök, hanem azok is, kiknek százötven esztendeig egy -kis városvégi házban kellett meghuzniok magukat, mignem Péter ur uj -virágzásra emelte nemzetségét s a katakombákból ők is napfényre -kerültek. Egyetlen egy sem fogadta közülök barátságosan a jövevényt, s -az asszonyok úgy belehuzták magukat aranyos főkötőikbe és mentéikbe, a -férfiak meg kucsmáikba, mintha egyáltalában ki akarnák kerülni a -megszólíttatást. Ha a nagy, fakó keretek vizszintesen feküsznek, minden -esetre a legtulsó sarokba zsugorodnak. Ilona azonban nem sokat látszott -törődni mogorvaságukkal; valami kihivóan lenéző tekintettel futott végig -a hosszu soron, valami öntudatos kaczérsággal, mintha szivéből -lemosolyogná e vén figurákat, kik holt ránczaikkal ellenségeskedést -mernek indítani az élő mosoly ellen. - -Istók elsőben is egy sárga képü, aszott matróna előtt tartott állomást, -kinek vékony nyakán széles gallér puffadozott; szinehagyott, sárga -ruhája oly bő volt, hogy a képnek három negyedrészét foglalta el; -kezében egy vörös szélü, disznóbőrbe kötött imádságos könyvet tartott s -szemeit alázatosan lesütvén, mitsem engedett látni belőlük, úgy, hogy ha -valami nevezetes szerep jut annak idején részére, a történetirók -bizonyára mai napig sem lennének tisztában vele, hogy kékek voltak-e -vagy feketék? - -Istók kegyeletesen megilletődve, e sárga urhölgy előtt kezdte el -oktatásait. - -– Nagyságos hugomasszony, nem fogja rossz néven venni tőlem, ha -egynémely jelesebb erényü matrónával régi hirű családjából meg fogom -ismertetni. Ez itt Hadonay Rebeka, a nevezetes Kálozdy Áronné. -Lehetetlen, hogy ne hallotta volna hirét. Nagy jótevő, nagy keresztyén -és nagy tudományu urhölgy. Saját költségén nyomatta ki Ezsaiás -prófécziáját; a Luthert és Kalvinust követő theologusok között nagy -disputát tartatott, mely az utóbbiaknak fényes győzedelmével végződött; -iskolákat építtetett, szegényeket segített és nyelvem gyönge elmondani -egész fényes pályáját. Tündökölt a keresztyéni erényekben, melyek minden -boldog családi életnek alapját képezik. (A mentor itt fölemelte szavát s -erősen hunyorgatott, mintha a legkeményebb feddést mondaná.) Idején és -bölcsen meggondolta, hogy a világi fény és pompa milyen keveset ér és -milyen mulandó! - -Miután Istóknak ekként tökéletesen sikerült belehelyezkedni egy -háromszáz éve nyugvó urhölgy gondolatvilágába, természetes, hogy még -sokkal könnyebben ment neki az egész, mikor a mult század végére jutott. -Egymás mellé voltak függesztve a kis, keskeny, finom arczu grófné, nagy -bóbítás fejdiszszel s a csontos, durva képü Ádámné asszony. Amannak egy -rózsa pihent vékony ujjai között, ennek a keze ökölre volt szorítva, -mintha egyenesen rá akart volna rohanni a festőre. Ilona jóizüen -mosolygott a furcsa szomszédság fölött. Egész sereg tréfás gondolata -támadt s alig figyelt az ünnepélyes előadásra, mely így folyt tovább: - -– Az ott Kálozdy Péterné, a család ujrateremtőjének mély tiszteletre -érdemes neje. Grófi születés volt, finom, világ csodálta dáma! Egész -Bécs városa forgolódott körülötte annak idejében, bárók, grófok, -herczegek, sőt választó princzek is; de ő meg tudta gondolni, (itt a -mentor ujólag a feddés magaslatára emelkedett,) hogy még egy grófnéra -nézve sem közönséges szerencse, ha olyan ősi, tiszta magyar familia -tárja ki előtte karjait, mint a Kálozdyak. Megbecsülte a kinálkozó -szerencsét s a választó princzek seregének daczára Péter urat -választotta, kinek mindvégig csak tisztességet szerzett. - -Istók köhécselt s egy kis ideig maga is néma tisztelettel tekintett a -képre, mely most esetleg trónusok fölött is függhetne. Azután folytatta: - -– Ez itt Béla nagyanyja. A jó hirü Mátéfi család gyermeke, Ádám ur neje. -Ha elgondolom, hogy a szekrények a kastélyban mai napig az ő szövette -vászonnal vannak tele, hogy egész életében megelégedett két köpönyeggel -és egy selyem szoknyával, hogy milyen hiven kezére járt férjének a -takarékoskodás nagy munkájában, hogy csak egy ilyen tökéletes asszony -kezébe tehető le a férfi által egész bizodalommal a család sorsa: (a -szónok ismét neki hevül és éles kezd lenni) a régi magyar gazdasszonyok -utolérhetetlen példányképeinek egyikét kell látnom benne, kit bár minden -feleség szívéből követni óhajtana. - -Az alkony már egészen leborult. Nagy jót tett Istókkal, mert eltakarta -előle Ilona szép, szórakozott arczán a jeleket, hogy milyen kevés -hatással voltak rá az itt leirt előadások és a többiek. A némaságot, -melylyel lépteit az uj asszony követte, meghatottságának tulajdonította -s a hogy visszatértek a kanczelláriába, büszkén sugta oda Bélának: - -– Minden jól van már. Olyan aranyszabályokat mondtam el előtte, hogy -egész életében lehetetlen elfelejtenie. Ha hallottad volna, Béla, milyen -kemény és mégis milyen óvatos voltam, megelégedve nyujtanád kezedet. -Köszönöm, köszönöm. - -Míg távol jártak, a fiatal házigazda és Vincze bácsi között egy fontos -ügy is legszerencsésebben intéztetett el. A vén gavallér – a hogy a -tiszteletes bucsut vett tőlük s betette maga után az ajtót – egy kissé -szótalanná lett, izgett-mozgott, pöfékelt, fészkelődött s csak nagy -nehezen kezdte el nyögni, a mi lelkét nyomta: - -– Tudom, Béla, nem szivesen hallod, sőt hallani sem akarsz róla, a mivel -én ez alkalommal kirukkolni kénytelen vagyok. De hiába, kénytelen vagyok -vele. Mert a tiszta, szeplőtelen és mocsoktalan becsület a legeslegelső -ezen a világon! - -– Ha becsület dolga, csak ki vele bátyám, – biztatta Béla. - -– Nem, nem valami fontos az egész; de hát előbb-utóbb csak el kell -végeznünk, mert örökkön örökké mégsem nyomhatja a lelkemet. Tudod, az a -két átkozott bugyelláris, a mit akkor este azzal a bolond Arturral rám -biztatok. No no, ne jőjj azért mindjárt indulatba! Semmi okod -szégyenleni magadat, mert e leggavallérosabb bravúrral szorítottad -sarokba az ellenfeledet. Ha már te nem nyerted meg, – mert november -30-ka régen elmult, – legalább a szemtelen kérdezősködést is a torkába -fojtod. Valami ez! Úgy-e hallani sem akarsz a bugyellárisokról? Jól van, -jól; nem hozom többet elő soha. Hadd szorítsam meg a kezedet, Béla! - -Mikor már menni akart, még egyszer visszafordult az ajtóból! - -– Hát hogy el ne felejtsem, az én szekerem csakugyan násznépnek számít, -úgy-e? És e szerint minden a te gondod? Pompásan van. Nojszen csak -követeljen még rajtam valamit az az akasztófáravaló! - -Az nap este természetesen nagy volt a lárma és nevetség a Fekete -Sas-ban. Vincze bácsi előadta az esküvő részleteit, melyeket az -asztalvégi vándorszerkesztő nem mulasztott el jegyzőkönyvébe iktatni. -Dacsó Artur kimondhatatlan sokat nevetett, minduntalan egy-egy köhögési -rohammal küzdött és szomszédjait hol ölelgette, hol meg gorombáskodott -velök. Alig hallgatott a vén korhelyre, mikor ez ravasz hunyorgatással -férkőzött mellé s megszólította: - -– Artur, egy szóra! - -– No, mi baj? - -– Hát már most a ti fogadástokkal mi lesz? Az igaz, hogy ilyen -veszekedett furcsa esetet még nem értem. A kisasszony most nagyságos -asszonynyá lett; te csak nem tudakozódhatol Bélánál, vagy micsoda. -Eszerint a nélkül, hogy voltaképen vesztettél volna, sajátképen nem is -nyertél. - -– Nohát nem nyertem! – kiáltott az öregre a víg czimbora. – Baj az? - -Vincze bácsi csillapítva kezdette veregetni a vállait. - -– Ne heveskedjél, Artur, – mondá. – Az isten szerelmeért ne heveskedjél, -mert a heveskedés nem illik igazi gavallérhoz. Se nem nyertél, se nem -vesztettél: ez az eredmény. Mint hasonlíthatatlan uri ember adod meg -magadat és én olyat tapsolok neked, hogy még olyat nem hallottál. A -bugyellárisokról ilyen körülmények közt persze hallani sem akarsz? Jól -van, jól; az életben soha nem hozom többet elő, ne félj. Muki, a jobb -fajta somlaiból egy hónaljjal; de ne legyen megolvasva! - - -XIX. FEJEZET. Szürkület, ébredés után. - -Nem hiába, a fiatalok csak nagyobb tervezők, mint az öregek! - -Lám szegény Benedek ur, – mikor a vén kolostor uj öltözetén -gondolkodott, melyet a mostani toldott-foldott csuha helyett Béla és -Ágnes nászának ünnepére föl kell öltenie, – mindössze is csak annyi -ujítást tudott kiforralni, hogy a képes szobából erkélyt nyittat, mint a -Péterfiéké, a kormosodó falakat majd befesteti sárgára vagy zöldre s a -sötét folyosókra még valahogyan, a világosság kedveért, egypár ablakot -töret. A sors azonban úgy intézte a dolgot, hogy az a bizonyos nap be ne -következzék a napoknak végeiglen soha. Az ódon kastély e szerint még ama -szerény javításokra sem számíthatott volna, melyek öreg gazdájának szük -képzelőtehetségében megszülettek, ha Benedek urral időközben a halottak -tréfás építőmesterének dolga nem akad. - -A régi épület kormánya fiatal kezekbe került, melyek miveltebb, -termékenyebb és követelőbb fantáziának szolgáltak. S a kastélyra nem -sokára olyan fény várakozik, minőről sem a hajdani zárdafőnök, sem -Bernininek az a méltatlan olasz tanítványa nem álmodott, kinek sivár -lelke előtt ez az iromba kőhalmaz először jelent meg. - -Az a termékenyítő, de kegyeletet, kiméletet nem ismerő förgeteg, melynek -forgásából az ócska kolostornak ékítményektől terhes homlokzattal, -diszesen és méltóságosan előrekönyöklő erkélylyel, karcsu oszlopsorral, -gazdag lépcsőházzal, csinos ablakkoronákkal, nehéz kőfüzérekkel és -minden kigondolható pompával ujra kell születnie, már zúg és rombol -körülötte. A ki e szép tavaszi napokon az átellenes hegy nyergéről -alátekint a völgybe, nem igen tudná megmondani, hogy ott a falun túl -azok a magas-magas falak, melyek körül száz munkás sürög, rom-e, vagy -félig kész épület? A kőmives állások durva hálója itt-ott -két-háromszorosan szövi körül, s folyton folyvást munkában vannak az -emelő kötelek, hogy az uj diszeket a régi, magas, idő megviselte -vállakig fölhuzzák. Fiatal menyecskék víg énekszóval hordják a meszet és -csapót s a kőfaragók kalapácsainak egyhangu, durva zaját, reggeltől -estig verik vissza a zöld hegyek köröskörül. Az udvar, hátul a kis -borongó fenyves, a kertnek jókora része csupa felfordulás. Roppant -kőkoczkák, nagy téglarakások, végetlen fenyőszálak, csákányok, -csapókanalak, fejszék hevernek szerteszét, meszes-gödrök ásítoznak -mindenütt a járó-kelőkre s a falu fiatalságának különös bámulását vivják -ki ama furcsa, faragott fél-leányok, kik fájdalmukban kővé válva, várják -a befalaztatást. A nagy rendetlenségben szives-örömest forgolódik a pap -s a többi kálozdi kaputos ember s meg-megtöltögetve pipáikat, olyan -gyönyörüséggel lopják a napot, mintha a parokhia, a falu háza, vagy a -maguk düledező kuriája épülne ilyen szép szerrel. A paraszt gyerekeknek -ez időszerint legkedvesebb mulatsága az elszóródott törmelékből – -sajátkezüleg gyártott sár segítségével – apró kastélyokat építeni, -melyek hihetetlen mennyiségben borítják el az utczákat s a hazatérő -csordának esténkint rendesen áldozatul esnek. A vályogvető czigány is -beszerezte az építéshez rajkóját, a kis Pupos Jancsit, ki a téglahordás -fárasztó munkáját minden kinálkozó alkalommal siet fölcserélni repedt -hegedüjével, melyből a napszámos-sereg mulattatására vigabbnál vigabb -nóták kerülnek. A pallér és felügyelők harsány káromkodásai ügyesen -vezetik a munkát, melyből rövid hónapok mulva Karámos vármegye -legdiszesebb épületének kell napfényre kerülnie. - -A cselédek mind kiszorultak a kastélyból s a szomszédházak -egyikében-másikában ásitozva töltik a napokat. Kata asszony egészen -falubeli ismeretségeinek él; délutánonkint ellátogat ide is oda is, -fejét rázza egy és más fölött s nem akar ugyan semmit mondani az uj -nagyságos asszonyra és Ágnes kisasszony pártjára kelni sem érez magában -semmi különös kedvet, de úgy gondolja, hogy minden jobb véget érne, ha -az öreg Benedek úr még ott ülne a kanczelláriában és botjával -el-elpáholná a léhütő férficselédeket. A kényes és pletyka ispánné meg -Bárándy Gáspár urnak vén, emberszóló gazdasszonya mindig élvezettel -hallgatják előadásait, melyeknek szokatlan keserüsége iránt a -körülményeknek egész lánczolata nyujthat fölvilágosítást. Mindenekelőtt -az a körülmény, hogy az érdemes kulcsárné granátosi kedvteléseinek -gyakorlására – mióta az uraságok távol vannak – csak igen ritkán nyilik -alkalom, miután a (még mindig: kis) Pirók szakadatlan csavargással -tartja üstökét biztonságban. Azután az a folytos föl-fölmerülő kétely, -hogy a dolgok bekövetkező uj rendjében lesznek-e majd az illetők kellő -tekintettel a háznak régi, hű népére? Különösen pedig Kata asszonynak az -a szilárd meggyőződése, hogy a hova egyszer a zsidók beteszik a lábukat -– pedig a Hazafi már szinte mindennapos volt a kastélyban – már annak a -háznak, ha nem is épen kampesz, de bizony nem jó lesz a vége. Mindezt -pedig igen nehéz elgondolni egy tisztes özvegynek, ki életének savát -mégis csak az alatt a födél alatt ette meg és nem akar hasonlatossá -lenni se Zsuzskához, se Sárához, a kik uton-utfélen kővel dobálják -asszonyukat, a ki kenyérrel tartja őket. - -A ház nőcselédségének jelen, foglalkozás nélküli napjai e szerint mégis -bizonyos tevékenységben telnek, a mi a férfiakról egyáltalában nem -mondható. Míg Bálint mindenes reggeltől estig vagy a korcsmában ül, vagy -az istállóban alszik, a Pirók-gyerek pedig egészen a madárfogdosás -naplopó szenvedélyének adta át magát, az öreg János, Mihály és Palkó -reggeltől estig máriásoznak. - -Pallérossi Pallér István ezuttal egyedüli lakója a kastélynak. Az ő kis -szobáját is veszedelemmel fenyegette ugyan a pesti építőmester terve, -mely szerint a lépcsőház részére fel kellett volna áldoztatnia; de Béla -látván, milyen rosszul esnék az öregnek a kiköltözés, megkegyelmezett -neki. Magányosan bolyong az elhagyott szobákban s naponként kétszer -megtekinti az őrizetére bizott kulcsokat, hogy majd őszszel mindent -kifogástalan rendben adhasson át a ház visszatért fecskéinek. Kata -asszony minden reggel megkérdi tőle, hogy mi a kedves étele, s mindennap -ugyanazt a választ kapja: – Nincs ugyan mit finnyáskodnom, de (hogy így -fejezzem ki magamat) a bárányfarknak bolondja vagyok! Azután pipára -gyujt s elnézegeti a haladó munkát és ujra meg ujra bejárja a kastély -homályos folyosóit és elsötétitett szobáit, melyekben épen olyan nagy a -felfordulás, mint odalenn az udvaron. Óriási ládák, nehéz csomagok -állják lépten-nyomon utját, tele drága butorokkal, fényes -selyem-szövetekkel, pompás képekkel és csodálatos csecsebecsékkel, -melyek annak idején uj fényt fognak kölcsönözni a régi kastélynak. A -földszinti folyosót egészen eltorlaszolják az uj faragott ajtók, melyek -előtt számtalanszor megáll a kóválygó mentor és volt rá eset, hogy -valóságos könycseppet morzsolt szét gyönge szemeiben, mikor egyszer -elgondolta, hogy ime, milyen pompásan illenek egymás mellé a féllábu -gólya és a török fejet tartó vitéz, a Pallér meg a Kálozdy-czimer! De az -ő hangulatai gyorsan változnak s az örvendetes gondolatok gyorsan készek -helyet adni a szorongásnak. A képes szálának uj, diszesebb, talán épen -aranyos borítékra váró falai üresek. A családi arczképek egy sarokban -egymásnak támasztva pihennek, míg helyüket a ragyogóbb alapon ismét -elfoglalhatják. A bujdosó Istók ez eltakart ereklyék előtt is hosszabb -állomásokat szokott tartani; felborítgatta őket és mikor Ádámné -asszonyság rideg vonásaival állt szemközt, a tisztelet kifejezését -arczán mindig valami elégedetlenség törte át, míg ezt morogta magában: - -[Illustration: Pipára gyujt s elnézegeti a haladó munkát…] - -– Ha meggondolom, hogy mindez a rettentő költekezés az én nagyságos -hugomasszony óhajtására történik, azt hiszem, hosszabb ideig kellett -volna megállapodnom vele ennek a derék dámának képe előtt, ki a -takarékosság mintaképe volt; ezzel sok bajnak elejét vehettem volna! - -De ugyan ki beszélhet itt bajról a trónusát féltő Kata asszonyon és a -félénk lelkű mentoron kivül?! Az egész világ csak irígységgel -leskelődött a függöny körül, mely a fiatal pár boldogságát elrejté -kiváncsi szemei elől s irígységgel kisérte útján, melyre a tavasz első -sugarai csalták őket, a mint annyira-mennyire visszahozták Béla régi -erejét. Az ifjú férjnek igen kevés érzéke volt az élet gyakorlati oldala -iránt s dunaszögi professzorai kitünő bizonyítványainak ellenére is igen -rossz számító volt. De mégsem igen jutott volna eszébe, hogy e sanyarú -esztendők terheivel vállain ily költséges építkezésbe fogjon s ily drága -útra induljon, ha Ilonának olyannyira szívén nem fekszik uj családja -fénye s férje egészsége. Nem ő volt az első, ki bizonyos változáson -látszott átmenni abban a perczben, melyben a rózsaláncz utolsó szeme is -megtaláltatott s kinek karjait nem érezte olyan puha vánkosnak a férj, -mint a minőnek sejtette a vőlegény. Mikor a nászágy függönyei -félrevonatnak, gyakran hullanak alá a nő lelkéről is a csalóka sejtésnek -vagy a vak ismeretlenségnek könnyebb vagy durvább szövetű fátylai; az -éjjeli mécs mindig élesebb sugarakat vet a halvány világánál találkozók -benső vonásaira, mint a báltermek csillárainak vakító fénye. De ezek a -képek talán nagyon is erősek ahhoz a néhány szívbeli, csengő -kaczagáshoz, melylyel a szép fiatal asszony a kastély ócskaságait -kicsúfolta. Jóizűn nevetett a színehagyott butorokon, melyek korhadt -fájában ijesztgető szellemeket nyikorgatott a szorgalmasan dolgozó szú; -a mult századbeli festéseken, melyeket, ha ily kopottak és elmosódottak -nem lennének, fantasztikus tájképeikkel, csodálatos állatseregletükkel -és megfoghatatlan virágaikkal bizonyosan szivesen venne minden muzeum; -az egész ódon kolostoron, melyben hol rabnak, hol apáczának érzi magát -és mindig fázik. Az a vén jármű is kikapta a magáét, melyben gyakorta -kikocsizott s a parasztemberek szerény köszöntgetését büszke méltósággal -fogadta; a kiszolgált jószág halálos itéletének aláírását különösen az -nap követelte fokozott erélylyel, melyen Ivánfiék ujdonatuj üveges -hintajával találkozott s úgy tetszett neki, mintha a márványarczú báróné -kicsinylő pillantást vetett volna rá. A sok tréfaszó közt természetesen -ölelés és csók is sok jutott Bélának, ki többször megpróbálta előhozni -valamit az inséges esztendőkről és üres magtárakról. Jóllehet szerény -ellenvetéseit rendesen azonnal sietett jóvá tenni egy-egy hahotával neje -gúnyosan jókedvű megjegyzései fölött. Ilona a legártatlanabb magyarázó -szóra kipirulva hallgatott el, csöndesen leült, megszakította a beszéd -fonalát s dudolni kezdett magában, vagy kiment a szobából s hosszú, -hosszú negyedórák mulva egy kis gyöngyvirág vagy ibolya-csokorral tért -vissza és biztosította férjét, hogy: azért nem haragszik. Nos, a dolog -vége – Istóknak örökösen komor ténfergései és mindig szólni készülő -némasága daczára – az lett, hogy Hazafi rövid látogatásra kéretett, -Pestről egy építőmester érkezett, a tervek elkészültek és a szerződések -megköttettek. - -Mielőtt az átalakítás munkáját megkezdték volna, Béla a kora-tavaszi -hideg estéken sokszor ült mélázva kis fészkében s a mint a kandalló -hamvadó parázsa kialudt, a régi divatú szobát mindenestül elfoglalta a -homály és csöndesség, noha a szép asszony odatelepedett lábaihoz és -meg-megszorította kezét, az égre feltünt esti csillag nem tartotta -feleslegesnek a kopott zöld függönyön keresztül beküldeni egy szelid -sugarat hozzá, hogy ne legyen egyedül. Ilona az ilyen órákban méltán -féltette a visszaeséstől s a világért sem engedte volna meg, hogy – míg -a kastély elkészül – valami nyomorult s talán egészségtelen bérelt -lakásba költözzenek. Inkább töltsék úton azt az időt s mutogasson meg -neki Béla egyetmást, a mit maga legénykori bolyongásában élvezett. A -megrázó jelenetek sötét képeit is, melyekkel esküvőjük történetét a -szeszélyes sors összeszőtte, az idegen nap leghamarabb el fogja -halaványítani, az idegen élet hullámai legkönnyebben elmossák. Lám dr. -Kurz is azt erősíti, hogy ha a szög fejére czélzó orvosnak sokféle -körülményt tekintetbe vennie nem kellene, ő valamennyi üdülőnek utazást -javaslana. Béla elgondolkodva játszik egy hajfürtjével, mely homlokára -csüng; hol félresimítja, hol lejebb huzza, míg a szép asszony átkarolja, -egy csókkal véget vet a szórakozottság öntudatlan bibelődésének és -hizelgő hangon kérdi, hogy: mikor csomagoltasson? Az ifjú férjnek -felelni kell s miután letett róla, hogy a rossz termést még egyszer -előhozza, felel úgy, a mint Ilona óhajtotta. - -Útnak indúltak. - -Béla a vén hintó kis hátsó ablakán addig nézte a régi kastélyt, melyet -szürke falával, régi kéményeivel, szűk ablakainak megszokott sorával, -töredezett márvány-lépcsőjével és kicsiny, kormos tornyával nem fog -viszontlátni soha többé, míg a nedves, reggeli légben bolygó sötét ködök -le nem bocsátották a vén lak előtt mindörökre a függönyt, hogy a -díszlet-mester, rendezők és szolgasereg belekaphasson sürgető munkájába, -mely nem közönséges meglepetést készít a következő felvonásra. Az éjjel -eső esett s nagy cseppek ragyogtak még az ablakok alsó sarkaiban és -homályosították el üvegüket, mintha a kastély is könnyes szemekkel -búcsuznék ifjú urától, kit agg lábainál látott felnőni. Béla szótlanul -huzta magát a kocsi egyik sarkába s nejének kezét fogván, gondolatokba -mélyedt. Tagadhatatlan, hogy házaséletének rövid hónapjai alatt új -nyugtalanság vert fészket lelkében, e szerencsétlen s a déli sivatagok -ama csodálatos tavaihoz hasonló lélekben, melybe mindenfelől -összefolynak a puszták homokos vizei, de melyből aztán nem vezeti el -ezeket csöndes folyással a természet igazgató keze. Ők visznek hírt -arany-hegyekről és zöld oázokról, de az ő szavukat nem viszik tovább -partjuk homok-hullámai: vizük gyül, egyre gyül, míg vagy útat ásva -maguknak a föld gyomrába, megrengetik, vagy kicsapván medrükből, -elárasztják a vidéket. Hanem minderről csak a sivatag tud valamit. Béla -ilyen magányosan élt. Lelkébe egymásután szakadtak be a benyomások, -melyek egy szomorú kis világ emlékeivel meg-megrezzentették; de szívének -nem volt kicsorduló csatornája. Társtalanul folytak napjai és nem volt -kéz elvezetni a sötét vizeket, melyek lelkében meggyülekeztek. Senkitől -nem tudva szivárogtak azok nyugalmának rétegei közé s készítették elő -életének katasztrófáit. Sívatag vette körül. Érezte most is, hogy a -ködfátyolképeket, melyek betegágyában megjelentek előtte s egy kis -darabot mutattak neki a régi égből, az élet újra szertefujta. Ilona -össze-összerázkódott a kocsiban, a mint férje keze egyre hidegült s Béla -olyan véghetetlen ürt érzett maga körül, mint mikor erős főfájás -alkalmával úgy tetszik, hogy egy nagy puszta közepén állunk, melyen -szakadatlanul zúg a szél. Mikor abban a nagy karszékben várta a papot, -ki életét Ilonáéval összekösse s az elkövetkező percz komoly szava -felzaklatta lelkét, bizonyára nem várt megváltót, de sejtett. A nagy -rázkódások egy-két rövid napra kiragadták sivár kétségbeeséséből s a -gondolatok, melyekkel jövőjére nézett, ha nem voltak is egy hívő -gondolatai, de mindenesetre oly valakié, kinek fülei nem lennének -süketek a térítő előtt. Erős, bizonyosan igen erős nap kellett volna -hozzá, hogy a bezárkózott világ új életre nyiljék ki s annyit már -tudott, hogy Ilona szerelme nem ilyen nap. Annak a mély szerelemnek, -mely őt megváltani képes lett volna, nincs nyomora, csak megelégedése; -nincs gúnyja, csak gyöngédsége; nincs követelése, csak ajándéka. Béla -maga sem tudja, mit vesztett; de érzi, hogy szegényebb, mint hónapokkal -ezelőtt volt. Ráveti szemeit fiatal nejére. Milyen szép! Átkarolja és -megcsókolja. Milyen szép! De nem gondol többé a jövőre mellette. - -Útja a szép asszony oldalán semmiesetre sem volt kellemetlen; de kevés -olyan napja volt, melyet egy-egy rövidke visszatetszés, futó -elkomorodás, vagy apró csalódás ne szakított volna meg. Igaz, hogy -rendkivül érzékeny is volt; minden pillanatban kész némán behuzni -csigaszarvait. Nejének apró és drága szeszélyei, modorának tagadhatatlan -könnyelműsége, előadásának és mozdulatainak élénk s nem egészen gyöngéd -színezése, egész viseletének bizonyos megszokott drámaisága mind olyan -tulajdon volt, melyekkel Béla fiatal asszonyoknál még sohasem -találkozott s az új, melylyel szemközt nem tudjuk miként viselni -magunkat, könnyen boszant s mindjárt helytelennek látszik. -Olaszországban jártak s a világ legszebb tavaszát élvezték. Velenczében -egy este gondolán ültek s elmélyedve hallgattak egy dalt, mely -valamelyik vén palota ablakán röppent ki a csöndes éjbe. Béla -lecsüggesztette fejét s hosszan hosszan nézte a habok játékát a -holdsugarakkal. A mint a dal már elhangzott s az éneklő lányka is eltünt -az ablakból és Béla még mindig mozdulatlanul szögezte tekintetét a -csillogó, suttogó hullámokra, Ilona jókedvű nevetéssel azt a megjegyzést -tette, hogy úgy tetszik neki, mintha férje valami víz alatt lakó -tündérbe lenne szerelmes. Ez gondolva és mondva egészen ártatlanul volt; -de Béla mélyen elszomorodott rá s fogadójukban a kerevetre dőlve, -főfájásról panaszkodott. Viseletében nem tudta eltitkolni, hogy neje -volt az, a ki valamivel kellemetlenül érintette s Ilona – semmi -szemrehányást tenni magának nem tudván – a méltatlankodó neheztelés -hangján értesítette férjét, hogy: akkor egyedül fog a szinházba menni. -Béla nem kérte, hogy maradjon, s így soha semmi, de semmi félreértés -közöttük megmagyarázva nem lett. Semmiesetre sem lehetett kellemes -látvány a rossz esztendők által látogatott gazdának az a kis bőrönd, -mely csupa útközben vásárolt ékszerdobozzal volt tele. - -Mikor egy-egy városból távozni készültek, a vendégfogadói számlákon -kivül mindig találkoznia kellett Bélának egy sereg mással – most ettől a -hires ékszerésztől, majd attól a divatárusnőtől, kiknek kedvéért -rendesen mélyen volt kénytelen tárczájába nyulni. A drágábbnál drágább -selyemruhák készlete oly nagyra gyült, mintha Lombardia selyembogarai -egy álló esztendeig kizárólag Ilonának szentelték volna minden -munkásságukat. Ha Béla néha komorgott, a szép asszony egymásután szedte -magára új öltözékeit s mosolyogva állt meg előtte: – Ugye szép vagyok? – -kérdé öntudatos biztosságban hatalmának legerősebb eszközében. - -Így barangoltak erre-arra – sok angol távcsöve volt feléjök irányozva, a -gondolások szivesen énekeltek nekik és sok fogadóban sokan tudakozták -kilétüket, – míg beköszöntött a fürdő-idő s egy meleg nyári napon -rászálltak a magyar tengerre és Füred felé eveztek. - - -XX. FEJEZET. Balaton-Füreden - -A kikötő környékén tolongott a közönség. A füredi napi mulatságok -sorozatának amaz egyik legjelentékenyebb pontjánál voltak, mely a régi -vendégeket az újonnan érkezetteknek szemtől szembe való láthatásával és -mustrálhatásával kecsegteti, sőt ünnepélyes alkalmakkor ama nem -mindennapi gyönyörűséggel is, melyet a szállás nélkül maradt -szerencsétleneknek Pontiustól Pilátushoz való kétségbeesett -lótása-futása nyujt. - -Az álldogáló tömeg élénk beszélgetés, itt-ott hangos ásítozás, nyugtalan -ágaskodás, mindenekfelett pedig forró verítékcsöppek közt várta a -közeledő Himfy-t, melytől vert habok szélső gyürüi már a parton futottak -szét. Számtalan napernyő volt kifeszítve az égető sugarak ellen, melyek -a fürdőkirályi és királynéi méltóság izzó koronáit még bőkezűbben -osztogatták boldognak, boldogtalannak, mint a hogy a hirlapi tudósítók -szokták. A sétány ritkás fái maguk is árnyékot látszottak keresni s -poros és hervatag köntöseikben, a szomjuság miatt kicserepesedett -talajukból vágyakozó szemekkel tekintettek a hűs habokra, melyekben -vigan lubiczkoltak az úszók, mintegy tisztelgő küldöttség gyanánt elibe -sietvén a csobogva közelgő gőzhajónak. A várakozó közönségen -mindenesetre észrevehető volt a csalódásnak bizonyos lehangoltsága, -mikor a tüzes ég felé meredő kémény mellett hiába kémlelték a nemzeti -szinű lobogót, mely valami nevezetesebb vendéget szokott sejtetni. A -finomabb öltözékek közül egy-kettő el is tünt az árván buslakodó rózsák -felé s a lelohadt érdeklődés táguló sorai könnyebben nyitottak útat -azoknak, kik ama meg nem érkezett nevezetes ismeretlenen kívül valami -kevésbbé nevezetes ismerőst is vártak. - -Az utóbbiak között kétségkívül legfigyelemreméltóbb mozgékonyságot -fejtett ki egy fehér mellényes, fénymázas csizmájú, bodros haju és éles -szavu emberke, ki izzadt, ágaskodott, tolakodott, meredezett és minden -kitelhető módon előbb akart látni mindent, mint a többiek. A hogy a hajó -kikötött s a kiszálló hidon mozgás támadt, egyik kezében kerek -szalmakalapját, a másikban három fehér zsebkendőt egész az óriás -Almásiné válláig röpített föl s a körülötte állóknak ki-kitörő kaczagása -közt egy egész tuczat különféle leánynevet kiabált, a legkedveskedőbb -megszólításokkal a födélzet felé, jóllehet a tuczatból – a mint -maga-magát biztató kitörései időnkint tanuskodtak róla – eddigelé -egyetlenegyet sem látott. Nagyobb siker elérésében különösen egy -termetes úri ember akadályozta, ki egy hatalmas tajtékpipával -minduntalan elibe került s széles vállaival az egész kilátást elzárta -előle. - -– Szabad instálnom, tekintetes úr, – esenkedett a fürge emberke, – ha el -méltóztatnék emelni egy keveset ezt a pipát! A szegény leányaim -bizonyosan eltévednek ebben a szörnyűséges vásárban itt, ha rám nem -találnak. (A szalmakalap és zsebkendők megint felrepülnek.) Sára, Judit, -Eszter, Minka, Fáni lelkeim hol vagytok? (A füstölő szerszám újra útban -van.) Csak ezt a pipát instálnám egy keveskét! - -A pipa félrehuzódott, de egyszerre két kalapfályolt rántott magával. - -– Az istenért, Vincze bácsi! Jaj a kalapom! – sikoltottak a hölgyek. - -– Pardon gráczia, szép nagyságocskáim! – szépelgett a termetes úr, -megszabadítván a veszedelemben forgott fátylakat és kialudt pipája -hamuját, az egész fölriadt közönség nagyobb megnyugtatására, szeme közé -fujván a kis embernek, ki lelkesedett örömkiáltásokkal és kétségbeesett -erőfeszítéssel furakodott egy nyurga leánykaraván után. – Már a hol -kegyetek megfordulnak, szép hölgyeim, ott mindig készen kell lenniök a -tüzi veszedelemre. De nini, kik ezek itt? Az én páratlan szemeim nem -csalhatnak! A forradalomban tábori látcsőnek használták őket. Ezek -Kálozdy Béláék. Biz isten azok! - -Csakugyan Béla és neje léptek a hidra s adtak megszámlálhatatlan -bőröndjeikre és ládáikra vonatkozólag a megolvashatatlan hordárseregnek -észben tarthatatlan sokaságú utasításokat. Ilona pompás barna -útiruhájában elbájoló szép volt s mikor férje karján, fejét egy kissé -hátravetve, kifelé haladt, a tolongó utasok és bámészkodó vendégek -önkénytelen hódolattal nyitottak utat neki s Vincze bácsi – jóllehet -igen rekedten – de teljes joggal kiáltott fel: - -– Itt a fejedelmi pár! Hozott isten Béla! ezerszer csókolom kezeit, -nagyságos asszonyom! Én vagyok a násznagy! (A folytonos tüzi -veszedelemben forgó két kisasszony egyszerre gorombán háttérbe -szoríttatik.) Hát miféle hályogos szemü kapitány volt ezen a hajón, hogy -föl nem huzatta a lobogót? Vagy kinek akarja felhuzatni, ha Kálozdy -Bélának nem? Talán a khinai császárt várjátok, vagy mi, hé? - -És egy keze alatt sürgő kis matróz-gyereket, kinek a zászló-felhuzás -kérdésében igen kevés szava lehetett, pipája szárával kérdőleg bökött -fejbe. A találkozás egy régi ismerőssel jól esett Béláéknak is, kik rég -nem hallottak semmit Karámosról s vidám kérdezősködés közt haladtak a -szállásuk felé. Vincze bácsi a nagy tajtékszerszámot hátracsapva, a -vendég-lajstrommal és életrenddel sietett megismertetni őket. - -– Már itt páratlan világ van, annyi igaz, – beszélt jóízű -hunyorgatással. No, majd megmondhatjátok, hogy láttatok-e valahol -külországon ilyen gyönyörüséges társaságot együtt, mint ez a füredi. -Azután csupa ismerős, mintha csak otthon volnánk Karámoson a Fekete -Sas-ban. No, nem épen a Fekete Sasban, hanem csak odahaza. Az egész -tónust a mi szép asszonyaink adják. Péterfiné finom egy világi dáma, az -Ivánfiné meg gyönyörüséges teremtés, már az igaz; de jár is a sarkukban -olyan gavallér-regiment, mintha szemen válogatták volna ki őket -gárdistáknak. - -– Ivánfiék is itt vannak? – kérdezte Ilona. - -– Itt-e? De mennyire itt vannak! Most meg hát jön melléjök harmadiknak a -hasonlíthatatlan fényességű új csillag, a nagyságos asszony. Aztán a -fiatalság! Milyen fiatalság verődött itt össze! A Mágócsi-gyerek, a kis -Ivánfi báró, – tudod az az «izés»! Gencsy Laczi is itt kuruttyol a -zsidó-pénzből, hanem úgy látszik, hogy már igen a végét járhatja, mert -szörnyen utána adta magát egy himlőhelyes pék-kisasszonynak. De Artur, -az gavallér a talpán! - -– Dacsó Artur? – kérdé Béla egy kissé fojtott hangon. - -– Az, Dacsó Artur, – felelt a korhely-mester. Hát ki lenne más? Van-e -több olyan Artur? Meg aztán ugyan ki a patvar győzné elszámlálni mind, a -kik úri emberek itt vagyunk! Igaz, hogy a zsidó is hemzseg, hanem a közt -is akad valamirevaló. Csak tegnap reggel is akkora pászt mondott a -kompániánkban (ott fenn vagyunk, nézd, abban a sarokszobában) egy fiatal -Mózsi, hogy gözhajóra valót kölcsön kellett kérni neki. Adtunk -gavallérosan. De azt az akasztófa-virága Hazafi-zsidót sehogy sem tudjuk -becsalni. - -– Most jöttek velünk a leányai, – jegyezte meg Béla, hogy valahogy -eltérítse attól a bizonyos sarokszobától Vincze bácsit. - -– Tudom, tudom, – nevetett az öreg. Láttam az egész tuczatot. Olyan -nevetség volt ott a kiszállónál, a mint a hajóra bekiabálta a -katalogust, hogy megért egy színjátékot. Hanem mi közénk semmi áron nem -lehet becsalni a vén rókát. Nohát itt lesz a szállásotok, Béla? Talán -bizony az erkély is hozzá tartozik? Hogyne, uraknak urasan dukál. Ejnye -no, hogy már itt vagyunk! Pedig egy kis titkos beszédem is lett volna -veled, Béla. Majd elvégezzük utóbb, no. Estig nem késő. Ezerszer -csókolom a kis kezeit! - -Az ismerősökkel, kiket Vincze bácsi szapora nyelve elősorolt, még az nap -este felé összejöttek az új vendégek. A mint a nap nyugodni készült, -megnépesedett a tóparti sétány. A part mentében csónakok uszkáltak, a -fürdőből idehangzott a harsány játékzaj s a sétálók zagyva csoportjai -mindent megtettek, hogy tönkretegyék a fenséges esti kép benyomását. A -porondon hosszú uszályok folytak végig, a madárdalt egy rossz -czigánybanda hallgattatta el és sületlen udvarlók folytattak -kétségbeesett küzdelmet a felpiperézett kisasszonyok és kendőzött -hölgyek drága figyelmeért. - -A sétány vége felé foglalt helyet az előkelők társasága. Itt volt Ágnes -is. Sárga szalmakalapját kezében tartva, nemes metszésű arczát méltó -koszoruba foglalta dús, aranyos hajfonadéka. Bár a természetnek ahhoz a -nagy és igaz mosolyához, mely a messze víznek arany gyűrüket vető -tükrén, az égnek felhőtlen kék boltozatán, a tihanyi bércz rózsaszín -világításán s alkonyi fényben sugárzó hegyeken-erdőkön ragyogott, – bár -a végetlen öröm és őszinteség e képéhez igen kevéssel járult az egész -előkelő társaság, mégis legtöbb részt látszott venni benne Ágnes, mikor -egy-egy könnyű mosolygással rendreutasította vele szembe ülő férjét, kit -minduntalan rajta kapott, hogy őtet bámulja. Péterfiné halavány, hideg, -lilaszín, csipkés, selymes pompája mellett hanyagul ugrándozott egy kis -piros képű, serdülő grófkisasszony, czifra papiroslepkéket dobálva fel a -levegőbe, melyeket Dacsó Arturnak kellett egy hálóval elkapkodnia. -Arturon kívül még néhány fiatal úr álldogált a hölgyek előtt, köztük a -fiatal Ivánfi Gyula báró, ki a kis Olga grófnő csapongó figyelmét -izéországi kalandjainak tőle telően folyékony előadásával óhajtja -elvonni Arturtól és lepkéitől, míg bátyja élete leghatalmasabb delejének -édes bűvkörében boldogan sütkérezik, Mágócsi pedig legfrissebb párisi -történetekkel mulattatja a selyem-bábut. - -A társaságot igen kevéssé látszott érdekelni a köznapi járók-kelők -tömege, mely sürüen hullámzott előttük, valamint az a kis komikus -jelenet, mely mögöttük a tavon fölmerült, hol a Hazafi-családnak első -vízrebocsátkozási kisérlete igen rosszul üthetett ki, mert Sára, Judit, -Eszter, Minka és Fáni kisasszonyok egy himbolygó csónakban szörnyen -jajveszékeltek, míg ügyetlen lovagjaik vért izzadva kapkodtak vízbe -potyogtatott evezőik után, mi által a veszedelmet és a sikoltozást csak -növelték. Mikor az út fordulóján Kálozdy Béla feltünt nejével, kin finom -fekete háló-szövet folyt alá és tömött hajába egy sárga thea-rózsa volt -tüzve, Péterfiné rögtön szeme elé kapta elefántcsont-nyelű lorgnonját. -Azonban a következő perczben már egész figyelmét a zajos vizi jelenet -foglalta le s míg ő osztatlan odaadással kisérte a szerencsétlen hölgyek -vergődését, Ágnes, a mint Béláékat észrevette, mosolyogva szólt oda -férjének: - -– Csakugyan rendkivüli szépség. Nézze csak meg jól, azonnal itt lesznek. -De Ákos, a maga unalmaskodása már mégis sok! - -Ugyan mit tehetett róla a szegény báró, ha ránézve feleségén kivül nem -létezett rendkivüli szépség, és a világ tarkabarkaságaiban két -becsületes szeme annak az arczán pihent legszivesebben?! A lepkefogdosó -Arturra már nagyobb hatással voltak a közelgők. Nemcsak valamennyi -pillangót bocsátotta – a kis Olga élénk kaczagása közt – szabadon, hanem -még hálóját is leejtette s gyorsan félrefordult, mintha valami titkolni -valója lenne az arczán. Mágócsi is megakadt kissé d’Harcourt comtesse -báljának ecsetelésében; de ezt a szünetet talán az illedelem -parancsolta, mert közönsége csak fél füllel ügyelt rá. - -Béla csak akkor vette észre az előkelő társaságot, midőn már egészen -közelébe jutottak. A vidám alkony rózsaszin verőfényével segített neki, -hogy boldog arczot ölthessen, mikor kalapját megemelte. - -– Béla, – nyujtotta eléje kezét szíves barátsággal Ágnes, – Béla, hogy -vagy? Milyen pompásan nézel ki! Ugyebár nem csoda, mikor rátaláltál a -legjobb orvosra?! Nőd? - -A fiatal férj bemutatta nejét, kinek arcza a rejtegetett zavar biborában -égett. - -– Ez igen kedves, nagyon kedves, – sziszegte Péterfiné, vissza-vissza -tekintgetve a Balaton áldozataira. – Olga, nem mennétek Arturral sétálni -egyet? Ön marad Mágócsi? Igen kedves. Hallom, egyenesen Olaszországból -jönnek. E szerint maga szedte férje a narancs-koszorút? Valóban, egész -idyll, egész középkori idyll. Foglaljon helyet, kedvesem. - -Ilona odaült Ágnes mellé, kinek nyugodt arczán valamivel több -szívességet olvasott, mint Péterfiné ideges, örökké változó vonásain. - -– Régóta időzik már Füreden a grófné? – E kérdéssel fordult, egyet -igazítva hajékén, a selyembábuhoz. - -Ez azonban épen vissza volt fordulva s csak kis vártatva adta meg a -választ. - -– Mit kérdez, édesem? Hogy régen vagyunk-e itt? Oh Istenem, egy ilyen -unalmas fészekben, mint ez a Füred, nincsenek is hetek, csak esztendők. -Nem tudom, igazán nem tudom, mióta; de szörnyű, szörnyű régen. Talán még -a mult században jöttünk. - -[Illustration: – Mit kérdez édesem? Hogy régen vagyunk-e itt?] - -Mig az idősebb Ivánfi báró jóizüen nevetett a grófné élczén, a fiatal -Mágócsi, ki nem érzett magában kedvet Olgához csatlakozni s az -izéországi fiatal kalandor különben is sietett őt helyettesíteni, könnyű -főhajtással jegyezte meg: - -– Figyelmeztetem, grófné, hogy a rózsák rövidéletüek. Nincs-e igazam, -Gyula? - -– Menjenek, menjenek! – kaczagott a bábu. – Lássa, kedvesem, az ilyen -bókok nyomják ám az én vállaimat sulyos esztendők helyett. Ha nem akar -oly korán megvénülni, mint én, szívemből tanácslom, óvakodjék tőlük. No -de a kegyed férje más anyagból való. Becsülje meg. - -A megbecsülni való férj Ákos báróval mélyedt beszélgetésbe, ki gazdasági -terveinek egész sorozatát terjesztette elibe, szerényen megjegyezve, -hogy mindez nem az ő eredeti eszméje ugyan, mert neki, tudja Isten, nem -igen vannak eszméi, hanem kivitelükben meg fogja állni a sarat. - -A nők és udvarlóik kérdezősködtek, fecsegtek, bókoltak, hiuskodtak, mig -beállt az est. Ilona eleinte nagyon szótalan volt, csaknem annyira, mint -Ágnes. Bátortalannak érezte magát és ruhája fodrait gyürve, piros ajkait -harapdálva, boszankodott érte. De a hogy Artur visszatért s a kissé -duzzogó Olgát udvariatlanul cserben hagyva, egészen hozzá szegődött, sőt -hazamenet karját is nyujtotta neki, úgy érezte, mintha már a tömjénnek -közös levegőjét sziná a selyembábuval, föllélegzett s élénken adott elő -egyetmást úti élményeiből. De Ágnes végig csöndes maradt. Könnyű, -nesztelen léptekkel haladt hazafelé férje oldalán s a mint lakásukra -értek, oly forrón és hosszan ölelte meg Ákost, hogy a jó báró szemei -örömében megteltek könnyekkel. - -Ilona, mikor otthon kidobta hajából a rózsát, s egy kényelmes karszékbe -dült fáradalmait kipihenni az előkelő világ káprázatos tartományában, új -ismerőseit e megvető szavakkal jellemezte: - -– Kiállhatatlan maskarák egytül-egyig! Alig birtam megtartóztatni -magamat, hogy szemükbe ne kaczagjak. A mellé a koldus grófné mellé csak -azért nem ültem, hogy szakadatlanul permetező rizsporával tönkre ne -tegye ruhámat. S láttad azt a kis fitos comtesse-t? Úgy felduzta az -orrát, mikor közibök léptünk, hogy szinte a homlokáig ért volna, ha -ugyan lenne neki homloka. Meg aztán az a te… ugyan micsodád is neked az -a kőszent báróné? - -– Félig-meddig cousine-om, – felelt Béla. Nagybátyám nevelt leánya volt. - -– No, mintha csak kriptában neveltette volna eleven-holttá, – nevetett a -szép asszony. Eleinte azt hittem, van benne egy kis szívesség. De úgy -látszik, semmire sincs másra gondja, mint hogy a ruhája össze ne -gyürődjék. Pedig elég szegényes volt egy bárónéhoz! Szivemből sajnálom a -férjét. Bátran odaillenék akármelyik muzeumba a szobrok közé. Semmi szív -nincs benne. - -– Csalódol, édesem; Ágnes kitünő asszony, – viszonzá Béla s szivarra -gyujtva, kitekintett az erkélyre. - -Nincs kedvem hosszas rajzokat adni a fürdői életből. Ha egy ilyen -előkelő, diszes, divatos fürdőhelyen megfordulok, mindig úgy tetszik, -mintha egy nagy szinházban lennék, melynek sikerült diszitményei a -természetnek sok pompáját feltárják a közönség előtt: sűrű erdőket, -magányos hegyi utakat, csinos kéjlakokat, zordon sziklákat, festői -vizeséseket, andalító völgyeket és tisztán ragyogó eget; de a nézőtéren -fulasztó gőz van, mindenki legjobb és legkényelmetlenebb ruhájában -jelenik meg, parasztoknak öltözött utczasihederek izetlenkednek, a -czukrász fagylaltját és peszmeg süteményeit kinálgatja, a dekorácziók -csak hátterét képezik egy-két lármás komédiás hóbortoskodásainak, melyek -a közfigyelmet lekötik, egy rossz zenekar meghatározott időközökben -czinczogni kezd s az egésznek csak kifáradás a vége. Nem, nem ott van a -természet, a hol a nagyvilág fölüdítő telepeket rendez be. A kik -menekülni akarnak, ne ide meneküljenek, mert ezek a pontok már el vannak -hódítva a természettől. A világ legfríssebb levegőjét kavargó tömjénfüst -és boszantó illatszerek rontják meg. A selyem-uszályok még a mezőkön is -port vernek. Az ég kékjével s a hegyek zöldjével versenyre kelnek azok a -szem-nem-látta csillogó szinek, melyekkel a találékony franczia gyárosok -árasztják el a világot. A csillagos éjtszakák szent csöndességét -rikoltozó hegedűk, dobogó tánczosok és jókedvű kurjogatók zavarják. Az -erdők titokteljes sötétében a csillagokon és szentjánosbogarakon kivül -piszkos olajlámpák világítanak a nehéz fejjel hazatérők elé. A ligetek -és berkek édes dalosait csöndesebb vidékre zavarja a lárma s helyettök -Hollaki Pető direktor úr ismert társasága mutatja be a tiz esztendős -párizsi operetteket. A tejes csöbör helyett kávéház, a barátságosan -körülült tőke helyett zsongó étterem és idegen nyelven daráló pinczérek, -a szőllőlugas helyett kártyázó szoba. Nem, nem bolygatom én soká ezt az -életet, melybe nem a magam kedvéből, csak hősöm nyomát követve jutottam. -Kisérem őt tovább s miattam meg lehet elégedve ezzel a természettel -akárki! - -Kálozdy Béláné minden körnek gyorsan ünnepeltjévé lett Füreden. Attól -kezdve, hogy erkélyük alatt az udvarias «hangászkar» éjjeli zenére -válogatott nótákkal megjelent, melyek közt legfőbb szerepet a «Képeddel -alszom el» játszotta; hogy ablakában Ilona egy óriási rózsabokrétát -talált, melynek tüntető kedvteléssel viselte gondját; hogy ott mulatásuk -első reggelén egész csapat fiatal lovag hagyta hűtlenűl magára addigi -választottját s várt a szép asszonyra; a figyelem e legelső jeleitől -kezdve az új királyné készséges alattvalói egyetlen alkalmat sem -mulasztottak el föltétlen hódolatuk bemutatására. De lépteit nemcsak a -könnyen hevülő ifjuság, hanem az egész fürdői közönség folytonos -érdeklődéssel kisérte, melyet nem merek rokonszenvesnek mondani, miután -nem egészen volt az, hanem annál bámulóbb. Amaz ismeretes apró -történetkéknek, melyeknél a fürdők nedves talaja csak a gombákat termi -bővebben, s melyeknek befejezését rendesen a holnap vagy a holnapután -homálya takarja, hőse kevés kivétellel az egykori szinésznő volt. Róla -beszélt öreg és fiatal. A merre járt, ablakok nyiltak és ha leült, az -egész sétáló közönség egyszerre arra vette utját. Gazdag zsidó-asszonyok -sas-szemekkel fürkészték ruhái szabását, hogy hasonlót rendelhessenek -maguknak is. Hajdani művésztársai tiszteletteljesen kapkodták előtte -kalapjukat s Hollaki Pető direktor úr, szellemének szokott -keselyü-szárnyalásával, őt állította föl legfényesebb bizonyságul arra, -hogy: a kinek eget vivó lelkülete van, az a művészetben a felhőkig -emelkedketik. Tisztes középrendű, vidéki asszonyságok gondosan -olvasgatták öltözékeinek számát s az ezer bajuk és a kúrára kidobott -pénzük fölött való siralmas óbégatást, melylyel egymás között a -társalgást rend szerint kezdték, valami kis ártatlanabb fajta pletyka -követte, melynek tárgyalási hangja azonban már halkabb volt, miután -Ilona az előkelőségek köréhez tartozott. Igenis, és nem lehetett -senkinek legkisebb oka sem ide nem számítani. A főranguakkal járt-kelt, -mulatott, hivalkodott és unatkozott. Ez a világ nagyon féltékeny -titkaira. Ha egyik-másik tagjának bölcsője vagy nászkoszorúja ellen -kifogása van, nem doboltatja ki panaszát az utczasarkokon, hanem tartja -és vég nélkül tartja a maga kérlelhetetlen törvényszékét, csörgeti a -láthatatlan lánczokat, hegyezi a legélesebb nyilakat és – az utczán -karonfogva jelenik meg az elitélttel. A gunyoros pillantások, sértő -figyelmetlenségek, felbiggyesztett ajkak és csipős megjegyzések a -szalonok titkai maradnak s ha a nagy szárnyas-ajtókat néha-néha nyitva -feledik is, a hétköznapi embereket ez idegen légkör nagyot hallókká és -homályosan látókká teszi. Ilonát mindenki az előkelő kör ünnepelt, -kitüntetett tagjának tartotta és senkisem látta arczán soha azt a -haragos pirt, melyet rejtegetve, sok-sok tündéri estén ablakába -könyökölt és nehéz indulattól lihegve hallgatott, mig Béla csöndesen -odament hozzá, megsimogatta haját és szeliden hivta, hogy innen kezdve -bolyongjanak többet az erdőkön, mezőkön s hagyják a világot nélkülök -forogni tengelye körül. - -– Eh, – felelt Ilona fellobbanó nehezteléssel, – fusson meg az, a ki -gyöngének érzi magát a viadalban. Én szebb vagyok, mint ők s kibirom a -harczot. De te mitsem teszesz értem, mint hogy a zsebeidet tartod, hogy -a mi sértés az enyimekben nem fér el, haza hordhasd. - -– Az istenért, Ilona, – mentegetőzött félig tréfaszóval, félig boszusan -Béla, – csak nem kivánod, hogy asszonyokkal kezdjek viaskodást, vagy -mint valami modern Szigfrid fölidézzem a wormsi vérnapokat? - -De a szép asszonynak ép oly kevés kedve volt a nevetésre, mint az -erdőkön való magányos bolyongásra. Hallgatott tovább és lelke háborgásán -semmitsem tudott csillapítani a férj gyöngéden simogató keze. - -A férfiakra különben nem lehetett panasza. Valamennyi között Dacsó Artur -bánt vele a legmélyebb tisztelettel s Béla gyanakodott, hogy az a -bizonyos bokréta-óriás is tőle került. Ennek az ifju embernek izmos és -mégis hajlékony termetén, villogó sárga szemein, sűrű és durva haján, -élvetegen izgalmas vonásain, vastag s rendesen összeszorított ajkain, -féktelen tagjártatásán, egész valóján volt valami a vadállatból. A -hasonlat Péterfinétől került ki egy csinos szalon-élcz formájában, mely -szerint üdvözletet jelentett neki egy rokonától, kivel közelebb Bécsben -találkozott. Ez a rokon – egy királytigris volt. Az a mohóság is -beillett jellemző tulajdonai közé, melylyel Ilonát Karámoson megrohanta. -Nos, akkor a ketrecz vasa kitörte egynehány fogát s ez, úgy látszik, -fogott rajta. Megváltozottnak mutatta magát. A kis Olga grófnét -papiros-lepkéivel és fitos orrával tökéletesen a faképnél hagyta, azaz -Gyula báró szíves gondjaira bízta, ki «izéinek» kibonthatatlan szálaiból -olyan szövevényes hálót font a vidám aranyos pillangó körül, melybe ez, -szegény, majd hogy bele nem bódult. Artur maga pedig Ilonának -legalázatosabb szolgája lett, hangban szerény, hűségben -tántoríthatatlan, figyelemben kifogyhatatlan, modorában tiszteletteljes -s egész viseletében kifogástalan. - -A grófné már üdvözölte is a szép asszonyt, hogy a tigris-szeliditésben -még nem ismert nála nagyobb művésznőt; a lánczokat csak tartsa kéznél. -Ágnest kivéve nevettek rajta; nevetett Ilona s kissé idegesen Béla is. -Hogy a megjuhászodott vadaknak van bizonyos varázserejük, mindenki -tudja, ki a puszták ama sebzett lábu királyának meséjét gyermekkorában -elmerülve olvasgatta. A röpke keringőkben leszakad egy-egy foszlány a -ruháról, melyet a szemfüles gyanu siet fölkapni és titkos bizonyságul -mutogatni olyas valamire, a mi az egész világ szeme láttára történt. -Ilona szivesen tánczolt Arturral s a fürdői mendemonda mohón kapkodta -ruhájának foszlányait. Azok közül, a kik Artur komoly és udvarias -magatartását látták mellette, senki sem hitte, de nem is hihette, hogy -oldalán maradjon, ha szívesen nem látják. Pedig ott maradt. Együtt -csónakáztak, együtt kocsiztak s a viszhangban, mely a kis társaság -kaczaját visszaverte, együtt szólalt meg Ilona csengő hangja és Artur -rövid, mély hahotája. - -Béla fülébe természetesen misem jutott a sok hiábavaló szóbeszédből; de -azért kedélye e vig napok alatt nem egy zavaros hullámot vert. Távol a -legkisebb gyanutól, mégsem nézte jó szemmel folytonosan neje mellett -Arturt. Épen csak őt nem. Nyomott, boszus, ingerült hangulata sokszor -hasztalanul kereste a társaságban a könnyű mosoly álarczát. Éjjelenkint -nem egyszer riadt föl s mig Ilona nyugodtan szedte a lélegzetet s a -csillagok beragyogtak az ablakon, egy bús sejtés izgalmával -meg-megreszketett sorsától. Szabad levegőre volt szüksége s -felszakította az ablakot. Megesett egyszer, hogy épen arra ment haza -Artur s pajtásaitól hátramaradva, fölvetette szemeit az erkély felé. -Ennél egyszerűbb jelenetet bizonyára képzelni sem lehet; de Béla -hánytorgó lelke rémeket keresett s a fák kisérteties árnyai közt, az éj -csöndjében leskődő divaturacs ilyennek tetszett neki. Nem volt nyugta -többé ágyában s mikor az éjjeli lovag bizonyára már rég az igazak álmát -aludta, Béla újra meg újra kereste, látni akarta, kutatta az erkély -alatt. Föl s alá járkált szobájában, világot gyujtott, könyvet vett elő -s ébredő neje a kis asztal mellett találta. Nehéz és zavaros álomba volt -merülve, könyve leejtve, előtte az utolsókat lobbanó gyertya s az -ablakon a rózsaujju hajnal. Mikor beesett szemeit fölvetette az alvó, -szinte látszott még e sötét tükrökben egy-egy kénes sugár, bolygó láng, -visszamaradva azokból a rémes képekből, melyeket az elmult perczekben -visszavertek. Csábító reggeli pongyolában állt előtte Ilona. - -– Menj, menj; talán már várnak is rád, – mondá nyomott hangon, reggeli -üdvözletül, a fiatal férj s szavában volt valami kis elfojtott gúny és -eltagadhatatlan meggondolatlanság. – Csak menj el, szívem, a kuthoz. Én -sokáig virasztottam könyvem mellett s bágyadtnak érzem magamat. Pihenni -szeretnék még. De te oly szép vagy, hogy kár e pillanatokat az én -meggyöngült szemeimre vesztegetned. Menj és mutasd meg mindenkinek, hogy -kiállod a versenyt a hajnallal. - -Ilona csöngetett a szobaleánynak, hogy vigye ki a füstölgő gyertyát s -férje hizelgő szavaira még egy futó pillantást vetett a nagy -álló-tükörbe. A zene megszólalt odalenn s a kút környéke népesedni -kezdett. - -– Különös vagy, Béla, – mondá kezét nyujtva a szép asszony. – Én nem -megyek szívesen nélküled sehova; de ha már itt vagyunk, minek -mulasztgassuk el egyremásra a reggeli sétát?! Azt hiszed, ostoba -könyveid és szünetlen éjjelezéseid többet használnak? Nézz csak ide! -Ejnye Béla, édes Béla, sohasem hittem volna, hogy ilyen zöld szemekkel -bámulj rám házasságunk első félesztendejében. Most már csak azért is -lemegyek, mert féltékenykedel. Igazán féltékeny vagy? Isten veled. - -– Eh, bolondság, – mormogta boszusan Béla s a szép asszony egy könnyed -mosolylyal távozott. - -Béla kétségkívül gyülölte és napról-napra, éjről-éjre jobban gyülölte -Arturt, a mért oly tüntetőleg forgolódott neje körül, kit egy közönséges -korcsmai fogadás tárgyává alacsonyított. Erősen zaklatta a természetes -büszkeség, hogy Ilona iránt egy tiszteletlen gondolatot ne tűrjön meg a -környezetében s nem egy gyötrelmes órában kereste föl ama jelenetek -emléke, melyek házassága történetét bevezették, és bizonyára élénk -emlékezetében vannak itt sokaknak. Leginkább pedig Arturnak. Úgy -gondolta, hogy ő a maga részéről a legfényesebben hozta helyre, a mi -homály rá esett azon estén; de magyarázatokat adni nem lehetett, s -kínosan érezte, milyen termékeny és meleg fészkévé lehet a mendemondának -egy-két mámoros pillanat. A mint saját hibáinknak vagyunk másokban -leghangosabb ellenségei, úgy legkérlelhetetlenebbek szoktunk lenni -gyülölségünkben czinkostársaink iránt oly dolgokban, melyeket azoknak -sokkal kevesebb okuk van törülgetni emlékeik könyvéből, mint nekünk. -Artur utóvégre is bevallhatta szerepét, melyet a fogadásban játszott; -bevallhatta még Ilonának is. És ha bevallaná?! Miután Ilona sohasem kért -tőle felvilágosítást ama zavaros, összefüggéstelen és őrjöngő szavak -felől, melyekkel szerencsétlen szerelmese a karámosi bál után rájok -rontott, Béla rettegett, hogy egyszer Artur találja megadni a -magyarázatot. Voltak józan pillanatai, melyekben kinevette háborgását; -de csakhamar eljöttek feje fölé a nehéz felhők, melyek beborították -láthatárát. Minél tehetetlenebb volt háborgása a felett, hogy az mégis -csak úgy van és mégis csak lehetséges, annál emésztőbb. Lehetséges, hogy -mosolyogva beszéljenek felőlük az emberek. Lehetséges, hogy szánakozva -tekintsenek reá. Lehetséges, hogy méltatlanul lenézzék azt, kihez sorsát -kötötte. Lehetséges, hogy Ilona elforduljon tőle és olyan árván -maradjon, mint a villámsujtotta fa. Lehetséges… És mind e sok bűvölet -boszorkánymestereül Artur állt előtte. Úgy érzé, mintha a gúnynak és -boszunak izgató szele csapkodná abban a kitartó tiszteletben, melylyel -ez a szerelmes suhanczczá juhászodott vadállat nejének lépteit követi. -Senkit sem gyülölt jobban, mint őt. Talán ha azok a szép álmok, -melyekkel völegény korában lelke tele volt, oly kábitó hirtelenséggel el -nem röpennek; talán ha forróbbnak érzi neje karjait nyaka körül, -puhábbaknak kezeit izzó homlokán; talán ha könnye és mosolya könnyet és -mosolyt fakaszt a legszebb arczon, a mint várta; talán ha megváltott -szíve hálásan doboghat felé s nem merül új csatákba élete sötét -szellemeivel: talán akkor mindezt más szinben látja. Tán nem fél úgy a -multtól, melyben ha van feledni és feledtetni való, egy pillanat alatt -el lehet égetni a szív lángjában, hogy hamva sem marad; tán nem tart úgy -a jövőtől, melynek útjára a legtisztább szövétnek hint fényt; és tán -mitsem ád a világra, melynek üres hatalmát szívéből kinevetheti, mikor -vonhat maga körül egy kört, melyen sem kigyó, sem róka, sem fenevad nem -törhet keresztül. Hanem ilyen kört nem vonhatott. Ilona mindenesetre -szereti nevét, szereti a családi gyémántokat, szereti ruháit, szeretni -fogja a kastélyt és üveges hintót; de, óh istenem, milyen ég és föld -messziségben van attól, ki azt mondotta egyszer: – Szivesen dolgoztam -volna érted, Béla! Oh nem, nem ez az út, melyen elfeledtesse vele azt a -víz alatti pihenő áldozatot! A surlódások, melyek a fiatal házasok közt -mind élesebbek lettek, újra és újra felkorbácsolták Béla régi fájdalmát -és gyülöletét Artur iránt. Mert a kicsinyes, hiú, elégtételre és boszúra -vágyó asszonyi szívnek örök és változhatatlan törvényei szerint, (melyek -régibbek, mint Menu könyvei,) Ilona csábos mosolyai mindannyiszor, a -hányszor férjével egy és más apró összeütközése volt, mindig fényesebbek -lettek Artur iránt s ezzel élesebb a penge is, mely Béla szívében járt. - -Ebbe a szegény, árva szívbe így futottak össze minden oldalról ismét a -homályos, sárga, sötét vizek, hogy feldagaszszák és kiáraszszák és -föligya ismét habjait a szomjas homok körülötte és ne tudjon senki -semmit háborgásairól. - -Az erdőszélen egy padon borongott épen, mikor Vincze bácsi a vállára -ütött. - -– Fiatal házas, szerencse fia, irígylésre méltó gavallér te, – kezdte a -sarok-szoba hőse szokott szónoklatainak egyikét, melyekben épen annyi -volt az álpáthoszból, mint az igazi ravaszságból. – Hát hol és minek -bujdosol te az emberi szemek elől? A világ legtitkosabb helyeit kell -kikeresni, ha az ember már egyszer nem tud ellenállni a vágyódásnak, -hogy szemtül szembe nézzen veled. A mi páratlan kompániánknak feléje se -nézel. Soha, de soha nem hittem, hogy a jó vér így vizzé váljék! - -És a vén korhely a világnak ama legtitkosabb pontján bizonyos nehesztelő -elkeseredéssel telepedett le Béla mellé. - -– Hja – folytatta – ugye, a mézeshetek? A menyecske kordában tart. Az -már igaz, hogy Angelikát kivéve nem ismertem asszonyszemélyt, a ki -méltóbb lett volna rá, hogy járomba hajtson egy igazi gavallér-nyakat! -Csak úgy dűlnek szerteszét az utána való bolondulástól ezek a ficzkók! -Különösen az az Artur, hogy az mostanában mennyi pénzt elveszt, olyan -országos malért te nem láttál. Bizony megtehetnéd, hogy a jó kompánia -kedvéért egy órácskára olykor-olykor betekinthetnél hozzánk. De ha már -örök haragot esküdtél a makaónak, hát van itt az én zsebemben valami -olyan is, a mi ilyen hallatlan kegyes utakra tért uriembereknek való, -mint te vagy. No, bolondok, hova lettetek már no? Ebben a rettentő -kaczatban alig akadok rájuk. De itt vannak már, itt vannak. - -És Vincze bácsi egypár piszkosnál piszkosabb iv-papirost halászott ki -zsebeiből s megindult arczot vágva, kiteregette őket sorjában a térdén -és így folytatta: - -– Nézz ide, Béla. Ha nem tudnám, hogy minden porczikádban gavallér vagy, -nem biztatnálak olyan bátran, hogy nézz ide, mert tartanék tőle, hogy -megijedsz. Semmi egyebek, pajtás, mint aláirási ívek. Tudod, nekem is -van szívem; még pedig olyan, hogy szeretném látni, kinek van hamarjában -külömb? Ez a rongyos mihaszna csőcselék aztán ezt mindjárt megorrolja és -tele tömi minden zsebemet instancziával, hogy nekem auktorításom is van, -meg ismerősöm is van elég, hát kolduljak nekik. Iszen hát koldulok én, -koldulok; de biz az terhes egy munka. Ha mind olyan fajta urakkal lenne -dolgom, mint te vagy, isz akkor elkoldulnék én akár a világ végéig; de -tudod az a sok lókupecz itt Füreden… Nem is mondom egyebeknek, mint: -lókupeczek. Azok úgy összevissza forgatják, kutatják ezeket az -instancziákat; úgy végig olvassák minden betűjét, hogy majd kifut a -szemük; aztán pecsétet keresnek, aláirásokat követelnek, a szolgabírónak -mutogatják, míg azt a rongyos forintot nagy nehezen kiszurják; hogy -zsidók között, hidd el, még koldus sem szeretnék lenni. - -Béla kezébe vett egyet a papirosok közül, melyre – noha eddig egyetlen -aláiró sem akadt – nagy merészségnek tartanám azt mondani, hogy: még -tiszta volt. - -– És ugyan kik azok a szerencsétlenek? – kérdé. - -– Jaj, kedves barátom, az igen széles atyafiság! Az az ív mindjárt, a -melyik a kezedben van, egy hallatlan nyomorba jutott családapát illet, -kinek épen egy tuczat gyereke van. Ez meg itt egy rettenetesen -szerencsétlen árvának szól, ki boldogult anyjának egy tuczat gyanuba -vett udvarlója közül nem képes kitalálni az apját. Csak képzeld magadat -bele a helyzetébe, Béla! Azután még egy van. Ez mindnyája között a -legszánalomraméltóbb. Tegnap belekeveredik a kompániánkba, elveszti -mindenét az utolsó krajczárig és fejbe lövi magát. Azaz hogy még nem -lőtte magát fejbe, hanem mennyre-földre esküdött, hogy megteszi, ha a -veszteségét a vendégek között valahogyan össze nem kunyeráljuk. Kár -lenne érte. Derék, jól megtermett, értelmes magyar ember; minden -szerencsétlensége az, hogy egy kicsit hazárd. Ezt ajánlom legjobban, -pajtás. Egy hányatott életről van itt szó, melynek párját kell keresni! -Itt a plajbász. Tudtam, hogy tebenned nem csalódom. - -Béla mind a három ívre írt alá valamit. De a tizenkét árvás apa, a -tizenkét apás árva és az öngyilkosságra készülő értelmes magyar nem -érték be ennyi áldozattal, mert egyszer csak híre kerekedett az egész -fürdőn, hogy a fiatalság műkedvelő előadást fog rendezni részükre. A -vállalat élén Mágócsi Ernő, Dacsó Artur, Gencsy Laczi és egy pár pesti -fiatal ember állott, kik minden lehetőt elkövettek, hogy becses -személyüktől a közfigyelem soha meg ne szabaduljon. Artur volt -valamennyi között a legtevékenyebb s a ki ismerte ásító természetét az -ilyesekben, méltán gyanakodhatott, hogy a tuczatos nyomoruságokon kívül -valami egyéb is foglalkoztatja lelkét. Hollaki úrral kiválasztották a -darabot; rendkívül szerelmes dráma volt, csupa csók és ölelkezés. Hanem -sok női szereplő kellett hozzá. A rendezőség nem a legszebb reményekkel -húzta föl vajszín keztyűit, hogy összeállítsa a személyzetet. Elsőben -is, a mint illett, Péterfinénél kopogtattak. A selyembábú meghallgatta -őket, bájosan mosolygott rájuk, rendkívül kedvesnek mondta az egész -gondolatot, mindjárt meg is rendelt egy páholyt és szörnyen -csodálkozott, hogy ugyan mikép fordulhatnak hozzá, mikor olyan elismert -művésznő is mulat Füreden, mint Ilona. Ernő gróf megjegyezte, hogy arra -is szükség lesz s kegyesebb válaszért esedezett. Erre aztán az ideges -asszonyság még szivesebben kezdett mosolyogni, mindegyiküknek -megszorította a kezét és azt válaszolta, hogy: már felelt. Hát Olga -grófnő? A kis, fitos orrú comtesse titkon tapsolt örömében a -mulatságnak; de gondos nagynénje egyszerre szánakozó arczot öltött és -kijelentette, hogy öcscse idegerősítő fürdőket használ s az izgalom, -mely egy ilyen előadással jár, bizonyára igen káros hatással lenne -egészségére. Egyébiránt a mai bálon ott lesznek s az éjfél utáni -csárdást engesztelőül Arturral fogja tánczolni. A rendezőség -megigazgatta a kigombolódott vajszín keztyüket s a kosárral tovább -indult. Nem járt több szerencsével Ivánfiéknál sem. Ágnes is nem-et -mondott. Ugyan hogy képzelik, hogy ő színpadra mer lépni Kálozdyné -mellett, mikor az érzelmes szerepekre sincs semmi tehetsége; sírni meg -épen talán képes sem lenne. Nem, nem; hiába kérik. A jó báró elégedetten -mosolygott a háttérben s a vajszín keztyüknek csak az utolsó, döntő -kisérlet volt hátra. Kitünő szinészek a legsilányabb környezetben is meg -szokták menteni az est becsületét s Béláné a főszerepre volt kijelölve. -Ezzel vigasztalták magukat, mikor a kis erkélyes szalonba benyitottak. - -Az emberbaráti és művészi czélokban fáradó vajszín keztyük talán még -kérőleg kulcsolódtak össze a fürdő szépsége előtt, mikor a báró a -sétányon mosolygó arczczal köszöntötte Bélát. - -– Nos, tudja-e a nap fontos hireit, kedves barátom? – kérdé. Ugye, -hogyne tudná, mikor minden ember azokról beszél?! - -– A jótékony előadást érti a báró? – vetette oda Béla, kinek -rokonszenvét nagyon megnyerte ez az egyszerü, derék ember. - -– Természetes, hogy azt, – válaszolt Ivánfi, – azt és a részleteit. A -nagy készülődést, a sok lótást-futást, a tömérdek tapsot és koszorut, -mely kedves nejére várakozik. - -– Az én feleségemre? - -– Nem is az enyimre. Nálunk is voltak azok a buzgó fiatal urak és minden -áron rá akarták venni Ágnest, hogy lépjen föl. De hiába, mind hiába. -Tudja, kedves barátom, mi csak olyan földönjáró, falusi emberek vagyunk. -Gazdálkodnunk kell, mert a jószágon sok az adósság és az öcsém -javithatatlan korhely. Még itt Füreden is csak inkább magunknak -éldegélünk és nem szeretünk olyanba kapni, a mihez nem tudunk. - -– De Ágnes igen szellemes teremtés, – jegyezte meg kissé halk hangon -Béla, miközben félretekintett s régi szokása szerint vesszejét az -útszéli bokrok felé suhogtatta. - -– Rendkívül szellemes teremtés! – kiáltott fel boldogan nevetve a báró. -– Jól mondta, barátom, rendkívül szellemes. Akármikor szivesen cserélnék -fejet vele. De tudja, csak úgy földi dolgokban, apróságokban, magunk -között. Tea mellett pompásan elmulatunk. Minden szava arany. Öröm -hallgatni, a mit beszél. Hanem ez aztán még nem annyit tesz, hogy ő már -Rakhel… vagy hogyan is hívták azt a híres franczia szinésznőt? Nem; csak -kitünő feleség, ki mindenesetre különb férjet is megérdemelt volna egy -ilyen magamfajta falusi tuskónál. Az ön szép neje, kedves barátom, az -egészen más. Ön maga is szép lélek; önnek természetesen az a nagyobb, az -igazi kincs. Ő arra született, hogy ragyogjon, hogy sokakra áraszszon -fényt, hogy csodáltassék. Előre is gratulálok a diadalhoz. Nem -mindennapi élvezet várakozik reánk. A mint hallom, ő nagysága kezében -lesz a főszerep… - -– Mit adnak? – kérdé közbevágva Béla. - -– Ugyan mit is adnak? – akadozott a báró. Nem, azt nem tudom. Valami -czifra neve van s az én emlékezőtehetségem az effélékben nagyon rövid. -De bizonyosan tudom, hogy ő nagysága lesz a hősnő, s vele szemközt talán -Dacsó Artur is meg fogja valahogy állni a helyét. Mi már majd csak nézők -leszünk. Haza siet? - -A mint Béla benyitott Ilonához, a szép asszonyt nagy elfoglaltatásban -találta. Valamennyi szekrény ajtaja tárva, minden fiók kihuzva, minden -láda nyitva. A szoba valami gazdagabb divatraktárnak látszott, melyben -egy előkelő úrnő finnyáskodva válogat. A beözönlő sugarak omló -selyemszövetek habos tükrén törtek meg, kiismerhetetlen szövésü csipkék -eszményi szálai közt bujkáltak és nehéz bársonykelmék sürű szövevényében -vesztek el. A sok ragyogó színt a játékos öreg nap mind oda festette a -szoba világos mennyezetére s Ilona mély odaadással tartott szemlét -kincsei fölött. - -– Nagy munkában vagy, kedvesem, – szólítá meg Béla, ki nem tudta -elpalástolni kedvetlenségét. De inkább mélázónak, mint haragosnak -látszott. – Talán megint valami báléj fenyeget? - -– Óh nem, – válaszolt Ilona s figyelmének egy csekély részét rövid időre -Bélának juttatta. – Egészen más. A jövő szerdán egy jótékony előadáson -kell részt vennem. Akkorra óhajtok öltözéket szemelni ki, ha ugyan -találnék valami alkalmasat ruhatáramban. Addig pedig csupa hizelgés -leszek, (férjéhez fordult és megfogta kezét), mert szeretném biztosítani -a maga tapsait is. Nos, mosolyogjon hát egy keveset. - -De Bélát igen kellemetlenül látszott érinteni az egész kegyeskedő -hivalkodás, különösen mióta meghallotta, hogy Artur lesz nejének -ellenjátékosa. A porszemekkel tánczoló sugarak rezgő fényében már ott -látta őket, a mint átölelve tartják egymást az egész kiváncsi világ -szeme láttára, mely tapsol nekik és magában titkon mosolyog a szomorú -jelenetek alatt. Egy karszékbe ereszkedett és végigsimitotta homlokát. -Rettegett a szaglászó pletykahad gyanakvó és szánakozó pillantásaitól; -rettegett egy szive mélyén megcsendült kedves tervért, melytől éppen -azon a bizonyos napon egy kis vigasztaló derüt várt. Nem, épen nem -mosolygott Ilona óhajtása szerint, mikor rövid, töredezett szavakban, -félig maga elé beszélve, megszólalt: - -– A jövő szerdán? Épen a jövő szerdára tüzték? Remélem, szivem, még -semmi bizonyosat nem igértél? - -– Azaz hogy igen, igértem, – válaszolt a szép asszony, elbocsátva férje -kezét, s egy arany kalászos kis kalapot vizsgálgatva tartott a -világosságnak. – Ebben a pillanatban vették szavamat. Mind itt voltak -könyörögni; Mágócsi, Dacsó s a többi kolompos. Az én megegyezésemtől -függött az egész terv sikere és halálra csak nem unhatja magát az ember! - -– Nem tetted helyesen, hogy határozott választ adtál, mielőtt engem -megkérdeztél volna, – jegyezte meg Béla, kinek látszatos nyugalmát még -féken birta tartani őre: a remény. - -– Kedvesem, mondá az asszony, kissé hevesebben babrálva holmijai közt, – -mindig azt hittem, hogy a férj és nő akarata egy. Talán csalódtam; de -miután eddig mitsem tagadtál meg tőlem, méltán hihettem. - -– Ebből nem következik, hogy mindenkorra lemondtam akaratomról. Csak -hitem gyöngült meg az iránt, hogy hatni birjak rád. - -De Béla, mintha maga is nagyon keménynek találta volna e szavakat, -egyszerre neje keze után nyult (mely azonban egy pillanat alatt tele -lett mindenféle csecsebecsével) és sokkal szelídebben tette hozzá: - -– Lásd, ime most is abba a kellemetlen helyzetbe hoztál, hogy kérnem -kelljen: vedd vissza szavadat. A jövő szombaton születésemnapja lesz s -én szeretnék akkor távol lenni az idevalóktól, ettől a lármás, -semmiskedő világtól; kirándulni a tihanyi viszhanghoz, vagy a szőllők -közé, vagy akármi csöndes zúgba; kecskekörmöket és kőfejkötőket keresni, -virágokat tépni s veled, egyedül veled tölteni a napot. Sokat szeretnék -beszélni neked, a mi mást nem érdekel, és hallani valamit tőled, a mi -csak nekem szól. - -Ilona letört egy kalászt a kalap mellől, melyet izgatottan forgatott -kezei közt s igen hamarjában elkészült a válaszszal: - -– Megüljük másnap, édes. - -– Nem, Ilona, nem, – folytatta Béla s kérőleg hajolt előre és széke -karját kezdte csapkodni. A nyugalom őre már kifáradt odabenn a -viaskodásban s maga is szökni készült. – Nem, sehogysem egyezhetem bele, -hogy Arturral játszszál. (A szép asszony nevetett és elpirult.) Ne -kutasd ennek forrását a nevetséges félszegségek között. Én nem féltelek; -nem vagyok rabja e kínos hóbortnak. Mulass, a kivel tetszik, a mikor -kedvedre van; de kerüld, hogy akármi okon Arturral együtt emlegessék a -nevedet. Nagy okom van erre az intésre. Ne neheztelj, kérlek; neked ép -oly kevés hibád van benne, mint a mennyire semmi sejtelmed róla. - -– De hát… - -– Ne tudakold, hogy mi az. Csak nyugodjál meg benne. Meg kell nyugodnod, -vagy… Nem, nem tudhatsz meg belőle semmit. Méltányolnod kell a nélkül -is, a miért engem ilyen forró kérésre képes indítani. - -Béla gyöngéden függesztette égő szemeit Ilonára és ajkai reszkettek a -megindulástól még azután is, hogy felhagyott a beszéddel. A szenvedés -árjának, mely az ifjút elborítani látszott, mintha mélyéből hangzottak -volna fel szavai. Lágyan, fájdalmasan, suttogón és reszketegen keresték -neje szivét, mint azok a titokteljes hangok, melyeket langyos, csöndes -nyári estéken a tóparton hallani vélünk, mikor a kis babonás paraszt -leány felemeli mellettünk ujját, hogy: harangoznak a víz alatt. De -selyemruhás asszonyságok nem igen szokták meghallani ezeket a hangokat. -Ilona szivéhez sem juthattak közel, mert miután a második aranykalász is -áldozatul esett volna anélkül, hogy Bélára tekintene, rossz kedvvel -válaszolt neki: - -– Tudom, tudom. Annyi az egész, hogy kedvemet szegd. Jól van; úgy lesz, -a mint parancsolod. Tihanyban kecskekörmöket szedünk s te az Árgirus -királyfiról mesélsz nekem. Egészen úgy lesz. - -Egy regényt vett elő s a kerevet sarkában olvasni kezdett. - -Többet nem beszéltek a dologról s bármily fájdalmasan visszhangzott is -Béla lelkében a kelletlen jelenet végső akkordja, megnyugvást keresett -abban, hogy czélt ért. Rendkívül gyöngéd volt nejéhez a következő -napokon, mintha valami nagy veszteségért tartoznék kárpótolni. Ilona hol -egykedvű zárkózottsággal, hol bizonyos nyugtalansággal fogadta ez -udvariaskodást és egyáltalán igen nehezen békéltethetőnek mutatta magát. -Sokszor panaszkodott főfájásról; ilyenkor szobájába szokott zárkózni, -honnan rendszerint kihevült arczczal, révedező tekintettel és -félig-meddig kimerülve jött elő. A közönség különböző köreiben nagy volt -a sajnálkozás visszalépésének hirére, melynek okát a költség fölött -panaszkodó asszonyságok egész szenvedélylyel találgatták. A terv maga -azonban, úgy látszik, nem dült dugába s a buzgó vajszín-keztyüknek az -utolsó pillanatban sikerült egy ismeretlen drámai tehetséget felfedezni, -mert a fák törzsökein és a házak sarkain megjelentek a nagy vörös -falragaszok, melyek a titokteljes ismeretlent a művészvilágban szokásos -három csillaggal jelölték. Kilétéről senkisem tudott semmi bizonyosat s -a beavatottak mélyen hallgattak. Pedig az ostrom nem volt csekély; de a -sokat jelentő és semmit el nem áruló mosolyok hathatós védeszköznek -bizonyultak. Ilona tanusított még legkevesebb kiváncsiságot -helyettesítője iránt; soha nem kérdezősködött felőle s világosan látni -lehetett, hogy kedve ellenére van, ha az egész előadást csak szóba is -hozza valaki. A nagy nap reggelén – a hogy Béla egy hintóval lakásuk elé -hajtatott – a divánon heverve találta nejét. Gyöngének és fölhevültnek -érzi magát, – mondá s egy könynyel, de igazi könynyel szemében kérte -férjét, hadd maradjon most el a kirándulás. Délutánig mindenesetre -jobban lesz; induljanak akkor. Inkább toldják majd meg ünnepüket azoknak -a szép estéknek egyikével, melyek most járni szoktak. Béla homlokon -csókolta a szép szenvedőt, ki magányt és pihenést óhajtott s nem -zaklatta többé. Hanem ebéd után megint előállt a kocsival. Ekkor aztán, -nagy csodálkozására, üresen találta Ilona szobáját. - -– A nagyságos asszony nincs itthon, – mondá mögötte a szobaleány. – -Olyan rettenetes pakkal ment el, mintha csak útra készült volna. Még az -a drágalátos igazgyöngysor is benn volt, meg az a… - -– Hova ment? – kiáltott rá Béla s elhalaványodva meredt a leánynak -hamisan pislogó szeme közé. - -– Hogy hova ment, azt nem tudom, – felelt ez a szavaknak bizonyos sokat -sejtető megnyujtásával, mely azonnal elárulta, hogy e kis teremtésnek -már megvoltak tapasztalatai a gavallérvilágban. – De azt bizonyosan -tudom, hogy az igazgyöngyöket magával vitte. Különben azt mondta, hogy -estig ne várjuk. Parancsol talán egy pohár vizet a nagyságos úr? - -Tudta, hogy az olyan esetekben, a milyenek egyikét ő sejtette, a -nagyságos urak mindenekelőtt egy pohár vizet szoktak kérni és csak -azután indulnak meg. A kinek több esze van közülök, az mindjárt csip -egyet az ő kinálkozó piros orczáján és melléje telepszik. De Bélából nem -nézett ki ennyi életrevalóságot. Még víz sem kellett neki. - -Bár izzó homlokkal haladt le a lépcsőn s forró halántékait minduntalan -törülnie kellett kendőjével, távol, igen távol volt a gyanutól, melynek -hálójába a tapasztalt szobaleány keríteni akarta. Ilona attól a naptól -kezdve, melyen hánykódó szivét kitárta előtte, bizonyosan a méltatlan -keserűségnek mérgét rejtette lelke mélyén s ma akarta kiönteni rá, mikor -legérzékenyebben találja. Mutatott-e azóta egy fellegtelen arczot? Ha ő -zsarnoki szavával elrontotta Ilonának mai örömét, ez meg hangtalanul, -némán, eltünve tönkreteszi az ő ünnepét. Be kell érnie azzal a száraz, -kényszeredett mosolyú köszöntéssel, melyet reggel hallott s a mely -semmiesetre sem ért egy valamire való jó-reggel kivánást sem. Most -magára hagyta. Valószinűleg vagy csónakáz a vizen, vagy magányos sétát -tesz az erdőn, vagy látogatóba ment ahhoz a süket, vén bárónéhoz, kit -soha ki nem állhatott, (ilyenkor az asszonyok szeretik magukat is -megkínozni,) Siófokra vagy Veszprémbe rándult vagy akárhova, hogy őt -egyedül hagyja. Női dacz az egész, egy félmívelt szívnek gyöngédtelen -dacza. Óh milyen, de milyen gyöngédtelen! A málha, melyről a szobaleány -fecsegett, bizonyára egy-két felöltővé és kendővé zsugorodik össze, -melyeket estére vitt magával. A gyöngy, hazugság. Nem más, nem lehet más -az egész. Ime, születésenapjának családi ünnepe! Semmi, semmi, semmi, -mint hogy ő egy pillanatig hivő volt, egy napig vak volt és egész -életében szerencsétlen volt! - -A vendégek, nevetős urak és piperés asszonyságok, tarka és sürű -csoportokban siettek el Béla mellett a szinház felé. Jobbról-balról -köszöngettek neki. Egyiket észrevette, másikat nem s mikor az előadás -kezdetét jelentő harang másodszor csengett végig a levegőn, egy perczre -megállt. Eszébe jutott, hogy megtartották páholyukat s Ilona a -szinházban is lehet. Egyszerre erős karokkal ragadta meg a bizonyosság -vágya s vonta a kicsiny, lombok közé rejtett, embert keveset látó -múzsatemplom felé. - -– Nagy lesz a meglepetés, isteni lesz a meglepetés, Kálozdy úr! – -kiáltott rá a pénztár üveg borítója mögül Hollaki úr és hangja -hasonlított egy keselyű átható sivításához, mikor prédájára csap. - -Béla belépett; de Ilona nem volt ott. A páholy sarkában húzta meg magát -s várta az előadás kezdetét. Vidám zaj és jókedv áradata vette körül. -Kezébe fogta a színlapot s háromszor is végigolvasta; de – noha gyakran -megtörülte a szemét – egy árva szót sem értett, talán nem is látott -belőle. A hogy körültekintett, egyetlen ismerőst nem talált a zsúfolt -nézőtéren. Pedig üdvözölték innen is, onnan is s büszke, selyemben úszó -úrhölgyek – szemüvegeikkel felkészülve – várták alázatos meghajlását. De -neki minden idegen volt körülötte; nem ismert senkit. A zenekar játszani -kezdett s ő pálczájával gépiesen verte széke oldalán az ütemet. - -Csöngettek. - -A függöny, melyen az ország piros képű nemtője kopott babérkoszorút -tartogatott, (de eddig úgy látszik, nem talált méltó főt reá) felgördült -s a jelenetre, mely az ezernyi odameredt szemnek a színpad ódivatú -vártermében feltárult, a meglepetésnek egy pillanatnyi némasága után -kitört a falrengető taps. - -Egy daliás levente térdelt a bájos várkisasszony előtt. A kis kezeket -forró csókok borították. Egymást kereső szemeikben epedő szerelem. -Karjait kitárva az egyetlen, a legnagyobb boldogság felé. A levente: -Artur volt, kedvese: Ilona. - -Béla ajkába harapott s elsápadt. De rövid pillanatok után, melyek alatt -mindenkinek figyelme a színpadra volt irányozva, összeszedte erejét és a -kiknek eszébe jutott feléje tekinteni, egy hideg, komoly és nyugodt -alakot láttak, ki oly mozdulatlanul ült székén a mosolygó tekintetek -tűszurásai közt, mintha oda lett volna szegezve. Nyugodtan nézte az -izgalmas történet folyamát, mely kínos, tetszetős és megtapsolt -jeleneteken haladt tovább. Nyugodtan nézte a látcsöveket, melyeknek nagy -sötét szemei a színpadról minduntalan ő felé fordultak; az egyetértő, -elismerő, jóakaró pillantásokat, melyek nem szüntek meg végesvégig -üldözni; a titkolózó gúny ferde vonásait, melyeknek volt gondjuk rá, -hogy észrevétessenek. Nyugodtan hallgatta Ilona sóhajait, édes szavait -és szerelmes nyomorát. Nyugodtan kisérte röptében a roppant koszorút, -melyet a karzatról Artur vörös sipkás legénye dobott ura imádottjának -lábai elé. Nyugodtam figyelt egy kis piros fabogárra, mely páholya -gerendáján tompa zummogással rágicsált utat magának befelé, hogy soha -többé emberi szem elé ne kerüljön. Szakadatlan munkával dolgozott, furt, -őrlött koporsóján és áttetsző piros szemfedőjét vígan emelgette. Kis -feje, apró lábai, vékony szárnyai eltüntek már a kivájt üregben s csak -jókedvű zummogása hallatszott, melylyel bucsúzott a világtól. A leőrlött -por betemette s csak egy-egy kis vidám hangocska szabadult ki, egy -töredéke a nagy leczkének, mely könnyű lélekkel halni tanított. Az -utolsó felvonás közepe járta. Már nem lehet feltünő Béla távozása. -Kalapját vette és elhagyta a szinházat. - -Elhagyott, magányos utakon a bucsúzó nap tünő világánál, alászálló -árnyak között bolygott föl s alá. Égő agyában nem voltak gondolatok, -csak zajló szivében volt egy kimondhatatlan vágy és néma fájdalom. Az -ember nem járta út, melyen barangolt, ismerős volt előtte. Ez az, ez az -a régi, kietlen ösvény, az örök tévelygésre átkozottak útja! A fény és -homálynak e furcsa vegyülete, mely szemeit kápráztatja, a régi fátyol, -mely eltorzítja körülte a világ képét és szomorú, sívár nevetésre -ingerel! A bolyongó forró homlokát meg-megcsapta egy-egy alácsüngő ág s -fülébe füttyentgettek a hazatérő fecskék. - -A mily kevéssé tudta, hova indult, ép olyan öntudatlanul jutott oda, a -hol az éjet töltötte. Már ragyogtak fenn az égen a csillagok, futó -felhők tünde fátylával űzött játékot a kaczér hold s előbujtak -mindenfelől a fénybogarak, mikor a híres sarokszobának füstös, romlott -és vészes levegője átölelte. Csak egy perczre engedte oda a vén korhely -lelkesedő karjainak. A gyertyák lobogva égtek a sötét asztalokon, mint a -szenvedély, mely azokat emésztette, a kik itt összejöttek. Mint hajdan -Trimalkion dőzsölő barátai előtt, a félvilág kincseivel ingerlő -asztalon, itt is ott állt a bankjegyhalmazok fölött az ijesztő csontváz -és szemüregeivel rámeredt mindenkire, a ki a könnyű sarkon forduló ajtót -betette maga után; de látni nem látta senkisem. Mind testvérek a -szenvedélyben, és körmeikkel egymásnak rontó ellenségek, -lélegzet-visszafojtva áhított kaján örömökre. Elhízott tunyák és -kiaszott pénzsóvárok; telhetetlen gazdagok és dologtalan koldusok; -reszkető öregek, kik a sír szélén állanak és életteljes fiatalok, kik – -ezek is csak a sír szélén bolyonganak! Akárhányan vannak együtt, a sürű -füst külön-külön választja valamennyit. A mosoly, mely másnak szól, -hazugság; csak az az igazi, a mely titkoltatik. Az élczek csupán egymás -rovására röpködnek; könnyű szárnyuk hamar kifárad a fojtó levegőben és -hatástalanul hullanak le. A legvígabb hahoták egy-két lépésnyiről -vérfagyasztó kaczajként verődnek vissza. A nehéz, szürke füst elborít -mindent, kivéve a kártyák szineit. Elborítja a nyerteseket és -veszteseket, a czinkosokat és agyarkodókat, a hidegvért és a lázat. -Elborítja az ifjú szenvedéseket és régi kinokat is, melyek nem ritkán -menekülnek ide. Ez a Vincze bácsi jó kompániája, melynek éhes torkába -beleűzte Bélát nyomorúsága. Ott vergődött, míg a gyertyák világa -halaványodni és az ablakok világosodni kezdtek. - -Reggel volt. A derengő hajnal már rég föltetszett a láthatár keletső -szélén, mikor Béla ott hagyta a társaságot. A vén ragadozó a lépcsőig -kisérte és vállon veregetve biztatta, hogy noha ilyen feneketlen malért -sohasem látott életében, azért csak lásson el közibök az ő mindenkinél -nagyobbra becsült vendége többször is, mert hát az a fránya szerencse -forgandó és örök kár lenne, ha egy ilyen hét vármegyére szóló gavallér -meg hagyná penészedni a virtusait. Béla szótlanul vett bucsút tőle és -meg-megbotolva támolygott lefelé. El volt kábulva, meg volt vigasztalva, -ki volt rabolva s a reggel derengő világossága nem sokkal volt több -neki, mint a fekete éjtszaka. A kimerültség láza pirosfoltos sárga -fátyolát rádobta arczára s beesett szemeire a búsan ragyogó, apró -csillagokat. A vízről hüvös szellő lengedezett s az ifjú összerázkódva, -állig begombolta könnyű atilláját. Ama ködös reggelek egyike volt, -melyeknek szürke ólomszinét nem enyhíti aranyos vagy rózsaszín verőfény; -csak hideg ezüst szálak csillognak rajta át. Homályos szemek előtt az -ilyen kétes fény könnyen elmossa a tárgyak körvonalait. Béla alig tudta -megkülönböztetni azt az egy-két mozgó, járókelő alakot a fák óriás -kisérteteitől, melyeknek vékony, egymásba fonódó karjait feléje rezgette -a szél; a házak néma, szürke, holt tömegeit a sárgálló halmoktól -mögöttük; a víz hullámai összefolytak előtte az ég vándor felhőivel. Úgy -tetszett neki, mintha álomképek vennék körül s ha időnkint éles fájdalom -nem nyilal halántékaiba, azt hitte volna, álmában bolyong. - -A kutnál már voltak egynéhányan. Korán kelő falusi nép, mely -vasárnapokon a környékről belátogat a Savanyúviz uri vendégserege közé; -élelmes szobaleányok és udvarlóik, kik – ha már egyszer fürdőn vannak, – -legalább uraságaik ébredése előtt élnek a jó alkalommal és divatos -tempókkal; meg egynehány köhögős, álmatlan és türelmetlen beteg, ki -elhitette magával, hogy minél korábban meríthet a forrásból, annál -hasznosabb. Kétségkivül az utóbbiak közé tartozott az a sovány, -görnyedt, fekete ruhás alak, ki poharával kezében (és mindenesetre szép -reményekkel poharában,) már jó ideje épen Béla előtt haladt. - -Megtört, beteges vén ember volt, rámondhatta akárki, ha csak hátulról -látta is. A reggeli szellő kikapta nagy karimáju kalapja alól nehány ősz -hajaszálát; roskatag vállai meg-megremegtek s előre hajolva, vastag -botjára támaszkodva, nagy ingadozó lépésekkel úgy sietett, mintha -kereket hajtott volna maga előtt. Béla zavaros elméjében homályos, -rettegtető emlékeket ébresztett ez az alak. Minden kisértet között, mely -körülötte nyüzsgött, ez volt a legfélelmesebb. Mintha koporsója felé -tántorgott volna, vagy koporsójából kelt volna ki. Épen félrecsapva, meg -akart szabadulni látásától, mikor az alak egy támolygó kanyarodással -visszafordult és szemtől szemben álltak egymással. - -Kálozdy Béla és az öreg Hajós Gábor. - -Óh milyen kegyetlen esztendők haladhattak el a szegény professzor -fölött! Minő gyilkos eszközökkel támadhattak ellene, hogy így -megviselték! Minő viharokban forgott, hogy így kifogyott a lélekzete és -elerőtlenedtek a lábai! Egyszer csak szóbeszédnek járta Dunaszögön, hogy -sohasem volt fiatal s az ötletet tréfa gyanánt nevették meg. Erről az -arczról most el sem tudná képzelni senki, hogy ifju is volt valaha, -habár nem mosolygós és élettől ragyogó is, csak fiatal, telt, ránczok és -bánat nélkül való. A szenvedések mély árnyai ültek e csontos, száraz, -sárga képen, melynek egy-két vonása örök reszketegségében tett -bizonyságot a kiállott nagy ijedelmekről. Ajkai vékonyak és szintelenek -voltak s apró szemei majd elvesztek a nagy, fekete csontba foglalt -pápaszemek daczára. De a legtaroltabb mezőnek is van egy-két kis virága, -mely kikerülte a gyilkos kaszát. A megviselt arcz sem volt – a sors -pusztító kezének nyomai közt – a léleknek apró kincsei nélkül. A kicsiny -szemekben meghuzódott még egy kis emberszeretet és egy kis isteni -félelem. - -Béla lábai a földbe gyökereztek, a mint ráismert. Mozdulatlanul helyén -maradt és szó nélkül bámult az öregre. - -A professzor – egy kis megrezzenés után – csöndesen állt meg vele -szemközt s szelíd, ismerős, bánatos mosolyát, mely egykori kedves -tanítványa láttára meglepte, igyekezett korlátok között tartani, míg a -gondosan megtörülgetett pápaszemen át meg nem győződött róla, hogy nem -csalódik. - -– Béla! Csakugyan jól látok-e? – kiáltá kiterjesztve karjait és leejtve -poharát, mely darabokra törött. Hangja száraz, rekedtes és tompa volt, -mint valami korhadt fatörzsben zugó szél. Erről a hangról bizonyára nem -ismert volna rá senki. – Szólj hát, Béla, te vagy-e igazán? - -A szél mind magasabban szárnyalt s ez utóbbi kérdés reszketeg, mély -zugásában már a vén korona ritkás lombjai közül hallatta magát. - -– Professzor ur… nagytiszteletü ur… dadogta az ifju és remegve sütötte -le tekintetét, melyet égő pir borított el. - -– Fiam, Béla! – tört ki ujra az öreg és mozdulatlan kedvenczét szivére -ölelte. - -Ez az egyszerü, igaz sziv ép oly távol volt a gyanakodástól, mint a -szomoru való tudásától. Mitsem sejtett a gyászos szerepről, melyet -családja történetében a végzet Bélának juttatott. Beczéjéről eltünése -óta mitsem tudott; a tisztelet egy kis magányos szigetre állította, hova -nem jutott hir sem a törvény termeiből, sem a börtön dohos levegőjéből. -Leányát meggyászolta, és – miután halála titkának kulcsát a szemmel -látható világban nem sikerült megtalálnia – kereste azt az emberi -léleknek ama rejtek-kamarájában, melynek kutatására szánta életét. Béla -előtte csak a régi Kálozdy Béla volt, életének egyik öröme, büszkesége -és reménye s csupán a szomoru visszaemlékezések voltak okai, a mért öreg -és gyönge szemeit törülgetni kezdte, mig egy kis ideig némán álltak -egymás előtt. - -– Régen, régen, láttalak már, – kezdé a nagytiszteletü ur, zsebébe -gyömöszölve a keszkenőt. – Hosszu esztendők óta nem láttalak, Béla! Már -csak hadd hivjalak így, iszen mindig úgy tartottalak, mintha az én kis -családomhoz tartoztál volna. Az én kis családomhoz! Az én családomhoz! - -Mintha a szél zokogott volna odafönn a magasban. - -– Ahhoz, a mi nincs már, – folytatta az öreg. Csak te maradtál belőle. -Te is elidegenedtél, felém sem néztél, hirt sem adtál magadról. Pedig -sokáig olyan egyedül voltam, mint a halálát váró remete. De isz te tudsz -mindent. Azért, hogy külső országokon jártál, embernyi ember lett -belőled, megházasodtál, bizonyosan gondoltál olykor-olykor Dunaszögre -is. A philosophiae historia tanítását már abban hagytam, mert nem birom; -csak a paedagogiát tartottam meg. Ha gyermekeid lesznek, neked is -szükséged lesz majd rá: emlékszel-e még valamire belőle? Emlékszel-e -egyremásra a kollégiumból? - -– Hogyne emlékezném! – felelt akadozva és egy kissé föllélegzve Béla, a -mint észrevette, hogy kettejük között a feneketlen örvényt csak ő látja. -– Azok voltak a legszebb napjai életemnek! - -– A legszebbek ugy-e? – beszélt bizonyos szomoru elégtétellel a szegény -professzor. – Ugy-e, hogy a legszebbek? De nem is csodálom. Akkor csupa -öröm volt a házam. Most látnád, milyen elhagyatott! Tudod, hogy én egész -életemben könyvekkel bajmolódtam. Tán kevésbe vettem az apai -kötelességet a tudomány mellett. Tán csak fitogatni akartam velök ideáim -igazságát. Sok éjtszakán keresztül virrasztott velem ez a keserü -szemrehányás és lélekfurdalás, hogy ez volt-e a vétkem, a miért a bölcs -gondviselés olyan rettenetes módon megostorozott. Könyveimen kivül -mindent, mindent elvett tőlem és csak akkor láttam, hogy az apai -könnyeken keresztül elvesznek a betük, olvashatatlanokká lesznek a sorok -és semmivé minden tudomány. Most tudom, most értem. - -Az öreg beszédét egy perczre megakasztotta a csuklás s csak akadozva -tudta folytatni, a mint a gyülekező vendégek közül magányosabb helyeknek -vették utjokat. - -– Megostorozott, kegyetlenül megostorozott a sors, Béla. Két szép, -felnőtt, reményekkel teli gyermekemet vette el tőlem. Mert a másikat is -csak elvette. Szegény kis galambomat még inkább a magaménak érzem, mint -a Mátyást. Nem, nem tér az vissza soha többet! Olyan egyedül hagytak, -hogy… hogy… de nem vádaskodom senki ellen. Megbocsátottam mindegyiknek, -szeretem mindegyiket és ha találkozom majd velök, nem szeretnék -szemrehányást tenni magamnak, hogy elszakadásunk után ilyen hosszu idő -mulva is rossz szivvel gondoltam még reájok. Bizonyosan nekik is van -megbocsátani valójuk. - -Béla eltakarta arczát. Nem tudta nézni azt a töredelmes tekintetet, -melylyel az öreg bús történetéről szólt. Hallgatni is alig birta ez -igaz, szenvedő és szeretetteljes sziv megható nyilatkozását. - -– Neked, édes fiam, gyöngy-szived volt mindig s látom, hogy nem tudta -elrontani az élet, – beszélt tovább a vén ember, észrevéve Béla -megindulását, kit még ő kezdett vigasztalgatni. – Ne, ne keseredjél el -annyira. Súlyosan látogatott az isten, az igaz; de mégsem hagyott el -végkép. Nagy beteg is voltam; majd egy álló esztendeig tartott a -nyomoruságom és ha Örzse nincs, bizony-bizony beteljesedik a gyermekem -után való kivánkozásom. A püspök ur egy felfuvalkodott theologust -rendelt be helyettem tanítani; hanem ugyan nem volt köszönet benne! -Mindenkivel azt akarta elhitetni, hogy kanállal ette a tudományt; de az -exámenen aztán ugyan furcsán járt az amicze. Hanem ez nem tartozik ide. -Valahogy mégis csak lábra állított Barkó kolléga és az idén már nem -hagyott békét, hogy használjam még itt a fürdőt. Épen az este érkeztem -és már az első reggelre ilyen nagy örömöt tartogatott a sors! - -A professzor levette a nagy karimás kalapot és megtörülgette a homlokát. -Apró szemeiben egyre több élénkség, egyre több derü csillogott, a mint -folytatta: - -– A hosszú szenvedés után nekem is jutott egy-két sugár! Épen -lábadoztam; emlékezem, először sétáltatott meg Örzse a szép tavaszi -napon, mikor hozta a postás a levelet öregebbik fiamtól, hogy milyen jól -megy a dolga odakünn a francziák között. Felhagyott a katonaélettel, -esztergályos műhelyt nyitott és azt mondja, úgy belebolondult a -szerencse, hogy a herkópáterrel sem cserélne. Semmi gondja az ég alatt s -csak egy dolog nyomja a lelkét, hogy annak a nagylelkü jóltevőnek, a ki -nyélbe ütötte a sorsát, sohasem juthatott nyomába. A pénzt, a mit -kölcsön kapott tőle, elküldte haza, hogy szegény deákokat segítsünk -vele. Ebből aztán már egész tökéletességgel megbizonyosodtam, hogy nem -ámítás, a mit ir. Még a boltjának a képét is elküldte. Felakasztottam az -iróasztalom fölé, hogy mindig ott lássam és sohase veszszem el hitemet -az isteni gondviselés kegyességében. Most jut eszembe, te is jártál -Párizsban. Ugyan nem találkoztál-e valahol vele? - -– Sehol, – felelt Béla és a szive körül egy kis meleget érzett. Párizs -nagy erdő. - -– Ejnye no, – sajnálkozott a professzor, – úgy szeretnék beszélni -valakivel, a ki szemtől szembe látta volna! Azzal a bizonyos levéllel -jelentette a sors, hogy kifáradt üldözésemben. És juttatott csakhamar -még egy örömet. A mult őszszel egy reggel beállít hozzám Örzse, hogy ő a -kertben egy kóválygó, siró-rivó, eltévedt kis fiut talált. Tudod, mindig -a biblián jár az esze s boldogabb volt, hogy hozzátehette: mint az -égyiptomi Faraó leánya a Nilusban. A kis Mózest be is hozta mindjárt. -Soha olyan gyönyörü ficzkót nem láttam! Mint a kinyilt rózsa, olyan volt -a képe. Nem tudott többet mondani, mint hogy Bélának hivják s anyját -kereste. Mindjárt te rád gondoltam és ezzel megvolt a kis poronty helye -a szivemben. Térdemre vettem és ki akartam tőle tudni, hogy mikép jutott -a kertbe? De a kis ember még nem sokat értett a beszéd mesterségéhez és -teljes sötétségben hagyott mindakettőnket. Kutattuk, tudakoztuk, -kerestük az anyját, a ki után egy darab ideig nagyon kivánkozott; de -bizony semmi módon rá nem akadhattunk. A mienk maradt. Elgondoltam, hogy -ezt a kis férget most bizonyára azért ajándékozta nekem a gondviselés, -hogy jóvá tegyem gondban és szeretetben rajta, a mit a magaméinál -elmulasztottam. Már akkor majd két esztendeje nem tartottam deákokat és -olyan volt a házam, mint valami csöndes temető. Hanem a hivatlan vendég -olyan örömöket hozott bele, a miket sohasem vártam többé, és az életnek -szeretetét hozta. Picziny ajka mindig nevet és lármáz, fekete szemei -mindig mosolyognak és kis szive mindig az én ölembe kivánkozik. Meséket -és verseket követel már tőlem, meséket, mint a szegény boldogult! Hidd -el, Béla, több becsületet vallok vele, mint sok lágy koponyáju, -szakállas deákommal. Az a vén Örzse is egész bolondja s az első szó, a -mire uj családjában megtanította, az volt, hogy: nagyapó. Az tudniillik -én vagyok. Ha a kollégiumból hazafelé ballagok, nádparipáján elém -lovagol; ha dologhoz látok, játékaival lábamhoz telepszik és ha vig -futkározása szomorú gondolatokat ébreszt bennem s öreg szemeimbe könnyek -gyülekeznek, nyakamba csimpajkodik és addig ölel, addig czirógat, addig -csókol, mig vissza nem csókolom. Nagy öröm, nagy vigasztalás nekem ez a -kis jószág és az égnek kevés adományát köszöntem még meg olyan hálásan, -mint ezt a csipet embert. De én ime annyit fecsegek itt össze-vissza -neked, magamról. Ideje már, hogy te is mondj valamit. - -Béla nem sokat mondott. Az átvirrasztott éj láza bízsergett ereiben, -szive mondhatatlan kínnal volt tele és szemei mindannyiszor -elhomályosodtak, a hányszor az öregre tekintett. Rövid, töredezett és -hazug szavakban mondott el neki egyetmást sorsáról és a mint lehetett, -magára hagyta. - -Tiszta, világos, fényes reggel volt. Elmult az éj, el annak az órának -fordulója, melyben született. Minek, oh minek is született?! - -Lakására sietett. - -Egy nagy karszékben, eltakart arczczal, reggeli pongyolában ült neje. Az -ajtónyitásra, férje lépteire nem tekintett föl s szemmel látható volt -igyekezete, hogy a dúló fájdalom képét mutassa. - -– Hagyd a komédiát, Ilona, – mondá Béla csöndesen. - -De már a következő perczben a szivét eltöltő érzelmek árja egy fuldokló -kaczagásban, és omló könnyekben tört utat magának. Csak a sivatag -homokja volt körülötte, mely hangját elnyelte, könnyeit felitta. - - -XXI. FEJEZET. A kincses vendég. - -Egy-két év röpült el az ujjászületett kastély fölött, mely sokaktól -megcsodált diszében hivalkodva tekintett szét a virágos völgyön, az -alacsony paraszt-házak nádfödelei fölött s a körülfekvő hegyek -magaslatain. A karcsu torony vörösre festett kúpja büszkén emelkedett a -szemközti halom háta fölé, hogy lenézhesse az ivándi szegényes -uri-lakot, melynek ócska képe tiszta, napfényes időben ide látszott. A -régi rekedt csöngetyü helyett uj harangnak ezüstös szavát rezgette a kis -fenyves, mikor a fehér sapkás német szakács a kék libériás uj inasnak -kezébe adta a leveses tálat. Nem is a kis Pirók huzta többé, mint az -öreg idejében; addig fogdosta a madarakat, mig a legravaszabb madarász, -a halál, egy idegen ország ismeretlen mezején lépre kerítette. Uj, -egészen uj élet sarjadt a megujított, kitatarozott, felczifrázott falak -között, melyek vidámak és büszkék maradtak a tavasz verőfényében ép úgy, -mint a tél förgetegei közt, melyektől nem volt mit tartaniok. Az erkély -kőrózsái és kő-lányai közt szép asszonyok hajoltak ki, hóditó és -könnyelmü mosolyokkal, melyek mitsem látszottak tudni arról, hogy a -kőrózsák tartósabbak, mint az ő rózsáik. A czimeres kapu előtt s a -pompás oszlopok alatt uri hintók jöttek-mentek, kopók csaholtak, paripák -nyerítettek s vig zajjal gyülekezett a jókedvü vadásznép. A folyosók -tele voltak a sugaraknak soha nem látott özönével s lágy szőnyegeiken -sürgő szolgasereg futkosott. A fényes tánczterem kecses szobrai kaczér -tekintetekkel gyönyörködtek a mulatságok végetlen folyamában, az arczok -és csillárok ragyogásában, a fel-felharsanó zene hangjaiban és a szivek -zárát nyitó suttogásokban. A nagy, komor ebédlő vidám pohárcsengéstől -viszhangzott s a nagyuri diszben csillogó szobák sikos padlatán -hullámzott a vendégsereg. A gond számüzve volt e falak közül a vén -butorokkal, értéktelen képekkel és a nyugalomba helyezett családi -angyalokkal együtt, kik három nemzedéken át ugyanazzal a vaskos -rózsafüzérrel köszöntötték a ház uj asszonyait. Minden ragyogott uj, -megforgatott diszlet gyanánt e régi épület történetének uj felvonásában. -Az első egy kolostornak komor boltiveit mutatta, melyek közt a szenvedés -keresett menedéket s melyek közül csak az imádság talált kijárást. A -második egy ódivatu magyar nemesi lakot tüntetett elő, mely divatból -kiment, zord és durva kedvteléseknek volt tanyája. A harmadiknak, mely -pazar fénynyel folyta körül egy mai világfia vig napjainak tarka -jeleneteit, tapsolhatott a közönség. - -Ez volt a kálozdi kastély képe ama nehány rövid év alatt, mely gyors -futásában e vidék fölött is elhullatta kedves és kedvetlen ajándékait. A -hosszu tűrés tizenhat esztendeje után uj reményt hozott a -hazafi-szivekbe a régen várt feltámadás iránt. Móricz bátyónak, a vastag -szemöldü és hosszu szakállu pátriotának meghozta a néma honszeretet -legkivánatosabb jutalmát: a karámosi választó-kerület részéről egy -képviselői megbizó levelet, melylyel az érdemes öreg először ült föl -életében vasutra. Egy kis deret is hozott azután a hirtelen kisarjadt -reményekre; két véres nagy háborut, melyekben mig rakásra hullott -testvéreinket sirattuk, az ellenségek diadalmas ügyét tekintettük a -magunkénak. És a mikor az idő egyik kezében a romlás villámaival járt a -ködben borongó cseh halmak között és az olasz ég alatt, a másikban -hozott virágokat a nagy jeltelen sirokra, melyekben ezeren és ezeren -pihentek. A besorozott kis Piróknak is megvetette halottas ágyát s a -madarak, melyeknek odahaza oly félelmes ellenségük volt, megbocsátottak -neki és csicseregve röpködtek sirján. Az esztendőknek e rövid sora uj -életet hozott a karámosi vármegyeházába is; a Mutuszkákat, -Putzelbergereket, Wolframokat és Czédákat, méltóságos tót fejökkel -együtt, másodszor és utoljára is kisöpörte s utat nyitott a honfi -bánatával Bécsben lakó grófi főispánnak, meg az igazi magyar -vármegye-uraknak, kiknek kalpagján büszkén lengett a kócsagtoll és -sarkantyujok vigan pengett, a mint beütött a jó világ. Vincze bácsinak -is juttatott egy kis főszolgabiróságot az uj korszak. És – hogy a nagyok -között a kicsinyekről se feledkezzem meg – hozott a szegény telekkönyvi -hivatalnokoknak egyre szaporodó munkát a kálozdi birtokivekkel, melyekre -Hazafi urnak egyre uj meg uj betábláztatni valója volt. - -A kálozdi kastély lakóinak hozott sok vig, fényes, zajos napot; de nem -hozott sem igazi megelégedést, sem igazi örömet, sem igazi békét. Béla -fiatal fejére vetett egy-két kora ősz hajszálat, (Istók fedezte föl és -el-elfuladva erősítette, hogy: im a szerencse hirt ad magáról!) Ilona -szép szemeiben gyujtott uj meg uj lángot; de sziveiket vigasztalás -nélkül hagyta. Olyan távol voltak egymástól, mint észak fenyője a dél -pálmájától; az egyik magában didergett, a másik magában égett. Mintha -külön napjok lett volna s más a sugár, melyre az egyik fejedelmi -pompáját kibontotta, és más az, melyre a másik reszketve várt. Mikor -Ilonát hódolva rajzotta körül a forró vérü fiatalság s intéseit lesve -hevert lábainál, hogy kárpótolja őt a hidegségért, melylyel az előkelő -világnak kevésbbé szép asszonyai bántak vele; mikor mámorba ringató -zenehangokra kipirult arczczal, önfeledt tánczban repült a ragyogó -csillárok alatt; mikor lármás kiséretével, a Szultán büszke hátán -hevületes vágtatásban nyargalta be a vidéket: mindig, mindig egyedül -volt. És Béla is csak magában volt a sürün látogató vig czimborák -között. Nejével szemközt valami kinos megnyugvás vett rajta erőt, talán -hasonló a rabéhoz, ki miután az első órákban hiába döngette ajtaját, -feszítette zárát és szaggatta rácsait (hallani sem hallotta senki!) -meghuzza magát egy sötét zugba s zordon daczában és nyomorult -tehetetlenségében, kimerülten elalszik. Béla is megelégelte sebeit s a -verőfény után való hatalmas vágyában, nem küzdött többé sorsa ellen. Nem -tett szemrehányást Ilonának pazarlásaért, szeretetlenségéért, -könnyelműségeért, udvarlóiért, Arturért, ki a kálozdi kis kék szalonnak, -az aranyozott tánczteremnek, a park vidám zajtól hangzó utainak, a -füstös kártyázó szobának és a bánfalvi erdő sürüjében épített csinos -vadászlaknak mindig szivesen látott vendége volt. Hanem igen különös, -állhatatlan, bolygó természetet mutatott. Néha jött egy hónapig minden -istenáldotta nap: azután félesztendeig nem mutatta magát. Most Pesten -töltötte a farsangot; majd erdélyi jószágára utazott; egyszer meg Ivánfi -Gyulával Algirban jártak oroszlánra vadászni. (Péterfiné úgy adta elő a -hirt, hogy: Dacsó régen látott rokonainak látogatására indult.) Béla nem -tudakolta nejétől sem jövetelének, sem kimaradásának okát többé. Artur -mindig bátran, nyilt tekintettel nyujtott kezet neki; arra nem gondolt, -hogy Ilonának és családjának becsületét féltse, s arról lemondott, hogy -valaha igazán az övé legyen. A fiatal Avalos álmaival, kit egy nagy -szivü asszony visszaadott az életnek, lassankint eltüntek szivéből -azoknak utolsó vissza-visszatérő, kinos rezdülései is. Szenvedéseinek -sok eleme egyetlen nagy fájdalomba olvadt, hogy: vétkesebb, semmint az -élettől a szeretet mindenható ajándékát várhatná, mely nélkül nincsen -menekülés. Megadta magát keserű sorsának s mint ama legyőzhetetlen -ellenségektől körülvett keleti fejedelmek, szitotta maga körül az -emésztő lángokat, melyeknek mámorában, kábulatában fog elveszni. -Kétségbeesett futamban üzte a vadat, még kétségbeesettebben a megvetett -szerencsét. Ép oly kevéssé volt eszében a mult, mint a jövendő, mikor a -földből kicsapott lángnyelvek már nyaldosták a kastély büszke oszlopait, -a sirbolt nehéz kőkoczkáit, melyek közt apái nyugodtak, a Kálozdy-nevet, -mindent, mindent. Már szenvedély, kiirthatatlan szenvedély tartotta a -kártya-asztal mellett, melyen boldogsága nem foroghatott koczkán és -hajtogattatta vele a boros poharat, melybe keservét fojtotta. - -Még egy, még egy igen szerencsétlen ember lakott a kastélyban: Istók. S -azt nem látta senki, (mert gondosan magára zárta kis szobájának ajtaját) -mikor nehéz veritéket gyöngyöző fejjel leült asztala mellé s egy -kiterített nagy papiros-ivet telefirkált nagy, mesés összegeket jelentő -számokkal; összeadott, kivont, sokszorozott, elosztott, meggondolt -apróra mindent és mély sohajtozások közt ismerte be, hogy: ha ez így -megy tovább, nem lehet kikerülni a végveszedelmet. Egy szomoru -pillantást vetett a sarokba támasztott botjára, mintha már a vándorut -járna eszében, melyre indulnia kell. Most, mikor a Pallérossi Pallérok a -Tiszán túl sem virágzanak többé! - -Egy késő őszi estén víg vadásztársaság hevert, tréfált és nyujtózott a -szükes gadóczi urilakban, mely a bátyjával való megosztozáskor Ivánfi -Gyula bárónak jutott. Mind együtt volt az arany ifjuság s már a harmadik -éjtszakát készült átdorbézolni. Míg az elejtett izében… vadban tart, -addig innen nincs szabadulás! A fiatal gazda kimondta határozatát s volt -gondja rá, hogy érvényt is szerezzen neki: a szinbe állított kocsik -kerekeit sorba kiszedette s a vendégkocsisokat úgy leitatta, hogy e -három nap alatt legjózanabb perczeikben is minden habozás nélkül készek -lettek volna lovaik helyett magukat fogatni be. Már eszerint csakugyan -nem volt szabadulás s Vincze bácsi, ki különben Diana berkeiben csak -műkedvelőnek tartotta magát, félig elázva erősítette: hogy apáinknál is -ez volt a régi jó vadásztempó. A vendégek víg tréfálkozás közt hevertek -az ebédlő medvebőrrel terített divánjain s noha az asztal meg volt rakva -boros palaczkokkal, jobban esett a csutorázás. Mindíg a páratlan -főszolgabiró úr után kellett újból megtölteni s a szarvas-agancsból -készült gyertyatartókat a társaság nagy része csillároknak nézte. Itt -egy tüzesen csillogó, ott egy álmosan pislogó szem, nehezen dadogó ajkak -és kipirult arcz tett bizonyságot róla, hogy a csutora már ugyancsak -hosszú utat tehetett meg bujdosásában. A vaddisznót pörzsölték künn a -ház előtt s a szalma-pernye fehér fénye bevilágított az ablakokon. - -Míg a gazda nehéz fejjel minden igyekezetét kifejtette, hogy -sürgő-forgónak láttassék, Vincze bácsi ismert kompániája Bélával, Dacsó -Arturral, Vizaknai Gyurival és Gencsy Laczival a pattogó kandalló körül -nyujtózott. Csak Fekete Miska bajlódott a gyertya mellett egy pisztoly -furfangos masinájával, mely – noha egész délutánját a kireperálásra -szentelte – semmi módon sem akart elsülni. Ügyességében Gál Andris -annyira megbizott, hogy a kireperált pisztoly csövével szemközt a -legmélyebb horkolásnak adta át magát. Az ébren lévő kis kör szóvivői -természetesen a korhely-mester és Vizaknai Gyuri voltak, kik mindent -elkövettek, hogy egymást egyfelől túlhazudják, másfelől hazugságon -érjék. - -– Hiába, – kiáltott rájok Gencsy Laczi, ki megátalkodott kötekedő volt, -– hiába okoskodtok itt nekünk! Te Gyuri, te csak lódítasz; de te, vén -ficzkó, te egyenesen hazudsz, mert életedben puska sem volt a kezedben -soha. - -– Ki meri azt mondani? – förmedt föl fogvicsorítva a megtámadott -becsület. – Hát a honvéd-bizonyítványaim, az érdemrendem, a megmentett -zászló-darab, az mind semmi? (A nevetőkhöz:) És ti meritek hazafiaknak -mondani magatokat? Akkora muszkát ti nem is láttatok, a mekkorát én -lőttem. Az a vaddisznó, a mit ma lenyomorítottatok, ahhoz képest csak -macska, nyomorult macska! Olyan agyarai voltak, a mint felém közeledett, -hogy átöleljen… - -– Csak nem volt valóságos medve? – vette át a támadást Gyuri. – Már -akármit beszélsz itt, én is csak a mellett vagyok, hogy puskát soha sem -sütöttél el. A honvédségeddel meg jobb ha elhalgatsz, mert országvilág -tudja, hogy a te vitéz nemzetőr-csapatod az egész forradalom alatt nem -tett egyebet, mint pulykákat fogdosott. - -– Pulykákat? – ugrott föl a vérig sértett főszolgabiró olyan -pulykaméreggel, mely minden dühének ellenére is azt látszott -bizonyítani, hogy van valami köze a pulykákhoz. – Abból a pulykából nem -eszel, Gyuri, a kit én fogtam. Abból nem. Nézze meg az ember! De hát… - -– Urak, uraim, – vágott a vitába nevetve Béla, – de hát nemesebb téren -nem tudnánk mi verekedni egymással? Pokolba a pulykákkal, Gyula bankot -ad. - -A varázsszó egyszerre lecsititotta a czivakodókat. A heverészők -felugráltak. Miska kiejtette kezéből a megátalkodott masinát. Gál Andris -ébredezett. Mind az asztal körül tolongtak, székeket huzigáltak, a -szerencsésebbek ismert helyekre letelepedtek, mikor a hosszúképű német -vadász belépett és csöndesen jelentette Bélának, hogy odakünn vár rá -valaki s haladék nélkül beszélni kiván vele. - -Béla hirtelen fölugrott, a nélkül, hogy a lármás készülődésben feltünést -okozott volna, kisietett a nagy, kő-koczkás előcsarnokba, melyen egy -függő lámpa halvány világa derengett. - -Alig ismerte meg a mentort. De a szegény névtelen bölcselkedő ugyancsak -ki is volt kelve magából egészen, mikor fiatal urának egyenesen, szó -nélkül keblére esett. Két reszkető karjával átfogta a nyakát, vén térdei -meg-megcsuklottak és testének egész súlyával nehezedett rá. A halavány -sugarak nem sokat árultak el a néma beszédből, melylyel e megtört, vén, -becsületes tekintet egyszerre akart elmondani mindent, a mi szivén -feküdt. Kis szürke szemeiben, hol fellobbant az a kis parázs, a mi még -volt bennök, hol könnybe lábadtak azok, a mint dadogott, bocsánatot kért -vakmerőségeért, megint dadogott és nem birt mondani semmit, semmit. - -[Illustration: Két reszkető karjával átfogta a nyakát.] - -– Ne rémíts, Istók! – sürgette Béla, megragadva kezét. – Baj van? Nagy -baj? - -– Béla, Béla, – fuldokolta e vén követ, – öröm van, nagy öröm, nem baj! -Csak egy órára tudnám most feltámasztani a kriptából! Felejts el most -már mindent… Gondold meg, és felejts el mindent, a mi szomoruságod van… - -– De mi hír, kérlek? - -– Gondold meg Béla, gondold meg, hogy… hogy fiad született. - -Béla összerázkodott és arcza egy pillanatra megmerevült a mentorra -bámultában. Kezei megkapták az öregéit és görcsösen kezdték szorongatni. -De Istóknak nem fájt. Mély megindulással nézte kedvenczének hosszan, -mozdulatlanul őrá szegzett szemeit. Nézte, mint veti föl nemes fejét, -mintha a mámor méltatlan vendégét akarná kiüzni belőle. Nézte, hogyan -tágul melle, hogyan emelkednek karjai, mintha letépné magáról a megalázó -kötelékeket, melyeknek eddig fogságában volt. Nézte, mint nedvesedik meg -lassan homloka, mintha beleizzadna a rettenetes munkába. Soká tartott ez -a némaság, míg Béla megtalálta az első szót: - -– Fiam! – sóhajtotta és a mentor nyakába borult. - -Víg lárma, pénzcsörgés, pohárcsengés hallatszott belülről. De Béla -minderre süket volt. Szent csönd vette körül, melyben csak egy -vigasztaló mennyei szózatot hallott és öreg barátját soká, soká átölelve -tartotta. - -Azután gyorsan kapkodta magára ruháját s búcsutlanul távozott a -parasztszekéren, melyen Istók érte sietett. Gyönyörű holdfényes éjtszaka -volt. Körülötte minden: erdők, mezők, hegyek és vizek, ég és föld -tündéri világitásban. Az út jó volt, a lovak is ügettek, a mint tőlük -telt; de Béla türelmetlen, tomboló, tuláradt szivének véghetetlen hosszú -volt ez az egy-két éjjeli óra. A szegény mentor ajka boldog fecsegésre -nyílt az érzések első rohamának elvonulta után; de mit rövidített ez az -időn! - -– Soha, soha nem láttál olyan angyali kis babát, Béla! – beszélt az öreg -utitárs. Az igaz, hogy én nem sokat láttam életemben; de bizonyos vagyok -benne, hogy ha még annyit látok, akkor se lett volna köztük ilyen. A kis -Ágnes csak gyönyörü egy piczurka teremtés volt; hanem a te fiad, az -valóságos rózsabimbó. De Béla, most aztán gondold meg jól, hogy… hogy… -(A kocsi épen egy alkalmasat zökkent s úgy tetszett, mintha a mentor -ennek folytán nyelte volna el, a mi a torkán volt.) Igen, gondolj meg -mindent jól és aztán lökd ki az ajtón Hazafit, lökd ki azt a károgó -Varjut, lökj ki mindenkit és rontsd le megint az erkélyt, töresd össze -az oszlopokat, hozasd vissza a régi képeket, adasd el az új hintót, hogy -minden a régiben legyen, mint mikor te gyermekeskedtél. (A nekihevült -öreg megtörülgette homlokát, pedig hüvös szél fújt a téres mezőkön.) Nem -szeretném, ha szavaimból azt magyaráznád ki, hogy goromba természetü -emberré lettem. Te jól tudod, hogy sohasem voltam az, és sohasem beszélt -más belőlem, mint a te javad. Milyen egy kis baba vár rád, Béla! Szólj -már, valamit. Örülsz-e neki nagyon? - -De Béla nem szólt semmit, csak a vén kezeket szorongatta és a mentor -szemeiben a holdvilágnál megcsillanó könnycseppekre felelt könnyekkel. -Azután minden pillanatban leste a kálozdi tornyot, a kivilágított -ablakokat, a kastélyt. Végre a hegy hátán voltak s a holdsugarak -ezüst-fátylával leborítva, feltünt az előttük. - -Az oszlopok előtt leugrott Béla a kocsiból és rohant fel a szőnyeggel -borított lépcsőn. Hiába sántikált és kiabált utána a mentor, hogy -csöndesen legyen, ne üssön lármát, mert az most a világért sem szabad! -Hiába. A könnyelmű, kártyaasztal és boros kancsó mellől érkezett -czimbora nagy robajjal szakította föl neje hálószobájának ajtaját és egy -nagy, szíve mélyéről szakadt kiáltással borult oda Ilona ágyára, melynek -lábánál a ház új bútora rengett. - -A szép asszony halavány arczát egy mosoly futotta át, mikor Béla -megragadta kezeit. Egy bágyadt, de igaz mosoly. Egy, gyermekkorából -visszatért, régi mosoly, mely egyaránt távol volt a gúny hidegségétől és -a szenvedély izzásától. Egy meleg, megbocsátó, jótékony, szeretetteljes -mosoly, melyre egy szegény, elhagyatott, elkeseredett ember régesrég -várakozott. - -Béla homlokon csókolta nejét és karjára ragadta a bölcsőből a kis -vendéget. Picziny kis jószág volt ez, alig kilátszó a pólya finom -csipkéi közül, parányi bogárszemekkel, parányi piros szájjal, parányi -kacsókkal. De e kis kezek nagy kincsekkel voltak tele (azt a mosolyt is -ezek hozták!) két egymáshoz lánczolt s egymástól idegen szív számára. - -A gyermek sírt bölcsejében. De mikor Béla ölébe kapta s összecsókolta, -egyszerre elhallgatott és rávetette szemeit. Vékony ajkát félrevonta, -mintha mosolyogna, és kis kezeit ügyetlenül nyujtogatta feléje, mintha -csak azon törné a fejét, hogy ugyan mikép sikerülne neki most itt ezt az -óriást maga előtt minél gyöngédebben megölelnie. - -– Szeretnek, szeretnek megint! Óh milyen haszontalanul éltem eddig! – -kiáltá Béla és letérdelt a bölcső mellé. - - - - -ÖTÖDIK RÉSZ - - -XXII. FEJEZET. Pántlikás Panni is belekerül a mesébe. - -Sürű füstfelhők borítják a rengeteg szobának egész láthatárát a már -bekormosodott égtől le a földig, mely teleköpködve, félig elégetett -kártyafidibuszokkal, bagóval, dohányhamuval teleszórva, sáros csizmáknak -hónapos nyomait őrizgetve, szóval a lehető legnagyobb türelemmel -látszott várni a kivánatos surolást. A kóválygó felhők alig átlátható -leplet borítottak arra a magas, sárga polczra, mely elintézetlen -iratcsomagoknak súlyos terhe alatt görnyedt. Az egyre sűrűsödő füst -gomolygó ködéből kiválnak egy végetlen iróasztal otromba körvonalai, -valami áldozó oltár-féle, melyen hogy mennyi libácska, tyukocska, -tojáska, almácska áldoztatott már föl az igazság kerekeinek -kenegetésére: Ignácz hajdu lenne a megmondhatója, ki széles köpönyege -alatt a tekintetes főszolgabiró úr lakására át szokta szállítani, a mit -a jó isten időről időre juttatott. A terhe alatt nyögő iratpolcz, az -asztal lábánál nyujtózkodó agár s a kedélyesen pipázgató társaság is -megmagyarázhatják, hova vezetett ez a fejezet; de még egy tekintet az -udvarra, hol agáczisorok vékony árnyékában, ásitozó hajduk fegyverei -közt, csörgő lánczokkal söprögetnek, vizet hordanak, lajtot töltenek, -csatornát tisztítanak a szegény rabok. Ugyan ki nem találná el, hogy ez -vármegyeháza? - -Még pedig a karámosi vármegyeháza. Ennek is a leghíresebb szobája, mely -a központi főszolgabiróvá, rabok fejedelmévé, hajduk generálisává -választott Vincze bácsinak jutott az atyafiságos osztozkodás ama nagy -napján, mely Karámoson megyei tisztújításnak szokott neveztetni. A vén -korhely most egy törött rugóju, megkopott, kifeslett bőrkanapén -nyujtózik, hatalmas tajtékpipájával maga mellett, s miután az éjjel nem -aludta ki magát, (sőt tegnap, tegnapelőtt és már azelőtt -megszámlálhatatlan sok éjjel,) lusta beszélgetést folytat az agarát -simogató Vizaknai Gyurival, míg Gencsy Laczi, az ablakfához támaszkodva, -egy hirlapból böngészget össze valami kis tudományt. Ezek a jó vármegyei -fiuk vagy rendkivüli mohósággal szokták falni az ujságot, vagy olyan -megvetéssel nézegetik, mintha nekik a világ minden eseményéről külön -futár hozna hírt s azt a papirost csak némi szivességből vennék a -kezökbe. Laczi – hazátlansága daczára – ezekhez a futártartókhoz -tartozott s e szerint egészen méltatlanul sujtotta a kissé neki élénkülő -Vincze bácsinak következő vádja: - -– Ne bujd azt az ujságot, Laczi pajtás! Ugy sincs benne semmi jó. Hiába -már minden! Ha a csillagos egeket lehozzák, akkor sem segíthetnek ennek -az árva hazának a sorsán. Megromlott a régi jó magyar vér és ezzel vége. -Eladták az országot. Azt mondom, fiúk, hogy ilyen potom áron még -országot nem pocsékoltak el a világon soha, mint a mienket! - -Gyuri versenyt ásitott az agarával s a fonalat Laczi vette föl, miután a -félredobott hirlapból egy hosszú fidibuszt szakitott volna. - -– Csak abból a potom pénzből láttunk volna hát mink hazafiak is valamit! -– mondá a hontalan patrióta. Mert ugyan czudar idők járnak ránk! A mult -éjtszakát is száztíz pengőm sírja. Már ha hiszed, ha nem hiszed; de -bizony isten igaz. Neked persze könnyű a haza sorsán búsulnod, vén -lator, mikor a fogadásos bugyellárisokból egy pár esztendőre -bepénzeltél. - -– Hallom, hogy a Pántlikás Panni házat is vett belőle Bogádon, meg egy -fertály telket, mi? – kérdezte közbe az ásitozó Gyuri. - -Ez a bugyelláris-történet kétségkivül gyönge oldala volt az öregnek, -miután azt a bizonyos két tömött tárczát életében mindenkinek a Fekete -Sas asztalán volt alkalma utoljára látni. De a főszolgabiró úr már -megszokhatta az efajta támadásokat, mert fülét vakarva és pipáját -tömögetve mindössze is egy széles mosolylyal és ezekkel a rövid -szavakkal válaszolt: - -– Bolond vagy, Laczi! A világon te vagy a legnagyobb bolond. Azt a -dolgot én legeslegrendesebben elintéztem. Hát ugyan mondd meg, kinek -lett volna jussa a pénzhez? No, mi az, ki az, mit akar? - -Ignácz hajdu ütötte össze a sarkantyúját (akkorák voltak, mint két -czintányér) és jelentette: - -– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró úr, két ivándi parasztot -hoztak. Tennap este hatták helybe egymást a kocsmában, minekutánna az -egyiknek hibázik a füle, mivelhogy a másiknak léket ütött a fejibe. -Esedeznek alássan, ha minél hamarább méltóztatnék meghallgatni a -panaszukat. - -– Sötétbe a gazemberekkel! – adta ki a rendeletet Vincze bácsi, roppant -füstkarikákat fujva a vén divánon. – Nem látod, milyen temérdek itt a -dolgom? Még hogy mindjárt hallgassam meg őket! Hiába, a paraszt csak -szemtelen. - -Ignácz gyönyörködve elvicsorított fogakkal távozott, a rögtönitélő biró -pedig abbanhagyván a parasztok tulajdonságainak további fejtegetését, -szükségét látszott érezni, hogy néhány szóval az előbbi tárgyra -visszatérjen. - -– Nem, fiúk, – mondá bizonyos lendülettel, – förtelmesebb és -igazságtalanabb dologba sohasem ártottátok magatokat, mint mikor engem -be akartok feketiteni. Hol van igazabb szívü barátja Kálozdy Bélának, -mint én? Ha nincs az a vén medve a nyakunkon, követnek is megteszem. Meg -is fogom még tenni; ’sz tán a medvék sem élnek örökké! Hát Arturnak van -e hivebb kenyeres pajtása! És még hogy én megrövidítettem volna őket! Az -a pénz a legeslegnemesebb czélra fordíttatott. De miután az igazi -jótékonyság titokban működik s nekem nagy és érzékeny szívem van, én azt -nektek soha nem fogom megmondani, hogy mire. - -E védbeszéd mindenesetre eltartott volna hosszabban, ha a czintányérok -újra meg nem szólalnak. - -– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró ur, a Pántlikás Panni megint -itt lábatlankodik, hogy eresztenénk be az apjához. - -A vén legény széles képe vörösebb lett erre a jelentésre a félszázados -mellénynél. - -– Ebben a minutumban eltakarodik innen, ebadta szajhája! – kiáltotta -szokatlan erélylyel, félig fölemelkedve fektéből és sunyi pillantásokat -vetve vendégeire, hogy megtette-e rájok a kivánt benyomást ez a fényes -példája birói részrehajlatlanságának az iránt a bizonyos fehérszemély -iránt, kivel hosszabb időn keresztül gyöngéd viszonyban élt. - -Azonban Ignácz még nem volt készen. - -– Nem takarodhatik innen, instálom alássan, minekutánna -letartóztattatott, mivelhogy az őrmester úr ábrázatját egy kis -incselkedésre testileg bántalmazta. - -Az igaz biró nagyot fujt, mielőtt haragjának villámait szórni kezdte -volna. - -– Egy kis incselkedésre? Nézze meg az ember! No majd megtanítom én az -őrmester urat is keztyűbe dudálni, ha még meg nem tanitották! Hanem -azért a Pannit elrettentő példa kedvéért a sötétbe csukod. Hallottad? -Aztán majd dél felé felkiséred hozzám tanitásra. A ki meg incselkedik -vele, arra olyan huszonötöt huzatok, hogy el se kezdje olvasni, ha -ötvenig nem tud. - -A czintányérok eltünvén a halltávolból, Gyuri álmosan pislogó szemekkel -ezt a méltán zokon vett megjegyzést tette: - -– Kisértetheted azt már a tanitásra, vén gonosztevő! Kikaptad tőle -egyszer mindenkorra az obsitodat. Tudjuk jól, hiába titkolod. - -Így folyt tovább a beszélgetés – meg-megszakítva egy kis hivatalos -ügygyel – a Pántlikás Panni rózsás viszonyairól, a haza gyászos -napjairól, a bugyelláris feledhetetlen történetéről és a Szellő kutya -kitűnőbb tulajdonságairól, mignem valami új jövevény mord kopogással -kért bebocsáttatást. A gazda nem a legjobb kedvben volt s csutorája -mellől gorombán kiáltott oda: - -– Ott kinn tágasabb. - -Hanem a kopogató vagy nagyon el volt szánva, vagy nem ismerte a -hivatalos nyelvet, mert az ajtó megnyílt s a másik perczben mindahárom -beszélgető meglepetve ugrott az érkezett elé. - -– A követünk! A mi fényeskedő csillagunk. Hozott isten, öreg! Az égből -pottyantál-e le ilyen hirtelenséggel? - -A fényeskedő csillag nem volt más, mint Móricz bátya, a medve. Akár az -égből pottyant, akár valami természetesebb utat választott az -idejövetelre, annyi bizonyos, hogy hires ékességeit mind régi diszükben -hozta magával: övétől szeméig érő szakállát, elbusult tekintetét, a -kopott holdvilágot feje bubján és rettentő szemöldjeinek fenyveserdeit. -Vörös karneol-gombos zekében, a tisztátlanságtól nem kevésbbé vörös -csizmákban és nadrág szijja végén óriási réz-csattal jött, mely szittya -büszkeséggel nézett szembe az egész világgal. Némán, haragos -pillantással lépett be, egyenesen odatelepedett a kopott diván kellős -közepére és fenséges nyugalommal várta, míg a kérdések első áradatának -zavaros özöne elvonult megviselt feje fölött. Míg Gyuri vissza nem -pártolt a Szellőhöz és Laczi fel nem kuporodott az iróasztalra, ajka, -szemei, szakálla, szemöldjei mélyen hallgattak. Végtére aztán Varju -Vincze úr, az öregnek leghivebb kor-, elv- és honfitársa, egyedül fogta -elő: - -– Hát ne bolondulj már, te páratlan bajtárs, hanem beszélj. Mi szél -hozott haza? Most jöttél? - -Az őserdők egy néma intéssel megadták a feleletet: épen most. - -– No, akkor farkast emlegettünk. Azon kesergünk itt mind a hárman, hogy -eladtátok a hazát. - -Komor zúgással válaszolt a fenyves: eladták. - -– Kigyókat nevelt saját testén ez a megszámlálhatatlan sebekből vérző -ország. Megromlott az igazi magyar vér; oda van! Mint a merő vakon -szülöttek, úgy mennek neki a tátogató örvénynek. Kevesed magaddal -maradtál hív az árulók barlangjában, öreg! Árulók, ki merem mondani, -hogy hazaárulók. - -Az öreg búsan veti föl szörnyen beárnyalt szemeit: őtet nem terheli vád; -a koronázás napját ott töltötte tizenharmad magával abban a bizonyos -hazafi-korcsmában. - -– Akár visszamászhatsz már most a barlangodba, a miben azt a tíz -esztendős nagy telet becsülettel kihúztad. Beborult a magyar ég. - -A medve bólintott egyet, hogy: visszakészül. - -– Ránk köszöntött az új pecsovics-világ. Átkosabb a réginél, mert saját -kezünkkel ástuk meg a magunk sírját. Ebből már aztán föltámadás se -lehet. Akár elő se jőjj többet, vén sas! - -Nem is jön. - -– Talán csak le is mondtál a mandátumról? - -– Le, – mordult meg a medve és többet nem szólt egy szót sem. Fölvett -egy heverő pipát, megtömte a repedezett márványmedencze mély öbléből, -rágyújtott, lecsukta szemeit, a tisztítatlan csizmákat maga alá húzta, -bal hüvelykét az óriás csatt mögé dugta és ha nem eregeti egymásután a -komornál komorabb felhőket, azt lehetett volna gondolni, hogy már -belemerült nagy, téli álmába. - -Hanem Vincze bácsinak ugyan széles kedve támadt egyszerre! Nekiment a -búsan szipákoló öregnek, a már-már elszenderedett Gyurinak, az asztalra -telepedett Laczinak, még a Szellőnek is. A vörös mellény félszázados -pályáján kevés alkalommal mutatott még ilyen telhetetlenséget az -agyonölelésben. A lármás hazafi kitárta a szomszéd szoba ajtaját is, hol -három kanczelista szintén feneketlen füstben úszkált és szolgálatra -készen ugrott fel az ajtónyitásra. De Vincze bácsi borízű hangjának most -nem volt parancsolni, csak örvendezni valója. - -– Hohohó! – kiáltozta. Követválasztás lesz, fiúk! Már az igaz, hogy -páratlan egy hazafi vagy, öreg! Lemondtál? Igazán lemondtál? Tökéletesen -lemondtál? Megcsömörlöttél ugye attól, a mit a szegény magyarnak -kotyvasztottak? Vivát! A régi igaz magyar szóval mondom rá, hogy: vivát! - -– De hát ki a vivát? – tolakodtak fülük mellé dugdosott tollakkal a -hajdúgenerális körűl a kanczelisták s a nagy jelentésű szavaktól talpra -ugratott két gavallér is azt kérdezte, hogy ki már most a vivát? - -– Ki a vivát? – tört ki Vincze úr, magasra emelve a szurokfekete -tajtékpipát, mint valami karmester a vezérlő botot, – hát ki lenne más, -mint Kálozdy Béla?! Sok iskolakerülő léhűtője, tudtok annál -érdemesebbet? Páratlanul ragyogó elme és nagy szív! De milyen nagy szív! -Majd megállja az a helyét a sok pecsovicscsal szemközt! Hanem, fiúk, -nincs egy veszteni való perczünk sem, mert minden attól függ, hogyan -kezdünk bele a dologba. Te Mátéfi Rudi (most búzavirágszínű dolmányban -irnokoskodott) ebben a szempillantásban lecsapod a kalamusodat, felülsz -a vármegye kocsijára és hajtatsz ki Kálozdra, megmondani Bélának, hogy -követjelölt. Érted, követjelölt! És hogy ma este mind oda kinn leszünk -nála nagy konferenczián. Mind, mind, mind. No indulhatsz. Te meg Laczi -zászlókat rendelsz; de akkorákat, hogy a Szent-András tornyáról -leérjenek a földre. Tudod? Mindegy akárhogy. Meg se kérdezd az árát, -mert ilyen gavallér követjelölt még nem volt! Nem akarlak megsérteni, -czimbora, (a karneolgombok, a nagy rézcsatt és a vöröslő csizmák felé -fordult) de Béla mégis csak nagyobb gavallér, mint te vagy. Maga meg, -amice, Bigéhez szalad. (Az amice kalapot ragad.) Komponáljon olyan -plakátokat, hogy az embereknek szemük-szájuk elálljon bámultukban. Te -meg… te meg… - -És így tovább. A nagy szó ki volt mondva és a füstös irodából, mint a -röpülő tűz, terjedt mindenfelé a hír. Elterjedt a folyosókon a hajdúk és -ügyes-bajos emberek között s behatott abba a szomszédos komor házba is, -melynek ajtajában vígan pipázott a két strázsa. - -Nagy és szomorú épület volt ez, ritka és szűk ablakokkal, melyek mögött -nem igen jelent meg kiváncsian kitekintgető fej; ronda és barátságtalan -szobákkal, melyekből a nehéz tölgyajtók ellenére csak nagy ritkán van -kijárás; a szakadatlan munka ellenére nincs sem énekszó, sem -megelégedés, sem becsület; a nagy társaságok és túlcsapongó érzések -ellenére sincs jókedv. A sötét multnak és sötét jövendőnek lakóhelye ez: -a rabok háza. - -Az a ház, a hova a dunaszögi öreg paedagogus kedvencz fiát elvezette a -meredély, melyet maga választott életpályájának. Komor, csupasz, -meredek, magányos sziklán vezette át, ködös mélységekkel és rémítő -hasadékokkal körül, melyekből ki-kicsaptak a föld mélyének titokteljes -lángjai. Elvakultan, vérben forgó szemekkel rohant át e kietlenen, nem -látva czélját, halálra tapodva lábával egy-két útjába esett virágot, -mely ékességül kinálkozott sívár keblére. Futott, futott, hogy az -emberek nagy irgalmatlanságától és a nemes fájdalomnak egy, szíve mélyén -bolygó sugarától vezetve, a bíró és hóhér szerepét könyörtelen -vérszomjjal végezze gyűlölt ellenségén. De az Izsákot és a mennyei bíró -jogát védelmező angyal halhatatlan; fölemelt kezét megragadta s ő a -halál küszöbén egy pillanatra megragadtatván az élet szeretetétől, a -félelem lázában rettegve a romlástól, a sírtól és a férgektől, eljutott -egy szűk és sötét kamara szalmazsákjára. Csodálatos szövedéke volt a jó -és rossz egymásba fonódó szálainak, melyekből az emberi lélek szőve van. -Soha nem dolgozott és e szerint soha nem volt megelégedve; soha urat nem -ismert s e szerint szenvedélyeinek rabságában soha szabad nem volt; -sohasem szerették s e szerint ő sem szeretett igazán; soha nem bánkódott -s e szerint sohasem tudta, hogy mi a boldogság. Csak a magával való -szilaj elégedetlenségnek vas karmai ragadták meg olykor s mikor -vergődésében nem lelt csillapító kezet, akkor kereste föl a vágy szegény -testvére után, ki a hullámok fenekén nyugodott. Mindenesetre gyilkolni -akart és bilincsekbe volt verve; de vétke perczében szerencsétlen kis -hugára gondolt, és mikor börtönbe kisérték, öreg apja járt az eszében. -Jóllehet, nem bánat volt, csak az életnek nyomorult féltése, a mi -megrázkódtatta; de a harangban, mely magányba, lemondásba, munkára -kiséri, mintha a megváltás szava is csengett volna. Durva szivében -kétségkívül fölébred még a bosszú tüze. Sok szerencsétlent kisért el ez -a vészes tűz a bitófáig; de igen-igen kevéssel tartott még ki a hosszú -raboskodás utolsó órájáig. - -Kigyult a Mátyás szivében is újra, a mint égő agygyal hevert nyomorult -fekhelyén és ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a -nap. Megjelent előtte Ilona szépségének egész virágában; meg a kis -testvér a távolságnak ködös leplében; meg a multnak szenvedélyei és a -jövőnek reménység nélkül való kietlene. A