diff options
Diffstat (limited to 'old/68115-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/68115-0.txt | 9927 |
1 files changed, 0 insertions, 9927 deletions
diff --git a/old/68115-0.txt b/old/68115-0.txt deleted file mode 100644 index 873bcfc..0000000 --- a/old/68115-0.txt +++ /dev/null @@ -1,9927 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Kálozdy Béla (2. kötet), by Zsolt -Beöthy - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Kálozdy Béla (2. kötet) - Regény - -Author: Zsolt Beöthy - -Illustrator: Ödön Kacziány - -Contributor: Kálmán Mikszáth - -Release Date: May 17, 2022 [eBook #68115] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Internet Archive - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÁLOZDY BÉLA (2. -KÖTET) *** - - -MAGYAR REGÉNYIRÓK - -KÉPES KIADÁSA - -Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja - -MIKSZÁTH KÁLMÁN - -43. KÖTET - -KÁLOZDY BÉLA - -Irta - -BEÖTHY ZSOLT - -II. - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1908 - -KÁLOZDY BÉLA - -REGÉNY - -IRTA - -BEÖTHY ZSOLT - -MÁSODIK KÖTET - -KACZIÁNY ÖDÖN RAJZAIVAL - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1908 - -_Minden jog fentartva._ - -Franklin-Társulat nyomdája. - - - - -NEGYEDIK RÉSZ - -_Első kiadása megjelent 1875-ben._ - - -XVII. FEJEZET. A hurok. - -A Vörös Bika kedvelt városvégi szálló volt Karámoson s nevét minden -faluban jól ismerték az egész környéken, a melynek csak valami keresni -valója volt benn a városban. Pedig szemügyre véve a nagy, de ócska -épület roskatag falait, málló vakolatát, itt beszakadt, ott zöld mohával -ékes zsindely fedelét és mérges, kikoplalt házőrzőit: akárki rájuthatott -arra a következtetésre, hogy valaha még kedveltebb lehetett, mert -fénynapjai már nyilván háta mögött voltak. Azonban hetivásárok -alkalmával még most is elég tarka és mozgalmas képet mutatott az udvara, -mely pusztának is beillett volna s melyre egy hosszú folyosónak füstös, -négyszögű oszlopai bámészkodtak. Ilyenkor tele volt paraszt-szekerekkel, -melyekből ködmenes atyafiak és menyecskék szedik le a megtömött -zsákokat, megrakott kosarakat és tele borítókat, bokáig gázolva a sárga, -szemetes lucsokban, mely télen sohasem fagy be és nyáron sohasem szárad -ki. Iczig gazda, meg a három pulykatojás-képű csemete nem győzik hordani -kifelé a sok hosszúnyakú üveget, beszédes vendégszeretettel forgolódván -a szekerek körül, míg a csont-bőr házikutyák mérges és irigy kaffogással -kerülgetik a jó húsban levő falusi komondor-vendégeket, kiknek a hosszú -séta sem ártott meg a kocsik mellett. Egy-egy élelmesebb zsidó kihordja -a portékáit s pántlikájával, bicsakjával, bajuszpedrőjével – egyre rázva -dicséretükben ritka szakállát – sorra kinálgatja a bácsikat, kik zsíros -bugyellárisaikat tapogatják és dörzsölgetik szemeiket a konyhából -kitóduló rettenetes füst miatt. Rifke asszony, a vörös parókás -korcsmárosné pedig estefelé annyi el nem kelt baromfit szed össze a -hazafelé indulóktól potom pénzen, hogy akár abból magából eltarthatná -egész pulykatojás-képű házanépét. Ez a zsivaj, vendégsereg, jó kereset -azonban hetenkint csak egyszer köszönt be a városvégi fogadóba. - -Egyébkor a kapuja még kövekkel is be van támasztva s a rikító kékre -mázolt korcsmaajtó felett szomoruan gubbaszkodik az a nevezetes vörös -állat, melyről az egész épület nevét vette; hatalmas fejét csüggedten -ereszti le s háta közepéről épen úgy van lepattogva a festék, mintha -valamelyik szomszéd korcsmáros kenyéririgységből doronggal jót húzott -volna rá. Az egész udvar üres. Iczig gazda vagy a kármentőben bóbiskol, -vagy legeslegbelső szobájába vonulva, apróbb pénzüzletei -foglalkoztatják, melyekre nézve a pántlikás és bajuszpedrős házalók -kitünő közvetítői. Rifke asszony az olcsón összeszedett baromfiaknak -szenteli szabad napjait, különös figyelmet fordítván a jobb fajta tömő -ludakra, melyeknek a czifra-boltosné és Venyige-zsidó házánál mindig -biztos piaczuk van. A pulykatojás-képű csemetéket sem tartják vissza -üzleti érdekek a haladó tudomány komoly követeléseitől s a -zsidó-iskolában torkuk szakadtából buzgólkodnak, bizonyságot -szolgáltatván rá, hogy – a természeti sajátságokat tekintve – az öt fő -emberfajon kívül még egy hatodik is van: a zsidó tanítóknak nálunk már -veszendőbe indult faja, mely a másik öttől különösen fülszerkezetének -elpusztíthatatlansága által különbözik. - -De vissza a korcsmába! Így köznapokon az ivó rendesen néptelen; -legfölebb egy-egy faluról érkezett fuvaros ha betekint, a ki már nem -bírja ki messzebb a szomját s a hosszú asztalokról elzavarja a kedélyes -játékba keveredett macskákat. Valósággal ritkaság volt, hogy így, mint -ezen a reggel, három ember ült volna együtt a lóczán. A megszomorodott -gadóczi előljáróság volt, mely peres ügyének végét minden áron idebenn -akarta megvárni s azért lakta meg már egynehány napja a Vörös Bikát. Ott -könyökölt Haluska Péter, az öreg bíró és kurátor, ki görbe fésüvel -szépen hátrasimított hosszú ősz hajával bátran beillett volna -pátriárkának az első keresztyének között, a kiknek legfőbb egyházi -méltóságai mind szegény parasztemberek közül kerültek. Ott könyökölt -Kukkantó Mihály, kinek leghosszabb bajusza, de legrövidebb esze, -legüresebb feje, de legtelibb erszénye volt az egész előljáróságban. Ott -könyökölt végre a kis bíró és vicze-kurátor; templomsori legifjabb -Öreg-Czirok Dániel, egy csinos, szemfüles és jó beszédű legény, ki -szerette minden szavát az elején kezdeni és a hogy okos emberhez illik, -jól a szájába magyarázni mindent annak, a kivel beszél. - -Miután elköltötték volt reggeli szalonnájukat, ott könyököltek szótlan -búsulásban mindahárman, hogy már most mitevők legyenek a rektor nélkül, -a ki megfoghatatlan módon tegnap délután eltünt közülök és mindez ideig -– ellenére gyakori sóhajtozásaiknak – nem jelentkezett. Épen mikor -legnagyobb lenne rá a szükség! A hosszú csöndet bíró uram törte meg, ki -szép szürke bajuszát két oldalt megtörülgetvén, parancsoláshoz szokott, -méltóságos hangján azt kérdezte szomszédjától: - -– Ugyan, kerested-e hát az éjjel a rektramot, te templomsori legifjabb -Öreg-Czirok Dani? - -A hosszú nevű kis bíró nagy körülírással ekként beszélte el éjtszakai -kutatásának eredménytelenségét: - -– Már hogyne kerestem volna, mikor kerestem! Hajszen úgy a lelkemre -kötötte bíró uram; meg hát az eklézsia dolga sem utolsó, mondok, hát -csak fölkelek a jó fekvő helyemből. A hogy először kinéztem, olyan -fölséges egy ragyogó csillagos éjtszaka volt, hogy: no már, mondok, -ilyet az ember nyár derekán is hébe-hóba lát csak. Tekintgettem én ott, -bíró uram, mindenfelé, tűled is, hozzád is, hanem a rektor urat bizony -csak nem láttam én. Alig-alig hogy elszunnyadtam, hát olyan fránya egy -álom jött a szememre, hogy valóságos kész nevetség volt. No, mondok, ha -ez igaz lenne, kétszer se mondatnám magamnak az Évivel; mert hát annyi -volt az egész, hogy a legöregebb Ifjú-Czirokék Évijével a hidason -összejöttünk volna, aztán… no! Hanem hát, mondok, Évikém, első a -kötelesség, már minthogy nékem most a bíró uram meghagyta, hogy az -elveszett rektort keressem. De biz én akárhogy szemeltem odakinn, -másodszor se láttam én egyebet a gyönyörűségesen ragyogó menyországi -csillagokon kívül. Pedig még a disznóólba is betekintettem; hátha -véletlenül ott talált nyugodalomra dülni ő kigyelme. Mikor aztán -hajnallott, hát meghuzogattam a keetek szüreujját, hogy: ha már négyen -az isten akaratjából nem lehetünk, mondok, hát legyünk legalább hárman. - -– Ühüm. Hát azért kis bíró keed ilyen gyereklegény korában, hogy jól ki -tud ókumlálni mindent – hagyta helyben az előadást Kukkantó Mihály és az -öregbíróval együtt jó darabig csodálkozott rajta, hogy ha egyszer Czirok -Dani olyan lelkiismeretesen kutatta a rektort, hogyan nem akadt hát rá, -ha csak a föld nem nyelte el? - -A pátriárka azonban szükségesnek tartott még egy kisérletet s önérzettel -emelvén föl fejét, megszólalt: - -– Hallják keetek! - -– Halljuk, bíró uram, – felelt az előljáróság. - -– Már ezt a dolgot mink semmiesetre se hagyjuk ennyibe, mert nékünk -holnap-holnapután a törvény előtt szükségünk lesz szószólóra. Aszondom -én keeteknek, nem ártana, ha most már fölöstököm után fényes nappal még -egyszer körülnéznének. - -A hivatalos buzgóság nem hiányzott egyik előljáróban sem. Egy szóra -fogták a süvegüket és nagy készen nekiindultak a keresésnek. Kukkantó -jobbra, Czirok Dani balra kerülte meg az udvart; hátul a gémes kútnál -találkoztak, a vederből mind a ketten jót húztak és indultak együtt -befelé hírt vinni az újabb kutatás eredményéről az ivóban elnöklő -öregbírónak. - -A patriárka végig simítván ősz haját és egyet rázván a szűrén, ujra -hajtogatni kezdte tisztes fejét. - -– Már akkor úgy van! – mondá elkeseredett hangon. Tennap délután a -vármegyeháza felé látta menni ez az Iczig zsidó, aszongya. Meglássák -keetek, hogy ott a törvényurak előtt addig hepcziáskodott a mi -dolgunkban, míg ott fogták. Már csak vedd a süvegedet szerelmes öcsém, -templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dani és mint okos ember próbálj hírt -hozni felőle. - -A hír, melyet e megbízás folytán a kisbíró a vármegyeházáról hozott, -váratlan és megdöbbentő volt. Azt hallotta ugyanis, hogy tegnap este -felé a rektor úr itt az erdőben a Kálozdy nagyságos urat legyilkolta -volna. Ő maga ugyan azt állítja, hogy mikor az eset történt, már akkor -elvált a nagyságos úrtól, a ki hazafelé indult; egyszer csak sikoltást -hall s véres fokossal és égnek meredő hajakkal elrohanni látja maga -mellett a gyilkost; szalad, kiabál s végre megtalálja a legyilkolt -testet. Uram segíts! Hanem a törvényurak nem hiszik neki s míg ki nem -sül az ártatlansága, becsukták Kálozdon a kastély pinczéjébe. Az egészet -Ignácz hajdu beszélte, a ki épen strázsán áll a vármegyeház-kapuban és -mikor a Fütykös zsiványt hajszolták a gadóczi határban, Kukkantó koma -leányának lakodalmán is ott volt s ennélfogva tökéletesen megbizható -ember. - -– No, hallják keetek, – végzé szavait a szomorú postával érkezett Dani – -ilyet, mondok, nem hallottam, mióta a bogádi árendásnak a bőrét -lenyúzták, ha emlékszik még rá kigyelmed. Akkoriban lehetett, mikor a -harkai gróf lakodalmazott; azután meg is fogták a zsiványokat, hanem hát -hogy összejátszottak volna a porkolábbal, aszonták, mert úgy -elszabadultak az áristomból, hogy azóta is kergetik őket. De már ilyet, -hogy a mi rektorunk valami ilyen szörnyüséges gyilkosságba keveredjék, -már azt csak éjjeli altomban sem álmodtam volna! Megyek is, mondok az -Ignácz hajdunak, megyek lóhalálába, mer’ a bíró uram odakinn a Vörös -Bikában várakozik rám, hogy minél hamarább hírt vinnék neki. - -Könnyű volt Daninak, ő az úton kényelmesen összeszedhette magát, úgy, -hogy a tegnap este megdöbbentő eseményén kívül még a bogádi árendásnak -évek előtt történt rémséges megnyuzatása számára is jutott gondolata. -Hanem azok, a kiknek ilyen egyszerre nyakuk közé zudította az ujságát! -Kukkantó komának úgy leesett az álla és meredten maradtak azok a nagy -okos szemei, bíró uram pedig úgy hátratántorodott a falnak, mintha -valami kódorgó menykő odaütött volna előttük a hosszú asztal közepébe. - -A hír annál megfoghatatlanabb volt, mert a rektort mind a hárman a világ -legjámborabb, legalázatosabb és legbátortalanabb teremtésének ismerték. -Ennélfogva egy pillanatig sem fogta el egyikük lelkét sem a gyanú, -melynek folytán a szegény Gida a kálozdi kastély dohos pinczéjébe -került, hanem csak azon álmélkodtak, hogy még távolról is miként -keveredhetett bele ilyen szörnyüséges dologba?! Miután ismét jobbról -balra és balról jobbra könyököltek volna, a dolgok és az illedelem -rendje szerint, ez alkalommal is bíró uram jutott először szóhoz. - -– Azt sem tudom, hallják keetek, hogy mit gondoljak, – kezdé, ujból -végig törülgetve bajuszát. – Még ezer szerencse, hogy templomsori -legifjabb Öreg-Czirok Dani öcsém ilyen fáinul kiókumláltál mindent és jó -idején fülünkbe jutott a dolog. Iszen nincs itt ő kigyelme, hogy elbízná -magát a beszédemben, hanem tudják-e keetek, hogy ilyen rektor nem minden -bokorban terem? A kukoriczáját maga kapálja; a krumplifődjeit mind -vissza hagyta disputálni az eklézsiának; a gyerekeket tavaszszal nem -szorongatja az iskolára; ha ablakja törik, nem hajszol bennünket -üvegesér, hanem beragasztja papirossal; egész télen beéri egy fél öl -fűtővel. Atyafiak, ha ezt most föl találják akasztani, ilyen rektort -ebben az életben nem kapunk többet. - -– A biz igaz, bíró uram – hagyta helyben egy mély, szívből jött -sóhajtással Kukkantó Mihály. - -– Azért hát aszondom én keeteknek, – folytatta növekedő méltósággal -Haluska – hogy ne hagyjuk az igazságát neki, hanem Dani öcsém nosza fogj -be és meg se álljunk a kálozdi határig. Ott pedig tegyük le a hites -bizonyságot mellette, hogy az a jámbor még életében a légynek se vétett -soha, hát igazság szerint most sem kellene neki áristomban ülni; meg hát -hogy holnap-holnapután már a vármegyeházán ránk kerül a sor, ott pedig -már csak ő neki kell majd helyt állani az igazságunkért. Nohát! - -Templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, a milyen buzgó egy előljáró és -kezes legény volt, csak kifordult-befordult és odajárt a szekérrel az -ivó elé. Az atyafiak nagyban köpték a markukat, hogy ha addig élnek is, -megszabadítják a rektort, föltápászkodtak a kocsira és nekiindultak az -országútnak. Alig robogott el szekerük, megjelent az ivóban Iczig gazda, -a háziúrral, Tuzok Szaniszlóval, kinek sopánkodva bizonyítgatta, hogy -ime egy árva szál vendége sincs; hogyan messe hát ki a bőréből azt a -rettenetes nagy árendát? - -Aznap, melynek reggelén e jelenet lefolyt, a kálozdi kastély harmadszor -változtatott színt. Először kolostor volt; azután urasági kastélylyá -változott; ma pedig valóságos törvényszéki épületté lett -tanácstermekkel, irodákkal, hivatalnokokkal, pápaszemekkel, -lúdtollakkal, zöld szem-ellenzőkkel, törvényszolgákkal, hajdúkkal és a -megkivántató börtönhelyiségekkel. Putzelberger főbíró úr még az éjjel -megjelent az öreg Czéda esküdttel, egy orvossal, egy irnokkal, a -csendbiztossal, öt hajduval és óriási csomag papirossal. A szegény -rektort az első szóra a pinczébe csukatta, a cselédeket mind -letartóztatta, minden kijárást őriztetett, a házbelieket az egymással -való érintkezéstől eltiltotta, a vidék kutatását elrendelte, a -prior-szobát magának irodául berendezte és a kihallgatásokat megkezdte. - -Az udvar valósággal azt a benyomást tehette mindenkire, mintha börtöné -lenne. Az ablak-táblák mind be voltak téve s a kastély a félelmes -környezetben olyan volt, mint egy vak ember, a ki nem mer mozdulni. Csak -két ablakot takart a zöld függöny, mely mögött a szerencsétlen ifjú első -életjeleit várták környezői. Az udvaron minduntalan lódobogás hangzott, -a mint egy-egy hajdu levéllel, vagy üldözésből érkezett meg. A kapuban -hajdúk ácsorogtak s dobtak oda egy-két sovány konczot a paraszt közönség -mohó étvágyának, melylyel már kora reggeltől sűrű sorokban állta el a -kastély minden bejárását. Egy-két kiváncsibb atyafi butykossal -kinálgatta a mindentudó hajdu urakat s a fukar híreket, melyeknek ilyen -módon birtokába jutott, kamatok kamataival bocsátotta forgalomba. A -gyerekek megindultak a falakra, hogy az udvarra eső ablakokon -bekukucskáljanak; de az igazság kérlelhetetlen szolgái mindannyiszor -gorombán lepiszkálták őket. A kerítéshez fölnyergelt lovak voltak kötve -kantárszáraiknál fogva, hogy minden pillanatban kéznél legyenek, ha -szükség talál lenni rájok. Időről-időre egy-egy úri hintónak káromkodva, -csapkodva, fenyegetőzve csinált utat a parasztok közt kocsisa, kinek -szavai harsányan hangzottak ki a tompa morajból, melybe a szomorú ház -körül minden hang elvegyült. Az érkezett urak tudakozódni siettek -egyről-másról a kastélyba, elfojtott irigységet gerjesztve a külső néző -közönségben; de oly gyorsan kijöttek s odább hajtattak megint, a mint -csak lehetett. Olykor megnyilt egy földszinti ablak s az irnok -czérnahangján kiáltotta be valamelyik hajdút, kit aztán kijövetelekor -egész sereg butykos és kielégíthetetlen kiváncsiság fogadott. A féleszű -Péter, kit rettentő bömbölése miatt Czéda esküdt úr saját felelősségére -az istállóba csukatott, első rohamának csillapultával a félkörű ablakon -keresztül bután és szepegve bámulja az egymás után nyíló zavaros és -nyomasztó jeleneteket. - -A prior-szoba előtt, a földszinti folyosó homályában dobogó léptekkel -jár fel s alá az őr, önérzettel forgatván kezében keskeny markolatú, -hosszú kardját, mely még az 1809-ki nemesi fölkelésből maradt a -vármegyeházán. Odabenn a főbíró – egy kopasz, meredt szemű, örök -nyugalmú úr – úgy köröskörül van véve az asztal előtt tollakkal, mintha -fészekben ülne kiköltendő tojás felett. Tenyerét minduntalan szája elé -kell emelnie s több izben említi, hogy: ha ki nem alhatja magát az -ember, másnap nem is ember. Az esküdtnek van: egy borvirágos orra és -nincs: négy foga elől, melyet egy alkotmányos csata alkalmával vesztett -el hajdan. Az irnok egy kopott fiatal ember, ki hallgat, -engedelmeskedik, ír és mohón várja az ebédet. - -A kihallgatás javában folyik; de nem nagy eredménynyel, kivéve a -jegyzőkönyvre elfogyasztott óriási halmaz papirost. A cselédek -összevágóan azt állítják, hogy ilyen szerencsétlenségről nem is álmodtak -volna. Csak Mihály huszár vallomása látszik a homályos ügy tisztázására -bizonyos támpontokat nyujtani, mert szerinte a gadóczi rektor tegnap -délután – az ő ismételt elutasítása daczára is – erőnek erejével szólani -akart a nagyságos úrral és szemmel látható zavarodottságában, hol -elvörösödött, hol elkékült. - -– Hol elvörösödött, hol elkékült! – ismétlé ásítva a főbíró s az -irnokhoz fordulva hozzá tette: – Ez fontos. Feljegyezte? - -A kopott fiatal ember alig bir lélegzetet venni a nagy sietségtől. A -tollat ujja bütykéig beleüti a kalamárisba s a kék papiroson eszeveszett -sietséggel rohannak a sorok, melyek ha tudnák, milyen kevés foglaltatik -bennök, bizonyára nem lennének olyan hányavetiek. Daczára annak, hogy a -vörös orrú esküdt – hátul összefont karjaival, orrának vörös-réz -fegyverzetével, mord tekintetével s szétvetett lábaival – mint valami -prés nehezkedik a bevezetettek mindegyikére, ezeknek legnagyobb része -valamint először mitsem tudott, úgy másodszor és harmadszor sem tud -semmit. Mustár kertészt ahányszor csak behozzák, mindig görcsök fogják -el. A vigyori Palkó folytonosan félreálló ábrázatját, mely iránt az -esküdt úr különös ellenszenvet tanúsít, a leghallatlanabb fenyegetések -daczára sem képes rendbe szedni s a törvény-urakkal elhitetni, hogy neki -egyáltalában semmi köze az egész dologhoz, miután Pallér úrtól a -legrendesebben kikapta félesztendőnkint az ötven pengőjét és szívében -haragot senki iránt nem táplált. A mindenes is oly ártatlan, mint a ma -született gyermek; tegnap reggeltől estig részegen feküdt az istállóban -s még most is törülgeti a szemeit. Kata asszony már jobban helyt áll -magáért; neki semmi oka ki nem mondani, hogy az Úristennek ezt a sajnos -látogatását semmi egyébnek nem hajlandó tulajdonítani, minthogy a -nagyságos úr olyan szemét népet etet itt a kastélyban, mint az a -csiricsári Palkóné, a ki rég megérdemlette volna, hogy eklézsiát -követtessenek vele, ha még lenne igazság a világon; meg az az Istentől -elrugaszkodott Bálint mindenes, a ki úgyis előbb-utóbb akasztófán fog -elszáradni hollók eledeléül; meg az a… - -– Elég már no, – dörmögött bele az esküdt. Fogja be a száját -nénémasszony. - -– De már megkövetem a tekintetes esküdt urat, – kezdett neki vörösödve -feleselni a kulcsárné, – már én bizony… - -– Fogja be a száját, – végezte a vitát egy bámulatosan sikerült -ásítással a főbiró. – Esküdt úr kérem, annak a semmiházinak, a ki -odakünn nem szűnik meg dörömbölni, adja értésére, hogy vasra fogom -veretni. - -A vasraveretendő semmiházi nem volt más, mint a gyanuba fogott gadóczi -rektor. A sötéttől, nyirkos levegőtől és nehéz gyanútól, melyek -körülfogták, eltekintve, mázsányi sulylyal nyomta lelkét a rettegés, -hogy ha az atyafiaknak odabenn Karámoson idején helyt nem áll, elveszti -a stáczióját és ezzel minden reménységét az oly bizonyosnak tartott -reverendára. Még a galambnak is, mikor fojtogatják, van egy csodálatos -hangja, melyet életében soha nem hallat, csupán a legeslegnagyobb -veszedelem alkalmával; egy durva s a ragadozó madarak károgásához -hasonló hangja. Bármily kevéssé tartozott a szegény volt mendikás és -leendő pap a világ ragadozó madaraihoz, ez a hangja neki is megvolt s -noha szavakban most sem ment tul az alázatos könyörgésen, dörömbölés -közben a pinczeajtónál ama kétségbeesett, fuladt, mérges hangon kivánta -kieszközölni mielőbbi szabadonbocsáttatását. Elkeseredésében észre sem -vette a pompás aszuboros palaczkokat, melyek a mai napra elkészítve, a -pinczegarádicson mintuntalan csábítólag ütköztek hadonázó kezeibe. -Egymásután többször ismételte az egész tényállást, a nélkül, hogy valaki -hallgatott volna rá, mert a hajdú is a folyosón, a mint léptei zajából -kivehető volt, föl s alá sétált. Ő azonban ennek ellenére csak tovább -beszélt és tovább dörömbölt, türhetetlenül várván napnál világosabb -ártatlanságának kiderültét s zajongását csak akkor mérsékelte, mikor az -esküdt úr fenyegetőleg adta értésére a legközelebbi sorsot, mely további -nyugtalankodása esetén reá várakozik. - -Jóllehet Putzelberger úr nem szokta idejekorán gyanakodását még -legbizalmasabb barátjának, burnótszelenczéjének sem elárulni, a Gida -ellen követett rövid útú eljárásból világos volt, hogy a vizsgáló -biróság gyanakvó szeme ő rá van fordulva. Mihály huszár vallomása a -rektor megmagyarázhatatlan zavaráról, melylyel Béla felől tudakozódott; -az a körülmény, hogy az ifjú nagyságos urat, kinek vendége is volt: -Hazafi, szándéka ellenére sétálni csalta alkonyatkor az erdőre; a -sietség, melylyel tegnap este a szomorú esemény első hirülhozása által a -gyanut magáról el akarta hárítani; összefüggetlen, magának ellentmondó -vallomása a séta czéljáról; a hideg, mely az éjjel kitört rajta s mely -alatt – kétségkivül a vizsgálat félrevezetése czéljából – mindenféle -óriásokat és törpéket emlegetett bűnösökül: megannyi gyanuok volt -ellene. A főbiró urat azonban senki sem vádolhatta elfogultsággal saját -csalhatatlansága iránt. Ez alkalommal sem akarta egészen szem elől -téveszteni azokat a nyomokat sem, melyek Gida vallomásában rejlettek ama -bizonyos titokteljes ismeretlenről, ki mellette az erdőben elrohant. -Kevés hittel ugyan e mese valóságában, de mégis megtett annyit, hogy -lovas hajdúkat és kurrenseket küldözött szerteszét az elpárolgott -gonosztevő üldözésére, kit a rektor természetesen szíves-örömest látott -volna maga helyett az akasztófán. Az illető nótárus urak azután a -környéken – egyéni belátásuk szerint – vagy jegyzőkönyvbe vezették a -kurrenseket, vagy pipára gyujtottak velök; a hajdúk pedig nyargalásztak -összevissza az országutakon töltött karabélyokkal és sikertelenül. A -csendbiztos befogott ugyan egy gyanús embert, ki az erdőszéli feszület -kőtalpán egy nagy kést köszörült, de erről csakhamar kiderült, hogy -hentes, kinek a késköszörülés mesterségéhez tartozik. - -Déltájt azután – mikor épen az egész vizsgáló birói kar türelmetlenűl -várta a csengetyű-szót – nagy lárma, tolakodás, taszigálódás és -izgatottság között állt meg a kapú előtt egy parasztkocsi, melyről a -szürös atyafiak egy sanyarú kinézésű, sunyi tekintetű, kopott és -szakadozott öltözetű s keservesen összevissza kötözött bűnös halandót -húztak és löktek le, ki emberi erőszak által az anya-természetnek minden -egyéb fegyverétől meg levén fosztva (melyekkel szerencsésebb sorsosai -hasonló körülmények között bizonyos sikerrel szoktak ütni, verni, rugni, -vágni), csupán fogaival védelmezhette magát nagy számú ellenségei -között. - -– De már innen nem szabadulsz, akasztófavirág, mig jó világot nem látsz, -ha egyszer a mi rektor urunkat bajba keverted! – E szavakkal óhajtott -minden reményt elzárni a kétségbeesett áldozat elől templomsori -legifjabb Öreg-Czirok Dániel, miközben izmos karjaiban és az igazság -győzedelmében való nagy gyönyörűséggel penderített egyet-egyet a -szerencsétlenen, s biztatólag fordult hátra-hátra az utána czihelődő -Haluskához meg Kukkantóhoz: – Csak bátran biró uram, igaz ember nem fél -a törvénytől! - -Meg is álltak vitézül – közre fogva a megkötözött áldozatot – -mindahárman odabenn a prior-szobában, hol érkeztükre a főbiró úr – -minden nagyobb fölindulás nélkül – szépen leült a helyére, kivette s -maga mellé tette a burnótszelenczét, illedelmes méltósággal az asztal -szélére rakta le a nagy kezeit, mint a hogy a kis gyerekeket tanítják és -megkérdezte tőlük, hogy kicsodák, honnan jönnek és mit akarnak? - -– Megkövetem alássan a tekintetes főszolgabiró urat, – kezdé Haluska -Péter, a patriárka, tisztesség okáért megtörülgetvén bajuszát és -megköszörülvén torkát, mig a nyalka és izmos kisbirónak tökéletesen elég -munkát adott a sorsába beletörődni egyáltalán nem akaró gonosztevő, – -megkövetem alássan, mink gadóczi esküdt emberek vagyunk. Én vagyok a -biró… - -– Hogy hivják kendet? – szólt közbe mérgesen Czéda esküdt, ki az egész -jelenetben első sorban az ebéd elodázását látta. - -– Haluska Péternek, szolgálatjára, – felelt a kérdett. Ez itt a kisbiró: -templomsori legifjabb Öreg-Czirok Dániel, az meg nemes Kukkantó Mihály, -hasonlatosképen esküdt ember. (A patriárka nagy lélekzetet vesz.) Mert -hát hallottuk, hogy a mi becsületes rektor urunkat be tetszett csukatni, -mintha ő lenne a gonosztevő, azért jöttünk, hogy letegyük mellette a -hites bizonyságot, hogy ő kigyelme az egész dologban olyan ártatlan, -mint a ma született gyermek. Mondtam mindjárt, a mint fülünkbe jutott a -dolog, itten az öcsémnek, Czirok Daninak, hogy fogna be és… - -– Gyorsan, gyorsan, – sürgette az esküdt. Csak a dologra, biró uram. -Miféle megkötözött embert hoztak itt magukkal? - -– Megkövetem alázatossággal, épen most akarnék rátérni. Mert a hogy hát -az erdőben jövünk, nagyon hegynek vitt az út, hát aszondom a Dani -öcsémnek, hogy szállnánk le a kocsiból, azzal is könnyebb lesz; majd a -Kukkantó koma eligazgatja a lovakat. Egy minutumra lekerültünk aztán -mink ketten a patakra egy korty vizért; hát ott a parton aluszik javában -ez a nemtudomki. A Dani öcsém tüsténtig ráösmert, hogy nem jóban járhat, -mert a gunyája véres volt s a hogy megpillantjuk mellette a fokosát, már -bizonyossak voltunk, hogy ennek kell az igazán való gyilkosnak lenni, -minekutánna, hogy az Ignácz hajdútól azt is hallottuk volna, hogy -fokossal történt a gyilkosság. Nem is sokat péterbácsiztunk véle, hanem -a mint láttuk, hogy álmából fölugrik a jöttünkre és futni akar a -becsületes emberek elől, aszondom itt az öcsémnek, templomsori Czirók -Daninak, hogy: te markos legény vagy öcsém, kapd derékon és addig el ne -ereszd, mig én a kocsiról az istrángokkal meg Kukkantó komával vissza -nem térek. Aztán, hogy szerencsést nyélbe ütöttük volna a dolgot, hát -imé elhoztuk a szemtől szembe való igaz gonosztévőt törvényes -áldozatnak. - -Miután a biró úr dicsőségesen végezte volna, diadalában újra -végigsimította a bajuszát s a magával hozott fokost letette az asztalra. -A gadóczi előljáróság ezzel visszavonult a zöld kályha mellé. A -törvényes áldozat, ki eközben a kis birótól a hajdúk kezébe jutott, vad -és fásult tekintettel szögezte a földre mély, beesett szemeit, melyek -szürke, mosdatlan arczából úgy villogtak, mint hamú alól a parázs. Szája -össze volt szorítva, kezei az éjjeli hidegtől kékek s a kötéltől -fölhorzsoltak. - -Putzelberger úr hivatalos egykedvüséggel folyamodván időről-időre -burnótszelenczéjéhez, meghallgatta az előadott erdei történetet s komoly -méltósággal fordult a megkötözött ember felé: - -– Hogy hivják önt? – kérdé tőle. - -A törvényes áldozat nem felelt. - -– Hogy hínak? – förmedt rá a fogyatékosabb türelmű esküdt, ki még mindig -hiába várta a csöngetyű-szót. - -A durvaság sem volt szerencsésebb a hivatalos méltóságnál. A vádlott -mély hallgatása arra mutatott, hogy megátalkodott gonosztevővel van -dolguk s a gadóczi előljáróknak e fölött való erkölcsi fölháborodása a -kályha mellett jelentős fejcsóválásokban nyert kifejezést. Az egyik -hajdú, ki Czirok Danitól átvette a bűnös kezelését, miután látta, hogy -ennek kilétére nézve a legilletékesebb helyen hiába kopogatnak, -tisztelegve emelte a balkezét sapkájához és következő fölvilágosítással -állott elő: - -– Jelentem allássan, tekintetes főbiró úr, én ismerném ezt a -gonosztevőt, ha méltóztatnék megengedni. (Putzelberger úrnak egy kegyes -kézintése következett, melyből nagy gyakorlattal tért át egy ásítás -eltakarására.) Teátrista Karámoson a Fekete Sas-ban. Valami Szegi -nevezetű. Már ott is gyanakodtam ellene, mert csupa akasztófáravalókat -játszik. - -[Illustration: Komoly méltósággal fordult a megkötözött ember felé…] - -– Jegyzi ön pontosan, a mit hall? – kérdé a főbiró a papir-tengerben -lubiczkoló irnoktól. Majd rendíthetetlen nyugalmával arról tudakozódott -a törvényes áldozattól, hogy ő követte-e el a gyilkossági kisérletet? - -Az intrikus még mélyebbre csapta a fejét, még jobban összeszorította -vértelen ajkait, egy mérges rántással könnyíteni igyekezett helyzetén és -hallgatott. - -A vörös orrú esküdt, ki a boszuló igazságnak fenyegető elemét -személyesítette, már nagy dühösen indult meg feléje, mikor a folyosóról -örvendetes zaj hatott be a szobába. Szájról szájra járt a hir, hogy a -beteg odafönn felnyitotta szemeit. A megkötözött intrikus füleit is -megütötte, hamuszin arczát egyszerre elborította a vér és -összecsikorgatta fogait, dühösen kezdett rángatózni, de hangját -visszafojtotta. A főbiró úr kellemes tüsszenéssel fogadta az ujságot s a -bekötött szemű istenasszony számára ritka találékonysággal akarta -kiaknázni a helyzet előnyeit. - -– Úgy ne vesztegessük az időt, – mondá, felemelkedve székéről. Vádlottat -fel fogjuk vinni s szembesítjük a beteggel. A szerencsés perczet fel -kell használnunk, mert meglehet, délután minden későn lesz. A -jegyzőkönyveket itt ne felejtse, amice, – folytatta az irnokhoz -fordulva. Mehetünk. - -Béla csakugyan felnyitotta megtört szemeit kis szobájában, hova tegnap -este vitték. A könnyű, zöld függönyök nem állták utját az őszi nap ama -betévedt, halavány sugarának, mely vánkosára esett. Oly csöndesen, -türelmesen várakozott ottan, mintha csak odafenn az égben várták volna -már az ifjú lelket s őt küldték volna utána nézni, hogy jön-e, vagy lenn -marad? Itt marad. Már felnyitotta szemeit s mereven bámult maga elé. -Ébredésekor nem látott hirtelen letörölt könnyeket, melyektől még -nedvesek a szemek, a mint egy-egy mosoly szent hazugsága köszönti. A -fény, mely a beteg szemeit megütötte, nagyon erős volt neki s -káprázatában csak úgy látta a körülötte állókat, mint valami homályos -üvegen keresztül, melyről még az sem bizonyos, hogy nem a határt -képezi-e a földön maradottak s az elköltözöttek között. Ágya lábánál egy -sugár nő-alak ült, ki kezeivel eltakarta arczát. Mozdulatlanul ült s -mozdulatlanságában mindig élesebben hatottak Béla szemeibe az ismert -körvonalak. Szinek még nem léteztek számára, csak fény és homály. De a -fekete képről csak úgy ráismert menyasszonyára, mint ráismert volna egy -silhouette-ről. Anélkül, hogy Ilona fejedelmi koronájának fénye, -szemeinek ragyogó szikrái és tekintetének melege eljutottak volna hozzá, -valami titkos hatalom mégis ezeknek juttatta részül, hogy egy kis tüzet -gyujtsanak a már-már kialudt szemekben. És a szegény életre ébredt ifjú -nézte, csak nézte a szép ápolónőt, kinek arcza folyton el volt takarva, -és szíve nem érezte meg, hogy jegyesének sötét éjtszakájára új reggel -virradt. Csak nézte, nézte, s miután soká hiába nézte volna, búsan zárta -le újra nehéz pilláit s egy mély sóhajtás szakadt fel kebléből. - -Ez, ez az igazi világosság, mely most nyilik meg előtte! A szivárvány -tündéri fátyla huzódik fel fel az égnek, melyről a csillagok miriádjai -küldik alá reszkető világukat, s ennek szelid fényét nem homályosítják -el sem a nap tüzes sugarai, sem a hold kerek, ezüst udvara. Titokteljes, -földöntúli fényárban úszik minden, mintha elkövetkezett volna ama -megjósolt idő, melyben az ég egyszerre tárja ki a földnek minden -csodáját, szeretetét és megfoghatatlanságát, hogy újból megváltsa a -sülyedő világot. A lég – melynek tündökléséhez a menny csillagokat, a -tenger gyöngyöket, a hegyek drágaköveket adtak, – Béla körül -megnépesedik ismerős, ismeretlen ködalakokkal, kiket földi szem nem -láthat többé. Csodálatos tünemény ez, melyben alakok, fény és levegő -elválaszthatatlanok egymástól, mint Sixtus pápa és szent Borbála -imádásának fenséges tárgya körül a glórián. Mind, mind itt vannak -körülötte az ártatlanok, boldogok és üdvözültek, kik azt hitték róla, -hogy már az övék s most búcsúzóra integetnek feléje, mielőtt egészen -visszaadnák a földnek. Szivek, tele bocsánattal, szánalommal és -szeretettel. Az édes apa a betöltött kötelesség koszorúját hordja s Béla -mintha ráismerne az ő régesrég hallott hangjára a feléje zendülő -szavakban: itt nincsen nyomor! Nem édes anyja-e ez itt, ki a tűrés arany -koronájával fején s kitárt karokkal azt suttogja neki: itt nincs könny -és szívszakadás! Im a kicsiny testvér, ki oly korán itthagyta szülei -egyedüli gondjának és örömének, boldog arczczal mosolyog felé s mig apró -szárnyaival tova lebben, ajkai azt rebegik: itt nincsen hideg! Zord -bátyja is a kiengesztelődés és bocsánat tekintetével néz le rá és ilyen -szavakat hall tőle: itt nincs elégedetlenség és harag! Hát ő, a -keresett, a siratott, az egyetlen, merre van? Messze, messze, végetlen -távolban, mintha hullámokat vetne a fényes légár és kiemelkednék belőlük -Mari. Leeresztett hajának sötét köpenyébe burkolva, mintha az egyetlen -fekete, vigasztalan és reménytelen pontot képezte volna az egész -mindenségben. Kis kezeit egymásba kulcsolva emeli föl s szomorú -szemeiben könnyek csillognak. Körüle messze üres, elhagyott a végetlen, -melyben egyedül imádkozik vagy átkozódik. Akármelyiket teszi, mindegy. -Óh, ott is van hát könny és szívszakadás! - -– Istenem, atyám! – hörgött föl a beteg s a földön volt újra, melynek -gyönyöreit hajszolva kereste. - -A következő pillanatban egész környezete ágyánál termett. Ilona örvendő -sikoltása volt az első hang, mely szavaira válaszolt s a legpuhább -kezek, nyakát körülfogva, vánkosát igazgatták; a legmélyebb szemeknek -pedig a lázas öröm ez első perczeiben is volt egy hálás tekintetük a két -orvos számára, kik tapaszaikkal, tépéseikkel, kötőikkel és látni-se-jó -műszereikkel az ablak-mélyedésből az ágy felé siettek, Dr. Kurz -elragadtatásában jót koppantott ütem-botjával Karámos leghiresebb -Aeskulápjának vállára és ragyogó arczczal kiáltott föl: - -– Nos, tisztelt városi kolléga, nem találtam-e fején a szöget, mikor azt -mondtam, hogy: est modus, etc. - -Hát Istók? A szegény mentor, ki a mult éjjel sokat-sokat vénült, -fuldokolva ragadta meg féltett urának, kedvenczének, gyermekének kezeit. - -– Élsz, Béla? – kiáltozta. Él, él; Istennek hála, él! Óh uram-teremtőm, -az életben sohasem találkoztam ennél a betegágynál kétségesebb -feladattal! De már van bizonyságom, hogy megmaradsz. Ha meggondolom… Te, -Béla gyerek, te, te! - -Az utóbbi szavak tiszteletlenségén ki sem csodálkozhatott volna, a ki -látja, hogy Pallér István mennyire magán kívül volt örömében. Most Béla -kezeit szorongatta, mindakettőt egymásután; majd vén csontjaihoz nem -igen illő, ugri készséggel hordott a doktoroknak székeket az ágy mellé s -mártotta a tollat téntába, hogy most már irjanak új rendelvényt, mert -bizonyára más orvosságra lesz szükség; azután az ajtón kidobta a külső -pincze kulcsát a Vigyori Palkónak, hogy üttessen egy hordót csapra; s -vissza-visszafutva a beteghez, még a szép menyasszony kezét is -elhalmozta csókokkal. Mintha szívéből meg lett volna győződve róla, hogy -e különböző mesterfogásokkal minden kétségen felül biztosítja Béla -megmaradását, vagy hogy mindezzel köszönetül tartozik az irgalom -atyjának. - -Az ébredő csöndesen intett kezével mindenkinek, hogy látja őket s -köszöni jóságukat. Azonközben mereven és mosoly nélkül nézett föléje -hajolt jegyesének két, kipirult szép orczájára. - -Az orvosok épen le akarták oldani fejéről a régi köteléket, mikor -kopogtak az ajtón s a szobába lépett az egész vizsgáló biróság a -törvényes áldozattal együtt. - -– Uraim, édes uraim, mit keresnek önök itt? – fogadta őket Kurz doktor -úr és hires botját mintegy védőleg emelte a kérlelhetetlenül előnyomuló -igazság elé. – Csak nem akarnak egy ilyen nehéz és előkelő beteggel -kihallgatást tartani, ad audiendum etc? - -– Ha veszteni való időnk lenne, orvos úr, – felelt a feltartóztatott -főbiró és valamennyi zsebében kotorászott az odalenn feledett -burnótszelencze után, – ha veszteni való időnk lenne, elhalaszthatnók a -kihallgatást. De ön legjobban tudja, mi lehet ennek a következése. A -szembesítésnél nem fogom elmulasztani a legnagyobb kiméletet; de e -perczben, a főorvos urat kivéve, kérnem kell mindenkit, hogy nehány -pillanatra hagyja el a szobát. - -Ilona még mindig Béla fölé volt hajolva. Putzelberger úr kivánatára, -mely oly határozottsággal volt kifejezve, a minő az igazság ez egykedvű -szolgájának álmos hangjától csak telt, föltekintett s megpillantotta -szerencsétlen imádóját. Az intrikus igazolta az általa magyarázott -drámaírók lélektani felfogását, melylyel a gonosztevők legnagyobb részét -nemezisükkel szemben gyáváknak rajzolják. A mult éjtszaka s a jövendő -napok rémei Mátyás iránt sem voltak irgalmasabbak, mint a véres kezű -emberek iránt lenni szoktak. Miután menekvési kisérleteit a kötél durva -erőszakkal utasította vissza, egész testében remegett és sötét homlokán -kicsordult a veríték. A szép leány képében, melyet elálló lélekzettel -pillantott meg, mikor a szoba ajtaja megnyílt előtte, nem ideálját látta -többé, hanem csak egy valakit, a ki tanúskodhatik ellene. Lesütötte -szemeit és rejtegetni igyekezett arczát előtte, mintha azt hitte volna, -hogy ismeretlenné teheti magát. Emberi nyomorúság az is, hogy minél -kétségbeejtőbb helyzetbe jut valaki, annál nagyobb lehetetlenségekbe -fogózik hitével; a szalmaszál meséje egykorú nemünkkel s a csodákat is -aligha köszönjük amaz igazságnál egyébnek. Mátyás csodát várt s remegve -fordult félre Ilona elől. De imádottja ráismert. Az összekötözött kezek, -melyek annyiszor kulcsolódtak előtte könyörögve egymásba s ökleikkel -fényes jövőjét akarták szertezuzni; e rozsdafoltok öltözetén, mely egész -életéhez hasonlóan zilált és megtépett; e ziháló mell, melyben a -halálfélelem iszonya nyugtot parancsolt a szerelem vadúl hánykódó -szenvedélyének: mind árulói voltak, kik rávallottak. Nemcsak arra a -nyomorultra ott, hanem ő rá, Ilonára is, kinek szive a sok hányattatás -között mégis csak leányszív maradt, mely irtózik a felelősségtől. A mi a -vádból reá esett, mikor Béláról visszatekintve, megismerte a -boldogtalant, egy halk sikolylyal utasította vissza. A vér elhagyta -arczát s halálsápadtan rogyott egy székre. - -– Kisasszony, az istenért! – termett mellette a sürgő-forgó Istók, – -ezek nem a kegyed szívének való jelenetek. Fogózzék karomba és menjünk, -menjünk innen. Bizonyára kimerült az éjjel és nyugalomra van szüksége. -Menjünk, menjünk. - -Fölemelte a leányt és kivezette a szobából. Inkább vitte, mint vezette, -mert minden lépést roskatagabban tett az oldalán, s utóbb a szép fej is -vállára hullott. - -– Így, így, kisasszony, mondogatta a mentor, miközben Ilonát a kék szoba -divánjára helyezte, – így, így. Méltóztassék meggondolni, hogy minden a -legjobb úton van s az igazság napjának, bármilyen sötét felhők takarják, -előbb-utóbb ki kell sütnie. Béla… Uram-Istenem, Béla! (Istók nagyokat -nyel, mert valami keserűség erőnek erejével feltörekszik a szívéből.) De -hát majd csak megsegít a felső hatalmasság és olyan lakodalmat tartunk, -hogy a mint közönséges emberek mondani szokták: hetedhét országra szól. -Nem parancsol egy vánkost a feje alá, kisasszony? Hozok, hogyne hoznék! -(Egy pillanat alatt megjárta a másik szobát.) Így ni. Nem vagyok valami -ügyes, ugyebizony? Pedig az én mélyen tisztelt néhai barátom senki -másnak nem engedte igazgatni a feje alját, egyedül csak nekem. Hanem -hát… De megyek, megyek már. Meg kellett volna gondolnom, hogy nem -mindenki hallgatja szivesen az én fecsegésemet, melyet a boldogult -kacskaringósnak szokott nevezni. Megyek és megtudom, mi történik azzal a -mi eltévelyedett felebarátunkkal. - -Ilona egyedül maradt. Ugyanazon a kereveten pihent, melyen évekkel -ezelőtt Ágnes utolsó boldog óráját töltötte, mikor az elhagyatott -szobákat lármás társaság népesítette be, az elköltözött gazda -büszkeségének érkeztére várva. Akkor még ő tekintette magát e kastély -jövendő úrnőjének. Fölötte is ép úgy lengették a menyezet festett -angyalai vaskos rózsafüzéreiket, mint most Ilona fölött. Ép így -mosolyogtak fölfútt, kövér arczaikkal és cseresnye-pirosra mázolt -ajkaikkal, mintha csak bárkinek tisztelkedni kész, hivatalos üdvözlők -lennének. Közöttük Ámor ép ily mesterkélten kaczér pillantással fogta -kezébe tegzét, mintha csak szinpadi szerepet játszana, melyet kész -ismételni bármikor, bárminő közönségnek. - -De Ilona oda sem tekintett az avit és hizelkedő némajátéknak. Miatta -mosolyoghattak, tánczolhattak, kaczérkodhattak ez este a családi -angyalok, kik menyasszonyokat várnak és sohasem vénülnek meg. -Mozdulatlanul feküdt a kereveten. Mezítelen karjára hajtotta fejét s -messze, messze járt az angyaloktól, még a festettektől is. Ama borzalmas -szigetnek, a szenvedélyek szigetének kiismerhetetlen utain vándorolt és -beláthatatlan mélységeit vizsgálta, mely – mikor az élet tengerén -tornyosulnak a hullámok, sivít a vihar és hajónk recseg – pokoli -ordításokkal és kénköves tüzekkel ép oly ellenállhatatlanul vonz -magához, mint a rege madárkarmú és madárszárnyú leányainak bűbájos -éneke. Előtte járt az a szerencsétlen gonosztevő, kinek szívébe egy -szikrát gyujtott az ég, mely épen annyinak üdvösség és boldogság, mint a -mennyinek romlás és kárhozat. Előtte járt a tátongó örvények között s ő -lelkendezve követte nyomon, hogy kiismerje utait, zarándoklásával -megszabadítsa fojtó terhétől lelkét és a végzet szeszélyeinek törvényét -keresse. Szíve nehéz, nagyon nehéz volt, a milyen még életében sohasem. -Az emberi léleknek ama kettősképekhez hasonló titkai szorongatták, -melyek napvilágnál csöndes, derült tájakat mutatnak s gyertya elé -tartva, hó-görgetegek temetik el rajtok, vagy csapkodó lángok emésztik a -békesség és örömek szelid tanyáit. A kép így is, úgy is ugyanaz, csak a -világítás különböző. Sok elme, sok szív fáradt ki már, mely e rejtély -kulcsát kereste és sok bölcs dicsősége omlott semmivé, ki már kezében -hitte azt. Ilona is kereste, kutatta, mígnem leborult az est s a homály -elnyelte az angyalok seregét a ház leendő asszonyával együtt. - -A kihallgatás ez alatt megtörtént, még pedig – a főbíró úr dicséretére -legyen mondva – oly röviden, hogy még talán dr. Kurz is megnyugodott -benne. - -– Bocsánat, uram, nehány kérdést óhajtok önhöz intézni. – E szavakkal -lépett Putzelberger Bélához, ki az ajtóban megállapodott csoportot eddig -nem láthatta. – Képesnek érzi ön magát a válaszra? Legalább inthet-e -igent, vagy nemet? - -A beteg egy kis ideig az ismeretlen úrra meresztette bágyadt szemeit, -mintha fölvilágosítást kért volna tőle az iránt, a mi körülötte -történik. Miután a várakozásba beleunt úr egy elnyomott ásítással -ismételte kérdését a nélkül, hogy hajlandó lett volna a bővebb -magyarázatokra, szemével intett, hogy várja a kérdéseket. - -– Előre, – mormogta a korgó gyomrú esküdt, egyet lódítva a vádlotton s -oly dühvel, melynek kiséreteül bizonyosan összecsikorgatta volna fogait -is, ha ezek közül épen a legtöbbet-érők nem hiányzanak. - -– Ismeri ön e fiatal embert? – volt a vizsgáló bíró első kérdése, -melynek nagyobb nyomatékot kölcsönzendő, jobb kezének mutatóujját a -törvényes áldozatra fordította. - -Béla rávetette szemeit a szerencsétlenre, kinek gyötrelmes gyávasága az -új és legfőbb veszély érzetében féktelen dühével is győztes birokra -kelt. Sötét tekintetét a földre mélyesztve tartá, hogy ellenfele csak -verítékes, nedves homlokát és kuszált haját látta, melybe egy száraz -fűszál is keveredett ma éjjeli párnájából. Remegett a haláltól. - -A kérdésre felelni kellett. Béla sötét, beesett szemeibe egy kicsiny, -kicsiny könnycsepp lopózott s csilláma soká reszketett ott, mint a -mécsvilág, mikor az ajtót nyitva feledik. - -Kezével intett, hogy ismeri. - -– Ez volt-e, ki a tegnapi merényletet elkövette ön ellen? – kérdé tovább -Putzelberger, hideg nyugalmában egy csöppet sem zavartatva az öröm -által, hogy végre nyomon van. - -Erre is felelni kell. Mintha olyan könnyű lenne felelni rá! Mintha nem -vétett volna ő is nagyot és sokat e nyomorult ellen, kitől egymás után -rabolta el angyalait, kiktől üdvözülését várta! Mintha nem nyomná lelkét -egy örökös és leróhatatlan adósság, melyet isten és embertől tiltott -úton akart e boldogtalan dühöngő megvenni rajta, de csupán csak annyit, -a mennyivel tartozik neki! Mintha nem ismerne egy tisztes ősz embert, -kit az isten szörnyű látogatásai után, most még a börtönnel és -bilincscsel is rokonságba kellene kevernie! Mintha nem állott volna -álmaiban ő is számtalanszor egy hatalmasabb, félre nem vezethető -itélőszék előtt, hol egy elhervadt, vérző szívű leánytól ő rá mutatva -kérdezték: ez volt-e gyilkosod?! Mintha nem állott volna el szívének -verése, míg a feleletet várta! A bíró tekintete rá van szegezve; -válaszolnia kell. - -Béla szemeiben még mindig ott csillogott a könny, a mint Mátyásra -nézett. Ez nem kért, nem könyörgött tőle semmit. De keserű szívének -daczos elszántságát sem dobta arczába. Kerülte tekintetét s nem -utasította vissza a menedéket tőle. - -E pillanatban egy jó nemtő menyei balzsamot csepegtetett Béla égő sebére -s ő nem érzett semmi fájdalmat. - -Nemet intett. - -– Nézze meg ujra – mondá a bíró – és ismételje nyilatkozatát. A -legsúlyosabb gyanuokok forognak fenn ellene: ruhája vérfoltos, az -erdőben akadtak rá fokosa mellett, menekülni akart s makacsul hallgat. -Talán ha figyelmesebben megtekintené ön… (A gyanakvó mutatóujj még -mindig mozdulatlanul Mátyásra volt irányozva.) Nem ez volt-e? - -Béla odatekintett. Másodszor is volt ereje inteni, hogy: nem. Azután -befordult, odaroskadt párnái közé s nehéz könnyekkel nedvesítette -ezeket, míg tüzes lehelletével fölkereste a láz s megszárította csillogó -szemeit. - -– Köszönöm, uram, – végzé a kihallgatást Putzelberger úr, vádló -jobbkezével ujra zsebében kezdvén kotorászni, – de nem nyughatom meg -egészen. A körülmények ily csodálatraméltó találkozását lehetetlennek -kellene tartanom, ha nem ő lenne a bűnös. Egyelőre befejeztük a -kihallgatást; de a fonalat nem bocsáthatom ki kezeim közül. Fogadja -szerencsekivánataimat javulásához, uram. - -A mint a lépcsőn lefelé vezette volna kiéheztetett hadseregét a főbíró, -a pinczeajtón való kétségbeesett dörömbölés ujra kezdetét vette. A -kötelességérzetet, mely kiáltó szóval hítta Gidát Karámos felé, hol a -magára hagyatott előljáróság bizonyosan haját tépve várja, pillanatokra -elfojthatja a zsarnoki önkény fenyegetőzése, de az igaz szívekből végkép -ki nem ölheti soha. A szegény rektorból is kitört csakhamar és -segítségül híván ökleit, hangos jeleket adott magáról. Még jóformán ki -sem fáradt, mikor – nagy csodálkozására – a nehéz ajtó zárában zörögni -hallotta a kulcsot. Visszafojtott lélegzettel leste a nyíláson, hogy nem -pillantja-e meg a lánczokat, melyekkel fenyegették. A mentő hajdu -azonban üres kézzel jött s napvilágra bocsátván az ártatlanul szenvedőt, -a prior-szoba felé vezette. A folyosón találkoztak a vörös orrú -esküdttel, kit Gida remegve tekintett leghalálosabb, vesztére törő -ellenségének s magányos perczeiben a legfejtörőbb elmélkedéssel -kutatgatta e megmagyarázhatatlan gyűlölség titkos indokait, melyekre -nézve a valláskülönbségnél egyebet sehogy sem tudott kisütni. Most is -csöndes remegéssel húzódott el oldalán a fal mellett s különös -szerencséjének tartotta, hogy Czéda úr a fehérkötényes és főzőkanalas -Kata asszonynyal mély beszélgetésbe levén merülve, az ő csekélysége -észrevétlen maradhatott félelmes szemei előtt. A hivatalos helyiség -ajtajában tiszteletteljesen verte le Gida ruhájáról a pincze emlékeit: a -port, sarat és pókhálókat s siralmas ábrázattal tekintett végig ünneplő -öltözetén. - -– Nos, rektor úr, – fogadta a főbíró, ki ismét régi kényelmével -helyezkedett el tollas fészkében, – óhajtanám még egyszer hallani, -hogyan nézett ki az a csavargó, kivel tegnap este az erdőben -találkozott? - -Mátyás nem volt benn a szobában, hol a rektor aggodalmas és zavaros -pillantásokkal tekintgetett körül. De talán ha benn lett volna, akkor -sem látta volna meg, olyan átláthatatlan, álló köd volt az, melynek -közepén támolygott és akadozta el a következő szavakat: - -– Könyörgöm alássan, tekintetes főbíró úr, kész lennék én akár százszor -is híven elmondani egymásután, ha a gadóczi kurátorok olyan -szörnyű-fontos dologban nem várakoznának rám benn Karámoson, a Vörös -Bikánál. Isz máris körülbelül annyi, mintha elcsaptak volna. - -– Dehogy is csapjuk, rektor uram, – szólalt meg mögötte a kályha mellől -Haluska Péter uramnak kegyes, pátriárkai hangja. – Dehogy is csapjuk! -Hajsz’ itt vagyunk mink is mind a hárman és elhoztuk kigyelmed helyett a -törvényes áldozatot. Isten segedelmével már vason is kuruttyol a -gonosztévő. Mink meg épenséggel csak arra várakozunk, hogy rektor uram -mellett letennénk a hites bizonyságot, ha a tekintetes… - -– Fogják be kendtek a szájukat, – mordult a bizonyság-tévő parasztokra a -konyhai értekezletről időközben szintén beérkezett esküdt. (Könnyű volt -neki; nem a nép választotta!) - -Gida szívéről leesvén a legnagyobb kő, tán örömest kész lett volna még a -pinczébe is visszavándorolni. Egyelőre azonban csak az kivántatván tőle, -hogy ujból mondjon el rendben mindent, a mit szemeivel látott, sok -kitérés, ismétlés és hálálkodás közt derekasan megfelelt kötelességének. - -– Pontosan jegyezte? – kérdé a tanuvallomás végén Putzelberger úr a -sietségében alig lihegő, kopott ifjútól. – Vigyázzon, vigyázzon, megint -malaczot ejtett. Csak mindent észszel és meggondolva, amice! Így. Hozzák -be a vádlottat. - -A harang megkondult Mátyás feje fölött. Gida ráismert és bizonyságot -tett ellene. Ez volt az színről színre. Ekkor szólalt meg először rekedt -hangján a vádlott. - -– Sohasem láttam ezt az embert. Bocsássanak engem szabadon. Nem -gyilkoltam én életemben soha, csak a komédiában. - -Mindhiába. Beviszik vason a karámosi vármegyeházához. Bizonyságot -tesznek ellene az orvosok, hogy Béla sebei ugyanazzal a fokossal vannak -ejtve, mely mellette találtatott az erdei patak partján. Bizonyságot -tesz Hollaki Péter igazgató úr, hogy azt a fokost ugyanazénak a Szegi -Miklósénak ismerte mindenki, a ki most bilincsre verve várja itéletét. -Bizonyságot tesznek ellene barátai és ellenségei, ismerősök és -ismeretlenek. Mindenki tudja, hogy őrjöngőtt a szép Ilona után, kit -Kálozdy Béla fog oltárhoz vezetni. Kiforgatták szívét és megkeresték -benne a bosszú fekete rejtekét. Előállottak, a kik ismerték Dunaszögön -és tudták, hogy onnan szökött el. Kikutatták igazi nevét, a házat, -melyben született, az öreget, kit atyjának nevezett. - -– Én voltam, – hörögte a szerencsétlen, mikor a nyaka körül vetett -hurkon ez utolsót szorították – én voltam, beismerem. Bosszúból tettem. -Itéljetek el, de tudjátok meg, hogy nem vagyok gonoszabb, mint az, a kit -meg akartam gyilkolni. Tegyetek velem akármit, csak ősz atyámnak ne -vigyetek hírt rólam. Hisz úgy sem vagyok én a fia többé! - -Ragaszkodhatott már a gyógyuló Béla első, néma vallomásához. Erősítheti, -hogy oly hirtelen lepte meg támadója, hogy alakját sem volt ideje -megjegyezni; de mégis, mintha más lett volna, Mátyásnál magasabb s nem -olyan szikár. Hivatkozhatik az est homályára, mely ellenségének vonásait -eltakarta előle. Mind nem használ már semmit. - -A bűnös vallott s a törvény itélt. - -Mátyás mögött becsukódott egy szomoru épület nehéz ajtaja. Hallotta maga -mögött a kulcs csikordulását s e rémes zörej viszhangjára – azt mondták -neki – öt egész esztendeig kell várnia. - - -XVIII. FEJEZET. Egész csöndben. - -A kandallóban lobogott a tűz s a kanczellária rekedt szavú órája -tizenkettőt ütött. A vén filozóf, ki ebben a régi bútorban rejtezkedett, -a rövid félbeszakítás után lármás egyhangusággal kezdte ujra -kifogyhatatlan csitításait és jó tanításait arról, hogy senki ne -veszekedjék, miután nem tudja, meddig él. Ez alkalommal ugyancsak ok -nélkül koptatta fáradhatatlan nyelvét s nagyon hasonlított azokhoz a -hallgatókhoz, kik csöndesítő pisszegésökkel csinálják a legnagyobb -lármát. - -A régi divatú szobában, melybe – minthogy a Béláénál naposabb és -derültebb volt – átköltöztették a lábadozó beteget, mély csönd -uralkodott. Az ablakhoz gördített nagy karosszékben pihent az ifjú -háziúr, halaványan, lefogyottan s azokkal a nagy szemekkel bámulva a -távolba, melyeket mintha csak azért nyitna tággá a kór kegyetlen keze, -hogy annál többet lássanak e világ tarka szépségeiből, melyektől minden -percz elválással fenyegeti. Béla mögött összefont karokkal, a megszokott -foltos könyökökkel, lábujjhegyen és zajtalanul sétált föl s alá a -mentor, hogy ha az álom jótékony tündére valahogy odalopózkodnék a nagy -karszék háta mögé, durva lármával el ne riaszsza onnan, mert régi -emberek nem hiába tartják, hogy: egy órai álom többet ér két üveg -orvosságnál. Még útját is szivesen egyengette a szeszélyes tündérnek, -mert a mint mozdulni hallotta Bélát, rögtön ott termett, hogy igazítson -egyet a párnáján. - -– Ne fáradj, Istók. Te csak jó vagy hozzám mindig, öreg barátom, – -köszönte a beteg. - -– Fáradni, Béla? – felelt a mentor, meggyőződvén róla, hogy ezúttal -mégis csak a két üveg orvossággal lesznek kénytelen beérni. Nem a helyes -kifejezést használtad ezúttal. Bocsáss meg, de kénytelen vagyok -kimondani, hogy: nem a helyes kifejezést. Tudod is te még, mi az a -fáradság! Majd ha annyi esztendő fogja nyomni vállaidat, mint az -enyimeket, majd ha kezed nem lesz többé biztos az irásban és szemed az -olvasásban, mint nekem, kinek egy hosszú életen keresztül nemcsak a -magam számára kellett írnom és olvasnom: majd akkor talán lesz neked is -némi sejtelmed róla, hogy mi az. De akkor is bizonyosan lesz – kivánom -hogy legyen – te melletted is valaki, a kinek kedvéért el fogod -felejteni, hogy mi a fáradság. Bizony, ha meggondolom, hogy csupán csak -a fejedalját igazgattam meg egy kicsit és te ezt fáradságnak nevezted, -mintha valami idegen tette volna, a ki nem ismert téged egészen kicsi -kis ficzkónak… Meg mintha még mindig az én mélyen tisztelt s immár -elköltözött barátom jutna olyankor eszembe és az nem esnék jól nekem… - -E csodálatosan csapongó logikával, még csodálatosabban hullámzó hangon -és legcsodálatosabb taglejtésekkel tartott előadás végén hirtelen -kinyujtotta nyakát a mentor s nyugtalan tekintetével az ablakon át a -távolba csapva, elkiáltotta magát: - -– Nini, miféle kocsik azok ott?! - -A hegyházi országúton négy felczifrázott fogat haladt, ugyancsak -tündökölve a téli nap sárga fényében. A vágtató lovak befont sörénye -vígan lengette tarka pántlikáit s a kocsisok pörge kalapján óriási -csinált-virág-bokréták pompáztak. Az ostorok vígan pattogtak s a hintók -rohanva siettek a ködlő völgynek. Egy félmezítelen purdé czigánykereket -hányt mellettök, míg a másik dermedt ujjaival a hegedüjét nyikorgatta. -Szemlátomást lakodalmasok voltak. A legtisztább ragyogású, hóval fedett -vidék úgy terült el előttük, mint valami menyasszonyi ruha, mely -eltemette a régi, hervadt virágokat, de lenn, a föld keblében újaknak -magvait melengeti. A végetlen fátyol ezüst csillagokkal volt telehintve, -át meg átszőve a napsugarak arany szálaival s gazdagon terhelve a havas -csalitok rengő csipkéivel. Míg a faluból egész sereg paraszt gyerek -iramodott a kocsik után, a kastély cselédsége mind a kapuba gyülekezett -a násznép csodájára, sőt a bátor és kiváncsi kis Pirók – hogy jobban -lásson – fölmászott a kerítésre s a kapuoszlopról vígan lógázta le -lábait, keveset törődve Kata asszony fenyegető tenyereivel, melyek a -kellő tekintély fentartása végett időről-időre megmutattattak neki. A -pityókos Bálint mindenes a ház előtt vivátot kiabált s nagyban -magyarázott valamit a mellette bámészkodó Péternek. A szegény féleszű -azonban nem dicsekedhetett valami könnyű felfogással s az előtte -kifejtett okok közül csak az a legeslegutolsó látszott rá némi hatással -lenni, mely egyenesen a háta közepére teremtetett. Siető buzgalommal -húzván fülére báránybőr süvegét s alázatosan intvén Bálintnak, hogy most -már érti, befelé indult s a következő perczben megkondult a kastély -harangja. Kongott-bongott s a téli levegő tiszta hullámai a távolba -röpítették hangját. Az üdvözlésre lebocsáttatott az egyik hintó ablaka s -egy kicsiny, fehér csipkekendő integetett köszönetet a felé az emeleti -ablak felé, mely mögött a mentor egy hirtelenében előkapott törülközővel -tisztelkedett. A mindenes példáján nekibuzdulva, az összegyülekezett -férficselédek harsány üdvözlő kiáltozásban törtek ki csak Demokritos -libériás unokájának öröme nyilatkozott némi vigyorgásban. - -Ivánfi báró vitte haza az esküvőről fiatal nejét. - -– Isten éltesse őket – beszélt ragyogó arczczal Istók s a mint a -nászmenet a távolba tűnt, szépen visszaakasztotta a szögre a törülközőt. -– Mindjárt gondoltam, hogy ők azok, a mint a négy almásszürkét -megláttam. Tiszta szívemből kivánok nekik minden jót s csak azt az egyet -sajnálom, hogy nem mehettél el vőfénynek, Béla. Bizonyosan abban a -pompás üveges hintóban ült a menyasszony. Tudom, fáj rá az öreg János -foga. Bámulta is, láttam, majd kiugrott a szeme. Meg az a hatalmas négy -szürke! Hogy ragadták azt a kocsit, mintha csak sárkányok lettek volna! - -Ujra kezdett sétája közben a csak imént eltünt képek örvendetes és -lelkesítő részleteitől a mentornak nyugalmaztatása ellenére is örökké -nyugtalan elméje mind messzebb-messzebbre kezdett kalandozni. - -– Ágnes, Ágnes – mondogatta – ki hitte volna, hogy csak így, se tette se -vette módra vigyék el itt a kastély előtt! Ez előtt a kastély előtt, -melynek… de nem, inkább hallgatok, mert azzal, a mit eszemben forgattam, -hogy általa kiöntsem szívemet előtted, úgy tetszik, mintha a boldogultat -akárnám ingerelni. Isten őrizz! Elhallgatok vele, sőt el is temetem -mindörökre, hogy magam se találjak rá és egyszerüen minden jót kivánok -neki az életre. Meggondolom, hogy neheztelést táplálni azok iránt, -kiktől mindörökre elszakadtunk, se nem bölcs, se nem keresztyéni dolog. -Meggondolom azt is, hogy még is csak én voltam az, a ki titokban tartott -bölcsője mellett álltam, mikor legeslegelőször mosolygott életében és -apró kezeivel tapsolt. Nem, nem akarok ezentúl egy perczig sem rossz -szívvel gondolni rá, bár nagy korában aztán mindig kevély volt -irányomban és akárhányszor készítettem el zsebembe hitelesen levezetett -családfámat, hogy megmutassam neki, sohasem adott alkalmat rá. Már Ilona -kisasszony, (a mentornak jó, ártatlan szemei fölcsillantak) Ilona -kisasszony, ez aztán… - -– Hol van Ilona? – kérdé hirtelen Béla, Istók szavába kapva s fölvetve -fejét. - -– Bizonyosan pihen egy keveset – felelt a kérdezett. – Tudod, ma -nyugtalan éjtszakád volt s majdnem reggelig virrasztott melletted. - -Egy kis szünet következett, mely alatt Béla elgondolkodva merengett ki a -havas tájra, azzal a sehova nem irányuló, révedező, szorongó -tekintettel, melyet a hányszor csak Istók megpillantott, mindig -fájdalmas megütközéssel kereste okát s mely ellen egy ízben elhatározta, -hogy a névtelen filozóf álöltözetében fel fog lépni. A háznak ifjú ura -nézett ki az ablakon, de mintha nem a fehérbe öltözött képet nézte, -hanem azt kereste volna a levegőben, a messzeségben, kitől a természet -hideg mosolya ered. A szorongás kifejezése rövid perczek alatt eltünt -bágyadt vonásairól. Arczán derű és ború kergetőztek, míg a szék karján -pihenő keze egyre izgatottabban tépte a bojtokat. Sápadt homloka -egyszerre kipirult, mintha szívének felszökellő vére hozta volna agyába -azt a gondolatot, mely elfoglalta. - -– Istók, – szólalt meg visszafordulva s gyönge hangjába bizonyos heves -siettetés vegyült, – kérlek, hivasd fel ma ebédre a tiszteletest. - -– A tiszteletest? – kiáltá megörülve a mentor. – A tiszteletest mondtad, -Béla? Már az igaz, nem tudom, mit gondoljak a te finom sejtésedről; -mindig ki tudod találni a mások gondolatát! Már régen elő akartam hozni, -hogy… hogyan is mondjam csak?