forró vér újra keringeni -kezdett fagyos ereiben s szerette volna magára zudítani e vastag -falakat, melyek a világtól mindörökre elzárták. Igen, mindörökre, mert a -hosszú-hosszú öt esztendő mulva nem annak adják vissza, hanem csak a -kétségbeesésnek szolgáltatják ki prédául. De a kövek erősek voltak és ő -rabjuk maradt. Csak a hitvány cserépkorsó tört darabokra, a mint -hozzájuk hajította, s a lusta visszhang mordult meg érthetetlen -beszéddel őrjöngő átkozódásaira. Átkozta az igazságtalan világot, a -nyomorult életet, az emberi tehetetlenséget és vadul lázongott gyávasága -ellen, hogy nem bírta megölni magát. A magány nemcsak megfélemlít, hanem -olykor kétségbeesett vakmerőségre ragad. Mátyás ordítozni kezdett, hogy -a porkoláb kénytelen volt bebotorkálni hozzá. Nehéz, mámoros fejjel jött -s a rabnak nem került nagy erőfeszítésébe, hogy földre gyürje és -kicsikarja tőle a kését. De a lárma árulója lett, emberek jöttek, új -itéletet mondtak felette és bilincsre verték. - -Hosszan nem felelt átkaira senki a morgó visszhangon kívül. Mikor külön -büntetésének ideje letelt és először bocsátották a többi rab közé, -homályos szemekkel, csontig fogyva, titkon tajtékzó ajkkal huzódott egy -sarokba. Egy szürke fejű gazember vállon ütötte s régi ismerős gyanánt -köszöntötte. - -[Illustration: Ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a -nap.] - -A dunaszögi kollégiumban volt hajdan kályhafütő s valami «posta-ügybe» -keveredett, azért került ide. Zsebéből piszkos kártyát húzott elő és -röhögve kinálta Mátyást, hogy most nem látják, üssenek egyet. Tudja, -hogy deák korában ő sem vetette meg, ha disznót kapott a tizesre. Mátyás -elfordította fejét és nem felelt. Az «ismerős» azonban tovább unszolta, -hogy már most itt nincsen sem úr, sem paraszt, hát úgyis mindegy. -Vigyorgó biztatása hatni látszott, mert a hajdani deák egyszerre csak -rávetette égő szemeit s oly erőszakosan ragadta meg a kezét, hogy az -egész tuczat kártya szertehullott. - -– Megbolondult? – támadt rá mérgesen a czimbora, gyors ügyeskedéssel -kapkodván vissza zsebébe kincseit. Ha meglátják, mindaketten sötétbe -jutunk. - -Mátyás rekedt, de bátor hangon atyjáról kérdezősködött. - -– Az öreg Hajós? – felelt a bajba keveredett kályhafütő, kedvencz -kártyájának, a vörös disznónak hátát körmével jegyezgetve. – Hát csak -megvan. Hordja a nagy grapsa könyveit a hóna alatt. Az olyan -penészféregnek a ménkü sem árt! Arról persze nem tud semmit, hogy milyen -derék fia van neki, mert úgy hallottam, hogy az ösmerősei titokban -tartják előtte. Bezzeg tudnak az én neveletlen gyerekeim az én bajomról! -Pedig már mai napság úr vagy szegény, annak mindegynek kellene lenni. - -Akkor éjjel reggelig nem aludt Mátyás. Melléből nehéz sóhajtások -szakadtak fel, homlokát kiverte az izzadság, kezeit tördelte és úgy -tetszett neki, mintha világosabb reggel várna rá a többieknél. Nemcsak ő -nem hallja hát annak a szegény öreg embernek átkait, hanem a levegőben -sem kóvályognak sehol és nem keresik őt! Nem borította rá szemfedőjét; -nem ásott sírt neki; nem temette el, és ha e rettentő épület egyszer -kibocsátja vas karjai közül, talán egy reszkető kéz… De nem. Óh istenem, -az nagyon, nagyon messze van! Rég volt és ő el is feledte odáig az utat. -Elég, hogy a legrettentőbb teher leemeltetett vállairól, és könnyebben -bujdoshatik majd a baráttalan sivatagban. De az emberek! Minő zavar ez -lelkében az emberekről, kik meghallgatták egy elitélt gonosztevő -kivánságát. Megsejtették azok is, a kik nem hallották és gyöngédségből -erős bástyát vontak ama sok bánatú vén szív és ősz fej köré. Mit -gondoljon ezekről? A homályos gondolat, mely hosszan tétova röpködött -így a sötét tömeg felett, galamb volt, mely egy kicsiny zöld szigetre -talált, honnan ujjáalakulhat ennek a tépelődő rabnak egész világa. - -Másnap munkát kért s elkezdte egy könyvkötőtől tanulni a mesterségét. -Reggeltől estig asztala fölé hajolva dolgozott. Dolgozott csöndesen, -szorgalmasan, megadva magát sötét sorsának, még nem számítva rá, hogy -mit fog kezdeni a keservesen megérdemelt sovány fillérekkel. Dolgozott -csak azért, hogy dolgozzék. Valami újon ébredt ösztön hajtotta munkára -és jól esett neki, mikor keze, szeme, esze le volt kötve. Sokan tudják, -hogy mi a munka valami nagy fájdalomban; de kevesen, hogy mi az a vétkes -gondolatokkal háborgó léleknek. Ilona csábos képe még föl-fölkereste -magányában a darócz ruhás komédiás-szeretőt. Arczának rózsái a boszú új -meg új lángjaira gyujtották szivét a csábító ellen; fekete szemei -nyugtalan, viharos éjjeleken új s töredékeiben is sötét terveket -ébresztettek lelke fenekén. De reggel várták a munka asztala és -szerszámai. Az igéző kép eltünt, elveszett az egymásután fűzött lapok -ezrei közt; a vészes gondolatokat mintha szívéből szorította volna ki, -mikor a kegyetlen könyvsajtót csavarta s nem egy-két nap mulva, de végre -is eljött az idő, mely az irigy szenvedély lángját kioltotta s olyannak -mutatta az egész emléket előtte, mint az a könnyű aranyfüst, melyet -ujjai között tartogatott. - -Egy öreg parasztember kosarakat szokott kötögetni mellette. A ki -ránézett a kevés szavú, magába mélyedt, megtört rabra, a mint -fűzfavesszeit nyeste, hajlította, fonta, bizony nem igen állhatta, hogy -meg ne kérdezze, mikép jutott ide? Szürke haja régi paraszt divat -szerint sok csomóba fonva hullott vállaira és olyan becsületes, -istenfélő arcza volt, hogy békó helyett inkább zsoltár illett a kezébe. -Volt is neki s vasárnap reggelenkint csöndesen eldudolgatta hol a «Mint -a szép híves patakra» híres áriáját, hol a szentlélek úristent hivogatta -magához keserves rabságába. A kifent bajszú káplán úrnak, ki minden -második vasárnap ellátogatott a börtönbe, nem volt az öregnél jámborabb -hallgatója; csak ráfüggesztette mélységes töredelemmel szemeit és ha -kétannyi ideig tart a prédikáczió, (a tiszteletes úr rendesen nagyon -röviden végzett, mintha csak itten szükség sem lenne az igékre) akkor is -örömest elhallgatja. A munkában Mátyás volt a szomszédja, ki – valami -különös és be nem vallott meghatottságból az ősz hajak szenvedése fölött -– egyben-másban kezére járt az öregnek. Ha keze reszketett, befűzögette -helyette a vesszőket s egyszer, hogy kitörte a hideg, fenn virrasztott -mellette éjtszaka. Lassan-lassan kérdezősködés nélkül is kitudta tőle a -történetét. Igazi paraszt-dráma ez. Most az egész vármegye ismeri -Pántlikás Pannit, kit becsületes nevén Fodor Panninak hínak. Az leánya -az öregnek. Bogárszeme hamisan tudott kacsintani s ha takaros kék -viganójában tánczra perdült, vagy a kert alatt nótára gyujtott, csak úgy -verekedtek utána a legények. Hanem a Panni csak félvállról beszélgetett -a szegény ember gyerekével, mert neki úrfi szeretője volt. E miatt a -bizonyos miatt aztán meg is botlott és egy kis batyút kötve a vállára, -az éjtszakai csöndességben ott hagyta a falúját, melyben sem azelőtt, -sem azóta olyan szép nótákat nem hallott senki, a milyeneket Panni -magával vitt megkeseredett szívében. Az öreg Fodor nagy bújában -elfelejtett tanácsot kérni az istentől. Akkor történt vele először -életében. Egy sötét este fejszével várta meg az úrfit, a nótárus -deák-fiát, és leütötte. Ez volt az eset, a miért vasra verték, fegyver -között bekisérték Karámosra és elsentencziázták. De ez még nem a -történet vége. Fodor Panninak – a mint másodmagával kikerült az -ispotályból – mit volt mit tenni: a gyöngyéletre adta magát, úgy -tartotta el a kis gyerekét. Pántlikás Panni lett belőle s majd elröpült -a czifraságtól, mikor végigment az utczán. Magának a főbíró úrnak a -lelke is számot ád majd róla a mennyekben! Az otthon maradtakra pedig -pusztulás várakozott a gazda híján. Az élelmes zsidók és rabló -szomszédok kapva kapnak az olyan megszomorodott háztájon. Az anyjuk -meghalt és két neveletlen árvát hagyott koldusbotra, mert a házuk előtt -megütötték a dobot és most az a két elhagyott csakúgy kuncsorog egyik -irgalmas komától a másikhoz. De milyenek ezek az irgalmas komák! Volt, -volt az öregnek miért az istenhez fohászkodni s Mátyás mindegyre jobban -bámulta asztala mellől a szegény parasztembernek nagy, türedelmes -szívét. - -Egyszer esti szürkülettel épen készültek abbanhagyni a munkát, mikor a -részeges porkoláb belökte szobájuk ajtaját s nagy röhögés közt tuszkolt -be valakit. Egy félig parasztosan öltözött, jó termetű fehérszemély -volt, fején egészen a szeméig lehuzott fekete kendővel, a ki huzódozva -állt az ajtó előtt. Nem mert közeledni s csak lopva vetett befelé -egy-két pillantást. A mint azonban ráismert a kosárkötő öregre, ki a nap -bevégzett munkája fölött elgondolkodva üldögélt és föl sem tekintett a -zajra, csöndesen megfordult és eltávozott. De a porkoláb csakhamar -megjelent és elujságolta, hogy a Pántlikás Panni járt itt. Azt mondják, -mióta a kicsinye meghalt, egészen megtért az istenhez és még a főbíró úr -orra előtt is becsapta az ajtót. Most is abban járt itt, hogy ha -valamiképen megbocsátana néki az apja és megengedné, hogy haza menjen, -odavegye a házához a két testvérét és gondjukat viselje. Ezeket beszélte -nagy vigyorgás, tántorgás és kulcscsörgetés közt a porkoláb. Másnap -szerencsére vasárnap volt és az öreg Fodor kedvére kiénekelhette magát. - -Hanem Panni nemsokára megint eljött és jobban összeszedte magát, mint -első látogatása alkalmával. Szótlanul, lassú lépésekkel és lesütött -fejjel közeledett vén apja felé. Régen látták egymást. Évek előtt volt -egy szép nyári estén, hogy a kertbe kéredzett a lány. Akkor szökött meg. -Azóta csak a rossz hirét hallotta, csak az istennek látogató kezét -érezte általa. Most, hogy ismét szemtől-szembe állott vele, minden -tagját elfogta a reszketés, öklét felemelte és úgy csapta mellbe a -lányt, hogy az elszédült és leroskadt. Már ennek így kellett történnie, -mert hiába, csak emberek vagyunk. Ezzel a súlyos csapással azonban -végkép otthagyta az öreget a szívében lakó gonosz harag. - -Sohasem volt nyughatatlanabb, mint azután egy pár napig, hogy büntetését -kiállotta. Mintha csak valami szíve szerint óhajtott vendéget várt -volna. - -Nem hiába várt, mert Panni harmadszor is eljött. Az apja elfordult tőle, -de meghallgatta, a mit itt annyi ember hallatára beszélt neki. - -– Csak emelje rám édesapámuram megint a kezét! Megérdemlem és nem is -panaszlom fel soha. A mennybeli isten értésemre adta, hogy hiába -panaszolnék akármit, mert az én szavam nem hallatszik az égbe. Elvette a -kicsinyemet, az én kis cselédemet, mert azt sem érdemeltem meg. Eszembe -jutott, a mit az öreg tiszteletes úr prédikálni szokott, hogy: mikor -valaki vesztébe indul, egy jelt ád néki az isten, hogy térjen meg. Hadd -térjek meg, édesapámuram, hadd térjek meg! Ne fogadjon vissza leányának, -csak azt engedje meg, hogy a kis árva, idegenbe jutott testvéreimnek a -cselédjök legyek odahaza! - -Az öreg sokáig mozdulatlan maradt. De végre mégis csak intett, hogy: -legyen. - -Az elbukott, szégyen sarában vándorolt leányból egyszerre kitört a sok -elfojtott érzés. - -– Az isten fizesse meg! Az isten fizesse meg! – zokogta és a -boldogságnak ahhoz fogható képét, a mit ez a szegény, megtérni készülő -teremtés megbocsátó atyja lábainál mutatott, hiába keresitek a gazdagok -és a jók között, kik sohasem voltak kisértetben. - -Mátyás hallotta és látta mindezt. Épen egy biblián dolgozott s a kié a -szent könyv volt, bizonyára nem sejtette, hogy a tékozló fiú -történetének egyik lapján minő drága gyöngy pihen. Egy könycsepp. Ha -vasrács, bilincs és börtönfalak komor szomszédságában lehet boldogságról -beszélni, úgy kisértetben vagyok, hogy boldognak mondjam azt a csöndes, -csillagfényes éjtszakát, mely erre a napra következett. Mátyás azt -álmodta, hogy sok-sok év mulva, melyek elfeledtetik a tévedéseket, de -megőrzik az igazakat, a becsület útján fényes nappal visszajutott a -templomutczai kis ház elé Dunaszögre. A mint halkan, dobogó szívvel -belépett, egy kitárt karú öreget talált ott, egy becsületben megőszült -aggastyánt, ki soha, de soha nem sejtette, hogy kedvencz gyermeke hol -töltötte el életének öt sötét esztendejét. Mikor az álmodót -fölébresztette a csöngetyű szava, mintha több, sokkal több sugár -ragyogott volna a szomorú zúgban, mint a mennyit életének akármelyik -napja eddig küldött reá. A várnagy ment keresztűl a börtönökön, egy -jószívű kis kopasz ember, ki nem csúfságból hítta «gyerekeinek» a -rabokat. Mátyás csöndesen odalépett hozzá és megkérdezte, hogy mihez -szoktak kezdeni azok, a kik innen kikerülnek? - -Aznap járta be az új követjelölt neve a vármegyeházát, és rikoltozták -neki az első éljeneket odalenn az udvaron a hajdúk. - -– Hadd éljen hát, – suttogta a zajra magában egy régi rab. – Én -elvégeztem vele számadásomat. - - -XXIII. FEJEZET. A komák. - -Ezeknek a sokaknak szomorú, sokaknak gyötrelmes, sokaknak üres világon -van egy szent zúg; az ártatlanságnak, a szeretetnek, a reménynek egy -zúga. Egy zúg, hol a földi nagyság nem ér többet egy fölcziczomázott -bábúnál, a tömjén illata nem kábít, az arany csak játékszer és a -napkeleti királyok csak játszótársak; hol ismeretlenek a viharok s míg a -menekülő szív remegve fut át kincseivel a lybiai sivatagon, a kisded -nyugton alszik, hol nem csábító a dicsőségnek hervasztó mámora és nem -félelmes a halál árnyéka. Egy zúg, melynek küszöbén levettetnek a bűn -sarúi s ártatlanság és szeretet által megigazulnak a belépők. Egy zúg, -melynek zsupfedele alatt hajdan égi mosoly fogadta a fejedelmeket és égi -kezek simogatták a jászol szelíd állatait. Egy zúg a menyországból. Ez a -zúg a gyermekek világa. - -Ilyen zúg most a kálozdi parknak az a vidám sarka, melyben a sűrűn -felállított üveggolyók torzító ragyogása elhomályosodik egy gyermekarcz -fénye mellett; a rózsák hivalkodó mosolya elhalaványodik egy gyermek -tekintetének derűje mellett, és a madarak víg csicsergése elcsitul egy -gyermekajk kaczagása mellett. A kastély öröme, a kis Béla játszik ott, -egy göndör barna fürtű, csillogó szemű, piros arczú, élettől duzzadó -fiucska. A mint nádparipáján össze-vissza nyargalászik a fű- és -virágágyakon, hátracsapja papirosból készült generáliscsákóját, mely -mellé Sára asszony, a baromfi-udvar uralkodója, pompás kakastollat -tűzött; piros fakardjával az egyik pillanatban irtó háborut visel az -őszirózsák ellen, majd a másikban odatelepszik az elejtett ellenségek -mellé és ügyetlen, apró kezeivel összekötözgeti; a kis katonának és a -bokrétakötőnek szép, nagy szemeiben hol anyja szenvedélye ragyog, hol -atyja borús mélázása tükrözik. Az a szenvedély természetesen csak annyi, -hogy Ferkót, a tömzsi parasztgyereket, mikor élelmes ujjakkal egy-egy -czinkatonát a ködmön-zsebbe masiroztat, jól elkardlapozza s hogy -ellenségeinek, az őszirózsáknak bármi keserves könyörgését is -hallatlanul bocsátja el füle mellett; az a méla ború pedig nem több, -mint egy kicsi kis bárányfelhő, mely tiszta fehéren, könnyedén, valami -néma hattyúhoz hasonlatosan úszik végig az égnek nagy kékségén s nem -tudni honnan jő, és azt sem, hogy hova megy. A boldog kis gyermek körül -minden örül és mosolyog. A piros virágú büszke leanderek, a sötétzöld -lombjaikba rejtőző fehér jázminok s a fűből kitekintgető kék ibolyák -egyforma örömmel küldik hozzá illatukat, míg a jó öreg nap aranyos -szőnyeget terít lába alá s a madarak víg fütytyel csapnak el feje -fölött. Még a kert végén a kripta szomorú falai és rozsdás vasajtaja is -ragyognak, mintha megszánták volna ez ártatlan kisdedet és titkolni -akarnák előle azt a sötét napot, melyet a jövő egyedül igér -mindnyájunknak bizonyosan. - -Ebben a derüs képben mégis volt egy árnyék. Egyetlenegy, de mély árnyék. -A kis gyermek vén játszótársának, a mentornak ránczos, sárga arczán, mig -a vadgesztenyefa illatos levelei alatt elgondolkodva szítta pipáját. Nem -azokból a futó árnyakból való, melyek a lélek röpke hangulatainak -szárnyán jönnek-mennek; hanem azokból, melyek elszakíthatatlan fátyol -gyanánt borulnak a homlokon, a néma aggodalom, a titkolt reménytelenség -és titkolhatatlan rettegés redői fölé. Istók csöndesen pipázgatott a -fapadon és játszott a gyermekkel. A füstkarikákat fujta egymásután és -öreg szemeivel gyorsan hunyorgatva nézte a füst oszló ködét, a mint -elborította a fényes kastély tündöklő falait, a végesi halmok zöld -képeit, a mező sárga szőnyegét és a sirbolt kicsiny szent épületét. -Nézte s mig előtte kaczagva játszott a kis Béla, a névtelen filozóf vén -szivét, mely hosszu esztendők óta hiven és reményekkel teli dobogott -ennek a laknak s ezeknek a földeknek uraiért és jövendőjükért, névtelen -fájdalmak szorongatták. Mintha minden, minden füstbe oszlanék előtte s -szorongásában hiába gondolta meg egymásután titkos számadásainak végét -és a meggondolandókat mind. Borongó tekintete eltévedt a kis falusi -temető ákáczai és esőmosta fejfái közé arra a helyre, melyet annak az -egyetlen nagy platánfának hüvös árnyékában magának kiszemelt; de most -már az isten tudja, hova fogja vetni sorsa, ha itt minden füstbe megy, -és kicsoda pihen majd meg abban a zugban, melynek első foglalói az ő -csöndes, magányos gondolatai voltak. - -– Nem tudom, – sóhajtotta magában, nem – háladatlanság-e tőlem, hogy -mikor az árviz őket fenyegeti, én még arra a szegény ördögre gondolok, -kit Pallér Istvánnak hivnak! Erről bizonyosan nem álmodtál, szegény -öreg, kit sirodban is mélyen tisztelt barátomnak tartalak és szivemből -kivánom, hogy nagy altodban se álmodjál sohasem! Mert bizonyosan -neheztelő szemekkel fogadnál odafenn, elfeledkeznél minden hűséges -szolgálatomról a jusban, a theologiában s a klasszikusokban, és hirtelen -természeteddel meg sem hallgatnád mentségemet, ha tudnád, hogy hires -familiád gyász-pusztulása onnan kezdődik, mikor egy vér szerint való -atyámfia, egy Pallérossi Pallér leány abba nagylelküen befogadtatott. -Talán bővebben is el kellett volna a boldogult Kálozdy Ádámné tisztes -képe előtt ama gyönyörü alkalommal magyaráznom neki a takarékosság -fényes erényét. Mert ennek van leginkább hijával. Igen, nem vonakodom -bevallani magam előtt, a rokonság daczára sem vonakodom, hogy mindaz, a -mit én valaha segítettem ebben a kastélyban, nem ér annyit, a mennyit ő -rontott. És ha ezeket meggondolom – bár ősi nevemet semmi okom -szégyenleni – szeretném, ha valami más néven hívnának, mikor az öreggel -találkozni fogok. - -Kétségkivül, még soká borongott volna így a mentor, ha a kis vitéz oda -nem nyargal hozzá paripáján és meg nem kérdi, hogy mikép megy az a vers, -a mit tegnap este tanultak? Istóknak ugyanis vénségére sok sok névtelen -hivatala mellett még egy egész sereget kellett megroskadt vállaira -venni. Ő volt a mindig győztes vezérnek törzskari főnöke, kinek a hadi -terveket ki kellett dolgoznia; fegyvergyárosa, ki kardjait kiélesítette -és dárdákat vagdosott neki a fákról; markotányosa, kinek feneketlen -zsebjeiben az éhes hadfi ritkán kutatott hiába s ölében gyakran aludta -ki a hadviselés fáradalmait; sőt még néha-néha paripája is, kinek öreg -térdein a kis katona vigan vágtatott a csaták zajába. Bár nem ismerem -részleteiben a hadtörténetet, bátran ki merem mondani, hogy minde -különböző tiszteknek egyike sem volt soha nagyobb buzgalommal, -odaadással és szeretettel betöltve, mint Pallérossi Pallér István által. - -Most is, úgy látszik, utóbbi minőségében akarta igénybe venni Béla urfi, -mert kipirult arczával nagy hirtelenséggel ugrott az ölébe és követelte -a verset. - -– A verset, kis fiam? – mondá a mentor, pipa-csutoráját szája másik -végébe fogva, miközben szeretetteljes, szürke szemeibe hirtelen -odalopózott az a gyöngéd mosoly, melyet nagy bánata sem tudott soha -visszatartani, ahányszor ezt a kis gyermeket látta. – Nohát: - - Egy, kettő, három, négy, - Kicsiny fiam, hova mégy? - -A gyermek tapsolva, kaczagva, éles, csengő hangján kiáltotta a -feleletet: - -– Tudom már, tudom már. - - Paripámra fölkapok, - Katonának fölcsapok, - Soha meg nem szaladok. - -A paripa, melyre valósággal fel is kapott, oly gyöngédeden hintázta a -kis rekrutát, a hogy csak egy kifáradt, vén harczi lónak megviselt, -éles, öreg csontjaitól telik. Sőt a mesebeli táltosok módjára, kik -időről időre okos és elszánt beszédet szoktak folytatni szeretett -lovagjokkal, még meg is szólalt: - -– Ne csapj föl katonának, ne menj te háboruba, kis gazdám! Maradj inkább -itthon. Gondold meg, hogy akkor a Bébé árván marad. - -Az elhatározott ujoncz nem sokat látszott gondolni a kis ezüst csengős -báránykával, mely a kerítés mellett bégetve legelészett. - -– Majd a Ferkó gondját viseli, – mondá. - -– Aztán meg, igaz, hát az a tömzsi! A Ferkót is itt kell hagynod, a ki -bodzafából sipot tud csinálni. - -– Hát itt hagyom. Elég katonámat ellopta már. Gyí fakó! - -– Az édes apát is itt hagyod? Azt már mégis csak ne hagyjuk itt, kis -gazdám. Nincs itt nekünk semmi bajunk, mit keresnénk másutt? - -A kis lovas egyszerre fölvetette nagy, fényes szemeit a mentorra, a -gyermekeknek azzal a hirtelen megütődésével, mely minden akadályra -meglepi őket, de sohasem jelent csüggedést. A habozás csak rövid -pillanatokig tart; a vigasztalás rögtön helyt terem. A vagdalkozó kis -kezek leestek és a szegény, sokat hajszolt táltos egy perczig -osztozhatott a nádparipa boldog pihenésében, mely egy törpe fenyő -lábánál nyujtódzott. A gyermek egy kis szünet után s halkan válaszolt: - -– Az édes apa… azt nem hagyom itt. De az se hagyja a kis fiát. Eljön -vele. - -– De hátha nem megy? - -– De bizony eljön. - -Mintha csak e halaszthatatlan fontosságu kérdés hozta volna, Béla a -fenyőligetből kivezető uton megjelent. Nem hiába örök és vigasztalan -árnyak közül jött, arczán bús, nehéz felhőket hozott s a tündöklő nap -egypár ezüst szálat ragyogtatott fején. Nehány rövid esztendő évtizedek -munkáját végezte ez ifju férfin, kinek fiatalsága tán még gyermekkorával -együtt szökött meg tőle. Megvénült, elnehézkesedett. Arczának üde, -életteljes szine oda már; sárga, hervadt és redős volt az s csupán azt a -rokonszenves vonást nem vesztette el, melylyel a felső biró látszik -tanuságot tenni a világ előtt, hogy: nem minden az, a mit ti láttok és -tudtok, mert én ismerek azonkivül még egy nemes szikrát ennek az -embernek szivében és nyilvánvalóvá teszem azt előttetek. - -Kis fia eléje szaladt, és ölelte, csókolta azzal a kedves, mohó, -telhetetlen hizelkedéssel, melylyel a gyermekek legelső választottjukat -el szokták árasztani; azzal a magukról megfeledkező odaadással, melyben -a világ egyetlenegy élő lényével szemközt önkénytelen lemondanak -közmondásos jellemvonásukról, az önzésről. Van, minden gyermeknek van -ilyen választottja, legtöbbnyire anyja vagy egy kis játszótárs, kinek -első mosolyáról vagy utolsó pillatásáról, melyet halálos ágyának párnái -közül ő rá vetett, soha, de sohasem feledkezik meg s örök fényben kiséri -az világi vándorlásában életének legelső, tarka emlékeiből, melyeket -réges-régen homályba borított a távol. A kis Béla atyját szerette így; -attól tudakolta, hogy: ha katonának menne is, ugy-e sohasem hagyná el a -fiát? - -Ha tekintettek valaha szemek gyöngéden gyermekarczra, ugy Béla szemei -bizonyára végtelen szeretettel nyugodtak gyermekén, kit karjai közt -tartott. De mind-e gyöngédség, mind-e szeretet nem annyira elüzni, mint -inkább felébreszteni látszott tekintetén egy bus szemrehányást, melyben -nagyon kevés remény volt s melyet ebben a perczben alig értett volna -más, mint a mentor, ki nemcsak azokat a hosszu, vigasztalan -számadásokat, hanem szivét is ismerte. - -– Hátha nem mennék el, kis fiam? – mondá Béla, odaülve Istók mellé a -vadgesztenyefa alá s térdei közé vonva a szemeivel, ajkával, karjaival -rajta csüngő gyermeket. - -A fiucska egy kissé elvörösödött a váratlan feleletre s szomoruan -dobálva szerteszét a lekaszabolt őszirózsákat, rövid idő mulva akadozó -és suttogó hangon válaszolt: - -– Akkor… akkor én sem leszek katona. - -– Pedig ott szép, arany-sujtásos ruhát, tollas csákót és sarkantyus -csizmát kapnál ám, – biztatta apja. - -De a gyermek odahuzódott ölébe és megmaradt szavánál. - -– Igazi paripát adnának alád és kedvedre nyargalhatnál rajta, mint a -Ferkó huszár-bátyja, a ki husvétkor fölvett a nyeregbe maga mellé. -Emlékszel rá? - -– Nem, nem, nem leszek, – mondá komoran a fiu, kire nézve a játék -tulajdonképen a világ legkomolyabb dolga volt, és mintegy védekezve -fogta át atyja térdeit. - -– Aztán meg… - -Hiába, mindhiába! A gyermek Béla ölébe rejté kitüzesedett arczát, hogy -megszabaduljon a kisértések csábító képeitől, melyek attól akarják -elválasztani, a ki legdrágább a világon az ő kicsiny szivének. És a -szeretetnek bátor, hősies lemondásával hangoztatja: - -– Nem megyek, nem hagylak itt. - -Atyja hosszan, hosszan tartja karjai között és nem veszi észre, hogy -Istók előbb csak csöndesen félrefordul tőlük, azután lassu, nesztelen -lépésekkel odább áll. Alig veszi észre azt a czimeres, fényes hintót is, -mely nagy robajjal hajtat végig a kert alatt vezető uton. Pörge kalapos, -libériás kocsis hajtotta a szürkéket s az az alacsony, gavalléros ur, a -ki benn ült a hintóban, térdeire támasztott kezekkel úgy tekintgetett -itt körül, mint a gazda szokott a tulajdon földén, magában birálgatva a -vetést, a buzakereszteket, a szénakazlakat, a napszámosokat, a kastélyt, -még a kriptát is. Hazafi volt, a vármegye régi bankárja és az ország -egyik uj nemese, kinek apja csak egy nyaláb el nem kelt nyulbőrt hagyott -neki örökségbe, maga beleült a Péterfi grófok ősi birtokába, fiai bele -fognak ülni még sok sok régi birtokba és unokái talán már nem is -találnak maguk körül semmit, a miben már benne nem ülnek. Akkor majd -aztán azok kezdenek el kártyázni. - -A porfelleg eloszlott az uton s eltünt a hintó, melynek élelmes gazdája -nem sokat gondolt vele, hogy nyájas köszöngetése viszonzatlan maradt. -Béla ezekben a perczekben egészen kis gyermekeé volt, azé az apró -jószágé, ki megváltóul küldetett két ifju lélek sivár és örömtelen -életének s egy vén család fenyegetett történetének folyamába. De későn -küldetett, mint az a szent férfiu, ki sem bölcsességével, sem -ártatlanságával, sem vitézségével nem vala képes feltámasztani az örök -város régi erkölcseit, melyek a féküket vesztett szenvedélyek mámorába -fultak. - -Mi változást idézett elő Béla életében a gyermek, kinek születése -velőkig megrázta őt? Egy sebes vizü patakot láttam egyszer. Zajló árja -gyorsan ragadott egy faágat, melyet az erdőn valami vihar tört le -törzséről és hajított bele. A patak medréből egy vizi liliom karcsu -levelei sárgás-fehér, most fakadó bimbót emeltek föl, mely egy -pillanatra megállította az ágat. A viz sebesen gyürüzött körülöttük s a -feltartott ág, megtépett lombjával befödve a bimbót, küzdött ellene, a -meddig tudott. De az ár uj meg uj rohanással ostromolta s elszakítván a -parttól, melybe fogózni akart, az ágat, lombot és letört bimbót magával -ragadta… - -A vészes szenvedélyeknek amaz örvénylő árjában, mely Bélát ifju korának -egy sötét és szerencsétlen napja óta ragadta magával, – ott is fakadt -egy kis bimbó megállítani őt. Míg nejének egy addig ismeretlen tekintete -a boldogság reményével biztatta, lelkének jobb felére büszkén s mintegy -megigazultan térdelt a bölcső mellett. A szeretetnek az a -megfoghatatlan, inkább csak sejtett fénye, mely bizonyos pillanatokban -époly titokteljesen üt meg bennünket, mint a halál árnyéka, visszaüzte -lelke mélyére a szenvedélyeket, melyek rabjokká tették. De a lánczok, -melyek észrevétlenül gyürüznek áldozataik körül mind sürübben, mignem -elsorvadnak azok, már erősebbek voltak, semhogy Béla kezei eltéphették -volna. Mint a test forró láza a gyönge alkatuakat hagyja el -legnehezebben, úgy a léleknek amaz égő kórjai legmakacsabban -kapaszkodnak a gyönge szivekbe. Az övé pedig gyönge sziv volt, mely -bajaiban, szenvedései közt sohasem hítt orvost, hanem engedte harapózni, -egyre tovább harapózni a kóranyagot. Az első napok az öröm -meggondolatlan elragadtatásában teltek. A fiatal apa kidobatta ágya -fölül a Vénus-képet, mely multja egy bűnös gerjedelmének emlékét őrizte; -elzárkózott a sürün érkező czimborák elől, kik számon kérni jöttek, hogy -miért zavarta meg a vadászmulatságot; bezáratta a kártyaszobát és azt -hitte, hogy új életet fog kezdeni. Felhívatta az öreg papot, hogy -alapítványt tesz szegény családok gyámolítására, melyeket a családfő -korhelysége indít pusztulásnak. De pénzes ládája üres volt s a nemes -alapítvány is kölcsön pénzből került. Ez elszomorította és gondolkodóba -ejtette. Borongani kezdett s rövid napok alatt át kellett látnia, hogy -tulajdonképen börtönben van, melyből csak kétségbeesett eszközökkel -lehet szabadulása. Vig napjaiban sohasem látogatta meg a bukás -kisértete; most mindig ott találta gyermekének bölcseje mellett és -vasmarkának kegyetlen szorítását érezte torka körül. Azon a ponton volt, -a hol a gazda számítása, takarékoskodása, önmegtagadása, mind homokba -való irás, mikor a biborban ragyogó nyugoti ég már a következő reggelre -jelenti az elmaradhatatlan vihart. Mit tegyen, mihez folyamodjék, minő -isten csodájától várjon menedéket? A magánynak sok kinos órájában hosszu -heteken keresztül gyötörték e felelet nélkül való kérdések szivét, -melyet egy uj csalódás is uj keservvel töltött meg. Ilona ép úgy kelt -föl betegágyából, mint hajdan: ép annyi türelmetlenséggel, -szenvedélyességgel, gyöngédtelenséggel és szeretetlenséggel iránta; az -az egy pillanat, mely minden jót igért, eltünt az élet beváltatlan -reményeinek végtelenségében s mikor a gyöngélkedő szép asszony, -bágyadtan dülve karszékébe, kaczéran próbálgatta pongyola-főkötőit tükre -előtt, már messze, igen messze volt. A mint végig tekintett Béla a -jövendőn, csak egyetlenegy szomoru reménye maradt: a kártya, hogy -visszanyerje most fia számára mindazt, a minek őrá nézve már nem volt -értéke s a mit elvesztegetett. Legalább ezzel csalta magát, ezzel -szépítette szenvedélyét azon a napon, melyen ujra a mulatók asztalához -ült, hova elsőben a szenvedés kergette s most már kiolthatatlan -szenvedély csábította. Ugyanazon a napon történt ez, melynek reggelén -neje durván bánt Istókkal, ki hosszu és alázatos kerülők után szóba -hozta, hogy a három hátas ló közül kettőért a Venyige-zsidó jó pénzt -ajánl. De mintha a bornak keserübb lett volna az ize, mint annakelőtte! -Bélának nem volt nyugta az ujra fölnyíttatott kártyázó szobában, a víg -czimborák lármás társaságában. Fölkelt és csöndesen átszökött kis -fiához. A gyermek aludt és diszesen faragott bölcsejében, aranyozott -kárpítok homályos csillanásai s drága függönyök lágy suttogása közt -bizonyára nem álmodott rongyokról és száraz kenyérről. Béla lehajolt -hozzá, megcsókolta és a szeretet kétségbeesett erejével ragadta meg a -gondolatot, hogy e nyugton alvó kisded számára nyerjen vissza mindent, a -mit hihetetlen gyorsasággal eltékozolt: az ősi kastélyt és ősi földeket. -S ment vissza a mulatók közé. A változás, mit a gyermek hozott életébe, -mindössze annyi volt, hogy a szive mélyén nyugvó nemes hullámokat -fölverte és összekeverte a salakkal. - -Senki sem mondhatja, de nem is mondta senki s én sem merem mondani, hogy -nem szerette igazán a kicsinyt. Ellenkezőleg. Soha égőbb ragaszkodással, -kétségbeesettebb gyönyörüséggel nem ringatta karjain apa gyermekét, mint -ő. Soha, mióta a hideg és könyörtelen hullámok összeborultak a fölött a -szerencsétlen sziv fölött, mely utána szakadt meg, távolról sem -szeretett senkit úgy, mint e kis vendéget. De talán nem is szeretett -senkit mást. A mi jó, gyöngéd, meleg és nemes volt szivében; a mit az -élet viharai között megőrzött azokból az órákból, melyeket éhezve és -dideregve virrasztott át régi kis viskójukban anyja halálos ágya -mellett: az mind, mind gyermekeé volt. És a gyermek öntudatlanul is -érezte ezt s fejlődő érzéseinek legteljesebb, legdrágább virágával -szegény atyja felé fordult. Mikor vendégekkel volt tele a kastély s -anyja idegesen csókolta, hevesen ölelte és türelmetlenül altatta, a -kicsike mindig atyja ölébe kivánkozott, kinek nem volt mulatsága – lett -legyen ez bármily szilaj – melyet gyermeke kedveért rögtön félbe ne -szakított volna, Sohasem számlálta az éj borulatával sötétedő és hajnal -szürkületével derülő órákat, melyeket egy kicsiny betegágy mellett -töltött. Fiatal képzelete uj erőre gyult és vége-érhetetlen -mesélgetésében fáradság nélkül járta meg az óperencziákat s emelkedett -fel a csillagok világáig. Bélácska csak az ő ölében érezte igazán jól -magát, mikor a szeretetteljes sötét szemekbe mosolyt csalt. Hozzá -kivánkozott anyja karjaiból, lábainál a szőnyegen órákig eljátszott, mig -az ő nehéz pillái az átkorhelykedett éjtszakák adóját fizették, s mikor -fölnyította szemeit, rendesen térdeit álölelve találta a gyermeket, ki -nesztelen csöndben, mozdulatlanul várta ébredését s kaczagva kivánt jó -reggelt neki. A kis fiu a világon mindenkivel szemközt azt a heves, -makacs, korláttalan természetet mutatta, melyet anyjától örökölt; hogy -atyjának gyöngédebb, melegebb, szeretőbb lényéből is volt benne valami, -arról – a hálának kimagyarázhatatlan törvényénél fogva – csupán csak -Bélának volt alkalma meggyőződni. Volt valami mélyen megindító e benső, -széttéphetetlen ragaszkodásban e két sziv között; valami, a mi azt -sejtette, hogy ez a kicsi jószág anyjának tétova járó gondjaiért keres -magának kárpótlást, ez a megtört ifju ember pedig mindazokért az -örömökért, melyek a boldogoknak osztályrészül jutnak. Ilona csak -pillanatokig tudott fiáé lenni; (akkor aztán ölelte és csókolta oly -mohón, hogy majd megfult és piczi vállain foltok maradtak!) A hódoló -udvar, melyet még egyre fejlő szépsége csábított körébe, minduntalan -elhivta s ha Béla szeliden figyelmeztette egyremásra, oly -szemrehányásokkal válaszolt, melyekre férje nem tudott mit felelni. A -két év, a szerencsétlen két év, mely így folyt el, csak mind borusabbá -tette az eget fölöttük, mind zajlóbbá az örvényt lábaik alatt. Béla -vesztett, sülyedt, bukásába rohant. De minél több felhő verődött össze -arczán, annál ragyogóbb verőfény várta kis fia szemeiben. A szerencsének -végzetes hajszája, melybe keveredett, mindig nyugtalanabb, mindig -reménytelenebb, mindig kétségbeesettebb lett, mikor egy reggel a kálozdi -faluházán kitüzték a nagy nemzeti szinü zászlót, melyre ez volt irva: -«Éljen Kálozdy Béla követjelöltünk!» s a mely uj életet látszott -jelenteni. - -Mátéfi Rudi hozta meg az első hirt a vármegyének görhes, meghajszolt, -megizzasztott lovain. A porfelleg, melyet fölvertek, mindjárt azután -emelkedett a végesi szőllők alatt, hogy Hazafinak hivalkodó fogata -eltünt a tulsó oldalon. A szegény irnoknak örömben uszó arcza egészen ki -volt hevülve s ezek a vén, százados fák körülötte bizonyára soha nem -láttak ragyogobb kék mellényt annál, mely alatt az ő szivét dobogtatta a -család dicsősége. Béla elhalaványodva kapta meg a hirnök kezét s az -érzelmeknek és gondolatoknak reszkettető árja rohanta meg egyszerre -lelkét. Az a megragadott kéz rá nézve a szalmaszál volt már, melyet a -legeslegutolsó órában pillantott meg a komor vizeknek elnyeléssel -fenyegető, végetlen áradatán. Utána kapott. A pir lassan-lassan kezdte -visszafoglalni sápadt arczát, míg tekintete hosszan és mereven a jó hirt -hozó koldus-atyafira volt szegezve, ki nyugtalanul izgett-mozgott és -észrevehető volt, hogy mindenkinek fülébe szeretné kiabálni ujságát. A -gyermek tágra nyított, értetlen szemekkel bámult hol egyikükre, hol -másikukra, mig megunván a csöndet, elpártolt nádparipájához s ujra -kezdte az irtó hadjáratot a virágok ellen. - -Így álltak ott némán egy darab ideig s észre sem vették a mögöttük -közelgő könnyü lépéseket mindaddig, mig Ilona sugár alakja előttük nem -állt s vizsga tekintettel méregetni nem kezdé zavarukat. Ez a szép -asszony, úgy látszik, minden tavasznak, mely felette elröpül, magánál -tartja pompáját s a hervasztó ősz elől minden báját sikerül megmentenie. -Semmivel sem kevésbbé szép ma, mint akármikor; csak arczának hajdan oly -biztos erélye mintha helyet engedett volna valami habozó, révedező, -elégedetlen nyugtalanságnak. Olyan volt, mint a császárkorona fenséges -virága, mely egy fa árnyában nyilik s a lombokon keresztül-szürődő -verőfény az árnynyal vegyest játszik, mozog, reszket, tündöklik a -pompás, égő, aranyos szirmok felett. - -– Hozta isten, Rudi! – nyujtá finom kezét az érkezett elé, kivel szemben -mindig bizonyos leereszkedést s ennélfogva fensőséget szokott mutatni, -mely olykor-olykor az ízlés határaival sem törődött. – Jó reggelt. Úgy -látom, valami kellemetlen hírt hozott. Az ilyenekkel, tudja, jobb -megvárni az estét: akkor legalább senkinek nem rontjuk el a napját -velük. - -Rudi szemei vidám mosolyra csillantak s közbe akart vágni mentegetőző -felvilágosításával. De már akkor Ilona férjéhez fordult s mintha magára -nézve csakugyan egész komolyan estére akarná hagyatni a rossz ujságot, -hirtelen így folytatta: - -– Nem is képzeli, Béla, miért keresem fel ily sietve! Gondolja csak, a -szegény Szultánnak valami baja támadt az éjjel. Nem akar fölkelni az -alomról, hozzá sem nyul az abrakhoz és olyan bús szemeket vetett rám, -mint egy beteg galamb. Ön mégis talán jobban ért hozzá nálam; -megnézhetné, hogy nem lenne-e szükséges orvosért küldeni be Karámosra. -Mert erre a Kurzra a kutyámat sem bíznám. - -De Béla merengő tekintete a messze halmokon járt s úgy tetszett neki, -mintha csak álmában hallaná, a mit neje beszélt. - -– Hallotta? – kérdé tőle hangosabban s a neheztelésnek egy kis -árnyalatával a paripájáért aggódó asszony. - -– Hallottam, Ilona, – felelt szórakozottan a kérdett. Intézkedjék úgy, a -mint jónak látja. Rudi igen fontos hírt hozott s épen nem kellemetlent. - -A nő kiváncsian vetette szemeit az izgő-mozgó fiatal emberre, ki már-már -azt hitte, hogy meg van váltva és beszélhet kedve szerint. Nem is -választotta el már egyéb túláradó szívének kiönthetésétől egypár rövid, -futólagos kérdésnél, melyet Ilona intézett hozzá. - -– Fontos hírt? Nem tudom elképzelni, mi lehet. Talán az ivándi versenyre -vonatkozik? De ne tartsa hát ilyen soká zár alatt kincsét, barátom. Hisz -különben épen nem panaszkodhatom, hogy valami nagyon sok mondani valója -lenne. Kapjon rajta, ha van valami. - -No végre, hála istennek, beszélhet. Dehogy is tartja zár alatt; dehogy -tartja. - -– Nem az ivándi futtatás, kedves sógorasszony. Egészen más, hatalmasabb -verseny, melyben családunkra új diadal várakozik. Móricz bátyánk -lemondott a követségről s már talán vissza is bújt a barlangjába. Új -választás lesz a karámosi kerületben s odabenn a vármegye urai egy -akarattal Bélát kiáltották ki jelöltnek. Nekem nem sok szavam volt bele, -(az irígység most sem engedte még följebb vinnem kancelistaságnál!) de -higyjék meg, majd kiugrottam bőrömből örömömben, mikor Vincze bácsi -elharsantotta a jelszót. Hiába, csak én is tartok valamit a családra! - -A szép asszony a meglepetésnek egy gyönge, urias felkiáltásával fogadta -a hírt. Mintha csakugyan az ivándi futtatásról lenne szó. - -– Lehetetlen! No Béla, végre megnyílik a maga pályája is. Nem lehet több -panasza a sors ellen. És van valami valószinüség megválasztásában? - -– Hogy van-e? – kiáltotta az elragadtatott hirnök s hirtelen -hátravetette atilláját, hogy családi büszkeségtől dagadó keblén egész -terjedelmében ragyogtathassa a kék mellényt. – Úgy állunk, mint tizhez a -száz. Az a félszemüveges Péterfi gróf bizonyosan fellép, mert régen -áhítozik már a követségre. De arra nem voksol más, mint a kit bottal -hajthat oda. Semmi népszerüsége: nagyon ángolos. A jó név csak mindig jó -név marad s már itt a mi vármegyénken egy Kálozdyval szemközt maga -Grassalkovich herczeg is a rövidebbet huzná. Aztán még hozzá ő! Nem -felejtette ám még el a nép, hogy a nagy szárazságkor ki adott életet -neki! - -– Ez mégis derék, hogy ide gondoltak, – mosolygott Ilona azzal az -öntudattal, hogy ez a kegyes mosoly bőves bőven megfizeti a szegény -irnok minden lelkesedését. – Nyujtsa a kezét, Béla, és fogadja -üdvözletemet. Lássa, a sors is az én részemen van s úgy intézi a dolgot, -hogy kénytelenek legyünk Pestre költözni. - -Erre aztán csöndes, jókedvű dudolással befelé indult. Egy pár -lépésnyiről még visszafordult és emlékezetébe hozta férjének szíve nagy -aggodalmát. - -– Bocsásson meg, hogy országos gondjai közt figyelmeztetem, ne -feledkezzék meg végkép a szegény Szultánról. Néhány perczet szentelhetne -neki. - -Rudinak vissza kellett sietnie a városba, mert ő ragyogó mellénye, -fontos küldetése és családi önérzete ellenére is csak bizonytalan -helyzetű vármegyei kanczelista volt, ki némi szorongással gyanakodott, -hogy a pecsovics-hírben álló alispán nem igen nézi jó szemmel -kortes-utazását. - -Béla magára maradt. A kis fiú víg nevetése már messziről, a fenyvesből -hangzott ide hozzá. Sokáig sétált föl s alá a kert útain és szomorú -szeme gyönyörködött a derült, tiszta napban. Meg-megállt a gyermek -játékai fölött, ki homokból várat épített, melyet az alattomos szeleknek -könnyű volt megostromolni és porba dönteni. Megütötte füleit az ebédvivő -parasztasszonyok éneke, kik üres fazekaikkal visszatérőben voltak a -mezőről. Egy szegény vándorló legény hangos füttyszó mellett telepedett -tarisznyájával a kert alatti árokba és vígan tekintgetett szét a -verőfényes vidéken, melyen útja átvezeté. Kósza figyelmét minden apró -kép, minden fölcsendülő hang magára vonta, mint ezt nagy meglepetések -után, terveink zavarában ép oly gyakran tapasztalhatjuk, a mennyiszer a -teljes fogékonytalanságot a tarka jelenetek iránt. Béla képzelete – mint -az árnyas fészkéből megriasztott fürj – ugrált, szökött, röpdösött -rögről rögre a kalászos mező aranyos hullámai közt. - -Egyszerre megszólalt a falu kis harangja. Puliszkánéra szólt, egy félig -süket, félig vak, félig sánta vén asszonyra, ki tavaly volt kilenczven -esztendős. Már régen botra támaszkodva járt, kihullott minden haja, -elszállott minden öröme és Béla kegyelemkenyerén élt. Lóti-futi szolgáló -korában került a kastélyba; jól emlékezett az öreg grófnéra: soha azéhoz -fogható drágalátos selyemszoknyák nem suhogtak itt a levegőben, soha -olyan fehér kezeket nem csókolt. Megfakult, régi-régi tulipános ládája -fenekén, a sok-sok kaczat között végesvégig megőrizte azt a piros -keszkenőt, melylyel lakodalma éjjelén bekötötték a fejét, melynek akkor -olyan hosszú hollófekete hajékessége volt, hogy négy soros kontyba tudta -csavarni. Az a keszkenő még a grófnétól került. És öreg szívének -fenekén, hosszú élete együgyü emlékeinek lomja közt is őrizgetett -valamit azokból a napokból: mélységes hálát az uraságok iránt, kik -fiatal, deli, jó dolgos urát megszabadították a katonaságtól. Pedig -akkor nehezen ment, mert úgy beszélték, hogy a császárnak háboruja van a -francziákkal és a Suta-árvák kenyérkeresője, a kit megfogtak, nem is -jött többé haza sohasem. A vén asszony hosszan el tudta mondani ezt a -történetet, és sokszor leselkedett utána, hol egyik, hol másik saroknál, -ha valahogyan el tudná kapni Bélának vagy Ilonának a kezét, kikre e -jámbor lélek hálája örökségben jutott a kastélylyal. A leánya Bogádra -ment férjhez, s mikor már nehéz volt neki a szolgálat, hitták is eleget, -hogy költözködjék hozzájuk, de neki úgy tetszett, mintha idegen -temetőben sokkal hidegebb lenne a föld annál, mely ura mellett itt -várakozik reá. Itt őszült meg és aggott el, mígnem halott-öltöztető, -temetéseken siránkozó, sírja szélén botorkáló anyókává lett. Béla -rendelt neki egy kis zúgot valamelyik béres-házban, gondoskodott róla -tehetetlenségének napjaiban és valóságos bálványa lett az öregnek. -Csöndesen folytak volna napjai, ha Ilona egyszer jó kedvében két tyukkal -meg nem ajándékozza. Ennek a két vén állatnak szentelte életének végső -gondjait; tojásaikat összegyüjtögette, besántikált botjával Karámosra, -összelökdöstette magát a kofákkal és várta türelmesen a vevőket -tojásaira. Azzal az egy pár fillérrel, a mit árult, -huszszor-huszonötször eltipegett az esztergályos sátra előtt, míg -kiválasztotta magának a legpirosabb fakardot vagy a legharsányabban -rikoltozó trombitát, egy jó óráig elalkudott rájuk és csillogó szemekkel -totyogott velük hazafelé. Itthon aztán a kertben megleste a kis Bélát, -mikor magát kapta, reszkető kezeivel felkötötte neki a rikító -szerszámokat és meghagyta, hogy megmondja ám odabenn: ezt meg ezt az -öreg Puliszkáné vette azért a jó meleg levesért, vagy azért a viselt -ködmenért, a mit a minap juttattak neki, mikor a hideg rázta és azt -gondolta, hogy meghal. Erre aztán megnyugodva tipegett kamarája felé, -hogy ilyen apró szives fogáskák majd csak nem engedik tőle elfordulni az -uraság jóvoltát, a meddig a fölséges istennek az ő vándorlásában -gyönyörködnie tetszik. Hanem egy alkalommal vesztére ment be tojásaival. -A mint a piaczon üldögél, megpillantja szép unokáját, a Fodor Panni -leányt Bogádról. Olyan czifra volt, hogy majd elröpült a pántlikától és -még ki is volt festve az orczája. Oda kiáltott rá, hogy: – Állj meg egy -szóra, Panni; milyen sorsba jutottál? Hanem a szép leány elfordította a -pirosítós képét, mintha nem vette volna észre és eltünt a hetivásáros -kocsik között. Az öreg tudta, hányat ütött az óra; de nem tudta maga -sem, hogyan került haza Kálozdra. Támolyogva, sírva, átkozódva jött s -ettől a naptól kezdve csak a legmelegebb verőfény tudta egynehányszor a -béresház elé csalni sötét zugából. Ilyenkor mindig Bélát leste, mert -családját megtagadva, gondolatai csak a másvilágon és azokon a -jótéteményeken jártak, melyeket a kastély uraitól vett az esztendőknek -szinte megszámlálhatatlan sokasága alatt. Áldja, áldja meg őket az isten -sírjaikban, ágyaikban, bölcsőikben! Áldja meg közülök a nagyokat és -kicsinyeket! Ezt rebegte el tegnapelőtt Bélának, kit alázatos -tisztelettel haldokló ágya mellé kéretett. Noha fogai mind kihullottak -már, a halál környékezte szívét és a szerfölött való érzékenység -elfojtotta hangját, Béla megértette jól az egész áldást és azzal az -ujsággal köszönte meg, hogy a Panni leány jó útra tért. Az öreg nagy -fuldoklás közt integetett, a mi talán azt jelentette, hogy: nem sokára -tudni fog már mindeneket, és meghalt. - -Most őrá harangoznak. A mint Béla hallgatta a harangszót, (olyan könnyen -kongott, nem hiába hogy senki sem siratta a szegény anyókát!) úgy -tetszett neki, mintha annak a hidegedő, együgyü szívnek áldását -hallgatná; mintha már meg is fogant volna rajta. Régen látta már a jövő -napok közelgő rémeit; de tehetetlenségében nem volt képes elűzni őket. A -hányszor csak tekintete kis fiára esett, égő fájdalom szaggatta szivét -és világossá lett előtte, hogy csak isten csodája segíthetne rajta. El -kell válnia ezektől a hegyektől, ezektől a mezőktől itt körül, ettől a -kastélytól és a nagy világ homályos ösvényeinek egyikén elindulnia -kenyeret keresni. De most, az utolsó perczben, mikor már körül kellett -tekintenie a sötét platánok, bús fenyők és illatos gesztenyefák között, -hogy melyikről messe vándorbotját; most, mikor a szegénység már kopog -kastélyának czimeres ajtaján, hogy kivezesse őt, szép nejét és ártatlan -kis fiát e büszke falak közül s idegen kezekre bízza őseinek hamvait; -most, mikor a bizonytalanság, a nyomor, talán a sülyedés tátonganak -előtte: ím megnyílik az ég és nyilatkozásában csodát küld megmentésére. -Vajjon ki volt az, a ki annak a vén szívnek utolsó áldását, utolsó -imádságát a jutalmazó örök biró elé vitte!? Meg van hát könnyítve a -nehéz búcsú; a fekete fátyol arany szálakkal szőve át. Új pálya nyílik -előtte, melyen az eltékozolt javak helyett becsületet, hírt, nevet -arathat és hagyhat örökbe a kicsinynek. Ő sem kapott hazulról egyebet. -Legyen itt minden másé, csak ő maga maradhasson a magáé! A mint a -kertben járkált, fölkeresték ifjú, rajongó álmai s hánykódó szíve -meg-megdobbant amaz álmatlan éjtszakák emlékeitől, melyeket a kis -mályvarózsás kerti lak csöndes szobájában valamikor átvirrasztott, -áttanult, átábrándozott. Régi, feledésbe merült eszmények foglalták el -lelkét. Újra forrott benne az egykori lelkesedés, melylyel az «élő -szobor» lábaitól a bűvös arczra föltekintett. Annak szánta akkor életét, -agyvelejének minden gondolatát, szívének minden csepp vérét, izmainak -minden erejét. Mintha csak egyetlen éjjel választaná el azoktól a -napoktól! Ez órában megint az a fiatal rajongó volt. Hazaszeretet, -családi bú és apai remények vegyültek össze lelkében, megfeledkezett -egészen a napról, melyen itt kell hagyniok ezt a falut s égő szemei -előtt fel-felcsillant már annak a másiknak fénye, melyen vissza fognak -térni ide s kifényesíttetik az ősi czimert. - -Eljött az este és vele együtt a «pártvezérek». Csengős lovakon, -jókedvvel, víg zajjal közeledett Kálozd felé a vármegyei törzskar, mely -Vincze bácsit ismerte főfő tanácsadójának. Három kocsival jöttek, hogy -annál többet mutassanak s a fontosabb pontokon: a vörös Biká-nál, a -Becsali-ban és még egy néhány helyen stácziót is tartottak, jó korán -felismervén a jelentőséget, melyet ezeknek a megszállott poziczióknak a -megindulandó hadjárat folyamán tulajdonitaniok kell. Sok efféle nemzeti -háború bizonyítja az ősidők homályától kezdve egész a mai napig, hogy a -korcsmárosok a leghatalmasabb kortesek. Mindenütt alkudozásokat -folytattak a Kálozdy-zászlók kitűzése iránt: most még csak az az egy van -készen, a mit az Ignácz hajdu lobogtat az első kocsi bakján, hanem egy -hét alatt lesz annyi, hogy a kék eget se látjuk tőlük. Ez a fennhangú -biztatás természetesen attól a lármás hadvezértől került, ki jelenleg -ugyan csak a vármegyei hajduknak volt generálisa és a raboknak korlátlan -parancsnoka, de leleményesnél leleményesebb és czifrábbnál czifrább -haditerveit és cseleit bátran összehasonlíthatná a világ leghíresebb -haditerveivel és cseleivel. Nem mulasztotta el megállítani a menetet -egy-egy roskatag, hulló vakulatú ház előtt, melyben valami pusztulásnak -indult nemes urat, valami jobb szájú, jobb vérű, jobb torku hazafit -tudott. Csak a pipáját tömte meg mindegyik, azután felült. - -Az újonczozásnak ebben a lelkesítő folyamában, melyben több rendbeli -csutorának és pinczetoknak is része volt, a világért meg nem feledkeztek -volna Bárándy Gáspárról, erről a tekintélyes és furfangos politikusról, -kinek mindörökre feledhetetlen az a sikere, mikor a bogádi bocskoros -nemeseket Harkányi viczispán részére térítette egyetlenegy dikcziója, -melyet – a faluvégi dombon gubbaszkodó akasztófára mutatva – így -kezdett: Itt, hol őseitek elhullottak stb. Tiszteletes Molnár Ábrahám úr -sem volt rest, a hogy beszóltak érte a parókhiára. Épen a reverendáját -gombolta kifelé, mert a vén Puliszkánét a háznál ő imádkozta el. Az -örvendetes meglepetés minden tüskét meglágyított mord tekintetén, a mint -kászolódott fel a kocsiba az istentelen Gencsy Laczi mellé, kivel -azonban ezuttal egy közös igaz ügyet szolgáltak. Az alkonyodó napnak -tört, ködös, pirosas fénye és hosszú, halavány árnyékai kisérték -útjokban a kocsikat s vették körül az első zászlót, melyet Ignácz hajdu -sohasem mulasztott el lelkesedve meglobogtatni, a mint itt-ott egy-egy -csoport emberrel találkoztak, kiknek a bakra került Gál Andris kurjogató -kiáltozással magyarázta, hogy milyen járatban vannak. Éljen Kálozdy -Béla! - -A mint a kálozdi faluvégi házak előtt hajtattak versenyt a putrik -czigánykereket hányó rajkóival s a tarka és zajos utazás czélja, a -kastély, fenyegetett méltóságában már ott emelkedett előttük: egyszerre -szembe találkoztak az egész falu népével. A kilenczven esztendős anyóka -utolsó tisztességéről volt hazatérőben, élén az énekes gyerekekkel és a -kántorral, kinek kacskaringós hosszú vörös bajusza a kos-szarvra -emlékeztetett. A nagy lépésekkel, hallgatag ballagó szűrös atyafiak -eleinte egész csöndes tiszteletadással szedték le a zsíros kalapokat -fejükről, míg a fehérnép – összefogott kezében a kék keszkenőt meg a -rozmaring-szálakat tartogatva s a világért sem vetve egyetlen pillantást -sem félre – halk mormogással mondogatta maga elé alázatos jó -kivánságait. De a mint a sujtásos vitéz meglobogtatta előttük a harczi -zászlót; a mint Andris egy harsány kurjantással kifejezést adott szíve -túláradó érzéseinek; a mint Vincze bácsi egy aranyszínű pintes üveget -odanyujtott futtában a kántornak: abban a szempillantásban felbomlott a -temetési szép rend. A mester kacskaringós bajuszának sokat jelentő -intésére szürét rázogatva, támolyogva, kiderülő ábrázatokkal állapodott -meg a gyászba borult sokaság és a hunyorgó szemek előtt derengeni -kezdett a jövő napok váratlan világossága. Követválasztás lesz. - -Andris meg a fiatalabb úri kortesek még egyre kurjogattak a tova vágtató -kocsikról az ácsorgó parasztok felé, otthagyván nekik foglaló gyanánt a -gyorsan kiürült pintes üveget. Ezt ugyan kész szívvel kapkodták az -előljárók egymás kezéből, hanem azért a helység becsületéért a suta -kovács maga állott helyt, akképen kiáltozván az urak után: - -– Köszönjük ezt is! Az isten éltesse a Kálozdy nagyságos urat! Tiszta -szivünkből kivánjuk és meg is adjuk majd néki az egész tisztességet. - -Ez az «egész tisztesség» némi biztatás gyanánt hangozván ama sokak -részére, kiknek nem jutott a pintből, (hiszen a mester bajuszán is -legalább félverdung maradt,) egy akarattal megindultak valamennyien a -kastély felé, miután a nem voksoló fehér népet és a szintén -szavazatképtelen, de rikoltozás-képes gyerekeket tovább bocsátották -volna a maguk utján. Csak Jutka asszony, a suta kovács felesége, huzta -még meg egy szóra az ura mándliját. - -– Hallja keed, aztán má most a kocsmapénz a Pistika csizmájára jusson -ám, míg keeteknek tart a jó világ! - -– Ne busulj, anyjuk; most már minden lesz. Kerül onnan csizmára való is -a Pistinak! – biztatta sugárzó képpel Jutka asszonyt a suta kovács. -Aztán egyenesen a kántornak fogózott bele a hosszú, foltos átillájába. – -No mester úr, a szentlélekből már csak kivette a részét; majd meglátjuk, -milyen nóta kerül a fejéből! - -A kurta homlokú, tömzsi orrú kántor csavarintott egyet a kos szarvakon, -azután mindjárt készen is volt vele: - -– Nohát mozogjunk, atyafiak. Ide hallgassanak kigyelmetek: - - Messze hires Kálozd völgye, - Nem megyünk mi messze földre, - Ha jó hazafit keresünk: - Kálozdy lesz a követünk! - -A kastély tágas udvara megtelik néppel. A sok zsiros kalap, kopott szűr, -foltos mándli, ladik-csizma özönnel borítja el a kavicsos útakat és egy -rövid félóra alatt mind tönkre van tiporva a sok, gondosan ápolt fű-ágy, -mely piros verbénákkal volt beszegve. Az atyafiak bölcselkednek egymás -között a nem sejtett szerencséről; a hogy Bélát valamelyik ablaknál -megpillantják, a szép reményekkel teljes lelkesedés ki-kitör belőlük; s -a mentor, tiszttartó és ispán elé, kik szives nyájassággal sürgölődnek -közöttük, önérzettel nyujtogatják a kezüket. Máskor csak a kalapjukat -szokták megemelni előttük; de most ezeknek a kezeknek nagy a becsülete. -Mihály huszár meg Bálint mindenes – az éljenzésbe berekedt torkok nagy -gyönyörűségére – két akós hordót vernek csapra a kut mellett s a mint a -nyájaskodó urak innen is onnan is kínálgatják, a ködmenes «voks» röviden -csak azzal fizet: – Köszönjük ezt is! Már így választó időben ez az -általánosan szokásban levő formula, mely ügyesen és mégis érthetőleg -takarja, hogy: várjuk a többit. - -A hosszú bajuszos kántor, a suta kovács, meg egy pár esküdt ember befelé -tolakodik, föl a fényes lépcsőzeten, egyenesen a nagy ebédlőnek, melynek -szárnyas ajtaja tárva-nyitva van. Odabenn javában folynak a beszédek s a -szűrös hazafiak a küszöbön rátartó, komoly képpel illesztgetik a -tenyerüket fülük mellé, ha netalán hallanának valamit. Biz abból -hallhatnak, mert a tiszteletes úr stentori szava olykor-olykor még a -külső oszlopokat is megreszketteti. Ama háromszáz esztendeje vérző -sebekről, melyeknek a gondviselés orvost mindeddig nem rendelt, még azok -is hallhatnak valamit, a kik odalenn a hordók körül letelepedtek a puha -gyöpre. Lehetetlen volt meg nem éljenezni azt a sikerült hasonlatot, -melyben Molnár úr a haza sorsának mostani intézőit a rájok bizott -talentomokkal hűtlenül sáfárkodó szolgáknak nevezte, kik a -megdönthetetlen jognak vert aranyát nemcsak nem kamatoztatták, hanem -inkább eltékozolták. Egy hű sáfárt, egy szilárd elvekkel tündöklő -férfit, egy igaz hazafit ajánlott a lelkipásztor beszédének -végszavaiban, midőn Kálozdy Bélát, mint e környéknek, a karámosi -választókerületnek új jelöltjét éltette. - -Az éljenzés messze visszhangzott az udvaron. - -Béla csöndesebben felelt. Nem hiába mondta, hogy nem érzi biztosnak a -talajt lábai alatt. Régi álmainak felhői közt lebegett. Szavaiban -mindenesetre több volt a virág, mint a mag, a lelkesedés, mint a -nyugalom, az elragadtatás, mint a megfontolás, a keserűség, mint a terv. -Hosszú évek előtt, egy fenekestől más világban, félig alaktalan -ábrándjai között szakadt meg a végzetnek egy kegyetlen csapására kezében -a láncz, mely talán más, termékenyebb mezőre vezeti, ha megadatik neki -tovább követnie. Így csak most is azt a szemet tartogatta, melynek -következőjét már iskolás korában kiejtette, mikor harag, elkeseredés, -szilaj bánat és csodaváró kétségbeesés uralkodott a szíveken. -Hasonlított az efezusi ifjakhoz, kik hosszú altuk után semmitsem -látszottak tudni arról, hogy miképen épültek föl a Deciustól romba -döntött szent oltárok. Szemei még várták a csodát s nem akarták hinni, -hogy ime megtörtént az; szívében a régi keserv, ajkán a régi hang. De -ezek itt körülötte mind az ő fajtájából valók voltak; alvók, ha más -okból is mint ő. Épen az kellett nekik, a mit mondott s neki tüzesedett -arczczal hallgatták, lelkesedtek rajta s a mint a közös anyát éltetve -elhangzottak az utolsó szavak, éljenezték, ölelték, csókolták, hordozták -az «igazi hazafit». A kántor, a suta kovács meg a többi neki álmélkodott -paraszt ember is fejét bólogatva feléje tolakodott Bélának, a mért úgy -ki tudta venni szívükből a szót. - -A tiszteletes úr is kitett ugyan magáért, hanem már szó a mi szó, ilyen -fölséges «szavazatja» csak még sincs neki. Egész tenyér-erdő nyult -egyszerre a jelölt felé. Már hiába, szegény embernek ilyen sovány -esztendőkben erre a keresetkére is szüksége van. - -A törzskar aztán átvonult a kanczelláriába, míg az alsótábla képviselői -lefelé indultak hírt vinni a maguk feleinek. Az udvaron lobogó tüzeket -raktak s a boros hordók csapja, úgy látszott, mintha valami távoli -rokonságban állana a kifogyhatatlanságukról híres bibliai olajos -korsókkal. A hüvösödő esti levegőben rekedt éljenek hangját verte vissza -a szürke fátyolba burkolózó, távoli halmok oldala. Ilyenkor a kántor -rögtönzött egy-egy tetszetős rigmust vagy az élelmes kovács rövid -kurjantásaira felelt a lárma. Az est hőse is le-lenézett a mulatók közé. - -Nagyokat ordítva csinált útat neki a részeg kántor, kinek kacskaringós -bajusza már mind a két végével lefelé fordult. A tele csutorákból -kinálgatták, elfujták előtte az ujdonsült kortesnótát, a legények -vállukra kapták s nem volt vége-hossza az elrikoltozott jókivánságoknak. -Pupos Mike és a két apró czigánygyerek, keserves tussokat huzott Jancsi -repedt hegedüjén az éktelen lármához. Akármikor jött s akármerre ment -Béla, oldalán mindig ott kullogott Istók s apró szemei a ropogó tüzek -vörös világánál úgy csillogtak, mintha telidesteli lettek volna -könnyekkel. Jóllehet egy perczre sem ingadozott életében soha a -családfák értékéről táplált magas véleményében, mégsem utasította vissza -a suta demokratának némi bizonytalansággal eléje terjesztett karjait. -Hiszen mindez neki szól, kiért hűséges lelke minden gondolatával -remegett; mindez az ő jövőjének, életének megmentésére történik! A bor -folyt, a két rajkó keservesen dolgozott, a tüzek fényes lánggal égtek és -a fészkükből felriogatott madarak félénk suhanással szelték át a -levegőt. A dőzsölés tompa, egyenetlen moraja és az égnek sziporkázva -emelkedő füst várta a közeledő éjtszakát. Senkisem tudta, mikor -köszöntött be, mert a baktert holtrészegen szállították haza. - -Odafenn a kanczelláriában ezalatt nagy, szárnyas ezüst-gyergyatartók -világánál, az udvarról fölhangzó zsivaj tompa zúgása mellett, csillogó -palaczkok lelkesítő társaságában folyt a hadi tanács. A vörös mellényü, -arany zsinóros generálison kivül részt vettek benne mind a jókedvü fiúk, -kik Bélát a magukénak számították: ezredesek, kapitányok, hadnagyok és -közlegények a szerint, a hány voksot számítottak. Képviselve volt itt a -lelkes meggyőződés egy pár borongó hazafiban ép úgy, mint a könnyűvérű -pajtáskodás és a kapzsi élelmesség. Ki vitte volna más a nagy szót, mint -Vincze bácsi, ki a dologtalanságnak fényes példája gyanánt töltötte -ugyan napjait e sürgő világon; de egy dolog mindig inyére volt: a -korteskedés. Mindenkit ismer, mindenkivel komázik, mindenbe be van -avatva, tekintélyt és népszerűséget hajhász s a piszkos zeke alatt fel -tudja fujni magát, akárkivel kész gorombáskodni és összecsókolózni, mint -valami gődény úgy győzi a bort, mindenkivel a maga nyelvén bánik és a -világon mindent ki tud zsákmányolni a maga módja szerint zsebének -érdekében. Hol van szebb kilátása egy élelmes embernek, a ki tud az -eszével és kezével élni, mint egy égő tető alatt?! A kálozdi kastély -fedele pedig ég. Vincze bácsi kiadta a jelszót: éljen Kálozdy Béla -követjelölt! - -Lábait szétvetve nyujtózik egy nagy bőrkarosszéken és mocskos, szortyogó -tajtékpipája mellől adja a hangot. A szivar nem kenyere. A dolgok egész -állása, jelen és jövendő, tisztán áll hunyorgó szemei előtt. Szeretné -látni azt a néhai zsidó prófétát, a ki nála különben jövendölt! Béla -megválasztásában semmi kétség, noha nem fog épen olyan könnyen menni, -mint az első pillanatban hitte. Annak a grófi népségnek átkozott finom -orra van! A Péterfiék is már régen megszagolták Harkán, hogy mi van -készülőben s nagy titokban szedték össze magukat, míg mihozzánk az a vén -sülülü csak épen ma állított be. Most is úgy kellett harapó-fogóval -kiszedni belőle, hogy mi járatban jött. Hanem sebaj. Az igaz ügynek -győzni kell az ármánykodás fölött! - -– Tiszta világos igazság, hogy győzünk! – szólt közbe Bárándy Gáspár, ki -a szivaros láda körül már több olyan pillanatot ügyesen felhasznált, -mikor a közfigyelem másfelé volt irányulva. Eközben pedig az igaz ügy -diadalába vetett rendíthetetlen hitének időről időre kifejezést adott s -biztatólag nyujtogatta kezét Béla felé, ki egy szék támlájának dülve, -észrevehető izgatottsággal hallgatta a tanácskozást. - -A szipákoló generális folytatta a viszonyok rajzát s a pipát tömögető, -vastag ujjain mutogatta, hogy kire számíthatnak, kire nem. A harkai -kastélyban már oly sietséggel varrják éjjel-nappal a kokárdákat, hogy a -grófnétól kezdve a konyhaszolgálóig majd bele vakul minden fehérszemély, -hanem… kokárda! (Ilyen megvetéssel szólhattak a hajdani török császárok -a keresztyén zászlókról.) Az csak czifra nyomoruság, a minél többet ér -egy pint megkeresztelt bor is. Van a parasztnak esze! Már mi majd -különben megfogjuk a dolog végét. A karámosi szekeresgazdák számára -lefoglaltuk a Vörös Bikát. Ott ingyen bort mérnek nekik, a mennyi -beléjük fér. A mi kontónkra megy minden. Lássák legalább a bugrisok, -hogy nem holmi semmi ember forog szóban, hanem gavallér a javából. -Hallod Béla? - -Béla hallja. - -A karámosi városvégi szálló azonban nem az egyetlen pont, melyben Vincze -bácsi lábát megvetette. A bogádi nemeseknek a Becsali-ban rendelt ingyen -italt; el van már végezve ott minden. Ezóta talán isznak is. Még pedig -hogyan isznak! A ki azokat nem látta, semmitsem látott. Ha az Ararát -hegyét tele ültetnék nekik szőlővel, az sem lenne elég. Hja, már -ilyenkor az nem megy máskép. Mikor valakinek dicsőségre vásik a foga, -ott nem lehet zsidóskodni. Ugye Béla? - -A szegény jelölt olyanformán intett igent, mint ha ez itt nem -haditanács, hanem hadi törvényszék lenne s ő a vádlott. - -Az ivándi parasztokkal még most is folyik a veszekedés a végesi kaszáló -miatt. Varju Vincze úr határozottan kimondta, hogy annak véget kell -érni. Ilyen úr, mint Béla, nem hal bele abba a rongy darab földbe. Az -egész proczesszust menten csapja oda a veszekedő, vén Illés prókátor -fejéhez. Ez ötven voks. - -A végesi kaszáló korántsem volt az utolsó áldozat, a mi Bélától -követeltetett. Jagó nem szünt meg ismételni Rodrigo előtt: csak pénzt, -pénzt végy magadhoz eleget, a többi az én gondom. Kiszámítható és -kiszámíthatatlan költségeknek végetlen sorozatát terjesztette szemei -elé. Becsületes nyiltsággal előadta, hogy: biz itt áldozni kell, mert a -parasztot csak a zsebén meg a torkán keresztül lehet kapaczitálni. A -nélkül aranyszáju Szent-János is hiába prédikálna neki. Ennek ez kell, -annak az, mindenkinek valami. De mindegyikének a vén róka kezén kell -keresztül vándorolnia. Az a kéz hozza meg csak a szerencsét! - -– Így aztán miénk a nép, akár megvakulhatnak a konteszek a -kokárda-varrásban! – erősítette Vincze úr, egy savanyúvizes üveg -szájáról nagy igyekezettel tisztogatván le a szurkot. – Mieink a -karámosi szekeresgazdák, az ivándiak, ezek a kálozdiak idelenn, még a -bogádi mesteremberek is, ha van eszük. - -– Hogyne lenne! Az egész reformátusság a miénk, – vetette közbe a pap. - -– Az urakkal nem sokat törődünk. Hogy az isten nyila üssön beléd! (Addig -mesterkedett, míg a dugasz szerencsésen belepottyant a vízbe.) A voks -csak voks, akár úré, akár paraszté. Azért hát a világért sem verjük -falba fejünket azok miatt, a kik nem tartanak velünk. Ott van mindjárt -az a pergament-képű könyvmoly, Csornai viczispán, a ki mindíg pennáját -rágja, reggeltől-estig hibákat firtat és örökké a más dolgába üti az -orrát. Mi köze neki hozzá, hogy én példának okáért mit csinálok, vagy -mit nem csinálok? Ezért nem kár; a vármegyei fiatalság jobb vérű része -engemet követ. Hanem a Dacsó Artur… az az Artur… az alighanem elveszett -ember. Az én szemem úgy belát a vesétekbe, fiúk, hogy nincs az az -ókuláré! Az Arturt is látom, hogy már inkább amazokhoz húz, mióta a -kontesz körül csapja a levet. Muszáj vele, tudjátok: levagdalták neki a -tigris körmeit. Az öregebbik Ivánfi tökfejére semmi szükségünk; az mehet -a hová akar. Hanem arra a mihaszna Gyula gyerekre rá lehetne valahogy -ijeszteni, hogy ne «izéljen» mi ellenünkbe, mert rossz világot lát. A -követünk egészségére, uraim! - -Persze, hogy ittak. Az ablakokon a hamvadó tüzek komor, vörös fénye -derengett, hol élénkebben, hol elsötétülve. Az udvarról hangzott fel a -kurjongatás s itt is egy sor, ott is egy új nótából: - - Ha jó hazfit keresünk, - Kálozdy lesz a követünk! - -A tervezgetés tovább folyt. Ez is beleszólt, amaz is. Az egyik -sötétebben látott, a másiknak rózsaszinübb volt a szemüvege. Az egész -fontolgatásnak eltagadhatatlan végeredménye pedig az lett, hogy -mindeneket számbavéve és semmiről meg nem feledkezve, ez alkalommal is – -mint rendesen történni szokott – a bogádi nemesek fognak dönteni. A ki -mellé azok állanak, az lesz a győztes. A kutyabőr jussán egytől-egyig -szavaznak. A legmegbizhatatlanabb rókák ugyan, de legtöbben vannak, -legnagyobb a szájuk és a legjobb verekedők. Azokkal senki fia kikötni -nem mer; de megfizetni is alig birja őket valaki. A haditanácsban is -általános volt a kétkedés, hogy beérjék a Becsali ingyen italával. Hogy -megiszszák, az bizonyos; de hogy aztán kire szavaznak, az épen nem -bizonyos. - -Vincze bácsi olyan lopott mosolygással simogatta gyér üstökét, melyben -szánakozás is volt a többiek gyámoltalansága felett, egy kis elbizakodás -is a maga gazdag tapasztalataiban és furfangos eszében; szóval a mely -ezt jelentette: nekem már a kezemben van annak az egész dolognak a -nyitja, a miről ti itt fecsegtek. - -– Hát nem ismeritek a «komákat?» – fordult önérzetes lenézéssel a -töprenkedők felé. Nem hiába rekruták vagytok még, fiaim! Lássátok, a -tiszteletes úr meg a Gáspár sógor már tudják, hol jár az én eszem. Azok -ismerik őket. Mindíg mondom én, hogy a magunkfajta régibb legények csak -életrevalóbbak a mostani fiatalságnál. Hát az egész dolog csak annyi, -hogy lakik Bogádon két koma, és ha ezeket valami módon meg tudnátok -kaparintani, akkor az egész Bogád a markotokban van, ármálisostul, -fokosostul, csákányostul, mindenestül együtt. A legorczátlanabb két -gazember a világon; az egyik kicsapott rektor, a másik kicsapott -nótárus. Úgy hivják őket, hogy: Csikmák meg Bugyi. - -– Csikmák meg Bugyi? – kiáltott az öreg tervkovácsnak szeme közé -kaczagva Vizaknai Gyuri, a ki alig várta, hogy valamiképen boszut -állhasson a megsértett fiatalságért. – Isz azok a forradalomban -mindketten hadnagyok voltak a te pulykászó regementedben! - -A vén róka egy szemrehányó, kicsinylő és zavartalan pillantást vetett -rá. Nem jött ki a sodrából. - -– Nem, tenálad átkozottabb konkolyhintegetőt még nem ismertem, Gyuri. -Hát erőnek erejével meg akarod zavarni ezt a jó egyetértést, a miben -vagyunk. Hát mi szükséged van neked rá, hogy azt a két akasztófára valót -védelmezd? ’Sz ha lenne igazság a földön, már régesrég megették volna -őket a hollók azon a bizonyos fenyő-oszlopon, a melyiken a Gáspár sógor -az ősöket mutogatta. Elbizakodott, rongyos, koldus, szemtelen és -telhetetlen mindakettő. De hatalmas is. Tudják, hogy a mit ők akarnak, -az szentirás Bogádon, úgy meg tudták nyergelni azt a sok kiéheztetett -atyafit. A komák az egész falunak esze, szája, kolomposa. Ha valamelyik -legény nagyon iszonyodik a borjuczepeléstől és a természete nem veszi de -a puskaporszagot, olyan elhagyatott árvának hazudják azok az -instáncziában, hogy nem is volt neki se apja, se anyja sohasem. A sok -ménkü pörlekedésre mind ezek a bujtogatók s egy tarisznyával fölmennek -gyalog arczátlankodni egész a császár eleibe. Mikor valaki a tilosban -jár és rátalálnak a nyomára, hogy már a hamis eskü nem szuperál, ezek jó -pénzért mindíg magukra veszik az alkalmatlanságát és lehüssölik helyette -a porczióját. Így restórácziókor aztán szedik a gyümölcsöt. Az egész -bogádi had az ő fülükkel hall, meg az ő szájukkal voksol. És aki -harminczöt óta ebben a vármegyében csak hajdu akart is lenni, annak mind -meg kellett fizetni a komákat, különben fucscs volt neki! - -– Ugyan mennyibe került hát a te főbiróságod? – kötött bele ujra az öreg -politikusba a megátalkodott konkolyhintő. – Te melletted csak, mint -hajdani bajtársaid, ingyen dolgoztak? - -– Mondtam már, Gyuri, hogy itt semmi szükség a te sületlenkedésedre, – -mordult rá kissé mérgesebben és nagyot fujva Vincze. – Azt is mondtam, -hogy én őket egypár páratlan akasztófáravalónak tartom és eszemben -sincs, hogy hősies multjukkal akarjam szépítgetni mostani gazságaikat. -Hanem tudjátok meg, amint én tudom, hogy azok után, a miket itt -hallottunk, egyenesen a Csikmák meg a Bugyi komáktól függ, hogy -meglegyen-e Béla követnek, vagy szégyenkezve kuncsorogjunk el mindnyájan -a vármegyeházáról. Ez a kérdés. Soha embernek annyifelé gondolni nem -kellett, mint énnekem most kell; még talán Napoleon császárnak sem. Már -én erre is gondoltam és a két lókötőnek még ma este itt kell lenni, hogy -annak rendje szerint lefüleltessenek. - -Alig fejezte be Vincze bácsi e sötét rajzot, melyet a szeplőtlen -becsületet méltán megillető magas erkölcs-birói székből adott elő, -goromba kopogás hallatszott az ajtón és torok köszörülés a küszöbön. - -– Lehet. - -Egyike lépett be azoknak az alakoknak, a kik az uristen képét, melyre -teremtettek, nem igen tudták megbecsülni. Az egyik fülén fekete kötés -van, melynek két hosszú vége úgy röpköd kóczos feje tetején, mintha -sötét madárszárnyak lennének egy szénaboglyán. Balpofája tele van sürű, -apró, kormos petytyel; valami szerencsétlen expediczió alkalmával -puskapor csaphatott bele, mely ezt a nem mindennapi alkalmat arra nézve -is megragadta, hogy mindakét szemöldjét és szemhéját örökre lepörkölje. -Hanem ennek a kényszerü nyiltságnak ellenére ugyancsak bajjal jár -ezekből a sárga-zöld szemekből olvasni, melyek olyan sunyi -hirtelenséggel ugrálnak ide-oda, mint a macska. Nyaka körül inggallér -helyett egy piszkos kék keszkenő csavarodik s hosszú zöld atilláján két -valóságos ezüst gomb villog; a többi le van metélve. Szájában akkor is -ott van a makra-pipa, a mint betoppanik és köszön: - -– Adjon isten az uraknak, a mi nincs. Hanem aztán a szegény embert is -részeltessék benne. - -A Csikmák koma volt, az ő hét vármegyére hires szemtelenségével. Már ő -ilyen kurta szavu és felfuvalkodott volt az urakkal szemben, a kik ő rá -voltak rászorulva; hanem bezzeg folyott belőle az alázatos beszéd a -bogádi atyafiak előtt, a kikre ő volt rászorulva. Hanem azért csakugy -ugráltak elibe az úri vendégek s helyét is alig találták, hogy hova -ültessék. - -– Isten hozta, Csikmák koma! Hozta isten! No már csak kitetszik, hogy ki -a hűséges ember! Iszik egy pohár bort? - -– Ha egygyel kinálnak, akkor egyet iszom. - -– No bizony, csak nem szégyenlősködik itt? Hát a Bugyi komát hol hagyta? -– tudakozta Vincze bácsi. - -– Annak befütyültek. Vasárnap letörték a Vörös Bikában a lábát. Már az -lóra nem ül többet, sem ide nem jön egyhamar. - -– Hát majd csak a koma végez vele otthon, ugye? - -– Vagy az uristen végez. (Csikmák csakhamar leküzdi a szánalmat, mely a -póruljárt Bugyi iránt e szavakban nyilatkozott s alattomos pislogások -között teszi utána:) Persze, hogy én is végezhetek, ha tudniillik ide -állok a Kálozdyakhoz. Mert a másikak is kerülgetnek. - -– Az a pecsovics gróf? - -– Biz az uram. Az eklézsia meg szegény, hát ilyenkor aztán szegre kell -akasztani a demokrataságot. Nincs pénz. - -– Minden lesz itt, koma, a mit szeme-szája kiván. - -– Az igéret szép szó. - -– Ejnye ebadta… aztán mennyi kellene koma? - -Csikmák egy jót húz a legnagyobbik pohárból, letörülgeti a -kese-bajuszát, megtömögeti a makrapipát és nagy határozottsággal -kitálalja, hogy: - -– Minden voks tíz pengő, meg szabad kocsma. - -– Meglesz. - -– Nekem magamnak, meg a Bugyi komának pedig, a mi már szokás. Isz tudja -főbiró úr! - -– Tudom, Csikmák. Egy ujdonatuj százas ugye? - -– Ha nagyon alkusznak az urak, akkor annyival is beérem. Hanem a sebjeim -külön számítanak. - -– Hogy-hogy? - -– Hát csak úgy, hogy mindegyik külön-külön darab számára ötven pengő. De -hát a verekedés még nem egészen bizonyos. - -– Jól van, koma; megkapja azt is. - -– Meg ám; de még lenne egy szóm. Tudniillik csak akkor ötven, ha én -adom. Mert a mit én kapok, annak darabját nem szenvedem száz pengőn -alul. - -– Hát vigyázzon egy kicsit a bőrére, koma! - -– No, ha nem tetszik… (Csikmák még egy pohár bort fölhajt, azután -kászolódni kezd.) - -– Dehogy nem tetszik! Csak adja hát már ide valahára a kezét! - -A kortes egy kis ideig némán fontolgatta, hogy vajjon nem feledett-e -valamit ki a kálkulusból; az ujjain alattomos hunyorgás közt -számitgatott és a szénaboglyát elmerülten vakargatta, hogy valamikép el -ne találja hirtelenkedni a dolgot; azután a székcsikorgatás ünnepélyes -hangja mellett felemelkedett és sokat próbált, drága tenyerét e -szavakkal nyujtotta Béla elé: - -– No, már miután meggyőződtem, hogy igaz hazafival van dolgom, a ki -szivén viseli a szegény nép sorsát, hát itt a kezem, nem disznóláb! A -főbiró úr jól tudja, hogy mit ér ez a kéz. Én csak annyit mondok, hogy -Bogádra most már nem kell más, mint egy zászló. Ahhoz is én ugyan -legjobban meg tudnám választani a matériát, hanem ha az urak maguk -akarják venni, az se baj. De ezenfelül aztán senki másról Bogád miatt ne -aggódjék. A többi mind az én gondom. - -Béla nem tudta egészen visszafojtani az undort, mely eltöltötte, mikor -kezet fogott vele. - -A megkötött alku után s a zsebre gyürt foglalóval vigan baktattak -Csikmák koma karika-lábai haza felé a sürű erdőben, melybe alig hatott -be egy-egy kis résen a hold vékony karéjának fátyolos fénye. A fák közül -kiérvén, a Harka felé vezető gyalogút végén nagy füttyögetve állapodott -meg, mintha várakoznék valakire. Kevés vártatva az árok szélen -megmozdult egy bokor és kézzel-lábbal dolgozva, nagy nehezen -feltápászkodott alóla Bugyi. Ez a koma hosszú, nyurga, csámpás ember -volt; árnyéka, melyet a sárgás holdvilágnál a mezőre vetett, valóságos -óriás. Amint emelkedés közben kezei kalimpáztak, az árnyékáról -szélmalomnak lehetett volna gondolni. Hanem annak a bizonyos leütött -lábának nem igen lehetett kutyabaja sem, mert egész vigan rázogatta le -mindakét nadrágszáráról a port. - -– Elnyomott a buzgóság, koma? – kérdé Csikmák. – Hát okosan végeztél-e? -Az a fő. - -– Minden rendben van. Megnyergeltem őket istenesen, – felelt Bugyi. -Grófi bankóval van tele a bugyelláris, koma! Már az igaz, hogy csak -jóravaló plánumok kerülnek ki abból a te borzas fejedből! - -– No ládd-e. Ha most egynek dolgoznánk, hát be kellene érnünk a fele -juskulummal. Így meg dupla lénung jár. A falu két felé szakad; az egyik -felét te tartod szóval, a másikat én. Így aztán folyton folyvást -előállhatunk becsülettel, hogy pénz kellene. Hol ezt, hol azt lehetne -elhódítani a másik részről, ha lenne mivel. De hogyha egész Bogádot egy -zászló alá terelnénk, akkor egyszerre kifizetnének bennünket, aztán -vége. Igy meg majd csak végig csurog az áldás innen is, onnan is. Amugy -csöndeskén, hogy belé ne törjék a bordánk, el is verethetjük magunkat; -azért nekem külön fizetés jár. Hát elmondtad-e okosan, koma, hogy -magával a Péterfi gróffal Bogádon nem igen kezdhetünk valamit? - -[Illustration: A koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt.] - -– ’Sz az volt a fődolgom. Eleinte nem igen látszott inyük szerint -valónak, hanem aztán kiszámították, hogy ha a mi embereinknek fele -akárkire voksol a Kálozdyn kivül, akkor ők nyernek. Kisütötték, hogy -legjobb lenne a Mányoki nótárust felkapni; egy az, hogy kálomista is, -meg tudja szóval, más az, hogy rá is áll. Holnapra készen lesz már a -zászlaja, azután kezdődik a munka. Ott van csak a jó világ, koma, -Harkán! Az egész familia együtt volt és úgy szorongatták a kezemet, – -legkivált az az égnek rugaszkodott Mágocsi gróf, – hogy már szinte -megsokaltam. Letettem nekik az igéretet a Mányoki nótárus mellett. -Itattak, etettek, a mennyi belém fért; még a tarisznyámat is tele -pakolták a gyerekeknek. Pénz is van annyi, mint a güzü. No legalább egy -kis kereset megint! Ugyis koplalunk már azóta, hogy a pióczás Szabóné -fiát haza szabadítottuk a katonaságból! Jól esik. - -– Ember vagy, koma. Tele a kulacsod? - - -XXIV. FEJEZET. Gyöngéd ujjak himet varrnak. - -Ez a fejezet Ágnesről szól. - -Nem tudom, ha mindenki oly kész szívvel megbocsátott-e neki, mint én, ki -tudok álmatlan éjjeleiről, titkolt könnyeiről, forró imádságairól, mind -arról, a mit e biztos lépésű nyugodt alakon senkisem látott, mindarról, -a mit a magány némasága elhallgatott és az éj sötétsége eltakart. Tudom, -a fájdalomnak minő emésztő lángjai csapkodtak előbb tiszta szívében s a -csöndes bánatnak minő örökmécse ég ma amaz életnagyságú arczkép előtt, -mely a barna szalon falán egy megtört, komor tekintetü, kora-ősz férfiut -ábrázol. Tudok azután azokról az éjjeli álmokról, melyeken megjelentek -előtte a fényes szárnyu, mennyei követek, és hirül hozták neki, hogy: -nincs odafenn haragosa többé; minden meg van bocsátva neki azért a -boldogságért, melyet ebben a házban alapított. Erről a boldogságról is -tudok, melyet egy derék férfi becsületes szívének egész hálájával ismer -el, melyet két rózsás arczu gyermek vidám zajából értenek meg a virágok -s a melyben neki magának is – eltompítván szívében a tövis élét – részt -engedett a gondviselés. - -Ágnes boldog volt. Férjén azzal a megérdemlett odaadó, de mindig nyugodt -szerelemmel csüggött, mely a változások csiráit: az erős hevüléseket nem -látszott ismerni s a természetes hűség szelíd örömével gondolt vissza a -«holtomig-holtáig» félelmetes nagy szavára. Nem volt percz e csöndes -életben, melyben megfeledkezett volna annak a tiszta önzetlenségnek -ritka becséről, melylyel Ákos báró őt – a névtelen, kitagadott, koldus -árvát – a mély vonzalomnak leírhatatlan gyöngédségével körülvette. Az -aranyfürtös leánykát és a szöghajú kis fiút sokszor, boldogan, túláradó -szeretettel ölelte keblére; de szívének nagy gyönyörűségében sohasem -hallgatott el a belátó elme szava s nem vétette el mosolygó szemei elől -a kicsinyek jövendőjét. Férjének vagyoni viszonyai nem voltak a -legnagyobb rendben, mikor ő a házhoz került; az öreg báró még vén -korában is sokat és meggondolatlanul futkosott a világ drága örömei után -s kisebbik, kedvencz fia, Gyula is ráütött. Csak szerény, igyekező, tán -egy kissé fáradságos élettel lehetett az új házasoknak kilátásuk rá, -hogy gyermekeikre kevesebb gondot hagynak, mint a mennyit ők maguk -kaptak örökbe. Ágnesnél hívebb, gondosabb, munkásabb és igénytelenebb -asszonyt nem találhatott volna Ivánfi. De nem is tagadta, sőt keresve -kereste az alkalmat, hogy boldogságával eldicsekedjék. Téli estéken, -mikor a kandalló barátságos tüze előtt üldögéltek, Ágnes rendesen -nevetve volt kénytelen gátot vetni férje szeretetteljes, hálás -áradozásainak. Leánykorába, melyet a bogádi vén kisasszonyok közt s a -kálozdi kastély hideg boltivei alatt töltött, nem hatott a családi -életnek egyetlen sugara sem. Az élet legderűsebb oldala teljesen idegen -volt előtte. Az az új nap, melynek eddig ismeretlen verőfényében e vidám -szobák padlatán s virágos kerti utakon járni kezdett, fölmelegíté -lassankint hidegnek, zárkózottnak, büszkének tartott szívét s minde -vonások közül csak az a tiszta nyugalom maradt meg benne, mely – egy -nagy költő ideáljaként – biztossá tette minden léptét «élet és halál -között». Nő volt; azok közül való, kikért e tétova futkosó, fáradt, -sebekkel teljes világ hálás lehet a teremtő iránt. - -Délelőtti nap ragyogott az ivándi nagy udvar fölött. A gyermekek karikát -hajtva, futkosva, kaczagva játszanak a sárguló füvön. Anyjuk, a kis -lilaszoba függönyét félrehajtva, őrködő szemmel tekint ki feléjök varró -asztalkája mellől; majd meg kihajol a nyitott ablakon, hogy jó reggelt -mondjon férjének. A báró épen most ugrott le a vénhedő Bucephalusról, -melyen még hajnalban körüllovagolni indult gazdaságát. A kantárt egy -lovászgyereknek dobva oda, Ágnes ablaka felé sietett, ki közeledtére -gyorsan rejtett valami kézimunkát kosarába. A titok, melyet a kosárból -kicsillogó selyemszövet fehér habjai takartak, nem lehetett a -veszedelmesebbek közül való, mert a szép, fellegtelen arczon ime semmi -nyoma a rossz lelkiismeret zavarának; a kis kéz, mely a mult pillanatban -még gyöngyöket fűzött, épen nem reszket a báró erős, barna jobbjában s a -könnyedén csengő hangot sem fátyolozza el valami titkos érzelem, mely -fojtogatva nehezedik a lélekre. - -És mégis bizony csak titok volt az! - -– Szép is, – mondá zavartalan enyelgéssel az asszony, – ugyan szép is -azzal kezdeni a napot, hogy megszökik tőlünk. Mikor fölébredünk, már -híre-hamva sincs! Hisz vége lehetne már a fiatalkori bolondságoknak, -mikor pacsirtákat járt hallgatni! Nézze csak, itt ülök már a maga -házában, ott játszanak a kicsinyek és jó napot kivánunk magának mind a -hárman. - -– Ohó! – nevetett a báró, a hozzá huzódott gyermekek haját simogatva, – -szó sincs már nálam a pacsirtákról. A költői dolgok szerencsésen -elvezettek a czélhoz és én szerencsésen elbucsúztam tőlük. Hanem a -próza, a gazdaság! A nyomtatóknál jártam odakünn. Képzeld, az ispán még -a fülét se billentette, pedig már hat óra volt, mire kiértem. Így bizzék -aztán az ember a tisztjeiben! A mint meg most hazafelé jövök a -szőllőknek, látom, hogy az öreg Szilvásné ugyancsak szedegeti ám a téli -almákat. Rákiáltok a nyeregből… - -– Csak nem, Ákos? Négy kis unokája van az istenadtának. - -– Hát kérjen, ha kell neki! De nem szeretném, ha négy tolvajt nevelne -belőlük. - -A négy neveletlen unoka egy kicsit megakasztotta a beszédet. A báró -nyugtalan szeme szerteszét kalandozott az udvaron, messzire, egész az -istállókig, hogy nem lát-e hibát valahol. Egyszer aztán csak -odanyujtotta megint a kezét Ágnesnek. - -– Isten vele, kedvesem, – mondá. - -– Hova, Ákos? - -– Hát nem mondtam még? Isz azért pacsirtáztam én olyan korán ma reggel, -mert még délelőtt Harkára kell áttekintenem Péterfiékhez s a gazdaságot -csak mégsem hagyhatom megnézetlen. Nagy értekezletünk lesz s tán ebédre -is ott marasztanak. - -– No, ha a grófnak csak tíz olyan buzgó kortese van, mint maga Ákos, -akkor semmitől se tartson, – nevetett az asszony. – Fölkel érte a -baglyokkal; étlen-szomjan megy utána; itt hagyja a feleségét, gyerekeit… - -– Ejnye, Ágnes, – mentegetőzött a báró, lovagostorával poros csizmáit -veregetve, – hát ha az ember egyszer valamire ráadja a fejét, álljon meg -a talpán. Ha vezér nem lehet, legyen legalább jó közkatona. Hanem tudom -jól, honnan fú a szél és miért ez a szörnyű sok panasz. A maga szíve -félig Kálozdyhoz húz! - -– Ugyan, Ákos! – szólt közbe kissé hirtelenebb az asszony, mint rendesen -szokása volt s fényes szemeit csöndes, tréfás szemrehányással emelte -kötődő férjére. - -– Hiába is tagadja. Különben a minap az ujságban is olvastam, hogy a nők -mind balpártiak. De lássa, a politika nem a barátság, nem a rokonszenv, -nem a szív dolga; egészen más. Nem mintha én valami sokat értenék hozzá, -épen nem. Az egész buzgóságomnak az a nyitja, hogy szeretem ezt a kis -ősi birtokomat, ezt a családi házat, azokat a szálas jegenyefákat, -melyeket öregapám ültetett és semmi vonzalmat nem érzek a felforgatók -iránt, a kik Bélát a kezük közé kerítették. Sajnálom szegényt, szívemből -sajnálom, de küzdök ellene. Meg nem foghatom, hogyan jutott ennyire. Már -országos korhely hírében áll. - -Ágnes a világért sem vitatkozott volna. Még csak nem is felelt. Nemes -vonásain, szép fehér homlokán egyetlen futó árny nem árult el semmi -ellenmondást. Nyájas barátsággal nyujtotta férjének kezét bucsúra, -szíves készséggel csókolta meg s tekintett utána, a mint a kis könnyű -kocsit, melyre fölugrott, az országút fehér pora elnyelte. - -Akkor aztán szép csöndesen elővette megint a himzést. Arcza nem egészen -az volt, a mi az előbb s csak a gyermekek fel-felharsanó zsivajára -futotta át egy-egy könnyű mosoly. A mint a piros selyemszálat a tűbe -fűzte s hosszan elnézte a széles, fehér szalagot, mely lehullott az -ölébe, bizonynyal szíve volt a munkán. És, csodálatos, tekintete -egyszerre azt a régi feszes, zárkózott, tartózkodó kifejezést vette föl, -mely soká-soká tagadni látszott, hogy keblében sebesebben is doboghat a -szív. Mintha nem egy-két lépésnyire játszanának tőle gyermekei; mintha -nem ott égne még arczán derék férjének szerető csókja; mintha nem e -barátságos violaszín butorok közt ülne s a szobát nem annak a nagy, -mezei bokrétának gyöngéd illata töltené be, melyet egy kis paraszt -nevelt lánya szedett reggel a harmatos fű közt; – hanem mintha azok a -komoly, rideg, kimért és szótalan alakok vennék körül, mintha az a -réges-rég elveszett ifjú állana előtte, a kik megszokták ilyennek látni -őt. A mint öltött-öltögetett, néha kinézett a vidékre, mely a nyárutói -nap vakító aranyával csillogott; csupán egyetlenegy ponton, a tó mellé -ültetett füzes körül borongott egy kis könnyű, fehér köd. Ágnes varrott, -dolgozott, sietett tovább. Valami nála szokatlan türelmetlenség -gyorsította ujjait; csak kevés perczre állapodott meg s ilyenkor magába -merült, mintha lelkében keresgélt volna, hogy mit fűzzön a finom szálon -reszkető gyöngy mellé. - -Odafűzött egy kis fiatalkori ábrándot, mely hajdani vőlegényét vette -körül s olykor szomorú, olykor édes emlék gyanánt tett nála látogatást. -Odafűzött egy régi szeretetet, melyről a lezárt ajkak, a sohasem piruló -arcz, a sohasem könnyező szemek soká és mélyen hallgattak. Oda egy -életét elvesztegetett öreg ember reménykedését, hogy egy szépen indult -fa díszes koronát hajt majd idővel. Oda gyöngéd szívének bús féltését, -mely pusztító férgektől lepetten, lombjától megfosztottan, a reménynek -már csak egy-két zöld levelkéjével látta a nemes fát. Oda a hálát, mely -egy rettentő sír szomorú lakójához kötötte, kinek mindent, mindent -köszönt az életben és oly gonoszul fizetett. Oda zsenge tapasztalását, -melyet rövid vándorlásaiban szerzett az elbukottakról és megtértekről. -Oda szent hitét, mely nem akart, nem tudott megnyugodni abban, hogy az -arany szétválasztathatlanul és mindörökre összekeveredjék a salakkal, és -az egykor világító sugárt nyomtalanul elnyelje a homály; hogy Béla -semmivé legyen! Oda fűzte mindezt; de semmit a fájdalom sötét -gyöngyeiből. Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve. - -Mikor készen volt vele, iróasztalához ült és megirta a következő -levelet: - -[Illustration: Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla -neve.] - -Uram, - -egy régi barátnéja küldi önnek e kis szalagot. Egy gyermekkori -játszótárs, kit ön nem is ismer többé. De ő ismeri önt és magányos -perczeiben aggódva gondol az örvényre, mely önt fenyegeti. Nem sokat -törődik a politikával; jóformán azt sem tudja, minő elvek vezérlik önt, -minők ellenfeleit; de szívéből óhajtja, hogy öné legyen a győzelem. -Azoktól, a kik között most él, naponkint hallja, hogy ezzel vesztene a -közügy; de a nők minden időben többet gondoltak az egyes ember sorsával, -mint mindenekével. Az ismeretlen barátné azt hiszi, hogy az ország az ön -megválasztatása daczára is boldogul; de azt jól tudja, hogy önmaga – -bukása esetén – már aligha. Nem is a politikust illeti e biztató -ajándék, hanem a férfit, kinek diadalában ujjászületését reméli az, ki e -bizalmas szavakért bocsánatát kéri. Ha majd győzelmesen hordozzák meg -zászlaját és e szalag lobogni fog rajta, emlékeztesse önt arra, hogy -sírban nyugvó öreg bátyja, ki atyja helyett atyja volt, mit remélt, és -kis gyermeke mit követelhet öntől. Isten önnel. - -Semmi aláirás. - -Ezt a rövid levelet, mely gyöngéd, finom, de határozott és biztos -vonásokkal volt írva, összehajtogatta szépen, csöndesen, a tiszta -lelkiismeret nyugalmával. Azután a kész szalaggal együtt becsomagolta, -lepecsételte, ráírta a czímet és kiment vele egy fordulóra a kertbe. Ha -ott a messze kék ég alatt, a napsütötte lombok között, a virágok tiszta -illatában, a zöld fűágyak üde pázsitán, a kis madarak vidám -csicsergésénél könnyűnek és szabadnak érzi lelkét, akkor bizonyára nem -cselekedett rosszul, bátran elküldheti titkos ajándékát és küldhet egy -fohászt is az égbe, hogy ezt a kicsinyke újjmutatást értesse meg a nagy -Utmutató azzal, a ki neki hosszú időn keresztül mintha testvére lett -volna. - -Úgy érezte. - -Gyurka, a kis kertészbojtár, szélesen feltürt kék nadrágjában -szorgalmasan öntözte a virágágyakat s a hol tócsa került a zöld -kannából, fürge lábaival gyorsan ugrálta át. - -– No Gyurka, – szólítá meg a báróné, – hát mennyire vagy már az -olvasással? - -– Csókolom a kezét, méltóságos asszonyom, – felelt a fiú, letéve -öntözőjét s kezébe kapva a sipkát fejéről, – csókolom kegyes kezeit, biz -én a mostani nagy dologidőben még semmire sem mentem. - -– Ejnye, Gyurka, hát nem szeretnéd minél előbb azt a zsinóros dolmányt, -a mit igértem? - -A kis kertész titkos mosolyra húzta száját és felelet nélkül forgatta a -sipkát vizes, sáros ujjai között. - -– Hát akkor csak rajta, fiam, – biztatta Ágnes. Az öreg ABC-ért kijár az -új dolmány. Hanem addig is csak kapd magadra gyorsan a régit és vidd be -ezt a csomagot hamarjában Karámosra. Csak siess és ne állj szóba -senkivel. Ott add fel a postán; annak az öreg, pápaszemes németnek add, -az a legpontosabb ember. Siess, fiam. - -A fiú elsietett s asszonya – a mint ámolygó léptekkel tovább haladt – -egyszer csak egy könnyű sóhajt szalasztott ki ajakán, de oly halk -sóhajt, hogy egy rózsatőn kívül senki sem hallá: - -– Országos korhely hírében áll! Koldusbotra jut! Szegény, mennyire -szerethette őt! - - -XXV. FEJEZET. Bugyi koma és a hivatalos pecsét. - -Shaksperenek egy földijétől és kortársától maradt fenn ez a mondás: A -szépapámtól hallottam, kinek a szépapja szokta mondani, hogy van egy -régi példabeszéd, melyet kis gyerek korától fogva hallott emlegetni a -szépapjától, hogy: mindig jó szél az, mely az embert a korcsmába hajtja. - -Ezért a mondásért különben nem lett volna szükségem Ó-Anglia lármás -csapszékeibe tekintenem, melyekben Falstaff Jankó, Riki herczeg, Poins -és czimboráik dőzsöltek. Karámos környékén is hallotta ezt mindenki a -szépapjától s hiven őrizte az ősi hagyományt. Vallotta is szívének -teljes meggyőződéséből és torkának legyőzhetetlenségével mindenki, -kivéve az asszonyokat, kik a régi gyakorlat által hol a Pistika -csizmáit, hol a düledező fedelet, hol az apjukról maradt telket látták -veszélyeztetve. Ilyenkor választás idején azonban nekik sem lehetett -semmi panaszuk. Pistika megkapta a csizmát s az apjuknak, ki duplán -keresett a heverésért, legfeljebb az oldalbordái forogtak veszedelemben. -Salamonnak, Iczignek, Ájzignak a krétája csodálatos módon pihent, bár a -kármentő csapja folyton folyvást dolgozott. Folyt a nagy dinom-dánom, -noha a parasztoknak mindenfelé azt magyarázták, hogy ez még nem az igazi -magyar világ, a mi rájok köszöntött. Még várni kell jobbra; éljen a -Mányoki nótárus, éljen a Kálozdy uraság! A Péterfi gróf emberei -valamivel elégedettebbek voltak. A faluházak fekete táblái s a korcsmák -czégérei mellől vígan lobogtak a három jelölt zászlói. Faluhosszat -harsogtak a czifra nóták, melyek egyfelől a harkai gróf fejét az -úri-tökhöz hasonlították, de másfelől Bélával sem bántak el -irgalmasabban. Senki sem respektálta az arany szabályt, melyet -iskoláskorában nagy fáradsággal vert fejébe a rektor, hogy: «ne irkálj -házak falára, – sem kerítés oldalára»; s kormos széndarabok és vörös -ácsplajbászok sorra szólaltatták meg a köveket jelöltjeik mellett. Pedig -a torkok is ugyancsak megtették a magukét. Hallani kellett volna (de -hisz ugyan kicsoda nem hallotta valaha életében?!) azt az egetverő -rikoltozást, mely a jelöltek fellobogózott kocsiját és felpántlikázott -lovait kisérte, mikor körutakat tettek és szónoklatokat tartottak a -kerületben. Ilyen ünnepi alkalmakat követő estéken azután a korcsmákban, -melyeknek ivója kapadohány-füsttel volt tele, előleg gyanánt rendesen -került egy-egy kisebbszerű fejbeverés is. S mindaddig, míg a korteskedés -tartott, a bakterek sohasem dülöngéltek egyedül az árkos-gödrös falusi -utczákon. Estétől reggelig volt társaságuk. - -Mindez azonban egészen természetes és előrelátható volt. Hanem azt, a mi -ezekben a napokban Bogádon történt, emberfia ugyan sohasem számithatta -volna ki előre. Ott csudát értek. Az úristen ugyanis olyan módon végzett -a tört lábú Bugyi komával, hogy egy rövid éjtszakán csodálatosan lábra -állította. De ennél még sokkal nevezetesebb volt az, hogy elválhatatlan -szövetséges társával, a Csikmák komával, kivel emberemlékezet óta egy -malomban őrölt és egy konczon osztozott, most egyszerre szembe -állította. Jelvényeik, melyeket zsiros kucsmájok mellett hordtak, -ugyanegy megboldogult lúdnak a szárnyából kerültek ugyan, de az egyik -zöldre, a másik meg vörösre volt festve. Csikmák koma Kálozdyéknak -dolgozott kézzel, lábbal, szóval, bankóval, a hogy birt; hanem Bugyi -komának egyszerre eszébe jutott, hogy ezt a híres kerületet a -szeplőtelen lelkű Móricz bátya után senki méltóbban nem képviselheti, -mint a Mányoki nótárus, ki hajdan kántusprézes volt Dunaszögön, azután -peregrinussá lett, majd nótárusnak csapott föl, véres szájú hazafi volt, -igazi népembere, eget-földet igért és nagy szorongattatása közt hálás -köszönettel fogadta áldozatának Harkáról érkező megjutalmaztatását. Mert -Kálozdon igen jól tudták, hogy az egész Mányoki-história csak ügyesen -kifundált hadicsel Béla ellen. A bogádi kurta nemesek régi pörös -ellenségei a Péterfi grófoknak; már öregapáik verekedtek és pörlekedtek -ellenük a vármegyén, apáik folytatták a verekedést és pörlekedést, ők -maguk sem hajlandók engedni a jussukból s bizonyára még unokáik is -folytatják az ököl- és téntaharczot, ha ugyan addig el nem önti egész -Bogádot az árvíz. Ezt ép oly jól tudták Harkán Péterfiék, mint Bogádon a -komák. Ha hát a fehértollasok valamit akartak kezdeni ebben az ősi -nemesi fészekben Kálozdy ellen, csak álnév alatt dolgozhattak. Ez az -álnév volt a Mányoki nótárus. Hogy mit vagy mit nem hirdet, az nem -tartozik a dologra, beszélhet a mit akar, igérhet a mit tetszik, -feladata csak annyi, hogy: Bogádot válaszsza két felé. Mert a fehér -tollasok nem igen voltak gyengébbek a zöld tollasoknál s a mit Mányoki -vörös tollának ezek közül a maga részére sikerült hódítani, az mind -Péterfinek számított. Mind a két táborban bizonyosak voltak, hogy Bogád -dönt, az a Bogád, melyben napról-napra hullámoztak a pártok s mely -feneketlen torkát Harka felé is, meg Kálozd felé is tátva tartotta. - -A komák gondoskodtak róla, hogy ne legyen panasza. Nem is volt; jött az -istenáldás mind a két helyről, mint a parancsolat. Úgy állott a dolog, -hogy ha Bogádnak fele Mányokira szavaz, akkor Péterfi a győztes; ha -ellenben itt a zöld tollnak van többsége, akkor Kálozdy a követ. A jövő -bizonytalannak látszott s a két komán kívül alig tudta valaki, hogy -öttel-hattal Bélának mégis csak több embere van. - -Nem tudták a kálozdi kastélyban sem, a párt főhadiszállásán, melynek -udvara – a kis katona nagy gyönyörűségére – tele volt tollal, meg -zászlóval. Míg Ilona szívéből unta már e ronda csőcseléket, e lármás -részegeskedést és hiábavaló izgatottságot, a karavánok, melyek a -kastélyba vándoroltak, naponkint népesebbek lettek. Generálisok és -közkatonák, tábori lelkészek, futárok és markotányosok váltották fel -egymást. Ki gyalog jött, ki kocsin, ki lóháton; hanem valamennyi szoba -tele volt mindig emberrel, valamennyi istálló vendéglóval és az udvar -csinos ültetvényei irgalmatlanul tönkre téve. A szép asszony egy kis -zugba szorult, hol zugolódva töltötte a válságos napokat. Mindenek -között legtöbbet jöttek Vincze bácsi és Hazafi, az uzsorás. Amaz -rendesen lármázva jött, kiabálva távozott és szóval legalább a -legrózsásabb reményeket emlegette; emez zajtalanul érkezett, csöndesen -távozott s kilátásait magába rejtette. Csikmák koma is jóformán -mindennapos volt a háznál, noha az első napokban a papramorgón kívül -rendszerint egy kis fekete leves is várta. A Bugyi koma áruló -hitetlensége miatt ugyancsak mosdatták, különösen a fiatalok: Vizaknai -Gyuri, Gencsy Laczi, Fekete Miska és a többiek; de a goromba szappant -Vincze bácsi mindig kivette a kezükből, mert bizony még ezt az egyet is -elszalasztják, mint a hús árnyéka után kapkodó kutya, minél pompásabb -mesét még nem komponált poéta a világon. A karikalábú Csikmák a -szemrehányások özönére a legtisztább lelkiismeret méltóságával szokta -válaszolni: - -– Hja, mit tehetek én róla, ha most az egyszer a Bugyi komának is megvan -a maga szent meggyőződése!? - -Azután a kétgombos atilla zsebéből egymásután elővándoroltak a pompás -kálkulusok: most ketten, most négyen, most tizen ingadoznak. A nagy fejű -Gulyás fejével is lehetne beszélni, meg a Kurjogató Máté is alább kezdi -már. Csikmák koma a világért sem meri még tűzbe tenni a kezét, hogy mi -győzünk, mert a mióta csak az eszét tudja és az ilyenféle mesterségekben -forgolódik, mindig azt tapasztalta, hogy az elbizakodás a legrosszabb -politika. Már akár káromkodik a főbíró úr, akár nem, de az bizony úgy -van. Azért legjobb is, ha mindjárt nyomban kirukkolnak azoknak az árával -és neki kezéhez szolgáltatják, természetesen a megkivántató zöld -tollakkal együtt. - -Ellenére ezeknek a napról-napra jobban dráguló és ingadozó fejeknek; -ellenére a hatalmas kardforgatásnak és nem pihenő sárdobálásnak, melyet -a _Karámosi Hiradó_ Béla és a szent ügy érdekében véghezvitt; ellenére -Vincze bácsi könnyüvérű bizodalmának: a kálozdi haditanács többsége a -választást megelőző napok alatt mégis abban a nézetben volt, hogy a -csata sorsa átkozottul kétséges. A hevesebbek káromkodva fordultak -Csikmák koma ellen s Gencsy Laczi ugyancsak czifra körülirással -mindegyre azt hajtotta, hogy minden garas, a mit ez a gazember zsebre -dugott, a kutba volt lökve. Hát e sürgés-forgás központja, Béla, hogyan -viselte magát? A ki látta őt szeretetreméltó mosolyával, aggodalmat nem -sejtető szívességével, biztató vidámságával és urias könnyedségével a -törzskarban forgolódni, bizonyára alig gyaníthatta, hogy ennek az -embernek mi mindene forog a koczkán, melynek fordultát a többiek -visszafojtott lélekzettel lesték. Azt hihették, nyugodtan aluszsza át a -hátralevő félórát az első ágyúszó eldördülése előtt. Mindnyájan láttunk -nyári alkonyatokat, midőn a nyugvó nap elvesztvén fénye erejét, az árny, -mely lépteinket reggeltől estig híven kisérte, az éjtszakának küszöbén -egyszerre elhagy bennünket; Béla tekintetéről e válságos napokban el -látszott tünni még az a bús, borongó vonás is, mely évek óta ott ült -homlokán. Egy-egy ablakmélyedésből gyönyörködve nézte kis fia -katonásdi-játékát odakünn, míg a különféle jóslatok oly bőven röpködtek -körülötte, mintha a pipafüstös kanczelláriában együtt lettek volna mind -a szent hegyek és vizek prófétái, kik népük pusztulásáról vagy -felvirágozásáról csak jövendőt mondtak valaha. Kevesen tudták közülök, -hogy arról van a szó: maradjon-e itt kő kövön. Az általános töprengésben -igen lanyhán hangzott a szép lelkű Bige Gézának, a párt tollának (nem -akarom silány czélzásra aknázni ki azt a véletlen körülményt, hogy a -párt zöld tollakat hordott) költői idézete, ki bizonyos megadással -szokta hangoztatni a híres biztató igéket: - - Nem vész el bármi sors alatt, - Ki el nem csüggedett! - -– Lárifári, – kiáltotta Vincze úr, azzal a lenézéssel jártatva körül -pisla szemeit, melylyel az egyszeregyet nyúzó kis deákra tekinthet a -«felsőbb» mathematikus, ki a kétszer-kettőből ötöt süt ki. – Lárifári, -ha mondom, az egész bölcselkedéstek! Nem méltó, egy perczre sem méltó az -én iskolámhoz, melylyel úgy szerettek hivalkodni. Nincs a világon semmi -megvetésre méltóbb a kishitüségnél. - -– Tiszta világos igaz, – hagyta helyben Bárándy Gáspár, míg a politikai -iskolát alapító generális büszkén mutatott vezény-botjával, a -pipaszárral, homlokára és így szólt: - -– Itt nincsen csüggedés, hanem van plánum! Olyan plánum, a milyen a ti -fejetekből persze nem kerül. - -– Nem csoda, – vetette közbe a kedvetlen Vizaknai Gyuri, – a -pulyka-hadjáratokban begyakorolhattad magadat a stratégiába. - -– Megvetlek, Gyuri! - -Miután Varju Vincze úr e rövid szavakkal végzett volna megátalkodott -ellenfelével, előadta a nevezetes plánumot, mely köztetszéssel -találkozott és új reményeket ébresztett a már-már csüggedő szívekben. -Rövid veleje ennyi: Bugyi koma a választás előtti napon népgyűlést akart -tartani a bogádi korcsma udvarán. Ott a nagy dobot természetesen ő maga -fogja ütni a Mányoki nótárus mellett, ki hasonlított a tatároktól -felöltöztetett báb-sereg báb-királyához. A koma, ki előtt nem volt semmi -szent a világon, még sohasem tartott talán életében olyan dikcziót, a -miért jó lélekkel be ne lehetett volna csukatni. Most a nép-pártnak -szónokol; teljes lehetetlenség, hogy el ne szólja magát: ne emlegesse a -vérrel visszaszerzendő jogokat, reményt ne ébresszen feldarabolandó -legelők iránt és ne kecsegtessen adó-nem-fizetéssel. Vincze bácsi majd -titkon hallgatni fogja és szép csöndesen becsipeti. Csak úgy, minden zaj -nélkül, hogy valahogy verekedés ne legyen belőle. Bugyi koma el fog -tünni; a hivek nem tudják hova lett és Csikmák komának szabad keze -maradván, a döntő perczekben annyit terelhet el a fejevesztett nyájból, -a mennyit tetszik. - -– No fiúk, hát hallottatok valaha ennél fölségesebben kifundált -plánumot?! - -És úgy tett, a miként beszélt. - -Ájzig zsidó udvara Bogádon a nagy napot megelőző déltájt tele volt -emberrel. Odabenn az ivóban nem fért el az egész Mányoki-párt, azért -gyülekezett ide az isten szabad ege alá, hogy magába szedje az utolsó -igéket, melyek lelke megszilárdítására szánva vannak. A gyér lombú, -sovány, tüskés ákáczfák tarka képet árnyaltak a ronda, poros, sivatag -udvaron. Volt ott a bámészkodó gatyásgyerektől elkezdve fel az ujságból -bölcselkedő lompos komposszesszorig mindenféle falusi istenteremtése. -Bugyi koma valamennyi emberét összeharangozta, még pedig délelőttre, -hogy azután senki azzal az ármányos, de nem szokatlan kifogással ne -élhessen, hogy mikor a szavát adta, nem volt egészen tisztában magával. -A becsületes ember legalább délelőtt józan; még a pap is így tanítja. - -Nos, tán ebben az órában nem lehetett épen alapos kifogást emelni az -értekezlet többsége ellen; de az is bizonyos, hogy a helyi viszonyokkal -ismeretlen idegen méltó csodálkozásba törne ki ennyi sebhelyekkel -barázdált arcznak, kékre dagadt képnek és borvirágos orrnak láttára egy -rakáson. A sok vörös toll csillogott-villogott a napfényen s az egész -sereg úgy fel volt fegyverkezve furkós botokkal, csákányokkal és -fokosokkal, szóval a sulyosabb, de el nem sülő fegyverek minden nemével, -(egypár nadrágos úrnál még réz-buzogányos bot is találkozott) mintha -egyenesen csatába készülnének, még pedig ama divatból kiment ütközetek -egyikébe, a hol ember áll ember ellen. Igaz, hogy ellenségnek hire-nyoma -sem volt; hanem Pintes Gergő, (egyike azoknak, kikre nézve délelőtt és -délután tökéletesen mindegy) ugyan köpte is a markát, hogy most szeretne -látni valakit közülök. Nem látta bíz azoknak csak egy fiát se. Volt -eszük a zöld tollasoknak, hogy ilyen nevezetes alkalmakkor még a -környékét is elkerülték a korcsmának. Azoknak a falun kivül, a -Becsaliban áll a világ; itten csak az igaz hazafiak vannak. Azok, a kik -nem adják el a lelküket potom pénzért és most is méltók a kutyabőrre, -noha a sarkantyus csizmát bocskorrá zsugorították a századok viharai és -széjjelhordták az ősi porta fedelét. Csak azt szeretné tudni a Kurjogató -Máté, (egy az ingadozók közül, kinek süvege mellől úgy szögellik előre a -vörös toll, mintha valami csodálatos szarv lenne) hogy honnan az -ördögből veszi ez a Mányoki nótárus azt a tenger pénzt; isz ővele együtt -akár a templom egere. A mint ott az udvaron sűrű csoportokban ácsorogtak -az atyafiak s adogatták kézről-kézre a hosszú nyakú üvegeket, az ivóból -kihordott asztalok mellett makra-pipásan végigkönyököltek, a kerítés -hosszában heverő gerendákra letelepedtek, vagy a kút szélére -felkuporodtak és gyönyörködve lógatták le a lábaikat: egyikük sem -sejtette, hogy onnan az ablakból, az Ájzigné muskátlija mögül két ravasz -szem lesi őket, a melynek tulajdonképen semmi keresete az igaz -hazafiaknak ezen összejövetelén. - -Bizonyára a Bugyi komának sem volt ez iránt legtávolabbi gyanuja sem, -mikor hosszú lábaival fellépett a hordó tetejére, melyről a lélekerősítő -igéket vala hirdetendő. Iszonytató magas, hórihorgas alak volt, hanem -vékony, mint a pipaszár. Cséphadaró karjai nem verekedésre valók; -lőcslábai eleve futásra utalják minden veszedelemből. Ő nem is -keveredett, mint Csikmák koma, erőszakoskodásokba soha; a szellem -felsősége őrizte. Azért a lábáról való leüttetés meséjét csak az hihette -el, a ki közelebbről nem ismerte. Nincsen az az utána dobott hajító-fa, -a melyik Bugyi komát utolérje, mikor futásnak ered. Most azonban ime ott -áll rendületlenül a hordó tetején és torkát köszörüli. Fehérlő szemeinek -szörnyű golyóbisait elmeregeti hallgatóira és siet jó előre végezni az -orrával is, melylyel – minden elővigyázata ellenére – hajdan valami -véletlen szerencsétlenség történhetett, mert annyi bizonyos, hogy ez az -orr épen a közepe táján bámulatosan el van kanyarodva abból az irányból, -a melybe odafenn megindult. - -– Kezdje hát kigyelmed! Halljuk a komát! – kiáltott száz torok -egyszerre, a mint Bugyi felemelkedett, ki az egész faluval komasági -viszonyban állott. - -A szónok még egyszer megköszörülte a torkát, azután rábizta a szelekre, -hogy vigyék, a mint következik: - -– Nemes atyámfiai és választó polgártársaim! Mielőtt mélyebben -belebocsátkoznám azokba, a miket tulajdonképen mondani akarok, hogy igaz -hitem szerint szolgáljam a szent hazának és a szegény népnek elhagyatott -ügyét… - -– Éljen! – rikoltott közbe a száz koma és egy-kettő már az -elragadtatásból is előlegezett: – Fölséges szavazatja van ennek a -Bugyinak, már az csak igaz! Halljuk! - -A cséphadarók csöndet kértek. - -– Mielőtt mindezeket felmutatnám itt tielőttetek, nemes atyámfiai, hadd -kezdjem azzal, a mi valamennyünk keblét eltölti, a mit magasan lobogó -zászlónkra írtunk, szivünkben viselünk, ajkunkon hordunk és bátran -hirdetünk: a mi követjelöltünk, Mányoki Bertalan sokáig éljen! - -A sovány akáczfák vékony ágai úgy megijedtek arra az egetverő lármára, -melyet ez a fölhivás támasztott, hogy szinte reszkettek bele. A mint a -szörnyű rikogatás csillapodni kezdett s a koma még nem fogott hozzá a -mélyebb fejtegetéshez, Kurjogató Máté alkalmasnak látta az időt, hogy -hangot adjon egy kételyének, mely a tenger-pénz honnan kerülténél is -sulyosabban nyomta ingatag lelkét. - -– Hát hallja kigyelmed, koma, – tört ki belőle mindenek hallatára a -panasz, – arra tudna már valamit mondani, hogy a Kálozdyak szava szerint -a Mányoki nótárus már egyszer be is lett volna csukva?! - -– Hallgassék keed, – lökte ugyancsak gorombán oldalba a panaszost Pintes -Gergő. Ez a délutánba járó polgártárs azt a közfelindulást is, melyet a -közbevetés támasztott, egy hatalmas argumentummal sietett -lecsöndesíteni. – Sebaj, atyámfiai, ha úgy van is. Annál jobban tudja a -szegény ember dolgát. Az isten éltesse! - -Míg az ingatag Kurjogató Máté erre a lefőzetésre jónak látta a korcsma -udvaráról kifelé oldalogni, Bugyi koma a hordó tetejéről elragadtatással -nyujtotta kezét Pintes Gergőnek, a ki olyan pompásan feltalálta magát. - -A cséphadarók újra forogni kezdtek és a zsivaj úgy ahogy elcsöndesedett. -A koma, miután szívét előlegesen ama lelkes fölkiáltásban kiöntötte -volna, végre leereszkedhetett a megigért mélységekbe. Dörgött, a mint -csak rekedt torkán kifért, minden ellen, a mint csak azoknak az alig -mult napoknak hirhedt népemberei szoktak. Ebben az országban már Kupa és -Vata óta mindig akadt egy sereg bús magyar, akinek az ilyen beszéd szája -íze szerint volt. A sebek, melyeket emlegetnek, mindig századosak és -mindig gyógyíthatatlanok. Egy régi-régi áradat ez, mely innen-onnan -tiszta forrásokból gyülekszik, de salakos, homokos, mocskos mederben -foly odább. A moslékból, melyet Bugyi koma feltálalt hallgatóságának, -szörnyen megcsufolva került ki a német sógor meg a magyar úr. A szegény -ember fogalmát szokás szerint összekeverte az igaz magyaréval, a -kormányt az önkénynyel, a jó akaró alkut a hitlen árulással. Bolond volt -a beszéd; de eszmezavarának nyitját keserű századok szolgáltatják. Mikor -a furfangos hadtervező Kálozdon arra számított, hogy a koma bizonyosan -ki fog csapni a honfivérrel áztatandó mezők és feldarabolandó urasági -legelők tilos területére, jól ismerte emberét. Ezen alul ők akkoriban -nem is kezdték. A mint a szónok így beletévedezett a nagy hazafiságba, -az Ájzigné függönye meg muskátlijai úgy elkezdtek remegni, mintha csak -mögöttük valami titkos hallgató nagyokat fujt volna gyönyörűségében. - -Zajos tetszés rivalgott az udvaron s ugyancsak megerősödöttnek érezte -mindenki lelkét az igaz ügy mellett, kivéve a megtántorodott és -elpárolgott Kurjogató Mátét. Megkondult a déli harangszó; a kapu -környékén főzőkanalas paraszt-asszonyok kezdtek czirkálni és bekiabálni -az uruknak, hogy elhül a leves; az udvar megnéptelenedett. Ájzig -czipelte be az udvarról az asztalokat és számította össze a törött -üvegeket. - -Az ivóban egyedül könyökölt, nem közönséges diadalának büszke -önérzetével, Bugyi koma. Még a vörös szakállú Ájzig is elismerő -vigyorgással hordta neki az italt. Egy csöpp kevés, de ma reggeltől -mostanig még annyitól is megtartóztatta magát, mert a bornak az a -csodálatos hatása van rá, hogy a mint iszik, minden bátorsága egyszerre -a lábába száll. Csak annak a sokaktól vallott igazságnak egy bizonysága -ez, hogy a bor rendesen az ember legbensőbb természetét teszi -nyilvánvalóvá. A bátorságra ott fenn a hordó tetején nagy volt a -szükség. Most azonban vége a vitézkedésnek; eljöttek a jutalomnak és -pihenésnek perczei. Álmában az sem baj, ha egy kicsit gyáva az ember. - -A koma iszik és újra iszik. - -Épen az járt az eszében, hogy a tegnap este Harkán behajtott -járandóságot ugyan hova kellene rejteni valami biztos helyre, a hol a -felesége semmi módon rá ne akadhasson, mikor egy vaskos kéz hirtelen a -vállára ütött. - -– Ki az isten… hát mit keres itt ilyenkor a főbiró úr? – hebegte Bugyi, -a mint úgy homályosan derengett előtte Vincze úr ábrázata, mely szintén -nem közönséges pirosságnak örvendett. - -– Nagy dolgom lenne kigyelmeddel, koma, – mondá titkolózva a vén -cselszövő. Nem akarom dobra verni, azért jöttem így magam, titokban. Nem -jönne át kigyelmed egy szóra ide a másik szobába? - -– Megyek, megyek, miért ne mennék? – huzogatta elő hosszú lábait -egymásután az asztal alól a hős Bugyi s egy kissé megzavarodva vetette a -fehér golyóbisokat Vincze úrra. – Hanem annyit előre is mondhatok, hogy -ha a tiszta szent elvhűségemet akarná megtántorítani a tekintetes úr… - -– Isten őrizz, koma! Csak menjünk. - -A vörös tollas pártvezér föltápászkodott és indult át az Ájzigné -muskátlis szentélyébe. Ott azután ugyancsak elállt a szeme-szája, mikor -a főbiró úr a helyett, hogy – a koma várakozása szerint – zsebébe nyult -volna, egyenest megragadta az atillája szélét, nagyobb hatás kedvéért -valamelyest meglóbázta jobbra-balra és elkezdett ordítozni a fülébe: - -– Megfogtalak hát végtére, te bujtogató akasztófa virág! Ribilió -kellene, hogy aztán a zavarosban halászhassatok? A kálozdi földekre fáj -a fogatok? No majd prédikálhatsz, a mennyit csak tetszik, ha töltött -puskák között utczát söpörsz Karámoson. Hallottam mindent és most úgy a -körmöm között vagy, hogy még így megcsipve nem voltál. A sérthetetlen -törvény nevében be vagy fogva. Tudd meg, hogy nem holmi hitvány -kortesfogásból, hanem egyenesen a törvény parancsolatjából vagy befogva. -Nohát most viczkándozzál, koma! Neked a Mányoki nótárus kell? Majd -hüsölhettek együtt, mert előbb-utóbb arra is rákerül a sor. No csak -viczkándozzál, koma! - -És a törvény szigorú őre elvetette magát a kék virágos kanapén. A -megragadott atillát azonban a világért ki nem bocsátotta izmos markából, -s a viczkándozásra biróilag felhitt hórihorgas koma egy nagy, hullámzó -ívet képezett gyönyörködő szemei előtt. A két cséphadaró soha -veszettebbül nem kalimpált, (noha folytonos vigyázattal arra, hogy -Vincze úr megsértése által valahogy még nagyobb bajba ne keveredjék) és -az eléktelenített ábrázatot senki még ilyen halaványnak nem látta. -Minduntalan egy-egy káromkodás készült kitörni sárga fogai közül; de a -kellő perczben rendesen működni kezdett a bor és meghunyászkodott a -kelepczébe került koma. Ijedt, fojtott, rekedt hangon dadogta: - -– No no no, ne bolondozzon a tekintetes úr! Nem bántottam én egy szóval -se a császárt. Isten bizony nem bántottam. Csak az igazságnak fogtam -pártját. - -Csodálatos, mintha a menekülésnek valami vigasztaló gondolata lopózott -volna borzas, gyöngyöző fejébe, egyre kevesebb rémülettel, sőt utoljára -a derültségnek félreismerhetetlen árnyalatával kérte Vincze urat, hogy -ne bolondozzék. - -– Iszen ismerjük mi már egymást, tekintetes úr, még a magyar világból. -Lehet ám én velem okos embernek máskép is beszélni! - -És rettenetes nagy körben lehajolva a földre, az egyik cséphadaróval -csöndesen kihuzta a vörös tollat lenn heverő süvegje mellől. Az forgott -a fejében, hogy most ezzel az egész komédiával csak rá akarnak -ijeszteni, hogy hagyjon alább a korteskedéssel. Egy pillanat alatt el -volt határozva, hogy mindent megigér, becsületére fogad, meg is -esküszik, ha kell, csak kiszabaduljon. Nem most fog először a szegény -embernek ezekhez az apró segédeszközeihez folyamodni, a miknek a -megtartását az úristen se kéri számon. - -Hanem a koma hitele nem lehetett valami rendületlen, mert Vincze úr épen -nem mutatkozott hajlandónak a markában tartott bizonyos sikert -bizonytalanért áldozni s egyet rázva a foglyul esett atillán, jó kedvű -méltósággal folytatta szerepét: - -– Most nem péterbácsizunk többet, koma. Csak úgy ismerjük egymást, -mintha sohasem láttuk volna. Én itt a szent és sérthetetlen törvényt -képviselem. Hallod-e? - -A koma bizonyosan meghallotta volna a nélkül is, hogy a sokat nyuzott -atilla-gallér olyan veszedelmes tánczra penderíttessék. Az igaz, hogy -így még jobban meghallotta s a hogy utolsó reményét is eltünni látta és -meggyőződött róla, hogy fele sem tréfa a dolognak, az újból való -elhalaványodással egy kis pillanatnyi józanság is meglepte. - -– Üssön hát bele a törvénytekbe az isten… isten bizony ártatlan vagyok, -tekintetes úr! (A bor megint helyt állt.) Ilyen szeplőtelen becsületre -nem lehet rábizonyítani semmit. Tudom, hogy csak a szent -meggyőződésemnek vagyok az áldozata. Jobb, ha elereszt. - -A népgyülés alatt Vincze bácsit is jól tartotta az Ájzig zsidó a külön -hordóból s míg ott a kék divánon pihent, ragyogó képe össze látszott -olvadni a vörös mellénynyel. A koma szavaira neki dühödött. - -– Még arczátlankodni mersz, vén gonosztevő? – kiáltá. Tudod-e, hogy a -sérthetetlen törvény értelmében már mai napság hiába vagy nemes ember, -ha az vagy is, mert én ebben a minutumban elhegedültethetem rajtad a -huszonötöt?! - -– Kivel? – nyögte Bugyi, ki még ezekben a kritikus pillanatokban sem -feledkezett meg abbeli sajnos tapasztalatairól, hogy a huszonöthöz -okvetlenül megkívántatik legalább is egy hajdú; annak pedig még eddig, -hála isten, nyomát sem látta a ház táján. - -– Kivel? – ordítozott az igazságnak vörös mellényes szolgája és -egyszerre ellökte magától áldozatát. – Kivel? Van-e a világon ehhez -fogható arczátlanság?! Nem, nem rablom veled tovább a megbecsülhetetlen -időt. Ne sandalogj az ajtó felé, te gazember, mert úgy összemorzsollak, -mintha kalapács alá kerültél volna! - -A koma megadja magát s Vincze úr – miután karjait kinyujtóztatta volna – -újra megragadja a biztosító gallért. - -– Felelj, te bujtogató, igaz lelked szerint. Hajlandó vagy-e egész -csöndesen felülni mellém a kocsiba és minden zenebona nélkül bejönni a -vármegyeházára? - -A furfangos cselszövő, hogy a feltünést kikerülje, egyedül jött; de a -falun kívűl, a Becsaliban három hajdut hagyott. Ez a gondoskodás, úgy -látszik, szükséges is volt, mert a foglyot egyszerre megszállta az -ördög. A komoly ünnepélyességgel előadott kérdésre azt felelte, hogy: - -– Magának a mennybéli… Nem, tekintetes föszolgabiró úr, én számos -neveletlen gyermeknek vagyok a kenyérkeresője. Az teljes lehetetlenség, -hogy engemet most innen egész ártatlanul börtönbe hurczoltasson és a -szegény, neveletlen árváim… - -– Jösz vagy nem jösz? - -– Teljes lehetetlenség, hogy én most gyámoltalanul itt hagyjam a -családomat. Méltóztassék ezt meggondolni. És még hozzá ártatlanul, mint -a ma született gyermek! Bevárom legalább az erőszakot. Addig még -megsegíthet az úristen! - -– Bevárod az erőszakot? Csakugyan be akarod várni, hogy -megvasaltassalak? - -A koma hegyes, csontos, zörgő vállait alázatosan hozzáigazította az új -meg új keringőhöz; de a Dániel megszabadító urába vetett bizodalmából -nem engedett. A vörösbegy el lehetett készülve erre a vonakodásra, mert -szokásos nagy szavait leszámítva, meglepetés nélkül bánt el áldozatával. - -– Akkor hát a világ csufjára és érdemed szerint vasra verettetve fogsz -Karámosra bekísértetni. Ebben a szempillantásban itt leszek a hajdukkal, -meg a vasakkal, meg a szegekkel, meg a kalapácscsal, és jaj neked, -Bugyi! Ne hidd, hogy majd szokásod szerint fellármázod az atyafiságodat -és megszabadítanak a sérthetetlen törvény büntető kezéből. Látom a -szemed járásából, hogy arra spekulálsz, de hiába! Itt a kertek alatt -fogunk jönni, hogy meg se lát senki és sutty! – a Bugyi koma nincs. -Addig pedig kérlelhetlenül bezárlak ide. Hé Ájzigné, hozzon egy pohár -bort! Egészen elrekedtem ezzel a gazemberrel. - -A koma egy rövid percz alatt készen volt Vincze úr izmos karjainak és -saját, sok jó szolgálatot tett lábainak összemérésével. E közben azonban -az egyik cséphadaró véletlenül az orrára tévedt. És már vagy az erre -ébredt gyászos emlékek fogták el egyszerre szívét, vagy az összemérés -eredménye nem ütött ki egészen kedvére, de annyi bizonyos, hogy -mozdulatlanul maradt. - -A himlő-helyes korcsmárosné – piszkos alsószoknyájában, sárga-virágos -nagykendőjében, háta közepén tánczoló leoldott kontytyal – nagy óbégatva -hozta Varju Vincze úrnak a kívánt szíverősítőt. A kulcslyuk nagy áruló. - -– Szegény emberek vagyunk, könyörgünk alázatosan – sopánkodott, – de az -Ájziggal együtt nem adnánk száz pengőért, ha nem itt minálunk történt -volna az egész. Pedig ötven pengő nagy pénz a mostani szegény világban! -(T. i. a kikötött százból ötven esnék Ájzigra és ötven Ájzignéra.) Nem -keveredhetünk-e még mink is bajba miatta? - -Vincze úr most hivatalos méltóságán alulinak tartotta a jövendő -beláthatatlan esélyei felől értekezésbe bocsátkozni a zsidóasszonynyal. -Jóllehet pintes palaczk soha szivesebben nem kináltatott senkinek (még -készpénzzel fizető vendégeknek sem) mint ez itt neki, beérte két -pohárral belőle, megtörülgette lefelé konyuló macska-bajuszát és megint -Bugyihoz fordult: - -– Így. Most pedig te ide becsukattatol. Hol van ennek a szobának a -kulcsa. - -– Dehogy van a mi szobánknak kulcsa, dehogy van! – jajgatott Ájzigné. -Iszen, ha kulcsunk lenne, már százszor is feltörték volna a házunkat. -Hanem így, azt mondja az Ájzig, mindenki tudja, hogy nem tartunk pénzt -itthon, mert ha tartanánk, akkor bizonyosan be is zárkóznánk és jaj -lenne nekünk. Még az almáriomnak sincsen kulcsa, esedezünk alázatosan, -nemhogy a szobánknak lenne. Csak aztán minket tessék ám kegyes -pártfogásába venni, ha ez a Bugyi úr bele találna keverni valami bajba. - -A kérlelhetetlen biró meghökkent egy perczre s a kegyetlenül -nyomorgatott Bugyi úrnak megint derülni kezdett az arcza. A ferde orron -keresztül csodálatosan görbe vonalat futott végig ez a titkosan derengő -sugár. Hanem Vincze úr, ha egy kicsit felöntött a garatra, a -legkétségbeesettebb helyzetekben is fel tudta találni magát. Egyszerre -csak nagyot pislantott, felvillantak szemei, jót rántott az -atilla-galléron és a legfölségesebb plánumok egyikével újra készen volt. -Macska módjára kezdett dorombolni hórihorgas egerére: - -– Hallod, koma; nincsen kulcs! Te most azt hiszed ugye, hogy -megmenekszel? összejátszotok az Ájzig zsidóval? - -– Isten őrizz! Ojjé, könyörgünk alázatosan… - -– Hanem tudd meg, hogy még olyan arkangyal nem született, a melyik téged -megszabadítson. Hé Ájzigné, hozzon ide pecsétet. - -Abban a perczben ott volt, a mit kívánt. A hosszú pecsétviasz-szálat -Bugyi szeme elé tartotta. - -– Látod ezt? - -– Látom, – nyögte a koma. - -– Hát ezt látod-e? - -Az áldozat szemeit egy rengeteg nagy pecsétnyomó fenyegette, melyet -Vincze úr a zsebéből huzott elő. - -– Azt is látom. - -– Akkor tudd meg, hogy ez a hivatalos pecsét. És én most ezzel, -egyesegyedül a sérthetetlen törvény erejénél fogva, úgy a körmeim között -tartalak, mintha tizenhárom-lakatos vasajtót zárnék rád. Míg én -odajárok, innen el nem menekülhetsz, mert én itt ajtót, ablakot le fogok -pecsételni a hivatalos pecséttel. A ki pedig ezt a pecsétet feltörni -merészkedik, azt a mennyei hatalmasság sem menti meg az élete fogytáig -való raboskodástól. Hallottad, hé? Ne óbégasson itt a fülembe, Ájzigné, -hanem inkább gyujtson gyertyát! Ha ártatlanok, akkor nem lesz semmi -bántódásuk; de hogyha netalán szántszándékkal dugták volna el a kulcsot, -akkor Ábrahám, Izsák és Jákób legyenek a fejüknek irgalmasok. - -– Ojjé, esedezünk… - -– No csak vége legyen. Hát sábesz van ma, hogy két gyertyát gyujtott? -Tartsa ide az ablakhoz. No bujtogató, már az ablakon ott van a hivatalos -pecsét. Ha tudsz olvasni, elolvashatod rajta: «Karámos vármegye központi -főbírói hivatala.» Kár, hogy a pecsétekre is rá nem vésik, mint a -bankókra, hogy mi büntetés vár azokra a gazemberekre, a kik a hivatalos -pecsét szent sérthetetlensége ellen vétkeznek. Kár, hogy nem áll itt -mindig a szemed előtt. Hanem tudd meg még egyszer: életfogytig való -rabság. Így. Itt az ablakon már most nem mehetsz ki a nélkül, hogy a -pecséttörésnek iszonytató bünébe ne essél. Miután azonban te a népnek -felbujtogatásával, nem holmi pulykalopásféle aprólékos csínt követtél -el, és miután megátalkodott gonosztevő vagy: nagyobb biztosság okáért -még az atillád szárnyát is le fogom ide pecsételni az almáriom -oldalához. Így. Most már aztán akár az ablakon, akár az ajtón keresztül -akarsz megszökni, kettős pecséttörés bünébe fogsz keveredni. Ezért pedig -tudd meg, kétannyi büntetés jár, mint az életfogytig tartó rabság. - -A szekrény oldalához pecsételt koma, a szörnyű fenyegetések alatt, -lecsüggesztette fejét és úgy látszott, teljesen megadta magát sorsának. -A furfangos főbíró pedig még az ajtón kívülről is bekiáltott hozzá: - -[Illustration: A szekrény oldalához pecsételt koma a szörnyű -fenyegetések alatt, lecsüggesztette fejét…] - -– Ez az ajtó is le lesz pecsételve. No Bugyi, most viczkándozzál -odabenn! - -Nem telt bele egy félóra s a Becsaliból hozott fegyveres kiséret a -kertek alatt csöndesen közelgett a bogádi korcsma felé. Észrevétlen -kellett jönniök, mert ha megsejtik, hogy mi járatban vannak, a Bugyi -komát mindenesetre nagyobb hatalom veszi védelme alá ennél a három -puskánál s a bátor kis csapat körében fel is merült a régi példabeszéd, -hogy: csak vigyázzanak, mert sok lúd disznót győz. A hajdúknak csak -félrecsapott csákójuk, meg puskájuk vége látszott ki a magas, sárga, -száraz kukoriczából, melyen átcsörtettek. Különben a szomszédjukba -vezető út is majdnem egészen néptelen volt; a bogádi nemes ember úri -természete már csak megkivánta az ebédutáni álmot. - -Nem láthatta más őket, mint egy-két pőre-gatyás paraszt-gyerek, ki az -árokpartnak dülve sütkérezett az égető, déli napon; meg egypár -menyecske, ki a mezőről sietett hazafelé és ha észrevette a törvény -fegyveres szolgáit, legfeljebb egyet sóhajtott magában, hogy: már az a -szegény Gabi gyerek csak nem kerüli ki az akasztófát; megfogják -előbb-utóbb, pedig biz’ isten kár a göndör bajuszáért! Bizonyosan ezek -is azt hajszolják. - -Az egész csapatban a hadvezér izzadt legkeservesebben. Sűrűn törülgette -homlokát, minduntalan elkérte Ignácztól a kulacsot, óvatosan s – a -mennyire meglapult helyzete engedte – büszkén lépdelt serege előtt. -Vizsga szemekkel leste a kertekre néző ablakokat, hogy valamelyik markos -atyafi nem pillantja-e meg őket s nem üt-e hirtelenében lármát. Minden -nyugodt, csöndes, nesztelen volt a környéken, mintha a déli forróság -álomba ringatta volna az egész falut. Az volt még a legnagyobb zaj, -mikor Vincze úr melléből egy-egy jóízű hahota akart erővel felharsanni – -hogy milyen pompásan lefőzte ő most ezt a komát! – s azt fojtogatta -vissza nagy keservesen. Tökéletesen meg volt magával elégedve, mint -mindig. Ez a nap ránézve kimeríthetetlen dicsőségnek, dicséretnek, -mindenekfölött pedig dicsekedésnek forrása lesz. Mennyi elővigyázattal, -mennyi ügyességgel, mennyi furfanggal intézte el az egészet! Szeretné -tudni, kicsoda érdemel meg úgy, mint ő, még egy korty italt az Ignácz -kulacsából!? A fődolog az volt, hogy az egész lárma nélkül essék meg, -mert a bogádiakkal nagyon bajos kikötni s egy összezördülés mindent -elronthatna végkép. A szerencse kezére járt; sejtelme sincs róla -senkinek, hogy a koma meg van csipve. A kocsma valamelyest félre esik, -úgy hogy onnan már most kiabálni is hiába kiabál. A zsidrákok féltik a -bőrüket; mukkanni sem mernek, hogy mi történt náluk. És azt a -pecsét-históriát milyen bámulatosan kifundálta! Ha egyenesen magával -akarja hozni Bugyit a Becsaliba, a milyen hosszú lába és gonosz -természete van neki, abban a pillanatban szökik meg mellőle itt a földek -között, a mikor akar. Ha meg a falu-házához kisérteti, hogy ott -bezárják, nyilvánossá lesz a dolog és olyan zene-bona kerekedik belőle, -hogy isten a megmondhatója, mi lesz a vége. Dicsérheti az eszét azért a -gondolatért! A hivatalos pecséttel tökéletesen biztosította magának a -zsákmányt, Csikmáknak délutánra és holnap reggelre a szabad kezet és a -zöld tollas Kálozdyaknak a diadalt. Azok a gróf urak ott Harkán azt -gondolják, hogy az ő eszükön már túl sem lehet járni. Pedig az igazi -kortest nem grófi fából szokták faragni! Itt van la, most az ő -reménységük horgonya oda van. Senki sem tudja, hova lett a Bugyi. -Eltünt. Megszökött. Nincs pénz. Netek! - -A kis fegyveres csapat a napraforgós, dudvás, gazos kerteken keresztül -ügyesen felhuzódott az Ájzig zsidó házának, melynek első tiszta szobája -ez alkalommal ideiglenes börtönnek vala berendezve. Már ott állottak az -ajtó előtt s szörnyű fenyegetésekkel borították el a lelógó kontyú -zsidóasszonyt, ki már-már alig tudta megállani, hogy házának e rémes -órájában egy kis sikogatással ne könnyítsen a lelkén. - -Vincze úr diadallal vetette szemeit az ajtó külső zárán sértetlenül -nyugovó pecsétre. - -– A törvény nevében feltöröm, – mondá ünnepélyesen és feltárta az ajtót. - -Hanem azután csak ott maradt a küszöbön és vastag nádbotját kiejtette a -kezéből. Hiába kapta fel a rettegő korcsmárosné, hiába törülgette meg a -virágos kendőjével, hiába kinálgatta; – nem kellett neki. Csak állt ott, -mint a sóbálvány és nézte azt, a kit nem látott. - -A fogolynak híre-hamva sem volt a szobában. A szekrény oldalán hiányzik -az a bizonyos félpecsét, mely az átillára jutott; az ablakon pedig -szentségtelen kezekkel meg van sértve mind a kettő. A Bugyi koma nyilván -nem irtózott a pecsét-törés iszonytató bünétől és megszökött. - -A sérthetetlen törvény kijátszott őrének arczát, szemeit, homlokát mind -elborította a vér s a világ összes borzalmainak minden nemét (a -kerékbetörés és felnégyelés elavult gyakorlatától kezdve a tekintélyét -egész