… hogy a pap fűnek-fának elkeseredve -emlegeti, miszerint a Kálozdy-család kegyességének napja tőle egy idő -óta teljesen elfordult. Innen-onnan fél éve lesz, hogy sem délre, sem -vacsorára nem volt hivatalos a kastélyba s a gadóczi vén esperes előtt a -minap már abbeli gyanúját is kifejezte, hogy szeretett menyasszonyod nem -katholika vallású-e, mert ebben az esetben tökéletesen értené a dolgot. -Már régen fúrja a fejemet, hogy mikép hozhatnám én ezt szép módjával -néked elő; de mindig visszariasztott annak meggondolása, hogy alárendelt -helyzetemben illik-e nekem ilyen szerfölött kényes ügybe beleavatkoznom? -Hanem az már igaz, hogy neked csak ördögöd van. Bocsáss meg e -kifejezésért; semmi rosszat nem gondoltam, mikor kiszalasztottam a -számon. Tehát ebédre hivassam fel mára a Molnár papot? Akkor sietni -kell, mert a parokhián, ha még ki nem tálaltak, de minden bizonynyal -befőztek már. Egyébiránt a tiszteletes nem ijed meg a második ebédtől. -Hogy ki tudja találni az ember gondolatát! Aztán miféle bort hozassak -fel a pinczéből? A pap ugyan mindenfélét szeret… - -– Hozass hát mindenfélét, – mondá futó mosolylyal Béla. – Aztán izenj be -Ilonához is, ha felébredt, hogy egy-két szóra szivesen kéretem. - -A mentor sürgő készséggel távozott, mint mindíg, ha a pincze környékén -várt rá valami tenni való. - -A magára maradt Béla szívét sokféle érzés ellentétes árja töltötte be. -De nyugtalanságát minden percz csillapította s lassan lezáruló szemei és -csöndes lélekzetvétele tanúskodott róla, hogy megtalálni vélte a -gondolatokat, melyektől lelke megzavart összhangjának visszatértét -várja. Mint a könnyűvérű építőmester, ki elégedett mosolylyal hallgatja -az utolsó kalapácsütéseket a kész palotán, melyet az első áradat -fölvetéssel, az első vihar elfuvással fenyeget! Ki állott volna más -lelke előtt, mint menyasszonya, ki pongyolában ép úgy, mint ünnepi -öltözetében a földi szépség királyi díszét viseli?! Hogyan keveredett ő -e hálóba, mely e sarkig érő holló-fürtökből vala fonva? Szeretne ez -órában, mely határkő lesz életének hosszú, sivár útján, elgondolni -mindent tisztán, homálytalanul, a hogy történt. De arra a kérdésre csak -zavaros, alig érthető képek tünnek szemei elé. Mindegy; megelégszik -annak tudatával, hogy szivében semmi megbánás nincs közelebb mult -napjainak története fölött s úgy érzi, kezének semmi oka reszketnie, -mikor alá fogja irni a kötést, mely élete fölött új hatalmakat emel -uraságra. Nem férfiatlan, nem becstelen szó volt az, melylyel a báléj -mámora után egy védtelen leány hajlékából kiparancsolta a rágalmat, mely -prédát leső fogakkal és éhes szemekkel tört reájuk. Minek gondoljon -arra, hogy a kard mellett, melylyel Ilona becsületét megvédelmezte, -mikor a magáét tette kezeibe, egy orgyilok is volt, mely menyasszonya -szívének vala szánva?! Eh, a damaskusi lovagnak is csak utja közben -nyiltak fel szemei s ma szentnek hívják! Az ő vétke-e, ha nincsenek -titkos sugallatok, melyek megakadályozhatnák, hogy ne ballépéssel -induljunk a nemes czélhoz?! Akkor nem ismerte azt a szívet, melynek -felhevült agygyal vesztére fogadott; ma ismeri s legdrágább aranyába -akarja foglaltatni. Ismeri; igen ismeri. Ilona volt az első, ki -szerencsétlenségének hírére ágyához sietett s ép oly bátorsággal hívta -ki maga ellen a kicsinyes világ korlátolt itéletét, mint a minő -bizodalommal helyezte egyetlen féltő kincsét az ő kezei közé. -Gyémántszív ez, megbecsülni való egy szív. Életében soha nem fogja -elfeledni azokat az éjtszakákat, melyeken akárhányszor fölebresztették -kínjai, az éjjeli lámpa halavány világánál mindíg két, gyöngéden őrködő, -álmot nem ismerő, gyanút nem félő szem fényes sugarával találkozott. -Menyasszonyának fekete haja arczába hullt és a sebek megszüntek égni s -szívét mindíg édes gyönyörűség fogta el. A legpuhább kezeket tanulta -legfáradhatatlanabbaknak ismerni s meggyőződött róla, hogy ha valaki a -szikla keblébe megtalálja az utat, a legtisztább, legsalaktalanabb, -legüdítőbb forrást ott leli. Ő megtalálta ezt az utat s forró lázát -megenyhítette ennek a forrásnak vizével. Ismeri és hálás lehet a végzet -iránt, hogy mielőtt a visszavonhatatlan alkut megkötötte volna, -megismertette vele, kit társul dobott mellé. Nincs miért vonakodnia a -döntő szótól. Ki fogja mondani félelem nélkül, férfiasan. Tudja, az örök -igazságnak számadása van vele egy eltaszított leány miatt. Igen, egy -eltaszított leány miatt. A rá váró itéletnek szigorát is talán enyhíteni -fogja, ha most ezt a másikat fölemeli a porból. Ha lesz még órája ama -két piros ajak csókjai s azoknak a lágy karoknak ölelései közt a multnak -búsan bolyongó kisértetei számára, bizonyára meg tudja majd győzni őket, -hogy életének legsötétebb napján sem szíve volt a hibás. Ime e szív -most, a régihez hasonló esetben, egy pillanatig sem kétkedik, hogy mit -kelljen tennie; de minő iszonyu kényszer vaskeze zsibbasztotta meg akkor -és forgatta ki önmagából! Hasonló helyzetben? Szereti-e hát Ilonát? -(Béla egy könnyű kézmozdulattal odázza el magától a kérdést, mely ily -határozott alakban tolakodott lelke elé. A húrok, melyeket érint, oly -hárfán vannak, mely szomorú hangjait csak akkor hallatja, mikor -emlékeinek fuvallata belekap.) Érzi, hogy a magányt e rideg épületben -nem tudja kiállani. Érzi, hogy emelkedőben van; de önerejéből nem tudja -leszaggatni magáról a szilaj kétségbeesés rongyait, – egy mentő kézre -lenne szüksége. Érzi, hogy Ilona olyan áldozatot hoz neki, mely minden -következő nappal sulyosabb s az esküvel, melylyel ő tartozik, kétszer -annyit ad, ha gyorsan adja. - -Ily gondolatok hullámzottak Béla szívében ma, tegnap és tegnapelőtt. -Rideg és erkölcstelen közönyének sarából tisztább habok kezdtek -felszínre kerülni. Fogékony, minden benyomásra engedő lelkét a nagy -rázkódás, mely egy boldogtalan ember életének megdöbbentő -katasztrófájában érte, lehetetlen volt, hogy ki ne szabadítsa ez eszmék -ama teljes sötétéből, mely a vakság és a semmi jelképe. A ki sötétből -kerül napvilágra, idő kell hozzá, míg tiszta látását visszanyeri; csak a -fény s a kirivóbb színek tünnek szemeibe. A mit csillagnak néz, az -könnyen lehet gyarló mécsvilág; a mit sugárnak néz, az könnyen lehet -gyujtó villám; a mit virágnak néz, az könnyen lehet hitvány gaz. A -színek hatását már Béla is érezte: gyöngédség, feláldozás, lelkiismeret, -kötelesség foglalkoztatták gondolatait. Az ujólag megnyílt világosság -boldogító volta nem tud titkolózni. Béla is mosolygott s maga is azt -hitte, hogy ez a mosoly megelégedést jelent. - -De ime jő Ilona, egész feláldozó, megható, fenséges gyöngédségét hozva -mély szemeiben. Ha Kordéliát játsza így a vén bolond király betegágya -előtt, vagy Portiát, mikor nemes férjét meglepi a sötét reggel zivataros -felhői közt: nem lett volna kéz az egész zsufolt házban, melyet tapsra -ne ragadott volna. Jegyese mellé ül, kezeibe fogja kezét s kipirultan -hallgatja bizalmas suttogását. E boldog andalgás méhében csak rózsás -jövő nyugodhatott s csak sajnálnom lehet, hogy nincs színem elég meleg, -hangom elég olvadó, hogy e beszélgetés részleteinek lefestésébe vagy -elmesélésébe fogni merjek. - -Ha önérzet és kellő alázatosság nyilatkozhatik együtt s nyilatkozhatik -még hozzá egy kopogatásban, úgy abban, mely a jegyesek beszélgetését -félbeszakította, bizonyosan nyilatkozott. - -Belépett a tiszteletes úr, kit a szivesség teljes lelki derültségével -vezetett a mentor. A vendég jobb lábával és kalapját tartó balkezével -kifogástalan félköröket írván le, ama tiszteletteljes mosolytalanság ült -az arczán, mely – a régi mellőztetésen való neheztelés mellett – -kifejezést adott a tisztességnek is, mely a kastély és parokhia közötti -feszült viszony jobbrafordulta által érte. E nem minden zavarodottság -nélküli tekintet ép oly kevéssé tudta titkolni a boszuságot, hogy otthon -már a savanyú káposztánál jártak, mikor a vigyori Palkó beállított, mint -az áldozatra kész jó étvágyat, mely, – fátyolt borítva a közelmúlt -ebédre – minden perczben el van határozva a levessel újra kezdeni. - -– Nagyságodnak legalázatosabb szolgája, – köszönt a pap, egy -hosszú-hosszú pillantással, mely a szoba menyezetén kezdődött és saját -csizmáinak orrán végződött, – legalázatosabb szolgája, ki parancsainak -mindenkor kész engedelmeskedni. - -– Hozta isten, tiszteletes úr, – nyujtotta Béla kezét az érkezett elé, -kit Ilona könnyű főhajtással üdvözölt. – Kedvesem, a mi lelkészünk: -tiszt. Molnár Ábrahám úr. Nagyon örülök, hogy ily gyorsan engedett -meghivásomnak s bocsánatot kérek, ha netalán zavartam. De igen fontos -ügyben kérettem, melyet nem igen szívesen halasztanék tovább. Olyan -dologban, melynél a pap a háznak legfontosabb és legszivesebben látott -vendége. Kérem, foglaljon helyet. Istók, itt vannak az írószekrény -kulcsai. Légy szíves kivenni azt az iratot, melyet a középső fiókban -legfelül találsz. - -A mentor még nem feledte el (hogyan is feledte volna!) az utolsó szomoru -alkalmat, mikor abban a szekrényben kutatott mélyen tisztelt barátjának -végrendelete után s ránczos homloka körül egy makacs árnyat kergetve, -végzé megbizatását. - -– Így, – mondá Béla. Nyujtsd át a tiszteletes úrnak. Én ez órában össze -akarok esküdni menyasszonyommal. Az ott fölmentvény a hirdetések alól. -Azt hiszem, nincsen semmi akadály? - -Molnár Ábrahám úr arczának dús tüskebokrai közt a meglepetésre, melyet a -fölhivás magában foglalt, egyszerre kinyílt a hivatalos mosolygásnak egy -roppant napraforgó-virága. De mi volt ez a mentor elragadott öröméhez! -Gazdája szavaira vén, kerek fején akkorát lódított előre, hogy egy -perczre méltán lehetett félteni annak a vállakkal való okvetlenül -szükséges összeköttetését. Bélához rohant, kezeit szorongatta, majd -Ilonáét óhajtotta tiszteletteljes csókjaival elárasztani és töredezett -szavakkal biztosított mindenkit, a vőlegényt, a menyasszonyt, a papot, -az író-szekrényt, az öreg órát és mindent, mindent, hogy ő most képtelen -ugyan hosszabb üdvözlő beszédre, de meg lehetnek győződve róla, hogy -nála jobbakat már senki nem kivánhat. - -– Ha tehát nincsen semmi kifogása ellene… – fordult Béla a paphoz, ki a -mentor örömkitörései alatt azzal a hazafias bizalmatlansággal kezdte -vizsgálgatni az ujjai közt forgatott okiratot, mely az akkori -hatóságoknak minden kibocsátványával szemben szerinte nagyon helyén -volt. Nem tagadhatom, hogy bizonyos önérzetes kicsinylés is vegyült e -birálgatásba a felett, hogy nem jobban elvégezte volna-e ő az egészet a -kathedráról. - -Miután sem a pecsét, sem az aláirás, sem a tartalom ellen alapos -kifogást emelni nem tudott, a napraforgót ismét Béla felé irányozva, -kijelentette, hogy neki legalázatosabb üdvözletén kivül egyéb szava -nincs. - -– Eszerint készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifjú házi úr, széke -mögött álló jegyesének kezét gyöngéden a magáéba fogva. - -– Hogy készen vagyok-e? – felelt a pap, fölkelve székéről s emeltebb -hangon folytatva: – Engedje meg nagyságod, hogy kifejezzem egy részben -sajnálkozásomat, mivel nem kis templomomnak juttatja a szerencsét, hol -jövendő boldogságaért gyülekezetem egyszerű fohászkodásával -egyesíthetném a magamét. De hisz így is jól van az; mert mindenütt jelen -van az úr, a hol ketten-hárman együtt vannak az övéi közül. És -protestáns kánonaink is megengedik a háznál való csöndes esketéseket. A -mi a készenlételt illeti, egy ilyen magamszőrű vén pap (de bízony, -esedezem, eljár az idő!) minden ujjából már tuczatszám rázhatja ki az -imádságot. Az igazi lelkipásztornak minden pillanatban, minden adandó -alkalomra készen kell lennie, mert sohasem tudhatja, mikor szólítják -valamely haldokló atyjafiához, a kinek nincs ideje megvárni, míg -imádságra készül; vagy teszem: marakodó házasfelekhez, kik kárt is -tehetnének egymásban, ha rögtön kéznél nincs az oktatás. Készen vagyok, -nagyságos uram. És a két tanu? - -– Itt van az egyik mindjárt: István úr, – válaszolt Béla. A másik meg… -Ugyan Istók, kit is kellene még beszólítanunk? - -[Illustration: – Készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifju házi úr -jegyesének kezét gyengéden a magáéba fogva.] - -A mentor azonban már nem volt a kanczelláriában s így a kért tanácscsal -sem szolgálhatott. A mint megütötte füleit a szó, hogy neki még szerep, -s még pedig fontos szerep is jut az esküvőn, hármasokat ugorva rohant le -a lépcsőn s odalenn – hogy annál könnyebben menjen – kulcsának -fogantyújával kezdte ostromolni a prior-szoba ajtó-zárát. Miután ez a -legdühösebben ismételt támadásokra sem akart engedni, a siettében -kétségbeesett Istók tanácstalanul lármázva kezdett föl s alá nyargalni a -folyosón, mignem Kata asszony segítségére jött a konyhából. - -A termetes úrnő, megértvén a baj okát s tisztességesen leszólván -valamennyi szeleburdi ifjú legényt, természetes józan eszével csakhamar -megoldotta a már-már kibonthatatlannak tetsző csomót. Ámde azért volt -nő, hogy a bódult nyargalászásban, a fennakadás furcsaságában, a -pillanatra sem pihenő nyugtalanságban, a lángoló szemekben, az egész -neki-bolondult emberben valami figyelemre méltó titok nyomát sejtse, -minélfogva érdemesnek is tartotta csipőre tett kezekkel figyelő állást -foglalni a szobának tárva-nyitva hagyott ajtaja előtt. Miután azonban -nem látott egyebet, mint hogy Pallér úr, minden tekintet nélkül az ő női -illemérzetére, kipkedve-kapkodva, fenyegető gyorsasággal vetköződni -kezd, a kritikus pillanatban az ajtót fözőkanalával becsapta, sarkon -fordult és nagy mérgesen indult vissza árván hagyott fazekaihoz. - -Odafönn már épen csöngetni akartak Palkónak, hogy nézzen Pallér ur és az -ispán után, midőn a kastély elé egy könnyű kis kocsi hajtatott. Nagy -szuszogva szállt ki belőle egy köpczös uri ember, hátán rettenetes -bárány-bundát viselvén, melynek fölhajtott vörös gallérjában valami -özönvizelőtti vastagbőrű tarajos állatnak látszott. A mint az ember, a -bunda, meg a taraj szerencsésen a földön voltak, a kocsistól egy -mindenekfelett úrias kézlegyintéssel akart elbúcsuzni az érkezett s a -szörnyű báránybőr-sátort egyik válláról a másikra dobálgatván, befelé -indult. A kocsis azonban, ki a búcsuval (mint Béla, Ilona és a pap az -ablakból könnyen észrevehették) sehogysem volt megelégedve, megragadta a -menekülő tarajat, mire hosszas és izgatott eszmecsere kezdődött, mely -azonban szerencsére tettlegességen nem végződött, annál kevésbbé pedig -azon, hogy a vendég – a fuvaros zaklató követelésére – zsebébe és -tárczájába nyult volna. Az özönvízelőtti tarajos szörny Vincze bácsi -volt. - -– Legjobbkor! – kiálta letekintve s a bekászolódóra ráismerve Béla. Nem -kell már küldeni senkiért; az öreg megérzi, mikor kell helyt állani -neki. Csak Istók után nézzetek, hogy hova tünt egyszerre. Itt jön Varjú -Vincze úr Karámosról. Ő lesz majd a második tanu. - -– Leszek, szerelmes öcsém, leszek, – döczögött Vincze bácsi, ki Béla -szavaiból homályosan még a folyosón értesült a rá váró szerepről, miután -Istók előbb leirt lerándulásának rohamában az ajtók betevésére legkisebb -gondot sem fordított. – Csak ezt a ménkű nagy sátort hadd keritem le a -nyakamból. Így ni. (A vén gavallér megpödörgeti bajuszát és a híres -vörös mellényt lehető előnyös világításba helyezi. Azt a módos -komplimentet meg, melyet Ilona előtt vágott, látni kellett volna a mai -ásítozó fiataloknak!) Ezerszer csókolom picziny kacsóit, kisasszony. -Adjon isten minden jót, lelki atyám; egy kis szabad lélekzetet a magyar -embernek. Nos, szép öcsém, hát ide a keblemre! Én beteglátogatni jövök -egy méregdrága fuvarossal, és ime egy egészségtől ragyogó ficzkót -találok. Ragyogsz, ha mondom. Hát egy kis keserű, valami szilvóriumféle -nincsen kéznél? Palkó, Palkó! Már az igaz, hogy ilyen nyalka egy -legényt, mint ez a Palkó, keresni kell. - -A vigyori inassal, ki ugyancsak régen volt már nyalka és legény, Istók -is megjelent egészen ünnepélyes színben. Az elragadtatás apró manóit, -melyek ajkait, orrát, szemöldeit nem szüntek meg ránczigálni, földszinti -magányában elhessegette s egészen úgy jelent meg, mint egy boldog -filozófushoz illett, ki nem adta magát át a divatos reménytelenségnek, -hanem inkább derült tudományának egy fényes bizonyságával állott elő. A -tisztelet, melylyel e kastély és lakói iránt viseltetett, nem engedte, -hogy a foltos kabátban teljesítse tisztét: a régi módi kettős ujju -atillában pompázott ismét, ritka bajusza ragyogott a kenőcstől, csizmája -tükörré volt kefélve s az egész mentor megjelenésének dísze ellen a -legkisebb kifogást sem lehetett volna emelni, ha a temetés óta nem -használt kalpagjáról egy végetlen hosszúságu s a mai alkalomhoz kevéssé -illő gyászfátyol nem csüng alá és csizmahúzóit betürni el nem feledi. - -Vincze bácsi nagy lármával és csodálkozással üdvözölte e nem mindennapi -díszt s erőt merítvén a három üveg szilvóriumból és nagy karéj -kalácsból, melylyel a páratlanul nyalka Palkó szolgált neki, új -fogadkozásban tört ki: - -– Leszek tanu, szerelmes szép öcsém, leszek. Ham, ham. (A kalácskaréj -utolsó falatja a torkán akad.) Leszek. Ham. Még olyan rendíthetetlen -tanu nem volt, mint a milyen én leszek annak a hasonlíthatatlan -gavallérnak öcscse és örököse mellett. Leszek, pajtás. De hát mire -legyek? - -Béla mosolyogva s menyasszonya kezét simogatva válaszolt: - -– Erre az órára határoztam esküvőmet s ha nincs ellenedre…? - -– Hogy nincs-e ellenemre? – kurjantott tenyerébe csapva a vendég. – Hát -kinek a szerencséje volt nekem valaha ellenemre? No, még ilyen véletlen -öröm az életben sohasem dagasztotta a szívemet, annyi bizonyos. E -szerint násznép vagyok én itt és az az akasztófáravaló fuvaros nem hogy -becsületnek tartotta volna, hogy násznépet hoz… hanem most már az én -szekerem is a násznéphez tartozik, úgye bizony? Soha ilyen fölséges -meglepetést! Túltesz, akármi legyek, ha túl nem tesz a boldogulton még -úri fogásokban is! Hanem talán már el is kellene hallgatnom? Lelki -atyám, talán kezdeni akarja a szertartást? - -Molnár Ábrahám ur fülei már rég süketek valának e hiábavaló beszédekre. -Kövér kezei össze voltak kulcsolva atilláján s tövises szemei haragosan -fordítva az ég felé, mintha valami váddal akart volna föllépni valaki -ellen. Pedig csupán szent-lélekért áhitozott a rögtönzéshez. - -Béla is csöndesen, egy kissé nehezen fölemelkedett székéből s ennek -támlájához dőlt. Ilona kihevűlt, égő arczczal állt mellette s fényes -szemeit a földre sütötte, mig Vincze ur az egyik sunyi pillantást a -másik után vetette reá. - -A pap, Vincze és Istók az ünnepélyesség kedveért egyet köhécseltek, az -ajtók betétettek, a téli nap legszebb arany szőnyegét teríté a jegyesek -lábai alá, egy rövid életű fattyu-czinege az ablakot verdeste s víg -fütytyel minden jót kivánt nekik, Istók gyanusan dörzsölte szemeit s -megkezdődött a szertartás. - -Megkérdeztetett Kálozdy Bélától, akarja-e hitvesének a hajadon leányt, -kit jobbján tart? - -Akarja. - -Megkérdeztetett Pallér Ilonától, akarja-e férjének a férfiut, kit -jobbján tart? - -Akarja. - -Az utóbbi kérdésre azonban kevésben mult, hogy egy kéretlen válasz is -nem adatott. Mikor Istók meghallotta igazi nevét a menyasszonynak, (kire -nézve becsületes elméje egy pillanatig sem volt kétségben az iránt, hogy -a szinlap teljesen összevág a keresztelő levéllel,) azt a nevet, melyet -ő maga is büszkén viselt, ugy elképedt, mintha tiszt. Molnár Ábrahám ur -egyszerre hozzá fordult s neki tette volna fel amaz, egész életre szóló -kérdést. De már egy percz mulva a szó legszorosabb értelmében csak az -imádság tartotta, hogy oda ne rohanjon a kastély jövő urnőjéhez, -felvilágosítást kérni tőle, hogy az égből, vagy a Tiszán túlról -csöppent-e ide? - -– Nos, öreg barátom, – mondá az esketés, a kézfogások és ölelkezések -végén Béla a mentorhoz, ki eközben ismét a szájtátó ámélkodás stádiumába -esett vissza, – a te számodra kettős meglepetést tartogattam. Az egyik s -talán a nagyobb, nőm valódi neve, melyet eddig nem akartam fölfedezni -neked. Igen öreg; Ilona a te nevedet viseli, kinek a mai napon rokonoddá -lettem. - -A megzavarodott mentor a kézcsók után egy kissé fölemelte a szép -csuklóról a hitetlenül tétovázó szemeit – ki gondolatoknak soha, de -sohasem volt szükében, bátortalan hangon életében először lebbent el -ajakáról a vallomás, hogy: - -– Alig… igazán alig tudom, hogy mit gondoljak. De vajjon… igen, vajjon a -Pallérossi Pallérok közül-e? - -– Épen azok közül, bátyám, – felelt könnyű sóhajjal a menyecske. - -– De hát vajjon… igenis, vajjon azok közül a bizonyos Pallérossi -Pallérok közül-e, kiknek ősi czimere a féllábú gólya? – folytatta -kérdezősködéseit Istók, még mindíg csak félig-meddig mervén habozó -szemeit új rokonára emelni. - -Ilona szivesen válaszolt neki: - -– Az én szegény nevelő-atyámnak volt egy nagy, piros pecsétnyomó -gyürűje. Minha csak most is ott látnám rajta sántikálni a féllábú -gólyát! - -– Nos, megkövetem, az a gólya mindíg igen díszesen nézett ki, – rebegte -Istók, egy galamb epéjével és egy hidalgó büszkeségével. - -Egész lelke fel volt zavarva. Annak az ismeretlen rokonvilágnak szélén, -melyről csak dicsekvő atyja homályos meséiből tudott egyetmást, de -melylyel közelebbről megismerkedni egész életében fő vágya volt: a -mentort valósággal reszkető öröm fogta el. A helyzet különössége, az új -atyafiság, egy kis lélekfurdalás, (hogy ugyan valamikor a -tiszántúliakról nem talált-e többet kiszalasztani, mint a mennyi most -majd igaznak bizonyul?) valami csalódásfélének sejtelme, (hogy nem -feneketlen mélységek voltak-e azok, hova életének egy-két keserűbb -perczében horgonyát kivetni próbálgatta?) mind ez úgy össze-vissza -zavarta fejét, hogy egészen eltüntek szemei elől az elégedetten mosolygó -Béla, meg a fölfútt képeiket egymás ellen szegezve vitatkozó pap és -Vincze úr. Csak a napsütötte nagy falakat látta, telidesteli a -szeszélyes Tisza furcsa kék vonalaival, a mint szobájában odalenn az -ablak mellé akasztott füstös, poros térképen olykor el szokta nézegetni. -Családi álmainak e kanyargó és csalékony jelvonalain kivül csupáncsak -Ilonát látta még, ki sokszorosan sugárzott előtte a nevezetes család -fényétől, és úgy tetszett neki, mintha egyszerű kék selyem ruhája -egészen teli lenne himezve csupa büszkébbnél büszkébben sántikáló -féllábú gólyákkal. - -Ama bizonyos névtelen filozófnak rendíthetetlen nyugodalmától -mindenesetre igen messze volt reszkető hangja, mikor utolsó kételyének -eloszlatására vetette föl a kérdést. - -– És a Tiszán túlról…? - -– Onnan onnan, bátyám. Ejnye, mintha csak nem örömest fogadna be a -családba s szeretne kirostálni belőle! – enyelgett az új asszony, kit -azonban e kedélyeskedés nem tett elragadóbbá. Mi sem volt már meg benne -a gyermekből, ki a gondok végetlen oczeánjának egész bizodalommal megy -neki egy csillogó kagylóval, hogy eltünteti ebben. Mi sem abból, ki -mosolyában és tréfájában egész őszinte valóját és tapasztalatlan -ártatlanságát mutatja be. Csak az ilyen tréfa ér valamit! - -– Isten őrizz! Nem mondhatok egyebet, mint hogy: isten őrizz! – -szabódott a szegény mentor, mélyen és ügyetlenül hajtogatván magát s -abban az arányban szedegetvén össze innen-onnan régi eszméit, a melyben -a viszonyok képe tisztult előtte. – Soha nagyobb tisztesség nem ért az -életben, mint e mai napon! Tiszta szivemből mondhatom, bármilyen világos -elmével tekintsek is végig fejtörő munkában eltöltött és e kitünő család -folytonos bizodalmával koszoruzott életemen, hogy még nagyobb tisztesség -nem ért. Ha meggondoltam eddig, hogy ime öreg napjaimban hosszú -szolgálatomnak boldogító elismerése és személyemnek megtisztelő -figyelembe vétele mellett törvényes, rendes és szabályos nyugalomba -vagyok helyezve… (ki ne bocsátaná meg neki, hogy elfoglalt állásának e -rövid szavakkal való körvonalozását, a pap és Vincze felé tekintve, -jónak látta még egyszer ismételni?) törvényes rendes és szabályos -nyugalomba vagyok helyezve, ha ezt így elgondoltam, mindíg azt hittem, -már nincs több várni valóm az emberek kegyességétől. Ha most még ehhez -hozzáveszem a mai ünnepi napot, melyen az általam végnélküli kegyelettel -tisztelt Kálozdy-család, nem elégedvén meg eddigi jótéteményeivel, még -saját kebelébe emelt, valósággal óhajtanám visszanyerni munkabíró -ifjúságomat, hogy újolag neki szentelhessem életemet! - -A mentegetőző kis felszólalást ama legkülönfélébb hangulatok, melyek -Istók lelkében folyton folyvást egymás sarkában voltak, egész rövid -szónoklattá kerekítették, melyben a fősuly ismét arra a mindig szivesen -emlegetett két dologra volt fektetve: életének kifogástalan munkásságára -és szivének hálás voltára. Az utóbbira nézve épen annyira elragadtatta -magát, mintha Bélának Ilona nőül vételére semmi egyéb oka nem lett volna -a világon, mint hogy e furfangos fogással neki utat szerezzen a -Kálozdy-családba. - -Alig végezte azonban a szónoklatot, kellemetlenül érezni kezdte, hogy -ama bizalmas hang folytán, melylyel a tiszántuliakat emlegetni szokta, -ha most nem lesz képes némi részletekkel előállni, Bélában nem alaptalan -kételyek támadhatnak ama viszony iránt, melyben ő a sokat emlegetett -virágzó familiához áll. E gondolat aztán arra a kényelmetlen tudatra -ébresztette, hogy ő arról a bizonyos virágzó családról tulajdonképen -semmivel sem tud többet, mint az Eszterházy herczegekről. Atyja, a kit -forrásul idézhetne, régen nincs az élők között s az esztendők is, -melyeknek hosszu sora – isten tudja, hogyan, – egyet-mást a fejébe vert, -hűtlenül eltüntek mellőle s ő gyámoltalanul magában áll itt, hogy -hallgatása által megszégyeníttessék. A percz sürgette. Nehéz -verítékcsöppeket törölt le homlokáról s utóljára is el kellett szánnia -magát. Lesütött fejjel indult a rohamra s a csatakiáltást úgy intézte, -hogy Béla – noha tőszomszédjában ült – csak némi töredékeket hallhatott -belőle. - -– Kérem kegyes grácziáját, nagyságos hugom asszony, – kezdé s ugyancsak -akadozva folytatta: – Ugyan mi lett abból a… abból a… ugyan hogy is -hivták csak?… abból a hires, hires katona Pallérból? - -Katona körülbelül minden családban van. - -– Nem, nem volt az hires katona, bátyám, – felelt egy kissé elmélázva a -kérdett. – Csak becsületes ember volt. Tönkrejutott, semmivé lett, sirba -szállt. - -– Isten nyugosztalja szegényt! – sóhajtott egy kissé megkönnyebbülve -Istók. – Tudom, tudom, maga volt a példás becsületesség. De így jár, a -ki az emberek rosszaságával számot nem vet! Hát ugyan az a… az a… ejnye, -mindig ennyi bajom van ám nekem a nevekkel!… Az a hires… mi is volt -csak? Igen, az a hires, hires prókátor? - -Prókátor is volt minden familiában legalább három. A között hires is -csak akad. - -– Azt nem ismertem. De tudom, hogy mind igen-igen szegény emberek -voltak, egyik se tudott semmire menni s az egész családból ma magam -vagyok. - -A bánatos árnyalat, melylyel Ilona e feleletet adta, a végén bizonyos -elégedett lendületet vett, mint mikor porló romokon át egy ujdonatuj -kastélyra esik tekintetünk. - -Istók nagyot lélegzett. Bár kétségtelenül rosszul esett neki, hogy -homályos álmainak ily kevéssé felel meg a valóság, örült, hogy a -pillanatnyi nehéz helyzetből kiszabadult. Azt nem állította soha, hogy a -tiszántuliakkal összeköttetésben áll s – negyven esztendő nagy idő, mely -alatt az ő tudtán kivül sok történhetett. - -– Eszerint, – mondá, – ha meggondolom… hát én lennék a családfő. - -A menyecske szives mosolylyal rázta meg kezeit; ép ilyennel fogadta a -cselédek köszöntését, kik között futó tűz gyanánt terjedt el a -rögtönzött esküvő hire; ilyennel tekintett mindenkire a menyegzői lakoma -alatt; és ilyennel hallgatta végig Vincze bácsinak, a papnak és Istóknak -virágos felköszöntéseit. A mentor következőleg végezte a magáét: - -– Mindezek után pedig, mélyen tisztelt Béla öcsém, az én örömeimnek -csordultig tölt poharát tetézd még abbeli kegyes engedelmeddel, hogy ez -uri házat, melynek közel húsz esztendeje mintegy szellemi őriző pásztora -vagyok, hadd én adjam át nagyságos hugomasszonynak. Szives bizodalmadat -erre nézve annál bátrabban, bár teljes tisztelettel, kérem ki, mert -meggondolván, hogy a Pallérossi Pallérok, miután mind rendkivül -becsületes emberek voltak, már elpusztultak ez álnok világról, mai napon -én vagyok az egykor virágzó családnak érdemetlen feje. Vivát! - -Hogy ne adatott volna meg az engedelem?! A mentor azonban nyilván -mesterkedett valamiben, mert rendkivül nyugtalan volt s alig várta, hogy -ebéd végén egyedül kaphassa egy ablakmélyedésben Bélát s ragyogó -szemekkel odasughassa neki a következőket: - -– Itt az idő, Béla, hogy tartozásomnak egy csekély részét lerójam -irántad. Oktatást szándékozom adni a te érdekedben az én nagyságos -hugomnak, mert azt hiszem, hogy most már a te familiád az, melyet a -világon legjobban tisztelek. Örül a szivem, ha meggondolom, hogy a -rokonság megengedi egynémely dolognak őszinte elmondását, melyet a te -boldogságod érdekében szükségesnek tartok. El fogok mondani mindent -keményen és hiven, hogy soha el ne feledje, a mit egy tökéletes asszony -felől lelkemben hordok. A legpompásabb módját találtam ki s azért kértem -tőled ama bizonyos engedelmet. Szép hegedüszóban mondom el, mintha -valami névtelen historikus lennék, a ki régi családi történeteket -beszél. Csak bízd rám Béla és engedd, hogy tiszteletteljesen -megöleljelek. - -A férfiak együtt maradtak az ebédlőben, mikor Istók megkezdte körutját -Ilonával. Az oktatás a képes szála számára volt fenntartva. Mikor ide -beléptek, a bucsuzó nap vöröses fénybe borította az egész nagy termet -családi képeivel. Az ősök nyakig be voltak gombolkodva vagy csipkézve; -senkinek nem néztek a szeme közé, mintha nehezteltek volna, hogy nekik -már ilyen kevés szavuk van a családi dolgokba. Még pedig nemcsak a -legközelebbi gazdag ősök, hanem azok is, kiknek százötven esztendeig egy -kis városvégi házban kellett meghuzniok magukat, mignem Péter ur uj -virágzásra emelte nemzetségét s a katakombákból ők is napfényre -kerültek. Egyetlen egy sem fogadta közülök barátságosan a jövevényt, s -az asszonyok úgy belehuzták magukat aranyos főkötőikbe és mentéikbe, a -férfiak meg kucsmáikba, mintha egyáltalában ki akarnák kerülni a -megszólíttatást. Ha a nagy, fakó keretek vizszintesen feküsznek, minden -esetre a legtulsó sarokba zsugorodnak. Ilona azonban nem sokat látszott -törődni mogorvaságukkal; valami kihivóan lenéző tekintettel futott végig -a hosszu soron, valami öntudatos kaczérsággal, mintha szivéből -lemosolyogná e vén figurákat, kik holt ránczaikkal ellenségeskedést -mernek indítani az élő mosoly ellen. - -Istók elsőben is egy sárga képü, aszott matróna előtt tartott állomást, -kinek vékony nyakán széles gallér puffadozott; szinehagyott, sárga -ruhája oly bő volt, hogy a képnek három negyedrészét foglalta el; -kezében egy vörös szélü, disznóbőrbe kötött imádságos könyvet tartott s -szemeit alázatosan lesütvén, mitsem engedett látni belőlük, úgy, hogy ha -valami nevezetes szerep jut annak idején részére, a történetirók -bizonyára mai napig sem lennének tisztában vele, hogy kékek voltak-e -vagy feketék? - -Istók kegyeletesen megilletődve, e sárga urhölgy előtt kezdte el -oktatásait. - -– Nagyságos hugomasszony, nem fogja rossz néven venni tőlem, ha -egynémely jelesebb erényü matrónával régi hirű családjából meg fogom -ismertetni. Ez itt Hadonay Rebeka, a nevezetes Kálozdy Áronné. -Lehetetlen, hogy ne hallotta volna hirét. Nagy jótevő, nagy keresztyén -és nagy tudományu urhölgy. Saját költségén nyomatta ki Ezsaiás -prófécziáját; a Luthert és Kalvinust követő theologusok között nagy -disputát tartatott, mely az utóbbiaknak fényes győzedelmével végződött; -iskolákat építtetett, szegényeket segített és nyelvem gyönge elmondani -egész fényes pályáját. Tündökölt a keresztyéni erényekben, melyek minden -boldog családi életnek alapját képezik. (A mentor itt fölemelte szavát s -erősen hunyorgatott, mintha a legkeményebb feddést mondaná.) Idején és -bölcsen meggondolta, hogy a világi fény és pompa milyen keveset ér és -milyen mulandó! - -Miután Istóknak ekként tökéletesen sikerült belehelyezkedni egy -háromszáz éve nyugvó urhölgy gondolatvilágába, természetes, hogy még -sokkal könnyebben ment neki az egész, mikor a mult század végére jutott. -Egymás mellé voltak függesztve a kis, keskeny, finom arczu grófné, nagy -bóbítás fejdiszszel s a csontos, durva képü Ádámné asszony. Amannak egy -rózsa pihent vékony ujjai között, ennek a keze ökölre volt szorítva, -mintha egyenesen rá akart volna rohanni a festőre. Ilona jóizüen -mosolygott a furcsa szomszédság fölött. Egész sereg tréfás gondolata -támadt s alig figyelt az ünnepélyes előadásra, mely így folyt tovább: - -– Az ott Kálozdy Péterné, a család ujrateremtőjének mély tiszteletre -érdemes neje. Grófi születés volt, finom, világ csodálta dáma! Egész -Bécs városa forgolódott körülötte annak idejében, bárók, grófok, -herczegek, sőt választó princzek is; de ő meg tudta gondolni, (itt a -mentor ujólag a feddés magaslatára emelkedett,) hogy még egy grófnéra -nézve sem közönséges szerencse, ha olyan ősi, tiszta magyar familia -tárja ki előtte karjait, mint a Kálozdyak. Megbecsülte a kinálkozó -szerencsét s a választó princzek seregének daczára Péter urat -választotta, kinek mindvégig csak tisztességet szerzett. - -Istók köhécselt s egy kis ideig maga is néma tisztelettel tekintett a -képre, mely most esetleg trónusok fölött is függhetne. Azután folytatta: - -– Ez itt Béla nagyanyja. A jó hirü Mátéfi család gyermeke, Ádám ur neje. -Ha elgondolom, hogy a szekrények a kastélyban mai napig az ő szövette -vászonnal vannak tele, hogy egész életében megelégedett két köpönyeggel -és egy selyem szoknyával, hogy milyen hiven kezére járt férjének a -takarékoskodás nagy munkájában, hogy csak egy ilyen tökéletes asszony -kezébe tehető le a férfi által egész bizodalommal a család sorsa: (a -szónok ismét neki hevül és éles kezd lenni) a régi magyar gazdasszonyok -utolérhetetlen példányképeinek egyikét kell látnom benne, kit bár minden -feleség szívéből követni óhajtana. - -Az alkony már egészen leborult. Nagy jót tett Istókkal, mert eltakarta -előle Ilona szép, szórakozott arczán a jeleket, hogy milyen kevés -hatással voltak rá az itt leirt előadások és a többiek. A némaságot, -melylyel lépteit az uj asszony követte, meghatottságának tulajdonította -s a hogy visszatértek a kanczelláriába, büszkén sugta oda Bélának: - -– Minden jól van már. Olyan aranyszabályokat mondtam el előtte, hogy -egész életében lehetetlen elfelejtenie. Ha hallottad volna, Béla, milyen -kemény és mégis milyen óvatos voltam, megelégedve nyujtanád kezedet. -Köszönöm, köszönöm. - -Míg távol jártak, a fiatal házigazda és Vincze bácsi között egy fontos -ügy is legszerencsésebben intéztetett el. A vén gavallér – a hogy a -tiszteletes bucsut vett tőlük s betette maga után az ajtót – egy kissé -szótalanná lett, izgett-mozgott, pöfékelt, fészkelődött s csak nagy -nehezen kezdte el nyögni, a mi lelkét nyomta: - -– Tudom, Béla, nem szivesen hallod, sőt hallani sem akarsz róla, a mivel -én ez alkalommal kirukkolni kénytelen vagyok. De hiába, kénytelen vagyok -vele. Mert a tiszta, szeplőtelen és mocsoktalan becsület a legeslegelső -ezen a világon! - -– Ha becsület dolga, csak ki vele bátyám, – biztatta Béla. - -– Nem, nem valami fontos az egész; de hát előbb-utóbb csak el kell -végeznünk, mert örökkön örökké mégsem nyomhatja a lelkemet. Tudod, az a -két átkozott bugyelláris, a mit akkor este azzal a bolond Arturral rám -biztatok. No no, ne jőjj azért mindjárt indulatba! Semmi okod -szégyenleni magadat, mert e leggavallérosabb bravúrral szorítottad -sarokba az ellenfeledet. Ha már te nem nyerted meg, – mert november -30-ka régen elmult, – legalább a szemtelen kérdezősködést is a torkába -fojtod. Valami ez! Úgy-e hallani sem akarsz a bugyellárisokról? Jól van, -jól; nem hozom többet elő soha. Hadd szorítsam meg a kezedet, Béla! - -Mikor már menni akart, még egyszer visszafordult az ajtóból! - -– Hát hogy el ne felejtsem, az én szekerem csakugyan násznépnek számít, -úgy-e? És e szerint minden a te gondod? Pompásan van. Nojszen csak -követeljen még rajtam valamit az az akasztófáravaló! - -Az nap este természetesen nagy volt a lárma és nevetség a Fekete -Sas-ban. Vincze bácsi előadta az esküvő részleteit, melyeket az -asztalvégi vándorszerkesztő nem mulasztott el jegyzőkönyvébe iktatni. -Dacsó Artur kimondhatatlan sokat nevetett, minduntalan egy-egy köhögési -rohammal küzdött és szomszédjait hol ölelgette, hol meg gorombáskodott -velök. Alig hallgatott a vén korhelyre, mikor ez ravasz hunyorgatással -férkőzött mellé s megszólította: - -– Artur, egy szóra! - -– No, mi baj? - -– Hát már most a ti fogadástokkal mi lesz? Az igaz, hogy ilyen -veszekedett furcsa esetet még nem értem. A kisasszony most nagyságos -asszonynyá lett; te csak nem tudakozódhatol Bélánál, vagy micsoda. -Eszerint a nélkül, hogy voltaképen vesztettél volna, sajátképen nem is -nyertél. - -– Nohát nem nyertem! – kiáltott az öregre a víg czimbora. – Baj az? - -Vincze bácsi csillapítva kezdette veregetni a vállait. - -– Ne heveskedjél, Artur, – mondá. – Az isten szerelmeért ne heveskedjél, -mert a heveskedés nem illik igazi gavallérhoz. Se nem nyertél, se nem -vesztettél: ez az eredmény. Mint hasonlíthatatlan uri ember adod meg -magadat és én olyat tapsolok neked, hogy még olyat nem hallottál. A -bugyellárisokról ilyen körülmények közt persze hallani sem akarsz? Jól -van, jól; az életben soha nem hozom többet elő, ne félj. Muki, a jobb -fajta somlaiból egy hónaljjal; de ne legyen megolvasva! - - -XIX. FEJEZET. Szürkület, ébredés után. - -Nem hiába, a fiatalok csak nagyobb tervezők, mint az öregek! - -Lám szegény Benedek ur, – mikor a vén kolostor uj öltözetén -gondolkodott, melyet a mostani toldott-foldott csuha helyett Béla és -Ágnes nászának ünnepére föl kell öltenie, – mindössze is csak annyi -ujítást tudott kiforralni, hogy a képes szobából erkélyt nyittat, mint a -Péterfiéké, a kormosodó falakat majd befesteti sárgára vagy zöldre s a -sötét folyosókra még valahogyan, a világosság kedveért, egypár ablakot -töret. A sors azonban úgy intézte a dolgot, hogy az a bizonyos nap be ne -következzék a napoknak végeiglen soha. Az ódon kastély e szerint még ama -szerény javításokra sem számíthatott volna, melyek öreg gazdájának szük -képzelőtehetségében megszülettek, ha Benedek urral időközben a halottak -tréfás építőmesterének dolga nem akad. - -A régi épület kormánya fiatal kezekbe került, melyek miveltebb, -termékenyebb és követelőbb fantáziának szolgáltak. S a kastélyra nem -sokára olyan fény várakozik, minőről sem a hajdani zárdafőnök, sem -Bernininek az a méltatlan olasz tanítványa nem álmodott, kinek sivár -lelke előtt ez az iromba kőhalmaz először jelent meg. - -Az a termékenyítő, de kegyeletet, kiméletet nem ismerő förgeteg, melynek -forgásából az ócska kolostornak ékítményektől terhes homlokzattal, -diszesen és méltóságosan előrekönyöklő erkélylyel, karcsu oszlopsorral, -gazdag lépcsőházzal, csinos ablakkoronákkal, nehéz kőfüzérekkel és -minden kigondolható pompával ujra kell születnie, már zúg és rombol -körülötte. A ki e szép tavaszi napokon az átellenes hegy nyergéről -alátekint a völgybe, nem igen tudná megmondani, hogy ott a falun túl -azok a magas-magas falak, melyek körül száz munkás sürög, rom-e, vagy -félig kész épület? A kőmives állások durva hálója itt-ott -két-háromszorosan szövi körül, s folyton folyvást munkában vannak az -emelő kötelek, hogy az uj diszeket a régi, magas, idő megviselte -vállakig fölhuzzák. Fiatal menyecskék víg énekszóval hordják a meszet és -csapót s a kőfaragók kalapácsainak egyhangu, durva zaját, reggeltől -estig verik vissza a zöld hegyek köröskörül. Az udvar, hátul a kis -borongó fenyves, a kertnek jókora része csupa felfordulás. Roppant -kőkoczkák, nagy téglarakások, végetlen fenyőszálak, csákányok, -csapókanalak, fejszék hevernek szerteszét, meszes-gödrök ásítoznak -mindenütt a járó-kelőkre s a falu fiatalságának különös bámulását vivják -ki ama furcsa, faragott fél-leányok, kik fájdalmukban kővé válva, várják -a befalaztatást. A nagy rendetlenségben szives-örömest forgolódik a pap -s a többi kálozdi kaputos ember s meg-megtöltögetve pipáikat, olyan -gyönyörüséggel lopják a napot, mintha a parokhia, a falu háza, vagy a -maguk düledező kuriája épülne ilyen szép szerrel. A paraszt gyerekeknek -ez időszerint legkedvesebb mulatsága az elszóródott törmelékből – -sajátkezüleg gyártott sár segítségével – apró kastélyokat építeni, -melyek hihetetlen mennyiségben borítják el az utczákat s a hazatérő -csordának esténkint rendesen áldozatul esnek. A vályogvető czigány is -beszerezte az építéshez rajkóját, a kis Pupos Jancsit, ki a téglahordás -fárasztó munkáját minden kinálkozó alkalommal siet fölcserélni repedt -hegedüjével, melyből a napszámos-sereg mulattatására vigabbnál vigabb -nóták kerülnek. A pallér és felügyelők harsány káromkodásai ügyesen -vezetik a munkát, melyből rövid hónapok mulva Karámos vármegye -legdiszesebb épületének kell napfényre kerülnie. - -A cselédek mind kiszorultak a kastélyból s a szomszédházak -egyikében-másikában ásitozva töltik a napokat. Kata asszony egészen -falubeli ismeretségeinek él; délutánonkint ellátogat ide is oda is, -fejét rázza egy és más fölött s nem akar ugyan semmit mondani az uj -nagyságos asszonyra és Ágnes kisasszony pártjára kelni sem érez magában -semmi különös kedvet, de úgy gondolja, hogy minden jobb véget érne, ha -az öreg Benedek úr még ott ülne a kanczelláriában és botjával -el-elpáholná a léhütő férficselédeket. A kényes és pletyka ispánné meg -Bárándy Gáspár urnak vén, emberszóló gazdasszonya mindig élvezettel -hallgatják előadásait, melyeknek szokatlan keserüsége iránt a -körülményeknek egész lánczolata nyujthat fölvilágosítást. Mindenekelőtt -az a körülmény, hogy az érdemes kulcsárné granátosi kedvteléseinek -gyakorlására – mióta az uraságok távol vannak – csak igen ritkán nyilik -alkalom, miután a (még mindig: kis) Pirók szakadatlan csavargással -tartja üstökét biztonságban. Azután az a folytos föl-fölmerülő kétely, -hogy a dolgok bekövetkező uj rendjében lesznek-e majd az illetők kellő -tekintettel a háznak régi, hű népére? Különösen pedig Kata asszonynak az -a szilárd meggyőződése, hogy a hova egyszer a zsidók beteszik a lábukat -– pedig a Hazafi már szinte mindennapos volt a kastélyban – már annak a -háznak, ha nem is épen kampesz, de bizony nem jó lesz a vége. Mindezt -pedig igen nehéz elgondolni egy tisztes özvegynek, ki életének savát -mégis csak az alatt a födél alatt ette meg és nem akar hasonlatossá -lenni se Zsuzskához, se Sárához, a kik uton-utfélen kővel dobálják -asszonyukat, a ki kenyérrel tartja őket. - -A ház nőcselédségének jelen, foglalkozás nélküli napjai e szerint mégis -bizonyos tevékenységben telnek, a mi a férfiakról egyáltalában nem -mondható. Míg Bálint mindenes reggeltől estig vagy a korcsmában ül, vagy -az istállóban alszik, a Pirók-gyerek pedig egészen a madárfogdosás -naplopó szenvedélyének adta át magát, az öreg János, Mihály és Palkó -reggeltől estig máriásoznak. - -Pallérossi Pallér István ezuttal egyedüli lakója a kastélynak. Az ő kis -szobáját is veszedelemmel fenyegette ugyan a pesti építőmester terve, -mely szerint a lépcsőház részére fel kellett volna áldoztatnia; de Béla -látván, milyen rosszul esnék az öregnek a kiköltözés, megkegyelmezett -neki. Magányosan bolyong az elhagyott szobákban s naponként kétszer -megtekinti az őrizetére bizott kulcsokat, hogy majd őszszel mindent -kifogástalan rendben adhasson át a ház visszatért fecskéinek. Kata -asszony minden reggel megkérdi tőle, hogy mi a kedves étele, s mindennap -ugyanazt a választ kapja: – Nincs ugyan mit finnyáskodnom, de (hogy így -fejezzem ki magamat) a bárányfarknak bolondja vagyok! Azután pipára -gyujt s elnézegeti a haladó munkát és ujra meg ujra bejárja a kastély -homályos folyosóit és elsötétitett szobáit, melyekben épen olyan nagy a -felfordulás, mint odalenn az udvaron. Óriási ládák, nehéz csomagok -állják lépten-nyomon utját, tele drága butorokkal, fényes -selyem-szövetekkel, pompás képekkel és csodálatos csecsebecsékkel, -melyek annak idején uj fényt fognak kölcsönözni a régi kastélynak. A -földszinti folyosót egészen eltorlaszolják az uj faragott ajtók, melyek -előtt számtalanszor megáll a kóválygó mentor és volt rá eset, hogy -valóságos könycseppet morzsolt szét gyönge szemeiben, mikor egyszer -elgondolta, hogy ime, milyen pompásan illenek egymás mellé a féllábu -gólya és a török fejet tartó vitéz, a Pallér meg a Kálozdy-czimer! De az -ő hangulatai gyorsan változnak s az örvendetes gondolatok gyorsan készek -helyet adni a szorongásnak. A képes szálának uj, diszesebb, talán épen -aranyos borítékra váró falai üresek. A családi arczképek egy sarokban -egymásnak támasztva pihennek, míg helyüket a ragyogóbb alapon ismét -elfoglalhatják. A bujdosó Istók ez eltakart ereklyék előtt is hosszabb -állomásokat szokott tartani; felborítgatta őket és mikor Ádámné -asszonyság rideg vonásaival állt szemközt, a tisztelet kifejezését -arczán mindig valami elégedetlenség törte át, míg ezt morogta magában: - -[Illustration: Pipára gyujt s elnézegeti a haladó munkát…] - -– Ha meggondolom, hogy mindez a rettentő költekezés az én nagyságos -hugomasszony óhajtására történik, azt hiszem, hosszabb ideig kellett -volna megállapodnom vele ennek a derék dámának képe előtt, ki a -takarékosság mintaképe volt; ezzel sok bajnak elejét vehettem volna! - -De ugyan ki beszélhet itt bajról a trónusát féltő Kata asszonyon és a -félénk lelkű mentoron kivül?! Az egész világ csak irígységgel -leskelődött a függöny körül, mely a fiatal pár boldogságát elrejté -kiváncsi szemei elől s irígységgel kisérte útján, melyre a tavasz első -sugarai csalták őket, a mint annyira-mennyire visszahozták Béla régi -erejét. Az ifjú férjnek igen kevés érzéke volt az élet gyakorlati oldala -iránt s dunaszögi professzorai kitünő bizonyítványainak ellenére is igen -rossz számító volt. De mégsem igen jutott volna eszébe, hogy e sanyarú -esztendők terheivel vállain ily költséges építkezésbe fogjon s ily drága -útra induljon, ha Ilonának olyannyira szívén nem fekszik uj családja -fénye s férje egészsége. Nem ő volt az első, ki bizonyos változáson -látszott átmenni abban a perczben, melyben a rózsaláncz utolsó szeme is -megtaláltatott s kinek karjait nem érezte olyan puha vánkosnak a férj, -mint a minőnek sejtette a vőlegény. Mikor a nászágy függönyei -félrevonatnak, gyakran hullanak alá a nő lelkéről is a csalóka sejtésnek -vagy a vak ismeretlenségnek könnyebb vagy durvább szövetű fátylai; az -éjjeli mécs mindig élesebb sugarakat vet a halvány világánál találkozók -benső vonásaira, mint a báltermek csillárainak vakító fénye. De ezek a -képek talán nagyon is erősek ahhoz a néhány szívbeli, csengő -kaczagáshoz, melylyel a szép fiatal asszony a kastély ócskaságait -kicsúfolta. Jóizűn nevetett a színehagyott butorokon, melyek korhadt -fájában ijesztgető szellemeket nyikorgatott a szorgalmasan dolgozó szú; -a mult századbeli festéseken, melyeket, ha ily kopottak és elmosódottak -nem lennének, fantasztikus tájképeikkel, csodálatos állatseregletükkel -és megfoghatatlan virágaikkal bizonyosan szivesen venne minden muzeum; -az egész ódon kolostoron, melyben hol rabnak, hol apáczának érzi magát -és mindig fázik. Az a vén jármű is kikapta a magáét, melyben gyakorta -kikocsizott s a parasztemberek szerény köszöntgetését büszke méltósággal -fogadta; a kiszolgált jószág halálos itéletének aláírását különösen az -nap követelte fokozott erélylyel, melyen Ivánfiék ujdonatuj üveges -hintajával találkozott s úgy tetszett neki, mintha a márványarczú báróné -kicsinylő pillantást vetett volna rá. A sok tréfaszó közt természetesen -ölelés és csók is sok jutott Bélának, ki többször megpróbálta előhozni -valamit az inséges esztendőkről és üres magtárakról. Jóllehet szerény -ellenvetéseit rendesen azonnal sietett jóvá tenni egy-egy hahotával neje -gúnyosan jókedvű megjegyzései fölött. Ilona a legártatlanabb magyarázó -szóra kipirulva hallgatott el, csöndesen leült, megszakította a beszéd -fonalát s dudolni kezdett magában, vagy kiment a szobából s hosszú, -hosszú negyedórák mulva egy kis gyöngyvirág vagy ibolya-csokorral tért -vissza és biztosította férjét, hogy: azért nem haragszik. Nos, a dolog -vége – Istóknak örökösen komor ténfergései és mindig szólni készülő -némasága daczára – az lett, hogy Hazafi rövid látogatásra kéretett, -Pestről egy építőmester érkezett, a tervek elkészültek és a szerződések -megköttettek. - -Mielőtt az átalakítás munkáját megkezdték volna, Béla a kora-tavaszi -hideg estéken sokszor ült mélázva kis fészkében s a mint a kandalló -hamvadó parázsa kialudt, a régi divatú szobát mindenestül elfoglalta a -homály és csöndesség, noha a szép asszony odatelepedett lábaihoz és -meg-megszorította kezét, az égre feltünt esti csillag nem tartotta -feleslegesnek a kopott zöld függönyön keresztül beküldeni egy szelid -sugarat hozzá, hogy ne legyen egyedül. Ilona az ilyen órákban méltán -féltette a visszaeséstől s a világért sem engedte volna meg, hogy – míg -a kastély elkészül – valami nyomorult s talán egészségtelen bérelt -lakásba költözzenek. Inkább töltsék úton azt az időt s mutogasson meg -neki Béla egyetmást, a mit maga legénykori bolyongásában élvezett. A -megrázó jelenetek sötét képeit is, melyekkel esküvőjük történetét a -szeszélyes sors összeszőtte, az idegen nap leghamarabb el fogja -halaványítani, az idegen élet hullámai legkönnyebben elmossák. Lám dr. -Kurz is azt erősíti, hogy ha a szög fejére czélzó orvosnak sokféle -körülményt tekintetbe vennie nem kellene, ő valamennyi üdülőnek utazást -javaslana. Béla elgondolkodva játszik egy hajfürtjével, mely homlokára -csüng; hol félresimítja, hol lejebb huzza, míg a szép asszony átkarolja, -egy csókkal véget vet a szórakozottság öntudatlan bibelődésének és -hizelgő hangon kérdi, hogy: mikor csomagoltasson? Az ifjú férjnek -felelni kell s miután letett róla, hogy a rossz termést még egyszer -előhozza, felel úgy, a mint Ilona óhajtotta. - -Útnak indúltak. - -Béla a vén hintó kis hátsó ablakán addig nézte a régi kastélyt, melyet -szürke falával, régi kéményeivel, szűk ablakainak megszokott sorával, -töredezett márvány-lépcsőjével és kicsiny, kormos tornyával nem fog -viszontlátni soha többé, míg a nedves, reggeli légben bolygó sötét ködök -le nem bocsátották a vén lak előtt mindörökre a függönyt, hogy a -díszlet-mester, rendezők és szolgasereg belekaphasson sürgető munkájába, -mely nem közönséges meglepetést készít a következő felvonásra. Az éjjel -eső esett s nagy cseppek ragyogtak még az ablakok alsó sarkaiban és -homályosították el üvegüket, mintha a kastély is könnyes szemekkel -búcsuznék ifjú urától, kit agg lábainál látott felnőni. Béla szótlanul -huzta magát a kocsi egyik sarkába s nejének kezét fogván, gondolatokba -mélyedt. Tagadhatatlan, hogy házaséletének rövid hónapjai alatt új -nyugtalanság vert fészket lelkében, e szerencsétlen s a déli sivatagok -ama csodálatos tavaihoz hasonló lélekben, melybe mindenfelől -összefolynak a puszták homokos vizei, de melyből aztán nem vezeti el -ezeket csöndes folyással a természet igazgató keze. Ők visznek hírt -arany-hegyekről és zöld oázokról, de az ő szavukat nem viszik tovább -partjuk homok-hullámai: vizük gyül, egyre gyül, míg vagy útat ásva -maguknak a föld gyomrába, megrengetik, vagy kicsapván medrükből, -elárasztják a vidéket. Hanem minderről csak a sivatag tud valamit. Béla -ilyen magányosan élt. Lelkébe egymásután szakadtak be a benyomások, -melyek egy szomorú kis világ emlékeivel meg-megrezzentették; de szívének -nem volt kicsorduló csatornája. Társtalanul folytak napjai és nem volt -kéz elvezetni a sötét vizeket, melyek lelkében meggyülekeztek. Senkitől -nem tudva szivárogtak azok nyugalmának rétegei közé s készítették elő -életének katasztrófáit. Sívatag vette körül. Érezte most is, hogy a -ködfátyolképeket, melyek betegágyában megjelentek előtte s egy kis -darabot mutattak neki a régi égből, az élet újra szertefujta. Ilona -össze-összerázkódott a kocsiban, a mint férje keze egyre hidegült s Béla -olyan véghetetlen ürt érzett maga körül, mint mikor erős főfájás -alkalmával úgy tetszik, hogy egy nagy puszta közepén állunk, melyen -szakadatlanul zúg a szél. Mikor abban a nagy karszékben várta a papot, -ki életét Ilonáéval összekösse s az elkövetkező percz komoly szava -felzaklatta lelkét, bizonyára nem várt megváltót, de sejtett. A nagy -rázkódások egy-két rövid napra kiragadták sivár kétségbeeséséből s a -gondolatok, melyekkel jövőjére nézett, ha nem voltak is egy hívő -gondolatai, de mindenesetre oly valakié, kinek fülei nem lennének -süketek a térítő előtt. Erős, bizonyosan igen erős nap kellett volna -hozzá, hogy a bezárkózott világ új életre nyiljék ki s annyit már -tudott, hogy Ilona szerelme nem ilyen nap. Annak a mély szerelemnek, -mely őt megváltani képes lett volna, nincs nyomora, csak megelégedése; -nincs gúnyja, csak gyöngédsége; nincs követelése, csak ajándéka. Béla -maga sem tudja, mit vesztett; de érzi, hogy szegényebb, mint hónapokkal -ezelőtt volt. Ráveti szemeit fiatal nejére. Milyen szép! Átkarolja és -megcsókolja. Milyen szép! De nem gondol többé a jövőre mellette. - -Útja a szép asszony oldalán semmiesetre sem volt kellemetlen; de kevés -olyan napja volt, melyet egy-egy rövidke visszatetszés, futó -elkomorodás, vagy apró csalódás ne szakított volna meg. Igaz, hogy -rendkivül érzékeny is volt; minden pillanatban kész némán behuzni -csigaszarvait. Nejének apró és drága szeszélyei, modorának tagadhatatlan -könnyelműsége, előadásának és mozdulatainak élénk s nem egészen gyöngéd -színezése, egész viseletének bizonyos megszokott drámaisága mind olyan -tulajdon volt, melyekkel Béla fiatal asszonyoknál még sohasem -találkozott s az új, melylyel szemközt nem tudjuk miként viselni -magunkat, könnyen boszant s mindjárt helytelennek látszik. -Olaszországban jártak s a világ legszebb tavaszát élvezték. Velenczében -egy este gondolán ültek s elmélyedve hallgattak egy dalt, mely -valamelyik vén palota ablakán röppent ki a csöndes éjbe. Béla -lecsüggesztette fejét s hosszan hosszan nézte a habok játékát a -holdsugarakkal. A mint a dal már elhangzott s az éneklő lányka is eltünt -az ablakból és Béla még mindig mozdulatlanul szögezte tekintetét a -csillogó, suttogó hullámokra, Ilona jókedvű nevetéssel azt a megjegyzést -tette, hogy úgy tetszik neki, mintha férje valami víz alatt lakó -tündérbe lenne szerelmes. Ez gondolva és mondva egészen ártatlanul volt; -de Béla mélyen elszomorodott rá s fogadójukban a kerevetre dőlve, -főfájásról panaszkodott. Viseletében nem tudta eltitkolni, hogy neje -volt az, a ki valamivel kellemetlenül érintette s Ilona – semmi -szemrehányást tenni magának nem tudván – a méltatlankodó neheztelés -hangján értesítette férjét, hogy: akkor egyedül fog a szinházba menni. -Béla nem kérte, hogy maradjon, s így soha semmi, de semmi félreértés -közöttük megmagyarázva nem lett. Semmiesetre sem lehetett kellemes -látvány a rossz esztendők által látogatott gazdának az a kis bőrönd, -mely csupa útközben vásárolt ékszerdobozzal volt tele. - -Mikor egy-egy városból távozni készültek, a vendégfogadói számlákon -kivül mindig találkoznia kellett Bélának egy sereg mással – most ettől a -hires ékszerésztől, majd attól a divatárusnőtől, kiknek kedvéért -rendesen mélyen volt kénytelen tárczájába nyulni. A drágábbnál drágább -selyemruhák készlete oly nagyra gyült, mintha Lombardia selyembogarai -egy álló esztendeig kizárólag Ilonának szentelték volna minden -munkásságukat. Ha Béla néha komorgott, a szép asszony egymásután szedte -magára új öltözékeit s mosolyogva állt meg előtte: – Ugye szép vagyok? – -kérdé öntudatos biztosságban hatalmának legerősebb eszközében. - -Így barangoltak erre-arra – sok angol távcsöve volt feléjök irányozva, a -gondolások szivesen énekeltek nekik és sok fogadóban sokan tudakozták -kilétüket, – míg beköszöntött a fürdő-idő s egy meleg nyári napon -rászálltak a magyar tengerre és Füred felé eveztek. - - -XX. FEJEZET. Balaton-Füreden - -A kikötő környékén tolongott a közönség. A füredi napi mulatságok -sorozatának amaz egyik legjelentékenyebb pontjánál voltak, mely a régi -vendégeket az újonnan érkezetteknek szemtől szembe való láthatásával és -mustrálhatásával kecsegteti, sőt ünnepélyes alkalmakkor ama nem -mindennapi gyönyörűséggel is, melyet a szállás nélkül maradt -szerencsétleneknek Pontiustól Pilátushoz való kétségbeesett -lótása-futása nyujt. - -Az álldogáló tömeg élénk beszélgetés, itt-ott hangos ásítozás, nyugtalan -ágaskodás, mindenekfelett pedig forró verítékcsöppek közt várta a -közeledő Himfy-t, melytől vert habok szélső gyürüi már a parton futottak -szét. Számtalan napernyő volt kifeszítve az égető sugarak ellen, melyek -a fürdőkirályi és királynéi méltóság izzó koronáit még bőkezűbben -osztogatták boldognak, boldogtalannak, mint a hogy a hirlapi tudósítók -szokták. A sétány ritkás fái maguk is árnyékot látszottak keresni s -poros és hervatag köntöseikben, a szomjuság miatt kicserepesedett -talajukból vágyakozó szemekkel tekintettek a hűs habokra, melyekben -vigan lubiczkoltak az úszók, mintegy tisztelgő küldöttség gyanánt elibe -sietvén a csobogva közelgő gőzhajónak. A várakozó közönségen -mindenesetre észrevehető volt a csalódásnak bizonyos lehangoltsága, -mikor a tüzes ég felé meredő kémény mellett hiába kémlelték a nemzeti -szinű lobogót, mely valami nevezetesebb vendéget szokott sejtetni. A -finomabb öltözékek közül egy-kettő el is tünt az árván buslakodó rózsák -felé s a lelohadt érdeklődés táguló sorai könnyebben nyitottak útat -azoknak, kik ama meg nem érkezett nevezetes ismeretlenen kívül valami -kevésbbé nevezetes ismerőst is vártak. - -Az utóbbiak között kétségkívül legfigyelemreméltóbb mozgékonyságot -fejtett ki egy fehér mellényes, fénymázas csizmájú, bodros haju és éles -szavu emberke, ki izzadt, ágaskodott, tolakodott, meredezett és minden -kitelhető módon előbb akart látni mindent, mint a többiek. A hogy a hajó -kikötött s a kiszálló hidon mozgás támadt, egyik kezében kerek -szalmakalapját, a másikban három fehér zsebkendőt egész az óriás -Almásiné válláig röpített föl s a körülötte állóknak ki-kitörő kaczagása -közt egy egész tuczat különféle leánynevet kiabált, a legkedveskedőbb -megszólításokkal a födélzet felé, jóllehet a tuczatból – a mint -maga-magát biztató kitörései időnkint tanuskodtak róla – eddigelé -egyetlenegyet sem látott. Nagyobb siker elérésében különösen egy -termetes úri ember akadályozta, ki egy hatalmas tajtékpipával -minduntalan elibe került s széles vállaival az egész kilátást elzárta -előle. - -– Szabad instálnom, tekintetes úr, – esenkedett a fürge emberke, – ha el -méltóztatnék emelni egy keveset ezt a pipát! A szegény leányaim -bizonyosan eltévednek ebben a szörnyűséges vásárban itt, ha rám nem -találnak. (A szalmakalap és zsebkendők megint felrepülnek.) Sára, Judit, -Eszter, Minka, Fáni lelkeim hol vagytok? (A füstölő szerszám újra útban -van.) Csak ezt a pipát instálnám egy keveskét! - -A pipa félrehuzódott, de egyszerre két kalapfályolt rántott magával. - -– Az istenért, Vincze bácsi! Jaj a kalapom! – sikoltottak a hölgyek. - -– Pardon gráczia, szép nagyságocskáim! – szépelgett a termetes úr, -megszabadítván a veszedelemben forgott fátylakat és kialudt pipája -hamuját, az egész fölriadt közönség nagyobb megnyugtatására, szeme közé -fujván a kis embernek, ki lelkesedett örömkiáltásokkal és kétségbeesett -erőfeszítéssel furakodott egy nyurga leánykaraván után. – Már a hol -kegyetek megfordulnak, szép hölgyeim, ott mindig készen kell lenniök a -tüzi veszedelemre. De nini, kik ezek itt? Az én páratlan szemeim nem -csalhatnak! A forradalomban tábori látcsőnek használták őket. Ezek -Kálozdy Béláék. Biz isten azok! - -Csakugyan Béla és neje léptek a hidra s adtak megszámlálhatatlan -bőröndjeikre és ládáikra vonatkozólag a megolvashatatlan hordárseregnek -észben tarthatatlan sokaságú utasításokat. Ilona pompás barna -útiruhájában elbájoló szép volt s mikor férje karján, fejét egy kissé -hátravetve, kifelé haladt, a tolongó utasok és bámészkodó vendégek -önkénytelen hódolattal nyitottak utat neki s Vincze bácsi – jóllehet -igen rekedten – de teljes joggal kiáltott fel: - -– Itt a fejedelmi pár! Hozott isten Béla! ezerszer csókolom kezeit, -nagyságos asszonyom! Én vagyok a násznagy! (A folytonos tüzi -veszedelemben forgó két kisasszony egyszerre gorombán háttérbe -szoríttatik.) Hát miféle hályogos szemü kapitány volt ezen a hajón, hogy -föl nem huzatta a lobogót? Vagy kinek akarja felhuzatni, ha Kálozdy -Bélának nem? Talán a khinai császárt várjátok, vagy mi, hé? - -És egy keze alatt sürgő kis matróz-gyereket, kinek a zászló-felhuzás -kérdésében igen kevés szava lehetett, pipája szárával kérdőleg bökött -fejbe. A találkozás egy régi ismerőssel jól esett Béláéknak is, kik rég -nem hallottak semmit Karámosról s vidám kérdezősködés közt haladtak a -szállásuk felé. Vincze bácsi a nagy tajtékszerszámot hátracsapva, a -vendég-lajstrommal és életrenddel sietett megismertetni őket. - -– Már itt páratlan világ van, annyi igaz, – beszélt jóízű -hunyorgatással. No, majd megmondhatjátok, hogy láttatok-e valahol -külországon ilyen gyönyörüséges társaságot együtt, mint ez a füredi. -Azután csupa ismerős, mintha csak otthon volnánk Karámoson a Fekete -Sas-ban. No, nem épen a Fekete Sasban, hanem csak odahaza. Az egész -tónust a mi szép asszonyaink adják. Péterfiné finom egy világi dáma, az -Ivánfiné meg gyönyörüséges teremtés, már az igaz; de jár is a sarkukban -olyan gavallér-regiment, mintha szemen válogatták volna ki őket -gárdistáknak. - -– Ivánfiék is itt vannak? – kérdezte Ilona. - -– Itt-e? De mennyire itt vannak! Most meg hát jön melléjök harmadiknak a -hasonlíthatatlan fényességű új csillag, a nagyságos asszony. Aztán a -fiatalság! Milyen fiatalság verődött itt össze! A Mágócsi-gyerek, a kis -Ivánfi báró, – tudod az az «izés»! Gencsy Laczi is itt kuruttyol a -zsidó-pénzből, hanem úgy látszik, hogy már igen a végét járhatja, mert -szörnyen utána adta magát egy himlőhelyes pék-kisasszonynak. De Artur, -az gavallér a talpán! - -– Dacsó Artur? – kérdé Béla egy kissé fojtott hangon. - -– Az, Dacsó Artur, – felelt a korhely-mester. Hát ki lenne más? Van-e -több olyan Artur? Meg aztán ugyan ki a patvar győzné elszámlálni mind, a -kik úri emberek itt vagyunk! Igaz, hogy a zsidó is hemzseg, hanem a közt -is akad valamirevaló. Csak tegnap reggel is akkora pászt mondott a -kompániánkban (ott fenn vagyunk, nézd, abban a sarokszobában) egy fiatal -Mózsi, hogy gözhajóra valót kölcsön kellett kérni neki. Adtunk -gavallérosan. De azt az akasztófa-virága Hazafi-zsidót sehogy sem tudjuk -becsalni. - -– Most jöttek velünk a leányai, – jegyezte meg Béla, hogy valahogy -eltérítse attól a bizonyos sarokszobától Vincze bácsit. - -– Tudom, tudom, – nevetett az öreg. Láttam az egész tuczatot. Olyan -nevetség volt ott a kiszállónál, a mint a hajóra bekiabálta a -katalogust, hogy megért egy színjátékot. Hanem mi közénk semmi áron nem -lehet becsalni a vén rókát. Nohát itt lesz a szállásotok, Béla? Talán -bizony az erkély is hozzá tartozik? Hogyne, uraknak urasan dukál. Ejnye -no, hogy már itt vagyunk! Pedig egy kis titkos beszédem is lett volna -veled, Béla. Majd elvégezzük utóbb, no. Estig nem késő. Ezerszer -csókolom a kis kezeit! - -Az ismerősökkel, kiket Vincze bácsi szapora nyelve elősorolt, még az nap -este felé összejöttek az új vendégek. A mint a nap nyugodni készült, -megnépesedett a tóparti sétány. A part mentében csónakok uszkáltak, a -fürdőből idehangzott a harsány játékzaj s a sétálók zagyva csoportjai -mindent megtettek, hogy tönkretegyék a fenséges esti kép benyomását. A -porondon hosszú uszályok folytak végig, a madárdalt egy rossz -czigánybanda hallgattatta el és sületlen udvarlók folytattak -kétségbeesett küzdelmet a felpiperézett kisasszonyok és kendőzött -hölgyek drága figyelmeért. - -A sétány vége felé foglalt helyet az előkelők társasága. Itt volt Ágnes -is. Sárga szalmakalapját kezében tartva, nemes metszésű arczát méltó -koszoruba foglalta dús, aranyos hajfonadéka. Bár a természetnek ahhoz a -nagy és igaz mosolyához, mely a messze víznek arany gyűrüket vető -tükrén, az égnek felhőtlen kék boltozatán, a tihanyi bércz rózsaszín -világításán s alkonyi fényben sugárzó hegyeken-erdőkön ragyogott, – bár -a végetlen öröm és őszinteség e képéhez igen kevéssel járult az egész -előkelő társaság, mégis legtöbb részt látszott venni benne Ágnes, mikor -egy-egy könnyű mosolygással rendreutasította vele szembe ülő férjét, kit -minduntalan rajta kapott, hogy őtet bámulja. Péterfiné halavány, hideg, -lilaszín, csipkés, selymes pompája mellett hanyagul ugrándozott egy kis -piros képű, serdülő grófkisasszony, czifra papiroslepkéket dobálva fel a -levegőbe, melyeket Dacsó Arturnak kellett egy hálóval elkapkodnia. -Arturon kívül még néhány fiatal úr álldogált a hölgyek előtt, köztük a -fiatal Ivánfi Gyula báró, ki a kis Olga grófnő csapongó figyelmét -izéországi kalandjainak tőle telően folyékony előadásával óhajtja -elvonni Arturtól és lepkéitől, míg bátyja élete leghatalmasabb delejének -édes bűvkörében boldogan sütkérezik, Mágócsi pedig legfrissebb párisi -történetekkel mulattatja a selyem-bábut. - -A társaságot igen kevéssé látszott érdekelni a köznapi járók-kelők -tömege, mely sürüen hullámzott előttük, valamint az a kis komikus -jelenet, mely mögöttük a tavon fölmerült, hol a Hazafi-családnak első -vízrebocsátkozási kisérlete igen rosszul üthetett ki, mert Sára, Judit, -Eszter, Minka és Fáni kisasszonyok egy himbolygó csónakban szörnyen -jajveszékeltek, míg ügyetlen lovagjaik vért izzadva kapkodtak vízbe -potyogtatott evezőik után, mi által a veszedelmet és a sikoltozást csak -növelték. Mikor az út fordulóján Kálozdy Béla feltünt nejével, kin finom -fekete háló-szövet folyt alá és tömött hajába egy sárga thea-rózsa volt -tüzve, Péterfiné rögtön szeme elé kapta elefántcsont-nyelű lorgnonját. -Azonban a következő perczben már egész figyelmét a zajos vizi jelenet -foglalta le s míg ő osztatlan odaadással kisérte a szerencsétlen hölgyek -vergődését, Ágnes, a mint Béláékat észrevette, mosolyogva szólt oda -férjének: - -– Csakugyan rendkivüli szépség. Nézze csak meg jól, azonnal itt lesznek. -De Ákos, a maga unalmaskodása már mégis sok! - -Ugyan mit tehetett róla a szegény báró, ha ránézve feleségén kivül nem -létezett rendkivüli szépség, és a világ tarkabarkaságaiban két -becsületes szeme annak az arczán pihent legszivesebben?! A lepkefogdosó -Arturra már nagyobb hatással voltak a közelgők. Nemcsak valamennyi -pillangót bocsátotta – a kis Olga élénk kaczagása közt – szabadon, hanem -még hálóját is leejtette s gyorsan félrefordult, mintha valami titkolni -valója lenne az arczán. Mágócsi is megakadt kissé d’Harcourt comtesse -báljának ecsetelésében; de ezt a szünetet talán az illedelem -parancsolta, mert közönsége csak fél füllel ügyelt rá. - -Béla csak akkor vette észre az előkelő társaságot, midőn már egészen -közelébe jutottak. A vidám alkony rózsaszin verőfényével segített neki, -hogy boldog arczot ölthessen, mikor kalapját megemelte. - -– Béla, – nyujtotta eléje kezét szíves barátsággal Ágnes, – Béla, hogy -vagy? Milyen pompásan nézel ki! Ugyebár nem csoda, mikor rátaláltál a -legjobb orvosra?! Nőd? - -A fiatal férj bemutatta nejét, kinek arcza a rejtegetett zavar biborában -égett. - -– Ez igen kedves, nagyon kedves, – sziszegte Péterfiné, vissza-vissza -tekintgetve a Balaton áldozataira. – Olga, nem mennétek Arturral sétálni -egyet? Ön marad Mágócsi? Igen kedves. Hallom, egyenesen Olaszországból -jönnek. E szerint maga szedte férje a narancs-koszorút? Valóban, egész -idyll, egész középkori idyll. Foglaljon helyet, kedvesem. - -Ilona odaült Ágnes mellé, kinek nyugodt arczán valamivel több -szívességet olvasott, mint Péterfiné ideges, örökké változó vonásain. - -– Régóta időzik már Füreden a grófné? – E kérdéssel fordult, egyet -igazítva hajékén, a selyembábuhoz. - -Ez azonban épen vissza volt fordulva s csak kis vártatva adta meg a -választ. - -– Mit kérdez, édesem? Hogy régen vagyunk-e itt? Oh Istenem, egy ilyen -unalmas fészekben, mint ez a Füred, nincsenek is hetek, csak esztendők. -Nem tudom, igazán nem tudom, mióta; de szörnyű, szörnyű régen. Talán még -a mult században jöttünk. - -[Illustration: – Mit kérdez édesem? Hogy régen vagyunk-e itt?] - -Mig az idősebb Ivánfi báró jóizüen nevetett a grófné élczén, a fiatal -Mágócsi, ki nem érzett magában kedvet Olgához csatlakozni s az -izéországi fiatal kalandor különben is sietett őt helyettesíteni, könnyű -főhajtással jegyezte meg: - -– Figyelmeztetem, grófné, hogy a rózsák rövidéletüek. Nincs-e igazam, -Gyula? - -– Menjenek, menjenek! – kaczagott a bábu. – Lássa, kedvesem, az ilyen -bókok nyomják ám az én vállaimat sulyos esztendők helyett. Ha nem akar -oly korán megvénülni, mint én, szívemből tanácslom, óvakodjék tőlük. No -de a kegyed férje más anyagból való. Becsülje meg. - -A megbecsülni való férj Ákos báróval mélyedt beszélgetésbe, ki gazdasági -terveinek egész sorozatát terjesztette elibe, szerényen megjegyezve, -hogy mindez nem az ő eredeti eszméje ugyan, mert neki, tudja Isten, nem -igen vannak eszméi, hanem kivitelükben meg fogja állni a sarat. - -A nők és udvarlóik kérdezősködtek, fecsegtek, bókoltak, hiuskodtak, mig -beállt az est. Ilona eleinte nagyon szótalan volt, csaknem annyira, mint -Ágnes. Bátortalannak érezte magát és ruhája fodrait gyürve, piros ajkait -harapdálva, boszankodott érte. De a hogy Artur visszatért s a kissé -duzzogó Olgát udvariatlanul cserben hagyva, egészen hozzá szegődött, sőt -hazamenet karját is nyujtotta neki, úgy érezte, mintha már a tömjénnek -közös levegőjét sziná a selyembábuval, föllélegzett s élénken adott elő -egyetmást úti élményeiből. De Ágnes végig csöndes maradt. Könnyű, -nesztelen léptekkel haladt hazafelé férje oldalán s a mint lakásukra -értek, oly forrón és hosszan ölelte meg Ákost, hogy a jó báró szemei -örömében megteltek könnyekkel. - -Ilona, mikor otthon kidobta hajából a rózsát, s egy kényelmes karszékbe -dült fáradalmait kipihenni az előkelő világ káprázatos tartományában, új -ismerőseit e megvető szavakkal jellemezte: - -– Kiállhatatlan maskarák egytül-egyig! Alig birtam megtartóztatni -magamat, hogy szemükbe ne kaczagjak. A mellé a koldus grófné mellé csak -azért nem ültem, hogy szakadatlanul permetező rizsporával tönkre ne -tegye ruhámat. S láttad azt a kis fitos comtesse-t? Úgy felduzta az -orrát, mikor közibök léptünk, hogy szinte a homlokáig ért volna, ha -ugyan lenne neki homloka. Meg aztán az a te… ugyan micsodád is neked az -a kőszent báróné? - -– Félig-meddig cousine-om, – felelt Béla. Nagybátyám nevelt leánya volt. - -– No, mintha csak kriptában neveltette volna eleven-holttá, – nevetett a -szép asszony. Eleinte azt hittem, van benne egy kis szívesség. De úgy -látszik, semmire sincs másra gondja, mint hogy a ruhája össze ne -gyürődjék. Pedig elég szegényes volt egy bárónéhoz! Szivemből sajnálom a -férjét. Bátran odaillenék akármelyik muzeumba a szobrok közé. Semmi szív -nincs benne. - -– Csalódol, édesem; Ágnes kitünő asszony, – viszonzá Béla s szivarra -gyujtva, kitekintett az erkélyre. - -Nincs kedvem hosszas rajzokat adni a fürdői életből. Ha egy ilyen -előkelő, diszes, divatos fürdőhelyen megfordulok, mindig úgy tetszik, -mintha egy nagy szinházban lennék, melynek sikerült diszitményei a -természetnek sok pompáját feltárják a közönség előtt: sűrű erdőket, -magányos hegyi utakat, csinos kéjlakokat, zordon sziklákat, festői -vizeséseket, andalító völgyeket és tisztán ragyogó eget; de a nézőtéren -fulasztó gőz van, mindenki legjobb és legkényelmetlenebb ruhájában -jelenik meg, parasztoknak öltözött utczasihederek izetlenkednek, a -czukrász fagylaltját és peszmeg süteményeit kinálgatja, a dekorácziók -csak hátterét képezik egy-két lármás komédiás hóbortoskodásainak, melyek -a közfigyelmet lekötik, egy rossz zenekar meghatározott időközökben -czinczogni kezd s az egésznek csak kifáradás a vége. Nem, nem ott van a -természet, a hol a nagyvilág fölüdítő telepeket rendez be. A kik -menekülni akarnak, ne ide meneküljenek, mert ezek a pontok már el vannak -hódítva a természettől. A világ legfríssebb levegőjét kavargó tömjénfüst -és boszantó illatszerek rontják meg. A selyem-uszályok még a mezőkön is -port vernek. Az ég kékjével s a hegyek zöldjével versenyre kelnek azok a -szem-nem-látta csillogó szinek, melyekkel a találékony franczia gyárosok -árasztják el a világot. A csillagos éjtszakák szent csöndességét -rikoltozó hegedűk, dobogó tánczosok és jókedvű kurjogatók zavarják. Az -erdők titokteljes sötétében a csillagokon és szentjánosbogarakon kivül -piszkos olajlámpák világítanak a nehéz fejjel hazatérők elé. A ligetek -és berkek édes dalosait csöndesebb vidékre zavarja a lárma s helyettök -Hollaki Pető direktor úr ismert társasága mutatja be a tiz esztendős -párizsi operetteket. A tejes csöbör helyett kávéház, a barátságosan -körülült tőke helyett zsongó étterem és idegen nyelven daráló pinczérek, -a szőllőlugas helyett kártyázó szoba. Nem, nem bolygatom én soká ezt az -életet, melybe nem a magam kedvéből, csak hősöm nyomát követve jutottam. -Kisérem őt tovább s miattam meg lehet elégedve ezzel a természettel -akárki! - -Kálozdy Béláné minden körnek gyorsan ünnepeltjévé lett Füreden. Attól -kezdve, hogy erkélyük alatt az udvarias «hangászkar» éjjeli zenére -válogatott nótákkal megjelent, melyek közt legfőbb szerepet a «Képeddel -alszom el» játszotta; hogy ablakában Ilona egy óriási rózsabokrétát -talált, melynek tüntető kedvteléssel viselte gondját; hogy ott mulatásuk -első reggelén egész csapat fiatal lovag hagyta hűtlenűl magára addigi -választottját s várt a szép asszonyra; a figyelem e legelső jeleitől -kezdve az új királyné készséges alattvalói egyetlen alkalmat sem -mulasztottak el föltétlen hódolatuk bemutatására. De lépteit nemcsak a -könnyen hevülő ifjuság, hanem az egész fürdői közönség folytonos -érdeklődéssel kisérte, melyet nem merek rokonszenvesnek mondani, miután -nem egészen volt az, hanem annál bámulóbb. Amaz ismeretes apró -történetkéknek, melyeknél a fürdők nedves talaja csak a gombákat termi -bővebben, s melyeknek befejezését rendesen a holnap vagy a holnapután -homálya takarja, hőse kevés kivétellel az egykori szinésznő volt. Róla -beszélt öreg és fiatal. A merre járt, ablakok nyiltak és ha leült, az -egész sétáló közönség egyszerre arra vette utját. Gazdag zsidó-asszonyok -sas-szemekkel fürkészték ruhái szabását, hogy hasonlót rendelhessenek -maguknak is. Hajdani művésztársai tiszteletteljesen kapkodták előtte -kalapjukat s Hollaki Pető direktor úr, szellemének szokott -keselyü-szárnyalásával, őt állította föl legfényesebb bizonyságul arra, -hogy: a kinek eget vivó lelkülete van, az a művészetben a felhőkig -emelkedketik. Tisztes középrendű, vidéki asszonyságok gondosan -olvasgatták öltözékeinek számát s az ezer bajuk és a kúrára kidobott -pénzük fölött való siralmas óbégatást, melylyel egymás között a -társalgást rend szerint kezdték, valami kis ártatlanabb fajta pletyka -követte, melynek tárgyalási hangja azonban már halkabb volt, miután -Ilona az előkelőségek köréhez tartozott. Igenis, és nem lehetett -senkinek legkisebb oka sem ide nem számítani. A főranguakkal járt-kelt, -mulatott, hivalkodott és unatkozott. Ez a világ nagyon féltékeny -titkaira. Ha egyik-másik tagjának bölcsője vagy nászkoszorúja ellen -kifogása van, nem doboltatja ki panaszát az utczasarkokon, hanem tartja -és vég nélkül tartja a maga kérlelhetetlen törvényszékét, csörgeti a -láthatatlan lánczokat, hegyezi a legélesebb nyilakat és – az utczán -karonfogva jelenik meg az elitélttel. A gunyoros pillantások, sértő -figyelmetlenségek, felbiggyesztett ajkak és csipős megjegyzések a -szalonok titkai maradnak s ha a nagy szárnyas-ajtókat néha-néha nyitva -feledik is, a hétköznapi embereket ez idegen légkör nagyot hallókká és -homályosan látókká teszi. Ilonát mindenki az előkelő kör ünnepelt, -kitüntetett tagjának tartotta és senkisem látta arczán soha azt a -haragos pirt, melyet rejtegetve, sok-sok tündéri estén ablakába -könyökölt és nehéz indulattól lihegve hallgatott, mig Béla csöndesen -odament hozzá, megsimogatta haját és szeliden hivta, hogy innen kezdve -bolyongjanak többet az erdőkön, mezőkön s hagyják a világot nélkülök -forogni tengelye körül. - -– Eh, – felelt Ilona fellobbanó nehezteléssel, – fusson meg az, a ki -gyöngének érzi magát a viadalban. Én szebb vagyok, mint ők s kibirom a -harczot. De te mitsem teszesz értem, mint hogy a zsebeidet tartod, hogy -a mi sértés az enyimekben nem fér el, haza hordhasd. - -– Az istenért, Ilona, – mentegetőzött félig tréfaszóval, félig boszusan -Béla, – csak nem kivánod, hogy asszonyokkal kezdjek viaskodást, vagy -mint valami modern Szigfrid fölidézzem a wormsi vérnapokat? - -De a szép asszonynak ép oly kevés kedve volt a nevetésre, mint az -erdőkön való magányos bolyongásra. Hallgatott tovább és lelke háborgásán -semmitsem tudott csillapítani a férj gyöngéden simogató keze. - -A férfiakra különben nem lehetett panasza. Valamennyi között Dacsó Artur -bánt vele a legmélyebb tisztelettel s Béla gyanakodott, hogy az a -bizonyos bokréta-óriás is tőle került. Ennek az ifju embernek izmos és -mégis hajlékony termetén, villogó sárga szemein, sűrű és durva haján, -élvetegen izgalmas vonásain, vastag s rendesen összeszorított ajkain, -féktelen tagjártatásán, egész valóján volt valami a vadállatból. A -hasonlat Péterfinétől került ki egy csinos szalon-élcz formájában, mely -szerint üdvözletet jelentett neki egy rokonától, kivel közelebb Bécsben -találkozott. Ez a rokon – egy királytigris volt. Az a mohóság is -beillett jellemző tulajdonai közé, melylyel Ilonát Karámoson megrohanta. -Nos, akkor a ketrecz vasa kitörte egynehány fogát s ez, úgy látszik, -fogott rajta. Megváltozottnak mutatta magát. A kis Olga grófnét -papiros-lepkéivel és fitos orrával tökéletesen a faképnél hagyta, azaz -Gyula báró szíves gondjaira bízta, ki «izéinek» kibonthatatlan szálaiból -olyan szövevényes hálót font a vidám aranyos pillangó körül, melybe ez, -szegény, majd hogy bele nem bódult. Artur maga pedig Ilonának -legalázatosabb szolgája lett, hangban szerény, hűségben -tántoríthatatlan, figyelemben kifogyhatatlan, modorában tiszteletteljes -s egész viseletében kifogástalan. - -A grófné már üdvözölte is a szép asszonyt, hogy a tigris-szeliditésben -még nem ismert nála nagyobb művésznőt; a lánczokat csak tartsa kéznél. -Ágnest kivéve nevettek rajta; nevetett Ilona s kissé idegesen Béla is. -Hogy a megjuhászodott vadaknak van bizonyos varázserejük, mindenki -tudja, ki a puszták ama sebzett lábu királyának meséjét gyermekkorában -elmerülve olvasgatta. A röpke keringőkben leszakad egy-egy foszlány a -ruháról, melyet a szemfüles gyanu siet fölkapni és titkos bizonyságul -mutogatni olyas valamire, a mi az egész világ szeme láttára történt. -Ilona szivesen tánczolt Arturral s a fürdői mendemonda mohón kapkodta -ruhájának foszlányait. Azok közül, a kik Artur komoly és udvarias -magatartását látták mellette, senki sem hitte, de nem is hihette, hogy -oldalán maradjon, ha szívesen nem látják. Pedig ott maradt. Együtt -csónakáztak, együtt kocsiztak s a viszhangban, mely a kis társaság -kaczaját visszaverte, együtt szólalt meg Ilona csengő hangja és Artur -rövid, mély hahotája. - -Béla fülébe természetesen misem jutott a sok hiábavaló szóbeszédből; de -azért kedélye e vig napok alatt nem egy zavaros hullámot vert. Távol a -legkisebb gyanutól, mégsem nézte jó szemmel folytonosan neje mellett -Arturt. Épen csak őt nem. Nyomott, boszus, ingerült hangulata sokszor -hasztalanul kereste a társaságban a könnyű mosoly álarczát. Éjjelenkint -nem egyszer riadt föl s mig Ilona nyugodtan szedte a lélegzetet s a -csillagok beragyogtak az ablakon, egy bús sejtés izgalmával -meg-megreszketett sorsától. Szabad levegőre volt szüksége s -felszakította az ablakot. Megesett egyszer, hogy épen arra ment haza -Artur s pajtásaitól hátramaradva, fölvetette szemeit az erkély felé. -Ennél egyszerűbb jelenetet bizonyára képzelni sem lehet; de Béla -hánytorgó lelke rémeket keresett s a fák kisérteties árnyai közt, az éj -csöndjében leskődő divaturacs ilyennek tetszett neki. Nem volt nyugta -többé ágyában s mikor az éjjeli lovag bizonyára már rég az igazak álmát -aludta, Béla újra meg újra kereste, látni akarta, kutatta az erkély -alatt. Föl s alá járkált szobájában, világot gyujtott, könyvet vett elő -s ébredő neje a kis asztal mellett találta. Nehéz és zavaros álomba volt -merülve, könyve leejtve, előtte az utolsókat lobbanó gyertya s az -ablakon a rózsaujju hajnal. Mikor beesett szemeit fölvetette az alvó, -szinte látszott még e sötét tükrökben egy-egy kénes sugár, bolygó láng, -visszamaradva azokból a rémes képekből, melyeket az elmult perczekben -visszavertek. Csábító reggeli pongyolában állt előtte Ilona. - -– Menj, menj; talán már várnak is rád, – mondá nyomott hangon, reggeli -üdvözletül, a fiatal férj s szavában volt valami kis elfojtott gúny és -eltagadhatatlan meggondolatlanság. – Csak menj el, szívem, a kuthoz. Én -sokáig virasztottam könyvem mellett s bágyadtnak érzem magamat. Pihenni -szeretnék még. De te oly szép vagy, hogy kár e pillanatokat az én -meggyöngült szemeimre vesztegetned. Menj és mutasd meg mindenkinek, hogy -kiállod a versenyt a hajnallal. - -Ilona csöngetett a szobaleánynak, hogy vigye ki a füstölgő gyertyát s -férje hizelgő szavaira még egy futó pillantást vetett a nagy -álló-tükörbe. A zene megszólalt odalenn s a kút környéke népesedni -kezdett. - -– Különös vagy, Béla, – mondá kezét nyujtva a szép asszony. – Én nem -megyek szívesen nélküled sehova; de ha már itt vagyunk, minek -mulasztgassuk el egyremásra a reggeli sétát?! Azt hiszed, ostoba -könyveid és szünetlen éjjelezéseid többet használnak? Nézz csak ide! -Ejnye Béla, édes Béla, sohasem hittem volna, hogy ilyen zöld szemekkel -bámulj rám házasságunk első félesztendejében. Most már csak azért is -lemegyek, mert féltékenykedel. Igazán féltékeny vagy? Isten veled. - -– Eh, bolondság, – mormogta boszusan Béla s a szép asszony egy könnyed -mosolylyal távozott. - -Béla kétségkívül gyülölte és napról-napra, éjről-éjre jobban gyülölte -Arturt, a mért oly tüntetőleg forgolódott neje körül, kit egy közönséges -korcsmai fogadás tárgyává alacsonyított. Erősen zaklatta a természetes -büszkeség, hogy Ilona iránt egy tiszteletlen gondolatot ne tűrjön meg a -környezetében s nem egy gyötrelmes órában kereste föl ama jelenetek -emléke, melyek házassága történetét bevezették, és bizonyára élénk -emlékezetében vannak itt sokaknak. Leginkább pedig Arturnak. Úgy -gondolta, hogy ő a maga részéről a legfényesebben hozta helyre, a mi -homály rá esett azon estén; de magyarázatokat adni nem lehetett, s -kínosan érezte, milyen termékeny és meleg fészkévé lehet a mendemondának -egy-két mámoros pillanat. A mint saját hibáinknak vagyunk másokban -leghangosabb ellenségei, úgy legkérlelhetetlenebbek szoktunk lenni -gyülölségünkben czinkostársaink iránt oly dolgokban, melyeket azoknak -sokkal kevesebb okuk van törülgetni emlékeik könyvéből, mint nekünk. -Artur utóvégre is bevallhatta szerepét, melyet a fogadásban játszott; -bevallhatta még Ilonának is. És ha bevallaná?! Miután Ilona sohasem kért -tőle felvilágosítást ama zavaros, összefüggéstelen és őrjöngő szavak -felől, melyekkel szerencsétlen szerelmese a karámosi bál után rájok -rontott, Béla rettegett, hogy egyszer Artur találja megadni a -magyarázatot. Voltak józan pillanatai, melyekben kinevette háborgását; -de csakhamar eljöttek feje fölé a nehéz felhők, melyek beborították -láthatárát. Minél tehetetlenebb volt háborgása a felett, hogy az mégis -csak úgy van és mégis csak lehetséges, annál emésztőbb. Lehetséges, hogy -mosolyogva beszéljenek felőlük az emberek. Lehetséges, hogy szánakozva -tekintsenek reá. Lehetséges, hogy méltatlanul lenézzék azt, kihez sorsát -kötötte. Lehetséges, hogy Ilona elforduljon tőle és olyan árván -maradjon, mint a villámsujtotta fa. Lehetséges… És mind e sok bűvölet -boszorkánymestereül Artur állt előtte. Úgy érzé, mintha a gúnynak és -boszunak izgató szele csapkodná abban a kitartó tiszteletben, melylyel -ez a szerelmes suhanczczá juhászodott vadállat nejének lépteit követi. -Senkit sem gyülölt jobban, mint őt. Talán ha azok a szép álmok, -melyekkel völegény korában lelke tele volt, oly kábitó hirtelenséggel el -nem röpennek; talán ha forróbbnak érzi neje karjait nyaka körül, -puhábbaknak kezeit izzó homlokán; talán ha könnye és mosolya könnyet és -mosolyt fakaszt a legszebb arczon, a mint várta; talán ha megváltott -szíve hálásan doboghat felé s nem merül új csatákba élete sötét -szellemeivel: talán akkor mindezt más szinben látja. Tán nem fél úgy a -multtól, melyben ha van feledni és feledtetni való, egy pillanat alatt -el lehet égetni a szív lángjában, hogy hamva sem marad; tán nem tart úgy -a jövőtől, melynek útjára a legtisztább szövétnek hint fényt; és tán -mitsem ád a világra, melynek üres hatalmát szívéből kinevetheti, mikor -vonhat maga körül egy kört, melyen sem kigyó, sem róka, sem fenevad nem -törhet keresztül. Hanem ilyen kört nem vonhatott. Ilona mindenesetre -szereti nevét, szereti a családi gyémántokat, szereti ruháit, szeretni -fogja a kastélyt és üveges hintót; de, óh istenem, milyen ég és föld -messziségben van attól, ki azt mondotta egyszer: – Szivesen dolgoztam -volna érted, Béla! Oh nem, nem ez az út, melyen elfeledtesse vele azt a -víz alatti pihenő áldozatot! A surlódások, melyek a fiatal házasok közt -mind élesebbek lettek, újra és újra felkorbácsolták Béla régi fájdalmát -és gyülöletét Artur iránt. Mert a kicsinyes, hiú, elégtételre és boszúra -vágyó asszonyi szívnek örök és változhatatlan törvényei szerint, (melyek -régibbek, mint Menu könyvei,) Ilona csábos mosolyai mindannyiszor, a -hányszor férjével egy és más apró összeütközése volt, mindig fényesebbek -lettek Artur iránt s ezzel élesebb a penge is, mely Béla szívében járt. - -Ebbe a szegény, árva szívbe így futottak össze minden oldalról ismét a -homályos, sárga, sötét vizek, hogy feldagaszszák és kiáraszszák és -föligya ismét habjait a szomjas homok körülötte és ne tudjon senki -semmit háborgásairól. - -Az erdőszélen egy padon borongott épen, mikor Vincze bácsi a vállára -ütött. - -– Fiatal házas, szerencse fia, irígylésre méltó gavallér te, – kezdte a -sarok-szoba hőse szokott szónoklatainak egyikét, melyekben épen annyi -volt az álpáthoszból, mint az igazi ravaszságból. – Hát hol és minek -bujdosol te az emberi szemek elől? A világ legtitkosabb helyeit kell -kikeresni, ha az ember már egyszer nem tud ellenállni a vágyódásnak, -hogy szemtül szembe nézzen veled. A mi páratlan kompániánknak feléje se -nézel. Soha, de soha nem hittem, hogy a jó vér így vizzé váljék! - -És a vén korhely a világnak ama legtitkosabb pontján bizonyos nehesztelő -elkeseredéssel telepedett le Béla mellé. - -– Hja – folytatta – ugye, a mézeshetek? A menyecske kordában tart. Az -már igaz, hogy Angelikát kivéve nem ismertem asszonyszemélyt, a ki -méltóbb lett volna rá, hogy járomba hajtson egy igazi gavallér-nyakat! -Csak úgy dűlnek szerteszét az utána való bolondulástól ezek a ficzkók! -Különösen az az Artur, hogy az mostanában mennyi pénzt elveszt, olyan -országos malért te nem láttál. Bizony megtehetnéd, hogy a jó kompánia -kedvéért egy órácskára olykor-olykor betekinthetnél hozzánk. De ha már -örök haragot esküdtél a makaónak, hát van itt az én zsebemben valami -olyan is, a mi ilyen hallatlan kegyes utakra tért uriembereknek való, -mint te vagy. No, bolondok, hova lettetek már no? Ebben a rettentő -kaczatban alig akadok rájuk. De itt vannak már, itt vannak. - -És Vincze bácsi egypár piszkosnál piszkosabb iv-papirost halászott ki -zsebeiből s megindult arczot vágva, kiteregette őket sorjában a térdén -és így folytatta: - -– Nézz ide, Béla. Ha nem tudnám, hogy minden porczikádban gavallér vagy, -nem biztatnálak olyan bátran, hogy nézz ide, mert tartanék tőle, hogy -megijedsz. Semmi egyebek, pajtás, mint aláirási ívek. Tudod, nekem is -van szívem; még pedig olyan, hogy szeretném látni, kinek van hamarjában -külömb? Ez a rongyos mihaszna csőcselék aztán ezt mindjárt megorrolja és -tele tömi minden zsebemet instancziával, hogy nekem auktorításom is van, -meg ismerősöm is van elég, hát kolduljak nekik. Iszen hát koldulok én, -koldulok; de biz az terhes egy munka. Ha mind olyan fajta urakkal lenne -dolgom, mint te vagy, isz akkor elkoldulnék én akár a világ végéig; de -tudod az a sok lókupecz itt Füreden… Nem is mondom egyebeknek, mint: -lókupeczek. Azok úgy összevissza forgatják, kutatják ezeket az -instancziákat; úgy végig olvassák minden betűjét, hogy majd kifut a -szemük; aztán pecsétet keresnek, aláirásokat követelnek, a szolgabírónak -mutogatják, míg azt a rongyos forintot nagy nehezen kiszurják; hogy -zsidók között, hidd el, még koldus sem szeretnék lenni. - -Béla kezébe vett egyet a papirosok közül, melyre – noha eddig egyetlen -aláiró sem akadt – nagy merészségnek tartanám azt mondani, hogy: még -tiszta volt. - -– És ugyan kik azok a szerencsétlenek? – kérdé. - -– Jaj, kedves barátom, az igen széles atyafiság! Az az ív mindjárt, a -melyik a kezedben van, egy hallatlan nyomorba jutott családapát illet, -kinek épen egy tuczat gyereke van. Ez meg itt egy rettenetesen -szerencsétlen árvának szól, ki boldogult anyjának egy tuczat gyanuba -vett udvarlója közül nem képes kitalálni az apját. Csak képzeld magadat -bele a helyzetébe, Béla! Azután még egy van. Ez mindnyája között a -legszánalomraméltóbb. Tegnap belekeveredik a kompániánkba, elveszti -mindenét az utolsó krajczárig és fejbe lövi magát. Azaz hogy még nem -lőtte magát fejbe, hanem mennyre-földre esküdött, hogy megteszi, ha a -veszteségét a vendégek között valahogyan össze nem kunyeráljuk. Kár -lenne érte. Derék, jól megtermett, értelmes magyar ember; minden -szerencsétlensége az, hogy egy kicsit hazárd. Ezt ajánlom legjobban, -pajtás. Egy hányatott életről van itt szó, melynek párját kell keresni! -Itt a plajbász. Tudtam, hogy tebenned nem csalódom. - -Béla mind a három ívre írt alá valamit. De a tizenkét árvás apa, a -tizenkét apás árva és az öngyilkosságra készülő értelmes magyar nem -érték be ennyi áldozattal, mert egyszer csak híre kerekedett az egész -fürdőn, hogy a fiatalság műkedvelő előadást fog rendezni részükre. A -vállalat élén Mágócsi Ernő, Dacsó Artur, Gencsy Laczi és egy pár pesti -fiatal ember állott, kik minden lehetőt elkövettek, hogy becses -személyüktől a közfigyelem soha meg ne szabaduljon. Artur volt -valamennyi között a legtevékenyebb s a ki ismerte ásító természetét az -ilyesekben, méltán gyanakodhatott, hogy a tuczatos nyomoruságokon kívül -valami egyéb is foglalkoztatja lelkét. Hollaki úrral kiválasztották a -darabot; rendkívül szerelmes dráma volt, csupa csók és ölelkezés. Hanem -sok női szereplő kellett hozzá. A rendezőség nem a legszebb reményekkel -húzta föl vajszín keztyűit, hogy összeállítsa a személyzetet. Elsőben -is, a mint illett, Péterfinénél kopogtattak. A selyembábú meghallgatta -őket, bájosan mosolygott rájuk, rendkívül kedvesnek mondta az egész -gondolatot, mindjárt meg is rendelt egy páholyt és szörnyen -csodálkozott, hogy ugyan mikép fordulhatnak hozzá, mikor olyan elismert -művésznő is mulat Füreden, mint Ilona. Ernő gróf megjegyezte, hogy arra -is szükség lesz s kegyesebb válaszért esedezett. Erre aztán az ideges -asszonyság még szivesebben kezdett mosolyogni, mindegyiküknek -megszorította a kezét és azt válaszolta, hogy: már felelt. Hát Olga -grófnő? A kis, fitos orrú comtesse titkon tapsolt örömében a -mulatságnak; de gondos nagynénje egyszerre szánakozó arczot öltött és -kijelentette, hogy öcscse idegerősítő fürdőket használ s az izgalom, -mely egy ilyen előadással jár, bizonyára igen káros hatással lenne -egészségére. Egyébiránt a mai bálon ott lesznek s az éjfél utáni -csárdást engesztelőül Arturral fogja tánczolni. A rendezőség -megigazgatta a kigombolódott vajszín keztyüket s a kosárral tovább -indult. Nem járt több szerencsével Ivánfiéknál sem. Ágnes is nem-et -mondott. Ugyan hogy képzelik, hogy ő színpadra mer lépni Kálozdyné -mellett, mikor az érzelmes szerepekre sincs semmi tehetsége; sírni meg -épen talán képes sem lenne. Nem, nem; hiába kérik. A jó báró elégedetten -mosolygott a háttérben s a vajszín keztyüknek csak az utolsó, döntő -kisérlet volt hátra. Kitünő szinészek a legsilányabb környezetben is meg -szokták menteni az est becsületét s Béláné a főszerepre volt kijelölve. -Ezzel vigasztalták magukat, mikor a kis erkélyes szalonba benyitottak. - -Az emberbaráti és művészi czélokban fáradó vajszín keztyük talán még -kérőleg kulcsolódtak össze a fürdő szépsége előtt, mikor a báró a -sétányon mosolygó arczczal köszöntötte Bélát. - -– Nos, tudja-e a nap fontos hireit, kedves barátom? – kérdé. Ugye, -hogyne tudná, mikor minden ember azokról beszél?! - -– A jótékony előadást érti a báró? – vetette oda Béla, kinek -rokonszenvét nagyon megnyerte ez az egyszerü, derék ember. - -– Természetes, hogy azt, – válaszolt Ivánfi, – azt és a részleteit. A -nagy készülődést, a sok lótást-futást, a tömérdek tapsot és koszorut, -mely kedves nejére várakozik. - -– Az én feleségemre? - -– Nem is az enyimre. Nálunk is voltak azok a buzgó fiatal urak és minden -áron rá akarták venni Ágnest, hogy lépjen föl. De hiába, mind hiába. -Tudja, kedves barátom, mi csak olyan földönjáró, falusi emberek vagyunk. -Gazdálkodnunk kell, mert a jószágon sok az adósság és az öcsém -javithatatlan korhely. Még itt Füreden is csak inkább magunknak -éldegélünk és nem szeretünk olyanba kapni, a mihez nem tudunk. - -– De Ágnes igen szellemes teremtés, – jegyezte meg kissé halk hangon -Béla, miközben félretekintett s régi szokása szerint vesszejét az -útszéli bokrok felé suhogtatta. - -– Rendkívül szellemes teremtés! – kiáltott fel boldogan nevetve a báró. -– Jól mondta, barátom, rendkívül szellemes. Akármikor szivesen cserélnék -fejet vele. De tudja, csak úgy földi dolgokban, apróságokban, magunk -között. Tea mellett pompásan elmulatunk. Minden szava arany. Öröm -hallgatni, a mit beszél. Hanem ez aztán még nem annyit tesz, hogy ő már -Rakhel… vagy hogyan is hívták azt a híres franczia szinésznőt? Nem; csak -kitünő feleség, ki mindenesetre különb férjet is megérdemelt volna egy -ilyen magamfajta falusi tuskónál. Az ön szép neje, kedves barátom, az -egészen más. Ön maga is szép lélek; önnek természetesen az a nagyobb, az -igazi kincs. Ő arra született, hogy ragyogjon, hogy sokakra áraszszon -fényt, hogy csodáltassék. Előre is gratulálok a diadalhoz. Nem -mindennapi élvezet várakozik reánk. A mint hallom, ő nagysága kezében -lesz a főszerep… - -– Mit adnak? – kérdé közbevágva Béla. - -– Ugyan mit is adnak? – akadozott a báró. Nem, azt nem tudom. Valami -czifra neve van s az én emlékezőtehetségem az effélékben nagyon rövid. -De bizonyosan tudom, hogy ő nagysága lesz a hősnő, s vele szemközt talán -Dacsó Artur is meg fogja valahogy állni a helyét. Mi már majd csak nézők -leszünk. Haza siet? - -A mint Béla benyitott Ilonához, a szép asszonyt nagy elfoglaltatásban -találta. Valamennyi szekrény ajtaja tárva, minden fiók kihuzva, minden -láda nyitva. A szoba valami gazdagabb divatraktárnak látszott, melyben -egy előkelő úrnő finnyáskodva válogat. A beözönlő sugarak omló -selyemszövetek habos tükrén törtek meg, kiismerhetetlen szövésü csipkék -eszményi szálai közt bujkáltak és nehéz bársonykelmék sürű szövevényében -vesztek el. A sok ragyogó színt a játékos öreg nap mind oda festette a -szoba világos mennyezetére s Ilona mély odaadással tartott szemlét -kincsei fölött. - -– Nagy munkában vagy, kedvesem, – szólítá meg Béla, ki nem tudta -elpalástolni kedvetlenségét. De inkább mélázónak, mint haragosnak -látszott. – Talán megint valami báléj fenyeget? - -– Óh nem, – válaszolt Ilona s figyelmének egy csekély részét rövid időre -Bélának juttatta. – Egészen más. A jövő szerdán egy jótékony előadáson -kell részt vennem. Akkorra óhajtok öltözéket szemelni ki, ha ugyan -találnék valami alkalmasat ruhatáramban. Addig pedig csupa hizelgés -leszek, (férjéhez fordult és megfogta kezét), mert szeretném biztosítani -a maga tapsait is. Nos, mosolyogjon hát egy keveset. - -De Bélát igen kellemetlenül látszott érinteni az egész kegyeskedő -hivalkodás, különösen mióta meghallotta, hogy Artur lesz nejének -ellenjátékosa. A porszemekkel tánczoló sugarak rezgő fényében már ott -látta őket, a mint átölelve tartják egymást az egész kiváncsi világ -szeme láttára, mely tapsol nekik és magában titkon mosolyog a szomorú -jelenetek alatt. Egy karszékbe ereszkedett és végigsimitotta homlokát. -Rettegett a szaglászó pletykahad gyanakvó és szánakozó pillantásaitól; -rettegett egy szive mélyén megcsendült kedves tervért, melytől éppen -azon a bizonyos napon egy kis vigasztaló derüt várt. Nem, épen nem -mosolygott Ilona óhajtása szerint, mikor rövid, töredezett szavakban, -félig maga elé beszélve, megszólalt: - -– A jövő szerdán? Épen a jövő szerdára tüzték? Remélem, szivem, még -semmi bizonyosat nem igértél? - -– Azaz hogy igen, igértem, – válaszolt a szép asszony, elbocsátva férje -kezét, s egy arany kalászos kis kalapot vizsgálgatva tartott a -világosságnak. – Ebben a pillanatban vették szavamat. Mind itt voltak -könyörögni; Mágócsi, Dacsó s a többi kolompos. Az én megegyezésemtől -függött az egész terv sikere és halálra csak nem unhatja magát az ember! - -– Nem tetted helyesen, hogy határozott választ adtál, mielőtt engem -megkérdeztél volna, – jegyezte meg Béla, kinek látszatos nyugalmát még -féken birta tartani őre: a remény. - -– Kedvesem, mondá az asszony, kissé hevesebben babrálva holmijai közt, – -mindig azt hittem, hogy a férj és nő akarata egy. Talán csalódtam; de -miután eddig mitsem tagadtál meg tőlem, méltán hihettem. - -– Ebből nem következik, hogy mindenkorra lemondtam akaratomról. Csak -hitem gyöngült meg az iránt, hogy hatni birjak rád. - -De Béla, mintha maga is nagyon keménynek találta volna e szavakat, -egyszerre neje keze után nyult (mely azonban egy pillanat alatt tele -lett mindenféle csecsebecsével) és sokkal szelídebben tette hozzá: - -– Lásd, ime most is abba a kellemetlen helyzetbe hoztál, hogy kérnem -kelljen: vedd vissza szavadat. A jövő szombaton születésemnapja lesz s -én szeretnék akkor távol lenni az idevalóktól, ettől a lármás, -semmiskedő világtól; kirándulni a tihanyi viszhanghoz, vagy a szőllők -közé, vagy akármi csöndes zúgba; kecskekörmöket és kőfejkötőket keresni, -virágokat tépni s veled, egyedül veled tölteni a napot. Sokat szeretnék -beszélni neked, a mi mást nem érdekel, és hallani valamit tőled, a mi -csak nekem szól. - -Ilona letört egy kalászt a kalap mellől, melyet izgatottan forgatott -kezei közt s igen hamarjában elkészült a válaszszal: - -– Megüljük másnap, édes. - -– Nem, Ilona, nem, – folytatta Béla s kérőleg hajolt előre és széke -karját kezdte csapkodni. A nyugalom őre már kifáradt odabenn a -viaskodásban s maga is szökni készült. – Nem, sehogysem egyezhetem bele, -hogy Arturral játszszál. (A szép asszony nevetett és elpirult.) Ne -kutasd ennek forrását a nevetséges félszegségek között. Én nem féltelek; -nem vagyok rabja e kínos hóbortnak. Mulass, a kivel tetszik, a mikor -kedvedre van; de kerüld, hogy akármi okon Arturral együtt emlegessék a -nevedet. Nagy okom van erre az intésre. Ne neheztelj, kérlek; neked ép -oly kevés hibád van benne, mint a mennyire semmi sejtelmed róla. - -– De hát… - -– Ne tudakold, hogy mi az. Csak nyugodjál meg benne. Meg kell nyugodnod, -vagy… Nem, nem tudhatsz meg belőle semmit. Méltányolnod kell a nélkül -is, a miért engem ilyen forró kérésre képes indítani. - -Béla gyöngéden függesztette égő szemeit Ilonára és ajkai reszkettek a -megindulástól még azután is, hogy felhagyott a beszéddel. A szenvedés -árjának, mely az ifjút elborítani látszott, mintha mélyéből hangzottak -volna fel szavai. Lágyan, fájdalmasan, suttogón és reszketegen keresték -neje szivét, mint azok a titokteljes hangok, melyeket langyos, csöndes -nyári estéken a tóparton hallani vélünk, mikor a kis babonás paraszt -leány felemeli mellettünk ujját, hogy: harangoznak a víz alatt. De -selyemruhás asszonyságok nem igen szokták meghallani ezeket a hangokat. -Ilona szivéhez sem juthattak közel, mert miután a második aranykalász is -áldozatul esett volna anélkül, hogy Bélára tekintene, rossz kedvvel -válaszolt neki: - -– Tudom, tudom. Annyi az egész, hogy kedvemet szegd. Jól van; úgy lesz, -a mint parancsolod. Tihanyban kecskekörmöket szedünk s te az Árgirus -királyfiról mesélsz nekem. Egészen úgy lesz. - -Egy regényt vett elő s a kerevet sarkában olvasni kezdett. - -Többet nem beszéltek a dologról s bármily fájdalmasan visszhangzott is -Béla lelkében a kelletlen jelenet végső akkordja, megnyugvást keresett -abban, hogy czélt ért. Rendkívül gyöngéd volt nejéhez a következő -napokon, mintha valami nagy veszteségért tartoznék kárpótolni. Ilona hol -egykedvű zárkózottsággal, hol bizonyos nyugtalansággal fogadta ez -udvariaskodást és egyáltalán igen nehezen békéltethetőnek mutatta magát. -Sokszor panaszkodott főfájásról; ilyenkor szobájába szokott zárkózni, -honnan rendszerint kihevült arczczal, révedező tekintettel és -félig-meddig kimerülve jött elő. A közönség különböző köreiben nagy volt -a sajnálkozás visszalépésének hirére, melynek okát a költség fölött -panaszkodó asszonyságok egész szenvedélylyel találgatták. A terv maga -azonban, úgy látszik, nem dült dugába s a buzgó vajszín-keztyüknek az -utolsó pillanatban sikerült egy ismeretlen drámai tehetséget felfedezni, -mert a fák törzsökein és a házak sarkain megjelentek a nagy vörös -falragaszok, melyek a titokteljes ismeretlent a művészvilágban szokásos -három csillaggal jelölték. Kilétéről senkisem tudott semmi bizonyosat s -a beavatottak mélyen hallgattak. Pedig az ostrom nem volt csekély; de a -sokat jelentő és semmit el nem áruló mosolyok hathatós védeszköznek -bizonyultak. Ilona tanusított még legkevesebb kiváncsiságot -helyettesítője iránt; soha nem kérdezősködött felőle s világosan látni -lehetett, hogy kedve ellenére van, ha az egész előadást csak szóba is -hozza valaki. A nagy nap reggelén – a hogy Béla egy hintóval lakásuk elé -hajtatott – a divánon heverve találta nejét. Gyöngének és fölhevültnek -érzi magát, – mondá s egy könynyel, de igazi könynyel szemében kérte -férjét, hadd maradjon most el a kirándulás. Délutánig mindenesetre -jobban lesz; induljanak akkor. Inkább toldják majd meg ünnepüket azoknak -a szép estéknek egyikével, melyek most járni szoktak. Béla homlokon -csókolta a szép szenvedőt, ki magányt és pihenést óhajtott s nem -zaklatta többé. Hanem ebéd után megint előállt a kocsival. Ekkor aztán, -nagy csodálkozására, üresen találta Ilona szobáját. - -– A nagyságos asszony nincs itthon, – mondá mögötte a szobaleány. – -Olyan rettenetes pakkal ment el, mintha csak útra készült volna. Még az -a drágalátos igazgyöngysor is benn volt, meg az a… - -– Hova ment? – kiáltott rá Béla s elhalaványodva meredt a leánynak -hamisan pislogó szeme közé. - -– Hogy hova ment, azt nem tudom, – felelt ez a szavaknak bizonyos sokat -sejtető megnyujtásával, mely azonnal elárulta, hogy e kis teremtésnek -már megvoltak tapasztalatai a gavallérvilágban. – De azt bizonyosan -tudom, hogy az igazgyöngyöket magával vitte. Különben azt mondta, hogy -estig ne várjuk. Parancsol talán egy pohár vizet a nagyságos úr? - -Tudta, hogy az olyan esetekben, a milyenek egyikét ő sejtette, a -nagyságos urak mindenekelőtt egy pohár vizet szoktak kérni és csak -azután indulnak meg. A kinek több esze van közülök, az mindjárt csip -egyet az ő kinálkozó piros orczáján és melléje telepszik. De Bélából nem -nézett ki ennyi életrevalóságot. Még víz sem kellett neki. - -Bár izzó homlokkal haladt le a lépcsőn s forró halántékait minduntalan -törülnie kellett kendőjével, távol, igen távol volt a gyanutól, melynek -hálójába a tapasztalt szobaleány keríteni akarta. Ilona attól a naptól -kezdve, melyen hánykódó szivét kitárta előtte, bizonyosan a méltatlan -keserűségnek mérgét rejtette lelke mélyén s ma akarta kiönteni rá, mikor -legérzékenyebben találja. Mutatott-e azóta egy fellegtelen arczot? Ha ő -zsarnoki szavával elrontotta Ilonának mai örömét, ez meg hangtalanul, -némán, eltünve tönkreteszi az ő ünnepét. Be kell érnie azzal a száraz, -kényszeredett mosolyú köszöntéssel, melyet reggel hallott s a mely -semmiesetre sem ért egy valamire való jó-reggel kivánást sem. Most -magára hagyta. Valószinűleg vagy csónakáz a vizen, vagy magányos sétát -tesz az erdőn, vagy látogatóba ment ahhoz a süket, vén bárónéhoz, kit -soha ki nem állhatott, (ilyenkor az asszonyok szeretik magukat is -megkínozni,) Siófokra vagy Veszprémbe rándult vagy akárhova, hogy őt -egyedül hagyja. Női dacz az egész, egy félmívelt szívnek gyöngédtelen -dacza. Óh milyen, de milyen gyöngédtelen! A málha, melyről a szobaleány -fecsegett, bizonyára egy-két felöltővé és kendővé zsugorodik össze, -melyeket estére vitt magával. A gyöngy, hazugság. Nem más, nem lehet más -az egész. Ime, születésenapjának családi ünnepe! Semmi, semmi, semmi, -mint hogy ő egy pillanatig hivő volt, egy napig vak volt és egész -életében szerencsétlen volt! - -A vendégek, nevetős urak és piperés asszonyságok, tarka és sürű -csoportokban siettek el Béla mellett a szinház felé. Jobbról-balról -köszöngettek neki. Egyiket észrevette, másikat nem s mikor az előadás -kezdetét jelentő harang másodszor csengett végig a levegőn, egy perczre -megállt. Eszébe jutott, hogy megtartották páholyukat s Ilona a -szinházban is lehet. Egyszerre erős karokkal ragadta meg a bizonyosság -vágya s vonta a kicsiny, lombok közé rejtett, embert keveset látó -múzsatemplom felé. - -– Nagy lesz a meglepetés, isteni lesz a meglepetés, Kálozdy úr! – -kiáltott rá a pénztár üveg borítója mögül Hollaki úr és hangja -hasonlított egy keselyű átható sivításához, mikor prédájára csap. - -Béla belépett; de Ilona nem volt ott. A páholy sarkában húzta meg magát -s várta az előadás kezdetét. Vidám zaj és jókedv áradata vette körül. -Kezébe fogta a színlapot s háromszor is végigolvasta; de – noha gyakran -megtörülte a szemét – egy árva szót sem értett, talán nem is látott -belőle. A hogy körültekintett, egyetlen ismerőst nem talált a zsúfolt -nézőtéren. Pedig üdvözölték innen is, onnan is s büszke, selyemben úszó -úrhölgyek – szemüvegeikkel felkészülve – várták alázatos meghajlását. De -neki minden idegen volt körülötte; nem ismert senkit. A zenekar játszani -kezdett s ő pálczájával gépiesen verte széke oldalán az ütemet. - -Csöngettek. - -A függöny, melyen az ország piros képű nemtője kopott babérkoszorút -tartogatott, (de eddig úgy látszik, nem talált méltó főt reá) felgördült -s a jelenetre, mely az ezernyi odameredt szemnek a színpad ódivatú -vártermében feltárult, a meglepetésnek egy pillanatnyi némasága után -kitört a falrengető taps. - -Egy daliás levente térdelt a bájos várkisasszony előtt. A kis kezeket -forró csókok borították. Egymást kereső szemeikben epedő szerelem. -Karjait kitárva az egyetlen, a legnagyobb boldogság felé. A levente: -Artur volt, kedvese: Ilona. - -Béla ajkába harapott s elsápadt. De rövid pillanatok után, melyek alatt -mindenkinek figyelme a színpadra volt irányozva, összeszedte erejét és a -kiknek eszébe jutott feléje tekinteni, egy hideg, komoly és nyugodt -alakot láttak, ki oly mozdulatlanul ült székén a mosolygó tekintetek -tűszurásai közt, mintha oda lett volna szegezve. Nyugodtan nézte az -izgalmas történet folyamát, mely kínos, tetszetős és megtapsolt -jeleneteken haladt tovább. Nyugodtan nézte a látcsöveket, melyeknek nagy -sötét szemei a színpadról minduntalan ő felé fordultak; az egyetértő, -elismerő, jóakaró pillantásokat, melyek nem szüntek meg végesvégig -üldözni; a titkolózó gúny ferde vonásait, melyeknek volt gondjuk rá, -hogy észrevétessenek. Nyugodtan hallgatta Ilona sóhajait, édes szavait -és szerelmes nyomorát. Nyugodtan kisérte röptében a roppant koszorút, -melyet a karzatról Artur vörös sipkás legénye dobott ura imádottjának -lábai elé. Nyugodtam figyelt egy kis piros fabogárra, mely páholya -gerendáján tompa zummogással rágicsált utat magának befelé, hogy soha -többé emberi szem elé ne kerüljön. Szakadatlan munkával dolgozott, furt, -őrlött koporsóján és áttetsző piros szemfedőjét vígan emelgette. Kis -feje, apró lábai, vékony szárnyai eltüntek már a kivájt üregben s csak -jókedvű zummogása hallatszott, melylyel bucsúzott a világtól. A leőrlött -por betemette s csak egy-egy kis vidám hangocska szabadult ki, egy -töredéke a nagy leczkének, mely könnyű lélekkel halni tanított. Az -utolsó felvonás közepe járta. Már nem lehet feltünő Béla távozása. -Kalapját vette és elhagyta a szinházat. - -Elhagyott, magányos utakon a bucsúzó nap tünő világánál, alászálló -árnyak között bolygott föl s alá. Égő agyában nem voltak gondolatok, -csak zajló szivében volt egy kimondhatatlan vágy és néma fájdalom. Az -ember nem járta út, melyen barangolt, ismerős volt előtte. Ez az, ez az -a régi, kietlen ösvény, az örök tévelygésre átkozottak útja! A fény és -homálynak e furcsa vegyülete, mely szemeit kápráztatja, a régi fátyol, -mely eltorzítja körülte a világ képét és szomorú, sívár nevetésre -ingerel! A bolyongó forró homlokát meg-megcsapta egy-egy alácsüngő ág s -fülébe füttyentgettek a hazatérő fecskék. - -A mily kevéssé tudta, hova indult, ép olyan öntudatlanul jutott oda, a -hol az éjet töltötte. Már ragyogtak fenn az égen a csillagok, futó -felhők tünde fátylával űzött játékot a kaczér hold s előbujtak -mindenfelől a fénybogarak, mikor a híres sarokszobának füstös, romlott -és vészes levegője átölelte. Csak egy perczre engedte oda a vén korhely -lelkesedő karjainak. A gyertyák lobogva égtek a sötét asztalokon, mint a -szenvedély, mely azokat emésztette, a kik itt összejöttek. Mint hajdan -Trimalkion dőzsölő barátai előtt, a félvilág kincseivel ingerlő -asztalon, itt is ott állt a bankjegyhalmazok fölött az ijesztő csontváz -és szemüregeivel rámeredt mindenkire, a ki a könnyű sarkon forduló ajtót -betette maga után; de látni nem látta senkisem. Mind testvérek a -szenvedélyben, és körmeikkel egymásnak rontó ellenségek, -lélegzet-visszafojtva áhított kaján örömökre. Elhízott tunyák és -kiaszott pénzsóvárok; telhetetlen gazdagok és dologtalan koldusok; -reszkető öregek, kik a sír szélén állanak és életteljes fiatalok, kik – -ezek is csak a sír szélén bolyonganak! Akárhányan vannak együtt, a sürű -füst külön-külön választja valamennyit. A mosoly, mely másnak szól, -hazugság; csak az az igazi, a mely titkoltatik. Az élczek csupán egymás -rovására röpködnek; könnyű szárnyuk hamar kifárad a fojtó levegőben és -hatástalanul hullanak le. A legvígabb hahoták egy-két lépésnyiről -vérfagyasztó kaczajként verődnek vissza. A nehéz, szürke füst elborít -mindent, kivéve a kártyák szineit. Elborítja a nyerteseket és -veszteseket, a czinkosokat és agyarkodókat, a hidegvért és a lázat. -Elborítja az ifjú szenvedéseket és régi kinokat is, melyek nem ritkán -menekülnek ide. Ez a Vincze bácsi jó kompániája, melynek éhes torkába -beleűzte Bélát nyomorúsága. Ott vergődött, míg a gyertyák világa -halaványodni és az ablakok világosodni kezdtek. - -Reggel volt. A derengő hajnal már rég föltetszett a láthatár keletső -szélén, mikor Béla ott hagyta a társaságot. A vén ragadozó a lépcsőig -kisérte és vállon veregetve biztatta, hogy noha ilyen feneketlen malért -sohasem látott életében, azért csak lásson el közibök az ő mindenkinél -nagyobbra becsült vendége többször is, mert hát az a fránya szerencse -forgandó és örök kár lenne, ha egy ilyen hét vármegyére szóló gavallér -meg hagyná penészedni a virtusait. Béla szótlanul vett bucsút tőle és -meg-megbotolva támolygott lefelé. El volt kábulva, meg volt vigasztalva, -ki volt rabolva s a reggel derengő világossága nem sokkal volt több -neki, mint a fekete éjtszaka. A kimerültség láza pirosfoltos sárga -fátyolát rádobta arczára s beesett szemeire a búsan ragyogó, apró -csillagokat. A vízről hüvös szellő lengedezett s az ifjú összerázkódva, -állig begombolta könnyű atilláját. Ama ködös reggelek egyike volt, -melyeknek szürke ólomszinét nem enyhíti aranyos vagy rózsaszín verőfény; -csak hideg ezüst szálak csillognak rajta át. Homályos szemek előtt az -ilyen kétes fény könnyen elmossa a tárgyak körvonalait. Béla alig tudta -megkülönböztetni azt az egy-két mozgó, járókelő alakot a fák óriás -kisérteteitől, melyeknek vékony, egymásba fonódó karjait feléje rezgette -a szél; a házak néma, szürke, holt tömegeit a sárgálló halmoktól -mögöttük; a víz hullámai összefolytak előtte az ég vándor felhőivel. Úgy -tetszett neki, mintha álomképek vennék körül s ha időnkint éles fájdalom -nem nyilal halántékaiba, azt hitte volna, álmában bolyong. - -A kutnál már voltak egynéhányan. Korán kelő falusi nép, mely -vasárnapokon a környékről belátogat a Savanyúviz uri vendégserege közé; -élelmes szobaleányok és udvarlóik, kik – ha már egyszer fürdőn vannak, – -legalább uraságaik ébredése előtt élnek a jó alkalommal és divatos -tempókkal; meg egynehány köhögős, álmatlan és türelmetlen beteg, ki -elhitette magával, hogy minél korábban meríthet a forrásból, annál -hasznosabb. Kétségkivül az utóbbiak közé tartozott az a sovány, -görnyedt, fekete ruhás alak, ki poharával kezében (és mindenesetre szép -reményekkel poharában,) már jó ideje épen Béla előtt haladt. - -Megtört, beteges vén ember volt, rámondhatta akárki, ha csak hátulról -látta is. A reggeli szellő kikapta nagy karimáju kalapja alól nehány ősz -hajaszálát; roskatag vállai meg-megremegtek s előre hajolva, vastag -botjára támaszkodva, nagy ingadozó lépésekkel úgy sietett, mintha -kereket hajtott volna maga előtt. Béla zavaros elméjében homályos, -rettegtető emlékeket ébresztett ez az alak. Minden kisértet között, mely -körülötte nyüzsgött, ez volt a legfélelmesebb. Mintha koporsója felé -tántorgott volna, vagy koporsójából kelt volna ki. Épen félrecsapva, meg -akart szabadulni látásától, mikor az alak egy támolygó kanyarodással -visszafordult és szemtől szemben álltak egymással. - -Kálozdy Béla és az öreg Hajós Gábor. - -Óh milyen kegyetlen esztendők haladhattak el a szegény professzor -fölött! Minő gyilkos eszközökkel támadhattak ellene, hogy így -megviselték! Minő viharokban forgott, hogy így kifogyott a lélekzete és -elerőtlenedtek a lábai! Egyszer csak szóbeszédnek járta Dunaszögön, hogy -sohasem volt fiatal s az ötletet tréfa gyanánt nevették meg. Erről az -arczról most el sem tudná képzelni senki, hogy ifju is volt valaha, -habár nem mosolygós és élettől ragyogó is, csak fiatal, telt, ránczok és -bánat nélkül való. A szenvedések mély árnyai ültek e csontos, száraz, -sárga képen, melynek egy-két vonása örök reszketegségében tett -bizonyságot a kiállott nagy ijedelmekről. Ajkai vékonyak és szintelenek -voltak s apró szemei majd elvesztek a nagy, fekete csontba foglalt -pápaszemek daczára. De a legtaroltabb mezőnek is van egy-két kis virága, -mely kikerülte a gyilkos kaszát. A megviselt arcz sem volt – a sors -pusztító kezének nyomai közt – a léleknek apró kincsei nélkül. A kicsiny -szemekben meghuzódott még egy kis emberszeretet és egy kis isteni -félelem. - -Béla lábai a földbe gyökereztek, a mint ráismert. Mozdulatlanul helyén -maradt és szó nélkül bámult az öregre. - -A professzor – egy kis megrezzenés után – csöndesen állt meg vele -szemközt s szelíd, ismerős, bánatos mosolyát, mely egykori kedves -tanítványa láttára meglepte, igyekezett korlátok között tartani, míg a -gondosan megtörülgetett pápaszemen át meg nem győződött róla, hogy nem -csalódik. - -– Béla! Csakugyan jól látok-e? – kiáltá kiterjesztve karjait és leejtve -poharát, mely darabokra törött. Hangja száraz, rekedtes és tompa volt, -mint valami korhadt fatörzsben zugó szél. Erről a hangról bizonyára nem -ismert volna rá senki. – Szólj hát, Béla, te vagy-e igazán? - -A szél mind magasabban szárnyalt s ez utóbbi kérdés reszketeg, mély -zugásában már a vén korona ritkás lombjai közül hallatta magát. - -– Professzor ur… nagytiszteletü ur… dadogta az ifju és remegve sütötte -le tekintetét, melyet égő pir borított el. - -– Fiam, Béla! – tört ki ujra az öreg és mozdulatlan kedvenczét szivére -ölelte. - -Ez az egyszerü, igaz sziv ép oly távol volt a gyanakodástól, mint a -szomoru való tudásától. Mitsem sejtett a gyászos szerepről, melyet -családja történetében a végzet Bélának juttatott. Beczéjéről eltünése -óta mitsem tudott; a tisztelet egy kis magányos szigetre állította, hova -nem jutott hir sem a törvény termeiből, sem a börtön dohos levegőjéből. -Leányát meggyászolta, és – miután halála titkának kulcsát a szemmel -látható világban nem sikerült megtalálnia – kereste azt az emberi -léleknek ama rejtek-kamarájában, melynek kutatására szánta életét. Béla -előtte csak a régi Kálozdy Béla volt, életének egyik öröme, büszkesége -és reménye s csupán a szomoru visszaemlékezések voltak okai, a mért öreg -és gyönge szemeit törülgetni kezdte, mig egy kis ideig némán álltak -egymás előtt. - -– Régen, régen, láttalak már, – kezdé a nagytiszteletü ur, zsebébe -gyömöszölve a keszkenőt. – Hosszu esztendők óta nem láttalak, Béla! Már -csak hadd hivjalak így, iszen mindig úgy tartottalak, mintha az én kis -családomhoz tartoztál volna. Az én kis családomhoz! Az én családomhoz! - -Mintha a szél zokogott volna odafönn a magasban. - -– Ahhoz, a mi nincs már, – folytatta az öreg. Csak te maradtál belőle. -Te is elidegenedtél, felém sem néztél, hirt sem adtál magadról. Pedig -sokáig olyan egyedül voltam, mint a halálát váró remete. De isz te tudsz -mindent. Azért, hogy külső országokon jártál, embernyi ember lett -belőled, megházasodtál, bizonyosan gondoltál olykor-olykor Dunaszögre -is. A philosophiae historia tanítását már abban hagytam, mert nem birom; -csak a paedagogiát tartottam meg. Ha gyermekeid lesznek, neked is -szükséged lesz majd rá: emlékszel-e még valamire belőle? Emlékszel-e -egyremásra a kollégiumból? - -– Hogyne emlékezném! – felelt akadozva és egy kissé föllélegzve Béla, a -mint észrevette, hogy kettejük között a feneketlen örvényt csak ő látja. -– Azok voltak a legszebb napjai életemnek! - -– A legszebbek ugy-e? – beszélt bizonyos szomoru elégtétellel a szegény -professzor. – Ugy-e, hogy a legszebbek? De nem is csodálom. Akkor csupa -öröm volt a házam. Most látnád, milyen elhagyatott! Tudod, hogy én egész -életemben könyvekkel bajmolódtam. Tán kevésbe vettem az apai -kötelességet a tudomány mellett. Tán csak fitogatni akartam velök ideáim -igazságát. Sok éjtszakán keresztül virrasztott velem ez a keserü -szemrehányás és lélekfurdalás, hogy ez volt-e a vétkem, a miért a bölcs -gondviselés olyan rettenetes módon megostorozott. Könyveimen kivül -mindent, mindent elvett tőlem és csak akkor láttam, hogy az apai -könnyeken keresztül elvesznek a betük, olvashatatlanokká lesznek a sorok -és semmivé minden tudomány. Most tudom, most értem. - -Az öreg beszédét egy perczre megakasztotta a csuklás s csak akadozva -tudta folytatni, a mint a gyülekező vendégek közül magányosabb helyeknek -vették utjokat. - -– Megostorozott, kegyetlenül megostorozott a sors, Béla. Két szép, -felnőtt, reményekkel teli gyermekemet vette el tőlem. Mert a másikat is -csak elvette. Szegény kis galambomat még inkább a magaménak érzem, mint -a Mátyást. Nem, nem tér az vissza soha többet! Olyan egyedül hagytak, -hogy… hogy… de nem vádaskodom senki ellen. Megbocsátottam mindegyiknek, -szeretem mindegyiket és ha találkozom majd velök, nem szeretnék -szemrehányást tenni magamnak, hogy elszakadásunk után ilyen hosszu idő -mulva is rossz szivvel gondoltam még reájok. Bizonyosan nekik is van -megbocsátani valójuk. - -Béla eltakarta arczát. Nem tudta nézni azt a töredelmes tekintetet, -melylyel az öreg bús történetéről szólt. Hallgatni is alig birta ez -igaz, szenvedő és szeretetteljes sziv megható nyilatkozását. - -– Neked, édes fiam, gyöngy-szived volt mindig s látom, hogy nem tudta -elrontani az élet, – beszélt tovább a vén ember, észrevéve Béla -megindulását, kit még ő kezdett vigasztalgatni. – Ne, ne keseredjél el -annyira. Súlyosan látogatott az isten, az igaz; de mégsem hagyott el -végkép. Nagy beteg is voltam; majd egy álló esztendeig tartott a -nyomoruságom és ha Örzse nincs, bizony-bizony beteljesedik a gyermekem -után való kivánkozásom. A püspök ur egy felfuvalkodott theologust -rendelt be helyettem tanítani; hanem ugyan nem volt köszönet benne! -Mindenkivel azt akarta elhitetni, hogy kanállal ette a tudományt; de az -exámenen aztán ugyan furcsán járt az amicze. Hanem ez nem tartozik ide. -Valahogy mégis csak lábra állított Barkó kolléga és az idén már nem -hagyott békét, hogy használjam még itt a fürdőt. Épen az este érkeztem -és már az első reggelre ilyen nagy örömöt tartogatott a sors! - -A professzor levette a nagy karimás kalapot és megtörülgette a homlokát. -Apró szemeiben egyre több élénkség, egyre több derü csillogott, a mint -folytatta: - -– A hosszú szenvedés után nekem is jutott egy-két sugár! Épen -lábadoztam; emlékezem, először sétáltatott meg Örzse a szép tavaszi -napon, mikor hozta a postás a levelet öregebbik fiamtól, hogy milyen jól -megy a dolga odakünn a francziák között. Felhagyott a katonaélettel, -esztergályos műhelyt nyitott és azt mondja, úgy belebolondult a -szerencse, hogy a herkópáterrel sem cserélne. Semmi gondja az ég alatt s -csak egy dolog nyomja a lelkét, hogy annak a nagylelkü jóltevőnek, a ki -nyélbe ütötte a sorsát, sohasem juthatott nyomába. A pénzt, a mit -kölcsön kapott tőle, elküldte haza, hogy szegény deákokat segítsünk -vele. Ebből aztán már egész tökéletességgel megbizonyosodtam, hogy nem -ámítás, a mit ir. Még a boltjának a képét is elküldte. Felakasztottam az -iróasztalom fölé, hogy mindig ott lássam és sohase veszszem el hitemet -az isteni gondviselés kegyességében. Most jut eszembe, te is jártál -Párizsban. Ugyan nem találkoztál-e valahol vele? - -– Sehol, – felelt Béla és a szive körül egy kis meleget érzett. Párizs -nagy erdő. - -– Ejnye no, – sajnálkozott a professzor, – úgy szeretnék beszélni -valakivel, a ki szemtől szembe látta volna! Azzal a bizonyos levéllel -jelentette a sors, hogy kifáradt üldözésemben. És juttatott csakhamar -még egy örömet. A mult őszszel egy reggel beállít hozzám Örzse, hogy ő a -kertben egy kóválygó, siró-rivó, eltévedt kis fiut talált. Tudod, mindig -a biblián jár az esze s boldogabb volt, hogy hozzátehette: mint az -égyiptomi Faraó leánya a Nilusban. A kis Mózest be is hozta mindjárt. -Soha olyan gyönyörü ficzkót nem láttam! Mint a kinyilt rózsa, olyan volt -a képe. Nem tudott többet mondani, mint hogy Bélának hivják s anyját -kereste. Mindjárt te rád gondoltam és ezzel megvolt a kis poronty helye -a szivemben. Térdemre vettem és ki akartam tőle tudni, hogy mikép jutott -a kertbe? De a kis ember még nem sokat értett a beszéd mesterségéhez és -teljes sötétségben hagyott mindakettőnket. Kutattuk, tudakoztuk, -kerestük az anyját, a ki után egy darab ideig nagyon kivánkozott; de -bizony semmi módon rá nem akadhattunk. A mienk maradt. Elgondoltam, hogy -ezt a kis férget most bizonyára azért ajándékozta nekem a gondviselés, -hogy jóvá tegyem gondban és szeretetben rajta, a mit a magaméinál -elmulasztottam. Már akkor majd két esztendeje nem tartottam deákokat és -olyan volt a házam, mint valami csöndes temető. Hanem a hivatlan vendég -olyan örömöket hozott bele, a miket sohasem vártam többé, és az életnek -szeretetét hozta. Picziny ajka mindig nevet és lármáz, fekete szemei -mindig mosolyognak és kis szive mindig az én ölembe kivánkozik. Meséket -és verseket követel már tőlem, meséket, mint a szegény boldogult! Hidd -el, Béla, több becsületet vallok vele, mint sok lágy koponyáju, -szakállas deákommal. Az a vén Örzse is egész bolondja s az első szó, a -mire uj családjában megtanította, az volt, hogy: nagyapó. Az tudniillik -én vagyok. Ha a kollégiumból hazafelé ballagok, nádparipáján elém -lovagol; ha dologhoz látok, játékaival lábamhoz telepszik és ha vig -futkározása szomorú gondolatokat ébreszt bennem s öreg szemeimbe könnyek -gyülekeznek, nyakamba csimpajkodik és addig ölel, addig czirógat, addig -csókol, mig vissza nem csókolom. Nagy öröm, nagy vigasztalás nekem ez a -kis jószág és az égnek kevés adományát köszöntem még meg olyan hálásan, -mint ezt a csipet embert. De én ime annyit fecsegek itt össze-vissza -neked, magamról. Ideje már, hogy te is mondj valamit. - -Béla nem sokat mondott. Az átvirrasztott éj láza bízsergett ereiben, -szive mondhatatlan kínnal volt tele és szemei mindannyiszor -elhomályosodtak, a hányszor az öregre tekintett. Rövid, töredezett és -hazug szavakban mondott el neki egyetmást sorsáról és a mint lehetett, -magára hagyta. - -Tiszta, világos, fényes reggel volt. Elmult az éj, el annak az órának -fordulója, melyben született. Minek, oh minek is született?! - -Lakására sietett. - -Egy nagy karszékben, eltakart arczczal, reggeli pongyolában ült neje. Az -ajtónyitásra, férje lépteire nem tekintett föl s szemmel látható volt -igyekezete, hogy a dúló fájdalom képét mutassa. - -– Hagyd a komédiát, Ilona, – mondá Béla csöndesen. - -De már a következő perczben a szivét eltöltő érzelmek árja egy fuldokló -kaczagásban, és omló könnyekben tört utat magának. Csak a sivatag -homokja volt körülötte, mely hangját elnyelte, könnyeit felitta. - - -XXI. FEJEZET. A kincses vendég. - -Egy-két év röpült el az ujjászületett kastély fölött, mely sokaktól -megcsodált diszében hivalkodva tekintett szét a virágos völgyön, az -alacsony paraszt-házak nádfödelei fölött s a körülfekvő hegyek -magaslatain. A karcsu torony vörösre festett kúpja büszkén emelkedett a -szemközti halom háta fölé, hogy lenézhesse az ivándi szegényes -uri-lakot, melynek ócska képe tiszta, napfényes időben ide látszott. A -régi rekedt csöngetyü helyett uj harangnak ezüstös szavát rezgette a kis -fenyves, mikor a fehér sapkás német szakács a kék libériás uj inasnak -kezébe adta a leveses tálat. Nem is a kis Pirók huzta többé, mint az -öreg idejében; addig fogdosta a madarakat, mig a legravaszabb madarász, -a halál, egy idegen ország ismeretlen mezején lépre kerítette. Uj, -egészen uj élet sarjadt a megujított, kitatarozott, felczifrázott falak -között, melyek vidámak és büszkék maradtak a tavasz verőfényében ép úgy, -mint a tél förgetegei közt, melyektől nem volt mit tartaniok. Az erkély -kőrózsái és kő-lányai közt szép asszonyok hajoltak ki, hóditó és -könnyelmü mosolyokkal, melyek mitsem látszottak tudni arról, hogy a -kőrózsák tartósabbak, mint az ő rózsáik. A czimeres kapu előtt s a -pompás oszlopok alatt uri hintók jöttek-mentek, kopók csaholtak, paripák -nyerítettek s vig zajjal gyülekezett a jókedvü vadásznép. A folyosók -tele voltak a sugaraknak soha nem látott özönével s lágy szőnyegeiken -sürgő szolgasereg futkosott. A fényes tánczterem kecses szobrai kaczér -tekintetekkel gyönyörködtek a mulatságok végetlen folyamában, az arczok -és csillárok ragyogásában, a fel-felharsanó zene hangjaiban és a szivek -zárát nyitó suttogásokban. A nagy, komor ebédlő vidám pohárcsengéstől -viszhangzott s a nagyuri diszben csillogó szobák sikos padlatán -hullámzott a vendégsereg. A gond számüzve volt e falak közül a vén -butorokkal, értéktelen képekkel és a nyugalomba helyezett családi -angyalokkal együtt, kik három nemzedéken át ugyanazzal a vaskos -rózsafüzérrel köszöntötték a ház uj asszonyait. Minden ragyogott uj, -megforgatott diszlet gyanánt e régi épület történetének uj felvonásában. -Az első egy kolostornak komor boltiveit mutatta, melyek közt a szenvedés -keresett menedéket s melyek közül csak az imádság talált kijárást. A -második egy ódivatu magyar nemesi lakot tüntetett elő, mely divatból -kiment, zord és durva kedvteléseknek volt tanyája. A harmadiknak, mely -pazar fénynyel folyta körül egy mai világfia vig napjainak tarka -jeleneteit, tapsolhatott a közönség. - -Ez volt a kálozdi kastély képe ama nehány rövid év alatt, mely gyors -futásában e vidék fölött is elhullatta kedves és kedvetlen ajándékait. A -hosszu tűrés tizenhat esztendeje után uj reményt hozott a -hazafi-szivekbe a régen várt feltámadás iránt. Móricz bátyónak, a vastag -szemöldü és hosszu szakállu pátriotának meghozta a néma honszeretet -legkivánatosabb jutalmát: a karámosi választó-kerület részéről egy -képviselői megbizó levelet, melylyel az érdemes öreg először ült föl -életében vasutra. Egy kis deret is hozott azután a hirtelen kisarjadt -reményekre; két véres nagy háborut, melyekben mig rakásra hullott -testvéreinket sirattuk, az ellenségek diadalmas ügyét tekintettük a -magunkénak. És a mikor az idő egyik kezében a romlás villámaival járt a -ködben borongó cseh halmak között és az olasz ég alatt, a másikban -hozott virágokat a nagy jeltelen sirokra, melyekben ezeren és ezeren -pihentek. A besorozott kis Piróknak is megvetette halottas ágyát s a -madarak, melyeknek odahaza oly félelmes ellenségük volt, megbocsátottak -neki és csicseregve röpködtek sirján. Az esztendőknek e rövid sora uj -életet hozott a karámosi vármegyeházába is; a Mutuszkákat, -Putzelbergereket, Wolframokat és Czédákat, méltóságos tót fejökkel -együtt, másodszor és utoljára is kisöpörte s utat nyitott a honfi -bánatával Bécsben lakó grófi főispánnak, meg az igazi magyar -vármegye-uraknak, kiknek kalpagján büszkén lengett a kócsagtoll és -sarkantyujok vigan pengett, a mint beütött a jó világ. Vincze bácsinak -is juttatott egy kis főszolgabiróságot az uj korszak. És – hogy a nagyok -között a kicsinyekről se feledkezzem meg – hozott a szegény telekkönyvi -hivatalnokoknak egyre szaporodó munkát a kálozdi birtokivekkel, melyekre -Hazafi urnak egyre uj meg uj betábláztatni valója volt. - -A kálozdi kastély lakóinak hozott sok vig, fényes, zajos napot; de nem -hozott sem igazi megelégedést, sem igazi örömet, sem igazi békét. Béla -fiatal fejére vetett egy-két kora ősz hajszálat, (Istók fedezte föl és -el-elfuladva erősítette, hogy: im a szerencse hirt ad magáról!) Ilona -szép szemeiben gyujtott uj meg uj lángot; de sziveiket vigasztalás -nélkül hagyta. Olyan távol voltak egymástól, mint észak fenyője a dél -pálmájától; az egyik magában didergett, a másik magában égett. Mintha -külön napjok lett volna s más a sugár, melyre az egyik fejedelmi -pompáját kibontotta, és más az, melyre a másik reszketve várt. Mikor -Ilonát hódolva rajzotta körül a forró vérü fiatalság s intéseit lesve -hevert lábainál, hogy kárpótolja őt a hidegségért, melylyel az előkelő -világnak kevésbbé szép asszonyai bántak vele; mikor mámorba ringató -zenehangokra kipirult arczczal, önfeledt tánczban repült a ragyogó -csillárok alatt; mikor lármás kiséretével, a Szultán büszke hátán -hevületes vágtatásban nyargalta be a vidéket: mindig, mindig egyedül -volt. És Béla is csak magában volt a sürün látogató vig czimborák -között. Nejével szemközt valami kinos megnyugvás vett rajta erőt, talán -hasonló a rabéhoz, ki miután az első órákban hiába döngette ajtaját, -feszítette zárát és szaggatta rácsait (hallani sem hallotta senki!) -meghuzza magát egy sötét zugba s zordon daczában és nyomorult -tehetetlenségében, kimerülten elalszik. Béla is megelégelte sebeit s a -verőfény után való hatalmas vágyában, nem küzdött többé sorsa ellen. Nem -tett szemrehányást Ilonának pazarlásaért, szeretetlenségéért, -könnyelműségeért, udvarlóiért, Arturért, ki a kálozdi kis kék szalonnak, -az aranyozott tánczteremnek, a park vidám zajtól hangzó utainak, a -füstös kártyázó szobának és a bánfalvi erdő sürüjében épített csinos -vadászlaknak mindig szivesen látott vendége volt. Hanem igen különös, -állhatatlan, bolygó természetet mutatott. Néha jött egy hónapig minden -istenáldotta nap: azután félesztendeig nem mutatta magát. Most Pesten -töltötte a farsangot; majd erdélyi jószágára utazott; egyszer meg Ivánfi -Gyulával Algirban jártak oroszlánra vadászni. (Péterfiné úgy adta elő a -hirt, hogy: Dacsó régen látott rokonainak látogatására indult.) Béla nem -tudakolta nejétől sem jövetelének, sem kimaradásának okát többé. Artur -mindig bátran, nyilt tekintettel nyujtott kezet neki; arra nem gondolt, -hogy Ilonának és családjának becsületét féltse, s arról lemondott, hogy -valaha igazán az övé legyen. A fiatal Avalos álmaival, kit egy nagy -szivü asszony visszaadott az életnek, lassankint eltüntek szivéből -azoknak utolsó vissza-visszatérő, kinos rezdülései is. Szenvedéseinek -sok eleme egyetlen nagy fájdalomba olvadt, hogy: vétkesebb, semmint az -élettől a szeretet mindenható ajándékát várhatná, mely nélkül nincsen -menekülés. Megadta magát keserű sorsának s mint ama legyőzhetetlen -ellenségektől körülvett keleti fejedelmek, szitotta maga körül az -emésztő lángokat, melyeknek mámorában, kábulatában fog elveszni. -Kétségbeesett futamban üzte a vadat, még kétségbeesettebben a megvetett -szerencsét. Ép oly kevéssé volt eszében a mult, mint a jövendő, mikor a -földből kicsapott lángnyelvek már nyaldosták a kastély büszke oszlopait, -a sirbolt nehéz kőkoczkáit, melyek közt apái nyugodtak, a Kálozdy-nevet, -mindent, mindent. Már szenvedély, kiirthatatlan szenvedély tartotta a -kártya-asztal mellett, melyen boldogsága nem foroghatott koczkán és -hajtogattatta vele a boros poharat, melybe keservét fojtotta. - -Még egy, még egy igen szerencsétlen ember lakott a kastélyban: Istók. S -azt nem látta senki, (mert gondosan magára zárta kis szobájának ajtaját) -mikor nehéz veritéket gyöngyöző fejjel leült asztala mellé s egy -kiterített nagy papiros-ivet telefirkált nagy, mesés összegeket jelentő -számokkal; összeadott, kivont, sokszorozott, elosztott, meggondolt -apróra mindent és mély sohajtozások közt ismerte be, hogy: ha ez így -megy tovább, nem lehet kikerülni a végveszedelmet. Egy szomoru -pillantást vetett a sarokba támasztott botjára, mintha már a vándorut -járna eszében, melyre indulnia kell. Most, mikor a Pallérossi Pallérok a -Tiszán túl sem virágzanak többé! - -Egy késő őszi estén víg vadásztársaság hevert, tréfált és nyujtózott a -szükes gadóczi urilakban, mely a bátyjával való megosztozáskor Ivánfi -Gyula bárónak jutott. Mind együtt volt az arany ifjuság s már a harmadik -éjtszakát készült átdorbézolni. Míg az elejtett izében… vadban tart, -addig innen nincs szabadulás! A fiatal gazda kimondta határozatát s volt -gondja rá, hogy érvényt is szerezzen neki: a szinbe állított kocsik -kerekeit sorba kiszedette s a vendégkocsisokat úgy leitatta, hogy e -három nap alatt legjózanabb perczeikben is minden habozás nélkül készek -lettek volna lovaik helyett magukat fogatni be. Már eszerint csakugyan -nem volt szabadulás s Vincze bácsi, ki különben Diana berkeiben csak -műkedvelőnek tartotta magát, félig elázva erősítette: hogy apáinknál is -ez volt a régi jó vadásztempó. A vendégek víg tréfálkozás közt hevertek -az ebédlő medvebőrrel terített divánjain s noha az asztal meg volt rakva -boros palaczkokkal, jobban esett a csutorázás. Mindíg a páratlan -főszolgabiró úr után kellett újból megtölteni s a szarvas-agancsból -készült gyertyatartókat a társaság nagy része csillároknak nézte. Itt -egy tüzesen csillogó, ott egy álmosan pislogó szem, nehezen dadogó ajkak -és kipirult arcz tett bizonyságot róla, hogy a csutora már ugyancsak -hosszú utat tehetett meg bujdosásában. A vaddisznót pörzsölték künn a -ház előtt s a szalma-pernye fehér fénye bevilágított az ablakokon. - -Míg a gazda nehéz fejjel minden igyekezetét kifejtette, hogy -sürgő-forgónak láttassék, Vincze bácsi ismert kompániája Bélával, Dacsó -Arturral, Vizaknai Gyurival és Gencsy Laczival a pattogó kandalló körül -nyujtózott. Csak Fekete Miska bajlódott a gyertya mellett egy pisztoly -furfangos masinájával, mely – noha egész délutánját a kireperálásra -szentelte – semmi módon sem akart elsülni. Ügyességében Gál Andris -annyira megbizott, hogy a kireperált pisztoly csövével szemközt a -legmélyebb horkolásnak adta át magát. Az ébren lévő kis kör szóvivői -természetesen a korhely-mester és Vizaknai Gyuri voltak, kik mindent -elkövettek, hogy egymást egyfelől túlhazudják, másfelől hazugságon -érjék. - -– Hiába, – kiáltott rájok Gencsy Laczi, ki megátalkodott kötekedő volt, -– hiába okoskodtok itt nekünk! Te Gyuri, te csak lódítasz; de te, vén -ficzkó, te egyenesen hazudsz, mert életedben puska sem volt a kezedben -soha. - -– Ki meri azt mondani? – förmedt föl fogvicsorítva a megtámadott -becsület. – Hát a honvéd-bizonyítványaim, az érdemrendem, a megmentett -zászló-darab, az mind semmi? (A nevetőkhöz:) És ti meritek hazafiaknak -mondani magatokat? Akkora muszkát ti nem is láttatok, a mekkorát én -lőttem. Az a vaddisznó, a mit ma lenyomorítottatok, ahhoz képest csak -macska, nyomorult macska! Olyan agyarai voltak, a mint felém közeledett, -hogy átöleljen… - -– Csak nem volt valóságos medve? – vette át a támadást Gyuri. – Már -akármit beszélsz itt, én is csak a mellett vagyok, hogy puskát soha sem -sütöttél el. A honvédségeddel meg jobb ha elhalgatsz, mert országvilág -tudja, hogy a te vitéz nemzetőr-csapatod az egész forradalom alatt nem -tett egyebet, mint pulykákat fogdosott. - -– Pulykákat? – ugrott föl a vérig sértett főszolgabiró olyan -pulykaméreggel, mely minden dühének ellenére is azt látszott -bizonyítani, hogy van valami köze a pulykákhoz. – Abból a pulykából nem -eszel, Gyuri, a kit én fogtam. Abból nem. Nézze meg az ember! De hát… - -– Urak, uraim, – vágott a vitába nevetve Béla, – de hát nemesebb téren -nem tudnánk mi verekedni egymással? Pokolba a pulykákkal, Gyula bankot -ad. - -A varázsszó egyszerre lecsititotta a czivakodókat. A heverészők -felugráltak. Miska kiejtette kezéből a megátalkodott masinát. Gál Andris -ébredezett. Mind az asztal körül tolongtak, székeket huzigáltak, a -szerencsésebbek ismert helyekre letelepedtek, mikor a hosszúképű német -vadász belépett és csöndesen jelentette Bélának, hogy odakünn vár rá -valaki s haladék nélkül beszélni kiván vele. - -Béla hirtelen fölugrott, a nélkül, hogy a lármás készülődésben feltünést -okozott volna, kisietett a nagy, kő-koczkás előcsarnokba, melyen egy -függő lámpa halvány világa derengett. - -Alig ismerte meg a mentort. De a szegény névtelen bölcselkedő ugyancsak -ki is volt kelve magából egészen, mikor fiatal urának egyenesen, szó -nélkül keblére esett. Két reszkető karjával átfogta a nyakát, vén térdei -meg-megcsuklottak és testének egész súlyával nehezedett rá. A halavány -sugarak nem sokat árultak el a néma beszédből, melylyel e megtört, vén, -becsületes tekintet egyszerre akart elmondani mindent, a mi szivén -feküdt. Kis szürke szemeiben, hol fellobbant az a kis parázs, a mi még -volt bennök, hol könnybe lábadtak azok, a mint dadogott, bocsánatot kért -vakmerőségeért, megint dadogott és nem birt mondani semmit, semmit. - -[Illustration: Két reszkető karjával átfogta a nyakát.] - -– Ne rémíts, Istók! – sürgette Béla, megragadva kezét. – Baj van? Nagy -baj? - -– Béla, Béla, – fuldokolta e vén követ, – öröm van, nagy öröm, nem baj! -Csak egy órára tudnám most feltámasztani a kriptából! Felejts el most -már mindent… Gondold meg, és felejts el mindent, a mi szomoruságod van… - -– De mi hír, kérlek? - -– Gondold meg Béla, gondold meg, hogy… hogy fiad született. - -Béla összerázkodott és arcza egy pillanatra megmerevült a mentorra -bámultában. Kezei megkapták az öregéit és görcsösen kezdték szorongatni. -De Istóknak nem fájt. Mély megindulással nézte kedvenczének hosszan, -mozdulatlanul őrá szegzett szemeit. Nézte, mint veti föl nemes fejét, -mintha a mámor méltatlan vendégét akarná kiüzni belőle. Nézte, hogyan -tágul melle, hogyan emelkednek karjai, mintha