mai napig fentartott akasztófáig) elropogtatta rémesen csikorgó -fogai között, míg vérben forgó szemei előtt a röpke képzelet az említett -rémeszközökkel kétségkívül bizonyos viszonyban tüntette föl az -elpárolgott komát. A mint első ámulatából magához kezdett térni és -gondolkozni azon utak felől is, melyeken a komát az elsorolt kellemetlen -helyzetek egyikébe vagy másikába juttathatná, azzal az első pillanatban -tisztában volt, hogy Bugyi semmiesetre sem vitte haza az irhát, hanem -vagy az erdőben, vagy a réteken, vagy a mocsarak közt bujdosik. Hanem -elő kell keríteni akkor is, ha a föld elnyelte volna! Most már nemcsak a -veszélyben forgó pártérdek, hanem a megsértett, kijátszott, csuffá tett -tekintély is boszút kiván! - -Mindenekelőtt azonban egy széket kivánt, mert még forgott körülötte a -világ és úgy tetszett neki, mintha ott az almáriom tetején az a szép sor -piros alma mind ő rajta mosolyogna. Annyi szent, hogy ha az almák előtte -ártatlanok voltak is a rossz szándékban, de mögötte a három csöndesen -röhögő hajdú nem igen óhajtotta, hogy most visszatekintsen. - -– Megállj, nojszen megállj, mákvirág! – lihegte Vincze úr és kiadta a -parancsot a három jókedvű vitéznek, hogy ha kedves az életük, neki a -komát a föld alól is előteremtsék. Mivelhogy az már most főbenjáró bünös -és még úgy napot nem keserült meg ház, mint a hogy a mait meg fogja -keserülni ez az Ájzig-korcsma. - -A himlőhelyes zsidó-asszony, ki még mindig a nádbotot törülgette, erre -természetesen szörnyű sivalkodásban tört ki. De a felharagított bíró -szemei villámokat szórtak és nem ismert könyörületet. Nem mondott -többet, mint hogy: az, a ki szereti az életét, egy szót abból, a mi itt -történt, el ne áruljon. Ájzignénak minden földiekre és földöntúliakra -való hivatkozásai hatástalanok maradtak s a mint a törvénynek -fölfegyverkezett szolgái neki indultak a hajszának, Vincze úr is -rettentő fuvások, káromkodások és fenyegetőzések közt visszaballagott a -Becsali felé, a hol kocsiját hagyta, hogy majd ott bevárja az eredményt. -De biz ott hiába várakozott egész addig, míg az égre mindenfelől -felvonatott a csillag-rakta sátor. Már itt Bogád körül több volt az -üldözött embereknek kinálkozó jó rejtekhely, mint a madárfészek. Sűrű -erdő, öles kukoricza, járhatatlan mocsarak mind fölséges buvóhelyek, a -mikről csak a pipiskék, a vadkácsák meg a vakondokok tudnak. De ezeket -nem bízta meg az üldözéssel Varju Vincze úr s – eddig legalább – nem is -léptek se vármegyei, se kormány-szolgálatba. Még el sem árulták volna a -világért sem azokat, a kik az ő birodalmukban kerestek menedéket, sem a -halálra keresett Gabi betyárt, sem a Bugyi komát. Ignácz hajdú és társai -üthették bottal a szökevény nyomát s Vincze bácsi várhatott akár -itéletnapig a Becsaliban. - -E szerint hát a nevezetes nap úgy végződött, hogy a hajdúk nem látták -Bugyit, a hajdúkat nem látta Vincze úr, Vincze urat pedig nem látták a -várakozó kálozdiak. Bajt sejtett mindenki s a baj be is következett. - -Másnap hajnalban gyülekeztek a bogádi választók. A zöld tollasok a -Becsaliban, a vörös tollasok Ájzig előtt. Nyalka legények nagyokat -rikogattak a nyeregből s a paraszt-szekereknek hosszú sora foglalta el -az utczát. Zászlók, kendők, szalagok lobogtak mindenfelé s az egyik -saraglyába szorított három dádé iszonyúan nyikorgatta a Rákóczi-marsot. -A befont sörényű, apró lovak már türelmetlenül kapáltak, a hogy a nap -vörös tányérjából kezdtek előkerülni a vakítóbb sugarak is; a -kortesnótákat isten tudja hányszor elfujták s két hordó bort körömig -ürítettek, a harmadikat meg felgurították a czigányok szekerére; a -kulacs mindig színig volt, a sok fokos, csákány, rezes kard csak úgy -ragyogott; – de a kire legnagyobb volt a szükség, a ki ékes dikczióban -odabenn ajánlani fogja a nép emberét, a kit valamennyien éltető -lelküknek tartottak és vallottak: a Bugyi koma csak nem mutatkozott az -övéi között. - -Onnan alulról a Becsaliból minden pillanatban idehangzott az egetverő -lárma; azokat már javában tartja igével a Csikmák. Ők meg itt csak -szárazon lopják a napot. Talán indulni is ideje lenne már; de a Bugyi -koma nélkül csak nem indulhatnak. Hova lett, merre jár, hol késik? A ki -feleletet tudott volna adni ezekre a kérdésekre, az Ájzigné, még most is -úgy reszketett, mint a kocsonya és hallgatott, mint a sír. Egyszer csak -észreveszik a fej nélkül támolygó pártosok, hogy az egyik görhes paripa -lábánál ott pitykövez a pártvezér legkisebbik neveletlenje, egy -mosdatlan, rongyos, vigyori kölyök. Egyszerre tíz oldalról fogták elő, -hogy hová tette az apját? Azt tegnap dél óta nem látták otthon. A -szurtos kis neveletlen előtt ez épen nem volt ujság, azért is nem -rukkolt ki vele mindjárt, hanem a fejetlenek annál nagyobbra vették. -Keresik, kutatják, szaladnak, kiabálnak utána; de a koma csak nincs -sehol. A Becsali-beli zászlók már kezdtek rendbe szedőzködni a korcsma -előtt; erre a türelmetlenség, szitkozódás, lótás-futás tetőpontra -hágott, mikor a kert felől a kukoriczából egyszerre csak felemelkedik -egy sáros, poros, sovány, elcsigázott, hosszú alak, és száz koma -egyszerre kiáltotta el magát: - -– Itt a Bugyi! - -Nosza volt egyszerre vigasság, a mint közre foghatták a megváltót! Azaz -csak lett volna, ha a siralmas kinézésű, elkeseredett, méregtől fuldokló -koma – kiről az ilyen alkalmakkor már megszokott vitézi jelvények: a -piroskötős rézkard, meg az ősi sarkantyúnak tányérnyi taraja, mind -hiányzottak – egyetlen szó nélkül fel nem áll a legközelebb ért szekérre -és csöndet nem int. Ennyi markos legény között teljes biztosságban -érezvén magát, kiöntötte remegő szivének egész méltatlankodó keservét; a -nép itélőszéke előtt, isten szabad ege alatt leleplezte az ármányt, -melylyel tegnap körülhálózták a zöld toll hatalmasai; meztelenül -odaállította a galád furfangot, melylyel a nép szavát ő benne el akarta -fojtani a Kálozdy-pártiak alávaló mesterfogása, a kik az igaz magyar -előtt rosszabbak a pecsovicsoknál; érzékeny szinekkel festette -bujdosását, éhségét és szomját a térdig érő mocsárban, metsző nád, meg -goromba káka között; és kifejezte abbeli tántoríthatatlan meggyőződését, -hogy az egész alávaló kelepczét nem lehetett volna olyan ördögien -kiszámított pontossággal intézni ellene, ha az nem valamelyik bogádi -ellenségétől kerül. - -Bugyi koma szörnyű józan volt. - -– Nemes atyámfiai, – kiáltotta, elmeregetve a fehér golyóbisokat, hogy -nem lesnek-e rá valahol a hajdúk, – nemes atyámfiai, védelmezzetek meg, -ha mártirjává lennék az igazságnak! Mert tudjátok meg, hogy ha én fel -leszek áldozva, ti sem kerülitek ki az én soromat! - -Az úgyis harczra készülő, pityókos, fegyveres tömegnek nem sok kellett, -hogy az égő parázs lángra lobbanjon. Nekivadulva forrongott a koma -körül, feldöntötte szekerét, felkapta a vállára és szörnyű zsivajjal -tudakolta, hogy: hol hát az ellenség? ki ellen kell nekik védelmezni a -komát? ki akarja őket vasra veretni? ki unta meg az életét? kit üssenek -agyon? Csak egy részeg legénynek kellett elkiáltani magát, hogy: - -– Most indulnak a Becsaliból! - -Mindjárt utána le is pottyant ugyan a nyeregből őkelme, hanem a gyujtó -szikrát megadta. Nosza neki a zöld tollasoknak! Üsd, nem apád! Már itt -ma csak az öreg kaszás fogja majd számítani a Kálozdy-voksokat! A nagy -lármában, zsivajban, felfordulásban, káromkodásban senki sem vette -észre, hogy a Bugyi koma megint elpárolgott. Kocsi, ló, ember, zászló, -fokos, kard, csákány, furkós bot, piros tollas kucsma mint zugó, -zavaros, rohanó ár tódult a Kálozdy-pártiakra, kik épen indulóban voltak -Karámos felé, a hol a választásnak megesnie kellett. Erre a vidékre való -öregebb urak sok nevezetes csete-patét tudnak a bogádi nemesekről; de -ilyet, mint ez a mai volt, ők is aligha értek. Lett a Becsali-gödrökben -olyan országos verekedés, hogy volt ott aztán dolga még az nap -katonának, doktornak, bírónak, halottkémnek, papnak. Vincze bácsi pompás -plánumának sok kiütött fog, sok betörött oldalborda, sok beszakított -fej, sok kiömlött vér, sok békóba vert kar adta meg az árát. Az öreg, -nyugalmas nap ott fenn az égen nem szereti az ilyen véres jeleneteket; -el is bujt a felhők közé, a mint egymásra rontottak. Bugyi koma is -ellensége volt az erőszakoskodásnak, de csak a maga személyére nézve; az -is elbujt a vakondokok közé. A gyászt, a mi bekövetkezett, senki sem -láthatta előre. Aznap bogádi ember nem volt benn szavazni Karámoson; a -ki bejutott, azt úgy vitték vason. - -Ez eldöntötte a nap sorsát. Péterfinek nem kellett egyéb, csak hogy -ellenfelének bogádi hivei ne szavazzanak. - -Szikra István uram, a megyercsi-utczai csizmadia, ki a karámosi szekeres -gazdákkal a balpárti Béla mellett küzdött, késő este rossz kedvvel bökte -be botjával ajtaját. Nagy karimájú kalapja mélyen le volt húzva a -szemére. Még tulajdonképen egy szóra való ideje sem volt, mikor a zöld -szemű hárpia felugrott az ablak mellől és mérges támadást intézett -ellene: - -– No ember, hát csakugyan a te feleségednek kell az utolsónak lenni, a -ki valamit megtud, pedig már egész a borbély-komáig bejártam valamennyi -szomszédasszonyt, hanem egyiknek sincs még otthon az ura, és látom, -neked is keresztbe állanak a szemeid. Azért hát reszkess, ember, és ne -bámészkodjál úgy rám, mint a borjú az új kapúra és mindenekelőtt mondd -meg már, hogy kicsoda a követ és győztetek-e? - -A csizmadia a rezignácziónak egy kissé recsegő hangján válaszolt: - -– Nem élkeskedünk a győzedelemmel, Sára. A pecsovicsok győztenek és -Péterfi lett a követ. Mink pedig megbuktunk vala. Ilyenkor nem is bűn az -búfelejtő borital! Meghalt Mátyás király, oda az igazság! - - -XXVI. FEJEZET. Dobpergés. - -A végesi szőllőskertek öreg baraczkfái hosszú reszketeg karjaikat -nyujtóztatták az éjjeli pihenés után, mikor mögöttük az első -sárgás-szürke csikok jelentették a közelgő hajnalt. - -A kálozdi kastély körül még minden csöndes volt és sötét. Csak az -istállók félkörű ablakain tetszett fel egy-egy reggeli lámpás fénye s -onnan hangzott ki egy kis járás-kelés nesze. Kevés idő mulva aztán innen -is onnan is ajtó-nyitogatás és kulcs-csikorgás zöreje járta végig a -nyugvó épület csöndjét s miután élő lelket látni semerre nem lehetett, -úgy tetszett, mintha az ajtók nem is a kastély lakóinak zárattak volna -fel a cselédségtől, hanem az éjtszaka szellemei távoznának rajtuk -keresztül s csapnák be maguk után a nappal közeledtére. Majd egy egész -órára megint nyugodt, zajtalan lett minden. A láthatatlanul elsuhanókon -kívül más vendég nem töltötte a kastélyban ezt az éjtszakát. A csinos, -pompás vendégszobák, melyeknek lakói rendesen ilyenkor szokták csak -nyugalomra hajtani kábult, kitüzesedett fejüket, üresek egytől-egyig. A -tánczterem, mely számtalan víg hajnalhasadást látott; a kártyaszoba, -melyben akárhányszor még ilyentájt cserélték föl az inasok ujakkal a -tövig égett gyertyákat; a kis vadászlak, melybe sokszor gyülekezett ez -órában jókedvű vadásznép; a cselédszoba, melyben vendégkocsisok ittak és -huszonegyeztek reggelig – mind-mind néptelenek, üresek, kihaltak. A -bukás hirére tegnap este az utolsó vendég is sietve fogatott be és alig -várta, hogy maga mögött lássa a kastélyt. - -Csak egy szobában vannak ébren. Már, vagy még ébren. A kanczelláriában. -Az éjjeli lámpa kialvóban s a lebocsátott függönyökön keresztül világít -a hajnal. A vékony foszlányokon kisérteteknek látszanak az erkély -karyatidjeinek árnyai, melyek kiváncsian kandikálnak be a szobába, hogy -ugyan mit láthatnának itt? Semmi különöset. Egy bukása szélén álló -embert, ki nem tudta fejét nyugalomra hajtani az éjjel s föl s alá jár. -Ha azonban a kisértetek előtt nem maradhat rejtekben az sem, a mi emberi -szemeknek láthatatlan, akkor látják, hogy Béla még sincs egyedül. Rossz -szellemei most sem hagyták magára. Ott bujkálnak, ugrálnak, nevetnek, -ingerkednek körülötte és siketítő zajjal töltik be a szobát: Egy árva -könnyet se, Béla! Egyetlen gyáva könnyet se ejts! Hát el van-e veszve -rád nézve a világ? Becsülted-e te valaha mind e javakat, melyektől most -meg kell válnod, hogy megsirasd vesztüket? Ugy-e nem? Ellenkezőleg, -egyenesedjél föl és nézz bátran szemébe sorsodnak. Új élet kezdődik rád -nézve. Ha majd fölkerülsz a szerencsevadászok százezrének zajgó -tömegébe, miért ne lehetnél te az, a ki megragadod ott a kaczér -istenasszonyt és rövid órák alatt jóvá teszed esztendők veszteségeit. -Ért az neked valamit, a mit itt hagysz? Menj, menj. Szívedben egy -szenvedélyt viszesz magaddal, egy mécset, mely amaz éjjeli, titkos -földalatti utakon aranybányát fog még megvilágítani szemed előtt. Csak a -fiadért kellene? Nos, hát csak azért! - -Azonban a sors ellen való daczolás s ebben a lázas remény, mely azokkal -a gondolatokkal dobogtatta a szegény ember hánykódó szívét, időről-időre -engedni volt kénytelen, hol az önvád éles marczangolásának, hol a -kényszerű válás merengő fájdalmának. Árnyakkal fedett, megvénült, sárga -arczát s kék karikákkal övezett szemeit el-eltakarta összekulcsolt -kezével és majd a szekrény éles sarkán, majd a nagy karszék ingatag -támláján keresett pihenőt nehéz, égő fejének. A kis lámpa olaja már -fogyatékán volt; kihaló, vörös fény fogta körül a mozdulatlanul vergődő -ifjút és sűrű, fekete füst gyülekezett feje fölött. Majd egy mély és -siket sóhajtással újra kezdte sétáját a papirokkal elborított iróasztal -előtt. Nem tekintett beléjük; sem vigasztalni, sem biztatni nem tudták. -Hanem hevert ott az iratok között egy szép fehér selyemszalag is, melyre -gyöngyökkel volt hímezve a neve. Az előtt megállt, csöndesen izzó kezébe -vette s maga sem tudta hogyan, egy csókkal érintette azt a helyet, -melyen az ismeretlen gyöngéd ujjak utolszor pihentek. - -– Ki lehet ez az égi barátné? – suttogta. Nem, én nem ismerem már az -égieket! Nem értem mit mondanak, nem segíthetnek rajtam! - -A pislogó lámpa serczegve kialudt s Béla összeborzongott a hideg, szürke -félhomályban, mely a szobát elfoglalta. Valami titkos hatalom kergette -ki a folyosóra. A mint az ajtót becsukta maga mögött, lelkét mintegy -visszhang gyanánt egy régi benyomás emléke ütötte meg, mely valamikor -(maga sem tudta már az idejét; régen volt!) e helyen elfoglalta szívét. -Sohasem érezte annyira elhagyatottságát, egyedüliségét, rabságát ez ódon -falak között, mint abban a perczben. Úgy tetszik neki, este lehetett; a -régi szűk ablakokra nem találtak rá a hold- és csillag-sugarak; vén, -komor, néma, ijesztő volt minden körülötte. Már emlékszik is, Ilonára -gondolt itt akkor. Ma máskép van minden; a lebocsátott függönyök a -reggel rózsaszinében ragyogtatnak mindent, a nagy ablakok világot -igérnek, a futó szőnyegek könnyű léptekre várnak s a szobrocskák -mosolyognak felé. De csönd van, mintha halál uralkodnék mindenen. És -ebben a megváltozott környezetben épen az a borzongás keresi föl Bélát, -mely amaz emlékezetes estén átjárta tagjait. - -Nem maradhat soká. Itt is hideg van. Mindenütt hideg van. Fölfelé indul -a meredek falépcsőkön, melyek a padlásra s innen a toronyba vezetnek. -Csak egyenesen, minél előbb föl, föl, a hol egy kis szabad levegőt -szíhat, a hol ébredni látja a természetet és egy gyöngéd szellő talán -megsimogatja égő homlokát. Elfullad, leroskad, mire a toronyba ér és -széttekint a vidéken. - -Pompás, üde, reggeli kép terült el szemei előtt; egyike ama nyájas, -hegygyel-völgygyel váltakozó, feledhetetlen képeknek, minőket csak a -dunántuli szép magyar föld mutat. Nem az alföld végetlen sikja, mely -örök elégedettségében nem ismeri a változást s nincsenek sem hegyekkel -égnek törő vágyai, sem sürü erdőkkel zöldelő reményei; csak gazdagsága, -elégedettsége és unalma. Nem is a felföld sziklás, bérczes, havas -világa, mely nem tud semmit a tavaszról, mikor mindenki mosolyog, sem az -őszről, mikor mindenki örül az aratásnak. Bájos, lankás vidék, nyájas -szőllőhegyek, vén bükkök, mosolygó mezők és felhőtlen ég, – nincs, nincs -neked párod, szép dunai föld! A kinek tőled el kell válnia, hogy soha ne -hallja többé a kis falu csengő harangját; a ki benned, a te fáidnak -árnyéka alatt akart pihenni, melyek kora tavasztól késő őszig zöldek, és -máshova veti sorsa: fájhat, nagyon fájhat annak a szive! A hajnal -rózsaszinében mosolygott az egész tájék Béla szemei előtt, mint a -gyöngéd szerető, ki könnyüvé akarja tenni kedvesének a bucsut és -vidámságot hazudik. De a reggeli, borus párák ott lebegtek e -szeretetteljes mosoly fölött s amott messze megcsillant egy tova futó -érnek ezüst szalagja; ott egy rejtegetett könnycsepp szaladt végig a -mosolygó arczon. Béla oda támaszkodott a harang lábához és hosszan, -hosszan nézte szülőföldének nyájas arczát. Lábainál egy elhasznált, -málladozó kötél hevert. A mint alább-alább bocsátotta fejét, ráismert. -Ezen a kötélen huzta ő hajdan, gyermekkorában a régi, repedt csöngetyüt. -Aztán a kis Pirók kezére jutott. Hova is lettek, hova széledtek ők, -ennek a kastélynak régi lakói?! Ah, bár csak ott maradt volna ő is -messze, valami ismeretlen föld siratatlan halottjának! - -Merengésében nem vette észre, hogy a kert végéről, a mentor kedvencz -gesztenyefái közül csöndesen, félve az észrevétetéstől, szinte bujkálva -közeledik fölfelé egy kopott, megviselt, bús alak. Ha Béla jobban -figyel, nehány perczczel előbb a kriptakulcs csördülését is hallhatta -volna. A ritkán nyitott zár rozsdás volt s a nehéz vasajtó dübörgése -messze hangzott a könnyü reggeli levegőben, komor zajával egy pillanatra -elcsitítva az ébredő madarak csicsergését. - -Béla nem látta, nem hallotta. A hűs szellő nem tudta lehüteni égő -homlokát, mikor lefelé sietett. A padláson kellett keresztül jönnie. A -homályos gerendázat közt sugtak-búgtak a galambok és hirtelen csapással -vágott át fölötte egy-egy sötét szárnyu denevér. Ott töltötte gyászos -ballagásban és rekedt kotkodácsolásban napjait az a két vén tyuk is, a -mit az öreg Puliszkáné a kis szolgálónak hagyott örökbe. Nem fogant meg -az öreg áldása! Mennyi ócskaság köröskörül! De ki hinné, hogy annyi -emlék hever itt zürzavarban szerteszét!? A mint Béla bizonytalan -léptekkel botorkált a sok lim-lom, kaczat és zsib között, egyszer csak -belebotlott valamibe és csodálatos, veszett, megdöbbentő zaj támadt -lábainál. Mintha valaki a sir mélyéről köhögne, tüsszögne, kiabálna fel -segítségért. A vén óra, a sárkányos, liliomos, alabástrom-oszlopos óra -kapott a mozdulásra egy kis szuszt és az sietett porral tele tüdejéből -károgva jelenteni, hogy eltemettetett ugyan, de még nem halt meg. -Egyszerre ketyegett, ütött fertályt és órát s minden mesterségét -igyekezett bemutatni, a mivel csak szebb napjaiban tündökölt, hogy -megszabaduljon ebből a mély sirból. - -– Csitt… csitt… csitt… ki tudja… veszekedtek… meddig éltek… csitt… -csitt… minek éltek… csitt… csitt… minek… minek éltek? - -Összevissza mindent. Még a ki ismerte is ez elvonult filozóf eszejárását -s régi rögeszméit, az sem igen ismerhette ki magát egyszerre a töredékes -kérdéseknek és tanácsoknak amaz áradatában, melylyel elborította. -Különösen a csitítás látszott nagyon fölöslegesnek, mert mély csönd -uralkodott körül, melybe csak olykor-olykor búgtak bele szomoruan a -galambok. Béla megállt és hallgatta lábainál a régi barát zavaros -szavait, ki végül annyira belefáradt a heveskedésbe, hogy egyszerre csak -elkezdett érthetetlenül és rettenetes fuldoklással köhögni. A -padlásablakon beszürődő első sugarak valami fényes, aranyos tárgyra -vonták el tőle ifjú gazdája tekintetét. Arany-keret volt, mely egy szép -képet vett körül, a habokból kikelt istennő csábító képét. A tenger -azonban, melyből Vénus itt emelkedett ki, portenger volt, melynek -delfinjeit és rózsaszin kagylóit két nagy keresztes pók helyettesítette. -Béla rátette a képre kezét és leverte róla a port. Régidő óta e keserü -pillanatban gondolt először a párisi grisettere, kinek vonásait -emlékezetébe hozta e kép. Nem érzé, hogy romlásának akkor állt első -lépcsőjén, mikor Josephine puha karjai átölelték s ma, midőn nagy -számadása van az élettel, nem akart hálátlan maradni azért a kicsiny -szeretetért sem, melynek édes illatát egykor érezni vélte a szép, bukott -leány kis lábainál. Köszöni, köszöni, a mit tőle vett, bár gyönge -sóhajtása nem hat el a Szajna zugó fenekére, vagy a herczegi szerető -pazar szalonjába, vagy a szegények kórházának tikkadt levegőjébe. Hol -vagy, hol lehetsz ezek közül, Josephine? Egy röpke fény im rád is esett -Béla gondolataiból, melyek úgy csaponganak szerteszét, közel, távol, -multba, jelenbe, jövőbe, mint a villám. E nagy lomtárban, hova a kastély -ujraépítésekor minden ócskaságot felhordtak, ezer apróság, ezer emlék -követel magának valamit figyelméből. Ime bátyjának régi karszéke, -melyben meghalt; im az ódon, ezer-fiókos szekrény; im a szerzetes atyák -komor arczképei; ime gyermekkori könyvei, melyeket álmatagon forgatott, -mielőtt elindult volna a világba! Annyi, annyi minden együtt, hogy -utoljára nem látott már semmit közülök, szemei elhomályosodtak és ismét -a folyóson találta magát. - -Már fel vannak huzva a függönyök, kinyitva az ablakok, aranyos -napsugárral, derüvel van tele minden. Béla egy ajtó előtt áll meg, a -honnan kis fia zaját hallja. Istenem, úgy össze van törve, hajtva, -zaklatva; hol pihenhetne meg, ha itt nem?! A kilincsre teszi kezét. -Ebben a perczben odabenn megperdül egy kis dob. - -Dobverés! - -Egy gyermek játéka csak, de mégis dobverés! - -Dobverés, mely hangzani fog nemsokára az ősi kastély udvarán és minden -szobáiban. Hangzani fog mindenfelé a vén falak között, a mogorva -boltivek és nyájas halmok egyformán visszaverik és a hir szele ezernyi -ember fülébe elviszi. A dobpergés le fog hangzani még a föld alá is, és -ott meg fogja hallani egy öreg ember, ki önvádban fejezte be életét, -hogy haszontalanul töltötte azt. Földindulás zaja lesz e dobpergés, mely -elnyeli a régi urakat s a kastély kapujáról és a sirbolt ajtajáról le -fogja szakítani az ősi czimert. - -A kis gyermek gondtalanul veri odabenn a dobot, kaczag hozzá és atyját -keresi. - -Béla, mintha valami mérges kigyó hideg testéhez ért volna, úgy elkapta -kezét a gyermekszoba kilincséről s betámolygott oda, a honnan kiindult. -A reggeli asztalán várta; de nem nyult hozzá. Székébe roskadt, nyakát -hátraszegte és kábult, mély álomba merült. Az álom irgalmas lehetett -hozzá, mert a kinlódás nyomait tükröző, megviselt arcza mintha lassan -lassan kiderülne. Mintha szerető, a földieknél hatalmasabb ujjak -elsímitanák róla a nehéz felhőket és felszárítanák a könnyek barázdás -nyomát. Egy rövid negyedórára annak a régi Bélának szép, nemes, merengő -arcza volt ez, ki hajdan, iskolás korában Mariról álmodott, mikor még -virágokat szedett neki, melyeknek illata nem volt halálos méreg. Talán -álmában most is mellette volt; talán játszva lesték egymást a kis kerti -lak ablakán keresztül; talán ott ültek boldogan a régesrég elszáradt -mályvarózsák között: talán csak hallgattak és a boldog nesztelenség -ellenére egyetlen hangját sem hallották a szél baljóslatu zugásának -körültök, mely jövendő viharokat hirdet; talán azt hitte, hogy még -előtte van az élet! - -Mikor Béla felnyitotta szemeit, egy rövid pillanat alatt azzá lett, a -kinek a kelő nap találta. Tekintete ujra lázban égett s beesett, sötét -szemeit (úgy csillantak fel, mint a hogy az éjjeli ég kipirul, mikor -messze távolban ég egy ismeretlen majorság) azzal a kifejezéssel -hordozta körül, mintha beleunt volna már e romokat látni maga körül s -indulni szeretne a szerencsejátékos világ zajába vezető uj pályán, hova -régi szenvedélye csalja. De nem volt egyedül. Az a kopott alak állott -előtte, a ki ma reggel odalenn járt a sírbolt környékén: Istók. Foltos, -viselt, régi kabátja tele volt porral, pókhálóval s a földalatti -bujdoklás egyéb emlékeivel. Még ránczos homlokán is ott volt valami -pókbeszőtte, por-ellepte, viz-átszivárogta fal nyoma, melyen megpihent. -Csöndesen állt meg Béla előtt s bátortalan, homályos, szürke szemeit oly -mélyen lesütve tartotta, mintha valami rettenetes nagy szégyen miatt -kerülnie kellene az emberek tekintetét és megérdemlett szemrehányástól -tartania minden oldalról. Kezei el voltak dugva mély és szakadozott -zsebeibe, melyek egyikéből egy vén meggyfa-pipaszár, másikából pedig egy -még vénebb könyv kandikált ki. Oly mozdulatlanul állt, mintha -bilincsekbe lenne verve és teljes megadással, bünei terhes sorozatának -őszinte beismerésével várná elitéltetését. - -Az ébredő Béla arczát egy bús mosoly futotta át, a mint észrevette. Az -igaz, mindent átható szeretetnek mennyei adománya, hogy a legnagyobb -kétségbeesésbe is tud egy pillanatnyi vigaszt csöppenteni. Bizonyára jól -esett az istentől, embertől elhagyatott öngyilkosnak utolsó perczében -annak a két nagy fényes szemnek remegő tekintete is, mely kikoplalt -kutyájáé volt. És Istók hogyan szerette azt az öreget, ezt az ifjut, ezt -a házat, és milyen kevéssé magát! - -– Jó reggelt, bátyám, – szólította meg s erőtlen, hideg kezét eléje -nyujtotta. - -A mentor rég tudta a kikerülhetetlent. Tudta a tegnapi bukás végzetes -jelentőségét. Tudta, hogy a rég fejük fölött függő kard lecsapott. -Ismerte mind az okokat is, melyek e kétségbeesett helyzetnek szülői -voltak; de ezekre nézve olyan áltatással igyekezett adni a tudatlant, a -milyenre becsületes szive csak képes volt. Azt hitte, legjobban fog -sikerülni az ámítás, ha részt követel magának az átokverte munkából és -(esze mindig csodálatos utakon ténfergett!) valami olyan megbánásfélét -mutatott, melynek nem lehet joga egyetlen kemény tekintetre sem. Ha -mozdulatlan, félszeg, néma állásában volt valami szemrehányás, ez -egészen, csupáncsak maga ellen irányult. - -Béla minél előbb óhajtott átesni a keserves értesítésen, melylyel öreg -barátjának tartozott: hogy hova kiván temetkezni. Egy papirt kapott le -az asztalról, csakhogy hideg, reszkető ujjai között legyen valami. -Minden erejét megfeszítve, az el-elfuladásig siető hangon mondott el -egyet-mást. Szavaiban kevés volt az összefüggés, és sok a kimélő -áltatás. Nem mintha szépíteni akarta volna ezt vagy azt, mentegetni -magát ebben vagy abban; épen nem! Csak erős meghatottságban dobogtatta -szivét e mélyen lesujtott embernek néma áldozata, és saját jövendőjéről -emlegetett reményeket, melyek nemcsak hogy ki nem fakadtak, de még el -sem vettettek. Jól tudta, hogy ez az egyetlen mód, melylyel a mentor -nehéz szivén könnyíthet valamicskét. Elmondta, hogy tegnap este hosszan -értekeztek Hazafival s át kellett látnia, hogy a terhek hullámai már -összecsaptak feje fölött. (Az öreg fülig vörösödött; egész éjfélig itt -sétált lábujjhegyen az ajtó előtt.) Elbukott s ebben a házban nem bir -többet lélegzetet venni. Bukása még ma hivatalosan is be lesz jelentve s -talán már holnap eljönnek a törvény szolgái és lefoglalnak itt mindent. -Béla maga nem fogja bevárni őket; még ma elutazik Pestre, a hol uj élet -vár reá, mely talán gyümölcsözőbb lesz a réginél. Van egy-két befolyásos -barátja ott, kikkel már régebben közölte viszonyait s a kik sok -szivességet tanusítottak iránta balsorsában. Hogy kik és kik nem, az nem -tartozik ide; elég az hozzá, befolyásos emberek és jó barátok. Valódi -ritka példányok a mai önző világban! Tisztességes állást szereztek -számára és családjának épen nem kell nélkülözéstől tartania. Ő munkabiró -erejében van és nem fél a jövőtől. Hátas lovakat ugyan nem fog -tarthatni, üveges hintóban sem jár, a selyemnek, bársonynak és -csipkéknek is vége; hanem hiszen nem ezek az életnek egyedüli -kellemességei! A kis Béla… nos, a kis Bélából embert nevelhet és ez a -fő. - -Mindez, a gyakori akadozás daczára, elég szárazan volt elmondva. Béla -nagy kinnal le tudta győzni felindulását, és el tudta kerülni azokat a -hurokat, melyeknek érintése a maga és Istók szivét a legfájdalmasabban -rezegtette volna meg. - -A mentor egy darabig mozdulatlanul hallgatta. De egyszer csak a -legcsodálatosabban kezdte rázogatni nagy, kerek fejét, s hogy e furcsa -mozdulatoknak és sajátságos torokköszörülésnek valódi jelentése iránt -Bélát egy kissé félrevezesse, két kezét a világért sem huzta volna ki a -zsebéből, hogy szeméhez emelje, hanem odalenn ökölre fogva szorongatta -velök a könyvet és pipát. - -– Öreg, öreg barátom, – ugrott fel helyéből Béla, kin ujólag erőt vett -az elérzékenyülés, – légy erős és ne tedd még keservesebbé ezt a gyászos -órát! Annyi mindenkitől, élőktől és holtaktól kell bocsánatot kérnem s -ha még te is megtagadod… - -Nem tudta folytatni. Elhallgatott és félrefordult. - -Az öregnek pedig szegény feje igen nehéz lehetett, mert csak rövid ideig -birta ki a jobbra-balra való fárasztó rángatózást. Mintha csak -megtántorodott volna, kezeit kikapta a mély zsákokból, támaszt keresett -és csöndesen leroskadt egy székre. - -– Bátyám, – kiáltott Béla, – bajod van? - -A mentor egy mély sóhajtással igyekezett összeszedni magát, a foltos -kabátujjal megtörülgette szemeit és megszólalt: - -– A lelkiismeret, Béla, a rossz lelkiismeret! Valósággal elfogódik a -szivem, ha meggondolom, mennyi minden terhel engem is e -szerencsétlenségben. Ugyan megérdemlettem-e kenyeremet igazán, ha -nyugalmaztatásomat olyannyira betü szerint vettem, hogy véges-végig -elmulasztottam megjegyezni előtted, ilyen és ilyen körülmények között -mit parancsol az életfilozófia?! De nemcsak, hanem világosan és -bünbánattal emlékszem vissza, hányszor biztattalak, hogy csak éld -világodat, hogy osztass gabonát a kunyerálóknak, hogy vetess csizmát az -iskolás gyerekeknek, hogy engedd el az árendát a szélütött Mátyusnak. Ha -meggondolom, hogy mindezt én tettem; hogy csak egyetlenegyszer -figyelmeztettelek a gazdálkodás dicséretes voltára, akkor is bizonyára -lanyhán; hogy ő… ő is az én véremből való, (ne vedd zokon Béla, de -nagyon tele van a szivem!) ha mindezt meggondolom, sehogysem vagyok -képes tisztázni magamat a vád alól. Egyetlen mentségem, hogy te mindig -olyan csodálatos voltál és nem láthattalak úgy keresztül, mint az én -mélyen tisztelt, boldogult barátomat. Kitünő ész, kitünő szív, kitünő -karakter; de csodálatos! Bocsáss meg ezért a kifejezésért. Mikor -tefelőled gondolkodtam, mindig hiányosnak kellett tartanom azt a -filozófiát, a mit nekem az iskolában tanítottak, és nem mertem előállni -vele. - -Az öreg megtörött hangja hovatovább erősödött, élesedett s csak a végén -csapott vissza régi mélaságába, a hosszu előadásnak következő zárszavai -alatt: - -– Bocsánatot mondtál az előbb, Béla? Hogy én bocsássak meg teneked? -Istenem, hogy mondhattál már a te kitünő logikáddal bocsánatot? Iszen -csak… csupáncsak temiattad volt minden aggodalmam. De ha jó barátaid -tisztességes állást szereztek Pesten, akkor minden jól van. Mindig -tudtam én, hogy nem az a Varju a te igazi jó barátod! Az isten éltessen, -Béla; tegyen szerencséssé és boldoggá! Boldoggá is… igenis, mert azt -hiszem, hogy eddig… hogy eddig a mai napig… de máris igen sok -szabadságot vettem magamnak. Csak neked legyen nyitva az élet! Én már… -engem már semmi sem köt ám ide, csupán a megszokás. Ma reggel elvégeztem -a bucsut. Meglátogattam… - -– Hisz te, bátyám, nem fogsz velünk jönni, – vágott szavába Béla. – Ne -busulj semmit, itt maradsz. Már régen megmondtam volna, hogy ha -szerencsétlen vagyok is, hálátlan nem; de nem akartalak félbeszakítani. - -A mentor szemei fölcsillantak, de csak egy perczre. Ő már végzett ezzel -a szép reménységgel; de szerencsésen el is hervadt az szivében. - -– Szivesen, szivesen maradnék, Béla, – mondá hirtelen, – de ezen a -környéken mostanában nem tudok se tanítói, se jegyzői állomást, a mi -alkalmatos volna. Legalább a gróf helyett azt az iszákos Mányokit -választották volna meg; annak a nótáriája épen jó lett volna. Nincs, -nincs itt semmi hely az én számomra; kapitálist meg nem gyüjtögettem, -mert féltem, hogy hűtelen sáfár hírébe keveredem. Becsületszavamra -mondom neked, Béla, (nemesi nevemmel nincs mit dicsekednem többé!) hogy -minden félretett vagyonom öt darab körmöczi arany, a min egy ezüst órát -akartam venni a kis Bélának, hogy majd ha nem leszek, eszébe jusson róla -az öreg. Azonban hogy ha netalán addig, mig azt a bizonyos tisztességes -állást megkapod, szükséged lenne rá… ne vesd meg, Béla! Azonkivül -nincsen semmim. Gondolom, ott a nagy városban hamarább kapok majd én is -valami kenyérkeresetet. Igyekezni fogok, gyöngülő szemeim daczára, -megjavítani az irásomat… - -– Engedj már szóhoz jutnom, bátyám, – mondá Béla, ki borus -meghatottsággal hallgatta eddig az áradozó mentort. – Öreg napjaidra nem -hagyhattalak minden nélkül. Gondoskodtam rólad s nem kell itthagynod ezt -a megszokott vidéket. Ha eljösz majd, csak látogatóba jösz el hozzánk. -Tudom, mindig szerettél bolyongani a végesi szőllőben. Van egy kis darab -szántóföld, meg valami kukoricza is hozzá. A házban becsületesen meg -lehet lakni s az ablaka épen odanéz arra a szürke, vasajtós épületre a -kert végén. Én ebben az órában még rendelkezem mindazzal s Hazafiban -volt annyi emberség, hogy beleegyezett tervembe. Ime vedd, öreg; itt van -az átiratási engedély, siess be vele Karámosra és az a kis ház, az a kis -szőllő, az a kis szántóföld legyen a tied. - -A mentor arczát nem mondhatom tiszta égnek, hogy annál csattanósabb -legyen hasonlatom: eső kék égből. Borus volt az; de enyhítő csöppek -nyoma már mutatkozott szemeiben, a mint Béla az iratot kezébe adta. - -Mintha valami rögtön támadt szél verte volna össze és csordította volna -meg a felhőket, egy gondolatra felcsillantak és megnedvesedtek az öreg -szemei. - -– Nem tudom, – dadogta, – igazán nem tudom, Béla, hogy elfogadhatom-e? - -Ennyi volt egész szabódása. A ki egyébkor minden kinált fillérnek -elfogadásából lelkiismeretbeli dolgot csinált; hosszu takarékoskodásának -eredménye gyanánt tökéletesen meg volt elégedve azzal, hogy öt darab -körmöczi aranyat összekuporgathatott: most ilyen könnyen, ilyen csekély -vonakodással megbarátkozott volna a gondolattal, hogy egyszerre -földbirtokossá legyen?! Nem zavar és nem piruló szerénykedés nélkül -történt ez; de nem anélkül, hogy arczának ezer ráncza közé oda ne -telepedjék valami jámbor, becsületes furfang kifejezése, mely örökké -munkálkodó agyában (a mentornak alapigazsága volt: a ki gondolkodik, -csak az dolgozik igazán!) megszületett, mikor az ajánlatot megértette. -És ez a kis furfang bizonyára nem a maga érdekében került kalapács alá -ama folyton zakatoló mühelyben. - -– Így, így, öreg, – biztatta Béla. Semmi köszönet. Ha a hütelenség -biztosíthatja magát vén napjaira, miért legyen elhagyatottabb a -becsület? Atyai barátom voltál; a mi öröm volt gazdagságomban, azt neked -köszöntem. Engedd, hogy egy megnyugtató emléket vihessek magammal a -hányattatás napjaiból! Kérlek, a háznál ne tudasd senkivel, hogy mi nem -fogunk többé visszatérni. Régi cselédeimről tőlem telhetőleg ígyekeztem -gondoskodni; igen jól esnék, ha minden zaj nélkül távozhatnám. Te -értesz, bátyám, valami csak mégis fáj itt benn. Csak még egyetlen -kérést. Költözzél át minél előbb a kis házba. Még ma, mert kis fiamat -szeretném nálad hagyni, a te gondjaidra bizni addig, mig Pesten egy -kissé rendbe jövünk. A kicsiny mostanában gyönge is és beteges; hadd -futkosson még egy ideig ezeken a szabad mezőkön. Ő még nem érti, mi fog -itt történni s nem okoz fájdalmat neki a lakás-csere. Legdrágább, -egyetlen kincsemet bizom rád, Istók. Jó apja leszesz-e? Olyan, a milyen -nekem voltál? - -A mentor sárga arcza már ázott a megeredt esőben. - -– Köszönöm, Béla, köszönöm! A te szivednek nincs párja! Egészen az -édesanyádé! - -A mint a nap haladt az égen fölfelé s tiszta sugarai életet és -világosságot árasztottak szerteszét, Béla lelke is mind nagyobb -bátorságra edződött. A bucsuzás osztatlan és oszthatatlan fájdalmán már -jóformán átesett. Csak egy volt még hátra, nejét értesíteni, hogy még ma -utazni akar. - -Ilona komoran ült csinos kis kék boudoir-jában. Háborgó rossz szeszélyét -a szöszke német komornán töltötte, ki épen könnyek között hagyta ott a -szobát, mikor Béla belépett. A szép asszonyt elragadóvá tette a -felindulás pirja, mely arczán ragyogott. Az ablakban ült s egy virágos -szőnyeget himezett. Egy szőnyeget, mely nyilván sohasem lesz bevégezve. -Szingazdag virágait megfogja emészteni a por és moly; de bevégezve nem -lesz soha. Szép, hullámos nyakába egy drága gyöngysort akasztott Ilona -szeszélye. Talán nagyon szerette s legalább még egyszer, utolszor -viselni akarta! Ismerte vigasztalan helyzetüket s tudta a történteket. -Nem régen, csak tegnap este óta, mikor Béla megrendülése a rossz hirre -mindent elárult neki. Hanem azért csak feltette a gyöngyöt, mely épen -nem illett reggeli pongyolájához, himezett tovább s egyetlen szóval, -egyetlen tekintettel nem üdvözölte Bélát. Egy csoda-virág, egy kék rózsa -foglalta el minden figyelmét. - -– Ilona, – szólította meg férje, gyöngéden érintvén a sebesen mozgó -ujjakat, – Ilona, te tudod, hogy ez a ház nem a miénk többé. - -Az asszony hol elsápadva, hol kipirulva himezett tovább. Nem vetette föl -szemeit, csak egy kissé összerezzent férje hideg kezének érintésére. - -Béla szeliden ismételte a kérdést: - -– Tudod? - -Semmi felelet. - -A szegény ember csöndesen a másik ablakhoz huzódott és egy ideig némán -nézett ki rajta. Semmi nesz nem volt a szobában; csak Ilonának -visszafojtott szisszenését hallotta olykor, ha a tűvel rózsás ujjába -szúrt. Kevés vártatva összeszedte magát és odaült neje mellé. A mint -ujra megszólította (csak búsan, élesség és harag nélkül szólt hozzá), -hangja és arcza élénken emlékeztetett a mentoréra az imént. A gyöngéd -szív nemességével nyomott el minden szemrehányást, mely a házat ért -csapás egyik főoka ellen ajkára és szemeibe tolult. A szenvedés -meghatotta és csöndes megindulással mondott le vádló jogáról. Mindent, -mindent a maga vállára vett s mintegy hálásnak mutatkozott a sorsnak még -azért a kegyelmeért is, hogy teljesen össze nem zúzta és lélegzeni való -levegőt engedett neki. Oh istenem, olyan végtelenül jól esett volna neki -egyetlen jó szó és annyi mindent kész lett volna elfeledni érte! - -– Ilona, – kezdte fojtott, könyörgő hangon, – én nagyon, nagyon bűnös -vagyok! Az örvény szélére juttattalak benneteket. Hallgass meg. Ilona, -csak egy perczig hallgass meg, kérlek! - -A barna, kérő kezek egészen beborították a munkás kis kacsókat, de ezek -csak dolgoztak tovább, a mint lehetett. - -– Minden vétkemet tudom; bár tudnád csak egyetlenegy mentségemet is! -Nagyon, nagyon halgatag voltam, hogy mikor még több szeretettel -tekintettél rám, mikor néha elhatott még hangom a szívedig, föl nem -fedeztem előtted egy sebet, melynek kinja kora ifjuságomtól éget, emészt -és őrültté tesz. Ha akkor, mikor azon a velenczei gondolán a vizi -tündért emlegetted, kitárom előtted lelkemet, talán más szemmel -tekintesz rám, talán jutott volna olykor számomra egy-egy vigasztaló -szavad, talán a szánalom megőrzi szivednek egy kis melegét nekem, talán -minden, minden máskép ütött volna ki! De most már minden hiába, most már -vége annak. Őrültségem megbuktatott. Holnap mindent el fognak venni -tőlünk; de én még ma Pestre akarok utazni, hogy valami új életet -kezdjek. Méltán nevetnél ki, ha fogadásokat emlegetnék; de gondold meg -Ilona, hogy ilyen csapások néha nagyobb gonosztevőket is észretérítenek. -Mindenre kész vagyok érted, Ilona! - -Egy új szisszenés és semmi felelet. - -– Ilona! Elhagysz-e? - -A szép asszony végre fölvetette szemeit és válaszolt: - -– Természetesen veled fogok menni. - -E szavakat egy heves mozdulat kisérte s a drága gyöngysor szétszakadt. A -csillogó szemek szerteszét gurultak a padlón s a mi közülök a fonálon -maradt, azt Ilona egy sarokba hajitotta a szenvedélynek oly -müvészetével, melyet érdemes lenne szinpadon is bemutatni. - -– Ilona, tartsd meg ezt, kérlek! – esengett Béla. – Csak ezt az egyet -tartsd meg! Családi ékszer s menyasszonyi ajándékul adtam neked! - -– Nem az enyim többé, – felelt tompán az asszony. – Elkártyáztad. - -A kígyócsipés mérge elkábitotta Bélát. Szemei előtt összefutott minden: -a nagy ablakok, csipkés függönyök, rózsás arcz, szétszórt gyöngyszemek, -virágos szőnyeg. Kitámolygott a szobából. - -– Apám, édesapám, – szaladt eléje kitárt karokkal kis fia, – igaz-e, -hogy parasztházba fogok költözni és szegény gyerek leszek, mint a tömzsi -Ferkó? Istók mondta. Majd akkor nekem is virágos kalapot veszesz ugye, -mint a Ferkónak? Édes, édes jó apám! - -Ki olvasta volna meg azokat a csókokat, ki a sziveknek remegő -dobbanásait, ki az elfojtott és kiömlött könnyeket?! Oh bár olvasnák -valahol! Bárcsak hinné a világ, hogy olvassák ott, a hol itélet -várakozik rá; talán több lenne benne akkor a szeretet! - -Béla is, Ilona is szobájukba zárkózva töltötték ezt a napot. Senkit sem -bocsátottak magukhoz s a pap, ki délre hivatalos volt a kastélyba, a -mentorral költötte el az ebédet. Csöndes egy lakoma volt. Tiszteletes -Molnár Ábrahám úr még sohasem ülvén úgy ez úri asztal mellett, hogy a -ház urát egy felköszöntéssel meg ne tisztelje, a régi jó szokástól ez -alkalommal sem volt hajlandó eltérni. Olyan ünnepélyesen emelkedett fel -a pecsenye után, mintha legalább száz hallgatója lenne s minden tüskéjét -neki fordítván az igazságtalan és rövidlátó világnak, daczára ennek és -daczára annak, a maga részéről kifejezte rendíthetetlen bizalmát Béla -nagy jövendőjében. A mentor úgy könyökölt ott az asztal mellett, hogy -arcza el volt takarva, s csak ismételt figyelmeztetésre koczintotta -össze poharát a papéval. - -[Illustration: – Nem az enyém többé! – felelt tompán az asszony. – -Elkártyáztad!] - -Estére az öreg János a nagy hintóval odajárt a kapu elé. A málhákkal -sürgő-forgó cselédek mitsem sejtettek a történtekről és történendőkről s -jó kedvvel kivántak szerencsés utat a szótalan uraságoknak. A régi -háznépből csak a vigyori Palkó volt ott. Még csak akkor vigyorgott -igazán, mikor gazdája a kezét nyujtotta neki. Furcsa egy úr, a ki -kézfogással bucsuzik az inasától! S még azután is csak rázta, rázta ám a -kezét, a mint a lámpa világánál nyilván felismerte már. E szerint nem is -tévedésből tette. Az ő emlékezete szerint Pallér úr sem volt soha -köhögős és most egyszerre úgy fulladozik, hogy kész nevetség. A -nagyságos asszony meg mintha csuklott volna, mikor beszállt a kocsiba. -Mi bajuk lehet ezeknek? - -– Csak kardot meg puskát hozz, apám! – kiáltott Istók öléből a kis fiu -és János meglegyintette a gyeplüvel a lovakat. Gyönyörű két állat volt, -mintha csak szárnyukat emelték volna föl, úgy indítottak. Egy vén -vadászkutya, a sánta Flóra szörnyü vonitást kezdett a hátulsó udvaron. -Kölyök korától társa volt Béla bolyongásainak s valamikor vigan nyihogva -követte mindenfelé urát. Most keservesen nyöszörgött, vonított, -kaffogott és ugrált neki a zárt ajtónak. Palkó egy ideig mulatta magát a -vén állat kínlódásán és találgatta magában, hogy mi baja lehet ennek az -elnyomorodott dögnek? Miután sehogysem tudta kisütni, és az egész csak -oktalan rossz erkölcsnek tünt fel előtte, egy karóval jót huzott a -hátára és megelégedett vigyorgás közt tért a szakács urhoz máriásozni. - -A hintó robogott tovább-tovább a szép nyári estén. A tiszta égen -ragyogtak a csillagok, lenn az út mellett, a fűben tündököltek a -szentjánosbogarak. Csöndes szellő suttogott a tölgyek között és valami -közel fekvő faluból furulya-hangokat kapott el. Egyideig meglehetett -különböztetni a csillagoktól, melyekkel telidesteli volt rakva az egész -égbolt, a kálozdi kastély egy-két világos ablakát. Az ott a -kanczelláriáé, amabban Istók tesz-vesz valamit! De aztán völgynek visz -az út… még ott nyujtózik a hosszú tető… a torony karcsu, sötét kupja még -kiválik a tejút halavány faláról… és immár csak a megszámlálhatatlan -mennyei mécs kiséri az utasokat. - -A gadóczi pályaház előtt szálltak le. Az öreg János, ki régen várja már -a mai napot: mindennek végét, nem foghatta ugyan meg semmikép, hogy -miért nem inkább a karámosi stáczión ülnek fel a vasutra, mikor az -sokkal közelebb van; de hát a parancsolat ide Gadóczra szólt. - -A falusi várószobák így estenden nagyon komor képet nyujtanak. Lámpa -álnév alatt egy homályos mécs pislog bennök; a nagy óra régesrég -megállt, sőt az egyik mutatója le is van törve; a butorok piszkosak, -porosak, szakadozottak; a falon homályos üvegek alatt olvashatatlan -hirdetések függenek és az asztalra telepedve az állomásfőnök kutyája -aluszik. A sarkokban egy-egy hallgatag utas huzza meg magát, a kinek -semmit sem lehet látni az arczából. Csak mikor a zsiros papirosba -takargatott ludczombot előveszi a zsebéből, hogy megvacsoráljon, akkor -tudódik ki róla, hogy a falusi zsidó árendás. Az ablakon egy kiéhezett -dongó zsong, a hirverő drót zireg-zörög, cseneg-bonog s a nagy kolomp is -megszólal olykor és hangja hosszan viszhangzik az esti légben. - -Nem is jöttek be Béláék, hanem csak egyenesen kifelé tartottak a ház -elé, a hol satnya futóka van fölvezetve a tetőre. - -– Hát most már istennek ajánlanám, nagyságos uram, – bucsuzott az öreg -kocsis, – mert egy kicsit nagyon meg találtam hajtani ezeket a kényes -párákat; aztán nem szeretném, ha itt pihentökben ez a hüvös szél -megcsapná őket. Nagyon vigyázni való két jószág! Szerencsés jó utazást, -friss egészséget kivánok! - -– Hány esztendeje szolgálsz a kastélyban, öreg? – kérdezte hirtelen -Béla. - -– Isten segedelmével Szent-Mihálykor lesz épen harminczkilencz. Már csak -kitartom, ha degredált is a parádés-kocsisságból a nagyságos úr, míg -végünk nem lesz. - -Bizony megszorította ennek a kezét is bucsuzóra Béla s a hogy magukra -maradtak és a távol elnyelte a kocsizörejt, odahuzódtak mindaketten a -ház előtti árnyékba, hogy valamiképen észre ne vegye őket valaki. - -Pedig mégis észrevették. Egy bekötött fejü, hamis szemü, csinos -parasztmenyecske várakozott odabenn az ablak mellett két apró -gyermekkel. Az egyik fiu volt s halomra gyüjtötte a kiszenvedett -legyeket, melyek között elvétve egy-egy haldokló is akadt; a másik egy -bámész és álmos leány-gyerek, ki nénje szoknyájába kapaszkodott és -akkora bokrétát tartott a kezében, mint a feje. A menyecske -vissza-visszafordult a megigazgatásukra s hol a fiu mándliján rántott -egyet, hol a leány kendőjét huzta meg. Azután tovább nézegetett ki s a -mint a külső lámpa fényénél megismerte Béláékat és meg is bizonyosodott -róla, hogy ők azok, egyszer-kétszer fejét hajtogatva körüljárt a -szobában, összecsomózott keszkenője végét elgondolkodva csavargatta az -ujja körül s egyszer csak a nagyokat pislantó kis leány kezéből kikapta -a bokrétáját és kisietett vele a ház elé. - -Egyenesen odatartott Ilonának és elkapván a kezét, úgy összevissza -csókolta, hogy alig tudta elkezdeni, a mit mondani akart: - -– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom, ha nem tetszik ismerni, -én vagyok a Fodor Panni. Az öreg Puliszkáné unokája csókolom kezét. Nagy -örömben vagyunk most a kis testvéreimmel, mert Karámosról várjuk haza az -apámuramat, a ki épen máma szabadult ki a vármegyeházáról. Ugy világos -nappal nem vitt rá a lélek, hogy a szinök elébe kerüljek, megköszönni a -mit az én szegény öreg szülémért tettek. Hanem most, a mint itt az -ablakon megláttam a nagyságos urékat, most legjobb lesz, mondok, nem lát -senkisem, nem röstelkedhetnek, hogy szóba álltak vélem. Csókolom a -kezüket ezernyi ezerszer; fizesse vissza az isten megszámlálhatatlan -jóval! Ezt a bokrétát itt az öcsém kötötte; ha meg nem bántanám vele, ne -sajnálja elfogadni a nagyságos asszony. Engedelmet kérek, hogy meg -mertem szólítani, mert én vagyok az, a kit Pántlikás Panninak hittak. - -Így csöppent a sors egy-egy kis örömet a legtelibb üröm-pohárba is. - -Az érkező vonat fütyült, megállt és tovább robogott Pest felé. - - - - -HATODIK RÉSZ - - -XXVII. FEJEZET. Régi utak az új városban. - -Az országnak valamennyi vidékéről, a délibábos tiszai rónákról, a -Kárpátok havas bérczei közül s a Dunamellék zöld halmairól hányan, de -hányan sietnek évről évre ide a fővárosba, erre a csábító, nyughatatlan, -végetlen tengerre, hogy a magasra csapkodó habok fölött kitüzött -zászlóval keressék a szerencse tündérszigetét, vagy a hullámok alatt -észrevétlen sírban pihenhessenek! Hányan, de hányan, a kik kitünni vagy -eltünni akarnak a világból! - -A sándor-utczai kis palota, melyből a szó legmesszebb elhangzik az -országba, a kormány hivatalszobái és az egyesületek tanácstermei, mintha -csak várva várnák azokat az új tehetségeket, kiknek ambicziója -magasabbra tör a piripócsi zöldasztalnál, (még magasabbra, noha olykor -ennek a tetejére ugorva mondhatták el dikczióikat!!) és igényei örök -harczban állanak a vidéki prókátor sovány keresetével. Az a pompás, -magas, sok emeletre készült épület, melynek aranyos tornyocskája büszkén -nézegeti magát a királyi folyam tükrében alant s melynek füstös, gőzös, -zsufolt termeiben a pénzvilág országgyülése folyik, (furcsa egy gyülés, -hol mindenki egyszerre beszél; alku és harcz együtt!) mindenfelől csalja -magához a vidék új urait, hatalmasait, kiknek síp-szava ezelőtt tíz-husz -esztendővel még szomoru panaszszal szólt faluhosszat a rongyász-kordé -előtt. Hát a szép világnak, a nagy világnak, az előkelő világnak büvös, -ellenállhatatlan varázsa! A márványos táncztermek fegyverzett szemü -uracsai, a dunaparti sétány sütkérező népe, a váczi-utcza kicsiszolt -hivalkodói, a városligeti körutak kiváncsi, tolongó közönsége várva -várják az ismeretlen szépségeket, a falusi házak árnyában feslett -bimbókat, hogy országos hirre emeljék az aranyhajat és éjszemeket, finom -bókokkal hódoljanak nekik, a divatlapokba verseket irjanak hozzájuk, -melyek otthon csak az ispán urnak szereztek egy kis, el-elfütyörészett -gondot. A rákosi gyep várva várja a vidék fiatal urait, kezükhöz kapott -örökségükkel és mindig utolsónak érkező versenylovaikkal, hogy -egyszer-kétszer gyorsan körüllovagoljanak rajta, aztán úgy leforduljanak -a homokba, hogy föl se keljenek többé. - -De nemcsak ezek a hires, nevezetes, fényes helyek (melyeknek -történeteiről az ujságok napról napra megemlékeznek) várják a maguk új -vendégeit, hanem várják azok az ismeretlenebb, de tulontul tömött utczák -is, melyeknek lázas sürgése-forgásában nem látni meg az embert az -embertől; azok a nap-kerülte zugok, melyekbe csöndesen megvonulhat a -világ elől futó szégyen; azok a sötét boltok, melyekben szegény -özvegyasszonyok nyitnak szivarral és zsömlyével szűk kereskedést; azok a -rettenetes földalatti tanyák, melyekbe üldözött vadak verődnek össze; -azok a kemény, utczai kövek, melyek éjjeli vánkosul kinálkoznak sok -hajléktalannak. Várják az óriás kéményekből füstölgő gyárak és pókhálós, -poros, egészségtelen irodák, melyeknek a szünetlen munkában lévő nagy -gépekhez mindig új meg új szegekre van szükségük az elkopottak és -eldobottak helyébe. Várják a nagy, emberrel és zsibajjal tele piaczok, a -zsufolt, szennyes és büzös utczák, a piszkos és ismeretlen vidékekre -futó sikátorok, melyekben legkönnyebben eltünhetik a menekülő üldözője, -az adós hitelezője, a zsebmetsző a rendőr elől. Várják azok az illattal -terhes szobák, melyek pirosított arczokkal, unott mosolylyal és undorral -vannak tele, s tán nem is sejtett temetői sok szép falusi leánynak, kit -szegény anyja otthon meghaltnak sirat. Várják az elhagyatottabb, poros -városrészeknek szük kis lakásai, hogy békén és ismeretlenül meghuzhassák -magukat bennök azok, a kiknek nincsen pénzük, a mivel fölkeressék az -egy-két lépésnyire zajgó világot, vagy okuk van, hogy kerüljék azt. - -Talán ezek egyike volt az a sovány, beesett arczu, de ragyogó, tüzes -szemü fiatal ember is, ki kora reggel fölkelve iróasztala mellől, egyet -nyujtózik (épen úgy, mint azok, a kik puha párnák közt, édes alvásban -töltötték az éjet.) s kitárja az udvarra szolgáló ablakát, hogy egy kis -friss levegőt kapjon. Körülbelül másfél esztendeje lehet, hogy Pakfon -úrtól, a nyirágutczai érdemes rézöntőtől, kifogadta ezt a szobát, -gondosan elhallgatván előtte foglalkozásmódját, miután bizonyosan neszét -vette, hogy a vörös képü rézműves sajnos tapasztalatokon alapuló -ellenszenvvel viseltetik az egész irnoki osztály és annak minden tagja -ellen. Azonban a szelid cselfogás, melylyel az illető udvari szobához -jutott, nemcsak ennyiből állt; még egy, talán amannál fontosabb -körülményt is elhallgatott. Magda kisasszony, a háziur huga ugyanis, -kinek kötelességében állott takarítani az új lakóra, másnap estig hiába -várta, hogy elhagyja szobáját. Odasompolygott csöndesen, hogy nincs-e -valami baj; de az ajtó be volt zárva. Hiába minden sürgetés; uram -segíts, elő kellett szólítani a Muki legényt, a ki – mielőtt a -rézmüvesség és Magda kisasszony iránti legyőzhetetlen szenvedélyének -tudatára ébredt volna – lakatoslegény volt. Az ajtó feltöretett s a -besiető háznép az ágyon elterülve, ájultan találta az új lakót. Nem -segített azon semmi, csak egy tányér leves a Magda kezéből. - -Megvallotta azután ott a nyomoruságában, hogy biz ő csak irnok a -karakány-bukói márványutánzó részvény-társulatnál; sőt még azt is -megvallotta, hogy három napja semmitsem evett. Pakfon úr, ki mint -részvényes némileg ismerte ama bizonyos társulat irnokainak helyzetét és -fizetés-képességét, szörnyen káromkodott, hogy ő milyen csúful ki van -játszva és hogy az ő házát milyen szörnyü gyalázatba keverte most ez az -éhenhaló nyavalyás. Pedig még csak ki sem dobhatja, mikor olyan -ereje-fogyott, akár az őszi légy! Valamennyire Magda kisasszony is fel -lehetett indulva, mert dolgos kis kezével mérgesen dörzsölte meg -mindakét szemét és a következő pillanatban már ott állt a másik tányér -levessel. Ez a méltó felindulás azonban nem akadályozta, hogy másnap, -harmadnap és azután is a maguk konyhájáról minden kedve szerint valóval -el ne lássa a beteget; hogy oda-oda ne szökjék hozzá megigazgatni az -ágyát, a feje-alját s egy cserép későn nyiló sárga-violát ne tegyen az -ablakába; hogy – míg Pakfon uram Mukival a mühelyben kalapált – -varrásával egy-egy rövid félórára meg ne pihenjen a kis hónapos szobában -s jó, nevettető falusi történeteket ne beszéljen neki; hogy gondját ne -viselje az elhagyatott ifjuembernek egészen addig, míg nagy, keserves -betegségét ki nem lábolta. Gonosz pörlekedő kis teremtés volt s a -szegény irnoknak bizony néha napján leczkét is kellett hallgatni tőle; -hanem szivesen hallgatta. A nagy kalapos doktorra is, ki az első -látogatás alkalmával gyanusan nézett körül a szegényes szobában s -olyatmondó arczczal távozott, hogy engem sem láttok itt többet! – még -erre a nagy kalapos, irgalmas úrra is ráförmedt, hogy aztán csak el ne -mulaszszon ám egyetlen napot is, mert a szegény ember is lehet -háladatos. Hogy ezzel a kijelentéssel mi összeköttetésben volt Magda -kisasszony takarékpénztárba rakott pénzecskéjének folytonos apadása és -az illető, nagy kalapos emberbarátnak utóbb, az irnok előtt tett ama -nyilatkozata, hogy ő már tisztességesen ki van elégítve, sohasem tudtam -meg. Az is elég csodálatos dolog volt, hogy a legelső vasárnap délután, -mikor az új lakó kisétált a háziakkal a városerdőbe, Muki legény -egyszerre csak eltünt az oldalukról, becsapott a Bimbó-ba és józan -szokásai ellenére tökéletesen leszíván magát, kijelentette, hogy ismét -vissza fog térni a lakatos-mesterségre, melyhez ifjú emlékei kötik. -Magda kisasszony csak vállát vonogatta rá; de annál kevésbbé vonogatta -Pakfon úr a magáéit azon a gonosz tapasztalaton, mely az irnokok elleni -elkeseredését újból igazolta. - -Egy-két szerencsés körülmény azonban a szerelmesek ügyét jobb -kerékvágásba terelte. Egy reggelen eléje állt a lakó az érdemes -rézöntőnek azzal a jó tanácscsal, hogy minél előbb szakitsa meg minden -összeköttetését a karakány-bukói márványutánzó részvénytársulattal, a -mint ezt ő maga is megszakította, a tegnapi napon kineveztetvén a -komáromi nagy földindulásról nevezett biztosító bank irodavezetőjének. -Nos, – Pakfon úr sietett tuladni a veszedelmes részvényeken s két hónap -mulva, azon a nevezetes napon, melyen az ujságok jelentették, hogy «a -karakány-bukói szédelgéstől végre megtisztult a levegő», örömében -megegyezését jelentette a Mátyás úr és Magda kisasszony között tervezett -közkereseti szerződéshez, az alatt a föltétel alatt, hogy a vőlegény – -miután az irnokságnak kevés tisztelettel járó kötelékeiből sikerült -kibontakoznia – hivatalos pályáján még egy grádussal előbbre menjen. A -biztosító bank, ominózus nevének ellenére, szilárdan állott, mint a -kőszikla, s Mátyás isten segedelmével megtette a tőle követelt utolsó -ugrást is és az örvendetes esemény már nem mult máson, mint hogy Magda -kisasszonynak egy falusi nagynénje, kinek beleegyezését szintén -kikérték, már igen régen járta az iskolákat és nagyon nehezen ment neki -a levélirás. - -Így álltak ügyeik akkor reggel, mikor a fiatal ember kinyitotta ablakát, -hogy friss levegőt kapjon. A mi a friss levegőt illeti, noha a muzeum -teteje ide látszott, odafenn az égnek egy kis kék darabja ragyogott s az -udvaron a csatorna mellé két cserép leánder volt állítva, az itt épen -nem volt bőviben. Hanem az a napfény, a mire az ifjú vágyott, nem sokáig -váratott magára. Egy fiatal, eleven, piros-pozsgás leányka – a mint az -átellenes ablakból észrevette a mozgást – egy kis zöld kannával rögtön -odakünn támadt a kutnál, megtöltötte a kannát, megöntözte a leándereket, -azután juttatott egy kis vizet az alá a bizonyos ablak alá állított -sárga-violának is s ha már egyszer ott volt, hát csak beszólt Mátyáshoz -is. Friss volt, mint a hajnal, piros mint a rózsa, eleven mint a fürj. - -– Mátyás úr, Mátyás úr, jó reggelt! – csicsergett ott az ablak alatt. - -Mintha csak valami madár szállt volna oda. De épen úgy is édeskedett ám -neki az a fiatal ember, mint a madaraknak szoknak. Sovány arczáról az a -különös vonás, mely hol fáradságot, hol nyugtalanságot látszott -jelenteni, egyszerre eltünt; gyöngéden simogatta a kis vendég szép, sima -tollát és belemosolygott a tündöklő fekete szemekbe. Csak hogy épen -czukorral nem kínálta. Hanem a madár az első simogatás után felborzolta -magát. - -– Hát így fogad nekem szót, Mátyás úr? Nem megmondtam: pontban -kilenczkor lefeküdni, pontban hatkor fölkelni?! Várjon csak, majd ha én -a maga felesége leszek! Az éjjel fölébredtem, átnéztem ide, láttam: -égett a gyertyája. Ki vele, mit dolgozott? - -– Semmi oka a panaszra, Magda. Csak éjfélig voltam fenn, addig is a maga -kedvéért dolgoztam. - -– Nézze meg az ember! Bocsássa el mindjárt a kezemet és ezentúl ne -merjen éjtszakázni az én kedvemért. Azt megmondom, én miattam se ne -fogyaszsza, se költségbe ne verje magát, a lakodalomra ne gondoljon, -ajándékot ne vegyen, mert nekem mindenem van. Majd meglátja, ha felesége -leszek! Hanem fogadjon szót, az a fő. Hogy mert engedetlenkedni? - -A fiatal ember addig mesterkedett, míg újra megkerítette a kis kezet. - -– No bizony, – mondá, – Ha meg nem tartja a szavát, minek tartsam én?! -Nem megigérte-e, hogy új borra megtartjuk a lakodalmat? - -– Semmi újbor! Nem csodálnám, ha az a részeges Muki tüzne ki ilyen -terminusokat! Megmondtam, hogy míg a sásdi nénémtől feleletet nem kapok, -hogy nem változtat a szándékán irántam, addig semmi sem lesz a dologból. -Nincs a török a hátunkon. Isz úgy várom már minden reggel azt a -levélhordót, mint a messiást. Jön, jön, ma is itt járt már, hanem csak -mindig oda fölfelé tart az emeletre az új lakóhoz. Hallja, Mátyás úr, -ismeri maga az új lakókat? - -– Nem én. - -– Nem is látta? - -– Nem én. - -– Azt a szép asszonyt nem látta? Akkor csak nézze meg jól minél előbb, -mert ha én egyszer a felesége leszek, akkor azután úgyis vége lesz. -Hanem a mennyi levelet az kap, az már mégis sok! Én csak egyet várok, az -se jön. Aztán hallja, már rá is vigyáztam, úgy megy oda mindig a postás, -mintha lopni járna. Bekukucskál, nézi az asszonyt, ha magát kapja, -kezébe nyomja a mit hozott. De ha véletlenül az ura is otthon van, -hirtelen megfordul a sarkán és úgy elosonik onnan, mintha ott se lett -volna. - -– De jól megnézte, Magda! Nem szeretném ám, ha megtanulná valahogyan. - -– Nem hallgat? Az igaz, alig várom, hogy már egyszer a fele… hogy jól -ránczba szedhetném. - -– Magda! – hangzott egy földalatti szó a műhelyből. - -– Megyek, bátyám, megyek, – felelt a leány és elsietett. - -Ez a külvárosi ház, melynek jogán a gyermektelen Pakfon úr valamennyi -atyjafiának önkényes zsarnoka és imádott bálványa, régi ismerőseinkkel -van tele. A komáromi nagy földinduláshoz czimzett biztosító bank -éjtszakázó hivatalnoka, ki oly türelmetlenül vár egy bizonyos örvendetes -ünnepélyt, hogy szinte hajlandó lenne siettetni ezt még abban az esetben -is, ha a sásdi nagynéne megváltoztatná Magda kisasszony iránt világosan -kijelentett szándékát, ez a csöndesen meghuzódó ifjú ember senki más, -mint a karámosi fogoly, kit hosszú rabsága megtanított feledni, tűrni és -dolgozni. Pályát tört magának a becsületes munka útján s újból -fölmelegedett szíve a régi lázas álmok után szelid vonzódással -ragaszkodik egy valakihez s ha majd családja lesz és ebben élő zálogát -viheti javulásának a dunaszögi ősz ember elé, akkor… néha álmodik arról -is, hogy atyja elé áll és megkéri, hogy feledje el a multakat a jelenért -és jövőért. Az a szép asszony meg, a kihez oly sűrűn érkeznek a levelek, -és a ki oly meghitt viszonyban áll a furfangos levélhordóval, senki más, -mint Kálozdy Béláné, a régi Ilona, ki a nagy tanulságokból, melyeket a -sors kegyetlen keze ridegen tartott szemei elé, a szörnyű csapásokból, -melyek sujtották, a szenvedélyek között, melyekben háborgott, nem tanult -és nem feledett semmit. A régi volt. - -Ott ült abban a második emeleti, szegényes kinézésű szobában, a két -ablak közé állított író-szekrény kihuzott táblája előtt, íráshoz -készülve. A toll meg-megreszketett finom ujjai közt s kipirult, égő -tekintete, hol a fehér lapra van szögezve előtte, hol a messze homályos -légbe vész, melynek ködéből kiemelkednek a nagyváros tornyai. A -kinyitott ablakon keresztül távolra el lehetett látni; át a rákosi -kiégett, szintelen síkon egész a kőbányai kémények sűrű, kormos, fekete -erdejéig; le a poros síkra, a sok poros utczára, poros udvarra, poros -telekre, poros épületre és poros járókelőkre. Ha elfordult is Ilona -attól a végtelen vászontól, melyet a nagyvárosi természet szintelen -szinekkel mázolt be, hogy az otthon barátságosabb képei közt pihentesse -meg mély, sötét, révedező szemeit: rá nézve ezek sem voltak sokkal -vigasztalóbbak. Mindössze két kis szobájok volt, nagyobbára a kálozdi -padlásról került régi butorokkal rakva tele, melyeket Istók utánuk -küldött. Ott ketyegett, lármázott, bölcselkedett mögötte a divatból -kiment ódon óra; előtte a kopott, ezerfiókos szekrény s nyugtalan -tekintete a falun Kálozdy Ádámnak és feleségének komor, fagyos -vonásaival találkozott. Mindez nem a régi, falusi környezetben, tágas -szobákban, a vén fák szomszédságában a hova illettek, a hol csupán a -mult kegyeletesen megőrzött emlékeinek látszottak és mindegyikük tudott -a régi napokból egy kis dicsekvéssel állani elő. Ámde ittben, e fuladt -városi levegőben, e sötét, napfénytelen hajlékban, mintha mind -megnémultak volna és a kényszerítő nagy szükségen kívűl semmi másról nem -tanuskodnának. Csak a bolondos fejű megátalkodott órát nem tudja -leszoktatni semmi sors régi nyelves természetéről, melylyel neki csöndbe -és lármába egyformán bele kell kottyannia. - -Ilona sokszor fölemeli tollát, hogy írjon valami választ arra a kezében -gyűrt, tépett, forgatott kicsiny levélre. De a mint izgatott zavarban -körül-körülnéz, ezek az ócska családi holmik, melyek csupán holtig való -hűséget láttak, (könnyű volt ott a kálozdi dominium közepén!) nyilván -nem igen biztatják arra, a mit írni szeretne. A tollát minduntalan -leteszi és forró fejét kezére hajtja, melyre omló csigákban hullanak le -a hanyagul összekötött sötét fürtök. Azoknak a lázas perczeknek egyikét -éli, melyekben éltünk felidézett fordulóin a tétova hánykodó lélek -kétségbeesve fordul tanácsért mindenfelé; mikor reszkető ajakkal -figyelünk a szél zugására, megértjük az elröppenő fecske füttyét és -beszélni halljuk azokat, a kik nincsenek. Óh miért, miért huzódnak -ilyenkor oly gyakran sötét, nehéz felhők a tiszta ég kék boltozatára, -hogy a mennynek magasságából is jöhetne egy kis jó tanács!? - -A tépelődő, tanácstalan asszony össze-összehuzza magát, mintha fáznék s -kitekint az utczára. Egy kis sétatér szégyenkedik ott a ház előtt, -kopasz, sovány, sárga, haldokló akáczfáival. A fák közt jelenetek -tarkállanak a nagyvárosi élet zagyva vásárából, melyeket nem takar el -dus lombozat. Tisztán beszélnek mind a két kérdezősködő szép szemnek. -Úri dámák páváskodnak föl s alá s míg selyemszoknyájuk csak úgy söpri a -port, a járó kelők tisztelettel térnek ki előlük s az utcza-végi rongyos -koldusok ezer isten-áldással tolakodnak finom keztyüs kezük után. Öreg -hivatalnokok szaladgálnak nagy iratcsomagokkal hónuk alatt, hogy -hirtelenében bekapják valami olcsóbb korcsmában szűk ebédjüket és -siessenek vissza újra belevetni magukat a gépbe; meglökdösik őket -jobbról balról tisztességesen. Ott egy szegény ördögöt temethetnek! Csak -aféle festetlen és gorombán ácsolt koporsóban fekszik és a kocsis -meg-megütögeti a sánta lovat, hogy minél hamarabb végezzen vele; az -özvegyasszony, kinek nyilván gyászruhára sem telt, lélekszakadva követi -s szomszédjai egymásután maradoznak el mellőle. Amott víg gyermekzsivaj -veszi körül a komédiát. Egy tarka kiaszott bohócz és egy fehér kiaszott -uszkár csodálatos mesterségeket mutogatnak s a kiaszott asszony elől, ki -tányérral jár körül, hihetetlen gyorsasággal párolog el a röhögő -publikum. Egy undok lebujból tántorgó részeg embert terel napvilágra a -vörös orru drabant és kínál új látványt a komédiától elszelelt -fiatalságnak; istenem, vajjon ez a nyomorult viselte-e új korában is ezt -az úrias öltözetet, vagy valami zsibvásáron jutott hozzá?! Annak a szép -kertnek közepén, ott a templom mellett, egy derültebb kép is kínálkozik. -A virágok között egy puha gyepágyon szerelmesek beszélgetnek s nem -sejtve, hogy valaki látja őket, édes csókokat lopnak egymás ajkáról. -Ilona gyermeke, a kis Béla, nem játszott ott a porban, hogy annak a -szavát is meghallotta volna. S ha ezer és ezer képet látna még, nem mind -azt mondaná-e neki: beszéljenek akármit a költők, kiknek ez a szőllő -rendesen savanyú, bizony csak nagy tisztesség és nagy boldogság a -gazdagság! - -[Illustration: A tollat minduntalan leteszi és forró fejét kezére -hajtja.] - -Ilona egész testében reszket, a mint a végzetes tollat újra megragadja. -Iszonyodik a nyomortól és áhítja a régi fényt. Temetőnek nézi a -szegénységet és szíve abban a hitben dobog, hogy neki még élni van joga. -Végzete nem magányra, munkára, tűrésre alkotta; élete nem ezekre -tanította; álmai nem ezekkel kecsegtették. Természete lázong ez élet -ellen, melybe jutott; az ember ellen, kit ide követni kénytelen volt; a -jövő ellen, mely reá vár. Gondolatai félelmesen gyors szárnycsapásokkal -messze-messze röpködnek régi emlékeinek egy virága fölött, mely élőnek -és zöldnek hazudja magát, holott hosszu-hosszú évek előtt elhervadt már. -Keble liheg, fekete szemei égnek, mint a gránát, arcz-színe kékbe -játszik és minden izma reszket az izgalomtól. - -– Nem, nem tudok így élni tovább, – rebeg magában. És ő első szerelmem -volt! - -Összerezzent. Mintha egy szelid gyermekhangot hallott volna valahonnan -messziről. Csak egy imádságnak, egy fohásznak, egy sóhajnak töredékét. - -– A kicsiny sohasem szeretett engem, sohasem szeretett! Ezután sem -szeretnél, hallgass, hallgass! – felel a távoli titkos szózatnak és -arczának parázsló tüze gyorsan fölszárítja a könnyet, mely végig futott -rajta. - -Megragadja a tollat, de nem tudja megszorítani s kiejti ujjai közül. -Újra megragadja. Már több ereje van és ír… ír… ír, míg kopognak az -ajtón. - -Gyorsan elrejt mindent. Még tekintetét is a belépő Béla előtt. - -– Végre! – kiált az érkezett, ragyogó szemekkel sietve hozzá, – végre -meg vagyunk mentve, Ilona! - -– Állást kaptál? - -– Bajod van, hogy ilyen jéghidegek a kezeid? A szerencsével együtt -valamennyi régi barátom elhagyott, mintha sohasem ismert volna. Hiába -jártam mindegyiknél. Csak az egyetlen Mágócsi Ernő fogta pártul ügyemet… -Fázol, Ilona, hogy úgy reszketsz? - -– Semmi, semmi. Csak folytasd, hallgatok. - -– Egy biztosító banknál kaptam alkalmazást. Szerény, kicsiny állás, de -mégis csak valami. Száz forintunk lesz havonkint. Ha megtanulunk -feledni, így elvonulva maradunk a világtól, összehuzzuk magunkat, -megélhetünk belőle. - -– S ha nem fogod elkártyázni… - -A hirtelen, váratlan öröm nagyon elnézővé teszi az embert. Béla is -szinte sértetlen maradt a fulánktól, mely e szavak kiméletlen -igazságában rejlett s míg az asszony heves, remegő felindulását sem -titkolni, sem elfojtani nem bírta, a melléje ült férfi hangját még csak -egy kis neheztelés sem tompította, a mint válaszolt neki: - -– Nem, Ilona, nem. Azt hiszem, most már megtanultam mindent. Tudom, hogy -ellenségem a szerencse. Utolsó forintjaimmal is csak azért kerestem itt -fel őket, hogy neked egy kis kényelmet szerezzek, míg álláshoz jutok. De -most már vége lesz. Még ma irok Mágócsinak és megköszönöm a mit értem -tett. Nemes, derék férfi! Nos, add ide a kezedet, Ilona. Adj otthont, -barátságos otthont és segítsd kiölni lelkemből azt az átkozott -szenvedélyt! - -– Adj otthont, barátságos otthont! Otthont ebben a sötét, mogorva két -zugban itt! Ne neheztelj, Béla, ha nem tudom egészen legyőzni -keserűségemet. Gondold meg, mi voltam és mivé lettem. - -Egy kis szünet mulva halkabban következett a válasz Béla ajkáról: - -– Mivé lettél? Hát szegény asszonynyá lettél, ki férje keresetéből él. -Dolgozni akarok, dolgozni fogok, Ilona s tán elégedettebbek leszünk, -mint eddig voltunk. Csak egymásnak és gyermekünknek élünk. A mint első -hónapi fizetésemet megkapom, elhozom a kis Bélát; mindent megteszünk -érte s derék emberré fogjuk nevelni. Édes kicsiny fiam, mindenem! Minden -éjjel vele álmodom! - -Az asszony hirtelen fojtott hangon kapott férje szavába: - -– A kártya-barlangban? - -– Ott, Ilona. Még ott is a kis fiammal álmodom! De ne keseríts, kérlek -ne keserits többet. Ha van szíved – hogyne lenne! – járulj hozzá az én -becsületes igyekezetemhez s akkor mindnyájan meg leszünk mentve. Nem -érezted-e soha, minő boldogság lenne, megmenteni egy pusztuló családot, -a magadét? Nincs egy biztató mosolyod az első remény-sugárra? - -– Tudod, hogy én hamar kétségbeesem. Nem hiszek egykönnyen. Sötéten -látok s úgy gondolom, nálam nélkül jobban boldogulnál. - -– Hát nem tudsz, nem fogsz megbocsátani soha? - -– Miért ne? Hisz itt vagyok veled. Bár ne… - -– És mi lennél, ha nem volnál itt? - -– Ki tudhatná! Egyedül az isten. - -– Azt ne emlegesd. Az a bocsánat és szeretet istene. Te pedig… - -– Mit én? Hát mit én? Én föláldoztam magamat érted, otthagytam pályámat, -lemondtam a dicsőségről, követtelek a nyomoruságba. És most még azt is -meg akarod tiltani, hogy legyen egy perczem, melyben arra gondolok: bár -ne lennék itt! - -Béla füleiben megcsendült egy régi, régi hang: Szivesen dolgoztam volna -érted! Fölugrott helyéről és megragadta Ilonának szép fehér, telt -karjait. - -– Hát hol szeretnél lenni? – kiáltá. – Becsületes asszony vagy? -Becsületes vagy? Felelj. Azt hiszed, az maradtál volna, ha velem nem -jösz? Felelj. - -A nő szikrázó szemekkel szabadította ki karjait. - -– Béla! Igen, felelek. Jó, hogy kérdezed. Az maradtam volna, ha tönkre -nem teszed az életemet. De ily durvaságra, a minővel megrohansz, ne várj -tőlem semmit. Én feláldoztam magamat érted és most kimondom, kimondom -ebben a perczben, melyben meg akarod tiltani, hogy áldozatnak tekintsem, -szemedbe mondom, hogy megbántam az áldozatot. Kimondom, hogy nem -szeretlek. Kimondom, hogy… - -– Csitt, csitt, csitt… minek veszekedtek… ki tudja, meddig éltek?… -Csitt… csitt… csitt… - -Az öreg óra beszédét senki sem hallotta. Senki sem figyelt rá, senki sem -fogadott szót neki. Sok filozófnak közös sorsa ez. - -A kegyetlen asszony, a mint reszketve és villámló szemekkel fölállt, -szavaira nem hallott más választ egy tompa hörgésnél és egy -ajtócsapásnál. Az a hörgés mintha csak távolról zúgó vízmoraj lett -volna, annak a sötét, háborgó, sivatagbeli tónak moraja, mely -megingatással és elöntéssel fenyegetett mindent maga körül. - -És ez az este megint ott találta Bélát, a hol a többi este: a -barlangban, melybe most utolsó, legeslegutolsó filléreit vitte, hogy egy -hosszú éjtszakának gyötrő, sorvasztó, halált hozó lázát megvásárolja -rajtok. Hogyan tévedt ide; mint csorgott szívének vére a szenvedély -karmai között, mely e helyre vonszolta; vajjon a kétségbeesés űzte-e, -hogy elveszítsen mindent, vagy még mindig az őrület, hogy egyszerre -visszanyerjen mindent? (mert úgy kellett hinnie, hogy itt mindent -megnyerhet,) – e kérdésekre magyarázó feleletet csak azok a -szerencsétlenek tudnának adni, kik nagy csapások között a mámorban -kerestek vigasztalást, nagy bűnök vádjának súlya alatt a legnemesebb -érzelmekben kerestek másoktól titkolt mentséget maguk előtt (a világgal -mit törődnek már ők!) s lassan-lassan erejük-fogyott, gyáva, fél -tébolyodott, szabadságra nem is vágyó rabokká lettek. - -Gyönyörű, fényes, gazdag, divatos lakás volt, a hova Béla belépett. A -világ kiváncsi szemei elől egy kis rézkandikáló őrizte a külső ajtót. De -az ásítozó s hamisan pislogó inas az új vendéget ismerte már s -felnyitotta előtte a szentélyt. Előtte puha szőnyegek, drága kárpitok, -kényelmes kerevetek, zöld posztóval borított asztalkák, lámpák ragyogó -golyói, fényes szoba-sor. A kik csak hirükből ismerik e barlangokat, és -tudják, mennyire kerülik a világosságot, alig hinnék, hogy milyen sokágú -gyertyatartók és tündöklő csillárok fényeskednek itt. Pedig mind, a kik -itt jönnek-mennek, szivaroznak, kártyáznak, ásítoznak, tolonganak, drága -borokat töltögetnek, asztalokhoz ülnek, étvágytalanul vacsorálnak, -rejtett fülkékbe vonulnak és várják a hajnalt, – úgy tetszik, mintha -rejtegetnék az arczukat egymás elől. Mintha valamennyinek lenne valami -magának tartani valója: annak is, a kinek bankótól duzzad a tárczája s -ezüst pénztől nehéz a zsebje, annak is, a kié üres; annak is, a ki -józan, annak is, a ki részeg; ha más nem, egy boldogtalan történet -valamelyik boldogtalan társukról, melylyel nem akarják a jókedvet -rontani. Jókedv! E sok halavány arczon, melyet a gyertyák és lámpák -világa még sárgábbra fest, nincs egyetlen őszinte vonás: e nagy, tompa -zsivajban, nincs egy őszinte hang; egy nagy hazugság minden, melylyel – -valamint a rendőrséget kijátszák – rá akarják szedni a végzetet is, és -egyetlen éjtszakán felforgatni a régi osztályt, koldussá tenni az urat, -urrá a koldust. Ott munkálkodnak rajta legégőbb szorgalommal a nagy -terem közepén. Egy ördögi gép forog-forog ott s a pokol szineivel: a -vörössel és feketével játszik a lángoló szemek előtt. Mintha mindazokat, -a kik körülötte ülnek, állnak, támaszkodnak, ágaskodnak, szájukban -ki-kialvó szivarral, ujjaik közt reszketve tartogatott pénzdarabokkal, -visszafojtott lélekzettel és meg-megtántorodó térdekkel, – mintha -valamennyit sebesen forgó kerekei közé kapta volna és halálos -vergődéssel néznének szabadító után. A pénz csörög, a pénzszedő lapátja -koppan, a gép forog. Nincs, nincs szabadító! - -– Ez rossz hely uram, a hol ül, – szólt Bélához szomszédja, egy nyurga -zúg-ügyvéd, kinek még tegnapelőtt arany-órája és láncza is volt. – Mi -már jártassabbak vagyunk az effélében s tudjuk, hogy itt a babona: -igazság. Az ön helyén tegnap egy fiatal báró ült, ki (két óra lehetett -éjfél után) egyszer csak összeroskadt és pisztolyt kért tőlünk. -Természetesen nem adtunk neki. Hanem mint emberbarát, a kinek semmi -érdeke a komédiában, annyit mondhatok önnek, hogy ez rossz hely. Jobb -lesz máshova ülni. - -A kitartó dacz olykor le szokta fegyverezni a sorsot. Béla válasz nélkül -hagyta az emberbaráti megjegyzést és helyén maradt. Az izzadság -gyöngyözött homlokáról, egy csomó szürke hajszál arczába csüngött és -fekete szemei reszkető lázban tüzeltek. - -A pénzszedő kiabált: - -– Vörös! Fekete! Vörös! Vörös! - -Veszt, veszt, mindig veszt. - -– Cseréljen helyet velem, – unszolja az órátlan emberbarát. Ez a hely -itt meg fogja hozni a szerencséjét. Itt szokott ülni Dacsó Artur, ki -mióta összeveszett a menyasszonyával, el van keseredve az egész világra -és mint valami vadállat, csikorgó fogakkal jön ide, hogy szeretne -megölni valakit, vagy megöletni magát. Hanem a szerencse valósággal bele -van bolondulva. Ha még soká nem sikerül neki a gyilkosság, megbuktatja a -bankunkat. Ez épen az ő szokott helye, a hol én ülök. Tiszta emberbaráti -érzésből kínálom, uram: cseréljen velem. - -Béla már alig tudja, mit tesz. Helyet cserél és legeslegutolsó filléreit -teszi koczkára. A kicsiny tétel némi gúnyos mosolylyal fogadtatik; de -megjegyzést nem tesz senki. - -– Uraim, senki többet? – kiált a pénzszedő. – Mehetünk. - -A gép megmozdul. Kering, forog, csöndesedik. - -A csoport fölött egy kis vacsoravesztő lepke röpköd és világosan -meghallani apró szárnyainak suhogását. Hallani a serczegést is, a mint a -csillárnak egyik lángjában elégeti magát. - -Egy álló óráig fog-e forogni még? - -Bár addig forogna legalább! - -Béla halott-halványan bámul és didereg. - -– Már a vörös nyer, – suttogják körülötte. – Mégis csak a fekete! -Átkozott fekete! - -Az utolsó, a legutolsó fillér is oda. - -Egy félreeső fülke rejti el a leghátulsó, legcsöndesebb szobában a -menekülő koldust, kinek a szerencse asztalainál semmi keresete többé. -Leroskad a bársony divánra s hideg verítékes homlokát a falnak -támasztva, soká, soká nem tudja, ki volt ő és ki lesz még; nem tudja -hol, merre, kik között van; nem tudja, hány óra, este van-e, vagy hajnal -vagy tán világos nappal; és nem tudja, hogy mit eszik ma. - -– Béla, komám, hallom, hogy kiraboltak! – ütött vállára a félhomályban -egy új vendég. - -A megszólított valami kába bámulással veti föl szemeit. Bizonyára azt -sem tudja, hogy elhagyatottságában sírt is, pedig sírnia kellett, mert -szemhéjai vörösek és kitágult szemgolyói nedvesek. - -Szokatlanul vidám ábrázattal állt előtte s heveredett le melléje Dacsó -Artur. Nagy, sárga szemei tétovák és mégis a mámor éles fényében -ragyogók, két kerek, telt arcza csupa tűz s durva, mély hahotája -elhallatszik a harmadik szobába. Nyakkendője kioldozódva, mintha izmos -nyakának kiduzzadó erei nem akarnák tűrni a köteléket. Az első -tekintetre észrevehette akárki, hogy ittas. - -– Béla – szólt és akadozó, erőszakos beszédében megvolt az a szív -fenekéről szakadó hang, mely részeg emberekkel szemben gyakran legyőzeti -szánalmunkkal az undort – Béla, kedves komám, az ördögbe is, ne essél -kétségbe! A te szerencsecsillagod volt, a mi engem ma idevezetett. Urrá -teszlek, Béla! Azután megnyerheted akár az egész világot, mert ezeknek a -gazembereknek csak az kell, hogy győzze velök az ember. Akkor -megszaladnak. Van-e kedved fogadni, hogy úrrá teszlek? - -– Hadd el, Artur – felelt még mindig kába tompasággal Béla, ki alig -értette, hogy mit mondtak neki. – Hagyd el. Köszönöm, hogy -fölébresztettél. Menni szeretnék. Fázom. - -De két aczélizmú kar a helyén tartotta. - -– Egy tapodtat sem mégy innen, míg ki nem öntöm előtted a szívemet. Nagy -sokára, hosszú csavargás után akadok egy régi jó barátra; úrrá akarom -tenni és… - -– Artur, te nem vagy magadnál! - -– Az ördögbe is, mikor voltam én magamnál!? Hát volt-e akkor eszem, -mikor azért a kis fitos grófkisasszonyért otthagytam, a kit szerettem!? -Kötni való bolond voltam! Való is énnekem a tisztességes élet! -Hallottad, milyen kutyául bántak velem a Péterfiék? Egész világ előtt -bevallott vőlegénye vagyok Olgának s az esküvő előtt egy héttel kidobtak -valami zsidóból keresztelkedett báró miatt. Most mindenki nevet rajtam. -Még a zsidó báró is csak kinevetett, mikor kihivattam. Én rajtam -nevetnek! Ez a szégyen minden szenvedélyt fölkorbácsolt bennem. Látom, -nem születtem arra, hogy emberi társaságban éljek. Vad, ügyetlen és igen -erős vagyok hozzá. El akarok bujdosni, Béla; de magammal akarom vinni, a -kit szeretek. Tudod kit? - -A részeg ember fogai csikorogtak. Lélegzete nehéz volt és hörgő, a mint -Bélát ujra megragadva, reá meredt. - -– Béla, minek neked az asszony? Fele vagyonomat odaadom érte! Add nekem! - -– Artur! – tört ki egy rekedt kiáltásban Bélából a rémület sülyedése -fölött, a kétségbeesés jövőjén és a düh régi ellensége ellen. A korhely, -rendetlen élet már elcsigázta, lefogyasztotta, elgyöngítette; de a mint -e pillanatban eltaszította magától a lihegő vadat, mintha a becsületnek -ujra kezébe kapott parittyájával homlokon találta volna a Góliátot, úgy -megtántorodott ez. – Artur, ha kedves az életed, ne ismételd még -egyszer, a mit mondtál! Menj, menj és ne szólj többet! - -A lármára már ácsorgók is gyülekeztek a fülke elé s az órátlan -emberbarát egy kis kibékítési kisérletet próbált alkalmazni. - -– Uraim… uraim, az istenért! - -Artur felkaczagott. Mintha az utcza kövei odakünn visszhangozták volna -kaczagását. - -– Ha kedves az életem! Hitvány, haszontalan, örömtelen kutya-élet volt -ez! Ölj meg hát; de ne beszélj olyan fennen, mert tudom, hogy a szép -asszonynak kedvére lenne a csere! - -A rengő hahota torkába fult, mert a másik pillanatban már a fülke -sarkába dobva hörgött, fuldoklott, tajtékzott. - -A nézők közbevetették magukat s a viaskodók csakhamar el voltak -választva egymástól. De a tigris fölemelt ököllel neki-neki rohant -ellenfelének. - -– Ölj meg hát, koldus, ha tudsz! – ordítá. Úgyis jól lesz. Vagy én fogom -megszabadítani tőled Ilonát. De addig nem bocsátlak ki körmeim közül. -Vess számot a lelkeddel és ha megvirrad, mehetünk. - -Béla mozdulatlanul, nyitott ajkakkal, a fölindulástól remegve -támaszkodott a divánra. - -A halál szele! - -Egy pillanatra jól esett homlokának. - - -XXVIII. FEJEZET. Vér. - -Még csak egy-két sort ír Béla, azután kész lesz számadása az élettel. -Semmi, semmi, semmi; a semmik összeadása, kivonása, sokszorozása, -osztása könnyen megy. Azonnal elkészül. Kezei reszketnek egy kissé s a -magas lámpa már azt a haragos vörös, füsttől homályosított világosságot -ontotta a papirra, mintha haragudnék a közelgő hajnalra. Béla írt, írt s -mögötte összefont karokkal, ásítozva álldogált az órátlan emberbarát. A -többiek vagy folytatták még egy-két asztalnál a játékot, vagy -egyik-másik pamlagon szunyókáltak, vagy haza szállingóztak. Nehány üres -szoba már el volt sötétítve s a fényes lakás komor, visszataszító -benyomást tett. Az udvaron egy migraines városi kakas kukorikolni -próbált. - -– Uram, – szólítá meg Bélát a zug-ügyvéd, kinek nemcsak órája volt oda, -hanem úgy látszik, már türelme is fogyatékán, – uram, mi tagadás benne, -engem nagyon környékez az álom. Majd leragadnak a szemeim. Ha azt -akarja, hogy teljes erőmből tegyem meg ön mellett az emberbaráti -szolgálatot, adjon egy szivart. Én adok valamit a babonára: jókedvvel -minden jobban megy. - -Béla a nélkül, hogy visszatekintett volna, odanyujtotta neki tárczáját. -Két szivar volt még benne s noha az emberbarát csak egyet kért, üresen -adta vissza. A másikat is elbabonázta. Azután fekete kávét hozatott s a -divánra telepedve, csöndesen szörpölgetve és füstölgetve, ringatta magát -bele a megkivántató jókedvbe. - -– Nem tudom, uram, – kezdé egy kis szünet után – valósággal nem tudom, -mi vonz engem önhöz, hogy kész vagyok belekeveredni ebbe az átkozott -dologba. Hanem hogyha idején helyt akarunk lenni, siessünk, mert már… - -A szokás gyakran jár előbb a meggondolásnál. Az ügyvéd úr is hirtelen -mellény-zsebébe nyúlt az órája után; de csakhamar eszébe jutott bizonyos -szomorú eset tegnapelőttről s a szomszéd szoba falán ketyegő nagy -időmutatóra tekintett. - -– Öt óra – mondá egy félig elnyomott sóhajtással, melyet mellényzsebének -szomorú emlékei sajtoltak ki belőle. – Öt percz múlva öt óra. Sietnünk -kell, ha el nem akarunk késni. Az ördög gondolta volna, hogy ön még a -mai rossz éjtszaka után is ilyen hosszú végrendeletet fog írni! Azt -hittük, már nincs is miről. Soká tart még? - -– Azonnal megleszek, – suttogta Béla. - -A babonás úr egy kis időt megint elölt a szivarja hamvában való -gyönyörködéssel, hanem azután csak ujra beszélni kezdett. - -– Uram, hallgat rám? Nézze csak, én most innen az ön háta mögül olyan -szépen elillanhatnék lábujjhegyen, mint a pinty és megszabadulnék minden -felelősségtől. Hanem az ördög tudja mi, de valami nem engedi, hogy önt -cserben hagyjam. Nincsen még egy szivarja? Nincs, no úgy is jól van. Azt -mégis jó volt úgy intézni, hogy a fegyvereket amazok hozzák, mert az -úton megfoghatnának bennünket. De hátha a helyszínen csípnek meg? -Akaszszanak fel, ha másért így koczkáztatnám a nyakamat! De az isten -áldja meg, siessen már, mert kivilágosodik. - -A lámpa üvegén már sűrű füstoszlop emelkedett s a vörös láng kialudni -készült. Négy tele írt lap állott Béla előtt. Kusza, elhányt vonásokkal -volt írva a levél; hol apró lágyfej írás, hol nagy öreg betűk, kihúzott -szavak, befejezetlen mondatok s egy-két elmosott jegy is. Nem a halál -gyáva félelme lebegett e sorok fölött, nem a rettegés éktelenítette el e -vonásokat; csak az a közös emberi, legyőzhetetlen izgalom a nem ismert -tartomány küszöbén, melytől bizonyára nem volt ment még a «haldokló -keresztyén» sem, mikor «megkondult felette a szent harang». -Ellenkezőleg. Minden betű reményt, hitet fejezett ki a jóban, mely Béla -megsemmisülése által gyermekére háramlani fog. Ez a gyermek volt e -perczben, a multban, az azelőttiben minden gondolata szívének; minden -szégyene az, hogy romlottabbnak kellett tudnia magát, hogysem még ez a -tiszta, mennyei szeretet is megszabadította volna. Oh csak hadd essék el -hát, hadd igya föl szívének vérét a homok! Úgy a kicsinyt csupán egy -szomorú emlék fogja végig kisérni az életen s tán mitsem tud meg a -vádból, melyet atyja ellen emelni joga lenne. A mentor gondjaira bízza; -annak nemes, gyöngéd szíve tán hazug színekkel fogja az ébredő, ifjú -lélek előtt lefesteni egykori kedvenczének képét. És meglehet, hogy egy -derék férfi még valamikor bús kegyelettel fog megállani egy magányos sír -előtt, mely atyját takarja, kinek megbocsátja, hogy kereste a halált, -mert mégis csak a becsület mezején találta meg azt. Vagy elfeledi, -végkép elfeledi, mikor a kis vitéz beront az élet nagy csatájába, hol -becsülettel fogja megállani helyét. Meghal. Talán áldozat lesz halála -ama rettenetes igazságnak kiengesztelésére, mely bosszuállással -fenyegeti a fiakat atyáik vétkeiért. Csak bele kell tekinteni lelke -redői közé, csak szemei elé kell idéznie Ilona képét, hogy rettegés -fogja el a bizonyosságon, melylyel az a bosszú be fogna következni, ha ő -életbe maradna. Hiába minden; hiába küldött hozzá követet maga az ég: ő -már sohasem lehet más, jobb, derekabb emberré, mint a milyen most! -Apává, kire büszke lehet a fia; csak olyan marad mindig, a kit -szégyenlenie kell. Lelke csak rövid, gyorsan repülő pillanatokra bírja -szétszakítani bilincseit; azután maga kivánkozik vissza beléjök. Ha -végkép szabadulni akarna is, mint szabadulni akart ma reggel, a végzet, -melyet maga hítt ki maga ellen, nyomon üldözi és az ő gyáva lelkének -nincs más menedéke előle ennél a börtönnél, melyben most írja búcsúját. -Visszagondolt sok-sok mindenre élete történetében és újra meg újra be -kellett vallania, hogy föltételeiben, állhatatosságában, csillagában nem -bízhatik jobban, mint a futó homokban. Mit, ugyan mit tanulhat, mit -örökölhet egy korhely, kártyás apától a fia, kinek estéli imádsága alatt -megszökik szobájából és akkor tántorog haza, mikor a gyermek istenáldást -kér a beköszöntő napra!? Hát Ilona?… Csöndesen, csöndesen, te nehéz -vádakkal hánytorgó szív! Béla szeretné elűzni magától ez órában mind a -sok keserű nap emlékét, mely e névhez van kötve s szívéből megbocsát -neki; – de gyermekét félti tőle. Abban a szerencsétlen otthonban, melybe -a kicsinyt be kellene fogadnia, romlott, nagyon romlott már a levegő; -hiába nyitnak fel ajtót, ablakot! Abba a kis ártatlan szívbe, mely oly -megható ragaszkodással csügg rajta, sorvasztó betegség fészkelné be -magát s csak egy nyomorult élettel lenne több a világon és egy súlyos -teherrel az ő lelkén. Istókra bízza fiát, annak a becsületes kezei -vezessék első lépéseit s ha megérik rá, küldje tanulni a dunaszögi -iskolába! Ott a Kálozdy-alapítványból ingyen ellátása lesz. Nejének csak -azt engedi meg, hogy olykor-olykor fölkeresse. A szegény mentor szíve -csupa hála, csupa szeretet, csupa jóság. Akkor nap, midőn a kastélyt -odahagyták, látta a könnyes szemeiben, megértette hangja reszketéséből, -hogy senki másra nem gondolt (magára legkevésbbé), mint a kicsinyre, -mikor a házat, szőllőt és földeket olyan készségesen elfogadta. Hadd -nevelkedjék hát ott a gyermek, az öreg bükkök között, a mosolygó -halmokon s a tiszta, szabad ég alatt! Ő maga meg hadd pihenjen itt, hadd -pihenjen, végre hadd pihenjen meg! - -A kinek térdén játszott valaha kis fiú, habár most az égben van is, az -tudja, minő kínt fulasztott Béla levelébe. De nem tudja, ne is tudja meg -soha, hogy minő megnyugvás volt az, mely szívét elfoglalta. A lázas és -kába ámulatból, mely a váratlan, megreszkettető, őrjítő összetűzés után -meglepte, lassan-lassan bontakoztak ki azok a gondolatok, melyekből -nyugalmat merített, afféle fagyos, borzongó nyugalmat, mely ellen a vér -minden cseppje lázong; de a szívnek egyetlen kicsiny, rejtett idege -féken tartja őket. Már végén járt Istókhoz írott levelének, mikor a -harmadik szobában egy kártya-asztal mellől fölkeltek s valami goromba, -neveletlen fráter indulatos szitkozódás között csapta földhöz a rosszul -szolgált kártyát és nagy ajtócsapkodással távozott. Béla arczán egy -kínos mosoly futott át a düh e kitörésének hangjaira. Bizonyára -ellenkezőjét gondolta annak, a mit a nagy franczia kardinális halálos -ágyán mondott a szobájában koczkázó vendégeknek: «Nem nyerhettek ti ott -annyit, a mennyit én itt elveszítek.» Nem veszthettek ti ott annyit, a -mennyit én itt nyerek! - -A levelet összehajtogatta és visszafordult. Arcza már egészen rendbe -volt szedve, csak szemei alatt húzódtak vastag, kék-vörös karikák s -ajkai voltak kiszáradtak és fehérek. Sötét, nagy szemeiben, melyek annyi -lelket ragyogtattak egykor s annyi szívet bűvöltek meg (nemeseket és -hitványakat egyaránt), a néma megadásnak az a kifejezése borongott, mely -mitsem kiván látni többé, lemond a nap fényéről és el van készülve az -időknek végeiglen az örökké tartó homályra. Valami sugta neki, egy -titkos hang, hogy ott fog maradni a küzdtéren s e pillanatban mélyen -érezte, hogy az egyetlen lényre, a kit szeret e világon, halála lesz a -legnagyobb jótétemény. Szíve nyugodtabban, egyre nyugodtabban vert. -Talán ha arra gondol, hogy még életben is maradhat, nagyobb és -vigasztalanabb megdöbbenés fogja el. Hangja tompa volt, de nem -reszketeg, a mint kérdezte: - -– Bocsánat, uram, elfeledtem megkérdezni a nevét…? - -Az emberbarát épen nyujtózkodásban volt. A mennyire ebből a helyzetből -oly valaki, ki sem órával, sem lánczczal nem dicsekedhetik többé, sietve -átmehet a tekintély kifejezésére, ő legalább megtett mindent, hogy a -kisérlet jól üssön ki. Nagy hirtelenséggel kiegyenesedett és egy kis -krákogó bevezetés után bemutatta magát. - -– Dudás Péter, hites ügyvéd. Nem ismeretlen firma Pesten, de a galád -szerencsének kiválasztott üldözöttje. - -– Köszönöm, ügyvéd úr. Azt hiszem, e perczben igen keveset mondok azzal, -hogy a míg élek, nem fogom elfeledni az ön szívességét, melylyel -ismeretlenül segített rajtam szorultságomban. E levélben itt egy-két -intézkedést tettem arra a nagyon valószínű esetre, ha odakünn találnék -maradni. Akarja ön szívességét azzal tetőzni, hogy e sorokat akármi -módon eljuttatja rendeltetésük helyére? - -– Nemes ember vagyok, uram – felelt Dudás s önérzettel emelkedett föl -helyéről és sovány, eres kezeit Béla vállára tette. – Hanem -alkalmatlankodhatom-e én is egy kéréssel? Egy kicsike kis, jelentéktelen -kéréssel? - -– Parancsoljon velem bármit. Örökre lekötelezettjévé tett ön. - -– Csekélység az egész! Arra az esetre, ha ön végintézkedésében -véletlenül elfeledkezett volna rendelkezni az órája felől… Az ördögbe -is, úgy vonzódom önhöz, mintha csak édes testvére volnék, kinek joga van -az effélére. Nem szeretném valami kis, aprólékos emlék nélkül ereszteni -ki a körmeim közül. Például, ha az óráját nem igérte volna el még -valakinek… - -Béla elmosolyodott. - -– Erre az órára az a kocsis vár odalenn, a ki bennünket ki fog -szállítani a temetőbe. A zsebemből már nem telnék ki a bére. - -A zugügyvéd, ki ismerős firma volt Pesten, összevonta vastag szemöldeit, -hogy annál hatásosabb legyen az előtörő derültség. - -– Egy kis baj, mindenesetre egy kis baj – mormogta. De a kocsist csak -tessék én rám bízni, uram. Ha mindjárt kettős árat kellene is fizetnem -azért az óráért, bizony isten megadnám, annyira becsülök egy kis emléket -öntől. Akármit, a mi az én derék barátomra emlékeztessen, ki mellett én -valaha szomorú bár, de emberbaráti kötelességet teljesítettem. Legyen -egészen nyugodt. Azonban nagyon itt van az ideje, hogy induljunk. - -A lámpának sötét vörös lángja még egyszer kicsapott a füstös üvegen, -azután kialudt. A szobák mind üresek voltak már s az inasok hajnali -álmukból a divánokról ugráltak fel, ajtót nyitni a távozóknak. - -Dudás úr gyufákat gyujtogatott s lebotorkáltak a homályos lépcsőn és -beültek a kapu előtt várakozó bérkocsiba. - -– Ki a Rákosra! - -Az utczasarkon ácsorgó drabant előtt nem volt feltünő, hogy ebből a -házból ilyen kora hajnali órában távozik valaki. Megszokta már s inkább -egy kék pofájú, rongyos utcza-gyerekre fordítja figyelmét, ki ellen erős -a gyanuja, hogy az éjtszakát nem töltötte födél alatt. - -Béla és Dudás úr megindultak s a kocsi lámpája halaványan pislogott -előttük. Az őszi reggel ködös, homályos, hideg világa derengett -körülöttük. Az ég csak szürkült, nem piroslott keleten, mintha az éjjeli -gyász után nem tartaná illőnek egyszerre valami rikító színben jelenni -meg s félgyászt öltött magára. Hűvös hajnali szél fujt s meg-megrázta a -kocsiablakot, míg a zajtalan utczák kövezetén messze dübörgött a forgó -kerekek zaja. Minden magányos, néma, kihalt volt körülöttük. Egy-két -ablakban felcsillant a reggeli gyertyavilág; – fenn-fenn a padlásszobák -táján, hol egy-egy szegény irnok siet lélekölő munkája fölé hajolni, -vagy odalenn a pinczelakásokban, hol kora dologra készülő -napszámos-emberek olcsó mécse pislog. Az emeleteken mindenütt csöndesen -vannak, alusznak még. A kocsi mellett egynehány falusi ember koczogott, -a ki hetivásárra jött. Ezekkel aztán megint vége az életnek. Az utczák -egyre szélesedtek, a házak egyre alacsonyodtak, a mint kiebb és kiebb -jutottak. De itt is minden csöndes volt. Az újon épülő házak előtt -felrakott állások üresek; még a vendégfogadók, szállók, kurta korcsmák -és pálinkás boltok ajtai is zárva. Csak egy kis külvárosi templom -tornyában csengett a lélekharang. - -Béla behúzódott a kocsi sarkába és az egész úton nem szólt. Az ablakon -keresztül derengő reggeli világosság épen arczára esett. Sápadt volt, de -mozdulatlan és nyugodt. Csak fázhatott egy kissé, mert kezeit -folytonosan a zsebében tartotta s meg-megcsörrentette azt az egy-két -garast, a mit a barlangban már nem fogadtak volna el tételnek. Egy vak -koldus támolygott a kocsi mellett. Béla kinyitotta az ablakot és maradék -pénzét kivetette neki. Ez volt végintézkedésének záradéka. - -A czifra, hallgatag paloták, kihalt terek és nyomorult viskók, melyek -mellett elhajtattak, jóformán mind ismeretlenek voltak előtte. Nem sokat -forgott életében közöttük, nem sokat remélt tőlük és semmi emléke nem -volt hozzájuk kötve. S tágra nyílt szemeivel mégis úgy bámult ki rájok, -mintha csupa megunt ismerősei lennének, kiknek társaságából szivesen fut -ugyan valami új világba, de egy tekintettel mégis csak elbúcsuzik tőlük. -El attól az úri, czímeres hintótól is, mely sebes vágtatást épen most -robog el mellettök. Nem ismer ő itt senkit, a ki czímeres kocsin jár és -mégis kihajol feléje. A hintó ablaka le volt függönyözve; talán aluszik -benn az uraság. De egy sarkon a függöny félrecsúszott s olyan, épen -olyan kék ruha fodra kandikált ki, a minőben ma reggel Ilonát hagyta. -Isten te veled is, Ilona! A fogat elhagyja őket, a sebes lábú lovak és -czímer messze járnak s helyettök egy-lovas bérkocsi döczög szembe velük. -Mintha még ezt is ismerné Béla. Nagy isten, az a sárga arczú, -kétségbeesett tekintetű, ősz hajú ember, mintha csak Istók lenne! Állj -meg, állj meg, állj meg! De mégse… álom volt az egész. Az isten áldjon -meg, Istók; jó apja légy a kicsinynek! - -Béla lezárja szemeit és ismét nyugton maradva, nem lát többé semmit az -élénkülni kezdő reggel képeiből. Lelke ama másik reggelnek bús sivatagán -bujdosik, melyen meg kellett hallania, hogy gyávaságában gyilkossá lett, -élete egyetlen szerelmének gyilkosává. Mari, Mari, Mari! Látod-e őt az -égből? Belátsz-e szívébe, mely egyedül a tied volt mindig és senki másé -soha? Elégnek tartod-e a bünhődést? Megbocsátasz-e már neki és -közbenjársz-e érte az igazságos isten előtt?! - -Az emberbarát a kocsi másik sarkában sokkal jobban meg volt zavarodva, -mint Béla. Igen beszédesnek mutatta magát; de ez a beszélgető kedv -hasonlitott a mesterinas lármájához, a ki éjtszaka fél egyedül és végig -fütyöli az utczát. Minduntalan más tárgyba kezdett és rendesen úgy -szakította félbe valamennyit, hogy a közelben vagy távolban valami -gyanúsat látott. - -– Nem rendbiztos az ott azzal a ménkü nagy kócsagtollal a kalapján? -Akármi legyek, az… De mégsem; csak árvaleányhajas parasztember. Hanem -azért az elővigyázat nem árt. Ezzel a kocsival jó lenne itt befordulni -az utczába, azután úgy kanyarodni majd kifelé… Bizony isten eszembe -juthatott volna egy kis szíverősítőt hozni magammal. Tudniillik nekem -gyermekeim vannak és már ilyenkor csak nem olyan elszánt az ember, mint -különben. Hanem bolondul vonzódom önhöz, uram… Mintha egy fehér-köteles -barát czammogna ott az úton! Az ám, még zsák is van a hátán. Mi tagadás -benne, ez nem jó jel. De a mi a kocsibért illeti, az iránt legyen -nyugodt. Akárminő áldozatot nem fogok sajnálni, hogy valami emléket -váltsak meg öntől. - -Így ijedezett, izgett-mozgott, feszelgett, verte össze a foltozott -csizmáit és harapdálta a kajla bajuszát. Szivara minden pillanatban -kialudt s mikor már egyáltalában képtelen volt boldogulni vele, úgy -próbálta hasznát venni, hogy elrágta a közepéig. Hasonló módon -belekóstolt a másikba is, és mire a Rákosra kijutottak, szerencsésen -elfogyasztotta félig. - -Messze, messze, durva, színtelen pormező terült el előttük, melynek -komor egyhangúságát nem igen tudták megszakítani a hosszan vonuló száraz -sövények, az az egy-két tengődő akáczfa és a sok-sok sárguló, hervadó -bozót. Az ég szürke volt köröskörül mindenfelé, mintha minden -pillanatban esni készülne. Hideg, sivítozó szél nyargalt végig a síkon s -a távoli kéményeknek ide hajtott füstjét szinte a földre leverte. A Duna -felé nehéz ködök emelkedtek s a vadludak fekete csapatai szomoru -gágogással úsztak tova az őszi lég hüvös árjában. - -Emberi lélek semerre. - -De mégis. A távolban két sötét, mozgó alakot pillantottak meg, a mint a -kocsit hátrahagyva, a találkozóra kijelölt pont felé siettek. - -Ellenfeleik voltak. Artur egy vén, korhas fatörzsön üldögélt ott, -segédje meg vékony pálczikájával kényelmetlenül turta a homokot előtte. - -A tigris nem lehetett rosszkedvű. A közeledők messziről egy-egy hangos, -mély, erőszakos hahotáját hallhatták, mely belevegyült a vadludak -egyhangú nótájába. Tekintete most is az a kihevült, égő volt, a mi az -éjjel, csakhogy még kékes foltok is ütköztek ki rajta. Köpenye és -kalapja mellette hevert a földön, (arra a bizonyos ládikára dobva) de -épen nem látszott rajta, hogy fáznék s a csipős szél nem tudott behatni -hajának sürű erdejébe. Vastag, duzzadó ajkait harapdálta s nagy, éles, -sárga szemei mintha derült emlékeken bolyongtak volna. Tréfás -történeteken, miken hajdan egy keveset mulatott, szép asszonyokon, kikbe -egy-egy keveset beléjük szeretett, az afrikai végtelen sivatagokon, -melyek egy keveset meghatották. - -Egy csöppet sem volt rossz kedve. Míg segédje (egy vézna divat-uracs, -pomádés hajjal, illatos zsebkendővel és félszemüveggel) savószín szemeit -olyanformán jártatta körül, hogy akárhol szeretne lenni, csak itt nem, ő -épen egy adomát mondott el neki afrikai vadászútjából. - -– Pompás egy állat volt, – végzé. A legszebb fajtából való, sörényes -hím-oroszlán. Nem láttad még a bőrét a szobámban? - -– Nem láttam, – vaczogta az úrfi. - -– Nos, ha ma együtt reggelizünk, hát azon fogunk teázni. A mint a -hatalmas pára harmadik golyómra összeroskadt, olyan bömbölő hörgésben -tört ki, hogy jéggé fagyott a vérem. A magas, kopár sziklák körülöttünk -hosszan verték vissza. Ez jeladás volt. A haldokló király boszúra hívta -vele az atyafiságát. Mintha megértették volna, a hegyek mélyeiből -egyszerre megzendültek válaszul a fájdalmas, bús, dühös, iszonytató -ordítozások. Mi azonban Achmeddel és prédánkkal gyorsan lóra kaptunk és -mielőtt boszút vehettek volna rajtunk a király-gyilkosságért, ajánlottuk -magunkat az egész felséges uralkodó családnak. – Itt vagytok már? Jó -reggelt! - -Béla és segédje helyt voltak. - -Mind a négyen üdvözölték egymást és az ismeretlenek gyorsan -megismerkedtek. Nem állok jót érte, hogy azért meg tudták volna nevezni -egymást. A kezük is elég hideg volt, a mint megszorították egymásét. -Dudás még a keztyün keresztül is érezte, melyet a finom, vaczogó uracs -nem húzott le. - -Míg a segédek a távolságot mérték, Artur odalépett a szótlanul álló -Bélához. Tekintetén ott ült most is az az örökös, sértő, csiszolatlan -gúny; de egy perczre úgy tetszett, mintha valami borús fátyol alól -villogna elő. - -– Béla, te sohasem voltál valamirevaló vadász. Emlékszem, egyszer -Gadóczon sokat nevettünk rajtad, mikor azt az őzet megsajnáltad. Csak -azt akarom mondani, hogy engem most a világért se nézz ilyen szánalomra -méltó vadnak. Lőjj egyenesen ide, ha tudsz. (Felszakította egy rántással -a mellényét.) Mert én annyit mondhatok, hogy sohasem fogok kibékülni -veled… - -– Nem tettem ajánlatot rá, – vágott közbe Béla szárazon és arczát -elborította egyszerre a vér. - -– No jó, jó, csak ne szakíts félbe. Nem békülök ki. Te magad is jól -tudod, hogy sohasem békülhetek ki, mert nem tudok parancsolni a véremnek -és az véletlenül a te becsületedet áhítozza. De a mint egyszer a vérem -kihült, bolond lennék tovább folytatni az oktalan ellenségeskedést. Egy -levelet dugtam a zsebembe, melyből az, a ki itt véletlenül rám fog -akadni, megtudja, hogy öngyilkos voltam. Nos urak, hát hova álljunk? De -igaz, a szemeinkkel nem tudjuk agyonlőni egymást. Hol vannak a -pisztolyok? - -A fegyvereket kiosztották s az ellenségek szembeálltak egymással. - -A keztyűs uracs tapsolt egyet. - -– Hangosabban! – kiáltott rá Artur. - -Tapsolt másodszor és a bujdosó szél, mely pedig nem igen szokott -résztvenni az emberek dolgában, olyan keservesen nyögött ott közöttük, -hogy alig lehetett hallani. - -Tapsolt harmadszor is. - -A két pisztoly egy pillanatban dördült el és hullott le a száraz -harasztra. - -A szánakozó, jajgató, siránkozó szél egy nagy porfelleget hajtott arra, -mely egy kis időre eltakarta az egész véres képet. - -Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a homokon gazdája -is. - -Elnyújtózva, mozdulatlanul, hang és élet nélkül feküdt a végetlen -pusztaság rideg ravatalán és fekete szárnyú madarak húzódtak felette az -égen. - -Nemesebb volt a sivatag királyánál, az afrikai oroszlánnál, mely az ő -erős kezétől esett el. Nem ordított, nem kiáltott, nem is sóhajtott, -hogy boszúlják meg. - -Meghalt némán. - -[Illustration: Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a -homokon gazdája is.] - - -XXIX. FEJEZET. Hová ment az úri fogat és az egy-lovas? - -A nagyvárosi levélhordók utczákon, lépcsőkön és küszöbökön töltött -fáradságos életének, mint a világon minden pályának, szintén megvannak -édesebb pillanatai. Ama tisztes osztálynak egyik érdemes tagja, ki a -Józsefvárosban teljesített merkuri szolgálatokat s annyi furfangot -tanusított Ilona titkos leveleinek kézhez juttatásában, egész készséggel -bevallotta, hogy ma reggel az említett örömperczeknek egyikére virradt. -Ez a reggel ugyanis egy hosszú, szakadatlan, ki nem fáradó és el nem -lankadó üldözéstől szabadította meg olyan dologban, melyben ártatlan -volt, mint a ma született gyermek. Hol az a piros képű kisasszony lesett -rá a kapu alatt, az utczán, a piaczon, mindenütt: még sincs levelem? -Sásdról? a nagynénémtől? Nincs, nincs. Hát mikor lesz? Hol meg egy -haragos képű fiatal ember rohanta meg: még sincs levele a kisasszonynak? -Sásdról? a nagynénjétől? Nincs, nincs. Hát mikor lesz már? És egy suhogó -pálczát olyan gyanusan forgatott jobbra-balra, hogy a szegény üldözött -levélhordónak már lehetetlen volt be nem látnia, miszerint ezek bizony -sikkasztási gyanúba fogták és legközelebb fel is fogják jelenteni a -posta-igazgatóságnál. Bárcsak az úristen szabadítaná már meg tőlük és a -sásdi nagynénét szállná meg végre a szentlélek! Hosszú könyörgése végre -meghallgattatott s ma reggel abban a rengeteg csomóban, melybe -egykedvűen spárgázott össze sok idegen örömöt, fecsegést, -haszontalanságot és gyászt, megpillantott egy formátlan s az avatottabb -szem előtt rögtön falusinak bizonyuló levelet, melyet egy valaki «az ő -forrón szeretett rokonának, nemes Vámos Magdolna hajadon leánynak» -czimzett. Sásdról jött? Egyenesen onnan. A megváltott postás magasra -feltartotta kincsét és úgy szaladt vele Pakfon Nep. János úr háza felé, -mint a karikacsapás. - -– Levél, levél, levél! Hát nem megmondtam, hogy megjön az előbb-utóbb? -Mit? - -– No hála istennek! Hát mi jár érte, levélhordó úr? - -– Járni nem jár semmi, hanem ha olyan nagy örömöt tettem vele a -kisasszonynak… - -Ugyan már hogyne járt volna! Kérdem, nem egy érzékeny szívű leányzó, -hanem egy valóságos kemény szívű férfi elbocsáthatta volna-e ilyen -esetben üres kézzel az érdemes és szerény postást anélkűl, hogy a -piszkos fukarság vádját magán száradni ne hagyja? Bizonyára nem tehette, -de nem is tette. - -Magda kisasszonyt a régesrég várt örvendetes ujság épen künn találta az -udvaron, hol szokás szerint öntöző kannával kis kezeiben jó reggelt -kivánt virágainak, noha az ég egészen borús volt s innen-onnan a mennyei -öntöző-kanna is megeredéssel fenyegetőzött. Míg apró, kötött erszényében -keresgélt, hogy a sokat zaklatott levélhordónak kitünő feláldozását -érdeme szerint megjutalmazhassa, kerek arcza élénkebb és bájosabb pírban -ragyogott, mint legszebb leánder-rózsája és boldog mosolya is -mindenesetre tündöklőbb volt azokénál. - -A mint a levéllel tovaszállt, szeretném, de mégsem merem leveles -galambhoz hasonlítani, mert a galambok tudvalevőleg igen hallgatag, -kevés szavú madarak. Ő pedig ugyancsak lármás kis teremtés volt; de -vidám, könnyű, jó dalos: azért mégis valami madár. - -Odaröppent egy pillanat alatt arra a bizonyos földszinti udvari ablakra, -mely a haragos és gyanakvó fiatal emberé volt, megkoczogtatta, mint a -kis szárnyasok szokták csőrükkel, (mikor már nem tudják, mit csináljanak -örömükben) megmutatta a levelet, azután tovább röpült, megkoczogtatta a -hosszú, sötét, kormos műhelynek is egyik ablakát, annál bátrabban, mivel -az iszákos Muki legény, kinek bánatot okozott volna vele, már nem -dolgozott itt, hanem visszapártolt a lakatosmesterséghez. Üzletvezetővé -lett egy gazdag, vén, czifra özvegyasszony mellett. Hát csak legyen! - -Végre beröpült a kis madár kalitkájába, egy nyájas fészekbe, melyben -ugyan nem igen juthatott eszébe, hogy fogságban van; annyi volt ott a -zöld levél és nyiló virág, mintha csak kertben lett volna. - -Csak egy-két pillanat telt bele, hogy azok is, a kiknek megkoczogtatta -az ablakát, ide gyülekezzenek ebbe a kis kertbe és a formátlan, sok -pecsétes, falusi levélből lessék a várva-várt nagy ujságot. Hanem az a -levél még nem volt felbontva akkor sem, mikor ők beérkeztek. Magda ott -ült vele varróasztalkája mellett, igyekezett mindenképen elűzni a -hivatatlan nagy pirosságot arczáról és egyszer titokban meg is csókolta -a vén néne rossz tintával írt, öreg betűit. Minden vonást jól ismert a -levélen, mégis úgy össze-vissza forgatta, megnézte elülről, hátulról, a -pecsétjeit, a czímét, egy kicsit a világosságnak tartva, a belsejébe is -bekandikált, és minden módon igyekezett bizonyosságot szerezni, hogy -csakugyan neki szól-e? Már hiába, nincsen semmi menedék: ezek a pecsétek -a sásdi néne gyürűjével vannak lenyomtatva, annak Pesten ő rajta kívül -nincsen semmiféle «forrón szeretett rokona» és Vámos Magdolnának is csak -őtet hívják. Jaj, milyen csúf egy név! - -Csak valami másra, akármi másra keresztelték volna, nem bánná. De vajjon -mit írhat a néni, mi lehet most már ebben a levélben? Jó-e vagy rossz? -Ugyan az isten áldja meg, ne legyenek már olyan nagyon türhetetlenek! -Mintha ezt most mindjárt csak olyan könnyü lenne itt feltörni! - -– Ej, sok dolgom lesz még nekem magával, Mátyás! – nevetett boldog -zavarában a leány és tovább forgatva ujjai közt a levelet, halk -sóhajtással tette hozzá: – … Ha lesz?! - -Bíz azok nem voltak ott mögötte a türelemnek épen mintaképei. Még Pakfon -úr sem, a ki pedig viseletében mindig bizonyos méltóságot szokott -mutatni, mely sok tekintetben meg is illet olyan embert, kinek különböző -tárgyakra vonatkozó alapelvei és jeles mondásai már hosszú évek óta -közszájon forognak, nemcsak a «Háromszínű macská»-nál, hanem még a «Hét -választó»-nál is. Rongyos bőrkötényében, – melyet két emeletes háza, -virágzó részvényei és hírre kapott alapelvei ellenére sem szégyenelt, – -füstölgő kurta pipájával szájában és sok önérzettel kormos arczán, -odatámaszkodott a czitrommal és kávés-csészékkel dúsan megrakott -szekrényhez, épen az üvegharang alá borított viasz-Mária szomszédságába. -Onnan bíztatta pöfékelve a hugát: - -– Ne csinálj annyi komédiát azzal a levéllel, Magda! Bontsd fel no, ne -félj tőle! Hát nem hallottad soha, hogy: a mit az asszonyok írnak, abból -mindent ki lehet olvasni. (Ez is egy volt az elterjedtebb jeles mondások -közül.) Mikor az én istenben boldogult Lizimet megkértem, olyan -feleletet kaptam tőle, hogy abból bizony tíz közül kilenczen kosarat -értettek és odábbálltak volna. Hanem én már akkor tudtam, a mit tudtam -és nem képzelhettem el, hogy azt az éhenkórász irnokot, a ki körülötte -forgolódott, többre becsülhesse nálam. Úgy vettem, mintha igent mondott -volna, nem tágítottam és minden jól ütött ki. No ládd-e! Csak menj neki -bátran annak a levélnek, és én fogadok ebbe a házamba, ebbe a -kétemeletes házamba, hogy azt fogom belőle kimagyarázni, a mi neked -tetszik. - -Hát még a Mátyás türelmetlensége! Csak úgy égett bele, olyan szerelmes -volt. - -– Ugyan, édes kisasszony! Rajta, Magda kisasszony! Olyan jóságos -betűkkel nem is lehet rosszat írni. - -De a kis madár mérgesen felborzolta a tollát és ráförmedt a vőlegényére; - -– Akármi legyek, ha megérdemli, hogy hozzá menjek feleségül, mikor ilyen -könnyelműen gondolkodik a legeslegfontosabb, életbevágó dolgokról. Azt -hiszi, jól esnék nekem csak úgy minden nélkül tehernek a nyakába -akasztani magamat, mi? Talán olyan nagyon tele van a ládája, hogy már -nem is tart semmi szerencsétlenségtől, ha összekerülünk, hogy az egész -örökségemet így semmibe se veszi? Hát aztán ha ki – … No lám! Hát aztán, -ha most ebben a levélben az van, hogy a néném most engem kitagad, hogy -magamra hágy, hogy egy krajczárjára sem számíthatok, hát ugyan mit -csináljunk akkor? Azt legkönnyebb mondani, hogy csak törjem föl. - -Ezekkel a szavakkal ugyan tisztességesen le volt szidva a szegény -vőlegénynek meggondolatlan könnyelműsége. Nem is tudott ám ő kegyelme -egyebet felelni rá, mint a mivel Dunbar Fannyt bíztatta valamikor a -kedvese. Csakhogy ez még legalább szép versekben beszélt. Mátyás úr úgy -akadozott, úgy dadogott, hogy Magda kisasszony szívén kívül más alig -érthette volna meg, mit akar. - -– Mindegy az, mindegy az… Sokszor mondtam már, hogy nekem egészen -mindegy… Nem érdemes rá az egész, hogy ilyen nagyon a lelkére vegye, -Magda… Tudok én dolgozni, tudok én dolgozni. Nem kell nekünk más -segítség az én két kezemnél. - -Ő tud dolgozni! Az egykori kártyás, korhely, csavargó, vármegye rabja -tud dolgozni. Két üde, piros arczért, mosolygó szemért és egy igaz -szívért kész megfogni a munka végét és bátran szemébe nézni a sorsnak. A -kislelkű ficzkó bízik magában és bíztat mást is, hogy ne csüggedjen -addig, a míg őtet látja. Bár hallaná, bár mielőbb hallaná ezt az a -dunaszögi ősz ember, kinek kényeztetett, elrontott kedvencz gyermeke -volt! Meg fogja hallani bizonynyal előbb vagy utóbb. A gondviselés nem -lehet olyan rideg, hogy lemondjon arról a mély, forró, könnyes háláról, -mely ama becsületes vén szívet eltöltené iránta. - -Az önérzetes rézműves karjait összefonva, mosolyogva nézte ezt a nagy -töprenkedést, olyan hatalmas embernek jogos felsőségével, ki a -legkisebbik ujjával most mindjárt fordíthatna egyet az egész dolgon. A -kis pipából sürűn eregette a füstöt és egész lelkéből meg volt győződve -arról, hogy ha ezek a gyerekek csak egy pillantást vethetnének ott abba -a hármas zár alá rejtegetett írásba, azt sem tudnák, melyik kezét -csókolják meg neki előbb. Bizonyosan nem válogatnák, hogy melyik a -kormosabb. De azért csak mégse lássanak bele! Nem való az fiatal -embereknek. Ő maga sem látott bele az apja végrendeletébe. (A miben -egyébiránt nem is igen láthatott volna valamit, ha mindjárt az öregnek -az övétől eltérő alapelvei lettek volna is.) - -Még egy kis ide-oda akadozás, szemrehányás, bizakodás, koczódás és -kibékülés után végre remegve feltörettek a pecsétek. - -– No meglássátok, hogy abból mindent ki lehet olvasni. Ismerem a -nénédet, meg az egész asszonynépet, – jegyezte meg a rézműves és -belekacsingatott a levélbe. - -Bíz abból pedig nem igen lehetett mindent kiolvasni. Semmi egyebet nem -lehetett, mint hogy a jó néne az ő kicsi öcscsét mindig olyan igazán -szerette, mintha tulajdon édes gyermeke lett volna, azok helyett, a -kiket kicsiny korukban elvett tőle az isten; hogy a mint már egyszer -megigérte, azóta gondolatában sem fordult megváltoztatni a szándékát, -hogy a mi keveskéje van, az Magdára szálljon, majd ha őtet a szent -felségnek ki tetszik szólítani ebből az árnyékvilágból; hogy a kit Magda -választott magának, annak bizonyosan igen-igen derék ifjúnak kell lenni -és régen is volt életének boldogabb napja annál, a melyen azt a bizonyos -tudósítást vette, hanem bizony az ő öreg szemeinek és nehéz falusi -kezeinek kell egy-két hét, míg rászánja magát a levélírásra; hogy már a -lakodalmat csak nem is engedheti meg másnak tartani, és a sok-sok áldás -mellé, melylyel a mátkásokat kiséri, kerülni fog ám nekik az ő szegény -házatájáról minden télen egy-egy jól kihízlalt ártány, aztán meg -mindenféle aprólék, a mit el bírnak vitetni maguknak. Hanem hát mikor -láthatja már meg szemtől-szembe őket? - -A jó néne tehát e sorokban későn ugyan, de egész határozottan -nyilatkozott. Még ha pörre kerül a dolog, talán a bíró előtt is -boldogulni lehetett volna ezzel a levéllel. - -– No, nem megmondtam? – nevetett odahátul Pakfon úr, a mint Magda egyre -jobban gyöngülő, egyre akadozóbb hangon bevégezte a levél olvasását, – -nem megmondtam, hogy mindent ki lehet majd olvasni belőle? (Azt már -azután csak magában morogva tette hozzá, hogy:) Csak mégis van nekem -eszem, hogy titokban tartom előttük a magam akaratát! Ha csupán -sejtenének is valamit, hogyan elbíznák már most ezek magukat a -duplaszerencsén! - -És miután Mátyást – örömének kifejezésére – kellő önérzettel vállon -veregette, a leány piros arczát pedig megcsipte volna, egy új alapelvvel -gazdagabban indult délelőtti félmesszelyére a «Háromszínű macska» felé. -Az pedig így hangzott: Se fiad, se leányod, se pedig különösen -unokahugod előtt el ne áruljad idejekorán, hogy mi van a -végrendeletedben. - -Azt a jelenetet, mely a két magára maradt szerető közt kifejlődött, -minek írjam le széltében-hosszában? Mindenki tudja, hogyan édeskednek -egymással a fészek-rakni készülő fecskék. Ők is azok voltak; előttük már -a szálak, az ágacskák, az agyag, melyből a kis lakot meg fogják építeni. -Minek fedezném fel Magda kisasszony józan, szilárd és bátor lelkén azt a -kicsike kis hibát, azt a megfeledkezést, hogy jó hosszú ideig egy, de -egyetlen árva szóval sem feddette könnyelmű vőlegényét? Minek kapjak -kapva gyöngeségein, arcza pirulásán, szíve sebes dobogásán s az eleven -fejecskéjében kalandozó ezerféle terven, melytől szinte tarkállott -körülötte a kis kert? Minek vessem szemére titkos gondolatait, melyek – -kénytelen vagyok megvallani – igen-igen hamar tova tévedtek a jó öreg -nagynénétől? Minek áruljam el, hogy mikép lepte meg titkon, -észrevétlenül két gonosz kar, melyek közül semmiképen nem bírt -kiszabadulni, és azok az égő, forró ajkak, melyek nem akartak betelni -arczának feslő bimbaival? Szivesen elhallgatom azt a kis meghasonlást -is, mely arra nézve merült fel közöttük, hogy megtartsák-e még ádvent -előtt a lakodalmat, vagy farsangig szó se legyen róla. Persze, hogy -megint csak Mátyás volt a türhetetlenebb! - -Kopogtak. - -Már akárki, de annyi bizonyos, hogy ki tudta választani, mikor nem -alkalmatlan. - -– Ki az? - -Az ajtó megnyilt és egy furcsa, régi módi, kopaszos öreg ember ütötte be -rajta nagy alázattal a fejét; egy azok közül az elmaradt, gyámoltalan, -falusi magyarok közül, a milyeneket már itt a szép pesti utczákon nem -igen láthatni. Szörnyen el volt gyötörve szürkés-sárga arcza s a nagy, -kerek fej mellett egymásután tolakodtak be egy lyukas szürke kalap, egy -zászlónak is beillő gyászfátyol és egy hosszú-hosszú kék posztó-kabátnak -a szűk karjai, illetőleg két zöld könyökfolt. Bíz azt egy kis -jóakarattal kéregetőnek is lehetett nézni. - -– Kit keres? – kiáltott rá Mátyás, szívesen ottfeledve karjait a leány -karcsú dereka körül, hogy Magda kisasszony meg nem állhatta egy -koppintás nélkül a kezére. - -Az elcsigázott, támolygó öreget a küszöbön elfogta a szerfölött való -nagy köhögés és egészen nekivörösödve, csak úgy elfuldokolta, a mi -kérdezni valója volt: - -– Engedelmet kérek, ha meg nem bántanám. Én nagyságos Kálozdy Béla urat -keresem. Ebben a házban lakik? - -– Itt lakik, itt, – sietett a válaszszal Magda kisasszony. Csak a -második emeletre tessék, ott aztán balra hátra a 11-dik ajtó. - -Az öreget újra elővette a köhögés, még egyszer engedelmet kért, minden -jót kivánt és csöndesen betette maga után az ajtót. - -Mátyás pedig olyan megzavarodott szemekkel bámult, bámult a furcsa -vendég után, ki az udvarra, fel a második emeletre, arra a bizonyos -ajtóra ott hátul balra, fel a beborult égre, mintha senki, de senki nem -állana mellette. Nem egy kis mosolygó, kedves, életteljes teremtés, -hanem a multnak valami vézna, sárga, élettelen kisértete. Még bele is -sápadt a nagy bámulásba. - -Magda megütközve, értetlenül tekintett vőlegényére. - -– Mátyás, – kérdé hirtelen, megragadva az ifju kezét, – hát mit bámul -oda ki? Ismeri tán a Kálozdy urat? - -– Ismertem egykor, régen, – felelt szemeit lesütve, halkan, tompán -Mátyás, és kezét reszketni érezte a leány. - -– Hát mért nem mondta azt maga nekem előbb, – feleselt félig tréfásan, -félig zavarban, – mért nem mondta, hogy ilyen korhelyekkel ismeretségben -van? No megálljon! Még ő ismerős azzal az éjtszakai bagolylyal, a kinek -este virrad és reggel sötétedik! Isten tudja, miféle nép az; de -tisztességes emberek nem, annyi bizonyos. Még – uram bocsá! – a fele… De -nem akarok rosszat mondani senkiről, csak azért haragudtam rá olyan -nagyon, mert az mindennap megkapta a levelét, nekem meg olyan soká -kellett várnom a magunkéra. Hanem az a rossz nyelvü házmesterné azt -mondja, hogy ma reggel négy óra után eresztette ki a kapun egyedül. Hova -mehet becsületes asszony reggeli négy órakor magában? Még olyankor -gőzkocsi sem indul. Mátyás, miért reszket a keze? - -Csakugyan reszketett. - -– Bűnösnek érzi magát? Meg mer csókolni? - -Megcsókolta. - -Csak volt bűnös. - -Hanem a rossz nyelvü házmesternének igaza volt. A szép asszony ma reggel -négy órakor egyedül osont ki a kapun. Abban az órában, mikor a csillagok -is már tünedeznek és nem vigyáznak oly fényes szemekkel ránk, mint az -éjnek évadján. A kis madarak is alusznak még, kicsiny szivük nyugton -piheg, apró szemeik lehunyva és nem látnak semmit, hogy dalban fecsegjék -el egymásnak és mulassanak rajta az erdőn, a mi bolondot az emberek -világában láttak. Fátyolba burkolózva, titkon, halkan, magában távozott -Ilona, mint a legközönségesebb szökevény, ki börtönének rácsait -elfürészelte és szökik. De neki nem kellett az őr gyilkos csövétől -tartania. Nem környezte semmi veszély. Egy közeli utczasarkon fényes, -czímeres grófi hintó várt rá, két tüzes, gyors lábu ménnel, melyeket -lehetetlen, hogy utolérjen a támolygó féltékenység. Szolgálatkész inas -nyitotta fel a kocsi ajtaját előtte s két ölelő kar emelte a puha -párnákra, melyeket selyem függönyök takartak el a kiváncsi világ kandi -tekintetei elől. Régesrég, évek óta várakoztak rá türő kitartással ezek -a karok, melyeket egykor, fiatal leány korában, Rábaváron -visszautasított magától; azóta csöndben, nesztelenül vetették ki utána a -hálót s most, hogy végre közéjük hullott, annál lázasabban ölelték át. A -Mágócsi gróf két karja volt. Mentek, robogtak, futottak a lefüggönyzött -hintóban, mitsem gondolva a borus éggel és az ébredő várossal; futottak -reszketve és halaványan, kiknek földi hatalomtól való félelemre semmi, -de semmi okuk nem volt; futottak az ismerős világ nyügös emlékei és -szörnyüködő itéletei elől, egy kicsiny gyermeknek, meg egy öreg anyának -szemei elől; futottak a közelgő tél, jég, hó és zivatarok elől oda, hol -a tavasz örök pompája ragyog, az égnek sötétkék arcza sohasem szünik meg -mosolyogni, pálmák zöldelnek és aloék nyilnak s az a bűvös fa terjeszti -titokzatosan hivogató lombjait, melynek illatos árnyában halált szí -magába, a ki megpihen. Futottak, repültek a gőz sebes szárnyán, -országokon és tengereken keresztül, hogy minél előbb eljussanak ez alá a -fa alá. - -[Illustration: A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki…] - -Ilona mindent megírt férjének egy hosszú levélben, melyet ott hagyott a -szekrény tetején. Egy páthoszszal, kifakadásokkal és nagylelküséggel -teli, drámai hangu levélben, melyben gondja volt rá, hogy könnyek -elmosódott nyoma is lássék, mikor megemlékezett gyermekéről, kinek -ártatlan szivét Béla elfordította tőle s ezzel megrabolta egyetlen -vigasztalásától. De a szép asszony nem volt kegyetlen; megbocsátott neki -mindent, mindent, s csak azt a kis kérést intézte hozzá, hogy igyekezzék -őt minél előbb elfeledni. - -Béla hazaérkezett és kiszállt kocsijából, melynek bérét órájával volt -kénytelen megfizetni. Inkább tébolyodottan jött, mint ép elmével; inkább -holtan, mint élve. Megjött pokoli képektől körülvéve, a legiszonyubb -forró lázban égve, a meggyilkolt ellenségnek néma, halálos sebétől -üldöztetve, nem hallva a reggeli harangszót, az igazságnak ellene -fölemelt karját rettegve és óhajtva, iszonyú reményében csalatkozva s -még a kétségbeeséstől is kijátszatva, midőn a sors arczába dobta a -fölajánlott áldozatot; – így érkezett haza. Megjött; de maga sem tudja, -miért jött meg. Talán hogy megölje magát, vagy hogy meneküljön a törvény -elől, mely ama temetetlenül heverő holttestnek utolsó, mentő szava -ellenére is üzőbe veheti? Maga sem tudja. Semmitsem tud. - -Csak annyit, hogy lakásába akar jutni, hol nem láthatja senki; de az -ajtó be van zárva. - -Zörget csöndesen, titkolózva, mint a szökevény gonosztevők szoktak. - -Semmi hang odabenn. - -Talán aluszik még Ilona. - -Zörget zajosabban, türelmetlenül, megriadva öklével ütve az ajtót. - -Semmi felelet. - -Végre neki feszíti karjait a zárnak és betör az elhagyatott szobákba. - -Üres minden. A rozzant szekrények ajtai felnyitogatva, a fiókok kihuzva, -egy szék feldöntve, nehány szalag-rongy a földön. Az ablakban egy -gyertya ég, melyet Ilona jelnek állított oda s aztán sietségében -elfeledett kioltani. Hosszú, szintelen lángja füsttel borítja az üveget. -Az elmult nap zavaraiban az öreg filozófra nem gondolt senki. A fel nem -huzott óra elhallgatott, megnémult s olyan szégyenkezve állt ott fenn a -magasban, mint szószéken a pap, a ki egyszerre elfeledte a -prédikáczióját. - -Béla lelkének zavara arra az éleslátásra emelkedett, mely behat a -lepecsételt könyvekbe, mielőtt ezek feltáratnának és olvas bennük. -Lángban állt körülötte minden s ennek a nagy, pusztító, kiolthatatlan -tűzvésznek fénye megvilágította a titkokat. Hallott, mielőtt szóltak -volna; érzett, mielőtt érintették volna; látott, mielőtt felnyitotta -volna szemeit. - -Már tudta, hogy Ilona megszökött, pedig csak egyetlen pillantást vetett -a levélre. Kezébe kapta; de csak egy-két szót volt képes olvasni belőle, -azután össze-vissza czikázó fényes csíkok vakították el vértől borított -szemeit. - -Megszökött! Itt hagyta, meggyalázta az asszony, kiért alig egy órával -előbb életét tette koczkára. Megcsalta a férfi, kit még tegnap egyetlen -igaz barátjának hitt. Megszöktek! - -Fájt-e neki valóban? Tudott-e még fájni? Csak meglepte, mint oly -földindulásnak egy uj lökése, mely már előbb romba döntött mindent. -Romba azt az egész épületet, melynek nehéz köveit az elmult éjtszakának -rém-óráiban rakta egymás fölé, míg a boldog emberek aludtak mindenfelé. -Ez az épület az ő holttestére, az ő golyótól átfurt szivére volt építve -s a mint a halálos tusa végén – a dermedtség után, mely egy perczre -meglepte – a legelső mozdulatot tette, összeomlott. Most csak alaktalan -kövek, ledőlt falak és elporlott törmelék hevernek nagy, ijesztő -halmazokban körülötte, a megrepedt föld szétnyitott száját tátja rá és ő -még nem tud, nem tud egyetlen kijárást közülök. - -Oh van-e, van-e menekülő ut a földnek tátongó mélységén kívül?! - -Leroskadt egy székbe és eltakarta sárga kezeivel arczát. Sírni akart -végre, a hol nem látja emberi szem, hogy megkönnyebbüljön. De nem -tudott. Iszonyat volt nézni az ujjai közt leszivárgó hideg veritéket és -nyakának kiduzzadó ereit. - -Egyszerre fölvetette fejét és míg melléből nehezen, hörögve szakadt föl -a forró lélegzet. - -– Gyermekem, gyermekem, gyermekem! – sóhajtá, – hát nem tart-e az isten -olyan bűnösnek, a ki csak vesztedre élhetne? Azt akarja-e, hogy éljek -neked? - -Nem hallotta a kopogást, pedig már harmadszor ismételték. Az igaz, hogy -igen csöndesen. - -Miután az érkezett soká, soká hiába várt az engedelemre, félénken, -nyikorgatva, kétkedve felnyitotta az ajtót. - -Az az öreg úr volt, a ki odalenn tudakozódott Béla után. Ugyanaz a -gyászfátyolos, lyukas, szürke kalap; ugyanaz a két zöld könyök-folt; -ugyanaz a remegő, vigasztalan tekintet; ugyanazok a homályos, megtört, -titkolózó szemek. Ez valamennyi így együtt: Istók volt, a mentor. - -A mint Béla meglátta a szánalmas alakot, ki az ajtóban megállva sem -mozdulni, sem mosolyogni, sem szólni nem birt, abban a szempillantásban -tudta, mi szögezi oda az öreget a küszöbhöz, mi némitotta el, minő -szörnyü teher nyomja roskadozó vállát. - -Fölugrott és odarohant hozzá. - -– Istók! – kiáltá recsegő, fuladt, elcsukló hangon: – Istók, egyedül -jösz? Meghalt a fiam vagy haldoklik? - -Az öregnek mozogtak az ajkai, a fátyolos kalap kiesett kezéből, -megjöttek egyszerre a könnyei is, de szólni nem tudott. - -A szerencsétlen ember vállon ragadta és megrázta. - -– Istók! – ordította, – beszélj, mert megfojtalak! Mondd ki hát, hogy -meghalt! - -De mikor nem tudta kimondani semmiképen! - -Talán a könyörgés majd többet használ. - -– Édes bátyám, ülj le itt nálam és szólj, ha valaha szerettél egy -keveset! - -A mentor megtörülte könnyben uszó szemeit és próbált hangot adni; de a -fel-feltörő zokogás nagy akadályára volt, hogy meg is lehessen érteni. -Olyanformát mondott, hogy: - -– Szeretlek, Béla, nagyon szeretlek. Az édesanyádat is szerettem titkon, -de sohasem mondtam meg sem neki, sem másnak. Mivel bizonyítsam be, hogy -miként szeretlek? Nincs bizonyságom! - -Nem is mondott többet. - -– Megőrülök, Istók, ha hallgatsz! Él-e vagy nem? Lélegzik-e még? -Meghalt? Ugye meghalt? Hirtelen halt meg? Nem adhattál hírt? -Eltemettetted? - -Az öreg már Béla karjai közt fuldoklott. - -Ott integetett némán, hogy: meghalt. Hirtelen halt meg. Nem adhatott -hirt. Eltemettette. - -És a hosszú kék kabátnak egyik feneketlen zsebéből előhuzott egy -játékszert. Egy fából faragott, nyargaló huszárt, kinek karja vágásra -van fölemelve. A szajna-parti becsületes óriás emléke volt, kit -nyomorából Béla megszabadított. A gyermek elhaló szemei erre mosolyogtak -legutolján; az a kegyetlen lovas már félig fölkapta nyergébe, hogy az -örökkévalóság országa felé száguldjon el vele, mikor még apró kezei ezt -a kedves játékot szorongatták; ott nyugodott a sebesen pihegő kis mellen -akkor is, mikor benn a szív verése már akadozott és megállt. - -Mindezt egyetlenegy tekintettel el tudta mondani a mentor. - -Azután belenyult a másik zsebébe, hogy abból is előhuzzon valamit; egy -kis összehajtogatott ingecskét, egy koszoruból szakított virágot, egy -marok földet. - -Ezeknek is mind el tudta volna mondani olyan röviden, némán a -történetüket. - -De Béla már nem látott és nem hallott semmit. - -A kimerülés pillanata végre bekövetkezett. - -Lezuhant a padlóra és ott feküdt a földön. - - -XXX. FEJEZET. Egy papi gyűlésre való utazásról szól. - -Ez a fejezet s ezzel mesémnek fonala oda vezeti az olvasót megint, a -honnan hosszú utunkra kiindultunk. Abba a dunamelléki kis kálvinista -fészekbe, hol «a tudománynak hires tárháza» még mindig tárva-nyitva áll, -környékén hemzsegnek a kis és nagy deákok s nagytiszteletü Hajós Gábor -úr, jóllehet a bölcselkedés történetével felhagyott, (mert a felső -valóságtól mind jobban távolodó, ujabb és legujabb irányok elvették a -kedvét), a nevelés-tudomány örök igazságait még mindig a régi fiatal -buzgalommal csepegtette növendékeibe, kik elég bátrak szembe nézni a -sors haragjával. - -Dunaszögre megyünk vissza. - -Egyenes uton vezet oda bennünket az a zötyögős parasztkocsi, melynek -szalmából és pokróczból jól elkészített ülésén egy elégedett ember -üldögél. Kicsike kis táskával az igaz, de hiszen az elégedett emberek -Simonides hajótörése óta nem is igen szoktak nagy málhával járni. Az a -fő, hogy mi volt abban a kis táskában? Semmi egyéb, mint egy pompás, -valóságos selyemből készült papipalást. - -Méltán hunyorgatnak elégedetten azok az apró, sárga szemek; méltán -ragyog ritka örömben az a jámbor, ragyás kép: a táska tisztes tartalma -netovábbja volt a boldog utas egyszerű vágyainak. Az igaz, hogy még -nincsen joga nyakába akasztani; még csak titokban próbálgathatta a kis -rektor-szoba pávatollas tükre előtt a szépen hullámzó ránczokat; még -előtte és nem mögötte áll a papi czenzúra s még nem nyugodtak fején az -öreg püspöknek fölavató, áldó kezei. Ép most megy elibök. Ámde a ki -olyan jó lélekkel és törhetetlen igyekezettel látott a dolgához, mint a -gadóczi rektor: Bihari Gida, az csak félelem nélkül állhat meg majd a -rábavári gyűlésen a sok vén pap előtt, ha mindjárt valamennyien egyenest -ő rá fenik is a fogukat. Bizony elégedetten doboghatott a szíve, a mint -indulófélben levő kocsiját kalap-levéve, kéznyujtogatva, hálálkodva -fogta körül az egész gadóczi előljáróság. - -– Adjon a fölséges uristen jó szerencsét, rektor uramnak! Tiszta -szivünkből kivánjuk – kegyeskedett Haluska Péter uram, a kurátor. - -– Áldást, békességet, erőt, egészséget! – tette hozzá Kukkantó Mihály, -egyet csavarintva a hosszú bajuszán. - -Minden jókat kivántak az atyafiak valamennyien. Hát ugyan templomsori -Öreg Czirok Dániel (kit azóta a sors legifjabból ifjabbá segített), -hogyan állhatta volna meg szó nélkül a bucsut?! - -– Már én csak aszondom, – fordult a hivek felé, – hogy akármit beszélnek -kentek, kinyilatkoztatom a magam óhajtását. Tudniillik, hogy az öreg -után nem lesz nekünk más papunk, mint a rektor úr! - -– Adja isten, hozza isten! - -Ez is ugyancsak jól esett az induló Gidának. A mennybéli biró látja -szivét, milyen tele van az ebben a pillanatban istenfélő kegyes -indulatokkal; hanem azért még sem bánta volna, hogy ha ez az utolsó -jókivánság behallik a parókhia kertjébe, el a zsongó méhesig, melynek -szalmaágyán elnyujtózkodva, nagy szipákolás közt a fogatlan, mérges, vén -pap napestig azon szokta törni a fejét, hogy ugyan mikép kinozhassa meg -most a rektort, majd az egyházfit, azután a harangozót, valamennyi -alattvalóját. Bizony gondolni sem szeret rá, mikor szemtül szemébe -mondta neki, hogy – miután a gyermekeket nem silabizálva tanítja többé -olvasni – maga sem ért a silabizáláshoz; a _Kis tükör_ gyönyörű versei -is bizonyosan kipárologtak a fejéből, azért nem fogja rájuk az -iskolásokat; a zsoltárok áriájához nem is konyit és örül, hogy már nem -kell soká hallgatnia azt az ordítozást, a mit a tanítványai véghez -visznek a templomban; hát a Hübnernek vajjon hallotta-e hirét valaha? -Minden, de minden istenáldott nap kijutott neki vagy egyért, vagy -másért. Ej, ha most meghallotta volna az öreg a méhesben, hogy ő sem ül -ám örökösen «a csufolódóknak székében!» Jön utána valaki, a ki nem tud -ugyan silabizálni, elfeledte a vármegyékről szóló verseket, nem is -konyit a zsoltárok áriájához és hirét sem hallotta a Hübnernek; de – a -mint itt az eklézsiának szine-java bizonyítja – sokkal buzgóbban tud -fohászkodni és szivhez szólóbb a leczkéje is. Hallod-e, mit mondanak -ezek, te gunyolódó, kegyetlen öreg? - -Jó kedvvel indult meg a parasztkocsi s Gida mosolyogva köszöntgetett -jobbra-balra a mezei munkában levő hiveknek. Egypárszor kinyitotta a -táskáját, megcsillogtatta a napon azt a könnyebb és olcsóbb fajta, de -azért gyönyörűségesen ragyogó fekete selymet, melyet nemsokára teljes -joggal ölt magára és úgy léptet végig a rábavári nagy templomban az -ur-asztala elé. Ej, de jól is esik neki az a pipa gadóczi dohány ott a -kocsiban! Tulajdonképen csak azért vetődött ide, hogy a szaglászó -finánczoknak abban a rossz világában egy kis jó szűz magyar dohányt -szíhasson, és ime, egész életének jövendő boldogságát megtalálta! Szép -reményekkel, derüs gondolatokkal füstölte végig a gadóczi országutat, -mely Dunaszög felé vezetett, meg-megforgatván fejében a zsidó -grammatikának fogósabb lapjait is, hogy a vizsgálaton semmiképen -szégyent ne valljon. - -– Mégis csak megsegített az isten! – mondogatta. Pi, pi, pi. (A pipa -fölségesen szólt ugyan; de már ezzel a kis próbálgatással ő csak a -gondolatainak közeit szokta kitölteni és nem egyszer esett nehezére, -hogy a kathedrában is nem volt kezénél valami jóltevő pipaszár.) -Alig-alig hittem biz én, de mégis csak nem hagyott el! Már most aztán -valósággal annyi, mintha pap lennék. De nemcsak afféle, nagy szükségben -előrántani való, idegen templomokban ünnep délutánokon prédikáló, -eklézsiára mindörökké hiába várakozó pap, hanem igazi, a kinek nem -parancsol senki az esperesen kívül, és a ki, ha akar, még meg is há… - -A kék hegyek alatt ott mutatkoztak a dunaszögi vizi malmok, mikor a -boldog rektor gondolatai félbeszakadást szenvedtek. Egész idáig -kifogástalan, örvendetes volt az utazás, hanem itt egyszerre csak nem -akart szelelni a pipa és a mint Gida erőlködött egy pár nehezebb -zsidó-idézetet emlékezetébe hozni, cserben hagyta a nagy igyekezet. Nem -ment; az isten tudja, miért, de nem ment. - -Hanem már helyt is volt Dunaszögön. Az a kövér, kalácsos kofa most is -ott árul a kollégium előtt, és az éhes kis mendikások most is olyan nagy -szemeket méregetnek a csábitó kosár felé, mint hajdan, míg a komoly -theologusok az udvarról nevetve nézegetik őket. Gégés János uram, az -iskolaszolga, épen két kis ficzkót csip galléron, a kik a kollégium -szent falán gombozni merészkedtek. Amott oly sebességgel röpül egy -vastag tábláju könyv bizonyos kóczos fejhez, akár Achilles nyila. Izsák -és Birkás professzor urak nagy disputában állnak meg minden harmadik -lépésre. Vigyázóné egy nyalka jogászra kacsingat a virágos ablakából. -Úgy van itt minden, mint hajdan, mikor még ő oldalgott ott a Nyelvesné -asszonyom kalácsos kosara körül. - -Csak abból az egyetlen házból hiányzik valami, mely előtt a -templomutczán megáll a kocsi s a gadóczi fuvaros önelégülten kel föl az -üléséből és hátratekint, hogy: - -– Helyben volnánk, rektor uram. - -Örzse asszony, kinek azóta valamennyire megvastagodtak a dereka, ránczai -és szemüvege, már künn van a kapu előtt és szedi le a drága terhet. - -– No, hozta isten hozzánk, Gida; hozta isten! – sziveskedik minden -módon. Ejnye, de könnyü a bagázsiája; tudom, nehezebb a feje, ugye? -Ugyan várja már a nagytiszteletü úr! Hát nem marad-e benn majd az -exámenton, mint az idevaló káplán úr? Nem hiába piros nyakravalót hord. -Nem lenne ám nagy becsület, ha ki kellene vakarni a tepsit! No ugorjon -le hát, mit nézi úgy azt az ablakot? Nézze inkább, mekkora már a kis -fiunk? - -A «fiunk» egy gyönyörű szép, egészséges, nyulánk fiucska volt, ki nagy -komolyan sétálgatott a tágas udvaron föl s alá, egy kinyitott könyvvel -kezében, melyből a leczkéjét tanulta, s bizonyos önlegyőzéssel -fordította el tekintetét egy aranyos szárnyu, hamis kis pillangótól, -mely minduntalan ingerkedve került a szeme elé. Egy kissé halavány, de -gyöngéd, mosolygós arcza s nagy fényes, fekete szemei voltak. Az a kis, -kertben talált gyerek volt, kivel szemben Örzse játszotta a Faraó -leányának irgalmas szerepét. Ugyanaz, a kivel Kálozdy Béla előtt Füreden -olyan szive szerint való hangon dicsekedett el az öreg úr. De volt is -mit. A fiú vigasztalása, öröme, kedvencze volt az egész megszomorodott -háznak, mely fölé a hajnal legelső hasadását az ő picziny ajkainak -mosolya hozta. Szivesen megvallotta az öreg úr, de megvallotta különösen -Örzse asszony és megvallotta mindenki, a ki csak látta, hogy szebb, -okosabb és kedvesebb gyermeket sohasem látott. - -A gyermekeknél félig-meddig ravaszság gyanánt szokták emlegetni a -nagyok, hogy: tudják kedveltetni magukat. Pedig az a kedves, -ellenállhatatlan mesterség olyan távol van a furfangos számítástól, mint -ég a földtől; csupán a természetnek gyöngéd, megható simulékonysága az, -semmi egyéb. A kis Béla ugyancsak értette, hogyan kell mindenkinek a -kedvében járnia. Örzse különös pártfogását, melynek jóformán mindenét -köszönte, folyton-folyvást iparkodott kiérdemelni. A jó öreg asszony, ha -nagyon szegről-végre kérdezték annak a nilusparti gyékény-kosárnak -történetét, mindjárt zavarba jött és azonnal dolga akadt itt vagy ott, -hanem azért legelső igényéről a gyermek szeretetére a világért le nem -mondott volna. Ő tanította meg imádkozni, mikor kis ágyacskájába feküdt -és bibliai történetekkel ringatta el, miközben – isten tudja, mitől – -nem egyszer nedvesedtek meg a szemei. A mint nőtt-nőtt a fiucska, -mindennap fedezett föl benne valami uj kedvességet s még azt is csupa -kedveskedésnek vette, mikor a kis iskolás azzal nyaggatta: mondja meg -hát, ki volt a Zebedeus két fiának az atyja? Ilyenkor rendesen azt -felelte, hogy ő csak isteni félelemből olvassa a bibliát, mert a mi a -tudományt illeti, az már csak a férfiaknak való. Titokban pedig büszkén -sóhajtott magában: – Ebből a gyermekből pap lesz! Szegény, szegény -édesanyja, csak vezetné vissza az isten! - -Szivesen látott vendége volt a kis fiú annak a kerti háznak is, mely -körül épen oly gazdagon virágzottak ugyan most is a sötét levelü -mályvarózsák, mint hajdan; de belül a szobák egészen át voltak alakítva. -Álmos, sunyi éjjel kiszökdöső, könyvüket mérgesen földhöz csapkodó, -kosztos deákok helyett esztergák nagy kerekei forogtak, gépek -ziregtek-zörögtek, s vidám, füttyös, énekes mesteremberek dolgoztak -bennök. Hét vármegyére onnan kerültek ki a leghíresebb pipaszárak. Haj -milyen fölséges apró sétapálczák, búgó-csigák, bundás kutyák és lovas -huszárok készültek ott pompás, fényes keményfából! - -A beköszöntött szabadsággal haza került Párizsból az óriás s itt ütötte -föl sátorát. A gyermeknek tetszett a víg élet, a sok szebbnél-szebb -játék, a vidám zakatolás s a mint szerét ejthette, mindjárt ott termett -a becsületes mester lába alatt. János úr azt sem tudta, mit csináljon -vele a nagy szeretetében: hatalmas karjain fel-felemelgette magasra, -majdnem a háztetőig, minden kigondolható játékkal untig ellátta s -jóságos tekintetü szemeivel gyönyörködve nézegette, a mint a kis fiu -nádparipáján kipirult arczczal lovagolt végig az udvaron, félóra hosszat -elhajtotta ügyesen csigáját és a labdájával derekasan hátba teremtette a -szomszéd pajtásokat. Tetszett neki a fiú, kinek finom, élénk vonásai -valami kedves álmot varázsoltak vissza szemei elé gyermekkorából. Maga -sem tudta, mit; de hadakozó kis barátjában kedve telt, annyi bizonyos. -Tajtékpipájára töltve, gyakran elmondogatta: – Katona lesz belőle! Ej, -ha jobb idők jártak volna akkoriban, mikor én belejutottam a sorba! Node -sebaj; megtettem a kötelességemet. Ugyan mondja meg már Örzse igaz -lelkére, hol vette ezt a gyereket? - -Hát még a szegény, megöregedett professzor! Megindító volt, hogy ez a -lombjaitól megfosztott vén fa üres, száraz karjaival hogyan takarta, -védelmezte, árnyalta azt az árva virágot, melyet a kósza szél odadobott -tövébe! Már elmondta maga, milyen szívvel fogadta a kicsinyt. Nem -mondott egyetlenegy szeretettel hivalkodó szót sem; csupán azt, a mi -igaz volt. Hálás szivvel az ég ajándékának tekintette a kis fiút, ki -azért küldetett, hogy ő teljesíthesse irányában azokat a kötelességeket, -melyeket a maga édes-gyermekeinél (mindenben a logikához ragaszkodó feje -úgy gondolta, hogy) elmulasztott. Játszótársa, apja, tanitója és orvosa -volt a gyermeknek együtt és hogy ez minő szeretettel, minő -ragaszkodással fizetett a nagyapó jóságáért, azt a hideg toll, papir és -tinta nem tudnák elmondani, csak egy kis teremtésnek csókja és mosolya -tudná, a ki érzi, hogy ezeken kivül semmije sincs, de ezekben mindent -adhat. A nagytiszteletü úr a kis Bélát kézen fogva vezette mindennapos -sétájára a városvégi fasorba és a vastag nádboton meglovagoltatta -odakünn a szép, bársonyos fű közt. Ahányszor csak hazajött, a tübingai -hosszu kabát zsebjét sohasem találta üresen a bizonyos kutatás. Akárhol -volt, a kollégiumban, a városban, vagy könyvei közt, egy-egy szerető -gondolata mindíg volt a kicsiny számára, ki az első sugarat hozta -életének bús éjjelébe. Szive nem hajlott el tőle azután sem, hogy János -szerencsésen haza érkezett hosszu vándorlásából s letelepedtével -derültebb napok köszöntöttek be a kis házhoz. Sok napfényes délután -álldogált az öreg várlakának szük ablakában, és egy-egy maga előtt is -titkolt, de szívbeli mosolylyal nézegette a fiú vídám nyargalászását, -hallgatta jóleső lármáját az udvaron. Később megtanította az egymáson -keresztűl-kasul huzgált fekete vonások rejtélyes értelmére, melyet a -nagy deákok a kollégiumban és a többi tudós emberek olvasásnak neveznek. -Most Bélácska ült a könyvekből rakott bástyafalakon s a mint a poros -ablakon áttévedt napsugár arczára esett, ez a megvilágított, egy kissé -méla, de épen nem szomorú tekintet régi bús emlékeket idézett a -nagytiszteletü úr szívébe s olyan csönd lett a kis erősségben, mintha -valami vén várur buslakodnék egy gyermekapróddal elhagyatott fészkének -porlepte ormán. Hogy a hű sólyom se hiányozzék, egy-egy kandi veréb -odaszállt az ablak vasrácsára. De voltak vigabb napjai is ez ódon, poros -várfalaknak. Béla a nagy képes könyveket mind ismerte már, az olvasás -mestersége a tudós emberek közé avatta, az _Orbis pictus_ figurás lapjai -nem voltak talány előtte s a hogy iskolába került, a legszorgalmasabb -deák lett belőle. Olyan exámeneket adott, hogy ha valaki, ő csakugyan -megérdemelte, de meg is kapta az aranyos »execzicziót«. Tudós lesz -belőle, – gondolá mosolyogva az öreg. – Sovány egy kenyér; de ha gyalog -járt is Arisztoteles, mégis csak Arisztoteles ő! - -A templomutczai háznak ez a kis szemefénye, – amint meglátta, hogy Gida -ül a paraszt-kocsin, mely a kapu előtt megállt, – becsapta a könyvét, -szaladt ki az utczára és vezette be a vendéget a várlakba. - -– Nagyapó, nagyapó, itt a Gida bácsi! - -Az öreg mosolyogva emelkedett föl a várfokról, hol akkor is nagy, -kiterített iveken valami haditervet főzhetett s olyan szeretettel ölelte -meg az érkezettet, mintha tulajdon édes fia volna. - -– Hozott isten, Gida, hozott isten! Már azt hittem, nem is jösz, talán -meg is retirálsz a czenzura elől, úgy megkéstél. - -– Az előljárók tartóztattak, könyörgöm alássan nagytiszteletü úr, azért -esett ez a kis késedelem. Szivesen meghallgattam őket, mert olyanformát -mondtak, hogy ők egy szivvel engem akarnának papjoknak, ha tudniillik… - -– Ha az öreg kitér az útból, ugy-e? No lám-lám, hogy alkusznak már ezek -a fiatalok a mi életünkre! Ez a háladatosság Gida? - -– Oh, könyörgöm alássan, nagytiszteletü úr, meg se fordult az eszemben. -Csak tetszik tudni, azok a paraszt-atyafiak összebeszélnek ám ilyenkor -mindenfélét. - -– Iszen csak tréfa volt, Gida, tréfa; – nevetett az öreg és pipára -gyujtott. Az ég szerelméért ne ijedj mindjárt meg. Törüld le a -homlokodat. Szivemből kivánom, fiam, hogy minél hamarabb felvigye az -isten a dolgodat. Mintha a magam gyermekének kivánnám, úgy vagyok veled. -Annak sem óhajtanám tisztább szívből. Hát most ijedtedben rá sem mersz -gyujtani? - -Béla urfi már ott settenkedett az égő fidibuszszal; de a rektor, mielőtt -a kinált tüzet elfogadhatta volna, a kék virágos keszkenővel még egyszer -kénytelen volt letörülgetni a homlokát. Köszöni ő, mikor tréfából úgy -rápirítanak. Hanem aztán a hatalmasan füstölgő jó véki dohány mindent -helyreütött. Bátran szembe mert nézni a nagytiszteletü urnak még ilyetén -faggasztó kérdéseivel is: - -– Nagyobb az annál, Gida, hogy holnapután nyakadon a czenzúra. Akkor -aztán vagy élet, vagy halál. El vagy-e készülve tisztességesen -mindenből? Nem felejtettél-e el valamit? Deák, görög, zsidó, -egyház-história, exegezis, dogmatika, homiletika, kánonok, – tudsz-e -mindent? - -– Helyt állok, esedezem. - -– No, adja isten. Az a fő, hogy meg nem kell ijedni; a mit tudsz, azt -tudod. Hanem te egy keveset ijedős természetü vagy, mindjárt megizzadsz. -Reggel indulunk együtt; úgy látszik, jó időnk lesz az útra. Olyan régen -voltam már Rábaváron, hogy az idejét se tudom. Nyolcz óra felé indulunk, -Rét-Gelsén megetetünk, magunk pedig beállítunk az öreg Radványi Miklósné -asszonysághoz, a ki engem igen-igen sürgetősen ebédre invitált. Ottan -egy jót pihenünk, azután még délután benn leszünk Rábaváron és -következik a ne-mulass. - -– Nem felejtette el a Radványiné tekintetes asszony szives kérését a -nagytiszteletü úr? – kukkantott be az ajtón Örzse, ki az uti tervnek -csak utolsó pontját hallotta. – Mert hát ott úgy várják ám minden jóval, -mint a Lévi házánál! - -– Az uristen áldja meg kigyelmedet, Örzse, – fordult oda a professzor, – -vallja már meg, ugyan miért fekszik magának olyan rettenetesen a lelkén -ez az ebéd, hogy engem nap nap-után hajszol vele? - -Az már igaz, hogy hajszolta vele, mióta csak Hajós Gábor úr rágondolta -magát, hogy kimozdul a fészkéből és elmegy a rábavári papi gyülésre -Gidával, kinek ott kellett kiállania az utolsó vizsgálatát és -felszenteltetnie isten szolgájává. Azóta reggel, este mindig talál az -öreg úr körül valami különös tenni valót, a mit senki sem bizott rá, és -csak el-elmotyogja ott mellette, hogy: aztán el ne mulaszsza ám -Rét-Gelsén betérni a Radványiné asszonysághoz, mert ugyancsak számít rá. -Mikor pedig a sürgetősen invitált férfiu fölvilágosítást akarna kérni, -hogy: ugyan mikép jutott ő eszébe annak a tisztes asszonyságnak, a kinek -hírét sem hallotta, amióta itt volt szálláson a fia? – a kérdezősködésre -Örzse vagy megzavarodik, vagy megharagszik. Minthogy pedig főleg az -utóbbitól minden jó léleknek igen tanácsos őrizkednie, nem is firtatja -tovább a dolgot, hanem egyszerűen belenyugszik, hogy ő erre és erre a -napra hivatalos Rét-Gelsén ebédre. Hát jól van. - -– Nagyapó édes nagyapó, mit hoz nekem? – hizelkedett Béla urfi másnap -reggel, mikor a nagytiszteletü úr a rektorral fölszállt a kapu előtt -álló kocsiba. - -Örzse asszony, kinek két ránczos orczája az induláskor szokatlanul -tüzelt s egy és más kérdésre igen visszás válaszokat hebegett, erre a -szóra odakapta magához a gyermeket, megsimogatta sötét, selymes haját és -valamit sugott a fülébe, mire a fiu nagy, bámuló, értetlen szemeket -meresztett hol az öreg asszonyra, hol nevelő apjára: piros ajkain mintha -egy pillanat alatt megfagyott volna a mosolygás. - -A professzor készülődése közben nem vette észre ezt a hirtelen változást -s csupán annyit mondott a sugdosásra, hogy: - -– Csak sokat ne igérgessen aztán neki, Örzse! Mert a bugyellárisom nem -igen van tele; elvitte tavaszszal a kőmives, a mi volt. Hanem -mézes-kalács lesz bőven, kis fiam! Nem hallottad még a rábavári -mézes-kalács hirét? - -– Abból lesz az is, a mit Örzse néni mondott? Az… - -De Örzse néni hirtelen befogta a fiu száját és a kocsi elindult. - -Bármilyen szeretetteljes mosoly foglalta is el néha az öreg paedagogus -jóságos tekintetét, bármennyi öröme volt is a becsületes elsőszülöttben -s a pártul fogott kis árvában, bár néha jámborabb enyelgésre és ártatlan -évődésre is kész volt: mégis csak nem akart begyógyulni – de hogyan is -gyógyult volna?! – szivében az apai seb. Derült képek között bucsuzott -el otthonától, minden mosolygott körülötte, utitársa kedvére való, tudós -beszélgetést kezdett: mégis, a hogy az öreg Duna dobogó hidján -áthaladtak, – hamar készen volt a hallgatás. Annál inkább, mert -egyszerre Gida is félrefordult s megint a zsidó idézetekkel próbálta az -elméjét élesíteni; de jórészt hiába. Azonban a távol köde jobban sietett -jótékonyságával szemük, mint az idő feledni nem tudó lelkük iránt. Már -elvesztek az ősz folyónak méltóságosan hömpölygő hullámai, s a lassu, -egyhangu zuhogással forgó malomkerekek. Verőfényben uszó hegyek és -völgyek, falvak és puszták következtek s csöndesen, akadozva megindult -újra a beszélgetés. Egy szót sem mondott egyik is, a mivel -megakaszthatta volna. Pipáztak, belemelegedtek, ölték az időt, mígnem -egy pár rövid óra mulva kitárult előttük a gelsei völgy, a melynek -közepén a kicsiny sárgára festett, barátságos urilak kéményei ugyancsak -füstölnek ám. - -– Az ott a Radványiné asszonyság háza! – mutatta Gidának a professzor. -Oda megyünk ebédre. - -– Azaz hogy, könyörgöm alássan, csak a nagytiszteletü úr megy. Mert én -nem vagyok hivatalos. - -– No bizony! – pattant fel az öreg. Az kellene még csak, hogy ilyen -derék magyar háznál egy vendéggel többet szivesen ne lássanak! Nyolcz -álló esztendeig voltam a fiának gondviselője. Nézd csak, hogyan -füstölnek a kémények! Tiz-tizenkét ember bátran beállíthatna ma ott. -Hogyha engem reggel, este olyan nagy erőszakoskodással tudtak hivatni, -csak elvihetem magammal egy jó emberemet, a ki velem utazik! - -Az öreg azt hitte, hogy ahányszor csak neki Örzse eszébe juttatta a mai -ebédet, mindannyiszor egyenes izenetet vett Radványinétól. - -Hanem abban igaza volt, hogy nagy kár lett volna Gidának elszakadnia -tőle. A mint befordultak a nagy udvarra, melyen galambok röpdöstek, -hosszufarku pávák kevélykedtek és gyöngytyukok rikoltoztak, egy barna -szoknya sebesen csapott be az ajtón előlük. (Valami szemérmetes falusi -kisasszony lehetett, a ki még a hetven esztendős vendég előtt is -elvörösödik.) De annál nagyobb örömmel, régi szives magyar szokás -szerint kiterjesztett karokkal sietett elibök a ház asszonya. Egyike -azoknak a fekete fejkötős, mézes szemü, mézes ajku, mézes szivü magyar -gazdasszonyoknak, kiket – ellentétben a városi nagyságos szokásokkal – -az idegen ember tekintetes asszonynak szólított, a házi cselédek meg -csak nemzetes czimmel tiszteltek. Ez a tisztes faj ép úgy kiveszőben -van, mint a hogy a baromfi-udvarnak régi, idevaló lakosait egyre jobban -szorítják ki a kokhinkhinai czifrálkodó, kevély és üres bevándorlók. -Nyájas s egymáshoz vonásról vonásra hasonlító arczaikkal, régi, csipkés -fejkötőikkel, egész életükön át szolgáló, egyetlen selyem-ruhájukkal s -hagyományos félkeztyüikkel már ma is a falusi kastélyoknak inkább csak -képein, mint szobáiban találkozhatunk. Radványi Miklósné asszonyság még -egy volt azok közül, a kik ha kocsizörgést hallanak, nem a tiszta szoba -divánján várják be a szerencsét. Futnak eléje, a hogy csak tudnak. Apró -kék szemei csupa mosolygás és ha négy keze lenne, bizonyára mind a -négynek találna dolgot, hogy mikép segítse le alkalmasabban kedves -vendégét. - -– Voltam olyan bátor, – köszöngetett a nagytiszteletü úr. Voltam olyan -bátor, a tekintetes asszony kegyes meghivására csak egyenest ide -tartottam. Még egy vendéget is hoztam, itt az öcsémet ni, a ki… - -– Hozta isten, hozta isten mindegyiküket. No csakhogy a szavát tartotta! -Bizony-bizony féltem, hogy már elkerüli a szegény házamat, mert tudom, -hogy a tudós emberek nagyon feledékenyek. Még vendéget is hozott! Jaj de -jól tette! Vajjon nem a Bihari Gida úr? Emlékszem rá még a fiam -idejéből. Hogy megnőtt, hogy megemberkedett; már azt sem tudom, hogyan -tiszteljem? - -– Biz ő innen-onnan tiszteletes úr lesz, tekintetes asszony, – felelt a -kérdezett helyett utitársa. Épen most készül neki a papi czenzúrának. - -– Most-e istenem, istenem, hogy eljár az idő. Bárcsak jól ütne ki Bihari -úr! Tiszta szívemből kivánom. Hanem tessen már belül kerülni; nagyon -forrón süt idekinn a nap. Panna, Juczi, Örzse, hordjatok be tüstént -mindent! - -Belül kerültek a tiszta szobába, melyben úgy ragyogott minden, mintha a -falusi nemes házak társalgóinak ez adta volna elsőben a «tiszta» -nevezetet. Az üveges szekrény dusan felhalmozott ezüst-kincseivel -tündöklött, melyeken észre sem volt vehető, hogy a ma délre való készlet -már az ebédlő asztalán van. A hatalmas diófa-asztal körül kényelmes -bőr-butorok kinálkoznak már negyedszázad óta egyenlő jó pihenővel. A -falakon egy nagy tükör, keretébe illesztett pávatollakkal, és egynehány -rossz kép. (De csak a műkritikus szemében voltak rosszak, az erkölcsbiró -nem dicsérheti őket eléggé.) A kis ablakok fehér függönyein túl pompás, -piros virágu muskátlik s egy csuf, fekete, megkoppasztott tollú -mátyás-madár, mely sétája közben minduntalan felugrik az ablak külső -szélére, megzörgeti az üveget, hogy figyelmezzenek rá, és csunya hangján -egy szép leány-nevet rikácsol: - -– Mari, Mari, Mari! - -A vendégek leültek s egy pillanatra leült velük a háziasszony is. Kiről -kezdődhetett volna másról a beszéd, mint arról a bizonyos vastag fejű -ficzkóról, kinek a nagytiszteletü úr nyolcz esztendőn keresztül viselte -gondját?! Persze hogy az volt a legderekabb gyerek, ki csak valaha -megfordult a keze alatt! - -– Dehogy volt, dehogy volt! – sóhajtozott a tekintetes asszony. Már -itthon kicsiny korában sem tudtunk semmiképen boldogulni vele. Hiába, -férfigyereknek csak apa kell! annak meg nem volt már szegénynek, azért -makranczosodott úgy el. Hanem a nagytiszteletű úr helyreütött mindent. -Áldom is azóta mindig, a hányszor csak az istenhez fohászkodom. Ember -lett belőle, hála istennek, derék ember. Engem tisztel, megbecsül; de -neki is van becsülete itt a mi vidékünkön. A legközelebbi -vármegyegyülésen tették meg erőnek erejével első aljegyzőnek. Képzelheti -nagytiszteletü úr, hogy bizony volt öröme az anyai szivemnek. - -– Hát a kisasszony? – kérdezte a vendég, a hirtelen elsuhant barna -szoknyára gondolva. - -Radványiné asszonyság rávetette a jó kék szemeit és valami csöndes, -titkos, bánatos mosolygással válaszolt: - -– Nincs nekem leányom. Nincsen bizony. - -A megkoppasztott, csuf mátyás megint odaugrott az ablakra és mintha meg -akarta volna czáfolni az asszonyát, egész tolakodó lármával kiabálta: - -– Mari, Mari, Mari! - -– Hess onnan, te czudar állat! – kergették rögtön. Bizony nincsen nekem -leányom. Volt, de meghalt. - -– Mintha… mintha az imént, mikor az udvarra fordultunk, láttuk volna, – -mentegetőzött elkomolyodva, akadozva a professzor. - -– Nem… az nem az enyim volt. Azt csakugy örökben tartom. Hanem azért -mintha a magamé… mintha a magamé lenne, úgy szeretem. - -Egy kicsit megakadt a beszélgetés. A hajdani mendikás, kinek idegen -helyeken rendesen akadozni szokott a lélegzete, (egyike a -legcsodálatosabb kórtüneteknek!) s ennélfogva mindíg nagyon feszesen és -hallgatagon viselte magát, mozdulatlan némasággal ült a helyén s a -nyitott ajtón keresztül csak olykor-olykor vetett lopva egy pillantást a -szomszéd szobába, hol egy dúsan megrakott pipatorium (a boldogult -tekintetes úrnak folyton gondos tiszteletben tartott emléke) ingerkedett -vele. - -Az öreg asszonyságnak is mintha a lélegzetével lenne valami baja. Néha -mosolygott ugyan egyet-egyet, mely azt látszott jelenteni, hogy szólni -készül: azután igazgatni valót talált a ruhája fodrán és hallgatott. - -A professzor meg, minden illedelemnek ellenére csak elbámult az ablakra, -mintha várná a madarat, hogy szólaljon meg újra és csuf hangján kiáltsa -el azt a kedves nevet. De az már a szemétdombon ugrált. - -Már jobb időt nem is választhatott volna a bekopogatásra az a -tenyeres-talpas szolgáló, ki a pompásan fölszeletelt kalácsot egy nagy -tálczán hozta be a dió-pálinkával. - -A mint az ajtó nyílt, a háziasszony megremegve szegezte oda elhalványult -tekintetét. De a hogy a tálczának jobbról-balra az ajtóhoz való -csapódását hallotta s a falusi Hébét meglátta, valamennyire -megkönnyebbedett és el-elfuladva kérdé tőle: - -– Hát… hát a kisasszony hol van? Mért nem ő hozza a kalácsot? - -– Nem tudom, nemzetes asszonyom, – felelt a kopogós, piros czizmás -szolgáló. Be van zárkózva a szobájába és nem ereszt be senkit magához. - -A vendégek érezték, hogy valami titok van a háznál. Ott ült az a cseléd -bámészkodó arczán, a nemzetes asszony érthetetlen viseletén, a barna -ruhás leány elsuhant alakján. Szólt a zavarban, mely mindnyájukat -csodálatosan elfogta és minduntalan megakasztotta beszélgetésük -folyását. Hangzott a fekete madár furcsa kiáltozásaiban, melyek egy -nevet, egy régesrég ki nem mondott nevet emlegettek a síron túlról. Ott -ült a csöndben körülöttük. E forró, nyári napon úgy meghűtötte a szoba -levegőjét, hogy a nagytiszteletű úr fázni kezdett, mint borzonghattak a -nézők, mikor a megváltó szó egy halottnak nevét elkiáltá és azt mondá -neki: támadj fel! - -A vendégek egyszer csak azt vették észre, hogy magukra maradtak. -Háziasszonyuk eltünt. - -A nyomasztó környezetben találgatva, elgondolkodva, hallgatagon, -fázlódva ültek egy darabig. - -Mintha megcsikordult volna az ajtó sarka; de mindjárt hirtelen betették -volna. - -Ujra megzörrent; de újra becsukták. - -Kivülről egy föl-fölcsukló zokogás elfojtott hangja tört magának utat -rajta keresztül. - -A két férfit egyre jobban szorongatta a titok, melynek küszöbén érezték -magukat. Szó nem jött ajkukra s kerülték egymás tekintetét. A professzor -egyszer csak lehajtotta sápadtan fejét a kezére. - -– Minek is jöttünk ide! – sóhajtott és elhallgatott megint. - -A mátyás megtépett szárnyaival csapkodta az ablakot. - -– Mari, Mari, Mari! - -Nem állhatta ki tovább. Egy mély sóhajtással fölemelkedett ültéből és -megfogta a rektor kezét. - -– Hallod ezt a madarat, Gida? – kérdé. A leányom nevét kiáltozza. Mari, -édes gyermekem, minek hagytál el? Hova lettél? Hol vagy? - -Támadj fel te, a kit holtnak hisznek a rövid látók és az isten -mindenható hatalmában kétkedők! - -Támadj fel! - -És ebben a pillanatban csöndben megnyilt a hideggé, nyomasztóvá, -elviselhetetlenné lett szoba ajtaja s egy ész-zavaró tünemény, a másik -világnak egy tüneménye, borult oda a bus öreg lábaihoz. - -Nem mondta: kicsoda; nem árulta el: honnan jött; nem sírt, hogy: mi fáj -neki; nem zokogott, hogy: minek örül; nem rebegett, hogy: mit óhajt. - -Arczát is eltakarta, úgy borult oda némán. - -Az öreg apának vére-hagyott ajkai nyitva maradtak s fulladozva kapkodott -levegő után. Karjait visszarántotta a tünemény elől, mintha félt volna -érintésétől. Pedig szerette volna megölelni; de nem volt ura tagjainak. -Szemeiben, meglepett, vén szemeiben a habozó téboly sírt és nevetett. -Halálos sápadtság borította el arczát, mintha ő lett volna a másvilágról -érkezett. Soká nem látott maga körül senkit és semmit, s reszkető -kezeivel hosszan, hosszan kereste ama lecsüggesztett főt ingadozó térdei -körül. - -Megkapta végre. A lágy, selymes hajat fagyos ujjai közt érezte s -fölemelte az elrejtett tekintetet. - -Ő volt az. Ha az egész világ nem ismert volna rá és megtagadta volna, a -szemek, melyek a felhőkön tul levő világ titkait annyi magányos -éjtszakán kutatták, nem csalódhattak. - -Ő az. - -A fekete szárnyu, kopasz tudós is biztosította az ablakból, hogy nem -csalódik. Az tudta a nevét. - -– Mari, Mari, Mari! - -Szép, de bus és hervadt arcz volt az, melyet maga előtt látott. Egy néma -szemrehányás az ádáz sors ellen, mely kegyetlen kerekeivel -keresztülgázolt fölötte. Egy virág, melyet nem idején hervaszt az ősznek -engesztelhetetlen szele, hanem egy bűnös láb összetaposott. A szép, -barna szemek mintha ugyanazzal az ellenállhatatlan vágygyal keresnék -most a föld sötét mélyét, melylyel valaha a viznek hullámait keresték. A -sötét hajban, melynek fénye egykor ezüstbe csillant, most igazi ezüst -szálak is vannak már. A hajdan lágy kezek összekulcsolva tördelik -egymást. Könnyü volt Magdolnának egykor az erdő sürü rejtekében tenni -vallást büneiről, hol emberi szem nem látta, csak a vadállatok és -madarak hallották! - -[Illustration: Reszkető kezeivel hosszan kereste ama lecsüggesztett főt -ingadozó térdei körül…] - -– Atyám, bocsáss meg! - -Az agg, nehéz, őrüléshez közelgő fej közelebb-közelebb huzódott a -térdelő lányhoz. - -– Atyám, – tört föl a szaggatott, kinos beszéd Marinak gyötrődő, -gyógyíthatatlan sebekkel vérző szivéből, – atyám, ha szereted -gyermekemet, kinek gondját viselted, bocsáss meg nekem, ne taszits el -azért a kis ártatlanért! Nem tudlak csalni tovább! Én élek. Hadd haljak -meg egy megbocsátó szavadra. Szeretni csak őtet szeresd, a kicsinyt! Én -nem érdemlem meg. Atyám! - -Nyugodott e valaha fő – vétkes vagy ártatlan – szeretettel és -bocsánattal teljesebb sziven annál, melyre két öreg, reszketeg kéz ezét -a szegény bűnös, megcsalt, megszenvedett leányét vonta?! - -– Irgalmas isten! – fohászkodott az apa, – mi történik itt körülöttem? -Meg vagyok-e babonázva? Mintha egyszerre a tulsó világban ébredtem volna -fel? Leányom, élsz-e csakugyan? A gyermek… minő gyermekről beszéltél -nekem? - -Csókok, egy égő ajaknak forró csókjai borították a legkegyesebb -jobbkezet. Ezek szaggatták meg a vallomásnak gyötrelmes, kinos szavait: - -– Az én gyemekemről, atyám. A kis Béláról, kit Örzse bejátszott -szivedbe. - -– Örzse? – hörgött értetlenül a vén ember. – Örzse? Mi ez hát mind? Minő -csoda, minő isten csodája? Magyarázzátok… magyarázzátok meg nekem! - -Hajós Gábor ur hangja mind bágyadtabb, elhalóbb lett. Leroskadt a -divánra. De egyszerre megjöttek a könnyei és lelkét megszabadították -őrjítő terhétől. Föllélegzett. - -– Leányom! – zokogott és átölelte Marit. Az enyim vagy hát ujra! -Kikeltél sirodból. Fiaddal együtt az enyimek vagytok! Nézd, nincs kő a -kezemben, melyet rád hajítanék! Csak szeretetem van, melylyel -megölellek. - -A leánynak száraz, sárga arczát is forró könyek áztatták. Nyomukon – -mint a hogy az elhervadt jerikói rózsa ujra kivirit, ha megöntözik – az -életnek bibor-szine támadt. - -Ki tudott volna fölvilágosításokat adni e perczekben, melyekben -mindegyiküknek egész valóját heves láz tartotta remegésben? Elmondani -egy hosszu-hosszu történetet, melyben nem volt semmi öröm. Meggyónni -világos szóval mindent, mikor már meg van a bűnbocsánat? Nem is akarta, -nem is sürgette ezt Hajós Gábor ur. Csak lassan-lassan, később, -részenkint tudott meg egyetmást a történetből. Ott a dunaszögi nagy -levelü diófák közt hallgatta meg, mint szánta el magát Mari a -kétségbeesett lépésre; mint szökött ki éjnek idején szobájából; mint -suhant el itt a kerti ház mellett le a hold világította Duna partjára; -mint vetette a vizbe kendőjét, melyet azután megtaláltak a molnárok és -mint ugrott utána maga is. Folytatása benn következett a várlakban, egy -alkony homályánál, mely az arcz reszkető izmait és a szemek könnyét -eltakarta. Itt tudta meg az öreg, hogy Marit a nyári éjjelen járó tót -tutajosok kifogták, felvették a fenyő-talpra és elvitték magukkal -messze-messze egy kis alacsony viskóba, a hol már hidegebb a szél és -magas fenyők komor tekintete uralkodik a bérczes vidéken; itt született -a kicsiny. A történet vége künn a szép városvégi fasorban sétaközben -mondatott el: miként jutott a szegény, elhagyatott, gyámoltalan, ifju -anya a jólelkü Radványinéhoz, mint fordult meg egy sötét éjtszakán itt -Dunaszögön s tekintett be az ablakon keserü könnyek között az -iró-szobába, hol atyját egy pillanatra láthatta; mint bizta gyermekét -Örzsére és hogyan szeretett volna maga is itt maradni. Ámde mig az öreg -professzor szomoru elhagyatottságban töltötte napjait, attól félt, hogy -a fájdalom élessége engesztelhetetlenné teszi iránta; mikor meg -derültebb idők köszöntöttek be, azt hitte, nincsen rá semmi szükség. Meg -a szégyen, a szégyen! De végre is csak nem tudott birni magával. A jó -néne és Örzse egyre biztatták, hogy eleget szenvedett s a megbánás -leplében kikelhet koporsójából, mignem ő is megegyezett. Azok -készítették az egész tervet, mely őt Gelsén atyja lábai elé vezette. -Vajjon nem bánta-e még meg, hogy megbocsátott? Nem szereti-e most már -kevésbbé a gyermeket? Nem jobb lett volna-e neki mindörökre halottnak -maradnia? Mindezt csak utóbb s szaggatott töredékekben tudta meg Hajós -Gábor ur, ki sem a találkozásnak azon a feledhetetlen napján, sem később -kérdést nem intézett Marihoz soha. Nem, még amaz egyetlen pont felől -sem, melyet a szegény, szomoru, emberek elől bujdosó, csak atyjának és -gyermekének élő leány magától nem vallott meg. - -De a gelsei találkozásnak még egy tanúja is volt: a mendikás. Ennek a -becsületes fiunak azonban nem utolsó szerencsétlensége az életben, hogy -nem igen szokták észrevenni. Bármi nagy lehetett lelki harcza, mikor -egyszerre feltámadva látta ifjukorának eltemetett álmát s hallotta -ajkáról a megrázó vallomást, az figyelmen kivül maradt. Mikor rá is -gondoltak, már ott ült a másik szobában az ablak mellett. Térdein a -táskájából kikeresett nagy zsidó biblia, melyből a holnapi kemény napra -szükséges nehezebb helyeket motyogja. De a kék keszkenő is ott fekszik -térdén és szemei nagyon vörösek, kétségkivül a nem közönséges -megerőltetéstől, melylyel az ó-testámentomi szarkalábak olvasása jár. - - -XXXI. FEJEZET. A halál révén. - -Nehány hónapra az előbbi fejezetben elmondottak után egy komor őszi -estén, lélekszakadt sietséggel tért meg szokott sétájából János ur, a -becsületes óriás. Olyan visszatarthatatlan rohanással és szörnyű -robajjal rontott be a várlakba, mint a hogyan valaha, életének -fénynapjai egyikén, Volturnonál az ellenség megriadt csapatai közé tört. - -Az öreg tudós kezéből kihullott a téntafoltos ludtoll s a megrettent -Mari a szomszéd szobából varrásával szaladt ki a kezében. - -– Apám, édes apám, megvan, megtaláltam! - -– Mi az, fiam? Kit találtál meg? - -– Mi baj, bátyám, az istenért? - -– Semmi baj. Meg van, a kit egész életemben kerestem. Nem hiába az igaz -ember csak nyomra szokott találni előbb-utóbb. Megvan, megtaláltam! Az -én nagylelkű jótevőmet, a ki nélkül régesrég elporladtam volna száz meg -száz mértföldnyire innét. - -– Ki az, fiam? Hol akadtál rá? - -– Megvan. Csak jőjjön velem az István legény, vagy akárki, hogy -behozhassuk szépen onnan kivülről. Ott fekszik szegény nyavalyásan a -kert alatti árokban. A nyögésére siettem oda. Mindjárt ráismertem. Ő az, -ő az, nem csalódhatom. Mari, vess rögtön ágyat, mert ide hozzuk be a -szobába. Mennyivel tartozom én annak az embernek! - -A nagylelkü jóltevő csakugyan ott hevert az árokparton, magán kivül, -kinos vivódás közt, a halállal küzdve s az őszi szél hideg, kegyetlen -kezétől meg-megcsapkodva. A beborult égről nehéz, sötét-kék és fekete -felhők vigaszt nem hozva tekintettek le rá s csupán a láthatár nyugoti -szélén volt egy kis világos folt, az is olyan kénessárga szinnel -tündökölt, mintha az alvilági rémes tüzek kemenczéjének ajtaja lenne. -Ott feküdt a hideg földön, nem félve többé a vihartól, nem látva az ég -sötét borulását, nem hallva a szél zugását, nem rettegve a halál -közeledtét. Magányosan, elhagyatva, megtépve, betegen, nyomorultan -hevert ott, mintha elevenen tért volna sirjába. Kifáradt lábai már nem -birták el a haragosan mormogó viznek partjáig, melybe temetkezni akart -kedvese mellé, kinek haláláért egész életét bünhődésben töltötte. Az -utolsó pillanatban roskadt össze és vesztette el eszméletét. Nem látta -senki. Mindenki házába menekült a közelgő égiháboru elől. Csak egy -kivert, gazdátlan kutya állott meg mellette; azok olykor részvétet -szoktak érezni az ilyenfajta nyomor iránt. De az idő czudar volt; ki -vehette rossz néven tőle, hogy egy-két keserves vonítás után tovább -iramodott? - -A nyomorult még hörgött, mikor két roppant hatalmas kar olyan gyöngéden -füződött vállai körül, mintha csak édesanyjáé lett volna. Még más kettő -segített neki s az elhagyatott embert, mielőtt az esőnek első csöppjei -lehullottak volna, bevitték a legelső házba s puha, meleg ágyba -fektették. - -A korán meggyujtott lámpa lángját erősen lobogtatta az ablak és ajtó -résein beszabadult szél. Hol árny, hol fény vetődött a szegény beteg -arczára, mely kék volt és sárral befecskendezett, elfehéredett szemeire, -kicserepesedett ajkaira és megtépett öltözetére. Mindegyiknél egyformán -borzasztó volt. De a mint ez eltorzult ábrázaton az első sugár -felismerhetőkké tette azokat a vonásokat, melyek a teremtő kezéből -kerültek ki s a szörnyü sorstól nem töröltethettek le egészen: egy éles, -szivmetsző, gyilkoló vagy föltámasztó sikoltás hasította át a levegőt. -Mari szivéből tört elő, és elhatván az öreg atya füléig, bevádolta -előtte a nyomorultat, hogy: ez volt a bűnös. De elhatott, bizonyára -elhatott az örök biró trónusáig is és ott kétségbeesve könyörgött: ne -büntesse tovább, mert ő megbocsát neki. - -Nagy, érző szive volt e szerencsétlen leánynak; kis rejtekében hosszu, -hosszu évek során át égett titkon megcsalt, szégyenbe tévedt szerelme. A -keservnek haragos füstje, mely eleinte kormával befogta, lassankint -eloszlott s csak a legszentebb, legtisztább, maga előtt is titkolt érzés -lángja maradt meg. Ennek világánál kisérte lépten hajdani kedvesét. -Hallott felőle hireket; sok szomoru hirt! Ismerte sorsát egész addig a -napig, melyen megütötték a dobot az ősi kastély előtt. Akkor szakadt -vége idegen nevü bujdoklásának és került vissza az apai házba. Mindent -tudott, csak egyet nem: hogy ő volt Bélának egyetlen szerelme. Most, -hogy ily rettentő helyzetben találkozott vele, egyszerre megütötte ennek -sejtése is szivét s egy önfeledt sikoltással, melyben majd egy -évtizednek titkolt szenvedése és rejtegetett szerelme tört utat magának, -odaborult a nehezen ziháló mellre. - -– Béla, Béla, Béla! - -Az egész kis háznép ott állt a betegágy körül. Az öreg professzor, kinek -szemei csak a legközelebbi pillanatokban nyiltak meg a nem sejtett -világosság előtt, nem az az ember volt, kinek jóságos tekintetén a komor -szemrehányás le tudta volna győzni a bus részvétet és meleg szánakozást. -Az első percz megdöbbenése után elfeledett mindent azon kivül, hogy -egykori kedvencz növendéke haldoklik előtte. Gyöngéden lehajolt és -homlokon csókolta zokogó leányát; azután a jajveszéklő Örzsétől sürgősen -követelte botját és kalapját, hogy maga fusson el iziben Barkó -kollegáért. - -– Csak menjen, apám; menjen, menjen! - -A becsületes óriás meg szörnyű munkában volt az öreg szekrényeivel. A -megszámlálhatlan sokaságu rejtek-fiókokat egymásután nyitogatta föl s -keresett, kutatott, dobált összevissza mindent, époly kevés tekintettel -levén a legtudósabb irományok, mint a legszükségesebb házi jegyzetek -iránt. - -– Meg kell keresnem, – mondá magában, – elő kell keresnem a föld alól is -azt a nyugtatványt, hogy a kölcsön-pénzt jótékony czélra ajándékoztam. -Szeplőtelen becsületem kivánja, hogy a legeslegelső perczben, melyben -szemeit fölnyitja, elibe tarthassam. Egy szempillantásig sem szabad -abban a hitben hagynom, hogy valami hitvány csavargóra pazarolta -jótéteményét. De miért is nem jelentkezett hamarabb? Én szivesen -segítettem volna rajta. - -És kutatott tovább. - -Ott állt az ágy lábánál a kis Béla is. A mint nagy fekete, könnyes -szemeit, – kezében mint bátyja legutóbbi ajándékát, egy nagy, faragott -huszárt tartogatva – szánóan vetette szegény anyjára, úgy tetszett, -mintha az a kálozdi platánok alatt pihenő kis ártatlan támadt volna fel, -miután nehány esztendő elröpült fölötte szűk, kicsiny sirjában. - -Mari még mindig ölelte, élesztette, támasztotta a haldoklót. - -– Béla, ébredj! ébredj! Kis fiam, térdelj le és csókold meg atyád kezét, -talán fölébred rá! Béla, tudom mind, a mit szenvedtél! Megbocsátottam -mindent, mindent, csak ébredj, ébredj! - -A nehéz, kinos lázban vergődő beteg száraz ajkai mozogni kezdtek; de -mintha lehelletének forróságában megfultak volna a szavak, nyelve csak -érthetetlenül dadogott. - -– Mit mondasz? Az istenért, mit mondasz? - -Egy csunya, kopasz, a szakadó esőben átázott fekete madár szökött be az -ajtón. A mátyás volt, mely kedves asszonyát ide kisérte Gelséről. -Szárnyairól rázta mindenfelé a vizet és csőrével a padlót vagdosva -kiáltozott: - -– Mari, Mari, Mari! - -Mintha csak ő tanította volna az első szóra a beteget, az égő ajkak -utána suttogták: - -– Mari! - -– Én vagyok az, Béla, én vagyok! – esedezett, zokogott, reszketett -hálájában a leány. - -A beteg egy mély, melléből hörögve fölszakadt lélekzettel szóhoz jutott. - -– Jó emberek, – könyörgött, – hagyjatok meghalni… Én a kis fiam sirjától -jövök és a törvény elől menekülök… Elszöktem Istóktól… Hagyjatok itt -meghalni, a hol Mari nyugszik. - -A kitágult, üregeikben alig férő szemek hosszan bámultak Marira és a -reszkető, könnyező gyermekre. Egyszerre csak elborította őket az a -vészes fehérség, melyet a vas izzása tetőpontján vesz magára. A kék arcz -kitüzesedett, a fagyos kezek remegni kezdtek s Béla látott mindent, -ráismert mindenre maga körül. De lelke az életnek s a lázálmok világának -határmesgyéjén bujdosott. Hangja valami tompa erőt nyert s torz -vonásaira csöndes mosoly ült, mintha épen nem lepné meg, a mit lát. - -– Mari, kis fiam, – beszélt, – sokáig kellett-e várakoznotok rám?… Úgy-e -jobb itt a csillagok fölött, mint odalenn? Oh jobb, jobb!… Mari -angyalom, mindig szerettelek! Megbocsátasz-e? Nyujtsd a kezedet. -Köszönöm… Bélácska, el se bucsuztál tőlem, mikor magamra hagytál! Ide is -elhoztad magaddal a kedves játékodat? Csókolj meg és vezess be a -fényesség hajlékába! - -Ujra lehunyta szemeit s mire a nagytiszteletű ur megjött Barkóval, -álomba merült. Soha nem lestek égőbb vágygyal szót, mint a minővel Mari -reszketett az itéletért. Soha nem papolt a tudós kolléga hosszasabban a -betegségek sajátságos természetéről, mint most. - -– Az istenre, orvos ur, él-e vagy meghal? - -– A tudományt, kedves kisasszony, csalhatatlannak tartják ugyan, de -azért az emberek gyakran kifognak rajta. Elaludt, hm. Az álom hol jó, -hol meg igen rossz jel. Hanem annyit, azt hiszem, a tapasztalatra -támaszkodva mondhatok, hogy ha betegünk ereje végképen oda van, akkor -lassankint ritkulni fog a lélekzetvétele és csöndesen átmegy az örök -álomba. De ha fölébred, akkor van remény. - -Milyen éjtszaka volt az! Odakünn sivított a szél és zuhogott az eső; -idebenn egy szegény haldoklónak utolsó sóhajtását lesték. Mindenki -lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak ébren. A kicsinyt az ágy -mellé térdeltette anyja és imádkoztak együtt. - -A beteg aludt s mindig csöndesebben lihegett. Szóltak hozzá, nem -hallotta; csókolták lecsüngő kezeit, nem érezte. A vihar pedig tombolt -odakünn, mintha azon haragudnék, hogy mégsem kaphatja sebes szárnyára -azt a nyomorult lelket. - -A keletnek fekvő ablak szürkülni kezdett s beszökkent a szobába az első -sugár. A térdelő gyermek elszunnyadt s feje lehanyatlott a párnára -atyjáé mellé. Mari kiszáradt szemekkel és összekulcsolt kezekkel leste -Bélának minden sóhajtását. - -A föltetsző hajnali világosságnál látni lehetett, minő sápadt és nyugodt -a szegény ember. Mint maga a halál. Pedig már az életé volt. A fekete -madár, mely az ágy alatt huzta meg magát éjjelre, legelőbb megérezte és -vigan kezdett csörögni. - -[Illustration: Mindenki lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak -ébren.] - -A zajra lassan fölnyitotta szemeit Béla. Egy örömsikoltás előtte, valami -csodálatos rikoltozás az ágy alatt, egészen fölébresztették. Látott. -Látta a két lényt maga előtt, kiket legjobban szeretett a világon; de a -kiket elszakított tőle a halál. Látott, de nem értett semmit. Nyitott -ajkakkal bámult maga elé és kezeivel végigsimogatta homlokát. - -– Mi ez? – rebegte. Mari… fiam… meghaltam-e én? - -– Föltámadtál, Béla, – zokogott a leány. - -– Ez a te hangod! – kapott felé az ébredő. Mi történt velem?… Ez a -kicsiny itt, kinek sirjánál jártam!… Hol vagyok? - -– Köztünk vagy, Béla. Föltámadtunk mi is. - -– És a gyilkosság… Artur?… Hova szökött Ilona?… Hol van a feleségem? - -– Én leszek az, Béla! - -A megváltás harangja megkondult. - - -UTOLSÓ FEJEZET. A történet vége. - -Már megirtam az utolsó vonásokat is ez elbeszélésen, mikor a _Karámosi -hiradó_-nak egy ujabb száma a kezembe került. Abban olvastam a következő -ujdonságot: - -gyászhír. Szomorodott szivvel jelentjük úgy a magunk, mint az egész -karámos-vármegyei tisztikar nevében, e diszes testület egyik nagyérdemű -veteránjának, tekintetes Varjasi Varju Vincze központi főszolgabiró -urnak e hó 29-én tisztességben és munkásságban töltött életének 69-ik -évében, guta-ütés folytán bekövetkezett gyászos elhunytát. Mindazok, kik -velünk együtt a boldogultat, úgy magánéletében, mint a közügyeknek -szentelt teendői közt ismerték, benne az igazi régi magyar gárda egyik -kidőlt oszlopát gyászolják, melynek tisztes képviselői s velük a hajdani -nemes erények egyre ritkulnak napjainkban. Áldás poraira. - -Ez a nehány sor juttatta eszembe, hogy mielőtt kedves ismerőseimtől ott -Karámos vidékén örökre elszakadnék, illenék egy bucsuzó kéz-szorításra -ellátogatnom hozzájuk. - -Ellátogattam a dunaszögi templom-utczai házba. Együtt értem oda egy kis, -két tagu pesti családdal: Hajós Mátyással és nejével, kik Béla és Mari -csöndes esküvőjére utaztak. Egy vén barátom, valami Pallérosi Pallér -István nevü, kit szivemből becsülök, ezen a napon másodszor volt -életében násznagy. Örömben ragyogott az egész ház és a mályvarózsák -sohasem mosolyogtak édesebben. Mosolyogjanak is örökké nekik és minden -léptükben mindent mosolyogva találjanak! Két nemes lélek megváltatásának -napja volt ez. Az egyik lelke nagy terhétől és nyomasztó bilincseitől -megszabadulva, a mindenható szeretet által megváltva, gyógyult sebekkel, -szegényen, de nyugodtan megy neki ujból az élet harczának; a másik úgy -kiséri, mint egy égből szállott nemtő. Előttük halad a gyermek s a mi -mögöttük van, azt takarja a feledés köde! - -Betekintettem az ivándi urilakba is és gyönyörködtem a jóltevő fényen, -melyet ott találtam; a ragyogó bájon, melyet egy nemes női lélek -terjeszt maga körül; a megérdemlett boldogságon, mely egy becsületes -embert jutalmaz; és a szép gyermekeken, kikből egytül-egyig derék ember -igérkezik. - -És mit láttam a gadóczi paplakban? A csöndes, árnyas méhesben nyoma -sincs többé a zsörtölődő, kaján öregnek. A fiatal lelkipásztor készül -ott egy szent beszédre, melylyel holnap templomsori ifj. Öreg-Czirok -Dánielt össze fogja adni a szive választottjával. Milyen ékes szavakkal -tudja eldicsérni a házas életet! Hanem azért maga csak agglegény marad. - -Hollaki Pető direktor ur dráma- és népszinműtársulatának is ellátogattam -egy előadására Rábavárott. Zsufolt ház volt, mert a szinlapok ökölnyi -betükkel hirdették, hogy aznap lép föl először a művészethez -visszapártolt kitünő hősnő: Vándor Ilona asszony. A szép selyemruhák, -melyekben pompázott, azokból az összegecskékből kerültek, melyeket -férjétől a válásba való beleegyezéseért kicsikarhatott. Tapsolták, -tapsolták; de mindenki csak azt mondta, hogy megvénült. Ha tudták volna, -hogy az ő hányatott életének épen ez a tragikus fordulója! - -A kálozdi kastély meg… ott most a számtalan sok zsidó kisasszony -uralkodik még számtalanabb udvarlójának lármás seregein. Az utóbbiak -közül egyet épen akkor terített le a földre egy jámbor paripa, a mint -odaértem. Én különben nem is Hazafiéknál jártam. Csak egy kis sirt -mentem megnézni a platánok alatt. Rendben volt. Tele koszoruval és -virággal. - - - - -TARTALOM. - -NEGYEDIK RÉSZ. - - Tizenhetedik fejezet. A hurok 7 - Tizennyolczadik fejezet. Egész csöndben 42 - Tizenkilenczedik fejezet. Szürkület, ébredés után 74 - Huszadik fejezet. Balaton-Füreden 86 - Huszonegyedik fejezet. A kincses vendég 134 - -ÖTÖDIK RÉSZ. - - Huszonkettedik fejezet. Pántlikás Panni is belekerül a mesébe 149 - Huszonharmadik fejezet. A mamák 168 - Huszonnegyedik fejezet. Gyöngéd ujjak himet varrnak 213 - Huszonötödik fejezet. Bugyi koma és a hivatalos pecsét 223 - Huszonhatodik fejezet. Dobpergés 256 - -HATODIK RÉSZ. - - Huszonhetedik fejezet. Régi utak az új városban 285 - Huszonnyolczadik fejezet. Vér 309 - Huszonkilenczedik fejezet. Hová ment az úri fogat és az - egy-lovas 324 - Harminczadik fejezet. Egy papi gyűlésre való utazásról szól 342 - Harminczegyedik fejezet. A halál révén 368 - Utolsó fejezet. A történet vége 376 - - - - -KÉPJEGYZÉK. - - 1. Komoly méltósággal fordult a megkötözött ember felé 25 - 2. – Készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifjú háziúr, jegyesének - kezét gyengéden a magáéba fogva 55 - 3. Pipára gyújt s elnézegeti a haladó munkát 78 - 4. – Mit kérdez édesem? Hogy régen vagyunk-e itt? 94 - 5. Két reszkető karjával átfogta a nyakát 142 - 6. Ablakának sürű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a nap 160 - 7. A koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt 212 - 8. Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve 220 - 9. A szekrény oldalához pecsételt koma a szörnyű fenyegetések alatt - lecsüggesztette fejét 245 - 10. – Nem az enyém többé! – felelt tompán az asszony. - – Elkártyáztad! 277 - 11. A tollat minduntalan leteszi és forró fejét kezére hajtja 296 - 12. Az Arthur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a homokon - gazdája is 324 - 13. A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki 336 - 14. Reszkető kezeivel hosszan kereste ama lecsüggesztett főt ingadozó - térdei körül 364 - 15. Mindenki aludt, csak Mari és a gyermek voltak ébren 375 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -14 |szerencse, hngy |szerencse, hogy - -25 |hályha |kályha - -33 |hatatmasság |hatalmasság - -33 |a a feje |a feje - -36 |áldozata fordította |áldozatra fordította - -49 |reszketníe |reszketnie - -60 |mintka |mintha - -81 |tarrotta |tartotta - -85 |venvégfogadói |vendégfogadói - -101 |nevettek raja |nevettek rajta - -104 |tárgyáva |tárgyává - -105 |retteget… magyarázatott |rettegett… magyarázatot - -107 |bogy járomba |hogy járomba - -110 |arra ís |arra is - -126 |rogyogó |ragyogó - -129 |a a csuklás |a csuklás - -131 |égyiptemi |égyiptomi - -133 |könuyek |könnyek - -142 |szerencsésebbeknek |szerencsésebbek - -142 |becsületetes |becsületes - -150 |Vizaknaí |Vizaknai - -178 |vitézségé-nem |vitézségével nem - -180 |kegette |kergette - -182 |gyemeket |gyermeket - -191 |bölcsöíkben |bölcsőikben - -191 |a a nagyokat |a nagyokat - -199 |tiszteles |tiszteletes - -204 |amazokkoz |amazokhoz - -226 |a a fehér |a fehér - -248 |Ajzig |Ájzig - -260 |őrül |örül - -292 |ponthan |pontban - -329 |könnyelmúsége |könnyelműsége - -353 |míelőtt |mielőtt - -354 |aztáa |aztán - -356 |mosolyott |mosolygott - -359 |Tíszta |Tiszta - -367 |messze-mesze |messze-messze - -369 |Mindárt |Mindjárt] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÁLOZDY BÉLA (2. -KÖTET) *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. diff --git a/old/68115-0.zip b/old/68115-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 3d6a045..0000000 --- a/old/68115-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h.zip b/old/68115-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 185449c..0000000 --- a/old/68115-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/68115-h.htm b/old/68115-h/68115-h.htm deleted file mode 100644 index d2164c0..0000000 --- a/old/68115-h/68115-h.htm +++ /dev/null @@ -1,10368 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Kálozdy Béla (2. kötet) by -Kálmán Mikszáth</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; - line-height: 200%; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; -} - -h3 span.smaller { - font-size: 75%; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -p.i2 { - text-indent: 3em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.blockquot { - margin-left: 10%; - margin-right: 0%; - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.smcap { - font-variant: small-caps; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.figcenter { - margin: auto; - text-align: center; -} - -p.caption { - margin-top: 0; - font-size: smaller; - font-style: italic; -} - -.poem { - font-size: 0.9em; - display: table; - margin: auto; - text-align: left; -} - -.figcenter img { - max-width: 100%; -} - -.poem .stanza { - margin: 1em 0em 1em 0em; -} - -.poem span.i0 { - display: block; - margin-left: 0em; - padding-left: 3em; - text-indent: -3em; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -ul.TOC li { - margin-top: 0.25em; -} - -.TOC .roman { - margin-right: 1em; - float: left; - text-align: right; - margin-left: -4em; - min-width: 3em; -} - -li.li2 { - padding-left: 1em; - text-indent: 0; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> -<div lang='en' xml:lang='en'> -<p style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of <span lang='hu' xml:lang='hu'>Kálozdy Béla (2. kötet)</span>, by Zsolt Beöthy</p> -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online -at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you -are not located in the United States, you will have to check the laws of the -country where you are located before using this eBook. -</div> -</div> - -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: <span lang='hu' xml:lang='hu'>Kálozdy Béla (2. kötet)</span></p> -<p style='display:block; margin-left:2em; text-indent:0; margin-top:0; margin-bottom:1em;'><span lang='hu' xml:lang='hu'>Regény</span></p> -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Zsolt Beöthy</p> -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Illustrator: Ödön Kacziány</p> -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Contributor: Kálmán Mikszáth</p> -<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Release Date: May 17, 2022 [eBook #68115]</p> -<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Language: Hungarian</p> - <p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em; text-align:left'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Internet Archive</p> -<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>KÁLOZDY BÉLA (2. KÖTET)</span> ***</div> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p> -<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_381">381</a>. oldalon -található.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= -"" /></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_I" id= -"Page_I">I.</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_II" id="Page_II"><br /> -II.</a></span></p> -<p class="center"><span class="caption-150">MAGYAR -REGÉNYIRÓK</span></p> -<p class="center"><span class="caption-large">KÉPES -KIADÁSA</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">Szerkeszti és -bevezetésekkel ellátja</span></p> -<p class="center"><span class="caption">MIKSZÁTH KÁLMÁN</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-large">43. KÖTET</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-large">KÁLOZDY -BÉLA</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">Irta</span></p> -<p class="center"><span class="caption-large">BEÖTHY -ZSOLT</span></p> -<p class="center"><span class="caption-large">II.</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-large">BUDAPEST</span></p> -<p class="center"><span class= -"caption-large">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p> -<p class="center"><span class="caption">magyar irod. intézet és -könyvnyomda</span></p> -<p class="center"><span class="caption-large">1908</span></p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_III" id= -"Page_III">III.</a></span></p> -<h1>KÁLOZDY BÉLA</h1> -<p class="center"><span class="caption">REGÉNY</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">IRTA</span></p> -<p class="center"><span class="caption-150">BEÖTHY ZSOLT</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">MÁSODIK KÖTET</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">KACZIÁNY ÖDÖN -RAJZAIVAL</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-large">BUDAPEST</span></p> -<p class="center"><span class= -"caption-large">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p> -<p class="center"><span class="caption">magyar irod. intézet és -könyvnyomda</span></p> -<p class="center"><span class="caption-large">1908</span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_IV" id= -"Page_IV">IV.</a></span></p> -<p class="center"><i>Minden jog fentartva.</i></p> -<p class="center"><span class="caption-small">Franklin-Társulat -nyomdája.</span></p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= -"Page_5">-5-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>NEGYEDIK RÉSZ</h2> -</div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_6" id= -"Page_6">-6-</a></span></p> -<p class="center"><i>Első kiadása megjelent 1875-ben.</i> -<span class="pagenum"><a name="Page_7" id= -"Page_7">-7-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h3>XVII. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">A hurok.</span></h3> -</div> -<p>A Vörös Bika kedvelt városvégi szálló volt Karámoson s nevét -minden faluban jól ismerték az egész környéken, a melynek csak -valami keresni valója volt benn a városban. Pedig szemügyre véve a -nagy, de ócska épület roskatag falait, málló vakolatát, itt -beszakadt, ott zöld mohával ékes zsindely fedelét és mérges, -kikoplalt házőrzőit: akárki rájuthatott arra a következtetésre, -hogy valaha még kedveltebb lehetett, mert fénynapjai már nyilván -háta mögött voltak. Azonban hetivásárok alkalmával még most is elég -tarka és mozgalmas képet mutatott az udvara, mely pusztának is -beillett volna s melyre egy hosszú folyosónak füstös, négyszögű -oszlopai bámészkodtak. Ilyenkor tele volt paraszt-szekerekkel, -melyekből ködmenes atyafiak és menyecskék szedik le a megtömött -zsákokat, megrakott kosarakat és tele borítókat, bokáig gázolva a -sárga, szemetes lucsokban, mely télen sohasem fagy be és nyáron -sohasem szárad ki. Iczig gazda, meg a három pulykatojás-képű -csemete nem győzik hordani kifelé a sok hosszúnyakú üveget, -beszédes vendégszeretettel forgolódván a szekerek <span class= -"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> körül, míg a -csont-bőr házikutyák mérges és irigy kaffogással kerülgetik a jó -húsban levő falusi komondor-vendégeket, kiknek a hosszú séta sem -ártott meg a kocsik mellett. Egy-egy élelmesebb zsidó kihordja a -portékáit s pántlikájával, bicsakjával, bajuszpedrőjével – egyre -rázva dicséretükben ritka szakállát – sorra kinálgatja a bácsikat, -kik zsíros bugyellárisaikat tapogatják és dörzsölgetik szemeiket a -konyhából kitóduló rettenetes füst miatt. Rifke asszony, a vörös -parókás korcsmárosné pedig estefelé annyi el nem kelt baromfit szed -össze a hazafelé indulóktól potom pénzen, hogy akár abból magából -eltarthatná egész pulykatojás-képű házanépét. Ez a zsivaj, -vendégsereg, jó kereset azonban hetenkint csak egyszer köszönt be a -városvégi fogadóba.</p> -<p>Egyébkor a kapuja még kövekkel is be van támasztva s a rikító -kékre mázolt korcsmaajtó felett szomoruan gubbaszkodik az a -nevezetes vörös állat, melyről az egész épület nevét vette; -hatalmas fejét csüggedten ereszti le s háta közepéről épen úgy van -lepattogva a festék, mintha valamelyik szomszéd korcsmáros -kenyéririgységből doronggal jót húzott volna rá. Az egész udvar -üres. Iczig gazda vagy a kármentőben bóbiskol, vagy legeslegbelső -szobájába vonulva, apróbb pénzüzletei foglalkoztatják, melyekre -nézve a pántlikás és bajuszpedrős házalók kitünő közvetítői. Rifke -asszony az olcsón összeszedett baromfiaknak szenteli szabad -napjait, különös figyelmet fordítván a jobb fajta tömő ludakra, -melyeknek a czifra-boltosné és <span class="pagenum"><a name= -"Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> Venyige-zsidó házánál mindig -biztos piaczuk van. A pulykatojás-képű csemetéket sem tartják -vissza üzleti érdekek a haladó tudomány komoly követeléseitől s a -zsidó-iskolában torkuk szakadtából buzgólkodnak, bizonyságot -szolgáltatván rá, hogy – a természeti sajátságokat tekintve – az öt -fő emberfajon kívül még egy hatodik is van: a zsidó tanítóknak -nálunk már veszendőbe indult faja, mely a másik öttől különösen -fülszerkezetének elpusztíthatatlansága által különbözik.</p> -<p>De vissza a korcsmába! Így köznapokon az ivó rendesen néptelen; -legfölebb egy-egy faluról érkezett fuvaros ha betekint, a ki már -nem bírja ki messzebb a szomját s a hosszú asztalokról elzavarja a -kedélyes játékba keveredett macskákat. Valósággal ritkaság volt, -hogy így, mint ezen a reggel, három ember ült volna együtt a -lóczán. A megszomorodott gadóczi előljáróság volt, mely peres -ügyének végét minden áron idebenn akarta megvárni s azért lakta meg -már egynehány napja a Vörös Bikát. Ott könyökölt Haluska Péter, az -öreg bíró és kurátor, ki görbe fésüvel szépen hátrasimított hosszú -ősz hajával bátran beillett volna pátriárkának az első keresztyének -között, a kiknek legfőbb egyházi méltóságai mind szegény -parasztemberek közül kerültek. Ott könyökölt Kukkantó Mihály, kinek -leghosszabb bajusza, de legrövidebb esze, legüresebb feje, de -legtelibb erszénye volt az egész előljáróságban. Ott könyökölt -végre a kis bíró és vicze-kurátor; templomsori legifjabb -Öreg-Czirok Dániel, egy csinos, <span class="pagenum"><a name= -"Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> szemfüles és jó beszédű -legény, ki szerette minden szavát az elején kezdeni és a hogy okos -emberhez illik, jól a szájába magyarázni mindent annak, a kivel -beszél.</p> -<p>Miután elköltötték volt reggeli szalonnájukat, ott könyököltek -szótlan búsulásban mindahárman, hogy már most mitevők legyenek a -rektor nélkül, a ki megfoghatatlan módon tegnap délután eltünt -közülök és mindez ideig – ellenére gyakori sóhajtozásaiknak – nem -jelentkezett. Épen mikor legnagyobb lenne rá a szükség! A hosszú -csöndet bíró uram törte meg, ki szép szürke bajuszát két oldalt -megtörülgetvén, parancsoláshoz szokott, méltóságos hangján azt -kérdezte szomszédjától:</p> -<p>– Ugyan, kerested-e hát az éjjel a rektramot, te templomsori -legifjabb Öreg-Czirok Dani?</p> -<p>A hosszú nevű kis bíró nagy körülírással ekként beszélte el -éjtszakai kutatásának eredménytelenségét:</p> -<p>– Már hogyne kerestem volna, mikor kerestem! Hajszen úgy a -lelkemre kötötte bíró uram; meg hát az eklézsia dolga sem utolsó, -mondok, hát csak fölkelek a jó fekvő helyemből. A hogy először -kinéztem, olyan fölséges egy ragyogó csillagos éjtszaka volt, hogy: -no már, mondok, ilyet az ember nyár derekán is hébe-hóba lát csak. -Tekintgettem én ott, bíró uram, mindenfelé, tűled is, hozzád is, -hanem a rektor urat bizony csak nem láttam én. Alig-alig hogy -elszunnyadtam, hát olyan fránya egy álom jött a szememre, hogy -valóságos kész nevetség volt. No, mondok, ha ez igaz lenne, -<span class="pagenum"><a name="Page_11" id= -"Page_11">-11-</a></span> kétszer se mondatnám magamnak az Évivel; -mert hát annyi volt az egész, hogy a legöregebb Ifjú-Czirokék -Évijével a hidason összejöttünk volna, aztán… no! Hanem hát, -mondok, Évikém, első a kötelesség, már minthogy nékem most a bíró -uram meghagyta, hogy az elveszett rektort keressem. De biz én -akárhogy szemeltem odakinn, másodszor se láttam én egyebet a -gyönyörűségesen ragyogó menyországi csillagokon kívül. Pedig még a -disznóólba is betekintettem; hátha véletlenül ott talált -nyugodalomra dülni ő kigyelme. Mikor aztán hajnallott, hát -meghuzogattam a keetek szüreujját, hogy: ha már négyen az isten -akaratjából nem lehetünk, mondok, hát legyünk legalább hárman.</p> -<p>– Ühüm. Hát azért kis bíró keed ilyen gyereklegény korában, hogy -jól ki tud ókumlálni mindent – hagyta helyben az előadást Kukkantó -Mihály és az öregbíróval együtt jó darabig csodálkozott rajta, hogy -ha egyszer Czirok Dani olyan lelkiismeretesen kutatta a rektort, -hogyan nem akadt hát rá, ha csak a föld nem nyelte el?</p> -<p>A pátriárka azonban szükségesnek tartott még egy kisérletet s -önérzettel emelvén föl fejét, megszólalt:</p> -<p>– Hallják keetek!</p> -<p>– Halljuk, bíró uram, – felelt az előljáróság.</p> -<p>– Már ezt a dolgot mink semmiesetre se hagyjuk ennyibe, mert -nékünk holnap-holnapután a törvény előtt szükségünk lesz -szószólóra. Aszondom én keeteknek, nem ártana, ha most már -<span class="pagenum"><a name="Page_12" id= -"Page_12">-12-</a></span> fölöstököm után fényes nappal még egyszer -körülnéznének.</p> -<p>A hivatalos buzgóság nem hiányzott egyik előljáróban sem. Egy -szóra fogták a süvegüket és nagy készen nekiindultak a keresésnek. -Kukkantó jobbra, Czirok Dani balra kerülte meg az udvart; hátul a -gémes kútnál találkoztak, a vederből mind a ketten jót húztak és -indultak együtt befelé hírt vinni az újabb kutatás eredményéről az -ivóban elnöklő öregbírónak.</p> -<p>A patriárka végig simítván ősz haját és egyet rázván a szűrén, -ujra hajtogatni kezdte tisztes fejét.</p> -<p>– Már akkor úgy van! – mondá elkeseredett hangon. Tennap délután -a vármegyeháza felé látta menni ez az Iczig zsidó, aszongya. -Meglássák keetek, hogy ott a törvényurak előtt addig hepcziáskodott -a mi dolgunkban, míg ott fogták. Már csak vedd a süvegedet -szerelmes öcsém, templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani és mint -okos ember próbálj hírt hozni felőle.</p> -<p>A hír, melyet e megbízás folytán a kisbíró a vármegyeházáról -hozott, váratlan és megdöbbentő volt. Azt hallotta ugyanis, hogy -tegnap este felé a rektor úr itt az erdőben a Kálozdy nagyságos -urat legyilkolta volna. Ő maga ugyan azt állítja, hogy mikor az -eset történt, már akkor elvált a nagyságos úrtól, a ki hazafelé -indult; egyszer csak sikoltást hall s véres fokossal és égnek -meredő hajakkal elrohanni látja maga mellett a gyilkost; szalad, -kiabál s végre megtalálja a legyilkolt testet. Uram segíts! Hanem a -törvényurak nem hiszik <span class="pagenum"><a name="Page_13" id= -"Page_13">-13-</a></span> neki s míg ki nem sül az ártatlansága, -becsukták Kálozdon a kastély pinczéjébe. Az egészet Ignácz hajdu -beszélte, a ki épen strázsán áll a vármegyeház-kapuban és mikor a -Fütykös zsiványt hajszolták a gadóczi határban, Kukkantó koma -leányának lakodalmán is ott volt s ennélfogva tökéletesen -megbizható ember.</p> -<p>– No, hallják keetek, – végzé szavait a szomorú postával -érkezett Dani – ilyet, mondok, nem hallottam, mióta a bogádi -árendásnak a bőrét lenyúzták, ha emlékszik még rá kigyelmed. -Akkoriban lehetett, mikor a harkai gróf lakodalmazott; azután meg -is fogták a zsiványokat, hanem hát hogy összejátszottak volna a -porkolábbal, aszonták, mert úgy elszabadultak az áristomból, hogy -azóta is kergetik őket. De már ilyet, hogy a mi rektorunk valami -ilyen szörnyüséges gyilkosságba keveredjék, már azt csak éjjeli -altomban sem álmodtam volna! Megyek is, mondok az Ignácz hajdunak, -megyek lóhalálába, mer’ a bíró uram odakinn a Vörös Bikában -várakozik rám, hogy minél hamarább hírt vinnék neki.</p> -<p>Könnyű volt Daninak, ő az úton kényelmesen összeszedhette magát, -úgy, hogy a tegnap este megdöbbentő eseményén kívül még a bogádi -árendásnak évek előtt történt rémséges megnyuzatása számára is -jutott gondolata. Hanem azok, a kiknek ilyen egyszerre nyakuk közé -zudította az ujságát! Kukkantó komának úgy leesett az álla és -meredten maradtak azok a nagy okos szemei, bíró uram pedig úgy -hátratántorodott a falnak, mintha valami <span class= -"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> kódorgó -menykő odaütött volna előttük a hosszú asztal közepébe.</p> -<p>A hír annál megfoghatatlanabb volt, mert a rektort mind a hárman -a világ legjámborabb, legalázatosabb és legbátortalanabb -teremtésének ismerték. Ennélfogva egy pillanatig sem fogta el -egyikük lelkét sem a gyanú, melynek folytán a szegény Gida a -kálozdi kastély dohos pinczéjébe került, hanem csak azon -álmélkodtak, hogy még távolról is miként keveredhetett bele ilyen -szörnyüséges dologba?! Miután ismét jobbról balra és balról jobbra -könyököltek volna, a dolgok és az illedelem rendje szerint, ez -alkalommal is bíró uram jutott először szóhoz.</p> -<p>– Azt sem tudom, hallják keetek, hogy mit gondoljak, – kezdé, -ujból végig törülgetve bajuszát. – Még ezer szerencse, hogy -templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani öcsém ilyen fáinul -kiókumláltál mindent és jó idején fülünkbe jutott a dolog. Iszen -nincs itt ő kigyelme, hogy elbízná magát a beszédemben, hanem -tudják-e keetek, hogy ilyen rektor nem minden bokorban terem? A -kukoriczáját maga kapálja; a krumplifődjeit mind vissza hagyta -disputálni az eklézsiának; a gyerekeket tavaszszal nem szorongatja -az iskolára; ha ablakja törik, nem hajszol bennünket üvegesér, -hanem beragasztja papirossal; egész télen beéri egy fél öl fűtővel. -Atyafiak, ha ezt most föl találják akasztani, ilyen rektort ebben -az életben nem kapunk többet.</p> -<p>– A biz igaz, bíró uram – hagyta helyben <span class= -"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> egy mély, -szívből jött sóhajtással Kukkantó Mihály.</p> -<p>– Azért hát aszondom én keeteknek, – folytatta növekedő -méltósággal Haluska – hogy ne hagyjuk az igazságát neki, hanem Dani -öcsém nosza fogj be és meg se álljunk a kálozdi határig. Ott pedig -tegyük le a hites bizonyságot mellette, hogy az a jámbor még -életében a légynek se vétett soha, hát igazság szerint most sem -kellene neki áristomban ülni; meg hát hogy holnap-holnapután már a -vármegyeházán ránk kerül a sor, ott pedig már csak ő neki kell majd -helyt állani az igazságunkért. Nohát!</p> -<p>Templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, a milyen buzgó egy -előljáró és kezes legény volt, csak kifordult-befordult és odajárt -a szekérrel az ivó elé. Az atyafiak nagyban köpték a markukat, hogy -ha addig élnek is, megszabadítják a rektort, föltápászkodtak a -kocsira és nekiindultak az országútnak. Alig robogott el szekerük, -megjelent az ivóban Iczig gazda, a háziúrral, Tuzok Szaniszlóval, -kinek sopánkodva bizonyítgatta, hogy ime egy árva szál vendége -sincs; hogyan messe hát ki a bőréből azt a rettenetes nagy -árendát?</p> -<p>Aznap, melynek reggelén e jelenet lefolyt, a kálozdi kastély -harmadszor változtatott színt. Először kolostor volt; azután -urasági kastélylyá változott; ma pedig valóságos törvényszéki -épületté lett tanácstermekkel, irodákkal, hivatalnokokkal, -pápaszemekkel, lúdtollakkal, zöld szem-ellenzőkkel, -törvényszolgákkal, hajdúkkal és a megkivántató börtönhelyiségekkel. -<span class="pagenum"><a name="Page_16" id= -"Page_16">-16-</a></span> Putzelberger főbíró úr még az éjjel -megjelent az öreg Czéda esküdttel, egy orvossal, egy irnokkal, a -csendbiztossal, öt hajduval és óriási csomag papirossal. A szegény -rektort az első szóra a pinczébe csukatta, a cselédeket mind -letartóztatta, minden kijárást őriztetett, a házbelieket az -egymással való érintkezéstől eltiltotta, a vidék kutatását -elrendelte, a prior-szobát magának irodául berendezte és a -kihallgatásokat megkezdte.</p> -<p>Az udvar valósággal azt a benyomást tehette mindenkire, mintha -börtöné lenne. Az ablak-táblák mind be voltak téve s a kastély a -félelmes környezetben olyan volt, mint egy vak ember, a ki nem mer -mozdulni. Csak két ablakot takart a zöld függöny, mely mögött a -szerencsétlen ifjú első életjeleit várták környezői. Az udvaron -minduntalan lódobogás hangzott, a mint egy-egy hajdu levéllel, vagy -üldözésből érkezett meg. A kapuban hajdúk ácsorogtak s dobtak oda -egy-két sovány konczot a paraszt közönség mohó étvágyának, melylyel -már kora reggeltől sűrű sorokban állta el a kastély minden -bejárását. Egy-két kiváncsibb atyafi butykossal kinálgatta a -mindentudó hajdu urakat s a fukar híreket, melyeknek ilyen módon -birtokába jutott, kamatok kamataival bocsátotta forgalomba. A -gyerekek megindultak a falakra, hogy az udvarra eső ablakokon -bekukucskáljanak; de az igazság kérlelhetetlen szolgái -mindannyiszor gorombán lepiszkálták őket. A kerítéshez fölnyergelt -lovak voltak kötve kantárszáraiknál fogva, hogy minden pillanatban -kéznél legyenek, ha szükség talál lenni <span class= -"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> rájok. -Időről-időre egy-egy úri hintónak káromkodva, csapkodva, -fenyegetőzve csinált utat a parasztok közt kocsisa, kinek szavai -harsányan hangzottak ki a tompa morajból, melybe a szomorú ház -körül minden hang elvegyült. Az érkezett urak tudakozódni siettek -egyről-másról a kastélyba, elfojtott irigységet gerjesztve a külső -néző közönségben; de oly gyorsan kijöttek s odább hajtattak megint, -a mint csak lehetett. Olykor megnyilt egy földszinti ablak s az -irnok czérnahangján kiáltotta be valamelyik hajdút, kit aztán -kijövetelekor egész sereg butykos és kielégíthetetlen kiváncsiság -fogadott. A féleszű Péter, kit rettentő bömbölése miatt Czéda -esküdt úr saját felelősségére az istállóba csukatott, első -rohamának csillapultával a félkörű ablakon keresztül bután és -szepegve bámulja az egymás után nyíló zavaros és nyomasztó -jeleneteket.</p> -<p>A prior-szoba előtt, a földszinti folyosó homályában dobogó -léptekkel jár fel s alá az őr, önérzettel forgatván kezében keskeny -markolatú, hosszú kardját, mely még az 1809-ki nemesi fölkelésből -maradt a vármegyeházán. Odabenn a főbíró – egy kopasz, meredt -szemű, örök nyugalmú úr – úgy köröskörül van véve az asztal előtt -tollakkal, mintha fészekben ülne kiköltendő tojás felett. Tenyerét -minduntalan szája elé kell emelnie s több izben említi, hogy: ha ki -nem alhatja magát az ember, másnap nem is ember. Az esküdtnek van: -egy borvirágos orra és nincs: négy foga elől, melyet egy -alkotmányos csata alkalmával <span class="pagenum"><a name= -"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> vesztett el hajdan. Az irnok -egy kopott fiatal ember, ki hallgat, engedelmeskedik, ír és mohón -várja az ebédet.</p> -<p>A kihallgatás javában folyik; de nem nagy eredménynyel, kivéve a -jegyzőkönyvre elfogyasztott óriási halmaz papirost. A cselédek -összevágóan azt állítják, hogy ilyen szerencsétlenségről nem is -álmodtak volna. Csak Mihály huszár vallomása látszik a homályos ügy -tisztázására bizonyos támpontokat nyujtani, mert szerinte a gadóczi -rektor tegnap délután – az ő ismételt elutasítása daczára is – -erőnek erejével szólani akart a nagyságos úrral és szemmel látható -zavarodottságában, hol elvörösödött, hol elkékült.</p> -<p>– Hol elvörösödött, hol elkékült! – ismétlé ásítva a főbíró s az -irnokhoz fordulva hozzá tette: – Ez fontos. Feljegyezte?</p> -<p>A kopott fiatal ember alig bir lélegzetet venni a nagy -sietségtől. A tollat ujja bütykéig beleüti a kalamárisba s a kék -papiroson eszeveszett sietséggel rohannak a sorok, melyek ha -tudnák, milyen kevés foglaltatik bennök, bizonyára nem lennének -olyan hányavetiek. Daczára annak, hogy a vörös orrú esküdt – hátul -összefont karjaival, orrának vörös-réz fegyverzetével, mord -tekintetével s szétvetett lábaival – mint valami prés nehezkedik a -bevezetettek mindegyikére, ezeknek legnagyobb része valamint -először mitsem tudott, úgy másodszor és harmadszor sem tud semmit. -Mustár kertészt ahányszor csak behozzák, mindig görcsök fogják el. -A vigyori Palkó folytonosan félreálló ábrázatját, mely <span class= -"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> iránt az -esküdt úr különös ellenszenvet tanúsít, a leghallatlanabb -fenyegetések daczára sem képes rendbe szedni s a törvény-urakkal -elhitetni, hogy neki egyáltalában semmi köze az egész dologhoz, -miután Pallér úrtól a legrendesebben kikapta félesztendőnkint az -ötven pengőjét és szívében haragot senki iránt nem táplált. A -mindenes is oly ártatlan, mint a ma született gyermek; tegnap -reggeltől estig részegen feküdt az istállóban s még most is -törülgeti a szemeit. Kata asszony már jobban helyt áll magáért; -neki semmi oka ki nem mondani, hogy az Úristennek ezt a sajnos -látogatását semmi egyébnek nem hajlandó tulajdonítani, minthogy a -nagyságos úr olyan szemét népet etet itt a kastélyban, mint az a -csiricsári Palkóné, a ki rég megérdemlette volna, hogy eklézsiát -követtessenek vele, ha még lenne igazság a világon; meg az az -Istentől elrugaszkodott Bálint mindenes, a ki úgyis előbb-utóbb -akasztófán fog elszáradni hollók eledeléül; meg az a…</p> -<p>– Elég már no, – dörmögött bele az esküdt. Fogja be a száját -nénémasszony.</p> -<p>– De már megkövetem a tekintetes esküdt urat, – kezdett neki -vörösödve feleselni a kulcsárné, – már én bizony…</p> -<p>– Fogja be a száját, – végezte a vitát egy bámulatosan sikerült -ásítással a főbiró. – Esküdt úr kérem, annak a semmiházinak, a ki -odakünn nem szűnik meg dörömbölni, adja értésére, hogy vasra fogom -veretni.</p> -<p>A vasraveretendő semmiházi nem volt más, mint <span class= -"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> a gyanuba -fogott gadóczi rektor. A sötéttől, nyirkos levegőtől és nehéz -gyanútól, melyek körülfogták, eltekintve, mázsányi sulylyal nyomta -lelkét a rettegés, hogy ha az atyafiaknak odabenn Karámoson idején -helyt nem áll, elveszti a stáczióját és ezzel minden reménységét az -oly bizonyosnak tartott reverendára. Még a galambnak is, mikor -fojtogatják, van egy csodálatos hangja, melyet életében soha nem -hallat, csupán a legeslegnagyobb veszedelem alkalmával; egy durva s -a ragadozó madarak károgásához hasonló hangja. Bármily kevéssé -tartozott a szegény volt mendikás és leendő pap a világ ragadozó -madaraihoz, ez a hangja neki is megvolt s noha szavakban most sem -ment tul az alázatos könyörgésen, dörömbölés közben a pinczeajtónál -ama kétségbeesett, fuladt, mérges hangon kivánta kieszközölni -mielőbbi szabadonbocsáttatását. Elkeseredésében észre sem vette a -pompás aszuboros palaczkokat, melyek a mai napra elkészítve, a -pinczegarádicson mintuntalan csábítólag ütköztek hadonázó kezeibe. -Egymásután többször ismételte az egész tényállást, a nélkül, hogy -valaki hallgatott volna rá, mert a hajdú is a folyosón, a mint -léptei zajából kivehető volt, föl s alá sétált. Ő azonban ennek -ellenére csak tovább beszélt és tovább dörömbölt, türhetetlenül -várván napnál világosabb ártatlanságának kiderültét s zajongását -csak akkor mérsékelte, mikor az esküdt úr fenyegetőleg adta -értésére a legközelebbi sorsot, mely további nyugtalankodása esetén -reá várakozik. <span class="pagenum"><a name="Page_21" id= -"Page_21">-21-</a></span></p> -<p>Jóllehet Putzelberger úr nem szokta idejekorán gyanakodását még -legbizalmasabb barátjának, burnótszelenczéjének sem elárulni, a -Gida ellen követett rövid útú eljárásból világos volt, hogy a -vizsgáló biróság gyanakvó szeme ő rá van fordulva. Mihály huszár -vallomása a rektor megmagyarázhatatlan zavaráról, melylyel Béla -felől tudakozódott; az a körülmény, hogy az ifjú nagyságos urat, -kinek vendége is volt: Hazafi, szándéka ellenére sétálni csalta -alkonyatkor az erdőre; a sietség, melylyel tegnap este a szomorú -esemény első hirülhozása által a gyanut magáról el akarta hárítani; -összefüggetlen, magának ellentmondó vallomása a séta czéljáról; a -hideg, mely az éjjel kitört rajta s mely alatt – kétségkivül a -vizsgálat félrevezetése czéljából – mindenféle óriásokat és -törpéket emlegetett bűnösökül: megannyi gyanuok volt ellene. A -főbiró urat azonban senki sem vádolhatta elfogultsággal saját -csalhatatlansága iránt. Ez alkalommal sem akarta egészen szem elől -téveszteni azokat a nyomokat sem, melyek Gida vallomásában -rejlettek ama bizonyos titokteljes ismeretlenről, ki mellette az -erdőben elrohant. Kevés hittel ugyan e mese valóságában, de mégis -megtett annyit, hogy lovas hajdúkat és kurrenseket küldözött -szerteszét az elpárolgott gonosztevő üldözésére, kit a rektor -természetesen szíves-örömest látott volna maga helyett az -akasztófán. Az illető nótárus urak azután a környéken – egyéni -belátásuk szerint – vagy jegyzőkönyvbe vezették a kurrenseket, vagy -pipára gyujtottak velök; a hajdúk pedig nyargalásztak <span class= -"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> -összevissza az országutakon töltött karabélyokkal és sikertelenül. -A csendbiztos befogott ugyan egy gyanús embert, ki az erdőszéli -feszület kőtalpán egy nagy kést köszörült, de erről csakhamar -kiderült, hogy hentes, kinek a késköszörülés mesterségéhez -tartozik.</p> -<p>Déltájt azután – mikor épen az egész vizsgáló birói kar -türelmetlenűl várta a csengetyű-szót – nagy lárma, tolakodás, -taszigálódás és izgatottság között állt meg a kapú előtt egy -parasztkocsi, melyről a szürös atyafiak egy sanyarú kinézésű, sunyi -tekintetű, kopott és szakadozott öltözetű s keservesen összevissza -kötözött bűnös halandót húztak és löktek le, ki emberi erőszak -által az anya-természetnek minden egyéb fegyverétől meg levén -fosztva (melyekkel szerencsésebb sorsosai hasonló körülmények -között bizonyos sikerrel szoktak ütni, verni, rugni, vágni), csupán -fogaival védelmezhette magát nagy számú ellenségei között.</p> -<p>– De már innen nem szabadulsz, akasztófavirág, mig jó világot -nem látsz, ha egyszer a mi rektor urunkat bajba keverted! – E -szavakkal óhajtott minden reményt elzárni a kétségbeesett áldozat -elől templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, miközben izmos -karjaiban és az igazság győzedelmében való nagy gyönyörűséggel -penderített egyet-egyet a szerencsétlenen, s biztatólag fordult -hátra-hátra az utána czihelődő Haluskához meg Kukkantóhoz: – Csak -bátran biró uram, igaz ember nem fél a törvénytől!</p> -<p>Meg is álltak vitézül – közre fogva a megkötözött <span class= -"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> áldozatot -– mindahárman odabenn a prior-szobában, hol érkeztükre a főbiró úr -– minden nagyobb fölindulás nélkül – szépen leült a helyére, -kivette s maga mellé tette a burnótszelenczét, illedelmes -méltósággal az asztal szélére rakta le a nagy kezeit, mint a hogy a -kis gyerekeket tanítják és megkérdezte tőlük, hogy kicsodák, honnan -jönnek és mit akarnak?</p> -<p>– Megkövetem alássan a tekintetes főszolgabiró urat, – kezdé -Haluska Péter, a patriárka, tisztesség okáért megtörülgetvén -bajuszát és megköszörülvén torkát, mig a nyalka és izmos kisbirónak -tökéletesen elég munkát adott a sorsába beletörődni egyáltalán nem -akaró gonosztevő, – megkövetem alássan, mink gadóczi esküdt emberek -vagyunk. Én vagyok a biró…</p> -<p>– Hogy hivják kendet? – szólt közbe mérgesen Czéda esküdt, ki az -egész jelenetben első sorban az ebéd elodázását látta.</p> -<p>– Haluska Péternek, szolgálatjára, – felelt a kérdett. Ez itt a -kisbiró: templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, az meg nemes -Kukkantó Mihály, hasonlatosképen esküdt ember. (A patriárka nagy -lélekzetet vesz.) Mert hát hallottuk, hogy a mi becsületes rektor -urunkat be tetszett csukatni, mintha ő lenne a gonosztevő, azért -jöttünk, hogy letegyük mellette a hites bizonyságot, hogy ő -kigyelme az egész dologban olyan ártatlan, mint a ma született -gyermek. Mondtam mindjárt, a mint fülünkbe jutott a dolog, itten az -öcsémnek, Czirok Daninak, hogy fogna be és… <span class= -"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span></p> -<p>– Gyorsan, gyorsan, – sürgette az esküdt. Csak a dologra, biró -uram. Miféle megkötözött embert hoztak itt magukkal?</p> -<p>– Megkövetem alázatossággal, épen most akarnék rátérni. Mert a -hogy hát az erdőben jövünk, nagyon hegynek vitt az út, hát aszondom -a Dani öcsémnek, hogy szállnánk le a kocsiból, azzal is könnyebb -lesz; majd a Kukkantó koma eligazgatja a lovakat. Egy minutumra -lekerültünk aztán mink ketten a patakra egy korty vizért; hát ott a -parton aluszik javában ez a nemtudomki. A Dani öcsém tüsténtig -ráösmert, hogy nem jóban járhat, mert a gunyája véres volt s a hogy -megpillantjuk mellette a fokosát, már bizonyossak voltunk, hogy -ennek kell az igazán való gyilkosnak lenni, minekutánna, hogy az -Ignácz hajdútól azt is hallottuk volna, hogy fokossal történt a -gyilkosság. Nem is sokat péterbácsiztunk véle, hanem a mint láttuk, -hogy álmából fölugrik a jöttünkre és futni akar a becsületes -emberek elől, aszondom itt az öcsémnek, templomsori Czirók Daninak, -hogy: te markos legény vagy öcsém, kapd derékon és addig el ne -ereszd, mig én a kocsiról az istrángokkal meg Kukkantó komával -vissza nem térek. Aztán, hogy szerencsést nyélbe ütöttük volna a -dolgot, hát imé elhoztuk a szemtől szembe való igaz gonosztévőt -törvényes áldozatnak.</p> -<p>Miután a biró úr dicsőségesen végezte volna, diadalában újra -végigsimította a bajuszát s a magával hozott fokost letette az -asztalra. A gadóczi előljáróság ezzel visszavonult a zöld kályha -mellé. <span class="pagenum"><a name="Page_25" id= -"Page_25">-25-</a></span> A törvényes áldozat, ki eközben a kis -birótól a hajdúk kezébe jutott, vad és fásult tekintettel szögezte -a földre mély, beesett szemeit, melyek szürke, mosdatlan arczából -úgy villogtak, mint hamú alól a parázs. Szája össze volt szorítva, -kezei az éjjeli hidegtől kékek s a kötéltől fölhorzsoltak.</p> -<p>Putzelberger úr hivatalos egykedvüséggel folyamodván -időről-időre burnótszelenczéjéhez, meghallgatta az előadott erdei -történetet s komoly méltósággal fordult a megkötözött ember -felé:</p> -<p>– Hogy hivják önt? – kérdé tőle.</p> -<p>A törvényes áldozat nem felelt.</p> -<p>– Hogy hínak? – förmedt rá a fogyatékosabb türelmű esküdt, ki -még mindig hiába várta a csöngetyű-szót.</p> -<p>A durvaság sem volt szerencsésebb a hivatalos méltóságnál. A -vádlott mély hallgatása arra mutatott, hogy megátalkodott -gonosztevővel van dolguk s a gadóczi előljáróknak e fölött való -erkölcsi fölháborodása a kályha mellett jelentős fejcsóválásokban -nyert kifejezést. Az egyik hajdú, ki Czirok Danitól átvette a bűnös -kezelését, miután látta, hogy ennek kilétére nézve a -legilletékesebb helyen hiába kopogatnak, tisztelegve emelte a -balkezét sapkájához és következő fölvilágosítással állott elő:</p> -<p>– Jelentem allássan, tekintetes főbiró úr, én ismerném ezt a -gonosztevőt, ha méltóztatnék megengedni. (Putzelberger úrnak egy -kegyes kézintése következett, melyből nagy gyakorlattal tért át egy -ásítás eltakarására.) Teátrista Karámoson a Fekete Sas-ban. Valami -Szegi nevezetű. Már ott is gyanakodtam <span class= -"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> ellene, -mert csupa akasztófáravalókat játszik.</p> -<div class="figcenter" style="width: 424px;"><a href= -"images/i001hq.jpg"><img src="images/i001.jpg" alt= -"Komoly méltósággal fordult a megkötözött ember felé…" title= -"Komoly méltósággal fordult a megkötözött ember felé…" /></a> -<p class="caption">Komoly méltósággal fordult a megkötözött ember -felé…</p> -</div> -<p>– Jegyzi ön pontosan, a mit hall? – kérdé a főbiró a -papir-tengerben lubiczkoló irnoktól. Majd rendíthetetlen -nyugalmával arról tudakozódott a törvényes áldozattól, hogy ő -követte-e el a gyilkossági kisérletet?</p> -<p>Az intrikus még mélyebbre csapta a fejét, még jobban -összeszorította vértelen ajkait, egy mérges rántással könnyíteni -igyekezett helyzetén és hallgatott.</p> -<p>A vörös orrú esküdt, ki a boszuló igazságnak fenyegető elemét -személyesítette, már nagy dühösen indult meg feléje, mikor a -folyosóról örvendetes zaj hatott be a szobába. Szájról szájra járt -a hir, hogy a beteg odafönn felnyitotta szemeit. A megkötözött -intrikus füleit is megütötte, hamuszin arczát egyszerre elborította -a vér és összecsikorgatta fogait, dühösen kezdett rángatózni, de -hangját visszafojtotta. A főbiró úr kellemes tüsszenéssel fogadta -az ujságot s a bekötött szemű istenasszony számára ritka -találékonysággal akarta kiaknázni a helyzet előnyeit.</p> -<p>– Úgy ne vesztegessük az időt, – mondá, felemelkedve székéről. -Vádlottat fel fogjuk vinni s szembesítjük a beteggel. A szerencsés -perczet fel kell használnunk, mert meglehet, délután minden későn -lesz. A jegyzőkönyveket itt ne felejtse, amice, – folytatta az -irnokhoz fordulva. Mehetünk.</p> -<p>Béla csakugyan felnyitotta megtört szemeit kis <span class= -"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> -szobájában, hova tegnap este vitték. A könnyű, zöld függönyök nem -állták utját az őszi nap ama betévedt, halavány sugarának, mely -vánkosára esett. Oly csöndesen, türelmesen várakozott ottan, mintha -csak odafenn az égben várták volna már az ifjú lelket s őt küldték -volna utána nézni, hogy jön-e, vagy lenn marad? Itt marad. Már -felnyitotta szemeit s mereven bámult maga elé. Ébredésekor nem -látott hirtelen letörölt könnyeket, melyektől még nedvesek a -szemek, a mint egy-egy mosoly szent hazugsága köszönti. A fény, -mely a beteg szemeit megütötte, nagyon erős volt neki s -káprázatában csak úgy látta a körülötte állókat, mint valami -homályos üvegen keresztül, melyről még az sem bizonyos, hogy nem a -határt képezi-e a földön maradottak s az elköltözöttek között. Ágya -lábánál egy sugár nő-alak ült, ki kezeivel eltakarta arczát. -Mozdulatlanul ült s mozdulatlanságában mindig élesebben hatottak -Béla szemeibe az ismert körvonalak. Szinek még nem léteztek -számára, csak fény és homály. De a fekete képről csak úgy ráismert -menyasszonyára, mint ráismert volna egy silhouette-ről. Anélkül, -hogy Ilona fejedelmi koronájának fénye, szemeinek ragyogó szikrái -és tekintetének melege eljutottak volna hozzá, valami titkos -hatalom mégis ezeknek juttatta részül, hogy egy kis tüzet -gyujtsanak a már-már kialudt szemekben. És a szegény életre ébredt -ifjú nézte, csak nézte a szép ápolónőt, kinek arcza folyton el volt -takarva, és szíve nem érezte meg, hogy jegyesének sötét -éjtszakájára új reggel virradt. Csak <span class="pagenum"><a name= -"Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> nézte, nézte, s miután soká -hiába nézte volna, búsan zárta le újra nehéz pilláit s egy mély -sóhajtás szakadt fel kebléből.</p> -<p>Ez, ez az igazi világosság, mely most nyilik meg előtte! A -szivárvány tündéri fátyla huzódik fel fel az égnek, melyről a -csillagok miriádjai küldik alá reszkető világukat, s ennek szelid -fényét nem homályosítják el sem a nap tüzes sugarai, sem a hold -kerek, ezüst udvara. Titokteljes, földöntúli fényárban úszik -minden, mintha elkövetkezett volna ama megjósolt idő, melyben az ég -egyszerre tárja ki a földnek minden csodáját, szeretetét és -megfoghatatlanságát, hogy újból megváltsa a sülyedő világot. A lég -– melynek tündökléséhez a menny csillagokat, a tenger gyöngyöket, a -hegyek drágaköveket adtak, – Béla körül megnépesedik ismerős, -ismeretlen ködalakokkal, kiket földi szem nem láthat többé. -Csodálatos tünemény ez, melyben alakok, fény és levegő -elválaszthatatlanok egymástól, mint Sixtus pápa és szent Borbála -imádásának fenséges tárgya körül a glórián. Mind, mind itt vannak -körülötte az ártatlanok, boldogok és üdvözültek, kik azt hitték -róla, hogy már az övék s most búcsúzóra integetnek feléje, mielőtt -egészen visszaadnák a földnek. Szivek, tele bocsánattal, -szánalommal és szeretettel. Az édes apa a betöltött kötelesség -koszorúját hordja s Béla mintha ráismerne az ő régesrég hallott -hangjára a feléje zendülő szavakban: itt nincsen nyomor! Nem édes -anyja-e ez itt, ki a tűrés arany koronájával fején s kitárt -karokkal azt suttogja neki: itt nincs könny <span class= -"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> és -szívszakadás! Im a kicsiny testvér, ki oly korán itthagyta szülei -egyedüli gondjának és örömének, boldog arczczal mosolyog felé s mig -apró szárnyaival tova lebben, ajkai azt rebegik: itt nincsen hideg! -Zord bátyja is a kiengesztelődés és bocsánat tekintetével néz le rá -és ilyen szavakat hall tőle: itt nincs elégedetlenség és harag! Hát -ő, a keresett, a siratott, az egyetlen, merre van? Messze, messze, -végetlen távolban, mintha hullámokat vetne a fényes légár és -kiemelkednék belőlük Mari. Leeresztett hajának sötét köpenyébe -burkolva, mintha az egyetlen fekete, vigasztalan és reménytelen -pontot képezte volna az egész mindenségben. Kis kezeit egymásba -kulcsolva emeli föl s szomorú szemeiben könnyek csillognak. Körüle -messze üres, elhagyott a végetlen, melyben egyedül imádkozik vagy -átkozódik. Akármelyiket teszi, mindegy. Óh, ott is van hát könny és -szívszakadás!</p> -<p>– Istenem, atyám! – hörgött föl a beteg s a földön volt újra, -melynek gyönyöreit hajszolva kereste.</p> -<p>A következő pillanatban egész környezete ágyánál termett. Ilona -örvendő sikoltása volt az első hang, mely szavaira válaszolt s a -legpuhább kezek, nyakát körülfogva, vánkosát igazgatták; a -legmélyebb szemeknek pedig a lázas öröm ez első perczeiben is volt -egy hálás tekintetük a két orvos számára, kik tapaszaikkal, -tépéseikkel, kötőikkel és látni-se-jó műszereikkel az -ablak-mélyedésből az ágy felé siettek, Dr. Kurz elragadtatásában -jót koppantott ütem-botjával Karámos leghiresebb Aeskulápjának -vállára és ragyogó arczczal kiáltott föl: <span class= -"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p> -<p>– Nos, tisztelt városi kolléga, nem találtam-e fején a szöget, -mikor azt mondtam, hogy: est modus, etc.</p> -<p>Hát Istók? A szegény mentor, ki a mult éjjel sokat-sokat vénült, -fuldokolva ragadta meg féltett urának, kedvenczének, gyermekének -kezeit.</p> -<p>– Élsz, Béla? – kiáltozta. Él, él; Istennek hála, él! Óh -uram-teremtőm, az életben sohasem találkoztam ennél a betegágynál -kétségesebb feladattal! De már van bizonyságom, hogy megmaradsz. Ha -meggondolom… Te, Béla gyerek, te, te!</p> -<p>Az utóbbi szavak tiszteletlenségén ki sem csodálkozhatott volna, -a ki látja, hogy Pallér István mennyire magán kívül volt örömében. -Most Béla kezeit szorongatta, mindakettőt egymásután; majd vén -csontjaihoz nem igen illő, ugri készséggel hordott a doktoroknak -székeket az ágy mellé s mártotta a tollat téntába, hogy most már -irjanak új rendelvényt, mert bizonyára más orvosságra lesz szükség; -azután az ajtón kidobta a külső pincze kulcsát a Vigyori Palkónak, -hogy üttessen egy hordót csapra; s vissza-visszafutva a beteghez, -még a szép menyasszony kezét is elhalmozta csókokkal. Mintha -szívéből meg lett volna győződve róla, hogy e különböző -mesterfogásokkal minden kétségen felül biztosítja Béla -megmaradását, vagy hogy mindezzel köszönetül tartozik az irgalom -atyjának.</p> -<p>Az ébredő csöndesen intett kezével mindenkinek, hogy látja őket -s köszöni jóságukat. Azonközben mereven és mosoly nélkül nézett -föléje hajolt jegyesének két, kipirult szép orczájára. <span class= -"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p> -<p>Az orvosok épen le akarták oldani fejéről a régi köteléket, -mikor kopogtak az ajtón s a szobába lépett az egész vizsgáló -biróság a törvényes áldozattal együtt.</p> -<p>– Uraim, édes uraim, mit keresnek önök itt? – fogadta őket Kurz -doktor úr és hires botját mintegy védőleg emelte a kérlelhetetlenül -előnyomuló igazság elé. – Csak nem akarnak egy ilyen nehéz és -előkelő beteggel kihallgatást tartani, ad audiendum etc?</p> -<p>– Ha veszteni való időnk lenne, orvos úr, – felelt a -feltartóztatott főbiró és valamennyi zsebében kotorászott az -odalenn feledett burnótszelencze után, – ha veszteni való időnk -lenne, elhalaszthatnók a kihallgatást. De ön legjobban tudja, mi -lehet ennek a következése. A szembesítésnél nem fogom elmulasztani -a legnagyobb kiméletet; de e perczben, a főorvos urat kivéve, -kérnem kell mindenkit, hogy nehány pillanatra hagyja el a -szobát.</p> -<p>Ilona még mindig Béla fölé volt hajolva. Putzelberger úr -kivánatára, mely oly határozottsággal volt kifejezve, a minő az -igazság ez egykedvű szolgájának álmos hangjától csak telt, -föltekintett s megpillantotta szerencsétlen imádóját. Az intrikus -igazolta az általa magyarázott drámaírók lélektani felfogását, -melylyel a gonosztevők legnagyobb részét nemezisükkel szemben -gyáváknak rajzolják. A mult éjtszaka s a jövendő napok rémei Mátyás -iránt sem voltak irgalmasabbak, mint a véres kezű emberek iránt -lenni szoktak. Miután menekvési kisérleteit a kötél durva -erőszakkal utasította vissza, <span class="pagenum"><a name= -"Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> egész testében remegett és -sötét homlokán kicsordult a veríték. A szép leány képében, melyet -elálló lélekzettel pillantott meg, mikor a szoba ajtaja megnyílt -előtte, nem ideálját látta többé, hanem csak egy valakit, a ki -tanúskodhatik ellene. Lesütötte szemeit és rejtegetni igyekezett -arczát előtte, mintha azt hitte volna, hogy ismeretlenné teheti -magát. Emberi nyomorúság az is, hogy minél kétségbeejtőbb helyzetbe -jut valaki, annál nagyobb lehetetlenségekbe fogózik hitével; a -szalmaszál meséje egykorú nemünkkel s a csodákat is aligha -köszönjük amaz igazságnál egyébnek. Mátyás csodát várt s remegve -fordult félre Ilona elől. De imádottja ráismert. Az összekötözött -kezek, melyek annyiszor kulcsolódtak előtte könyörögve egymásba s -ökleikkel fényes jövőjét akarták szertezuzni; e rozsdafoltok -öltözetén, mely egész életéhez hasonlóan zilált és megtépett; e -ziháló mell, melyben a halálfélelem iszonya nyugtot parancsolt a -szerelem vadúl hánykódó szenvedélyének: mind árulói voltak, kik -rávallottak. Nemcsak arra a nyomorultra ott, hanem ő rá, Ilonára -is, kinek szive a sok hányattatás között mégis csak leányszív -maradt, mely irtózik a felelősségtől. A mi a vádból reá esett, -mikor Béláról visszatekintve, megismerte a boldogtalant, egy halk -sikolylyal utasította vissza. A vér elhagyta arczát s halálsápadtan -rogyott egy székre.</p> -<p>– Kisasszony, az istenért! – termett mellette a sürgő-forgó -Istók, – ezek nem a kegyed szívének való jelenetek. Fogózzék -karomba és menjünk, <span class="pagenum"><a name="Page_33" id= -"Page_33">-33-</a></span> menjünk innen. Bizonyára kimerült az -éjjel és nyugalomra van szüksége. Menjünk, menjünk.</p> -<p>Fölemelte a leányt és kivezette a szobából. Inkább vitte, mint -vezette, mert minden lépést roskatagabban tett az oldalán, s utóbb -a szép fej is vállára hullott.</p> -<p>– Így, így, kisasszony, mondogatta a mentor, miközben Ilonát a -kék szoba divánjára helyezte, – így, így. Méltóztassék meggondolni, -hogy minden a legjobb úton van s az igazság napjának, bármilyen -sötét felhők takarják, előbb-utóbb ki kell sütnie. Béla… -Uram-Istenem, Béla! (Istók nagyokat nyel, mert valami keserűség -erőnek erejével feltörekszik a szívéből.) De hát majd csak megsegít -a felső hatalmasság és olyan lakodalmat tartunk, hogy a mint -közönséges emberek mondani szokták: hetedhét országra szól. Nem -parancsol egy vánkost a feje alá, kisasszony? Hozok, hogyne hoznék! -(Egy pillanat alatt megjárta a másik szobát.) Így ni. Nem vagyok -valami ügyes, ugyebizony? Pedig az én mélyen tisztelt néhai barátom -senki másnak nem engedte igazgatni a feje alját, egyedül csak -nekem. Hanem hát… De megyek, megyek már. Meg kellett volna -gondolnom, hogy nem mindenki hallgatja szivesen az én fecsegésemet, -melyet a boldogult kacskaringósnak szokott nevezni. Megyek és -megtudom, mi történik azzal a mi eltévelyedett felebarátunkkal.</p> -<p>Ilona egyedül maradt. Ugyanazon a kereveten pihent, melyen -évekkel ezelőtt Ágnes utolsó boldog <span class="pagenum"><a name= -"Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> óráját töltötte, mikor az -elhagyatott szobákat lármás társaság népesítette be, az elköltözött -gazda büszkeségének érkeztére várva. Akkor még ő tekintette magát e -kastély jövendő úrnőjének. Fölötte is ép úgy lengették a menyezet -festett angyalai vaskos rózsafüzéreiket, mint most Ilona fölött. Ép -így mosolyogtak fölfútt, kövér arczaikkal és cseresnye-pirosra -mázolt ajkaikkal, mintha csak bárkinek tisztelkedni kész, hivatalos -üdvözlők lennének. Közöttük Ámor ép ily mesterkélten kaczér -pillantással fogta kezébe tegzét, mintha csak szinpadi szerepet -játszana, melyet kész ismételni bármikor, bárminő közönségnek.</p> -<p>De Ilona oda sem tekintett az avit és hizelkedő némajátéknak. -Miatta mosolyoghattak, tánczolhattak, kaczérkodhattak ez este a -családi angyalok, kik menyasszonyokat várnak és sohasem vénülnek -meg. Mozdulatlanul feküdt a kereveten. Mezítelen karjára hajtotta -fejét s messze, messze járt az angyaloktól, még a festettektől is. -Ama borzalmas szigetnek, a szenvedélyek szigetének kiismerhetetlen -utain vándorolt és beláthatatlan mélységeit vizsgálta, mely – mikor -az élet tengerén tornyosulnak a hullámok, sivít a vihar és hajónk -recseg – pokoli ordításokkal és kénköves tüzekkel ép oly -ellenállhatatlanul vonz magához, mint a rege madárkarmú és -madárszárnyú leányainak bűbájos éneke. Előtte járt az a -szerencsétlen gonosztevő, kinek szívébe egy szikrát gyujtott az ég, -mely épen annyinak üdvösség és boldogság, mint a mennyinek romlás -és kárhozat. Előtte járt a tátongó örvények között <span class= -"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> s ő -lelkendezve követte nyomon, hogy kiismerje utait, zarándoklásával -megszabadítsa fojtó terhétől lelkét és a végzet szeszélyeinek -törvényét keresse. Szíve nehéz, nagyon nehéz volt, a milyen még -életében sohasem. Az emberi léleknek ama kettősképekhez hasonló -titkai szorongatták, melyek napvilágnál csöndes, derült tájakat -mutatnak s gyertya elé tartva, hó-görgetegek temetik el rajtok, -vagy csapkodó lángok emésztik a békesség és örömek szelid tanyáit. -A kép így is, úgy is ugyanaz, csak a világítás különböző. Sok elme, -sok szív fáradt ki már, mely e rejtély kulcsát kereste és sok bölcs -dicsősége omlott semmivé, ki már kezében hitte azt. Ilona is -kereste, kutatta, mígnem leborult az est s a homály elnyelte az -angyalok seregét a ház leendő asszonyával együtt.</p> -<p>A kihallgatás ez alatt megtörtént, még pedig – a főbíró úr -dicséretére legyen mondva – oly röviden, hogy még talán dr. Kurz is -megnyugodott benne.</p> -<p>– Bocsánat, uram, nehány kérdést óhajtok önhöz intézni. – E -szavakkal lépett Putzelberger Bélához, ki az ajtóban megállapodott -csoportot eddig nem láthatta. – Képesnek érzi ön magát a válaszra? -Legalább inthet-e igent, vagy nemet?</p> -<p>A beteg egy kis ideig az ismeretlen úrra meresztette bágyadt -szemeit, mintha fölvilágosítást kért volna tőle az iránt, a mi -körülötte történik. Miután a várakozásba beleunt úr egy elnyomott -ásítással ismételte kérdését a nélkül, hogy hajlandó lett volna a -bővebb magyarázatokra, szemével intett, hogy várja a kérdéseket. -<span class="pagenum"><a name="Page_36" id= -"Page_36">-36-</a></span></p> -<p>– Előre, – mormogta a korgó gyomrú esküdt, egyet lódítva a -vádlotton s oly dühvel, melynek kiséreteül bizonyosan -összecsikorgatta volna fogait is, ha ezek közül épen a -legtöbbet-érők nem hiányzanak.</p> -<p>– Ismeri ön e fiatal embert? – volt a vizsgáló bíró első -kérdése, melynek nagyobb nyomatékot kölcsönzendő, jobb kezének -mutatóujját a törvényes áldozatra fordította.</p> -<p>Béla rávetette szemeit a szerencsétlenre, kinek gyötrelmes -gyávasága az új és legfőbb veszély érzetében féktelen dühével is -győztes birokra kelt. Sötét tekintetét a földre mélyesztve tartá, -hogy ellenfele csak verítékes, nedves homlokát és kuszált haját -látta, melybe egy száraz fűszál is keveredett ma éjjeli párnájából. -Remegett a haláltól.</p> -<p>A kérdésre felelni kellett. Béla sötét, beesett szemeibe egy -kicsiny, kicsiny könnycsepp lopózott s csilláma soká reszketett -ott, mint a mécsvilág, mikor az ajtót nyitva feledik.</p> -<p>Kezével intett, hogy ismeri.</p> -<p>– Ez volt-e, ki a tegnapi merényletet elkövette ön ellen? – -kérdé tovább Putzelberger, hideg nyugalmában egy csöppet sem -zavartatva az öröm által, hogy végre nyomon van.</p> -<p>Erre is felelni kell. Mintha olyan könnyű lenne felelni rá! -Mintha nem vétett volna ő is nagyot és sokat e nyomorult ellen, -kitől egymás után rabolta el angyalait, kiktől üdvözülését várta! -Mintha nem nyomná lelkét egy örökös és leróhatatlan adósság, melyet -isten és embertől tiltott <span class="pagenum"><a name="Page_37" -id="Page_37">-37-</a></span> úton akart e boldogtalan dühöngő -megvenni rajta, de csupán csak annyit, a mennyivel tartozik neki! -Mintha nem ismerne egy tisztes ősz embert, kit az isten szörnyű -látogatásai után, most még a börtönnel és bilincscsel is rokonságba -kellene kevernie! Mintha nem állott volna álmaiban ő is -számtalanszor egy hatalmasabb, félre nem vezethető itélőszék előtt, -hol egy elhervadt, vérző szívű leánytól ő rá mutatva kérdezték: ez -volt-e gyilkosod?! Mintha nem állott volna el szívének verése, míg -a feleletet várta! A bíró tekintete rá van szegezve; válaszolnia -kell.</p> -<p>Béla szemeiben még mindig ott csillogott a könny, a mint -Mátyásra nézett. Ez nem kért, nem könyörgött tőle semmit. De keserű -szívének daczos elszántságát sem dobta arczába. Kerülte tekintetét -s nem utasította vissza a menedéket tőle.</p> -<p>E pillanatban egy jó nemtő menyei balzsamot csepegtetett Béla -égő sebére s ő nem érzett semmi fájdalmat.</p> -<p>Nemet intett.</p> -<p>– Nézze meg ujra – mondá a bíró – és ismételje nyilatkozatát. A -legsúlyosabb gyanuokok forognak fenn ellene: ruhája vérfoltos, az -erdőben akadtak rá fokosa mellett, menekülni akart s makacsul -hallgat. Talán ha figyelmesebben megtekintené ön… (A gyanakvó -mutatóujj még mindig mozdulatlanul Mátyásra volt irányozva.) Nem ez -volt-e?</p> -<p>Béla odatekintett. Másodszor is volt ereje inteni, hogy: nem. -Azután befordult, odaroskadt párnái közé s nehéz könnyekkel -nedvesítette ezeket, míg <span class="pagenum"><a name="Page_38" -id="Page_38">-38-</a></span> tüzes lehelletével fölkereste a láz s -megszárította csillogó szemeit.</p> -<p>– Köszönöm, uram, – végzé a kihallgatást Putzelberger úr, vádló -jobbkezével ujra zsebében kezdvén kotorászni, – de nem nyughatom -meg egészen. A körülmények ily csodálatraméltó találkozását -lehetetlennek kellene tartanom, ha nem ő lenne a bűnös. Egyelőre -befejeztük a kihallgatást; de a fonalat nem bocsáthatom ki kezeim -közül. Fogadja szerencsekivánataimat javulásához, uram.</p> -<p>A mint a lépcsőn lefelé vezette volna kiéheztetett hadseregét a -főbíró, a pinczeajtón való kétségbeesett dörömbölés ujra kezdetét -vette. A kötelességérzetet, mely kiáltó szóval hítta Gidát Karámos -felé, hol a magára hagyatott előljáróság bizonyosan haját tépve -várja, pillanatokra elfojthatja a zsarnoki önkény fenyegetőzése, de -az igaz szívekből végkép ki nem ölheti soha. A szegény rektorból is -kitört csakhamar és segítségül híván ökleit, hangos jeleket adott -magáról. Még jóformán ki sem fáradt, mikor – nagy csodálkozására – -a nehéz ajtó zárában zörögni hallotta a kulcsot. Visszafojtott -lélegzettel leste a nyíláson, hogy nem pillantja-e meg a lánczokat, -melyekkel fenyegették. A mentő hajdu azonban üres kézzel jött s -napvilágra bocsátván az ártatlanul szenvedőt, a prior-szoba felé -vezette. A folyosón találkoztak a vörös orrú esküdttel, kit Gida -remegve tekintett leghalálosabb, vesztére törő ellenségének s -magányos perczeiben a legfejtörőbb elmélkedéssel kutatgatta e -megmagyarázhatatlan gyűlölség titkos <span class="pagenum"><a name= -"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> indokait, melyekre nézve a -valláskülönbségnél egyebet sehogy sem tudott kisütni. Most is -csöndes remegéssel húzódott el oldalán a fal mellett s különös -szerencséjének tartotta, hogy Czéda úr a fehérkötényes és -főzőkanalas Kata asszonynyal mély beszélgetésbe levén merülve, az ő -csekélysége észrevétlen maradhatott félelmes szemei előtt. A -hivatalos helyiség ajtajában tiszteletteljesen verte le Gida -ruhájáról a pincze emlékeit: a port, sarat és pókhálókat s siralmas -ábrázattal tekintett végig ünneplő öltözetén.</p> -<p>– Nos, rektor úr, – fogadta a főbíró, ki ismét régi kényelmével -helyezkedett el tollas fészkében, – óhajtanám még egyszer hallani, -hogyan nézett ki az a csavargó, kivel tegnap este az erdőben -találkozott?</p> -<p>Mátyás nem volt benn a szobában, hol a rektor aggodalmas és -zavaros pillantásokkal tekintgetett körül. De talán ha benn lett -volna, akkor sem látta volna meg, olyan átláthatatlan, álló köd -volt az, melynek közepén támolygott és akadozta el a következő -szavakat:</p> -<p>– Könyörgöm alássan, tekintetes főbíró úr, kész lennék én akár -százszor is híven elmondani egymásután, ha a gadóczi kurátorok -olyan szörnyű-fontos dologban nem várakoznának rám benn Karámoson, -a Vörös Bikánál. Isz máris körülbelül annyi, mintha elcsaptak -volna.</p> -<p>– Dehogy is csapjuk, rektor uram, – szólalt meg mögötte a kályha -mellől Haluska Péter uramnak kegyes, pátriárkai hangja. – Dehogy is -csapjuk! <span class="pagenum"><a name="Page_40" id= -"Page_40">-40-</a></span> Hajsz’ itt vagyunk mink is mind a hárman -és elhoztuk kigyelmed helyett a törvényes áldozatot. Isten -segedelmével már vason is kuruttyol a gonosztévő. Mink meg -épenséggel csak arra várakozunk, hogy rektor uram mellett letennénk -a hites bizonyságot, ha a tekintetes…</p> -<p>– Fogják be kendtek a szájukat, – mordult a bizonyság-tévő -parasztokra a konyhai értekezletről időközben szintén beérkezett -esküdt. (Könnyű volt neki; nem a nép választotta!)</p> -<p>Gida szívéről leesvén a legnagyobb kő, tán örömest kész lett -volna még a pinczébe is visszavándorolni. Egyelőre azonban csak az -kivántatván tőle, hogy ujból mondjon el rendben mindent, a mit -szemeivel látott, sok kitérés, ismétlés és hálálkodás közt -derekasan megfelelt kötelességének.</p> -<p>– Pontosan jegyezte? – kérdé a tanuvallomás végén Putzelberger -úr a sietségében alig lihegő, kopott ifjútól. – Vigyázzon, -vigyázzon, megint malaczot ejtett. Csak mindent észszel és -meggondolva, amice! Így. Hozzák be a vádlottat.</p> -<p>A harang megkondult Mátyás feje fölött. Gida ráismert és -bizonyságot tett ellene. Ez volt az színről színre. Ekkor szólalt -meg először rekedt hangján a vádlott.</p> -<p>– Sohasem láttam ezt az embert. Bocsássanak engem szabadon. Nem -gyilkoltam én életemben soha, csak a komédiában.</p> -<p>Mindhiába. Beviszik vason a karámosi vármegyeházához. -Bizonyságot tesznek ellene az orvosok, hogy Béla sebei ugyanazzal a -fokossal vannak <span class="pagenum"><a name="Page_41" id= -"Page_41">-41-</a></span> ejtve, mely mellette találtatott az erdei -patak partján. Bizonyságot tesz Hollaki Péter igazgató úr, hogy azt -a fokost ugyanazénak a Szegi Miklósénak ismerte mindenki, a ki most -bilincsre verve várja itéletét. Bizonyságot tesznek ellene barátai -és ellenségei, ismerősök és ismeretlenek. Mindenki tudja, hogy -őrjöngőtt a szép Ilona után, kit Kálozdy Béla fog oltárhoz vezetni. -Kiforgatták szívét és megkeresték benne a bosszú fekete rejtekét. -Előállottak, a kik ismerték Dunaszögön és tudták, hogy onnan -szökött el. Kikutatták igazi nevét, a házat, melyben született, az -öreget, kit atyjának nevezett.</p> -<p>– Én voltam, – hörögte a szerencsétlen, mikor a nyaka körül -vetett hurkon ez utolsót szorították – én voltam, beismerem. -Bosszúból tettem. Itéljetek el, de tudjátok meg, hogy nem vagyok -gonoszabb, mint az, a kit meg akartam gyilkolni. Tegyetek velem -akármit, csak ősz atyámnak ne vigyetek hírt rólam. Hisz úgy sem -vagyok én a fia többé!</p> -<p>Ragaszkodhatott már a gyógyuló Béla első, néma vallomásához. -Erősítheti, hogy oly hirtelen lepte meg támadója, hogy alakját sem -volt ideje megjegyezni; de mégis, mintha más lett volna, Mátyásnál -magasabb s nem olyan szikár. Hivatkozhatik az est homályára, mely -ellenségének vonásait eltakarta előle. Mind nem használ már -semmit.</p> -<p>A bűnös vallott s a törvény itélt.</p> -<p>Mátyás mögött becsukódott egy szomoru épület nehéz ajtaja. -Hallotta maga mögött a kulcs csikordulását <span class= -"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> s e rémes -zörej viszhangjára – azt mondták neki – öt egész esztendeig kell -várnia.</p> -<div class="chapter"> -<h3>XVIII. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">Egész csöndben.</span></h3> -</div> -<p>A kandallóban lobogott a tűz s a kanczellária rekedt szavú órája -tizenkettőt ütött. A vén filozóf, ki ebben a régi bútorban -rejtezkedett, a rövid félbeszakítás után lármás egyhangusággal -kezdte ujra kifogyhatatlan csitításait és jó tanításait arról, hogy -senki ne veszekedjék, miután nem tudja, meddig él. Ez alkalommal -ugyancsak ok nélkül koptatta fáradhatatlan nyelvét s nagyon -hasonlított azokhoz a hallgatókhoz, kik csöndesítő pisszegésökkel -csinálják a legnagyobb lármát.</p> -<p>A régi divatú szobában, melybe – minthogy a Béláénál naposabb és -derültebb volt – átköltöztették a lábadozó beteget, mély csönd -uralkodott. Az ablakhoz gördített nagy karosszékben pihent az ifjú -háziúr, halaványan, lefogyottan s azokkal a nagy szemekkel bámulva -a távolba, melyeket mintha csak azért nyitna tággá a kór kegyetlen -keze, hogy annál többet lássanak e világ tarka szépségeiből, -melyektől minden percz elválással fenyegeti. Béla mögött összefont -karokkal, a megszokott foltos könyökökkel, lábujjhegyen és -zajtalanul sétált föl s alá a mentor, hogy ha az álom jótékony -tündére valahogy odalopózkodnék a nagy karszék háta mögé, durva -lármával el ne riaszsza onnan, mert <span class="pagenum"><a name= -"Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> régi emberek nem hiába -tartják, hogy: egy órai álom többet ér két üveg orvosságnál. Még -útját is szivesen egyengette a szeszélyes tündérnek, mert a mint -mozdulni hallotta Bélát, rögtön ott termett, hogy igazítson egyet a -párnáján.</p> -<p>– Ne fáradj, Istók. Te csak jó vagy hozzám mindig, öreg barátom, -– köszönte a beteg.</p> -<p>– Fáradni, Béla? – felelt a mentor, meggyőződvén róla, hogy -ezúttal mégis csak a két üveg orvossággal lesznek kénytelen beérni. -Nem a helyes kifejezést használtad ezúttal. Bocsáss meg, de -kénytelen vagyok kimondani, hogy: nem a helyes kifejezést. Tudod is -te még, mi az a fáradság! Majd ha annyi esztendő fogja nyomni -vállaidat, mint az enyimeket, majd ha kezed nem lesz többé biztos -az irásban és szemed az olvasásban, mint nekem, kinek egy hosszú -életen keresztül nemcsak a magam számára kellett írnom és olvasnom: -majd akkor talán lesz neked is némi sejtelmed róla, hogy mi az. De -akkor is bizonyosan lesz – kivánom hogy legyen – te melletted is -valaki, a kinek kedvéért el fogod felejteni, hogy mi a fáradság. -Bizony, ha meggondolom, hogy csupán csak a fejedalját igazgattam -meg egy kicsit és te ezt fáradságnak nevezted, mintha valami idegen -tette volna, a ki nem ismert téged egészen kicsi kis ficzkónak… Meg -mintha még mindig az én mélyen tisztelt s immár elköltözött barátom -jutna olyankor eszembe és az nem esnék jól nekem…</p> -<p>E csodálatosan csapongó logikával, még csodálatosabban -<span class="pagenum"><a name="Page_44" id= -"Page_44">-44-</a></span> hullámzó hangon és legcsodálatosabb -taglejtésekkel tartott előadás végén hirtelen kinyujtotta nyakát a -mentor s nyugtalan tekintetével az ablakon át a távolba csapva, -elkiáltotta magát:</p> -<p>– Nini, miféle kocsik azok ott?!</p> -<p>A hegyházi országúton négy felczifrázott fogat haladt, ugyancsak -tündökölve a téli nap sárga fényében. A vágtató lovak befont -sörénye vígan lengette tarka pántlikáit s a kocsisok pörge kalapján -óriási csinált-virág-bokréták pompáztak. Az ostorok vígan pattogtak -s a hintók rohanva siettek a ködlő völgynek. Egy félmezítelen purdé -czigánykereket hányt mellettök, míg a másik dermedt ujjaival a -hegedüjét nyikorgatta. Szemlátomást lakodalmasok voltak. A -legtisztább ragyogású, hóval fedett vidék úgy terült el előttük, -mint valami menyasszonyi ruha, mely eltemette a régi, hervadt -virágokat, de lenn, a föld keblében újaknak magvait melengeti. A -végetlen fátyol ezüst csillagokkal volt telehintve, át meg átszőve -a napsugarak arany szálaival s gazdagon terhelve a havas csalitok -rengő csipkéivel. Míg a faluból egész sereg paraszt gyerek -iramodott a kocsik után, a kastély cselédsége mind a kapuba -gyülekezett a násznép csodájára, sőt a bátor és kiváncsi kis Pirók -– hogy jobban lásson – fölmászott a kerítésre s a kapuoszlopról -vígan lógázta le lábait, keveset törődve Kata asszony fenyegető -tenyereivel, melyek a kellő tekintély fentartása végett -időről-időre megmutattattak neki. A pityókos Bálint <span class= -"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> mindenes a -ház előtt vivátot kiabált s nagyban magyarázott valamit a mellette -bámészkodó Péternek. A szegény féleszű azonban nem dicsekedhetett -valami könnyű felfogással s az előtte kifejtett okok közül csak az -a legeslegutolsó látszott rá némi hatással lenni, mely egyenesen a -háta közepére teremtetett. Siető buzgalommal húzván fülére -báránybőr süvegét s alázatosan intvén Bálintnak, hogy most már -érti, befelé indult s a következő perczben megkondult a kastély -harangja. Kongott-bongott s a téli levegő tiszta hullámai a távolba -röpítették hangját. Az üdvözlésre lebocsáttatott az egyik hintó -ablaka s egy kicsiny, fehér csipkekendő integetett köszönetet a -felé az emeleti ablak felé, mely mögött a mentor egy hirtelenében -előkapott törülközővel tisztelkedett. A mindenes példáján -nekibuzdulva, az összegyülekezett férficselédek harsány üdvözlő -kiáltozásban törtek ki csak Demokritos libériás unokájának öröme -nyilatkozott némi vigyorgásban.</p> -<p>Ivánfi báró vitte haza az esküvőről fiatal nejét.</p> -<p>– Isten éltesse őket – beszélt ragyogó arczczal Istók s a mint a -nászmenet a távolba tűnt, szépen visszaakasztotta a szögre a -törülközőt. – Mindjárt gondoltam, hogy ők azok, a mint a négy -almásszürkét megláttam. Tiszta szívemből kivánok nekik minden jót s -csak azt az egyet sajnálom, hogy nem mehettél el vőfénynek, Béla. -Bizonyosan abban a pompás üveges hintóban ült a menyasszony. Tudom, -fáj rá az öreg János foga. Bámulta is, láttam, majd kiugrott a -szeme. Meg az a <span class="pagenum"><a name="Page_46" id= -"Page_46">-46-</a></span> hatalmas négy szürke! Hogy ragadták azt a -kocsit, mintha csak sárkányok lettek volna!</p> -<p>Ujra kezdett sétája közben a csak imént eltünt képek örvendetes -és lelkesítő részleteitől a mentornak nyugalmaztatása ellenére is -örökké nyugtalan elméje mind messzebb-messzebbre kezdett -kalandozni.</p> -<p>– Ágnes, Ágnes – mondogatta – ki hitte volna, hogy csak így, se -tette se vette módra vigyék el itt a kastély előtt! Ez előtt a -kastély előtt, melynek… de nem, inkább hallgatok, mert azzal, a mit -eszemben forgattam, hogy általa kiöntsem szívemet előtted, úgy -tetszik, mintha a boldogultat akárnám ingerelni. Isten őrizz! -Elhallgatok vele, sőt el is temetem mindörökre, hogy magam se -találjak rá és egyszerüen minden jót kivánok neki az életre. -Meggondolom, hogy neheztelést táplálni azok iránt, kiktől -mindörökre elszakadtunk, se nem bölcs, se nem keresztyéni dolog. -Meggondolom azt is, hogy még is csak én voltam az, a ki titokban -tartott bölcsője mellett álltam, mikor legeslegelőször mosolygott -életében és apró kezeivel tapsolt. Nem, nem akarok ezentúl egy -perczig sem rossz szívvel gondolni rá, bár nagy korában aztán -mindig kevély volt irányomban és akárhányszor készítettem el -zsebembe hitelesen levezetett családfámat, hogy megmutassam neki, -sohasem adott alkalmat rá. Már Ilona kisasszony, (a mentornak jó, -ártatlan szemei fölcsillantak) Ilona kisasszony, ez aztán…</p> -<p>– Hol van Ilona? – kérdé hirtelen Béla, Istók szavába kapva s -fölvetve fejét. <span class="pagenum"><a name="Page_47" id= -"Page_47">-47-</a></span></p> -<p>– Bizonyosan pihen egy keveset – felelt a kérdezett. – Tudod, ma -nyugtalan éjtszakád volt s majdnem reggelig virrasztott -melletted.</p> -<p>Egy kis szünet következett, mely alatt Béla elgondolkodva -merengett ki a havas tájra, azzal a sehova nem irányuló, révedező, -szorongó tekintettel, melyet a hányszor csak Istók megpillantott, -mindig fájdalmas megütközéssel kereste okát s mely ellen egy ízben -elhatározta, hogy a névtelen filozóf álöltözetében fel fog lépni. A -háznak ifjú ura nézett ki az ablakon, de mintha nem a fehérbe -öltözött képet nézte, hanem azt kereste volna a levegőben, a -messzeségben, kitől a természet hideg mosolya ered. A szorongás -kifejezése rövid perczek alatt eltünt bágyadt vonásairól. Arczán -derű és ború kergetőztek, míg a szék karján pihenő keze egyre -izgatottabban tépte a bojtokat. Sápadt homloka egyszerre kipirult, -mintha szívének felszökellő vére hozta volna agyába azt a -gondolatot, mely elfoglalta.</p> -<p>– Istók, – szólalt meg visszafordulva s gyönge hangjába bizonyos -heves siettetés vegyült, – kérlek, hivasd fel ma ebédre a -tiszteletest.</p> -<p>– A tiszteletest? – kiáltá megörülve a mentor. – A tiszteletest -mondtad, Béla? Már az igaz, nem tudom, mit gondoljak a te finom -sejtésedről; mindig ki tudod találni a mások gondolatát! Már régen -elő akartam hozni, hogy… hogyan is mondjam csak?… hogy a pap -fűnek-fának elkeseredve emlegeti, miszerint a Kálozdy-család -kegyességének napja tőle egy idő óta teljesen elfordult. -<span class="pagenum"><a name="Page_48" id= -"Page_48">-48-</a></span> Innen-onnan fél éve lesz, hogy sem délre, -sem vacsorára nem volt hivatalos a kastélyba s a gadóczi vén -esperes előtt a minap már abbeli gyanúját is kifejezte, hogy -szeretett menyasszonyod nem katholika vallású-e, mert ebben az -esetben tökéletesen értené a dolgot. Már régen fúrja a fejemet, -hogy mikép hozhatnám én ezt szép módjával néked elő; de mindig -visszariasztott annak meggondolása, hogy alárendelt helyzetemben -illik-e nekem ilyen szerfölött kényes ügybe beleavatkoznom? Hanem -az már igaz, hogy neked csak ördögöd van. Bocsáss meg e -kifejezésért; semmi rosszat nem gondoltam, mikor kiszalasztottam a -számon. Tehát ebédre hivassam fel mára a Molnár papot? Akkor sietni -kell, mert a parokhián, ha még ki nem tálaltak, de minden -bizonynyal befőztek már. Egyébiránt a tiszteletes nem ijed meg a -második ebédtől. Hogy ki tudja találni az ember gondolatát! Aztán -miféle bort hozassak fel a pinczéből? A pap ugyan mindenfélét -szeret…</p> -<p>– Hozass hát mindenfélét, – mondá futó mosolylyal Béla. – Aztán -izenj be Ilonához is, ha felébredt, hogy egy-két szóra szivesen -kéretem.</p> -<p>A mentor sürgő készséggel távozott, mint mindíg, ha a pincze -környékén várt rá valami tenni való.</p> -<p>A magára maradt Béla szívét sokféle érzés ellentétes árja -töltötte be. De nyugtalanságát minden percz csillapította s lassan -lezáruló szemei és csöndes lélekzetvétele tanúskodott róla, hogy -megtalálni vélte a gondolatokat, melyektől lelke megzavart -összhangjának visszatértét várja. Mint a <span class= -"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> könnyűvérű -építőmester, ki elégedett mosolylyal hallgatja az utolsó -kalapácsütéseket a kész palotán, melyet az első áradat fölvetéssel, -az első vihar elfuvással fenyeget! Ki állott volna más lelke előtt, -mint menyasszonya, ki pongyolában ép úgy, mint ünnepi öltözetében a -földi szépség királyi díszét viseli?! Hogyan keveredett ő e hálóba, -mely e sarkig érő holló-fürtökből vala fonva? Szeretne ez órában, -mely határkő lesz életének hosszú, sivár útján, elgondolni mindent -tisztán, homálytalanul, a hogy történt. De arra a kérdésre csak -zavaros, alig érthető képek tünnek szemei elé. Mindegy; megelégszik -annak tudatával, hogy szivében semmi megbánás nincs közelebb mult -napjainak története fölött s úgy érzi, kezének semmi oka -reszketnie, mikor alá fogja irni a kötést, mely élete fölött új -hatalmakat emel uraságra. Nem férfiatlan, nem becstelen szó volt -az, melylyel a báléj mámora után egy védtelen leány hajlékából -kiparancsolta a rágalmat, mely prédát leső fogakkal és éhes -szemekkel tört reájuk. Minek gondoljon arra, hogy a kard mellett, -melylyel Ilona becsületét megvédelmezte, mikor a magáét tette -kezeibe, egy orgyilok is volt, mely menyasszonya szívének vala -szánva?! Eh, a damaskusi lovagnak is csak utja közben nyiltak fel -szemei s ma szentnek hívják! Az ő vétke-e, ha nincsenek titkos -sugallatok, melyek megakadályozhatnák, hogy ne ballépéssel -induljunk a nemes czélhoz?! Akkor nem ismerte azt a szívet, melynek -felhevült agygyal vesztére fogadott; ma ismeri s legdrágább -aranyába <span class="pagenum"><a name="Page_50" id= -"Page_50">-50-</a></span> akarja foglaltatni. Ismeri; igen ismeri. -Ilona volt az első, ki szerencsétlenségének hírére ágyához sietett -s ép oly bátorsággal hívta ki maga ellen a kicsinyes világ -korlátolt itéletét, mint a minő bizodalommal helyezte egyetlen -féltő kincsét az ő kezei közé. Gyémántszív ez, megbecsülni való egy -szív. Életében soha nem fogja elfeledni azokat az éjtszakákat, -melyeken akárhányszor fölebresztették kínjai, az éjjeli lámpa -halavány világánál mindíg két, gyöngéden őrködő, álmot nem ismerő, -gyanút nem félő szem fényes sugarával találkozott. Menyasszonyának -fekete haja arczába hullt és a sebek megszüntek égni s szívét -mindíg édes gyönyörűség fogta el. A legpuhább kezeket tanulta -legfáradhatatlanabbaknak ismerni s meggyőződött róla, hogy ha -valaki a szikla keblébe megtalálja az utat, a legtisztább, -legsalaktalanabb, legüdítőbb forrást ott leli. Ő megtalálta ezt az -utat s forró lázát megenyhítette ennek a forrásnak vizével. Ismeri -és hálás lehet a végzet iránt, hogy mielőtt a visszavonhatatlan -alkut megkötötte volna, megismertette vele, kit társul dobott -mellé. Nincs miért vonakodnia a döntő szótól. Ki fogja mondani -félelem nélkül, férfiasan. Tudja, az örök igazságnak számadása van -vele egy eltaszított leány miatt. Igen, egy eltaszított leány -miatt. A rá váró itéletnek szigorát is talán enyhíteni fogja, ha -most ezt a másikat fölemeli a porból. Ha lesz még órája ama két -piros ajak csókjai s azoknak a lágy karoknak ölelései közt a -multnak búsan bolyongó kisértetei számára, bizonyára meg tudja majd -győzni őket, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_51" id= -"Page_51">-51-</a></span> életének legsötétebb napján sem szíve -volt a hibás. Ime e szív most, a régihez hasonló esetben, egy -pillanatig sem kétkedik, hogy mit kelljen tennie; de minő iszonyu -kényszer vaskeze zsibbasztotta meg akkor és forgatta ki önmagából! -Hasonló helyzetben? Szereti-e hát Ilonát? (Béla egy könnyű -kézmozdulattal odázza el magától a kérdést, mely ily határozott -alakban tolakodott lelke elé. A húrok, melyeket érint, oly hárfán -vannak, mely szomorú hangjait csak akkor hallatja, mikor emlékeinek -fuvallata belekap.) Érzi, hogy a magányt e rideg épületben nem -tudja kiállani. Érzi, hogy emelkedőben van; de önerejéből nem tudja -leszaggatni magáról a szilaj kétségbeesés rongyait, – egy mentő -kézre lenne szüksége. Érzi, hogy Ilona olyan áldozatot hoz neki, -mely minden következő nappal sulyosabb s az esküvel, melylyel ő -tartozik, kétszer annyit ad, ha gyorsan adja.