letépné magáról a megalázó -kötelékeket, melyeknek eddig fogságában volt. Nézte, mint nedvesedik meg -lassan homloka, mintha beleizzadna a rettenetes munkába. Soká tartott ez -a némaság, míg Béla megtalálta az első szót: - -– Fiam! – sóhajtotta és a mentor nyakába borult. - -Víg lárma, pénzcsörgés, pohárcsengés hallatszott belülről. De Béla -minderre süket volt. Szent csönd vette körül, melyben csak egy -vigasztaló mennyei szózatot hallott és öreg barátját soká, soká átölelve -tartotta. - -Azután gyorsan kapkodta magára ruháját s búcsutlanul távozott a -parasztszekéren, melyen Istók érte sietett. Gyönyörű holdfényes éjtszaka -volt. Körülötte minden: erdők, mezők, hegyek és vizek, ég és föld -tündéri világitásban. Az út jó volt, a lovak is ügettek, a mint tőlük -telt; de Béla türelmetlen, tomboló, tuláradt szivének véghetetlen hosszú -volt ez az egy-két éjjeli óra. A szegény mentor ajka boldog fecsegésre -nyílt az érzések első rohamának elvonulta után; de mit rövidített ez az -időn! - -– Soha, soha nem láttál olyan angyali kis babát, Béla! – beszélt az öreg -utitárs. Az igaz, hogy én nem sokat láttam életemben; de bizonyos vagyok -benne, hogy ha még annyit látok, akkor se lett volna köztük ilyen. A kis -Ágnes csak gyönyörü egy piczurka teremtés volt; hanem a te fiad, az -valóságos rózsabimbó. De Béla, most aztán gondold meg jól, hogy… hogy… -(A kocsi épen egy alkalmasat zökkent s úgy tetszett, mintha a mentor -ennek folytán nyelte volna el, a mi a torkán volt.) Igen, gondolj meg -mindent jól és aztán lökd ki az ajtón Hazafit, lökd ki azt a károgó -Varjut, lökj ki mindenkit és rontsd le megint az erkélyt, töresd össze -az oszlopokat, hozasd vissza a régi képeket, adasd el az új hintót, hogy -minden a régiben legyen, mint mikor te gyermekeskedtél. (A nekihevült -öreg megtörülgette homlokát, pedig hüvös szél fújt a téres mezőkön.) Nem -szeretném, ha szavaimból azt magyaráznád ki, hogy goromba természetü -emberré lettem. Te jól tudod, hogy sohasem voltam az, és sohasem beszélt -más belőlem, mint a te javad. Milyen egy kis baba vár rád, Béla! Szólj -már, valamit. Örülsz-e neki nagyon? - -De Béla nem szólt semmit, csak a vén kezeket szorongatta és a mentor -szemeiben a holdvilágnál megcsillanó könnycseppekre felelt könnyekkel. -Azután minden pillanatban leste a kálozdi tornyot, a kivilágított -ablakokat, a kastélyt. Végre a hegy hátán voltak s a holdsugarak -ezüst-fátylával leborítva, feltünt az előttük. - -Az oszlopok előtt leugrott Béla a kocsiból és rohant fel a szőnyeggel -borított lépcsőn. Hiába sántikált és kiabált utána a mentor, hogy -csöndesen legyen, ne üssön lármát, mert az most a világért sem szabad! -Hiába. A könnyelmű, kártyaasztal és boros kancsó mellől érkezett -czimbora nagy robajjal szakította föl neje hálószobájának ajtaját és egy -nagy, szíve mélyéről szakadt kiáltással borult oda Ilona ágyára, melynek -lábánál a ház új bútora rengett. - -A szép asszony halavány arczát egy mosoly futotta át, mikor Béla -megragadta kezeit. Egy bágyadt, de igaz mosoly. Egy, gyermekkorából -visszatért, régi mosoly, mely egyaránt távol volt a gúny hidegségétől és -a szenvedély izzásától. Egy meleg, megbocsátó, jótékony, szeretetteljes -mosoly, melyre egy szegény, elhagyatott, elkeseredett ember régesrég -várakozott. - -Béla homlokon csókolta nejét és karjára ragadta a bölcsőből a kis -vendéget. Picziny kis jószág volt ez, alig kilátszó a pólya finom -csipkéi közül, parányi bogárszemekkel, parányi piros szájjal, parányi -kacsókkal. De e kis kezek nagy kincsekkel voltak tele (azt a mosolyt is -ezek hozták!) két egymáshoz lánczolt s egymástól idegen szív számára. - -A gyermek sírt bölcsejében. De mikor Béla ölébe kapta s összecsókolta, -egyszerre elhallgatott és rávetette szemeit. Vékony ajkát félrevonta, -mintha mosolyogna, és kis kezeit ügyetlenül nyujtogatta feléje, mintha -csak azon törné a fejét, hogy ugyan mikép sikerülne neki most itt ezt az -óriást maga előtt minél gyöngédebben megölelnie. - -– Szeretnek, szeretnek megint! Óh milyen haszontalanul éltem eddig! – -kiáltá Béla és letérdelt a bölcső mellé. - - - - -ÖTÖDIK RÉSZ - - -XXII. FEJEZET. Pántlikás Panni is belekerül a mesébe. - -Sürű füstfelhők borítják a rengeteg szobának egész láthatárát a már -bekormosodott égtől le a földig, mely teleköpködve, félig elégetett -kártyafidibuszokkal, bagóval, dohányhamuval teleszórva, sáros csizmáknak -hónapos nyomait őrizgetve, szóval a lehető legnagyobb türelemmel -látszott várni a kivánatos surolást. A kóválygó felhők alig átlátható -leplet borítottak arra a magas, sárga polczra, mely elintézetlen -iratcsomagoknak súlyos terhe alatt görnyedt. Az egyre sűrűsödő füst -gomolygó ködéből kiválnak egy végetlen iróasztal otromba körvonalai, -valami áldozó oltár-féle, melyen hogy mennyi libácska, tyukocska, -tojáska, almácska áldoztatott már föl az igazság kerekeinek -kenegetésére: Ignácz hajdu lenne a megmondhatója, ki széles köpönyege -alatt a tekintetes főszolgabiró úr lakására át szokta szállítani, a mit -a jó isten időről időre juttatott. A terhe alatt nyögő iratpolcz, az -asztal lábánál nyujtózkodó agár s a kedélyesen pipázgató társaság is -megmagyarázhatják, hova vezetett ez a fejezet; de még egy tekintet az -udvarra, hol agáczisorok vékony árnyékában, ásitozó hajduk fegyverei -közt, csörgő lánczokkal söprögetnek, vizet hordanak, lajtot töltenek, -csatornát tisztítanak a szegény rabok. Ugyan ki nem találná el, hogy ez -vármegyeháza? - -Még pedig a karámosi vármegyeháza. Ennek is a leghíresebb szobája, mely -a központi főszolgabiróvá, rabok fejedelmévé, hajduk generálisává -választott Vincze bácsinak jutott az atyafiságos osztozkodás ama nagy -napján, mely Karámoson megyei tisztújításnak szokott neveztetni. A vén -korhely most egy törött rugóju, megkopott, kifeslett bőrkanapén -nyujtózik, hatalmas tajtékpipájával maga mellett, s miután az éjjel nem -aludta ki magát, (sőt tegnap, tegnapelőtt és már azelőtt -megszámlálhatatlan sok éjjel,) lusta beszélgetést folytat az agarát -simogató Vizaknai Gyurival, míg Gencsy Laczi, az ablakfához támaszkodva, -egy hirlapból böngészget össze valami kis tudományt. Ezek a jó vármegyei -fiuk vagy rendkivüli mohósággal szokták falni az ujságot, vagy olyan -megvetéssel nézegetik, mintha nekik a világ minden eseményéről külön -futár hozna hírt s azt a papirost csak némi szivességből vennék a -kezökbe. Laczi – hazátlansága daczára – ezekhez a futártartókhoz -tartozott s e szerint egészen méltatlanul sujtotta a kissé neki élénkülő -Vincze bácsinak következő vádja: - -– Ne bujd azt az ujságot, Laczi pajtás! Ugy sincs benne semmi jó. Hiába -már minden! Ha a csillagos egeket lehozzák, akkor sem segíthetnek ennek -az árva hazának a sorsán. Megromlott a régi jó magyar vér és ezzel vége. -Eladták az országot. Azt mondom, fiúk, hogy ilyen potom áron még -országot nem pocsékoltak el a világon soha, mint a mienket! - -Gyuri versenyt ásitott az agarával s a fonalat Laczi vette föl, miután a -félredobott hirlapból egy hosszú fidibuszt szakitott volna. - -– Csak abból a potom pénzből láttunk volna hát mink hazafiak is valamit! -– mondá a hontalan patrióta. Mert ugyan czudar idők járnak ránk! A mult -éjtszakát is száztíz pengőm sírja. Már ha hiszed, ha nem hiszed; de -bizony isten igaz. Neked persze könnyű a haza sorsán búsulnod, vén -lator, mikor a fogadásos bugyellárisokból egy pár esztendőre -bepénzeltél. - -– Hallom, hogy a Pántlikás Panni házat is vett belőle Bogádon, meg egy -fertály telket, mi? – kérdezte közbe az ásitozó Gyuri. - -Ez a bugyelláris-történet kétségkivül gyönge oldala volt az öregnek, -miután azt a bizonyos két tömött tárczát életében mindenkinek a Fekete -Sas asztalán volt alkalma utoljára látni. De a főszolgabiró úr már -megszokhatta az efajta támadásokat, mert fülét vakarva és pipáját -tömögetve mindössze is egy széles mosolylyal és ezekkel a rövid -szavakkal válaszolt: - -– Bolond vagy, Laczi! A világon te vagy a legnagyobb bolond. Azt a -dolgot én legeslegrendesebben elintéztem. Hát ugyan mondd meg, kinek -lett volna jussa a pénzhez? No, mi az, ki az, mit akar? - -Ignácz hajdu ütötte össze a sarkantyúját (akkorák voltak, mint két -czintányér) és jelentette: - -– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró úr, két ivándi parasztot -hoztak. Tennap este hatták helybe egymást a kocsmában, minekutánna az -egyiknek hibázik a füle, mivelhogy a másiknak léket ütött a fejibe. -Esedeznek alássan, ha minél hamarább méltóztatnék meghallgatni a -panaszukat. - -– Sötétbe a gazemberekkel! – adta ki a rendeletet Vincze bácsi, roppant -füstkarikákat fujva a vén divánon. – Nem látod, milyen temérdek itt a -dolgom? Még hogy mindjárt hallgassam meg őket! Hiába, a paraszt csak -szemtelen. - -Ignácz gyönyörködve elvicsorított fogakkal távozott, a rögtönitélő biró -pedig abbanhagyván a parasztok tulajdonságainak további fejtegetését, -szükségét látszott érezni, hogy néhány szóval az előbbi tárgyra -visszatérjen. - -– Nem, fiúk, – mondá bizonyos lendülettel, – förtelmesebb és -igazságtalanabb dologba sohasem ártottátok magatokat, mint mikor engem -be akartok feketiteni. Hol van igazabb szívü barátja Kálozdy Bélának, -mint én? Ha nincs az a vén medve a nyakunkon, követnek is megteszem. Meg -is fogom még tenni; ’sz tán a medvék sem élnek örökké! Hát Arturnak van -e hivebb kenyeres pajtása! És még hogy én megrövidítettem volna őket! Az -a pénz a legeslegnemesebb czélra fordíttatott. De miután az igazi -jótékonyság titokban működik s nekem nagy és érzékeny szívem van, én azt -nektek soha nem fogom megmondani, hogy mire. - -E védbeszéd mindenesetre eltartott volna hosszabban, ha a czintányérok -újra meg nem szólalnak. - -– Instálom alássan, tekintetes főszolgabiró ur, a Pántlikás Panni megint -itt lábatlankodik, hogy eresztenénk be az apjához. - -A vén legény széles képe vörösebb lett erre a jelentésre a félszázados -mellénynél. - -– Ebben a minutumban eltakarodik innen, ebadta szajhája! – kiáltotta -szokatlan erélylyel, félig fölemelkedve fektéből és sunyi pillantásokat -vetve vendégeire, hogy megtette-e rájok a kivánt benyomást ez a fényes -példája birói részrehajlatlanságának az iránt a bizonyos fehérszemély -iránt, kivel hosszabb időn keresztül gyöngéd viszonyban élt. - -Azonban Ignácz még nem volt készen. - -– Nem takarodhatik innen, instálom alássan, minekutánna -letartóztattatott, mivelhogy az őrmester úr ábrázatját egy kis -incselkedésre testileg bántalmazta. - -Az igaz biró nagyot fujt, mielőtt haragjának villámait szórni kezdte -volna. - -– Egy kis incselkedésre? Nézze meg az ember! No majd megtanítom én az -őrmester urat is keztyűbe dudálni, ha még meg nem tanitották! Hanem -azért a Pannit elrettentő példa kedvéért a sötétbe csukod. Hallottad? -Aztán majd dél felé felkiséred hozzám tanitásra. A ki meg incselkedik -vele, arra olyan huszonötöt huzatok, hogy el se kezdje olvasni, ha -ötvenig nem tud. - -A czintányérok eltünvén a halltávolból, Gyuri álmosan pislogó szemekkel -ezt a méltán zokon vett megjegyzést tette: - -– Kisértetheted azt már a tanitásra, vén gonosztevő! Kikaptad tőle -egyszer mindenkorra az obsitodat. Tudjuk jól, hiába titkolod. - -Így folyt tovább a beszélgetés – meg-megszakítva egy kis hivatalos -ügygyel – a Pántlikás Panni rózsás viszonyairól, a haza gyászos -napjairól, a bugyelláris feledhetetlen történetéről és a Szellő kutya -kitűnőbb tulajdonságairól, mignem valami új jövevény mord kopogással -kért bebocsáttatást. A gazda nem a legjobb kedvben volt s csutorája -mellől gorombán kiáltott oda: - -– Ott kinn tágasabb. - -Hanem a kopogató vagy nagyon el volt szánva, vagy nem ismerte a -hivatalos nyelvet, mert az ajtó megnyílt s a másik perczben mindahárom -beszélgető meglepetve ugrott az érkezett elé. - -– A követünk! A mi fényeskedő csillagunk. Hozott isten, öreg! Az égből -pottyantál-e le ilyen hirtelenséggel? - -A fényeskedő csillag nem volt más, mint Móricz bátya, a medve. Akár az -égből pottyant, akár valami természetesebb utat választott az -idejövetelre, annyi bizonyos, hogy hires ékességeit mind régi diszükben -hozta magával: övétől szeméig érő szakállát, elbusult tekintetét, a -kopott holdvilágot feje bubján és rettentő szemöldjeinek fenyveserdeit. -Vörös karneol-gombos zekében, a tisztátlanságtól nem kevésbbé vörös -csizmákban és nadrág szijja végén óriási réz-csattal jött, mely szittya -büszkeséggel nézett szembe az egész világgal. Némán, haragos -pillantással lépett be, egyenesen odatelepedett a kopott diván kellős -közepére és fenséges nyugalommal várta, míg a kérdések első áradatának -zavaros özöne elvonult megviselt feje fölött. Míg Gyuri vissza nem -pártolt a Szellőhöz és Laczi fel nem kuporodott az iróasztalra, ajka, -szemei, szakálla, szemöldjei mélyen hallgattak. Végtére aztán Varju -Vincze úr, az öregnek leghivebb kor-, elv- és honfitársa, egyedül fogta -elő: - -– Hát ne bolondulj már, te páratlan bajtárs, hanem beszélj. Mi szél -hozott haza? Most jöttél? - -Az őserdők egy néma intéssel megadták a feleletet: épen most. - -– No, akkor farkast emlegettünk. Azon kesergünk itt mind a hárman, hogy -eladtátok a hazát. - -Komor zúgással válaszolt a fenyves: eladták. - -– Kigyókat nevelt saját testén ez a megszámlálhatatlan sebekből vérző -ország. Megromlott az igazi magyar vér; oda van! Mint a merő vakon -szülöttek, úgy mennek neki a tátogató örvénynek. Kevesed magaddal -maradtál hív az árulók barlangjában, öreg! Árulók, ki merem mondani, -hogy hazaárulók. - -Az öreg búsan veti föl szörnyen beárnyalt szemeit: őtet nem terheli vád; -a koronázás napját ott töltötte tizenharmad magával abban a bizonyos -hazafi-korcsmában. - -– Akár visszamászhatsz már most a barlangodba, a miben azt a tíz -esztendős nagy telet becsülettel kihúztad. Beborult a magyar ég. - -A medve bólintott egyet, hogy: visszakészül. - -– Ránk köszöntött az új pecsovics-világ. Átkosabb a réginél, mert saját -kezünkkel ástuk meg a magunk sírját. Ebből már aztán föltámadás se -lehet. Akár elő se jőjj többet, vén sas! - -Nem is jön. - -– Talán csak le is mondtál a mandátumról? - -– Le, – mordult meg a medve és többet nem szólt egy szót sem. Fölvett -egy heverő pipát, megtömte a repedezett márványmedencze mély öbléből, -rágyújtott, lecsukta szemeit, a tisztítatlan csizmákat maga alá húzta, -bal hüvelykét az óriás csatt mögé dugta és ha nem eregeti egymásután a -komornál komorabb felhőket, azt lehetett volna gondolni, hogy már -belemerült nagy, téli álmába. - -Hanem Vincze bácsinak ugyan széles kedve támadt egyszerre! Nekiment a -búsan szipákoló öregnek, a már-már elszenderedett Gyurinak, az asztalra -telepedett Laczinak, még a Szellőnek is. A vörös mellény félszázados -pályáján kevés alkalommal mutatott még ilyen telhetetlenséget az -agyonölelésben. A lármás hazafi kitárta a szomszéd szoba ajtaját is, hol -három kanczelista szintén feneketlen füstben úszkált és szolgálatra -készen ugrott fel az ajtónyitásra. De Vincze bácsi borízű hangjának most -nem volt parancsolni, csak örvendezni valója. - -– Hohohó! – kiáltozta. Követválasztás lesz, fiúk! Már az igaz, hogy -páratlan egy hazafi vagy, öreg! Lemondtál? Igazán lemondtál? Tökéletesen -lemondtál? Megcsömörlöttél ugye attól, a mit a szegény magyarnak -kotyvasztottak? Vivát! A régi igaz magyar szóval mondom rá, hogy: vivát! - -– De hát ki a vivát? – tolakodtak fülük mellé dugdosott tollakkal a -hajdúgenerális körűl a kanczelisták s a nagy jelentésű szavaktól talpra -ugratott két gavallér is azt kérdezte, hogy ki már most a vivát? - -– Ki a vivát? – tört ki Vincze úr, magasra emelve a szurokfekete -tajtékpipát, mint valami karmester a vezérlő botot, – hát ki lenne más, -mint Kálozdy Béla?! Sok iskolakerülő léhűtője, tudtok annál -érdemesebbet? Páratlanul ragyogó elme és nagy szív! De milyen nagy szív! -Majd megállja az a helyét a sok pecsovicscsal szemközt! Hanem, fiúk, -nincs egy veszteni való perczünk sem, mert minden attól függ, hogyan -kezdünk bele a dologba. Te Mátéfi Rudi (most búzavirágszínű dolmányban -irnokoskodott) ebben a szempillantásban lecsapod a kalamusodat, felülsz -a vármegye kocsijára és hajtatsz ki Kálozdra, megmondani Bélának, hogy -követjelölt. Érted, követjelölt! És hogy ma este mind oda kinn leszünk -nála nagy konferenczián. Mind, mind, mind. No indulhatsz. Te meg Laczi -zászlókat rendelsz; de akkorákat, hogy a Szent-András tornyáról -leérjenek a földre. Tudod? Mindegy akárhogy. Meg se kérdezd az árát, -mert ilyen gavallér követjelölt még nem volt! Nem akarlak megsérteni, -czimbora, (a karneolgombok, a nagy rézcsatt és a vöröslő csizmák felé -fordult) de Béla mégis csak nagyobb gavallér, mint te vagy. Maga meg, -amice, Bigéhez szalad. (Az amice kalapot ragad.) Komponáljon olyan -plakátokat, hogy az embereknek szemük-szájuk elálljon bámultukban. Te -meg… te meg… - -És így tovább. A nagy szó ki volt mondva és a füstös irodából, mint a -röpülő tűz, terjedt mindenfelé a hír. Elterjedt a folyosókon a hajdúk és -ügyes-bajos emberek között s behatott abba a szomszédos komor házba is, -melynek ajtajában vígan pipázott a két strázsa. - -Nagy és szomorú épület volt ez, ritka és szűk ablakokkal, melyek mögött -nem igen jelent meg kiváncsian kitekintgető fej; ronda és barátságtalan -szobákkal, melyekből a nehéz tölgyajtók ellenére csak nagy ritkán van -kijárás; a szakadatlan munka ellenére nincs sem énekszó, sem -megelégedés, sem becsület; a nagy társaságok és túlcsapongó érzések -ellenére sincs jókedv. A sötét multnak és sötét jövendőnek lakóhelye ez: -a rabok háza. - -Az a ház, a hova a dunaszögi öreg paedagogus kedvencz fiát elvezette a -meredély, melyet maga választott életpályájának. Komor, csupasz, -meredek, magányos sziklán vezette át, ködös mélységekkel és rémítő -hasadékokkal körül, melyekből ki-kicsaptak a föld mélyének titokteljes -lángjai. Elvakultan, vérben forgó szemekkel rohant át e kietlenen, nem -látva czélját, halálra tapodva lábával egy-két útjába esett virágot, -mely ékességül kinálkozott sívár keblére. Futott, futott, hogy az -emberek nagy irgalmatlanságától és a nemes fájdalomnak egy, szíve mélyén -bolygó sugarától vezetve, a bíró és hóhér szerepét könyörtelen -vérszomjjal végezze gyűlölt ellenségén. De az Izsákot és a mennyei bíró -jogát védelmező angyal halhatatlan; fölemelt kezét megragadta s ő a -halál küszöbén egy pillanatra megragadtatván az élet szeretetétől, a -félelem lázában rettegve a romlástól, a sírtól és a férgektől, eljutott -egy szűk és sötét kamara szalmazsákjára. Csodálatos szövedéke volt a jó -és rossz egymásba fonódó szálainak, melyekből az emberi lélek szőve van. -Soha nem dolgozott és e szerint soha nem volt megelégedve; soha urat nem -ismert s e szerint szenvedélyeinek rabságában soha szabad nem volt; -sohasem szerették s e szerint ő sem szeretett igazán; soha nem bánkódott -s e szerint sohasem tudta, hogy mi a boldogság. Csak a magával való -szilaj elégedetlenségnek vas karmai ragadták meg olykor s mikor -vergődésében nem lelt csillapító kezet, akkor kereste föl a vágy szegény -testvére után, ki a hullámok fenekén nyugodott. Mindenesetre gyilkolni -akart és bilincsekbe volt verve; de vétke perczében szerencsétlen kis -hugára gondolt, és mikor börtönbe kisérték, öreg apja járt az eszében. -Jóllehet, nem bánat volt, csak az életnek nyomorult féltése, a mi -megrázkódtatta; de a harangban, mely magányba, lemondásba, munkára -kiséri, mintha a megváltás szava is csengett volna. Durva szivében -kétségkívül fölébred még a bosszú tüze. Sok szerencsétlent kisért el ez -a vészes tűz a bitófáig; de igen-igen kevéssel tartott még ki a hosszú -raboskodás utolsó órájáig. - -Kigyult a Mátyás szivében is újra, a mint égő agygyal hevert nyomorult -fekhelyén és ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a -nap. Megjelent előtte Ilona szépségének egész virágában; meg a kis -testvér a távolságnak ködös leplében; meg a multnak szenvedélyei és a -jövőnek reménység nélkül való kietlene. A forró vér újra keringeni -kezdett fagyos ereiben s szerette volna magára zudítani e vastag -falakat, melyek a világtól mindörökre elzárták. Igen, mindörökre, mert a -hosszú-hosszú öt esztendő mulva nem annak adják vissza, hanem csak a -kétségbeesésnek szolgáltatják ki prédául. De a kövek erősek voltak és ő -rabjuk maradt. Csak a hitvány cserépkorsó tört darabokra, a mint -hozzájuk hajította, s a lusta visszhang mordult meg érthetetlen -beszéddel őrjöngő átkozódásaira. Átkozta az igazságtalan világot, a -nyomorult életet, az emberi tehetetlenséget és vadul lázongott gyávasága -ellen, hogy nem bírta megölni magát. A magány nemcsak megfélemlít, hanem -olykor kétségbeesett vakmerőségre ragad. Mátyás ordítozni kezdett, hogy -a porkoláb kénytelen volt bebotorkálni hozzá. Nehéz, mámoros fejjel jött -s a rabnak nem került nagy erőfeszítésébe, hogy földre gyürje és -kicsikarja tőle a kését. De a lárma árulója lett, emberek jöttek, új -itéletet mondtak felette és bilincsre verték. - -Hosszan nem felelt átkaira senki a morgó visszhangon kívül. Mikor külön -büntetésének ideje letelt és először bocsátották a többi rab közé, -homályos szemekkel, csontig fogyva, titkon tajtékzó ajkkal huzódott egy -sarokba. Egy szürke fejű gazember vállon ütötte s régi ismerős gyanánt -köszöntötte. - -[Illustration: Ablakának sűrű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a -nap.] - -A dunaszögi kollégiumban volt hajdan kályhafütő s valami «posta-ügybe» -keveredett, azért került ide. Zsebéből piszkos kártyát húzott elő és -röhögve kinálta Mátyást, hogy most nem látják, üssenek egyet. Tudja, -hogy deák korában ő sem vetette meg, ha disznót kapott a tizesre. Mátyás -elfordította fejét és nem felelt. Az «ismerős» azonban tovább unszolta, -hogy már most itt nincsen sem úr, sem paraszt, hát úgyis mindegy. -Vigyorgó biztatása hatni látszott, mert a hajdani deák egyszerre csak -rávetette égő szemeit s oly erőszakosan ragadta meg a kezét, hogy az -egész tuczat kártya szertehullott. - -– Megbolondult? – támadt rá mérgesen a czimbora, gyors ügyeskedéssel -kapkodván vissza zsebébe kincseit. Ha meglátják, mindaketten sötétbe -jutunk. - -Mátyás rekedt, de bátor hangon atyjáról kérdezősködött. - -– Az öreg Hajós? – felelt a bajba keveredett kályhafütő, kedvencz -kártyájának, a vörös disznónak hátát körmével jegyezgetve. – Hát csak -megvan. Hordja a nagy grapsa könyveit a hóna alatt. Az olyan -penészféregnek a ménkü sem árt! Arról persze nem tud semmit, hogy milyen -derék fia van neki, mert úgy hallottam, hogy az ösmerősei titokban -tartják előtte. Bezzeg tudnak az én neveletlen gyerekeim az én bajomról! -Pedig már mai napság úr vagy szegény, annak mindegynek kellene lenni. - -Akkor éjjel reggelig nem aludt Mátyás. Melléből nehéz sóhajtások -szakadtak fel, homlokát kiverte az izzadság, kezeit tördelte és úgy -tetszett neki, mintha világosabb reggel várna rá a többieknél. Nemcsak ő -nem hallja hát annak a szegény öreg embernek átkait, hanem a levegőben -sem kóvályognak sehol és nem keresik őt! Nem borította rá szemfedőjét; -nem ásott sírt neki; nem temette el, és ha e rettentő épület egyszer -kibocsátja vas karjai közül, talán egy reszkető kéz… De nem. Óh istenem, -az nagyon, nagyon messze van! Rég volt és ő el is feledte odáig az utat. -Elég, hogy a legrettentőbb teher leemeltetett vállairól, és könnyebben -bujdoshatik majd a baráttalan sivatagban. De az emberek! Minő zavar ez -lelkében az emberekről, kik meghallgatták egy elitélt gonosztevő -kivánságát. Megsejtették azok is, a kik nem hallották és gyöngédségből -erős bástyát vontak ama sok bánatú vén szív és ősz fej köré. Mit -gondoljon ezekről? A homályos gondolat, mely hosszan tétova röpködött -így a sötét tömeg felett, galamb volt, mely egy kicsiny zöld szigetre -talált, honnan ujjáalakulhat ennek a tépelődő rabnak egész világa. - -Másnap munkát kért s elkezdte egy könyvkötőtől tanulni a mesterségét. -Reggeltől estig asztala fölé hajolva dolgozott. Dolgozott csöndesen, -szorgalmasan, megadva magát sötét sorsának, még nem számítva rá, hogy -mit fog kezdeni a keservesen megérdemelt sovány fillérekkel. Dolgozott -csak azért, hogy dolgozzék. Valami újon ébredt ösztön hajtotta munkára -és jól esett neki, mikor keze, szeme, esze le volt kötve. Sokan tudják, -hogy mi a munka valami nagy fájdalomban; de kevesen, hogy mi az a vétkes -gondolatokkal háborgó léleknek. Ilona csábos képe még föl-fölkereste -magányában a darócz ruhás komédiás-szeretőt. Arczának rózsái a boszú új -meg új lángjaira gyujtották szivét a csábító ellen; fekete szemei -nyugtalan, viharos éjjeleken új s töredékeiben is sötét terveket -ébresztettek lelke fenekén. De reggel várták a munka asztala és -szerszámai. Az igéző kép eltünt, elveszett az egymásután fűzött lapok -ezrei közt; a vészes gondolatokat mintha szívéből szorította volna ki, -mikor a kegyetlen könyvsajtót csavarta s nem egy-két nap mulva, de végre -is eljött az idő, mely az irigy szenvedély lángját kioltotta s olyannak -mutatta az egész emléket előtte, mint az a könnyű aranyfüst, melyet -ujjai között tartogatott. - -Egy öreg parasztember kosarakat szokott kötögetni mellette. A ki -ránézett a kevés szavú, magába mélyedt, megtört rabra, a mint -fűzfavesszeit nyeste, hajlította, fonta, bizony nem igen állhatta, hogy -meg ne kérdezze, mikép jutott ide? Szürke haja régi paraszt divat -szerint sok csomóba fonva hullott vállaira és olyan becsületes, -istenfélő arcza volt, hogy békó helyett inkább zsoltár illett a kezébe. -Volt is neki s vasárnap reggelenkint csöndesen eldudolgatta hol a «Mint -a szép híves patakra» híres áriáját, hol a szentlélek úristent hivogatta -magához keserves rabságába. A kifent bajszú káplán úrnak, ki minden -második vasárnap ellátogatott a börtönbe, nem volt az öregnél jámborabb -hallgatója; csak ráfüggesztette mélységes töredelemmel szemeit és ha -kétannyi ideig tart a prédikáczió, (a tiszteletes úr rendesen nagyon -röviden végzett, mintha csak itten szükség sem lenne az igékre) akkor is -örömest elhallgatja. A munkában Mátyás volt a szomszédja, ki – valami -különös és be nem vallott meghatottságból az ősz hajak szenvedése fölött -– egyben-másban kezére járt az öregnek. Ha keze reszketett, befűzögette -helyette a vesszőket s egyszer, hogy kitörte a hideg, fenn virrasztott -mellette éjtszaka. Lassan-lassan kérdezősködés nélkül is kitudta tőle a -történetét. Igazi paraszt-dráma ez. Most az egész vármegye ismeri -Pántlikás Pannit, kit becsületes nevén Fodor Panninak hínak. Az leánya -az öregnek. Bogárszeme hamisan tudott kacsintani s ha takaros kék -viganójában tánczra perdült, vagy a kert alatt nótára gyujtott, csak úgy -verekedtek utána a legények. Hanem a Panni csak félvállról beszélgetett -a szegény ember gyerekével, mert neki úrfi szeretője volt. E miatt a -bizonyos miatt aztán meg is botlott és egy kis batyút kötve a vállára, -az éjtszakai csöndességben ott hagyta a falúját, melyben sem azelőtt, -sem azóta olyan szép nótákat nem hallott senki, a milyeneket Panni -magával vitt megkeseredett szívében. Az öreg Fodor nagy bújában -elfelejtett tanácsot kérni az istentől. Akkor történt vele először -életében. Egy sötét este fejszével várta meg az úrfit, a nótárus -deák-fiát, és leütötte. Ez volt az eset, a miért vasra verték, fegyver -között bekisérték Karámosra és elsentencziázták. De ez még nem a -történet vége. Fodor Panninak – a mint másodmagával kikerült az -ispotályból – mit volt mit tenni: a gyöngyéletre adta magát, úgy -tartotta el a kis gyerekét. Pántlikás Panni lett belőle s majd elröpült -a czifraságtól, mikor végigment az utczán. Magának a főbíró úrnak a -lelke is számot ád majd róla a mennyekben! Az otthon maradtakra pedig -pusztulás várakozott a gazda híján. Az élelmes zsidók és rabló -szomszédok kapva kapnak az olyan megszomorodott háztájon. Az anyjuk -meghalt és két neveletlen árvát hagyott koldusbotra, mert a házuk előtt -megütötték a dobot és most az a két elhagyott csakúgy kuncsorog egyik -irgalmas komától a másikhoz. De milyenek ezek az irgalmas komák! Volt, -volt az öregnek miért az istenhez fohászkodni s Mátyás mindegyre jobban -bámulta asztala mellől a szegény parasztembernek nagy, türedelmes -szívét. - -Egyszer esti szürkülettel épen készültek abbanhagyni a munkát, mikor a -részeges porkoláb belökte szobájuk ajtaját s nagy röhögés közt tuszkolt -be valakit. Egy félig parasztosan öltözött, jó termetű fehérszemély -volt, fején egészen a szeméig lehuzott fekete kendővel, a ki huzódozva -állt az ajtó előtt. Nem mert közeledni s csak lopva vetett befelé -egy-két pillantást. A mint azonban ráismert a kosárkötő öregre, ki a nap -bevégzett munkája fölött elgondolkodva üldögélt és föl sem tekintett a -zajra, csöndesen megfordult és eltávozott. De a porkoláb csakhamar -megjelent és elujságolta, hogy a Pántlikás Panni járt itt. Azt mondják, -mióta a kicsinye meghalt, egészen megtért az istenhez és még a főbíró úr -orra előtt is becsapta az ajtót. Most is abban járt itt, hogy ha -valamiképen megbocsátana néki az apja és megengedné, hogy haza menjen, -odavegye a házához a két testvérét és gondjukat viselje. Ezeket beszélte -nagy vigyorgás, tántorgás és kulcscsörgetés közt a porkoláb. Másnap -szerencsére vasárnap volt és az öreg Fodor kedvére kiénekelhette magát. - -Hanem Panni nemsokára megint eljött és jobban összeszedte magát, mint -első látogatása alkalmával. Szótlanul, lassú lépésekkel és lesütött -fejjel közeledett vén apja felé. Régen látták egymást. Évek előtt volt -egy szép nyári estén, hogy a kertbe kéredzett a lány. Akkor szökött meg. -Azóta csak a rossz hirét hallotta, csak az istennek látogató kezét -érezte általa. Most, hogy ismét szemtől-szembe állott vele, minden -tagját elfogta a reszketés, öklét felemelte és úgy csapta mellbe a -lányt, hogy az elszédült és leroskadt. Már ennek így kellett történnie, -mert hiába, csak emberek vagyunk. Ezzel a súlyos csapással azonban -végkép otthagyta az öreget a szívében lakó gonosz harag. - -Sohasem volt nyughatatlanabb, mint azután egy pár napig, hogy büntetését -kiállotta. Mintha csak valami szíve szerint óhajtott vendéget várt -volna. - -Nem hiába várt, mert Panni harmadszor is eljött. Az apja elfordult tőle, -de meghallgatta, a mit itt annyi ember hallatára beszélt neki. - -– Csak emelje rám édesapámuram megint a kezét! Megérdemlem és nem is -panaszlom fel soha. A mennybeli isten értésemre adta, hogy hiába -panaszolnék akármit, mert az én szavam nem hallatszik az égbe. Elvette a -kicsinyemet, az én kis cselédemet, mert azt sem érdemeltem meg. Eszembe -jutott, a mit az öreg tiszteletes úr prédikálni szokott, hogy: mikor -valaki vesztébe indul, egy jelt ád néki az isten, hogy térjen meg. Hadd -térjek meg, édesapámuram, hadd térjek meg! Ne fogadjon vissza leányának, -csak azt engedje meg, hogy a kis árva, idegenbe jutott testvéreimnek a -cselédjök legyek odahaza! - -Az öreg sokáig mozdulatlan maradt. De végre mégis csak intett, hogy: -legyen. - -Az elbukott, szégyen sarában vándorolt leányból egyszerre kitört a sok -elfojtott érzés. - -– Az isten fizesse meg! Az isten fizesse meg! – zokogta és a -boldogságnak ahhoz fogható képét, a mit ez a szegény, megtérni készülő -teremtés megbocsátó atyja lábainál mutatott, hiába keresitek a gazdagok -és a jók között, kik sohasem voltak kisértetben. - -Mátyás hallotta és látta mindezt. Épen egy biblián dolgozott s a kié a -szent könyv volt, bizonyára nem sejtette, hogy a tékozló fiú -történetének egyik lapján minő drága gyöngy pihen. Egy könycsepp. Ha -vasrács, bilincs és börtönfalak komor szomszédságában lehet boldogságról -beszélni, úgy kisértetben vagyok, hogy boldognak mondjam azt a csöndes, -csillagfényes éjtszakát, mely erre a napra következett. Mátyás azt -álmodta, hogy sok-sok év mulva, melyek elfeledtetik a tévedéseket, de -megőrzik az igazakat, a becsület útján fényes nappal visszajutott a -templomutczai kis ház elé Dunaszögre. A mint halkan, dobogó szívvel -belépett, egy kitárt karú öreget talált ott, egy becsületben megőszült -aggastyánt, ki soha, de soha nem sejtette, hogy kedvencz gyermeke hol -töltötte el életének öt sötét esztendejét. Mikor az álmodót -fölébresztette a csöngetyű szava, mintha több, sokkal több sugár -ragyogott volna a szomorú zúgban, mint a mennyit életének akármelyik -napja eddig küldött reá. A várnagy ment keresztűl a börtönökön, egy -jószívű kis kopasz ember, ki nem csúfságból hítta «gyerekeinek» a -rabokat. Mátyás csöndesen odalépett hozzá és megkérdezte, hogy mihez -szoktak kezdeni azok, a kik innen kikerülnek? - -Aznap járta be az új követjelölt neve a vármegyeházát, és rikoltozták -neki az első éljeneket odalenn az udvaron a hajdúk. - -– Hadd éljen hát, – suttogta a zajra magában egy régi rab. – Én -elvégeztem vele számadásomat. - - -XXIII. FEJEZET. A komák. - -Ezeknek a sokaknak szomorú, sokaknak gyötrelmes, sokaknak üres világon -van egy szent zúg; az ártatlanságnak, a szeretetnek, a reménynek egy -zúga. Egy zúg, hol a földi nagyság nem ér többet egy fölcziczomázott -bábúnál, a tömjén illata nem kábít, az arany csak játékszer és a -napkeleti királyok csak játszótársak; hol ismeretlenek a viharok s míg a -menekülő szív remegve fut át kincseivel a lybiai sivatagon, a kisded -nyugton alszik, hol nem csábító a dicsőségnek hervasztó mámora és nem -félelmes a halál árnyéka. Egy zúg, melynek küszöbén levettetnek a bűn -sarúi s ártatlanság és szeretet által megigazulnak a belépők. Egy zúg, -melynek zsupfedele alatt hajdan égi mosoly fogadta a fejedelmeket és égi -kezek simogatták a jászol szelíd állatait. Egy zúg a menyországból. Ez a -zúg a gyermekek világa. - -Ilyen zúg most a kálozdi parknak az a vidám sarka, melyben a sűrűn -felállított üveggolyók torzító ragyogása elhomályosodik egy gyermekarcz -fénye mellett; a rózsák hivalkodó mosolya elhalaványodik egy gyermek -tekintetének derűje mellett, és a madarak víg csicsergése elcsitul egy -gyermekajk kaczagása mellett. A kastély öröme, a kis Béla játszik ott, -egy göndör barna fürtű, csillogó szemű, piros arczú, élettől duzzadó -fiucska. A mint nádparipáján össze-vissza nyargalászik a fű- és -virágágyakon, hátracsapja papirosból készült generáliscsákóját, mely -mellé Sára asszony, a baromfi-udvar uralkodója, pompás kakastollat -tűzött; piros fakardjával az egyik pillanatban irtó háborut visel az -őszirózsák ellen, majd a másikban odatelepszik az elejtett ellenségek -mellé és ügyetlen, apró kezeivel összekötözgeti; a kis katonának és a -bokrétakötőnek szép, nagy szemeiben hol anyja szenvedélye ragyog, hol -atyja borús mélázása tükrözik. Az a szenvedély természetesen csak annyi, -hogy Ferkót, a tömzsi parasztgyereket, mikor élelmes ujjakkal egy-egy -czinkatonát a ködmön-zsebbe masiroztat, jól elkardlapozza s hogy -ellenségeinek, az őszirózsáknak bármi keserves könyörgését is -hallatlanul bocsátja el füle mellett; az a méla ború pedig nem több, -mint egy kicsi kis bárányfelhő, mely tiszta fehéren, könnyedén, valami -néma hattyúhoz hasonlatosan úszik végig az égnek nagy kékségén s nem -tudni honnan jő, és azt sem, hogy hova megy. A boldog kis gyermek körül -minden örül és mosolyog. A piros virágú büszke leanderek, a sötétzöld -lombjaikba rejtőző fehér jázminok s a fűből kitekintgető kék ibolyák -egyforma örömmel küldik hozzá illatukat, míg a jó öreg nap aranyos -szőnyeget terít lába alá s a madarak víg fütytyel csapnak el feje -fölött. Még a kert végén a kripta szomorú falai és rozsdás vasajtaja is -ragyognak, mintha megszánták volna ez ártatlan kisdedet és titkolni -akarnák előle azt a sötét napot, melyet a jövő egyedül igér -mindnyájunknak bizonyosan. - -Ebben a derüs képben mégis volt egy árnyék. Egyetlenegy, de mély árnyék. -A kis gyermek vén játszótársának, a mentornak ránczos, sárga arczán, mig -a vadgesztenyefa illatos levelei alatt elgondolkodva szítta pipáját. Nem -azokból a futó árnyakból való, melyek a lélek röpke hangulatainak -szárnyán jönnek-mennek; hanem azokból, melyek elszakíthatatlan fátyol -gyanánt borulnak a homlokon, a néma aggodalom, a titkolt reménytelenség -és titkolhatatlan rettegés redői fölé. Istók csöndesen pipázgatott a -fapadon és játszott a gyermekkel. A füstkarikákat fujta egymásután és -öreg szemeivel gyorsan hunyorgatva nézte a füst oszló ködét, a mint -elborította a fényes kastély tündöklő falait, a végesi halmok zöld -képeit, a mező sárga szőnyegét és a sirbolt kicsiny szent épületét. -Nézte s mig előtte kaczagva játszott a kis Béla, a névtelen filozóf vén -szivét, mely hosszu esztendők óta hiven és reményekkel teli dobogott -ennek a laknak s ezeknek a földeknek uraiért és jövendőjükért, névtelen -fájdalmak szorongatták. Mintha minden, minden füstbe oszlanék előtte s -szorongásában hiába gondolta meg egymásután titkos számadásainak végét -és a meggondolandókat mind. Borongó tekintete eltévedt a kis falusi -temető ákáczai és esőmosta fejfái közé arra a helyre, melyet annak az -egyetlen nagy platánfának hüvös árnyékában magának kiszemelt; de most -már az isten tudja, hova fogja vetni sorsa, ha itt minden füstbe megy, -és kicsoda pihen majd meg abban a zugban, melynek első foglalói az ő -csöndes, magányos gondolatai voltak. - -– Nem tudom, – sóhajtotta magában, nem – háladatlanság-e tőlem, hogy -mikor az árviz őket fenyegeti, én még arra a szegény ördögre gondolok, -kit Pallér Istvánnak hivnak! Erről bizonyosan nem álmodtál, szegény -öreg, kit sirodban is mélyen tisztelt barátomnak tartalak és szivemből -kivánom, hogy nagy altodban se álmodjál sohasem! Mert bizonyosan -neheztelő szemekkel fogadnál odafenn, elfeledkeznél minden hűséges -szolgálatomról a jusban, a theologiában s a klasszikusokban, és hirtelen -természeteddel meg sem hallgatnád mentségemet, ha tudnád, hogy hires -familiád gyász-pusztulása onnan kezdődik, mikor egy vér szerint való -atyámfia, egy Pallérossi Pallér leány abba nagylelküen befogadtatott. -Talán bővebben is el kellett volna a boldogult Kálozdy Ádámné tisztes -képe előtt ama gyönyörü alkalommal magyaráznom neki a takarékosság -fényes erényét. Mert ennek van leginkább hijával. Igen, nem vonakodom -bevallani magam előtt, a rokonság daczára sem vonakodom, hogy mindaz, a -mit én valaha segítettem ebben a kastélyban, nem ér annyit, a mennyit ő -rontott. És ha ezeket meggondolom – bár ősi nevemet semmi okom -szégyenleni – szeretném, ha valami más néven hívnának, mikor az öreggel -találkozni fogok. - -Kétségkivül, még soká borongott volna így a mentor, ha a kis vitéz oda -nem nyargal hozzá paripáján és meg nem kérdi, hogy mikép megy az a vers, -a mit tegnap este tanultak? Istóknak ugyanis vénségére sok sok névtelen -hivatala mellett még egy egész sereget kellett megroskadt vállaira -venni. Ő volt a mindig győztes vezérnek törzskari főnöke, kinek a hadi -terveket ki kellett dolgoznia; fegyvergyárosa, ki kardjait kiélesítette -és dárdákat vagdosott neki a fákról; markotányosa, kinek feneketlen -zsebjeiben az éhes hadfi ritkán kutatott hiába s ölében gyakran aludta -ki a hadviselés fáradalmait; sőt még néha-néha paripája is, kinek öreg -térdein a kis katona vigan vágtatott a csaták zajába. Bár nem ismerem -részleteiben a hadtörténetet, bátran ki merem mondani, hogy minde -különböző tiszteknek egyike sem volt soha nagyobb buzgalommal, -odaadással és szeretettel betöltve, mint Pallérossi Pallér István által. - -Most is, úgy látszik, utóbbi minőségében akarta igénybe venni Béla urfi, -mert kipirult arczával nagy hirtelenséggel ugrott az ölébe és követelte -a verset. - -– A verset, kis fiam? – mondá a mentor, pipa-csutoráját szája másik -végébe fogva, miközben szeretetteljes, szürke szemeibe hirtelen -odalopózott az a gyöngéd mosoly, melyet nagy bánata sem tudott soha -visszatartani, ahányszor ezt a kis gyermeket látta. – Nohát: - - Egy, kettő, három, négy, - Kicsiny fiam, hova mégy? - -A gyermek tapsolva, kaczagva, éles, csengő hangján kiáltotta a -feleletet: - -– Tudom már, tudom már. - - Paripámra fölkapok, - Katonának fölcsapok, - Soha meg nem szaladok. - -A paripa, melyre valósággal fel is kapott, oly gyöngédeden hintázta a -kis rekrutát, a hogy csak egy kifáradt, vén harczi lónak megviselt, -éles, öreg csontjaitól telik. Sőt a mesebeli táltosok módjára, kik -időről időre okos és elszánt beszédet szoktak folytatni szeretett -lovagjokkal, még meg is szólalt: - -– Ne csapj föl katonának, ne menj te háboruba, kis gazdám! Maradj inkább -itthon. Gondold meg, hogy akkor a Bébé árván marad. - -Az elhatározott ujoncz nem sokat látszott gondolni a kis ezüst csengős -báránykával, mely a kerítés mellett bégetve legelészett. - -– Majd a Ferkó gondját viseli, – mondá. - -– Aztán meg, igaz, hát az a tömzsi! A Ferkót is itt kell hagynod, a ki -bodzafából sipot tud csinálni. - -– Hát itt hagyom. Elég katonámat ellopta már. Gyí fakó! - -– Az édes apát is itt hagyod? Azt már mégis csak ne hagyjuk itt, kis -gazdám. Nincs itt nekünk semmi bajunk, mit keresnénk másutt? - -A kis lovas egyszerre fölvetette nagy, fényes szemeit a mentorra, a -gyermekeknek azzal a hirtelen megütődésével, mely minden akadályra -meglepi őket, de sohasem jelent csüggedést. A habozás csak rövid -pillanatokig tart; a vigasztalás rögtön helyt terem. A vagdalkozó kis -kezek leestek és a szegény, sokat hajszolt táltos egy perczig -osztozhatott a nádparipa boldog pihenésében, mely egy törpe fenyő -lábánál nyujtódzott. A gyermek egy kis szünet után s halkan válaszolt: - -– Az édes apa… azt nem hagyom itt. De az se hagyja a kis fiát. Eljön -vele. - -– De hátha nem megy? - -– De bizony eljön. - -Mintha csak e halaszthatatlan fontosságu kérdés hozta volna, Béla a -fenyőligetből kivezető uton megjelent. Nem hiába örök és vigasztalan -árnyak közül jött, arczán bús, nehéz felhőket hozott s a tündöklő nap -egypár ezüst szálat ragyogtatott fején. Nehány rövid esztendő évtizedek -munkáját végezte ez ifju férfin, kinek fiatalsága tán még gyermekkorával -együtt szökött meg tőle. Megvénült, elnehézkesedett. Arczának üde, -életteljes szine oda már; sárga, hervadt és redős volt az s csupán azt a -rokonszenves vonást nem vesztette el, melylyel a felső biró látszik -tanuságot tenni a világ előtt, hogy: nem minden az, a mit ti láttok és -tudtok, mert én ismerek azonkivül még egy nemes szikrát ennek az -embernek szivében és nyilvánvalóvá teszem azt előttetek. - -Kis fia eléje szaladt, és ölelte, csókolta azzal a kedves, mohó, -telhetetlen hizelkedéssel, melylyel a gyermekek legelső választottjukat -el szokták árasztani; azzal a magukról megfeledkező odaadással, melyben -a világ egyetlenegy élő lényével szemközt önkénytelen lemondanak -közmondásos jellemvonásukról, az önzésről. Van, minden gyermeknek van -ilyen választottja, legtöbbnyire anyja vagy egy kis játszótárs, kinek -első mosolyáról vagy utolsó pillatásáról, melyet halálos ágyának párnái -közül ő rá vetett, soha, de sohasem feledkezik meg s örök fényben kiséri -az világi vándorlásában életének legelső, tarka emlékeiből, melyeket -réges-régen homályba borított a távol. A kis Béla atyját szerette így; -attól tudakolta, hogy: ha katonának menne is, ugy-e sohasem hagyná el a -fiát? - -Ha tekintettek valaha szemek gyöngéden gyermekarczra, ugy Béla szemei -bizonyára végtelen szeretettel nyugodtak gyermekén, kit karjai közt -tartott. De mind-e gyöngédség, mind-e szeretet nem annyira elüzni, mint -inkább felébreszteni látszott tekintetén egy bus szemrehányást, melyben -nagyon kevés remény volt s melyet ebben a perczben alig értett volna -más, mint a mentor, ki nemcsak azokat a hosszu, vigasztalan -számadásokat, hanem szivét is ismerte. - -– Hátha nem mennék el, kis fiam? – mondá Béla, odaülve Istók mellé a -vadgesztenyefa alá s térdei közé vonva a szemeivel, ajkával, karjaival -rajta csüngő gyermeket. - -A fiucska egy kissé elvörösödött a váratlan feleletre s szomoruan -dobálva szerteszét a lekaszabolt őszirózsákat, rövid idő mulva akadozó -és suttogó hangon válaszolt: - -– Akkor… akkor én sem leszek katona. - -– Pedig ott szép, arany-sujtásos ruhát, tollas csákót és sarkantyus -csizmát kapnál ám, – biztatta apja. - -De a gyermek odahuzódott ölébe és megmaradt szavánál. - -– Igazi paripát adnának alád és kedvedre nyargalhatnál rajta, mint a -Ferkó huszár-bátyja, a ki husvétkor fölvett a nyeregbe maga mellé. -Emlékszel rá? - -– Nem, nem, nem leszek, – mondá komoran a fiu, kire nézve a játék -tulajdonképen a világ legkomolyabb dolga volt, és mintegy védekezve -fogta át atyja térdeit. - -– Aztán meg… - -Hiába, mindhiába! A gyermek Béla ölébe rejté kitüzesedett arczát, hogy -megszabaduljon a kisértések csábító képeitől, melyek attól akarják -elválasztani, a ki legdrágább a világon az ő kicsiny szivének. És a -szeretetnek bátor, hősies lemondásával hangoztatja: - -– Nem megyek, nem hagylak itt. - -Atyja hosszan, hosszan tartja karjai között és nem veszi észre, hogy -Istók előbb csak csöndesen félrefordul tőlük, azután lassu, nesztelen -lépésekkel odább áll. Alig veszi észre azt a czimeres, fényes hintót is, -mely nagy robajjal hajtat végig a kert alatt vezető uton. Pörge kalapos, -libériás kocsis hajtotta a szürkéket s az az alacsony, gavalléros ur, a -ki benn ült a hintóban, térdeire támasztott kezekkel úgy tekintgetett -itt körül, mint a gazda szokott a tulajdon földén, magában birálgatva a -vetést, a buzakereszteket, a szénakazlakat, a napszámosokat, a kastélyt, -még a kriptát is. Hazafi volt, a vármegye régi bankárja és az ország -egyik uj nemese, kinek apja csak egy nyaláb el nem kelt nyulbőrt hagyott -neki örökségbe, maga beleült a Péterfi grófok ősi birtokába, fiai bele -fognak ülni még sok sok régi birtokba és unokái talán már nem is -találnak maguk körül semmit, a miben már benne nem ülnek. Akkor majd -aztán azok kezdenek el kártyázni. - -A porfelleg eloszlott az uton s eltünt a hintó, melynek élelmes gazdája -nem sokat gondolt vele, hogy nyájas köszöngetése viszonzatlan maradt. -Béla ezekben a perczekben egészen kis gyermekeé volt, azé az apró -jószágé, ki megváltóul küldetett két ifju lélek sivár és örömtelen -életének s egy vén család fenyegetett történetének folyamába. De későn -küldetett, mint az a szent férfiu, ki sem bölcsességével, sem -ártatlanságával, sem vitézségével nem vala képes feltámasztani az örök -város régi erkölcseit, melyek a féküket vesztett szenvedélyek mámorába -fultak. - -Mi változást idézett elő Béla életében a gyermek, kinek születése -velőkig megrázta őt? Egy sebes vizü patakot láttam egyszer. Zajló árja -gyorsan ragadott egy faágat, melyet az erdőn valami vihar tört le -törzséről és hajított bele. A patak medréből egy vizi liliom karcsu -levelei sárgás-fehér, most fakadó bimbót emeltek föl, mely egy -pillanatra megállította az ágat. A viz sebesen gyürüzött körülöttük s a -feltartott ág, megtépett lombjával befödve a bimbót, küzdött ellene, a -meddig tudott. De az ár uj meg uj rohanással ostromolta s elszakítván a -parttól, melybe fogózni akart, az ágat, lombot és letört bimbót magával -ragadta… - -A vészes szenvedélyeknek amaz örvénylő árjában, mely Bélát ifju korának -egy sötét és szerencsétlen napja óta ragadta magával, – ott is fakadt -egy kis bimbó megállítani őt. Míg nejének egy addig ismeretlen tekintete -a boldogság reményével biztatta, lelkének jobb felére büszkén s mintegy -megigazultan térdelt a bölcső mellett. A szeretetnek az a -megfoghatatlan, inkább csak sejtett fénye, mely bizonyos pillanatokban -époly titokteljesen üt meg bennünket, mint a halál árnyéka, visszaüzte -lelke mélyére a szenvedélyeket, melyek rabjokká tették. De a lánczok, -melyek észrevétlenül gyürüznek áldozataik körül mind sürübben, mignem -elsorvadnak azok, már erősebbek voltak, semhogy Béla kezei eltéphették -volna. Mint a test forró láza a gyönge alkatuakat hagyja el -legnehezebben, úgy a léleknek amaz égő kórjai legmakacsabban -kapaszkodnak a gyönge szivekbe. Az övé pedig gyönge sziv volt, mely -bajaiban, szenvedései közt sohasem hítt orvost, hanem engedte harapózni, -egyre tovább harapózni a kóranyagot. Az első napok az öröm -meggondolatlan elragadtatásában teltek. A fiatal apa kidobatta ágya -fölül a Vénus-képet, mely multja egy bűnös gerjedelmének emlékét őrizte; -elzárkózott a sürün érkező czimborák elől, kik számon kérni jöttek, hogy -miért zavarta meg a vadászmulatságot; bezáratta a kártyaszobát és azt -hitte, hogy új életet fog kezdeni. Felhívatta az öreg papot, hogy -alapítványt tesz szegény családok gyámolítására, melyeket a családfő -korhelysége indít pusztulásnak. De pénzes ládája üres volt s a nemes -alapítvány is kölcsön pénzből került. Ez elszomorította és gondolkodóba -ejtette. Borongani kezdett s rövid napok alatt át kellett látnia, hogy -tulajdonképen börtönben van, melyből csak kétségbeesett eszközökkel -lehet szabadulása. Vig napjaiban sohasem látogatta meg a bukás -kisértete; most mindig ott találta gyermekének bölcseje mellett és -vasmarkának kegyetlen szorítását érezte torka körül. Azon a ponton volt, -a hol a gazda számítása, takarékoskodása, önmegtagadása, mind homokba -való irás, mikor a biborban ragyogó nyugoti ég már a következő reggelre -jelenti az elmaradhatatlan vihart. Mit tegyen, mihez folyamodjék, minő -isten csodájától várjon menedéket? A magánynak sok kinos órájában hosszu -heteken keresztül gyötörték e felelet nélkül való kérdések szivét, -melyet egy uj csalódás is uj keservvel töltött meg. Ilona ép úgy kelt -föl betegágyából, mint hajdan: ép annyi türelmetlenséggel, -szenvedélyességgel, gyöngédtelenséggel és szeretetlenséggel iránta; az -az egy pillanat, mely minden jót igért, eltünt az élet beváltatlan -reményeinek végtelenségében s mikor a gyöngélkedő szép asszony, -bágyadtan dülve karszékébe, kaczéran próbálgatta pongyola-főkötőit tükre -előtt, már messze, igen messze volt. A mint végig tekintett Béla a -jövendőn, csak egyetlenegy szomoru reménye maradt: a kártya, hogy -visszanyerje most fia számára mindazt, a minek őrá nézve már nem volt -értéke s a mit elvesztegetett. Legalább ezzel csalta magát, ezzel -szépítette szenvedélyét azon a napon, melyen ujra a mulatók asztalához -ült, hova elsőben a szenvedés kergette s most már kiolthatatlan -szenvedély csábította. Ugyanazon a napon történt ez, melynek reggelén -neje durván bánt Istókkal, ki hosszu és alázatos kerülők után szóba -hozta, hogy a három hátas ló közül kettőért a Venyige-zsidó jó pénzt -ajánl. De mintha a bornak keserübb lett volna az ize, mint annakelőtte! -Bélának nem volt nyugta az ujra fölnyíttatott kártyázó szobában, a víg -czimborák lármás társaságában. Fölkelt és csöndesen átszökött kis -fiához. A gyermek aludt és diszesen faragott bölcsejében, aranyozott -kárpítok homályos csillanásai s drága függönyök lágy suttogása közt -bizonyára nem álmodott rongyokról és száraz kenyérről. Béla lehajolt -hozzá, megcsókolta és a szeretet kétségbeesett erejével ragadta meg a -gondolatot, hogy e nyugton alvó kisded számára nyerjen vissza mindent, a -mit hihetetlen gyorsasággal eltékozolt: az ősi kastélyt és ősi földeket. -S ment vissza a mulatók közé. A változás, mit a gyermek hozott életébe, -mindössze annyi volt, hogy a szive mélyén nyugvó nemes hullámokat -fölverte és összekeverte a salakkal. - -Senki sem mondhatja, de nem is mondta senki s én sem merem mondani, hogy -nem szerette igazán a kicsinyt. Ellenkezőleg. Soha égőbb ragaszkodással, -kétségbeesettebb gyönyörüséggel nem ringatta karjain apa gyermekét, mint -ő. Soha, mióta a hideg és könyörtelen hullámok összeborultak a fölött a -szerencsétlen sziv fölött, mely utána szakadt meg, távolról sem -szeretett senkit úgy, mint e kis vendéget. De talán nem is szeretett -senkit mást. A mi jó, gyöngéd, meleg és nemes volt szivében; a mit az -élet viharai között megőrzött azokból az órákból, melyeket éhezve és -dideregve virrasztott át régi kis viskójukban anyja halálos ágya -mellett: az mind, mind gyermekeé volt. És a gyermek öntudatlanul is -érezte ezt s fejlődő érzéseinek legteljesebb, legdrágább virágával -szegény atyja felé fordult. Mikor vendégekkel volt tele a kastély s -anyja idegesen csókolta, hevesen ölelte és türelmetlenül altatta, a -kicsike mindig atyja ölébe kivánkozott, kinek nem volt mulatsága – lett -legyen ez bármily szilaj – melyet gyermeke kedveért rögtön félbe ne -szakított volna, Sohasem számlálta az éj borulatával sötétedő és hajnal -szürkületével derülő órákat, melyeket egy kicsiny betegágy mellett -töltött. Fiatal képzelete uj erőre gyult és vége-érhetetlen -mesélgetésében fáradság nélkül járta meg az óperencziákat s emelkedett -fel a csillagok világáig. Bélácska csak az ő ölében érezte igazán jól -magát, mikor a szeretetteljes sötét szemekbe mosolyt csalt. Hozzá -kivánkozott anyja karjaiból, lábainál a szőnyegen órákig eljátszott, mig -az ő nehéz pillái az átkorhelykedett éjtszakák adóját fizették, s mikor -fölnyította szemeit, rendesen térdeit álölelve találta a gyermeket, ki -nesztelen csöndben, mozdulatlanul várta ébredését s kaczagva kivánt jó -reggelt neki. A kis fiu a világon mindenkivel szemközt azt a heves, -makacs, korláttalan természetet mutatta, melyet anyjától örökölt; hogy -atyjának gyöngédebb, melegebb, szeretőbb lényéből is volt benne valami, -arról – a hálának kimagyarázhatatlan törvényénél fogva – csupán csak -Bélának volt alkalma meggyőződni. Volt valami mélyen megindító e benső, -széttéphetetlen ragaszkodásban e két sziv között; valami, a mi azt -sejtette, hogy ez a kicsi jószág anyjának tétova járó gondjaiért keres -magának kárpótlást, ez a megtört ifju ember pedig mindazokért az -örömökért, melyek a boldogoknak osztályrészül jutnak. Ilona csak -pillanatokig tudott fiáé lenni; (akkor aztán ölelte és csókolta oly -mohón, hogy majd megfult és piczi vállain foltok maradtak!) A hódoló -udvar, melyet még egyre fejlő szépsége csábított körébe, minduntalan -elhivta s ha Béla szeliden figyelmeztette egyremásra, oly -szemrehányásokkal válaszolt, melyekre férje nem tudott mit felelni. A -két év, a szerencsétlen két év, mely így folyt el, csak mind borusabbá -tette az eget fölöttük, mind zajlóbbá az örvényt lábaik alatt. Béla -vesztett, sülyedt, bukásába rohant. De minél több felhő verődött össze -arczán, annál ragyogóbb verőfény várta kis fia szemeiben. A szerencsének -végzetes hajszája, melybe keveredett, mindig nyugtalanabb, mindig -reménytelenebb, mindig kétségbeesettebb lett, mikor egy reggel a kálozdi -faluházán kitüzték a nagy nemzeti szinü zászlót, melyre ez volt irva: -«Éljen Kálozdy Béla követjelöltünk!» s a mely uj életet látszott -jelenteni. - -Mátéfi Rudi hozta meg az első hirt a vármegyének görhes, meghajszolt, -megizzasztott lovain. A porfelleg, melyet fölvertek, mindjárt azután -emelkedett a végesi szőllők alatt, hogy Hazafinak hivalkodó fogata -eltünt a tulsó oldalon. A szegény irnoknak örömben uszó arcza egészen ki -volt hevülve s ezek a vén, százados fák körülötte bizonyára soha nem -láttak ragyogobb kék mellényt annál, mely alatt az ő szivét dobogtatta a -család dicsősége. Béla elhalaványodva kapta meg a hirnök kezét s az -érzelmeknek és gondolatoknak reszkettető árja rohanta meg egyszerre -lelkét. Az a megragadott kéz rá nézve a szalmaszál volt már, melyet a -legeslegutolsó órában pillantott meg a komor vizeknek elnyeléssel -fenyegető, végetlen áradatán. Utána kapott. A pir lassan-lassan kezdte -visszafoglalni sápadt arczát, míg tekintete hosszan és mereven a jó hirt -hozó koldus-atyafira volt szegezve, ki nyugtalanul izgett-mozgott és -észrevehető volt, hogy mindenkinek fülébe szeretné kiabálni ujságát. A -gyermek tágra nyított, értetlen szemekkel bámult hol egyikükre, hol -másikukra, mig megunván a csöndet, elpártolt nádparipájához s ujra -kezdte az irtó hadjáratot a virágok ellen. - -Így álltak ott némán egy darab ideig s észre sem vették a mögöttük -közelgő könnyü lépéseket mindaddig, mig Ilona sugár alakja előttük nem -állt s vizsga tekintettel méregetni nem kezdé zavarukat. Ez a szép -asszony, úgy látszik, minden tavasznak, mely felette elröpül, magánál -tartja pompáját s a hervasztó ősz elől minden báját sikerül megmentenie. -Semmivel sem kevésbbé szép ma, mint akármikor; csak arczának hajdan oly -biztos erélye mintha helyet engedett volna valami habozó, révedező, -elégedetlen nyugtalanságnak. Olyan volt, mint a császárkorona fenséges -virága, mely egy fa árnyában nyilik s a lombokon keresztül-szürődő -verőfény az árnynyal vegyest játszik, mozog, reszket, tündöklik a -pompás, égő, aranyos szirmok felett. - -– Hozta isten, Rudi! – nyujtá finom kezét az érkezett elé, kivel szemben -mindig bizonyos leereszkedést s ennélfogva fensőséget szokott mutatni, -mely olykor-olykor az ízlés határaival sem törődött. – Jó reggelt. Úgy -látom, valami kellemetlen hírt hozott. Az ilyenekkel, tudja, jobb -megvárni az estét: akkor legalább senkinek nem rontjuk el a napját -velük. - -Rudi szemei vidám mosolyra csillantak s közbe akart vágni mentegetőző -felvilágosításával. De már akkor Ilona férjéhez fordult s mintha magára -nézve csakugyan egész komolyan estére akarná hagyatni a rossz ujságot, -hirtelen így folytatta: - -– Nem is képzeli, Béla, miért keresem fel ily sietve! Gondolja csak, a -szegény Szultánnak valami baja támadt az éjjel. Nem akar fölkelni az -alomról, hozzá sem nyul az abrakhoz és olyan bús szemeket vetett rám, -mint egy beteg galamb. Ön mégis talán jobban ért hozzá nálam; -megnézhetné, hogy nem lenne-e szükséges orvosért küldeni be Karámosra. -Mert erre a Kurzra a kutyámat sem bíznám. - -De Béla merengő tekintete a messze halmokon járt s úgy tetszett neki, -mintha csak álmában hallaná, a mit neje beszélt. - -– Hallotta? – kérdé tőle hangosabban s a neheztelésnek egy kis -árnyalatával a paripájáért aggódó asszony. - -– Hallottam, Ilona, – felelt szórakozottan a kérdett. Intézkedjék úgy, a -mint jónak látja. Rudi igen fontos hírt hozott s épen nem kellemetlent. - -A nő kiváncsian vetette szemeit az izgő-mozgó fiatal emberre, ki már-már -azt hitte, hogy meg van váltva és beszélhet kedve szerint. Nem is -választotta el már egyéb túláradó szívének kiönthetésétől egypár rövid, -futólagos kérdésnél, melyet Ilona intézett hozzá. - -– Fontos hírt? Nem tudom elképzelni, mi lehet. Talán az ivándi versenyre -vonatkozik? De ne tartsa hát ilyen soká zár alatt kincsét, barátom. Hisz -különben épen nem panaszkodhatom, hogy valami nagyon sok mondani valója -lenne. Kapjon rajta, ha van valami. - -No végre, hála istennek, beszélhet. Dehogy is tartja zár alatt; dehogy -tartja. - -– Nem az ivándi futtatás, kedves sógorasszony. Egészen más, hatalmasabb -verseny, melyben családunkra új diadal várakozik. Móricz bátyánk -lemondott a követségről s már talán vissza is bújt a barlangjába. Új -választás lesz a karámosi kerületben s odabenn a vármegye urai egy -akarattal Bélát kiáltották ki jelöltnek. Nekem nem sok szavam volt bele, -(az irígység most sem engedte még följebb vinnem kancelistaságnál!) de -higyjék meg, majd kiugrottam bőrömből örömömben, mikor Vincze bácsi -elharsantotta a jelszót. Hiába, csak én is tartok valamit a családra! - -A szép asszony a meglepetésnek egy gyönge, urias felkiáltásával fogadta -a hírt. Mintha csakugyan az ivándi futtatásról lenne szó. - -– Lehetetlen! No Béla, végre megnyílik a maga pályája is. Nem lehet több -panasza a sors ellen. És van valami valószinüség megválasztásában? - -– Hogy van-e? – kiáltotta az elragadtatott hirnök s hirtelen -hátravetette atilláját, hogy családi büszkeségtől dagadó keblén egész -terjedelmében ragyogtathassa a kék mellényt. – Úgy állunk, mint tizhez a -száz. Az a félszemüveges Péterfi gróf bizonyosan fellép, mert régen -áhítozik már a követségre. De arra nem voksol más, mint a kit bottal -hajthat oda. Semmi népszerüsége: nagyon ángolos. A jó név csak mindig jó -név marad s már itt a mi vármegyénken egy Kálozdyval szemközt maga -Grassalkovich herczeg is a rövidebbet huzná. Aztán még hozzá ő! Nem -felejtette ám még el a nép, hogy a nagy szárazságkor ki adott életet -neki! - -– Ez mégis derék, hogy ide gondoltak, – mosolygott Ilona azzal az -öntudattal, hogy ez a kegyes mosoly bőves bőven megfizeti a szegény -irnok minden lelkesedését. – Nyujtsa a kezét, Béla, és fogadja -üdvözletemet. Lássa, a sors is az én részemen van s úgy intézi a dolgot, -hogy kénytelenek legyünk Pestre költözni. - -Erre aztán csöndes, jókedvű dudolással befelé indult. Egy pár -lépésnyiről még visszafordult és emlékezetébe hozta férjének szíve nagy -aggodalmát. - -– Bocsásson meg, hogy országos gondjai közt figyelmeztetem, ne -feledkezzék meg végkép a szegény Szultánról. Néhány perczet szentelhetne -neki. - -Rudinak vissza kellett sietnie a városba, mert ő ragyogó mellénye, -fontos küldetése és családi önérzete ellenére is csak bizonytalan -helyzetű vármegyei kanczelista volt, ki némi szorongással gyanakodott, -hogy a pecsovics-hírben álló alispán nem igen nézi jó szemmel -kortes-utazását. - -Béla magára maradt. A kis fiú víg nevetése már messziről, a fenyvesből -hangzott ide hozzá. Sokáig sétált föl s alá a kert útain és szomorú -szeme gyönyörködött a derült, tiszta napban. Meg-megállt a gyermek -játékai fölött, ki homokból várat épített, melyet az alattomos szeleknek -könnyű volt megostromolni és porba dönteni. Megütötte füleit az ebédvivő -parasztasszonyok éneke, kik üres fazekaikkal visszatérőben voltak a -mezőről. Egy szegény vándorló legény hangos füttyszó mellett telepedett -tarisznyájával a kert alatti árokba és vígan tekintgetett szét a -verőfényes vidéken, melyen útja átvezeté. Kósza figyelmét minden apró -kép, minden fölcsendülő hang magára vonta, mint ezt nagy meglepetések -után, terveink zavarában ép oly gyakran tapasztalhatjuk, a mennyiszer a -teljes fogékonytalanságot a tarka jelenetek iránt. Béla képzelete – mint -az árnyas fészkéből megriasztott fürj – ugrált, szökött, röpdösött -rögről rögre a kalászos mező aranyos hullámai közt. - -Egyszerre megszólalt a falu kis harangja. Puliszkánéra szólt, egy félig -süket, félig vak, félig sánta vén asszonyra, ki tavaly volt kilenczven -esztendős. Már régen botra támaszkodva járt, kihullott minden haja, -elszállott minden öröme és Béla kegyelemkenyerén élt. Lóti-futi szolgáló -korában került a kastélyba; jól emlékezett az öreg grófnéra: soha azéhoz -fogható drágalátos selyemszoknyák nem suhogtak itt a levegőben, soha -olyan fehér kezeket nem csókolt. Megfakult, régi-régi tulipános ládája -fenekén, a sok-sok kaczat között végesvégig megőrizte azt a piros -keszkenőt, melylyel lakodalma éjjelén bekötötték a fejét, melynek akkor -olyan hosszú hollófekete hajékessége volt, hogy négy soros kontyba tudta -csavarni. Az a keszkenő még a grófnétól került. És öreg szívének -fenekén, hosszú élete együgyü emlékeinek lomja közt is őrizgetett -valamit azokból a napokból: mélységes hálát az uraságok iránt, kik -fiatal, deli, jó dolgos urát megszabadították a katonaságtól. Pedig -akkor nehezen ment, mert úgy beszélték, hogy a császárnak háboruja van a -francziákkal és a Suta-árvák kenyérkeresője, a kit megfogtak, nem is -jött többé haza sohasem. A vén asszony hosszan el tudta mondani ezt a -történetet, és sokszor leselkedett utána, hol egyik, hol másik saroknál, -ha valahogyan el tudná kapni Bélának vagy Ilonának a kezét, kikre e -jámbor lélek hálája örökségben jutott a kastélylyal. A leánya Bogádra -ment férjhez, s mikor már nehéz volt neki a szolgálat, hitták is eleget, -hogy költözködjék hozzájuk, de neki úgy tetszett, mintha idegen -temetőben sokkal hidegebb lenne a föld annál, mely ura mellett itt -várakozik reá. Itt őszült meg és aggott el, mígnem halott-öltöztető, -temetéseken siránkozó, sírja szélén botorkáló anyókává lett. Béla -rendelt neki egy kis zúgot valamelyik béres-házban, gondoskodott róla -tehetetlenségének napjaiban és valóságos bálványa lett az öregnek. -Csöndesen folytak volna napjai, ha Ilona egyszer jó kedvében két tyukkal -meg nem ajándékozza. Ennek a két vén állatnak szentelte életének végső -gondjait; tojásaikat összegyüjtögette, besántikált botjával Karámosra, -összelökdöstette magát a kofákkal és várta türelmesen a vevőket -tojásaira. Azzal az egy pár fillérrel, a mit árult, -huszszor-huszonötször eltipegett az esztergályos sátra előtt, míg -kiválasztotta magának a legpirosabb fakardot vagy a legharsányabban -rikoltozó trombitát, egy jó óráig elalkudott rájuk és csillogó szemekkel -totyogott velük hazafelé. Itthon aztán a kertben megleste a kis Bélát, -mikor magát kapta, reszkető kezeivel felkötötte neki a rikító -szerszámokat és meghagyta, hogy megmondja ám odabenn: ezt meg ezt az -öreg Puliszkáné vette azért a jó meleg levesért, vagy azért a viselt -ködmenért, a mit a minap juttattak neki, mikor a hideg rázta és azt -gondolta, hogy meghal. Erre aztán megnyugodva tipegett kamarája felé, -hogy ilyen apró szives fogáskák majd csak nem engedik tőle elfordulni az -uraság jóvoltát, a meddig a fölséges istennek az ő vándorlásában -gyönyörködnie tetszik. Hanem egy alkalommal vesztére ment be tojásaival. -A mint a piaczon üldögél, megpillantja szép unokáját, a Fodor Panni -leányt Bogádról. Olyan czifra volt, hogy majd elröpült a pántlikától és -még ki is volt festve az orczája. Oda kiáltott rá, hogy: – Állj meg egy -szóra, Panni; milyen sorsba jutottál? Hanem a szép leány elfordította a -pirosítós képét, mintha nem vette volna észre és eltünt a hetivásáros -kocsik között. Az öreg tudta, hányat ütött az óra; de nem tudta maga -sem, hogyan került haza Kálozdra. Támolyogva, sírva, átkozódva jött s -ettől a naptól kezdve csak a legmelegebb verőfény tudta egynehányszor a -béresház elé csalni sötét zugából. Ilyenkor mindig Bélát leste, mert -családját megtagadva, gondolatai csak a másvilágon és azokon a -jótéteményeken jártak, melyeket a kastély uraitól vett az esztendőknek -szinte megszámlálhatatlan sokasága alatt. Áldja, áldja meg őket az isten -sírjaikban, ágyaikban, bölcsőikben! Áldja meg közülök a nagyokat és -kicsinyeket! Ezt rebegte el tegnapelőtt Bélának, kit alázatos -tisztelettel haldokló ágya mellé kéretett. Noha fogai mind kihullottak -már, a halál környékezte szívét és a szerfölött való érzékenység -elfojtotta hangját, Béla megértette jól az egész áldást és azzal az -ujsággal köszönte meg, hogy a Panni leány jó útra tért. Az öreg nagy -fuldoklás közt integetett, a mi talán azt jelentette, hogy: nem sokára -tudni fog már mindeneket, és meghalt. - -Most őrá harangoznak. A mint Béla hallgatta a harangszót, (olyan könnyen -kongott, nem hiába hogy senki sem siratta a szegény anyókát!) úgy -tetszett neki, mintha annak a hidegedő, együgyü szívnek áldását -hallgatná; mintha már meg is fogant volna rajta. Régen látta már a jövő -napok közelgő rémeit; de tehetetlenségében nem volt képes elűzni őket. A -hányszor csak tekintete kis fiára esett, égő fájdalom szaggatta szivét -és világossá lett előtte, hogy csak isten csodája segíthetne rajta. El -kell válnia ezektől a hegyektől, ezektől a mezőktől itt körül, ettől a -kastélytól és a nagy világ homályos ösvényeinek egyikén elindulnia -kenyeret keresni. De most, az utolsó perczben, mikor már körül kellett -tekintenie a sötét platánok, bús fenyők és illatos gesztenyefák között, -hogy melyikről messe vándorbotját; most, mikor