</p> -<p>Ily gondolatok hullámzottak Béla szívében ma, tegnap és -tegnapelőtt. Rideg és erkölcstelen közönyének sarából tisztább -habok kezdtek felszínre kerülni. Fogékony, minden benyomásra engedő -lelkét a nagy rázkódás, mely egy boldogtalan ember életének -megdöbbentő katasztrófájában érte, lehetetlen volt, hogy ki ne -szabadítsa ez eszmék ama teljes sötétéből, mely a vakság és a semmi -jelképe. A ki sötétből kerül napvilágra, idő kell hozzá, míg tiszta -látását visszanyeri; csak a fény s a kirivóbb színek tünnek -szemeibe. A mit csillagnak néz, az könnyen lehet gyarló mécsvilág; -a mit sugárnak néz, az könnyen lehet gyujtó villám; <span class= -"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> a mit -virágnak néz, az könnyen lehet hitvány gaz. A színek hatását már -Béla is érezte: gyöngédség, feláldozás, lelkiismeret, kötelesség -foglalkoztatták gondolatait. Az ujólag megnyílt világosság -boldogító volta nem tud titkolózni. Béla is mosolygott s maga is -azt hitte, hogy ez a mosoly megelégedést jelent.</p> -<p>De ime jő Ilona, egész feláldozó, megható, fenséges gyöngédségét -hozva mély szemeiben. Ha Kordéliát játsza így a vén bolond király -betegágya előtt, vagy Portiát, mikor nemes férjét meglepi a sötét -reggel zivataros felhői közt: nem lett volna kéz az egész zsufolt -házban, melyet tapsra ne ragadott volna. Jegyese mellé ül, kezeibe -fogja kezét s kipirultan hallgatja bizalmas suttogását. E boldog -andalgás méhében csak rózsás jövő nyugodhatott s csak sajnálnom -lehet, hogy nincs színem elég meleg, hangom elég olvadó, hogy e -beszélgetés részleteinek lefestésébe vagy elmesélésébe fogni -merjek.</p> -<p>Ha önérzet és kellő alázatosság nyilatkozhatik együtt s -nyilatkozhatik még hozzá egy kopogatásban, úgy abban, mely a -jegyesek beszélgetését félbeszakította, bizonyosan -nyilatkozott.</p> -<p>Belépett a tiszteletes úr, kit a szivesség teljes lelki -derültségével vezetett a mentor. A vendég jobb lábával és kalapját -tartó balkezével kifogástalan félköröket írván le, ama -tiszteletteljes mosolytalanság ült az arczán, mely – a régi -mellőztetésen való neheztelés mellett – kifejezést adott a -tisztességnek is, mely a kastély és parokhia közötti <span class= -"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> feszült -viszony jobbrafordulta által érte. E nem minden zavarodottság -nélküli tekintet ép oly kevéssé tudta titkolni a boszuságot, hogy -otthon már a savanyú káposztánál jártak, mikor a vigyori Palkó -beállított, mint az áldozatra kész jó étvágyat, mely, – fátyolt -borítva a közelmúlt ebédre – minden perczben el van határozva a -levessel újra kezdeni.</p> -<p>– Nagyságodnak legalázatosabb szolgája, – köszönt a pap, egy -hosszú-hosszú pillantással, mely a szoba menyezetén kezdődött és -saját csizmáinak orrán végződött, – legalázatosabb szolgája, ki -parancsainak mindenkor kész engedelmeskedni.</p> -<p>– Hozta isten, tiszteletes úr, – nyujtotta Béla kezét az -érkezett elé, kit Ilona könnyű főhajtással üdvözölt. – Kedvesem, a -mi lelkészünk: tiszt. Molnár Ábrahám úr. Nagyon örülök, hogy ily -gyorsan engedett meghivásomnak s bocsánatot kérek, ha netalán -zavartam. De igen fontos ügyben kérettem, melyet nem igen szívesen -halasztanék tovább. Olyan dologban, melynél a pap a háznak -legfontosabb és legszivesebben látott vendége. Kérem, foglaljon -helyet. Istók, itt vannak az írószekrény kulcsai. Légy szíves -kivenni azt az iratot, melyet a középső fiókban legfelül -találsz.</p> -<p>A mentor még nem feledte el (hogyan is feledte volna!) az utolsó -szomoru alkalmat, mikor abban a szekrényben kutatott mélyen -tisztelt barátjának végrendelete után s ránczos homloka körül egy -makacs árnyat kergetve, végzé megbizatását. <span class= -"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p> -<p>– Így, – mondá Béla. Nyujtsd át a tiszteletes úrnak. Én ez -órában össze akarok esküdni menyasszonyommal. Az ott fölmentvény a -hirdetések alól. Azt hiszem, nincsen semmi akadály?</p> -<p>Molnár Ábrahám úr arczának dús tüskebokrai közt a meglepetésre, -melyet a fölhivás magában foglalt, egyszerre kinyílt a hivatalos -mosolygásnak egy roppant napraforgó-virága. De mi volt ez a mentor -elragadott öröméhez! Gazdája szavaira vén, kerek fején akkorát -lódított előre, hogy egy perczre méltán lehetett félteni annak a -vállakkal való okvetlenül szükséges összeköttetését. Bélához -rohant, kezeit szorongatta, majd Ilonáét óhajtotta tiszteletteljes -csókjaival elárasztani és töredezett szavakkal biztosított -mindenkit, a vőlegényt, a menyasszonyt, a papot, az író-szekrényt, -az öreg órát és mindent, mindent, hogy ő most képtelen ugyan -hosszabb üdvözlő beszédre, de meg lehetnek győződve róla, hogy nála -jobbakat már senki nem kivánhat.</p> -<p>– Ha tehát nincsen semmi kifogása ellene… – fordult Béla a -paphoz, ki a mentor örömkitörései alatt azzal a hazafias -bizalmatlansággal kezdte vizsgálgatni az ujjai közt forgatott -okiratot, mely az akkori hatóságoknak minden kibocsátványával -szemben szerinte nagyon helyén volt. Nem tagadhatom, hogy bizonyos -önérzetes kicsinylés is vegyült e birálgatásba a felett, hogy nem -jobban elvégezte volna-e ő az egészet a kathedráról.</p> -<p>Miután sem a pecsét, sem az aláirás, sem a tartalom ellen alapos -kifogást emelni nem tudott, <span class="pagenum"><a name="Page_55" -id="Page_55">-55-</a></span> a napraforgót ismét Béla felé -irányozva, kijelentette, hogy neki legalázatosabb üdvözletén kivül -egyéb szava nincs.</p> -<p>– Eszerint készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifjú házi úr, -széke mögött álló jegyesének kezét gyöngéden a magáéba fogva.</p> -<p>– Hogy készen vagyok-e? – felelt a pap, fölkelve székéről s -emeltebb hangon folytatva: – Engedje meg nagyságod, hogy kifejezzem -egy részben sajnálkozásomat, mivel nem kis templomomnak juttatja a -szerencsét, hol jövendő boldogságaért gyülekezetem egyszerű -fohászkodásával egyesíthetném a magamét. De hisz így is jól van az; -mert mindenütt jelen van az úr, a hol ketten-hárman együtt vannak -az övéi közül. És protestáns kánonaink is megengedik a háznál való -csöndes esketéseket. A mi a készenlételt illeti, egy ilyen -magamszőrű vén pap (de bízony, esedezem, eljár az idő!) minden -ujjából már tuczatszám rázhatja ki az imádságot. Az igazi -lelkipásztornak minden pillanatban, minden adandó alkalomra készen -kell lennie, mert sohasem tudhatja, mikor szólítják valamely -haldokló atyjafiához, a kinek nincs ideje megvárni, míg imádságra -készül; vagy teszem: marakodó házasfelekhez, kik kárt is tehetnének -egymásban, ha rögtön kéznél nincs az oktatás. Készen vagyok, -nagyságos uram. És a két tanu?</p> -<p>– Itt van az egyik mindjárt: István úr, – válaszolt Béla. A -másik meg… Ugyan Istók, kit is kellene még beszólítanunk?</p> -<div class="figcenter" style="width: 418px;"><a href= -"images/i002hq.jpg"><img src="images/i002.jpg" alt= -"– Készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifju házi úr" title= -"– Készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifju házi úr" /></a> -<p class="caption">– Készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifju -házi úr jegyesének kezét gyengéden a magáéba fogva.</p> -</div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_56" id= -"Page_56">-56-</a></span></p> -<p>A mentor azonban már nem volt a kanczelláriában s így a kért -tanácscsal sem szolgálhatott. A mint megütötte füleit a szó, hogy -neki még szerep, s még pedig fontos szerep is jut az esküvőn, -hármasokat ugorva rohant le a lépcsőn s odalenn – hogy annál -könnyebben menjen – kulcsának fogantyújával kezdte ostromolni a -prior-szoba ajtó-zárát. Miután ez a legdühösebben ismételt -támadásokra sem akart engedni, a siettében kétségbeesett Istók -tanácstalanul lármázva kezdett föl s alá nyargalni a folyosón, -mignem Kata asszony segítségére jött a konyhából.</p> -<p>A termetes úrnő, megértvén a baj okát s tisztességesen leszólván -valamennyi szeleburdi ifjú legényt, természetes józan eszével -csakhamar megoldotta a már-már kibonthatatlannak tetsző csomót. -Ámde azért volt nő, hogy a bódult nyargalászásban, a fennakadás -furcsaságában, a pillanatra sem pihenő nyugtalanságban, a lángoló -szemekben, az egész neki-bolondult emberben valami figyelemre méltó -titok nyomát sejtse, minélfogva érdemesnek is tartotta csipőre tett -kezekkel figyelő állást foglalni a szobának tárva-nyitva hagyott -ajtaja előtt. Miután azonban nem látott egyebet, mint hogy Pallér -úr, minden tekintet nélkül az ő női illemérzetére, -kipkedve-kapkodva, fenyegető gyorsasággal vetköződni kezd, a -kritikus pillanatban az ajtót fözőkanalával becsapta, sarkon -fordult és nagy mérgesen indult vissza árván hagyott -fazekaihoz.</p> -<p>Odafönn már épen csöngetni akartak Palkónak, <span class= -"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> hogy -nézzen Pallér ur és az ispán után, midőn a kastély elé egy könnyű -kis kocsi hajtatott. Nagy szuszogva szállt ki belőle egy köpczös -uri ember, hátán rettenetes bárány-bundát viselvén, melynek -fölhajtott vörös gallérjában valami özönvizelőtti vastagbőrű -tarajos állatnak látszott. A mint az ember, a bunda, meg a taraj -szerencsésen a földön voltak, a kocsistól egy mindenekfelett úrias -kézlegyintéssel akart elbúcsuzni az érkezett s a szörnyű -báránybőr-sátort egyik válláról a másikra dobálgatván, befelé -indult. A kocsis azonban, ki a búcsuval (mint Béla, Ilona és a pap -az ablakból könnyen észrevehették) sehogysem volt megelégedve, -megragadta a menekülő tarajat, mire hosszas és izgatott eszmecsere -kezdődött, mely azonban szerencsére tettlegességen nem végződött, -annál kevésbbé pedig azon, hogy a vendég – a fuvaros zaklató -követelésére – zsebébe és tárczájába nyult volna. Az özönvízelőtti -tarajos szörny Vincze bácsi volt.</p> -<p>– Legjobbkor! – kiálta letekintve s a bekászolódóra ráismerve -Béla. Nem kell már küldeni senkiért; az öreg megérzi, mikor kell -helyt állani neki. Csak Istók után nézzetek, hogy hova tünt -egyszerre. Itt jön Varjú Vincze úr Karámosról. Ő lesz majd a -második tanu.</p> -<p>– Leszek, szerelmes öcsém, leszek, – döczögött Vincze bácsi, ki -Béla szavaiból homályosan még a folyosón értesült a rá váró -szerepről, miután Istók előbb leirt lerándulásának rohamában az -ajtók betevésére legkisebb gondot sem fordított. <span class= -"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> – Csak ezt -a ménkű nagy sátort hadd keritem le a nyakamból. Így ni. (A vén -gavallér megpödörgeti bajuszát és a híres vörös mellényt lehető -előnyös világításba helyezi. Azt a módos komplimentet meg, melyet -Ilona előtt vágott, látni kellett volna a mai ásítozó fiataloknak!) -Ezerszer csókolom picziny kacsóit, kisasszony. Adjon isten minden -jót, lelki atyám; egy kis szabad lélekzetet a magyar embernek. Nos, -szép öcsém, hát ide a keblemre! Én beteglátogatni jövök egy -méregdrága fuvarossal, és ime egy egészségtől ragyogó ficzkót -találok. Ragyogsz, ha mondom. Hát egy kis keserű, valami -szilvóriumféle nincsen kéznél? Palkó, Palkó! Már az igaz, hogy -ilyen nyalka egy legényt, mint ez a Palkó, keresni kell.</p> -<p>A vigyori inassal, ki ugyancsak régen volt már nyalka és legény, -Istók is megjelent egészen ünnepélyes színben. Az elragadtatás apró -manóit, melyek ajkait, orrát, szemöldeit nem szüntek meg -ránczigálni, földszinti magányában elhessegette s egészen úgy -jelent meg, mint egy boldog filozófushoz illett, ki nem adta magát -át a divatos reménytelenségnek, hanem inkább derült tudományának -egy fényes bizonyságával állott elő. A tisztelet, melylyel e -kastély és lakói iránt viseltetett, nem engedte, hogy a foltos -kabátban teljesítse tisztét: a régi módi kettős ujju atillában -pompázott ismét, ritka bajusza ragyogott a kenőcstől, csizmája -tükörré volt kefélve s az egész mentor megjelenésének dísze ellen a -legkisebb kifogást sem lehetett volna emelni, ha a temetés óta nem -használt <span class="pagenum"><a name="Page_59" id= -"Page_59">-59-</a></span> kalpagjáról egy végetlen hosszúságu s a -mai alkalomhoz kevéssé illő gyászfátyol nem csüng alá és -csizmahúzóit betürni el nem feledi.</p> -<p>Vincze bácsi nagy lármával és csodálkozással üdvözölte e nem -mindennapi díszt s erőt merítvén a három üveg szilvóriumból és nagy -karéj kalácsból, melylyel a páratlanul nyalka Palkó szolgált neki, -új fogadkozásban tört ki:</p> -<p>– Leszek tanu, szerelmes szép öcsém, leszek. Ham, ham. (A -kalácskaréj utolsó falatja a torkán akad.) Leszek. Ham. Még olyan -rendíthetetlen tanu nem volt, mint a milyen én leszek annak a -hasonlíthatatlan gavallérnak öcscse és örököse mellett. Leszek, -pajtás. De hát mire legyek?</p> -<p>Béla mosolyogva s menyasszonya kezét simogatva válaszolt:</p> -<p>– Erre az órára határoztam esküvőmet s ha nincs ellenedre…?</p> -<p>– Hogy nincs-e ellenemre? – kurjantott tenyerébe csapva a -vendég. – Hát kinek a szerencséje volt nekem valaha ellenemre? No, -még ilyen véletlen öröm az életben sohasem dagasztotta a szívemet, -annyi bizonyos. E szerint násznép vagyok én itt és az az -akasztófáravaló fuvaros nem hogy becsületnek tartotta volna, hogy -násznépet hoz… hanem most már az én szekerem is a násznéphez -tartozik, úgye bizony? Soha ilyen fölséges meglepetést! Túltesz, -akármi legyek, ha túl nem tesz a boldogulton még úri fogásokban is! -Hanem talán már el is kellene hallgatnom? Lelki atyám, talán -kezdeni akarja a szertartást? <span class="pagenum"><a name= -"Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p> -<p>Molnár Ábrahám ur fülei már rég süketek valának e hiábavaló -beszédekre. Kövér kezei össze voltak kulcsolva atilláján s tövises -szemei haragosan fordítva az ég felé, mintha valami váddal akart -volna föllépni valaki ellen. Pedig csupán szent-lélekért áhitozott -a rögtönzéshez.</p> -<p>Béla is csöndesen, egy kissé nehezen fölemelkedett székéből s -ennek támlájához dőlt. Ilona kihevűlt, égő arczczal állt mellette s -fényes szemeit a földre sütötte, mig Vincze ur az egyik sunyi -pillantást a másik után vetette reá.</p> -<p>A pap, Vincze és Istók az ünnepélyesség kedveért egyet -köhécseltek, az ajtók betétettek, a téli nap legszebb arany -szőnyegét teríté a jegyesek lábai alá, egy rövid életű -fattyu-czinege az ablakot verdeste s víg fütytyel minden jót kivánt -nekik, Istók gyanusan dörzsölte szemeit s megkezdődött a -szertartás.</p> -<p>Megkérdeztetett Kálozdy Bélától, akarja-e hitvesének a hajadon -leányt, kit jobbján tart?</p> -<p>Akarja.</p> -<p>Megkérdeztetett Pallér Ilonától, akarja-e férjének a férfiut, -kit jobbján tart?</p> -<p>Akarja.</p> -<p>Az utóbbi kérdésre azonban kevésben mult, hogy egy kéretlen -válasz is nem adatott. Mikor Istók meghallotta igazi nevét a -menyasszonynak, (kire nézve becsületes elméje egy pillanatig sem -volt kétségben az iránt, hogy a szinlap teljesen összevág a -keresztelő levéllel,) azt a nevet, melyet ő maga is büszkén viselt, -ugy elképedt, mintha tiszt. Molnár <span class="pagenum"><a name= -"Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> Ábrahám ur egyszerre hozzá -fordult s neki tette volna fel amaz, egész életre szóló kérdést. De -már egy percz mulva a szó legszorosabb értelmében csak az imádság -tartotta, hogy oda ne rohanjon a kastély jövő urnőjéhez, -felvilágosítást kérni tőle, hogy az égből, vagy a Tiszán túlról -csöppent-e ide?</p> -<p>– Nos, öreg barátom, – mondá az esketés, a kézfogások és -ölelkezések végén Béla a mentorhoz, ki eközben ismét a szájtátó -ámélkodás stádiumába esett vissza, – a te számodra kettős -meglepetést tartogattam. Az egyik s talán a nagyobb, nőm valódi -neve, melyet eddig nem akartam fölfedezni neked. Igen öreg; Ilona a -te nevedet viseli, kinek a mai napon rokonoddá lettem.</p> -<p>A megzavarodott mentor a kézcsók után egy kissé fölemelte a szép -csuklóról a hitetlenül tétovázó szemeit – ki gondolatoknak soha, de -sohasem volt szükében, bátortalan hangon életében először lebbent -el ajakáról a vallomás, hogy:</p> -<p>– Alig… igazán alig tudom, hogy mit gondoljak. De vajjon… igen, -vajjon a Pallérossi Pallérok közül-e?</p> -<p>– Épen azok közül, bátyám, – felelt könnyű sóhajjal a -menyecske.</p> -<p>– De hát vajjon… igenis, vajjon azok közül a bizonyos Pallérossi -Pallérok közül-e, kiknek ősi czimere a féllábú gólya? – folytatta -kérdezősködéseit Istók, még mindíg csak félig-meddig mervén habozó -szemeit új rokonára emelni. <span class="pagenum"><a name="Page_62" -id="Page_62">-62-</a></span></p> -<p>Ilona szivesen válaszolt neki:</p> -<p>– Az én szegény nevelő-atyámnak volt egy nagy, piros pecsétnyomó -gyürűje. Minha csak most is ott látnám rajta sántikálni a féllábú -gólyát!</p> -<p>– Nos, megkövetem, az a gólya mindíg igen díszesen nézett ki, – -rebegte Istók, egy galamb epéjével és egy hidalgó -büszkeségével.</p> -<p>Egész lelke fel volt zavarva. Annak az ismeretlen rokonvilágnak -szélén, melyről csak dicsekvő atyja homályos meséiből tudott -egyetmást, de melylyel közelebbről megismerkedni egész életében fő -vágya volt: a mentort valósággal reszkető öröm fogta el. A helyzet -különössége, az új atyafiság, egy kis lélekfurdalás, (hogy ugyan -valamikor a tiszántúliakról nem talált-e többet kiszalasztani, mint -a mennyi most majd igaznak bizonyul?) valami csalódásfélének -sejtelme, (hogy nem feneketlen mélységek voltak-e azok, hova -életének egy-két keserűbb perczében horgonyát kivetni próbálgatta?) -mind ez úgy össze-vissza zavarta fejét, hogy egészen eltüntek -szemei elől az elégedetten mosolygó Béla, meg a fölfútt képeiket -egymás ellen szegezve vitatkozó pap és Vincze úr. Csak a napsütötte -nagy falakat látta, telidesteli a szeszélyes Tisza furcsa kék -vonalaival, a mint szobájában odalenn az ablak mellé akasztott -füstös, poros térképen olykor el szokta nézegetni. Családi álmainak -e kanyargó és csalékony jelvonalain kivül csupáncsak Ilonát látta -még, ki sokszorosan sugárzott előtte a nevezetes család fényétől, -és úgy tetszett neki, mintha egyszerű kék selyem ruhája egészen -<span class="pagenum"><a name="Page_63" id= -"Page_63">-63-</a></span> teli lenne himezve csupa büszkébbnél -büszkébben sántikáló féllábú gólyákkal.</p> -<p>Ama bizonyos névtelen filozófnak rendíthetetlen nyugodalmától -mindenesetre igen messze volt reszkető hangja, mikor utolsó -kételyének eloszlatására vetette föl a kérdést.</p> -<p>– És a Tiszán túlról…?</p> -<p>– Onnan onnan, bátyám. Ejnye, mintha csak nem örömest fogadna be -a családba s szeretne kirostálni belőle! – enyelgett az új asszony, -kit azonban e kedélyeskedés nem tett elragadóbbá. Mi sem volt már -meg benne a gyermekből, ki a gondok végetlen oczeánjának egész -bizodalommal megy neki egy csillogó kagylóval, hogy eltünteti -ebben. Mi sem abból, ki mosolyában és tréfájában egész őszinte -valóját és tapasztalatlan ártatlanságát mutatja be. Csak az ilyen -tréfa ér valamit!</p> -<p>– Isten őrizz! Nem mondhatok egyebet, mint hogy: isten őrizz! – -szabódott a szegény mentor, mélyen és ügyetlenül hajtogatván magát -s abban az arányban szedegetvén össze innen-onnan régi eszméit, a -melyben a viszonyok képe tisztult előtte. – Soha nagyobb tisztesség -nem ért az életben, mint e mai napon! Tiszta szivemből mondhatom, -bármilyen világos elmével tekintsek is végig fejtörő munkában -eltöltött és e kitünő család folytonos bizodalmával koszoruzott -életemen, hogy még nagyobb tisztesség nem ért. Ha meggondoltam -eddig, hogy ime öreg napjaimban hosszú szolgálatomnak boldogító -elismerése és személyemnek megtisztelő figyelembe vétele mellett -<span class="pagenum"><a name="Page_64" id= -"Page_64">-64-</a></span> törvényes, rendes és szabályos nyugalomba -vagyok helyezve… (ki ne bocsátaná meg neki, hogy elfoglalt -állásának e rövid szavakkal való körvonalozását, a pap és Vincze -felé tekintve, jónak látta még egyszer ismételni?) törvényes rendes -és szabályos nyugalomba vagyok helyezve, ha ezt így elgondoltam, -mindíg azt hittem, már nincs több várni valóm az emberek -kegyességétől. Ha most még ehhez hozzáveszem a mai ünnepi napot, -melyen az általam végnélküli kegyelettel tisztelt Kálozdy-család, -nem elégedvén meg eddigi jótéteményeivel, még saját kebelébe emelt, -valósággal óhajtanám visszanyerni munkabíró ifjúságomat, hogy -újolag neki szentelhessem életemet!</p> -<p>A mentegetőző kis felszólalást ama legkülönfélébb hangulatok, -melyek Istók lelkében folyton folyvást egymás sarkában voltak, -egész rövid szónoklattá kerekítették, melyben a fősuly ismét arra a -mindig szivesen emlegetett két dologra volt fektetve: életének -kifogástalan munkásságára és szivének hálás voltára. Az utóbbira -nézve épen annyira elragadtatta magát, mintha Bélának Ilona nőül -vételére semmi egyéb oka nem lett volna a világon, mint hogy e -furfangos fogással neki utat szerezzen a Kálozdy-családba.</p> -<p>Alig végezte azonban a szónoklatot, kellemetlenül érezni kezdte, -hogy ama bizalmas hang folytán, melylyel a tiszántuliakat emlegetni -szokta, ha most nem lesz képes némi részletekkel előállni, Bélában -nem alaptalan kételyek támadhatnak ama viszony iránt, melyben ő a -sokat emlegetett virágzó <span class="pagenum"><a name="Page_65" -id="Page_65">-65-</a></span> familiához áll. E gondolat aztán arra -a kényelmetlen tudatra ébresztette, hogy ő arról a bizonyos virágzó -családról tulajdonképen semmivel sem tud többet, mint az Eszterházy -herczegekről. Atyja, a kit forrásul idézhetne, régen nincs az élők -között s az esztendők is, melyeknek hosszu sora – isten tudja, -hogyan, – egyet-mást a fejébe vert, hűtlenül eltüntek mellőle s ő -gyámoltalanul magában áll itt, hogy hallgatása által -megszégyeníttessék. A percz sürgette. Nehéz verítékcsöppeket törölt -le homlokáról s utóljára is el kellett szánnia magát. Lesütött -fejjel indult a rohamra s a csatakiáltást úgy intézte, hogy Béla – -noha tőszomszédjában ült – csak némi töredékeket hallhatott -belőle.</p> -<p>– Kérem kegyes grácziáját, nagyságos hugom asszony, – kezdé s -ugyancsak akadozva folytatta: – Ugyan mi lett abból a… abból a… -ugyan hogy is hivták csak?… abból a hires, hires katona -Pallérból?</p> -<p>Katona körülbelül minden családban van.</p> -<p>– Nem, nem volt az hires katona, bátyám, – felelt egy kissé -elmélázva a kérdett. – Csak becsületes ember volt. Tönkrejutott, -semmivé lett, sirba szállt.</p> -<p>– Isten nyugosztalja szegényt! – sóhajtott egy kissé -megkönnyebbülve Istók. – Tudom, tudom, maga volt a példás -becsületesség. De így jár, a ki az emberek rosszaságával számot nem -vet! Hát ugyan az a… az a… ejnye, mindig ennyi bajom van ám nekem a -nevekkel!… Az a <span class="pagenum"><a name="Page_66" id= -"Page_66">-66-</a></span> hires… mi is volt csak? Igen, az a hires, -hires prókátor?</p> -<p>Prókátor is volt minden familiában legalább három. A között -hires is csak akad.</p> -<p>– Azt nem ismertem. De tudom, hogy mind igen-igen szegény -emberek voltak, egyik se tudott semmire menni s az egész családból -ma magam vagyok.</p> -<p>A bánatos árnyalat, melylyel Ilona e feleletet adta, a végén -bizonyos elégedett lendületet vett, mint mikor porló romokon át egy -ujdonatuj kastélyra esik tekintetünk.</p> -<p>Istók nagyot lélegzett. Bár kétségtelenül rosszul esett neki, -hogy homályos álmainak ily kevéssé felel meg a valóság, örült, hogy -a pillanatnyi nehéz helyzetből kiszabadult. Azt nem állította soha, -hogy a tiszántuliakkal összeköttetésben áll s – negyven esztendő -nagy idő, mely alatt az ő tudtán kivül sok történhetett.</p> -<p>– Eszerint, – mondá, – ha meggondolom… hát én lennék a -családfő.</p> -<p>A menyecske szives mosolylyal rázta meg kezeit; ép ilyennel -fogadta a cselédek köszöntését, kik között futó tűz gyanánt terjedt -el a rögtönzött esküvő hire; ilyennel tekintett mindenkire a -menyegzői lakoma alatt; és ilyennel hallgatta végig Vincze -bácsinak, a papnak és Istóknak virágos felköszöntéseit. A mentor -következőleg végezte a magáét:</p> -<p>– Mindezek után pedig, mélyen tisztelt Béla öcsém, az én -örömeimnek csordultig tölt poharát <span class="pagenum"><a name= -"Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> tetézd még abbeli kegyes -engedelmeddel, hogy ez uri házat, melynek közel húsz esztendeje -mintegy szellemi őriző pásztora vagyok, hadd én adjam át nagyságos -hugomasszonynak. Szives bizodalmadat erre nézve annál bátrabban, -bár teljes tisztelettel, kérem ki, mert meggondolván, hogy a -Pallérossi Pallérok, miután mind rendkivül becsületes emberek -voltak, már elpusztultak ez álnok világról, mai napon én vagyok az -egykor virágzó családnak érdemetlen feje. Vivát!</p> -<p>Hogy ne adatott volna meg az engedelem?! A mentor azonban -nyilván mesterkedett valamiben, mert rendkivül nyugtalan volt s -alig várta, hogy ebéd végén egyedül kaphassa egy ablakmélyedésben -Bélát s ragyogó szemekkel odasughassa neki a következőket:</p> -<p>– Itt az idő, Béla, hogy tartozásomnak egy csekély részét -lerójam irántad. Oktatást szándékozom adni a te érdekedben az én -nagyságos hugomnak, mert azt hiszem, hogy most már a te familiád -az, melyet a világon legjobban tisztelek. Örül a szivem, ha -meggondolom, hogy a rokonság megengedi egynémely dolognak őszinte -elmondását, melyet a te boldogságod érdekében szükségesnek tartok. -El fogok mondani mindent keményen és hiven, hogy soha el ne -feledje, a mit egy tökéletes asszony felől lelkemben hordok. A -legpompásabb módját találtam ki s azért kértem tőled ama bizonyos -engedelmet. Szép hegedüszóban mondom el, mintha valami névtelen -historikus lennék, a ki régi családi történeteket beszél. Csak -<span class="pagenum"><a name="Page_68" id= -"Page_68">-68-</a></span> bízd rám Béla és engedd, hogy -tiszteletteljesen megöleljelek.</p> -<p>A férfiak együtt maradtak az ebédlőben, mikor Istók megkezdte -körutját Ilonával. Az oktatás a képes szála számára volt -fenntartva. Mikor ide beléptek, a bucsuzó nap vöröses fénybe -borította az egész nagy termet családi képeivel. Az ősök nyakig be -voltak gombolkodva vagy csipkézve; senkinek nem néztek a szeme -közé, mintha nehezteltek volna, hogy nekik már ilyen kevés szavuk -van a családi dolgokba. Még pedig nemcsak a legközelebbi gazdag -ősök, hanem azok is, kiknek százötven esztendeig egy kis városvégi -házban kellett meghuzniok magukat, mignem Péter ur uj virágzásra -emelte nemzetségét s a katakombákból ők is napfényre kerültek. -Egyetlen egy sem fogadta közülök barátságosan a jövevényt, s az -asszonyok úgy belehuzták magukat aranyos főkötőikbe és mentéikbe, a -férfiak meg kucsmáikba, mintha egyáltalában ki akarnák kerülni a -megszólíttatást. Ha a nagy, fakó keretek vizszintesen feküsznek, -minden esetre a legtulsó sarokba zsugorodnak. Ilona azonban nem -sokat látszott törődni mogorvaságukkal; valami kihivóan lenéző -tekintettel futott végig a hosszu soron, valami öntudatos -kaczérsággal, mintha szivéből lemosolyogná e vén figurákat, kik -holt ránczaikkal ellenségeskedést mernek indítani az élő mosoly -ellen.</p> -<p>Istók elsőben is egy sárga képü, aszott matróna előtt tartott -állomást, kinek vékony nyakán széles gallér puffadozott; -szinehagyott, sárga ruhája <span class="pagenum"><a name="Page_69" -id="Page_69">-69-</a></span> oly bő volt, hogy a képnek három -negyedrészét foglalta el; kezében egy vörös szélü, disznóbőrbe -kötött imádságos könyvet tartott s szemeit alázatosan lesütvén, -mitsem engedett látni belőlük, úgy, hogy ha valami nevezetes szerep -jut annak idején részére, a történetirók bizonyára mai napig sem -lennének tisztában vele, hogy kékek voltak-e vagy feketék?</p> -<p>Istók kegyeletesen megilletődve, e sárga urhölgy előtt kezdte el -oktatásait.</p> -<p>– Nagyságos hugomasszony, nem fogja rossz néven venni tőlem, ha -egynémely jelesebb erényü matrónával régi hirű családjából meg -fogom ismertetni. Ez itt Hadonay Rebeka, a nevezetes Kálozdy -Áronné. Lehetetlen, hogy ne hallotta volna hirét. Nagy jótevő, nagy -keresztyén és nagy tudományu urhölgy. Saját költségén nyomatta ki -Ezsaiás prófécziáját; a Luthert és Kalvinust követő theologusok -között nagy disputát tartatott, mely az utóbbiaknak fényes -győzedelmével végződött; iskolákat építtetett, szegényeket segített -és nyelvem gyönge elmondani egész fényes pályáját. Tündökölt a -keresztyéni erényekben, melyek minden boldog családi életnek -alapját képezik. (A mentor itt fölemelte szavát s erősen -hunyorgatott, mintha a legkeményebb feddést mondaná.) Idején és -bölcsen meggondolta, hogy a világi fény és pompa milyen keveset ér -és milyen mulandó!</p> -<p>Miután Istóknak ekként tökéletesen sikerült belehelyezkedni egy -háromszáz éve nyugvó urhölgy gondolatvilágába, természetes, hogy -még sokkal <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= -"Page_70">-70-</a></span> könnyebben ment neki az egész, mikor a -mult század végére jutott. Egymás mellé voltak függesztve a kis, -keskeny, finom arczu grófné, nagy bóbítás fejdiszszel s a csontos, -durva képü Ádámné asszony. Amannak egy rózsa pihent vékony ujjai -között, ennek a keze ökölre volt szorítva, mintha egyenesen rá -akart volna rohanni a festőre. Ilona jóizüen mosolygott a furcsa -szomszédság fölött. Egész sereg tréfás gondolata támadt s alig -figyelt az ünnepélyes előadásra, mely így folyt tovább:</p> -<p>– Az ott Kálozdy Péterné, a család ujrateremtőjének mély -tiszteletre érdemes neje. Grófi születés volt, finom, világ -csodálta dáma! Egész Bécs városa forgolódott körülötte annak -idejében, bárók, grófok, herczegek, sőt választó princzek is; de ő -meg tudta gondolni, (itt a mentor ujólag a feddés magaslatára -emelkedett,) hogy még egy grófnéra nézve sem közönséges szerencse, -ha olyan ősi, tiszta magyar familia tárja ki előtte karjait, mint a -Kálozdyak. Megbecsülte a kinálkozó szerencsét s a választó princzek -seregének daczára Péter urat választotta, kinek mindvégig csak -tisztességet szerzett.</p> -<p>Istók köhécselt s egy kis ideig maga is néma tisztelettel -tekintett a képre, mely most esetleg trónusok fölött is függhetne. -Azután folytatta:</p> -<p>– Ez itt Béla nagyanyja. A jó hirü Mátéfi család gyermeke, Ádám -ur neje. Ha elgondolom, hogy a szekrények a kastélyban mai napig az -ő szövette vászonnal vannak tele, hogy egész életében megelégedett -két köpönyeggel és egy selyem <span class="pagenum"><a name= -"Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> szoknyával, hogy milyen -hiven kezére járt férjének a takarékoskodás nagy munkájában, hogy -csak egy ilyen tökéletes asszony kezébe tehető le a férfi által -egész bizodalommal a család sorsa: (a szónok ismét neki hevül és -éles kezd lenni) a régi magyar gazdasszonyok utolérhetetlen -példányképeinek egyikét kell látnom benne, kit bár minden feleség -szívéből követni óhajtana.</p> -<p>Az alkony már egészen leborult. Nagy jót tett Istókkal, mert -eltakarta előle Ilona szép, szórakozott arczán a jeleket, hogy -milyen kevés hatással voltak rá az itt leirt előadások és a -többiek. A némaságot, melylyel lépteit az uj asszony követte, -meghatottságának tulajdonította s a hogy visszatértek a -kanczelláriába, büszkén sugta oda Bélának:</p> -<p>– Minden jól van már. Olyan aranyszabályokat mondtam el előtte, -hogy egész életében lehetetlen elfelejtenie. Ha hallottad volna, -Béla, milyen kemény és mégis milyen óvatos voltam, megelégedve -nyujtanád kezedet. Köszönöm, köszönöm.</p> -<p>Míg távol jártak, a fiatal házigazda és Vincze bácsi között egy -fontos ügy is legszerencsésebben intéztetett el. A vén gavallér – a -hogy a tiszteletes bucsut vett tőlük s betette maga után az ajtót – -egy kissé szótalanná lett, izgett-mozgott, pöfékelt, fészkelődött s -csak nagy nehezen kezdte el nyögni, a mi lelkét nyomta:</p> -<p>– Tudom, Béla, nem szivesen hallod, sőt hallani sem akarsz róla, -a mivel én ez alkalommal <span class="pagenum"><a name="Page_72" -id="Page_72">-72-</a></span> kirukkolni kénytelen vagyok. De hiába, -kénytelen vagyok vele. Mert a tiszta, szeplőtelen és mocsoktalan -becsület a legeslegelső ezen a világon!</p> -<p>– Ha becsület dolga, csak ki vele bátyám, – biztatta Béla.</p> -<p>– Nem, nem valami fontos az egész; de hát előbb-utóbb csak el -kell végeznünk, mert örökkön örökké mégsem nyomhatja a lelkemet. -Tudod, az a két átkozott bugyelláris, a mit akkor este azzal a -bolond Arturral rám biztatok. No no, ne jőjj azért mindjárt -indulatba! Semmi okod szégyenleni magadat, mert e leggavallérosabb -bravúrral szorítottad sarokba az ellenfeledet. Ha már te nem -nyerted meg, – mert november 30-ka régen elmult, – legalább a -szemtelen kérdezősködést is a torkába fojtod. Valami ez! Úgy-e -hallani sem akarsz a bugyellárisokról? Jól van, jól; nem hozom -többet elő soha. Hadd szorítsam meg a kezedet, Béla!</p> -<p>Mikor már menni akart, még egyszer visszafordult az ajtóból!</p> -<p>– Hát hogy el ne felejtsem, az én szekerem csakugyan násznépnek -számít, úgy-e? És e szerint minden a te gondod? Pompásan van. -Nojszen csak követeljen még rajtam valamit az az -akasztófáravaló!</p> -<p>Az nap este természetesen nagy volt a lárma és nevetség a Fekete -Sas-ban. Vincze bácsi előadta az esküvő részleteit, melyeket az -asztalvégi vándorszerkesztő nem mulasztott el jegyzőkönyvébe -iktatni. Dacsó Artur kimondhatatlan sokat <span class= -"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> nevetett, -minduntalan egy-egy köhögési rohammal küzdött és szomszédjait hol -ölelgette, hol meg gorombáskodott velök. Alig hallgatott a vén -korhelyre, mikor ez ravasz hunyorgatással férkőzött mellé s -megszólította:</p> -<p>– Artur, egy szóra!</p> -<p>– No, mi baj?</p> -<p>– Hát már most a ti fogadástokkal mi lesz? Az igaz, hogy ilyen -veszekedett furcsa esetet még nem értem. A kisasszony most -nagyságos asszonynyá lett; te csak nem tudakozódhatol Bélánál, vagy -micsoda. Eszerint a nélkül, hogy voltaképen vesztettél volna, -sajátképen nem is nyertél.</p> -<p>– Nohát nem nyertem! – kiáltott az öregre a víg czimbora. – Baj -az?</p> -<p>Vincze bácsi csillapítva kezdette veregetni a vállait.</p> -<p>– Ne heveskedjél, Artur, – mondá. – Az isten szerelmeért ne -heveskedjél, mert a heveskedés nem illik igazi gavallérhoz. Se nem -nyertél, se nem vesztettél: ez az eredmény. Mint hasonlíthatatlan -uri ember adod meg magadat és én olyat tapsolok neked, hogy még -olyat nem hallottál. A bugyellárisokról ilyen körülmények közt -persze hallani sem akarsz? Jól van, jól; az életben soha nem hozom -többet elő, ne félj. Muki, a jobb fajta somlaiból egy hónaljjal; de -ne legyen megolvasva! <span class="pagenum"><a name="Page_74" id= -"Page_74">-74-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h3>XIX. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">Szürkület, ébredés után.</span></h3> -</div> -<p>Nem hiába, a fiatalok csak nagyobb tervezők, mint az öregek!</p> -<p>Lám szegény Benedek ur, – mikor a vén kolostor uj öltözetén -gondolkodott, melyet a mostani toldott-foldott csuha helyett Béla -és Ágnes nászának ünnepére föl kell öltenie, – mindössze is csak -annyi ujítást tudott kiforralni, hogy a képes szobából erkélyt -nyittat, mint a Péterfiéké, a kormosodó falakat majd befesteti -sárgára vagy zöldre s a sötét folyosókra még valahogyan, a -világosság kedveért, egypár ablakot töret. A sors azonban úgy -intézte a dolgot, hogy az a bizonyos nap be ne következzék a -napoknak végeiglen soha. Az ódon kastély e szerint még ama szerény -javításokra sem számíthatott volna, melyek öreg gazdájának szük -képzelőtehetségében megszülettek, ha Benedek urral időközben a -halottak tréfás építőmesterének dolga nem akad.</p> -<p>A régi épület kormánya fiatal kezekbe került, melyek miveltebb, -termékenyebb és követelőbb fantáziának szolgáltak. S a kastélyra -nem sokára olyan fény várakozik, minőről sem a hajdani zárdafőnök, -sem Bernininek az a méltatlan olasz tanítványa nem álmodott, kinek -sivár lelke előtt ez az iromba kőhalmaz először jelent meg.</p> -<p>Az a termékenyítő, de kegyeletet, kiméletet nem ismerő förgeteg, -melynek forgásából az ócska <span class="pagenum"><a name="Page_75" -id="Page_75">-75-</a></span> kolostornak ékítményektől terhes -homlokzattal, diszesen és méltóságosan előrekönyöklő erkélylyel, -karcsu oszlopsorral, gazdag lépcsőházzal, csinos ablakkoronákkal, -nehéz kőfüzérekkel és minden kigondolható pompával ujra kell -születnie, már zúg és rombol körülötte. A ki e szép tavaszi napokon -az átellenes hegy nyergéről alátekint a völgybe, nem igen tudná -megmondani, hogy ott a falun túl azok a magas-magas falak, melyek -körül száz munkás sürög, rom-e, vagy félig kész épület? A kőmives -állások durva hálója itt-ott két-háromszorosan szövi körül, s -folyton folyvást munkában vannak az emelő kötelek, hogy az uj -diszeket a régi, magas, idő megviselte vállakig fölhuzzák. Fiatal -menyecskék víg énekszóval hordják a meszet és csapót s a kőfaragók -kalapácsainak egyhangu, durva zaját, reggeltől estig verik vissza a -zöld hegyek köröskörül. Az udvar, hátul a kis borongó fenyves, a -kertnek jókora része csupa felfordulás. Roppant kőkoczkák, nagy -téglarakások, végetlen fenyőszálak, csákányok, csapókanalak, -fejszék hevernek szerteszét, meszes-gödrök ásítoznak mindenütt a -járó-kelőkre s a falu fiatalságának különös bámulását vivják ki ama -furcsa, faragott fél-leányok, kik fájdalmukban kővé válva, várják a -befalaztatást. A nagy rendetlenségben szives-örömest forgolódik a -pap s a többi kálozdi kaputos ember s meg-megtöltögetve pipáikat, -olyan gyönyörüséggel lopják a napot, mintha a parokhia, a falu -háza, vagy a maguk düledező kuriája épülne ilyen szép szerrel. A -paraszt gyerekeknek ez időszerint <span class="pagenum"><a name= -"Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> legkedvesebb mulatsága az -elszóródott törmelékből – sajátkezüleg gyártott sár segítségével – -apró kastélyokat építeni, melyek hihetetlen mennyiségben borítják -el az utczákat s a hazatérő csordának esténkint rendesen áldozatul -esnek. A vályogvető czigány is beszerezte az építéshez rajkóját, a -kis Pupos Jancsit, ki a téglahordás fárasztó munkáját minden -kinálkozó alkalommal siet fölcserélni repedt hegedüjével, melyből a -napszámos-sereg mulattatására vigabbnál vigabb nóták kerülnek. A -pallér és felügyelők harsány káromkodásai ügyesen vezetik a munkát, -melyből rövid hónapok mulva Karámos vármegye legdiszesebb -épületének kell napfényre kerülnie.</p> -<p>A cselédek mind kiszorultak a kastélyból s a szomszédházak -egyikében-másikában ásitozva töltik a napokat. Kata asszony egészen -falubeli ismeretségeinek él; délutánonkint ellátogat ide is oda is, -fejét rázza egy és más fölött s nem akar ugyan semmit mondani az uj -nagyságos asszonyra és Ágnes kisasszony pártjára kelni sem érez -magában semmi különös kedvet, de úgy gondolja, hogy minden jobb -véget érne, ha az öreg Benedek úr még ott ülne a kanczelláriában és -botjával el-elpáholná a léhütő férficselédeket. A kényes és pletyka -ispánné meg Bárándy Gáspár urnak vén, emberszóló gazdasszonya -mindig élvezettel hallgatják előadásait, melyeknek szokatlan -keserüsége iránt a körülményeknek egész lánczolata nyujthat -fölvilágosítást. Mindenekelőtt az a körülmény, hogy az érdemes -kulcsárné granátosi kedvteléseinek gyakorlására – <span class= -"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> mióta az -uraságok távol vannak – csak igen ritkán nyilik alkalom, miután a -(még mindig: kis) Pirók szakadatlan csavargással tartja üstökét -biztonságban. Azután az a folytos föl-fölmerülő kétely, hogy a -dolgok bekövetkező uj rendjében lesznek-e majd az illetők kellő -tekintettel a háznak régi, hű népére? Különösen pedig Kata -asszonynak az a szilárd meggyőződése, hogy a hova egyszer a zsidók -beteszik a lábukat – pedig a Hazafi már szinte mindennapos volt a -kastélyban – már annak a háznak, ha nem is épen kampesz, de bizony -nem jó lesz a vége. Mindezt pedig igen nehéz elgondolni egy tisztes -özvegynek, ki életének savát mégis csak az alatt a födél alatt ette -meg és nem akar hasonlatossá lenni se Zsuzskához, se Sárához, a kik -uton-utfélen kővel dobálják asszonyukat, a ki kenyérrel tartja -őket.</p> -<p>A ház nőcselédségének jelen, foglalkozás nélküli napjai e -szerint mégis bizonyos tevékenységben telnek, a mi a férfiakról -egyáltalában nem mondható. Míg Bálint mindenes reggeltől estig vagy -a korcsmában ül, vagy az istállóban alszik, a Pirók-gyerek pedig -egészen a madárfogdosás naplopó szenvedélyének adta át magát, az -öreg János, Mihály és Palkó reggeltől estig máriásoznak.</p> -<p>Pallérossi Pallér István ezuttal egyedüli lakója a kastélynak. -Az ő kis szobáját is veszedelemmel fenyegette ugyan a pesti -építőmester terve, mely szerint a lépcsőház részére fel kellett -volna áldoztatnia; <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= -"Page_78">-78-</a></span> de Béla látván, milyen rosszul esnék az -öregnek a kiköltözés, megkegyelmezett neki. Magányosan bolyong az -elhagyott szobákban s naponként kétszer megtekinti az őrizetére -bizott kulcsokat, hogy majd őszszel mindent kifogástalan rendben -adhasson át a ház visszatért fecskéinek. Kata asszony minden reggel -megkérdi tőle, hogy mi a kedves étele, s mindennap ugyanazt a -választ kapja: – Nincs ugyan mit finnyáskodnom, de (hogy így -fejezzem ki magamat) a bárányfarknak bolondja vagyok! Azután pipára -gyujt s elnézegeti a haladó munkát és ujra meg ujra bejárja a -kastély homályos folyosóit és elsötétitett szobáit, melyekben épen -olyan nagy a felfordulás, mint odalenn az udvaron. Óriási ládák, -nehéz csomagok állják lépten-nyomon utját, tele drága butorokkal, -fényes selyem-szövetekkel, pompás képekkel és csodálatos -csecsebecsékkel, melyek annak idején uj fényt fognak kölcsönözni a -régi kastélynak. A földszinti folyosót egészen eltorlaszolják az uj -faragott ajtók, melyek előtt számtalanszor megáll a kóválygó mentor -és volt rá eset, hogy valóságos könycseppet morzsolt szét gyönge -szemeiben, mikor egyszer elgondolta, hogy ime, milyen pompásan -illenek egymás mellé a féllábu gólya és a török fejet tartó vitéz, -a Pallér meg a Kálozdy-czimer! De az ő hangulatai gyorsan változnak -s az örvendetes gondolatok gyorsan készek helyet adni a -szorongásnak. A képes szálának uj, diszesebb, talán épen aranyos -borítékra váró falai üresek. A családi arczképek egy <span class= -"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> sarokban -egymásnak támasztva pihennek, míg helyüket a ragyogóbb alapon ismét -elfoglalhatják. A bujdosó Istók ez eltakart ereklyék előtt is -hosszabb állomásokat szokott tartani; felborítgatta őket és mikor -Ádámné asszonyság rideg vonásaival állt szemközt, a tisztelet -kifejezését arczán mindig valami elégedetlenség törte át, míg ezt -morogta magában:</p> -<div class="figcenter" style="width: 417px;"><a href= -"images/i003hq.jpg"><img src="images/i003.jpg" alt= -"Pipára gyujt s elnézegeti a haladó munkát…" title= -"Pipára gyujt s elnézegeti a haladó munkát…" /></a> -<p class="caption">Pipára gyujt s elnézegeti a haladó munkát…</p> -</div> -<p>– Ha meggondolom, hogy mindez a rettentő költekezés az én -nagyságos hugomasszony óhajtására történik, azt hiszem, hosszabb -ideig kellett volna megállapodnom vele ennek a derék dámának képe -előtt, ki a takarékosság mintaképe volt; ezzel sok bajnak elejét -vehettem volna!</p> -<p>De ugyan ki beszélhet itt bajról a trónusát féltő Kata asszonyon -és a félénk lelkű mentoron kivül?! Az egész világ csak irígységgel -leskelődött a függöny körül, mely a fiatal pár boldogságát elrejté -kiváncsi szemei elől s irígységgel kisérte útján, melyre a tavasz -első sugarai csalták őket, a mint annyira-mennyire visszahozták -Béla régi erejét. Az ifjú férjnek igen kevés érzéke volt az élet -gyakorlati oldala iránt s dunaszögi professzorai kitünő -bizonyítványainak ellenére is igen rossz számító volt. De mégsem -igen jutott volna eszébe, hogy e sanyarú esztendők terheivel -vállain ily költséges építkezésbe fogjon s ily drága útra induljon, -ha Ilonának olyannyira szívén nem fekszik uj családja fénye s férje -egészsége. Nem ő volt az első, ki bizonyos változáson látszott -átmenni abban a perczben, melyben a rózsaláncz utolsó szeme is -megtaláltatott <span class="pagenum"><a name="Page_80" id= -"Page_80">-80-</a></span> s kinek karjait nem érezte olyan puha -vánkosnak a férj, mint a minőnek sejtette a vőlegény. Mikor a -nászágy függönyei félrevonatnak, gyakran hullanak alá a nő lelkéről -is a csalóka sejtésnek vagy a vak ismeretlenségnek könnyebb vagy -durvább szövetű fátylai; az éjjeli mécs mindig élesebb sugarakat -vet a halvány világánál találkozók benső vonásaira, mint a -báltermek csillárainak vakító fénye. De ezek a képek talán nagyon -is erősek ahhoz a néhány szívbeli, csengő kaczagáshoz, melylyel a -szép fiatal asszony a kastély ócskaságait kicsúfolta. Jóizűn -nevetett a színehagyott butorokon, melyek korhadt fájában -ijesztgető szellemeket nyikorgatott a szorgalmasan dolgozó szú; a -mult századbeli festéseken, melyeket, ha ily kopottak és -elmosódottak nem lennének, fantasztikus tájképeikkel, csodálatos -állatseregletükkel és megfoghatatlan virágaikkal bizonyosan -szivesen venne minden muzeum; az egész ódon kolostoron, melyben hol -rabnak, hol apáczának érzi magát és mindig fázik. Az a vén jármű is -kikapta a magáét, melyben gyakorta kikocsizott s a parasztemberek -szerény köszöntgetését büszke méltósággal fogadta; a kiszolgált -jószág halálos itéletének aláírását különösen az nap követelte -fokozott erélylyel, melyen Ivánfiék ujdonatuj üveges hintajával -találkozott s úgy tetszett neki, mintha a márványarczú báróné -kicsinylő pillantást vetett volna rá. A sok tréfaszó közt -természetesen ölelés és csók is sok jutott Bélának, ki többször -megpróbálta előhozni valamit az inséges esztendőkről és üres -magtárakról. Jóllehet szerény ellenvetéseit <span class= -"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> rendesen -azonnal sietett jóvá tenni egy-egy hahotával neje gúnyosan jókedvű -megjegyzései fölött. Ilona a legártatlanabb magyarázó szóra -kipirulva hallgatott el, csöndesen leült, megszakította a beszéd -fonalát s dudolni kezdett magában, vagy kiment a szobából s hosszú, -hosszú negyedórák mulva egy kis gyöngyvirág vagy ibolya-csokorral -tért vissza és biztosította férjét, hogy: azért nem haragszik. Nos, -a dolog vége – Istóknak örökösen komor ténfergései és mindig szólni -készülő némasága daczára – az lett, hogy Hazafi rövid látogatásra -kéretett, Pestről egy építőmester érkezett, a tervek elkészültek és -a szerződések megköttettek.</p> -<p>Mielőtt az átalakítás munkáját megkezdték volna, Béla a -kora-tavaszi hideg estéken sokszor ült mélázva kis fészkében s a -mint a kandalló hamvadó parázsa kialudt, a régi divatú szobát -mindenestül elfoglalta a homály és csöndesség, noha a szép asszony -odatelepedett lábaihoz és meg-megszorította kezét, az égre feltünt -esti csillag nem tartotta feleslegesnek a kopott zöld függönyön -keresztül beküldeni egy szelid sugarat hozzá, hogy ne legyen -egyedül. Ilona az ilyen órákban méltán féltette a visszaeséstől s a -világért sem engedte volna meg, hogy – míg a kastély elkészül – -valami nyomorult s talán egészségtelen bérelt lakásba költözzenek. -Inkább töltsék úton azt az időt s mutogasson meg neki Béla -egyetmást, a mit maga legénykori bolyongásában élvezett. A megrázó -jelenetek sötét képeit is, melyekkel esküvőjük <span class= -"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> történetét -a szeszélyes sors összeszőtte, az idegen nap leghamarabb el fogja -halaványítani, az idegen élet hullámai legkönnyebben elmossák. Lám -dr. Kurz is azt erősíti, hogy ha a szög fejére czélzó orvosnak -sokféle körülményt tekintetbe vennie nem kellene, ő valamennyi -üdülőnek utazást javaslana. Béla elgondolkodva játszik egy -hajfürtjével, mely homlokára csüng; hol félresimítja, hol lejebb -huzza, míg a szép asszony átkarolja, egy csókkal véget vet a -szórakozottság öntudatlan bibelődésének és hizelgő hangon kérdi, -hogy: mikor csomagoltasson? Az ifjú férjnek felelni kell s miután -letett róla, hogy a rossz termést még egyszer előhozza, felel úgy, -a mint Ilona óhajtotta.</p> -<p>Útnak indúltak.</p> -<p>Béla a vén hintó kis hátsó ablakán addig nézte a régi kastélyt, -melyet szürke falával, régi kéményeivel, szűk ablakainak megszokott -sorával, töredezett márvány-lépcsőjével és kicsiny, kormos -tornyával nem fog viszontlátni soha többé, míg a nedves, reggeli -légben bolygó sötét ködök le nem bocsátották a vén lak előtt -mindörökre a függönyt, hogy a díszlet-mester, rendezők és -szolgasereg belekaphasson sürgető munkájába, mely nem közönséges -meglepetést készít a következő felvonásra. Az éjjel eső esett s -nagy cseppek ragyogtak még az ablakok alsó sarkaiban és -homályosították el üvegüket, mintha a kastély is könnyes szemekkel -búcsuznék ifjú urától, kit agg lábainál látott felnőni. Béla -szótlanul huzta magát a kocsi egyik sarkába s nejének kezét fogván, -gondolatokba mélyedt. <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= -"Page_83">-83-</a></span> Tagadhatatlan, hogy házaséletének rövid -hónapjai alatt új nyugtalanság vert fészket lelkében, e -szerencsétlen s a déli sivatagok ama csodálatos tavaihoz hasonló -lélekben, melybe mindenfelől összefolynak a puszták homokos vizei, -de melyből aztán nem vezeti el ezeket csöndes folyással a természet -igazgató keze. Ők visznek hírt arany-hegyekről és zöld oázokról, de -az ő szavukat nem viszik tovább partjuk homok-hullámai: vizük gyül, -egyre gyül, míg vagy útat ásva maguknak a föld gyomrába, -megrengetik, vagy kicsapván medrükből, elárasztják a vidéket. Hanem -minderről csak a sivatag tud valamit. Béla ilyen magányosan élt. -Lelkébe egymásután szakadtak be a benyomások, melyek egy szomorú -kis világ emlékeivel meg-megrezzentették; de szívének nem volt -kicsorduló csatornája. Társtalanul folytak napjai és nem volt kéz -elvezetni a sötét vizeket, melyek lelkében meggyülekeztek. Senkitől -nem tudva szivárogtak azok nyugalmának rétegei közé s készítették -elő életének katasztrófáit. Sívatag vette körül. Érezte most is, -hogy a ködfátyolképeket, melyek betegágyában megjelentek előtte s -egy kis darabot mutattak neki a régi égből, az élet újra -szertefujta. Ilona össze-összerázkódott a kocsiban, a mint férje -keze egyre hidegült s Béla olyan véghetetlen ürt érzett maga körül, -mint mikor erős főfájás alkalmával úgy tetszik, hogy egy nagy -puszta közepén állunk, melyen szakadatlanul zúg a szél. Mikor abban -a nagy karszékben várta a papot, ki életét Ilonáéval összekösse s -az elkövetkező percz komoly szava felzaklatta <span class= -"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> lelkét, -bizonyára nem várt megváltót, de sejtett. A nagy rázkódások egy-két -rövid napra kiragadták sivár kétségbeeséséből s a gondolatok, -melyekkel jövőjére nézett, ha nem voltak is egy hívő gondolatai, de -mindenesetre oly valakié, kinek fülei nem lennének süketek a térítő -előtt. Erős, bizonyosan igen erős nap kellett volna hozzá, hogy a -bezárkózott világ új életre nyiljék ki s annyit már tudott, hogy -Ilona szerelme nem ilyen nap. Annak a mély szerelemnek, mely őt -megváltani képes lett volna, nincs nyomora, csak megelégedése; -nincs gúnyja, csak gyöngédsége; nincs követelése, csak ajándéka. -Béla maga sem tudja, mit vesztett; de érzi, hogy szegényebb, mint -hónapokkal ezelőtt volt. Ráveti szemeit fiatal nejére. Milyen szép! -Átkarolja és megcsókolja. Milyen szép! De nem gondol többé a jövőre -mellette.</p> -<p>Útja a szép asszony oldalán semmiesetre sem volt kellemetlen; de -kevés olyan napja volt, melyet egy-egy rövidke visszatetszés, futó -elkomorodás, vagy apró csalódás ne szakított volna meg. Igaz, hogy -rendkivül érzékeny is volt; minden pillanatban kész némán behuzni -csigaszarvait. Nejének apró és drága szeszélyei, modorának -tagadhatatlan könnyelműsége, előadásának és mozdulatainak élénk s -nem egészen gyöngéd színezése, egész viseletének bizonyos -megszokott drámaisága mind olyan tulajdon volt, melyekkel Béla -fiatal asszonyoknál még sohasem találkozott s az új, melylyel -szemközt nem tudjuk miként viselni magunkat, könnyen boszant s -mindjárt helytelennek látszik. Olaszországban <span class= -"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> jártak s a -világ legszebb tavaszát élvezték. Velenczében egy este gondolán -ültek s elmélyedve hallgattak egy dalt, mely valamelyik vén palota -ablakán röppent ki a csöndes éjbe. Béla lecsüggesztette fejét s -hosszan hosszan nézte a habok játékát a holdsugarakkal. A mint a -dal már elhangzott s az éneklő lányka is eltünt az ablakból és Béla -még mindig mozdulatlanul szögezte tekintetét a csillogó, suttogó -hullámokra, Ilona jókedvű nevetéssel azt a megjegyzést tette, hogy -úgy tetszik neki, mintha férje valami víz alatt lakó tündérbe lenne -szerelmes. Ez gondolva és mondva egészen ártatlanul volt; de Béla -mélyen elszomorodott rá s fogadójukban a kerevetre dőlve, -főfájásról panaszkodott. Viseletében nem tudta eltitkolni, hogy -neje volt az, a ki valamivel kellemetlenül érintette s Ilona – -semmi szemrehányást tenni magának nem tudván – a méltatlankodó -neheztelés hangján értesítette férjét, hogy: akkor egyedül fog a -szinházba menni. Béla nem kérte, hogy maradjon, s így soha semmi, -de semmi félreértés közöttük megmagyarázva nem lett. Semmiesetre -sem lehetett kellemes látvány a rossz esztendők által látogatott -gazdának az a kis bőrönd, mely csupa útközben vásárolt -ékszerdobozzal volt tele.</p> -<p>Mikor egy-egy városból távozni készültek, a vendégfogadói -számlákon kivül mindig találkoznia kellett Bélának egy sereg mással -– most ettől a hires ékszerésztől, majd attól a divatárusnőtől, -kiknek kedvéért rendesen mélyen volt kénytelen tárczájába nyulni. A -drágábbnál drágább selyemruhák készlete <span class= -"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> oly nagyra -gyült, mintha Lombardia selyembogarai egy álló esztendeig kizárólag -Ilonának szentelték volna minden munkásságukat. Ha Béla néha -komorgott, a szép asszony egymásután szedte magára új öltözékeit s -mosolyogva állt meg előtte: – Ugye szép vagyok? – kérdé öntudatos -biztosságban hatalmának legerősebb eszközében.</p> -<p>Így barangoltak erre-arra – sok angol távcsöve volt feléjök -irányozva, a gondolások szivesen énekeltek nekik és sok fogadóban -sokan tudakozták kilétüket, – míg beköszöntött a fürdő-idő s egy -meleg nyári napon rászálltak a magyar tengerre és Füred felé -eveztek.</p> -<div class="chapter"> -<h3>XX. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">Balaton-Füreden</span></h3> -</div> -<p>A kikötő környékén tolongott a közönség. A füredi napi -mulatságok sorozatának amaz egyik legjelentékenyebb pontjánál -voltak, mely a régi vendégeket az újonnan érkezetteknek szemtől -szembe való láthatásával és mustrálhatásával kecsegteti, sőt -ünnepélyes alkalmakkor ama nem mindennapi gyönyörűséggel is, melyet -a szállás nélkül maradt szerencsétleneknek Pontiustól Pilátushoz -való kétségbeesett lótása-futása nyujt.</p> -<p>Az álldogáló tömeg élénk beszélgetés, itt-ott hangos ásítozás, -nyugtalan ágaskodás, mindenekfelett pedig forró verítékcsöppek közt -várta a közeledő Himfy-t, melytől vert habok szélső gyürüi már a -parton futottak szét. Számtalan napernyő <span class= -"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> volt -kifeszítve az égető sugarak ellen, melyek a fürdőkirályi és -királynéi méltóság izzó koronáit még bőkezűbben osztogatták -boldognak, boldogtalannak, mint a hogy a hirlapi tudósítók szokták. -A sétány ritkás fái maguk is árnyékot látszottak keresni s poros és -hervatag köntöseikben, a szomjuság miatt kicserepesedett talajukból -vágyakozó szemekkel tekintettek a hűs habokra, melyekben vigan -lubiczkoltak az úszók, mintegy tisztelgő küldöttség gyanánt elibe -sietvén a csobogva közelgő gőzhajónak. A várakozó közönségen -mindenesetre észrevehető volt a csalódásnak bizonyos lehangoltsága, -mikor a tüzes ég felé meredő kémény mellett hiába kémlelték a -nemzeti szinű lobogót, mely valami nevezetesebb vendéget szokott -sejtetni. A finomabb öltözékek közül egy-kettő el is tünt az árván -buslakodó rózsák felé s a lelohadt érdeklődés táguló sorai -könnyebben nyitottak útat azoknak, kik ama meg nem érkezett -nevezetes ismeretlenen kívül valami kevésbbé nevezetes ismerőst is -vártak.</p> -<p>Az utóbbiak között kétségkívül legfigyelemreméltóbb -mozgékonyságot fejtett ki egy fehér mellényes, fénymázas csizmájú, -bodros haju és éles szavu emberke, ki izzadt, ágaskodott, -tolakodott, meredezett és minden kitelhető módon előbb akart látni -mindent, mint a többiek. A hogy a hajó kikötött s a kiszálló hidon -mozgás támadt, egyik kezében kerek szalmakalapját, a másikban három -fehér zsebkendőt egész az óriás Almásiné válláig röpített föl s a -körülötte állóknak ki-kitörő kaczagása <span class= -"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> közt egy -egész tuczat különféle leánynevet kiabált, a legkedveskedőbb -megszólításokkal a födélzet felé, jóllehet a tuczatból – a mint -maga-magát biztató kitörései időnkint tanuskodtak róla – eddigelé -egyetlenegyet sem látott. Nagyobb siker elérésében különösen egy -termetes úri ember akadályozta, ki egy hatalmas tajtékpipával -minduntalan elibe került s széles vállaival az egész kilátást -elzárta előle.</p> -<p>– Szabad instálnom, tekintetes úr, – esenkedett a fürge emberke, -– ha el méltóztatnék emelni egy keveset ezt a pipát! A szegény -leányaim bizonyosan eltévednek ebben a szörnyűséges vásárban itt, -ha rám nem találnak. (A szalmakalap és zsebkendők megint -felrepülnek.) Sára, Judit, Eszter, Minka, Fáni lelkeim hol vagytok? -(A füstölő szerszám újra útban van.) Csak ezt a pipát instálnám egy -keveskét!</p> -<p>A pipa félrehuzódott, de egyszerre két kalapfályolt rántott -magával.</p> -<p>– Az istenért, Vincze bácsi! Jaj a kalapom! – sikoltottak a -hölgyek.</p> -<p>– Pardon gráczia, szép nagyságocskáim! – szépelgett a termetes -úr, megszabadítván a veszedelemben forgott fátylakat és kialudt -pipája hamuját, az egész fölriadt közönség nagyobb megnyugtatására, -szeme közé fujván a kis embernek, ki lelkesedett örömkiáltásokkal -és kétségbeesett erőfeszítéssel furakodott egy nyurga leánykaraván -után. – Már a hol kegyetek megfordulnak, szép hölgyeim, ott mindig -készen kell lenniök a tüzi veszedelemre. <span class= -"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> De nini, -kik ezek itt? Az én páratlan szemeim nem csalhatnak! A -forradalomban tábori látcsőnek használták őket. Ezek Kálozdy -Béláék. Biz isten azok!</p> -<p>Csakugyan Béla és neje léptek a hidra s adtak megszámlálhatatlan -bőröndjeikre és ládáikra vonatkozólag a megolvashatatlan -hordárseregnek észben tarthatatlan sokaságú utasításokat. Ilona -pompás barna útiruhájában elbájoló szép volt s mikor férje karján, -fejét egy kissé hátravetve, kifelé haladt, a tolongó utasok és -bámészkodó vendégek önkénytelen hódolattal nyitottak utat neki s -Vincze bácsi – jóllehet igen rekedten – de teljes joggal kiáltott -fel:</p> -<p>– Itt a fejedelmi pár! Hozott isten Béla! ezerszer csókolom -kezeit, nagyságos asszonyom! Én vagyok a násznagy! (A folytonos -tüzi veszedelemben forgó két kisasszony egyszerre gorombán háttérbe -szoríttatik.) Hát miféle hályogos szemü kapitány volt ezen a hajón, -hogy föl nem huzatta a lobogót? Vagy kinek akarja felhuzatni, ha -Kálozdy Bélának nem? Talán a khinai császárt várjátok, vagy mi, -hé?</p> -<p>És egy keze alatt sürgő kis matróz-gyereket, kinek a -zászló-felhuzás kérdésében igen kevés szava lehetett, pipája -szárával kérdőleg bökött fejbe. A találkozás egy régi ismerőssel -jól esett Béláéknak is, kik rég nem hallottak semmit Karámosról s -vidám kérdezősködés közt haladtak a szállásuk felé. Vincze bácsi a -nagy tajtékszerszámot hátracsapva, a vendég-lajstrommal és -életrenddel sietett megismertetni őket. <span class= -"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span></p> -<p>– Már itt páratlan világ van, annyi igaz, – beszélt jóízű -hunyorgatással. No, majd megmondhatjátok, hogy láttatok-e valahol -külországon ilyen gyönyörüséges társaságot együtt, mint ez a -füredi. Azután csupa ismerős, mintha csak otthon volnánk Karámoson -a Fekete Sas-ban. No, nem épen a Fekete Sasban, hanem csak odahaza. -Az egész tónust a mi szép asszonyaink adják. Péterfiné finom egy -világi dáma, az Ivánfiné meg gyönyörüséges teremtés, már az igaz; -de jár is a sarkukban olyan gavallér-regiment, mintha szemen -válogatták volna ki őket gárdistáknak.</p> -<p>– Ivánfiék is itt vannak? – kérdezte Ilona.</p> -<p>– Itt-e? De mennyire itt vannak! Most meg hát jön melléjök -harmadiknak a hasonlíthatatlan fényességű új csillag, a nagyságos -asszony. Aztán a fiatalság! Milyen fiatalság verődött itt össze! A -Mágócsi-gyerek, a kis Ivánfi báró, – tudod az az «izés»! Gencsy -Laczi is itt kuruttyol a zsidó-pénzből, hanem úgy látszik, hogy már -igen a végét járhatja, mert szörnyen utána adta magát egy -himlőhelyes pék-kisasszonynak. De Artur, az gavallér a talpán!</p> -<p>– Dacsó Artur? – kérdé Béla egy kissé fojtott hangon.</p> -<p>– Az, Dacsó Artur, – felelt a korhely-mester. Hát ki lenne más? -Van-e több olyan Artur? Meg aztán ugyan ki a patvar győzné -elszámlálni mind, a kik úri emberek itt vagyunk! Igaz, hogy a zsidó -is hemzseg, hanem a közt is akad valamirevaló. Csak tegnap reggel -is akkora pászt mondott <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= -"Page_91">-91-</a></span> a kompániánkban (ott fenn vagyunk, nézd, -abban a sarokszobában) egy fiatal Mózsi, hogy gözhajóra valót -kölcsön kellett kérni neki. Adtunk gavallérosan. De azt az -akasztófa-virága Hazafi-zsidót sehogy sem tudjuk becsalni.</p> -<p>– Most jöttek velünk a leányai, – jegyezte meg Béla, hogy -valahogy eltérítse attól a bizonyos sarokszobától Vincze -bácsit.</p> -<p>– Tudom, tudom, – nevetett az öreg. Láttam az egész tuczatot. -Olyan nevetség volt ott a kiszállónál, a mint a hajóra bekiabálta a -katalogust, hogy megért egy színjátékot. Hanem mi közénk semmi áron -nem lehet becsalni a vén rókát. Nohát itt lesz a szállásotok, Béla? -Talán bizony az erkély is hozzá tartozik? Hogyne, uraknak urasan -dukál. Ejnye no, hogy már itt vagyunk! Pedig egy kis titkos -beszédem is lett volna veled, Béla. Majd elvégezzük utóbb, no. -Estig nem késő. Ezerszer csókolom a kis kezeit!</p> -<p>Az ismerősökkel, kiket Vincze bácsi szapora nyelve elősorolt, -még az nap este felé összejöttek az új vendégek. A mint a nap -nyugodni készült, megnépesedett a tóparti sétány. A part mentében -csónakok uszkáltak, a fürdőből idehangzott a harsány játékzaj s a -sétálók zagyva csoportjai mindent megtettek, hogy tönkretegyék a -fenséges esti kép benyomását. A porondon hosszú uszályok folytak -végig, a madárdalt egy rossz czigánybanda hallgattatta el és -sületlen udvarlók folytattak kétségbeesett küzdelmet a -felpiperézett kisasszonyok és kendőzött hölgyek drága figyelmeért. -<span class="pagenum"><a name="Page_92" id= -"Page_92">-92-</a></span></p> -<p>A sétány vége felé foglalt helyet az előkelők társasága. Itt -volt Ágnes is. Sárga szalmakalapját kezében tartva, nemes metszésű -arczát méltó koszoruba foglalta dús, aranyos hajfonadéka. Bár a -természetnek ahhoz a nagy és igaz mosolyához, mely a messze víznek -arany gyűrüket vető tükrén, az égnek felhőtlen kék boltozatán, a -tihanyi bércz rózsaszín világításán s alkonyi fényben sugárzó -hegyeken-erdőkön ragyogott, – bár a végetlen öröm és őszinteség e -képéhez igen kevéssel járult az egész előkelő társaság, mégis -legtöbb részt látszott venni benne Ágnes, mikor egy-egy könnyű -mosolygással rendreutasította vele szembe ülő férjét, kit -minduntalan rajta kapott, hogy őtet bámulja. Péterfiné halavány, -hideg, lilaszín, csipkés, selymes pompája mellett hanyagul -ugrándozott egy kis piros képű, serdülő grófkisasszony, czifra -papiroslepkéket dobálva fel a levegőbe, melyeket Dacsó Arturnak -kellett egy hálóval elkapkodnia. Arturon kívül még néhány fiatal úr -álldogált a hölgyek előtt, köztük a fiatal Ivánfi Gyula báró, ki a -kis Olga grófnő csapongó figyelmét izéországi kalandjainak tőle -telően folyékony előadásával óhajtja elvonni Arturtól és lepkéitől, -míg bátyja élete leghatalmasabb delejének édes bűvkörében boldogan -sütkérezik, Mágócsi pedig legfrissebb párisi történetekkel -mulattatja a selyem-bábut.</p> -<p>A társaságot igen kevéssé látszott érdekelni a köznapi -járók-kelők tömege, mely sürüen hullámzott előttük, valamint az a -kis komikus jelenet, mely mögöttük a tavon fölmerült, hol a -Hazafi-családnak <span class="pagenum"><a name="Page_93" id= -"Page_93">-93-</a></span> első vízrebocsátkozási kisérlete igen -rosszul üthetett ki, mert Sára, Judit, Eszter, Minka és Fáni -kisasszonyok egy himbolygó csónakban szörnyen jajveszékeltek, míg -ügyetlen lovagjaik vért izzadva kapkodtak vízbe potyogtatott -evezőik után, mi által a veszedelmet és a sikoltozást csak -növelték. Mikor az út fordulóján Kálozdy Béla feltünt nejével, kin -finom fekete háló-szövet folyt alá és tömött hajába egy sárga -thea-rózsa volt tüzve, Péterfiné rögtön szeme elé kapta -elefántcsont-nyelű lorgnonját. Azonban a következő perczben már -egész figyelmét a zajos vizi jelenet foglalta le s míg ő osztatlan -odaadással kisérte a szerencsétlen hölgyek vergődését, Ágnes, a -mint Béláékat észrevette, mosolyogva szólt oda férjének:</p> -<p>– Csakugyan rendkivüli szépség. Nézze csak meg jól, azonnal itt -lesznek. De Ákos, a maga unalmaskodása már mégis sok!</p> -<p>Ugyan mit tehetett róla a szegény báró, ha ránézve feleségén -kivül nem létezett rendkivüli szépség, és a világ -tarkabarkaságaiban két becsületes szeme annak az arczán pihent -legszivesebben?! A lepkefogdosó Arturra már nagyobb hatással voltak -a közelgők. Nemcsak valamennyi pillangót bocsátotta – a kis Olga -élénk kaczagása közt – szabadon, hanem még hálóját is leejtette s -gyorsan félrefordult, mintha valami titkolni valója lenne az -arczán. Mágócsi is megakadt kissé d’Harcourt comtesse báljának -ecsetelésében; de ezt a szünetet talán az illedelem parancsolta, -mert közönsége csak fél füllel ügyelt rá. <span class= -"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span></p> -<p>Béla csak akkor vette észre az előkelő társaságot, midőn már -egészen közelébe jutottak. A vidám alkony rózsaszin verőfényével -segített neki, hogy boldog arczot ölthessen, mikor kalapját -megemelte.</p> -<p>– Béla, – nyujtotta eléje kezét szíves barátsággal Ágnes, – -Béla, hogy vagy? Milyen pompásan nézel ki! Ugyebár nem csoda, mikor -rátaláltál a legjobb orvosra?! Nőd?</p> -<p>A fiatal férj bemutatta nejét, kinek arcza a rejtegetett zavar -biborában égett.</p> -<p>– Ez igen kedves, nagyon kedves, – sziszegte Péterfiné, -vissza-vissza tekintgetve a Balaton áldozataira. – Olga, nem -mennétek Arturral sétálni egyet? Ön marad Mágócsi? Igen kedves. -Hallom, egyenesen Olaszországból jönnek. E szerint maga szedte -férje a narancs-koszorút? Valóban, egész idyll, egész középkori -idyll. Foglaljon helyet, kedvesem.</p> -<p>Ilona odaült Ágnes mellé, kinek nyugodt arczán valamivel több -szívességet olvasott, mint Péterfiné ideges, örökké változó -vonásain.</p> -<p>– Régóta időzik már Füreden a grófné? – E kérdéssel fordult, -egyet igazítva hajékén, a selyembábuhoz.</p> -<p>Ez azonban épen vissza volt fordulva s csak kis vártatva adta -meg a választ.</p> -<p>– Mit kérdez, édesem? Hogy régen vagyunk-e itt? Oh Istenem, egy -ilyen unalmas fészekben, mint ez a Füred, nincsenek is hetek, csak -esztendők. Nem tudom, igazán nem tudom, mióta; de <span class= -"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> szörnyű, -szörnyű régen. Talán még a mult században jöttünk.</p> -<div class="figcenter" style="width: 416px;"><a href= -"images/i004hq.jpg"><img src="images/i004.jpg" alt= -"– Mit kérdez édesem? Hogy régen vagyunk-e itt?" title= -"– Mit kérdez édesem? Hogy régen vagyunk-e itt?" /></a> -<p class="caption">– Mit kérdez édesem? Hogy régen vagyunk-e -itt?</p> -</div> -<p>Mig az idősebb Ivánfi báró jóizüen nevetett a grófné élczén, a -fiatal Mágócsi, ki nem érzett magában kedvet Olgához csatlakozni s -az izéországi fiatal kalandor különben is sietett őt -helyettesíteni, könnyű főhajtással jegyezte meg:</p> -<p>– Figyelmeztetem, grófné, hogy a rózsák rövidéletüek. Nincs-e -igazam, Gyula?</p> -<p>– Menjenek, menjenek! – kaczagott a bábu. – Lássa, kedvesem, az -ilyen bókok nyomják ám az én vállaimat sulyos esztendők helyett. Ha -nem akar oly korán megvénülni, mint én, szívemből tanácslom, -óvakodjék tőlük. No de a kegyed férje más anyagból való. Becsülje -meg.</p> -<p>A megbecsülni való férj Ákos báróval mélyedt beszélgetésbe, ki -gazdasági terveinek egész sorozatát terjesztette elibe, szerényen -megjegyezve, hogy mindez nem az ő eredeti eszméje ugyan, mert neki, -tudja Isten, nem igen vannak eszméi, hanem kivitelükben meg fogja -állni a sarat.</p> -<p>A nők és udvarlóik kérdezősködtek, fecsegtek, bókoltak, -hiuskodtak, mig beállt az est. Ilona eleinte nagyon szótalan volt, -csaknem annyira, mint Ágnes. Bátortalannak érezte magát és ruhája -fodrait gyürve, piros ajkait harapdálva, boszankodott érte. De a -hogy Artur visszatért s a kissé duzzogó Olgát udvariatlanul cserben -hagyva, egészen hozzá szegődött, sőt hazamenet karját is nyujtotta -neki, úgy érezte, mintha már a tömjénnek közös levegőjét sziná a -selyembábuval, föllélegzett s élénken <span class= -"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> adott elő -egyetmást úti élményeiből. De Ágnes végig csöndes maradt. Könnyű, -nesztelen léptekkel haladt hazafelé férje oldalán s a mint -lakásukra értek, oly forrón és hosszan ölelte meg Ákost, hogy a jó -báró szemei örömében megteltek könnyekkel.</p> -<p>Ilona, mikor otthon kidobta hajából a rózsát, s egy kényelmes -karszékbe dült fáradalmait kipihenni az előkelő világ káprázatos -tartományában, új ismerőseit e megvető szavakkal jellemezte:</p> -<p>– Kiállhatatlan maskarák egytül-egyig! Alig birtam -megtartóztatni magamat, hogy szemükbe ne kaczagjak. A mellé a -koldus grófné mellé csak azért nem ültem, hogy szakadatlanul -permetező rizsporával tönkre ne tegye ruhámat. S láttad azt a kis -fitos comtesse-t? Úgy felduzta az orrát, mikor közibök léptünk, -hogy szinte a homlokáig ért volna, ha ugyan lenne neki homloka. Meg -aztán az a te… ugyan micsodád is neked az a kőszent báróné?</p> -<p>– Félig-meddig cousine-om, – felelt Béla. Nagybátyám nevelt -leánya volt.</p> -<p>– No, mintha csak kriptában neveltette volna eleven-holttá, – -nevetett a szép asszony. Eleinte azt hittem, van benne egy kis -szívesség. De úgy látszik, semmire sincs másra gondja, mint hogy a -ruhája össze ne gyürődjék. Pedig elég szegényes volt egy bárónéhoz! -Szivemből sajnálom a férjét. Bátran odaillenék akármelyik muzeumba -a szobrok közé. Semmi szív nincs benne.</p> -<p>– Csalódol, édesem; Ágnes kitünő asszony, – <span class= -"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> viszonzá -Béla s szivarra gyujtva, kitekintett az erkélyre.</p> -<p>Nincs kedvem hosszas rajzokat adni a fürdői életből. Ha egy -ilyen előkelő, diszes, divatos fürdőhelyen megfordulok, mindig úgy -tetszik, mintha egy nagy szinházban lennék, melynek sikerült -diszitményei a természetnek sok pompáját feltárják a közönség -előtt: sűrű erdőket, magányos hegyi utakat, csinos kéjlakokat, -zordon sziklákat, festői vizeséseket, andalító völgyeket és tisztán -ragyogó eget; de a nézőtéren fulasztó gőz van, mindenki legjobb és -legkényelmetlenebb ruhájában jelenik meg, parasztoknak öltözött -utczasihederek izetlenkednek, a czukrász fagylaltját és peszmeg -süteményeit kinálgatja, a dekorácziók csak hátterét képezik egy-két -lármás komédiás hóbortoskodásainak, melyek a közfigyelmet lekötik, -egy rossz zenekar meghatározott időközökben czinczogni kezd s az -egésznek csak kifáradás a vége. Nem, nem ott van a természet, a hol -a nagyvilág fölüdítő telepeket rendez be. A kik menekülni akarnak, -ne ide meneküljenek, mert ezek a pontok már el vannak hódítva a -természettől. A világ legfríssebb levegőjét kavargó tömjénfüst és -boszantó illatszerek rontják meg. A selyem-uszályok még a mezőkön -is port vernek. Az ég kékjével s a hegyek zöldjével versenyre -kelnek azok a szem-nem-látta csillogó szinek, melyekkel a -találékony franczia gyárosok árasztják el a világot. A csillagos -éjtszakák szent csöndességét rikoltozó hegedűk, dobogó tánczosok és -jókedvű kurjogatók zavarják. Az erdők titokteljes <span class= -"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> sötétében -a csillagokon és szentjánosbogarakon kivül piszkos olajlámpák -világítanak a nehéz fejjel hazatérők elé. A ligetek és berkek édes -dalosait csöndesebb vidékre zavarja a lárma s helyettök Hollaki -Pető direktor úr ismert társasága mutatja be a tiz esztendős -párizsi operetteket. A tejes csöbör helyett kávéház, a barátságosan -körülült tőke helyett zsongó étterem és idegen nyelven daráló -pinczérek, a szőllőlugas helyett kártyázó szoba. Nem, nem bolygatom -én soká ezt az életet, melybe nem a magam kedvéből, csak hősöm -nyomát követve jutottam. Kisérem őt tovább s miattam meg lehet -elégedve ezzel a természettel akárki!</p> -<p>Kálozdy Béláné minden körnek gyorsan ünnepeltjévé lett Füreden. -Attól kezdve, hogy erkélyük alatt az udvarias «hangászkar» éjjeli -zenére válogatott nótákkal megjelent, melyek közt legfőbb szerepet -a «Képeddel alszom el» játszotta; hogy ablakában Ilona egy óriási -rózsabokrétát talált, melynek tüntető kedvteléssel viselte gondját; -hogy ott mulatásuk első reggelén egész csapat fiatal lovag hagyta -hűtlenűl magára addigi választottját s várt a szép asszonyra; a -figyelem e legelső jeleitől kezdve az új királyné készséges -alattvalói egyetlen alkalmat sem mulasztottak el föltétlen -hódolatuk bemutatására. De lépteit nemcsak a könnyen hevülő -ifjuság, hanem az egész fürdői közönség folytonos érdeklődéssel -kisérte, melyet nem merek rokonszenvesnek mondani, miután nem -egészen volt az, hanem annál bámulóbb. Amaz ismeretes <span class= -"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> apró -történetkéknek, melyeknél a fürdők nedves talaja csak a gombákat -termi bővebben, s melyeknek befejezését rendesen a holnap vagy a -holnapután homálya takarja, hőse kevés kivétellel az egykori -szinésznő volt. Róla beszélt öreg és fiatal. A merre járt, ablakok -nyiltak és ha leült, az egész sétáló közönség egyszerre arra vette -utját. Gazdag zsidó-asszonyok sas-szemekkel fürkészték ruhái -szabását, hogy hasonlót rendelhessenek maguknak is. Hajdani -művésztársai tiszteletteljesen kapkodták előtte kalapjukat s -Hollaki Pető direktor úr, szellemének szokott -keselyü-szárnyalásával, őt állította föl legfényesebb bizonyságul -arra, hogy: a kinek eget vivó lelkülete van, az a művészetben a -felhőkig emelkedketik. Tisztes középrendű, vidéki asszonyságok -gondosan olvasgatták öltözékeinek számát s az ezer bajuk és a -kúrára kidobott pénzük fölött való siralmas óbégatást, melylyel -egymás között a társalgást rend szerint kezdték, valami kis -ártatlanabb fajta pletyka követte, melynek tárgyalási hangja -azonban már halkabb volt, miután Ilona az előkelőségek köréhez -tartozott. Igenis, és nem lehetett senkinek legkisebb oka sem ide -nem számítani. A főranguakkal járt-kelt, mulatott, hivalkodott és -unatkozott. Ez a világ nagyon féltékeny titkaira. Ha egyik-másik -tagjának bölcsője vagy nászkoszorúja ellen kifogása van, nem -doboltatja ki panaszát az utczasarkokon, hanem tartja és vég nélkül -tartja a maga kérlelhetetlen törvényszékét, csörgeti a láthatatlan -lánczokat, hegyezi a legélesebb nyilakat és – az utczán karonfogva -<span class="pagenum"><a name="Page_100" id= -"Page_100">-100-</a></span> jelenik meg az elitélttel. A gunyoros -pillantások, sértő figyelmetlenségek, felbiggyesztett ajkak és -csipős megjegyzések a szalonok titkai maradnak s ha a nagy -szárnyas-ajtókat néha-néha nyitva feledik is, a hétköznapi -embereket ez idegen légkör nagyot hallókká és homályosan látókká -teszi. Ilonát mindenki az előkelő kör ünnepelt, kitüntetett -tagjának tartotta és senkisem látta arczán soha azt a haragos pirt, -melyet rejtegetve, sok-sok tündéri estén ablakába könyökölt és -nehéz indulattól lihegve hallgatott, mig Béla csöndesen odament -hozzá, megsimogatta haját és szeliden hivta, hogy innen kezdve -bolyongjanak többet az erdőkön, mezőkön s hagyják a világot -nélkülök forogni tengelye körül.</p> -<p>– Eh, – felelt Ilona fellobbanó nehezteléssel, – fusson meg az, -a ki gyöngének érzi magát a viadalban. Én szebb vagyok, mint ők s -kibirom a harczot. De te mitsem teszesz értem, mint hogy a -zsebeidet tartod, hogy a mi sértés az enyimekben nem fér el, haza -hordhasd.</p> -<p>– Az istenért, Ilona, – mentegetőzött félig tréfaszóval, félig -boszusan Béla, – csak nem kivánod, hogy asszonyokkal kezdjek -viaskodást, vagy mint valami modern Szigfrid fölidézzem a wormsi -vérnapokat?</p> -<p>De a szép asszonynak ép oly kevés kedve volt a nevetésre, mint -az erdőkön való magányos bolyongásra. Hallgatott tovább és lelke -háborgásán semmitsem tudott csillapítani a férj gyöngéden simogató -keze. <span class="pagenum"><a name="Page_101" id= -"Page_101">-101-</a></span></p> -<p>A férfiakra különben nem lehetett panasza. Valamennyi között -Dacsó Artur bánt vele a legmélyebb tisztelettel s Béla gyanakodott, -hogy az a bizonyos bokréta-óriás is tőle került. Ennek az ifju -embernek izmos és mégis hajlékony termetén, villogó sárga szemein, -sűrű és durva haján, élvetegen izgalmas vonásain, vastag s rendesen -összeszorított ajkain, féktelen tagjártatásán, egész valóján volt -valami a vadállatból. A hasonlat Péterfinétől került ki egy csinos -szalon-élcz formájában, mely szerint üdvözletet jelentett neki egy -rokonától, kivel közelebb Bécsben találkozott. Ez a rokon – egy -királytigris volt. Az a mohóság is beillett jellemző tulajdonai -közé, melylyel Ilonát Karámoson megrohanta. Nos, akkor a ketrecz -vasa kitörte egynehány fogát s ez, úgy látszik, fogott rajta. -Megváltozottnak mutatta magát. A kis Olga grófnét papiros-lepkéivel -és fitos orrával tökéletesen a faképnél hagyta, azaz Gyula báró -szíves gondjaira bízta, ki «izéinek» kibonthatatlan szálaiból olyan -szövevényes hálót font a vidám aranyos pillangó körül, melybe ez, -szegény, majd hogy bele nem bódult. Artur maga pedig Ilonának -legalázatosabb szolgája lett, hangban szerény, hűségben -tántoríthatatlan, figyelemben kifogyhatatlan, modorában -tiszteletteljes s egész viseletében kifogástalan.</p> -<p>A grófné már üdvözölte is a szép asszonyt, hogy a -tigris-szeliditésben még nem ismert nála nagyobb művésznőt; a -lánczokat csak tartsa kéznél. Ágnest kivéve nevettek rajta; -nevetett Ilona s kissé idegesen Béla is. Hogy a megjuhászodott -vadaknak van <span class="pagenum"><a name="Page_102" id= -"Page_102">-102-</a></span> bizonyos varázserejük, mindenki tudja, -ki a puszták ama sebzett lábu királyának meséjét gyermekkorában -elmerülve olvasgatta. A röpke keringőkben leszakad egy-egy foszlány -a ruháról, melyet a szemfüles gyanu siet fölkapni és titkos -bizonyságul mutogatni olyas valamire, a mi az egész világ szeme -láttára történt. Ilona szivesen tánczolt Arturral s a fürdői -mendemonda mohón kapkodta ruhájának foszlányait. Azok közül, a kik -Artur komoly és udvarias magatartását látták mellette, senki sem -hitte, de nem is hihette, hogy oldalán maradjon, ha szívesen nem -látják. Pedig ott maradt. Együtt csónakáztak, együtt kocsiztak s a -viszhangban, mely a kis társaság kaczaját visszaverte, együtt -szólalt meg Ilona csengő hangja és Artur rövid, mély hahotája.</p> -<p>Béla fülébe természetesen misem jutott a sok hiábavaló -szóbeszédből; de azért kedélye e vig napok alatt nem egy zavaros -hullámot vert. Távol a legkisebb gyanutól, mégsem nézte jó szemmel -folytonosan neje mellett Arturt. Épen csak őt nem. Nyomott, boszus, -ingerült hangulata sokszor hasztalanul kereste a társaságban a -könnyű mosoly álarczát. Éjjelenkint nem egyszer riadt föl s mig -Ilona nyugodtan szedte a lélegzetet s a csillagok beragyogtak az -ablakon, egy bús sejtés izgalmával meg-megreszketett sorsától. -Szabad levegőre volt szüksége s felszakította az ablakot. Megesett -egyszer, hogy épen arra ment haza Artur s pajtásaitól hátramaradva, -fölvetette szemeit az erkély felé. Ennél egyszerűbb jelenetet -bizonyára képzelni sem lehet; <span class="pagenum"><a name= -"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> de Béla hánytorgó lelke -rémeket keresett s a fák kisérteties árnyai közt, az éj csöndjében -leskődő divaturacs ilyennek tetszett neki. Nem volt nyugta többé -ágyában s mikor az éjjeli lovag bizonyára már rég az igazak álmát -aludta, Béla újra meg újra kereste, látni akarta, kutatta az erkély -alatt. Föl s alá járkált szobájában, világot gyujtott, könyvet vett -elő s ébredő neje a kis asztal mellett találta. Nehéz és zavaros -álomba volt merülve, könyve leejtve, előtte az utolsókat lobbanó -gyertya s az ablakon a rózsaujju hajnal. Mikor beesett szemeit -fölvetette az alvó, szinte látszott még e sötét tükrökben egy-egy -kénes sugár, bolygó láng, visszamaradva azokból a rémes képekből, -melyeket az elmult perczekben visszavertek. Csábító reggeli -pongyolában állt előtte Ilona.</p> -<p>– Menj, menj; talán már várnak is rád, – mondá nyomott hangon, -reggeli üdvözletül, a fiatal férj s szavában volt valami kis -elfojtott gúny és eltagadhatatlan meggondolatlanság. – Csak menj -el, szívem, a kuthoz. Én sokáig virasztottam könyvem mellett s -bágyadtnak érzem magamat. Pihenni szeretnék még. De te oly szép -vagy, hogy kár e pillanatokat az én meggyöngült szemeimre -vesztegetned. Menj és mutasd meg mindenkinek, hogy kiállod a -versenyt a hajnallal.</p> -<p>Ilona csöngetett a szobaleánynak, hogy vigye ki a füstölgő -gyertyát s férje hizelgő szavaira még egy futó pillantást vetett a -nagy álló-tükörbe. A zene megszólalt odalenn s a kút környéke -népesedni kezdett. <span class="pagenum"><a name="Page_104" id= -"Page_104">-104-</a></span></p> -<p>– Különös vagy, Béla, – mondá kezét nyujtva a szép asszony. – Én -nem megyek szívesen nélküled sehova; de ha már itt vagyunk, minek -mulasztgassuk el egyremásra a reggeli sétát?! Azt hiszed, ostoba -könyveid és szünetlen éjjelezéseid többet használnak? Nézz csak -ide! Ejnye Béla, édes Béla, sohasem hittem volna, hogy ilyen zöld -szemekkel bámulj rám házasságunk első félesztendejében. Most már -csak azért is lemegyek, mert féltékenykedel. Igazán féltékeny vagy? -Isten veled.</p> -<p>– Eh, bolondság, – mormogta boszusan Béla s a szép asszony egy -könnyed mosolylyal távozott.</p> -<p>Béla kétségkívül gyülölte és napról-napra, éjről-éjre jobban -gyülölte Arturt, a mért oly tüntetőleg forgolódott neje körül, kit -egy közönséges korcsmai fogadás tárgyává alacsonyított. Erősen -zaklatta a természetes büszkeség, hogy Ilona iránt egy tiszteletlen -gondolatot ne tűrjön meg a környezetében s nem egy gyötrelmes -órában kereste föl ama jelenetek emléke, melyek házassága -történetét bevezették, és bizonyára élénk emlékezetében vannak itt -sokaknak. Leginkább pedig Arturnak. Úgy gondolta, hogy ő a maga -részéről a legfényesebben hozta helyre, a mi homály rá esett azon -estén; de magyarázatokat adni nem lehetett, s kínosan érezte, -milyen termékeny és meleg fészkévé lehet a mendemondának egy-két -mámoros pillanat. A mint saját hibáinknak vagyunk másokban -leghangosabb ellenségei, úgy legkérlelhetetlenebbek szoktunk lenni -gyülölségünkben czinkostársaink iránt oly dolgokban, <span class= -"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> -melyeket azoknak sokkal kevesebb okuk van törülgetni emlékeik -könyvéből, mint nekünk. Artur utóvégre is bevallhatta szerepét, -melyet a fogadásban játszott; bevallhatta még Ilonának is. És ha -bevallaná?! Miután Ilona sohasem kért tőle felvilágosítást ama -zavaros, összefüggéstelen és őrjöngő szavak felől, melyekkel -szerencsétlen szerelmese a karámosi bál után rájok rontott, Béla -rettegett, hogy egyszer Artur találja megadni a magyarázatot. -Voltak józan pillanatai, melyekben kinevette háborgását; de -csakhamar eljöttek feje fölé a nehéz felhők, melyek beborították -láthatárát. Minél tehetetlenebb volt háborgása a felett, hogy az -mégis csak úgy van és mégis csak lehetséges, annál emésztőbb. -Lehetséges, hogy mosolyogva beszéljenek felőlük az emberek. -Lehetséges, hogy szánakozva tekintsenek reá. Lehetséges, hogy -méltatlanul lenézzék azt, kihez sorsát kötötte. Lehetséges, hogy -Ilona elforduljon tőle és olyan árván maradjon, mint a -villámsujtotta fa. Lehetséges… És mind e sok bűvölet -boszorkánymestereül Artur állt előtte. Úgy érzé, mintha a gúnynak -és boszunak izgató szele csapkodná abban a kitartó tiszteletben, -melylyel ez a szerelmes suhanczczá juhászodott vadállat nejének -lépteit követi. Senkit sem gyülölt jobban, mint őt. Talán ha azok a -szép álmok, melyekkel völegény korában lelke tele volt, oly kábitó -hirtelenséggel el nem röpennek; talán ha forróbbnak érzi neje -karjait nyaka körül, puhábbaknak kezeit izzó homlokán; talán ha -könnye és mosolya könnyet és mosolyt <span class="pagenum"><a name= -"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> fakaszt a legszebb -arczon, a mint várta; talán ha megváltott szíve hálásan doboghat -felé s nem merül új csatákba élete sötét szellemeivel: talán akkor -mindezt más szinben látja. Tán nem fél úgy a multtól, melyben ha -van feledni és feledtetni való, egy pillanat alatt el lehet égetni -a szív lángjában, hogy hamva sem marad; tán nem tart úgy a jövőtől, -melynek útjára a legtisztább szövétnek hint fényt; és tán mitsem ád -a világra, melynek üres hatalmát szívéből kinevetheti, mikor vonhat -maga körül egy kört, melyen sem kigyó, sem róka, sem fenevad nem -törhet keresztül. Hanem ilyen kört nem vonhatott. Ilona -mindenesetre szereti nevét, szereti a családi gyémántokat, szereti -ruháit, szeretni fogja a kastélyt és üveges hintót; de, óh istenem, -milyen ég és föld messziségben van attól, ki azt mondotta egyszer: -– Szivesen dolgoztam volna érted, Béla! Oh nem, nem ez az út, -melyen elfeledtesse vele azt a víz alatti pihenő áldozatot! A -surlódások, melyek a fiatal házasok közt mind élesebbek lettek, -újra és újra felkorbácsolták Béla régi fájdalmát és gyülöletét -Artur iránt. Mert a kicsinyes, hiú, elégtételre és boszúra vágyó -asszonyi szívnek örök és változhatatlan törvényei szerint, (melyek -régibbek, mint Menu könyvei,) Ilona csábos mosolyai mindannyiszor, -a hányszor férjével egy és más apró összeütközése volt, mindig -fényesebbek lettek Artur iránt s ezzel élesebb a penge is, mely -Béla szívében járt.</p> -<p>Ebbe a szegény, árva szívbe így futottak össze minden oldalról -ismét a homályos, sárga, sötét vizek, <span class= -"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> hogy -feldagaszszák és kiáraszszák és föligya ismét habjait a szomjas -homok körülötte és ne tudjon senki semmit háborgásairól.</p> -<p>Az erdőszélen egy padon borongott épen, mikor Vincze bácsi a -vállára ütött.</p> -<p>– Fiatal házas, szerencse fia, irígylésre méltó gavallér te, – -kezdte a sarok-szoba hőse szokott szónoklatainak egyikét, melyekben -épen annyi volt az álpáthoszból, mint az igazi ravaszságból. – Hát -hol és minek bujdosol te az emberi szemek elől? A világ -legtitkosabb helyeit kell kikeresni, ha az ember már egyszer nem -tud ellenállni a vágyódásnak, hogy szemtül szembe nézzen veled. A -mi páratlan kompániánknak feléje se nézel. Soha, de soha nem -hittem, hogy a jó vér így vizzé váljék!</p> -<p>És a vén korhely a világnak ama legtitkosabb pontján bizonyos -nehesztelő elkeseredéssel telepedett le Béla mellé.</p> -<p>– Hja – folytatta – ugye, a mézeshetek? A menyecske kordában -tart. Az már igaz, hogy Angelikát kivéve nem ismertem -asszonyszemélyt, a ki méltóbb lett volna rá, hogy járomba hajtson -egy igazi gavallér-nyakat! Csak úgy dűlnek szerteszét az utána való -bolondulástól ezek a ficzkók! Különösen az az Artur, hogy az -mostanában mennyi pénzt elveszt, olyan országos malért te nem -láttál. Bizony megtehetnéd, hogy a jó kompánia kedvéért egy -órácskára olykor-olykor betekinthetnél hozzánk. De ha már örök -haragot esküdtél a makaónak, hát van itt az én zsebemben valami -olyan is, a mi ilyen hallatlan kegyes utakra tért uriembereknek -<span class="pagenum"><a name="Page_108" id= -"Page_108">-108-</a></span> való, mint te vagy. No, bolondok, hova -lettetek már no? Ebben a rettentő kaczatban alig akadok rájuk. De -itt vannak már, itt vannak.</p> -<p>És Vincze bácsi egypár piszkosnál piszkosabb iv-papirost -halászott ki zsebeiből s megindult arczot vágva, kiteregette őket -sorjában a térdén és így folytatta:</p> -<p>– Nézz ide, Béla. Ha nem tudnám, hogy minden porczikádban -gavallér vagy, nem biztatnálak olyan bátran, hogy nézz ide, mert -tartanék tőle, hogy megijedsz. Semmi egyebek, pajtás, mint aláirási -ívek. Tudod, nekem is van szívem; még pedig olyan, hogy szeretném -látni, kinek van hamarjában külömb? Ez a rongyos mihaszna csőcselék -aztán ezt mindjárt megorrolja és tele tömi minden zsebemet -instancziával, hogy nekem auktorításom is van, meg ismerősöm is van -elég, hát kolduljak nekik. Iszen hát koldulok én, koldulok; de biz -az terhes egy munka. Ha mind olyan fajta urakkal lenne dolgom, mint -te vagy, isz akkor elkoldulnék én akár a világ végéig; de tudod az -a sok lókupecz itt Füreden… Nem is mondom egyebeknek, mint: -lókupeczek. Azok úgy összevissza forgatják, kutatják ezeket az -instancziákat; úgy végig olvassák minden betűjét, hogy majd kifut a -szemük; aztán pecsétet keresnek, aláirásokat követelnek, a -szolgabírónak mutogatják, míg azt a rongyos forintot nagy nehezen -kiszurják; hogy zsidók között, hidd el, még koldus sem szeretnék -lenni.</p> -<p>Béla kezébe vett egyet a papirosok közül, melyre – noha eddig -egyetlen aláiró sem akadt – <span class="pagenum"><a name= -"Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> nagy merészségnek -tartanám azt mondani, hogy: még tiszta volt.</p> -<p>– És ugyan kik azok a szerencsétlenek? – kérdé.</p> -<p>– Jaj, kedves barátom, az igen széles atyafiság! Az az ív -mindjárt, a melyik a kezedben van, egy hallatlan nyomorba jutott -családapát illet, kinek épen egy tuczat gyereke van. Ez meg itt egy -rettenetesen szerencsétlen árvának szól, ki boldogult anyjának egy -tuczat gyanuba vett udvarlója közül nem képes kitalálni az apját. -Csak képzeld magadat bele a helyzetébe, Béla! Azután még egy van. -Ez mindnyája között a legszánalomraméltóbb. Tegnap belekeveredik a -kompániánkba, elveszti mindenét az utolsó krajczárig és fejbe lövi -magát. Azaz hogy még nem lőtte magát fejbe, hanem mennyre-földre -esküdött, hogy megteszi, ha a veszteségét a vendégek között -valahogyan össze nem kunyeráljuk. Kár lenne érte. Derék, jól -megtermett, értelmes magyar ember; minden szerencsétlensége az, -hogy egy kicsit hazárd. Ezt ajánlom legjobban, pajtás. Egy -hányatott életről van itt szó, melynek párját kell keresni! Itt a -plajbász. Tudtam, hogy tebenned nem csalódom.</p> -<p>Béla mind a három ívre írt alá valamit. De a tizenkét árvás apa, -a tizenkét apás árva és az öngyilkosságra készülő értelmes magyar -nem érték be ennyi áldozattal, mert egyszer csak híre kerekedett az -egész fürdőn, hogy a fiatalság műkedvelő előadást fog rendezni -részükre. A vállalat élén Mágócsi Ernő, Dacsó Artur, Gencsy Laczi -és egy <span class="pagenum"><a name="Page_110" id= -"Page_110">-110-</a></span> pár pesti fiatal ember állott, kik -minden lehetőt elkövettek, hogy becses személyüktől a közfigyelem -soha meg ne szabaduljon. Artur volt valamennyi között a -legtevékenyebb s a ki ismerte ásító természetét az ilyesekben, -méltán gyanakodhatott, hogy a tuczatos nyomoruságokon kívül valami -egyéb is foglalkoztatja lelkét. Hollaki úrral kiválasztották a -darabot; rendkívül szerelmes dráma volt, csupa csók és ölelkezés. -Hanem sok női szereplő kellett hozzá. A rendezőség nem a legszebb -reményekkel húzta föl vajszín keztyűit, hogy összeállítsa a -személyzetet. Elsőben is, a mint illett, Péterfinénél kopogtattak. -A selyembábú meghallgatta őket, bájosan mosolygott rájuk, rendkívül -kedvesnek mondta az egész gondolatot, mindjárt meg is rendelt egy -páholyt és szörnyen csodálkozott, hogy ugyan mikép fordulhatnak -hozzá, mikor olyan elismert művésznő is mulat Füreden, mint Ilona. -Ernő gróf megjegyezte, hogy arra is szükség lesz s kegyesebb -válaszért esedezett. Erre aztán az ideges asszonyság még -szivesebben kezdett mosolyogni, mindegyiküknek megszorította a -kezét és azt válaszolta, hogy: már felelt. Hát Olga grófnő? A kis, -fitos orrú comtesse titkon tapsolt örömében a mulatságnak; de -gondos nagynénje egyszerre szánakozó arczot öltött és kijelentette, -hogy öcscse idegerősítő fürdőket használ s az izgalom, mely egy -ilyen előadással jár, bizonyára igen káros hatással lenne -egészségére. Egyébiránt a mai bálon ott lesznek s az éjfél utáni -csárdást engesztelőül Arturral fogja tánczolni. A rendezőség -megigazgatta <span class="pagenum"><a name="Page_111" id= -"Page_111">-111-</a></span> a kigombolódott vajszín keztyüket s a -kosárral tovább indult. Nem járt több szerencsével Ivánfiéknál sem. -Ágnes is nem-et mondott. Ugyan hogy képzelik, hogy ő színpadra mer -lépni Kálozdyné mellett, mikor az érzelmes szerepekre sincs semmi -tehetsége; sírni meg épen talán képes sem lenne. Nem, nem; hiába -kérik. A jó báró elégedetten mosolygott a háttérben s a vajszín -keztyüknek csak az utolsó, döntő kisérlet volt hátra. Kitünő -szinészek a legsilányabb környezetben is meg szokták menteni az est -becsületét s Béláné a főszerepre volt kijelölve. Ezzel vigasztalták -magukat, mikor a kis erkélyes szalonba benyitottak.</p> -<p>Az emberbaráti és művészi czélokban fáradó vajszín keztyük talán -még kérőleg kulcsolódtak össze a fürdő szépsége előtt, mikor a báró -a sétányon mosolygó arczczal köszöntötte Bélát.</p> -<p>– Nos, tudja-e a nap fontos hireit, kedves barátom? – kérdé. -Ugye, hogyne tudná, mikor minden ember azokról beszél?!</p> -<p>– A jótékony előadást érti a báró? – vetette oda Béla, kinek -rokonszenvét nagyon megnyerte ez az egyszerü, derék ember.</p> -<p>– Természetes, hogy azt, – válaszolt Ivánfi, – azt és a -részleteit. A nagy készülődést, a sok lótást-futást, a tömérdek -tapsot és koszorut, mely kedves nejére várakozik.</p> -<p>– Az én feleségemre?</p> -<p>– Nem is az enyimre. Nálunk is voltak azok a buzgó fiatal urak -és minden áron rá akarták venni Ágnest, hogy lépjen föl. De hiába, -mind <span class="pagenum"><a name="Page_112" id= -"Page_112">-112-</a></span> hiába. Tudja, kedves barátom, mi csak -olyan földönjáró, falusi emberek vagyunk. Gazdálkodnunk kell, mert -a jószágon sok az adósság és az öcsém javithatatlan korhely. Még -itt Füreden is csak inkább magunknak éldegélünk és nem szeretünk -olyanba kapni, a mihez nem tudunk.</p> -<p>– De Ágnes igen szellemes teremtés, – jegyezte meg kissé halk -hangon Béla, miközben félretekintett s régi szokása szerint -vesszejét az útszéli bokrok felé suhogtatta.</p> -<p>– Rendkívül szellemes teremtés! – kiáltott fel boldogan nevetve -a báró. – Jól mondta, barátom, rendkívül szellemes. Akármikor -szivesen cserélnék fejet vele. De tudja, csak úgy földi dolgokban, -apróságokban, magunk között. Tea mellett pompásan elmulatunk. -Minden szava arany. Öröm hallgatni, a mit beszél. Hanem ez aztán -még nem annyit tesz, hogy ő már Rakhel… vagy hogyan is hívták azt a -híres franczia szinésznőt? Nem; csak kitünő feleség, ki -mindenesetre különb férjet is megérdemelt volna egy ilyen -magamfajta falusi tuskónál. Az ön szép neje, kedves barátom, az -egészen más. Ön maga is szép lélek; önnek természetesen az a -nagyobb, az igazi kincs. Ő arra született, hogy ragyogjon, hogy -sokakra áraszszon fényt, hogy csodáltassék. Előre is gratulálok a -diadalhoz. Nem mindennapi élvezet várakozik reánk. A mint hallom, ő -nagysága kezében lesz a főszerep…</p> -<p>– Mit adnak? – kérdé közbevágva Béla.</p> -<p>– Ugyan mit is adnak? – akadozott a báró. <span class= -"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> Nem, -azt nem tudom. Valami czifra neve van s az én emlékezőtehetségem az -effélékben nagyon rövid. De bizonyosan tudom, hogy ő nagysága lesz -a hősnő, s vele szemközt talán Dacsó Artur is meg fogja valahogy -állni a helyét. Mi már majd csak nézők leszünk. Haza siet?</p> -<p>A mint Béla benyitott Ilonához, a szép asszonyt nagy -elfoglaltatásban találta. Valamennyi szekrény ajtaja tárva, minden -fiók kihuzva, minden láda nyitva. A szoba valami gazdagabb -divatraktárnak látszott, melyben egy előkelő úrnő finnyáskodva -válogat. A beözönlő sugarak omló selyemszövetek habos tükrén törtek -meg, kiismerhetetlen szövésü csipkék eszményi szálai közt bujkáltak -és nehéz bársonykelmék sürű szövevényében vesztek el. A sok ragyogó -színt a játékos öreg nap mind oda festette a szoba világos -mennyezetére s Ilona mély odaadással tartott szemlét kincsei -fölött.</p> -<p>– Nagy munkában vagy, kedvesem, – szólítá meg Béla, ki nem tudta -elpalástolni kedvetlenségét. De inkább mélázónak, mint haragosnak -látszott. – Talán megint valami báléj fenyeget?</p> -<p>– Óh nem, – válaszolt Ilona s figyelmének egy csekély részét -rövid időre Bélának juttatta. – Egészen más. A jövő szerdán egy -jótékony előadáson kell részt vennem. Akkorra óhajtok öltözéket -szemelni ki, ha ugyan találnék valami alkalmasat ruhatáramban. -Addig pedig csupa hizelgés leszek, (férjéhez fordult és megfogta -kezét), mert szeretném biztosítani a maga tapsait is. Nos, -mosolyogjon hát egy keveset. <span class="pagenum"><a name= -"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span></p> -<p>De Bélát igen kellemetlenül látszott érinteni az egész -kegyeskedő hivalkodás, különösen mióta meghallotta, hogy Artur lesz -nejének ellenjátékosa. A porszemekkel tánczoló sugarak rezgő -fényében már ott látta őket, a mint átölelve tartják egymást az -egész kiváncsi világ szeme láttára, mely tapsol nekik és magában -titkon mosolyog a szomorú jelenetek alatt. Egy karszékbe -ereszkedett és végigsimitotta homlokát. Rettegett a szaglászó -pletykahad gyanakvó és szánakozó pillantásaitól; rettegett egy -szive mélyén megcsendült kedves tervért, melytől éppen azon a -bizonyos napon egy kis vigasztaló derüt várt. Nem, épen nem -mosolygott Ilona óhajtása szerint, mikor rövid, töredezett -szavakban, félig maga elé beszélve, megszólalt:</p> -<p>– A jövő szerdán? Épen a jövő szerdára tüzték? Remélem, szivem, -még semmi bizonyosat nem igértél?</p> -<p>– Azaz hogy igen, igértem, – válaszolt a szép asszony, -elbocsátva férje kezét, s egy arany kalászos kis kalapot -vizsgálgatva tartott a világosságnak. – Ebben a pillanatban vették -szavamat. Mind itt voltak könyörögni; Mágócsi, Dacsó s a többi -kolompos. Az én megegyezésemtől függött az egész terv sikere és -halálra csak nem unhatja magát az ember!</p> -<p>– Nem tetted helyesen, hogy határozott választ adtál, mielőtt -engem megkérdeztél volna, – jegyezte meg Béla, kinek látszatos -nyugalmát még féken birta tartani őre: a remény.</p> -<p>– Kedvesem, mondá az asszony, kissé hevesebben <span class= -"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> -babrálva holmijai közt, – mindig azt hittem, hogy a férj és nő -akarata egy. Talán csalódtam; de miután eddig mitsem tagadtál meg -tőlem, méltán hihettem.</p> -<p>– Ebből nem következik, hogy mindenkorra lemondtam akaratomról. -Csak hitem gyöngült meg az iránt, hogy hatni birjak rád.</p> -<p>De Béla, mintha maga is nagyon keménynek találta volna e -szavakat, egyszerre neje keze után nyult (mely azonban egy pillanat -alatt tele lett mindenféle csecsebecsével) és sokkal szelídebben -tette hozzá:</p> -<p>– Lásd, ime most is abba a kellemetlen helyzetbe hoztál, hogy -kérnem kelljen: vedd vissza szavadat. A jövő szombaton -születésemnapja lesz s én szeretnék akkor távol lenni az -idevalóktól, ettől a lármás, semmiskedő világtól; kirándulni a -tihanyi viszhanghoz, vagy a szőllők közé, vagy akármi csöndes -zúgba; kecskekörmöket és kőfejkötőket keresni, virágokat tépni s -veled, egyedül veled tölteni a napot. Sokat szeretnék beszélni -neked, a mi mást nem érdekel, és hallani valamit tőled, a mi csak -nekem szól.</p> -<p>Ilona letört egy kalászt a kalap mellől, melyet izgatottan -forgatott kezei közt s igen hamarjában elkészült a válaszszal:</p> -<p>– Megüljük másnap, édes.</p> -<p>– Nem, Ilona, nem, – folytatta Béla s kérőleg hajolt előre és -széke karját kezdte csapkodni. A nyugalom őre már kifáradt odabenn -a viaskodásban s maga is szökni készült. – Nem, sehogysem -<span class="pagenum"><a name="Page_116" id= -"Page_116">-116-</a></span> egyezhetem bele, hogy Arturral -játszszál. (A szép asszony nevetett és elpirult.) Ne kutasd ennek -forrását a nevetséges félszegségek között. Én nem féltelek; nem -vagyok rabja e kínos hóbortnak. Mulass, a kivel tetszik, a mikor -kedvedre van; de kerüld, hogy akármi okon Arturral együtt -emlegessék a nevedet. Nagy okom van erre az intésre. Ne neheztelj, -kérlek; neked ép oly kevés hibád van benne, mint a mennyire semmi -sejtelmed róla.</p> -<p>– De hát…</p> -<p>– Ne tudakold, hogy mi az. Csak nyugodjál meg benne. Meg kell -nyugodnod, vagy… Nem, nem tudhatsz meg belőle semmit. Méltányolnod -kell a nélkül is, a miért engem ilyen forró kérésre képes -indítani.</p> -<p>Béla gyöngéden függesztette égő szemeit Ilonára és ajkai -reszkettek a megindulástól még azután is, hogy felhagyott a -beszéddel. A szenvedés árjának, mely az ifjút elborítani látszott, -mintha mélyéből hangzottak volna fel szavai. Lágyan, fájdalmasan, -suttogón és reszketegen keresték neje szivét, mint azok a -titokteljes hangok, melyeket langyos, csöndes nyári estéken a -tóparton hallani vélünk, mikor a kis babonás paraszt leány felemeli -mellettünk ujját, hogy: harangoznak a víz alatt. De selyemruhás -asszonyságok nem igen szokták meghallani ezeket a hangokat. Ilona -szivéhez sem juthattak közel, mert miután a második aranykalász is -áldozatul esett volna anélkül, hogy Bélára tekintene, rossz kedvvel -válaszolt neki: <span class="pagenum"><a name="Page_117" id= -"Page_117">-117-</a></span></p> -<p>– Tudom, tudom. Annyi az egész, hogy kedvemet szegd. Jól van; -úgy lesz, a mint parancsolod. Tihanyban kecskekörmöket szedünk s te -az Árgirus királyfiról mesélsz nekem. Egészen úgy lesz.</p> -<p>Egy regényt vett elő s a kerevet sarkában olvasni kezdett.</p> -<p>Többet nem beszéltek a dologról s bármily fájdalmasan -visszhangzott is Béla lelkében a kelletlen jelenet végső akkordja, -megnyugvást keresett abban, hogy czélt ért. Rendkívül gyöngéd volt -nejéhez a következő napokon, mintha valami nagy veszteségért -tartoznék kárpótolni. Ilona hol egykedvű zárkózottsággal, hol -bizonyos nyugtalansággal fogadta ez udvariaskodást és egyáltalán -igen nehezen békéltethetőnek mutatta magát. Sokszor panaszkodott -főfájásról; ilyenkor szobájába szokott zárkózni, honnan rendszerint -kihevült arczczal, révedező tekintettel és félig-meddig kimerülve -jött elő. A közönség különböző köreiben nagy volt a sajnálkozás -visszalépésének hirére, melynek okát a költség fölött panaszkodó -asszonyságok egész szenvedélylyel találgatták. A terv maga azonban, -úgy látszik, nem dült dugába s a buzgó vajszín-keztyüknek az utolsó -pillanatban sikerült egy ismeretlen drámai tehetséget felfedezni, -mert a fák törzsökein és a házak sarkain megjelentek a nagy vörös -falragaszok, melyek a titokteljes ismeretlent a művészvilágban -szokásos három csillaggal jelölték. Kilétéről senkisem tudott semmi -bizonyosat s a beavatottak mélyen hallgattak. Pedig az ostrom nem -volt csekély; de a sokat jelentő és semmit el nem <span class= -"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> áruló -mosolyok hathatós védeszköznek bizonyultak. Ilona tanusított még -legkevesebb kiváncsiságot helyettesítője iránt; soha nem -kérdezősködött felőle s világosan látni lehetett, hogy kedve -ellenére van, ha az egész előadást csak szóba is hozza valaki. A -nagy nap reggelén – a hogy Béla egy hintóval lakásuk elé hajtatott -– a divánon heverve találta nejét. Gyöngének és fölhevültnek érzi -magát, – mondá s egy könynyel, de igazi könynyel szemében kérte -férjét, hadd maradjon most el a kirándulás. Délutánig mindenesetre -jobban lesz; induljanak akkor. Inkább toldják majd meg ünnepüket -azoknak a szép estéknek egyikével, melyek most járni szoktak. Béla -homlokon csókolta a szép szenvedőt, ki magányt és pihenést óhajtott -s nem zaklatta többé. Hanem ebéd után megint előállt a kocsival. -Ekkor aztán, nagy csodálkozására, üresen találta Ilona -szobáját.</p> -<p>– A nagyságos asszony nincs itthon, – mondá mögötte a -szobaleány. – Olyan rettenetes pakkal ment el, mintha csak útra -készült volna. Még az a drágalátos igazgyöngysor is benn volt, meg -az a…</p> -<p>– Hova ment? – kiáltott rá Béla s elhalaványodva meredt a -leánynak hamisan pislogó szeme közé.</p> -<p>– Hogy hova ment, azt nem tudom, – felelt ez a szavaknak -bizonyos sokat sejtető megnyujtásával, mely azonnal elárulta, hogy -e kis teremtésnek már megvoltak tapasztalatai a gavallérvilágban. – -De azt bizonyosan tudom, hogy az igazgyöngyöket magával vitte. -Különben azt mondta, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_119" -id="Page_119">-119-</a></span> estig ne várjuk. Parancsol talán egy -pohár vizet a nagyságos úr?</p> -<p>Tudta, hogy az olyan esetekben, a milyenek egyikét ő sejtette, a -nagyságos urak mindenekelőtt egy pohár vizet szoktak kérni és csak -azután indulnak meg. A kinek több esze van közülök, az mindjárt -csip egyet az ő kinálkozó piros orczáján és melléje telepszik. De -Bélából nem nézett ki ennyi életrevalóságot. Még víz sem kellett -neki.</p> -<p>Bár izzó homlokkal haladt le a lépcsőn s forró halántékait -minduntalan törülnie kellett kendőjével, távol, igen távol volt a -gyanutól, melynek hálójába a tapasztalt szobaleány keríteni akarta. -Ilona attól a naptól kezdve, melyen hánykódó szivét kitárta előtte, -bizonyosan a méltatlan keserűségnek mérgét rejtette lelke mélyén s -ma akarta kiönteni rá, mikor legérzékenyebben találja. Mutatott-e -azóta egy fellegtelen arczot? Ha ő zsarnoki szavával elrontotta -Ilonának mai örömét, ez meg hangtalanul, némán, eltünve tönkreteszi -az ő ünnepét. Be kell érnie azzal a száraz, kényszeredett mosolyú -köszöntéssel, melyet reggel hallott s a mely semmiesetre sem ért -egy valamire való jó-reggel kivánást sem. Most magára hagyta. -Valószinűleg vagy csónakáz a vizen, vagy magányos sétát tesz az -erdőn, vagy látogatóba ment ahhoz a süket, vén bárónéhoz, kit soha -ki nem állhatott, (ilyenkor az asszonyok szeretik magukat is -megkínozni,) Siófokra vagy Veszprémbe rándult vagy akárhova, hogy -őt egyedül hagyja. Női dacz az egész, egy félmívelt szívnek -gyöngédtelen dacza. Óh milyen, de milyen <span class= -"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> -gyöngédtelen! A málha, melyről a szobaleány fecsegett, bizonyára -egy-két felöltővé és kendővé zsugorodik össze, melyeket estére vitt -magával. A gyöngy, hazugság. Nem más, nem lehet más az egész. Ime, -születésenapjának családi ünnepe! Semmi, semmi, semmi, mint hogy ő -egy pillanatig hivő volt, egy napig vak volt és egész életében -szerencsétlen volt!</p> -<p>A vendégek, nevetős urak és piperés asszonyságok, tarka és sürű -csoportokban siettek el Béla mellett a szinház felé. Jobbról-balról -köszöngettek neki. Egyiket észrevette, másikat nem s mikor az -előadás kezdetét jelentő harang másodszor csengett végig a levegőn, -egy perczre megállt. Eszébe jutott, hogy megtartották páholyukat s -Ilona a szinházban is lehet. Egyszerre erős karokkal ragadta meg a -bizonyosság vágya s vonta a kicsiny, lombok közé rejtett, embert -keveset látó múzsatemplom felé.</p> -<p>– Nagy lesz a meglepetés, isteni lesz a meglepetés, Kálozdy úr! -– kiáltott rá a pénztár üveg borítója mögül Hollaki úr és hangja -hasonlított egy keselyű átható sivításához, mikor prédájára -csap.</p> -<p>Béla belépett; de Ilona nem volt ott. A páholy sarkában húzta -meg magát s várta az előadás kezdetét. Vidám zaj és jókedv áradata -vette körül. Kezébe fogta a színlapot s háromszor is végigolvasta; -de – noha gyakran megtörülte a szemét – egy árva szót sem értett, -talán nem is látott belőle. A hogy körültekintett, egyetlen -ismerőst nem talált a zsúfolt nézőtéren. Pedig üdvözölték innen is, -<span class="pagenum"><a name="Page_121" id= -"Page_121">-121-</a></span> onnan is s büszke, selyemben úszó -úrhölgyek – szemüvegeikkel felkészülve – várták alázatos -meghajlását. De neki minden idegen volt körülötte; nem ismert -senkit. A zenekar játszani kezdett s ő pálczájával gépiesen verte -széke oldalán az ütemet.</p> -<p>Csöngettek.</p> -<p>A függöny, melyen az ország piros képű nemtője kopott -babérkoszorút tartogatott, (de eddig úgy látszik, nem talált méltó -főt reá) felgördült s a jelenetre, mely az ezernyi odameredt -szemnek a színpad ódivatú vártermében feltárult, a meglepetésnek -egy pillanatnyi némasága után kitört a falrengető taps.</p> -<p>Egy daliás levente térdelt a bájos várkisasszony előtt. A kis -kezeket forró csókok borították. Egymást kereső szemeikben epedő -szerelem. Karjait kitárva az egyetlen, a legnagyobb boldogság felé. -A levente: Artur volt, kedvese: Ilona.</p> -<p>Béla ajkába harapott s elsápadt. De rövid pillanatok után, -melyek alatt mindenkinek figyelme a színpadra volt irányozva, -összeszedte erejét és a kiknek eszébe jutott feléje tekinteni, egy -hideg, komoly és nyugodt alakot láttak, ki oly mozdulatlanul ült -székén a mosolygó tekintetek tűszurásai közt, mintha oda lett volna -szegezve. Nyugodtan nézte az izgalmas történet folyamát, mely -kínos, tetszetős és megtapsolt jeleneteken haladt tovább. Nyugodtan -nézte a látcsöveket, melyeknek nagy sötét szemei a színpadról -minduntalan ő felé fordultak; az egyetértő, elismerő, jóakaró -pillantásokat, melyek nem szüntek meg végesvégig üldözni; -<span class="pagenum"><a name="Page_122" id= -"Page_122">-122-</a></span> a titkolózó gúny ferde vonásait, -melyeknek volt gondjuk rá, hogy észrevétessenek. Nyugodtan -hallgatta Ilona sóhajait, édes szavait és szerelmes nyomorát. -Nyugodtan kisérte röptében a roppant koszorút, melyet a karzatról -Artur vörös sipkás legénye dobott ura imádottjának lábai elé. -Nyugodtam figyelt egy kis piros fabogárra, mely páholya gerendáján -tompa zummogással rágicsált utat magának befelé, hogy soha többé -emberi szem elé ne kerüljön. Szakadatlan munkával dolgozott, furt, -őrlött koporsóján és áttetsző piros szemfedőjét vígan emelgette. -Kis feje, apró lábai, vékony szárnyai eltüntek már a kivájt üregben -s csak jókedvű zummogása hallatszott, melylyel bucsúzott a -világtól. A leőrlött por betemette s csak egy-egy kis vidám -hangocska szabadult ki, egy töredéke a nagy leczkének, mely könnyű -lélekkel halni tanított. Az utolsó felvonás közepe járta. Már nem -lehet feltünő Béla távozása. Kalapját vette és elhagyta a -szinházat.</p> -<p>Elhagyott, magányos utakon a bucsúzó nap tünő világánál, -alászálló árnyak között bolygott föl s alá. Égő agyában nem voltak -gondolatok, csak zajló szivében volt egy kimondhatatlan vágy és -néma fájdalom. Az ember nem járta út, melyen barangolt, ismerős -volt előtte. Ez az, ez az a régi, kietlen ösvény, az örök -tévelygésre átkozottak útja! A fény és homálynak e furcsa -vegyülete, mely szemeit kápráztatja, a régi fátyol, mely eltorzítja -körülte a világ képét és szomorú, sívár nevetésre ingerel! A -bolyongó forró homlokát meg-megcsapta <span class= -"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> egy-egy -alácsüngő ág s fülébe füttyentgettek a hazatérő fecskék.</p> -<p>A mily kevéssé tudta, hova indult, ép olyan öntudatlanul jutott -oda, a hol az éjet töltötte. Már ragyogtak fenn az égen a -csillagok, futó felhők tünde fátylával űzött játékot a kaczér hold -s előbujtak mindenfelől a fénybogarak, mikor a híres sarokszobának -füstös, romlott és vészes levegője átölelte. Csak egy perczre -engedte oda a vén korhely lelkesedő karjainak. A gyertyák lobogva -égtek a sötét asztalokon, mint a szenvedély, mely azokat -emésztette, a kik itt összejöttek. Mint hajdan Trimalkion dőzsölő -barátai előtt, a félvilág kincseivel ingerlő asztalon, itt is ott -állt a bankjegyhalmazok fölött az ijesztő csontváz és szemüregeivel -rámeredt mindenkire, a ki a könnyű sarkon forduló ajtót betette -maga után; de látni nem látta senkisem. Mind testvérek a -szenvedélyben, és körmeikkel egymásnak rontó ellenségek, -lélegzet-visszafojtva áhított kaján örömökre. Elhízott tunyák és -kiaszott pénzsóvárok; telhetetlen gazdagok és dologtalan koldusok; -reszkető öregek, kik a sír szélén állanak és életteljes fiatalok, -kik – ezek is csak a sír szélén bolyonganak! Akárhányan vannak -együtt, a sürű füst külön-külön választja valamennyit. A mosoly, -mely másnak szól, hazugság; csak az az igazi, a mely titkoltatik. -Az élczek csupán egymás rovására röpködnek; könnyű szárnyuk hamar -kifárad a fojtó levegőben és hatástalanul hullanak le. A legvígabb -hahoták egy-két lépésnyiről vérfagyasztó kaczajként verődnek -vissza. A nehéz, szürke <span class="pagenum"><a name="Page_124" -id="Page_124">-124-</a></span> füst elborít mindent, kivéve a -kártyák szineit. Elborítja a nyerteseket és veszteseket, a -czinkosokat és agyarkodókat, a hidegvért és a lázat. Elborítja az -ifjú szenvedéseket és régi kinokat is, melyek nem ritkán menekülnek -ide. Ez a Vincze bácsi jó kompániája, melynek éhes torkába beleűzte -Bélát nyomorúsága. Ott vergődött, míg a gyertyák világa -halaványodni és az ablakok világosodni kezdtek.</p> -<p>Reggel volt. A derengő hajnal már rég föltetszett a láthatár -keletső szélén, mikor Béla ott hagyta a társaságot. A vén ragadozó -a lépcsőig kisérte és vállon veregetve biztatta, hogy noha ilyen -feneketlen malért sohasem látott életében, azért csak lásson el -közibök az ő mindenkinél nagyobbra becsült vendége többször is, -mert hát az a fránya szerencse forgandó és örök kár lenne, ha egy -ilyen hét vármegyére szóló gavallér meg hagyná penészedni a -virtusait. Béla szótlanul vett bucsút tőle és meg-megbotolva -támolygott lefelé. El volt kábulva, meg volt vigasztalva, ki volt -rabolva s a reggel derengő világossága nem sokkal volt több neki, -mint a fekete éjtszaka. A kimerültség láza pirosfoltos sárga -fátyolát rádobta arczára s beesett szemeire a búsan ragyogó, apró -csillagokat. A vízről hüvös szellő lengedezett s az ifjú -összerázkódva, állig begombolta könnyű atilláját. Ama ködös -reggelek egyike volt, melyeknek szürke ólomszinét nem enyhíti -aranyos vagy rózsaszín verőfény; csak hideg ezüst szálak csillognak -rajta át. Homályos szemek előtt az ilyen kétes fény könnyen elmossa -a tárgyak körvonalait. Béla alig <span class="pagenum"><a name= -"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> tudta megkülönböztetni -azt az egy-két mozgó, járókelő alakot a fák óriás kisérteteitől, -melyeknek vékony, egymásba fonódó karjait feléje rezgette a szél; a -házak néma, szürke, holt tömegeit a sárgálló halmoktól mögöttük; a -víz hullámai összefolytak előtte az ég vándor felhőivel. Úgy -tetszett neki, mintha álomképek vennék körül s ha időnkint éles -fájdalom nem nyilal halántékaiba, azt hitte volna, álmában -bolyong.</p> -<p>A kutnál már voltak egynéhányan. Korán kelő falusi nép, mely -vasárnapokon a környékről belátogat a Savanyúviz uri vendégserege -közé; élelmes szobaleányok és udvarlóik, kik – ha már egyszer -fürdőn vannak, – legalább uraságaik ébredése előtt élnek a jó -alkalommal és divatos tempókkal; meg egynehány köhögős, álmatlan és -türelmetlen beteg, ki elhitette magával, hogy minél korábban -meríthet a forrásból, annál hasznosabb. Kétségkivül az utóbbiak -közé tartozott az a sovány, görnyedt, fekete ruhás alak, ki -poharával kezében (és mindenesetre szép reményekkel poharában,) már -jó ideje épen Béla előtt haladt.</p> -<p>Megtört, beteges vén ember volt, rámondhatta akárki, ha csak -hátulról látta is. A reggeli szellő kikapta nagy karimáju kalapja -alól nehány ősz hajaszálát; roskatag vállai meg-megremegtek s előre -hajolva, vastag botjára támaszkodva, nagy ingadozó lépésekkel úgy -sietett, mintha kereket hajtott volna maga előtt. Béla zavaros -elméjében homályos, rettegtető emlékeket ébresztett ez az alak. -Minden kisértet között, mely körülötte nyüzsgött, <span class= -"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> ez volt -a legfélelmesebb. Mintha koporsója felé tántorgott volna, vagy -koporsójából kelt volna ki. Épen félrecsapva, meg akart szabadulni -látásától, mikor az alak egy támolygó kanyarodással visszafordult -és szemtől szemben álltak egymással.</p> -<p>Kálozdy Béla és az öreg Hajós Gábor.</p> -<p>Óh milyen kegyetlen esztendők haladhattak el a szegény -professzor fölött! Minő gyilkos eszközökkel támadhattak ellene, -hogy így megviselték! Minő viharokban forgott, hogy így kifogyott a -lélekzete és elerőtlenedtek a lábai! Egyszer csak szóbeszédnek -járta Dunaszögön, hogy sohasem volt fiatal s az ötletet tréfa -gyanánt nevették meg. Erről az arczról most el sem tudná képzelni -senki, hogy ifju is volt valaha, habár nem mosolygós és élettől -ragyogó is, csak fiatal, telt, ránczok és bánat nélkül való. A -szenvedések mély árnyai ültek e csontos, száraz, sárga képen, -melynek egy-két vonása örök reszketegségében tett bizonyságot a -kiállott nagy ijedelmekről. Ajkai vékonyak és szintelenek voltak s -apró szemei majd elvesztek a nagy, fekete csontba foglalt -pápaszemek daczára. De a legtaroltabb mezőnek is van egy-két kis -virága, mely kikerülte a gyilkos kaszát. A megviselt arcz sem volt -– a sors pusztító kezének nyomai közt – a léleknek apró kincsei -nélkül. A kicsiny szemekben meghuzódott még egy kis emberszeretet -és egy kis isteni félelem.</p> -<p>Béla lábai a földbe gyökereztek, a mint ráismert. <span class= -"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> -Mozdulatlanul helyén maradt és szó nélkül bámult az öregre.</p> -<p>A professzor – egy kis megrezzenés után – csöndesen állt meg -vele szemközt s szelíd, ismerős, bánatos mosolyát, mely egykori -kedves tanítványa láttára meglepte, igyekezett korlátok között -tartani, míg a gondosan megtörülgetett pápaszemen át meg nem -győződött róla, hogy nem csalódik.</p> -<p>– Béla! Csakugyan jól látok-e? – kiáltá kiterjesztve karjait és -leejtve poharát, mely darabokra törött. Hangja száraz, rekedtes és -tompa volt, mint valami korhadt fatörzsben zugó szél. Erről a -hangról bizonyára nem ismert volna rá senki. – Szólj hát, Béla, te -vagy-e igazán?</p> -<p>A szél mind magasabban szárnyalt s ez utóbbi kérdés reszketeg, -mély zugásában már a vén korona ritkás lombjai közül hallatta -magát.</p> -<p>– Professzor ur… nagytiszteletü ur… dadogta az ifju és remegve -sütötte le tekintetét, melyet égő pir borított el.</p> -<p>– Fiam, Béla! – tört ki ujra az öreg és mozdulatlan kedvenczét -szivére ölelte.</p> -<p>Ez az egyszerü, igaz sziv ép oly távol volt a gyanakodástól, -mint a szomoru való tudásától. Mitsem sejtett a gyászos szerepről, -melyet családja történetében a végzet Bélának juttatott. Beczéjéről -eltünése óta mitsem tudott; a tisztelet egy kis magányos szigetre -állította, hova nem jutott hir sem a törvény termeiből, sem a -börtön dohos levegőjéből. Leányát meggyászolta, és – miután halála -titkának kulcsát a szemmel látható <span class="pagenum"><a name= -"Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> világban nem sikerült -megtalálnia – kereste azt az emberi léleknek ama -rejtek-kamarájában, melynek kutatására szánta életét. Béla előtte -csak a régi Kálozdy Béla volt, életének egyik öröme, büszkesége és -reménye s csupán a szomoru visszaemlékezések voltak okai, a mért -öreg és gyönge szemeit törülgetni kezdte, mig egy kis ideig némán -álltak egymás előtt.</p> -<p>– Régen, régen, láttalak már, – kezdé a nagytiszteletü ur, -zsebébe gyömöszölve a keszkenőt. – Hosszu esztendők óta nem -láttalak, Béla! Már csak hadd hivjalak így, iszen mindig úgy -tartottalak, mintha az én kis családomhoz tartoztál volna. Az én -kis családomhoz! Az én családomhoz!</p> -<p>Mintha a szél zokogott volna odafönn a magasban.</p> -<p>– Ahhoz, a mi nincs már, – folytatta az öreg. Csak te maradtál -belőle. Te is elidegenedtél, felém sem néztél, hirt sem adtál -magadról. Pedig sokáig olyan egyedül voltam, mint a halálát váró -remete. De isz te tudsz mindent. Azért, hogy külső országokon -jártál, embernyi ember lett belőled, megházasodtál, bizonyosan -gondoltál olykor-olykor Dunaszögre is. A philosophiae historia -tanítását már abban hagytam, mert nem birom; csak a paedagogiát -tartottam meg. Ha gyermekeid lesznek, neked is szükséged lesz majd -rá: emlékszel-e még valamire belőle? Emlékszel-e egyremásra a -kollégiumból?</p> -<p>– Hogyne emlékezném! – felelt akadozva és egy kissé föllélegzve -Béla, a mint észrevette, hogy <span class="pagenum"><a name= -"Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> kettejük között a -feneketlen örvényt csak ő látja. – Azok voltak a legszebb napjai -életemnek!</p> -<p>– A legszebbek ugy-e? – beszélt bizonyos szomoru elégtétellel a -szegény professzor. – Ugy-e, hogy a legszebbek? De nem is csodálom. -Akkor csupa öröm volt a házam. Most látnád, milyen elhagyatott! -Tudod, hogy én egész életemben könyvekkel bajmolódtam. Tán kevésbe -vettem az apai kötelességet a tudomány mellett. Tán csak fitogatni -akartam velök ideáim igazságát. Sok éjtszakán keresztül virrasztott -velem ez a keserü szemrehányás és lélekfurdalás, hogy ez volt-e a -vétkem, a miért a bölcs gondviselés olyan rettenetes módon -megostorozott. Könyveimen kivül mindent, mindent elvett tőlem és -csak akkor láttam, hogy az apai könnyeken keresztül elvesznek a -betük, olvashatatlanokká lesznek a sorok és semmivé minden -tudomány. Most tudom, most értem.</p> -<p>Az öreg beszédét egy perczre megakasztotta a csuklás s csak -akadozva tudta folytatni, a mint a gyülekező vendégek közül -magányosabb helyeknek vették utjokat.</p> -<p>– Megostorozott, kegyetlenül megostorozott a sors, Béla. Két -szép, felnőtt, reményekkel teli gyermekemet vette el tőlem. Mert a -másikat is csak elvette. Szegény kis galambomat még inkább a -magaménak érzem, mint a Mátyást. Nem, nem tér az vissza soha -többet! Olyan egyedül hagytak, hogy… hogy… de nem vádaskodom senki -ellen. Megbocsátottam mindegyiknek, szeretem mindegyiket és ha -találkozom majd velök, nem <span class="pagenum"><a name="Page_130" -id="Page_130">-130-</a></span> szeretnék szemrehányást tenni -magamnak, hogy elszakadásunk után ilyen hosszu idő mulva is rossz -szivvel gondoltam még reájok. Bizonyosan nekik is van megbocsátani -valójuk.</p> -<p>Béla eltakarta arczát. Nem tudta nézni azt a töredelmes -tekintetet, melylyel az öreg bús történetéről szólt. Hallgatni is -alig birta ez igaz, szenvedő és szeretetteljes sziv megható -nyilatkozását.</p> -<p>– Neked, édes fiam, gyöngy-szived volt mindig s látom, hogy nem -tudta elrontani az élet, – beszélt tovább a vén ember, észrevéve -Béla megindulását, kit még ő kezdett vigasztalgatni. – Ne, ne -keseredjél el annyira. Súlyosan látogatott az isten, az igaz; de -mégsem hagyott el végkép. Nagy beteg is voltam; majd egy álló -esztendeig tartott a nyomoruságom és ha Örzse nincs, bizony-bizony -beteljesedik a gyermekem után való kivánkozásom. A püspök ur egy -felfuvalkodott theologust rendelt be helyettem tanítani; hanem -ugyan nem volt köszönet benne! Mindenkivel azt akarta elhitetni, -hogy kanállal ette a tudományt; de az exámenen aztán ugyan furcsán -járt az amicze. Hanem ez nem tartozik ide. Valahogy mégis csak -lábra állított Barkó kolléga és az idén már nem hagyott békét, hogy -használjam még itt a fürdőt. Épen az este érkeztem és már az első -reggelre ilyen nagy örömöt tartogatott a sors!</p> -<p>A professzor levette a nagy karimás kalapot és megtörülgette a -homlokát. Apró szemeiben egyre több élénkség, egyre több derü -csillogott, a mint folytatta: <span class="pagenum"><a name= -"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span></p> -<p>– A hosszú szenvedés után nekem is jutott egy-két sugár! Épen -lábadoztam; emlékezem, először sétáltatott meg Örzse a szép tavaszi -napon, mikor hozta a postás a levelet öregebbik fiamtól, hogy -milyen jól megy a dolga odakünn a francziák között. Felhagyott a -katonaélettel, esztergályos műhelyt nyitott és azt mondja, úgy -belebolondult a szerencse, hogy a herkópáterrel sem cserélne. Semmi -gondja az ég alatt s csak egy dolog nyomja a lelkét, hogy annak a -nagylelkü jóltevőnek, a ki nyélbe ütötte a sorsát, sohasem -juthatott nyomába. A pénzt, a mit kölcsön kapott tőle, elküldte -haza, hogy szegény deákokat segítsünk vele. Ebből aztán már egész -tökéletességgel megbizonyosodtam, hogy nem ámítás, a mit ir. Még a -boltjának a képét is elküldte. Felakasztottam az iróasztalom fölé, -hogy mindig ott lássam és sohase veszszem el hitemet az isteni -gondviselés kegyességében. Most jut eszembe, te is jártál -Párizsban. Ugyan nem találkoztál-e valahol vele?</p> -<p>– Sehol, – felelt Béla és a szive körül egy kis meleget érzett. -Párizs nagy erdő.</p> -<p>– Ejnye no, – sajnálkozott a professzor, – úgy szeretnék -beszélni valakivel, a ki szemtől szembe látta volna! Azzal a -bizonyos levéllel jelentette a sors, hogy kifáradt üldözésemben. És -juttatott csakhamar még egy örömet. A mult őszszel egy reggel -beállít hozzám Örzse, hogy ő a kertben egy kóválygó, siró-rivó, -eltévedt kis fiut talált. Tudod, mindig a biblián jár az esze s -boldogabb volt, hogy hozzátehette: mint az égyiptomi <span class= -"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> Faraó -leánya a Nilusban. A kis Mózest be is hozta mindjárt. Soha olyan -gyönyörü ficzkót nem láttam! Mint a kinyilt rózsa, olyan volt a -képe. Nem tudott többet mondani, mint hogy Bélának hivják s anyját -kereste. Mindjárt te rád gondoltam és ezzel megvolt a kis poronty -helye a szivemben. Térdemre vettem és ki akartam tőle tudni, hogy -mikép jutott a kertbe? De a kis ember még nem sokat értett a beszéd -mesterségéhez és teljes sötétségben hagyott mindakettőnket. -Kutattuk, tudakoztuk, kerestük az anyját, a ki után egy darab ideig -nagyon kivánkozott; de bizony semmi módon rá nem akadhattunk. A -mienk maradt. Elgondoltam, hogy ezt a kis férget most bizonyára -azért ajándékozta nekem a gondviselés, hogy jóvá tegyem gondban és -szeretetben rajta, a mit a magaméinál elmulasztottam. Már akkor -majd két esztendeje nem tartottam deákokat és olyan volt a házam, -mint valami csöndes temető. Hanem a hivatlan vendég olyan örömöket -hozott bele, a miket sohasem vártam többé, és az életnek szeretetét -hozta. Picziny ajka mindig nevet és lármáz, fekete szemei mindig -mosolyognak és kis szive mindig az én ölembe kivánkozik. Meséket és -verseket követel már tőlem, meséket, mint a szegény boldogult! Hidd -el, Béla, több becsületet vallok vele, mint sok lágy koponyáju, -szakállas deákommal. Az a vén Örzse is egész bolondja s az első -szó, a mire uj családjában megtanította, az volt, hogy: nagyapó. Az -tudniillik én vagyok. Ha a kollégiumból hazafelé ballagok, -<span class="pagenum"><a name="Page_133" id= -"Page_133">-133-</a></span> nádparipáján elém lovagol; ha dologhoz -látok, játékaival lábamhoz telepszik és ha vig futkározása szomorú -gondolatokat ébreszt bennem s öreg szemeimbe könnyek gyülekeznek, -nyakamba csimpajkodik és addig ölel, addig czirógat, addig csókol, -mig vissza nem csókolom. Nagy öröm, nagy vigasztalás nekem ez a kis -jószág és az égnek kevés adományát köszöntem még meg olyan hálásan, -mint ezt a csipet embert. De én ime annyit fecsegek itt -össze-vissza neked, magamról. Ideje már, hogy te is mondj -valamit.</p> -<p>Béla nem sokat mondott. Az átvirrasztott éj láza bízsergett -ereiben, szive mondhatatlan kínnal volt tele és szemei -mindannyiszor elhomályosodtak, a hányszor az öregre tekintett. -Rövid, töredezett és hazug szavakban mondott el neki egyetmást -sorsáról és a mint lehetett, magára hagyta.</p> -<p>Tiszta, világos, fényes reggel volt. Elmult az éj, el annak az -órának fordulója, melyben született. Minek, oh minek is -született?!</p> -<p>Lakására sietett.</p> -<p>Egy nagy karszékben, eltakart arczczal, reggeli pongyolában ült -neje. Az ajtónyitásra, férje lépteire nem tekintett föl s szemmel -látható volt igyekezete, hogy a dúló fájdalom képét mutassa.</p> -<p>– Hagyd a komédiát, Ilona, – mondá Béla csöndesen.</p> -<p>De már a következő perczben a szivét eltöltő érzelmek árja egy -fuldokló kaczagásban, és omló könnyekben tört utat magának. Csak a -sivatag <span class="pagenum"><a name="Page_134" id= -"Page_134">-134-</a></span> homokja volt körülötte, mely hangját -elnyelte, könnyeit felitta.</p> -<div class="chapter"> -<h3>XXI. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">A kincses vendég.