a szegénység már kopog -kastélyának czimeres ajtaján, hogy kivezesse őt, szép nejét és ártatlan -kis fiát e büszke falak közül s idegen kezekre bízza őseinek hamvait; -most, mikor a bizonytalanság, a nyomor, talán a sülyedés tátonganak -előtte: ím megnyílik az ég és nyilatkozásában csodát küld megmentésére. -Vajjon ki volt az, a ki annak a vén szívnek utolsó áldását, utolsó -imádságát a jutalmazó örök biró elé vitte!? Meg van hát könnyítve a -nehéz búcsú; a fekete fátyol arany szálakkal szőve át. Új pálya nyílik -előtte, melyen az eltékozolt javak helyett becsületet, hírt, nevet -arathat és hagyhat örökbe a kicsinynek. Ő sem kapott hazulról egyebet. -Legyen itt minden másé, csak ő maga maradhasson a magáé! A mint a -kertben járkált, fölkeresték ifjú, rajongó álmai s hánykódó szíve -meg-megdobbant amaz álmatlan éjtszakák emlékeitől, melyeket a kis -mályvarózsás kerti lak csöndes szobájában valamikor átvirrasztott, -áttanult, átábrándozott. Régi, feledésbe merült eszmények foglalták el -lelkét. Újra forrott benne az egykori lelkesedés, melylyel az «élő -szobor» lábaitól a bűvös arczra föltekintett. Annak szánta akkor életét, -agyvelejének minden gondolatát, szívének minden csepp vérét, izmainak -minden erejét. Mintha csak egyetlen éjjel választaná el azoktól a -napoktól! Ez órában megint az a fiatal rajongó volt. Hazaszeretet, -családi bú és apai remények vegyültek össze lelkében, megfeledkezett -egészen a napról, melyen itt kell hagyniok ezt a falut s égő szemei -előtt fel-felcsillant már annak a másiknak fénye, melyen vissza fognak -térni ide s kifényesíttetik az ősi czimert. - -Eljött az este és vele együtt a «pártvezérek». Csengős lovakon, -jókedvvel, víg zajjal közeledett Kálozd felé a vármegyei törzskar, mely -Vincze bácsit ismerte főfő tanácsadójának. Három kocsival jöttek, hogy -annál többet mutassanak s a fontosabb pontokon: a vörös Biká-nál, a -Becsali-ban és még egy néhány helyen stácziót is tartottak, jó korán -felismervén a jelentőséget, melyet ezeknek a megszállott poziczióknak a -megindulandó hadjárat folyamán tulajdonitaniok kell. Sok efféle nemzeti -háború bizonyítja az ősidők homályától kezdve egész a mai napig, hogy a -korcsmárosok a leghatalmasabb kortesek. Mindenütt alkudozásokat -folytattak a Kálozdy-zászlók kitűzése iránt: most még csak az az egy van -készen, a mit az Ignácz hajdu lobogtat az első kocsi bakján, hanem egy -hét alatt lesz annyi, hogy a kék eget se látjuk tőlük. Ez a fennhangú -biztatás természetesen attól a lármás hadvezértől került, ki jelenleg -ugyan csak a vármegyei hajduknak volt generálisa és a raboknak korlátlan -parancsnoka, de leleményesnél leleményesebb és czifrábbnál czifrább -haditerveit és cseleit bátran összehasonlíthatná a világ leghíresebb -haditerveivel és cseleivel. Nem mulasztotta el megállítani a menetet -egy-egy roskatag, hulló vakulatú ház előtt, melyben valami pusztulásnak -indult nemes urat, valami jobb szájú, jobb vérű, jobb torku hazafit -tudott. Csak a pipáját tömte meg mindegyik, azután felült. - -Az újonczozásnak ebben a lelkesítő folyamában, melyben több rendbeli -csutorának és pinczetoknak is része volt, a világért meg nem feledkeztek -volna Bárándy Gáspárról, erről a tekintélyes és furfangos politikusról, -kinek mindörökre feledhetetlen az a sikere, mikor a bogádi bocskoros -nemeseket Harkányi viczispán részére térítette egyetlenegy dikcziója, -melyet – a faluvégi dombon gubbaszkodó akasztófára mutatva – így -kezdett: Itt, hol őseitek elhullottak stb. Tiszteletes Molnár Ábrahám úr -sem volt rest, a hogy beszóltak érte a parókhiára. Épen a reverendáját -gombolta kifelé, mert a vén Puliszkánét a háznál ő imádkozta el. Az -örvendetes meglepetés minden tüskét meglágyított mord tekintetén, a mint -kászolódott fel a kocsiba az istentelen Gencsy Laczi mellé, kivel -azonban ezuttal egy közös igaz ügyet szolgáltak. Az alkonyodó napnak -tört, ködös, pirosas fénye és hosszú, halavány árnyékai kisérték -útjokban a kocsikat s vették körül az első zászlót, melyet Ignácz hajdu -sohasem mulasztott el lelkesedve meglobogtatni, a mint itt-ott egy-egy -csoport emberrel találkoztak, kiknek a bakra került Gál Andris kurjogató -kiáltozással magyarázta, hogy milyen járatban vannak. Éljen Kálozdy -Béla! - -A mint a kálozdi faluvégi házak előtt hajtattak versenyt a putrik -czigánykereket hányó rajkóival s a tarka és zajos utazás czélja, a -kastély, fenyegetett méltóságában már ott emelkedett előttük: egyszerre -szembe találkoztak az egész falu népével. A kilenczven esztendős anyóka -utolsó tisztességéről volt hazatérőben, élén az énekes gyerekekkel és a -kántorral, kinek kacskaringós hosszú vörös bajusza a kos-szarvra -emlékeztetett. A nagy lépésekkel, hallgatag ballagó szűrös atyafiak -eleinte egész csöndes tiszteletadással szedték le a zsíros kalapokat -fejükről, míg a fehérnép – összefogott kezében a kék keszkenőt meg a -rozmaring-szálakat tartogatva s a világért sem vetve egyetlen pillantást -sem félre – halk mormogással mondogatta maga elé alázatos jó -kivánságait. De a mint a sujtásos vitéz meglobogtatta előttük a harczi -zászlót; a mint Andris egy harsány kurjantással kifejezést adott szíve -túláradó érzéseinek; a mint Vincze bácsi egy aranyszínű pintes üveget -odanyujtott futtában a kántornak: abban a szempillantásban felbomlott a -temetési szép rend. A mester kacskaringós bajuszának sokat jelentő -intésére szürét rázogatva, támolyogva, kiderülő ábrázatokkal állapodott -meg a gyászba borult sokaság és a hunyorgó szemek előtt derengeni -kezdett a jövő napok váratlan világossága. Követválasztás lesz. - -Andris meg a fiatalabb úri kortesek még egyre kurjogattak a tova vágtató -kocsikról az ácsorgó parasztok felé, otthagyván nekik foglaló gyanánt a -gyorsan kiürült pintes üveget. Ezt ugyan kész szívvel kapkodták az -előljárók egymás kezéből, hanem azért a helység becsületéért a suta -kovács maga állott helyt, akképen kiáltozván az urak után: - -– Köszönjük ezt is! Az isten éltesse a Kálozdy nagyságos urat! Tiszta -szivünkből kivánjuk és meg is adjuk majd néki az egész tisztességet. - -Ez az «egész tisztesség» némi biztatás gyanánt hangozván ama sokak -részére, kiknek nem jutott a pintből, (hiszen a mester bajuszán is -legalább félverdung maradt,) egy akarattal megindultak valamennyien a -kastély felé, miután a nem voksoló fehér népet és a szintén -szavazatképtelen, de rikoltozás-képes gyerekeket tovább bocsátották -volna a maguk utján. Csak Jutka asszony, a suta kovács felesége, huzta -még meg egy szóra az ura mándliját. - -– Hallja keed, aztán má most a kocsmapénz a Pistika csizmájára jusson -ám, míg keeteknek tart a jó világ! - -– Ne busulj, anyjuk; most már minden lesz. Kerül onnan csizmára való is -a Pistinak! – biztatta sugárzó képpel Jutka asszonyt a suta kovács. -Aztán egyenesen a kántornak fogózott bele a hosszú, foltos átillájába. – -No mester úr, a szentlélekből már csak kivette a részét; majd meglátjuk, -milyen nóta kerül a fejéből! - -A kurta homlokú, tömzsi orrú kántor csavarintott egyet a kos szarvakon, -azután mindjárt készen is volt vele: - -– Nohát mozogjunk, atyafiak. Ide hallgassanak kigyelmetek: - - Messze hires Kálozd völgye, - Nem megyünk mi messze földre, - Ha jó hazafit keresünk: - Kálozdy lesz a követünk! - -A kastély tágas udvara megtelik néppel. A sok zsiros kalap, kopott szűr, -foltos mándli, ladik-csizma özönnel borítja el a kavicsos útakat és egy -rövid félóra alatt mind tönkre van tiporva a sok, gondosan ápolt fű-ágy, -mely piros verbénákkal volt beszegve. Az atyafiak bölcselkednek egymás -között a nem sejtett szerencséről; a hogy Bélát valamelyik ablaknál -megpillantják, a szép reményekkel teljes lelkesedés ki-kitör belőlük; s -a mentor, tiszttartó és ispán elé, kik szives nyájassággal sürgölődnek -közöttük, önérzettel nyujtogatják a kezüket. Máskor csak a kalapjukat -szokták megemelni előttük; de most ezeknek a kezeknek nagy a becsülete. -Mihály huszár meg Bálint mindenes – az éljenzésbe berekedt torkok nagy -gyönyörűségére – két akós hordót vernek csapra a kut mellett s a mint a -nyájaskodó urak innen is onnan is kínálgatják, a ködmenes «voks» röviden -csak azzal fizet: – Köszönjük ezt is! Már így választó időben ez az -általánosan szokásban levő formula, mely ügyesen és mégis érthetőleg -takarja, hogy: várjuk a többit. - -A hosszú bajuszos kántor, a suta kovács, meg egy pár esküdt ember befelé -tolakodik, föl a fényes lépcsőzeten, egyenesen a nagy ebédlőnek, melynek -szárnyas ajtaja tárva-nyitva van. Odabenn javában folynak a beszédek s a -szűrös hazafiak a küszöbön rátartó, komoly képpel illesztgetik a -tenyerüket fülük mellé, ha netalán hallanának valamit. Biz abból -hallhatnak, mert a tiszteletes úr stentori szava olykor-olykor még a -külső oszlopokat is megreszketteti. Ama háromszáz esztendeje vérző -sebekről, melyeknek a gondviselés orvost mindeddig nem rendelt, még azok -is hallhatnak valamit, a kik odalenn a hordók körül letelepedtek a puha -gyöpre. Lehetetlen volt meg nem éljenezni azt a sikerült hasonlatot, -melyben Molnár úr a haza sorsának mostani intézőit a rájok bizott -talentomokkal hűtlenül sáfárkodó szolgáknak nevezte, kik a -megdönthetetlen jognak vert aranyát nemcsak nem kamatoztatták, hanem -inkább eltékozolták. Egy hű sáfárt, egy szilárd elvekkel tündöklő -férfit, egy igaz hazafit ajánlott a lelkipásztor beszédének -végszavaiban, midőn Kálozdy Bélát, mint e környéknek, a karámosi -választókerületnek új jelöltjét éltette. - -Az éljenzés messze visszhangzott az udvaron. - -Béla csöndesebben felelt. Nem hiába mondta, hogy nem érzi biztosnak a -talajt lábai alatt. Régi álmainak felhői közt lebegett. Szavaiban -mindenesetre több volt a virág, mint a mag, a lelkesedés, mint a -nyugalom, az elragadtatás, mint a megfontolás, a keserűség, mint a terv. -Hosszú évek előtt, egy fenekestől más világban, félig alaktalan -ábrándjai között szakadt meg a végzetnek egy kegyetlen csapására kezében -a láncz, mely talán más, termékenyebb mezőre vezeti, ha megadatik neki -tovább követnie. Így csak most is azt a szemet tartogatta, melynek -következőjét már iskolás korában kiejtette, mikor harag, elkeseredés, -szilaj bánat és csodaváró kétségbeesés uralkodott a szíveken. -Hasonlított az efezusi ifjakhoz, kik hosszú altuk után semmitsem -látszottak tudni arról, hogy miképen épültek föl a Deciustól romba -döntött szent oltárok. Szemei még várták a csodát s nem akarták hinni, -hogy ime megtörtént az; szívében a régi keserv, ajkán a régi hang. De -ezek itt körülötte mind az ő fajtájából valók voltak; alvók, ha más -okból is mint ő. Épen az kellett nekik, a mit mondott s neki tüzesedett -arczczal hallgatták, lelkesedtek rajta s a mint a közös anyát éltetve -elhangzottak az utolsó szavak, éljenezték, ölelték, csókolták, hordozták -az «igazi hazafit». A kántor, a suta kovács meg a többi neki álmélkodott -paraszt ember is fejét bólogatva feléje tolakodott Bélának, a mért úgy -ki tudta venni szívükből a szót. - -A tiszteletes úr is kitett ugyan magáért, hanem már szó a mi szó, ilyen -fölséges «szavazatja» csak még sincs neki. Egész tenyér-erdő nyult -egyszerre a jelölt felé. Már hiába, szegény embernek ilyen sovány -esztendőkben erre a keresetkére is szüksége van. - -A törzskar aztán átvonult a kanczelláriába, míg az alsótábla képviselői -lefelé indultak hírt vinni a maguk feleinek. Az udvaron lobogó tüzeket -raktak s a boros hordók csapja, úgy látszott, mintha valami távoli -rokonságban állana a kifogyhatatlanságukról híres bibliai olajos -korsókkal. A hüvösödő esti levegőben rekedt éljenek hangját verte vissza -a szürke fátyolba burkolózó, távoli halmok oldala. Ilyenkor a kántor -rögtönzött egy-egy tetszetős rigmust vagy az élelmes kovács rövid -kurjantásaira felelt a lárma. Az est hőse is le-lenézett a mulatók közé. - -Nagyokat ordítva csinált útat neki a részeg kántor, kinek kacskaringós -bajusza már mind a két végével lefelé fordult. A tele csutorákból -kinálgatták, elfujták előtte az ujdonsült kortesnótát, a legények -vállukra kapták s nem volt vége-hossza az elrikoltozott jókivánságoknak. -Pupos Mike és a két apró czigánygyerek, keserves tussokat huzott Jancsi -repedt hegedüjén az éktelen lármához. Akármikor jött s akármerre ment -Béla, oldalán mindig ott kullogott Istók s apró szemei a ropogó tüzek -vörös világánál úgy csillogtak, mintha telidesteli lettek volna -könnyekkel. Jóllehet egy perczre sem ingadozott életében soha a -családfák értékéről táplált magas véleményében, mégsem utasította vissza -a suta demokratának némi bizonytalansággal eléje terjesztett karjait. -Hiszen mindez neki szól, kiért hűséges lelke minden gondolatával -remegett; mindez az ő jövőjének, életének megmentésére történik! A bor -folyt, a két rajkó keservesen dolgozott, a tüzek fényes lánggal égtek és -a fészkükből felriogatott madarak félénk suhanással szelték át a -levegőt. A dőzsölés tompa, egyenetlen moraja és az égnek sziporkázva -emelkedő füst várta a közeledő éjtszakát. Senkisem tudta, mikor -köszöntött be, mert a baktert holtrészegen szállították haza. - -Odafenn a kanczelláriában ezalatt nagy, szárnyas ezüst-gyergyatartók -világánál, az udvarról fölhangzó zsivaj tompa zúgása mellett, csillogó -palaczkok lelkesítő társaságában folyt a hadi tanács. A vörös mellényü, -arany zsinóros generálison kivül részt vettek benne mind a jókedvü fiúk, -kik Bélát a magukénak számították: ezredesek, kapitányok, hadnagyok és -közlegények a szerint, a hány voksot számítottak. Képviselve volt itt a -lelkes meggyőződés egy pár borongó hazafiban ép úgy, mint a könnyűvérű -pajtáskodás és a kapzsi élelmesség. Ki vitte volna más a nagy szót, mint -Vincze bácsi, ki a dologtalanságnak fényes példája gyanánt töltötte -ugyan napjait e sürgő világon; de egy dolog mindig inyére volt: a -korteskedés. Mindenkit ismer, mindenkivel komázik, mindenbe be van -avatva, tekintélyt és népszerűséget hajhász s a piszkos zeke alatt fel -tudja fujni magát, akárkivel kész gorombáskodni és összecsókolózni, mint -valami gődény úgy győzi a bort, mindenkivel a maga nyelvén bánik és a -világon mindent ki tud zsákmányolni a maga módja szerint zsebének -érdekében. Hol van szebb kilátása egy élelmes embernek, a ki tud az -eszével és kezével élni, mint egy égő tető alatt?! A kálozdi kastély -fedele pedig ég. Vincze bácsi kiadta a jelszót: éljen Kálozdy Béla -követjelölt! - -Lábait szétvetve nyujtózik egy nagy bőrkarosszéken és mocskos, szortyogó -tajtékpipája mellől adja a hangot. A szivar nem kenyere. A dolgok egész -állása, jelen és jövendő, tisztán áll hunyorgó szemei előtt. Szeretné -látni azt a néhai zsidó prófétát, a ki nála különben jövendölt! Béla -megválasztásában semmi kétség, noha nem fog épen olyan könnyen menni, -mint az első pillanatban hitte. Annak a grófi népségnek átkozott finom -orra van! A Péterfiék is már régen megszagolták Harkán, hogy mi van -készülőben s nagy titokban szedték össze magukat, míg mihozzánk az a vén -sülülü csak épen ma állított be. Most is úgy kellett harapó-fogóval -kiszedni belőle, hogy mi járatban jött. Hanem sebaj. Az igaz ügynek -győzni kell az ármánykodás fölött! - -– Tiszta világos igazság, hogy győzünk! – szólt közbe Bárándy Gáspár, ki -a szivaros láda körül már több olyan pillanatot ügyesen felhasznált, -mikor a közfigyelem másfelé volt irányulva. Eközben pedig az igaz ügy -diadalába vetett rendíthetetlen hitének időről időre kifejezést adott s -biztatólag nyujtogatta kezét Béla felé, ki egy szék támlájának dülve, -észrevehető izgatottsággal hallgatta a tanácskozást. - -A szipákoló generális folytatta a viszonyok rajzát s a pipát tömögető, -vastag ujjain mutogatta, hogy kire számíthatnak, kire nem. A harkai -kastélyban már oly sietséggel varrják éjjel-nappal a kokárdákat, hogy a -grófnétól kezdve a konyhaszolgálóig majd bele vakul minden fehérszemély, -hanem… kokárda! (Ilyen megvetéssel szólhattak a hajdani török császárok -a keresztyén zászlókról.) Az csak czifra nyomoruság, a minél többet ér -egy pint megkeresztelt bor is. Van a parasztnak esze! Már mi majd -különben megfogjuk a dolog végét. A karámosi szekeresgazdák számára -lefoglaltuk a Vörös Bikát. Ott ingyen bort mérnek nekik, a mennyi -beléjük fér. A mi kontónkra megy minden. Lássák legalább a bugrisok, -hogy nem holmi semmi ember forog szóban, hanem gavallér a javából. -Hallod Béla? - -Béla hallja. - -A karámosi városvégi szálló azonban nem az egyetlen pont, melyben Vincze -bácsi lábát megvetette. A bogádi nemeseknek a Becsali-ban rendelt ingyen -italt; el van már végezve ott minden. Ezóta talán isznak is. Még pedig -hogyan isznak! A ki azokat nem látta, semmitsem látott. Ha az Ararát -hegyét tele ültetnék nekik szőlővel, az sem lenne elég. Hja, már -ilyenkor az nem megy máskép. Mikor valakinek dicsőségre vásik a foga, -ott nem lehet zsidóskodni. Ugye Béla? - -A szegény jelölt olyanformán intett igent, mint ha ez itt nem -haditanács, hanem hadi törvényszék lenne s ő a vádlott. - -Az ivándi parasztokkal még most is folyik a veszekedés a végesi kaszáló -miatt. Varju Vincze úr határozottan kimondta, hogy annak véget kell -érni. Ilyen úr, mint Béla, nem hal bele abba a rongy darab földbe. Az -egész proczesszust menten csapja oda a veszekedő, vén Illés prókátor -fejéhez. Ez ötven voks. - -A végesi kaszáló korántsem volt az utolsó áldozat, a mi Bélától -követeltetett. Jagó nem szünt meg ismételni Rodrigo előtt: csak pénzt, -pénzt végy magadhoz eleget, a többi az én gondom. Kiszámítható és -kiszámíthatatlan költségeknek végetlen sorozatát terjesztette szemei -elé. Becsületes nyiltsággal előadta, hogy: biz itt áldozni kell, mert a -parasztot csak a zsebén meg a torkán keresztül lehet kapaczitálni. A -nélkül aranyszáju Szent-János is hiába prédikálna neki. Ennek ez kell, -annak az, mindenkinek valami. De mindegyikének a vén róka kezén kell -keresztül vándorolnia. Az a kéz hozza meg csak a szerencsét! - -– Így aztán miénk a nép, akár megvakulhatnak a konteszek a -kokárda-varrásban! – erősítette Vincze úr, egy savanyúvizes üveg -szájáról nagy igyekezettel tisztogatván le a szurkot. – Mieink a -karámosi szekeresgazdák, az ivándiak, ezek a kálozdiak idelenn, még a -bogádi mesteremberek is, ha van eszük. - -– Hogyne lenne! Az egész reformátusság a miénk, – vetette közbe a pap. - -– Az urakkal nem sokat törődünk. Hogy az isten nyila üssön beléd! (Addig -mesterkedett, míg a dugasz szerencsésen belepottyant a vízbe.) A voks -csak voks, akár úré, akár paraszté. Azért hát a világért sem verjük -falba fejünket azok miatt, a kik nem tartanak velünk. Ott van mindjárt -az a pergament-képű könyvmoly, Csornai viczispán, a ki mindíg pennáját -rágja, reggeltől-estig hibákat firtat és örökké a más dolgába üti az -orrát. Mi köze neki hozzá, hogy én példának okáért mit csinálok, vagy -mit nem csinálok? Ezért nem kár; a vármegyei fiatalság jobb vérű része -engemet követ. Hanem a Dacsó Artur… az az Artur… az alighanem elveszett -ember. Az én szemem úgy belát a vesétekbe, fiúk, hogy nincs az az -ókuláré! Az Arturt is látom, hogy már inkább amazokhoz húz, mióta a -kontesz körül csapja a levet. Muszáj vele, tudjátok: levagdalták neki a -tigris körmeit. Az öregebbik Ivánfi tökfejére semmi szükségünk; az mehet -a hová akar. Hanem arra a mihaszna Gyula gyerekre rá lehetne valahogy -ijeszteni, hogy ne «izéljen» mi ellenünkbe, mert rossz világot lát. A -követünk egészségére, uraim! - -Persze, hogy ittak. Az ablakokon a hamvadó tüzek komor, vörös fénye -derengett, hol élénkebben, hol elsötétülve. Az udvarról hangzott fel a -kurjongatás s itt is egy sor, ott is egy új nótából: - - Ha jó hazfit keresünk, - Kálozdy lesz a követünk! - -A tervezgetés tovább folyt. Ez is beleszólt, amaz is. Az egyik -sötétebben látott, a másiknak rózsaszinübb volt a szemüvege. Az egész -fontolgatásnak eltagadhatatlan végeredménye pedig az lett, hogy -mindeneket számbavéve és semmiről meg nem feledkezve, ez alkalommal is – -mint rendesen történni szokott – a bogádi nemesek fognak dönteni. A ki -mellé azok állanak, az lesz a győztes. A kutyabőr jussán egytől-egyig -szavaznak. A legmegbizhatatlanabb rókák ugyan, de legtöbben vannak, -legnagyobb a szájuk és a legjobb verekedők. Azokkal senki fia kikötni -nem mer; de megfizetni is alig birja őket valaki. A haditanácsban is -általános volt a kétkedés, hogy beérjék a Becsali ingyen italával. Hogy -megiszszák, az bizonyos; de hogy aztán kire szavaznak, az épen nem -bizonyos. - -Vincze bácsi olyan lopott mosolygással simogatta gyér üstökét, melyben -szánakozás is volt a többiek gyámoltalansága felett, egy kis elbizakodás -is a maga gazdag tapasztalataiban és furfangos eszében; szóval a mely -ezt jelentette: nekem már a kezemben van annak az egész dolognak a -nyitja, a miről ti itt fecsegtek. - -– Hát nem ismeritek a «komákat?» – fordult önérzetes lenézéssel a -töprenkedők felé. Nem hiába rekruták vagytok még, fiaim! Lássátok, a -tiszteletes úr meg a Gáspár sógor már tudják, hol jár az én eszem. Azok -ismerik őket. Mindíg mondom én, hogy a magunkfajta régibb legények csak -életrevalóbbak a mostani fiatalságnál. Hát az egész dolog csak annyi, -hogy lakik Bogádon két koma, és ha ezeket valami módon meg tudnátok -kaparintani, akkor az egész Bogád a markotokban van, ármálisostul, -fokosostul, csákányostul, mindenestül együtt. A legorczátlanabb két -gazember a világon; az egyik kicsapott rektor, a másik kicsapott -nótárus. Úgy hivják őket, hogy: Csikmák meg Bugyi. - -– Csikmák meg Bugyi? – kiáltott az öreg tervkovácsnak szeme közé -kaczagva Vizaknai Gyuri, a ki alig várta, hogy valamiképen boszut -állhasson a megsértett fiatalságért. – Isz azok a forradalomban -mindketten hadnagyok voltak a te pulykászó regementedben! - -A vén róka egy szemrehányó, kicsinylő és zavartalan pillantást vetett -rá. Nem jött ki a sodrából. - -– Nem, tenálad átkozottabb konkolyhintegetőt még nem ismertem, Gyuri. -Hát erőnek erejével meg akarod zavarni ezt a jó egyetértést, a miben -vagyunk. Hát mi szükséged van neked rá, hogy azt a két akasztófára valót -védelmezd? ’Sz ha lenne igazság a földön, már régesrég megették volna -őket a hollók azon a bizonyos fenyő-oszlopon, a melyiken a Gáspár sógor -az ősöket mutogatta. Elbizakodott, rongyos, koldus, szemtelen és -telhetetlen mindakettő. De hatalmas is. Tudják, hogy a mit ők akarnak, -az szentirás Bogádon, úgy meg tudták nyergelni azt a sok kiéheztetett -atyafit. A komák az egész falunak esze, szája, kolomposa. Ha valamelyik -legény nagyon iszonyodik a borjuczepeléstől és a természete nem veszi de -a puskaporszagot, olyan elhagyatott árvának hazudják azok az -instáncziában, hogy nem is volt neki se apja, se anyja sohasem. A sok -ménkü pörlekedésre mind ezek a bujtogatók s egy tarisznyával fölmennek -gyalog arczátlankodni egész a császár eleibe. Mikor valaki a tilosban -jár és rátalálnak a nyomára, hogy már a hamis eskü nem szuperál, ezek jó -pénzért mindíg magukra veszik az alkalmatlanságát és lehüssölik helyette -a porczióját. Így restórácziókor aztán szedik a gyümölcsöt. Az egész -bogádi had az ő fülükkel hall, meg az ő szájukkal voksol. És aki -harminczöt óta ebben a vármegyében csak hajdu akart is lenni, annak mind -meg kellett fizetni a komákat, különben fucscs volt neki! - -– Ugyan mennyibe került hát a te főbiróságod? – kötött bele ujra az öreg -politikusba a megátalkodott konkolyhintő. – Te melletted csak, mint -hajdani bajtársaid, ingyen dolgoztak? - -– Mondtam már, Gyuri, hogy itt semmi szükség a te sületlenkedésedre, – -mordult rá kissé mérgesebben és nagyot fujva Vincze. – Azt is mondtam, -hogy én őket egypár páratlan akasztófáravalónak tartom és eszemben -sincs, hogy hősies multjukkal akarjam szépítgetni mostani gazságaikat. -Hanem tudjátok meg, amint én tudom, hogy azok után, a miket itt -hallottunk, egyenesen a Csikmák meg a Bugyi komáktól függ, hogy -meglegyen-e Béla követnek, vagy szégyenkezve kuncsorogjunk el mindnyájan -a vármegyeházáról. Ez a kérdés. Soha embernek annyifelé gondolni nem -kellett, mint énnekem most kell; még talán Napoleon császárnak sem. Már -én erre is gondoltam és a két lókötőnek még ma este itt kell lenni, hogy -annak rendje szerint lefüleltessenek. - -Alig fejezte be Vincze bácsi e sötét rajzot, melyet a szeplőtlen -becsületet méltán megillető magas erkölcs-birói székből adott elő, -goromba kopogás hallatszott az ajtón és torok köszörülés a küszöbön. - -– Lehet. - -Egyike lépett be azoknak az alakoknak, a kik az uristen képét, melyre -teremtettek, nem igen tudták megbecsülni. Az egyik fülén fekete kötés -van, melynek két hosszú vége úgy röpköd kóczos feje tetején, mintha -sötét madárszárnyak lennének egy szénaboglyán. Balpofája tele van sürű, -apró, kormos petytyel; valami szerencsétlen expediczió alkalmával -puskapor csaphatott bele, mely ezt a nem mindennapi alkalmat arra nézve -is megragadta, hogy mindakét szemöldjét és szemhéját örökre lepörkölje. -Hanem ennek a kényszerü nyiltságnak ellenére ugyancsak bajjal jár -ezekből a sárga-zöld szemekből olvasni, melyek olyan sunyi -hirtelenséggel ugrálnak ide-oda, mint a macska. Nyaka körül inggallér -helyett egy piszkos kék keszkenő csavarodik s hosszú zöld atilláján két -valóságos ezüst gomb villog; a többi le van metélve. Szájában akkor is -ott van a makra-pipa, a mint betoppanik és köszön: - -– Adjon isten az uraknak, a mi nincs. Hanem aztán a szegény embert is -részeltessék benne. - -A Csikmák koma volt, az ő hét vármegyére hires szemtelenségével. Már ő -ilyen kurta szavu és felfuvalkodott volt az urakkal szemben, a kik ő rá -voltak rászorulva; hanem bezzeg folyott belőle az alázatos beszéd a -bogádi atyafiak előtt, a kikre ő volt rászorulva. Hanem azért csakugy -ugráltak elibe az úri vendégek s helyét is alig találták, hogy hova -ültessék. - -– Isten hozta, Csikmák koma! Hozta isten! No már csak kitetszik, hogy ki -a hűséges ember! Iszik egy pohár bort? - -– Ha egygyel kinálnak, akkor egyet iszom. - -– No bizony, csak nem szégyenlősködik itt? Hát a Bugyi komát hol hagyta? -– tudakozta Vincze bácsi. - -– Annak befütyültek. Vasárnap letörték a Vörös Bikában a lábát. Már az -lóra nem ül többet, sem ide nem jön egyhamar. - -– Hát majd csak a koma végez vele otthon, ugye? - -– Vagy az uristen végez. (Csikmák csakhamar leküzdi a szánalmat, mely a -póruljárt Bugyi iránt e szavakban nyilatkozott s alattomos pislogások -között teszi utána:) Persze, hogy én is végezhetek, ha tudniillik ide -állok a Kálozdyakhoz. Mert a másikak is kerülgetnek. - -– Az a pecsovics gróf? - -– Biz az uram. Az eklézsia meg szegény, hát ilyenkor aztán szegre kell -akasztani a demokrataságot. Nincs pénz. - -– Minden lesz itt, koma, a mit szeme-szája kiván. - -– Az igéret szép szó. - -– Ejnye ebadta… aztán mennyi kellene koma? - -Csikmák egy jót húz a legnagyobbik pohárból, letörülgeti a -kese-bajuszát, megtömögeti a makrapipát és nagy határozottsággal -kitálalja, hogy: - -– Minden voks tíz pengő, meg szabad kocsma. - -– Meglesz. - -– Nekem magamnak, meg a Bugyi komának pedig, a mi már szokás. Isz tudja -főbiró úr! - -– Tudom, Csikmák. Egy ujdonatuj százas ugye? - -– Ha nagyon alkusznak az urak, akkor annyival is beérem. Hanem a sebjeim -külön számítanak. - -– Hogy-hogy? - -– Hát csak úgy, hogy mindegyik külön-külön darab számára ötven pengő. De -hát a verekedés még nem egészen bizonyos. - -– Jól van, koma; megkapja azt is. - -– Meg ám; de még lenne egy szóm. Tudniillik csak akkor ötven, ha én -adom. Mert a mit én kapok, annak darabját nem szenvedem száz pengőn -alul. - -– Hát vigyázzon egy kicsit a bőrére, koma! - -– No, ha nem tetszik… (Csikmák még egy pohár bort fölhajt, azután -kászolódni kezd.) - -– Dehogy nem tetszik! Csak adja hát már ide valahára a kezét! - -A kortes egy kis ideig némán fontolgatta, hogy vajjon nem feledett-e -valamit ki a kálkulusból; az ujjain alattomos hunyorgás közt -számitgatott és a szénaboglyát elmerülten vakargatta, hogy valamikép el -ne találja hirtelenkedni a dolgot; azután a székcsikorgatás ünnepélyes -hangja mellett felemelkedett és sokat próbált, drága tenyerét e -szavakkal nyujtotta Béla elé: - -– No, már miután meggyőződtem, hogy igaz hazafival van dolgom, a ki -szivén viseli a szegény nép sorsát, hát itt a kezem, nem disznóláb! A -főbiró úr jól tudja, hogy mit ér ez a kéz. Én csak annyit mondok, hogy -Bogádra most már nem kell más, mint egy zászló. Ahhoz is én ugyan -legjobban meg tudnám választani a matériát, hanem ha az urak maguk -akarják venni, az se baj. De ezenfelül aztán senki másról Bogád miatt ne -aggódjék. A többi mind az én gondom. - -Béla nem tudta egészen visszafojtani az undort, mely eltöltötte, mikor -kezet fogott vele. - -A megkötött alku után s a zsebre gyürt foglalóval vigan baktattak -Csikmák koma karika-lábai haza felé a sürű erdőben, melybe alig hatott -be egy-egy kis résen a hold vékony karéjának fátyolos fénye. A fák közül -kiérvén, a Harka felé vezető gyalogút végén nagy füttyögetve állapodott -meg, mintha várakoznék valakire. Kevés vártatva az árok szélen -megmozdult egy bokor és kézzel-lábbal dolgozva, nagy nehezen -feltápászkodott alóla Bugyi. Ez a koma hosszú, nyurga, csámpás ember -volt; árnyéka, melyet a sárgás holdvilágnál a mezőre vetett, valóságos -óriás. Amint emelkedés közben kezei kalimpáztak, az árnyékáról -szélmalomnak lehetett volna gondolni. Hanem annak a bizonyos leütött -lábának nem igen lehetett kutyabaja sem, mert egész vigan rázogatta le -mindakét nadrágszáráról a port. - -– Elnyomott a buzgóság, koma? – kérdé Csikmák. – Hát okosan végeztél-e? -Az a fő. - -– Minden rendben van. Megnyergeltem őket istenesen, – felelt Bugyi. -Grófi bankóval van tele a bugyelláris, koma! Már az igaz, hogy csak -jóravaló plánumok kerülnek ki abból a te borzas fejedből! - -– No ládd-e. Ha most egynek dolgoznánk, hát be kellene érnünk a fele -juskulummal. Így meg dupla lénung jár. A falu két felé szakad; az egyik -felét te tartod szóval, a másikat én. Így aztán folyton folyvást -előállhatunk becsülettel, hogy pénz kellene. Hol ezt, hol azt lehetne -elhódítani a másik részről, ha lenne mivel. De hogyha egész Bogádot egy -zászló alá terelnénk, akkor egyszerre kifizetnének bennünket, aztán -vége. Igy meg majd csak végig csurog az áldás innen is, onnan is. Amugy -csöndeskén, hogy belé ne törjék a bordánk, el is verethetjük magunkat; -azért nekem külön fizetés jár. Hát elmondtad-e okosan, koma, hogy -magával a Péterfi gróffal Bogádon nem igen kezdhetünk valamit? - -[Illustration: A koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt.] - -– ’Sz az volt a fődolgom. Eleinte nem igen látszott inyük szerint -valónak, hanem aztán kiszámították, hogy ha a mi embereinknek fele -akárkire voksol a Kálozdyn kivül, akkor ők nyernek. Kisütötték, hogy -legjobb lenne a Mányoki nótárust felkapni; egy az, hogy kálomista is, -meg tudja szóval, más az, hogy rá is áll. Holnapra készen lesz már a -zászlaja, azután kezdődik a munka. Ott van csak a jó világ, koma, -Harkán! Az egész familia együtt volt és úgy szorongatták a kezemet, – -legkivált az az égnek rugaszkodott Mágocsi gróf, – hogy már szinte -megsokaltam. Letettem nekik az igéretet a Mányoki nótárus mellett. -Itattak, etettek, a mennyi belém fért; még a tarisznyámat is tele -pakolták a gyerekeknek. Pénz is van annyi, mint a güzü. No legalább egy -kis kereset megint! Ugyis koplalunk már azóta, hogy a pióczás Szabóné -fiát haza szabadítottuk a katonaságból! Jól esik. - -– Ember vagy, koma. Tele a kulacsod? - - -XXIV. FEJEZET. Gyöngéd ujjak himet varrnak. - -Ez a fejezet Ágnesről szól. - -Nem tudom, ha mindenki oly kész szívvel megbocsátott-e neki, mint én, ki -tudok álmatlan éjjeleiről, titkolt könnyeiről, forró imádságairól, mind -arról, a mit e biztos lépésű nyugodt alakon senkisem látott, mindarról, -a mit a magány némasága elhallgatott és az éj sötétsége eltakart. Tudom, -a fájdalomnak minő emésztő lángjai csapkodtak előbb tiszta szívében s a -csöndes bánatnak minő örökmécse ég ma amaz életnagyságú arczkép előtt, -mely a barna szalon falán egy megtört, komor tekintetü, kora-ősz férfiut -ábrázol. Tudok azután azokról az éjjeli álmokról, melyeken megjelentek -előtte a fényes szárnyu, mennyei követek, és hirül hozták neki, hogy: -nincs odafenn haragosa többé; minden meg van bocsátva neki azért a -boldogságért, melyet ebben a házban alapított. Erről a boldogságról is -tudok, melyet egy derék férfi becsületes szívének egész hálájával ismer -el, melyet két rózsás arczu gyermek vidám zajából értenek meg a virágok -s a melyben neki magának is – eltompítván szívében a tövis élét – részt -engedett a gondviselés. - -Ágnes boldog volt. Férjén azzal a megérdemlett odaadó, de mindig nyugodt -szerelemmel csüggött, mely a változások csiráit: az erős hevüléseket nem -látszott ismerni s a természetes hűség szelíd örömével gondolt vissza a -«holtomig-holtáig» félelmetes nagy szavára. Nem volt percz e csöndes -életben, melyben megfeledkezett volna annak a tiszta önzetlenségnek -ritka becséről, melylyel Ákos báró őt – a névtelen, kitagadott, koldus -árvát – a mély vonzalomnak leírhatatlan gyöngédségével körülvette. Az -aranyfürtös leánykát és a szöghajú kis fiút sokszor, boldogan, túláradó -szeretettel ölelte keblére; de szívének nagy gyönyörűségében sohasem -hallgatott el a belátó elme szava s nem vétette el mosolygó szemei elől -a kicsinyek jövendőjét. Férjének vagyoni viszonyai nem voltak a -legnagyobb rendben, mikor ő a házhoz került; az öreg báró még vén -korában is sokat és meggondolatlanul futkosott a világ drága örömei után -s kisebbik, kedvencz fia, Gyula is ráütött. Csak szerény, igyekező, tán -egy kissé fáradságos élettel lehetett az új házasoknak kilátásuk rá, -hogy gyermekeikre kevesebb gondot hagynak, mint a mennyit ők maguk -kaptak örökbe. Ágnesnél hívebb, gondosabb, munkásabb és igénytelenebb -asszonyt nem találhatott volna Ivánfi. De nem is tagadta, sőt keresve -kereste az alkalmat, hogy boldogságával eldicsekedjék. Téli estéken, -mikor a kandalló barátságos tüze előtt üldögéltek, Ágnes rendesen -nevetve volt kénytelen gátot vetni férje szeretetteljes, hálás -áradozásainak. Leánykorába, melyet a bogádi vén kisasszonyok közt s a -kálozdi kastély hideg boltivei alatt töltött, nem hatott a családi -életnek egyetlen sugara sem. Az élet legderűsebb oldala teljesen idegen -volt előtte. Az az új nap, melynek eddig ismeretlen verőfényében e vidám -szobák padlatán s virágos kerti utakon járni kezdett, fölmelegíté -lassankint hidegnek, zárkózottnak, büszkének tartott szívét s minde -vonások közül csak az a tiszta nyugalom maradt meg benne, mely – egy -nagy költő ideáljaként – biztossá tette minden léptét «élet és halál -között». Nő volt; azok közül való, kikért e tétova futkosó, fáradt, -sebekkel teljes világ hálás lehet a teremtő iránt. - -Délelőtti nap ragyogott az ivándi nagy udvar fölött. A gyermekek karikát -hajtva, futkosva, kaczagva játszanak a sárguló füvön. Anyjuk, a kis -lilaszoba függönyét félrehajtva, őrködő szemmel tekint ki feléjök varró -asztalkája mellől; majd meg kihajol a nyitott ablakon, hogy jó reggelt -mondjon férjének. A báró épen most ugrott le a vénhedő Bucephalusról, -melyen még hajnalban körüllovagolni indult gazdaságát. A kantárt egy -lovászgyereknek dobva oda, Ágnes ablaka felé sietett, ki közeledtére -gyorsan rejtett valami kézimunkát kosarába. A titok, melyet a kosárból -kicsillogó selyemszövet fehér habjai takartak, nem lehetett a -veszedelmesebbek közül való, mert a szép, fellegtelen arczon ime semmi -nyoma a rossz lelkiismeret zavarának; a kis kéz, mely a mult pillanatban -még gyöngyöket fűzött, épen nem reszket a báró erős, barna jobbjában s a -könnyedén csengő hangot sem fátyolozza el valami titkos érzelem, mely -fojtogatva nehezedik a lélekre. - -És mégis bizony csak titok volt az! - -– Szép is, – mondá zavartalan enyelgéssel az asszony, – ugyan szép is -azzal kezdeni a napot, hogy megszökik tőlünk. Mikor fölébredünk, már -híre-hamva sincs! Hisz vége lehetne már a fiatalkori bolondságoknak, -mikor pacsirtákat járt hallgatni! Nézze csak, itt ülök már a maga -házában, ott játszanak a kicsinyek és jó napot kivánunk magának mind a -hárman. - -– Ohó! – nevetett a báró, a hozzá huzódott gyermekek haját simogatva, – -szó sincs már nálam a pacsirtákról. A költői dolgok szerencsésen -elvezettek a czélhoz és én szerencsésen elbucsúztam tőlük. Hanem a -próza, a gazdaság! A nyomtatóknál jártam odakünn. Képzeld, az ispán még -a fülét se billentette, pedig már hat óra volt, mire kiértem. Így bizzék -aztán az ember a tisztjeiben! A mint meg most hazafelé jövök a -szőllőknek, látom, hogy az öreg Szilvásné ugyancsak szedegeti ám a téli -almákat. Rákiáltok a nyeregből… - -– Csak nem, Ákos? Négy kis unokája van az istenadtának. - -– Hát kérjen, ha kell neki! De nem szeretném, ha négy tolvajt nevelne -belőlük. - -A négy neveletlen unoka egy kicsit megakasztotta a beszédet. A báró -nyugtalan szeme szerteszét kalandozott az udvaron, messzire, egész az -istállókig, hogy nem lát-e hibát valahol. Egyszer aztán csak -odanyujtotta megint a kezét Ágnesnek. - -– Isten vele, kedvesem, – mondá. - -– Hova, Ákos? - -– Hát nem mondtam még? Isz azért pacsirtáztam én olyan korán ma reggel, -mert még délelőtt Harkára kell áttekintenem Péterfiékhez s a gazdaságot -csak mégsem hagyhatom megnézetlen. Nagy értekezletünk lesz s tán ebédre -is ott marasztanak. - -– No, ha a grófnak csak tíz olyan buzgó kortese van, mint maga Ákos, -akkor semmitől se tartson, – nevetett az asszony. – Fölkel érte a -baglyokkal; étlen-szomjan megy utána; itt hagyja a feleségét, gyerekeit… - -– Ejnye, Ágnes, – mentegetőzött a báró, lovagostorával poros csizmáit -veregetve, – hát ha az ember egyszer valamire ráadja a fejét, álljon meg -a talpán. Ha vezér nem lehet, legyen legalább jó közkatona. Hanem tudom -jól, honnan fú a szél és miért ez a szörnyű sok panasz. A maga szíve -félig Kálozdyhoz húz! - -– Ugyan, Ákos! – szólt közbe kissé hirtelenebb az asszony, mint rendesen -szokása volt s fényes szemeit csöndes, tréfás szemrehányással emelte -kötődő férjére. - -– Hiába is tagadja. Különben a minap az ujságban is olvastam, hogy a nők -mind balpártiak. De lássa, a politika nem a barátság, nem a rokonszenv, -nem a szív dolga; egészen más. Nem mintha én valami sokat értenék hozzá, -épen nem. Az egész buzgóságomnak az a nyitja, hogy szeretem ezt a kis -ősi birtokomat, ezt a családi házat, azokat a szálas jegenyefákat, -melyeket öregapám ültetett és semmi vonzalmat nem érzek a felforgatók -iránt, a kik Bélát a kezük közé kerítették. Sajnálom szegényt, szívemből -sajnálom, de küzdök ellene. Meg nem foghatom, hogyan jutott ennyire. Már -országos korhely hírében áll. - -Ágnes a világért sem vitatkozott volna. Még csak nem is felelt. Nemes -vonásain, szép fehér homlokán egyetlen futó árny nem árult el semmi -ellenmondást. Nyájas barátsággal nyujtotta férjének kezét bucsúra, -szíves készséggel csókolta meg s tekintett utána, a mint a kis könnyű -kocsit, melyre fölugrott, az országút fehér pora elnyelte. - -Akkor aztán szép csöndesen elővette megint a himzést. Arcza nem egészen -az volt, a mi az előbb s csak a gyermekek fel-felharsanó zsivajára -futotta át egy-egy könnyű mosoly. A mint a piros selyemszálat a tűbe -fűzte s hosszan elnézte a széles, fehér szalagot, mely lehullott az -ölébe, bizonynyal szíve volt a munkán. És, csodálatos, tekintete -egyszerre azt a régi feszes, zárkózott, tartózkodó kifejezést vette föl, -mely soká-soká tagadni látszott, hogy keblében sebesebben is doboghat a -szív. Mintha nem egy-két lépésnyire játszanának tőle gyermekei; mintha -nem ott égne még arczán derék férjének szerető csókja; mintha nem e -barátságos violaszín butorok közt ülne s a szobát nem annak a nagy, -mezei bokrétának gyöngéd illata töltené be, melyet egy kis paraszt -nevelt lánya szedett reggel a harmatos fű közt; – hanem mintha azok a -komoly, rideg, kimért és szótalan alakok vennék körül, mintha az a -réges-rég elveszett ifjú állana előtte, a kik megszokták ilyennek látni -őt. A mint öltött-öltögetett, néha kinézett a vidékre, mely a nyárutói -nap vakító aranyával csillogott; csupán egyetlenegy ponton, a tó mellé -ültetett füzes körül borongott egy kis könnyű, fehér köd. Ágnes varrott, -dolgozott, sietett tovább. Valami nála szokatlan türelmetlenség -gyorsította ujjait; csak kevés perczre állapodott meg s ilyenkor magába -merült, mintha lelkében keresgélt volna, hogy mit fűzzön a finom szálon -reszkető gyöngy mellé. - -Odafűzött egy kis fiatalkori ábrándot, mely hajdani vőlegényét vette -körül s olykor szomorú, olykor édes emlék gyanánt tett nála látogatást. -Odafűzött egy régi szeretetet, melyről a lezárt ajkak, a sohasem piruló -arcz, a sohasem könnyező szemek soká és mélyen hallgattak. Oda egy -életét elvesztegetett öreg ember reménykedését, hogy egy szépen indult -fa díszes koronát hajt majd idővel. Oda gyöngéd szívének bús féltését, -mely pusztító férgektől lepetten, lombjától megfosztottan, a reménynek -már csak egy-két zöld levelkéjével látta a nemes fát. Oda a hálát, mely -egy rettentő sír szomorú lakójához kötötte, kinek mindent, mindent -köszönt az életben és oly gonoszul fizetett. Oda zsenge tapasztalását, -melyet rövid vándorlásaiban szerzett az elbukottakról és megtértekről. -Oda szent hitét, mely nem akart, nem tudott megnyugodni abban, hogy az -arany szétválasztathatlanul és mindörökre összekeveredjék a salakkal, és -az egykor világító sugárt nyomtalanul elnyelje a homály; hogy Béla -semmivé legyen! Oda fűzte mindezt; de semmit a fájdalom sötét -gyöngyeiből. Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve. - -Mikor készen volt vele, iróasztalához ült és megirta a következő -levelet: - -[Illustration: Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla -neve.] - -Uram, - -egy régi barátnéja küldi önnek e kis szalagot. Egy gyermekkori -játszótárs, kit ön nem is ismer többé. De ő ismeri önt és magányos -perczeiben aggódva gondol az örvényre, mely önt fenyegeti. Nem sokat -törődik a politikával; jóformán azt sem tudja, minő elvek vezérlik önt, -minők ellenfeleit; de szívéből óhajtja, hogy öné legyen a győzelem. -Azoktól, a kik között most él, naponkint hallja, hogy ezzel vesztene a -közügy; de a nők minden időben többet gondoltak az egyes ember sorsával, -mint mindenekével. Az ismeretlen barátné azt hiszi, hogy az ország az ön -megválasztatása daczára is boldogul; de azt jól tudja, hogy önmaga – -bukása esetén – már aligha. Nem is a politikust illeti e biztató -ajándék, hanem a férfit, kinek diadalában ujjászületését reméli az, ki e -bizalmas szavakért bocsánatát kéri. Ha majd győzelmesen hordozzák meg -zászlaját és e szalag lobogni fog rajta, emlékeztesse önt arra, hogy -sírban nyugvó öreg bátyja, ki atyja helyett atyja volt, mit remélt, és -kis gyermeke mit követelhet öntől. Isten önnel. - -Semmi aláirás. - -Ezt a rövid levelet, mely gyöngéd, finom, de határozott és biztos -vonásokkal volt írva, összehajtogatta szépen, csöndesen, a tiszta -lelkiismeret nyugalmával. Azután a kész szalaggal együtt becsomagolta, -lepecsételte, ráírta a czímet és kiment vele egy fordulóra a kertbe. Ha -ott a messze kék ég alatt, a napsütötte lombok között, a virágok tiszta -illatában, a zöld fűágyak üde pázsitán, a kis madarak vidám -csicsergésénél könnyűnek és szabadnak érzi lelkét, akkor bizonyára nem -cselekedett rosszul, bátran elküldheti titkos ajándékát és küldhet egy -fohászt is az égbe, hogy ezt a kicsinyke újjmutatást értesse meg a nagy -Utmutató azzal, a ki neki hosszú időn keresztül mintha testvére lett -volna. - -Úgy érezte. - -Gyurka, a kis kertészbojtár, szélesen feltürt kék nadrágjában -szorgalmasan öntözte a virágágyakat s a hol tócsa került a zöld -kannából, fürge lábaival gyorsan ugrálta át. - -– No Gyurka, – szólítá meg a báróné, – hát mennyire vagy már az -olvasással? - -– Csókolom a kezét, méltóságos asszonyom, – felelt a fiú, letéve -öntözőjét s kezébe kapva a sipkát fejéről, – csókolom kegyes kezeit, biz -én a mostani nagy dologidőben még semmire sem mentem. - -– Ejnye, Gyurka, hát nem szeretnéd minél előbb azt a zsinóros dolmányt, -a mit igértem? - -A kis kertész titkos mosolyra húzta száját és felelet nélkül forgatta a -sipkát vizes, sáros ujjai között. - -– Hát akkor csak rajta, fiam, – biztatta Ágnes. Az öreg ABC-ért kijár az -új dolmány. Hanem addig is csak kapd magadra gyorsan a régit és vidd be -ezt a csomagot hamarjában Karámosra. Csak siess és ne állj szóba -senkivel. Ott add fel a postán; annak az öreg, pápaszemes németnek add, -az a legpontosabb ember. Siess, fiam. - -A fiú elsietett s asszonya – a mint ámolygó léptekkel tovább haladt – -egyszer csak egy könnyű sóhajt szalasztott ki ajakán, de oly halk -sóhajt, hogy egy rózsatőn kívül senki sem hallá: - -– Országos korhely hírében áll! Koldusbotra jut! Szegény, mennyire -szerethette őt! - - -XXV. FEJEZET. Bugyi koma és a hivatalos pecsét. - -Shaksperenek egy földijétől és kortársától maradt fenn ez a mondás: A -szépapámtól hallottam, kinek a szépapja szokta mondani, hogy van egy -régi példabeszéd, melyet kis gyerek korától fogva hallott emlegetni a -szépapjától, hogy: mindig jó szél az, mely az embert a korcsmába hajtja. - -Ezért a mondásért különben nem lett volna szükségem Ó-Anglia lármás -csapszékeibe tekintenem, melyekben Falstaff Jankó, Riki herczeg, Poins -és czimboráik dőzsöltek. Karámos környékén is hallotta ezt mindenki a -szépapjától s hiven őrizte az ősi hagyományt. Vallotta is szívének -teljes meggyőződéséből és torkának legyőzhetetlenségével mindenki, -kivéve az asszonyokat, kik a régi gyakorlat által hol a Pistika -csizmáit, hol a düledező fedelet, hol az apjukról maradt telket látták -veszélyeztetve. Ilyenkor választás idején azonban nekik sem lehetett -semmi panaszuk. Pistika megkapta a csizmát s az apjuknak, ki duplán -keresett a heverésért, legfeljebb az oldalbordái forogtak veszedelemben. -Salamonnak, Iczignek, Ájzignak a krétája csodálatos módon pihent, bár a -kármentő csapja folyton folyvást dolgozott. Folyt a nagy dinom-dánom, -noha a parasztoknak mindenfelé azt magyarázták, hogy ez még nem az igazi -magyar világ, a mi rájok köszöntött. Még várni kell jobbra; éljen a -Mányoki nótárus, éljen a Kálozdy uraság! A Péterfi gróf emberei -valamivel elégedettebbek voltak. A faluházak fekete táblái s a korcsmák -czégérei mellől vígan lobogtak a három jelölt zászlói. Faluhosszat -harsogtak a czifra nóták, melyek egyfelől a harkai gróf fejét az -úri-tökhöz hasonlították, de másfelől Bélával sem bántak el -irgalmasabban. Senki sem respektálta az arany szabályt, melyet -iskoláskorában nagy fáradsággal vert fejébe a rektor, hogy: «ne irkálj -házak falára, – sem kerítés oldalára»; s kormos széndarabok és vörös -ácsplajbászok sorra szólaltatták meg a köveket jelöltjeik mellett. Pedig -a torkok is ugyancsak megtették a magukét. Hallani kellett volna (de -hisz ugyan kicsoda nem hallotta valaha életében?!) azt az egetverő -rikoltozást, mely a jelöltek fellobogózott kocsiját és felpántlikázott -lovait kisérte, mikor körutakat tettek és szónoklatokat tartottak a -kerületben. Ilyen ünnepi alkalmakat követő estéken azután a korcsmákban, -melyeknek ivója kapadohány-füsttel volt tele, előleg gyanánt rendesen -került egy-egy kisebbszerű fejbeverés is. S mindaddig, míg a korteskedés -tartott, a bakterek sohasem dülöngéltek egyedül az árkos-gödrös falusi -utczákon. Estétől reggelig volt társaságuk. - -Mindez azonban egészen természetes és előrelátható volt. Hanem azt, a mi -ezekben a napokban Bogádon történt, emberfia ugyan sohasem számithatta -volna ki előre. Ott csudát értek. Az úristen ugyanis olyan módon végzett -a tört lábú Bugyi komával, hogy egy rövid éjtszakán csodálatosan lábra -állította. De ennél még sokkal nevezetesebb volt az, hogy elválhatatlan -szövetséges társával, a Csikmák komával, kivel emberemlékezet óta egy -malomban őrölt és egy konczon osztozott, most egyszerre szembe -állította. Jelvényeik, melyeket zsiros kucsmájok mellett hordtak, -ugyanegy megboldogult lúdnak a szárnyából kerültek ugyan, de az egyik -zöldre, a másik meg vörösre volt festve. Csikmák koma Kálozdyéknak -dolgozott kézzel, lábbal, szóval, bankóval, a hogy birt; hanem Bugyi -komának egyszerre eszébe jutott, hogy ezt a híres kerületet a -szeplőtelen lelkű Móricz bátya után senki méltóbban nem képviselheti, -mint a Mányoki nótárus, ki hajdan kántusprézes volt Dunaszögön, azután -peregrinussá lett, majd nótárusnak csapott föl, véres szájú hazafi volt, -igazi népembere, eget-földet igért és nagy szorongattatása közt hálás -köszönettel fogadta áldozatának Harkáról érkező megjutalmaztatását. Mert -Kálozdon igen jól tudták, hogy az egész Mányoki-história csak ügyesen -kifundált hadicsel Béla ellen. A bogádi kurta nemesek régi pörös -ellenségei a Péterfi grófoknak; már öregapáik verekedtek és pörlekedtek -ellenük a vármegyén, apáik folytatták a verekedést és pörlekedést, ők -maguk sem hajlandók engedni a jussukból s bizonyára még unokáik is -folytatják az ököl- és téntaharczot, ha ugyan addig el nem önti egész -Bogádot az árvíz. Ezt ép oly jól tudták Harkán Péterfiék, mint Bogádon a -komák. Ha hát a fehértollasok valamit akartak kezdeni ebben az ősi -nemesi fészekben Kálozdy ellen, csak álnév alatt dolgozhattak. Ez az -álnév volt a Mányoki nótárus. Hogy mit vagy mit nem hirdet, az nem -tartozik a dologra, beszélhet a mit akar, igérhet a mit tetszik, -feladata csak annyi, hogy: Bogádot válaszsza két felé. Mert a fehér -tollasok nem igen voltak gyengébbek a zöld tollasoknál s a mit Mányoki -vörös tollának ezek közül a maga részére sikerült hódítani, az mind -Péterfinek számított. Mind a két táborban bizonyosak voltak, hogy Bogád -dönt, az a Bogád, melyben napról-napra hullámoztak a pártok s mely -feneketlen torkát Harka felé is, meg Kálozd felé is tátva tartotta. - -A komák gondoskodtak róla, hogy ne legyen panasza. Nem is volt; jött az -istenáldás mind a két helyről, mint a parancsolat. Úgy állott a dolog, -hogy ha Bogádnak fele Mányokira szavaz, akkor Péterfi a győztes; ha -ellenben itt a zöld tollnak van többsége, akkor Kálozdy a követ. A jövő -bizonytalannak látszott s a két komán kívül alig tudta valaki, hogy -öttel-hattal Bélának mégis csak több embere van. - -Nem tudták a kálozdi kastélyban sem, a párt főhadiszállásán, melynek -udvara – a kis katona nagy gyönyörűségére – tele volt tollal, meg -zászlóval. Míg Ilona szívéből unta már e ronda csőcseléket, e lármás -részegeskedést és hiábavaló izgatottságot, a karavánok, melyek a -kastélyba vándoroltak, naponkint népesebbek lettek. Generálisok és -közkatonák, tábori lelkészek, futárok és markotányosok váltották fel -egymást. Ki gyalog jött, ki kocsin, ki lóháton; hanem valamennyi szoba -tele volt mindig emberrel, valamennyi istálló vendéglóval és az udvar -csinos ültetvényei irgalmatlanul tönkre téve. A szép asszony egy kis -zugba szorult, hol zugolódva töltötte a válságos napokat. Mindenek -között legtöbbet jöttek Vincze bácsi és Hazafi, az uzsorás. Amaz -rendesen lármázva jött, kiabálva távozott és szóval legalább a -legrózsásabb reményeket emlegette; emez zajtalanul érkezett, csöndesen -távozott s kilátásait magába rejtette. Csikmák koma is jóformán -mindennapos volt a háznál, noha az első napokban a papramorgón kívül -rendszerint egy kis fekete leves is várta. A Bugyi koma áruló -hitetlensége miatt ugyancsak mosdatták, különösen a fiatalok: Vizaknai -Gyuri, Gencsy Laczi, Fekete Miska és a többiek; de a goromba szappant -Vincze bácsi mindig kivette a kezükből, mert bizony még ezt az egyet is -elszalasztják, mint a hús árnyéka után kapkodó kutya, minél pompásabb -mesét még nem komponált poéta a világon. A karikalábú Csikmák a -szemrehányások özönére a legtisztább lelkiismeret méltóságával szokta -válaszolni: - -– Hja, mit tehetek én róla, ha most az egyszer a Bugyi komának is megvan -a maga szent meggyőződése!? - -Azután a kétgombos atilla zsebéből egymásután elővándoroltak a pompás -kálkulusok: most ketten, most négyen, most tizen ingadoznak. A nagy fejű -Gulyás fejével is lehetne beszélni, meg a Kurjogató Máté is alább kezdi -már. Csikmák koma a világért sem meri még tűzbe tenni a kezét, hogy mi -győzünk, mert a mióta csak az eszét tudja és az ilyenféle mesterségekben -forgolódik, mindig azt tapasztalta, hogy az elbizakodás a legrosszabb -politika. Már akár káromkodik a főbíró úr, akár nem, de az bizony úgy -van. Azért legjobb is, ha mindjárt nyomban kirukkolnak azoknak az árával -és neki kezéhez szolgáltatják, természetesen a megkivántató zöld -tollakkal együtt. - -Ellenére ezeknek a napról-napra jobban dráguló és ingadozó fejeknek; -ellenére a hatalmas kardforgatásnak és nem pihenő sárdobálásnak, melyet -a _Karámosi Hiradó_ Béla és a szent ügy érdekében véghezvitt; ellenére -Vincze bácsi könnyüvérű bizodalmának: a kálozdi haditanács többsége a -választást megelőző napok alatt mégis abban a nézetben volt, hogy a -csata sorsa átkozottul kétséges. A hevesebbek káromkodva fordultak -Csikmák koma ellen s Gencsy Laczi ugyancsak czifra körülirással -mindegyre azt hajtotta, hogy minden garas, a mit ez a gazember zsebre -dugott, a kutba volt lökve. Hát e sürgés-forgás központja, Béla, hogyan -viselte magát? A ki látta őt szeretetreméltó mosolyával, aggodalmat nem -sejtető szívességével, biztató vidámságával és urias könnyedségével a -törzskarban forgolódni, bizonyára alig gyaníthatta, hogy ennek az -embernek mi mindene forog a koczkán, melynek fordultát a többiek -visszafojtott lélekzettel lesték. Azt hihették, nyugodtan aluszsza át a -hátralevő félórát az első ágyúszó eldördülése előtt. Mindnyájan láttunk -nyári alkonyatokat, midőn a nyugvó nap elvesztvén fénye erejét, az árny, -mely lépteinket reggeltől estig híven kisérte, az éjtszakának küszöbén -egyszerre elhagy bennünket; Béla tekintetéről e válságos napokban el -látszott tünni még az a bús, borongó vonás is, mely évek óta ott ült -homlokán. Egy-egy ablakmélyedésből gyönyörködve nézte kis fia -katonásdi-játékát odakünn, míg a különféle jóslatok oly bőven röpködtek -körülötte, mintha a pipafüstös kanczelláriában együtt lettek volna mind -a szent hegyek és vizek prófétái, kik népük pusztulásáról vagy -felvirágozásáról csak jövendőt mondtak valaha. Kevesen tudták közülök, -hogy arról van a szó: maradjon-e itt kő kövön. Az általános töprengésben -igen lanyhán hangzott a szép lelkű Bige Gézának, a párt tollának (nem -akarom silány czélzásra aknázni ki azt a véletlen körülményt, hogy a -párt zöld tollakat hordott) költői idézete, ki bizonyos megadással -szokta hangoztatni a híres biztató igéket: - - Nem vész el bármi sors alatt, - Ki el nem csüggedett! - -– Lárifári, – kiáltotta Vincze úr, azzal a lenézéssel jártatva körül -pisla szemeit, melylyel az egyszeregyet nyúzó kis deákra tekinthet a -«felsőbb» mathematikus, ki a kétszer-kettőből ötöt süt ki. – Lárifári, -ha mondom, az egész bölcselkedéstek! Nem méltó, egy perczre sem méltó az -én iskolámhoz, melylyel úgy szerettek hivalkodni. Nincs a világon semmi -megvetésre méltóbb a kishitüségnél. - -– Tiszta világos igaz, – hagyta helyben Bárándy Gáspár, míg a politikai -iskolát alapító generális büszkén mutatott vezény-botjával, a -pipaszárral, homlokára és így szólt: - -– Itt nincsen csüggedés, hanem van plánum! Olyan plánum, a milyen a ti -fejetekből persze nem kerül. - -– Nem csoda, – vetette közbe a kedvetlen Vizaknai Gyuri, – a -pulyka-hadjáratokban begyakorolhattad magadat a stratégiába. - -– Megvetlek, Gyuri! - -Miután Varju Vincze úr e rövid szavakkal végzett volna megátalkodott -ellenfelével, előadta a nevezetes plánumot, mely köztetszéssel -találkozott és új reményeket ébresztett a már-már csüggedő szívekben. -Rövid veleje ennyi: Bugyi koma a választás előtti napon népgyűlést akart -tartani a bogádi korcsma udvarán. Ott a nagy dobot természetesen ő maga -fogja ütni a Mányoki nótárus mellett, ki hasonlított a tatároktól -felöltöztetett báb-sereg báb-királyához. A koma, ki előtt nem volt semmi -szent a világon, még sohasem tartott talán életében olyan dikcziót, a -miért jó lélekkel be ne lehetett volna csukatni. Most a nép-pártnak -szónokol; teljes lehetetlenség, hogy el ne szólja magát: ne emlegesse a -vérrel visszaszerzendő jogokat, reményt ne ébresszen feldarabolandó -legelők iránt és ne kecsegtessen adó-nem-fizetéssel. Vincze bácsi majd -titkon hallgatni fogja és szép csöndesen becsipeti. Csak úgy, minden zaj -nélkül, hogy valahogy verekedés ne legyen belőle. Bugyi koma el fog -tünni; a hivek nem tudják hova lett és Csikmák komának szabad keze -maradván, a döntő perczekben annyit terelhet el a fejevesztett nyájból, -a mennyit tetszik. - -– No fiúk, hát hallottatok valaha ennél fölségesebben kifundált -plánumot?! - -És úgy tett, a miként beszélt. - -Ájzig zsidó udvara Bogádon a nagy napot megelőző déltájt tele volt -emberrel. Odabenn az ivóban nem fért el az egész Mányoki-párt, azért -gyülekezett ide az isten szabad ege alá, hogy magába szedje az utolsó -igéket, melyek lelke megszilárdítására szánva vannak. A gyér lombú, -sovány, tüskés ákáczfák tarka képet árnyaltak a ronda, poros, sivatag -udvaron. Volt ott a bámészkodó gatyásgyerektől elkezdve fel az ujságból -bölcselkedő lompos komposszesszorig mindenféle falusi istenteremtése. -Bugyi koma valamennyi emberét összeharangozta, még pedig délelőttre, -hogy azután senki azzal az ármányos, de nem szokatlan kifogással ne -élhessen, hogy mikor a szavát adta, nem volt egészen tisztában magával. -A becsületes ember legalább délelőtt józan; még a pap is így tanítja. - -Nos, tán ebben az órában nem lehetett épen alapos kifogást emelni az -értekezlet többsége ellen; de az is bizonyos, hogy a helyi viszonyokkal -ismeretlen idegen méltó csodálkozásba törne ki ennyi sebhelyekkel -barázdált arcznak, kékre dagadt képnek és borvirágos orrnak láttára egy -rakáson. A sok vörös toll csillogott-villogott a napfényen s az egész -sereg úgy fel volt fegyverkezve furkós botokkal, csákányokkal és -fokosokkal, szóval a sulyosabb, de el nem sülő fegyverek minden nemével, -(egypár nadrágos úrnál még réz-buzogányos bot is találkozott) mintha -egyenesen csatába készülnének, még pedig ama divatból kiment ütközetek -egyikébe, a hol ember áll ember ellen. Igaz, hogy ellenségnek hire-nyoma -sem volt; hanem Pintes Gergő, (egyike azoknak, kikre nézve délelőtt és -délután tökéletesen mindegy) ugyan köpte is a markát, hogy most szeretne -látni valakit közülök. Nem látta bíz azoknak csak egy fiát se. Volt -eszük a zöld tollasoknak, hogy ilyen nevezetes alkalmakkor még a -környékét is elkerülték a korcsmának. Azoknak a falun kivül, a -Becsaliban áll a világ; itten csak az igaz hazafiak vannak. Azok, a kik -nem adják el a lelküket potom pénzért és most is méltók a kutyabőrre, -noha a sarkantyus csizmát bocskorrá zsugorították a századok viharai és -széjjelhordták az ősi porta fedelét. Csak azt szeretné tudni a Kurjogató -Máté, (egy az ingadozók közül, kinek süvege mellől úgy szögellik előre a -vörös toll, mintha valami csodálatos szarv lenne) hogy honnan az -ördögből veszi ez a Mányoki nótárus azt a tenger pénzt; isz ővele együtt -akár a templom egere. A mint ott az udvaron sűrű csoportokban ácsorogtak -az atyafiak s adogatták kézről-kézre a hosszú nyakú üvegeket, az ivóból -kihordott asztalok mellett makra-pipásan végigkönyököltek, a kerítés -hosszában heverő gerendákra letelepedtek, vagy a kút szélére -felkuporodtak és gyönyörködve lógatták le a lábaikat: egyikük sem -sejtette, hogy onnan az ablakból, az Ájzigné muskátlija mögül két ravasz -szem lesi őket, a melynek tulajdonképen semmi keresete az igaz -hazafiaknak ezen összejövetelén. - -Bizonyára a Bugyi komának sem volt ez iránt legtávolabbi gyanuja sem, -mikor hosszú lábaival fellépett a hordó tetejére, melyről a lélekerősítő -igéket vala hirdetendő. Iszonytató magas, hórihorgas alak volt, hanem -vékony, mint a pipaszár. Cséphadaró karjai nem verekedésre valók; -lőcslábai eleve futásra utalják minden veszedelemből. Ő nem is -keveredett, mint Csikmák koma, erőszakoskodásokba soha; a szellem -felsősége őrizte. Azért a lábáról való leüttetés meséjét csak az hihette -el, a ki közelebbről nem ismerte. Nincsen az az utána dobott hajító-fa, -a melyik Bugyi komát utolérje, mikor futásnak ered. Most azonban ime ott -áll rendületlenül a hordó tetején és torkát köszörüli. Fehérlő szemeinek -szörnyű golyóbisait elmeregeti hallgatóira és siet jó előre végezni az -orrával is, melylyel – minden elővigyázata ellenére – hajdan valami -véletlen szerencsétlenség történhetett, mert annyi bizonyos, hogy ez az -orr épen a közepe táján bámulatosan el van kanyarodva abból az irányból, -a melybe odafenn megindult. - -– Kezdje hát kigyelmed! Halljuk a komát! – kiáltott száz torok -egyszerre, a mint Bugyi felemelkedett, ki az egész faluval komasági -viszonyban állott. - -A szónok még egyszer megköszörülte a torkát, azután rábizta a szelekre, -hogy vigyék, a mint következik: - -– Nemes atyámfiai és választó polgártársaim! Mielőtt mélyebben -belebocsátkoznám azokba, a miket tulajdonképen mondani akarok, hogy igaz -hitem szerint szolgáljam a szent hazának és a szegény népnek elhagyatott -ügyét… - -– Éljen! – rikoltott közbe a száz koma és egy-kettő már az -elragadtatásból is előlegezett: – Fölséges szavazatja van ennek a -Bugyinak, már az csak igaz! Halljuk! - -A cséphadarók csöndet kértek. - -– Mielőtt mindezeket felmutatnám itt tielőttetek, nemes atyámfiai, hadd -kezdjem azzal, a mi valamennyünk keblét eltölti, a mit magasan lobogó -zászlónkra írtunk, szivünkben viselünk, ajkunkon hordunk és bátran -hirdetünk: a mi követjelöltünk, Mányoki Bertalan sokáig éljen! - -A sovány akáczfák vékony ágai úgy megijedtek arra az egetverő lármára, -melyet ez a fölhivás támasztott, hogy szinte reszkettek bele. A mint a -szörnyű rikogatás csillapodni kezdett s a koma még nem fogott hozzá a -mélyebb fejtegetéshez, Kurjogató Máté alkalmasnak látta az időt, hogy -hangot adjon egy kételyének, mely a tenger-pénz honnan kerülténél is -sulyosabban nyomta ingatag lelkét. - -– Hát hallja kigyelmed, koma, – tört ki belőle mindenek hallatára a -panasz, – arra tudna már valamit mondani, hogy a Kálozdyak szava szerint -a Mányoki nótárus már egyszer be is lett volna csukva?! - -– Hallgassék keed, – lökte ugyancsak gorombán oldalba a panaszost Pintes -Gergő. Ez a délutánba járó polgártárs azt a közfelindulást is, melyet a -közbevetés támasztott, egy hatalmas argumentummal sietett -lecsöndesíteni. – Sebaj, atyámfiai, ha úgy van is. Annál jobban tudja a -szegény ember dolgát. Az isten éltesse! - -Míg az ingatag Kurjogató Máté erre a lefőzetésre jónak látta a korcsma -udvaráról kifelé oldalogni, Bugyi koma a hordó tetejéről elragadtatással -nyujtotta kezét Pintes Gergőnek, a ki olyan pompásan feltalálta magát. - -A cséphadarók újra forogni kezdtek és a zsivaj úgy ahogy elcsöndesedett. -A koma, miután szívét előlegesen ama lelkes fölkiáltásban kiöntötte -volna, végre leereszkedhetett a megigért mélységekbe. Dörgött, a mint -csak rekedt torkán kifért, minden ellen, a mint csak azoknak az alig -mult napoknak hirhedt népemberei szoktak. Ebben az országban már Kupa és -Vata óta mindig akadt egy sereg bús magyar, akinek az ilyen beszéd szája -íze szerint volt. A sebek, melyeket emlegetnek, mindig századosak és -mindig gyógyíthatatlanok. Egy régi-régi áradat ez, mely innen-onnan -tiszta forrásokból gyülekszik, de salakos, homokos, mocskos mederben -foly odább. A moslékból, melyet Bugyi koma feltálalt hallgatóságának, -szörnyen megcsufolva került ki a német sógor meg a magyar úr. A szegény -ember fogalmát szokás szerint összekeverte az igaz magyaréval, a -kormányt az önkénynyel, a jó akaró alkut a hitlen árulással. Bolond volt -a beszéd; de eszmezavarának nyitját keserű századok szolgáltatják. Mikor -a furfangos hadtervező Kálozdon arra számított, hogy a koma bizonyosan -ki fog csapni a honfivérrel áztatandó mezők és feldarabolandó urasági -legelők tilos területére, jól ismerte emberét. Ezen alul ők akkoriban -nem is kezdték. A mint a szónok így beletévedezett a nagy hazafiságba, -az Ájzigné függönye meg muskátlijai úgy elkezdtek remegni, mintha csak -mögöttük valami titkos hallgató nagyokat fujt volna gyönyörűségében. - -Zajos tetszés rivalgott az udvaron s ugyancsak megerősödöttnek érezte -mindenki lelkét az igaz ügy mellett, kivéve a megtántorodott és -elpárolgott Kurjogató Mátét. Megkondult a déli harangszó; a kapu -környékén főzőkanalas paraszt-asszonyok kezdtek czirkálni és bekiabálni -az uruknak, hogy elhül a leves; az udvar megnéptelenedett. Ájzig -czipelte be az udvarról az asztalokat és számította össze a törött -üvegeket. - -Az ivóban egyedül könyökölt, nem közönséges diadalának büszke -önérzetével, Bugyi koma. Még a vörös szakállú Ájzig is elismerő -vigyorgással hordta neki az italt. Egy csöpp kevés, de ma reggeltől -mostanig még annyitól is megtartóztatta magát, mert a bornak az a -csodálatos hatása van rá, hogy a mint iszik, minden bátorsága egyszerre -a lábába száll. Csak annak a sokaktól vallott igazságnak egy bizonysága -ez, hogy a bor rendesen az ember legbensőbb természetét teszi -nyilvánvalóvá. A bátorságra ott fenn a hordó tetején nagy volt a -szükség. Most azonban vége a vitézkedésnek; eljöttek a jutalomnak és -pihenésnek perczei. Álmában az sem baj, ha egy kicsit gyáva az ember. - -A koma iszik és újra iszik. - -Épen az járt az eszében, hogy a tegnap este Harkán behajtott -járandóságot ugyan hova kellene rejteni valami biztos helyre, a hol a -felesége semmi módon rá ne akadhasson, mikor egy vaskos kéz hirtelen a -vállára ütött. - -– Ki az isten… hát mit keres itt ilyenkor a főbiró úr? – hebegte Bugyi, -a mint úgy homályosan derengett előtte Vincze úr ábrázata, mely szintén -nem közönséges pirosságnak örvendett. - -– Nagy dolgom lenne kigyelmeddel, koma, – mondá titkolózva a vén -cselszövő. Nem akarom dobra verni, azért jöttem így magam, titokban. Nem -jönne át kigyelmed egy szóra ide a másik szobába? - -– Megyek, megyek, miért ne mennék? – huzogatta elő hosszú lábait -egymásután az asztal alól a hős Bugyi s egy kissé megzavarodva vetette a -fehér golyóbisokat Vincze úrra. – Hanem annyit előre is mondhatok, hogy -ha a tiszta szent elvhűségemet akarná megtántorítani a tekintetes úr… - -– Isten őrizz, koma! Csak menjünk. - -A vörös tollas pártvezér föltápászkodott és indult át az Ájzigné -muskátlis szentélyébe. Ott azután ugyancsak elállt a szeme-szája, mikor -a főbiró úr a helyett, hogy – a koma várakozása szerint – zsebébe nyult -volna, egyenest megragadta az atillája szélét, nagyobb hatás kedvéért -valamelyest meglóbázta jobbra-balra és elkezdett ordítozni a fülébe: - -– Megfogtalak hát végtére, te bujtogató akasztófa virág! Ribilió -kellene, hogy aztán a zavarosban halászhassatok? A kálozdi földekre fáj -a fogatok? No majd prédikálhatsz, a mennyit csak tetszik, ha töltött -puskák között utczát söpörsz Karámoson. Hallottam mindent és most úgy a -körmöm között vagy, hogy még így megcsipve nem voltál. A sérthetetlen -törvény nevében be vagy fogva. Tudd