</span></h3> -</div> -<p>Egy-két év röpült el az ujjászületett kastély fölött, mely -sokaktól megcsodált diszében hivalkodva tekintett szét a virágos -völgyön, az alacsony paraszt-házak nádfödelei fölött s a körülfekvő -hegyek magaslatain. A karcsu torony vörösre festett kúpja büszkén -emelkedett a szemközti halom háta fölé, hogy lenézhesse az ivándi -szegényes uri-lakot, melynek ócska képe tiszta, napfényes időben -ide látszott. A régi rekedt csöngetyü helyett uj harangnak ezüstös -szavát rezgette a kis fenyves, mikor a fehér sapkás német szakács a -kék libériás uj inasnak kezébe adta a leveses tálat. Nem is a kis -Pirók huzta többé, mint az öreg idejében; addig fogdosta a -madarakat, mig a legravaszabb madarász, a halál, egy idegen ország -ismeretlen mezején lépre kerítette. Uj, egészen uj élet sarjadt a -megujított, kitatarozott, felczifrázott falak között, melyek -vidámak és büszkék maradtak a tavasz verőfényében ép úgy, mint a -tél förgetegei közt, melyektől nem volt mit tartaniok. Az erkély -kőrózsái és kő-lányai közt szép asszonyok hajoltak ki, hóditó és -könnyelmü mosolyokkal, melyek mitsem látszottak tudni arról, hogy a -kőrózsák tartósabbak, mint az ő rózsáik. A czimeres kapu előtt s a -pompás oszlopok alatt <span class="pagenum"><a name="Page_135" id= -"Page_135">-135-</a></span> uri hintók jöttek-mentek, kopók -csaholtak, paripák nyerítettek s vig zajjal gyülekezett a jókedvü -vadásznép. A folyosók tele voltak a sugaraknak soha nem látott -özönével s lágy szőnyegeiken sürgő szolgasereg futkosott. A fényes -tánczterem kecses szobrai kaczér tekintetekkel gyönyörködtek a -mulatságok végetlen folyamában, az arczok és csillárok -ragyogásában, a fel-felharsanó zene hangjaiban és a szivek zárát -nyitó suttogásokban. A nagy, komor ebédlő vidám pohárcsengéstől -viszhangzott s a nagyuri diszben csillogó szobák sikos padlatán -hullámzott a vendégsereg. A gond számüzve volt e falak közül a vén -butorokkal, értéktelen képekkel és a nyugalomba helyezett családi -angyalokkal együtt, kik három nemzedéken át ugyanazzal a vaskos -rózsafüzérrel köszöntötték a ház uj asszonyait. Minden ragyogott -uj, megforgatott diszlet gyanánt e régi épület történetének uj -felvonásában. Az első egy kolostornak komor boltiveit mutatta, -melyek közt a szenvedés keresett menedéket s melyek közül csak az -imádság talált kijárást. A második egy ódivatu magyar nemesi lakot -tüntetett elő, mely divatból kiment, zord és durva kedvteléseknek -volt tanyája. A harmadiknak, mely pazar fénynyel folyta körül egy -mai világfia vig napjainak tarka jeleneteit, tapsolhatott a -közönség.</p> -<p>Ez volt a kálozdi kastély képe ama nehány rövid év alatt, mely -gyors futásában e vidék fölött is elhullatta kedves és kedvetlen -ajándékait. A hosszu tűrés tizenhat esztendeje után uj reményt -<span class="pagenum"><a name="Page_136" id= -"Page_136">-136-</a></span> hozott a hazafi-szivekbe a régen várt -feltámadás iránt. Móricz bátyónak, a vastag szemöldü és hosszu -szakállu pátriotának meghozta a néma honszeretet legkivánatosabb -jutalmát: a karámosi választó-kerület részéről egy képviselői -megbizó levelet, melylyel az érdemes öreg először ült föl életében -vasutra. Egy kis deret is hozott azután a hirtelen kisarjadt -reményekre; két véres nagy háborut, melyekben mig rakásra hullott -testvéreinket sirattuk, az ellenségek diadalmas ügyét tekintettük a -magunkénak. És a mikor az idő egyik kezében a romlás villámaival -járt a ködben borongó cseh halmak között és az olasz ég alatt, a -másikban hozott virágokat a nagy jeltelen sirokra, melyekben ezeren -és ezeren pihentek. A besorozott kis Piróknak is megvetette -halottas ágyát s a madarak, melyeknek odahaza oly félelmes -ellenségük volt, megbocsátottak neki és csicseregve röpködtek -sirján. Az esztendőknek e rövid sora uj életet hozott a karámosi -vármegyeházába is; a Mutuszkákat, Putzelbergereket, Wolframokat és -Czédákat, méltóságos tót fejökkel együtt, másodszor és utoljára is -kisöpörte s utat nyitott a honfi bánatával Bécsben lakó grófi -főispánnak, meg az igazi magyar vármegye-uraknak, kiknek kalpagján -büszkén lengett a kócsagtoll és sarkantyujok vigan pengett, a mint -beütött a jó világ. Vincze bácsinak is juttatott egy kis -főszolgabiróságot az uj korszak. És – hogy a nagyok között a -kicsinyekről se feledkezzem meg – hozott a szegény telekkönyvi -hivatalnokoknak egyre szaporodó munkát <span class= -"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> a -kálozdi birtokivekkel, melyekre Hazafi urnak egyre uj meg uj -betábláztatni valója volt.</p> -<p>A kálozdi kastély lakóinak hozott sok vig, fényes, zajos napot; -de nem hozott sem igazi megelégedést, sem igazi örömet, sem igazi -békét. Béla fiatal fejére vetett egy-két kora ősz hajszálat, (Istók -fedezte föl és el-elfuladva erősítette, hogy: im a szerencse hirt -ad magáról!) Ilona szép szemeiben gyujtott uj meg uj lángot; de -sziveiket vigasztalás nélkül hagyta. Olyan távol voltak egymástól, -mint észak fenyője a dél pálmájától; az egyik magában didergett, a -másik magában égett. Mintha külön napjok lett volna s más a sugár, -melyre az egyik fejedelmi pompáját kibontotta, és más az, melyre a -másik reszketve várt. Mikor Ilonát hódolva rajzotta körül a forró -vérü fiatalság s intéseit lesve hevert lábainál, hogy kárpótolja őt -a hidegségért, melylyel az előkelő világnak kevésbbé szép asszonyai -bántak vele; mikor mámorba ringató zenehangokra kipirult arczczal, -önfeledt tánczban repült a ragyogó csillárok alatt; mikor lármás -kiséretével, a Szultán büszke hátán hevületes vágtatásban nyargalta -be a vidéket: mindig, mindig egyedül volt. És Béla is csak magában -volt a sürün látogató vig czimborák között. Nejével szemközt valami -kinos megnyugvás vett rajta erőt, talán hasonló a rabéhoz, ki -miután az első órákban hiába döngette ajtaját, feszítette zárát és -szaggatta rácsait (hallani sem hallotta senki!) meghuzza magát egy -sötét zugba s zordon daczában és nyomorult tehetetlenségében, -<span class="pagenum"><a name="Page_138" id= -"Page_138">-138-</a></span> kimerülten elalszik. Béla is -megelégelte sebeit s a verőfény után való hatalmas vágyában, nem -küzdött többé sorsa ellen. Nem tett szemrehányást Ilonának -pazarlásaért, szeretetlenségéért, könnyelműségeért, udvarlóiért, -Arturért, ki a kálozdi kis kék szalonnak, az aranyozott -tánczteremnek, a park vidám zajtól hangzó utainak, a füstös -kártyázó szobának és a bánfalvi erdő sürüjében épített csinos -vadászlaknak mindig szivesen látott vendége volt. Hanem igen -különös, állhatatlan, bolygó természetet mutatott. Néha jött egy -hónapig minden istenáldotta nap: azután félesztendeig nem mutatta -magát. Most Pesten töltötte a farsangot; majd erdélyi jószágára -utazott; egyszer meg Ivánfi Gyulával Algirban jártak oroszlánra -vadászni. (Péterfiné úgy adta elő a hirt, hogy: Dacsó régen látott -rokonainak látogatására indult.) Béla nem tudakolta nejétől sem -jövetelének, sem kimaradásának okát többé. Artur mindig bátran, -nyilt tekintettel nyujtott kezet neki; arra nem gondolt, hogy -Ilonának és családjának becsületét féltse, s arról lemondott, hogy -valaha igazán az övé legyen. A fiatal Avalos álmaival, kit egy nagy -szivü asszony visszaadott az életnek, lassankint eltüntek szivéből -azoknak utolsó vissza-visszatérő, kinos rezdülései is. -Szenvedéseinek sok eleme egyetlen nagy fájdalomba olvadt, hogy: -vétkesebb, semmint az élettől a szeretet mindenható ajándékát -várhatná, mely nélkül nincsen menekülés. Megadta magát keserű -sorsának s mint ama legyőzhetetlen ellenségektől körülvett keleti -fejedelmek, szitotta <span class="pagenum"><a name="Page_139" id= -"Page_139">-139-</a></span> maga körül az emésztő lángokat, -melyeknek mámorában, kábulatában fog elveszni. Kétségbeesett -futamban üzte a vadat, még kétségbeesettebben a megvetett -szerencsét. Ép oly kevéssé volt eszében a mult, mint a jövendő, -mikor a földből kicsapott lángnyelvek már nyaldosták a kastély -büszke oszlopait, a sirbolt nehéz kőkoczkáit, melyek közt apái -nyugodtak, a Kálozdy-nevet, mindent, mindent. Már szenvedély, -kiirthatatlan szenvedély tartotta a kártya-asztal mellett, melyen -boldogsága nem foroghatott koczkán és hajtogattatta vele a boros -poharat, melybe keservét fojtotta.</p> -<p>Még egy, még egy igen szerencsétlen ember lakott a kastélyban: -Istók. S azt nem látta senki, (mert gondosan magára zárta kis -szobájának ajtaját) mikor nehéz veritéket gyöngyöző fejjel leült -asztala mellé s egy kiterített nagy papiros-ivet telefirkált nagy, -mesés összegeket jelentő számokkal; összeadott, kivont, -sokszorozott, elosztott, meggondolt apróra mindent és mély -sohajtozások közt ismerte be, hogy: ha ez így megy tovább, nem -lehet kikerülni a végveszedelmet. Egy szomoru pillantást vetett a -sarokba támasztott botjára, mintha már a vándorut járna eszében, -melyre indulnia kell. Most, mikor a Pallérossi Pallérok a Tiszán -túl sem virágzanak többé!</p> -<p>Egy késő őszi estén víg vadásztársaság hevert, tréfált és -nyujtózott a szükes gadóczi urilakban, mely a bátyjával való -megosztozáskor Ivánfi Gyula bárónak jutott. Mind együtt volt az -arany ifjuság <span class="pagenum"><a name="Page_140" id= -"Page_140">-140-</a></span> s már a harmadik éjtszakát készült -átdorbézolni. Míg az elejtett izében… vadban tart, addig innen -nincs szabadulás! A fiatal gazda kimondta határozatát s volt gondja -rá, hogy érvényt is szerezzen neki: a szinbe állított kocsik -kerekeit sorba kiszedette s a vendégkocsisokat úgy leitatta, hogy e -három nap alatt legjózanabb perczeikben is minden habozás nélkül -készek lettek volna lovaik helyett magukat fogatni be. Már eszerint -csakugyan nem volt szabadulás s Vincze bácsi, ki különben Diana -berkeiben csak műkedvelőnek tartotta magát, félig elázva -erősítette: hogy apáinknál is ez volt a régi jó vadásztempó. A -vendégek víg tréfálkozás közt hevertek az ebédlő medvebőrrel -terített divánjain s noha az asztal meg volt rakva boros -palaczkokkal, jobban esett a csutorázás. Mindíg a páratlan -főszolgabiró úr után kellett újból megtölteni s a szarvas-agancsból -készült gyertyatartókat a társaság nagy része csillároknak nézte. -Itt egy tüzesen csillogó, ott egy álmosan pislogó szem, nehezen -dadogó ajkak és kipirult arcz tett bizonyságot róla, hogy a csutora -már ugyancsak hosszú utat tehetett meg bujdosásában. A vaddisznót -pörzsölték künn a ház előtt s a szalma-pernye fehér fénye -bevilágított az ablakokon.</p> -<p>Míg a gazda nehéz fejjel minden igyekezetét kifejtette, hogy -sürgő-forgónak láttassék, Vincze bácsi ismert kompániája Bélával, -Dacsó Arturral, Vizaknai Gyurival és Gencsy Laczival a pattogó -kandalló körül nyujtózott. Csak Fekete Miska bajlódott a gyertya -mellett egy pisztoly furfangos <span class="pagenum"><a name= -"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> masinájával, mely – noha -egész délutánját a kireperálásra szentelte – semmi módon sem akart -elsülni. Ügyességében Gál Andris annyira megbizott, hogy a -kireperált pisztoly csövével szemközt a legmélyebb horkolásnak adta -át magát. Az ébren lévő kis kör szóvivői természetesen a -korhely-mester és Vizaknai Gyuri voltak, kik mindent elkövettek, -hogy egymást egyfelől túlhazudják, másfelől hazugságon érjék.</p> -<p>– Hiába, – kiáltott rájok Gencsy Laczi, ki megátalkodott -kötekedő volt, – hiába okoskodtok itt nekünk! Te Gyuri, te csak -lódítasz; de te, vén ficzkó, te egyenesen hazudsz, mert életedben -puska sem volt a kezedben soha.</p> -<p>– Ki meri azt mondani? – förmedt föl fogvicsorítva a megtámadott -becsület. – Hát a honvéd-bizonyítványaim, az érdemrendem, a -megmentett zászló-darab, az mind semmi? (A nevetőkhöz:) És ti -meritek hazafiaknak mondani magatokat? Akkora muszkát ti nem is -láttatok, a mekkorát én lőttem. Az a vaddisznó, a mit ma -lenyomorítottatok, ahhoz képest csak macska, nyomorult macska! -Olyan agyarai voltak, a mint felém közeledett, hogy átöleljen…</p> -<p>– Csak nem volt valóságos medve? – vette át a támadást Gyuri. – -Már akármit beszélsz itt, én is csak a mellett vagyok, hogy puskát -soha sem sütöttél el. A honvédségeddel meg jobb ha elhalgatsz, mert -országvilág tudja, hogy a te vitéz nemzetőr-csapatod az egész -forradalom alatt nem tett egyebet, mint pulykákat fogdosott. -<span class="pagenum"><a name="Page_142" id= -"Page_142">-142-</a></span></p> -<p>– Pulykákat? – ugrott föl a vérig sértett főszolgabiró olyan -pulykaméreggel, mely minden dühének ellenére is azt látszott -bizonyítani, hogy van valami köze a pulykákhoz. – Abból a pulykából -nem eszel, Gyuri, a kit én fogtam. Abból nem. Nézze meg az ember! -De hát…</p> -<p>– Urak, uraim, – vágott a vitába nevetve Béla, – de hát nemesebb -téren nem tudnánk mi verekedni egymással? Pokolba a pulykákkal, -Gyula bankot ad.</p> -<p>A varázsszó egyszerre lecsititotta a czivakodókat. A heverészők -felugráltak. Miska kiejtette kezéből a megátalkodott masinát. Gál -Andris ébredezett. Mind az asztal körül tolongtak, székeket -huzigáltak, a szerencsésebbek ismert helyekre letelepedtek, mikor a -hosszúképű német vadász belépett és csöndesen jelentette Bélának, -hogy odakünn vár rá valaki s haladék nélkül beszélni kiván -vele.</p> -<p>Béla hirtelen fölugrott, a nélkül, hogy a lármás készülődésben -feltünést okozott volna, kisietett a nagy, kő-koczkás előcsarnokba, -melyen egy függő lámpa halvány világa derengett.</p> -<p>Alig ismerte meg a mentort. De a szegény névtelen bölcselkedő -ugyancsak ki is volt kelve magából egészen, mikor fiatal urának -egyenesen, szó nélkül keblére esett. Két reszkető karjával átfogta -a nyakát, vén térdei meg-megcsuklottak és testének egész súlyával -nehezedett rá. A halavány sugarak nem sokat árultak el a néma -beszédből, melylyel e megtört, vén, becsületes tekintet egyszerre -<span class="pagenum"><a name="Page_143" id= -"Page_143">-143-</a></span> akart elmondani mindent, a mi szivén -feküdt. Kis szürke szemeiben, hol fellobbant az a kis parázs, a mi -még volt bennök, hol könnybe lábadtak azok, a mint dadogott, -bocsánatot kért vakmerőségeért, megint dadogott és nem birt mondani -semmit, semmit.</p> -<div class="figcenter" style="width: 421px;"><a href= -"images/i005hq.jpg"><img src="images/i005.jpg" alt= -"Két reszkető karjával átfogta a nyakát." title= -"Két reszkető karjával átfogta a nyakát." /></a> -<p class="caption">Két reszkető karjával átfogta a nyakát.</p> -</div> -<p>– Ne rémíts, Istók! – sürgette Béla, megragadva kezét. – Baj -van? Nagy baj?</p> -<p>– Béla, Béla, – fuldokolta e vén követ, – öröm van, nagy öröm, -nem baj! Csak egy órára tudnám most feltámasztani a kriptából! -Felejts el most már mindent… Gondold meg, és felejts el mindent, a -mi szomoruságod van…</p> -<p>– De mi hír, kérlek?</p> -<p>– Gondold meg Béla, gondold meg, hogy… hogy fiad született.</p> -<p>Béla összerázkodott és arcza egy pillanatra megmerevült a -mentorra bámultában. Kezei megkapták az öregéit és görcsösen -kezdték szorongatni. De Istóknak nem fájt. Mély megindulással nézte -kedvenczének hosszan, mozdulatlanul őrá szegzett szemeit. Nézte, -mint veti föl nemes fejét, mintha a mámor méltatlan vendégét akarná -kiüzni belőle. Nézte, hogyan tágul melle, hogyan emelkednek karjai, -mintha letépné magáról a megalázó kötelékeket, melyeknek eddig -fogságában volt. Nézte, mint nedvesedik meg lassan homloka, mintha -beleizzadna a rettenetes munkába. Soká tartott ez a némaság, míg -Béla megtalálta az első szót:</p> -<p>– Fiam! – sóhajtotta és a mentor nyakába borult. <span class= -"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span></p> -<p>Víg lárma, pénzcsörgés, pohárcsengés hallatszott belülről. De -Béla minderre süket volt. Szent csönd vette körül, melyben csak egy -vigasztaló mennyei szózatot hallott és öreg barátját soká, soká -átölelve tartotta.</p> -<p>Azután gyorsan kapkodta magára ruháját s búcsutlanul távozott a -parasztszekéren, melyen Istók érte sietett. Gyönyörű holdfényes -éjtszaka volt. Körülötte minden: erdők, mezők, hegyek és vizek, ég -és föld tündéri világitásban. Az út jó volt, a lovak is ügettek, a -mint tőlük telt; de Béla türelmetlen, tomboló, tuláradt szivének -véghetetlen hosszú volt ez az egy-két éjjeli óra. A szegény mentor -ajka boldog fecsegésre nyílt az érzések első rohamának elvonulta -után; de mit rövidített ez az időn!</p> -<p>– Soha, soha nem láttál olyan angyali kis babát, Béla! – beszélt -az öreg utitárs. Az igaz, hogy én nem sokat láttam életemben; de -bizonyos vagyok benne, hogy ha még annyit látok, akkor se lett -volna köztük ilyen. A kis Ágnes csak gyönyörü egy piczurka teremtés -volt; hanem a te fiad, az valóságos rózsabimbó. De Béla, most aztán -gondold meg jól, hogy… hogy… (A kocsi épen egy alkalmasat zökkent s -úgy tetszett, mintha a mentor ennek folytán nyelte volna el, a mi a -torkán volt.) Igen, gondolj meg mindent jól és aztán lökd ki az -ajtón Hazafit, lökd ki azt a károgó Varjut, lökj ki mindenkit és -rontsd le megint az erkélyt, töresd össze az oszlopokat, hozasd -vissza a régi képeket, adasd el az új hintót, hogy minden a régiben -<span class="pagenum"><a name="Page_145" id= -"Page_145">-145-</a></span> legyen, mint mikor te gyermekeskedtél. -(A nekihevült öreg megtörülgette homlokát, pedig hüvös szél fújt a -téres mezőkön.) Nem szeretném, ha szavaimból azt magyaráznád ki, -hogy goromba természetü emberré lettem. Te jól tudod, hogy sohasem -voltam az, és sohasem beszélt más belőlem, mint a te javad. Milyen -egy kis baba vár rád, Béla! Szólj már, valamit. Örülsz-e neki -nagyon?</p> -<p>De Béla nem szólt semmit, csak a vén kezeket szorongatta és a -mentor szemeiben a holdvilágnál megcsillanó könnycseppekre felelt -könnyekkel. Azután minden pillanatban leste a kálozdi tornyot, a -kivilágított ablakokat, a kastélyt. Végre a hegy hátán voltak s a -holdsugarak ezüst-fátylával leborítva, feltünt az előttük.</p> -<p>Az oszlopok előtt leugrott Béla a kocsiból és rohant fel a -szőnyeggel borított lépcsőn. Hiába sántikált és kiabált utána a -mentor, hogy csöndesen legyen, ne üssön lármát, mert az most a -világért sem szabad! Hiába. A könnyelmű, kártyaasztal és boros -kancsó mellől érkezett czimbora nagy robajjal szakította föl neje -hálószobájának ajtaját és egy nagy, szíve mélyéről szakadt -kiáltással borult oda Ilona ágyára, melynek lábánál a ház új bútora -rengett.</p> -<p>A szép asszony halavány arczát egy mosoly futotta át, mikor Béla -megragadta kezeit. Egy bágyadt, de igaz mosoly. Egy, gyermekkorából -visszatért, régi mosoly, mely egyaránt távol volt a gúny -hidegségétől és a szenvedély izzásától. Egy meleg, megbocsátó, -jótékony, szeretetteljes mosoly, <span class="pagenum"><a name= -"Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> melyre egy szegény, -elhagyatott, elkeseredett ember régesrég várakozott.</p> -<p>Béla homlokon csókolta nejét és karjára ragadta a bölcsőből a -kis vendéget. Picziny kis jószág volt ez, alig kilátszó a pólya -finom csipkéi közül, parányi bogárszemekkel, parányi piros szájjal, -parányi kacsókkal. De e kis kezek nagy kincsekkel voltak tele (azt -a mosolyt is ezek hozták!) két egymáshoz lánczolt s egymástól -idegen szív számára.</p> -<p>A gyermek sírt bölcsejében. De mikor Béla ölébe kapta s -összecsókolta, egyszerre elhallgatott és rávetette szemeit. Vékony -ajkát félrevonta, mintha mosolyogna, és kis kezeit ügyetlenül -nyujtogatta feléje, mintha csak azon törné a fejét, hogy ugyan -mikép sikerülne neki most itt ezt az óriást maga előtt minél -gyöngédebben megölelnie.</p> -<p>– Szeretnek, szeretnek megint! Óh milyen haszontalanul éltem -eddig! – kiáltá Béla és letérdelt a bölcső mellé.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_147" id= -"Page_147">-147-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>ÖTÖDIK RÉSZ</h2> -</div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_148" id= -"Page_148">-148-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149"><br /> --149-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h3>XXII. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">Pántlikás Panni is belekerül a -mesébe.</span></h3> -</div> -<p>Sürű füstfelhők borítják a rengeteg szobának egész láthatárát a -már bekormosodott égtől le a földig, mely teleköpködve, félig -elégetett kártyafidibuszokkal, bagóval, dohányhamuval teleszórva, -sáros csizmáknak hónapos nyomait őrizgetve, szóval a lehető -legnagyobb türelemmel látszott várni a kivánatos surolást. A -kóválygó felhők alig átlátható leplet borítottak arra a magas, -sárga polczra, mely elintézetlen iratcsomagoknak súlyos terhe alatt -görnyedt. Az egyre sűrűsödő füst gomolygó ködéből kiválnak egy -végetlen iróasztal otromba körvonalai, valami áldozó oltár-féle, -melyen hogy mennyi libácska, tyukocska, tojáska, almácska -áldoztatott már föl az igazság kerekeinek kenegetésére: Ignácz -hajdu lenne a megmondhatója, ki széles köpönyege alatt a tekintetes -főszolgabiró úr lakására át szokta szállítani, a mit a jó isten -időről időre juttatott. A terhe alatt nyögő iratpolcz, az asztal -lábánál nyujtózkodó agár s a kedélyesen pipázgató társaság is -megmagyarázhatják, hova vezetett ez a fejezet; de még egy tekintet -az udvarra, hol agáczisorok vékony árnyékában, ásitozó <span class= -"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> hajduk -fegyverei közt, csörgő lánczokkal söprögetnek, vizet hordanak, -lajtot töltenek, csatornát tisztítanak a szegény rabok. Ugyan ki -nem találná el, hogy ez vármegyeháza?</p> -<p>Még pedig a karámosi vármegyeháza. Ennek is a leghíresebb -szobája, mely a központi főszolgabiróvá, rabok fejedelmévé, hajduk -generálisává választott Vincze bácsinak jutott az atyafiságos -osztozkodás ama nagy napján, mely Karámoson megyei tisztújításnak -szokott neveztetni. A vén korhely most egy törött rugóju, -megkopott, kifeslett bőrkanapén nyujtózik, hatalmas tajtékpipájával -maga mellett, s miután az éjjel nem aludta ki magát, (sőt tegnap, -tegnapelőtt és már azelőtt megszámlálhatatlan sok éjjel,) lusta -beszélgetést folytat az agarát simogató Vizaknai Gyurival, míg -Gencsy Laczi, az ablakfához támaszkodva, egy hirlapból böngészget -össze valami kis tudományt. Ezek a jó vármegyei fiuk vagy -rendkivüli mohósággal szokták falni az ujságot, vagy olyan -megvetéssel nézegetik, mintha nekik a világ minden eseményéről -külön futár hozna hírt s azt a papirost csak némi szivességből -vennék a kezökbe. Laczi – hazátlansága daczára – ezekhez a -futártartókhoz tartozott s e szerint egészen méltatlanul sujtotta a -kissé neki élénkülő Vincze bácsinak következő vádja:</p> -<p>– Ne bujd azt az ujságot, Laczi pajtás! Ugy sincs benne semmi -jó. Hiába már minden! Ha a csillagos egeket lehozzák, akkor sem -segíthetnek ennek az árva hazának a sorsán. Megromlott a -<span class="pagenum"><a name="Page_151" id= -"Page_151">-151-</a></span> régi jó magyar vér és ezzel vége. -Eladták az országot. Azt mondom, fiúk, hogy ilyen potom áron még -országot nem pocsékoltak el a világon soha, mint a mienket!</p> -<p>Gyuri versenyt ásitott az agarával s a fonalat Laczi vette föl, -miután a félredobott hirlapból egy hosszú fidibuszt szakitott -volna.</p> -<p>– Csak abból a potom pénzből láttunk volna hát mink hazafiak is -valamit! – mondá a hontalan patrióta. Mert ugyan czudar idők járnak -ránk! A mult éjtszakát is száztíz pengőm sírja. Már ha hiszed, ha -nem hiszed; de bizony isten igaz. Neked persze könnyű a haza sorsán -búsulnod, vén lator, mikor a fogadásos bugyellárisokból egy pár -esztendőre bepénzeltél.</p> -<p>– Hallom, hogy a Pántlikás Panni házat is vett belőle Bogádon, -meg egy fertály telket, mi? – kérdezte közbe az ásitozó Gyuri.</p> -<p>Ez a bugyelláris-történet kétségkivül gyönge oldala volt az -öregnek, miután azt a bizonyos két tömött tárczát életében -mindenkinek a Fekete Sas asztalán volt alkalma utoljára látni. De a -főszolgabiró úr már megszokhatta az efajta támadásokat, mert fülét -vakarva és pipáját tömögetve mindössze is egy széles mosolylyal és -ezekkel a rövid szavakkal válaszolt:</p> -<p>– Bolond vagy, Laczi! A világon te vagy a legnagyobb bolond. Azt -a dolgot én legeslegrendesebben elintéztem. Hát ugyan mondd meg, -kinek lett volna jussa a pénzhez? No, mi az, ki az, mit akar? -<span class="pagenum"><a name="Page_152" id= -"Page_152">-152-</a></span></p> -<p>Ignácz hajdu ütötte össze a sarkantyúját (akkorák voltak, mint -két czintányér) és jelentette:</p> -<p>– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró úr, két ivándi -parasztot hoztak. Tennap este hatták helybe egymást a kocsmában, -minekutánna az egyiknek hibázik a füle, mivelhogy a másiknak léket -ütött a fejibe. Esedeznek alássan, ha minél hamarább méltóztatnék -meghallgatni a panaszukat.</p> -<p>– Sötétbe a gazemberekkel! – adta ki a rendeletet Vincze bácsi, -roppant füstkarikákat fujva a vén divánon. – Nem látod, milyen -temérdek itt a dolgom? Még hogy mindjárt hallgassam meg őket! -Hiába, a paraszt csak szemtelen.</p> -<p>Ignácz gyönyörködve elvicsorított fogakkal távozott, a -rögtönitélő biró pedig abbanhagyván a parasztok tulajdonságainak -további fejtegetését, szükségét látszott érezni, hogy néhány szóval -az előbbi tárgyra visszatérjen.</p> -<p>– Nem, fiúk, – mondá bizonyos lendülettel, – förtelmesebb és -igazságtalanabb dologba sohasem ártottátok magatokat, mint mikor -engem be akartok feketiteni. Hol van igazabb szívü barátja Kálozdy -Bélának, mint én? Ha nincs az a vén medve a nyakunkon, követnek is -megteszem. Meg is fogom még tenni; ’sz tán a medvék sem élnek -örökké! Hát Arturnak van e hivebb kenyeres pajtása! És még hogy én -megrövidítettem volna őket! Az a pénz a legeslegnemesebb czélra -fordíttatott. De miután az igazi jótékonyság titokban működik s -nekem nagy és érzékeny szívem van, én azt nektek soha nem fogom -megmondani, hogy mire. <span class="pagenum"><a name="Page_153" id= -"Page_153">-153-</a></span></p> -<p>E védbeszéd mindenesetre eltartott volna hosszabban, ha a -czintányérok újra meg nem szólalnak.</p> -<p>– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró ur, a Pántlikás -Panni megint itt lábatlankodik, hogy eresztenénk be az apjához.</p> -<p>A vén legény széles képe vörösebb lett erre a jelentésre a -félszázados mellénynél.</p> -<p>– Ebben a minutumban eltakarodik innen, ebadta szajhája! – -kiáltotta szokatlan erélylyel, félig fölemelkedve fektéből és sunyi -pillantásokat vetve vendégeire, hogy megtette-e rájok a kivánt -benyomást ez a fényes példája birói részrehajlatlanságának az iránt -a bizonyos fehérszemély iránt, kivel hosszabb időn keresztül -gyöngéd viszonyban élt.</p> -<p>Azonban Ignácz még nem volt készen.</p> -<p>– Nem takarodhatik innen, instálom alássan, minekutánna -letartóztattatott, mivelhogy az őrmester úr ábrázatját egy kis -incselkedésre testileg bántalmazta.</p> -<p>Az igaz biró nagyot fujt, mielőtt haragjának villámait szórni -kezdte volna.</p> -<p>– Egy kis incselkedésre? Nézze meg az ember! No majd megtanítom -én az őrmester urat is keztyűbe dudálni, ha még meg nem tanitották! -Hanem azért a Pannit elrettentő példa kedvéért a sötétbe csukod. -Hallottad? Aztán majd dél felé felkiséred hozzám tanitásra. A ki -meg incselkedik vele, arra olyan huszonötöt huzatok, hogy el se -kezdje olvasni, ha ötvenig nem tud.</p> -<p>A czintányérok eltünvén a halltávolból, Gyuri <span class= -"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> álmosan -pislogó szemekkel ezt a méltán zokon vett megjegyzést tette:</p> -<p>– Kisértetheted azt már a tanitásra, vén gonosztevő! Kikaptad -tőle egyszer mindenkorra az obsitodat. Tudjuk jól, hiába -titkolod.</p> -<p>Így folyt tovább a beszélgetés – meg-megszakítva egy kis -hivatalos ügygyel – a Pántlikás Panni rózsás viszonyairól, a haza -gyászos napjairól, a bugyelláris feledhetetlen történetéről és a -Szellő kutya kitűnőbb tulajdonságairól, mignem valami új jövevény -mord kopogással kért bebocsáttatást. A gazda nem a legjobb kedvben -volt s csutorája mellől gorombán kiáltott oda:</p> -<p>– Ott kinn tágasabb.</p> -<p>Hanem a kopogató vagy nagyon el volt szánva, vagy nem ismerte a -hivatalos nyelvet, mert az ajtó megnyílt s a másik perczben -mindahárom beszélgető meglepetve ugrott az érkezett elé.</p> -<p>– A követünk! A mi fényeskedő csillagunk. Hozott isten, öreg! Az -égből pottyantál-e le ilyen hirtelenséggel?</p> -<p>A fényeskedő csillag nem volt más, mint Móricz bátya, a medve. -Akár az égből pottyant, akár valami természetesebb utat választott -az idejövetelre, annyi bizonyos, hogy hires ékességeit mind régi -diszükben hozta magával: övétől szeméig érő szakállát, elbusult -tekintetét, a kopott holdvilágot feje bubján és rettentő -szemöldjeinek fenyveserdeit. Vörös karneol-gombos zekében, a -tisztátlanságtól nem kevésbbé vörös csizmákban és nadrág szijja -végén óriási réz-csattal jött, mely szittya <span class= -"pagenum"><a name="Page_155" id="Page_155">-155-</a></span> -büszkeséggel nézett szembe az egész világgal. Némán, haragos -pillantással lépett be, egyenesen odatelepedett a kopott diván -kellős közepére és fenséges nyugalommal várta, míg a kérdések első -áradatának zavaros özöne elvonult megviselt feje fölött. Míg Gyuri -vissza nem pártolt a Szellőhöz és Laczi fel nem kuporodott az -iróasztalra, ajka, szemei, szakálla, szemöldjei mélyen hallgattak. -Végtére aztán Varju Vincze úr, az öregnek leghivebb kor-, elv- és -honfitársa, egyedül fogta elő:</p> -<p>– Hát ne bolondulj már, te páratlan bajtárs, hanem beszélj. Mi -szél hozott haza? Most jöttél?</p> -<p>Az őserdők egy néma intéssel megadták a feleletet: épen -most.</p> -<p>– No, akkor farkast emlegettünk. Azon kesergünk itt mind a -hárman, hogy eladtátok a hazát.</p> -<p>Komor zúgással válaszolt a fenyves: eladták.</p> -<p>– Kigyókat nevelt saját testén ez a megszámlálhatatlan sebekből -vérző ország. Megromlott az igazi magyar vér; oda van! Mint a merő -vakon szülöttek, úgy mennek neki a tátogató örvénynek. Kevesed -magaddal maradtál hív az árulók barlangjában, öreg! Árulók, ki -merem mondani, hogy hazaárulók.</p> -<p>Az öreg búsan veti föl szörnyen beárnyalt szemeit: őtet nem -terheli vád; a koronázás napját ott töltötte tizenharmad magával -abban a bizonyos hazafi-korcsmában.</p> -<p>– Akár visszamászhatsz már most a barlangodba, a miben azt a tíz -esztendős nagy telet becsülettel kihúztad. Beborult a magyar ég. -<span class="pagenum"><a name="Page_156" id= -"Page_156">-156-</a></span></p> -<p>A medve bólintott egyet, hogy: visszakészül.</p> -<p>– Ránk köszöntött az új pecsovics-világ. Átkosabb a réginél, -mert saját kezünkkel ástuk meg a magunk sírját. Ebből már aztán -föltámadás se lehet. Akár elő se jőjj többet, vén sas!</p> -<p>Nem is jön.</p> -<p>– Talán csak le is mondtál a mandátumról?</p> -<p>– Le, – mordult meg a medve és többet nem szólt egy szót sem. -Fölvett egy heverő pipát, megtömte a repedezett márványmedencze -mély öbléből, rágyújtott, lecsukta szemeit, a tisztítatlan -csizmákat maga alá húzta, bal hüvelykét az óriás csatt mögé dugta -és ha nem eregeti egymásután a komornál komorabb felhőket, azt -lehetett volna gondolni, hogy már belemerült nagy, téli álmába.</p> -<p>Hanem Vincze bácsinak ugyan széles kedve támadt egyszerre! -Nekiment a búsan szipákoló öregnek, a már-már elszenderedett -Gyurinak, az asztalra telepedett Laczinak, még a Szellőnek is. A -vörös mellény félszázados pályáján kevés alkalommal mutatott még -ilyen telhetetlenséget az agyonölelésben. A lármás hazafi kitárta a -szomszéd szoba ajtaját is, hol három kanczelista szintén feneketlen -füstben úszkált és szolgálatra készen ugrott fel az ajtónyitásra. -De Vincze bácsi borízű hangjának most nem volt parancsolni, csak -örvendezni valója.</p> -<p>– Hohohó! – kiáltozta. Követválasztás lesz, fiúk! Már az igaz, -hogy páratlan egy hazafi vagy, öreg! Lemondtál? Igazán lemondtál? -Tökéletesen lemondtál? Megcsömörlöttél ugye attól, a mit a szegény -<span class="pagenum"><a name="Page_157" id= -"Page_157">-157-</a></span> magyarnak kotyvasztottak? Vivát! A régi -igaz magyar szóval mondom rá, hogy: vivát!</p> -<p>– De hát ki a vivát? – tolakodtak fülük mellé dugdosott -tollakkal a hajdúgenerális körűl a kanczelisták s a nagy jelentésű -szavaktól talpra ugratott két gavallér is azt kérdezte, hogy ki már -most a vivát?</p> -<p>– Ki a vivát? – tört ki Vincze úr, magasra emelve a szurokfekete -tajtékpipát, mint valami karmester a vezérlő botot, – hát ki lenne -más, mint Kálozdy Béla?! Sok iskolakerülő léhűtője, tudtok annál -érdemesebbet? Páratlanul ragyogó elme és nagy szív! De milyen nagy -szív! Majd megállja az a helyét a sok pecsovicscsal szemközt! -Hanem, fiúk, nincs egy veszteni való perczünk sem, mert minden -attól függ, hogyan kezdünk bele a dologba. Te Mátéfi Rudi (most -búzavirágszínű dolmányban irnokoskodott) ebben a szempillantásban -lecsapod a kalamusodat, felülsz a vármegye kocsijára és hajtatsz ki -Kálozdra, megmondani Bélának, hogy követjelölt. Érted, követjelölt! -És hogy ma este mind oda kinn leszünk nála nagy konferenczián. -Mind, mind, mind. No indulhatsz. Te meg Laczi zászlókat rendelsz; -de akkorákat, hogy a Szent-András tornyáról leérjenek a földre. -Tudod? Mindegy akárhogy. Meg se kérdezd az árát, mert ilyen -gavallér követjelölt még nem volt! Nem akarlak megsérteni, -czimbora, (a karneolgombok, a nagy rézcsatt és a vöröslő csizmák -felé fordult) de Béla mégis csak nagyobb gavallér, mint te vagy. -Maga meg, amice, Bigéhez szalad. (Az amice kalapot ragad.) -<span class="pagenum"><a name="Page_158" id= -"Page_158">-158-</a></span> Komponáljon olyan plakátokat, hogy az -embereknek szemük-szájuk elálljon bámultukban. Te meg… te meg…</p> -<p>És így tovább. A nagy szó ki volt mondva és a füstös irodából, -mint a röpülő tűz, terjedt mindenfelé a hír. Elterjedt a folyosókon -a hajdúk és ügyes-bajos emberek között s behatott abba a szomszédos -komor házba is, melynek ajtajában vígan pipázott a két strázsa.</p> -<p>Nagy és szomorú épület volt ez, ritka és szűk ablakokkal, melyek -mögött nem igen jelent meg kiváncsian kitekintgető fej; ronda és -barátságtalan szobákkal, melyekből a nehéz tölgyajtók ellenére csak -nagy ritkán van kijárás; a szakadatlan munka ellenére nincs sem -énekszó, sem megelégedés, sem becsület; a nagy társaságok és -túlcsapongó érzések ellenére sincs jókedv. A sötét multnak és sötét -jövendőnek lakóhelye ez: a rabok háza.</p> -<p>Az a ház, a hova a dunaszögi öreg paedagogus kedvencz fiát -elvezette a meredély, melyet maga választott életpályájának. Komor, -csupasz, meredek, magányos sziklán vezette át, ködös mélységekkel -és rémítő hasadékokkal körül, melyekből ki-kicsaptak a föld -mélyének titokteljes lángjai. Elvakultan, vérben forgó szemekkel -rohant át e kietlenen, nem látva czélját, halálra tapodva lábával -egy-két útjába esett virágot, mely ékességül kinálkozott sívár -keblére. Futott, futott, hogy az emberek nagy irgalmatlanságától és -a nemes fájdalomnak egy, szíve mélyén bolygó sugarától vezetve, a -bíró és hóhér szerepét könyörtelen vérszomjjal végezze gyűlölt -<span class="pagenum"><a name="Page_159" id= -"Page_159">-159-</a></span> ellenségén. De az Izsákot és a mennyei -bíró jogát védelmező angyal halhatatlan; fölemelt kezét megragadta -s ő a halál küszöbén egy pillanatra megragadtatván az élet -szeretetétől, a félelem lázában rettegve a romlástól, a sírtól és a -férgektől, eljutott egy szűk és sötét kamara szalmazsákjára. -Csodálatos szövedéke volt a jó és rossz egymásba fonódó szálainak, -melyekből az emberi lélek szőve van. Soha nem dolgozott és e -szerint soha nem volt megelégedve; soha urat nem ismert s e szerint -szenvedélyeinek rabságában soha szabad nem volt; sohasem szerették -s e szerint ő sem szeretett igazán; soha nem bánkódott s e szerint -sohasem tudta, hogy mi a boldogság. Csak a magával való szilaj -elégedetlenségnek vas karmai ragadták meg olykor s mikor -vergődésében nem lelt csillapító kezet, akkor kereste föl a vágy -szegény testvére után, ki a hullámok fenekén nyugodott. -Mindenesetre gyilkolni akart és bilincsekbe volt verve; de vétke -perczében szerencsétlen kis hugára gondolt, és mikor börtönbe -kisérték, öreg apja járt az eszében. Jóllehet, nem bánat volt, csak -az életnek nyomorult féltése, a mi megrázkódtatta; de a harangban, -mely magányba, lemondásba, munkára kiséri, mintha a megváltás szava -is csengett volna. Durva szivében kétségkívül fölébred még a bosszú -tüze. Sok szerencsétlent kisért el ez a vészes tűz a bitófáig; de -igen-igen kevéssel tartott még ki a hosszú raboskodás utolsó -órájáig.</p> -<p>Kigyult a Mátyás szivében is újra, a mint égő agygyal hevert -nyomorult fekhelyén és ablakának <span class="pagenum"><a name= -"Page_160" id="Page_160">-160-</a></span> sűrű rostélyán csak lopva -tekintett be hozzá a nap. Megjelent előtte Ilona szépségének egész -virágában; meg a kis testvér a távolságnak ködös leplében; meg a -multnak szenvedélyei és a jövőnek reménység nélkül való kietlene. A -forró vér újra keringeni kezdett fagyos ereiben s szerette volna -magára zudítani e vastag falakat, melyek a világtól mindörökre -elzárták. Igen, mindörökre, mert a hosszú-hosszú öt esztendő mulva -nem annak adják vissza, hanem csak a kétségbeesésnek szolgáltatják -ki prédául. De a kövek erősek voltak és ő rabjuk maradt. Csak a -hitvány cserépkorsó tört darabokra, a mint hozzájuk hajította, s a -lusta visszhang mordult meg érthetetlen beszéddel őrjöngő -átkozódásaira. Átkozta az igazságtalan világot, a nyomorult életet, -az emberi tehetetlenséget és vadul lázongott gyávasága ellen, hogy -nem bírta megölni magát. A magány nemcsak megfélemlít, hanem olykor -kétségbeesett vakmerőségre ragad. Mátyás ordítozni kezdett, hogy a -porkoláb kénytelen volt bebotorkálni hozzá. Nehéz, mámoros fejjel -jött s a rabnak nem került nagy erőfeszítésébe, hogy földre gyürje -és kicsikarja tőle a kését. De a lárma árulója lett, emberek -jöttek, új itéletet mondtak felette és bilincsre verték.</p> -<p>Hosszan nem felelt átkaira senki a morgó visszhangon kívül. -Mikor külön büntetésének ideje letelt és először bocsátották a -többi rab közé, homályos szemekkel, csontig fogyva, titkon tajtékzó -ajkkal huzódott egy sarokba. Egy szürke fejű gazember vállon ütötte -s régi ismerős gyanánt köszöntötte. <span class="pagenum"><a name= -"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p> -<div class="figcenter" style="width: 414px;"><a href= -"images/i006hq.jpg"><img src="images/i006.jpg" alt= -"Ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a nap." -title= -"Ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a nap." /></a> -<p class="caption">Ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be -hozzá a nap.</p> -</div> -<p>A dunaszögi kollégiumban volt hajdan kályhafütő s valami -«posta-ügybe» keveredett, azért került ide. Zsebéből piszkos -kártyát húzott elő és röhögve kinálta Mátyást, hogy most nem -látják, üssenek egyet. Tudja, hogy deák korában ő sem vetette meg, -ha disznót kapott a tizesre. Mátyás elfordította fejét és nem -felelt. Az «ismerős» azonban tovább unszolta, hogy már most itt -nincsen sem úr, sem paraszt, hát úgyis mindegy. Vigyorgó biztatása -hatni látszott, mert a hajdani deák egyszerre csak rávetette égő -szemeit s oly erőszakosan ragadta meg a kezét, hogy az egész tuczat -kártya szertehullott.</p> -<p>– Megbolondult? – támadt rá mérgesen a czimbora, gyors -ügyeskedéssel kapkodván vissza zsebébe kincseit. Ha meglátják, -mindaketten sötétbe jutunk.</p> -<p>Mátyás rekedt, de bátor hangon atyjáról kérdezősködött.</p> -<p>– Az öreg Hajós? – felelt a bajba keveredett kályhafütő, -kedvencz kártyájának, a vörös disznónak hátát körmével jegyezgetve. -– Hát csak megvan. Hordja a nagy grapsa könyveit a hóna alatt. Az -olyan penészféregnek a ménkü sem árt! Arról persze nem tud semmit, -hogy milyen derék fia van neki, mert úgy hallottam, hogy az -ösmerősei titokban tartják előtte. Bezzeg tudnak az én neveletlen -gyerekeim az én bajomról! Pedig már mai napság úr vagy szegény, -annak mindegynek kellene lenni.</p> -<p>Akkor éjjel reggelig nem aludt Mátyás. Melléből <span class= -"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> nehéz -sóhajtások szakadtak fel, homlokát kiverte az izzadság, kezeit -tördelte és úgy tetszett neki, mintha világosabb reggel várna rá a -többieknél. Nemcsak ő nem hallja hát annak a szegény öreg embernek -átkait, hanem a levegőben sem kóvályognak sehol és nem keresik őt! -Nem borította rá szemfedőjét; nem ásott sírt neki; nem temette el, -és ha e rettentő épület egyszer kibocsátja vas karjai közül, talán -egy reszkető kéz… De nem. Óh istenem, az nagyon, nagyon messze van! -Rég volt és ő el is feledte odáig az utat. Elég, hogy a -legrettentőbb teher leemeltetett vállairól, és könnyebben -bujdoshatik majd a baráttalan sivatagban. De az emberek! Minő zavar -ez lelkében az emberekről, kik meghallgatták egy elitélt gonosztevő -kivánságát. Megsejtették azok is, a kik nem hallották és -gyöngédségből erős bástyát vontak ama sok bánatú vén szív és ősz -fej köré. Mit gondoljon ezekről? A homályos gondolat, mely hosszan -tétova röpködött így a sötét tömeg felett, galamb volt, mely egy -kicsiny zöld szigetre talált, honnan ujjáalakulhat ennek a tépelődő -rabnak egész világa.</p> -<p>Másnap munkát kért s elkezdte egy könyvkötőtől tanulni a -mesterségét. Reggeltől estig asztala fölé hajolva dolgozott. -Dolgozott csöndesen, szorgalmasan, megadva magát sötét sorsának, -még nem számítva rá, hogy mit fog kezdeni a keservesen megérdemelt -sovány fillérekkel. Dolgozott csak azért, hogy dolgozzék. Valami -újon ébredt ösztön hajtotta munkára és jól esett neki, mikor keze, -<span class="pagenum"><a name="Page_163" id= -"Page_163">-163-</a></span> szeme, esze le volt kötve. Sokan -tudják, hogy mi a munka valami nagy fájdalomban; de kevesen, hogy -mi az a vétkes gondolatokkal háborgó léleknek. Ilona csábos képe -még föl-fölkereste magányában a darócz ruhás komédiás-szeretőt. -Arczának rózsái a boszú új meg új lángjaira gyujtották szivét a -csábító ellen; fekete szemei nyugtalan, viharos éjjeleken új s -töredékeiben is sötét terveket ébresztettek lelke fenekén. De -reggel várták a munka asztala és szerszámai. Az igéző kép eltünt, -elveszett az egymásután fűzött lapok ezrei közt; a vészes -gondolatokat mintha szívéből szorította volna ki, mikor a kegyetlen -könyvsajtót csavarta s nem egy-két nap mulva, de végre is eljött az -idő, mely az irigy szenvedély lángját kioltotta s olyannak mutatta -az egész emléket előtte, mint az a könnyű aranyfüst, melyet ujjai -között tartogatott.</p> -<p>Egy öreg parasztember kosarakat szokott kötögetni mellette. A ki -ránézett a kevés szavú, magába mélyedt, megtört rabra, a mint -fűzfavesszeit nyeste, hajlította, fonta, bizony nem igen állhatta, -hogy meg ne kérdezze, mikép jutott ide? Szürke haja régi paraszt -divat szerint sok csomóba fonva hullott vállaira és olyan -becsületes, istenfélő arcza volt, hogy békó helyett inkább zsoltár -illett a kezébe. Volt is neki s vasárnap reggelenkint csöndesen -eldudolgatta hol a «Mint a szép híves patakra» híres áriáját, hol a -szentlélek úristent hivogatta magához keserves rabságába. A kifent -bajszú káplán úrnak, ki minden második vasárnap ellátogatott a -börtönbe, nem volt az öregnél jámborabb <span class= -"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> -hallgatója; csak ráfüggesztette mélységes töredelemmel szemeit és -ha kétannyi ideig tart a prédikáczió, (a tiszteletes úr rendesen -nagyon röviden végzett, mintha csak itten szükség sem lenne az -igékre) akkor is örömest elhallgatja. A munkában Mátyás volt a -szomszédja, ki – valami különös és be nem vallott meghatottságból -az ősz hajak szenvedése fölött – egyben-másban kezére járt az -öregnek. Ha keze reszketett, befűzögette helyette a vesszőket s -egyszer, hogy kitörte a hideg, fenn virrasztott mellette éjtszaka. -Lassan-lassan kérdezősködés nélkül is kitudta tőle a történetét. -Igazi paraszt-dráma ez. Most az egész vármegye ismeri Pántlikás -Pannit, kit becsületes nevén Fodor Panninak hínak. Az leánya az -öregnek. Bogárszeme hamisan tudott kacsintani s ha takaros kék -viganójában tánczra perdült, vagy a kert alatt nótára gyujtott, -csak úgy verekedtek utána a legények. Hanem a Panni csak félvállról -beszélgetett a szegény ember gyerekével, mert neki úrfi szeretője -volt. E miatt a bizonyos miatt aztán meg is botlott és egy kis -batyút kötve a vállára, az éjtszakai csöndességben ott hagyta a -falúját, melyben sem azelőtt, sem azóta olyan szép nótákat nem -hallott senki, a milyeneket Panni magával vitt megkeseredett -szívében. Az öreg Fodor nagy bújában elfelejtett tanácsot kérni az -istentől. Akkor történt vele először életében. Egy sötét este -fejszével várta meg az úrfit, a nótárus deák-fiát, és leütötte. Ez -volt az eset, a miért vasra verték, fegyver között bekisérték -Karámosra és elsentencziázták. De ez még nem <span class= -"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> a -történet vége. Fodor Panninak – a mint másodmagával kikerült az -ispotályból – mit volt mit tenni: a gyöngyéletre adta magát, úgy -tartotta el a kis gyerekét. Pántlikás Panni lett belőle s majd -elröpült a czifraságtól, mikor végigment az utczán. Magának a -főbíró úrnak a lelke is számot ád majd róla a mennyekben! Az otthon -maradtakra pedig pusztulás várakozott a gazda híján. Az élelmes -zsidók és rabló szomszédok kapva kapnak az olyan megszomorodott -háztájon. Az anyjuk meghalt és két neveletlen árvát hagyott -koldusbotra, mert a házuk előtt megütötték a dobot és most az a két -elhagyott csakúgy kuncsorog egyik irgalmas komától a másikhoz. De -milyenek ezek az irgalmas komák! Volt, volt az öregnek miért az -istenhez fohászkodni s Mátyás mindegyre jobban bámulta asztala -mellől a szegény parasztembernek nagy, türedelmes szívét.</p> -<p>Egyszer esti szürkülettel épen készültek abbanhagyni a munkát, -mikor a részeges porkoláb belökte szobájuk ajtaját s nagy röhögés -közt tuszkolt be valakit. Egy félig parasztosan öltözött, jó -termetű fehérszemély volt, fején egészen a szeméig lehuzott fekete -kendővel, a ki huzódozva állt az ajtó előtt. Nem mert közeledni s -csak lopva vetett befelé egy-két pillantást. A mint azonban -ráismert a kosárkötő öregre, ki a nap bevégzett munkája fölött -elgondolkodva üldögélt és föl sem tekintett a zajra, csöndesen -megfordult és eltávozott. De a porkoláb csakhamar megjelent és -elujságolta, hogy a Pántlikás Panni járt itt. Azt mondják, mióta a -kicsinye meghalt, egészen megtért az istenhez és <span class= -"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> még a -főbíró úr orra előtt is becsapta az ajtót. Most is abban járt itt, -hogy ha valamiképen megbocsátana néki az apja és megengedné, hogy -haza menjen, odavegye a házához a két testvérét és gondjukat -viselje. Ezeket beszélte nagy vigyorgás, tántorgás és -kulcscsörgetés közt a porkoláb. Másnap szerencsére vasárnap volt és -az öreg Fodor kedvére kiénekelhette magát.</p> -<p>Hanem Panni nemsokára megint eljött és jobban összeszedte magát, -mint első látogatása alkalmával. Szótlanul, lassú lépésekkel és -lesütött fejjel közeledett vén apja felé. Régen látták egymást. -Évek előtt volt egy szép nyári estén, hogy a kertbe kéredzett a -lány. Akkor szökött meg. Azóta csak a rossz hirét hallotta, csak az -istennek látogató kezét érezte általa. Most, hogy ismét -szemtől-szembe állott vele, minden tagját elfogta a reszketés, -öklét felemelte és úgy csapta mellbe a lányt, hogy az elszédült és -leroskadt. Már ennek így kellett történnie, mert hiába, csak -emberek vagyunk. Ezzel a súlyos csapással azonban végkép otthagyta -az öreget a szívében lakó gonosz harag.</p> -<p>Sohasem volt nyughatatlanabb, mint azután egy pár napig, hogy -büntetését kiállotta. Mintha csak valami szíve szerint óhajtott -vendéget várt volna.</p> -<p>Nem hiába várt, mert Panni harmadszor is eljött. Az apja -elfordult tőle, de meghallgatta, a mit itt annyi ember hallatára -beszélt neki.</p> -<p>– Csak emelje rám édesapámuram megint a kezét! Megérdemlem és -nem is panaszlom fel soha. A mennybeli isten értésemre adta, hogy -hiába panaszolnék <span class="pagenum"><a name="Page_167" id= -"Page_167">-167-</a></span> akármit, mert az én szavam nem -hallatszik az égbe. Elvette a kicsinyemet, az én kis cselédemet, -mert azt sem érdemeltem meg. Eszembe jutott, a mit az öreg -tiszteletes úr prédikálni szokott, hogy: mikor valaki vesztébe -indul, egy jelt ád néki az isten, hogy térjen meg. Hadd térjek meg, -édesapámuram, hadd térjek meg! Ne fogadjon vissza leányának, csak -azt engedje meg, hogy a kis árva, idegenbe jutott testvéreimnek a -cselédjök legyek odahaza!</p> -<p>Az öreg sokáig mozdulatlan maradt. De végre mégis csak intett, -hogy: legyen.</p> -<p>Az elbukott, szégyen sarában vándorolt leányból egyszerre kitört -a sok elfojtott érzés.</p> -<p>– Az isten fizesse meg! Az isten fizesse meg! – zokogta és a -boldogságnak ahhoz fogható képét, a mit ez a szegény, megtérni -készülő teremtés megbocsátó atyja lábainál mutatott, hiába -keresitek a gazdagok és a jók között, kik sohasem voltak -kisértetben.</p> -<p>Mátyás hallotta és látta mindezt. Épen egy biblián dolgozott s a -kié a szent könyv volt, bizonyára nem sejtette, hogy a tékozló fiú -történetének egyik lapján minő drága gyöngy pihen. Egy könycsepp. -Ha vasrács, bilincs és börtönfalak komor szomszédságában lehet -boldogságról beszélni, úgy kisértetben vagyok, hogy boldognak -mondjam azt a csöndes, csillagfényes éjtszakát, mely erre a napra -következett. Mátyás azt álmodta, hogy sok-sok év mulva, melyek -elfeledtetik a tévedéseket, de megőrzik az igazakat, a becsület -útján fényes nappal <span class="pagenum"><a name="Page_168" id= -"Page_168">-168-</a></span> visszajutott a templomutczai kis ház -elé Dunaszögre. A mint halkan, dobogó szívvel belépett, egy kitárt -karú öreget talált ott, egy becsületben megőszült aggastyánt, ki -soha, de soha nem sejtette, hogy kedvencz gyermeke hol töltötte el -életének öt sötét esztendejét. Mikor az álmodót fölébresztette a -csöngetyű szava, mintha több, sokkal több sugár ragyogott volna a -szomorú zúgban, mint a mennyit életének akármelyik napja eddig -küldött reá. A várnagy ment keresztűl a börtönökön, egy jószívű kis -kopasz ember, ki nem csúfságból hítta «gyerekeinek» a rabokat. -Mátyás csöndesen odalépett hozzá és megkérdezte, hogy mihez szoktak -kezdeni azok, a kik innen kikerülnek?</p> -<p>Aznap járta be az új követjelölt neve a vármegyeházát, és -rikoltozták neki az első éljeneket odalenn az udvaron a hajdúk.</p> -<p>– Hadd éljen hát, – suttogta a zajra magában egy régi rab. – Én -elvégeztem vele számadásomat.</p> -<div class="chapter"> -<h3>XXIII. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">A komák.</span></h3> -</div> -<p>Ezeknek a sokaknak szomorú, sokaknak gyötrelmes, sokaknak üres -világon van egy szent zúg; az ártatlanságnak, a szeretetnek, a -reménynek egy zúga. Egy zúg, hol a földi nagyság nem ér többet egy -fölcziczomázott bábúnál, a tömjén illata nem kábít, az arany csak -játékszer és a napkeleti királyok csak játszótársak; hol -ismeretlenek a viharok <span class="pagenum"><a name="Page_169" id= -"Page_169">-169-</a></span> s míg a menekülő szív remegve fut át -kincseivel a lybiai sivatagon, a kisded nyugton alszik, hol nem -csábító a dicsőségnek hervasztó mámora és nem félelmes a halál -árnyéka. Egy zúg, melynek küszöbén levettetnek a bűn sarúi s -ártatlanság és szeretet által megigazulnak a belépők. Egy zúg, -melynek zsupfedele alatt hajdan égi mosoly fogadta a fejedelmeket -és égi kezek simogatták a jászol szelíd állatait. Egy zúg a -menyországból. Ez a zúg a gyermekek világa.</p> -<p>Ilyen zúg most a kálozdi parknak az a vidám sarka, melyben a -sűrűn felállított üveggolyók torzító ragyogása elhomályosodik egy -gyermekarcz fénye mellett; a rózsák hivalkodó mosolya -elhalaványodik egy gyermek tekintetének derűje mellett, és a -madarak víg csicsergése elcsitul egy gyermekajk kaczagása mellett. -A kastély öröme, a kis Béla játszik ott, egy göndör barna fürtű, -csillogó szemű, piros arczú, élettől duzzadó fiucska. A mint -nádparipáján össze-vissza nyargalászik a fű- és virágágyakon, -hátracsapja papirosból készült generáliscsákóját, mely mellé Sára -asszony, a baromfi-udvar uralkodója, pompás kakastollat tűzött; -piros fakardjával az egyik pillanatban irtó háborut visel az -őszirózsák ellen, majd a másikban odatelepszik az elejtett -ellenségek mellé és ügyetlen, apró kezeivel összekötözgeti; a kis -katonának és a bokrétakötőnek szép, nagy szemeiben hol anyja -szenvedélye ragyog, hol atyja borús mélázása tükrözik. Az a -szenvedély természetesen csak annyi, hogy Ferkót, a tömzsi -parasztgyereket, mikor élelmes ujjakkal <span class= -"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> egy-egy -czinkatonát a ködmön-zsebbe masiroztat, jól elkardlapozza s hogy -ellenségeinek, az őszirózsáknak bármi keserves könyörgését is -hallatlanul bocsátja el füle mellett; az a méla ború pedig nem -több, mint egy kicsi kis bárányfelhő, mely tiszta fehéren, -könnyedén, valami néma hattyúhoz hasonlatosan úszik végig az égnek -nagy kékségén s nem tudni honnan jő, és azt sem, hogy hova megy. A -boldog kis gyermek körül minden örül és mosolyog. A piros virágú -büszke leanderek, a sötétzöld lombjaikba rejtőző fehér jázminok s a -fűből kitekintgető kék ibolyák egyforma örömmel küldik hozzá -illatukat, míg a jó öreg nap aranyos szőnyeget terít lába alá s a -madarak víg fütytyel csapnak el feje fölött. Még a kert végén a -kripta szomorú falai és rozsdás vasajtaja is ragyognak, mintha -megszánták volna ez ártatlan kisdedet és titkolni akarnák előle azt -a sötét napot, melyet a jövő egyedül igér mindnyájunknak -bizonyosan.</p> -<p>Ebben a derüs képben mégis volt egy árnyék. Egyetlenegy, de mély -árnyék. A kis gyermek vén játszótársának, a mentornak ránczos, -sárga arczán, mig a vadgesztenyefa illatos levelei alatt -elgondolkodva szítta pipáját. Nem azokból a futó árnyakból való, -melyek a lélek röpke hangulatainak szárnyán jönnek-mennek; hanem -azokból, melyek elszakíthatatlan fátyol gyanánt borulnak a -homlokon, a néma aggodalom, a titkolt reménytelenség és -titkolhatatlan rettegés redői fölé. Istók csöndesen pipázgatott a -fapadon és játszott a gyermekkel. A füstkarikákat fujta egymásután -és öreg szemeivel <span class="pagenum"><a name="Page_171" id= -"Page_171">-171-</a></span> gyorsan hunyorgatva nézte a füst oszló -ködét, a mint elborította a fényes kastély tündöklő falait, a -végesi halmok zöld képeit, a mező sárga szőnyegét és a sirbolt -kicsiny szent épületét. Nézte s mig előtte kaczagva játszott a kis -Béla, a névtelen filozóf vén szivét, mely hosszu esztendők óta -hiven és reményekkel teli dobogott ennek a laknak s ezeknek a -földeknek uraiért és jövendőjükért, névtelen fájdalmak -szorongatták. Mintha minden, minden füstbe oszlanék előtte s -szorongásában hiába gondolta meg egymásután titkos számadásainak -végét és a meggondolandókat mind. Borongó tekintete eltévedt a kis -falusi temető ákáczai és esőmosta fejfái közé arra a helyre, melyet -annak az egyetlen nagy platánfának hüvös árnyékában magának -kiszemelt; de most már az isten tudja, hova fogja vetni sorsa, ha -itt minden füstbe megy, és kicsoda pihen majd meg abban a zugban, -melynek első foglalói az ő csöndes, magányos gondolatai voltak.</p> -<p>– Nem tudom, – sóhajtotta magában, nem – háladatlanság-e tőlem, -hogy mikor az árviz őket fenyegeti, én még arra a szegény ördögre -gondolok, kit Pallér Istvánnak hivnak! Erről bizonyosan nem -álmodtál, szegény öreg, kit sirodban is mélyen tisztelt barátomnak -tartalak és szivemből kivánom, hogy nagy altodban se álmodjál -sohasem! Mert bizonyosan neheztelő szemekkel fogadnál odafenn, -elfeledkeznél minden hűséges szolgálatomról a jusban, a -theologiában s a klasszikusokban, és hirtelen természeteddel meg -sem <span class="pagenum"><a name="Page_172" id= -"Page_172">-172-</a></span> hallgatnád mentségemet, ha tudnád, hogy -hires familiád gyász-pusztulása onnan kezdődik, mikor egy vér -szerint való atyámfia, egy Pallérossi Pallér leány abba nagylelküen -befogadtatott. Talán bővebben is el kellett volna a boldogult -Kálozdy Ádámné tisztes képe előtt ama gyönyörü alkalommal -magyaráznom neki a takarékosság fényes erényét. Mert ennek van -leginkább hijával. Igen, nem vonakodom bevallani magam előtt, a -rokonság daczára sem vonakodom, hogy mindaz, a mit én valaha -segítettem ebben a kastélyban, nem ér annyit, a mennyit ő rontott. -És ha ezeket meggondolom – bár ősi nevemet semmi okom szégyenleni – -szeretném, ha valami más néven hívnának, mikor az öreggel -találkozni fogok.</p> -<p>Kétségkivül, még soká borongott volna így a mentor, ha a kis -vitéz oda nem nyargal hozzá paripáján és meg nem kérdi, hogy mikép -megy az a vers, a mit tegnap este tanultak? Istóknak ugyanis -vénségére sok sok névtelen hivatala mellett még egy egész sereget -kellett megroskadt vállaira venni. Ő volt a mindig győztes vezérnek -törzskari főnöke, kinek a hadi terveket ki kellett dolgoznia; -fegyvergyárosa, ki kardjait kiélesítette és dárdákat vagdosott neki -a fákról; markotányosa, kinek feneketlen zsebjeiben az éhes hadfi -ritkán kutatott hiába s ölében gyakran aludta ki a hadviselés -fáradalmait; sőt még néha-néha paripája is, kinek öreg térdein a -kis katona vigan vágtatott a csaták zajába. Bár nem ismerem -részleteiben a hadtörténetet, bátran ki merem mondani, <span class= -"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> hogy -minde különböző tiszteknek egyike sem volt soha nagyobb -buzgalommal, odaadással és szeretettel betöltve, mint Pallérossi -Pallér István által.</p> -<p>Most is, úgy látszik, utóbbi minőségében akarta igénybe venni -Béla urfi, mert kipirult arczával nagy hirtelenséggel ugrott az -ölébe és követelte a verset.</p> -<p>– A verset, kis fiam? – mondá a mentor, pipa-csutoráját szája -másik végébe fogva, miközben szeretetteljes, szürke szemeibe -hirtelen odalopózott az a gyöngéd mosoly, melyet nagy bánata sem -tudott soha visszatartani, ahányszor ezt a kis gyermeket látta. – -Nohát:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Egy, kettő, három, -négy,<br /></span> <span class="i0">Kicsiny fiam, hova -mégy?<br /></span></div> -</div> -<p>A gyermek tapsolva, kaczagva, éles, csengő hangján kiáltotta a -feleletet:</p> -<p>– Tudom már, tudom már.</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Paripámra -fölkapok,<br /></span> <span class="i0">Katonának -fölcsapok,<br /></span> <span class="i0">Soha meg nem -szaladok.<br /></span></div> -</div> -<p>A paripa, melyre valósággal fel is kapott, oly gyöngédeden -hintázta a kis rekrutát, a hogy csak egy kifáradt, vén harczi lónak -megviselt, éles, öreg csontjaitól telik. Sőt a mesebeli táltosok -módjára, kik időről időre okos és elszánt beszédet szoktak -folytatni szeretett lovagjokkal, még meg is szólalt:</p> -<p>– Ne csapj föl katonának, ne menj te háboruba, <span class= -"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> kis -gazdám! Maradj inkább itthon. Gondold meg, hogy akkor a Bébé árván -marad.</p> -<p>Az elhatározott ujoncz nem sokat látszott gondolni a kis ezüst -csengős báránykával, mely a kerítés mellett bégetve -legelészett.</p> -<p>– Majd a Ferkó gondját viseli, – mondá.</p> -<p>– Aztán meg, igaz, hát az a tömzsi! A Ferkót is itt kell -hagynod, a ki bodzafából sipot tud csinálni.</p> -<p>– Hát itt hagyom. Elég katonámat ellopta már. Gyí fakó!</p> -<p>– Az édes apát is itt hagyod? Azt már mégis csak ne hagyjuk itt, -kis gazdám. Nincs itt nekünk semmi bajunk, mit keresnénk -másutt?</p> -<p>A kis lovas egyszerre fölvetette nagy, fényes szemeit a -mentorra, a gyermekeknek azzal a hirtelen megütődésével, mely -minden akadályra meglepi őket, de sohasem jelent csüggedést. A -habozás csak rövid pillanatokig tart; a vigasztalás rögtön helyt -terem. A vagdalkozó kis kezek leestek és a szegény, sokat hajszolt -táltos egy perczig osztozhatott a nádparipa boldog pihenésében, -mely egy törpe fenyő lábánál nyujtódzott. A gyermek egy kis szünet -után s halkan válaszolt:</p> -<p>– Az édes apa… azt nem hagyom itt. De az se hagyja a kis fiát. -Eljön vele.</p> -<p>– De hátha nem megy?</p> -<p>– De bizony eljön.</p> -<p>Mintha csak e halaszthatatlan fontosságu kérdés hozta volna, -Béla a fenyőligetből kivezető uton megjelent. Nem hiába örök és -vigasztalan <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= -"Page_175">-175-</a></span> árnyak közül jött, arczán bús, nehéz -felhőket hozott s a tündöklő nap egypár ezüst szálat ragyogtatott -fején. Nehány rövid esztendő évtizedek munkáját végezte ez ifju -férfin, kinek fiatalsága tán még gyermekkorával együtt szökött meg -tőle. Megvénült, elnehézkesedett. Arczának üde, életteljes szine -oda már; sárga, hervadt és redős volt az s csupán azt a -rokonszenves vonást nem vesztette el, melylyel a felső biró látszik -tanuságot tenni a világ előtt, hogy: nem minden az, a mit ti láttok -és tudtok, mert én ismerek azonkivül még egy nemes szikrát ennek az -embernek szivében és nyilvánvalóvá teszem azt előttetek.</p> -<p>Kis fia eléje szaladt, és ölelte, csókolta azzal a kedves, mohó, -telhetetlen hizelkedéssel, melylyel a gyermekek legelső -választottjukat el szokták árasztani; azzal a magukról megfeledkező -odaadással, melyben a világ egyetlenegy élő lényével szemközt -önkénytelen lemondanak közmondásos jellemvonásukról, az önzésről. -Van, minden gyermeknek van ilyen választottja, legtöbbnyire anyja -vagy egy kis játszótárs, kinek első mosolyáról vagy utolsó -pillatásáról, melyet halálos ágyának párnái közül ő rá vetett, -soha, de sohasem feledkezik meg s örök fényben kiséri az világi -vándorlásában életének legelső, tarka emlékeiből, melyeket -réges-régen homályba borított a távol. A kis Béla atyját szerette -így; attól tudakolta, hogy: ha katonának menne is, ugy-e sohasem -hagyná el a fiát?</p> -<p>Ha tekintettek valaha szemek gyöngéden gyermekarczra, ugy Béla -szemei bizonyára végtelen <span class="pagenum"><a name="Page_176" -id="Page_176">-176-</a></span> szeretettel nyugodtak gyermekén, kit -karjai közt tartott. De mind-e gyöngédség, mind-e szeretet nem -annyira elüzni, mint inkább felébreszteni látszott tekintetén egy -bus szemrehányást, melyben nagyon kevés remény volt s melyet ebben -a perczben alig értett volna más, mint a mentor, ki nemcsak azokat -a hosszu, vigasztalan számadásokat, hanem szivét is ismerte.</p> -<p>– Hátha nem mennék el, kis fiam? – mondá Béla, odaülve Istók -mellé a vadgesztenyefa alá s térdei közé vonva a szemeivel, -ajkával, karjaival rajta csüngő gyermeket.</p> -<p>A fiucska egy kissé elvörösödött a váratlan feleletre s -szomoruan dobálva szerteszét a lekaszabolt őszirózsákat, rövid idő -mulva akadozó és suttogó hangon válaszolt:</p> -<p>– Akkor… akkor én sem leszek katona.</p> -<p>– Pedig ott szép, arany-sujtásos ruhát, tollas csákót és -sarkantyus csizmát kapnál ám, – biztatta apja.</p> -<p>De a gyermek odahuzódott ölébe és megmaradt szavánál.</p> -<p>– Igazi paripát adnának alád és kedvedre nyargalhatnál rajta, -mint a Ferkó huszár-bátyja, a ki husvétkor fölvett a nyeregbe maga -mellé. Emlékszel rá?</p> -<p>– Nem, nem, nem leszek, – mondá komoran a fiu, kire nézve a -játék tulajdonképen a világ legkomolyabb dolga volt, és mintegy -védekezve fogta át atyja térdeit.</p> -<p>– Aztán meg… <span class="pagenum"><a name="Page_177" id= -"Page_177">-177-</a></span></p> -<p>Hiába, mindhiába! A gyermek Béla ölébe rejté kitüzesedett -arczát, hogy megszabaduljon a kisértések csábító képeitől, melyek -attól akarják elválasztani, a ki legdrágább a világon az ő kicsiny -szivének. És a szeretetnek bátor, hősies lemondásával -hangoztatja:</p> -<p>– Nem megyek, nem hagylak itt.</p> -<p>Atyja hosszan, hosszan tartja karjai között és nem veszi észre, -hogy Istók előbb csak csöndesen félrefordul tőlük, azután lassu, -nesztelen lépésekkel odább áll. Alig veszi észre azt a czimeres, -fényes hintót is, mely nagy robajjal hajtat végig a kert alatt -vezető uton. Pörge kalapos, libériás kocsis hajtotta a szürkéket s -az az alacsony, gavalléros ur, a ki benn ült a hintóban, térdeire -támasztott kezekkel úgy tekintgetett itt körül, mint a gazda -szokott a tulajdon földén, magában birálgatva a vetést, a -buzakereszteket, a szénakazlakat, a napszámosokat, a kastélyt, még -a kriptát is. Hazafi volt, a vármegye régi bankárja és az ország -egyik uj nemese, kinek apja csak egy nyaláb el nem kelt nyulbőrt -hagyott neki örökségbe, maga beleült a Péterfi grófok ősi -birtokába, fiai bele fognak ülni még sok sok régi birtokba és -unokái talán már nem is találnak maguk körül semmit, a miben már -benne nem ülnek. Akkor majd aztán azok kezdenek el kártyázni.</p> -<p>A porfelleg eloszlott az uton s eltünt a hintó, melynek élelmes -gazdája nem sokat gondolt vele, hogy nyájas köszöngetése -viszonzatlan maradt. <span class="pagenum"><a name="Page_178" id= -"Page_178">-178-</a></span> Béla ezekben a perczekben egészen kis -gyermekeé volt, azé az apró jószágé, ki megváltóul küldetett két -ifju lélek sivár és örömtelen életének s egy vén család fenyegetett -történetének folyamába. De későn küldetett, mint az a szent férfiu, -ki sem bölcsességével, sem ártatlanságával, sem vitézségével nem -vala képes feltámasztani az örök város régi erkölcseit, melyek a -féküket vesztett szenvedélyek mámorába fultak.</p> -<p>Mi változást idézett elő Béla életében a gyermek, kinek -születése velőkig megrázta őt? Egy sebes vizü patakot láttam -egyszer. Zajló árja gyorsan ragadott egy faágat, melyet az erdőn -valami vihar tört le törzséről és hajított bele. A patak medréből -egy vizi liliom karcsu levelei sárgás-fehér, most fakadó bimbót -emeltek föl, mely egy pillanatra megállította az ágat. A viz -sebesen gyürüzött körülöttük s a feltartott ág, megtépett lombjával -befödve a bimbót, küzdött ellene, a meddig tudott. De az ár uj meg -uj rohanással ostromolta s elszakítván a parttól, melybe fogózni -akart, az ágat, lombot és letört bimbót magával ragadta…</p> -<p>A vészes szenvedélyeknek amaz örvénylő árjában, mely Bélát ifju -korának egy sötét és szerencsétlen napja óta ragadta magával, – ott -is fakadt egy kis bimbó megállítani őt. Míg nejének egy addig -ismeretlen tekintete a boldogság reményével biztatta, lelkének jobb -felére büszkén s mintegy megigazultan térdelt a bölcső mellett. A -szeretetnek az a megfoghatatlan, inkább csak <span class= -"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span> sejtett -fénye, mely bizonyos pillanatokban époly titokteljesen üt meg -bennünket, mint a halál árnyéka, visszaüzte lelke mélyére a -szenvedélyeket, melyek rabjokká tették. De a lánczok, melyek -észrevétlenül gyürüznek áldozataik körül mind sürübben, mignem -elsorvadnak azok, már erősebbek voltak, semhogy Béla kezei -eltéphették volna. Mint a test forró láza a gyönge alkatuakat -hagyja el legnehezebben, úgy a léleknek amaz égő kórjai -legmakacsabban kapaszkodnak a gyönge szivekbe. Az övé pedig gyönge -sziv volt, mely bajaiban, szenvedései közt sohasem hítt orvost, -hanem engedte harapózni, egyre tovább harapózni a kóranyagot. Az -első napok az öröm meggondolatlan elragadtatásában teltek. A fiatal -apa kidobatta ágya fölül a Vénus-képet, mely multja egy bűnös -gerjedelmének emlékét őrizte; elzárkózott a sürün érkező czimborák -elől, kik számon kérni jöttek, hogy miért zavarta meg a -vadászmulatságot; bezáratta a kártyaszobát és azt hitte, hogy új -életet fog kezdeni. Felhívatta az öreg papot, hogy alapítványt tesz -szegény családok gyámolítására, melyeket a családfő korhelysége -indít pusztulásnak. De pénzes ládája üres volt s a nemes alapítvány -is kölcsön pénzből került. Ez elszomorította és gondolkodóba -ejtette. Borongani kezdett s rövid napok alatt át kellett látnia, -hogy tulajdonképen börtönben van, melyből csak kétségbeesett -eszközökkel lehet szabadulása. Vig napjaiban sohasem látogatta meg -a bukás kisértete; most mindig ott találta gyermekének bölcseje -mellett és vasmarkának <span class="pagenum"><a name="Page_180" id= -"Page_180">-180-</a></span> kegyetlen szorítását érezte torka -körül. Azon a ponton volt, a hol a gazda számítása, -takarékoskodása, önmegtagadása, mind homokba való irás, mikor a -biborban ragyogó nyugoti ég már a következő reggelre jelenti az -elmaradhatatlan vihart. Mit tegyen, mihez folyamodjék, minő isten -csodájától várjon menedéket? A magánynak sok kinos órájában hosszu -heteken keresztül gyötörték e felelet nélkül való kérdések szivét, -melyet egy uj csalódás is uj keservvel töltött meg. Ilona ép úgy -kelt föl betegágyából, mint hajdan: ép annyi türelmetlenséggel, -szenvedélyességgel, gyöngédtelenséggel és szeretetlenséggel iránta; -az az egy pillanat, mely minden jót igért, eltünt az élet -beváltatlan reményeinek végtelenségében s mikor a gyöngélkedő szép -asszony, bágyadtan dülve karszékébe, kaczéran próbálgatta -pongyola-főkötőit tükre előtt, már messze, igen messze volt. A mint -végig tekintett Béla a jövendőn, csak egyetlenegy szomoru reménye -maradt: a kártya, hogy visszanyerje most fia számára mindazt, a -minek őrá nézve már nem volt értéke s a mit elvesztegetett. -Legalább ezzel csalta magát, ezzel szépítette szenvedélyét azon a -napon, melyen ujra a mulatók asztalához ült, hova elsőben a -szenvedés kergette s most már kiolthatatlan szenvedély csábította. -Ugyanazon a napon történt ez, melynek reggelén neje durván bánt -Istókkal, ki hosszu és alázatos kerülők után szóba hozta, hogy a -három hátas ló közül kettőért a Venyige-zsidó jó pénzt ajánl. De -mintha a bornak keserübb lett volna az ize, mint annakelőtte! -<span class="pagenum"><a name="Page_181" id= -"Page_181">-181-</a></span> Bélának nem volt nyugta az ujra -fölnyíttatott kártyázó szobában, a víg czimborák lármás -társaságában. Fölkelt és csöndesen átszökött kis fiához. A gyermek -aludt és diszesen faragott bölcsejében, aranyozott kárpítok -homályos csillanásai s drága függönyök lágy suttogása közt -bizonyára nem álmodott rongyokról és száraz kenyérről. Béla -lehajolt hozzá, megcsókolta és a szeretet kétségbeesett erejével -ragadta meg a gondolatot, hogy e nyugton alvó kisded számára -nyerjen vissza mindent, a mit hihetetlen gyorsasággal eltékozolt: -az ősi kastélyt és ősi földeket. S ment vissza a mulatók közé. A -változás, mit a gyermek hozott életébe, mindössze annyi volt, hogy -a szive mélyén nyugvó nemes hullámokat fölverte és összekeverte a -salakkal.</p> -<p>Senki sem mondhatja, de nem is mondta senki s én sem merem -mondani, hogy nem szerette igazán a kicsinyt. Ellenkezőleg. Soha -égőbb ragaszkodással, kétségbeesettebb gyönyörüséggel nem ringatta -karjain apa gyermekét, mint ő. Soha, mióta a hideg és könyörtelen -hullámok összeborultak a fölött a szerencsétlen sziv fölött, mely -utána szakadt meg, távolról sem szeretett senkit úgy, mint e kis -vendéget. De talán nem is szeretett senkit mást. A mi jó, gyöngéd, -meleg és nemes volt szivében; a mit az élet viharai között -megőrzött azokból az órákból, melyeket éhezve és dideregve -virrasztott át régi kis viskójukban anyja halálos ágya mellett: az -mind, mind gyermekeé volt. És a gyermek öntudatlanul is érezte ezt -s fejlődő <span class="pagenum"><a name="Page_182" id= -"Page_182">-182-</a></span> érzéseinek legteljesebb, legdrágább -virágával szegény atyja felé fordult. Mikor vendégekkel volt tele a -kastély s anyja idegesen csókolta, hevesen ölelte és türelmetlenül -altatta, a kicsike mindig atyja ölébe kivánkozott, kinek nem volt -mulatsága – lett legyen ez bármily szilaj – melyet gyermeke -kedveért rögtön félbe ne szakított volna, Sohasem számlálta az éj -borulatával sötétedő és hajnal szürkületével derülő órákat, -melyeket egy kicsiny betegágy mellett töltött. Fiatal képzelete uj -erőre gyult és vége-érhetetlen mesélgetésében fáradság nélkül járta -meg az óperencziákat s emelkedett fel a csillagok világáig. -Bélácska csak az ő ölében érezte igazán jól magát, mikor a -szeretetteljes sötét szemekbe mosolyt csalt. Hozzá kivánkozott -anyja karjaiból, lábainál a szőnyegen órákig eljátszott, mig az ő -nehéz pillái az átkorhelykedett éjtszakák adóját fizették, s mikor -fölnyította szemeit, rendesen térdeit álölelve találta a gyermeket, -ki nesztelen csöndben, mozdulatlanul várta ébredését s kaczagva -kivánt jó reggelt neki. A kis fiu a világon mindenkivel szemközt -azt a heves, makacs, korláttalan természetet mutatta, melyet -anyjától örökölt; hogy atyjának gyöngédebb, melegebb, szeretőbb -lényéből is volt benne valami, arról – a hálának kimagyarázhatatlan -törvényénél fogva – csupán csak Bélának volt alkalma meggyőződni. -Volt valami mélyen megindító e benső, széttéphetetlen -ragaszkodásban e két sziv között; valami, a mi azt sejtette, hogy -ez a kicsi jószág anyjának tétova járó gondjaiért keres magának -<span class="pagenum"><a name="Page_183" id= -"Page_183">-183-</a></span> kárpótlást, ez a megtört ifju ember -pedig mindazokért az örömökért, melyek a boldogoknak osztályrészül -jutnak. Ilona csak pillanatokig tudott fiáé lenni; (akkor aztán -ölelte és csókolta oly mohón, hogy majd megfult és piczi vállain -foltok maradtak!) A hódoló udvar, melyet még egyre fejlő szépsége -csábított körébe, minduntalan elhivta s ha Béla szeliden -figyelmeztette egyremásra, oly szemrehányásokkal válaszolt, -melyekre férje nem tudott mit felelni. A két év, a szerencsétlen -két év, mely így folyt el, csak mind borusabbá tette az eget -fölöttük, mind zajlóbbá az örvényt lábaik alatt. Béla vesztett, -sülyedt, bukásába rohant. De minél több felhő verődött össze -arczán, annál ragyogóbb verőfény várta kis fia szemeiben. A -szerencsének végzetes hajszája, melybe keveredett, mindig -nyugtalanabb, mindig reménytelenebb, mindig kétségbeesettebb lett, -mikor egy reggel a kálozdi faluházán kitüzték a nagy nemzeti szinü -zászlót, melyre ez volt irva: «Éljen Kálozdy Béla követjelöltünk!» -s a mely uj életet látszott jelenteni.</p> -<p>Mátéfi Rudi hozta meg az első hirt a vármegyének görhes, -meghajszolt, megizzasztott lovain. A porfelleg, melyet fölvertek, -mindjárt azután emelkedett a végesi szőllők alatt, hogy Hazafinak -hivalkodó fogata eltünt a tulsó oldalon. A szegény irnoknak örömben -uszó arcza egészen ki volt hevülve s ezek a vén, százados fák -körülötte bizonyára soha nem láttak ragyogobb kék mellényt annál, -mely alatt az ő szivét dobogtatta a család <span class= -"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> -dicsősége. Béla elhalaványodva kapta meg a hirnök kezét s az -érzelmeknek és gondolatoknak reszkettető árja rohanta meg egyszerre -lelkét. Az a megragadott kéz rá nézve a szalmaszál volt már, melyet -a legeslegutolsó órában pillantott meg a komor vizeknek elnyeléssel -fenyegető, végetlen áradatán. Utána kapott. A pir lassan-lassan -kezdte visszafoglalni sápadt arczát, míg tekintete hosszan és -mereven a jó hirt hozó koldus-atyafira volt szegezve, ki -nyugtalanul izgett-mozgott és észrevehető volt, hogy mindenkinek -fülébe szeretné kiabálni ujságát. A gyermek tágra nyított, értetlen -szemekkel bámult hol egyikükre, hol másikukra, mig megunván a -csöndet, elpártolt nádparipájához s ujra kezdte az irtó hadjáratot -a virágok ellen.</p> -<p>Így álltak ott némán egy darab ideig s észre sem vették a -mögöttük közelgő könnyü lépéseket mindaddig, mig Ilona sugár alakja -előttük nem állt s vizsga tekintettel méregetni nem kezdé -zavarukat. Ez a szép asszony, úgy látszik, minden tavasznak, mely -felette elröpül, magánál tartja pompáját s a hervasztó ősz elől -minden báját sikerül megmentenie. Semmivel sem kevésbbé szép ma, -mint akármikor; csak arczának hajdan oly biztos erélye mintha -helyet engedett volna valami habozó, révedező, elégedetlen -nyugtalanságnak. Olyan volt, mint a császárkorona fenséges virága, -mely egy fa árnyában nyilik s a lombokon keresztül-szürődő verőfény -az árnynyal vegyest játszik, mozog, reszket, tündöklik a pompás, -égő, aranyos szirmok felett. <span class="pagenum"><a name= -"Page_185" id="Page_185">-185-</a></span></p> -<p>– Hozta isten, Rudi! – nyujtá finom kezét az érkezett elé, kivel -szemben mindig bizonyos leereszkedést s ennélfogva fensőséget -szokott mutatni, mely olykor-olykor az ízlés határaival sem -törődött. – Jó reggelt. Úgy látom, valami kellemetlen hírt hozott. -Az ilyenekkel, tudja, jobb megvárni az estét: akkor legalább -senkinek nem rontjuk el a napját velük.</p> -<p>Rudi szemei vidám mosolyra csillantak s közbe akart vágni -mentegetőző felvilágosításával. De már akkor Ilona férjéhez fordult -s mintha magára nézve csakugyan egész komolyan estére akarná -hagyatni a rossz ujságot, hirtelen így folytatta:</p> -<p>– Nem is képzeli, Béla, miért keresem fel ily sietve! Gondolja -csak, a szegény Szultánnak valami baja támadt az éjjel. Nem akar -fölkelni az alomról, hozzá sem nyul az abrakhoz és olyan bús -szemeket vetett rám, mint egy beteg galamb. Ön mégis talán jobban -ért hozzá nálam; megnézhetné, hogy nem lenne-e szükséges orvosért -küldeni be Karámosra. Mert erre a Kurzra a kutyámat sem bíznám.</p> -<p>De Béla merengő tekintete a messze halmokon járt s úgy tetszett -neki, mintha csak álmában hallaná, a mit neje beszélt.</p> -<p>– Hallotta? – kérdé tőle hangosabban s a neheztelésnek egy kis -árnyalatával a paripájáért aggódó asszony.</p> -<p>– Hallottam, Ilona, – felelt szórakozottan a kérdett. -Intézkedjék úgy, a mint jónak látja. Rudi igen fontos hírt hozott s -épen nem kellemetlent.</p> -<p>A nő kiváncsian vetette szemeit az izgő-mozgó <span class= -"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> fiatal -emberre, ki már-már azt hitte, hogy meg van váltva és beszélhet -kedve szerint. Nem is választotta el már egyéb túláradó szívének -kiönthetésétől egypár rövid, futólagos kérdésnél, melyet Ilona -intézett hozzá.</p> -<p>– Fontos hírt? Nem tudom elképzelni, mi lehet. Talán az ivándi -versenyre vonatkozik? De ne tartsa hát ilyen soká zár alatt -kincsét, barátom. Hisz különben épen nem panaszkodhatom, hogy -valami nagyon sok mondani valója lenne. Kapjon rajta, ha van -valami.</p> -<p>No végre, hála istennek, beszélhet. Dehogy is tartja zár alatt; -dehogy tartja.</p> -<p>– Nem az ivándi futtatás, kedves sógorasszony. Egészen más, -hatalmasabb verseny, melyben családunkra új diadal várakozik. -Móricz bátyánk lemondott a követségről s már talán vissza is bújt a -barlangjába. Új választás lesz a karámosi kerületben s odabenn a -vármegye urai egy akarattal Bélát kiáltották ki jelöltnek. Nekem -nem sok szavam volt bele, (az irígység most sem engedte még följebb -vinnem kancelistaságnál!) de higyjék meg, majd kiugrottam bőrömből -örömömben, mikor Vincze bácsi elharsantotta a jelszót. Hiába, csak -én is tartok valamit a családra!</p> -<p>A szép asszony a meglepetésnek egy gyönge, urias felkiáltásával -fogadta a hírt. Mintha csakugyan az ivándi futtatásról lenne -szó.</p> -<p>– Lehetetlen! No Béla, végre megnyílik a maga pályája is. Nem -lehet több panasza a sors ellen. És van valami valószinüség -megválasztásában? <span class="pagenum"><a name="Page_187" id= -"Page_187">-187-</a></span></p> -<p>– Hogy van-e? – kiáltotta az elragadtatott hirnök s hirtelen -hátravetette atilláját, hogy családi büszkeségtől dagadó keblén -egész terjedelmében ragyogtathassa a kék mellényt. – Úgy állunk, -mint tizhez a száz. Az a félszemüveges Péterfi gróf bizonyosan -fellép, mert régen áhítozik már a követségre. De arra nem voksol -más, mint a kit bottal hajthat oda. Semmi népszerüsége: nagyon -ángolos. A jó név csak mindig jó név marad s már itt a mi -vármegyénken egy Kálozdyval szemközt maga Grassalkovich herczeg is -a rövidebbet huzná. Aztán még hozzá ő! Nem felejtette ám még el a -nép, hogy a nagy szárazságkor ki adott életet neki!</p> -<p>– Ez mégis derék, hogy ide gondoltak, – mosolygott Ilona azzal -az öntudattal, hogy ez a kegyes mosoly bőves bőven megfizeti a -szegény irnok minden lelkesedését. – Nyujtsa a kezét, Béla, és -fogadja üdvözletemet. Lássa, a sors is az én részemen van s úgy -intézi a dolgot, hogy kénytelenek legyünk Pestre költözni.</p> -<p>Erre aztán csöndes, jókedvű dudolással befelé indult. Egy pár -lépésnyiről még visszafordult és emlékezetébe hozta férjének szíve -nagy aggodalmát.</p> -<p>– Bocsásson meg, hogy országos gondjai közt figyelmeztetem, ne -feledkezzék meg végkép a szegény Szultánról. Néhány perczet -szentelhetne neki.</p> -<p>Rudinak vissza kellett sietnie a városba, mert ő ragyogó -mellénye, fontos küldetése és családi önérzete ellenére is csak -bizonytalan helyzetű vármegyei kanczelista volt, ki némi -szorongással gyanakodott, <span class="pagenum"><a name="Page_188" -id="Page_188">-188-</a></span> hogy a pecsovics-hírben álló alispán -nem igen nézi jó szemmel kortes-utazását.</p> -<p>Béla magára maradt. A kis fiú víg nevetése már messziről, a -fenyvesből hangzott ide hozzá. Sokáig sétált föl s alá a kert útain -és szomorú szeme gyönyörködött a derült, tiszta napban. Meg-megállt -a gyermek játékai fölött, ki homokból várat épített, melyet az -alattomos szeleknek könnyű volt megostromolni és porba dönteni. -Megütötte füleit az ebédvivő parasztasszonyok éneke, kik üres -fazekaikkal visszatérőben voltak a mezőről. Egy szegény vándorló -legény hangos füttyszó mellett telepedett tarisznyájával a kert -alatti árokba és vígan tekintgetett szét a verőfényes vidéken, -melyen útja átvezeté. Kósza figyelmét minden apró kép, minden -fölcsendülő hang magára vonta, mint ezt nagy meglepetések után, -terveink zavarában ép oly gyakran tapasztalhatjuk, a mennyiszer a -teljes fogékonytalanságot a tarka jelenetek iránt. Béla képzelete – -mint az árnyas fészkéből megriasztott fürj – ugrált, szökött, -röpdösött rögről rögre a kalászos mező aranyos hullámai közt.</p> -<p>Egyszerre megszólalt a falu kis harangja. Puliszkánéra szólt, -egy félig süket, félig vak, félig sánta vén asszonyra, ki tavaly -volt kilenczven esztendős. Már régen botra támaszkodva járt, -kihullott minden haja, elszállott minden öröme és Béla -kegyelemkenyerén élt. Lóti-futi szolgáló korában került a -kastélyba; jól emlékezett az öreg grófnéra: soha azéhoz fogható -drágalátos selyemszoknyák nem suhogtak itt a levegőben, soha olyan -fehér kezeket <span class="pagenum"><a name="Page_189" id= -"Page_189">-189-</a></span> nem csókolt. Megfakult, régi-régi -tulipános ládája fenekén, a sok-sok kaczat között végesvégig -megőrizte azt a piros keszkenőt, melylyel lakodalma éjjelén -bekötötték a fejét, melynek akkor olyan hosszú hollófekete -hajékessége volt, hogy négy soros kontyba tudta csavarni. Az a -keszkenő még a grófnétól került. És öreg szívének fenekén, hosszú -élete együgyü emlékeinek lomja közt is őrizgetett valamit azokból a -napokból: mélységes hálát az uraságok iránt, kik fiatal, deli, jó -dolgos urát megszabadították a katonaságtól. Pedig akkor nehezen -ment, mert úgy beszélték, hogy a császárnak háboruja van a -francziákkal és a Suta-árvák kenyérkeresője, a kit megfogtak, nem -is jött többé haza sohasem. A vén asszony hosszan el tudta mondani -ezt a történetet, és sokszor leselkedett utána, hol egyik, hol -másik saroknál, ha valahogyan el tudná kapni Bélának vagy Ilonának -a kezét, kikre e jámbor lélek hálája örökségben jutott a -kastélylyal. A leánya Bogádra ment férjhez, s mikor már nehéz volt -neki a szolgálat, hitták is eleget, hogy költözködjék hozzájuk, de -neki úgy tetszett, mintha idegen temetőben sokkal hidegebb lenne a -föld annál, mely ura mellett itt várakozik reá. Itt őszült meg és -aggott el, mígnem halott-öltöztető, temetéseken siránkozó, sírja -szélén botorkáló anyókává lett. Béla rendelt neki egy kis zúgot -valamelyik béres-házban, gondoskodott róla tehetetlenségének -napjaiban és valóságos bálványa lett az öregnek. Csöndesen folytak -volna napjai, ha Ilona egyszer jó kedvében két tyukkal meg nem -ajándékozza. <span class="pagenum"><a name="Page_190" id= -"Page_190">-190-</a></span> Ennek a két vén állatnak szentelte -életének végső gondjait; tojásaikat összegyüjtögette, besántikált -botjával Karámosra, összelökdöstette magát a kofákkal és várta -türelmesen a vevőket tojásaira. Azzal az egy pár fillérrel, a mit -árult, huszszor-huszonötször eltipegett az esztergályos sátra -előtt, míg kiválasztotta magának a legpirosabb fakardot vagy a -legharsányabban rikoltozó trombitát, egy jó óráig elalkudott rájuk -és csillogó szemekkel totyogott velük hazafelé. Itthon aztán a -kertben megleste a kis Bélát, mikor magát kapta, reszkető kezeivel -felkötötte neki a rikító szerszámokat és meghagyta, hogy megmondja -ám odabenn: ezt meg ezt az öreg Puliszkáné vette azért a jó meleg -levesért, vagy azért a viselt ködmenért, a mit a minap juttattak -neki, mikor a hideg rázta és azt gondolta, hogy meghal. Erre aztán -megnyugodva tipegett kamarája felé, hogy ilyen apró szives fogáskák -majd csak nem engedik tőle elfordulni az uraság jóvoltát, a meddig -a fölséges istennek az ő vándorlásában gyönyörködnie tetszik. Hanem -egy alkalommal vesztére ment be tojásaival. A mint a piaczon -üldögél, megpillantja szép unokáját, a Fodor Panni leányt Bogádról. -Olyan czifra volt, hogy majd elröpült a pántlikától és még ki is -volt festve az orczája. Oda kiáltott rá, hogy: – Állj meg egy -szóra, Panni; milyen sorsba jutottál? Hanem a szép leány -elfordította a pirosítós képét, mintha nem vette volna észre és -eltünt a hetivásáros kocsik között. Az öreg tudta, hányat ütött az -óra; de nem tudta maga sem, hogyan került haza Kálozdra. -<span class="pagenum"><a name="Page_191" id= -"Page_191">-191-</a></span> Támolyogva, sírva, átkozódva jött s -ettől a naptól kezdve csak a legmelegebb verőfény tudta -egynehányszor a béresház elé csalni sötét zugából. Ilyenkor mindig -Bélát leste, mert családját megtagadva, gondolatai csak a -másvilágon és azokon a jótéteményeken jártak, melyeket a kastély -uraitól vett az esztendőknek szinte megszámlálhatatlan sokasága -alatt. Áldja, áldja meg őket az isten sírjaikban, ágyaikban, -bölcsőikben! Áldja meg közülök a nagyokat és kicsinyeket! Ezt -rebegte el tegnapelőtt Bélának, kit alázatos tisztelettel haldokló -ágya mellé kéretett. Noha fogai mind kihullottak már, a halál -környékezte szívét és a szerfölött való érzékenység elfojtotta -hangját, Béla megértette jól az egész áldást és azzal az ujsággal -köszönte meg, hogy a Panni leány jó útra tért. Az öreg nagy -fuldoklás közt integetett, a mi talán azt jelentette, hogy: nem -sokára tudni fog már mindeneket, és meghalt.</p> -<p>Most őrá harangoznak. A mint Béla hallgatta a harangszót, (olyan -könnyen kongott, nem hiába hogy senki sem siratta a szegény -anyókát!) úgy tetszett neki, mintha annak a hidegedő, együgyü -szívnek áldását hallgatná; mintha már meg is fogant volna rajta. -Régen látta már a jövő napok közelgő rémeit; de tehetetlenségében -nem volt képes elűzni őket. A hányszor csak tekintete kis fiára -esett, égő fájdalom szaggatta szivét és világossá lett előtte, hogy -csak isten csodája segíthetne rajta. El kell válnia ezektől a -hegyektől, ezektől a mezőktől itt körül, ettől a kastélytól és a -nagy világ homályos <span class="pagenum"><a name="Page_192" id= -"Page_192">-192-</a></span> ösvényeinek egyikén elindulnia kenyeret -keresni. De most, az utolsó perczben, mikor már körül kellett -tekintenie a sötét platánok, bús fenyők és illatos gesztenyefák -között, hogy melyikről messe vándorbotját; most, mikor a szegénység -már kopog kastélyának czimeres ajtaján, hogy kivezesse őt, szép -nejét és ártatlan kis fiát e büszke falak közül s idegen kezekre -bízza őseinek hamvait; most, mikor a bizonytalanság, a nyomor, -talán a sülyedés tátonganak előtte: ím megnyílik az ég és -nyilatkozásában csodát küld megmentésére. Vajjon ki volt az, a ki -annak a vén szívnek utolsó áldását, utolsó imádságát a jutalmazó -örök biró elé vitte!? Meg van hát könnyítve a nehéz búcsú; a fekete -fátyol arany szálakkal szőve át. Új pálya nyílik előtte, melyen az -eltékozolt javak helyett becsületet, hírt, nevet arathat és hagyhat -örökbe a kicsinynek. Ő sem kapott hazulról egyebet. Legyen itt -minden másé, csak ő maga maradhasson a magáé! A mint a kertben -járkált, fölkeresték ifjú, rajongó álmai s hánykódó szíve -meg-megdobbant amaz álmatlan éjtszakák emlékeitől, melyeket a kis -mályvarózsás kerti lak csöndes szobájában valamikor átvirrasztott, -áttanult, átábrándozott. Régi, feledésbe merült eszmények foglalták -el lelkét. Újra forrott benne az egykori lelkesedés, melylyel az -«élő szobor» lábaitól a bűvös arczra föltekintett. Annak szánta -akkor életét, agyvelejének minden gondolatát, szívének minden csepp -vérét, izmainak minden erejét. Mintha csak egyetlen éjjel -választaná el azoktól a napoktól! Ez órában megint az a fiatal -rajongó volt. <span class="pagenum"><a name="Page_193" id= -"Page_193">-193-</a></span> Hazaszeretet, családi bú és apai -remények vegyültek össze lelkében, megfeledkezett egészen a napról, -melyen itt kell hagyniok ezt a falut s égő szemei előtt -fel-felcsillant már annak a másiknak fénye, melyen vissza fognak -térni ide s kifényesíttetik az ősi czimert.</p> -<p>Eljött az este és vele együtt a «pártvezérek». Csengős lovakon, -jókedvvel, víg zajjal közeledett Kálozd felé a vármegyei törzskar, -mely Vincze bácsit ismerte főfő tanácsadójának. Három kocsival -jöttek, hogy annál többet mutassanak s a fontosabb pontokon: a -vörös Biká-nál, a Becsali-ban és még egy néhány helyen stácziót is -tartottak, jó korán felismervén a jelentőséget, melyet ezeknek a -megszállott poziczióknak a megindulandó hadjárat folyamán -tulajdonitaniok kell. Sok efféle nemzeti háború bizonyítja az -ősidők homályától kezdve egész a mai napig, hogy a korcsmárosok a -leghatalmasabb kortesek. Mindenütt alkudozásokat folytattak a -Kálozdy-zászlók kitűzése iránt: most még csak az az egy van készen, -a mit az Ignácz hajdu lobogtat az első kocsi bakján, hanem egy hét -alatt lesz annyi, hogy a kék eget se látjuk tőlük. Ez a fennhangú -biztatás természetesen attól a lármás hadvezértől került, ki -jelenleg ugyan csak a vármegyei hajduknak volt generálisa és a -raboknak korlátlan parancsnoka, de leleményesnél leleményesebb és -czifrábbnál czifrább haditerveit és cseleit bátran -összehasonlíthatná a világ leghíresebb haditerveivel és cseleivel. -Nem mulasztotta el megállítani a menetet egy-egy roskatag, hulló -vakulatú ház előtt, melyben <span class="pagenum"><a name= -"Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> valami pusztulásnak -indult nemes urat, valami jobb szájú, jobb vérű, jobb torku hazafit -tudott. Csak a pipáját tömte meg mindegyik, azután felült.</p> -<p>Az újonczozásnak ebben a lelkesítő folyamában, melyben több -rendbeli csutorának és pinczetoknak is része volt, a világért meg -nem feledkeztek volna Bárándy Gáspárról, erről a tekintélyes és -furfangos politikusról, kinek mindörökre feledhetetlen az a sikere, -mikor a bogádi bocskoros nemeseket Harkányi viczispán részére -térítette egyetlenegy dikcziója, melyet – a faluvégi dombon -gubbaszkodó akasztófára mutatva – így kezdett: Itt, hol őseitek -elhullottak stb. Tiszteletes Molnár Ábrahám úr sem volt rest, a -hogy beszóltak érte a parókhiára. Épen a reverendáját gombolta -kifelé, mert a vén Puliszkánét a háznál ő imádkozta el. Az -örvendetes meglepetés minden tüskét meglágyított mord tekintetén, a -mint kászolódott fel a kocsiba az istentelen Gencsy Laczi mellé, -kivel azonban ezuttal egy közös igaz ügyet szolgáltak. Az alkonyodó -napnak tört, ködös, pirosas fénye és hosszú, halavány árnyékai -kisérték útjokban a kocsikat s vették körül az első zászlót, melyet -Ignácz hajdu sohasem mulasztott el lelkesedve meglobogtatni, a mint -itt-ott egy-egy csoport emberrel találkoztak, kiknek a bakra került -Gál Andris kurjogató kiáltozással magyarázta, hogy milyen járatban -vannak. Éljen Kálozdy Béla!</p> -<p>A mint a kálozdi faluvégi házak előtt hajtattak versenyt a -putrik czigánykereket hányó rajkóival s a tarka és zajos utazás -czélja, a kastély, fenyegetett <span class="pagenum"><a name= -"Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> méltóságában már ott -emelkedett előttük: egyszerre szembe találkoztak az egész falu -népével. A kilenczven esztendős anyóka utolsó tisztességéről volt -hazatérőben, élén az énekes gyerekekkel és a kántorral, kinek -kacskaringós hosszú vörös bajusza a kos-szarvra emlékeztetett. A -nagy lépésekkel, hallgatag ballagó szűrös atyafiak eleinte egész -csöndes tiszteletadással szedték le a zsíros kalapokat fejükről, -míg a fehérnép – összefogott kezében a kék keszkenőt meg a -rozmaring-szálakat tartogatva s a világért sem vetve egyetlen -pillantást sem félre – halk mormogással mondogatta maga elé -alázatos jó kivánságait. De a mint a sujtásos vitéz meglobogtatta -előttük a harczi zászlót; a mint Andris egy harsány kurjantással -kifejezést adott szíve túláradó érzéseinek; a mint Vincze bácsi egy -aranyszínű pintes üveget odanyujtott futtában a kántornak: abban a -szempillantásban felbomlott a temetési szép rend. A mester -kacskaringós bajuszának sokat jelentő intésére szürét rázogatva, -támolyogva, kiderülő ábrázatokkal állapodott meg a gyászba borult -sokaság és a hunyorgó szemek előtt derengeni kezdett a jövő napok -váratlan világossága. Követválasztás lesz.</p> -<p>Andris meg a fiatalabb úri kortesek még egyre kurjogattak a tova -vágtató kocsikról az ácsorgó parasztok felé, otthagyván nekik -foglaló gyanánt a gyorsan kiürült pintes üveget. Ezt ugyan kész -szívvel kapkodták az előljárók egymás kezéből, hanem azért a -helység becsületéért a suta kovács maga állott helyt, akképen -kiáltozván az urak után:</p> -<p>– Köszönjük ezt is! Az isten éltesse a Kálozdy <span class= -"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> -nagyságos urat! Tiszta szivünkből kivánjuk és meg is adjuk majd -néki az egész tisztességet.</p> -<p>Ez az «egész tisztesség» némi biztatás gyanánt hangozván ama -sokak részére, kiknek nem jutott a pintből, (hiszen a mester -bajuszán is legalább félverdung maradt,) egy akarattal megindultak -valamennyien a kastély felé, miután a nem voksoló fehér népet és a -szintén szavazatképtelen, de rikoltozás-képes gyerekeket tovább -bocsátották volna a maguk utján. Csak Jutka asszony, a suta kovács -felesége, huzta még meg egy szóra az ura mándliját.</p> -<p>– Hallja keed, aztán má most a kocsmapénz a Pistika csizmájára -jusson ám, míg keeteknek tart a jó világ!</p> -<p>– Ne busulj, anyjuk; most már minden lesz. Kerül onnan csizmára -való is a Pistinak! – biztatta sugárzó képpel Jutka asszonyt a suta -kovács. Aztán egyenesen a kántornak fogózott bele a hosszú, foltos -átillájába. – No mester úr, a szentlélekből már csak kivette a -részét; majd meglátjuk, milyen nóta kerül a fejéből!</p> -<p>A kurta homlokú, tömzsi orrú kántor csavarintott egyet a kos -szarvakon, azután mindjárt készen is volt vele:</p> -<p>– Nohát mozogjunk, atyafiak. Ide hallgassanak kigyelmetek:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Messze hires Kálozd -völgye,<br /></span> <span class="i0">Nem megyünk mi messze -földre,<br /></span> <span class="i0">Ha jó hazafit -keresünk:<br /></span> <span class="i0">Kálozdy lesz a -követünk!<br /></span></div> -</div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_197" id= -"Page_197">-197-</a></span></p> -<p>A kastély tágas udvara megtelik néppel. A sok zsiros kalap, -kopott szűr, foltos mándli, ladik-csizma özönnel borítja el a -kavicsos útakat és egy rövid félóra alatt mind tönkre van tiporva a -sok, gondosan ápolt fű-ágy, mely piros verbénákkal volt beszegve. -Az atyafiak bölcselkednek egymás között a nem sejtett szerencséről; -a hogy Bélát valamelyik ablaknál megpillantják, a szép reményekkel -teljes lelkesedés ki-kitör belőlük; s a mentor, tiszttartó és ispán -elé, kik szives nyájassággal sürgölődnek közöttük, önérzettel -nyujtogatják a kezüket. Máskor csak a kalapjukat szokták megemelni -előttük; de most ezeknek a kezeknek nagy a becsülete. Mihály huszár -meg Bálint mindenes – az éljenzésbe berekedt torkok nagy -gyönyörűségére – két akós hordót vernek csapra a kut mellett s a -mint a nyájaskodó urak innen is onnan is kínálgatják, a ködmenes -«voks» röviden csak azzal fizet: – Köszönjük ezt is! Már így -választó időben ez az általánosan szokásban levő formula, mely -ügyesen és mégis érthetőleg takarja, hogy: várjuk a többit.</p> -<p>A hosszú bajuszos kántor, a suta kovács, meg egy pár esküdt -ember befelé tolakodik, föl a fényes lépcsőzeten, egyenesen a nagy -ebédlőnek, melynek szárnyas ajtaja tárva-nyitva van. Odabenn -javában folynak a beszédek s a szűrös hazafiak a küszöbön rátartó, -komoly képpel illesztgetik a tenyerüket fülük mellé, ha netalán -hallanának valamit. Biz abból hallhatnak, mert a tiszteletes úr -stentori szava olykor-olykor még a külső oszlopokat is -megreszketteti. Ama háromszáz esztendeje vérző sebekről, -<span class="pagenum"><a name="Page_198" id= -"Page_198">-198-</a></span> melyeknek a gondviselés orvost -mindeddig nem rendelt, még azok is hallhatnak valamit, a kik -odalenn a hordók körül letelepedtek a puha gyöpre. Lehetetlen volt -meg nem éljenezni azt a sikerült hasonlatot, melyben Molnár úr a -haza sorsának mostani intézőit a rájok bizott talentomokkal -hűtlenül sáfárkodó szolgáknak nevezte, kik a megdönthetetlen jognak -vert aranyát nemcsak nem kamatoztatták, hanem inkább eltékozolták. -Egy hű sáfárt, egy szilárd elvekkel tündöklő férfit, egy igaz -hazafit ajánlott a lelkipásztor beszédének végszavaiban, midőn -Kálozdy Bélát, mint e környéknek, a karámosi választókerületnek új -jelöltjét éltette.</p> -<p>Az éljenzés messze visszhangzott az udvaron.</p> -<p>Béla csöndesebben felelt. Nem hiába mondta, hogy nem érzi -biztosnak a talajt lábai alatt. Régi álmainak felhői közt lebegett. -Szavaiban mindenesetre több volt a virág, mint a mag, a lelkesedés, -mint a nyugalom, az elragadtatás, mint a megfontolás, a keserűség, -mint a terv. Hosszú évek előtt, egy fenekestől más világban, félig -alaktalan ábrándjai között szakadt meg a végzetnek egy kegyetlen -csapására kezében a láncz, mely talán más, termékenyebb mezőre -vezeti, ha megadatik neki tovább követnie. Így csak most is azt a -szemet tartogatta, melynek következőjét már iskolás korában -kiejtette, mikor harag, elkeseredés, szilaj bánat és csodaváró -kétségbeesés uralkodott a szíveken. Hasonlított az efezusi -ifjakhoz, kik hosszú altuk után semmitsem látszottak tudni arról, -hogy miképen épültek föl a Deciustól romba döntött szent oltárok. -Szemei <span class="pagenum"><a name="Page_199" id= -"Page_199">-199-</a></span> még várták a csodát s nem akarták -hinni, hogy ime megtörtént az; szívében a régi keserv, ajkán a régi -hang. De ezek itt körülötte mind az ő fajtájából valók voltak; -alvók, ha más okból is mint ő. Épen az kellett nekik, a mit mondott -s neki tüzesedett arczczal hallgatták, lelkesedtek rajta s a mint a -közös anyát éltetve elhangzottak az utolsó szavak, éljenezték, -ölelték, csókolták, hordozták az «igazi hazafit». A kántor, a suta -kovács meg a többi neki álmélkodott paraszt ember is fejét -bólogatva feléje tolakodott Bélának, a mért úgy ki tudta venni -szívükből a szót.</p> -<p>A tiszteletes úr is kitett ugyan magáért, hanem már szó a mi -szó, ilyen fölséges «szavazatja» csak még sincs neki. Egész -tenyér-erdő nyult egyszerre a jelölt felé. Már hiába, szegény -embernek ilyen sovány esztendőkben erre a keresetkére is szüksége -van.</p> -<p>A törzskar aztán átvonult a kanczelláriába, míg az alsótábla -képviselői lefelé indultak hírt vinni a maguk feleinek. Az udvaron -lobogó tüzeket raktak s a boros hordók csapja, úgy látszott, mintha -valami távoli rokonságban állana a kifogyhatatlanságukról híres -bibliai olajos korsókkal. A hüvösödő esti levegőben rekedt éljenek -hangját verte vissza a szürke fátyolba burkolózó, távoli halmok -oldala. Ilyenkor a kántor rögtönzött egy-egy tetszetős rigmust vagy -az élelmes kovács rövid kurjantásaira felelt a lárma. Az est hőse -is le-lenézett a mulatók közé.</p> -<p>Nagyokat ordítva csinált útat neki a részeg kántor, <span class= -"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span> kinek -kacskaringós bajusza már mind a két végével lefelé fordult. A tele -csutorákból kinálgatták, elfujták előtte az ujdonsült kortesnótát, -a legények vállukra kapták s nem volt vége-hossza az elrikoltozott -jókivánságoknak. Pupos Mike és a két apró czigánygyerek, keserves -tussokat huzott Jancsi repedt hegedüjén az éktelen lármához. -Akármikor jött s akármerre ment Béla, oldalán mindig ott kullogott -Istók s apró szemei a ropogó tüzek vörös világánál úgy csillogtak, -mintha telidesteli lettek volna könnyekkel. Jóllehet egy perczre -sem ingadozott életében soha a családfák értékéről táplált magas -véleményében, mégsem utasította vissza a suta demokratának némi -bizonytalansággal eléje terjesztett karjait. Hiszen mindez neki -szól, kiért hűséges lelke minden gondolatával remegett; mindez az ő -jövőjének, életének megmentésére történik! A bor folyt, a két rajkó -keservesen dolgozott, a tüzek fényes lánggal égtek és a fészkükből -felriogatott madarak félénk suhanással szelték át a levegőt. A -dőzsölés tompa, egyenetlen moraja és az égnek sziporkázva emelkedő -füst várta a közeledő éjtszakát. Senkisem tudta, mikor köszöntött -be, mert a baktert holtrészegen szállították haza.</p> -<p>Odafenn a kanczelláriában ezalatt nagy, szárnyas -ezüst-gyergyatartók világánál, az udvarról fölhangzó zsivaj tompa -zúgása mellett, csillogó palaczkok lelkesítő társaságában folyt a -hadi tanács. A vörös mellényü, arany zsinóros generálison kivül -részt vettek benne mind a jókedvü fiúk, kik Bélát a magukénak -számították: ezredesek, kapitányok, <span class="pagenum"><a name= -"Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> hadnagyok és közlegények -a szerint, a hány voksot számítottak. Képviselve volt itt a lelkes -meggyőződés egy pár borongó hazafiban ép úgy, mint a könnyűvérű -pajtáskodás és a kapzsi élelmesség. Ki vitte volna más a nagy szót, -mint Vincze bácsi, ki a dologtalanságnak fényes példája gyanánt -töltötte ugyan napjait e sürgő világon; de egy dolog mindig inyére -volt: a korteskedés. Mindenkit ismer, mindenkivel komázik, mindenbe -be van avatva, tekintélyt és népszerűséget hajhász s a piszkos zeke -alatt fel tudja fujni magát, akárkivel kész gorombáskodni és -összecsókolózni, mint valami gődény úgy győzi a bort, mindenkivel a -maga nyelvén bánik és a világon mindent ki tud zsákmányolni a maga -módja szerint zsebének érdekében. Hol van szebb kilátása egy -élelmes embernek, a ki tud az eszével és kezével élni, mint egy égő -tető alatt?! A kálozdi kastély fedele pedig ég. Vincze bácsi kiadta -a jelszót: éljen Kálozdy Béla követjelölt!</p> -<p>Lábait szétvetve nyujtózik egy nagy bőrkarosszéken és mocskos, -szortyogó tajtékpipája mellől adja a hangot. A szivar nem kenyere. -A dolgok egész állása, jelen és jövendő, tisztán áll hunyorgó -szemei előtt. Szeretné látni azt a néhai zsidó prófétát, a ki nála -különben jövendölt! Béla megválasztásában semmi kétség, noha nem -fog épen olyan könnyen menni, mint az első pillanatban hitte. Annak -a grófi népségnek átkozott finom orra van! A Péterfiék is már régen -megszagolták Harkán, hogy mi van készülőben s nagy titokban -<span class="pagenum"><a name="Page_202" id= -"Page_202">-202-</a></span> szedték össze magukat, míg mihozzánk az -a vén sülülü csak épen ma állított be. Most is úgy kellett -harapó-fogóval kiszedni belőle, hogy mi járatban jött. Hanem sebaj. -Az igaz ügynek győzni kell az ármánykodás fölött!</p> -<p>– Tiszta világos igazság, hogy győzünk! – szólt közbe Bárándy -Gáspár, ki a szivaros láda körül már több olyan pillanatot ügyesen -felhasznált, mikor a közfigyelem másfelé volt irányulva. Eközben -pedig az igaz ügy diadalába vetett rendíthetetlen hitének időről -időre kifejezést adott s biztatólag nyujtogatta kezét Béla felé, ki -egy szék támlájának dülve, észrevehető izgatottsággal hallgatta a -tanácskozást.</p> -<p>A szipákoló generális folytatta a viszonyok rajzát s a pipát -tömögető, vastag ujjain mutogatta, hogy kire számíthatnak, kire -nem. A harkai kastélyban már oly sietséggel varrják éjjel-nappal a -kokárdákat, hogy a grófnétól kezdve a konyhaszolgálóig majd bele -vakul minden fehérszemély, hanem… kokárda! (Ilyen megvetéssel -szólhattak a hajdani török császárok a keresztyén zászlókról.) Az -csak czifra nyomoruság, a minél többet ér egy pint megkeresztelt -bor is. Van a parasztnak esze! Már mi majd különben megfogjuk a -dolog végét. A karámosi szekeresgazdák számára lefoglaltuk a Vörös -Bikát. Ott ingyen bort mérnek nekik, a mennyi beléjük fér. A mi -kontónkra megy minden. Lássák legalább a bugrisok, hogy nem holmi -semmi ember forog szóban, hanem gavallér a javából. Hallod Béla? -<span class="pagenum"><a name="Page_203" id= -"Page_203">-203-</a></span></p> -<p>Béla hallja.</p> -<p>A karámosi városvégi szálló azonban nem az egyetlen pont, -melyben Vincze bácsi lábát megvetette. A bogádi nemeseknek a -Becsali-ban rendelt ingyen italt; el van már végezve ott minden. -Ezóta talán isznak is. Még pedig hogyan isznak! A ki azokat nem -látta, semmitsem látott. Ha az Ararát hegyét tele ültetnék nekik -szőlővel, az sem lenne elég. Hja, már ilyenkor az nem megy máskép. -Mikor valakinek dicsőségre vásik a foga, ott nem lehet zsidóskodni. -Ugye Béla?</p> -<p>A szegény jelölt olyanformán intett igent, mint ha ez itt nem -haditanács, hanem hadi törvényszék lenne s ő a vádlott.</p> -<p>Az ivándi parasztokkal még most is folyik a veszekedés a végesi -kaszáló miatt. Varju Vincze úr határozottan kimondta, hogy annak -véget kell érni. Ilyen úr, mint Béla, nem hal bele abba a rongy -darab földbe. Az egész proczesszust menten csapja oda a veszekedő, -vén Illés prókátor fejéhez. Ez ötven voks.</p> -<p>A végesi kaszáló korántsem volt az utolsó áldozat, a mi Bélától -követeltetett. Jagó nem szünt meg ismételni Rodrigo előtt: csak -pénzt, pénzt végy magadhoz eleget, a többi az én gondom. -Kiszámítható és kiszámíthatatlan költségeknek végetlen sorozatát -terjesztette szemei elé. Becsületes nyiltsággal előadta, hogy: biz -itt áldozni kell, mert a parasztot csak a zsebén meg a torkán -keresztül lehet kapaczitálni. A nélkül aranyszáju Szent-János is -hiába prédikálna neki. Ennek ez <span class="pagenum"><a name= -"Page_204" id="Page_204">-204-</a></span> kell, annak az, -mindenkinek valami. De mindegyikének a vén róka kezén kell -keresztül vándorolnia. Az a kéz hozza meg csak a szerencsét!</p> -<p>– Így aztán miénk a nép, akár megvakulhatnak a konteszek a -kokárda-varrásban! – erősítette Vincze úr, egy savanyúvizes üveg -szájáról nagy igyekezettel tisztogatván le a szurkot. – Mieink a -karámosi szekeresgazdák, az ivándiak, ezek a kálozdiak idelenn, még -a bogádi mesteremberek is, ha van eszük.</p> -<p>– Hogyne lenne! Az egész reformátusság a miénk, – vetette közbe -a pap.</p> -<p>– Az urakkal nem sokat törődünk. Hogy az isten nyila üssön -beléd! (Addig mesterkedett, míg a dugasz szerencsésen belepottyant -a vízbe.) A voks csak voks, akár úré, akár paraszté. Azért hát a -világért sem verjük falba fejünket azok miatt, a kik nem tartanak -velünk. Ott van mindjárt az a pergament-képű könyvmoly, Csornai -viczispán, a ki mindíg pennáját rágja, reggeltől-estig hibákat -firtat és örökké a más dolgába üti az orrát. Mi köze neki hozzá, -hogy én példának okáért mit csinálok, vagy mit nem csinálok? Ezért -nem kár; a vármegyei fiatalság jobb vérű része engemet követ. Hanem -a Dacsó Artur… az az Artur… az alighanem elveszett ember. Az én -szemem úgy belát a vesétekbe, fiúk, hogy nincs az az ókuláré! Az -Arturt is látom, hogy már inkább amazokhoz húz, mióta a kontesz -körül csapja a levet. Muszáj vele, tudjátok: levagdalták neki a -tigris körmeit. Az öregebbik Ivánfi tökfejére semmi szükségünk; -<span class="pagenum"><a name="Page_205" id= -"Page_205">-205-</a></span> az mehet a hová akar. Hanem arra a -mihaszna Gyula gyerekre rá lehetne valahogy ijeszteni, hogy ne -«izéljen» mi ellenünkbe, mert rossz világot lát. A követünk -egészségére, uraim!</p> -<p>Persze, hogy ittak. Az ablakokon a hamvadó tüzek komor, vörös -fénye derengett, hol élénkebben, hol elsötétülve. Az udvarról -hangzott fel a kurjongatás s itt is egy sor, ott is egy új -nótából:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Ha jó hazfit -keresünk,<br /></span> <span class="i0">Kálozdy lesz a -követünk!<br /></span></div> -</div> -<p>A tervezgetés tovább folyt. Ez is beleszólt, amaz is. Az egyik -sötétebben látott, a másiknak rózsaszinübb volt a szemüvege. Az -egész fontolgatásnak eltagadhatatlan végeredménye pedig az lett, -hogy mindeneket számbavéve és semmiről meg nem feledkezve, ez -alkalommal is – mint rendesen történni szokott – a bogádi nemesek -fognak dönteni. A ki mellé azok állanak, az lesz a győztes. A -kutyabőr jussán egytől-egyig szavaznak. A legmegbizhatatlanabb -rókák ugyan, de legtöbben vannak, legnagyobb a szájuk és a legjobb -verekedők. Azokkal senki fia kikötni nem mer; de megfizetni is alig -birja őket valaki. A haditanácsban is általános volt a kétkedés, -hogy beérjék a Becsali ingyen italával. Hogy megiszszák, az -bizonyos; de hogy aztán kire szavaznak, az épen nem bizonyos.</p> -<p>Vincze bácsi olyan lopott mosolygással simogatta gyér üstökét, -melyben szánakozás is volt a többiek gyámoltalansága felett, egy -kis elbizakodás <span class="pagenum"><a name="Page_206" id= -"Page_206">-206-</a></span> is a maga gazdag tapasztalataiban és -furfangos eszében; szóval a mely ezt jelentette: nekem már a -kezemben van annak az egész dolognak a nyitja, a miről ti itt -fecsegtek.</p> -<p>– Hát nem ismeritek a «komákat?» – fordult önérzetes lenézéssel -a töprenkedők felé. Nem hiába rekruták vagytok még, fiaim! -Lássátok, a tiszteletes úr meg a Gáspár sógor már tudják, hol jár -az én eszem. Azok ismerik őket. Mindíg mondom én, hogy a -magunkfajta régibb legények csak életrevalóbbak a mostani -fiatalságnál. Hát az egész dolog csak annyi, hogy lakik Bogádon két -koma, és ha ezeket valami módon meg tudnátok kaparintani, akkor az -egész Bogád a markotokban van, ármálisostul, fokosostul, -csákányostul, mindenestül együtt. A legorczátlanabb két gazember a -világon; az egyik kicsapott rektor, a másik kicsapott nótárus. Úgy -hivják őket, hogy: Csikmák meg Bugyi.</p> -<p>– Csikmák meg Bugyi? – kiáltott az öreg tervkovácsnak szeme közé -kaczagva Vizaknai Gyuri, a ki alig várta, hogy valamiképen boszut -állhasson a megsértett fiatalságért. – Isz azok a forradalomban -mindketten hadnagyok voltak a te pulykászó regementedben!</p> -<p>A vén róka egy szemrehányó, kicsinylő és zavartalan pillantást -vetett rá. Nem jött ki a sodrából.</p> -<p>– Nem, tenálad átkozottabb konkolyhintegetőt még nem ismertem, -Gyuri. Hát erőnek erejével meg akarod zavarni ezt a jó egyetértést, -a miben vagyunk. Hát mi szükséged van neked rá, hogy azt a két -akasztófára valót védelmezd? ’Sz ha lenne <span class= -"pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> igazság -a földön, már régesrég megették volna őket a hollók azon a bizonyos -fenyő-oszlopon, a melyiken a Gáspár sógor az ősöket mutogatta. -Elbizakodott, rongyos, koldus, szemtelen és telhetetlen mindakettő. -De hatalmas is. Tudják, hogy a mit ők akarnak, az szentirás -Bogádon, úgy meg tudták nyergelni azt a sok kiéheztetett atyafit. A -komák az egész falunak esze, szája, kolomposa. Ha valamelyik legény -nagyon iszonyodik a borjuczepeléstől és a természete nem veszi de a -puskaporszagot, olyan elhagyatott árvának hazudják azok az -instáncziában, hogy nem is volt neki se apja, se anyja sohasem. A -sok ménkü pörlekedésre mind ezek a bujtogatók s egy tarisznyával -fölmennek gyalog arczátlankodni egész a császár eleibe. Mikor -valaki a tilosban jár és rátalálnak a nyomára, hogy már a hamis -eskü nem szuperál, ezek jó pénzért mindíg magukra veszik az -alkalmatlanságát és lehüssölik helyette a porczióját. Így -restórácziókor aztán szedik a gyümölcsöt. Az egész bogádi had az ő -fülükkel hall, meg az ő szájukkal voksol. És aki harminczöt óta -ebben a vármegyében csak hajdu akart is lenni, annak mind meg -kellett fizetni a komákat, különben fucscs volt neki!</p> -<p>– Ugyan mennyibe került hát a te főbiróságod? – kötött bele ujra -az öreg politikusba a megátalkodott konkolyhintő. – Te melletted -csak, mint hajdani bajtársaid, ingyen dolgoztak?</p> -<p>– Mondtam már, Gyuri, hogy itt semmi szükség a te -sületlenkedésedre, – mordult rá kissé <span class= -"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> -mérgesebben és nagyot fujva Vincze. – Azt is mondtam, hogy én őket -egypár páratlan akasztófáravalónak tartom és eszemben sincs, hogy -hősies multjukkal akarjam szépítgetni mostani gazságaikat. Hanem -tudjátok meg, amint én tudom, hogy azok után, a miket itt -hallottunk, egyenesen a Csikmák meg a Bugyi komáktól függ, hogy -meglegyen-e Béla követnek, vagy szégyenkezve kuncsorogjunk el -mindnyájan a vármegyeházáról. Ez a kérdés. Soha embernek annyifelé -gondolni nem kellett, mint énnekem most kell; még talán Napoleon -császárnak sem. Már én erre is gondoltam és a két lókötőnek még ma -este itt kell lenni, hogy annak rendje szerint lefüleltessenek.</p> -<p>Alig fejezte be Vincze bácsi e sötét rajzot, melyet a szeplőtlen -becsületet méltán megillető magas erkölcs-birói székből adott elő, -goromba kopogás hallatszott az ajtón és torok köszörülés a -küszöbön.</p> -<p>– Lehet.</p> -<p>Egyike lépett be azoknak az alakoknak, a kik az uristen képét, -melyre teremtettek, nem igen tudták megbecsülni. Az egyik fülén -fekete kötés van, melynek két hosszú vége úgy röpköd kóczos feje -tetején, mintha sötét madárszárnyak lennének egy szénaboglyán. -Balpofája tele van sürű, apró, kormos petytyel; valami -szerencsétlen expediczió alkalmával puskapor csaphatott bele, mely -ezt a nem mindennapi alkalmat arra nézve is megragadta, hogy -mindakét szemöldjét és szemhéját örökre lepörkölje. Hanem ennek a -kényszerü nyiltságnak <span class="pagenum"><a name="Page_209" id= -"Page_209">-209-</a></span> ellenére ugyancsak bajjal jár ezekből a -sárga-zöld szemekből olvasni, melyek olyan sunyi hirtelenséggel -ugrálnak ide-oda, mint a macska. Nyaka körül inggallér helyett egy -piszkos kék keszkenő csavarodik s hosszú zöld atilláján két -valóságos ezüst gomb villog; a többi le van metélve. Szájában akkor -is ott van a makra-pipa, a mint betoppanik és köszön:</p> -<p>– Adjon isten az uraknak, a mi nincs. Hanem aztán a szegény -embert is részeltessék benne.</p> -<p>A Csikmák koma volt, az ő hét vármegyére hires szemtelenségével. -Már ő ilyen kurta szavu és felfuvalkodott volt az urakkal szemben, -a kik ő rá voltak rászorulva; hanem bezzeg folyott belőle az -alázatos beszéd a bogádi atyafiak előtt, a kikre ő volt rászorulva. -Hanem azért csakugy ugráltak elibe az úri vendégek s helyét is alig -találták, hogy hova ültessék.</p> -<p>– Isten hozta, Csikmák koma! Hozta isten! No már csak kitetszik, -hogy ki a hűséges ember! Iszik egy pohár bort?</p> -<p>– Ha egygyel kinálnak, akkor egyet iszom.</p> -<p>– No bizony, csak nem szégyenlősködik itt? Hát a Bugyi komát hol -hagyta? – tudakozta Vincze bácsi.</p> -<p>– Annak befütyültek. Vasárnap letörték a Vörös Bikában a lábát. -Már az lóra nem ül többet, sem ide nem jön egyhamar.</p> -<p>– Hát majd csak a koma végez vele otthon, ugye?</p> -<p>– Vagy az uristen végez. (Csikmák csakhamar <span class= -"pagenum"><a name="Page_210" id="Page_210">-210-</a></span> leküzdi -a szánalmat, mely a póruljárt Bugyi iránt e szavakban nyilatkozott -s alattomos pislogások között teszi utána:) Persze, hogy én is -végezhetek, ha tudniillik ide állok a Kálozdyakhoz. Mert a másikak -is kerülgetnek.</p> -<p>– Az a pecsovics gróf?</p> -<p>– Biz az uram. Az eklézsia meg szegény, hát ilyenkor aztán -szegre kell akasztani a demokrataságot. Nincs pénz.</p> -<p>– Minden lesz itt, koma, a mit szeme-szája kiván.</p> -<p>– Az igéret szép szó.</p> -<p>– Ejnye ebadta… aztán mennyi kellene koma?</p> -<p>Csikmák egy jót húz a legnagyobbik pohárból, letörülgeti a -kese-bajuszát, megtömögeti a makrapipát és nagy határozottsággal -kitálalja, hogy:</p> -<p>– Minden voks tíz pengő, meg szabad kocsma.</p> -<p>– Meglesz.</p> -<p>– Nekem magamnak, meg a Bugyi komának pedig, a mi már szokás. -Isz tudja főbiró úr!</p> -<p>– Tudom, Csikmák. Egy ujdonatuj százas ugye?</p> -<p>– Ha nagyon alkusznak az urak, akkor annyival is beérem. Hanem a -sebjeim külön számítanak.</p> -<p>– Hogy-hogy?</p> -<p>– Hát csak úgy, hogy mindegyik külön-külön darab számára ötven -pengő. De hát a verekedés még nem egészen bizonyos.</p> -<p>– Jól van, koma; megkapja azt is.</p> -<p>– Meg ám; de még lenne egy szóm. Tudniillik csak akkor ötven, ha -én adom. Mert a mit én kapok, annak darabját nem szenvedem száz -pengőn alul. <span class="pagenum"><a name="Page_211" id= -"Page_211">-211-</a></span></p> -<p>– Hát vigyázzon egy kicsit a bőrére, koma!</p> -<p>– No, ha nem tetszik… (Csikmák még egy pohár bort fölhajt, -azután kászolódni kezd.)</p> -<p>– Dehogy nem tetszik! Csak adja hát már ide valahára a -kezét!</p> -<p>A kortes egy kis ideig némán fontolgatta, hogy vajjon nem -feledett-e valamit ki a kálkulusból; az ujjain alattomos hunyorgás -közt számitgatott és a szénaboglyát elmerülten vakargatta, hogy -valamikép el ne találja hirtelenkedni a dolgot; azután a -székcsikorgatás ünnepélyes hangja mellett felemelkedett és sokat -próbált, drága tenyerét e szavakkal nyujtotta Béla elé:</p> -<p>– No, már miután meggyőződtem, hogy igaz hazafival van dolgom, a -ki szivén viseli a szegény nép sorsát, hát itt a kezem, nem -disznóláb! A főbiró úr jól tudja, hogy mit ér ez a kéz. Én csak -annyit mondok, hogy Bogádra most már nem kell más, mint egy zászló. -Ahhoz is én ugyan legjobban meg tudnám választani a matériát, hanem -ha az urak maguk akarják venni, az se baj. De ezenfelül aztán senki -másról Bogád miatt ne aggódjék. A többi mind az én gondom.</p> -<p>Béla nem tudta egészen visszafojtani az undort, mely eltöltötte, -mikor kezet fogott vele.</p> -<p>A megkötött alku után s a zsebre gyürt foglalóval vigan -baktattak Csikmák koma karika-lábai haza felé a sürű erdőben, -melybe alig hatott be egy-egy kis résen a hold vékony karéjának -fátyolos fénye. A fák közül kiérvén, a Harka felé vezető gyalogút -végén nagy füttyögetve állapodott <span class="pagenum"><a name= -"Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> meg, mintha várakoznék -valakire. Kevés vártatva az árok szélen megmozdult egy bokor és -kézzel-lábbal dolgozva, nagy nehezen feltápászkodott alóla Bugyi. -Ez a koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt; árnyéka, melyet a -sárgás holdvilágnál a mezőre vetett, valóságos óriás. Amint -emelkedés közben kezei kalimpáztak, az árnyékáról szélmalomnak -lehetett volna gondolni. Hanem annak a bizonyos leütött lábának nem -igen lehetett kutyabaja sem, mert egész vigan rázogatta le mindakét -nadrágszáráról a port.</p> -<p>– Elnyomott a buzgóság, koma? – kérdé Csikmák. – Hát okosan -végeztél-e? Az a fő.</p> -<p>– Minden rendben van. Megnyergeltem őket istenesen, – felelt -Bugyi. Grófi bankóval van tele a bugyelláris, koma! Már az igaz, -hogy csak jóravaló plánumok kerülnek ki abból a te borzas -fejedből!</p> -<p>– No ládd-e. Ha most egynek dolgoznánk, hát be kellene érnünk a -fele juskulummal. Így meg dupla lénung jár. A falu két felé szakad; -az egyik felét te tartod szóval, a másikat én. Így aztán folyton -folyvást előállhatunk becsülettel, hogy pénz kellene. Hol ezt, hol -azt lehetne elhódítani a másik részről, ha lenne mivel. De hogyha -egész Bogádot egy zászló alá terelnénk, akkor egyszerre -kifizetnének bennünket, aztán vége. Igy meg majd csak végig csurog -az áldás innen is, onnan is. Amugy csöndeskén, hogy belé ne törjék -a bordánk, el is verethetjük magunkat; azért nekem külön fizetés -jár. Hát elmondtad-e okosan, koma, hogy <span class= -"pagenum"><a name="Page_213" id="Page_213">-213-</a></span> magával -a Péterfi gróffal Bogádon nem igen kezdhetünk valamit?</p> -<div class="figcenter" style="width: 416px;"><a href= -"images/i007hq.jpg"><img src="images/i007.jpg" alt= -"A koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt." title= -"A koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt." /></a> -<p class="caption">A koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt.</p> -</div> -<p>– ’Sz az volt a fődolgom. Eleinte nem igen látszott inyük -szerint valónak, hanem aztán kiszámították, hogy ha a mi -embereinknek fele akárkire voksol a Kálozdyn kivül, akkor ők -nyernek. Kisütötték, hogy legjobb lenne a Mányoki nótárust -felkapni; egy az, hogy kálomista is, meg tudja szóval, más az, hogy -rá is áll. Holnapra készen lesz már a zászlaja, azután kezdődik a -munka. Ott van csak a jó világ, koma, Harkán! Az egész familia -együtt volt és úgy szorongatták a kezemet, – legkivált az az égnek -rugaszkodott Mágocsi gróf, – hogy már szinte megsokaltam. Letettem -nekik az igéretet a Mányoki nótárus mellett. Itattak, etettek, a -mennyi belém fért; még a tarisznyámat is tele pakolták a -gyerekeknek. Pénz is van annyi, mint a güzü. No legalább egy kis -kereset megint! Ugyis koplalunk már azóta, hogy a pióczás Szabóné -fiát haza szabadítottuk a katonaságból! Jól esik.</p> -<p>– Ember vagy, koma. Tele a kulacsod?</p> -<div class="chapter"> -<h3>XXIV. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">Gyöngéd ujjak himet varrnak.</span></h3> -</div> -<p>Ez a fejezet Ágnesről szól.</p> -<p>Nem tudom, ha mindenki oly kész szívvel megbocsátott-e neki, -mint én, ki tudok álmatlan éjjeleiről, titkolt könnyeiről, forró -imádságairól, mind arról, a mit e biztos lépésű nyugodt alakon -senkisem <span class="pagenum"><a name="Page_214" id= -"Page_214">-214-</a></span> látott, mindarról, a mit a magány -némasága elhallgatott és az éj sötétsége eltakart. Tudom, a -fájdalomnak minő emésztő lángjai csapkodtak előbb tiszta szívében s -a csöndes bánatnak minő örökmécse ég ma amaz életnagyságú arczkép -előtt, mely a barna szalon falán egy megtört, komor tekintetü, -kora-ősz férfiut ábrázol. Tudok azután azokról az éjjeli álmokról, -melyeken megjelentek előtte a fényes szárnyu, mennyei követek, és -hirül hozták neki, hogy: nincs odafenn haragosa többé; minden meg -van bocsátva neki azért a boldogságért, melyet ebben a házban -alapított. Erről a boldogságról is tudok, melyet egy derék férfi -becsületes szívének egész hálájával ismer el, melyet két rózsás -arczu gyermek vidám zajából értenek meg a virágok s a melyben neki -magának is – eltompítván szívében a tövis élét – részt engedett a -gondviselés.</p> -<p>Ágnes boldog volt. Férjén azzal a megérdemlett odaadó, de mindig -nyugodt szerelemmel csüggött, mely a változások csiráit: az erős -hevüléseket nem látszott ismerni s a természetes hűség szelíd -örömével gondolt vissza a «holtomig-holtáig» félelmetes nagy -szavára. Nem volt percz e csöndes életben, melyben megfeledkezett -volna annak a tiszta önzetlenségnek ritka becséről, melylyel Ákos -báró őt – a névtelen, kitagadott, koldus árvát – a mély vonzalomnak -leírhatatlan gyöngédségével körülvette. Az aranyfürtös leánykát és -a szöghajú kis fiút sokszor, boldogan, túláradó szeretettel ölelte -keblére; de szívének nagy gyönyörűségében sohasem hallgatott -<span class="pagenum"><a name="Page_215" id= -"Page_215">-215-</a></span> el a belátó elme szava s nem vétette el -mosolygó szemei elől a kicsinyek jövendőjét. Férjének vagyoni -viszonyai nem voltak a legnagyobb rendben, mikor ő a házhoz került; -az öreg báró még vén korában is sokat és meggondolatlanul futkosott -a világ drága örömei után s kisebbik, kedvencz fia, Gyula is -ráütött. Csak szerény, igyekező, tán egy kissé fáradságos élettel -lehetett az új házasoknak kilátásuk rá, hogy gyermekeikre kevesebb -gondot hagynak, mint a mennyit ők maguk kaptak örökbe. Ágnesnél -hívebb, gondosabb, munkásabb és igénytelenebb asszonyt nem -találhatott volna Ivánfi. De nem is tagadta, sőt keresve kereste az -alkalmat, hogy boldogságával eldicsekedjék. Téli estéken, mikor a -kandalló barátságos tüze előtt üldögéltek, Ágnes rendesen nevetve -volt kénytelen gátot vetni férje szeretetteljes, hálás -áradozásainak. Leánykorába, melyet a bogádi vén kisasszonyok közt s -a kálozdi kastély hideg boltivei alatt töltött, nem hatott a -családi életnek egyetlen sugara sem. Az élet legderűsebb oldala -teljesen idegen volt előtte. Az az új nap, melynek eddig ismeretlen -verőfényében e vidám szobák padlatán s virágos kerti utakon járni -kezdett, fölmelegíté lassankint hidegnek, zárkózottnak, büszkének -tartott szívét s minde vonások közül csak az a tiszta nyugalom -maradt meg benne, mely – egy nagy költő ideáljaként – biztossá -tette minden léptét «élet és halál között». Nő volt; azok közül -való, kikért e tétova futkosó, fáradt, sebekkel teljes világ hálás -lehet a teremtő iránt. <span class="pagenum"><a name="Page_216" id= -"Page_216">-216-</a></span></p> -<p>Délelőtti nap ragyogott az ivándi nagy udvar fölött. A gyermekek -karikát hajtva, futkosva, kaczagva játszanak a sárguló füvön. -Anyjuk, a kis lilaszoba függönyét félrehajtva, őrködő szemmel -tekint ki feléjök varró asztalkája mellől; majd meg kihajol a -nyitott ablakon, hogy jó reggelt mondjon férjének. A báró épen most -ugrott le a vénhedő Bucephalusról, melyen még hajnalban -körüllovagolni indult gazdaságát. A kantárt egy lovászgyereknek -dobva oda, Ágnes ablaka felé sietett, ki közeledtére gyorsan -rejtett valami kézimunkát kosarába. A titok, melyet a kosárból -kicsillogó selyemszövet fehér habjai takartak, nem lehetett a -veszedelmesebbek közül való, mert a szép, fellegtelen arczon ime -semmi nyoma a rossz lelkiismeret zavarának; a kis kéz, mely a mult -pillanatban még gyöngyöket fűzött, épen nem reszket a báró erős, -barna jobbjában s a könnyedén csengő hangot sem fátyolozza el -valami titkos érzelem, mely fojtogatva nehezedik a lélekre.</p> -<p>És mégis bizony csak titok volt az!</p> -<p>– Szép is, – mondá zavartalan enyelgéssel az asszony, – ugyan -szép is azzal kezdeni a napot, hogy megszökik tőlünk. Mikor -fölébredünk, már híre-hamva sincs! Hisz vége lehetne már a -fiatalkori bolondságoknak, mikor pacsirtákat járt hallgatni! Nézze -csak, itt ülök már a maga házában, ott játszanak a kicsinyek és jó -napot kivánunk magának mind a hárman.</p> -<p>– Ohó! – nevetett a báró, a hozzá huzódott gyermekek haját -simogatva, – szó sincs már nálam <span class="pagenum"><a name= -"Page_217" id="Page_217">-217-</a></span> a pacsirtákról. A költői -dolgok szerencsésen elvezettek a czélhoz és én szerencsésen -elbucsúztam tőlük. Hanem a próza, a gazdaság! A nyomtatóknál jártam -odakünn. Képzeld, az ispán még a fülét se billentette, pedig már -hat óra volt, mire kiértem. Így bizzék aztán az ember a -tisztjeiben! A mint meg most hazafelé jövök a szőllőknek, látom, -hogy az öreg Szilvásné ugyancsak szedegeti ám a téli almákat. -Rákiáltok a nyeregből…</p> -<p>– Csak nem, Ákos? Négy kis unokája van az istenadtának.</p> -<p>– Hát kérjen, ha kell neki! De nem szeretném, ha négy tolvajt -nevelne belőlük.</p> -<p>A négy neveletlen unoka egy kicsit megakasztotta a beszédet. A -báró nyugtalan szeme szerteszét kalandozott az udvaron, messzire, -egész az istállókig, hogy nem lát-e hibát valahol. Egyszer aztán -csak odanyujtotta megint a kezét Ágnesnek.</p> -<p>– Isten vele, kedvesem, – mondá.</p> -<p>– Hova, Ákos?</p> -<p>– Hát nem mondtam még? Isz azért pacsirtáztam én olyan korán ma -reggel, mert még délelőtt Harkára kell áttekintenem Péterfiékhez s -a gazdaságot csak mégsem hagyhatom megnézetlen. Nagy értekezletünk -lesz s tán ebédre is ott marasztanak.</p> -<p>– No, ha a grófnak csak tíz olyan buzgó kortese van, mint maga -Ákos, akkor semmitől se tartson, – nevetett az asszony. – Fölkel -érte a baglyokkal; étlen-szomjan megy utána; itt hagyja a -feleségét, gyerekeit… <span class="pagenum"><a name="Page_218" id= -"Page_218">-218-</a></span></p> -<p>– Ejnye, Ágnes, – mentegetőzött a báró, lovagostorával poros -csizmáit veregetve, – hát ha az ember egyszer valamire ráadja a -fejét, álljon meg a talpán. Ha vezér nem lehet, legyen legalább jó -közkatona. Hanem tudom jól, honnan fú a szél és miért ez a szörnyű -sok panasz. A maga szíve félig Kálozdyhoz húz!</p> -<p>– Ugyan, Ákos! – szólt közbe kissé hirtelenebb az asszony, mint -rendesen szokása volt s fényes szemeit csöndes, tréfás -szemrehányással emelte kötődő férjére.</p> -<p>– Hiába is tagadja. Különben a minap az ujságban is olvastam, -hogy a nők mind balpártiak. De lássa, a politika nem a barátság, -nem a rokonszenv, nem a szív dolga; egészen más. Nem mintha én -valami sokat értenék hozzá, épen nem. Az egész buzgóságomnak az a -nyitja, hogy szeretem ezt a kis ősi birtokomat, ezt a családi -házat, azokat a szálas jegenyefákat, melyeket öregapám ültetett és -semmi vonzalmat nem érzek a felforgatók iránt, a kik Bélát a kezük -közé kerítették. Sajnálom szegényt, szívemből sajnálom, de küzdök -ellene. Meg nem foghatom, hogyan jutott ennyire. Már országos -korhely hírében áll.</p> -<p>Ágnes a világért sem vitatkozott volna. Még csak nem is felelt. -Nemes vonásain, szép fehér homlokán egyetlen futó árny nem árult el -semmi ellenmondást. Nyájas barátsággal nyujtotta férjének kezét -bucsúra, szíves készséggel csókolta meg s tekintett utána, a mint a -kis könnyű kocsit, melyre fölugrott, az országút fehér pora -elnyelte. <span class="pagenum"><a name="Page_219" id= -"Page_219">-219-</a></span></p> -<p>Akkor aztán szép csöndesen elővette megint a himzést. Arcza nem -egészen az volt, a mi az előbb s csak a gyermekek fel-felharsanó -zsivajára futotta át egy-egy könnyű mosoly. A mint a piros -selyemszálat a tűbe fűzte s hosszan elnézte a széles, fehér -szalagot, mely lehullott az ölébe, bizonynyal szíve volt a munkán. -És, csodálatos, tekintete egyszerre azt a régi feszes, zárkózott, -tartózkodó kifejezést vette föl, mely soká-soká tagadni látszott, -hogy keblében sebesebben is doboghat a szív. Mintha nem egy-két -lépésnyire játszanának tőle gyermekei; mintha nem ott égne még -arczán derék férjének szerető csókja; mintha nem e barátságos -violaszín butorok közt ülne s a szobát nem annak a nagy, mezei -bokrétának gyöngéd illata töltené be, melyet egy kis paraszt nevelt -lánya szedett reggel a harmatos fű közt; – hanem mintha azok a -komoly, rideg, kimért és szótalan alakok vennék körül, mintha az a -réges-rég elveszett ifjú állana előtte, a kik megszokták ilyennek -látni őt. A mint öltött-öltögetett, néha kinézett a vidékre, mely a -nyárutói nap vakító aranyával csillogott; csupán egyetlenegy -ponton, a tó mellé ültetett füzes körül borongott egy kis könnyű, -fehér köd. Ágnes varrott, dolgozott, sietett tovább. Valami nála -szokatlan türelmetlenség gyorsította ujjait; csak kevés perczre -állapodott meg s ilyenkor magába merült, mintha lelkében keresgélt -volna, hogy mit fűzzön a finom szálon reszkető gyöngy mellé.