meg, hogy nem holmi hitvány -kortesfogásból, hanem egyenesen a törvény parancsolatjából vagy befogva. -Nohát most viczkándozzál, koma! Neked a Mányoki nótárus kell? Majd -hüsölhettek együtt, mert előbb-utóbb arra is rákerül a sor. No csak -viczkándozzál, koma! - -És a törvény szigorú őre elvetette magát a kék virágos kanapén. A -megragadott atillát azonban a világért ki nem bocsátotta izmos markából, -s a viczkándozásra biróilag felhitt hórihorgas koma egy nagy, hullámzó -ívet képezett gyönyörködő szemei előtt. A két cséphadaró soha -veszettebbül nem kalimpált, (noha folytonos vigyázattal arra, hogy -Vincze úr megsértése által valahogy még nagyobb bajba ne keveredjék) és -az eléktelenített ábrázatot senki még ilyen halaványnak nem látta. -Minduntalan egy-egy káromkodás készült kitörni sárga fogai közül; de a -kellő perczben rendesen működni kezdett a bor és meghunyászkodott a -kelepczébe került koma. Ijedt, fojtott, rekedt hangon dadogta: - -– No no no, ne bolondozzon a tekintetes úr! Nem bántottam én egy szóval -se a császárt. Isten bizony nem bántottam. Csak az igazságnak fogtam -pártját. - -Csodálatos, mintha a menekülésnek valami vigasztaló gondolata lopózott -volna borzas, gyöngyöző fejébe, egyre kevesebb rémülettel, sőt utoljára -a derültségnek félreismerhetetlen árnyalatával kérte Vincze urat, hogy -ne bolondozzék. - -– Iszen ismerjük mi már egymást, tekintetes úr, még a magyar világból. -Lehet ám én velem okos embernek máskép is beszélni! - -És rettenetes nagy körben lehajolva a földre, az egyik cséphadaróval -csöndesen kihuzta a vörös tollat lenn heverő süvegje mellől. Az forgott -a fejében, hogy most ezzel az egész komédiával csak rá akarnak -ijeszteni, hogy hagyjon alább a korteskedéssel. Egy pillanat alatt el -volt határozva, hogy mindent megigér, becsületére fogad, meg is -esküszik, ha kell, csak kiszabaduljon. Nem most fog először a szegény -embernek ezekhez az apró segédeszközeihez folyamodni, a miknek a -megtartását az úristen se kéri számon. - -Hanem a koma hitele nem lehetett valami rendületlen, mert Vincze úr épen -nem mutatkozott hajlandónak a markában tartott bizonyos sikert -bizonytalanért áldozni s egyet rázva a foglyul esett atillán, jó kedvű -méltósággal folytatta szerepét: - -– Most nem péterbácsizunk többet, koma. Csak úgy ismerjük egymást, -mintha sohasem láttuk volna. Én itt a szent és sérthetetlen törvényt -képviselem. Hallod-e? - -A koma bizonyosan meghallotta volna a nélkül is, hogy a sokat nyuzott -atilla-gallér olyan veszedelmes tánczra penderíttessék. Az igaz, hogy -így még jobban meghallotta s a hogy utolsó reményét is eltünni látta és -meggyőződött róla, hogy fele sem tréfa a dolognak, az újból való -elhalaványodással egy kis pillanatnyi józanság is meglepte. - -– Üssön hát bele a törvénytekbe az isten… isten bizony ártatlan vagyok, -tekintetes úr! (A bor megint helyt állt.) Ilyen szeplőtelen becsületre -nem lehet rábizonyítani semmit. Tudom, hogy csak a szent -meggyőződésemnek vagyok az áldozata. Jobb, ha elereszt. - -A népgyülés alatt Vincze bácsit is jól tartotta az Ájzig zsidó a külön -hordóból s míg ott a kék divánon pihent, ragyogó képe össze látszott -olvadni a vörös mellénynyel. A koma szavaira neki dühödött. - -– Még arczátlankodni mersz, vén gonosztevő? – kiáltá. Tudod-e, hogy a -sérthetetlen törvény értelmében már mai napság hiába vagy nemes ember, -ha az vagy is, mert én ebben a minutumban elhegedültethetem rajtad a -huszonötöt?! - -– Kivel? – nyögte Bugyi, ki még ezekben a kritikus pillanatokban sem -feledkezett meg abbeli sajnos tapasztalatairól, hogy a huszonöthöz -okvetlenül megkívántatik legalább is egy hajdú; annak pedig még eddig, -hála isten, nyomát sem látta a ház táján. - -– Kivel? – ordítozott az igazságnak vörös mellényes szolgája és -egyszerre ellökte magától áldozatát. – Kivel? Van-e a világon ehhez -fogható arczátlanság?! Nem, nem rablom veled tovább a megbecsülhetetlen -időt. Ne sandalogj az ajtó felé, te gazember, mert úgy összemorzsollak, -mintha kalapács alá kerültél volna! - -A koma megadja magát s Vincze úr – miután karjait kinyujtóztatta volna – -újra megragadja a biztosító gallért. - -– Felelj, te bujtogató, igaz lelked szerint. Hajlandó vagy-e egész -csöndesen felülni mellém a kocsiba és minden zenebona nélkül bejönni a -vármegyeházára? - -A furfangos cselszövő, hogy a feltünést kikerülje, egyedül jött; de a -falun kívűl, a Becsaliban három hajdut hagyott. Ez a gondoskodás, úgy -látszik, szükséges is volt, mert a foglyot egyszerre megszállta az -ördög. A komoly ünnepélyességgel előadott kérdésre azt felelte, hogy: - -– Magának a mennybéli… Nem, tekintetes föszolgabiró úr, én számos -neveletlen gyermeknek vagyok a kenyérkeresője. Az teljes lehetetlenség, -hogy engemet most innen egész ártatlanul börtönbe hurczoltasson és a -szegény, neveletlen árváim… - -– Jösz vagy nem jösz? - -– Teljes lehetetlenség, hogy én most gyámoltalanul itt hagyjam a -családomat. Méltóztassék ezt meggondolni. És még hozzá ártatlanul, mint -a ma született gyermek! Bevárom legalább az erőszakot. Addig még -megsegíthet az úristen! - -– Bevárod az erőszakot? Csakugyan be akarod várni, hogy -megvasaltassalak? - -A koma hegyes, csontos, zörgő vállait alázatosan hozzáigazította az új -meg új keringőhöz; de a Dániel megszabadító urába vetett bizodalmából -nem engedett. A vörösbegy el lehetett készülve erre a vonakodásra, mert -szokásos nagy szavait leszámítva, meglepetés nélkül bánt el áldozatával. - -– Akkor hát a világ csufjára és érdemed szerint vasra verettetve fogsz -Karámosra bekísértetni. Ebben a szempillantásban itt leszek a hajdukkal, -meg a vasakkal, meg a szegekkel, meg a kalapácscsal, és jaj neked, -Bugyi! Ne hidd, hogy majd szokásod szerint fellármázod az atyafiságodat -és megszabadítanak a sérthetetlen törvény büntető kezéből. Látom a -szemed járásából, hogy arra spekulálsz, de hiába! Itt a kertek alatt -fogunk jönni, hogy meg se lát senki és sutty! – a Bugyi koma nincs. -Addig pedig kérlelhetlenül bezárlak ide. Hé Ájzigné, hozzon egy pohár -bort! Egészen elrekedtem ezzel a gazemberrel. - -A koma egy rövid percz alatt készen volt Vincze úr izmos karjainak és -saját, sok jó szolgálatot tett lábainak összemérésével. E közben azonban -az egyik cséphadaró véletlenül az orrára tévedt. És már vagy az erre -ébredt gyászos emlékek fogták el egyszerre szívét, vagy az összemérés -eredménye nem ütött ki egészen kedvére, de annyi bizonyos, hogy -mozdulatlanul maradt. - -A himlő-helyes korcsmárosné – piszkos alsószoknyájában, sárga-virágos -nagykendőjében, háta közepén tánczoló leoldott kontytyal – nagy óbégatva -hozta Varju Vincze úrnak a kívánt szíverősítőt. A kulcslyuk nagy áruló. - -– Szegény emberek vagyunk, könyörgünk alázatosan – sopánkodott, – de az -Ájziggal együtt nem adnánk száz pengőért, ha nem itt minálunk történt -volna az egész. Pedig ötven pengő nagy pénz a mostani szegény világban! -(T. i. a kikötött százból ötven esnék Ájzigra és ötven Ájzignéra.) Nem -keveredhetünk-e még mink is bajba miatta? - -Vincze úr most hivatalos méltóságán alulinak tartotta a jövendő -beláthatatlan esélyei felől értekezésbe bocsátkozni a zsidóasszonynyal. -Jóllehet pintes palaczk soha szivesebben nem kináltatott senkinek (még -készpénzzel fizető vendégeknek sem) mint ez itt neki, beérte két -pohárral belőle, megtörülgette lefelé konyuló macska-bajuszát és megint -Bugyihoz fordult: - -– Így. Most pedig te ide becsukattatol. Hol van ennek a szobának a -kulcsa. - -– Dehogy van a mi szobánknak kulcsa, dehogy van! – jajgatott Ájzigné. -Iszen, ha kulcsunk lenne, már százszor is feltörték volna a házunkat. -Hanem így, azt mondja az Ájzig, mindenki tudja, hogy nem tartunk pénzt -itthon, mert ha tartanánk, akkor bizonyosan be is zárkóznánk és jaj -lenne nekünk. Még az almáriomnak sincsen kulcsa, esedezünk alázatosan, -nemhogy a szobánknak lenne. Csak aztán minket tessék ám kegyes -pártfogásába venni, ha ez a Bugyi úr bele találna keverni valami bajba. - -A kérlelhetetlen biró meghökkent egy perczre s a kegyetlenül -nyomorgatott Bugyi úrnak megint derülni kezdett az arcza. A ferde orron -keresztül csodálatosan görbe vonalat futott végig ez a titkosan derengő -sugár. Hanem Vincze úr, ha egy kicsit felöntött a garatra, a -legkétségbeesettebb helyzetekben is fel tudta találni magát. Egyszerre -csak nagyot pislantott, felvillantak szemei, jót rántott az -atilla-galléron és a legfölségesebb plánumok egyikével újra készen volt. -Macska módjára kezdett dorombolni hórihorgas egerére: - -– Hallod, koma; nincsen kulcs! Te most azt hiszed ugye, hogy -megmenekszel? összejátszotok az Ájzig zsidóval? - -– Isten őrizz! Ojjé, könyörgünk alázatosan… - -– Hanem tudd meg, hogy még olyan arkangyal nem született, a melyik téged -megszabadítson. Hé Ájzigné, hozzon ide pecsétet. - -Abban a perczben ott volt, a mit kívánt. A hosszú pecsétviasz-szálat -Bugyi szeme elé tartotta. - -– Látod ezt? - -– Látom, – nyögte a koma. - -– Hát ezt látod-e? - -Az áldozat szemeit egy rengeteg nagy pecsétnyomó fenyegette, melyet -Vincze úr a zsebéből huzott elő. - -– Azt is látom. - -– Akkor tudd meg, hogy ez a hivatalos pecsét. És én most ezzel, -egyesegyedül a sérthetetlen törvény erejénél fogva, úgy a körmeim között -tartalak, mintha tizenhárom-lakatos vasajtót zárnék rád. Míg én -odajárok, innen el nem menekülhetsz, mert én itt ajtót, ablakot le fogok -pecsételni a hivatalos pecséttel. A ki pedig ezt a pecsétet feltörni -merészkedik, azt a mennyei hatalmasság sem menti meg az élete fogytáig -való raboskodástól. Hallottad, hé? Ne óbégasson itt a fülembe, Ájzigné, -hanem inkább gyujtson gyertyát! Ha ártatlanok, akkor nem lesz semmi -bántódásuk; de hogyha netalán szántszándékkal dugták volna el a kulcsot, -akkor Ábrahám, Izsák és Jákób legyenek a fejüknek irgalmasok. - -– Ojjé, esedezünk… - -– No csak vége legyen. Hát sábesz van ma, hogy két gyertyát gyujtott? -Tartsa ide az ablakhoz. No bujtogató, már az ablakon ott van a hivatalos -pecsét. Ha tudsz olvasni, elolvashatod rajta: «Karámos vármegye központi -főbírói hivatala.» Kár, hogy a pecsétekre is rá nem vésik, mint a -bankókra, hogy mi büntetés vár azokra a gazemberekre, a kik a hivatalos -pecsét szent sérthetetlensége ellen vétkeznek. Kár, hogy nem áll itt -mindig a szemed előtt. Hanem tudd meg még egyszer: életfogytig való -rabság. Így. Itt az ablakon már most nem mehetsz ki a nélkül, hogy a -pecséttörésnek iszonytató bünébe ne essél. Miután azonban te a népnek -felbujtogatásával, nem holmi pulykalopásféle aprólékos csínt követtél -el, és miután megátalkodott gonosztevő vagy: nagyobb biztosság okáért -még az atillád szárnyát is le fogom ide pecsételni az almáriom -oldalához. Így. Most már aztán akár az ablakon, akár az ajtón keresztül -akarsz megszökni, kettős pecséttörés bünébe fogsz keveredni. Ezért pedig -tudd meg, kétannyi büntetés jár, mint az életfogytig tartó rabság. - -A szekrény oldalához pecsételt koma, a szörnyű fenyegetések alatt, -lecsüggesztette fejét és úgy látszott, teljesen megadta magát sorsának. -A furfangos főbíró pedig még az ajtón kívülről is bekiáltott hozzá: - -[Illustration: A szekrény oldalához pecsételt koma a szörnyű -fenyegetések alatt, lecsüggesztette fejét…] - -– Ez az ajtó is le lesz pecsételve. No Bugyi, most viczkándozzál -odabenn! - -Nem telt bele egy félóra s a Becsaliból hozott fegyveres kiséret a -kertek alatt csöndesen közelgett a bogádi korcsma felé. Észrevétlen -kellett jönniök, mert ha megsejtik, hogy mi járatban vannak, a Bugyi -komát mindenesetre nagyobb hatalom veszi védelme alá ennél a három -puskánál s a bátor kis csapat körében fel is merült a régi példabeszéd, -hogy: csak vigyázzanak, mert sok lúd disznót győz. A hajdúknak csak -félrecsapott csákójuk, meg puskájuk vége látszott ki a magas, sárga, -száraz kukoriczából, melyen átcsörtettek. Különben a szomszédjukba -vezető út is majdnem egészen néptelen volt; a bogádi nemes ember úri -természete már csak megkivánta az ebédutáni álmot. - -Nem láthatta más őket, mint egy-két pőre-gatyás paraszt-gyerek, ki az -árokpartnak dülve sütkérezett az égető, déli napon; meg egypár -menyecske, ki a mezőről sietett hazafelé és ha észrevette a törvény -fegyveres szolgáit, legfeljebb egyet sóhajtott magában, hogy: már az a -szegény Gabi gyerek csak nem kerüli ki az akasztófát; megfogják -előbb-utóbb, pedig biz’ isten kár a göndör bajuszáért! Bizonyosan ezek -is azt hajszolják. - -Az egész csapatban a hadvezér izzadt legkeservesebben. Sűrűn törülgette -homlokát, minduntalan elkérte Ignácztól a kulacsot, óvatosan s – a -mennyire meglapult helyzete engedte – büszkén lépdelt serege előtt. -Vizsga szemekkel leste a kertekre néző ablakokat, hogy valamelyik markos -atyafi nem pillantja-e meg őket s nem üt-e hirtelenében lármát. Minden -nyugodt, csöndes, nesztelen volt a környéken, mintha a déli forróság -álomba ringatta volna az egész falut. Az volt még a legnagyobb zaj, -mikor Vincze úr melléből egy-egy jóízű hahota akart erővel felharsanni – -hogy milyen pompásan lefőzte ő most ezt a komát! – s azt fojtogatta -vissza nagy keservesen. Tökéletesen meg volt magával elégedve, mint -mindig. Ez a nap ránézve kimeríthetetlen dicsőségnek, dicséretnek, -mindenekfölött pedig dicsekedésnek forrása lesz. Mennyi elővigyázattal, -mennyi ügyességgel, mennyi furfanggal intézte el az egészet! Szeretné -tudni, kicsoda érdemel meg úgy, mint ő, még egy korty italt az Ignácz -kulacsából!? A fődolog az volt, hogy az egész lárma nélkül essék meg, -mert a bogádiakkal nagyon bajos kikötni s egy összezördülés mindent -elronthatna végkép. A szerencse kezére járt; sejtelme sincs róla -senkinek, hogy a koma meg van csipve. A kocsma valamelyest félre esik, -úgy hogy onnan már most kiabálni is hiába kiabál. A zsidrákok féltik a -bőrüket; mukkanni sem mernek, hogy mi történt náluk. És azt a -pecsét-históriát milyen bámulatosan kifundálta! Ha egyenesen magával -akarja hozni Bugyit a Becsaliba, a milyen hosszú lába és gonosz -természete van neki, abban a pillanatban szökik meg mellőle itt a földek -között, a mikor akar. Ha meg a falu-házához kisérteti, hogy ott -bezárják, nyilvánossá lesz a dolog és olyan zene-bona kerekedik belőle, -hogy isten a megmondhatója, mi lesz a vége. Dicsérheti az eszét azért a -gondolatért! A hivatalos pecséttel tökéletesen biztosította magának a -zsákmányt, Csikmáknak délutánra és holnap reggelre a szabad kezet és a -zöld tollas Kálozdyaknak a diadalt. Azok a gróf urak ott Harkán azt -gondolják, hogy az ő eszükön már túl sem lehet járni. Pedig az igazi -kortest nem grófi fából szokták faragni! Itt van la, most az ő -reménységük horgonya oda van. Senki sem tudja, hova lett a Bugyi. -Eltünt. Megszökött. Nincs pénz. Netek! - -A kis fegyveres csapat a napraforgós, dudvás, gazos kerteken keresztül -ügyesen felhuzódott az Ájzig zsidó házának, melynek első tiszta szobája -ez alkalommal ideiglenes börtönnek vala berendezve. Már ott állottak az -ajtó előtt s szörnyű fenyegetésekkel borították el a lelógó kontyú -zsidóasszonyt, ki már-már alig tudta megállani, hogy házának e rémes -órájában egy kis sikogatással ne könnyítsen a lelkén. - -Vincze úr diadallal vetette szemeit az ajtó külső zárán sértetlenül -nyugovó pecsétre. - -– A törvény nevében feltöröm, – mondá ünnepélyesen és feltárta az ajtót. - -Hanem azután csak ott maradt a küszöbön és vastag nádbotját kiejtette a -kezéből. Hiába kapta fel a rettegő korcsmárosné, hiába törülgette meg a -virágos kendőjével, hiába kinálgatta; – nem kellett neki. Csak állt ott, -mint a sóbálvány és nézte azt, a kit nem látott. - -A fogolynak híre-hamva sem volt a szobában. A szekrény oldalán hiányzik -az a bizonyos félpecsét, mely az átillára jutott; az ablakon pedig -szentségtelen kezekkel meg van sértve mind a kettő. A Bugyi koma nyilván -nem irtózott a pecsét-törés iszonytató bünétől és megszökött. - -A sérthetetlen törvény kijátszott őrének arczát, szemeit, homlokát mind -elborította a vér s a világ összes borzalmainak minden nemét (a -kerékbetörés és felnégyelés elavult gyakorlatától kezdve a tekintélyét -egész mai napig fentartott akasztófáig) elropogtatta rémesen csikorgó -fogai között, míg vérben forgó szemei előtt a röpke képzelet az említett -rémeszközökkel kétségkívül bizonyos viszonyban tüntette föl az -elpárolgott komát. A mint első ámulatából magához kezdett térni és -gondolkozni azon utak felől is, melyeken a komát az elsorolt kellemetlen -helyzetek egyikébe vagy másikába juttathatná, azzal az első pillanatban -tisztában volt, hogy Bugyi semmiesetre sem vitte haza az irhát, hanem -vagy az erdőben, vagy a réteken, vagy a mocsarak közt bujdosik. Hanem -elő kell keríteni akkor is, ha a föld elnyelte volna! Most már nemcsak a -veszélyben forgó pártérdek, hanem a megsértett, kijátszott, csuffá tett -tekintély is boszút kiván! - -Mindenekelőtt azonban egy széket kivánt, mert még forgott körülötte a -világ és úgy tetszett neki, mintha ott az almáriom tetején az a szép sor -piros alma mind ő rajta mosolyogna. Annyi szent, hogy ha az almák előtte -ártatlanok voltak is a rossz szándékban, de mögötte a három csöndesen -röhögő hajdú nem igen óhajtotta, hogy most visszatekintsen. - -– Megállj, nojszen megállj, mákvirág! – lihegte Vincze úr és kiadta a -parancsot a három jókedvű vitéznek, hogy ha kedves az életük, neki a -komát a föld alól is előteremtsék. Mivelhogy az már most főbenjáró bünös -és még úgy napot nem keserült meg ház, mint a hogy a mait meg fogja -keserülni ez az Ájzig-korcsma. - -A himlőhelyes zsidó-asszony, ki még mindig a nádbotot törülgette, erre -természetesen szörnyű sivalkodásban tört ki. De a felharagított bíró -szemei villámokat szórtak és nem ismert könyörületet. Nem mondott -többet, mint hogy: az, a ki szereti az életét, egy szót abból, a mi itt -történt, el ne áruljon. Ájzignénak minden földiekre és földöntúliakra -való hivatkozásai hatástalanok maradtak s a mint a törvénynek -fölfegyverkezett szolgái neki indultak a hajszának, Vincze úr is -rettentő fuvások, káromkodások és fenyegetőzések közt visszaballagott a -Becsali felé, a hol kocsiját hagyta, hogy majd ott bevárja az eredményt. -De biz ott hiába várakozott egész addig, míg az égre mindenfelől -felvonatott a csillag-rakta sátor. Már itt Bogád körül több volt az -üldözött embereknek kinálkozó jó rejtekhely, mint a madárfészek. Sűrű -erdő, öles kukoricza, járhatatlan mocsarak mind fölséges buvóhelyek, a -mikről csak a pipiskék, a vadkácsák meg a vakondokok tudnak. De ezeket -nem bízta meg az üldözéssel Varju Vincze úr s – eddig legalább – nem is -léptek se vármegyei, se kormány-szolgálatba. Még el sem árulták volna a -világért sem azokat, a kik az ő birodalmukban kerestek menedéket, sem a -halálra keresett Gabi betyárt, sem a Bugyi komát. Ignácz hajdú és társai -üthették bottal a szökevény nyomát s Vincze bácsi várhatott akár -itéletnapig a Becsaliban. - -E szerint hát a nevezetes nap úgy végződött, hogy a hajdúk nem látták -Bugyit, a hajdúkat nem látta Vincze úr, Vincze urat pedig nem látták a -várakozó kálozdiak. Bajt sejtett mindenki s a baj be is következett. - -Másnap hajnalban gyülekeztek a bogádi választók. A zöld tollasok a -Becsaliban, a vörös tollasok Ájzig előtt. Nyalka legények nagyokat -rikogattak a nyeregből s a paraszt-szekereknek hosszú sora foglalta el -az utczát. Zászlók, kendők, szalagok lobogtak mindenfelé s az egyik -saraglyába szorított három dádé iszonyúan nyikorgatta a Rákóczi-marsot. -A befont sörényű, apró lovak már türelmetlenül kapáltak, a hogy a nap -vörös tányérjából kezdtek előkerülni a vakítóbb sugarak is; a -kortesnótákat isten tudja hányszor elfujták s két hordó bort körömig -ürítettek, a harmadikat meg felgurították a czigányok szekerére; a -kulacs mindig színig volt, a sok fokos, csákány, rezes kard csak úgy -ragyogott; – de a kire legnagyobb volt a szükség, a ki ékes dikczióban -odabenn ajánlani fogja a nép emberét, a kit valamennyien éltető -lelküknek tartottak és vallottak: a Bugyi koma csak nem mutatkozott az -övéi között. - -Onnan alulról a Becsaliból minden pillanatban idehangzott az egetverő -lárma; azokat már javában tartja igével a Csikmák. Ők meg itt csak -szárazon lopják a napot. Talán indulni is ideje lenne már; de a Bugyi -koma nélkül csak nem indulhatnak. Hova lett, merre jár, hol késik? A ki -feleletet tudott volna adni ezekre a kérdésekre, az Ájzigné, még most is -úgy reszketett, mint a kocsonya és hallgatott, mint a sír. Egyszer csak -észreveszik a fej nélkül támolygó pártosok, hogy az egyik görhes paripa -lábánál ott pitykövez a pártvezér legkisebbik neveletlenje, egy -mosdatlan, rongyos, vigyori kölyök. Egyszerre tíz oldalról fogták elő, -hogy hová tette az apját? Azt tegnap dél óta nem látták otthon. A -szurtos kis neveletlen előtt ez épen nem volt ujság, azért is nem -rukkolt ki vele mindjárt, hanem a fejetlenek annál nagyobbra vették. -Keresik, kutatják, szaladnak, kiabálnak utána; de a koma csak nincs -sehol. A Becsali-beli zászlók már kezdtek rendbe szedőzködni a korcsma -előtt; erre a türelmetlenség, szitkozódás, lótás-futás tetőpontra -hágott, mikor a kert felől a kukoriczából egyszerre csak felemelkedik -egy sáros, poros, sovány, elcsigázott, hosszú alak, és száz koma -egyszerre kiáltotta el magát: - -– Itt a Bugyi! - -Nosza volt egyszerre vigasság, a mint közre foghatták a megváltót! Azaz -csak lett volna, ha a siralmas kinézésű, elkeseredett, méregtől fuldokló -koma – kiről az ilyen alkalmakkor már megszokott vitézi jelvények: a -piroskötős rézkard, meg az ősi sarkantyúnak tányérnyi taraja, mind -hiányzottak – egyetlen szó nélkül fel nem áll a legközelebb ért szekérre -és csöndet nem int. Ennyi markos legény között teljes biztosságban -érezvén magát, kiöntötte remegő szivének egész méltatlankodó keservét; a -nép itélőszéke előtt, isten szabad ege alatt leleplezte az ármányt, -melylyel tegnap körülhálózták a zöld toll hatalmasai; meztelenül -odaállította a galád furfangot, melylyel a nép szavát ő benne el akarta -fojtani a Kálozdy-pártiak alávaló mesterfogása, a kik az igaz magyar -előtt rosszabbak a pecsovicsoknál; érzékeny szinekkel festette -bujdosását, éhségét és szomját a térdig érő mocsárban, metsző nád, meg -goromba káka között; és kifejezte abbeli tántoríthatatlan meggyőződését, -hogy az egész alávaló kelepczét nem lehetett volna olyan ördögien -kiszámított pontossággal intézni ellene, ha az nem valamelyik bogádi -ellenségétől kerül. - -Bugyi koma szörnyű józan volt. - -– Nemes atyámfiai, – kiáltotta, elmeregetve a fehér golyóbisokat, hogy -nem lesnek-e rá valahol a hajdúk, – nemes atyámfiai, védelmezzetek meg, -ha mártirjává lennék az igazságnak! Mert tudjátok meg, hogy ha én fel -leszek áldozva, ti sem kerülitek ki az én soromat! - -Az úgyis harczra készülő, pityókos, fegyveres tömegnek nem sok kellett, -hogy az égő parázs lángra lobbanjon. Nekivadulva forrongott a koma -körül, feldöntötte szekerét, felkapta a vállára és szörnyű zsivajjal -tudakolta, hogy: hol hát az ellenség? ki ellen kell nekik védelmezni a -komát? ki akarja őket vasra veretni? ki unta meg az életét? kit üssenek -agyon? Csak egy részeg legénynek kellett elkiáltani magát, hogy: - -– Most indulnak a Becsaliból! - -Mindjárt utána le is pottyant ugyan a nyeregből őkelme, hanem a gyujtó -szikrát megadta. Nosza neki a zöld tollasoknak! Üsd, nem apád! Már itt -ma csak az öreg kaszás fogja majd számítani a Kálozdy-voksokat! A nagy -lármában, zsivajban, felfordulásban, káromkodásban senki sem vette -észre, hogy a Bugyi koma megint elpárolgott. Kocsi, ló, ember, zászló, -fokos, kard, csákány, furkós bot, piros tollas kucsma mint zugó, -zavaros, rohanó ár tódult a Kálozdy-pártiakra, kik épen indulóban voltak -Karámos felé, a hol a választásnak megesnie kellett. Erre a vidékre való -öregebb urak sok nevezetes csete-patét tudnak a bogádi nemesekről; de -ilyet, mint ez a mai volt, ők is aligha értek. Lett a Becsali-gödrökben -olyan országos verekedés, hogy volt ott aztán dolga még az nap -katonának, doktornak, bírónak, halottkémnek, papnak. Vincze bácsi pompás -plánumának sok kiütött fog, sok betörött oldalborda, sok beszakított -fej, sok kiömlött vér, sok békóba vert kar adta meg az árát. Az öreg, -nyugalmas nap ott fenn az égen nem szereti az ilyen véres jeleneteket; -el is bujt a felhők közé, a mint egymásra rontottak. Bugyi koma is -ellensége volt az erőszakoskodásnak, de csak a maga személyére nézve; az -is elbujt a vakondokok közé. A gyászt, a mi bekövetkezett, senki sem -láthatta előre. Aznap bogádi ember nem volt benn szavazni Karámoson; a -ki bejutott, azt úgy vitték vason. - -Ez eldöntötte a nap sorsát. Péterfinek nem kellett egyéb, csak hogy -ellenfelének bogádi hivei ne szavazzanak. - -Szikra István uram, a megyercsi-utczai csizmadia, ki a karámosi szekeres -gazdákkal a balpárti Béla mellett küzdött, késő este rossz kedvvel bökte -be botjával ajtaját. Nagy karimájú kalapja mélyen le volt húzva a -szemére. Még tulajdonképen egy szóra való ideje sem volt, mikor a zöld -szemű hárpia felugrott az ablak mellől és mérges támadást intézett -ellene: - -– No ember, hát csakugyan a te feleségednek kell az utolsónak lenni, a -ki valamit megtud, pedig már egész a borbély-komáig bejártam valamennyi -szomszédasszonyt, hanem egyiknek sincs még otthon az ura, és látom, -neked is keresztbe állanak a szemeid. Azért hát reszkess, ember, és ne -bámészkodjál úgy rám, mint a borjú az új kapúra és mindenekelőtt mondd -meg már, hogy kicsoda a követ és győztetek-e? - -A csizmadia a rezignácziónak egy kissé recsegő hangján válaszolt: - -– Nem élkeskedünk a győzedelemmel, Sára. A pecsovicsok győztenek és -Péterfi lett a követ. Mink pedig megbuktunk vala. Ilyenkor nem is bűn az -búfelejtő borital! Meghalt Mátyás király, oda az igazság! - - -XXVI. FEJEZET. Dobpergés. - -A végesi szőllőskertek öreg baraczkfái hosszú reszketeg karjaikat -nyujtóztatták az éjjeli pihenés után, mikor mögöttük az első -sárgás-szürke csikok jelentették a közelgő hajnalt. - -A kálozdi kastély körül még minden csöndes volt és sötét. Csak az -istállók félkörű ablakain tetszett fel egy-egy reggeli lámpás fénye s -onnan hangzott ki egy kis járás-kelés nesze. Kevés idő mulva aztán innen -is onnan is ajtó-nyitogatás és kulcs-csikorgás zöreje járta végig a -nyugvó épület csöndjét s miután élő lelket látni semerre nem lehetett, -úgy tetszett, mintha az ajtók nem is a kastély lakóinak zárattak volna -fel a cselédségtől, hanem az éjtszaka szellemei távoznának rajtuk -keresztül s csapnák be maguk után a nappal közeledtére. Majd egy egész -órára megint nyugodt, zajtalan lett minden. A láthatatlanul elsuhanókon -kívül más vendég nem töltötte a kastélyban ezt az éjtszakát. A csinos, -pompás vendégszobák, melyeknek lakói rendesen ilyenkor szokták csak -nyugalomra hajtani kábult, kitüzesedett fejüket, üresek egytől-egyig. A -tánczterem, mely számtalan víg hajnalhasadást látott; a kártyaszoba, -melyben akárhányszor még ilyentájt cserélték föl az inasok ujakkal a -tövig égett gyertyákat; a kis vadászlak, melybe sokszor gyülekezett ez -órában jókedvű vadásznép; a cselédszoba, melyben vendégkocsisok ittak és -huszonegyeztek reggelig – mind-mind néptelenek, üresek, kihaltak. A -bukás hirére tegnap este az utolsó vendég is sietve fogatott be és alig -várta, hogy maga mögött lássa a kastélyt. - -Csak egy szobában vannak ébren. Már, vagy még ébren. A kanczelláriában. -Az éjjeli lámpa kialvóban s a lebocsátott függönyökön keresztül világít -a hajnal. A vékony foszlányokon kisérteteknek látszanak az erkély -karyatidjeinek árnyai, melyek kiváncsian kandikálnak be a szobába, hogy -ugyan mit láthatnának itt? Semmi különöset. Egy bukása szélén álló -embert, ki nem tudta fejét nyugalomra hajtani az éjjel s föl s alá jár. -Ha azonban a kisértetek előtt nem maradhat rejtekben az sem, a mi emberi -szemeknek láthatatlan, akkor látják, hogy Béla még sincs egyedül. Rossz -szellemei most sem hagyták magára. Ott bujkálnak, ugrálnak, nevetnek, -ingerkednek körülötte és siketítő zajjal töltik be a szobát: Egy árva -könnyet se, Béla! Egyetlen gyáva könnyet se ejts! Hát el van-e veszve -rád nézve a világ? Becsülted-e te valaha mind e javakat, melyektől most -meg kell válnod, hogy megsirasd vesztüket? Ugy-e nem? Ellenkezőleg, -egyenesedjél föl és nézz bátran szemébe sorsodnak. Új élet kezdődik rád -nézve. Ha majd fölkerülsz a szerencsevadászok százezrének zajgó -tömegébe, miért ne lehetnél te az, a ki megragadod ott a kaczér -istenasszonyt és rövid órák alatt jóvá teszed esztendők veszteségeit. -Ért az neked valamit, a mit itt hagysz? Menj, menj. Szívedben egy -szenvedélyt viszesz magaddal, egy mécset, mely amaz éjjeli, titkos -földalatti utakon aranybányát fog még megvilágítani szemed előtt. Csak a -fiadért kellene? Nos, hát csak azért! - -Azonban a sors ellen való daczolás s ebben a lázas remény, mely azokkal -a gondolatokkal dobogtatta a szegény ember hánykódó szívét, időről-időre -engedni volt kénytelen, hol az önvád éles marczangolásának, hol a -kényszerű válás merengő fájdalmának. Árnyakkal fedett, megvénült, sárga -arczát s kék karikákkal övezett szemeit el-eltakarta összekulcsolt -kezével és majd a szekrény éles sarkán, majd a nagy karszék ingatag -támláján keresett pihenőt nehéz, égő fejének. A kis lámpa olaja már -fogyatékán volt; kihaló, vörös fény fogta körül a mozdulatlanul vergődő -ifjút és sűrű, fekete füst gyülekezett feje fölött. Majd egy mély és -siket sóhajtással újra kezdte sétáját a papirokkal elborított iróasztal -előtt. Nem tekintett beléjük; sem vigasztalni, sem biztatni nem tudták. -Hanem hevert ott az iratok között egy szép fehér selyemszalag is, melyre -gyöngyökkel volt hímezve a neve. Az előtt megállt, csöndesen izzó kezébe -vette s maga sem tudta hogyan, egy csókkal érintette azt a helyet, -melyen az ismeretlen gyöngéd ujjak utolszor pihentek. - -– Ki lehet ez az égi barátné? – suttogta. Nem, én nem ismerem már az -égieket! Nem értem mit mondanak, nem segíthetnek rajtam! - -A pislogó lámpa serczegve kialudt s Béla összeborzongott a hideg, szürke -félhomályban, mely a szobát elfoglalta. Valami titkos hatalom kergette -ki a folyosóra. A mint az ajtót becsukta maga mögött, lelkét mintegy -visszhang gyanánt egy régi benyomás emléke ütötte meg, mely valamikor -(maga sem tudta már az idejét; régen volt!) e helyen elfoglalta szívét. -Sohasem érezte annyira elhagyatottságát, egyedüliségét, rabságát ez ódon -falak között, mint abban a perczben. Úgy tetszik neki, este lehetett; a -régi szűk ablakokra nem találtak rá a hold- és csillag-sugarak; vén, -komor, néma, ijesztő volt minden körülötte. Már emlékszik is, Ilonára -gondolt itt akkor. Ma máskép van minden; a lebocsátott függönyök a -reggel rózsaszinében ragyogtatnak mindent, a nagy ablakok világot -igérnek, a futó szőnyegek könnyű léptekre várnak s a szobrocskák -mosolyognak felé. De csönd van, mintha halál uralkodnék mindenen. És -ebben a megváltozott környezetben épen az a borzongás keresi föl Bélát, -mely amaz emlékezetes estén átjárta tagjait. - -Nem maradhat soká. Itt is hideg van. Mindenütt hideg van. Fölfelé indul -a meredek falépcsőkön, melyek a padlásra s innen a toronyba vezetnek. -Csak egyenesen, minél előbb föl, föl, a hol egy kis szabad levegőt -szíhat, a hol ébredni látja a természetet és egy gyöngéd szellő talán -megsimogatja égő homlokát. Elfullad, leroskad, mire a toronyba ér és -széttekint a vidéken. - -Pompás, üde, reggeli kép terült el szemei előtt; egyike ama nyájas, -hegygyel-völgygyel váltakozó, feledhetetlen képeknek, minőket csak a -dunántuli szép magyar föld mutat. Nem az alföld végetlen sikja, mely -örök elégedettségében nem ismeri a változást s nincsenek sem hegyekkel -égnek törő vágyai, sem sürü erdőkkel zöldelő reményei; csak gazdagsága, -elégedettsége és unalma. Nem is a felföld sziklás, bérczes, havas -világa, mely nem tud semmit a tavaszról, mikor mindenki mosolyog, sem az -őszről, mikor mindenki örül az aratásnak. Bájos, lankás vidék, nyájas -szőllőhegyek, vén bükkök, mosolygó mezők és felhőtlen ég, – nincs, nincs -neked párod, szép dunai föld! A kinek tőled el kell válnia, hogy soha ne -hallja többé a kis falu csengő harangját; a ki benned, a te fáidnak -árnyéka alatt akart pihenni, melyek kora tavasztól késő őszig zöldek, és -máshova veti sorsa: fájhat, nagyon fájhat annak a szive! A hajnal -rózsaszinében mosolygott az egész tájék Béla szemei előtt, mint a -gyöngéd szerető, ki könnyüvé akarja tenni kedvesének a bucsut és -vidámságot hazudik. De a reggeli, borus párák ott lebegtek e -szeretetteljes mosoly fölött s amott messze megcsillant egy tova futó -érnek ezüst szalagja; ott egy rejtegetett könnycsepp szaladt végig a -mosolygó arczon. Béla oda támaszkodott a harang lábához és hosszan, -hosszan nézte szülőföldének nyájas arczát. Lábainál egy elhasznált, -málladozó kötél hevert. A mint alább-alább bocsátotta fejét, ráismert. -Ezen a kötélen huzta ő hajdan, gyermekkorában a régi, repedt csöngetyüt. -Aztán a kis Pirók kezére jutott. Hova is lettek, hova széledtek ők, -ennek a kastélynak régi lakói?! Ah, bár csak ott maradt volna ő is -messze, valami ismeretlen föld siratatlan halottjának! - -Merengésében nem vette észre, hogy a kert végéről, a mentor kedvencz -gesztenyefái közül csöndesen, félve az észrevétetéstől, szinte bujkálva -közeledik fölfelé egy kopott, megviselt, bús alak. Ha Béla jobban -figyel, nehány perczczel előbb a kriptakulcs csördülését is hallhatta -volna. A ritkán nyitott zár rozsdás volt s a nehéz vasajtó dübörgése -messze hangzott a könnyü reggeli levegőben, komor zajával egy pillanatra -elcsitítva az ébredő madarak csicsergését. - -Béla nem látta, nem hallotta. A hűs szellő nem tudta lehüteni égő -homlokát, mikor lefelé sietett. A padláson kellett keresztül jönnie. A -homályos gerendázat közt sugtak-búgtak a galambok és hirtelen csapással -vágott át fölötte egy-egy sötét szárnyu denevér. Ott töltötte gyászos -ballagásban és rekedt kotkodácsolásban napjait az a két vén tyuk is, a -mit az öreg Puliszkáné a kis szolgálónak hagyott örökbe. Nem fogant meg -az öreg áldása! Mennyi ócskaság köröskörül! De ki hinné, hogy annyi -emlék hever itt zürzavarban szerteszét!? A mint Béla bizonytalan -léptekkel botorkált a sok lim-lom, kaczat és zsib között, egyszer csak -belebotlott valamibe és csodálatos, veszett, megdöbbentő zaj támadt -lábainál. Mintha valaki a sir mélyéről köhögne, tüsszögne, kiabálna fel -segítségért. A vén óra, a sárkányos, liliomos, alabástrom-oszlopos óra -kapott a mozdulásra egy kis szuszt és az sietett porral tele tüdejéből -károgva jelenteni, hogy eltemettetett ugyan, de még nem halt meg. -Egyszerre ketyegett, ütött fertályt és órát s minden mesterségét -igyekezett bemutatni, a mivel csak szebb napjaiban tündökölt, hogy -megszabaduljon ebből a mély sirból. - -– Csitt… csitt… csitt… ki tudja… veszekedtek… meddig éltek… csitt… -csitt… minek éltek… csitt… csitt… minek… minek éltek? - -Összevissza mindent. Még a ki ismerte is ez elvonult filozóf eszejárását -s régi rögeszméit, az sem igen ismerhette ki magát egyszerre a töredékes -kérdéseknek és tanácsoknak amaz áradatában, melylyel elborította. -Különösen a csitítás látszott nagyon fölöslegesnek, mert mély csönd -uralkodott körül, melybe csak olykor-olykor búgtak bele szomoruan a -galambok. Béla megállt és hallgatta lábainál a régi barát zavaros -szavait, ki végül annyira belefáradt a heveskedésbe, hogy egyszerre csak -elkezdett érthetetlenül és rettenetes fuldoklással köhögni. A -padlásablakon beszürődő első sugarak valami fényes, aranyos tárgyra -vonták el tőle ifjú gazdája tekintetét. Arany-keret volt, mely egy szép -képet vett körül, a habokból kikelt istennő csábító képét. A tenger -azonban, melyből Vénus itt emelkedett ki, portenger volt, melynek -delfinjeit és rózsaszin kagylóit két nagy keresztes pók helyettesítette. -Béla rátette a képre kezét és leverte róla a port. Régidő óta e keserü -pillanatban gondolt először a párisi grisettere, kinek vonásait -emlékezetébe hozta e kép. Nem érzé, hogy romlásának akkor állt első -lépcsőjén, mikor Josephine puha karjai átölelték s ma, midőn nagy -számadása van az élettel, nem akart hálátlan maradni azért a kicsiny -szeretetért sem, melynek édes illatát egykor érezni vélte a szép, bukott -leány kis lábainál. Köszöni, köszöni, a mit tőle vett, bár gyönge -sóhajtása nem hat el a Szajna zugó fenekére, vagy a herczegi szerető -pazar szalonjába, vagy a szegények kórházának tikkadt levegőjébe. Hol -vagy, hol lehetsz ezek közül, Josephine? Egy röpke fény im rád is esett -Béla gondolataiból, melyek úgy csaponganak szerteszét, közel, távol, -multba, jelenbe, jövőbe, mint a villám. E nagy lomtárban, hova a kastély -ujraépítésekor minden ócskaságot felhordtak, ezer apróság, ezer emlék -követel magának valamit figyelméből. Ime bátyjának régi karszéke, -melyben meghalt; im az ódon, ezer-fiókos szekrény; im a szerzetes atyák -komor arczképei; ime gyermekkori könyvei, melyeket álmatagon forgatott, -mielőtt elindult volna a világba! Annyi, annyi minden együtt, hogy -utoljára nem látott már semmit közülök, szemei elhomályosodtak és ismét -a folyóson találta magát. - -Már fel vannak huzva a függönyök, kinyitva az ablakok, aranyos -napsugárral, derüvel van tele minden. Béla egy ajtó előtt áll meg, a -honnan kis fia zaját hallja. Istenem, úgy össze van törve, hajtva, -zaklatva; hol pihenhetne meg, ha itt nem?! A kilincsre teszi kezét. -Ebben a perczben odabenn megperdül egy kis dob. - -Dobverés! - -Egy gyermek játéka csak, de mégis dobverés! - -Dobverés, mely hangzani fog nemsokára az ősi kastély udvarán és minden -szobáiban. Hangzani fog mindenfelé a vén falak között, a mogorva -boltivek és nyájas halmok egyformán visszaverik és a hir szele ezernyi -ember fülébe elviszi. A dobpergés le fog hangzani még a föld alá is, és -ott meg fogja hallani egy öreg ember, ki önvádban fejezte be életét, -hogy haszontalanul töltötte azt. Földindulás zaja lesz e dobpergés, mely -elnyeli a régi urakat s a kastély kapujáról és a sirbolt ajtajáról le -fogja szakítani az ősi czimert. - -A kis gyermek gondtalanul veri odabenn a dobot, kaczag hozzá és atyját -keresi. - -Béla, mintha valami mérges kigyó hideg testéhez ért volna, úgy elkapta -kezét a gyermekszoba kilincséről s betámolygott oda, a honnan kiindult. -A reggeli asztalán várta; de nem nyult hozzá. Székébe roskadt, nyakát -hátraszegte és kábult, mély álomba merült. Az álom irgalmas lehetett -hozzá, mert a kinlódás nyomait tükröző, megviselt arcza mintha lassan -lassan kiderülne. Mintha szerető, a földieknél hatalmasabb ujjak -elsímitanák róla a nehéz felhőket és felszárítanák a könnyek barázdás -nyomát. Egy rövid negyedórára annak a régi Bélának szép, nemes, merengő -arcza volt ez, ki hajdan, iskolás korában Mariról álmodott, mikor még -virágokat szedett neki, melyeknek illata nem volt halálos méreg. Talán -álmában most is mellette volt; talán játszva lesték egymást a kis kerti -lak ablakán keresztül; talán ott ültek boldogan a régesrég elszáradt -mályvarózsák között: talán csak hallgattak és a boldog nesztelenség -ellenére egyetlen hangját sem hallották a szél baljóslatu zugásának -körültök, mely jövendő viharokat hirdet; talán azt hitte, hogy még -előtte van az élet! - -Mikor Béla felnyitotta szemeit, egy rövid pillanat alatt azzá lett, a -kinek a kelő nap találta. Tekintete ujra lázban égett s beesett, sötét -szemeit (úgy csillantak fel, mint a hogy az éjjeli ég kipirul, mikor -messze távolban ég egy ismeretlen majorság) azzal a kifejezéssel -hordozta körül, mintha beleunt volna már e romokat látni maga körül s -indulni szeretne a szerencsejátékos világ zajába vezető uj pályán, hova -régi szenvedélye csalja. De nem volt egyedül. Az a kopott alak állott -előtte, a ki ma reggel odalenn járt a sírbolt környékén: Istók. Foltos, -viselt, régi kabátja tele volt porral, pókhálóval s a földalatti -bujdoklás egyéb emlékeivel. Még ránczos homlokán is ott volt valami -pókbeszőtte, por-ellepte, viz-átszivárogta fal nyoma, melyen megpihent. -Csöndesen állt meg Béla előtt s bátortalan, homályos, szürke szemeit oly -mélyen lesütve tartotta, mintha valami rettenetes nagy szégyen miatt -kerülnie kellene az emberek tekintetét és megérdemlett szemrehányástól -tartania minden oldalról. Kezei el voltak dugva mély és szakadozott -zsebeibe, melyek egyikéből egy vén meggyfa-pipaszár, másikából pedig egy -még vénebb könyv kandikált ki. Oly mozdulatlanul állt, mintha -bilincsekbe lenne verve és teljes megadással, bünei terhes sorozatának -őszinte beismerésével várná elitéltetését. - -Az ébredő Béla arczát egy bús mosoly futotta át, a mint észrevette. Az -igaz, mindent átható szeretetnek mennyei adománya, hogy a legnagyobb -kétségbeesésbe is tud egy pillanatnyi vigaszt csöppenteni. Bizonyára jól -esett az istentől, embertől elhagyatott öngyilkosnak utolsó perczében -annak a két nagy fényes szemnek remegő tekintete is, mely kikoplalt -kutyájáé volt. És Istók hogyan szerette azt az öreget, ezt az ifjut, ezt -a házat, és milyen kevéssé magát! - -– Jó reggelt, bátyám, – szólította meg s erőtlen, hideg kezét eléje -nyujtotta. - -A mentor rég tudta a kikerülhetetlent. Tudta a tegnapi bukás végzetes -jelentőségét. Tudta, hogy a rég fejük fölött függő kard lecsapott. -Ismerte mind az okokat is, melyek e kétségbeesett helyzetnek szülői -voltak; de ezekre nézve olyan áltatással igyekezett adni a tudatlant, a -milyenre becsületes szive csak képes volt. Azt hitte, legjobban fog -sikerülni az ámítás, ha részt követel magának az átokverte munkából és -(esze mindig csodálatos utakon ténfergett!) valami olyan megbánásfélét -mutatott, melynek nem lehet joga egyetlen kemény tekintetre sem. Ha -mozdulatlan, félszeg, néma állásában volt valami szemrehányás, ez -egészen, csupáncsak maga ellen irányult. - -Béla minél előbb óhajtott átesni a keserves értesítésen, melylyel öreg -barátjának tartozott: hogy hova kiván temetkezni. Egy papirt kapott le -az asztalról, csakhogy hideg, reszkető ujjai között legyen valami. -Minden erejét megfeszítve, az el-elfuladásig siető hangon mondott el -egyet-mást. Szavaiban kevés volt az összefüggés, és sok a kimélő -áltatás. Nem mintha szépíteni akarta volna ezt vagy azt, mentegetni -magát ebben vagy abban; épen nem! Csak erős meghatottságban dobogtatta -szivét e mélyen lesujtott embernek néma áldozata, és saját jövendőjéről -emlegetett reményeket, melyek nemcsak hogy ki nem fakadtak, de még el -sem vettettek. Jól tudta, hogy ez az egyetlen mód, melylyel a mentor -nehéz szivén könnyíthet valamicskét. Elmondta, hogy tegnap este hosszan -értekeztek Hazafival s át kellett látnia, hogy a terhek hullámai már -összecsaptak feje fölött. (Az öreg fülig vörösödött; egész éjfélig itt -sétált lábujjhegyen az ajtó előtt.) Elbukott s ebben a házban nem bir -többet lélegzetet venni. Bukása még ma hivatalosan is be lesz jelentve s -talán már holnap eljönnek a törvény szolgái és lefoglalnak itt mindent. -Béla maga nem fogja bevárni őket; még ma elutazik Pestre, a hol uj élet -vár reá, mely talán gyümölcsözőbb lesz a réginél. Van egy-két befolyásos -barátja ott, kikkel már régebben közölte viszonyait s a kik sok -szivességet tanusítottak iránta balsorsában. Hogy kik és kik nem, az nem -tartozik ide; elég az hozzá, befolyásos emberek és jó barátok. Valódi -ritka példányok a mai önző világban! Tisztességes állást szereztek -számára és családjának épen nem kell nélkülözéstől tartania. Ő munkabiró -erejében van és nem fél a jövőtől. Hátas lovakat ugyan nem fog -tarthatni, üveges hintóban sem jár, a selyemnek, bársonynak és -csipkéknek is vége; hanem hiszen nem ezek az életnek egyedüli -kellemességei! A kis Béla… nos, a kis Bélából embert nevelhet és ez a -fő. - -Mindez, a gyakori akadozás daczára, elég szárazan volt elmondva. Béla -nagy kinnal le tudta győzni felindulását, és el tudta kerülni azokat a -hurokat, melyeknek érintése a maga és Istók szivét a legfájdalmasabban -rezegtette volna meg. - -A mentor egy darabig mozdulatlanul hallgatta. De egyszer csak a -legcsodálatosabban kezdte rázogatni nagy, kerek fejét, s hogy e furcsa -mozdulatoknak és sajátságos torokköszörülésnek valódi jelentése iránt -Bélát egy kissé félrevezesse, két kezét a világért sem huzta volna ki a -zsebéből, hogy szeméhez emelje, hanem odalenn ökölre fogva szorongatta -velök a könyvet és pipát. - -– Öreg, öreg barátom, – ugrott fel helyéből Béla, kin ujólag erőt vett -az elérzékenyülés, – légy erős és ne tedd még keservesebbé ezt a gyászos -órát! Annyi mindenkitől, élőktől és holtaktól kell bocsánatot kérnem s -ha még te is megtagadod… - -Nem tudta folytatni. Elhallgatott és félrefordult. - -Az öregnek pedig szegény feje igen nehéz lehetett, mert csak rövid ideig -birta ki a jobbra-balra való fárasztó rángatózást. Mintha csak -megtántorodott volna, kezeit kikapta a mély zsákokból, támaszt keresett -és csöndesen leroskadt egy székre. - -– Bátyám, – kiáltott Béla, – bajod van? - -A mentor egy mély sóhajtással igyekezett összeszedni magát, a foltos -kabátujjal megtörülgette szemeit és megszólalt: - -– A lelkiismeret, Béla, a rossz lelkiismeret! Valósággal elfogódik a -szivem, ha meggondolom, mennyi minden terhel engem is e -szerencsétlenségben. Ugyan megérdemlettem-e kenyeremet igazán, ha -nyugalmaztatásomat olyannyira betü szerint vettem, hogy véges-végig -elmulasztottam megjegyezni előtted, ilyen és ilyen körülmények között -mit parancsol az életfilozófia?! De nemcsak, hanem világosan és -bünbánattal emlékszem vissza, hányszor biztattalak, hogy csak éld -világodat, hogy osztass gabonát a kunyerálóknak, hogy vetess csizmát az -iskolás gyerekeknek, hogy engedd el az árendát a szélütött Mátyusnak. Ha -meggondolom, hogy mindezt én tettem; hogy csak egyetlenegyszer -figyelmeztettelek a gazdálkodás dicséretes voltára, akkor is bizonyára -lanyhán; hogy ő… ő is az én véremből való, (ne vedd zokon Béla, de -nagyon tele van a szivem!) ha mindezt meggondolom, sehogysem vagyok -képes tisztázni magamat a vád alól. Egyetlen mentségem, hogy te mindig -olyan csodálatos voltál és nem láthattalak úgy keresztül, mint az én -mélyen tisztelt, boldogult barátomat. Kitünő ész, kitünő szív, kitünő -karakter; de csodálatos! Bocsáss meg ezért a kifejezésért. Mikor -tefelőled gondolkodtam, mindig hiányosnak kellett tartanom azt a -filozófiát, a mit nekem az iskolában tanítottak, és nem mertem előállni -vele. - -Az öreg megtörött hangja hovatovább erősödött, élesedett s csak a végén -csapott vissza régi mélaságába, a hosszu előadásnak következő zárszavai -alatt: - -– Bocsánatot mondtál az előbb, Béla? Hogy én bocsássak meg teneked? -Istenem, hogy mondhattál már a te kitünő logikáddal bocsánatot? Iszen -csak… csupáncsak temiattad volt minden aggodalmam. De ha jó barátaid -tisztességes állást szereztek Pesten, akkor minden jól van. Mindig -tudtam én, hogy nem az a Varju a te igazi jó barátod! Az isten éltessen, -Béla; tegyen szerencséssé és boldoggá! Boldoggá is… igenis, mert azt -hiszem, hogy eddig… hogy eddig a mai napig… de máris igen sok -szabadságot vettem magamnak. Csak neked legyen nyitva az élet! Én már… -engem már semmi sem köt ám ide, csupán a megszokás. Ma reggel elvégeztem -a bucsut. Meglátogattam… - -– Hisz te, bátyám, nem fogsz velünk jönni, – vágott szavába Béla. – Ne -busulj semmit, itt maradsz. Már régen megmondtam volna, hogy ha -szerencsétlen vagyok is, hálátlan nem; de nem akartalak félbeszakítani. - -A mentor szemei fölcsillantak, de csak egy perczre. Ő már végzett ezzel -a szép reménységgel; de szerencsésen el is hervadt az szivében. - -– Szivesen, szivesen maradnék, Béla, – mondá hirtelen, – de ezen a -környéken mostanában nem tudok se tanítói, se jegyzői állomást, a mi -alkalmatos volna. Legalább a gróf helyett azt az iszákos Mányokit -választották volna meg; annak a nótáriája épen jó lett volna. Nincs, -nincs itt semmi hely az én számomra; kapitálist meg nem gyüjtögettem, -mert féltem, hogy hűtelen sáfár hírébe keveredem. Becsületszavamra -mondom neked, Béla, (nemesi nevemmel nincs mit dicsekednem többé!) hogy -minden félretett vagyonom öt darab körmöczi arany, a min egy ezüst órát -akartam venni a kis Bélának, hogy majd ha nem leszek, eszébe jusson róla -az öreg. Azonban hogy ha netalán addig, mig azt a bizonyos tisztességes -állást megkapod, szükséged lenne rá… ne vesd meg, Béla! Azonkivül -nincsen semmim. Gondolom, ott a nagy városban hamarább kapok majd én is -valami kenyérkeresetet. Igyekezni fogok, gyöngülő szemeim daczára, -megjavítani az irásomat… - -– Engedj már szóhoz jutnom, bátyám, – mondá Béla, ki borus -meghatottsággal hallgatta eddig az áradozó mentort. – Öreg napjaidra nem -hagyhattalak minden nélkül. Gondoskodtam rólad s nem kell itthagynod ezt -a megszokott vidéket. Ha eljösz majd, csak látogatóba jösz el hozzánk. -Tudom, mindig szerettél bolyongani a végesi szőllőben. Van egy kis darab -szántóföld, meg valami kukoricza is hozzá. A házban becsületesen meg -lehet lakni s az ablaka épen odanéz arra a szürke, vasajtós épületre a -kert végén. Én ebben az órában még rendelkezem mindazzal s Hazafiban -volt annyi emberség, hogy beleegyezett tervembe. Ime vedd, öreg; itt van -az átiratási engedély, siess be vele Karámosra és az a kis ház, az a kis -szőllő, az a kis szántóföld legyen a tied. - -A mentor arczát nem mondhatom tiszta égnek, hogy annál csattanósabb -legyen hasonlatom: eső kék égből. Borus volt az; de enyhítő csöppek -nyoma már mutatkozott szemeiben, a mint Béla az iratot kezébe adta. - -Mintha valami rögtön támadt szél verte volna össze és csordította volna -meg a felhőket, egy gondolatra felcsillantak és megnedvesedtek az öreg -szemei. - -– Nem tudom, – dadogta, – igazán nem tudom, Béla, hogy elfogadhatom-e? - -Ennyi volt egész szabódása. A ki egyébkor minden kinált fillérnek -elfogadásából lelkiismeretbeli dolgot csinált; hosszu takarékoskodásának -eredménye gyanánt tökéletesen meg volt elégedve azzal, hogy öt darab -körmöczi aranyat összekuporgathatott: most ilyen könnyen, ilyen csekély -vonakodással megbarátkozott volna a gondolattal, hogy egyszerre -földbirtokossá legyen?! Nem zavar és nem piruló szerénykedés nélkül -történt ez; de nem anélkül, hogy arczának ezer ráncza közé oda ne -telepedjék valami jámbor, becsületes furfang kifejezése, mely örökké -munkálkodó agyában (a mentornak alapigazsága volt: a ki gondolkodik, -csak az dolgozik igazán!) megszületett, mikor az ajánlatot megértette. -És ez a kis furfang bizonyára nem a maga érdekében került kalapács alá -ama folyton zakatoló mühelyben. - -– Így, így, öreg, – biztatta Béla. Semmi köszönet. Ha a hütelenség -biztosíthatja magát vén napjaira, miért legyen elhagyatottabb a -becsület? Atyai barátom voltál; a mi öröm volt gazdagságomban, azt neked -köszöntem. Engedd, hogy egy megnyugtató emléket vihessek magammal a -hányattatás napjaiból! Kérlek, a háznál ne tudasd senkivel, hogy mi nem -fogunk többé visszatérni. Régi cselédeimről tőlem telhetőleg ígyekeztem -gondoskodni; igen jól esnék, ha minden zaj nélkül távozhatnám. Te -értesz, bátyám, valami csak mégis fáj itt benn. Csak még egyetlen -kérést. Költözzél át minél előbb a kis házba. Még ma, mert kis fiamat -szeretném nálad hagyni, a te gondjaidra bizni addig, mig Pesten egy -kissé rendbe jövünk. A kicsiny mostanában gyönge is és beteges; hadd -futkosson még egy ideig ezeken a szabad mezőkön. Ő még nem érti, mi fog -itt történni s nem okoz fájdalmat neki a lakás-csere. Legdrágább, -egyetlen kincsemet bizom rád, Istók. Jó apja leszesz-e? Olyan, a milyen -nekem voltál? - -A mentor sárga arcza már ázott a megeredt esőben. - -– Köszönöm, Béla, köszönöm! A te szivednek nincs párja! Egészen az -édesanyádé! - -A mint a nap haladt az égen fölfelé s tiszta sugarai életet és -világosságot árasztottak szerteszét, Béla lelke is mind nagyobb -bátorságra edződött. A bucsuzás osztatlan és oszthatatlan fájdalmán már -jóformán átesett. Csak egy volt még hátra, nejét értesíteni, hogy még ma -utazni akar. - -Ilona komoran ült csinos kis kék boudoir-jában. Háborgó rossz szeszélyét -a szöszke német komornán töltötte, ki épen könnyek között hagyta ott a -szobát, mikor Béla belépett. A szép asszonyt elragadóvá tette a -felindulás pirja, mely arczán ragyogott. Az ablakban ült s egy virágos -szőnyeget himezett. Egy szőnyeget, mely nyilván sohasem lesz bevégezve. -Szingazdag virágait megfogja emészteni a por és moly; de bevégezve nem -lesz soha. Szép, hullámos nyakába egy drága gyöngysort akasztott Ilona -szeszélye. Talán nagyon szerette s legalább még egyszer, utolszor -viselni akarta! Ismerte vigasztalan helyzetüket s tudta a történteket. -Nem régen, csak tegnap este óta, mikor Béla megrendülése a rossz hirre -mindent elárult neki. Hanem azért csak feltette a gyöngyöt, mely épen -nem illett reggeli pongyolájához, himezett tovább s egyetlen szóval, -egyetlen tekintettel nem üdvözölte Bélát. Egy csoda-virág, egy kék rózsa -foglalta el minden figyelmét. - -– Ilona, – szólította meg férje, gyöngéden érintvén a sebesen mozgó -ujjakat, – Ilona, te tudod, hogy ez a ház nem a miénk többé. - -Az asszony hol elsápadva, hol kipirulva himezett tovább. Nem vetette föl -szemeit, csak egy kissé összerezzent férje hideg kezének érintésére. - -Béla szeliden ismételte a kérdést: - -– Tudod? - -Semmi felelet. - -A szegény ember csöndesen a másik ablakhoz huzódott és egy ideig némán -nézett ki rajta. Semmi nesz nem volt a szobában; csak Ilonának -visszafojtott szisszenését hallotta olykor, ha a tűvel rózsás ujjába -szúrt. Kevés vártatva összeszedte magát és odaült neje mellé. A mint -ujra megszólította (csak búsan, élesség és harag nélkül szólt hozzá), -hangja és arcza élénken emlékeztetett a mentoréra az imént. A gyöngéd -szív nemességével nyomott el minden szemrehányást, mely a házat ért -csapás egyik főoka ellen ajkára és szemeibe tolult. A szenvedés -meghatotta és csöndes megindulással mondott le vádló jogáról. Mindent, -mindent a maga vállára vett s mintegy hálásnak mutatkozott a sorsnak még -azért a kegyelmeért is, hogy teljesen össze nem zúzta és lélegzeni való -levegőt engedett neki. Oh istenem, olyan végtelenül jól esett volna neki -egyetlen jó szó és annyi mindent kész lett volna elfeledni érte! - -– Ilona, – kezdte fojtott, könyörgő hangon, – én nagyon, nagyon bűnös -vagyok! Az örvény szélére juttattalak benneteket. Hallgass meg. Ilona, -csak egy perczig hallgass meg, kérlek! - -A barna, kérő kezek egészen beborították a munkás kis kacsókat, de ezek -csak dolgoztak tovább, a mint lehetett. - -– Minden vétkemet tudom; bár tudnád csak egyetlenegy mentségemet is! -Nagyon, nagyon halgatag voltam, hogy mikor még több szeretettel -tekintettél rám, mikor néha elhatott még hangom a szívedig, föl nem -fedeztem előtted egy sebet, melynek kinja kora ifjuságomtól éget, emészt -és őrültté tesz. Ha akkor, mikor azon a velenczei gondolán a vizi -tündért emlegetted, kitárom előtted lelkemet, talán más szemmel -tekintesz rám, talán jutott volna olykor számomra egy-egy vigasztaló -szavad, talán a szánalom megőrzi szivednek egy kis melegét nekem, talán -minden, minden máskép ütött volna ki! De most már minden hiába, most már -vége annak. Őrültségem megbuktatott. Holnap mindent el fognak venni -tőlünk; de én még ma Pestre akarok utazni, hogy valami új életet -kezdjek. Méltán nevetnél ki, ha fogadásokat emlegetnék; de gondold meg -Ilona, hogy ilyen csapások néha nagyobb gonosztevőket is észretérítenek. -Mindenre kész vagyok érted, Ilona! - -Egy új szisszenés és semmi felelet. - -– Ilona! Elhagysz-e? - -A szép asszony végre fölvetette szemeit és válaszolt: - -– Természetesen veled fogok menni. - -E szavakat egy heves mozdulat kisérte s a drága gyöngysor szétszakadt. A -csillogó szemek szerteszét gurultak a padlón s a mi közülök a fonálon -maradt, azt Ilona egy sarokba hajitotta a szenvedélynek oly -müvészetével, melyet érdemes lenne szinpadon is bemutatni. - -– Ilona, tartsd meg ezt, kérlek! – esengett Béla. – Csak ezt az egyet -tartsd meg! Családi ékszer s menyasszonyi ajándékul adtam neked! - -– Nem az enyim többé, – felelt tompán az asszony. – Elkártyáztad. - -A kígyócsipés mérge elkábitotta Bélát. Szemei előtt összefutott minden: -a nagy ablakok, csipkés függönyök, rózsás arcz, szétszórt gyöngyszemek, -virágos szőnyeg. Kitámolygott a szobából. - -– Apám, édesapám, – szaladt eléje kitárt karokkal kis fia, – igaz-e, -hogy parasztházba fogok költözni és szegény gyerek leszek, mint a tömzsi -Ferkó? Istók mondta. Majd akkor nekem is virágos kalapot veszesz ugye, -mint a Ferkónak? Édes, édes jó apám! - -Ki olvasta volna meg azokat a csókokat, ki a sziveknek remegő -dobbanásait, ki az elfojtott és kiömlött könnyeket?! Oh bár olvasnák -valahol! Bárcsak hinné a világ, hogy olvassák ott, a hol itélet -várakozik rá; talán több lenne benne akkor a szeretet! - -Béla is, Ilona is szobájukba zárkózva töltötték ezt a napot. Senkit sem -bocsátottak magukhoz s a pap, ki délre hivatalos volt a kastélyba, a -mentorral költötte el az ebédet. Csöndes egy lakoma volt. Tiszteletes -Molnár Ábrahám úr még sohasem ülvén úgy ez úri asztal mellett, hogy a -ház urát egy felköszöntéssel meg ne tisztelje, a régi jó szokástól ez -alkalommal sem volt hajlandó eltérni. Olyan ünnepélyesen emelkedett fel -a pecsenye után, mintha legalább száz hallgatója lenne s minden tüskéjét -neki fordítván az igazságtalan és rövidlátó világnak, daczára ennek és -daczára annak, a maga részéről kifejezte rendíthetetlen bizalmát Béla -nagy jövendőjében. A mentor úgy könyökölt ott az asztal mellett, hogy -arcza el volt takarva, s csak ismételt figyelmeztetésre koczintotta -össze poharát a papéval. - -[Illustration: – Nem az enyém többé! – felelt tompán az asszony. – -Elkártyáztad!] - -Estére az öreg János a nagy hintóval odajárt a kapu elé. A málhákkal -sürgő-forgó cselédek mitsem sejtettek a történtekről és történendőkről s -jó kedvvel kivántak szerencsés utat a szótalan uraságoknak. A régi -háznépből csak a vigyori Palkó volt ott. Még csak akkor vigyorgott -igazán, mikor gazdája a kezét nyujtotta neki. Furcsa egy úr, a ki -kézfogással bucsuzik az inasától! S még azután is csak rázta, rázta ám a -kezét, a mint a lámpa világánál nyilván felismerte már. E szerint nem is -tévedésből tette. Az ő emlékezete szerint Pallér úr sem volt soha -köhögős és most egyszerre úgy fulladozik, hogy kész nevetség. A -nagyságos asszony meg mintha csuklott volna, mikor beszállt a kocsiba. -Mi bajuk lehet ezeknek? - -– Csak kardot meg puskát hozz, apám! – kiáltott Istók öléből a kis fiu -és János meglegyintette a gyeplüvel a lovakat. Gyönyörű két állat volt, -mintha csak szárnyukat emelték volna föl, úgy indítottak. Egy vén -vadászkutya, a sánta Flóra szörnyü vonitást kezdett a hátulsó udvaron. -Kölyök korától társa volt Béla bolyongásainak s valamikor vigan nyihogva -követte mindenfelé urát. Most keservesen nyöszörgött, vonított, -kaffogott és ugrált neki a zárt ajtónak. Palkó egy ideig mulatta magát a -vén állat kínlódásán és találgatta magában, hogy mi baja lehet ennek az -elnyomorodott dögnek? Miután sehogysem tudta kisütni, és az egész csak -oktalan rossz erkölcsnek tünt fel előtte, egy karóval jót huzott a -hátára és megelégedett vigyorgás közt tért a szakács urhoz máriásozni. - -A hintó robogott tovább-tovább a szép nyári estén. A tiszta égen -ragyogtak a csillagok, lenn az út mellett, a fűben tündököltek a -szentjánosbogarak. Csöndes szellő suttogott a tölgyek között és valami -közel fekvő faluból furulya-hangokat kapott el. Egyideig meglehetett -különböztetni a csillagoktól, melyekkel telidesteli volt rakva az egész -égbolt, a kálozdi kastély egy-két világos ablakát. Az ott a -kanczelláriáé, amabban Istók tesz-vesz valamit! De aztán völgynek visz -az út… még ott nyujtózik a hosszú tető… a torony karcsu, sötét kupja még -kiválik a tejút halavány faláról… és immár csak a megszámlálhatatlan -mennyei mécs kiséri az utasokat. - -A gadóczi pályaház előtt szálltak le. Az öreg János, ki régen várja már -a mai napot: mindennek végét, nem foghatta ugyan meg semmikép, hogy -miért nem inkább a karámosi stáczión ülnek fel a vasutra, mikor az -sokkal közelebb van; de hát a parancsolat ide Gadóczra szólt. - -A falusi várószobák így estenden nagyon komor képet nyujtanak. Lámpa -álnév alatt egy homályos mécs pislog bennök; a nagy óra régesrég -megállt, sőt az egyik mutatója le is van törve; a butorok piszkosak, -porosak, szakadozottak; a falon homályos üvegek alatt olvashatatlan -hirdetések függenek és az asztalra telepedve az állomásfőnök kutyája -aluszik. A sarkokban egy-egy hallgatag utas huzza meg magát, a kinek -semmit sem lehet látni az arczából. Csak mikor a zsiros papirosba -takargatott ludczombot előveszi a zsebéből, hogy megvacsoráljon, akkor -tudódik ki róla, hogy a falusi zsidó árendás. Az ablakon egy kiéhezett -dongó zsong, a hirverő drót zireg-zörög, cseneg-bonog s a nagy kolomp is -megszólal olykor és hangja hosszan viszhangzik az esti légben. - -Nem is jöttek be Béláék, hanem csak egyenesen kifelé tartottak a ház -elé, a hol satnya futóka van fölvezetve a tetőre. - -– Hát most már istennek ajánlanám, nagyságos uram, – bucsuzott az öreg -kocsis, – mert egy kicsit nagyon meg találtam hajtani ezeket a kényes -párákat; aztán nem szeretném, ha itt pihentökben ez a hüvös szél -megcsapná őket. Nagyon vigyázni való két jószág! Szerencsés jó utazást, -friss egészséget kivánok! - -– Hány esztendeje szolgálsz a kastélyban, öreg? – kérdezte hirtelen -Béla. - -– Isten segedelmével Szent-Mihálykor lesz épen harminczkilencz. Már csak -kitartom, ha degredált is a parádés-kocsisságból a nagyságos úr, míg -végünk nem lesz. - -Bizony megszorította ennek a kezét is bucsuzóra Béla s a hogy magukra -maradtak és a távol elnyelte a kocsizörejt, odahuzódtak mindaketten a -ház előtti árnyékba, hogy valamiképen észre ne vegye őket valaki. - -Pedig mégis észrevették. Egy bekötött fejü, hamis szemü, csinos -parasztmenyecske várakozott odabenn az ablak mellett két apró -gyermekkel. Az egyik fiu volt s halomra gyüjtötte a kiszenvedett -legyeket, melyek között elvétve egy-egy haldokló is akadt; a másik egy -bámész és álmos leány-gyerek, ki nénje szoknyájába kapaszkodott és -akkora bokrétát tartott a kezében, mint a feje. A menyecske -vissza-visszafordult a megigazgatásukra s hol a fiu mándliján rántott -egyet, hol a leány kendőjét huzta meg. Azután tovább nézegetett ki s a -mint a külső lámpa fényénél megismerte Béláékat és meg is bizonyosodott -róla, hogy ők azok, egyszer-kétszer fejét hajtogatva körüljárt a -szobában, összecsomózott keszkenője végét elgondolkodva csavargatta az -ujja körül s egyszer csak a nagyokat pislantó kis leány kezéből kikapta -a bokrétáját és kisietett vele a ház elé. - -Egyenesen odatartott Ilonának és elkapván a kezét, úgy összevissza -csókolta, hogy alig tudta elkezdeni, a mit mondani akart: - -– Csókolom a kegyes kezeit, nagyságos asszonyom, ha nem tetszik ismerni, -én vagyok a Fodor Panni. Az öreg Puliszkáné unokája csókolom kezét. Nagy -örömben vagyunk most a kis testvéreimmel, mert Karámosról várjuk haza az -apámuramat, a ki épen máma szabadult ki a vármegyeházáról. Ugy világos -nappal nem vitt rá a lélek, hogy a szinök elébe kerüljek, megköszönni a -mit az én szegény öreg szülémért tettek. Hanem most, a mint itt az -ablakon megláttam a nagyságos urékat, most legjobb lesz, mondok, nem lát -senkisem, nem röstelkedhetnek, hogy szóba álltak vélem. Csókolom a -kezüket ezernyi ezerszer; fizesse vissza az isten megszámlálhatatlan -jóval! Ezt a bokrétát itt az öcsém kötötte; ha meg nem bántanám vele, ne -sajnálja elfogadni a nagyságos asszony. Engedelmet kérek, hogy meg -mertem szólítani, mert én vagyok az, a kit Pántlikás Panninak hittak. - -Így csöppent a sors egy-egy kis örömet a legtelibb üröm-pohárba is. - -Az érkező vonat fütyült, megállt és tovább robogott Pest felé. - - - - -HATODIK RÉSZ - - -XXVII. FEJEZET. Régi utak az új városban. - -Az országnak valamennyi vidékéről, a délibábos tiszai rónákról, a -Kárpátok havas bérczei közül s a Dunamellék zöld halmairól hányan, de -hányan sietnek évről évre ide a fővárosba, erre a csábító, nyughatatlan, -végetlen tengerre, hogy a magasra csapkodó habok fölött kitüzött -zászlóval keressék a szerencse tündérszigetét, vagy a hullámok alatt -észrevétlen sírban pihenhessenek! Hányan, de hányan, a kik kitünni vagy -eltünni akarnak a világból! - -A sándor-utczai kis palota, melyből a szó legmesszebb elhangzik az -országba, a kormány hivatalszobái és az egyesületek tanácstermei, mintha -csak várva várnák azokat az új tehetségeket, kiknek ambicziója -magasabbra tör a piripócsi zöldasztalnál, (még magasabbra, noha olykor -ennek a tetejére ugorva mondhatták el dikczióikat!!) és igényei örök -harczban állanak a vidéki prókátor sovány keresetével. Az a pompás, -magas, sok emeletre készült épület, melynek aranyos tornyocskája büszkén -nézegeti magát a királyi folyam tükrében alant s melynek füstös, gőzös, -zsufolt termeiben a pénzvilág országgyülése folyik, (furcsa egy gyülés, -hol mindenki egyszerre beszél; alku és harcz együtt!) mindenfelől csalja -magához a vidék új urait, hatalmasait, kiknek síp-szava ezelőtt tíz-husz -esztendővel még szomoru panaszszal szólt faluhosszat a rongyász-kordé -előtt. Hát a szép világnak, a nagy világnak, az előkelő világnak büvös, -ellenállhatatlan varázsa! A márványos táncztermek fegyverzett szemü -uracsai, a dunaparti sétány sütkérező népe, a váczi-utcza kicsiszolt -hivalkodói, a városligeti körutak kiváncsi, tolongó közönsége várva -várják az ismeretlen szépségeket, a falusi házak árnyában feslett -bimbókat, hogy országos hirre emeljék az aranyhajat és éjszemeket, finom -bókokkal hódoljanak nekik, a divatlapokba verseket irjanak hozzájuk, -melyek otthon csak az ispán urnak szereztek egy kis, el-elfütyörészett -gondot. A rákosi gyep várva várja a vidék fiatal urait, kezükhöz kapott -örökségükkel és mindig utolsónak érkező versenylovaikkal, hogy -egyszer-kétszer gyorsan körüllovagoljanak rajta, aztán úgy leforduljanak -a homokba, hogy föl se keljenek többé. - -De nemcsak ezek a hires, nevezetes, fényes helyek (melyeknek -történeteiről az ujságok napról napra megemlékeznek) várják a maguk új -vendégeit, hanem várják azok az ismeretlenebb, de tulontul tömött utczák -is, melyeknek lázas sürgése-forgásában nem látni meg az embert az -embertől; azok a nap-kerülte zugok, melyekbe csöndesen megvonulhat a -világ elől futó szégyen; azok a sötét boltok, melyekben szegény -özvegyasszonyok nyitnak szivarral és zsömlyével szűk kereskedést; azok a -rettenetes földalatti tanyák, melyekbe üldözött vadak verődnek össze; -azok a kemény, utczai kövek, melyek éjjeli vánkosul kinálkoznak sok -hajléktalannak. Várják az óriás kéményekből füstölgő gyárak és pókhálós, -poros, egészségtelen irodák, melyeknek a szünetlen munkában lévő nagy -gépekhez mindig új meg új szegekre van szükségük az elkopottak és -eldobottak helyébe. Várják a nagy, emberrel és zsibajjal tele piaczok, a -zsufolt, szennyes és büzös