</p> -<p>Odafűzött egy kis fiatalkori ábrándot, mely hajdani vőlegényét -vette körül s olykor szomorú, olykor <span class="pagenum"><a name= -"Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> édes emlék gyanánt tett -nála látogatást. Odafűzött egy régi szeretetet, melyről a lezárt -ajkak, a sohasem piruló arcz, a sohasem könnyező szemek soká és -mélyen hallgattak. Oda egy életét elvesztegetett öreg ember -reménykedését, hogy egy szépen indult fa díszes koronát hajt majd -idővel. Oda gyöngéd szívének bús féltését, mely pusztító férgektől -lepetten, lombjától megfosztottan, a reménynek már csak egy-két -zöld levelkéjével látta a nemes fát. Oda a hálát, mely egy rettentő -sír szomorú lakójához kötötte, kinek mindent, mindent köszönt az -életben és oly gonoszul fizetett. Oda zsenge tapasztalását, melyet -rövid vándorlásaiban szerzett az elbukottakról és megtértekről. Oda -szent hitét, mely nem akart, nem tudott megnyugodni abban, hogy az -arany szétválasztathatlanul és mindörökre összekeveredjék a -salakkal, és az egykor világító sugárt nyomtalanul elnyelje a -homály; hogy Béla semmivé legyen! Oda fűzte mindezt; de semmit a -fájdalom sötét gyöngyeiből. Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon -Kálozdy Béla neve.</p> -<p>Mikor készen volt vele, iróasztalához ült és megirta a következő -levelet:</p> -<div class="figcenter" style="width: 411px;"><a href= -"images/i008hq.jpg"><img src="images/i008.jpg" alt= -"Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve." title= -"Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve." /></a> -<p class="caption">Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy -Béla neve.</p> -</div> -<div class="blockquot"> -<p class="i2">Uram,</p> -<p>egy régi barátnéja küldi önnek e kis szalagot. Egy gyermekkori -játszótárs, kit ön nem is ismer többé. De ő ismeri önt és magányos -perczeiben aggódva gondol az örvényre, mely önt fenyegeti. Nem -sokat törődik a politikával; jóformán azt sem tudja, minő elvek -vezérlik önt, minők ellenfeleit; de szívéből óhajtja, hogy öné -legyen a <span class="pagenum"><a name="Page_221" id= -"Page_221">-221-</a></span> győzelem. Azoktól, a kik között most -él, naponkint hallja, hogy ezzel vesztene a közügy; de a nők minden -időben többet gondoltak az egyes ember sorsával, mint mindenekével. -Az ismeretlen barátné azt hiszi, hogy az ország az ön -megválasztatása daczára is boldogul; de azt jól tudja, hogy önmaga -– bukása esetén – már aligha. Nem is a politikust illeti e biztató -ajándék, hanem a férfit, kinek diadalában ujjászületését reméli az, -ki e bizalmas szavakért bocsánatát kéri. Ha majd győzelmesen -hordozzák meg zászlaját és e szalag lobogni fog rajta, emlékeztesse -önt arra, hogy sírban nyugvó öreg bátyja, ki atyja helyett atyja -volt, mit remélt, és kis gyermeke mit követelhet öntől. Isten -önnel.</p> -</div> -<p>Semmi aláirás.</p> -<p>Ezt a rövid levelet, mely gyöngéd, finom, de határozott és -biztos vonásokkal volt írva, összehajtogatta szépen, csöndesen, a -tiszta lelkiismeret nyugalmával. Azután a kész szalaggal együtt -becsomagolta, lepecsételte, ráírta a czímet és kiment vele egy -fordulóra a kertbe. Ha ott a messze kék ég alatt, a napsütötte -lombok között, a virágok tiszta illatában, a zöld fűágyak üde -pázsitán, a kis madarak vidám csicsergésénél könnyűnek és szabadnak -érzi lelkét, akkor bizonyára nem cselekedett rosszul, bátran -elküldheti titkos ajándékát és küldhet egy fohászt is az égbe, hogy -ezt a kicsinyke újjmutatást értesse meg a nagy Utmutató azzal, a ki -neki hosszú időn keresztül mintha testvére lett volna. <span class= -"pagenum"><a name="Page_222" id="Page_222">-222-</a></span></p> -<p>Úgy érezte.</p> -<p>Gyurka, a kis kertészbojtár, szélesen feltürt kék nadrágjában -szorgalmasan öntözte a virágágyakat s a hol tócsa került a zöld -kannából, fürge lábaival gyorsan ugrálta át.</p> -<p>– No Gyurka, – szólítá meg a báróné, – hát mennyire vagy már az -olvasással?</p> -<p>– Csókolom a kezét, méltóságos asszonyom, – felelt a fiú, letéve -öntözőjét s kezébe kapva a sipkát fejéről, – csókolom kegyes -kezeit, biz én a mostani nagy dologidőben még semmire sem -mentem.</p> -<p>– Ejnye, Gyurka, hát nem szeretnéd minél előbb azt a zsinóros -dolmányt, a mit igértem?</p> -<p>A kis kertész titkos mosolyra húzta száját és felelet nélkül -forgatta a sipkát vizes, sáros ujjai között.</p> -<p>– Hát akkor csak rajta, fiam, – biztatta Ágnes. Az öreg ABC-ért -kijár az új dolmány. Hanem addig is csak kapd magadra gyorsan a -régit és vidd be ezt a csomagot hamarjában Karámosra. Csak siess és -ne állj szóba senkivel. Ott add fel a postán; annak az öreg, -pápaszemes németnek add, az a legpontosabb ember. Siess, fiam.</p> -<p>A fiú elsietett s asszonya – a mint ámolygó léptekkel tovább -haladt – egyszer csak egy könnyű sóhajt szalasztott ki ajakán, de -oly halk sóhajt, hogy egy rózsatőn kívül senki sem hallá:</p> -<p>– Országos korhely hírében áll! Koldusbotra jut! Szegény, -mennyire szerethette őt! <span class="pagenum"><a name="Page_223" -id="Page_223">-223-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h3>XXV. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">Bugyi koma és a hivatalos pecsét.</span></h3> -</div> -<p>Shaksperenek egy földijétől és kortársától maradt fenn ez a -mondás: A szépapámtól hallottam, kinek a szépapja szokta mondani, -hogy van egy régi példabeszéd, melyet kis gyerek korától fogva -hallott emlegetni a szépapjától, hogy: mindig jó szél az, mely az -embert a korcsmába hajtja.</p> -<p>Ezért a mondásért különben nem lett volna szükségem Ó-Anglia -lármás csapszékeibe tekintenem, melyekben Falstaff Jankó, Riki -herczeg, Poins és czimboráik dőzsöltek. Karámos környékén is -hallotta ezt mindenki a szépapjától s hiven őrizte az ősi -hagyományt. Vallotta is szívének teljes meggyőződéséből és torkának -legyőzhetetlenségével mindenki, kivéve az asszonyokat, kik a régi -gyakorlat által hol a Pistika csizmáit, hol a düledező fedelet, hol -az apjukról maradt telket látták veszélyeztetve. Ilyenkor választás -idején azonban nekik sem lehetett semmi panaszuk. Pistika megkapta -a csizmát s az apjuknak, ki duplán keresett a heverésért, -legfeljebb az oldalbordái forogtak veszedelemben. Salamonnak, -Iczignek, Ájzignak a krétája csodálatos módon pihent, bár a -kármentő csapja folyton folyvást dolgozott. Folyt a nagy -dinom-dánom, noha a parasztoknak mindenfelé azt magyarázták, hogy -ez még nem az igazi magyar világ, a mi rájok köszöntött. Még várni -kell jobbra; éljen a Mányoki nótárus, éljen a Kálozdy uraság! -<span class="pagenum"><a name="Page_224" id= -"Page_224">-224-</a></span> A Péterfi gróf emberei valamivel -elégedettebbek voltak. A faluházak fekete táblái s a korcsmák -czégérei mellől vígan lobogtak a három jelölt zászlói. Faluhosszat -harsogtak a czifra nóták, melyek egyfelől a harkai gróf fejét az -úri-tökhöz hasonlították, de másfelől Bélával sem bántak el -irgalmasabban. Senki sem respektálta az arany szabályt, melyet -iskoláskorában nagy fáradsággal vert fejébe a rektor, hogy: «ne -irkálj házak falára, – sem kerítés oldalára»; s kormos széndarabok -és vörös ácsplajbászok sorra szólaltatták meg a köveket jelöltjeik -mellett. Pedig a torkok is ugyancsak megtették a magukét. Hallani -kellett volna (de hisz ugyan kicsoda nem hallotta valaha -életében?!) azt az egetverő rikoltozást, mely a jelöltek -fellobogózott kocsiját és felpántlikázott lovait kisérte, mikor -körutakat tettek és szónoklatokat tartottak a kerületben. Ilyen -ünnepi alkalmakat követő estéken azután a korcsmákban, melyeknek -ivója kapadohány-füsttel volt tele, előleg gyanánt rendesen került -egy-egy kisebbszerű fejbeverés is. S mindaddig, míg a korteskedés -tartott, a bakterek sohasem dülöngéltek egyedül az árkos-gödrös -falusi utczákon. Estétől reggelig volt társaságuk.</p> -<p>Mindez azonban egészen természetes és előrelátható volt. Hanem -azt, a mi ezekben a napokban Bogádon történt, emberfia ugyan -sohasem számithatta volna ki előre. Ott csudát értek. Az úristen -ugyanis olyan módon végzett a tört lábú Bugyi komával, hogy egy -rövid éjtszakán csodálatosan lábra állította. De ennél még sokkal -nevezetesebb volt <span class="pagenum"><a name="Page_225" id= -"Page_225">-225-</a></span> az, hogy elválhatatlan szövetséges -társával, a Csikmák komával, kivel emberemlékezet óta egy malomban -őrölt és egy konczon osztozott, most egyszerre szembe állította. -Jelvényeik, melyeket zsiros kucsmájok mellett hordtak, ugyanegy -megboldogult lúdnak a szárnyából kerültek ugyan, de az egyik -zöldre, a másik meg vörösre volt festve. Csikmák koma Kálozdyéknak -dolgozott kézzel, lábbal, szóval, bankóval, a hogy birt; hanem -Bugyi komának egyszerre eszébe jutott, hogy ezt a híres kerületet a -szeplőtelen lelkű Móricz bátya után senki méltóbban nem -képviselheti, mint a Mányoki nótárus, ki hajdan kántusprézes volt -Dunaszögön, azután peregrinussá lett, majd nótárusnak csapott föl, -véres szájú hazafi volt, igazi népembere, eget-földet igért és nagy -szorongattatása közt hálás köszönettel fogadta áldozatának Harkáról -érkező megjutalmaztatását. Mert Kálozdon igen jól tudták, hogy az -egész Mányoki-história csak ügyesen kifundált hadicsel Béla ellen. -A bogádi kurta nemesek régi pörös ellenségei a Péterfi grófoknak; -már öregapáik verekedtek és pörlekedtek ellenük a vármegyén, apáik -folytatták a verekedést és pörlekedést, ők maguk sem hajlandók -engedni a jussukból s bizonyára még unokáik is folytatják az ököl- -és téntaharczot, ha ugyan addig el nem önti egész Bogádot az árvíz. -Ezt ép oly jól tudták Harkán Péterfiék, mint Bogádon a komák. Ha -hát a fehértollasok valamit akartak kezdeni ebben az ősi nemesi -fészekben Kálozdy ellen, csak álnév alatt dolgozhattak. Ez az álnév -volt a Mányoki nótárus. Hogy mit vagy mit <span class= -"pagenum"><a name="Page_226" id="Page_226">-226-</a></span> nem -hirdet, az nem tartozik a dologra, beszélhet a mit akar, igérhet a -mit tetszik, feladata csak annyi, hogy: Bogádot válaszsza két felé. -Mert a fehér tollasok nem igen voltak gyengébbek a zöld tollasoknál -s a mit Mányoki vörös tollának ezek közül a maga részére sikerült -hódítani, az mind Péterfinek számított. Mind a két táborban -bizonyosak voltak, hogy Bogád dönt, az a Bogád, melyben -napról-napra hullámoztak a pártok s mely feneketlen torkát Harka -felé is, meg Kálozd felé is tátva tartotta.</p> -<p>A komák gondoskodtak róla, hogy ne legyen panasza. Nem is volt; -jött az istenáldás mind a két helyről, mint a parancsolat. Úgy -állott a dolog, hogy ha Bogádnak fele Mányokira szavaz, akkor -Péterfi a győztes; ha ellenben itt a zöld tollnak van többsége, -akkor Kálozdy a követ. A jövő bizonytalannak látszott s a két komán -kívül alig tudta valaki, hogy öttel-hattal Bélának mégis csak több -embere van.</p> -<p>Nem tudták a kálozdi kastélyban sem, a párt főhadiszállásán, -melynek udvara – a kis katona nagy gyönyörűségére – tele volt -tollal, meg zászlóval. Míg Ilona szívéből unta már e ronda -csőcseléket, e lármás részegeskedést és hiábavaló izgatottságot, a -karavánok, melyek a kastélyba vándoroltak, naponkint népesebbek -lettek. Generálisok és közkatonák, tábori lelkészek, futárok és -markotányosok váltották fel egymást. Ki gyalog jött, ki kocsin, ki -lóháton; hanem valamennyi szoba tele volt mindig emberrel, -valamennyi istálló vendéglóval <span class="pagenum"><a name= -"Page_227" id="Page_227">-227-</a></span> és az udvar csinos -ültetvényei irgalmatlanul tönkre téve. A szép asszony egy kis zugba -szorult, hol zugolódva töltötte a válságos napokat. Mindenek között -legtöbbet jöttek Vincze bácsi és Hazafi, az uzsorás. Amaz rendesen -lármázva jött, kiabálva távozott és szóval legalább a legrózsásabb -reményeket emlegette; emez zajtalanul érkezett, csöndesen távozott -s kilátásait magába rejtette. Csikmák koma is jóformán mindennapos -volt a háznál, noha az első napokban a papramorgón kívül -rendszerint egy kis fekete leves is várta. A Bugyi koma áruló -hitetlensége miatt ugyancsak mosdatták, különösen a fiatalok: -Vizaknai Gyuri, Gencsy Laczi, Fekete Miska és a többiek; de a -goromba szappant Vincze bácsi mindig kivette a kezükből, mert -bizony még ezt az egyet is elszalasztják, mint a hús árnyéka után -kapkodó kutya, minél pompásabb mesét még nem komponált poéta a -világon. A karikalábú Csikmák a szemrehányások özönére a -legtisztább lelkiismeret méltóságával szokta válaszolni:</p> -<p>– Hja, mit tehetek én róla, ha most az egyszer a Bugyi komának -is megvan a maga szent meggyőződése!?</p> -<p>Azután a kétgombos atilla zsebéből egymásután elővándoroltak a -pompás kálkulusok: most ketten, most négyen, most tizen ingadoznak. -A nagy fejű Gulyás fejével is lehetne beszélni, meg a Kurjogató -Máté is alább kezdi már. Csikmák koma a világért sem meri még tűzbe -tenni a kezét, hogy mi győzünk, mert a mióta csak az eszét tudja és -az ilyenféle mesterségekben forgolódik, mindig azt tapasztalta, -<span class="pagenum"><a name="Page_228" id= -"Page_228">-228-</a></span> hogy az elbizakodás a legrosszabb -politika. Már akár káromkodik a főbíró úr, akár nem, de az bizony -úgy van. Azért legjobb is, ha mindjárt nyomban kirukkolnak azoknak -az árával és neki kezéhez szolgáltatják, természetesen a -megkivántató zöld tollakkal együtt.</p> -<p>Ellenére ezeknek a napról-napra jobban dráguló és ingadozó -fejeknek; ellenére a hatalmas kardforgatásnak és nem pihenő -sárdobálásnak, melyet a <i>Karámosi Hiradó</i> Béla és a szent ügy -érdekében véghezvitt; ellenére Vincze bácsi könnyüvérű -bizodalmának: a kálozdi haditanács többsége a választást megelőző -napok alatt mégis abban a nézetben volt, hogy a csata sorsa -átkozottul kétséges. A hevesebbek káromkodva fordultak Csikmák koma -ellen s Gencsy Laczi ugyancsak czifra körülirással mindegyre azt -hajtotta, hogy minden garas, a mit ez a gazember zsebre dugott, a -kutba volt lökve. Hát e sürgés-forgás központja, Béla, hogyan -viselte magát? A ki látta őt szeretetreméltó mosolyával, aggodalmat -nem sejtető szívességével, biztató vidámságával és urias -könnyedségével a törzskarban forgolódni, bizonyára alig -gyaníthatta, hogy ennek az embernek mi mindene forog a koczkán, -melynek fordultát a többiek visszafojtott lélekzettel lesték. Azt -hihették, nyugodtan aluszsza át a hátralevő félórát az első ágyúszó -eldördülése előtt. Mindnyájan láttunk nyári alkonyatokat, midőn a -nyugvó nap elvesztvén fénye erejét, az árny, mely lépteinket -reggeltől estig híven kisérte, az éjtszakának küszöbén egyszerre -elhagy bennünket; Béla <span class="pagenum"><a name="Page_229" id= -"Page_229">-229-</a></span> tekintetéről e válságos napokban el -látszott tünni még az a bús, borongó vonás is, mely évek óta ott -ült homlokán. Egy-egy ablakmélyedésből gyönyörködve nézte kis fia -katonásdi-játékát odakünn, míg a különféle jóslatok oly bőven -röpködtek körülötte, mintha a pipafüstös kanczelláriában együtt -lettek volna mind a szent hegyek és vizek prófétái, kik népük -pusztulásáról vagy felvirágozásáról csak jövendőt mondtak valaha. -Kevesen tudták közülök, hogy arról van a szó: maradjon-e itt kő -kövön. Az általános töprengésben igen lanyhán hangzott a szép lelkű -Bige Gézának, a párt tollának (nem akarom silány czélzásra aknázni -ki azt a véletlen körülményt, hogy a párt zöld tollakat hordott) -költői idézete, ki bizonyos megadással szokta hangoztatni a híres -biztató igéket:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Nem vész el bármi sors -alatt,<br /></span> <span class="i0">Ki el nem -csüggedett!<br /></span></div> -</div> -<p>– Lárifári, – kiáltotta Vincze úr, azzal a lenézéssel jártatva -körül pisla szemeit, melylyel az egyszeregyet nyúzó kis deákra -tekinthet a «felsőbb» mathematikus, ki a kétszer-kettőből ötöt süt -ki. – Lárifári, ha mondom, az egész bölcselkedéstek! Nem méltó, egy -perczre sem méltó az én iskolámhoz, melylyel úgy szerettek -hivalkodni. Nincs a világon semmi megvetésre méltóbb a -kishitüségnél.</p> -<p>– Tiszta világos igaz, – hagyta helyben Bárándy Gáspár, míg a -politikai iskolát alapító generális büszkén mutatott -vezény-botjával, a pipaszárral, homlokára és így szólt: -<span class="pagenum"><a name="Page_230" id= -"Page_230">-230-</a></span></p> -<p>– Itt nincsen csüggedés, hanem van plánum! Olyan plánum, a -milyen a ti fejetekből persze nem kerül.</p> -<p>– Nem csoda, – vetette közbe a kedvetlen Vizaknai Gyuri, – a -pulyka-hadjáratokban begyakorolhattad magadat a stratégiába.</p> -<p>– Megvetlek, Gyuri!</p> -<p>Miután Varju Vincze úr e rövid szavakkal végzett volna -megátalkodott ellenfelével, előadta a nevezetes plánumot, mely -köztetszéssel találkozott és új reményeket ébresztett a már-már -csüggedő szívekben. Rövid veleje ennyi: Bugyi koma a választás -előtti napon népgyűlést akart tartani a bogádi korcsma udvarán. Ott -a nagy dobot természetesen ő maga fogja ütni a Mányoki nótárus -mellett, ki hasonlított a tatároktól felöltöztetett báb-sereg -báb-királyához. A koma, ki előtt nem volt semmi szent a világon, -még sohasem tartott talán életében olyan dikcziót, a miért jó -lélekkel be ne lehetett volna csukatni. Most a nép-pártnak -szónokol; teljes lehetetlenség, hogy el ne szólja magát: ne -emlegesse a vérrel visszaszerzendő jogokat, reményt ne ébresszen -feldarabolandó legelők iránt és ne kecsegtessen adó-nem-fizetéssel. -Vincze bácsi majd titkon hallgatni fogja és szép csöndesen -becsipeti. Csak úgy, minden zaj nélkül, hogy valahogy verekedés ne -legyen belőle. Bugyi koma el fog tünni; a hivek nem tudják hova -lett és Csikmák komának szabad keze maradván, a döntő perczekben -annyit terelhet el a fejevesztett nyájból, a mennyit tetszik. -<span class="pagenum"><a name="Page_231" id= -"Page_231">-231-</a></span></p> -<p>– No fiúk, hát hallottatok valaha ennél fölségesebben kifundált -plánumot?!</p> -<p>És úgy tett, a miként beszélt.</p> -<p>Ájzig zsidó udvara Bogádon a nagy napot megelőző déltájt tele -volt emberrel. Odabenn az ivóban nem fért el az egész Mányoki-párt, -azért gyülekezett ide az isten szabad ege alá, hogy magába szedje -az utolsó igéket, melyek lelke megszilárdítására szánva vannak. A -gyér lombú, sovány, tüskés ákáczfák tarka képet árnyaltak a ronda, -poros, sivatag udvaron. Volt ott a bámészkodó gatyásgyerektől -elkezdve fel az ujságból bölcselkedő lompos komposszesszorig -mindenféle falusi istenteremtése. Bugyi koma valamennyi emberét -összeharangozta, még pedig délelőttre, hogy azután senki azzal az -ármányos, de nem szokatlan kifogással ne élhessen, hogy mikor a -szavát adta, nem volt egészen tisztában magával. A becsületes ember -legalább délelőtt józan; még a pap is így tanítja.</p> -<p>Nos, tán ebben az órában nem lehetett épen alapos kifogást -emelni az értekezlet többsége ellen; de az is bizonyos, hogy a -helyi viszonyokkal ismeretlen idegen méltó csodálkozásba törne ki -ennyi sebhelyekkel barázdált arcznak, kékre dagadt képnek és -borvirágos orrnak láttára egy rakáson. A sok vörös toll -csillogott-villogott a napfényen s az egész sereg úgy fel volt -fegyverkezve furkós botokkal, csákányokkal és fokosokkal, szóval a -sulyosabb, de el nem sülő fegyverek minden nemével, (egypár -nadrágos úrnál még réz-buzogányos bot is találkozott) mintha -egyenesen csatába készülnének, <span class="pagenum"><a name= -"Page_232" id="Page_232">-232-</a></span> még pedig ama divatból -kiment ütközetek egyikébe, a hol ember áll ember ellen. Igaz, hogy -ellenségnek hire-nyoma sem volt; hanem Pintes Gergő, (egyike -azoknak, kikre nézve délelőtt és délután tökéletesen mindegy) ugyan -köpte is a markát, hogy most szeretne látni valakit közülök. Nem -látta bíz azoknak csak egy fiát se. Volt eszük a zöld tollasoknak, -hogy ilyen nevezetes alkalmakkor még a környékét is elkerülték a -korcsmának. Azoknak a falun kivül, a Becsaliban áll a világ; itten -csak az igaz hazafiak vannak. Azok, a kik nem adják el a lelküket -potom pénzért és most is méltók a kutyabőrre, noha a sarkantyus -csizmát bocskorrá zsugorították a századok viharai és -széjjelhordták az ősi porta fedelét. Csak azt szeretné tudni a -Kurjogató Máté, (egy az ingadozók közül, kinek süvege mellől úgy -szögellik előre a vörös toll, mintha valami csodálatos szarv lenne) -hogy honnan az ördögből veszi ez a Mányoki nótárus azt a tenger -pénzt; isz ővele együtt akár a templom egere. A mint ott az udvaron -sűrű csoportokban ácsorogtak az atyafiak s adogatták kézről-kézre a -hosszú nyakú üvegeket, az ivóból kihordott asztalok mellett -makra-pipásan végigkönyököltek, a kerítés hosszában heverő -gerendákra letelepedtek, vagy a kút szélére felkuporodtak és -gyönyörködve lógatták le a lábaikat: egyikük sem sejtette, hogy -onnan az ablakból, az Ájzigné muskátlija mögül két ravasz szem lesi -őket, a melynek tulajdonképen semmi keresete az igaz hazafiaknak -ezen összejövetelén.</p> -<p>Bizonyára a Bugyi komának sem volt ez iránt <span class= -"pagenum"><a name="Page_233" id="Page_233">-233-</a></span> -legtávolabbi gyanuja sem, mikor hosszú lábaival fellépett a hordó -tetejére, melyről a lélekerősítő igéket vala hirdetendő. Iszonytató -magas, hórihorgas alak volt, hanem vékony, mint a pipaszár. -Cséphadaró karjai nem verekedésre valók; lőcslábai eleve futásra -utalják minden veszedelemből. Ő nem is keveredett, mint Csikmák -koma, erőszakoskodásokba soha; a szellem felsősége őrizte. Azért a -lábáról való leüttetés meséjét csak az hihette el, a ki közelebbről -nem ismerte. Nincsen az az utána dobott hajító-fa, a melyik Bugyi -komát utolérje, mikor futásnak ered. Most azonban ime ott áll -rendületlenül a hordó tetején és torkát köszörüli. Fehérlő -szemeinek szörnyű golyóbisait elmeregeti hallgatóira és siet jó -előre végezni az orrával is, melylyel – minden elővigyázata -ellenére – hajdan valami véletlen szerencsétlenség történhetett, -mert annyi bizonyos, hogy ez az orr épen a közepe táján bámulatosan -el van kanyarodva abból az irányból, a melybe odafenn -megindult.</p> -<p>– Kezdje hát kigyelmed! Halljuk a komát! – kiáltott száz torok -egyszerre, a mint Bugyi felemelkedett, ki az egész faluval komasági -viszonyban állott.</p> -<p>A szónok még egyszer megköszörülte a torkát, azután rábizta a -szelekre, hogy vigyék, a mint következik:</p> -<p>– Nemes atyámfiai és választó polgártársaim! Mielőtt mélyebben -belebocsátkoznám azokba, a miket tulajdonképen mondani akarok, hogy -igaz hitem szerint szolgáljam a szent hazának és a szegény népnek -elhagyatott ügyét… <span class="pagenum"><a name="Page_234" id= -"Page_234">-234-</a></span></p> -<p>– Éljen! – rikoltott közbe a száz koma és egy-kettő már az -elragadtatásból is előlegezett: – Fölséges szavazatja van ennek a -Bugyinak, már az csak igaz! Halljuk!</p> -<p>A cséphadarók csöndet kértek.</p> -<p>– Mielőtt mindezeket felmutatnám itt tielőttetek, nemes -atyámfiai, hadd kezdjem azzal, a mi valamennyünk keblét eltölti, a -mit magasan lobogó zászlónkra írtunk, szivünkben viselünk, ajkunkon -hordunk és bátran hirdetünk: a mi követjelöltünk, Mányoki Bertalan -sokáig éljen!</p> -<p>A sovány akáczfák vékony ágai úgy megijedtek arra az egetverő -lármára, melyet ez a fölhivás támasztott, hogy szinte reszkettek -bele. A mint a szörnyű rikogatás csillapodni kezdett s a koma még -nem fogott hozzá a mélyebb fejtegetéshez, Kurjogató Máté -alkalmasnak látta az időt, hogy hangot adjon egy kételyének, mely a -tenger-pénz honnan kerülténél is sulyosabban nyomta ingatag -lelkét.</p> -<p>– Hát hallja kigyelmed, koma, – tört ki belőle mindenek -hallatára a panasz, – arra tudna már valamit mondani, hogy a -Kálozdyak szava szerint a Mányoki nótárus már egyszer be is lett -volna csukva?!</p> -<p>– Hallgassék keed, – lökte ugyancsak gorombán oldalba a -panaszost Pintes Gergő. Ez a délutánba járó polgártárs azt a -közfelindulást is, melyet a közbevetés támasztott, egy hatalmas -argumentummal sietett lecsöndesíteni. – Sebaj, atyámfiai, ha úgy -van is. Annál jobban tudja a szegény ember dolgát. Az isten -éltesse! <span class="pagenum"><a name="Page_235" id= -"Page_235">-235-</a></span></p> -<p>Míg az ingatag Kurjogató Máté erre a lefőzetésre jónak látta a -korcsma udvaráról kifelé oldalogni, Bugyi koma a hordó tetejéről -elragadtatással nyujtotta kezét Pintes Gergőnek, a ki olyan -pompásan feltalálta magát.</p> -<p>A cséphadarók újra forogni kezdtek és a zsivaj úgy ahogy -elcsöndesedett. A koma, miután szívét előlegesen ama lelkes -fölkiáltásban kiöntötte volna, végre leereszkedhetett a megigért -mélységekbe. Dörgött, a mint csak rekedt torkán kifért, minden -ellen, a mint csak azoknak az alig mult napoknak hirhedt népemberei -szoktak. Ebben az országban már Kupa és Vata óta mindig akadt egy -sereg bús magyar, akinek az ilyen beszéd szája íze szerint volt. A -sebek, melyeket emlegetnek, mindig századosak és mindig -gyógyíthatatlanok. Egy régi-régi áradat ez, mely innen-onnan tiszta -forrásokból gyülekszik, de salakos, homokos, mocskos mederben foly -odább. A moslékból, melyet Bugyi koma feltálalt hallgatóságának, -szörnyen megcsufolva került ki a német sógor meg a magyar úr. A -szegény ember fogalmát szokás szerint összekeverte az igaz -magyaréval, a kormányt az önkénynyel, a jó akaró alkut a hitlen -árulással. Bolond volt a beszéd; de eszmezavarának nyitját keserű -századok szolgáltatják. Mikor a furfangos hadtervező Kálozdon arra -számított, hogy a koma bizonyosan ki fog csapni a honfivérrel -áztatandó mezők és feldarabolandó urasági legelők tilos területére, -jól ismerte emberét. Ezen alul ők akkoriban nem is kezdték. A mint -a szónok így beletévedezett a nagy hazafiságba, az <span class= -"pagenum"><a name="Page_236" id="Page_236">-236-</a></span> Ájzigné -függönye meg muskátlijai úgy elkezdtek remegni, mintha csak -mögöttük valami titkos hallgató nagyokat fujt volna -gyönyörűségében.</p> -<p>Zajos tetszés rivalgott az udvaron s ugyancsak megerősödöttnek -érezte mindenki lelkét az igaz ügy mellett, kivéve a megtántorodott -és elpárolgott Kurjogató Mátét. Megkondult a déli harangszó; a kapu -környékén főzőkanalas paraszt-asszonyok kezdtek czirkálni és -bekiabálni az uruknak, hogy elhül a leves; az udvar -megnéptelenedett. Ájzig czipelte be az udvarról az asztalokat és -számította össze a törött üvegeket.</p> -<p>Az ivóban egyedül könyökölt, nem közönséges diadalának büszke -önérzetével, Bugyi koma. Még a vörös szakállú Ájzig is elismerő -vigyorgással hordta neki az italt. Egy csöpp kevés, de ma reggeltől -mostanig még annyitól is megtartóztatta magát, mert a bornak az a -csodálatos hatása van rá, hogy a mint iszik, minden bátorsága -egyszerre a lábába száll. Csak annak a sokaktól vallott igazságnak -egy bizonysága ez, hogy a bor rendesen az ember legbensőbb -természetét teszi nyilvánvalóvá. A bátorságra ott fenn a hordó -tetején nagy volt a szükség. Most azonban vége a vitézkedésnek; -eljöttek a jutalomnak és pihenésnek perczei. Álmában az sem baj, ha -egy kicsit gyáva az ember.</p> -<p>A koma iszik és újra iszik.</p> -<p>Épen az járt az eszében, hogy a tegnap este Harkán behajtott -járandóságot ugyan hova kellene rejteni valami biztos helyre, a hol -a felesége semmi <span class="pagenum"><a name="Page_237" id= -"Page_237">-237-</a></span> módon rá ne akadhasson, mikor egy -vaskos kéz hirtelen a vállára ütött.</p> -<p>– Ki az isten… hát mit keres itt ilyenkor a főbiró úr? – hebegte -Bugyi, a mint úgy homályosan derengett előtte Vincze úr ábrázata, -mely szintén nem közönséges pirosságnak örvendett.</p> -<p>– Nagy dolgom lenne kigyelmeddel, koma, – mondá titkolózva a vén -cselszövő. Nem akarom dobra verni, azért jöttem így magam, -titokban. Nem jönne át kigyelmed egy szóra ide a másik szobába?</p> -<p>– Megyek, megyek, miért ne mennék? – huzogatta elő hosszú lábait -egymásután az asztal alól a hős Bugyi s egy kissé megzavarodva -vetette a fehér golyóbisokat Vincze úrra. – Hanem annyit előre is -mondhatok, hogy ha a tiszta szent elvhűségemet akarná -megtántorítani a tekintetes úr…</p> -<p>– Isten őrizz, koma! Csak menjünk.</p> -<p>A vörös tollas pártvezér föltápászkodott és indult át az Ájzigné -muskátlis szentélyébe. Ott azután ugyancsak elállt a szeme-szája, -mikor a főbiró úr a helyett, hogy – a koma várakozása szerint – -zsebébe nyult volna, egyenest megragadta az atillája szélét, -nagyobb hatás kedvéért valamelyest meglóbázta jobbra-balra és -elkezdett ordítozni a fülébe:</p> -<p>– Megfogtalak hát végtére, te bujtogató akasztófa virág! Ribilió -kellene, hogy aztán a zavarosban halászhassatok? A kálozdi földekre -fáj a fogatok? No majd prédikálhatsz, a mennyit csak tetszik, ha -töltött puskák között utczát söpörsz Karámoson. <span class= -"pagenum"><a name="Page_238" id="Page_238">-238-</a></span> -Hallottam mindent és most úgy a körmöm között vagy, hogy még így -megcsipve nem voltál. A sérthetetlen törvény nevében be vagy fogva. -Tudd meg, hogy nem holmi hitvány kortesfogásból, hanem egyenesen a -törvény parancsolatjából vagy befogva. Nohát most viczkándozzál, -koma! Neked a Mányoki nótárus kell? Majd hüsölhettek együtt, mert -előbb-utóbb arra is rákerül a sor. No csak viczkándozzál, koma!</p> -<p>És a törvény szigorú őre elvetette magát a kék virágos kanapén. -A megragadott atillát azonban a világért ki nem bocsátotta izmos -markából, s a viczkándozásra biróilag felhitt hórihorgas koma egy -nagy, hullámzó ívet képezett gyönyörködő szemei előtt. A két -cséphadaró soha veszettebbül nem kalimpált, (noha folytonos -vigyázattal arra, hogy Vincze úr megsértése által valahogy még -nagyobb bajba ne keveredjék) és az eléktelenített ábrázatot senki -még ilyen halaványnak nem látta. Minduntalan egy-egy káromkodás -készült kitörni sárga fogai közül; de a kellő perczben rendesen -működni kezdett a bor és meghunyászkodott a kelepczébe került koma. -Ijedt, fojtott, rekedt hangon dadogta:</p> -<p>– No no no, ne bolondozzon a tekintetes úr! Nem bántottam én egy -szóval se a császárt. Isten bizony nem bántottam. Csak az -igazságnak fogtam pártját.</p> -<p>Csodálatos, mintha a menekülésnek valami vigasztaló gondolata -lopózott volna borzas, gyöngyöző fejébe, egyre kevesebb rémülettel, -sőt utoljára a <span class="pagenum"><a name="Page_239" id= -"Page_239">-239-</a></span> derültségnek félreismerhetetlen -árnyalatával kérte Vincze urat, hogy ne bolondozzék.</p> -<p>– Iszen ismerjük mi már egymást, tekintetes úr, még a magyar -világból. Lehet ám én velem okos embernek máskép is beszélni!</p> -<p>És rettenetes nagy körben lehajolva a földre, az egyik -cséphadaróval csöndesen kihuzta a vörös tollat lenn heverő süvegje -mellől. Az forgott a fejében, hogy most ezzel az egész komédiával -csak rá akarnak ijeszteni, hogy hagyjon alább a korteskedéssel. Egy -pillanat alatt el volt határozva, hogy mindent megigér, becsületére -fogad, meg is esküszik, ha kell, csak kiszabaduljon. Nem most fog -először a szegény embernek ezekhez az apró segédeszközeihez -folyamodni, a miknek a megtartását az úristen se kéri számon.</p> -<p>Hanem a koma hitele nem lehetett valami rendületlen, mert Vincze -úr épen nem mutatkozott hajlandónak a markában tartott bizonyos -sikert bizonytalanért áldozni s egyet rázva a foglyul esett -atillán, jó kedvű méltósággal folytatta szerepét:</p> -<p>– Most nem péterbácsizunk többet, koma. Csak úgy ismerjük -egymást, mintha sohasem láttuk volna. Én itt a szent és -sérthetetlen törvényt képviselem. Hallod-e?</p> -<p>A koma bizonyosan meghallotta volna a nélkül is, hogy a sokat -nyuzott atilla-gallér olyan veszedelmes tánczra penderíttessék. Az -igaz, hogy így még jobban meghallotta s a hogy utolsó reményét is -eltünni látta és meggyőződött róla, hogy fele sem <span class= -"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span> tréfa a -dolognak, az újból való elhalaványodással egy kis pillanatnyi -józanság is meglepte.</p> -<p>– Üssön hát bele a törvénytekbe az isten… isten bizony ártatlan -vagyok, tekintetes úr! (A bor megint helyt állt.) Ilyen szeplőtelen -becsületre nem lehet rábizonyítani semmit. Tudom, hogy csak a szent -meggyőződésemnek vagyok az áldozata. Jobb, ha elereszt.</p> -<p>A népgyülés alatt Vincze bácsit is jól tartotta az Ájzig zsidó a -külön hordóból s míg ott a kék divánon pihent, ragyogó képe össze -látszott olvadni a vörös mellénynyel. A koma szavaira neki -dühödött.</p> -<p>– Még arczátlankodni mersz, vén gonosztevő? – kiáltá. Tudod-e, -hogy a sérthetetlen törvény értelmében már mai napság hiába vagy -nemes ember, ha az vagy is, mert én ebben a minutumban -elhegedültethetem rajtad a huszonötöt?!</p> -<p>– Kivel? – nyögte Bugyi, ki még ezekben a kritikus pillanatokban -sem feledkezett meg abbeli sajnos tapasztalatairól, hogy a -huszonöthöz okvetlenül megkívántatik legalább is egy hajdú; annak -pedig még eddig, hála isten, nyomát sem látta a ház táján.</p> -<p>– Kivel? – ordítozott az igazságnak vörös mellényes szolgája és -egyszerre ellökte magától áldozatát. – Kivel? Van-e a világon ehhez -fogható arczátlanság?! Nem, nem rablom veled tovább a -megbecsülhetetlen időt. Ne sandalogj az ajtó felé, te gazember, -mert úgy összemorzsollak, mintha kalapács alá kerültél volna! -<span class="pagenum"><a name="Page_241" id= -"Page_241">-241-</a></span></p> -<p>A koma megadja magát s Vincze úr – miután karjait kinyujtóztatta -volna – újra megragadja a biztosító gallért.</p> -<p>– Felelj, te bujtogató, igaz lelked szerint. Hajlandó vagy-e -egész csöndesen felülni mellém a kocsiba és minden zenebona nélkül -bejönni a vármegyeházára?</p> -<p>A furfangos cselszövő, hogy a feltünést kikerülje, egyedül jött; -de a falun kívűl, a Becsaliban három hajdut hagyott. Ez a -gondoskodás, úgy látszik, szükséges is volt, mert a foglyot -egyszerre megszállta az ördög. A komoly ünnepélyességgel előadott -kérdésre azt felelte, hogy:</p> -<p>– Magának a mennybéli… Nem, tekintetes föszolgabiró úr, én -számos neveletlen gyermeknek vagyok a kenyérkeresője. Az teljes -lehetetlenség, hogy engemet most innen egész ártatlanul börtönbe -hurczoltasson és a szegény, neveletlen árváim…</p> -<p>– Jösz vagy nem jösz?</p> -<p>– Teljes lehetetlenség, hogy én most gyámoltalanul itt hagyjam a -családomat. Méltóztassék ezt meggondolni. És még hozzá ártatlanul, -mint a ma született gyermek! Bevárom legalább az erőszakot. Addig -még megsegíthet az úristen!</p> -<p>– Bevárod az erőszakot? Csakugyan be akarod várni, hogy -megvasaltassalak?</p> -<p>A koma hegyes, csontos, zörgő vállait alázatosan hozzáigazította -az új meg új keringőhöz; de a Dániel megszabadító urába vetett -bizodalmából nem engedett. A vörösbegy el lehetett készülve erre a -<span class="pagenum"><a name="Page_242" id= -"Page_242">-242-</a></span> vonakodásra, mert szokásos nagy szavait -leszámítva, meglepetés nélkül bánt el áldozatával.</p> -<p>– Akkor hát a világ csufjára és érdemed szerint vasra verettetve -fogsz Karámosra bekísértetni. Ebben a szempillantásban itt leszek a -hajdukkal, meg a vasakkal, meg a szegekkel, meg a kalapácscsal, és -jaj neked, Bugyi! Ne hidd, hogy majd szokásod szerint fellármázod -az atyafiságodat és megszabadítanak a sérthetetlen törvény büntető -kezéből. Látom a szemed járásából, hogy arra spekulálsz, de hiába! -Itt a kertek alatt fogunk jönni, hogy meg se lát senki és sutty! – -a Bugyi koma nincs. Addig pedig kérlelhetlenül bezárlak ide. Hé -Ájzigné, hozzon egy pohár bort! Egészen elrekedtem ezzel a -gazemberrel.</p> -<p>A koma egy rövid percz alatt készen volt Vincze úr izmos -karjainak és saját, sok jó szolgálatot tett lábainak -összemérésével. E közben azonban az egyik cséphadaró véletlenül az -orrára tévedt. És már vagy az erre ébredt gyászos emlékek fogták el -egyszerre szívét, vagy az összemérés eredménye nem ütött ki egészen -kedvére, de annyi bizonyos, hogy mozdulatlanul maradt.</p> -<p>A himlő-helyes korcsmárosné – piszkos alsószoknyájában, -sárga-virágos nagykendőjében, háta közepén tánczoló leoldott -kontytyal – nagy óbégatva hozta Varju Vincze úrnak a kívánt -szíverősítőt. A kulcslyuk nagy áruló.</p> -<p>– Szegény emberek vagyunk, könyörgünk alázatosan – sopánkodott, -– de az Ájziggal együtt nem adnánk száz pengőért, ha nem itt -minálunk <span class="pagenum"><a name="Page_243" id= -"Page_243">-243-</a></span> történt volna az egész. Pedig ötven -pengő nagy pénz a mostani szegény világban! (T. i. a kikötött -százból ötven esnék Ájzigra és ötven Ájzignéra.) Nem -keveredhetünk-e még mink is bajba miatta?</p> -<p>Vincze úr most hivatalos méltóságán alulinak tartotta a jövendő -beláthatatlan esélyei felől értekezésbe bocsátkozni a -zsidóasszonynyal. Jóllehet pintes palaczk soha szivesebben nem -kináltatott senkinek (még készpénzzel fizető vendégeknek sem) mint -ez itt neki, beérte két pohárral belőle, megtörülgette lefelé -konyuló macska-bajuszát és megint Bugyihoz fordult:</p> -<p>– Így. Most pedig te ide becsukattatol. Hol van ennek a szobának -a kulcsa.</p> -<p>– Dehogy van a mi szobánknak kulcsa, dehogy van! – jajgatott -Ájzigné. Iszen, ha kulcsunk lenne, már százszor is feltörték volna -a házunkat. Hanem így, azt mondja az Ájzig, mindenki tudja, hogy -nem tartunk pénzt itthon, mert ha tartanánk, akkor bizonyosan be is -zárkóznánk és jaj lenne nekünk. Még az almáriomnak sincsen kulcsa, -esedezünk alázatosan, nemhogy a szobánknak lenne. Csak aztán minket -tessék ám kegyes pártfogásába venni, ha ez a Bugyi úr bele találna -keverni valami bajba.</p> -<p>A kérlelhetetlen biró meghökkent egy perczre s a kegyetlenül -nyomorgatott Bugyi úrnak megint derülni kezdett az arcza. A ferde -orron keresztül csodálatosan görbe vonalat futott végig ez a -titkosan derengő sugár. Hanem Vincze úr, ha egy kicsit felöntött a -garatra, a legkétségbeesettebb <span class="pagenum"><a name= -"Page_244" id="Page_244">-244-</a></span> helyzetekben is fel tudta -találni magát. Egyszerre csak nagyot pislantott, felvillantak -szemei, jót rántott az atilla-galléron és a legfölségesebb plánumok -egyikével újra készen volt. Macska módjára kezdett dorombolni -hórihorgas egerére:</p> -<p>– Hallod, koma; nincsen kulcs! Te most azt hiszed ugye, hogy -megmenekszel? összejátszotok az Ájzig zsidóval?</p> -<p>– Isten őrizz! Ojjé, könyörgünk alázatosan…</p> -<p>– Hanem tudd meg, hogy még olyan arkangyal nem született, a -melyik téged megszabadítson. Hé Ájzigné, hozzon ide pecsétet.</p> -<p>Abban a perczben ott volt, a mit kívánt. A hosszú -pecsétviasz-szálat Bugyi szeme elé tartotta.</p> -<p>– Látod ezt?</p> -<p>– Látom, – nyögte a koma.</p> -<p>– Hát ezt látod-e?</p> -<p>Az áldozat szemeit egy rengeteg nagy pecsétnyomó fenyegette, -melyet Vincze úr a zsebéből huzott elő.</p> -<p>– Azt is látom.</p> -<p>– Akkor tudd meg, hogy ez a hivatalos pecsét. És én most ezzel, -egyesegyedül a sérthetetlen törvény erejénél fogva, úgy a körmeim -között tartalak, mintha tizenhárom-lakatos vasajtót zárnék rád. Míg -én odajárok, innen el nem menekülhetsz, mert én itt ajtót, ablakot -le fogok pecsételni a hivatalos pecséttel. A ki pedig ezt a -pecsétet feltörni merészkedik, azt a mennyei hatalmasság sem menti -meg az élete fogytáig való raboskodástól. Hallottad, hé? Ne -óbégasson itt a fülembe, Ájzigné, hanem inkább <span class= -"pagenum"><a name="Page_245" id="Page_245">-245-</a></span> -gyujtson gyertyát! Ha ártatlanok, akkor nem lesz semmi bántódásuk; -de hogyha netalán szántszándékkal dugták volna el a kulcsot, akkor -Ábrahám, Izsák és Jákób legyenek a fejüknek irgalmasok.</p> -<p>– Ojjé, esedezünk…</p> -<p>– No csak vége legyen. Hát sábesz van ma, hogy két gyertyát -gyujtott? Tartsa ide az ablakhoz. No bujtogató, már az ablakon ott -van a hivatalos pecsét. Ha tudsz olvasni, elolvashatod rajta: -«Karámos vármegye központi főbírói hivatala.» Kár, hogy a -pecsétekre is rá nem vésik, mint a bankókra, hogy mi büntetés vár -azokra a gazemberekre, a kik a hivatalos pecsét szent -sérthetetlensége ellen vétkeznek. Kár, hogy nem áll itt mindig a -szemed előtt. Hanem tudd meg még egyszer: életfogytig való rabság. -Így. Itt az ablakon már most nem mehetsz ki a nélkül, hogy a -pecséttörésnek iszonytató bünébe ne essél. Miután azonban te a -népnek felbujtogatásával, nem holmi pulykalopásféle aprólékos csínt -követtél el, és miután megátalkodott gonosztevő vagy: nagyobb -biztosság okáért még az atillád szárnyát is le fogom ide pecsételni -az almáriom oldalához. Így. Most már aztán akár az ablakon, akár az -ajtón keresztül akarsz megszökni, kettős pecséttörés bünébe fogsz -keveredni. Ezért pedig tudd meg, kétannyi büntetés jár, mint az -életfogytig tartó rabság.</p> -<p>A szekrény oldalához pecsételt koma, a szörnyű fenyegetések -alatt, lecsüggesztette fejét és úgy látszott, teljesen megadta -magát sorsának. A furfangos <span class="pagenum"><a name= -"Page_246" id="Page_246">-246-</a></span> főbíró pedig még az ajtón -kívülről is bekiáltott hozzá:</p> -<div class="figcenter" style="width: 416px;"><a href= -"images/i009hq.jpg"><img src="images/i009.jpg" alt= -"A szekrény oldalához pecsételt koma a szörnyű fenyegetések" title= -"A szekrény oldalához pecsételt koma a szörnyű fenyegetések" /></a> -<p class="caption">A szekrény oldalához pecsételt koma a szörnyű -fenyegetések alatt, lecsüggesztette fejét…</p> -</div> -<p>– Ez az ajtó is le lesz pecsételve. No Bugyi, most viczkándozzál -odabenn!</p> -<p>Nem telt bele egy félóra s a Becsaliból hozott fegyveres kiséret -a kertek alatt csöndesen közelgett a bogádi korcsma felé. -Észrevétlen kellett jönniök, mert ha megsejtik, hogy mi járatban -vannak, a Bugyi komát mindenesetre nagyobb hatalom veszi védelme -alá ennél a három puskánál s a bátor kis csapat körében fel is -merült a régi példabeszéd, hogy: csak vigyázzanak, mert sok lúd -disznót győz. A hajdúknak csak félrecsapott csákójuk, meg puskájuk -vége látszott ki a magas, sárga, száraz kukoriczából, melyen -átcsörtettek. Különben a szomszédjukba vezető út is majdnem egészen -néptelen volt; a bogádi nemes ember úri természete már csak -megkivánta az ebédutáni álmot.</p> -<p>Nem láthatta más őket, mint egy-két pőre-gatyás paraszt-gyerek, -ki az árokpartnak dülve sütkérezett az égető, déli napon; meg -egypár menyecske, ki a mezőről sietett hazafelé és ha észrevette a -törvény fegyveres szolgáit, legfeljebb egyet sóhajtott magában, -hogy: már az a szegény Gabi gyerek csak nem kerüli ki az -akasztófát; megfogják előbb-utóbb, pedig biz’ isten kár a göndör -bajuszáért! Bizonyosan ezek is azt hajszolják.</p> -<p>Az egész csapatban a hadvezér izzadt legkeservesebben. Sűrűn -törülgette homlokát, minduntalan elkérte Ignácztól a kulacsot, -óvatosan s – a mennyire meglapult helyzete engedte – büszkén -lépdelt serege <span class="pagenum"><a name="Page_247" id= -"Page_247">-247-</a></span> előtt. Vizsga szemekkel leste a -kertekre néző ablakokat, hogy valamelyik markos atyafi nem -pillantja-e meg őket s nem üt-e hirtelenében lármát. Minden -nyugodt, csöndes, nesztelen volt a környéken, mintha a déli -forróság álomba ringatta volna az egész falut. Az volt még a -legnagyobb zaj, mikor Vincze úr melléből egy-egy jóízű hahota akart -erővel felharsanni – hogy milyen pompásan lefőzte ő most ezt a -komát! – s azt fojtogatta vissza nagy keservesen. Tökéletesen meg -volt magával elégedve, mint mindig. Ez a nap ránézve -kimeríthetetlen dicsőségnek, dicséretnek, mindenekfölött pedig -dicsekedésnek forrása lesz. Mennyi elővigyázattal, mennyi -ügyességgel, mennyi furfanggal intézte el az egészet! Szeretné -tudni, kicsoda érdemel meg úgy, mint ő, még egy korty italt az -Ignácz kulacsából!? A fődolog az volt, hogy az egész lárma nélkül -essék meg, mert a bogádiakkal nagyon bajos kikötni s egy -összezördülés mindent elronthatna végkép. A szerencse kezére járt; -sejtelme sincs róla senkinek, hogy a koma meg van csipve. A kocsma -valamelyest félre esik, úgy hogy onnan már most kiabálni is hiába -kiabál. A zsidrákok féltik a bőrüket; mukkanni sem mernek, hogy mi -történt náluk. És azt a pecsét-históriát milyen bámulatosan -kifundálta! Ha egyenesen magával akarja hozni Bugyit a Becsaliba, a -milyen hosszú lába és gonosz természete van neki, abban a -pillanatban szökik meg mellőle itt a földek között, a mikor akar. -Ha meg a falu-házához kisérteti, hogy ott bezárják, nyilvánossá -lesz a dolog és olyan <span class="pagenum"><a name="Page_248" id= -"Page_248">-248-</a></span> zene-bona kerekedik belőle, hogy isten -a megmondhatója, mi lesz a vége. Dicsérheti az eszét azért a -gondolatért! A hivatalos pecséttel tökéletesen biztosította magának -a zsákmányt, Csikmáknak délutánra és holnap reggelre a szabad kezet -és a zöld tollas Kálozdyaknak a diadalt. Azok a gróf urak ott -Harkán azt gondolják, hogy az ő eszükön már túl sem lehet járni. -Pedig az igazi kortest nem grófi fából szokták faragni! Itt van la, -most az ő reménységük horgonya oda van. Senki sem tudja, hova lett -a Bugyi. Eltünt. Megszökött. Nincs pénz. Netek!</p> -<p>A kis fegyveres csapat a napraforgós, dudvás, gazos kerteken -keresztül ügyesen felhuzódott az Ájzig zsidó házának, melynek első -tiszta szobája ez alkalommal ideiglenes börtönnek vala berendezve. -Már ott állottak az ajtó előtt s szörnyű fenyegetésekkel borították -el a lelógó kontyú zsidóasszonyt, ki már-már alig tudta megállani, -hogy házának e rémes órájában egy kis sikogatással ne könnyítsen a -lelkén.</p> -<p>Vincze úr diadallal vetette szemeit az ajtó külső zárán -sértetlenül nyugovó pecsétre.</p> -<p>– A törvény nevében feltöröm, – mondá ünnepélyesen és feltárta -az ajtót.</p> -<p>Hanem azután csak ott maradt a küszöbön és vastag nádbotját -kiejtette a kezéből. Hiába kapta fel a rettegő korcsmárosné, hiába -törülgette meg a virágos kendőjével, hiába kinálgatta; – nem -kellett neki. Csak állt ott, mint a sóbálvány és nézte azt, a kit -nem látott. <span class="pagenum"><a name="Page_249" id= -"Page_249">-249-</a></span></p> -<p>A fogolynak híre-hamva sem volt a szobában. A szekrény oldalán -hiányzik az a bizonyos félpecsét, mely az átillára jutott; az -ablakon pedig szentségtelen kezekkel meg van sértve mind a kettő. A -Bugyi koma nyilván nem irtózott a pecsét-törés iszonytató bünétől -és megszökött.</p> -<p>A sérthetetlen törvény kijátszott őrének arczát, szemeit, -homlokát mind elborította a vér s a világ összes borzalmainak -minden nemét (a kerékbetörés és felnégyelés elavult gyakorlatától -kezdve a tekintélyét egész mai napig fentartott akasztófáig) -elropogtatta rémesen csikorgó fogai között, míg vérben forgó szemei -előtt a röpke képzelet az említett rémeszközökkel kétségkívül -bizonyos viszonyban tüntette föl az elpárolgott komát. A mint első -ámulatából magához kezdett térni és gondolkozni azon utak felől is, -melyeken a komát az elsorolt kellemetlen helyzetek egyikébe vagy -másikába juttathatná, azzal az első pillanatban tisztában volt, -hogy Bugyi semmiesetre sem vitte haza az irhát, hanem vagy az -erdőben, vagy a réteken, vagy a mocsarak közt bujdosik. Hanem elő -kell keríteni akkor is, ha a föld elnyelte volna! Most már nemcsak -a veszélyben forgó pártérdek, hanem a megsértett, kijátszott, -csuffá tett tekintély is boszút kiván!</p> -<p>Mindenekelőtt azonban egy széket kivánt, mert még forgott -körülötte a világ és úgy tetszett neki, mintha ott az almáriom -tetején az a szép sor piros alma mind ő rajta mosolyogna. Annyi -szent, hogy ha az almák előtte ártatlanok voltak is a rossz -<span class="pagenum"><a name="Page_250" id= -"Page_250">-250-</a></span> szándékban, de mögötte a három -csöndesen röhögő hajdú nem igen óhajtotta, hogy most -visszatekintsen.</p> -<p>– Megállj, nojszen megállj, mákvirág! – lihegte Vincze úr és -kiadta a parancsot a három jókedvű vitéznek, hogy ha kedves az -életük, neki a komát a föld alól is előteremtsék. Mivelhogy az már -most főbenjáró bünös és még úgy napot nem keserült meg ház, mint a -hogy a mait meg fogja keserülni ez az Ájzig-korcsma.</p> -<p>A himlőhelyes zsidó-asszony, ki még mindig a nádbotot -törülgette, erre természetesen szörnyű sivalkodásban tört ki. De a -felharagított bíró szemei villámokat szórtak és nem ismert -könyörületet. Nem mondott többet, mint hogy: az, a ki szereti az -életét, egy szót abból, a mi itt történt, el ne áruljon. Ájzignénak -minden földiekre és földöntúliakra való hivatkozásai hatástalanok -maradtak s a mint a törvénynek fölfegyverkezett szolgái neki -indultak a hajszának, Vincze úr is rettentő fuvások, káromkodások -és fenyegetőzések közt visszaballagott a Becsali felé, a hol -kocsiját hagyta, hogy majd ott bevárja az eredményt. De biz ott -hiába várakozott egész addig, míg az égre mindenfelől felvonatott a -csillag-rakta sátor. Már itt Bogád körül több volt az üldözött -embereknek kinálkozó jó rejtekhely, mint a madárfészek. Sűrű erdő, -öles kukoricza, járhatatlan mocsarak mind fölséges buvóhelyek, a -mikről csak a pipiskék, a vadkácsák meg a vakondokok tudnak. De -ezeket nem bízta meg az üldözéssel Varju Vincze úr s – eddig -legalább – <span class="pagenum"><a name="Page_251" id= -"Page_251">-251-</a></span> nem is léptek se vármegyei, se -kormány-szolgálatba. Még el sem árulták volna a világért sem -azokat, a kik az ő birodalmukban kerestek menedéket, sem a halálra -keresett Gabi betyárt, sem a Bugyi komát. Ignácz hajdú és társai -üthették bottal a szökevény nyomát s Vincze bácsi várhatott akár -itéletnapig a Becsaliban.</p> -<p>E szerint hát a nevezetes nap úgy végződött, hogy a hajdúk nem -látták Bugyit, a hajdúkat nem látta Vincze úr, Vincze urat pedig -nem látták a várakozó kálozdiak. Bajt sejtett mindenki s a baj be -is következett.</p> -<p>Másnap hajnalban gyülekeztek a bogádi választók. A zöld tollasok -a Becsaliban, a vörös tollasok Ájzig előtt. Nyalka legények -nagyokat rikogattak a nyeregből s a paraszt-szekereknek hosszú sora -foglalta el az utczát. Zászlók, kendők, szalagok lobogtak -mindenfelé s az egyik saraglyába szorított három dádé iszonyúan -nyikorgatta a Rákóczi-marsot. A befont sörényű, apró lovak már -türelmetlenül kapáltak, a hogy a nap vörös tányérjából kezdtek -előkerülni a vakítóbb sugarak is; a kortesnótákat isten tudja -hányszor elfujták s két hordó bort körömig ürítettek, a harmadikat -meg felgurították a czigányok szekerére; a kulacs mindig színig -volt, a sok fokos, csákány, rezes kard csak úgy ragyogott; – de a -kire legnagyobb volt a szükség, a ki ékes dikczióban odabenn -ajánlani fogja a nép emberét, a kit valamennyien éltető lelküknek -tartottak és vallottak: a Bugyi koma csak nem mutatkozott az övéi -között. <span class="pagenum"><a name="Page_252" id= -"Page_252">-252-</a></span></p> -<p>Onnan alulról a Becsaliból minden pillanatban idehangzott az -egetverő lárma; azokat már javában tartja igével a Csikmák. Ők meg -itt csak szárazon lopják a napot. Talán indulni is ideje lenne már; -de a Bugyi koma nélkül csak nem indulhatnak. Hova lett, merre jár, -hol késik? A ki feleletet tudott volna adni ezekre a kérdésekre, az -Ájzigné, még most is úgy reszketett, mint a kocsonya és hallgatott, -mint a sír. Egyszer csak észreveszik a fej nélkül támolygó -pártosok, hogy az egyik görhes paripa lábánál ott pitykövez a -pártvezér legkisebbik neveletlenje, egy mosdatlan, rongyos, vigyori -kölyök. Egyszerre tíz oldalról fogták elő, hogy hová tette az -apját? Azt tegnap dél óta nem látták otthon. A szurtos kis -neveletlen előtt ez épen nem volt ujság, azért is nem rukkolt ki -vele mindjárt, hanem a fejetlenek annál nagyobbra vették. Keresik, -kutatják, szaladnak, kiabálnak utána; de a koma csak nincs sehol. A -Becsali-beli zászlók már kezdtek rendbe szedőzködni a korcsma -előtt; erre a türelmetlenség, szitkozódás, lótás-futás tetőpontra -hágott, mikor a kert felől a kukoriczából egyszerre csak -felemelkedik egy sáros, poros, sovány, elcsigázott, hosszú alak, és -száz koma egyszerre kiáltotta el magát:</p> -<p>– Itt a Bugyi!</p> -<p>Nosza volt egyszerre vigasság, a mint közre foghatták a -megváltót! Azaz csak lett volna, ha a siralmas kinézésű, -elkeseredett, méregtől fuldokló koma – kiről az ilyen alkalmakkor -már megszokott vitézi jelvények: a piroskötős rézkard, meg -<span class="pagenum"><a name="Page_253" id= -"Page_253">-253-</a></span> az ősi sarkantyúnak tányérnyi taraja, -mind hiányzottak – egyetlen szó nélkül fel nem áll a legközelebb -ért szekérre és csöndet nem int. Ennyi markos legény között teljes -biztosságban érezvén magát, kiöntötte remegő szivének egész -méltatlankodó keservét; a nép itélőszéke előtt, isten szabad ege -alatt leleplezte az ármányt, melylyel tegnap körülhálózták a zöld -toll hatalmasai; meztelenül odaállította a galád furfangot, -melylyel a nép szavát ő benne el akarta fojtani a Kálozdy-pártiak -alávaló mesterfogása, a kik az igaz magyar előtt rosszabbak a -pecsovicsoknál; érzékeny szinekkel festette bujdosását, éhségét és -szomját a térdig érő mocsárban, metsző nád, meg goromba káka -között; és kifejezte abbeli tántoríthatatlan meggyőződését, hogy az -egész alávaló kelepczét nem lehetett volna olyan ördögien -kiszámított pontossággal intézni ellene, ha az nem valamelyik -bogádi ellenségétől kerül.</p> -<p>Bugyi koma szörnyű józan volt.</p> -<p>– Nemes atyámfiai, – kiáltotta, elmeregetve a fehér -golyóbisokat, hogy nem lesnek-e rá valahol a hajdúk, – nemes -atyámfiai, védelmezzetek meg, ha mártirjává lennék az igazságnak! -Mert tudjátok meg, hogy ha én fel leszek áldozva, ti sem kerülitek -ki az én soromat!</p> -<p>Az úgyis harczra készülő, pityókos, fegyveres tömegnek nem sok -kellett, hogy az égő parázs lángra lobbanjon. Nekivadulva -forrongott a koma körül, feldöntötte szekerét, felkapta a vállára -és szörnyű zsivajjal tudakolta, hogy: hol hát az ellenség? ki ellen -kell nekik védelmezni a komát? ki <span class="pagenum"><a name= -"Page_254" id="Page_254">-254-</a></span> akarja őket vasra -veretni? ki unta meg az életét? kit üssenek agyon? Csak egy részeg -legénynek kellett elkiáltani magát, hogy:</p> -<p>– Most indulnak a Becsaliból!</p> -<p>Mindjárt utána le is pottyant ugyan a nyeregből őkelme, hanem a -gyujtó szikrát megadta. Nosza neki a zöld tollasoknak! Üsd, nem -apád! Már itt ma csak az öreg kaszás fogja majd számítani a -Kálozdy-voksokat! A nagy lármában, zsivajban, felfordulásban, -káromkodásban senki sem vette észre, hogy a Bugyi koma megint -elpárolgott. Kocsi, ló, ember, zászló, fokos, kard, csákány, furkós -bot, piros tollas kucsma mint zugó, zavaros, rohanó ár tódult a -Kálozdy-pártiakra, kik épen indulóban voltak Karámos felé, a hol a -választásnak megesnie kellett. Erre a vidékre való öregebb urak sok -nevezetes csete-patét tudnak a bogádi nemesekről; de ilyet, mint ez -a mai volt, ők is aligha értek. Lett a Becsali-gödrökben olyan -országos verekedés, hogy volt ott aztán dolga még az nap katonának, -doktornak, bírónak, halottkémnek, papnak. Vincze bácsi pompás -plánumának sok kiütött fog, sok betörött oldalborda, sok -beszakított fej, sok kiömlött vér, sok békóba vert kar adta meg az -árát. Az öreg, nyugalmas nap ott fenn az égen nem szereti az ilyen -véres jeleneteket; el is bujt a felhők közé, a mint egymásra -rontottak. Bugyi koma is ellensége volt az erőszakoskodásnak, de -csak a maga személyére nézve; az is elbujt a vakondokok közé. A -gyászt, a mi bekövetkezett, senki sem láthatta előre. Aznap bogádi -ember nem volt benn <span class="pagenum"><a name="Page_255" id= -"Page_255">-255-</a></span> szavazni Karámoson; a ki bejutott, azt -úgy vitték vason.</p> -<p>Ez eldöntötte a nap sorsát. Péterfinek nem kellett egyéb, csak -hogy ellenfelének bogádi hivei ne szavazzanak.</p> -<p>Szikra István uram, a megyercsi-utczai csizmadia, ki a karámosi -szekeres gazdákkal a balpárti Béla mellett küzdött, késő este rossz -kedvvel bökte be botjával ajtaját. Nagy karimájú kalapja mélyen le -volt húzva a szemére. Még tulajdonképen egy szóra való ideje sem -volt, mikor a zöld szemű hárpia felugrott az ablak mellől és mérges -támadást intézett ellene:</p> -<p>– No ember, hát csakugyan a te feleségednek kell az utolsónak -lenni, a ki valamit megtud, pedig már egész a borbély-komáig -bejártam valamennyi szomszédasszonyt, hanem egyiknek sincs még -otthon az ura, és látom, neked is keresztbe állanak a szemeid. -Azért hát reszkess, ember, és ne bámészkodjál úgy rám, mint a borjú -az új kapúra és mindenekelőtt mondd meg már, hogy kicsoda a követ -és győztetek-e?</p> -<p>A csizmadia a rezignácziónak egy kissé recsegő hangján -válaszolt:</p> -<p>– Nem élkeskedünk a győzedelemmel, Sára. A pecsovicsok győztenek -és Péterfi lett a követ. Mink pedig megbuktunk vala. Ilyenkor nem -is bűn az búfelejtő borital! Meghalt Mátyás király, oda az igazság! -<span class="pagenum"><a name="Page_256" id= -"Page_256">-256-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h3>XXVI. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">Dobpergés.</span></h3> -</div> -<p>A végesi szőllőskertek öreg baraczkfái hosszú reszketeg -karjaikat nyujtóztatták az éjjeli pihenés után, mikor mögöttük az -első sárgás-szürke csikok jelentették a közelgő hajnalt.</p> -<p>A kálozdi kastély körül még minden csöndes volt és sötét. Csak -az istállók félkörű ablakain tetszett fel egy-egy reggeli lámpás -fénye s onnan hangzott ki egy kis járás-kelés nesze. Kevés idő -mulva aztán innen is onnan is ajtó-nyitogatás és kulcs-csikorgás -zöreje járta végig a nyugvó épület csöndjét s miután élő lelket -látni semerre nem lehetett, úgy tetszett, mintha az ajtók nem is a -kastély lakóinak zárattak volna fel a cselédségtől, hanem az -éjtszaka szellemei távoznának rajtuk keresztül s csapnák be maguk -után a nappal közeledtére. Majd egy egész órára megint nyugodt, -zajtalan lett minden. A láthatatlanul elsuhanókon kívül más vendég -nem töltötte a kastélyban ezt az éjtszakát. A csinos, pompás -vendégszobák, melyeknek lakói rendesen ilyenkor szokták csak -nyugalomra hajtani kábult, kitüzesedett fejüket, üresek -egytől-egyig. A tánczterem, mely számtalan víg hajnalhasadást -látott; a kártyaszoba, melyben akárhányszor még ilyentájt cserélték -föl az inasok ujakkal a tövig égett gyertyákat; a kis vadászlak, -melybe sokszor gyülekezett ez órában jókedvű vadásznép; a -cselédszoba, melyben vendégkocsisok ittak és huszonegyeztek -reggelig <span class="pagenum"><a name="Page_257" id= -"Page_257">-257-</a></span> – mind-mind néptelenek, üresek, -kihaltak. A bukás hirére tegnap este az utolsó vendég is sietve -fogatott be és alig várta, hogy maga mögött lássa a kastélyt.</p> -<p>Csak egy szobában vannak ébren. Már, vagy még ébren. A -kanczelláriában. Az éjjeli lámpa kialvóban s a lebocsátott -függönyökön keresztül világít a hajnal. A vékony foszlányokon -kisérteteknek látszanak az erkély karyatidjeinek árnyai, melyek -kiváncsian kandikálnak be a szobába, hogy ugyan mit láthatnának -itt? Semmi különöset. Egy bukása szélén álló embert, ki nem tudta -fejét nyugalomra hajtani az éjjel s föl s alá jár. Ha azonban a -kisértetek előtt nem maradhat rejtekben az sem, a mi emberi -szemeknek láthatatlan, akkor látják, hogy Béla még sincs egyedül. -Rossz szellemei most sem hagyták magára. Ott bujkálnak, ugrálnak, -nevetnek, ingerkednek körülötte és siketítő zajjal töltik be a -szobát: Egy árva könnyet se, Béla! Egyetlen gyáva könnyet se ejts! -Hát el van-e veszve rád nézve a világ? Becsülted-e te valaha mind e -javakat, melyektől most meg kell válnod, hogy megsirasd vesztüket? -Ugy-e nem? Ellenkezőleg, egyenesedjél föl és nézz bátran szemébe -sorsodnak. Új élet kezdődik rád nézve. Ha majd fölkerülsz a -szerencsevadászok százezrének zajgó tömegébe, miért ne lehetnél te -az, a ki megragadod ott a kaczér istenasszonyt és rövid órák alatt -jóvá teszed esztendők veszteségeit. Ért az neked valamit, a mit itt -hagysz? Menj, menj. Szívedben egy szenvedélyt viszesz magaddal, egy -mécset, mely amaz éjjeli, titkos földalatti <span class= -"pagenum"><a name="Page_258" id="Page_258">-258-</a></span> utakon -aranybányát fog még megvilágítani szemed előtt. Csak a fiadért -kellene? Nos, hát csak azért!</p> -<p>Azonban a sors ellen való daczolás s ebben a lázas remény, mely -azokkal a gondolatokkal dobogtatta a szegény ember hánykódó szívét, -időről-időre engedni volt kénytelen, hol az önvád éles -marczangolásának, hol a kényszerű válás merengő fájdalmának. -Árnyakkal fedett, megvénült, sárga arczát s kék karikákkal övezett -szemeit el-eltakarta összekulcsolt kezével és majd a szekrény éles -sarkán, majd a nagy karszék ingatag támláján keresett pihenőt -nehéz, égő fejének. A kis lámpa olaja már fogyatékán volt; kihaló, -vörös fény fogta körül a mozdulatlanul vergődő ifjút és sűrű, -fekete füst gyülekezett feje fölött. Majd egy mély és siket -sóhajtással újra kezdte sétáját a papirokkal elborított iróasztal -előtt. Nem tekintett beléjük; sem vigasztalni, sem biztatni nem -tudták. Hanem hevert ott az iratok között egy szép fehér -selyemszalag is, melyre gyöngyökkel volt hímezve a neve. Az előtt -megállt, csöndesen izzó kezébe vette s maga sem tudta hogyan, egy -csókkal érintette azt a helyet, melyen az ismeretlen gyöngéd ujjak -utolszor pihentek.</p> -<p>– Ki lehet ez az égi barátné? – suttogta. Nem, én nem ismerem -már az égieket! Nem értem mit mondanak, nem segíthetnek rajtam!</p> -<p>A pislogó lámpa serczegve kialudt s Béla összeborzongott a -hideg, szürke félhomályban, mely a szobát elfoglalta. Valami titkos -hatalom kergette ki <span class="pagenum"><a name="Page_259" id= -"Page_259">-259-</a></span> a folyosóra. A mint az ajtót becsukta -maga mögött, lelkét mintegy visszhang gyanánt egy régi benyomás -emléke ütötte meg, mely valamikor (maga sem tudta már az idejét; -régen volt!) e helyen elfoglalta szívét. Sohasem érezte annyira -elhagyatottságát, egyedüliségét, rabságát ez ódon falak között, -mint abban a perczben. Úgy tetszik neki, este lehetett; a régi szűk -ablakokra nem találtak rá a hold- és csillag-sugarak; vén, komor, -néma, ijesztő volt minden körülötte. Már emlékszik is, Ilonára -gondolt itt akkor. Ma máskép van minden; a lebocsátott függönyök a -reggel rózsaszinében ragyogtatnak mindent, a nagy ablakok világot -igérnek, a futó szőnyegek könnyű léptekre várnak s a szobrocskák -mosolyognak felé. De csönd van, mintha halál uralkodnék mindenen. -És ebben a megváltozott környezetben épen az a borzongás keresi föl -Bélát, mely amaz emlékezetes estén átjárta tagjait.</p> -<p>Nem maradhat soká. Itt is hideg van. Mindenütt hideg van. -Fölfelé indul a meredek falépcsőkön, melyek a padlásra s innen a -toronyba vezetnek. Csak egyenesen, minél előbb föl, föl, a hol egy -kis szabad levegőt szíhat, a hol ébredni látja a természetet és egy -gyöngéd szellő talán megsimogatja égő homlokát. Elfullad, leroskad, -mire a toronyba ér és széttekint a vidéken.</p> -<p>Pompás, üde, reggeli kép terült el szemei előtt; egyike ama -nyájas, hegygyel-völgygyel váltakozó, feledhetetlen képeknek, -minőket csak a dunántuli szép magyar föld mutat. Nem az alföld -végetlen <span class="pagenum"><a name="Page_260" id= -"Page_260">-260-</a></span> sikja, mely örök elégedettségében nem -ismeri a változást s nincsenek sem hegyekkel égnek törő vágyai, sem -sürü erdőkkel zöldelő reményei; csak gazdagsága, elégedettsége és -unalma. Nem is a felföld sziklás, bérczes, havas világa, mely nem -tud semmit a tavaszról, mikor mindenki mosolyog, sem az őszről, -mikor mindenki örül az aratásnak. Bájos, lankás vidék, nyájas -szőllőhegyek, vén bükkök, mosolygó mezők és felhőtlen ég, – nincs, -nincs neked párod, szép dunai föld! A kinek tőled el kell válnia, -hogy soha ne hallja többé a kis falu csengő harangját; a ki benned, -a te fáidnak árnyéka alatt akart pihenni, melyek kora tavasztól -késő őszig zöldek, és máshova veti sorsa: fájhat, nagyon fájhat -annak a szive! A hajnal rózsaszinében mosolygott az egész tájék -Béla szemei előtt, mint a gyöngéd szerető, ki könnyüvé akarja tenni -kedvesének a bucsut és vidámságot hazudik. De a reggeli, borus -párák ott lebegtek e szeretetteljes mosoly fölött s amott messze -megcsillant egy tova futó érnek ezüst szalagja; ott egy rejtegetett -könnycsepp szaladt végig a mosolygó arczon. Béla oda támaszkodott a -harang lábához és hosszan, hosszan nézte szülőföldének nyájas -arczát. Lábainál egy elhasznált, málladozó kötél hevert. A mint -alább-alább bocsátotta fejét, ráismert. Ezen a kötélen huzta ő -hajdan, gyermekkorában a régi, repedt csöngetyüt. Aztán a kis Pirók -kezére jutott. Hova is lettek, hova széledtek ők, ennek a -kastélynak régi lakói?! Ah, bár csak ott maradt volna ő is messze, -valami ismeretlen föld siratatlan halottjának! <span class= -"pagenum"><a name="Page_261" id="Page_261">-261-</a></span></p> -<p>Merengésében nem vette észre, hogy a kert végéről, a mentor -kedvencz gesztenyefái közül csöndesen, félve az észrevétetéstől, -szinte bujkálva közeledik fölfelé egy kopott, megviselt, bús alak. -Ha Béla jobban figyel, nehány perczczel előbb a kriptakulcs -csördülését is hallhatta volna. A ritkán nyitott zár rozsdás volt s -a nehéz vasajtó dübörgése messze hangzott a könnyü reggeli -levegőben, komor zajával egy pillanatra elcsitítva az ébredő -madarak csicsergését.</p> -<p>Béla nem látta, nem hallotta. A hűs szellő nem tudta lehüteni -égő homlokát, mikor lefelé sietett. A padláson kellett keresztül -jönnie. A homályos gerendázat közt sugtak-búgtak a galambok és -hirtelen csapással vágott át fölötte egy-egy sötét szárnyu denevér. -Ott töltötte gyászos ballagásban és rekedt kotkodácsolásban napjait -az a két vén tyuk is, a mit az öreg Puliszkáné a kis szolgálónak -hagyott örökbe. Nem fogant meg az öreg áldása! Mennyi ócskaság -köröskörül! De ki hinné, hogy annyi emlék hever itt zürzavarban -szerteszét!? A mint Béla bizonytalan léptekkel botorkált a sok -lim-lom, kaczat és zsib között, egyszer csak belebotlott valamibe -és csodálatos, veszett, megdöbbentő zaj támadt lábainál. Mintha -valaki a sir mélyéről köhögne, tüsszögne, kiabálna fel segítségért. -A vén óra, a sárkányos, liliomos, alabástrom-oszlopos óra kapott a -mozdulásra egy kis szuszt és az sietett porral tele tüdejéből -károgva jelenteni, hogy eltemettetett ugyan, de még nem halt meg. -Egyszerre ketyegett, ütött fertályt és <span class= -"pagenum"><a name="Page_262" id="Page_262">-262-</a></span> órát s -minden mesterségét igyekezett bemutatni, a mivel csak szebb -napjaiban tündökölt, hogy megszabaduljon ebből a mély sirból.</p> -<p>– Csitt… csitt… csitt… ki tudja… veszekedtek… meddig éltek… -csitt… csitt… minek éltek… csitt… csitt… minek… minek éltek?</p> -<p>Összevissza mindent. Még a ki ismerte is ez elvonult filozóf -eszejárását s régi rögeszméit, az sem igen ismerhette ki magát -egyszerre a töredékes kérdéseknek és tanácsoknak amaz áradatában, -melylyel elborította. Különösen a csitítás látszott nagyon -fölöslegesnek, mert mély csönd uralkodott körül, melybe csak -olykor-olykor búgtak bele szomoruan a galambok. Béla megállt és -hallgatta lábainál a régi barát zavaros szavait, ki végül annyira -belefáradt a heveskedésbe, hogy egyszerre csak elkezdett -érthetetlenül és rettenetes fuldoklással köhögni. A padlásablakon -beszürődő első sugarak valami fényes, aranyos tárgyra vonták el -tőle ifjú gazdája tekintetét. Arany-keret volt, mely egy szép képet -vett körül, a habokból kikelt istennő csábító képét. A tenger -azonban, melyből Vénus itt emelkedett ki, portenger volt, melynek -delfinjeit és rózsaszin kagylóit két nagy keresztes pók -helyettesítette. Béla rátette a képre kezét és leverte róla a port. -Régidő óta e keserü pillanatban gondolt először a párisi -grisettere, kinek vonásait emlékezetébe hozta e kép. Nem érzé, hogy -romlásának akkor állt első lépcsőjén, mikor Josephine puha karjai -átölelték s ma, midőn nagy <span class="pagenum"><a name="Page_263" -id="Page_263">-263-</a></span> számadása van az élettel, nem akart -hálátlan maradni azért a kicsiny szeretetért sem, melynek édes -illatát egykor érezni vélte a szép, bukott leány kis lábainál. -Köszöni, köszöni, a mit tőle vett, bár gyönge sóhajtása nem hat el -a Szajna zugó fenekére, vagy a herczegi szerető pazar szalonjába, -vagy a szegények kórházának tikkadt levegőjébe. Hol vagy, hol -lehetsz ezek közül, Josephine? Egy röpke fény im rád is esett Béla -gondolataiból, melyek úgy csaponganak szerteszét, közel, távol, -multba, jelenbe, jövőbe, mint a villám. E nagy lomtárban, hova a -kastély ujraépítésekor minden ócskaságot felhordtak, ezer apróság, -ezer emlék követel magának valamit figyelméből. Ime bátyjának régi -karszéke, melyben meghalt; im az ódon, ezer-fiókos szekrény; im a -szerzetes atyák komor arczképei; ime gyermekkori könyvei, melyeket -álmatagon forgatott, mielőtt elindult volna a világba! Annyi, annyi -minden együtt, hogy utoljára nem látott már semmit közülök, szemei -elhomályosodtak és ismét a folyóson találta magát.</p> -<p>Már fel vannak huzva a függönyök, kinyitva az ablakok, aranyos -napsugárral, derüvel van tele minden. Béla egy ajtó előtt áll meg, -a honnan kis fia zaját hallja. Istenem, úgy össze van törve, -hajtva, zaklatva; hol pihenhetne meg, ha itt nem?! A kilincsre -teszi kezét. Ebben a perczben odabenn megperdül egy kis dob.</p> -<p>Dobverés!</p> -<p>Egy gyermek játéka csak, de mégis dobverés! <span class= -"pagenum"><a name="Page_264" id="Page_264">-264-</a></span></p> -<p>Dobverés, mely hangzani fog nemsokára az ősi kastély udvarán és -minden szobáiban. Hangzani fog mindenfelé a vén falak között, a -mogorva boltivek és nyájas halmok egyformán visszaverik és a hir -szele ezernyi ember fülébe elviszi. A dobpergés le fog hangzani még -a föld alá is, és ott meg fogja hallani egy öreg ember, ki önvádban -fejezte be életét, hogy haszontalanul töltötte azt. Földindulás -zaja lesz e dobpergés, mely elnyeli a régi urakat s a kastély -kapujáról és a sirbolt ajtajáról le fogja szakítani az ősi -czimert.</p> -<p>A kis gyermek gondtalanul veri odabenn a dobot, kaczag hozzá és -atyját keresi.</p> -<p>Béla, mintha valami mérges kigyó hideg testéhez ért volna, úgy -elkapta kezét a gyermekszoba kilincséről s betámolygott oda, a -honnan kiindult. A reggeli asztalán várta; de nem nyult hozzá. -Székébe roskadt, nyakát hátraszegte és kábult, mély álomba merült. -Az álom irgalmas lehetett hozzá, mert a kinlódás nyomait tükröző, -megviselt arcza mintha lassan lassan kiderülne. Mintha szerető, a -földieknél hatalmasabb ujjak elsímitanák róla a nehéz felhőket és -felszárítanák a könnyek barázdás nyomát. Egy rövid negyedórára -annak a régi Bélának szép, nemes, merengő arcza volt ez, ki hajdan, -iskolás korában Mariról álmodott, mikor még virágokat szedett neki, -melyeknek illata nem volt halálos méreg. Talán álmában most is -mellette volt; talán játszva lesték egymást a kis kerti lak ablakán -keresztül; talán ott ültek boldogan <span class="pagenum"><a name= -"Page_265" id="Page_265">-265-</a></span> a régesrég elszáradt -mályvarózsák között: talán csak hallgattak és a boldog nesztelenség -ellenére egyetlen hangját sem hallották a szél baljóslatu zugásának -körültök, mely jövendő viharokat hirdet; talán azt hitte, hogy még -előtte van az élet!</p> -<p>Mikor Béla felnyitotta szemeit, egy rövid pillanat alatt azzá -lett, a kinek a kelő nap találta. Tekintete ujra lázban égett s -beesett, sötét szemeit (úgy csillantak fel, mint a hogy az éjjeli -ég kipirul, mikor messze távolban ég egy ismeretlen majorság) azzal -a kifejezéssel hordozta körül, mintha beleunt volna már e romokat -látni maga körül s indulni szeretne a szerencsejátékos világ zajába -vezető uj pályán, hova régi szenvedélye csalja. De nem volt -egyedül. Az a kopott alak állott előtte, a ki ma reggel odalenn -járt a sírbolt környékén: Istók. Foltos, viselt, régi kabátja tele -volt porral, pókhálóval s a földalatti bujdoklás egyéb emlékeivel. -Még ránczos homlokán is ott volt valami pókbeszőtte, por-ellepte, -viz-átszivárogta fal nyoma, melyen megpihent. Csöndesen állt meg -Béla előtt s bátortalan, homályos, szürke szemeit oly mélyen -lesütve tartotta, mintha valami rettenetes nagy szégyen miatt -kerülnie kellene az emberek tekintetét és megérdemlett -szemrehányástól tartania minden oldalról. Kezei el voltak dugva -mély és szakadozott zsebeibe, melyek egyikéből egy vén -meggyfa-pipaszár, másikából pedig egy még vénebb könyv kandikált -ki. Oly mozdulatlanul állt, mintha bilincsekbe lenne verve -<span class="pagenum"><a name="Page_266" id= -"Page_266">-266-</a></span> és teljes megadással, bünei terhes -sorozatának őszinte beismerésével várná elitéltetését.</p> -<p>Az ébredő Béla arczát egy bús mosoly futotta át, a mint -észrevette. Az igaz, mindent átható szeretetnek mennyei adománya, -hogy a legnagyobb kétségbeesésbe is tud egy pillanatnyi vigaszt -csöppenteni. Bizonyára jól esett az istentől, embertől elhagyatott -öngyilkosnak utolsó perczében annak a két nagy fényes szemnek -remegő tekintete is, mely kikoplalt kutyájáé volt. És Istók hogyan -szerette azt az öreget, ezt az ifjut, ezt a házat, és milyen -kevéssé magát!</p> -<p>– Jó reggelt, bátyám, – szólította meg s erőtlen, hideg kezét -eléje nyujtotta.</p> -<p>A mentor rég tudta a kikerülhetetlent. Tudta a tegnapi bukás -végzetes jelentőségét. Tudta, hogy a rég fejük fölött függő kard -lecsapott. Ismerte mind az okokat is, melyek e kétségbeesett -helyzetnek szülői voltak; de ezekre nézve olyan áltatással -igyekezett adni a tudatlant, a milyenre becsületes szive csak képes -volt. Azt hitte, legjobban fog sikerülni az ámítás, ha részt -követel magának az átokverte munkából és (esze mindig csodálatos -utakon ténfergett!) valami olyan megbánásfélét mutatott, melynek -nem lehet joga egyetlen kemény tekintetre sem. Ha mozdulatlan, -félszeg, néma állásában volt valami szemrehányás, ez egészen, -csupáncsak maga ellen irányult.</p> -<p>Béla minél előbb óhajtott átesni a keserves értesítésen, -melylyel öreg barátjának tartozott: hogy hova kiván temetkezni. Egy -papirt kapott le az <span class="pagenum"><a name="Page_267" id= -"Page_267">-267-</a></span> asztalról, csakhogy hideg, reszkető -ujjai között legyen valami. Minden erejét megfeszítve, az -el-elfuladásig siető hangon mondott el egyet-mást. Szavaiban kevés -volt az összefüggés, és sok a kimélő áltatás. Nem mintha szépíteni -akarta volna ezt vagy azt, mentegetni magát ebben vagy abban; épen -nem! Csak erős meghatottságban dobogtatta szivét e mélyen lesujtott -embernek néma áldozata, és saját jövendőjéről emlegetett -reményeket, melyek nemcsak hogy ki nem fakadtak, de még el sem -vettettek. Jól tudta, hogy ez az egyetlen mód, melylyel a mentor -nehéz szivén könnyíthet valamicskét. Elmondta, hogy tegnap este -hosszan értekeztek Hazafival s át kellett látnia, hogy a terhek -hullámai már összecsaptak feje fölött. (Az öreg fülig vörösödött; -egész éjfélig itt sétált lábujjhegyen az ajtó előtt.) Elbukott s -ebben a házban nem bir többet lélegzetet venni. Bukása még ma -hivatalosan is be lesz jelentve s talán már holnap eljönnek a -törvény szolgái és lefoglalnak itt mindent. Béla maga nem fogja -bevárni őket; még ma elutazik Pestre, a hol uj élet vár reá, mely -talán gyümölcsözőbb lesz a réginél. Van egy-két befolyásos barátja -ott, kikkel már régebben közölte viszonyait s a kik sok szivességet -tanusítottak iránta balsorsában. Hogy kik és kik nem, az nem -tartozik ide; elég az hozzá, befolyásos emberek és jó barátok. -Valódi ritka példányok a mai önző világban! Tisztességes állást -szereztek számára és családjának épen nem kell nélkülözéstől -tartania. Ő munkabiró <span class="pagenum"><a name="Page_268" id= -"Page_268">-268-</a></span> erejében van és nem fél a jövőtől. -Hátas lovakat ugyan nem fog tarthatni, üveges hintóban sem jár, a -selyemnek, bársonynak és csipkéknek is vége; hanem hiszen nem ezek -az életnek egyedüli kellemességei! A kis Béla… nos, a kis Bélából -embert nevelhet és ez a fő.</p> -<p>Mindez, a gyakori akadozás daczára, elég szárazan volt elmondva. -Béla nagy kinnal le tudta győzni felindulását, és el tudta kerülni -azokat a hurokat, melyeknek érintése a maga és Istók szivét a -legfájdalmasabban rezegtette volna meg.</p> -<p>A mentor egy darabig mozdulatlanul hallgatta. De egyszer csak a -legcsodálatosabban kezdte rázogatni nagy, kerek fejét, s hogy e -furcsa mozdulatoknak és sajátságos torokköszörülésnek valódi -jelentése iránt Bélát egy kissé félrevezesse, két kezét a világért -sem huzta volna ki a zsebéből, hogy szeméhez emelje, hanem odalenn -ökölre fogva szorongatta velök a könyvet és pipát.</p> -<p>– Öreg, öreg barátom, – ugrott fel helyéből Béla, kin ujólag -erőt vett az elérzékenyülés, – légy erős és ne tedd még -keservesebbé ezt a gyászos órát! Annyi mindenkitől, élőktől és -holtaktól kell bocsánatot kérnem s ha még te is megtagadod…</p> -<p>Nem tudta folytatni. Elhallgatott és félrefordult.</p> -<p>Az öregnek pedig szegény feje igen nehéz lehetett, mert csak -rövid ideig birta ki a jobbra-balra való fárasztó rángatózást. -Mintha csak megtántorodott volna, kezeit kikapta a mély zsákokból, -<span class="pagenum"><a name="Page_269" id= -"Page_269">-269-</a></span> támaszt keresett és csöndesen leroskadt -egy székre.</p> -<p>– Bátyám, – kiáltott Béla, – bajod van?</p> -<p>A mentor egy mély sóhajtással igyekezett összeszedni magát, a -foltos kabátujjal megtörülgette szemeit és megszólalt:</p> -<p>– A lelkiismeret, Béla, a rossz lelkiismeret! Valósággal -elfogódik a szivem, ha meggondolom, mennyi minden terhel engem is e -szerencsétlenségben. Ugyan megérdemlettem-e kenyeremet igazán, ha -nyugalmaztatásomat olyannyira betü szerint vettem, hogy véges-végig -elmulasztottam megjegyezni előtted, ilyen és ilyen körülmények -között mit parancsol az életfilozófia?! De nemcsak, hanem világosan -és bünbánattal emlékszem vissza, hányszor biztattalak, hogy csak -éld világodat, hogy osztass gabonát a kunyerálóknak, hogy vetess -csizmát az iskolás gyerekeknek, hogy engedd el az árendát a -szélütött Mátyusnak. Ha meggondolom, hogy mindezt én tettem; hogy -csak egyetlenegyszer figyelmeztettelek a gazdálkodás dicséretes -voltára, akkor is bizonyára lanyhán; hogy ő… ő is az én véremből -való, (ne vedd zokon Béla, de nagyon tele van a szivem!) ha mindezt -meggondolom, sehogysem vagyok képes tisztázni magamat a vád alól. -Egyetlen mentségem, hogy te mindig olyan csodálatos voltál és nem -láthattalak úgy keresztül, mint az én mélyen tisztelt, boldogult -barátomat. Kitünő ész, kitünő szív, kitünő karakter; de csodálatos! -Bocsáss meg ezért a kifejezésért. Mikor tefelőled gondolkodtam, -<span class="pagenum"><a name="Page_270" id= -"Page_270">-270-</a></span> mindig hiányosnak kellett tartanom azt -a filozófiát, a mit nekem az iskolában tanítottak, és nem mertem -előállni vele.</p> -<p>Az öreg megtörött hangja hovatovább erősödött, élesedett s csak -a végén csapott vissza régi mélaságába, a hosszu előadásnak -következő zárszavai alatt:</p> -<p>– Bocsánatot mondtál az előbb, Béla? Hogy én bocsássak meg -teneked? Istenem, hogy mondhattál már a te kitünő logikáddal -bocsánatot? Iszen csak… csupáncsak temiattad volt minden -aggodalmam. De ha jó barátaid tisztességes állást szereztek Pesten, -akkor minden jól van. Mindig tudtam én, hogy nem az a Varju a te -igazi jó barátod! Az isten éltessen, Béla; tegyen szerencséssé és -boldoggá! Boldoggá is… igenis, mert azt hiszem, hogy eddig… hogy -eddig a mai napig… de máris igen sok szabadságot vettem magamnak. -Csak neked legyen nyitva az élet! Én már… engem már semmi sem köt -ám ide, csupán a megszokás. Ma reggel elvégeztem a bucsut. -Meglátogattam…</p> -<p>– Hisz te, bátyám, nem fogsz velünk jönni, – vágott szavába -Béla. – Ne busulj semmit, itt maradsz. Már régen megmondtam volna, -hogy ha szerencsétlen vagyok is, hálátlan nem; de nem akartalak -félbeszakítani.</p> -<p>A mentor szemei fölcsillantak, de csak egy perczre. Ő már -végzett ezzel a szép reménységgel; de szerencsésen el is hervadt az -szivében.</p> -<p>– Szivesen, szivesen maradnék, Béla, – mondá <span class= -"pagenum"><a name="Page_271" id="Page_271">-271-</a></span> -hirtelen, – de ezen a környéken mostanában nem tudok se tanítói, se -jegyzői állomást, a mi alkalmatos volna. Legalább a gróf helyett -azt az iszákos Mányokit választották volna meg; annak a nótáriája -épen jó lett volna. Nincs, nincs itt semmi hely az én számomra; -kapitálist meg nem gyüjtögettem, mert féltem, hogy hűtelen sáfár -hírébe keveredem. Becsületszavamra mondom neked, Béla, (nemesi -nevemmel nincs mit dicsekednem többé!) hogy minden félretett -vagyonom öt darab körmöczi arany, a min egy ezüst órát akartam -venni a kis Bélának, hogy majd ha nem leszek, eszébe jusson róla az -öreg. Azonban hogy ha netalán addig, mig azt a bizonyos -tisztességes állást megkapod, szükséged lenne rá… ne vesd meg, -Béla! Azonkivül nincsen semmim. Gondolom, ott a nagy városban -hamarább kapok majd én is valami kenyérkeresetet. Igyekezni fogok, -gyöngülő szemeim daczára, megjavítani az irásomat…</p> -<p>– Engedj már szóhoz jutnom, bátyám, – mondá Béla, ki borus -meghatottsággal hallgatta eddig az áradozó mentort. – Öreg -napjaidra nem hagyhattalak minden nélkül. Gondoskodtam rólad s nem -kell itthagynod ezt a megszokott vidéket. Ha eljösz majd, csak -látogatóba jösz el hozzánk. Tudom, mindig szerettél bolyongani a -végesi szőllőben. Van egy kis darab szántóföld, meg valami -kukoricza is hozzá. A házban becsületesen meg lehet lakni s az -ablaka épen odanéz arra a szürke, vasajtós épületre a kert végén. -Én ebben <span class="pagenum"><a name="Page_272" id= -"Page_272">-272-</a></span> az órában még rendelkezem mindazzal s -Hazafiban volt annyi emberség, hogy beleegyezett tervembe. Ime -vedd, öreg; itt van az átiratási engedély, siess be vele Karámosra -és az a kis ház, az a kis szőllő, az a kis szántóföld legyen a -tied.</p> -<p>A mentor arczát nem mondhatom tiszta égnek, hogy annál -csattanósabb legyen hasonlatom: eső kék égből. Borus volt az; de -enyhítő csöppek nyoma már mutatkozott szemeiben, a mint Béla az -iratot kezébe adta.</p> -<p>Mintha valami rögtön támadt szél verte volna össze és -csordította volna meg a felhőket, egy gondolatra felcsillantak és -megnedvesedtek az öreg szemei.</p> -<p>– Nem tudom, – dadogta, – igazán nem tudom, Béla, hogy -elfogadhatom-e?</p> -<p>Ennyi volt egész szabódása. A ki egyébkor minden kinált -fillérnek elfogadásából lelkiismeretbeli dolgot csinált; hosszu -takarékoskodásának eredménye gyanánt tökéletesen meg volt elégedve -azzal, hogy öt darab körmöczi aranyat összekuporgathatott: most -ilyen könnyen, ilyen csekély vonakodással megbarátkozott volna a -gondolattal, hogy egyszerre földbirtokossá legyen?! Nem zavar és -nem piruló szerénykedés nélkül történt ez; de nem anélkül, hogy -arczának ezer ráncza közé oda ne telepedjék valami jámbor, -becsületes furfang kifejezése, mely örökké munkálkodó agyában (a -mentornak alapigazsága volt: a ki gondolkodik, csak az dolgozik -igazán!) megszületett, mikor az <span class="pagenum"><a name= -"Page_273" id="Page_273">-273-</a></span> ajánlatot megértette. És -ez a kis furfang bizonyára nem a maga érdekében került kalapács alá -ama folyton zakatoló mühelyben.</p> -<p>– Így, így, öreg, – biztatta Béla. Semmi köszönet. Ha a -hütelenség biztosíthatja magát vén napjaira, miért legyen -elhagyatottabb a becsület? Atyai barátom voltál; a mi öröm volt -gazdagságomban, azt neked köszöntem. Engedd, hogy egy megnyugtató -emléket vihessek magammal a hányattatás napjaiból! Kérlek, a háznál -ne tudasd senkivel, hogy mi nem fogunk többé visszatérni. Régi -cselédeimről tőlem telhetőleg ígyekeztem gondoskodni; igen jól -esnék, ha minden zaj nélkül távozhatnám. Te értesz, bátyám, valami -csak mégis fáj itt benn. Csak még egyetlen kérést. Költözzél át -minél előbb a kis házba. Még ma, mert kis fiamat szeretném nálad -hagyni, a te gondjaidra bizni addig, mig Pesten egy kissé rendbe -jövünk. A kicsiny mostanában gyönge is és beteges; hadd futkosson -még egy ideig ezeken a szabad mezőkön. Ő még nem érti, mi fog itt -történni s nem okoz fájdalmat neki a lakás-csere. Legdrágább, -egyetlen kincsemet bizom rád, Istók. Jó apja leszesz-e? Olyan, a -milyen nekem voltál?</p> -<p>A mentor sárga arcza már ázott a megeredt esőben.</p> -<p>– Köszönöm, Béla, köszönöm! A te szivednek nincs párja! Egészen -az édesanyádé!</p> -<p>A mint a nap haladt az égen fölfelé s tiszta sugarai életet és -világosságot árasztottak szerteszét, Béla lelke is mind nagyobb -bátorságra edződött. <span class="pagenum"><a name="Page_274" id= -"Page_274">-274-</a></span> A bucsuzás osztatlan és oszthatatlan -fájdalmán már jóformán átesett. Csak egy volt még hátra, nejét -értesíteni, hogy még ma utazni akar.</p> -<p>Ilona komoran ült csinos kis kék boudoir-jában. Háborgó rossz -szeszélyét a szöszke német komornán töltötte, ki épen könnyek -között hagyta ott a szobát, mikor Béla belépett. A szép asszonyt -elragadóvá tette a felindulás pirja, mely arczán ragyogott. Az -ablakban ült s egy virágos szőnyeget himezett. Egy szőnyeget, mely -nyilván sohasem lesz bevégezve. Szingazdag virágait megfogja -emészteni a por és moly; de bevégezve nem lesz soha. Szép, hullámos -nyakába egy drága gyöngysort akasztott Ilona szeszélye. Talán -nagyon szerette s legalább még egyszer, utolszor viselni akarta! -Ismerte vigasztalan helyzetüket s tudta a történteket. Nem régen, -csak tegnap este óta, mikor Béla megrendülése a rossz hirre mindent -elárult neki. Hanem azért csak feltette a gyöngyöt, mely épen nem -illett reggeli pongyolájához, himezett tovább s egyetlen szóval, -egyetlen tekintettel nem üdvözölte Bélát. Egy csoda-virág, egy kék -rózsa foglalta el minden figyelmét.</p> -<p>– Ilona, – szólította meg férje, gyöngéden érintvén a sebesen -mozgó ujjakat, – Ilona, te tudod, hogy ez a ház nem a miénk -többé.</p> -<p>Az asszony hol elsápadva, hol kipirulva himezett tovább. Nem -vetette föl szemeit, csak egy kissé összerezzent férje hideg -kezének érintésére.</p> -<p>Béla szeliden ismételte a kérdést:</p> -<p>– Tudod? <span class="pagenum"><a name="Page_275" id= -"Page_275">-275-</a></span></p> -<p>Semmi felelet.</p> -<p>A szegény ember csöndesen a másik ablakhoz huzódott és egy ideig -némán nézett ki rajta. Semmi nesz nem volt a szobában; csak -Ilonának visszafojtott szisszenését hallotta olykor, ha a tűvel -rózsás ujjába szúrt. Kevés vártatva összeszedte magát és odaült -neje mellé. A mint ujra megszólította (csak búsan, élesség és harag -nélkül szólt hozzá), hangja és arcza élénken emlékeztetett a -mentoréra az imént. A gyöngéd szív nemességével nyomott el minden -szemrehányást, mely a házat ért csapás egyik főoka ellen ajkára és -szemeibe tolult. A szenvedés meghatotta és csöndes megindulással -mondott le vádló jogáról. Mindent, mindent a maga vállára vett s -mintegy hálásnak mutatkozott a sorsnak még azért a kegyelmeért is, -hogy teljesen össze nem zúzta és lélegzeni való levegőt engedett -neki. Oh istenem, olyan végtelenül jól esett volna neki egyetlen jó -szó és annyi mindent kész lett volna elfeledni érte!</p> -<p>– Ilona, – kezdte fojtott, könyörgő hangon, – én nagyon, nagyon -bűnös vagyok! Az örvény szélére juttattalak benneteket. Hallgass -meg. Ilona, csak egy perczig hallgass meg, kérlek!</p> -<p>A barna, kérő kezek egészen beborították a munkás kis kacsókat, -de ezek csak dolgoztak tovább, a mint lehetett.</p> -<p>– Minden vétkemet tudom; bár tudnád csak egyetlenegy mentségemet -is! Nagyon, nagyon halgatag voltam, hogy mikor még több szeretettel -tekintettél rám, mikor néha elhatott még hangom a <span class= -"pagenum"><a name="Page_276" id="Page_276">-276-</a></span> -szívedig, föl nem fedeztem előtted egy sebet, melynek kinja kora -ifjuságomtól éget, emészt és őrültté tesz. Ha akkor, mikor azon a -velenczei gondolán a vizi tündért emlegetted, kitárom előtted -lelkemet, talán más szemmel tekintesz rám, talán jutott volna -olykor számomra egy-egy vigasztaló szavad, talán a szánalom megőrzi -szivednek egy kis melegét nekem, talán minden, minden máskép ütött -volna ki! De most már minden hiába, most már vége annak. Őrültségem -megbuktatott. Holnap mindent el fognak venni tőlünk; de én még ma -Pestre akarok utazni, hogy valami új életet kezdjek. Méltán -nevetnél ki, ha fogadásokat emlegetnék; de gondold meg Ilona, hogy -ilyen csapások néha nagyobb gonosztevőket is észretérítenek. -Mindenre kész vagyok érted, Ilona!</p> -<p>Egy új szisszenés és semmi felelet.</p> -<p>– Ilona! Elhagysz-e?</p> -<p>A szép asszony végre fölvetette szemeit és válaszolt:</p> -<p>– Természetesen veled fogok menni.</p> -<p>E szavakat egy heves mozdulat kisérte s a drága gyöngysor -szétszakadt. A csillogó szemek szerteszét gurultak a padlón s a mi -közülök a fonálon maradt, azt Ilona egy sarokba hajitotta a -szenvedélynek oly müvészetével, melyet érdemes lenne szinpadon is -bemutatni.</p> -<p>– Ilona, tartsd meg ezt, kérlek! – esengett Béla. – Csak ezt az -egyet tartsd meg! Családi ékszer s menyasszonyi ajándékul adtam -neked! <span class="pagenum"><a name="Page_277" id= -"Page_277">-277-</a></span></p> -<p>– Nem az enyim többé, – felelt tompán az asszony. – -Elkártyáztad.</p> -<p>A kígyócsipés mérge elkábitotta Bélát. Szemei előtt összefutott -minden: a nagy ablakok, csipkés függönyök, rózsás arcz, szétszórt -gyöngyszemek, virágos szőnyeg. Kitámolygott a szobából.</p> -<p>– Apám, édesapám, – szaladt eléje kitárt karokkal kis fia, – -igaz-e, hogy parasztházba fogok költözni és szegény gyerek leszek, -mint a tömzsi Ferkó? Istók mondta. Majd akkor nekem is virágos -kalapot veszesz ugye, mint a Ferkónak? Édes, édes jó apám!</p> -<p>Ki olvasta volna meg azokat a csókokat, ki a sziveknek remegő -dobbanásait, ki az elfojtott és kiömlött könnyeket?! Oh bár -olvasnák valahol! Bárcsak hinné a világ, hogy olvassák ott, a hol -itélet várakozik rá; talán több lenne benne akkor a szeretet!</p> -<p>Béla is, Ilona is szobájukba zárkózva töltötték ezt a napot. -Senkit sem bocsátottak magukhoz s a pap, ki délre hivatalos volt a -kastélyba, a mentorral költötte el az ebédet. Csöndes egy lakoma -volt. Tiszteletes Molnár Ábrahám úr még sohasem ülvén úgy ez úri -asztal mellett, hogy a ház urát egy felköszöntéssel meg ne -tisztelje, a régi jó szokástól ez alkalommal sem volt hajlandó -eltérni. Olyan ünnepélyesen emelkedett fel a pecsenye után, mintha -legalább száz hallgatója lenne s minden tüskéjét neki fordítván az -igazságtalan és rövidlátó világnak, daczára ennek és daczára annak, -a maga részéről kifejezte rendíthetetlen bizalmát <span class= -"pagenum"><a name="Page_278" id="Page_278">-278-</a></span> Béla -nagy jövendőjében. A mentor úgy könyökölt ott az asztal mellett, -hogy arcza el volt takarva, s csak ismételt figyelmeztetésre -koczintotta össze poharát a papéval.</p> -<div class="figcenter" style="width: 419px;"><a href= -"images/i010hq.jpg"><img src="images/i010.jpg" alt= -"– Nem az enyém többé! – felelt tompán az asszony." title= -"– Nem az enyém többé! – felelt tompán az asszony." /></a> -<p class="caption">– Nem az enyém többé! – felelt tompán az -asszony. – Elkártyáztad!</p> -</div> -<p>Estére az öreg János a nagy hintóval odajárt a kapu elé. A -málhákkal sürgő-forgó cselédek mitsem sejtettek a történtekről és -történendőkről s jó kedvvel kivántak szerencsés utat a szótalan -uraságoknak. A régi háznépből csak a vigyori Palkó volt ott. Még -csak akkor vigyorgott igazán, mikor gazdája a kezét nyujtotta neki. -Furcsa egy úr, a ki kézfogással bucsuzik az inasától! S még azután -is csak rázta, rázta ám a kezét, a mint a lámpa világánál nyilván -felismerte már. E szerint nem is tévedésből tette. Az ő emlékezete -szerint Pallér úr sem volt soha köhögős és most egyszerre úgy -fulladozik, hogy kész nevetség. A nagyságos asszony meg mintha -csuklott volna, mikor beszállt a kocsiba. Mi bajuk lehet -ezeknek?</p> -<p>– Csak kardot meg puskát hozz, apám! – kiáltott Istók öléből a -kis fiu és János meglegyintette a gyeplüvel a lovakat. Gyönyörű két -állat volt, mintha csak szárnyukat emelték volna föl, úgy -indítottak. Egy vén vadászkutya, a sánta Flóra szörnyü vonitást -kezdett a hátulsó udvaron. Kölyök korától társa volt Béla -bolyongásainak s valamikor vigan nyihogva követte mindenfelé urát. -Most keservesen nyöszörgött, vonított, kaffogott és ugrált neki a -zárt ajtónak. Palkó egy ideig mulatta magát a vén állat kínlódásán -és találgatta magában, hogy mi baja lehet ennek az elnyomorodott -<span class="pagenum"><a name="Page_279" id= -"Page_279">-279-</a></span> dögnek? Miután sehogysem tudta kisütni, -és az egész csak oktalan rossz erkölcsnek tünt fel előtte, egy -karóval jót huzott a hátára és megelégedett vigyorgás közt tért a -szakács urhoz máriásozni.</p> -<p>A hintó robogott tovább-tovább a szép nyári estén. A tiszta égen -ragyogtak a csillagok, lenn az út mellett, a fűben tündököltek a -szentjánosbogarak. Csöndes szellő suttogott a tölgyek között és -valami közel fekvő faluból furulya-hangokat kapott el. Egyideig -meglehetett különböztetni a csillagoktól, melyekkel telidesteli -volt rakva az egész égbolt, a kálozdi kastély egy-két világos -ablakát. Az ott a kanczelláriáé, amabban Istók tesz-vesz valamit! -De aztán völgynek visz az út… még ott nyujtózik a hosszú tető… a -torony karcsu, sötét kupja még kiválik a tejút halavány faláról… és -immár csak a megszámlálhatatlan mennyei mécs kiséri az -utasokat.</p> -<p>A gadóczi pályaház előtt szálltak le. Az öreg János, ki régen -várja már a mai napot: mindennek végét, nem foghatta ugyan meg -semmikép, hogy miért nem inkább a karámosi stáczión ülnek fel a -vasutra, mikor az sokkal közelebb van; de hát a parancsolat ide -Gadóczra szólt.</p> -<p>A falusi várószobák így estenden nagyon komor képet nyujtanak. -Lámpa álnév alatt egy homályos mécs pislog bennök; a nagy óra -régesrég megállt, sőt az egyik mutatója le is van törve; a butorok -piszkosak, porosak, szakadozottak; a falon homályos üvegek alatt -olvashatatlan hirdetések függenek <span class="pagenum"><a name= -"Page_280" id="Page_280">-280-</a></span> és az asztalra telepedve -az állomásfőnök kutyája aluszik. A sarkokban egy-egy hallgatag utas -huzza meg magát, a kinek semmit sem lehet látni az arczából. Csak -mikor a zsiros papirosba takargatott ludczombot előveszi a -zsebéből, hogy megvacsoráljon, akkor tudódik ki róla, hogy a falusi -zsidó árendás. Az ablakon egy kiéhezett dongó zsong, a hirverő drót -zireg-zörög, cseneg-bonog s a nagy kolomp is megszólal olykor és -hangja hosszan viszhangzik az esti légben.</p> -<p>Nem is jöttek be Béláék, hanem csak egyenesen kifelé tartottak a -ház elé, a hol satnya futóka van fölvezetve a tetőre.</p> -<p>– Hát most már istennek ajánlanám, nagyságos uram, – bucsuzott -az öreg kocsis, – mert egy kicsit nagyon meg találtam hajtani -ezeket a kényes párákat; aztán nem szeretném, ha itt pihentökben ez -a hüvös szél megcsapná őket. Nagyon vigyázni való két jószág! -Szerencsés jó utazást, friss egészséget kivánok!</p> -<p>– Hány esztendeje szolgálsz a kastélyban, öreg? – kérdezte -hirtelen Béla.</p> -<p>– Isten segedelmével Szent-Mihálykor lesz épen harminczkilencz. -Már csak kitartom, ha degredált is a parádés-kocsisságból a -nagyságos úr, míg végünk nem lesz.</p> -<p>Bizony megszorította ennek a kezét is bucsuzóra Béla s a hogy -magukra maradtak és a távol elnyelte a kocsizörejt, odahuzódtak -mindaketten a ház előtti árnyékba, hogy valamiképen észre ne vegye -őket valaki. <span class="pagenum"><a name="Page_281" id= -"Page_281">-281-</a></span></p> -<p>Pedig mégis észrevették. Egy bekötött fejü, hamis szemü, csinos -parasztmenyecske várakozott odabenn az ablak mellett két apró -gyermekkel. Az egyik fiu volt s halomra gyüjtötte a kiszenvedett -legyeket, melyek között elvétve egy-egy haldokló is akadt; a másik -egy bámész és álmos leány-gyerek, ki nénje szoknyájába kapaszkodott -és akkora bokrétát tartott a kezében, mint a feje. A menyecske -vissza-visszafordult a megigazgatásukra s hol a fiu mándliján -rántott egyet, hol a leány kendőjét huzta meg. Azután tovább -nézegetett ki s a mint a külső lámpa fényénél megismerte Béláékat -és meg is bizonyosodott róla, hogy ők azok, egyszer-kétszer fejét -hajtogatva körüljárt a szobában, összecsomózott keszkenője végét -elgondolkodva csavargatta az ujja körül s egyszer csak a nagyokat -pislantó kis leány kezéből kikapta a bokrétáját és kisietett vele a -ház elé.</p> -<p>Egyenesen odatartott Ilonának és elkapván a kezét, úgy -összevissza csókolta, hogy alig tudta elkezdeni, a mit mondani -akart:</p> -<p>– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom, ha nem tetszik -ismerni, én vagyok a Fodor Panni. Az öreg Puliszkáné unokája -csókolom kezét. Nagy örömben vagyunk most a kis testvéreimmel, mert -Karámosról várjuk haza az apámuramat, a ki épen máma szabadult ki a -vármegyeházáról. Ugy világos nappal nem vitt rá a lélek, hogy a -szinök elébe kerüljek, megköszönni a mit az én szegény öreg -szülémért tettek. Hanem most, a mint itt az ablakon megláttam a -nagyságos urékat, most legjobb <span class="pagenum"><a name= -"Page_282" id="Page_282">-282-</a></span> lesz, mondok, nem lát -senkisem, nem röstelkedhetnek, hogy szóba álltak vélem. Csókolom a -kezüket ezernyi ezerszer; fizesse vissza az isten -megszámlálhatatlan jóval! Ezt a bokrétát itt az öcsém kötötte; ha -meg nem bántanám vele, ne sajnálja elfogadni a nagyságos asszony. -Engedelmet kérek, hogy meg mertem szólítani, mert én vagyok az, a -kit Pántlikás Panninak hittak.</p> -<p>Így csöppent a sors egy-egy kis örömet a legtelibb üröm-pohárba -is.</p> -<p>Az érkező vonat fütyült, megállt és tovább robogott Pest -felé.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_283" id= -"Page_283">-283-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>HATODIK RÉSZ</h2> -</div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_284" id= -"Page_284">-284-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_285" id="Page_285"><br /> --285-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h3>XXVII. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">Régi utak az új városban.</span></h3> -</div> -<p>Az országnak valamennyi vidékéről, a délibábos tiszai rónákról, -a Kárpátok havas bérczei közül s a Dunamellék zöld halmairól -hányan, de hányan sietnek évről évre ide a fővárosba, erre a -csábító, nyughatatlan, végetlen tengerre, hogy a magasra csapkodó -habok fölött kitüzött zászlóval keressék a szerencse -tündérszigetét, vagy a hullámok alatt észrevétlen sírban -pihenhessenek! Hányan, de hányan, a kik kitünni vagy eltünni -akarnak a világból!</p> -<p>A sándor-utczai kis palota, melyből a szó legmesszebb elhangzik -az országba, a kormány hivatalszobái és az egyesületek -tanácstermei, mintha csak várva várnák azokat az új tehetségeket, -kiknek ambicziója magasabbra tör a piripócsi zöldasztalnál, (még -magasabbra, noha olykor ennek a tetejére ugorva mondhatták el -dikczióikat!!) és igényei örök harczban állanak a vidéki prókátor -sovány keresetével. Az a pompás, magas, sok emeletre készült -épület, melynek aranyos tornyocskája büszkén nézegeti magát a -királyi folyam tükrében alant s melynek füstös, gőzös, zsufolt -termeiben a <span class="pagenum"><a name="Page_286" id= -"Page_286">-286-</a></span> pénzvilág országgyülése folyik, (furcsa -egy gyülés, hol mindenki egyszerre beszél; alku és harcz együtt!) -mindenfelől csalja magához a vidék új urait, hatalmasait, kiknek -síp-szava ezelőtt tíz-husz esztendővel még szomoru panaszszal szólt -faluhosszat a rongyász-kordé előtt. Hát a szép világnak, a nagy -világnak, az előkelő világnak büvös, ellenállhatatlan varázsa! A -márványos táncztermek fegyverzett szemü uracsai, a dunaparti sétány -sütkérező népe, a váczi-utcza kicsiszolt hivalkodói, a városligeti -körutak kiváncsi, tolongó közönsége várva várják az ismeretlen -szépségeket, a falusi házak árnyában feslett bimbókat, hogy -országos hirre emeljék az aranyhajat és éjszemeket, finom bókokkal -hódoljanak nekik, a divatlapokba verseket irjanak hozzájuk, melyek -otthon csak az ispán urnak szereztek egy kis, el-elfütyörészett -gondot. A rákosi gyep várva várja a vidék fiatal urait, kezükhöz -kapott örökségükkel és mindig utolsónak érkező versenylovaikkal, -hogy egyszer-kétszer gyorsan körüllovagoljanak rajta, aztán úgy -leforduljanak a homokba, hogy föl se keljenek többé.</p> -<p>De nemcsak ezek a hires, nevezetes, fényes helyek (melyeknek -történeteiről az ujságok napról napra megemlékeznek) várják a maguk -új vendégeit, hanem várják azok az ismeretlenebb, de tulontul -tömött utczák is, melyeknek lázas sürgése-forgásában nem látni meg -az embert az embertől; azok a nap-kerülte zugok, melyekbe csöndesen -megvonulhat a világ elől futó szégyen; azok a sötét <span class= -"pagenum"><a name="Page_287" id="Page_287">-287-</a></span> boltok, -melyekben szegény özvegyasszonyok nyitnak szivarral és zsömlyével -szűk kereskedést; azok a rettenetes földalatti tanyák, melyekbe -üldözött vadak verődnek össze; azok a kemény, utczai kövek, melyek -éjjeli vánkosul kinálkoznak sok hajléktalannak. Várják az óriás -kéményekből füstölgő gyárak és pókhálós, poros, egészségtelen -irodák, melyeknek a szünetlen munkában lévő nagy gépekhez mindig új -meg új szegekre van szükségük az elkopottak és eldobottak helyébe. -Várják a nagy, emberrel és zsibajjal tele piaczok, a zsufolt, -szennyes és büzös utczák, a piszkos és ismeretlen vidékekre futó -sikátorok, melyekben legkönnyebben eltünhetik a menekülő üldözője, -az adós hitelezője, a zsebmetsző a rendőr elől. Várják azok az -illattal terhes szobák, melyek pirosított arczokkal, unott -mosolylyal és undorral vannak tele, s tán nem is sejtett temetői -sok szép falusi leánynak, kit szegény anyja otthon meghaltnak -sirat. Várják az elhagyatottabb, poros városrészeknek szük kis -lakásai, hogy békén és ismeretlenül meghuzhassák magukat bennök -azok, a kiknek nincsen pénzük, a mivel fölkeressék az egy-két -lépésnyire zajgó világot, vagy okuk van, hogy kerüljék azt.</p> -<p>Talán ezek egyike volt az a sovány, beesett arczu, de ragyogó, -tüzes szemü fiatal ember is, ki kora reggel fölkelve iróasztala -mellől, egyet nyujtózik (épen úgy, mint azok, a kik puha párnák -közt, édes alvásban töltötték az éjet.) s kitárja az udvarra -szolgáló ablakát, hogy egy kis friss levegőt <span class= -"pagenum"><a name="Page_288" id="Page_288">-288-</a></span> kapjon. -Körülbelül másfél esztendeje lehet, hogy Pakfon úrtól, a -nyirágutczai érdemes rézöntőtől, kifogadta ezt a szobát, gondosan -elhallgatván előtte foglalkozásmódját, miután bizonyosan neszét -vette, hogy a vörös képü rézműves sajnos tapasztalatokon alapuló -ellenszenvvel viseltetik az egész irnoki osztály és annak minden -tagja ellen. Azonban a szelid cselfogás, melylyel az illető udvari -szobához jutott, nemcsak ennyiből állt; még egy, talán amannál -fontosabb körülményt is elhallgatott. Magda kisasszony, a háziur -huga ugyanis, kinek kötelességében állott takarítani az új lakóra, -másnap estig hiába várta, hogy elhagyja szobáját. Odasompolygott -csöndesen, hogy nincs-e valami baj; de az ajtó be volt zárva. Hiába -minden sürgetés; uram segíts, elő kellett szólítani a Muki legényt, -a ki – mielőtt a rézmüvesség és Magda kisasszony iránti -legyőzhetetlen szenvedélyének tudatára ébredt volna – lakatoslegény -volt. Az ajtó feltöretett s a besiető háznép az ágyon elterülve, -ájultan találta az új lakót. Nem segített azon semmi, csak egy -tányér leves a Magda kezéből.</p> -<p>Megvallotta azután ott a nyomoruságában, hogy biz ő csak irnok a -karakány-bukói márványutánzó részvény-társulatnál; sőt még azt is -megvallotta, hogy három napja semmitsem evett. Pakfon úr, ki mint -részvényes némileg ismerte ama bizonyos társulat irnokainak -helyzetét és fizetés-képességét, szörnyen káromkodott, hogy ő -milyen csúful ki van játszva és hogy az ő házát milyen szörnyü -<span class="pagenum"><a name="Page_289" id= -"Page_289">-289-</a></span> gyalázatba keverte most ez az éhenhaló -nyavalyás. Pedig még csak ki sem dobhatja, mikor olyan -ereje-fogyott, akár az őszi légy! Valamennyire Magda kisasszony is -fel lehetett indulva, mert dolgos kis kezével mérgesen dörzsölte -meg mindakét szemét és a következő pillanatban már ott állt a másik -tányér levessel. Ez a méltó felindulás azonban nem akadályozta, -hogy másnap, harmadnap és azután is a maguk konyhájáról minden -kedve szerint valóval el ne lássa a beteget; hogy oda-oda ne -szökjék hozzá megigazgatni az ágyát, a feje-alját s egy cserép -későn nyiló sárga-violát ne tegyen az ablakába; hogy – míg Pakfon -uram Mukival a mühelyben kalapált – varrásával egy-egy rövid -félórára meg ne pihenjen a kis hónapos szobában s jó, nevettető -falusi történeteket ne beszéljen neki; hogy gondját ne viselje az -elhagyatott ifjuembernek egészen addig, míg nagy, keserves -betegségét ki nem lábolta. Gonosz pörlekedő kis teremtés volt s a -szegény irnoknak bizony néha napján leczkét is kellett hallgatni -tőle; hanem szivesen hallgatta. A nagy kalapos doktorra is, ki az -első látogatás alkalmával gyanusan nézett körül a szegényes -szobában s olyatmondó arczczal távozott, hogy engem sem láttok itt -többet! – még erre a nagy kalapos, irgalmas úrra is ráförmedt, hogy -aztán csak el ne mulaszszon ám egyetlen napot is, mert a szegény -ember is lehet háladatos. Hogy ezzel a kijelentéssel mi -összeköttetésben volt Magda kisasszony takarékpénztárba rakott -pénzecskéjének folytonos apadása és az illető, nagy kalapos -emberbarátnak <span class="pagenum"><a name="Page_290" id= -"Page_290">-290-</a></span> utóbb, az irnok előtt tett ama -nyilatkozata, hogy ő már tisztességesen ki van elégítve, sohasem -tudtam meg. Az is elég csodálatos dolog volt, hogy a legelső -vasárnap délután, mikor az új lakó kisétált a háziakkal a -városerdőbe, Muki legény egyszerre csak eltünt az oldalukról, -becsapott a Bimbó-ba és józan szokásai ellenére tökéletesen -leszíván magát, kijelentette, hogy ismét vissza fog térni a -lakatos-mesterségre, melyhez ifjú emlékei kötik. Magda kisasszony -csak vállát vonogatta rá; de annál kevésbbé vonogatta Pakfon úr a -magáéit azon a gonosz tapasztalaton, mely az irnokok elleni -elkeseredését újból igazolta.</p> -<p>Egy-két szerencsés körülmény azonban a szerelmesek ügyét jobb -kerékvágásba terelte. Egy reggelen eléje állt a lakó az érdemes -rézöntőnek azzal a jó tanácscsal, hogy minél előbb szakitsa meg -minden összeköttetését a karakány-bukói márványutánzó -részvénytársulattal, a mint ezt ő maga is megszakította, a tegnapi -napon kineveztetvén a komáromi nagy földindulásról nevezett -biztosító bank irodavezetőjének. Nos, – Pakfon úr sietett tuladni a -veszedelmes részvényeken s két hónap mulva, azon a nevezetes napon, -melyen az ujságok jelentették, hogy «a karakány-bukói szédelgéstől -végre megtisztult a levegő», örömében megegyezését jelentette a -Mátyás úr és Magda kisasszony között tervezett közkereseti -szerződéshez, az alatt a föltétel alatt, hogy a vőlegény – miután -az irnokságnak kevés tisztelettel járó kötelékeiből sikerült -kibontakoznia – hivatalos pályáján még egy grádussal előbbre -menjen. <span class="pagenum"><a name="Page_291" id= -"Page_291">-291-</a></span> A biztosító bank, ominózus nevének -ellenére, szilárdan állott, mint a kőszikla, s Mátyás isten -segedelmével megtette a tőle követelt utolsó ugrást is és az -örvendetes esemény már nem mult máson, mint hogy Magda -kisasszonynak egy falusi nagynénje, kinek beleegyezését szintén -kikérték, már igen régen járta az iskolákat és nagyon nehezen ment -neki a levélirás.</p> -<p>Így álltak ügyeik akkor reggel, mikor a fiatal ember kinyitotta -ablakát, hogy friss levegőt kapjon. A mi a friss levegőt illeti, -noha a muzeum teteje ide látszott, odafenn az égnek egy kis kék -darabja ragyogott s az udvaron a csatorna mellé két cserép leánder -volt állítva, az itt épen nem volt bőviben. Hanem az a napfény, a -mire az ifjú vágyott, nem sokáig váratott magára. Egy fiatal, -eleven, piros-pozsgás leányka – a mint az átellenes ablakból -észrevette a mozgást – egy kis zöld kannával rögtön odakünn támadt -a kutnál, megtöltötte a kannát, megöntözte a leándereket, azután -juttatott egy kis vizet az alá a bizonyos ablak alá állított -sárga-violának is s ha már egyszer ott volt, hát csak beszólt -Mátyáshoz is. Friss volt, mint a hajnal, piros mint a rózsa, eleven -mint a fürj.</p> -<p>– Mátyás úr, Mátyás úr, jó reggelt! – csicsergett ott az ablak -alatt.</p> -<p>Mintha csak valami madár szállt volna oda. De épen úgy is -édeskedett ám neki az a fiatal ember, mint a madaraknak szoknak. -Sovány arczáról az a különös vonás, mely hol fáradságot, hol -nyugtalanságot látszott jelenteni, egyszerre eltünt; gyöngéden -<span class="pagenum"><a name="Page_292" id= -"Page_292">-292-</a></span> simogatta a kis vendég szép, sima -tollát és belemosolygott a tündöklő fekete szemekbe. Csak hogy épen -czukorral nem kínálta. Hanem a madár az első simogatás után -felborzolta magát.</p> -<p>– Hát így fogad nekem szót, Mátyás úr? Nem megmondtam: pontban -kilenczkor lefeküdni, pontban hatkor fölkelni?! Várjon csak, majd -ha én a maga felesége leszek! Az éjjel fölébredtem, átnéztem ide, -láttam: égett a gyertyája. Ki vele, mit dolgozott?</p> -<p>– Semmi oka a panaszra, Magda. Csak éjfélig voltam fenn, addig -is a maga kedvéért dolgoztam.</p> -<p>– Nézze meg az ember! Bocsássa el mindjárt a kezemet és ezentúl -ne merjen éjtszakázni az én kedvemért. Azt megmondom, én miattam se -ne fogyaszsza, se költségbe ne verje magát, a lakodalomra ne -gondoljon, ajándékot ne vegyen, mert nekem mindenem van. Majd -meglátja, ha felesége leszek! Hanem fogadjon szót, az a fő. Hogy -mert engedetlenkedni?</p> -<p>A fiatal ember addig mesterkedett, míg újra megkerítette a kis -kezet.</p> -<p>– No bizony, – mondá, – Ha meg nem tartja a szavát, minek -tartsam én?! Nem megigérte-e, hogy új borra megtartjuk a -lakodalmat?</p> -<p>– Semmi újbor! Nem csodálnám, ha az a részeges Muki tüzne ki -ilyen terminusokat! Megmondtam, hogy míg a sásdi nénémtől feleletet -nem kapok, hogy nem változtat a szándékán irántam, addig semmi sem -lesz a dologból. Nincs a török a hátunkon. <span class= -"pagenum"><a name="Page_293" id="Page_293">-293-</a></span> Isz úgy -várom már minden reggel azt a levélhordót, mint a messiást. Jön, -jön, ma is itt járt már, hanem csak mindig oda fölfelé tart az -emeletre az új lakóhoz. Hallja, Mátyás úr, ismeri maga az új -lakókat?</p> -<p>– Nem én.</p> -<p>– Nem is látta?</p> -<p>– Nem én.</p> -<p>– Azt a szép asszonyt nem látta? Akkor csak nézze meg jól minél -előbb, mert ha én egyszer a felesége leszek, akkor azután úgyis -vége lesz. Hanem a mennyi levelet az kap, az már mégis sok! Én csak -egyet várok, az se jön. Aztán hallja, már rá is vigyáztam, úgy megy -oda mindig a postás, mintha lopni járna. Bekukucskál, nézi az -asszonyt, ha magát kapja, kezébe nyomja a mit hozott. De ha -véletlenül az ura is otthon van, hirtelen megfordul a sarkán és úgy -elosonik onnan, mintha ott se lett volna.</p> -<p>– De jól megnézte, Magda! Nem szeretném ám, ha megtanulná -valahogyan.</p> -<p>– Nem hallgat? Az igaz, alig várom, hogy már egyszer a fele… -hogy jól ránczba szedhetném.</p> -<p>– Magda! – hangzott egy földalatti szó a műhelyből.</p> -<p>– Megyek, bátyám, megyek, – felelt a leány és elsietett.</p> -<p>Ez a külvárosi ház, melynek jogán a gyermektelen Pakfon úr -valamennyi atyjafiának önkényes zsarnoka és imádott bálványa, régi -ismerőseinkkel van tele. A komáromi nagy földinduláshoz czimzett -<span class="pagenum"><a name="Page_294" id= -"Page_294">-294-</a></span> biztosító bank éjtszakázó hivatalnoka, -ki oly türelmetlenül vár egy bizonyos örvendetes ünnepélyt, hogy -szinte hajlandó lenne siettetni ezt még abban az esetben is, ha a -sásdi nagynéne megváltoztatná Magda kisasszony iránt világosan -kijelentett szándékát, ez a csöndesen meghuzódó ifjú ember senki -más, mint a karámosi fogoly, kit hosszú rabsága megtanított -feledni, tűrni és dolgozni. Pályát tört magának a becsületes munka -útján s újból fölmelegedett szíve a régi lázas álmok után szelid -vonzódással ragaszkodik egy valakihez s ha majd családja lesz és -ebben élő zálogát viheti javulásának a dunaszögi ősz ember elé, -akkor… néha álmodik arról is, hogy atyja elé áll és megkéri, hogy -feledje el a multakat a jelenért és jövőért. Az a szép asszony meg, -a kihez oly sűrűn érkeznek a levelek, és a ki oly meghitt -viszonyban áll a furfangos levélhordóval, senki más, mint Kálozdy -Béláné, a régi Ilona, ki a nagy tanulságokból, melyeket a sors -kegyetlen keze ridegen tartott szemei elé, a szörnyű csapásokból, -melyek sujtották, a szenvedélyek között, melyekben háborgott, nem -tanult és nem feledett semmit. A régi volt.</p> -<p>Ott ült abban a második emeleti, szegényes kinézésű szobában, a -két ablak közé állított író-szekrény kihuzott táblája előtt, -íráshoz készülve. A toll meg-megreszketett finom ujjai közt s -kipirult, égő tekintete, hol a fehér lapra van szögezve előtte, hol -a messze homályos légbe vész, melynek ködéből kiemelkednek a -nagyváros tornyai. A kinyitott ablakon keresztül távolra el -lehetett látni; át a <span class="pagenum"><a name="Page_295" id= -"Page_295">-295-</a></span> rákosi kiégett, szintelen síkon egész a -kőbányai kémények sűrű, kormos, fekete erdejéig; le a poros síkra, -a sok poros utczára, poros udvarra, poros telekre, poros épületre -és poros járókelőkre. Ha elfordult is Ilona attól a végtelen -vászontól, melyet a nagyvárosi természet szintelen szinekkel mázolt -be, hogy az otthon barátságosabb képei közt pihentesse meg mély, -sötét, révedező szemeit: rá nézve ezek sem voltak sokkal -vigasztalóbbak. Mindössze két kis szobájok volt, nagyobbára a -kálozdi padlásról került régi butorokkal rakva tele, melyeket Istók -utánuk küldött. Ott ketyegett, lármázott, bölcselkedett mögötte a -divatból kiment ódon óra; előtte a kopott, ezerfiókos szekrény s -nyugtalan tekintete a falun Kálozdy Ádámnak és feleségének komor, -fagyos vonásaival találkozott. Mindez nem a régi, falusi -környezetben, tágas szobákban, a vén fák szomszédságában a hova -illettek, a hol csupán a mult kegyeletesen megőrzött emlékeinek -látszottak és mindegyikük tudott a régi napokból egy kis -dicsekvéssel állani elő. Ámde ittben, e fuladt városi levegőben, e -sötét, napfénytelen hajlékban, mintha mind megnémultak volna és a -kényszerítő nagy szükségen kívűl semmi másról nem tanuskodnának. -Csak a bolondos fejű megátalkodott órát nem tudja leszoktatni semmi -sors régi nyelves természetéről, melylyel neki csöndbe és lármába -egyformán bele kell kottyannia.</p> -<p>Ilona sokszor fölemeli tollát, hogy írjon valami választ arra a -kezében gyűrt, tépett, forgatott kicsiny levélre. De a mint -izgatott zavarban körül-körülnéz, <span class="pagenum"><a name= -"Page_296" id="Page_296">-296-</a></span> ezek az ócska családi -holmik, melyek csupán holtig való hűséget láttak, (könnyű volt ott -a kálozdi dominium közepén!) nyilván nem igen biztatják arra, a mit -írni szeretne. A tollát minduntalan leteszi és forró fejét kezére -hajtja, melyre omló csigákban hullanak le a hanyagul összekötött -sötét fürtök. Azoknak a lázas perczeknek egyikét éli, melyekben -éltünk felidézett fordulóin a tétova hánykodó lélek kétségbeesve -fordul tanácsért mindenfelé; mikor reszkető ajakkal figyelünk a -szél zugására, megértjük az elröppenő fecske füttyét és beszélni -halljuk azokat, a kik nincsenek. Óh miért, miért huzódnak ilyenkor -oly gyakran sötét, nehéz felhők a tiszta ég kék boltozatára, hogy a -mennynek magasságából is jöhetne egy kis jó tanács!?</p> -<p>A tépelődő, tanácstalan asszony össze-összehuzza magát, mintha -fáznék s kitekint az utczára. Egy kis sétatér szégyenkedik ott a -ház előtt, kopasz, sovány, sárga, haldokló akáczfáival. A fák közt -jelenetek tarkállanak a nagyvárosi élet zagyva vásárából, melyeket -nem takar el dus lombozat. Tisztán beszélnek mind a két -kérdezősködő szép szemnek. Úri dámák páváskodnak föl s alá s míg -selyemszoknyájuk csak úgy söpri a port, a járó kelők tisztelettel -térnek ki előlük s az utcza-végi rongyos koldusok ezer -isten-áldással tolakodnak finom keztyüs kezük után. Öreg -hivatalnokok szaladgálnak nagy iratcsomagokkal hónuk alatt, hogy -hirtelenében bekapják valami olcsóbb korcsmában szűk ebédjüket és -siessenek vissza újra belevetni magukat a <span class= -"pagenum"><a name="Page_297" id="Page_297">-297-</a></span> gépbe; -meglökdösik őket jobbról balról tisztességesen. Ott egy szegény -ördögöt temethetnek! Csak aféle festetlen és gorombán ácsolt -koporsóban fekszik és a kocsis meg-megütögeti a sánta lovat, hogy -minél hamarabb végezzen vele; az özvegyasszony, kinek nyilván -gyászruhára sem telt, lélekszakadva követi s szomszédjai egymásután -maradoznak el mellőle. Amott víg gyermekzsivaj veszi körül a -komédiát. Egy tarka kiaszott bohócz és egy fehér kiaszott uszkár -csodálatos mesterségeket mutogatnak s a kiaszott asszony elől, ki -tányérral jár körül, hihetetlen gyorsasággal párolog el a röhögő -publikum. Egy undok lebujból tántorgó részeg embert terel -napvilágra a vörös orru drabant és kínál új látványt a komédiától -elszelelt fiatalságnak; istenem, vajjon ez a nyomorult viselte-e új -korában is ezt az úrias öltözetet, vagy valami zsibvásáron jutott -hozzá?! Annak a szép kertnek közepén, ott a templom mellett, egy -derültebb kép is kínálkozik. A virágok között egy puha gyepágyon -szerelmesek beszélgetnek s nem sejtve, hogy valaki látja őket, édes -csókokat lopnak egymás ajkáról. Ilona gyermeke, a kis Béla, nem -játszott ott a porban, hogy annak a szavát is meghallotta volna. S -ha ezer és ezer képet látna még, nem mind azt mondaná-e neki: -beszéljenek akármit a költők, kiknek ez a szőllő rendesen savanyú, -bizony csak nagy tisztesség és nagy boldogság a gazdagság!</p> -<div class="figcenter" style="width: 416px;"><a href= -"images/i011hq.jpg"><img src="images/i011.jpg" alt= -"A tollat minduntalan leteszi és forró fejét kezére hajtja." title= -"A tollat minduntalan leteszi és forró fejét kezére hajtja." /></a> -<p class="caption">A tollat minduntalan leteszi és forró fejét -kezére hajtja.</p> -</div> -<p>Ilona egész testében reszket, a mint a végzetes tollat újra -megragadja. Iszonyodik a nyomortól és áhítja a régi fényt. -Temetőnek nézi a szegénységet <span class="pagenum"><a name= -"Page_298" id="Page_298">-298-</a></span> és szíve abban a hitben -dobog, hogy neki még élni van joga. Végzete nem magányra, munkára, -tűrésre alkotta; élete nem ezekre tanította; álmai nem ezekkel -kecsegtették. Természete lázong ez élet ellen, melybe jutott; az -ember ellen, kit ide követni kénytelen volt; a jövő ellen, mely reá -vár. Gondolatai félelmesen gyors szárnycsapásokkal messze-messze -röpködnek régi emlékeinek egy virága fölött, mely élőnek és zöldnek -hazudja magát, holott hosszu-hosszú évek előtt elhervadt már. Keble -liheg, fekete szemei égnek, mint a gránát, arcz-színe kékbe játszik -és minden izma reszket az izgalomtól.</p> -<p>– Nem, nem tudok így élni tovább, – rebeg magában. És ő első -szerelmem volt!</p> -<p>Összerezzent. Mintha egy szelid gyermekhangot hallott volna -valahonnan messziről. Csak egy imádságnak, egy fohásznak, egy -sóhajnak töredékét.</p> -<p>– A kicsiny sohasem szeretett engem, sohasem szeretett! Ezután -sem szeretnél, hallgass, hallgass! – felel a távoli titkos -szózatnak és arczának parázsló tüze gyorsan fölszárítja a könnyet, -mely végig futott rajta.</p> -<p>Megragadja a tollat, de nem tudja megszorítani s kiejti ujjai -közül. Újra megragadja. Már több ereje van és ír… ír… ír, míg -kopognak az ajtón.</p> -<p>Gyorsan elrejt mindent. Még tekintetét is a belépő Béla -előtt.</p> -<p>– Végre! – kiált az érkezett, ragyogó szemekkel sietve hozzá, – -végre meg vagyunk mentve, Ilona! <span class="pagenum"><a name= -"Page_299" id="Page_299">-299-</a></span></p> -<p>– Állást kaptál?</p> -<p>– Bajod van, hogy ilyen jéghidegek a kezeid? A szerencsével -együtt valamennyi régi barátom elhagyott, mintha sohasem ismert -volna. Hiába jártam mindegyiknél. Csak az egyetlen Mágócsi Ernő -fogta pártul ügyemet… Fázol, Ilona, hogy úgy reszketsz?</p> -<p>– Semmi, semmi. Csak folytasd, hallgatok.</p> -<p>– Egy biztosító banknál kaptam alkalmazást. Szerény, kicsiny -állás, de mégis csak valami. Száz forintunk lesz havonkint. Ha -megtanulunk feledni, így elvonulva maradunk a világtól, összehuzzuk -magunkat, megélhetünk belőle.</p> -<p>– S ha nem fogod elkártyázni…</p> -<p>A hirtelen, váratlan öröm nagyon elnézővé teszi az embert. Béla -is szinte sértetlen maradt a fulánktól, mely e szavak kiméletlen -igazságában rejlett s míg az asszony heves, remegő felindulását sem -titkolni, sem elfojtani nem bírta, a melléje ült férfi hangját még -csak egy kis neheztelés sem tompította, a mint válaszolt neki:</p> -<p>– Nem, Ilona, nem. Azt hiszem, most már megtanultam mindent. -Tudom, hogy ellenségem a szerencse. Utolsó forintjaimmal is csak -azért kerestem itt fel őket, hogy neked egy kis kényelmet -szerezzek, míg álláshoz jutok. De most már vége lesz. Még ma irok -Mágócsinak és megköszönöm a mit értem tett. Nemes, derék férfi! -Nos, add ide a kezedet, Ilona. Adj otthont, barátságos otthont és -segítsd kiölni lelkemből azt az átkozott szenvedélyt! <span class= -"pagenum"><a name="Page_300" id="Page_300">-300-</a></span></p> -<p>– Adj otthont, barátságos otthont! Otthont ebben a sötét, -mogorva két zugban itt! Ne neheztelj, Béla, ha nem tudom egészen -legyőzni keserűségemet. Gondold meg, mi voltam és mivé lettem.</p> -<p>Egy kis szünet mulva halkabban következett a válasz Béla -ajkáról:</p> -<p>– Mivé lettél? Hát szegény asszonynyá lettél, ki férje -keresetéből él. Dolgozni akarok, dolgozni fogok, Ilona s tán -elégedettebbek leszünk, mint eddig voltunk. Csak egymásnak és -gyermekünknek élünk. A mint első hónapi fizetésemet megkapom, -elhozom a kis Bélát; mindent megteszünk érte s derék emberré fogjuk -nevelni. Édes kicsiny fiam, mindenem! Minden éjjel vele -álmodom!</p> -<p>Az asszony hirtelen fojtott hangon kapott férje szavába:</p> -<p>– A kártya-barlangban?</p> -<p>– Ott, Ilona. Még ott is a kis fiammal álmodom! De ne keseríts, -kérlek ne keserits többet. Ha van szíved – hogyne lenne! – járulj -hozzá az én becsületes igyekezetemhez s akkor mindnyájan meg -leszünk mentve. Nem érezted-e soha, minő boldogság lenne, -megmenteni egy pusztuló családot, a magadét? Nincs egy biztató -mosolyod az első remény-sugárra?</p> -<p>– Tudod, hogy én hamar kétségbeesem. Nem hiszek egykönnyen. -Sötéten látok s úgy gondolom, nálam nélkül jobban boldogulnál.</p> -<p>– Hát nem tudsz, nem fogsz megbocsátani soha?</p> -<p>– Miért ne? Hisz itt vagyok veled. Bár ne…</p> -<p>– És mi lennél, ha nem volnál itt? <span class= -"pagenum"><a name="Page_301" id="Page_301">-301-</a></span></p> -<p>– Ki tudhatná! Egyedül az isten.</p> -<p>– Azt ne emlegesd. Az a bocsánat és szeretet istene. Te -pedig…</p> -<p>– Mit én? Hát mit én? Én föláldoztam magamat érted, otthagytam -pályámat, lemondtam a dicsőségről, követtelek a nyomoruságba. És -most még azt is meg akarod tiltani, hogy legyen egy perczem, -melyben arra gondolok: bár ne lennék itt!</p> -<p>Béla füleiben megcsendült egy régi, régi hang: Szivesen -dolgoztam volna érted! Fölugrott helyéről és megragadta Ilonának -szép fehér, telt karjait.</p> -<p>– Hát hol szeretnél lenni? – kiáltá. – Becsületes asszony vagy? -Becsületes vagy? Felelj. Azt hiszed, az maradtál volna, ha velem -nem jösz? Felelj.</p> -<p>A nő szikrázó szemekkel szabadította ki karjait.</p> -<p>– Béla! Igen, felelek. Jó, hogy kérdezed. Az maradtam volna, ha -tönkre nem teszed az életemet. De ily durvaságra, a minővel -megrohansz, ne várj tőlem semmit. Én feláldoztam magamat érted és -most kimondom, kimondom ebben a perczben, melyben meg akarod -tiltani, hogy áldozatnak tekintsem, szemedbe mondom, hogy megbántam -az áldozatot. Kimondom, hogy nem szeretlek. Kimondom, hogy…</p> -<p>– Csitt, csitt, csitt… minek veszekedtek… ki tudja, meddig -éltek?… Csitt… csitt… csitt…</p> -<p>Az öreg óra beszédét senki sem hallotta. Senki sem figyelt rá, -senki sem fogadott szót neki. Sok filozófnak közös sorsa ez. -<span class="pagenum"><a name="Page_302" id= -"Page_302">-302-</a></span></p> -<p>A kegyetlen asszony, a mint reszketve és villámló szemekkel -fölállt, szavaira nem hallott más választ egy tompa hörgésnél és -egy ajtócsapásnál. Az a hörgés mintha csak távolról zúgó vízmoraj -lett volna, annak a sötét, háborgó, sivatagbeli tónak moraja, mely -megingatással és elöntéssel fenyegetett mindent maga körül.</p> -<p>És ez az este megint ott találta Bélát, a hol a többi este: a -barlangban, melybe most utolsó, legeslegutolsó filléreit vitte, -hogy egy hosszú éjtszakának gyötrő, sorvasztó, halált hozó lázát -megvásárolja rajtok. Hogyan tévedt ide; mint csorgott szívének vére -a szenvedély karmai között, mely e helyre vonszolta; vajjon a -kétségbeesés űzte-e, hogy elveszítsen mindent, vagy még mindig az -őrület, hogy egyszerre visszanyerjen mindent? (mert úgy kellett -hinnie, hogy itt mindent megnyerhet,) – e kérdésekre magyarázó -feleletet csak azok a szerencsétlenek tudnának adni, kik nagy -csapások között a mámorban kerestek vigasztalást, nagy bűnök -vádjának súlya alatt a legnemesebb érzelmekben kerestek másoktól -titkolt mentséget maguk előtt (a világgal mit törődnek már ők!) s -lassan-lassan erejük-fogyott, gyáva, fél tébolyodott, szabadságra -nem is vágyó rabokká lettek.</p> -<p>Gyönyörű, fényes, gazdag, divatos lakás volt, a hova Béla -belépett. A világ kiváncsi szemei elől egy kis rézkandikáló őrizte -a külső ajtót. De az ásítozó s hamisan pislogó inas az új vendéget -ismerte már s felnyitotta előtte a szentélyt. Előtte puha -szőnyegek, drága kárpitok, kényelmes kerevetek, <span class= -"pagenum"><a name="Page_303" id="Page_303">-303-</a></span> zöld -posztóval borított asztalkák, lámpák ragyogó golyói, fényes -szoba-sor. A kik csak hirükből ismerik e barlangokat, és tudják, -mennyire kerülik a világosságot, alig hinnék, hogy milyen sokágú -gyertyatartók és tündöklő csillárok fényeskednek itt. Pedig mind, a -kik itt jönnek-mennek, szivaroznak, kártyáznak, ásítoznak, -tolonganak, drága borokat töltögetnek, asztalokhoz ülnek, -étvágytalanul vacsorálnak, rejtett fülkékbe vonulnak és várják a -hajnalt, – úgy tetszik, mintha rejtegetnék az arczukat egymás elől. -Mintha valamennyinek lenne valami magának tartani valója: annak is, -a kinek bankótól duzzad a tárczája s ezüst pénztől nehéz a zsebje, -annak is, a kié üres; annak is, a ki józan, annak is, a ki részeg; -ha más nem, egy boldogtalan történet valamelyik boldogtalan -társukról, melylyel nem akarják a jókedvet rontani. Jókedv! E sok -halavány arczon, melyet a gyertyák és lámpák világa még sárgábbra -fest, nincs egyetlen őszinte vonás: e nagy, tompa zsivajban, nincs -egy őszinte hang; egy nagy hazugság minden, melylyel – valamint a -rendőrséget kijátszák – rá akarják szedni a végzetet is, és -egyetlen éjtszakán felforgatni a régi osztályt, koldussá tenni az -urat, urrá a koldust. Ott munkálkodnak rajta legégőbb szorgalommal -a nagy terem közepén. Egy ördögi gép forog-forog ott s a pokol -szineivel: a vörössel és feketével játszik a lángoló szemek előtt. -Mintha mindazokat, a kik körülötte ülnek, állnak, támaszkodnak, -ágaskodnak, szájukban ki-kialvó szivarral, ujjaik közt reszketve -tartogatott pénzdarabokkal, <span class="pagenum"><a name= -"Page_304" id="Page_304">-304-</a></span> visszafojtott lélekzettel -és meg-megtántorodó térdekkel, – mintha valamennyit sebesen forgó -kerekei közé kapta volna és halálos vergődéssel néznének szabadító -után. A pénz csörög, a pénzszedő lapátja koppan, a gép forog. -Nincs, nincs szabadító!</p> -<p>– Ez rossz hely uram, a hol ül, – szólt Bélához szomszédja, egy -nyurga zúg-ügyvéd, kinek még tegnapelőtt arany-órája és láncza is -volt. – Mi már jártassabbak vagyunk az effélében s tudjuk, hogy itt -a babona: igazság. Az ön helyén tegnap egy fiatal báró ült, ki (két -óra lehetett éjfél után) egyszer csak összeroskadt és pisztolyt -kért tőlünk. Természetesen nem adtunk neki. Hanem mint emberbarát, -a kinek semmi érdeke a komédiában, annyit mondhatok önnek, hogy ez -rossz hely. Jobb lesz máshova ülni.</p> -<p>A kitartó dacz olykor le szokta fegyverezni a sorsot. Béla -válasz nélkül hagyta az emberbaráti megjegyzést és helyén maradt. -Az izzadság gyöngyözött homlokáról, egy csomó szürke hajszál -arczába csüngött és fekete szemei reszkető lázban tüzeltek.</p> -<p>A pénzszedő kiabált:</p> -<p>– Vörös! Fekete! Vörös! Vörös!</p> -<p>Veszt, veszt, mindig veszt.</p> -<p>– Cseréljen helyet velem, – unszolja az órátlan emberbarát. Ez a -hely itt meg fogja hozni a szerencséjét. Itt szokott ülni Dacsó -Artur, ki mióta összeveszett a menyasszonyával, el van keseredve az -egész világra és mint valami vadállat, csikorgó <span class= -"pagenum"><a name="Page_305" id="Page_305">-305-</a></span> -fogakkal jön ide, hogy szeretne megölni valakit, vagy megöletni -magát. Hanem a szerencse valósággal bele van bolondulva. Ha még -soká nem sikerül neki a gyilkosság, megbuktatja a bankunkat. Ez -épen az ő szokott helye, a hol én ülök. Tiszta emberbaráti érzésből -kínálom, uram: cseréljen velem.</p> -<p>Béla már alig tudja, mit tesz. Helyet cserél és legeslegutolsó -filléreit teszi koczkára. A kicsiny tétel némi gúnyos mosolylyal -fogadtatik; de megjegyzést nem tesz senki.</p> -<p>– Uraim, senki többet? – kiált a pénzszedő. – Mehetünk.</p> -<p>A gép megmozdul. Kering, forog, csöndesedik.</p> -<p>A csoport fölött egy kis vacsoravesztő lepke röpköd és világosan -meghallani apró szárnyainak suhogását. Hallani a serczegést is, a -mint a csillárnak egyik lángjában elégeti magát.</p> -<p>Egy álló óráig fog-e forogni még?</p> -<p>Bár addig forogna legalább!</p> -<p>Béla halott-halványan bámul és didereg.</p> -<p>– Már a vörös nyer, – suttogják körülötte. – Mégis csak a -fekete! Átkozott fekete!</p> -<p>Az utolsó, a legutolsó fillér is oda.</p> -<p>Egy félreeső fülke rejti el a leghátulsó, legcsöndesebb szobában -a menekülő koldust, kinek a szerencse asztalainál semmi keresete -többé. Leroskad a bársony divánra s hideg verítékes homlokát a -falnak támasztva, soká, soká nem tudja, ki volt ő és ki lesz még; -nem tudja hol, merre, kik között van; nem tudja, hány óra, este -van-e, vagy hajnal <span class="pagenum"><a name="Page_306" id= -"Page_306">-306-</a></span> vagy tán világos nappal; és nem tudja, -hogy mit eszik ma.</p> -<p>– Béla, komám, hallom, hogy kiraboltak! – ütött vállára a -félhomályban egy új vendég.</p> -<p>A megszólított valami kába bámulással veti föl szemeit. -Bizonyára azt sem tudja, hogy elhagyatottságában sírt is, pedig -sírnia kellett, mert szemhéjai vörösek és kitágult szemgolyói -nedvesek.</p> -<p>Szokatlanul vidám ábrázattal állt előtte s heveredett le melléje -Dacsó Artur. Nagy, sárga szemei tétovák és mégis a mámor éles -fényében ragyogók, két kerek, telt arcza csupa tűz s durva, mély -hahotája elhallatszik a harmadik szobába. Nyakkendője kioldozódva, -mintha izmos nyakának kiduzzadó erei nem akarnák tűrni a köteléket. -Az első tekintetre észrevehette akárki, hogy ittas.</p> -<p>– Béla – szólt és akadozó, erőszakos beszédében megvolt az a -szív fenekéről szakadó hang, mely részeg emberekkel szemben gyakran -legyőzeti szánalmunkkal az undort – Béla, kedves komám, az ördögbe -is, ne essél kétségbe! A te szerencsecsillagod volt, a mi engem ma -idevezetett. Urrá teszlek, Béla! Azután megnyerheted akár az egész -világot, mert ezeknek a gazembereknek csak az kell, hogy győzze -velök az ember. Akkor megszaladnak. Van-e kedved fogadni, hogy úrrá -teszlek?</p> -<p>– Hadd el, Artur – felelt még mindig kába tompasággal Béla, ki -alig értette, hogy mit mondtak neki. – Hagyd el. Köszönöm, hogy -fölébresztettél. Menni szeretnék. Fázom. <span class= -"pagenum"><a name="Page_307" id="Page_307">-307-</a></span></p> -<p>De két aczélizmú kar a helyén tartotta.</p> -<p>– Egy tapodtat sem mégy innen, míg ki nem öntöm előtted a -szívemet. Nagy sokára, hosszú csavargás után akadok egy régi jó -barátra; úrrá akarom tenni és…</p> -<p>– Artur, te nem vagy magadnál!</p> -<p>– Az ördögbe is, mikor voltam én magamnál!? Hát volt-e akkor -eszem, mikor azért a kis fitos grófkisasszonyért otthagytam, a kit -szerettem!? Kötni való bolond voltam! Való is énnekem a -tisztességes élet! Hallottad, milyen kutyául bántak velem a -Péterfiék? Egész világ előtt bevallott vőlegénye vagyok Olgának s -az esküvő előtt egy héttel kidobtak valami zsidóból keresztelkedett -báró miatt. Most mindenki nevet rajtam. Még a zsidó báró is csak -kinevetett, mikor kihivattam. Én rajtam nevetnek! Ez a szégyen -minden szenvedélyt fölkorbácsolt bennem. Látom, nem születtem arra, -hogy emberi társaságban éljek. Vad, ügyetlen és igen erős vagyok -hozzá. El akarok bujdosni, Béla; de magammal akarom vinni, a kit -szeretek. Tudod kit?</p> -<p>A részeg ember fogai csikorogtak. Lélegzete nehéz volt és hörgő, -a mint Bélát ujra megragadva, reá meredt.</p> -<p>– Béla, minek neked az asszony? Fele vagyonomat odaadom érte! -Add nekem!</p> -<p>– Artur! – tört ki egy rekedt kiáltásban Bélából a rémület -sülyedése fölött, a kétségbeesés jövőjén és a düh régi ellensége -ellen. A korhely, rendetlen élet már elcsigázta, lefogyasztotta, -elgyöngítette; de a mint e pillanatban eltaszította <span class= -"pagenum"><a name="Page_308" id="Page_308">-308-</a></span> magától -a lihegő vadat, mintha a becsületnek ujra kezébe kapott -parittyájával homlokon találta volna a Góliátot, úgy megtántorodott -ez. – Artur, ha kedves az életed, ne ismételd még egyszer, a mit -mondtál! Menj, menj és ne szólj többet!</p> -<p>A lármára már ácsorgók is gyülekeztek a fülke elé s az órátlan -emberbarát egy kis kibékítési kisérletet próbált alkalmazni.</p> -<p>– Uraim… uraim, az istenért!</p> -<p>Artur felkaczagott. Mintha az utcza kövei odakünn visszhangozták -volna kaczagását.</p> -<p>– Ha kedves az életem! Hitvány, haszontalan, örömtelen -kutya-élet volt ez! Ölj meg hát; de ne beszélj olyan fennen, mert -tudom, hogy a szép asszonynak kedvére lenne a csere!</p> -<p>A rengő hahota torkába fult, mert a másik pillanatban már a -fülke sarkába dobva hörgött, fuldoklott, tajtékzott.</p> -<p>A nézők közbevetették magukat s a viaskodók csakhamar el voltak -választva egymástól. De a tigris fölemelt ököllel neki-neki rohant -ellenfelének.</p> -<p>– Ölj meg hát, koldus, ha tudsz! – ordítá. Úgyis jól lesz. Vagy -én fogom megszabadítani tőled Ilonát. De addig nem bocsátlak ki -körmeim közül. Vess számot a lelkeddel és ha megvirrad, -mehetünk.</p> -<p>Béla mozdulatlanul, nyitott ajkakkal, a fölindulástól remegve -támaszkodott a divánra.</p> -<p>A halál szele!</p> -<p>Egy pillanatra jól esett homlokának. <span class= -"pagenum"><a name="Page_309" id="Page_309">-309-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h3>XXVIII. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">Vér.</span></h3> -</div> -<p>Még csak egy-két sort ír Béla, azután kész lesz számadása az -élettel. Semmi, semmi, semmi; a semmik összeadása, kivonása, -sokszorozása, osztása könnyen megy. Azonnal elkészül. Kezei -reszketnek egy kissé s a magas lámpa már azt a haragos vörös, -füsttől homályosított világosságot ontotta a papirra, mintha -haragudnék a közelgő hajnalra. Béla írt, írt s mögötte összefont -karokkal, ásítozva álldogált az órátlan emberbarát. A többiek vagy -folytatták még egy-két asztalnál a játékot, vagy egyik-másik -pamlagon szunyókáltak, vagy haza szállingóztak. Nehány üres szoba -már el volt sötétítve s a fényes lakás komor, visszataszító -benyomást tett. Az udvaron egy migraines városi kakas kukorikolni -próbált.</p> -<p>– Uram, – szólítá meg Bélát a zug-ügyvéd, kinek nemcsak órája -volt oda, hanem úgy látszik, már türelme is fogyatékán, – uram, mi -tagadás benne, engem nagyon környékez az álom. Majd leragadnak a -szemeim. Ha azt akarja, hogy teljes erőmből tegyem meg ön mellett -az emberbaráti szolgálatot, adjon egy szivart. Én adok valamit a -babonára: jókedvvel minden jobban megy.</p> -<p>Béla a nélkül, hogy visszatekintett volna, odanyujtotta neki -tárczáját. Két szivar volt még benne s noha az emberbarát csak -egyet kért, üresen adta vissza. A másikat is elbabonázta. Azután -fekete <span class="pagenum"><a name="Page_310" id= -"Page_310">-310-</a></span> kávét hozatott s a divánra telepedve, -csöndesen szörpölgetve és füstölgetve, ringatta magát bele a -megkivántató jókedvbe.</p> -<p>– Nem tudom, uram, – kezdé egy kis szünet után – valósággal nem -tudom, mi vonz engem önhöz, hogy kész vagyok belekeveredni ebbe az -átkozott dologba. Hanem hogyha idején helyt akarunk lenni, -siessünk, mert már…</p> -<p>A szokás gyakran jár előbb a meggondolásnál. Az ügyvéd úr is -hirtelen mellény-zsebébe nyúlt az órája után; de csakhamar eszébe -jutott bizonyos szomorú eset tegnapelőttről s a szomszéd szoba -falán ketyegő nagy időmutatóra tekintett.</p> -<p>– Öt óra – mondá egy félig elnyomott sóhajtással, melyet -mellényzsebének szomorú emlékei sajtoltak ki belőle. – Öt percz -múlva öt óra. Sietnünk kell, ha el nem akarunk késni. Az ördög -gondolta volna, hogy ön még a mai rossz éjtszaka után is ilyen -hosszú végrendeletet fog írni! Azt hittük, már nincs is miről. Soká -tart még?</p> -<p>– Azonnal megleszek, – suttogta Béla.</p> -<p>A babonás úr egy kis időt megint elölt a szivarja hamvában való -gyönyörködéssel, hanem azután csak ujra beszélni kezdett.</p> -<p>– Uram, hallgat rám? Nézze csak, én most innen az ön háta mögül -olyan szépen elillanhatnék lábujjhegyen, mint a pinty és -megszabadulnék minden felelősségtől. Hanem az ördög tudja mi, de -valami nem engedi, hogy önt cserben hagyjam. Nincsen még egy -szivarja? Nincs, no úgy is jól van. Azt mégis jó volt úgy intézni, -hogy a fegyvereket <span class="pagenum"><a name="Page_311" id= -"Page_311">-311-</a></span> amazok hozzák, mert az úton -megfoghatnának bennünket. De hátha a helyszínen csípnek meg? -Akaszszanak fel, ha másért így koczkáztatnám a nyakamat! De az -isten áldja meg, siessen már, mert kivilágosodik.</p> -<p>A lámpa üvegén már sűrű füstoszlop emelkedett s a vörös láng -kialudni készült. Négy tele írt lap állott Béla előtt. Kusza, -elhányt vonásokkal volt írva a levél; hol apró lágyfej írás, hol -nagy öreg betűk, kihúzott szavak, befejezetlen mondatok s egy-két -elmosott jegy is. Nem a halál gyáva félelme lebegett e sorok -fölött, nem a rettegés éktelenítette el e vonásokat; csak az a -közös emberi, legyőzhetetlen izgalom a nem ismert tartomány -küszöbén, melytől bizonyára nem volt ment még a «haldokló -keresztyén» sem, mikor «megkondult felette a szent harang». -Ellenkezőleg. Minden betű reményt, hitet fejezett ki a jóban, mely -Béla megsemmisülése által gyermekére háramlani fog. Ez a gyermek -volt e perczben, a multban, az azelőttiben minden gondolata -szívének; minden szégyene az, hogy romlottabbnak kellett tudnia -magát, hogysem még ez a tiszta, mennyei szeretet is megszabadította -volna. Oh csak hadd essék el hát, hadd igya föl szívének vérét a -homok! Úgy a kicsinyt csupán egy szomorú emlék fogja végig kisérni -az életen s tán mitsem tud meg a vádból, melyet atyja ellen emelni -joga lenne. A mentor gondjaira bízza; annak nemes, gyöngéd szíve -tán hazug színekkel fogja az ébredő, ifjú lélek előtt lefesteni -egykori kedvenczének képét. És meglehet, <span class= -"pagenum"><a name="Page_312" id="Page_312">-312-</a></span> hogy -egy derék férfi még valamikor bús kegyelettel fog megállani egy -magányos sír előtt, mely atyját takarja, kinek megbocsátja, hogy -kereste a halált, mert mégis csak a becsület mezején találta meg -azt. Vagy elfeledi, végkép elfeledi, mikor a kis vitéz beront az -élet nagy csatájába, hol becsülettel fogja megállani helyét. -Meghal. Talán áldozat lesz halála ama rettenetes igazságnak -kiengesztelésére, mely bosszuállással fenyegeti a fiakat atyáik -vétkeiért. Csak bele kell tekinteni lelke redői közé, csak szemei -elé kell idéznie Ilona képét, hogy rettegés fogja el a -bizonyosságon, melylyel az a bosszú be fogna következni, ha ő -életbe maradna. Hiába minden; hiába küldött hozzá követet maga az -ég: ő már sohasem lehet más, jobb, derekabb emberré, mint a milyen -most! Apává, kire büszke lehet a fia; csak olyan marad mindig, a -kit szégyenlenie kell. Lelke csak rövid, gyorsan repülő -pillanatokra bírja szétszakítani bilincseit; azután maga kivánkozik -vissza beléjök. Ha végkép szabadulni akarna is, mint szabadulni -akart ma reggel, a végzet, melyet maga hítt ki maga ellen, nyomon -üldözi és az ő gyáva lelkének nincs más menedéke előle ennél a -börtönnél, melyben most írja búcsúját. Visszagondolt sok-sok -mindenre élete történetében és újra meg újra be kellett vallania, -hogy föltételeiben, állhatatosságában, csillagában nem bízhatik -jobban, mint a futó homokban. Mit, ugyan mit tanulhat, mit -örökölhet egy korhely, kártyás apától a fia, kinek estéli imádsága -alatt megszökik szobájából és akkor tántorog haza, mikor a gyermek -<span class="pagenum"><a name="Page_313" id= -"Page_313">-313-</a></span> istenáldást kér a beköszöntő napra!? -Hát Ilona?… Csöndesen, csöndesen, te nehéz vádakkal hánytorgó szív! -Béla szeretné elűzni magától ez órában mind a sok keserű nap -emlékét, mely e névhez van kötve s szívéből megbocsát neki; – de -gyermekét félti tőle. Abban a szerencsétlen otthonban, melybe a -kicsinyt be kellene fogadnia, romlott, nagyon romlott már a levegő; -hiába nyitnak fel ajtót, ablakot! Abba a kis ártatlan szívbe, mely -oly megható ragaszkodással csügg rajta, sorvasztó betegség -fészkelné be magát s csak egy nyomorult élettel lenne több a -világon és egy súlyos teherrel az ő lelkén. Istókra bízza fiát, -annak a becsületes kezei vezessék első lépéseit s ha megérik rá, -küldje tanulni a dunaszögi iskolába! Ott a Kálozdy-alapítványból -ingyen ellátása lesz. Nejének csak azt engedi meg, hogy -olykor-olykor fölkeresse. A szegény mentor szíve csupa hála, csupa -szeretet, csupa jóság. Akkor nap, midőn a kastélyt odahagyták, -látta a könnyes szemeiben, megértette hangja reszketéséből, hogy -senki másra nem gondolt (magára legkevésbbé), mint a kicsinyre, -mikor a házat, szőllőt és földeket olyan készségesen elfogadta. -Hadd nevelkedjék hát ott a gyermek, az öreg bükkök között, a -mosolygó halmokon s a tiszta, szabad ég alatt! Ő maga meg hadd -pihenjen itt, hadd pihenjen, végre hadd pihenjen meg!</p> -<p>A kinek térdén játszott valaha kis fiú, habár most az égben van -is, az tudja, minő kínt fulasztott Béla levelébe. De nem tudja, ne -is tudja meg <span class="pagenum"><a name="Page_314" id= -"Page_314">-314-</a></span> soha, hogy minő megnyugvás volt az, -mely szívét elfoglalta. A lázas és kába ámulatból, mely a váratlan, -megreszkettető, őrjítő összetűzés után meglepte, lassan-lassan -bontakoztak ki azok a gondolatok, melyekből nyugalmat merített, -afféle fagyos, borzongó nyugalmat, mely ellen a vér minden cseppje -lázong; de a szívnek egyetlen kicsiny, rejtett idege féken tartja -őket. Már végén járt Istókhoz írott levelének, mikor a harmadik -szobában egy kártya-asztal mellől fölkeltek s valami goromba, -neveletlen fráter indulatos szitkozódás között csapta földhöz a -rosszul szolgált kártyát és nagy ajtócsapkodással távozott. Béla -arczán egy kínos mosoly futott át a düh e kitörésének hangjaira. -Bizonyára ellenkezőjét gondolta annak, a mit a nagy franczia -kardinális halálos ágyán mondott a szobájában koczkázó vendégeknek: -«Nem nyerhettek ti ott annyit, a mennyit én itt elveszítek.» Nem -veszthettek ti ott annyit, a mennyit én itt nyerek!</p> -<p>A levelet összehajtogatta és visszafordult. Arcza már egészen -rendbe volt szedve, csak szemei alatt húzódtak vastag, kék-vörös -karikák s ajkai voltak kiszáradtak és fehérek. Sötét, nagy -szemeiben, melyek annyi lelket ragyogtattak egykor s annyi szívet -bűvöltek meg (nemeseket és hitványakat egyaránt), a néma megadásnak -az a kifejezése borongott, mely mitsem kiván látni többé, lemond a -nap fényéről és el van készülve az időknek végeiglen az örökké -tartó homályra. Valami sugta neki, egy titkos hang, hogy ott fog -maradni a küzdtéren <span class="pagenum"><a name="Page_315" id= -"Page_315">-315-</a></span> s e pillanatban mélyen érezte, hogy az -egyetlen lényre, a kit szeret e világon, halála lesz a legnagyobb -jótétemény. Szíve nyugodtabban, egyre nyugodtabban vert. Talán ha -arra gondol, hogy még életben is maradhat, nagyobb és -vigasztalanabb megdöbbenés fogja el. Hangja tompa volt, de nem -reszketeg, a mint kérdezte:</p> -<p>– Bocsánat, uram, elfeledtem megkérdezni a nevét…?</p> -<p>Az emberbarát épen nyujtózkodásban volt. A mennyire ebből a -helyzetből oly valaki, ki sem órával, sem lánczczal nem -dicsekedhetik többé, sietve átmehet a tekintély kifejezésére, ő -legalább megtett mindent, hogy a kisérlet jól üssön ki. Nagy -hirtelenséggel kiegyenesedett és egy kis krákogó bevezetés után -bemutatta magát.</p> -<p>– Dudás Péter, hites ügyvéd. Nem ismeretlen firma Pesten, de a -galád szerencsének kiválasztott üldözöttje.</p> -<p>– Köszönöm, ügyvéd úr. Azt hiszem, e perczben igen keveset -mondok azzal, hogy a míg élek, nem fogom elfeledni az ön -szívességét, melylyel ismeretlenül segített rajtam szorultságomban. -E levélben itt egy-két intézkedést tettem arra a nagyon valószínű -esetre, ha odakünn találnék maradni. Akarja ön szívességét azzal -tetőzni, hogy e sorokat akármi módon eljuttatja rendeltetésük -helyére?</p> -<p>– Nemes ember vagyok, uram – felelt Dudás s önérzettel -emelkedett föl helyéről és sovány, eres kezeit Béla vállára tette. -– Hanem alkalmatlankodhatom-e <span class="pagenum"><a name= -"Page_316" id="Page_316">-316-</a></span> én is egy kéréssel? Egy -kicsike kis, jelentéktelen kéréssel?</p> -<p>– Parancsoljon velem bármit. Örökre lekötelezettjévé tett -ön.</p> -<p>– Csekélység az egész! Arra az esetre, ha ön végintézkedésében -véletlenül elfeledkezett volna rendelkezni az órája felől… Az -ördögbe is, úgy vonzódom önhöz, mintha csak édes testvére volnék, -kinek joga van az effélére. Nem szeretném valami kis, aprólékos -emlék nélkül ereszteni ki a körmeim közül. Például, ha az óráját -nem igérte volna el még valakinek…</p> -<p>Béla elmosolyodott.</p> -<p>– Erre az órára az a kocsis vár odalenn, a ki bennünket ki fog -szállítani a temetőbe. A zsebemből már nem telnék ki a bére.</p> -<p>A zugügyvéd, ki ismerős firma volt Pesten, összevonta vastag -szemöldeit, hogy annál hatásosabb legyen az előtörő derültség.</p> -<p>– Egy kis baj, mindenesetre egy kis baj – mormogta. De a kocsist -csak tessék én rám bízni, uram. Ha mindjárt kettős árat kellene is -fizetnem azért az óráért, bizony isten megadnám, annyira becsülök -egy kis emléket öntől. Akármit, a mi az én derék barátomra -emlékeztessen, ki mellett én valaha szomorú bár, de emberbaráti -kötelességet teljesítettem. Legyen egészen nyugodt. Azonban nagyon -itt van az ideje, hogy induljunk.</p> -<p>A lámpának sötét vörös lángja még egyszer kicsapott a füstös -üvegen, azután kialudt. A szobák mind üresek voltak már s az inasok -hajnali álmukból <span class="pagenum"><a name="Page_317" id= -"Page_317">-317-</a></span> a divánokról ugráltak fel, ajtót nyitni -a távozóknak.</p> -<p>Dudás úr gyufákat gyujtogatott s lebotorkáltak a homályos -lépcsőn és beültek a kapu előtt várakozó bérkocsiba.</p> -<p>– Ki a Rákosra!</p> -<p>Az utczasarkon ácsorgó drabant előtt nem volt feltünő, hogy -ebből a házból ilyen kora hajnali órában távozik valaki. Megszokta -már s inkább egy kék pofájú, rongyos utcza-gyerekre fordítja -figyelmét, ki ellen erős a gyanuja, hogy az éjtszakát nem töltötte -födél alatt.</p> -<p>Béla és Dudás úr megindultak s a kocsi lámpája halaványan -pislogott előttük. Az őszi reggel ködös, homályos, hideg világa -derengett körülöttük. Az ég csak szürkült, nem piroslott keleten, -mintha az éjjeli gyász után nem tartaná illőnek egyszerre valami -rikító színben jelenni meg s félgyászt öltött magára. Hűvös hajnali -szél fujt s meg-megrázta a kocsiablakot, míg a zajtalan utczák -kövezetén messze dübörgött a forgó kerekek zaja. Minden magányos, -néma, kihalt volt körülöttük. Egy-két ablakban felcsillant a -reggeli gyertyavilág; – fenn-fenn a padlásszobák táján, hol egy-egy -szegény irnok siet lélekölő munkája fölé hajolni, vagy odalenn a -pinczelakásokban, hol kora dologra készülő napszámos-emberek olcsó -mécse pislog. Az emeleteken mindenütt csöndesen vannak, alusznak -még. A kocsi mellett egynehány falusi ember koczogott, a ki -hetivásárra jött. Ezekkel aztán megint vége az életnek. Az utczák -egyre szélesedtek, a házak egyre <span class="pagenum"><a name= -"Page_318" id="Page_318">-318-</a></span> alacsonyodtak, a mint -kiebb és kiebb jutottak. De itt is minden csöndes volt. Az újon -épülő házak előtt felrakott állások üresek; még a vendégfogadók, -szállók, kurta korcsmák és pálinkás boltok ajtai is zárva. Csak egy -kis külvárosi templom tornyában csengett a lélekharang.</p> -<p>Béla behúzódott a kocsi sarkába és az egész úton nem szólt. Az -ablakon keresztül derengő reggeli világosság épen arczára esett. -Sápadt volt, de mozdulatlan és nyugodt. Csak fázhatott egy kissé, -mert kezeit folytonosan a zsebében tartotta s meg-megcsörrentette -azt az egy-két garast, a mit a barlangban már nem fogadtak volna el -tételnek. Egy vak koldus támolygott a kocsi mellett. Béla -kinyitotta az ablakot és maradék pénzét kivetette neki. Ez volt -végintézkedésének záradéka.</p> -<p>A czifra, hallgatag paloták, kihalt terek és nyomorult viskók, -melyek mellett elhajtattak, jóformán mind ismeretlenek voltak -előtte. Nem sokat forgott életében közöttük, nem sokat remélt tőlük -és semmi emléke nem volt hozzájuk kötve. S tágra nyílt szemeivel -mégis úgy bámult ki rájok, mintha csupa megunt ismerősei lennének, -kiknek társaságából szivesen fut ugyan valami új világba, de egy -tekintettel mégis csak elbúcsuzik tőlük. El attól az úri, czímeres -hintótól is, mely sebes vágtatást épen most robog el mellettök. Nem -ismer ő itt senkit, a ki czímeres kocsin jár és mégis kihajol -feléje. A hintó ablaka le volt függönyözve; talán aluszik benn az -uraság. De egy sarkon a függöny félrecsúszott s olyan, épen olyan -kék ruha fodra kandikált <span class="pagenum"><a name="Page_319" -id="Page_319">-319-</a></span> ki, a minőben ma reggel Ilonát -hagyta. Isten te veled is, Ilona! A fogat elhagyja őket, a sebes -lábú lovak és czímer messze járnak s helyettök egy-lovas bérkocsi -döczög szembe velük. Mintha még ezt is ismerné Béla. Nagy isten, az -a sárga arczú, kétségbeesett tekintetű, ősz hajú ember, mintha csak -Istók lenne! Állj meg, állj meg, állj meg! De mégse… álom volt az -egész. Az isten áldjon meg, Istók; jó apja légy a kicsinynek!</p> -<p>Béla lezárja szemeit és ismét nyugton maradva, nem lát többé -semmit az élénkülni kezdő reggel képeiből. Lelke ama másik -reggelnek bús sivatagán bujdosik, melyen meg kellett hallania, hogy -gyávaságában gyilkossá lett, élete egyetlen szerelmének gyilkosává. -Mari, Mari, Mari! Látod-e őt az égből? Belátsz-e szívébe, mely -egyedül a tied volt mindig és senki másé soha? Elégnek tartod-e a -bünhődést? Megbocsátasz-e már neki és közbenjársz-e érte az -igazságos isten előtt?!</p> -<p>Az emberbarát a kocsi másik sarkában sokkal jobban meg volt -zavarodva, mint Béla. Igen beszédesnek mutatta magát; de ez a -beszélgető kedv hasonlitott a mesterinas lármájához, a ki éjtszaka -fél egyedül és végig fütyöli az utczát. Minduntalan más tárgyba -kezdett és rendesen úgy szakította félbe valamennyit, hogy a -közelben vagy távolban valami gyanúsat látott.</p> -<p>– Nem rendbiztos az ott azzal a ménkü nagy kócsagtollal a -kalapján? Akármi legyek, az… De mégsem; csak árvaleányhajas -parasztember. Hanem azért az elővigyázat nem árt. Ezzel a kocsival -jó <span class="pagenum"><a name="Page_320" id= -"Page_320">-320-</a></span> lenne itt befordulni az utczába, azután -úgy kanyarodni majd kifelé… Bizony isten eszembe juthatott volna -egy kis szíverősítőt hozni magammal. Tudniillik nekem gyermekeim -vannak és már ilyenkor csak nem olyan elszánt az ember, mint -különben. Hanem bolondul vonzódom önhöz, uram… Mintha egy -fehér-köteles barát czammogna ott az úton! Az ám, még zsák is van a -hátán. Mi tagadás benne, ez nem jó jel. De a mi a kocsibért illeti, -az iránt legyen nyugodt. Akárminő áldozatot nem fogok sajnálni, -hogy valami emléket váltsak meg öntől.</p> -<p>Így ijedezett, izgett-mozgott, feszelgett, verte össze a -foltozott csizmáit és harapdálta a kajla bajuszát. Szivara minden -pillanatban kialudt s mikor már egyáltalában képtelen volt -boldogulni vele, úgy próbálta hasznát venni, hogy elrágta a -közepéig. Hasonló módon belekóstolt a másikba is, és mire a Rákosra -kijutottak, szerencsésen elfogyasztotta félig.</p> -<p>Messze, messze, durva, színtelen pormező terült el előttük, -melynek komor egyhangúságát nem igen tudták megszakítani a hosszan -vonuló száraz sövények, az az egy-két tengődő akáczfa és a sok-sok -sárguló, hervadó bozót. Az ég szürke volt köröskörül mindenfelé, -mintha minden pillanatban esni készülne. Hideg, sivítozó szél -nyargalt végig a síkon s a távoli kéményeknek ide hajtott füstjét -szinte a földre leverte. A Duna felé nehéz ködök emelkedtek s a -vadludak fekete csapatai szomoru gágogással úsztak tova az őszi lég -hüvös árjában. <span class="pagenum"><a name="Page_321" id= -"Page_321">-321-</a></span></p> -<p>Emberi lélek semerre.</p> -<p>De mégis. A távolban két sötét, mozgó alakot pillantottak meg, a -mint a kocsit hátrahagyva, a találkozóra kijelölt pont felé -siettek.</p> -<p>Ellenfeleik voltak. Artur egy vén, korhas fatörzsön üldögélt -ott, segédje meg vékony pálczikájával kényelmetlenül turta a -homokot előtte.</p> -<p>A tigris nem lehetett rosszkedvű. A közeledők messziről egy-egy -hangos, mély, erőszakos hahotáját hallhatták, mely belevegyült a -vadludak egyhangú nótájába. Tekintete most is az a kihevült, égő -volt, a mi az éjjel, csakhogy még kékes foltok is ütköztek ki -rajta. Köpenye és kalapja mellette hevert a földön, (arra a -bizonyos ládikára dobva) de épen nem látszott rajta, hogy fáznék s -a csipős szél nem tudott behatni hajának sürű erdejébe. Vastag, -duzzadó ajkait harapdálta s nagy, éles, sárga szemei mintha derült -emlékeken bolyongtak volna. Tréfás történeteken, miken hajdan egy -keveset mulatott, szép asszonyokon, kikbe egy-egy keveset beléjük -szeretett, az afrikai végtelen sivatagokon, melyek egy keveset -meghatották.</p> -<p>Egy csöppet sem volt rossz kedve. Míg segédje (egy vézna -divat-uracs, pomádés hajjal, illatos zsebkendővel és -félszemüveggel) savószín szemeit olyanformán jártatta körül, hogy -akárhol szeretne lenni, csak itt nem, ő épen egy adomát mondott el -neki afrikai vadászútjából.</p> -<p>– Pompás egy állat volt, – végzé. A legszebb fajtából való, -sörényes hím-oroszlán. Nem láttad még a bőrét a szobámban? -<span class="pagenum"><a name="Page_322" id= -"Page_322">-322-</a></span></p> -<p>– Nem láttam, – vaczogta az úrfi.</p> -<p>– Nos, ha ma együtt reggelizünk, hát azon fogunk teázni. A mint -a hatalmas pára harmadik golyómra összeroskadt, olyan bömbölő -hörgésben tört ki, hogy jéggé fagyott a vérem. A magas, kopár -sziklák körülöttünk hosszan verték vissza. Ez jeladás volt. A -haldokló király boszúra hívta vele az atyafiságát. Mintha -megértették volna, a hegyek mélyeiből egyszerre megzendültek -válaszul a fájdalmas, bús, dühös, iszonytató ordítozások. Mi -azonban Achmeddel és prédánkkal gyorsan lóra kaptunk és mielőtt -boszút vehettek volna rajtunk a király-gyilkosságért, ajánlottuk -magunkat az egész felséges uralkodó családnak. – Itt vagytok már? -Jó reggelt!</p> -<p>Béla és segédje helyt voltak.</p> -<p>Mind a négyen üdvözölték egymást és az ismeretlenek gyorsan -megismerkedtek. Nem állok jót érte, hogy azért meg tudták volna -nevezni egymást. A kezük is elég hideg volt, a mint megszorították -egymásét. Dudás még a keztyün keresztül is érezte, melyet a finom, -vaczogó uracs nem húzott le.</p> -<p>Míg a segédek a távolságot mérték, Artur odalépett a szótlanul -álló Bélához. Tekintetén ott ült most is az az örökös, sértő, -csiszolatlan gúny; de egy perczre úgy tetszett, mintha valami borús -fátyol alól villogna elő.</p> -<p>– Béla, te sohasem voltál valamirevaló vadász. Emlékszem, -egyszer Gadóczon sokat nevettünk rajtad, mikor azt az őzet -megsajnáltad. Csak azt akarom <span class="pagenum"><a name= -"Page_323" id="Page_323">-323-</a></span> mondani, hogy engem most -a világért se nézz ilyen szánalomra méltó vadnak. Lőjj egyenesen -ide, ha tudsz. (Felszakította egy rántással a mellényét.) Mert én -annyit mondhatok, hogy sohasem fogok kibékülni veled…</p> -<p>– Nem tettem ajánlatot rá, – vágott közbe Béla szárazon és -arczát elborította egyszerre a vér.</p> -<p>– No jó, jó, csak ne szakíts félbe. Nem békülök ki. Te magad is -jól tudod, hogy sohasem békülhetek ki, mert nem tudok parancsolni a -véremnek és az véletlenül a te becsületedet áhítozza. De a mint -egyszer a vérem kihült, bolond lennék tovább folytatni az oktalan -ellenségeskedést. Egy levelet dugtam a zsebembe, melyből az, a ki -itt véletlenül rám fog akadni, megtudja, hogy öngyilkos voltam. Nos -urak, hát hova álljunk? De igaz, a szemeinkkel nem tudjuk agyonlőni -egymást. Hol vannak a pisztolyok?</p> -<p>A fegyvereket kiosztották s az ellenségek szembeálltak -egymással.</p> -<p>A keztyűs uracs tapsolt egyet.</p> -<p>– Hangosabban! – kiáltott rá Artur.</p> -<p>Tapsolt másodszor és a bujdosó szél, mely pedig nem igen szokott -résztvenni az emberek dolgában, olyan keservesen nyögött ott -közöttük, hogy alig lehetett hallani.</p> -<p>Tapsolt harmadszor is.</p> -<p>A két pisztoly egy pillanatban dördült el és hullott le a száraz -harasztra.</p> -<p>A szánakozó, jajgató, siránkozó szél egy nagy <span class= -"pagenum"><a name="Page_324" id="Page_324">-324-</a></span> -porfelleget hajtott arra, mely egy kis időre eltakarta az egész -véres képet.</p> -<p>Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a homokon -gazdája is.</p> -<p>Elnyújtózva, mozdulatlanul, hang és élet nélkül feküdt a -végetlen pusztaság rideg ravatalán és fekete szárnyú madarak -húzódtak felette az égen.</p> -<p>Nemesebb volt a sivatag királyánál, az afrikai oroszlánnál, mely -az ő erős kezétől esett el. Nem ordított, nem kiáltott, nem is -sóhajtott, hogy boszúlják meg.</p> -<p>Meghalt némán.</p> -<div class="figcenter" style="width: 411px;"><a href= -"images/i012hq.jpg"><img src="images/i012.jpg" alt= -"Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva" title= -"Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva" /></a> -<p class="caption">Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra -borulva a homokon gazdája is.</p> -</div> -<div class="chapter"> -<h3>XXIX. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">Hová ment az úri fogat és az -egy-lovas?</span></h3> -</div> -<p>A nagyvárosi levélhordók utczákon, lépcsőkön és küszöbökön -töltött fáradságos életének, mint a világon minden pályának, -szintén megvannak édesebb pillanatai. Ama tisztes osztálynak egyik -érdemes tagja, ki a Józsefvárosban teljesített merkuri -szolgálatokat s annyi furfangot tanusított Ilona titkos leveleinek -kézhez juttatásában, egész készséggel bevallotta, hogy ma reggel az -említett örömperczeknek egyikére virradt. Ez a reggel ugyanis egy -hosszú, szakadatlan, ki nem fáradó és el nem lankadó üldözéstől -szabadította meg olyan dologban, melyben ártatlan volt, mint a ma -született gyermek. Hol az a piros képű kisasszony lesett rá a kapu -alatt, az utczán, a piaczon, mindenütt: <span class= -"pagenum"><a name="Page_325" id="Page_325">-325-</a></span> még -sincs levelem? Sásdról? a nagynénémtől? Nincs, nincs. Hát mikor -lesz? Hol meg egy haragos képű fiatal ember rohanta meg: még sincs -levele a kisasszonynak? Sásdról? a nagynénjétől? Nincs, nincs. Hát -mikor lesz már? És egy suhogó pálczát olyan gyanusan forgatott -jobbra-balra, hogy a szegény üldözött levélhordónak már lehetetlen -volt be nem látnia, miszerint ezek bizony sikkasztási gyanúba -fogták és legközelebb fel is fogják jelenteni a -posta-igazgatóságnál. Bárcsak az úristen szabadítaná már meg tőlük -és a sásdi nagynénét szállná meg végre a szentlélek! Hosszú -könyörgése végre meghallgattatott s ma reggel abban a rengeteg -csomóban, melybe egykedvűen spárgázott össze sok idegen örömöt, -fecsegést, haszontalanságot és gyászt, megpillantott egy formátlan -s az avatottabb szem előtt rögtön falusinak bizonyuló levelet, -melyet egy valaki «az ő forrón szeretett rokonának, nemes Vámos -Magdolna hajadon leánynak» czimzett. Sásdról jött? Egyenesen onnan. -A megváltott postás magasra feltartotta kincsét és úgy szaladt vele -Pakfon Nep. János úr háza felé, mint a karikacsapás.</p> -<p>– Levél, levél, levél! Hát nem megmondtam, hogy megjön az -előbb-utóbb? Mit?</p> -<p>– No hála istennek! Hát mi jár érte, levélhordó úr?</p> -<p>– Járni nem jár semmi, hanem ha olyan nagy örömöt tettem vele a -kisasszonynak…</p> -<p>Ugyan már hogyne járt volna! Kérdem, nem egy érzékeny szívű -leányzó, hanem egy valóságos kemény <span class="pagenum"><a name= -"Page_326" id="Page_326">-326-</a></span> szívű férfi elbocsáthatta -volna-e ilyen esetben üres kézzel az érdemes és szerény postást -anélkűl, hogy a piszkos fukarság vádját magán száradni ne hagyja? -Bizonyára nem tehette, de nem is tette.</p> -<p>Magda kisasszonyt a régesrég várt örvendetes ujság épen künn -találta az udvaron, hol szokás szerint öntöző kannával kis kezeiben -jó reggelt kivánt virágainak, noha az ég egészen borús volt s -innen-onnan a mennyei öntöző-kanna is megeredéssel fenyegetőzött. -Míg apró, kötött erszényében keresgélt, hogy a sokat zaklatott -levélhordónak kitünő feláldozását érdeme szerint megjutalmazhassa, -kerek arcza élénkebb és bájosabb pírban ragyogott, mint legszebb -leánder-rózsája és boldog mosolya is mindenesetre tündöklőbb volt -azokénál.</p> -<p>A mint a levéllel tovaszállt, szeretném, de mégsem merem leveles -galambhoz hasonlítani, mert a galambok tudvalevőleg igen hallgatag, -kevés szavú madarak. Ő pedig ugyancsak lármás kis teremtés volt; de -vidám, könnyű, jó dalos: azért mégis valami madár.</p> -<p>Odaröppent egy pillanat alatt arra a bizonyos földszinti udvari -ablakra, mely a haragos és gyanakvó fiatal emberé volt, -megkoczogtatta, mint a kis szárnyasok szokták csőrükkel, (mikor már -nem tudják, mit csináljanak örömükben) megmutatta a levelet, azután -tovább röpült, megkoczogtatta a hosszú, sötét, kormos műhelynek is -egyik ablakát, annál bátrabban, mivel az iszákos Muki legény, kinek -bánatot okozott volna vele, már nem dolgozott <span class= -"pagenum"><a name="Page_327" id="Page_327">-327-</a></span> itt, -hanem visszapártolt a lakatosmesterséghez. Üzletvezetővé lett egy -gazdag, vén, czifra özvegyasszony mellett. Hát csak legyen!</p> -<p>Végre beröpült a kis madár kalitkájába, egy nyájas fészekbe, -melyben ugyan nem igen juthatott eszébe, hogy fogságban van; annyi -volt ott a zöld levél és nyiló virág, mintha csak kertben lett -volna.</p> -<p>Csak egy-két pillanat telt bele, hogy azok is, a kiknek -megkoczogtatta az ablakát, ide gyülekezzenek ebbe a kis kertbe és a -formátlan, sok pecsétes, falusi levélből lessék a várva-várt nagy -ujságot. Hanem az a levél még nem volt felbontva akkor sem, mikor -ők beérkeztek. Magda ott ült vele varróasztalkája mellett, -igyekezett mindenképen elűzni a hivatatlan nagy pirosságot arczáról -és egyszer titokban meg is csókolta a vén néne rossz tintával írt, -öreg betűit. Minden vonást jól ismert a levélen, mégis úgy -össze-vissza forgatta, megnézte elülről, hátulról, a pecsétjeit, a -czímét, egy kicsit a világosságnak tartva, a belsejébe is -bekandikált, és minden módon igyekezett bizonyosságot szerezni, -hogy csakugyan neki szól-e? Már hiába, nincsen semmi menedék: ezek -a pecsétek a sásdi néne gyürűjével vannak lenyomtatva, annak Pesten -ő rajta kívül nincsen semmiféle «forrón szeretett rokona» és Vámos -Magdolnának is csak őtet hívják. Jaj, milyen csúf egy név!</p> -<p>Csak valami másra, akármi másra keresztelték volna, nem bánná. -De vajjon mit írhat a néni, mi lehet most már ebben a levélben? -Jó-e vagy rossz? Ugyan az isten áldja meg, ne legyenek már olyan -<span class="pagenum"><a name="Page_328" id= -"Page_328">-328-</a></span> nagyon türhetetlenek! Mintha ezt most -mindjárt csak olyan könnyü lenne itt feltörni!</p> -<p>– Ej, sok dolgom lesz még nekem magával, Mátyás! – nevetett -boldog zavarában a leány és tovább forgatva ujjai közt a levelet, -halk sóhajtással tette hozzá: – … Ha lesz?!</p> -<p>Bíz azok nem voltak ott mögötte a türelemnek épen mintaképei. -Még Pakfon úr sem, a ki pedig viseletében mindig bizonyos -méltóságot szokott mutatni, mely sok tekintetben meg is illet olyan -embert, kinek különböző tárgyakra vonatkozó alapelvei és jeles -mondásai már hosszú évek óta közszájon forognak, nemcsak a -«Háromszínű macská»-nál, hanem még a «Hét választó»-nál is. Rongyos -bőrkötényében, – melyet két emeletes háza, virágzó részvényei és -hírre kapott alapelvei ellenére sem szégyenelt, – füstölgő kurta -pipájával szájában és sok önérzettel kormos arczán, odatámaszkodott -a czitrommal és kávés-csészékkel dúsan megrakott szekrényhez, épen -az üvegharang alá borított viasz-Mária szomszédságába. Onnan -bíztatta pöfékelve a hugát:</p> -<p>– Ne csinálj annyi komédiát azzal a levéllel, Magda! Bontsd fel -no, ne félj tőle! Hát nem hallottad soha, hogy: a mit az asszonyok -írnak, abból mindent ki lehet olvasni. (Ez is egy volt az -elterjedtebb jeles mondások közül.) Mikor az én istenben boldogult -Lizimet megkértem, olyan feleletet kaptam tőle, hogy abból bizony -tíz közül kilenczen kosarat értettek és odábbálltak volna. Hanem én -már akkor tudtam, a mit tudtam és nem képzelhettem <span class= -"pagenum"><a name="Page_329" id="Page_329">-329-</a></span> el, -hogy azt az éhenkórász irnokot, a ki körülötte forgolódott, többre -becsülhesse nálam. Úgy vettem, mintha igent mondott volna, nem -tágítottam és minden jól ütött ki. No ládd-e! Csak menj neki bátran -annak a levélnek, és én fogadok ebbe a házamba, ebbe a kétemeletes -házamba, hogy azt fogom belőle kimagyarázni, a mi neked -tetszik.</p> -<p>Hát még a Mátyás türelmetlensége! Csak úgy égett bele, olyan -szerelmes volt.</p> -<p>– Ugyan, édes kisasszony! Rajta, Magda kisasszony! Olyan jóságos -betűkkel nem is lehet rosszat írni.</p> -<p>De a kis madár mérgesen felborzolta a tollát és ráförmedt a -vőlegényére;</p> -<p>– Akármi legyek, ha megérdemli, hogy hozzá menjek feleségül, -mikor ilyen könnyelműen gondolkodik a legeslegfontosabb, életbevágó -dolgokról. Azt hiszi, jól esnék nekem csak úgy minden nélkül -tehernek a nyakába akasztani magamat, mi? Talán olyan nagyon tele -van a ládája, hogy már nem is tart semmi szerencsétlenségtől, ha -összekerülünk, hogy az egész örökségemet így semmibe se veszi? Hát -aztán ha ki – … No lám! Hát aztán, ha most ebben a levélben az van, -hogy a néném most engem kitagad, hogy magamra hágy, hogy egy -krajczárjára sem számíthatok, hát ugyan mit csináljunk akkor? Azt -legkönnyebb mondani, hogy csak törjem föl.</p> -<p>Ezekkel a szavakkal ugyan tisztességesen le volt szidva a -szegény vőlegénynek meggondolatlan könnyelműsége. Nem is tudott ám -ő kegyelme egyebet <span class="pagenum"><a name="Page_330" id= -"Page_330">-330-</a></span> felelni rá, mint a mivel Dunbar Fannyt -bíztatta valamikor a kedvese. Csakhogy ez még legalább szép -versekben beszélt. Mátyás úr úgy akadozott, úgy dadogott, hogy -Magda kisasszony szívén kívül más alig érthette volna meg, mit -akar.</p> -<p>– Mindegy az, mindegy az… Sokszor mondtam már, hogy nekem -egészen mindegy… Nem érdemes rá az egész, hogy ilyen nagyon a -lelkére vegye, Magda… Tudok én dolgozni, tudok én dolgozni. Nem -kell nekünk más segítség az én két kezemnél.</p> -<p>Ő tud dolgozni! Az egykori kártyás, korhely, csavargó, vármegye -rabja tud dolgozni. Két üde, piros arczért, mosolygó szemért és egy -igaz szívért kész megfogni a munka végét és bátran szemébe nézni a -sorsnak. A kislelkű ficzkó bízik magában és bíztat mást is, hogy ne -csüggedjen addig, a míg őtet látja. Bár hallaná, bár mielőbb -hallaná ezt az a dunaszögi ősz ember, kinek kényeztetett, elrontott -kedvencz gyermeke volt! Meg fogja hallani bizonynyal előbb vagy -utóbb. A gondviselés nem lehet olyan rideg, hogy lemondjon arról a -mély, forró, könnyes háláról, mely ama becsületes vén szívet -eltöltené iránta.</p> -<p>Az önérzetes rézműves karjait összefonva, mosolyogva nézte ezt a -nagy töprenkedést, olyan hatalmas embernek jogos felsőségével, ki a -legkisebbik ujjával most mindjárt fordíthatna egyet az egész -dolgon. A kis pipából sürűn eregette a füstöt és egész lelkéből meg -volt győződve arról, hogy ha ezek a gyerekek csak egy pillantást -vethetnének <span class="pagenum"><a name="Page_331" id= -"Page_331">-331-</a></span> ott abba a hármas zár alá rejtegetett -írásba, azt sem tudnák, melyik kezét csókolják meg neki előbb. -Bizonyosan nem válogatnák, hogy melyik a kormosabb. De azért csak -mégse lássanak bele! Nem való az fiatal embereknek. Ő maga sem -látott bele az apja végrendeletébe. (A miben egyébiránt nem is igen -láthatott volna valamit, ha mindjárt az öregnek az övétől eltérő -alapelvei lettek volna is.)</p> -<p>Még egy kis ide-oda akadozás, szemrehányás, bizakodás, koczódás -és kibékülés után végre remegve feltörettek a pecsétek.</p> -<p>– No meglássátok, hogy abból mindent ki lehet olvasni. Ismerem a -nénédet, meg az egész asszonynépet, – jegyezte meg a rézműves és -belekacsingatott a levélbe.</p> -<p>Bíz abból pedig nem igen lehetett mindent kiolvasni. Semmi -egyebet nem lehetett, mint hogy a jó néne az ő kicsi öcscsét mindig -olyan igazán szerette, mintha tulajdon édes gyermeke lett volna, -azok helyett, a kiket kicsiny korukban elvett tőle az isten; hogy a -mint már egyszer megigérte, azóta gondolatában sem fordult -megváltoztatni a szándékát, hogy a mi keveskéje van, az Magdára -szálljon, majd ha őtet a szent felségnek ki tetszik szólítani ebből -az árnyékvilágból; hogy a kit Magda választott magának, annak -bizonyosan igen-igen derék ifjúnak kell lenni és régen is volt -életének boldogabb napja annál, a melyen azt a bizonyos tudósítást -vette, hanem bizony az ő öreg szemeinek és nehéz falusi kezeinek -kell egy-két hét, míg rászánja magát a levélírásra; hogy már a -lakodalmat <span class="pagenum"><a name="Page_332" id= -"Page_332">-332-</a></span> csak nem is engedheti meg másnak -tartani, és a sok-sok áldás mellé, melylyel a mátkásokat kiséri, -kerülni fog ám nekik az ő szegény házatájáról minden télen egy-egy -jól kihízlalt ártány, aztán meg mindenféle aprólék, a mit el bírnak -vitetni maguknak. Hanem hát mikor láthatja már meg szemtől-szembe -őket?</p> -<p>A jó néne tehát e sorokban későn ugyan, de egész határozottan -nyilatkozott. Még ha pörre kerül a dolog, talán a bíró előtt is -boldogulni lehetett volna ezzel a levéllel.</p> -<p>– No, nem megmondtam? – nevetett odahátul Pakfon úr, a mint -Magda egyre jobban gyöngülő, egyre akadozóbb hangon bevégezte a -levél olvasását, – nem megmondtam, hogy mindent ki lehet majd -olvasni belőle? (Azt már azután csak magában morogva tette hozzá, -hogy:) Csak mégis van nekem eszem, hogy titokban tartom előttük a -magam akaratát! Ha csupán sejtenének is valamit, hogyan elbíznák -már most ezek magukat a duplaszerencsén!</p> -<p>És miután Mátyást – örömének kifejezésére – kellő önérzettel -vállon veregette, a leány piros arczát pedig megcsipte volna, egy -új alapelvvel gazdagabban indult délelőtti félmesszelyére a -«Háromszínű macska» felé. Az pedig így hangzott: Se fiad, se -leányod, se pedig különösen unokahugod előtt el ne áruljad -idejekorán, hogy mi van a végrendeletedben.</p> -<p>Azt a jelenetet, mely a két magára maradt szerető közt -kifejlődött, minek írjam le széltében-hosszában? <span class= -"pagenum"><a name="Page_333" id="Page_333">-333-</a></span> -Mindenki tudja, hogyan édeskednek egymással a fészek-rakni készülő -fecskék. Ők is azok voltak; előttük már a szálak, az ágacskák, az -agyag, melyből a kis lakot meg fogják építeni. Minek fedezném fel -Magda kisasszony józan, szilárd és bátor lelkén azt a kicsike kis -hibát, azt a megfeledkezést, hogy jó hosszú ideig egy, de egyetlen -árva szóval sem feddette könnyelmű vőlegényét? Minek kapjak kapva -gyöngeségein, arcza pirulásán, szíve sebes dobogásán s az eleven -fejecskéjében kalandozó ezerféle terven, melytől szinte tarkállott -körülötte a kis kert? Minek vessem szemére titkos gondolatait, -melyek – kénytelen vagyok megvallani – igen-igen hamar tova -tévedtek a jó öreg nagynénétől? Minek áruljam el, hogy mikép lepte -meg titkon, észrevétlenül két gonosz kar, melyek közül semmiképen -nem bírt kiszabadulni, és azok az égő, forró ajkak, melyek nem -akartak betelni arczának feslő bimbaival? Szivesen elhallgatom azt -a kis meghasonlást is, mely arra nézve merült fel közöttük, hogy -megtartsák-e még ádvent előtt a lakodalmat, vagy farsangig szó se -legyen róla. Persze, hogy megint csak Mátyás volt a -türhetetlenebb!</p> -<p>Kopogtak.</p> -<p>Már akárki, de annyi bizonyos, hogy ki tudta választani, mikor -nem alkalmatlan.</p> -<p>– Ki az?</p> -<p>Az ajtó megnyilt és egy furcsa, régi módi, kopaszos öreg ember -ütötte be rajta nagy alázattal a fejét; egy azok közül az elmaradt, -gyámoltalan, <span class="pagenum"><a name="Page_334" id= -"Page_334">-334-</a></span> falusi magyarok közül, a milyeneket már -itt a szép pesti utczákon nem igen láthatni. Szörnyen el volt -gyötörve szürkés-sárga arcza s a nagy, kerek fej mellett egymásután -tolakodtak be egy lyukas szürke kalap, egy zászlónak is beillő -gyászfátyol és egy hosszú-hosszú kék posztó-kabátnak a szűk karjai, -illetőleg két zöld könyökfolt. Bíz azt egy kis jóakarattal -kéregetőnek is lehetett nézni.</p> -<p>– Kit keres? – kiáltott rá Mátyás, szívesen ottfeledve karjait a -leány karcsú dereka körül, hogy Magda kisasszony meg nem állhatta -egy koppintás nélkül a kezére.</p> -<p>Az elcsigázott, támolygó öreget a küszöbön elfogta a szerfölött -való nagy köhögés és egészen nekivörösödve, csak úgy elfuldokolta, -a mi kérdezni valója volt:</p> -<p>– Engedelmet kérek, ha meg nem bántanám. Én nagyságos Kálozdy -Béla urat keresem. Ebben a házban lakik?</p> -<p>– Itt lakik, itt, – sietett a válaszszal Magda kisasszony. Csak -a második emeletre tessék, ott aztán balra hátra a 11-dik ajtó.</p> -<p>Az öreget újra elővette a köhögés, még egyszer engedelmet kért, -minden jót kivánt és csöndesen betette maga után az ajtót.</p> -<p>Mátyás pedig olyan megzavarodott szemekkel bámult, bámult a -furcsa vendég után, ki az udvarra, fel a második emeletre, arra a -bizonyos ajtóra ott hátul balra, fel a beborult égre, mintha senki, -de senki nem állana mellette. Nem egy kis mosolygó, kedves, -életteljes teremtés, hanem a multnak valami <span class= -"pagenum"><a name="Page_335" id="Page_335">-335-</a></span> vézna, -sárga, élettelen kisértete. Még bele is sápadt a nagy -bámulásba.</p> -<p>Magda megütközve, értetlenül tekintett vőlegényére.</p> -<p>– Mátyás, – kérdé hirtelen, megragadva az ifju kezét, – hát mit -bámul oda ki? Ismeri tán a Kálozdy urat?</p> -<p>– Ismertem egykor, régen, – felelt szemeit lesütve, halkan, -tompán Mátyás, és kezét reszketni érezte a leány.</p> -<p>– Hát mért nem mondta azt maga nekem előbb, – feleselt félig -tréfásan, félig zavarban, – mért nem mondta, hogy ilyen -korhelyekkel ismeretségben van? No megálljon! Még ő ismerős azzal -az éjtszakai bagolylyal, a kinek este virrad és reggel sötétedik! -Isten tudja, miféle nép az; de tisztességes emberek nem, annyi -bizonyos. Még – uram bocsá! – a fele… De nem akarok rosszat mondani -senkiről, csak azért haragudtam rá olyan nagyon, mert az mindennap -megkapta a levelét, nekem meg olyan soká kellett várnom a -magunkéra. Hanem az a rossz nyelvü házmesterné azt mondja, hogy ma -reggel négy óra után eresztette ki a kapun egyedül. Hova mehet -becsületes asszony reggeli négy órakor magában? Még olyankor -gőzkocsi sem indul. Mátyás, miért reszket a keze?</p> -<p>Csakugyan reszketett.</p> -<p>– Bűnösnek érzi magát? Meg mer csókolni?</p> -<p>Megcsókolta.</p> -<p>Csak volt bűnös.</p> -<p>Hanem a rossz nyelvü házmesternének igaza volt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_336" id="Page_336">-336-</a></span> A szép -asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki a kapun. Abban az -órában, mikor a csillagok is már tünedeznek és nem vigyáznak oly -fényes szemekkel ránk, mint az éjnek évadján. A kis madarak is -alusznak még, kicsiny szivük nyugton piheg, apró szemeik lehunyva -és nem látnak semmit, hogy dalban fecsegjék el egymásnak és -mulassanak rajta az erdőn, a mi bolondot az emberek világában -láttak. Fátyolba burkolózva, titkon, halkan, magában távozott -Ilona, mint a legközönségesebb szökevény, ki börtönének rácsait -elfürészelte és szökik. De neki nem kellett az őr gyilkos csövétől -tartania. Nem környezte semmi veszély. Egy közeli utczasarkon -fényes, czímeres grófi hintó várt rá, két tüzes, gyors lábu ménnel, -melyeket lehetetlen, hogy utolérjen a támolygó féltékenység. -Szolgálatkész inas nyitotta fel a kocsi ajtaját előtte s két ölelő -kar emelte a puha párnákra, melyeket selyem függönyök takartak el a -kiváncsi világ kandi tekintetei elől. Régesrég, évek óta várakoztak -rá türő kitartással ezek a karok, melyeket egykor, fiatal leány -korában, Rábaváron visszautasított magától; azóta csöndben, -nesztelenül vetették ki utána a hálót s most, hogy végre közéjük -hullott, annál lázasabban ölelték át. A Mágócsi gróf két karja -volt. Mentek, robogtak, futottak a lefüggönyzött hintóban, mitsem -gondolva a borus éggel és az ébredő várossal; futottak reszketve és -halaványan, kiknek földi hatalomtól való félelemre semmi, de semmi -okuk nem volt; futottak az ismerős világ nyügös emlékei és -szörnyüködő <span class="pagenum"><a name="Page_337" id= -"Page_337">-337-</a></span> itéletei elől, egy kicsiny gyermeknek, -meg egy öreg anyának szemei elől; futottak a közelgő tél, jég, hó -és zivatarok elől oda, hol a tavasz örök pompája ragyog, az égnek -sötétkék arcza sohasem szünik meg mosolyogni, pálmák zöldelnek és -aloék nyilnak s az a bűvös fa terjeszti titokzatosan hivogató -lombjait, melynek illatos árnyában halált szí magába, a ki -megpihen. Futottak, repültek a gőz sebes szárnyán, országokon és -tengereken keresztül, hogy minél előbb eljussanak ez alá a fa -alá.</p> -<div class="figcenter" style="width: 408px;"><a href= -"images/i013hq.jpg"><img src="images/i013.jpg" alt= -"A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki…" title= -"A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki…" /></a> -<p class="caption">A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül -osont ki…</p> -</div> -<p>Ilona mindent megírt férjének egy hosszú levélben, melyet ott -hagyott a szekrény tetején. Egy páthoszszal, kifakadásokkal és -nagylelküséggel teli, drámai hangu levélben, melyben gondja volt -rá, hogy könnyek elmosódott nyoma is lássék, mikor megemlékezett -gyermekéről, kinek ártatlan szivét Béla elfordította tőle s ezzel -megrabolta egyetlen vigasztalásától. De a szép asszony nem volt -kegyetlen; megbocsátott neki mindent, mindent, s csak azt a kis -kérést intézte hozzá, hogy igyekezzék őt minél előbb elfeledni.</p> -<p>Béla hazaérkezett és kiszállt kocsijából, melynek bérét órájával -volt kénytelen megfizetni. Inkább tébolyodottan jött, mint ép -elmével; inkább holtan, mint élve. Megjött pokoli képektől -körülvéve, a legiszonyubb forró lázban égve, a meggyilkolt -ellenségnek néma, halálos sebétől üldöztetve, nem hallva a reggeli -harangszót, az igazságnak ellene fölemelt karját rettegve és -óhajtva, iszonyú reményében csalatkozva s még a kétségbeeséstől -<span class="pagenum"><a name="Page_338" id= -"Page_338">-338-</a></span> is kijátszatva, midőn a sors arczába -dobta a fölajánlott áldozatot; – így érkezett haza. Megjött; de -maga sem tudja, miért jött meg. Talán hogy megölje magát, vagy hogy -meneküljön a törvény elől, mely ama temetetlenül heverő holttestnek -utolsó, mentő szava ellenére is üzőbe veheti? Maga sem tudja. -Semmitsem tud.</p> -<p>Csak annyit, hogy lakásába akar jutni, hol nem láthatja senki; -de az ajtó be van zárva.</p> -<p>Zörget csöndesen, titkolózva, mint a szökevény gonosztevők -szoktak.</p> -<p>Semmi hang odabenn.</p> -<p>Talán aluszik még Ilona.</p> -<p>Zörget zajosabban, türelmetlenül, megriadva öklével ütve az -ajtót.</p> -<p>Semmi felelet.</p> -<p>Végre neki feszíti karjait a zárnak és betör az elhagyatott -szobákba.</p> -<p>Üres minden. A rozzant szekrények ajtai felnyitogatva, a fiókok -kihuzva, egy szék feldöntve, nehány szalag-rongy a földön. Az -ablakban egy gyertya ég, melyet Ilona jelnek állított oda s aztán -sietségében elfeledett kioltani. Hosszú, szintelen lángja füsttel -borítja az üveget. Az elmult nap zavaraiban az öreg filozófra nem -gondolt senki. A fel nem huzott óra elhallgatott, megnémult s olyan -szégyenkezve állt ott fenn a magasban, mint szószéken a pap, a ki -egyszerre elfeledte a prédikáczióját.</p> -<p>Béla lelkének zavara arra az éleslátásra emelkedett, mely behat -a lepecsételt könyvekbe, mielőtt <span class="pagenum"><a name= -"Page_339" id="Page_339">-339-</a></span> ezek feltáratnának és -olvas bennük. Lángban állt körülötte minden s ennek a nagy, -pusztító, kiolthatatlan tűzvésznek fénye megvilágította a titkokat. -Hallott, mielőtt szóltak volna; érzett, mielőtt érintették volna; -látott, mielőtt felnyitotta volna szemeit.</p> -<p>Már tudta, hogy Ilona megszökött, pedig csak egyetlen pillantást -vetett a levélre. Kezébe kapta; de csak egy-két szót volt képes -olvasni belőle, azután össze-vissza czikázó fényes csíkok -vakították el vértől borított szemeit.</p> -<p>Megszökött! Itt hagyta, meggyalázta az asszony, kiért alig egy -órával előbb életét tette koczkára. Megcsalta a férfi, kit még -tegnap egyetlen igaz barátjának hitt. Megszöktek!</p> -<p>Fájt-e neki valóban? Tudott-e még fájni? Csak meglepte, mint oly -földindulásnak egy uj lökése, mely már előbb romba döntött mindent. -Romba azt az egész épületet, melynek nehéz köveit az elmult -éjtszakának rém-óráiban rakta egymás fölé, míg a boldog emberek -aludtak mindenfelé. Ez az épület az ő holttestére, az ő golyótól -átfurt szivére volt építve s a mint a halálos tusa végén – a -dermedtség után, mely egy perczre meglepte – a legelső mozdulatot -tette, összeomlott. Most csak alaktalan kövek, ledőlt falak és -elporlott törmelék hevernek nagy, ijesztő halmazokban körülötte, a -megrepedt föld szétnyitott száját tátja rá és ő még nem tud, nem -tud egyetlen kijárást közülök.</p> -<p>Oh van-e, van-e menekülő ut a földnek tátongó mélységén kívül?! -<span class="pagenum"><a name="Page_340" id= -"Page_340">-340-</a></span></p> -<p>Leroskadt egy székbe és eltakarta sárga kezeivel arczát. Sírni -akart végre, a hol nem látja emberi szem, hogy megkönnyebbüljön. De -nem tudott. Iszonyat volt nézni az ujjai közt leszivárgó hideg -veritéket és nyakának kiduzzadó ereit.</p> -<p>Egyszerre fölvetette fejét és míg melléből nehezen, hörögve -szakadt föl a forró lélegzet.</p> -<p>– Gyermekem, gyermekem, gyermekem! – sóhajtá, – hát nem tart-e -az isten olyan bűnösnek, a ki csak vesztedre élhetne? Azt akarja-e, -hogy éljek neked?</p> -<p>Nem hallotta a kopogást, pedig már harmadszor ismételték. Az -igaz, hogy igen csöndesen.</p> -<p>Miután az érkezett soká, soká hiába várt az engedelemre, -félénken, nyikorgatva, kétkedve felnyitotta az ajtót.</p> -<p>Az az öreg úr volt, a ki odalenn tudakozódott Béla után. Ugyanaz -a gyászfátyolos, lyukas, szürke kalap; ugyanaz a két zöld -könyök-folt; ugyanaz a remegő, vigasztalan tekintet; ugyanazok a -homályos, megtört, titkolózó szemek. Ez valamennyi így együtt: -Istók volt, a mentor.</p> -<p>A mint Béla meglátta a szánalmas alakot, ki az ajtóban megállva -sem mozdulni, sem mosolyogni, sem szólni nem birt, abban a -szempillantásban tudta, mi szögezi oda az öreget a küszöbhöz, mi -némitotta el, minő szörnyü teher nyomja roskadozó vállát.</p> -<p>Fölugrott és odarohant hozzá.</p> -<p>– Istók! – kiáltá recsegő, fuladt, elcsukló hangon: – Istók, -egyedül jösz? Meghalt a fiam vagy haldoklik? <span class= -"pagenum"><a name="Page_341" id="Page_341">-341-</a></span></p> -<p>Az öregnek mozogtak az ajkai, a fátyolos kalap kiesett kezéből, -megjöttek egyszerre a könnyei is, de szólni nem tudott.</p> -<p>A szerencsétlen ember vállon ragadta és megrázta.</p> -<p>– Istók! – ordította, – beszélj, mert megfojtalak! Mondd ki hát, -hogy meghalt!</p> -<p>De mikor nem tudta kimondani semmiképen!</p> -<p>Talán a könyörgés majd többet használ.</p> -<p>– Édes bátyám, ülj le itt nálam és szólj, ha valaha szerettél -egy keveset!</p> -<p>A mentor megtörülte könnyben uszó szemeit és próbált hangot -adni; de a fel-feltörő zokogás nagy akadályára volt, hogy meg is -lehessen érteni. Olyanformát mondott, hogy:</p> -<p>– Szeretlek, Béla, nagyon szeretlek. Az édesanyádat is szerettem -titkon, de sohasem mondtam meg sem neki, sem másnak. Mivel -bizonyítsam be, hogy miként szeretlek? Nincs bizonyságom!</p> -<p>Nem is mondott többet.</p> -<p>– Megőrülök, Istók, ha hallgatsz! Él-e vagy nem? Lélegzik-e még? -Meghalt? Ugye meghalt? Hirtelen halt meg? Nem adhattál hírt? -Eltemettetted?</p> -<p>Az öreg már Béla karjai közt fuldoklott.</p> -<p>Ott integetett némán, hogy: meghalt. Hirtelen halt meg. Nem -adhatott hirt. Eltemettette.</p> -<p>És a hosszú kék kabátnak egyik feneketlen zsebéből előhuzott egy -játékszert. Egy fából faragott, nyargaló huszárt, kinek karja -vágásra van fölemelve. A szajna-parti becsületes óriás emléke -<span class="pagenum"><a name="Page_342" id= -"Page_342">-342-</a></span> volt, kit nyomorából Béla -megszabadított. A gyermek elhaló szemei erre mosolyogtak -legutolján; az a kegyetlen lovas már félig fölkapta nyergébe, hogy -az örökkévalóság országa felé száguldjon el vele, mikor még apró -kezei ezt a kedves játékot szorongatták; ott nyugodott a sebesen -pihegő kis mellen akkor is, mikor benn a szív verése már akadozott -és megállt.</p> -<p>Mindezt egyetlenegy tekintettel el tudta mondani a mentor.</p> -<p>Azután belenyult a másik zsebébe, hogy abból is előhuzzon -valamit; egy kis összehajtogatott ingecskét, egy koszoruból -szakított virágot, egy marok földet.</p> -<p>Ezeknek is mind el tudta volna mondani olyan röviden, némán a -történetüket.</p> -<p>De Béla már nem látott és nem hallott semmit.</p> -<p>A kimerülés pillanata végre bekövetkezett.</p> -<p>Lezuhant a padlóra és ott feküdt a földön.</p> -<div class="chapter"> -<h3>XXX. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">Egy papi gyűlésre való utazásról -szól.</span></h3> -</div> -<p>Ez a fejezet s ezzel mesémnek fonala oda vezeti az olvasót -megint, a honnan hosszú utunkra kiindultunk. Abba a dunamelléki kis -kálvinista fészekbe, hol «a tudománynak hires tárháza» még mindig -tárva-nyitva áll, környékén hemzsegnek a kis és nagy deákok s -nagytiszteletü Hajós Gábor úr, jóllehet a bölcselkedés történetével -felhagyott, <span class="pagenum"><a name="Page_343" id= -"Page_343">-343-</a></span> (mert a felső valóságtól mind jobban -távolodó, ujabb és legujabb irányok elvették a kedvét), a -nevelés-tudomány örök igazságait még mindig a régi fiatal -buzgalommal csepegtette növendékeibe, kik elég bátrak szembe nézni -a sors haragjával.</p> -<p>Dunaszögre megyünk vissza.</p> -<p>Egyenes uton vezet oda bennünket az a zötyögős parasztkocsi, -melynek szalmából és pokróczból jól elkészített ülésén egy -elégedett ember üldögél. Kicsike kis táskával az igaz, de hiszen az -elégedett emberek Simonides hajótörése óta nem is igen szoktak nagy -málhával járni. Az a fő, hogy mi volt abban a kis táskában? Semmi -egyéb, mint egy pompás, valóságos selyemből készült papipalást.</p> -<p>Méltán hunyorgatnak elégedetten azok az apró, sárga szemek; -méltán ragyog ritka örömben az a jámbor, ragyás kép: a táska -tisztes tartalma netovábbja volt a boldog utas egyszerű vágyainak. -Az igaz, hogy még nincsen joga nyakába akasztani; még csak titokban -próbálgathatta a kis rektor-szoba pávatollas tükre előtt a szépen -hullámzó ránczokat; még előtte és nem mögötte áll a papi czenzúra s -még nem nyugodtak fején az öreg püspöknek fölavató, áldó kezei. Ép -most megy elibök. Ámde a ki olyan jó lélekkel és törhetetlen -igyekezettel látott a dolgához, mint a gadóczi rektor: Bihari Gida, -az csak félelem nélkül állhat meg majd a rábavári gyűlésen a sok -vén pap előtt, ha mindjárt valamennyien egyenest ő rá fenik is a -fogukat. Bizony elégedetten doboghatott a szíve, a <span class= -"pagenum"><a name="Page_344" id="Page_344">-344-</a></span> mint -indulófélben levő kocsiját kalap-levéve, kéznyujtogatva, hálálkodva -fogta körül az egész gadóczi előljáróság.</p> -<p>– Adjon a fölséges uristen jó szerencsét, rektor uramnak! Tiszta -szivünkből kivánjuk – kegyeskedett Haluska Péter uram, a -kurátor.</p> -<p>– Áldást, békességet, erőt, egészséget! – tette hozzá Kukkantó -Mihály, egyet csavarintva a hosszú bajuszán.</p> -<p>Minden jókat kivántak az atyafiak valamennyien. Hát ugyan -templomsori Öreg Czirok Dániel (kit azóta a sors legifjabból -ifjabbá segített), hogyan állhatta volna meg szó nélkül a -bucsut?!</p> -<p>– Már én csak aszondom, – fordult a hivek felé, – hogy akármit -beszélnek kentek, kinyilatkoztatom a magam óhajtását. Tudniillik, -hogy az öreg után nem lesz nekünk más papunk, mint a rektor úr!</p> -<p>– Adja isten, hozza isten!</p> -<p>Ez is ugyancsak jól esett az induló Gidának. A mennybéli biró -látja szivét, milyen tele van az ebben a pillanatban istenfélő -kegyes indulatokkal; hanem azért még sem bánta volna, hogy ha ez az -utolsó jókivánság behallik a parókhia kertjébe, el a zsongó -méhesig, melynek szalmaágyán elnyujtózkodva, nagy szipákolás közt a -fogatlan, mérges, vén pap napestig azon szokta törni a fejét, hogy -ugyan mikép kinozhassa meg most a rektort, majd az egyházfit, -azután a harangozót, valamennyi alattvalóját. Bizony gondolni sem -szeret rá, mikor szemtül szemébe mondta neki, hogy – miután a -gyermekeket <span class="pagenum"><a name="Page_345" id= -"Page_345">-345-</a></span> nem silabizálva tanítja többé olvasni – -maga sem ért a silabizáláshoz; a <i>Kis tükör</i> gyönyörű versei -is bizonyosan kipárologtak a fejéből, azért nem fogja rájuk az -iskolásokat; a zsoltárok áriájához nem is konyit és örül, hogy már -nem kell soká hallgatnia azt az ordítozást, a mit a tanítványai -véghez visznek a templomban; hát a Hübnernek vajjon hallotta-e -hirét valaha? Minden, de minden istenáldott nap kijutott neki vagy -egyért, vagy másért. Ej, ha most meghallotta volna az öreg a -méhesben, hogy ő sem ül ám örökösen «a csufolódóknak székében!» Jön -utána valaki, a ki nem tud ugyan silabizálni, elfeledte a -vármegyékről szóló verseket, nem is konyit a zsoltárok áriájához és -hirét sem hallotta a Hübnernek; de – a mint itt az eklézsiának -szine-java bizonyítja – sokkal buzgóbban tud fohászkodni és szivhez -szólóbb a leczkéje is. Hallod-e, mit mondanak ezek, te gunyolódó, -kegyetlen öreg?</p> -<p>Jó kedvvel indult meg a parasztkocsi s Gida mosolyogva -köszöntgetett jobbra-balra a mezei munkában levő hiveknek. -Egypárszor kinyitotta a táskáját, megcsillogtatta a napon azt a -könnyebb és olcsóbb fajta, de azért gyönyörűségesen ragyogó fekete -selymet, melyet nemsokára teljes joggal ölt magára és úgy léptet -végig a rábavári nagy templomban az ur-asztala elé. Ej, de jól is -esik neki az a pipa gadóczi dohány ott a kocsiban! Tulajdonképen -csak azért vetődött ide, hogy a szaglászó finánczoknak abban a -rossz világában egy kis jó szűz magyar dohányt szíhasson, és ime, -egész <span class="pagenum"><a name="Page_346" id= -"Page_346">-346-</a></span> életének jövendő boldogságát -megtalálta! Szép reményekkel, derüs gondolatokkal füstölte végig a -gadóczi országutat, mely Dunaszög felé vezetett, meg-megforgatván -fejében a zsidó grammatikának fogósabb lapjait is, hogy a -vizsgálaton semmiképen szégyent ne valljon.</p> -<p>– Mégis csak megsegített az isten! – mondogatta. Pi, pi, pi. (A -pipa fölségesen szólt ugyan; de már ezzel a kis próbálgatással ő -csak a gondolatainak közeit szokta kitölteni és nem egyszer esett -nehezére, hogy a kathedrában is nem volt kezénél valami jóltevő -pipaszár.) Alig-alig hittem biz én, de mégis csak nem hagyott el! -Már most aztán valósággal annyi, mintha pap lennék. De nemcsak -afféle, nagy szükségben előrántani való, idegen templomokban ünnep -délutánokon prédikáló, eklézsiára mindörökké hiába várakozó pap, -hanem igazi, a kinek nem parancsol senki az esperesen kívül, és a -ki, ha akar, még meg is há…</p> -<p>A kék hegyek alatt ott mutatkoztak a dunaszögi vizi malmok, -mikor a boldog rektor gondolatai félbeszakadást szenvedtek. Egész -idáig kifogástalan, örvendetes volt az utazás, hanem itt egyszerre -csak nem akart szelelni a pipa és a mint Gida erőlködött egy pár -nehezebb zsidó-idézetet emlékezetébe hozni, cserben hagyta a nagy -igyekezet. Nem ment; az isten tudja, miért, de nem ment.</p> -<p>Hanem már helyt is volt Dunaszögön. Az a kövér, kalácsos kofa -most is ott árul a kollégium előtt, és az éhes kis mendikások most -is olyan nagy <span class="pagenum"><a name="Page_347" id= -"Page_347">-347-</a></span> szemeket méregetnek a csábitó kosár -felé, mint hajdan, míg a komoly theologusok az udvarról nevetve -nézegetik őket. Gégés János uram, az iskolaszolga, épen két kis -ficzkót csip galléron, a kik a kollégium szent falán gombozni -merészkedtek. Amott oly sebességgel röpül egy vastag tábláju könyv -bizonyos kóczos fejhez, akár Achilles nyila. Izsák és Birkás -professzor urak nagy disputában állnak meg minden harmadik lépésre. -Vigyázóné egy nyalka jogászra kacsingat a virágos ablakából. Úgy -van itt minden, mint hajdan, mikor még ő oldalgott ott a Nyelvesné -asszonyom kalácsos kosara körül.</p> -<p>Csak abból az egyetlen házból hiányzik valami, mely előtt a -templomutczán megáll a kocsi s a gadóczi fuvaros önelégülten kel -föl az üléséből és hátratekint, hogy:</p> -<p>– Helyben volnánk, rektor uram.</p> -<p>Örzse asszony, kinek azóta valamennyire megvastagodtak a dereka, -ránczai és szemüvege, már künn van a kapu előtt és szedi le a drága -terhet.</p> -<p>– No, hozta isten hozzánk, Gida; hozta isten! – sziveskedik -minden módon. Ejnye, de könnyü a bagázsiája; tudom, nehezebb a -feje, ugye? Ugyan várja már a nagytiszteletü úr! Hát nem marad-e -benn majd az exámenton, mint az idevaló káplán úr? Nem hiába piros -nyakravalót hord. Nem lenne ám nagy becsület, ha ki kellene vakarni -a tepsit! No ugorjon le hát, mit nézi úgy azt az ablakot? Nézze -inkább, mekkora már a kis fiunk? <span class="pagenum"><a name= -"Page_348" id="Page_348">-348-</a></span></p> -<p>A «fiunk» egy gyönyörű szép, egészséges, nyulánk fiucska volt, -ki nagy komolyan sétálgatott a tágas udvaron föl s alá, egy -kinyitott könyvvel kezében, melyből a leczkéjét tanulta, s bizonyos -önlegyőzéssel fordította el tekintetét egy aranyos szárnyu, hamis -kis pillangótól, mely minduntalan ingerkedve került a szeme elé. -Egy kissé halavány, de gyöngéd, mosolygós arcza s nagy fényes, -fekete szemei voltak. Az a kis, kertben talált gyerek volt, kivel -szemben Örzse játszotta a Faraó leányának irgalmas szerepét. -Ugyanaz, a kivel Kálozdy Béla előtt Füreden olyan szive szerint -való hangon dicsekedett el az öreg úr. De volt is mit. A fiú -vigasztalása, öröme, kedvencze volt az egész megszomorodott háznak, -mely fölé a hajnal legelső hasadását az ő picziny ajkainak mosolya -hozta. Szivesen megvallotta az öreg úr, de megvallotta különösen -Örzse asszony és megvallotta mindenki, a ki csak látta, hogy szebb, -okosabb és kedvesebb gyermeket sohasem látott.</p> -<p>A gyermekeknél félig-meddig ravaszság gyanánt szokták emlegetni -a nagyok, hogy: tudják kedveltetni magukat. Pedig az a kedves, -ellenállhatatlan mesterség olyan távol van a furfangos számítástól, -mint ég a földtől; csupán a természetnek gyöngéd, megható -simulékonysága az, semmi egyéb. A kis Béla ugyancsak értette, -hogyan kell mindenkinek a kedvében járnia. Örzse különös -pártfogását, melynek jóformán mindenét köszönte, folyton-folyvást -iparkodott kiérdemelni. A jó öreg asszony, ha nagyon szegről-végre -kérdezték annak <span class="pagenum"><a name="Page_349" id= -"Page_349">-349-</a></span> a nilusparti gyékény-kosárnak -történetét, mindjárt zavarba jött és azonnal dolga akadt itt vagy -ott, hanem azért legelső igényéről a gyermek szeretetére a világért -le nem mondott volna. Ő tanította meg imádkozni, mikor kis -ágyacskájába feküdt és bibliai történetekkel ringatta el, miközben -– isten tudja, mitől – nem egyszer nedvesedtek meg a szemei. A mint -nőtt-nőtt a fiucska, mindennap fedezett föl benne valami uj -kedvességet s még azt is csupa kedveskedésnek vette, mikor a kis -iskolás azzal nyaggatta: mondja meg hát, ki volt a Zebedeus két -fiának az atyja? Ilyenkor rendesen azt felelte, hogy ő csak isteni -félelemből olvassa a bibliát, mert a mi a tudományt illeti, az már -csak a férfiaknak való. Titokban pedig büszkén sóhajtott magában: – -Ebből a gyermekből pap lesz! Szegény, szegény édesanyja, csak -vezetné vissza az isten!</p> -<p>Szivesen látott vendége volt a kis fiú annak a kerti háznak is, -mely körül épen oly gazdagon virágzottak ugyan most is a sötét -levelü mályvarózsák, mint hajdan; de belül a szobák egészen át -voltak alakítva. Álmos, sunyi éjjel kiszökdöső, könyvüket mérgesen -földhöz csapkodó, kosztos deákok helyett esztergák nagy kerekei -forogtak, gépek ziregtek-zörögtek, s vidám, füttyös, énekes -mesteremberek dolgoztak bennök. Hét vármegyére onnan kerültek ki a -leghíresebb pipaszárak. Haj milyen fölséges apró sétapálczák, -búgó-csigák, bundás kutyák és lovas huszárok készültek ott pompás, -fényes keményfából! <span class="pagenum"><a name="Page_350" id= -"Page_350">-350-</a></span></p> -<p>A beköszöntött szabadsággal haza került Párizsból az óriás s itt -ütötte föl sátorát. A gyermeknek tetszett a víg élet, a sok -szebbnél-szebb játék, a vidám zakatolás s a mint szerét ejthette, -mindjárt ott termett a becsületes mester lába alatt. János úr azt -sem tudta, mit csináljon vele a nagy szeretetében: hatalmas karjain -fel-felemelgette magasra, majdnem a háztetőig, minden kigondolható -játékkal untig ellátta s jóságos tekintetü szemeivel gyönyörködve -nézegette, a mint a kis fiu nádparipáján kipirult arczczal lovagolt -végig az udvaron, félóra hosszat elhajtotta ügyesen csigáját és a -labdájával derekasan hátba teremtette a szomszéd pajtásokat. -Tetszett neki a fiú, kinek finom, élénk vonásai valami kedves álmot -varázsoltak vissza szemei elé gyermekkorából. Maga sem tudta, mit; -de hadakozó kis barátjában kedve telt, annyi bizonyos. -Tajtékpipájára töltve, gyakran elmondogatta: – Katona lesz belőle! -Ej, ha jobb idők jártak volna akkoriban, mikor én belejutottam a -sorba! Node sebaj; megtettem a kötelességemet. Ugyan mondja meg már -Örzse igaz lelkére, hol vette ezt a gyereket?</p> -<p>Hát még a szegény, megöregedett professzor! Megindító volt, hogy -ez a lombjaitól megfosztott vén fa üres, száraz karjaival hogyan -takarta, védelmezte, árnyalta azt az árva virágot, melyet a kósza -szél odadobott tövébe! Már elmondta maga, milyen szívvel fogadta a -kicsinyt. Nem mondott egyetlenegy szeretettel hivalkodó szót sem; -csupán azt, a mi igaz volt. Hálás szivvel az ég ajándékának -<span class="pagenum"><a name="Page_351" id= -"Page_351">-351-</a></span> tekintette a kis fiút, ki azért -küldetett, hogy ő teljesíthesse irányában azokat a kötelességeket, -melyeket a maga édes-gyermekeinél (mindenben a logikához ragaszkodó -feje úgy gondolta, hogy) elmulasztott. Játszótársa, apja, tanitója -és orvosa volt a gyermeknek együtt és hogy ez minő szeretettel, -minő ragaszkodással fizetett a nagyapó jóságáért, azt a hideg toll, -papir és tinta nem tudnák elmondani, csak egy kis teremtésnek -csókja és mosolya tudná, a ki érzi, hogy ezeken kivül semmije -sincs, de ezekben mindent adhat. A nagytiszteletü úr a kis Bélát -kézen fogva vezette mindennapos sétájára a városvégi fasorba és a -vastag nádboton meglovagoltatta odakünn a szép, bársonyos fű közt. -Ahányszor csak hazajött, a tübingai hosszu kabát zsebjét sohasem -találta üresen a bizonyos kutatás. Akárhol volt, a kollégiumban, a -városban, vagy könyvei közt, egy-egy szerető gondolata mindíg volt -a kicsiny számára, ki az első sugarat hozta életének bús éjjelébe. -Szive nem hajlott el tőle azután sem, hogy János szerencsésen haza -érkezett hosszu vándorlásából s letelepedtével derültebb napok -köszöntöttek be a kis házhoz. Sok napfényes délután álldogált az -öreg várlakának szük ablakában, és egy-egy maga előtt is titkolt, -de szívbeli mosolylyal nézegette a fiú vídám nyargalászását, -hallgatta jóleső lármáját az udvaron. Később megtanította az -egymáson keresztűl-kasul huzgált fekete vonások rejtélyes -értelmére, melyet a nagy deákok a kollégiumban és a többi tudós -emberek olvasásnak neveznek. Most Bélácska ült a könyvekből -<span class="pagenum"><a name="Page_352" id= -"Page_352">-352-</a></span> rakott bástyafalakon s a mint a poros -ablakon áttévedt napsugár arczára esett, ez a megvilágított, egy -kissé méla, de épen nem szomorú tekintet régi bús emlékeket idézett -a nagytiszteletü úr szívébe s olyan csönd lett a kis erősségben, -mintha valami vén várur buslakodnék egy gyermekapróddal elhagyatott -fészkének porlepte ormán. Hogy a hű sólyom se hiányozzék, egy-egy -kandi veréb odaszállt az ablak vasrácsára. De voltak vigabb napjai -is ez ódon, poros várfalaknak. Béla a nagy képes könyveket mind -ismerte már, az olvasás mestersége a tudós emberek közé avatta, az -<i>Orbis pictus</i> figurás lapjai nem voltak talány előtte s a -hogy iskolába került, a legszorgalmasabb deák lett belőle. Olyan -exámeneket adott, hogy ha valaki, ő csakugyan megérdemelte, de meg -is kapta az aranyos »execzicziót«. Tudós lesz belőle, – gondolá -mosolyogva az öreg. – Sovány egy kenyér; de ha gyalog járt is -Arisztoteles, mégis csak Arisztoteles ő!</p> -<p>A templomutczai háznak ez a kis szemefénye, – amint meglátta, -hogy Gida ül a paraszt-kocsin, mely a kapu előtt megállt, – -becsapta a könyvét, szaladt ki az utczára és vezette be a vendéget -a várlakba.</p> -<p>– Nagyapó, nagyapó, itt a Gida bácsi!</p> -<p>Az öreg mosolyogva emelkedett föl a várfokról, hol akkor is -nagy, kiterített iveken valami haditervet főzhetett s olyan -szeretettel ölelte meg az érkezettet, mintha tulajdon édes fia -volna.</p> -<p>– Hozott isten, Gida, hozott isten! Már azt <span class= -"pagenum"><a name="Page_353" id="Page_353">-353-</a></span> hittem, -nem is jösz, talán meg is retirálsz a czenzura elől, úgy -megkéstél.</p> -<p>– Az előljárók tartóztattak, könyörgöm alássan nagytiszteletü -úr, azért esett ez a kis késedelem. Szivesen meghallgattam őket, -mert olyanformát mondtak, hogy ők egy szivvel engem akarnának -papjoknak, ha tudniillik…</p> -<p>– Ha az öreg kitér az útból, ugy-e? No lám-lám, hogy alkusznak -már ezek a fiatalok a mi életünkre! Ez a háladatosság Gida?</p> -<p>– Oh, könyörgöm alássan, nagytiszteletü úr, meg se fordult az -eszemben. Csak tetszik tudni, azok a paraszt-atyafiak -összebeszélnek ám ilyenkor mindenfélét.</p> -<p>– Iszen csak tréfa volt, Gida, tréfa; – nevetett az öreg és -pipára gyujtott. Az ég szerelméért ne ijedj mindjárt meg. Törüld le -a homlokodat. Szivemből kivánom, fiam, hogy minél hamarabb felvigye -az isten a dolgodat. Mintha a magam gyermekének kivánnám, úgy -vagyok veled. Annak sem óhajtanám tisztább szívből. Hát most -ijedtedben rá sem mersz gyujtani?</p> -<p>Béla urfi már ott settenkedett az égő fidibuszszal; de a rektor, -mielőtt a kinált tüzet elfogadhatta volna, a kék virágos -keszkenővel még egyszer kénytelen volt letörülgetni a homlokát. -Köszöni ő, mikor tréfából úgy rápirítanak. Hanem aztán a hatalmasan -füstölgő jó véki dohány mindent helyreütött. Bátran szembe mert -nézni a nagytiszteletü urnak még ilyetén faggasztó kérdéseivel is: -<span class="pagenum"><a name="Page_354" id= -"Page_354">-354-</a></span></p> -<p>– Nagyobb az annál, Gida, hogy holnapután nyakadon a czenzúra. -Akkor aztán vagy élet, vagy halál. El vagy-e készülve -tisztességesen mindenből? Nem felejtettél-e el valamit? Deák, -görög, zsidó, egyház-história, exegezis, dogmatika, homiletika, -kánonok, – tudsz-e mindent?</p> -<p>– Helyt állok, esedezem.</p> -<p>– No, adja isten. Az a fő, hogy meg nem kell ijedni; a mit -tudsz, azt tudod. Hanem te egy keveset ijedős természetü vagy, -mindjárt megizzadsz. Reggel indulunk együtt; úgy látszik, jó időnk -lesz az útra. Olyan régen voltam már Rábaváron, hogy az idejét se -tudom. Nyolcz óra felé indulunk, Rét-Gelsén megetetünk, magunk -pedig beállítunk az öreg Radványi Miklósné asszonysághoz, a ki -engem igen-igen sürgetősen ebédre invitált. Ottan egy jót pihenünk, -azután még délután benn leszünk Rábaváron és következik a -ne-mulass.</p> -<p>– Nem felejtette el a Radványiné tekintetes asszony szives -kérését a nagytiszteletü úr? – kukkantott be az ajtón Örzse, ki az -uti tervnek csak utolsó pontját hallotta. – Mert hát ott úgy várják -ám minden jóval, mint a Lévi házánál!</p> -<p>– Az uristen áldja meg kigyelmedet, Örzse, – fordult oda a -professzor, – vallja már meg, ugyan miért fekszik magának olyan -rettenetesen a lelkén ez az ebéd, hogy engem nap nap-után hajszol -vele?</p> -<p>Az már igaz, hogy hajszolta vele, mióta csak Hajós Gábor úr -rágondolta magát, hogy kimozdul a fészkéből és elmegy a rábavári -papi gyülésre <span class="pagenum"><a name="Page_355" id= -"Page_355">-355-</a></span> Gidával, kinek ott kellett kiállania az -utolsó vizsgálatát és felszenteltetnie isten szolgájává. Azóta -reggel, este mindig talál az öreg úr körül valami különös tenni -valót, a mit senki sem bizott rá, és csak el-elmotyogja ott -mellette, hogy: aztán el ne mulaszsza ám Rét-Gelsén betérni a -Radványiné asszonysághoz, mert ugyancsak számít rá. Mikor pedig a -sürgetősen invitált férfiu fölvilágosítást akarna kérni, hogy: -ugyan mikép jutott ő eszébe annak a tisztes asszonyságnak, a kinek -hírét sem hallotta, amióta itt volt szálláson a fia? – a -kérdezősködésre Örzse vagy megzavarodik, vagy megharagszik. -Minthogy pedig főleg az utóbbitól minden jó léleknek igen tanácsos -őrizkednie, nem is firtatja tovább a dolgot, hanem egyszerűen -belenyugszik, hogy ő erre és erre a napra hivatalos Rét-Gelsén -ebédre. Hát jól van.</p> -<p>– Nagyapó édes nagyapó, mit hoz nekem? – hizelkedett Béla urfi -másnap reggel, mikor a nagytiszteletü úr a rektorral fölszállt a -kapu előtt álló kocsiba.</p> -<p>Örzse asszony, kinek két ránczos orczája az induláskor -szokatlanul tüzelt s egy és más kérdésre igen visszás válaszokat -hebegett, erre a szóra odakapta magához a gyermeket, megsimogatta -sötét, selymes haját és valamit sugott a fülébe, mire a fiu nagy, -bámuló, értetlen szemeket meresztett hol az öreg asszonyra, hol -nevelő apjára: piros ajkain mintha egy pillanat alatt megfagyott -volna a mosolygás.</p> -<p>A professzor készülődése közben nem vette <span class= -"pagenum"><a name="Page_356" id="Page_356">-356-</a></span> észre -ezt a hirtelen változást s csupán annyit mondott a sugdosásra, -hogy:</p> -<p>– Csak sokat ne igérgessen aztán neki, Örzse! Mert a -bugyellárisom nem igen van tele; elvitte tavaszszal a kőmives, a mi -volt. Hanem mézes-kalács lesz bőven, kis fiam! Nem hallottad még a -rábavári mézes-kalács hirét?</p> -<p>– Abból lesz az is, a mit Örzse néni mondott? Az…</p> -<p>De Örzse néni hirtelen befogta a fiu száját és a kocsi -elindult.</p> -<p>Bármilyen szeretetteljes mosoly foglalta is el néha az öreg -paedagogus jóságos tekintetét, bármennyi öröme volt is a becsületes -elsőszülöttben s a pártul fogott kis árvában, bár néha jámborabb -enyelgésre és ártatlan évődésre is kész volt: mégis csak nem akart -begyógyulni – de hogyan is gyógyult volna?! – szivében az apai seb. -Derült képek között bucsuzott el otthonától, minden mosolygott -körülötte, utitársa kedvére való, tudós beszélgetést kezdett: -mégis, a hogy az öreg Duna dobogó hidján áthaladtak, – hamar készen -volt a hallgatás. Annál inkább, mert egyszerre Gida is félrefordult -s megint a zsidó idézetekkel próbálta az elméjét élesíteni; de -jórészt hiába. Azonban a távol köde jobban sietett jótékonyságával -szemük, mint az idő feledni nem tudó lelkük iránt. Már elvesztek az -ősz folyónak méltóságosan hömpölygő hullámai, s a lassu, egyhangu -zuhogással forgó malomkerekek. Verőfényben uszó hegyek és völgyek, -falvak és puszták következtek s csöndesen, <span class= -"pagenum"><a name="Page_357" id="Page_357">-357-</a></span> -akadozva megindult újra a beszélgetés. Egy szót sem mondott egyik -is, a mivel megakaszthatta volna. Pipáztak, belemelegedtek, ölték -az időt, mígnem egy pár rövid óra mulva kitárult előttük a gelsei -völgy, a melynek közepén a kicsiny sárgára festett, barátságos -urilak kéményei ugyancsak füstölnek ám.</p> -<p>– Az ott a Radványiné asszonyság háza! – mutatta Gidának a -professzor. Oda megyünk ebédre.</p> -<p>– Azaz hogy, könyörgöm alássan, csak a nagytiszteletü úr megy. -Mert én nem vagyok hivatalos.</p> -<p>– No bizony! – pattant fel az öreg. Az kellene még csak, hogy -ilyen derék magyar háznál egy vendéggel többet szivesen ne -lássanak! Nyolcz álló esztendeig voltam a fiának gondviselője. Nézd -csak, hogyan füstölnek a kémények! Tiz-tizenkét ember bátran -beállíthatna ma ott. Hogyha engem reggel, este olyan nagy -erőszakoskodással tudtak hivatni, csak elvihetem magammal egy jó -emberemet, a ki velem utazik!</p> -<p>Az öreg azt hitte, hogy ahányszor csak neki Örzse eszébe -juttatta a mai ebédet, mindannyiszor egyenes izenetet vett -Radványinétól.</p> -<p>Hanem abban igaza volt, hogy nagy kár lett volna Gidának -elszakadnia tőle. A mint befordultak a nagy udvarra, melyen -galambok röpdöstek, hosszufarku pávák kevélykedtek és gyöngytyukok -rikoltoztak, egy barna szoknya sebesen csapott be az ajtón előlük. -(Valami szemérmetes falusi kisasszony lehetett, a ki még a hetven -esztendős vendég előtt is elvörösödik.) De annál nagyobb örömmel, -<span class="pagenum"><a name="Page_358" id= -"Page_358">-358-</a></span> régi szives magyar szokás szerint -kiterjesztett karokkal sietett elibök a ház asszonya. Egyike -azoknak a fekete fejkötős, mézes szemü, mézes ajku, mézes szivü -magyar gazdasszonyoknak, kiket – ellentétben a városi nagyságos -szokásokkal – az idegen ember tekintetes asszonynak szólított, a -házi cselédek meg csak nemzetes czimmel tiszteltek. Ez a tisztes -faj ép úgy kiveszőben van, mint a hogy a baromfi-udvarnak régi, -idevaló lakosait egyre jobban szorítják ki a kokhinkhinai -czifrálkodó, kevély és üres bevándorlók. Nyájas s egymáshoz -vonásról vonásra hasonlító arczaikkal, régi, csipkés fejkötőikkel, -egész életükön át szolgáló, egyetlen selyem-ruhájukkal s -hagyományos félkeztyüikkel már ma is a falusi kastélyoknak inkább -csak képein, mint szobáiban találkozhatunk. Radványi Miklósné -asszonyság még egy volt azok közül, a kik ha kocsizörgést hallanak, -nem a tiszta szoba divánján várják be a szerencsét. Futnak eléje, a -hogy csak tudnak. Apró kék szemei csupa mosolygás és ha négy keze -lenne, bizonyára mind a négynek találna dolgot, hogy mikép segítse -le alkalmasabban kedves vendégét.</p> -<p>– Voltam olyan bátor, – köszöngetett a nagytiszteletü úr. Voltam -olyan bátor, a tekintetes asszony kegyes meghivására csak egyenest -ide tartottam. Még egy vendéget is hoztam, itt az öcsémet ni, a -ki…</p> -<p>– Hozta isten, hozta isten mindegyiküket. No csakhogy a szavát -tartotta! Bizony-bizony féltem, hogy már elkerüli a szegény -házamat, mert tudom, <span class="pagenum"><a name="Page_359" id= -"Page_359">-359-</a></span> hogy a tudós emberek nagyon -feledékenyek. Még vendéget is hozott! Jaj de jól tette! Vajjon nem -a Bihari Gida úr? Emlékszem rá még a fiam idejéből. Hogy megnőtt, -hogy megemberkedett; már azt sem tudom, hogyan tiszteljem?</p> -<p>– Biz ő innen-onnan tiszteletes úr lesz, tekintetes asszony, – -felelt a kérdezett helyett utitársa. Épen most készül neki a papi -czenzúrának.</p> -<p>– Most-e istenem, istenem, hogy eljár az idő. Bárcsak jól ütne -ki Bihari úr! Tiszta szívemből kivánom. Hanem tessen már belül -kerülni; nagyon forrón süt idekinn a nap. Panna, Juczi, Örzse, -hordjatok be tüstént mindent!</p> -<p>Belül kerültek a tiszta szobába, melyben úgy ragyogott minden, -mintha a falusi nemes házak társalgóinak ez adta volna elsőben a -«tiszta» nevezetet. Az üveges szekrény dusan felhalmozott -ezüst-kincseivel tündöklött, melyeken észre sem volt vehető, hogy a -ma délre való készlet már az ebédlő asztalán van. A hatalmas -diófa-asztal körül kényelmes bőr-butorok kinálkoznak már -negyedszázad óta egyenlő jó pihenővel. A falakon egy nagy tükör, -keretébe illesztett pávatollakkal, és egynehány rossz kép. (De csak -a műkritikus szemében voltak rosszak, az erkölcsbiró nem dicsérheti -őket eléggé.) A kis ablakok fehér függönyein túl pompás, piros -virágu muskátlik s egy csuf, fekete, megkoppasztott tollú -mátyás-madár, mely sétája közben minduntalan felugrik az ablak -külső szélére, megzörgeti az üveget, hogy figyelmezzenek rá, és -csunya hangján egy szép leány-nevet rikácsol: <span class= -"pagenum"><a name="Page_360" id="Page_360">-360-</a></span></p> -<p>– Mari, Mari, Mari!</p> -<p>A vendégek leültek s egy pillanatra leült velük a háziasszony -is. Kiről kezdődhetett volna másról a beszéd, mint arról a bizonyos -vastag fejű ficzkóról, kinek a nagytiszteletü úr nyolcz esztendőn -keresztül viselte gondját?! Persze hogy az volt a legderekabb -gyerek, ki csak valaha megfordult a keze alatt!</p> -<p>– Dehogy volt, dehogy volt! – sóhajtozott a tekintetes asszony. -Már itthon kicsiny korában sem tudtunk semmiképen boldogulni vele. -Hiába, férfigyereknek csak apa kell! annak meg nem volt már -szegénynek, azért makranczosodott úgy el. Hanem a nagytiszteletű úr -helyreütött mindent. Áldom is azóta mindig, a hányszor csak az -istenhez fohászkodom. Ember lett belőle, hála istennek, derék -ember. Engem tisztel, megbecsül; de neki is van becsülete itt a mi -vidékünkön. A legközelebbi vármegyegyülésen tették meg erőnek -erejével első aljegyzőnek. Képzelheti nagytiszteletü úr, hogy -bizony volt öröme az anyai szivemnek.</p> -<p>– Hát a kisasszony? – kérdezte a vendég, a hirtelen elsuhant -barna szoknyára gondolva.</p> -<p>Radványiné asszonyság rávetette a jó kék szemeit és valami -csöndes, titkos, bánatos mosolygással válaszolt:</p> -<p>– Nincs nekem leányom. Nincsen bizony.</p> -<p>A megkoppasztott, csuf mátyás megint odaugrott az ablakra és -mintha meg akarta volna czáfolni az asszonyát, egész tolakodó -lármával kiabálta:</p> -<p>– Mari, Mari, Mari! <span class="pagenum"><a name="Page_361" id= -"Page_361">-361-</a></span></p> -<p>– Hess onnan, te czudar állat! – kergették rögtön. Bizony -nincsen nekem leányom. Volt, de meghalt.</p> -<p>– Mintha… mintha az imént, mikor az udvarra fordultunk, láttuk -volna, – mentegetőzött elkomolyodva, akadozva a professzor.</p> -<p>– Nem… az nem az enyim volt. Azt csakugy örökben tartom. Hanem -azért mintha a magamé… mintha a magamé lenne, úgy szeretem.</p> -<p>Egy kicsit megakadt a beszélgetés. A hajdani mendikás, kinek -idegen helyeken rendesen akadozni szokott a lélegzete, (egyike a -legcsodálatosabb kórtüneteknek!) s ennélfogva mindíg nagyon -feszesen és hallgatagon viselte magát, mozdulatlan némasággal ült a -helyén s a nyitott ajtón keresztül csak olykor-olykor vetett lopva -egy pillantást a szomszéd szobába, hol egy dúsan megrakott -pipatorium (a boldogult tekintetes úrnak folyton gondos -tiszteletben tartott emléke) ingerkedett vele.</p> -<p>Az öreg asszonyságnak is mintha a lélegzetével lenne valami -baja. Néha mosolygott ugyan egyet-egyet, mely azt látszott -jelenteni, hogy szólni készül: azután igazgatni valót talált a -ruhája fodrán és hallgatott.</p> -<p>A professzor meg, minden illedelemnek ellenére csak elbámult az -ablakra, mintha várná a madarat, hogy szólaljon meg újra és csuf -hangján kiáltsa el azt a kedves nevet. De az már a szemétdombon -ugrált.</p> -<p>Már jobb időt nem is választhatott volna a bekopogatásra az a -tenyeres-talpas szolgáló, ki a <span class="pagenum"><a name= -"Page_362" id="Page_362">-362-</a></span> pompásan fölszeletelt -kalácsot egy nagy tálczán hozta be a dió-pálinkával.</p> -<p>A mint az ajtó nyílt, a háziasszony megremegve szegezte oda -elhalványult tekintetét. De a hogy a tálczának jobbról-balra az -ajtóhoz való csapódását hallotta s a falusi Hébét meglátta, -valamennyire megkönnyebbedett és el-elfuladva kérdé tőle:</p> -<p>– Hát… hát a kisasszony hol van? Mért nem ő hozza a -kalácsot?</p> -<p>– Nem tudom, nemzetes asszonyom, – felelt a kopogós, piros -czizmás szolgáló. Be van zárkózva a szobájába és nem ereszt be -senkit magához.</p> -<p>A vendégek érezték, hogy valami titok van a háznál. Ott ült az a -cseléd bámészkodó arczán, a nemzetes asszony érthetetlen viseletén, -a barna ruhás leány elsuhant alakján. Szólt a zavarban, mely -mindnyájukat csodálatosan elfogta és minduntalan megakasztotta -beszélgetésük folyását. Hangzott a fekete madár furcsa -kiáltozásaiban, melyek egy nevet, egy régesrég ki nem mondott nevet -emlegettek a síron túlról. Ott ült a csöndben körülöttük. E forró, -nyári napon úgy meghűtötte a szoba levegőjét, hogy a nagytiszteletű -úr fázni kezdett, mint borzonghattak a nézők, mikor a megváltó szó -egy halottnak nevét elkiáltá és azt mondá neki: támadj fel!</p> -<p>A vendégek egyszer csak azt vették észre, hogy magukra maradtak. -Háziasszonyuk eltünt.</p> -<p>A nyomasztó környezetben találgatva, elgondolkodva, hallgatagon, -fázlódva ültek egy darabig. <span class="pagenum"><a name= -"Page_363" id="Page_363">-363-</a></span></p> -<p>Mintha megcsikordult volna az ajtó sarka; de mindjárt hirtelen -betették volna.</p> -<p>Ujra megzörrent; de újra becsukták.</p> -<p>Kivülről egy föl-fölcsukló zokogás elfojtott hangja tört magának -utat rajta keresztül.</p> -<p>A két férfit egyre jobban szorongatta a titok, melynek küszöbén -érezték magukat. Szó nem jött ajkukra s kerülték egymás tekintetét. -A professzor egyszer csak lehajtotta sápadtan fejét a kezére.</p> -<p>– Minek is jöttünk ide! – sóhajtott és elhallgatott megint.</p> -<p>A mátyás megtépett szárnyaival csapkodta az ablakot.</p> -<p>– Mari, Mari, Mari!</p> -<p>Nem állhatta ki tovább. Egy mély sóhajtással fölemelkedett -ültéből és megfogta a rektor kezét.</p> -<p>– Hallod ezt a madarat, Gida? – kérdé. A leányom nevét -kiáltozza. Mari, édes gyermekem, minek hagytál el? Hova lettél? Hol -vagy?</p> -<p>Támadj fel te, a kit holtnak hisznek a rövid látók és az isten -mindenható hatalmában kétkedők!</p> -<p>Támadj fel!</p> -<p>És ebben a pillanatban csöndben megnyilt a hideggé, nyomasztóvá, -elviselhetetlenné lett szoba ajtaja s egy ész-zavaró tünemény, a -másik világnak egy tüneménye, borult oda a bus öreg lábaihoz.</p> -<p>Nem mondta: kicsoda; nem árulta el: honnan jött; nem sírt, hogy: -mi fáj neki; nem zokogott, hogy: minek örül; nem rebegett, hogy: -mit óhajt.</p> -<p>Arczát is eltakarta, úgy borult oda némán.</p> -<p>Az öreg apának vére-hagyott ajkai nyitva maradtak <span class= -"pagenum"><a name="Page_364" id="Page_364">-364-</a></span> s -fulladozva kapkodott levegő után. Karjait visszarántotta a tünemény -elől, mintha félt volna érintésétől. Pedig szerette volna -megölelni; de nem volt ura tagjainak. Szemeiben, meglepett, vén -szemeiben a habozó téboly sírt és nevetett. Halálos sápadtság -borította el arczát, mintha ő lett volna a másvilágról érkezett. -Soká nem látott maga körül senkit és semmit, s reszkető kezeivel -hosszan, hosszan kereste ama lecsüggesztett főt ingadozó térdei -körül.</p> -<p>Megkapta végre. A lágy, selymes hajat fagyos ujjai közt érezte s -fölemelte az elrejtett tekintetet.</p> -<p>Ő volt az. Ha az egész világ nem ismert volna rá és megtagadta -volna, a szemek, melyek a felhőkön tul levő világ titkait annyi -magányos éjtszakán kutatták, nem csalódhattak.</p> -<p>Ő az.</p> -<p>A fekete szárnyu, kopasz tudós is biztosította az ablakból, hogy -nem csalódik. Az tudta a nevét.</p> -<p>– Mari, Mari, Mari!</p> -<p>Szép, de bus és hervadt arcz volt az, melyet maga előtt látott. -Egy néma szemrehányás az ádáz sors ellen, mely kegyetlen kerekeivel -keresztülgázolt fölötte. Egy virág, melyet nem idején hervaszt az -ősznek engesztelhetetlen szele, hanem egy bűnös láb összetaposott. -A szép, barna szemek mintha ugyanazzal az ellenállhatatlan vágygyal -keresnék most a föld sötét mélyét, melylyel valaha a viznek -hullámait keresték. A sötét hajban, melynek fénye egykor ezüstbe -csillant, most <span class="pagenum"><a name="Page_365" id= -"Page_365">-365-</a></span> igazi ezüst szálak is vannak már. A -hajdan lágy kezek összekulcsolva tördelik egymást. Könnyü volt -Magdolnának egykor az erdő sürü rejtekében tenni vallást büneiről, -hol emberi szem nem látta, csak a vadállatok és madarak -hallották!</p> -<div class="figcenter" style="width: 420px;"><a href= -"images/i014hq.jpg"><img src="images/i014.jpg" alt= -"Reszkető kezeivel hosszan kereste ama lecsüggesztett főt" title= -"Reszkető kezeivel hosszan kereste ama lecsüggesztett főt" /></a> -<p class="caption">Reszkető kezeivel hosszan kereste ama -lecsüggesztett főt ingadozó térdei körül…</p> -</div> -<p>– Atyám, bocsáss meg!</p> -<p>Az agg, nehéz, őrüléshez közelgő fej közelebb-közelebb huzódott -a térdelő lányhoz.</p> -<p>– Atyám, – tört föl a szaggatott, kinos beszéd Marinak gyötrődő, -gyógyíthatatlan sebekkel vérző szivéből, – atyám, ha szereted -gyermekemet, kinek gondját viselted, bocsáss meg nekem, ne taszits -el azért a kis ártatlanért! Nem tudlak csalni tovább! Én élek. Hadd -haljak meg egy megbocsátó szavadra. Szeretni csak őtet szeresd, a -kicsinyt! Én nem érdemlem meg. Atyám!</p> -<p>Nyugodott e valaha fő – vétkes vagy ártatlan – szeretettel és -bocsánattal teljesebb sziven annál, melyre két öreg, reszketeg kéz -ezét a szegény bűnös, megcsalt, megszenvedett leányét vonta?!</p> -<p>– Irgalmas isten! – fohászkodott az apa, – mi történik itt -körülöttem? Meg vagyok-e babonázva? Mintha egyszerre a tulsó -világban ébredtem volna fel? Leányom, élsz-e csakugyan? A gyermek… -minő gyermekről beszéltél nekem?</p> -<p>Csókok, egy égő ajaknak forró csókjai borították a legkegyesebb -jobbkezet. Ezek szaggatták meg a vallomásnak gyötrelmes, kinos -szavait:</p> -<p>– Az én gyemekemről, atyám. A kis Béláról, kit Örzse bejátszott -szivedbe.</p> -<p>– Örzse? – hörgött értetlenül a vén ember. – <span class= -"pagenum"><a name="Page_366" id="Page_366">-366-</a></span> Örzse? -Mi ez hát mind? Minő csoda, minő isten csodája? Magyarázzátok… -magyarázzátok meg nekem!</p> -<p>Hajós Gábor ur hangja mind bágyadtabb, elhalóbb lett. Leroskadt -a divánra. De egyszerre megjöttek a könnyei és lelkét -megszabadították őrjítő terhétől. Föllélegzett.</p> -<p>– Leányom! – zokogott és átölelte Marit. Az enyim vagy hát ujra! -Kikeltél sirodból. Fiaddal együtt az enyimek vagytok! Nézd, nincs -kő a kezemben, melyet rád hajítanék! Csak szeretetem van, melylyel -megölellek.</p> -<p>A leánynak száraz, sárga arczát is forró könyek áztatták. -Nyomukon – mint a hogy az elhervadt jerikói rózsa ujra kivirit, ha -megöntözik – az életnek bibor-szine támadt.</p> -<p>Ki tudott volna fölvilágosításokat adni e perczekben, melyekben -mindegyiküknek egész valóját heves láz tartotta remegésben? -Elmondani egy hosszu-hosszu történetet, melyben nem volt semmi -öröm. Meggyónni világos szóval mindent, mikor már meg van a -bűnbocsánat? Nem is akarta, nem is sürgette ezt Hajós Gábor ur. -Csak lassan-lassan, később, részenkint tudott meg egyetmást a -történetből. Ott a dunaszögi nagy levelü diófák közt hallgatta meg, -mint szánta el magát Mari a kétségbeesett lépésre; mint szökött ki -éjnek idején szobájából; mint suhant el itt a kerti ház mellett le -a hold világította Duna partjára; mint vetette a vizbe kendőjét, -melyet azután megtaláltak a molnárok és mint ugrott utána maga is. -Folytatása <span class="pagenum"><a name="Page_367" id= -"Page_367">-367-</a></span> benn következett a várlakban, egy -alkony homályánál, mely az arcz reszkető izmait és a szemek könnyét -eltakarta. Itt tudta meg az öreg, hogy Marit a nyári éjjelen járó -tót tutajosok kifogták, felvették a fenyő-talpra és elvitték -magukkal messze-messze egy kis alacsony viskóba, a hol már hidegebb -a szél és magas fenyők komor tekintete uralkodik a bérczes vidéken; -itt született a kicsiny. A történet vége künn a szép városvégi -fasorban sétaközben mondatott el: miként jutott a szegény, -elhagyatott, gyámoltalan, ifju anya a jólelkü Radványinéhoz, mint -fordult meg egy sötét éjtszakán itt Dunaszögön s tekintett be az -ablakon keserü könnyek között az iró-szobába, hol atyját egy -pillanatra láthatta; mint bizta gyermekét Örzsére és hogyan -szeretett volna maga is itt maradni. Ámde mig az öreg professzor -szomoru elhagyatottságban töltötte napjait, attól félt, hogy a -fájdalom élessége engesztelhetetlenné teszi iránta; mikor meg -derültebb idők köszöntöttek be, azt hitte, nincsen rá semmi -szükség. Meg a szégyen, a szégyen! De végre is csak nem tudott -birni magával. A jó néne és Örzse egyre biztatták, hogy eleget -szenvedett s a megbánás leplében kikelhet koporsójából, mignem ő is -megegyezett. Azok készítették az egész tervet, mely őt Gelsén atyja -lábai elé vezette. Vajjon nem bánta-e még meg, hogy megbocsátott? -Nem szereti-e most már kevésbbé a gyermeket? Nem jobb lett volna-e -neki mindörökre halottnak maradnia? Mindezt csak utóbb s szaggatott -töredékekben tudta meg Hajós <span class="pagenum"><a name= -"Page_368" id="Page_368">-368-</a></span> Gábor ur, ki sem a -találkozásnak azon a feledhetetlen napján, sem később kérdést nem -intézett Marihoz soha. Nem, még amaz egyetlen pont felől sem, -melyet a szegény, szomoru, emberek elől bujdosó, csak atyjának és -gyermekének élő leány magától nem vallott meg.</p> -<p>De a gelsei találkozásnak még egy tanúja is volt: a mendikás. -Ennek a becsületes fiunak azonban nem utolsó szerencsétlensége az -életben, hogy nem igen szokták észrevenni. Bármi nagy lehetett -lelki harcza, mikor egyszerre feltámadva látta ifjukorának -eltemetett álmát s hallotta ajkáról a megrázó vallomást, az -figyelmen kivül maradt. Mikor rá is gondoltak, már ott ült a másik -szobában az ablak mellett. Térdein a táskájából kikeresett nagy -zsidó biblia, melyből a holnapi kemény napra szükséges nehezebb -helyeket motyogja. De a kék keszkenő is ott fekszik térdén és -szemei nagyon vörösek, kétségkivül a nem közönséges -megerőltetéstől, melylyel az ó-testámentomi szarkalábak olvasása -jár.</p> -<div class="chapter"> -<h3>XXXI. FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">A halál révén.</span></h3> -</div> -<p>Nehány hónapra az előbbi fejezetben elmondottak után egy komor -őszi estén, lélekszakadt sietséggel tért meg szokott sétájából -János ur, a becsületes óriás. Olyan visszatarthatatlan rohanással -és szörnyű robajjal rontott be a várlakba, mint a hogyan valaha, -életének fénynapjai egyikén, <span class="pagenum"><a name= -"Page_369" id="Page_369">-369-</a></span> Volturnonál az ellenség -megriadt csapatai közé tört.</p> -<p>Az öreg tudós kezéből kihullott a téntafoltos ludtoll s a -megrettent Mari a szomszéd szobából varrásával szaladt ki a -kezében.</p> -<p>– Apám, édes apám, megvan, megtaláltam!</p> -<p>– Mi az, fiam? Kit találtál meg?</p> -<p>– Mi baj, bátyám, az istenért?</p> -<p>– Semmi baj. Meg van, a kit egész életemben kerestem. Nem hiába -az igaz ember csak nyomra szokott találni előbb-utóbb. Megvan, -megtaláltam! Az én nagylelkű jótevőmet, a ki nélkül régesrég -elporladtam volna száz meg száz mértföldnyire innét.</p> -<p>– Ki az, fiam? Hol akadtál rá?</p> -<p>– Megvan. Csak jőjjön velem az István legény, vagy akárki, hogy -behozhassuk szépen onnan kivülről. Ott fekszik szegény nyavalyásan -a kert alatti árokban. A nyögésére siettem oda. Mindjárt -ráismertem. Ő az, ő az, nem csalódhatom. Mari, vess rögtön ágyat, -mert ide hozzuk be a szobába. Mennyivel tartozom én annak az -embernek!</p> -<p>A nagylelkü jóltevő csakugyan ott hevert az árokparton, magán -kivül, kinos vivódás közt, a halállal küzdve s az őszi szél hideg, -kegyetlen kezétől meg-megcsapkodva. A beborult égről nehéz, -sötét-kék és fekete felhők vigaszt nem hozva tekintettek le rá s -csupán a láthatár nyugoti szélén volt egy kis világos folt, az is -olyan kénessárga szinnel tündökölt, mintha az alvilági rémes -<span class="pagenum"><a name="Page_370" id= -"Page_370">-370-</a></span> tüzek kemenczéjének ajtaja lenne. Ott -feküdt a hideg földön, nem félve többé a vihartól, nem látva az ég -sötét borulását, nem hallva a szél zugását, nem rettegve a halál -közeledtét. Magányosan, elhagyatva, megtépve, betegen, nyomorultan -hevert ott, mintha elevenen tért volna sirjába. Kifáradt lábai már -nem birták el a haragosan mormogó viznek partjáig, melybe -temetkezni akart kedvese mellé, kinek haláláért egész életét -bünhődésben töltötte. Az utolsó pillanatban roskadt össze és -vesztette el eszméletét. Nem látta senki. Mindenki házába menekült -a közelgő égiháboru elől. Csak egy kivert, gazdátlan kutya állott -meg mellette; azok olykor részvétet szoktak érezni az ilyenfajta -nyomor iránt. De az idő czudar volt; ki vehette rossz néven tőle, -hogy egy-két keserves vonítás után tovább iramodott?</p> -<p>A nyomorult még hörgött, mikor két roppant hatalmas kar olyan -gyöngéden füződött vállai körül, mintha csak édesanyjáé lett volna. -Még más kettő segített neki s az elhagyatott embert, mielőtt az -esőnek első csöppjei lehullottak volna, bevitték a legelső házba s -puha, meleg ágyba fektették.</p> -<p>A korán meggyujtott lámpa lángját erősen lobogtatta az ablak és -ajtó résein beszabadult szél. Hol árny, hol fény vetődött a szegény -beteg arczára, mely kék volt és sárral befecskendezett, -elfehéredett szemeire, kicserepesedett ajkaira és megtépett -öltözetére. Mindegyiknél egyformán borzasztó volt. De a mint ez -eltorzult ábrázaton <span class="pagenum"><a name="Page_371" id= -"Page_371">-371-</a></span> az első sugár felismerhetőkké tette -azokat a vonásokat, melyek a teremtő kezéből kerültek ki s a -szörnyü sorstól nem töröltethettek le egészen: egy éles, -szivmetsző, gyilkoló vagy föltámasztó sikoltás hasította át a -levegőt. Mari szivéből tört elő, és elhatván az öreg atya füléig, -bevádolta előtte a nyomorultat, hogy: ez volt a bűnös. De elhatott, -bizonyára elhatott az örök biró trónusáig is és ott kétségbeesve -könyörgött: ne büntesse tovább, mert ő megbocsát neki.</p> -<p>Nagy, érző szive volt e szerencsétlen leánynak; kis rejtekében -hosszu, hosszu évek során át égett titkon megcsalt, szégyenbe -tévedt szerelme. A keservnek haragos füstje, mely eleinte kormával -befogta, lassankint eloszlott s csak a legszentebb, legtisztább, -maga előtt is titkolt érzés lángja maradt meg. Ennek világánál -kisérte lépten hajdani kedvesét. Hallott felőle hireket; sok -szomoru hirt! Ismerte sorsát egész addig a napig, melyen megütötték -a dobot az ősi kastély előtt. Akkor szakadt vége idegen nevü -bujdoklásának és került vissza az apai házba. Mindent tudott, csak -egyet nem: hogy ő volt Bélának egyetlen szerelme. Most, hogy ily -rettentő helyzetben találkozott vele, egyszerre megütötte ennek -sejtése is szivét s egy önfeledt sikoltással, melyben majd egy -évtizednek titkolt szenvedése és rejtegetett szerelme tört utat -magának, odaborult a nehezen ziháló mellre.</p> -<p>– Béla, Béla, Béla!</p> -<p>Az egész kis háznép ott állt a betegágy körül. <span class= -"pagenum"><a name="Page_372" id="Page_372">-372-</a></span> Az öreg -professzor, kinek szemei csak a legközelebbi pillanatokban nyiltak -meg a nem sejtett világosság előtt, nem az az ember volt, kinek -jóságos tekintetén a komor szemrehányás le tudta volna győzni a bus -részvétet és meleg szánakozást. Az első percz megdöbbenése után -elfeledett mindent azon kivül, hogy egykori kedvencz növendéke -haldoklik előtte. Gyöngéden lehajolt és homlokon csókolta zokogó -leányát; azután a jajveszéklő Örzsétől sürgősen követelte botját és -kalapját, hogy maga fusson el iziben Barkó kollegáért.</p> -<p>– Csak menjen, apám; menjen, menjen!</p> -<p>A becsületes óriás meg szörnyű munkában volt az öreg -szekrényeivel. A megszámlálhatlan sokaságu rejtek-fiókokat -egymásután nyitogatta föl s keresett, kutatott, dobált összevissza -mindent, époly kevés tekintettel levén a legtudósabb irományok, -mint a legszükségesebb házi jegyzetek iránt.</p> -<p>– Meg kell keresnem, – mondá magában, – elő kell keresnem a föld -alól is azt a nyugtatványt, hogy a kölcsön-pénzt jótékony czélra -ajándékoztam. Szeplőtelen becsületem kivánja, hogy a legeslegelső -perczben, melyben szemeit fölnyitja, elibe tarthassam. Egy -szempillantásig sem szabad abban a hitben hagynom, hogy valami -hitvány csavargóra pazarolta jótéteményét. De miért is nem -jelentkezett hamarabb? Én szivesen segítettem volna rajta.</p> -<p>És kutatott tovább.</p> -<p>Ott állt az ágy lábánál a kis Béla is. A mint <span class= -"pagenum"><a name="Page_373" id="Page_373">-373-</a></span> nagy -fekete, könnyes szemeit, – kezében mint bátyja legutóbbi ajándékát, -egy nagy, faragott huszárt tartogatva – szánóan vetette szegény -anyjára, úgy tetszett, mintha az a kálozdi platánok alatt pihenő -kis ártatlan támadt volna fel, miután nehány esztendő elröpült -fölötte szűk, kicsiny sirjában.</p> -<p>Mari még mindig ölelte, élesztette, támasztotta a haldoklót.</p> -<p>– Béla, ébredj! ébredj! Kis fiam, térdelj le és csókold meg -atyád kezét, talán fölébred rá! Béla, tudom mind, a mit szenvedtél! -Megbocsátottam mindent, mindent, csak ébredj, ébredj!</p> -<p>A nehéz, kinos lázban vergődő beteg száraz ajkai mozogni -kezdtek; de mintha lehelletének forróságában megfultak volna a -szavak, nyelve csak érthetetlenül dadogott.</p> -<p>– Mit mondasz? Az istenért, mit mondasz?</p> -<p>Egy csunya, kopasz, a szakadó esőben átázott fekete madár -szökött be az ajtón. A mátyás volt, mely kedves asszonyát ide -kisérte Gelséről. Szárnyairól rázta mindenfelé a vizet és csőrével -a padlót vagdosva kiáltozott:</p> -<p>– Mari, Mari, Mari!</p> -<p>Mintha csak ő tanította volna az első szóra a beteget, az égő -ajkak utána suttogták:</p> -<p>– Mari!</p> -<p>– Én vagyok az, Béla, én vagyok! – esedezett, zokogott, -reszketett hálájában a leány.</p> -<p>A beteg egy mély, melléből hörögve fölszakadt lélekzettel szóhoz -jutott. <span class="pagenum"><a name="Page_374" id= -"Page_374">-374-</a></span></p> -<p>– Jó emberek, – könyörgött, – hagyjatok meghalni… Én a kis fiam -sirjától jövök és a törvény elől menekülök… Elszöktem Istóktól… -Hagyjatok itt meghalni, a hol Mari nyugszik.</p> -<p>A kitágult, üregeikben alig férő szemek hosszan bámultak Marira -és a reszkető, könnyező gyermekre. Egyszerre csak elborította őket -az a vészes fehérség, melyet a vas izzása tetőpontján vesz magára. -A kék arcz kitüzesedett, a fagyos kezek remegni kezdtek s Béla -látott mindent, ráismert mindenre maga körül. De lelke az életnek s -a lázálmok világának határmesgyéjén bujdosott. Hangja valami tompa -erőt nyert s torz vonásaira csöndes mosoly ült, mintha épen nem -lepné meg, a mit lát.</p> -<p>– Mari, kis fiam, – beszélt, – sokáig kellett-e várakoznotok -rám?… Úgy-e jobb itt a csillagok fölött, mint odalenn? Oh jobb, -jobb!… Mari angyalom, mindig szerettelek! Megbocsátasz-e? Nyujtsd a -kezedet. Köszönöm… Bélácska, el se bucsuztál tőlem, mikor magamra -hagytál! Ide is elhoztad magaddal a kedves játékodat? Csókolj meg -és vezess be a fényesség hajlékába!</p> -<p>Ujra lehunyta szemeit s mire a nagytiszteletű ur megjött -Barkóval, álomba merült. Soha nem lestek égőbb vágygyal szót, mint -a minővel Mari reszketett az itéletért. Soha nem papolt a tudós -kolléga hosszasabban a betegségek sajátságos természetéről, mint -most.</p> -<p>– Az istenre, orvos ur, él-e vagy meghal? <span class= -"pagenum"><a name="Page_375" id="Page_375">-375-</a></span></p> -<p>– A tudományt, kedves kisasszony, csalhatatlannak tartják ugyan, -de azért az emberek gyakran kifognak rajta. Elaludt, hm. Az álom -hol jó, hol meg igen rossz jel. Hanem annyit, azt hiszem, a -tapasztalatra támaszkodva mondhatok, hogy ha betegünk ereje -végképen oda van, akkor lassankint ritkulni fog a lélekzetvétele és -csöndesen átmegy az örök álomba. De ha fölébred, akkor van -remény.</p> -<p>Milyen éjtszaka volt az! Odakünn sivított a szél és zuhogott az -eső; idebenn egy szegény haldoklónak utolsó sóhajtását lesték. -Mindenki lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak ébren. A -kicsinyt az ágy mellé térdeltette anyja és imádkoztak együtt.</p> -<p>A beteg aludt s mindig csöndesebben lihegett. Szóltak hozzá, nem -hallotta; csókolták lecsüngő kezeit, nem érezte. A vihar pedig -tombolt odakünn, mintha azon haragudnék, hogy mégsem kaphatja sebes -szárnyára azt a nyomorult lelket.</p> -<p>A keletnek fekvő ablak szürkülni kezdett s beszökkent a szobába -az első sugár. A térdelő gyermek elszunnyadt s feje lehanyatlott a -párnára atyjáé mellé. Mari kiszáradt szemekkel és összekulcsolt -kezekkel leste Bélának minden sóhajtását.</p> -<p>A föltetsző hajnali világosságnál látni lehetett, minő sápadt és -nyugodt a szegény ember. Mint maga a halál. Pedig már az életé -volt. A fekete madár, mely az ágy alatt huzta meg magát éjjelre, -legelőbb megérezte és vigan kezdett csörögni. <span class= -"pagenum"><a name="Page_376" id="Page_376">-376-</a></span></p> -<div class="figcenter" style="width: 422px;"><a href= -"images/i015hq.jpg"><img src="images/i015.jpg" alt= -"Mindenki lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak ébren." title= -"Mindenki lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak ébren." /></a> -<p class="caption">Mindenki lenyugodott, csak Mari és a gyermek -voltak ébren.</p> -</div> -<p>A zajra lassan fölnyitotta szemeit Béla. Egy örömsikoltás -előtte, valami csodálatos rikoltozás az ágy alatt, egészen -fölébresztették. Látott. Látta a két lényt maga előtt, kiket -legjobban szeretett a világon; de a kiket elszakított tőle a halál. -Látott, de nem értett semmit. Nyitott ajkakkal bámult maga elé és -kezeivel végigsimogatta homlokát.</p> -<p>– Mi ez? – rebegte. Mari… fiam… meghaltam-e én?</p> -<p>– Föltámadtál, Béla, – zokogott a leány.</p> -<p>– Ez a te hangod! – kapott felé az ébredő. Mi történt velem?… Ez -a kicsiny itt, kinek sirjánál jártam!… Hol vagyok?</p> -<p>– Köztünk vagy, Béla. Föltámadtunk mi is.</p> -<p>– És a gyilkosság… Artur?… Hova szökött Ilona?… Hol van a -feleségem?</p> -<p>– Én leszek az, Béla!</p> -<p>A megváltás harangja megkondult.</p> -<div class="chapter"> -<h3>UTOLSÓ FEJEZET.<br /> -<span class="smaller">A történet vége.</span></h3> -</div> -<p>Már megirtam az utolsó vonásokat is ez elbeszélésen, mikor a -<i>Karámosi hiradó</i>-nak egy ujabb száma a kezembe került. Abban -olvastam a következő ujdonságot:</p> -<div class="blockquot"> -<p><span class="smcap">gyászhír.</span> Szomorodott szivvel -jelentjük úgy a magunk, mint az egész karámos-vármegyei tisztikar -nevében, e diszes testület egyik nagyérdemű <span class= -"pagenum"><a name="Page_377" id="Page_377">-377-</a></span> -veteránjának, tekintetes Varjasi Varju Vincze központi főszolgabiró -urnak e hó 29-én tisztességben és munkásságban töltött életének -69-ik évében, guta-ütés folytán bekövetkezett gyászos elhunytát. -Mindazok, kik velünk együtt a boldogultat, úgy magánéletében, mint -a közügyeknek szentelt teendői közt ismerték, benne az igazi régi -magyar gárda egyik kidőlt oszlopát gyászolják, melynek tisztes -képviselői s velük a hajdani nemes erények egyre ritkulnak -napjainkban. Áldás poraira.</p> -</div> -<p>Ez a nehány sor juttatta eszembe, hogy mielőtt kedves -ismerőseimtől ott Karámos vidékén örökre elszakadnék, illenék egy -bucsuzó kéz-szorításra ellátogatnom hozzájuk.</p> -<p>Ellátogattam a dunaszögi templom-utczai házba. Együtt értem oda -egy kis, két tagu pesti családdal: Hajós Mátyással és nejével, kik -Béla és Mari csöndes esküvőjére utaztak. Egy vén barátom, valami -Pallérosi Pallér István nevü, kit szivemből becsülök, ezen a napon -másodszor volt életében násznagy. Örömben ragyogott az egész ház és -a mályvarózsák sohasem mosolyogtak édesebben. Mosolyogjanak is -örökké nekik és minden léptükben mindent mosolyogva találjanak! Két -nemes lélek megváltatásának napja volt ez. Az egyik lelke nagy -terhétől és nyomasztó bilincseitől megszabadulva, a mindenható -szeretet által megváltva, gyógyult sebekkel, szegényen, de -nyugodtan megy neki ujból az élet harczának; a másik úgy kiséri, -mint egy égből szállott nemtő. Előttük halad a gyermek <span class= -"pagenum"><a name="Page_378" id="Page_378">-378-</a></span> s a mi -mögöttük van, azt takarja a feledés köde!</p> -<p>Betekintettem az ivándi urilakba is és gyönyörködtem a jóltevő -fényen, melyet ott találtam; a ragyogó bájon, melyet egy nemes női -lélek terjeszt maga körül; a megérdemlett boldogságon, mely egy -becsületes embert jutalmaz; és a szép gyermekeken, kikből -egytül-egyig derék ember igérkezik.</p> -<p>És mit láttam a gadóczi paplakban? A csöndes, árnyas méhesben -nyoma sincs többé a zsörtölődő, kaján öregnek. A fiatal -lelkipásztor készül ott egy szent beszédre, melylyel holnap -templomsori ifj. Öreg-Czirok Dánielt össze fogja adni a szive -választottjával. Milyen ékes szavakkal tudja eldicsérni a házas -életet! Hanem azért maga csak agglegény marad.</p> -<p>Hollaki Pető direktor ur dráma- és népszinműtársulatának is -ellátogattam egy előadására Rábavárott. Zsufolt ház volt, mert a -szinlapok ökölnyi betükkel hirdették, hogy aznap lép föl először a -művészethez visszapártolt kitünő hősnő: Vándor Ilona asszony. A -szép selyemruhák, melyekben pompázott, azokból az összegecskékből -kerültek, melyeket férjétől a válásba való beleegyezéseért -kicsikarhatott. Tapsolták, tapsolták; de mindenki csak azt mondta, -hogy megvénült. Ha tudták volna, hogy az ő hányatott életének épen -ez a tragikus fordulója!</p> -<p>A kálozdi kastély meg… ott most a számtalan sok zsidó kisasszony -uralkodik még számtalanabb <span class="pagenum"><a name="Page_379" -id="Page_379">-379-</a></span> udvarlójának lármás seregein. Az -utóbbiak közül egyet épen akkor terített le a földre egy jámbor -paripa, a mint odaértem. Én különben nem is Hazafiéknál jártam. -Csak egy kis sirt mentem megnézni a platánok alatt. Rendben volt. -Tele koszoruval és virággal.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_380" id= -"Page_380">-380-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_381" id="Page_381"><br /> --381-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>TARTALOM.</h2> -</div> -<p class="center">NEGYEDIK RÉSZ.</p> -<ul class="TOC"> -<li>Tizenhetedik fejezet. A hurok <span class="ralign"><a href= -"#Page_7">7</a></span></li> -<li>Tizennyolczadik fejezet. Egész csöndben <span class= -"ralign"><a href="#Page_42">42</a></span></li> -<li>Tizenkilenczedik fejezet. Szürkület, ébredés után <span class= -"ralign"><a href="#Page_74">74</a></span></li> -<li>Huszadik fejezet. Balaton-Füreden <span class="ralign"><a href= -"#Page_86">86</a></span></li> -<li>Huszonegyedik fejezet. A kincses vendég <span class= -"ralign"><a href="#Page_134">134</a></span></li> -</ul> -<p class="center">ÖTÖDIK RÉSZ.</p> -<ul class="TOC"> -<li>Huszonkettedik fejezet. Pántlikás Panni is belekerül a mesébe -<span class="ralign"><a href="#Page_149">149</a></span></li> -<li>Huszonharmadik fejezet. A mamák <span class="ralign"><a href= -"#Page_168">168</a></span></li> -<li>Huszonnegyedik fejezet. Gyöngéd ujjak himet varrnak -<span class="ralign"><a href="#Page_213">213</a></span></li> -<li>Huszonötödik fejezet. Bugyi koma és a hivatalos pecsét -<span class="ralign"><a href="#Page_223">223</a></span></li> -<li>Huszonhatodik fejezet. Dobpergés <span class="ralign"><a href= -"#Page_256">256</a></span></li> -</ul> -<p class="center">HATODIK RÉSZ.</p> -<ul class="TOC"> -<li>Huszonhetedik fejezet. Régi utak az új városban <span class= -"ralign"><a href="#Page_285">285</a></span></li> -<li>Huszonnyolczadik fejezet. Vér <span class="ralign"><a href= -"#Page_309">309</a></span></li> -<li>Huszonkilenczedik fejezet. Hová ment az úri fogat és az -egy-lovas <span class="ralign"><a href= -"#Page_324">324</a></span></li> -<li>Harminczadik fejezet. Egy papi gyűlésre való utazásról szól -<span class="ralign"><a href="#Page_342">342</a></span></li> -<li>Harminczegyedik fejezet. A halál révén <span class= -"ralign"><a href="#Page_368">368</a></span></li> -<li>Utolsó fejezet. A történet vége <span class="ralign"><a href= -"#Page_376">376</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_382" id= -"Page_382">-382-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>KÉPJEGYZÉK.</h2> -</div> -<ul class="TOC"> -<li class="li2"><span class="roman">1.</span> Komoly méltósággal -fordult a megkötözött ember felé <span class="ralign"><a href= -"#Page_25">25</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">2.</span> – Készen van a -tiszteletes úr? – kérdé az ifjú háziúr, jegyesének kezét gyengéden -a magáéba fogva <span class="ralign"><a href= -"#Page_55">55</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">3.</span> Pipára gyújt s -elnézegeti a haladó munkát <span class="ralign"><a href= -"#Page_78">78</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">4.</span> – Mit kérdez édesem? -Hogy régen vagyunk-e itt? <span class="ralign"><a href= -"#Page_94">94</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">5.</span> Két reszkető karjával -átfogta a nyakát <span class="ralign"><a href= -"#Page_142">142</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">6.</span> Ablakának sürű -rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a nap <span class= -"ralign"><a href="#Page_160">160</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">7.</span> A koma hosszú, -nyurga, csámpás ember volt <span class="ralign"><a href= -"#Page_212">212</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">8.</span> Ragyogó szinekkel -pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve <span class= -"ralign"><a href="#Page_220">220</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">9.</span> A szekrény oldalához -pecsételt koma a szörnyű fenyegetések alatt lecsüggesztette fejét -<span class="ralign"><a href="#Page_245">245</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">10.</span> – Nem az enyém -többé! – felelt tompán az asszony. – Elkártyáztad! <span class= -"ralign"><a href="#Page_277">277</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">11.</span> A tollat minduntalan -leteszi és forró fejét kezére hajtja <span class="ralign"><a href= -"#Page_296">296</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">12.</span> Az Arthur pisztolya -mellett ott hevert arczra borulva a homokon gazdája is <span class= -"ralign"><a href="#Page_324">324</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">13.</span> A szép asszony ma -reggel négy órakor egyedül osont ki <span class="ralign"><a href= -"#Page_336">336</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">14.</span> Reszkető kezeivel -hosszan kereste ama lecsüggesztett főt ingadozó térdei körül -<span class="ralign"><a href="#Page_364">364</a></span></li> -<li class="li2"><span class="roman">15.</span> Mindenki aludt, csak -Mari és a gyermek voltak ébren <span class="ralign"><a href= -"#Page_375">375</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table summary="Javítások"> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_14">14</a></td> -<td>szerencse, hngy</td> -<td>szerencse, hogy</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_25">25</a></td> -<td>hályha</td> -<td>kályha</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_33">33</a></td> -<td>hatatmasság</td> -<td>hatalmasság</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_33">33</a></td> -<td>a a feje</td> -<td>a feje</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_36">36</a></td> -<td>áldozata fordította</td> -<td>áldozatra fordította</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_49">49</a></td> -<td>reszketníe</td> -<td>reszketnie</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_60">60</a></td> -<td>mintka</td> -<td>mintha</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_81">81</a></td> -<td>tarrotta</td> -<td>tartotta</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_85">85</a></td> -<td>venvégfogadói</td> -<td>vendégfogadói</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_101">101</a></td> -<td>nevettek raja</td> -<td>nevettek rajta</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_104">104</a></td> -<td>tárgyáva</td> -<td>tárgyává</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_105">105</a></td> -<td>retteget… magyarázatott</td> -<td>rettegett… magyarázatot</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_107">107</a></td> -<td>bogy járomba</td> -<td>hogy járomba</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_110">110</a></td> -<td>arra ís</td> -<td>arra is</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_126">126</a></td> -<td>rogyogó</td> -<td>ragyogó</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_129">129</a></td> -<td>a a csuklás</td> -<td>a csuklás</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_131">131</a></td> -<td>égyiptemi</td> -<td>égyiptomi</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_133">133</a></td> -<td>könuyek</td> -<td>könnyek</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_142">142</a></td> -<td>szerencsésebbeknek</td> -<td>szerencsésebbek</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_142">142</a></td> -<td>becsületetes</td> -<td>becsületes</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_150">150</a></td> -<td>Vizaknaí</td> -<td>Vizaknai</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_178">178</a></td> -<td>vitézségé-nem</td> -<td>vitézségével nem</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_180">180</a></td> -<td>kegette</td> -<td>kergette</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_182">182</a></td> -<td>gyemeket</td> -<td>gyermeket</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_191">191</a></td> -<td>bölcsöíkben</td> -<td>bölcsőikben</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_191">191</a></td> -<td>a a nagyokat</td> -<td>a nagyokat</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_199">199</a></td> -<td>tiszteles</td> -<td>tiszteletes</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_204">204</a></td> -<td>amazokkoz</td> -<td>amazokhoz</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_226">226</a></td> -<td>a a fehér</td> -<td>a fehér</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_248">248</a></td> -<td>Ajzig</td> -<td>Ájzig</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_260">260</a></td> -<td>őrül</td> -<td>örül</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_292">292</a></td> -<td>ponthan</td> -<td>pontban</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_329">329</a></td> -<td>könnyelmúsége</td> -<td>könnyelműsége</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_353">353</a></td> -<td>míelőtt</td> -<td>mielőtt</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_354">354</a></td> -<td>aztáa</td> -<td>aztán</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_356">356</a></td> -<td>mosolyott</td> -<td>mosolygott</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_359">359</a></td> -<td>Tíszta</td> -<td>Tiszta</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_367">367</a></td> -<td>messze-mesze</td> -<td>messze-messze</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_369">369</a></td> -<td>Mindárt</td> -<td>Mindjárt</td> -</tr> -</table> -</div> -<div lang='en' xml:lang='en'> -<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>KÁLOZDY BÉLA (2. KÖTET)</span> ***</div> -<div style='text-align:left'> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Updated editions will replace the previous one—the old editions will -be renamed. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. -</div> - -<div style='margin-top:1em; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE</div> -<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE</div> -<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person -or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: -</div> - -<blockquote> - <div style='display:block; margin:1em 0'> - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most - other parts of the world at no cost and with almost no restrictions - whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms - of the Project Gutenberg License included with this eBook or online - at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you - are not located in the United States, you will have to check the laws - of the country where you are located before using this eBook. - </div> -</blockquote> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: -</div> - -<div style='margin-left:0.7em;'> - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - </div> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state’s laws. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation’s website -and official page at www.gutenberg.org/contact -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread -public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state -visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Most people start at our website which has the main PG search -facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. -</div> - -</div> -</div> -</body> -</html> diff --git a/old/68115-h/images/cover.jpg b/old/68115-h/images/cover.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index f568fa5..0000000 --- a/old/68115-h/images/cover.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i001.jpg b/old/68115-h/images/i001.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index a9616b9..0000000 --- a/old/68115-h/images/i001.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i001hq.jpg b/old/68115-h/images/i001hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index e035507..0000000 --- a/old/68115-h/images/i001hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i002.jpg b/old/68115-h/images/i002.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index c85e31d..0000000 --- a/old/68115-h/images/i002.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i002hq.jpg b/old/68115-h/images/i002hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 7f56b6c..0000000 --- a/old/68115-h/images/i002hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i003.jpg b/old/68115-h/images/i003.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 8b37149..0000000 --- a/old/68115-h/images/i003.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i003hq.jpg b/old/68115-h/images/i003hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 4205979..0000000 --- a/old/68115-h/images/i003hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i004.jpg b/old/68115-h/images/i004.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 327e5f3..0000000 --- a/old/68115-h/images/i004.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i004hq.jpg b/old/68115-h/images/i004hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index e4e0f87..0000000 --- a/old/68115-h/images/i004hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i005.jpg b/old/68115-h/images/i005.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 21d817b..0000000 --- a/old/68115-h/images/i005.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i005hq.jpg b/old/68115-h/images/i005hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 8f76dcb..0000000 --- a/old/68115-h/images/i005hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i006.jpg b/old/68115-h/images/i006.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index a5cd5fb..0000000 --- a/old/68115-h/images/i006.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i006hq.jpg b/old/68115-h/images/i006hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 0c750c7..0000000 --- a/old/68115-h/images/i006hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i007.jpg b/old/68115-h/images/i007.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index f172130..0000000 --- a/old/68115-h/images/i007.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i007hq.jpg b/old/68115-h/images/i007hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 0ab6f31..0000000 --- a/old/68115-h/images/i007hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i008.jpg b/old/68115-h/images/i008.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 978e688..0000000 --- a/old/68115-h/images/i008.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i008hq.jpg b/old/68115-h/images/i008hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 9b22faf..0000000 --- a/old/68115-h/images/i008hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i009.jpg b/old/68115-h/images/i009.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 63dc92e..0000000 --- a/old/68115-h/images/i009.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i009hq.jpg b/old/68115-h/images/i009hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 5802757..0000000 --- a/old/68115-h/images/i009hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i010.jpg b/old/68115-h/images/i010.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index e6b3a94..0000000 --- a/old/68115-h/images/i010.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i010hq.jpg b/old/68115-h/images/i010hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 1faa516..0000000 --- a/old/68115-h/images/i010hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i011.jpg b/old/68115-h/images/i011.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 8962bc2..0000000 --- a/old/68115-h/images/i011.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i011hq.jpg b/old/68115-h/images/i011hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 7329a4a..0000000 --- a/old/68115-h/images/i011hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i012.jpg b/old/68115-h/images/i012.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 1f1fdb1..0000000 --- a/old/68115-h/images/i012.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i012hq.jpg b/old/68115-h/images/i012hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index d017964..0000000 --- a/old/68115-h/images/i012hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i013.jpg b/old/68115-h/images/i013.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index a3881f3..0000000 --- a/old/68115-h/images/i013.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i013hq.jpg b/old/68115-h/images/i013hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 240470f..0000000 --- a/old/68115-h/images/i013hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i014.jpg b/old/68115-h/images/i014.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index dc31222..0000000 --- a/old/68115-h/images/i014.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i014hq.jpg b/old/68115-h/images/i014hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index cec4951..0000000 --- a/old/68115-h/images/i014hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i015.jpg b/old/68115-h/images/i015.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index d142925..0000000 --- a/old/68115-h/images/i015.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68115-h/images/i015hq.jpg b/old/68115-h/images/i015hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 3cbdcb8..0000000 --- a/old/68115-h/images/i015hq.jpg +++ /dev/null |