utczák, a piszkos és ismeretlen vidékekre -futó sikátorok, melyekben legkönnyebben eltünhetik a menekülő üldözője, -az adós hitelezője, a zsebmetsző a rendőr elől. Várják azok az illattal -terhes szobák, melyek pirosított arczokkal, unott mosolylyal és undorral -vannak tele, s tán nem is sejtett temetői sok szép falusi leánynak, kit -szegény anyja otthon meghaltnak sirat. Várják az elhagyatottabb, poros -városrészeknek szük kis lakásai, hogy békén és ismeretlenül meghuzhassák -magukat bennök azok, a kiknek nincsen pénzük, a mivel fölkeressék az -egy-két lépésnyire zajgó világot, vagy okuk van, hogy kerüljék azt. - -Talán ezek egyike volt az a sovány, beesett arczu, de ragyogó, tüzes -szemü fiatal ember is, ki kora reggel fölkelve iróasztala mellől, egyet -nyujtózik (épen úgy, mint azok, a kik puha párnák közt, édes alvásban -töltötték az éjet.) s kitárja az udvarra szolgáló ablakát, hogy egy kis -friss levegőt kapjon. Körülbelül másfél esztendeje lehet, hogy Pakfon -úrtól, a nyirágutczai érdemes rézöntőtől, kifogadta ezt a szobát, -gondosan elhallgatván előtte foglalkozásmódját, miután bizonyosan neszét -vette, hogy a vörös képü rézműves sajnos tapasztalatokon alapuló -ellenszenvvel viseltetik az egész irnoki osztály és annak minden tagja -ellen. Azonban a szelid cselfogás, melylyel az illető udvari szobához -jutott, nemcsak ennyiből állt; még egy, talán amannál fontosabb -körülményt is elhallgatott. Magda kisasszony, a háziur huga ugyanis, -kinek kötelességében állott takarítani az új lakóra, másnap estig hiába -várta, hogy elhagyja szobáját. Odasompolygott csöndesen, hogy nincs-e -valami baj; de az ajtó be volt zárva. Hiába minden sürgetés; uram -segíts, elő kellett szólítani a Muki legényt, a ki – mielőtt a -rézmüvesség és Magda kisasszony iránti legyőzhetetlen szenvedélyének -tudatára ébredt volna – lakatoslegény volt. Az ajtó feltöretett s a -besiető háznép az ágyon elterülve, ájultan találta az új lakót. Nem -segített azon semmi, csak egy tányér leves a Magda kezéből. - -Megvallotta azután ott a nyomoruságában, hogy biz ő csak irnok a -karakány-bukói márványutánzó részvény-társulatnál; sőt még azt is -megvallotta, hogy három napja semmitsem evett. Pakfon úr, ki mint -részvényes némileg ismerte ama bizonyos társulat irnokainak helyzetét és -fizetés-képességét, szörnyen káromkodott, hogy ő milyen csúful ki van -játszva és hogy az ő házát milyen szörnyü gyalázatba keverte most ez az -éhenhaló nyavalyás. Pedig még csak ki sem dobhatja, mikor olyan -ereje-fogyott, akár az őszi légy! Valamennyire Magda kisasszony is fel -lehetett indulva, mert dolgos kis kezével mérgesen dörzsölte meg -mindakét szemét és a következő pillanatban már ott állt a másik tányér -levessel. Ez a méltó felindulás azonban nem akadályozta, hogy másnap, -harmadnap és azután is a maguk konyhájáról minden kedve szerint valóval -el ne lássa a beteget; hogy oda-oda ne szökjék hozzá megigazgatni az -ágyát, a feje-alját s egy cserép későn nyiló sárga-violát ne tegyen az -ablakába; hogy – míg Pakfon uram Mukival a mühelyben kalapált – -varrásával egy-egy rövid félórára meg ne pihenjen a kis hónapos szobában -s jó, nevettető falusi történeteket ne beszéljen neki; hogy gondját ne -viselje az elhagyatott ifjuembernek egészen addig, míg nagy, keserves -betegségét ki nem lábolta. Gonosz pörlekedő kis teremtés volt s a -szegény irnoknak bizony néha napján leczkét is kellett hallgatni tőle; -hanem szivesen hallgatta. A nagy kalapos doktorra is, ki az első -látogatás alkalmával gyanusan nézett körül a szegényes szobában s -olyatmondó arczczal távozott, hogy engem sem láttok itt többet! – még -erre a nagy kalapos, irgalmas úrra is ráförmedt, hogy aztán csak el ne -mulaszszon ám egyetlen napot is, mert a szegény ember is lehet -háladatos. Hogy ezzel a kijelentéssel mi összeköttetésben volt Magda -kisasszony takarékpénztárba rakott pénzecskéjének folytonos apadása és -az illető, nagy kalapos emberbarátnak utóbb, az irnok előtt tett ama -nyilatkozata, hogy ő már tisztességesen ki van elégítve, sohasem tudtam -meg. Az is elég csodálatos dolog volt, hogy a legelső vasárnap délután, -mikor az új lakó kisétált a háziakkal a városerdőbe, Muki legény -egyszerre csak eltünt az oldalukról, becsapott a Bimbó-ba és józan -szokásai ellenére tökéletesen leszíván magát, kijelentette, hogy ismét -vissza fog térni a lakatos-mesterségre, melyhez ifjú emlékei kötik. -Magda kisasszony csak vállát vonogatta rá; de annál kevésbbé vonogatta -Pakfon úr a magáéit azon a gonosz tapasztalaton, mely az irnokok elleni -elkeseredését újból igazolta. - -Egy-két szerencsés körülmény azonban a szerelmesek ügyét jobb -kerékvágásba terelte. Egy reggelen eléje állt a lakó az érdemes -rézöntőnek azzal a jó tanácscsal, hogy minél előbb szakitsa meg minden -összeköttetését a karakány-bukói márványutánzó részvénytársulattal, a -mint ezt ő maga is megszakította, a tegnapi napon kineveztetvén a -komáromi nagy földindulásról nevezett biztosító bank irodavezetőjének. -Nos, – Pakfon úr sietett tuladni a veszedelmes részvényeken s két hónap -mulva, azon a nevezetes napon, melyen az ujságok jelentették, hogy «a -karakány-bukói szédelgéstől végre megtisztult a levegő», örömében -megegyezését jelentette a Mátyás úr és Magda kisasszony között tervezett -közkereseti szerződéshez, az alatt a föltétel alatt, hogy a vőlegény – -miután az irnokságnak kevés tisztelettel járó kötelékeiből sikerült -kibontakoznia – hivatalos pályáján még egy grádussal előbbre menjen. A -biztosító bank, ominózus nevének ellenére, szilárdan állott, mint a -kőszikla, s Mátyás isten segedelmével megtette a tőle követelt utolsó -ugrást is és az örvendetes esemény már nem mult máson, mint hogy Magda -kisasszonynak egy falusi nagynénje, kinek beleegyezését szintén -kikérték, már igen régen járta az iskolákat és nagyon nehezen ment neki -a levélirás. - -Így álltak ügyeik akkor reggel, mikor a fiatal ember kinyitotta ablakát, -hogy friss levegőt kapjon. A mi a friss levegőt illeti, noha a muzeum -teteje ide látszott, odafenn az égnek egy kis kék darabja ragyogott s az -udvaron a csatorna mellé két cserép leánder volt állítva, az itt épen -nem volt bőviben. Hanem az a napfény, a mire az ifjú vágyott, nem sokáig -váratott magára. Egy fiatal, eleven, piros-pozsgás leányka – a mint az -átellenes ablakból észrevette a mozgást – egy kis zöld kannával rögtön -odakünn támadt a kutnál, megtöltötte a kannát, megöntözte a leándereket, -azután juttatott egy kis vizet az alá a bizonyos ablak alá állított -sárga-violának is s ha már egyszer ott volt, hát csak beszólt Mátyáshoz -is. Friss volt, mint a hajnal, piros mint a rózsa, eleven mint a fürj. - -– Mátyás úr, Mátyás úr, jó reggelt! – csicsergett ott az ablak alatt. - -Mintha csak valami madár szállt volna oda. De épen úgy is édeskedett ám -neki az a fiatal ember, mint a madaraknak szoknak. Sovány arczáról az a -különös vonás, mely hol fáradságot, hol nyugtalanságot látszott -jelenteni, egyszerre eltünt; gyöngéden simogatta a kis vendég szép, sima -tollát és belemosolygott a tündöklő fekete szemekbe. Csak hogy épen -czukorral nem kínálta. Hanem a madár az első simogatás után felborzolta -magát. - -– Hát így fogad nekem szót, Mátyás úr? Nem megmondtam: pontban -kilenczkor lefeküdni, pontban hatkor fölkelni?! Várjon csak, majd ha én -a maga felesége leszek! Az éjjel fölébredtem, átnéztem ide, láttam: -égett a gyertyája. Ki vele, mit dolgozott? - -– Semmi oka a panaszra, Magda. Csak éjfélig voltam fenn, addig is a maga -kedvéért dolgoztam. - -– Nézze meg az ember! Bocsássa el mindjárt a kezemet és ezentúl ne -merjen éjtszakázni az én kedvemért. Azt megmondom, én miattam se ne -fogyaszsza, se költségbe ne verje magát, a lakodalomra ne gondoljon, -ajándékot ne vegyen, mert nekem mindenem van. Majd meglátja, ha felesége -leszek! Hanem fogadjon szót, az a fő. Hogy mert engedetlenkedni? - -A fiatal ember addig mesterkedett, míg újra megkerítette a kis kezet. - -– No bizony, – mondá, – Ha meg nem tartja a szavát, minek tartsam én?! -Nem megigérte-e, hogy új borra megtartjuk a lakodalmat? - -– Semmi újbor! Nem csodálnám, ha az a részeges Muki tüzne ki ilyen -terminusokat! Megmondtam, hogy míg a sásdi nénémtől feleletet nem kapok, -hogy nem változtat a szándékán irántam, addig semmi sem lesz a dologból. -Nincs a török a hátunkon. Isz úgy várom már minden reggel azt a -levélhordót, mint a messiást. Jön, jön, ma is itt járt már, hanem csak -mindig oda fölfelé tart az emeletre az új lakóhoz. Hallja, Mátyás úr, -ismeri maga az új lakókat? - -– Nem én. - -– Nem is látta? - -– Nem én. - -– Azt a szép asszonyt nem látta? Akkor csak nézze meg jól minél előbb, -mert ha én egyszer a felesége leszek, akkor azután úgyis vége lesz. -Hanem a mennyi levelet az kap, az már mégis sok! Én csak egyet várok, az -se jön. Aztán hallja, már rá is vigyáztam, úgy megy oda mindig a postás, -mintha lopni járna. Bekukucskál, nézi az asszonyt, ha magát kapja, -kezébe nyomja a mit hozott. De ha véletlenül az ura is otthon van, -hirtelen megfordul a sarkán és úgy elosonik onnan, mintha ott se lett -volna. - -– De jól megnézte, Magda! Nem szeretném ám, ha megtanulná valahogyan. - -– Nem hallgat? Az igaz, alig várom, hogy már egyszer a fele… hogy jól -ránczba szedhetném. - -– Magda! – hangzott egy földalatti szó a műhelyből. - -– Megyek, bátyám, megyek, – felelt a leány és elsietett. - -Ez a külvárosi ház, melynek jogán a gyermektelen Pakfon úr valamennyi -atyjafiának önkényes zsarnoka és imádott bálványa, régi ismerőseinkkel -van tele. A komáromi nagy földinduláshoz czimzett biztosító bank -éjtszakázó hivatalnoka, ki oly türelmetlenül vár egy bizonyos örvendetes -ünnepélyt, hogy szinte hajlandó lenne siettetni ezt még abban az esetben -is, ha a sásdi nagynéne megváltoztatná Magda kisasszony iránt világosan -kijelentett szándékát, ez a csöndesen meghuzódó ifjú ember senki más, -mint a karámosi fogoly, kit hosszú rabsága megtanított feledni, tűrni és -dolgozni. Pályát tört magának a becsületes munka útján s újból -fölmelegedett szíve a régi lázas álmok után szelid vonzódással -ragaszkodik egy valakihez s ha majd családja lesz és ebben élő zálogát -viheti javulásának a dunaszögi ősz ember elé, akkor… néha álmodik arról -is, hogy atyja elé áll és megkéri, hogy feledje el a multakat a jelenért -és jövőért. Az a szép asszony meg, a kihez oly sűrűn érkeznek a levelek, -és a ki oly meghitt viszonyban áll a furfangos levélhordóval, senki más, -mint Kálozdy Béláné, a régi Ilona, ki a nagy tanulságokból, melyeket a -sors kegyetlen keze ridegen tartott szemei elé, a szörnyű csapásokból, -melyek sujtották, a szenvedélyek között, melyekben háborgott, nem tanult -és nem feledett semmit. A régi volt. - -Ott ült abban a második emeleti, szegényes kinézésű szobában, a két -ablak közé állított író-szekrény kihuzott táblája előtt, íráshoz -készülve. A toll meg-megreszketett finom ujjai közt s kipirult, égő -tekintete, hol a fehér lapra van szögezve előtte, hol a messze homályos -légbe vész, melynek ködéből kiemelkednek a nagyváros tornyai. A -kinyitott ablakon keresztül távolra el lehetett látni; át a rákosi -kiégett, szintelen síkon egész a kőbányai kémények sűrű, kormos, fekete -erdejéig; le a poros síkra, a sok poros utczára, poros udvarra, poros -telekre, poros épületre és poros járókelőkre. Ha elfordult is Ilona -attól a végtelen vászontól, melyet a nagyvárosi természet szintelen -szinekkel mázolt be, hogy az otthon barátságosabb képei közt pihentesse -meg mély, sötét, révedező szemeit: rá nézve ezek sem voltak sokkal -vigasztalóbbak. Mindössze két kis szobájok volt, nagyobbára a kálozdi -padlásról került régi butorokkal rakva tele, melyeket Istók utánuk -küldött. Ott ketyegett, lármázott, bölcselkedett mögötte a divatból -kiment ódon óra; előtte a kopott, ezerfiókos szekrény s nyugtalan -tekintete a falun Kálozdy Ádámnak és feleségének komor, fagyos -vonásaival találkozott. Mindez nem a régi, falusi környezetben, tágas -szobákban, a vén fák szomszédságában a hova illettek, a hol csupán a -mult kegyeletesen megőrzött emlékeinek látszottak és mindegyikük tudott -a régi napokból egy kis dicsekvéssel állani elő. Ámde ittben, e fuladt -városi levegőben, e sötét, napfénytelen hajlékban, mintha mind -megnémultak volna és a kényszerítő nagy szükségen kívűl semmi másról nem -tanuskodnának. Csak a bolondos fejű megátalkodott órát nem tudja -leszoktatni semmi sors régi nyelves természetéről, melylyel neki csöndbe -és lármába egyformán bele kell kottyannia. - -Ilona sokszor fölemeli tollát, hogy írjon valami választ arra a kezében -gyűrt, tépett, forgatott kicsiny levélre. De a mint izgatott zavarban -körül-körülnéz, ezek az ócska családi holmik, melyek csupán holtig való -hűséget láttak, (könnyű volt ott a kálozdi dominium közepén!) nyilván -nem igen biztatják arra, a mit írni szeretne. A tollát minduntalan -leteszi és forró fejét kezére hajtja, melyre omló csigákban hullanak le -a hanyagul összekötött sötét fürtök. Azoknak a lázas perczeknek egyikét -éli, melyekben éltünk felidézett fordulóin a tétova hánykodó lélek -kétségbeesve fordul tanácsért mindenfelé; mikor reszkető ajakkal -figyelünk a szél zugására, megértjük az elröppenő fecske füttyét és -beszélni halljuk azokat, a kik nincsenek. Óh miért, miért huzódnak -ilyenkor oly gyakran sötét, nehéz felhők a tiszta ég kék boltozatára, -hogy a mennynek magasságából is jöhetne egy kis jó tanács!? - -A tépelődő, tanácstalan asszony össze-összehuzza magát, mintha fáznék s -kitekint az utczára. Egy kis sétatér szégyenkedik ott a ház előtt, -kopasz, sovány, sárga, haldokló akáczfáival. A fák közt jelenetek -tarkállanak a nagyvárosi élet zagyva vásárából, melyeket nem takar el -dus lombozat. Tisztán beszélnek mind a két kérdezősködő szép szemnek. -Úri dámák páváskodnak föl s alá s míg selyemszoknyájuk csak úgy söpri a -port, a járó kelők tisztelettel térnek ki előlük s az utcza-végi rongyos -koldusok ezer isten-áldással tolakodnak finom keztyüs kezük után. Öreg -hivatalnokok szaladgálnak nagy iratcsomagokkal hónuk alatt, hogy -hirtelenében bekapják valami olcsóbb korcsmában szűk ebédjüket és -siessenek vissza újra belevetni magukat a gépbe; meglökdösik őket -jobbról balról tisztességesen. Ott egy szegény ördögöt temethetnek! Csak -aféle festetlen és gorombán ácsolt koporsóban fekszik és a kocsis -meg-megütögeti a sánta lovat, hogy minél hamarabb végezzen vele; az -özvegyasszony, kinek nyilván gyászruhára sem telt, lélekszakadva követi -s szomszédjai egymásután maradoznak el mellőle. Amott víg gyermekzsivaj -veszi körül a komédiát. Egy tarka kiaszott bohócz és egy fehér kiaszott -uszkár csodálatos mesterségeket mutogatnak s a kiaszott asszony elől, ki -tányérral jár körül, hihetetlen gyorsasággal párolog el a röhögő -publikum. Egy undok lebujból tántorgó részeg embert terel napvilágra a -vörös orru drabant és kínál új látványt a komédiától elszelelt -fiatalságnak; istenem, vajjon ez a nyomorult viselte-e új korában is ezt -az úrias öltözetet, vagy valami zsibvásáron jutott hozzá?! Annak a szép -kertnek közepén, ott a templom mellett, egy derültebb kép is kínálkozik. -A virágok között egy puha gyepágyon szerelmesek beszélgetnek s nem -sejtve, hogy valaki látja őket, édes csókokat lopnak egymás ajkáról. -Ilona gyermeke, a kis Béla, nem játszott ott a porban, hogy annak a -szavát is meghallotta volna. S ha ezer és ezer képet látna még, nem mind -azt mondaná-e neki: beszéljenek akármit a költők, kiknek ez a szőllő -rendesen savanyú, bizony csak nagy tisztesség és nagy boldogság a -gazdagság! - -[Illustration: A tollat minduntalan leteszi és forró fejét kezére -hajtja.] - -Ilona egész testében reszket, a mint a végzetes tollat újra megragadja. -Iszonyodik a nyomortól és áhítja a régi fényt. Temetőnek nézi a -szegénységet és szíve abban a hitben dobog, hogy neki még élni van joga. -Végzete nem magányra, munkára, tűrésre alkotta; élete nem ezekre -tanította; álmai nem ezekkel kecsegtették. Természete lázong ez élet -ellen, melybe jutott; az ember ellen, kit ide követni kénytelen volt; a -jövő ellen, mely reá vár. Gondolatai félelmesen gyors szárnycsapásokkal -messze-messze röpködnek régi emlékeinek egy virága fölött, mely élőnek -és zöldnek hazudja magát, holott hosszu-hosszú évek előtt elhervadt már. -Keble liheg, fekete szemei égnek, mint a gránát, arcz-színe kékbe -játszik és minden izma reszket az izgalomtól. - -– Nem, nem tudok így élni tovább, – rebeg magában. És ő első szerelmem -volt! - -Összerezzent. Mintha egy szelid gyermekhangot hallott volna valahonnan -messziről. Csak egy imádságnak, egy fohásznak, egy sóhajnak töredékét. - -– A kicsiny sohasem szeretett engem, sohasem szeretett! Ezután sem -szeretnél, hallgass, hallgass! – felel a távoli titkos szózatnak és -arczának parázsló tüze gyorsan fölszárítja a könnyet, mely végig futott -rajta. - -Megragadja a tollat, de nem tudja megszorítani s kiejti ujjai közül. -Újra megragadja. Már több ereje van és ír… ír… ír, míg kopognak az -ajtón. - -Gyorsan elrejt mindent. Még tekintetét is a belépő Béla előtt. - -– Végre! – kiált az érkezett, ragyogó szemekkel sietve hozzá, – végre -meg vagyunk mentve, Ilona! - -– Állást kaptál? - -– Bajod van, hogy ilyen jéghidegek a kezeid? A szerencsével együtt -valamennyi régi barátom elhagyott, mintha sohasem ismert volna. Hiába -jártam mindegyiknél. Csak az egyetlen Mágócsi Ernő fogta pártul ügyemet… -Fázol, Ilona, hogy úgy reszketsz? - -– Semmi, semmi. Csak folytasd, hallgatok. - -– Egy biztosító banknál kaptam alkalmazást. Szerény, kicsiny állás, de -mégis csak valami. Száz forintunk lesz havonkint. Ha megtanulunk -feledni, így elvonulva maradunk a világtól, összehuzzuk magunkat, -megélhetünk belőle. - -– S ha nem fogod elkártyázni… - -A hirtelen, váratlan öröm nagyon elnézővé teszi az embert. Béla is -szinte sértetlen maradt a fulánktól, mely e szavak kiméletlen -igazságában rejlett s míg az asszony heves, remegő felindulását sem -titkolni, sem elfojtani nem bírta, a melléje ült férfi hangját még csak -egy kis neheztelés sem tompította, a mint válaszolt neki: - -– Nem, Ilona, nem. Azt hiszem, most már megtanultam mindent. Tudom, hogy -ellenségem a szerencse. Utolsó forintjaimmal is csak azért kerestem itt -fel őket, hogy neked egy kis kényelmet szerezzek, míg álláshoz jutok. De -most már vége lesz. Még ma irok Mágócsinak és megköszönöm a mit értem -tett. Nemes, derék férfi! Nos, add ide a kezedet, Ilona. Adj otthont, -barátságos otthont és segítsd kiölni lelkemből azt az átkozott -szenvedélyt! - -– Adj otthont, barátságos otthont! Otthont ebben a sötét, mogorva két -zugban itt! Ne neheztelj, Béla, ha nem tudom egészen legyőzni -keserűségemet. Gondold meg, mi voltam és mivé lettem. - -Egy kis szünet mulva halkabban következett a válasz Béla ajkáról: - -– Mivé lettél? Hát szegény asszonynyá lettél, ki férje keresetéből él. -Dolgozni akarok, dolgozni fogok, Ilona s tán elégedettebbek leszünk, -mint eddig voltunk. Csak egymásnak és gyermekünknek élünk. A mint első -hónapi fizetésemet megkapom, elhozom a kis Bélát; mindent megteszünk -érte s derék emberré fogjuk nevelni. Édes kicsiny fiam, mindenem! Minden -éjjel vele álmodom! - -Az asszony hirtelen fojtott hangon kapott férje szavába: - -– A kártya-barlangban? - -– Ott, Ilona. Még ott is a kis fiammal álmodom! De ne keseríts, kérlek -ne keserits többet. Ha van szíved – hogyne lenne! – járulj hozzá az én -becsületes igyekezetemhez s akkor mindnyájan meg leszünk mentve. Nem -érezted-e soha, minő boldogság lenne, megmenteni egy pusztuló családot, -a magadét? Nincs egy biztató mosolyod az első remény-sugárra? - -– Tudod, hogy én hamar kétségbeesem. Nem hiszek egykönnyen. Sötéten -látok s úgy gondolom, nálam nélkül jobban boldogulnál. - -– Hát nem tudsz, nem fogsz megbocsátani soha? - -– Miért ne? Hisz itt vagyok veled. Bár ne… - -– És mi lennél, ha nem volnál itt? - -– Ki tudhatná! Egyedül az isten. - -– Azt ne emlegesd. Az a bocsánat és szeretet istene. Te pedig… - -– Mit én? Hát mit én? Én föláldoztam magamat érted, otthagytam pályámat, -lemondtam a dicsőségről, követtelek a nyomoruságba. És most még azt is -meg akarod tiltani, hogy legyen egy perczem, melyben arra gondolok: bár -ne lennék itt! - -Béla füleiben megcsendült egy régi, régi hang: Szivesen dolgoztam volna -érted! Fölugrott helyéről és megragadta Ilonának szép fehér, telt -karjait. - -– Hát hol szeretnél lenni? – kiáltá. – Becsületes asszony vagy? -Becsületes vagy? Felelj. Azt hiszed, az maradtál volna, ha velem nem -jösz? Felelj. - -A nő szikrázó szemekkel szabadította ki karjait. - -– Béla! Igen, felelek. Jó, hogy kérdezed. Az maradtam volna, ha tönkre -nem teszed az életemet. De ily durvaságra, a minővel megrohansz, ne várj -tőlem semmit. Én feláldoztam magamat érted és most kimondom, kimondom -ebben a perczben, melyben meg akarod tiltani, hogy áldozatnak tekintsem, -szemedbe mondom, hogy megbántam az áldozatot. Kimondom, hogy nem -szeretlek. Kimondom, hogy… - -– Csitt, csitt, csitt… minek veszekedtek… ki tudja, meddig éltek?… -Csitt… csitt… csitt… - -Az öreg óra beszédét senki sem hallotta. Senki sem figyelt rá, senki sem -fogadott szót neki. Sok filozófnak közös sorsa ez. - -A kegyetlen asszony, a mint reszketve és villámló szemekkel fölállt, -szavaira nem hallott más választ egy tompa hörgésnél és egy -ajtócsapásnál. Az a hörgés mintha csak távolról zúgó vízmoraj lett -volna, annak a sötét, háborgó, sivatagbeli tónak moraja, mely -megingatással és elöntéssel fenyegetett mindent maga körül. - -És ez az este megint ott találta Bélát, a hol a többi este: a -barlangban, melybe most utolsó, legeslegutolsó filléreit vitte, hogy egy -hosszú éjtszakának gyötrő, sorvasztó, halált hozó lázát megvásárolja -rajtok. Hogyan tévedt ide; mint csorgott szívének vére a szenvedély -karmai között, mely e helyre vonszolta; vajjon a kétségbeesés űzte-e, -hogy elveszítsen mindent, vagy még mindig az őrület, hogy egyszerre -visszanyerjen mindent? (mert úgy kellett hinnie, hogy itt mindent -megnyerhet,) – e kérdésekre magyarázó feleletet csak azok a -szerencsétlenek tudnának adni, kik nagy csapások között a mámorban -kerestek vigasztalást, nagy bűnök vádjának súlya alatt a legnemesebb -érzelmekben kerestek másoktól titkolt mentséget maguk előtt (a világgal -mit törődnek már ők!) s lassan-lassan erejük-fogyott, gyáva, fél -tébolyodott, szabadságra nem is vágyó rabokká lettek. - -Gyönyörű, fényes, gazdag, divatos lakás volt, a hova Béla belépett. A -világ kiváncsi szemei elől egy kis rézkandikáló őrizte a külső ajtót. De -az ásítozó s hamisan pislogó inas az új vendéget ismerte már s -felnyitotta előtte a szentélyt. Előtte puha szőnyegek, drága kárpitok, -kényelmes kerevetek, zöld posztóval borított asztalkák, lámpák ragyogó -golyói, fényes szoba-sor. A kik csak hirükből ismerik e barlangokat, és -tudják, mennyire kerülik a világosságot, alig hinnék, hogy milyen sokágú -gyertyatartók és tündöklő csillárok fényeskednek itt. Pedig mind, a kik -itt jönnek-mennek, szivaroznak, kártyáznak, ásítoznak, tolonganak, drága -borokat töltögetnek, asztalokhoz ülnek, étvágytalanul vacsorálnak, -rejtett fülkékbe vonulnak és várják a hajnalt, – úgy tetszik, mintha -rejtegetnék az arczukat egymás elől. Mintha valamennyinek lenne valami -magának tartani valója: annak is, a kinek bankótól duzzad a tárczája s -ezüst pénztől nehéz a zsebje, annak is, a kié üres; annak is, a ki -józan, annak is, a ki részeg; ha más nem, egy boldogtalan történet -valamelyik boldogtalan társukról, melylyel nem akarják a jókedvet -rontani. Jókedv! E sok halavány arczon, melyet a gyertyák és lámpák -világa még sárgábbra fest, nincs egyetlen őszinte vonás: e nagy, tompa -zsivajban, nincs egy őszinte hang; egy nagy hazugság minden, melylyel – -valamint a rendőrséget kijátszák – rá akarják szedni a végzetet is, és -egyetlen éjtszakán felforgatni a régi osztályt, koldussá tenni az urat, -urrá a koldust. Ott munkálkodnak rajta legégőbb szorgalommal a nagy -terem közepén. Egy ördögi gép forog-forog ott s a pokol szineivel: a -vörössel és feketével játszik a lángoló szemek előtt. Mintha mindazokat, -a kik körülötte ülnek, állnak, támaszkodnak, ágaskodnak, szájukban -ki-kialvó szivarral, ujjaik közt reszketve tartogatott pénzdarabokkal, -visszafojtott lélekzettel és meg-megtántorodó térdekkel, – mintha -valamennyit sebesen forgó kerekei közé kapta volna és halálos -vergődéssel néznének szabadító után. A pénz csörög, a pénzszedő lapátja -koppan, a gép forog. Nincs, nincs szabadító! - -– Ez rossz hely uram, a hol ül, – szólt Bélához szomszédja, egy nyurga -zúg-ügyvéd, kinek még tegnapelőtt arany-órája és láncza is volt. – Mi -már jártassabbak vagyunk az effélében s tudjuk, hogy itt a babona: -igazság. Az ön helyén tegnap egy fiatal báró ült, ki (két óra lehetett -éjfél után) egyszer csak összeroskadt és pisztolyt kért tőlünk. -Természetesen nem adtunk neki. Hanem mint emberbarát, a kinek semmi -érdeke a komédiában, annyit mondhatok önnek, hogy ez rossz hely. Jobb -lesz máshova ülni. - -A kitartó dacz olykor le szokta fegyverezni a sorsot. Béla válasz nélkül -hagyta az emberbaráti megjegyzést és helyén maradt. Az izzadság -gyöngyözött homlokáról, egy csomó szürke hajszál arczába csüngött és -fekete szemei reszkető lázban tüzeltek. - -A pénzszedő kiabált: - -– Vörös! Fekete! Vörös! Vörös! - -Veszt, veszt, mindig veszt. - -– Cseréljen helyet velem, – unszolja az órátlan emberbarát. Ez a hely -itt meg fogja hozni a szerencséjét. Itt szokott ülni Dacsó Artur, ki -mióta összeveszett a menyasszonyával, el van keseredve az egész világra -és mint valami vadállat, csikorgó fogakkal jön ide, hogy szeretne -megölni valakit, vagy megöletni magát. Hanem a szerencse valósággal bele -van bolondulva. Ha még soká nem sikerül neki a gyilkosság, megbuktatja a -bankunkat. Ez épen az ő szokott helye, a hol én ülök. Tiszta emberbaráti -érzésből kínálom, uram: cseréljen velem. - -Béla már alig tudja, mit tesz. Helyet cserél és legeslegutolsó filléreit -teszi koczkára. A kicsiny tétel némi gúnyos mosolylyal fogadtatik; de -megjegyzést nem tesz senki. - -– Uraim, senki többet? – kiált a pénzszedő. – Mehetünk. - -A gép megmozdul. Kering, forog, csöndesedik. - -A csoport fölött egy kis vacsoravesztő lepke röpköd és világosan -meghallani apró szárnyainak suhogását. Hallani a serczegést is, a mint a -csillárnak egyik lángjában elégeti magát. - -Egy álló óráig fog-e forogni még? - -Bár addig forogna legalább! - -Béla halott-halványan bámul és didereg. - -– Már a vörös nyer, – suttogják körülötte. – Mégis csak a fekete! -Átkozott fekete! - -Az utolsó, a legutolsó fillér is oda. - -Egy félreeső fülke rejti el a leghátulsó, legcsöndesebb szobában a -menekülő koldust, kinek a szerencse asztalainál semmi keresete többé. -Leroskad a bársony divánra s hideg verítékes homlokát a falnak -támasztva, soká, soká nem tudja, ki volt ő és ki lesz még; nem tudja -hol, merre, kik között van; nem tudja, hány óra, este van-e, vagy hajnal -vagy tán világos nappal; és nem tudja, hogy mit eszik ma. - -– Béla, komám, hallom, hogy kiraboltak! – ütött vállára a félhomályban -egy új vendég. - -A megszólított valami kába bámulással veti föl szemeit. Bizonyára azt -sem tudja, hogy elhagyatottságában sírt is, pedig sírnia kellett, mert -szemhéjai vörösek és kitágult szemgolyói nedvesek. - -Szokatlanul vidám ábrázattal állt előtte s heveredett le melléje Dacsó -Artur. Nagy, sárga szemei tétovák és mégis a mámor éles fényében -ragyogók, két kerek, telt arcza csupa tűz s durva, mély hahotája -elhallatszik a harmadik szobába. Nyakkendője kioldozódva, mintha izmos -nyakának kiduzzadó erei nem akarnák tűrni a köteléket. Az első -tekintetre észrevehette akárki, hogy ittas. - -– Béla – szólt és akadozó, erőszakos beszédében megvolt az a szív -fenekéről szakadó hang, mely részeg emberekkel szemben gyakran legyőzeti -szánalmunkkal az undort – Béla, kedves komám, az ördögbe is, ne essél -kétségbe! A te szerencsecsillagod volt, a mi engem ma idevezetett. Urrá -teszlek, Béla! Azután megnyerheted akár az egész világot, mert ezeknek a -gazembereknek csak az kell, hogy győzze velök az ember. Akkor -megszaladnak. Van-e kedved fogadni, hogy úrrá teszlek? - -– Hadd el, Artur – felelt még mindig kába tompasággal Béla, ki alig -értette, hogy mit mondtak neki. – Hagyd el. Köszönöm, hogy -fölébresztettél. Menni szeretnék. Fázom. - -De két aczélizmú kar a helyén tartotta. - -– Egy tapodtat sem mégy innen, míg ki nem öntöm előtted a szívemet. Nagy -sokára, hosszú csavargás után akadok egy régi jó barátra; úrrá akarom -tenni és… - -– Artur, te nem vagy magadnál! - -– Az ördögbe is, mikor voltam én magamnál!? Hát volt-e akkor eszem, -mikor azért a kis fitos grófkisasszonyért otthagytam, a kit szerettem!? -Kötni való bolond voltam! Való is énnekem a tisztességes élet! -Hallottad, milyen kutyául bántak velem a Péterfiék? Egész világ előtt -bevallott vőlegénye vagyok Olgának s az esküvő előtt egy héttel kidobtak -valami zsidóból keresztelkedett báró miatt. Most mindenki nevet rajtam. -Még a zsidó báró is csak kinevetett, mikor kihivattam. Én rajtam -nevetnek! Ez a szégyen minden szenvedélyt fölkorbácsolt bennem. Látom, -nem születtem arra, hogy emberi társaságban éljek. Vad, ügyetlen és igen -erős vagyok hozzá. El akarok bujdosni, Béla; de magammal akarom vinni, a -kit szeretek. Tudod kit? - -A részeg ember fogai csikorogtak. Lélegzete nehéz volt és hörgő, a mint -Bélát ujra megragadva, reá meredt. - -– Béla, minek neked az asszony? Fele vagyonomat odaadom érte! Add nekem! - -– Artur! – tört ki egy rekedt kiáltásban Bélából a rémület sülyedése -fölött, a kétségbeesés jövőjén és a düh régi ellensége ellen. A korhely, -rendetlen élet már elcsigázta, lefogyasztotta, elgyöngítette; de a mint -e pillanatban eltaszította magától a lihegő vadat, mintha a becsületnek -ujra kezébe kapott parittyájával homlokon találta volna a Góliátot, úgy -megtántorodott ez. – Artur, ha kedves az életed, ne ismételd még -egyszer, a mit mondtál! Menj, menj és ne szólj többet! - -A lármára már ácsorgók is gyülekeztek a fülke elé s az órátlan -emberbarát egy kis kibékítési kisérletet próbált alkalmazni. - -– Uraim… uraim, az istenért! - -Artur felkaczagott. Mintha az utcza kövei odakünn visszhangozták volna -kaczagását. - -– Ha kedves az életem! Hitvány, haszontalan, örömtelen kutya-élet volt -ez! Ölj meg hát; de ne beszélj olyan fennen, mert tudom, hogy a szép -asszonynak kedvére lenne a csere! - -A rengő hahota torkába fult, mert a másik pillanatban már a fülke -sarkába dobva hörgött, fuldoklott, tajtékzott. - -A nézők közbevetették magukat s a viaskodók csakhamar el voltak -választva egymástól. De a tigris fölemelt ököllel neki-neki rohant -ellenfelének. - -– Ölj meg hát, koldus, ha tudsz! – ordítá. Úgyis jól lesz. Vagy én fogom -megszabadítani tőled Ilonát. De addig nem bocsátlak ki körmeim közül. -Vess számot a lelkeddel és ha megvirrad, mehetünk. - -Béla mozdulatlanul, nyitott ajkakkal, a fölindulástól remegve -támaszkodott a divánra. - -A halál szele! - -Egy pillanatra jól esett homlokának. - - -XXVIII. FEJEZET. Vér. - -Még csak egy-két sort ír Béla, azután kész lesz számadása az élettel. -Semmi, semmi, semmi; a semmik összeadása, kivonása, sokszorozása, -osztása könnyen megy. Azonnal elkészül. Kezei reszketnek egy kissé s a -magas lámpa már azt a haragos vörös, füsttől homályosított világosságot -ontotta a papirra, mintha haragudnék a közelgő hajnalra. Béla írt, írt s -mögötte összefont karokkal, ásítozva álldogált az órátlan emberbarát. A -többiek vagy folytatták még egy-két asztalnál a játékot, vagy -egyik-másik pamlagon szunyókáltak, vagy haza szállingóztak. Nehány üres -szoba már el volt sötétítve s a fényes lakás komor, visszataszító -benyomást tett. Az udvaron egy migraines városi kakas kukorikolni -próbált. - -– Uram, – szólítá meg Bélát a zug-ügyvéd, kinek nemcsak órája volt oda, -hanem úgy látszik, már türelme is fogyatékán, – uram, mi tagadás benne, -engem nagyon környékez az álom. Majd leragadnak a szemeim. Ha azt -akarja, hogy teljes erőmből tegyem meg ön mellett az emberbaráti -szolgálatot, adjon egy szivart. Én adok valamit a babonára: jókedvvel -minden jobban megy. - -Béla a nélkül, hogy visszatekintett volna, odanyujtotta neki tárczáját. -Két szivar volt még benne s noha az emberbarát csak egyet kért, üresen -adta vissza. A másikat is elbabonázta. Azután fekete kávét hozatott s a -divánra telepedve, csöndesen szörpölgetve és füstölgetve, ringatta magát -bele a megkivántató jókedvbe. - -– Nem tudom, uram, – kezdé egy kis szünet után – valósággal nem tudom, -mi vonz engem önhöz, hogy kész vagyok belekeveredni ebbe az átkozott -dologba. Hanem hogyha idején helyt akarunk lenni, siessünk, mert már… - -A szokás gyakran jár előbb a meggondolásnál. Az ügyvéd úr is hirtelen -mellény-zsebébe nyúlt az órája után; de csakhamar eszébe jutott bizonyos -szomorú eset tegnapelőttről s a szomszéd szoba falán ketyegő nagy -időmutatóra tekintett. - -– Öt óra – mondá egy félig elnyomott sóhajtással, melyet mellényzsebének -szomorú emlékei sajtoltak ki belőle. – Öt percz múlva öt óra. Sietnünk -kell, ha el nem akarunk késni. Az ördög gondolta volna, hogy ön még a -mai rossz éjtszaka után is ilyen hosszú végrendeletet fog írni! Azt -hittük, már nincs is miről. Soká tart még? - -– Azonnal megleszek, – suttogta Béla. - -A babonás úr egy kis időt megint elölt a szivarja hamvában való -gyönyörködéssel, hanem azután csak ujra beszélni kezdett. - -– Uram, hallgat rám? Nézze csak, én most innen az ön háta mögül olyan -szépen elillanhatnék lábujjhegyen, mint a pinty és megszabadulnék minden -felelősségtől. Hanem az ördög tudja mi, de valami nem engedi, hogy önt -cserben hagyjam. Nincsen még egy szivarja? Nincs, no úgy is jól van. Azt -mégis jó volt úgy intézni, hogy a fegyvereket amazok hozzák, mert az -úton megfoghatnának bennünket. De hátha a helyszínen csípnek meg? -Akaszszanak fel, ha másért így koczkáztatnám a nyakamat! De az isten -áldja meg, siessen már, mert kivilágosodik. - -A lámpa üvegén már sűrű füstoszlop emelkedett s a vörös láng kialudni -készült. Négy tele írt lap állott Béla előtt. Kusza, elhányt vonásokkal -volt írva a levél; hol apró lágyfej írás, hol nagy öreg betűk, kihúzott -szavak, befejezetlen mondatok s egy-két elmosott jegy is. Nem a halál -gyáva félelme lebegett e sorok fölött, nem a rettegés éktelenítette el e -vonásokat; csak az a közös emberi, legyőzhetetlen izgalom a nem ismert -tartomány küszöbén, melytől bizonyára nem volt ment még a «haldokló -keresztyén» sem, mikor «megkondult felette a szent harang». -Ellenkezőleg. Minden betű reményt, hitet fejezett ki a jóban, mely Béla -megsemmisülése által gyermekére háramlani fog. Ez a gyermek volt e -perczben, a multban, az azelőttiben minden gondolata szívének; minden -szégyene az, hogy romlottabbnak kellett tudnia magát, hogysem még ez a -tiszta, mennyei szeretet is megszabadította volna. Oh csak hadd essék el -hát, hadd igya föl szívének vérét a homok! Úgy a kicsinyt csupán egy -szomorú emlék fogja végig kisérni az életen s tán mitsem tud meg a -vádból, melyet atyja ellen emelni joga lenne. A mentor gondjaira bízza; -annak nemes, gyöngéd szíve tán hazug színekkel fogja az ébredő, ifjú -lélek előtt lefesteni egykori kedvenczének képét. És meglehet, hogy egy -derék férfi még valamikor bús kegyelettel fog megállani egy magányos sír -előtt, mely atyját takarja, kinek megbocsátja, hogy kereste a halált, -mert mégis csak a becsület mezején találta meg azt. Vagy elfeledi, -végkép elfeledi, mikor a kis vitéz beront az élet nagy csatájába, hol -becsülettel fogja megállani helyét. Meghal. Talán áldozat lesz halála -ama rettenetes igazságnak kiengesztelésére, mely bosszuállással -fenyegeti a fiakat atyáik vétkeiért. Csak bele kell tekinteni lelke -redői közé, csak szemei elé kell idéznie Ilona képét, hogy rettegés -fogja el a bizonyosságon, melylyel az a bosszú be fogna következni, ha ő -életbe maradna. Hiába minden; hiába küldött hozzá követet maga az ég: ő -már sohasem lehet más, jobb, derekabb emberré, mint a milyen most! -Apává, kire büszke lehet a fia; csak olyan marad mindig, a kit -szégyenlenie kell. Lelke csak rövid, gyorsan repülő pillanatokra bírja -szétszakítani bilincseit; azután maga kivánkozik vissza beléjök. Ha -végkép szabadulni akarna is, mint szabadulni akart ma reggel, a végzet, -melyet maga hítt ki maga ellen, nyomon üldözi és az ő gyáva lelkének -nincs más menedéke előle ennél a börtönnél, melyben most írja búcsúját. -Visszagondolt sok-sok mindenre élete történetében és újra meg újra be -kellett vallania, hogy föltételeiben, állhatatosságában, csillagában nem -bízhatik jobban, mint a futó homokban. Mit, ugyan mit tanulhat, mit -örökölhet egy korhely, kártyás apától a fia, kinek estéli imádsága alatt -megszökik szobájából és akkor tántorog haza, mikor a gyermek istenáldást -kér a beköszöntő napra!? Hát Ilona?… Csöndesen, csöndesen, te nehéz -vádakkal hánytorgó szív! Béla szeretné elűzni magától ez órában mind a -sok keserű nap emlékét, mely e névhez van kötve s szívéből megbocsát -neki; – de gyermekét félti tőle. Abban a szerencsétlen otthonban, melybe -a kicsinyt be kellene fogadnia, romlott, nagyon romlott már a levegő; -hiába nyitnak fel ajtót, ablakot! Abba a kis ártatlan szívbe, mely oly -megható ragaszkodással csügg rajta, sorvasztó betegség fészkelné be -magát s csak egy nyomorult élettel lenne több a világon és egy súlyos -teherrel az ő lelkén. Istókra bízza fiát, annak a becsületes kezei -vezessék első lépéseit s ha megérik rá, küldje tanulni a dunaszögi -iskolába! Ott a Kálozdy-alapítványból ingyen ellátása lesz. Nejének csak -azt engedi meg, hogy olykor-olykor fölkeresse. A szegény mentor szíve -csupa hála, csupa szeretet, csupa jóság. Akkor nap, midőn a kastélyt -odahagyták, látta a könnyes szemeiben, megértette hangja reszketéséből, -hogy senki másra nem gondolt (magára legkevésbbé), mint a kicsinyre, -mikor a házat, szőllőt és földeket olyan készségesen elfogadta. Hadd -nevelkedjék hát ott a gyermek, az öreg bükkök között, a mosolygó -halmokon s a tiszta, szabad ég alatt! Ő maga meg hadd pihenjen itt, hadd -pihenjen, végre hadd pihenjen meg! - -A kinek térdén játszott valaha kis fiú, habár most az égben van is, az -tudja, minő kínt fulasztott Béla levelébe. De nem tudja, ne is tudja meg -soha, hogy minő megnyugvás volt az, mely szívét elfoglalta. A lázas és -kába ámulatból, mely a váratlan, megreszkettető, őrjítő összetűzés után -meglepte, lassan-lassan bontakoztak ki azok a gondolatok, melyekből -nyugalmat merített, afféle fagyos, borzongó nyugalmat, mely ellen a vér -minden cseppje lázong; de a szívnek egyetlen kicsiny, rejtett idege -féken tartja őket. Már végén járt Istókhoz írott levelének, mikor a -harmadik szobában egy kártya-asztal mellől fölkeltek s valami goromba, -neveletlen fráter indulatos szitkozódás között csapta földhöz a rosszul -szolgált kártyát és nagy ajtócsapkodással távozott. Béla arczán egy -kínos mosoly futott át a düh e kitörésének hangjaira. Bizonyára -ellenkezőjét gondolta annak, a mit a nagy franczia kardinális halálos -ágyán mondott a szobájában koczkázó vendégeknek: «Nem nyerhettek ti ott -annyit, a mennyit én itt elveszítek.» Nem veszthettek ti ott annyit, a -mennyit én itt nyerek! - -A levelet összehajtogatta és visszafordult. Arcza már egészen rendbe -volt szedve, csak szemei alatt húzódtak vastag, kék-vörös karikák s -ajkai voltak kiszáradtak és fehérek. Sötét, nagy szemeiben, melyek annyi -lelket ragyogtattak egykor s annyi szívet bűvöltek meg (nemeseket és -hitványakat egyaránt), a néma megadásnak az a kifejezése borongott, mely -mitsem kiván látni többé, lemond a nap fényéről és el van készülve az -időknek végeiglen az örökké tartó homályra. Valami sugta neki, egy -titkos hang, hogy ott fog maradni a küzdtéren s e pillanatban mélyen -érezte, hogy az egyetlen lényre, a kit szeret e világon, halála lesz a -legnagyobb jótétemény. Szíve nyugodtabban, egyre nyugodtabban vert. -Talán ha arra gondol, hogy még életben is maradhat, nagyobb és -vigasztalanabb megdöbbenés fogja el. Hangja tompa volt, de nem -reszketeg, a mint kérdezte: - -– Bocsánat, uram, elfeledtem megkérdezni a nevét…? - -Az emberbarát épen nyujtózkodásban volt. A mennyire ebből a helyzetből -oly valaki, ki sem órával, sem lánczczal nem dicsekedhetik többé, sietve -átmehet a tekintély kifejezésére, ő legalább megtett mindent, hogy a -kisérlet jól üssön ki. Nagy hirtelenséggel kiegyenesedett és egy kis -krákogó bevezetés után bemutatta magát. - -– Dudás Péter, hites ügyvéd. Nem ismeretlen firma Pesten, de a galád -szerencsének kiválasztott üldözöttje. - -– Köszönöm, ügyvéd úr. Azt hiszem, e perczben igen keveset mondok azzal, -hogy a míg élek, nem fogom elfeledni az ön szívességét, melylyel -ismeretlenül segített rajtam szorultságomban. E levélben itt egy-két -intézkedést tettem arra a nagyon valószínű esetre, ha odakünn találnék -maradni. Akarja ön szívességét azzal tetőzni, hogy e sorokat akármi -módon eljuttatja rendeltetésük helyére? - -– Nemes ember vagyok, uram – felelt Dudás s önérzettel emelkedett föl -helyéről és sovány, eres kezeit Béla vállára tette. – Hanem -alkalmatlankodhatom-e én is egy kéréssel? Egy kicsike kis, jelentéktelen -kéréssel? - -– Parancsoljon velem bármit. Örökre lekötelezettjévé tett ön. - -– Csekélység az egész! Arra az esetre, ha ön végintézkedésében -véletlenül elfeledkezett volna rendelkezni az órája felől… Az ördögbe -is, úgy vonzódom önhöz, mintha csak édes testvére volnék, kinek joga van -az effélére. Nem szeretném valami kis, aprólékos emlék nélkül ereszteni -ki a körmeim közül. Például, ha az óráját nem igérte volna el még -valakinek… - -Béla elmosolyodott. - -– Erre az órára az a kocsis vár odalenn, a ki bennünket ki fog -szállítani a temetőbe. A zsebemből már nem telnék ki a bére. - -A zugügyvéd, ki ismerős firma volt Pesten, összevonta vastag szemöldeit, -hogy annál hatásosabb legyen az előtörő derültség. - -– Egy kis baj, mindenesetre egy kis baj – mormogta. De a kocsist csak -tessék én rám bízni, uram. Ha mindjárt kettős árat kellene is fizetnem -azért az óráért, bizony isten megadnám, annyira becsülök egy kis emléket -öntől. Akármit, a mi az én derék barátomra emlékeztessen, ki mellett én -valaha szomorú bár, de emberbaráti kötelességet teljesítettem. Legyen -egészen nyugodt. Azonban nagyon itt van az ideje, hogy induljunk. - -A lámpának sötét vörös lángja még egyszer kicsapott a füstös üvegen, -azután kialudt. A szobák mind üresek voltak már s az inasok hajnali -álmukból a divánokról ugráltak fel, ajtót nyitni a távozóknak. - -Dudás úr gyufákat gyujtogatott s lebotorkáltak a homályos lépcsőn és -beültek a kapu előtt várakozó bérkocsiba. - -– Ki a Rákosra! - -Az utczasarkon ácsorgó drabant előtt nem volt feltünő, hogy ebből a -házból ilyen kora hajnali órában távozik valaki. Megszokta már s inkább -egy kék pofájú, rongyos utcza-gyerekre fordítja figyelmét, ki ellen erős -a gyanuja, hogy az éjtszakát nem töltötte födél alatt. - -Béla és Dudás úr megindultak s a kocsi lámpája halaványan pislogott -előttük. Az őszi reggel ködös, homályos, hideg világa derengett -körülöttük. Az ég csak szürkült, nem piroslott keleten, mintha az éjjeli -gyász után nem tartaná illőnek egyszerre valami rikító színben jelenni -meg s félgyászt öltött magára. Hűvös hajnali szél fujt s meg-megrázta a -kocsiablakot, míg a zajtalan utczák kövezetén messze dübörgött a forgó -kerekek zaja. Minden magányos, néma, kihalt volt körülöttük. Egy-két -ablakban felcsillant a reggeli gyertyavilág; – fenn-fenn a padlásszobák -táján, hol egy-egy szegény irnok siet lélekölő munkája fölé hajolni, -vagy odalenn a pinczelakásokban, hol kora dologra készülő -napszámos-emberek olcsó mécse pislog. Az emeleteken mindenütt csöndesen -vannak, alusznak még. A kocsi mellett egynehány falusi ember koczogott, -a ki hetivásárra jött. Ezekkel aztán megint vége az életnek. Az utczák -egyre szélesedtek, a házak egyre alacsonyodtak, a mint kiebb és kiebb -jutottak. De itt is minden csöndes volt. Az újon épülő házak előtt -felrakott állások üresek; még a vendégfogadók, szállók, kurta korcsmák -és pálinkás boltok ajtai is zárva. Csak egy kis külvárosi templom -tornyában csengett a lélekharang. - -Béla behúzódott a kocsi sarkába és az egész úton nem szólt. Az ablakon -keresztül derengő reggeli világosság épen arczára esett. Sápadt volt, de -mozdulatlan és nyugodt. Csak fázhatott egy kissé, mert kezeit -folytonosan a zsebében tartotta s meg-megcsörrentette azt az egy-két -garast, a mit a barlangban már nem fogadtak volna el tételnek. Egy vak -koldus támolygott a kocsi mellett. Béla kinyitotta az ablakot és maradék -pénzét kivetette neki. Ez volt végintézkedésének záradéka. - -A czifra, hallgatag paloták, kihalt terek és nyomorult viskók, melyek -mellett elhajtattak, jóformán mind ismeretlenek voltak előtte. Nem sokat -forgott életében közöttük, nem sokat remélt tőlük és semmi emléke nem -volt hozzájuk kötve. S tágra nyílt szemeivel mégis úgy bámult ki rájok, -mintha csupa megunt ismerősei lennének, kiknek társaságából szivesen fut -ugyan valami új világba, de egy tekintettel mégis csak elbúcsuzik tőlük. -El attól az úri, czímeres hintótól is, mely sebes vágtatást épen most -robog el mellettök. Nem ismer ő itt senkit, a ki czímeres kocsin jár és -mégis kihajol feléje. A hintó ablaka le volt függönyözve; talán aluszik -benn az uraság. De egy sarkon a függöny félrecsúszott s olyan, épen -olyan kék ruha fodra kandikált ki, a minőben ma reggel Ilonát hagyta. -Isten te veled is, Ilona! A fogat elhagyja őket, a sebes lábú lovak és -czímer messze járnak s helyettök egy-lovas bérkocsi döczög szembe velük. -Mintha még ezt is ismerné Béla. Nagy isten, az a sárga arczú, -kétségbeesett tekintetű, ősz hajú ember, mintha csak Istók lenne! Állj -meg, állj meg, állj meg! De mégse… álom volt az egész. Az isten áldjon -meg, Istók; jó apja légy a kicsinynek! - -Béla lezárja szemeit és ismét nyugton maradva, nem lát többé semmit az -élénkülni kezdő reggel képeiből. Lelke ama másik reggelnek bús sivatagán -bujdosik, melyen meg kellett hallania, hogy gyávaságában gyilkossá lett, -élete egyetlen szerelmének gyilkosává. Mari, Mari, Mari! Látod-e őt az -égből? Belátsz-e szívébe, mely egyedül a tied volt mindig és senki másé -soha? Elégnek tartod-e a bünhődést? Megbocsátasz-e már neki és -közbenjársz-e érte az igazságos isten előtt?! - -Az emberbarát a kocsi másik sarkában sokkal jobban meg volt zavarodva, -mint Béla. Igen beszédesnek mutatta magát; de ez a beszélgető kedv -hasonlitott a mesterinas lármájához, a ki éjtszaka fél egyedül és végig -fütyöli az utczát. Minduntalan más tárgyba kezdett és rendesen úgy -szakította félbe valamennyit, hogy a közelben vagy távolban valami -gyanúsat látott. - -– Nem rendbiztos az ott azzal a ménkü nagy kócsagtollal a kalapján? -Akármi legyek, az… De mégsem; csak árvaleányhajas parasztember. Hanem -azért az elővigyázat nem árt. Ezzel a kocsival jó lenne itt befordulni -az utczába, azután úgy kanyarodni majd kifelé… Bizony isten eszembe -juthatott volna egy kis szíverősítőt hozni magammal. Tudniillik nekem -gyermekeim vannak és már ilyenkor csak nem olyan elszánt az ember, mint -különben. Hanem bolondul vonzódom önhöz, uram… Mintha egy fehér-köteles -barát czammogna ott az úton! Az ám, még zsák is van a hátán. Mi tagadás -benne, ez nem jó jel. De a mi a kocsibért illeti, az iránt legyen -nyugodt. Akárminő áldozatot nem fogok sajnálni, hogy valami emléket -váltsak meg öntől. - -Így ijedezett, izgett-mozgott, feszelgett, verte össze a foltozott -csizmáit és harapdálta a kajla bajuszát. Szivara minden pillanatban -kialudt s mikor már egyáltalában képtelen volt boldogulni vele, úgy -próbálta hasznát venni, hogy elrágta a közepéig. Hasonló módon -belekóstolt a másikba is, és mire a Rákosra kijutottak, szerencsésen -elfogyasztotta félig. - -Messze, messze, durva, színtelen pormező terült el előttük, melynek -komor egyhangúságát nem igen tudták megszakítani a hosszan vonuló száraz -sövények, az az egy-két tengődő akáczfa és a sok-sok sárguló, hervadó -bozót. Az ég szürke volt köröskörül mindenfelé, mintha minden -pillanatban esni készülne. Hideg, sivítozó szél nyargalt végig a síkon s -a távoli kéményeknek ide hajtott füstjét szinte a földre leverte. A Duna -felé nehéz ködök emelkedtek s a vadludak fekete csapatai szomoru -gágogással úsztak tova az őszi lég hüvös árjában. - -Emberi lélek semerre. - -De mégis. A távolban két sötét, mozgó alakot pillantottak meg, a mint a -kocsit hátrahagyva, a találkozóra kijelölt pont felé siettek. - -Ellenfeleik voltak. Artur egy vén, korhas fatörzsön üldögélt ott, -segédje meg vékony pálczikájával kényelmetlenül turta a homokot előtte. - -A tigris nem lehetett rosszkedvű. A közeledők messziről egy-egy hangos, -mély, erőszakos hahotáját hallhatták, mely belevegyült a vadludak -egyhangú nótájába. Tekintete most is az a kihevült, égő volt, a mi az -éjjel, csakhogy még kékes foltok is ütköztek ki rajta. Köpenye és -kalapja mellette hevert a földön, (arra a bizonyos ládikára dobva) de -épen nem látszott rajta, hogy fáznék s a csipős szél nem tudott behatni -hajának sürű erdejébe. Vastag, duzzadó ajkait harapdálta s nagy, éles, -sárga szemei mintha derült emlékeken bolyongtak volna. Tréfás -történeteken, miken hajdan egy keveset mulatott, szép asszonyokon, kikbe -egy-egy keveset beléjük szeretett, az afrikai végtelen sivatagokon, -melyek egy keveset meghatották. - -Egy csöppet sem volt rossz kedve. Míg segédje (egy vézna divat-uracs, -pomádés hajjal, illatos zsebkendővel és félszemüveggel) savószín szemeit -olyanformán jártatta körül, hogy akárhol szeretne lenni, csak itt nem, ő -épen egy adomát mondott el neki afrikai vadászútjából. - -– Pompás egy állat volt, – végzé. A legszebb fajtából való, sörényes -hím-oroszlán. Nem láttad még a bőrét a szobámban? - -– Nem láttam, – vaczogta az úrfi. - -– Nos, ha ma együtt reggelizünk, hát azon fogunk teázni. A mint a -hatalmas pára harmadik golyómra összeroskadt, olyan bömbölő hörgésben -tört ki, hogy jéggé fagyott a vérem. A magas, kopár sziklák körülöttünk -hosszan verték vissza. Ez jeladás volt. A haldokló király boszúra hívta -vele az atyafiságát. Mintha megértették volna, a hegyek mélyeiből -egyszerre megzendültek válaszul a fájdalmas, bús, dühös, iszonytató -ordítozások. Mi azonban Achmeddel és prédánkkal gyorsan lóra kaptunk és -mielőtt boszút vehettek volna rajtunk a király-gyilkosságért, ajánlottuk -magunkat az egész felséges uralkodó családnak. – Itt vagytok már? Jó -reggelt! - -Béla és segédje helyt voltak. - -Mind a négyen üdvözölték egymást és az ismeretlenek gyorsan -megismerkedtek. Nem állok jót érte, hogy azért meg tudták volna nevezni -egymást. A kezük is elég hideg volt, a mint megszorították egymásét. -Dudás még a keztyün keresztül is érezte, melyet a finom, vaczogó uracs -nem húzott le. - -Míg a segédek a távolságot mérték, Artur odalépett a szótlanul álló -Bélához. Tekintetén ott ült most is az az örökös, sértő, csiszolatlan -gúny; de egy perczre úgy tetszett, mintha valami borús fátyol alól -villogna elő. - -– Béla, te sohasem voltál valamirevaló vadász. Emlékszem, egyszer -Gadóczon sokat nevettünk rajtad, mikor azt az őzet megsajnáltad. Csak -azt akarom mondani, hogy engem most a világért se nézz ilyen szánalomra -méltó vadnak. Lőjj egyenesen ide, ha tudsz. (Felszakította egy rántással -a mellényét.) Mert én annyit mondhatok, hogy sohasem fogok kibékülni -veled… - -– Nem tettem ajánlatot rá, – vágott közbe Béla szárazon és arczát -elborította egyszerre a vér. - -– No jó, jó, csak ne szakíts félbe. Nem békülök ki. Te magad is jól -tudod, hogy sohasem békülhetek ki, mert nem tudok parancsolni a véremnek -és az véletlenül a te becsületedet áhítozza. De a mint egyszer a vérem -kihült, bolond lennék tovább folytatni az oktalan ellenségeskedést. Egy -levelet dugtam a zsebembe, melyből az, a ki itt véletlenül rám fog -akadni, megtudja, hogy öngyilkos voltam. Nos urak, hát hova álljunk? De -igaz, a szemeinkkel nem tudjuk agyonlőni egymást. Hol vannak a -pisztolyok? - -A fegyvereket kiosztották s az ellenségek szembeálltak egymással. - -A keztyűs uracs tapsolt egyet. - -– Hangosabban! – kiáltott rá Artur. - -Tapsolt másodszor és a bujdosó szél, mely pedig nem igen szokott -résztvenni az emberek dolgában, olyan keservesen nyögött ott közöttük, -hogy alig lehetett hallani. - -Tapsolt harmadszor is. - -A két pisztoly egy pillanatban dördült el és hullott le a száraz -harasztra. - -A szánakozó, jajgató, siránkozó szél egy nagy porfelleget hajtott arra, -mely egy kis időre eltakarta az egész véres képet. - -Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a homokon gazdája -is. - -Elnyújtózva, mozdulatlanul, hang és élet nélkül feküdt a végetlen -pusztaság rideg ravatalán és fekete szárnyú madarak húzódtak felette az -égen. - -Nemesebb volt a sivatag királyánál, az afrikai oroszlánnál, mely az ő -erős kezétől esett el. Nem ordított, nem kiáltott, nem is sóhajtott, -hogy boszúlják meg. - -Meghalt némán. - -[Illustration: Az Artur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a -homokon gazdája is.] - - -XXIX. FEJEZET. Hová ment az úri fogat és az egy-lovas? - -A nagyvárosi levélhordók utczákon, lépcsőkön és küszöbökön töltött -fáradságos életének, mint a világon minden pályának, szintén megvannak -édesebb pillanatai. Ama tisztes osztálynak egyik érdemes tagja, ki a -Józsefvárosban teljesített merkuri szolgálatokat s annyi furfangot -tanusított Ilona titkos leveleinek kézhez juttatásában, egész készséggel -bevallotta, hogy ma reggel az említett örömperczeknek egyikére virradt. -Ez a reggel ugyanis egy hosszú, szakadatlan, ki nem fáradó és el nem -lankadó üldözéstől szabadította meg olyan dologban, melyben ártatlan -volt, mint a ma született gyermek. Hol az a piros képű kisasszony lesett -rá a kapu alatt, az utczán, a piaczon, mindenütt: még sincs levelem? -Sásdról? a nagynénémtől? Nincs, nincs. Hát mikor lesz? Hol meg egy -haragos képű fiatal ember rohanta meg: még sincs levele a kisasszonynak? -Sásdról? a nagynénjétől? Nincs, nincs. Hát mikor lesz már? És egy suhogó -pálczát olyan gyanusan forgatott jobbra-balra, hogy a szegény üldözött -levélhordónak már lehetetlen volt be nem látnia, miszerint ezek bizony -sikkasztási gyanúba fogták és legközelebb fel is fogják jelenteni a -posta-igazgatóságnál. Bárcsak az úristen szabadítaná már meg tőlük és a -sásdi nagynénét szállná meg végre a szentlélek! Hosszú könyörgése végre -meghallgattatott s ma reggel abban a rengeteg csomóban, melybe -egykedvűen spárgázott össze sok idegen örömöt, fecsegést, -haszontalanságot és gyászt, megpillantott egy formátlan s az avatottabb -szem előtt rögtön falusinak bizonyuló levelet, melyet egy valaki «az ő -forrón szeretett rokonának, nemes Vámos Magdolna hajadon leánynak» -czimzett. Sásdról jött? Egyenesen onnan. A megváltott postás magasra -feltartotta kincsét és úgy szaladt vele Pakfon Nep. János úr háza felé, -mint a karikacsapás. - -– Levél, levél, levél! Hát nem megmondtam, hogy megjön az előbb-utóbb? -Mit? - -– No hála istennek! Hát mi jár érte, levélhordó úr? - -– Járni nem jár semmi, hanem ha olyan nagy örömöt tettem vele a -kisasszonynak… - -Ugyan már hogyne járt volna! Kérdem, nem egy érzékeny szívű leányzó, -hanem egy valóságos kemény szívű férfi elbocsáthatta volna-e ilyen -esetben üres kézzel az érdemes és szerény postást anélkűl, hogy a -piszkos fukarság vádját magán száradni ne hagyja? Bizonyára nem tehette, -de nem is tette. - -Magda kisasszonyt a régesrég várt örvendetes ujság épen künn találta az -udvaron, hol szokás szerint öntöző kannával kis kezeiben jó reggelt -kivánt virágainak, noha az ég egészen borús volt s innen-onnan a mennyei -öntöző-kanna is megeredéssel fenyegetőzött. Míg apró, kötött erszényében -keresgélt, hogy a sokat zaklatott levélhordónak kitünő feláldozását -érdeme szerint megjutalmazhassa, kerek arcza élénkebb és bájosabb pírban -ragyogott, mint legszebb leánder-rózsája és boldog mosolya is -mindenesetre tündöklőbb volt azokénál. - -A mint a levéllel tovaszállt, szeretném, de mégsem merem leveles -galambhoz hasonlítani, mert a galambok tudvalevőleg igen hallgatag, -kevés szavú madarak. Ő pedig ugyancsak lármás kis teremtés volt; de -vidám, könnyű, jó dalos: azért mégis valami madár. - -Odaröppent egy pillanat alatt arra a bizonyos földszinti udvari ablakra, -mely a haragos és gyanakvó fiatal emberé volt, megkoczogtatta, mint a -kis szárnyasok szokták csőrükkel, (mikor már nem tudják, mit csináljanak -örömükben) megmutatta a levelet, azután tovább röpült, megkoczogtatta a -hosszú, sötét, kormos műhelynek is egyik ablakát, annál bátrabban, mivel -az iszákos Muki legény, kinek bánatot okozott volna vele, már nem -dolgozott itt, hanem visszapártolt a lakatosmesterséghez. Üzletvezetővé -lett egy gazdag, vén, czifra özvegyasszony mellett. Hát csak legyen! - -Végre beröpült a kis madár kalitkájába, egy nyájas fészekbe, melyben -ugyan nem igen juthatott eszébe, hogy fogságban van; annyi volt ott a -zöld levél és nyiló virág, mintha csak kertben lett volna. - -Csak egy-két pillanat telt bele, hogy azok is, a kiknek megkoczogtatta -az ablakát, ide gyülekezzenek ebbe a kis kertbe és a formátlan, sok -pecsétes, falusi levélből lessék a várva-várt nagy ujságot. Hanem az a -levél még nem volt felbontva akkor sem, mikor ők beérkeztek. Magda ott -ült vele varróasztalkája mellett, igyekezett mindenképen elűzni a -hivatatlan nagy pirosságot arczáról és egyszer titokban meg is csókolta -a vén néne rossz tintával írt, öreg betűit. Minden vonást jól ismert a -levélen, mégis úgy össze-vissza forgatta, megnézte elülről, hátulról, a -pecsétjeit, a czímét, egy kicsit a világosságnak tartva, a belsejébe is -bekandikált, és minden módon igyekezett bizonyosságot szerezni, hogy -csakugyan neki szól-e? Már hiába, nincsen semmi menedék: ezek a pecsétek -a sásdi néne gyürűjével vannak lenyomtatva, annak Pesten ő rajta kívül -nincsen semmiféle «forrón szeretett rokona» és Vámos Magdolnának is csak -őtet hívják. Jaj, milyen csúf egy név! - -Csak valami másra, akármi másra keresztelték volna, nem bánná. De vajjon -mit írhat a néni, mi lehet most már ebben a levélben? Jó-e vagy rossz? -Ugyan az isten áldja meg, ne legyenek már olyan nagyon türhetetlenek! -Mintha ezt most mindjárt csak olyan könnyü lenne itt feltörni! - -– Ej, sok dolgom lesz még nekem magával, Mátyás! – nevetett boldog -zavarában a leány és tovább forgatva ujjai közt a levelet, halk -sóhajtással tette hozzá: – … Ha lesz?! - -Bíz azok nem voltak ott mögötte a türelemnek épen mintaképei. Még Pakfon -úr sem, a ki pedig viseletében mindig bizonyos méltóságot szokott -mutatni, mely sok tekintetben meg is illet olyan embert, kinek különböző -tárgyakra vonatkozó alapelvei és jeles mondásai már hosszú évek óta -közszájon forognak, nemcsak a «Háromszínű macská»-nál, hanem még a «Hét -választó»-nál is. Rongyos bőrkötényében, – melyet két emeletes háza, -virágzó részvényei és hírre kapott alapelvei ellenére sem szégyenelt, – -füstölgő kurta pipájával szájában és sok önérzettel kormos arczán, -odatámaszkodott a czitrommal és kávés-csészékkel dúsan megrakott -szekrényhez, épen az üvegharang alá borított viasz-Mária szomszédságába. -Onnan bíztatta pöfékelve a hugát: - -– Ne csinálj annyi komédiát azzal a levéllel, Magda! Bontsd fel no, ne -félj tőle! Hát nem hallottad soha, hogy: a mit az asszonyok írnak, abból -mindent ki lehet olvasni. (Ez is egy volt az elterjedtebb jeles mondások -közül.) Mikor az én istenben boldogult Lizimet megkértem, olyan -feleletet kaptam tőle, hogy abból bizony tíz közül kilenczen kosarat -értettek és odábbálltak volna. Hanem én már akkor tudtam, a mit tudtam -és nem képzelhettem el, hogy azt az éhenkórász irnokot, a ki körülötte -forgolódott, többre becsülhesse nálam. Úgy vettem, mintha igent mondott -volna, nem tágítottam és minden jól ütött ki. No ládd-e! Csak menj neki -bátran annak a levélnek, és én fogadok ebbe a házamba, ebbe a -kétemeletes házamba, hogy azt fogom belőle kimagyarázni, a mi neked -tetszik. - -Hát még a Mátyás türelmetlensége! Csak úgy égett bele, olyan szerelmes -volt. - -– Ugyan, édes kisasszony! Rajta, Magda kisasszony! Olyan jóságos -betűkkel nem is lehet rosszat írni. - -De a kis madár mérgesen felborzolta a tollát és ráförmedt a vőlegényére; - -– Akármi legyek, ha megérdemli, hogy hozzá menjek feleségül, mikor ilyen -könnyelműen gondolkodik a legeslegfontosabb, életbevágó dolgokról. Azt -hiszi, jól esnék nekem csak úgy minden nélkül tehernek a nyakába -akasztani magamat, mi? Talán olyan nagyon tele van a ládája, hogy már -nem is tart semmi szerencsétlenségtől, ha összekerülünk, hogy az egész -örökségemet így semmibe se veszi? Hát aztán ha ki – … No lám! Hát aztán, -ha most ebben a levélben az van, hogy a néném most engem kitagad, hogy -magamra hágy, hogy egy krajczárjára sem számíthatok, hát ugyan mit -csináljunk akkor? Azt legkönnyebb mondani, hogy csak törjem föl. - -Ezekkel a szavakkal ugyan tisztességesen le volt szidva a szegény -vőlegénynek meggondolatlan könnyelműsége. Nem is tudott ám ő kegyelme -egyebet felelni rá, mint a mivel Dunbar Fannyt bíztatta valamikor a -kedvese. Csakhogy ez még legalább szép versekben beszélt. Mátyás úr úgy -akadozott, úgy dadogott, hogy Magda kisasszony szívén kívül más alig -érthette volna meg, mit akar. - -– Mindegy az, mindegy az… Sokszor mondtam már, hogy nekem egészen -mindegy… Nem érdemes rá az egész, hogy ilyen nagyon a lelkére vegye, -Magda… Tudok én dolgozni, tudok én dolgozni. Nem kell nekünk más -segítség az én két kezemnél. - -Ő tud dolgozni! Az egykori kártyás, korhely, csavargó, vármegye rabja -tud dolgozni. Két üde, piros arczért, mosolygó szemért és egy igaz -szívért kész megfogni a munka végét és bátran szemébe nézni a sorsnak. A -kislelkű ficzkó bízik magában és bíztat mást is, hogy ne csüggedjen -addig, a míg őtet látja. Bár hallaná, bár mielőbb hallaná ezt az a -dunaszögi ősz ember, kinek kényeztetett, elrontott kedvencz gyermeke -volt! Meg fogja hallani bizonynyal előbb vagy utóbb. A gondviselés nem -lehet olyan rideg, hogy lemondjon arról a mély, forró, könnyes háláról, -mely ama becsületes vén szívet eltöltené iránta. - -Az önérzetes rézműves karjait összefonva, mosolyogva nézte ezt a nagy -töprenkedést, olyan hatalmas embernek jogos felsőségével, ki a -legkisebbik ujjával most mindjárt fordíthatna egyet az egész dolgon. A -kis pipából sürűn eregette a füstöt és egész lelkéből meg volt győződve -arról, hogy ha ezek a gyerekek csak egy pillantást vethetnének ott abba -a hármas zár alá rejtegetett írásba, azt sem tudnák, melyik kezét -csókolják meg neki előbb. Bizonyosan nem válogatnák, hogy melyik a -kormosabb. De azért csak mégse lássanak bele! Nem való az fiatal -embereknek. Ő maga sem látott bele az apja végrendeletébe. (A miben -egyébiránt nem is igen láthatott volna valamit, ha mindjárt az öregnek -az övétől eltérő alapelvei lettek volna is.) - -Még egy kis ide-oda akadozás, szemrehányás, bizakodás, koczódás és -kibékülés után végre remegve feltörettek a pecsétek. - -– No meglássátok, hogy abból mindent ki lehet olvasni. Ismerem a -nénédet, meg az egész asszonynépet, – jegyezte meg a rézműves és -belekacsingatott a levélbe. - -Bíz abból pedig nem igen lehetett mindent kiolvasni. Semmi egyebet nem -lehetett, mint hogy a jó néne az ő kicsi öcscsét mindig olyan igazán -szerette, mintha tulajdon édes gyermeke lett volna, azok helyett, a -kiket kicsiny korukban elvett tőle az isten; hogy a mint már egyszer -megigérte, azóta gondolatában sem fordult megváltoztatni a szándékát, -hogy a mi keveskéje van, az Magdára szálljon, majd ha őtet a szent -felségnek ki tetszik szólítani ebből az árnyékvilágból; hogy a kit Magda -választott magának, annak bizonyosan igen-igen derék ifjúnak kell lenni -és régen is volt életének boldogabb napja annál, a melyen azt a bizonyos -tudósítást vette, hanem bizony az ő öreg szemeinek és nehéz falusi -kezeinek kell egy-két hét, míg rászánja magát a levélírásra; hogy már a -lakodalmat csak nem is engedheti meg másnak tartani, és a sok-sok áldás -mellé, melylyel a mátkásokat kiséri, kerülni fog ám nekik az ő szegény -házatájáról minden télen egy-egy jól kihízlalt ártány, aztán meg -mindenféle aprólék, a mit el bírnak vitetni maguknak. Hanem hát mikor -láthatja már meg szemtől-szembe őket? - -A jó néne tehát e sorokban későn ugyan, de egész határozottan -nyilatkozott. Még ha pörre kerül a dolog, talán a bíró előtt is -boldogulni lehetett volna ezzel a levéllel. - -– No, nem megmondtam? – nevetett odahátul Pakfon úr, a mint Magda egyre -jobban gyöngülő, egyre akadozóbb hangon bevégezte a levél olvasását, – -nem megmondtam, hogy mindent ki lehet majd olvasni belőle? (Azt már -azután csak magában morogva tette hozzá, hogy:) Csak mégis van nekem -eszem, hogy titokban tartom előttük a magam akaratát! Ha csupán -sejtenének is valamit, hogyan elbíznák már most ezek magukat a -duplaszerencsén! - -És miután Mátyást – örömének kifejezésére – kellő önérzettel vállon -veregette, a leány piros arczát pedig megcsipte volna, egy új alapelvvel -gazdagabban indult délelőtti félmesszelyére a «Háromszínű macska» felé. -Az pedig így hangzott: Se fiad, se leányod, se pedig különösen -unokahugod előtt el ne áruljad idejekorán, hogy mi van a -végrendeletedben. - -Azt a jelenetet, mely a két magára maradt szerető közt kifejlődött, -minek írjam le széltében-hosszában? Mindenki tudja, hogyan édeskednek -egymással a fészek-rakni készülő fecskék. Ők is azok voltak; előttük már -a szálak, az ágacskák, az agyag, melyből a kis lakot meg fogják építeni. -Minek fedezném fel Magda kisasszony józan, szilárd és bátor lelkén azt a -kicsike kis hibát, azt a megfeledkezést, hogy jó hosszú ideig egy, de -egyetlen árva szóval sem feddette könnyelmű vőlegényét? Minek kapjak -kapva gyöngeségein, arcza pirulásán, szíve sebes dobogásán s az eleven -fejecskéjében kalandozó ezerféle terven, melytől szinte tarkállott -körülötte a kis kert? Minek vessem szemére titkos gondolatait, melyek – -kénytelen vagyok megvallani – igen-igen hamar tova tévedtek a jó öreg -nagynénétől? Minek áruljam el, hogy mikép lepte meg titkon, -észrevétlenül két gonosz kar, melyek közül semmiképen nem bírt -kiszabadulni, és azok az égő, forró ajkak, melyek nem akartak betelni -arczának feslő bimbaival? Szivesen elhallgatom azt a kis meghasonlást -is, mely arra nézve merült fel közöttük, hogy megtartsák-e még ádvent -előtt a lakodalmat, vagy farsangig szó se legyen róla. Persze, hogy -megint csak Mátyás volt a türhetetlenebb! - -Kopogtak. - -Már akárki, de annyi bizonyos, hogy ki tudta választani, mikor nem -alkalmatlan. - -– Ki az? - -Az ajtó megnyilt és egy furcsa, régi módi, kopaszos öreg ember ütötte be -rajta nagy alázattal a fejét; egy azok közül az elmaradt, gyámoltalan, -falusi magyarok közül, a milyeneket már itt a szép pesti utczákon nem -igen láthatni. Szörnyen el volt gyötörve szürkés-sárga arcza s a nagy, -kerek fej mellett egymásután tolakodtak be egy lyukas szürke kalap, egy -zászlónak is beillő gyászfátyol és egy hosszú-hosszú kék posztó-kabátnak -a szűk karjai, illetőleg két zöld könyökfolt. Bíz azt egy kis -jóakarattal kéregetőnek is lehetett nézni. - -– Kit keres? – kiáltott rá Mátyás, szívesen ottfeledve karjait a leány -karcsú dereka körül, hogy Magda kisasszony meg nem állhatta egy -koppintás nélkül a kezére. - -Az elcsigázott, támolygó öreget a küszöbön elfogta a szerfölött való -nagy köhögés és egészen nekivörösödve, csak úgy elfuldokolta, a mi -kérdezni valója volt: - -– Engedelmet kérek, ha meg nem bántanám. Én nagyságos Kálozdy Béla urat -keresem. Ebben a házban lakik? - -– Itt lakik, itt, – sietett a válaszszal Magda kisasszony. Csak a -második emeletre tessék, ott aztán balra hátra a 11-dik ajtó. - -Az öreget újra elővette a köhögés, még egyszer engedelmet kért, minden -jót kivánt és csöndesen betette maga után az ajtót. - -Mátyás pedig olyan megzavarodott szemekkel bámult, bámult a furcsa -vendég után, ki az udvarra, fel a második emeletre, arra a bizonyos -ajtóra ott hátul balra, fel a beborult égre, mintha senki, de senki nem -állana mellette. Nem egy kis mosolygó, kedves, életteljes teremtés, -hanem a multnak valami vézna, sárga, élettelen kisértete. Még bele is -sápadt a nagy bámulásba. - -Magda megütközve, értetlenül tekintett vőlegényére. - -– Mátyás, – kérdé hirtelen, megragadva az ifju kezét, – hát mit bámul -oda ki? Ismeri tán a Kálozdy urat? - -– Ismertem egykor, régen, – felelt szemeit lesütve, halkan, tompán -Mátyás, és kezét reszketni érezte a leány. - -– Hát mért nem mondta azt maga nekem előbb, – feleselt félig tréfásan, -félig zavarban, – mért nem mondta, hogy ilyen korhelyekkel ismeretségben -van? No megálljon! Még ő ismerős azzal az éjtszakai bagolylyal, a kinek -este virrad és reggel sötétedik! Isten tudja, miféle nép az; de -tisztességes emberek nem, annyi bizonyos. Még – uram bocsá! – a fele… De -nem akarok rosszat mondani senkiről, csak azért haragudtam rá olyan -nagyon, mert az mindennap megkapta a levelét, nekem meg olyan soká -kellett várnom a magunkéra. Hanem az a rossz nyelvü házmesterné azt -mondja, hogy ma reggel négy óra után eresztette ki a kapun egyedül. Hova -mehet becsületes asszony reggeli négy órakor magában? Még olyankor -gőzkocsi sem indul. Mátyás, miért reszket a keze? - -Csakugyan reszketett. - -– Bűnösnek érzi magát? Meg mer csókolni? - -Megcsókolta. - -Csak volt bűnös. - -Hanem a rossz nyelvü házmesternének igaza volt. A szép asszony ma reggel -négy órakor egyedül osont ki a kapun. Abban az órában, mikor a csillagok -is már tünedeznek és nem vigyáznak oly fényes szemekkel ránk, mint az -éjnek évadján. A kis madarak is alusznak még, kicsiny szivük nyugton -piheg, apró szemeik lehunyva és nem látnak semmit, hogy dalban fecsegjék -el egymásnak és mulassanak rajta az erdőn, a mi bolondot az emberek -világában láttak. Fátyolba burkolózva, titkon, halkan, magában távozott -Ilona, mint a legközönségesebb szökevény, ki börtönének rácsait -elfürészelte és szökik. De neki nem kellett az őr gyilkos csövétől -tartania. Nem környezte semmi veszély. Egy közeli utczasarkon fényes, -czímeres grófi hintó várt rá, két tüzes, gyors lábu ménnel, melyeket -lehetetlen, hogy utolérjen a támolygó féltékenység. Szolgálatkész inas -nyitotta fel a kocsi ajtaját előtte s két ölelő kar emelte a puha -párnákra, melyeket selyem függönyök takartak el a kiváncsi világ kandi -tekintetei elől. Régesrég, évek óta várakoztak rá türő kitartással ezek -a karok, melyeket egykor, fiatal leány korában, Rábaváron -visszautasított magától; azóta csöndben, nesztelenül vetették ki utána a -hálót s most, hogy végre közéjük hullott, annál lázasabban ölelték át. A -Mágócsi gróf két karja volt. Mentek, robogtak, futottak a lefüggönyzött -hintóban, mitsem gondolva a borus éggel és az ébredő várossal; futottak -reszketve és halaványan, kiknek földi hatalomtól való félelemre semmi, -de semmi okuk nem volt; futottak az ismerős világ nyügös emlékei és -szörnyüködő itéletei elől, egy kicsiny gyermeknek, meg egy öreg anyának -szemei elől; futottak a közelgő tél, jég, hó és zivatarok elől oda, hol -a tavasz örök pompája ragyog, az égnek sötétkék arcza sohasem szünik meg -mosolyogni, pálmák zöldelnek és aloék nyilnak s az a bűvös fa terjeszti -titokzatosan hivogató lombjait, melynek illatos árnyában halált szí -magába, a ki megpihen. Futottak, repültek a gőz sebes szárnyán, -országokon és tengereken keresztül, hogy minél előbb eljussanak ez alá a -fa alá. - -[Illustration: A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki…] - -Ilona mindent megírt férjének egy hosszú levélben, melyet ott hagyott a -szekrény tetején. Egy páthoszszal, kifakadásokkal és nagylelküséggel -teli, drámai hangu levélben, melyben gondja volt rá, hogy könnyek -elmosódott nyoma is lássék, mikor megemlékezett gyermekéről, kinek -ártatlan szivét Béla elfordította tőle s ezzel megrabolta egyetlen -vigasztalásától. De a szép asszony nem volt kegyetlen; megbocsátott neki -mindent, mindent, s csak azt a kis kérést intézte hozzá, hogy igyekezzék -őt minél előbb elfeledni. - -Béla hazaérkezett és kiszállt kocsijából, melynek bérét órájával volt -kénytelen megfizetni. Inkább tébolyodottan jött, mint ép elmével; inkább -holtan, mint élve. Megjött pokoli képektől körülvéve, a legiszonyubb -forró lázban égve, a meggyilkolt ellenségnek néma, halálos sebétől -üldöztetve, nem hallva a reggeli harangszót, az igazságnak ellene -fölemelt karját rettegve és óhajtva, iszonyú reményében csalatkozva s -még a kétségbeeséstől is kijátszatva, midőn a sors arczába dobta a -fölajánlott áldozatot; – így érkezett haza. Megjött; de maga sem tudja, -miért jött meg. Talán hogy megölje magát, vagy hogy meneküljön a törvény -elől, mely ama temetetlenül heverő holttestnek utolsó, mentő szava -ellenére is üzőbe veheti? Maga sem tudja. Semmitsem tud. - -Csak annyit, hogy lakásába akar jutni, hol nem láthatja senki; de az -ajtó be van zárva. - -Zörget csöndesen, titkolózva, mint a szökevény gonosztevők szoktak. - -Semmi hang odabenn. - -Talán aluszik még Ilona. - -Zörget zajosabban, türelmetlenül, megriadva öklével ütve az ajtót. - -Semmi felelet. - -Végre neki feszíti karjait a zárnak és betör az elhagyatott szobákba. - -Üres minden. A rozzant szekrények ajtai felnyitogatva, a fiókok kihuzva, -egy szék feldöntve, nehány szalag-rongy a földön. Az ablakban egy -gyertya ég, melyet Ilona jelnek állított oda s aztán sietségében -elfeledett kioltani. Hosszú, szintelen lángja füsttel borítja az üveget. -Az elmult nap zavaraiban az öreg filozófra nem gondolt senki. A fel nem -huzott óra elhallgatott, megnémult s olyan szégyenkezve állt ott fenn a -magasban, mint szószéken a pap, a ki egyszerre elfeledte a -prédikáczióját. - -Béla lelkének zavara arra az éleslátásra emelkedett, mely behat a -lepecsételt könyvekbe, mielőtt ezek feltáratnának és olvas bennük. -Lángban állt körülötte minden s ennek a nagy, pusztító, kiolthatatlan -tűzvésznek fénye megvilágította a titkokat. Hallott, mielőtt szóltak -volna; érzett, mielőtt érintették volna; látott, mielőtt felnyitotta -volna szemeit. - -Már tudta, hogy Ilona megszökött, pedig csak egyetlen pillantást vetett -a levélre. Kezébe kapta; de csak egy-két szót volt képes olvasni belőle, -azután össze-vissza czikázó fényes csíkok vakították el vértől borított -szemeit. - -Megszökött! Itt hagyta, meggyalázta az asszony, kiért alig egy órával -előbb életét tette koczkára. Megcsalta a férfi, kit még tegnap egyetlen -igaz barátjának hitt. Megszöktek! - -Fájt-e neki valóban? Tudott-e még fájni? Csak meglepte, mint oly -földindulásnak egy uj lökése, mely már előbb romba döntött mindent. -Romba azt az egész épületet, melynek nehéz köveit az elmult éjtszakának -rém-óráiban rakta egymás fölé, míg a boldog emberek aludtak mindenfelé. -Ez az épület az ő holttestére, az ő golyótól átfurt szivére volt építve -s a mint a halálos tusa végén – a dermedtség után, mely egy perczre -meglepte – a legelső mozdulatot tette, összeomlott. Most csak alaktalan -kövek, ledőlt falak és elporlott törmelék hevernek nagy, ijesztő -halmazokban körülötte, a megrepedt föld szétnyitott száját tátja rá és ő -még nem tud, nem tud egyetlen kijárást közülök. - -Oh van-e, van-e menekülő ut a földnek tátongó mélységén kívül?! - -Leroskadt egy székbe és eltakarta sárga kezeivel arczát. Sírni akart -végre, a hol nem látja emberi szem, hogy megkönnyebbüljön. De nem -tudott. Iszonyat volt nézni az ujjai közt leszivárgó hideg veritéket és -nyakának kiduzzadó ereit. - -Egyszerre fölvetette fejét és míg melléből nehezen, hörögve szakadt föl -a forró lélegzet. - -– Gyermekem, gyermekem, gyermekem! – sóhajtá, – hát nem tart-e az isten -olyan bűnösnek, a ki csak vesztedre élhetne? Azt akarja-e, hogy éljek -neked? - -Nem hallotta a kopogást, pedig már harmadszor ismételték. Az igaz, hogy -igen csöndesen. - -Miután az érkezett soká, soká hiába várt az engedelemre, félénken, -nyikorgatva, kétkedve felnyitotta az ajtót. - -Az az öreg úr volt, a ki odalenn tudakozódott Béla után. Ugyanaz a -gyászfátyolos, lyukas, szürke kalap; ugyanaz a két zöld könyök-folt; -ugyanaz a remegő, vigasztalan tekintet; ugyanazok a homályos, megtört, -titkolózó szemek. Ez valamennyi így együtt: Istók volt, a mentor. - -A mint Béla meglátta a szánalmas alakot, ki az ajtóban megállva sem -mozdulni, sem mosolyogni, sem szólni nem birt, abban a szempillantásban -tudta, mi szögezi oda az öreget a küszöbhöz, mi némitotta el, minő -szörnyü teher nyomja roskadozó vállát. - -Fölugrott és odarohant hozzá. - -– Istók! – kiáltá recsegő, fuladt, elcsukló hangon: – Istók, egyedül -jösz? Meghalt a fiam vagy haldoklik? - -Az öregnek mozogtak az ajkai, a fátyolos kalap kiesett kezéből, -megjöttek egyszerre a könnyei is, de szólni nem tudott. - -A szerencsétlen ember vállon ragadta és megrázta. - -– Istók! – ordította, – beszélj, mert megfojtalak! Mondd ki hát, hogy -meghalt! - -De mikor nem tudta kimondani semmiképen! - -Talán a könyörgés majd többet használ. - -– Édes bátyám, ülj le itt nálam és szólj, ha valaha szerettél egy -keveset! - -A mentor megtörülte könnyben uszó szemeit és próbált hangot adni; de a -fel-feltörő zokogás nagy akadályára volt, hogy meg is lehessen érteni. -Olyanformát mondott, hogy: - -– Szeretlek, Béla, nagyon szeretlek. Az édesanyádat is szerettem titkon, -de sohasem mondtam meg sem neki, sem másnak. Mivel bizonyítsam be, hogy -miként szeretlek? Nincs bizonyságom! - -Nem is mondott többet. - -– Megőrülök, Istók, ha hallgatsz! Él-e vagy nem? Lélegzik-e még? -Meghalt? Ugye meghalt? Hirtelen halt meg? Nem adhattál hírt? -Eltemettetted? - -Az öreg már Béla karjai közt fuldoklott. - -Ott integetett némán, hogy: meghalt. Hirtelen halt meg. Nem adhatott -hirt. Eltemettette. - -És a hosszú kék kabátnak egyik feneketlen zsebéből előhuzott egy -játékszert. Egy fából faragott, nyargaló huszárt, kinek karja vágásra -van fölemelve. A szajna-parti becsületes óriás emléke volt, kit -nyomorából Béla megszabadított. A gyermek elhaló szemei erre mosolyogtak -legutolján; az a kegyetlen lovas már félig fölkapta nyergébe, hogy az -örökkévalóság országa felé száguldjon el vele, mikor még apró kezei ezt -a kedves játékot szorongatták; ott nyugodott a sebesen pihegő kis mellen -akkor is, mikor benn a szív verése már akadozott és megállt. - -Mindezt egyetlenegy tekintettel el tudta mondani a mentor. - -Azután belenyult a másik zsebébe, hogy abból is előhuzzon valamit; egy -kis összehajtogatott ingecskét, egy koszoruból szakított virágot, egy -marok földet. - -Ezeknek is mind el tudta volna mondani olyan röviden, némán a -történetüket. - -De Béla már nem látott és nem hallott semmit. - -A kimerülés pillanata végre bekövetkezett. - -Lezuhant a padlóra és ott feküdt a földön. - - -XXX. FEJEZET. Egy papi gyűlésre való utazásról szól. - -Ez a fejezet s ezzel mesémnek fonala oda vezeti az olvasót megint, a -honnan hosszú utunkra kiindultunk. Abba a dunamelléki kis kálvinista -fészekbe, hol «a tudománynak hires tárháza» még mindig tárva-nyitva áll, -környékén hemzsegnek a kis és nagy deákok s nagytiszteletü Hajós Gábor -úr, jóllehet a bölcselkedés történetével felhagyott, (mert a felső -valóságtól mind jobban távolodó, ujabb és legujabb irányok elvették a -kedvét), a nevelés-tudomány örök igazságait még mindig a régi fiatal -buzgalommal csepegtette növendékeibe, kik elég bátrak szembe nézni a -sors haragjával. - -Dunaszögre megyünk vissza. - -Egyenes uton vezet oda bennünket az a zötyögős parasztkocsi, melynek -szalmából és pokróczból jól elkészített ülésén egy elégedett ember -üldögél. Kicsike kis táskával az igaz, de hiszen az elégedett emberek -Simonides hajótörése óta nem is igen szoktak nagy málhával járni. Az a -fő, hogy mi volt abban a kis táskában? Semmi egyéb, mint egy pompás, -valóságos selyemből készült papipalást. - -Méltán hunyorgatnak elégedetten azok az apró, sárga szemek; méltán -ragyog ritka örömben az a jámbor, ragyás kép: a táska tisztes tartalma -netovábbja volt a boldog utas egyszerű vágyainak. Az igaz, hogy még -nincsen joga nyakába akasztani; még csak titokban próbálgathatta a kis -rektor-szoba pávatollas tükre előtt a szépen hullámzó ránczokat; még -előtte és nem mögötte áll a papi czenzúra s még nem nyugodtak fején az -öreg püspöknek fölavató, áldó kezei. Ép most megy elibök. Ámde a ki -olyan jó lélekkel és törhetetlen igyekezettel látott a dolgához, mint a -gadóczi rektor: Bihari Gida, az csak félelem nélkül állhat meg majd a -rábavári gyűlésen a sok vén pap előtt, ha mindjárt valamennyien egyenest -ő rá fenik is a fogukat. Bizony elégedetten doboghatott a szíve, a mint -indulófélben levő kocsiját kalap-levéve, kéznyujtogatva, hálálkodva -fogta körül az egész gadóczi előljáróság. - -– Adjon a fölséges uristen jó szerencsét, rektor uramnak! Tiszta -szivünkből kivánjuk – kegyeskedett Haluska Péter uram, a kurátor. - -– Áldást, békességet, erőt, egészséget! – tette hozzá Kukkantó Mihály, -egyet csavarintva a hosszú bajuszán. - -Minden jókat kivántak az atyafiak valamennyien. Hát ugyan templomsori -Öreg Czirok Dániel (kit azóta a sors legifjabból ifjabbá segített), -hogyan állhatta volna meg szó nélkül a bucsut?! - -– Már én csak aszondom, – fordult a hivek felé, – hogy akármit beszélnek -kentek, kinyilatkoztatom a magam óhajtását. Tudniillik, hogy az öreg -után nem lesz nekünk más papunk, mint a rektor úr! - -– Adja isten, hozza isten! - -Ez is ugyancsak jól esett az induló Gidának. A mennybéli biró látja -szivét, milyen tele van az ebben a pillanatban istenfélő kegyes -indulatokkal; hanem azért még sem bánta volna, hogy ha ez az utolsó -jókivánság behallik a parókhia kertjébe, el a zsongó méhesig, melynek -szalmaágyán elnyujtózkodva, nagy szipákolás közt a fogatlan, mérges, vén -pap napestig azon szokta törni a fejét, hogy ugyan mikép kinozhassa meg -most a rektort, majd az egyházfit, azután a harangozót, valamennyi -alattvalóját. Bizony gondolni sem szeret rá, mikor szemtül szemébe -mondta neki, hogy – miután a gyermekeket nem silabizálva tanítja többé -olvasni – maga sem ért a silabizáláshoz; a _Kis tükör_ gyönyörű versei -is bizonyosan kipárologtak a fejéből, azért nem fogja rájuk az -iskolásokat; a zsoltárok áriájához nem is konyit és örül, hogy már nem -kell soká hallgatnia azt az ordítozást, a mit a tanítványai véghez -visznek a templomban; hát a Hübnernek vajjon hallotta-e hirét valaha? -Minden, de minden istenáldott nap kijutott neki vagy egyért, vagy -másért. Ej, ha most meghallotta volna az öreg a méhesben, hogy ő sem ül -ám örökösen «a csufolódóknak székében!» Jön utána valaki, a ki nem tud -ugyan silabizálni, elfeledte a vármegyékről szóló verseket, nem is -konyit a zsoltárok áriájához és hirét sem hallotta a Hübnernek; de – a -mint itt az eklézsiának szine-java bizonyítja – sokkal buzgóbban tud -fohászkodni és szivhez szólóbb a leczkéje is. Hallod-e, mit mondanak -ezek, te gunyolódó, kegyetlen öreg? - -Jó kedvvel indult meg a parasztkocsi s Gida mosolyogva köszöntgetett -jobbra-balra a mezei munkában levő hiveknek. Egypárszor kinyitotta a -táskáját, megcsillogtatta a napon azt a könnyebb és olcsóbb fajta, de -azért gyönyörűségesen ragyogó fekete selymet, melyet nemsokára teljes -joggal ölt magára és úgy léptet végig a rábavári nagy templomban az -ur-asztala elé. Ej, de jól is esik neki az a pipa gadóczi dohány ott a -kocsiban! Tulajdonképen csak azért vetődött ide, hogy a szaglászó -finánczoknak abban a rossz világában egy kis jó szűz magyar dohányt -szíhasson, és ime, egész életének jövendő boldogságát megtalálta! Szép -reményekkel, derüs gondolatokkal füstölte végig a gadóczi országutat, -mely Dunaszög felé vezetett, meg-megforgatván fejében a zsidó -grammatikának fogósabb lapjait is, hogy a vizsgálaton semmiképen -szégyent ne valljon. - -– Mégis csak megsegített az isten! – mondogatta. Pi, pi, pi. (A pipa -fölségesen szólt ugyan; de már ezzel a kis próbálgatással ő csak a -gondolatainak közeit szokta kitölteni és nem egyszer esett nehezére, -hogy a kathedrában is nem volt kezénél valami jóltevő pipaszár.) -Alig-alig hittem biz én, de mégis csak nem hagyott el! Már most aztán -valósággal annyi, mintha pap lennék. De nemcsak afféle, nagy szükségben -előrántani való, idegen templomokban ünnep délutánokon prédikáló, -eklézsiára mindörökké hiába várakozó pap, hanem igazi, a kinek nem -parancsol senki az esperesen kívül, és a ki, ha akar, még meg is há… - -A kék hegyek alatt ott mutatkoztak a dunaszögi vizi malmok, mikor a -boldog rektor gondolatai félbeszakadást szenvedtek. Egész idáig -kifogástalan, örvendetes volt az utazás, hanem itt egyszerre csak nem -akart szelelni a pipa és a mint Gida erőlködött egy pár nehezebb -zsidó-idézetet emlékezetébe hozni, cserben hagyta a nagy igyekezet. Nem -ment; az isten tudja, miért, de nem ment. - -Hanem már helyt is volt Dunaszögön. Az a kövér, kalácsos kofa most is -ott árul a kollégium előtt, és az éhes kis mendikások most is olyan nagy -szemeket méregetnek a csábitó kosár felé, mint hajdan, míg a komoly -theologusok az udvarról nevetve nézegetik őket. Gégés János uram, az -iskolaszolga, épen két kis ficzkót csip galléron, a kik a kollégium -szent falán gombozni merészkedtek. Amott oly sebességgel röpül egy -vastag tábláju könyv bizonyos kóczos fejhez, akár Achilles nyila. Izsák -és Birkás professzor urak nagy disputában állnak meg minden harmadik -lépésre. Vigyázóné egy nyalka jogászra kacsingat a virágos ablakából. -Úgy van itt minden, mint hajdan, mikor még ő oldalgott ott a Nyelvesné -asszonyom kalácsos kosara körül. - -Csak abból az egyetlen házból hiányzik valami, mely előtt a -templomutczán megáll a kocsi s a gadóczi fuvaros önelégülten kel föl az -üléséből és hátratekint, hogy: - -– Helyben volnánk, rektor uram. - -Örzse asszony, kinek azóta valamennyire megvastagodtak a dereka, ránczai -és szemüvege, már künn van a kapu előtt és szedi le a drága terhet. - -– No, hozta isten hozzánk, Gida; hozta isten! – sziveskedik minden -módon. Ejnye, de könnyü a bagázsiája; tudom, nehezebb a feje, ugye? -Ugyan várja már a nagytiszteletü úr! Hát nem marad-e benn majd az -exámenton, mint az idevaló káplán úr? Nem hiába piros nyakravalót hord. -Nem lenne ám nagy becsület, ha ki kellene vakarni a tepsit! No ugorjon -le hát, mit nézi úgy azt az ablakot? Nézze inkább, mekkora már a kis -fiunk? - -A «fiunk» egy gyönyörű szép, egészséges, nyulánk fiucska volt, ki nagy -komolyan sétálgatott a tágas udvaron föl s alá, egy kinyitott könyvvel -kezében, melyből a leczkéjét tanulta, s bizonyos önlegyőzéssel -fordította el tekintetét egy aranyos szárnyu, hamis kis pillangótól, -mely minduntalan ingerkedve került a szeme elé. Egy kissé halavány, de -gyöngéd, mosolygós arcza s nagy fényes, fekete szemei voltak. Az a kis, -kertben talált gyerek volt, kivel szemben Örzse játszotta a Faraó -leányának irgalmas szerepét. Ugyanaz, a kivel Kálozdy Béla előtt Füreden -olyan szive szerint való hangon dicsekedett el az öreg úr. De volt is -mit. A fiú vigasztalása, öröme, kedvencze volt az egész megszomorodott -háznak, mely fölé a hajnal legelső hasadását az ő picziny ajkainak -mosolya hozta. Szivesen megvallotta az öreg úr, de megvallotta különösen -Örzse asszony és megvallotta mindenki, a ki csak látta, hogy szebb, -okosabb és kedvesebb gyermeket sohasem látott. - -A gyermekeknél félig-meddig ravaszság gyanánt szokták emlegetni a -nagyok, hogy: tudják kedveltetni magukat. Pedig az a kedves, -ellenállhatatlan mesterség olyan távol van a furfangos számítástól, mint -ég a földtől; csupán a természetnek gyöngéd, megható simulékonysága az, -semmi egyéb. A kis Béla ugyancsak értette, hogyan kell mindenkinek a -kedvében járnia. Örzse különös pártfogását, melynek jóformán mindenét -köszönte, folyton-folyvást iparkodott kiérdemelni. A jó öreg asszony, ha -nagyon szegről-végre kérdezték annak a nilusparti gyékény-kosárnak -történetét, mindjárt zavarba jött és azonnal dolga akadt itt vagy ott, -hanem azért legelső igényéről a gyermek szeretetére a világért le nem -mondott volna. Ő tanította meg imádkozni, mikor kis ágyacskájába feküdt -és bibliai történetekkel ringatta el, miközben – isten tudja, mitől – -nem egyszer nedvesedtek meg a szemei. A mint nőtt-nőtt a fiucska, -mindennap fedezett föl benne valami uj kedvességet s még azt is csupa -kedveskedésnek vette, mikor a kis iskolás azzal nyaggatta: mondja meg -hát, ki volt a Zebedeus két fiának az atyja? Ilyenkor rendesen azt -felelte, hogy ő csak isteni félelemből olvassa a bibliát, mert a mi a -tudományt illeti, az már csak a férfiaknak való. Titokban pedig büszkén -sóhajtott magában: – Ebből a gyermekből pap lesz! Szegény, szegény -édesanyja, csak vezetné vissza az isten! - -Szivesen látott vendége volt a kis fiú annak a kerti háznak is, mely -körül épen oly gazdagon virágzottak ugyan most is a sötét levelü -mályvarózsák, mint hajdan; de belül a szobák egészen át voltak alakítva. -Álmos, sunyi éjjel kiszökdöső, könyvüket mérgesen földhöz csapkodó, -kosztos deákok helyett esztergák nagy kerekei forogtak, gépek -ziregtek-zörögtek, s vidám, füttyös, énekes mesteremberek dolgoztak -bennök. Hét vármegyére onnan kerültek ki a leghíresebb pipaszárak. Haj -milyen fölséges apró sétapálczák, búgó-csigák, bundás kutyák és lovas -huszárok készültek ott pompás, fényes keményfából! - -A beköszöntött szabadsággal haza került Párizsból az óriás s itt ütötte -föl sátorát. A gyermeknek tetszett a víg élet, a sok szebbnél-szebb -játék, a vidám zakatolás s a mint szerét ejthette, mindjárt ott termett -a becsületes mester lába alatt. János úr azt sem tudta, mit csináljon -vele a nagy szeretetében: hatalmas karjain fel-felemelgette magasra, -majdnem a háztetőig, minden kigondolható játékkal untig ellátta s -jóságos tekintetü szemeivel gyönyörködve nézegette, a mint a kis fiu -nádparipáján kipirult arczczal lovagolt végig az udvaron, félóra hosszat -elhajtotta ügyesen csigáját és a labdájával derekasan hátba teremtette a -szomszéd pajtásokat. Tetszett neki a fiú, kinek finom, élénk vonásai -valami kedves álmot varázsoltak vissza szemei elé gyermekkorából. Maga -sem tudta, mit; de hadakozó kis barátjában kedve telt, annyi bizonyos. -Tajtékpipájára töltve, gyakran elmondogatta: – Katona lesz belőle! Ej, -ha jobb idők jártak volna akkoriban, mikor én belejutottam a sorba! Node -sebaj; megtettem a kötelességemet. Ugyan mondja meg már Örzse igaz -lelkére, hol vette ezt a gyereket? - -Hát még a szegény, megöregedett professzor! Megindító volt, hogy ez a -lombjaitól megfosztott vén fa üres, száraz karjaival hogyan takarta, -védelmezte, árnyalta azt az árva virágot, melyet a kósza szél odadobott -tövébe! Már elmondta maga, milyen szívvel fogadta a kicsinyt. Nem -mondott egyetlenegy szeretettel hivalkodó szót sem; csupán azt, a mi -igaz volt. Hálás szivvel az ég ajándékának tekintette a kis fiút, ki -azért küldetett, hogy ő teljesíthesse irányában azokat a kötelességeket, -melyeket a maga édes-gyermekeinél (mindenben a logikához ragaszkodó feje -úgy gondolta, hogy) elmulasztott. Játszótársa, apja, tanitója és orvosa -volt a gyermeknek együtt és hogy ez minő szeretettel, minő -ragaszkodással fizetett a nagyapó jóságáért, azt a hideg toll, papir és -tinta nem tudnák elmondani, csak egy kis teremtésnek csókja és mosolya -tudná, a ki érzi, hogy ezeken kivül semmije sincs, de ezekben mindent -adhat. A nagytiszteletü úr a kis Bélát kézen fogva vezette mindennapos -sétájára a városvégi fasorba és a vastag nádboton meglovagoltatta -odakünn a szép, bársonyos fű közt. Ahányszor csak hazajött, a tübingai -hosszu kabát zsebjét sohasem találta üresen a bizonyos kutatás. Akárhol -volt, a kollégiumban, a városban, vagy könyvei közt, egy-egy szerető -gondolata mindíg volt a kicsiny számára, ki az első sugarat hozta -életének bús éjjelébe. Szive nem hajlott el tőle azután sem, hogy János -szerencsésen haza érkezett hosszu vándorlásából s letelepedtével -derültebb napok köszöntöttek be a kis házhoz. Sok napfényes délután -álldogált az öreg várlakának szük ablakában, és egy-egy maga előtt is -titkolt, de szívbeli mosolylyal nézegette a fiú vídám nyargalászását, -hallgatta jóleső lármáját az udvaron. Később megtanította az egymáson -keresztűl-kasul huzgált fekete vonások rejtélyes értelmére, melyet a -nagy deákok a kollégiumban és a többi tudós emberek olvasásnak neveznek. -Most Bélácska ült a könyvekből rakott bástyafalakon s a mint a poros -ablakon áttévedt napsugár arczára esett, ez a megvilágított, egy kissé -méla, de épen nem szomorú tekintet régi bús emlékeket idézett a -nagytiszteletü úr szívébe s olyan csönd lett a kis erősségben, mintha -valami vén várur buslakodnék egy gyermekapróddal elhagyatott fészkének -porlepte ormán. Hogy a hű sólyom se hiányozzék, egy-egy kandi veréb -odaszállt az ablak vasrácsára. De voltak vigabb napjai is ez ódon, poros -várfalaknak. Béla a nagy képes könyveket mind ismerte már, az olvasás -mestersége a tudós emberek közé avatta, az _Orbis pictus_ figurás lapjai -nem voltak talány előtte s a hogy iskolába került, a legszorgalmasabb -deák lett belőle. Olyan exámeneket adott, hogy ha valaki, ő csakugyan -megérdemelte, de meg is kapta az aranyos »execzicziót«. Tudós lesz -belőle, – gondolá mosolyogva az öreg. – Sovány egy kenyér; de ha gyalog -járt is Arisztoteles, mégis csak Arisztoteles ő! - -A templomutczai háznak ez a kis szemefénye, – amint meglátta, hogy Gida -ül a paraszt-kocsin, mely a kapu előtt megállt, – becsapta a könyvét, -szaladt ki az utczára és vezette be a vendéget a várlakba. - -– Nagyapó, nagyapó, itt a Gida bácsi! - -Az öreg mosolyogva emelkedett föl a várfokról, hol akkor is nagy, -kiterített iveken valami haditervet főzhetett s olyan szeretettel ölelte -meg az érkezettet, mintha tulajdon édes fia volna. - -– Hozott isten, Gida, hozott isten! Már azt hittem, nem is jösz, talán -meg is retirálsz a czenzura elől, úgy megkéstél. - -– Az előljárók tartóztattak, könyörgöm alássan nagytiszteletü úr, azért -esett ez a kis késedelem. Szivesen meghallgattam őket, mert olyanformát -mondtak, hogy ők egy szivvel engem akarnának papjoknak, ha tudniillik… - -– Ha az öreg kitér az útból, ugy-e? No lám-lám, hogy alkusznak már ezek -a fiatalok a mi életünkre! Ez a háladatosság Gida? - -– Oh, könyörgöm alássan, nagytiszteletü úr, meg se fordult az eszemben. -Csak tetszik tudni, azok a paraszt-atyafiak összebeszélnek ám ilyenkor -mindenfélét. - -– Iszen csak tréfa volt, Gida, tréfa; – nevetett az öreg és pipára -gyujtott. Az ég szerelméért ne ijedj mindjárt meg. Törüld le a -homlokodat. Szivemből kivánom, fiam, hogy minél hamarabb felvigye az -isten a dolgodat. Mintha a magam gyermekének kivánnám, úgy vagyok veled. -Annak sem óhajtanám tisztább szívből. Hát most ijedtedben rá sem mersz -gyujtani? - -Béla urfi már ott settenkedett az égő fidibuszszal; de a rektor, mielőtt -a kinált tüzet elfogadhatta volna, a kék virágos keszkenővel még egyszer -kénytelen volt letörülgetni a homlokát. Köszöni ő, mikor tréfából úgy -rápirítanak. Hanem aztán a hatalmasan füstölgő jó véki dohány mindent -helyreütött. Bátran szembe mert nézni a nagytiszteletü urnak még ilyetén -faggasztó kérdéseivel is: - -– Nagyobb az annál, Gida, hogy holnapután nyakadon a czenzúra. Akkor -aztán vagy élet, vagy halál. El vagy-e készülve tisztességesen -mindenből? Nem felejtettél-e el valamit? Deák, görög, zsidó, -egyház-história, exegezis, dogmatika, homiletika, kánonok, – tudsz-e -mindent? - -– Helyt állok, esedezem. - -– No, adja isten. Az a fő, hogy meg nem kell ijedni; a mit tudsz, azt -tudod. Hanem te egy keveset ijedős természetü vagy, mindjárt megizzadsz. -Reggel indulunk együtt; úgy látszik, jó időnk lesz az útra. Olyan régen -voltam már Rábaváron, hogy az idejét se tudom. Nyolcz óra felé indulunk, -Rét-Gelsén megetetünk, magunk pedig beállítunk az öreg Radványi Miklósné -asszonysághoz, a ki engem igen-igen sürgetősen ebédre invitált. Ottan -egy jót pihenünk, azután még délután benn leszünk Rábaváron és -következik a ne-mulass. - -– Nem felejtette el a Radványiné tekintetes asszony szives kérését a -nagytiszteletü úr? – kukkantott be az ajtón Örzse, ki az uti tervnek -csak utolsó pontját hallotta. – Mert hát ott úgy várják ám minden jóval, -mint a Lévi házánál! - -– Az uristen áldja meg kigyelmedet, Örzse, – fordult oda a professzor, – -vallja már meg, ugyan miért fekszik magának olyan rettenetesen a lelkén -ez az ebéd, hogy engem nap nap-után hajszol vele? - -Az már igaz, hogy hajszolta vele, mióta csak Hajós Gábor úr rágondolta -magát, hogy kimozdul a fészkéből és elmegy a rábavári papi gyülésre -Gidával, kinek ott kellett kiállania az utolsó vizsgálatát és -felszenteltetnie isten szolgájává. Azóta reggel, este mindig talál az -öreg úr körül valami különös tenni valót, a mit senki sem bizott rá, és -csak el-elmotyogja ott mellette, hogy: aztán el ne mulaszsza ám -Rét-Gelsén betérni a Radványiné asszonysághoz, mert ugyancsak számít rá. -Mikor pedig a sürgetősen invitált férfiu fölvilágosítást akarna kérni, -hogy: ugyan mikép jutott ő eszébe annak a tisztes asszonyságnak, a kinek -hírét sem hallotta, amióta itt volt szálláson a fia? – a kérdezősködésre -Örzse vagy megzavarodik, vagy megharagszik. Minthogy pedig főleg az -utóbbitól minden jó léleknek igen tanácsos őrizkednie, nem is firtatja -tovább a dolgot, hanem egyszerűen belenyugszik, hogy ő erre és erre a -napra hivatalos Rét-Gelsén ebédre. Hát jól van. - -– Nagyapó édes nagyapó, mit hoz nekem? – hizelkedett Béla urfi másnap -reggel, mikor a nagytiszteletü úr a rektorral fölszállt a kapu előtt -álló kocsiba. - -Örzse asszony, kinek két ránczos orczája az induláskor szokatlanul -tüzelt s egy és más kérdésre igen visszás válaszokat hebegett, erre a -szóra odakapta magához a gyermeket, megsimogatta sötét, selymes haját és -valamit sugott a fülébe, mire a fiu nagy, bámuló, értetlen szemeket -meresztett hol az öreg asszonyra, hol nevelő apjára: piros ajkain mintha -egy pillanat alatt megfagyott volna a mosolygás. - -A professzor készülődése közben nem vette észre ezt a hirtelen változást -s csupán annyit mondott a sugdosásra, hogy: - -– Csak sokat ne igérgessen aztán neki, Örzse! Mert a bugyellárisom nem -igen van tele; elvitte tavaszszal a kőmives, a mi volt. Hanem -mézes-kalács lesz bőven, kis fiam! Nem hallottad még a rábavári -mézes-kalács hirét? - -– Abból lesz az is, a mit Örzse néni mondott? Az… - -De Örzse néni hirtelen befogta a fiu száját és a kocsi elindult. - -Bármilyen szeretetteljes mosoly foglalta is el néha az öreg paedagogus -jóságos tekintetét, bármennyi öröme volt is a becsületes elsőszülöttben -s a pártul fogott kis árvában, bár néha jámborabb enyelgésre és ártatlan -évődésre is kész volt: mégis csak nem akart begyógyulni – de hogyan is -gyógyult volna?! – szivében az apai seb. Derült képek között bucsuzott -el otthonától, minden mosolygott körülötte, utitársa kedvére való, tudós -beszélgetést kezdett: mégis, a hogy az öreg Duna dobogó hidján -áthaladtak, – hamar készen volt a hallgatás. Annál inkább, mert -egyszerre Gida is félrefordult s megint a zsidó idézetekkel próbálta az -elméjét élesíteni; de jórészt hiába. Azonban a távol köde jobban sietett -jótékonyságával szemük, mint az idő feledni nem tudó lelkük iránt. Már -elvesztek az ősz folyónak méltóságosan hömpölygő hullámai, s a lassu, -egyhangu zuhogással forgó malomkerekek. Verőfényben uszó hegyek és -völgyek, falvak és puszták következtek s csöndesen, akadozva megindult -újra a beszélgetés. Egy szót sem mondott egyik is, a mivel -megakaszthatta volna. Pipáztak, belemelegedtek, ölték az időt, mígnem -egy pár rövid óra mulva kitárult előttük a gelsei völgy, a melynek -közepén a kicsiny sárgára festett, barátságos urilak kéményei ugyancsak -füstölnek ám. - -– Az ott a Radványiné asszonyság háza! – mutatta Gidának a professzor. -Oda megyünk ebédre. - -– Azaz hogy, könyörgöm alássan, csak a nagytiszteletü úr megy. Mert én -nem vagyok hivatalos. - -– No bizony! – pattant fel az öreg. Az kellene még csak, hogy ilyen -derék magyar háznál egy vendéggel többet szivesen ne lássanak! Nyolcz -álló esztendeig voltam a fiának gondviselője. Nézd csak, hogyan -füstölnek a kémények! Tiz-tizenkét ember bátran beállíthatna ma ott. -Hogyha engem reggel, este olyan nagy erőszakoskodással tudtak hivatni, -csak elvihetem magammal egy jó emberemet, a ki velem utazik! - -Az öreg azt hitte, hogy ahányszor csak neki Örzse eszébe juttatta a mai -ebédet, mindannyiszor egyenes izenetet vett Radványinétól. - -Hanem abban igaza volt, hogy nagy kár lett volna Gidának elszakadnia -tőle. A mint befordultak a nagy udvarra, melyen galambok röpdöstek, -hosszufarku pávák kevélykedtek és gyöngytyukok rikoltoztak, egy barna -szoknya sebesen csapott be az ajtón előlük. (Valami szemérmetes falusi -kisasszony lehetett, a ki még a hetven esztendős vendég előtt is -elvörösödik.) De annál nagyobb örömmel, régi szives magyar szokás -szerint kiterjesztett karokkal sietett elibök a ház asszonya. Egyike -azoknak a fekete fejkötős, mézes szemü, mézes ajku, mézes szivü magyar -gazdasszonyoknak, kiket – ellentétben a városi nagyságos szokásokkal – -az idegen ember tekintetes asszonynak szólított, a házi cselédek meg -csak nemzetes czimmel tiszteltek. Ez a tisztes faj ép úgy kiveszőben -van, mint a hogy a baromfi-udvarnak régi, idevaló lakosait egyre jobban -szorítják ki a kokhinkhinai czifrálkodó, kevély és üres bevándorlók. -Nyájas s egymáshoz vonásról vonásra hasonlító arczaikkal, régi, csipkés -fejkötőikkel, egész életükön át szolgáló, egyetlen selyem-ruhájukkal s -hagyományos félkeztyüikkel már ma is a falusi kastélyoknak inkább csak -képein, mint szobáiban találkozhatunk. Radványi Miklósné asszonyság még -egy volt azok közül, a kik ha kocsizörgést hallanak, nem a tiszta szoba -divánján várják be a szerencsét. Futnak eléje, a hogy csak tudnak. Apró -kék szemei csupa mosolygás és ha négy keze lenne, bizonyára mind a -négynek találna dolgot, hogy mikép segítse le alkalmasabban kedves -vendégét. - -– Voltam olyan bátor, – köszöngetett a nagytiszteletü úr. Voltam olyan -bátor, a tekintetes asszony kegyes meghivására csak egyenest ide -tartottam. Még egy vendéget is hoztam, itt az öcsémet ni, a ki… - -– Hozta isten, hozta isten mindegyiküket. No csakhogy a szavát tartotta! -Bizony-bizony féltem, hogy már elkerüli a szegény házamat, mert tudom, -hogy a tudós emberek nagyon feledékenyek. Még vendéget is hozott! Jaj de -jól tette! Vajjon nem a Bihari Gida úr? Emlékszem rá még a fiam -idejéből. Hogy megnőtt, hogy megemberkedett; már azt sem tudom, hogyan -tiszteljem? - -– Biz ő innen-onnan tiszteletes úr lesz, tekintetes asszony, – felelt a -kérdezett helyett utitársa. Épen most készül neki a papi czenzúrának. - -– Most-e istenem, istenem, hogy eljár az idő. Bárcsak jól ütne ki Bihari -úr! Tiszta szívemből kivánom. Hanem tessen már belül kerülni; nagyon -forrón süt idekinn a nap. Panna, Juczi, Örzse, hordjatok be tüstént -mindent! - -Belül kerültek a tiszta szobába, melyben úgy ragyogott minden, mintha a -falusi nemes házak társalgóinak ez adta volna elsőben a «tiszta» -nevezetet. Az üveges szekrény dusan felhalmozott ezüst-kincseivel -tündöklött, melyeken észre sem volt vehető, hogy a ma délre való készlet -már az ebédlő asztalán van. A hatalmas diófa-asztal körül kényelmes -bőr-butorok kinálkoznak már negyedszázad óta egyenlő jó pihenővel. A -falakon egy nagy tükör, keretébe illesztett pávatollakkal, és egynehány -rossz kép. (De csak a műkritikus szemében voltak rosszak, az erkölcsbiró -nem dicsérheti őket eléggé.) A kis ablakok fehér függönyein túl pompás, -piros virágu muskátlik s egy csuf, fekete, megkoppasztott tollú -mátyás-madár, mely sétája közben minduntalan felugrik az ablak külső -szélére, megzörgeti az üveget, hogy figyelmezzenek rá, és csunya hangján -egy szép leány-nevet rikácsol: - -– Mari, Mari, Mari! - -A vendégek leültek s egy pillanatra leült velük a háziasszony is. Kiről -kezdődhetett volna másról a beszéd, mint arról a bizonyos vastag fejű -ficzkóról, kinek a nagytiszteletü úr nyolcz esztendőn keresztül viselte -gondját?! Persze hogy az volt a legderekabb gyerek, ki csak valaha -megfordult a keze alatt! - -– Dehogy volt, dehogy volt! – sóhajtozott a tekintetes asszony. Már -itthon kicsiny korában sem tudtunk semmiképen boldogulni vele. Hiába, -férfigyereknek csak apa kell! annak meg nem volt már szegénynek, azért -makranczosodott úgy el. Hanem a nagytiszteletű úr helyreütött mindent. -Áldom is azóta mindig, a hányszor csak az istenhez fohászkodom. Ember -lett belőle, hála istennek, derék ember. Engem tisztel, megbecsül; de -neki is van becsülete itt a mi vidékünkön. A legközelebbi -vármegyegyülésen tették meg erőnek erejével első aljegyzőnek. Képzelheti -nagytiszteletü úr, hogy bizony volt öröme az anyai szivemnek. - -– Hát a kisasszony? – kérdezte a vendég, a hirtelen elsuhant barna -szoknyára gondolva. - -Radványiné asszonyság rávetette a jó kék szemeit és valami csöndes, -titkos, bánatos mosolygással válaszolt: - -– Nincs nekem leányom. Nincsen bizony. - -A megkoppasztott, csuf mátyás megint odaugrott az ablakra és mintha meg -akarta volna czáfolni az asszonyát, egész tolakodó lármával kiabálta: - -– Mari, Mari, Mari! - -– Hess onnan, te czudar állat! – kergették rögtön. Bizony nincsen nekem -leányom. Volt, de meghalt. - -– Mintha… mintha az imént, mikor az udvarra fordultunk, láttuk volna, – -mentegetőzött elkomolyodva, akadozva a professzor. - -– Nem… az nem az enyim volt. Azt csakugy örökben tartom. Hanem azért -mintha a magamé… mintha a magamé lenne, úgy szeretem. - -Egy kicsit megakadt a beszélgetés. A hajdani mendikás, kinek idegen -helyeken rendesen akadozni szokott a lélegzete, (egyike a -legcsodálatosabb kórtüneteknek!) s ennélfogva mindíg nagyon feszesen és -hallgatagon viselte magát, mozdulatlan némasággal ült a helyén s a -nyitott ajtón keresztül csak olykor-olykor vetett lopva egy pillantást a -szomszéd szobába, hol egy dúsan megrakott pipatorium (a boldogult -tekintetes úrnak folyton gondos tiszteletben tartott emléke) ingerkedett -vele. - -Az öreg asszonyságnak is mintha a lélegzetével lenne valami baja. Néha -mosolygott ugyan egyet-egyet, mely azt látszott jelenteni, hogy szólni -készül: azután igazgatni valót talált a ruhája fodrán és hallgatott. - -A professzor meg, minden illedelemnek ellenére csak elbámult az ablakra, -mintha várná a madarat, hogy szólaljon meg újra és csuf hangján kiáltsa -el azt a kedves nevet. De az már a szemétdombon ugrált. - -Már jobb időt nem is választhatott volna a bekopogatásra az a -tenyeres-talpas szolgáló, ki a pompásan fölszeletelt kalácsot egy nagy -tálczán hozta be a dió-pálinkával. - -A mint az ajtó nyílt, a háziasszony megremegve szegezte oda elhalványult -tekintetét. De a hogy a tálczának jobbról-balra az ajtóhoz való -csapódását hallotta s a falusi Hébét meglátta, valamennyire -megkönnyebbedett és el-elfuladva kérdé tőle: - -– Hát… hát a kisasszony hol van? Mért nem ő hozza a kalácsot? - -– Nem tudom, nemzetes asszonyom, – felelt a kopogós, piros czizmás -szolgáló. Be van zárkózva a szobájába és nem ereszt be senkit magához. - -A vendégek érezték, hogy valami titok van a háznál. Ott ült az a cseléd -bámészkodó arczán, a nemzetes asszony érthetetlen viseletén, a barna -ruhás leány elsuhant alakján. Szólt a zavarban, mely mindnyájukat -csodálatosan elfogta és minduntalan megakasztotta beszélgetésük -folyását. Hangzott a fekete madár furcsa kiáltozásaiban, melyek egy -nevet, egy régesrég ki nem mondott nevet emlegettek a síron túlról. Ott -ült a csöndben körülöttük. E forró, nyári napon úgy meghűtötte a szoba -levegőjét, hogy a nagytiszteletű úr fázni kezdett, mint borzonghattak a -nézők, mikor a megváltó szó egy halottnak nevét elkiáltá és azt mondá -neki: támadj fel! - -A vendégek egyszer csak azt vették észre, hogy magukra maradtak. -Háziasszonyuk eltünt. - -A nyomasztó környezetben találgatva, elgondolkodva, hallgatagon, -fázlódva ültek egy darabig. - -Mintha megcsikordult volna az ajtó sarka; de mindjárt hirtelen betették -volna. - -Ujra megzörrent; de újra becsukták. - -Kivülről egy föl-fölcsukló zokogás elfojtott hangja tört magának utat -rajta keresztül. - -A két férfit egyre jobban szorongatta a titok, melynek küszöbén érezték -magukat. Szó nem jött ajkukra s kerülték egymás tekintetét. A professzor -egyszer csak lehajtotta sápadtan fejét a kezére. - -– Minek is jöttünk ide! – sóhajtott és elhallgatott megint. - -A mátyás megtépett szárnyaival csapkodta az ablakot. - -– Mari, Mari, Mari! - -Nem állhatta ki tovább. Egy mély sóhajtással fölemelkedett ültéből és -megfogta a rektor kezét. - -– Hallod ezt a madarat, Gida? – kérdé. A leányom nevét kiáltozza. Mari, -édes gyermekem, minek hagytál el? Hova lettél? Hol vagy? - -Támadj fel te, a kit holtnak hisznek a rövid látók és az isten -mindenható hatalmában kétkedők! - -Támadj fel! - -És ebben a pillanatban csöndben megnyilt a hideggé, nyomasztóvá, -elviselhetetlenné lett szoba ajtaja s egy ész-zavaró tünemény, a másik -világnak egy tüneménye, borult oda a bus öreg lábaihoz. - -Nem mondta: kicsoda; nem árulta el: honnan jött; nem sírt, hogy: mi fáj -neki; nem zokogott, hogy: minek örül; nem rebegett, hogy: mit óhajt. - -Arczát is eltakarta, úgy borult oda némán. - -Az öreg apának vére-hagyott ajkai nyitva maradtak s fulladozva kapkodott -levegő után. Karjait visszarántotta a tünemény elől, mintha félt volna -érintésétől. Pedig szerette volna megölelni; de nem volt ura tagjainak. -Szemeiben, meglepett, vén szemeiben a habozó téboly sírt és nevetett. -Halálos sápadtság borította el arczát, mintha ő lett volna a másvilágról -érkezett. Soká nem látott maga körül senkit és semmit, s reszkető -kezeivel hosszan, hosszan kereste ama lecsüggesztett főt ingadozó térdei -körül. - -Megkapta végre. A lágy, selymes hajat fagyos ujjai közt érezte s -fölemelte az elrejtett tekintetet. - -Ő volt az. Ha az egész világ nem ismert volna rá és megtagadta volna, a -szemek, melyek a felhőkön tul levő világ titkait annyi magányos -éjtszakán kutatták, nem csalódhattak. - -Ő az. - -A fekete szárnyu, kopasz tudós is biztosította az ablakból, hogy nem -csalódik. Az tudta a nevét. - -– Mari, Mari, Mari! - -Szép, de bus és hervadt arcz volt az, melyet maga előtt látott. Egy néma -szemrehányás az ádáz sors ellen, mely kegyetlen kerekeivel -keresztülgázolt fölötte. Egy virág, melyet nem idején hervaszt az ősznek -engesztelhetetlen szele, hanem egy bűnös láb összetaposott. A szép, -barna szemek mintha ugyanazzal az ellenállhatatlan vágygyal keresnék -most a föld sötét mélyét, melylyel valaha a viznek hullámait keresték. A -sötét hajban, melynek fénye egykor ezüstbe csillant, most igazi ezüst -szálak is vannak már. A hajdan lágy kezek összekulcsolva tördelik -egymást. Könnyü volt Magdolnának egykor az erdő sürü rejtekében tenni -vallást büneiről, hol emberi szem nem látta, csak a vadállatok és -madarak hallották! - -[Illustration: Reszkető kezeivel hosszan kereste ama lecsüggesztett főt -ingadozó térdei körül…] - -– Atyám, bocsáss meg! - -Az agg, nehéz, őrüléshez közelgő fej közelebb-közelebb huzódott a -térdelő lányhoz. - -– Atyám, – tört föl a szaggatott, kinos beszéd Marinak gyötrődő, -gyógyíthatatlan sebekkel vérző szivéből, – atyám, ha szereted -gyermekemet, kinek gondját viselted, bocsáss meg nekem, ne taszits el -azért a kis ártatlanért! Nem tudlak csalni tovább! Én élek. Hadd haljak -meg egy megbocsátó szavadra. Szeretni csak őtet szeresd, a kicsinyt! Én -nem érdemlem meg. Atyám! - -Nyugodott e valaha fő – vétkes vagy ártatlan – szeretettel és -bocsánattal teljesebb sziven annál, melyre két öreg, reszketeg kéz ezét -a szegény bűnös, megcsalt, megszenvedett leányét vonta?! - -– Irgalmas isten! – fohászkodott az apa, – mi történik itt körülöttem? -Meg vagyok-e babonázva? Mintha egyszerre a tulsó világban ébredtem volna -fel? Leányom, élsz-e csakugyan? A gyermek… minő gyermekről beszéltél -nekem? - -Csókok, egy égő ajaknak forró csókjai borították a legkegyesebb -jobbkezet. Ezek szaggatták meg a vallomásnak gyötrelmes, kinos szavait: - -– Az én gyemekemről, atyám. A kis Béláról, kit Örzse bejátszott -szivedbe. - -– Örzse? – hörgött értetlenül a vén ember. – Örzse? Mi ez hát mind? Minő -csoda, minő isten csodája? Magyarázzátok… magyarázzátok meg nekem! - -Hajós Gábor ur hangja mind bágyadtabb, elhalóbb lett. Leroskadt a -divánra. De egyszerre megjöttek a könnyei és lelkét megszabadították -őrjítő terhétől. Föllélegzett. - -– Leányom! – zokogott és átölelte Marit. Az enyim vagy hát ujra! -Kikeltél sirodból. Fiaddal együtt az enyimek vagytok! Nézd, nincs kő a -kezemben, melyet rád hajítanék! Csak szeretetem van, melylyel -megölellek. - -A leánynak száraz, sárga arczát is forró könyek áztatták. Nyomukon – -mint a hogy az elhervadt jerikói rózsa ujra kivirit, ha megöntözik – az -életnek bibor-szine támadt. - -Ki tudott volna fölvilágosításokat adni e perczekben, melyekben -mindegyiküknek egész valóját heves láz tartotta remegésben? Elmondani -egy hosszu-hosszu történetet, melyben nem volt semmi öröm. Meggyónni -világos szóval mindent, mikor már meg van a bűnbocsánat? Nem is akarta, -nem is sürgette ezt Hajós Gábor ur. Csak lassan-lassan, később, -részenkint tudott meg egyetmást a történetből. Ott a dunaszögi nagy -levelü diófák közt hallgatta meg, mint szánta el magát Mari a -kétségbeesett lépésre; mint szökött ki éjnek idején szobájából; mint -suhant el itt a kerti ház mellett le a hold világította Duna partjára; -mint vetette a vizbe kendőjét, melyet azután megtaláltak a molnárok és -mint ugrott utána maga is. Folytatása benn következett a várlakban, egy -alkony homályánál, mely az arcz reszkető izmait és a szemek könnyét -eltakarta. Itt tudta meg az öreg, hogy Marit a nyári éjjelen járó tót -tutajosok kifogták, felvették a fenyő-talpra és elvitték magukkal -messze-messze egy kis alacsony viskóba, a hol már hidegebb a szél és -magas fenyők komor tekintete uralkodik a bérczes vidéken; itt született -a kicsiny. A történet vége künn a szép városvégi fasorban sétaközben -mondatott el: miként jutott a szegény, elhagyatott, gyámoltalan, ifju -anya a jólelkü Radványinéhoz, mint fordult meg egy sötét éjtszakán itt -Dunaszögön s tekintett be az ablakon keserü könnyek között az -iró-szobába, hol atyját egy pillanatra láthatta; mint bizta gyermekét -Örzsére és hogyan szeretett volna maga is itt maradni. Ámde mig az öreg -professzor szomoru elhagyatottságban töltötte napjait, attól félt, hogy -a fájdalom élessége engesztelhetetlenné teszi iránta; mikor meg -derültebb idők köszöntöttek be, azt hitte, nincsen rá semmi szükség. Meg -a szégyen, a szégyen! De végre is csak nem tudott birni magával. A jó -néne és Örzse egyre biztatták, hogy eleget szenvedett s a megbánás -leplében kikelhet koporsójából, mignem ő is megegyezett. Azok -készítették az egész tervet, mely őt Gelsén atyja lábai elé vezette. -Vajjon nem bánta-e még meg, hogy megbocsátott? Nem szereti-e most már -kevésbbé a gyermeket? Nem jobb lett volna-e neki mindörökre halottnak -maradnia? Mindezt csak utóbb s szaggatott töredékekben tudta meg Hajós -Gábor ur, ki sem a találkozásnak azon a feledhetetlen napján, sem később -kérdést nem intézett Marihoz soha. Nem, még amaz egyetlen pont felől -sem, melyet a szegény, szomoru, emberek elől bujdosó, csak atyjának és -gyermekének élő leány magától nem vallott meg. - -De a gelsei találkozásnak még egy tanúja is volt: a mendikás. Ennek a -becsületes fiunak azonban nem utolsó szerencsétlensége az életben, hogy -nem igen szokták észrevenni. Bármi nagy lehetett lelki harcza, mikor -egyszerre feltámadva látta ifjukorának eltemetett álmát s hallotta -ajkáról a megrázó vallomást, az figyelmen kivül maradt. Mikor rá is -gondoltak, már ott ült a másik szobában az ablak mellett. Térdein a -táskájából kikeresett nagy zsidó biblia, melyből a holnapi kemény napra -szükséges nehezebb helyeket motyogja. De a kék keszkenő is ott fekszik -térdén és szemei nagyon vörösek, kétségkivül a nem közönséges -megerőltetéstől, melylyel az ó-testámentomi szarkalábak olvasása jár. - - -XXXI. FEJEZET. A halál révén. - -Nehány hónapra az előbbi fejezetben elmondottak után egy komor őszi -estén, lélekszakadt sietséggel tért meg szokott sétájából János ur, a -becsületes óriás. Olyan visszatarthatatlan rohanással és szörnyű -robajjal rontott be a várlakba, mint a hogyan valaha, életének -fénynapjai egyikén, Volturnonál az ellenség megriadt csapatai közé tört. - -Az öreg tudós kezéből kihullott a téntafoltos ludtoll s a megrettent -Mari a szomszéd szobából varrásával szaladt ki a kezében. - -– Apám, édes apám, megvan, megtaláltam! - -– Mi az, fiam? Kit találtál meg? - -– Mi baj, bátyám, az istenért? - -– Semmi baj. Meg van, a kit egész életemben kerestem. Nem hiába az igaz -ember csak nyomra szokott találni előbb-utóbb. Megvan, megtaláltam! Az -én nagylelkű jótevőmet, a ki nélkül régesrég elporladtam volna száz meg -száz mértföldnyire innét. - -– Ki az, fiam? Hol akadtál rá? - -– Megvan. Csak jőjjön velem az István legény, vagy akárki, hogy -behozhassuk szépen onnan kivülről. Ott fekszik szegény nyavalyásan a -kert alatti árokban. A nyögésére siettem oda. Mindjárt ráismertem. Ő az, -ő az, nem csalódhatom. Mari, vess rögtön ágyat, mert ide hozzuk be a -szobába. Mennyivel tartozom én annak az embernek! - -A nagylelkü jóltevő csakugyan ott hevert az árokparton, magán kivül, -kinos vivódás közt, a halállal küzdve s az őszi szél hideg, kegyetlen -kezétől meg-megcsapkodva. A beborult égről nehéz, sötét-kék és fekete -felhők vigaszt nem hozva tekintettek le rá s csupán a láthatár nyugoti -szélén volt egy kis világos folt, az is olyan kénessárga szinnel -tündökölt, mintha az alvilági rémes tüzek kemenczéjének ajtaja lenne. -Ott feküdt a hideg földön, nem félve többé a vihartól, nem látva az ég -sötét borulását, nem hallva a szél zugását, nem rettegve a halál -közeledtét. Magányosan, elhagyatva, megtépve, betegen, nyomorultan -hevert ott, mintha elevenen tért volna sirjába. Kifáradt lábai már nem -birták el a haragosan mormogó viznek partjáig, melybe temetkezni akart -kedvese mellé, kinek haláláért egész életét bünhődésben töltötte. Az -utolsó pillanatban roskadt össze és vesztette el eszméletét. Nem látta -senki. Mindenki házába menekült a közelgő égiháboru elől. Csak egy -kivert, gazdátlan kutya állott meg mellette; azok olykor részvétet -szoktak érezni az ilyenfajta nyomor iránt. De az idő czudar volt; ki -vehette rossz néven tőle, hogy egy-két keserves vonítás után tovább -iramodott? - -A nyomorult még hörgött, mikor két roppant hatalmas kar olyan gyöngéden -füződött vállai körül, mintha csak édesanyjáé lett volna. Még más kettő -segített neki s az elhagyatott embert, mielőtt az esőnek első csöppjei -lehullottak volna, bevitték a legelső házba s puha, meleg ágyba -fektették. - -A korán meggyujtott lámpa lángját erősen lobogtatta az ablak és ajtó -résein beszabadult szél. Hol árny, hol fény vetődött a szegény beteg -arczára, mely kék volt és sárral befecskendezett, elfehéredett szemeire, -kicserepesedett ajkaira és megtépett öltözetére. Mindegyiknél egyformán -borzasztó volt. De a mint ez eltorzult ábrázaton az első sugár -felismerhetőkké tette azokat a vonásokat, melyek a teremtő kezéből -kerültek ki s a szörnyü sorstól nem töröltethettek le egészen: egy éles, -szivmetsző, gyilkoló vagy föltámasztó sikoltás hasította át a levegőt. -Mari szivéből tört elő, és elhatván az öreg atya füléig, bevádolta -előtte a nyomorultat, hogy: ez volt a bűnös. De elhatott, bizonyára -elhatott az örök biró trónusáig is és ott kétségbeesve könyörgött: ne -büntesse tovább, mert ő megbocsát neki. - -Nagy, érző szive volt e szerencsétlen leánynak; kis rejtekében hosszu, -hosszu évek során át égett titkon megcsalt, szégyenbe tévedt szerelme. A -keservnek haragos füstje, mely eleinte kormával befogta, lassankint -eloszlott s csak a legszentebb, legtisztább, maga előtt is titkolt érzés -lángja maradt meg. Ennek világánál kisérte lépten hajdani kedvesét. -Hallott felőle hireket; sok szomoru hirt! Ismerte sorsát egész addig a -napig, melyen megütötték a dobot az ősi kastély előtt. Akkor szakadt -vége idegen nevü bujdoklásának és került vissza az apai házba. Mindent -tudott, csak egyet nem: hogy ő volt Bélának egyetlen szerelme. Most, -hogy ily rettentő helyzetben találkozott vele, egyszerre megütötte ennek -sejtése is szivét s egy önfeledt sikoltással, melyben majd egy -évtizednek titkolt szenvedése és rejtegetett szerelme tört utat magának, -odaborult a nehezen ziháló mellre. - -– Béla, Béla, Béla! - -Az egész kis háznép ott állt a betegágy körül. Az öreg professzor, kinek -szemei csak a legközelebbi pillanatokban nyiltak meg a nem sejtett -világosság előtt, nem az az ember volt, kinek jóságos tekintetén a komor -szemrehányás le tudta volna győzni a bus részvétet és meleg szánakozást. -Az első percz megdöbbenése után elfeledett mindent azon kivül, hogy -egykori kedvencz növendéke haldoklik előtte. Gyöngéden lehajolt és -homlokon csókolta zokogó leányát; azután a jajveszéklő Örzsétől sürgősen -követelte botját és kalapját, hogy maga fusson el iziben Barkó -kollegáért. - -– Csak menjen, apám; menjen, menjen! - -A becsületes óriás meg szörnyű munkában volt az öreg szekrényeivel. A -megszámlálhatlan sokaságu rejtek-fiókokat egymásután nyitogatta föl s -keresett, kutatott, dobált összevissza mindent, époly kevés tekintettel -levén a legtudósabb irományok, mint a legszükségesebb házi jegyzetek -iránt. - -– Meg kell keresnem, – mondá magában, – elő kell keresnem a föld alól is -azt a nyugtatványt, hogy a kölcsön-pénzt jótékony czélra ajándékoztam. -Szeplőtelen becsületem kivánja, hogy a legeslegelső perczben, melyben -szemeit fölnyitja, elibe tarthassam. Egy szempillantásig sem szabad -abban a hitben hagynom, hogy valami hitvány csavargóra pazarolta -jótéteményét. De miért is nem jelentkezett hamarabb? Én szivesen -segítettem volna rajta. - -És kutatott tovább. - -Ott állt az ágy lábánál a kis Béla is. A mint nagy fekete, könnyes -szemeit, – kezében mint bátyja legutóbbi ajándékát, egy nagy, faragott -huszárt tartogatva – szánóan vetette szegény anyjára, úgy tetszett, -mintha az a kálozdi platánok alatt pihenő kis ártatlan támadt volna fel, -miután nehány esztendő elröpült fölötte szűk, kicsiny sirjában. - -Mari még mindig ölelte, élesztette, támasztotta a haldoklót. - -– Béla, ébredj! ébredj! Kis fiam, térdelj le és csókold meg atyád kezét, -talán fölébred rá! Béla, tudom mind, a mit szenvedtél! Megbocsátottam -mindent, mindent, csak ébredj, ébredj! - -A nehéz, kinos lázban vergődő beteg száraz ajkai mozogni kezdtek; de -mintha lehelletének forróságában megfultak volna a szavak, nyelve csak -érthetetlenül dadogott. - -– Mit mondasz? Az istenért, mit mondasz? - -Egy csunya, kopasz, a szakadó esőben átázott fekete madár szökött be az -ajtón. A mátyás volt, mely kedves asszonyát ide kisérte Gelséről. -Szárnyairól rázta mindenfelé a vizet és csőrével a padlót vagdosva -kiáltozott: - -– Mari, Mari, Mari! - -Mintha csak ő tanította volna az első szóra a beteget, az égő ajkak -utána suttogták: - -– Mari! - -– Én vagyok az, Béla, én vagyok! – esedezett, zokogott, reszketett -hálájában a leány. - -A beteg egy mély, melléből hörögve fölszakadt lélekzettel szóhoz jutott. - -– Jó emberek, – könyörgött, – hagyjatok meghalni… Én a kis fiam sirjától -jövök és a törvény elől menekülök… Elszöktem Istóktól… Hagyjatok itt -meghalni, a hol Mari nyugszik. - -A kitágult, üregeikben alig férő szemek hosszan bámultak Marira és a -reszkető, könnyező gyermekre. Egyszerre csak elborította őket az a -vészes fehérség, melyet a vas izzása tetőpontján vesz magára. A kék arcz -kitüzesedett, a fagyos kezek remegni kezdtek s Béla látott mindent, -ráismert mindenre maga körül. De lelke az életnek s a lázálmok világának -határmesgyéjén bujdosott. Hangja valami tompa erőt nyert s torz -vonásaira csöndes mosoly ült, mintha épen nem lepné meg, a mit lát. - -– Mari, kis fiam, – beszélt, – sokáig kellett-e várakoznotok rám?… Úgy-e -jobb itt a csillagok fölött, mint odalenn? Oh jobb, jobb!… Mari -angyalom, mindig szerettelek! Megbocsátasz-e? Nyujtsd a kezedet. -Köszönöm… Bélácska, el se bucsuztál tőlem, mikor magamra hagytál! Ide is -elhoztad magaddal a kedves játékodat? Csókolj meg és vezess be a -fényesség hajlékába! - -Ujra lehunyta szemeit s mire a nagytiszteletű ur megjött Barkóval, -álomba merült. Soha nem lestek égőbb vágygyal szót, mint a minővel Mari -reszketett az itéletért. Soha nem papolt a tudós kolléga hosszasabban a -betegségek sajátságos természetéről, mint most. - -– Az istenre, orvos ur, él-e vagy meghal? - -– A tudományt, kedves kisasszony, csalhatatlannak tartják ugyan, de -azért az emberek gyakran kifognak rajta. Elaludt, hm. Az álom hol jó, -hol meg igen rossz jel. Hanem annyit, azt hiszem, a tapasztalatra -támaszkodva mondhatok, hogy ha betegünk ereje végképen oda van, akkor -lassankint ritkulni fog a lélekzetvétele és csöndesen átmegy az örök -álomba. De ha fölébred, akkor van remény. - -Milyen éjtszaka volt az! Odakünn sivított a szél és zuhogott az eső; -idebenn egy szegény haldoklónak utolsó sóhajtását lesték. Mindenki -lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak ébren. A kicsinyt az ágy -mellé térdeltette anyja és imádkoztak együtt. - -A beteg aludt s mindig csöndesebben lihegett. Szóltak hozzá, nem -hallotta; csókolták lecsüngő kezeit, nem érezte. A vihar pedig tombolt -odakünn, mintha azon haragudnék, hogy mégsem kaphatja sebes szárnyára -azt a nyomorult lelket. - -A keletnek fekvő ablak szürkülni kezdett s beszökkent a szobába az első -sugár. A térdelő gyermek elszunnyadt s feje lehanyatlott a párnára -atyjáé mellé. Mari kiszáradt szemekkel és összekulcsolt kezekkel leste -Bélának minden sóhajtását. - -A föltetsző hajnali világosságnál látni lehetett, minő sápadt és nyugodt -a szegény ember. Mint maga a halál. Pedig már az életé volt. A fekete -madár, mely az ágy alatt huzta meg magát éjjelre, legelőbb megérezte és -vigan kezdett csörögni. - -[Illustration: Mindenki lenyugodott, csak Mari és a gyermek voltak -ébren.] - -A zajra lassan fölnyitotta szemeit Béla. Egy örömsikoltás előtte, valami -csodálatos rikoltozás az ágy alatt, egészen fölébresztették. Látott. -Látta a két lényt maga előtt, kiket legjobban szeretett a világon; de a -kiket elszakított tőle a halál. Látott, de nem értett semmit. Nyitott -ajkakkal bámult maga elé és kezeivel végigsimogatta homlokát. - -– Mi ez? – rebegte. Mari… fiam… meghaltam-e én? - -– Föltámadtál, Béla, – zokogott a leány. - -– Ez a te hangod! – kapott felé az ébredő. Mi történt velem?… Ez a -kicsiny itt, kinek sirjánál jártam!… Hol vagyok? - -– Köztünk vagy, Béla. Föltámadtunk mi is. - -– És a gyilkosság… Artur?… Hova szökött Ilona?… Hol van a feleségem? - -– Én leszek az, Béla! - -A megváltás harangja megkondult. - - -UTOLSÓ FEJEZET. A történet vége. - -Már megirtam az utolsó vonásokat is ez elbeszélésen, mikor a _Karámosi -hiradó_-nak egy ujabb száma a kezembe került. Abban olvastam a következő -ujdonságot: - -gyászhír. Szomorodott szivvel jelentjük úgy a magunk, mint az egész -karámos-vármegyei tisztikar nevében, e diszes testület egyik nagyérdemű -veteránjának, tekintetes Varjasi Varju Vincze központi főszolgabiró -urnak e hó 29-én tisztességben és munkásságban töltött életének 69-ik -évében, guta-ütés folytán bekövetkezett gyászos elhunytát. Mindazok, kik -velünk együtt a boldogultat, úgy magánéletében, mint a közügyeknek -szentelt teendői közt ismerték, benne az igazi régi magyar gárda egyik -kidőlt oszlopát gyászolják, melynek tisztes képviselői s velük a hajdani -nemes erények egyre ritkulnak napjainkban. Áldás poraira. - -Ez a nehány sor juttatta eszembe, hogy mielőtt kedves ismerőseimtől ott -Karámos vidékén örökre elszakadnék, illenék egy bucsuzó kéz-szorításra -ellátogatnom hozzájuk. - -Ellátogattam a dunaszögi templom-utczai házba. Együtt értem oda egy kis, -két tagu pesti családdal: Hajós Mátyással és nejével, kik Béla és Mari -csöndes esküvőjére utaztak. Egy vén barátom, valami Pallérosi Pallér -István nevü, kit szivemből becsülök, ezen a napon másodszor volt -életében násznagy. Örömben ragyogott az egész ház és a mályvarózsák -sohasem mosolyogtak édesebben. Mosolyogjanak is örökké nekik és minden -léptükben mindent mosolyogva találjanak! Két nemes lélek megváltatásának -napja volt ez. Az egyik lelke nagy terhétől és nyomasztó bilincseitől -megszabadulva, a mindenható szeretet által megváltva, gyógyult sebekkel, -szegényen, de nyugodtan megy neki ujból az élet harczának; a másik úgy -kiséri, mint egy égből szállott nemtő. Előttük halad a gyermek s a mi -mögöttük van, azt takarja a feledés köde! - -Betekintettem az ivándi urilakba is és gyönyörködtem a jóltevő fényen, -melyet ott találtam; a ragyogó bájon, melyet egy nemes női lélek -terjeszt maga körül; a megérdemlett boldogságon, mely egy becsületes -embert jutalmaz; és a szép gyermekeken, kikből egytül-egyig derék ember -igérkezik. - -És mit láttam a gadóczi paplakban? A csöndes, árnyas méhesben nyoma -sincs többé a zsörtölődő, kaján öregnek. A fiatal lelkipásztor készül -ott egy szent beszédre, melylyel holnap templomsori ifj. Öreg-Czirok -Dánielt össze fogja adni a szive választottjával. Milyen ékes szavakkal -tudja eldicsérni a házas életet! Hanem azért maga csak agglegény marad. - -Hollaki Pető direktor ur dráma- és népszinműtársulatának is ellátogattam -egy előadására Rábavárott. Zsufolt ház volt, mert a szinlapok ökölnyi -betükkel hirdették, hogy aznap lép föl először a művészethez -visszapártolt kitünő hősnő: Vándor Ilona asszony. A szép selyemruhák, -melyekben pompázott, azokból az összegecskékből kerültek, melyeket -férjétől a válásba való beleegyezéseért kicsikarhatott. Tapsolták, -tapsolták; de mindenki csak azt mondta, hogy megvénült. Ha tudták volna, -hogy az ő hányatott életének épen ez a tragikus fordulója! - -A kálozdi kastély meg… ott most a számtalan sok zsidó kisasszony -uralkodik még számtalanabb udvarlójának lármás seregein. Az utóbbiak -közül egyet épen akkor terített le a földre egy jámbor paripa, a mint -odaértem. Én különben nem is Hazafiéknál jártam. Csak egy kis sirt -mentem megnézni a platánok alatt. Rendben volt. Tele koszoruval és -virággal. - - - - -TARTALOM. - -NEGYEDIK RÉSZ. - - Tizenhetedik fejezet. A hurok 7 - Tizennyolczadik fejezet. Egész csöndben 42 - Tizenkilenczedik fejezet. Szürkület, ébredés után 74 - Huszadik fejezet. Balaton-Füreden 86 - Huszonegyedik fejezet. A kincses vendég 134 - -ÖTÖDIK RÉSZ. - - Huszonkettedik fejezet. Pántlikás Panni is belekerül a mesébe 149 - Huszonharmadik fejezet. A mamák 168 - Huszonnegyedik fejezet. Gyöngéd ujjak himet varrnak 213 - Huszonötödik fejezet. Bugyi koma és a hivatalos pecsét 223 - Huszonhatodik fejezet. Dobpergés 256 - -HATODIK RÉSZ. - - Huszonhetedik fejezet. Régi utak az új városban 285 - Huszonnyolczadik fejezet. Vér 309 - Huszonkilenczedik fejezet. Hová ment az úri fogat és az - egy-lovas 324 - Harminczadik fejezet. Egy papi gyűlésre való utazásról szól 342 - Harminczegyedik fejezet. A halál révén 368 - Utolsó fejezet. A történet vége 376 - - - - -KÉPJEGYZÉK. - - 1. Komoly méltósággal fordult a megkötözött ember felé 25 - 2. – Készen van a tiszteletes úr? – kérdé az ifjú háziúr, jegyesének - kezét gyengéden a magáéba fogva 55 - 3. Pipára gyújt s elnézegeti a haladó munkát 78 - 4. – Mit kérdez édesem? Hogy régen vagyunk-e itt? 94 - 5. Két reszkető karjával átfogta a nyakát 142 - 6. Ablakának sürű rostélyán csak lopva tekintett be hozzá a nap 160 - 7. A koma hosszú, nyurga, csámpás ember volt 212 - 8. Ragyogó szinekkel pompázott a szalagon Kálozdy Béla neve 220 - 9. A szekrény oldalához pecsételt koma a szörnyű fenyegetések alatt - lecsüggesztette fejét 245 - 10. – Nem az enyém többé! – felelt tompán az asszony. - – Elkártyáztad! 277 - 11. A tollat minduntalan leteszi és forró fejét kezére hajtja 296 - 12. Az Arthur pisztolya mellett ott hevert arczra borulva a homokon - gazdája is 324 - 13. A szép asszony ma reggel négy órakor egyedül osont ki 336 - 14. Reszkető kezeivel hosszan kereste ama lecsüggesztett főt ingadozó - térdei körül 364 - 15. Mindenki aludt, csak Mari és a gyermek voltak ébren 375 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -14 |szerencse, hngy |szerencse, hogy - -25 |hályha |kályha - -33 |hatatmasság |hatalmasság - -33 |a a feje |a feje - -36 |áldozata fordította |áldozatra fordította - -49 |reszketníe |reszketnie - -60 |mintka |mintha - -81 |tarrotta |tartotta - -85 |venvégfogadói |vendégfogadói - -101 |nevettek raja |nevettek rajta - -104 |tárgyáva |tárgyává - -105 |retteget… magyarázatott |rettegett… magyarázatot - -107 |bogy járomba |hogy járomba - -110 |arra ís |arra is - -126 |rogyogó |ragyogó - -129 |a a csuklás |a csuklás - -131 |égyiptemi |égyiptomi - -133 |könuyek |könnyek - -142 |szerencsésebbeknek |szerencsésebbek - -142 |becsületetes |becsületes - -150 |Vizaknaí |Vizaknai - -178 |vitézségé-nem |vitézségével nem - -180 |kegette |kergette - -182 |gyemeket |gyermeket - -191 |bölcsöíkben |bölcsőikben - -191 |a a nagyokat |a nagyokat - -199 |tiszteles |tiszteletes - -204 |amazokkoz |amazokhoz - -226 |a a fehér |a fehér - -248 |Ajzig |Ájzig - -260 |őrül |örül - -292 |ponthan |pontban - -329 |könnyelmúsége |könnyelműsége - -353 |míelőtt |mielőtt - -354 |aztáa |aztán - -356 |mosolyott |mosolygott - -359 |Tíszta |Tiszta - -367 |messze-mesze |messze-messze - -369 |Mindárt |Mindjárt] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÁLOZDY BÉLA (2. -KÖTET) *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |