As captured January 20, 2025

2 files changed, 14057 insertions, 14057 deletions

diff --git a/70518-0.txt b/70518-0.txt
index 57a3e20..31f70fa 100644
--- a/70518-0.txt
+++ b/70518-0.txt
@@ -1,7453 +1,7453 @@
-The Project Gutenberg eBook of Nippon-ország naposkertje, by Ignác

-Kúnos

-

-This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

-most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

-whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

-of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at

-www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you

-will have to check the laws of the country where you are located before

-using this eBook.

-

-Title: Nippon-ország naposkertje

-       Japán népmesék

-

-Author: Ignác Kúnos

-

-Release Date: April 10, 2023 [eBook #70518]

-

-Language: Hungarian

-

-Produced by: Albert László from page images generously made available

-             by the Hungarian Electronic Library

-

-*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NIPPON-ORSZÁG

-NAPOSKERTJE ***

-

-

-NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE

-

-NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE

-

-JAPÁN NÉPMESÉK

-

-TOYAMA KOICHI ELMONDÁSA UTÁN

-

-ÍRTA

-

-KÚNOS IGNÁC DR

-

-EREDETI JAPÁN RAJZOKKAL

-

-BUDAPEST

-

-AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R-T.

-

-KIADÁSA

-

-11702. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

-

-_Nagyméltóságú Lukács György úrnak, a Gyermekvédelem lelkes apostolának

-ajánlja e könyvét_

-

-_Kúnos Ignác_

-

-

-

-

-ELŐHANG.

-

-Messze tengeren túl, ahol a nap felkel, _Fudzsi_ szentelt hegye fel az

-égnek szökell, cseresnyevirágos szigetek lankáin, kékellő hullámok ezüst

-habpárnáin, _Nipponország_ fürdik napja sugarában, napos mesekertje

-illatos árjában.

-

-Viruló virágok meséket lehelnek, oktalan állatok beszédet beszélnek;

-_szamuráj_ leventék hősi útra kelnek, ártó szellemekkel vívnak,

-verekednek.

-

-A legfőbb egy-isten _Nippon_ hitvallása, több istenre sarjad

-világmeglátása; több szellemben látja ősszellem hatalmát, több erőben

-érzi őserő forrását.

-

-Félig rom templomban szörnyeteg tanyázik, _Buddha_ kőképénél alakosdit

-játszik; avatag barlangba gurul rusnya teste, poklok parazsára

-varázslódik lelke.

-

-Istenek szikrája emberekbe téved, emberi gyarlóság istenekben éled;

-bajvívó levente, égi szellem sarja, gonosszal csap össze varázslatos

-kardja.

-

-Vándorútját járja lelke halandónak, állatokba térvén ereje a szónak;

-emberivé válik tette, gondolatja, jót-rosszat megértő konok akaratja.

-

-Templomok oltárán bálvány terpeszkedik, házi tűzhelyeken kőkép

-szentesedik; ősök imádatja istent imádtatja, ősi szálló szóban istent

-szólaltatja.

-

-Sívó homok fedi pázsitját zöld rétnek, avarrá aszódik levele ligetnek;

-ég-föld összerezzen, tenger vize zajlik, égi szellem szava mennydörögve

-hallszik.

-

-Élettelen dib-dáb elevenné válik, éledez a kő, rög, egy szakadó szálig;

-lelket ölt az anyag, életért kiáltván, csodákat varázsol a vajákos

-bálvány.

-

-_Dájmió_ ül törvényt bálványos várában, bízvást bizakodik csatlósa

-karjában; karjában, kardjában, hűséges szívében, kísértő ördögöt irtó

-erejében.

-

-Istenek a mennyből le a földre szállnak, halandó lelkekben párjokra

-találnak; urai a földnek félistenek lettek, istenemberekből _mikádók_

-születtek.

-

-_Nippon_ meséiből virágláncot fűztem, szíve szép rózsáit mind közéje

-tűztem; rózsák fehérsége, illatja, hajtása, a nagy égi Isten mennyei

-áldása.

-

-Messze tengeren túl a nap felkelőben, _Fudzsijama_ hegye égre

-szökellőben; szigetek lankáin cseresnyevirágok, tenger fodros hátán

-kékellő hullámok. _Nippon_ földje fürdik napja sugarában, napos

-mesekertje illatos árjában.

-

-Budapest, 1923. év január hava.

-

-=K. I.=

-

-

-

-

-Tokió és Kiotó.

-

-Élt egy béka _Tokió_ban, egy másik meg _Kiotó_ban. Vígságos a

-brekegésük, nyugságos a henyélésük.

-

-Egy szép napon mind a ketten kieszelték nagy merészen, hogy ők bizony

-útra kelnek s hegyen túlra ereszkednek. _Tokió_nak kis békája _Kiotó_t

-szeretné látni, _Kiotó_nak békája meg _Tokió_ra lett kíváncsi. Nem

-ismerték sose egymást, se hallomást, se nem látvást, mégis egy nap, egy

-időben, keltek útra mind a ketten.

-

-Szökdécseltek, kuruttyoltak, hol pihentek, hol gurultak, s napok mulva,

-hetek mulva a nagy hegyhez eljutottak. Fel a hegynek nehéz az út, két

-békának nem való volt, mégis egy nap nagy cuppogva, hol pihegve, hol

-szuszogva, feljutottak, egyik jobbról, másik balról, a hegycsúcsra.

-

-Szembekerül két békácska s nézi egymást nagy szájtátva: _Tokió_nak a

-békája, _Kiotó_nak a békája. Illőn egymást köszöntötték, szót a szóba

-szövögették, s akkor néztek még csak nagyot, amikorra kitudódott, hogy

-egyszerre keltek útra s merészkedtek hegyen túlra. Nevetnek a

-furcsaságon, mosolyognak móka sorson, hogy _Tokió_ kis békája _Kiotó_t

-akarná látni, _Kiotó_nak békája meg _Tokió_ra lett kíváncsi.

-

-Puha fűbe kuporodnak, jó nagyokat nyujtózkodnak s mielőtt még tovább

-mennek, biz ők egyet megpihennek. Megszólal a _tokió_i, _Kiotó_ra a

-kiváncsi:

-

-– Be kár, hogy nem nőttünk nagyra, egy-kettővel több araszra, hogy innen

-is megláthatnánk szívünk vágya két városát. Én _Kiotó_t, te _Tokió_t,

-nagy síkságon felbukkanót, megnéznők és visszatérnénk; nem fáradnánk,

-célt is érnénk.

-

-– Ezen könnyű segíteni, – szólal meg a _kiotó_i.

-

-– _Tuú_, _tuú_, mi a módja? – kérdezi a cimborája.

-

-_Tokió_i a bölcsebbik, így felel az eszesebbik:

-

-– Hosszabb lábunk nagyujjára ágaskodjunk egymást fogva. Te megnézed

-_Tokió_dat, én megnézem _Kiotó_mat. Velem szembe van az egyik, veled

-szembe meg a másik.

-

-– Jó lesz biz az, – örvendeznek, fektükből felemelkednek s átkarolják

-egymást szépen, talpon állnak így könnyebben. _Tokió_t lát _kiotó_i,

-_Kiotó_t meg _tokió_i; _Kiotó_nak fordul egyik, _Tokió_nak fordul másik.

-

-Csakhogy amint ágaskodnak s város után vizslatgatnak, dülledt szemmel

-nem előre, hanem hátrapislogatnak. Bamba eszük át nem látja, békaszem

-néz mindig hátra s _tokió_i lát _Tokió_t, _kiotó_i meg _Kiotó_t.

-

-– Akárcsak _Kiotó_t látnám, – kuruttyol a _kiotó_i.

-

-– Akárcsak _Tokió_t látnám – brekegi a _tokió_i.

-

-S mint akiknek rendjén dolguk, kézben ismét vándorbotjuk; egymás előtt

-meghajolnak s ahogy jöttek, visszajutnak.

-

-Mindhalálig szentül hiszik, mindkét béka ráesküszik, hogy a mása

-_Kiotó_nak – _Tokió_, hogy a mása _Tokió_nak – _Kiotó_.

-

-

-

-

-Barackfia, Momotaro.

-

-Volt egyszer egy házaspár; az ember is öreg volt már, az asszony is.

-Felmegy egy nap az öreg a hegyre, füvet-mit akart kaszálgatni; az

-asszony meg a hegyi patak felé indult, hogy a szennyesét hozza valahogy

-rendbe. Amint javában mosogatott, sulykolgatott, egyszerre csak azt

-látja, hogy fent a hegyről kippen-koppan, liccsen-loccsan, egy

-őszibarack gurulgat a vizben, lefelé őhozzá, a patak aljára.

-

-– Jó nagy, ha vagy, szállj le hozzám; kicsiny, ha vagy, ne szállj

-hozzám, – hajtogatja az öreg asszony.

-

-Egy jó nagy barack gurult oda az asszony lába elé. Veszi az asszony a

-barackot és amint elkészült a mosnivalójával, elballagdál hazafelé.

-Beteszi a barackot az almáriomba és várja az urát, hogy megjöjjön az is.

-Kis idő vártatva ihol már az öreg és legott elmondja neki az asszony,

-hogy mi gurult le neki a hegyről. Kinyitják az almáriomot és amint

-utánanyúl az asszony a gyümölcsének, kapja magát a barack, szép

-lassacskán kettéhasad és egy legényke lépeget ki belőle.

-

-Aj, de megijedt a két öreg; aj, de megörültek aztán neki. Hozzák sebtibe

-a vizet és amint meg akarják a kannában fürdetni, talpraugrik a legényke

-és két kézre emeli a kannát, hogy megtud ő mosakodni egymagában is.

-

-Hogy elképedt a két öreg az újszülött nagy ereje láttára.

-

-– _Momotaro_ (barackfia), – mondják neki az öregek, – mától fogva ez a

-neved.

-

-Nőtt, növekedett _Momotaro_, okosodott, erősödött. És amint

-teltek-múltak az évek, arra kéri egy nap a szüleit, a két öreget, hogy

-hadd búcsúzhassék el tőlük.

-

-– Hová akarsz hát menni? – kérdezik tőle.

-

-Azt feleli nekik _Momotaro_, hogy az ördögök szigetére készülődik, el

-akarna velük bánni.

-

-Ijedez a két öreg, de azért csak elengedik az útra. Lencsegombócot –

-_kibidango_t – készítenek neki és beteszik a tarsolyába. Kezében egy

-vaslegyező, övén a tarsolya, úgy indul útnak _Momotaro_.

-

-Addig halad, addig ballag, míg egy kutya nem bukkan eléje.

-

-– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a kutya.

-

-Azt feleli neki _Momotaro_:

-

-– Megyek az ördögök szigetére, el akarok velük bánni és a kincseiket is

-el akarom tőlük venni.

-

-– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a kutya.

-

-Azt feleli neki a legényke, hogy lencsegombóc van benne.

-

-– Egész _Nippon_t (Japánországot) ha bejárod, nem találhatsz jobbat

-nála.

-

-– Adj egyet belőle, – mondja a kutya – és elkísérlek a szigetre,

-szigetbeli ördögökhöz.

-

-– Egy egészet nem adhatok, – mondja _Momotaro_, – de egy féllel

-megkínállak.

-

-Odaad neki egy fél gombócot és kettesben indulnak tovább. Mennek aztán,

-mendegélnek, míg egy majom nem bukkan eléjük.

-

-– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a majom.

-

-– Megyek az ördögök szigetére, – feleli _Momotaro_, – el akarok velük

-bánni és a kincseiket is el akarom venni.

-

-– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a majom.

-

-– _Kibidango_ van benne, – feleli a legény. – Egész _Nippon_t ha

-bejárod, nem találhatsz jobbat nála.

-

-– Adj egyet belőle, – mondja a majom – és elkísérlek a szigetre,

-szigetbeli ördögökhöz.

-

-– Egy egészet nem adhatok, – mondja _Momotaro_, – de a felével

-megkínállak.

-

-Ennek is odaad egy fél gombócot és hármasban mennek aztán tovább. Mennek

-ismét, mendegélnek, míg egy fácán nem bukkan eléjük.

-

-– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a fácán.

-

-– Megyek az ördögök szigetére, – feleli _Momotaro_, – el akarok velük

-bánni és a kincseiket is el akarom venni.

-

-– Mi az ott a tarsolyodban?

-

-– _Kibidango_ van benne. Egész _Nippon_t ha bejárod, nem találhatsz

-jobbat nála.

-

-– Adj egyet belőle és elkísérlek a szigetre, szigetbeli ördögökhöz.

-

-– Egy egészet nem adhatok, de a felével megkínállak.

-

-A fácán is megkapja a fél gombócot és most már negyedmagával járja

-_Momotaro_ az útját.

-

-Addig igyekeznek, addig fáradoznak, míg előttük egy nap az ördögök

-szigete. Csak úgy feketéllett ki belőle a rémítő ördögnek, a félelmetes

-_Sutendodzsi_nak a kastélya.

-

-Közelednek a kapujához és amint be akarnak rajta nyitni, nincs rá mód,

-hogy betörhessenek. Belülről nyílott a kapu és vaslakatokkal volt

-elzárva, vasfalakkal körülkerítve.

-

-Egyszerre csak kapja magát a fácán és átrepül a falon, kapja magát a

-majom és átkúszik a falon; nagynehezen úgy nyitják ki a kaput. Egyet

-ugrik és beront a kutya, nyomában a barack szülöttje, _Momotaro_, és

-nekitámadnak a nagy ördöghadnak. _Momotaro_ az ördögök urával, a nagy

-szörnyeteggel került szembe, a többi három meg a többi ördögivadékkal.

-

-_Momotaro_nak csak a vaslegyezője volt a kezében, a fene nagy

-_Sutendodzsi_ pedig egy irdatlan nagy vasbunkóval hadonászott. Rövid

-volt az elszánt küzdelem és úgy leteperték az ördögök fajzatait, hogy

-kegyelemért esdekeltek, akik máris el nem pusztultak.

-

-Nagy árat szabott nekik _Momotaro_ és elsőnek a ködsüveget követelte

-tőlük. Az volt ennek a süvegnek az ereje, hogy aki a fejére húzta, azt

-menten láthatatlanná tette. Követelte aztán a kristály golyópárt. Ennek

-meg az volt a varázslata, hogy az egyikkel áradoztatta, a másikkal meg

-apasztani tudta a tengerek vizeit. Átadták még a gyöngyeiket,

-korálljaikat, borostyánjaikat, békapáncéljaikat, és annyi aranyat meg

-ezüstöt szedettek össze velük, amennyit csak elcipelhettek magukkal.

-

-Hűségesen megosztozkodtak a sok kincsen és annyi jutott belőle

-_Momotaro_nak, hogy ő is, meg öreg szülei is azt se tudták, hogy hová

-hordják össze.

-

-Bátorságnak jutalom jár, hűségesre boldogság vár.

-

-

-

-

-Fehérke és Sárgácska.

-

-Két kis krizantém virágzott a réten, egy tőből fakadt mind a kettő.

-Egyforma volt a két testvérke, egy a növésük és egy a mosolygásuk. Csak

-a színük volt éppen más-más, az egyik fehér volt, akár a hó, a másik meg

-sárga, akár a sárarany. A fehér virágnak _Fehérke_, a sárgának meg

-_Sárgácska_ volt a neve. Nappal sütkéreztek és a napsugarakkal

-játszadoztak, éjjel meg harmatcseppeket ittak és csendes-nyugodtan

-elszunyókáltak. Igy éldegéltek nap-nap után, hét-hét után.

-

-Egy öreg ember jött egyszer arrafelé, megáll a két szép virágszál előtt

-és nézegeti őket. Odalép a Sárgácskához és azt mondja neki:

-

-– Selyemszirmú virágocska, arany színben ragyogócska, jönnél-e az én

-kertembe?

-

-Szemet mereszt a Sárgácska és csodálkozik az öreg ember beszédén.

-

-– Mit csinálnék én a te kertedben? – kérdezi.

-

-Elmosolyodik az öreg és azt feleli a kis sárga virágnak:

-

-– Nem messze innen az én szép kertem, annak vagyok a kertésze. Ha

-eljössz velem, nagyobbá is növesztenélek, meg szebbé, sokkal szebbé is.

-

-– Igazán mondod? – kérdi a hiú virágocska. – Nagyobb is lehetnék még,

-meg szebb is, sokkal szebb is?

-

-– Nemkülönben, – feleli a kertész. – Milyen más életed is lenne ott,

-mint itt ezen a réten. Édes ételeket ennél, édes italokat innál; arany

-ruhácskádnak ezer színe lenne, ó, de nagyra nőnél, ó, de szépre nőnél.

-

-És úgy elhitetgette az öreg, úgy elcsalogatta az öreg, hogy már hajlik a

-szóra a kis _Sárgácska_ és így szólal meg virágszája:

-

-– Jaj de szép, amit mondasz, veled megyek én, akár ízibe.

-

-Fogja az öreg a virágot, kiemelgeti a földből, felveszi a hátára és

-indulóban is van már vele.

-

-Nagyot dobban erre szegény _Fehérké_nek szegény szívecskéje.

-

-– Elviszi az ember a testvérkémet, – szepegi nagybúsan, – én meg itt

-maradok egymagamra.

-

-Szomorúság környékezi meg szegénykét és amikor már menni készül a

-kertész, megfogja a ruháját és így könyörög a testvérkéjéhez:

-

-– Ne hagyj itt, _Sárgácska_, hadd menjek veled én is.

-

-Szigorú arccal néz rá a kertész a kis fehérre és azt mondja neki:

-

-– Te csak maradj a helyeden, terád nincs szükségem.

-

-Elpityeredik a kis virág, hogy ily szomorú sorsra jutott és hogy senkije

-se lesz többé, ha a testvérkéje is itthagyja.

-

-– Maradj a réten, – mondja neki a kertész, – mert neked nincs színed;

-szín nélkül meg mi hasznod vehetném? Itt a sok káka meg nádas, velük is

-eljátszadozhatsz.

-

-_Sárgácskát_ elvitték, _Fehérke_ meg ott maradt a réten. Szép egy nagy

-kertbe, sok-sok virág közé került a hiú _Sárgácska_. Hogy viselték

-gondját, hogyan fürösztgették, ezerszín ruhákba fel is öltöztették; édes

-ételeket evett, édes italokat ivott, reggeltől estig egyre páváskodott.

-Nem szabad ég alatt tanyázott, hanem virágoskert közepén, üvegfedél

-alatt. Szél meg nem cibálta, eső meg nem verte, mintha csak kunyhóból

-palotába került volna.

-

-És ahogy telt-múlt az idő, úgy nekinövekedett a formája, úgy

-nekiszínesedett az orcája, hogy még a nap is szebben ragyogott rája.

-Mintha csak kicserélték volna, mintha nem is réti virág lett volna

-valaha. Jó kedve is volt _Sárgácská_nak; szegény _Fehérké_ről, hej,

-megfeledkezett.

-

-Egy öreg jegyzője volt a falunak, az állít be egy nap a kertészhez.

-

-– Kertész apó, – mondja a jegyző, – van-e krizantémod, valódi virágod?

-

-– Mintha nem tudnád, – csodálkozik a kertész, – hogy van

-krizantémvirágom, valódi virágom.

-

-– Igazad lehet, – feleli a jegyző, – de ide figyelj, hogy miről is van

-szó. Krizantémot keres a _dájmió_, azt akarja címerének, fegyverére,

-ajtajára, díszes gangos hintajára. Összejártuk a vidéket, krizantémos

-kertecskéket, csak nem akadtunk a valódijára. Kinek a szirma volt

-hosszú, kinek a színe tarka, ki nagyra nőtt volt meg, ki meg alacsonyka

-maradt. Se cifrája nem kell a _dájmió_nak, se üvegház csemetéje, csak a

-kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú. Valódi krizantémot, azt keresnék

-én nálad.

-

-Eltünődik a kertész és aztán azt mondja a jegyzőnek:

-

-– Kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú, az nincs a kertemben. De van

-ám egy _Sárgácskám_, magam nevelése, magam ápolása, azt megnézheted ám.

-

-Büszkén mutat a kertész a virágjára és amint megnézi a jegyző a

-Sárgácskát, fejét rázza és azt mondja a kertésznek:

-

-– Te gondoztad, te nevelted, mesterséges virággá lett. Nekünk fehér

-krizantém kell, szabadban nőtt, valóságos, nem ily cifra és hívságos.

-

-Azzal otthagyja a jegyző a kertészt és indul kifelé, hogy egyet járjon a

-mezőkön. Keresztbe fonja a karjait és amint séta közben

-el-elgondolkozik, mintha nyöszörögne valaki a közelében. Megáll az ember

-és ahogy körülnéz a réten, hát ott gubbaszt egy virágocska, fehér színű,

-ezüstöcske.

-

-– Kis krizantém, – kérdi a jegyző, – mért potyognak könnyecskéid?

-

-– _Fehérké_nek hívnak engem, – zokogja a kis krizantém, – siratom a

-testvérkémet, sárarany kis _Sárgácská_mat. Messze kertbe került innen,

-édességgel etetgetik, szép ruhákba öltöztetik. Én fehér kis virágocska,

-bezzeg nem kellettem nekik.

-

-Nézi a jegyző a kis krizantémot, hát kétszer nyolcas a szirma, hófehér a

-színe. Összecsapja nagy örömében a kezeit és örül a szíve-lelke, hogy

-megtalálta valahára a _dájmió_ kívánságát.

-

-– Ne sírj, szép kis virágocska, – vigasztalja a jegyző, – jó, hogy innen

-el nem vittek, mikor olyan nagyon kellesz.

-

-– Én kellenék valakinek? – kérdi félénken a kis virág.

-

-– Hej, hogy vár rád a _dájmió_, – mondja a jegyző, – ott lesz a helyed a

-palotájában. Téged akar címerének, fegyverére, kapujára, díszes gangos

-hintajára.

-

-És már fogja is _Fehérké_t, felkapja a vállára és viszi egyenesen a

-_dájmió_ palotájába. Címere lett a családnak, a _dájmió_ nagy házának. S

-ajtó-kapu ha megnyílik, _Fehérké_vel állasz szembe; kantárakon,

-fegyvereken _Fehérké_nek ragyog képe; díszes gyaloghintócskákon

-_Fehérké_nek mosolyg arca.

-

-Hej _Sárgácska_, mivé lettél, virítottál, fényeskedtél, jó magasra

-növekedtél. Tellett, múlott ám az idő, és _Sárgácska_ elvirított, színes

-szirma elfonnyadott, viráglelke elpárolgott.

-

-

-

-

-A levágott nyelvű veréb.

-

-Élt egyszer szép _Nipponország_ban, annak is egy falucskájában, egy jó

-öreg ember. Egy verebecske szokott volt hozzá el-ellátogatni; viselte is

-a gondját, szeretgette, ápolgatta.

-

-Egy öreg asszony szomszédja volt ennek az embernek, rosszlelkű is volt,

-meg kapzsi is. Rizst vett elő egy nap az öreg asszony és keményítőt

-készített belőle. Amint javában dolgozgatott rajta, odatalált tévedni a

-kis verebecske, és hogy hogy nem, belekóstolgatott a keményítőbe. Ugy

-elfogta az öreg asszonyt a nagy méreg, hogy megragadta az ártatlan kis

-madarat és nem kitépte a nyelvét? Ki biz az. Sírva-csipogva repült el a

-szegény verebecske, meg se állt az erdőnek egy elhagyatott bokráig, ahol

-a mindennapi tanyája volt.

-

-Megtudta valahogy az öreg ember, hogy mi nagy baj érte a szegény kis

-madarat és fel akarta keresni, hogy megvígasztalja a nagy

-szerencsétlenségében. Nekiindult az erdőnek és mert nem tudta, hogy

-merre a bokra, hangos szóval hívogatta, füttyentgette. Egyszerre csak

-meghallja a verebet, nyögdécselő síránkozását és siet feléje az öreg,

-hogy meglátogassa az otthonában. Ott lakott volt családostul, több

-verebed-magával.

-

-Nagy örömmel fogadták az öreget és megvendégelték minden jóval, ahogy

-már szokásos volt a madárkáknál. Elpanaszolták neki a bajukat.

-Visszatérőre készülődött az öreg, amikor azt kérdi tőle a verebecske:

-

-– Meg szeretném valahogy hálálni a jóságodat. Mondd, hogy milyen kosarat

-akarsz; könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?

-

-– Vén legény vagyok én már, – feleli az öreg, – jó lesz énnékem a

-könnyebb kosárka is.

-

-Egy kosaracskát vett elő a veréb és odaadta az öregnek, hogy jó szívvel

-fogadja, mert jó szívvel adja. Hátára veszi az öreg a kosarat és ballag

-vele hazafelé, ki az erdőből, be a falucskájába. Amint hazaért az öreg,

-veszi a kosarat a hátáról, kinyitja, hát uramfia, az a sok arany, meg

-ezüst, meg drágakő, az a sok selyem, meg minden egyéb, hogy szinte

-belekáprázott a szeme.

-

-Épp kinézett volt az öreg asszony az ablakán, és majd elhült a

-bámulattól, amikor meglátta azt a töméntelen kincset.

-

-– Hogy jutottál ahhoz a sok drága holmihoz? – kérdi az öreg embertől.

-

-Elmondja neki az ember, hogy attól a verébtől való, akinek kitépte volt

-a minap a nyelvét. Fúrta a sok kincs az öreg asszonynak az oldalát, hogy

-neki is be jó lenne egy-egy ilyen áldás. Addig-addig, míg kapja magát

-másnap és ellátogat a verébékhez. Hozzálát a sopánkodáshoz, meg a

-sajnálkozáshoz, hogy nem rossz szándékból tette, amit elkövetett vele,

-és hogy mennyire szánja-bánja a tettét.

-

-Egy darabig még elüldögélt a verébéknél és amint hazafelé kászolódik,

-tőle is kérdezik a verebek, hogy milyen kosarat akar, hogy könnyű

-legyen-e, nehéz legyen-e?

-

-Kapzsi volt az öreg asszony és nagy mohón azt feleli nekik:

-

-– Erős asszony vagyok én még, a nehezebbiket is elbírom.

-

-Egy nagyocska kosarat adnak oda neki a verebek és ugyancsak lohol vele

-haza az öreg asszony. Pedig olyan nehéz volt a hátán, hogy alig győzte a

-cipelését. Alig hogy hazaérkezett, már emeli is a hátáról a kosarat és

-kezdi nyitogatni, hogy mi van hát benne.

-

-Nyitja-nyitogatja és ahogy kinyílik a nagy kosár, hát az a sok

-szörnyeteg, ki egyszemű, ki háromszemű, ki lábatlan, ki kezetlen, mind

-nekiugrik az öreg asszonynak és biz azt úgy megfojtják, hogy egy szikra

-élet nem sok, annyi se maradt meg benne. Mi pedig örüljünk, hogy élünk

-és megvagyunk, és az igazak útját járjuk.

-

-

-

-

-Boncnövendék mérget evett.

-

-Egyszer egy bonc egy templomban éldegélt rest nyugalomban. Torkos is

-volt, fösvény is volt, nyalánkolni szeretett volt.

-

-Boncnövendék, három legény, élt mellette nagy szűköcskén s ha volt mit,

-hát eddegéltek, sovány koszton éldegéltek.

-

-Boncnak polcon edénykéje, gyümölcsízzel telis-tele; mind magának

-tartogatta, a széltől is óvogatta. Pedig három boncnövendék nyalogatta

-szája szélét, láttára az édességnek, teli edény gyümölcsíznek.

-

-Ül a bonc a templomában, magános hűs cellájában s fel-felsandít fel a

-polcra, félszemmel a kispapokra. Ott a polcon edénykéje, edénykében

-ízecskéje s gyanu fészkel a szívében, nem hisz három növendékben. Hívja

-őket cellájába, ízes-polcos szobájába, símogatja a szakálát s ilyen

-szókra nyitja száját:

-

-– Üljetek le, halljátok szóm, fontos nagyon a mondandóm. Fent a polcon

-egy edényke, halálhozó lekvár benne; öreg ember kóstolhatja, a fiatalt

-meghalatja. Edénykére úgy nézzetek, de még felé se nézzetek, hogy aki

-csak hozzászagol, szörnyű módon szörnyet pusztúl.

-

-Mind a hárman tudtul vették, bonc szándékát megértették, legkivált a

-legnagyobbik, _Bundzo_ nevű, okosabbik.

-

-Ugy történt, hogy mindjárt másnap, dolga akadt öreg boncnak s alig hogy

-kitette lábát, hát az ifjak szájuk tátják, nem _Buddhá_ra, nem oltárra,

-hanem polcon a lekvárra. _Bundzo_ nevű okosabbik fel a polcra egyet

-kacsint s tudakolja a két társát, tudják-e az edény titkát?

-

-– Éppen tegnap intett bennünk bonc apó, a szent mesterünk, hogy aki csak

-felé szagol, szörnyű módon szörnyet pusztul, – felelé a két kisebbik.

-

-– Ó, ti balgák, együgyűek, fösvény szónak hiszékenyek; edénykében nincs

-is méreg, hanem édes, mézes étek. Bátran belekóstolhatunk, jó lekvárral

-jóllakhatunk, – magyarázza a nagyobbik, három közt az okosabbik.

-

-– Ha megtudja a mesterünk, jaj lesz akkor, jaj minékünk, – hüledez a két

-kis jámbor.

-

-– Vállalom én a haragját, tudom én a csínja-bínját, – bátorkodik merész

-_Bundzo_ s fogja is már az edénykét, s nézd a három hős legénykét, tele

-torok, hogy habzsolnak, tele szájjal hogy csámcsognak s egy-kettőre az a

-vége, kiürült a kis edényke.

-

-– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, mit szól majd a szent mesterünk? –

-ijedez a két kisebbik.

-

-Hát még amint látják _Bundzo_t, hogy elővesz egy kis korsót, bonc apónak

-a kannáját, legféltettebb porcellánját. Földhöz csapja, összetöri, a

-szemeit törölgeti s leguggol a cserepekhez, könnyet sajtol a szeméhez.

-Mintha sírna, keseregne, mester kárán megrettenve.

-

-Holtra rémül a két társa, jöttét boncnak amint látja, amint jön és

-közeledik, szaglászódik, nézelődik. Megáll a bonc fakó arccal,

-döbbenettel, rém haraggal. Nem szól, csak néz fel a polcra s lent a

-földön guggolóra. Szeme forog, ajka kékül, szempillája meg se rezdül.

-

-– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, te lelketlen? – tör ki

-hangja, nagy haragja.

-

-– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem, – siránkozik keservesen a kis torkos, a

-pákosztos. – A celládat tisztogattam, kannácskádat mosogattam, s hogy

-történt meg, most se értem, a kezemből kiejtettem.

-

-– Hát a polcon az edényke, edénykében az ízecske? – rivall rá a

-legényére.

-

-– Nagy féltemben, ijedtemben, amint holtra rémüldöztem, edénykédre esett

-szemem s eltünődtem intelmeden, hogy aki csak hozzászagol, szörnyű módon

-szörnyet pusztul. Megragadtam edénykédet, megízleltem a mérgedet s

-holtra szántan, addig ettem, míg mind ki nem ürítettem. Várvást várom

-halálomat, hadd enyhítse haragodat.

-

-Szól a kis bonc nyögve, sírva, hallja nagy bonc orra lógva.

-

-

-

-

-Legyecske és Legyezőcske.

-

-Forró nyár van, zümmög a légy, zöngicsélnek bogárfélék. Adta legye, be

-kelletlen, szinte már-már tűrhetetlen. Ha előtted az ételed, falánk

-legyek rajt teremnek; italodat megkóstolják, pihenődet megzavarják. Sok

-mihaszna, semmi haszna.

-

-Ezerszeres a szerencse, hogy itt a kis _Legyezőcske_. Csontja bambusz,

-húsa hártya s nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt hajt az arcodra. Hideg

-télen tüzet éleszt, sok más hasznát ne is kérdezd. A legyet hogy legyezi

-el, orrodról hogy hessenti el, bambuszcsontú, hártyahúsú, legyet irtó

-_Legyezőcske_.

-

-Ül egy nap a verandáján s házatáján megint zümmög szemtelenje, sok

-legyecske. _Legyezőcske_ orra elé, sorban ülnek egymás mellé.

-

-– Hessetek el, kotródjatok, – rivall rájok _Legyezőcske_. Ám legyecskék

-kérve-kérik, nyelét fogják és ígérik, hogy rövidre szabják szavuk,

-hallgatná meg mondókájuk.

-

-– Mit akartok? Mi jót hoztok? – kérdezi a _Legyezőcske_.

-

-– Nem nekünk jó, csak teneked, – felelik a fürge legyek.

-

-– Hadd hallom hát, mi az a jó? – kérdezi a legyet irtó.

-

-– Nagy most a te becsületed, míg a legyet, szegény legyet magadtól

-elhessegeted; közelg ám az őszi szellő s ha beáll a hűvös idő, ki

-törődik akkor veled, egy-kettőre kikopik az emberséged.

-

-Igy szólnak a ravasz legyek, sóhajtgatva egyet-egyet.

-

-– Minek az az őszi szellő? Honnan bukkan szele elő? – kérdezgeti rémült

-arccal a megszeppent kis legyező.

-

-– Nyáridőben búvócskázik, hegyek között furulyázik; de ha megjön, az

-áldóját, te fizeted meg az árát.

-

-– Ó, legyecskék, kis pajtások, – síránkozik a legyező, – adjatok hát jó

-tanácsot, hogy a szellőt meg ne lássam, hogy a szellő meg ne lásson.

-

-– Jól ismerjük mi ő kelmét, – hitegetik _Legyezőcskét_, – egy-két szót

-ha szólunk neki, még a házad tájékát is, már messziről elkerüli. Te is

-kímélj ám bennünket, ne zavard az életünket; ne csapj ránk a

-karocskáddal, ne hessegess hártyácskáddal.

-

-– Szent a béke, – örvendez a legyezőcske. – Hisz én rátok nem haragszom,

-nincsen is rá semmi okom; kötelesség, amit tettem, egész nap hát

-legyezgettem. Hej, nem egyszer, de megbántam, álmotok hogy megzavartam;

-nem szándékos akarásból, hanem pusztán rossz szokásból.

-

-Igy hízeleg a legyeknek, a legyek meg összenéznek, és markukba egy jót

-nevetnek. Nagy az öröm a legyeknél, még nagyobb a legyezőnél; szentül

-hiszik és nagy büszkén, hogy túljártak egymás eszén.

-

-Egymással oszt kezet fogtak, szíves szókkal búcsúzkodtak és a legyek,

-bizakodva a békében, a kicsikart ígéretben, kapzsi módon, falánk módon,

-ételt-italt megszállottak. Mert azóta a legyező, hogy ne bántsa őszi

-szellő, többé legyet nem legyezett, hanem gyengén és csak ritkán,

-egyet-egyet legyingetett. Volt is nekik jóllakásig, eszem-iszom

-pukkadásig; aki él, azt megbosszantják, legyezőt is megcsiklandják.

-

-Múlik a nyár, hűvösödik, őszi szellő közeledik. _Legyezőcske_

-gyengül-satnyul, kerek feje le-lekonyul; hártyabőre repedezik,

-bambuszcsontja töredezik. Hát amint még nagy nyargalvást, jön a szellő

-hűsrohanvást. _Legyezőcske_ gémberedik, keze-lába merevedik; lim-lom

-közé a kamrába, odadobja a gazdája.

-

-Egy nap, amint gondolkozik, sóhajtozva búslakodik, eszébe jut a

-_Legyecske_ hamis hazug ígérete; az rontotta meg az éltét, be nem váltva

-ígéretét.

-

-– Jaj, ha egyszer megfoghatnám, kezem közé kaparintnám; kitekerném én a

-nyakát, összetörném a derekát.

-

-A vackából kivánszorog s egyet-kettőt amint csoszog, im, előtte a

-_Legyecske_, éppen szembe került vele.

-

-– Ó, te álnok, rút _Legyecske_, – fortyan fel a legyezőcske, – hamisság

-volt minden tetted, hazug szó az ígéreted. Kezem között az életed,

-kitaposom a béledet.

-

-Szegény kis légy, de megrémül, lába inog, feje szédül, gyenge szava

-elhalóban, potroha megroppanóban.

-

-– Ime, láthadd, mivé lettem, fogytán már a lélegzetem, – sír, köhécsel a

-legyecske.

-

-_Legyező_ néz _Legyecskére_, irgalom száll a szívére. Szárnyacskája

-szétrongyolva, horpaszkája behorpadva; keze-lába töredező, tekintete

-révedező.

-

-– Mi baj érte szegény fejed? – kérdi tőle _Legyezőcske_.

-

-– Őszi szellő kergetett meg, a fuvalma tépázott meg, – sóhajtozza a haló

-légy.

-

-– Ugy tudom, hogy jól ismered, egyszer azt is megígérted, hogy engem

-majd hogy kímél meg, – szól a pórul járt legyező.

-

-– Nem volt igaz, amit mondtam, féltem tőled, hát hazudtam, – szól a kis

-légy bűnbánóan.

-

-– Milyen csúfság, mily nagy gazság, – kiált fel a legyezőcske, – s amint

-a légy elé toppan, a lábával, amint dobban, holttá váltan veszi észre,

-hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettejök egészsége.

-

-Hirtelen megtántorodik, teste-lelke roskadozik. Még egyszer kinyitja

-szemét, karjával még egyet legyint s összeroppan erőtelen, összeroggyan

-élettelen.

-

-A legyecskét agyonnyomta, lelkök kiszállt azon nyomba.

-

-

-

-

-A majom és a rák.

-

-A mesebeli időkben éltek, a majom is, meg a rák is. Egyszer egy tó

-mellett akadtak egymással össze. Ránéz a ravasz majom a rákra és

-nagykomolyan azt mondja neki:

-

-– Hátha versenyt futnánk egymással?

-

-Együgyű volt a rák, de jólelkű és dehogy akarta, hogy rontson a majom

-jókedvén. Megkezdik a versengést és amint javában inalgatnak, az egyik

-előre, a másik meg hátrafelé, a majom egy datolyamagot talál, a rák meg

-egy gombát. Nem nagy idő mulva megint összetalálkoznak és mutogatják

-egymásnak, hogy mire bukkantak az úton.

-

-Szerette ugyan a majom a datolyát, de a magva, biz az nem igen volt

-ínyére való. A gomba, az már ízletesebb falat lett volna. Ránéz a majom

-a rákra és azt mondja neki:

-

-– Cseréljünk egymással rák, pajtás; tiéd legyen a datolya magja, az

-enyém meg a gomba.

-

-A rák koma azonban nem akar kötélnek állani.

-

-– Nézd csak, – kezdi a majom a magyarázást, – ha megeszed ezt a gombát,

-semmi se marad belőle, úgy-e?

-

-– Az már igaz, – feleli rá a rák.

-

-– A datolya magját, – folytatja a majom, – nem eheted ugyan meg, de ha

-elülteted, fa lesz belőle és datolya terem rajta, nem egy, de sok száz.

-

-Ezt már megértette a rák és legott ráállt a cserére. Megkapja a majom a

-gombát, egy-kettőre felfalatozza és lohol is már elfelé, hogy gyanut ne

-fogjon a cimborája. A rák meg fogja a magot, viszi magával hazafelé és

-elülteti a földbe.

-

-– Jól vigyázz, – mondja a magnak, – ha ki nem kelsz nagy hamarosan,

-ollómmal váglak ketté.

-

-Legott kicsírázott a mag, egy hajtásocska bújt elő a földből.

-

-– Jól vigyázz, – mondja a rák az ágacskának, – ha hamarosan meg nem

-nősz, ollómmal váglak ketté.

-

-Egy-kettőre nagy fává nőtt az ágacska.

-

-– Jól vigyázz, – mondja a fának, – ha sebtibe ki nem virágzol, ollómmal

-váglak ketté.

-

-Ugy kivirágzott a datolyafa, hogy egyebet se lehetett látni rajta.

-

-– Jól vigyázz, – mondja a sok virágnak, – ha gyümölcsöt nem hoztok,

-ollómmal váglak ketté.

-

-Ugy tele lett a fa a sok szép gyümölccsel, hogy szinte roskadozott

-alattok.

-

-Néz a rák a fára, nézi a sok gyümölcsöt, sehogyse tudja elérni. De ihol

-a majom, neszét vette valahogy a dolognak. Megpillantja a fát, rajta a

-sok datolyát és ugyancsak megjön az ehetnékemje.

-

-Oda alázatoskodik a rákhoz és kérdezi tőle:

-

-– Mit csinálsz itt a fa alatt, pajtás?

-

-– Gyümölccsel tele ez a datolyafa, – feleli neki a rák, – meg szeretném

-őket kóstolni, de sehogyse tudok felmászni a fára. Csak ülök-üldögélek

-és nézegetem a sok ízes gyümölcsöt.

-

-Kap a majom a jó alkalmon és azt mondja a ráknak:

-

-– Felmászok én tehelyetted a fára, leszedegetem a gyümölcsöt és

-egyenként dobálgatom le neked.

-

-Azzal mászik is már a fára és hozzálát a gyümölcsözéshez, de ugyancsak

-ám. Eszébe se jut a ravasznak, hogy a ráknak is juttasson belőle. Pedig

-ugyancsak türelmetlenkedik már őkelme és felkiáltoz a majomhoz:

-

-– Mit csinálsz odafent? Mért nem dobsz már le vagy egynéhányat abból az

-édes gyümölcskéből?

-

-– Még nem akadtam rá a datolyákra, – szól le a majom a fáról, – várj egy

-kissé, majd rád kerül a sor.

-

-Azzal leszakít egy pár éretlen, nehéz datolyát és dobálja le a rák felé.

-Ugy rákoppant a datolya a rákra, hogy a páncélja is megrepedt belé.

-

-Nagyot kiált a rák, még nagyobbat rémül a majom, lefut a fáról és úgy

-elódalog, mintha ott se lett volna.

-

-Zokog eközben a rákocska, sírdogál nagy keservében. Meghallják a

-pajtásai a sírását és egymásután siet elő a _Kőmozsár_, a _Tojás_, a

-_Méh_, meg a _Tengerifű_. Sajnálják szegénykét és kérdezgetik tőle, hogy

-mi baj érte a fejét. Elpanaszolja nekik a rák, hogy mit követett el vele

-az a lelketlen majom.

-

-Nosza, összefognak és bosszút esküdnek a majom ellen. Másnap már

-összetalálkoznak és odamennek a majomhoz, hogy kérdőre vonják a

-gonoszságáért. Nem volt odahaza a majom.

-

-– Sebaj, – gondolják magokban; bemennek a házba és elrejtőzködnek benne.

-A _Tojás_ a szenes rostélyba búvik, az égő parázs közé. A _Kőmozsár_

-bemegy a konyhába és a gerendára mászik fel. A _Méh_ az ételes

-szekrénybe búvik, a _Tengerifű_ meg a padlón helyezkedik el. A rák is

-velök tartott, ő meg a vizesdézsába mászott.

-

-Alig hogy elhelyezkedtek, hallják, hogy íme, jődögél a majom. Hideg volt

-odakint és siet a majom az égő parázs felé, hogy megmelegedjék egy

-kissé. Amint a tűz felé tartja a kezét, szétpukkad a forró _Tojás_ és

-neki a majom arcának. Ugy össze-visszaégeti, hogy rémültében szalad a

-dézsához és dugdossa az arcát a vízbe, hogy enyhítse a fájdalmát. Csak

-erre várt a rák koma. Neki a majomnak az ollójával és belehasít vele az

-orrába. Eszeveszetten rohan a majom és szaladtában az ételes szekrénybe

-ütődik. Kirepül belőle a _Méh_ és olyat szúr a fulánkjával a majomba,

-hogy hátratántorodik és rálép a _Tengerifűre_. Elcsúszik a majom a síkos

-fűvön és hanyattvágódik rajta. Kapja magát a _Kőmozsár_, lefordul a

-gerendáról és olyat zuhan a majomra, hogy ott agyonlapította.

-

-Igy bűnhődött meg a majom, így adta meg az árát a gonoszságának.

-

-

-

-

-Odango – az igaz neve.

-

-Torkos volt az egyszeri ember és felejtős az esze. Éhkoppja támad egy

-nap és azt gondolja magában, hogy benéz az anyósához; ha egyébért nem,

-hát valami harapnivalóért.

-

-Azon sebtibe be is állít hozzá, leguggol az ülőkére és úgy várja a jó

-falatkákat. Hozzák a sok édességet, a nyalánkolni valókat, hogy se

-szeri, se száma.

-

-– Jaj de finom falatocska ez a mézes gömbölyűcske, – kiált fel az ember

-és egymás után nyeldesi le azt az édes gombócfélét. – Sose ettem még

-ilyesmit, azt se tudom, minek híjják, – mondja az anyósának.

-

-– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – feleli az anyósa és

-megint odakínál neki vagy öt-hat darabot.

-

-– Ha olyan nagyon ízlik, a feleséged is megcsinálhatja otthon, tudja a

-lányom a módját.

-

-– Jó lesz biz az, – mondja a vőmuram, – meg is csináltatom vele azt a…

-hogy is híjjákot?

-

-– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – ismétli meg az

-asszony.

-

-Jó darabig még eltereferélnek, aztán feláll nagy lomhán az ember, hogy

-hazafelé induljon.

-

-– Holnap lesz a napja, – mormolja magában, holnap eszem megint… izé; hát

-nem elfelejtettem azt a hogy is híjjákot?

-

-– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – rágja a szájába az

-anyósa.

-

-Hogy ismét el ne felejtse az _odango_t, egész úton, ahogy ballag

-hazafelé, egyre-másra újrázza az _odango_t.

-

-– Jaj de finom falatocska az _odango_, az _odango_, az a mézes

-gömbölyűcske, az _odango_, az _odango_. Egyre ismételgeti az úton és

-amint odaér egy árokhoz, neki lendíti magát, átugrik rajta és

-önkénytelenül elkiáltja magát, hogy: (hopp) – _dokkojsa_.

-

-– _Dokkojsa_, _dokkojsa_ – ismételgeti egyre és a másik szó, az _odango_

-helyett ez ragadt oda az eszéhez.

-

-Kis idő multán haza érkezik és azzal állít be a feleségéhez:

-

-– Pompás étel a _dokkojsa_, ízes-mézes a _dokkojsa_; mindennap a

-tányérkámon ott legyen ám a dokkojsa.

-

-Elcsodálkozik az asszony és ámuló szemmel mondja:

-

-– _Dokkojsa?_ Izes-mézes falatocska? Soha ilyet életemben se nem ettem,

-se nem láttam. Más volt tán az, nem _dokkojsa_.

-

-– Anyádnál ettem a imént, – erősítgeti az ura, – tőle tudom az igaz

-nevét. Be finom egy falatocska, be mézes egy gömbölyűcske.

-

-Gondolkozik az asszony, töri rajta a fejét, csak nem találja meg a

-nyitját.

-

-– Ej, – mondja türelmetlenül, – bolond beszéd a _dokkojsá_d, mással

-járasd a bolondját.

-

-Felpattan az ura és mérges hangon szól rá az asszonyra:

-

-– Ostoba vagy, tanulatlan, gazdasszonynak nagy tudatlan. Nem tudod az

-anyád főztjét, _dokkojsá_nak a mikéntjét.

-

-– Bolond beszéd a _dokkojsád_, mással járasd a bolondját, – pattog

-vissza a menyecske.

-

-Nagyot fortyan az innyes szájú, vak dühében botot ragad és olyat csap

-vele a felesége arcára, hogy öklömnyire dagadt fel tőle.

-

-Odakap az asszony az arcához, felsikít és azt kiáltja oda az urának:

-

-– Szégyeld magad, embertelen, torkos haspók, telhetetlen. Nézd az arcom

-milyet dagadt, _odango_nál is nagyobbat.

-

-Egyet üt az ember a homlokára s egyet mosolyog a feleségére:

-

-– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – kurjant fel nagy

-boldogan s ölelgeti az asszonyát, csitítgatja nagy haragját.

-

-– Nem hiába vertelek meg, – mondja neki az ura, – rátaláltál a szóra,

-ízes-mézes _odango_ra.

-

-Megbékül az asszony az urával és készítgeti neki az _odango_t, azt a

-finom falatocskát, azt a mézes gömbölyűcskét.

-

-

-

-

-Égi tündér ruhácskája.

-

-Tenger mellett egy kis házban, élt egy halász egymagában. _Nippon_

-napján sütkérezett, halászgatott, evezgetett.

-

-Délidő volt, delelt a nap, Napistenke tűzött aznap. Tenger mellett egy

-fenyőcske, halásznak hűs pihenőcske.

-

-Fenyő ága hajladozik, csodás illat illatozik, terjeng lehe, bűvölete,

-illó rózsák lehellete. Néz a halász, álmélkodik, virág sincs és

-illatozik, s amint a fán bámész szeme, rajta ragad tekintete. Csilló

-gyöngyöt csillogtató, szivárványszínt villogtató, fénye selyem, selyme

-puha, tündérkezek szőtte ruha.

-

-Kapzsi halász fel a fára, foga vásik a ruhára. Megnézi, megemelinti,

-habját-babját meglibbenti; madármódra két szárnyacska, libben-lebben két

-oldalra, fehér-sárga pettyecskékkel, kék és piros gömböcskékkel.

-

-– Nincs különben, – szól a legény, – tündérnyomra bukkantam én. – Égi

-tündér ruhácskája oda kerül a vásárra.

-

-Szól a halász s kapja magát, hóna alá tündérruhát, siet vele kunyhójába,

-másnap lesz majd a vásárja.

-

-Halász pihen az ágyában, kincset-pénzt lát az álmában s im, egyszerre

-egy villanás, ajtaján kopp-kopogtatás.

-

-– Ki az? – hökken fel az ember.

-

-– Ó, bocsáss meg, – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó, – nyisd

-ki ajtód egy-két szóra.

-

-Ajtó nyílik s belép rajta, nem is leány, tündér fajta. Néz a legény

-csodálattal s kérdezi nagy ámulattal:

-

-– Ki vagy? Honnan? Merről jöttél?

-

-– Tanyám az ég, onnan jöttem, napsugárkán lelibbentem.

-

-– Miért épp az én kunyhómba? – kérdi halász szívszorongva.

-

-– Nálad az én tündérruhám, azt szeretném, azt akarnám.

-

-Kelletlenül hallja hangját, hogy a tündér viganóját, szó nélkül hogy

-visszaadja, jó vásárját odahagyja.

-

-– Milyen az a tündérruha? Azt se tudom, hogy mi fajta.

-

-– Hamis vagy a beszédeddel, tündérruhám te vetted el. Vízitündér

-testvérkémmel, tengerlakó nénécskémmel játszadoztunk a víz mellett, a

-vízmenti fenyő mellett. Míg a vízben lubickoltam, tündérruhám

-lerántottam s ráaggattam egy kis fára, fenyőcskének az ágára. Te jártál

-ott, te nálad van, add ide, ha irgalmad van.

-

-– Nincs én nálam semmi ruhád, – mond a halász egy mogorvát.

-

-– Add vissza a ruhácskámat, – könyörög a tündérlányka.

-

-– Mondtam már, hogy nincsen nálam, – szól a halász bosszankodva, a lány

-karját megragadja s az ajtón át kituszkolja.

-

-Kint a lányka siránkozik, síró szava fel-felcsuklik, panaszkodik

-egymagában, nagy búvában, bánatában.

-

-– Mihez kezdjek ruha nélkül, nyíló virág szirma nélkül? Tündérruhám ha

-nincsen meg, égi tanyám se látom meg s ha még soká itt maradok,

-tündérkertbe sose jutok.

-

-Halász bentről hallja hangját, fel-felcsukló zokogását s könyörület

-száll szívébe.

-

-– Bocsáss meg, ó, tündérecske, – szól a halász restelkedve, –

-tündérruhád én megláttam, gyöngyét, selymét megkívántam s a piacra

-hogyha viszem, megváltom a szegénységem. Ám megértem fájdalmadat,

-szívhez szóló zokszavadat; tündér voltál, az is maradj, tündérséget abba

-ne hagyj.

-

-Befordul a szobájába és a ruhát, tündérruhát, tündérkének visszaadja.

-

-– Szállj, szálldogálj, kis tündérke, tündérország szép kertjébe, – szól

-a halász nagy boldogan.

-

-Tündérkének keze szívén, könnye csillog, gyöngyházszemén s amint ölti

-ruhácskáját, bontja százszín szárnyacskáját, a halászhoz fordul szava,

-áldástosztó akaratja.

-

-– Kincset leltél, visszaadtad, kincs lesz érte a jutalmad.

-

-Hajnal arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban, tündérecske szállingózik,

-ég és föld közt himbálózik. S amint lenéz a mennyégből, kék felhőcskék

-égkékjéből, rámosolyog a halászra, hálójára, bárkájára.

-

-Áldás lett a mosolygása, kincshozó a kívánsága s idők teltén, idők

-multán, nap-nap után, hét-hét után, halászlegény gazdagodik, híre, neve

-gyarapodik.

-

-

-

-

-A virágfakasztó öreg.

-

-Egy öreg ember élt valamikor valahol. Egyebe sem volt, mint egy kutyája,

-de azt nagyon szerette, ám. Megszólal egy nap a kutya és azt csaholja a

-gazdájának:

-

-– Gazdám, vedd elő az ásódat és áss itt ezen a helyen.

-

-Előveszi az öreg az ásóját és ahogy ásogat egy keveset, hát csupa arany

-meg egyéb sok drágaság villan elő a földből. Épp arrafelé járt a

-szomszédja, egy másik öreg ember és megleste az öreget, hogy milyen nagy

-szerencse érte. Megírigyelte a sok kincset és átsiet a szomszédjához,

-hogy adja oda neki a kutyáját, ha csak egy napra is. Szívesen átengedte

-neki a jó öreg ember.

-

-Az a másik öreg nem szenvedhette ugyan a szomszédja kutyáját, de bezzeg

-a kincsre, arra ugyancsak vásott rá a foga. Kedveskedett is a kutyának,

-meg-megsímogatta, meg-megcirógatta, étellel édesgette. Neki is

-odacsaholja a kutya, hogy vegye elő az ásóját és ásson vagy egy-kettőt

-vele. Ragadja az öreg az ásót, de csak piszok meg sár volt, amit

-kiásott, nem pedig arany meg ezüst. Ugy nekidühösödött az öreg, hogy

-baltát ragad és agyonüti vele a más jószágát.

-

-A mi öregünk eközben várja a kutyáját, várja és amikor már nem győzte a

-várást, átmegy a szomszédjához, hogy mi is van a kutyájával. Elmondja

-neki a másik, hogy mi történt azzal a beste állattal. Könnyek potyogtak

-ki a kutya gazdája szeméből és kérdezi a szomszédját, hogy hová tette a

-szegény élettelen állatot. Odamutat az ember a szemétdombra, hogy ott

-fekszik ni. Veszi az öreg a párája-kiment állatot és elföldeli egy fa

-alá.

-

-Telik-múlik eközben az idő. Beállít egy nap az öregünk a szomszédjához,

-hogy adja neki azt a fácskát, ahol a kutyája fekszik.

-

-– Elviheted, – mondja az öreg, – úgy sincs belőle nagy hasznom.

-

-Kiássa a fát az öreg, haza viszi és egy famalmocskát készít belőle, hogy

-azon őrölje meg a gabonáját.

-

-És íme, amint elkészült vele és megkezdi rajta az őrlést, hát csodák

-csodája, liszt helyett csupa aranyat adott a gabonája.

-

-Hogy, hogy nem, ezt is észrevette a kapzsi szomszéd. Odamegy hozzá

-másnap és kéri a malmocskát vagy egy napra, hogy neki is volna

-őrölnivalója. Megkapja a malmocskát és amint őrölgeti a gabonáját, biz

-abból se arany, se ezüst nem lett, még csak liszt se, hanem csupa sár

-meg piszok. Nekirúg az öreg a malomnak, dirib-darabokra töri és a tűzbe

-dobja, ott hadd emésztődjék fel.

-

-Várja eközben az öregünk a malmocskát és amikor megunta a várást,

-odamegy érte a szomszédjához. Hogy ráripakodott az öreg, hisz piszkot

-meg sarat őröl az a malom, biz ő széttörte és tűzbe dobta az egészet.

-Egyébre se volt való.

-

-– Legalább a hamuját add vissza, – kérleli az öregünk. Felőle viheti,

-mondja a másik.

-

-Összeszedegeti az öreg a hamut és megy vele az erdőbe, egy cseresnyefa

-alá; se levele nem volt már a fának, se virága. Veszi az emberünk a

-hamut és felmászik vele a fára.

-

-Épp egy _dájmió_ (fejedelem) közeledett volt arra, csak úgy rengett az

-út a sok harcostól meg a fényes kíséretétől. Megpillantják a

-cseresznyefán az öreget és felkiáltják neki, hogy ki az ott a fa tetején

-és mi keresni valója van rajta.

-

-– _Nipponország_ bölcse vagyok, – kiáltja az öreg a fáról, – virágokat

-fakasztgatok.

-

-Mondják a _dájmió_nak, hogy mit kiáltott le az öreg.

-

-– No, ha tudja, hát fakasszon, – parancsoltat rá a _dájmió_.

-

-Előszedi az öreg az elégetett malmocskának a hamuját és rászórja,

-szórogatja a fára.

-

-Hát, ti bölcsek, csak úgy fakad a fán a sok levél, a sok virág; csupa

-illat lett a környéke. Megdöbben a _dájmió_ a nagy csodán, megörvendez a

-_dájmió_ a nagy áldáson és úgy megajándékozza a bölcs öreget, hogy azt

-se tudta, hogy hová tegye a sok kincset.

-

-Egyéb se kellett ám a kapzsi szomszédnak. Szalad oda az öregünkhöz és

-kér vagy egy pár maroknyit abból a csodahamuból és siet fel vele egy

-másik fára, hogy bevárja a _dájmió_t meg a fényes kíséretét. Azon a fán

-se volt már se virág, se levél.

-

-Tovább halad eközben a _dájmió_ meg a sok darabontja és amikor a másik

-fa alá érnek, azon is megpillantanak egy embert. Felkiáltanak hozzá,

-hogy mi a keresnivalója azon a cseresznyefán.

-

-– _Nipponország_ bölcse vagyok, – kiált le ő is, – virágokat

-fakasztgatok.

-

-– No, ha tudja, hát fakasszon – parancsoltat rá a _dájmió_.

-

-Előveszi az öreg a hamut és rászórja a fára. De biz azon se levél nem

-fakadt, se virág nem virult, hanem repült a hamu és a szemébe szóródik a

-_dájmió_nak meg az egész kíséretének.

-

-Lefogatta a _dájmió_ az öreget és úgy megfenyítette, úgy megbüntette,

-hogy a mi kevés bölcsesség volt benne, azt is elfelejtette. Ugyancsak

-megbűnhődött a kapzsiságáért.

-

-

-

-

-A tigriskölyök.

-

-Egy tigriskölyök vetődött be egyszer egy községbe. Gyengécske volt még,

-egy pár napos ha lehetett csak. Arra járt épp egy nőstény kutya,

-meglátta és megsajnálta a csendes nyöszörgését.

-

-– Ó, szegény kis árvácska, elhagyatott tigrisgyerek; vajjon hol

-maradhatott el az anyjától? – szól a néne szánakozva.

-

-Sír-rí a kis tigriskölyök, egyébhez se értett még.

-

-– Magamhoz veszem én szegénykét, – mondja a kutyaasszony és felkapja a

-hátára s viszi haza a kunyhójába.

-

-Egy medve lakott volt a szomszédságban, és amint meglátta a tigriskét a

-kutyáéknál, elfogta a nagy írígység.

-

-– Jól járt a szomszéd, – dörmögi magában. – Kár, hogy a kutyáék közé

-került, nem pedig énhozzám. Nem mindennapi a tigrisféle, nagy ritkán, ha

-egy-egy mutatkozik.

-

-A tigriske eközben nőtt, növekedett és idő multával az uccára is

-ki-kijárogatott már. Jó dolga volt a kutyáéknál, szelíd lett és

-engedelmes. A kapzsi medve azonban sehogyse tudott belenyugodni, hogy a

-szomszédjáé legyen a tigris. Meglesi egyszer az uccán és így szól az

-állatkához.

-

-– Kis tigriske, gyere hozzám, színig tele az én ládám; kapsz játékot,

-szép viganót, jóllakásig ennivalót. Erős tigrisnek volnál te az ivadéka

-és neked is dolgoznod kellene, hogy megnőjjön az erőd és megjöjjön a

-bátorságod. Ha ott maradsz a kutyáéknál, elsatnyulsz és elgyengülsz,

-sose lesz belőled igazi tigris. Dolgod is lenne nálam, jól is

-tartanálak, mindenféle édességgel, csurgatottal, édes mézzel. Tigrisnek

-nevelnélek, félne tőled az egész falu.

-

-Elkábította a sok beszéd az apró tigriskét és odasompolyog a medve

-mellé.

-

-– Inkább vagyok nagy medvénél, mint azoknál a kutyáéknál, – gondolja a

-tigriske és már indul is a medve után, annak a barlangjába.

-

-Ugy gondolta a lompos medve, hogy ha megszokik nála a tigris és ha

-megerősödik, senki fiától se kell többé félnie. Nyugodtan aludhatik majd

-a vackában.

-

-Lusta volt ám a renyhe medve, sokat hevert, mindig henyélt és nem igen

-törődött az állatkájával. Hát még, amikor a telet is átaludta. El is

-felejtette azt a sok jót, amit a kutya nénétől tanult; dologkerülő lett

-a kis tigris és egyre csak az uccákon csatangolt. Se erőben nem

-növekedett, se tudásban nem gyarapodott és kicsinynek maradt, akárcsak

-egy macska. Egész nap a játékon volt az esze és vagy lepkézett vagy

-labdázott, vagy a réten bogarászott. Bezzeg kerülte a bambuszerdőt, meg

-a hegyek zeg-zugait. A sárkánynak még a hírétől is félt, és üvölthetett

-őfelőle a szélvihar, messze elkerülte, hacsak a fütyülését hallotta is.

-

-Jókésőre kapott észbe a medve, hogy nem tigriskedik ám a tigriskölyök.

-Eleget is ócsárolta, nap-nap után korholgatta; de ha elnyomta az álom,

-megint csak nem törődött vele.

-

-Felébred egy napon a medve, hát ott nyivákol a tigris, akár csak egy

-macskakölyök. Rámordul nagy haragjában a medve, kapja a hátára és cammog

-vele a kutyáék háza felé.

-

-– Innen került hozzám, ide hozom megint vissza, – mondja és otthagyja a

-kapufélfánál.

-

-Összekuporodik a tigriske és csak azt várja, hogy majd csak kijön az

-anyóka és vissza fogadja kölykének. Nyílik is az ajtó nemsokára és kilép

-rajta a kutyanéne.

-

-– Nénécském! – nyivákol a tigriske, és odafut a kutyához.

-

-– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi barátságtalanul a kutya, mintha sose

-látta volna az állatkát.

-

-– Én vagyok, a tigriske, akit felneveltél, – feleli félénken.

-

-– Mért jöttél? – kérdi megint a kutya. – Mi keresni valód nálam?

-

-– Elkergetett a medve, – szepegi a tigris, – megint csak hozzád jöttem

-vissza, az is hozott el idáig.

-

-Már rég bántotta a kutyát a kis állat nagy hálátlansága, hogy szó nélkül

-ódalgott el a házából és tudni se akar többé róla. Könyörgésre fogja a

-tigris a dolgot, hogy nincs, ahová lehajtsa a fejét, engedje be a

-házába.

-

-Mérgesen vakkant rá a kutya, hogy nem tart ő naplopót a házánál és aki

-egyszer elszokott a munkától, nincs abban többé köszönet.

-

-Elsomfordál a kis tigris, és mert vézna is lett a medvénél, meg

-gyávácska is, még csak a közelébe se merészkedik a többi állatféléknek.

-A lótól megijed, az ökörtől elszalad és úgy megfutamította egyszer, őt a

-tigrist, egy kutyácska, hogy sose került többé elő. Amilyen hirtelen

-volt a megjelenése, oly hirtelenné vált az eltünése is.

-

-

-

-

-Golyvát kapott a két öreg.

-

-Volt egyszer egy öreg ember. Jó szívén, meg a feleségén kívül egyebe se

-volt, mint egy golyvája. Ott éktelenkedett neki a jobb arca alatt.

-Felmegy egy nap a hegyre, hogy tűzrevalót szedegessen össze, száraz

-ágat, tört galyakat. Egy zsákra valót már össze is kapargatott és amint

-estefelé haza akar vele térni, hirtelenjében nagy záporeső szakadt rá.

-

-Ide-oda futkároz, hogy hol húzódhatna meg és amint jobbra is keresgél,

-balra is keresgél, egy irdatlan nagy fán akad meg a szeme. Olyan nagy

-odva volt ennek a fának, hogy akár egy ember is elférhetett benne. Kapta

-magát és belemászik, hogy bevárja a záporeső végét.

-

-Fáradt volt már az öreg, a napi munka ugyancsak kimerítette és alighogy

-elhelyezkedett az oduban, azon nyomban elnyomta az álom. Akár reggelig

-is elaludt volna, ha zűr-zavaros hangok, össze-vissza való sikongások,

-meg járások-kelések fel nem riasztják az álmából. Kinéz nagy álmosan az

-oduból, hát a félhomályban mintha emberi meg állati formájúakat látna.

-Egyre közeledik a hangjuk, egyre hangosabb a lármájuk és amint jobban

-szemügyre veszi őket, hát, ó rémület, csupa kísértet közeledik feléje.

-

-[Illustration: Golyvát kapott a két öreg.]

-

-Meghúzódik az odvában és onnan meresztgeti rájuk a szemét. A fa mellett

-vannak már a kísértetek és épp a közelében telepednek meg, mintha ott

-volna a megszokott helyük. Hozzáfognak a lakmározáshoz, evéshez meg

-iváshoz, utána meg a táncoláshoz. Olyan tempós volt az ugrándozásuk,

-olyan vidám a kacagásuk, hogy az öregnek is kedve szottyant és egyszerre

-csak azon veszi magát észre, hogy kinn van az oduból, hogy illegeti

-magát ő is és hogy ott táncolgat a kísértetek közt.

-

-Ugy megtetszett nekik a tánca, hogy étellel-itallal, meg jóféle borokkal

-kínálgatják.

-

-– Engedelmet kérek, – mentegetődzik az öreg, – hogy megzavartalak

-benneteket.

-

-– Sose szabadkozz, – felelik a kísértetek, – hisz olyan szépen táncolsz,

-hogy odáig vagyunk az ámulattól. Mi esténként el-eljárogatunk ide és ha

-jót akarsz tőlünk, holnap estére is ide várunk.

-

-Megígéri az öreg, hogy másnap is ellátogat hozzájuk. Kételkednek a

-szavában a kísértetek, hátha megijedt tőlök és nem mer majd a közelükbe

-jönni.

-

-– Okvetlen elvárunk, – mondják neki, – és hogy mindenképpen eljőjj,

-elvesszük holnapig a golyvádat.

-

-Azzal már ragadja is az egyik a golyváját és amire észretér az öreg, se

-golyva a nyakán, se kísértet a közelében.

-

-Szinte azt hitte az öreg, hogy az egész csak egy álomlátás. Egyet

-dörzsöl a szemén és amint odaér kezével az arcához, hát hült helye a

-golyvájának.

-

-Ugy megörült a szerencséjének, hogy futvást sietett hazafelé. Amint haza

-ért és megpillantja a felesége, szinte odáig lett a csodálkozástól, hogy

-eltünt az ura golyvája.

-

-Elmond neki az ura mindent, kísértetet, táncot, meg a golyva esetjét is.

-

-Híre terjed a csodának és egyébről se beszélnek a faluban, mint az öreg

-ember golyvájáról.

-

-Egy másik öreg is lakott volt a faluban, annak meg balfelől volt egy

-golyvája. Elfogta az öreget az irígység, különben is rossz volt a

-természete és gondolta magában, hogy ő is megszabadulhatna a

-golyvájától.

-

-Még aznap beállít az öregünkhöz és apróra megtudakol tőle mindent. Kapja

-magát, még azon este elindul és odamegy a fához, belebúvik az oduba,

-hogy meglesse a kísérteteket.

-

-Éjszakára megérkeznek és megint hozzálátnak az evéshez, iváshoz, meg a

-táncolgatáshoz. Meg-megvacogott az öreg embernek a foga, de megemberelte

-magát és kilépett az odujából. Táncra perdül ő is, de akárhogy kelleti

-magát, akárhogy cifrázza, mérgeseket pillant rá a sok kísértet. Sehogyse

-tetszett nekik ez a mai tánca az öregnek.

-

-– Ugy látszik, hogy nincs ma inyedre a táncolás, – förmednek rá az

-öregre, – többé akár el se jöjj mifelénk. Itt a golyvád vissza,

-megtarthatod magadnak.

-

-Azzal fogják a minapi golyvát, odadobják neki az arcához és amire egyet

-fordul, egy második golyva éktelenkedik az arcán. A kísérteteknek pedig

-csak a hült helyök maradt.

-

-Tapogatja az öreg az arcát, hát jobbfelől is golyva, balfelől is golyva.

-Búsan kullog hazafelé a falujába és aki csak megpillantja, mindből kitör

-a nevethetnékemje.

-

-Falu csúfjává lett az irígy öreg.

-

-

-

-

-Hökköm törpe.

-

-Élt egyszer egy házaspár, valamikor régen, valamerre messze. Mindenük

-megvolt, csak gyermek hiányzott a házban. A Mindenhatóhoz fordultak egy

-nap, hogy hallgassa meg a kérésüket és hogy teljesedjék a szívük vágya.

-Nem telt bele sok idő és megszületett a várva-várt gyermek. Gyermeknek

-gyermek, de oly csöppség volt az Istenadta, akárcsak a hüvelykujjam.

-Odavoltak a szülők a nagy rémülettől, de biz azon már nem lehetett

-segíteni. _Hökköm törpe_ lett a neve, egész falu nevetsége.

-

-Telik-múlik az idő, évek jönnek, évek mennek, csak nem nőtt meg a kis

-törpe. Gúnyolódtak vele a szomszédok, nevetett rajta a sok gyerek, jaj

-be nehezére esett szegénykének. Egyet gondol egy szép nap, odamegy a

-szüleihez és azt mondja nekik, hogy ő bizony világgá megy, hátha

-megtalálja a szerencséjét. Bánták is a szülei, meg nem is.

-

-– Csak egy fatányért adjatok, egy darab evőpálcikát, meg egy tűt, –

-mondja a szüleinek, – más egyébre nincs szükségem.

-

-– Minek az neked? – kérdik a szülei.

-

-– Fatányérka lesz a hajóm, evőpálca az evezőm, acéltűből az én lándzsám,

-– feleli _Hökköm törpe_.

-

-Odaadják neki a fatányért, az evőpálcikát, meg az acéltűt és hozzálát a

-készülődéshez. Elbúcsúzik a szüleitől, odamegy a folyóhoz és ráfekteti a

-tányért a vízre. Aztán beleül és evezni kezd a pálcikájával. Addig

-evezget a vízen, addig úszkálgat rajta, míg egy szép nap egy nagy

-városhoz nem jut el. Kilép a kis hajójából és besétál a városba, hogy

-szétnézzen benne.

-

-Amint jár-kél az uccákon, egy nagy palota elé talál tévedni.

-

-– Vajjon kié ez a nagy ház? – kérdi a járókelőktől.

-

-– A _mikádó_ főembere lakik benne, a _szajso_, – felelik neki és

-ugyancsak megbámulják az alig egy arasznyi legénykét.

-

-Belép a törpe a kapun, odamegy a bejáró elé és kiáltja, ahogy csak

-tellett tőle, hogy: engedelmet kérek, engedelmet kérek.

-

-Épp a közelben volt a _szajso_ és hallja a vékonyka kis hangot. Kinyitja

-az ajtót, kinéz rajta, de bizony nem lát ő senki ija-fiját. Még egyszer

-megszólal a a törpe, még egyszer széttekint a _szajso_ és amint

-lepillant a földre, meglátja az apró emberkét.

-

-– Te szóltál az imént? – kérdi a _szajso_.

-

-– Tulajdon magam, – feleli a törpe.

-

-– Honnan kerültél elő? – kérdi az elképedt ember.

-

-– Odahagytam az otthonomat, mert nem volt benne maradásom, – feleli

-_Hökkömke_. – Mindenki csak nevet rajtam, még a szüleimnek is terhére

-vagyok. Engedd meg, jó uram, hogy nálad maradhassak. Kisétű vagyok, de

-azért bírom a munkát.

-

-Gondolkozóba esik a _szajso_ és kis idő vártatva így szól:

-

-– Nem bánom, ha itt is maradsz, majd elleszünk veled valahogy.

-

-Szolgálatba állott a törpe és oly rendesen végezte a dolgát, úgy el

-tudott ügyeskedni, hogy mindenki megszerette a házban. De még legjobban

-a _szajso_ leánya kedvelte meg. Mindenüvé magával vitte, akár ha sétálni

-ment, akár ha a templomba.

-

-Épp a templomban voltak egy szép nap reggelén és amint visszatérőben

-vannak és jönnek lefelé a kőlépcsőn, egy ördög állja el az útjokat. Ugy

-megrémült a leányzó, hogy el akart előle iramodni.

-

-– Nem addig a, – mondja nyugodtan a törpe, – majd végzek én ezzel az

-ördöggel.

-

-Már fogja is a tűjét és nekitartja az ördögnek.

-

-Végignéz a törpén az ördög és elmosolyodik rajta.

-

-– Hamm, bekaplak, – mondja és abban a pillanatban megragadja a legénykét

-és tűstül mindenestül lenyeli.

-

-Az ördög gyomrában volt már a törpe, mikor magához kezdett térni.

-

-– No várj csak – gondolta magában, – beszélsz te még másképp is. Azzal

-fogja a tűlándzsát és jót szúr vele az ördög gyomrába. Nagyot ordít nagy

-kínjában az ördög és rimánkodik a törpének, hogy bújjék ki belőle.

-

-– Kibúvok, – feleli bentről a legényke – ha megfogadod, hogy nem

-ijeszted meg többé az embereket, meg a gazdám leányát.

-

-– Sose teszem többé, – esküdözik az ördög.

-

-– A száján át nem merek kibújni, – tünődik a törpe, – mert még szét

-talál rágni.

-

-E helyett az orrán át veszi az útját és amint odaér, olyan hatalmasat

-tüsszent az ördög, hogy a kis _Hökköm_ úgy repült kifelé az orrából,

-mintha nyíllal lőtték volna ki. Az ördög pedig, vesd el magad, úgy

-eliramodott, hogy a lába nyomát se lehetett látni.

-

-Talpra ugrik a kis törpe és hamarosan a leányt is meglátta, ott

-ijedezett szegényke a lépcső legalján. Amint kifelé haladnak a

-templomból, egy ostort pillantanak meg a földön. Felkapja a _szajso_

-lánya és mondja nagy örvendve a törpének:

-

-– Az ördög kezéből esett ki ez az ostor, meglásd, hogy mi mindent

-cselekszünk majd meg vele.

-

-Kérdi a törpe, hogy mire jó hát az az ördög ostora.

-

-– Arra, – feleli a leányka, – hogy ennek az ostornak _ucsideno-kodzucsi_

-a neve és szörnyű nagy az ereje. Ha a kezembe veszem és egyszer-kétszer

-megsuhogtatom, beteljesedik a kívánságom.

-

-– Minden beteljesedik, amit kívánsz? – kérdi a törpe.

-

-– Még pedig azonnal, – feleli a leányka. – Ha óhajtasz valamit, csak

-mondd ki bátran és legott kipróbálhatjuk. No, szólj hát, mi a

-kívánságod?

-

-– Nem akarnék én egyebet, – mondja a törpe, – csak hogy olyan lehessek,

-mint más emberfia.

-

-– Igazad van, – feleli a leány, és azzal felemeli az ostort,

-egyszer-kétszer megsuhogtatja és azt mondja:

-

-– Nőjj meg, törpe, jó magasra, egy araszról több araszra.

-

-Még jóformán el se mondta a mondókáját, hát íme, nőni, növekedni kezd a

-törpécske. Egy araszról két araszra, két araszról több araszra, és amire

-egyet fordul, olyan egy legény lett belőle, akárcsak egy levente. Nagy

-volt _Hökköm törpe_ boldogsága.

-

-A _mikádó_ is meghallotta a nagy csodát, maga elé hívatja a palotájába

-és pénzzel meg jó szóval ugyancsak bőven látja el. Beállt a _mikádóhoz_

-leventének, és amilyen kicsike volt _Hökköm_ korában, olyan nagy lett a

-híre, meg a neve.

-

-

-

-

-Rizsbor-vásár.

-

-Italos volt mind a kettő, szeleburdi két bortömlő. Az egyiknek neve

-_Gombe_, a másiknak pedig _Szanszke_. Elindul egy nap az egyik, kettő

-közt az ügyesebbik, beállít a másikához, ihatnékos pajtásához.

-

-– _Uvenó_ban a szép parkban, cseresnyefák virágzásban. Láttad-e már

-sudár fáját, fájának a virágzását?

-

-_Szanszke_ pajtás akkor járt ott, mikor fű-fa nem virágzott s kedve

-szottyan virág nézni, virágok közt elidőzni.

-

-– Hát itókát honnan veszünk? Lesz-e benne vajjon részünk? – kérdezi a

-pajtásától.

-

-– Rizsborocskát egy akónyit, azt vásárlunk egy tömlőnyit. Poharanként

-árulgatjuk, tíz _szen_ pénzért osztogatjuk, – felel _Gombe_ nagy

-furfanggal. – Pénzünk is lesz, italunk is, pénzünkhöz még mulatunk is.

-

-Jó lesz biz az, kapnak a szón s hozzálátnak vígan, mohón. Vesznek

-rizsbort egy akóval s igyekeznek sebbel-lobbal, _Uvenó_-ba a szép

-parkba, cseresnyésbe virágosba.

-

-Tömlő rizsbor _Gombe_ hátán, úgy baktat az ország útján. Izzadozott,

-fáradozott, egy korty borra megszomjazott.

-

-– Jaj, be nagy az ihatnékom, be kívánja gyomrom, torkom, – mondja

-_Gombe_ a másiknak.

-

-– Nem addig a, _Gombe_ pajti, aki issza, megfizeti. Poharanként

-árulgatjuk, tíz _szen_-pénzért osztogatjuk, – hangzik a szó _Szanszke_

-ajkán.

-

-– Ketten vettük a borocskát, felerészben italocskát. Tíz _szen_-pénznek

-öt a fele, ötért töltsed nekem tele, – mondja _Gombe_ szomjú torka s

-odaadja az öt pénzét, egy pohárka _szake_ (rizs) borért.

-

-Ó, be pompás, be üdítő, torkot, gyomrot felfrissítő.

-

-A másikra kerül a sor, _Szanszke_ hátát nyomja a bor. Izzad ő is, fárad

-ő is, _szake_-borra szomjas ő is. Odaszól a pajtásának, könnyű szerrel

-baktatónak:

-

-– Tíz _szen_-pénznek öt a fele, ötért töltsed nekem tele – s odaadja az

-öt pénzét, amit _Gombe_ adott imént. Megissza a pohárkáját, felfrissíti

-gyomrát, torkát.

-

-Megint _Gombe_ került sorra, mert a tömlő őt nyomkodja s addig izzad,

-addig fárad, míg italt áhít a garat. Tíz _szen_-pénznek öt a fele, ötért

-töltik neki tele s megint csak az öt pénzecske vándorolgat zsebből

-zsebbe.

-

-Addig járnak, addig isznak, míg a parkba el nem jutnak s lám, a tömlő

-könnyebbedik, a fejük meg nehezbedik. _Uvenó_ban, a hűs parkban, a

-cseresnyés árnyékában, ledőlnek egy fa tövébe s belenéznek a tömlőbe.

-

-– Egy csepp bor se maradt benne, – szól az egyik ejnyegetve.

-

-– Sebaj, – mondja a restebbik, – eladtuk utolsó cseppig. Sok pénz lehet

-a zsebünkben, osztozkodjunk rajta rendben.

-

-Zsebbe nyúlnak mind a ketten, egy _szen_ sincs az egyik zsebben.

-

-– A pénzecskénk, úgy-e, nálad? – kérdi egyik a másikat.

-

-– Öt _szen_-pénz az egész pénzem, – mondja _Gombe_ nagy félénken s

-bármint keres-kutat keze, csak üresnek marad zsebe.

-

-– Érthetetlen, – szól a másik, – sandaszemű ostobábbik. – Tán bizony

-elsinkófáltad, szép hasznocskánk zsebrevágtad.

-

-_Gombe_ koma dühre fortyan, nagy mérgesen talpra pattan:

-

-– Te dugtad el, te loptad el, pénzemet te zsebelted el.

-

-– Tolvaj biz a magad fajta, erre-arra, te ebadta, – toporzékol a két

-pajtás. S szóra szóval, tettre tettel, hol birokkal, hol ököllel,

-ütik-verik, rúgják egymást, soha ilyen két egy pajtást.

-

-Világ csúfja lett belőlük; se hitük, se becsületük.

-

-

-

-

-A szamuráj szerencséje.

-

-Élt valamikor egy szegény szamuráj. Se szülei, se felesége, se senkije a

-nagy világon. Szűkösen tengette az életét és hol volt mit ennie, hol

-nem.

-

-Nagyon nekibúsúlta magát egy nap és keservében betért egy templomba,

-hogy kiönthesse a szíve szomorúságát.

-

-– Szegény vagyok – sóhajtozik az oltár előtt, – és attól félek, hogy

-előbb-utóbb elpusztít ez a nyomorúság. Tégy valami jót velem, óh

-könyörületes _Buddha_ és jelentsd meg az álmomban. Ki se megyek addig a

-templomból, ha itt halok is meg.

-

-Azzal odatérdel az oltár elé és hozzáfog az imádkozáshoz. Tünődnek a

-boncok, hogy mitévők legyenek vele.

-

-– Afféle ágról szakadt lehet, – gondolják magukban, – nincs ahová

-lehajtsa a fejét. Csak meg ne haljon valahogy a templomunkban,

-szégyenszemre kerülnénk miatta.

-

-Odalépnek a _szamuráj_hoz és kérdik tőle, hogy tán valami szent ember a

-mestere és hogy fogadalomból imádkozik.

-

-– Nincs énnekem semmi szentem, – feleli az ember, – védelemből jöttem én

-ide, segedelmet várok a nyomorúságomra.

-

-Eltűrik a templomukban és ételt-mit is juttatnak neki. Éjjel-nappal

-imádkozik a _szamuráj_, egyre az oltár előtt fohászkodik. Napok múlnak

-el, hetek múlnak el, csak várakozik az álmára. A harmadik hét után

-történt, amint egyszerre csak összeroskad a nagy fáradságtól és elnyomja

-az álom. Egy hosszúszakállú öreg lép le hozzá az oltárról és ekkép

-szólal meg:

-

-– Még az előbbi életedben lehetett, hogy valami bűnt követtél el és

-azért kellett lakolnod. Most már levezekelted a bűneidet és segíteni

-akarok rajtad. Ha majd felébredsz, siess ki ebből a templomból és indulj

-neki az életnek. Ami legelsőnek kerül a kezedbe, azt ragadd meg; az

-hozza majd meg a szerencsédet. Jobb lesz ezután az életed.

-

-Reggelre, alig hogy felébredt, kisiet a templomból és indúl a lépcsőkről

-lefelé. Hogy, hogy nem, olyan rosszul talált lépni, hogy a kapu mellett

-megbotlott és legurult a lépcsőről. Amint lassanként feltápászkodik és

-szétnéz, hát azt veszi észre, hogy egy szalmaszál ragadt a markához.

-

-– Ez lesz az én szerencsém, – gondolja magában és nem dobja el a

-szalmát, hanem ott tartogatja a kezében.

-

-Nekiindul aztán az útjának és amint megy, mendegél, egy bogárka repdes

-feléje, hol az orra, hol a szája körül. Egy ágacskát szakít le a legény

-a fáról és hessegeti a bogárkát. Mindhiába, egyre az arca körül

-repdesget. Addig-addig, míg megunja a _szamuráj_, megfogja a bogárkát és

-odaköti a szalmájához.

-

-– Most repülj, ha tudsz, – gondolja magában a legény és nyugodtabban

-folytatja az útját.

-

-Egy kocsi közeledik eközben feléje, egy-két asszony ül benne, meg egy

-úrigyerek-féle. A kocsi mellett egy szolga lovagolt. Ahogy a közelébe

-érnek a _szamuráj_nak, megpillantja a gyerek a bogarat, meg a

-szalmaszálat és nyujtogatja a kacsóit:

-

-– Jaj, de kedves kis bogárka, – mondja, – add ide, hadd játszadozzak

-vele.

-

-Odamegy a szolga a _szamuráj_hoz és azt mondja neki, hogy a bogárkát

-szeretné a kis gazdája.

-

-– Isten adta nekem ezt a bogárkát meg a szalmaszálat is, – feleli a

-_szamuráj_, – de ha annyira akarja az uracskád, szívesen odaadom neki.

-

-Azzal odanyujtja a gyermeknek a szalmaszálat, rajta meg a bogaracskát.

-Ó, de megörült neki a kis gyermek. Rámosolyog a _szamuráj_ra és azt

-mondja neki:

-

-– Látom az arcodról, hogy fáradt és szomjas vagy. Vizet nem adhatok,

-mert nekünk is elfogyott, hanem itt ez a narancs.

-

-Azzal elővesz egy narancsot és odaadja a legénynek.

-

-– Isten kegyes jóvoltából narancs lett a szalmaszálból, – ujjong fel a

-_szamuráj_ és fogja a narancsot, odaköti egy ágacskához, úgy indul vele

-tovább.

-

-Amint megint megy, mendegél, zarándokoló emberekkel találkozik.

-Tikkadtak lehettek nagyon, meg szomjasak, csak úgy izzadtak a nagy

-hőségben. Amint megpillantották a _szamuráj_t, odasietnek hozzá és

-kérdik tőle, hol lehet errefelé ivóvizet kapni?

-

-– Aligha találtok ezen a környéken, – mondja nekik a legény.

-

-– Pedig egy templomba igyekszik az urunk, – mondják, – és szinte betegje

-a nagy szomjúságnak. Itt ül szegény a kocsijában, jártányi ereje sincs

-már.

-

-– Itt ez a narancsom, – mondja a legény, – szívesen odaajánlom az

-uradnak. Hadd térjen tőle magához.

-

-Odasietnek az emberek a kocsihoz és jelentik a gazdájuknak:

-

-– Itt egy legényember a kocsid mellett, egy narancsot tartogat, jó

-szívvel ajánlja fel neked.

-

-– Hamar azt a narancsot, – rebegi az eltikkadt ember és amint odaadják

-neki, nagy mohón utánakap, megeszi és magához tér tőle. Boldogan

-lélegzett fel örömében.

-

-– Ha nincs ez a narancs, – mondja aztán vídáman, – bizonyára meghaltam

-volna, úgy elgyötört a nagy meleg.

-

-– Hol az a legényember? – kérdi. – Legalább étellel tartsátok jól, ha

-már egyebet nem adhatunk neki.

-

-Odahívatja aztán a _szamuráj_t maga mellé és azt mondja neki:

-

-– Sose felejtem el a jóságodat, a haláltól mentettél meg. Meg

-szeretnélek jutalmazni nagyon, de most úton vagyok, nem nyujthatok

-sokat.

-

-Egy selyem _kimonó_t vesz aztán elő, odaajándékozza a _szamuráj_nak és

-még egyszer megköszöni a jóságát.

-

-– Isten kegyes jóvoltából ruha lett a szalmaszálból, – ujjong fel a

-legény, és fogja a _kimonó_t, úgy indul vele tovább.

-

-Amint megint megy, mendegél, úgy reggel felé lehetett már, egy lovas

-emberrel találkozik. Ugy vágtat a lován, hogy a szél is alig éri utól.

-Egyszerre csak megbicsaklik a lova és összeesik, mintha csak a páráját

-adta volna ki. Ott áll a lovas ló nélkül. Mihez kezdjen már most?

-

-Épp egy paraszt baktatott arrafelé, csendesen poroszkálgatott a lován.

-Megállítja a lovas a parasztot, megvásárolja a lovát és ráül. A

-szolgáját meg ott hagyja, hogy takarítsa el azt a párát, hadd nyugodjék

-meg a földben.

-

-Odamegy a _szamuráj_ ehhez a szolgához és nézi a döglődő lovat. Mintha

-még élet volna benne, mintha mozgatná is a fejét. Reménykedik a legény

-és azt mondja a szolgának:

-

-– Jó paripa lehetett valamikor, nagy kár érte.

-

-– Mindenki meg akarta venni, aki csak látta, – feleli a szolga, – de nem

-akart a gazdám túladni rajta. Ehol ni, most meg agyonlovagolta a nagy

-hajszolással.

-

-– Mit csinálsz vele? – kérdi tőle a _szamuráj_.

-

-– Lenyúznám a bőrét, – feleli a szolga, – de nincs meg a hozzá való

-szerszámom.

-

-– Pedig milyen pompás még a bőre is, – mondja a legény. – Ha nehezedre

-esik, hagyd itt nekem ezt a lovat, lenyúzom én majd a bőrét. Nem kívánom

-ingyen; egy _kimonóm_ van, selyem a szövetje, odaadom érte.

-

-Megörül a szolga a ruhának és ott hagyja érte a lovat. Nézi a _szamuráj_

-a vonagló állatot, aztán megmosakodik, kezét-száját megöblíti és a

-templom felé fordul, úgy kezd az imádkozáshoz:

-

-– Segíts meg, ó, istenem, – fohászkodik, – éleszd fel a lovamat. Ha van

-még pára benne, hadd keljen életre.

-

-És íme, egyet mozdul a ló, kinyitja a szemeit és lassan-lassan

-felerőlködik a fektéből. Nem is szállt volt ki belőle a lélek, csak

-elalélt a sok hajszától.

-

-– Isten kegyes jóvoltából, lovam lett a szalmaszálból, – ujjong fel

-ismét a _szamuráj_ és azzal fogja a lovát, leheverteti az árnyékba, hogy

-kipihenje magát.

-

-Másnap reggel már rápattan és ellovagol a város felé, az emberek közé.

-Amint jobbra-balra forgolódik, azt veszi észre, hogy nagy a mozgolódás

-egy ház körül. Emberek sietnek ki a kapuján, emberek térnek be rajta,

-mintha csak útra készülődnének. Odalovagol a _szamuráj_ a kapu elé és

-kérdi tőlük, hogy mit lótnak-futnak, hol ki az uccára, hol be az

-udvarra.

-

-– Lovat keresünk a gazdánknak, – felelik neki. – Sietős az útja nagyon,

-jó ló kellene alája.

-

-– Itt az én paripám, – mondja a _szamuráj_, – úgy vágtat, akár a

-szélvész. Odaajánlanám én, ha olyan szükségetek van rá.

-

-Sietnek az emberek a gazdához, hogy a kapu előtt egy jó paripa. Kisiet a

-gazda a házból és nézi a pompás lovat.

-

-– Selymem most nincs, hogy azt adnék érte, – mondja a legénynek, – de

-termőföldem, rizsnek valóm, azt adhatok érte bőven.

-

-– Inkább a selymet akartam volna, – feleli a legény, – de nem bánom,

-rizsfölddel is becserélem én.

-

-Veszik aztán a lovat, kipróbálják, hát úgy repül, akár a _tájfun_ szele.

-Örül a lovának a gazdája, még jobban a földjének a _szamuráj_ és

-egy-kettőre telkesgazda lett belőle.

-

-– Isten kegyes jóvoltából rizsföld lett a szalmaszálból, – ujjong a

-_szamuráj_ és rövidesen olyan gazdag ember lett belőle, hogy szalmája

-volt szekérszámra, narancsa volt erdőszámra, _kimonó_ja százszámra,

-földje, rizse mérföldszámra.

-

-

-

-

-Az irgalmasszívű szegény.

-

-Volt egyszer egy szegény ember, ennek meg egy házsártos, rosszlelkű

-felesége. Jó szíve volt az embernek, meg irgalmas lelke, csak a

-feleségétől lett volna maradása. Szőtt, font az asszony, az ember meg

-mindeneskedett, de még így sem keresték meg a minden napra valójukat.

-Több volt a kopp, mint a hopp.

-

-Előáll egy nap az asszony, elővesz egy vég vásznat és azt mondja az

-urának:

-

-– Vedd ezt a vásznat, te ingyenélő, te mihaszna, és tedd pénzzé

-valahogy. De nem, inkább a _Biva_ tóhoz menj el, oda jár a sok halászó

-ember, hátha halat-mit kaphatsz érte. De el ne prédáld a portékámat,

-mert a magam keze munkája. A halakat majd rizsre váltjuk, lesz legalább

-egy-két hétrevalónk.

-

-Veszi az ember a vásznat és ballag vele a tó felé. Odamegy egy

-halászhoz, odaajánlja neki, hogy halakat halásszon érte. Fogja a halász

-a horgát, de akárhányszor próbálkozik is meg vele, csak nem akad bele

-semmi. Addig-addig, míg végül egy teknősbéka kerül a horgára. Ugy

-nekibosszankodik a halász, hogy agyon akarja az állatot ütni. De

-megsajnálja a szegény ember és azt mondja a halásznak:

-

-– Sose bántsd azt az ártatlan állatot, inkább odaadom érte a vásznat.

-

-Két kézzel kapott rajta a halász és a vászon a halászé lett, a

-teknősbéka meg a szegény emberé. Fogja az ember az állatkát és mintha

-csak értené a beszédjét, így szólt hozzá:

-

-– Mindenféle teremtménynek az ő élete a legnagyobb kincse. Ugy tudom,

-hogy jó sokáig elél a magad fajtája. Én ugyan szegény ember vagyok, de

-odaadtam érted a vásznat, hogy meg ne rövidülj valahogy.

-

-Fogja aztán a teknősbékát és visszaengedi a vízbe, hadd élje az életét.

-Aztán megfordul és indul vissza, hazafelé.

-

-– Na, te mihaszna, hoztál halat? – kérdi a felesége.

-

-– Biz én nem hoztam, – feleli az ember.

-

-– Hát a vászon hol van? – kérdi megint az asszony.

-

-– Egy teknősbéka életét mentettem meg vele, – mondja az ember nagy

-félénken.

-

-Volt mit hallania a szegény embernek. Nincs az a szitokszó, amivel ne

-illette volna az asszony és még ezer a szerencséje, hogy ép bőrrel

-menekedhetett meg.

-

-Egy-két nap múlt el azóta és hogyan történt, hogyan nem, ággyá esett egy

-nap az ember, másnapra meg meghalt. Még csak meg se siratta a felesége,

-még csak el se temettette, hanem felcipelte a hegyre és otthagyta. Ott

-feküdt a szegény ember temetetlenül, ott nyugodott a hegyen, akár csak

-álomba merült volna. Aminthogy harmadnapra fel is ébredt és megint

-beléje szállt a lélek.

-

-Egy ember haladt épp el arrafelé és amint meglátta a támolygó embert,

-odasietett hozzá és vízzel itatta meg. Uj erőre kapott a friss víztől és

-elbotorkált a falujába, csak a háza táját nem merte megközelíteni.

-Elámul láttára a sok ember, mert hallották volt a dolgát és körülállják,

-faggatják, hogy mi is történt vele s hogyan kelt ismét életre.

-

-Elgondolkozik egy kissé az ember és mintha csak álmodta volna, mindent

-elmond a falubélieknek.

-

-– Mikor meghaltam, – kezdi el a mondókáját, – a sötétség szolgái jöttek

-el értem. Kézen fogtak és cipeltek magukkal elfelé. Homályosság volt

-mindenütt, mezőkön meg réteken haladtunk keresztül, míg egy nagy kapu

-elé nem érkeztünk. Benyitottunk és akkor azt láttam, hogy csupa

-megkötözött ember van az udvarában. Megijedtem a sok sáppadt arc láttára

-és félénken nézegettem körül. Egy jóképű legényke kerül aztán elém és

-azt mondja az alvilág embereinek:

-

-– _Buddha_ áldása van ezen az emberen, ő segített meg egyszer a

-szorultságomban. Jót akartam volt tenni az állati teremtményekkel,

-teknősbékává lettem és a _Biva_ tavába merültem le. Ámde pórul jártam,

-mert egy halásznak kerültem a horgára és ha ez az ember itt meg nem

-könyörül rajtam, elpusztított volna a halász. Engedjétek el ezt az

-irgalmasszívűt, hadd élje az életét továbbra is.

-

-Legott elengedtek az alvilág urai. Karon fogott a legényke, kikísért a

-kapun és megmutatta az útat, hogy merrefelé menjek vissza. Épp indulóban

-voltam és búcsúzófélben a legénytől, amikor egy lánykán akadt meg a

-szemem; szinte lemosolygott róla a jóság. Két szolga hozta őt is és épp

-kötözgették a kezét.

-

-– Hová való vagy te, kis lány? – kérdem szegénykétől. Sírva fakad a

-leányzó és azt feleli nagy búsan:

-

-– Előkelő jó ember az én apám, jólelkű az én anyám és az ő nagy

-bánatukra, mégis meg kellett halnom. A sötétség útjára léptem és most

-itt vagyok az alvilágban, a halál ura hatalmában.

-

-Megsajnáltam a szegény lánykát és azt mondtam az én legénykémnek:

-

-– Én már úgyse vagyok olyan fiatal, rég megettem a rizsem javát. Nem kár

-ezért a leánykáért, meg a fiatalságáért? Hadd adjam oda az életemet ő

-neki, engedjétek szabadon. Ő helyette szívesen maradok én itt.

-

-Azt felelte rá a legényke:

-

-– Irgalmas a te szíved nagyon, még a saját életedet is másnak adnád oda.

-Jól van hát, hadd éljen az a lányka továbbra is, de te se maradhatsz meg

-nálunk.

-

-Az alvilág ura belenyugodott és szabadon bocsátott bennünket. Könnyes

-szemmel hálálkodott a lányka, hogy im, visszanyerte az életét és amikor

-visszatértünk a sötétségből, elköszöntünk egymástól és ő elindult

-jobbra, én meg balra.

-

-Ennyi volt a szegény ember mondanivalója. Megérkezett egy nap a

-községébe, egy-két napig még ott maradt, harmadnapra meg útra kelt, hogy

-megkeresse azt a lánykát. Vajjon csakugyan életben van-e?

-

-Addig ment, addig tudakozódott, míg rátalált egy nap a községére és

-rátalált a házra is, ahol azok az előkelő emberek laktak. Benyit

-hozzájuk és tudakozódik a lánykájuk után. Boldogan beszélik neki a

-szülők, hogy ismét feltámadt a lánykájuk; pedig három napon át volt

-halott.

-

-– Ösmerem a dolgát, – mondja a szegény ember, – velem is ilyesmi esett

-meg. De meg láttam is az alvilágban, beszélgettem is vele.

-

-Szólítják a szülei a lánykát, hogy vajjon ráismer-e ő is az emberre.

-Belép a lányka a szobába és amint ránéz az emberre, eleinte

-elcsodálkozik, eltünődik, aztán megragadja a kezét és ki se fogy a

-hálálkodásból.

-

-– Álmot láttam, szomorúat, – szólal meg a lányka, – te vígasztaltál meg

-benne, te adtad vissza az életemet.

-

-A szülők csodálkoznak, nem értik, hogy miről van szó és hogy milyen

-álomról beszél a lánykájuk. Leülnek aztán mind a négyen, elteázgatnak és

-egymásután mondja el az ember is, meg a lány is, hogy mi minden történt

-velük, hogyan jutottak az alvilágba és hogyan kerültek onnan megint

-vissza.

-

-Egy pár lett belőlük és mind halálig boldogan éltek, irgalmas szívvel,

-meg jó egészséggel.

-

-

-

-

-Tenger alatt járó asszony.

-

-A mennyei nagy országba, _Csin_nek csodás világába került _Nippon_

-virágszála, a _dájmió_ leánykája. – Mielőtt otthagyta volna a hazáját,

-szilvafavirágos otthonkáját, elzarándokolt a templomába és fogadalmat

-tesz az oltáránál. Ereklyéket küld majd hármat, új hazája oltáráról volt

-hazája oltárának.

-

-Otthon volt már _Csin_országban, ura márvány otthonában s addig járta a

-templomokat, addig nézte az oltárokat, míg rábukkant az ereklyékre.

-

-Nótafa volt az egyike. Örök nóta zengett róla, örökké szólt

-hangja-szava. A másika tentakő volt. Víz soha meg nem puhítja, mégis

-írást ró a lapra. Harmadik egy kristálygolyó. _Buddha_ képe fénylik

-benne s bárki rája tekint egyet, a szent szeme mindenkire mindenfelé

-visszanézett.

-

-Országa egy vitézének adta át az ereklyéket, az hadd vigye tengertúlra,

-_Nippon_nak egyik oltárára. Hajóra szállt egy nap a vitéz és úgy vigyáz

-az ereklyékre, akár csak a szeme fényére.

-

-Közeledőben voltak már a partokhoz, amikor hirtelen csak megfordul az

-idő és úgy nekidagad a tenger, úgy nekiiramodik a szélvihar, hogy csak

-úgy hányta-vetette a hajót. Attól remegett a vitéz, hogy el talál

-sülyedni a hajó és odavész a három ereklye. Dühöng a hullám, tajtékot

-túr a habja és veszett módra üvölt az orkán. Egyszerre csak

-elcsendesedik, a hullámok kisímulnak és a szélvihar eltakarodik.

-Boldogan köt ki a _csin_-vitéz és amint utána néz az ereklyéknek, helyén

-zeng-bong a nótafa, helyén van a tentakő is, csak a kristályos

-golyócska, sehol annak semmi nyoma. Tűvé teszik az egész hajót, minden

-zúgot felkutatnak, csak nincs meg a kristálygolyó.

-

-[Illustration: Tenger alatt járó asszony.]

-

-– Vihar közben veszhetett el, szél sodorta be a vízbe – mindenki azt

-hajtogatja.

-

-Búsan száll partra a csin-vitéz s jelenti a lány apjának, a hatalmas

-_dájmió_nak, hogy csorba esett a fogadalmon, hiányzik a legszentebbje.

-Megkérdezik a _bonc_okat, hogy ők vajjon mit gondolnak:

-

-– Tenger vize nagy istene, tenger alatt lakó sárkány, az rabolta el a

-kincset. A vihart ő támasztotta, a szeleket ő fujtatta s mikor ég-föld

-rengett-dörgött, előjött a habok közül s _Buddha_ arcát elorozta.

-

-– Akár sárkány vitte volna, akár mély víz nyelte volna, meg kell lelnünk

-minden áron, vagy életen, vagy halálon, – hangzik szava _dájmió_nak.

-

-Odagyűlnek aztán a tenger mellé és ahány halász, meg hajós a környéken,

-mind odaparancsolják és mondják nekik kérdve-kérve, hogy akinek nagy a

-mersze, bátorsága meg ereje, szálljon le a víz mélyébe s ha megtalálja a

-nagy kincset, kap érte másféle kincset.

-

-Egymásután merül le a sok halász, egyre sülyed a sok búvár, üres kézzel

-jön mind vissza.

-

-– Meghozom én, gyenge asszony, – szólal meg egy búvárasszony s előlép

-nagy szégyenkezve, hátán guggol csecsemője.

-

-Elámulnak megannyian s csodálkozva kérdik tőle:

-

-– Gyenge asszony, gyermek anyja, hogy merészkedsz ilyen útra, amikor sok

-férfi-ember, lebukni is alig hogy mer.

-

-Ám az asszony erősködik s váltig azzal bizonykodik, tudja ő a tenger

-dolgát, érti minden csínyja-bínját. A tengerbe ha lemerül, szent

-golyócska előkerül. Csakhogy van egy kívánsága, egy élete, egy halála.

-

-– Mi az, amit kívánhatnál? – kérdi tőle a _dájmió_.

-

-– Ime, az én gyermekecském, testemből lett kis testecském; csak ő érte

-cselekszem meg, hátha sorsát így mentem meg. Senkije a nagy világon, ha

-meghalok, árván hagyom s ha élek is, mi lesz vele, szegény asszony

-felneveltje. Azt kívánom: ha meghalok, legyen rajta a gondotok, emberré

-megnövesszétek, _szamuráj_nak neveljétek. Ám a golyót megtalálom s azt

-se bánom, hogyha mindjárt belehalok.

-

-Szól az asszony elszánt szívvel s felel neki a _dájmió_ igaz hittel:

-

-– Ha a golyó kezemben lesz, kívánságod valóvá lesz.

-

-Egy hosszú kötelet vesz erre elő az asszony, ráköti a derekára s azt

-mondja a többi halásznak:

-

-– Ha a golyó a kezemben s egyet rántok a kötélen, húzzatok fel

-egy-kettőre, mély tengerből fel a földre.

-

-Egy éles tőrt vesz aztán még magához, a gyermekét megöleli, megcsókolja,

-a szívéhez szorongatja; egyet tekint fel az égre és lemerül a mély

-vízbe.

-

-Nézi a _dájmió_, nézi a sok ember a parton s úgy elszorong a szívök, úgy

-megered szemök könnye.

-

-Sülyed-merül eközben a bátor asszony s addig-addig ereszkedik, míg a

-szikla meg a sok kő útját ott lenn el nem állja. Még mélyebbre

-ereszkedik s egyszerre a tenger alján felragyog egy nagy palota.

-

-– Ez a sárkány palotája, – gondolja magában az asszony, – itt lesz majd

-a féltett kincs is.

-

-Azzal fogja magát, nagy óvatosan odakúszik a palota felé s amint

-jobbra-balra szétnézeget, im, egy torony legtetején, ott csillog a

-kristálygolyó. _Buddha_ képe fénylik benne s amint felé tekint egyet, a

-szent arc rá visszanézett. Körülötte rémes arccal, ijesztő rút

-ábrázattal, krokodílus, sárkány, kígyó, el van állva minden nyílás,

-minden kapu, minden ajtó.

-

-– Hogy juthatnék a golyóhoz? – tanakodik a búvárasszony. – Nélküle nincs

-utam vissza s életemnek úgy sincs célja, ha egyetlen magzatkámból vitéz

-legényt nem nevelnek. Hegyes tőr van a markomban, az csak majd megsegít

-rajtam.

-

-Azzal nekigyűrkőzik az asszony, odaugrik a kapuhoz, beront rajta, aztán

-fel a torony tetejére s lekapja a golyót róla. Rohan vissza az útjára,

-de jaj, a sok fene állat, sárkány, kígyó, krokodílus, nyomában a

-menekvőnek.

-

-– Fogjuk meg a kincs rablóját, ereklyénk eltolvajlóját, – rikoltozzák

-vak dühökben s fogaikat csikorgatják, szájaikat tátogatják.

-

-Szegény asszony védekezik és tőrével jobbra-balra, ahogy csak tud,

-vagdalkozik. Már-már közel hozzá a sok szörnyeteg és tátott szájjal

-rontanak rá, egy falásra hogy bekapják.

-

-– Jaj, gyermekem, – kiáltja el magát az asszony. – Nagy hirtelen egyet

-gondol s veszi tőrét az éleset, beledöfi a mellébe és a golyót,

-kristálygolyót odarejti vértől piros, vérben ázó mély sebébe.

-

-Sárkányéknál vízországban, tenger-isten otthonában, egytől félnek,

-riadoznak, föld halottját hogyha látnak. Ahogy a sok vízi lélek meglátja

-az asszony vérét, mellén meg a vérző sebét, megijednek, meghökkennek,

-féltökben megtántorodnak.

-

-Egérútat nyer az asszony s míg a víz sok szörnyetegje félős szemmel,

-riadt arccal bámul rá a vérző testre, a hős anya megrázkódik, összeszedi

-az erejét s jó nagyot ránt a kötélen.

-

-Fent a sok nép csak ezt várja s húzni kezdi ahogy bírja. S amint egyre

-közelebbre, nagy rémülten veszik észre, hogy a víz megszínesedik, tenger

-tükre véresedik. Még gyorsabbak a kötéllel, alig győzik lélegzettel s

-egyre jobban pirosodik, tenger vize vérrel habzik. Egy utolsót húznak

-rajta s itt az asszony, búvárasszony, halotthalvány orcájával, mellén

-vérző vérrózsával. Kezök között rogyik össze, eszméletlen esik össze.

-

-Összefutnak az emberek, _dájmió_nak hírt izennek; szegény asszonyt

-gondozgatják, véres testét mosogatják.

-

-Nagynehezen magához tér s úgy kínozza a fájdalma, úgy sajog a vérző

-sebe, hogy alig a lélegzete. Egy utolsót ránt a kezén, ott a keze vérző

-sebén, benn a golyó azt kirántja, _dájmió_nak odanyujtja.

-

-Arca egyre halaványabb, hangja hova-tovább halkabb s azt rebegi haló

-hangja, azt suttogja kékes ajka:

-

-– Én egyetlen gyermekemet, lelkemből lelkedzettemet, neveld jónak, nagy

-vitéznek, öröméül holt anyjának, dicsőségül hazájának.

-

-

-

-

-A medúza és a majom.

-

-A tenger mélyének volt egykori királya, a sárkány. Feleséget vitt egy

-nap a palotájába és vígan élték napjaikat, vízalatti életöket.

-

-Ágynak esett egyszer a királyné, a sárkányasszony, és tanyát ütött a

-szomorúság, meg a búbánat. Sorba jött a sok javasember, mind megnézte a

-beteg asszonyt, egy se segíthetett rajta. Egyre búsabb lett a király,

-egyre betegebb a királyasszony.

-

-Megszólal egy nap az egyik javasember és azt mondja a királynak:

-

-– Csak egy orvosságot tudok, csak attól gyógyulhat meg a feleséged.

-

-– Mondsza hamar, – kiált fel a király, – hol van az az orvosság?

-

-– Megmondhatom, – feleli a javas, – de nehéz ám hozzájutni.

-

-– Te csak mondd meg, – sürgeti a király, – a többi az én dolgom.

-

-– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja ki a nagy szót

-a javas.

-

-– Honnan szedjek én elő majmot? – aggodalmaskodik a király.

-

-– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, – beszéli a

-javas, – oda küldjünk el valakit, hogy fogjon vagy egyet belőlök.

-

-– Ugy ám, – mondja a király, – csakhogy a majmok a földön élnek, az én

-jobbágyaim pedig mind vízben laknak.

-

-Elgondolkozik, eltünődik a javas, hogy mi volna hát a tennivaló.

-

-– Most jut eszembe, – kiáltja el magát a javas, – hisz itt a medúza,

-ellátja az a bajunkat. Maga mondta a minap, hogy a földre is eljutott ő

-már egyszer-egyszer.

-

-– Küldjétek ide, de azonnal ám, – szól a király parancsa.

-

-Szaladnak a medúzáért és ihol, már hozzák is nagy sietve.

-

-– Mit parancsolsz nagy uram? – kérdi alázattal a királytól.

-

-– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja neki a király.

-

-– Hol találok én majomra? – kérdezi a medúza.

-

-– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, – beszéli a

-király; – oda küldlek el tégedet, elevenen fogj meg egyet.

-

-Értette is a szót a medúza, meg nem is, és lassú eszével így szólal meg:

-

-– Ha parancsolod, Uram, elmegyek én odáig; de gyenge erőmmel hogy

-foghassak én majmot?

-

-– Ne is az erőddel fogd meg, – mondja neki a király, – hanem fortéllyal,

-meg szép szóval.

-

-– Milyen fortéllyal, milyen szép szóval? – kíváncsiskodik a medúza.

-

-– A tengerünkről beszélj neki, meg a tenger alatti palotánkról, meg

-egyéb csodadolgainkról, hogy kedve szottyanjon rá, – oktatja ki a

-király.

-

-– De nem tud ám a majom úszni, – mondja a medúza.

-

-– Ráülteted a hátadra és úgy csalogatod el idáig, – magyarázgatják neki.

-

-– Értem, – feleli a medúza, – már indulok is érte.

-

-Egyre-másra még kioktatják és úgy indítják útnak. Nekilendül aztán a

-csápjával és addig szeldesi a habokat, addig nyargalász a hullámokon,

-míg ott van egy nap a majmok szigetje előtt. Odanéz a földre és egy

-majmot pillant meg egy fán. Arrafelé úszik és köszönti lentről a majmot,

-hogy be szépen süt ma a nap.

-

-Elcsodálkozik a majom a medúzán és fogadja a köszöntését.

-

-– Ki ija-fia vagy, merről kerültél ide? – kérdi nagy bámészkodva a

-majom.

-

-– A tengeralja királyának vagyok a jobbágya, – feleli, – aztán meg

-medúza a nevem. Nagy híre van ám ennek a szép szigetnek még arra

-mifelénk is. Hát eljöttem, hogy megnézzem és elgyönyörködjek benne.

-

-Jól esett a majomnak a szép szó és ajánlja a medúzának, hogy körülvezeti

-majd rajta.

-

-– Köszönöm a jóságodat, – mondja a medúza, – de már végigúszkáltam a

-környékét. Egész odáig vagyok a szépségétől. Hát a mi országunkat, a

-tenger fenekét láttad-e már?

-

-– Biz én még a hírét se hallottam, – feleli a majom.

-

-– Ó, te szegény teremtés, – sajnálkozik a medúza, – akkor még nem láttál

-semmit.

-

-– Hát igazán oly szép az a ti országotok? – kérdi a majom.

-

-– Meghiszem azt, – dicsekszik a medúza, – egyik palota a másikát éri

-benne és annyi a szebbnél-szebb gyümölcse, hogy esztendőkön át

-szedegetheted és mégse fogy el soha.

-

-Elálmélkodik a majom és tátott szájjal hallgatja a medúza szavait.

-

-– Jaj, – szólal meg hirtelen a medúza, – sietős az útam nagyon. Nem

-jönnél velem hazáig?

-

-– De szívesen mennék, – feleli a majom, – ha értenék az úszáshoz.

-

-– Afelől jöhetsz, – mondja a medúza, – elviszlek én akár a hátamon is és

-azon is hozlak vissza.

-

-Egyet gondol a majom, rákuporodik a medúzára és vígan úsznak a nagy

-tenger hátán. Fele úton lehettek már, amikor egyszerre csak azt kérdi a

-medúza a majomtól:

-

-– Van-e neked májad?

-

-– Hogyne lenne, – feleli a majom, – hisz mindenkinek szokott az lenni.

-

-– Akkor rendben van, – mondja nyugodtan a medúza.

-

-Feltűnik a majomnak a medúza szava és kérdi tőle:

-

-– Mért kérdezel oly furcsákat?

-

-– Csak, – válaszol egykedvűen a medúza.

-

-Nem hagyja annyiba a majom és fúrja az a szó az oldalát.

-

-– Mégis csak gondolnod kellett valamit, – faggatja a medúzát a majom.

-

-Tünődik magában az oktalan medúza, hogy már úgyis messze járnak a

-szigettől, nem lehet nagy baj belőle. Meggondolja az oktondi és kezdi

-beszélni a majomnak, hogy mire kellene nekik a mája.

-

-Nagyot rémüldöz a majom, de nem igen segíthet már magán, mert ott voltak

-a nyilt tengeren; úszni pedig sehogyse tudott szegény feje. Előveszi a

-furfangosságát és sajnálkozva mondja a medúzának:

-

-– Kár, hogy a szigeten nem szóltál.

-

-– Ha előre megmondom, akkor nem jöttél volna velem, – mondja a jámbor

-medúza.

-

-– Dehogy nem jöttem volna, – feleli a majom. – Ha előre tudom, akkor

-három májat is hozhattam volna magammal. Most még azt az egyet is

-otthagytam, hogy ne kelljen cipelnem az úton.

-

-– Hol hagytad? – kérdi a megrémült medúza.

-

-– Kényelmetlen volt, hát felaggattam a fára, – feleli a ravaszeszű

-majom.

-

-Most ijedt csak meg igazán a medúza.

-

-– Mitévő legyek? – kezdi el a sopánkodást.

-

-– Máj nélkül csak nem vihetek majmot haza.

-

-– Tudod mit? – tanácsolja a majom. – Menjünk vissza a szigetre, hozzuk

-el onnan a májat.

-

-– Persze, persze, – bólogat a medúza, és már indulnak is vissza és

-ugyancsak sietnek a majmok szigetje felé.

-

-Alighogy oda érnek, leugrik a majom a medúzáról és amint egyet iramodik,

-már ott is kuksol a fáján.

-

-– Köszönöm pajtás, – integet le róla, – hogy megsétáltattál és hogy

-hiába fárasztottalak.

-

-– Ott a máj? – kérdi a medúza.

-

-– Persze, hogy itt van, – feleli a majom, – de nem esztek ám belőle, se

-te, se a királynétok.

-

-– Pajtás, – rimánkodik a megszeppent medúza, – csak nem akarsz tán bajt

-hozni a fejemre? Te nélküled, meg a májad nélkül hogy indúlhatnék el

-innen? A királyunknak van rá szüksége.

-

-– Mondd meg a királyodnak, – feleli a majom, – hogy ha majd meghaltam,

-akkor tán megkaphatja a májamat. Addig nem eszik belőle egy csípetnyit

-sem.

-

-– Megszegted az ígéretedet, – mondja neki szemrehányóan a medúza.

-

-– Ha annyira akarod, gyere fel érte, – gúnyolódik vele a majom.

-

-Nem maradt más hátra, mint hogy máj nélkül tért vissza a medúza. Alig

-várták már, hogy megérkezzék. Ahogy megpillantják az ajtónállók, fogják

-és viszik egyenesen a király elé.

-

-– Hol a majom, meg a mája? – kérdi nagy mohón a király.

-

-Remegve kezdi el a medúza és sorra elmond mindent, ahogy megtörtént

-vele.

-

-– Ó, te ostoba állat, – fakad ki a király, – még a csontért is kár a te

-lomha testednek. Fogjátok meg, húzzátok ki a csontjait és kergessétek el

-innen, hogy a színét se lássam.

-

-Ott fogják le a szolgák a király előtt, a csontjait kihúzgálják, szemét,

-orrát beverik és úgy elbánnak vele, hogy belepuhul a testje. Aztán ki a

-palotából és be a tenger hullámaiba.

-

-Azóta sincs csontja a medúzának, se szeme többé, se orra, és azóta oly

-nyálkás meg puha a teste. Egyik hullámról a másikra, úgy éli keserves

-életét.

-

-

-

-

-Az újhold és a fellegek.

-

-Ünnepet ül _Nippon_ népe, Hold-ünnepet, az újholdét. Halovány kis

-istenlányka, harmadnapos _Ujholdacska_, kiül az ég peremére, fű, fa,

-virág örömére. Ezüsttükrét előszedi, szemét-száját megkendőzi; égi

-harmat a fürdője, csillagsugár lepedője.

-

-Istenifjú _Esőfelhő_ arrafelé ólálkodik s irígy szemmel nézegeti

-sarlókarcsú _Ujholdacskát_, halavány a mosolygását. Azon töri kócos

-fejét, hogy ha beáll az éjszaka, megzavarja az ünnepet, megrontja az

-embereket.

-

-Odafut a pajtásához, istenifjú _Szélfelhőhöz_, nyájas szóval

-köszöntgeti, egészségét kérdezgeti.

-

-– Rég nem láttalak a portámon, – fogadja a _szélfelhő_. – Bizonyára sok

-a dolgod. Eső kell az embereknek, azért könyörögnek hozzád, úgy-e,

-pajtás?

-

-– Esőért is imádkoznak, – feleli az _esőfelhő_, – de meg az istenifjú

-_Menydörgő_ is egyre nógat, hogy siessek s útat neki egyengessek. Hát

-te, pajtás, miben fáradsz?

-

-– Vihar napja közelgőben, – feleli a _szélfelhő_.

-

-– Arra még ráérsz, – mondja az _esőfelhő_, – nekem mára van rád

-szükségem.

-

-– Mi dolgod hát ma estére? – kérdi a _szélfelhő_.

-

-– Az, – feleli az _esőfelhő_, – hogy tükre előtt a sarlócska, ünnepnapra

-készülődik.

-

-– Az ám, – mondja a _szélfelhő_, – épp ma este kezdődik el; lesz is lent

-nagy dínomdánom.

-

-– Égi lakók volnánk pedig, – folytatja az _esőfelhő_, – mi ketten is,

-nemcsak a hold. S odalent csak őt szeretik, szóval-tettel becézgetik.

-

-– Mit is szerethetnek rajta? – tünődik el a _szélfelhő_.

-

-– Nézz a földre, – szól az _esőfelhő_ bosszankodva; – gombát szednek,

-főtt gesztenyét, földi étkek édességét, mind a holdnak örömére,

-_Ujholdacska_ ünnepére.

-

-– A mi sorsunk meg az éh-kopp, – hagyja helybe a pajtása.

-

-– Hátha rajtok kifoghatnánk, – súg össze a a két szilajfi, – egy jót mi

-is arathatnánk. Szálljunk le a föld színére s ami gomba, főtt gesztenye,

-földi étkek édessége, áldozatok eledele, egy-kettőre habzsoljuk fel.

-

-– _Holdacskának_ meg az éh-kopp, – nevet vígan a két pajtás.

-

-Igy szólnak az ünneprontók s szedik-veszik dolgaikat, hogy a földre

-leszálljanak. Megindulnak a mennyégből s amint mennek-mendegélnek, egy

-hegy csúcsán megpihennek. Álmélkodva nézegetnek az emberek lakta földre;

-holdat lesnek odalentről, holdfény dereng odafentről.

-

-Minden háznak az ablakja, tátva-nyitva az ajtaja, tornácokon kis

-asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal,

-főtt gesztenyékkel. A szobákban nemkülönben, tele tálak sorban, rendben.

-Ünnepére _Holdacská_nak, áldozásul mosolyának.

-

-– De csikolja az ínyemet, – sóhajtgat a _szélistenfi_.

-

-– De folyatja a nyálamat, – nyögdécsel _esőistenfi_.

-

-– Rontsunk neki a házaknak, házban levő asztaloknak, asztalokon a

-tálaknak, tálon ínyes falatoknak.

-

-– Jó lesz biz az, rontsunk rájuk, nekünk jusson falatkájuk.

-

-Nekigyűrkőzik a két legény és iramodnak a hegyről lefelé.

-

-– Én kezdem meg, – mondja a _szél_.

-

-– Hát csak fújjad, – szól az _eső_.

-

-– Rajtam a sor, – mond az eső.

-

-– Hát csak csurgasd, – mondja a _szél_.

-

-Lent a földön az emberek, amint a _Holdacskát_ lesik s derengését

-ünnepelik, megpillantják a két felhőt, a föld felé közeledőt.

-Összeszednek ételeket, áldozati csemegéket, tetés-tele tálacskákat,

-tállal tele asztalkákat, összehordják a tornácba, tornácból a

-szobácskákba s – ablak-ajtó mind bezárul.

-

-Istenifjú _Esőfelhő_ esőt zúdít a házakra. Istenifjú, a _Szélfelhő_

-szelet fújtat a házakra. Csapkodnak és üvöltenek, házakat

-megreszkettetnek, fel-felsikolt ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.

-

-Dühöngenek, tajtékoznak, átkozódnak, szitkozódnak, meg-megreccsen

-ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.

-

-Addig-addig, míg dühökben, tehetetlen küzdelmükben, elfáradnak,

-ellanyhulnak, égbe visszavánszorognak. Éh-koppon biz ők maradnak.

-

-Im, feldereng a _Hold_ képe, ezüstszín a derengése, nyájas arca

-mosolygása, nyitó lótusz virágzása.

-

-Szél meg eső elültével, holdvilág kiderültével, minden ablak mind

-kitárul, minden ajtó mind felzárul. Tornácokon kis asztalkák,

-asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt

-gesztenyékkel.

-

-Áldoznak a _Holdacskának_, harmadnapos sarlócskának.

-

-

-

-

-Patkány-lakzi.

-

-Egy patkánypár élt valamikor valahol. Volt egy lánymagzatjuk is; szép,

-okos, szelíd és szüleinek engedelmes. Nagy is volt a híre a patkányok

-közt és amikor eladó sorba került, egymásután jelentkeztek a kérők. Mind

-elutasították a szülők, egyik se volt nekik arravaló.

-

-– Ahhoz adjuk a lányunkat, – mondták a szülők, – aki a legkülönb a

-világon.

-

-– Ki hát a legkülönb? – kérdi a patkányasszony az urától.

-

-– A _Nap_ meg a _Hold_, – feleli az ura.

-

-– Adjuk hát a _Nap_hoz, – mondja az asszony.

-

-– Az a baj a _Nap_nál, – feleli az apa, – hogy roppant nagy a fénylő

-világossága. Még csak a közelébe se tudunk férkőzni.

-

-– Adjuk hát a _Hold_hoz, – mondja az asszony. – Annak csak derengő a

-fénye és enyhe a világossága.

-

-– Igazad van, – mondja az ura, – a _Hold_nak fogom felkínálni.

-

-Felveszi másnap az ünneplőjét és beállít a _Hold_hoz.

-

-– Adj Isten, – köszönti a _Hold_at, – valami mondanivalóm volna, ha

-meghallgatnád.

-

-– Szívesen, – feleli a _Hold_ – add elő a mondanivalódat.

-

-– Tán nem is illő a kérdésem, – mondja a patkány. – Elvennéd-e a

-lányomat?

-

-– A lányodat? – ütődik meg a _Hold_. – Mért nem adod egy fajtádbelihez,

-egy patkányhoz.

-

-– Annak nagyon is okos, nagyon is értelmes; sok mindenhez ért ám és sok

-mindenfélét tud. Hozzád szeretném adni, mert te vagy a legkülönb a

-világon.

-

-– Értem, – feleli a _Hold_; – csakhogy van én nálamnál még különb legény

-is.

-

-– Ki lenne az a különb? – kérdi a patkány.

-

-– Hát a _Felleg_, – feleli a _Hold_. – Mert amikor a legjavában

-derengek, egyszerre csak előterem a _Felleg_ és egy-kettőre úgy eltakar,

-hogy minden elsötétül körülöttem.

-

-Igazat ad neki a patkány. Ott hagyja a _Holdat_ és odasiet a

-_Felleg_hez. Köszön neki nagy alázattal és így szól hozzá:

-

-– Hallom, hogy te vagy a legkülönb legény a világon. Elvennéd-e a

-lányomat.

-

-– Dehogy vagyok én a legkülönb, – feleli a _Felleg_.

-

-– Hát kicsoda? – kérdi a patkány.

-

-– A _Szél_ – mondja a _Felleg_, – mert ha az elkezd fújni, úgy

-elkotródom előle, mintha kergetnének.

-

-Siet a patkány a _Szél_hez és mint a legkülönb legénynek, neki kínálja

-oda a lányát.

-

-– Nem bátyám uram – mondja a _Szél_, – nem én vagyok a legkülönb legény.

-Nagy ugyan az én erőm, jó nagyokat is tudok fújni, de elég a _Fal_ és

-megtörik rajta a hatalmam.

-

-Nagyot sóhajt a patkány, hogy a különbnél még különb is akad mindig.

-Eloldalog a _Szél_től és oda igyekszik a _Fal_hoz.

-

-– Na te _Fal_, – mondja neki – náladnál tán csak nincs már különb

-legény, úgy-e? Elvehetnéd a lányomat.

-

-– Aligha – feleli a _Fal_, – a _Szél_lel még meg tudok ugyan bírkózni;

-de van valaki, aki még én rajtam is túltesz.

-

-– Ki az a valaki? – kérdezi a patkány.

-

-– Ki lenne más – feleli a _Fal_, – mint a _Patkány_.

-

-– Hogy már mink patkányok lennénk a legkülönbek? – csodálkozik el a

-patkány.

-

-– Tik bizony – feleli a _Fal_, – mert akkor rágtok egyet rajtam, amikor

-csak akarjátok és olyan lyukat fúrhattok bennem, amilyen nektek tetszik.

-

-Szinte eláll a patkány szava a nagy álmélkodástól és tétova hangon

-mondja:

-

-– Igazad lehet, öcsém. Megyek haza és még egyszer meghányom-vetem a

-dolgot.

-

-Visszalohol a patkány a családjához és alighogy benyit, már kérdi is az

-anyjuk:

-

-– Na hát, mit szólt a legény, a _Hold_ öcsénk.

-

-– Nem kellünk neki – feleli a patkány, és sorra elmondja a vándorlását a

-többinél is.

-

-– Mégis csak a _Patkány_ a világ legkülönbje – mondja nagy büszkén, – a

-lányunkat pedig csak a legkülönbhöz adhatjuk, a fajtánkbéli patkányhoz.

-

-Ugy is cselekedtek és megtalálták a boldogságukat.

-

-

-

-

-Vak hátán világtalan.

-

-Nagy imposztor volt az egyszeri két duhaj legény. Az egyiknek

-_Kidahacs_, a másiknak meg _Jadzsirobé_ volt a neve. Uton-útfélen egyre

-csak pajkoskodtak, mókázgatva dévajkodtak. Együtt rótták az országútját,

-ha szép volt az idő, ha nem. Ifjat, aggot, épet, bénát, lóvá tették

-emberfiát.

-

-Épp kóborúton voltak most is, és egy nagy folyóhoz értek, a folyónak a

-hídjához. Esős idő járta napok óta és le volt a híd süppedve, nem

-lehetett átkelni rajta.

-

-Javában tanakodtak, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantják a két

-vak embert, _Inojczit_ és _Szarojczit_. Tanakodtak ők is, mert megtudták

-a híd dolgát.

-

-– Milyen mély lehet vajjon ez a víz? – kérdezi az egyik. – Át lehetne-e

-valahogy lábolni?

-

-– Mélynek nem nagyon mély, – szólal meg az egyik imposztor – könnyen

-átgázolhatni rajta.

-

-Nem vette a vak észre, hogy nem a pajtása beszél.

-

-– De hallom ám a zúgását, erős az áradatja, – mondja a másik vak.

-

-– Csak lábat kell benne vetni, – mondja a másik imposztor, mintha a

-másik vak beszélne.

-

-Azzal előszed a földről egy követ és beledobja a vízbe. Loccsant a víz

-egyet, de nem nagyon mélyet.

-

-– Hallod-e, _Szarojczi?_ – szól a pajtásához – itt gázoljunk át ezen a

-helyen; térdig ha ér a vize. Rákapaszkodok majd a hátadra, hogy ne mind

-a ketten ázzunk át.

-

-– Nem addig a – feleli a másik vak. – Fogadjunk valamibe és aki veszít,

-az cipeli át a másikát.

-

-– Jó, hát fogadjunk – mondja _Inojczi_.

-

-Az lett a játék vége, hogy _Szarojczi_ vesztett és tartja is a hátát,

-hogy rákapaszkodjék a társa és átláboljon vele.

-

-Épp erre várt az egyik imposztor. Kapja magát _Jadzsirobé_, felpattan a

-vak hátára és gázolnak a vízen, a túlsó part felé. Még az öklével is

-noszogatta a vakot. _Szarojczi_ persze azt hitte, hogy _Inojczi_ van a

-hátán. Az pedig ott állott, ott tapogatódzott és kiáltja a társának:

-

-– Hol a mennykőbe a hátad? Mért nem indulsz neki? – _Szarojczi_ már

-túlnan volt, onnan hallja a pajtása szavát.

-

-– Hát hol a csodában vagy? Egyszer már átcipeltelek. Minek lódultál

-vissza? Tán a bolondját járatod velem? – kiáltja nagy mérgesen a pajtása

-felé.

-

-_Inojczi_ is kifogy a türelméből és dühösen válaszol vissza:

-

-– Te veszítetted el a fogadást, te tartozol az átcipeléssel.

-Cserbehagytál, te gézengúz, átszöktél előlem.

-

-Csak úgy toporzékolt odaát _Inojczi_.

-

-– Ejnye, te lelketlenje. Hát nem a hátamon cipeltelek át? Nem

-visszaláboltál a vízen? Nem viszed el szárazon, csak hozzád

-férkőzhessek.

-

-Addig-addig veszekednek, míg enged az okosabbik és visszafelé gázol

-_Inojczi_, hogy megint átvigye a pajtását. Megáll a parton és dörmögő

-szájjal, szó-beszéd nélkül ott áll meg előtte.

-

-Épp erre várt a másik imposztor. Kapja magát _Kidahacs_, felpattan a vak

-hátára és gázolnak a vízben a túlsó part felé. _Szarojczi_ persze megint

-azt hitte, hogy _Inojczi_ van ismét a hátán.

-

-Még el se jutottak a partig, amikor egyszerre csak azt hallja a másik,

-hogy hogyan üvöltöz feléje _Inojczi_.

-

-– Mért nem mozdulsz, te gézengúz? Hát megint a bolondját akarod velem

-járatni? Kerülj csak a kezem közzé.

-

-Elképedve áll meg _Szanojczi_, épp térdig voltak a vízben. A pajtása

-hangja odaátról, pedig a hátán is volt valaki. Azt se tudja szegény

-feje, hogy mi van vele.

-

-– Tán csak nem idegen van a hátamon? – villan át az eszén s egyet

-gondol, egyet lendül, úgy leteremti azt a valakit a hátáról, hogy nyakig

-fordul be a vízbe.

-

-Hogy kalimpálódzott a vízbe csurrant _Kidahacs_.

-

-– Segítség, megfúlok, – kiáltoz a megrémült ember és egyre csak

-_Jadzsibét_, _Jadzsibét_ ordítoz.

-

-– Te ugyan megjártad, – kiáltja feléje _Jadzsibé_ és készül a vízbe,

-hogy kihúzza a pajtását, a másik imposztort.

-

-Megneszelte _Inojczi_ a szándékát és azt mondja a mellette levőnek:

-

-– Ülj a hátamra, pajtás, hogy úgy ne járj, mint a másik. Neked a szemed

-jó, nekem meg a lábam erős.

-

-Azzal veszi _Jadzsibét_ a hátára, belábol vele a vízbe és amint odaér a

-közepéig, egyet gondol, egyet lendül és úgy leteremti a hátáról azt is,

-hogy nyakig esett bele a vízbe. Aztán odaigyekszik a pajtásához, a másik

-vakhoz és inalnak elfelé ugyancsak.

-

-Nyakig a két imposztor a vízben, alig hogy ki tudtak belőle evickélni.

-Ugy átáztak, úgy átfáztak, hogy elment a kedvük az imposztorságtól.

-

-– Vak vezetett bennünket, – sóhajtozzák – mégis ők láttak jobban.

-

-

-

-

-Az ezerlábú szörnyeteg.

-

-Élt egyszer egy vitéz dalia, _Hideszato_ volt a neve. Nagy volt a

-híre-neve a nagy bátorságáért és nem egyszer történt, hogy elverte a

-_mikádó_ ellenségeit, hogy még hírmondónak se maradt belőlök.

-

-Utra kél egy nap a kastélyából; azt se tudta merre, azt se tudta mire.

-Nyílas tegzét, íjas ívét vállra kapja és gondolja magában, hogy majd

-csak akad valami csete-patéféle.

-

-Amint megy-mendegél, egy hosszú-hosszú hídra vezette az útja. Mély volt

-a folyó a híd alatt, közelében meg a tenger vize kékellett elő. Már

-rajta volt a hídon, amikor úgy a közepe táján egy olyan nagy kígyót

-pillantott meg és úgy keresztbe feküdte az útat, hogy megkerülni se igen

-lehetett. Sütkérezett a napon és csak lihegett a nagy melegtől.

-

-Más emberfia már rég elfutott volna előle, de nem ám _Hideszato_, a

-_nipponi_ levente. Kikerülni nem lehetett, hát fogta magát és szép

-nyugodtan átlépkedett rajta. Alig hogy túl volt rajta, egyszerre csak

-azt látja, hogy egy törpécske guggol a kígyó helyén. Meghajlik a törpe a

-dalia előtt és köszönti nagy tisztességtudással.

-

-– Ez aztán a bátorság, ez aztán a legény, – mondja neki a törpe. –

-Régóta várom már a jöttödet.

-

-– Minek neked az én jöttöm meg az én bátorságom? – kérdi tőle a dalia.

-

-– Azt lesem mindennap – kezdi el a törpe, – hogy akad-e olyan vitéz, aki

-nem ijed meg a kígyóruhámtól, hanem idemerészkedik és megszabadít a nagy

-ellenségemtől. Eddigelé még az is elfutott, aki csak messziről

-pillantott meg.

-

-– Ki a te nagy ellenséged? – kérdi _Hideszato_ a kígyóból lett törpétől.

-

-– Ki más lenne, mint az ezerlábú szörnyeteg, – feleli a törpe. Ott a

-hídon túl egy nagy hegy, azon tanyázik a csúf szörnyeteg és jó ideje

-már, hogy se nappalom, se éjjelem tőle.

-

-Egyéb se kellett a mi hősünknek, odaszegődik a törpéhez, hogy majd

-ellátja ő annak a szörnyetegnek a baját.

-

-Legott nekiindulnak és viszi a törpe a házába, tenger alatt levő

-kastélyába. Hát csak a szeme-szája állt el a daliának. Olyan egy

-kastélya volt annak a törpe cseppségnek, hogy csupa korállal,

-érckövekkel meg gyöngyszemekkel volt a fala kirakva. Hát még az a

-sokféle hal, meg mindenféle víziállat, ahogy várták és fogadták a

-törpét, meg a várva-várt vendégét.

-

-Egy fogadószobába vezették be őket és kezdődött a nagy lakmározás. Ó, az

-a sok drága étel, ó, az a sok finom ital. Javában folyt a nagy

-eddegélés, a sok iddogálás, amikor egyszerre csak olyat csattan, olyat

-dörren, hogy a kastély is megrengett belé. A sok hal szolga, a sok vízi

-inas, ki merre látott, arrafelé futott.

-

-Kinéz a dalia a hegy felé, hát mintha ezer mécses villogna rajta és

-mintha ezer világosság mozgolódnék előtte.

-

-– Jaj, az ezerlábú szörnyeteg, – kiáltja el magát a törpe és ijedtében

-úgy elfakul, mintha lélek se lenne már benne.

-

-Meg se moccan a dalia, csak nézi azt a szörnyeteget. Volt is azon

-néznivaló jó bőven. Vagy ezer ölnyi, talán még több is lehetett a

-hossza, hogy kétszer is körülérte a nagy hegyet. Egy-egy oldalán

-ezer-ezer lába volt, ahány lába, annyi hegye, éle, és ahány hegye, éle,

-mind méreggel volt tele, az volt az a sok világító mécses.

-

-Egyre közeledőben a szörnyeteg, már fele útján lehetett a nagy hegynek.

-Feláll nyugodtan a mi hősünk és kifelé indul a kastélyból, hogy

-nekilásson a dolgának.

-

-Előszedi híres íját, hegyes nyilát és ha ő nem, hát három ember sem

-tudná felajzani, olyan nagy volt a súlya. Egyszerre csak célba veszi a

-szörnyeteget és ráröpíti a nyílát. Párját ritkította az ügyessége, sose

-tévedt még a céljával.

-

-Neki a nyíl a szörnyetegnek, neki a homlokának, annak is a kellős

-közepének és amint nyílegyenesen beleütődik, olyat pattan vissza, mintha

-ércfalazatba csapódott volna. Csak úgy kongott a hangja, meg süvített a

-szele.

-

-Egy másodikkal próbálkozik meg, azon mód pattan vissza az is. Észbe kap

-a lovag, hogy annak a szörnyetegnek csak ember nyála lehet a mérge. A

-harmadik nyílat húzza ki a tegzéből, az utolsót, a hegyét megnyálazza és

-úgy röpíti rá a szörnyetegre. Ugy átfúródott a homlokán, hogy a tarkóján

-ütődött ki a hegye.

-

-Egyet rengett a föld, de még milyet; kettőt bömböltek a hegyek, de még

-hogyan, és egyszerre aludt ki az a sok méregmécses.

-

-Se nem látott többet a dalia, se nem hallott. Káprázat fogta el és azt

-se tudta, hogy mi történik vele. A másik percben meg már arra ébredt,

-hogy ott ül a saját kastélyában, a saját házanépe között. Nagy tétován

-széttekintget és mellette a sok ajándékféle. A törpe neve állott rajtok,

-mind az ő kastélyából került elő.

-

-Megnézi az egyiket, hát olyan egy ércharang, hogy négy is kitelt volna

-belőle. Templomába viteti a harangot, őseinek sírja mellé, az ő nagy

-tiszteletükre.

-

-Kard volt a második ajándék. Olyan fényes a villogása, olyan éles a

-vágása, hogy jaj be sokan megemlegették még.

-

-Harmadiknak egy páncél került elő. Ha magára öltötte és ellenség közé

-került vele, íj meg nyíl nem fogta, kard meg kés nem vágta.

-

-Selyem meg bársony a negyedik ajándéka a törpének. Annyi ruha, annyi

-köntös telt ki belőle, hogy a házanépe mind azt hordta, még se fogyott

-ki belőle.

-

-Egy nagy zsák volt az ötödik ajándék, tetés-tele finom rizzsel.

-Mindahányan abból éltek, pálcikákkal fogyasztották, még se fogyott ki a

-zsákból.

-

-Jólétben töltötte az életét, bőségben folytak a napjai és akinek csak

-ruha kellett, mind őnála találta meg; akinek csak étel kellett, mind

-őhozzá folyamodott.

-

-_Hideszato_ bátorsága, abból fakadt az áldása.

-

-

-

-

-Világító János-bogár.

-

-Sötét, mély erdőben volt az egyszeri templom, egy patakocska folydogált

-mellette. _Világító_nak hítták a templomot, mert a János-bogarak

-istenkéje, az tanyázott volt benne.

-

-Csak úgy zümmögött nyaranta a sok bogár és sorra mászkálgattak elő, hol

-az aszófűből, hol a patak mellől, hogy bejuthassanak a templomba. Ki

-_szake_-borral áldozott, ki _szen_-pénzzel és világítót kaptak érte,

-csillogó kis fényességet. Szárnyra kelt aztán a sok bogárka s csillogtak

-az esthomályban, akár egy-egy csillagocska.

-

-Múlóban volt már a tavasz, nyár eleje közeledett. Sok volt a bogár

-mindenfelé, vereses a nyakacskájuk, feketés a szárnyacskájuk. Repülni

-csak repülgettek, de hogy csillogjanak is, annak még nem értették a

-módját. Odasereglettek a szent templomba, _Világító_ csarnokába és sorra

-járultak a bonc elé, hogy áldozattal adózzanak s világítót kaphassanak.

-

-Kapzsi ember volt a templom bonca. Hosszú ruha lógott rajta, acélkova

-tarkította s úgy várta a Jánoskákat, áldozattal adózókat. Isten után a

-bonc elé, úgy járultak színe elé. Szól az első:

-

-– Jó reggelt, szent bonc apóka.

-

-– Este van már, ne reggelt mondj, – inti őt a templom bonca.

-

-– Nekünk, János-bogaraknak, – feleli a kis bogárka – estével kezdődik a

-napunk.

-

-– Mi jót hoztál? – kérdi a bonc.

-

-– Azért jöttem színed elé, adnál egy kis világítót.

-

-– Hoztál rizsbort, hoztál _szen_-pénzt? – kérdezi a kapzsi szent bonc.

-

-– _Szake_-borom egy mérőnyi, – feleli a bogaracska.

-

-– Fösvényke az áldozásod, – mondja a bonc – no de mutasd a potrohod.

-

-Megfordul a kis bogárka s odatartja a potrohát. Veszi a bonc az acélját,

-megcsiholja a kováját s amint a bogárhoz tartja, máris csillog a

-potroha. Huss… elrepül nagy vídáman, nézik, lesik mind ahányan.

-

-Jön egy másik János-bogár.

-

-– Bonc apó, de villoghatnék…

-

-– Mit áldozol istenkédnek?

-

-– Tíz _szen_-pénzem a vagyonom, istenkémnek azt áldozom.

-

-– Szép kis summa, – mondja a pap – mutasd hát a potrohodat.

-

-Egyet csihol acélkován s már világít a potrohán.

-

-Harmadik jön két mérővel, egy negyedik öt _szen_-pénzzel; hoznak

-rizsbort mérőt hetet, hoznak _szen_-pénzt tizenhetet, acélkován egy

-csiholás, bogárkákon egy villogás. Röpked a sok János-bogár, csillogva

-kél, villogva jár.

-

-Egy szegény kis bogárka vetődik egy nap a templom elé. Se rizsbora

-nincsen, se _szen_-pénze, még csak bejutni se tud a bonc csarnokába. Ott

-álldogál a templom előtt és szomorú szívvel nézegeti, hogy mint villog a

-sok társa. Sötét volt az este és mert világítót nem kaphatott, akár csak

-a vak, úgy botorkálgatott elfelé. Felemelt egy fenyőszálat, botnak vette

-a kezébe, úgy bandukolt hazafelé, s amint lépked nagy vigyázva, valakibe

-belébotlik.

-

-– Vaksifüles, – kiált rá egy repülő kis János-bogár – kissé jobban

-vigyázhatnál.

-

-– János-bogár vagyok én is, – szól a megszeppent kis féreg – nincsen

-fényem, világítóm, sötétségben útmutatóm.

-

-– Mért nem mentél a templomba?

-

-– Azért, mert én szegény vagyok, se pénzem, se _szake_-borom, világítót

-nem kaphatok.

-

-– Mért nincs pénzed, mért nincs borod, te együgyű koldusfajta? Lám, én

-húsz _szen_-pénzt áldoztam, van is bőven világítóm, ni, hogy villog a

-potrohom.

-

-– Boldog bogár, – sóhajt a vak. – Ha bőven a világítód, adhatnál tán egy

-csípetnyit. Csak egy cseppet, hogy láthassak, hazafelé eljuthassak.

-

-– Abból ugyan nem villogtatsz, – szól Jánoska lelketlenül. – Világítót

-csak úgy kaphatsz, pénzzel-borral ha áldozhatsz. De ha haza akarsz

-jutni, nyujtsd a karod, elvezetlek.

-

-– Majd megtudod később, hova, – szól magában a rosszlelkű.

-

-Megörült a vak bogárka s tétovázva mondogatja:

-

-– Sajnálom, hogy fárasztalak, de ha utad arra vezet, fogd a karom, hadd

-lépkedjek.

-

-Megfogja a vak bogárkát s úgy vezeti árkon-bokron, patakmentén,

-sziklafokon.

-

-– Itt egy árok, ugorjuk át.

-

-– Itt egy ember, repüljük át.

-

-– Itt egy nagy híd, lépjünk rája.

-

-– Jaj, be korhadt a karfája.

-

-Rávezeti a vak bogárkát a hídra és egyszerre csak zsupsz… betaszítja a

-tóba.

-

-– Világítód hogyha nincsen, a világon helyed sincsen – szól Jánoska

-lelketlenűl s illog-villog, tovább repül.

-

-Jó szerencse, hogy a vaksi nem merült le a mély vízbe. Tutaj úszott a

-híd alatt, arra esett a bogárka, s ahogy elvágódott rajta, eszmélete is

-elhagyta.

-

-Közben derengeni kezdett s amint száján betolult a hűs harmat, magához

-tér a bogárka. Kinyitja két szemecskéjét s hajnal hasad az égbolton.

-Kandikál a nap világa, játszadoz a sugárkája. Csak a sötétben nem

-láthatott, mert a potroha nem világított.

-

-Meg-meg széttekintget és amint lepillant a tutajról a vízre, hát egy

-bogárka kalimpálódzik benne. Megnézi, hát biz az egy János-bogárka volt,

-már-már fulladozott szegényke.

-

-– Ó, szegény kis pajtásocskám, vízbe hullott bogaracskám, – kiáltoz a

-tutajbéli. – Odarepül, megragadja és a vízből kivonszolja. Szárítgatja,

-ápolgatja, melengeti, babusgatja s a bogárka éledezik, új életre

-ébredezik.

-

-Tutajbéli kis bogárka, amint társát nézegeti s jól szemügyre amint

-veszi, megösmeri a bogárkát, a minapi kis Jánoskát.

-

-Ugy esett meg a baj vele, hogy a társát minap este, amint vízbe

-bevetette, mintha misem történt volna, vígan tovább repülgetett,

-szökdécselve lejtegetett. Kis leányzó jött a réten, legyezője a kezében,

-s amint Jánost megpillantja, legyezőjét rácsapja. Zsupsz, a vízben a

-bogárka, így esett a dolog rajta.

-

-Megismerte ő is társát, tegnap esti vak bogárkát.

-

-Jánoska elhalványodik, kemény szíve elfogódik, s ajka rezzen, szeme

-rebben.

-

-– Be szégyellem, be restellem.

-

-

-

-

-Testemésztő kígyófűve.

-

-Nagyétű volt _Josivara_. Szerette a halféléket, habzsolta az édességet,

-élt-halt töltött gombócokért, mindenféle csemegékért.

-

-Sétálni indult egy nap az erdőre, szellőztetni akarta a potrohát, hogy

-még jobban bírhassa az ételt. Amint megy-mendegél az erdei úton,

-egyszerre csak egy kígyót pillant meg. Épp egy nagy békát kapott volt el

-és amint egy-kettőre lenyelte, úgy felduzzadt a gyomra, hogy öklömnyire

-dagadt meg tőle.

-

-Feszengett a teletömött kígyó és jobbra-balra pislantgatott, mintha

-keresne valamit a földön. Egyszerre csak odasíklik egy bokorhoz,

-lehajtja a fejét a fű közé és nyalogatni kezd benne. Ott nőtt volt a

-kígyófüve, azt nyaldosta, azt ízlelte. És ime, ahogy nyalakodik a bokrok

-közt, egyszerre csak lohadozni kezd a duzzadtsága s egy-kettőre úgy

-elsímul, mintha sose lett volna benne béka. Nagyot nyújtózkodik aztán a

-kígyó, elégülten néz szét, még a nagyétűre is rápislog és eltűnik a

-bokrok közt.

-

-_Josivara_ csak nézi, nézi, és elgondolkozik a nagy csodán. Soha ilyet,

-mióta a világ.

-

-– Hátha én is füvet nyalnék s a gyomromon könnyítenék, hogyha teleettem

-magam, – tanakodik a pocakos, s már látja maga előtt a tele tányér

-gombócokat, ínyes-ízes falatokat.

-

-Odasiet ahhoz a bokorhoz ő is, kitép vagy egy marok füvet s lohol vele

-visszafelé. Beállít otthon a pajtásához és azt mondja neki:

-

-– Gyerünk gyorsan csemegézni, gombóckákat nyeldegélni; versenyt együnk,

-falatozzunk, ameddig csak győzi gyomrunk.

-

-– Jól van, – mondja a másik falánk – vagy te győzöl vagy én győzök,

-pukkadásig ám mérkőzzünk.

-

-Készíttetnek ételeket, ízes-mézes gömböcskéket, ilyen _dangó_t, olyan

-_dangó_t, rizzsel bélelt _kibidangó_t. Ravaszul hunyorít a nagyétű és

-úgy gyűri befelé a gombócokat, hogy húsz embernek is elég lett volna.

-Puffadoz a potroha és úgy teli lett a gyomra, hogy pihenőt kellett

-tartania.

-

-– Heverésszünk le egy kissé, – mondja a pajtásának – aztán megint

-hozzákezdhetünk.

-

-Kígyófüve a kezében, bízik benne magatelten.

-

-Ledől aztán a nagyétű és úgy szedi elő a füvet, hogy meg ne lássa

-valahogy a pajtása; sem azt, hogy elővette, sem azt, hogy nyalogatja.

-Nagy mohón lát hozzá, s addig nyalja, szopogatja, ameddig csak szusszal

-bírja.

-

-Várja eközben a másik, hogy kipihenje magát a nagyétű és hogy újra

-hozzáláthassanak, eszem-iszom dáridónak. Várja, várja, csak nem mozdul a

-pajtása. Odalép hozzá, megnoszogatja és amint ránéz a mozdulatlanra, hát

-majd odalett a nagy rémülettől.

-

-Lába kelt a nagyétűnek, nyoma sincs a nagybélűnek, csak a ruha az maradt

-meg, gombócokkal az tellett meg. Feje helyén egy nagy gombóc, s ahová

-csak odanézett, mindenütt a _dangó_-gombóc.

-

-Az esett meg a szegénnyel, _Josivara_ bendőjével, hogy a fűnek szörnyű

-mérgét, annak nyalta mérges levét. Kígyőfüve kígyónak jó, a nedűje annak

-való. Ha ki más a levét nyalja, annak testét széjjelmarja, elemészti,

-elsorvasztja.

-

-

-

-

-A boszorkánypók.

-

-Volt egyszer egy félig rom helység és abban a helységben egy félig rom

-templom. Az a híre volt ennek a templomnak, hogy rossz szellemek, meg

-boszorkányok kísértenek benne. Aki emberfia oda betévedt, sose látta meg

-többé a napot.

-

-Mindig akadt egy-két _szamuráj_, meg is próbálkoztak a kísértetekkel, de

-aki betette hozzájuk a lábát, sose jutott onnan ki. Hacsak a halópora

-nem.

-

-Egy szép napon megint megjelenik egy _szamuráj_, hogy ha addig él is,

-bemegy ő abba a templomba és végére jár a dolognak.

-

-Nagy volt a híre ennek a vitéznek, de még nagyobb a bátorságának, meg az

-okosságának. Odamegy a templom elé és így szól a falubéliekhez:

-

-– Ha reggelre még életben leszek, előveszem a templom dobját és dobolok

-egyet-kettőt rajta. Ahogy a nap felkél, itt legyetek a templom előtt.

-

-Fogja aztán a mécsest, meggyujtja és belép vele a templomba. Odamegy az

-oltár elé, ahol a _Buddha_ képe volt kifaragva és leguggol a földre, a

-poros kőkép alá. Semmi különöset nem látott, semmiféle hangot nem

-hallott.

-

-Egyszerre csak, alighogy elkondult az éjfél, egy szörnyeteg pattan

-eléje. Csak fél teste volt meg a kísértetnek, mintha hosszában vágták

-volna ketté. Fél fejével arra fordul, fél szemével arra tekint és

-elkurjantja magát, azt is csak a fél szájával, hogy _hitokuszáj_: embert

-érzek.

-

-Meg se moccant a _szamuráj_, úgy ült a helyén, mintha odacövekelték

-volna. El is tünt az a feleszörnyeteg, mintha csak ott se lett volna az

-imént.

-

-Alig egy-két perc és egy másik kísértet, egy bonc (pap) féle jelenik meg

-előtte. _Szemiszen_ (koboz) van a kezében és olyan csodaszépen játszik

-rajta, olyan csodaszépen énekel hozzá, hogy embertől nem is telik ki az

-ilyesmi. Gondolta is a _szamuráj_, hogy a fele se tréfa ennek a

-játéknak.

-

-Nagy hirtelen talpra ugrik és kardot ragad a boncra. Ránéz a bonc a

-_szamurájra_ és úgy elkacagja magát, hogy a könnye is kicsordul.

-

-– Te tán azt hitted, – mondja a vitéznek – hogy én valami

-boszorkánymester vagyok. Ó, szó sincs róla. Én a bonca vagyok ennek a

-templomnak és ilyenkor esténként az a kötelességem, hogy játsszak és

-énekeljek és hogy mulattassam a templom szellemeit. Ugy-e, hogy szépen

-szól ez a _szemiszen?_ Megpróbálkozhatnál vele te is.

-

-És már nyujtja is a muzsikáját a _szamuráj_nak, hogy vegye a kezébe és

-játsszék egyet rajta.

-

-Óvatos volt a vitéz és óvatosan nyúlt utána, de csak egyik kezével, még

-pedig a ballal. A jobbikban a kardját szorongatta volt.

-

-Abban a pillanatban, ahogy hozzáért a kezével, olyan egy nagy pókháló

-lett abból a _szemiszen_ből, és olyan förtelmes egy pók abból a

-boncféléből, hogy egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy benne van

-a rémítő nagy hálóban és csak úgy markolássza a balkezével.

-

-Lelkében a bátorsága, jobbjában a kardja. Megragadja és olyat csap vele

-a bonc-pókra, hogy kibuggyan a fajzat feketénél is feketébb vére. A háló

-pedig fogta és markolta és úgy belégabalyodott a fonalaiba, hogy

-moccanni se tudott benne.

-

-A megsebzett pók meg csak mászott kifelé, csak vánszorgott elfelé és

-egyszerre csak – ime, felkelt a ragyogó nap.

-

-Futva jön a sok falubéli, ki emerről, ki amarról, berontanak a templomba

-és ott találják a _szamurájt_, még mindig vergődik a hálóban. Csak

-üggyel-bajjal, vesződséggel, fáradsággal, hogy kiszabadíthatták belőle.

-

-Meglátják a földön a vércseppeket és nyomon kíséri a sok ember, kifelé a

-templomból, befelé egy avaros kertbe, annak is egy barlangjába. Olyan

-irtózatos a nyögés, olyan félelmetes az üvöltés, ami kitör a barlangból,

-hogy mind hátratántorodnak tőle.

-

-Csak a _szamuráj_ nem ijed meg, hanem beront a barlangba és kiirtja a

-pók lelkét, a boszorkány szülöttjét.

-

-Meg is híresedett a neve még jobban, meg is nőtt a bátorsága még

-erősebben, meg is gyarapodott az okossága még többszörösebben.

-

-

-

-

-Tengert apaszt, tengert dagaszt.

-

-Békességben éldegélt a két testvér, a halászgató _sogun-fi_ (királyfi)

-és a vadászgató _sogun-fi_. Az idősebbik a halászásért élt-halt és úgy

-el tudott ügyeskedni, hogy nagy halak, kis halak bőven akadtak a

-horgára.

-

-A fiatalabbik meg vadászgatni járt és erdőn-hegyen a tanyája, csak úgy

-hullajtotta a sok vadat.

-

-Előáll egy nap a kisebbik és azt mondja a bátyjának:

-

-– Cseréljük meg a mesterségünket, bátyja. Helyettem te menj vadászni, én

-meg a tengerre megyek és halakkal próbálkozom meg. Csak a zsinegedet,

-meg a horgodat add ide vagy egy-két napra.

-

-Az idősebbiknek nem igen volt ínyére a dolog és eleinte hallani se akart

-róla; de addig rimánkodott neki az öccse, míg beleunt és azt mondta

-neki:

-

-– Na, nem bánom hát, ha cserélünk is.

-

-Veszi a kisebbik a horgot meg a zsineget, odamegy vele a tengerre, de

-egy fiahal, még csak annyit se tudott fogni. Hát még mikor a horog is

-odaveszett, a tengerbe találta belepottyantani.

-

-Kéri az idősebbik a horgot, mert más dolog a vadászás és megint más a

-halászás; mindenki csak a maga dolgával foglalatoskodjék.

-

-[Illustration: Tengert apaszt, tengert dagaszt.]

-

-– Biz én egy halat se tudtam fogni, a horgod meg odaveszett a tengerbe.

-

-– Nekem pedig előkerítsd azt a horgot, – mordul rá a bátyja – ha törik,

-ha szakad.

-

-Előveszi a kisebbik a nagy kardját, apróra töri és vagy ötszáz horgot

-kalapál össze belőle. Viszi a bátyjának és odaajánlja neki:

-

-– Nem kell nekem a te horgod, – kiált rá az öccsére.

-

-Megint előszedi a kardját és dirib-darabjaiból vagy ezer horgot kovácsol

-össze.

-

-– Ezer horog azért az egyért, – mondja a bátyjának.

-

-– Nekem csak a magamé kell, de meg is legyen ám, – fenyegetődzik az

-idősebbik.

-

-Elbúsúlja magát a kis _sogun-fiú_, odaballag a tenger mellé, leül és

-keserveseket sóhajtgat.

-

-Megjelenik előtte egy ember, a tengernek volt a bölcs öregje és kérdi a

-legénytől:

-

-– Mért sírsz-rísz oly keservesen, _sogun_ ivadéka?

-

-Elmondja a legény a búját-baját, hogy mint vesztette el a bátyja horgát

-és hogy csak az az egy kell neki, még pedig ha törik, ha szakad.

-

-Fogja magát az emberke, a tengernek a bölcs öregje, egy csónakot teremt

-valahonnan elő és beleülteti a legénykét. Aztán egyet lódít rajta és

-amint a parttól elfelé, azt kiáltja utána az emberke:

-

-– Egy darabig csak úszkáljatok, haladjatok; szép síma a tenger, nem esik

-rajta bajotok. Addig menjetek, míg egy palotához nem juttok, olyan a

-formája, akár a halpikkelyeké. A tenger uráé az a palota, ő lakik benne

-meg a házanépe. Ha odaérsz a kapujához, egy nagy _Kasszia_fát fogsz ott

-megpillantani, alatta meg egy kútat. Jól megjegyezd magadnak.

-

-– Az lesz ott a dolgod, hogy felmászol a fára, annak is a legtetejére és

-addig ülsz rajta, míg meg nem lát a tenger urának a lánya. A többit

-aztán ő fogja eligazítani.

-

-Szószerint cselekedett meg mindent a _sogun-fi_ és ahogy odaérkezett

-ahhoz a halpikkelyes vízi palotához, odasietett a _Kasszia_fa mellé,

-felmászott rajta és leült egy ágra, a legtetejére.

-

-_Gyöngyiké_nek hítták a tenger urának a lányát, az ő szolgálói járnak

-ahhoz a kúthoz, hogy aranykorsóikat vízzel merítsék tele. Épp most

-jönnek a korsócskákkal és amint odanéznek a nagy fára, mintha napsugaras

-lenne a teteje. Még erősebben odanéznek, hát meglátják rajta a legényt;

-szép volt az arca, annak volt fent a ragyogása.

-

-Észrevette a _sogun-fi_ a lányokat és vizet kér tőlök.

-

-Odasietnek a kúthoz, aranykorsóikat telemerítgetik és egy kis

-aranykupácskába abba öntenek neki s úgy nyujtják oda a vizet. A

-_sogun-fi_ épp csak hogy a szájához érintette a kupát. Egy kis drágakő

-lógott a nyakán, előveszi, a szájába teszi és beleejti az aranykupába. A

-lányok aztán veszik az aranykorsókat, az aranykupácskát, hazatérnek vele

-és _Gyöngyiké_nek nyujtják oda.

-

-Fogja a lányka az edényt és amint önti a kupából a vizet, kihull a kis

-drágakő belőle.

-

-– Volt valaki a kapu mellett, a kút közelében? – kérdi a szolgálóitól.

-

-– Egy legény ült a fa tetején, – felelik a lányok – úgy ragyogott az

-arca, akár a nap sugara; még az atyádénál is különb a szépsége. Vizet

-kért tőlünk, mi meg adtunk neki. De alig hogy ivott belőle, csak épp egy

-kövecskét ejtett a kupába.

-

-Elámult a lány a beszédjükön és kiment a palotából, hogy megnézze azt a

-legényt ő is. Csak egy pillanatra lépett ki, épp hogy ránézhetett a

-_sogun-fi_ra. Odasietett az apjához, a tengerek urához és azt mondta

-neki:

-

-– Apámuram, egy legény áll a kapunknál, a _Kasszia_fáról nézdegél

-lefelé.

-

-Kilép a tenger ura a palotából, hogy szemügyre vegye azt a legényt.

-Felpillantott a fára és tüstént megsejtette, hogy kivel is van dolga.

-Odakiáltott a legénynek, hogy szálljon le a fáról és térjen be hozzá

-vendégének.

-

-Leszáll a _sogun-fi_ és együtt mennek be a palotába. Mennyezetes nagy

-széket tesznek le eléje, tengeri állatok bőrével bélelve, selyem

-kárpitokkal nyolcszorosan fedve. Azután meg nagy lakomára terítettek és

-úgy jártak a legénynek a kedvében, úgy lesték a szavait, hogy a vége az

-lett, hogy a felesége lett _Gyöngyike_. Ugy éltek, mint hal a vízben,

-még annál is különbül.

-

-Három esztendő telt el azóta. Egy éjjel, mikor épp letelőben volt a

-harmadik esztendő, hogy hogy nem, az otthonjára eszmélt a legény és úgy

-elővette a vágyakozás, hogy ugyancsak sóhajtgatott az ágyában.

-

-Meghallotta a felesége a sóhajtozását és nehezére esett neki. Mondja

-másnap az apjának, a tengerek urának:

-

-– Mindezideig boldogok voltunk, semmise zavart meg bennünket. Csak az

-éjszaka történt először, hogy szomorkodott, meg sóhajtgatott az uram.

-Vajjon mi lelhette szegényt, mi hirtelen bánat érhette?

-

-Megszólítja másnap a tenger ura és kérdi a vejétől, hogy mi bántja a

-lelkét és hogy voltaképpen miért is jött az ő országába. Elmondja erre a

-_sogun-fi_, hogy mi minden történt otthon vele és hogy mennyire

-haragszik rá a bátyja, hogy a tengerbe veszett a horga.

-

-Kiadja a tengerek ura a parancsot, hogy aki hal, meg halféle csak él a

-tengerben, akár kicsiny, akár nagy, akár szelíd, akár vad, mind járuljon

-a színe elé. Mind megjelenik előtte és térdet-fejet hajtanak neki.

-

-– Ki talált egy halászhorgot? – kérdezi tőlük.

-

-Azt feleli a sok hal:

-

-– Egy _saj_-halacska él köztünk, sokat panaszkodik mostanában, hogy a

-torkába akadt valami és fáj neki, ha nyel egyet. Meg kellene nézni, hogy

-mi akadt a torkába.

-

-Odahozzák a _saj_-halacskát, a száját felpeckelik, belenéznek a torkába,

-hát ott a horog benne. Kiveszik, jól megmossák és úgy adják oda a

-_sogun_-ivadéknak.

-

-– Még valamit adok neked az útra, – mondja a tengerek ura – ha

-mindenképpen haza akarsz nézni.

-

-Két drágakövet vesz azután elő, gömbölyű volt, ragyogó, az egyik az

-apasztó kő, a másik meg a dagasztó kő. Odaadja a vejének és azt mondja

-neki:

-

-– Menj haza az országodba és add vissza a horgot a bátyádnak. Ha azt

-látod, hogy nem fogad jó szívvel és ha el akar majd hazulról üldözni,

-akkor azt tedd vele, hogy ha ő domboldalon ültet rizst, akkor te meg a

-völgy aljában ültess, ha pedig ő akarja a völgy alját, akkor te meg a

-domboldalra kerülj. A víz folyását majd én igazítom, neki csak a kárára,

-neked pedig hasznodra.

-

-– Ha majd megharagszik emiatt a bátyád és el akarna pusztítani, akkor

-csak ezt a két drágakövet vedd elő. Először a dagasztót veszed a kezedbe

-és úgy megdagad tőle a tenger, hogy a földjét, mindenét elárasztja a

-víz. Megijed majd a bátyád és rimánkodásra fogja a dolgot. Ha meg akarsz

-neki bocsátani, akkor a másik követ veszed elő, az apasztót, és legott

-megapad a sok víz s megmenekül a nagy veszedelemtől. Jól megjegyezd,

-amit mondtam.

-

-Megint kiad aztán egy parancsot és hivatja a sok krokodílust.

-

-– A földre akar a _sogun-fi_ menni, – így szól hozzájuk. – Ki viszi őt a

-leggyorsabban és aztán hírt is hoz róla?

-

-Előáll egy krokodílus, jó nagy volt a sok nagy közt és azt mondja a

-parancsolójának:

-

-– Egy nap alatt odaviszem és még vissza is térek aznap.

-

-– Akkor indulhattok, – mondja a tengerek ura. – Jól vigyázz, hogy ha

-majd odaértek a tenger közepére, meg ne ijeszd valahogy a _sogun-fi_t.

-

-Ráültették aztán a krokodílusra és neki a tenger rengetegének. Még aznap

-meg is érkeztek és amikor visszafelé készült a krokodílus, elővette a

-legény a tőrét, leoldotta a derekáról és a krokodílus nyakára kötötte.

-Ez az ő üzenetje a tengerentúlnak, meg a hitvesének.

-

-Első dolga aztán az volt, hogy visszaadta a megkerült horgot és úgy

-viselkedett a bátyjával, ahogy a tengerek ura tanácsolta volt neki. Ha a

-bátyja lent ültetett rizst, ő felfelé ment a magáéval, ha pedig felment

-a bátyja a rizsével, ő meg lefelé jött az övével. A többit aztán a víz

-intézte el és azt a rizsföldet öntötte el mindig, amelyik az idősebbiké

-volt.

-

-Szegény ember is lett a bátyjából, a fiatalabbik meg egyre csak

-gazdagodott. Kitört az irígység a bátyjából és nekiront egy nap a

-fiatalabbiknak, hogy végez az életével. Épp hogy csak előkaphatta a

-dagasztó követ és amint felfelé tartja, úgy ront elő a tenger árja, hogy

-az idősebbiknek nemcsak a földje, de a teste-lelke is víz alá kerül.

-

-Aj, de megrémült a bátyja. Könyörög az öccsének és rimánkodik neki, hogy

-ha egyebét nem, legalább az életét mentse meg. Szánja-bánja a tettét és

-csak úgy vergődik a hullámok közt.

-

-A másik követ veszi elő a fiatalabbik, az apasztót és ahogy felfelé

-tartja, egyszeribe eltakarodik a sok hullám.

-

-Térdre borul az idősebbik és megfogadja, esküvel is erősíti, hogy az

-öccsét ismeri el urának és hogy csak az ő szavainak lesz a megfogadója.

-Békességben éltek, boldog lett a sorsuk és nem sok idő mulva _Gyöngyike_

-is eljött, ura örömére, vigasztalására.

-

-

-

-

-Csalafinta rókakölyke.

-

-Hárman laktak az egyszeri erdőben. A borz, a róka, meg az egyetlenje, a

-rókakölyök. Csak ők maradtak meg benne, a többijét mind vadászok

-irtották ki. Hol íjjal, meg nyíllal, hol meg tőrbeejtéssel.

-

-A szarvas, a vaddisznó, a sok nyúl, a menyétféle, meg a rengeteg mókus

-egy szakadó szálig mind kipusztult belőle.

-

-Amint mondám, csak a borz, meg a két róka maradt benne életben. Beléjök

-is már csak hálni járt a lélek, mert a betevő falatjok se volt meg.

-Dehogy is merészkedtek ki a rókalyukból, meg a borzfészekből, féltek a

-vadásznak a cselétől meg a tőrvetésétől. Azt se tudták szegények, hogy

-mitévők legyenek és hol keressék a harapnivalójukat.

-

-Megszólal egy éhes reggelen a borz:

-

-– Kieszeltem valamit, jól ide figyeljetek a szómra. Én majd halottnak

-tettetem magam, te meg, róka koma, emberré változol. Hátadra kapsz,

-becipelsz a városba és egy kis pénzmagocska majd csak csurran értem. A

-pénzen aztán egyet-mást összevásárolsz és ha meglesz az ennivaló,

-visszasietsz vele az erdőbe. Én majd megtalálom a módját és úgy elinalok

-a városból, hogy még a hült helyemet se találják. Hozzá ne nyúljatok

-addig az ennivalókhoz, míg meg nem jövök. Különben velem gyűlik meg a

-bajotok. Majd a rákövetkező héten tirátok kerül a sor, akkor meg te

-színleled a halottat és én adok túl rajtad.

-

-Kap a róka az alkalmon, legalább a csemetéje is jóllakhatik egyszer. A

-borz meg leterül a földre és meg se moccan többé, akár egy igazi halott.

-

-– Te pedig, – mondja a róka a kölykének – ki nem bújsz a lyukból, míg

-vissza nem jövök. Jól viseld magad, majd meglátod, hogy milyen pompás

-ennivalónk lesz ma.

-

-Már nyalogatta is a kölyköcske a szája szélét.

-

-Fogja aztán és emberré változik el, egy favágó legénnyé. Megragadja a

-borzot, két-két lábát összeköti, rápenderíti a vállára és megy be vele a

-városba. Egy-kettőre vevője is akadt és jó pár garast kapott érte.

-

-Siet aztán a pénzzel a vásárra, halat vásárol, _tofu_-rizst vásárol, egy

-kis édesség-félét a csemetéjének és igyekszik aztán vissza az erdőbe,

-erdőbeli tanyájukba. Megint rókává vedlik át és besiet a rókalyukba,

-hogy megnézze a kicsinykéjét.

-

-Alig győzte már a várással, olyan éhes volt a rókácska. Szalad az

-anyjához és úgy kapkod az édesség felé, mintha sose látott volna

-affélét. De talán nem is látott még.

-

-– Nem, nem, – csitítja az anyja – a tisztesség úgy hozza magával, hogy

-bevárjuk a borzot. Majd csak hármasban lássunk hozzá, addig csak

-tűrtőztesd magad.

-

-Ehol siet is már a borz, csak úgy liheg a nagy futástól.

-

-– Remélem, – mondja nagy gyanakodással – hogy nem nyúltatok hozzá az

-ételhez. Kissé sokáig tartott, míg megugorhattam a városból. Az az

-ember, akinek eladtál volt, a feleségét is odahozta, hogy megmutasson

-neki és hogy eldicsekedjék, hogy milyen jó vásárt csinált velem. Többet

-is kérhettél volna értem, akár a dupláját is megkaptad volna. Mikor

-aztán magamra maradtam, úgy eliramodtam az udvarukból, hogy csak úgy

-porzott utánam az út.

-

-Leülnek aztán az ebédhez és ó, de ízlett nekik az a sok mindenféle étel.

-Hát még a rókakölyöknek az édesség. A legjobb falat mégis a borzé volt,

-ő nyúlt először utána és utolsónak is ő hagyta abba.

-

-Egy-két-három napig még tartott az ételben, csak eléldegéltek belőle

-valahogy. Rövidesen kifogytak ám belőle és még csak éh-koppra se maradt

-semmi.

-

-– Most rajtad a sor, – mondja a borz a rókának – ezúttal te kerülsz

-vásárra.

-

-Leterül a róka a földre, a borz meg vadásszá változik, aztán a vállára

-kapja a rókát, besiet vele a városba és ugyancsak jó vásárt csinál vele.

-

-Kapzsi volt ez a mi borzunk, meg falánk. Másnak semmit, magának meg

-mindent, egyre azon járt az esze. Mit gondoltok, miben mesterkedik a

-ravasz? Amint megkapta a pénzét a rókáért, odasúg az ember fülébe és azt

-mondja neki:

-

-– Csak tetteti magát ez a róka, vigyázz, hogy túl ne járjon az eszeden

-és meg ne ugorjék az udvarodból.

-

-– Azt csak bízd rám, – mondja az ember és már kapja is a furkós botot és

-olyat kólint vele a szegény róka fejére, hogy menten kiadta a páráját.

-

-A borz meg kapta magát, összevásárolt ami csak jó falat, szalad vissza

-az erdőbe és nekilát az evésnek. Egy falatka nem sok, annyit se adott a

-kis rókakölyöknek. Pedig hogy sírt-rítt az anyja után, hogy rimánkodott

-egy kis ételmaradékért.

-

-Életrevaló volt a kis róka és gondolkozóba esik szegényke. Rá is jött a

-kétszer-kettőre, hogy a borzon keresse az anyját, meg minden

-búját-baját. Nagynak sem volt elég nagy, erősnek sem volt elég erős, de

-csalafintának eléggé az volt már.

-

-Mintha mi sem történt volna vele és mintha semmiről se tudna, odamegy

-egy nap a borzhoz és mintha tréfakedvében volna, azt mondja neki:

-

-– Játszhatnánk már egyet borzapó, emberekre változzunk el. Ha te leszel

-az ügyesebbik és nem ismerek rád majd, akkor te leszel a nyertes. Ha

-pedig te nem ismersz rám, akkor én leszek a győztes.

-

-– Nem bánom, – mondja a borz és gondolja magában, hogy majd csak túljár

-annak a cseppségnek az eszén.

-

-– Ha akarod, – mondja a kis róka – akár én kezdhetem meg a játékot. Majd

-meglátod, hogy olyan egy csillogó-villogó ember lesz majd belőlem, hogy

-szemed-szád is eláll tőle.

-

-– No csak rajta, – biztatja a borz.

-

-Egyet gondol aztán a kis róka és szalad egy nagy fa mögé, hogy onnan

-vigyázza meg a borzot. Még csak nem is változik el, hanem rókácskának

-marad meg, csalafinta huncutkának.

-

-Egy híd volt a közelükben, azon szoktak volt az emberek átjárni-kelni.

-Épp egy nagy sokaság tolongott rajta, sok-sok _szamuráj_, sok

-gyalogszolga, középütt meg egy _norimono_ (gyaloghintó), benne meg

-csillogó-villogó ruhájában a _dájmió_. Kapóra jött a kis rókának a

-dolog.

-

-A borz is lesbe állott eközben és vigyázott, hogy mivé változik a

-rókácska.

-

-Amint meglátja a borz a nagy sokadalmat és középütt a _norimono_t, a

-_norimono_ban a csillogó-villogó _dájmió_t, egyet villan a szeme, hogy

-megtalálta a rókácskát. Senki más, csak ő ülhet abban a gyaloghintóban,

-gondolja magában.

-

-– Megvagy, kis róka, – kiáltja a borz – én vagyok a nyertes.

-

-És csak úgy szalad a _dájmió_ kocsija felé.

-

-– Fogjátok meg, – kiált egyet a _dájmió_ – a a fejét csapjátok le nekem.

-

-Rohan egy _szamuráj_ a kardjával és olyat csap rá a borzra, hogy a porba

-hullott le a feje.

-

-A rókácska meg ott guggolt a fa mögött és az édesanyja jutott az eszébe,

-meg a borznak a gonoszsága. Meg is bűnhődött érte keservesen.

-

-

-

-

-Tíz szen-pénz a halszag ára.

-

-Magánosan éldegélt az egyszeri öreg ember. Se felesége, se gyereke, se

-senkije a nagy világon.

-

-Egy halászcsárda volt a szomszédságában, halakat sütöttek-főztek benne.

-Szerette az öreg a halfélét, élt-halt érte; de mert nem volt hozzá való

-pénze, csak épp hogy a foga vásott utána, csak épp hogy feléje ha

-szagolhatott. Hej, pedig be csiklandozta az orrát, be pompás is volt az

-a jóféle halszag.

-

-– Legalább a szagával hadd lakjak jól, – sóhajtozik a szegény ember és

-vesz vagy egy-két marok rizst, szegényesen megfőzi, odaül vele a

-halászcsárda elé és úgy pálcikázza befelé.

-

-Egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja.

-

-Igy tett aztán nap-nap után, hétről-hétre egymásután. Ette a rizsét

-hal-illattal, a levesét ikra-szaggal és ha rizsbor járta bentről, üreset

-nyelt hozzá kintről.

-

-Épp javába szipogatta a halszagot, amint észreveszi a dolgát a

-halasgazda.

-

-– Lám-lám, – mondja a rosszlelkű, irígykedő, kevéshitű – hogy szippantja

-a hal szagát, a jó ízét, az illatját ez az öreg élhetetlen, jómagával

-tehetetlen. Ingyen biz én a halacskát, nem engedem az illatját. Sort

-kerítek a dolgára, járjon csak a más malmára.

-

-Gyanutlanul tesz-vesz eközben az öreg, ismét odaoldalog a csárdához s

-egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja. Épp jóízűen

-szemecskélgetett, amint odaáll eléje a gazda és így szól hozzá:

-

-– Rizs mellé a hal illatját, fogyasztgatod a zamatját; tíz _szen_-pénz

-az ára neki, egy-kettőre, fizesd csak ki.

-

-Nagyot néz a szegény öreg, alig hisz a két szemének. Gondolkozik egy-két

-percig s mint akinek dolga rendjén, belenyúl a mély zsebébe és egy

-ütött-kopott erszényt húzogat elő belőle. Kiolvassa a tíz _szen_-pénzt,

-egymás mellé elrendezvést, odatartja a gazdának s így szól hozzá

-ráadásnak:

-

-– Nem láttam én csak a színét, aminek most kéred bérét; pénzem te is

-megnézheted, színét be is zsebelheted.

-

-Szólt az öreg s nyugodt fejjel odább állt a tíz _szen_-pénzzel.

-

-

-

-

-A csodaforrás.

-

-Volt egyszer egy legényember, favágás a mestersége. Apja, anyja volt a

-mindene, azokért élt-halt, és azokért verejtékezett. Domboldalon volt az

-erdő, oda járt el hasogatni, erdők fáit döntögetni. Sokat dolgozott,

-sokat fáradozott, mégis csak szegénynek maradt szegény feje. Alighogy

-jutott valami az öregéknek, jóllakásig meg éppen nem tellett. Fájt is a

-legénynek a szíve, hogy szükséget szenvednek az öregék; mert egy élete,

-egy halála, azt is nekik szánta.

-

-Mindent megvont magától és a kevésnél is kevesebbje, mégis beérte vele.

-Anyja pedig jó kedvet mutatott és minden aprónak úgy megörült, csakhogy

-a fia kedvét ne rontsa.

-

-Bezzeg az apjuk, annak már zsémbesebb volt a természete. Morgott a

-rizsleveses vacsorának, morgott a gyenge teának, hát még az egyéb sok

-semminek.

-

-– Hacsak egy kis _szake_-borom lenne, – szokta volt mondogatni – hogy

-felmelegedhetnék tőle, jobban, mint attól a híg teától.

-

-Jött aztán a sok zokszó, hogy amikor ő fiatal volt és bírta a sok

-munkát, bővében volt a szake-italnak, még a jó emberei is kóstolgatták.

-Most legfeljebb csak forró vizet ha ihatik.

-

-Bánkódott a fia a beszéden és akár még jobban igyekezett volna, csak

-meglenne a láttatja.

-

-– Honnan teremtsek többet elő? – tünődik a legény. – Honnan szedjem elő

-azt az itókát, a szake-rizsbort, mikor úgy szereti az öreg szülém és

-amikor úgy megszolgálna az egészségének.

-

-Épp javában törte a fejét és ahogy hasogatja a dombon a fákat, egyszerre

-csak mintha víz csobogna a közelében. Eddigelé is erre tett-vett, itt

-döntögette a fákat, vízfélének sose látta a nyomát. Pedig ime, hogy

-hallatszik a bugyogása. Ámuldoz a legény és amint a hang után indul, és

-mentül jobban közeledik hozzá, annál jobban bugyog, annál erősebben

-csobog.

-

-Szétnéz, hát nem egy forrás csillog elő? Vize tiszta, mint a kristály;

-színe csillog, mint az ezüst, föléje hajlik, utána nyúl és tenyerével

-merít benne, tenyeréből hörpint egyet. Csak hogy el nem dűl nagy

-ámultában. Forrás vize _szake_-ital, testüdítő, felfrissítő.

-

-Övén lóg a kobakja, leoldja és telemeríti csodaforrásvíznek

-csodaitalával. Ugy siet vele haza, ahogy csak a lábától tellett, és úgy

-örül a lelke, hogy mit szól majd az öreg szüle. Egyet hörpint belőle az

-öreg, kettőt hörpint belőle az öreg; hol a fiát nézi, hol az italt nézi;

-be nagy az öröme, hát a boldogsága.

-

-Egy szomszéd toppant be hozzájuk, hadd örüljön az is, megkínálják borral

-és elmondják neki a csodaital titkát. Házról-házra szalad a jó hír és

-ahány embere a falunak, mind az öregékhez siet; amíg tart az italban,

-minddel kóstoltatják. De im, hogy kiürült a kobak, hát csak

-beleszagolgatnak és nagyokat néznek egymásra.

-

-Korán kél másnap a favágó és siet az erdőre, hogy friss erővel lásson a

-munkához. Kobakot is visz magával, kissé nagyobbacskát, hogy meglegyen

-majd estére a nagy öröm. Odaér az erdőbe és amint közelében a forrásnak,

-hát uramfia, ott sürgölődik egy pár falubéli. Kinek veder a kezében,

-kinek korsó, kinek meg kancsó, hogy majd ők is merítenek abból a

-forrásból.

-

-Suttyomban jött a legelső, suttyomban a második is, utána meg a

-harmadik, és külön-külön mind azt hitte, hogy túljárt a többinek az

-eszén. Bosszankodott is az első, amint meglátott egy másodikat és

-bosszankodott a kettő, amikor egy harmadikat pillantottak meg és

-külön-külön is bosszankodott valamennyi, de meg restelkedtek is egy

-kissé.

-

-Jót nevetett magában a favágó és félrehúzódott tőlök, hogy ne kelljen

-őelőtte restelkedniök.

-

-Jócskán lehettek már együtt, majdnem a java falu, amikor elmosolyogja

-magát az egyik, hogy sose restelkedjenek most már egymás előtt. El is

-nevette magát valamennyi.

-

-– Azért jöttünk, mert megannyian egyet akartunk, – szólal meg egy

-ravaszképű. – Töltsük meg az edényeinket és úgy induljunk visszafelé.

-

-– Innánk előbb egyet, – szólal meg egy másik – ha már mellettünk az

-ital.

-

-Le is guggol már a forrás mellé, telemeríti a kobakját és – ó, be jó

-lesz – hörpint egyet belőle. Nem szól egy szót se, csak mereszti a

-szemét és megint hörpint egyet. Még nagyobbat bámul, egy harmadikat is

-hörpint.

-

-– Víz van ebben, – ordítja el magát – tiszta víz ez, semmi más. Csúffá

-tettek bennünket, bolondot űztek belőlünk. Hol az a favágó, – kiáltja –

-annak lássuk el a dolgát. Ő találta ki a forrást, fürösszük hát meg

-benne.

-

-Volt esze a legénynek, hogy egy szikla mögé surrant, onnan tartotta őket

-szemmel.

-

-Csak ránézni kellett arra a sok emberre. Mintha gyanuperrel éltek volna,

-sorra odamennek a forráshoz és egymásután kóstolgatnak belé. Víz volt

-biz az megannyijának, nem pedig a várva-várt _szake_. Lógott is az

-orruk, amint hazafelé bandukoltak; egy szó nem sok, annyit se szóltak

-egymáshoz, de még azt is lassan mondták.

-

-Most már a legény is előmerészkedett a rejtekéből.

-

-– Tán csak álmot láttam, – gondolja magában – és csak most ébredtem

-valóra. Álom lett hát volna az egész?

-

-Egyet dörzsöl a két szemén, körülnéz, a forrás egyre ott bugyog előtte.

-

-– Már csak megkóstolom a vizét – mondja, és veszi a kobakját, telemeríti

-és amint megízleli, biz az nem víz, hanem a legpompásabb _szake_-ital,

-akárcsak a tegnapi. Annak is maradt a forrás, ahányszor csak merített

-belőle.

-

-_Szake_-italt merítgetett, amikor csak kedve tellett, mindenki más vizet

-látott, nem _szake_t, de vizet ivott.

-

-Jó messze eljutott a csodaforrás híre, a _mikádó_ is meghallotta egy

-nap. Hivatja a derék favágót és minden jóval megjutalmazza, hogy apját,

-anyját úgy gondozta.

-

-Szent hely lett a csodaforrás és ahány gyerek, ahány szüle, mind elmegy

-a szentelt helyre, szeretetért imádkozni, szeretetben boldogulni.

-

-

-

-

-Téli hónap szamócája.

-

-Messze helyen egy kis házban, éldegélt egy özvegy asszony. Két szép

-lánya is volt neki; az egyiknek, nagyobbiknak _Hófehérke_, a másiknak,

-kisebbiknek _Rózsabimbó_ volt a neve. Mostohalány volt a nagyobb, úgy is

-bánt az anyja vele; csak a másik, a kisebbik, az volt anyja szemefénye.

-_Rózsabimbó_ talpig selyemruhácskában páváskodott, _Hófehérke_ durva

-daróclebernyegben késő estig dolgozgatott. Szófogadó volt a nagyobb,

-alázatos, naplopó volt a kisebbik, akaratos. Minden munkát ő végzett el,

-_Hófehérke_; egész nap csak lustálkodott a bimbócska s a nénjét sem

-szenvedhette.

-

-Tél közepén járt az idő, napok óta hullott a hó; térdig érve jártak

-benne, fujdogált a jeges szellő. Napkeltekor a nagyobbik a konyhában

-sürgött-forgott, teát főzött, edényt mosott; a kisebbik jó melegben

-bábuival játszadozott. Azt mondja egy hideg reggel _Rózsabimbó_ az

-anyjának:

-

-– Szamócára éheztem meg, jaj be ennék egy-két szemet.

-

-– Kerestetek, lelkem lánykám, – szólt az anyja s a másikat a konyhából

-bekiáltja.

-

-Megtörli két munkás kezét és úgy nyit be _Hófehérke_.

-

-– Mit parancsolsz, édesanyám? – kérdezgeti szíves szóval.

-

-– Szamócára éhezett meg a bimbócska, kint a mezőn láss utána, teljék be

-a kívánsága.

-

-Tréfaszónak hiszi a szót a nagyobbik:

-

-– Édesanyám, télidő van, térdig érő hómezőben nem terem meg a szamóca.

-

-Mérgesen rivall rá anyja:

-

-– Ne akarj te mindent tudni, mindenben csak ellenkezni; takarodj ki a

-mezőre, szamócát hozz, értetted-e?

-

-Kimegy a lány a konyhába, a konyhából az úccára, az uccáról ki a rétre,

-térdig érő hóesésbe. _Hófehérke_ megy-mendegél, hideg hó a térdéig ér és

-amint el-eltünődik, árva sorsán keseredik, egyszerre csak nagy hirtelen,

-ott terem egy öregecske. Vállig lóg le hosszú haja, hófehér a nagy

-szakálla; néz a lányra szelíd szemmel, szól hozzája nyájas szívvel.

-

-– Sose búsulj, sose aggódj, a sorsodon sose rágódj; elvezetlek én egy

-helyre, szamócás kis kertecskébe.

-

-Hófehérke csodálkozik, szólásra sem bátorkodik. Elől megy az öreg ember,

-utána meg Hófehérke s kisvártatva el is jutnak, réten túl egy

-kertecskébe. Amint oda megérkeznek és egy kicsit megpihennek, egyet

-tapsol két kezével, felfelé néz két szemével, fehérhajú öreg ember.

-

-Mint a villám olyan fürgén, pattan elé ifjú legény, vállig lóg le sötét

-haja, feketéllik a szakálla. Ámul-bámul _Hófehérke_, azt se tudja, mi

-van vele.

-

-– Ne ámuldozz, kis leánykám, ne csodálkozz kis árvácskám; tudd meg hát,

-hogy ki vagyok én, hogy ki ez az ifjú legény. Tél havának vagyok én az

-istenkéje, nyár havának ez a legény, az én fiam az istene. Megesett a

-szívem rajtad s egy tapssal, egy imádsággal felköltöttem a fiamat, hogy

-szamócát adjon neked, kosárkádat megtölthessed.

-

-Odaszól a legénykének, nyári hónap istenének:

-

-– Érlelj gyorsan szamócákat, édeseket, pirosakat.

-

-Nyár havának istenkéje egyet tapsol két kezével, felfelé néz két

-szemével s ha nem látnád, el se hinnéd: napfény ragyog a kék égen, hó

-elolvad mezőn, réten; pára száll fel puha földből, fű, fa, virág mind

-kizöldül; levelet hajt az ágacska, kivirít a virágocska; nyári szellő

-lengedezik, százszín lepke ébredezik; döngicsélnek a méhecskék,

-csattognak a fülemülék. Réten túl egy kis kertecske, szamóca piroslik

-benne.

-

-– Gyorsan szedd a szamócákat, színig töltsed kosárkádat, – szól a

-lányhoz az istenke.

-

-Munkához lát _Hófehérke_ s mind leszedi a szamócát, megtölti a

-kosárkáját. Készül aztán hazafelé s amint néz a kis kert felé, volt két

-isten, nincs két isten. Ahogy jöttek, úgy tüntek el, fű, fa, virág úgy

-virult el s nyár helyébe megint tél lett, mindenfelé hó fehérlett.

-

-– Álmot láttam, tündérálmot, – szól a lányka révedezve s amint ránéz a

-kosárra, mint a kláris, úgy piroslik téli hónap szamócája.

-

-Összeteszi a két kezét, imádja a két istenkét, megvédőjét szükségében,

-segítőjét inségében. Siet aztán az útjára, hó előtte, hó utána s viszi

-haza szamócáját, otthonlévők vágyódását.

-

-Nagyot hökken édesanyja, a szamócát amint látja, s alig hisz a két

-szemének.

-

-– Csakugyan találtál volna hóban érő valóságos szamócákat?

-

-– Valódinak valóságos, – bizonykodik _Hófehérke_ – szamócának is

-szamóca.

-

-– Hol találtad? Honnan hoztad?

-

-– Túl a falun, egy kis kertben, ott terem a gyümölcsösben.

-

-– Mért nem hoztál akkor többet? – kérdezi a kapzsi asszony.

-

-– Kosárkámba nem is fért több, kertecskében nem is nőtt több.

-

-– Hazug a szód, a mondásod, – rivall rá a mostohája. – Néked kéne a

-többije, a legjava, az édese.

-

-– Nem hazudtam, valót mondtam, – feleli rá Hófehérke.

-

-– Megmutatom, hogy hazudtál, – forr a méreg az asszonyban, s odaszól a

-bimbójának, szamócázó lánykájának:

-

-– Menjünk mi a falun túlra, falun túl a gyümölcsösbe, friss szamócát

-szedegetni.

-

-Kéri lánya, _Hófehérke_:

-

-– Nagy a hideg, ne menjetek, kárt tehet a tél bennetek.

-

-– Hogy a javát te falhasd fel… – gúnyolódik anyja, húga.

-

-Kapja magát a mostoha s megy lányával, a kisebbel falun túlra, falun túl

-a gyümölcsösbe.

-

-Aggódik ám _Hófehérke_, szánakozik szívecskéje. Lesi, várja megjöttüket;

-jó késő már, csak nem jönnek.

-

-Siet a lány a konyhába, a konyhából az uccára, az uccáról ki a rétre,

-térdig hóban gyümölcsösbe.

-

-Elterülve egymás mellett, mostohája, húgocskája ott feküsznek a nagy

-hóban, hóba fagyva megfagyottan.

-

-

-

-

-Papirsárkány eregető.

-

-Élt jó régen egy asszonyka, asszonynak egy gyerekfia. Indulatos egy kis

-fickó, anyjának szót nem fogadó.

-

-Papírsárkányt vett neki egyszer az anyja. Ember formája volt a

-sárkánynak, akár egy bálványé. Szalad a fiú a játékával, hogy eregesse

-fölfelé, de sehogyse ment a dolog. Szállt egy kicsit, szálldogált, aztán

-megint csak lecsapódott a földre.

-

-– Széttépem én ezt a rongyot, – kiáltja az akaratos, – ha nem éri el a

-tornyot.

-

-Még egyszer nekiereszti a sárkányt, szálldogál is egy darabig, amikor

-jön hirtelen egy szellőcske és a sárkányt egy nagy fához odacsapja.

-Magas fának a legcsúcsán, ott akadt meg a kis sárkány.

-

-– Ördögadta, – káromkodik a kis legény és mérgében olyan nagyot ránt a

-zsinegjén, hogy elszakadt, és a sárkány a magas fán rajtaragadt.

-

-Fa tetején a sárkányka mintha kissé mosolyogna s mintha kedve telne

-benne, hogy a szellő ide-oda himbálgatja.

-

-– Megrontom én a kedvedet, csak vigyorgasd a képedet, – kiáltja az

-indulatos s felragad egy kődarabot, nagy haraggal felé dobja, fel a

-fára, a csúcsára.

-

-Sárkánynak a szívetáját találta el a kődarab. Nevet rajta a legényke,

-szedegeti össze a sok kavicsot és sorra dobálgatja fölfelé. Szegény

-sárkány képe, karja, a dereka meg a lába össze-vissza cafatozva. S fa

-tetején a sárkányka mintha nyögne, bosszankodna.

-

-Meghallja az anyja a nagy lármát, odaszalad a fiához s kérdi tőle:

-

-– Hát megint már mit műveltél?

-

-– Semmit, – mondja a fiúcska. – Nagy mihaszna az a sárkány, biz én a

-végére jártam.

-

-– Még csak minap vettem neked s máris csupa ronggyá tetted, – korholja

-az anyácskája.

-

-– Ottragadt a fa tetején, onnan vigyorgott le felém, – menti magát a

-makrancos.

-

-– Ó, ha nekem szóltál volna, a fáról leszedtük volna s szegény fejét

-egy-kettőre teljes rendbe hoztuk volna.

-

-– Nem kár érte, – szól a fia dacoskodva.

-

-– Sárkány szívét megsebezted, hátha számonkéri tetted s eljön hozzád éj

-idején – szól aggódva édesanyja.

-

-– Sose jön ő többé elő, – mond nyugodtan a fiúcska.

-

-– Ártatlanban nagy kárt tettél, vétek, amit elkövettél, s ha az éjjel

-meglátogat, bizony-bizony megfojtogat, – inti anyja komoly hangon.

-

-Megborzong a kis kegyetlen és félig már meg is bánta, hogy a sárkányt

-bántogatta. Odalépked az anyjához s arra kéri, hogy a romlott sárkány

-helyett vegyen neki egy másikat, egy még szebbet.

-

-– Hogy annak is lelkét vegyed, éppúgy azt is megszenvedtesd?

-

-[Illustration: Papirsárkány eregető.]

-

-– Soha többé, – szól a fiú, – csak még egyet be szeretnék.

-

-Anya szíve mit tehet mást, vásárol egy másik sárkányt s odaadja a

-fiának.

-

-Este lett, a nap leszállott, sárkánnyal már nem játszhatott. Lefekvéskor

-elővette s ágya mellé, vánkosára lefektette. Egyre az járt az eszében,

-hogy másnapra virradatra megint sárkányt eregethet. Feje mellett az új

-sárkány, úgy aludt el a legényke.

-

-Éjfél után lehetett már s egyszerre csak azt érzi, hogy csoszognak a

-feje mellett, beszélnek az ágya mellett.

-

-– No te fiú, te telhetetlen, – ébreszti egy ijesztő hang.

-

-– Ki az, mi az? – szól a fiú megrezzenve, megrettenve, s amint nyitná a

-két szemét s összeszedné minden eszét, a minapi tépett sárkány, ott

-előtte mint egy bálvány, rámereszti tűzben égő, villámszóró két nagy

-szemét, felé tátja tágra nyitott öblös száját, felé szegzi éles karmát,

-hórihorgas két nagy karját s dörgő hanggal kiált rája:

-

-– Fejem kővel dobáltad meg, szívem táját sebezted meg, ruhámat

-szétszakítottad, testemet szétmarcangoltad. Megfizeted nagy bűnödet,

-leharapom a fejedet.

-

-S vicsorítja már a fogát, tátogatja éhes száját.

-

-– Jaj a sárkány, jaj a lelke, – gondolja nagy rémüldözve s kiáltana, de

-nincs hangja; menekülne, de nincs lába.

-

-Félőrülten rémültében belemarkol a sárkányba, beleragad a hajába és

-ahogy csak telik tőle, egyre rántja, ráncigálja. Sárkány teste

-szakadozik, nagyot zizeg s összeomlik. Vérszemet kap a fiúcska,

-vérbeborul szeme-arca s rátapos a sárkányára, két lábával rúgja, zúzza.

-

-S ím, egyszerre megébredve, hallja anyja hangját, szavát, ijedező

-kiáltását:

-

-– Mi baj megint? Mit műveltél? Fektemből felijesztettél!

-

-Mély álmából most ébred fel, megriadva most rezzen fel és a fiú amint

-szétnéz, hát meglátja, hogy ott hever lent a földön, megrugdosva,

-széttaposva, össze-vissza szakadozva, minap esti új sárkánya.

-

-Szíve dobban, eszmélkedik, szégyenszemre szégyenkezik, nekipirul halvány

-arca s röstelkedve szólal szava:

-

-– Sárkány lelkét megbántottam, nagy bűnömért meglakoltam.

-

-

-

-

-Urasima, a halászlegény.

-

-Élt egyszer egy jószívű halászlegény, _Urasima_ volt a neve. Mindennap

-kievezett volt a tengerre és napestig egyebet se tett, mint hogy

-halászgatott. Apja-anyja öreg volt már és azért küzdött, azért fáradt,

-hogy ellássa az öregeket. Épp visszatérőben volt egyszer a tengerről,

-amikor hallja, hogy egy csomó apró ember, fiú- meg lánysereg, ugyancsak

-sikongat a parton. Kilép a csónakjából és odaigyekszik hozzájuk, hogy

-mért csapnak olyan nagy lármát. Közéjük megy, hát egy teknősbéka van a

-kezükben és egyre pacskolják a teknőjét. Megsajnálja a halász az

-állatkát és rászól a gyerekekre:

-

-– Nem sajnáljátok azt az ártatlan teknőskét? Tüstént hagyjátok abba és

-dobjátok vissza a vízbe!

-

-Még a gyerekeknek állt feljebb.

-

-– Mi találtuk ezt a teknősbékát, senkinek semmi köze hozzá, – feleselik

-vissza.

-

-Másként próbálkozik a legény és azt mondja a gyerekeknek:

-

-– Megveszem én tőletek azt a teknősbékát, adjátok el nekem.

-

-Eladták neki az állatkát és lódulnak hazafelé, hogy jól sikerült a

-vásárjuk.

-

-Kezébe veszi a halász az állatkát, símogatja, cirógatja és így szól

-hozzá:

-

-– Ó, szegény kis teknőske, ha idejében meg nem jövök, a kezük közt

-pusztultál volna el. Most pedig siess a társaidhoz és jobban vigyázz

-magadra, hogy a kezük ügyébe ne kerülj a gyerekeknek.

-

-Azzal leteszi az állatkát a földre, hogy visszamásszék a vízbe, vízbeli

-otthonába. Jó darabig még szemmel kíséri és csak akkor nyugodott meg a

-legény, mikor jó bent volt az állatka a vízben. Aztán fogta magát és

-ment ő is hazafelé, szigetbeli otthonába.

-

-Másnap ismét elment halászni és hogy, hogy nem, jó messze elmerészkedett

-a tengerre. Tűzött a nap tikkasztóan, fáradt is volt és addig-addig

-bóbiskolt, míg elnyomta az álom és elaludt a csónakjában.

-

-Egyszerre csak, mintha emberi hangot hallana. Felrezzen, körültekint,

-sehol senki, semmi.

-

-– Tán álmodtam, – gondolja magában.

-

-Megint csak el-elbóbiskol és alighogy behúnyja a szemét, mintha

-elkiáltaná magát valaki, hogy:

-

-– _Urasima_, hé, _Urasima!_

-

-Még jobban megriad, még jobban széttekint, hát egy teknősbéka tekintget

-ki a vízből.

-

-– _Urasima_, – szólal meg újfent a teknősbéka – én vagyok itt, akinek

-tegnap mentetted meg az életét. Azért jöttem elő, hogy megköszönjem a

-nagy jóságodat.

-

-– Van is azon mit köszönni, – feleli a halász – szót se érdemel az

-egész. Véletlenül arrafelé haladtam és annak köszönheted a

-megszabadulásodat.

-

-– Nem, – mondja a teknősbéka – te vagy a megmentőm, neked köszönhetem az

-életemet. Ha nem volna ellenedre, elvezetnélek valahová.

-

-– Hová? – kérdi _Urasima_.

-

-– Hallottál-e valaha a sárkánypalotáról? – kérdi a teknősbéka.

-

-– Hallani hallottam, – feleli a halász – de látni még nem láttam, pedig

-egész nap a tengeren őgyelgek.

-

-– No hát, oda vezetlek én el, – mondja neki a kis teknősbéka. – Ülj csak

-rá a hátamra.

-

-Kiszáll a legény a csónakjából, ráül a teknősbékára és úgy kezdik el az

-úszást, mintha kergetnék őket. Addig úsztak, addig igyekeztek, míg egy

-ragyogó nagy palotához nem értek, annak is a kapujához. Alighogy

-odaérnek, már nyílik előttük a kapu és fogadja őket a sok halász- meg

-szolgaféle ember.

-

-– Üdvözlégy, _Urasima_, – mind azt kiáltja oda neki.

-

-Ugy megzavarodott a halászlegény, hogy azt se tudta, mi van vele és hogy

-csakugyan neki szól-e a nagy megtiszteltetés. Hát még amikor karon

-ragadják és úgy vezetik a palotába, palotabeli nagy szobába. Összeszedi

-magát és ahogy széttekint, vajjon kit pillant meg maga előtt?

-

-_Ottohime_ állt előtte, a tenger istenasszonya.

-

-Szinte elállt a halász lélekzete és szólni akart valamit, de csak

-hebegni is alig tudott valamicskét.

-

-– A legkedvesebb szolgámat, az én kengyelfutómat, azt mentetted meg a

-minap, – szólalt meg _Ottohime_ – hála neked érte, te jó halászlegény.

-Vendégem vagy, úgy járj-kelj a palotámban, akárcsak otthon lennél.

-

-– Szégyellem magam, – feleli _Urasima_ – hogy ennyire megtisztelsz.

-Csekélyke dolgot cselekedtem én, nem érdemlem a nagy jóságodat.

-

-Hiába szabadkozik a legény, vendégnek marad a palotában. És ime, már

-tálalják a sok drága ételt, töltik a sok ritka italt és étel-ital után

-tánc meg hajrá járja. Egyik ámulatból a másik bűvöletbe, azt se tudja a

-legény, hogy mit nézzen meg előbb.

-

-Kézenfogja _Ottohime_, az istenasszony és teremből terembe, sorba

-mutogat meg neki mindent. Szinte támolyogva tért nyugalomra és

-támolyogva ébredt, úgy elvakította a sok ragyogó fényesség.

-

-Másnap megint megvendégelik, harmadnap azonmód, és miközben éli világát,

-még az otthonáról is majdhogy meg nem feledkezik.

-

-Jó néhány napja lehetett, amikor hirtelen csak eszébe jut az otthona és

-úgy elfogja a nagy vágyódás, hogy mindenképpen haza szeretne nézni.

-Odabátorkodik _Ottohime_ elé és búcsút akar tőle venni. Hiába

-marasztalja az istenasszony, hiába kéri-kérleli, nincs többé maradása,

-az otthonára vágyakodik.

-

-– Már látom, – mondja végül _Ottohime_ – hogy nagy az elvágyakozásod.

-Nem bánom, eriggy hát az otthonodba, édes szüléd hajlékába. Ajándék

-nélkül azonban nem engedlek el.

-

-Azzal elővesz egy aranyládikót és odaadja a halásznak.

-

-– Tiéd ez a ládikó, – mondja neki _Ottohime_ – de valahogy ki ne merd

-nyitni, mert póruljárhatsz vele! Ha pedig vissza akarnál egyszer jönni,

-állj oda a tenger mellé és szólongasd a teknősbékát. Ha a láda

-érintetlen, hívó szódra megjelenik és ismét elhoz ide hozzánk.

-

-Fogja _Urasima_ a ládikót, elbúcsúzik _Ottohimé_től meg az embereitől és

-készülődik hazafelé. Kilép a kapun, hát ott várja már a teknősbéka. Ráül

-a hátára és addig úsznak, úszdogálnak, míg el nem jutnak a parthoz,

-ahonnan a minapában indultak volt el. A teknősbéka aztán visszatér, a

-legény meg szétnéz és bámulja a járókelőket.

-

-– De különös, – gondolja magában – hogy csupa idegen arcot látok, mintha

-másunnan jöttek volna ide.

-

-Anyjához-apjához siet, hát ott is idegenekre talált. Megremeg a szíve és

-fut a rokonaihoz, onnan az ismerőseihez, idegen ott mindenki. Megállít

-az uccán egy embert és azt mondja neki:

-

-– Én _Urasima_ vagyok; mondd, mi van a szüleimmel meg a rokonaimmal?

-

-Nagyot néz rá az ember és csodálkozással feleli neki:

-

-– Ne tréfálkozz, pajtás. _Urasimá_ról hallottam ugyan egyetmást, de rég

-volt az, mikor ő még élt.

-

-– Már pedig én vagyok _Urasima_, – feleli a megdöbbent legény. – Ne űzz

-gúnyt belőlem. Innen indultam el egypár napja és épp most vagyok

-visszatérőben.

-

-Furcsa szemmel néznek egymásra, egyik se szól egy szót se. Aztán megint

-elülről kezdi a legény, de sehogyse boldogulnak egymással. Senkise

-ismeri a legényt, csak a hírét hallották valamikor, azt se tudják már,

-hogy mikor. Megzavarodik a szegény halász és siet vissza a parthoz;

-jobbra nézeget a falu felé, balra nézeget a tenger felé.

-

-Egyszerre csak eszébe jut az aranyládikó és fúrja a kiváncsiság, hogy

-vajjon mi lehet benne. Hiába _Ottohime_ intelme, biz ő kinyitja, úgy

-sincs már a földön senkije. Azzal fogja a ládikót és amint nagy

-szívdobogva felpattantja, vajjon mi van benne? Semmi egyéb, csak bíboros

-gőz, piros színű füstfelhőcske. Nézegeti a ládikót és amint a markában

-tartja, megpillantja saját kezét. Ugy össze van zsugorodva, olyan

-ráncos, olyan csontos, akárcsak egy aggastyáné.

-

-Kis patak volt a közelében, odasiet a tükréhez, belepillant, hát egy

-fonnyadt, elsárgult arc, az néz vissza reá. Megroggyannak a térdei és

-amint a fejéhez nyúl, fehér fürtbe ragad a keze, és amint az arcához

-nyúl, barázdákat érez rajta. Mintha önnönmagától borzadozna, elkullog a

-falujába, mert fogytán az ereje, a tengerhez vánszorog el. _Ottohime_

-jut eszébe, hátha visszatérne hozzá.

-

-– Jer elő, kis teknősbéka, – szólongatja állatkáját, de hiába hívó

-szava, nincs már többé teknősbéka, szertefoszlott a varázsa.

-

-Azzal hátra elhanyatlik, élet nélkül összeesik.

-

-Mai nap is jár a híre, volt egy ifjú halászlegény, _Urasima_ volt a

-neve, ki szüleit úgy szerette, hazáját meg úgy imádta, hogy otthagyott

-mindent érte, szép palotát, istenasszonyt, holtig tartó boldogságot. Ha

-egy ifjú útrakel ma, arra intik a szülei: bármi nagy lesz szerencséje,

-hazáját meg házanépét soha, soha ne felejtse.

-

-

-

-

-Kőfejtő és hegyiszellem.

-

-Volt egyszer egy legény, aki azzal kereste meg a mindennapi kenyerét,

-hogy kiment az erdőbe és köveket fejtett ki a hegyekből. Hazacipelte és

-kőfaragóknak adogatta el, azok meg sírköveket meg egyébféléket faragtak

-ki belőle. Csekélyke volt ugyan a keresete, de a kevéssel is beérte.

-

-Egy hegyiszellem lakott volt azon a környéken és nem egyszer történt,

-hogy az emberek előtt is meg-megmutatkozott s ügyes-bajos dolgaikban még

-segítségükre is volt. Nem is egy eset áldja az emlékét.

-

-Dolga akadt egyszer a kőfejtőnek. Sírkőnek valót cipelt be a városba és

-amint viszi a megrendelőjéhez, egy dúsgazdag emberkéhez, hát csak elállt

-a szeme-szája a nagy csodálkozástól. Milyen szép egy házat látott,

-milyen szép volt minden rajta, csupa selyem az ágy benne. Búsan tért

-vissza a hegyek közé s fáradozik, munkálkodik, közbe-közbe keservesen

-sóhajtozik.

-

-– Hej, ha én is gazdag lennék, pirosselymes ágyban hálnék, akárkivel nem

-cserélnék.

-

-Még jóformán ki se sóhajtotta magát, amikor egyszerre csak megszólal

-valami a levegőben és azt mondja neki:

-

-– Teljesedjék a kérésed, gazdag ember lesz belőled.

-

-Elbámészkodik a kőfejtő és arra néz, ahonnan a hang lehallatszott. Nem

-lát biz ő egy fia lelket se. Fogja aztán a csákányát meg a kalapácsát és

-hazafelé ballag, hogy pihenjen egyet a munkája után. Be nagyot nézett,

-amint haza megérkezett. Kunyhó helyett palotája, milyen szép volt minden

-rajta, piros selyem a párnája. Kényelembe veti magát a legényünk és

-egy-két nap meg egy-két hét, úgy megszokta a jómódot, mintha mindig úgy

-élt volna.

-

-Üldögél egy nap a kertjében, élvezi a boldogságát. Ugy tűzött volt a

-nap, úgy égettek a sugarai, hogy még az uccára se lehetett kimenni.

-Csakhogy éppen ki-kipillantgatott, hogy mi történik a nagy világban. Egy

-_sogun_ haladt épp el a kíséretével. Szolgahad meg lovascsapat volt egy

-gyaloghintó körül, a hintóban a _sogun_ ült, legyezővel legyezgették,

-hogy a meleg megkímélje. Arany volt a csillogása, drágakő a ragyogása.

-

-Kelletlenül nézett szét a kőfejtő és mikor már elhaladt volt a nagy

-díszmenet, így sóhajtgatott a gazdaggá lett kőfejtő:

-

-– Hej, ha én is _sogun_ lennék, gyaloghintón pompázhatnék; legyezőkkel

-legyeznének, napsugártól kímélnének.

-

-Egyszerre csak megszólal a hegyiszellem és azt kiáltja a legény felé:

-

-– Teljesedjék a kérésed, _sogun_ váljék tebelőled.

-

-Egy-kettőre _sogun_ lett a kőfejtőből. Volt nagy földje, nagy birtoka,

-hozzávaló palotája. Szolgahad meg lovascsapat volt a rendes kísérője s

-akkor szállt a hintajába, amikor éppen kedve tellett. Legyezőkkel

-legyezgették, napsugár hogy ne érhesse. És ime, még se volt megelégedve

-a sorsával.

-

-Körülnézett, vizsgálódott s egyre azon törte a fejét, mikép lenne még

-jobb dolga. Felnézett a kék égre, ragyogott a tündöklő nap és ahova

-sugara ért, minden égett, perzselődött. S midőn látta, megérezte, hogy

-mint barnul naptól az arca, felkiáltott nagymérgesen:

-

-– Hej, ha égen nap lehetnék, sugarammal sütnék-tűznék.

-

-Megint megszólal a hegyiszellem:

-

-– Teljesedjék a kérésed, fénylő nap lesz tebelőled.

-

-Napként ragyogott a kőfejtő az égen és úgy öntötte égő sugarait, hogy

-földön füvet leégetett, fát, virágot perzselgetett. Barnára égett

-mindenki, ha _sogun_, ha napszámos.

-

-Idővel ám lelohadt a kedve és elégedetlenkedni kezdett a sorsával. Felhő

-bukkant egynap elő, hogy megvédjen zöld erdőket és izzadó embereket. A

-nap arcát betakarta, a zöld termést letakarta, hűvös szellők

-lengedeztek, madarak dalt zengedeztek.

-

-Felfortyant a nap haragja s toporzékolt nagy dühében, hogy egy ilyen

-foltos felhő, sugarait mind felfogja.

-

-– Hej, ha felhő lehetnék én, – kiáltozza a kőfejtő – be hatalmas lennék

-is én.

-

-Alighogy kimondta a kívánságát, már megszólal a hegyiszellem:

-

-– Teljesedjék a kérésed, felhő legyen tebelőled.

-

-Felhő lett a kőfejtő nap és odaterült a nap alá, a föld fölé.

-Felfogdossa a nap sugarát, és mily nagy volt az ő öröme, mikor a föld

-zöldelőben, a fák meg bokrok rügyezőben, színes virág pompázóban.

-Mindezzel ő nem érte be, mikor oly nagy a hatalma. Esőt küldött le a

-földre s napokon meg heteken át nagy cseppekben zuhogott le. Patak,

-folyó mind megdagadt, gát meg töltés összeomlott, rétet, mezőt

-elárasztott. Hullám borul a földekre s magával ragad mindent, ami csak

-útjába kerül.

-

-Csak a szikla állt mereven s gúnyolódva nézett végig a hömpölygő

-áradaton. Fogta magát egy nagy hullám, nekirontott tajtékozva, de a

-szikla állt szilárdan, kár nem esett semmi benne. Elámulva kiáltott fel

-a kőfejtőből lett felhő:

-

-– Ki erősebb énnálamnál? Ha a szikla az erősebb, én is az akarnék lenni.

-

-Hegyiszellem szava hallszik:

-

-– Teljesedjék a kérésed, kőszikla lesz tebelőled.

-

-Büszkén állott a kőszikla, gyönyörködött hatalmában. Akár forrón sütött

-a nap, akár zápor mosta falát, meg se moccant a helyéből.

-

-Szétnézett egy nap a szikla, hát zajfélét hall odalent, és amikor

-lepillantott, mit lát meg a szikla alján? Egy kőfejtő fog egy csákányt s

-olyat csap a sziklatestbe, olyat vág a sziklafalba, hogy darabban

-hullnak róla s mennydörögve gurulnak le.

-

-– Mi történik hát énvelem? – kiált fel a sziklalegény. – A kőfejtő a

-csákánnyal erősebb, mint én, a szikla? Inkább akkor ember lennék s én

-vagdosnám a sziklákat.

-

-Megszólal a hegyiszellem, hogy legyen meg, amit óhajt, s amint térül,

-amint fordul, kőfejtővé lett a szikla, követ fejthet, követ vághat.

-

-Verejtékes homlokával folytatja a mesterségét, fáradozó két karjával

-vagdos sziklát, kemény követ, s mert sorsában megnyugodott, hegyiszellem

-se szól többé. Azzá lett, mi régebben volt, követ fejtő munkáslegény.

-

-

-

-

-A hold és a denevérek.

-

-Hegyek ormán fényesedik, _Ujholdacska_ megszületik. Lent a földön,

-dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében, mély

-barlangok legmélyében, fel-felrebben egy szürkécske, feje, szárnya

-sötétecske. Azt hinnéd, hogy négy lábon jár, vélnéd, egy kis szárnyas

-madár. Pedig ő a denevérke, kis holdacska ellensége.

-

-_Holdacska_ elmosolyodik, szürkécskékkel tréfálkozik. Ha kibújnak a

-fészkükből, akkor ő is előderül; ha megtérnek odujokba, holdacska is a

-nyomukba.

-

-Megint egy nap, úgy mint máskor, alkonyatkor, napnyugváskor,

-kongnak-bongnak a harangok, kigyulladnak a lámpások, denevérek

-éledeznek, álmaikból ébredeznek.

-

-– Lement a nap, kimehetünk, fészkünkből kirepülhetünk, – szól az egyik

-szürkeszárnyú.

-

-– Csak a másik még ne jönne, fényével ne derengene, – szól a másik

-sötétképű.

-

-_Holdacska_ már harmadnapos, vándorútján vigyázatos; felhők között

-el-elbújkál, fűzfák közül kikandikál.

-

-– Álomszuszék denevérke, – mosolyog a röpkedőkre – hol maradtok, hová

-késtek? Mindj itthagylak benneteket.

-

-– Ó, te nyápic holdágacska, – mordulnak a sarlócskára, – mit tud a te

-soványságod, éhenkórász sápadtságod?

-

-_Sarlócska_ elröstelkedik, felhő mögé rejtőzködik. Kisvártatva

-előbukkan, a lábával egyet toppan s azt mondja a denevérnek, fénytől

-félő ellenfélnek:

-

-– Bolond ésszel azt ne hidd ám, hogy megmarad sovány formám. Nagyot

-növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra s addig-addig gömbölyödök,

-míg kerekre meg nem növök. Akkor lesz ám a hadd-el-hadd, sovány voltom

-ócsárold csak.

-

-Nevetnek a denevérek, nem hisznek a szóbeszédnek.

-

-– Az _Ujhold_ csak egy vesszőcske, a nap meg egy kerekecske; arra pedig

-mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép kerekre

-kerekítsen.

-

-– Vagy ki tudja, – mondja a _Hold_.

-

-– Inkább arra legyen gondod, szél ne fújja el a kontyod, – gúnyolódik a

-denevér.

-

-– Hátha mégis csodamódon kikerekül sovány arcom? – tudakolja a

-_Holdacska_.

-

-– Ha pufókra dagad arcod, kérünk akkor bocsánatot, – szól a szürke

-gúnyolódva.

-

-– Nem addig a! – szól az _Ujhold_ makacskodva. – Ha valóra válik a szóm,

-lesztek-e hű jobbágyaim?

-

-Elébb egyet gondolkoznak, egymás között tanakodnak.

-

-– Azok leszünk, – kiáltozzák, esküszóval bizongatják.

-

-– Jösztök is majd jobbágy szóra, köszönteni virrasztóra, – s indul a

-_Hold_ az ég felé, hóval fedett hegyek megé.

-

-Arra sétált _Esthajnalka_, esthajnalnak szép csillagja, s így szól a sok

-denevérhez, zsákmány után röpkedőkhöz:

-

-– Denevérkék, oktalanok, odavan a szabadságtok.

-

-– Miért? – kérdik megütődve.

-

-– Nem _Ujholddal_ beszéltetek?

-

-– Annak tettünk ígéretet.

-

-– _Holdnak_ lesztek a jobbágya, – ijeszt rájuk _Esthajnalka_.

-

-Nem értik a denevérek s nagy dacosan elrepülnek.

-

-Másnap este lesve-lesték, hogy _Sarlócskát_ megnézhessék; ám egy felleg

-nagysietve _Ujholdacskát_ el-befedte.

-

-– Mondtuk, úgy-e, hogy vesszőcske nem lehet egy kerekecske, – mondja

-büszkén egy denevér.

-

-– Nem nől, se nem gömbölyödik, szégyeltében rejtőzködik, – szól egy

-másik ostobácska.

-

-Harmadnapra újfent lesik, hogy _Sarlócska_ megjelenik; ám felleges az ég

-alja, kis holdunkat betakarja. Pedig bentről leskelődik s napról-napra

-gömbölyödik.

-

-– Arra bizony mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép

-kerekre kerekítsen, – ujjongnak a denevérek, s eresz alján, tenger

-partján jókedvükben keringenek. A sok dőre denevérke.

-

-Tizenhárom már az este, hogy a szürkék minden este lesték a hold

-jöttét-keltét, napról-napra növekedtét.

-

-Egy szép napon mi történik? Felleg fordul nyugat felé, s amint tisztul

-kelet felé, ezüst színnek fényessége, szétömlik a derengése. Éjszakának

-sötét fátyla szertefoszlik halaványra. Denevérek hunyorgatnak, tátott

-szájjal pislogatnak s kelet felé bámultokban, elképednek ámultokban.

-

-Zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek örvényéből, szálldogál egy

-gömbölyűcske, felcsillanó fényesecske. S amint egyre emelkedik s ezüst

-színe fényesedik, sugarai szétszóródnak és a vízben, ezüst vízben

-ezüstösen hullámoznak.

-

-– _Nippon_ország napos kertje, – szól az egyik denevérke.

-

-– Színig ezüst minden benne, – kiáltoz egy másik szürke.

-

-– _Napistenke_ jött az égre, annak ragyog így a fénye, annak vakít

-fényessége.

-

-– Balga beszéd, – szól egy másik, mind között legokosabbik. – Reggel van

-a nap kelése, hajnalbeli ébredése.

-

-S hol beszélnek, hol hallgatnak, denevérkék ámuldoznak s napot tudnak a

-hold helyett, hol meg holdat a nap helyett. S amint néznek fel az égre,

-csodás égi fényességre, hangját hallják _Holdacskának_, minapesti

-_Sarlócskának_:

-

-– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért? A minapi

-vétketekért?

-

-Denevérkék összenéznek s mintha mit sem értenének, egyre nézik a

-holdacskát, s azt se tudják, hogy a napot vagy pedig a holdat látják.

-

-A hold egyre emelkedik, ezüst színe fényesedik, s ismét hallják a

-_Sarlócskát_, harmadnapos _Ujholdacskát_.

-

-– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök, úgy-e bocsánatért? Én vagyok az

-_Ujholdacska_, harmadnapos kis _Sarlócska_. Én vagyok ám a vesszőcske,

-én lettem ám gömbölyűcske. Valamelyes csodamódon kikerekült sovány arcom

-s addig-addig gömbölyödtem, míg napnyira meg nem nőttem. Jobbágykáim,

-denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért?

-

-Szigorú lett a _Hold_ képe, komollyá vált tekintete. Denevérkék

-megremegnek, bocsánatért esdekelnek, összefogják szárnyaikat, levetik a

-saruikat, meghajolnak, leborulnak, _Holdistennek_ meghódolnak.

-

-

-

-

-Jamagata ajándéka.

-

-Nagy fösvény volt _Jamagata_. Minden széltől óvta zsebét, kuporgatta

-pénzecskéjét.

-

-Ujév napja volt éppen közeledőben és egy jó barátjára gondolt, hogy meg

-kellene valamivel ajándékoznia. Sok szívességért tartozott volt neki.

-

-Naphosszat törte a fejét, hogy milyen is legyen az az ajándékféle, hogy

-olcsó is legyen, meg mutatós is. Járta a vásárt, meg a sok boltot, majd

-hogy ki nem nézte a szemét.

-

-Egy üvegesbolt előtt haladt el egy nap és amint nézegeti benne a sok

-portékát, egy törött porcellánt vesz köztük észre, dirib-darab

-virágvázát.

-

-– Hopp, – gondolja nagy örömmel – megvan már az ajándéknak való.

-

-Benyit a boltba, rámutat a cserepekre s ímmel-ámmal hümmögetve, úgy

-kérdezi az árát.

-

-– Annak az ára száz _jen_ lenne, hogyha egy darabban lenne, – feleli a

-boltos.

-

-– _Szen_-pénzt sem ér összetörve, – feleli rá _Jamagata_.

-

-– Nem ér biz az még egy _szen_t se, – mondja a becsületes boltos – vidd

-el, ha kell cserépféle.

-

-Jaj de boldog lett a fösvény, és a vázát összeszedvén, nagy örömmel

-viszi haza, jó lesz másnak ajándékba.

-

-Meglátja otthon a felesége és kérdi az urától:

-

-– Minek neked ez a szemét? A sok dirib-darab cserép?

-

-– Ajándék lesz majd belőle, – szól az ura nevetgélve.

-

-– Csúffá tesz az ajándékod, hogyha való a szándékod, – szól az asszony

-feddő hangon.

-

-– Semmi közöd a dolgomhoz, sem pedig a szándékomhoz, – förmed rá az ura

-szava. – Rakjad szépen egy csomóba, selymes, bolyhos papirosba. A

-többijét ellátom én, jó helyére juttatom én.

-

-Veszi az asszony a cserepeket, szép gondosan rakosgatja, papirosba

-csavargatja és szó nélkül adja oda az urának. Azt tegyen vele, amit

-akar.

-

-Kezében a csomócskával, úgy indul _Jamagata_ a barátjához. Benyit hozzá,

-megáll előtte és orrhorgasztva, szégyenkezve, így szól hozzá tompa

-hangon:

-

-– Ajándéknak valót hoztam, újesztendő adományát. Virágvázát

-porcellánból, a legkülönb fajtájából. Ám _riksám_ból kiszálltomban,

-hogy, hogy nem, biz egyet csúsztam és a váza összetörve, most itt állok

-szégyenszemre.

-

-– Szebb dolog a barátságod, mint újévi ajándékod, – feleli az ember és

-átveszi az ajándékot a kezéből, hogy megnézze a bennelevőjét.

-

-Kibontja az ember a csomót és amint odapillantanak, hát úgy

-nekiveresedett a fösvény, akár egy piros krizantémum.

-

-Ahány cserép a csomóban, mind megannyi papirosban, külön-külön

-belerakva, selymes-bolyhos papirosba, becsomózva, becsavarva.

-

-Állt az egyik restelkedve, a másik meg szemlesütve. Nagy fösvény volt

-_Jamagata_.

-

-

-

-

-Félfülecske, féllábacska.

-

-Télidő volt, hetek óta egyre hullott a pihés hó. Erdők, hegyek, kunyhók,

-bokrok, hidak, kövek, utak, folyók, minden, minden hó alatt volt.

-

-Hegyen egy nyúl tanyácskája, kettő volt a fiacskája. Fehér színe az

-egyiknek, _Fehérké_nek, tarkás színe a másiknak, _Tarkácská_nak.

-

-Vastag a hó a hegyeken, színe vakít a földeken. Hol szerezzen nyúl apóka

-ennivalót, csemetéknek élnivalót. Fejebúbját megvakarja, fületövét

-megkaparja s azt mondja a nyuszikáknak:

-

-– Nincs mit tenni, el kell menni, rágnivalót kell szerezni.

-

-Kis _Fehérke_ egyet ugrik, kérve-kér és rimánkodik:

-

-– Hadd mehessek én is veled, hadd járok be erdőt-hegyet.

-

-Kis _Tarkácska_ kettőt ugrik s ő is egyre bizonykodik:

-

-– Ha elviszed bátyácskámat, engemet is ráadásnak.

-

-– Nagyon hideg a tél nektek, – inti őket nyúl apóka – maradjatok szép

-nyugodtan fészketekben, vackotokban. Hozok nektek édességet, szem nem

-látta csemegéket.

-

-Azzal elment nyúl apóka. Hegyet bejár, völgyet bejár, eledelre csak nem

-talál. Éhes is lett, fáradt is lett, megpihenni kéne egyet. Erdőt lát a

-közelében s amint jár-kél sűrűjében, meg-megrezzen tapsi füle, zörren

-egyet a közelbe. Nagy félénken hátra sandít s im, egy vadász céloz rája,

-ó, de szörnyű a puskája.

-

-A nyúl egyet iramodik, jobbra-balra kanyarodik. Vesd el magad nyúl

-apóka, gyors a lába, gyorsabb puska; levegőben egy durranás, földön

-fetreng a nyúl pajtás.

-

-Egy percnyi a gondolatja s máris talpán a nyúlacska. A vadásztól nagy

-féltében, ereje kimerültében, nekilohol az erdőnek, egyenesen a

-fészkének. Kis nyúlacskák nagyot néznek, még nagyobbat megrémülnek.

-

-– Tán a farkas kergetett meg? – kérdezik nagy szívdobogva.

-

-– Jaj, a vadász, jaj, puskája, rettenetes durranása, a fejemen mintha

-fájna.

-

-– A félfüled, jaj, apóka, – kiáltoz a két nyuszika.

-

-Füléhez nyúl szegény kis nyúl s elrémülten veszi észre, nincs a helyén a

-balfüle.

-

-– Ellőtték a félfülemet, – töri kezét, sírván-sírva, – szegény fülem

-mától fogva mindennek csak felét hallja.

-

-Nagy sírásnak neszét veszi fehér kócsag, szomszédbeli. Átsiet a nyúl

-komához, erdőbeli pajtásához.

-

-– Mit gunnyasztasz, mi baj, koma? Mért a fejed bepólyálva? – kérdezi a

-komájától.

-

-– Szegény apót nagy baj érte, odaveszett a félfüle, – siránkoznak a

-nyuszikák.

-

-– Künn az erdőn járt szegényke, ennivaló nagyon kéne, s míg szaglászott,

-keresgetett, orvul vadász reálesett. Eltalálták a félfülét, elvesztette

-a balfülét.

-

-– Hol veszett el, hol maradt el? – kérdi kócsag sajnálkozva.

-

-– Feleúton ejthettem el, hófúvásban hullattam el, – nyög-nyöszörög nyúl

-apóka. – Jaj, ha te megtalálhatnád, térdig hóból kikaparnád.

-

-Kócsagocska egyet perdül, fül-keresni el-kirepül.

-

-– Kócsag apó megtalálja, – szól a nyúlnak nyuszikája.

-

-– Ha mély a hó, kikaparja, – bizakodik a _Tarkácska_.

-

-– Hosszú csőre, hosszú lába, majd csak rájön a nyitjára, – reménykedik a

-félfülű.

-

-Szóbeszédet sorra járják, kócsag jöttét lesik-várják. Alig jár el egy

-kis idő, s ím a kócsag bicegve jő.

-

-– Jaj, a lábam, a féllábam, – siránkozik fájdalmában s odaroskad a nyúl

-mellé, búban-bajban társa mellé.

-

-– Tán a vadász kergetett meg? – kérdi tőle mind a három.

-

-– Az erdőben, a nagy hóban félfüledet megtaláltam, – nyögdécsel a

-szegény kócsag – s ahogy fogom, megemelem, a hóból kiemelgetem,

-levegőben egy durranás, féllábamban egy nyílalás.

-

-– Oh szegényke, ártatlanka, – sirdogál a két nyuszika.

-

-– Ellőtték a féllábamat, – töri kezét, sírván-sírva – szegény lábam

-mától fogva útjának csak felét bírja.

-

-– Hol a fülem, balfelőli? – sopánkodik a nyúlacska.

-

-– Hol a lábam, balfelőli? – sopánkodik kócsagocska.

-

-– Ketten vagyunk _Tarkácská_val, – szól _Fehérke_ nyájas arccal. –

-Elindulunk, útrakelünk, fület-lábat megkeresünk.

-

-Ásó-lapát a kezükben, úgy indulnak az erdőbe, térdig hóba, rengetegbe.

-Eljutnak egy hómezőre, erdő kellős közepébe, keresésnek nekilátnak,

-közbe-közbe danolgatnak:

-

-  Nagy havacska, kis havacska

-  Fület-lábat betakarja,

-  Nyúl apóé félfülecske,

-  Kócsagé a féllábacska.

-

-  Nagy ásócska, kis ásócska

-  Nyúl félfülét ásogatja,

-  Nagy lapátka, kis lapátka

-  Kócsag lábát lapátolja.

-

-Nyúl apónak félfülére, kócsagnak a féllábára nem akadnak a nyomára. Épp

-javában tanakodnak, havat ásnak, havat szórnak, amint egy ág egyet

-roppan, egy vadász ott előtoppan. Szegény két nyúl fordul, perdül,

-egy-kettőre kézrekerül.

-

-– Minap meg nem fogtam kettőt, most megkaptam mind a kettőt, – örvendez

-a puskás vadász s örömében rizsbort iszik, táncot lejt és így nótázik:

-

-  Nagy puskácska, kis puskácska

-  Lábát-fülét lepuskázta,

-  Két nyúlacskát puska nélkül

-  Fogtam őket fegyver nélkül.

-

-Fülönfogja a két nyúlat s bármiképp is kalimpálnak, jobbra-balra

-ficánkolnak, eljutnak a vadászházba, vadászember otthonába. Vizsgálódnak

-jobbra-balra, nézgelődnek falról-falra, hát ott lóg nyúl fülecskéje,

-fehér kócsag lábacskája.

-

-Összesúgnak, összebúgnak és miközben tanakodnak, észreveszi a két tapsi,

-hogy a vadász jobbszem vaksi.

-

-– Azért lőtt hát fület balját, azért talált lábat balját, mert szemével

-csak balról lát, – súgja _Tarka_, a nagyobbik.

-

-– Nosza gyorsan, jobbja felé, hogy ne lássa merrefelé; te lekapod a nyúl

-fülét, én lekapom a kócsagét, – tanácsolja kis _Tarkácska_.

-

-– No de milyen okos beszéd, – hagyja helybe a kis öccse.

-

-Kapja magát a kis _Fehér_, egy ugrással a falhoz ér s lekapja a

-félfülecskét, _Tarkácska_ meg a kócsagét. Aztán jobbra kanyarodnak s a

-házból kiiramodnak.

-

-Félszemére a vak vadász, hol jobbra, hol balra vigyáz, kapkod jobbra,

-kapkod balra, hol emerre, hol amarra, s addig futkos, addig szalad, míg

-megszédül s összeroskad.

-

-Repülnek a nyúl testvérek, egy-kettőre hazaérnek s lábat adnak a

-kócsagnak, fület meg a nyúl apónak. Öröm veri fel a házat, elpárolog a

-búbánat, mert két füllel többet hallhat tapsifüles nyúlapóka, mert két

-lábbal többet járhat fehértollú kócsagocska.

-

-Kis nyúlacskák táncot ropnak, tánchoz nótát danolgatnak:

-

-  Nagy butácska, kis butácska,

-  Félszemére vak vadászka,

-  Fület, lábat lepuskázott,

-  Nyúlacskákat elhibázott.

-

-

-

-

-Víz tündére Sellő-lányka.

-

-Valamikor egy legénynek, eszébe jut szegénykének, hogy ő addig meg nem

-nyugszik, amíg meg nem házasodik. Az volt az ő tette-vette, hogy a

-horgát elővette s nekilát a horgászásnak, rákfogásnak, halászásnak.

-Tenger mellett volt tanyája, ütött-kopott házacskája.

-

-Történt egy nap a víz mellett, amint ül a horga mellett, horog vége

-meg-megrezdül, a kezéből majd kiperdül.

-

-– Tán csak nem egy teknősbéka került volna a horgomra, – szól a legény

-ijedezve, horgát meg-megemelgetve.

-

-– Ha egy nagyot rántok rajta, elszakadhat a fonalja, – gondolja nagy

-óvatosan, s húzza-húzza szépen lassan, izmos karja kibírtáig, nagy ereje

-kifogytáig. S amint húzza-húzogatja, vízből vonja-vonogatja, kikukkan

-egy fej a habból, kibukkan egy test a habból. A fej mintha lányé lenne,

-törzsöke meg halé lenne.

-

-– Sellőt fogtam, nincs különben, – szól a horgász holtijedten, s nézi

-sellőt tátott szájjal, félelemmel, ámulással.

-

-– Soha ilyet, míg a világ, – szól a halász, húzván horgát, s majd halat

-lát a sellőben, majd leányt lát szép szemében, szép szemének nézésében.

-

-Pedig aki halnak hiszi s szívét-lelkét megszereti, hát még hogyha el is

-veszi, egyhamar az meg nem halhat, holtig marad fiatalnak.

-

-– Be sajnálom szegény sellőt, a horgomon megrekedőt, – szól a halász

-sajnálkozva. – Hogy rám tapad nézésével, hogy néz rám két szép szemével.

-

-Veszi sellőt a horgáról, leakasztja fonaláról s így szól hozzá

-emberséggel, jószívvel, meg szeretettel.

-

-– Kicsi sellő, óvatatlan, vakmerőcske, óhatatlan; tenger mélyén volna

-helyed s ahelyett ím itt termettél s jó szerencséd, hogy épp az én

-horgocskámra kerülhettél.

-

-Azzal karját megragadja és a vízbe lesíklatja. Sellő síklik hullám

-hátán, habok közé bukdácsolván, s messze vízen eltünőben, tenger alá

-sülyedőben, vissza-vissza tekint arca s félszemével mintha sírna

-félszemmel meg mosolyogna.

-

-Halász aztán veszi horgát, horgássza a tenger halát, s naplementre,

-szürkületre, halasvedre hallal tele.

-

-Estidő van, hűvösödik, kunyhók körül sötétedik. Készül a fa tűzrakásra,

-készül a hal a bográcsba; a legényke sürgölődik, estebédhez szedelődzik.

-

-Ajtaján ám kopogtatnak s bocsánatért rimánkodnak. Ajtó nyílik s belép

-rajta szemlesütve egy leányka.

-

-– Ki vagy? Mi a kívánságod? – kérdi legény a leányzót.

-

-– Árva vagyok én anyátlan, vándor vagyok én apátlan; az útamat

-elvétettem, házikódba úgy tévedtem. Kérnék szállást éjszakára, istenkénk

-nagy irgalmára.

-

-S amint néz és rimánkodik, s két kis keze kulcsolódik, a két szeme

-pillantása, drágakő két ragyogása. Halászlegény megsajnálja, szíves

-szókkal marasztalja; teás csészét tesz eléje, térd-vánkoskát húz feléje.

-

-– Fáradt ha vagy, megnyugodhatsz, éhes ha vagy, jól is lakhatsz; lesz

-friss halunk, friss fogású, friss sütésű, ropogású.

-

-Azzal siet a konyhába, halat rakni halbográcsba.

-

-– Hogyha akarsz finom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad csak rám a hal

-gondját, én tudom ám annak módját.

-

-– Vendégem van, nyugodhass meg, fáradt is vagy, pihenhess meg.

-

-– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.

-

-Addig-addig rimánkodik, szíves szókkal akarkodik, míg megunja a legényke

-s vendég előtt az edényke. Sürög-forog a hal körül, a halacska tálba

-kerül s nekilátnak az evésnek, közbe-közbe összenéznek. Oly finom a hal

-falatja, színe, szaga, párolatja; szája szélét a halászunk nem egyszer

-hogy nyalogatja.

-

-– Soha ilyet még nem ettem, – örvendez a vendéglátó – ha mindennap így

-ehetnék, sok máséval nem cserélnék.

-

-– Ha a főztöm megszeretted, máskor is megszeretheted.

-

-– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban meglakhatnál.

-

-– Senkim, semmim e világon; mi a világ, azt se tudom. Engedd, hogy itt

-maradhassak, ételedért szolgálhassak.

-

-– Már kimondom, mire vágyom, légy nekem az édes párom. Nélküled én úgy

-se élek, nem élet a legényélet.

-

-Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása:

-

-– Tenger mellett nevekedtem, sósízű a lehelletem; azt kívánnám, hogy

-hetenként sós vízben megfürödhetnék.

-

-– Azon könnyen segíthetünk, fürdőhelyet ha építünk, – siet halász a

-válasszal.

-

-– Még egy lenne a kérésem, kár ne essék tisztességben. Fürdés közben a

-sós vízben, ne mutatkozz közelemben. Meg ne láss a két szemeddel, meg ne

-árts a nézéseddel.

-

-Furcsállotta a lány szavát; mit csináljon, adja szavát. Rövidesen lakzit

-csaptak s halból oly nagy főzést csaptak, hogy halízű az egész ház, ahol

-jársz és ahol megállsz.

-

-Tellett-múlott az idejük, minden jóban volt jó részük. Horgászni járt az

-új gazda, hullott a hal a bográcsba. Pompás volt az asszony főzte, addig

-evett, amíg győzte. Csak a sok só a fürdőben, az motoszkált a fejében.

-Sósban fürdik hétről-hétre, a halhúsú kis menyecske, s míg a vízben

-lubickolgat, fürdőajtó zárva marad.

-

-Egyszer amint megint fürdik, mindenről megfelejtkezik; se a házra, se

-urára, nem gondol ő semmi másra, csak a sós víz párájára. Az ura meg

-lesi-várja, mikor nyílik az ajtaja.

-

-Ajtófélfán egy kis nyílás, kandikálgat be a halász, s amint néz és

-benézeget, hajaszála égnek mered. Nem az asszony van a vízben, nem az

-fürdik a sós vízben, nem is az lubickol benne, hanem hal- meg leányféle,

-egy kis vízi tündérecske, tengerszülte kis sellőcske.

-

-Nagyot dobban halász szíve, meg-megremeg teste-lelke.

-

-– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett; holott sellő a

-fajtája, sós tenger a származása. Azért kell hát az a sok só, azért

-zárult be az ajtó, azért sütött-főzött halat, jóízűt meg ropogósat.

-

-Mintha álom szállna rája, oly tétova a járása, s hol elmegy, hol megjön

-ismét, meg-megtörli szeme könnyét.

-

-Észrevette a menyecske, hogy az ura ím megleste s mélységes mély

-bánatában, szívének megszakadtában, sírva borul az urára, hű urának két

-karjába.

-

-– Mért sírsz, mért rísz feleségem? Sósban fürdő ékességem?

-

-Szomorúan néz urára, könnye pereg orcájára.

-

-– Nincs itt többé maradásom, más világ az én világom, – mondja sírva,

-sóhajtozva.

-

-– Mért más világ? Mért nem ez itt?

-

-– Azért, – mondja az asszonyka, – mert a tenger az otthonom, sellőből a

-származásom. Te mentettél ki a bajból, éltet adtál életedből, s hogy

-lerójam a hálámat, otthagytam a mivoltomat s jöttem hozzád feleségnek,

-szerelmetes hitvesednek. Ámde szavad nem állottad s meglested a

-sellőbeli, tündérektől fogantatott, vízitündér alakomat. Megszerettél,

-meghálálom, tiéd lesz az ittfelejtett, itten hagyott ifjúságom.

-

-S megcsókolja, megöleli, lehelletét ráleheli.

-

-Indul sellő az útjára, sós tengernek irányába s amint síklik a tengerbe,

-amint bukkant be a mélybe, feje mintha lányé lenne, törzsöke meg halé

-lenne.

-

-Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába; könnyeket ejt könnyes

-szeme, vért csepegtet vérző lelke. De mert sellő volt hitvese s

-szívét-lelkét megszerette, egyhamar ő meg nem halhat, holtig maradt

-fiatalnak.

-

-

-

-

-Holló úszik, liba kúszik.

-

-Hárman voltak egy háztetőn, egy család a három holló. Ha volt mit, hát

-lakmároztak, hernyófélét cuppogtattak. Fiókmadár a fészekben,

-csőröcskéjét tátogatja és a legjobb falatkákat szüleinek nyujtogatja.

-Igy szokás ez hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.

-

-– Lent a kertben három nagy lúd, úszott a kert mély tavában és javában

-szapulgatják hollóékat a háztetőn.

-

-– Gá… gá… nézd el, hogy zabálnak, tücsköt-prücsköt vagy mit rágnak, –

-szól az egyik, a nagyobbik.

-

-– Ó, a csúfak, a mocskosak, – gágázik egy másik liba, – prédájukat

-idehozzák s előttünk felfalatozzák.

-

-– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet, – kiáltoz a

-legkisebbik.

-

-Kígyót, békát esznek ők is, csíkra lesnek a libák is s míg a másét

-ócsárolják, a magukét nagyra tartják.

-

-Hollók ott fent elnyugosznak, ha jólaknak, elszunnyadnak. Hollófiók

-gondol egyet, szárnyaival rebben egyet s hozni akar finom férget,

-öregéknek eleséget.

-

-– Meleg van még, majd csak később, – szólanak a hollószülők, de

-hollócska repülőben, pedig éppen delelőben.

-

-Tüzet tűzött a nap aznap s szól a holló, az apóka:

-

-– Anyjuk, jaj de fürödhetnék.

-

-– Akkor én is veled mennék, – feleli a hollóanya.

-

-Leszállanak a tó mellé, egész közel a part mellé s belépnek a

-sekélyesbe, tó vizébe, jó hűvösbe.

-

-– Ó, be pompás, kellemetes, – örvendeznek a hollócskák és a tónak hűs

-vizében, egymást mossák, mosogatják.

-

-Tó középen a három lúd, szárnyaikkal csapdosgatnak, hollópárra,

-fürdőzőkre csőreikkel hápogatnak.

-

-– Miénk a tó mindenestül, – berzenkedik a nagyobbik – s idejön még

-asszonyostul.

-

-– Szép vizünket, kristálytisztát, sötét tollak bepiszkítják, – fortyan

-fel egy másik liba.

-

-– Ki a vízből, mert különben… – sziszegi a legkisebbik s nyujtogatja

-nyakát, csőrét, meresztgeti kerek szemét.

-

-– Csend legyen a csőrötökkel, – szólal meg a legidősebb, – sziszegéssel,

-hápogással célt nem érünk a hollókkal. Lármaszónkat észreveszik,

-szándékunkat megneszelik. Jertek ide közel hozzám s a szám majd megsúgja

-nektek, hogy és mit kell majd tennetek.

-

-Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát s megértvén a bölcs

-beszédet, nagy vidáman szétrebbennek.

-

-Két holló a tó legvégén, sütkérezik a víz színén, heverésznek,

-pihengetnek, gyanúperrel dehogy élnek. Ám közelg egy ravasz liba, a

-három legravaszabbja; mézes-mázos a beszédje, édeskés a nagy készsége.

-

-– Ó, hollócskák, szomszédocskák, ébenfából darabocskák, örvendünk a

-szerencsének, tó vizét megtiszteltétek. Nagy a meleg, úgy-e lelkem?

-

-– Ó, libácska, aranyoska, – szól a holló az uracska, – nem akartunk

-megzavarni, tavatokhoz tolakodni. A víz szélén leülhessünk, csak hogy

-épp megfürödhessünk.

-

-– Beljebb tessék, arra mélyebb, vize tisztább meg hűvösebb; jertek velem

-s megmutatom, – szól a liba nyájas hangon.

-

-– Ó, köszönjük, – szólal meg a vigyázatos hollóanya, – úszás nem a

-mesterségünk, mélyebb vízbe nem is merünk.

-

-Szól a liba:

-

-– Ne féljetek, itt vagyok én mellettetek. Egyik jobbra, másik balra,

-fogózzatok a szárnyamba.

-

-Kelletlenül a hollócskák, megfogják a liba szárnyát s cipekednek a mély

-vízbe, tónak kellős közepébe. Alig-alig értek oda, szárnyat libbent

-három liba s neki a két hollócskának, két kis hollószárnyacskának.

-

-– Holló úszik, jaj be furcsa, – szól az egyik s a két hollót ide-oda

-rántogatják.

-

-– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik – szól a többi s a

-két hollót össze-vissza ráncigálják s addig-addig, míg egyszerre

-eleresztik. Szegény hollók fulladoznak, tó vizében elpusztulnak.

-

-Ezalatt a hollógyerek csigát-bigát összeszedett, mindenféle jó falatkát,

-öregéknek jó vacsorát. Nagy vidáman repül haza s háztetőre amint

-leszáll, senki aki lesné jöttét, vadászásból visszatértét. Jobbra-balra

-szétnézdegél, minden neszre figyeldegél s amint ül és szomorkodik, a tó

-felől fel-felhangzik libacsapat gágogása, hápogásos nótázása:

-

-– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik; buta fejét

-fürösztgetjük, tó vizébe fullasztgatjuk.

-

-Nagyot dobban kicsiny szíve, könnybe lábbad a két szeme, siet a tó

-partja felé, szülei bús sorsa felé.

-

-– Apám, anyám, – kiáltozza, becézgetve szólongatja s a tó partján a víz

-mellett, két kis holttest egymás mellett.

-

-Összerogy nagy bánatában, keservében, fájdalmában, társacskái odagyűlnek

-s vigasztalják pajtásukat. A két testet vállra veszik, a fészkükbe

-visszaviszik s annak rendje-módja szerint, egymás mellett elföldelik.

-

-– Tó vizébe ugrok én is, hadd fulladjak bele én is, – kiáltozza a kis

-árva.

-

-– Azzal senki meg nem éled, életed ha el is veted, – mondják a kis

-cimborácskák. – Inkább rontsunk a libákra, fecsegőkre, ostobákra; fogjuk

-el a bűnösöket, bűnükért hadd bűnhödjenek.

-

-A kis árva belenyugszik, vérző szíve megnyugoszik.

-

-Harminc legény hollópajtás, mind elrepül tó partjára, tónak partján egy

-nagy fára. Lent a vizen a libácskák, fent a nagy fán a hollócskák; a

-ludak a fára néznek, hollók a ludakra néznek. Összenéz a harminc holló s

-elkezdi a szavát szóló:

-

-– Ó, ezek a buta libák, bizonyára azt se tudják, hogy a víz kiapadóban,

-tó medre kiszáradóban. A tóban egy csepp víz sem lesz, ahány liba, mind

-odavesz.

-

-Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel odafutnak a hollókhoz,

-a fán ülő madarakhoz s lelkendezve kérik-kérdik, hogy igaz-e, ami

-hallszik.

-

-– Gyorsan gyertek fel a fára, – kiáltoznak a libákra. Három ludak fára

-kúsznak, egyet lépnek, kettőt csúsznak; hápognak nagy rémültükben,

-jobbra-balra eldültükben. Nevet harminc holló madár, a libákén eszük

-túljár s rajtuk a sor, ők mulatnak, vígan nótát danolgatnak:

-

-– Holló úszik, liba kúszik; ha lép egyet, kettőt csúszik; jaj de furcsa

-a járásuk, a csetlésük, a botlásuk.

-

-Libabőrt kap a három lúd, menekülne, jaj de nem tud; ágak közé

-gomolyodnak, lombok közé gabalyodnak. S amint hullnak le a fáról, az

-ágakról a galyakról, a szívük elfacsarodik, a nyakuk elcsavarodik.

-

-Lehulltukban megfulladtak, a bűnükért meglakoltak s azóta mind mai

-napig, szólás-mondás divatozik:

-

-– Holló úszik, liba kúszik.

-

-

-

-

-Kacskaringós folyondárka.

-

-_Kúszók_ között zsong a zsivaj, a réteken nagy a ricsaj. Heverész a

-_dinnye_-féle, henyél az _ugorka_-féle; _tök_ indája nyujtózkodik,

-szomszédjába kapaszkodik. Uraskodnék az _úri-tök_, settenkednék a

-_lopó-tök_; _dinnyécské_nek az indája, csavarkodik _ugorkára_.

-

-Őszi napnak sárgás fénye, sugarának rezzenése, aranyesőt permeteztet

-kertek, szántók peremére.

-

-Egymagában a _folyóka_, vékony szárú _folyondárka_, ül a réten

-hajladozvást, _kúszócskák_kal kacérkodvást.

-

-– Gyenge vagyok, kis száracskám, nincs akire ráhajthatnám, – szól

-_folyóka_ szeméremmel s a sok _kúszó_, a henyélő, rá-rápislant vágyó

-szemmel.

-

-– Kihez kússzak, kit szeressek, indájára kinek menjek? – kacsingat a kis

-_folyóka_, nézegetve jobbra-balra.

-

-Közelében kerekarcú, sárgabélű, szürkés héjú, úrifajta kis _tököcske_,

-megszólal a _henyélőcske_:

-

-– Szép kisasszony _folyondárka!_ – s szőrös karját, nagy indáját lányka

-felé nyujtogatja.

-

-– _Tök-legényke_, mit óhajtasz? – kérdezi a kis _folyóka_.

-

-– Indámra rácsavarodhatsz, a karomba csimpajkodhatsz; karcsúságod

-megvédem én, mindenkivel helyt állok én, – szól a _tök_ nagy bizakodva.

-

-Fogná is már a lány kezét, ölelgetné a termetét. Ám irígy egy másik kis

-_tök_, csúcsos fejjel a _lopó-tök_.

-

-– Volnék olyan legény mint ő, folyókához jobban illő, – mondja a _tök_

-gőgösködve.

-

-– Igazad van, – szól _ugorka_ s lekonyul a hosszú orra; – gyámság ha

-kell _folyóká_nak, nekünk szóljon és ne másnak.

-

-_Görög-dinnye_ a szomszédban, _folyóká_hoz odacsusszan, indájával felé

-kúszik, szára felé nyujtózkodik.

-

-– _Kis folyóka_ gyenge szárú, kisasszonyka gyenge lábú, ne hallgass a

-_tök_ szavára, ne hederíts indájára. Vaskos, durva a külseje, egész üres

-a belseje és ha nagy is az indája, tökkelütött a fajtája. Én vagyok az

-erősebbik, a szebbik, a fényesebbik; tükör se kell én mellettem, úgy

-ragyog a mindenségem.

-

-Laposat néz kis _folyóka_ a _dinnyécske_ formájára és a _dinnye_ fényes

-arca, csupa csipke viganója, idres-fodros kimonója, tükörmódra csillogni

-kezd, napsugárban villogni kezd. _Folyondárka_ egyet gondol s kicsiny

-szára meg is indul; a járása ingó-bingó, szökellése kacskaringó.

-

-_Tök_ megszólja a hálátlant, _ugorka_ az álhatatlant s mindahányan mind

-irígyek, haragjukban még renyhébbek. Vékony szárát a _folyóka_ van már

-kire támaszthassa; _dinnyécské_re hajtja fejét, kínálgatja édes kelyhét,

-kedvében nem leli helyét.

-

-Egy-két nap még alig múlik s a _folyóka_ nyiladozik; vékony szárán a

-bimbócskák, kis bimbókból virágocskák. És a napnak aranyszála, hízelegve

-síklik rája, csókolgatja piciny száját s friss harmattal fürösztgeti a

-virágját.

-

-Ám múlóban a boldogság s beköszönt a szomorúság. Kelet felől jött fel a

-nap, beborult az idő aznap s ím egyszerre egy nagy _holló_, fentről

-lecsap a károgó. Egyenesen a _dinnyé_nek, a fejének, két szemének.

-Ütögeti a csőrével, kapargatja a körmével s kiloccsanó édes levét

-nyalogatja a nyelvével.

-

-Felhördül a szegény _dinnye_, feljajdul a hű hitveske. Ám a _holló_

-lékelgeti és a _dinnye_ magvas belét, belsejének színes mézét

-nagyszaporán ízlelgeti. Mind kibuggyan a veleje, a _dinnyé_nek ízes leve

-s ahány _holló_ mind ott terem, mind vért szív a sok fertelem.

-_Görög-dinnye_ roskadozik, zöldes héja korhadozik; íze-méze kifolydogál,

-magvacskája széthulldogál.

-

-Szegény árva kis _folyóka_, párja-vesztett kis kúszócska, _dinnyé_jére

-ráhanyatlik, siránkozik, ájuldozik. Nyujtja szárát mindhiába, nincs

-akire rátámassza; gyenge lábán meg nem állhat, egymagára nem maradhat.

-

-– _Tököcské_hez fordulhatnék, indáján megnyugodhatnék, – gondolja a

-_folyondárka_ s amint néz az úr-fajtára, hát a szegény _úri-tök_nek,

-tövig le van feje vágva. Nemkülönben sok másé is, a sok zöld _ugorká_é

-is; ki levágva, ki elázva, ki a napban kiszáradva.

-

-Erre kémlel, arra fordul, a sok henye meg se mozdul. Úgy kell neki, –

-mondogatják, bosszúból még meg is szólják. Kis _folyóka_ elmélázgat,

-virágszeme könnybe lábbad. Száradoz a gyenge szára, roskadoz a gyenge

-lába; levélkéi lehullanak, sziromkái szétszóródnak. Végigélte kis

-életét, kilehelte lenge lelkét.

-

-Szántóföldnek a sarkában, áll egy _bambusz_ egymagában.

-

-Szétnéz a sok renyhe _tök_ön, elvirágzott _dinnye_földön, végignézi

-saját magát, derekának sugárságát és azt mondja megfontoltan, bölcs

-szavait meggondoltan:

-

-– Hogyha nekem szólott volna, de más sorsra jutott volna, kacskaringós

-_folyondárka_.

-

-

-

-

-Ibolyácska és a Puszpáng.

-

-Hosszúfejű, nagykucsmájú, ki az a bő putinájú? Senki más mint a

-_kórócska_, ökörfarkú virágocska.

-

-Már javában tavaszodik és a réten, mezőségen, a sok kóró bolyhosodik.

-Emelgetik a fejüket, szellőztetik süvegüket s szóra szájuk így nyílik

-meg:

-

-– Meleg szellő fujdogál már, egy-kettőre itt lesz a nyár; nincs itt

-többé maradásunk, hajlék után kell hogy lássunk.

-

-Lent a réten _Ibolyácska_, feltekint a putinásra s kérdi tőle:

-

-– Bő plundrádban, nagy kucsmádban hova készülsz, merre indulsz?

-

-– Te vagy az, kis ibolyácska? – kérdezi az ökör-kóró. – Lám-lám, te is

-kinyíllottál, de szépen kivirítottál.

-

-– Szépségemet még nem tudom, – feleli az ibolyácska, – de a meleg

-kicsábított, lehellete elkábított. Hová készülsz? Azt kérdeztem.

-

-– Készülődünk fel a hegyre, biztonságos védett helyre, – feleli az

-ökör-kóró.

-

-– Hát itt lent tán veszedelmes? – kérdezi az ibolyácska.

-

-– Asszonynépség, gyerek-sereg lepi majd el a nagy rétet, – súgja neki a

-kórócska; – füvet tépnek, hancúroznak, be könnyen széttaposhatnak.

-

-– Aztán merre szándékoztok?

-

-– A patakon túl a hegyre.

-

-– Elvinnétek magatokkal?

-

-– Gyere velünk, ibolyácska.

-

-– Puszpángocska, játszótársam, egymagára hogy hagyhassam?

-

-– Pajtáskád is hozd magaddal.

-

-Összeállnak vándorútra s elindulnak a nagy útra. Odaérnek a patakhoz,

-patakocska hűs partjához s két kis pajtás letelepszik, víz mellé

-leheveredik.

-

-Int nekik a nagysüvegű, rájuk szól a bolyhos fejű:

-

-– Kis virágok, mire vártok? Part mellett mit lustálkodtok? Álljatok fel,

-gázoljunk át, hegyi tanyánk vár odaát.

-

-Ám a két kis hiú virág, csak üldögél a pataknál s nézi magát a tükörben,

-víz tükrében elbűvölten.

-

-– Én lennék a kék ruhácskás? – kiált fel az ibolyácska.

-

-– Én meg az a fehér fodros! Jaj be csinos, be takaros. – Odavannak mind

-a ketten, dehogy mennek ők el innen.

-

-Száll egy lepke szálldogálva, rálebben a két virágra.

-

-– Ó, be helyre két virágszál, – mond és mingyárt tovább is száll.

-

-Be boldogok mind a ketten, dehogy mennek ők el innen. Ökörfarkú kis

-kórócska, áll a parton egyre várva; mosolyog a két virágon, mulatoz a

-hívságokon.

-

-– Kisasszonykák siessetek, ruhátokon libbentsetek, – szólnak rá a

-virágokra, víz tükrére bámulókra.

-

-– Dehogy megyünk fel a hegyre, mikor itt a patak tükre, – szól ibolya

-kényeskedvén, vízben magát nézegetvén.

-

-– Mind a ketten szépek vagyunk, nem a hegyre valók vagyunk; nektek

-hegyen a helyetek, mint a boncé süvegetek, – szól a puszpáng gúnyolódva

-s lefitymálja kórócskákat.

-

-A sok kórót bántja a szó, jó szándékát megócsárló:

-

-– Józan szóra nem hallgattok, vesztetek lesz hiúságtok. Asszonynépség,

-gyereksereg, mind ellepi a nagy rétet; füvet tépnek, hancuroznak,

-egy-kettőre eltaposnak.

-

-Azzal fogja putináját, jól felgyűri nadrágszárát s átgázol a patak

-vizén. A sok kóró mind utána, ki előtte, ki nyomába; hegyre vezet az ő

-útjuk, hegy tetején a tanyájuk.

-

-Lent a réten két leányka, jön a patak hűs partjára. Szétnéznek és

-megpillantják, a két hiú virágocskát.

-

-– Ibolyára, kék virágra bukkantam én, – szól az egyik.

-

-– Egy puszpángra, szép tarkára akadtam én, – szól a másik.

-

-Felvillan a két cifrácska, büszkén néznek a két lányra s illegetik

-ruháikat, billegetik szirmaikat. Ám a lányok lehajolnak, virág felé

-szagolgatnak s mind a kettőt megragadják, gyökerestül kiszaggatják.

-

-Fent a hegyen ökör-kórók, örülnek a nyugalomnak; senki őket nem zavarja,

-se lábbal meg nem tapossa.

-

-– Vajjon a két virágocska, puszpáng és az ibolyácska, patak partján

-vannak-e még? A tükrébe néznek-e még? – kérdik egymást, mosolyogva. –

-Nézzük meg az otthonjukat, meglelték-e nyugalmukat?

-

-Öten-hatan le is mennek, vizsgálódnak, nézgelődnek és nem látnak egy

-lelket se, ibolyát se, puszpángot se. Amint nézik a folyócskát, vizének

-a csobbanását, két kis virág uszkál benne, hervadozva, senyvedezve.

-

-– Ti volnátok, kis virágok? – kérdezik az ökör-kórók.

-

-– Hej, be nagy a mi bánatunk, rosszra fordult a mi sorsunk, – könnyezget

-az ibolyácska, sirdogál a puszpángocska.

-

-Megdöbbennek a kórócskák s szomorúan, szívdobogva, hallgatják a két kis

-virág szívszaggató mondókáját:

-

-– Két kis lányka járt a réten, a patakba néztünk éppen s kirántottak a

-helyünkből, kiszakadtunk a fektünkből. Egy-két nap még becézgettek,

-szorongattak, szeretgettek, ám az arcunk fonnyadni kezd, szép szín

-ruhánk fakulni kezd. Harmadnapra megragadtak s kíméletlen durva kezek, a

-patakba beledobtak. Szavatokra nem hallgattunk, elsenyvedtünk,

-elsorvadtunk.

-

-Patak vize csak folydogál, a két virág csak uszdogál; sodródnak a hullám

-hátán, lemerülvén majd felbukván s addig-addig hajszolódtak, míg a vízbe

-befulladtak.

-

-A bús kórók bonc módjára, kiállnak a víz partjára; patak mellett

-imádkoznak, két halottat búcsúztatnak.

-

-

-

-

-Csodatévő ócska ecset.

-

-Egy szegény festőről szól ez a mese. Szegény volt, de a mesterségében

-ugyancsak kitett magáért. Egy _bonc_ nyitott be egy nap hozzá és azt

-mondta neki:

-

-– Hallom, hogy mestere vagy a mesterségednek; azért jöttem, hogy

-lefestessem magam.

-

-– Akár meg is kezdhetjük, – feleli a festő és egy-kettőre hozzá is lát a

-munkához. Mire alkonyodni kezdett, már el is készült a képpel és átadja

-a _bonc_nak.

-

-– Akár csak a második énem, – örvendez a _bonc_ és amikor fizetni

-kellene érte, egyet vakar a feje búbján.

-

-– Szegény vagyok, – mondja, – pénzzel nem tudlak megfizetni. De van ám

-egy ecsetem, azt odaadom neked.

-

-– Mihez konyít az a te ecseted? – kérdi a festő tréfásan.

-

-– Ahhoz, – feleli a _bonc_ nagy komolyan, – hogyha akármit is lepingálsz

-vele és hármat tapsolsz hozzá, való elevenre válik az a kép. Ha aztán

-megint hármat tapsolsz, megint csak kép lesz belőle. Jól vésd az

-eszedbe, amit elmondtam és jól vigyázz az ecsetre.

-

-Azzal odanyul a gelebébe, előhúz egy ütött-kopott ecsetecskét és odaadja

-a festőnek. Nem nagyon főtt a festő feje a pénzért, hát elfogadta az

-ecsetet, de még meg is köszönte és odadugta a többi közé, egy bambusznak

-a nyilásába. Elköszönt aztán a _bonc_, bocsánatot kért az

-alkalmatlankodásért és ment a maga útjára, odébb egy-két házzal. A festő

-pedig, mintha nem is lenne meg az az ecsetje, továbbra is csak a

-magáéval festegetett. Nem igen adott a szónak hitelt, ha mindjárt _bonc_

-ejtette is ki.

-

-Történt egy nap, hogy a _dájmió_ egy embere állít be hozzá.

-

-– Mi jót hoztál? – kérdi tőle a festő.

-

-– Azt – feleli az ember, – hogy a _dájmió_ hivat a palotájába, sietős a

-dolga veled, beszélni szeretne veled.

-

-Szedelőzködik a festő, veszi a festékjeit meg az ecsetjeit és mennek a

-palotába, a _dájmió_ színe elé.

-

-– Mi a kívánságod, miért hivattál? – kérdezi a festő.

-

-– Azért hivattalak, – mondja neki a _dájmió_, – hogy lefestessem veled a

-drágaságaimat. Annyi a sok szép holmim, hogy nem győzöm a nézésükkel, de

-meg időm sincs hozzá. Úgy gondoltam s azt szeretném, hogy lefestenéd a

-sok dolgot, mind ott legyen egy nagy képen. Mindennap megnézném őket,

-egyszerre mind valamennyit. Elvállalnád ezt a munkát?

-

-– Szívesen, – feleli a festő, – akár mindjárt hozzá is látok.

-

-Beszólítja a _dájmió_ a sok szolgáját és hozzák a szebbnél-szebb

-holmikat, arany-, ezüst-szobrocskákat, gyöngyös-köves bálványkákat,

-színes-lakkos ládácskákat, nehézselyem szövetfélét s Isten tudja, mi

-mindent még. Még a festő is alig győzi a nézéssel. Nem is nézi, hanem

-festi és amire leáldozóban a nap, elkészült a nagy munkával.

-

-Tetszett a kép a _dájmiónak_, jól megnézi, megmustrálja és kérdezi a

-festőtől, hogy mi jár érte? Meghányja-veti a festő és azt feleli a

-_dájmiónak_:

-

-– Sokat fáradoztam vele, jól meg is csináltam, száz arany lesz az ára.

-

-Rém fösvény volt a _dájmió_ s nagyot ugrott a száz aranyra.

-

-– Mennyit mondtál? – kérdi, mintha nem hallotta volna jól.

-

-– Száz aranyat, – feleli újra a festő.

-

-– Ne beszélj bolondokat, – kiáltja a _dájmió_. – Egy aranyat kaphatsz

-érte, egy garassal se többet.

-

-Most a festő ugrott egy nagyot és erősen rászól a _dájmióra_, hogyha

-ilyen nagy képet akart, fizesse is meg érte a száz aranyat, egy

-fillérrel se fogad el kevesebbet.

-

-Addig-addig, míg úgy összeszólalkoztak, hogy parázs veszekedés lett a

-vége. A legvége meg az, hogy lefogatta a _dájmió_ a festőt és börtönbe

-csukatta szegény fejét. Tehette, hisz nagy úr volt az Istenadta.

-

-Ül a szegény festő a börtönben és úgy nekikeserítette a nagy

-igazságtalanság, hogy szinte belebetegedett a nagy haragjába. Sokat

-járatja az eszét a mesterségén és hogy, hogy nem, egyszerre csak eszébe

-jut a _bonc_ ecsetje.

-

-– Hátha kipróbálnám? – gondolja magában; – hátha hasznát vehetném?

-

-Kéreti a börtön urát, börtönnek az őrizőjét és azt mondja neki:

-

-– Untat a sok semmittevés, félek, hogy még belé találok bolondulni. Egy

-ócska ecsetkém van odahaza, ütött-kopott, színehagyott, ha azt

-idehozatnád, munkához látnék vele és neked is festenék valamit.

-

-Érte küld az őrtálló, kikeresik a bambusznádból és elhozzák neki. Egyet

-gondol aztán a festő és kettőt akar cselekedni. Elővesz egy hártya-lapot

-és ugyanazt festi meg még egyszer, amit a _dájmió_nak csinált volt.

-Csakhogy újabb formában a rajta levőket és még nagyobbaknak, mint

-amilyenek a valóságban voltak.

-

-Alig várta a festő, hogy elkészüljön a képével. Megpróbálja, összecsapja

-a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és csudák csudája, előtte

-elevenedik meg a kép, előtte a sok drága holmi. Arany-, ezüst- kis

-szobrocskák, gyöngyös-köves bálványocskák, színes-lakkos kis ládácskák,

-nehéz selyem szövetfélék s Isten tudja, mi minden még.

-

-Szaladnak az emberek a _dájmió_hoz, mondják neki a sok drága holmit; azt

-se tudják honnan s hogyan kerültek elő. Egyéb se kellett a kapzsi

-uraságnak. Szalad a hírhozókkal a fogházba, a festő áristomába; hát csak

-eláll a szeme-szája, úgy elbámészkodik a sok szép holmin. Mikor még az

-övénél is szebbek voltak, szebbek is, meg nagyobbak is.

-

-– Honnan való ez a sok drágaság? – kérdi a festőtől.

-

-– Otthonról hozattam ide őket, – mondja félvállról a festő, – hogy

-nagyobb legyen a kényelmem, meg az örömöm.

-

-Egyet villan a _dájmió_ sóvár szeme és azt mondja a festőnek:

-

-– Ha nekem adod a holmidat, kiszabadulsz a fogságodból.

-

-Úgy tett a festő, mintha hallani se akarna róla.

-

-– Cseréljünk akkor, – kezdi megint a _dájmió_, – az én holmim a tiéd

-legyen, ezeket meg add énnekem.

-

-Megint csak úgy tett a festő, hogy gondolkozott rajta és nagynehezen,

-immel-ámmal, belenyugodott végül a cserébe.

-

-– Csak azért, hogy kiszabadulhassak, – magyarázta a _dájmió_nak.

-

-Az volt a vén fösvény legelső dolga, hogy a saját palotájába vitette a

-sok holmit, a magáét pedig a festő lakásába szállíttatta. A festőnek is

-megvolt a magához való esze és egy-kettőre azt tette, hogy holmistul,

-mindenestül elköltözködött és egy másik tartományban telepedett meg.

-Annyi kincse, kincset érő sok holmija volt, hogy gazdag emberszámba ment

-és bőven tellett neki mindenre.

-

-Csak épp avval tartozott még a _dájmió_nak, hogy amint üldögél egy nap

-az otthonában, összecsapja a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és

-íme, a _dájmió_ palotájában, a másik tartományban, úgy eltünt egyszerre

-a sok holmi, mintha sose lett volna benne. Csak egy nagy kép maradt

-helyette, csak azon volt meg a sok holmi.

-

-Úgy nekiesett a _dájmió_ a nagy bánatnak, hogy belebolondult szegény

-feje és a bolondok házában egyre csak azt a nagy képet nézte és rajta a

-sok holmit valóságnak vette.

-

-

-

-

-Felejtető gyömbért evett.

-

-Falubéli fogadóban, ott esett meg ez az eset. Kapzsik voltak a

-fogadósék, az ember is, az asszony is és csak a pénzért éltek-haltak.

-Mintha egyéb jó se lenne ezen a nagy világon.

-

-Betéved egyszer hozzájuk egy utas, estefelé járt az idő és ott akart

-átéjszakázni a falubéli kis fogadóban. Gazdag ember lehetett a vendég,

-sok a holmija, még több a pénze, csak úgy csörgött a zacskójában. Sóvár

-szemmel nézték a fogadósék, hogy mi mindene van ennek az embernek.

-

-– Asszony, – súgja oda a fogadós a feleségének – sok pénze lehet ám

-ennek a mi vendégünknek; megdézsmálhatnánk egy kissé. Mit gondolsz,

-hogyan férkőzzünk hozzá?

-

-– Lopásra nem vetemedhetünk, – feleli az asszony, – istenellenes dolog

-lenne. Hacsak itt nem felejtené valahogy a pénzét.

-

-– Nem olyan felejtős a gazdag ember, – mondja a fogadós, – inkább még

-többet talál hozzá.

-

-Elgondolkozik az asszony, majd egyet bök a homlokára és így szól az

-urához:

-

-– Hátha gyömbért etetnénk vele? Felejtető gyömbérételt.

-

-– Gyömbért? Felejtető ételt? – bámul rá az ura.

-

-– Azt hát, – bólint rá az asszony. – Ereje van a gyömbérnek s hogyha

-vele megetetnek, elfelejted minden dolgod, el a mát, el a holnapot.

-Pénzed ha van elfelejted, odahagyod ha elteszed, semmire sem emlékezel,

-mindenről megfeledkezel.

-

-Örül a két egy lélek, hogy megtalálták a módját. Siet az asszony a

-konyhába és hozzálát a sütés-főzéshez. Rizsgombócot gyömbérrel főz, a

-tésztába gyömbért gyúr be s minden, amit összekotyvaszt, gyömbéresen

-kerül tálra.

-

-Itt az estebéd ideje, terül a vendég előtt a kis asztalka. Hozzálát az

-utas és sorra kóstolgatja az ételeket.

-

-– Gyömbérízű ez a gombóc, – gondolja magában az ember és a tésztába

-kóstol bele.

-

-– Gyömbérszagú ez a tészta, – gondolja ismét és más étel után nyúl.

-

-– Gyömbéres itt minden étel, – bosszankodik magában s gyanús szemmel

-méregeti hol az ételeket, hol a fogadósékat.

-

-Addig-addig eszmélkedik, míg kezd a szitán átlátni és se szó, se beszéd,

-indul a szobájába, hogy pihenőre térjen.

-

-Összesúgnak a fogadósék és várva-várják a másnap reggelt.

-

-– Mit hoz vajjon a gyömbérke? Lesz-e zacskó pénzzel tele? – egyre csak

-ezt hányják-vetik.

-

-Talpon vannak korán reggel s óvatosan, lábujjheggyel, odasompolyognak az

-utashoz, szállásbeli szobájához. Hallgatóznak, leskelődnek, nagy csend a

-vendég szobájában. Tolóajtót félretolnak, nagy loppal bepillantanak, hát

-nagy szentek ámuljatok, csudadolgot csudáljatok.

-

-Nincs a házban egy lélek se, holmi-egymás pénzecske se, hűlt a helye az

-utasnak, nyoma sincs sok cókmókjának.

-

-– Hát a gyömbér, amit evett? Ami mindent elfelejtet? – kérdi az ember az

-asszonytól.

-

-– Hogy a pénzét mind elvitte s cókmókostul itt hagyni elfelejtette, azt

-is csak a felejtető gyömbér tette, – mondja nagy fontoskodva az asszony.

-

-– Hát az étel, ital ára? Szállásért a tartozása? – szól az ember nagy

-morogva, fejebúbját vakargatva.

-

-– A vendégünk gyömbért evett, fizetséget elfelejtett, – szól az asszony

-sopánkodván, orra hegyét lehorgasztván.

-

-

-

-

-Bambuku-csagama.

-

-Egy kis községben történt, annak is egy szent templomában. A templom sok

-lim-lomja között ott dímatlankodott egy nagy teafőző, ócska volt és már

-a rozsda is kikezdte. Teát meg jórég nem főztek benne.

-

-Észreveszi egy nap a templom bonca és gondolja magában, hogy bíz ő

-használatba veszi azt az edényt. Leszedegeti a polcról, kiöblíti, vizet

-önt bele és ráteszi a tűzre, a szén parazsára. Ahogy kezd már a víz

-melegedni, egyszerre csak rémülettel látja a boncunk, hogy íme az a

-rozsdás teafőző, elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca, mintha

-mozgolódnék egy kissé. Akár csak a borzé, olyanná lett a formája.

-

-Visszahőköl a bonc az edénytől és kiáltoz a fiatalabb boncok után, hogy

-siessenek a segítségére. A teafőző eközben felszáll a tűzről és úgy

-repülget a levegőben, akár egy élő madár. Seprőt meg porolót ragadnak a

-kisboncok és addig hajszolják, hajkurásszák a repülő micsodát, míg

-lerántják valahogy a földre. Majd hogy össze nem törték szegénykét. Nagy

-óvatosan megfogják, nagy félénken megnézegetik, hát nincs egyéb belőle,

-csak a teafőző-edény. Belehelyezik egy ládába és azon gondolkozik a

-szent bonc, hogy valahogy szépszerével mi módon szabadulhatna meg tőle.

-

-Egy rongyszedő téved épp be a templomba, esteli imádságát akarja

-elvégezni. Egyet gondol a mi boncunk, hogy eladja azt a teafőzőt, hátha

-megveszi az a szegény ember. Még egy kis aprópénzt is kaphat érte.

-

-Előveszi a teafőzőt, odaviszi a rongyszedőhöz és odakínálja neki. Jó

-szíve volt a szegény embernek, megveszi a teafőzőt. A kezébe veszi,

-hazamegy vele a szomszéd községbe és amikor a lefekvésre kerül a sor,

-odateszi az ágyához, a párnája mellé.

-

-Úgy éjfél körül, egyszerre csak arra riadoz a rongyszedő, mintha

-kapirgálna valami mellette. Körültekint a félhomályban, odanéz a

-teafőzőjére és szinte megborzog a rémülettől, amint megpillantja az

-edényét. Elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca; két lábacska

-jobbfelül, két lábacska balfelül, mintha mozgolódnék egy kissé. Akár

-csak a borzé, olyanná lett a formája.

-

-Egyet mozog a főzőcske, aztán odafordul a rongyszedőhöz és azt mondja

-neki:

-

-– _Bambuku-csagama_ az én nevem, megismered majd a hírem, jól értek én

-sok mindenhez, hát még tánchoz, zenéléshez.

-

-Odáig a rongyszedő a nagy csudálkozástól.

-

-– Jóravaló embernek látlak, – mondja tovább a főzőcske. – Nagy hasznomat

-fogod még venni.

-

-Egyszerre elmult az emberünk ijedelme, kezébe veszi a beszélő edényt és

-barátsággal meg-megcirógatja.

-

-Híre terjed a községben, hogy itt a _Bambuku-csagama_, a csuda-teafőző,

-hogy olyan táncolást tud csapni, hogy még a csudánál is csudább. Egy

-fabódét deszkáztat össze és csődíti az embereket a rongyszedő, hogy

-nézzék meg a varázslását. Emberek emberek hátán, úgy bámulják nap-nap

-után és csak úgy dűl a sok ajándék, meg a sok arany-, ezüstpénz.

-

-[Illustration: Bambuku-Csamaga.]

-

-Gazdag emberré lett a szegény rongyszedő, bővében volt a

-mindennapijának.

-

-Eszébe jut egy nap a templom és veszi a teafőzőjét, vesz egy csomó

-aranyat meg egyébféle ajándékot és viszi őket a templomba, ahol a

-csudadolgát kapta volt. Beállít a bonchoz és azt mondja neki:

-

-– Visszahoztam az ócska teafőződet, te vedd ezután hasznát. Sok pénzt

-meg miegymást szereztem vele, íme, a tied meg a templomodé legyen a

-fele. _Bambuku-csagama_ a teafőződ neve, templomodban legyen ezután a

-helye.

-

-Odáig volt a bonc a nagy ámélkodástól és közelében a templomának egy

-másik kis templomot építtetett, abba helyezte el a csuda-teafőzőt.

-

-Nagy lett a híre-neve az új szentnek és csak úgy tódult a sok ember az

-új templomba, hogy áldásért meg földi boldogságért könyörögjenek hozzá.

-_Bambuku-csagama_ az új bálvány neve, jólétet fakasztó földi híressége.

-

-

-

-

-Hacsibime, a fatálas.

-

-Sok-sok éve, réges-régen, éldegéltek egy községben. Öreg volt az ember,

-asszony, szegényesen éltek nagyon. Kunyhójuknak ékessége, lánykájuk

-volt, _Hacsibime_. Szépségének párja nem volt, csupa jóság, bájosság

-volt.

-

-Megjött egy nap, hogy az apjuk elhagyta e szép világot s úgy maradtak

-mint az ujjam, a szép lányka meg az anyja. Idő mult, míg megnyugodtak,

-de a szegény öreg asszony semminek se örült többé, még a lánya arcának

-sem.

-

-– Árthat neki nagy szépsége, – mondogatta volt az anyja, – veszedelem

-környékezi, sok kísérés kerülgeti.

-

-Ügyet se vet a lányára, szépséges kis orcájára, szorgalomra

-szoktatgatja, szót fogadni tanítgatja. Jó lelke volt lánykájának,

-örömére az anyjának.

-

-Évek teltek, évek multak s eljött az a szomorú nap, hogy az asszony nagy

-beteg lett, szegény feje ágynak esett. Nagy betegen inti lányát, hogy

-maradjon jónak lelke, a rosszat meg elkerülje.

-

-– Jaj mi lesz a leánykámmal, – sopánkodik szegény beteg, – nem lesz aki

-oltalmazza, tettét-vettét megvigyázza.

-

-Odaszól a leányának, hogy egy fatál az udvaron, hozza be nagy hamarosan.

-Hozza a lány a fatálat, odanyujtja az anyjának s letérdel az ágya mellé,

-hogy megtudja óhajtását. Fogja anyja a fatálat, ráilleszti a lányára,

-feje selymes hajzatára. Nagy széle volt a fatálnak s amint reáborította,

-az arcát beárnyékolta, úgyhogy senkise láthatta, hogy mily szépség van

-alatta. Megnyugodott a nagy beteg és fogadtatta a lányával, hogy a tálat

-a fejéről le nem veszi, míg a világ. Lehanyatlott párnájára és a lelkét

-kilehelte.

-

-Egymagára maradt a lány, anyától, apától árván, nincsen többé gondozója,

-tanácsokkal ellátója. Élni szegény úgy éldegélt, hogy mezőre járt

-dolgozni, rózsát szedni, magot vetni s mikor este nagy fáradtan

-visszatért a kunyhójába, nyugodt szívvel gondolhatott anyja, apja

-tanácsára, fogadalma szent szavára. S mert a tálat le nem vette,

-elnevezték községszerte: _Hacsibime_, a fatálas.

-

-Legények megkörnyékezték, kérő szóval arra kérték, vegye kissé le a

-tálját, hadd láthassák szép orcáját. De a lányka állhatatos, ügyet sem

-vet semmi szóra, kísértő rossz gondolatra. Szűkösen csak megéldegélt,

-munkás lány volt, sose henyélt, _Hacsibime_, a fatálas.

-

-Épp a mezőn dolgozgatott, szorgalmasan munkálkodott, amikor egy

-földesgazda, a környék leggazdagabbja, meglátta a serénységét, nagy

-szorgalmát, ügyességét. Hozzálépett, köszöntötte, szíves szókkal

-megdícsérte s amint látta nagy jóságát, szíve-lelke tisztaságát,

-befogadta a házába, nem cseléd, de gyerekszámba. Beteg volt a

-földesasszony, ahoz kellett ápolónak s amint napok, hetek teltek,

-gondjai megkönnyebbedtek.

-

-Történt egy nap, hogy a házhoz kedves vendég állított be. Nagy fia volt

-a gazdának, az jött volt meg idegenből. Látja a lányt anyja mellett s

-jót nevet a fatányérján, amikor megmondják neki, hogy fejéről le nem

-veszi. Mégis egyszer, hogy, hogy nem volt, alánézett a fatálnak s

-szeme-szája tátva maradt, megláttára a szép lánynak.

-

-– Ő lesz az én feleségem, senki más e nagy világon, – mondja legott

-szüleinek s szóval, szívvel addig kéri, kérő szóval esdekeli, míg a

-célját el nem éri.

-

-Ám a lányka szabadkozik, hogy őt tiltja fogadalma, anyjának tett

-igéretét, mindhalálig ő megállja. Nehéz szívvel huzakodik, bocsánatért

-rimánkodik.

-

-Mikor megjött az éjszaka s nyugalomra hajtja fejét, álmában az anyját

-látja s arra inti a lányát, hogy szereti gazda fia, menjen hozzá

-feleségül. Boldog szívvel ébredezett s mert kedvére volt a legény, enged

-unszoló szavának s kezét-szívét odanyujtja.

-

-Közeleg a lagzi napja, sürgés-forgás, készülődés s örömére a nagy

-napnak, arra kérik a leánykát, hogy a fatál fogadalma kerüljön le a

-fejéről. Ám a fatál a fejére, mintha oda lenne nőve és amint húzzák,

-ráncigálják, nagy fájdalom hasítja át.

-

-– Maradjon csak inkább rajta, – szól a násznép megnyugodva és úgy indul

-el esküvőre _Hacsibime_, a fatálas.

-

-Lakománál ül az új pár, hozzák a hármas nászitalt s mikor a lány a

-pohárkát, harmadszorra kiüríti, egyet roppan fején a tál s darabokban

-hull le róla. Ámultára mátkapárnak, a szülőknek és násznépnek, drágakő

-meg arany, ezüst hulldogál a törött tálból.

-

-Soha annyi kincset együtt, nem láttak még a községben. Még nagyobb az

-ámulásuk, amint a lány fatál nélkül, ragyogón nagy szépségétül,

-irul-pirul virágmódra. Soha olyan bájos arcot, a világ még alig látott s

-mindenkihez kedves nyájas, _Hacsibime_, a fatálas.

-

-

-

-

-Szellemirtó Sippejtaro.

-

-Réges-régi időkben történt, ördögök és sárkányok idejében, mikor a

-szellemeknek országuk volt, boszorkányok köztünk jártak, deli vitéz

-viaskodott, szép leányzót szabadított; abban az időben élt még a mi

-leventénk.

-

-Veszi egy nap a kardját meg a cókmókját és indul világgá, hogy

-szerencsét próbáljon és hogy segítsen a segítendőkön.

-

-Jó ideig csak jár-kél, csak bujdosik, senki se akad útjába, semmi se

-kerül kardélre. Rengeteg egy erdőben téved el egy nap, csak úgy

-feketéllik a sűrűsége és meredezik a hegysége. Se kunyhó se kaliba, se

-ember se állat, még csak szellem sincs a közelében. Itt-ott egy kis

-gyalogösvény, az is megszakad előtte. Ráborul a félhomály és ahogy

-botorkál a sötétben, tüskés bozót meg cserje-csalit, csak úgy

-bukdácsolgat benne.

-

-Nagyhirtelen egy falba ütődik és amint körültapogatja, körüljárogatja,

-hát látja, hogy egy félig rom-templom. Valahogy csak bevánszorog rajta

-és ütött-kopott oltára előtt, majd csak meglesz a menedéke.

-

-– Jó lesz éjszakára, – gondolja magában és leteríti a subáját, hogy

-megpihen egyet. Üres tarisznyája, az lesz a párnája, kardja nagy ereje a

-megőrizője. Álomra hajtja a fejét és csakhamar el is szenderedik.

-

-Éjfélre járhatott az idő, amikor egyszerre csak olyan rémítő egy

-üvöltés, olyan fene nagy sikongás támad, hogy felriad a legény az

-álmából.

-

-– Tán csak álmodom – gondolja magában, de olyan borzalmas a rikoltozás

-meg sikongatás, hogy a hegység is visszahangzik tőle.

-

-Felemelkedik a legény a fektéből, markába szorítja a kardját és nagy

-óvatosan kinéz a félhomályba. Szörnyű volt a látomása, épp hogy kővé nem

-dermedt tőle. Gonoszarcú macskacsapat kering egy térségen, veszett

-kedvvel ugrándoznak, sikongatnak, csattogtatják fogaikat, villogtatják

-szemeiket, hogy hegy-völgy rendül meg bele. Veszett módra forgolódnak és

-habzó szájjal üvöltgetik:

-

-– _Sippejtaro_ meg ne tudja, _Sippejtaro_ meg ne sejtse.

-

-Épp a tele hold világította meg őket, szinte beleborzadt a levente. De

-amint elmúlt az éjfél, egyszerre csak eltűnik a sok macskakísértet és

-halál csendessége borul a környékre. Lefekszik aztán a levente és fel se

-ébredt reggelig, kivilágos-virradtig.

-

-Talpra ugrasztja a nagy világosság és siet kifelé a templomból, hogy

-otthagyja ezt a boszorkánytanyát és megtudjon róla egyet-mást. Előtte

-egy kis ösvény, a minap este sötétjében dehogy is vehette észre. Elindul

-rajta és bezzeg nagy az ő öröme, hogy nem a hegynek vezet a nyoma, hanem

-le a hegyről egy nagy síkra.

-

-Egy-két kalibát pillant meg a távolban. Azontúl meg egy kis falut. Csak

-úgy kergeti a buzgósága meg az éhsége és már a határán van a falunak,

-amint asszonyok, emberek sírása, síró-rívó jajveszékelése hangzik át

-hozzá. Legott elfelejti az éhségét és siet az egyik kunyhóhoz, hogy

-merre a veszedelem és hogy kell-e segítség hozzá.

-

-Odamegy az asszonynéphez és bármit is kérdez tőlük, egyre csak a fejüket

-rázzák és búsan-keservesen csak azt hajtogatják, hogy hiábavaló minden,

-nincs ő rajtuk segítség.

-

-– Esztendőnként, – mondják végre nagynehezen, – megjön a hegy ördöge és

-egy áldozatot viszen el tőlünk; egy-egy leányzót minden évben. Ma jár le

-megint az egy esztendő és legszebb lányát a falunknak, szerelmetes

-magzatunkat, egyetlenegy virágunkat, azt kell hozzá vinnünk. Ez a mi

-nagy keserűségünk, szívettépő mély bánatunk.

-

-Egyik ámulatból a másikba esik a vitéz és kérdi tőlük, hogy merre viszik

-azokat a szegény ártatlanokat.

-

-– Ahogy leszáll a nap, – felelik neki, – egy ládába helyezzük a lánykát,

-egy szegényes gyaloghintóba és felvisszük a hegyre, abba a félig

-rom-templomba és ott hagyjuk szegénykét. Reggelre aztán úgy eltűnik

-onnan, hogy mégcsak a hírét se halljuk többé. Igy voltunk vele minden

-esztendőben, így leszünk vele most is, a mai szomorú napunkon.

-

-Feltette magában a vitéz, hogy egy élete egy halála, szembeszáll ő az

-ellenséggel. Arról a templomról a minapi éjszakája jutott az eszébe és

-kérdi a falubéliektől, hogy hallották-e _Sippejtaro_ hírét és ki-miféle

-lenne.

-

-– Hogyne hallottuk volna, – felelik. – Bátor eb a _Sippejtaro_, akárcsak

-egy levente. A _dájmió_ egy embere lakik itt a közelünkben, annak a

-kutyája az a jó _Sippejtaro_. Csak a gonosz embert bántja az, a jót

-pedig megvédelmezi; de bikányi is ám az ereje, hát még a bátorsága.

-

-Nem kérdezget többet a levente, hanem siet a faluba és beállít a kutya

-gazdájához.

-

-– Add kölcsön a kutyádat, – mondja neki, – reggelre visszahozom, jótett

-lesz érte a jutalmad.

-

-Nem szívesen adta az ember, de mégis csak odaadta. Nagy volt a vitéznek

-az öröme, hogy elindulhatott avval a kutyával. Legelsőbb a lány

-szüleihez tért be és meghagyta nekik, hogy ne csináljanak semmit, hanem

-őrízzék a lányukat és mégcsak ki se engedjék a házból.

-

-– Hát a ládával mi lesz? – kérdezik tőle.

-

-Abba meg _Sippejtaro_t ültette be, aztán betakarta és egy pár falubéli

-legénnyel viteti fel a hegyre, be a félig rom-templomba, az oltár

-közelébe. Még jóformán le se tették a ládát a legények és úgy inalnak

-vissza a templomból, mintha ördögök kergetnék őket. Úgy remegtek attól a

-félelmetes hegyi kísértettől. Csak a levente maradt ott a kutyával és

-várta a várandókat. Éjfélig várakoztatták a türelmét.

-

-A teli hold volt ismét az égen és amint ráderengett a templomra meg a

-környékére, egyszerre csak ott a macskacsapat megint, akár az éjféli

-kísértetek. Középütt egy félelmetes nagy fekete kandúr, szeme szikrákat

-szór, szája tajtékot túr és olyat bődül a hangja, akár a mennydörgés

-csattanása. Megsejtette a levente, hogy ez a kandúr a hegy ördöge, a sok

-macska meg a fajzatja.

-

-Amint meglátta a szörnyeteg a ládát és áldozatát gondolta benne,

-örömében egyet ugrik, körülvíjogja, körülugrándozza, nagy fogait

-csattogtatja, tűzszemeit lobogtatja és úgy ráveti magát a ládára,

-reménybeli prédájára, hogy darabokra töredez a deszkája. Emberére talált

-ezúttal.

-

-Nekiugrik _Sippejtaro_ és vasfogával, vaskarmával úgy beleragad a

-kandúrba, hogy belekábul az ördög fajzatja és csak úgy ordíttatja a

-félelme meg a fájdalma. Előugrik a jó vitéz is és karjának egy

-csapásával, kardjának egy vágásával olyat nyisszant a kandúron, hogy

-porba hull a feje. Elhül a sok gonosz macska és torkukba akad a hangjuk.

-Ijedtükben ott ragadnak és nézik urukat a nagy kandúrt, hol a testét,

-hol a levágott fejét.

-

-Mind egy szálig ott pusztultak. _Sippejtaro_ megragadja, a vitéz meg

-levagdossa. Halálos csend a templom körül, vége lett a kísértésnek.

-

-Visszatérnek aztán a faluba, be a lányék kunyhójába, szabaddá lett már

-az útja. Aztán újra elindulnak és apraja-nagyja a falunak, mind kísérik

-_Sippejtaro_t, úgy viszik a gazdájához.

-

-A vitéz meg fogja a kardját, szedi-veszi a cókmókját és indul ismét

-nagyvilággá, hogy szerencsét próbáljon és segítsen a segítendőkön.

-

-

-

-

-A felemás szarvas.

-

-Nagy vadaskertje volt az egyszeri templomnak, szarvasok ütöttek benne

-tanyát, istennek szép szarvaskái. Legerősebb a _Nagyszarvú_ volt

-közöttük, mert az ő agancsai voltak a legvastagabbak és az ereje is ahoz

-képest. Csak az esze, az jóval kurtább volt a többiénél.

-

-Sétára indul egy nap a _Nagyszarvú_, utána a pajtásai a többi szarvas,

-hogy mulassanak vagy egyet a szép nagy erdőben. Csupa jávorfa volt a

-hegyeken és veresedőben voltak már a levelei, ősz felé járt az idő.

-Gyönyörködtek a szép veres színben és leheveredtek a nagy fűbe, hogy

-pihenőt tartsanak és falatozzanak miegymást. Rizsbort is hoztak

-magukkal, megmelegítették és iddogálni kezdtek belőle. Ki módjával, ki

-azon felül. Italos volt egy kissé a _Nagyszarvú_ és egy-két pohár nem a

-világ, ugyancsak újrázgatta őket. Addig-addig, míg hamarosan beleszokott

-és úgy megeredt a kedve, hogy ami világ, mind az övé lett.

-

-– Hej cimborák, – kurjantja el magát a _Nagyszarvú_, – az ég alja

-pirosodik, tenger színe bíborodik, jávorfácska levelecske, egyre jobban

-veresedik. Akárcsak a mennyországban, ott se lennék boldogabban.

-Boncasszonyok táncát látom, ha látom hát én is járom.

-

-Azzal talpraugrik a _Nagyszarvú_ és illegeti magát a tánchoz.

-

-– Hát csak járjad, – biztatja az egyik pajtása, – mi majd nótázunk

-hozzá.

-

-Táncra perdül a _Nagyszarvú_ s énekel is hozzávalót; veszett kedve

-kerekedik s jókedvében így nótázik:

-

-– Szarvasok a hegyek alatt, veres jávorfácskák alatt, rizsbort isznak

-iddogálnak, jávormódra pirosodnak. Perdülj egyet két-két lábam, szarvaim

-már el se bírom. Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne

-nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!

-

-Úgy belemelegedett a _Nagyszarvú_ és úgy a fejébe szállt az itóka, hogy

-lassan-lassan beleszédült és lehanyatlott a földre. Félrészegen,

-féljózanon, félig ébren, félig alva, egyre csak azt kurjogtatja:

-

-– Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj

-szarvam, fuss el tőlem!

-

-Becsukódtak aztán a szemei és úgy elaludt az erdőben, hogy se jávorfa,

-se két szarva, mintha sose látta volna. Nézik a pajtásai a

-_Nagyszarvú_t, a holt részeget és ugyancsak nevetgélnek rajta.

-

-– Terhére van a két szép szarva, – szólal meg az egyik, – szabadulni

-szeretne tőle. Pedig azért szarvas, hogy szarva legyen. El is kéne tőle

-venni, ha annyira únja és útjába is van neki.

-

-Irígyelte a sok szarvas a Nagyszarvú szép agancsait és rossz néven

-vették a beszédjét. Mind azt mondta, hogy ne legyen hát, ha nem kell

-neki.

-

-– Mit mondunk majd, ha felébred? – kérdi az egyik szarvas.

-

-– Azt mondjuk, hogy Isten büntetése. Amilyen egyűgyű, akár el is hiszi.

-

-– Akkor hát lássunk hozzá, – hagyják helybe a többiek. Odarohannak az

-alvóhoz, letörik a szarvait és viszik magukkal a tanyájukra, a templom

-védelme alá.

-

-Szarvatlan lett a _Nagyszarvú_ és olyan mély volt az alvása, hogy még a

-szarvaira sem ébredt fel.

-

-Estére fordult az idő és szél kerekedett a hegyek közt. Felébred a

-szarvatlan a nagy hidegre, nagynehezen feltápászkodik, egyet-kettőt ásít

-és azt se tudja, hogy hol és mint van. Megdörzsöli a szemeit, szétnéz és

-lassan-lassan eszébe jut a jávorerdő is, a sok rizsbor is, meg a

-mulatozása is.

-

-– Hova lettek a pajtásaim? – csudálkozik szemmeresztve. – Bíz azok

-kereket oldtak, – gondolja magában és neki kászolódik, hogy indul ő is

-hazafelé, mert jó későre járt már az idő.

-

-– Ni, mily könnyű lett a fejem, – esik nagy gondolkozóba és amint

-hozzákap a fejéhez, hát nagy Isten, hült helye a két szarvának,

-ágas-bogas agancsának.

-

-– Tyű, a teremtését neki, az áldóját jávorfáját. Nagyon sokat

-táncolhattam, táncközben ejthettem le, – szól a szarvas megszeppenve.

-

-Nekiindul, hogy megkeresse, de hiába keresi, hiába szaglássza, oda a

-szép agancsocska. Siet haza a tanyájára és szívszorongva kérdezgeti

-emettől is amattól is:

-

-– Nem láttátok szarvaimat? Nem tudjátok, hol hagytam el?

-

-Mégcsak nem is felelnek neki a pajtásai. Odaszalad az egyikhez, aztán

-oda egy másikhoz és kérő szóval rimánkodik:

-

-– Te is ott voltál az erdőben, úgy-e pajtás?

-

-– Ott én, – feleli neki az egyik.

-

-– Nem láttad a szarvaimat?

-

-– Láttam bíz én.

-

-– Miért nem mondod, hogyha tudod? Több órája, hogy keresem, tűvé tettem

-az egész erdőt s nincs rá mód, hogy megtaláljam. Mondd ha tudod, merre

-vannak?

-

-– Azt ugyan már meg nem kapod, – mondják neki úgy foghegyről. –

-Táncoltál meg énekeltél és duhajkodva azt mondtad, hogy terhedre van a

-két szarvad és ha meg nem lenne neked, még jobb kedved lenne neked.

-Megharagudott rád az istenkénk, elvette a szarvaidat és így szólt

-hozzánk szarvasokhoz:

-

-– _Nagyszarvú_ nem szarvas többé, szarvai sincsenek többé; ló lett most

-már ő belőle, menjen el a lovak közé.

-

-– Most hát mehetsz a lovak közé, ott a helyed ezentúl, – mondják neki a

-volt cimborái.

-

-Aj, megijedt a szegény szarvas. Eltünődött aztán egy darabig és hitelt

-adott a szarvasok szavainak.

-

-– Lóvá tették szegény fejem, – sóhajt egy nagyot, – lovak közt kell

-helyt keresnem.

-

-Megnyugodott szomorú sorsában és indul a templom mellől a szérűre, a

-többi lovak közé. Odaér egy kis idő mulva és így szól hozzájuk:

-

-– Cimborátok lettem, fogadjatok magatok közé.

-

-Furcsállották a lovak a formáját, mert lónak egy kissé alacsonyka volt,

-szamárnak a fülei voltak aprók, kutyának meg ostobácska volt az arca.

-Csudálkozva néz rá a sok ló és megszólal az egyik, a legnagyobbik:

-

-– Mifajta vagy voltaképpen?

-

-Restelkedik a szarvas és lófajtának vallja magát.

-

-– Kicsiny vagy te lónak, pajtás, – felelik neki.

-

-– Talán akkor szarvas vagyok, – mondja rá a szarvatlan.

-

-– Hol vannak a szarvaid, ha az vagy? – kérdik tőle megütődve.

-

-– Szarvas voltam, most szarvatlan, – feleli nagy komoly hangon.

-

-– Bolondokat beszél össze, – mondogatják egymásnak és nézik jobbról,

-nézik balról, hol elülről, hol hátulról.

-

-– Mégis csak szarvas lehetett valamikor, – súgják oda egymásnak – és

-odavesztek valahogy a szarvai. Most meg ló szeretne lenni. Eh, fogadjuk

-magunk közé, ha nem másért, hát tréfáért.

-

-– Jó lesz bíz a, – mondogatja a sok csida.

-

-Megszólal a legidősebb, valamennyi okosabbja:

-

-– Ha mindenképpen azt akarod, nem bánjuk ha itt is maradsz. Csakhogy

-ni-ni, hol a sörényed, pajtás?

-

-– Sörény? Azt se tudom, mi fán terem, – csudálkozik a volt szarvas.

-

-– Hosszú szőr a nyakad mentén, az a sörény, – magyarázza neki lópajtása.

-

-– Bizony nekem nincs sörényem, – mondja a szarvas.

-

-– Hogyha nincsen, majd adunk mink.

-

-– Jó lesz bíz a, – szól a szarvas s nyujtja is már a tarkóját.

-

-Kapják magukat a lovak, szőrszálakat húzgálnak ki a farkukból és

-átültetik a szarvasra. Bőg a szarvas nagy kínjában, de türelemre intik

-és no még egy szál, no még egyet és kész a szarvas szép sörénye.

-

-– Lóvá tettünk, – mondják neki s úgy nevetnek, nevettükben nyerítenek:

-_nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_.

-

-– Nyeríts te is ha már ló vagy, ne pedig bőgj, – biztatják a cimborái.

-

-– _Hi-hi-hin, hi-hi-hin_, – próbálja a szarvas a nyerítést.

-

-– Nem úgy pajtás, – mondják neki, – _nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_.

-

-Újra megpróbálja a szarvas és nyeríti, hogy: _pi-pi-hin, pi-pi-hin_.

-

-Megint nem jól csináltad te ostoba, nem fog az eszed néked, – korholja a

-sok ló.

-

-– Hát nagy terhet tudsz cipelni, nagy utakat meg tudsz tenni? –

-faggatják az új pajtások.

-

-– Megpróbálom, hátha tudom, – feleli a szarvas.

-

-Rátesznek vagy öt-tíz zsákot, lóheréset meg szénásat és biztatják, hogy

-gyí te fakó.

-

-Ám hiába biztatgatják, nem szokta meg ezt a munkát, nem bírta a teli

-zsákot. Alighogy egy-kettőt lépett s már kiáltoz: jaj be nehéz.

-Megroggyantak a térdei s egy-kettőre összeesett.

-

-– Ó, mihaszna lusta állat, – kiáltja a sok ló, – nem vagy te miközénk

-való. Botot fognak jó vastagot és úgy helybehagyják a szegény szarvast,

-hogy hol nyerített, hol meg bőgött. Úgy eliramodott tőlük, mintha sose

-látta volna őket.

-

-– _Nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_, – nyerít a sok ló és jót nevetnek a

-szarvason, ezen a nagy felemáson.

-

-Szegény szarvas fut eközben, templom felé húzza szíve. Oda szeretne

-visszajutni, a templom szép vadasába. Szarvas bíz ő, gondolja magában,

-hogy juthatna a szarvához? Könyörög majd istenének, hátha megsegíti.

-

-Odaér a templom elé, meghajlik az oltár előtt s tiszta szívből

-imádkozik.

-

-– Ó, istenkém teremtőcském, add vissza a két szarvamat, ágas-bogas

-agancsomat, bocsásd meg a nagy bűnömet, a minapi beszédemet.

-

-Arrafelé jártak épp a pajtásai, a minap esti szarvasok és megsajnálták a

-_Nagyszarvút_.

-

-– Adjuk vissza a szarvait, – mondogatják egymásnak, – megbánta amit tett

-s fohászkodik istenéhez.

-

-Azzal elmennek a szarvakért, elhozzák a templom elé és leteszik a

-szarvas mellé.

-

-– Meghallgattál jó Istenkém, – kiált fel nagy örömében és ott mellette

-két nagy szarva, ágas-bogas agancsosa. Fogja és felrakja magára.

-

-Úgy oda volt az örömtől meg a boldogságtól, hogy a sörényét is magán

-felejtette és a szarvat, a két szarvat, jobbfelőlit baloldalra,

-balfelőlit jobboldalra, visszájára tette vissza.

-

-Igy járt-kelt a templom körül, Isten-ember csudájára és mosolygott aki

-látta, nevetett a sok pajtása. Lónak szarvas, szarvasnak ló, a világ

-csúfjára való.

-

-

-

-

-Férjemuram a vásáron.

-

-Mélyen alszik férjemuram, jóllakottan, nyugalomban. Felesége még

-mélyebben, éjszakai csendességben.

-

-Egyszerre csak felriad az ember, a felesége szava zavarta fel. Pedig

-csak álmában duruzsolgatott az asszony, mintha szóbeszédje lenne

-valakivel.

-

-– Ébredj asszony, – kiált rá az ura – mi lelt, hogy még éjszaka sincs

-pihenője a nyelvednek?

-

-Édesded álmából hökkent fel a némber és tétován hallgat az ura szavára.

-

-– Mi lelt? – kérdi még egyszer az ura – hogy még álmodban is

-lefetyelgetsz? Mit álmodtál, hogy álmomban engem is felriasztottál?

-

-Kelletlen az asszony szava, kedvetlen a szó szólása.

-

-– Furcsa álom az én álmom, – mondja végül – kár a szót rávesztegetni.

-

-– De csak mondd el, – szól az ura s addig nincsen neki nyugta,

-addig-addig zsémbelődik, erősködik, zsörtölődik, míg az asszony

-vállvonással elő nem áll az álmával:

-

-– A helységben sétálgattam, boltból-boltba kukkantgattam s amint tél-túl

-járok-kelek, jobbra-balra tekintgetek, hát egy boltnak az ajtaján, ez az

-írás áll a fáján:

-

-– Férfi ember, férjnek való, benn a boltban található; olcsóbb, drágább,

-mindenféle, szépnövésű, hitványféle.

-

-Elcsodálkozik az ember, hogy lám-lám, még a férfiak is vásárra kerülnek

-immár.

-

-– Beléptél a boltba úgy-e? – kérdezi az ura tőle.

-

-– Be is léptem, szét is néztem, jaj de furát láttam ott benn, – szól az

-asszony vidám hangon. – Szép szál férjek egysorjába, eladásra

-kimustrálva; ezer _szen_ darabja ára.

-

-– Volt-e olyan derék mint én? – kérdi férjemuram hetykén.

-

-– Mind különb volt náladnál is, daliább is, szálasabb is, – szól az

-asszony fitymás hangon.

-

-Egyet hümmög férjemuram.

-

-– Hát a többi milyen is volt? – kérdi csak úgy az emberünk.

-

-– Több jóképű egysorjába, a javából kimustrálva; ötszáz _szen_ darabja

-ára, – feleli az asszony fennen.

-

-– Olyan tán csak én is volnék, – szól az ura sértődöttként.

-

-– Különb az még náladnál is, csinosabb is, szálasabb is, – szól az

-asszony gúnyos hangon.

-

-Mélyet hümmög férjemuram.

-

-– Milyen vajjon az olcsóbbja? – kérdi halkan férjeura.

-

-– Sok volt még ott egysorjába, közepese kimustrálva; száz _szen_ egy

-darabja ára, – szól az asszony nyugodt hangon.

-

-– De már ennél különb volnék, úgy-e asszony? – szól az ura fojtott

-hangon.

-

-– Különb az bíz náladnál is, helyesebb is, szálasabb is, – szól az

-asszony mosolygósan.

-

-Nagyot hümmög férjemuram.

-

-– Még olcsóbbat is láttál tán? – kérdi ura, alig szólván.

-

-Hamisat néz az asszonyka, felelete gúnyosocska:

-

-– Magadfajta egy rakáson, tizesével a vásáron; egy vevőnek tíz is járja,

-tíz garas _(szen)_ a tíznek ára.

-

-Szót se szól a jámbor gazda, úgy tesz, mintha már aludna.

-

-

-

-

-A varázstükör.

-

-Egyetlen egy lánya volt az egyszeri apának és anyának. Útra készülődik

-egy nap az ember és mielőtt elindult volna, így szólt a feleségéhez:

-

-– Rövidesen visszatérek, de addig is vigyázz a házra meg a lánykánkra.

-Finom a lelke, csínján bánj vele.

-

-– Ne aggódj, – feleli a felesége, – rendben találsz majd mindent.

-

-Gyermek volt még a lányka és búcsúzáskor arra kérte az apját, hogy egy

-bábut hozzon neki az útról. Megcirógatja az ember a lányát, elbúcsúzik a

-családjától és útrakel.

-

-Telik-múlik az idő és egy szép nap, amint kinéz a lányka a kapun, nagy

-lelkendezve szalad vissza az anyjához, hogy jön az édes apja.

-Kiszaladnak a házból és meglátják a közeledő embert. A lányka odaszalad

-az apjához, az asszony meg sírni kezd nagy örömében.

-

-– Rendben van minden? Nem történt semmi bajotok? – kérdezi az apa.

-

-– Mindketten jól vagyunk, – feleli az asszony.

-

-– Hoztál bábut apám? – kérdi vidáman a lányka.

-

-[Illustration: A varázstükör.]

-

-– Itt a bábud, – mondja az apa és odaadja a játékot a lányának.

-

-– Neked is hoztam valamit; találd ki, – szól a feleségének.

-

-– Övet hoztál? – kezdi találgatni.

-

-– Nem azt, – mondja az ember.

-

-– Talán cipőt?

-

-– Azt sem, – mondja az ura, – sokkal különb annál az ajándékom.

-

-Azzal elővesz egy tükröt és odaadja a feleségének. Sose látott még az

-asszony tükröt és azt se tudta, hogy mit kezdjen el vele.

-

-– Mit csináljak ezzel a tükörrel? – kérdi az asszony.

-

-Mosolyog az ura és azt mondja neki:

-

-– Ha belenézel, meglátod magadat benne. Asszonynak kell, hogy legyen egy

-tükre, mert a lelkét is ott látja meg benne.

-

-– Vigyázok majd rá, akár a lelkemre, – mondja az asszony és elteszi egy

-ládikójába.

-

-Jócska idő telt el azóta, már tizenhat esztendős lett a lányka. Betegség

-szállta meg egy nap az asszonyt és hiába a sok orvos, hiába a sok

-imádkozás, csak nem fordul a baja jóra. Az ágyához hívatja egy nap a

-lányát és azt mondja neki:

-

-– Sokat bajlódtok velem, sok gondot okozok nektek. Mielőtt meghalnék,

-egy ajándékot szeretnék neked adni. Ott van a ládikómban, hozzad csak

-elő.

-

-Hiába szabadkozik a lánya, hogy így felépül a bajából, úgy jóra fordul

-majd minden, elő kellett venni a ládikót és odanyujtotta az anyjának.

-Kinyitotta az asszony, elővette belőle a tükröt és így szólt a lányához:

-

-– Még jóformán gyerek voltál, mikor ezt a tükröt kaptam az apádtól. Ha

-majd meghaltam és ha látni akarsz, nézz bele ebbe a tükörbe és mindig

-megtalálsz benne. Aztán átadta a tükröt a lányának és csendesen elhúnyt.

-

-Nagyon megsiratták a szegény jó asszonyt, eltemették és azóta

-búbánatban, szomorúságban töltötték idejüket.

-

-Gyorsan repült eközben az idő, de sehogy se tudott a lányka

-megvigasztalódni. Eszébe jutott egy nap a tükör, előveszi és amint

-belenéz, azt hiszi, hogy az anyját látja benne.

-

-– Anyám, édes anyám, – kiáltja el magát és egyre csak a tükörbe néz,

-mintha az anyjának látná benne a lelkét.

-

-– Ha majd elővesz a bánkódás, – gondolja magában – és senki se lesz

-mellettem, csak a tükörbe kell néznem és itt lesz anyám a közelemben.

-

-Örvendez a lányka, múlóban a bánatja és reggel, ha felkel, este, ha

-lenyugszik, előveszi a tükröt, belenéz és lassan-lassan megnyugszik,

-megvigasztalódik.

-

-Megint telik-múlik az idő és történik egy napon, új anya kerül a házba.

-

-– Jó anyát kapsz, – mondja az apja a lányának, – szót fogadj neki,

-akárcsak a tulajdon anyád lenne.

-

-Megörült a lányka az új anyjának, mindenkép a kedvébe akart járni. De

-hiába, mégis csak a mostohája volt és sehogy se tudta a szívét

-megnyerni. De meg rosszlelkű is volt az asszony és irígy szemmel nézte a

-jóságát is, a fiatalságát is. Jól esett a lelkének, ha megszólhatta és

-mindenképpen csak szabadulni akarna tőle.

-

-Könnyezni kezd egy nap a rosszlelkű és azt mondja az urának, hogy jobb

-lesz, ha elválnak egymástól.

-

-– Az istenért, – ijedez az ura, – tán csak nem bántott meg valaki, avagy

-tán rám úntál?

-

-– Szívesen élnék veled továbbra is, – folytatja az asszony a pityergést,

-– de ha a házadban maradnék, akkor el kellene rövidesen pusztulnom,

-időnap előtt.

-

-– Hogy-hogy? – kérdi megütődve az ember.

-

-– Úgy, – feleli az asszony, – hogy a lányod egyre csak azon imádkozik,

-hogy mielőbb meghaljak.

-

-Nem ad az ura hitelt a szavának.

-

-– Ha nem hiszed, – mondja az asszony, – menj be hozzá a szobájába és

-meglátod a varázslását.

-

-Már régóta feltünt volt az apjának, hogy szótalan egy idő óta a lánya és

-ha csak szerét ejtheti, a szobájába zárkózik. Pedig csak a mostoha miatt

-volt oly szomorú a lánya és ha rossz szót hallott tőle, a szobájába

-zárkózott és anyja után sirdogált. A tükre volt az egyetlen

-vigasztalója, abban panaszkodott el az anyjának.

-

-Épp a kezében volt megint a tükör, amint benyit hozzá nagyhirtelen az

-apja. Ijedtében fogja és a hóna alá rejti a tükröt.

-

-– Mit csinálsz itt egymagadban? – rivall rá az apja, – mit dugdosol

-előlem?

-

-Búsan néz a lány az apjára és nagy fájdalmában egy árva szó nem sok,

-annyi se tud kijönni a száján.

-

-– Igaza van anyádnak, – folytatja az apja. – Te csak a rosszát akarod és

-a halálát kívánod szegénynek.

-

-Csak úgy sápadoz a szegény lányka és nem tudja, hogy mit feleljen az

-apjának.

-

-– Mit dugdostál előlem, mikor benyitottam hozzád? – kérdi szigorúan az

-apja.

-

-Odanyúl a lány a hóna alá, előveszi a tükröt és odanyujtja az apjának.

-

-– Hisz ez az anyád tükre, úgy-e? – mondja meglepődötten az apja.

-

-– Az, – feleli a lány. – Őt nézegetem benne és megvigasztalódom a

-látásán.

-

-– Az anyádat a tükörben? – csudálkozik az apja.

-

-– Igen, az anyámat a tükörben, – feleli a lány. – Ime nézzed,

-megláthatod te is őt benne.

-

-Azzal nyujtja feléje a tükröt és elmondja neki az anyja utolsó szavait,

-amiket a halálos ágyán mondott volt neki.

-

-Nézi az apja a lányát, mélyen belenéz a szemébe és azt mondja neki:

-

-– Szegény ártatlan lánykám, most már megértettem mindent. Nem bíztam

-benned és nem is sejtettem, hogy ily gyengéd a szíved és nemes az

-érzésed.

-

-A mostoha eközben kinn hallgatódzott az ajtónál és igazi könnyekkel a

-szemében, úgy nyit be hozzájuk:

-

-– Mindennek én vagyok az oka, – mondja nagy bűnbánóan, – mert

-barátságtalan voltam a lánykádhoz és nem értettem meg a jó szívét.

-Bocsássátok meg az én nagy bűnömet.

-

-Öröm meg boldogság szállt ismét a házba és ha belenézett a lány a

-tükrébe, ott is csak boldog arcot meg boldog lelket látott.

-

-

-

-

-Csitteg-csattog, libeg-lobog.

-

-Élt egyszer, valahol messze, erre meg amarra, egy éltes házaspár. Egy

-nagy hegy volt a közelükben, azon meg egy gonosz kis borz ütött volt

-tanyát.

-

-Amint a hegyen járt-kelt egy nap az öreg ember, rábukkant a borzra;

-megfogta, jól összekötözte és vitte haza a házikójába, be egyenesen a

-fészerbe. Ebben a fészerben volt az öregék gabonája, itt őrölgetett az

-öreg asszony.

-

-– Valahogy szabadjára ne ereszd ezt a borzot, – mondja az öreg a

-feleségének és azzal indul elfelé, hogy dolga után lásson.

-

-A ravasz borz eközben azon törte a fejét, hogy mimódon menekülhetne meg.

-Hízelgő a szava, édeskés a beszédje, úgy rimánkodik az öreg asszonynak.

-

-– Nem tehetem, – feleli az öreg asszony, – nagyon rámparancsolt az uram.

-

-Épp őrölgetett az asszony, már-már fáradoztak a karjai.

-

-– Oldd meg ezt a kötelet, – kezdi megint a borz, – inkább segítek neked

-a munkádban.

-

-Ki volt már merülve az öreg asszony, a borz meg addig nógatta, addig

-instálta, míg megesett rajta a szíve és szabadon eresztette. Jót

-nevetett magában a borz és így szólt az öreg asszonyhoz:

-

-– Add ide azt a mozsarat, hadd őrlöm meg benne a gabonádat; te csak azon

-igyekezz, hogy a kihulló szemeket felszedegesd és visszadobjad a

-mozsárba. A többi aztán az én dolgom.

-

-Nem nagyon értett a borz a dologhoz, bizony sok szem hulldogált ki a

-mozsárból. És amint le-lehajolgatott az öreg asszony, hogy felszedegesse

-a szemeket, kapja magát a borz, megemeli a mozsártörőt és agyonüti vele

-az asszonyt. Aztán se szó, se beszéd, öreg asszonnyá vedlik át a borz,

-előveszi a halottat, a húsából levest főz és úgy várja haza az öreget.

-

-Jön nagy baktatva az öreg, a borzból lett öreg asszony meg fogadja,

-mintha ő lenne a felesége.

-

-– Hol van az a borz? – kérdi az asszonytól.

-

-– Megöltem azt a gonosz állatot, – feleli a borzból lett asszony, –

-levest főztem neked a húsából; akár már meg is kóstolhatod.

-

-– Fürödni kellene elébb, – mondja az öreg, – de már alig várom, hogy

-megkóstoljam a levesedet. Tálald csak elő hamar, mert éhes vagyok.

-

-Eléje terül az asztalka és rajta a párolgó leves. Belekóstol az öreg és

-mondja, hogy milyen furcsa az íze meg a szaga.

-

-– Ilyen szokott a borz levese lenni, – feleli neki a borz-asszony.

-

-Hitt is az ember a szavának meg nem is és ímmel-ámmal ugyan, de

-bekanalazta a tál levest. Amint megpihen aztán az ember, elibe áll az

-asszonyképű állat és azt mondja neki:

-

-– No te öreg ember, a feleséged húsának etted a levesét, ott a csontja

-az asztal alatt.

-

-És abban a pillanatban megint borzzá lett az asszony s ill a berek, úgy

-eliramodik az öreg elől, akárcsak a szélvihar.

-

-Nagyot rémül az öreg és odanéz az asztal alá. Hát ott a szegény felesége

-sok csontja. Úgy erőt vett rajta a nagy borzalom, hogy fájdalmában egész

-nekikeseredett és keservesen sírni kezdett.

-

-Egy nyulacska élt az öregeknél, meghallotta a gazdája nagy sírását,

-zokogását. Odaszalad az öreg emberhez és kérdi tőle a bánatját. Mindent

-elbeszél neki az öreg, úgy ahogy megtörtént a dolog.

-

-– Na gazdám, – mondja a nyulacska, – most én rajtam a sor, végére járok

-én annak a gonosz borznak.

-

-Másnap, alighogy pitymallott, siet a nyúl a hegy felé, ahol a borz

-szokott volt tanyázni. Rőzsét kezd szedegetni, mintha csak ez lenne a

-dolga.

-

-Megpillantja a borz a nyulacskát és odalépeget hozzá:

-

-– Jó reggelt nyuszika-pajtás, miben fáradozol ily kora reggel?

-

-– Rőzsét szedegetek, – feleli a nyulacska. – Ha akarod, te is

-szedegethetsz vagy egy kosárra valót.

-

-Nekilát a borz és ő is szedegeti a száraz ágakat. Jó sokat

-összerakosgattak és felét a borz, felét meg a nyúl veszi a hátára, úgy

-indulnak lefelé. Elül ment a borz, a nyúl meg a nyomában.

-

-Amint mennek-mendegélnek, egyszerre csak azt hallja a borz, hogy

-csitteg-csattog valami mögötte. Hátraszól a borz, hogy mi az, ami úgy

-csitteg-csattog.

-

-– A hegy, – feleli a nyulacska.

-

-Pedig annak a csattogása hallatszott, hogy a nyúl kovát meg acélt vett

-elő és tüzet csiholt belőle.

-

-Megint csak tovább haladnak lefelé. Most meg azt veszi a borz észre,

-hogy libeg-lobog valami.

-

-– Mi az, ami úgy libeg-lobog? – kérdezi a borz.

-

-– A hegy, – feleli a nyulacska.

-

-Pedig annak látszott a lobogása, hogy a nyúl meggyujtotta a rőzsét,

-azért kellett neki a kova, és az vetett lobbot. Bezzeg megijedt a borz a

-lobogó láng láttára. Hát még amikor a láng a szőrébe kapott és ugyancsak

-kikezdte a tarkóját meg a hátát. Nekiiramodott a fájdalmával meg a

-rémületével és hazáig meg se mert állani.

-

-Hazafelé tartott a nyúl is és egész úton azon töprengett, hogy hogyan

-férkőzzék hozzá a borzhoz.

-

-Egy nap vár, két nap vár, a harmadik nap megy a hegyre, a borzék tanyája

-felé és hogy rá ne ismerjen, javasemberré változik át. Amint közeledőben

-a borz tanyája, odaáll az ajtó elé és nagyhangosan rákezdi, hogy:

-

-– Híres-neves javas vagyok, sajgó sebet gyógyítgatok.

-

-Nagy az öröme a borznak és szólítja a javast, hogy kerüljön beljebb,

-mert szüksége volna a kenőcsféléjére. Előkotorja a javas a kenőcsöt és

-azt mondja a borznak:

-

-– Tartsd a hátad komám, hadd kenegessem meg a sebedet.

-

-Paprikát tett volt a kenőcsébe és olyan ordítozást csapott a borz tőle,

-hogy a nyulacska is beleborzongott. Ott is hagyta a betegjét,

-kenőcsöstül, fájdalmastul.

-

-Hazasietett a nyulacska és addig tünődött, addig eszmélkedett, míg

-hozzálát egy nap a dologhoz és egy csónakot készít magának. Elsőnek a

-borz volt, aki megpillantotta és mert időközben kilábolt a bajából, nagy

-kíváncsian megkérdi a nyúltól, hogy mi az, amit faragcsál magának.

-

-– Csónakot csinálok, – feleli a nyúl, – azon evezgetek majd a folyónkon.

-

-Tetszik a borznak a játék és kéri a nyulat, hogy neki is csinálhatna

-egyet.

-

-– Nem bánom, – feleli a nyúl, – ha majd elkészülök a magaméval, neked is

-megcsinálom a párját.

-

-Egy-két nap és elkészült a nyúl a csónakjával, még egy-két nap és

-elkészült a másikkal is. A magáét fából faragta ki, a borzét meg

-agyagból tapasztotta össze.

-

-Egy-kettőre beleültek, a nyúl a facsónakba, a borz meg az agyagból

-valóra és nekilódították, hogy kipróbálják a vízen.

-

-– Most meg úgy evezgessünk, – mondja kis idő mulva a nyúl, – hogy kié

-halad gyorsabban, a tiéd-e vagy az enyém.

-

-Jól megmarkolják az evezőjüket és nekiindulnak a víznek. A fából való

-persze gyorsabban síklott, az agyagból való meg lassabban és nehezebben.

-

-Egyszerre csak repedezni kezd az egyik, a borz csónakja, a víz is

-szivárogni kezd bele. Akkorát rémüldözött a borzkoma, hogy segítség után

-kezd kiáltozni.

-

-– Sülyed a csónakom, jaj, sülyed a csónakom, – kiáltozza és ugyancsak

-integet a nyúl felé.

-

-Siet a nyúl visszafelé és amint közelébe ér a borznak, megemeli az

-evezőjét és olyat csap vele a borzra, hogy még nagyobbat sülyed a

-csónakja.

-

-– Fából van a nyúl csónakja, agyagból a borz csónakja, – kiáltja oda a

-borznak.

-

-Alig egy-két pillanat és merül lefelé az agyagcsónak, borzostul,

-mindenestül.

-

-Igy pusztult el a borz, így lakolt meg a gonoszságáért.

-

-

-

-

-Üstöt lopott púpos varga.

-

-Élt egyszer egy ágrólszakadt, széllelbélelt szegény szabó. Folt ha

-kellett a ruhádra, bélésdarab _kimonódra_, a majsztram megfoltozgatta,

-bélését megtoldozgatta. Házról-házra házalt szegény, úgy éldegélt sovány

-főztjén.

-

-Jön egyszer egy útjáról hazafelé és igyekszik a házikójába, hogy

-elővegye a főzőüstjét, a rizsporcióját s megfőzze a hétrevalóját. Belép

-és amint dologhoz akar látni, hát nem lába kelt az üstnek? Elhül a vér

-benne, sóhajtoz a kárán a kárvallott.

-

-– Pedig ma reggel még itt lógott, csak ma vihette el valaki, –

-méltatlankodik az ember és szomorú arcával hol a rizses zsákját nézi,

-hol az üstje hült helyét.

-

-– Hogy főzöm meg rizsecskémet? Hogy eszem meg ételkémet? – szól a szabó

-fejcsóválva, markát, öklét meg-megrázva.

-

-Kenyérrel kellett szegénynek beérnie, meg egy-két csésze híg teával.

-Vigyázhatott ezután már a holmijára, be is csukhatta az ajtaját, ha

-elment hazulról. Csak nem került elő az üstje.

-

-Elmult egy nap, elmult két nap, búcsút mond a harmadiknak s amint

-jár-kél utcahosszat és bepillant az egyik szomszédjához, púposhátú kis

-vargához, hát az üstje a sarokban, ott rejtőzik a limlomban.

-

-– Ej ebadta púposhátú, keskenyvállú, ravaszmájú! Nem ellopja a más

-üstjét, szegény ember kis készségét?

-

-Szalad egyenest a bíróhoz és elpanaszolja neki a dolgát. Összeráncolja a

-bíró a homlokát és törvény elé parancsolja a két embert, de meg a lopott

-jószágot is.

-

-– Ki az üstnek a gazdája? – kérdi a bíró a két embert.

-

-– Enyém az üst, – szól a varga, – púpos hátán egyet rántva.

-

-Nagyot néz a szabó a vargára s mérges szóval így rivall rá:

-

-– Az üstömet te vitted el, nyugalmam te raboltad el; nem hagyom a

-sajátomat, visszaadod a jussomat.

-

-Rásunyít a púpos a bíróra s álnok szóval így áltatja:

-

-– Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzném én kis erőmmel ezt az üstöt

-elcipelni, szűk vállamra ráemelni?

-

-– Igazad lehet, – szól a bíró, ítéletét megfontoló, – nehéz az üst, te

-meg vézna, tán a tiéd az üst jussa.

-

-– Bíró uram, – mond a másik, – enyém az üst, én szerzésem. Min főzöm meg

-az én rizsem?

-

-Ül a bíró, el-elgondolkozik és amint végigmustrálja a két embert, feláll

-az ültéből és azt mondja a púposnak:

-

-– Téged illet az üst jussa, kapd válladra s vigyed haza.

-

-Szinte megvillog a púpos szeme a nagy örömtől, ráhunyorít a szomszédjára

-s kárörvendő kapzsi módon, odaugrik az üsthöz, megragadja, ráemeli a

-púpjára és indulna is már vele hazafelé.

-

-– Állj meg varga egy-két szóra, – szól a bíró parancsszava. – Púpos

-háttal, vézna testtel, hogy győzöd te kis erőddel ezt az üstöt

-elcipelni, szűk válladra ráemelni?

-

-– Győzöm bíz én, hogy ne győzném? A vállamon elviszem én, – szól a púpos

-hetykélkedve, alattomban örvendezve.

-

-– Lám, lám, – szól az igazbíró, ítéletét emígy szóló, – most már győzöd,

-most már bírod, erős lett a karod, púpod. Úgy-e vézna? Úgy-e varga?

-

-Áll a púpos bámészkodvást, áll a szabó bizakodvást; úgy lesik a bíró

-hangját, az ítélet döntő szavát. S szól a bíró ítélete:

-

-– Ha már győzöd, ha már bírod s erős lett a karod, púpod, vidd az üstöt

-a szabóhoz, az igazi gazdájához. Tolvaj varga, nagy mihaszna.

-

-A majsztramnak aznap este, rizsét főzi rizses üstje; púpos varga

-sopánkodik, a kóterben gubbaszkodik.

-

-

-

-

-Az üstökös és a pacsirták.

-

-Csak éjszaka ragyognak a csillagok, nappal nem is látni őket. Ez onnan

-van, mert nappal a fellegek közzé bujnak és ott alusszák át nappali

-álmukat.

-

-Egy kora reggel, még alighogy pitymallott, már ágyacskáikban pihentek a

-csillagok és fülig be voltak takaródzva. Egyszerre csak úgy hallják,

-mintha csipogna valami mellettük. Csudálkoznak a csillagocskák és

-kerekre nyitják a szemecskéiket. Kikandikálnak az ágyaikból, hát

-madárkák csicseregnek, azok csiripelnek az ágyuk mellett.

-

-– Kik vagytok ti arcátlanok? Mi itt a keresni valótok? – rivall rá a sok

-csillag a madárkákra.

-

-– Pacsirták vagyunk, hát énekelünk és mert énekelünk, hát lármát

-csapunk, – kotnyeleskednek a pípjeikkel.

-

-– Pusztuljatok innen, semmi dolgotok a tanyánkon, – fortyannak fel a

-csillagocskák. – Ha pacsirták lennétek, lent énekelnétek a földön, nem

-pedig a fellegek közt, közelében a kék égnek.

-

-– Hogy mások hol énekelgetnek, azt nem tudjuk; de mi pacsirták vagyunk

-és csak fenn szeretünk nótázgatni, közelében a kék égnek. Persze, ti

-egész nap csak lustálkodtok, ti naplopók, ti álomszuszékok. Ragyogni meg

-csillogni, azt csak éjszaka tudtok.

-

-Igy pereg a madárkák nyelve és úgy csipognak, úgy víjognak, mintha csak

-az erdőben lennének. Csak úgy forr az epéjük a heverésző

-csillagocskáknak. Jól tudták a mihaszna kis madaracskák, hogy nappal nem

-bujhatnak ki az ágyaikból és hol az orruk előtt repkedtek a

-csillagoknak, hol meg a füleikbe csipogtak egy nagyot.

-

-Egy üstökös volt a csillagok közt; hosszúhajú, nagyszakállú,

-szűkbeszédű, komorarcú. Megúnja az üstökös a sok feleselést, a hiábavaló

-csiripelgetést és rárivall nagymérgesen a madárkákra:

-

-– Széllelbélelt arcátlanok, be hangos lett a szavatok. Azt hiszitek,

-hogy minden szabad nektek és hogy azt tehettek, amit akartok?

-Ellóduljatok innen, mert úgy szétütök köztetek, hogy ahányan, annyifelé

-hulltok le.

-

-Meghökkennek a pacsirták s ijedtükben elhallgatnak. Ám nappal volt már

-és szűnőben az üstökös villogása. Csak éppen hogy villangatott még vagy

-egyet-egyet. Elpárolog a madárkák félsze és megjön helyette a mersze.

-

-– De fura egy öreg kócos, – sípogja a legbátrabbik és összefüttyenti a

-sok pacsirtát, hogy azok is hadd mulassanak és egyet nevessenek azon a

-borzason.

-

-Előrepül a sok pacsirta és úgy körülcsiripelik a szegény üstököst, hogy

-azt se tudja, hol kezdjen ki velük. Űzőbe veszi a pacsirtákat és ha

-emerre kergeti őket, arrafelé röpülnek és ha jobbjával fenyegetőzik,

-balja körül kerülik meg. Üstökét is rázogatja és korbácsot fon a

-hajából, lengedező szakállából, csak nem tud velük boldogulni. Hiába,

-sokan voltak a madarak, az üstökös meg csak egymaga. Addig-addig

-kergetőznek s addig hajszolgatja őket, míg egyszerre csak elszédül,

-egyet tántorodik és lezuhan az égből a földre.

-

-Hogy kiáltozgat, hogy síránkozik a sok apró csillag. Odáig vannak a nagy

-rémülettől és csakúgy zokognak mennybéli kis ágyacskáikban. A pacsirták

-pedig meg is hökkentek egy kissé, meg is örültek és mind kirepül a

-fellegek közül.

-

-Lent a földön, egy kis faluban éldegélt egy öreg ember. Kimegy egy

-reggel a kertjébe és amint nézegeti a virágait, egy nagy seprőn akad meg

-a szeme. Ott feküdt a földön, a gyalogösvény mellett. Hosszú volt a

-nyele, hosszú a seprője, hamvas meg üszkös, akár egy csóva.

-

-– Vajjon hogy került ide ez a seprő? – tűnődik az öreg.

-

-Nézegeti, bámulgatja és gondolja magában, hogy épp kapóra jött neki.

-Lesz legalább, amivel kitakarítsa a kertjét, úgyis sok már a gaz meg a

-gyom benne. Kezébe veszi a seprőt és amint ide-odaforgatja, hát

-ugyancsak ámuldoz a nagy csudától. Úgy fénylik a seprő nyele, mintha

-színig arany lenne; seprője meg sziporkázik, hol megcsillan, hol

-szikrázik.

-

-– Alighanem az ördögök szigetjéről való, – örvendez az öreg s

-csillogtatja az ezüstjét, villogtatja aranyszínét.

-

-Hozzálát vele a munkához és úgy fogott a seprő, hogy egy-kettőre

-végigtakarította vele a nagy kertjét. Leül aztán a fa alá, hogy

-megpihenjen az árnyékában. Előveszi a dohánykészséget, teletömi a

-pipáját, rágyújt és hol a füstöt eregeti, hol a seprőt nézegeti. Mikor

-aztán kialvófélben volt a pipája, kiveszi a szájából és amint veregeti

-belőle a bagót, egy parázsdarabka, hogy, hogy nem, a seprőre talált

-esni. Nagyot serceg a seprő és olyan nagy láng csap ki belőle, hogy a

-szeme is belékáprázott az öregnek. Felpattan az ültéből és úgy inalgat

-elfelé, hogy a lába is alig bírta.

-

-– Vajjon mi lelhette azt a seprőt? – tűnődik a megszeppent öreg és amint

-ijedezve hátrafelé pislog, még nagyobb a rémüldözése. Mintha egy nagyot

-ásítana az a seprő és egyszerre csak mintha talpraállott volna. Serceg

-aztán még egyet, még kettőt, még többet, aztán lángra lobban, tűzbe

-vedlik és fel az ég felé, akárcsak egy szárnyas madár.

-

-Elkiáltja magát az öreg, összeszaladnak a szomszédjai.

-

-– Mi baj, öreg apó? – kérdezik a sápadozót. Lelkendezve beszéli az öreg:

-

-– Seprő nyele tüzet fogott, itt előttem talpra ugrott; rájött a nagy

-mehetnékje, égfelé repülhetnékje.

-

-Sorjába elmondja az öreg, hogy mi minden történt vele a kertben.

-Elképpedve hallgatja a sok ember és nézik a csillogó üstököst, csak úgy

-szikrázik fentről a csóvája.

-

-Pacsirták repültek el a kert felett, a minapi kis rendbontók. Utána

-repültek volt az üstökösnek, amint ájultan alázuhant és jót nevettek

-később, hogy seprőnek nézte az öreg ember.

-

-– Ha nincs az a kis parázsdarab, – mondja az egyik, – sose tért volna

-többé magához.

-

-– Örök életére seprőnek maradt volna, – hagyja helybe egy másik.

-

-– Mégpedig a mi hibánkból, – csicsergi egy harmadik.

-

-Összeverődnek aztán és repülnek ismét az ég felé. Énekelnek,

-fütyölgetnek, de jól vigyáznak ám, hogy meg ne zavarják a csillagok

-nyugalmát.

-

-– Miénk a nappal, – mondják, – a csillagoké meg az éjjel.

-

-

-

-

-A bambuszlányka.

-

-Egy öreg házaspár élt egyszer egy helységben. Az volt az embernek a

-foglalatossága, hogy reggelenként kijárt a bambuszerdőbe, bambusznádakat

-vagdosott le és kosarakat font belőlük. Ezzel tengődött öregségében.

-

-Megint kiment egy reggel az erdőbe és amint nézi a bambuszokat, hogy

-melyikét vágja le elébb, hát ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak

-világítana a szára. Elálmélkodik az öreg és alighogy hozzá mer nyulni.

-Nagynehezen nekigyűrkőzik, kitépi azt a bambuszt és siet vele haza a

-kunyhójába. Otthon megint a kezébe veszi, forgatja jobbra, forgatja

-balra és amint mindenfelől nézegeti, egyszerre csak egy lányka ugrik ki

-belőle. Olyan nagy volt mint a hüvelykem, tán még annál is kisebb.

-Meghökken az öreg és ha rá nem mosolyogna az a csöppség, még tán el is

-szaladt volna tőle. Siet az öreg a feleségéhez és mutatja neki a kis

-csudát.

-

-– Majd nagyobra növesztjük mi, – biztatja az urát a jó öreg asszony és

-úgy etetik-itatják, úgy csucsujgatják, szeretgetik, hogy minden napra nő

-egy-egy kevéskét. Alig egypár hónap és olyan nagyra cseperedett, hogy

-akár nagylány számba is mehetett volna. Hát még a nagy okossága meg az a

-ragyogó szépsége. Nem is olyan volt ő, mint más ember lánya. Csuda volt

-ahogy meglett, csuda volt ahogy megnőtt és aki ránézett, mind

-rajtafelejtette a szemét.

-

-Megint megy egy reggel az öreg az erdőbe, a bambuszai közé. Válogat

-bennük, hogy melyikét vagdossa le elébb és amint nézegeti őket, hát

-megint ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak világítana a szára.

-

-Veszi a bambuszt, siet vele hazafelé és amint kettévágja a szárát, hát

-csak úgy potyog ki belőle a töméntelen sok arany. Alig győzik

-összekaparni, annyi hullott ki belőle.

-

-– Azért az a sok arany, – mondja az öreg ember felesége, – hogy

-felnevelhessük a lányunkat és hogy semmibe se lásson szükséget.

-

-Hozzá is láttak az öregék a jómódhoz. Olyan egy palota épült a viskó

-helyett, hogy a _dájmió_é se volt különb, de még a _mikádó_é sem.

-Szolgálója volt a lánynak, ahányat csak akart; ruhája, amilyet csak

-kívánt. Ragyogott is benne a szépsége, akár csak a mennybélieké.

-

-Nagy lett a híre a bambuszlánynak, még a városokban is tudtak róla.

-Megmozdul a sok levente, a sok vitéz _szamuráj_ és mind odaözönlik a kis

-helység felé, hogy lássák a nagy csudát és hogy szerencsét próbáljanak

-vele. Csak úgy félvállról, ha beszélt velük a lányka. Pedig mind el

-szerette volna venni, de egyik se igen kellett neki. Aztán meg olyan

-különöseket kívánt tőlük.

-

-Beszélünk majd róla, – mondja az egyiknek, – ha elfogod a mennydörgő

-Istent és idehozod hozzám.

-

-– Beszélünk majd róla, – mondja egy másodiknak, – ha elhozod a virágot a

-paradicsom kertjéből.

-

-– Beszélünk majd róla, – mondja egy harmadiknak, – ha elhozod azt a

-dobot, amelyik magától tud dobolni.

-

-Ámúlt-bámult a sok levente, hogy milyen csudadolgokat is kíván az a

-lányka. Pedig akadtak ám olyanok is, hogy nekimentek a nagyvilágnak s

-így megteljesedhetik a kívánsága. Hegyek, rengetegek közé tévedtek, sík

-tengerekre merészkedtek és vagy tértek onnan vissza, vagy nem.

-

-Egész a _mikádó_ig jutott el a bambuszlányka híre.

-

-– Azt beszélik, – mondja egy nap a főembereinek, – hogy ritka lány az a

-bambusz szülöttje, hogy párja nincs a szépségének meg az okosságának.

-Megnézem én rövidesen és ha arra való, bíz én feleségül veszem.

-

-Útra kél másnap a _mikádó_ és csatlósok előtte, csatlósok utána, úgy

-érkezik meg a kis helységbe, a bambuszlánykáék nagy palotájába. Bíz az

-még az övénél is különb volt. Előhozzák a lánykát és amint megpillantja

-a _mikádó_, szinte elbűvölődik a nagy szépségétől.

-

-Boldogan néz rá a lánykára és azt gondolja magában, hogy azért nem

-akarhatott eddig senkit, mert _mikádó_ felesége szeretne lenni. Odalép

-nagybüszkén a lánykához és azt mondja neki:

-

-– Eljössz velem a palotámba, feleségül veszlek.

-

-Lesüti a lányka a szemeit és azt feleli a _mikádó_nak:

-

-– Boldog lennék, ha a _mikádó_ felesége lehetnék, ha ugyan lehetnék.

-

-– Miért ne lehetnél, ha én is úgy akarom, – kérdi csudálkozva a

-_mikádó_.

-

-– Azért nem lehetek a feleséged, – feleli a lányka, – mert nem a föld

-szülöttje vagyok, másutt az én hazám.

-

-– Hát mifajta vagy? – kérdi a _mikádó_. – Ördögök fajzatja avagy Istenek

-leszármazottja?

-

-– Se ördög fajzatja nem vagyok, – feleli a lányka, – se Isten

-leszármazottja, hanem ott a hazám az égen, onnan jönnek le mingyárt

-értem. Te térj vissza a palotádba, én meg az égre kerülök ismét.

-

-Elcsudálkozik a _mikádó_, sehogy se ad hitelt a lány szavának. De csak

-addig, míg világosság nem támad az ég felől. Égi teremtések szállnak le

-a magasságból, emberformájúak, de mégse emberek és ott gyülekeznek össze

-a lányka körül. Csak úgy fénylik egy gyaloghintó a kezükben, abba

-ültetik bele a lánykát és úgy szállnak vele vissza az égbe.

-

-Ránéz a lányka az öregékre, rájuk mosolyog és összeteszi a két kezét,

-úgy imádkozik a boldogságukért.

-

-Boldogok is voltak az öregek meg hosszúéletűek és ahányszor csak

-megpihentek a kertjükben és felfelé néztek az ég felé, mintha egy

-fényesség mosolygott volna le rájuk, a bambuszlányka fényessége.

-

-

-

-

-A selyemhernyó.

-

-Csendesen éldegélt az egyszeri házaspár, megvolt a mindennapi kenyerük

-meg a teájuk. Abból éltek, hogy az asszony selyemhernyókat tenyésztett

-és elég pénzt szerzett a selymen.

-

-Egyszer, hogy, hogy nem, pusztulni kezdett a sok selyembogár és vége

-lett az asszony keresetének. Az ura azt hitte, hogy az asszony a hibás

-és úgy megharagudott szegényre, hogy bolondfejjel otthagyta és másüvé

-költözködött. Az asszony sora meg egyre rosszabbodott, a cselédei is

-otthagyták és azt se tudta szegény feje, hogy mihez kezdjen nagy

-nyomorúságában.

-

-Sétálgat egy nap az eperfái alatt és amint nagy szomorúan nézegeti őket,

-egy selyemhernyót pillant meg az egyik fán. Ott rágcsálta a falevelet és

-emelgette felfelé a fejét. Még ennek az egy hernyónak is be megörült a

-szegény asszony. Úgy vigyázott rá, mint a szemefényére, hogy a szél meg

-ne ártson neki, hogy az eső meg ne csapkodja.

-

-Ezen az egy állatkáján kívül még egy kutyája is volt az asszonynak.

-Fehér a szőre, akárcsak a frissen esett hóé és úgy csillogott a napban,

-mintha selyem lett volna a szőreszála. Odalép egy reggel az asszony a

-hernyójához és leveszi a fáról, mert borulni kezdett az ég alja.

-Odaviszi nagy óvatosan a hernyós ládikóhoz és amint el akarja benne

-helyezni, egyszerre csak előugrik az a fehér kutya és hamm… bekapja a

-selyemhernyót.

-

-Vége a szegény asszony örömének meg a reménységének. Sír-rí nagy

-szomorúságában és oly keservesen néz rá a kutyájára, hogy miért is

-okozta neki azt a nagy bánatot.

-

-– Nem tehet a szegény állat róla, – gondolja magában, – dehogy bántotta

-volna a kutyáját.

-

-Amint ott ül az eperfa alatt és gondolkozik a sorsán, egyszerre csak

-eltüsszenti magát az a fehér kutya. Odanéz az asszony, hát két

-selyemszál lóg ki a kutya orrából. Egy-egy szál az orra likából. Fehér

-volt az a két szál, akárcsak az ezüst és úgy csillogott, akárcsak a

-kristály. Nézi az asszony a két selyemszálat és megfogja, hogy kihúzza a

-kutyája orrából. Húzza a két szálat, húzza, nem akar ám vége szakadni.

-Megint csak húzza, még mindig jön az a két szál. Gombolyítani kezdi és

-gombolyítja, gombolyítja, egy nagy gombolyag lett már belőle. Be

-csillogott az a finom selyme, be ragyogott a fehérsége.

-

-Belekezd egy másik gombolyagba, aztán egy harmadikba, egy negyedikbe,

-alig győzi a két szorgos kezével. Százával hevert már előtte a sok

-gombolyag és még mindig engedett az a két selyemszál. Bambusznádakat

-vesz elő az asszony, hogy azokra aggassa a selymet. Mikor meg a

-bambuszokból is kifogyott, előszedi a dézsáját, aztán meg a hordóját és

-arra göngyölíti rá a sok selymet. Vagyont ért már a sok fonal, a sok

-gombolyag, helye se volt többé a házában. Amint egyre csak dolgozik és

-húzza a kutya orrából a selymet és közben meg szétnéz, hogy hol is

-találhatna még helyet, egyszerre csak vége szakad a szálnak és abban a

-pillanatban összeesik a kutya, élettelenül terül el a földön. Meghökken

-az asszony, nem tudja mire vélni a dolgot.

-

-– Az én védőistenem volt abban a kutyában, – fohászkodik fel az asszony,

-– ő mentett meg az elpusztulástól, ő volt az én segítségemre.

-

-Veszi aztán a fehér kutyát és oda temeti el az eperfa alá, ahol az az

-egy selyemhernyója tartózkodott volt. Letérdelt a sír elé és imádkozott

-a védőistenéhez, hogy segítségére volt a nagy bajában és hogy

-megkönyörült rajta. Aztán megint nekilátott a munkának.

-

-Egy-két nap mult el azóta. Arrafelé járt egy reggel az ura és benézett

-kintről, hogy vajjon mit csinálhat az a szegény asszony. Csendes volt a

-ház nagyon és úgy megsajnálta a feleségét, hogy szinte bánni kezdte a

-tettét.

-

-– Megnézem bíz én, – gondolta magában, – hátha segíthetek a sorsán. Tán

-még szükséget is lát szegény feje.

-

-Benyit a kapun, belép a házba, hát ott az asszony a közt a rengeteg sok

-selyemgombolyag közt, alighogy kilátszik belőle. Meghökkent az ember a

-sok fehérségtől meg a sok csillogástól; ilyen selymet még ő se látott

-világéletében. Ő is tenyésztett odahaza selymet, neki is voltak

-gombolyagjai, de azoknak sötét volt a szála meg olyan gubancos, hogy

-alig lehetett hasznát venni. Jó, hogy még olcsó pénzen adhatott túl

-rajta.

-

-– Miféle selyem ez itt? Hogyan jutottál hozzá? – kérdi az ember az

-elhagyott feleségétől.

-

-Mindent elmondott neki az asszony, az egyetlen selyemhernyóját meg a

-fehér kutyája dolgát, úgy ahogy megtörtént vele.

-

-– Isten küldte neked ezt a segítséget, – mondja meghatódottan az ember.

-– Én meg ostoba voltam meg rosszlelkű, hogy szegénységedben elhagytalak.

-

-– Az is Isten műve volt, – felelte az asszony, – így juttatott ehhez a

-nagy gazdagsághoz.

-

-Sírva fakadt az ember, az asszony pedig megbocsátott neki és megint

-együtt voltak, mint annakelőtte, a régi jóidőkben. Megint eltelt egy-két

-nap.

-

-Odalépnek egy reggel az eperfa alá, ahol a fehér kutyának volt a sírja

-és amint felnéznek a fára, hát csak úgy csüngött le róla az ezernyi-ezer

-selyemgubó. Mind fehér volt, mind csillogott, akárcsak az eleven ezüst.

-Összeszedik a sok selyemgubót, felgombolyítják és épp olyan lett a

-selyme, mint a fehér kutyából jött szálaké.

-

-Nagy lett a híre a házaspár selymének. Csudájára jártak az emberek, úgy

-bámúlták a fehérségét meg a ragyogását.

-

-Egész a _mikádó_ig jutott el a híre és amennyi selyme csak volt az

-asszonynak, mind a _mikádó_ vette meg. Ebből készültek a ruhái, a

-feleségének, a gyermekeinek meg az udvarbelieknek is. Emlékezetére pedig

-a kutyának »Kutyafej-selyem« lett az asszony fehér selymének a neve.

-

-Boldogságban éltek meg nagy gazdagságban és még a késő ivadékaik is ezt

-a selymet tenyésztették, a Kutyafej-selymet.

-

-

-

-

-A nyulacska és a krokodil.

-

-Volt valahol _Nippon_országban egy sziget, azon meg egy fehérszőrű kis

-nyulacska. Egy másik kis sziget is volt a távolban, oda szeretett volna

-a nyulacska eljutni. Csakhogy bajos volt az átkelés, sehogy se találta

-meg a módját. Mindennap kisétált a partra és egyre csak azon tünődött,

-hogy juthatna át arra a szigetre.

-

-Amint megint ott üldögélt egy nap, egy krokodilt pillant meg a távolban,

-mintha feléje volna közeledőben.

-

-– Ha idejön az a krokodil, – gondolja a nyulacska magában, – most ez

-egyszer hazudni fogok neki, hátha megkörnyékezem vele és eljuthatok a

-túlsó szigetre.

-

-Jön nagy uszkálva a krokodil és épp a nyulacska előtt tért pihenőre.

-Köszönti a nyulacska a nagy állatot és így szól hozzá:

-

-– Hányan vagytok ti a fajtátokból, krokodilkoma?

-

-– Sokan, nagyon sokan, – feleli a nagy állat.

-

-– Mi pedig annál is többen, – lódít egyet a nyulacska.

-

-– No-no, – mondja a krokodil, – nem lehet a, pajtás. Nagyon nagy a

-tenger, sokan férünk el benne; neked meg ez a kis sziget a tanyád,

-aligha lehettek oly sokan.

-

-– Ha csakugyan oly sokan volnátok, – feleli a nyúl, – a szomszéd

-szigetig is el tudnátok sorakozni, akárcsak egy nagy híd.

-

-– Még pedig könnyű szerrel, – hagyja rá a krokodil.

-

-– Ha olyan nagyon könnyű, – mondja a nyúl, – ám próbáljátok meg egyszer.

-Én majd itt vigyázok és összeszámlállak benneteket.

-

-– Na, hát várj egy kissé, – mondja a krokodil – hadd hívom őket össze.

-

-Nem is sejtette az egyűgyű eszével, hogy mi a nyúlnak a szándéka, hanem

-hozzálát és ahány krokodil a tengeren, mind odaszólítja őket.

-

-Egyre gyülekezik a sok nagy állat, a nyúl meg lesi őket és várja nagy

-türelemmel, hogy együtt legyen mindahány.

-

-– Nézz hát ide, nyúlkoma, – dölyfösködik a krokodil – és láss hozzá a

-munkához. De aztán jól számláld őket össze, hogy el ne vétsd valahogy.

-

-Már sorakozik is a sok nagytorkú és akárcsak egy eleven híd, egész a

-túlsó szigetig ér el a rendjük.

-

-– Pompás, – kiált fel a nyúl, – most majd összeszámlállak benneteket.

-

-Azzal kapja magát a nyúl, rálép az első krokodilra és: ez az első, – ez

-a második, – ez a harmadik – és addig-addig ugrál, az egyiknek a hátáról

-a másikra, a másiknak a hátáról a harmadikra, a harmadiknak a hátáról a

-negyedikre, míg el nem ér a túlsó sziget partjáig. Egyet ugrik a nyúl,

-odapattan az új partra és odaszól a bámészkodó krokodilokhoz:

-

-– Ó, ti egyűgyűek, ugyancsak rászedtelek ám benneteket. Túljártam az

-eszeteken. Én csak idáig akartam eljutni, azért kellett a fajtátok.

-Köszönöm, hogy annyit fáradoztatok és hidat álltatok nekem.

-

-Jaj, de berzenkedett a sok krokodil, jaj, hogy csattogtatták nagy

-fogaikat. És már inalna a nyúl elfelé, mikor az egyik krokodil, hogy,

-hogy nem, nagy mérgében nekikap és megragadja a nyúl farkát.

-

-Ó, de megszeppent a szegény kis nyulacska. Kérőre fogja a dolgot és

-váltig szabadkozik, hogy csak tréfaszó volt, amit mondott.

-

-Nem hisznek már neki a krokodilok. Megragadják a szegény kis nyulacskát

-és mind kicibálják a szőrét.

-

-– Most már rendben vagy, – mondják neki és ott hagyják a nyulat,

-bánatostul, fájdalmastul.

-

-Sír a nyúl nagy keservében, csak úgy potyogtak a könnyei. Restelte is az

-állapotját, de meg a nagy fájdalma is kínozta a testjét.

-

-Néhány bálvány-isten iparkodott épp arrafelé és megállanak a nagy

-siránkozásra.

-

-– Mért sírsz-rísz kis nyulacska? – kérdezik tőle.

-

-– Krokodilusokkal különböztem össze, – sóhajtja a kis tapsi, – szép

-fehér szőrömet jaj de kicibálták.

-

-Jókedvében volt éppen az egyik és nagyhamisan azt mondja a nyúlnak:

-

-– Sose búsulj, tapsifüles, segítek én a bajodon.

-

-Felvillan a kis nyúl szeme, csak úgy lesi a szókat.

-

-– Fürödj meg a tengerben, – mondja a bálvány-isten, aztán meg feküdj

-neki a szélnek. Leszárad rólad a sok nedvesség és megint elkezdheted az

-ugrabugrálásodat.

-

-Valónak vette a nyúl a tanácsot és legott bebukdácsolt a vízbe.

-

-Még csak most kezdődött az igazi hadd-el-hadd. Úgy megmarta a sós víz a

-bőrét, hogy nagy kínjában felhördült és amint kiugrott a levegőre, a

-szél kezdte el a munkáját. Csakúgy marcangolódott a szegény kis nyúlnak

-a testje.

-

-– Megérdemelted a sorsodat, – mondják a bálvány-istenek és víhogva

-távoznak útjukra.

-

-Nagysietvést jön megint egy bálvány-isten; a legfiatalabbja volt, azért

-maradt el a többitől. Meghallja a nyúl fájdalmas nyöszörgését és odasiet

-hozzá.

-

-– Miért sírsz, kis nyulacskám? – kérdezi tőle.

-

-Mindent elmond neki a nyúl; azt is, amit a krokodilokkal mívelt és amit

-ők míveltek vele.

-

-– Rosszul cselekedtél, – feddi a fiatal bálvány-isten, – bűnhödnöd

-kellett miatta.

-

-Rég megbánta már a nyulacska a tettét, sajnálta a hazug szavát, tűrte is

-a sorsát megadóan.

-

-– Beismerted a bűnödet, – mondja a bálvány-isten, – megint a régi

-lettél, az ártatlan kis nyulacska.

-

-– Tudnál-e rajtam segíteni? – kérdi nagyfélénken a nyúl.

-

-– Menj csak ahhoz a tóhoz, – feleli a bálvány – és mosakodj meg benne. A

-tó mellett egy füves, belemész, meghengergőzöl benne és legott megszűnik

-a fájdalmad.

-

-Siet a nyulacska a tóhoz és megfürdik benne, siet a füvesbe és

-meghengergőzik benne, hát íme, azt se tudja, hogy mi fán nő a fájdalom.

-Még a szőre is sarjadozik; épp olyan fehér, mint annakelőtte volt.

-

-Vígan ugrándozik a nyulacska és leborul a bálvány-istenke elé:

-

-– Köszönöm a jóságodat, ó, én áldott kis istenkém. Mondd meg a nevedet,

-hadd imádkozhassak hozzád.

-

-Megmondja neki a bálvány, hogy az előbbi bálvány-istennek ő a

-legifjabbik fia.

-

-– Hová igyekszel innen? – kérdi tőle a nyúl.

-

-– _Jakahime_ vár bennünket, egy bálvány-istennek a lánya, hogy feleségül

-jöjjön hozzánk.

-

-– Hogyan? – kíváncsiskodik a nyúl, – hát többen akarjátok elvenni?

-

-– Dehogy, – feleli a bálvány, – azt választja majd, akit a legjobban

-kedvel meg.

-

-– Akkor, – feleli a nyúl, – terád esik a választása, téged fog majd

-megkedvelni.

-

-– Majd megválik, – mondja a bálvány-isten – és siet a többi után, hogy

-le ne késsék a lánykérésről.

-

-A nyúl jóslása beteljesedett, _Jakahime_ lett a fiatal bálvány-isten

-fiatal felesége.

-

-

-

-

-A bonc és a vadász.

-

-Járta a bonc erdőt-hegyet, oktatgatta a híveket. Irgalomra, emberségre,

-tiszta szívre, szeretetre.

-

-Hegyek között az erdőben, élt egy vadász vadra lesben. Kedve-teltig

-vadászgatott, vadra nyíllal nyilazgatott.

-

-Ballag a bonc erdők útján, hegyek között vándorolván s jön a vadász az

-íjjával, nyíllal átlőtt zsákmányával. Megáll a bonc vadász előtt, akár

-egy nagy bűnös előtt, szemet mereszt a vadászra s szigorúan így szól

-rája:

-

-– Elkárhozik a te lelked, hagyd abba a kedvtelésed.

-

-– Miért? – kérdi csudálkozva, a bonc előtt meghajolva.

-

-– Azért, mert ölsz állatokat, rókát, nyulat, madarakat. Ember is fél

-elmúlástól, az állat is a haláltól – szól a szent bonc feddő hangon s

-így folytatja papos hangon:

-

-– Ha rátörnek életedre, harag száll rá a lelkedre. Úgy-e vadász, úgy-e

-íjász? Épp úgy a vad, ha támadják, vagy életét ha megrontják. Vadnak is

-van érző lelke, multból rászállt énes-élte. Sok állatot nyilazgattál,

-sok madarat pusztítgattál s az lesz érte büntetésed, holtod után új

-életed vagy állatban folytatódik, vagy madárba bujtatódik. Intőszómra ha

-nem hallgatsz, íjazást ha abba nem hagysz, elkárhozik a te lelked. Hagyd

-abba a kedvtelésed. Úgy-e vadász, úgy-e íjász?

-

-Vadászember eltűnődik, mélyen-hosszan tanakodik s mosoly suhan át az

-arcán, száját ilyen szókra nyitván:

-

-– Megértettem bölcs szavadat, megszívlelem tanácsodat. Holtom után új

-életem, állatban ha meglelhetem, úgy-e te bonc, úgy-e te bölcs?

-

-– Nemkülönben, – felel a szent, ismételvén szavát újfent.

-

-– Akkor inkább abbahagyom, kedvtelésem nem folytatom, – szól a vadász

-megadóan, meghajolva bűnbánóan.

-

-– Öröm nekem megtérésed, – ujjong a bonc a beszédnek s tipeg-topog

-körülötte, íjat-nyilat nézegetve.

-

-Ám a vadász nagyhirtelen, ajzott nyíllal a kezében, boncnak szegzi a

-fegyverét, még átjárja vele szívét. Holttá sápad boncnak arca, gyökeret

-ver a két lába s keze remeg, ajka hebeg:

-

-– Miért kívánod életemet?

-

-Nyugodtan szól vadász szava, íját, nyilát célba tartva:

-

-– Azért török a vesztedre, azért rontok életedre, hogy majdan a holtom

-után, lelkem másba vándorolván, új életet ha majd kezdek, te helyedre

-bonc lehessek. Boncnak inkább lesz rá módom, hogy vétkem leimádkozom s

-rókát, nyulat mert lelőttem, könnyebb lesz a vezeklésem. Úgy-e te bonc,

-úgy-e te bölcs?

-

-Néz a vadász bonc arcába, íját, nyilát lebocsátva és amint

-elmosolyodott, bonc szó nélkül elódalgott.

-

-

-

-

-TARTALOM-MUTATÓ.

-

-  Előhang  3

-  _Tokió_ és _Kiotó_  5

-  Barack-fia, _Momotaro_  7

-  Fehérke és Sárgácska  11

-  A levágott nyelvű veréb  16

-  Bonc-növendék mérget evett  19

-  Legyecske és Legyezőcske  22

-  A majom és a rák  26

-  _Odango_ – az igaz neve  30

-  Égi tündér ruhácskája  33

-  A virágfakasztó öreg  36

-  A tigriskölyök  40

-  Golyvát kapott a két öreg (1. rajz)  44

-  Hökköm törpe  48

-  Rizsbor-vásár  53

-  A szamuráj szerencséje  56

-  Az irgalmas szívű szegény  63

-  Tenger alatt járó asszony (2. rajz)  68

-  A medúza és a majom  74

-  Az újhold és a fellegek  80

-  Patkány-lakzi  84

-  Vak hátán a világtalan  87

-  Az ezerlábú szörnyeteg  91

-  Világító János-bogár  95

-  Testemésztő kígyó füve  100

-  A boszorkánypók  103

-  Tengert apaszt, tengert dagaszt (3. rajz)  106

-  Csalafinta róka kölyke  114

-  Tíz _szen_-pénz a halszag ára  119

-  A csodaforrás  121

-  Téli hónap szamócája  125

-  Papírsárkány eregető (4. rajz)  129

-  _Urasima_, a halászlegény  134

-  Kőfejtő és hegyiszellem  140

-  A hold és a denevérek  145

-  _Jamagata_ ajándéka  150

-  Félfülecske, Féllábacska  152

-  Víz tündére Sellő-lányka  158

-  Holló úszik, liba kúszik  164

-  Kacskaringós Folyondárka  169

-  Ibolyácska és a Puszpáng  173

-  Csodatevő ócska ecset  177

-  Felejtető gyömbért evett  182

-  _Bambuku-Csagama_ (5. rajz)  185

-  _Hacsibime_, a fatálas  189

-  Szellemirtó _Sippejtaro_  193

-  A felemás szarvas  198

-  Férjemuram a vásáron  205

-  A varázstükör (6. rajz)  208

-  Csitteg-csattog, libeg-lobog  214

-  Üstöt lopott púpos varga  220

-  Az üstökös és a pacsirták  223

-  A bambuszlányka  228

-  A selyemhernyó  232

-  A nyúlacska és a krokodíl  236

-  A bonc és a vadász  241

-

-

-[Transcriber's Note:

-

-Javítások.

-

-Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

-

-A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

-

-88 |odaaát |odaát

-

-129 |zsnegjén |zsinegjén]

-

-

-*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NIPPON-ORSZÁG

-NAPOSKERTJE ***

-

-Updated editions will replace the previous one--the old editions will

-be renamed.

-

-Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright

-law means that no one owns a United States copyright in these works,

-so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the

-United States without permission and without paying copyright

-royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part

-of this license, apply to copying and distributing Project

-Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™

-concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,

-and may not be used if you charge for an eBook, except by following

-the terms of the trademark license, including paying royalties for use

-of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for

-copies of this eBook, complying with the trademark license is very

-easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation

-of derivative works, reports, performances and research. Project

-Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may

-do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected

-by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark

-license, especially commercial redistribution.

-

-START: FULL LICENSE

-

-THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

-PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

-

-To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free

-distribution of electronic works, by using or distributing this work

-(or any other work associated in any way with the phrase “Project

-Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full

-Project Gutenberg™ License available with this file or online at

-www.gutenberg.org/license.

-

-Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project

-Gutenberg™ electronic works

-

-1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™

-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to

-and accept all the terms of this license and intellectual property

-(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all

-the terms of this agreement, you must cease using and return or

-destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your

-possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a

-Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound

-by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the

-person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph

-1.E.8.

-

-1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be

-used on or associated in any way with an electronic work by people who

-agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few

-things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works

-even without complying with the full terms of this agreement. See

-paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project

-Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this

-agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™

-electronic works. See paragraph 1.E below.

-

-1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the

-Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection

-of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual

-works in the collection are in the public domain in the United

-States. If an individual work is unprotected by copyright law in the

-United States and you are located in the United States, we do not

-claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,

-displaying or creating derivative works based on the work as long as

-all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope

-that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting

-free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™

-works in compliance with the terms of this agreement for keeping the

-Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily

-comply with the terms of this agreement by keeping this work in the

-same format with its attached full Project Gutenberg™ License when

-you share it without charge with others.

-

-1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern

-what you can do with this work. Copyright laws in most countries are

-in a constant state of change. If you are outside the United States,

-check the laws of your country in addition to the terms of this

-agreement before downloading, copying, displaying, performing,

-distributing or creating derivative works based on this work or any

-other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no

-representations concerning the copyright status of any work in any

-country other than the United States.

-

-1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

-

-1.E.1. The following sentence, with active links to, or other

-immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear

-prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work

-on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the

-phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,

-performed, viewed, copied or distributed:

-

-  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

-  most other parts of the world at no cost and with almost no

-  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it

-  under the terms of the Project Gutenberg License included with this

-  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the

-  United States, you will have to check the laws of the country where

-  you are located before using this eBook.

-

-1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is

-derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not

-contain a notice indicating that it is posted with permission of the

-copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in

-the United States without paying any fees or charges. If you are

-redistributing or providing access to a work with the phrase “Project

-Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply

-either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or

-obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™

-trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

-

-1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted

-with the permission of the copyright holder, your use and distribution

-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any

-additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms

-will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works

-posted with the permission of the copyright holder found at the

-beginning of this work.

-

-1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™

-License terms from this work, or any files containing a part of this

-work or any other work associated with Project Gutenberg™.

-

-1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this

-electronic work, or any part of this electronic work, without

-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with

-active links or immediate access to the full terms of the Project

-Gutenberg™ License.

-

-1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,

-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including

-any word processing or hypertext form. However, if you provide access

-to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format

-other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official

-version posted on the official Project Gutenberg™ website

-(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense

-to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means

-of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain

-Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the

-full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.

-

-1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,

-performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works

-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

-

-1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing

-access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works

-provided that:

-

-• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from

-  the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method

-  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed

-  to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has

-  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project

-  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid

-  within 60 days following each date on which you prepare (or are

-  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty

-  payments should be clearly marked as such and sent to the Project

-  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in

-  Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg

-  Literary Archive Foundation.”

-

-• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies

-  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he

-  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™

-  License. You must require such a user to return or destroy all

-  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue

-  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™

-  works.

-

-• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of

-  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the

-  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of

-  receipt of the work.

-

-• You comply with all other terms of this agreement for free

-  distribution of Project Gutenberg™ works.

-

-1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project

-Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than

-are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing

-from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of

-the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set

-forth in Section 3 below.

-

-1.F.

-

-1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable

-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread

-works not protected by U.S. copyright law in creating the Project

-Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™

-electronic works, and the medium on which they may be stored, may

-contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate

-or corrupt data, transcription errors, a copyright or other

-intellectual property infringement, a defective or damaged disk or

-other medium, a computer virus, or computer codes that damage or

-cannot be read by your equipment.

-

-1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right

-of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project

-Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project

-Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all

-liability to you for damages, costs and expenses, including legal

-fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT

-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE

-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE

-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE

-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR

-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH

-DAMAGE.

-

-1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a

-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can

-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a

-written explanation to the person you received the work from. If you

-received the work on a physical medium, you must return the medium

-with your written explanation. The person or entity that provided you

-with the defective work may elect to provide a replacement copy in

-lieu of a refund. If you received the work electronically, the person

-or entity providing it to you may choose to give you a second

-opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If

-the second copy is also defective, you may demand a refund in writing

-without further opportunities to fix the problem.

-

-1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth

-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you “AS-IS”, WITH NO

-OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT

-LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

-

-1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied

-warranties or the exclusion or limitation of certain types of

-damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement

-violates the law of the state applicable to this agreement, the

-agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or

-limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or

-unenforceability of any provision of this agreement shall not void the

-remaining provisions.

-

-1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the

-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone

-providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in

-accordance with this agreement, and any volunteers associated with the

-production, promotion and distribution of Project Gutenberg™

-electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,

-including legal fees, that arise directly or indirectly from any of

-the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this

-or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or

-additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any

-Defect you cause.

-

-Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™

-

-Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of

-electronic works in formats readable by the widest variety of

-computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It

-exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations

-from people in all walks of life.

-

-Volunteers and financial support to provide volunteers with the

-assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™'s

-goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will

-remain freely available for generations to come. In 2001, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure

-and permanent future for Project Gutenberg™ and future

-generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see

-Sections 3 and 4 and the Foundation information page at

-www.gutenberg.org

-

-Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation

-

-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit

-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the

-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal

-Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification

-number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by

-U.S. federal laws and your state's laws.

-

-The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,

-Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up

-to date contact information can be found at the Foundation's website

-and official page at www.gutenberg.org/contact

-

-Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg

-Literary Archive Foundation

-

-Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without

-widespread public support and donations to carry out its mission of

-increasing the number of public domain and licensed works that can be

-freely distributed in machine-readable form accessible by the widest

-array of equipment including outdated equipment. Many small donations

-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt

-status with the IRS.

-

-The Foundation is committed to complying with the laws regulating

-charities and charitable donations in all 50 states of the United

-States. Compliance requirements are not uniform and it takes a

-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up

-with these requirements. We do not solicit donations in locations

-where we have not received written confirmation of compliance. To SEND

-DONATIONS or determine the status of compliance for any particular

-state visit www.gutenberg.org/donate

-

-While we cannot and do not solicit contributions from states where we

-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition

-against accepting unsolicited donations from donors in such states who

-approach us with offers to donate.

-

-International donations are gratefully accepted, but we cannot make

-any statements concerning tax treatment of donations received from

-outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

-

-Please check the Project Gutenberg web pages for current donation

-methods and addresses. Donations are accepted in a number of other

-ways including checks, online payments and credit card donations. To

-donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

-

-Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works

-

-Professor Michael S. Hart was the originator of the Project

-Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be

-freely shared with anyone. For forty years, he produced and

-distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of

-volunteer support.

-

-Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed

-editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in

-the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not

-necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper

-edition.

-

-Most people start at our website which has the main PG search

-facility: www.gutenberg.org

-

-This website includes information about Project Gutenberg™,

-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to

-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

+The Project Gutenberg eBook of Nippon-ország naposkertje, by Ignác
+Kúnos
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
+most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
+whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
+of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
+www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
+will have to check the laws of the country where you are located before
+using this eBook.
+
+Title: Nippon-ország naposkertje
+       Japán népmesék
+
+Author: Ignác Kúnos
+
+Release Date: April 10, 2023 [eBook #70518]
+
+Language: Hungarian
+
+Produced by: Albert László from page images generously made available
+             by the Hungarian Electronic Library
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NIPPON-ORSZÁG
+NAPOSKERTJE ***
+
+
+NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE
+
+NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE
+
+JAPÁN NÉPMESÉK
+
+TOYAMA KOICHI ELMONDÁSA UTÁN
+
+ÍRTA
+
+KÚNOS IGNÁC DR
+
+EREDETI JAPÁN RAJZOKKAL
+
+BUDAPEST
+
+AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R-T.
+
+KIADÁSA
+
+11702. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
+
+_Nagyméltóságú Lukács György úrnak, a Gyermekvédelem lelkes apostolának
+ajánlja e könyvét_
+
+_Kúnos Ignác_
+
+
+
+
+ELŐHANG.
+
+Messze tengeren túl, ahol a nap felkel, _Fudzsi_ szentelt hegye fel az
+égnek szökell, cseresnyevirágos szigetek lankáin, kékellő hullámok ezüst
+habpárnáin, _Nipponország_ fürdik napja sugarában, napos mesekertje
+illatos árjában.
+
+Viruló virágok meséket lehelnek, oktalan állatok beszédet beszélnek;
+_szamuráj_ leventék hősi útra kelnek, ártó szellemekkel vívnak,
+verekednek.
+
+A legfőbb egy-isten _Nippon_ hitvallása, több istenre sarjad
+világmeglátása; több szellemben látja ősszellem hatalmát, több erőben
+érzi őserő forrását.
+
+Félig rom templomban szörnyeteg tanyázik, _Buddha_ kőképénél alakosdit
+játszik; avatag barlangba gurul rusnya teste, poklok parazsára
+varázslódik lelke.
+
+Istenek szikrája emberekbe téved, emberi gyarlóság istenekben éled;
+bajvívó levente, égi szellem sarja, gonosszal csap össze varázslatos
+kardja.
+
+Vándorútját járja lelke halandónak, állatokba térvén ereje a szónak;
+emberivé válik tette, gondolatja, jót-rosszat megértő konok akaratja.
+
+Templomok oltárán bálvány terpeszkedik, házi tűzhelyeken kőkép
+szentesedik; ősök imádatja istent imádtatja, ősi szálló szóban istent
+szólaltatja.
+
+Sívó homok fedi pázsitját zöld rétnek, avarrá aszódik levele ligetnek;
+ég-föld összerezzen, tenger vize zajlik, égi szellem szava mennydörögve
+hallszik.
+
+Élettelen dib-dáb elevenné válik, éledez a kő, rög, egy szakadó szálig;
+lelket ölt az anyag, életért kiáltván, csodákat varázsol a vajákos
+bálvány.
+
+_Dájmió_ ül törvényt bálványos várában, bízvást bizakodik csatlósa
+karjában; karjában, kardjában, hűséges szívében, kísértő ördögöt irtó
+erejében.
+
+Istenek a mennyből le a földre szállnak, halandó lelkekben párjokra
+találnak; urai a földnek félistenek lettek, istenemberekből _mikádók_
+születtek.
+
+_Nippon_ meséiből virágláncot fűztem, szíve szép rózsáit mind közéje
+tűztem; rózsák fehérsége, illatja, hajtása, a nagy égi Isten mennyei
+áldása.
+
+Messze tengeren túl a nap felkelőben, _Fudzsijama_ hegye égre
+szökellőben; szigetek lankáin cseresnyevirágok, tenger fodros hátán
+kékellő hullámok. _Nippon_ földje fürdik napja sugarában, napos
+mesekertje illatos árjában.
+
+Budapest, 1923. év január hava.
+
+=K. I.=
+
+
+
+
+Tokió és Kiotó.
+
+Élt egy béka _Tokió_ban, egy másik meg _Kiotó_ban. Vígságos a
+brekegésük, nyugságos a henyélésük.
+
+Egy szép napon mind a ketten kieszelték nagy merészen, hogy ők bizony
+útra kelnek s hegyen túlra ereszkednek. _Tokió_nak kis békája _Kiotó_t
+szeretné látni, _Kiotó_nak békája meg _Tokió_ra lett kíváncsi. Nem
+ismerték sose egymást, se hallomást, se nem látvást, mégis egy nap, egy
+időben, keltek útra mind a ketten.
+
+Szökdécseltek, kuruttyoltak, hol pihentek, hol gurultak, s napok mulva,
+hetek mulva a nagy hegyhez eljutottak. Fel a hegynek nehéz az út, két
+békának nem való volt, mégis egy nap nagy cuppogva, hol pihegve, hol
+szuszogva, feljutottak, egyik jobbról, másik balról, a hegycsúcsra.
+
+Szembekerül két békácska s nézi egymást nagy szájtátva: _Tokió_nak a
+békája, _Kiotó_nak a békája. Illőn egymást köszöntötték, szót a szóba
+szövögették, s akkor néztek még csak nagyot, amikorra kitudódott, hogy
+egyszerre keltek útra s merészkedtek hegyen túlra. Nevetnek a
+furcsaságon, mosolyognak móka sorson, hogy _Tokió_ kis békája _Kiotó_t
+akarná látni, _Kiotó_nak békája meg _Tokió_ra lett kíváncsi.
+
+Puha fűbe kuporodnak, jó nagyokat nyujtózkodnak s mielőtt még tovább
+mennek, biz ők egyet megpihennek. Megszólal a _tokió_i, _Kiotó_ra a
+kiváncsi:
+
+– Be kár, hogy nem nőttünk nagyra, egy-kettővel több araszra, hogy innen
+is megláthatnánk szívünk vágya két városát. Én _Kiotó_t, te _Tokió_t,
+nagy síkságon felbukkanót, megnéznők és visszatérnénk; nem fáradnánk,
+célt is érnénk.
+
+– Ezen könnyű segíteni, – szólal meg a _kiotó_i.
+
+– _Tuú_, _tuú_, mi a módja? – kérdezi a cimborája.
+
+_Tokió_i a bölcsebbik, így felel az eszesebbik:
+
+– Hosszabb lábunk nagyujjára ágaskodjunk egymást fogva. Te megnézed
+_Tokió_dat, én megnézem _Kiotó_mat. Velem szembe van az egyik, veled
+szembe meg a másik.
+
+– Jó lesz biz az, – örvendeznek, fektükből felemelkednek s átkarolják
+egymást szépen, talpon állnak így könnyebben. _Tokió_t lát _kiotó_i,
+_Kiotó_t meg _tokió_i; _Kiotó_nak fordul egyik, _Tokió_nak fordul másik.
+
+Csakhogy amint ágaskodnak s város után vizslatgatnak, dülledt szemmel
+nem előre, hanem hátrapislogatnak. Bamba eszük át nem látja, békaszem
+néz mindig hátra s _tokió_i lát _Tokió_t, _kiotó_i meg _Kiotó_t.
+
+– Akárcsak _Kiotó_t látnám, – kuruttyol a _kiotó_i.
+
+– Akárcsak _Tokió_t látnám – brekegi a _tokió_i.
+
+S mint akiknek rendjén dolguk, kézben ismét vándorbotjuk; egymás előtt
+meghajolnak s ahogy jöttek, visszajutnak.
+
+Mindhalálig szentül hiszik, mindkét béka ráesküszik, hogy a mása
+_Kiotó_nak – _Tokió_, hogy a mása _Tokió_nak – _Kiotó_.
+
+
+
+
+Barackfia, Momotaro.
+
+Volt egyszer egy házaspár; az ember is öreg volt már, az asszony is.
+Felmegy egy nap az öreg a hegyre, füvet-mit akart kaszálgatni; az
+asszony meg a hegyi patak felé indult, hogy a szennyesét hozza valahogy
+rendbe. Amint javában mosogatott, sulykolgatott, egyszerre csak azt
+látja, hogy fent a hegyről kippen-koppan, liccsen-loccsan, egy
+őszibarack gurulgat a vizben, lefelé őhozzá, a patak aljára.
+
+– Jó nagy, ha vagy, szállj le hozzám; kicsiny, ha vagy, ne szállj
+hozzám, – hajtogatja az öreg asszony.
+
+Egy jó nagy barack gurult oda az asszony lába elé. Veszi az asszony a
+barackot és amint elkészült a mosnivalójával, elballagdál hazafelé.
+Beteszi a barackot az almáriomba és várja az urát, hogy megjöjjön az is.
+Kis idő vártatva ihol már az öreg és legott elmondja neki az asszony,
+hogy mi gurult le neki a hegyről. Kinyitják az almáriomot és amint
+utánanyúl az asszony a gyümölcsének, kapja magát a barack, szép
+lassacskán kettéhasad és egy legényke lépeget ki belőle.
+
+Aj, de megijedt a két öreg; aj, de megörültek aztán neki. Hozzák sebtibe
+a vizet és amint meg akarják a kannában fürdetni, talpraugrik a legényke
+és két kézre emeli a kannát, hogy megtud ő mosakodni egymagában is.
+
+Hogy elképedt a két öreg az újszülött nagy ereje láttára.
+
+– _Momotaro_ (barackfia), – mondják neki az öregek, – mától fogva ez a
+neved.
+
+Nőtt, növekedett _Momotaro_, okosodott, erősödött. És amint
+teltek-múltak az évek, arra kéri egy nap a szüleit, a két öreget, hogy
+hadd búcsúzhassék el tőlük.
+
+– Hová akarsz hát menni? – kérdezik tőle.
+
+Azt feleli nekik _Momotaro_, hogy az ördögök szigetére készülődik, el
+akarna velük bánni.
+
+Ijedez a két öreg, de azért csak elengedik az útra. Lencsegombócot –
+_kibidango_t – készítenek neki és beteszik a tarsolyába. Kezében egy
+vaslegyező, övén a tarsolya, úgy indul útnak _Momotaro_.
+
+Addig halad, addig ballag, míg egy kutya nem bukkan eléje.
+
+– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a kutya.
+
+Azt feleli neki _Momotaro_:
+
+– Megyek az ördögök szigetére, el akarok velük bánni és a kincseiket is
+el akarom tőlük venni.
+
+– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a kutya.
+
+Azt feleli neki a legényke, hogy lencsegombóc van benne.
+
+– Egész _Nippon_t (Japánországot) ha bejárod, nem találhatsz jobbat
+nála.
+
+– Adj egyet belőle, – mondja a kutya – és elkísérlek a szigetre,
+szigetbeli ördögökhöz.
+
+– Egy egészet nem adhatok, – mondja _Momotaro_, – de egy féllel
+megkínállak.
+
+Odaad neki egy fél gombócot és kettesben indulnak tovább. Mennek aztán,
+mendegélnek, míg egy majom nem bukkan eléjük.
+
+– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a majom.
+
+– Megyek az ördögök szigetére, – feleli _Momotaro_, – el akarok velük
+bánni és a kincseiket is el akarom venni.
+
+– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a majom.
+
+– _Kibidango_ van benne, – feleli a legény. – Egész _Nippon_t ha
+bejárod, nem találhatsz jobbat nála.
+
+– Adj egyet belőle, – mondja a majom – és elkísérlek a szigetre,
+szigetbeli ördögökhöz.
+
+– Egy egészet nem adhatok, – mondja _Momotaro_, – de a felével
+megkínállak.
+
+Ennek is odaad egy fél gombócot és hármasban mennek aztán tovább. Mennek
+ismét, mendegélnek, míg egy fácán nem bukkan eléjük.
+
+– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a fácán.
+
+– Megyek az ördögök szigetére, – feleli _Momotaro_, – el akarok velük
+bánni és a kincseiket is el akarom venni.
+
+– Mi az ott a tarsolyodban?
+
+– _Kibidango_ van benne. Egész _Nippon_t ha bejárod, nem találhatsz
+jobbat nála.
+
+– Adj egyet belőle és elkísérlek a szigetre, szigetbeli ördögökhöz.
+
+– Egy egészet nem adhatok, de a felével megkínállak.
+
+A fácán is megkapja a fél gombócot és most már negyedmagával járja
+_Momotaro_ az útját.
+
+Addig igyekeznek, addig fáradoznak, míg előttük egy nap az ördögök
+szigete. Csak úgy feketéllett ki belőle a rémítő ördögnek, a félelmetes
+_Sutendodzsi_nak a kastélya.
+
+Közelednek a kapujához és amint be akarnak rajta nyitni, nincs rá mód,
+hogy betörhessenek. Belülről nyílott a kapu és vaslakatokkal volt
+elzárva, vasfalakkal körülkerítve.
+
+Egyszerre csak kapja magát a fácán és átrepül a falon, kapja magát a
+majom és átkúszik a falon; nagynehezen úgy nyitják ki a kaput. Egyet
+ugrik és beront a kutya, nyomában a barack szülöttje, _Momotaro_, és
+nekitámadnak a nagy ördöghadnak. _Momotaro_ az ördögök urával, a nagy
+szörnyeteggel került szembe, a többi három meg a többi ördögivadékkal.
+
+_Momotaro_nak csak a vaslegyezője volt a kezében, a fene nagy
+_Sutendodzsi_ pedig egy irdatlan nagy vasbunkóval hadonászott. Rövid
+volt az elszánt küzdelem és úgy leteperték az ördögök fajzatait, hogy
+kegyelemért esdekeltek, akik máris el nem pusztultak.
+
+Nagy árat szabott nekik _Momotaro_ és elsőnek a ködsüveget követelte
+tőlük. Az volt ennek a süvegnek az ereje, hogy aki a fejére húzta, azt
+menten láthatatlanná tette. Követelte aztán a kristály golyópárt. Ennek
+meg az volt a varázslata, hogy az egyikkel áradoztatta, a másikkal meg
+apasztani tudta a tengerek vizeit. Átadták még a gyöngyeiket,
+korálljaikat, borostyánjaikat, békapáncéljaikat, és annyi aranyat meg
+ezüstöt szedettek össze velük, amennyit csak elcipelhettek magukkal.
+
+Hűségesen megosztozkodtak a sok kincsen és annyi jutott belőle
+_Momotaro_nak, hogy ő is, meg öreg szülei is azt se tudták, hogy hová
+hordják össze.
+
+Bátorságnak jutalom jár, hűségesre boldogság vár.
+
+
+
+
+Fehérke és Sárgácska.
+
+Két kis krizantém virágzott a réten, egy tőből fakadt mind a kettő.
+Egyforma volt a két testvérke, egy a növésük és egy a mosolygásuk. Csak
+a színük volt éppen más-más, az egyik fehér volt, akár a hó, a másik meg
+sárga, akár a sárarany. A fehér virágnak _Fehérke_, a sárgának meg
+_Sárgácska_ volt a neve. Nappal sütkéreztek és a napsugarakkal
+játszadoztak, éjjel meg harmatcseppeket ittak és csendes-nyugodtan
+elszunyókáltak. Igy éldegéltek nap-nap után, hét-hét után.
+
+Egy öreg ember jött egyszer arrafelé, megáll a két szép virágszál előtt
+és nézegeti őket. Odalép a Sárgácskához és azt mondja neki:
+
+– Selyemszirmú virágocska, arany színben ragyogócska, jönnél-e az én
+kertembe?
+
+Szemet mereszt a Sárgácska és csodálkozik az öreg ember beszédén.
+
+– Mit csinálnék én a te kertedben? – kérdezi.
+
+Elmosolyodik az öreg és azt feleli a kis sárga virágnak:
+
+– Nem messze innen az én szép kertem, annak vagyok a kertésze. Ha
+eljössz velem, nagyobbá is növesztenélek, meg szebbé, sokkal szebbé is.
+
+– Igazán mondod? – kérdi a hiú virágocska. – Nagyobb is lehetnék még,
+meg szebb is, sokkal szebb is?
+
+– Nemkülönben, – feleli a kertész. – Milyen más életed is lenne ott,
+mint itt ezen a réten. Édes ételeket ennél, édes italokat innál; arany
+ruhácskádnak ezer színe lenne, ó, de nagyra nőnél, ó, de szépre nőnél.
+
+És úgy elhitetgette az öreg, úgy elcsalogatta az öreg, hogy már hajlik a
+szóra a kis _Sárgácska_ és így szólal meg virágszája:
+
+– Jaj de szép, amit mondasz, veled megyek én, akár ízibe.
+
+Fogja az öreg a virágot, kiemelgeti a földből, felveszi a hátára és
+indulóban is van már vele.
+
+Nagyot dobban erre szegény _Fehérké_nek szegény szívecskéje.
+
+– Elviszi az ember a testvérkémet, – szepegi nagybúsan, – én meg itt
+maradok egymagamra.
+
+Szomorúság környékezi meg szegénykét és amikor már menni készül a
+kertész, megfogja a ruháját és így könyörög a testvérkéjéhez:
+
+– Ne hagyj itt, _Sárgácska_, hadd menjek veled én is.
+
+Szigorú arccal néz rá a kertész a kis fehérre és azt mondja neki:
+
+– Te csak maradj a helyeden, terád nincs szükségem.
+
+Elpityeredik a kis virág, hogy ily szomorú sorsra jutott és hogy senkije
+se lesz többé, ha a testvérkéje is itthagyja.
+
+– Maradj a réten, – mondja neki a kertész, – mert neked nincs színed;
+szín nélkül meg mi hasznod vehetném? Itt a sok káka meg nádas, velük is
+eljátszadozhatsz.
+
+_Sárgácskát_ elvitték, _Fehérke_ meg ott maradt a réten. Szép egy nagy
+kertbe, sok-sok virág közé került a hiú _Sárgácska_. Hogy viselték
+gondját, hogyan fürösztgették, ezerszín ruhákba fel is öltöztették; édes
+ételeket evett, édes italokat ivott, reggeltől estig egyre páváskodott.
+Nem szabad ég alatt tanyázott, hanem virágoskert közepén, üvegfedél
+alatt. Szél meg nem cibálta, eső meg nem verte, mintha csak kunyhóból
+palotába került volna.
+
+És ahogy telt-múlt az idő, úgy nekinövekedett a formája, úgy
+nekiszínesedett az orcája, hogy még a nap is szebben ragyogott rája.
+Mintha csak kicserélték volna, mintha nem is réti virág lett volna
+valaha. Jó kedve is volt _Sárgácská_nak; szegény _Fehérké_ről, hej,
+megfeledkezett.
+
+Egy öreg jegyzője volt a falunak, az állít be egy nap a kertészhez.
+
+– Kertész apó, – mondja a jegyző, – van-e krizantémod, valódi virágod?
+
+– Mintha nem tudnád, – csodálkozik a kertész, – hogy van
+krizantémvirágom, valódi virágom.
+
+– Igazad lehet, – feleli a jegyző, – de ide figyelj, hogy miről is van
+szó. Krizantémot keres a _dájmió_, azt akarja címerének, fegyverére,
+ajtajára, díszes gangos hintajára. Összejártuk a vidéket, krizantémos
+kertecskéket, csak nem akadtunk a valódijára. Kinek a szirma volt
+hosszú, kinek a színe tarka, ki nagyra nőtt volt meg, ki meg alacsonyka
+maradt. Se cifrája nem kell a _dájmió_nak, se üvegház csemetéje, csak a
+kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú. Valódi krizantémot, azt keresnék
+én nálad.
+
+Eltünődik a kertész és aztán azt mondja a jegyzőnek:
+
+– Kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú, az nincs a kertemben. De van
+ám egy _Sárgácskám_, magam nevelése, magam ápolása, azt megnézheted ám.
+
+Büszkén mutat a kertész a virágjára és amint megnézi a jegyző a
+Sárgácskát, fejét rázza és azt mondja a kertésznek:
+
+– Te gondoztad, te nevelted, mesterséges virággá lett. Nekünk fehér
+krizantém kell, szabadban nőtt, valóságos, nem ily cifra és hívságos.
+
+Azzal otthagyja a jegyző a kertészt és indul kifelé, hogy egyet járjon a
+mezőkön. Keresztbe fonja a karjait és amint séta közben
+el-elgondolkozik, mintha nyöszörögne valaki a közelében. Megáll az ember
+és ahogy körülnéz a réten, hát ott gubbaszt egy virágocska, fehér színű,
+ezüstöcske.
+
+– Kis krizantém, – kérdi a jegyző, – mért potyognak könnyecskéid?
+
+– _Fehérké_nek hívnak engem, – zokogja a kis krizantém, – siratom a
+testvérkémet, sárarany kis _Sárgácská_mat. Messze kertbe került innen,
+édességgel etetgetik, szép ruhákba öltöztetik. Én fehér kis virágocska,
+bezzeg nem kellettem nekik.
+
+Nézi a jegyző a kis krizantémot, hát kétszer nyolcas a szirma, hófehér a
+színe. Összecsapja nagy örömében a kezeit és örül a szíve-lelke, hogy
+megtalálta valahára a _dájmió_ kívánságát.
+
+– Ne sírj, szép kis virágocska, – vigasztalja a jegyző, – jó, hogy innen
+el nem vittek, mikor olyan nagyon kellesz.
+
+– Én kellenék valakinek? – kérdi félénken a kis virág.
+
+– Hej, hogy vár rád a _dájmió_, – mondja a jegyző, – ott lesz a helyed a
+palotájában. Téged akar címerének, fegyverére, kapujára, díszes gangos
+hintajára.
+
+És már fogja is _Fehérké_t, felkapja a vállára és viszi egyenesen a
+_dájmió_ palotájába. Címere lett a családnak, a _dájmió_ nagy házának. S
+ajtó-kapu ha megnyílik, _Fehérké_vel állasz szembe; kantárakon,
+fegyvereken _Fehérké_nek ragyog képe; díszes gyaloghintócskákon
+_Fehérké_nek mosolyg arca.
+
+Hej _Sárgácska_, mivé lettél, virítottál, fényeskedtél, jó magasra
+növekedtél. Tellett, múlott ám az idő, és _Sárgácska_ elvirított, színes
+szirma elfonnyadott, viráglelke elpárolgott.
+
+
+
+
+A levágott nyelvű veréb.
+
+Élt egyszer szép _Nipponország_ban, annak is egy falucskájában, egy jó
+öreg ember. Egy verebecske szokott volt hozzá el-ellátogatni; viselte is
+a gondját, szeretgette, ápolgatta.
+
+Egy öreg asszony szomszédja volt ennek az embernek, rosszlelkű is volt,
+meg kapzsi is. Rizst vett elő egy nap az öreg asszony és keményítőt
+készített belőle. Amint javában dolgozgatott rajta, odatalált tévedni a
+kis verebecske, és hogy hogy nem, belekóstolgatott a keményítőbe. Ugy
+elfogta az öreg asszonyt a nagy méreg, hogy megragadta az ártatlan kis
+madarat és nem kitépte a nyelvét? Ki biz az. Sírva-csipogva repült el a
+szegény verebecske, meg se állt az erdőnek egy elhagyatott bokráig, ahol
+a mindennapi tanyája volt.
+
+Megtudta valahogy az öreg ember, hogy mi nagy baj érte a szegény kis
+madarat és fel akarta keresni, hogy megvígasztalja a nagy
+szerencsétlenségében. Nekiindult az erdőnek és mert nem tudta, hogy
+merre a bokra, hangos szóval hívogatta, füttyentgette. Egyszerre csak
+meghallja a verebet, nyögdécselő síránkozását és siet feléje az öreg,
+hogy meglátogassa az otthonában. Ott lakott volt családostul, több
+verebed-magával.
+
+Nagy örömmel fogadták az öreget és megvendégelték minden jóval, ahogy
+már szokásos volt a madárkáknál. Elpanaszolták neki a bajukat.
+Visszatérőre készülődött az öreg, amikor azt kérdi tőle a verebecske:
+
+– Meg szeretném valahogy hálálni a jóságodat. Mondd, hogy milyen kosarat
+akarsz; könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?
+
+– Vén legény vagyok én már, – feleli az öreg, – jó lesz énnékem a
+könnyebb kosárka is.
+
+Egy kosaracskát vett elő a veréb és odaadta az öregnek, hogy jó szívvel
+fogadja, mert jó szívvel adja. Hátára veszi az öreg a kosarat és ballag
+vele hazafelé, ki az erdőből, be a falucskájába. Amint hazaért az öreg,
+veszi a kosarat a hátáról, kinyitja, hát uramfia, az a sok arany, meg
+ezüst, meg drágakő, az a sok selyem, meg minden egyéb, hogy szinte
+belekáprázott a szeme.
+
+Épp kinézett volt az öreg asszony az ablakán, és majd elhült a
+bámulattól, amikor meglátta azt a töméntelen kincset.
+
+– Hogy jutottál ahhoz a sok drága holmihoz? – kérdi az öreg embertől.
+
+Elmondja neki az ember, hogy attól a verébtől való, akinek kitépte volt
+a minap a nyelvét. Fúrta a sok kincs az öreg asszonynak az oldalát, hogy
+neki is be jó lenne egy-egy ilyen áldás. Addig-addig, míg kapja magát
+másnap és ellátogat a verébékhez. Hozzálát a sopánkodáshoz, meg a
+sajnálkozáshoz, hogy nem rossz szándékból tette, amit elkövetett vele,
+és hogy mennyire szánja-bánja a tettét.
+
+Egy darabig még elüldögélt a verébéknél és amint hazafelé kászolódik,
+tőle is kérdezik a verebek, hogy milyen kosarat akar, hogy könnyű
+legyen-e, nehéz legyen-e?
+
+Kapzsi volt az öreg asszony és nagy mohón azt feleli nekik:
+
+– Erős asszony vagyok én még, a nehezebbiket is elbírom.
+
+Egy nagyocska kosarat adnak oda neki a verebek és ugyancsak lohol vele
+haza az öreg asszony. Pedig olyan nehéz volt a hátán, hogy alig győzte a
+cipelését. Alig hogy hazaérkezett, már emeli is a hátáról a kosarat és
+kezdi nyitogatni, hogy mi van hát benne.
+
+Nyitja-nyitogatja és ahogy kinyílik a nagy kosár, hát az a sok
+szörnyeteg, ki egyszemű, ki háromszemű, ki lábatlan, ki kezetlen, mind
+nekiugrik az öreg asszonynak és biz azt úgy megfojtják, hogy egy szikra
+élet nem sok, annyi se maradt meg benne. Mi pedig örüljünk, hogy élünk
+és megvagyunk, és az igazak útját járjuk.
+
+
+
+
+Boncnövendék mérget evett.
+
+Egyszer egy bonc egy templomban éldegélt rest nyugalomban. Torkos is
+volt, fösvény is volt, nyalánkolni szeretett volt.
+
+Boncnövendék, három legény, élt mellette nagy szűköcskén s ha volt mit,
+hát eddegéltek, sovány koszton éldegéltek.
+
+Boncnak polcon edénykéje, gyümölcsízzel telis-tele; mind magának
+tartogatta, a széltől is óvogatta. Pedig három boncnövendék nyalogatta
+szája szélét, láttára az édességnek, teli edény gyümölcsíznek.
+
+Ül a bonc a templomában, magános hűs cellájában s fel-felsandít fel a
+polcra, félszemmel a kispapokra. Ott a polcon edénykéje, edénykében
+ízecskéje s gyanu fészkel a szívében, nem hisz három növendékben. Hívja
+őket cellájába, ízes-polcos szobájába, símogatja a szakálát s ilyen
+szókra nyitja száját:
+
+– Üljetek le, halljátok szóm, fontos nagyon a mondandóm. Fent a polcon
+egy edényke, halálhozó lekvár benne; öreg ember kóstolhatja, a fiatalt
+meghalatja. Edénykére úgy nézzetek, de még felé se nézzetek, hogy aki
+csak hozzászagol, szörnyű módon szörnyet pusztúl.
+
+Mind a hárman tudtul vették, bonc szándékát megértették, legkivált a
+legnagyobbik, _Bundzo_ nevű, okosabbik.
+
+Ugy történt, hogy mindjárt másnap, dolga akadt öreg boncnak s alig hogy
+kitette lábát, hát az ifjak szájuk tátják, nem _Buddhá_ra, nem oltárra,
+hanem polcon a lekvárra. _Bundzo_ nevű okosabbik fel a polcra egyet
+kacsint s tudakolja a két társát, tudják-e az edény titkát?
+
+– Éppen tegnap intett bennünk bonc apó, a szent mesterünk, hogy aki csak
+felé szagol, szörnyű módon szörnyet pusztul, – felelé a két kisebbik.
+
+– Ó, ti balgák, együgyűek, fösvény szónak hiszékenyek; edénykében nincs
+is méreg, hanem édes, mézes étek. Bátran belekóstolhatunk, jó lekvárral
+jóllakhatunk, – magyarázza a nagyobbik, három közt az okosabbik.
+
+– Ha megtudja a mesterünk, jaj lesz akkor, jaj minékünk, – hüledez a két
+kis jámbor.
+
+– Vállalom én a haragját, tudom én a csínja-bínját, – bátorkodik merész
+_Bundzo_ s fogja is már az edénykét, s nézd a három hős legénykét, tele
+torok, hogy habzsolnak, tele szájjal hogy csámcsognak s egy-kettőre az a
+vége, kiürült a kis edényke.
+
+– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, mit szól majd a szent mesterünk? –
+ijedez a két kisebbik.
+
+Hát még amint látják _Bundzo_t, hogy elővesz egy kis korsót, bonc apónak
+a kannáját, legféltettebb porcellánját. Földhöz csapja, összetöri, a
+szemeit törölgeti s leguggol a cserepekhez, könnyet sajtol a szeméhez.
+Mintha sírna, keseregne, mester kárán megrettenve.
+
+Holtra rémül a két társa, jöttét boncnak amint látja, amint jön és
+közeledik, szaglászódik, nézelődik. Megáll a bonc fakó arccal,
+döbbenettel, rém haraggal. Nem szól, csak néz fel a polcra s lent a
+földön guggolóra. Szeme forog, ajka kékül, szempillája meg se rezdül.
+
+– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, te lelketlen? – tör ki
+hangja, nagy haragja.
+
+– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem, – siránkozik keservesen a kis torkos, a
+pákosztos. – A celládat tisztogattam, kannácskádat mosogattam, s hogy
+történt meg, most se értem, a kezemből kiejtettem.
+
+– Hát a polcon az edényke, edénykében az ízecske? – rivall rá a
+legényére.
+
+– Nagy féltemben, ijedtemben, amint holtra rémüldöztem, edénykédre esett
+szemem s eltünődtem intelmeden, hogy aki csak hozzászagol, szörnyű módon
+szörnyet pusztul. Megragadtam edénykédet, megízleltem a mérgedet s
+holtra szántan, addig ettem, míg mind ki nem ürítettem. Várvást várom
+halálomat, hadd enyhítse haragodat.
+
+Szól a kis bonc nyögve, sírva, hallja nagy bonc orra lógva.
+
+
+
+
+Legyecske és Legyezőcske.
+
+Forró nyár van, zümmög a légy, zöngicsélnek bogárfélék. Adta legye, be
+kelletlen, szinte már-már tűrhetetlen. Ha előtted az ételed, falánk
+legyek rajt teremnek; italodat megkóstolják, pihenődet megzavarják. Sok
+mihaszna, semmi haszna.
+
+Ezerszeres a szerencse, hogy itt a kis _Legyezőcske_. Csontja bambusz,
+húsa hártya s nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt hajt az arcodra. Hideg
+télen tüzet éleszt, sok más hasznát ne is kérdezd. A legyet hogy legyezi
+el, orrodról hogy hessenti el, bambuszcsontú, hártyahúsú, legyet irtó
+_Legyezőcske_.
+
+Ül egy nap a verandáján s házatáján megint zümmög szemtelenje, sok
+legyecske. _Legyezőcske_ orra elé, sorban ülnek egymás mellé.
+
+– Hessetek el, kotródjatok, – rivall rájok _Legyezőcske_. Ám legyecskék
+kérve-kérik, nyelét fogják és ígérik, hogy rövidre szabják szavuk,
+hallgatná meg mondókájuk.
+
+– Mit akartok? Mi jót hoztok? – kérdezi a _Legyezőcske_.
+
+– Nem nekünk jó, csak teneked, – felelik a fürge legyek.
+
+– Hadd hallom hát, mi az a jó? – kérdezi a legyet irtó.
+
+– Nagy most a te becsületed, míg a legyet, szegény legyet magadtól
+elhessegeted; közelg ám az őszi szellő s ha beáll a hűvös idő, ki
+törődik akkor veled, egy-kettőre kikopik az emberséged.
+
+Igy szólnak a ravasz legyek, sóhajtgatva egyet-egyet.
+
+– Minek az az őszi szellő? Honnan bukkan szele elő? – kérdezgeti rémült
+arccal a megszeppent kis legyező.
+
+– Nyáridőben búvócskázik, hegyek között furulyázik; de ha megjön, az
+áldóját, te fizeted meg az árát.
+
+– Ó, legyecskék, kis pajtások, – síránkozik a legyező, – adjatok hát jó
+tanácsot, hogy a szellőt meg ne lássam, hogy a szellő meg ne lásson.
+
+– Jól ismerjük mi ő kelmét, – hitegetik _Legyezőcskét_, – egy-két szót
+ha szólunk neki, még a házad tájékát is, már messziről elkerüli. Te is
+kímélj ám bennünket, ne zavard az életünket; ne csapj ránk a
+karocskáddal, ne hessegess hártyácskáddal.
+
+– Szent a béke, – örvendez a legyezőcske. – Hisz én rátok nem haragszom,
+nincsen is rá semmi okom; kötelesség, amit tettem, egész nap hát
+legyezgettem. Hej, nem egyszer, de megbántam, álmotok hogy megzavartam;
+nem szándékos akarásból, hanem pusztán rossz szokásból.
+
+Igy hízeleg a legyeknek, a legyek meg összenéznek, és markukba egy jót
+nevetnek. Nagy az öröm a legyeknél, még nagyobb a legyezőnél; szentül
+hiszik és nagy büszkén, hogy túljártak egymás eszén.
+
+Egymással oszt kezet fogtak, szíves szókkal búcsúzkodtak és a legyek,
+bizakodva a békében, a kicsikart ígéretben, kapzsi módon, falánk módon,
+ételt-italt megszállottak. Mert azóta a legyező, hogy ne bántsa őszi
+szellő, többé legyet nem legyezett, hanem gyengén és csak ritkán,
+egyet-egyet legyingetett. Volt is nekik jóllakásig, eszem-iszom
+pukkadásig; aki él, azt megbosszantják, legyezőt is megcsiklandják.
+
+Múlik a nyár, hűvösödik, őszi szellő közeledik. _Legyezőcske_
+gyengül-satnyul, kerek feje le-lekonyul; hártyabőre repedezik,
+bambuszcsontja töredezik. Hát amint még nagy nyargalvást, jön a szellő
+hűsrohanvást. _Legyezőcske_ gémberedik, keze-lába merevedik; lim-lom
+közé a kamrába, odadobja a gazdája.
+
+Egy nap, amint gondolkozik, sóhajtozva búslakodik, eszébe jut a
+_Legyecske_ hamis hazug ígérete; az rontotta meg az éltét, be nem váltva
+ígéretét.
+
+– Jaj, ha egyszer megfoghatnám, kezem közé kaparintnám; kitekerném én a
+nyakát, összetörném a derekát.
+
+A vackából kivánszorog s egyet-kettőt amint csoszog, im, előtte a
+_Legyecske_, éppen szembe került vele.
+
+– Ó, te álnok, rút _Legyecske_, – fortyan fel a legyezőcske, – hamisság
+volt minden tetted, hazug szó az ígéreted. Kezem között az életed,
+kitaposom a béledet.
+
+Szegény kis légy, de megrémül, lába inog, feje szédül, gyenge szava
+elhalóban, potroha megroppanóban.
+
+– Ime, láthadd, mivé lettem, fogytán már a lélegzetem, – sír, köhécsel a
+legyecske.
+
+_Legyező_ néz _Legyecskére_, irgalom száll a szívére. Szárnyacskája
+szétrongyolva, horpaszkája behorpadva; keze-lába töredező, tekintete
+révedező.
+
+– Mi baj érte szegény fejed? – kérdi tőle _Legyezőcske_.
+
+– Őszi szellő kergetett meg, a fuvalma tépázott meg, – sóhajtozza a haló
+légy.
+
+– Ugy tudom, hogy jól ismered, egyszer azt is megígérted, hogy engem
+majd hogy kímél meg, – szól a pórul járt legyező.
+
+– Nem volt igaz, amit mondtam, féltem tőled, hát hazudtam, – szól a kis
+légy bűnbánóan.
+
+– Milyen csúfság, mily nagy gazság, – kiált fel a legyezőcske, – s amint
+a légy elé toppan, a lábával, amint dobban, holttá váltan veszi észre,
+hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettejök egészsége.
+
+Hirtelen megtántorodik, teste-lelke roskadozik. Még egyszer kinyitja
+szemét, karjával még egyet legyint s összeroppan erőtelen, összeroggyan
+élettelen.
+
+A legyecskét agyonnyomta, lelkök kiszállt azon nyomba.
+
+
+
+
+A majom és a rák.
+
+A mesebeli időkben éltek, a majom is, meg a rák is. Egyszer egy tó
+mellett akadtak egymással össze. Ránéz a ravasz majom a rákra és
+nagykomolyan azt mondja neki:
+
+– Hátha versenyt futnánk egymással?
+
+Együgyű volt a rák, de jólelkű és dehogy akarta, hogy rontson a majom
+jókedvén. Megkezdik a versengést és amint javában inalgatnak, az egyik
+előre, a másik meg hátrafelé, a majom egy datolyamagot talál, a rák meg
+egy gombát. Nem nagy idő mulva megint összetalálkoznak és mutogatják
+egymásnak, hogy mire bukkantak az úton.
+
+Szerette ugyan a majom a datolyát, de a magva, biz az nem igen volt
+ínyére való. A gomba, az már ízletesebb falat lett volna. Ránéz a majom
+a rákra és azt mondja neki:
+
+– Cseréljünk egymással rák, pajtás; tiéd legyen a datolya magja, az
+enyém meg a gomba.
+
+A rák koma azonban nem akar kötélnek állani.
+
+– Nézd csak, – kezdi a majom a magyarázást, – ha megeszed ezt a gombát,
+semmi se marad belőle, úgy-e?
+
+– Az már igaz, – feleli rá a rák.
+
+– A datolya magját, – folytatja a majom, – nem eheted ugyan meg, de ha
+elülteted, fa lesz belőle és datolya terem rajta, nem egy, de sok száz.
+
+Ezt már megértette a rák és legott ráállt a cserére. Megkapja a majom a
+gombát, egy-kettőre felfalatozza és lohol is már elfelé, hogy gyanut ne
+fogjon a cimborája. A rák meg fogja a magot, viszi magával hazafelé és
+elülteti a földbe.
+
+– Jól vigyázz, – mondja a magnak, – ha ki nem kelsz nagy hamarosan,
+ollómmal váglak ketté.
+
+Legott kicsírázott a mag, egy hajtásocska bújt elő a földből.
+
+– Jól vigyázz, – mondja a rák az ágacskának, – ha hamarosan meg nem
+nősz, ollómmal váglak ketté.
+
+Egy-kettőre nagy fává nőtt az ágacska.
+
+– Jól vigyázz, – mondja a fának, – ha sebtibe ki nem virágzol, ollómmal
+váglak ketté.
+
+Ugy kivirágzott a datolyafa, hogy egyebet se lehetett látni rajta.
+
+– Jól vigyázz, – mondja a sok virágnak, – ha gyümölcsöt nem hoztok,
+ollómmal váglak ketté.
+
+Ugy tele lett a fa a sok szép gyümölccsel, hogy szinte roskadozott
+alattok.
+
+Néz a rák a fára, nézi a sok gyümölcsöt, sehogyse tudja elérni. De ihol
+a majom, neszét vette valahogy a dolognak. Megpillantja a fát, rajta a
+sok datolyát és ugyancsak megjön az ehetnékemje.
+
+Oda alázatoskodik a rákhoz és kérdezi tőle:
+
+– Mit csinálsz itt a fa alatt, pajtás?
+
+– Gyümölccsel tele ez a datolyafa, – feleli neki a rák, – meg szeretném
+őket kóstolni, de sehogyse tudok felmászni a fára. Csak ülök-üldögélek
+és nézegetem a sok ízes gyümölcsöt.
+
+Kap a majom a jó alkalmon és azt mondja a ráknak:
+
+– Felmászok én tehelyetted a fára, leszedegetem a gyümölcsöt és
+egyenként dobálgatom le neked.
+
+Azzal mászik is már a fára és hozzálát a gyümölcsözéshez, de ugyancsak
+ám. Eszébe se jut a ravasznak, hogy a ráknak is juttasson belőle. Pedig
+ugyancsak türelmetlenkedik már őkelme és felkiáltoz a majomhoz:
+
+– Mit csinálsz odafent? Mért nem dobsz már le vagy egynéhányat abból az
+édes gyümölcskéből?
+
+– Még nem akadtam rá a datolyákra, – szól le a majom a fáról, – várj egy
+kissé, majd rád kerül a sor.
+
+Azzal leszakít egy pár éretlen, nehéz datolyát és dobálja le a rák felé.
+Ugy rákoppant a datolya a rákra, hogy a páncélja is megrepedt belé.
+
+Nagyot kiált a rák, még nagyobbat rémül a majom, lefut a fáról és úgy
+elódalog, mintha ott se lett volna.
+
+Zokog eközben a rákocska, sírdogál nagy keservében. Meghallják a
+pajtásai a sírását és egymásután siet elő a _Kőmozsár_, a _Tojás_, a
+_Méh_, meg a _Tengerifű_. Sajnálják szegénykét és kérdezgetik tőle, hogy
+mi baj érte a fejét. Elpanaszolja nekik a rák, hogy mit követett el vele
+az a lelketlen majom.
+
+Nosza, összefognak és bosszút esküdnek a majom ellen. Másnap már
+összetalálkoznak és odamennek a majomhoz, hogy kérdőre vonják a
+gonoszságáért. Nem volt odahaza a majom.
+
+– Sebaj, – gondolják magokban; bemennek a házba és elrejtőzködnek benne.
+A _Tojás_ a szenes rostélyba búvik, az égő parázs közé. A _Kőmozsár_
+bemegy a konyhába és a gerendára mászik fel. A _Méh_ az ételes
+szekrénybe búvik, a _Tengerifű_ meg a padlón helyezkedik el. A rák is
+velök tartott, ő meg a vizesdézsába mászott.
+
+Alig hogy elhelyezkedtek, hallják, hogy íme, jődögél a majom. Hideg volt
+odakint és siet a majom az égő parázs felé, hogy megmelegedjék egy
+kissé. Amint a tűz felé tartja a kezét, szétpukkad a forró _Tojás_ és
+neki a majom arcának. Ugy össze-visszaégeti, hogy rémültében szalad a
+dézsához és dugdossa az arcát a vízbe, hogy enyhítse a fájdalmát. Csak
+erre várt a rák koma. Neki a majomnak az ollójával és belehasít vele az
+orrába. Eszeveszetten rohan a majom és szaladtában az ételes szekrénybe
+ütődik. Kirepül belőle a _Méh_ és olyat szúr a fulánkjával a majomba,
+hogy hátratántorodik és rálép a _Tengerifűre_. Elcsúszik a majom a síkos
+fűvön és hanyattvágódik rajta. Kapja magát a _Kőmozsár_, lefordul a
+gerendáról és olyat zuhan a majomra, hogy ott agyonlapította.
+
+Igy bűnhődött meg a majom, így adta meg az árát a gonoszságának.
+
+
+
+
+Odango – az igaz neve.
+
+Torkos volt az egyszeri ember és felejtős az esze. Éhkoppja támad egy
+nap és azt gondolja magában, hogy benéz az anyósához; ha egyébért nem,
+hát valami harapnivalóért.
+
+Azon sebtibe be is állít hozzá, leguggol az ülőkére és úgy várja a jó
+falatkákat. Hozzák a sok édességet, a nyalánkolni valókat, hogy se
+szeri, se száma.
+
+– Jaj de finom falatocska ez a mézes gömbölyűcske, – kiált fel az ember
+és egymás után nyeldesi le azt az édes gombócfélét. – Sose ettem még
+ilyesmit, azt se tudom, minek híjják, – mondja az anyósának.
+
+– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – feleli az anyósa és
+megint odakínál neki vagy öt-hat darabot.
+
+– Ha olyan nagyon ízlik, a feleséged is megcsinálhatja otthon, tudja a
+lányom a módját.
+
+– Jó lesz biz az, – mondja a vőmuram, – meg is csináltatom vele azt a…
+hogy is híjjákot?
+
+– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – ismétli meg az
+asszony.
+
+Jó darabig még eltereferélnek, aztán feláll nagy lomhán az ember, hogy
+hazafelé induljon.
+
+– Holnap lesz a napja, – mormolja magában, holnap eszem megint… izé; hát
+nem elfelejtettem azt a hogy is híjjákot?
+
+– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – rágja a szájába az
+anyósa.
+
+Hogy ismét el ne felejtse az _odango_t, egész úton, ahogy ballag
+hazafelé, egyre-másra újrázza az _odango_t.
+
+– Jaj de finom falatocska az _odango_, az _odango_, az a mézes
+gömbölyűcske, az _odango_, az _odango_. Egyre ismételgeti az úton és
+amint odaér egy árokhoz, neki lendíti magát, átugrik rajta és
+önkénytelenül elkiáltja magát, hogy: (hopp) – _dokkojsa_.
+
+– _Dokkojsa_, _dokkojsa_ – ismételgeti egyre és a másik szó, az _odango_
+helyett ez ragadt oda az eszéhez.
+
+Kis idő multán haza érkezik és azzal állít be a feleségéhez:
+
+– Pompás étel a _dokkojsa_, ízes-mézes a _dokkojsa_; mindennap a
+tányérkámon ott legyen ám a dokkojsa.
+
+Elcsodálkozik az asszony és ámuló szemmel mondja:
+
+– _Dokkojsa?_ Izes-mézes falatocska? Soha ilyet életemben se nem ettem,
+se nem láttam. Más volt tán az, nem _dokkojsa_.
+
+– Anyádnál ettem a imént, – erősítgeti az ura, – tőle tudom az igaz
+nevét. Be finom egy falatocska, be mézes egy gömbölyűcske.
+
+Gondolkozik az asszony, töri rajta a fejét, csak nem találja meg a
+nyitját.
+
+– Ej, – mondja türelmetlenül, – bolond beszéd a _dokkojsá_d, mással
+járasd a bolondját.
+
+Felpattan az ura és mérges hangon szól rá az asszonyra:
+
+– Ostoba vagy, tanulatlan, gazdasszonynak nagy tudatlan. Nem tudod az
+anyád főztjét, _dokkojsá_nak a mikéntjét.
+
+– Bolond beszéd a _dokkojsád_, mással járasd a bolondját, – pattog
+vissza a menyecske.
+
+Nagyot fortyan az innyes szájú, vak dühében botot ragad és olyat csap
+vele a felesége arcára, hogy öklömnyire dagadt fel tőle.
+
+Odakap az asszony az arcához, felsikít és azt kiáltja oda az urának:
+
+– Szégyeld magad, embertelen, torkos haspók, telhetetlen. Nézd az arcom
+milyet dagadt, _odango_nál is nagyobbat.
+
+Egyet üt az ember a homlokára s egyet mosolyog a feleségére:
+
+– _Odango_ az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – kurjant fel nagy
+boldogan s ölelgeti az asszonyát, csitítgatja nagy haragját.
+
+– Nem hiába vertelek meg, – mondja neki az ura, – rátaláltál a szóra,
+ízes-mézes _odango_ra.
+
+Megbékül az asszony az urával és készítgeti neki az _odango_t, azt a
+finom falatocskát, azt a mézes gömbölyűcskét.
+
+
+
+
+Égi tündér ruhácskája.
+
+Tenger mellett egy kis házban, élt egy halász egymagában. _Nippon_
+napján sütkérezett, halászgatott, evezgetett.
+
+Délidő volt, delelt a nap, Napistenke tűzött aznap. Tenger mellett egy
+fenyőcske, halásznak hűs pihenőcske.
+
+Fenyő ága hajladozik, csodás illat illatozik, terjeng lehe, bűvölete,
+illó rózsák lehellete. Néz a halász, álmélkodik, virág sincs és
+illatozik, s amint a fán bámész szeme, rajta ragad tekintete. Csilló
+gyöngyöt csillogtató, szivárványszínt villogtató, fénye selyem, selyme
+puha, tündérkezek szőtte ruha.
+
+Kapzsi halász fel a fára, foga vásik a ruhára. Megnézi, megemelinti,
+habját-babját meglibbenti; madármódra két szárnyacska, libben-lebben két
+oldalra, fehér-sárga pettyecskékkel, kék és piros gömböcskékkel.
+
+– Nincs különben, – szól a legény, – tündérnyomra bukkantam én. – Égi
+tündér ruhácskája oda kerül a vásárra.
+
+Szól a halász s kapja magát, hóna alá tündérruhát, siet vele kunyhójába,
+másnap lesz majd a vásárja.
+
+Halász pihen az ágyában, kincset-pénzt lát az álmában s im, egyszerre
+egy villanás, ajtaján kopp-kopogtatás.
+
+– Ki az? – hökken fel az ember.
+
+– Ó, bocsáss meg, – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó, – nyisd
+ki ajtód egy-két szóra.
+
+Ajtó nyílik s belép rajta, nem is leány, tündér fajta. Néz a legény
+csodálattal s kérdezi nagy ámulattal:
+
+– Ki vagy? Honnan? Merről jöttél?
+
+– Tanyám az ég, onnan jöttem, napsugárkán lelibbentem.
+
+– Miért épp az én kunyhómba? – kérdi halász szívszorongva.
+
+– Nálad az én tündérruhám, azt szeretném, azt akarnám.
+
+Kelletlenül hallja hangját, hogy a tündér viganóját, szó nélkül hogy
+visszaadja, jó vásárját odahagyja.
+
+– Milyen az a tündérruha? Azt se tudom, hogy mi fajta.
+
+– Hamis vagy a beszédeddel, tündérruhám te vetted el. Vízitündér
+testvérkémmel, tengerlakó nénécskémmel játszadoztunk a víz mellett, a
+vízmenti fenyő mellett. Míg a vízben lubickoltam, tündérruhám
+lerántottam s ráaggattam egy kis fára, fenyőcskének az ágára. Te jártál
+ott, te nálad van, add ide, ha irgalmad van.
+
+– Nincs én nálam semmi ruhád, – mond a halász egy mogorvát.
+
+– Add vissza a ruhácskámat, – könyörög a tündérlányka.
+
+– Mondtam már, hogy nincsen nálam, – szól a halász bosszankodva, a lány
+karját megragadja s az ajtón át kituszkolja.
+
+Kint a lányka siránkozik, síró szava fel-felcsuklik, panaszkodik
+egymagában, nagy búvában, bánatában.
+
+– Mihez kezdjek ruha nélkül, nyíló virág szirma nélkül? Tündérruhám ha
+nincsen meg, égi tanyám se látom meg s ha még soká itt maradok,
+tündérkertbe sose jutok.
+
+Halász bentről hallja hangját, fel-felcsukló zokogását s könyörület
+száll szívébe.
+
+– Bocsáss meg, ó, tündérecske, – szól a halász restelkedve, –
+tündérruhád én megláttam, gyöngyét, selymét megkívántam s a piacra
+hogyha viszem, megváltom a szegénységem. Ám megértem fájdalmadat,
+szívhez szóló zokszavadat; tündér voltál, az is maradj, tündérséget abba
+ne hagyj.
+
+Befordul a szobájába és a ruhát, tündérruhát, tündérkének visszaadja.
+
+– Szállj, szálldogálj, kis tündérke, tündérország szép kertjébe, – szól
+a halász nagy boldogan.
+
+Tündérkének keze szívén, könnye csillog, gyöngyházszemén s amint ölti
+ruhácskáját, bontja százszín szárnyacskáját, a halászhoz fordul szava,
+áldástosztó akaratja.
+
+– Kincset leltél, visszaadtad, kincs lesz érte a jutalmad.
+
+Hajnal arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban, tündérecske szállingózik,
+ég és föld közt himbálózik. S amint lenéz a mennyégből, kék felhőcskék
+égkékjéből, rámosolyog a halászra, hálójára, bárkájára.
+
+Áldás lett a mosolygása, kincshozó a kívánsága s idők teltén, idők
+multán, nap-nap után, hét-hét után, halászlegény gazdagodik, híre, neve
+gyarapodik.
+
+
+
+
+A virágfakasztó öreg.
+
+Egy öreg ember élt valamikor valahol. Egyebe sem volt, mint egy kutyája,
+de azt nagyon szerette, ám. Megszólal egy nap a kutya és azt csaholja a
+gazdájának:
+
+– Gazdám, vedd elő az ásódat és áss itt ezen a helyen.
+
+Előveszi az öreg az ásóját és ahogy ásogat egy keveset, hát csupa arany
+meg egyéb sok drágaság villan elő a földből. Épp arrafelé járt a
+szomszédja, egy másik öreg ember és megleste az öreget, hogy milyen nagy
+szerencse érte. Megírigyelte a sok kincset és átsiet a szomszédjához,
+hogy adja oda neki a kutyáját, ha csak egy napra is. Szívesen átengedte
+neki a jó öreg ember.
+
+Az a másik öreg nem szenvedhette ugyan a szomszédja kutyáját, de bezzeg
+a kincsre, arra ugyancsak vásott rá a foga. Kedveskedett is a kutyának,
+meg-megsímogatta, meg-megcirógatta, étellel édesgette. Neki is
+odacsaholja a kutya, hogy vegye elő az ásóját és ásson vagy egy-kettőt
+vele. Ragadja az öreg az ásót, de csak piszok meg sár volt, amit
+kiásott, nem pedig arany meg ezüst. Ugy nekidühösödött az öreg, hogy
+baltát ragad és agyonüti vele a más jószágát.
+
+A mi öregünk eközben várja a kutyáját, várja és amikor már nem győzte a
+várást, átmegy a szomszédjához, hogy mi is van a kutyájával. Elmondja
+neki a másik, hogy mi történt azzal a beste állattal. Könnyek potyogtak
+ki a kutya gazdája szeméből és kérdezi a szomszédját, hogy hová tette a
+szegény élettelen állatot. Odamutat az ember a szemétdombra, hogy ott
+fekszik ni. Veszi az öreg a párája-kiment állatot és elföldeli egy fa
+alá.
+
+Telik-múlik eközben az idő. Beállít egy nap az öregünk a szomszédjához,
+hogy adja neki azt a fácskát, ahol a kutyája fekszik.
+
+– Elviheted, – mondja az öreg, – úgy sincs belőle nagy hasznom.
+
+Kiássa a fát az öreg, haza viszi és egy famalmocskát készít belőle, hogy
+azon őrölje meg a gabonáját.
+
+És íme, amint elkészült vele és megkezdi rajta az őrlést, hát csodák
+csodája, liszt helyett csupa aranyat adott a gabonája.
+
+Hogy, hogy nem, ezt is észrevette a kapzsi szomszéd. Odamegy hozzá
+másnap és kéri a malmocskát vagy egy napra, hogy neki is volna
+őrölnivalója. Megkapja a malmocskát és amint őrölgeti a gabonáját, biz
+abból se arany, se ezüst nem lett, még csak liszt se, hanem csupa sár
+meg piszok. Nekirúg az öreg a malomnak, dirib-darabokra töri és a tűzbe
+dobja, ott hadd emésztődjék fel.
+
+Várja eközben az öregünk a malmocskát és amikor megunta a várást,
+odamegy érte a szomszédjához. Hogy ráripakodott az öreg, hisz piszkot
+meg sarat őröl az a malom, biz ő széttörte és tűzbe dobta az egészet.
+Egyébre se volt való.
+
+– Legalább a hamuját add vissza, – kérleli az öregünk. Felőle viheti,
+mondja a másik.
+
+Összeszedegeti az öreg a hamut és megy vele az erdőbe, egy cseresnyefa
+alá; se levele nem volt már a fának, se virága. Veszi az emberünk a
+hamut és felmászik vele a fára.
+
+Épp egy _dájmió_ (fejedelem) közeledett volt arra, csak úgy rengett az
+út a sok harcostól meg a fényes kíséretétől. Megpillantják a
+cseresznyefán az öreget és felkiáltják neki, hogy ki az ott a fa tetején
+és mi keresni valója van rajta.
+
+– _Nipponország_ bölcse vagyok, – kiáltja az öreg a fáról, – virágokat
+fakasztgatok.
+
+Mondják a _dájmió_nak, hogy mit kiáltott le az öreg.
+
+– No, ha tudja, hát fakasszon, – parancsoltat rá a _dájmió_.
+
+Előszedi az öreg az elégetett malmocskának a hamuját és rászórja,
+szórogatja a fára.
+
+Hát, ti bölcsek, csak úgy fakad a fán a sok levél, a sok virág; csupa
+illat lett a környéke. Megdöbben a _dájmió_ a nagy csodán, megörvendez a
+_dájmió_ a nagy áldáson és úgy megajándékozza a bölcs öreget, hogy azt
+se tudta, hogy hová tegye a sok kincset.
+
+Egyéb se kellett ám a kapzsi szomszédnak. Szalad oda az öregünkhöz és
+kér vagy egy pár maroknyit abból a csodahamuból és siet fel vele egy
+másik fára, hogy bevárja a _dájmió_t meg a fényes kíséretét. Azon a fán
+se volt már se virág, se levél.
+
+Tovább halad eközben a _dájmió_ meg a sok darabontja és amikor a másik
+fa alá érnek, azon is megpillantanak egy embert. Felkiáltanak hozzá,
+hogy mi a keresnivalója azon a cseresznyefán.
+
+– _Nipponország_ bölcse vagyok, – kiált le ő is, – virágokat
+fakasztgatok.
+
+– No, ha tudja, hát fakasszon – parancsoltat rá a _dájmió_.
+
+Előveszi az öreg a hamut és rászórja a fára. De biz azon se levél nem
+fakadt, se virág nem virult, hanem repült a hamu és a szemébe szóródik a
+_dájmió_nak meg az egész kíséretének.
+
+Lefogatta a _dájmió_ az öreget és úgy megfenyítette, úgy megbüntette,
+hogy a mi kevés bölcsesség volt benne, azt is elfelejtette. Ugyancsak
+megbűnhődött a kapzsiságáért.
+
+
+
+
+A tigriskölyök.
+
+Egy tigriskölyök vetődött be egyszer egy községbe. Gyengécske volt még,
+egy pár napos ha lehetett csak. Arra járt épp egy nőstény kutya,
+meglátta és megsajnálta a csendes nyöszörgését.
+
+– Ó, szegény kis árvácska, elhagyatott tigrisgyerek; vajjon hol
+maradhatott el az anyjától? – szól a néne szánakozva.
+
+Sír-rí a kis tigriskölyök, egyébhez se értett még.
+
+– Magamhoz veszem én szegénykét, – mondja a kutyaasszony és felkapja a
+hátára s viszi haza a kunyhójába.
+
+Egy medve lakott volt a szomszédságban, és amint meglátta a tigriskét a
+kutyáéknál, elfogta a nagy írígység.
+
+– Jól járt a szomszéd, – dörmögi magában. – Kár, hogy a kutyáék közé
+került, nem pedig énhozzám. Nem mindennapi a tigrisféle, nagy ritkán, ha
+egy-egy mutatkozik.
+
+A tigriske eközben nőtt, növekedett és idő multával az uccára is
+ki-kijárogatott már. Jó dolga volt a kutyáéknál, szelíd lett és
+engedelmes. A kapzsi medve azonban sehogyse tudott belenyugodni, hogy a
+szomszédjáé legyen a tigris. Meglesi egyszer az uccán és így szól az
+állatkához.
+
+– Kis tigriske, gyere hozzám, színig tele az én ládám; kapsz játékot,
+szép viganót, jóllakásig ennivalót. Erős tigrisnek volnál te az ivadéka
+és neked is dolgoznod kellene, hogy megnőjjön az erőd és megjöjjön a
+bátorságod. Ha ott maradsz a kutyáéknál, elsatnyulsz és elgyengülsz,
+sose lesz belőled igazi tigris. Dolgod is lenne nálam, jól is
+tartanálak, mindenféle édességgel, csurgatottal, édes mézzel. Tigrisnek
+nevelnélek, félne tőled az egész falu.
+
+Elkábította a sok beszéd az apró tigriskét és odasompolyog a medve
+mellé.
+
+– Inkább vagyok nagy medvénél, mint azoknál a kutyáéknál, – gondolja a
+tigriske és már indul is a medve után, annak a barlangjába.
+
+Ugy gondolta a lompos medve, hogy ha megszokik nála a tigris és ha
+megerősödik, senki fiától se kell többé félnie. Nyugodtan aludhatik majd
+a vackában.
+
+Lusta volt ám a renyhe medve, sokat hevert, mindig henyélt és nem igen
+törődött az állatkájával. Hát még, amikor a telet is átaludta. El is
+felejtette azt a sok jót, amit a kutya nénétől tanult; dologkerülő lett
+a kis tigris és egyre csak az uccákon csatangolt. Se erőben nem
+növekedett, se tudásban nem gyarapodott és kicsinynek maradt, akárcsak
+egy macska. Egész nap a játékon volt az esze és vagy lepkézett vagy
+labdázott, vagy a réten bogarászott. Bezzeg kerülte a bambuszerdőt, meg
+a hegyek zeg-zugait. A sárkánynak még a hírétől is félt, és üvölthetett
+őfelőle a szélvihar, messze elkerülte, hacsak a fütyülését hallotta is.
+
+Jókésőre kapott észbe a medve, hogy nem tigriskedik ám a tigriskölyök.
+Eleget is ócsárolta, nap-nap után korholgatta; de ha elnyomta az álom,
+megint csak nem törődött vele.
+
+Felébred egy napon a medve, hát ott nyivákol a tigris, akár csak egy
+macskakölyök. Rámordul nagy haragjában a medve, kapja a hátára és cammog
+vele a kutyáék háza felé.
+
+– Innen került hozzám, ide hozom megint vissza, – mondja és otthagyja a
+kapufélfánál.
+
+Összekuporodik a tigriske és csak azt várja, hogy majd csak kijön az
+anyóka és vissza fogadja kölykének. Nyílik is az ajtó nemsokára és kilép
+rajta a kutyanéne.
+
+– Nénécském! – nyivákol a tigriske, és odafut a kutyához.
+
+– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi barátságtalanul a kutya, mintha sose
+látta volna az állatkát.
+
+– Én vagyok, a tigriske, akit felneveltél, – feleli félénken.
+
+– Mért jöttél? – kérdi megint a kutya. – Mi keresni valód nálam?
+
+– Elkergetett a medve, – szepegi a tigris, – megint csak hozzád jöttem
+vissza, az is hozott el idáig.
+
+Már rég bántotta a kutyát a kis állat nagy hálátlansága, hogy szó nélkül
+ódalgott el a házából és tudni se akar többé róla. Könyörgésre fogja a
+tigris a dolgot, hogy nincs, ahová lehajtsa a fejét, engedje be a
+házába.
+
+Mérgesen vakkant rá a kutya, hogy nem tart ő naplopót a házánál és aki
+egyszer elszokott a munkától, nincs abban többé köszönet.
+
+Elsomfordál a kis tigris, és mert vézna is lett a medvénél, meg
+gyávácska is, még csak a közelébe se merészkedik a többi állatféléknek.
+A lótól megijed, az ökörtől elszalad és úgy megfutamította egyszer, őt a
+tigrist, egy kutyácska, hogy sose került többé elő. Amilyen hirtelen
+volt a megjelenése, oly hirtelenné vált az eltünése is.
+
+
+
+
+Golyvát kapott a két öreg.
+
+Volt egyszer egy öreg ember. Jó szívén, meg a feleségén kívül egyebe se
+volt, mint egy golyvája. Ott éktelenkedett neki a jobb arca alatt.
+Felmegy egy nap a hegyre, hogy tűzrevalót szedegessen össze, száraz
+ágat, tört galyakat. Egy zsákra valót már össze is kapargatott és amint
+estefelé haza akar vele térni, hirtelenjében nagy záporeső szakadt rá.
+
+Ide-oda futkároz, hogy hol húzódhatna meg és amint jobbra is keresgél,
+balra is keresgél, egy irdatlan nagy fán akad meg a szeme. Olyan nagy
+odva volt ennek a fának, hogy akár egy ember is elférhetett benne. Kapta
+magát és belemászik, hogy bevárja a záporeső végét.
+
+Fáradt volt már az öreg, a napi munka ugyancsak kimerítette és alighogy
+elhelyezkedett az oduban, azon nyomban elnyomta az álom. Akár reggelig
+is elaludt volna, ha zűr-zavaros hangok, össze-vissza való sikongások,
+meg járások-kelések fel nem riasztják az álmából. Kinéz nagy álmosan az
+oduból, hát a félhomályban mintha emberi meg állati formájúakat látna.
+Egyre közeledik a hangjuk, egyre hangosabb a lármájuk és amint jobban
+szemügyre veszi őket, hát, ó rémület, csupa kísértet közeledik feléje.
+
+[Illustration: Golyvát kapott a két öreg.]
+
+Meghúzódik az odvában és onnan meresztgeti rájuk a szemét. A fa mellett
+vannak már a kísértetek és épp a közelében telepednek meg, mintha ott
+volna a megszokott helyük. Hozzáfognak a lakmározáshoz, evéshez meg
+iváshoz, utána meg a táncoláshoz. Olyan tempós volt az ugrándozásuk,
+olyan vidám a kacagásuk, hogy az öregnek is kedve szottyant és egyszerre
+csak azon veszi magát észre, hogy kinn van az oduból, hogy illegeti
+magát ő is és hogy ott táncolgat a kísértetek közt.
+
+Ugy megtetszett nekik a tánca, hogy étellel-itallal, meg jóféle borokkal
+kínálgatják.
+
+– Engedelmet kérek, – mentegetődzik az öreg, – hogy megzavartalak
+benneteket.
+
+– Sose szabadkozz, – felelik a kísértetek, – hisz olyan szépen táncolsz,
+hogy odáig vagyunk az ámulattól. Mi esténként el-eljárogatunk ide és ha
+jót akarsz tőlünk, holnap estére is ide várunk.
+
+Megígéri az öreg, hogy másnap is ellátogat hozzájuk. Kételkednek a
+szavában a kísértetek, hátha megijedt tőlök és nem mer majd a közelükbe
+jönni.
+
+– Okvetlen elvárunk, – mondják neki, – és hogy mindenképpen eljőjj,
+elvesszük holnapig a golyvádat.
+
+Azzal már ragadja is az egyik a golyváját és amire észretér az öreg, se
+golyva a nyakán, se kísértet a közelében.
+
+Szinte azt hitte az öreg, hogy az egész csak egy álomlátás. Egyet
+dörzsöl a szemén és amint odaér kezével az arcához, hát hült helye a
+golyvájának.
+
+Ugy megörült a szerencséjének, hogy futvást sietett hazafelé. Amint haza
+ért és megpillantja a felesége, szinte odáig lett a csodálkozástól, hogy
+eltünt az ura golyvája.
+
+Elmond neki az ura mindent, kísértetet, táncot, meg a golyva esetjét is.
+
+Híre terjed a csodának és egyébről se beszélnek a faluban, mint az öreg
+ember golyvájáról.
+
+Egy másik öreg is lakott volt a faluban, annak meg balfelől volt egy
+golyvája. Elfogta az öreget az irígység, különben is rossz volt a
+természete és gondolta magában, hogy ő is megszabadulhatna a
+golyvájától.
+
+Még aznap beállít az öregünkhöz és apróra megtudakol tőle mindent. Kapja
+magát, még azon este elindul és odamegy a fához, belebúvik az oduba,
+hogy meglesse a kísérteteket.
+
+Éjszakára megérkeznek és megint hozzálátnak az evéshez, iváshoz, meg a
+táncolgatáshoz. Meg-megvacogott az öreg embernek a foga, de megemberelte
+magát és kilépett az odujából. Táncra perdül ő is, de akárhogy kelleti
+magát, akárhogy cifrázza, mérgeseket pillant rá a sok kísértet. Sehogyse
+tetszett nekik ez a mai tánca az öregnek.
+
+– Ugy látszik, hogy nincs ma inyedre a táncolás, – förmednek rá az
+öregre, – többé akár el se jöjj mifelénk. Itt a golyvád vissza,
+megtarthatod magadnak.
+
+Azzal fogják a minapi golyvát, odadobják neki az arcához és amire egyet
+fordul, egy második golyva éktelenkedik az arcán. A kísérteteknek pedig
+csak a hült helyök maradt.
+
+Tapogatja az öreg az arcát, hát jobbfelől is golyva, balfelől is golyva.
+Búsan kullog hazafelé a falujába és aki csak megpillantja, mindből kitör
+a nevethetnékemje.
+
+Falu csúfjává lett az irígy öreg.
+
+
+
+
+Hökköm törpe.
+
+Élt egyszer egy házaspár, valamikor régen, valamerre messze. Mindenük
+megvolt, csak gyermek hiányzott a házban. A Mindenhatóhoz fordultak egy
+nap, hogy hallgassa meg a kérésüket és hogy teljesedjék a szívük vágya.
+Nem telt bele sok idő és megszületett a várva-várt gyermek. Gyermeknek
+gyermek, de oly csöppség volt az Istenadta, akárcsak a hüvelykujjam.
+Odavoltak a szülők a nagy rémülettől, de biz azon már nem lehetett
+segíteni. _Hökköm törpe_ lett a neve, egész falu nevetsége.
+
+Telik-múlik az idő, évek jönnek, évek mennek, csak nem nőtt meg a kis
+törpe. Gúnyolódtak vele a szomszédok, nevetett rajta a sok gyerek, jaj
+be nehezére esett szegénykének. Egyet gondol egy szép nap, odamegy a
+szüleihez és azt mondja nekik, hogy ő bizony világgá megy, hátha
+megtalálja a szerencséjét. Bánták is a szülei, meg nem is.
+
+– Csak egy fatányért adjatok, egy darab evőpálcikát, meg egy tűt, –
+mondja a szüleinek, – más egyébre nincs szükségem.
+
+– Minek az neked? – kérdik a szülei.
+
+– Fatányérka lesz a hajóm, evőpálca az evezőm, acéltűből az én lándzsám,
+– feleli _Hökköm törpe_.
+
+Odaadják neki a fatányért, az evőpálcikát, meg az acéltűt és hozzálát a
+készülődéshez. Elbúcsúzik a szüleitől, odamegy a folyóhoz és ráfekteti a
+tányért a vízre. Aztán beleül és evezni kezd a pálcikájával. Addig
+evezget a vízen, addig úszkálgat rajta, míg egy szép nap egy nagy
+városhoz nem jut el. Kilép a kis hajójából és besétál a városba, hogy
+szétnézzen benne.
+
+Amint jár-kél az uccákon, egy nagy palota elé talál tévedni.
+
+– Vajjon kié ez a nagy ház? – kérdi a járókelőktől.
+
+– A _mikádó_ főembere lakik benne, a _szajso_, – felelik neki és
+ugyancsak megbámulják az alig egy arasznyi legénykét.
+
+Belép a törpe a kapun, odamegy a bejáró elé és kiáltja, ahogy csak
+tellett tőle, hogy: engedelmet kérek, engedelmet kérek.
+
+Épp a közelben volt a _szajso_ és hallja a vékonyka kis hangot. Kinyitja
+az ajtót, kinéz rajta, de bizony nem lát ő senki ija-fiját. Még egyszer
+megszólal a a törpe, még egyszer széttekint a _szajso_ és amint
+lepillant a földre, meglátja az apró emberkét.
+
+– Te szóltál az imént? – kérdi a _szajso_.
+
+– Tulajdon magam, – feleli a törpe.
+
+– Honnan kerültél elő? – kérdi az elképedt ember.
+
+– Odahagytam az otthonomat, mert nem volt benne maradásom, – feleli
+_Hökkömke_. – Mindenki csak nevet rajtam, még a szüleimnek is terhére
+vagyok. Engedd meg, jó uram, hogy nálad maradhassak. Kisétű vagyok, de
+azért bírom a munkát.
+
+Gondolkozóba esik a _szajso_ és kis idő vártatva így szól:
+
+– Nem bánom, ha itt is maradsz, majd elleszünk veled valahogy.
+
+Szolgálatba állott a törpe és oly rendesen végezte a dolgát, úgy el
+tudott ügyeskedni, hogy mindenki megszerette a házban. De még legjobban
+a _szajso_ leánya kedvelte meg. Mindenüvé magával vitte, akár ha sétálni
+ment, akár ha a templomba.
+
+Épp a templomban voltak egy szép nap reggelén és amint visszatérőben
+vannak és jönnek lefelé a kőlépcsőn, egy ördög állja el az útjokat. Ugy
+megrémült a leányzó, hogy el akart előle iramodni.
+
+– Nem addig a, – mondja nyugodtan a törpe, – majd végzek én ezzel az
+ördöggel.
+
+Már fogja is a tűjét és nekitartja az ördögnek.
+
+Végignéz a törpén az ördög és elmosolyodik rajta.
+
+– Hamm, bekaplak, – mondja és abban a pillanatban megragadja a legénykét
+és tűstül mindenestül lenyeli.
+
+Az ördög gyomrában volt már a törpe, mikor magához kezdett térni.
+
+– No várj csak – gondolta magában, – beszélsz te még másképp is. Azzal
+fogja a tűlándzsát és jót szúr vele az ördög gyomrába. Nagyot ordít nagy
+kínjában az ördög és rimánkodik a törpének, hogy bújjék ki belőle.
+
+– Kibúvok, – feleli bentről a legényke – ha megfogadod, hogy nem
+ijeszted meg többé az embereket, meg a gazdám leányát.
+
+– Sose teszem többé, – esküdözik az ördög.
+
+– A száján át nem merek kibújni, – tünődik a törpe, – mert még szét
+talál rágni.
+
+E helyett az orrán át veszi az útját és amint odaér, olyan hatalmasat
+tüsszent az ördög, hogy a kis _Hökköm_ úgy repült kifelé az orrából,
+mintha nyíllal lőtték volna ki. Az ördög pedig, vesd el magad, úgy
+eliramodott, hogy a lába nyomát se lehetett látni.
+
+Talpra ugrik a kis törpe és hamarosan a leányt is meglátta, ott
+ijedezett szegényke a lépcső legalján. Amint kifelé haladnak a
+templomból, egy ostort pillantanak meg a földön. Felkapja a _szajso_
+lánya és mondja nagy örvendve a törpének:
+
+– Az ördög kezéből esett ki ez az ostor, meglásd, hogy mi mindent
+cselekszünk majd meg vele.
+
+Kérdi a törpe, hogy mire jó hát az az ördög ostora.
+
+– Arra, – feleli a leányka, – hogy ennek az ostornak _ucsideno-kodzucsi_
+a neve és szörnyű nagy az ereje. Ha a kezembe veszem és egyszer-kétszer
+megsuhogtatom, beteljesedik a kívánságom.
+
+– Minden beteljesedik, amit kívánsz? – kérdi a törpe.
+
+– Még pedig azonnal, – feleli a leányka. – Ha óhajtasz valamit, csak
+mondd ki bátran és legott kipróbálhatjuk. No, szólj hát, mi a
+kívánságod?
+
+– Nem akarnék én egyebet, – mondja a törpe, – csak hogy olyan lehessek,
+mint más emberfia.
+
+– Igazad van, – feleli a leány, és azzal felemeli az ostort,
+egyszer-kétszer megsuhogtatja és azt mondja:
+
+– Nőjj meg, törpe, jó magasra, egy araszról több araszra.
+
+Még jóformán el se mondta a mondókáját, hát íme, nőni, növekedni kezd a
+törpécske. Egy araszról két araszra, két araszról több araszra, és amire
+egyet fordul, olyan egy legény lett belőle, akárcsak egy levente. Nagy
+volt _Hökköm törpe_ boldogsága.
+
+A _mikádó_ is meghallotta a nagy csodát, maga elé hívatja a palotájába
+és pénzzel meg jó szóval ugyancsak bőven látja el. Beállt a _mikádóhoz_
+leventének, és amilyen kicsike volt _Hökköm_ korában, olyan nagy lett a
+híre, meg a neve.
+
+
+
+
+Rizsbor-vásár.
+
+Italos volt mind a kettő, szeleburdi két bortömlő. Az egyiknek neve
+_Gombe_, a másiknak pedig _Szanszke_. Elindul egy nap az egyik, kettő
+közt az ügyesebbik, beállít a másikához, ihatnékos pajtásához.
+
+– _Uvenó_ban a szép parkban, cseresnyefák virágzásban. Láttad-e már
+sudár fáját, fájának a virágzását?
+
+_Szanszke_ pajtás akkor járt ott, mikor fű-fa nem virágzott s kedve
+szottyan virág nézni, virágok közt elidőzni.
+
+– Hát itókát honnan veszünk? Lesz-e benne vajjon részünk? – kérdezi a
+pajtásától.
+
+– Rizsborocskát egy akónyit, azt vásárlunk egy tömlőnyit. Poharanként
+árulgatjuk, tíz _szen_ pénzért osztogatjuk, – felel _Gombe_ nagy
+furfanggal. – Pénzünk is lesz, italunk is, pénzünkhöz még mulatunk is.
+
+Jó lesz biz az, kapnak a szón s hozzálátnak vígan, mohón. Vesznek
+rizsbort egy akóval s igyekeznek sebbel-lobbal, _Uvenó_-ba a szép
+parkba, cseresnyésbe virágosba.
+
+Tömlő rizsbor _Gombe_ hátán, úgy baktat az ország útján. Izzadozott,
+fáradozott, egy korty borra megszomjazott.
+
+– Jaj, be nagy az ihatnékom, be kívánja gyomrom, torkom, – mondja
+_Gombe_ a másiknak.
+
+– Nem addig a, _Gombe_ pajti, aki issza, megfizeti. Poharanként
+árulgatjuk, tíz _szen_-pénzért osztogatjuk, – hangzik a szó _Szanszke_
+ajkán.
+
+– Ketten vettük a borocskát, felerészben italocskát. Tíz _szen_-pénznek
+öt a fele, ötért töltsed nekem tele, – mondja _Gombe_ szomjú torka s
+odaadja az öt pénzét, egy pohárka _szake_ (rizs) borért.
+
+Ó, be pompás, be üdítő, torkot, gyomrot felfrissítő.
+
+A másikra kerül a sor, _Szanszke_ hátát nyomja a bor. Izzad ő is, fárad
+ő is, _szake_-borra szomjas ő is. Odaszól a pajtásának, könnyű szerrel
+baktatónak:
+
+– Tíz _szen_-pénznek öt a fele, ötért töltsed nekem tele – s odaadja az
+öt pénzét, amit _Gombe_ adott imént. Megissza a pohárkáját, felfrissíti
+gyomrát, torkát.
+
+Megint _Gombe_ került sorra, mert a tömlő őt nyomkodja s addig izzad,
+addig fárad, míg italt áhít a garat. Tíz _szen_-pénznek öt a fele, ötért
+töltik neki tele s megint csak az öt pénzecske vándorolgat zsebből
+zsebbe.
+
+Addig járnak, addig isznak, míg a parkba el nem jutnak s lám, a tömlő
+könnyebbedik, a fejük meg nehezbedik. _Uvenó_ban, a hűs parkban, a
+cseresnyés árnyékában, ledőlnek egy fa tövébe s belenéznek a tömlőbe.
+
+– Egy csepp bor se maradt benne, – szól az egyik ejnyegetve.
+
+– Sebaj, – mondja a restebbik, – eladtuk utolsó cseppig. Sok pénz lehet
+a zsebünkben, osztozkodjunk rajta rendben.
+
+Zsebbe nyúlnak mind a ketten, egy _szen_ sincs az egyik zsebben.
+
+– A pénzecskénk, úgy-e, nálad? – kérdi egyik a másikat.
+
+– Öt _szen_-pénz az egész pénzem, – mondja _Gombe_ nagy félénken s
+bármint keres-kutat keze, csak üresnek marad zsebe.
+
+– Érthetetlen, – szól a másik, – sandaszemű ostobábbik. – Tán bizony
+elsinkófáltad, szép hasznocskánk zsebrevágtad.
+
+_Gombe_ koma dühre fortyan, nagy mérgesen talpra pattan:
+
+– Te dugtad el, te loptad el, pénzemet te zsebelted el.
+
+– Tolvaj biz a magad fajta, erre-arra, te ebadta, – toporzékol a két
+pajtás. S szóra szóval, tettre tettel, hol birokkal, hol ököllel,
+ütik-verik, rúgják egymást, soha ilyen két egy pajtást.
+
+Világ csúfja lett belőlük; se hitük, se becsületük.
+
+
+
+
+A szamuráj szerencséje.
+
+Élt valamikor egy szegény szamuráj. Se szülei, se felesége, se senkije a
+nagy világon. Szűkösen tengette az életét és hol volt mit ennie, hol
+nem.
+
+Nagyon nekibúsúlta magát egy nap és keservében betért egy templomba,
+hogy kiönthesse a szíve szomorúságát.
+
+– Szegény vagyok – sóhajtozik az oltár előtt, – és attól félek, hogy
+előbb-utóbb elpusztít ez a nyomorúság. Tégy valami jót velem, óh
+könyörületes _Buddha_ és jelentsd meg az álmomban. Ki se megyek addig a
+templomból, ha itt halok is meg.
+
+Azzal odatérdel az oltár elé és hozzáfog az imádkozáshoz. Tünődnek a
+boncok, hogy mitévők legyenek vele.
+
+– Afféle ágról szakadt lehet, – gondolják magukban, – nincs ahová
+lehajtsa a fejét. Csak meg ne haljon valahogy a templomunkban,
+szégyenszemre kerülnénk miatta.
+
+Odalépnek a _szamuráj_hoz és kérdik tőle, hogy tán valami szent ember a
+mestere és hogy fogadalomból imádkozik.
+
+– Nincs énnekem semmi szentem, – feleli az ember, – védelemből jöttem én
+ide, segedelmet várok a nyomorúságomra.
+
+Eltűrik a templomukban és ételt-mit is juttatnak neki. Éjjel-nappal
+imádkozik a _szamuráj_, egyre az oltár előtt fohászkodik. Napok múlnak
+el, hetek múlnak el, csak várakozik az álmára. A harmadik hét után
+történt, amint egyszerre csak összeroskad a nagy fáradságtól és elnyomja
+az álom. Egy hosszúszakállú öreg lép le hozzá az oltárról és ekkép
+szólal meg:
+
+– Még az előbbi életedben lehetett, hogy valami bűnt követtél el és
+azért kellett lakolnod. Most már levezekelted a bűneidet és segíteni
+akarok rajtad. Ha majd felébredsz, siess ki ebből a templomból és indulj
+neki az életnek. Ami legelsőnek kerül a kezedbe, azt ragadd meg; az
+hozza majd meg a szerencsédet. Jobb lesz ezután az életed.
+
+Reggelre, alig hogy felébredt, kisiet a templomból és indúl a lépcsőkről
+lefelé. Hogy, hogy nem, olyan rosszul talált lépni, hogy a kapu mellett
+megbotlott és legurult a lépcsőről. Amint lassanként feltápászkodik és
+szétnéz, hát azt veszi észre, hogy egy szalmaszál ragadt a markához.
+
+– Ez lesz az én szerencsém, – gondolja magában és nem dobja el a
+szalmát, hanem ott tartogatja a kezében.
+
+Nekiindul aztán az útjának és amint megy, mendegél, egy bogárka repdes
+feléje, hol az orra, hol a szája körül. Egy ágacskát szakít le a legény
+a fáról és hessegeti a bogárkát. Mindhiába, egyre az arca körül
+repdesget. Addig-addig, míg megunja a _szamuráj_, megfogja a bogárkát és
+odaköti a szalmájához.
+
+– Most repülj, ha tudsz, – gondolja magában a legény és nyugodtabban
+folytatja az útját.
+
+Egy kocsi közeledik eközben feléje, egy-két asszony ül benne, meg egy
+úrigyerek-féle. A kocsi mellett egy szolga lovagolt. Ahogy a közelébe
+érnek a _szamuráj_nak, megpillantja a gyerek a bogarat, meg a
+szalmaszálat és nyujtogatja a kacsóit:
+
+– Jaj, de kedves kis bogárka, – mondja, – add ide, hadd játszadozzak
+vele.
+
+Odamegy a szolga a _szamuráj_hoz és azt mondja neki, hogy a bogárkát
+szeretné a kis gazdája.
+
+– Isten adta nekem ezt a bogárkát meg a szalmaszálat is, – feleli a
+_szamuráj_, – de ha annyira akarja az uracskád, szívesen odaadom neki.
+
+Azzal odanyujtja a gyermeknek a szalmaszálat, rajta meg a bogaracskát.
+Ó, de megörült neki a kis gyermek. Rámosolyog a _szamuráj_ra és azt
+mondja neki:
+
+– Látom az arcodról, hogy fáradt és szomjas vagy. Vizet nem adhatok,
+mert nekünk is elfogyott, hanem itt ez a narancs.
+
+Azzal elővesz egy narancsot és odaadja a legénynek.
+
+– Isten kegyes jóvoltából narancs lett a szalmaszálból, – ujjong fel a
+_szamuráj_ és fogja a narancsot, odaköti egy ágacskához, úgy indul vele
+tovább.
+
+Amint megint megy, mendegél, zarándokoló emberekkel találkozik.
+Tikkadtak lehettek nagyon, meg szomjasak, csak úgy izzadtak a nagy
+hőségben. Amint megpillantották a _szamuráj_t, odasietnek hozzá és
+kérdik tőle, hol lehet errefelé ivóvizet kapni?
+
+– Aligha találtok ezen a környéken, – mondja nekik a legény.
+
+– Pedig egy templomba igyekszik az urunk, – mondják, – és szinte betegje
+a nagy szomjúságnak. Itt ül szegény a kocsijában, jártányi ereje sincs
+már.
+
+– Itt ez a narancsom, – mondja a legény, – szívesen odaajánlom az
+uradnak. Hadd térjen tőle magához.
+
+Odasietnek az emberek a kocsihoz és jelentik a gazdájuknak:
+
+– Itt egy legényember a kocsid mellett, egy narancsot tartogat, jó
+szívvel ajánlja fel neked.
+
+– Hamar azt a narancsot, – rebegi az eltikkadt ember és amint odaadják
+neki, nagy mohón utánakap, megeszi és magához tér tőle. Boldogan
+lélegzett fel örömében.
+
+– Ha nincs ez a narancs, – mondja aztán vídáman, – bizonyára meghaltam
+volna, úgy elgyötört a nagy meleg.
+
+– Hol az a legényember? – kérdi. – Legalább étellel tartsátok jól, ha
+már egyebet nem adhatunk neki.
+
+Odahívatja aztán a _szamuráj_t maga mellé és azt mondja neki:
+
+– Sose felejtem el a jóságodat, a haláltól mentettél meg. Meg
+szeretnélek jutalmazni nagyon, de most úton vagyok, nem nyujthatok
+sokat.
+
+Egy selyem _kimonó_t vesz aztán elő, odaajándékozza a _szamuráj_nak és
+még egyszer megköszöni a jóságát.
+
+– Isten kegyes jóvoltából ruha lett a szalmaszálból, – ujjong fel a
+legény, és fogja a _kimonó_t, úgy indul vele tovább.
+
+Amint megint megy, mendegél, úgy reggel felé lehetett már, egy lovas
+emberrel találkozik. Ugy vágtat a lován, hogy a szél is alig éri utól.
+Egyszerre csak megbicsaklik a lova és összeesik, mintha csak a páráját
+adta volna ki. Ott áll a lovas ló nélkül. Mihez kezdjen már most?
+
+Épp egy paraszt baktatott arrafelé, csendesen poroszkálgatott a lován.
+Megállítja a lovas a parasztot, megvásárolja a lovát és ráül. A
+szolgáját meg ott hagyja, hogy takarítsa el azt a párát, hadd nyugodjék
+meg a földben.
+
+Odamegy a _szamuráj_ ehhez a szolgához és nézi a döglődő lovat. Mintha
+még élet volna benne, mintha mozgatná is a fejét. Reménykedik a legény
+és azt mondja a szolgának:
+
+– Jó paripa lehetett valamikor, nagy kár érte.
+
+– Mindenki meg akarta venni, aki csak látta, – feleli a szolga, – de nem
+akart a gazdám túladni rajta. Ehol ni, most meg agyonlovagolta a nagy
+hajszolással.
+
+– Mit csinálsz vele? – kérdi tőle a _szamuráj_.
+
+– Lenyúznám a bőrét, – feleli a szolga, – de nincs meg a hozzá való
+szerszámom.
+
+– Pedig milyen pompás még a bőre is, – mondja a legény. – Ha nehezedre
+esik, hagyd itt nekem ezt a lovat, lenyúzom én majd a bőrét. Nem kívánom
+ingyen; egy _kimonóm_ van, selyem a szövetje, odaadom érte.
+
+Megörül a szolga a ruhának és ott hagyja érte a lovat. Nézi a _szamuráj_
+a vonagló állatot, aztán megmosakodik, kezét-száját megöblíti és a
+templom felé fordul, úgy kezd az imádkozáshoz:
+
+– Segíts meg, ó, istenem, – fohászkodik, – éleszd fel a lovamat. Ha van
+még pára benne, hadd keljen életre.
+
+És íme, egyet mozdul a ló, kinyitja a szemeit és lassan-lassan
+felerőlködik a fektéből. Nem is szállt volt ki belőle a lélek, csak
+elalélt a sok hajszától.
+
+– Isten kegyes jóvoltából, lovam lett a szalmaszálból, – ujjong fel
+ismét a _szamuráj_ és azzal fogja a lovát, leheverteti az árnyékba, hogy
+kipihenje magát.
+
+Másnap reggel már rápattan és ellovagol a város felé, az emberek közé.
+Amint jobbra-balra forgolódik, azt veszi észre, hogy nagy a mozgolódás
+egy ház körül. Emberek sietnek ki a kapuján, emberek térnek be rajta,
+mintha csak útra készülődnének. Odalovagol a _szamuráj_ a kapu elé és
+kérdi tőlük, hogy mit lótnak-futnak, hol ki az uccára, hol be az
+udvarra.
+
+– Lovat keresünk a gazdánknak, – felelik neki. – Sietős az útja nagyon,
+jó ló kellene alája.
+
+– Itt az én paripám, – mondja a _szamuráj_, – úgy vágtat, akár a
+szélvész. Odaajánlanám én, ha olyan szükségetek van rá.
+
+Sietnek az emberek a gazdához, hogy a kapu előtt egy jó paripa. Kisiet a
+gazda a házból és nézi a pompás lovat.
+
+– Selymem most nincs, hogy azt adnék érte, – mondja a legénynek, – de
+termőföldem, rizsnek valóm, azt adhatok érte bőven.
+
+– Inkább a selymet akartam volna, – feleli a legény, – de nem bánom,
+rizsfölddel is becserélem én.
+
+Veszik aztán a lovat, kipróbálják, hát úgy repül, akár a _tájfun_ szele.
+Örül a lovának a gazdája, még jobban a földjének a _szamuráj_ és
+egy-kettőre telkesgazda lett belőle.
+
+– Isten kegyes jóvoltából rizsföld lett a szalmaszálból, – ujjong a
+_szamuráj_ és rövidesen olyan gazdag ember lett belőle, hogy szalmája
+volt szekérszámra, narancsa volt erdőszámra, _kimonó_ja százszámra,
+földje, rizse mérföldszámra.
+
+
+
+
+Az irgalmasszívű szegény.
+
+Volt egyszer egy szegény ember, ennek meg egy házsártos, rosszlelkű
+felesége. Jó szíve volt az embernek, meg irgalmas lelke, csak a
+feleségétől lett volna maradása. Szőtt, font az asszony, az ember meg
+mindeneskedett, de még így sem keresték meg a minden napra valójukat.
+Több volt a kopp, mint a hopp.
+
+Előáll egy nap az asszony, elővesz egy vég vásznat és azt mondja az
+urának:
+
+– Vedd ezt a vásznat, te ingyenélő, te mihaszna, és tedd pénzzé
+valahogy. De nem, inkább a _Biva_ tóhoz menj el, oda jár a sok halászó
+ember, hátha halat-mit kaphatsz érte. De el ne prédáld a portékámat,
+mert a magam keze munkája. A halakat majd rizsre váltjuk, lesz legalább
+egy-két hétrevalónk.
+
+Veszi az ember a vásznat és ballag vele a tó felé. Odamegy egy
+halászhoz, odaajánlja neki, hogy halakat halásszon érte. Fogja a halász
+a horgát, de akárhányszor próbálkozik is meg vele, csak nem akad bele
+semmi. Addig-addig, míg végül egy teknősbéka kerül a horgára. Ugy
+nekibosszankodik a halász, hogy agyon akarja az állatot ütni. De
+megsajnálja a szegény ember és azt mondja a halásznak:
+
+– Sose bántsd azt az ártatlan állatot, inkább odaadom érte a vásznat.
+
+Két kézzel kapott rajta a halász és a vászon a halászé lett, a
+teknősbéka meg a szegény emberé. Fogja az ember az állatkát és mintha
+csak értené a beszédjét, így szólt hozzá:
+
+– Mindenféle teremtménynek az ő élete a legnagyobb kincse. Ugy tudom,
+hogy jó sokáig elél a magad fajtája. Én ugyan szegény ember vagyok, de
+odaadtam érted a vásznat, hogy meg ne rövidülj valahogy.
+
+Fogja aztán a teknősbékát és visszaengedi a vízbe, hadd élje az életét.
+Aztán megfordul és indul vissza, hazafelé.
+
+– Na, te mihaszna, hoztál halat? – kérdi a felesége.
+
+– Biz én nem hoztam, – feleli az ember.
+
+– Hát a vászon hol van? – kérdi megint az asszony.
+
+– Egy teknősbéka életét mentettem meg vele, – mondja az ember nagy
+félénken.
+
+Volt mit hallania a szegény embernek. Nincs az a szitokszó, amivel ne
+illette volna az asszony és még ezer a szerencséje, hogy ép bőrrel
+menekedhetett meg.
+
+Egy-két nap múlt el azóta és hogyan történt, hogyan nem, ággyá esett egy
+nap az ember, másnapra meg meghalt. Még csak meg se siratta a felesége,
+még csak el se temettette, hanem felcipelte a hegyre és otthagyta. Ott
+feküdt a szegény ember temetetlenül, ott nyugodott a hegyen, akár csak
+álomba merült volna. Aminthogy harmadnapra fel is ébredt és megint
+beléje szállt a lélek.
+
+Egy ember haladt épp el arrafelé és amint meglátta a támolygó embert,
+odasietett hozzá és vízzel itatta meg. Uj erőre kapott a friss víztől és
+elbotorkált a falujába, csak a háza táját nem merte megközelíteni.
+Elámul láttára a sok ember, mert hallották volt a dolgát és körülállják,
+faggatják, hogy mi is történt vele s hogyan kelt ismét életre.
+
+Elgondolkozik egy kissé az ember és mintha csak álmodta volna, mindent
+elmond a falubélieknek.
+
+– Mikor meghaltam, – kezdi el a mondókáját, – a sötétség szolgái jöttek
+el értem. Kézen fogtak és cipeltek magukkal elfelé. Homályosság volt
+mindenütt, mezőkön meg réteken haladtunk keresztül, míg egy nagy kapu
+elé nem érkeztünk. Benyitottunk és akkor azt láttam, hogy csupa
+megkötözött ember van az udvarában. Megijedtem a sok sáppadt arc láttára
+és félénken nézegettem körül. Egy jóképű legényke kerül aztán elém és
+azt mondja az alvilág embereinek:
+
+– _Buddha_ áldása van ezen az emberen, ő segített meg egyszer a
+szorultságomban. Jót akartam volt tenni az állati teremtményekkel,
+teknősbékává lettem és a _Biva_ tavába merültem le. Ámde pórul jártam,
+mert egy halásznak kerültem a horgára és ha ez az ember itt meg nem
+könyörül rajtam, elpusztított volna a halász. Engedjétek el ezt az
+irgalmasszívűt, hadd élje az életét továbbra is.
+
+Legott elengedtek az alvilág urai. Karon fogott a legényke, kikísért a
+kapun és megmutatta az útat, hogy merrefelé menjek vissza. Épp indulóban
+voltam és búcsúzófélben a legénytől, amikor egy lánykán akadt meg a
+szemem; szinte lemosolygott róla a jóság. Két szolga hozta őt is és épp
+kötözgették a kezét.
+
+– Hová való vagy te, kis lány? – kérdem szegénykétől. Sírva fakad a
+leányzó és azt feleli nagy búsan:
+
+– Előkelő jó ember az én apám, jólelkű az én anyám és az ő nagy
+bánatukra, mégis meg kellett halnom. A sötétség útjára léptem és most
+itt vagyok az alvilágban, a halál ura hatalmában.
+
+Megsajnáltam a szegény lánykát és azt mondtam az én legénykémnek:
+
+– Én már úgyse vagyok olyan fiatal, rég megettem a rizsem javát. Nem kár
+ezért a leánykáért, meg a fiatalságáért? Hadd adjam oda az életemet ő
+neki, engedjétek szabadon. Ő helyette szívesen maradok én itt.
+
+Azt felelte rá a legényke:
+
+– Irgalmas a te szíved nagyon, még a saját életedet is másnak adnád oda.
+Jól van hát, hadd éljen az a lányka továbbra is, de te se maradhatsz meg
+nálunk.
+
+Az alvilág ura belenyugodott és szabadon bocsátott bennünket. Könnyes
+szemmel hálálkodott a lányka, hogy im, visszanyerte az életét és amikor
+visszatértünk a sötétségből, elköszöntünk egymástól és ő elindult
+jobbra, én meg balra.
+
+Ennyi volt a szegény ember mondanivalója. Megérkezett egy nap a
+községébe, egy-két napig még ott maradt, harmadnapra meg útra kelt, hogy
+megkeresse azt a lánykát. Vajjon csakugyan életben van-e?
+
+Addig ment, addig tudakozódott, míg rátalált egy nap a községére és
+rátalált a házra is, ahol azok az előkelő emberek laktak. Benyit
+hozzájuk és tudakozódik a lánykájuk után. Boldogan beszélik neki a
+szülők, hogy ismét feltámadt a lánykájuk; pedig három napon át volt
+halott.
+
+– Ösmerem a dolgát, – mondja a szegény ember, – velem is ilyesmi esett
+meg. De meg láttam is az alvilágban, beszélgettem is vele.
+
+Szólítják a szülei a lánykát, hogy vajjon ráismer-e ő is az emberre.
+Belép a lányka a szobába és amint ránéz az emberre, eleinte
+elcsodálkozik, eltünődik, aztán megragadja a kezét és ki se fogy a
+hálálkodásból.
+
+– Álmot láttam, szomorúat, – szólal meg a lányka, – te vígasztaltál meg
+benne, te adtad vissza az életemet.
+
+A szülők csodálkoznak, nem értik, hogy miről van szó és hogy milyen
+álomról beszél a lánykájuk. Leülnek aztán mind a négyen, elteázgatnak és
+egymásután mondja el az ember is, meg a lány is, hogy mi minden történt
+velük, hogyan jutottak az alvilágba és hogyan kerültek onnan megint
+vissza.
+
+Egy pár lett belőlük és mind halálig boldogan éltek, irgalmas szívvel,
+meg jó egészséggel.
+
+
+
+
+Tenger alatt járó asszony.
+
+A mennyei nagy országba, _Csin_nek csodás világába került _Nippon_
+virágszála, a _dájmió_ leánykája. – Mielőtt otthagyta volna a hazáját,
+szilvafavirágos otthonkáját, elzarándokolt a templomába és fogadalmat
+tesz az oltáránál. Ereklyéket küld majd hármat, új hazája oltáráról volt
+hazája oltárának.
+
+Otthon volt már _Csin_országban, ura márvány otthonában s addig járta a
+templomokat, addig nézte az oltárokat, míg rábukkant az ereklyékre.
+
+Nótafa volt az egyike. Örök nóta zengett róla, örökké szólt
+hangja-szava. A másika tentakő volt. Víz soha meg nem puhítja, mégis
+írást ró a lapra. Harmadik egy kristálygolyó. _Buddha_ képe fénylik
+benne s bárki rája tekint egyet, a szent szeme mindenkire mindenfelé
+visszanézett.
+
+Országa egy vitézének adta át az ereklyéket, az hadd vigye tengertúlra,
+_Nippon_nak egyik oltárára. Hajóra szállt egy nap a vitéz és úgy vigyáz
+az ereklyékre, akár csak a szeme fényére.
+
+Közeledőben voltak már a partokhoz, amikor hirtelen csak megfordul az
+idő és úgy nekidagad a tenger, úgy nekiiramodik a szélvihar, hogy csak
+úgy hányta-vetette a hajót. Attól remegett a vitéz, hogy el talál
+sülyedni a hajó és odavész a három ereklye. Dühöng a hullám, tajtékot
+túr a habja és veszett módra üvölt az orkán. Egyszerre csak
+elcsendesedik, a hullámok kisímulnak és a szélvihar eltakarodik.
+Boldogan köt ki a _csin_-vitéz és amint utána néz az ereklyéknek, helyén
+zeng-bong a nótafa, helyén van a tentakő is, csak a kristályos
+golyócska, sehol annak semmi nyoma. Tűvé teszik az egész hajót, minden
+zúgot felkutatnak, csak nincs meg a kristálygolyó.
+
+[Illustration: Tenger alatt járó asszony.]
+
+– Vihar közben veszhetett el, szél sodorta be a vízbe – mindenki azt
+hajtogatja.
+
+Búsan száll partra a csin-vitéz s jelenti a lány apjának, a hatalmas
+_dájmió_nak, hogy csorba esett a fogadalmon, hiányzik a legszentebbje.
+Megkérdezik a _bonc_okat, hogy ők vajjon mit gondolnak:
+
+– Tenger vize nagy istene, tenger alatt lakó sárkány, az rabolta el a
+kincset. A vihart ő támasztotta, a szeleket ő fujtatta s mikor ég-föld
+rengett-dörgött, előjött a habok közül s _Buddha_ arcát elorozta.
+
+– Akár sárkány vitte volna, akár mély víz nyelte volna, meg kell lelnünk
+minden áron, vagy életen, vagy halálon, – hangzik szava _dájmió_nak.
+
+Odagyűlnek aztán a tenger mellé és ahány halász, meg hajós a környéken,
+mind odaparancsolják és mondják nekik kérdve-kérve, hogy akinek nagy a
+mersze, bátorsága meg ereje, szálljon le a víz mélyébe s ha megtalálja a
+nagy kincset, kap érte másféle kincset.
+
+Egymásután merül le a sok halász, egyre sülyed a sok búvár, üres kézzel
+jön mind vissza.
+
+– Meghozom én, gyenge asszony, – szólal meg egy búvárasszony s előlép
+nagy szégyenkezve, hátán guggol csecsemője.
+
+Elámulnak megannyian s csodálkozva kérdik tőle:
+
+– Gyenge asszony, gyermek anyja, hogy merészkedsz ilyen útra, amikor sok
+férfi-ember, lebukni is alig hogy mer.
+
+Ám az asszony erősködik s váltig azzal bizonykodik, tudja ő a tenger
+dolgát, érti minden csínyja-bínját. A tengerbe ha lemerül, szent
+golyócska előkerül. Csakhogy van egy kívánsága, egy élete, egy halála.
+
+– Mi az, amit kívánhatnál? – kérdi tőle a _dájmió_.
+
+– Ime, az én gyermekecském, testemből lett kis testecském; csak ő érte
+cselekszem meg, hátha sorsát így mentem meg. Senkije a nagy világon, ha
+meghalok, árván hagyom s ha élek is, mi lesz vele, szegény asszony
+felneveltje. Azt kívánom: ha meghalok, legyen rajta a gondotok, emberré
+megnövesszétek, _szamuráj_nak neveljétek. Ám a golyót megtalálom s azt
+se bánom, hogyha mindjárt belehalok.
+
+Szól az asszony elszánt szívvel s felel neki a _dájmió_ igaz hittel:
+
+– Ha a golyó kezemben lesz, kívánságod valóvá lesz.
+
+Egy hosszú kötelet vesz erre elő az asszony, ráköti a derekára s azt
+mondja a többi halásznak:
+
+– Ha a golyó a kezemben s egyet rántok a kötélen, húzzatok fel
+egy-kettőre, mély tengerből fel a földre.
+
+Egy éles tőrt vesz aztán még magához, a gyermekét megöleli, megcsókolja,
+a szívéhez szorongatja; egyet tekint fel az égre és lemerül a mély
+vízbe.
+
+Nézi a _dájmió_, nézi a sok ember a parton s úgy elszorong a szívök, úgy
+megered szemök könnye.
+
+Sülyed-merül eközben a bátor asszony s addig-addig ereszkedik, míg a
+szikla meg a sok kő útját ott lenn el nem állja. Még mélyebbre
+ereszkedik s egyszerre a tenger alján felragyog egy nagy palota.
+
+– Ez a sárkány palotája, – gondolja magában az asszony, – itt lesz majd
+a féltett kincs is.
+
+Azzal fogja magát, nagy óvatosan odakúszik a palota felé s amint
+jobbra-balra szétnézeget, im, egy torony legtetején, ott csillog a
+kristálygolyó. _Buddha_ képe fénylik benne s amint felé tekint egyet, a
+szent arc rá visszanézett. Körülötte rémes arccal, ijesztő rút
+ábrázattal, krokodílus, sárkány, kígyó, el van állva minden nyílás,
+minden kapu, minden ajtó.
+
+– Hogy juthatnék a golyóhoz? – tanakodik a búvárasszony. – Nélküle nincs
+utam vissza s életemnek úgy sincs célja, ha egyetlen magzatkámból vitéz
+legényt nem nevelnek. Hegyes tőr van a markomban, az csak majd megsegít
+rajtam.
+
+Azzal nekigyűrkőzik az asszony, odaugrik a kapuhoz, beront rajta, aztán
+fel a torony tetejére s lekapja a golyót róla. Rohan vissza az útjára,
+de jaj, a sok fene állat, sárkány, kígyó, krokodílus, nyomában a
+menekvőnek.
+
+– Fogjuk meg a kincs rablóját, ereklyénk eltolvajlóját, – rikoltozzák
+vak dühökben s fogaikat csikorgatják, szájaikat tátogatják.
+
+Szegény asszony védekezik és tőrével jobbra-balra, ahogy csak tud,
+vagdalkozik. Már-már közel hozzá a sok szörnyeteg és tátott szájjal
+rontanak rá, egy falásra hogy bekapják.
+
+– Jaj, gyermekem, – kiáltja el magát az asszony. – Nagy hirtelen egyet
+gondol s veszi tőrét az éleset, beledöfi a mellébe és a golyót,
+kristálygolyót odarejti vértől piros, vérben ázó mély sebébe.
+
+Sárkányéknál vízországban, tenger-isten otthonában, egytől félnek,
+riadoznak, föld halottját hogyha látnak. Ahogy a sok vízi lélek meglátja
+az asszony vérét, mellén meg a vérző sebét, megijednek, meghökkennek,
+féltökben megtántorodnak.
+
+Egérútat nyer az asszony s míg a víz sok szörnyetegje félős szemmel,
+riadt arccal bámul rá a vérző testre, a hős anya megrázkódik, összeszedi
+az erejét s jó nagyot ránt a kötélen.
+
+Fent a sok nép csak ezt várja s húzni kezdi ahogy bírja. S amint egyre
+közelebbre, nagy rémülten veszik észre, hogy a víz megszínesedik, tenger
+tükre véresedik. Még gyorsabbak a kötéllel, alig győzik lélegzettel s
+egyre jobban pirosodik, tenger vize vérrel habzik. Egy utolsót húznak
+rajta s itt az asszony, búvárasszony, halotthalvány orcájával, mellén
+vérző vérrózsával. Kezök között rogyik össze, eszméletlen esik össze.
+
+Összefutnak az emberek, _dájmió_nak hírt izennek; szegény asszonyt
+gondozgatják, véres testét mosogatják.
+
+Nagynehezen magához tér s úgy kínozza a fájdalma, úgy sajog a vérző
+sebe, hogy alig a lélegzete. Egy utolsót ránt a kezén, ott a keze vérző
+sebén, benn a golyó azt kirántja, _dájmió_nak odanyujtja.
+
+Arca egyre halaványabb, hangja hova-tovább halkabb s azt rebegi haló
+hangja, azt suttogja kékes ajka:
+
+– Én egyetlen gyermekemet, lelkemből lelkedzettemet, neveld jónak, nagy
+vitéznek, öröméül holt anyjának, dicsőségül hazájának.
+
+
+
+
+A medúza és a majom.
+
+A tenger mélyének volt egykori királya, a sárkány. Feleséget vitt egy
+nap a palotájába és vígan élték napjaikat, vízalatti életöket.
+
+Ágynak esett egyszer a királyné, a sárkányasszony, és tanyát ütött a
+szomorúság, meg a búbánat. Sorba jött a sok javasember, mind megnézte a
+beteg asszonyt, egy se segíthetett rajta. Egyre búsabb lett a király,
+egyre betegebb a királyasszony.
+
+Megszólal egy nap az egyik javasember és azt mondja a királynak:
+
+– Csak egy orvosságot tudok, csak attól gyógyulhat meg a feleséged.
+
+– Mondsza hamar, – kiált fel a király, – hol van az az orvosság?
+
+– Megmondhatom, – feleli a javas, – de nehéz ám hozzájutni.
+
+– Te csak mondd meg, – sürgeti a király, – a többi az én dolgom.
+
+– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja ki a nagy szót
+a javas.
+
+– Honnan szedjek én elő majmot? – aggodalmaskodik a király.
+
+– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, – beszéli a
+javas, – oda küldjünk el valakit, hogy fogjon vagy egyet belőlök.
+
+– Ugy ám, – mondja a király, – csakhogy a majmok a földön élnek, az én
+jobbágyaim pedig mind vízben laknak.
+
+Elgondolkozik, eltünődik a javas, hogy mi volna hát a tennivaló.
+
+– Most jut eszembe, – kiáltja el magát a javas, – hisz itt a medúza,
+ellátja az a bajunkat. Maga mondta a minap, hogy a földre is eljutott ő
+már egyszer-egyszer.
+
+– Küldjétek ide, de azonnal ám, – szól a király parancsa.
+
+Szaladnak a medúzáért és ihol, már hozzák is nagy sietve.
+
+– Mit parancsolsz nagy uram? – kérdi alázattal a királytól.
+
+– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja neki a király.
+
+– Hol találok én majomra? – kérdezi a medúza.
+
+– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, – beszéli a
+király; – oda küldlek el tégedet, elevenen fogj meg egyet.
+
+Értette is a szót a medúza, meg nem is, és lassú eszével így szólal meg:
+
+– Ha parancsolod, Uram, elmegyek én odáig; de gyenge erőmmel hogy
+foghassak én majmot?
+
+– Ne is az erőddel fogd meg, – mondja neki a király, – hanem fortéllyal,
+meg szép szóval.
+
+– Milyen fortéllyal, milyen szép szóval? – kíváncsiskodik a medúza.
+
+– A tengerünkről beszélj neki, meg a tenger alatti palotánkról, meg
+egyéb csodadolgainkról, hogy kedve szottyanjon rá, – oktatja ki a
+király.
+
+– De nem tud ám a majom úszni, – mondja a medúza.
+
+– Ráülteted a hátadra és úgy csalogatod el idáig, – magyarázgatják neki.
+
+– Értem, – feleli a medúza, – már indulok is érte.
+
+Egyre-másra még kioktatják és úgy indítják útnak. Nekilendül aztán a
+csápjával és addig szeldesi a habokat, addig nyargalász a hullámokon,
+míg ott van egy nap a majmok szigetje előtt. Odanéz a földre és egy
+majmot pillant meg egy fán. Arrafelé úszik és köszönti lentről a majmot,
+hogy be szépen süt ma a nap.
+
+Elcsodálkozik a majom a medúzán és fogadja a köszöntését.
+
+– Ki ija-fia vagy, merről kerültél ide? – kérdi nagy bámészkodva a
+majom.
+
+– A tengeralja királyának vagyok a jobbágya, – feleli, – aztán meg
+medúza a nevem. Nagy híre van ám ennek a szép szigetnek még arra
+mifelénk is. Hát eljöttem, hogy megnézzem és elgyönyörködjek benne.
+
+Jól esett a majomnak a szép szó és ajánlja a medúzának, hogy körülvezeti
+majd rajta.
+
+– Köszönöm a jóságodat, – mondja a medúza, – de már végigúszkáltam a
+környékét. Egész odáig vagyok a szépségétől. Hát a mi országunkat, a
+tenger fenekét láttad-e már?
+
+– Biz én még a hírét se hallottam, – feleli a majom.
+
+– Ó, te szegény teremtés, – sajnálkozik a medúza, – akkor még nem láttál
+semmit.
+
+– Hát igazán oly szép az a ti országotok? – kérdi a majom.
+
+– Meghiszem azt, – dicsekszik a medúza, – egyik palota a másikát éri
+benne és annyi a szebbnél-szebb gyümölcse, hogy esztendőkön át
+szedegetheted és mégse fogy el soha.
+
+Elálmélkodik a majom és tátott szájjal hallgatja a medúza szavait.
+
+– Jaj, – szólal meg hirtelen a medúza, – sietős az útam nagyon. Nem
+jönnél velem hazáig?
+
+– De szívesen mennék, – feleli a majom, – ha értenék az úszáshoz.
+
+– Afelől jöhetsz, – mondja a medúza, – elviszlek én akár a hátamon is és
+azon is hozlak vissza.
+
+Egyet gondol a majom, rákuporodik a medúzára és vígan úsznak a nagy
+tenger hátán. Fele úton lehettek már, amikor egyszerre csak azt kérdi a
+medúza a majomtól:
+
+– Van-e neked májad?
+
+– Hogyne lenne, – feleli a majom, – hisz mindenkinek szokott az lenni.
+
+– Akkor rendben van, – mondja nyugodtan a medúza.
+
+Feltűnik a majomnak a medúza szava és kérdi tőle:
+
+– Mért kérdezel oly furcsákat?
+
+– Csak, – válaszol egykedvűen a medúza.
+
+Nem hagyja annyiba a majom és fúrja az a szó az oldalát.
+
+– Mégis csak gondolnod kellett valamit, – faggatja a medúzát a majom.
+
+Tünődik magában az oktalan medúza, hogy már úgyis messze járnak a
+szigettől, nem lehet nagy baj belőle. Meggondolja az oktondi és kezdi
+beszélni a majomnak, hogy mire kellene nekik a mája.
+
+Nagyot rémüldöz a majom, de nem igen segíthet már magán, mert ott voltak
+a nyilt tengeren; úszni pedig sehogyse tudott szegény feje. Előveszi a
+furfangosságát és sajnálkozva mondja a medúzának:
+
+– Kár, hogy a szigeten nem szóltál.
+
+– Ha előre megmondom, akkor nem jöttél volna velem, – mondja a jámbor
+medúza.
+
+– Dehogy nem jöttem volna, – feleli a majom. – Ha előre tudom, akkor
+három májat is hozhattam volna magammal. Most még azt az egyet is
+otthagytam, hogy ne kelljen cipelnem az úton.
+
+– Hol hagytad? – kérdi a megrémült medúza.
+
+– Kényelmetlen volt, hát felaggattam a fára, – feleli a ravaszeszű
+majom.
+
+Most ijedt csak meg igazán a medúza.
+
+– Mitévő legyek? – kezdi el a sopánkodást.
+
+– Máj nélkül csak nem vihetek majmot haza.
+
+– Tudod mit? – tanácsolja a majom. – Menjünk vissza a szigetre, hozzuk
+el onnan a májat.
+
+– Persze, persze, – bólogat a medúza, és már indulnak is vissza és
+ugyancsak sietnek a majmok szigetje felé.
+
+Alighogy oda érnek, leugrik a majom a medúzáról és amint egyet iramodik,
+már ott is kuksol a fáján.
+
+– Köszönöm pajtás, – integet le róla, – hogy megsétáltattál és hogy
+hiába fárasztottalak.
+
+– Ott a máj? – kérdi a medúza.
+
+– Persze, hogy itt van, – feleli a majom, – de nem esztek ám belőle, se
+te, se a királynétok.
+
+– Pajtás, – rimánkodik a megszeppent medúza, – csak nem akarsz tán bajt
+hozni a fejemre? Te nélküled, meg a májad nélkül hogy indúlhatnék el
+innen? A királyunknak van rá szüksége.
+
+– Mondd meg a királyodnak, – feleli a majom, – hogy ha majd meghaltam,
+akkor tán megkaphatja a májamat. Addig nem eszik belőle egy csípetnyit
+sem.
+
+– Megszegted az ígéretedet, – mondja neki szemrehányóan a medúza.
+
+– Ha annyira akarod, gyere fel érte, – gúnyolódik vele a majom.
+
+Nem maradt más hátra, mint hogy máj nélkül tért vissza a medúza. Alig
+várták már, hogy megérkezzék. Ahogy megpillantják az ajtónállók, fogják
+és viszik egyenesen a király elé.
+
+– Hol a majom, meg a mája? – kérdi nagy mohón a király.
+
+Remegve kezdi el a medúza és sorra elmond mindent, ahogy megtörtént
+vele.
+
+– Ó, te ostoba állat, – fakad ki a király, – még a csontért is kár a te
+lomha testednek. Fogjátok meg, húzzátok ki a csontjait és kergessétek el
+innen, hogy a színét se lássam.
+
+Ott fogják le a szolgák a király előtt, a csontjait kihúzgálják, szemét,
+orrát beverik és úgy elbánnak vele, hogy belepuhul a testje. Aztán ki a
+palotából és be a tenger hullámaiba.
+
+Azóta sincs csontja a medúzának, se szeme többé, se orra, és azóta oly
+nyálkás meg puha a teste. Egyik hullámról a másikra, úgy éli keserves
+életét.
+
+
+
+
+Az újhold és a fellegek.
+
+Ünnepet ül _Nippon_ népe, Hold-ünnepet, az újholdét. Halovány kis
+istenlányka, harmadnapos _Ujholdacska_, kiül az ég peremére, fű, fa,
+virág örömére. Ezüsttükrét előszedi, szemét-száját megkendőzi; égi
+harmat a fürdője, csillagsugár lepedője.
+
+Istenifjú _Esőfelhő_ arrafelé ólálkodik s irígy szemmel nézegeti
+sarlókarcsú _Ujholdacskát_, halavány a mosolygását. Azon töri kócos
+fejét, hogy ha beáll az éjszaka, megzavarja az ünnepet, megrontja az
+embereket.
+
+Odafut a pajtásához, istenifjú _Szélfelhőhöz_, nyájas szóval
+köszöntgeti, egészségét kérdezgeti.
+
+– Rég nem láttalak a portámon, – fogadja a _szélfelhő_. – Bizonyára sok
+a dolgod. Eső kell az embereknek, azért könyörögnek hozzád, úgy-e,
+pajtás?
+
+– Esőért is imádkoznak, – feleli az _esőfelhő_, – de meg az istenifjú
+_Menydörgő_ is egyre nógat, hogy siessek s útat neki egyengessek. Hát
+te, pajtás, miben fáradsz?
+
+– Vihar napja közelgőben, – feleli a _szélfelhő_.
+
+– Arra még ráérsz, – mondja az _esőfelhő_, – nekem mára van rád
+szükségem.
+
+– Mi dolgod hát ma estére? – kérdi a _szélfelhő_.
+
+– Az, – feleli az _esőfelhő_, – hogy tükre előtt a sarlócska, ünnepnapra
+készülődik.
+
+– Az ám, – mondja a _szélfelhő_, – épp ma este kezdődik el; lesz is lent
+nagy dínomdánom.
+
+– Égi lakók volnánk pedig, – folytatja az _esőfelhő_, – mi ketten is,
+nemcsak a hold. S odalent csak őt szeretik, szóval-tettel becézgetik.
+
+– Mit is szerethetnek rajta? – tünődik el a _szélfelhő_.
+
+– Nézz a földre, – szól az _esőfelhő_ bosszankodva; – gombát szednek,
+főtt gesztenyét, földi étkek édességét, mind a holdnak örömére,
+_Ujholdacska_ ünnepére.
+
+– A mi sorsunk meg az éh-kopp, – hagyja helybe a pajtása.
+
+– Hátha rajtok kifoghatnánk, – súg össze a a két szilajfi, – egy jót mi
+is arathatnánk. Szálljunk le a föld színére s ami gomba, főtt gesztenye,
+földi étkek édessége, áldozatok eledele, egy-kettőre habzsoljuk fel.
+
+– _Holdacskának_ meg az éh-kopp, – nevet vígan a két pajtás.
+
+Igy szólnak az ünneprontók s szedik-veszik dolgaikat, hogy a földre
+leszálljanak. Megindulnak a mennyégből s amint mennek-mendegélnek, egy
+hegy csúcsán megpihennek. Álmélkodva nézegetnek az emberek lakta földre;
+holdat lesnek odalentről, holdfény dereng odafentről.
+
+Minden háznak az ablakja, tátva-nyitva az ajtaja, tornácokon kis
+asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal,
+főtt gesztenyékkel. A szobákban nemkülönben, tele tálak sorban, rendben.
+Ünnepére _Holdacská_nak, áldozásul mosolyának.
+
+– De csikolja az ínyemet, – sóhajtgat a _szélistenfi_.
+
+– De folyatja a nyálamat, – nyögdécsel _esőistenfi_.
+
+– Rontsunk neki a házaknak, házban levő asztaloknak, asztalokon a
+tálaknak, tálon ínyes falatoknak.
+
+– Jó lesz biz az, rontsunk rájuk, nekünk jusson falatkájuk.
+
+Nekigyűrkőzik a két legény és iramodnak a hegyről lefelé.
+
+– Én kezdem meg, – mondja a _szél_.
+
+– Hát csak fújjad, – szól az _eső_.
+
+– Rajtam a sor, – mond az eső.
+
+– Hát csak csurgasd, – mondja a _szél_.
+
+Lent a földön az emberek, amint a _Holdacskát_ lesik s derengését
+ünnepelik, megpillantják a két felhőt, a föld felé közeledőt.
+Összeszednek ételeket, áldozati csemegéket, tetés-tele tálacskákat,
+tállal tele asztalkákat, összehordják a tornácba, tornácból a
+szobácskákba s – ablak-ajtó mind bezárul.
+
+Istenifjú _Esőfelhő_ esőt zúdít a házakra. Istenifjú, a _Szélfelhő_
+szelet fújtat a házakra. Csapkodnak és üvöltenek, házakat
+megreszkettetnek, fel-felsikolt ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.
+
+Dühöngenek, tajtékoznak, átkozódnak, szitkozódnak, meg-megreccsen
+ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.
+
+Addig-addig, míg dühökben, tehetetlen küzdelmükben, elfáradnak,
+ellanyhulnak, égbe visszavánszorognak. Éh-koppon biz ők maradnak.
+
+Im, feldereng a _Hold_ képe, ezüstszín a derengése, nyájas arca
+mosolygása, nyitó lótusz virágzása.
+
+Szél meg eső elültével, holdvilág kiderültével, minden ablak mind
+kitárul, minden ajtó mind felzárul. Tornácokon kis asztalkák,
+asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt
+gesztenyékkel.
+
+Áldoznak a _Holdacskának_, harmadnapos sarlócskának.
+
+
+
+
+Patkány-lakzi.
+
+Egy patkánypár élt valamikor valahol. Volt egy lánymagzatjuk is; szép,
+okos, szelíd és szüleinek engedelmes. Nagy is volt a híre a patkányok
+közt és amikor eladó sorba került, egymásután jelentkeztek a kérők. Mind
+elutasították a szülők, egyik se volt nekik arravaló.
+
+– Ahhoz adjuk a lányunkat, – mondták a szülők, – aki a legkülönb a
+világon.
+
+– Ki hát a legkülönb? – kérdi a patkányasszony az urától.
+
+– A _Nap_ meg a _Hold_, – feleli az ura.
+
+– Adjuk hát a _Nap_hoz, – mondja az asszony.
+
+– Az a baj a _Nap_nál, – feleli az apa, – hogy roppant nagy a fénylő
+világossága. Még csak a közelébe se tudunk férkőzni.
+
+– Adjuk hát a _Hold_hoz, – mondja az asszony. – Annak csak derengő a
+fénye és enyhe a világossága.
+
+– Igazad van, – mondja az ura, – a _Hold_nak fogom felkínálni.
+
+Felveszi másnap az ünneplőjét és beállít a _Hold_hoz.
+
+– Adj Isten, – köszönti a _Hold_at, – valami mondanivalóm volna, ha
+meghallgatnád.
+
+– Szívesen, – feleli a _Hold_ – add elő a mondanivalódat.
+
+– Tán nem is illő a kérdésem, – mondja a patkány. – Elvennéd-e a
+lányomat?
+
+– A lányodat? – ütődik meg a _Hold_. – Mért nem adod egy fajtádbelihez,
+egy patkányhoz.
+
+– Annak nagyon is okos, nagyon is értelmes; sok mindenhez ért ám és sok
+mindenfélét tud. Hozzád szeretném adni, mert te vagy a legkülönb a
+világon.
+
+– Értem, – feleli a _Hold_; – csakhogy van én nálamnál még különb legény
+is.
+
+– Ki lenne az a különb? – kérdi a patkány.
+
+– Hát a _Felleg_, – feleli a _Hold_. – Mert amikor a legjavában
+derengek, egyszerre csak előterem a _Felleg_ és egy-kettőre úgy eltakar,
+hogy minden elsötétül körülöttem.
+
+Igazat ad neki a patkány. Ott hagyja a _Holdat_ és odasiet a
+_Felleg_hez. Köszön neki nagy alázattal és így szól hozzá:
+
+– Hallom, hogy te vagy a legkülönb legény a világon. Elvennéd-e a
+lányomat.
+
+– Dehogy vagyok én a legkülönb, – feleli a _Felleg_.
+
+– Hát kicsoda? – kérdi a patkány.
+
+– A _Szél_ – mondja a _Felleg_, – mert ha az elkezd fújni, úgy
+elkotródom előle, mintha kergetnének.
+
+Siet a patkány a _Szél_hez és mint a legkülönb legénynek, neki kínálja
+oda a lányát.
+
+– Nem bátyám uram – mondja a _Szél_, – nem én vagyok a legkülönb legény.
+Nagy ugyan az én erőm, jó nagyokat is tudok fújni, de elég a _Fal_ és
+megtörik rajta a hatalmam.
+
+Nagyot sóhajt a patkány, hogy a különbnél még különb is akad mindig.
+Eloldalog a _Szél_től és oda igyekszik a _Fal_hoz.
+
+– Na te _Fal_, – mondja neki – náladnál tán csak nincs már különb
+legény, úgy-e? Elvehetnéd a lányomat.
+
+– Aligha – feleli a _Fal_, – a _Szél_lel még meg tudok ugyan bírkózni;
+de van valaki, aki még én rajtam is túltesz.
+
+– Ki az a valaki? – kérdezi a patkány.
+
+– Ki lenne más – feleli a _Fal_, – mint a _Patkány_.
+
+– Hogy már mink patkányok lennénk a legkülönbek? – csodálkozik el a
+patkány.
+
+– Tik bizony – feleli a _Fal_, – mert akkor rágtok egyet rajtam, amikor
+csak akarjátok és olyan lyukat fúrhattok bennem, amilyen nektek tetszik.
+
+Szinte eláll a patkány szava a nagy álmélkodástól és tétova hangon
+mondja:
+
+– Igazad lehet, öcsém. Megyek haza és még egyszer meghányom-vetem a
+dolgot.
+
+Visszalohol a patkány a családjához és alighogy benyit, már kérdi is az
+anyjuk:
+
+– Na hát, mit szólt a legény, a _Hold_ öcsénk.
+
+– Nem kellünk neki – feleli a patkány, és sorra elmondja a vándorlását a
+többinél is.
+
+– Mégis csak a _Patkány_ a világ legkülönbje – mondja nagy büszkén, – a
+lányunkat pedig csak a legkülönbhöz adhatjuk, a fajtánkbéli patkányhoz.
+
+Ugy is cselekedtek és megtalálták a boldogságukat.
+
+
+
+
+Vak hátán világtalan.
+
+Nagy imposztor volt az egyszeri két duhaj legény. Az egyiknek
+_Kidahacs_, a másiknak meg _Jadzsirobé_ volt a neve. Uton-útfélen egyre
+csak pajkoskodtak, mókázgatva dévajkodtak. Együtt rótták az országútját,
+ha szép volt az idő, ha nem. Ifjat, aggot, épet, bénát, lóvá tették
+emberfiát.
+
+Épp kóborúton voltak most is, és egy nagy folyóhoz értek, a folyónak a
+hídjához. Esős idő járta napok óta és le volt a híd süppedve, nem
+lehetett átkelni rajta.
+
+Javában tanakodtak, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantják a két
+vak embert, _Inojczit_ és _Szarojczit_. Tanakodtak ők is, mert megtudták
+a híd dolgát.
+
+– Milyen mély lehet vajjon ez a víz? – kérdezi az egyik. – Át lehetne-e
+valahogy lábolni?
+
+– Mélynek nem nagyon mély, – szólal meg az egyik imposztor – könnyen
+átgázolhatni rajta.
+
+Nem vette a vak észre, hogy nem a pajtása beszél.
+
+– De hallom ám a zúgását, erős az áradatja, – mondja a másik vak.
+
+– Csak lábat kell benne vetni, – mondja a másik imposztor, mintha a
+másik vak beszélne.
+
+Azzal előszed a földről egy követ és beledobja a vízbe. Loccsant a víz
+egyet, de nem nagyon mélyet.
+
+– Hallod-e, _Szarojczi?_ – szól a pajtásához – itt gázoljunk át ezen a
+helyen; térdig ha ér a vize. Rákapaszkodok majd a hátadra, hogy ne mind
+a ketten ázzunk át.
+
+– Nem addig a – feleli a másik vak. – Fogadjunk valamibe és aki veszít,
+az cipeli át a másikát.
+
+– Jó, hát fogadjunk – mondja _Inojczi_.
+
+Az lett a játék vége, hogy _Szarojczi_ vesztett és tartja is a hátát,
+hogy rákapaszkodjék a társa és átláboljon vele.
+
+Épp erre várt az egyik imposztor. Kapja magát _Jadzsirobé_, felpattan a
+vak hátára és gázolnak a vízen, a túlsó part felé. Még az öklével is
+noszogatta a vakot. _Szarojczi_ persze azt hitte, hogy _Inojczi_ van a
+hátán. Az pedig ott állott, ott tapogatódzott és kiáltja a társának:
+
+– Hol a mennykőbe a hátad? Mért nem indulsz neki? – _Szarojczi_ már
+túlnan volt, onnan hallja a pajtása szavát.
+
+– Hát hol a csodában vagy? Egyszer már átcipeltelek. Minek lódultál
+vissza? Tán a bolondját járatod velem? – kiáltja nagy mérgesen a pajtása
+felé.
+
+_Inojczi_ is kifogy a türelméből és dühösen válaszol vissza:
+
+– Te veszítetted el a fogadást, te tartozol az átcipeléssel.
+Cserbehagytál, te gézengúz, átszöktél előlem.
+
+Csak úgy toporzékolt odaát _Inojczi_.
+
+– Ejnye, te lelketlenje. Hát nem a hátamon cipeltelek át? Nem
+visszaláboltál a vízen? Nem viszed el szárazon, csak hozzád
+férkőzhessek.
+
+Addig-addig veszekednek, míg enged az okosabbik és visszafelé gázol
+_Inojczi_, hogy megint átvigye a pajtását. Megáll a parton és dörmögő
+szájjal, szó-beszéd nélkül ott áll meg előtte.
+
+Épp erre várt a másik imposztor. Kapja magát _Kidahacs_, felpattan a vak
+hátára és gázolnak a vízben a túlsó part felé. _Szarojczi_ persze megint
+azt hitte, hogy _Inojczi_ van ismét a hátán.
+
+Még el se jutottak a partig, amikor egyszerre csak azt hallja a másik,
+hogy hogyan üvöltöz feléje _Inojczi_.
+
+– Mért nem mozdulsz, te gézengúz? Hát megint a bolondját akarod velem
+járatni? Kerülj csak a kezem közzé.
+
+Elképedve áll meg _Szanojczi_, épp térdig voltak a vízben. A pajtása
+hangja odaátról, pedig a hátán is volt valaki. Azt se tudja szegény
+feje, hogy mi van vele.
+
+– Tán csak nem idegen van a hátamon? – villan át az eszén s egyet
+gondol, egyet lendül, úgy leteremti azt a valakit a hátáról, hogy nyakig
+fordul be a vízbe.
+
+Hogy kalimpálódzott a vízbe csurrant _Kidahacs_.
+
+– Segítség, megfúlok, – kiáltoz a megrémült ember és egyre csak
+_Jadzsibét_, _Jadzsibét_ ordítoz.
+
+– Te ugyan megjártad, – kiáltja feléje _Jadzsibé_ és készül a vízbe,
+hogy kihúzza a pajtását, a másik imposztort.
+
+Megneszelte _Inojczi_ a szándékát és azt mondja a mellette levőnek:
+
+– Ülj a hátamra, pajtás, hogy úgy ne járj, mint a másik. Neked a szemed
+jó, nekem meg a lábam erős.
+
+Azzal veszi _Jadzsibét_ a hátára, belábol vele a vízbe és amint odaér a
+közepéig, egyet gondol, egyet lendül és úgy leteremti a hátáról azt is,
+hogy nyakig esett bele a vízbe. Aztán odaigyekszik a pajtásához, a másik
+vakhoz és inalnak elfelé ugyancsak.
+
+Nyakig a két imposztor a vízben, alig hogy ki tudtak belőle evickélni.
+Ugy átáztak, úgy átfáztak, hogy elment a kedvük az imposztorságtól.
+
+– Vak vezetett bennünket, – sóhajtozzák – mégis ők láttak jobban.
+
+
+
+
+Az ezerlábú szörnyeteg.
+
+Élt egyszer egy vitéz dalia, _Hideszato_ volt a neve. Nagy volt a
+híre-neve a nagy bátorságáért és nem egyszer történt, hogy elverte a
+_mikádó_ ellenségeit, hogy még hírmondónak se maradt belőlök.
+
+Utra kél egy nap a kastélyából; azt se tudta merre, azt se tudta mire.
+Nyílas tegzét, íjas ívét vállra kapja és gondolja magában, hogy majd
+csak akad valami csete-patéféle.
+
+Amint megy-mendegél, egy hosszú-hosszú hídra vezette az útja. Mély volt
+a folyó a híd alatt, közelében meg a tenger vize kékellett elő. Már
+rajta volt a hídon, amikor úgy a közepe táján egy olyan nagy kígyót
+pillantott meg és úgy keresztbe feküdte az útat, hogy megkerülni se igen
+lehetett. Sütkérezett a napon és csak lihegett a nagy melegtől.
+
+Más emberfia már rég elfutott volna előle, de nem ám _Hideszato_, a
+_nipponi_ levente. Kikerülni nem lehetett, hát fogta magát és szép
+nyugodtan átlépkedett rajta. Alig hogy túl volt rajta, egyszerre csak
+azt látja, hogy egy törpécske guggol a kígyó helyén. Meghajlik a törpe a
+dalia előtt és köszönti nagy tisztességtudással.
+
+– Ez aztán a bátorság, ez aztán a legény, – mondja neki a törpe. –
+Régóta várom már a jöttödet.
+
+– Minek neked az én jöttöm meg az én bátorságom? – kérdi tőle a dalia.
+
+– Azt lesem mindennap – kezdi el a törpe, – hogy akad-e olyan vitéz, aki
+nem ijed meg a kígyóruhámtól, hanem idemerészkedik és megszabadít a nagy
+ellenségemtől. Eddigelé még az is elfutott, aki csak messziről
+pillantott meg.
+
+– Ki a te nagy ellenséged? – kérdi _Hideszato_ a kígyóból lett törpétől.
+
+– Ki más lenne, mint az ezerlábú szörnyeteg, – feleli a törpe. Ott a
+hídon túl egy nagy hegy, azon tanyázik a csúf szörnyeteg és jó ideje
+már, hogy se nappalom, se éjjelem tőle.
+
+Egyéb se kellett a mi hősünknek, odaszegődik a törpéhez, hogy majd
+ellátja ő annak a szörnyetegnek a baját.
+
+Legott nekiindulnak és viszi a törpe a házába, tenger alatt levő
+kastélyába. Hát csak a szeme-szája állt el a daliának. Olyan egy
+kastélya volt annak a törpe cseppségnek, hogy csupa korállal,
+érckövekkel meg gyöngyszemekkel volt a fala kirakva. Hát még az a
+sokféle hal, meg mindenféle víziállat, ahogy várták és fogadták a
+törpét, meg a várva-várt vendégét.
+
+Egy fogadószobába vezették be őket és kezdődött a nagy lakmározás. Ó, az
+a sok drága étel, ó, az a sok finom ital. Javában folyt a nagy
+eddegélés, a sok iddogálás, amikor egyszerre csak olyat csattan, olyat
+dörren, hogy a kastély is megrengett belé. A sok hal szolga, a sok vízi
+inas, ki merre látott, arrafelé futott.
+
+Kinéz a dalia a hegy felé, hát mintha ezer mécses villogna rajta és
+mintha ezer világosság mozgolódnék előtte.
+
+– Jaj, az ezerlábú szörnyeteg, – kiáltja el magát a törpe és ijedtében
+úgy elfakul, mintha lélek se lenne már benne.
+
+Meg se moccan a dalia, csak nézi azt a szörnyeteget. Volt is azon
+néznivaló jó bőven. Vagy ezer ölnyi, talán még több is lehetett a
+hossza, hogy kétszer is körülérte a nagy hegyet. Egy-egy oldalán
+ezer-ezer lába volt, ahány lába, annyi hegye, éle, és ahány hegye, éle,
+mind méreggel volt tele, az volt az a sok világító mécses.
+
+Egyre közeledőben a szörnyeteg, már fele útján lehetett a nagy hegynek.
+Feláll nyugodtan a mi hősünk és kifelé indul a kastélyból, hogy
+nekilásson a dolgának.
+
+Előszedi híres íját, hegyes nyilát és ha ő nem, hát három ember sem
+tudná felajzani, olyan nagy volt a súlya. Egyszerre csak célba veszi a
+szörnyeteget és ráröpíti a nyílát. Párját ritkította az ügyessége, sose
+tévedt még a céljával.
+
+Neki a nyíl a szörnyetegnek, neki a homlokának, annak is a kellős
+közepének és amint nyílegyenesen beleütődik, olyat pattan vissza, mintha
+ércfalazatba csapódott volna. Csak úgy kongott a hangja, meg süvített a
+szele.
+
+Egy másodikkal próbálkozik meg, azon mód pattan vissza az is. Észbe kap
+a lovag, hogy annak a szörnyetegnek csak ember nyála lehet a mérge. A
+harmadik nyílat húzza ki a tegzéből, az utolsót, a hegyét megnyálazza és
+úgy röpíti rá a szörnyetegre. Ugy átfúródott a homlokán, hogy a tarkóján
+ütődött ki a hegye.
+
+Egyet rengett a föld, de még milyet; kettőt bömböltek a hegyek, de még
+hogyan, és egyszerre aludt ki az a sok méregmécses.
+
+Se nem látott többet a dalia, se nem hallott. Káprázat fogta el és azt
+se tudta, hogy mi történik vele. A másik percben meg már arra ébredt,
+hogy ott ül a saját kastélyában, a saját házanépe között. Nagy tétován
+széttekintget és mellette a sok ajándékféle. A törpe neve állott rajtok,
+mind az ő kastélyából került elő.
+
+Megnézi az egyiket, hát olyan egy ércharang, hogy négy is kitelt volna
+belőle. Templomába viteti a harangot, őseinek sírja mellé, az ő nagy
+tiszteletükre.
+
+Kard volt a második ajándék. Olyan fényes a villogása, olyan éles a
+vágása, hogy jaj be sokan megemlegették még.
+
+Harmadiknak egy páncél került elő. Ha magára öltötte és ellenség közé
+került vele, íj meg nyíl nem fogta, kard meg kés nem vágta.
+
+Selyem meg bársony a negyedik ajándéka a törpének. Annyi ruha, annyi
+köntös telt ki belőle, hogy a házanépe mind azt hordta, még se fogyott
+ki belőle.
+
+Egy nagy zsák volt az ötödik ajándék, tetés-tele finom rizzsel.
+Mindahányan abból éltek, pálcikákkal fogyasztották, még se fogyott ki a
+zsákból.
+
+Jólétben töltötte az életét, bőségben folytak a napjai és akinek csak
+ruha kellett, mind őnála találta meg; akinek csak étel kellett, mind
+őhozzá folyamodott.
+
+_Hideszato_ bátorsága, abból fakadt az áldása.
+
+
+
+
+Világító János-bogár.
+
+Sötét, mély erdőben volt az egyszeri templom, egy patakocska folydogált
+mellette. _Világító_nak hítták a templomot, mert a János-bogarak
+istenkéje, az tanyázott volt benne.
+
+Csak úgy zümmögött nyaranta a sok bogár és sorra mászkálgattak elő, hol
+az aszófűből, hol a patak mellől, hogy bejuthassanak a templomba. Ki
+_szake_-borral áldozott, ki _szen_-pénzzel és világítót kaptak érte,
+csillogó kis fényességet. Szárnyra kelt aztán a sok bogárka s csillogtak
+az esthomályban, akár egy-egy csillagocska.
+
+Múlóban volt már a tavasz, nyár eleje közeledett. Sok volt a bogár
+mindenfelé, vereses a nyakacskájuk, feketés a szárnyacskájuk. Repülni
+csak repülgettek, de hogy csillogjanak is, annak még nem értették a
+módját. Odasereglettek a szent templomba, _Világító_ csarnokába és sorra
+járultak a bonc elé, hogy áldozattal adózzanak s világítót kaphassanak.
+
+Kapzsi ember volt a templom bonca. Hosszú ruha lógott rajta, acélkova
+tarkította s úgy várta a Jánoskákat, áldozattal adózókat. Isten után a
+bonc elé, úgy járultak színe elé. Szól az első:
+
+– Jó reggelt, szent bonc apóka.
+
+– Este van már, ne reggelt mondj, – inti őt a templom bonca.
+
+– Nekünk, János-bogaraknak, – feleli a kis bogárka – estével kezdődik a
+napunk.
+
+– Mi jót hoztál? – kérdi a bonc.
+
+– Azért jöttem színed elé, adnál egy kis világítót.
+
+– Hoztál rizsbort, hoztál _szen_-pénzt? – kérdezi a kapzsi szent bonc.
+
+– _Szake_-borom egy mérőnyi, – feleli a bogaracska.
+
+– Fösvényke az áldozásod, – mondja a bonc – no de mutasd a potrohod.
+
+Megfordul a kis bogárka s odatartja a potrohát. Veszi a bonc az acélját,
+megcsiholja a kováját s amint a bogárhoz tartja, máris csillog a
+potroha. Huss… elrepül nagy vídáman, nézik, lesik mind ahányan.
+
+Jön egy másik János-bogár.
+
+– Bonc apó, de villoghatnék…
+
+– Mit áldozol istenkédnek?
+
+– Tíz _szen_-pénzem a vagyonom, istenkémnek azt áldozom.
+
+– Szép kis summa, – mondja a pap – mutasd hát a potrohodat.
+
+Egyet csihol acélkován s már világít a potrohán.
+
+Harmadik jön két mérővel, egy negyedik öt _szen_-pénzzel; hoznak
+rizsbort mérőt hetet, hoznak _szen_-pénzt tizenhetet, acélkován egy
+csiholás, bogárkákon egy villogás. Röpked a sok János-bogár, csillogva
+kél, villogva jár.
+
+Egy szegény kis bogárka vetődik egy nap a templom elé. Se rizsbora
+nincsen, se _szen_-pénze, még csak bejutni se tud a bonc csarnokába. Ott
+álldogál a templom előtt és szomorú szívvel nézegeti, hogy mint villog a
+sok társa. Sötét volt az este és mert világítót nem kaphatott, akár csak
+a vak, úgy botorkálgatott elfelé. Felemelt egy fenyőszálat, botnak vette
+a kezébe, úgy bandukolt hazafelé, s amint lépked nagy vigyázva, valakibe
+belébotlik.
+
+– Vaksifüles, – kiált rá egy repülő kis János-bogár – kissé jobban
+vigyázhatnál.
+
+– János-bogár vagyok én is, – szól a megszeppent kis féreg – nincsen
+fényem, világítóm, sötétségben útmutatóm.
+
+– Mért nem mentél a templomba?
+
+– Azért, mert én szegény vagyok, se pénzem, se _szake_-borom, világítót
+nem kaphatok.
+
+– Mért nincs pénzed, mért nincs borod, te együgyű koldusfajta? Lám, én
+húsz _szen_-pénzt áldoztam, van is bőven világítóm, ni, hogy villog a
+potrohom.
+
+– Boldog bogár, – sóhajt a vak. – Ha bőven a világítód, adhatnál tán egy
+csípetnyit. Csak egy cseppet, hogy láthassak, hazafelé eljuthassak.
+
+– Abból ugyan nem villogtatsz, – szól Jánoska lelketlenül. – Világítót
+csak úgy kaphatsz, pénzzel-borral ha áldozhatsz. De ha haza akarsz
+jutni, nyujtsd a karod, elvezetlek.
+
+– Majd megtudod később, hova, – szól magában a rosszlelkű.
+
+Megörült a vak bogárka s tétovázva mondogatja:
+
+– Sajnálom, hogy fárasztalak, de ha utad arra vezet, fogd a karom, hadd
+lépkedjek.
+
+Megfogja a vak bogárkát s úgy vezeti árkon-bokron, patakmentén,
+sziklafokon.
+
+– Itt egy árok, ugorjuk át.
+
+– Itt egy ember, repüljük át.
+
+– Itt egy nagy híd, lépjünk rája.
+
+– Jaj, be korhadt a karfája.
+
+Rávezeti a vak bogárkát a hídra és egyszerre csak zsupsz… betaszítja a
+tóba.
+
+– Világítód hogyha nincsen, a világon helyed sincsen – szól Jánoska
+lelketlenűl s illog-villog, tovább repül.
+
+Jó szerencse, hogy a vaksi nem merült le a mély vízbe. Tutaj úszott a
+híd alatt, arra esett a bogárka, s ahogy elvágódott rajta, eszmélete is
+elhagyta.
+
+Közben derengeni kezdett s amint száján betolult a hűs harmat, magához
+tér a bogárka. Kinyitja két szemecskéjét s hajnal hasad az égbolton.
+Kandikál a nap világa, játszadoz a sugárkája. Csak a sötétben nem
+láthatott, mert a potroha nem világított.
+
+Meg-meg széttekintget és amint lepillant a tutajról a vízre, hát egy
+bogárka kalimpálódzik benne. Megnézi, hát biz az egy János-bogárka volt,
+már-már fulladozott szegényke.
+
+– Ó, szegény kis pajtásocskám, vízbe hullott bogaracskám, – kiáltoz a
+tutajbéli. – Odarepül, megragadja és a vízből kivonszolja. Szárítgatja,
+ápolgatja, melengeti, babusgatja s a bogárka éledezik, új életre
+ébredezik.
+
+Tutajbéli kis bogárka, amint társát nézegeti s jól szemügyre amint
+veszi, megösmeri a bogárkát, a minapi kis Jánoskát.
+
+Ugy esett meg a baj vele, hogy a társát minap este, amint vízbe
+bevetette, mintha misem történt volna, vígan tovább repülgetett,
+szökdécselve lejtegetett. Kis leányzó jött a réten, legyezője a kezében,
+s amint Jánost megpillantja, legyezőjét rácsapja. Zsupsz, a vízben a
+bogárka, így esett a dolog rajta.
+
+Megismerte ő is társát, tegnap esti vak bogárkát.
+
+Jánoska elhalványodik, kemény szíve elfogódik, s ajka rezzen, szeme
+rebben.
+
+– Be szégyellem, be restellem.
+
+
+
+
+Testemésztő kígyófűve.
+
+Nagyétű volt _Josivara_. Szerette a halféléket, habzsolta az édességet,
+élt-halt töltött gombócokért, mindenféle csemegékért.
+
+Sétálni indult egy nap az erdőre, szellőztetni akarta a potrohát, hogy
+még jobban bírhassa az ételt. Amint megy-mendegél az erdei úton,
+egyszerre csak egy kígyót pillant meg. Épp egy nagy békát kapott volt el
+és amint egy-kettőre lenyelte, úgy felduzzadt a gyomra, hogy öklömnyire
+dagadt meg tőle.
+
+Feszengett a teletömött kígyó és jobbra-balra pislantgatott, mintha
+keresne valamit a földön. Egyszerre csak odasíklik egy bokorhoz,
+lehajtja a fejét a fű közé és nyalogatni kezd benne. Ott nőtt volt a
+kígyófüve, azt nyaldosta, azt ízlelte. És ime, ahogy nyalakodik a bokrok
+közt, egyszerre csak lohadozni kezd a duzzadtsága s egy-kettőre úgy
+elsímul, mintha sose lett volna benne béka. Nagyot nyújtózkodik aztán a
+kígyó, elégülten néz szét, még a nagyétűre is rápislog és eltűnik a
+bokrok közt.
+
+_Josivara_ csak nézi, nézi, és elgondolkozik a nagy csodán. Soha ilyet,
+mióta a világ.
+
+– Hátha én is füvet nyalnék s a gyomromon könnyítenék, hogyha teleettem
+magam, – tanakodik a pocakos, s már látja maga előtt a tele tányér
+gombócokat, ínyes-ízes falatokat.
+
+Odasiet ahhoz a bokorhoz ő is, kitép vagy egy marok füvet s lohol vele
+visszafelé. Beállít otthon a pajtásához és azt mondja neki:
+
+– Gyerünk gyorsan csemegézni, gombóckákat nyeldegélni; versenyt együnk,
+falatozzunk, ameddig csak győzi gyomrunk.
+
+– Jól van, – mondja a másik falánk – vagy te győzöl vagy én győzök,
+pukkadásig ám mérkőzzünk.
+
+Készíttetnek ételeket, ízes-mézes gömböcskéket, ilyen _dangó_t, olyan
+_dangó_t, rizzsel bélelt _kibidangó_t. Ravaszul hunyorít a nagyétű és
+úgy gyűri befelé a gombócokat, hogy húsz embernek is elég lett volna.
+Puffadoz a potroha és úgy teli lett a gyomra, hogy pihenőt kellett
+tartania.
+
+– Heverésszünk le egy kissé, – mondja a pajtásának – aztán megint
+hozzákezdhetünk.
+
+Kígyófüve a kezében, bízik benne magatelten.
+
+Ledől aztán a nagyétű és úgy szedi elő a füvet, hogy meg ne lássa
+valahogy a pajtása; sem azt, hogy elővette, sem azt, hogy nyalogatja.
+Nagy mohón lát hozzá, s addig nyalja, szopogatja, ameddig csak szusszal
+bírja.
+
+Várja eközben a másik, hogy kipihenje magát a nagyétű és hogy újra
+hozzáláthassanak, eszem-iszom dáridónak. Várja, várja, csak nem mozdul a
+pajtása. Odalép hozzá, megnoszogatja és amint ránéz a mozdulatlanra, hát
+majd odalett a nagy rémülettől.
+
+Lába kelt a nagyétűnek, nyoma sincs a nagybélűnek, csak a ruha az maradt
+meg, gombócokkal az tellett meg. Feje helyén egy nagy gombóc, s ahová
+csak odanézett, mindenütt a _dangó_-gombóc.
+
+Az esett meg a szegénnyel, _Josivara_ bendőjével, hogy a fűnek szörnyű
+mérgét, annak nyalta mérges levét. Kígyőfüve kígyónak jó, a nedűje annak
+való. Ha ki más a levét nyalja, annak testét széjjelmarja, elemészti,
+elsorvasztja.
+
+
+
+
+A boszorkánypók.
+
+Volt egyszer egy félig rom helység és abban a helységben egy félig rom
+templom. Az a híre volt ennek a templomnak, hogy rossz szellemek, meg
+boszorkányok kísértenek benne. Aki emberfia oda betévedt, sose látta meg
+többé a napot.
+
+Mindig akadt egy-két _szamuráj_, meg is próbálkoztak a kísértetekkel, de
+aki betette hozzájuk a lábát, sose jutott onnan ki. Hacsak a halópora
+nem.
+
+Egy szép napon megint megjelenik egy _szamuráj_, hogy ha addig él is,
+bemegy ő abba a templomba és végére jár a dolognak.
+
+Nagy volt a híre ennek a vitéznek, de még nagyobb a bátorságának, meg az
+okosságának. Odamegy a templom elé és így szól a falubéliekhez:
+
+– Ha reggelre még életben leszek, előveszem a templom dobját és dobolok
+egyet-kettőt rajta. Ahogy a nap felkél, itt legyetek a templom előtt.
+
+Fogja aztán a mécsest, meggyujtja és belép vele a templomba. Odamegy az
+oltár elé, ahol a _Buddha_ képe volt kifaragva és leguggol a földre, a
+poros kőkép alá. Semmi különöset nem látott, semmiféle hangot nem
+hallott.
+
+Egyszerre csak, alighogy elkondult az éjfél, egy szörnyeteg pattan
+eléje. Csak fél teste volt meg a kísértetnek, mintha hosszában vágták
+volna ketté. Fél fejével arra fordul, fél szemével arra tekint és
+elkurjantja magát, azt is csak a fél szájával, hogy _hitokuszáj_: embert
+érzek.
+
+Meg se moccant a _szamuráj_, úgy ült a helyén, mintha odacövekelték
+volna. El is tünt az a feleszörnyeteg, mintha csak ott se lett volna az
+imént.
+
+Alig egy-két perc és egy másik kísértet, egy bonc (pap) féle jelenik meg
+előtte. _Szemiszen_ (koboz) van a kezében és olyan csodaszépen játszik
+rajta, olyan csodaszépen énekel hozzá, hogy embertől nem is telik ki az
+ilyesmi. Gondolta is a _szamuráj_, hogy a fele se tréfa ennek a
+játéknak.
+
+Nagy hirtelen talpra ugrik és kardot ragad a boncra. Ránéz a bonc a
+_szamurájra_ és úgy elkacagja magát, hogy a könnye is kicsordul.
+
+– Te tán azt hitted, – mondja a vitéznek – hogy én valami
+boszorkánymester vagyok. Ó, szó sincs róla. Én a bonca vagyok ennek a
+templomnak és ilyenkor esténként az a kötelességem, hogy játsszak és
+énekeljek és hogy mulattassam a templom szellemeit. Ugy-e, hogy szépen
+szól ez a _szemiszen?_ Megpróbálkozhatnál vele te is.
+
+És már nyujtja is a muzsikáját a _szamuráj_nak, hogy vegye a kezébe és
+játsszék egyet rajta.
+
+Óvatos volt a vitéz és óvatosan nyúlt utána, de csak egyik kezével, még
+pedig a ballal. A jobbikban a kardját szorongatta volt.
+
+Abban a pillanatban, ahogy hozzáért a kezével, olyan egy nagy pókháló
+lett abból a _szemiszen_ből, és olyan förtelmes egy pók abból a
+boncféléből, hogy egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy benne van
+a rémítő nagy hálóban és csak úgy markolássza a balkezével.
+
+Lelkében a bátorsága, jobbjában a kardja. Megragadja és olyat csap vele
+a bonc-pókra, hogy kibuggyan a fajzat feketénél is feketébb vére. A háló
+pedig fogta és markolta és úgy belégabalyodott a fonalaiba, hogy
+moccanni se tudott benne.
+
+A megsebzett pók meg csak mászott kifelé, csak vánszorgott elfelé és
+egyszerre csak – ime, felkelt a ragyogó nap.
+
+Futva jön a sok falubéli, ki emerről, ki amarról, berontanak a templomba
+és ott találják a _szamurájt_, még mindig vergődik a hálóban. Csak
+üggyel-bajjal, vesződséggel, fáradsággal, hogy kiszabadíthatták belőle.
+
+Meglátják a földön a vércseppeket és nyomon kíséri a sok ember, kifelé a
+templomból, befelé egy avaros kertbe, annak is egy barlangjába. Olyan
+irtózatos a nyögés, olyan félelmetes az üvöltés, ami kitör a barlangból,
+hogy mind hátratántorodnak tőle.
+
+Csak a _szamuráj_ nem ijed meg, hanem beront a barlangba és kiirtja a
+pók lelkét, a boszorkány szülöttjét.
+
+Meg is híresedett a neve még jobban, meg is nőtt a bátorsága még
+erősebben, meg is gyarapodott az okossága még többszörösebben.
+
+
+
+
+Tengert apaszt, tengert dagaszt.
+
+Békességben éldegélt a két testvér, a halászgató _sogun-fi_ (királyfi)
+és a vadászgató _sogun-fi_. Az idősebbik a halászásért élt-halt és úgy
+el tudott ügyeskedni, hogy nagy halak, kis halak bőven akadtak a
+horgára.
+
+A fiatalabbik meg vadászgatni járt és erdőn-hegyen a tanyája, csak úgy
+hullajtotta a sok vadat.
+
+Előáll egy nap a kisebbik és azt mondja a bátyjának:
+
+– Cseréljük meg a mesterségünket, bátyja. Helyettem te menj vadászni, én
+meg a tengerre megyek és halakkal próbálkozom meg. Csak a zsinegedet,
+meg a horgodat add ide vagy egy-két napra.
+
+Az idősebbiknek nem igen volt ínyére a dolog és eleinte hallani se akart
+róla; de addig rimánkodott neki az öccse, míg beleunt és azt mondta
+neki:
+
+– Na, nem bánom hát, ha cserélünk is.
+
+Veszi a kisebbik a horgot meg a zsineget, odamegy vele a tengerre, de
+egy fiahal, még csak annyit se tudott fogni. Hát még mikor a horog is
+odaveszett, a tengerbe találta belepottyantani.
+
+Kéri az idősebbik a horgot, mert más dolog a vadászás és megint más a
+halászás; mindenki csak a maga dolgával foglalatoskodjék.
+
+[Illustration: Tengert apaszt, tengert dagaszt.]
+
+– Biz én egy halat se tudtam fogni, a horgod meg odaveszett a tengerbe.
+
+– Nekem pedig előkerítsd azt a horgot, – mordul rá a bátyja – ha törik,
+ha szakad.
+
+Előveszi a kisebbik a nagy kardját, apróra töri és vagy ötszáz horgot
+kalapál össze belőle. Viszi a bátyjának és odaajánlja neki:
+
+– Nem kell nekem a te horgod, – kiált rá az öccsére.
+
+Megint előszedi a kardját és dirib-darabjaiból vagy ezer horgot kovácsol
+össze.
+
+– Ezer horog azért az egyért, – mondja a bátyjának.
+
+– Nekem csak a magamé kell, de meg is legyen ám, – fenyegetődzik az
+idősebbik.
+
+Elbúsúlja magát a kis _sogun-fiú_, odaballag a tenger mellé, leül és
+keserveseket sóhajtgat.
+
+Megjelenik előtte egy ember, a tengernek volt a bölcs öregje és kérdi a
+legénytől:
+
+– Mért sírsz-rísz oly keservesen, _sogun_ ivadéka?
+
+Elmondja a legény a búját-baját, hogy mint vesztette el a bátyja horgát
+és hogy csak az az egy kell neki, még pedig ha törik, ha szakad.
+
+Fogja magát az emberke, a tengernek a bölcs öregje, egy csónakot teremt
+valahonnan elő és beleülteti a legénykét. Aztán egyet lódít rajta és
+amint a parttól elfelé, azt kiáltja utána az emberke:
+
+– Egy darabig csak úszkáljatok, haladjatok; szép síma a tenger, nem esik
+rajta bajotok. Addig menjetek, míg egy palotához nem juttok, olyan a
+formája, akár a halpikkelyeké. A tenger uráé az a palota, ő lakik benne
+meg a házanépe. Ha odaérsz a kapujához, egy nagy _Kasszia_fát fogsz ott
+megpillantani, alatta meg egy kútat. Jól megjegyezd magadnak.
+
+– Az lesz ott a dolgod, hogy felmászol a fára, annak is a legtetejére és
+addig ülsz rajta, míg meg nem lát a tenger urának a lánya. A többit
+aztán ő fogja eligazítani.
+
+Szószerint cselekedett meg mindent a _sogun-fi_ és ahogy odaérkezett
+ahhoz a halpikkelyes vízi palotához, odasietett a _Kasszia_fa mellé,
+felmászott rajta és leült egy ágra, a legtetejére.
+
+_Gyöngyiké_nek hítták a tenger urának a lányát, az ő szolgálói járnak
+ahhoz a kúthoz, hogy aranykorsóikat vízzel merítsék tele. Épp most
+jönnek a korsócskákkal és amint odanéznek a nagy fára, mintha napsugaras
+lenne a teteje. Még erősebben odanéznek, hát meglátják rajta a legényt;
+szép volt az arca, annak volt fent a ragyogása.
+
+Észrevette a _sogun-fi_ a lányokat és vizet kér tőlök.
+
+Odasietnek a kúthoz, aranykorsóikat telemerítgetik és egy kis
+aranykupácskába abba öntenek neki s úgy nyujtják oda a vizet. A
+_sogun-fi_ épp csak hogy a szájához érintette a kupát. Egy kis drágakő
+lógott a nyakán, előveszi, a szájába teszi és beleejti az aranykupába. A
+lányok aztán veszik az aranykorsókat, az aranykupácskát, hazatérnek vele
+és _Gyöngyiké_nek nyujtják oda.
+
+Fogja a lányka az edényt és amint önti a kupából a vizet, kihull a kis
+drágakő belőle.
+
+– Volt valaki a kapu mellett, a kút közelében? – kérdi a szolgálóitól.
+
+– Egy legény ült a fa tetején, – felelik a lányok – úgy ragyogott az
+arca, akár a nap sugara; még az atyádénál is különb a szépsége. Vizet
+kért tőlünk, mi meg adtunk neki. De alig hogy ivott belőle, csak épp egy
+kövecskét ejtett a kupába.
+
+Elámult a lány a beszédjükön és kiment a palotából, hogy megnézze azt a
+legényt ő is. Csak egy pillanatra lépett ki, épp hogy ránézhetett a
+_sogun-fi_ra. Odasietett az apjához, a tengerek urához és azt mondta
+neki:
+
+– Apámuram, egy legény áll a kapunknál, a _Kasszia_fáról nézdegél
+lefelé.
+
+Kilép a tenger ura a palotából, hogy szemügyre vegye azt a legényt.
+Felpillantott a fára és tüstént megsejtette, hogy kivel is van dolga.
+Odakiáltott a legénynek, hogy szálljon le a fáról és térjen be hozzá
+vendégének.
+
+Leszáll a _sogun-fi_ és együtt mennek be a palotába. Mennyezetes nagy
+széket tesznek le eléje, tengeri állatok bőrével bélelve, selyem
+kárpitokkal nyolcszorosan fedve. Azután meg nagy lakomára terítettek és
+úgy jártak a legénynek a kedvében, úgy lesték a szavait, hogy a vége az
+lett, hogy a felesége lett _Gyöngyike_. Ugy éltek, mint hal a vízben,
+még annál is különbül.
+
+Három esztendő telt el azóta. Egy éjjel, mikor épp letelőben volt a
+harmadik esztendő, hogy hogy nem, az otthonjára eszmélt a legény és úgy
+elővette a vágyakozás, hogy ugyancsak sóhajtgatott az ágyában.
+
+Meghallotta a felesége a sóhajtozását és nehezére esett neki. Mondja
+másnap az apjának, a tengerek urának:
+
+– Mindezideig boldogok voltunk, semmise zavart meg bennünket. Csak az
+éjszaka történt először, hogy szomorkodott, meg sóhajtgatott az uram.
+Vajjon mi lelhette szegényt, mi hirtelen bánat érhette?
+
+Megszólítja másnap a tenger ura és kérdi a vejétől, hogy mi bántja a
+lelkét és hogy voltaképpen miért is jött az ő országába. Elmondja erre a
+_sogun-fi_, hogy mi minden történt otthon vele és hogy mennyire
+haragszik rá a bátyja, hogy a tengerbe veszett a horga.
+
+Kiadja a tengerek ura a parancsot, hogy aki hal, meg halféle csak él a
+tengerben, akár kicsiny, akár nagy, akár szelíd, akár vad, mind járuljon
+a színe elé. Mind megjelenik előtte és térdet-fejet hajtanak neki.
+
+– Ki talált egy halászhorgot? – kérdezi tőlük.
+
+Azt feleli a sok hal:
+
+– Egy _saj_-halacska él köztünk, sokat panaszkodik mostanában, hogy a
+torkába akadt valami és fáj neki, ha nyel egyet. Meg kellene nézni, hogy
+mi akadt a torkába.
+
+Odahozzák a _saj_-halacskát, a száját felpeckelik, belenéznek a torkába,
+hát ott a horog benne. Kiveszik, jól megmossák és úgy adják oda a
+_sogun_-ivadéknak.
+
+– Még valamit adok neked az útra, – mondja a tengerek ura – ha
+mindenképpen haza akarsz nézni.
+
+Két drágakövet vesz azután elő, gömbölyű volt, ragyogó, az egyik az
+apasztó kő, a másik meg a dagasztó kő. Odaadja a vejének és azt mondja
+neki:
+
+– Menj haza az országodba és add vissza a horgot a bátyádnak. Ha azt
+látod, hogy nem fogad jó szívvel és ha el akar majd hazulról üldözni,
+akkor azt tedd vele, hogy ha ő domboldalon ültet rizst, akkor te meg a
+völgy aljában ültess, ha pedig ő akarja a völgy alját, akkor te meg a
+domboldalra kerülj. A víz folyását majd én igazítom, neki csak a kárára,
+neked pedig hasznodra.
+
+– Ha majd megharagszik emiatt a bátyád és el akarna pusztítani, akkor
+csak ezt a két drágakövet vedd elő. Először a dagasztót veszed a kezedbe
+és úgy megdagad tőle a tenger, hogy a földjét, mindenét elárasztja a
+víz. Megijed majd a bátyád és rimánkodásra fogja a dolgot. Ha meg akarsz
+neki bocsátani, akkor a másik követ veszed elő, az apasztót, és legott
+megapad a sok víz s megmenekül a nagy veszedelemtől. Jól megjegyezd,
+amit mondtam.
+
+Megint kiad aztán egy parancsot és hivatja a sok krokodílust.
+
+– A földre akar a _sogun-fi_ menni, – így szól hozzájuk. – Ki viszi őt a
+leggyorsabban és aztán hírt is hoz róla?
+
+Előáll egy krokodílus, jó nagy volt a sok nagy közt és azt mondja a
+parancsolójának:
+
+– Egy nap alatt odaviszem és még vissza is térek aznap.
+
+– Akkor indulhattok, – mondja a tengerek ura. – Jól vigyázz, hogy ha
+majd odaértek a tenger közepére, meg ne ijeszd valahogy a _sogun-fi_t.
+
+Ráültették aztán a krokodílusra és neki a tenger rengetegének. Még aznap
+meg is érkeztek és amikor visszafelé készült a krokodílus, elővette a
+legény a tőrét, leoldotta a derekáról és a krokodílus nyakára kötötte.
+Ez az ő üzenetje a tengerentúlnak, meg a hitvesének.
+
+Első dolga aztán az volt, hogy visszaadta a megkerült horgot és úgy
+viselkedett a bátyjával, ahogy a tengerek ura tanácsolta volt neki. Ha a
+bátyja lent ültetett rizst, ő felfelé ment a magáéval, ha pedig felment
+a bátyja a rizsével, ő meg lefelé jött az övével. A többit aztán a víz
+intézte el és azt a rizsföldet öntötte el mindig, amelyik az idősebbiké
+volt.
+
+Szegény ember is lett a bátyjából, a fiatalabbik meg egyre csak
+gazdagodott. Kitört az irígység a bátyjából és nekiront egy nap a
+fiatalabbiknak, hogy végez az életével. Épp hogy csak előkaphatta a
+dagasztó követ és amint felfelé tartja, úgy ront elő a tenger árja, hogy
+az idősebbiknek nemcsak a földje, de a teste-lelke is víz alá kerül.
+
+Aj, de megrémült a bátyja. Könyörög az öccsének és rimánkodik neki, hogy
+ha egyebét nem, legalább az életét mentse meg. Szánja-bánja a tettét és
+csak úgy vergődik a hullámok közt.
+
+A másik követ veszi elő a fiatalabbik, az apasztót és ahogy felfelé
+tartja, egyszeribe eltakarodik a sok hullám.
+
+Térdre borul az idősebbik és megfogadja, esküvel is erősíti, hogy az
+öccsét ismeri el urának és hogy csak az ő szavainak lesz a megfogadója.
+Békességben éltek, boldog lett a sorsuk és nem sok idő mulva _Gyöngyike_
+is eljött, ura örömére, vigasztalására.
+
+
+
+
+Csalafinta rókakölyke.
+
+Hárman laktak az egyszeri erdőben. A borz, a róka, meg az egyetlenje, a
+rókakölyök. Csak ők maradtak meg benne, a többijét mind vadászok
+irtották ki. Hol íjjal, meg nyíllal, hol meg tőrbeejtéssel.
+
+A szarvas, a vaddisznó, a sok nyúl, a menyétféle, meg a rengeteg mókus
+egy szakadó szálig mind kipusztult belőle.
+
+Amint mondám, csak a borz, meg a két róka maradt benne életben. Beléjök
+is már csak hálni járt a lélek, mert a betevő falatjok se volt meg.
+Dehogy is merészkedtek ki a rókalyukból, meg a borzfészekből, féltek a
+vadásznak a cselétől meg a tőrvetésétől. Azt se tudták szegények, hogy
+mitévők legyenek és hol keressék a harapnivalójukat.
+
+Megszólal egy éhes reggelen a borz:
+
+– Kieszeltem valamit, jól ide figyeljetek a szómra. Én majd halottnak
+tettetem magam, te meg, róka koma, emberré változol. Hátadra kapsz,
+becipelsz a városba és egy kis pénzmagocska majd csak csurran értem. A
+pénzen aztán egyet-mást összevásárolsz és ha meglesz az ennivaló,
+visszasietsz vele az erdőbe. Én majd megtalálom a módját és úgy elinalok
+a városból, hogy még a hült helyemet se találják. Hozzá ne nyúljatok
+addig az ennivalókhoz, míg meg nem jövök. Különben velem gyűlik meg a
+bajotok. Majd a rákövetkező héten tirátok kerül a sor, akkor meg te
+színleled a halottat és én adok túl rajtad.
+
+Kap a róka az alkalmon, legalább a csemetéje is jóllakhatik egyszer. A
+borz meg leterül a földre és meg se moccan többé, akár egy igazi halott.
+
+– Te pedig, – mondja a róka a kölykének – ki nem bújsz a lyukból, míg
+vissza nem jövök. Jól viseld magad, majd meglátod, hogy milyen pompás
+ennivalónk lesz ma.
+
+Már nyalogatta is a kölyköcske a szája szélét.
+
+Fogja aztán és emberré változik el, egy favágó legénnyé. Megragadja a
+borzot, két-két lábát összeköti, rápenderíti a vállára és megy be vele a
+városba. Egy-kettőre vevője is akadt és jó pár garast kapott érte.
+
+Siet aztán a pénzzel a vásárra, halat vásárol, _tofu_-rizst vásárol, egy
+kis édesség-félét a csemetéjének és igyekszik aztán vissza az erdőbe,
+erdőbeli tanyájukba. Megint rókává vedlik át és besiet a rókalyukba,
+hogy megnézze a kicsinykéjét.
+
+Alig győzte már a várással, olyan éhes volt a rókácska. Szalad az
+anyjához és úgy kapkod az édesség felé, mintha sose látott volna
+affélét. De talán nem is látott még.
+
+– Nem, nem, – csitítja az anyja – a tisztesség úgy hozza magával, hogy
+bevárjuk a borzot. Majd csak hármasban lássunk hozzá, addig csak
+tűrtőztesd magad.
+
+Ehol siet is már a borz, csak úgy liheg a nagy futástól.
+
+– Remélem, – mondja nagy gyanakodással – hogy nem nyúltatok hozzá az
+ételhez. Kissé sokáig tartott, míg megugorhattam a városból. Az az
+ember, akinek eladtál volt, a feleségét is odahozta, hogy megmutasson
+neki és hogy eldicsekedjék, hogy milyen jó vásárt csinált velem. Többet
+is kérhettél volna értem, akár a dupláját is megkaptad volna. Mikor
+aztán magamra maradtam, úgy eliramodtam az udvarukból, hogy csak úgy
+porzott utánam az út.
+
+Leülnek aztán az ebédhez és ó, de ízlett nekik az a sok mindenféle étel.
+Hát még a rókakölyöknek az édesség. A legjobb falat mégis a borzé volt,
+ő nyúlt először utána és utolsónak is ő hagyta abba.
+
+Egy-két-három napig még tartott az ételben, csak eléldegéltek belőle
+valahogy. Rövidesen kifogytak ám belőle és még csak éh-koppra se maradt
+semmi.
+
+– Most rajtad a sor, – mondja a borz a rókának – ezúttal te kerülsz
+vásárra.
+
+Leterül a róka a földre, a borz meg vadásszá változik, aztán a vállára
+kapja a rókát, besiet vele a városba és ugyancsak jó vásárt csinál vele.
+
+Kapzsi volt ez a mi borzunk, meg falánk. Másnak semmit, magának meg
+mindent, egyre azon járt az esze. Mit gondoltok, miben mesterkedik a
+ravasz? Amint megkapta a pénzét a rókáért, odasúg az ember fülébe és azt
+mondja neki:
+
+– Csak tetteti magát ez a róka, vigyázz, hogy túl ne járjon az eszeden
+és meg ne ugorjék az udvarodból.
+
+– Azt csak bízd rám, – mondja az ember és már kapja is a furkós botot és
+olyat kólint vele a szegény róka fejére, hogy menten kiadta a páráját.
+
+A borz meg kapta magát, összevásárolt ami csak jó falat, szalad vissza
+az erdőbe és nekilát az evésnek. Egy falatka nem sok, annyit se adott a
+kis rókakölyöknek. Pedig hogy sírt-rítt az anyja után, hogy rimánkodott
+egy kis ételmaradékért.
+
+Életrevaló volt a kis róka és gondolkozóba esik szegényke. Rá is jött a
+kétszer-kettőre, hogy a borzon keresse az anyját, meg minden
+búját-baját. Nagynak sem volt elég nagy, erősnek sem volt elég erős, de
+csalafintának eléggé az volt már.
+
+Mintha mi sem történt volna vele és mintha semmiről se tudna, odamegy
+egy nap a borzhoz és mintha tréfakedvében volna, azt mondja neki:
+
+– Játszhatnánk már egyet borzapó, emberekre változzunk el. Ha te leszel
+az ügyesebbik és nem ismerek rád majd, akkor te leszel a nyertes. Ha
+pedig te nem ismersz rám, akkor én leszek a győztes.
+
+– Nem bánom, – mondja a borz és gondolja magában, hogy majd csak túljár
+annak a cseppségnek az eszén.
+
+– Ha akarod, – mondja a kis róka – akár én kezdhetem meg a játékot. Majd
+meglátod, hogy olyan egy csillogó-villogó ember lesz majd belőlem, hogy
+szemed-szád is eláll tőle.
+
+– No csak rajta, – biztatja a borz.
+
+Egyet gondol aztán a kis róka és szalad egy nagy fa mögé, hogy onnan
+vigyázza meg a borzot. Még csak nem is változik el, hanem rókácskának
+marad meg, csalafinta huncutkának.
+
+Egy híd volt a közelükben, azon szoktak volt az emberek átjárni-kelni.
+Épp egy nagy sokaság tolongott rajta, sok-sok _szamuráj_, sok
+gyalogszolga, középütt meg egy _norimono_ (gyaloghintó), benne meg
+csillogó-villogó ruhájában a _dájmió_. Kapóra jött a kis rókának a
+dolog.
+
+A borz is lesbe állott eközben és vigyázott, hogy mivé változik a
+rókácska.
+
+Amint meglátja a borz a nagy sokadalmat és középütt a _norimono_t, a
+_norimono_ban a csillogó-villogó _dájmió_t, egyet villan a szeme, hogy
+megtalálta a rókácskát. Senki más, csak ő ülhet abban a gyaloghintóban,
+gondolja magában.
+
+– Megvagy, kis róka, – kiáltja a borz – én vagyok a nyertes.
+
+És csak úgy szalad a _dájmió_ kocsija felé.
+
+– Fogjátok meg, – kiált egyet a _dájmió_ – a a fejét csapjátok le nekem.
+
+Rohan egy _szamuráj_ a kardjával és olyat csap rá a borzra, hogy a porba
+hullott le a feje.
+
+A rókácska meg ott guggolt a fa mögött és az édesanyja jutott az eszébe,
+meg a borznak a gonoszsága. Meg is bűnhődött érte keservesen.
+
+
+
+
+Tíz szen-pénz a halszag ára.
+
+Magánosan éldegélt az egyszeri öreg ember. Se felesége, se gyereke, se
+senkije a nagy világon.
+
+Egy halászcsárda volt a szomszédságában, halakat sütöttek-főztek benne.
+Szerette az öreg a halfélét, élt-halt érte; de mert nem volt hozzá való
+pénze, csak épp hogy a foga vásott utána, csak épp hogy feléje ha
+szagolhatott. Hej, pedig be csiklandozta az orrát, be pompás is volt az
+a jóféle halszag.
+
+– Legalább a szagával hadd lakjak jól, – sóhajtozik a szegény ember és
+vesz vagy egy-két marok rizst, szegényesen megfőzi, odaül vele a
+halászcsárda elé és úgy pálcikázza befelé.
+
+Egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja.
+
+Igy tett aztán nap-nap után, hétről-hétre egymásután. Ette a rizsét
+hal-illattal, a levesét ikra-szaggal és ha rizsbor járta bentről, üreset
+nyelt hozzá kintről.
+
+Épp javába szipogatta a halszagot, amint észreveszi a dolgát a
+halasgazda.
+
+– Lám-lám, – mondja a rosszlelkű, irígykedő, kevéshitű – hogy szippantja
+a hal szagát, a jó ízét, az illatját ez az öreg élhetetlen, jómagával
+tehetetlen. Ingyen biz én a halacskát, nem engedem az illatját. Sort
+kerítek a dolgára, járjon csak a más malmára.
+
+Gyanutlanul tesz-vesz eközben az öreg, ismét odaoldalog a csárdához s
+egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja. Épp jóízűen
+szemecskélgetett, amint odaáll eléje a gazda és így szól hozzá:
+
+– Rizs mellé a hal illatját, fogyasztgatod a zamatját; tíz _szen_-pénz
+az ára neki, egy-kettőre, fizesd csak ki.
+
+Nagyot néz a szegény öreg, alig hisz a két szemének. Gondolkozik egy-két
+percig s mint akinek dolga rendjén, belenyúl a mély zsebébe és egy
+ütött-kopott erszényt húzogat elő belőle. Kiolvassa a tíz _szen_-pénzt,
+egymás mellé elrendezvést, odatartja a gazdának s így szól hozzá
+ráadásnak:
+
+– Nem láttam én csak a színét, aminek most kéred bérét; pénzem te is
+megnézheted, színét be is zsebelheted.
+
+Szólt az öreg s nyugodt fejjel odább állt a tíz _szen_-pénzzel.
+
+
+
+
+A csodaforrás.
+
+Volt egyszer egy legényember, favágás a mestersége. Apja, anyja volt a
+mindene, azokért élt-halt, és azokért verejtékezett. Domboldalon volt az
+erdő, oda járt el hasogatni, erdők fáit döntögetni. Sokat dolgozott,
+sokat fáradozott, mégis csak szegénynek maradt szegény feje. Alighogy
+jutott valami az öregéknek, jóllakásig meg éppen nem tellett. Fájt is a
+legénynek a szíve, hogy szükséget szenvednek az öregék; mert egy élete,
+egy halála, azt is nekik szánta.
+
+Mindent megvont magától és a kevésnél is kevesebbje, mégis beérte vele.
+Anyja pedig jó kedvet mutatott és minden aprónak úgy megörült, csakhogy
+a fia kedvét ne rontsa.
+
+Bezzeg az apjuk, annak már zsémbesebb volt a természete. Morgott a
+rizsleveses vacsorának, morgott a gyenge teának, hát még az egyéb sok
+semminek.
+
+– Hacsak egy kis _szake_-borom lenne, – szokta volt mondogatni – hogy
+felmelegedhetnék tőle, jobban, mint attól a híg teától.
+
+Jött aztán a sok zokszó, hogy amikor ő fiatal volt és bírta a sok
+munkát, bővében volt a szake-italnak, még a jó emberei is kóstolgatták.
+Most legfeljebb csak forró vizet ha ihatik.
+
+Bánkódott a fia a beszéden és akár még jobban igyekezett volna, csak
+meglenne a láttatja.
+
+– Honnan teremtsek többet elő? – tünődik a legény. – Honnan szedjem elő
+azt az itókát, a szake-rizsbort, mikor úgy szereti az öreg szülém és
+amikor úgy megszolgálna az egészségének.
+
+Épp javában törte a fejét és ahogy hasogatja a dombon a fákat, egyszerre
+csak mintha víz csobogna a közelében. Eddigelé is erre tett-vett, itt
+döntögette a fákat, vízfélének sose látta a nyomát. Pedig ime, hogy
+hallatszik a bugyogása. Ámuldoz a legény és amint a hang után indul, és
+mentül jobban közeledik hozzá, annál jobban bugyog, annál erősebben
+csobog.
+
+Szétnéz, hát nem egy forrás csillog elő? Vize tiszta, mint a kristály;
+színe csillog, mint az ezüst, föléje hajlik, utána nyúl és tenyerével
+merít benne, tenyeréből hörpint egyet. Csak hogy el nem dűl nagy
+ámultában. Forrás vize _szake_-ital, testüdítő, felfrissítő.
+
+Övén lóg a kobakja, leoldja és telemeríti csodaforrásvíznek
+csodaitalával. Ugy siet vele haza, ahogy csak a lábától tellett, és úgy
+örül a lelke, hogy mit szól majd az öreg szüle. Egyet hörpint belőle az
+öreg, kettőt hörpint belőle az öreg; hol a fiát nézi, hol az italt nézi;
+be nagy az öröme, hát a boldogsága.
+
+Egy szomszéd toppant be hozzájuk, hadd örüljön az is, megkínálják borral
+és elmondják neki a csodaital titkát. Házról-házra szalad a jó hír és
+ahány embere a falunak, mind az öregékhez siet; amíg tart az italban,
+minddel kóstoltatják. De im, hogy kiürült a kobak, hát csak
+beleszagolgatnak és nagyokat néznek egymásra.
+
+Korán kél másnap a favágó és siet az erdőre, hogy friss erővel lásson a
+munkához. Kobakot is visz magával, kissé nagyobbacskát, hogy meglegyen
+majd estére a nagy öröm. Odaér az erdőbe és amint közelében a forrásnak,
+hát uramfia, ott sürgölődik egy pár falubéli. Kinek veder a kezében,
+kinek korsó, kinek meg kancsó, hogy majd ők is merítenek abból a
+forrásból.
+
+Suttyomban jött a legelső, suttyomban a második is, utána meg a
+harmadik, és külön-külön mind azt hitte, hogy túljárt a többinek az
+eszén. Bosszankodott is az első, amint meglátott egy másodikat és
+bosszankodott a kettő, amikor egy harmadikat pillantottak meg és
+külön-külön is bosszankodott valamennyi, de meg restelkedtek is egy
+kissé.
+
+Jót nevetett magában a favágó és félrehúzódott tőlök, hogy ne kelljen
+őelőtte restelkedniök.
+
+Jócskán lehettek már együtt, majdnem a java falu, amikor elmosolyogja
+magát az egyik, hogy sose restelkedjenek most már egymás előtt. El is
+nevette magát valamennyi.
+
+– Azért jöttünk, mert megannyian egyet akartunk, – szólal meg egy
+ravaszképű. – Töltsük meg az edényeinket és úgy induljunk visszafelé.
+
+– Innánk előbb egyet, – szólal meg egy másik – ha már mellettünk az
+ital.
+
+Le is guggol már a forrás mellé, telemeríti a kobakját és – ó, be jó
+lesz – hörpint egyet belőle. Nem szól egy szót se, csak mereszti a
+szemét és megint hörpint egyet. Még nagyobbat bámul, egy harmadikat is
+hörpint.
+
+– Víz van ebben, – ordítja el magát – tiszta víz ez, semmi más. Csúffá
+tettek bennünket, bolondot űztek belőlünk. Hol az a favágó, – kiáltja –
+annak lássuk el a dolgát. Ő találta ki a forrást, fürösszük hát meg
+benne.
+
+Volt esze a legénynek, hogy egy szikla mögé surrant, onnan tartotta őket
+szemmel.
+
+Csak ránézni kellett arra a sok emberre. Mintha gyanuperrel éltek volna,
+sorra odamennek a forráshoz és egymásután kóstolgatnak belé. Víz volt
+biz az megannyijának, nem pedig a várva-várt _szake_. Lógott is az
+orruk, amint hazafelé bandukoltak; egy szó nem sok, annyit se szóltak
+egymáshoz, de még azt is lassan mondták.
+
+Most már a legény is előmerészkedett a rejtekéből.
+
+– Tán csak álmot láttam, – gondolja magában – és csak most ébredtem
+valóra. Álom lett hát volna az egész?
+
+Egyet dörzsöl a két szemén, körülnéz, a forrás egyre ott bugyog előtte.
+
+– Már csak megkóstolom a vizét – mondja, és veszi a kobakját, telemeríti
+és amint megízleli, biz az nem víz, hanem a legpompásabb _szake_-ital,
+akárcsak a tegnapi. Annak is maradt a forrás, ahányszor csak merített
+belőle.
+
+_Szake_-italt merítgetett, amikor csak kedve tellett, mindenki más vizet
+látott, nem _szake_t, de vizet ivott.
+
+Jó messze eljutott a csodaforrás híre, a _mikádó_ is meghallotta egy
+nap. Hivatja a derék favágót és minden jóval megjutalmazza, hogy apját,
+anyját úgy gondozta.
+
+Szent hely lett a csodaforrás és ahány gyerek, ahány szüle, mind elmegy
+a szentelt helyre, szeretetért imádkozni, szeretetben boldogulni.
+
+
+
+
+Téli hónap szamócája.
+
+Messze helyen egy kis házban, éldegélt egy özvegy asszony. Két szép
+lánya is volt neki; az egyiknek, nagyobbiknak _Hófehérke_, a másiknak,
+kisebbiknek _Rózsabimbó_ volt a neve. Mostohalány volt a nagyobb, úgy is
+bánt az anyja vele; csak a másik, a kisebbik, az volt anyja szemefénye.
+_Rózsabimbó_ talpig selyemruhácskában páváskodott, _Hófehérke_ durva
+daróclebernyegben késő estig dolgozgatott. Szófogadó volt a nagyobb,
+alázatos, naplopó volt a kisebbik, akaratos. Minden munkát ő végzett el,
+_Hófehérke_; egész nap csak lustálkodott a bimbócska s a nénjét sem
+szenvedhette.
+
+Tél közepén járt az idő, napok óta hullott a hó; térdig érve jártak
+benne, fujdogált a jeges szellő. Napkeltekor a nagyobbik a konyhában
+sürgött-forgott, teát főzött, edényt mosott; a kisebbik jó melegben
+bábuival játszadozott. Azt mondja egy hideg reggel _Rózsabimbó_ az
+anyjának:
+
+– Szamócára éheztem meg, jaj be ennék egy-két szemet.
+
+– Kerestetek, lelkem lánykám, – szólt az anyja s a másikat a konyhából
+bekiáltja.
+
+Megtörli két munkás kezét és úgy nyit be _Hófehérke_.
+
+– Mit parancsolsz, édesanyám? – kérdezgeti szíves szóval.
+
+– Szamócára éhezett meg a bimbócska, kint a mezőn láss utána, teljék be
+a kívánsága.
+
+Tréfaszónak hiszi a szót a nagyobbik:
+
+– Édesanyám, télidő van, térdig érő hómezőben nem terem meg a szamóca.
+
+Mérgesen rivall rá anyja:
+
+– Ne akarj te mindent tudni, mindenben csak ellenkezni; takarodj ki a
+mezőre, szamócát hozz, értetted-e?
+
+Kimegy a lány a konyhába, a konyhából az úccára, az uccáról ki a rétre,
+térdig érő hóesésbe. _Hófehérke_ megy-mendegél, hideg hó a térdéig ér és
+amint el-eltünődik, árva sorsán keseredik, egyszerre csak nagy hirtelen,
+ott terem egy öregecske. Vállig lóg le hosszú haja, hófehér a nagy
+szakálla; néz a lányra szelíd szemmel, szól hozzája nyájas szívvel.
+
+– Sose búsulj, sose aggódj, a sorsodon sose rágódj; elvezetlek én egy
+helyre, szamócás kis kertecskébe.
+
+Hófehérke csodálkozik, szólásra sem bátorkodik. Elől megy az öreg ember,
+utána meg Hófehérke s kisvártatva el is jutnak, réten túl egy
+kertecskébe. Amint oda megérkeznek és egy kicsit megpihennek, egyet
+tapsol két kezével, felfelé néz két szemével, fehérhajú öreg ember.
+
+Mint a villám olyan fürgén, pattan elé ifjú legény, vállig lóg le sötét
+haja, feketéllik a szakálla. Ámul-bámul _Hófehérke_, azt se tudja, mi
+van vele.
+
+– Ne ámuldozz, kis leánykám, ne csodálkozz kis árvácskám; tudd meg hát,
+hogy ki vagyok én, hogy ki ez az ifjú legény. Tél havának vagyok én az
+istenkéje, nyár havának ez a legény, az én fiam az istene. Megesett a
+szívem rajtad s egy tapssal, egy imádsággal felköltöttem a fiamat, hogy
+szamócát adjon neked, kosárkádat megtölthessed.
+
+Odaszól a legénykének, nyári hónap istenének:
+
+– Érlelj gyorsan szamócákat, édeseket, pirosakat.
+
+Nyár havának istenkéje egyet tapsol két kezével, felfelé néz két
+szemével s ha nem látnád, el se hinnéd: napfény ragyog a kék égen, hó
+elolvad mezőn, réten; pára száll fel puha földből, fű, fa, virág mind
+kizöldül; levelet hajt az ágacska, kivirít a virágocska; nyári szellő
+lengedezik, százszín lepke ébredezik; döngicsélnek a méhecskék,
+csattognak a fülemülék. Réten túl egy kis kertecske, szamóca piroslik
+benne.
+
+– Gyorsan szedd a szamócákat, színig töltsed kosárkádat, – szól a
+lányhoz az istenke.
+
+Munkához lát _Hófehérke_ s mind leszedi a szamócát, megtölti a
+kosárkáját. Készül aztán hazafelé s amint néz a kis kert felé, volt két
+isten, nincs két isten. Ahogy jöttek, úgy tüntek el, fű, fa, virág úgy
+virult el s nyár helyébe megint tél lett, mindenfelé hó fehérlett.
+
+– Álmot láttam, tündérálmot, – szól a lányka révedezve s amint ránéz a
+kosárra, mint a kláris, úgy piroslik téli hónap szamócája.
+
+Összeteszi a két kezét, imádja a két istenkét, megvédőjét szükségében,
+segítőjét inségében. Siet aztán az útjára, hó előtte, hó utána s viszi
+haza szamócáját, otthonlévők vágyódását.
+
+Nagyot hökken édesanyja, a szamócát amint látja, s alig hisz a két
+szemének.
+
+– Csakugyan találtál volna hóban érő valóságos szamócákat?
+
+– Valódinak valóságos, – bizonykodik _Hófehérke_ – szamócának is
+szamóca.
+
+– Hol találtad? Honnan hoztad?
+
+– Túl a falun, egy kis kertben, ott terem a gyümölcsösben.
+
+– Mért nem hoztál akkor többet? – kérdezi a kapzsi asszony.
+
+– Kosárkámba nem is fért több, kertecskében nem is nőtt több.
+
+– Hazug a szód, a mondásod, – rivall rá a mostohája. – Néked kéne a
+többije, a legjava, az édese.
+
+– Nem hazudtam, valót mondtam, – feleli rá Hófehérke.
+
+– Megmutatom, hogy hazudtál, – forr a méreg az asszonyban, s odaszól a
+bimbójának, szamócázó lánykájának:
+
+– Menjünk mi a falun túlra, falun túl a gyümölcsösbe, friss szamócát
+szedegetni.
+
+Kéri lánya, _Hófehérke_:
+
+– Nagy a hideg, ne menjetek, kárt tehet a tél bennetek.
+
+– Hogy a javát te falhasd fel… – gúnyolódik anyja, húga.
+
+Kapja magát a mostoha s megy lányával, a kisebbel falun túlra, falun túl
+a gyümölcsösbe.
+
+Aggódik ám _Hófehérke_, szánakozik szívecskéje. Lesi, várja megjöttüket;
+jó késő már, csak nem jönnek.
+
+Siet a lány a konyhába, a konyhából az uccára, az uccáról ki a rétre,
+térdig hóban gyümölcsösbe.
+
+Elterülve egymás mellett, mostohája, húgocskája ott feküsznek a nagy
+hóban, hóba fagyva megfagyottan.
+
+
+
+
+Papirsárkány eregető.
+
+Élt jó régen egy asszonyka, asszonynak egy gyerekfia. Indulatos egy kis
+fickó, anyjának szót nem fogadó.
+
+Papírsárkányt vett neki egyszer az anyja. Ember formája volt a
+sárkánynak, akár egy bálványé. Szalad a fiú a játékával, hogy eregesse
+fölfelé, de sehogyse ment a dolog. Szállt egy kicsit, szálldogált, aztán
+megint csak lecsapódott a földre.
+
+– Széttépem én ezt a rongyot, – kiáltja az akaratos, – ha nem éri el a
+tornyot.
+
+Még egyszer nekiereszti a sárkányt, szálldogál is egy darabig, amikor
+jön hirtelen egy szellőcske és a sárkányt egy nagy fához odacsapja.
+Magas fának a legcsúcsán, ott akadt meg a kis sárkány.
+
+– Ördögadta, – káromkodik a kis legény és mérgében olyan nagyot ránt a
+zsinegjén, hogy elszakadt, és a sárkány a magas fán rajtaragadt.
+
+Fa tetején a sárkányka mintha kissé mosolyogna s mintha kedve telne
+benne, hogy a szellő ide-oda himbálgatja.
+
+– Megrontom én a kedvedet, csak vigyorgasd a képedet, – kiáltja az
+indulatos s felragad egy kődarabot, nagy haraggal felé dobja, fel a
+fára, a csúcsára.
+
+Sárkánynak a szívetáját találta el a kődarab. Nevet rajta a legényke,
+szedegeti össze a sok kavicsot és sorra dobálgatja fölfelé. Szegény
+sárkány képe, karja, a dereka meg a lába össze-vissza cafatozva. S fa
+tetején a sárkányka mintha nyögne, bosszankodna.
+
+Meghallja az anyja a nagy lármát, odaszalad a fiához s kérdi tőle:
+
+– Hát megint már mit műveltél?
+
+– Semmit, – mondja a fiúcska. – Nagy mihaszna az a sárkány, biz én a
+végére jártam.
+
+– Még csak minap vettem neked s máris csupa ronggyá tetted, – korholja
+az anyácskája.
+
+– Ottragadt a fa tetején, onnan vigyorgott le felém, – menti magát a
+makrancos.
+
+– Ó, ha nekem szóltál volna, a fáról leszedtük volna s szegény fejét
+egy-kettőre teljes rendbe hoztuk volna.
+
+– Nem kár érte, – szól a fia dacoskodva.
+
+– Sárkány szívét megsebezted, hátha számonkéri tetted s eljön hozzád éj
+idején – szól aggódva édesanyja.
+
+– Sose jön ő többé elő, – mond nyugodtan a fiúcska.
+
+– Ártatlanban nagy kárt tettél, vétek, amit elkövettél, s ha az éjjel
+meglátogat, bizony-bizony megfojtogat, – inti anyja komoly hangon.
+
+Megborzong a kis kegyetlen és félig már meg is bánta, hogy a sárkányt
+bántogatta. Odalépked az anyjához s arra kéri, hogy a romlott sárkány
+helyett vegyen neki egy másikat, egy még szebbet.
+
+– Hogy annak is lelkét vegyed, éppúgy azt is megszenvedtesd?
+
+[Illustration: Papirsárkány eregető.]
+
+– Soha többé, – szól a fiú, – csak még egyet be szeretnék.
+
+Anya szíve mit tehet mást, vásárol egy másik sárkányt s odaadja a
+fiának.
+
+Este lett, a nap leszállott, sárkánnyal már nem játszhatott. Lefekvéskor
+elővette s ágya mellé, vánkosára lefektette. Egyre az járt az eszében,
+hogy másnapra virradatra megint sárkányt eregethet. Feje mellett az új
+sárkány, úgy aludt el a legényke.
+
+Éjfél után lehetett már s egyszerre csak azt érzi, hogy csoszognak a
+feje mellett, beszélnek az ágya mellett.
+
+– No te fiú, te telhetetlen, – ébreszti egy ijesztő hang.
+
+– Ki az, mi az? – szól a fiú megrezzenve, megrettenve, s amint nyitná a
+két szemét s összeszedné minden eszét, a minapi tépett sárkány, ott
+előtte mint egy bálvány, rámereszti tűzben égő, villámszóró két nagy
+szemét, felé tátja tágra nyitott öblös száját, felé szegzi éles karmát,
+hórihorgas két nagy karját s dörgő hanggal kiált rája:
+
+– Fejem kővel dobáltad meg, szívem táját sebezted meg, ruhámat
+szétszakítottad, testemet szétmarcangoltad. Megfizeted nagy bűnödet,
+leharapom a fejedet.
+
+S vicsorítja már a fogát, tátogatja éhes száját.
+
+– Jaj a sárkány, jaj a lelke, – gondolja nagy rémüldözve s kiáltana, de
+nincs hangja; menekülne, de nincs lába.
+
+Félőrülten rémültében belemarkol a sárkányba, beleragad a hajába és
+ahogy csak telik tőle, egyre rántja, ráncigálja. Sárkány teste
+szakadozik, nagyot zizeg s összeomlik. Vérszemet kap a fiúcska,
+vérbeborul szeme-arca s rátapos a sárkányára, két lábával rúgja, zúzza.
+
+S ím, egyszerre megébredve, hallja anyja hangját, szavát, ijedező
+kiáltását:
+
+– Mi baj megint? Mit műveltél? Fektemből felijesztettél!
+
+Mély álmából most ébred fel, megriadva most rezzen fel és a fiú amint
+szétnéz, hát meglátja, hogy ott hever lent a földön, megrugdosva,
+széttaposva, össze-vissza szakadozva, minap esti új sárkánya.
+
+Szíve dobban, eszmélkedik, szégyenszemre szégyenkezik, nekipirul halvány
+arca s röstelkedve szólal szava:
+
+– Sárkány lelkét megbántottam, nagy bűnömért meglakoltam.
+
+
+
+
+Urasima, a halászlegény.
+
+Élt egyszer egy jószívű halászlegény, _Urasima_ volt a neve. Mindennap
+kievezett volt a tengerre és napestig egyebet se tett, mint hogy
+halászgatott. Apja-anyja öreg volt már és azért küzdött, azért fáradt,
+hogy ellássa az öregeket. Épp visszatérőben volt egyszer a tengerről,
+amikor hallja, hogy egy csomó apró ember, fiú- meg lánysereg, ugyancsak
+sikongat a parton. Kilép a csónakjából és odaigyekszik hozzájuk, hogy
+mért csapnak olyan nagy lármát. Közéjük megy, hát egy teknősbéka van a
+kezükben és egyre pacskolják a teknőjét. Megsajnálja a halász az
+állatkát és rászól a gyerekekre:
+
+– Nem sajnáljátok azt az ártatlan teknőskét? Tüstént hagyjátok abba és
+dobjátok vissza a vízbe!
+
+Még a gyerekeknek állt feljebb.
+
+– Mi találtuk ezt a teknősbékát, senkinek semmi köze hozzá, – feleselik
+vissza.
+
+Másként próbálkozik a legény és azt mondja a gyerekeknek:
+
+– Megveszem én tőletek azt a teknősbékát, adjátok el nekem.
+
+Eladták neki az állatkát és lódulnak hazafelé, hogy jól sikerült a
+vásárjuk.
+
+Kezébe veszi a halász az állatkát, símogatja, cirógatja és így szól
+hozzá:
+
+– Ó, szegény kis teknőske, ha idejében meg nem jövök, a kezük közt
+pusztultál volna el. Most pedig siess a társaidhoz és jobban vigyázz
+magadra, hogy a kezük ügyébe ne kerülj a gyerekeknek.
+
+Azzal leteszi az állatkát a földre, hogy visszamásszék a vízbe, vízbeli
+otthonába. Jó darabig még szemmel kíséri és csak akkor nyugodott meg a
+legény, mikor jó bent volt az állatka a vízben. Aztán fogta magát és
+ment ő is hazafelé, szigetbeli otthonába.
+
+Másnap ismét elment halászni és hogy, hogy nem, jó messze elmerészkedett
+a tengerre. Tűzött a nap tikkasztóan, fáradt is volt és addig-addig
+bóbiskolt, míg elnyomta az álom és elaludt a csónakjában.
+
+Egyszerre csak, mintha emberi hangot hallana. Felrezzen, körültekint,
+sehol senki, semmi.
+
+– Tán álmodtam, – gondolja magában.
+
+Megint csak el-elbóbiskol és alighogy behúnyja a szemét, mintha
+elkiáltaná magát valaki, hogy:
+
+– _Urasima_, hé, _Urasima!_
+
+Még jobban megriad, még jobban széttekint, hát egy teknősbéka tekintget
+ki a vízből.
+
+– _Urasima_, – szólal meg újfent a teknősbéka – én vagyok itt, akinek
+tegnap mentetted meg az életét. Azért jöttem elő, hogy megköszönjem a
+nagy jóságodat.
+
+– Van is azon mit köszönni, – feleli a halász – szót se érdemel az
+egész. Véletlenül arrafelé haladtam és annak köszönheted a
+megszabadulásodat.
+
+– Nem, – mondja a teknősbéka – te vagy a megmentőm, neked köszönhetem az
+életemet. Ha nem volna ellenedre, elvezetnélek valahová.
+
+– Hová? – kérdi _Urasima_.
+
+– Hallottál-e valaha a sárkánypalotáról? – kérdi a teknősbéka.
+
+– Hallani hallottam, – feleli a halász – de látni még nem láttam, pedig
+egész nap a tengeren őgyelgek.
+
+– No hát, oda vezetlek én el, – mondja neki a kis teknősbéka. – Ülj csak
+rá a hátamra.
+
+Kiszáll a legény a csónakjából, ráül a teknősbékára és úgy kezdik el az
+úszást, mintha kergetnék őket. Addig úsztak, addig igyekeztek, míg egy
+ragyogó nagy palotához nem értek, annak is a kapujához. Alighogy
+odaérnek, már nyílik előttük a kapu és fogadja őket a sok halász- meg
+szolgaféle ember.
+
+– Üdvözlégy, _Urasima_, – mind azt kiáltja oda neki.
+
+Ugy megzavarodott a halászlegény, hogy azt se tudta, mi van vele és hogy
+csakugyan neki szól-e a nagy megtiszteltetés. Hát még amikor karon
+ragadják és úgy vezetik a palotába, palotabeli nagy szobába. Összeszedi
+magát és ahogy széttekint, vajjon kit pillant meg maga előtt?
+
+_Ottohime_ állt előtte, a tenger istenasszonya.
+
+Szinte elállt a halász lélekzete és szólni akart valamit, de csak
+hebegni is alig tudott valamicskét.
+
+– A legkedvesebb szolgámat, az én kengyelfutómat, azt mentetted meg a
+minap, – szólalt meg _Ottohime_ – hála neked érte, te jó halászlegény.
+Vendégem vagy, úgy járj-kelj a palotámban, akárcsak otthon lennél.
+
+– Szégyellem magam, – feleli _Urasima_ – hogy ennyire megtisztelsz.
+Csekélyke dolgot cselekedtem én, nem érdemlem a nagy jóságodat.
+
+Hiába szabadkozik a legény, vendégnek marad a palotában. És ime, már
+tálalják a sok drága ételt, töltik a sok ritka italt és étel-ital után
+tánc meg hajrá járja. Egyik ámulatból a másik bűvöletbe, azt se tudja a
+legény, hogy mit nézzen meg előbb.
+
+Kézenfogja _Ottohime_, az istenasszony és teremből terembe, sorba
+mutogat meg neki mindent. Szinte támolyogva tért nyugalomra és
+támolyogva ébredt, úgy elvakította a sok ragyogó fényesség.
+
+Másnap megint megvendégelik, harmadnap azonmód, és miközben éli világát,
+még az otthonáról is majdhogy meg nem feledkezik.
+
+Jó néhány napja lehetett, amikor hirtelen csak eszébe jut az otthona és
+úgy elfogja a nagy vágyódás, hogy mindenképpen haza szeretne nézni.
+Odabátorkodik _Ottohime_ elé és búcsút akar tőle venni. Hiába
+marasztalja az istenasszony, hiába kéri-kérleli, nincs többé maradása,
+az otthonára vágyakodik.
+
+– Már látom, – mondja végül _Ottohime_ – hogy nagy az elvágyakozásod.
+Nem bánom, eriggy hát az otthonodba, édes szüléd hajlékába. Ajándék
+nélkül azonban nem engedlek el.
+
+Azzal elővesz egy aranyládikót és odaadja a halásznak.
+
+– Tiéd ez a ládikó, – mondja neki _Ottohime_ – de valahogy ki ne merd
+nyitni, mert póruljárhatsz vele! Ha pedig vissza akarnál egyszer jönni,
+állj oda a tenger mellé és szólongasd a teknősbékát. Ha a láda
+érintetlen, hívó szódra megjelenik és ismét elhoz ide hozzánk.
+
+Fogja _Urasima_ a ládikót, elbúcsúzik _Ottohimé_től meg az embereitől és
+készülődik hazafelé. Kilép a kapun, hát ott várja már a teknősbéka. Ráül
+a hátára és addig úsznak, úszdogálnak, míg el nem jutnak a parthoz,
+ahonnan a minapában indultak volt el. A teknősbéka aztán visszatér, a
+legény meg szétnéz és bámulja a járókelőket.
+
+– De különös, – gondolja magában – hogy csupa idegen arcot látok, mintha
+másunnan jöttek volna ide.
+
+Anyjához-apjához siet, hát ott is idegenekre talált. Megremeg a szíve és
+fut a rokonaihoz, onnan az ismerőseihez, idegen ott mindenki. Megállít
+az uccán egy embert és azt mondja neki:
+
+– Én _Urasima_ vagyok; mondd, mi van a szüleimmel meg a rokonaimmal?
+
+Nagyot néz rá az ember és csodálkozással feleli neki:
+
+– Ne tréfálkozz, pajtás. _Urasimá_ról hallottam ugyan egyetmást, de rég
+volt az, mikor ő még élt.
+
+– Már pedig én vagyok _Urasima_, – feleli a megdöbbent legény. – Ne űzz
+gúnyt belőlem. Innen indultam el egypár napja és épp most vagyok
+visszatérőben.
+
+Furcsa szemmel néznek egymásra, egyik se szól egy szót se. Aztán megint
+elülről kezdi a legény, de sehogyse boldogulnak egymással. Senkise
+ismeri a legényt, csak a hírét hallották valamikor, azt se tudják már,
+hogy mikor. Megzavarodik a szegény halász és siet vissza a parthoz;
+jobbra nézeget a falu felé, balra nézeget a tenger felé.
+
+Egyszerre csak eszébe jut az aranyládikó és fúrja a kiváncsiság, hogy
+vajjon mi lehet benne. Hiába _Ottohime_ intelme, biz ő kinyitja, úgy
+sincs már a földön senkije. Azzal fogja a ládikót és amint nagy
+szívdobogva felpattantja, vajjon mi van benne? Semmi egyéb, csak bíboros
+gőz, piros színű füstfelhőcske. Nézegeti a ládikót és amint a markában
+tartja, megpillantja saját kezét. Ugy össze van zsugorodva, olyan
+ráncos, olyan csontos, akárcsak egy aggastyáné.
+
+Kis patak volt a közelében, odasiet a tükréhez, belepillant, hát egy
+fonnyadt, elsárgult arc, az néz vissza reá. Megroggyannak a térdei és
+amint a fejéhez nyúl, fehér fürtbe ragad a keze, és amint az arcához
+nyúl, barázdákat érez rajta. Mintha önnönmagától borzadozna, elkullog a
+falujába, mert fogytán az ereje, a tengerhez vánszorog el. _Ottohime_
+jut eszébe, hátha visszatérne hozzá.
+
+– Jer elő, kis teknősbéka, – szólongatja állatkáját, de hiába hívó
+szava, nincs már többé teknősbéka, szertefoszlott a varázsa.
+
+Azzal hátra elhanyatlik, élet nélkül összeesik.
+
+Mai nap is jár a híre, volt egy ifjú halászlegény, _Urasima_ volt a
+neve, ki szüleit úgy szerette, hazáját meg úgy imádta, hogy otthagyott
+mindent érte, szép palotát, istenasszonyt, holtig tartó boldogságot. Ha
+egy ifjú útrakel ma, arra intik a szülei: bármi nagy lesz szerencséje,
+hazáját meg házanépét soha, soha ne felejtse.
+
+
+
+
+Kőfejtő és hegyiszellem.
+
+Volt egyszer egy legény, aki azzal kereste meg a mindennapi kenyerét,
+hogy kiment az erdőbe és köveket fejtett ki a hegyekből. Hazacipelte és
+kőfaragóknak adogatta el, azok meg sírköveket meg egyébféléket faragtak
+ki belőle. Csekélyke volt ugyan a keresete, de a kevéssel is beérte.
+
+Egy hegyiszellem lakott volt azon a környéken és nem egyszer történt,
+hogy az emberek előtt is meg-megmutatkozott s ügyes-bajos dolgaikban még
+segítségükre is volt. Nem is egy eset áldja az emlékét.
+
+Dolga akadt egyszer a kőfejtőnek. Sírkőnek valót cipelt be a városba és
+amint viszi a megrendelőjéhez, egy dúsgazdag emberkéhez, hát csak elállt
+a szeme-szája a nagy csodálkozástól. Milyen szép egy házat látott,
+milyen szép volt minden rajta, csupa selyem az ágy benne. Búsan tért
+vissza a hegyek közé s fáradozik, munkálkodik, közbe-közbe keservesen
+sóhajtozik.
+
+– Hej, ha én is gazdag lennék, pirosselymes ágyban hálnék, akárkivel nem
+cserélnék.
+
+Még jóformán ki se sóhajtotta magát, amikor egyszerre csak megszólal
+valami a levegőben és azt mondja neki:
+
+– Teljesedjék a kérésed, gazdag ember lesz belőled.
+
+Elbámészkodik a kőfejtő és arra néz, ahonnan a hang lehallatszott. Nem
+lát biz ő egy fia lelket se. Fogja aztán a csákányát meg a kalapácsát és
+hazafelé ballag, hogy pihenjen egyet a munkája után. Be nagyot nézett,
+amint haza megérkezett. Kunyhó helyett palotája, milyen szép volt minden
+rajta, piros selyem a párnája. Kényelembe veti magát a legényünk és
+egy-két nap meg egy-két hét, úgy megszokta a jómódot, mintha mindig úgy
+élt volna.
+
+Üldögél egy nap a kertjében, élvezi a boldogságát. Ugy tűzött volt a
+nap, úgy égettek a sugarai, hogy még az uccára se lehetett kimenni.
+Csakhogy éppen ki-kipillantgatott, hogy mi történik a nagy világban. Egy
+_sogun_ haladt épp el a kíséretével. Szolgahad meg lovascsapat volt egy
+gyaloghintó körül, a hintóban a _sogun_ ült, legyezővel legyezgették,
+hogy a meleg megkímélje. Arany volt a csillogása, drágakő a ragyogása.
+
+Kelletlenül nézett szét a kőfejtő és mikor már elhaladt volt a nagy
+díszmenet, így sóhajtgatott a gazdaggá lett kőfejtő:
+
+– Hej, ha én is _sogun_ lennék, gyaloghintón pompázhatnék; legyezőkkel
+legyeznének, napsugártól kímélnének.
+
+Egyszerre csak megszólal a hegyiszellem és azt kiáltja a legény felé:
+
+– Teljesedjék a kérésed, _sogun_ váljék tebelőled.
+
+Egy-kettőre _sogun_ lett a kőfejtőből. Volt nagy földje, nagy birtoka,
+hozzávaló palotája. Szolgahad meg lovascsapat volt a rendes kísérője s
+akkor szállt a hintajába, amikor éppen kedve tellett. Legyezőkkel
+legyezgették, napsugár hogy ne érhesse. És ime, még se volt megelégedve
+a sorsával.
+
+Körülnézett, vizsgálódott s egyre azon törte a fejét, mikép lenne még
+jobb dolga. Felnézett a kék égre, ragyogott a tündöklő nap és ahova
+sugara ért, minden égett, perzselődött. S midőn látta, megérezte, hogy
+mint barnul naptól az arca, felkiáltott nagymérgesen:
+
+– Hej, ha égen nap lehetnék, sugarammal sütnék-tűznék.
+
+Megint megszólal a hegyiszellem:
+
+– Teljesedjék a kérésed, fénylő nap lesz tebelőled.
+
+Napként ragyogott a kőfejtő az égen és úgy öntötte égő sugarait, hogy
+földön füvet leégetett, fát, virágot perzselgetett. Barnára égett
+mindenki, ha _sogun_, ha napszámos.
+
+Idővel ám lelohadt a kedve és elégedetlenkedni kezdett a sorsával. Felhő
+bukkant egynap elő, hogy megvédjen zöld erdőket és izzadó embereket. A
+nap arcát betakarta, a zöld termést letakarta, hűvös szellők
+lengedeztek, madarak dalt zengedeztek.
+
+Felfortyant a nap haragja s toporzékolt nagy dühében, hogy egy ilyen
+foltos felhő, sugarait mind felfogja.
+
+– Hej, ha felhő lehetnék én, – kiáltozza a kőfejtő – be hatalmas lennék
+is én.
+
+Alighogy kimondta a kívánságát, már megszólal a hegyiszellem:
+
+– Teljesedjék a kérésed, felhő legyen tebelőled.
+
+Felhő lett a kőfejtő nap és odaterült a nap alá, a föld fölé.
+Felfogdossa a nap sugarát, és mily nagy volt az ő öröme, mikor a föld
+zöldelőben, a fák meg bokrok rügyezőben, színes virág pompázóban.
+Mindezzel ő nem érte be, mikor oly nagy a hatalma. Esőt küldött le a
+földre s napokon meg heteken át nagy cseppekben zuhogott le. Patak,
+folyó mind megdagadt, gát meg töltés összeomlott, rétet, mezőt
+elárasztott. Hullám borul a földekre s magával ragad mindent, ami csak
+útjába kerül.
+
+Csak a szikla állt mereven s gúnyolódva nézett végig a hömpölygő
+áradaton. Fogta magát egy nagy hullám, nekirontott tajtékozva, de a
+szikla állt szilárdan, kár nem esett semmi benne. Elámulva kiáltott fel
+a kőfejtőből lett felhő:
+
+– Ki erősebb énnálamnál? Ha a szikla az erősebb, én is az akarnék lenni.
+
+Hegyiszellem szava hallszik:
+
+– Teljesedjék a kérésed, kőszikla lesz tebelőled.
+
+Büszkén állott a kőszikla, gyönyörködött hatalmában. Akár forrón sütött
+a nap, akár zápor mosta falát, meg se moccant a helyéből.
+
+Szétnézett egy nap a szikla, hát zajfélét hall odalent, és amikor
+lepillantott, mit lát meg a szikla alján? Egy kőfejtő fog egy csákányt s
+olyat csap a sziklatestbe, olyat vág a sziklafalba, hogy darabban
+hullnak róla s mennydörögve gurulnak le.
+
+– Mi történik hát énvelem? – kiált fel a sziklalegény. – A kőfejtő a
+csákánnyal erősebb, mint én, a szikla? Inkább akkor ember lennék s én
+vagdosnám a sziklákat.
+
+Megszólal a hegyiszellem, hogy legyen meg, amit óhajt, s amint térül,
+amint fordul, kőfejtővé lett a szikla, követ fejthet, követ vághat.
+
+Verejtékes homlokával folytatja a mesterségét, fáradozó két karjával
+vagdos sziklát, kemény követ, s mert sorsában megnyugodott, hegyiszellem
+se szól többé. Azzá lett, mi régebben volt, követ fejtő munkáslegény.
+
+
+
+
+A hold és a denevérek.
+
+Hegyek ormán fényesedik, _Ujholdacska_ megszületik. Lent a földön,
+dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében, mély
+barlangok legmélyében, fel-felrebben egy szürkécske, feje, szárnya
+sötétecske. Azt hinnéd, hogy négy lábon jár, vélnéd, egy kis szárnyas
+madár. Pedig ő a denevérke, kis holdacska ellensége.
+
+_Holdacska_ elmosolyodik, szürkécskékkel tréfálkozik. Ha kibújnak a
+fészkükből, akkor ő is előderül; ha megtérnek odujokba, holdacska is a
+nyomukba.
+
+Megint egy nap, úgy mint máskor, alkonyatkor, napnyugváskor,
+kongnak-bongnak a harangok, kigyulladnak a lámpások, denevérek
+éledeznek, álmaikból ébredeznek.
+
+– Lement a nap, kimehetünk, fészkünkből kirepülhetünk, – szól az egyik
+szürkeszárnyú.
+
+– Csak a másik még ne jönne, fényével ne derengene, – szól a másik
+sötétképű.
+
+_Holdacska_ már harmadnapos, vándorútján vigyázatos; felhők között
+el-elbújkál, fűzfák közül kikandikál.
+
+– Álomszuszék denevérke, – mosolyog a röpkedőkre – hol maradtok, hová
+késtek? Mindj itthagylak benneteket.
+
+– Ó, te nyápic holdágacska, – mordulnak a sarlócskára, – mit tud a te
+soványságod, éhenkórász sápadtságod?
+
+_Sarlócska_ elröstelkedik, felhő mögé rejtőzködik. Kisvártatva
+előbukkan, a lábával egyet toppan s azt mondja a denevérnek, fénytől
+félő ellenfélnek:
+
+– Bolond ésszel azt ne hidd ám, hogy megmarad sovány formám. Nagyot
+növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra s addig-addig gömbölyödök,
+míg kerekre meg nem növök. Akkor lesz ám a hadd-el-hadd, sovány voltom
+ócsárold csak.
+
+Nevetnek a denevérek, nem hisznek a szóbeszédnek.
+
+– Az _Ujhold_ csak egy vesszőcske, a nap meg egy kerekecske; arra pedig
+mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép kerekre
+kerekítsen.
+
+– Vagy ki tudja, – mondja a _Hold_.
+
+– Inkább arra legyen gondod, szél ne fújja el a kontyod, – gúnyolódik a
+denevér.
+
+– Hátha mégis csodamódon kikerekül sovány arcom? – tudakolja a
+_Holdacska_.
+
+– Ha pufókra dagad arcod, kérünk akkor bocsánatot, – szól a szürke
+gúnyolódva.
+
+– Nem addig a! – szól az _Ujhold_ makacskodva. – Ha valóra válik a szóm,
+lesztek-e hű jobbágyaim?
+
+Elébb egyet gondolkoznak, egymás között tanakodnak.
+
+– Azok leszünk, – kiáltozzák, esküszóval bizongatják.
+
+– Jösztök is majd jobbágy szóra, köszönteni virrasztóra, – s indul a
+_Hold_ az ég felé, hóval fedett hegyek megé.
+
+Arra sétált _Esthajnalka_, esthajnalnak szép csillagja, s így szól a sok
+denevérhez, zsákmány után röpkedőkhöz:
+
+– Denevérkék, oktalanok, odavan a szabadságtok.
+
+– Miért? – kérdik megütődve.
+
+– Nem _Ujholddal_ beszéltetek?
+
+– Annak tettünk ígéretet.
+
+– _Holdnak_ lesztek a jobbágya, – ijeszt rájuk _Esthajnalka_.
+
+Nem értik a denevérek s nagy dacosan elrepülnek.
+
+Másnap este lesve-lesték, hogy _Sarlócskát_ megnézhessék; ám egy felleg
+nagysietve _Ujholdacskát_ el-befedte.
+
+– Mondtuk, úgy-e, hogy vesszőcske nem lehet egy kerekecske, – mondja
+büszkén egy denevér.
+
+– Nem nől, se nem gömbölyödik, szégyeltében rejtőzködik, – szól egy
+másik ostobácska.
+
+Harmadnapra újfent lesik, hogy _Sarlócska_ megjelenik; ám felleges az ég
+alja, kis holdunkat betakarja. Pedig bentről leskelődik s napról-napra
+gömbölyödik.
+
+– Arra bizony mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt szép
+kerekre kerekítsen, – ujjongnak a denevérek, s eresz alján, tenger
+partján jókedvükben keringenek. A sok dőre denevérke.
+
+Tizenhárom már az este, hogy a szürkék minden este lesték a hold
+jöttét-keltét, napról-napra növekedtét.
+
+Egy szép napon mi történik? Felleg fordul nyugat felé, s amint tisztul
+kelet felé, ezüst színnek fényessége, szétömlik a derengése. Éjszakának
+sötét fátyla szertefoszlik halaványra. Denevérek hunyorgatnak, tátott
+szájjal pislogatnak s kelet felé bámultokban, elképednek ámultokban.
+
+Zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek örvényéből, szálldogál egy
+gömbölyűcske, felcsillanó fényesecske. S amint egyre emelkedik s ezüst
+színe fényesedik, sugarai szétszóródnak és a vízben, ezüst vízben
+ezüstösen hullámoznak.
+
+– _Nippon_ország napos kertje, – szól az egyik denevérke.
+
+– Színig ezüst minden benne, – kiáltoz egy másik szürke.
+
+– _Napistenke_ jött az égre, annak ragyog így a fénye, annak vakít
+fényessége.
+
+– Balga beszéd, – szól egy másik, mind között legokosabbik. – Reggel van
+a nap kelése, hajnalbeli ébredése.
+
+S hol beszélnek, hol hallgatnak, denevérkék ámuldoznak s napot tudnak a
+hold helyett, hol meg holdat a nap helyett. S amint néznek fel az égre,
+csodás égi fényességre, hangját hallják _Holdacskának_, minapesti
+_Sarlócskának_:
+
+– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért? A minapi
+vétketekért?
+
+Denevérkék összenéznek s mintha mit sem értenének, egyre nézik a
+holdacskát, s azt se tudják, hogy a napot vagy pedig a holdat látják.
+
+A hold egyre emelkedik, ezüst színe fényesedik, s ismét hallják a
+_Sarlócskát_, harmadnapos _Ujholdacskát_.
+
+– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök, úgy-e bocsánatért? Én vagyok az
+_Ujholdacska_, harmadnapos kis _Sarlócska_. Én vagyok ám a vesszőcske,
+én lettem ám gömbölyűcske. Valamelyes csodamódon kikerekült sovány arcom
+s addig-addig gömbölyödtem, míg napnyira meg nem nőttem. Jobbágykáim,
+denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért?
+
+Szigorú lett a _Hold_ képe, komollyá vált tekintete. Denevérkék
+megremegnek, bocsánatért esdekelnek, összefogják szárnyaikat, levetik a
+saruikat, meghajolnak, leborulnak, _Holdistennek_ meghódolnak.
+
+
+
+
+Jamagata ajándéka.
+
+Nagy fösvény volt _Jamagata_. Minden széltől óvta zsebét, kuporgatta
+pénzecskéjét.
+
+Ujév napja volt éppen közeledőben és egy jó barátjára gondolt, hogy meg
+kellene valamivel ajándékoznia. Sok szívességért tartozott volt neki.
+
+Naphosszat törte a fejét, hogy milyen is legyen az az ajándékféle, hogy
+olcsó is legyen, meg mutatós is. Járta a vásárt, meg a sok boltot, majd
+hogy ki nem nézte a szemét.
+
+Egy üvegesbolt előtt haladt el egy nap és amint nézegeti benne a sok
+portékát, egy törött porcellánt vesz köztük észre, dirib-darab
+virágvázát.
+
+– Hopp, – gondolja nagy örömmel – megvan már az ajándéknak való.
+
+Benyit a boltba, rámutat a cserepekre s ímmel-ámmal hümmögetve, úgy
+kérdezi az árát.
+
+– Annak az ára száz _jen_ lenne, hogyha egy darabban lenne, – feleli a
+boltos.
+
+– _Szen_-pénzt sem ér összetörve, – feleli rá _Jamagata_.
+
+– Nem ér biz az még egy _szen_t se, – mondja a becsületes boltos – vidd
+el, ha kell cserépféle.
+
+Jaj de boldog lett a fösvény, és a vázát összeszedvén, nagy örömmel
+viszi haza, jó lesz másnak ajándékba.
+
+Meglátja otthon a felesége és kérdi az urától:
+
+– Minek neked ez a szemét? A sok dirib-darab cserép?
+
+– Ajándék lesz majd belőle, – szól az ura nevetgélve.
+
+– Csúffá tesz az ajándékod, hogyha való a szándékod, – szól az asszony
+feddő hangon.
+
+– Semmi közöd a dolgomhoz, sem pedig a szándékomhoz, – förmed rá az ura
+szava. – Rakjad szépen egy csomóba, selymes, bolyhos papirosba. A
+többijét ellátom én, jó helyére juttatom én.
+
+Veszi az asszony a cserepeket, szép gondosan rakosgatja, papirosba
+csavargatja és szó nélkül adja oda az urának. Azt tegyen vele, amit
+akar.
+
+Kezében a csomócskával, úgy indul _Jamagata_ a barátjához. Benyit hozzá,
+megáll előtte és orrhorgasztva, szégyenkezve, így szól hozzá tompa
+hangon:
+
+– Ajándéknak valót hoztam, újesztendő adományát. Virágvázát
+porcellánból, a legkülönb fajtájából. Ám _riksám_ból kiszálltomban,
+hogy, hogy nem, biz egyet csúsztam és a váza összetörve, most itt állok
+szégyenszemre.
+
+– Szebb dolog a barátságod, mint újévi ajándékod, – feleli az ember és
+átveszi az ajándékot a kezéből, hogy megnézze a bennelevőjét.
+
+Kibontja az ember a csomót és amint odapillantanak, hát úgy
+nekiveresedett a fösvény, akár egy piros krizantémum.
+
+Ahány cserép a csomóban, mind megannyi papirosban, külön-külön
+belerakva, selymes-bolyhos papirosba, becsomózva, becsavarva.
+
+Állt az egyik restelkedve, a másik meg szemlesütve. Nagy fösvény volt
+_Jamagata_.
+
+
+
+
+Félfülecske, féllábacska.
+
+Télidő volt, hetek óta egyre hullott a pihés hó. Erdők, hegyek, kunyhók,
+bokrok, hidak, kövek, utak, folyók, minden, minden hó alatt volt.
+
+Hegyen egy nyúl tanyácskája, kettő volt a fiacskája. Fehér színe az
+egyiknek, _Fehérké_nek, tarkás színe a másiknak, _Tarkácská_nak.
+
+Vastag a hó a hegyeken, színe vakít a földeken. Hol szerezzen nyúl apóka
+ennivalót, csemetéknek élnivalót. Fejebúbját megvakarja, fületövét
+megkaparja s azt mondja a nyuszikáknak:
+
+– Nincs mit tenni, el kell menni, rágnivalót kell szerezni.
+
+Kis _Fehérke_ egyet ugrik, kérve-kér és rimánkodik:
+
+– Hadd mehessek én is veled, hadd járok be erdőt-hegyet.
+
+Kis _Tarkácska_ kettőt ugrik s ő is egyre bizonykodik:
+
+– Ha elviszed bátyácskámat, engemet is ráadásnak.
+
+– Nagyon hideg a tél nektek, – inti őket nyúl apóka – maradjatok szép
+nyugodtan fészketekben, vackotokban. Hozok nektek édességet, szem nem
+látta csemegéket.
+
+Azzal elment nyúl apóka. Hegyet bejár, völgyet bejár, eledelre csak nem
+talál. Éhes is lett, fáradt is lett, megpihenni kéne egyet. Erdőt lát a
+közelében s amint jár-kél sűrűjében, meg-megrezzen tapsi füle, zörren
+egyet a közelbe. Nagy félénken hátra sandít s im, egy vadász céloz rája,
+ó, de szörnyű a puskája.
+
+A nyúl egyet iramodik, jobbra-balra kanyarodik. Vesd el magad nyúl
+apóka, gyors a lába, gyorsabb puska; levegőben egy durranás, földön
+fetreng a nyúl pajtás.
+
+Egy percnyi a gondolatja s máris talpán a nyúlacska. A vadásztól nagy
+féltében, ereje kimerültében, nekilohol az erdőnek, egyenesen a
+fészkének. Kis nyúlacskák nagyot néznek, még nagyobbat megrémülnek.
+
+– Tán a farkas kergetett meg? – kérdezik nagy szívdobogva.
+
+– Jaj, a vadász, jaj, puskája, rettenetes durranása, a fejemen mintha
+fájna.
+
+– A félfüled, jaj, apóka, – kiáltoz a két nyuszika.
+
+Füléhez nyúl szegény kis nyúl s elrémülten veszi észre, nincs a helyén a
+balfüle.
+
+– Ellőtték a félfülemet, – töri kezét, sírván-sírva, – szegény fülem
+mától fogva mindennek csak felét hallja.
+
+Nagy sírásnak neszét veszi fehér kócsag, szomszédbeli. Átsiet a nyúl
+komához, erdőbeli pajtásához.
+
+– Mit gunnyasztasz, mi baj, koma? Mért a fejed bepólyálva? – kérdezi a
+komájától.
+
+– Szegény apót nagy baj érte, odaveszett a félfüle, – siránkoznak a
+nyuszikák.
+
+– Künn az erdőn járt szegényke, ennivaló nagyon kéne, s míg szaglászott,
+keresgetett, orvul vadász reálesett. Eltalálták a félfülét, elvesztette
+a balfülét.
+
+– Hol veszett el, hol maradt el? – kérdi kócsag sajnálkozva.
+
+– Feleúton ejthettem el, hófúvásban hullattam el, – nyög-nyöszörög nyúl
+apóka. – Jaj, ha te megtalálhatnád, térdig hóból kikaparnád.
+
+Kócsagocska egyet perdül, fül-keresni el-kirepül.
+
+– Kócsag apó megtalálja, – szól a nyúlnak nyuszikája.
+
+– Ha mély a hó, kikaparja, – bizakodik a _Tarkácska_.
+
+– Hosszú csőre, hosszú lába, majd csak rájön a nyitjára, – reménykedik a
+félfülű.
+
+Szóbeszédet sorra járják, kócsag jöttét lesik-várják. Alig jár el egy
+kis idő, s ím a kócsag bicegve jő.
+
+– Jaj, a lábam, a féllábam, – siránkozik fájdalmában s odaroskad a nyúl
+mellé, búban-bajban társa mellé.
+
+– Tán a vadász kergetett meg? – kérdi tőle mind a három.
+
+– Az erdőben, a nagy hóban félfüledet megtaláltam, – nyögdécsel a
+szegény kócsag – s ahogy fogom, megemelem, a hóból kiemelgetem,
+levegőben egy durranás, féllábamban egy nyílalás.
+
+– Oh szegényke, ártatlanka, – sirdogál a két nyuszika.
+
+– Ellőtték a féllábamat, – töri kezét, sírván-sírva – szegény lábam
+mától fogva útjának csak felét bírja.
+
+– Hol a fülem, balfelőli? – sopánkodik a nyúlacska.
+
+– Hol a lábam, balfelőli? – sopánkodik kócsagocska.
+
+– Ketten vagyunk _Tarkácská_val, – szól _Fehérke_ nyájas arccal. –
+Elindulunk, útrakelünk, fület-lábat megkeresünk.
+
+Ásó-lapát a kezükben, úgy indulnak az erdőbe, térdig hóba, rengetegbe.
+Eljutnak egy hómezőre, erdő kellős közepébe, keresésnek nekilátnak,
+közbe-közbe danolgatnak:
+
+  Nagy havacska, kis havacska
+  Fület-lábat betakarja,
+  Nyúl apóé félfülecske,
+  Kócsagé a féllábacska.
+
+  Nagy ásócska, kis ásócska
+  Nyúl félfülét ásogatja,
+  Nagy lapátka, kis lapátka
+  Kócsag lábát lapátolja.
+
+Nyúl apónak félfülére, kócsagnak a féllábára nem akadnak a nyomára. Épp
+javában tanakodnak, havat ásnak, havat szórnak, amint egy ág egyet
+roppan, egy vadász ott előtoppan. Szegény két nyúl fordul, perdül,
+egy-kettőre kézrekerül.
+
+– Minap meg nem fogtam kettőt, most megkaptam mind a kettőt, – örvendez
+a puskás vadász s örömében rizsbort iszik, táncot lejt és így nótázik:
+
+  Nagy puskácska, kis puskácska
+  Lábát-fülét lepuskázta,
+  Két nyúlacskát puska nélkül
+  Fogtam őket fegyver nélkül.
+
+Fülönfogja a két nyúlat s bármiképp is kalimpálnak, jobbra-balra
+ficánkolnak, eljutnak a vadászházba, vadászember otthonába. Vizsgálódnak
+jobbra-balra, nézgelődnek falról-falra, hát ott lóg nyúl fülecskéje,
+fehér kócsag lábacskája.
+
+Összesúgnak, összebúgnak és miközben tanakodnak, észreveszi a két tapsi,
+hogy a vadász jobbszem vaksi.
+
+– Azért lőtt hát fület balját, azért talált lábat balját, mert szemével
+csak balról lát, – súgja _Tarka_, a nagyobbik.
+
+– Nosza gyorsan, jobbja felé, hogy ne lássa merrefelé; te lekapod a nyúl
+fülét, én lekapom a kócsagét, – tanácsolja kis _Tarkácska_.
+
+– No de milyen okos beszéd, – hagyja helybe a kis öccse.
+
+Kapja magát a kis _Fehér_, egy ugrással a falhoz ér s lekapja a
+félfülecskét, _Tarkácska_ meg a kócsagét. Aztán jobbra kanyarodnak s a
+házból kiiramodnak.
+
+Félszemére a vak vadász, hol jobbra, hol balra vigyáz, kapkod jobbra,
+kapkod balra, hol emerre, hol amarra, s addig futkos, addig szalad, míg
+megszédül s összeroskad.
+
+Repülnek a nyúl testvérek, egy-kettőre hazaérnek s lábat adnak a
+kócsagnak, fület meg a nyúl apónak. Öröm veri fel a házat, elpárolog a
+búbánat, mert két füllel többet hallhat tapsifüles nyúlapóka, mert két
+lábbal többet járhat fehértollú kócsagocska.
+
+Kis nyúlacskák táncot ropnak, tánchoz nótát danolgatnak:
+
+  Nagy butácska, kis butácska,
+  Félszemére vak vadászka,
+  Fület, lábat lepuskázott,
+  Nyúlacskákat elhibázott.
+
+
+
+
+Víz tündére Sellő-lányka.
+
+Valamikor egy legénynek, eszébe jut szegénykének, hogy ő addig meg nem
+nyugszik, amíg meg nem házasodik. Az volt az ő tette-vette, hogy a
+horgát elővette s nekilát a horgászásnak, rákfogásnak, halászásnak.
+Tenger mellett volt tanyája, ütött-kopott házacskája.
+
+Történt egy nap a víz mellett, amint ül a horga mellett, horog vége
+meg-megrezdül, a kezéből majd kiperdül.
+
+– Tán csak nem egy teknősbéka került volna a horgomra, – szól a legény
+ijedezve, horgát meg-megemelgetve.
+
+– Ha egy nagyot rántok rajta, elszakadhat a fonalja, – gondolja nagy
+óvatosan, s húzza-húzza szépen lassan, izmos karja kibírtáig, nagy ereje
+kifogytáig. S amint húzza-húzogatja, vízből vonja-vonogatja, kikukkan
+egy fej a habból, kibukkan egy test a habból. A fej mintha lányé lenne,
+törzsöke meg halé lenne.
+
+– Sellőt fogtam, nincs különben, – szól a horgász holtijedten, s nézi
+sellőt tátott szájjal, félelemmel, ámulással.
+
+– Soha ilyet, míg a világ, – szól a halász, húzván horgát, s majd halat
+lát a sellőben, majd leányt lát szép szemében, szép szemének nézésében.
+
+Pedig aki halnak hiszi s szívét-lelkét megszereti, hát még hogyha el is
+veszi, egyhamar az meg nem halhat, holtig marad fiatalnak.
+
+– Be sajnálom szegény sellőt, a horgomon megrekedőt, – szól a halász
+sajnálkozva. – Hogy rám tapad nézésével, hogy néz rám két szép szemével.
+
+Veszi sellőt a horgáról, leakasztja fonaláról s így szól hozzá
+emberséggel, jószívvel, meg szeretettel.
+
+– Kicsi sellő, óvatatlan, vakmerőcske, óhatatlan; tenger mélyén volna
+helyed s ahelyett ím itt termettél s jó szerencséd, hogy épp az én
+horgocskámra kerülhettél.
+
+Azzal karját megragadja és a vízbe lesíklatja. Sellő síklik hullám
+hátán, habok közé bukdácsolván, s messze vízen eltünőben, tenger alá
+sülyedőben, vissza-vissza tekint arca s félszemével mintha sírna
+félszemmel meg mosolyogna.
+
+Halász aztán veszi horgát, horgássza a tenger halát, s naplementre,
+szürkületre, halasvedre hallal tele.
+
+Estidő van, hűvösödik, kunyhók körül sötétedik. Készül a fa tűzrakásra,
+készül a hal a bográcsba; a legényke sürgölődik, estebédhez szedelődzik.
+
+Ajtaján ám kopogtatnak s bocsánatért rimánkodnak. Ajtó nyílik s belép
+rajta szemlesütve egy leányka.
+
+– Ki vagy? Mi a kívánságod? – kérdi legény a leányzót.
+
+– Árva vagyok én anyátlan, vándor vagyok én apátlan; az útamat
+elvétettem, házikódba úgy tévedtem. Kérnék szállást éjszakára, istenkénk
+nagy irgalmára.
+
+S amint néz és rimánkodik, s két kis keze kulcsolódik, a két szeme
+pillantása, drágakő két ragyogása. Halászlegény megsajnálja, szíves
+szókkal marasztalja; teás csészét tesz eléje, térd-vánkoskát húz feléje.
+
+– Fáradt ha vagy, megnyugodhatsz, éhes ha vagy, jól is lakhatsz; lesz
+friss halunk, friss fogású, friss sütésű, ropogású.
+
+Azzal siet a konyhába, halat rakni halbográcsba.
+
+– Hogyha akarsz finom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad csak rám a hal
+gondját, én tudom ám annak módját.
+
+– Vendégem van, nyugodhass meg, fáradt is vagy, pihenhess meg.
+
+– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.
+
+Addig-addig rimánkodik, szíves szókkal akarkodik, míg megunja a legényke
+s vendég előtt az edényke. Sürög-forog a hal körül, a halacska tálba
+kerül s nekilátnak az evésnek, közbe-közbe összenéznek. Oly finom a hal
+falatja, színe, szaga, párolatja; szája szélét a halászunk nem egyszer
+hogy nyalogatja.
+
+– Soha ilyet még nem ettem, – örvendez a vendéglátó – ha mindennap így
+ehetnék, sok máséval nem cserélnék.
+
+– Ha a főztöm megszeretted, máskor is megszeretheted.
+
+– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban meglakhatnál.
+
+– Senkim, semmim e világon; mi a világ, azt se tudom. Engedd, hogy itt
+maradhassak, ételedért szolgálhassak.
+
+– Már kimondom, mire vágyom, légy nekem az édes párom. Nélküled én úgy
+se élek, nem élet a legényélet.
+
+Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása:
+
+– Tenger mellett nevekedtem, sósízű a lehelletem; azt kívánnám, hogy
+hetenként sós vízben megfürödhetnék.
+
+– Azon könnyen segíthetünk, fürdőhelyet ha építünk, – siet halász a
+válasszal.
+
+– Még egy lenne a kérésem, kár ne essék tisztességben. Fürdés közben a
+sós vízben, ne mutatkozz közelemben. Meg ne láss a két szemeddel, meg ne
+árts a nézéseddel.
+
+Furcsállotta a lány szavát; mit csináljon, adja szavát. Rövidesen lakzit
+csaptak s halból oly nagy főzést csaptak, hogy halízű az egész ház, ahol
+jársz és ahol megállsz.
+
+Tellett-múlott az idejük, minden jóban volt jó részük. Horgászni járt az
+új gazda, hullott a hal a bográcsba. Pompás volt az asszony főzte, addig
+evett, amíg győzte. Csak a sok só a fürdőben, az motoszkált a fejében.
+Sósban fürdik hétről-hétre, a halhúsú kis menyecske, s míg a vízben
+lubickolgat, fürdőajtó zárva marad.
+
+Egyszer amint megint fürdik, mindenről megfelejtkezik; se a házra, se
+urára, nem gondol ő semmi másra, csak a sós víz párájára. Az ura meg
+lesi-várja, mikor nyílik az ajtaja.
+
+Ajtófélfán egy kis nyílás, kandikálgat be a halász, s amint néz és
+benézeget, hajaszála égnek mered. Nem az asszony van a vízben, nem az
+fürdik a sós vízben, nem is az lubickol benne, hanem hal- meg leányféle,
+egy kis vízi tündérecske, tengerszülte kis sellőcske.
+
+Nagyot dobban halász szíve, meg-megremeg teste-lelke.
+
+– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett; holott sellő a
+fajtája, sós tenger a származása. Azért kell hát az a sok só, azért
+zárult be az ajtó, azért sütött-főzött halat, jóízűt meg ropogósat.
+
+Mintha álom szállna rája, oly tétova a járása, s hol elmegy, hol megjön
+ismét, meg-megtörli szeme könnyét.
+
+Észrevette a menyecske, hogy az ura ím megleste s mélységes mély
+bánatában, szívének megszakadtában, sírva borul az urára, hű urának két
+karjába.
+
+– Mért sírsz, mért rísz feleségem? Sósban fürdő ékességem?
+
+Szomorúan néz urára, könnye pereg orcájára.
+
+– Nincs itt többé maradásom, más világ az én világom, – mondja sírva,
+sóhajtozva.
+
+– Mért más világ? Mért nem ez itt?
+
+– Azért, – mondja az asszonyka, – mert a tenger az otthonom, sellőből a
+származásom. Te mentettél ki a bajból, éltet adtál életedből, s hogy
+lerójam a hálámat, otthagytam a mivoltomat s jöttem hozzád feleségnek,
+szerelmetes hitvesednek. Ámde szavad nem állottad s meglested a
+sellőbeli, tündérektől fogantatott, vízitündér alakomat. Megszerettél,
+meghálálom, tiéd lesz az ittfelejtett, itten hagyott ifjúságom.
+
+S megcsókolja, megöleli, lehelletét ráleheli.
+
+Indul sellő az útjára, sós tengernek irányába s amint síklik a tengerbe,
+amint bukkant be a mélybe, feje mintha lányé lenne, törzsöke meg halé
+lenne.
+
+Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába; könnyeket ejt könnyes
+szeme, vért csepegtet vérző lelke. De mert sellő volt hitvese s
+szívét-lelkét megszerette, egyhamar ő meg nem halhat, holtig maradt
+fiatalnak.
+
+
+
+
+Holló úszik, liba kúszik.
+
+Hárman voltak egy háztetőn, egy család a három holló. Ha volt mit, hát
+lakmároztak, hernyófélét cuppogtattak. Fiókmadár a fészekben,
+csőröcskéjét tátogatja és a legjobb falatkákat szüleinek nyujtogatja.
+Igy szokás ez hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.
+
+– Lent a kertben három nagy lúd, úszott a kert mély tavában és javában
+szapulgatják hollóékat a háztetőn.
+
+– Gá… gá… nézd el, hogy zabálnak, tücsköt-prücsköt vagy mit rágnak, –
+szól az egyik, a nagyobbik.
+
+– Ó, a csúfak, a mocskosak, – gágázik egy másik liba, – prédájukat
+idehozzák s előttünk felfalatozzák.
+
+– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet, – kiáltoz a
+legkisebbik.
+
+Kígyót, békát esznek ők is, csíkra lesnek a libák is s míg a másét
+ócsárolják, a magukét nagyra tartják.
+
+Hollók ott fent elnyugosznak, ha jólaknak, elszunnyadnak. Hollófiók
+gondol egyet, szárnyaival rebben egyet s hozni akar finom férget,
+öregéknek eleséget.
+
+– Meleg van még, majd csak később, – szólanak a hollószülők, de
+hollócska repülőben, pedig éppen delelőben.
+
+Tüzet tűzött a nap aznap s szól a holló, az apóka:
+
+– Anyjuk, jaj de fürödhetnék.
+
+– Akkor én is veled mennék, – feleli a hollóanya.
+
+Leszállanak a tó mellé, egész közel a part mellé s belépnek a
+sekélyesbe, tó vizébe, jó hűvösbe.
+
+– Ó, be pompás, kellemetes, – örvendeznek a hollócskák és a tónak hűs
+vizében, egymást mossák, mosogatják.
+
+Tó középen a három lúd, szárnyaikkal csapdosgatnak, hollópárra,
+fürdőzőkre csőreikkel hápogatnak.
+
+– Miénk a tó mindenestül, – berzenkedik a nagyobbik – s idejön még
+asszonyostul.
+
+– Szép vizünket, kristálytisztát, sötét tollak bepiszkítják, – fortyan
+fel egy másik liba.
+
+– Ki a vízből, mert különben… – sziszegi a legkisebbik s nyujtogatja
+nyakát, csőrét, meresztgeti kerek szemét.
+
+– Csend legyen a csőrötökkel, – szólal meg a legidősebb, – sziszegéssel,
+hápogással célt nem érünk a hollókkal. Lármaszónkat észreveszik,
+szándékunkat megneszelik. Jertek ide közel hozzám s a szám majd megsúgja
+nektek, hogy és mit kell majd tennetek.
+
+Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát s megértvén a bölcs
+beszédet, nagy vidáman szétrebbennek.
+
+Két holló a tó legvégén, sütkérezik a víz színén, heverésznek,
+pihengetnek, gyanúperrel dehogy élnek. Ám közelg egy ravasz liba, a
+három legravaszabbja; mézes-mázos a beszédje, édeskés a nagy készsége.
+
+– Ó, hollócskák, szomszédocskák, ébenfából darabocskák, örvendünk a
+szerencsének, tó vizét megtiszteltétek. Nagy a meleg, úgy-e lelkem?
+
+– Ó, libácska, aranyoska, – szól a holló az uracska, – nem akartunk
+megzavarni, tavatokhoz tolakodni. A víz szélén leülhessünk, csak hogy
+épp megfürödhessünk.
+
+– Beljebb tessék, arra mélyebb, vize tisztább meg hűvösebb; jertek velem
+s megmutatom, – szól a liba nyájas hangon.
+
+– Ó, köszönjük, – szólal meg a vigyázatos hollóanya, – úszás nem a
+mesterségünk, mélyebb vízbe nem is merünk.
+
+Szól a liba:
+
+– Ne féljetek, itt vagyok én mellettetek. Egyik jobbra, másik balra,
+fogózzatok a szárnyamba.
+
+Kelletlenül a hollócskák, megfogják a liba szárnyát s cipekednek a mély
+vízbe, tónak kellős közepébe. Alig-alig értek oda, szárnyat libbent
+három liba s neki a két hollócskának, két kis hollószárnyacskának.
+
+– Holló úszik, jaj be furcsa, – szól az egyik s a két hollót ide-oda
+rántogatják.
+
+– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik – szól a többi s a
+két hollót össze-vissza ráncigálják s addig-addig, míg egyszerre
+eleresztik. Szegény hollók fulladoznak, tó vizében elpusztulnak.
+
+Ezalatt a hollógyerek csigát-bigát összeszedett, mindenféle jó falatkát,
+öregéknek jó vacsorát. Nagy vidáman repül haza s háztetőre amint
+leszáll, senki aki lesné jöttét, vadászásból visszatértét. Jobbra-balra
+szétnézdegél, minden neszre figyeldegél s amint ül és szomorkodik, a tó
+felől fel-felhangzik libacsapat gágogása, hápogásos nótázása:
+
+– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik; buta fejét
+fürösztgetjük, tó vizébe fullasztgatjuk.
+
+Nagyot dobban kicsiny szíve, könnybe lábbad a két szeme, siet a tó
+partja felé, szülei bús sorsa felé.
+
+– Apám, anyám, – kiáltozza, becézgetve szólongatja s a tó partján a víz
+mellett, két kis holttest egymás mellett.
+
+Összerogy nagy bánatában, keservében, fájdalmában, társacskái odagyűlnek
+s vigasztalják pajtásukat. A két testet vállra veszik, a fészkükbe
+visszaviszik s annak rendje-módja szerint, egymás mellett elföldelik.
+
+– Tó vizébe ugrok én is, hadd fulladjak bele én is, – kiáltozza a kis
+árva.
+
+– Azzal senki meg nem éled, életed ha el is veted, – mondják a kis
+cimborácskák. – Inkább rontsunk a libákra, fecsegőkre, ostobákra; fogjuk
+el a bűnösöket, bűnükért hadd bűnhödjenek.
+
+A kis árva belenyugszik, vérző szíve megnyugoszik.
+
+Harminc legény hollópajtás, mind elrepül tó partjára, tónak partján egy
+nagy fára. Lent a vizen a libácskák, fent a nagy fán a hollócskák; a
+ludak a fára néznek, hollók a ludakra néznek. Összenéz a harminc holló s
+elkezdi a szavát szóló:
+
+– Ó, ezek a buta libák, bizonyára azt se tudják, hogy a víz kiapadóban,
+tó medre kiszáradóban. A tóban egy csepp víz sem lesz, ahány liba, mind
+odavesz.
+
+Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel odafutnak a hollókhoz,
+a fán ülő madarakhoz s lelkendezve kérik-kérdik, hogy igaz-e, ami
+hallszik.
+
+– Gyorsan gyertek fel a fára, – kiáltoznak a libákra. Három ludak fára
+kúsznak, egyet lépnek, kettőt csúsznak; hápognak nagy rémültükben,
+jobbra-balra eldültükben. Nevet harminc holló madár, a libákén eszük
+túljár s rajtuk a sor, ők mulatnak, vígan nótát danolgatnak:
+
+– Holló úszik, liba kúszik; ha lép egyet, kettőt csúszik; jaj de furcsa
+a járásuk, a csetlésük, a botlásuk.
+
+Libabőrt kap a három lúd, menekülne, jaj de nem tud; ágak közé
+gomolyodnak, lombok közé gabalyodnak. S amint hullnak le a fáról, az
+ágakról a galyakról, a szívük elfacsarodik, a nyakuk elcsavarodik.
+
+Lehulltukban megfulladtak, a bűnükért meglakoltak s azóta mind mai
+napig, szólás-mondás divatozik:
+
+– Holló úszik, liba kúszik.
+
+
+
+
+Kacskaringós folyondárka.
+
+_Kúszók_ között zsong a zsivaj, a réteken nagy a ricsaj. Heverész a
+_dinnye_-féle, henyél az _ugorka_-féle; _tök_ indája nyujtózkodik,
+szomszédjába kapaszkodik. Uraskodnék az _úri-tök_, settenkednék a
+_lopó-tök_; _dinnyécské_nek az indája, csavarkodik _ugorkára_.
+
+Őszi napnak sárgás fénye, sugarának rezzenése, aranyesőt permeteztet
+kertek, szántók peremére.
+
+Egymagában a _folyóka_, vékony szárú _folyondárka_, ül a réten
+hajladozvást, _kúszócskák_kal kacérkodvást.
+
+– Gyenge vagyok, kis száracskám, nincs akire ráhajthatnám, – szól
+_folyóka_ szeméremmel s a sok _kúszó_, a henyélő, rá-rápislant vágyó
+szemmel.
+
+– Kihez kússzak, kit szeressek, indájára kinek menjek? – kacsingat a kis
+_folyóka_, nézegetve jobbra-balra.
+
+Közelében kerekarcú, sárgabélű, szürkés héjú, úrifajta kis _tököcske_,
+megszólal a _henyélőcske_:
+
+– Szép kisasszony _folyondárka!_ – s szőrös karját, nagy indáját lányka
+felé nyujtogatja.
+
+– _Tök-legényke_, mit óhajtasz? – kérdezi a kis _folyóka_.
+
+– Indámra rácsavarodhatsz, a karomba csimpajkodhatsz; karcsúságod
+megvédem én, mindenkivel helyt állok én, – szól a _tök_ nagy bizakodva.
+
+Fogná is már a lány kezét, ölelgetné a termetét. Ám irígy egy másik kis
+_tök_, csúcsos fejjel a _lopó-tök_.
+
+– Volnék olyan legény mint ő, folyókához jobban illő, – mondja a _tök_
+gőgösködve.
+
+– Igazad van, – szól _ugorka_ s lekonyul a hosszú orra; – gyámság ha
+kell _folyóká_nak, nekünk szóljon és ne másnak.
+
+_Görög-dinnye_ a szomszédban, _folyóká_hoz odacsusszan, indájával felé
+kúszik, szára felé nyujtózkodik.
+
+– _Kis folyóka_ gyenge szárú, kisasszonyka gyenge lábú, ne hallgass a
+_tök_ szavára, ne hederíts indájára. Vaskos, durva a külseje, egész üres
+a belseje és ha nagy is az indája, tökkelütött a fajtája. Én vagyok az
+erősebbik, a szebbik, a fényesebbik; tükör se kell én mellettem, úgy
+ragyog a mindenségem.
+
+Laposat néz kis _folyóka_ a _dinnyécske_ formájára és a _dinnye_ fényes
+arca, csupa csipke viganója, idres-fodros kimonója, tükörmódra csillogni
+kezd, napsugárban villogni kezd. _Folyondárka_ egyet gondol s kicsiny
+szára meg is indul; a járása ingó-bingó, szökellése kacskaringó.
+
+_Tök_ megszólja a hálátlant, _ugorka_ az álhatatlant s mindahányan mind
+irígyek, haragjukban még renyhébbek. Vékony szárát a _folyóka_ van már
+kire támaszthassa; _dinnyécské_re hajtja fejét, kínálgatja édes kelyhét,
+kedvében nem leli helyét.
+
+Egy-két nap még alig múlik s a _folyóka_ nyiladozik; vékony szárán a
+bimbócskák, kis bimbókból virágocskák. És a napnak aranyszála, hízelegve
+síklik rája, csókolgatja piciny száját s friss harmattal fürösztgeti a
+virágját.
+
+Ám múlóban a boldogság s beköszönt a szomorúság. Kelet felől jött fel a
+nap, beborult az idő aznap s ím egyszerre egy nagy _holló_, fentről
+lecsap a károgó. Egyenesen a _dinnyé_nek, a fejének, két szemének.
+Ütögeti a csőrével, kapargatja a körmével s kiloccsanó édes levét
+nyalogatja a nyelvével.
+
+Felhördül a szegény _dinnye_, feljajdul a hű hitveske. Ám a _holló_
+lékelgeti és a _dinnye_ magvas belét, belsejének színes mézét
+nagyszaporán ízlelgeti. Mind kibuggyan a veleje, a _dinnyé_nek ízes leve
+s ahány _holló_ mind ott terem, mind vért szív a sok fertelem.
+_Görög-dinnye_ roskadozik, zöldes héja korhadozik; íze-méze kifolydogál,
+magvacskája széthulldogál.
+
+Szegény árva kis _folyóka_, párja-vesztett kis kúszócska, _dinnyé_jére
+ráhanyatlik, siránkozik, ájuldozik. Nyujtja szárát mindhiába, nincs
+akire rátámassza; gyenge lábán meg nem állhat, egymagára nem maradhat.
+
+– _Tököcské_hez fordulhatnék, indáján megnyugodhatnék, – gondolja a
+_folyondárka_ s amint néz az úr-fajtára, hát a szegény _úri-tök_nek,
+tövig le van feje vágva. Nemkülönben sok másé is, a sok zöld _ugorká_é
+is; ki levágva, ki elázva, ki a napban kiszáradva.
+
+Erre kémlel, arra fordul, a sok henye meg se mozdul. Úgy kell neki, –
+mondogatják, bosszúból még meg is szólják. Kis _folyóka_ elmélázgat,
+virágszeme könnybe lábbad. Száradoz a gyenge szára, roskadoz a gyenge
+lába; levélkéi lehullanak, sziromkái szétszóródnak. Végigélte kis
+életét, kilehelte lenge lelkét.
+
+Szántóföldnek a sarkában, áll egy _bambusz_ egymagában.
+
+Szétnéz a sok renyhe _tök_ön, elvirágzott _dinnye_földön, végignézi
+saját magát, derekának sugárságát és azt mondja megfontoltan, bölcs
+szavait meggondoltan:
+
+– Hogyha nekem szólott volna, de más sorsra jutott volna, kacskaringós
+_folyondárka_.
+
+
+
+
+Ibolyácska és a Puszpáng.
+
+Hosszúfejű, nagykucsmájú, ki az a bő putinájú? Senki más mint a
+_kórócska_, ökörfarkú virágocska.
+
+Már javában tavaszodik és a réten, mezőségen, a sok kóró bolyhosodik.
+Emelgetik a fejüket, szellőztetik süvegüket s szóra szájuk így nyílik
+meg:
+
+– Meleg szellő fujdogál már, egy-kettőre itt lesz a nyár; nincs itt
+többé maradásunk, hajlék után kell hogy lássunk.
+
+Lent a réten _Ibolyácska_, feltekint a putinásra s kérdi tőle:
+
+– Bő plundrádban, nagy kucsmádban hova készülsz, merre indulsz?
+
+– Te vagy az, kis ibolyácska? – kérdezi az ökör-kóró. – Lám-lám, te is
+kinyíllottál, de szépen kivirítottál.
+
+– Szépségemet még nem tudom, – feleli az ibolyácska, – de a meleg
+kicsábított, lehellete elkábított. Hová készülsz? Azt kérdeztem.
+
+– Készülődünk fel a hegyre, biztonságos védett helyre, – feleli az
+ökör-kóró.
+
+– Hát itt lent tán veszedelmes? – kérdezi az ibolyácska.
+
+– Asszonynépség, gyerek-sereg lepi majd el a nagy rétet, – súgja neki a
+kórócska; – füvet tépnek, hancúroznak, be könnyen széttaposhatnak.
+
+– Aztán merre szándékoztok?
+
+– A patakon túl a hegyre.
+
+– Elvinnétek magatokkal?
+
+– Gyere velünk, ibolyácska.
+
+– Puszpángocska, játszótársam, egymagára hogy hagyhassam?
+
+– Pajtáskád is hozd magaddal.
+
+Összeállnak vándorútra s elindulnak a nagy útra. Odaérnek a patakhoz,
+patakocska hűs partjához s két kis pajtás letelepszik, víz mellé
+leheveredik.
+
+Int nekik a nagysüvegű, rájuk szól a bolyhos fejű:
+
+– Kis virágok, mire vártok? Part mellett mit lustálkodtok? Álljatok fel,
+gázoljunk át, hegyi tanyánk vár odaát.
+
+Ám a két kis hiú virág, csak üldögél a pataknál s nézi magát a tükörben,
+víz tükrében elbűvölten.
+
+– Én lennék a kék ruhácskás? – kiált fel az ibolyácska.
+
+– Én meg az a fehér fodros! Jaj be csinos, be takaros. – Odavannak mind
+a ketten, dehogy mennek ők el innen.
+
+Száll egy lepke szálldogálva, rálebben a két virágra.
+
+– Ó, be helyre két virágszál, – mond és mingyárt tovább is száll.
+
+Be boldogok mind a ketten, dehogy mennek ők el innen. Ökörfarkú kis
+kórócska, áll a parton egyre várva; mosolyog a két virágon, mulatoz a
+hívságokon.
+
+– Kisasszonykák siessetek, ruhátokon libbentsetek, – szólnak rá a
+virágokra, víz tükrére bámulókra.
+
+– Dehogy megyünk fel a hegyre, mikor itt a patak tükre, – szól ibolya
+kényeskedvén, vízben magát nézegetvén.
+
+– Mind a ketten szépek vagyunk, nem a hegyre valók vagyunk; nektek
+hegyen a helyetek, mint a boncé süvegetek, – szól a puszpáng gúnyolódva
+s lefitymálja kórócskákat.
+
+A sok kórót bántja a szó, jó szándékát megócsárló:
+
+– Józan szóra nem hallgattok, vesztetek lesz hiúságtok. Asszonynépség,
+gyereksereg, mind ellepi a nagy rétet; füvet tépnek, hancuroznak,
+egy-kettőre eltaposnak.
+
+Azzal fogja putináját, jól felgyűri nadrágszárát s átgázol a patak
+vizén. A sok kóró mind utána, ki előtte, ki nyomába; hegyre vezet az ő
+útjuk, hegy tetején a tanyájuk.
+
+Lent a réten két leányka, jön a patak hűs partjára. Szétnéznek és
+megpillantják, a két hiú virágocskát.
+
+– Ibolyára, kék virágra bukkantam én, – szól az egyik.
+
+– Egy puszpángra, szép tarkára akadtam én, – szól a másik.
+
+Felvillan a két cifrácska, büszkén néznek a két lányra s illegetik
+ruháikat, billegetik szirmaikat. Ám a lányok lehajolnak, virág felé
+szagolgatnak s mind a kettőt megragadják, gyökerestül kiszaggatják.
+
+Fent a hegyen ökör-kórók, örülnek a nyugalomnak; senki őket nem zavarja,
+se lábbal meg nem tapossa.
+
+– Vajjon a két virágocska, puszpáng és az ibolyácska, patak partján
+vannak-e még? A tükrébe néznek-e még? – kérdik egymást, mosolyogva. –
+Nézzük meg az otthonjukat, meglelték-e nyugalmukat?
+
+Öten-hatan le is mennek, vizsgálódnak, nézgelődnek és nem látnak egy
+lelket se, ibolyát se, puszpángot se. Amint nézik a folyócskát, vizének
+a csobbanását, két kis virág uszkál benne, hervadozva, senyvedezve.
+
+– Ti volnátok, kis virágok? – kérdezik az ökör-kórók.
+
+– Hej, be nagy a mi bánatunk, rosszra fordult a mi sorsunk, – könnyezget
+az ibolyácska, sirdogál a puszpángocska.
+
+Megdöbbennek a kórócskák s szomorúan, szívdobogva, hallgatják a két kis
+virág szívszaggató mondókáját:
+
+– Két kis lányka járt a réten, a patakba néztünk éppen s kirántottak a
+helyünkből, kiszakadtunk a fektünkből. Egy-két nap még becézgettek,
+szorongattak, szeretgettek, ám az arcunk fonnyadni kezd, szép szín
+ruhánk fakulni kezd. Harmadnapra megragadtak s kíméletlen durva kezek, a
+patakba beledobtak. Szavatokra nem hallgattunk, elsenyvedtünk,
+elsorvadtunk.
+
+Patak vize csak folydogál, a két virág csak uszdogál; sodródnak a hullám
+hátán, lemerülvén majd felbukván s addig-addig hajszolódtak, míg a vízbe
+befulladtak.
+
+A bús kórók bonc módjára, kiállnak a víz partjára; patak mellett
+imádkoznak, két halottat búcsúztatnak.
+
+
+
+
+Csodatévő ócska ecset.
+
+Egy szegény festőről szól ez a mese. Szegény volt, de a mesterségében
+ugyancsak kitett magáért. Egy _bonc_ nyitott be egy nap hozzá és azt
+mondta neki:
+
+– Hallom, hogy mestere vagy a mesterségednek; azért jöttem, hogy
+lefestessem magam.
+
+– Akár meg is kezdhetjük, – feleli a festő és egy-kettőre hozzá is lát a
+munkához. Mire alkonyodni kezdett, már el is készült a képpel és átadja
+a _bonc_nak.
+
+– Akár csak a második énem, – örvendez a _bonc_ és amikor fizetni
+kellene érte, egyet vakar a feje búbján.
+
+– Szegény vagyok, – mondja, – pénzzel nem tudlak megfizetni. De van ám
+egy ecsetem, azt odaadom neked.
+
+– Mihez konyít az a te ecseted? – kérdi a festő tréfásan.
+
+– Ahhoz, – feleli a _bonc_ nagy komolyan, – hogyha akármit is lepingálsz
+vele és hármat tapsolsz hozzá, való elevenre válik az a kép. Ha aztán
+megint hármat tapsolsz, megint csak kép lesz belőle. Jól vésd az
+eszedbe, amit elmondtam és jól vigyázz az ecsetre.
+
+Azzal odanyul a gelebébe, előhúz egy ütött-kopott ecsetecskét és odaadja
+a festőnek. Nem nagyon főtt a festő feje a pénzért, hát elfogadta az
+ecsetet, de még meg is köszönte és odadugta a többi közé, egy bambusznak
+a nyilásába. Elköszönt aztán a _bonc_, bocsánatot kért az
+alkalmatlankodásért és ment a maga útjára, odébb egy-két házzal. A festő
+pedig, mintha nem is lenne meg az az ecsetje, továbbra is csak a
+magáéval festegetett. Nem igen adott a szónak hitelt, ha mindjárt _bonc_
+ejtette is ki.
+
+Történt egy nap, hogy a _dájmió_ egy embere állít be hozzá.
+
+– Mi jót hoztál? – kérdi tőle a festő.
+
+– Azt – feleli az ember, – hogy a _dájmió_ hivat a palotájába, sietős a
+dolga veled, beszélni szeretne veled.
+
+Szedelőzködik a festő, veszi a festékjeit meg az ecsetjeit és mennek a
+palotába, a _dájmió_ színe elé.
+
+– Mi a kívánságod, miért hivattál? – kérdezi a festő.
+
+– Azért hivattalak, – mondja neki a _dájmió_, – hogy lefestessem veled a
+drágaságaimat. Annyi a sok szép holmim, hogy nem győzöm a nézésükkel, de
+meg időm sincs hozzá. Úgy gondoltam s azt szeretném, hogy lefestenéd a
+sok dolgot, mind ott legyen egy nagy képen. Mindennap megnézném őket,
+egyszerre mind valamennyit. Elvállalnád ezt a munkát?
+
+– Szívesen, – feleli a festő, – akár mindjárt hozzá is látok.
+
+Beszólítja a _dájmió_ a sok szolgáját és hozzák a szebbnél-szebb
+holmikat, arany-, ezüst-szobrocskákat, gyöngyös-köves bálványkákat,
+színes-lakkos ládácskákat, nehézselyem szövetfélét s Isten tudja, mi
+mindent még. Még a festő is alig győzi a nézéssel. Nem is nézi, hanem
+festi és amire leáldozóban a nap, elkészült a nagy munkával.
+
+Tetszett a kép a _dájmiónak_, jól megnézi, megmustrálja és kérdezi a
+festőtől, hogy mi jár érte? Meghányja-veti a festő és azt feleli a
+_dájmiónak_:
+
+– Sokat fáradoztam vele, jól meg is csináltam, száz arany lesz az ára.
+
+Rém fösvény volt a _dájmió_ s nagyot ugrott a száz aranyra.
+
+– Mennyit mondtál? – kérdi, mintha nem hallotta volna jól.
+
+– Száz aranyat, – feleli újra a festő.
+
+– Ne beszélj bolondokat, – kiáltja a _dájmió_. – Egy aranyat kaphatsz
+érte, egy garassal se többet.
+
+Most a festő ugrott egy nagyot és erősen rászól a _dájmióra_, hogyha
+ilyen nagy képet akart, fizesse is meg érte a száz aranyat, egy
+fillérrel se fogad el kevesebbet.
+
+Addig-addig, míg úgy összeszólalkoztak, hogy parázs veszekedés lett a
+vége. A legvége meg az, hogy lefogatta a _dájmió_ a festőt és börtönbe
+csukatta szegény fejét. Tehette, hisz nagy úr volt az Istenadta.
+
+Ül a szegény festő a börtönben és úgy nekikeserítette a nagy
+igazságtalanság, hogy szinte belebetegedett a nagy haragjába. Sokat
+járatja az eszét a mesterségén és hogy, hogy nem, egyszerre csak eszébe
+jut a _bonc_ ecsetje.
+
+– Hátha kipróbálnám? – gondolja magában; – hátha hasznát vehetném?
+
+Kéreti a börtön urát, börtönnek az őrizőjét és azt mondja neki:
+
+– Untat a sok semmittevés, félek, hogy még belé találok bolondulni. Egy
+ócska ecsetkém van odahaza, ütött-kopott, színehagyott, ha azt
+idehozatnád, munkához látnék vele és neked is festenék valamit.
+
+Érte küld az őrtálló, kikeresik a bambusznádból és elhozzák neki. Egyet
+gondol aztán a festő és kettőt akar cselekedni. Elővesz egy hártya-lapot
+és ugyanazt festi meg még egyszer, amit a _dájmió_nak csinált volt.
+Csakhogy újabb formában a rajta levőket és még nagyobbaknak, mint
+amilyenek a valóságban voltak.
+
+Alig várta a festő, hogy elkészüljön a képével. Megpróbálja, összecsapja
+a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és csudák csudája, előtte
+elevenedik meg a kép, előtte a sok drága holmi. Arany-, ezüst- kis
+szobrocskák, gyöngyös-köves bálványocskák, színes-lakkos kis ládácskák,
+nehéz selyem szövetfélék s Isten tudja, mi minden még.
+
+Szaladnak az emberek a _dájmió_hoz, mondják neki a sok drága holmit; azt
+se tudják honnan s hogyan kerültek elő. Egyéb se kellett a kapzsi
+uraságnak. Szalad a hírhozókkal a fogházba, a festő áristomába; hát csak
+eláll a szeme-szája, úgy elbámészkodik a sok szép holmin. Mikor még az
+övénél is szebbek voltak, szebbek is, meg nagyobbak is.
+
+– Honnan való ez a sok drágaság? – kérdi a festőtől.
+
+– Otthonról hozattam ide őket, – mondja félvállról a festő, – hogy
+nagyobb legyen a kényelmem, meg az örömöm.
+
+Egyet villan a _dájmió_ sóvár szeme és azt mondja a festőnek:
+
+– Ha nekem adod a holmidat, kiszabadulsz a fogságodból.
+
+Úgy tett a festő, mintha hallani se akarna róla.
+
+– Cseréljünk akkor, – kezdi megint a _dájmió_, – az én holmim a tiéd
+legyen, ezeket meg add énnekem.
+
+Megint csak úgy tett a festő, hogy gondolkozott rajta és nagynehezen,
+immel-ámmal, belenyugodott végül a cserébe.
+
+– Csak azért, hogy kiszabadulhassak, – magyarázta a _dájmió_nak.
+
+Az volt a vén fösvény legelső dolga, hogy a saját palotájába vitette a
+sok holmit, a magáét pedig a festő lakásába szállíttatta. A festőnek is
+megvolt a magához való esze és egy-kettőre azt tette, hogy holmistul,
+mindenestül elköltözködött és egy másik tartományban telepedett meg.
+Annyi kincse, kincset érő sok holmija volt, hogy gazdag emberszámba ment
+és bőven tellett neki mindenre.
+
+Csak épp avval tartozott még a _dájmió_nak, hogy amint üldögél egy nap
+az otthonában, összecsapja a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és
+íme, a _dájmió_ palotájában, a másik tartományban, úgy eltünt egyszerre
+a sok holmi, mintha sose lett volna benne. Csak egy nagy kép maradt
+helyette, csak azon volt meg a sok holmi.
+
+Úgy nekiesett a _dájmió_ a nagy bánatnak, hogy belebolondult szegény
+feje és a bolondok házában egyre csak azt a nagy képet nézte és rajta a
+sok holmit valóságnak vette.
+
+
+
+
+Felejtető gyömbért evett.
+
+Falubéli fogadóban, ott esett meg ez az eset. Kapzsik voltak a
+fogadósék, az ember is, az asszony is és csak a pénzért éltek-haltak.
+Mintha egyéb jó se lenne ezen a nagy világon.
+
+Betéved egyszer hozzájuk egy utas, estefelé járt az idő és ott akart
+átéjszakázni a falubéli kis fogadóban. Gazdag ember lehetett a vendég,
+sok a holmija, még több a pénze, csak úgy csörgött a zacskójában. Sóvár
+szemmel nézték a fogadósék, hogy mi mindene van ennek az embernek.
+
+– Asszony, – súgja oda a fogadós a feleségének – sok pénze lehet ám
+ennek a mi vendégünknek; megdézsmálhatnánk egy kissé. Mit gondolsz,
+hogyan férkőzzünk hozzá?
+
+– Lopásra nem vetemedhetünk, – feleli az asszony, – istenellenes dolog
+lenne. Hacsak itt nem felejtené valahogy a pénzét.
+
+– Nem olyan felejtős a gazdag ember, – mondja a fogadós, – inkább még
+többet talál hozzá.
+
+Elgondolkozik az asszony, majd egyet bök a homlokára és így szól az
+urához:
+
+– Hátha gyömbért etetnénk vele? Felejtető gyömbérételt.
+
+– Gyömbért? Felejtető ételt? – bámul rá az ura.
+
+– Azt hát, – bólint rá az asszony. – Ereje van a gyömbérnek s hogyha
+vele megetetnek, elfelejted minden dolgod, el a mát, el a holnapot.
+Pénzed ha van elfelejted, odahagyod ha elteszed, semmire sem emlékezel,
+mindenről megfeledkezel.
+
+Örül a két egy lélek, hogy megtalálták a módját. Siet az asszony a
+konyhába és hozzálát a sütés-főzéshez. Rizsgombócot gyömbérrel főz, a
+tésztába gyömbért gyúr be s minden, amit összekotyvaszt, gyömbéresen
+kerül tálra.
+
+Itt az estebéd ideje, terül a vendég előtt a kis asztalka. Hozzálát az
+utas és sorra kóstolgatja az ételeket.
+
+– Gyömbérízű ez a gombóc, – gondolja magában az ember és a tésztába
+kóstol bele.
+
+– Gyömbérszagú ez a tészta, – gondolja ismét és más étel után nyúl.
+
+– Gyömbéres itt minden étel, – bosszankodik magában s gyanús szemmel
+méregeti hol az ételeket, hol a fogadósékat.
+
+Addig-addig eszmélkedik, míg kezd a szitán átlátni és se szó, se beszéd,
+indul a szobájába, hogy pihenőre térjen.
+
+Összesúgnak a fogadósék és várva-várják a másnap reggelt.
+
+– Mit hoz vajjon a gyömbérke? Lesz-e zacskó pénzzel tele? – egyre csak
+ezt hányják-vetik.
+
+Talpon vannak korán reggel s óvatosan, lábujjheggyel, odasompolyognak az
+utashoz, szállásbeli szobájához. Hallgatóznak, leskelődnek, nagy csend a
+vendég szobájában. Tolóajtót félretolnak, nagy loppal bepillantanak, hát
+nagy szentek ámuljatok, csudadolgot csudáljatok.
+
+Nincs a házban egy lélek se, holmi-egymás pénzecske se, hűlt a helye az
+utasnak, nyoma sincs sok cókmókjának.
+
+– Hát a gyömbér, amit evett? Ami mindent elfelejtet? – kérdi az ember az
+asszonytól.
+
+– Hogy a pénzét mind elvitte s cókmókostul itt hagyni elfelejtette, azt
+is csak a felejtető gyömbér tette, – mondja nagy fontoskodva az asszony.
+
+– Hát az étel, ital ára? Szállásért a tartozása? – szól az ember nagy
+morogva, fejebúbját vakargatva.
+
+– A vendégünk gyömbért evett, fizetséget elfelejtett, – szól az asszony
+sopánkodván, orra hegyét lehorgasztván.
+
+
+
+
+Bambuku-csagama.
+
+Egy kis községben történt, annak is egy szent templomában. A templom sok
+lim-lomja között ott dímatlankodott egy nagy teafőző, ócska volt és már
+a rozsda is kikezdte. Teát meg jórég nem főztek benne.
+
+Észreveszi egy nap a templom bonca és gondolja magában, hogy bíz ő
+használatba veszi azt az edényt. Leszedegeti a polcról, kiöblíti, vizet
+önt bele és ráteszi a tűzre, a szén parazsára. Ahogy kezd már a víz
+melegedni, egyszerre csak rémülettel látja a boncunk, hogy íme az a
+rozsdás teafőző, elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca, mintha
+mozgolódnék egy kissé. Akár csak a borzé, olyanná lett a formája.
+
+Visszahőköl a bonc az edénytől és kiáltoz a fiatalabb boncok után, hogy
+siessenek a segítségére. A teafőző eközben felszáll a tűzről és úgy
+repülget a levegőben, akár egy élő madár. Seprőt meg porolót ragadnak a
+kisboncok és addig hajszolják, hajkurásszák a repülő micsodát, míg
+lerántják valahogy a földre. Majd hogy össze nem törték szegénykét. Nagy
+óvatosan megfogják, nagy félénken megnézegetik, hát nincs egyéb belőle,
+csak a teafőző-edény. Belehelyezik egy ládába és azon gondolkozik a
+szent bonc, hogy valahogy szépszerével mi módon szabadulhatna meg tőle.
+
+Egy rongyszedő téved épp be a templomba, esteli imádságát akarja
+elvégezni. Egyet gondol a mi boncunk, hogy eladja azt a teafőzőt, hátha
+megveszi az a szegény ember. Még egy kis aprópénzt is kaphat érte.
+
+Előveszi a teafőzőt, odaviszi a rongyszedőhöz és odakínálja neki. Jó
+szíve volt a szegény embernek, megveszi a teafőzőt. A kezébe veszi,
+hazamegy vele a szomszéd községbe és amikor a lefekvésre kerül a sor,
+odateszi az ágyához, a párnája mellé.
+
+Úgy éjfél körül, egyszerre csak arra riadoz a rongyszedő, mintha
+kapirgálna valami mellette. Körültekint a félhomályban, odanéz a
+teafőzőjére és szinte megborzog a rémülettől, amint megpillantja az
+edényét. Elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca; két lábacska
+jobbfelül, két lábacska balfelül, mintha mozgolódnék egy kissé. Akár
+csak a borzé, olyanná lett a formája.
+
+Egyet mozog a főzőcske, aztán odafordul a rongyszedőhöz és azt mondja
+neki:
+
+– _Bambuku-csagama_ az én nevem, megismered majd a hírem, jól értek én
+sok mindenhez, hát még tánchoz, zenéléshez.
+
+Odáig a rongyszedő a nagy csudálkozástól.
+
+– Jóravaló embernek látlak, – mondja tovább a főzőcske. – Nagy hasznomat
+fogod még venni.
+
+Egyszerre elmult az emberünk ijedelme, kezébe veszi a beszélő edényt és
+barátsággal meg-megcirógatja.
+
+Híre terjed a községben, hogy itt a _Bambuku-csagama_, a csuda-teafőző,
+hogy olyan táncolást tud csapni, hogy még a csudánál is csudább. Egy
+fabódét deszkáztat össze és csődíti az embereket a rongyszedő, hogy
+nézzék meg a varázslását. Emberek emberek hátán, úgy bámulják nap-nap
+után és csak úgy dűl a sok ajándék, meg a sok arany-, ezüstpénz.
+
+[Illustration: Bambuku-Csamaga.]
+
+Gazdag emberré lett a szegény rongyszedő, bővében volt a
+mindennapijának.
+
+Eszébe jut egy nap a templom és veszi a teafőzőjét, vesz egy csomó
+aranyat meg egyébféle ajándékot és viszi őket a templomba, ahol a
+csudadolgát kapta volt. Beállít a bonchoz és azt mondja neki:
+
+– Visszahoztam az ócska teafőződet, te vedd ezután hasznát. Sok pénzt
+meg miegymást szereztem vele, íme, a tied meg a templomodé legyen a
+fele. _Bambuku-csagama_ a teafőződ neve, templomodban legyen ezután a
+helye.
+
+Odáig volt a bonc a nagy ámélkodástól és közelében a templomának egy
+másik kis templomot építtetett, abba helyezte el a csuda-teafőzőt.
+
+Nagy lett a híre-neve az új szentnek és csak úgy tódult a sok ember az
+új templomba, hogy áldásért meg földi boldogságért könyörögjenek hozzá.
+_Bambuku-csagama_ az új bálvány neve, jólétet fakasztó földi híressége.
+
+
+
+
+Hacsibime, a fatálas.
+
+Sok-sok éve, réges-régen, éldegéltek egy községben. Öreg volt az ember,
+asszony, szegényesen éltek nagyon. Kunyhójuknak ékessége, lánykájuk
+volt, _Hacsibime_. Szépségének párja nem volt, csupa jóság, bájosság
+volt.
+
+Megjött egy nap, hogy az apjuk elhagyta e szép világot s úgy maradtak
+mint az ujjam, a szép lányka meg az anyja. Idő mult, míg megnyugodtak,
+de a szegény öreg asszony semminek se örült többé, még a lánya arcának
+sem.
+
+– Árthat neki nagy szépsége, – mondogatta volt az anyja, – veszedelem
+környékezi, sok kísérés kerülgeti.
+
+Ügyet se vet a lányára, szépséges kis orcájára, szorgalomra
+szoktatgatja, szót fogadni tanítgatja. Jó lelke volt lánykájának,
+örömére az anyjának.
+
+Évek teltek, évek multak s eljött az a szomorú nap, hogy az asszony nagy
+beteg lett, szegény feje ágynak esett. Nagy betegen inti lányát, hogy
+maradjon jónak lelke, a rosszat meg elkerülje.
+
+– Jaj mi lesz a leánykámmal, – sopánkodik szegény beteg, – nem lesz aki
+oltalmazza, tettét-vettét megvigyázza.
+
+Odaszól a leányának, hogy egy fatál az udvaron, hozza be nagy hamarosan.
+Hozza a lány a fatálat, odanyujtja az anyjának s letérdel az ágya mellé,
+hogy megtudja óhajtását. Fogja anyja a fatálat, ráilleszti a lányára,
+feje selymes hajzatára. Nagy széle volt a fatálnak s amint reáborította,
+az arcát beárnyékolta, úgyhogy senkise láthatta, hogy mily szépség van
+alatta. Megnyugodott a nagy beteg és fogadtatta a lányával, hogy a tálat
+a fejéről le nem veszi, míg a világ. Lehanyatlott párnájára és a lelkét
+kilehelte.
+
+Egymagára maradt a lány, anyától, apától árván, nincsen többé gondozója,
+tanácsokkal ellátója. Élni szegény úgy éldegélt, hogy mezőre járt
+dolgozni, rózsát szedni, magot vetni s mikor este nagy fáradtan
+visszatért a kunyhójába, nyugodt szívvel gondolhatott anyja, apja
+tanácsára, fogadalma szent szavára. S mert a tálat le nem vette,
+elnevezték községszerte: _Hacsibime_, a fatálas.
+
+Legények megkörnyékezték, kérő szóval arra kérték, vegye kissé le a
+tálját, hadd láthassák szép orcáját. De a lányka állhatatos, ügyet sem
+vet semmi szóra, kísértő rossz gondolatra. Szűkösen csak megéldegélt,
+munkás lány volt, sose henyélt, _Hacsibime_, a fatálas.
+
+Épp a mezőn dolgozgatott, szorgalmasan munkálkodott, amikor egy
+földesgazda, a környék leggazdagabbja, meglátta a serénységét, nagy
+szorgalmát, ügyességét. Hozzálépett, köszöntötte, szíves szókkal
+megdícsérte s amint látta nagy jóságát, szíve-lelke tisztaságát,
+befogadta a házába, nem cseléd, de gyerekszámba. Beteg volt a
+földesasszony, ahoz kellett ápolónak s amint napok, hetek teltek,
+gondjai megkönnyebbedtek.
+
+Történt egy nap, hogy a házhoz kedves vendég állított be. Nagy fia volt
+a gazdának, az jött volt meg idegenből. Látja a lányt anyja mellett s
+jót nevet a fatányérján, amikor megmondják neki, hogy fejéről le nem
+veszi. Mégis egyszer, hogy, hogy nem volt, alánézett a fatálnak s
+szeme-szája tátva maradt, megláttára a szép lánynak.
+
+– Ő lesz az én feleségem, senki más e nagy világon, – mondja legott
+szüleinek s szóval, szívvel addig kéri, kérő szóval esdekeli, míg a
+célját el nem éri.
+
+Ám a lányka szabadkozik, hogy őt tiltja fogadalma, anyjának tett
+igéretét, mindhalálig ő megállja. Nehéz szívvel huzakodik, bocsánatért
+rimánkodik.
+
+Mikor megjött az éjszaka s nyugalomra hajtja fejét, álmában az anyját
+látja s arra inti a lányát, hogy szereti gazda fia, menjen hozzá
+feleségül. Boldog szívvel ébredezett s mert kedvére volt a legény, enged
+unszoló szavának s kezét-szívét odanyujtja.
+
+Közeleg a lagzi napja, sürgés-forgás, készülődés s örömére a nagy
+napnak, arra kérik a leánykát, hogy a fatál fogadalma kerüljön le a
+fejéről. Ám a fatál a fejére, mintha oda lenne nőve és amint húzzák,
+ráncigálják, nagy fájdalom hasítja át.
+
+– Maradjon csak inkább rajta, – szól a násznép megnyugodva és úgy indul
+el esküvőre _Hacsibime_, a fatálas.
+
+Lakománál ül az új pár, hozzák a hármas nászitalt s mikor a lány a
+pohárkát, harmadszorra kiüríti, egyet roppan fején a tál s darabokban
+hull le róla. Ámultára mátkapárnak, a szülőknek és násznépnek, drágakő
+meg arany, ezüst hulldogál a törött tálból.
+
+Soha annyi kincset együtt, nem láttak még a községben. Még nagyobb az
+ámulásuk, amint a lány fatál nélkül, ragyogón nagy szépségétül,
+irul-pirul virágmódra. Soha olyan bájos arcot, a világ még alig látott s
+mindenkihez kedves nyájas, _Hacsibime_, a fatálas.
+
+
+
+
+Szellemirtó Sippejtaro.
+
+Réges-régi időkben történt, ördögök és sárkányok idejében, mikor a
+szellemeknek országuk volt, boszorkányok köztünk jártak, deli vitéz
+viaskodott, szép leányzót szabadított; abban az időben élt még a mi
+leventénk.
+
+Veszi egy nap a kardját meg a cókmókját és indul világgá, hogy
+szerencsét próbáljon és hogy segítsen a segítendőkön.
+
+Jó ideig csak jár-kél, csak bujdosik, senki se akad útjába, semmi se
+kerül kardélre. Rengeteg egy erdőben téved el egy nap, csak úgy
+feketéllik a sűrűsége és meredezik a hegysége. Se kunyhó se kaliba, se
+ember se állat, még csak szellem sincs a közelében. Itt-ott egy kis
+gyalogösvény, az is megszakad előtte. Ráborul a félhomály és ahogy
+botorkál a sötétben, tüskés bozót meg cserje-csalit, csak úgy
+bukdácsolgat benne.
+
+Nagyhirtelen egy falba ütődik és amint körültapogatja, körüljárogatja,
+hát látja, hogy egy félig rom-templom. Valahogy csak bevánszorog rajta
+és ütött-kopott oltára előtt, majd csak meglesz a menedéke.
+
+– Jó lesz éjszakára, – gondolja magában és leteríti a subáját, hogy
+megpihen egyet. Üres tarisznyája, az lesz a párnája, kardja nagy ereje a
+megőrizője. Álomra hajtja a fejét és csakhamar el is szenderedik.
+
+Éjfélre járhatott az idő, amikor egyszerre csak olyan rémítő egy
+üvöltés, olyan fene nagy sikongás támad, hogy felriad a legény az
+álmából.
+
+– Tán csak álmodom – gondolja magában, de olyan borzalmas a rikoltozás
+meg sikongatás, hogy a hegység is visszahangzik tőle.
+
+Felemelkedik a legény a fektéből, markába szorítja a kardját és nagy
+óvatosan kinéz a félhomályba. Szörnyű volt a látomása, épp hogy kővé nem
+dermedt tőle. Gonoszarcú macskacsapat kering egy térségen, veszett
+kedvvel ugrándoznak, sikongatnak, csattogtatják fogaikat, villogtatják
+szemeiket, hogy hegy-völgy rendül meg bele. Veszett módra forgolódnak és
+habzó szájjal üvöltgetik:
+
+– _Sippejtaro_ meg ne tudja, _Sippejtaro_ meg ne sejtse.
+
+Épp a tele hold világította meg őket, szinte beleborzadt a levente. De
+amint elmúlt az éjfél, egyszerre csak eltűnik a sok macskakísértet és
+halál csendessége borul a környékre. Lefekszik aztán a levente és fel se
+ébredt reggelig, kivilágos-virradtig.
+
+Talpra ugrasztja a nagy világosság és siet kifelé a templomból, hogy
+otthagyja ezt a boszorkánytanyát és megtudjon róla egyet-mást. Előtte
+egy kis ösvény, a minap este sötétjében dehogy is vehette észre. Elindul
+rajta és bezzeg nagy az ő öröme, hogy nem a hegynek vezet a nyoma, hanem
+le a hegyről egy nagy síkra.
+
+Egy-két kalibát pillant meg a távolban. Azontúl meg egy kis falut. Csak
+úgy kergeti a buzgósága meg az éhsége és már a határán van a falunak,
+amint asszonyok, emberek sírása, síró-rívó jajveszékelése hangzik át
+hozzá. Legott elfelejti az éhségét és siet az egyik kunyhóhoz, hogy
+merre a veszedelem és hogy kell-e segítség hozzá.
+
+Odamegy az asszonynéphez és bármit is kérdez tőlük, egyre csak a fejüket
+rázzák és búsan-keservesen csak azt hajtogatják, hogy hiábavaló minden,
+nincs ő rajtuk segítség.
+
+– Esztendőnként, – mondják végre nagynehezen, – megjön a hegy ördöge és
+egy áldozatot viszen el tőlünk; egy-egy leányzót minden évben. Ma jár le
+megint az egy esztendő és legszebb lányát a falunknak, szerelmetes
+magzatunkat, egyetlenegy virágunkat, azt kell hozzá vinnünk. Ez a mi
+nagy keserűségünk, szívettépő mély bánatunk.
+
+Egyik ámulatból a másikba esik a vitéz és kérdi tőlük, hogy merre viszik
+azokat a szegény ártatlanokat.
+
+– Ahogy leszáll a nap, – felelik neki, – egy ládába helyezzük a lánykát,
+egy szegényes gyaloghintóba és felvisszük a hegyre, abba a félig
+rom-templomba és ott hagyjuk szegénykét. Reggelre aztán úgy eltűnik
+onnan, hogy mégcsak a hírét se halljuk többé. Igy voltunk vele minden
+esztendőben, így leszünk vele most is, a mai szomorú napunkon.
+
+Feltette magában a vitéz, hogy egy élete egy halála, szembeszáll ő az
+ellenséggel. Arról a templomról a minapi éjszakája jutott az eszébe és
+kérdi a falubéliektől, hogy hallották-e _Sippejtaro_ hírét és ki-miféle
+lenne.
+
+– Hogyne hallottuk volna, – felelik. – Bátor eb a _Sippejtaro_, akárcsak
+egy levente. A _dájmió_ egy embere lakik itt a közelünkben, annak a
+kutyája az a jó _Sippejtaro_. Csak a gonosz embert bántja az, a jót
+pedig megvédelmezi; de bikányi is ám az ereje, hát még a bátorsága.
+
+Nem kérdezget többet a levente, hanem siet a faluba és beállít a kutya
+gazdájához.
+
+– Add kölcsön a kutyádat, – mondja neki, – reggelre visszahozom, jótett
+lesz érte a jutalmad.
+
+Nem szívesen adta az ember, de mégis csak odaadta. Nagy volt a vitéznek
+az öröme, hogy elindulhatott avval a kutyával. Legelsőbb a lány
+szüleihez tért be és meghagyta nekik, hogy ne csináljanak semmit, hanem
+őrízzék a lányukat és mégcsak ki se engedjék a házból.
+
+– Hát a ládával mi lesz? – kérdezik tőle.
+
+Abba meg _Sippejtaro_t ültette be, aztán betakarta és egy pár falubéli
+legénnyel viteti fel a hegyre, be a félig rom-templomba, az oltár
+közelébe. Még jóformán le se tették a ládát a legények és úgy inalnak
+vissza a templomból, mintha ördögök kergetnék őket. Úgy remegtek attól a
+félelmetes hegyi kísértettől. Csak a levente maradt ott a kutyával és
+várta a várandókat. Éjfélig várakoztatták a türelmét.
+
+A teli hold volt ismét az égen és amint ráderengett a templomra meg a
+környékére, egyszerre csak ott a macskacsapat megint, akár az éjféli
+kísértetek. Középütt egy félelmetes nagy fekete kandúr, szeme szikrákat
+szór, szája tajtékot túr és olyat bődül a hangja, akár a mennydörgés
+csattanása. Megsejtette a levente, hogy ez a kandúr a hegy ördöge, a sok
+macska meg a fajzatja.
+
+Amint meglátta a szörnyeteg a ládát és áldozatát gondolta benne,
+örömében egyet ugrik, körülvíjogja, körülugrándozza, nagy fogait
+csattogtatja, tűzszemeit lobogtatja és úgy ráveti magát a ládára,
+reménybeli prédájára, hogy darabokra töredez a deszkája. Emberére talált
+ezúttal.
+
+Nekiugrik _Sippejtaro_ és vasfogával, vaskarmával úgy beleragad a
+kandúrba, hogy belekábul az ördög fajzatja és csak úgy ordíttatja a
+félelme meg a fájdalma. Előugrik a jó vitéz is és karjának egy
+csapásával, kardjának egy vágásával olyat nyisszant a kandúron, hogy
+porba hull a feje. Elhül a sok gonosz macska és torkukba akad a hangjuk.
+Ijedtükben ott ragadnak és nézik urukat a nagy kandúrt, hol a testét,
+hol a levágott fejét.
+
+Mind egy szálig ott pusztultak. _Sippejtaro_ megragadja, a vitéz meg
+levagdossa. Halálos csend a templom körül, vége lett a kísértésnek.
+
+Visszatérnek aztán a faluba, be a lányék kunyhójába, szabaddá lett már
+az útja. Aztán újra elindulnak és apraja-nagyja a falunak, mind kísérik
+_Sippejtaro_t, úgy viszik a gazdájához.
+
+A vitéz meg fogja a kardját, szedi-veszi a cókmókját és indul ismét
+nagyvilággá, hogy szerencsét próbáljon és segítsen a segítendőkön.
+
+
+
+
+A felemás szarvas.
+
+Nagy vadaskertje volt az egyszeri templomnak, szarvasok ütöttek benne
+tanyát, istennek szép szarvaskái. Legerősebb a _Nagyszarvú_ volt
+közöttük, mert az ő agancsai voltak a legvastagabbak és az ereje is ahoz
+képest. Csak az esze, az jóval kurtább volt a többiénél.
+
+Sétára indul egy nap a _Nagyszarvú_, utána a pajtásai a többi szarvas,
+hogy mulassanak vagy egyet a szép nagy erdőben. Csupa jávorfa volt a
+hegyeken és veresedőben voltak már a levelei, ősz felé járt az idő.
+Gyönyörködtek a szép veres színben és leheveredtek a nagy fűbe, hogy
+pihenőt tartsanak és falatozzanak miegymást. Rizsbort is hoztak
+magukkal, megmelegítették és iddogálni kezdtek belőle. Ki módjával, ki
+azon felül. Italos volt egy kissé a _Nagyszarvú_ és egy-két pohár nem a
+világ, ugyancsak újrázgatta őket. Addig-addig, míg hamarosan beleszokott
+és úgy megeredt a kedve, hogy ami világ, mind az övé lett.
+
+– Hej cimborák, – kurjantja el magát a _Nagyszarvú_, – az ég alja
+pirosodik, tenger színe bíborodik, jávorfácska levelecske, egyre jobban
+veresedik. Akárcsak a mennyországban, ott se lennék boldogabban.
+Boncasszonyok táncát látom, ha látom hát én is járom.
+
+Azzal talpraugrik a _Nagyszarvú_ és illegeti magát a tánchoz.
+
+– Hát csak járjad, – biztatja az egyik pajtása, – mi majd nótázunk
+hozzá.
+
+Táncra perdül a _Nagyszarvú_ s énekel is hozzávalót; veszett kedve
+kerekedik s jókedvében így nótázik:
+
+– Szarvasok a hegyek alatt, veres jávorfácskák alatt, rizsbort isznak
+iddogálnak, jávormódra pirosodnak. Perdülj egyet két-két lábam, szarvaim
+már el se bírom. Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne
+nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!
+
+Úgy belemelegedett a _Nagyszarvú_ és úgy a fejébe szállt az itóka, hogy
+lassan-lassan beleszédült és lehanyatlott a földre. Félrészegen,
+féljózanon, félig ébren, félig alva, egyre csak azt kurjogtatja:
+
+– Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj
+szarvam, fuss el tőlem!
+
+Becsukódtak aztán a szemei és úgy elaludt az erdőben, hogy se jávorfa,
+se két szarva, mintha sose látta volna. Nézik a pajtásai a
+_Nagyszarvú_t, a holt részeget és ugyancsak nevetgélnek rajta.
+
+– Terhére van a két szép szarva, – szólal meg az egyik, – szabadulni
+szeretne tőle. Pedig azért szarvas, hogy szarva legyen. El is kéne tőle
+venni, ha annyira únja és útjába is van neki.
+
+Irígyelte a sok szarvas a Nagyszarvú szép agancsait és rossz néven
+vették a beszédjét. Mind azt mondta, hogy ne legyen hát, ha nem kell
+neki.
+
+– Mit mondunk majd, ha felébred? – kérdi az egyik szarvas.
+
+– Azt mondjuk, hogy Isten büntetése. Amilyen egyűgyű, akár el is hiszi.
+
+– Akkor hát lássunk hozzá, – hagyják helybe a többiek. Odarohannak az
+alvóhoz, letörik a szarvait és viszik magukkal a tanyájukra, a templom
+védelme alá.
+
+Szarvatlan lett a _Nagyszarvú_ és olyan mély volt az alvása, hogy még a
+szarvaira sem ébredt fel.
+
+Estére fordult az idő és szél kerekedett a hegyek közt. Felébred a
+szarvatlan a nagy hidegre, nagynehezen feltápászkodik, egyet-kettőt ásít
+és azt se tudja, hogy hol és mint van. Megdörzsöli a szemeit, szétnéz és
+lassan-lassan eszébe jut a jávorerdő is, a sok rizsbor is, meg a
+mulatozása is.
+
+– Hova lettek a pajtásaim? – csudálkozik szemmeresztve. – Bíz azok
+kereket oldtak, – gondolja magában és neki kászolódik, hogy indul ő is
+hazafelé, mert jó későre járt már az idő.
+
+– Ni, mily könnyű lett a fejem, – esik nagy gondolkozóba és amint
+hozzákap a fejéhez, hát nagy Isten, hült helye a két szarvának,
+ágas-bogas agancsának.
+
+– Tyű, a teremtését neki, az áldóját jávorfáját. Nagyon sokat
+táncolhattam, táncközben ejthettem le, – szól a szarvas megszeppenve.
+
+Nekiindul, hogy megkeresse, de hiába keresi, hiába szaglássza, oda a
+szép agancsocska. Siet haza a tanyájára és szívszorongva kérdezgeti
+emettől is amattól is:
+
+– Nem láttátok szarvaimat? Nem tudjátok, hol hagytam el?
+
+Mégcsak nem is felelnek neki a pajtásai. Odaszalad az egyikhez, aztán
+oda egy másikhoz és kérő szóval rimánkodik:
+
+– Te is ott voltál az erdőben, úgy-e pajtás?
+
+– Ott én, – feleli neki az egyik.
+
+– Nem láttad a szarvaimat?
+
+– Láttam bíz én.
+
+– Miért nem mondod, hogyha tudod? Több órája, hogy keresem, tűvé tettem
+az egész erdőt s nincs rá mód, hogy megtaláljam. Mondd ha tudod, merre
+vannak?
+
+– Azt ugyan már meg nem kapod, – mondják neki úgy foghegyről. –
+Táncoltál meg énekeltél és duhajkodva azt mondtad, hogy terhedre van a
+két szarvad és ha meg nem lenne neked, még jobb kedved lenne neked.
+Megharagudott rád az istenkénk, elvette a szarvaidat és így szólt
+hozzánk szarvasokhoz:
+
+– _Nagyszarvú_ nem szarvas többé, szarvai sincsenek többé; ló lett most
+már ő belőle, menjen el a lovak közé.
+
+– Most hát mehetsz a lovak közé, ott a helyed ezentúl, – mondják neki a
+volt cimborái.
+
+Aj, megijedt a szegény szarvas. Eltünődött aztán egy darabig és hitelt
+adott a szarvasok szavainak.
+
+– Lóvá tették szegény fejem, – sóhajt egy nagyot, – lovak közt kell
+helyt keresnem.
+
+Megnyugodott szomorú sorsában és indul a templom mellől a szérűre, a
+többi lovak közé. Odaér egy kis idő mulva és így szól hozzájuk:
+
+– Cimborátok lettem, fogadjatok magatok közé.
+
+Furcsállották a lovak a formáját, mert lónak egy kissé alacsonyka volt,
+szamárnak a fülei voltak aprók, kutyának meg ostobácska volt az arca.
+Csudálkozva néz rá a sok ló és megszólal az egyik, a legnagyobbik:
+
+– Mifajta vagy voltaképpen?
+
+Restelkedik a szarvas és lófajtának vallja magát.
+
+– Kicsiny vagy te lónak, pajtás, – felelik neki.
+
+– Talán akkor szarvas vagyok, – mondja rá a szarvatlan.
+
+– Hol vannak a szarvaid, ha az vagy? – kérdik tőle megütődve.
+
+– Szarvas voltam, most szarvatlan, – feleli nagy komoly hangon.
+
+– Bolondokat beszél össze, – mondogatják egymásnak és nézik jobbról,
+nézik balról, hol elülről, hol hátulról.
+
+– Mégis csak szarvas lehetett valamikor, – súgják oda egymásnak – és
+odavesztek valahogy a szarvai. Most meg ló szeretne lenni. Eh, fogadjuk
+magunk közé, ha nem másért, hát tréfáért.
+
+– Jó lesz bíz a, – mondogatja a sok csida.
+
+Megszólal a legidősebb, valamennyi okosabbja:
+
+– Ha mindenképpen azt akarod, nem bánjuk ha itt is maradsz. Csakhogy
+ni-ni, hol a sörényed, pajtás?
+
+– Sörény? Azt se tudom, mi fán terem, – csudálkozik a volt szarvas.
+
+– Hosszú szőr a nyakad mentén, az a sörény, – magyarázza neki lópajtása.
+
+– Bizony nekem nincs sörényem, – mondja a szarvas.
+
+– Hogyha nincsen, majd adunk mink.
+
+– Jó lesz bíz a, – szól a szarvas s nyujtja is már a tarkóját.
+
+Kapják magukat a lovak, szőrszálakat húzgálnak ki a farkukból és
+átültetik a szarvasra. Bőg a szarvas nagy kínjában, de türelemre intik
+és no még egy szál, no még egyet és kész a szarvas szép sörénye.
+
+– Lóvá tettünk, – mondják neki s úgy nevetnek, nevettükben nyerítenek:
+_nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_.
+
+– Nyeríts te is ha már ló vagy, ne pedig bőgj, – biztatják a cimborái.
+
+– _Hi-hi-hin, hi-hi-hin_, – próbálja a szarvas a nyerítést.
+
+– Nem úgy pajtás, – mondják neki, – _nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_.
+
+Újra megpróbálja a szarvas és nyeríti, hogy: _pi-pi-hin, pi-pi-hin_.
+
+Megint nem jól csináltad te ostoba, nem fog az eszed néked, – korholja a
+sok ló.
+
+– Hát nagy terhet tudsz cipelni, nagy utakat meg tudsz tenni? –
+faggatják az új pajtások.
+
+– Megpróbálom, hátha tudom, – feleli a szarvas.
+
+Rátesznek vagy öt-tíz zsákot, lóheréset meg szénásat és biztatják, hogy
+gyí te fakó.
+
+Ám hiába biztatgatják, nem szokta meg ezt a munkát, nem bírta a teli
+zsákot. Alighogy egy-kettőt lépett s már kiáltoz: jaj be nehéz.
+Megroggyantak a térdei s egy-kettőre összeesett.
+
+– Ó, mihaszna lusta állat, – kiáltja a sok ló, – nem vagy te miközénk
+való. Botot fognak jó vastagot és úgy helybehagyják a szegény szarvast,
+hogy hol nyerített, hol meg bőgött. Úgy eliramodott tőlük, mintha sose
+látta volna őket.
+
+– _Nyi-hi-hin, nyi-hi-hin_, – nyerít a sok ló és jót nevetnek a
+szarvason, ezen a nagy felemáson.
+
+Szegény szarvas fut eközben, templom felé húzza szíve. Oda szeretne
+visszajutni, a templom szép vadasába. Szarvas bíz ő, gondolja magában,
+hogy juthatna a szarvához? Könyörög majd istenének, hátha megsegíti.
+
+Odaér a templom elé, meghajlik az oltár előtt s tiszta szívből
+imádkozik.
+
+– Ó, istenkém teremtőcském, add vissza a két szarvamat, ágas-bogas
+agancsomat, bocsásd meg a nagy bűnömet, a minapi beszédemet.
+
+Arrafelé jártak épp a pajtásai, a minap esti szarvasok és megsajnálták a
+_Nagyszarvút_.
+
+– Adjuk vissza a szarvait, – mondogatják egymásnak, – megbánta amit tett
+s fohászkodik istenéhez.
+
+Azzal elmennek a szarvakért, elhozzák a templom elé és leteszik a
+szarvas mellé.
+
+– Meghallgattál jó Istenkém, – kiált fel nagy örömében és ott mellette
+két nagy szarva, ágas-bogas agancsosa. Fogja és felrakja magára.
+
+Úgy oda volt az örömtől meg a boldogságtól, hogy a sörényét is magán
+felejtette és a szarvat, a két szarvat, jobbfelőlit baloldalra,
+balfelőlit jobboldalra, visszájára tette vissza.
+
+Igy járt-kelt a templom körül, Isten-ember csudájára és mosolygott aki
+látta, nevetett a sok pajtása. Lónak szarvas, szarvasnak ló, a világ
+csúfjára való.
+
+
+
+
+Férjemuram a vásáron.
+
+Mélyen alszik férjemuram, jóllakottan, nyugalomban. Felesége még
+mélyebben, éjszakai csendességben.
+
+Egyszerre csak felriad az ember, a felesége szava zavarta fel. Pedig
+csak álmában duruzsolgatott az asszony, mintha szóbeszédje lenne
+valakivel.
+
+– Ébredj asszony, – kiált rá az ura – mi lelt, hogy még éjszaka sincs
+pihenője a nyelvednek?
+
+Édesded álmából hökkent fel a némber és tétován hallgat az ura szavára.
+
+– Mi lelt? – kérdi még egyszer az ura – hogy még álmodban is
+lefetyelgetsz? Mit álmodtál, hogy álmomban engem is felriasztottál?
+
+Kelletlen az asszony szava, kedvetlen a szó szólása.
+
+– Furcsa álom az én álmom, – mondja végül – kár a szót rávesztegetni.
+
+– De csak mondd el, – szól az ura s addig nincsen neki nyugta,
+addig-addig zsémbelődik, erősködik, zsörtölődik, míg az asszony
+vállvonással elő nem áll az álmával:
+
+– A helységben sétálgattam, boltból-boltba kukkantgattam s amint tél-túl
+járok-kelek, jobbra-balra tekintgetek, hát egy boltnak az ajtaján, ez az
+írás áll a fáján:
+
+– Férfi ember, férjnek való, benn a boltban található; olcsóbb, drágább,
+mindenféle, szépnövésű, hitványféle.
+
+Elcsodálkozik az ember, hogy lám-lám, még a férfiak is vásárra kerülnek
+immár.
+
+– Beléptél a boltba úgy-e? – kérdezi az ura tőle.
+
+– Be is léptem, szét is néztem, jaj de furát láttam ott benn, – szól az
+asszony vidám hangon. – Szép szál férjek egysorjába, eladásra
+kimustrálva; ezer _szen_ darabja ára.
+
+– Volt-e olyan derék mint én? – kérdi férjemuram hetykén.
+
+– Mind különb volt náladnál is, daliább is, szálasabb is, – szól az
+asszony fitymás hangon.
+
+Egyet hümmög férjemuram.
+
+– Hát a többi milyen is volt? – kérdi csak úgy az emberünk.
+
+– Több jóképű egysorjába, a javából kimustrálva; ötszáz _szen_ darabja
+ára, – feleli az asszony fennen.
+
+– Olyan tán csak én is volnék, – szól az ura sértődöttként.
+
+– Különb az még náladnál is, csinosabb is, szálasabb is, – szól az
+asszony gúnyos hangon.
+
+Mélyet hümmög férjemuram.
+
+– Milyen vajjon az olcsóbbja? – kérdi halkan férjeura.
+
+– Sok volt még ott egysorjába, közepese kimustrálva; száz _szen_ egy
+darabja ára, – szól az asszony nyugodt hangon.
+
+– De már ennél különb volnék, úgy-e asszony? – szól az ura fojtott
+hangon.
+
+– Különb az bíz náladnál is, helyesebb is, szálasabb is, – szól az
+asszony mosolygósan.
+
+Nagyot hümmög férjemuram.
+
+– Még olcsóbbat is láttál tán? – kérdi ura, alig szólván.
+
+Hamisat néz az asszonyka, felelete gúnyosocska:
+
+– Magadfajta egy rakáson, tizesével a vásáron; egy vevőnek tíz is járja,
+tíz garas _(szen)_ a tíznek ára.
+
+Szót se szól a jámbor gazda, úgy tesz, mintha már aludna.
+
+
+
+
+A varázstükör.
+
+Egyetlen egy lánya volt az egyszeri apának és anyának. Útra készülődik
+egy nap az ember és mielőtt elindult volna, így szólt a feleségéhez:
+
+– Rövidesen visszatérek, de addig is vigyázz a házra meg a lánykánkra.
+Finom a lelke, csínján bánj vele.
+
+– Ne aggódj, – feleli a felesége, – rendben találsz majd mindent.
+
+Gyermek volt még a lányka és búcsúzáskor arra kérte az apját, hogy egy
+bábut hozzon neki az útról. Megcirógatja az ember a lányát, elbúcsúzik a
+családjától és útrakel.
+
+Telik-múlik az idő és egy szép nap, amint kinéz a lányka a kapun, nagy
+lelkendezve szalad vissza az anyjához, hogy jön az édes apja.
+Kiszaladnak a házból és meglátják a közeledő embert. A lányka odaszalad
+az apjához, az asszony meg sírni kezd nagy örömében.
+
+– Rendben van minden? Nem történt semmi bajotok? – kérdezi az apa.
+
+– Mindketten jól vagyunk, – feleli az asszony.
+
+– Hoztál bábut apám? – kérdi vidáman a lányka.
+
+[Illustration: A varázstükör.]
+
+– Itt a bábud, – mondja az apa és odaadja a játékot a lányának.
+
+– Neked is hoztam valamit; találd ki, – szól a feleségének.
+
+– Övet hoztál? – kezdi találgatni.
+
+– Nem azt, – mondja az ember.
+
+– Talán cipőt?
+
+– Azt sem, – mondja az ura, – sokkal különb annál az ajándékom.
+
+Azzal elővesz egy tükröt és odaadja a feleségének. Sose látott még az
+asszony tükröt és azt se tudta, hogy mit kezdjen el vele.
+
+– Mit csináljak ezzel a tükörrel? – kérdi az asszony.
+
+Mosolyog az ura és azt mondja neki:
+
+– Ha belenézel, meglátod magadat benne. Asszonynak kell, hogy legyen egy
+tükre, mert a lelkét is ott látja meg benne.
+
+– Vigyázok majd rá, akár a lelkemre, – mondja az asszony és elteszi egy
+ládikójába.
+
+Jócska idő telt el azóta, már tizenhat esztendős lett a lányka. Betegség
+szállta meg egy nap az asszonyt és hiába a sok orvos, hiába a sok
+imádkozás, csak nem fordul a baja jóra. Az ágyához hívatja egy nap a
+lányát és azt mondja neki:
+
+– Sokat bajlódtok velem, sok gondot okozok nektek. Mielőtt meghalnék,
+egy ajándékot szeretnék neked adni. Ott van a ládikómban, hozzad csak
+elő.
+
+Hiába szabadkozik a lánya, hogy így felépül a bajából, úgy jóra fordul
+majd minden, elő kellett venni a ládikót és odanyujtotta az anyjának.
+Kinyitotta az asszony, elővette belőle a tükröt és így szólt a lányához:
+
+– Még jóformán gyerek voltál, mikor ezt a tükröt kaptam az apádtól. Ha
+majd meghaltam és ha látni akarsz, nézz bele ebbe a tükörbe és mindig
+megtalálsz benne. Aztán átadta a tükröt a lányának és csendesen elhúnyt.
+
+Nagyon megsiratták a szegény jó asszonyt, eltemették és azóta
+búbánatban, szomorúságban töltötték idejüket.
+
+Gyorsan repült eközben az idő, de sehogy se tudott a lányka
+megvigasztalódni. Eszébe jutott egy nap a tükör, előveszi és amint
+belenéz, azt hiszi, hogy az anyját látja benne.
+
+– Anyám, édes anyám, – kiáltja el magát és egyre csak a tükörbe néz,
+mintha az anyjának látná benne a lelkét.
+
+– Ha majd elővesz a bánkódás, – gondolja magában – és senki se lesz
+mellettem, csak a tükörbe kell néznem és itt lesz anyám a közelemben.
+
+Örvendez a lányka, múlóban a bánatja és reggel, ha felkel, este, ha
+lenyugszik, előveszi a tükröt, belenéz és lassan-lassan megnyugszik,
+megvigasztalódik.
+
+Megint telik-múlik az idő és történik egy napon, új anya kerül a házba.
+
+– Jó anyát kapsz, – mondja az apja a lányának, – szót fogadj neki,
+akárcsak a tulajdon anyád lenne.
+
+Megörült a lányka az új anyjának, mindenkép a kedvébe akart járni. De
+hiába, mégis csak a mostohája volt és sehogy se tudta a szívét
+megnyerni. De meg rosszlelkű is volt az asszony és irígy szemmel nézte a
+jóságát is, a fiatalságát is. Jól esett a lelkének, ha megszólhatta és
+mindenképpen csak szabadulni akarna tőle.
+
+Könnyezni kezd egy nap a rosszlelkű és azt mondja az urának, hogy jobb
+lesz, ha elválnak egymástól.
+
+– Az istenért, – ijedez az ura, – tán csak nem bántott meg valaki, avagy
+tán rám úntál?
+
+– Szívesen élnék veled továbbra is, – folytatja az asszony a pityergést,
+– de ha a házadban maradnék, akkor el kellene rövidesen pusztulnom,
+időnap előtt.
+
+– Hogy-hogy? – kérdi megütődve az ember.
+
+– Úgy, – feleli az asszony, – hogy a lányod egyre csak azon imádkozik,
+hogy mielőbb meghaljak.
+
+Nem ad az ura hitelt a szavának.
+
+– Ha nem hiszed, – mondja az asszony, – menj be hozzá a szobájába és
+meglátod a varázslását.
+
+Már régóta feltünt volt az apjának, hogy szótalan egy idő óta a lánya és
+ha csak szerét ejtheti, a szobájába zárkózik. Pedig csak a mostoha miatt
+volt oly szomorú a lánya és ha rossz szót hallott tőle, a szobájába
+zárkózott és anyja után sirdogált. A tükre volt az egyetlen
+vigasztalója, abban panaszkodott el az anyjának.
+
+Épp a kezében volt megint a tükör, amint benyit hozzá nagyhirtelen az
+apja. Ijedtében fogja és a hóna alá rejti a tükröt.
+
+– Mit csinálsz itt egymagadban? – rivall rá az apja, – mit dugdosol
+előlem?
+
+Búsan néz a lány az apjára és nagy fájdalmában egy árva szó nem sok,
+annyi se tud kijönni a száján.
+
+– Igaza van anyádnak, – folytatja az apja. – Te csak a rosszát akarod és
+a halálát kívánod szegénynek.
+
+Csak úgy sápadoz a szegény lányka és nem tudja, hogy mit feleljen az
+apjának.
+
+– Mit dugdostál előlem, mikor benyitottam hozzád? – kérdi szigorúan az
+apja.
+
+Odanyúl a lány a hóna alá, előveszi a tükröt és odanyujtja az apjának.
+
+– Hisz ez az anyád tükre, úgy-e? – mondja meglepődötten az apja.
+
+– Az, – feleli a lány. – Őt nézegetem benne és megvigasztalódom a
+látásán.
+
+– Az anyádat a tükörben? – csudálkozik az apja.
+
+– Igen, az anyámat a tükörben, – feleli a lány. – Ime nézzed,
+megláthatod te is őt benne.
+
+Azzal nyujtja feléje a tükröt és elmondja neki az anyja utolsó szavait,
+amiket a halálos ágyán mondott volt neki.
+
+Nézi az apja a lányát, mélyen belenéz a szemébe és azt mondja neki:
+
+– Szegény ártatlan lánykám, most már megértettem mindent. Nem bíztam
+benned és nem is sejtettem, hogy ily gyengéd a szíved és nemes az
+érzésed.
+
+A mostoha eközben kinn hallgatódzott az ajtónál és igazi könnyekkel a
+szemében, úgy nyit be hozzájuk:
+
+– Mindennek én vagyok az oka, – mondja nagy bűnbánóan, – mert
+barátságtalan voltam a lánykádhoz és nem értettem meg a jó szívét.
+Bocsássátok meg az én nagy bűnömet.
+
+Öröm meg boldogság szállt ismét a házba és ha belenézett a lány a
+tükrébe, ott is csak boldog arcot meg boldog lelket látott.
+
+
+
+
+Csitteg-csattog, libeg-lobog.
+
+Élt egyszer, valahol messze, erre meg amarra, egy éltes házaspár. Egy
+nagy hegy volt a közelükben, azon meg egy gonosz kis borz ütött volt
+tanyát.
+
+Amint a hegyen járt-kelt egy nap az öreg ember, rábukkant a borzra;
+megfogta, jól összekötözte és vitte haza a házikójába, be egyenesen a
+fészerbe. Ebben a fészerben volt az öregék gabonája, itt őrölgetett az
+öreg asszony.
+
+– Valahogy szabadjára ne ereszd ezt a borzot, – mondja az öreg a
+feleségének és azzal indul elfelé, hogy dolga után lásson.
+
+A ravasz borz eközben azon törte a fejét, hogy mimódon menekülhetne meg.
+Hízelgő a szava, édeskés a beszédje, úgy rimánkodik az öreg asszonynak.
+
+– Nem tehetem, – feleli az öreg asszony, – nagyon rámparancsolt az uram.
+
+Épp őrölgetett az asszony, már-már fáradoztak a karjai.
+
+– Oldd meg ezt a kötelet, – kezdi megint a borz, – inkább segítek neked
+a munkádban.
+
+Ki volt már merülve az öreg asszony, a borz meg addig nógatta, addig
+instálta, míg megesett rajta a szíve és szabadon eresztette. Jót
+nevetett magában a borz és így szólt az öreg asszonyhoz:
+
+– Add ide azt a mozsarat, hadd őrlöm meg benne a gabonádat; te csak azon
+igyekezz, hogy a kihulló szemeket felszedegesd és visszadobjad a
+mozsárba. A többi aztán az én dolgom.
+
+Nem nagyon értett a borz a dologhoz, bizony sok szem hulldogált ki a
+mozsárból. És amint le-lehajolgatott az öreg asszony, hogy felszedegesse
+a szemeket, kapja magát a borz, megemeli a mozsártörőt és agyonüti vele
+az asszonyt. Aztán se szó, se beszéd, öreg asszonnyá vedlik át a borz,
+előveszi a halottat, a húsából levest főz és úgy várja haza az öreget.
+
+Jön nagy baktatva az öreg, a borzból lett öreg asszony meg fogadja,
+mintha ő lenne a felesége.
+
+– Hol van az a borz? – kérdi az asszonytól.
+
+– Megöltem azt a gonosz állatot, – feleli a borzból lett asszony, –
+levest főztem neked a húsából; akár már meg is kóstolhatod.
+
+– Fürödni kellene elébb, – mondja az öreg, – de már alig várom, hogy
+megkóstoljam a levesedet. Tálald csak elő hamar, mert éhes vagyok.
+
+Eléje terül az asztalka és rajta a párolgó leves. Belekóstol az öreg és
+mondja, hogy milyen furcsa az íze meg a szaga.
+
+– Ilyen szokott a borz levese lenni, – feleli neki a borz-asszony.
+
+Hitt is az ember a szavának meg nem is és ímmel-ámmal ugyan, de
+bekanalazta a tál levest. Amint megpihen aztán az ember, elibe áll az
+asszonyképű állat és azt mondja neki:
+
+– No te öreg ember, a feleséged húsának etted a levesét, ott a csontja
+az asztal alatt.
+
+És abban a pillanatban megint borzzá lett az asszony s ill a berek, úgy
+eliramodik az öreg elől, akárcsak a szélvihar.
+
+Nagyot rémül az öreg és odanéz az asztal alá. Hát ott a szegény felesége
+sok csontja. Úgy erőt vett rajta a nagy borzalom, hogy fájdalmában egész
+nekikeseredett és keservesen sírni kezdett.
+
+Egy nyulacska élt az öregeknél, meghallotta a gazdája nagy sírását,
+zokogását. Odaszalad az öreg emberhez és kérdi tőle a bánatját. Mindent
+elbeszél neki az öreg, úgy ahogy megtörtént a dolog.
+
+– Na gazdám, – mondja a nyulacska, – most én rajtam a sor, végére járok
+én annak a gonosz borznak.
+
+Másnap, alighogy pitymallott, siet a nyúl a hegy felé, ahol a borz
+szokott volt tanyázni. Rőzsét kezd szedegetni, mintha csak ez lenne a
+dolga.
+
+Megpillantja a borz a nyulacskát és odalépeget hozzá:
+
+– Jó reggelt nyuszika-pajtás, miben fáradozol ily kora reggel?
+
+– Rőzsét szedegetek, – feleli a nyulacska. – Ha akarod, te is
+szedegethetsz vagy egy kosárra valót.
+
+Nekilát a borz és ő is szedegeti a száraz ágakat. Jó sokat
+összerakosgattak és felét a borz, felét meg a nyúl veszi a hátára, úgy
+indulnak lefelé. Elül ment a borz, a nyúl meg a nyomában.
+
+Amint mennek-mendegélnek, egyszerre csak azt hallja a borz, hogy
+csitteg-csattog valami mögötte. Hátraszól a borz, hogy mi az, ami úgy
+csitteg-csattog.
+
+– A hegy, – feleli a nyulacska.
+
+Pedig annak a csattogása hallatszott, hogy a nyúl kovát meg acélt vett
+elő és tüzet csiholt belőle.
+
+Megint csak tovább haladnak lefelé. Most meg azt veszi a borz észre,
+hogy libeg-lobog valami.
+
+– Mi az, ami úgy libeg-lobog? – kérdezi a borz.
+
+– A hegy, – feleli a nyulacska.
+
+Pedig annak látszott a lobogása, hogy a nyúl meggyujtotta a rőzsét,
+azért kellett neki a kova, és az vetett lobbot. Bezzeg megijedt a borz a
+lobogó láng láttára. Hát még amikor a láng a szőrébe kapott és ugyancsak
+kikezdte a tarkóját meg a hátát. Nekiiramodott a fájdalmával meg a
+rémületével és hazáig meg se mert állani.
+
+Hazafelé tartott a nyúl is és egész úton azon töprengett, hogy hogyan
+férkőzzék hozzá a borzhoz.
+
+Egy nap vár, két nap vár, a harmadik nap megy a hegyre, a borzék tanyája
+felé és hogy rá ne ismerjen, javasemberré változik át. Amint közeledőben
+a borz tanyája, odaáll az ajtó elé és nagyhangosan rákezdi, hogy:
+
+– Híres-neves javas vagyok, sajgó sebet gyógyítgatok.
+
+Nagy az öröme a borznak és szólítja a javast, hogy kerüljön beljebb,
+mert szüksége volna a kenőcsféléjére. Előkotorja a javas a kenőcsöt és
+azt mondja a borznak:
+
+– Tartsd a hátad komám, hadd kenegessem meg a sebedet.
+
+Paprikát tett volt a kenőcsébe és olyan ordítozást csapott a borz tőle,
+hogy a nyulacska is beleborzongott. Ott is hagyta a betegjét,
+kenőcsöstül, fájdalmastul.
+
+Hazasietett a nyulacska és addig tünődött, addig eszmélkedett, míg
+hozzálát egy nap a dologhoz és egy csónakot készít magának. Elsőnek a
+borz volt, aki megpillantotta és mert időközben kilábolt a bajából, nagy
+kíváncsian megkérdi a nyúltól, hogy mi az, amit faragcsál magának.
+
+– Csónakot csinálok, – feleli a nyúl, – azon evezgetek majd a folyónkon.
+
+Tetszik a borznak a játék és kéri a nyulat, hogy neki is csinálhatna
+egyet.
+
+– Nem bánom, – feleli a nyúl, – ha majd elkészülök a magaméval, neked is
+megcsinálom a párját.
+
+Egy-két nap és elkészült a nyúl a csónakjával, még egy-két nap és
+elkészült a másikkal is. A magáét fából faragta ki, a borzét meg
+agyagból tapasztotta össze.
+
+Egy-kettőre beleültek, a nyúl a facsónakba, a borz meg az agyagból
+valóra és nekilódították, hogy kipróbálják a vízen.
+
+– Most meg úgy evezgessünk, – mondja kis idő mulva a nyúl, – hogy kié
+halad gyorsabban, a tiéd-e vagy az enyém.
+
+Jól megmarkolják az evezőjüket és nekiindulnak a víznek. A fából való
+persze gyorsabban síklott, az agyagból való meg lassabban és nehezebben.
+
+Egyszerre csak repedezni kezd az egyik, a borz csónakja, a víz is
+szivárogni kezd bele. Akkorát rémüldözött a borzkoma, hogy segítség után
+kezd kiáltozni.
+
+– Sülyed a csónakom, jaj, sülyed a csónakom, – kiáltozza és ugyancsak
+integet a nyúl felé.
+
+Siet a nyúl visszafelé és amint közelébe ér a borznak, megemeli az
+evezőjét és olyat csap vele a borzra, hogy még nagyobbat sülyed a
+csónakja.
+
+– Fából van a nyúl csónakja, agyagból a borz csónakja, – kiáltja oda a
+borznak.
+
+Alig egy-két pillanat és merül lefelé az agyagcsónak, borzostul,
+mindenestül.
+
+Igy pusztult el a borz, így lakolt meg a gonoszságáért.
+
+
+
+
+Üstöt lopott púpos varga.
+
+Élt egyszer egy ágrólszakadt, széllelbélelt szegény szabó. Folt ha
+kellett a ruhádra, bélésdarab _kimonódra_, a majsztram megfoltozgatta,
+bélését megtoldozgatta. Házról-házra házalt szegény, úgy éldegélt sovány
+főztjén.
+
+Jön egyszer egy útjáról hazafelé és igyekszik a házikójába, hogy
+elővegye a főzőüstjét, a rizsporcióját s megfőzze a hétrevalóját. Belép
+és amint dologhoz akar látni, hát nem lába kelt az üstnek? Elhül a vér
+benne, sóhajtoz a kárán a kárvallott.
+
+– Pedig ma reggel még itt lógott, csak ma vihette el valaki, –
+méltatlankodik az ember és szomorú arcával hol a rizses zsákját nézi,
+hol az üstje hült helyét.
+
+– Hogy főzöm meg rizsecskémet? Hogy eszem meg ételkémet? – szól a szabó
+fejcsóválva, markát, öklét meg-megrázva.
+
+Kenyérrel kellett szegénynek beérnie, meg egy-két csésze híg teával.
+Vigyázhatott ezután már a holmijára, be is csukhatta az ajtaját, ha
+elment hazulról. Csak nem került elő az üstje.
+
+Elmult egy nap, elmult két nap, búcsút mond a harmadiknak s amint
+jár-kél utcahosszat és bepillant az egyik szomszédjához, púposhátú kis
+vargához, hát az üstje a sarokban, ott rejtőzik a limlomban.
+
+– Ej ebadta púposhátú, keskenyvállú, ravaszmájú! Nem ellopja a más
+üstjét, szegény ember kis készségét?
+
+Szalad egyenest a bíróhoz és elpanaszolja neki a dolgát. Összeráncolja a
+bíró a homlokát és törvény elé parancsolja a két embert, de meg a lopott
+jószágot is.
+
+– Ki az üstnek a gazdája? – kérdi a bíró a két embert.
+
+– Enyém az üst, – szól a varga, – púpos hátán egyet rántva.
+
+Nagyot néz a szabó a vargára s mérges szóval így rivall rá:
+
+– Az üstömet te vitted el, nyugalmam te raboltad el; nem hagyom a
+sajátomat, visszaadod a jussomat.
+
+Rásunyít a púpos a bíróra s álnok szóval így áltatja:
+
+– Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzném én kis erőmmel ezt az üstöt
+elcipelni, szűk vállamra ráemelni?
+
+– Igazad lehet, – szól a bíró, ítéletét megfontoló, – nehéz az üst, te
+meg vézna, tán a tiéd az üst jussa.
+
+– Bíró uram, – mond a másik, – enyém az üst, én szerzésem. Min főzöm meg
+az én rizsem?
+
+Ül a bíró, el-elgondolkozik és amint végigmustrálja a két embert, feláll
+az ültéből és azt mondja a púposnak:
+
+– Téged illet az üst jussa, kapd válladra s vigyed haza.
+
+Szinte megvillog a púpos szeme a nagy örömtől, ráhunyorít a szomszédjára
+s kárörvendő kapzsi módon, odaugrik az üsthöz, megragadja, ráemeli a
+púpjára és indulna is már vele hazafelé.
+
+– Állj meg varga egy-két szóra, – szól a bíró parancsszava. – Púpos
+háttal, vézna testtel, hogy győzöd te kis erőddel ezt az üstöt
+elcipelni, szűk válladra ráemelni?
+
+– Győzöm bíz én, hogy ne győzném? A vállamon elviszem én, – szól a púpos
+hetykélkedve, alattomban örvendezve.
+
+– Lám, lám, – szól az igazbíró, ítéletét emígy szóló, – most már győzöd,
+most már bírod, erős lett a karod, púpod. Úgy-e vézna? Úgy-e varga?
+
+Áll a púpos bámészkodvást, áll a szabó bizakodvást; úgy lesik a bíró
+hangját, az ítélet döntő szavát. S szól a bíró ítélete:
+
+– Ha már győzöd, ha már bírod s erős lett a karod, púpod, vidd az üstöt
+a szabóhoz, az igazi gazdájához. Tolvaj varga, nagy mihaszna.
+
+A majsztramnak aznap este, rizsét főzi rizses üstje; púpos varga
+sopánkodik, a kóterben gubbaszkodik.
+
+
+
+
+Az üstökös és a pacsirták.
+
+Csak éjszaka ragyognak a csillagok, nappal nem is látni őket. Ez onnan
+van, mert nappal a fellegek közzé bujnak és ott alusszák át nappali
+álmukat.
+
+Egy kora reggel, még alighogy pitymallott, már ágyacskáikban pihentek a
+csillagok és fülig be voltak takaródzva. Egyszerre csak úgy hallják,
+mintha csipogna valami mellettük. Csudálkoznak a csillagocskák és
+kerekre nyitják a szemecskéiket. Kikandikálnak az ágyaikból, hát
+madárkák csicseregnek, azok csiripelnek az ágyuk mellett.
+
+– Kik vagytok ti arcátlanok? Mi itt a keresni valótok? – rivall rá a sok
+csillag a madárkákra.
+
+– Pacsirták vagyunk, hát énekelünk és mert énekelünk, hát lármát
+csapunk, – kotnyeleskednek a pípjeikkel.
+
+– Pusztuljatok innen, semmi dolgotok a tanyánkon, – fortyannak fel a
+csillagocskák. – Ha pacsirták lennétek, lent énekelnétek a földön, nem
+pedig a fellegek közt, közelében a kék égnek.
+
+– Hogy mások hol énekelgetnek, azt nem tudjuk; de mi pacsirták vagyunk
+és csak fenn szeretünk nótázgatni, közelében a kék égnek. Persze, ti
+egész nap csak lustálkodtok, ti naplopók, ti álomszuszékok. Ragyogni meg
+csillogni, azt csak éjszaka tudtok.
+
+Igy pereg a madárkák nyelve és úgy csipognak, úgy víjognak, mintha csak
+az erdőben lennének. Csak úgy forr az epéjük a heverésző
+csillagocskáknak. Jól tudták a mihaszna kis madaracskák, hogy nappal nem
+bujhatnak ki az ágyaikból és hol az orruk előtt repkedtek a
+csillagoknak, hol meg a füleikbe csipogtak egy nagyot.
+
+Egy üstökös volt a csillagok közt; hosszúhajú, nagyszakállú,
+szűkbeszédű, komorarcú. Megúnja az üstökös a sok feleselést, a hiábavaló
+csiripelgetést és rárivall nagymérgesen a madárkákra:
+
+– Széllelbélelt arcátlanok, be hangos lett a szavatok. Azt hiszitek,
+hogy minden szabad nektek és hogy azt tehettek, amit akartok?
+Ellóduljatok innen, mert úgy szétütök köztetek, hogy ahányan, annyifelé
+hulltok le.
+
+Meghökkennek a pacsirták s ijedtükben elhallgatnak. Ám nappal volt már
+és szűnőben az üstökös villogása. Csak éppen hogy villangatott még vagy
+egyet-egyet. Elpárolog a madárkák félsze és megjön helyette a mersze.
+
+– De fura egy öreg kócos, – sípogja a legbátrabbik és összefüttyenti a
+sok pacsirtát, hogy azok is hadd mulassanak és egyet nevessenek azon a
+borzason.
+
+Előrepül a sok pacsirta és úgy körülcsiripelik a szegény üstököst, hogy
+azt se tudja, hol kezdjen ki velük. Űzőbe veszi a pacsirtákat és ha
+emerre kergeti őket, arrafelé röpülnek és ha jobbjával fenyegetőzik,
+balja körül kerülik meg. Üstökét is rázogatja és korbácsot fon a
+hajából, lengedező szakállából, csak nem tud velük boldogulni. Hiába,
+sokan voltak a madarak, az üstökös meg csak egymaga. Addig-addig
+kergetőznek s addig hajszolgatja őket, míg egyszerre csak elszédül,
+egyet tántorodik és lezuhan az égből a földre.
+
+Hogy kiáltozgat, hogy síránkozik a sok apró csillag. Odáig vannak a nagy
+rémülettől és csakúgy zokognak mennybéli kis ágyacskáikban. A pacsirták
+pedig meg is hökkentek egy kissé, meg is örültek és mind kirepül a
+fellegek közül.
+
+Lent a földön, egy kis faluban éldegélt egy öreg ember. Kimegy egy
+reggel a kertjébe és amint nézegeti a virágait, egy nagy seprőn akad meg
+a szeme. Ott feküdt a földön, a gyalogösvény mellett. Hosszú volt a
+nyele, hosszú a seprője, hamvas meg üszkös, akár egy csóva.
+
+– Vajjon hogy került ide ez a seprő? – tűnődik az öreg.
+
+Nézegeti, bámulgatja és gondolja magában, hogy épp kapóra jött neki.
+Lesz legalább, amivel kitakarítsa a kertjét, úgyis sok már a gaz meg a
+gyom benne. Kezébe veszi a seprőt és amint ide-odaforgatja, hát
+ugyancsak ámuldoz a nagy csudától. Úgy fénylik a seprő nyele, mintha
+színig arany lenne; seprője meg sziporkázik, hol megcsillan, hol
+szikrázik.
+
+– Alighanem az ördögök szigetjéről való, – örvendez az öreg s
+csillogtatja az ezüstjét, villogtatja aranyszínét.
+
+Hozzálát vele a munkához és úgy fogott a seprő, hogy egy-kettőre
+végigtakarította vele a nagy kertjét. Leül aztán a fa alá, hogy
+megpihenjen az árnyékában. Előveszi a dohánykészséget, teletömi a
+pipáját, rágyújt és hol a füstöt eregeti, hol a seprőt nézegeti. Mikor
+aztán kialvófélben volt a pipája, kiveszi a szájából és amint veregeti
+belőle a bagót, egy parázsdarabka, hogy, hogy nem, a seprőre talált
+esni. Nagyot serceg a seprő és olyan nagy láng csap ki belőle, hogy a
+szeme is belékáprázott az öregnek. Felpattan az ültéből és úgy inalgat
+elfelé, hogy a lába is alig bírta.
+
+– Vajjon mi lelhette azt a seprőt? – tűnődik a megszeppent öreg és amint
+ijedezve hátrafelé pislog, még nagyobb a rémüldözése. Mintha egy nagyot
+ásítana az a seprő és egyszerre csak mintha talpraállott volna. Serceg
+aztán még egyet, még kettőt, még többet, aztán lángra lobban, tűzbe
+vedlik és fel az ég felé, akárcsak egy szárnyas madár.
+
+Elkiáltja magát az öreg, összeszaladnak a szomszédjai.
+
+– Mi baj, öreg apó? – kérdezik a sápadozót. Lelkendezve beszéli az öreg:
+
+– Seprő nyele tüzet fogott, itt előttem talpra ugrott; rájött a nagy
+mehetnékje, égfelé repülhetnékje.
+
+Sorjába elmondja az öreg, hogy mi minden történt vele a kertben.
+Elképpedve hallgatja a sok ember és nézik a csillogó üstököst, csak úgy
+szikrázik fentről a csóvája.
+
+Pacsirták repültek el a kert felett, a minapi kis rendbontók. Utána
+repültek volt az üstökösnek, amint ájultan alázuhant és jót nevettek
+később, hogy seprőnek nézte az öreg ember.
+
+– Ha nincs az a kis parázsdarab, – mondja az egyik, – sose tért volna
+többé magához.
+
+– Örök életére seprőnek maradt volna, – hagyja helybe egy másik.
+
+– Mégpedig a mi hibánkból, – csicsergi egy harmadik.
+
+Összeverődnek aztán és repülnek ismét az ég felé. Énekelnek,
+fütyölgetnek, de jól vigyáznak ám, hogy meg ne zavarják a csillagok
+nyugalmát.
+
+– Miénk a nappal, – mondják, – a csillagoké meg az éjjel.
+
+
+
+
+A bambuszlányka.
+
+Egy öreg házaspár élt egyszer egy helységben. Az volt az embernek a
+foglalatossága, hogy reggelenként kijárt a bambuszerdőbe, bambusznádakat
+vagdosott le és kosarakat font belőlük. Ezzel tengődött öregségében.
+
+Megint kiment egy reggel az erdőbe és amint nézi a bambuszokat, hogy
+melyikét vágja le elébb, hát ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak
+világítana a szára. Elálmélkodik az öreg és alighogy hozzá mer nyulni.
+Nagynehezen nekigyűrkőzik, kitépi azt a bambuszt és siet vele haza a
+kunyhójába. Otthon megint a kezébe veszi, forgatja jobbra, forgatja
+balra és amint mindenfelől nézegeti, egyszerre csak egy lányka ugrik ki
+belőle. Olyan nagy volt mint a hüvelykem, tán még annál is kisebb.
+Meghökken az öreg és ha rá nem mosolyogna az a csöppség, még tán el is
+szaladt volna tőle. Siet az öreg a feleségéhez és mutatja neki a kis
+csudát.
+
+– Majd nagyobra növesztjük mi, – biztatja az urát a jó öreg asszony és
+úgy etetik-itatják, úgy csucsujgatják, szeretgetik, hogy minden napra nő
+egy-egy kevéskét. Alig egypár hónap és olyan nagyra cseperedett, hogy
+akár nagylány számba is mehetett volna. Hát még a nagy okossága meg az a
+ragyogó szépsége. Nem is olyan volt ő, mint más ember lánya. Csuda volt
+ahogy meglett, csuda volt ahogy megnőtt és aki ránézett, mind
+rajtafelejtette a szemét.
+
+Megint megy egy reggel az öreg az erdőbe, a bambuszai közé. Válogat
+bennük, hogy melyikét vagdossa le elébb és amint nézegeti őket, hát
+megint ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak világítana a szára.
+
+Veszi a bambuszt, siet vele hazafelé és amint kettévágja a szárát, hát
+csak úgy potyog ki belőle a töméntelen sok arany. Alig győzik
+összekaparni, annyi hullott ki belőle.
+
+– Azért az a sok arany, – mondja az öreg ember felesége, – hogy
+felnevelhessük a lányunkat és hogy semmibe se lásson szükséget.
+
+Hozzá is láttak az öregék a jómódhoz. Olyan egy palota épült a viskó
+helyett, hogy a _dájmió_é se volt különb, de még a _mikádó_é sem.
+Szolgálója volt a lánynak, ahányat csak akart; ruhája, amilyet csak
+kívánt. Ragyogott is benne a szépsége, akár csak a mennybélieké.
+
+Nagy lett a híre a bambuszlánynak, még a városokban is tudtak róla.
+Megmozdul a sok levente, a sok vitéz _szamuráj_ és mind odaözönlik a kis
+helység felé, hogy lássák a nagy csudát és hogy szerencsét próbáljanak
+vele. Csak úgy félvállról, ha beszélt velük a lányka. Pedig mind el
+szerette volna venni, de egyik se igen kellett neki. Aztán meg olyan
+különöseket kívánt tőlük.
+
+Beszélünk majd róla, – mondja az egyiknek, – ha elfogod a mennydörgő
+Istent és idehozod hozzám.
+
+– Beszélünk majd róla, – mondja egy másodiknak, – ha elhozod a virágot a
+paradicsom kertjéből.
+
+– Beszélünk majd róla, – mondja egy harmadiknak, – ha elhozod azt a
+dobot, amelyik magától tud dobolni.
+
+Ámúlt-bámult a sok levente, hogy milyen csudadolgokat is kíván az a
+lányka. Pedig akadtak ám olyanok is, hogy nekimentek a nagyvilágnak s
+így megteljesedhetik a kívánsága. Hegyek, rengetegek közé tévedtek, sík
+tengerekre merészkedtek és vagy tértek onnan vissza, vagy nem.
+
+Egész a _mikádó_ig jutott el a bambuszlányka híre.
+
+– Azt beszélik, – mondja egy nap a főembereinek, – hogy ritka lány az a
+bambusz szülöttje, hogy párja nincs a szépségének meg az okosságának.
+Megnézem én rövidesen és ha arra való, bíz én feleségül veszem.
+
+Útra kél másnap a _mikádó_ és csatlósok előtte, csatlósok utána, úgy
+érkezik meg a kis helységbe, a bambuszlánykáék nagy palotájába. Bíz az
+még az övénél is különb volt. Előhozzák a lánykát és amint megpillantja
+a _mikádó_, szinte elbűvölődik a nagy szépségétől.
+
+Boldogan néz rá a lánykára és azt gondolja magában, hogy azért nem
+akarhatott eddig senkit, mert _mikádó_ felesége szeretne lenni. Odalép
+nagybüszkén a lánykához és azt mondja neki:
+
+– Eljössz velem a palotámba, feleségül veszlek.
+
+Lesüti a lányka a szemeit és azt feleli a _mikádó_nak:
+
+– Boldog lennék, ha a _mikádó_ felesége lehetnék, ha ugyan lehetnék.
+
+– Miért ne lehetnél, ha én is úgy akarom, – kérdi csudálkozva a
+_mikádó_.
+
+– Azért nem lehetek a feleséged, – feleli a lányka, – mert nem a föld
+szülöttje vagyok, másutt az én hazám.
+
+– Hát mifajta vagy? – kérdi a _mikádó_. – Ördögök fajzatja avagy Istenek
+leszármazottja?
+
+– Se ördög fajzatja nem vagyok, – feleli a lányka, – se Isten
+leszármazottja, hanem ott a hazám az égen, onnan jönnek le mingyárt
+értem. Te térj vissza a palotádba, én meg az égre kerülök ismét.
+
+Elcsudálkozik a _mikádó_, sehogy se ad hitelt a lány szavának. De csak
+addig, míg világosság nem támad az ég felől. Égi teremtések szállnak le
+a magasságból, emberformájúak, de mégse emberek és ott gyülekeznek össze
+a lányka körül. Csak úgy fénylik egy gyaloghintó a kezükben, abba
+ültetik bele a lánykát és úgy szállnak vele vissza az égbe.
+
+Ránéz a lányka az öregékre, rájuk mosolyog és összeteszi a két kezét,
+úgy imádkozik a boldogságukért.
+
+Boldogok is voltak az öregek meg hosszúéletűek és ahányszor csak
+megpihentek a kertjükben és felfelé néztek az ég felé, mintha egy
+fényesség mosolygott volna le rájuk, a bambuszlányka fényessége.
+
+
+
+
+A selyemhernyó.
+
+Csendesen éldegélt az egyszeri házaspár, megvolt a mindennapi kenyerük
+meg a teájuk. Abból éltek, hogy az asszony selyemhernyókat tenyésztett
+és elég pénzt szerzett a selymen.
+
+Egyszer, hogy, hogy nem, pusztulni kezdett a sok selyembogár és vége
+lett az asszony keresetének. Az ura azt hitte, hogy az asszony a hibás
+és úgy megharagudott szegényre, hogy bolondfejjel otthagyta és másüvé
+költözködött. Az asszony sora meg egyre rosszabbodott, a cselédei is
+otthagyták és azt se tudta szegény feje, hogy mihez kezdjen nagy
+nyomorúságában.
+
+Sétálgat egy nap az eperfái alatt és amint nagy szomorúan nézegeti őket,
+egy selyemhernyót pillant meg az egyik fán. Ott rágcsálta a falevelet és
+emelgette felfelé a fejét. Még ennek az egy hernyónak is be megörült a
+szegény asszony. Úgy vigyázott rá, mint a szemefényére, hogy a szél meg
+ne ártson neki, hogy az eső meg ne csapkodja.
+
+Ezen az egy állatkáján kívül még egy kutyája is volt az asszonynak.
+Fehér a szőre, akárcsak a frissen esett hóé és úgy csillogott a napban,
+mintha selyem lett volna a szőreszála. Odalép egy reggel az asszony a
+hernyójához és leveszi a fáról, mert borulni kezdett az ég alja.
+Odaviszi nagy óvatosan a hernyós ládikóhoz és amint el akarja benne
+helyezni, egyszerre csak előugrik az a fehér kutya és hamm… bekapja a
+selyemhernyót.
+
+Vége a szegény asszony örömének meg a reménységének. Sír-rí nagy
+szomorúságában és oly keservesen néz rá a kutyájára, hogy miért is
+okozta neki azt a nagy bánatot.
+
+– Nem tehet a szegény állat róla, – gondolja magában, – dehogy bántotta
+volna a kutyáját.
+
+Amint ott ül az eperfa alatt és gondolkozik a sorsán, egyszerre csak
+eltüsszenti magát az a fehér kutya. Odanéz az asszony, hát két
+selyemszál lóg ki a kutya orrából. Egy-egy szál az orra likából. Fehér
+volt az a két szál, akárcsak az ezüst és úgy csillogott, akárcsak a
+kristály. Nézi az asszony a két selyemszálat és megfogja, hogy kihúzza a
+kutyája orrából. Húzza a két szálat, húzza, nem akar ám vége szakadni.
+Megint csak húzza, még mindig jön az a két szál. Gombolyítani kezdi és
+gombolyítja, gombolyítja, egy nagy gombolyag lett már belőle. Be
+csillogott az a finom selyme, be ragyogott a fehérsége.
+
+Belekezd egy másik gombolyagba, aztán egy harmadikba, egy negyedikbe,
+alig győzi a két szorgos kezével. Százával hevert már előtte a sok
+gombolyag és még mindig engedett az a két selyemszál. Bambusznádakat
+vesz elő az asszony, hogy azokra aggassa a selymet. Mikor meg a
+bambuszokból is kifogyott, előszedi a dézsáját, aztán meg a hordóját és
+arra göngyölíti rá a sok selymet. Vagyont ért már a sok fonal, a sok
+gombolyag, helye se volt többé a házában. Amint egyre csak dolgozik és
+húzza a kutya orrából a selymet és közben meg szétnéz, hogy hol is
+találhatna még helyet, egyszerre csak vége szakad a szálnak és abban a
+pillanatban összeesik a kutya, élettelenül terül el a földön. Meghökken
+az asszony, nem tudja mire vélni a dolgot.
+
+– Az én védőistenem volt abban a kutyában, – fohászkodik fel az asszony,
+– ő mentett meg az elpusztulástól, ő volt az én segítségemre.
+
+Veszi aztán a fehér kutyát és oda temeti el az eperfa alá, ahol az az
+egy selyemhernyója tartózkodott volt. Letérdelt a sír elé és imádkozott
+a védőistenéhez, hogy segítségére volt a nagy bajában és hogy
+megkönyörült rajta. Aztán megint nekilátott a munkának.
+
+Egy-két nap mult el azóta. Arrafelé járt egy reggel az ura és benézett
+kintről, hogy vajjon mit csinálhat az a szegény asszony. Csendes volt a
+ház nagyon és úgy megsajnálta a feleségét, hogy szinte bánni kezdte a
+tettét.
+
+– Megnézem bíz én, – gondolta magában, – hátha segíthetek a sorsán. Tán
+még szükséget is lát szegény feje.
+
+Benyit a kapun, belép a házba, hát ott az asszony a közt a rengeteg sok
+selyemgombolyag közt, alighogy kilátszik belőle. Meghökkent az ember a
+sok fehérségtől meg a sok csillogástól; ilyen selymet még ő se látott
+világéletében. Ő is tenyésztett odahaza selymet, neki is voltak
+gombolyagjai, de azoknak sötét volt a szála meg olyan gubancos, hogy
+alig lehetett hasznát venni. Jó, hogy még olcsó pénzen adhatott túl
+rajta.
+
+– Miféle selyem ez itt? Hogyan jutottál hozzá? – kérdi az ember az
+elhagyott feleségétől.
+
+Mindent elmondott neki az asszony, az egyetlen selyemhernyóját meg a
+fehér kutyája dolgát, úgy ahogy megtörtént vele.
+
+– Isten küldte neked ezt a segítséget, – mondja meghatódottan az ember.
+– Én meg ostoba voltam meg rosszlelkű, hogy szegénységedben elhagytalak.
+
+– Az is Isten műve volt, – felelte az asszony, – így juttatott ehhez a
+nagy gazdagsághoz.
+
+Sírva fakadt az ember, az asszony pedig megbocsátott neki és megint
+együtt voltak, mint annakelőtte, a régi jóidőkben. Megint eltelt egy-két
+nap.
+
+Odalépnek egy reggel az eperfa alá, ahol a fehér kutyának volt a sírja
+és amint felnéznek a fára, hát csak úgy csüngött le róla az ezernyi-ezer
+selyemgubó. Mind fehér volt, mind csillogott, akárcsak az eleven ezüst.
+Összeszedik a sok selyemgubót, felgombolyítják és épp olyan lett a
+selyme, mint a fehér kutyából jött szálaké.
+
+Nagy lett a híre a házaspár selymének. Csudájára jártak az emberek, úgy
+bámúlták a fehérségét meg a ragyogását.
+
+Egész a _mikádó_ig jutott el a híre és amennyi selyme csak volt az
+asszonynak, mind a _mikádó_ vette meg. Ebből készültek a ruhái, a
+feleségének, a gyermekeinek meg az udvarbelieknek is. Emlékezetére pedig
+a kutyának »Kutyafej-selyem« lett az asszony fehér selymének a neve.
+
+Boldogságban éltek meg nagy gazdagságban és még a késő ivadékaik is ezt
+a selymet tenyésztették, a Kutyafej-selymet.
+
+
+
+
+A nyulacska és a krokodil.
+
+Volt valahol _Nippon_országban egy sziget, azon meg egy fehérszőrű kis
+nyulacska. Egy másik kis sziget is volt a távolban, oda szeretett volna
+a nyulacska eljutni. Csakhogy bajos volt az átkelés, sehogy se találta
+meg a módját. Mindennap kisétált a partra és egyre csak azon tünődött,
+hogy juthatna át arra a szigetre.
+
+Amint megint ott üldögélt egy nap, egy krokodilt pillant meg a távolban,
+mintha feléje volna közeledőben.
+
+– Ha idejön az a krokodil, – gondolja a nyulacska magában, – most ez
+egyszer hazudni fogok neki, hátha megkörnyékezem vele és eljuthatok a
+túlsó szigetre.
+
+Jön nagy uszkálva a krokodil és épp a nyulacska előtt tért pihenőre.
+Köszönti a nyulacska a nagy állatot és így szól hozzá:
+
+– Hányan vagytok ti a fajtátokból, krokodilkoma?
+
+– Sokan, nagyon sokan, – feleli a nagy állat.
+
+– Mi pedig annál is többen, – lódít egyet a nyulacska.
+
+– No-no, – mondja a krokodil, – nem lehet a, pajtás. Nagyon nagy a
+tenger, sokan férünk el benne; neked meg ez a kis sziget a tanyád,
+aligha lehettek oly sokan.
+
+– Ha csakugyan oly sokan volnátok, – feleli a nyúl, – a szomszéd
+szigetig is el tudnátok sorakozni, akárcsak egy nagy híd.
+
+– Még pedig könnyű szerrel, – hagyja rá a krokodil.
+
+– Ha olyan nagyon könnyű, – mondja a nyúl, – ám próbáljátok meg egyszer.
+Én majd itt vigyázok és összeszámlállak benneteket.
+
+– Na, hát várj egy kissé, – mondja a krokodil – hadd hívom őket össze.
+
+Nem is sejtette az egyűgyű eszével, hogy mi a nyúlnak a szándéka, hanem
+hozzálát és ahány krokodil a tengeren, mind odaszólítja őket.
+
+Egyre gyülekezik a sok nagy állat, a nyúl meg lesi őket és várja nagy
+türelemmel, hogy együtt legyen mindahány.
+
+– Nézz hát ide, nyúlkoma, – dölyfösködik a krokodil – és láss hozzá a
+munkához. De aztán jól számláld őket össze, hogy el ne vétsd valahogy.
+
+Már sorakozik is a sok nagytorkú és akárcsak egy eleven híd, egész a
+túlsó szigetig ér el a rendjük.
+
+– Pompás, – kiált fel a nyúl, – most majd összeszámlállak benneteket.
+
+Azzal kapja magát a nyúl, rálép az első krokodilra és: ez az első, – ez
+a második, – ez a harmadik – és addig-addig ugrál, az egyiknek a hátáról
+a másikra, a másiknak a hátáról a harmadikra, a harmadiknak a hátáról a
+negyedikre, míg el nem ér a túlsó sziget partjáig. Egyet ugrik a nyúl,
+odapattan az új partra és odaszól a bámészkodó krokodilokhoz:
+
+– Ó, ti egyűgyűek, ugyancsak rászedtelek ám benneteket. Túljártam az
+eszeteken. Én csak idáig akartam eljutni, azért kellett a fajtátok.
+Köszönöm, hogy annyit fáradoztatok és hidat álltatok nekem.
+
+Jaj, de berzenkedett a sok krokodil, jaj, hogy csattogtatták nagy
+fogaikat. És már inalna a nyúl elfelé, mikor az egyik krokodil, hogy,
+hogy nem, nagy mérgében nekikap és megragadja a nyúl farkát.
+
+Ó, de megszeppent a szegény kis nyulacska. Kérőre fogja a dolgot és
+váltig szabadkozik, hogy csak tréfaszó volt, amit mondott.
+
+Nem hisznek már neki a krokodilok. Megragadják a szegény kis nyulacskát
+és mind kicibálják a szőrét.
+
+– Most már rendben vagy, – mondják neki és ott hagyják a nyulat,
+bánatostul, fájdalmastul.
+
+Sír a nyúl nagy keservében, csak úgy potyogtak a könnyei. Restelte is az
+állapotját, de meg a nagy fájdalma is kínozta a testjét.
+
+Néhány bálvány-isten iparkodott épp arrafelé és megállanak a nagy
+siránkozásra.
+
+– Mért sírsz-rísz kis nyulacska? – kérdezik tőle.
+
+– Krokodilusokkal különböztem össze, – sóhajtja a kis tapsi, – szép
+fehér szőrömet jaj de kicibálták.
+
+Jókedvében volt éppen az egyik és nagyhamisan azt mondja a nyúlnak:
+
+– Sose búsulj, tapsifüles, segítek én a bajodon.
+
+Felvillan a kis nyúl szeme, csak úgy lesi a szókat.
+
+– Fürödj meg a tengerben, – mondja a bálvány-isten, aztán meg feküdj
+neki a szélnek. Leszárad rólad a sok nedvesség és megint elkezdheted az
+ugrabugrálásodat.
+
+Valónak vette a nyúl a tanácsot és legott bebukdácsolt a vízbe.
+
+Még csak most kezdődött az igazi hadd-el-hadd. Úgy megmarta a sós víz a
+bőrét, hogy nagy kínjában felhördült és amint kiugrott a levegőre, a
+szél kezdte el a munkáját. Csakúgy marcangolódott a szegény kis nyúlnak
+a testje.
+
+– Megérdemelted a sorsodat, – mondják a bálvány-istenek és víhogva
+távoznak útjukra.
+
+Nagysietvést jön megint egy bálvány-isten; a legfiatalabbja volt, azért
+maradt el a többitől. Meghallja a nyúl fájdalmas nyöszörgését és odasiet
+hozzá.
+
+– Miért sírsz, kis nyulacskám? – kérdezi tőle.
+
+Mindent elmond neki a nyúl; azt is, amit a krokodilokkal mívelt és amit
+ők míveltek vele.
+
+– Rosszul cselekedtél, – feddi a fiatal bálvány-isten, – bűnhödnöd
+kellett miatta.
+
+Rég megbánta már a nyulacska a tettét, sajnálta a hazug szavát, tűrte is
+a sorsát megadóan.
+
+– Beismerted a bűnödet, – mondja a bálvány-isten, – megint a régi
+lettél, az ártatlan kis nyulacska.
+
+– Tudnál-e rajtam segíteni? – kérdi nagyfélénken a nyúl.
+
+– Menj csak ahhoz a tóhoz, – feleli a bálvány – és mosakodj meg benne. A
+tó mellett egy füves, belemész, meghengergőzöl benne és legott megszűnik
+a fájdalmad.
+
+Siet a nyulacska a tóhoz és megfürdik benne, siet a füvesbe és
+meghengergőzik benne, hát íme, azt se tudja, hogy mi fán nő a fájdalom.
+Még a szőre is sarjadozik; épp olyan fehér, mint annakelőtte volt.
+
+Vígan ugrándozik a nyulacska és leborul a bálvány-istenke elé:
+
+– Köszönöm a jóságodat, ó, én áldott kis istenkém. Mondd meg a nevedet,
+hadd imádkozhassak hozzád.
+
+Megmondja neki a bálvány, hogy az előbbi bálvány-istennek ő a
+legifjabbik fia.
+
+– Hová igyekszel innen? – kérdi tőle a nyúl.
+
+– _Jakahime_ vár bennünket, egy bálvány-istennek a lánya, hogy feleségül
+jöjjön hozzánk.
+
+– Hogyan? – kíváncsiskodik a nyúl, – hát többen akarjátok elvenni?
+
+– Dehogy, – feleli a bálvány, – azt választja majd, akit a legjobban
+kedvel meg.
+
+– Akkor, – feleli a nyúl, – terád esik a választása, téged fog majd
+megkedvelni.
+
+– Majd megválik, – mondja a bálvány-isten – és siet a többi után, hogy
+le ne késsék a lánykérésről.
+
+A nyúl jóslása beteljesedett, _Jakahime_ lett a fiatal bálvány-isten
+fiatal felesége.
+
+
+
+
+A bonc és a vadász.
+
+Járta a bonc erdőt-hegyet, oktatgatta a híveket. Irgalomra, emberségre,
+tiszta szívre, szeretetre.
+
+Hegyek között az erdőben, élt egy vadász vadra lesben. Kedve-teltig
+vadászgatott, vadra nyíllal nyilazgatott.
+
+Ballag a bonc erdők útján, hegyek között vándorolván s jön a vadász az
+íjjával, nyíllal átlőtt zsákmányával. Megáll a bonc vadász előtt, akár
+egy nagy bűnös előtt, szemet mereszt a vadászra s szigorúan így szól
+rája:
+
+– Elkárhozik a te lelked, hagyd abba a kedvtelésed.
+
+– Miért? – kérdi csudálkozva, a bonc előtt meghajolva.
+
+– Azért, mert ölsz állatokat, rókát, nyulat, madarakat. Ember is fél
+elmúlástól, az állat is a haláltól – szól a szent bonc feddő hangon s
+így folytatja papos hangon:
+
+– Ha rátörnek életedre, harag száll rá a lelkedre. Úgy-e vadász, úgy-e
+íjász? Épp úgy a vad, ha támadják, vagy életét ha megrontják. Vadnak is
+van érző lelke, multból rászállt énes-élte. Sok állatot nyilazgattál,
+sok madarat pusztítgattál s az lesz érte büntetésed, holtod után új
+életed vagy állatban folytatódik, vagy madárba bujtatódik. Intőszómra ha
+nem hallgatsz, íjazást ha abba nem hagysz, elkárhozik a te lelked. Hagyd
+abba a kedvtelésed. Úgy-e vadász, úgy-e íjász?
+
+Vadászember eltűnődik, mélyen-hosszan tanakodik s mosoly suhan át az
+arcán, száját ilyen szókra nyitván:
+
+– Megértettem bölcs szavadat, megszívlelem tanácsodat. Holtom után új
+életem, állatban ha meglelhetem, úgy-e te bonc, úgy-e te bölcs?
+
+– Nemkülönben, – felel a szent, ismételvén szavát újfent.
+
+– Akkor inkább abbahagyom, kedvtelésem nem folytatom, – szól a vadász
+megadóan, meghajolva bűnbánóan.
+
+– Öröm nekem megtérésed, – ujjong a bonc a beszédnek s tipeg-topog
+körülötte, íjat-nyilat nézegetve.
+
+Ám a vadász nagyhirtelen, ajzott nyíllal a kezében, boncnak szegzi a
+fegyverét, még átjárja vele szívét. Holttá sápad boncnak arca, gyökeret
+ver a két lába s keze remeg, ajka hebeg:
+
+– Miért kívánod életemet?
+
+Nyugodtan szól vadász szava, íját, nyilát célba tartva:
+
+– Azért török a vesztedre, azért rontok életedre, hogy majdan a holtom
+után, lelkem másba vándorolván, új életet ha majd kezdek, te helyedre
+bonc lehessek. Boncnak inkább lesz rá módom, hogy vétkem leimádkozom s
+rókát, nyulat mert lelőttem, könnyebb lesz a vezeklésem. Úgy-e te bonc,
+úgy-e te bölcs?
+
+Néz a vadász bonc arcába, íját, nyilát lebocsátva és amint
+elmosolyodott, bonc szó nélkül elódalgott.
+
+
+
+
+TARTALOM-MUTATÓ.
+
+  Előhang  3
+  _Tokió_ és _Kiotó_  5
+  Barack-fia, _Momotaro_  7
+  Fehérke és Sárgácska  11
+  A levágott nyelvű veréb  16
+  Bonc-növendék mérget evett  19
+  Legyecske és Legyezőcske  22
+  A majom és a rák  26
+  _Odango_ – az igaz neve  30
+  Égi tündér ruhácskája  33
+  A virágfakasztó öreg  36
+  A tigriskölyök  40
+  Golyvát kapott a két öreg (1. rajz)  44
+  Hökköm törpe  48
+  Rizsbor-vásár  53
+  A szamuráj szerencséje  56
+  Az irgalmas szívű szegény  63
+  Tenger alatt járó asszony (2. rajz)  68
+  A medúza és a majom  74
+  Az újhold és a fellegek  80
+  Patkány-lakzi  84
+  Vak hátán a világtalan  87
+  Az ezerlábú szörnyeteg  91
+  Világító János-bogár  95
+  Testemésztő kígyó füve  100
+  A boszorkánypók  103
+  Tengert apaszt, tengert dagaszt (3. rajz)  106
+  Csalafinta róka kölyke  114
+  Tíz _szen_-pénz a halszag ára  119
+  A csodaforrás  121
+  Téli hónap szamócája  125
+  Papírsárkány eregető (4. rajz)  129
+  _Urasima_, a halászlegény  134
+  Kőfejtő és hegyiszellem  140
+  A hold és a denevérek  145
+  _Jamagata_ ajándéka  150
+  Félfülecske, Féllábacska  152
+  Víz tündére Sellő-lányka  158
+  Holló úszik, liba kúszik  164
+  Kacskaringós Folyondárka  169
+  Ibolyácska és a Puszpáng  173
+  Csodatevő ócska ecset  177
+  Felejtető gyömbért evett  182
+  _Bambuku-Csagama_ (5. rajz)  185
+  _Hacsibime_, a fatálas  189
+  Szellemirtó _Sippejtaro_  193
+  A felemás szarvas  198
+  Férjemuram a vásáron  205
+  A varázstükör (6. rajz)  208
+  Csitteg-csattog, libeg-lobog  214
+  Üstöt lopott púpos varga  220
+  Az üstökös és a pacsirták  223
+  A bambuszlányka  228
+  A selyemhernyó  232
+  A nyúlacska és a krokodíl  236
+  A bonc és a vadász  241
+
+
+[Transcriber's Note:
+
+Javítások.
+
+Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
+
+A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
+
+88 |odaaát |odaát
+
+129 |zsnegjén |zsinegjén]
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK NIPPON-ORSZÁG
+NAPOSKERTJE ***
+
+Updated editions will replace the previous one--the old editions will
+be renamed.
+
+Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
+law means that no one owns a United States copyright in these works,
+so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the
+United States without permission and without paying copyright
+royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
+of this license, apply to copying and distributing Project
+Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™
+concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
+and may not be used if you charge for an eBook, except by following
+the terms of the trademark license, including paying royalties for use
+of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
+copies of this eBook, complying with the trademark license is very
+easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
+of derivative works, reports, performances and research. Project
+Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may
+do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
+by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
+license, especially commercial redistribution.
+
+START: FULL LICENSE
+
+THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
+
+To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase “Project
+Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full
+Project Gutenberg™ License available with this file or online at
+www.gutenberg.org/license.
+
+Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project
+Gutenberg™ electronic works
+
+1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or
+destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your
+possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
+Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound
+by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the
+person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph
+1.E.8.
+
+1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement. See
+paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this
+agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™
+electronic works. See paragraph 1.E below.
+
+1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the
+Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
+of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual
+works in the collection are in the public domain in the United
+States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
+United States and you are located in the United States, we do not
+claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
+displaying or creating derivative works based on the work as long as
+all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
+that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting
+free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™
+works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
+Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily
+comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
+same format with its attached full Project Gutenberg™ License when
+you share it without charge with others.
+
+1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
+in a constant state of change. If you are outside the United States,
+check the laws of your country in addition to the terms of this
+agreement before downloading, copying, displaying, performing,
+distributing or creating derivative works based on this work or any
+other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no
+representations concerning the copyright status of any work in any
+country other than the United States.
+
+1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+
+1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
+immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear
+prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work
+on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the
+phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed,
+performed, viewed, copied or distributed:
+
+  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
+  most other parts of the world at no cost and with almost no
+  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
+  under the terms of the Project Gutenberg License included with this
+  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
+  United States, you will have to check the laws of the country where
+  you are located before using this eBook.
+
+1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is
+derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
+contain a notice indicating that it is posted with permission of the
+copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
+the United States without paying any fees or charges. If you are
+redistributing or providing access to a work with the phrase “Project
+Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply
+either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
+obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™
+trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
+additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
+will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works
+posted with the permission of the copyright holder found at the
+beginning of this work.
+
+1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg™.
+
+1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg™ License.
+
+1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
+any word processing or hypertext form. However, if you provide access
+to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format
+other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official
+version posted on the official Project Gutenberg™ website
+(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
+to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
+of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain
+Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the
+full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1.
+
+1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works
+provided that:
+
+• You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+  the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method
+  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
+  to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has
+  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
+  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
+  within 60 days following each date on which you prepare (or are
+  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
+  payments should be clearly marked as such and sent to the Project
+  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
+  Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg
+  Literary Archive Foundation.”
+
+• You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™
+  License. You must require such a user to return or destroy all
+  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
+  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™
+  works.
+
+• You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
+  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
+  receipt of the work.
+
+• You comply with all other terms of this agreement for free
+  distribution of Project Gutenberg™ works.
+
+1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
+Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than
+are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
+from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
+the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set
+forth in Section 3 below.
+
+1.F.
+
+1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
+Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™
+electronic works, and the medium on which they may be stored, may
+contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
+or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
+intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
+other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
+cannot be read by your equipment.
+
+1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right
+of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+
+1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from. If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium
+with your written explanation. The person or entity that provided you
+with the defective work may elect to provide a replacement copy in
+lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
+or entity providing it to you may choose to give you a second
+opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
+the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
+without further opportunities to fix the problem.
+
+1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you “AS-IS”, WITH NO
+OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
+LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+
+1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of
+damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
+violates the law of the state applicable to this agreement, the
+agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
+limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
+unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
+remaining provisions.
+
+1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in
+accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
+production, promotion and distribution of Project Gutenberg™
+electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
+including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
+the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
+or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or
+additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any
+Defect you cause.
+
+Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™
+
+Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of
+computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
+exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
+from people in all walks of life.
+
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™'s
+goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will
+remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg™ and future
+generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
+Sections 3 and 4 and the Foundation information page at
+www.gutenberg.org
+
+Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation
+
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
+U.S. federal laws and your state's laws.
+
+The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,
+Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
+to date contact information can be found at the Foundation's website
+and official page at www.gutenberg.org/contact
+
+Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation
+
+Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without
+widespread public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment. Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements. We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
+DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
+state visit www.gutenberg.org/donate
+
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
+
+Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
+methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
+ways including checks, online payments and credit card donations. To
+donate, please visit: www.gutenberg.org/donate
+
+Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works
+
+Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
+Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be
+freely shared with anyone. For forty years, he produced and
+distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of
+volunteer support.
+
+Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
+the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
+necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
+edition.
+
+Most people start at our website which has the main PG search
+facility: www.gutenberg.org
+
+This website includes information about Project Gutenberg™,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.
diff --git a/70518-h/70518-h.htm b/70518-h/70518-h.htm
index a5c5d13..f15a746 100644
--- a/70518-h/70518-h.htm
+++ b/70518-h/70518-h.htm
@@ -1,6604 +1,6604 @@
-<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"

-    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">

-<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">

-<head>

-<meta name="generator" content=

-"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />

-<meta http-equiv="Content-Type" content=

-"text/html; charset=utf-8" />

-<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />

-<title>The Project Gutenberg eBook of Nippon-ország naposkertje by

-Ignác Kúnos</title>

-

-<style type="text/css">

-/*<![CDATA[*/

-body {

- margin-left: 10%;

- margin-right: 10%;

-}

-

-h1,h2 {

- text-align: center;

- clear: both;

- line-height: 200%;

-}

-

-h2 {

- margin-top: 2em;

-}

-

-p {

- margin-top: 0.75em;

- margin-bottom: 0.75em;

-}

-

-body > p {

- text-align: justify;

- text-indent: 1.5em;

-}

-

-hr {

- width: 33%;

- margin-top: 2em;

- margin-bottom: 2em;

- margin-left: auto;

- margin-right: auto;

- clear: both;

-}

-

-hr.chap {width: 65%}

-

-table {

- margin-left: auto;

- margin-right: auto;

-}

-

-td {

- padding-left: 1em;

- padding-right: 1em;

-}

-

-.pagenum {

-/*  visibility: hidden; */

-/*  display: none; */

- position: absolute;

- right: 2%;

- color: gray;

- font-size: smaller;

- text-align: right;

- text-indent:0;

-}

-

-.tdr {text-align: right;}

-

-.blockquot2 {

- text-align: justify;

- max-width: 20em;

- margin: auto;

-}

-

-.center {

- text-align: center;

- text-indent: 0;

-}

-

-.right {

- text-align: right;

- margin-right: 1.5em;

-}

-

-.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}

-

-.caption {font-weight: bold;}

-

-.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}

-

-.figcenter {

- margin: auto;

- text-align: center;

-}

-

-p.caption {

- margin-top: 0;

- font-size: smaller;

-}

-

-.poem {

-/* margin-left: 1.5em; */

-/* width: 90%; */

- font-size: 0.9em;

- display: table;

- margin: auto;

- text-align: left;

-}

-

-.figcenter, .figcenter img {

- max-width: 100%;

-}

-

-.poem .stanza {

- margin: 1em 0em 1em 0em;

-}

-

-.poem span.i0 {

- display: block;

- margin-left: 0em;

- padding-left: 3em;

- text-indent: -3em;

-}

-

-.transnote {

- background-color: #E6E6FA;

- color: black;

- padding: 0.5em;

- font-family: sans-serif, serif;

- font-size: 0.9em;

-}

-

-.transnote p {

- text-align: center;

- text-indent: 1.5em;

-}

-

-ul.TOC {

- list-style-type: none;

- padding-left: 10%;

- text-indent: -5%;

- width: 70%;

- text-align: justify;

-}

-

-ul.TOC li {

- margin-top: 0.25em;

-}

-

-span.ralign {

- position: absolute;

- text-align: right;

- right: 15%;

- top: auto;

-}

-/*]]>*/

-</style>

-</head>

-<body>

-<div lang='en' xml:lang='en'>

-<p style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of <span lang='hu' xml:lang='hu'>Nippon-ország naposkertje</span>, by Ignác Kúnos</p>

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

-most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

-whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

-of the Project Gutenberg License included with this eBook or online

-at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you

-are not located in the United States, you will have to check the laws of the

-country where you are located before using this eBook.

-</div>

-</div>

-

-<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: <span lang='hu' xml:lang='hu'>Nippon-ország naposkertje</span></p>

-<p style='display:block; margin-left:2em; text-indent:0; margin-top:0; margin-bottom:1em;'><span lang='hu' xml:lang='hu'>Japán népmesék</span></p>

-<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Ignác Kúnos</p>

-<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Release Date: April 10, 2023 [eBook #70518]</p>

-<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Language: Hungarian</p>

-  <p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em; text-align:left'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library</p>

-<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE</span> ***</div>

-<div class="transnote">

-<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p>

-<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_243">243</a>. oldalon

-található.</p>

-</div>

-<hr class="chap" />

-<div class="chapter"></div>

-<p class="center"><span class="caption">NIPPON-ORSZÁG<br />

-NAPOSKERTJE</span></p>

-<h1>NIPPON-ORSZÁG<br />

-NAPOSKERTJE</h1>

-<p class="center"><span class="caption">JAPÁN NÉPMESÉK</span></p>

-<p>&nbsp;</p>

-<p class="center"><span class="caption-small">TOYAMA KOICHI

-ELMONDÁSA UTÁN</span></p>

-<p class="center"><span class="caption-small">ÍRTA</span></p>

-<p class="center"><span class="caption">KÚNOS IGNÁC DR</span></p>

-<p>&nbsp;</p>

-<p class="center"><span class="caption-small">EREDETI JAPÁN

-RAJZOKKAL</span></p>

-<p>&nbsp;</p>

-<p>&nbsp;</p>

-<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>

-<p class="center"><span class="caption-small">AZ ATHENAEUM IRODALMI

-ÉS NYOMDAI R-T.</span></p>

-<p class="center"><span class="caption-small">KIADÁSA</span></p>

-<p class="center"><span class="caption-small">11702. – Budapest, az

-Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.</span></p>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id=

-"Page_1">-1-</a></span></p>

-<div class="blockquot2">

-<p class="center"><i>Nagyméltóságú<br />

-<span class="caption-large">Lukács György</span><br />

-úrnak,<br />

-a Gyermekvédelem lelkes apostolának<br />

-ajánlja e könyvét</i></p>

-<p class="right"><span class="caption-large"><i>Kúnos

-Ignác</i></span></p>

-</div>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_2" id=

-"Page_2">-2-</a></span></p>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id="Page_3"><br />

--3-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>ELŐHANG.</h2>

-</div>

-<p>Messze tengeren túl, ahol a nap felkel, <i>Fudzsi</i> szentelt

-hegye fel az égnek szökell, cseresnyevirágos szigetek lankáin,

-kékellő hullámok ezüst habpárnáin, <i>Nipponország</i> fürdik napja

-sugarában, napos mesekertje illatos árjában.</p>

-<p>Viruló virágok meséket lehelnek, oktalan állatok beszédet

-beszélnek; <i>szamuráj</i> leventék hősi útra kelnek, ártó

-szellemekkel vívnak, verekednek.</p>

-<p>A legfőbb egy-isten <i>Nippon</i> hitvallása, több istenre

-sarjad világmeglátása; több szellemben látja ősszellem hatalmát,

-több erőben érzi őserő forrását.</p>

-<p>Félig rom templomban szörnyeteg tanyázik, <i>Buddha</i>

-kőképénél alakosdit játszik; avatag barlangba gurul rusnya teste,

-poklok parazsára varázslódik lelke.</p>

-<p>Istenek szikrája emberekbe téved, emberi gyarlóság istenekben

-éled; bajvívó levente, égi szellem sarja, gonosszal csap össze

-varázslatos kardja.</p>

-<p>Vándorútját járja lelke halandónak, állatokba térvén ereje a

-szónak; emberivé válik tette, gondolatja, jót-rosszat megértő konok

-akaratja.</p>

-<p>Templomok oltárán bálvány terpeszkedik, házi tűzhelyeken kőkép

-szentesedik; ősök imádatja istent imádtatja, ősi szálló szóban

-istent szólaltatja. <span class="pagenum"><a name="Page_4" id=

-"Page_4">-4-</a></span></p>

-<p>Sívó homok fedi pázsitját zöld rétnek, avarrá aszódik levele

-ligetnek; ég-föld összerezzen, tenger vize zajlik, égi szellem

-szava mennydörögve hallszik.</p>

-<p>Élettelen dib-dáb elevenné válik, éledez a kő, rög, egy szakadó

-szálig; lelket ölt az anyag, életért kiáltván, csodákat varázsol a

-vajákos bálvány.</p>

-<p><i>Dájmió</i> ül törvényt bálványos várában, bízvást bizakodik

-csatlósa karjában; karjában, kardjában, hűséges szívében, kísértő

-ördögöt irtó erejében.</p>

-<p>Istenek a mennyből le a földre szállnak, halandó lelkekben

-párjokra találnak; urai a földnek félistenek lettek,

-istenemberekből <i>mikádók</i> születtek.</p>

-<p><i>Nippon</i> meséiből virágláncot fűztem, szíve szép rózsáit

-mind közéje tűztem; rózsák fehérsége, illatja, hajtása, a nagy égi

-Isten mennyei áldása.</p>

-<p>Messze tengeren túl a nap felkelőben, <i>Fudzsijama</i> hegye

-égre szökellőben; szigetek lankáin cseresnyevirágok, tenger fodros

-hátán kékellő hullámok. <i>Nippon</i> földje fürdik napja

-sugarában, napos mesekertje illatos árjában.</p>

-<p>Budapest, 1923. év január hava.</p>

-<p class="right"><b>K. I.</b> <span class="pagenum"><a name=

-"Page_5" id="Page_5">-5-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Tokió és Kiotó.</h2>

-</div>

-<p>Élt egy béka <i>Tokió</i>ban, egy másik meg <i>Kiotó</i>ban.

-Vígságos a brekegésük, nyugságos a henyélésük.</p>

-<p>Egy szép napon mind a ketten kieszelték nagy merészen, hogy ők

-bizony útra kelnek s hegyen túlra ereszkednek. <i>Tokió</i>nak kis

-békája <i>Kiotó</i>t szeretné látni, <i>Kiotó</i>nak békája meg

-<i>Tokió</i>ra lett kíváncsi. Nem ismerték sose egymást, se

-hallomást, se nem látvást, mégis egy nap, egy időben, keltek útra

-mind a ketten.</p>

-<p>Szökdécseltek, kuruttyoltak, hol pihentek, hol gurultak, s napok

-mulva, hetek mulva a nagy hegyhez eljutottak. Fel a hegynek nehéz

-az út, két békának nem való volt, mégis egy nap nagy cuppogva, hol

-pihegve, hol szuszogva, feljutottak, egyik jobbról, másik balról, a

-hegycsúcsra.</p>

-<p>Szembekerül két békácska s nézi egymást nagy szájtátva:

-<i>Tokió</i>nak a békája, <i>Kiotó</i>nak a békája. Illőn egymást

-köszöntötték, szót a szóba szövögették, s akkor néztek még csak

-nagyot, amikorra kitudódott, hogy egyszerre keltek útra s

-merészkedtek hegyen túlra. Nevetnek a furcsaságon, mosolyognak móka

-sorson, hogy <i>Tokió</i> kis békája <i>Kiotó</i>t akarná látni,

-<i>Kiotó</i>nak békája meg <i>Tokió</i>ra lett kíváncsi.</p>

-<p>Puha fűbe kuporodnak, jó nagyokat nyujtózkodnak <span class=

-"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> s mielőtt még

-tovább mennek, biz ők egyet megpihennek. Megszólal a <i>tokió</i>i,

-<i>Kiotó</i>ra a kiváncsi:</p>

-<p>– Be kár, hogy nem nőttünk nagyra, egy-kettővel több araszra,

-hogy innen is megláthatnánk szívünk vágya két városát. Én

-<i>Kiotó</i>t, te <i>Tokió</i>t, nagy síkságon felbukkanót,

-megnéznők és visszatérnénk; nem fáradnánk, célt is érnénk.</p>

-<p>– Ezen könnyű segíteni, – szólal meg a <i>kiotó</i>i.</p>

-<p>– <i>Tuú</i>, <i>tuú</i>, mi a módja? – kérdezi a cimborája.</p>

-<p><i>Tokió</i>i a bölcsebbik, így felel az eszesebbik:</p>

-<p>– Hosszabb lábunk nagyujjára ágaskodjunk egymást fogva. Te

-megnézed <i>Tokió</i>dat, én megnézem <i>Kiotó</i>mat. Velem szembe

-van az egyik, veled szembe meg a másik.</p>

-<p>– Jó lesz biz az, – örvendeznek, fektükből felemelkednek s

-átkarolják egymást szépen, talpon állnak így könnyebben.

-<i>Tokió</i>t lát <i>kiotó</i>i, <i>Kiotó</i>t meg <i>tokió</i>i;

-<i>Kiotó</i>nak fordul egyik, <i>Tokió</i>nak fordul másik.</p>

-<p>Csakhogy amint ágaskodnak s város után vizslatgatnak, dülledt

-szemmel nem előre, hanem hátrapislogatnak. Bamba eszük át nem

-látja, békaszem néz mindig hátra s <i>tokió</i>i lát <i>Tokió</i>t,

-<i>kiotó</i>i meg <i>Kiotó</i>t.</p>

-<p>– Akárcsak <i>Kiotó</i>t látnám, – kuruttyol a

-<i>kiotó</i>i.</p>

-<p>– Akárcsak <i>Tokió</i>t látnám – brekegi a <i>tokió</i>i.</p>

-<p>S mint akiknek rendjén dolguk, kézben ismét vándorbotjuk; egymás

-előtt meghajolnak s ahogy jöttek, visszajutnak.</p>

-<p>Mindhalálig szentül hiszik, mindkét béka ráesküszik, hogy a mása

-<i>Kiotó</i>nak – <i>Tokió</i>, hogy a mása <i>Tokió</i>nak –

-<i>Kiotó</i>. <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=

-"Page_7">-7-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Barackfia, Momotaro.</h2>

-</div>

-<p>Volt egyszer egy házaspár; az ember is öreg volt már, az asszony

-is. Felmegy egy nap az öreg a hegyre, füvet-mit akart kaszálgatni;

-az asszony meg a hegyi patak felé indult, hogy a szennyesét hozza

-valahogy rendbe. Amint javában mosogatott, sulykolgatott, egyszerre

-csak azt látja, hogy fent a hegyről kippen-koppan, liccsen-loccsan,

-egy őszibarack gurulgat a vizben, lefelé őhozzá, a patak

-aljára.</p>

-<p>– Jó nagy, ha vagy, szállj le hozzám; kicsiny, ha vagy, ne

-szállj hozzám, – hajtogatja az öreg asszony.</p>

-<p>Egy jó nagy barack gurult oda az asszony lába elé. Veszi az

-asszony a barackot és amint elkészült a mosnivalójával, elballagdál

-hazafelé. Beteszi a barackot az almáriomba és várja az urát, hogy

-megjöjjön az is. Kis idő vártatva ihol már az öreg és legott

-elmondja neki az asszony, hogy mi gurult le neki a hegyről.

-Kinyitják az almáriomot és amint utánanyúl az asszony a

-gyümölcsének, kapja magát a barack, szép lassacskán kettéhasad és

-egy legényke lépeget ki belőle.</p>

-<p>Aj, de megijedt a két öreg; aj, de megörültek aztán neki. Hozzák

-sebtibe a vizet és amint meg <span class="pagenum"><a name="Page_8"

-id="Page_8">-8-</a></span> akarják a kannában fürdetni, talpraugrik

-a legényke és két kézre emeli a kannát, hogy megtud ő mosakodni

-egymagában is.</p>

-<p>Hogy elképedt a két öreg az újszülött nagy ereje láttára.</p>

-<p>– <i>Momotaro</i> (barackfia), – mondják neki az öregek, – mától

-fogva ez a neved.</p>

-<p>Nőtt, növekedett <i>Momotaro</i>, okosodott, erősödött. És amint

-teltek-múltak az évek, arra kéri egy nap a szüleit, a két öreget,

-hogy hadd búcsúzhassék el tőlük.</p>

-<p>– Hová akarsz hát menni? – kérdezik tőle.</p>

-<p>Azt feleli nekik <i>Momotaro</i>, hogy az ördögök szigetére

-készülődik, el akarna velük bánni.</p>

-<p>Ijedez a két öreg, de azért csak elengedik az útra.

-Lencsegombócot – <i>kibidango</i>t – készítenek neki és beteszik a

-tarsolyába. Kezében egy vaslegyező, övén a tarsolya, úgy indul

-útnak <i>Momotaro</i>.</p>

-<p>Addig halad, addig ballag, míg egy kutya nem bukkan eléje.</p>

-<p>– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a kutya.</p>

-<p>Azt feleli neki <i>Momotaro</i>:</p>

-<p>– Megyek az ördögök szigetére, el akarok velük bánni és a

-kincseiket is el akarom tőlük venni.</p>

-<p>– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a kutya.</p>

-<p>Azt feleli neki a legényke, hogy lencsegombóc van benne.</p>

-<p>– Egész <i>Nippon</i>t (Japánországot) ha bejárod, nem

-találhatsz jobbat nála.</p>

-<p>– Adj egyet belőle, – mondja a kutya – és elkísérlek a szigetre,

-szigetbeli ördögökhöz.</p>

-<p>– Egy egészet nem adhatok, – mondja <i>Momotaro</i>, – de egy

-féllel megkínállak. <span class="pagenum"><a name="Page_9" id=

-"Page_9">-9-</a></span></p>

-<p>Odaad neki egy fél gombócot és kettesben indulnak tovább. Mennek

-aztán, mendegélnek, míg egy majom nem bukkan eléjük.</p>

-<p>– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a majom.</p>

-<p>– Megyek az ördögök szigetére, – feleli <i>Momotaro</i>, – el

-akarok velük bánni és a kincseiket is el akarom venni.</p>

-<p>– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a majom.</p>

-<p>– <i>Kibidango</i> van benne, – feleli a legény. – Egész

-<i>Nippon</i>t ha bejárod, nem találhatsz jobbat nála.</p>

-<p>– Adj egyet belőle, – mondja a majom – és elkísérlek a szigetre,

-szigetbeli ördögökhöz.</p>

-<p>– Egy egészet nem adhatok, – mondja <i>Momotaro</i>, – de a

-felével megkínállak.</p>

-<p>Ennek is odaad egy fél gombócot és hármasban mennek aztán

-tovább. Mennek ismét, mendegélnek, míg egy fácán nem bukkan

-eléjük.</p>

-<p>– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a fácán.</p>

-<p>– Megyek az ördögök szigetére, – feleli <i>Momotaro</i>, – el

-akarok velük bánni és a kincseiket is el akarom venni.</p>

-<p>– Mi az ott a tarsolyodban?</p>

-<p>– <i>Kibidango</i> van benne. Egész <i>Nippon</i>t ha bejárod,

-nem találhatsz jobbat nála.</p>

-<p>– Adj egyet belőle és elkísérlek a szigetre, szigetbeli

-ördögökhöz.</p>

-<p>– Egy egészet nem adhatok, de a felével megkínállak.</p>

-<p>A fácán is megkapja a fél gombócot és most már negyedmagával

-járja <i>Momotaro</i> az útját.</p>

-<p>Addig igyekeznek, addig fáradoznak, míg előttük egy nap az

-ördögök szigete. Csak úgy feketéllett ki <span class=

-"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> belőle a

-rémítő ördögnek, a félelmetes <i>Sutendodzsi</i>nak a kastélya.</p>

-<p>Közelednek a kapujához és amint be akarnak rajta nyitni, nincs

-rá mód, hogy betörhessenek. Belülről nyílott a kapu és

-vaslakatokkal volt elzárva, vasfalakkal körülkerítve.</p>

-<p>Egyszerre csak kapja magát a fácán és átrepül a falon, kapja

-magát a majom és átkúszik a falon; nagynehezen úgy nyitják ki a

-kaput. Egyet ugrik és beront a kutya, nyomában a barack szülöttje,

-<i>Momotaro</i>, és nekitámadnak a nagy ördöghadnak.

-<i>Momotaro</i> az ördögök urával, a nagy szörnyeteggel került

-szembe, a többi három meg a többi ördögivadékkal.</p>

-<p><i>Momotaro</i>nak csak a vaslegyezője volt a kezében, a fene

-nagy <i>Sutendodzsi</i> pedig egy irdatlan nagy vasbunkóval

-hadonászott. Rövid volt az elszánt küzdelem és úgy leteperték az

-ördögök fajzatait, hogy kegyelemért esdekeltek, akik máris el nem

-pusztultak.</p>

-<p>Nagy árat szabott nekik <i>Momotaro</i> és elsőnek a ködsüveget

-követelte tőlük. Az volt ennek a süvegnek az ereje, hogy aki a

-fejére húzta, azt menten láthatatlanná tette. Követelte aztán a

-kristály golyópárt. Ennek meg az volt a varázslata, hogy az

-egyikkel áradoztatta, a másikkal meg apasztani tudta a tengerek

-vizeit. Átadták még a gyöngyeiket, korálljaikat, borostyánjaikat,

-békapáncéljaikat, és annyi aranyat meg ezüstöt szedettek össze

-velük, amennyit csak elcipelhettek magukkal.</p>

-<p>Hűségesen megosztozkodtak a sok kincsen és annyi jutott belőle

-<i>Momotaro</i>nak, hogy ő is, meg öreg szülei is azt se tudták,

-hogy hová hordják össze.</p>

-<p>Bátorságnak jutalom jár, hűségesre boldogság vár. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Fehérke és Sárgácska.</h2>

-</div>

-<p>Két kis krizantém virágzott a réten, egy tőből fakadt mind a

-kettő. Egyforma volt a két testvérke, egy a növésük és egy a

-mosolygásuk. Csak a színük volt éppen más-más, az egyik fehér volt,

-akár a hó, a másik meg sárga, akár a sárarany. A fehér virágnak

-<i>Fehérke</i>, a sárgának meg <i>Sárgácska</i> volt a neve. Nappal

-sütkéreztek és a napsugarakkal játszadoztak, éjjel meg

-harmatcseppeket ittak és csendes-nyugodtan elszunyókáltak. Igy

-éldegéltek nap-nap után, hét-hét után.</p>

-<p>Egy öreg ember jött egyszer arrafelé, megáll a két szép

-virágszál előtt és nézegeti őket. Odalép a Sárgácskához és azt

-mondja neki:</p>

-<p>– Selyemszirmú virágocska, arany színben ragyogócska, jönnél-e

-az én kertembe?</p>

-<p>Szemet mereszt a Sárgácska és csodálkozik az öreg ember

-beszédén.</p>

-<p>– Mit csinálnék én a te kertedben? – kérdezi.</p>

-<p>Elmosolyodik az öreg és azt feleli a kis sárga virágnak:</p>

-<p>– Nem messze innen az én szép kertem, annak vagyok a kertésze.

-Ha eljössz velem, nagyobbá is növesztenélek, meg szebbé, sokkal

-szebbé is.</p>

-<p>– Igazán mondod? – kérdi a hiú virágocska. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> – Nagyobb

-is lehetnék még, meg szebb is, sokkal szebb is?</p>

-<p>– Nemkülönben, – feleli a kertész. – Milyen más életed is lenne

-ott, mint itt ezen a réten. Édes ételeket ennél, édes italokat

-innál; arany ruhácskádnak ezer színe lenne, ó, de nagyra nőnél, ó,

-de szépre nőnél.</p>

-<p>És úgy elhitetgette az öreg, úgy elcsalogatta az öreg, hogy már

-hajlik a szóra a kis <i>Sárgácska</i> és így szólal meg

-virágszája:</p>

-<p>– Jaj de szép, amit mondasz, veled megyek én, akár ízibe.</p>

-<p>Fogja az öreg a virágot, kiemelgeti a földből, felveszi a hátára

-és indulóban is van már vele.</p>

-<p>Nagyot dobban erre szegény <i>Fehérké</i>nek szegény

-szívecskéje.</p>

-<p>– Elviszi az ember a testvérkémet, – szepegi nagybúsan, – én meg

-itt maradok egymagamra.</p>

-<p>Szomorúság környékezi meg szegénykét és amikor már menni készül

-a kertész, megfogja a ruháját és így könyörög a testvérkéjéhez:</p>

-<p>– Ne hagyj itt, <i>Sárgácska</i>, hadd menjek veled én is.</p>

-<p>Szigorú arccal néz rá a kertész a kis fehérre és azt mondja

-neki:</p>

-<p>– Te csak maradj a helyeden, terád nincs szükségem.</p>

-<p>Elpityeredik a kis virág, hogy ily szomorú sorsra jutott és hogy

-senkije se lesz többé, ha a testvérkéje is itthagyja.</p>

-<p>– Maradj a réten, – mondja neki a kertész, – mert neked nincs

-színed; szín nélkül meg mi hasznod <span class="pagenum"><a name=

-"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> vehetném? Itt a sok káka meg

-nádas, velük is eljátszadozhatsz.</p>

-<p><i>Sárgácskát</i> elvitték, <i>Fehérke</i> meg ott maradt a

-réten. Szép egy nagy kertbe, sok-sok virág közé került a hiú

-<i>Sárgácska</i>. Hogy viselték gondját, hogyan fürösztgették,

-ezerszín ruhákba fel is öltöztették; édes ételeket evett, édes

-italokat ivott, reggeltől estig egyre páváskodott. Nem szabad ég

-alatt tanyázott, hanem virágoskert közepén, üvegfedél alatt. Szél

-meg nem cibálta, eső meg nem verte, mintha csak kunyhóból palotába

-került volna.</p>

-<p>És ahogy telt-múlt az idő, úgy nekinövekedett a formája, úgy

-nekiszínesedett az orcája, hogy még a nap is szebben ragyogott

-rája. Mintha csak kicserélték volna, mintha nem is réti virág lett

-volna valaha. Jó kedve is volt <i>Sárgácská</i>nak; szegény

-<i>Fehérké</i>ről, hej, megfeledkezett.</p>

-<p>Egy öreg jegyzője volt a falunak, az állít be egy nap a

-kertészhez.</p>

-<p>– Kertész apó, – mondja a jegyző, – van-e krizantémod, valódi

-virágod?</p>

-<p>– Mintha nem tudnád, – csodálkozik a kertész, – hogy van

-krizantémvirágom, valódi virágom.</p>

-<p>– Igazad lehet, – feleli a jegyző, – de ide figyelj, hogy miről

-is van szó. Krizantémot keres a <i>dájmió</i>, azt akarja

-címerének, fegyverére, ajtajára, díszes gangos hintajára.

-Összejártuk a vidéket, krizantémos kertecskéket, csak nem akadtunk

-a valódijára. Kinek a szirma volt hosszú, kinek a színe tarka, ki

-nagyra nőtt volt meg, ki meg alacsonyka maradt. Se cifrája nem kell

-a <i>dájmió</i>nak, se üvegház csemetéje, csak a kétszer nyolcas

-szirmú, hófehér virágú. Valódi krizantémot, azt keresnék én nálad.

-<span class="pagenum"><a name="Page_14" id=

-"Page_14">-14-</a></span></p>

-<p>Eltünődik a kertész és aztán azt mondja a jegyzőnek:</p>

-<p>– Kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú, az nincs a kertemben.

-De van ám egy <i>Sárgácskám</i>, magam nevelése, magam ápolása, azt

-megnézheted ám.</p>

-<p>Büszkén mutat a kertész a virágjára és amint megnézi a jegyző a

-Sárgácskát, fejét rázza és azt mondja a kertésznek:</p>

-<p>– Te gondoztad, te nevelted, mesterséges virággá lett. Nekünk

-fehér krizantém kell, szabadban nőtt, valóságos, nem ily cifra és

-hívságos.</p>

-<p>Azzal otthagyja a jegyző a kertészt és indul kifelé, hogy egyet

-járjon a mezőkön. Keresztbe fonja a karjait és amint séta közben

-el-elgondolkozik, mintha nyöszörögne valaki a közelében. Megáll az

-ember és ahogy körülnéz a réten, hát ott gubbaszt egy virágocska,

-fehér színű, ezüstöcske.</p>

-<p>– Kis krizantém, – kérdi a jegyző, – mért potyognak

-könnyecskéid?</p>

-<p>– <i>Fehérké</i>nek hívnak engem, – zokogja a kis krizantém, –

-siratom a testvérkémet, sárarany kis <i>Sárgácská</i>mat. Messze

-kertbe került innen, édességgel etetgetik, szép ruhákba öltöztetik.

-Én fehér kis virágocska, bezzeg nem kellettem nekik.</p>

-<p>Nézi a jegyző a kis krizantémot, hát kétszer nyolcas a szirma,

-hófehér a színe. Összecsapja nagy örömében a kezeit és örül a

-szíve-lelke, hogy megtalálta valahára a <i>dájmió</i>

-kívánságát.</p>

-<p>– Ne sírj, szép kis virágocska, – vigasztalja a jegyző, – jó,

-hogy innen el nem vittek, mikor olyan nagyon kellesz.</p>

-<p>– Én kellenék valakinek? – kérdi félénken a kis virág.

-<span class="pagenum"><a name="Page_15" id=

-"Page_15">-15-</a></span></p>

-<p>– Hej, hogy vár rád a <i>dájmió</i>, – mondja a jegyző, – ott

-lesz a helyed a palotájában. Téged akar címerének, fegyverére,

-kapujára, díszes gangos hintajára.</p>

-<p>És már fogja is <i>Fehérké</i>t, felkapja a vállára és viszi

-egyenesen a <i>dájmió</i> palotájába. Címere lett a családnak, a

-<i>dájmió</i> nagy házának. S ajtó-kapu ha megnyílik,

-<i>Fehérké</i>vel állasz szembe; kantárakon, fegyvereken

-<i>Fehérké</i>nek ragyog képe; díszes gyaloghintócskákon

-<i>Fehérké</i>nek mosolyg arca.</p>

-<p>Hej <i>Sárgácska</i>, mivé lettél, virítottál, fényeskedtél, jó

-magasra növekedtél. Tellett, múlott ám az idő, és <i>Sárgácska</i>

-elvirított, színes szirma elfonnyadott, viráglelke elpárolgott.

-<span class="pagenum"><a name="Page_16" id=

-"Page_16">-16-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A levágott nyelvű veréb.</h2>

-</div>

-<p>Élt egyszer szép <i>Nipponország</i>ban, annak is egy

-falucskájában, egy jó öreg ember. Egy verebecske szokott volt hozzá

-el-ellátogatni; viselte is a gondját, szeretgette, ápolgatta.</p>

-<p>Egy öreg asszony szomszédja volt ennek az embernek, rosszlelkű

-is volt, meg kapzsi is. Rizst vett elő egy nap az öreg asszony és

-keményítőt készített belőle. Amint javában dolgozgatott rajta,

-odatalált tévedni a kis verebecske, és hogy hogy nem,

-belekóstolgatott a keményítőbe. Ugy elfogta az öreg asszonyt a nagy

-méreg, hogy megragadta az ártatlan kis madarat és nem kitépte a

-nyelvét? Ki biz az. Sírva-csipogva repült el a szegény verebecske,

-meg se állt az erdőnek egy elhagyatott bokráig, ahol a mindennapi

-tanyája volt.</p>

-<p>Megtudta valahogy az öreg ember, hogy mi nagy baj érte a szegény

-kis madarat és fel akarta keresni, hogy megvígasztalja a nagy

-szerencsétlenségében. Nekiindult az erdőnek és mert nem tudta, hogy

-merre a bokra, hangos szóval hívogatta, füttyentgette. Egyszerre

-csak meghallja a verebet, nyögdécselő síránkozását és siet feléje

-az öreg, hogy meglátogassa az otthonában. Ott lakott volt

-családostul, több verebed-magával. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span></p>

-<p>Nagy örömmel fogadták az öreget és megvendégelték minden jóval,

-ahogy már szokásos volt a madárkáknál. Elpanaszolták neki a

-bajukat. Visszatérőre készülődött az öreg, amikor azt kérdi tőle a

-verebecske:</p>

-<p>– Meg szeretném valahogy hálálni a jóságodat. Mondd, hogy milyen

-kosarat akarsz; könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?</p>

-<p>– Vén legény vagyok én már, – feleli az öreg, – jó lesz énnékem

-a könnyebb kosárka is.</p>

-<p>Egy kosaracskát vett elő a veréb és odaadta az öregnek, hogy jó

-szívvel fogadja, mert jó szívvel adja. Hátára veszi az öreg a

-kosarat és ballag vele hazafelé, ki az erdőből, be a falucskájába.

-Amint hazaért az öreg, veszi a kosarat a hátáról, kinyitja, hát

-uramfia, az a sok arany, meg ezüst, meg drágakő, az a sok selyem,

-meg minden egyéb, hogy szinte belekáprázott a szeme.</p>

-<p>Épp kinézett volt az öreg asszony az ablakán, és majd elhült a

-bámulattól, amikor meglátta azt a töméntelen kincset.</p>

-<p>– Hogy jutottál ahhoz a sok drága holmihoz? – kérdi az öreg

-embertől.</p>

-<p>Elmondja neki az ember, hogy attól a verébtől való, akinek

-kitépte volt a minap a nyelvét. Fúrta a sok kincs az öreg

-asszonynak az oldalát, hogy neki is be jó lenne egy-egy ilyen

-áldás. Addig-addig, míg kapja magát másnap és ellátogat a

-verébékhez. Hozzálát a sopánkodáshoz, meg a sajnálkozáshoz, hogy

-nem rossz szándékból tette, amit elkövetett vele, és hogy mennyire

-szánja-bánja a tettét.</p>

-<p>Egy darabig még elüldögélt a verébéknél és amint hazafelé

-kászolódik, tőle is kérdezik a <span class="pagenum"><a name=

-"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> verebek, hogy milyen kosarat

-akar, hogy könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?</p>

-<p>Kapzsi volt az öreg asszony és nagy mohón azt feleli nekik:</p>

-<p>– Erős asszony vagyok én még, a nehezebbiket is elbírom.</p>

-<p>Egy nagyocska kosarat adnak oda neki a verebek és ugyancsak

-lohol vele haza az öreg asszony. Pedig olyan nehéz volt a hátán,

-hogy alig győzte a cipelését. Alig hogy hazaérkezett, már emeli is

-a hátáról a kosarat és kezdi nyitogatni, hogy mi van hát benne.</p>

-<p>Nyitja-nyitogatja és ahogy kinyílik a nagy kosár, hát az a sok

-szörnyeteg, ki egyszemű, ki háromszemű, ki lábatlan, ki kezetlen,

-mind nekiugrik az öreg asszonynak és biz azt úgy megfojtják, hogy

-egy szikra élet nem sok, annyi se maradt meg benne. Mi pedig

-örüljünk, hogy élünk és megvagyunk, és az igazak útját járjuk.

-<span class="pagenum"><a name="Page_19" id=

-"Page_19">-19-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Boncnövendék mérget evett.</h2>

-</div>

-<p>Egyszer egy bonc egy templomban éldegélt rest nyugalomban.

-Torkos is volt, fösvény is volt, nyalánkolni szeretett volt.</p>

-<p>Boncnövendék, három legény, élt mellette nagy szűköcskén s ha

-volt mit, hát eddegéltek, sovány koszton éldegéltek.</p>

-<p>Boncnak polcon edénykéje, gyümölcsízzel telis-tele; mind magának

-tartogatta, a széltől is óvogatta. Pedig három boncnövendék

-nyalogatta szája szélét, láttára az édességnek, teli edény

-gyümölcsíznek.</p>

-<p>Ül a bonc a templomában, magános hűs cellájában s fel-felsandít

-fel a polcra, félszemmel a kispapokra. Ott a polcon edénykéje,

-edénykében ízecskéje s gyanu fészkel a szívében, nem hisz három

-növendékben. Hívja őket cellájába, ízes-polcos szobájába, símogatja

-a szakálát s ilyen szókra nyitja száját:</p>

-<p>– Üljetek le, halljátok szóm, fontos nagyon a mondandóm. Fent a

-polcon egy edényke, halálhozó lekvár benne; öreg ember kóstolhatja,

-a fiatalt meghalatja. Edénykére úgy nézzetek, de még felé se

-nézzetek, hogy aki csak hozzászagol, szörnyű módon szörnyet

-pusztúl. <span class="pagenum"><a name="Page_20" id=

-"Page_20">-20-</a></span></p>

-<p>Mind a hárman tudtul vették, bonc szándékát megértették,

-legkivált a legnagyobbik, <i>Bundzo</i> nevű, okosabbik.</p>

-<p>Ugy történt, hogy mindjárt másnap, dolga akadt öreg boncnak s

-alig hogy kitette lábát, hát az ifjak szájuk tátják, nem

-<i>Buddhá</i>ra, nem oltárra, hanem polcon a lekvárra.

-<i>Bundzo</i> nevű okosabbik fel a polcra egyet kacsint s tudakolja

-a két társát, tudják-e az edény titkát?</p>

-<p>– Éppen tegnap intett bennünk bonc apó, a szent mesterünk, hogy

-aki csak felé szagol, szörnyű módon szörnyet pusztul, – felelé a

-két kisebbik.</p>

-<p>– Ó, ti balgák, együgyűek, fösvény szónak hiszékenyek;

-edénykében nincs is méreg, hanem édes, mézes étek. Bátran

-belekóstolhatunk, jó lekvárral jóllakhatunk, – magyarázza a

-nagyobbik, három közt az okosabbik.</p>

-<p>– Ha megtudja a mesterünk, jaj lesz akkor, jaj minékünk, –

-hüledez a két kis jámbor.</p>

-<p>– Vállalom én a haragját, tudom én a csínja-bínját, – bátorkodik

-merész <i>Bundzo</i> s fogja is már az edénykét, s nézd a három hős

-legénykét, tele torok, hogy habzsolnak, tele szájjal hogy

-csámcsognak s egy-kettőre az a vége, kiürült a kis edényke.</p>

-<p>– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, mit szól majd a szent

-mesterünk? – ijedez a két kisebbik.</p>

-<p>Hát még amint látják <i>Bundzo</i>t, hogy elővesz egy kis

-korsót, bonc apónak a kannáját, legféltettebb porcellánját. Földhöz

-csapja, összetöri, a szemeit törölgeti s leguggol a cserepekhez,

-könnyet sajtol a szeméhez. Mintha sírna, keseregne, mester kárán

-megrettenve.</p>

-<p>Holtra rémül a két társa, jöttét boncnak amint <span class=

-"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> látja,

-amint jön és közeledik, szaglászódik, nézelődik. Megáll a bonc fakó

-arccal, döbbenettel, rém haraggal. Nem szól, csak néz fel a polcra

-s lent a földön guggolóra. Szeme forog, ajka kékül, szempillája meg

-se rezdül.</p>

-<p>– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, te lelketlen? –

-tör ki hangja, nagy haragja.</p>

-<p>– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem, – siránkozik keservesen a kis

-torkos, a pákosztos. – A celládat tisztogattam, kannácskádat

-mosogattam, s hogy történt meg, most se értem, a kezemből

-kiejtettem.</p>

-<p>– Hát a polcon az edényke, edénykében az ízecske? – rivall rá a

-legényére.</p>

-<p>– Nagy féltemben, ijedtemben, amint holtra rémüldöztem,

-edénykédre esett szemem s eltünődtem intelmeden, hogy aki csak

-hozzászagol, szörnyű módon szörnyet pusztul. Megragadtam

-edénykédet, megízleltem a mérgedet s holtra szántan, addig ettem,

-míg mind ki nem ürítettem. Várvást várom halálomat, hadd enyhítse

-haragodat.</p>

-<p>Szól a kis bonc nyögve, sírva, hallja nagy bonc orra lógva.

-<span class="pagenum"><a name="Page_22" id=

-"Page_22">-22-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Legyecske és Legyezőcske.</h2>

-</div>

-<p>Forró nyár van, zümmög a légy, zöngicsélnek bogárfélék. Adta

-legye, be kelletlen, szinte már-már tűrhetetlen. Ha előtted az

-ételed, falánk legyek rajt teremnek; italodat megkóstolják,

-pihenődet megzavarják. Sok mihaszna, semmi haszna.</p>

-<p>Ezerszeres a szerencse, hogy itt a kis <i>Legyezőcske</i>.

-Csontja bambusz, húsa hártya s nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt

-hajt az arcodra. Hideg télen tüzet éleszt, sok más hasznát ne is

-kérdezd. A legyet hogy legyezi el, orrodról hogy hessenti el,

-bambuszcsontú, hártyahúsú, legyet irtó <i>Legyezőcske</i>.</p>

-<p>Ül egy nap a verandáján s házatáján megint zümmög szemtelenje,

-sok legyecske. <i>Legyezőcske</i> orra elé, sorban ülnek egymás

-mellé.</p>

-<p>– Hessetek el, kotródjatok, – rivall rájok <i>Legyezőcske</i>.

-Ám legyecskék kérve-kérik, nyelét fogják és ígérik, hogy rövidre

-szabják szavuk, hallgatná meg mondókájuk.</p>

-<p>– Mit akartok? Mi jót hoztok? – kérdezi a

-<i>Legyezőcske</i>.</p>

-<p>– Nem nekünk jó, csak teneked, – felelik a fürge legyek.</p>

-<p>– Hadd hallom hát, mi az a jó? – kérdezi a legyet irtó.

-<span class="pagenum"><a name="Page_23" id=

-"Page_23">-23-</a></span></p>

-<p>– Nagy most a te becsületed, míg a legyet, szegény legyet

-magadtól elhessegeted; közelg ám az őszi szellő s ha beáll a hűvös

-idő, ki törődik akkor veled, egy-kettőre kikopik az emberséged.</p>

-<p>Igy szólnak a ravasz legyek, sóhajtgatva egyet-egyet.</p>

-<p>– Minek az az őszi szellő? Honnan bukkan szele elő? – kérdezgeti

-rémült arccal a megszeppent kis legyező.</p>

-<p>– Nyáridőben búvócskázik, hegyek között furulyázik; de ha

-megjön, az áldóját, te fizeted meg az árát.</p>

-<p>– Ó, legyecskék, kis pajtások, – síránkozik a legyező, – adjatok

-hát jó tanácsot, hogy a szellőt meg ne lássam, hogy a szellő meg ne

-lásson.</p>

-<p>– Jól ismerjük mi ő kelmét, – hitegetik <i>Legyezőcskét</i>, –

-egy-két szót ha szólunk neki, még a házad tájékát is, már messziről

-elkerüli. Te is kímélj ám bennünket, ne zavard az életünket; ne

-csapj ránk a karocskáddal, ne hessegess hártyácskáddal.</p>

-<p>– Szent a béke, – örvendez a legyezőcske. – Hisz én rátok nem

-haragszom, nincsen is rá semmi okom; kötelesség, amit tettem, egész

-nap hát legyezgettem. Hej, nem egyszer, de megbántam, álmotok hogy

-megzavartam; nem szándékos akarásból, hanem pusztán rossz

-szokásból.</p>

-<p>Igy hízeleg a legyeknek, a legyek meg összenéznek, és markukba

-egy jót nevetnek. Nagy az öröm a legyeknél, még nagyobb a

-legyezőnél; szentül hiszik és nagy büszkén, hogy túljártak egymás

-eszén.</p>

-<p>Egymással oszt kezet fogtak, szíves szókkal búcsúzkodtak és a

-legyek, bizakodva a békében, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> a kicsikart ígéretben,

-kapzsi módon, falánk módon, ételt-italt megszállottak. Mert azóta a

-legyező, hogy ne bántsa őszi szellő, többé legyet nem legyezett,

-hanem gyengén és csak ritkán, egyet-egyet legyingetett. Volt is

-nekik jóllakásig, eszem-iszom pukkadásig; aki él, azt

-megbosszantják, legyezőt is megcsiklandják.</p>

-<p>Múlik a nyár, hűvösödik, őszi szellő közeledik.

-<i>Legyezőcske</i> gyengül-satnyul, kerek feje le-lekonyul;

-hártyabőre repedezik, bambuszcsontja töredezik. Hát amint még nagy

-nyargalvást, jön a szellő hűsrohanvást. <i>Legyezőcske</i>

-gémberedik, keze-lába merevedik; lim-lom közé a kamrába, odadobja a

-gazdája.</p>

-<p>Egy nap, amint gondolkozik, sóhajtozva búslakodik, eszébe jut a

-<i>Legyecske</i> hamis hazug ígérete; az rontotta meg az éltét, be

-nem váltva ígéretét.</p>

-<p>– Jaj, ha egyszer megfoghatnám, kezem közé kaparintnám;

-kitekerném én a nyakát, összetörném a derekát.</p>

-<p>A vackából kivánszorog s egyet-kettőt amint csoszog, im, előtte

-a <i>Legyecske</i>, éppen szembe került vele.</p>

-<p>– Ó, te álnok, rút <i>Legyecske</i>, – fortyan fel a

-legyezőcske, – hamisság volt minden tetted, hazug szó az ígéreted.

-Kezem között az életed, kitaposom a béledet.</p>

-<p>Szegény kis légy, de megrémül, lába inog, feje szédül, gyenge

-szava elhalóban, potroha megroppanóban.</p>

-<p>– Ime, láthadd, mivé lettem, fogytán már a lélegzetem, – sír,

-köhécsel a legyecske.</p>

-<p><i>Legyező</i> néz <i>Legyecskére</i>, irgalom száll a szívére.

-<span class="pagenum"><a name="Page_25" id=

-"Page_25">-25-</a></span> Szárnyacskája szétrongyolva, horpaszkája

-behorpadva; keze-lába töredező, tekintete révedező.</p>

-<p>– Mi baj érte szegény fejed? – kérdi tőle

-<i>Legyezőcske</i>.</p>

-<p>– Őszi szellő kergetett meg, a fuvalma tépázott meg, –

-sóhajtozza a haló légy.</p>

-<p>– Ugy tudom, hogy jól ismered, egyszer azt is megígérted, hogy

-engem majd hogy kímél meg, – szól a pórul járt legyező.</p>

-<p>– Nem volt igaz, amit mondtam, féltem tőled, hát hazudtam, –

-szól a kis légy bűnbánóan.</p>

-<p>– Milyen csúfság, mily nagy gazság, – kiált fel a legyezőcske, –

-s amint a légy elé toppan, a lábával, amint dobban, holttá váltan

-veszi észre, hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettejök

-egészsége.</p>

-<p>Hirtelen megtántorodik, teste-lelke roskadozik. Még egyszer

-kinyitja szemét, karjával még egyet legyint s összeroppan erőtelen,

-összeroggyan élettelen.</p>

-<p>A legyecskét agyonnyomta, lelkök kiszállt azon nyomba.

-<span class="pagenum"><a name="Page_26" id=

-"Page_26">-26-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A majom és a rák.</h2>

-</div>

-<p>A mesebeli időkben éltek, a majom is, meg a rák is. Egyszer egy

-tó mellett akadtak egymással össze. Ránéz a ravasz majom a rákra és

-nagykomolyan azt mondja neki:</p>

-<p>– Hátha versenyt futnánk egymással?</p>

-<p>Együgyű volt a rák, de jólelkű és dehogy akarta, hogy rontson a

-majom jókedvén. Megkezdik a versengést és amint javában inalgatnak,

-az egyik előre, a másik meg hátrafelé, a majom egy datolyamagot

-talál, a rák meg egy gombát. Nem nagy idő mulva megint

-összetalálkoznak és mutogatják egymásnak, hogy mire bukkantak az

-úton.</p>

-<p>Szerette ugyan a majom a datolyát, de a magva, biz az nem igen

-volt ínyére való. A gomba, az már ízletesebb falat lett volna.

-Ránéz a majom a rákra és azt mondja neki:</p>

-<p>– Cseréljünk egymással rák, pajtás; tiéd legyen a datolya magja,

-az enyém meg a gomba.</p>

-<p>A rák koma azonban nem akar kötélnek állani.</p>

-<p>– Nézd csak, – kezdi a majom a magyarázást, – ha megeszed ezt a

-gombát, semmi se marad belőle, úgy-e?</p>

-<p>– Az már igaz, – feleli rá a rák.</p>

-<p>– A datolya magját, – folytatja a majom, – <span class=

-"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> nem eheted

-ugyan meg, de ha elülteted, fa lesz belőle és datolya terem rajta,

-nem egy, de sok száz.</p>

-<p>Ezt már megértette a rák és legott ráállt a cserére. Megkapja a

-majom a gombát, egy-kettőre felfalatozza és lohol is már elfelé,

-hogy gyanut ne fogjon a cimborája. A rák meg fogja a magot, viszi

-magával hazafelé és elülteti a földbe.</p>

-<p>– Jól vigyázz, – mondja a magnak, – ha ki nem kelsz nagy

-hamarosan, ollómmal váglak ketté.</p>

-<p>Legott kicsírázott a mag, egy hajtásocska bújt elő a

-földből.</p>

-<p>– Jól vigyázz, – mondja a rák az ágacskának, – ha hamarosan meg

-nem nősz, ollómmal váglak ketté.</p>

-<p>Egy-kettőre nagy fává nőtt az ágacska.</p>

-<p>– Jól vigyázz, – mondja a fának, – ha sebtibe ki nem virágzol,

-ollómmal váglak ketté.</p>

-<p>Ugy kivirágzott a datolyafa, hogy egyebet se lehetett látni

-rajta.</p>

-<p>– Jól vigyázz, – mondja a sok virágnak, – ha gyümölcsöt nem

-hoztok, ollómmal váglak ketté.</p>

-<p>Ugy tele lett a fa a sok szép gyümölccsel, hogy szinte

-roskadozott alattok.</p>

-<p>Néz a rák a fára, nézi a sok gyümölcsöt, sehogyse tudja elérni.

-De ihol a majom, neszét vette valahogy a dolognak. Megpillantja a

-fát, rajta a sok datolyát és ugyancsak megjön az ehetnékemje.</p>

-<p>Oda alázatoskodik a rákhoz és kérdezi tőle:</p>

-<p>– Mit csinálsz itt a fa alatt, pajtás?</p>

-<p>– Gyümölccsel tele ez a datolyafa, – feleli neki a rák, – meg

-szeretném őket kóstolni, de sehogyse tudok felmászni a fára. Csak

-ülök-üldögélek és nézegetem a sok ízes gyümölcsöt. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p>

-<p>Kap a majom a jó alkalmon és azt mondja a ráknak:</p>

-<p>– Felmászok én tehelyetted a fára, leszedegetem a gyümölcsöt és

-egyenként dobálgatom le neked.</p>

-<p>Azzal mászik is már a fára és hozzálát a gyümölcsözéshez, de

-ugyancsak ám. Eszébe se jut a ravasznak, hogy a ráknak is juttasson

-belőle. Pedig ugyancsak türelmetlenkedik már őkelme és felkiáltoz a

-majomhoz:</p>

-<p>– Mit csinálsz odafent? Mért nem dobsz már le vagy egynéhányat

-abból az édes gyümölcskéből?</p>

-<p>– Még nem akadtam rá a datolyákra, – szól le a majom a fáról, –

-várj egy kissé, majd rád kerül a sor.</p>

-<p>Azzal leszakít egy pár éretlen, nehéz datolyát és dobálja le a

-rák felé. Ugy rákoppant a datolya a rákra, hogy a páncélja is

-megrepedt belé.</p>

-<p>Nagyot kiált a rák, még nagyobbat rémül a majom, lefut a fáról

-és úgy elódalog, mintha ott se lett volna.</p>

-<p>Zokog eközben a rákocska, sírdogál nagy keservében. Meghallják a

-pajtásai a sírását és egymásután siet elő a <i>Kőmozsár</i>, a

-<i>Tojás</i>, a <i>Méh</i>, meg a <i>Tengerifű</i>. Sajnálják

-szegénykét és kérdezgetik tőle, hogy mi baj érte a fejét.

-Elpanaszolja nekik a rák, hogy mit követett el vele az a lelketlen

-majom.</p>

-<p>Nosza, összefognak és bosszút esküdnek a majom ellen. Másnap már

-összetalálkoznak és odamennek a majomhoz, hogy kérdőre vonják a

-gonoszságáért. Nem volt odahaza a majom.</p>

-<p>– Sebaj, – gondolják magokban; bemennek a házba és

-elrejtőzködnek benne. A <i>Tojás</i> a szenes <span class=

-"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> rostélyba

-búvik, az égő parázs közé. A <i>Kőmozsár</i> bemegy a konyhába és a

-gerendára mászik fel. A <i>Méh</i> az ételes szekrénybe búvik, a

-<i>Tengerifű</i> meg a padlón helyezkedik el. A rák is velök

-tartott, ő meg a vizesdézsába mászott.</p>

-<p>Alig hogy elhelyezkedtek, hallják, hogy íme, jődögél a majom.

-Hideg volt odakint és siet a majom az égő parázs felé, hogy

-megmelegedjék egy kissé. Amint a tűz felé tartja a kezét,

-szétpukkad a forró <i>Tojás</i> és neki a majom arcának. Ugy

-össze-visszaégeti, hogy rémültében szalad a dézsához és dugdossa az

-arcát a vízbe, hogy enyhítse a fájdalmát. Csak erre várt a rák

-koma. Neki a majomnak az ollójával és belehasít vele az orrába.

-Eszeveszetten rohan a majom és szaladtában az ételes szekrénybe

-ütődik. Kirepül belőle a <i>Méh</i> és olyat szúr a fulánkjával a

-majomba, hogy hátratántorodik és rálép a <i>Tengerifűre</i>.

-Elcsúszik a majom a síkos fűvön és hanyattvágódik rajta. Kapja

-magát a <i>Kőmozsár</i>, lefordul a gerendáról és olyat zuhan a

-majomra, hogy ott agyonlapította.</p>

-<p>Igy bűnhődött meg a majom, így adta meg az árát a gonoszságának.

-<span class="pagenum"><a name="Page_30" id=

-"Page_30">-30-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Odango – az igaz neve.</h2>

-</div>

-<p>Torkos volt az egyszeri ember és felejtős az esze. Éhkoppja

-támad egy nap és azt gondolja magában, hogy benéz az anyósához; ha

-egyébért nem, hát valami harapnivalóért.</p>

-<p>Azon sebtibe be is állít hozzá, leguggol az ülőkére és úgy várja

-a jó falatkákat. Hozzák a sok édességet, a nyalánkolni valókat,

-hogy se szeri, se száma.</p>

-<p>– Jaj de finom falatocska ez a mézes gömbölyűcske, – kiált fel

-az ember és egymás után nyeldesi le azt az édes gombócfélét. – Sose

-ettem még ilyesmit, azt se tudom, minek híjják, – mondja az

-anyósának.</p>

-<p>– <i>Odango</i> az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – feleli

-az anyósa és megint odakínál neki vagy öt-hat darabot.</p>

-<p>– Ha olyan nagyon ízlik, a feleséged is megcsinálhatja otthon,

-tudja a lányom a módját.</p>

-<p>– Jó lesz biz az, – mondja a vőmuram, – meg is csináltatom vele

-azt a… hogy is híjjákot?</p>

-<p>– <i>Odango</i> az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – ismétli

-meg az asszony.</p>

-<p>Jó darabig még eltereferélnek, aztán feláll nagy lomhán az

-ember, hogy hazafelé induljon. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p>

-<p>– Holnap lesz a napja, – mormolja magában, holnap eszem megint…

-izé; hát nem elfelejtettem azt a hogy is híjjákot?</p>

-<p>– <i>Odango</i> az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – rágja a

-szájába az anyósa.</p>

-<p>Hogy ismét el ne felejtse az <i>odango</i>t, egész úton, ahogy

-ballag hazafelé, egyre-másra újrázza az <i>odango</i>t.</p>

-<p>– Jaj de finom falatocska az <i>odango</i>, az <i>odango</i>, az

-a mézes gömbölyűcske, az <i>odango</i>, az <i>odango</i>. Egyre

-ismételgeti az úton és amint odaér egy árokhoz, neki lendíti magát,

-átugrik rajta és önkénytelenül elkiáltja magát, hogy: (hopp) –

-<i>dokkojsa</i>.</p>

-<p>– <i>Dokkojsa</i>, <i>dokkojsa</i> – ismételgeti egyre és a

-másik szó, az <i>odango</i> helyett ez ragadt oda az eszéhez.</p>

-<p>Kis idő multán haza érkezik és azzal állít be a feleségéhez:</p>

-<p>– Pompás étel a <i>dokkojsa</i>, ízes-mézes a <i>dokkojsa</i>;

-mindennap a tányérkámon ott legyen ám a dokkojsa.</p>

-<p>Elcsodálkozik az asszony és ámuló szemmel mondja:</p>

-<p>– <i>Dokkojsa?</i> Izes-mézes falatocska? Soha ilyet életemben

-se nem ettem, se nem láttam. Más volt tán az, nem

-<i>dokkojsa</i>.</p>

-<p>– Anyádnál ettem a imént, – erősítgeti az ura, – tőle tudom az

-igaz nevét. Be finom egy falatocska, be mézes egy gömbölyűcske.</p>

-<p>Gondolkozik az asszony, töri rajta a fejét, csak nem találja meg

-a nyitját.</p>

-<p>– Ej, – mondja türelmetlenül, – bolond beszéd a

-<i>dokkojsá</i>d, mással járasd a bolondját. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span></p>

-<p>Felpattan az ura és mérges hangon szól rá az asszonyra:</p>

-<p>– Ostoba vagy, tanulatlan, gazdasszonynak nagy tudatlan. Nem

-tudod az anyád főztjét, <i>dokkojsá</i>nak a mikéntjét.</p>

-<p>– Bolond beszéd a <i>dokkojsád</i>, mással járasd a bolondját, –

-pattog vissza a menyecske.</p>

-<p>Nagyot fortyan az innyes szájú, vak dühében botot ragad és olyat

-csap vele a felesége arcára, hogy öklömnyire dagadt fel tőle.</p>

-<p>Odakap az asszony az arcához, felsikít és azt kiáltja oda az

-urának:</p>

-<p>– Szégyeld magad, embertelen, torkos haspók, telhetetlen. Nézd

-az arcom milyet dagadt, <i>odango</i>nál is nagyobbat.</p>

-<p>Egyet üt az ember a homlokára s egyet mosolyog a feleségére:</p>

-<p>– <i>Odango</i> az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – kurjant

-fel nagy boldogan s ölelgeti az asszonyát, csitítgatja nagy

-haragját.</p>

-<p>– Nem hiába vertelek meg, – mondja neki az ura, – rátaláltál a

-szóra, ízes-mézes <i>odango</i>ra.</p>

-<p>Megbékül az asszony az urával és készítgeti neki az

-<i>odango</i>t, azt a finom falatocskát, azt a mézes gömbölyűcskét.

-<span class="pagenum"><a name="Page_33" id=

-"Page_33">-33-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Égi tündér ruhácskája.</h2>

-</div>

-<p>Tenger mellett egy kis házban, élt egy halász egymagában.

-<i>Nippon</i> napján sütkérezett, halászgatott, evezgetett.</p>

-<p>Délidő volt, delelt a nap, Napistenke tűzött aznap. Tenger

-mellett egy fenyőcske, halásznak hűs pihenőcske.</p>

-<p>Fenyő ága hajladozik, csodás illat illatozik, terjeng lehe,

-bűvölete, illó rózsák lehellete. Néz a halász, álmélkodik, virág

-sincs és illatozik, s amint a fán bámész szeme, rajta ragad

-tekintete. Csilló gyöngyöt csillogtató, szivárványszínt villogtató,

-fénye selyem, selyme puha, tündérkezek szőtte ruha.</p>

-<p>Kapzsi halász fel a fára, foga vásik a ruhára. Megnézi,

-megemelinti, habját-babját meglibbenti; madármódra két szárnyacska,

-libben-lebben két oldalra, fehér-sárga pettyecskékkel, kék és piros

-gömböcskékkel.</p>

-<p>– Nincs különben, – szól a legény, – tündérnyomra bukkantam én.

-– Égi tündér ruhácskája oda kerül a vásárra.</p>

-<p>Szól a halász s kapja magát, hóna alá tündérruhát, siet vele

-kunyhójába, másnap lesz majd a vásárja.</p>

-<p>Halász pihen az ágyában, kincset-pénzt lát az <span class=

-"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> álmában s

-im, egyszerre egy villanás, ajtaján kopp-kopogtatás.</p>

-<p>– Ki az? – hökken fel az ember.</p>

-<p>– Ó, bocsáss meg, – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó,

-– nyisd ki ajtód egy-két szóra.</p>

-<p>Ajtó nyílik s belép rajta, nem is leány, tündér fajta. Néz a

-legény csodálattal s kérdezi nagy ámulattal:</p>

-<p>– Ki vagy? Honnan? Merről jöttél?</p>

-<p>– Tanyám az ég, onnan jöttem, napsugárkán lelibbentem.</p>

-<p>– Miért épp az én kunyhómba? – kérdi halász szívszorongva.</p>

-<p>– Nálad az én tündérruhám, azt szeretném, azt akarnám.</p>

-<p>Kelletlenül hallja hangját, hogy a tündér viganóját, szó nélkül

-hogy visszaadja, jó vásárját odahagyja.</p>

-<p>– Milyen az a tündérruha? Azt se tudom, hogy mi fajta.</p>

-<p>– Hamis vagy a beszédeddel, tündérruhám te vetted el. Vízitündér

-testvérkémmel, tengerlakó nénécskémmel játszadoztunk a víz mellett,

-a vízmenti fenyő mellett. Míg a vízben lubickoltam, tündérruhám

-lerántottam s ráaggattam egy kis fára, fenyőcskének az ágára. Te

-jártál ott, te nálad van, add ide, ha irgalmad van.</p>

-<p>– Nincs én nálam semmi ruhád, – mond a halász egy mogorvát.</p>

-<p>– Add vissza a ruhácskámat, – könyörög a tündérlányka.</p>

-<p>– Mondtam már, hogy nincsen nálam, – szól a halász bosszankodva,

-a lány karját megragadja s az ajtón át kituszkolja. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p>

-<p>Kint a lányka siránkozik, síró szava fel-felcsuklik, panaszkodik

-egymagában, nagy búvában, bánatában.</p>

-<p>– Mihez kezdjek ruha nélkül, nyíló virág szirma nélkül?

-Tündérruhám ha nincsen meg, égi tanyám se látom meg s ha még soká

-itt maradok, tündérkertbe sose jutok.</p>

-<p>Halász bentről hallja hangját, fel-felcsukló zokogását s

-könyörület száll szívébe.</p>

-<p>– Bocsáss meg, ó, tündérecske, – szól a halász restelkedve, –

-tündérruhád én megláttam, gyöngyét, selymét megkívántam s a piacra

-hogyha viszem, megváltom a szegénységem. Ám megértem fájdalmadat,

-szívhez szóló zokszavadat; tündér voltál, az is maradj, tündérséget

-abba ne hagyj.</p>

-<p>Befordul a szobájába és a ruhát, tündérruhát, tündérkének

-visszaadja.</p>

-<p>– Szállj, szálldogálj, kis tündérke, tündérország szép kertjébe,

-– szól a halász nagy boldogan.</p>

-<p>Tündérkének keze szívén, könnye csillog, gyöngyházszemén s amint

-ölti ruhácskáját, bontja százszín szárnyacskáját, a halászhoz

-fordul szava, áldástosztó akaratja.</p>

-<p>– Kincset leltél, visszaadtad, kincs lesz érte a jutalmad.</p>

-<p>Hajnal arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban, tündérecske

-szállingózik, ég és föld közt himbálózik. S amint lenéz a

-mennyégből, kék felhőcskék égkékjéből, rámosolyog a halászra,

-hálójára, bárkájára.</p>

-<p>Áldás lett a mosolygása, kincshozó a kívánsága s idők teltén,

-idők multán, nap-nap után, hét-hét után, halászlegény gazdagodik,

-híre, neve gyarapodik. <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=

-"Page_36">-36-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A virágfakasztó öreg.</h2>

-</div>

-<p>Egy öreg ember élt valamikor valahol. Egyebe sem volt, mint egy

-kutyája, de azt nagyon szerette, ám. Megszólal egy nap a kutya és

-azt csaholja a gazdájának:</p>

-<p>– Gazdám, vedd elő az ásódat és áss itt ezen a helyen.</p>

-<p>Előveszi az öreg az ásóját és ahogy ásogat egy keveset, hát

-csupa arany meg egyéb sok drágaság villan elő a földből. Épp

-arrafelé járt a szomszédja, egy másik öreg ember és megleste az

-öreget, hogy milyen nagy szerencse érte. Megírigyelte a sok kincset

-és átsiet a szomszédjához, hogy adja oda neki a kutyáját, ha csak

-egy napra is. Szívesen átengedte neki a jó öreg ember.</p>

-<p>Az a másik öreg nem szenvedhette ugyan a szomszédja kutyáját, de

-bezzeg a kincsre, arra ugyancsak vásott rá a foga. Kedveskedett is

-a kutyának, meg-megsímogatta, meg-megcirógatta, étellel édesgette.

-Neki is odacsaholja a kutya, hogy vegye elő az ásóját és ásson vagy

-egy-kettőt vele. Ragadja az öreg az ásót, de csak piszok meg sár

-volt, amit kiásott, nem pedig arany meg ezüst. Ugy nekidühösödött

-az öreg, hogy baltát ragad és agyonüti vele a más jószágát.

-<span class="pagenum"><a name="Page_37" id=

-"Page_37">-37-</a></span></p>

-<p>A mi öregünk eközben várja a kutyáját, várja és amikor már nem

-győzte a várást, átmegy a szomszédjához, hogy mi is van a

-kutyájával. Elmondja neki a másik, hogy mi történt azzal a beste

-állattal. Könnyek potyogtak ki a kutya gazdája szeméből és kérdezi

-a szomszédját, hogy hová tette a szegény élettelen állatot.

-Odamutat az ember a szemétdombra, hogy ott fekszik ni. Veszi az

-öreg a párája-kiment állatot és elföldeli egy fa alá.</p>

-<p>Telik-múlik eközben az idő. Beállít egy nap az öregünk a

-szomszédjához, hogy adja neki azt a fácskát, ahol a kutyája

-fekszik.</p>

-<p>– Elviheted, – mondja az öreg, – úgy sincs belőle nagy

-hasznom.</p>

-<p>Kiássa a fát az öreg, haza viszi és egy famalmocskát készít

-belőle, hogy azon őrölje meg a gabonáját.</p>

-<p>És íme, amint elkészült vele és megkezdi rajta az őrlést, hát

-csodák csodája, liszt helyett csupa aranyat adott a gabonája.</p>

-<p>Hogy, hogy nem, ezt is észrevette a kapzsi szomszéd. Odamegy

-hozzá másnap és kéri a malmocskát vagy egy napra, hogy neki is

-volna őrölnivalója. Megkapja a malmocskát és amint őrölgeti a

-gabonáját, biz abból se arany, se ezüst nem lett, még csak liszt

-se, hanem csupa sár meg piszok. Nekirúg az öreg a malomnak,

-dirib-darabokra töri és a tűzbe dobja, ott hadd emésztődjék

-fel.</p>

-<p>Várja eközben az öregünk a malmocskát és amikor megunta a

-várást, odamegy érte a szomszédjához. Hogy ráripakodott az öreg,

-hisz piszkot meg sarat őröl az a malom, biz ő széttörte és tűzbe

-dobta az egészet. Egyébre se volt való. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span></p>

-<p>– Legalább a hamuját add vissza, – kérleli az öregünk. Felőle

-viheti, mondja a másik.</p>

-<p>Összeszedegeti az öreg a hamut és megy vele az erdőbe, egy

-cseresnyefa alá; se levele nem volt már a fának, se virága. Veszi

-az emberünk a hamut és felmászik vele a fára.</p>

-<p>Épp egy <i>dájmió</i> (fejedelem) közeledett volt arra, csak úgy

-rengett az út a sok harcostól meg a fényes kíséretétől.

-Megpillantják a cseresznyefán az öreget és felkiáltják neki, hogy

-ki az ott a fa tetején és mi keresni valója van rajta.</p>

-<p>– <i>Nipponország</i> bölcse vagyok, – kiáltja az öreg a fáról,

-– virágokat fakasztgatok.</p>

-<p>Mondják a <i>dájmió</i>nak, hogy mit kiáltott le az öreg.</p>

-<p>– No, ha tudja, hát fakasszon, – parancsoltat rá a

-<i>dájmió</i>.</p>

-<p>Előszedi az öreg az elégetett malmocskának a hamuját és

-rászórja, szórogatja a fára.</p>

-<p>Hát, ti bölcsek, csak úgy fakad a fán a sok levél, a sok virág;

-csupa illat lett a környéke. Megdöbben a <i>dájmió</i> a nagy

-csodán, megörvendez a <i>dájmió</i> a nagy áldáson és úgy

-megajándékozza a bölcs öreget, hogy azt se tudta, hogy hová tegye a

-sok kincset.</p>

-<p>Egyéb se kellett ám a kapzsi szomszédnak. Szalad oda az

-öregünkhöz és kér vagy egy pár maroknyit abból a csodahamuból és

-siet fel vele egy másik fára, hogy bevárja a <i>dájmió</i>t meg a

-fényes kíséretét. Azon a fán se volt már se virág, se levél.</p>

-<p>Tovább halad eközben a <i>dájmió</i> meg a sok darabontja és

-amikor a másik fa alá érnek, azon is <span class="pagenum"><a name=

-"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> megpillantanak egy embert.

-Felkiáltanak hozzá, hogy mi a keresnivalója azon a

-cseresznyefán.</p>

-<p>– <i>Nipponország</i> bölcse vagyok, – kiált le ő is, –

-virágokat fakasztgatok.</p>

-<p>– No, ha tudja, hát fakasszon – parancsoltat rá a

-<i>dájmió</i>.</p>

-<p>Előveszi az öreg a hamut és rászórja a fára. De biz azon se

-levél nem fakadt, se virág nem virult, hanem repült a hamu és a

-szemébe szóródik a <i>dájmió</i>nak meg az egész kíséretének.</p>

-<p>Lefogatta a <i>dájmió</i> az öreget és úgy megfenyítette, úgy

-megbüntette, hogy a mi kevés bölcsesség volt benne, azt is

-elfelejtette. Ugyancsak megbűnhődött a kapzsiságáért. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A tigriskölyök.</h2>

-</div>

-<p>Egy tigriskölyök vetődött be egyszer egy községbe. Gyengécske

-volt még, egy pár napos ha lehetett csak. Arra járt épp egy nőstény

-kutya, meglátta és megsajnálta a csendes nyöszörgését.</p>

-<p>– Ó, szegény kis árvácska, elhagyatott tigrisgyerek; vajjon hol

-maradhatott el az anyjától? – szól a néne szánakozva.</p>

-<p>Sír-rí a kis tigriskölyök, egyébhez se értett még.</p>

-<p>– Magamhoz veszem én szegénykét, – mondja a kutyaasszony és

-felkapja a hátára s viszi haza a kunyhójába.</p>

-<p>Egy medve lakott volt a szomszédságban, és amint meglátta a

-tigriskét a kutyáéknál, elfogta a nagy írígység.</p>

-<p>– Jól járt a szomszéd, – dörmögi magában. – Kár, hogy a kutyáék

-közé került, nem pedig énhozzám. Nem mindennapi a tigrisféle, nagy

-ritkán, ha egy-egy mutatkozik.</p>

-<p>A tigriske eközben nőtt, növekedett és idő multával az uccára is

-ki-kijárogatott már. Jó dolga volt a kutyáéknál, szelíd lett és

-engedelmes. A kapzsi medve azonban sehogyse tudott belenyugodni,

-hogy <span class="pagenum"><a name="Page_41" id=

-"Page_41">-41-</a></span> a szomszédjáé legyen a tigris. Meglesi

-egyszer az uccán és így szól az állatkához.</p>

-<p>– Kis tigriske, gyere hozzám, színig tele az én ládám; kapsz

-játékot, szép viganót, jóllakásig ennivalót. Erős tigrisnek volnál

-te az ivadéka és neked is dolgoznod kellene, hogy megnőjjön az erőd

-és megjöjjön a bátorságod. Ha ott maradsz a kutyáéknál, elsatnyulsz

-és elgyengülsz, sose lesz belőled igazi tigris. Dolgod is lenne

-nálam, jól is tartanálak, mindenféle édességgel, csurgatottal, édes

-mézzel. Tigrisnek nevelnélek, félne tőled az egész falu.</p>

-<p>Elkábította a sok beszéd az apró tigriskét és odasompolyog a

-medve mellé.</p>

-<p>– Inkább vagyok nagy medvénél, mint azoknál a kutyáéknál, –

-gondolja a tigriske és már indul is a medve után, annak a

-barlangjába.</p>

-<p>Ugy gondolta a lompos medve, hogy ha megszokik nála a tigris és

-ha megerősödik, senki fiától se kell többé félnie. Nyugodtan

-aludhatik majd a vackában.</p>

-<p>Lusta volt ám a renyhe medve, sokat hevert, mindig henyélt és

-nem igen törődött az állatkájával. Hát még, amikor a telet is

-átaludta. El is felejtette azt a sok jót, amit a kutya nénétől

-tanult; dologkerülő lett a kis tigris és egyre csak az uccákon

-csatangolt. Se erőben nem növekedett, se tudásban nem gyarapodott

-és kicsinynek maradt, akárcsak egy macska. Egész nap a játékon volt

-az esze és vagy lepkézett vagy labdázott, vagy a réten bogarászott.

-Bezzeg kerülte a bambuszerdőt, meg a hegyek zeg-zugait. A

-sárkánynak még a hírétől is félt, és üvölthetett <span class=

-"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> őfelőle a

-szélvihar, messze elkerülte, hacsak a fütyülését hallotta is.</p>

-<p>Jókésőre kapott észbe a medve, hogy nem tigriskedik ám a

-tigriskölyök. Eleget is ócsárolta, nap-nap után korholgatta; de ha

-elnyomta az álom, megint csak nem törődött vele.</p>

-<p>Felébred egy napon a medve, hát ott nyivákol a tigris, akár csak

-egy macskakölyök. Rámordul nagy haragjában a medve, kapja a hátára

-és cammog vele a kutyáék háza felé.</p>

-<p>– Innen került hozzám, ide hozom megint vissza, – mondja és

-otthagyja a kapufélfánál.</p>

-<p>Összekuporodik a tigriske és csak azt várja, hogy majd csak

-kijön az anyóka és vissza fogadja kölykének. Nyílik is az ajtó

-nemsokára és kilép rajta a kutyanéne.</p>

-<p>– Nénécském! – nyivákol a tigriske, és odafut a kutyához.</p>

-<p>– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi barátságtalanul a kutya, mintha

-sose látta volna az állatkát.</p>

-<p>– Én vagyok, a tigriske, akit felneveltél, – feleli

-félénken.</p>

-<p>– Mért jöttél? – kérdi megint a kutya. – Mi keresni valód

-nálam?</p>

-<p>– Elkergetett a medve, – szepegi a tigris, – megint csak hozzád

-jöttem vissza, az is hozott el idáig.</p>

-<p>Már rég bántotta a kutyát a kis állat nagy hálátlansága, hogy

-szó nélkül ódalgott el a házából és tudni se akar többé róla.

-Könyörgésre fogja a tigris a dolgot, hogy nincs, ahová lehajtsa a

-fejét, engedje be a házába.</p>

-<p>Mérgesen vakkant rá a kutya, hogy nem tart <span class=

-"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> ő naplopót

-a házánál és aki egyszer elszokott a munkától, nincs abban többé

-köszönet.</p>

-<p>Elsomfordál a kis tigris, és mert vézna is lett a medvénél, meg

-gyávácska is, még csak a közelébe se merészkedik a többi

-állatféléknek. A lótól megijed, az ökörtől elszalad és úgy

-megfutamította egyszer, őt a tigrist, egy kutyácska, hogy sose

-került többé elő. Amilyen hirtelen volt a megjelenése, oly

-hirtelenné vált az eltünése is. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Golyvát kapott a két öreg.</h2>

-</div>

-<p>Volt egyszer egy öreg ember. Jó szívén, meg a feleségén kívül

-egyebe se volt, mint egy golyvája. Ott éktelenkedett neki a jobb

-arca alatt. Felmegy egy nap a hegyre, hogy tűzrevalót szedegessen

-össze, száraz ágat, tört galyakat. Egy zsákra valót már össze is

-kapargatott és amint estefelé haza akar vele térni, hirtelenjében

-nagy záporeső szakadt rá.</p>

-<p>Ide-oda futkároz, hogy hol húzódhatna meg és amint jobbra is

-keresgél, balra is keresgél, egy irdatlan nagy fán akad meg a

-szeme. Olyan nagy odva volt ennek a fának, hogy akár egy ember is

-elférhetett benne. Kapta magát és belemászik, hogy bevárja a

-záporeső végét.</p>

-<p>Fáradt volt már az öreg, a napi munka ugyancsak kimerítette és

-alighogy elhelyezkedett az oduban, azon nyomban elnyomta az álom.

-Akár reggelig is elaludt volna, ha zűr-zavaros hangok, össze-vissza

-való sikongások, meg járások-kelések fel nem riasztják az álmából.

-Kinéz nagy álmosan az oduból, hát a félhomályban mintha emberi meg

-állati formájúakat látna. Egyre közeledik a hangjuk, egyre

-hangosabb a lármájuk és amint jobban szemügyre veszi őket, hát, ó

-rémület, csupa kísértet közeledik feléje. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span></p>

-<div class="figcenter" style="width: 365px;"><a href=

-"images/i001hq.png"><img src="images/i001.png" alt=

-"Golyvát kapott a két öreg." title=

-"Golyvát kapott a két öreg." /></a>

-<p class="caption">Golyvát kapott a két öreg.</p>

-</div>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_46" id=

-"Page_46">-46-</a></span></p>

-<p>Meghúzódik az odvában és onnan meresztgeti rájuk a szemét. A fa

-mellett vannak már a kísértetek és épp a közelében telepednek meg,

-mintha ott volna a megszokott helyük. Hozzáfognak a lakmározáshoz,

-evéshez meg iváshoz, utána meg a táncoláshoz. Olyan tempós volt az

-ugrándozásuk, olyan vidám a kacagásuk, hogy az öregnek is kedve

-szottyant és egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy kinn van

-az oduból, hogy illegeti magát ő is és hogy ott táncolgat a

-kísértetek közt.</p>

-<p>Ugy megtetszett nekik a tánca, hogy étellel-itallal, meg jóféle

-borokkal kínálgatják.</p>

-<p>– Engedelmet kérek, – mentegetődzik az öreg, – hogy

-megzavartalak benneteket.</p>

-<p>– Sose szabadkozz, – felelik a kísértetek, – hisz olyan szépen

-táncolsz, hogy odáig vagyunk az ámulattól. Mi esténként

-el-eljárogatunk ide és ha jót akarsz tőlünk, holnap estére is ide

-várunk.</p>

-<p>Megígéri az öreg, hogy másnap is ellátogat hozzájuk. Kételkednek

-a szavában a kísértetek, hátha megijedt tőlök és nem mer majd a

-közelükbe jönni.</p>

-<p>– Okvetlen elvárunk, – mondják neki, – és hogy mindenképpen

-eljőjj, elvesszük holnapig a golyvádat.</p>

-<p>Azzal már ragadja is az egyik a golyváját és amire észretér az

-öreg, se golyva a nyakán, se kísértet a közelében.</p>

-<p>Szinte azt hitte az öreg, hogy az egész csak egy álomlátás.

-Egyet dörzsöl a szemén és amint odaér kezével az arcához, hát hült

-helye a golyvájának.</p>

-<p>Ugy megörült a szerencséjének, hogy futvást sietett hazafelé.

-Amint haza ért és megpillantja a felesége, szinte odáig lett a

-csodálkozástól, hogy eltünt az ura golyvája. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p>

-<p>Elmond neki az ura mindent, kísértetet, táncot, meg a golyva

-esetjét is.</p>

-<p>Híre terjed a csodának és egyébről se beszélnek a faluban, mint

-az öreg ember golyvájáról.</p>

-<p>Egy másik öreg is lakott volt a faluban, annak meg balfelől volt

-egy golyvája. Elfogta az öreget az irígység, különben is rossz volt

-a természete és gondolta magában, hogy ő is megszabadulhatna a

-golyvájától.</p>

-<p>Még aznap beállít az öregünkhöz és apróra megtudakol tőle

-mindent. Kapja magát, még azon este elindul és odamegy a fához,

-belebúvik az oduba, hogy meglesse a kísérteteket.</p>

-<p>Éjszakára megérkeznek és megint hozzálátnak az evéshez, iváshoz,

-meg a táncolgatáshoz. Meg-megvacogott az öreg embernek a foga, de

-megemberelte magát és kilépett az odujából. Táncra perdül ő is, de

-akárhogy kelleti magát, akárhogy cifrázza, mérgeseket pillant rá a

-sok kísértet. Sehogyse tetszett nekik ez a mai tánca az

-öregnek.</p>

-<p>– Ugy látszik, hogy nincs ma inyedre a táncolás, – förmednek rá

-az öregre, – többé akár el se jöjj mifelénk. Itt a golyvád vissza,

-megtarthatod magadnak.</p>

-<p>Azzal fogják a minapi golyvát, odadobják neki az arcához és

-amire egyet fordul, egy második golyva éktelenkedik az arcán. A

-kísérteteknek pedig csak a hült helyök maradt.</p>

-<p>Tapogatja az öreg az arcát, hát jobbfelől is golyva, balfelől is

-golyva. Búsan kullog hazafelé a falujába és aki csak megpillantja,

-mindből kitör a nevethetnékemje.</p>

-<p>Falu csúfjává lett az irígy öreg. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Hökköm törpe.</h2>

-</div>

-<p>Élt egyszer egy házaspár, valamikor régen, valamerre messze.

-Mindenük megvolt, csak gyermek hiányzott a házban. A Mindenhatóhoz

-fordultak egy nap, hogy hallgassa meg a kérésüket és hogy

-teljesedjék a szívük vágya. Nem telt bele sok idő és megszületett a

-várva-várt gyermek. Gyermeknek gyermek, de oly csöppség volt az

-Istenadta, akárcsak a hüvelykujjam. Odavoltak a szülők a nagy

-rémülettől, de biz azon már nem lehetett segíteni. <i>Hökköm

-törpe</i> lett a neve, egész falu nevetsége.</p>

-<p>Telik-múlik az idő, évek jönnek, évek mennek, csak nem nőtt meg

-a kis törpe. Gúnyolódtak vele a szomszédok, nevetett rajta a sok

-gyerek, jaj be nehezére esett szegénykének. Egyet gondol egy szép

-nap, odamegy a szüleihez és azt mondja nekik, hogy ő bizony világgá

-megy, hátha megtalálja a szerencséjét. Bánták is a szülei, meg nem

-is.</p>

-<p>– Csak egy fatányért adjatok, egy darab evőpálcikát, meg egy

-tűt, – mondja a szüleinek, – más egyébre nincs szükségem.</p>

-<p>– Minek az neked? – kérdik a szülei.</p>

-<p>– Fatányérka lesz a hajóm, evőpálca az evezőm, acéltűből az én

-lándzsám, – feleli <i>Hökköm törpe</i>. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span></p>

-<p>Odaadják neki a fatányért, az evőpálcikát, meg az acéltűt és

-hozzálát a készülődéshez. Elbúcsúzik a szüleitől, odamegy a

-folyóhoz és ráfekteti a tányért a vízre. Aztán beleül és evezni

-kezd a pálcikájával. Addig evezget a vízen, addig úszkálgat rajta,

-míg egy szép nap egy nagy városhoz nem jut el. Kilép a kis

-hajójából és besétál a városba, hogy szétnézzen benne.</p>

-<p>Amint jár-kél az uccákon, egy nagy palota elé talál tévedni.</p>

-<p>– Vajjon kié ez a nagy ház? – kérdi a járókelőktől.</p>

-<p>– A <i>mikádó</i> főembere lakik benne, a <i>szajso</i>, –

-felelik neki és ugyancsak megbámulják az alig egy arasznyi

-legénykét.</p>

-<p>Belép a törpe a kapun, odamegy a bejáró elé és kiáltja, ahogy

-csak tellett tőle, hogy: engedelmet kérek, engedelmet kérek.</p>

-<p>Épp a közelben volt a <i>szajso</i> és hallja a vékonyka kis

-hangot. Kinyitja az ajtót, kinéz rajta, de bizony nem lát ő senki

-ija-fiját. Még egyszer megszólal a a törpe, még egyszer széttekint

-a <i>szajso</i> és amint lepillant a földre, meglátja az apró

-emberkét.</p>

-<p>– Te szóltál az imént? – kérdi a <i>szajso</i>.</p>

-<p>– Tulajdon magam, – feleli a törpe.</p>

-<p>– Honnan kerültél elő? – kérdi az elképedt ember.</p>

-<p>– Odahagytam az otthonomat, mert nem volt benne maradásom, –

-feleli <i>Hökkömke</i>. – Mindenki csak nevet rajtam, még a

-szüleimnek is terhére vagyok. Engedd meg, jó uram, hogy nálad

-maradhassak. Kisétű vagyok, de azért bírom a munkát. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span></p>

-<p>Gondolkozóba esik a <i>szajso</i> és kis idő vártatva így

-szól:</p>

-<p>– Nem bánom, ha itt is maradsz, majd elleszünk veled

-valahogy.</p>

-<p>Szolgálatba állott a törpe és oly rendesen végezte a dolgát, úgy

-el tudott ügyeskedni, hogy mindenki megszerette a házban. De még

-legjobban a <i>szajso</i> leánya kedvelte meg. Mindenüvé magával

-vitte, akár ha sétálni ment, akár ha a templomba.</p>

-<p>Épp a templomban voltak egy szép nap reggelén és amint

-visszatérőben vannak és jönnek lefelé a kőlépcsőn, egy ördög állja

-el az útjokat. Ugy megrémült a leányzó, hogy el akart előle

-iramodni.</p>

-<p>– Nem addig a, – mondja nyugodtan a törpe, – majd végzek én

-ezzel az ördöggel.</p>

-<p>Már fogja is a tűjét és nekitartja az ördögnek.</p>

-<p>Végignéz a törpén az ördög és elmosolyodik rajta.</p>

-<p>– Hamm, bekaplak, – mondja és abban a pillanatban megragadja a

-legénykét és tűstül mindenestül lenyeli.</p>

-<p>Az ördög gyomrában volt már a törpe, mikor magához kezdett

-térni.</p>

-<p>– No várj csak – gondolta magában, – beszélsz te még másképp is.

-Azzal fogja a tűlándzsát és jót szúr vele az ördög gyomrába. Nagyot

-ordít nagy kínjában az ördög és rimánkodik a törpének, hogy bújjék

-ki belőle.</p>

-<p>– Kibúvok, – feleli bentről a legényke – ha megfogadod, hogy nem

-ijeszted meg többé az embereket, meg a gazdám leányát.</p>

-<p>– Sose teszem többé, – esküdözik az ördög. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p>

-<p>– A száján át nem merek kibújni, – tünődik a törpe, – mert még

-szét talál rágni.</p>

-<p>E helyett az orrán át veszi az útját és amint odaér, olyan

-hatalmasat tüsszent az ördög, hogy a kis <i>Hökköm</i> úgy repült

-kifelé az orrából, mintha nyíllal lőtték volna ki. Az ördög pedig,

-vesd el magad, úgy eliramodott, hogy a lába nyomát se lehetett

-látni.</p>

-<p>Talpra ugrik a kis törpe és hamarosan a leányt is meglátta, ott

-ijedezett szegényke a lépcső legalján. Amint kifelé haladnak a

-templomból, egy ostort pillantanak meg a földön. Felkapja a

-<i>szajso</i> lánya és mondja nagy örvendve a törpének:</p>

-<p>– Az ördög kezéből esett ki ez az ostor, meglásd, hogy mi

-mindent cselekszünk majd meg vele.</p>

-<p>Kérdi a törpe, hogy mire jó hát az az ördög ostora.</p>

-<p>– Arra, – feleli a leányka, – hogy ennek az ostornak

-<i>ucsideno-kodzucsi</i> a neve és szörnyű nagy az ereje. Ha a

-kezembe veszem és egyszer-kétszer megsuhogtatom, beteljesedik a

-kívánságom.</p>

-<p>– Minden beteljesedik, amit kívánsz? – kérdi a törpe.</p>

-<p>– Még pedig azonnal, – feleli a leányka. – Ha óhajtasz valamit,

-csak mondd ki bátran és legott kipróbálhatjuk. No, szólj hát, mi a

-kívánságod?</p>

-<p>– Nem akarnék én egyebet, – mondja a törpe, – csak hogy olyan

-lehessek, mint más emberfia.</p>

-<p>– Igazad van, – feleli a leány, és azzal felemeli az ostort,

-egyszer-kétszer megsuhogtatja és azt mondja:</p>

-<p>– Nőjj meg, törpe, jó magasra, egy araszról több araszra.

-<span class="pagenum"><a name="Page_52" id=

-"Page_52">-52-</a></span></p>

-<p>Még jóformán el se mondta a mondókáját, hát íme, nőni, növekedni

-kezd a törpécske. Egy araszról két araszra, két araszról több

-araszra, és amire egyet fordul, olyan egy legény lett belőle,

-akárcsak egy levente. Nagy volt <i>Hökköm törpe</i> boldogsága.</p>

-<p>A <i>mikádó</i> is meghallotta a nagy csodát, maga elé hívatja a

-palotájába és pénzzel meg jó szóval ugyancsak bőven látja el.

-Beállt a <i>mikádóhoz</i> leventének, és amilyen kicsike volt

-<i>Hökköm</i> korában, olyan nagy lett a híre, meg a neve.

-<span class="pagenum"><a name="Page_53" id=

-"Page_53">-53-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Rizsbor-vásár.</h2>

-</div>

-<p>Italos volt mind a kettő, szeleburdi két bortömlő. Az egyiknek

-neve <i>Gombe</i>, a másiknak pedig <i>Szanszke</i>. Elindul egy

-nap az egyik, kettő közt az ügyesebbik, beállít a másikához,

-ihatnékos pajtásához.</p>

-<p>– <i>Uvenó</i>ban a szép parkban, cseresnyefák virágzásban.

-Láttad-e már sudár fáját, fájának a virágzását?</p>

-<p><i>Szanszke</i> pajtás akkor járt ott, mikor fű-fa nem virágzott

-s kedve szottyan virág nézni, virágok közt elidőzni.</p>

-<p>– Hát itókát honnan veszünk? Lesz-e benne vajjon részünk? –

-kérdezi a pajtásától.</p>

-<p>– Rizsborocskát egy akónyit, azt vásárlunk egy tömlőnyit.

-Poharanként árulgatjuk, tíz <i>szen</i> pénzért osztogatjuk, –

-felel <i>Gombe</i> nagy furfanggal. – Pénzünk is lesz, italunk is,

-pénzünkhöz még mulatunk is.</p>

-<p>Jó lesz biz az, kapnak a szón s hozzálátnak vígan, mohón.

-Vesznek rizsbort egy akóval s igyekeznek sebbel-lobbal,

-<i>Uvenó</i>-ba a szép parkba, cseresnyésbe virágosba.</p>

-<p>Tömlő rizsbor <i>Gombe</i> hátán, úgy baktat az ország útján.

-Izzadozott, fáradozott, egy korty borra megszomjazott. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p>

-<p>– Jaj, be nagy az ihatnékom, be kívánja gyomrom, torkom, –

-mondja <i>Gombe</i> a másiknak.</p>

-<p>– Nem addig a, <i>Gombe</i> pajti, aki issza, megfizeti.

-Poharanként árulgatjuk, tíz <i>szen</i>-pénzért osztogatjuk, –

-hangzik a szó <i>Szanszke</i> ajkán.</p>

-<p>– Ketten vettük a borocskát, felerészben italocskát. Tíz

-<i>szen</i>-pénznek öt a fele, ötért töltsed nekem tele, – mondja

-<i>Gombe</i> szomjú torka s odaadja az öt pénzét, egy pohárka

-<i>szake</i> (rizs) borért.</p>

-<p>Ó, be pompás, be üdítő, torkot, gyomrot felfrissítő.</p>

-<p>A másikra kerül a sor, <i>Szanszke</i> hátát nyomja a bor. Izzad

-ő is, fárad ő is, <i>szake</i>-borra szomjas ő is. Odaszól a

-pajtásának, könnyű szerrel baktatónak:</p>

-<p>– Tíz <i>szen</i>-pénznek öt a fele, ötért töltsed nekem tele –

-s odaadja az öt pénzét, amit <i>Gombe</i> adott imént. Megissza a

-pohárkáját, felfrissíti gyomrát, torkát.</p>

-<p>Megint <i>Gombe</i> került sorra, mert a tömlő őt nyomkodja s

-addig izzad, addig fárad, míg italt áhít a garat. Tíz

-<i>szen</i>-pénznek öt a fele, ötért töltik neki tele s megint csak

-az öt pénzecske vándorolgat zsebből zsebbe.</p>

-<p>Addig járnak, addig isznak, míg a parkba el nem jutnak s lám, a

-tömlő könnyebbedik, a fejük meg nehezbedik. <i>Uvenó</i>ban, a hűs

-parkban, a cseresnyés árnyékában, ledőlnek egy fa tövébe s

-belenéznek a tömlőbe.</p>

-<p>– Egy csepp bor se maradt benne, – szól az egyik ejnyegetve.</p>

-<p>– Sebaj, – mondja a restebbik, – eladtuk utolsó cseppig. Sok

-pénz lehet a zsebünkben, osztozkodjunk rajta rendben. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span></p>

-<p>Zsebbe nyúlnak mind a ketten, egy <i>szen</i> sincs az egyik

-zsebben.</p>

-<p>– A pénzecskénk, úgy-e, nálad? – kérdi egyik a másikat.</p>

-<p>– Öt <i>szen</i>-pénz az egész pénzem, – mondja <i>Gombe</i>

-nagy félénken s bármint keres-kutat keze, csak üresnek marad

-zsebe.</p>

-<p>– Érthetetlen, – szól a másik, – sandaszemű ostobábbik. – Tán

-bizony elsinkófáltad, szép hasznocskánk zsebrevágtad.</p>

-<p><i>Gombe</i> koma dühre fortyan, nagy mérgesen talpra

-pattan:</p>

-<p>– Te dugtad el, te loptad el, pénzemet te zsebelted el.</p>

-<p>– Tolvaj biz a magad fajta, erre-arra, te ebadta, – toporzékol a

-két pajtás. S szóra szóval, tettre tettel, hol birokkal, hol

-ököllel, ütik-verik, rúgják egymást, soha ilyen két egy

-pajtást.</p>

-<p>Világ csúfja lett belőlük; se hitük, se becsületük. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A szamuráj szerencséje.</h2>

-</div>

-<p>Élt valamikor egy szegény szamuráj. Se szülei, se felesége, se

-senkije a nagy világon. Szűkösen tengette az életét és hol volt mit

-ennie, hol nem.</p>

-<p>Nagyon nekibúsúlta magát egy nap és keservében betért egy

-templomba, hogy kiönthesse a szíve szomorúságát.</p>

-<p>– Szegény vagyok – sóhajtozik az oltár előtt, – és attól félek,

-hogy előbb-utóbb elpusztít ez a nyomorúság. Tégy valami jót velem,

-óh könyörületes <i>Buddha</i> és jelentsd meg az álmomban. Ki se

-megyek addig a templomból, ha itt halok is meg.</p>

-<p>Azzal odatérdel az oltár elé és hozzáfog az imádkozáshoz.

-Tünődnek a boncok, hogy mitévők legyenek vele.</p>

-<p>– Afféle ágról szakadt lehet, – gondolják magukban, – nincs

-ahová lehajtsa a fejét. Csak meg ne haljon valahogy a

-templomunkban, szégyenszemre kerülnénk miatta.</p>

-<p>Odalépnek a <i>szamuráj</i>hoz és kérdik tőle, hogy tán valami

-szent ember a mestere és hogy fogadalomból imádkozik.</p>

-<p>– Nincs énnekem semmi szentem, – feleli az <span class=

-"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> ember, –

-védelemből jöttem én ide, segedelmet várok a nyomorúságomra.</p>

-<p>Eltűrik a templomukban és ételt-mit is juttatnak neki.

-Éjjel-nappal imádkozik a <i>szamuráj</i>, egyre az oltár előtt

-fohászkodik. Napok múlnak el, hetek múlnak el, csak várakozik az

-álmára. A harmadik hét után történt, amint egyszerre csak

-összeroskad a nagy fáradságtól és elnyomja az álom. Egy

-hosszúszakállú öreg lép le hozzá az oltárról és ekkép szólal

-meg:</p>

-<p>– Még az előbbi életedben lehetett, hogy valami bűnt követtél el

-és azért kellett lakolnod. Most már levezekelted a bűneidet és

-segíteni akarok rajtad. Ha majd felébredsz, siess ki ebből a

-templomból és indulj neki az életnek. Ami legelsőnek kerül a

-kezedbe, azt ragadd meg; az hozza majd meg a szerencsédet. Jobb

-lesz ezután az életed.</p>

-<p>Reggelre, alig hogy felébredt, kisiet a templomból és indúl a

-lépcsőkről lefelé. Hogy, hogy nem, olyan rosszul talált lépni, hogy

-a kapu mellett megbotlott és legurult a lépcsőről. Amint lassanként

-feltápászkodik és szétnéz, hát azt veszi észre, hogy egy szalmaszál

-ragadt a markához.</p>

-<p>– Ez lesz az én szerencsém, – gondolja magában és nem dobja el a

-szalmát, hanem ott tartogatja a kezében.</p>

-<p>Nekiindul aztán az útjának és amint megy, mendegél, egy bogárka

-repdes feléje, hol az orra, hol a szája körül. Egy ágacskát szakít

-le a legény a fáról és hessegeti a bogárkát. Mindhiába, egyre az

-arca körül repdesget. Addig-addig, míg megunja a <i>szamuráj</i>,

-megfogja a bogárkát és odaköti a szalmájához. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span></p>

-<p>– Most repülj, ha tudsz, – gondolja magában a legény és

-nyugodtabban folytatja az útját.</p>

-<p>Egy kocsi közeledik eközben feléje, egy-két asszony ül benne,

-meg egy úrigyerek-féle. A kocsi mellett egy szolga lovagolt. Ahogy

-a közelébe érnek a <i>szamuráj</i>nak, megpillantja a gyerek a

-bogarat, meg a szalmaszálat és nyujtogatja a kacsóit:</p>

-<p>– Jaj, de kedves kis bogárka, – mondja, – add ide, hadd

-játszadozzak vele.</p>

-<p>Odamegy a szolga a <i>szamuráj</i>hoz és azt mondja neki, hogy a

-bogárkát szeretné a kis gazdája.</p>

-<p>– Isten adta nekem ezt a bogárkát meg a szalmaszálat is, –

-feleli a <i>szamuráj</i>, – de ha annyira akarja az uracskád,

-szívesen odaadom neki.</p>

-<p>Azzal odanyujtja a gyermeknek a szalmaszálat, rajta meg a

-bogaracskát. Ó, de megörült neki a kis gyermek. Rámosolyog a

-<i>szamuráj</i>ra és azt mondja neki:</p>

-<p>– Látom az arcodról, hogy fáradt és szomjas vagy. Vizet nem

-adhatok, mert nekünk is elfogyott, hanem itt ez a narancs.</p>

-<p>Azzal elővesz egy narancsot és odaadja a legénynek.</p>

-<p>– Isten kegyes jóvoltából narancs lett a szalmaszálból, – ujjong

-fel a <i>szamuráj</i> és fogja a narancsot, odaköti egy ágacskához,

-úgy indul vele tovább.</p>

-<p>Amint megint megy, mendegél, zarándokoló emberekkel találkozik.

-Tikkadtak lehettek nagyon, meg szomjasak, csak úgy izzadtak a nagy

-hőségben. Amint megpillantották a <i>szamuráj</i>t, odasietnek

-hozzá és kérdik tőle, hol lehet errefelé ivóvizet kapni?

-<span class="pagenum"><a name="Page_59" id=

-"Page_59">-59-</a></span></p>

-<p>– Aligha találtok ezen a környéken, – mondja nekik a legény.</p>

-<p>– Pedig egy templomba igyekszik az urunk, – mondják, – és szinte

-betegje a nagy szomjúságnak. Itt ül szegény a kocsijában, jártányi

-ereje sincs már.</p>

-<p>– Itt ez a narancsom, – mondja a legény, – szívesen odaajánlom

-az uradnak. Hadd térjen tőle magához.</p>

-<p>Odasietnek az emberek a kocsihoz és jelentik a gazdájuknak:</p>

-<p>– Itt egy legényember a kocsid mellett, egy narancsot tartogat,

-jó szívvel ajánlja fel neked.</p>

-<p>– Hamar azt a narancsot, – rebegi az eltikkadt ember és amint

-odaadják neki, nagy mohón utánakap, megeszi és magához tér tőle.

-Boldogan lélegzett fel örömében.</p>

-<p>– Ha nincs ez a narancs, – mondja aztán vídáman, – bizonyára

-meghaltam volna, úgy elgyötört a nagy meleg.</p>

-<p>– Hol az a legényember? – kérdi. – Legalább étellel tartsátok

-jól, ha már egyebet nem adhatunk neki.</p>

-<p>Odahívatja aztán a <i>szamuráj</i>t maga mellé és azt mondja

-neki:</p>

-<p>– Sose felejtem el a jóságodat, a haláltól mentettél meg. Meg

-szeretnélek jutalmazni nagyon, de most úton vagyok, nem nyujthatok

-sokat.</p>

-<p>Egy selyem <i>kimonó</i>t vesz aztán elő, odaajándékozza a

-<i>szamuráj</i>nak és még egyszer megköszöni a jóságát.</p>

-<p>– Isten kegyes jóvoltából ruha lett a szalmaszálból,

-<span class="pagenum"><a name="Page_60" id=

-"Page_60">-60-</a></span> – ujjong fel a legény, és fogja a

-<i>kimonó</i>t, úgy indul vele tovább.</p>

-<p>Amint megint megy, mendegél, úgy reggel felé lehetett már, egy

-lovas emberrel találkozik. Ugy vágtat a lován, hogy a szél is alig

-éri utól. Egyszerre csak megbicsaklik a lova és összeesik, mintha

-csak a páráját adta volna ki. Ott áll a lovas ló nélkül. Mihez

-kezdjen már most?</p>

-<p>Épp egy paraszt baktatott arrafelé, csendesen poroszkálgatott a

-lován. Megállítja a lovas a parasztot, megvásárolja a lovát és

-ráül. A szolgáját meg ott hagyja, hogy takarítsa el azt a párát,

-hadd nyugodjék meg a földben.</p>

-<p>Odamegy a <i>szamuráj</i> ehhez a szolgához és nézi a döglődő

-lovat. Mintha még élet volna benne, mintha mozgatná is a fejét.

-Reménykedik a legény és azt mondja a szolgának:</p>

-<p>– Jó paripa lehetett valamikor, nagy kár érte.</p>

-<p>– Mindenki meg akarta venni, aki csak látta, – feleli a szolga,

-– de nem akart a gazdám túladni rajta. Ehol ni, most meg

-agyonlovagolta a nagy hajszolással.</p>

-<p>– Mit csinálsz vele? – kérdi tőle a <i>szamuráj</i>.</p>

-<p>– Lenyúznám a bőrét, – feleli a szolga, – de nincs meg a hozzá

-való szerszámom.</p>

-<p>– Pedig milyen pompás még a bőre is, – mondja a legény. – Ha

-nehezedre esik, hagyd itt nekem ezt a lovat, lenyúzom én majd a

-bőrét. Nem kívánom ingyen; egy <i>kimonóm</i> van, selyem a

-szövetje, odaadom érte.</p>

-<p>Megörül a szolga a ruhának és ott hagyja érte a lovat. Nézi a

-<i>szamuráj</i> a vonagló állatot, aztán <span class=

-"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span>

-megmosakodik, kezét-száját megöblíti és a templom felé fordul, úgy

-kezd az imádkozáshoz:</p>

-<p>– Segíts meg, ó, istenem, – fohászkodik, – éleszd fel a lovamat.

-Ha van még pára benne, hadd keljen életre.</p>

-<p>És íme, egyet mozdul a ló, kinyitja a szemeit és lassan-lassan

-felerőlködik a fektéből. Nem is szállt volt ki belőle a lélek, csak

-elalélt a sok hajszától.</p>

-<p>– Isten kegyes jóvoltából, lovam lett a szalmaszálból, – ujjong

-fel ismét a <i>szamuráj</i> és azzal fogja a lovát, leheverteti az

-árnyékba, hogy kipihenje magát.</p>

-<p>Másnap reggel már rápattan és ellovagol a város felé, az emberek

-közé. Amint jobbra-balra forgolódik, azt veszi észre, hogy nagy a

-mozgolódás egy ház körül. Emberek sietnek ki a kapuján, emberek

-térnek be rajta, mintha csak útra készülődnének. Odalovagol a

-<i>szamuráj</i> a kapu elé és kérdi tőlük, hogy mit lótnak-futnak,

-hol ki az uccára, hol be az udvarra.</p>

-<p>– Lovat keresünk a gazdánknak, – felelik neki. – Sietős az útja

-nagyon, jó ló kellene alája.</p>

-<p>– Itt az én paripám, – mondja a <i>szamuráj</i>, – úgy vágtat,

-akár a szélvész. Odaajánlanám én, ha olyan szükségetek van rá.</p>

-<p>Sietnek az emberek a gazdához, hogy a kapu előtt egy jó paripa.

-Kisiet a gazda a házból és nézi a pompás lovat.</p>

-<p>– Selymem most nincs, hogy azt adnék érte, – mondja a legénynek,

-– de termőföldem, rizsnek valóm, azt adhatok érte bőven.</p>

-<p>– Inkább a selymet akartam volna, – feleli <span class=

-"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> a legény,

-– de nem bánom, rizsfölddel is becserélem én.</p>

-<p>Veszik aztán a lovat, kipróbálják, hát úgy repül, akár a

-<i>tájfun</i> szele. Örül a lovának a gazdája, még jobban a

-földjének a <i>szamuráj</i> és egy-kettőre telkesgazda lett

-belőle.</p>

-<p>– Isten kegyes jóvoltából rizsföld lett a szalmaszálból, –

-ujjong a <i>szamuráj</i> és rövidesen olyan gazdag ember lett

-belőle, hogy szalmája volt szekérszámra, narancsa volt erdőszámra,

-<i>kimonó</i>ja százszámra, földje, rizse mérföldszámra.

-<span class="pagenum"><a name="Page_63" id=

-"Page_63">-63-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Az irgalmasszívű szegény.</h2>

-</div>

-<p>Volt egyszer egy szegény ember, ennek meg egy házsártos,

-rosszlelkű felesége. Jó szíve volt az embernek, meg irgalmas lelke,

-csak a feleségétől lett volna maradása. Szőtt, font az asszony, az

-ember meg mindeneskedett, de még így sem keresték meg a minden

-napra valójukat. Több volt a kopp, mint a hopp.</p>

-<p>Előáll egy nap az asszony, elővesz egy vég vásznat és azt mondja

-az urának:</p>

-<p>– Vedd ezt a vásznat, te ingyenélő, te mihaszna, és tedd pénzzé

-valahogy. De nem, inkább a <i>Biva</i> tóhoz menj el, oda jár a sok

-halászó ember, hátha halat-mit kaphatsz érte. De el ne prédáld a

-portékámat, mert a magam keze munkája. A halakat majd rizsre

-váltjuk, lesz legalább egy-két hétrevalónk.</p>

-<p>Veszi az ember a vásznat és ballag vele a tó felé. Odamegy egy

-halászhoz, odaajánlja neki, hogy halakat halásszon érte. Fogja a

-halász a horgát, de akárhányszor próbálkozik is meg vele, csak nem

-akad bele semmi. Addig-addig, míg végül egy teknősbéka kerül a

-horgára. Ugy nekibosszankodik a halász, hogy agyon akarja az

-állatot ütni. De megsajnálja a szegény ember és azt mondja a

-halásznak: <span class="pagenum"><a name="Page_64" id=

-"Page_64">-64-</a></span></p>

-<p>– Sose bántsd azt az ártatlan állatot, inkább odaadom érte a

-vásznat.</p>

-<p>Két kézzel kapott rajta a halász és a vászon a halászé lett, a

-teknősbéka meg a szegény emberé. Fogja az ember az állatkát és

-mintha csak értené a beszédjét, így szólt hozzá:</p>

-<p>– Mindenféle teremtménynek az ő élete a legnagyobb kincse. Ugy

-tudom, hogy jó sokáig elél a magad fajtája. Én ugyan szegény ember

-vagyok, de odaadtam érted a vásznat, hogy meg ne rövidülj

-valahogy.</p>

-<p>Fogja aztán a teknősbékát és visszaengedi a vízbe, hadd élje az

-életét. Aztán megfordul és indul vissza, hazafelé.</p>

-<p>– Na, te mihaszna, hoztál halat? – kérdi a felesége.</p>

-<p>– Biz én nem hoztam, – feleli az ember.</p>

-<p>– Hát a vászon hol van? – kérdi megint az asszony.</p>

-<p>– Egy teknősbéka életét mentettem meg vele, – mondja az ember

-nagy félénken.</p>

-<p>Volt mit hallania a szegény embernek. Nincs az a szitokszó,

-amivel ne illette volna az asszony és még ezer a szerencséje, hogy

-ép bőrrel menekedhetett meg.</p>

-<p>Egy-két nap múlt el azóta és hogyan történt, hogyan nem, ággyá

-esett egy nap az ember, másnapra meg meghalt. Még csak meg se

-siratta a felesége, még csak el se temettette, hanem felcipelte a

-hegyre és otthagyta. Ott feküdt a szegény ember temetetlenül, ott

-nyugodott a hegyen, akár csak álomba merült volna. Aminthogy

-harmadnapra fel is ébredt és megint beléje szállt a lélek.

-<span class="pagenum"><a name="Page_65" id=

-"Page_65">-65-</a></span></p>

-<p>Egy ember haladt épp el arrafelé és amint meglátta a támolygó

-embert, odasietett hozzá és vízzel itatta meg. Uj erőre kapott a

-friss víztől és elbotorkált a falujába, csak a háza táját nem merte

-megközelíteni. Elámul láttára a sok ember, mert hallották volt a

-dolgát és körülállják, faggatják, hogy mi is történt vele s hogyan

-kelt ismét életre.</p>

-<p>Elgondolkozik egy kissé az ember és mintha csak álmodta volna,

-mindent elmond a falubélieknek.</p>

-<p>– Mikor meghaltam, – kezdi el a mondókáját, – a sötétség szolgái

-jöttek el értem. Kézen fogtak és cipeltek magukkal elfelé.

-Homályosság volt mindenütt, mezőkön meg réteken haladtunk

-keresztül, míg egy nagy kapu elé nem érkeztünk. Benyitottunk és

-akkor azt láttam, hogy csupa megkötözött ember van az udvarában.

-Megijedtem a sok sáppadt arc láttára és félénken nézegettem körül.

-Egy jóképű legényke kerül aztán elém és azt mondja az alvilág

-embereinek:</p>

-<p>– <i>Buddha</i> áldása van ezen az emberen, ő segített meg

-egyszer a szorultságomban. Jót akartam volt tenni az állati

-teremtményekkel, teknősbékává lettem és a <i>Biva</i> tavába

-merültem le. Ámde pórul jártam, mert egy halásznak kerültem a

-horgára és ha ez az ember itt meg nem könyörül rajtam, elpusztított

-volna a halász. Engedjétek el ezt az irgalmasszívűt, hadd élje az

-életét továbbra is.</p>

-<p>Legott elengedtek az alvilág urai. Karon fogott a legényke,

-kikísért a kapun és megmutatta az útat, hogy merrefelé menjek

-vissza. Épp indulóban voltam és búcsúzófélben a legénytől, amikor

-egy lánykán akadt meg a szemem; szinte lemosolygott róla

-<span class="pagenum"><a name="Page_66" id=

-"Page_66">-66-</a></span> a jóság. Két szolga hozta őt is és épp

-kötözgették a kezét.</p>

-<p>– Hová való vagy te, kis lány? – kérdem szegénykétől. Sírva

-fakad a leányzó és azt feleli nagy búsan:</p>

-<p>– Előkelő jó ember az én apám, jólelkű az én anyám és az ő nagy

-bánatukra, mégis meg kellett halnom. A sötétség útjára léptem és

-most itt vagyok az alvilágban, a halál ura hatalmában.</p>

-<p>Megsajnáltam a szegény lánykát és azt mondtam az én

-legénykémnek:</p>

-<p>– Én már úgyse vagyok olyan fiatal, rég megettem a rizsem javát.

-Nem kár ezért a leánykáért, meg a fiatalságáért? Hadd adjam oda az

-életemet ő neki, engedjétek szabadon. Ő helyette szívesen maradok

-én itt.</p>

-<p>Azt felelte rá a legényke:</p>

-<p>– Irgalmas a te szíved nagyon, még a saját életedet is másnak

-adnád oda. Jól van hát, hadd éljen az a lányka továbbra is, de te

-se maradhatsz meg nálunk.</p>

-<p>Az alvilág ura belenyugodott és szabadon bocsátott bennünket.

-Könnyes szemmel hálálkodott a lányka, hogy im, visszanyerte az

-életét és amikor visszatértünk a sötétségből, elköszöntünk

-egymástól és ő elindult jobbra, én meg balra.</p>

-<p>Ennyi volt a szegény ember mondanivalója. Megérkezett egy nap a

-községébe, egy-két napig még ott maradt, harmadnapra meg útra kelt,

-hogy megkeresse azt a lánykát. Vajjon csakugyan életben van-e?</p>

-<p>Addig ment, addig tudakozódott, míg rátalált egy nap a községére

-és rátalált a házra is, ahol azok <span class="pagenum"><a name=

-"Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> az előkelő emberek laktak.

-Benyit hozzájuk és tudakozódik a lánykájuk után. Boldogan beszélik

-neki a szülők, hogy ismét feltámadt a lánykájuk; pedig három napon

-át volt halott.</p>

-<p>– Ösmerem a dolgát, – mondja a szegény ember, – velem is ilyesmi

-esett meg. De meg láttam is az alvilágban, beszélgettem is

-vele.</p>

-<p>Szólítják a szülei a lánykát, hogy vajjon ráismer-e ő is az

-emberre. Belép a lányka a szobába és amint ránéz az emberre,

-eleinte elcsodálkozik, eltünődik, aztán megragadja a kezét és ki se

-fogy a hálálkodásból.</p>

-<p>– Álmot láttam, szomorúat, – szólal meg a lányka, – te

-vígasztaltál meg benne, te adtad vissza az életemet.</p>

-<p>A szülők csodálkoznak, nem értik, hogy miről van szó és hogy

-milyen álomról beszél a lánykájuk. Leülnek aztán mind a négyen,

-elteázgatnak és egymásután mondja el az ember is, meg a lány is,

-hogy mi minden történt velük, hogyan jutottak az alvilágba és

-hogyan kerültek onnan megint vissza.</p>

-<p>Egy pár lett belőlük és mind halálig boldogan éltek, irgalmas

-szívvel, meg jó egészséggel. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_68" id="Page_68">-68-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Tenger alatt járó asszony.</h2>

-</div>

-<p>A mennyei nagy országba, <i>Csin</i>nek csodás világába került

-<i>Nippon</i> virágszála, a <i>dájmió</i> leánykája. – Mielőtt

-otthagyta volna a hazáját, szilvafavirágos otthonkáját,

-elzarándokolt a templomába és fogadalmat tesz az oltáránál.

-Ereklyéket küld majd hármat, új hazája oltáráról volt hazája

-oltárának.</p>

-<p>Otthon volt már <i>Csin</i>országban, ura márvány otthonában s

-addig járta a templomokat, addig nézte az oltárokat, míg rábukkant

-az ereklyékre.</p>

-<p>Nótafa volt az egyike. Örök nóta zengett róla, örökké szólt

-hangja-szava. A másika tentakő volt. Víz soha meg nem puhítja,

-mégis írást ró a lapra. Harmadik egy kristálygolyó. <i>Buddha</i>

-képe fénylik benne s bárki rája tekint egyet, a szent szeme

-mindenkire mindenfelé visszanézett.</p>

-<p>Országa egy vitézének adta át az ereklyéket, az hadd vigye

-tengertúlra, <i>Nippon</i>nak egyik oltárára. Hajóra szállt egy nap

-a vitéz és úgy vigyáz az ereklyékre, akár csak a szeme fényére.</p>

-<p>Közeledőben voltak már a partokhoz, amikor hirtelen csak

-megfordul az idő és úgy nekidagad a tenger, úgy nekiiramodik a

-szélvihar, hogy csak úgy hányta-vetette a hajót. Attól remegett a

-vitéz, hogy el talál sülyedni a hajó és odavész a három

-<span class="pagenum"><a name="Page_69" id=

-"Page_69">-69-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_70"

-id="Page_70"><br />

--70-</a></span> ereklye. Dühöng a hullám, tajtékot túr a habja és

-veszett módra üvölt az orkán. Egyszerre csak elcsendesedik, a

-hullámok kisímulnak és a szélvihar eltakarodik. Boldogan köt ki a

-<i>csin</i>-vitéz és amint utána néz az ereklyéknek, helyén

-zeng-bong a nótafa, helyén van a tentakő is, csak a kristályos

-golyócska, sehol annak semmi nyoma. Tűvé teszik az egész hajót,

-minden zúgot felkutatnak, csak nincs meg a kristálygolyó.</p>

-<div class="figcenter" style="width: 367px;"><a href=

-"images/i002hq.png"><img src="images/i002.png" alt=

-"Tenger alatt járó asszony." title=

-"Tenger alatt járó asszony." /></a>

-<p class="caption">Tenger alatt járó asszony.</p>

-</div>

-<p>– Vihar közben veszhetett el, szél sodorta be a vízbe – mindenki

-azt hajtogatja.</p>

-<p>Búsan száll partra a csin-vitéz s jelenti a lány apjának, a

-hatalmas <i>dájmió</i>nak, hogy csorba esett a fogadalmon, hiányzik

-a legszentebbje. Megkérdezik a <i>bonc</i>okat, hogy ők vajjon mit

-gondolnak:</p>

-<p>– Tenger vize nagy istene, tenger alatt lakó sárkány, az rabolta

-el a kincset. A vihart ő támasztotta, a szeleket ő fujtatta s mikor

-ég-föld rengett-dörgött, előjött a habok közül s <i>Buddha</i>

-arcát elorozta.</p>

-<p>– Akár sárkány vitte volna, akár mély víz nyelte volna, meg kell

-lelnünk minden áron, vagy életen, vagy halálon, – hangzik szava

-<i>dájmió</i>nak.</p>

-<p>Odagyűlnek aztán a tenger mellé és ahány halász, meg hajós a

-környéken, mind odaparancsolják és mondják nekik kérdve-kérve, hogy

-akinek nagy a mersze, bátorsága meg ereje, szálljon le a víz

-mélyébe s ha megtalálja a nagy kincset, kap érte másféle

-kincset.</p>

-<p>Egymásután merül le a sok halász, egyre sülyed a sok búvár, üres

-kézzel jön mind vissza.</p>

-<p>– Meghozom én, gyenge asszony, – szólal meg egy búvárasszony s

-előlép nagy szégyenkezve, hátán guggol csecsemője. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span></p>

-<p>Elámulnak megannyian s csodálkozva kérdik tőle:</p>

-<p>– Gyenge asszony, gyermek anyja, hogy merészkedsz ilyen útra,

-amikor sok férfi-ember, lebukni is alig hogy mer.</p>

-<p>Ám az asszony erősködik s váltig azzal bizonykodik, tudja ő a

-tenger dolgát, érti minden csínyja-bínját. A tengerbe ha lemerül,

-szent golyócska előkerül. Csakhogy van egy kívánsága, egy élete,

-egy halála.</p>

-<p>– Mi az, amit kívánhatnál? – kérdi tőle a <i>dájmió</i>.</p>

-<p>– Ime, az én gyermekecském, testemből lett kis testecském; csak

-ő érte cselekszem meg, hátha sorsát így mentem meg. Senkije a nagy

-világon, ha meghalok, árván hagyom s ha élek is, mi lesz vele,

-szegény asszony felneveltje. Azt kívánom: ha meghalok, legyen rajta

-a gondotok, emberré megnövesszétek, <i>szamuráj</i>nak neveljétek.

-Ám a golyót megtalálom s azt se bánom, hogyha mindjárt

-belehalok.</p>

-<p>Szól az asszony elszánt szívvel s felel neki a <i>dájmió</i>

-igaz hittel:</p>

-<p>– Ha a golyó kezemben lesz, kívánságod valóvá lesz.</p>

-<p>Egy hosszú kötelet vesz erre elő az asszony, ráköti a derekára s

-azt mondja a többi halásznak:</p>

-<p>– Ha a golyó a kezemben s egyet rántok a kötélen, húzzatok fel

-egy-kettőre, mély tengerből fel a földre.</p>

-<p>Egy éles tőrt vesz aztán még magához, a gyermekét megöleli,

-megcsókolja, a szívéhez szorongatja; egyet tekint fel az égre és

-lemerül a mély vízbe.</p>

-<p>Nézi a <i>dájmió</i>, nézi a sok ember a parton s úgy elszorong

-a szívök, úgy megered szemök könnye. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p>

-<p>Sülyed-merül eközben a bátor asszony s addig-addig ereszkedik,

-míg a szikla meg a sok kő útját ott lenn el nem állja. Még

-mélyebbre ereszkedik s egyszerre a tenger alján felragyog egy nagy

-palota.</p>

-<p>– Ez a sárkány palotája, – gondolja magában az asszony, – itt

-lesz majd a féltett kincs is.</p>

-<p>Azzal fogja magát, nagy óvatosan odakúszik a palota felé s amint

-jobbra-balra szétnézeget, im, egy torony legtetején, ott csillog a

-kristálygolyó. <i>Buddha</i> képe fénylik benne s amint felé tekint

-egyet, a szent arc rá visszanézett. Körülötte rémes arccal, ijesztő

-rút ábrázattal, krokodílus, sárkány, kígyó, el van állva minden

-nyílás, minden kapu, minden ajtó.</p>

-<p>– Hogy juthatnék a golyóhoz? – tanakodik a búvárasszony. –

-Nélküle nincs utam vissza s életemnek úgy sincs célja, ha egyetlen

-magzatkámból vitéz legényt nem nevelnek. Hegyes tőr van a

-markomban, az csak majd megsegít rajtam.</p>

-<p>Azzal nekigyűrkőzik az asszony, odaugrik a kapuhoz, beront

-rajta, aztán fel a torony tetejére s lekapja a golyót róla. Rohan

-vissza az útjára, de jaj, a sok fene állat, sárkány, kígyó,

-krokodílus, nyomában a menekvőnek.</p>

-<p>– Fogjuk meg a kincs rablóját, ereklyénk eltolvajlóját, –

-rikoltozzák vak dühökben s fogaikat csikorgatják, szájaikat

-tátogatják.</p>

-<p>Szegény asszony védekezik és tőrével jobbra-balra, ahogy csak

-tud, vagdalkozik. Már-már közel hozzá a sok szörnyeteg és tátott

-szájjal rontanak rá, egy falásra hogy bekapják.</p>

-<p>– Jaj, gyermekem, – kiáltja el magát az asszony. – Nagy hirtelen

-egyet gondol s veszi tőrét az <span class="pagenum"><a name=

-"Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> éleset, beledöfi a mellébe

-és a golyót, kristálygolyót odarejti vértől piros, vérben ázó mély

-sebébe.</p>

-<p>Sárkányéknál vízországban, tenger-isten otthonában, egytől

-félnek, riadoznak, föld halottját hogyha látnak. Ahogy a sok vízi

-lélek meglátja az asszony vérét, mellén meg a vérző sebét,

-megijednek, meghökkennek, féltökben megtántorodnak.</p>

-<p>Egérútat nyer az asszony s míg a víz sok szörnyetegje félős

-szemmel, riadt arccal bámul rá a vérző testre, a hős anya

-megrázkódik, összeszedi az erejét s jó nagyot ránt a kötélen.</p>

-<p>Fent a sok nép csak ezt várja s húzni kezdi ahogy bírja. S amint

-egyre közelebbre, nagy rémülten veszik észre, hogy a víz

-megszínesedik, tenger tükre véresedik. Még gyorsabbak a kötéllel,

-alig győzik lélegzettel s egyre jobban pirosodik, tenger vize

-vérrel habzik. Egy utolsót húznak rajta s itt az asszony,

-búvárasszony, halotthalvány orcájával, mellén vérző vérrózsával.

-Kezök között rogyik össze, eszméletlen esik össze.</p>

-<p>Összefutnak az emberek, <i>dájmió</i>nak hírt izennek; szegény

-asszonyt gondozgatják, véres testét mosogatják.</p>

-<p>Nagynehezen magához tér s úgy kínozza a fájdalma, úgy sajog a

-vérző sebe, hogy alig a lélegzete. Egy utolsót ránt a kezén, ott a

-keze vérző sebén, benn a golyó azt kirántja, <i>dájmió</i>nak

-odanyujtja.</p>

-<p>Arca egyre halaványabb, hangja hova-tovább halkabb s azt rebegi

-haló hangja, azt suttogja kékes ajka:</p>

-<p>– Én egyetlen gyermekemet, lelkemből lelkedzettemet, neveld

-jónak, nagy vitéznek, öröméül holt anyjának, dicsőségül hazájának.

-<span class="pagenum"><a name="Page_74" id=

-"Page_74">-74-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A medúza és a majom.</h2>

-</div>

-<p>A tenger mélyének volt egykori királya, a sárkány. Feleséget

-vitt egy nap a palotájába és vígan élték napjaikat, vízalatti

-életöket.</p>

-<p>Ágynak esett egyszer a királyné, a sárkányasszony, és tanyát

-ütött a szomorúság, meg a búbánat. Sorba jött a sok javasember,

-mind megnézte a beteg asszonyt, egy se segíthetett rajta. Egyre

-búsabb lett a király, egyre betegebb a királyasszony.</p>

-<p>Megszólal egy nap az egyik javasember és azt mondja a

-királynak:</p>

-<p>– Csak egy orvosságot tudok, csak attól gyógyulhat meg a

-feleséged.</p>

-<p>– Mondsza hamar, – kiált fel a király, – hol van az az

-orvosság?</p>

-<p>– Megmondhatom, – feleli a javas, – de nehéz ám hozzájutni.</p>

-<p>– Te csak mondd meg, – sürgeti a király, – a többi az én

-dolgom.</p>

-<p>– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja ki a

-nagy szót a javas.</p>

-<p>– Honnan szedjek én elő majmot? – aggodalmaskodik a király.</p>

-<p>– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének <span class=

-"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> mondják, –

-beszéli a javas, – oda küldjünk el valakit, hogy fogjon vagy egyet

-belőlök.</p>

-<p>– Ugy ám, – mondja a király, – csakhogy a majmok a földön élnek,

-az én jobbágyaim pedig mind vízben laknak.</p>

-<p>Elgondolkozik, eltünődik a javas, hogy mi volna hát a

-tennivaló.</p>

-<p>– Most jut eszembe, – kiáltja el magát a javas, – hisz itt a

-medúza, ellátja az a bajunkat. Maga mondta a minap, hogy a földre

-is eljutott ő már egyszer-egyszer.</p>

-<p>– Küldjétek ide, de azonnal ám, – szól a király parancsa.</p>

-<p>Szaladnak a medúzáért és ihol, már hozzák is nagy sietve.</p>

-<p>– Mit parancsolsz nagy uram? – kérdi alázattal a királytól.</p>

-<p>– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja neki a

-király.</p>

-<p>– Hol találok én majomra? – kérdezi a medúza.</p>

-<p>– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, –

-beszéli a király; – oda küldlek el tégedet, elevenen fogj meg

-egyet.</p>

-<p>Értette is a szót a medúza, meg nem is, és lassú eszével így

-szólal meg:</p>

-<p>– Ha parancsolod, Uram, elmegyek én odáig; de gyenge erőmmel

-hogy foghassak én majmot?</p>

-<p>– Ne is az erőddel fogd meg, – mondja neki a király, – hanem

-fortéllyal, meg szép szóval.</p>

-<p>– Milyen fortéllyal, milyen szép szóval? – kíváncsiskodik a

-medúza.</p>

-<p>– A tengerünkről beszélj neki, meg a tenger <span class=

-"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> alatti

-palotánkról, meg egyéb csodadolgainkról, hogy kedve szottyanjon rá,

-– oktatja ki a király.</p>

-<p>– De nem tud ám a majom úszni, – mondja a medúza.</p>

-<p>– Ráülteted a hátadra és úgy csalogatod el idáig, –

-magyarázgatják neki.</p>

-<p>– Értem, – feleli a medúza, – már indulok is érte.</p>

-<p>Egyre-másra még kioktatják és úgy indítják útnak. Nekilendül

-aztán a csápjával és addig szeldesi a habokat, addig nyargalász a

-hullámokon, míg ott van egy nap a majmok szigetje előtt. Odanéz a

-földre és egy majmot pillant meg egy fán. Arrafelé úszik és

-köszönti lentről a majmot, hogy be szépen süt ma a nap.</p>

-<p>Elcsodálkozik a majom a medúzán és fogadja a köszöntését.</p>

-<p>– Ki ija-fia vagy, merről kerültél ide? – kérdi nagy bámészkodva

-a majom.</p>

-<p>– A tengeralja királyának vagyok a jobbágya, – feleli, – aztán

-meg medúza a nevem. Nagy híre van ám ennek a szép szigetnek még

-arra mifelénk is. Hát eljöttem, hogy megnézzem és elgyönyörködjek

-benne.</p>

-<p>Jól esett a majomnak a szép szó és ajánlja a medúzának, hogy

-körülvezeti majd rajta.</p>

-<p>– Köszönöm a jóságodat, – mondja a medúza, – de már

-végigúszkáltam a környékét. Egész odáig vagyok a szépségétől. Hát a

-mi országunkat, a tenger fenekét láttad-e már?</p>

-<p>– Biz én még a hírét se hallottam, – feleli a majom.

-<span class="pagenum"><a name="Page_77" id=

-"Page_77">-77-</a></span></p>

-<p>– Ó, te szegény teremtés, – sajnálkozik a medúza, – akkor még

-nem láttál semmit.</p>

-<p>– Hát igazán oly szép az a ti országotok? – kérdi a majom.</p>

-<p>– Meghiszem azt, – dicsekszik a medúza, – egyik palota a másikát

-éri benne és annyi a szebbnél-szebb gyümölcse, hogy esztendőkön át

-szedegetheted és mégse fogy el soha.</p>

-<p>Elálmélkodik a majom és tátott szájjal hallgatja a medúza

-szavait.</p>

-<p>– Jaj, – szólal meg hirtelen a medúza, – sietős az útam nagyon.

-Nem jönnél velem hazáig?</p>

-<p>– De szívesen mennék, – feleli a majom, – ha értenék az

-úszáshoz.</p>

-<p>– Afelől jöhetsz, – mondja a medúza, – elviszlek én akár a

-hátamon is és azon is hozlak vissza.</p>

-<p>Egyet gondol a majom, rákuporodik a medúzára és vígan úsznak a

-nagy tenger hátán. Fele úton lehettek már, amikor egyszerre csak

-azt kérdi a medúza a majomtól:</p>

-<p>– Van-e neked májad?</p>

-<p>– Hogyne lenne, – feleli a majom, – hisz mindenkinek szokott az

-lenni.</p>

-<p>– Akkor rendben van, – mondja nyugodtan a medúza.</p>

-<p>Feltűnik a majomnak a medúza szava és kérdi tőle:</p>

-<p>– Mért kérdezel oly furcsákat?</p>

-<p>– Csak, – válaszol egykedvűen a medúza.</p>

-<p>Nem hagyja annyiba a majom és fúrja az a szó az oldalát.</p>

-<p>– Mégis csak gondolnod kellett valamit, – faggatja a medúzát a

-majom. <span class="pagenum"><a name="Page_78" id=

-"Page_78">-78-</a></span></p>

-<p>Tünődik magában az oktalan medúza, hogy már úgyis messze járnak

-a szigettől, nem lehet nagy baj belőle. Meggondolja az oktondi és

-kezdi beszélni a majomnak, hogy mire kellene nekik a mája.</p>

-<p>Nagyot rémüldöz a majom, de nem igen segíthet már magán, mert

-ott voltak a nyilt tengeren; úszni pedig sehogyse tudott szegény

-feje. Előveszi a furfangosságát és sajnálkozva mondja a

-medúzának:</p>

-<p>– Kár, hogy a szigeten nem szóltál.</p>

-<p>– Ha előre megmondom, akkor nem jöttél volna velem, – mondja a

-jámbor medúza.</p>

-<p>– Dehogy nem jöttem volna, – feleli a majom. – Ha előre tudom,

-akkor három májat is hozhattam volna magammal. Most még azt az

-egyet is otthagytam, hogy ne kelljen cipelnem az úton.</p>

-<p>– Hol hagytad? – kérdi a megrémült medúza.</p>

-<p>– Kényelmetlen volt, hát felaggattam a fára, – feleli a

-ravaszeszű majom.</p>

-<p>Most ijedt csak meg igazán a medúza.</p>

-<p>– Mitévő legyek? – kezdi el a sopánkodást.</p>

-<p>– Máj nélkül csak nem vihetek majmot haza.</p>

-<p>– Tudod mit? – tanácsolja a majom. – Menjünk vissza a szigetre,

-hozzuk el onnan a májat.</p>

-<p>– Persze, persze, – bólogat a medúza, és már indulnak is vissza

-és ugyancsak sietnek a majmok szigetje felé.</p>

-<p>Alighogy oda érnek, leugrik a majom a medúzáról és amint egyet

-iramodik, már ott is kuksol a fáján.</p>

-<p>– Köszönöm pajtás, – integet le róla, – hogy megsétáltattál és

-hogy hiába fárasztottalak.</p>

-<p>– Ott a máj? – kérdi a medúza. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p>

-<p>– Persze, hogy itt van, – feleli a majom, – de nem esztek ám

-belőle, se te, se a királynétok.</p>

-<p>– Pajtás, – rimánkodik a megszeppent medúza, – csak nem akarsz

-tán bajt hozni a fejemre? Te nélküled, meg a májad nélkül hogy

-indúlhatnék el innen? A királyunknak van rá szüksége.</p>

-<p>– Mondd meg a királyodnak, – feleli a majom, – hogy ha majd

-meghaltam, akkor tán megkaphatja a májamat. Addig nem eszik belőle

-egy csípetnyit sem.</p>

-<p>– Megszegted az ígéretedet, – mondja neki szemrehányóan a

-medúza.</p>

-<p>– Ha annyira akarod, gyere fel érte, – gúnyolódik vele a

-majom.</p>

-<p>Nem maradt más hátra, mint hogy máj nélkül tért vissza a medúza.

-Alig várták már, hogy megérkezzék. Ahogy megpillantják az

-ajtónállók, fogják és viszik egyenesen a király elé.</p>

-<p>– Hol a majom, meg a mája? – kérdi nagy mohón a király.</p>

-<p>Remegve kezdi el a medúza és sorra elmond mindent, ahogy

-megtörtént vele.</p>

-<p>– Ó, te ostoba állat, – fakad ki a király, – még a csontért is

-kár a te lomha testednek. Fogjátok meg, húzzátok ki a csontjait és

-kergessétek el innen, hogy a színét se lássam.</p>

-<p>Ott fogják le a szolgák a király előtt, a csontjait kihúzgálják,

-szemét, orrát beverik és úgy elbánnak vele, hogy belepuhul a

-testje. Aztán ki a palotából és be a tenger hullámaiba.</p>

-<p>Azóta sincs csontja a medúzának, se szeme többé, se orra, és

-azóta oly nyálkás meg puha a teste. Egyik hullámról a másikra, úgy

-éli keserves életét. <span class="pagenum"><a name="Page_80" id=

-"Page_80">-80-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Az újhold és a fellegek.</h2>

-</div>

-<p>Ünnepet ül <i>Nippon</i> népe, Hold-ünnepet, az újholdét.

-Halovány kis istenlányka, harmadnapos <i>Ujholdacska</i>, kiül az

-ég peremére, fű, fa, virág örömére. Ezüsttükrét előszedi,

-szemét-száját megkendőzi; égi harmat a fürdője, csillagsugár

-lepedője.</p>

-<p>Istenifjú <i>Esőfelhő</i> arrafelé ólálkodik s irígy szemmel

-nézegeti sarlókarcsú <i>Ujholdacskát</i>, halavány a mosolygását.

-Azon töri kócos fejét, hogy ha beáll az éjszaka, megzavarja az

-ünnepet, megrontja az embereket.</p>

-<p>Odafut a pajtásához, istenifjú <i>Szélfelhőhöz</i>, nyájas

-szóval köszöntgeti, egészségét kérdezgeti.</p>

-<p>– Rég nem láttalak a portámon, – fogadja a <i>szélfelhő</i>. –

-Bizonyára sok a dolgod. Eső kell az embereknek, azért könyörögnek

-hozzád, úgy-e, pajtás?</p>

-<p>– Esőért is imádkoznak, – feleli az <i>esőfelhő</i>, – de meg az

-istenifjú <i>Menydörgő</i> is egyre nógat, hogy siessek s útat neki

-egyengessek. Hát te, pajtás, miben fáradsz?</p>

-<p>– Vihar napja közelgőben, – feleli a <i>szélfelhő</i>.</p>

-<p>– Arra még ráérsz, – mondja az <i>esőfelhő</i>, – nekem mára van

-rád szükségem.</p>

-<p>– Mi dolgod hát ma estére? – kérdi a <i>szélfelhő</i>.

-<span class="pagenum"><a name="Page_81" id=

-"Page_81">-81-</a></span></p>

-<p>– Az, – feleli az <i>esőfelhő</i>, – hogy tükre előtt a

-sarlócska, ünnepnapra készülődik.</p>

-<p>– Az ám, – mondja a <i>szélfelhő</i>, – épp ma este kezdődik el;

-lesz is lent nagy dínomdánom.</p>

-<p>– Égi lakók volnánk pedig, – folytatja az <i>esőfelhő</i>, – mi

-ketten is, nemcsak a hold. S odalent csak őt szeretik,

-szóval-tettel becézgetik.</p>

-<p>– Mit is szerethetnek rajta? – tünődik el a

-<i>szélfelhő</i>.</p>

-<p>– Nézz a földre, – szól az <i>esőfelhő</i> bosszankodva; –

-gombát szednek, főtt gesztenyét, földi étkek édességét, mind a

-holdnak örömére, <i>Ujholdacska</i> ünnepére.</p>

-<p>– A mi sorsunk meg az éh-kopp, – hagyja helybe a pajtása.</p>

-<p>– Hátha rajtok kifoghatnánk, – súg össze a a két szilajfi, – egy

-jót mi is arathatnánk. Szálljunk le a föld színére s ami gomba,

-főtt gesztenye, földi étkek édessége, áldozatok eledele,

-egy-kettőre habzsoljuk fel.</p>

-<p>– <i>Holdacskának</i> meg az éh-kopp, – nevet vígan a két

-pajtás.</p>

-<p>Igy szólnak az ünneprontók s szedik-veszik dolgaikat, hogy a

-földre leszálljanak. Megindulnak a mennyégből s amint

-mennek-mendegélnek, egy hegy csúcsán megpihennek. Álmélkodva

-nézegetnek az emberek lakta földre; holdat lesnek odalentről,

-holdfény dereng odafentről.</p>

-<p>Minden háznak az ablakja, tátva-nyitva az ajtaja, tornácokon kis

-asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel,

-gombákkal, főtt gesztenyékkel. A szobákban nemkülönben, tele tálak

-<span class="pagenum"><a name="Page_82" id=

-"Page_82">-82-</a></span> sorban, rendben. Ünnepére

-<i>Holdacská</i>nak, áldozásul mosolyának.</p>

-<p>– De csikolja az ínyemet, – sóhajtgat a <i>szélistenfi</i>.</p>

-<p>– De folyatja a nyálamat, – nyögdécsel <i>esőistenfi</i>.</p>

-<p>– Rontsunk neki a házaknak, házban levő asztaloknak, asztalokon

-a tálaknak, tálon ínyes falatoknak.</p>

-<p>– Jó lesz biz az, rontsunk rájuk, nekünk jusson falatkájuk.</p>

-<p>Nekigyűrkőzik a két legény és iramodnak a hegyről lefelé.</p>

-<p>– Én kezdem meg, – mondja a <i>szél</i>.</p>

-<p>– Hát csak fújjad, – szól az <i>eső</i>.</p>

-<p>– Rajtam a sor, – mond az eső.</p>

-<p>– Hát csak csurgasd, – mondja a <i>szél</i>.</p>

-<p>Lent a földön az emberek, amint a <i>Holdacskát</i> lesik s

-derengését ünnepelik, megpillantják a két felhőt, a föld felé

-közeledőt. Összeszednek ételeket, áldozati csemegéket, tetés-tele

-tálacskákat, tállal tele asztalkákat, összehordják a tornácba,

-tornácból a szobácskákba s – ablak-ajtó mind bezárul.</p>

-<p>Istenifjú <i>Esőfelhő</i> esőt zúdít a házakra. Istenifjú, a

-<i>Szélfelhő</i> szelet fújtat a házakra. Csapkodnak és üvöltenek,

-házakat megreszkettetnek, fel-felsikolt ablak-ajtó – zárva marad

-minden ajtó.</p>

-<p>Dühöngenek, tajtékoznak, átkozódnak, szitkozódnak,

-meg-megreccsen ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.</p>

-<p>Addig-addig, míg dühökben, tehetetlen küzdelmükben, elfáradnak,

-ellanyhulnak, égbe visszavánszorognak. Éh-koppon biz ők maradnak.

-<span class="pagenum"><a name="Page_83" id=

-"Page_83">-83-</a></span></p>

-<p>Im, feldereng a <i>Hold</i> képe, ezüstszín a derengése, nyájas

-arca mosolygása, nyitó lótusz virágzása.</p>

-<p>Szél meg eső elültével, holdvilág kiderültével, minden ablak

-mind kitárul, minden ajtó mind felzárul. Tornácokon kis asztalkák,

-asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt

-gesztenyékkel.</p>

-<p>Áldoznak a <i>Holdacskának</i>, harmadnapos sarlócskának.

-<span class="pagenum"><a name="Page_84" id=

-"Page_84">-84-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Patkány-lakzi.</h2>

-</div>

-<p>Egy patkánypár élt valamikor valahol. Volt egy lánymagzatjuk is;

-szép, okos, szelíd és szüleinek engedelmes. Nagy is volt a híre a

-patkányok közt és amikor eladó sorba került, egymásután

-jelentkeztek a kérők. Mind elutasították a szülők, egyik se volt

-nekik arravaló.</p>

-<p>– Ahhoz adjuk a lányunkat, – mondták a szülők, – aki a legkülönb

-a világon.</p>

-<p>– Ki hát a legkülönb? – kérdi a patkányasszony az urától.</p>

-<p>– A <i>Nap</i> meg a <i>Hold</i>, – feleli az ura.</p>

-<p>– Adjuk hát a <i>Nap</i>hoz, – mondja az asszony.</p>

-<p>– Az a baj a <i>Nap</i>nál, – feleli az apa, – hogy roppant nagy

-a fénylő világossága. Még csak a közelébe se tudunk férkőzni.</p>

-<p>– Adjuk hát a <i>Hold</i>hoz, – mondja az asszony. – Annak csak

-derengő a fénye és enyhe a világossága.</p>

-<p>– Igazad van, – mondja az ura, – a <i>Hold</i>nak fogom

-felkínálni.</p>

-<p>Felveszi másnap az ünneplőjét és beállít a <i>Hold</i>hoz.</p>

-<p>– Adj Isten, – köszönti a <i>Hold</i>at, – valami mondanivalóm

-volna, ha meghallgatnád. <span class="pagenum"><a name="Page_85"

-id="Page_85">-85-</a></span></p>

-<p>– Szívesen, – feleli a <i>Hold</i> – add elő a

-mondanivalódat.</p>

-<p>– Tán nem is illő a kérdésem, – mondja a patkány. – Elvennéd-e a

-lányomat?</p>

-<p>– A lányodat? – ütődik meg a <i>Hold</i>. – Mért nem adod egy

-fajtádbelihez, egy patkányhoz.</p>

-<p>– Annak nagyon is okos, nagyon is értelmes; sok mindenhez ért ám

-és sok mindenfélét tud. Hozzád szeretném adni, mert te vagy a

-legkülönb a világon.</p>

-<p>– Értem, – feleli a <i>Hold</i>; – csakhogy van én nálamnál még

-különb legény is.</p>

-<p>– Ki lenne az a különb? – kérdi a patkány.</p>

-<p>– Hát a <i>Felleg</i>, – feleli a <i>Hold</i>. – Mert amikor a

-legjavában derengek, egyszerre csak előterem a <i>Felleg</i> és

-egy-kettőre úgy eltakar, hogy minden elsötétül körülöttem.</p>

-<p>Igazat ad neki a patkány. Ott hagyja a <i>Holdat</i> és odasiet

-a <i>Felleg</i>hez. Köszön neki nagy alázattal és így szól

-hozzá:</p>

-<p>– Hallom, hogy te vagy a legkülönb legény a világon. Elvennéd-e

-a lányomat.</p>

-<p>– Dehogy vagyok én a legkülönb, – feleli a <i>Felleg</i>.</p>

-<p>– Hát kicsoda? – kérdi a patkány.</p>

-<p>– A <i>Szél</i> – mondja a <i>Felleg</i>, – mert ha az elkezd

-fújni, úgy elkotródom előle, mintha kergetnének.</p>

-<p>Siet a patkány a <i>Szél</i>hez és mint a legkülönb legénynek,

-neki kínálja oda a lányát.</p>

-<p>– Nem bátyám uram – mondja a <i>Szél</i>, – nem én vagyok a

-legkülönb legény. Nagy ugyan az én erőm, jó nagyokat is tudok

-fújni, de elég a <i>Fal</i> és megtörik rajta a hatalmam.

-<span class="pagenum"><a name="Page_86" id=

-"Page_86">-86-</a></span></p>

-<p>Nagyot sóhajt a patkány, hogy a különbnél még különb is akad

-mindig. Eloldalog a <i>Szél</i>től és oda igyekszik a

-<i>Fal</i>hoz.</p>

-<p>– Na te <i>Fal</i>, – mondja neki – náladnál tán csak nincs már

-különb legény, úgy-e? Elvehetnéd a lányomat.</p>

-<p>– Aligha – feleli a <i>Fal</i>, – a <i>Szél</i>lel még meg tudok

-ugyan bírkózni; de van valaki, aki még én rajtam is túltesz.</p>

-<p>– Ki az a valaki? – kérdezi a patkány.</p>

-<p>– Ki lenne más – feleli a <i>Fal</i>, – mint a

-<i>Patkány</i>.</p>

-<p>– Hogy már mink patkányok lennénk a legkülönbek? – csodálkozik

-el a patkány.</p>

-<p>– Tik bizony – feleli a <i>Fal</i>, – mert akkor rágtok egyet

-rajtam, amikor csak akarjátok és olyan lyukat fúrhattok bennem,

-amilyen nektek tetszik.</p>

-<p>Szinte eláll a patkány szava a nagy álmélkodástól és tétova

-hangon mondja:</p>

-<p>– Igazad lehet, öcsém. Megyek haza és még egyszer

-meghányom-vetem a dolgot.</p>

-<p>Visszalohol a patkány a családjához és alighogy benyit, már

-kérdi is az anyjuk:</p>

-<p>– Na hát, mit szólt a legény, a <i>Hold</i> öcsénk.</p>

-<p>– Nem kellünk neki – feleli a patkány, és sorra elmondja a

-vándorlását a többinél is.</p>

-<p>– Mégis csak a <i>Patkány</i> a világ legkülönbje – mondja nagy

-büszkén, – a lányunkat pedig csak a legkülönbhöz adhatjuk, a

-fajtánkbéli patkányhoz.</p>

-<p>Ugy is cselekedtek és megtalálták a boldogságukat. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Vak hátán világtalan.</h2>

-</div>

-<p>Nagy imposztor volt az egyszeri két duhaj legény. Az egyiknek

-<i>Kidahacs</i>, a másiknak meg <i>Jadzsirobé</i> volt a neve.

-Uton-útfélen egyre csak pajkoskodtak, mókázgatva dévajkodtak.

-Együtt rótták az országútját, ha szép volt az idő, ha nem. Ifjat,

-aggot, épet, bénát, lóvá tették emberfiát.</p>

-<p>Épp kóborúton voltak most is, és egy nagy folyóhoz értek, a

-folyónak a hídjához. Esős idő járta napok óta és le volt a híd

-süppedve, nem lehetett átkelni rajta.</p>

-<p>Javában tanakodtak, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantják

-a két vak embert, <i>Inojczit</i> és <i>Szarojczit</i>. Tanakodtak

-ők is, mert megtudták a híd dolgát.</p>

-<p>– Milyen mély lehet vajjon ez a víz? – kérdezi az egyik. – Át

-lehetne-e valahogy lábolni?</p>

-<p>– Mélynek nem nagyon mély, – szólal meg az egyik imposztor –

-könnyen átgázolhatni rajta.</p>

-<p>Nem vette a vak észre, hogy nem a pajtása beszél.</p>

-<p>– De hallom ám a zúgását, erős az áradatja, – mondja a másik

-vak.</p>

-<p>– Csak lábat kell benne vetni, – mondja a másik imposztor,

-mintha a másik vak beszélne. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>

-<p>Azzal előszed a földről egy követ és beledobja a vízbe. Loccsant

-a víz egyet, de nem nagyon mélyet.</p>

-<p>– Hallod-e, <i>Szarojczi?</i> – szól a pajtásához – itt

-gázoljunk át ezen a helyen; térdig ha ér a vize. Rákapaszkodok majd

-a hátadra, hogy ne mind a ketten ázzunk át.</p>

-<p>– Nem addig a – feleli a másik vak. – Fogadjunk valamibe és aki

-veszít, az cipeli át a másikát.</p>

-<p>– Jó, hát fogadjunk – mondja <i>Inojczi</i>.</p>

-<p>Az lett a játék vége, hogy <i>Szarojczi</i> vesztett és tartja

-is a hátát, hogy rákapaszkodjék a társa és átláboljon vele.</p>

-<p>Épp erre várt az egyik imposztor. Kapja magát <i>Jadzsirobé</i>,

-felpattan a vak hátára és gázolnak a vízen, a túlsó part felé. Még

-az öklével is noszogatta a vakot. <i>Szarojczi</i> persze azt

-hitte, hogy <i>Inojczi</i> van a hátán. Az pedig ott állott, ott

-tapogatódzott és kiáltja a társának:</p>

-<p>– Hol a mennykőbe a hátad? Mért nem indulsz neki? –

-<i>Szarojczi</i> már túlnan volt, onnan hallja a pajtása

-szavát.</p>

-<p>– Hát hol a csodában vagy? Egyszer már átcipeltelek. Minek

-lódultál vissza? Tán a bolondját járatod velem? – kiáltja nagy

-mérgesen a pajtása felé.</p>

-<p><i>Inojczi</i> is kifogy a türelméből és dühösen válaszol

-vissza:</p>

-<p>– Te veszítetted el a fogadást, te tartozol az átcipeléssel.

-Cserbehagytál, te gézengúz, átszöktél előlem.</p>

-<p>Csak úgy toporzékolt odaát <i>Inojczi</i>.</p>

-<p>– Ejnye, te lelketlenje. Hát nem a hátamon <span class=

-"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> cipeltelek

-át? Nem visszaláboltál a vízen? Nem viszed el szárazon, csak hozzád

-férkőzhessek.</p>

-<p>Addig-addig veszekednek, míg enged az okosabbik és visszafelé

-gázol <i>Inojczi</i>, hogy megint átvigye a pajtását. Megáll a

-parton és dörmögő szájjal, szó-beszéd nélkül ott áll meg

-előtte.</p>

-<p>Épp erre várt a másik imposztor. Kapja magát <i>Kidahacs</i>,

-felpattan a vak hátára és gázolnak a vízben a túlsó part felé.

-<i>Szarojczi</i> persze megint azt hitte, hogy <i>Inojczi</i> van

-ismét a hátán.</p>

-<p>Még el se jutottak a partig, amikor egyszerre csak azt hallja a

-másik, hogy hogyan üvöltöz feléje <i>Inojczi</i>.</p>

-<p>– Mért nem mozdulsz, te gézengúz? Hát megint a bolondját akarod

-velem járatni? Kerülj csak a kezem közzé.</p>

-<p>Elképedve áll meg <i>Szanojczi</i>, épp térdig voltak a vízben.

-A pajtása hangja odaátról, pedig a hátán is volt valaki. Azt se

-tudja szegény feje, hogy mi van vele.</p>

-<p>– Tán csak nem idegen van a hátamon? – villan át az eszén s

-egyet gondol, egyet lendül, úgy leteremti azt a valakit a hátáról,

-hogy nyakig fordul be a vízbe.</p>

-<p>Hogy kalimpálódzott a vízbe csurrant <i>Kidahacs</i>.</p>

-<p>– Segítség, megfúlok, – kiáltoz a megrémült ember és egyre csak

-<i>Jadzsibét</i>, <i>Jadzsibét</i> ordítoz.</p>

-<p>– Te ugyan megjártad, – kiáltja feléje <i>Jadzsibé</i> és készül

-a vízbe, hogy kihúzza a pajtását, a másik imposztort.</p>

-<p>Megneszelte <i>Inojczi</i> a szándékát és azt mondja a mellette

-levőnek:</p>

-<p>– Ülj a hátamra, pajtás, hogy úgy ne járj, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> mint a

-másik. Neked a szemed jó, nekem meg a lábam erős.</p>

-<p>Azzal veszi <i>Jadzsibét</i> a hátára, belábol vele a vízbe és

-amint odaér a közepéig, egyet gondol, egyet lendül és úgy leteremti

-a hátáról azt is, hogy nyakig esett bele a vízbe. Aztán

-odaigyekszik a pajtásához, a másik vakhoz és inalnak elfelé

-ugyancsak.</p>

-<p>Nyakig a két imposztor a vízben, alig hogy ki tudtak belőle

-evickélni. Ugy átáztak, úgy átfáztak, hogy elment a kedvük az

-imposztorságtól.</p>

-<p>– Vak vezetett bennünket, – sóhajtozzák – mégis ők láttak

-jobban. <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=

-"Page_91">-91-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Az ezerlábú szörnyeteg.</h2>

-</div>

-<p>Élt egyszer egy vitéz dalia, <i>Hideszato</i> volt a neve. Nagy

-volt a híre-neve a nagy bátorságáért és nem egyszer történt, hogy

-elverte a <i>mikádó</i> ellenségeit, hogy még hírmondónak se maradt

-belőlök.</p>

-<p>Utra kél egy nap a kastélyából; azt se tudta merre, azt se tudta

-mire. Nyílas tegzét, íjas ívét vállra kapja és gondolja magában,

-hogy majd csak akad valami csete-patéféle.</p>

-<p>Amint megy-mendegél, egy hosszú-hosszú hídra vezette az útja.

-Mély volt a folyó a híd alatt, közelében meg a tenger vize

-kékellett elő. Már rajta volt a hídon, amikor úgy a közepe táján

-egy olyan nagy kígyót pillantott meg és úgy keresztbe feküdte az

-útat, hogy megkerülni se igen lehetett. Sütkérezett a napon és csak

-lihegett a nagy melegtől.</p>

-<p>Más emberfia már rég elfutott volna előle, de nem ám

-<i>Hideszato</i>, a <i>nipponi</i> levente. Kikerülni nem lehetett,

-hát fogta magát és szép nyugodtan átlépkedett rajta. Alig hogy túl

-volt rajta, egyszerre csak azt látja, hogy egy törpécske guggol a

-kígyó helyén. Meghajlik a törpe a dalia előtt és köszönti nagy

-tisztességtudással.</p>

-<p>– Ez aztán a bátorság, ez aztán a legény, – <span class=

-"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> mondja

-neki a törpe. – Régóta várom már a jöttödet.</p>

-<p>– Minek neked az én jöttöm meg az én bátorságom? – kérdi tőle a

-dalia.</p>

-<p>– Azt lesem mindennap – kezdi el a törpe, – hogy akad-e olyan

-vitéz, aki nem ijed meg a kígyóruhámtól, hanem idemerészkedik és

-megszabadít a nagy ellenségemtől. Eddigelé még az is elfutott, aki

-csak messziről pillantott meg.</p>

-<p>– Ki a te nagy ellenséged? – kérdi <i>Hideszato</i> a kígyóból

-lett törpétől.</p>

-<p>– Ki más lenne, mint az ezerlábú szörnyeteg, – feleli a törpe.

-Ott a hídon túl egy nagy hegy, azon tanyázik a csúf szörnyeteg és

-jó ideje már, hogy se nappalom, se éjjelem tőle.</p>

-<p>Egyéb se kellett a mi hősünknek, odaszegődik a törpéhez, hogy

-majd ellátja ő annak a szörnyetegnek a baját.</p>

-<p>Legott nekiindulnak és viszi a törpe a házába, tenger alatt levő

-kastélyába. Hát csak a szeme-szája állt el a daliának. Olyan egy

-kastélya volt annak a törpe cseppségnek, hogy csupa korállal,

-érckövekkel meg gyöngyszemekkel volt a fala kirakva. Hát még az a

-sokféle hal, meg mindenféle víziállat, ahogy várták és fogadták a

-törpét, meg a várva-várt vendégét.</p>

-<p>Egy fogadószobába vezették be őket és kezdődött a nagy

-lakmározás. Ó, az a sok drága étel, ó, az a sok finom ital. Javában

-folyt a nagy eddegélés, a sok iddogálás, amikor egyszerre csak

-olyat csattan, olyat dörren, hogy a kastély is megrengett belé. A

-sok hal szolga, a sok vízi inas, ki merre látott, arrafelé futott.

-<span class="pagenum"><a name="Page_93" id=

-"Page_93">-93-</a></span></p>

-<p>Kinéz a dalia a hegy felé, hát mintha ezer mécses villogna rajta

-és mintha ezer világosság mozgolódnék előtte.</p>

-<p>– Jaj, az ezerlábú szörnyeteg, – kiáltja el magát a törpe és

-ijedtében úgy elfakul, mintha lélek se lenne már benne.</p>

-<p>Meg se moccan a dalia, csak nézi azt a szörnyeteget. Volt is

-azon néznivaló jó bőven. Vagy ezer ölnyi, talán még több is

-lehetett a hossza, hogy kétszer is körülérte a nagy hegyet. Egy-egy

-oldalán ezer-ezer lába volt, ahány lába, annyi hegye, éle, és ahány

-hegye, éle, mind méreggel volt tele, az volt az a sok világító

-mécses.</p>

-<p>Egyre közeledőben a szörnyeteg, már fele útján lehetett a nagy

-hegynek. Feláll nyugodtan a mi hősünk és kifelé indul a kastélyból,

-hogy nekilásson a dolgának.</p>

-<p>Előszedi híres íját, hegyes nyilát és ha ő nem, hát három ember

-sem tudná felajzani, olyan nagy volt a súlya. Egyszerre csak célba

-veszi a szörnyeteget és ráröpíti a nyílát. Párját ritkította az

-ügyessége, sose tévedt még a céljával.</p>

-<p>Neki a nyíl a szörnyetegnek, neki a homlokának, annak is a

-kellős közepének és amint nyílegyenesen beleütődik, olyat pattan

-vissza, mintha ércfalazatba csapódott volna. Csak úgy kongott a

-hangja, meg süvített a szele.</p>

-<p>Egy másodikkal próbálkozik meg, azon mód pattan vissza az is.

-Észbe kap a lovag, hogy annak a szörnyetegnek csak ember nyála

-lehet a mérge. A harmadik nyílat húzza ki a tegzéből, az utolsót, a

-hegyét megnyálazza és úgy röpíti rá a szörnyetegre. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> Ugy

-átfúródott a homlokán, hogy a tarkóján ütődött ki a hegye.</p>

-<p>Egyet rengett a föld, de még milyet; kettőt bömböltek a hegyek,

-de még hogyan, és egyszerre aludt ki az a sok méregmécses.</p>

-<p>Se nem látott többet a dalia, se nem hallott. Káprázat fogta el

-és azt se tudta, hogy mi történik vele. A másik percben meg már

-arra ébredt, hogy ott ül a saját kastélyában, a saját házanépe

-között. Nagy tétován széttekintget és mellette a sok ajándékféle. A

-törpe neve állott rajtok, mind az ő kastélyából került elő.</p>

-<p>Megnézi az egyiket, hát olyan egy ércharang, hogy négy is kitelt

-volna belőle. Templomába viteti a harangot, őseinek sírja mellé, az

-ő nagy tiszteletükre.</p>

-<p>Kard volt a második ajándék. Olyan fényes a villogása, olyan

-éles a vágása, hogy jaj be sokan megemlegették még.</p>

-<p>Harmadiknak egy páncél került elő. Ha magára öltötte és ellenség

-közé került vele, íj meg nyíl nem fogta, kard meg kés nem

-vágta.</p>

-<p>Selyem meg bársony a negyedik ajándéka a törpének. Annyi ruha,

-annyi köntös telt ki belőle, hogy a házanépe mind azt hordta, még

-se fogyott ki belőle.</p>

-<p>Egy nagy zsák volt az ötödik ajándék, tetés-tele finom rizzsel.

-Mindahányan abból éltek, pálcikákkal fogyasztották, még se fogyott

-ki a zsákból.</p>

-<p>Jólétben töltötte az életét, bőségben folytak a napjai és akinek

-csak ruha kellett, mind őnála találta meg; akinek csak étel

-kellett, mind őhozzá folyamodott.</p>

-<p><i>Hideszato</i> bátorsága, abból fakadt az áldása. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Világító János-bogár.</h2>

-</div>

-<p>Sötét, mély erdőben volt az egyszeri templom, egy patakocska

-folydogált mellette. <i>Világító</i>nak hítták a templomot, mert a

-János-bogarak istenkéje, az tanyázott volt benne.</p>

-<p>Csak úgy zümmögött nyaranta a sok bogár és sorra mászkálgattak

-elő, hol az aszófűből, hol a patak mellől, hogy bejuthassanak a

-templomba. Ki <i>szake</i>-borral áldozott, ki <i>szen</i>-pénzzel

-és világítót kaptak érte, csillogó kis fényességet. Szárnyra kelt

-aztán a sok bogárka s csillogtak az esthomályban, akár egy-egy

-csillagocska.</p>

-<p>Múlóban volt már a tavasz, nyár eleje közeledett. Sok volt a

-bogár mindenfelé, vereses a nyakacskájuk, feketés a szárnyacskájuk.

-Repülni csak repülgettek, de hogy csillogjanak is, annak még nem

-értették a módját. Odasereglettek a szent templomba,

-<i>Világító</i> csarnokába és sorra járultak a bonc elé, hogy

-áldozattal adózzanak s világítót kaphassanak.</p>

-<p>Kapzsi ember volt a templom bonca. Hosszú ruha lógott rajta,

-acélkova tarkította s úgy várta a Jánoskákat, áldozattal adózókat.

-Isten után a bonc elé, úgy járultak színe elé. Szól az első:

-<span class="pagenum"><a name="Page_96" id=

-"Page_96">-96-</a></span></p>

-<p>– Jó reggelt, szent bonc apóka.</p>

-<p>– Este van már, ne reggelt mondj, – inti őt a templom bonca.</p>

-<p>– Nekünk, János-bogaraknak, – feleli a kis bogárka – estével

-kezdődik a napunk.</p>

-<p>– Mi jót hoztál? – kérdi a bonc.</p>

-<p>– Azért jöttem színed elé, adnál egy kis világítót.</p>

-<p>– Hoztál rizsbort, hoztál <i>szen</i>-pénzt? – kérdezi a kapzsi

-szent bonc.</p>

-<p>– <i>Szake</i>-borom egy mérőnyi, – feleli a bogaracska.</p>

-<p>– Fösvényke az áldozásod, – mondja a bonc – no de mutasd a

-potrohod.</p>

-<p>Megfordul a kis bogárka s odatartja a potrohát. Veszi a bonc az

-acélját, megcsiholja a kováját s amint a bogárhoz tartja, máris

-csillog a potroha. Huss… elrepül nagy vídáman, nézik, lesik mind

-ahányan.</p>

-<p>Jön egy másik János-bogár.</p>

-<p>– Bonc apó, de villoghatnék…</p>

-<p>– Mit áldozol istenkédnek?</p>

-<p>– Tíz <i>szen</i>-pénzem a vagyonom, istenkémnek azt

-áldozom.</p>

-<p>– Szép kis summa, – mondja a pap – mutasd hát a potrohodat.</p>

-<p>Egyet csihol acélkován s már világít a potrohán.</p>

-<p>Harmadik jön két mérővel, egy negyedik öt <i>szen</i>-pénzzel;

-hoznak rizsbort mérőt hetet, hoznak <i>szen</i>-pénzt tizenhetet,

-acélkován egy csiholás, bogárkákon egy villogás. Röpked a sok

-János-bogár, csillogva kél, villogva jár. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span></p>

-<p>Egy szegény kis bogárka vetődik egy nap a templom elé. Se

-rizsbora nincsen, se <i>szen</i>-pénze, még csak bejutni se tud a

-bonc csarnokába. Ott álldogál a templom előtt és szomorú szívvel

-nézegeti, hogy mint villog a sok társa. Sötét volt az este és mert

-világítót nem kaphatott, akár csak a vak, úgy botorkálgatott

-elfelé. Felemelt egy fenyőszálat, botnak vette a kezébe, úgy

-bandukolt hazafelé, s amint lépked nagy vigyázva, valakibe

-belébotlik.</p>

-<p>– Vaksifüles, – kiált rá egy repülő kis János-bogár – kissé

-jobban vigyázhatnál.</p>

-<p>– János-bogár vagyok én is, – szól a megszeppent kis féreg –

-nincsen fényem, világítóm, sötétségben útmutatóm.</p>

-<p>– Mért nem mentél a templomba?</p>

-<p>– Azért, mert én szegény vagyok, se pénzem, se

-<i>szake</i>-borom, világítót nem kaphatok.</p>

-<p>– Mért nincs pénzed, mért nincs borod, te együgyű koldusfajta?

-Lám, én húsz <i>szen</i>-pénzt áldoztam, van is bőven világítóm,

-ni, hogy villog a potrohom.</p>

-<p>– Boldog bogár, – sóhajt a vak. – Ha bőven a világítód, adhatnál

-tán egy csípetnyit. Csak egy cseppet, hogy láthassak, hazafelé

-eljuthassak.</p>

-<p>– Abból ugyan nem villogtatsz, – szól Jánoska lelketlenül. –

-Világítót csak úgy kaphatsz, pénzzel-borral ha áldozhatsz. De ha

-haza akarsz jutni, nyujtsd a karod, elvezetlek.</p>

-<p>– Majd megtudod később, hova, – szól magában a rosszlelkű.</p>

-<p>Megörült a vak bogárka s tétovázva mondogatja:</p>

-<p>– Sajnálom, hogy fárasztalak, de ha utad arra vezet, fogd a

-karom, hadd lépkedjek. <span class="pagenum"><a name="Page_98" id=

-"Page_98">-98-</a></span></p>

-<p>Megfogja a vak bogárkát s úgy vezeti árkon-bokron, patakmentén,

-sziklafokon.</p>

-<p>– Itt egy árok, ugorjuk át.</p>

-<p>– Itt egy ember, repüljük át.</p>

-<p>– Itt egy nagy híd, lépjünk rája.</p>

-<p>– Jaj, be korhadt a karfája.</p>

-<p>Rávezeti a vak bogárkát a hídra és egyszerre csak zsupsz…

-betaszítja a tóba.</p>

-<p>– Világítód hogyha nincsen, a világon helyed sincsen – szól

-Jánoska lelketlenűl s illog-villog, tovább repül.</p>

-<p>Jó szerencse, hogy a vaksi nem merült le a mély vízbe. Tutaj

-úszott a híd alatt, arra esett a bogárka, s ahogy elvágódott rajta,

-eszmélete is elhagyta.</p>

-<p>Közben derengeni kezdett s amint száján betolult a hűs harmat,

-magához tér a bogárka. Kinyitja két szemecskéjét s hajnal hasad az

-égbolton. Kandikál a nap világa, játszadoz a sugárkája. Csak a

-sötétben nem láthatott, mert a potroha nem világított.</p>

-<p>Meg-meg széttekintget és amint lepillant a tutajról a vízre, hát

-egy bogárka kalimpálódzik benne. Megnézi, hát biz az egy

-János-bogárka volt, már-már fulladozott szegényke.</p>

-<p>– Ó, szegény kis pajtásocskám, vízbe hullott bogaracskám, –

-kiáltoz a tutajbéli. – Odarepül, megragadja és a vízből

-kivonszolja. Szárítgatja, ápolgatja, melengeti, babusgatja s a

-bogárka éledezik, új életre ébredezik.</p>

-<p>Tutajbéli kis bogárka, amint társát nézegeti s jól szemügyre

-amint veszi, megösmeri a bogárkát, a minapi kis Jánoskát.

-<span class="pagenum"><a name="Page_99" id=

-"Page_99">-99-</a></span></p>

-<p>Ugy esett meg a baj vele, hogy a társát minap este, amint vízbe

-bevetette, mintha misem történt volna, vígan tovább repülgetett,

-szökdécselve lejtegetett. Kis leányzó jött a réten, legyezője a

-kezében, s amint Jánost megpillantja, legyezőjét rácsapja. Zsupsz,

-a vízben a bogárka, így esett a dolog rajta.</p>

-<p>Megismerte ő is társát, tegnap esti vak bogárkát.</p>

-<p>Jánoska elhalványodik, kemény szíve elfogódik, s ajka rezzen,

-szeme rebben.</p>

-<p>– Be szégyellem, be restellem. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Testemésztő kígyófűve.</h2>

-</div>

-<p>Nagyétű volt <i>Josivara</i>. Szerette a halféléket, habzsolta

-az édességet, élt-halt töltött gombócokért, mindenféle

-csemegékért.</p>

-<p>Sétálni indult egy nap az erdőre, szellőztetni akarta a

-potrohát, hogy még jobban bírhassa az ételt. Amint megy-mendegél az

-erdei úton, egyszerre csak egy kígyót pillant meg. Épp egy nagy

-békát kapott volt el és amint egy-kettőre lenyelte, úgy felduzzadt

-a gyomra, hogy öklömnyire dagadt meg tőle.</p>

-<p>Feszengett a teletömött kígyó és jobbra-balra pislantgatott,

-mintha keresne valamit a földön. Egyszerre csak odasíklik egy

-bokorhoz, lehajtja a fejét a fű közé és nyalogatni kezd benne. Ott

-nőtt volt a kígyófüve, azt nyaldosta, azt ízlelte. És ime, ahogy

-nyalakodik a bokrok közt, egyszerre csak lohadozni kezd a

-duzzadtsága s egy-kettőre úgy elsímul, mintha sose lett volna benne

-béka. Nagyot nyújtózkodik aztán a kígyó, elégülten néz szét, még a

-nagyétűre is rápislog és eltűnik a bokrok közt.</p>

-<p><i>Josivara</i> csak nézi, nézi, és elgondolkozik a nagy csodán.

-Soha ilyet, mióta a világ.</p>

-<p>– Hátha én is füvet nyalnék s a gyomromon <span class=

-"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span>

-könnyítenék, hogyha teleettem magam, – tanakodik a pocakos, s már

-látja maga előtt a tele tányér gombócokat, ínyes-ízes

-falatokat.</p>

-<p>Odasiet ahhoz a bokorhoz ő is, kitép vagy egy marok füvet s

-lohol vele visszafelé. Beállít otthon a pajtásához és azt mondja

-neki:</p>

-<p>– Gyerünk gyorsan csemegézni, gombóckákat nyeldegélni; versenyt

-együnk, falatozzunk, ameddig csak győzi gyomrunk.</p>

-<p>– Jól van, – mondja a másik falánk – vagy te győzöl vagy én

-győzök, pukkadásig ám mérkőzzünk.</p>

-<p>Készíttetnek ételeket, ízes-mézes gömböcskéket, ilyen

-<i>dangó</i>t, olyan <i>dangó</i>t, rizzsel bélelt

-<i>kibidangó</i>t. Ravaszul hunyorít a nagyétű és úgy gyűri befelé

-a gombócokat, hogy húsz embernek is elég lett volna. Puffadoz a

-potroha és úgy teli lett a gyomra, hogy pihenőt kellett

-tartania.</p>

-<p>– Heverésszünk le egy kissé, – mondja a pajtásának – aztán

-megint hozzákezdhetünk.</p>

-<p>Kígyófüve a kezében, bízik benne magatelten.</p>

-<p>Ledől aztán a nagyétű és úgy szedi elő a füvet, hogy meg ne

-lássa valahogy a pajtása; sem azt, hogy elővette, sem azt, hogy

-nyalogatja. Nagy mohón lát hozzá, s addig nyalja, szopogatja,

-ameddig csak szusszal bírja.</p>

-<p>Várja eközben a másik, hogy kipihenje magát a nagyétű és hogy

-újra hozzáláthassanak, eszem-iszom dáridónak. Várja, várja, csak

-nem mozdul a pajtása. Odalép hozzá, megnoszogatja és amint ránéz a

-mozdulatlanra, hát majd odalett a nagy rémülettől. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p>

-<p>Lába kelt a nagyétűnek, nyoma sincs a nagybélűnek, csak a ruha

-az maradt meg, gombócokkal az tellett meg. Feje helyén egy nagy

-gombóc, s ahová csak odanézett, mindenütt a

-<i>dangó</i>-gombóc.</p>

-<p>Az esett meg a szegénnyel, <i>Josivara</i> bendőjével, hogy a

-fűnek szörnyű mérgét, annak nyalta mérges levét. Kígyőfüve kígyónak

-jó, a nedűje annak való. Ha ki más a levét nyalja, annak testét

-széjjelmarja, elemészti, elsorvasztja. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A boszorkánypók.</h2>

-</div>

-<p>Volt egyszer egy félig rom helység és abban a helységben egy

-félig rom templom. Az a híre volt ennek a templomnak, hogy rossz

-szellemek, meg boszorkányok kísértenek benne. Aki emberfia oda

-betévedt, sose látta meg többé a napot.</p>

-<p>Mindig akadt egy-két <i>szamuráj</i>, meg is próbálkoztak a

-kísértetekkel, de aki betette hozzájuk a lábát, sose jutott onnan

-ki. Hacsak a halópora nem.</p>

-<p>Egy szép napon megint megjelenik egy <i>szamuráj</i>, hogy ha

-addig él is, bemegy ő abba a templomba és végére jár a

-dolognak.</p>

-<p>Nagy volt a híre ennek a vitéznek, de még nagyobb a

-bátorságának, meg az okosságának. Odamegy a templom elé és így szól

-a falubéliekhez:</p>

-<p>– Ha reggelre még életben leszek, előveszem a templom dobját és

-dobolok egyet-kettőt rajta. Ahogy a nap felkél, itt legyetek a

-templom előtt.</p>

-<p>Fogja aztán a mécsest, meggyujtja és belép vele a templomba.

-Odamegy az oltár elé, ahol a <i>Buddha</i> képe volt kifaragva és

-leguggol a földre, a poros kőkép alá. Semmi különöset nem látott,

-semmiféle hangot nem hallott.</p>

-<p>Egyszerre csak, alighogy elkondult az éjfél, egy <span class=

-"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span>

-szörnyeteg pattan eléje. Csak fél teste volt meg a kísértetnek,

-mintha hosszában vágták volna ketté. Fél fejével arra fordul, fél

-szemével arra tekint és elkurjantja magát, azt is csak a fél

-szájával, hogy <i>hitokuszáj</i>: embert érzek.</p>

-<p>Meg se moccant a <i>szamuráj</i>, úgy ült a helyén, mintha

-odacövekelték volna. El is tünt az a feleszörnyeteg, mintha csak

-ott se lett volna az imént.</p>

-<p>Alig egy-két perc és egy másik kísértet, egy bonc (pap) féle

-jelenik meg előtte. <i>Szemiszen</i> (koboz) van a kezében és olyan

-csodaszépen játszik rajta, olyan csodaszépen énekel hozzá, hogy

-embertől nem is telik ki az ilyesmi. Gondolta is a <i>szamuráj</i>,

-hogy a fele se tréfa ennek a játéknak.</p>

-<p>Nagy hirtelen talpra ugrik és kardot ragad a boncra. Ránéz a

-bonc a <i>szamurájra</i> és úgy elkacagja magát, hogy a könnye is

-kicsordul.</p>

-<p>– Te tán azt hitted, – mondja a vitéznek – hogy én valami

-boszorkánymester vagyok. Ó, szó sincs róla. Én a bonca vagyok ennek

-a templomnak és ilyenkor esténként az a kötelességem, hogy játsszak

-és énekeljek és hogy mulattassam a templom szellemeit. Ugy-e, hogy

-szépen szól ez a <i>szemiszen?</i> Megpróbálkozhatnál vele te

-is.</p>

-<p>És már nyujtja is a muzsikáját a <i>szamuráj</i>nak, hogy vegye

-a kezébe és játsszék egyet rajta.</p>

-<p>Óvatos volt a vitéz és óvatosan nyúlt utána, de csak egyik

-kezével, még pedig a ballal. A jobbikban a kardját szorongatta

-volt.</p>

-<p>Abban a pillanatban, ahogy hozzáért a kezével, olyan egy nagy

-pókháló lett abból a <i>szemiszen</i>ből, és olyan förtelmes egy

-pók abból a boncféléből, hogy egyszerre csak azon veszi magát

-észre, hogy benne <span class="pagenum"><a name="Page_105" id=

-"Page_105">-105-</a></span> van a rémítő nagy hálóban és csak úgy

-markolássza a balkezével.</p>

-<p>Lelkében a bátorsága, jobbjában a kardja. Megragadja és olyat

-csap vele a bonc-pókra, hogy kibuggyan a fajzat feketénél is

-feketébb vére. A háló pedig fogta és markolta és úgy

-belégabalyodott a fonalaiba, hogy moccanni se tudott benne.</p>

-<p>A megsebzett pók meg csak mászott kifelé, csak vánszorgott

-elfelé és egyszerre csak – ime, felkelt a ragyogó nap.</p>

-<p>Futva jön a sok falubéli, ki emerről, ki amarról, berontanak a

-templomba és ott találják a <i>szamurájt</i>, még mindig vergődik a

-hálóban. Csak üggyel-bajjal, vesződséggel, fáradsággal, hogy

-kiszabadíthatták belőle.</p>

-<p>Meglátják a földön a vércseppeket és nyomon kíséri a sok ember,

-kifelé a templomból, befelé egy avaros kertbe, annak is egy

-barlangjába. Olyan irtózatos a nyögés, olyan félelmetes az üvöltés,

-ami kitör a barlangból, hogy mind hátratántorodnak tőle.</p>

-<p>Csak a <i>szamuráj</i> nem ijed meg, hanem beront a barlangba és

-kiirtja a pók lelkét, a boszorkány szülöttjét.</p>

-<p>Meg is híresedett a neve még jobban, meg is nőtt a bátorsága még

-erősebben, meg is gyarapodott az okossága még többszörösebben.

-<span class="pagenum"><a name="Page_106" id=

-"Page_106">-106-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Tengert apaszt, tengert dagaszt.</h2>

-</div>

-<p>Békességben éldegélt a két testvér, a halászgató <i>sogun-fi</i>

-(királyfi) és a vadászgató <i>sogun-fi</i>. Az idősebbik a

-halászásért élt-halt és úgy el tudott ügyeskedni, hogy nagy halak,

-kis halak bőven akadtak a horgára.</p>

-<p>A fiatalabbik meg vadászgatni járt és erdőn-hegyen a tanyája,

-csak úgy hullajtotta a sok vadat.</p>

-<p>Előáll egy nap a kisebbik és azt mondja a bátyjának:</p>

-<p>– Cseréljük meg a mesterségünket, bátyja. Helyettem te menj

-vadászni, én meg a tengerre megyek és halakkal próbálkozom meg.

-Csak a zsinegedet, meg a horgodat add ide vagy egy-két napra.</p>

-<p>Az idősebbiknek nem igen volt ínyére a dolog és eleinte hallani

-se akart róla; de addig rimánkodott neki az öccse, míg beleunt és

-azt mondta neki:</p>

-<p>– Na, nem bánom hát, ha cserélünk is.</p>

-<p>Veszi a kisebbik a horgot meg a zsineget, odamegy vele a

-tengerre, de egy fiahal, még csak annyit se tudott fogni. Hát még

-mikor a horog is odaveszett, a tengerbe találta

-belepottyantani.</p>

-<p>Kéri az idősebbik a horgot, mert más dolog a vadászás és megint

-más a halászás; mindenki csak a maga dolgával foglalatoskodjék.

-<span class="pagenum"><a name="Page_107" id=

-"Page_107">-107-</a></span></p>

-<div class="figcenter" style="width: 369px;"><a href=

-"images/i003hq.png"><img src="images/i003.png" alt=

-"Tengert apaszt, tengert dagaszt." title=

-"Tengert apaszt, tengert dagaszt." /></a>

-<p class="caption">Tengert apaszt, tengert dagaszt.</p>

-</div>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_108" id=

-"Page_108">-108-</a></span></p>

-<p>– Biz én egy halat se tudtam fogni, a horgod meg odaveszett a

-tengerbe.</p>

-<p>– Nekem pedig előkerítsd azt a horgot, – mordul rá a bátyja – ha

-törik, ha szakad.</p>

-<p>Előveszi a kisebbik a nagy kardját, apróra töri és vagy ötszáz

-horgot kalapál össze belőle. Viszi a bátyjának és odaajánlja

-neki:</p>

-<p>– Nem kell nekem a te horgod, – kiált rá az öccsére.</p>

-<p>Megint előszedi a kardját és dirib-darabjaiból vagy ezer horgot

-kovácsol össze.</p>

-<p>– Ezer horog azért az egyért, – mondja a bátyjának.</p>

-<p>– Nekem csak a magamé kell, de meg is legyen ám, – fenyegetődzik

-az idősebbik.</p>

-<p>Elbúsúlja magát a kis <i>sogun-fiú</i>, odaballag a tenger

-mellé, leül és keserveseket sóhajtgat.</p>

-<p>Megjelenik előtte egy ember, a tengernek volt a bölcs öregje és

-kérdi a legénytől:</p>

-<p>– Mért sírsz-rísz oly keservesen, <i>sogun</i> ivadéka?</p>

-<p>Elmondja a legény a búját-baját, hogy mint vesztette el a bátyja

-horgát és hogy csak az az egy kell neki, még pedig ha törik, ha

-szakad.</p>

-<p>Fogja magát az emberke, a tengernek a bölcs öregje, egy csónakot

-teremt valahonnan elő és beleülteti a legénykét. Aztán egyet lódít

-rajta és amint a parttól elfelé, azt kiáltja utána az emberke:</p>

-<p>– Egy darabig csak úszkáljatok, haladjatok; szép síma a tenger,

-nem esik rajta bajotok. Addig menjetek, míg egy palotához nem

-juttok, olyan a formája, akár a halpikkelyeké. A tenger uráé az a

-palota, ő lakik benne meg a házanépe. Ha odaérsz a kapujához, egy

-nagy <i>Kasszia</i>fát fogsz ott megpillantani, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> alatta

-meg egy kútat. Jól megjegyezd magadnak.</p>

-<p>– Az lesz ott a dolgod, hogy felmászol a fára, annak is a

-legtetejére és addig ülsz rajta, míg meg nem lát a tenger urának a

-lánya. A többit aztán ő fogja eligazítani.</p>

-<p>Szószerint cselekedett meg mindent a <i>sogun-fi</i> és ahogy

-odaérkezett ahhoz a halpikkelyes vízi palotához, odasietett a

-<i>Kasszia</i>fa mellé, felmászott rajta és leült egy ágra, a

-legtetejére.</p>

-<p><i>Gyöngyiké</i>nek hítták a tenger urának a lányát, az ő

-szolgálói járnak ahhoz a kúthoz, hogy aranykorsóikat vízzel

-merítsék tele. Épp most jönnek a korsócskákkal és amint odanéznek a

-nagy fára, mintha napsugaras lenne a teteje. Még erősebben

-odanéznek, hát meglátják rajta a legényt; szép volt az arca, annak

-volt fent a ragyogása.</p>

-<p>Észrevette a <i>sogun-fi</i> a lányokat és vizet kér tőlök.</p>

-<p>Odasietnek a kúthoz, aranykorsóikat telemerítgetik és egy kis

-aranykupácskába abba öntenek neki s úgy nyujtják oda a vizet. A

-<i>sogun-fi</i> épp csak hogy a szájához érintette a kupát. Egy kis

-drágakő lógott a nyakán, előveszi, a szájába teszi és beleejti az

-aranykupába. A lányok aztán veszik az aranykorsókat, az

-aranykupácskát, hazatérnek vele és <i>Gyöngyiké</i>nek nyujtják

-oda.</p>

-<p>Fogja a lányka az edényt és amint önti a kupából a vizet, kihull

-a kis drágakő belőle.</p>

-<p>– Volt valaki a kapu mellett, a kút közelében? – kérdi a

-szolgálóitól.</p>

-<p>– Egy legény ült a fa tetején, – felelik a lányok – úgy

-ragyogott az arca, akár a nap sugara; még <span class=

-"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> az

-atyádénál is különb a szépsége. Vizet kért tőlünk, mi meg adtunk

-neki. De alig hogy ivott belőle, csak épp egy kövecskét ejtett a

-kupába.</p>

-<p>Elámult a lány a beszédjükön és kiment a palotából, hogy

-megnézze azt a legényt ő is. Csak egy pillanatra lépett ki, épp

-hogy ránézhetett a <i>sogun-fi</i>ra. Odasietett az apjához, a

-tengerek urához és azt mondta neki:</p>

-<p>– Apámuram, egy legény áll a kapunknál, a <i>Kasszia</i>fáról

-nézdegél lefelé.</p>

-<p>Kilép a tenger ura a palotából, hogy szemügyre vegye azt a

-legényt. Felpillantott a fára és tüstént megsejtette, hogy kivel is

-van dolga. Odakiáltott a legénynek, hogy szálljon le a fáról és

-térjen be hozzá vendégének.</p>

-<p>Leszáll a <i>sogun-fi</i> és együtt mennek be a palotába.

-Mennyezetes nagy széket tesznek le eléje, tengeri állatok bőrével

-bélelve, selyem kárpitokkal nyolcszorosan fedve. Azután meg nagy

-lakomára terítettek és úgy jártak a legénynek a kedvében, úgy

-lesték a szavait, hogy a vége az lett, hogy a felesége lett

-<i>Gyöngyike</i>. Ugy éltek, mint hal a vízben, még annál is

-különbül.</p>

-<p>Három esztendő telt el azóta. Egy éjjel, mikor épp letelőben

-volt a harmadik esztendő, hogy hogy nem, az otthonjára eszmélt a

-legény és úgy elővette a vágyakozás, hogy ugyancsak sóhajtgatott az

-ágyában.</p>

-<p>Meghallotta a felesége a sóhajtozását és nehezére esett neki.

-Mondja másnap az apjának, a tengerek urának:</p>

-<p>– Mindezideig boldogok voltunk, semmise zavart meg bennünket.

-Csak az éjszaka történt először, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> hogy szomorkodott, meg

-sóhajtgatott az uram. Vajjon mi lelhette szegényt, mi hirtelen

-bánat érhette?</p>

-<p>Megszólítja másnap a tenger ura és kérdi a vejétől, hogy mi

-bántja a lelkét és hogy voltaképpen miért is jött az ő országába.

-Elmondja erre a <i>sogun-fi</i>, hogy mi minden történt otthon vele

-és hogy mennyire haragszik rá a bátyja, hogy a tengerbe veszett a

-horga.</p>

-<p>Kiadja a tengerek ura a parancsot, hogy aki hal, meg halféle

-csak él a tengerben, akár kicsiny, akár nagy, akár szelíd, akár

-vad, mind járuljon a színe elé. Mind megjelenik előtte és

-térdet-fejet hajtanak neki.</p>

-<p>– Ki talált egy halászhorgot? – kérdezi tőlük.</p>

-<p>Azt feleli a sok hal:</p>

-<p>– Egy <i>saj</i>-halacska él köztünk, sokat panaszkodik

-mostanában, hogy a torkába akadt valami és fáj neki, ha nyel egyet.

-Meg kellene nézni, hogy mi akadt a torkába.</p>

-<p>Odahozzák a <i>saj</i>-halacskát, a száját felpeckelik,

-belenéznek a torkába, hát ott a horog benne. Kiveszik, jól

-megmossák és úgy adják oda a <i>sogun</i>-ivadéknak.</p>

-<p>– Még valamit adok neked az útra, – mondja a tengerek ura – ha

-mindenképpen haza akarsz nézni.</p>

-<p>Két drágakövet vesz azután elő, gömbölyű volt, ragyogó, az egyik

-az apasztó kő, a másik meg a dagasztó kő. Odaadja a vejének és azt

-mondja neki:</p>

-<p>– Menj haza az országodba és add vissza a horgot a bátyádnak. Ha

-azt látod, hogy nem fogad jó szívvel és ha el akar majd hazulról

-üldözni, akkor azt tedd vele, hogy ha ő domboldalon ültet rizst,

-<span class="pagenum"><a name="Page_112" id=

-"Page_112">-112-</a></span> akkor te meg a völgy aljában ültess, ha

-pedig ő akarja a völgy alját, akkor te meg a domboldalra kerülj. A

-víz folyását majd én igazítom, neki csak a kárára, neked pedig

-hasznodra.</p>

-<p>– Ha majd megharagszik emiatt a bátyád és el akarna pusztítani,

-akkor csak ezt a két drágakövet vedd elő. Először a dagasztót

-veszed a kezedbe és úgy megdagad tőle a tenger, hogy a földjét,

-mindenét elárasztja a víz. Megijed majd a bátyád és rimánkodásra

-fogja a dolgot. Ha meg akarsz neki bocsátani, akkor a másik követ

-veszed elő, az apasztót, és legott megapad a sok víz s megmenekül a

-nagy veszedelemtől. Jól megjegyezd, amit mondtam.</p>

-<p>Megint kiad aztán egy parancsot és hivatja a sok

-krokodílust.</p>

-<p>– A földre akar a <i>sogun-fi</i> menni, – így szól hozzájuk. –

-Ki viszi őt a leggyorsabban és aztán hírt is hoz róla?</p>

-<p>Előáll egy krokodílus, jó nagy volt a sok nagy közt és azt

-mondja a parancsolójának:</p>

-<p>– Egy nap alatt odaviszem és még vissza is térek aznap.</p>

-<p>– Akkor indulhattok, – mondja a tengerek ura. – Jól vigyázz,

-hogy ha majd odaértek a tenger közepére, meg ne ijeszd valahogy a

-<i>sogun-fi</i>t.</p>

-<p>Ráültették aztán a krokodílusra és neki a tenger rengetegének.

-Még aznap meg is érkeztek és amikor visszafelé készült a

-krokodílus, elővette a legény a tőrét, leoldotta a derekáról és a

-krokodílus nyakára kötötte. Ez az ő üzenetje a tengerentúlnak, meg

-a hitvesének.</p>

-<p>Első dolga aztán az volt, hogy visszaadta a megkerült horgot és

-úgy viselkedett a bátyjával, ahogy <span class="pagenum"><a name=

-"Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> a tengerek ura tanácsolta

-volt neki. Ha a bátyja lent ültetett rizst, ő felfelé ment a

-magáéval, ha pedig felment a bátyja a rizsével, ő meg lefelé jött

-az övével. A többit aztán a víz intézte el és azt a rizsföldet

-öntötte el mindig, amelyik az idősebbiké volt.</p>

-<p>Szegény ember is lett a bátyjából, a fiatalabbik meg egyre csak

-gazdagodott. Kitört az irígység a bátyjából és nekiront egy nap a

-fiatalabbiknak, hogy végez az életével. Épp hogy csak előkaphatta a

-dagasztó követ és amint felfelé tartja, úgy ront elő a tenger árja,

-hogy az idősebbiknek nemcsak a földje, de a teste-lelke is víz alá

-kerül.</p>

-<p>Aj, de megrémült a bátyja. Könyörög az öccsének és rimánkodik

-neki, hogy ha egyebét nem, legalább az életét mentse meg.

-Szánja-bánja a tettét és csak úgy vergődik a hullámok közt.</p>

-<p>A másik követ veszi elő a fiatalabbik, az apasztót és ahogy

-felfelé tartja, egyszeribe eltakarodik a sok hullám.</p>

-<p>Térdre borul az idősebbik és megfogadja, esküvel is erősíti,

-hogy az öccsét ismeri el urának és hogy csak az ő szavainak lesz a

-megfogadója. Békességben éltek, boldog lett a sorsuk és nem sok idő

-mulva <i>Gyöngyike</i> is eljött, ura örömére, vigasztalására.

-<span class="pagenum"><a name="Page_114" id=

-"Page_114">-114-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Csalafinta rókakölyke.</h2>

-</div>

-<p>Hárman laktak az egyszeri erdőben. A borz, a róka, meg az

-egyetlenje, a rókakölyök. Csak ők maradtak meg benne, a többijét

-mind vadászok irtották ki. Hol íjjal, meg nyíllal, hol meg

-tőrbeejtéssel.</p>

-<p>A szarvas, a vaddisznó, a sok nyúl, a menyétféle, meg a rengeteg

-mókus egy szakadó szálig mind kipusztult belőle.</p>

-<p>Amint mondám, csak a borz, meg a két róka maradt benne életben.

-Beléjök is már csak hálni járt a lélek, mert a betevő falatjok se

-volt meg. Dehogy is merészkedtek ki a rókalyukból, meg a

-borzfészekből, féltek a vadásznak a cselétől meg a tőrvetésétől.

-Azt se tudták szegények, hogy mitévők legyenek és hol keressék a

-harapnivalójukat.</p>

-<p>Megszólal egy éhes reggelen a borz:</p>

-<p>– Kieszeltem valamit, jól ide figyeljetek a szómra. Én majd

-halottnak tettetem magam, te meg, róka koma, emberré változol.

-Hátadra kapsz, becipelsz a városba és egy kis pénzmagocska majd

-csak csurran értem. A pénzen aztán egyet-mást összevásárolsz és ha

-meglesz az ennivaló, visszasietsz vele az erdőbe. Én majd

-megtalálom a módját és úgy elinalok a városból, hogy még a hült

-helyemet se találják. Hozzá ne nyúljatok addig az ennivalókhoz,

-<span class="pagenum"><a name="Page_115" id=

-"Page_115">-115-</a></span> míg meg nem jövök. Különben velem

-gyűlik meg a bajotok. Majd a rákövetkező héten tirátok kerül a sor,

-akkor meg te színleled a halottat és én adok túl rajtad.</p>

-<p>Kap a róka az alkalmon, legalább a csemetéje is jóllakhatik

-egyszer. A borz meg leterül a földre és meg se moccan többé, akár

-egy igazi halott.</p>

-<p>– Te pedig, – mondja a róka a kölykének – ki nem bújsz a

-lyukból, míg vissza nem jövök. Jól viseld magad, majd meglátod,

-hogy milyen pompás ennivalónk lesz ma.</p>

-<p>Már nyalogatta is a kölyköcske a szája szélét.</p>

-<p>Fogja aztán és emberré változik el, egy favágó legénnyé.

-Megragadja a borzot, két-két lábát összeköti, rápenderíti a vállára

-és megy be vele a városba. Egy-kettőre vevője is akadt és jó pár

-garast kapott érte.</p>

-<p>Siet aztán a pénzzel a vásárra, halat vásárol, <i>tofu</i>-rizst

-vásárol, egy kis édesség-félét a csemetéjének és igyekszik aztán

-vissza az erdőbe, erdőbeli tanyájukba. Megint rókává vedlik át és

-besiet a rókalyukba, hogy megnézze a kicsinykéjét.</p>

-<p>Alig győzte már a várással, olyan éhes volt a rókácska. Szalad

-az anyjához és úgy kapkod az édesség felé, mintha sose látott volna

-affélét. De talán nem is látott még.</p>

-<p>– Nem, nem, – csitítja az anyja – a tisztesség úgy hozza

-magával, hogy bevárjuk a borzot. Majd csak hármasban lássunk hozzá,

-addig csak tűrtőztesd magad.</p>

-<p>Ehol siet is már a borz, csak úgy liheg a nagy futástól.</p>

-<p>– Remélem, – mondja nagy gyanakodással – <span class=

-"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> hogy

-nem nyúltatok hozzá az ételhez. Kissé sokáig tartott, míg

-megugorhattam a városból. Az az ember, akinek eladtál volt, a

-feleségét is odahozta, hogy megmutasson neki és hogy eldicsekedjék,

-hogy milyen jó vásárt csinált velem. Többet is kérhettél volna

-értem, akár a dupláját is megkaptad volna. Mikor aztán magamra

-maradtam, úgy eliramodtam az udvarukból, hogy csak úgy porzott

-utánam az út.</p>

-<p>Leülnek aztán az ebédhez és ó, de ízlett nekik az a sok

-mindenféle étel. Hát még a rókakölyöknek az édesség. A legjobb

-falat mégis a borzé volt, ő nyúlt először utána és utolsónak is ő

-hagyta abba.</p>

-<p>Egy-két-három napig még tartott az ételben, csak eléldegéltek

-belőle valahogy. Rövidesen kifogytak ám belőle és még csak

-éh-koppra se maradt semmi.</p>

-<p>– Most rajtad a sor, – mondja a borz a rókának – ezúttal te

-kerülsz vásárra.</p>

-<p>Leterül a róka a földre, a borz meg vadásszá változik, aztán a

-vállára kapja a rókát, besiet vele a városba és ugyancsak jó vásárt

-csinál vele.</p>

-<p>Kapzsi volt ez a mi borzunk, meg falánk. Másnak semmit, magának

-meg mindent, egyre azon járt az esze. Mit gondoltok, miben

-mesterkedik a ravasz? Amint megkapta a pénzét a rókáért, odasúg az

-ember fülébe és azt mondja neki:</p>

-<p>– Csak tetteti magát ez a róka, vigyázz, hogy túl ne járjon az

-eszeden és meg ne ugorjék az udvarodból.</p>

-<p>– Azt csak bízd rám, – mondja az ember és már kapja is a furkós

-botot és olyat kólint vele a szegény róka fejére, hogy menten

-kiadta a páráját.</p>

-<p>A borz meg kapta magát, összevásárolt ami csak <span class=

-"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> jó

-falat, szalad vissza az erdőbe és nekilát az evésnek. Egy falatka

-nem sok, annyit se adott a kis rókakölyöknek. Pedig hogy sírt-rítt

-az anyja után, hogy rimánkodott egy kis ételmaradékért.</p>

-<p>Életrevaló volt a kis róka és gondolkozóba esik szegényke. Rá is

-jött a kétszer-kettőre, hogy a borzon keresse az anyját, meg minden

-búját-baját. Nagynak sem volt elég nagy, erősnek sem volt elég

-erős, de csalafintának eléggé az volt már.</p>

-<p>Mintha mi sem történt volna vele és mintha semmiről se tudna,

-odamegy egy nap a borzhoz és mintha tréfakedvében volna, azt mondja

-neki:</p>

-<p>– Játszhatnánk már egyet borzapó, emberekre változzunk el. Ha te

-leszel az ügyesebbik és nem ismerek rád majd, akkor te leszel a

-nyertes. Ha pedig te nem ismersz rám, akkor én leszek a

-győztes.</p>

-<p>– Nem bánom, – mondja a borz és gondolja magában, hogy majd csak

-túljár annak a cseppségnek az eszén.</p>

-<p>– Ha akarod, – mondja a kis róka – akár én kezdhetem meg a

-játékot. Majd meglátod, hogy olyan egy csillogó-villogó ember lesz

-majd belőlem, hogy szemed-szád is eláll tőle.</p>

-<p>– No csak rajta, – biztatja a borz.</p>

-<p>Egyet gondol aztán a kis róka és szalad egy nagy fa mögé, hogy

-onnan vigyázza meg a borzot. Még csak nem is változik el, hanem

-rókácskának marad meg, csalafinta huncutkának.</p>

-<p>Egy híd volt a közelükben, azon szoktak volt az emberek

-átjárni-kelni. Épp egy nagy sokaság tolongott rajta, sok-sok

-<i>szamuráj</i>, sok gyalogszolga, középütt meg egy <i>norimono</i>

-(gyaloghintó), benne <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=

-"Page_118">-118-</a></span> meg csillogó-villogó ruhájában a

-<i>dájmió</i>. Kapóra jött a kis rókának a dolog.</p>

-<p>A borz is lesbe állott eközben és vigyázott, hogy mivé változik

-a rókácska.</p>

-<p>Amint meglátja a borz a nagy sokadalmat és középütt a

-<i>norimono</i>t, a <i>norimono</i>ban a csillogó-villogó

-<i>dájmió</i>t, egyet villan a szeme, hogy megtalálta a rókácskát.

-Senki más, csak ő ülhet abban a gyaloghintóban, gondolja

-magában.</p>

-<p>– Megvagy, kis róka, – kiáltja a borz – én vagyok a nyertes.</p>

-<p>És csak úgy szalad a <i>dájmió</i> kocsija felé.</p>

-<p>– Fogjátok meg, – kiált egyet a <i>dájmió</i> – a a fejét

-csapjátok le nekem.</p>

-<p>Rohan egy <i>szamuráj</i> a kardjával és olyat csap rá a borzra,

-hogy a porba hullott le a feje.</p>

-<p>A rókácska meg ott guggolt a fa mögött és az édesanyja jutott az

-eszébe, meg a borznak a gonoszsága. Meg is bűnhődött érte

-keservesen. <span class="pagenum"><a name="Page_119" id=

-"Page_119">-119-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Tíz szen-pénz a halszag ára.</h2>

-</div>

-<p>Magánosan éldegélt az egyszeri öreg ember. Se felesége, se

-gyereke, se senkije a nagy világon.</p>

-<p>Egy halászcsárda volt a szomszédságában, halakat sütöttek-főztek

-benne. Szerette az öreg a halfélét, élt-halt érte; de mert nem volt

-hozzá való pénze, csak épp hogy a foga vásott utána, csak épp hogy

-feléje ha szagolhatott. Hej, pedig be csiklandozta az orrát, be

-pompás is volt az a jóféle halszag.</p>

-<p>– Legalább a szagával hadd lakjak jól, – sóhajtozik a szegény

-ember és vesz vagy egy-két marok rizst, szegényesen megfőzi, odaül

-vele a halászcsárda elé és úgy pálcikázza befelé.</p>

-<p>Egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja.</p>

-<p>Igy tett aztán nap-nap után, hétről-hétre egymásután. Ette a

-rizsét hal-illattal, a levesét ikra-szaggal és ha rizsbor járta

-bentről, üreset nyelt hozzá kintről.</p>

-<p>Épp javába szipogatta a halszagot, amint észreveszi a dolgát a

-halasgazda.</p>

-<p>– Lám-lám, – mondja a rosszlelkű, irígykedő, kevéshitű – hogy

-szippantja a hal szagát, a jó ízét, az illatját ez az öreg

-élhetetlen, jómagával tehetetlen. Ingyen biz én a halacskát, nem

-engedem az illatját. <span class="pagenum"><a name="Page_120" id=

-"Page_120">-120-</a></span> Sort kerítek a dolgára, járjon csak a

-más malmára.</p>

-<p>Gyanutlanul tesz-vesz eközben az öreg, ismét odaoldalog a

-csárdához s egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja.

-Épp jóízűen szemecskélgetett, amint odaáll eléje a gazda és így

-szól hozzá:</p>

-<p>– Rizs mellé a hal illatját, fogyasztgatod a zamatját; tíz

-<i>szen</i>-pénz az ára neki, egy-kettőre, fizesd csak ki.</p>

-<p>Nagyot néz a szegény öreg, alig hisz a két szemének. Gondolkozik

-egy-két percig s mint akinek dolga rendjén, belenyúl a mély zsebébe

-és egy ütött-kopott erszényt húzogat elő belőle. Kiolvassa a tíz

-<i>szen</i>-pénzt, egymás mellé elrendezvést, odatartja a gazdának

-s így szól hozzá ráadásnak:</p>

-<p>– Nem láttam én csak a színét, aminek most kéred bérét; pénzem

-te is megnézheted, színét be is zsebelheted.</p>

-<p>Szólt az öreg s nyugodt fejjel odább állt a tíz

-<i>szen</i>-pénzzel. <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=

-"Page_121">-121-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A csodaforrás.</h2>

-</div>

-<p>Volt egyszer egy legényember, favágás a mestersége. Apja, anyja

-volt a mindene, azokért élt-halt, és azokért verejtékezett.

-Domboldalon volt az erdő, oda járt el hasogatni, erdők fáit

-döntögetni. Sokat dolgozott, sokat fáradozott, mégis csak

-szegénynek maradt szegény feje. Alighogy jutott valami az

-öregéknek, jóllakásig meg éppen nem tellett. Fájt is a legénynek a

-szíve, hogy szükséget szenvednek az öregék; mert egy élete, egy

-halála, azt is nekik szánta.</p>

-<p>Mindent megvont magától és a kevésnél is kevesebbje, mégis

-beérte vele. Anyja pedig jó kedvet mutatott és minden aprónak úgy

-megörült, csakhogy a fia kedvét ne rontsa.</p>

-<p>Bezzeg az apjuk, annak már zsémbesebb volt a természete. Morgott

-a rizsleveses vacsorának, morgott a gyenge teának, hát még az egyéb

-sok semminek.</p>

-<p>– Hacsak egy kis <i>szake</i>-borom lenne, – szokta volt

-mondogatni – hogy felmelegedhetnék tőle, jobban, mint attól a híg

-teától.</p>

-<p>Jött aztán a sok zokszó, hogy amikor ő fiatal volt és bírta a

-sok munkát, bővében volt a szake-italnak, még a jó emberei is

-kóstolgatták. Most legfeljebb csak forró vizet ha ihatik.

-<span class="pagenum"><a name="Page_122" id=

-"Page_122">-122-</a></span></p>

-<p>Bánkódott a fia a beszéden és akár még jobban igyekezett volna,

-csak meglenne a láttatja.</p>

-<p>– Honnan teremtsek többet elő? – tünődik a legény. – Honnan

-szedjem elő azt az itókát, a szake-rizsbort, mikor úgy szereti az

-öreg szülém és amikor úgy megszolgálna az egészségének.</p>

-<p>Épp javában törte a fejét és ahogy hasogatja a dombon a fákat,

-egyszerre csak mintha víz csobogna a közelében. Eddigelé is erre

-tett-vett, itt döntögette a fákat, vízfélének sose látta a nyomát.

-Pedig ime, hogy hallatszik a bugyogása. Ámuldoz a legény és amint a

-hang után indul, és mentül jobban közeledik hozzá, annál jobban

-bugyog, annál erősebben csobog.</p>

-<p>Szétnéz, hát nem egy forrás csillog elő? Vize tiszta, mint a

-kristály; színe csillog, mint az ezüst, föléje hajlik, utána nyúl

-és tenyerével merít benne, tenyeréből hörpint egyet. Csak hogy el

-nem dűl nagy ámultában. Forrás vize <i>szake</i>-ital, testüdítő,

-felfrissítő.</p>

-<p>Övén lóg a kobakja, leoldja és telemeríti csodaforrásvíznek

-csodaitalával. Ugy siet vele haza, ahogy csak a lábától tellett, és

-úgy örül a lelke, hogy mit szól majd az öreg szüle. Egyet hörpint

-belőle az öreg, kettőt hörpint belőle az öreg; hol a fiát nézi, hol

-az italt nézi; be nagy az öröme, hát a boldogsága.</p>

-<p>Egy szomszéd toppant be hozzájuk, hadd örüljön az is,

-megkínálják borral és elmondják neki a csodaital titkát.

-Házról-házra szalad a jó hír és ahány embere a falunak, mind az

-öregékhez siet; amíg tart az italban, minddel kóstoltatják. De im,

-hogy kiürült a kobak, hát csak beleszagolgatnak és nagyokat néznek

-egymásra.</p>

-<p>Korán kél másnap a favágó és siet az erdőre, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> hogy

-friss erővel lásson a munkához. Kobakot is visz magával, kissé

-nagyobbacskát, hogy meglegyen majd estére a nagy öröm. Odaér az

-erdőbe és amint közelében a forrásnak, hát uramfia, ott sürgölődik

-egy pár falubéli. Kinek veder a kezében, kinek korsó, kinek meg

-kancsó, hogy majd ők is merítenek abból a forrásból.</p>

-<p>Suttyomban jött a legelső, suttyomban a második is, utána meg a

-harmadik, és külön-külön mind azt hitte, hogy túljárt a többinek az

-eszén. Bosszankodott is az első, amint meglátott egy másodikat és

-bosszankodott a kettő, amikor egy harmadikat pillantottak meg és

-külön-külön is bosszankodott valamennyi, de meg restelkedtek is egy

-kissé.</p>

-<p>Jót nevetett magában a favágó és félrehúzódott tőlök, hogy ne

-kelljen őelőtte restelkedniök.</p>

-<p>Jócskán lehettek már együtt, majdnem a java falu, amikor

-elmosolyogja magát az egyik, hogy sose restelkedjenek most már

-egymás előtt. El is nevette magát valamennyi.</p>

-<p>– Azért jöttünk, mert megannyian egyet akartunk, – szólal meg

-egy ravaszképű. – Töltsük meg az edényeinket és úgy induljunk

-visszafelé.</p>

-<p>– Innánk előbb egyet, – szólal meg egy másik – ha már mellettünk

-az ital.</p>

-<p>Le is guggol már a forrás mellé, telemeríti a kobakját és – ó,

-be jó lesz – hörpint egyet belőle. Nem szól egy szót se, csak

-mereszti a szemét és megint hörpint egyet. Még nagyobbat bámul, egy

-harmadikat is hörpint.</p>

-<p>– Víz van ebben, – ordítja el magát – tiszta víz ez, semmi más.

-Csúffá tettek bennünket, bolondot űztek belőlünk. Hol az a favágó,

-– kiáltja – annak <span class="pagenum"><a name="Page_124" id=

-"Page_124">-124-</a></span> lássuk el a dolgát. Ő találta ki a

-forrást, fürösszük hát meg benne.</p>

-<p>Volt esze a legénynek, hogy egy szikla mögé surrant, onnan

-tartotta őket szemmel.</p>

-<p>Csak ránézni kellett arra a sok emberre. Mintha gyanuperrel

-éltek volna, sorra odamennek a forráshoz és egymásután kóstolgatnak

-belé. Víz volt biz az megannyijának, nem pedig a várva-várt

-<i>szake</i>. Lógott is az orruk, amint hazafelé bandukoltak; egy

-szó nem sok, annyit se szóltak egymáshoz, de még azt is lassan

-mondták.</p>

-<p>Most már a legény is előmerészkedett a rejtekéből.</p>

-<p>– Tán csak álmot láttam, – gondolja magában – és csak most

-ébredtem valóra. Álom lett hát volna az egész?</p>

-<p>Egyet dörzsöl a két szemén, körülnéz, a forrás egyre ott bugyog

-előtte.</p>

-<p>– Már csak megkóstolom a vizét – mondja, és veszi a kobakját,

-telemeríti és amint megízleli, biz az nem víz, hanem a legpompásabb

-<i>szake</i>-ital, akárcsak a tegnapi. Annak is maradt a forrás,

-ahányszor csak merített belőle.</p>

-<p><i>Szake</i>-italt merítgetett, amikor csak kedve tellett,

-mindenki más vizet látott, nem <i>szake</i>t, de vizet ivott.</p>

-<p>Jó messze eljutott a csodaforrás híre, a <i>mikádó</i> is

-meghallotta egy nap. Hivatja a derék favágót és minden jóval

-megjutalmazza, hogy apját, anyját úgy gondozta.</p>

-<p>Szent hely lett a csodaforrás és ahány gyerek, ahány szüle, mind

-elmegy a szentelt helyre, szeretetért imádkozni, szeretetben

-boldogulni. <span class="pagenum"><a name="Page_125" id=

-"Page_125">-125-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Téli hónap szamócája.</h2>

-</div>

-<p>Messze helyen egy kis házban, éldegélt egy özvegy asszony. Két

-szép lánya is volt neki; az egyiknek, nagyobbiknak

-<i>Hófehérke</i>, a másiknak, kisebbiknek <i>Rózsabimbó</i> volt a

-neve. Mostohalány volt a nagyobb, úgy is bánt az anyja vele; csak a

-másik, a kisebbik, az volt anyja szemefénye. <i>Rózsabimbó</i>

-talpig selyemruhácskában páváskodott, <i>Hófehérke</i> durva

-daróclebernyegben késő estig dolgozgatott. Szófogadó volt a

-nagyobb, alázatos, naplopó volt a kisebbik, akaratos. Minden munkát

-ő végzett el, <i>Hófehérke</i>; egész nap csak lustálkodott a

-bimbócska s a nénjét sem szenvedhette.</p>

-<p>Tél közepén járt az idő, napok óta hullott a hó; térdig érve

-jártak benne, fujdogált a jeges szellő. Napkeltekor a nagyobbik a

-konyhában sürgött-forgott, teát főzött, edényt mosott; a kisebbik

-jó melegben bábuival játszadozott. Azt mondja egy hideg reggel

-<i>Rózsabimbó</i> az anyjának:</p>

-<p>– Szamócára éheztem meg, jaj be ennék egy-két szemet.</p>

-<p>– Kerestetek, lelkem lánykám, – szólt az anyja s a másikat a

-konyhából bekiáltja.</p>

-<p>Megtörli két munkás kezét és úgy nyit be <i>Hófehérke</i>.

-<span class="pagenum"><a name="Page_126" id=

-"Page_126">-126-</a></span></p>

-<p>– Mit parancsolsz, édesanyám? – kérdezgeti szíves szóval.</p>

-<p>– Szamócára éhezett meg a bimbócska, kint a mezőn láss utána,

-teljék be a kívánsága.</p>

-<p>Tréfaszónak hiszi a szót a nagyobbik:</p>

-<p>– Édesanyám, télidő van, térdig érő hómezőben nem terem meg a

-szamóca.</p>

-<p>Mérgesen rivall rá anyja:</p>

-<p>– Ne akarj te mindent tudni, mindenben csak ellenkezni; takarodj

-ki a mezőre, szamócát hozz, értetted-e?</p>

-<p>Kimegy a lány a konyhába, a konyhából az úccára, az uccáról ki a

-rétre, térdig érő hóesésbe. <i>Hófehérke</i> megy-mendegél, hideg

-hó a térdéig ér és amint el-eltünődik, árva sorsán keseredik,

-egyszerre csak nagy hirtelen, ott terem egy öregecske. Vállig lóg

-le hosszú haja, hófehér a nagy szakálla; néz a lányra szelíd

-szemmel, szól hozzája nyájas szívvel.</p>

-<p>– Sose búsulj, sose aggódj, a sorsodon sose rágódj; elvezetlek

-én egy helyre, szamócás kis kertecskébe.</p>

-<p>Hófehérke csodálkozik, szólásra sem bátorkodik. Elől megy az

-öreg ember, utána meg Hófehérke s kisvártatva el is jutnak, réten

-túl egy kertecskébe. Amint oda megérkeznek és egy kicsit

-megpihennek, egyet tapsol két kezével, felfelé néz két szemével,

-fehérhajú öreg ember.</p>

-<p>Mint a villám olyan fürgén, pattan elé ifjú legény, vállig lóg

-le sötét haja, feketéllik a szakálla. Ámul-bámul <i>Hófehérke</i>,

-azt se tudja, mi van vele.</p>

-<p>– Ne ámuldozz, kis leánykám, ne csodálkozz kis árvácskám; tudd

-meg hát, hogy ki vagyok én, hogy ki ez az ifjú legény. Tél havának

-vagyok én az <span class="pagenum"><a name="Page_127" id=

-"Page_127">-127-</a></span> istenkéje, nyár havának ez a legény, az

-én fiam az istene. Megesett a szívem rajtad s egy tapssal, egy

-imádsággal felköltöttem a fiamat, hogy szamócát adjon neked,

-kosárkádat megtölthessed.</p>

-<p>Odaszól a legénykének, nyári hónap istenének:</p>

-<p>– Érlelj gyorsan szamócákat, édeseket, pirosakat.</p>

-<p>Nyár havának istenkéje egyet tapsol két kezével, felfelé néz két

-szemével s ha nem látnád, el se hinnéd: napfény ragyog a kék égen,

-hó elolvad mezőn, réten; pára száll fel puha földből, fű, fa, virág

-mind kizöldül; levelet hajt az ágacska, kivirít a virágocska; nyári

-szellő lengedezik, százszín lepke ébredezik; döngicsélnek a

-méhecskék, csattognak a fülemülék. Réten túl egy kis kertecske,

-szamóca piroslik benne.</p>

-<p>– Gyorsan szedd a szamócákat, színig töltsed kosárkádat, – szól

-a lányhoz az istenke.</p>

-<p>Munkához lát <i>Hófehérke</i> s mind leszedi a szamócát,

-megtölti a kosárkáját. Készül aztán hazafelé s amint néz a kis kert

-felé, volt két isten, nincs két isten. Ahogy jöttek, úgy tüntek el,

-fű, fa, virág úgy virult el s nyár helyébe megint tél lett,

-mindenfelé hó fehérlett.</p>

-<p>– Álmot láttam, tündérálmot, – szól a lányka révedezve s amint

-ránéz a kosárra, mint a kláris, úgy piroslik téli hónap

-szamócája.</p>

-<p>Összeteszi a két kezét, imádja a két istenkét, megvédőjét

-szükségében, segítőjét inségében. Siet aztán az útjára, hó előtte,

-hó utána s viszi haza szamócáját, otthonlévők vágyódását.</p>

-<p>Nagyot hökken édesanyja, a szamócát amint látja, s alig hisz a

-két szemének.</p>

-<p>– Csakugyan találtál volna hóban érő valóságos szamócákat?

-<span class="pagenum"><a name="Page_128" id=

-"Page_128">-128-</a></span></p>

-<p>– Valódinak valóságos, – bizonykodik <i>Hófehérke</i> –

-szamócának is szamóca.</p>

-<p>– Hol találtad? Honnan hoztad?</p>

-<p>– Túl a falun, egy kis kertben, ott terem a gyümölcsösben.</p>

-<p>– Mért nem hoztál akkor többet? – kérdezi a kapzsi asszony.</p>

-<p>– Kosárkámba nem is fért több, kertecskében nem is nőtt

-több.</p>

-<p>– Hazug a szód, a mondásod, – rivall rá a mostohája. – Néked

-kéne a többije, a legjava, az édese.</p>

-<p>– Nem hazudtam, valót mondtam, – feleli rá Hófehérke.</p>

-<p>– Megmutatom, hogy hazudtál, – forr a méreg az asszonyban, s

-odaszól a bimbójának, szamócázó lánykájának:</p>

-<p>– Menjünk mi a falun túlra, falun túl a gyümölcsösbe, friss

-szamócát szedegetni.</p>

-<p>Kéri lánya, <i>Hófehérke</i>:</p>

-<p>– Nagy a hideg, ne menjetek, kárt tehet a tél bennetek.</p>

-<p>– Hogy a javát te falhasd fel… – gúnyolódik anyja, húga.</p>

-<p>Kapja magát a mostoha s megy lányával, a kisebbel falun túlra,

-falun túl a gyümölcsösbe.</p>

-<p>Aggódik ám <i>Hófehérke</i>, szánakozik szívecskéje. Lesi, várja

-megjöttüket; jó késő már, csak nem jönnek.</p>

-<p>Siet a lány a konyhába, a konyhából az uccára, az uccáról ki a

-rétre, térdig hóban gyümölcsösbe.</p>

-<p>Elterülve egymás mellett, mostohája, húgocskája ott feküsznek a

-nagy hóban, hóba fagyva megfagyottan. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Papirsárkány eregető.</h2>

-</div>

-<p>Élt jó régen egy asszonyka, asszonynak egy gyerekfia. Indulatos

-egy kis fickó, anyjának szót nem fogadó.</p>

-<p>Papírsárkányt vett neki egyszer az anyja. Ember formája volt a

-sárkánynak, akár egy bálványé. Szalad a fiú a játékával, hogy

-eregesse fölfelé, de sehogyse ment a dolog. Szállt egy kicsit,

-szálldogált, aztán megint csak lecsapódott a földre.</p>

-<p>– Széttépem én ezt a rongyot, – kiáltja az akaratos, – ha nem

-éri el a tornyot.</p>

-<p>Még egyszer nekiereszti a sárkányt, szálldogál is egy darabig,

-amikor jön hirtelen egy szellőcske és a sárkányt egy nagy fához

-odacsapja. Magas fának a legcsúcsán, ott akadt meg a kis

-sárkány.</p>

-<p>– Ördögadta, – káromkodik a kis legény és mérgében olyan nagyot

-ránt a zsinegjén, hogy elszakadt, és a sárkány a magas fán

-rajtaragadt.</p>

-<p>Fa tetején a sárkányka mintha kissé mosolyogna s mintha kedve

-telne benne, hogy a szellő ide-oda himbálgatja.</p>

-<p>– Megrontom én a kedvedet, csak vigyorgasd a képedet, – kiáltja

-az indulatos s felragad egy kődarabot, nagy haraggal felé dobja,

-fel a fára, a csúcsára. <span class="pagenum"><a name="Page_130"

-id="Page_130">-130-</a></span></p>

-<p>Sárkánynak a szívetáját találta el a kődarab. Nevet rajta a

-legényke, szedegeti össze a sok kavicsot és sorra dobálgatja

-fölfelé. Szegény sárkány képe, karja, a dereka meg a lába

-össze-vissza cafatozva. S fa tetején a sárkányka mintha nyögne,

-bosszankodna.</p>

-<p>Meghallja az anyja a nagy lármát, odaszalad a fiához s kérdi

-tőle:</p>

-<p>– Hát megint már mit műveltél?</p>

-<p>– Semmit, – mondja a fiúcska. – Nagy mihaszna az a sárkány, biz

-én a végére jártam.</p>

-<p>– Még csak minap vettem neked s máris csupa ronggyá tetted, –

-korholja az anyácskája.</p>

-<p>– Ottragadt a fa tetején, onnan vigyorgott le felém, – menti

-magát a makrancos.</p>

-<p>– Ó, ha nekem szóltál volna, a fáról leszedtük volna s szegény

-fejét egy-kettőre teljes rendbe hoztuk volna.</p>

-<p>– Nem kár érte, – szól a fia dacoskodva.</p>

-<p>– Sárkány szívét megsebezted, hátha számonkéri tetted s eljön

-hozzád éj idején – szól aggódva édesanyja.</p>

-<p>– Sose jön ő többé elő, – mond nyugodtan a fiúcska.</p>

-<p>– Ártatlanban nagy kárt tettél, vétek, amit elkövettél, s ha az

-éjjel meglátogat, bizony-bizony megfojtogat, – inti anyja komoly

-hangon.</p>

-<p>Megborzong a kis kegyetlen és félig már meg is bánta, hogy a

-sárkányt bántogatta. Odalépked az anyjához s arra kéri, hogy a

-romlott sárkány helyett vegyen neki egy másikat, egy még

-szebbet.</p>

-<p>– Hogy annak is lelkét vegyed, éppúgy azt is megszenvedtesd?

-<span class="pagenum"><a name="Page_131" id=

-"Page_131">-131-</a></span></p>

-<div class="figcenter" style="width: 367px;"><a href=

-"images/i004hq.png"><img src="images/i004.png" alt=

-"Papirsárkány eregető." title="Papirsárkány eregető." /></a>

-<p class="caption">Papirsárkány eregető.</p>

-</div>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_132" id=

-"Page_132">-132-</a></span></p>

-<p>– Soha többé, – szól a fiú, – csak még egyet be szeretnék.</p>

-<p>Anya szíve mit tehet mást, vásárol egy másik sárkányt s odaadja

-a fiának.</p>

-<p>Este lett, a nap leszállott, sárkánnyal már nem játszhatott.

-Lefekvéskor elővette s ágya mellé, vánkosára lefektette. Egyre az

-járt az eszében, hogy másnapra virradatra megint sárkányt

-eregethet. Feje mellett az új sárkány, úgy aludt el a legényke.</p>

-<p>Éjfél után lehetett már s egyszerre csak azt érzi, hogy

-csoszognak a feje mellett, beszélnek az ágya mellett.</p>

-<p>– No te fiú, te telhetetlen, – ébreszti egy ijesztő hang.</p>

-<p>– Ki az, mi az? – szól a fiú megrezzenve, megrettenve, s amint

-nyitná a két szemét s összeszedné minden eszét, a minapi tépett

-sárkány, ott előtte mint egy bálvány, rámereszti tűzben égő,

-villámszóró két nagy szemét, felé tátja tágra nyitott öblös száját,

-felé szegzi éles karmát, hórihorgas két nagy karját s dörgő hanggal

-kiált rája:</p>

-<p>– Fejem kővel dobáltad meg, szívem táját sebezted meg, ruhámat

-szétszakítottad, testemet szétmarcangoltad. Megfizeted nagy

-bűnödet, leharapom a fejedet.</p>

-<p>S vicsorítja már a fogát, tátogatja éhes száját.</p>

-<p>– Jaj a sárkány, jaj a lelke, – gondolja nagy rémüldözve s

-kiáltana, de nincs hangja; menekülne, de nincs lába.</p>

-<p>Félőrülten rémültében belemarkol a sárkányba, beleragad a hajába

-és ahogy csak telik tőle, egyre rántja, ráncigálja. Sárkány teste

-szakadozik, nagyot zizeg s összeomlik. Vérszemet kap a fiúcska,

-vérbeborul <span class="pagenum"><a name="Page_133" id=

-"Page_133">-133-</a></span> szeme-arca s rátapos a sárkányára, két

-lábával rúgja, zúzza.</p>

-<p>S ím, egyszerre megébredve, hallja anyja hangját, szavát,

-ijedező kiáltását:</p>

-<p>– Mi baj megint? Mit műveltél? Fektemből felijesztettél!</p>

-<p>Mély álmából most ébred fel, megriadva most rezzen fel és a fiú

-amint szétnéz, hát meglátja, hogy ott hever lent a földön,

-megrugdosva, széttaposva, össze-vissza szakadozva, minap esti új

-sárkánya.</p>

-<p>Szíve dobban, eszmélkedik, szégyenszemre szégyenkezik, nekipirul

-halvány arca s röstelkedve szólal szava:</p>

-<p>– Sárkány lelkét megbántottam, nagy bűnömért meglakoltam.

-<span class="pagenum"><a name="Page_134" id=

-"Page_134">-134-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Urasima, a halászlegény.</h2>

-</div>

-<p>Élt egyszer egy jószívű halászlegény, <i>Urasima</i> volt a

-neve. Mindennap kievezett volt a tengerre és napestig egyebet se

-tett, mint hogy halászgatott. Apja-anyja öreg volt már és azért

-küzdött, azért fáradt, hogy ellássa az öregeket. Épp visszatérőben

-volt egyszer a tengerről, amikor hallja, hogy egy csomó apró ember,

-fiú- meg lánysereg, ugyancsak sikongat a parton. Kilép a

-csónakjából és odaigyekszik hozzájuk, hogy mért csapnak olyan nagy

-lármát. Közéjük megy, hát egy teknősbéka van a kezükben és egyre

-pacskolják a teknőjét. Megsajnálja a halász az állatkát és rászól a

-gyerekekre:</p>

-<p>– Nem sajnáljátok azt az ártatlan teknőskét? Tüstént hagyjátok

-abba és dobjátok vissza a vízbe!</p>

-<p>Még a gyerekeknek állt feljebb.</p>

-<p>– Mi találtuk ezt a teknősbékát, senkinek semmi köze hozzá, –

-feleselik vissza.</p>

-<p>Másként próbálkozik a legény és azt mondja a gyerekeknek:</p>

-<p>– Megveszem én tőletek azt a teknősbékát, adjátok el nekem.</p>

-<p>Eladták neki az állatkát és lódulnak hazafelé, hogy jól sikerült

-a vásárjuk. <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=

-"Page_135">-135-</a></span></p>

-<p>Kezébe veszi a halász az állatkát, símogatja, cirógatja és így

-szól hozzá:</p>

-<p>– Ó, szegény kis teknőske, ha idejében meg nem jövök, a kezük

-közt pusztultál volna el. Most pedig siess a társaidhoz és jobban

-vigyázz magadra, hogy a kezük ügyébe ne kerülj a gyerekeknek.</p>

-<p>Azzal leteszi az állatkát a földre, hogy visszamásszék a vízbe,

-vízbeli otthonába. Jó darabig még szemmel kíséri és csak akkor

-nyugodott meg a legény, mikor jó bent volt az állatka a vízben.

-Aztán fogta magát és ment ő is hazafelé, szigetbeli otthonába.</p>

-<p>Másnap ismét elment halászni és hogy, hogy nem, jó messze

-elmerészkedett a tengerre. Tűzött a nap tikkasztóan, fáradt is volt

-és addig-addig bóbiskolt, míg elnyomta az álom és elaludt a

-csónakjában.</p>

-<p>Egyszerre csak, mintha emberi hangot hallana. Felrezzen,

-körültekint, sehol senki, semmi.</p>

-<p>– Tán álmodtam, – gondolja magában.</p>

-<p>Megint csak el-elbóbiskol és alighogy behúnyja a szemét, mintha

-elkiáltaná magát valaki, hogy:</p>

-<p>– <i>Urasima</i>, hé, <i>Urasima!</i></p>

-<p>Még jobban megriad, még jobban széttekint, hát egy teknősbéka

-tekintget ki a vízből.</p>

-<p>– <i>Urasima</i>, – szólal meg újfent a teknősbéka – én vagyok

-itt, akinek tegnap mentetted meg az életét. Azért jöttem elő, hogy

-megköszönjem a nagy jóságodat.</p>

-<p>– Van is azon mit köszönni, – feleli a halász – szót se érdemel

-az egész. Véletlenül arrafelé haladtam és annak köszönheted a

-megszabadulásodat.</p>

-<p>– Nem, – mondja a teknősbéka – te vagy a megmentőm, neked

-köszönhetem az életemet. Ha nem volna ellenedre, elvezetnélek

-valahová. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=

-"Page_136">-136-</a></span></p>

-<p>– Hová? – kérdi <i>Urasima</i>.</p>

-<p>– Hallottál-e valaha a sárkánypalotáról? – kérdi a

-teknősbéka.</p>

-<p>– Hallani hallottam, – feleli a halász – de látni még nem

-láttam, pedig egész nap a tengeren őgyelgek.</p>

-<p>– No hát, oda vezetlek én el, – mondja neki a kis teknősbéka. –

-Ülj csak rá a hátamra.</p>

-<p>Kiszáll a legény a csónakjából, ráül a teknősbékára és úgy

-kezdik el az úszást, mintha kergetnék őket. Addig úsztak, addig

-igyekeztek, míg egy ragyogó nagy palotához nem értek, annak is a

-kapujához. Alighogy odaérnek, már nyílik előttük a kapu és fogadja

-őket a sok halász- meg szolgaféle ember.</p>

-<p>– Üdvözlégy, <i>Urasima</i>, – mind azt kiáltja oda neki.</p>

-<p>Ugy megzavarodott a halászlegény, hogy azt se tudta, mi van vele

-és hogy csakugyan neki szól-e a nagy megtiszteltetés. Hát még

-amikor karon ragadják és úgy vezetik a palotába, palotabeli nagy

-szobába. Összeszedi magát és ahogy széttekint, vajjon kit pillant

-meg maga előtt?</p>

-<p><i>Ottohime</i> állt előtte, a tenger istenasszonya.</p>

-<p>Szinte elállt a halász lélekzete és szólni akart valamit, de

-csak hebegni is alig tudott valamicskét.</p>

-<p>– A legkedvesebb szolgámat, az én kengyelfutómat, azt mentetted

-meg a minap, – szólalt meg <i>Ottohime</i> – hála neked érte, te jó

-halászlegény. Vendégem vagy, úgy járj-kelj a palotámban, akárcsak

-otthon lennél.</p>

-<p>– Szégyellem magam, – feleli <i>Urasima</i> – hogy ennyire

-megtisztelsz. Csekélyke dolgot cselekedtem én, nem érdemlem a nagy

-jóságodat. <span class="pagenum"><a name="Page_137" id=

-"Page_137">-137-</a></span></p>

-<p>Hiába szabadkozik a legény, vendégnek marad a palotában. És ime,

-már tálalják a sok drága ételt, töltik a sok ritka italt és

-étel-ital után tánc meg hajrá járja. Egyik ámulatból a másik

-bűvöletbe, azt se tudja a legény, hogy mit nézzen meg előbb.</p>

-<p>Kézenfogja <i>Ottohime</i>, az istenasszony és teremből terembe,

-sorba mutogat meg neki mindent. Szinte támolyogva tért nyugalomra

-és támolyogva ébredt, úgy elvakította a sok ragyogó fényesség.</p>

-<p>Másnap megint megvendégelik, harmadnap azonmód, és miközben éli

-világát, még az otthonáról is majdhogy meg nem feledkezik.</p>

-<p>Jó néhány napja lehetett, amikor hirtelen csak eszébe jut az

-otthona és úgy elfogja a nagy vágyódás, hogy mindenképpen haza

-szeretne nézni. Odabátorkodik <i>Ottohime</i> elé és búcsút akar

-tőle venni. Hiába marasztalja az istenasszony, hiába kéri-kérleli,

-nincs többé maradása, az otthonára vágyakodik.</p>

-<p>– Már látom, – mondja végül <i>Ottohime</i> – hogy nagy az

-elvágyakozásod. Nem bánom, eriggy hát az otthonodba, édes szüléd

-hajlékába. Ajándék nélkül azonban nem engedlek el.</p>

-<p>Azzal elővesz egy aranyládikót és odaadja a halásznak.</p>

-<p>– Tiéd ez a ládikó, – mondja neki <i>Ottohime</i> – de valahogy

-ki ne merd nyitni, mert póruljárhatsz vele! Ha pedig vissza akarnál

-egyszer jönni, állj oda a tenger mellé és szólongasd a teknősbékát.

-Ha a láda érintetlen, hívó szódra megjelenik és ismét elhoz ide

-hozzánk.</p>

-<p>Fogja <i>Urasima</i> a ládikót, elbúcsúzik <i>Ottohimé</i>től

-meg az embereitől és készülődik hazafelé. Kilép a kapun, hát ott

-várja már a teknősbéka. Ráül a <span class="pagenum"><a name=

-"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> hátára és addig úsznak,

-úszdogálnak, míg el nem jutnak a parthoz, ahonnan a minapában

-indultak volt el. A teknősbéka aztán visszatér, a legény meg

-szétnéz és bámulja a járókelőket.</p>

-<p>– De különös, – gondolja magában – hogy csupa idegen arcot

-látok, mintha másunnan jöttek volna ide.</p>

-<p>Anyjához-apjához siet, hát ott is idegenekre talált. Megremeg a

-szíve és fut a rokonaihoz, onnan az ismerőseihez, idegen ott

-mindenki. Megállít az uccán egy embert és azt mondja neki:</p>

-<p>– Én <i>Urasima</i> vagyok; mondd, mi van a szüleimmel meg a

-rokonaimmal?</p>

-<p>Nagyot néz rá az ember és csodálkozással feleli neki:</p>

-<p>– Ne tréfálkozz, pajtás. <i>Urasimá</i>ról hallottam ugyan

-egyetmást, de rég volt az, mikor ő még élt.</p>

-<p>– Már pedig én vagyok <i>Urasima</i>, – feleli a megdöbbent

-legény. – Ne űzz gúnyt belőlem. Innen indultam el egypár napja és

-épp most vagyok visszatérőben.</p>

-<p>Furcsa szemmel néznek egymásra, egyik se szól egy szót se. Aztán

-megint elülről kezdi a legény, de sehogyse boldogulnak egymással.

-Senkise ismeri a legényt, csak a hírét hallották valamikor, azt se

-tudják már, hogy mikor. Megzavarodik a szegény halász és siet

-vissza a parthoz; jobbra nézeget a falu felé, balra nézeget a

-tenger felé.</p>

-<p>Egyszerre csak eszébe jut az aranyládikó és fúrja a kiváncsiság,

-hogy vajjon mi lehet benne. Hiába <i>Ottohime</i> intelme, biz ő

-kinyitja, úgy sincs már a földön senkije. Azzal fogja a ládikót és

-amint nagy szívdobogva felpattantja, vajjon mi van benne?

-<span class="pagenum"><a name="Page_139" id=

-"Page_139">-139-</a></span> Semmi egyéb, csak bíboros gőz, piros

-színű füstfelhőcske. Nézegeti a ládikót és amint a markában tartja,

-megpillantja saját kezét. Ugy össze van zsugorodva, olyan ráncos,

-olyan csontos, akárcsak egy aggastyáné.</p>

-<p>Kis patak volt a közelében, odasiet a tükréhez, belepillant, hát

-egy fonnyadt, elsárgult arc, az néz vissza reá. Megroggyannak a

-térdei és amint a fejéhez nyúl, fehér fürtbe ragad a keze, és amint

-az arcához nyúl, barázdákat érez rajta. Mintha önnönmagától

-borzadozna, elkullog a falujába, mert fogytán az ereje, a tengerhez

-vánszorog el. <i>Ottohime</i> jut eszébe, hátha visszatérne

-hozzá.</p>

-<p>– Jer elő, kis teknősbéka, – szólongatja állatkáját, de hiába

-hívó szava, nincs már többé teknősbéka, szertefoszlott a

-varázsa.</p>

-<p>Azzal hátra elhanyatlik, élet nélkül összeesik.</p>

-<p>Mai nap is jár a híre, volt egy ifjú halászlegény,

-<i>Urasima</i> volt a neve, ki szüleit úgy szerette, hazáját meg

-úgy imádta, hogy otthagyott mindent érte, szép palotát,

-istenasszonyt, holtig tartó boldogságot. Ha egy ifjú útrakel ma,

-arra intik a szülei: bármi nagy lesz szerencséje, hazáját meg

-házanépét soha, soha ne felejtse. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Kőfejtő és hegyiszellem.</h2>

-</div>

-<p>Volt egyszer egy legény, aki azzal kereste meg a mindennapi

-kenyerét, hogy kiment az erdőbe és köveket fejtett ki a hegyekből.

-Hazacipelte és kőfaragóknak adogatta el, azok meg sírköveket meg

-egyébféléket faragtak ki belőle. Csekélyke volt ugyan a keresete,

-de a kevéssel is beérte.</p>

-<p>Egy hegyiszellem lakott volt azon a környéken és nem egyszer

-történt, hogy az emberek előtt is meg-megmutatkozott s ügyes-bajos

-dolgaikban még segítségükre is volt. Nem is egy eset áldja az

-emlékét.</p>

-<p>Dolga akadt egyszer a kőfejtőnek. Sírkőnek valót cipelt be a

-városba és amint viszi a megrendelőjéhez, egy dúsgazdag emberkéhez,

-hát csak elállt a szeme-szája a nagy csodálkozástól. Milyen szép

-egy házat látott, milyen szép volt minden rajta, csupa selyem az

-ágy benne. Búsan tért vissza a hegyek közé s fáradozik,

-munkálkodik, közbe-közbe keservesen sóhajtozik.</p>

-<p>– Hej, ha én is gazdag lennék, pirosselymes ágyban hálnék,

-akárkivel nem cserélnék.</p>

-<p>Még jóformán ki se sóhajtotta magát, amikor egyszerre csak

-megszólal valami a levegőben és azt mondja neki: <span class=

-"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span></p>

-<p>– Teljesedjék a kérésed, gazdag ember lesz belőled.</p>

-<p>Elbámészkodik a kőfejtő és arra néz, ahonnan a hang

-lehallatszott. Nem lát biz ő egy fia lelket se. Fogja aztán a

-csákányát meg a kalapácsát és hazafelé ballag, hogy pihenjen egyet

-a munkája után. Be nagyot nézett, amint haza megérkezett. Kunyhó

-helyett palotája, milyen szép volt minden rajta, piros selyem a

-párnája. Kényelembe veti magát a legényünk és egy-két nap meg

-egy-két hét, úgy megszokta a jómódot, mintha mindig úgy élt

-volna.</p>

-<p>Üldögél egy nap a kertjében, élvezi a boldogságát. Ugy tűzött

-volt a nap, úgy égettek a sugarai, hogy még az uccára se lehetett

-kimenni. Csakhogy éppen ki-kipillantgatott, hogy mi történik a nagy

-világban. Egy <i>sogun</i> haladt épp el a kíséretével. Szolgahad

-meg lovascsapat volt egy gyaloghintó körül, a hintóban a

-<i>sogun</i> ült, legyezővel legyezgették, hogy a meleg megkímélje.

-Arany volt a csillogása, drágakő a ragyogása.</p>

-<p>Kelletlenül nézett szét a kőfejtő és mikor már elhaladt volt a

-nagy díszmenet, így sóhajtgatott a gazdaggá lett kőfejtő:</p>

-<p>– Hej, ha én is <i>sogun</i> lennék, gyaloghintón pompázhatnék;

-legyezőkkel legyeznének, napsugártól kímélnének.</p>

-<p>Egyszerre csak megszólal a hegyiszellem és azt kiáltja a legény

-felé:</p>

-<p>– Teljesedjék a kérésed, <i>sogun</i> váljék tebelőled.</p>

-<p>Egy-kettőre <i>sogun</i> lett a kőfejtőből. Volt nagy földje,

-nagy birtoka, hozzávaló palotája. Szolgahad <span class=

-"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> meg

-lovascsapat volt a rendes kísérője s akkor szállt a hintajába,

-amikor éppen kedve tellett. Legyezőkkel legyezgették, napsugár hogy

-ne érhesse. És ime, még se volt megelégedve a sorsával.</p>

-<p>Körülnézett, vizsgálódott s egyre azon törte a fejét, mikép

-lenne még jobb dolga. Felnézett a kék égre, ragyogott a tündöklő

-nap és ahova sugara ért, minden égett, perzselődött. S midőn látta,

-megérezte, hogy mint barnul naptól az arca, felkiáltott

-nagymérgesen:</p>

-<p>– Hej, ha égen nap lehetnék, sugarammal sütnék-tűznék.</p>

-<p>Megint megszólal a hegyiszellem:</p>

-<p>– Teljesedjék a kérésed, fénylő nap lesz tebelőled.</p>

-<p>Napként ragyogott a kőfejtő az égen és úgy öntötte égő sugarait,

-hogy földön füvet leégetett, fát, virágot perzselgetett. Barnára

-égett mindenki, ha <i>sogun</i>, ha napszámos.</p>

-<p>Idővel ám lelohadt a kedve és elégedetlenkedni kezdett a

-sorsával. Felhő bukkant egynap elő, hogy megvédjen zöld erdőket és

-izzadó embereket. A nap arcát betakarta, a zöld termést letakarta,

-hűvös szellők lengedeztek, madarak dalt zengedeztek.</p>

-<p>Felfortyant a nap haragja s toporzékolt nagy dühében, hogy egy

-ilyen foltos felhő, sugarait mind felfogja.</p>

-<p>– Hej, ha felhő lehetnék én, – kiáltozza a kőfejtő – be hatalmas

-lennék is én.</p>

-<p>Alighogy kimondta a kívánságát, már megszólal a

-hegyiszellem:</p>

-<p>– Teljesedjék a kérésed, felhő legyen tebelőled. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span></p>

-<p>Felhő lett a kőfejtő nap és odaterült a nap alá, a föld fölé.

-Felfogdossa a nap sugarát, és mily nagy volt az ő öröme, mikor a

-föld zöldelőben, a fák meg bokrok rügyezőben, színes virág

-pompázóban. Mindezzel ő nem érte be, mikor oly nagy a hatalma. Esőt

-küldött le a földre s napokon meg heteken át nagy cseppekben

-zuhogott le. Patak, folyó mind megdagadt, gát meg töltés

-összeomlott, rétet, mezőt elárasztott. Hullám borul a földekre s

-magával ragad mindent, ami csak útjába kerül.</p>

-<p>Csak a szikla állt mereven s gúnyolódva nézett végig a hömpölygő

-áradaton. Fogta magát egy nagy hullám, nekirontott tajtékozva, de a

-szikla állt szilárdan, kár nem esett semmi benne. Elámulva kiáltott

-fel a kőfejtőből lett felhő:</p>

-<p>– Ki erősebb énnálamnál? Ha a szikla az erősebb, én is az

-akarnék lenni.</p>

-<p>Hegyiszellem szava hallszik:</p>

-<p>– Teljesedjék a kérésed, kőszikla lesz tebelőled.</p>

-<p>Büszkén állott a kőszikla, gyönyörködött hatalmában. Akár forrón

-sütött a nap, akár zápor mosta falát, meg se moccant a

-helyéből.</p>

-<p>Szétnézett egy nap a szikla, hát zajfélét hall odalent, és

-amikor lepillantott, mit lát meg a szikla alján? Egy kőfejtő fog

-egy csákányt s olyat csap a sziklatestbe, olyat vág a sziklafalba,

-hogy darabban hullnak róla s mennydörögve gurulnak le.</p>

-<p>– Mi történik hát énvelem? – kiált fel a sziklalegény. – A

-kőfejtő a csákánnyal erősebb, mint én, a szikla? Inkább akkor ember

-lennék s én vagdosnám a sziklákat. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_144" id="Page_144">-144-</a></span></p>

-<p>Megszólal a hegyiszellem, hogy legyen meg, amit óhajt, s amint

-térül, amint fordul, kőfejtővé lett a szikla, követ fejthet, követ

-vághat.</p>

-<p>Verejtékes homlokával folytatja a mesterségét, fáradozó két

-karjával vagdos sziklát, kemény követ, s mert sorsában

-megnyugodott, hegyiszellem se szól többé. Azzá lett, mi régebben

-volt, követ fejtő munkáslegény. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_145" id="Page_145">-145-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A hold és a denevérek.</h2>

-</div>

-<p>Hegyek ormán fényesedik, <i>Ujholdacska</i> megszületik. Lent a

-földön, dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében,

-mély barlangok legmélyében, fel-felrebben egy szürkécske, feje,

-szárnya sötétecske. Azt hinnéd, hogy négy lábon jár, vélnéd, egy

-kis szárnyas madár. Pedig ő a denevérke, kis holdacska

-ellensége.</p>

-<p><i>Holdacska</i> elmosolyodik, szürkécskékkel tréfálkozik. Ha

-kibújnak a fészkükből, akkor ő is előderül; ha megtérnek odujokba,

-holdacska is a nyomukba.</p>

-<p>Megint egy nap, úgy mint máskor, alkonyatkor, napnyugváskor,

-kongnak-bongnak a harangok, kigyulladnak a lámpások, denevérek

-éledeznek, álmaikból ébredeznek.</p>

-<p>– Lement a nap, kimehetünk, fészkünkből kirepülhetünk, – szól az

-egyik szürkeszárnyú.</p>

-<p>– Csak a másik még ne jönne, fényével ne derengene, – szól a

-másik sötétképű.</p>

-<p><i>Holdacska</i> már harmadnapos, vándorútján vigyázatos; felhők

-között el-elbújkál, fűzfák közül kikandikál.</p>

-<p>– Álomszuszék denevérke, – mosolyog a röpkedőkre – hol maradtok,

-hová késtek? Mindj itthagylak benneteket. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span></p>

-<p>– Ó, te nyápic holdágacska, – mordulnak a sarlócskára, – mit tud

-a te soványságod, éhenkórász sápadtságod?</p>

-<p><i>Sarlócska</i> elröstelkedik, felhő mögé rejtőzködik.

-Kisvártatva előbukkan, a lábával egyet toppan s azt mondja a

-denevérnek, fénytől félő ellenfélnek:</p>

-<p>– Bolond ésszel azt ne hidd ám, hogy megmarad sovány formám.

-Nagyot növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra s addig-addig

-gömbölyödök, míg kerekre meg nem növök. Akkor lesz ám a

-hadd-el-hadd, sovány voltom ócsárold csak.</p>

-<p>Nevetnek a denevérek, nem hisznek a szóbeszédnek.</p>

-<p>– Az <i>Ujhold</i> csak egy vesszőcske, a nap meg egy

-kerekecske; arra pedig mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony

-vesszőt szép kerekre kerekítsen.</p>

-<p>– Vagy ki tudja, – mondja a <i>Hold</i>.</p>

-<p>– Inkább arra legyen gondod, szél ne fújja el a kontyod, –

-gúnyolódik a denevér.</p>

-<p>– Hátha mégis csodamódon kikerekül sovány arcom? – tudakolja a

-<i>Holdacska</i>.</p>

-<p>– Ha pufókra dagad arcod, kérünk akkor bocsánatot, – szól a

-szürke gúnyolódva.</p>

-<p>– Nem addig a! – szól az <i>Ujhold</i> makacskodva. – Ha valóra

-válik a szóm, lesztek-e hű jobbágyaim?</p>

-<p>Elébb egyet gondolkoznak, egymás között tanakodnak.</p>

-<p>– Azok leszünk, – kiáltozzák, esküszóval bizongatják.</p>

-<p>– Jösztök is majd jobbágy szóra, köszönteni virrasztóra, – s

-indul a <i>Hold</i> az ég felé, hóval fedett hegyek megé.

-<span class="pagenum"><a name="Page_147" id=

-"Page_147">-147-</a></span></p>

-<p>Arra sétált <i>Esthajnalka</i>, esthajnalnak szép csillagja, s

-így szól a sok denevérhez, zsákmány után röpkedőkhöz:</p>

-<p>– Denevérkék, oktalanok, odavan a szabadságtok.</p>

-<p>– Miért? – kérdik megütődve.</p>

-<p>– Nem <i>Ujholddal</i> beszéltetek?</p>

-<p>– Annak tettünk ígéretet.</p>

-<p>– <i>Holdnak</i> lesztek a jobbágya, – ijeszt rájuk

-<i>Esthajnalka</i>.</p>

-<p>Nem értik a denevérek s nagy dacosan elrepülnek.</p>

-<p>Másnap este lesve-lesték, hogy <i>Sarlócskát</i> megnézhessék;

-ám egy felleg nagysietve <i>Ujholdacskát</i> el-befedte.</p>

-<p>– Mondtuk, úgy-e, hogy vesszőcske nem lehet egy kerekecske, –

-mondja büszkén egy denevér.</p>

-<p>– Nem nől, se nem gömbölyödik, szégyeltében rejtőzködik, – szól

-egy másik ostobácska.</p>

-<p>Harmadnapra újfent lesik, hogy <i>Sarlócska</i> megjelenik; ám

-felleges az ég alja, kis holdunkat betakarja. Pedig bentről

-leskelődik s napról-napra gömbölyödik.</p>

-<p>– Arra bizony mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt

-szép kerekre kerekítsen, – ujjongnak a denevérek, s eresz alján,

-tenger partján jókedvükben keringenek. A sok dőre denevérke.</p>

-<p>Tizenhárom már az este, hogy a szürkék minden este lesték a hold

-jöttét-keltét, napról-napra növekedtét.</p>

-<p>Egy szép napon mi történik? Felleg fordul nyugat felé, s amint

-tisztul kelet felé, ezüst színnek fényessége, szétömlik a

-derengése. Éjszakának sötét <span class="pagenum"><a name=

-"Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> fátyla szertefoszlik

-halaványra. Denevérek hunyorgatnak, tátott szájjal pislogatnak s

-kelet felé bámultokban, elképednek ámultokban.</p>

-<p>Zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek örvényéből, szálldogál

-egy gömbölyűcske, felcsillanó fényesecske. S amint egyre emelkedik

-s ezüst színe fényesedik, sugarai szétszóródnak és a vízben, ezüst

-vízben ezüstösen hullámoznak.</p>

-<p>– <i>Nippon</i>ország napos kertje, – szól az egyik

-denevérke.</p>

-<p>– Színig ezüst minden benne, – kiáltoz egy másik szürke.</p>

-<p>– <i>Napistenke</i> jött az égre, annak ragyog így a fénye,

-annak vakít fényessége.</p>

-<p>– Balga beszéd, – szól egy másik, mind között legokosabbik. –

-Reggel van a nap kelése, hajnalbeli ébredése.</p>

-<p>S hol beszélnek, hol hallgatnak, denevérkék ámuldoznak s napot

-tudnak a hold helyett, hol meg holdat a nap helyett. S amint néznek

-fel az égre, csodás égi fényességre, hangját hallják

-<i>Holdacskának</i>, minapesti <i>Sarlócskának</i>:</p>

-<p>– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért? A minapi

-vétketekért?</p>

-<p>Denevérkék összenéznek s mintha mit sem értenének, egyre nézik a

-holdacskát, s azt se tudják, hogy a napot vagy pedig a holdat

-látják.</p>

-<p>A hold egyre emelkedik, ezüst színe fényesedik, s ismét hallják

-a <i>Sarlócskát</i>, harmadnapos <i>Ujholdacskát</i>.</p>

-<p>– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök, úgy-e bocsánatért? Én vagyok

-az <i>Ujholdacska</i>, harmadnapos kis <i>Sarlócska</i>. Én vagyok

-ám a vesszőcske, <span class="pagenum"><a name="Page_149" id=

-"Page_149">-149-</a></span> én lettem ám gömbölyűcske. Valamelyes

-csodamódon kikerekült sovány arcom s addig-addig gömbölyödtem, míg

-napnyira meg nem nőttem. Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e,

-bocsánatért?</p>

-<p>Szigorú lett a <i>Hold</i> képe, komollyá vált tekintete.

-Denevérkék megremegnek, bocsánatért esdekelnek, összefogják

-szárnyaikat, levetik a saruikat, meghajolnak, leborulnak,

-<i>Holdistennek</i> meghódolnak. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_150" id="Page_150">-150-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Jamagata ajándéka.</h2>

-</div>

-<p>Nagy fösvény volt <i>Jamagata</i>. Minden széltől óvta zsebét,

-kuporgatta pénzecskéjét.</p>

-<p>Ujév napja volt éppen közeledőben és egy jó barátjára gondolt,

-hogy meg kellene valamivel ajándékoznia. Sok szívességért tartozott

-volt neki.</p>

-<p>Naphosszat törte a fejét, hogy milyen is legyen az az

-ajándékféle, hogy olcsó is legyen, meg mutatós is. Járta a vásárt,

-meg a sok boltot, majd hogy ki nem nézte a szemét.</p>

-<p>Egy üvegesbolt előtt haladt el egy nap és amint nézegeti benne a

-sok portékát, egy törött porcellánt vesz köztük észre, dirib-darab

-virágvázát.</p>

-<p>– Hopp, – gondolja nagy örömmel – megvan már az ajándéknak

-való.</p>

-<p>Benyit a boltba, rámutat a cserepekre s ímmel-ámmal hümmögetve,

-úgy kérdezi az árát.</p>

-<p>– Annak az ára száz <i>jen</i> lenne, hogyha egy darabban lenne,

-– feleli a boltos.</p>

-<p>– <i>Szen</i>-pénzt sem ér összetörve, – feleli rá

-<i>Jamagata</i>.</p>

-<p>– Nem ér biz az még egy <i>szen</i>t se, – mondja a becsületes

-boltos – vidd el, ha kell cserépféle.</p>

-<p>Jaj de boldog lett a fösvény, és a vázát összeszedvén, nagy

-örömmel viszi haza, jó lesz másnak ajándékba. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span></p>

-<p>Meglátja otthon a felesége és kérdi az urától:</p>

-<p>– Minek neked ez a szemét? A sok dirib-darab cserép?</p>

-<p>– Ajándék lesz majd belőle, – szól az ura nevetgélve.</p>

-<p>– Csúffá tesz az ajándékod, hogyha való a szándékod, – szól az

-asszony feddő hangon.</p>

-<p>– Semmi közöd a dolgomhoz, sem pedig a szándékomhoz, – förmed rá

-az ura szava. – Rakjad szépen egy csomóba, selymes, bolyhos

-papirosba. A többijét ellátom én, jó helyére juttatom én.</p>

-<p>Veszi az asszony a cserepeket, szép gondosan rakosgatja,

-papirosba csavargatja és szó nélkül adja oda az urának. Azt tegyen

-vele, amit akar.</p>

-<p>Kezében a csomócskával, úgy indul <i>Jamagata</i> a barátjához.

-Benyit hozzá, megáll előtte és orrhorgasztva, szégyenkezve, így

-szól hozzá tompa hangon:</p>

-<p>– Ajándéknak valót hoztam, újesztendő adományát. Virágvázát

-porcellánból, a legkülönb fajtájából. Ám <i>riksám</i>ból

-kiszálltomban, hogy, hogy nem, biz egyet csúsztam és a váza

-összetörve, most itt állok szégyenszemre.</p>

-<p>– Szebb dolog a barátságod, mint újévi ajándékod, – feleli az

-ember és átveszi az ajándékot a kezéből, hogy megnézze a

-bennelevőjét.</p>

-<p>Kibontja az ember a csomót és amint odapillantanak, hát úgy

-nekiveresedett a fösvény, akár egy piros krizantémum.</p>

-<p>Ahány cserép a csomóban, mind megannyi papirosban, külön-külön

-belerakva, selymes-bolyhos papirosba, becsomózva, becsavarva.</p>

-<p>Állt az egyik restelkedve, a másik meg szemlesütve. Nagy fösvény

-volt <i>Jamagata</i>. <span class="pagenum"><a name="Page_152" id=

-"Page_152">-152-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Félfülecske, féllábacska.</h2>

-</div>

-<p>Télidő volt, hetek óta egyre hullott a pihés hó. Erdők, hegyek,

-kunyhók, bokrok, hidak, kövek, utak, folyók, minden, minden hó

-alatt volt.</p>

-<p>Hegyen egy nyúl tanyácskája, kettő volt a fiacskája. Fehér színe

-az egyiknek, <i>Fehérké</i>nek, tarkás színe a másiknak,

-<i>Tarkácská</i>nak.</p>

-<p>Vastag a hó a hegyeken, színe vakít a földeken. Hol szerezzen

-nyúl apóka ennivalót, csemetéknek élnivalót. Fejebúbját megvakarja,

-fületövét megkaparja s azt mondja a nyuszikáknak:</p>

-<p>– Nincs mit tenni, el kell menni, rágnivalót kell szerezni.</p>

-<p>Kis <i>Fehérke</i> egyet ugrik, kérve-kér és rimánkodik:</p>

-<p>– Hadd mehessek én is veled, hadd járok be erdőt-hegyet.</p>

-<p>Kis <i>Tarkácska</i> kettőt ugrik s ő is egyre bizonykodik:</p>

-<p>– Ha elviszed bátyácskámat, engemet is ráadásnak.</p>

-<p>– Nagyon hideg a tél nektek, – inti őket nyúl apóka – maradjatok

-szép nyugodtan fészketekben, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> vackotokban. Hozok nektek

-édességet, szem nem látta csemegéket.</p>

-<p>Azzal elment nyúl apóka. Hegyet bejár, völgyet bejár, eledelre

-csak nem talál. Éhes is lett, fáradt is lett, megpihenni kéne

-egyet. Erdőt lát a közelében s amint jár-kél sűrűjében,

-meg-megrezzen tapsi füle, zörren egyet a közelbe. Nagy félénken

-hátra sandít s im, egy vadász céloz rája, ó, de szörnyű a

-puskája.</p>

-<p>A nyúl egyet iramodik, jobbra-balra kanyarodik. Vesd el magad

-nyúl apóka, gyors a lába, gyorsabb puska; levegőben egy durranás,

-földön fetreng a nyúl pajtás.</p>

-<p>Egy percnyi a gondolatja s máris talpán a nyúlacska. A vadásztól

-nagy féltében, ereje kimerültében, nekilohol az erdőnek, egyenesen

-a fészkének. Kis nyúlacskák nagyot néznek, még nagyobbat

-megrémülnek.</p>

-<p>– Tán a farkas kergetett meg? – kérdezik nagy szívdobogva.</p>

-<p>– Jaj, a vadász, jaj, puskája, rettenetes durranása, a fejemen

-mintha fájna.</p>

-<p>– A félfüled, jaj, apóka, – kiáltoz a két nyuszika.</p>

-<p>Füléhez nyúl szegény kis nyúl s elrémülten veszi észre, nincs a

-helyén a balfüle.</p>

-<p>– Ellőtték a félfülemet, – töri kezét, sírván-sírva, – szegény

-fülem mától fogva mindennek csak felét hallja.</p>

-<p>Nagy sírásnak neszét veszi fehér kócsag, szomszédbeli. Átsiet a

-nyúl komához, erdőbeli pajtásához.</p>

-<p>– Mit gunnyasztasz, mi baj, koma? Mért a fejed bepólyálva? –

-kérdezi a komájától. <span class="pagenum"><a name="Page_154" id=

-"Page_154">-154-</a></span></p>

-<p>– Szegény apót nagy baj érte, odaveszett a félfüle, –

-siránkoznak a nyuszikák.</p>

-<p>– Künn az erdőn járt szegényke, ennivaló nagyon kéne, s míg

-szaglászott, keresgetett, orvul vadász reálesett. Eltalálták a

-félfülét, elvesztette a balfülét.</p>

-<p>– Hol veszett el, hol maradt el? – kérdi kócsag sajnálkozva.</p>

-<p>– Feleúton ejthettem el, hófúvásban hullattam el, –

-nyög-nyöszörög nyúl apóka. – Jaj, ha te megtalálhatnád, térdig

-hóból kikaparnád.</p>

-<p>Kócsagocska egyet perdül, fül-keresni el-kirepül.</p>

-<p>– Kócsag apó megtalálja, – szól a nyúlnak nyuszikája.</p>

-<p>– Ha mély a hó, kikaparja, – bizakodik a <i>Tarkácska</i>.</p>

-<p>– Hosszú csőre, hosszú lába, majd csak rájön a nyitjára, –

-reménykedik a félfülű.</p>

-<p>Szóbeszédet sorra járják, kócsag jöttét lesik-várják. Alig jár

-el egy kis idő, s ím a kócsag bicegve jő.</p>

-<p>– Jaj, a lábam, a féllábam, – siránkozik fájdalmában s odaroskad

-a nyúl mellé, búban-bajban társa mellé.</p>

-<p>– Tán a vadász kergetett meg? – kérdi tőle mind a három.</p>

-<p>– Az erdőben, a nagy hóban félfüledet megtaláltam, – nyögdécsel

-a szegény kócsag – s ahogy fogom, megemelem, a hóból kiemelgetem,

-levegőben egy durranás, féllábamban egy nyílalás.</p>

-<p>– Oh szegényke, ártatlanka, – sirdogál a két nyuszika.

-<span class="pagenum"><a name="Page_155" id=

-"Page_155">-155-</a></span></p>

-<p>– Ellőtték a féllábamat, – töri kezét, sírván-sírva – szegény

-lábam mától fogva útjának csak felét bírja.</p>

-<p>– Hol a fülem, balfelőli? – sopánkodik a nyúlacska.</p>

-<p>– Hol a lábam, balfelőli? – sopánkodik kócsagocska.</p>

-<p>– Ketten vagyunk <i>Tarkácská</i>val, – szól <i>Fehérke</i>

-nyájas arccal. – Elindulunk, útrakelünk, fület-lábat

-megkeresünk.</p>

-<p>Ásó-lapát a kezükben, úgy indulnak az erdőbe, térdig hóba,

-rengetegbe. Eljutnak egy hómezőre, erdő kellős közepébe, keresésnek

-nekilátnak, közbe-közbe danolgatnak:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Nagy havacska, kis

-havacska<br /></span> <span class="i0">Fület-lábat

-betakarja,<br /></span> <span class="i0">Nyúl apóé

-félfülecske,<br /></span> <span class="i0">Kócsagé a

-féllábacska.<br /></span></div>

-<div class="stanza"><span class="i0">Nagy ásócska, kis

-ásócska<br /></span> <span class="i0">Nyúl félfülét

-ásogatja,<br /></span> <span class="i0">Nagy lapátka, kis

-lapátka<br /></span> <span class="i0">Kócsag lábát

-lapátolja.<br /></span></div>

-</div>

-<p>Nyúl apónak félfülére, kócsagnak a féllábára nem akadnak a

-nyomára. Épp javában tanakodnak, havat ásnak, havat szórnak, amint

-egy ág egyet roppan, egy vadász ott előtoppan. Szegény két nyúl

-fordul, perdül, egy-kettőre kézrekerül.</p>

-<p>– Minap meg nem fogtam kettőt, most megkaptam mind a kettőt, –

-örvendez a puskás <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=

-"Page_156">-156-</a></span> vadász s örömében rizsbort iszik,

-táncot lejt és így nótázik:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Nagy puskácska, kis

-puskácska<br /></span> <span class="i0">Lábát-fülét

-lepuskázta,<br /></span> <span class="i0">Két nyúlacskát puska

-nélkül<br /></span> <span class="i0">Fogtam őket fegyver

-nélkül.<br /></span></div>

-</div>

-<p>Fülönfogja a két nyúlat s bármiképp is kalimpálnak, jobbra-balra

-ficánkolnak, eljutnak a vadászházba, vadászember otthonába.

-Vizsgálódnak jobbra-balra, nézgelődnek falról-falra, hát ott lóg

-nyúl fülecskéje, fehér kócsag lábacskája.</p>

-<p>Összesúgnak, összebúgnak és miközben tanakodnak, észreveszi a

-két tapsi, hogy a vadász jobbszem vaksi.</p>

-<p>– Azért lőtt hát fület balját, azért talált lábat balját, mert

-szemével csak balról lát, – súgja <i>Tarka</i>, a nagyobbik.</p>

-<p>– Nosza gyorsan, jobbja felé, hogy ne lássa merrefelé; te

-lekapod a nyúl fülét, én lekapom a kócsagét, – tanácsolja kis

-<i>Tarkácska</i>.</p>

-<p>– No de milyen okos beszéd, – hagyja helybe a kis öccse.</p>

-<p>Kapja magát a kis <i>Fehér</i>, egy ugrással a falhoz ér s

-lekapja a félfülecskét, <i>Tarkácska</i> meg a kócsagét. Aztán

-jobbra kanyarodnak s a házból kiiramodnak.</p>

-<p>Félszemére a vak vadász, hol jobbra, hol balra vigyáz, kapkod

-jobbra, kapkod balra, hol emerre, hol amarra, s addig futkos, addig

-szalad, míg megszédül s összeroskad.</p>

-<p>Repülnek a nyúl testvérek, egy-kettőre hazaérnek s lábat adnak a

-kócsagnak, fület meg a nyúl <span class="pagenum"><a name=

-"Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> apónak. Öröm veri fel a

-házat, elpárolog a búbánat, mert két füllel többet hallhat

-tapsifüles nyúlapóka, mert két lábbal többet járhat fehértollú

-kócsagocska.</p>

-<p>Kis nyúlacskák táncot ropnak, tánchoz nótát danolgatnak:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">Nagy butácska, kis

-butácska,<br /></span> <span class="i0">Félszemére vak

-vadászka,<br /></span> <span class="i0">Fület, lábat

-lepuskázott,<br /></span> <span class="i0">Nyúlacskákat

-elhibázott.<br /></span></div>

-</div>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_158" id=

-"Page_158">-158-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Víz tündére Sellő-lányka.</h2>

-</div>

-<p>Valamikor egy legénynek, eszébe jut szegénykének, hogy ő addig

-meg nem nyugszik, amíg meg nem házasodik. Az volt az ő tette-vette,

-hogy a horgát elővette s nekilát a horgászásnak, rákfogásnak,

-halászásnak. Tenger mellett volt tanyája, ütött-kopott

-házacskája.</p>

-<p>Történt egy nap a víz mellett, amint ül a horga mellett, horog

-vége meg-megrezdül, a kezéből majd kiperdül.</p>

-<p>– Tán csak nem egy teknősbéka került volna a horgomra, – szól a

-legény ijedezve, horgát meg-megemelgetve.</p>

-<p>– Ha egy nagyot rántok rajta, elszakadhat a fonalja, – gondolja

-nagy óvatosan, s húzza-húzza szépen lassan, izmos karja kibírtáig,

-nagy ereje kifogytáig. S amint húzza-húzogatja, vízből

-vonja-vonogatja, kikukkan egy fej a habból, kibukkan egy test a

-habból. A fej mintha lányé lenne, törzsöke meg halé lenne.</p>

-<p>– Sellőt fogtam, nincs különben, – szól a horgász holtijedten, s

-nézi sellőt tátott szájjal, félelemmel, ámulással.</p>

-<p>– Soha ilyet, míg a világ, – szól a halász, húzván horgát, s

-majd halat lát a sellőben, majd leányt lát szép szemében, szép

-szemének nézésében. <span class="pagenum"><a name="Page_159" id=

-"Page_159">-159-</a></span></p>

-<p>Pedig aki halnak hiszi s szívét-lelkét megszereti, hát még

-hogyha el is veszi, egyhamar az meg nem halhat, holtig marad

-fiatalnak.</p>

-<p>– Be sajnálom szegény sellőt, a horgomon megrekedőt, – szól a

-halász sajnálkozva. – Hogy rám tapad nézésével, hogy néz rám két

-szép szemével.</p>

-<p>Veszi sellőt a horgáról, leakasztja fonaláról s így szól hozzá

-emberséggel, jószívvel, meg szeretettel.</p>

-<p>– Kicsi sellő, óvatatlan, vakmerőcske, óhatatlan; tenger mélyén

-volna helyed s ahelyett ím itt termettél s jó szerencséd, hogy épp

-az én horgocskámra kerülhettél.</p>

-<p>Azzal karját megragadja és a vízbe lesíklatja. Sellő síklik

-hullám hátán, habok közé bukdácsolván, s messze vízen eltünőben,

-tenger alá sülyedőben, vissza-vissza tekint arca s félszemével

-mintha sírna félszemmel meg mosolyogna.</p>

-<p>Halász aztán veszi horgát, horgássza a tenger halát, s

-naplementre, szürkületre, halasvedre hallal tele.</p>

-<p>Estidő van, hűvösödik, kunyhók körül sötétedik. Készül a fa

-tűzrakásra, készül a hal a bográcsba; a legényke sürgölődik,

-estebédhez szedelődzik.</p>

-<p>Ajtaján ám kopogtatnak s bocsánatért rimánkodnak. Ajtó nyílik s

-belép rajta szemlesütve egy leányka.</p>

-<p>– Ki vagy? Mi a kívánságod? – kérdi legény a leányzót.</p>

-<p>– Árva vagyok én anyátlan, vándor vagyok én apátlan; az útamat

-elvétettem, házikódba úgy tévedtem. Kérnék szállást éjszakára,

-istenkénk nagy irgalmára. <span class="pagenum"><a name="Page_160"

-id="Page_160">-160-</a></span></p>

-<p>S amint néz és rimánkodik, s két kis keze kulcsolódik, a két

-szeme pillantása, drágakő két ragyogása. Halászlegény megsajnálja,

-szíves szókkal marasztalja; teás csészét tesz eléje, térd-vánkoskát

-húz feléje.</p>

-<p>– Fáradt ha vagy, megnyugodhatsz, éhes ha vagy, jól is lakhatsz;

-lesz friss halunk, friss fogású, friss sütésű, ropogású.</p>

-<p>Azzal siet a konyhába, halat rakni halbográcsba.</p>

-<p>– Hogyha akarsz finom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad csak

-rám a hal gondját, én tudom ám annak módját.</p>

-<p>– Vendégem van, nyugodhass meg, fáradt is vagy, pihenhess

-meg.</p>

-<p>– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.</p>

-<p>Addig-addig rimánkodik, szíves szókkal akarkodik, míg megunja a

-legényke s vendég előtt az edényke. Sürög-forog a hal körül, a

-halacska tálba kerül s nekilátnak az evésnek, közbe-közbe

-összenéznek. Oly finom a hal falatja, színe, szaga, párolatja;

-szája szélét a halászunk nem egyszer hogy nyalogatja.</p>

-<p>– Soha ilyet még nem ettem, – örvendez a vendéglátó – ha

-mindennap így ehetnék, sok máséval nem cserélnék.</p>

-<p>– Ha a főztöm megszeretted, máskor is megszeretheted.</p>

-<p>– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban meglakhatnál.</p>

-<p>– Senkim, semmim e világon; mi a világ, azt <span class=

-"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> se

-tudom. Engedd, hogy itt maradhassak, ételedért szolgálhassak.</p>

-<p>– Már kimondom, mire vágyom, légy nekem az édes párom. Nélküled

-én úgy se élek, nem élet a legényélet.</p>

-<p>Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása:</p>

-<p>– Tenger mellett nevekedtem, sósízű a lehelletem; azt kívánnám,

-hogy hetenként sós vízben megfürödhetnék.</p>

-<p>– Azon könnyen segíthetünk, fürdőhelyet ha építünk, – siet

-halász a válasszal.</p>

-<p>– Még egy lenne a kérésem, kár ne essék tisztességben. Fürdés

-közben a sós vízben, ne mutatkozz közelemben. Meg ne láss a két

-szemeddel, meg ne árts a nézéseddel.</p>

-<p>Furcsállotta a lány szavát; mit csináljon, adja szavát.

-Rövidesen lakzit csaptak s halból oly nagy főzést csaptak, hogy

-halízű az egész ház, ahol jársz és ahol megállsz.</p>

-<p>Tellett-múlott az idejük, minden jóban volt jó részük. Horgászni

-járt az új gazda, hullott a hal a bográcsba. Pompás volt az asszony

-főzte, addig evett, amíg győzte. Csak a sok só a fürdőben, az

-motoszkált a fejében. Sósban fürdik hétről-hétre, a halhúsú kis

-menyecske, s míg a vízben lubickolgat, fürdőajtó zárva marad.</p>

-<p>Egyszer amint megint fürdik, mindenről megfelejtkezik; se a

-házra, se urára, nem gondol ő semmi másra, csak a sós víz párájára.

-Az ura meg lesi-várja, mikor nyílik az ajtaja.</p>

-<p>Ajtófélfán egy kis nyílás, kandikálgat be a halász, s amint néz

-és benézeget, hajaszála égnek mered. Nem az asszony van a vízben,

-nem az fürdik <span class="pagenum"><a name="Page_162" id=

-"Page_162">-162-</a></span> a sós vízben, nem is az lubickol benne,

-hanem hal- meg leányféle, egy kis vízi tündérecske, tengerszülte

-kis sellőcske.</p>

-<p>Nagyot dobban halász szíve, meg-megremeg teste-lelke.</p>

-<p>– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett; holott

-sellő a fajtája, sós tenger a származása. Azért kell hát az a sok

-só, azért zárult be az ajtó, azért sütött-főzött halat, jóízűt meg

-ropogósat.</p>

-<p>Mintha álom szállna rája, oly tétova a járása, s hol elmegy, hol

-megjön ismét, meg-megtörli szeme könnyét.</p>

-<p>Észrevette a menyecske, hogy az ura ím megleste s mélységes mély

-bánatában, szívének megszakadtában, sírva borul az urára, hű urának

-két karjába.</p>

-<p>– Mért sírsz, mért rísz feleségem? Sósban fürdő ékességem?</p>

-<p>Szomorúan néz urára, könnye pereg orcájára.</p>

-<p>– Nincs itt többé maradásom, más világ az én világom, – mondja

-sírva, sóhajtozva.</p>

-<p>– Mért más világ? Mért nem ez itt?</p>

-<p>– Azért, – mondja az asszonyka, – mert a tenger az otthonom,

-sellőből a származásom. Te mentettél ki a bajból, éltet adtál

-életedből, s hogy lerójam a hálámat, otthagytam a mivoltomat s

-jöttem hozzád feleségnek, szerelmetes hitvesednek. Ámde szavad nem

-állottad s meglested a sellőbeli, tündérektől fogantatott,

-vízitündér alakomat. Megszerettél, meghálálom, tiéd lesz az

-ittfelejtett, itten hagyott ifjúságom.</p>

-<p>S megcsókolja, megöleli, lehelletét ráleheli. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p>

-<p>Indul sellő az útjára, sós tengernek irányába s amint síklik a

-tengerbe, amint bukkant be a mélybe, feje mintha lányé lenne,

-törzsöke meg halé lenne.</p>

-<p>Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába; könnyeket ejt

-könnyes szeme, vért csepegtet vérző lelke. De mert sellő volt

-hitvese s szívét-lelkét megszerette, egyhamar ő meg nem halhat,

-holtig maradt fiatalnak. <span class="pagenum"><a name="Page_164"

-id="Page_164">-164-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Holló úszik, liba kúszik.</h2>

-</div>

-<p>Hárman voltak egy háztetőn, egy család a három holló. Ha volt

-mit, hát lakmároztak, hernyófélét cuppogtattak. Fiókmadár a

-fészekben, csőröcskéjét tátogatja és a legjobb falatkákat szüleinek

-nyujtogatja. Igy szokás ez hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.</p>

-<p>– Lent a kertben három nagy lúd, úszott a kert mély tavában és

-javában szapulgatják hollóékat a háztetőn.</p>

-<p>– Gá… gá… nézd el, hogy zabálnak, tücsköt-prücsköt vagy mit

-rágnak, – szól az egyik, a nagyobbik.</p>

-<p>– Ó, a csúfak, a mocskosak, – gágázik egy másik liba, –

-prédájukat idehozzák s előttünk felfalatozzák.</p>

-<p>– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet, – kiáltoz a

-legkisebbik.</p>

-<p>Kígyót, békát esznek ők is, csíkra lesnek a libák is s míg a

-másét ócsárolják, a magukét nagyra tartják.</p>

-<p>Hollók ott fent elnyugosznak, ha jólaknak, elszunnyadnak.

-Hollófiók gondol egyet, szárnyaival rebben egyet s hozni akar finom

-férget, öregéknek eleséget.</p>

-<p>– Meleg van még, majd csak később, – szólanak <span class=

-"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> a

-hollószülők, de hollócska repülőben, pedig éppen delelőben.</p>

-<p>Tüzet tűzött a nap aznap s szól a holló, az apóka:</p>

-<p>– Anyjuk, jaj de fürödhetnék.</p>

-<p>– Akkor én is veled mennék, – feleli a hollóanya.</p>

-<p>Leszállanak a tó mellé, egész közel a part mellé s belépnek a

-sekélyesbe, tó vizébe, jó hűvösbe.</p>

-<p>– Ó, be pompás, kellemetes, – örvendeznek a hollócskák és a

-tónak hűs vizében, egymást mossák, mosogatják.</p>

-<p>Tó középen a három lúd, szárnyaikkal csapdosgatnak, hollópárra,

-fürdőzőkre csőreikkel hápogatnak.</p>

-<p>– Miénk a tó mindenestül, – berzenkedik a nagyobbik – s idejön

-még asszonyostul.</p>

-<p>– Szép vizünket, kristálytisztát, sötét tollak bepiszkítják, –

-fortyan fel egy másik liba.</p>

-<p>– Ki a vízből, mert különben… – sziszegi a legkisebbik s

-nyujtogatja nyakát, csőrét, meresztgeti kerek szemét.</p>

-<p>– Csend legyen a csőrötökkel, – szólal meg a legidősebb, –

-sziszegéssel, hápogással célt nem érünk a hollókkal. Lármaszónkat

-észreveszik, szándékunkat megneszelik. Jertek ide közel hozzám s a

-szám majd megsúgja nektek, hogy és mit kell majd tennetek.</p>

-<p>Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát s megértvén a

-bölcs beszédet, nagy vidáman szétrebbennek.</p>

-<p>Két holló a tó legvégén, sütkérezik a víz színén, heverésznek,

-pihengetnek, gyanúperrel dehogy élnek. Ám közelg egy ravasz liba, a

-három legravaszabbja; <span class="pagenum"><a name="Page_166" id=

-"Page_166">-166-</a></span> mézes-mázos a beszédje, édeskés a nagy

-készsége.</p>

-<p>– Ó, hollócskák, szomszédocskák, ébenfából darabocskák,

-örvendünk a szerencsének, tó vizét megtiszteltétek. Nagy a meleg,

-úgy-e lelkem?</p>

-<p>– Ó, libácska, aranyoska, – szól a holló az uracska, – nem

-akartunk megzavarni, tavatokhoz tolakodni. A víz szélén

-leülhessünk, csak hogy épp megfürödhessünk.</p>

-<p>– Beljebb tessék, arra mélyebb, vize tisztább meg hűvösebb;

-jertek velem s megmutatom, – szól a liba nyájas hangon.</p>

-<p>– Ó, köszönjük, – szólal meg a vigyázatos hollóanya, – úszás nem

-a mesterségünk, mélyebb vízbe nem is merünk.</p>

-<p>Szól a liba:</p>

-<p>– Ne féljetek, itt vagyok én mellettetek. Egyik jobbra, másik

-balra, fogózzatok a szárnyamba.</p>

-<p>Kelletlenül a hollócskák, megfogják a liba szárnyát s cipekednek

-a mély vízbe, tónak kellős közepébe. Alig-alig értek oda, szárnyat

-libbent három liba s neki a két hollócskának, két kis

-hollószárnyacskának.</p>

-<p>– Holló úszik, jaj be furcsa, – szól az egyik s a két hollót

-ide-oda rántogatják.</p>

-<p>– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik – szól a

-többi s a két hollót össze-vissza ráncigálják s addig-addig, míg

-egyszerre eleresztik. Szegény hollók fulladoznak, tó vizében

-elpusztulnak.</p>

-<p>Ezalatt a hollógyerek csigát-bigát összeszedett, mindenféle jó

-falatkát, öregéknek jó vacsorát. Nagy vidáman repül haza s

-háztetőre amint leszáll, senki aki lesné jöttét, vadászásból

-visszatértét. Jobbra-balra <span class="pagenum"><a name="Page_167"

-id="Page_167">-167-</a></span> szétnézdegél, minden neszre

-figyeldegél s amint ül és szomorkodik, a tó felől fel-felhangzik

-libacsapat gágogása, hápogásos nótázása:</p>

-<p>– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik; buta

-fejét fürösztgetjük, tó vizébe fullasztgatjuk.</p>

-<p>Nagyot dobban kicsiny szíve, könnybe lábbad a két szeme, siet a

-tó partja felé, szülei bús sorsa felé.</p>

-<p>– Apám, anyám, – kiáltozza, becézgetve szólongatja s a tó

-partján a víz mellett, két kis holttest egymás mellett.</p>

-<p>Összerogy nagy bánatában, keservében, fájdalmában, társacskái

-odagyűlnek s vigasztalják pajtásukat. A két testet vállra veszik, a

-fészkükbe visszaviszik s annak rendje-módja szerint, egymás mellett

-elföldelik.</p>

-<p>– Tó vizébe ugrok én is, hadd fulladjak bele én is, – kiáltozza

-a kis árva.</p>

-<p>– Azzal senki meg nem éled, életed ha el is veted, – mondják a

-kis cimborácskák. – Inkább rontsunk a libákra, fecsegőkre,

-ostobákra; fogjuk el a bűnösöket, bűnükért hadd bűnhödjenek.</p>

-<p>A kis árva belenyugszik, vérző szíve megnyugoszik.</p>

-<p>Harminc legény hollópajtás, mind elrepül tó partjára, tónak

-partján egy nagy fára. Lent a vizen a libácskák, fent a nagy fán a

-hollócskák; a ludak a fára néznek, hollók a ludakra néznek.

-Összenéz a harminc holló s elkezdi a szavát szóló:</p>

-<p>– Ó, ezek a buta libák, bizonyára azt se tudják, hogy a víz

-kiapadóban, tó medre kiszáradóban. A tóban egy csepp víz sem lesz,

-ahány liba, mind odavesz. <span class="pagenum"><a name="Page_168"

-id="Page_168">-168-</a></span></p>

-<p>Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel odafutnak a

-hollókhoz, a fán ülő madarakhoz s lelkendezve kérik-kérdik, hogy

-igaz-e, ami hallszik.</p>

-<p>– Gyorsan gyertek fel a fára, – kiáltoznak a libákra. Három

-ludak fára kúsznak, egyet lépnek, kettőt csúsznak; hápognak nagy

-rémültükben, jobbra-balra eldültükben. Nevet harminc holló madár, a

-libákén eszük túljár s rajtuk a sor, ők mulatnak, vígan nótát

-danolgatnak:</p>

-<p>– Holló úszik, liba kúszik; ha lép egyet, kettőt csúszik; jaj de

-furcsa a járásuk, a csetlésük, a botlásuk.</p>

-<p>Libabőrt kap a három lúd, menekülne, jaj de nem tud; ágak közé

-gomolyodnak, lombok közé gabalyodnak. S amint hullnak le a fáról,

-az ágakról a galyakról, a szívük elfacsarodik, a nyakuk

-elcsavarodik.</p>

-<p>Lehulltukban megfulladtak, a bűnükért meglakoltak s azóta mind

-mai napig, szólás-mondás divatozik:</p>

-<p>– Holló úszik, liba kúszik. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_169" id="Page_169">-169-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Kacskaringós folyondárka.</h2>

-</div>

-<p><i>Kúszók</i> között zsong a zsivaj, a réteken nagy a ricsaj.

-Heverész a <i>dinnye</i>-féle, henyél az <i>ugorka</i>-féle;

-<i>tök</i> indája nyujtózkodik, szomszédjába kapaszkodik.

-Uraskodnék az <i>úri-tök</i>, settenkednék a <i>lopó-tök</i>;

-<i>dinnyécské</i>nek az indája, csavarkodik <i>ugorkára</i>.</p>

-<p>Őszi napnak sárgás fénye, sugarának rezzenése, aranyesőt

-permeteztet kertek, szántók peremére.</p>

-<p>Egymagában a <i>folyóka</i>, vékony szárú <i>folyondárka</i>, ül

-a réten hajladozvást, <i>kúszócskák</i>kal kacérkodvást.</p>

-<p>– Gyenge vagyok, kis száracskám, nincs akire ráhajthatnám, –

-szól <i>folyóka</i> szeméremmel s a sok <i>kúszó</i>, a henyélő,

-rá-rápislant vágyó szemmel.</p>

-<p>– Kihez kússzak, kit szeressek, indájára kinek menjek? –

-kacsingat a kis <i>folyóka</i>, nézegetve jobbra-balra.</p>

-<p>Közelében kerekarcú, sárgabélű, szürkés héjú, úrifajta kis

-<i>tököcske</i>, megszólal a <i>henyélőcske</i>:</p>

-<p>– Szép kisasszony <i>folyondárka!</i> – s szőrös karját, nagy

-indáját lányka felé nyujtogatja.</p>

-<p>– <i>Tök-legényke</i>, mit óhajtasz? – kérdezi a kis

-<i>folyóka</i>.</p>

-<p>– Indámra rácsavarodhatsz, a karomba csimpajkodhatsz;

-<span class="pagenum"><a name="Page_170" id=

-"Page_170">-170-</a></span> karcsúságod megvédem én, mindenkivel

-helyt állok én, – szól a <i>tök</i> nagy bizakodva.</p>

-<p>Fogná is már a lány kezét, ölelgetné a termetét. Ám irígy egy

-másik kis <i>tök</i>, csúcsos fejjel a <i>lopó-tök</i>.</p>

-<p>– Volnék olyan legény mint ő, folyókához jobban illő, – mondja a

-<i>tök</i> gőgösködve.</p>

-<p>– Igazad van, – szól <i>ugorka</i> s lekonyul a hosszú orra; –

-gyámság ha kell <i>folyóká</i>nak, nekünk szóljon és ne másnak.</p>

-<p><i>Görög-dinnye</i> a szomszédban, <i>folyóká</i>hoz

-odacsusszan, indájával felé kúszik, szára felé nyujtózkodik.</p>

-<p>– <i>Kis folyóka</i> gyenge szárú, kisasszonyka gyenge lábú, ne

-hallgass a <i>tök</i> szavára, ne hederíts indájára. Vaskos, durva

-a külseje, egész üres a belseje és ha nagy is az indája,

-tökkelütött a fajtája. Én vagyok az erősebbik, a szebbik, a

-fényesebbik; tükör se kell én mellettem, úgy ragyog a

-mindenségem.</p>

-<p>Laposat néz kis <i>folyóka</i> a <i>dinnyécske</i> formájára és

-a <i>dinnye</i> fényes arca, csupa csipke viganója, idres-fodros

-kimonója, tükörmódra csillogni kezd, napsugárban villogni kezd.

-<i>Folyondárka</i> egyet gondol s kicsiny szára meg is indul; a

-járása ingó-bingó, szökellése kacskaringó.</p>

-<p><i>Tök</i> megszólja a hálátlant, <i>ugorka</i> az álhatatlant s

-mindahányan mind irígyek, haragjukban még renyhébbek. Vékony szárát

-a <i>folyóka</i> van már kire támaszthassa; <i>dinnyécské</i>re

-hajtja fejét, kínálgatja édes kelyhét, kedvében nem leli

-helyét.</p>

-<p>Egy-két nap még alig múlik s a <i>folyóka</i> nyiladozik; vékony

-szárán a bimbócskák, kis bimbókból virágocskák. És a napnak

-aranyszála, hízelegve <span class="pagenum"><a name="Page_171" id=

-"Page_171">-171-</a></span> síklik rája, csókolgatja piciny száját

-s friss harmattal fürösztgeti a virágját.</p>

-<p>Ám múlóban a boldogság s beköszönt a szomorúság. Kelet felől

-jött fel a nap, beborult az idő aznap s ím egyszerre egy nagy

-<i>holló</i>, fentről lecsap a károgó. Egyenesen a

-<i>dinnyé</i>nek, a fejének, két szemének. Ütögeti a csőrével,

-kapargatja a körmével s kiloccsanó édes levét nyalogatja a

-nyelvével.</p>

-<p>Felhördül a szegény <i>dinnye</i>, feljajdul a hű hitveske. Ám a

-<i>holló</i> lékelgeti és a <i>dinnye</i> magvas belét, belsejének

-színes mézét nagyszaporán ízlelgeti. Mind kibuggyan a veleje, a

-<i>dinnyé</i>nek ízes leve s ahány <i>holló</i> mind ott terem,

-mind vért szív a sok fertelem. <i>Görög-dinnye</i> roskadozik,

-zöldes héja korhadozik; íze-méze kifolydogál, magvacskája

-széthulldogál.</p>

-<p>Szegény árva kis <i>folyóka</i>, párja-vesztett kis kúszócska,

-<i>dinnyé</i>jére ráhanyatlik, siránkozik, ájuldozik. Nyujtja

-szárát mindhiába, nincs akire rátámassza; gyenge lábán meg nem

-állhat, egymagára nem maradhat.</p>

-<p>– <i>Tököcské</i>hez fordulhatnék, indáján megnyugodhatnék, –

-gondolja a <i>folyondárka</i> s amint néz az úr-fajtára, hát a

-szegény <i>úri-tök</i>nek, tövig le van feje vágva. Nemkülönben sok

-másé is, a sok zöld <i>ugorká</i>é is; ki levágva, ki elázva, ki a

-napban kiszáradva.</p>

-<p>Erre kémlel, arra fordul, a sok henye meg se mozdul. Úgy kell

-neki, – mondogatják, bosszúból még meg is szólják. Kis

-<i>folyóka</i> elmélázgat, virágszeme könnybe lábbad. Száradoz a

-gyenge szára, roskadoz a gyenge lába; levélkéi lehullanak,

-sziromkái <span class="pagenum"><a name="Page_172" id=

-"Page_172">-172-</a></span> szétszóródnak. Végigélte kis életét,

-kilehelte lenge lelkét.</p>

-<p>Szántóföldnek a sarkában, áll egy <i>bambusz</i> egymagában.</p>

-<p>Szétnéz a sok renyhe <i>tök</i>ön, elvirágzott

-<i>dinnye</i>földön, végignézi saját magát, derekának sugárságát és

-azt mondja megfontoltan, bölcs szavait meggondoltan:</p>

-<p>– Hogyha nekem szólott volna, de más sorsra jutott volna,

-kacskaringós <i>folyondárka</i>. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_173" id="Page_173">-173-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Ibolyácska és a Puszpáng.</h2>

-</div>

-<p>Hosszúfejű, nagykucsmájú, ki az a bő putinájú? Senki más mint a

-<i>kórócska</i>, ökörfarkú virágocska.</p>

-<p>Már javában tavaszodik és a réten, mezőségen, a sok kóró

-bolyhosodik. Emelgetik a fejüket, szellőztetik süvegüket s szóra

-szájuk így nyílik meg:</p>

-<p>– Meleg szellő fujdogál már, egy-kettőre itt lesz a nyár; nincs

-itt többé maradásunk, hajlék után kell hogy lássunk.</p>

-<p>Lent a réten <i>Ibolyácska</i>, feltekint a putinásra s kérdi

-tőle:</p>

-<p>– Bő plundrádban, nagy kucsmádban hova készülsz, merre

-indulsz?</p>

-<p>– Te vagy az, kis ibolyácska? – kérdezi az ökör-kóró. – Lám-lám,

-te is kinyíllottál, de szépen kivirítottál.</p>

-<p>– Szépségemet még nem tudom, – feleli az ibolyácska, – de a

-meleg kicsábított, lehellete elkábított. Hová készülsz? Azt

-kérdeztem.</p>

-<p>– Készülődünk fel a hegyre, biztonságos védett helyre, – feleli

-az ökör-kóró.</p>

-<p>– Hát itt lent tán veszedelmes? – kérdezi az ibolyácska.</p>

-<p>– Asszonynépség, gyerek-sereg lepi majd el <span class=

-"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> a nagy

-rétet, – súgja neki a kórócska; – füvet tépnek, hancúroznak, be

-könnyen széttaposhatnak.</p>

-<p>– Aztán merre szándékoztok?</p>

-<p>– A patakon túl a hegyre.</p>

-<p>– Elvinnétek magatokkal?</p>

-<p>– Gyere velünk, ibolyácska.</p>

-<p>– Puszpángocska, játszótársam, egymagára hogy hagyhassam?</p>

-<p>– Pajtáskád is hozd magaddal.</p>

-<p>Összeállnak vándorútra s elindulnak a nagy útra. Odaérnek a

-patakhoz, patakocska hűs partjához s két kis pajtás letelepszik,

-víz mellé leheveredik.</p>

-<p>Int nekik a nagysüvegű, rájuk szól a bolyhos fejű:</p>

-<p>– Kis virágok, mire vártok? Part mellett mit lustálkodtok?

-Álljatok fel, gázoljunk át, hegyi tanyánk vár odaát.</p>

-<p>Ám a két kis hiú virág, csak üldögél a pataknál s nézi magát a

-tükörben, víz tükrében elbűvölten.</p>

-<p>– Én lennék a kék ruhácskás? – kiált fel az ibolyácska.</p>

-<p>– Én meg az a fehér fodros! Jaj be csinos, be takaros. –

-Odavannak mind a ketten, dehogy mennek ők el innen.</p>

-<p>Száll egy lepke szálldogálva, rálebben a két virágra.</p>

-<p>– Ó, be helyre két virágszál, – mond és mingyárt tovább is

-száll.</p>

-<p>Be boldogok mind a ketten, dehogy mennek ők el innen. Ökörfarkú

-kis kórócska, áll a parton egyre várva; mosolyog a két virágon,

-mulatoz a hívságokon.</p>

-<p>– Kisasszonykák siessetek, ruhátokon libbentsetek, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> –

-szólnak rá a virágokra, víz tükrére bámulókra.</p>

-<p>– Dehogy megyünk fel a hegyre, mikor itt a patak tükre, – szól

-ibolya kényeskedvén, vízben magát nézegetvén.</p>

-<p>– Mind a ketten szépek vagyunk, nem a hegyre valók vagyunk;

-nektek hegyen a helyetek, mint a boncé süvegetek, – szól a puszpáng

-gúnyolódva s lefitymálja kórócskákat.</p>

-<p>A sok kórót bántja a szó, jó szándékát megócsárló:</p>

-<p>– Józan szóra nem hallgattok, vesztetek lesz hiúságtok.

-Asszonynépség, gyereksereg, mind ellepi a nagy rétet; füvet tépnek,

-hancuroznak, egy-kettőre eltaposnak.</p>

-<p>Azzal fogja putináját, jól felgyűri nadrágszárát s átgázol a

-patak vizén. A sok kóró mind utána, ki előtte, ki nyomába; hegyre

-vezet az ő útjuk, hegy tetején a tanyájuk.</p>

-<p>Lent a réten két leányka, jön a patak hűs partjára. Szétnéznek

-és megpillantják, a két hiú virágocskát.</p>

-<p>– Ibolyára, kék virágra bukkantam én, – szól az egyik.</p>

-<p>– Egy puszpángra, szép tarkára akadtam én, – szól a másik.</p>

-<p>Felvillan a két cifrácska, büszkén néznek a két lányra s

-illegetik ruháikat, billegetik szirmaikat. Ám a lányok lehajolnak,

-virág felé szagolgatnak s mind a kettőt megragadják, gyökerestül

-kiszaggatják.</p>

-<p>Fent a hegyen ökör-kórók, örülnek a nyugalomnak; senki őket nem

-zavarja, se lábbal meg nem tapossa. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_176" id="Page_176">-176-</a></span></p>

-<p>– Vajjon a két virágocska, puszpáng és az ibolyácska, patak

-partján vannak-e még? A tükrébe néznek-e még? – kérdik egymást,

-mosolyogva. – Nézzük meg az otthonjukat, meglelték-e

-nyugalmukat?</p>

-<p>Öten-hatan le is mennek, vizsgálódnak, nézgelődnek és nem látnak

-egy lelket se, ibolyát se, puszpángot se. Amint nézik a folyócskát,

-vizének a csobbanását, két kis virág uszkál benne, hervadozva,

-senyvedezve.</p>

-<p>– Ti volnátok, kis virágok? – kérdezik az ökör-kórók.</p>

-<p>– Hej, be nagy a mi bánatunk, rosszra fordult a mi sorsunk, –

-könnyezget az ibolyácska, sirdogál a puszpángocska.</p>

-<p>Megdöbbennek a kórócskák s szomorúan, szívdobogva, hallgatják a

-két kis virág szívszaggató mondókáját:</p>

-<p>– Két kis lányka járt a réten, a patakba néztünk éppen s

-kirántottak a helyünkből, kiszakadtunk a fektünkből. Egy-két nap

-még becézgettek, szorongattak, szeretgettek, ám az arcunk fonnyadni

-kezd, szép szín ruhánk fakulni kezd. Harmadnapra megragadtak s

-kíméletlen durva kezek, a patakba beledobtak. Szavatokra nem

-hallgattunk, elsenyvedtünk, elsorvadtunk.</p>

-<p>Patak vize csak folydogál, a két virág csak uszdogál; sodródnak

-a hullám hátán, lemerülvén majd felbukván s addig-addig

-hajszolódtak, míg a vízbe befulladtak.</p>

-<p>A bús kórók bonc módjára, kiállnak a víz partjára; patak mellett

-imádkoznak, két halottat búcsúztatnak. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Csodatévő ócska ecset.</h2>

-</div>

-<p>Egy szegény festőről szól ez a mese. Szegény volt, de a

-mesterségében ugyancsak kitett magáért. Egy <i>bonc</i> nyitott be

-egy nap hozzá és azt mondta neki:</p>

-<p>– Hallom, hogy mestere vagy a mesterségednek; azért jöttem, hogy

-lefestessem magam.</p>

-<p>– Akár meg is kezdhetjük, – feleli a festő és egy-kettőre hozzá

-is lát a munkához. Mire alkonyodni kezdett, már el is készült a

-képpel és átadja a <i>bonc</i>nak.</p>

-<p>– Akár csak a második énem, – örvendez a <i>bonc</i> és amikor

-fizetni kellene érte, egyet vakar a feje búbján.</p>

-<p>– Szegény vagyok, – mondja, – pénzzel nem tudlak megfizetni. De

-van ám egy ecsetem, azt odaadom neked.</p>

-<p>– Mihez konyít az a te ecseted? – kérdi a festő tréfásan.</p>

-<p>– Ahhoz, – feleli a <i>bonc</i> nagy komolyan, – hogyha akármit

-is lepingálsz vele és hármat tapsolsz hozzá, való elevenre válik az

-a kép. Ha aztán megint hármat tapsolsz, megint csak kép lesz

-belőle. Jól vésd az eszedbe, amit elmondtam és jól vigyázz az

-ecsetre.</p>

-<p>Azzal odanyul a gelebébe, előhúz egy ütött-kopott <span class=

-"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span>

-ecsetecskét és odaadja a festőnek. Nem nagyon főtt a festő feje a

-pénzért, hát elfogadta az ecsetet, de még meg is köszönte és

-odadugta a többi közé, egy bambusznak a nyilásába. Elköszönt aztán

-a <i>bonc</i>, bocsánatot kért az alkalmatlankodásért és ment a

-maga útjára, odébb egy-két házzal. A festő pedig, mintha nem is

-lenne meg az az ecsetje, továbbra is csak a magáéval festegetett.

-Nem igen adott a szónak hitelt, ha mindjárt <i>bonc</i> ejtette is

-ki.</p>

-<p>Történt egy nap, hogy a <i>dájmió</i> egy embere állít be

-hozzá.</p>

-<p>– Mi jót hoztál? – kérdi tőle a festő.</p>

-<p>– Azt – feleli az ember, – hogy a <i>dájmió</i> hivat a

-palotájába, sietős a dolga veled, beszélni szeretne veled.</p>

-<p>Szedelőzködik a festő, veszi a festékjeit meg az ecsetjeit és

-mennek a palotába, a <i>dájmió</i> színe elé.</p>

-<p>– Mi a kívánságod, miért hivattál? – kérdezi a festő.</p>

-<p>– Azért hivattalak, – mondja neki a <i>dájmió</i>, – hogy

-lefestessem veled a drágaságaimat. Annyi a sok szép holmim, hogy

-nem győzöm a nézésükkel, de meg időm sincs hozzá. Úgy gondoltam s

-azt szeretném, hogy lefestenéd a sok dolgot, mind ott legyen egy

-nagy képen. Mindennap megnézném őket, egyszerre mind valamennyit.

-Elvállalnád ezt a munkát?</p>

-<p>– Szívesen, – feleli a festő, – akár mindjárt hozzá is

-látok.</p>

-<p>Beszólítja a <i>dájmió</i> a sok szolgáját és hozzák a

-szebbnél-szebb holmikat, arany-, ezüst-szobrocskákat,

-gyöngyös-köves bálványkákat, színes-lakkos ládácskákat, nehézselyem

-szövetfélét s Isten tudja, <span class="pagenum"><a name="Page_179"

-id="Page_179">-179-</a></span> mi mindent még. Még a festő is alig

-győzi a nézéssel. Nem is nézi, hanem festi és amire leáldozóban a

-nap, elkészült a nagy munkával.</p>

-<p>Tetszett a kép a <i>dájmiónak</i>, jól megnézi, megmustrálja és

-kérdezi a festőtől, hogy mi jár érte? Meghányja-veti a festő és azt

-feleli a <i>dájmiónak</i>:</p>

-<p>– Sokat fáradoztam vele, jól meg is csináltam, száz arany lesz

-az ára.</p>

-<p>Rém fösvény volt a <i>dájmió</i> s nagyot ugrott a száz

-aranyra.</p>

-<p>– Mennyit mondtál? – kérdi, mintha nem hallotta volna jól.</p>

-<p>– Száz aranyat, – feleli újra a festő.</p>

-<p>– Ne beszélj bolondokat, – kiáltja a <i>dájmió</i>. – Egy

-aranyat kaphatsz érte, egy garassal se többet.</p>

-<p>Most a festő ugrott egy nagyot és erősen rászól a

-<i>dájmióra</i>, hogyha ilyen nagy képet akart, fizesse is meg érte

-a száz aranyat, egy fillérrel se fogad el kevesebbet.</p>

-<p>Addig-addig, míg úgy összeszólalkoztak, hogy parázs veszekedés

-lett a vége. A legvége meg az, hogy lefogatta a <i>dájmió</i> a

-festőt és börtönbe csukatta szegény fejét. Tehette, hisz nagy úr

-volt az Istenadta.</p>

-<p>Ül a szegény festő a börtönben és úgy nekikeserítette a nagy

-igazságtalanság, hogy szinte belebetegedett a nagy haragjába. Sokat

-járatja az eszét a mesterségén és hogy, hogy nem, egyszerre csak

-eszébe jut a <i>bonc</i> ecsetje.</p>

-<p>– Hátha kipróbálnám? – gondolja magában; – hátha hasznát

-vehetném?</p>

-<p>Kéreti a börtön urát, börtönnek az őrizőjét és azt mondja neki:

-<span class="pagenum"><a name="Page_180" id=

-"Page_180">-180-</a></span></p>

-<p>– Untat a sok semmittevés, félek, hogy még belé találok

-bolondulni. Egy ócska ecsetkém van odahaza, ütött-kopott,

-színehagyott, ha azt idehozatnád, munkához látnék vele és neked is

-festenék valamit.</p>

-<p>Érte küld az őrtálló, kikeresik a bambusznádból és elhozzák

-neki. Egyet gondol aztán a festő és kettőt akar cselekedni. Elővesz

-egy hártya-lapot és ugyanazt festi meg még egyszer, amit a

-<i>dájmió</i>nak csinált volt. Csakhogy újabb formában a rajta

-levőket és még nagyobbaknak, mint amilyenek a valóságban

-voltak.</p>

-<p>Alig várta a festő, hogy elkészüljön a képével. Megpróbálja,

-összecsapja a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és csudák

-csudája, előtte elevenedik meg a kép, előtte a sok drága holmi.

-Arany-, ezüst- kis szobrocskák, gyöngyös-köves bálványocskák,

-színes-lakkos kis ládácskák, nehéz selyem szövetfélék s Isten

-tudja, mi minden még.</p>

-<p>Szaladnak az emberek a <i>dájmió</i>hoz, mondják neki a sok

-drága holmit; azt se tudják honnan s hogyan kerültek elő. Egyéb se

-kellett a kapzsi uraságnak. Szalad a hírhozókkal a fogházba, a

-festő áristomába; hát csak eláll a szeme-szája, úgy elbámészkodik a

-sok szép holmin. Mikor még az övénél is szebbek voltak, szebbek is,

-meg nagyobbak is.</p>

-<p>– Honnan való ez a sok drágaság? – kérdi a festőtől.</p>

-<p>– Otthonról hozattam ide őket, – mondja félvállról a festő, –

-hogy nagyobb legyen a kényelmem, meg az örömöm.</p>

-<p>Egyet villan a <i>dájmió</i> sóvár szeme és azt mondja a

-festőnek: <span class="pagenum"><a name="Page_181" id=

-"Page_181">-181-</a></span></p>

-<p>– Ha nekem adod a holmidat, kiszabadulsz a fogságodból.</p>

-<p>Úgy tett a festő, mintha hallani se akarna róla.</p>

-<p>– Cseréljünk akkor, – kezdi megint a <i>dájmió</i>, – az én

-holmim a tiéd legyen, ezeket meg add énnekem.</p>

-<p>Megint csak úgy tett a festő, hogy gondolkozott rajta és

-nagynehezen, immel-ámmal, belenyugodott végül a cserébe.</p>

-<p>– Csak azért, hogy kiszabadulhassak, – magyarázta a

-<i>dájmió</i>nak.</p>

-<p>Az volt a vén fösvény legelső dolga, hogy a saját palotájába

-vitette a sok holmit, a magáét pedig a festő lakásába szállíttatta.

-A festőnek is megvolt a magához való esze és egy-kettőre azt tette,

-hogy holmistul, mindenestül elköltözködött és egy másik

-tartományban telepedett meg. Annyi kincse, kincset érő sok holmija

-volt, hogy gazdag emberszámba ment és bőven tellett neki

-mindenre.</p>

-<p>Csak épp avval tartozott még a <i>dájmió</i>nak, hogy amint

-üldögél egy nap az otthonában, összecsapja a tenyerét egyszer,

-kétszer, háromszor és íme, a <i>dájmió</i> palotájában, a másik

-tartományban, úgy eltünt egyszerre a sok holmi, mintha sose lett

-volna benne. Csak egy nagy kép maradt helyette, csak azon volt meg

-a sok holmi.</p>

-<p>Úgy nekiesett a <i>dájmió</i> a nagy bánatnak, hogy

-belebolondult szegény feje és a bolondok házában egyre csak azt a

-nagy képet nézte és rajta a sok holmit valóságnak vette.

-<span class="pagenum"><a name="Page_182" id=

-"Page_182">-182-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Felejtető gyömbért evett.</h2>

-</div>

-<p>Falubéli fogadóban, ott esett meg ez az eset. Kapzsik voltak a

-fogadósék, az ember is, az asszony is és csak a pénzért

-éltek-haltak. Mintha egyéb jó se lenne ezen a nagy világon.</p>

-<p>Betéved egyszer hozzájuk egy utas, estefelé járt az idő és ott

-akart átéjszakázni a falubéli kis fogadóban. Gazdag ember lehetett

-a vendég, sok a holmija, még több a pénze, csak úgy csörgött a

-zacskójában. Sóvár szemmel nézték a fogadósék, hogy mi mindene van

-ennek az embernek.</p>

-<p>– Asszony, – súgja oda a fogadós a feleségének – sok pénze lehet

-ám ennek a mi vendégünknek; megdézsmálhatnánk egy kissé. Mit

-gondolsz, hogyan férkőzzünk hozzá?</p>

-<p>– Lopásra nem vetemedhetünk, – feleli az asszony, – istenellenes

-dolog lenne. Hacsak itt nem felejtené valahogy a pénzét.</p>

-<p>– Nem olyan felejtős a gazdag ember, – mondja a fogadós, –

-inkább még többet talál hozzá.</p>

-<p>Elgondolkozik az asszony, majd egyet bök a homlokára és így szól

-az urához:</p>

-<p>– Hátha gyömbért etetnénk vele? Felejtető gyömbérételt.

-<span class="pagenum"><a name="Page_183" id=

-"Page_183">-183-</a></span></p>

-<p>– Gyömbért? Felejtető ételt? – bámul rá az ura.</p>

-<p>– Azt hát, – bólint rá az asszony. – Ereje van a gyömbérnek s

-hogyha vele megetetnek, elfelejted minden dolgod, el a mát, el a

-holnapot. Pénzed ha van elfelejted, odahagyod ha elteszed, semmire

-sem emlékezel, mindenről megfeledkezel.</p>

-<p>Örül a két egy lélek, hogy megtalálták a módját. Siet az asszony

-a konyhába és hozzálát a sütés-főzéshez. Rizsgombócot gyömbérrel

-főz, a tésztába gyömbért gyúr be s minden, amit összekotyvaszt,

-gyömbéresen kerül tálra.</p>

-<p>Itt az estebéd ideje, terül a vendég előtt a kis asztalka.

-Hozzálát az utas és sorra kóstolgatja az ételeket.</p>

-<p>– Gyömbérízű ez a gombóc, – gondolja magában az ember és a

-tésztába kóstol bele.</p>

-<p>– Gyömbérszagú ez a tészta, – gondolja ismét és más étel után

-nyúl.</p>

-<p>– Gyömbéres itt minden étel, – bosszankodik magában s gyanús

-szemmel méregeti hol az ételeket, hol a fogadósékat.</p>

-<p>Addig-addig eszmélkedik, míg kezd a szitán átlátni és se szó, se

-beszéd, indul a szobájába, hogy pihenőre térjen.</p>

-<p>Összesúgnak a fogadósék és várva-várják a másnap reggelt.</p>

-<p>– Mit hoz vajjon a gyömbérke? Lesz-e zacskó pénzzel tele? –

-egyre csak ezt hányják-vetik.</p>

-<p>Talpon vannak korán reggel s óvatosan, lábujjheggyel,

-odasompolyognak az utashoz, szállásbeli szobájához. Hallgatóznak,

-leskelődnek, nagy csend a vendég szobájában. Tolóajtót félretolnak,

-nagy <span class="pagenum"><a name="Page_184" id=

-"Page_184">-184-</a></span> loppal bepillantanak, hát nagy szentek

-ámuljatok, csudadolgot csudáljatok.</p>

-<p>Nincs a házban egy lélek se, holmi-egymás pénzecske se, hűlt a

-helye az utasnak, nyoma sincs sok cókmókjának.</p>

-<p>– Hát a gyömbér, amit evett? Ami mindent elfelejtet? – kérdi az

-ember az asszonytól.</p>

-<p>– Hogy a pénzét mind elvitte s cókmókostul itt hagyni

-elfelejtette, azt is csak a felejtető gyömbér tette, – mondja nagy

-fontoskodva az asszony.</p>

-<p>– Hát az étel, ital ára? Szállásért a tartozása? – szól az ember

-nagy morogva, fejebúbját vakargatva.</p>

-<p>– A vendégünk gyömbért evett, fizetséget elfelejtett, – szól az

-asszony sopánkodván, orra hegyét lehorgasztván. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Bambuku-csagama.</h2>

-</div>

-<p>Egy kis községben történt, annak is egy szent templomában. A

-templom sok lim-lomja között ott dímatlankodott egy nagy teafőző,

-ócska volt és már a rozsda is kikezdte. Teát meg jórég nem főztek

-benne.</p>

-<p>Észreveszi egy nap a templom bonca és gondolja magában, hogy bíz

-ő használatba veszi azt az edényt. Leszedegeti a polcról, kiöblíti,

-vizet önt bele és ráteszi a tűzre, a szén parazsára. Ahogy kezd már

-a víz melegedni, egyszerre csak rémülettel látja a boncunk, hogy

-íme az a rozsdás teafőző, elülről egy fejecske, hátulról egy

-farkinca, mintha mozgolódnék egy kissé. Akár csak a borzé, olyanná

-lett a formája.</p>

-<p>Visszahőköl a bonc az edénytől és kiáltoz a fiatalabb boncok

-után, hogy siessenek a segítségére. A teafőző eközben felszáll a

-tűzről és úgy repülget a levegőben, akár egy élő madár. Seprőt meg

-porolót ragadnak a kisboncok és addig hajszolják, hajkurásszák a

-repülő micsodát, míg lerántják valahogy a földre. Majd hogy össze

-nem törték szegénykét. Nagy óvatosan megfogják, nagy félénken

-megnézegetik, hát nincs egyéb belőle, csak a teafőző-edény.

-Belehelyezik egy ládába és azon gondolkozik a <span class=

-"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> szent

-bonc, hogy valahogy szépszerével mi módon szabadulhatna meg

-tőle.</p>

-<p>Egy rongyszedő téved épp be a templomba, esteli imádságát akarja

-elvégezni. Egyet gondol a mi boncunk, hogy eladja azt a teafőzőt,

-hátha megveszi az a szegény ember. Még egy kis aprópénzt is kaphat

-érte.</p>

-<p>Előveszi a teafőzőt, odaviszi a rongyszedőhöz és odakínálja

-neki. Jó szíve volt a szegény embernek, megveszi a teafőzőt. A

-kezébe veszi, hazamegy vele a szomszéd községbe és amikor a

-lefekvésre kerül a sor, odateszi az ágyához, a párnája mellé.</p>

-<p>Úgy éjfél körül, egyszerre csak arra riadoz a rongyszedő, mintha

-kapirgálna valami mellette. Körültekint a félhomályban, odanéz a

-teafőzőjére és szinte megborzog a rémülettől, amint megpillantja az

-edényét. Elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca; két lábacska

-jobbfelül, két lábacska balfelül, mintha mozgolódnék egy kissé.

-Akár csak a borzé, olyanná lett a formája.</p>

-<p>Egyet mozog a főzőcske, aztán odafordul a rongyszedőhöz és azt

-mondja neki:</p>

-<p>– <i>Bambuku-csagama</i> az én nevem, megismered majd a hírem,

-jól értek én sok mindenhez, hát még tánchoz, zenéléshez.</p>

-<p>Odáig a rongyszedő a nagy csudálkozástól.</p>

-<p>– Jóravaló embernek látlak, – mondja tovább a főzőcske. – Nagy

-hasznomat fogod még venni.</p>

-<p>Egyszerre elmult az emberünk ijedelme, kezébe veszi a beszélő

-edényt és barátsággal meg-megcirógatja.</p>

-<p>Híre terjed a községben, hogy itt a <i>Bambuku-csagama</i>, a

-csuda-teafőző, hogy olyan táncolást tud <span class=

-"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span>

-<span class="pagenum"><a name="Page_188" id="Page_188"><br />

--188-</a></span> csapni, hogy még a csudánál is csudább. Egy

-fabódét deszkáztat össze és csődíti az embereket a rongyszedő, hogy

-nézzék meg a varázslását. Emberek emberek hátán, úgy bámulják

-nap-nap után és csak úgy dűl a sok ajándék, meg a sok arany-,

-ezüstpénz.</p>

-<div class="figcenter" style="width: 369px;"><a href=

-"images/i005hq.png"><img src="images/i005.png" alt=

-"Bambuku-Csamaga." title="Bambuku-Csamaga." /></a>

-<p class="caption">Bambuku-Csamaga.</p>

-</div>

-<p>Gazdag emberré lett a szegény rongyszedő, bővében volt a

-mindennapijának.</p>

-<p>Eszébe jut egy nap a templom és veszi a teafőzőjét, vesz egy

-csomó aranyat meg egyébféle ajándékot és viszi őket a templomba,

-ahol a csudadolgát kapta volt. Beállít a bonchoz és azt mondja

-neki:</p>

-<p>– Visszahoztam az ócska teafőződet, te vedd ezután hasznát. Sok

-pénzt meg miegymást szereztem vele, íme, a tied meg a templomodé

-legyen a fele. <i>Bambuku-csagama</i> a teafőződ neve, templomodban

-legyen ezután a helye.</p>

-<p>Odáig volt a bonc a nagy ámélkodástól és közelében a templomának

-egy másik kis templomot építtetett, abba helyezte el a

-csuda-teafőzőt.</p>

-<p>Nagy lett a híre-neve az új szentnek és csak úgy tódult a sok

-ember az új templomba, hogy áldásért meg földi boldogságért

-könyörögjenek hozzá. <i>Bambuku-csagama</i> az új bálvány neve,

-jólétet fakasztó földi híressége. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_189" id="Page_189">-189-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Hacsibime, a fatálas.</h2>

-</div>

-<p>Sok-sok éve, réges-régen, éldegéltek egy községben. Öreg volt az

-ember, asszony, szegényesen éltek nagyon. Kunyhójuknak ékessége,

-lánykájuk volt, <i>Hacsibime</i>. Szépségének párja nem volt, csupa

-jóság, bájosság volt.</p>

-<p>Megjött egy nap, hogy az apjuk elhagyta e szép világot s úgy

-maradtak mint az ujjam, a szép lányka meg az anyja. Idő mult, míg

-megnyugodtak, de a szegény öreg asszony semminek se örült többé,

-még a lánya arcának sem.</p>

-<p>– Árthat neki nagy szépsége, – mondogatta volt az anyja, –

-veszedelem környékezi, sok kísérés kerülgeti.</p>

-<p>Ügyet se vet a lányára, szépséges kis orcájára, szorgalomra

-szoktatgatja, szót fogadni tanítgatja. Jó lelke volt lánykájának,

-örömére az anyjának.</p>

-<p>Évek teltek, évek multak s eljött az a szomorú nap, hogy az

-asszony nagy beteg lett, szegény feje ágynak esett. Nagy betegen

-inti lányát, hogy maradjon jónak lelke, a rosszat meg

-elkerülje.</p>

-<p>– Jaj mi lesz a leánykámmal, – sopánkodik szegény beteg, – nem

-lesz aki oltalmazza, tettét-vettét megvigyázza. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span></p>

-<p>Odaszól a leányának, hogy egy fatál az udvaron, hozza be nagy

-hamarosan. Hozza a lány a fatálat, odanyujtja az anyjának s

-letérdel az ágya mellé, hogy megtudja óhajtását. Fogja anyja a

-fatálat, ráilleszti a lányára, feje selymes hajzatára. Nagy széle

-volt a fatálnak s amint reáborította, az arcát beárnyékolta,

-úgyhogy senkise láthatta, hogy mily szépség van alatta.

-Megnyugodott a nagy beteg és fogadtatta a lányával, hogy a tálat a

-fejéről le nem veszi, míg a világ. Lehanyatlott párnájára és a

-lelkét kilehelte.</p>

-<p>Egymagára maradt a lány, anyától, apától árván, nincsen többé

-gondozója, tanácsokkal ellátója. Élni szegény úgy éldegélt, hogy

-mezőre járt dolgozni, rózsát szedni, magot vetni s mikor este nagy

-fáradtan visszatért a kunyhójába, nyugodt szívvel gondolhatott

-anyja, apja tanácsára, fogadalma szent szavára. S mert a tálat le

-nem vette, elnevezték községszerte: <i>Hacsibime</i>, a

-fatálas.</p>

-<p>Legények megkörnyékezték, kérő szóval arra kérték, vegye kissé

-le a tálját, hadd láthassák szép orcáját. De a lányka állhatatos,

-ügyet sem vet semmi szóra, kísértő rossz gondolatra. Szűkösen csak

-megéldegélt, munkás lány volt, sose henyélt, <i>Hacsibime</i>, a

-fatálas.</p>

-<p>Épp a mezőn dolgozgatott, szorgalmasan munkálkodott, amikor egy

-földesgazda, a környék leggazdagabbja, meglátta a serénységét, nagy

-szorgalmát, ügyességét. Hozzálépett, köszöntötte, szíves szókkal

-megdícsérte s amint látta nagy jóságát, szíve-lelke tisztaságát,

-befogadta a házába, nem cseléd, de gyerekszámba. Beteg volt a

-földesasszony, <span class="pagenum"><a name="Page_191" id=

-"Page_191">-191-</a></span> ahoz kellett ápolónak s amint napok,

-hetek teltek, gondjai megkönnyebbedtek.</p>

-<p>Történt egy nap, hogy a házhoz kedves vendég állított be. Nagy

-fia volt a gazdának, az jött volt meg idegenből. Látja a lányt

-anyja mellett s jót nevet a fatányérján, amikor megmondják neki,

-hogy fejéről le nem veszi. Mégis egyszer, hogy, hogy nem volt,

-alánézett a fatálnak s szeme-szája tátva maradt, megláttára a szép

-lánynak.</p>

-<p>– Ő lesz az én feleségem, senki más e nagy világon, – mondja

-legott szüleinek s szóval, szívvel addig kéri, kérő szóval

-esdekeli, míg a célját el nem éri.</p>

-<p>Ám a lányka szabadkozik, hogy őt tiltja fogadalma, anyjának tett

-igéretét, mindhalálig ő megállja. Nehéz szívvel huzakodik,

-bocsánatért rimánkodik.</p>

-<p>Mikor megjött az éjszaka s nyugalomra hajtja fejét, álmában az

-anyját látja s arra inti a lányát, hogy szereti gazda fia, menjen

-hozzá feleségül. Boldog szívvel ébredezett s mert kedvére volt a

-legény, enged unszoló szavának s kezét-szívét odanyujtja.</p>

-<p>Közeleg a lagzi napja, sürgés-forgás, készülődés s örömére a

-nagy napnak, arra kérik a leánykát, hogy a fatál fogadalma kerüljön

-le a fejéről. Ám a fatál a fejére, mintha oda lenne nőve és amint

-húzzák, ráncigálják, nagy fájdalom hasítja át.</p>

-<p>– Maradjon csak inkább rajta, – szól a násznép megnyugodva és

-úgy indul el esküvőre <i>Hacsibime</i>, a fatálas.</p>

-<p>Lakománál ül az új pár, hozzák a hármas nászitalt s mikor a lány

-a pohárkát, harmadszorra kiüríti, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> egyet roppan fején a tál

-s darabokban hull le róla. Ámultára mátkapárnak, a szülőknek és

-násznépnek, drágakő meg arany, ezüst hulldogál a törött tálból.</p>

-<p>Soha annyi kincset együtt, nem láttak még a községben. Még

-nagyobb az ámulásuk, amint a lány fatál nélkül, ragyogón nagy

-szépségétül, irul-pirul virágmódra. Soha olyan bájos arcot, a világ

-még alig látott s mindenkihez kedves nyájas, <i>Hacsibime</i>, a

-fatálas. <span class="pagenum"><a name="Page_193" id=

-"Page_193">-193-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Szellemirtó Sippejtaro.</h2>

-</div>

-<p>Réges-régi időkben történt, ördögök és sárkányok idejében, mikor

-a szellemeknek országuk volt, boszorkányok köztünk jártak, deli

-vitéz viaskodott, szép leányzót szabadított; abban az időben élt

-még a mi leventénk.</p>

-<p>Veszi egy nap a kardját meg a cókmókját és indul világgá, hogy

-szerencsét próbáljon és hogy segítsen a segítendőkön.</p>

-<p>Jó ideig csak jár-kél, csak bujdosik, senki se akad útjába,

-semmi se kerül kardélre. Rengeteg egy erdőben téved el egy nap,

-csak úgy feketéllik a sűrűsége és meredezik a hegysége. Se kunyhó

-se kaliba, se ember se állat, még csak szellem sincs a közelében.

-Itt-ott egy kis gyalogösvény, az is megszakad előtte. Ráborul a

-félhomály és ahogy botorkál a sötétben, tüskés bozót meg

-cserje-csalit, csak úgy bukdácsolgat benne.</p>

-<p>Nagyhirtelen egy falba ütődik és amint körültapogatja,

-körüljárogatja, hát látja, hogy egy félig rom-templom. Valahogy

-csak bevánszorog rajta és ütött-kopott oltára előtt, majd csak

-meglesz a menedéke.</p>

-<p>– Jó lesz éjszakára, – gondolja magában és leteríti a subáját,

-hogy megpihen egyet. Üres tarisznyája, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> az lesz

-a párnája, kardja nagy ereje a megőrizője. Álomra hajtja a fejét és

-csakhamar el is szenderedik.</p>

-<p>Éjfélre járhatott az idő, amikor egyszerre csak olyan rémítő egy

-üvöltés, olyan fene nagy sikongás támad, hogy felriad a legény az

-álmából.</p>

-<p>– Tán csak álmodom – gondolja magában, de olyan borzalmas a

-rikoltozás meg sikongatás, hogy a hegység is visszahangzik

-tőle.</p>

-<p>Felemelkedik a legény a fektéből, markába szorítja a kardját és

-nagy óvatosan kinéz a félhomályba. Szörnyű volt a látomása, épp

-hogy kővé nem dermedt tőle. Gonoszarcú macskacsapat kering egy

-térségen, veszett kedvvel ugrándoznak, sikongatnak, csattogtatják

-fogaikat, villogtatják szemeiket, hogy hegy-völgy rendül meg bele.

-Veszett módra forgolódnak és habzó szájjal üvöltgetik:</p>

-<p>– <i>Sippejtaro</i> meg ne tudja, <i>Sippejtaro</i> meg ne

-sejtse.</p>

-<p>Épp a tele hold világította meg őket, szinte beleborzadt a

-levente. De amint elmúlt az éjfél, egyszerre csak eltűnik a sok

-macskakísértet és halál csendessége borul a környékre. Lefekszik

-aztán a levente és fel se ébredt reggelig, kivilágos-virradtig.</p>

-<p>Talpra ugrasztja a nagy világosság és siet kifelé a templomból,

-hogy otthagyja ezt a boszorkánytanyát és megtudjon róla egyet-mást.

-Előtte egy kis ösvény, a minap este sötétjében dehogy is vehette

-észre. Elindul rajta és bezzeg nagy az ő öröme, hogy nem a hegynek

-vezet a nyoma, hanem le a hegyről egy nagy síkra.</p>

-<p>Egy-két kalibát pillant meg a távolban. Azontúl meg egy kis

-falut. Csak úgy kergeti a buzgósága <span class="pagenum"><a name=

-"Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> meg az éhsége és már a

-határán van a falunak, amint asszonyok, emberek sírása, síró-rívó

-jajveszékelése hangzik át hozzá. Legott elfelejti az éhségét és

-siet az egyik kunyhóhoz, hogy merre a veszedelem és hogy kell-e

-segítség hozzá.</p>

-<p>Odamegy az asszonynéphez és bármit is kérdez tőlük, egyre csak a

-fejüket rázzák és búsan-keservesen csak azt hajtogatják, hogy

-hiábavaló minden, nincs ő rajtuk segítség.</p>

-<p>– Esztendőnként, – mondják végre nagynehezen, – megjön a hegy

-ördöge és egy áldozatot viszen el tőlünk; egy-egy leányzót minden

-évben. Ma jár le megint az egy esztendő és legszebb lányát a

-falunknak, szerelmetes magzatunkat, egyetlenegy virágunkat, azt

-kell hozzá vinnünk. Ez a mi nagy keserűségünk, szívettépő mély

-bánatunk.</p>

-<p>Egyik ámulatból a másikba esik a vitéz és kérdi tőlük, hogy

-merre viszik azokat a szegény ártatlanokat.</p>

-<p>– Ahogy leszáll a nap, – felelik neki, – egy ládába helyezzük a

-lánykát, egy szegényes gyaloghintóba és felvisszük a hegyre, abba a

-félig rom-templomba és ott hagyjuk szegénykét. Reggelre aztán úgy

-eltűnik onnan, hogy mégcsak a hírét se halljuk többé. Igy voltunk

-vele minden esztendőben, így leszünk vele most is, a mai szomorú

-napunkon.</p>

-<p>Feltette magában a vitéz, hogy egy élete egy halála, szembeszáll

-ő az ellenséggel. Arról a templomról a minapi éjszakája jutott az

-eszébe és kérdi a falubéliektől, hogy hallották-e <i>Sippejtaro</i>

-hírét és ki-miféle lenne.</p>

-<p>– Hogyne hallottuk volna, – felelik. – Bátor <span class=

-"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> eb a

-<i>Sippejtaro</i>, akárcsak egy levente. A <i>dájmió</i> egy embere

-lakik itt a közelünkben, annak a kutyája az a jó <i>Sippejtaro</i>.

-Csak a gonosz embert bántja az, a jót pedig megvédelmezi; de

-bikányi is ám az ereje, hát még a bátorsága.</p>

-<p>Nem kérdezget többet a levente, hanem siet a faluba és beállít a

-kutya gazdájához.</p>

-<p>– Add kölcsön a kutyádat, – mondja neki, – reggelre visszahozom,

-jótett lesz érte a jutalmad.</p>

-<p>Nem szívesen adta az ember, de mégis csak odaadta. Nagy volt a

-vitéznek az öröme, hogy elindulhatott avval a kutyával. Legelsőbb a

-lány szüleihez tért be és meghagyta nekik, hogy ne csináljanak

-semmit, hanem őrízzék a lányukat és mégcsak ki se engedjék a

-házból.</p>

-<p>– Hát a ládával mi lesz? – kérdezik tőle.</p>

-<p>Abba meg <i>Sippejtaro</i>t ültette be, aztán betakarta és egy

-pár falubéli legénnyel viteti fel a hegyre, be a félig

-rom-templomba, az oltár közelébe. Még jóformán le se tették a ládát

-a legények és úgy inalnak vissza a templomból, mintha ördögök

-kergetnék őket. Úgy remegtek attól a félelmetes hegyi kísértettől.

-Csak a levente maradt ott a kutyával és várta a várandókat. Éjfélig

-várakoztatták a türelmét.</p>

-<p>A teli hold volt ismét az égen és amint ráderengett a templomra

-meg a környékére, egyszerre csak ott a macskacsapat megint, akár az

-éjféli kísértetek. Középütt egy félelmetes nagy fekete kandúr,

-szeme szikrákat szór, szája tajtékot túr és olyat bődül a hangja,

-akár a mennydörgés csattanása. Megsejtette a levente, hogy ez a

-kandúr a hegy ördöge, a sok macska meg a fajzatja. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_197" id="Page_197">-197-</a></span></p>

-<p>Amint meglátta a szörnyeteg a ládát és áldozatát gondolta benne,

-örömében egyet ugrik, körülvíjogja, körülugrándozza, nagy fogait

-csattogtatja, tűzszemeit lobogtatja és úgy ráveti magát a ládára,

-reménybeli prédájára, hogy darabokra töredez a deszkája. Emberére

-talált ezúttal.</p>

-<p>Nekiugrik <i>Sippejtaro</i> és vasfogával, vaskarmával úgy

-beleragad a kandúrba, hogy belekábul az ördög fajzatja és csak úgy

-ordíttatja a félelme meg a fájdalma. Előugrik a jó vitéz is és

-karjának egy csapásával, kardjának egy vágásával olyat nyisszant a

-kandúron, hogy porba hull a feje. Elhül a sok gonosz macska és

-torkukba akad a hangjuk. Ijedtükben ott ragadnak és nézik urukat a

-nagy kandúrt, hol a testét, hol a levágott fejét.</p>

-<p>Mind egy szálig ott pusztultak. <i>Sippejtaro</i> megragadja, a

-vitéz meg levagdossa. Halálos csend a templom körül, vége lett a

-kísértésnek.</p>

-<p>Visszatérnek aztán a faluba, be a lányék kunyhójába, szabaddá

-lett már az útja. Aztán újra elindulnak és apraja-nagyja a falunak,

-mind kísérik <i>Sippejtaro</i>t, úgy viszik a gazdájához.</p>

-<p>A vitéz meg fogja a kardját, szedi-veszi a cókmókját és indul

-ismét nagyvilággá, hogy szerencsét próbáljon és segítsen a

-segítendőkön. <span class="pagenum"><a name="Page_198" id=

-"Page_198">-198-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A felemás szarvas.</h2>

-</div>

-<p>Nagy vadaskertje volt az egyszeri templomnak, szarvasok ütöttek

-benne tanyát, istennek szép szarvaskái. Legerősebb a

-<i>Nagyszarvú</i> volt közöttük, mert az ő agancsai voltak a

-legvastagabbak és az ereje is ahoz képest. Csak az esze, az jóval

-kurtább volt a többiénél.</p>

-<p>Sétára indul egy nap a <i>Nagyszarvú</i>, utána a pajtásai a

-többi szarvas, hogy mulassanak vagy egyet a szép nagy erdőben.

-Csupa jávorfa volt a hegyeken és veresedőben voltak már a levelei,

-ősz felé járt az idő. Gyönyörködtek a szép veres színben és

-leheveredtek a nagy fűbe, hogy pihenőt tartsanak és falatozzanak

-miegymást. Rizsbort is hoztak magukkal, megmelegítették és

-iddogálni kezdtek belőle. Ki módjával, ki azon felül. Italos volt

-egy kissé a <i>Nagyszarvú</i> és egy-két pohár nem a világ,

-ugyancsak újrázgatta őket. Addig-addig, míg hamarosan beleszokott

-és úgy megeredt a kedve, hogy ami világ, mind az övé lett.</p>

-<p>– Hej cimborák, – kurjantja el magát a <i>Nagyszarvú</i>, – az

-ég alja pirosodik, tenger színe bíborodik, jávorfácska levelecske,

-egyre jobban veresedik. Akárcsak a mennyországban, ott se lennék

-boldogabban. Boncasszonyok táncát látom, ha látom hát én is járom.

-<span class="pagenum"><a name="Page_199" id=

-"Page_199">-199-</a></span></p>

-<p>Azzal talpraugrik a <i>Nagyszarvú</i> és illegeti magát a

-tánchoz.</p>

-<p>– Hát csak járjad, – biztatja az egyik pajtása, – mi majd

-nótázunk hozzá.</p>

-<p>Táncra perdül a <i>Nagyszarvú</i> s énekel is hozzávalót;

-veszett kedve kerekedik s jókedvében így nótázik:</p>

-<p>– Szarvasok a hegyek alatt, veres jávorfácskák alatt, rizsbort

-isznak iddogálnak, jávormódra pirosodnak. Perdülj egyet két-két

-lábam, szarvaim már el se bírom. Ha szarvam nem lenne nekem, még

-jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!</p>

-<p>Úgy belemelegedett a <i>Nagyszarvú</i> és úgy a fejébe szállt az

-itóka, hogy lassan-lassan beleszédült és lehanyatlott a földre.

-Félrészegen, féljózanon, félig ébren, félig alva, egyre csak azt

-kurjogtatja:</p>

-<p>– Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem.

-Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!</p>

-<p>Becsukódtak aztán a szemei és úgy elaludt az erdőben, hogy se

-jávorfa, se két szarva, mintha sose látta volna. Nézik a pajtásai a

-<i>Nagyszarvú</i>t, a holt részeget és ugyancsak nevetgélnek

-rajta.</p>

-<p>– Terhére van a két szép szarva, – szólal meg az egyik, –

-szabadulni szeretne tőle. Pedig azért szarvas, hogy szarva legyen.

-El is kéne tőle venni, ha annyira únja és útjába is van neki.</p>

-<p>Irígyelte a sok szarvas a Nagyszarvú szép agancsait és rossz

-néven vették a beszédjét. Mind azt mondta, hogy ne legyen hát, ha

-nem kell neki.</p>

-<p>– Mit mondunk majd, ha felébred? – kérdi az egyik szarvas.

-<span class="pagenum"><a name="Page_200" id=

-"Page_200">-200-</a></span></p>

-<p>– Azt mondjuk, hogy Isten büntetése. Amilyen egyűgyű, akár el is

-hiszi.</p>

-<p>– Akkor hát lássunk hozzá, – hagyják helybe a többiek.

-Odarohannak az alvóhoz, letörik a szarvait és viszik magukkal a

-tanyájukra, a templom védelme alá.</p>

-<p>Szarvatlan lett a <i>Nagyszarvú</i> és olyan mély volt az

-alvása, hogy még a szarvaira sem ébredt fel.</p>

-<p>Estére fordult az idő és szél kerekedett a hegyek közt. Felébred

-a szarvatlan a nagy hidegre, nagynehezen feltápászkodik,

-egyet-kettőt ásít és azt se tudja, hogy hol és mint van.

-Megdörzsöli a szemeit, szétnéz és lassan-lassan eszébe jut a

-jávorerdő is, a sok rizsbor is, meg a mulatozása is.</p>

-<p>– Hova lettek a pajtásaim? – csudálkozik szemmeresztve. – Bíz

-azok kereket oldtak, – gondolja magában és neki kászolódik, hogy

-indul ő is hazafelé, mert jó későre járt már az idő.</p>

-<p>– Ni, mily könnyű lett a fejem, – esik nagy gondolkozóba és

-amint hozzákap a fejéhez, hát nagy Isten, hült helye a két

-szarvának, ágas-bogas agancsának.</p>

-<p>– Tyű, a teremtését neki, az áldóját jávorfáját. Nagyon sokat

-táncolhattam, táncközben ejthettem le, – szól a szarvas

-megszeppenve.</p>

-<p>Nekiindul, hogy megkeresse, de hiába keresi, hiába szaglássza,

-oda a szép agancsocska. Siet haza a tanyájára és szívszorongva

-kérdezgeti emettől is amattól is:</p>

-<p>– Nem láttátok szarvaimat? Nem tudjátok, hol hagytam el?</p>

-<p>Mégcsak nem is felelnek neki a pajtásai. Odaszalad <span class=

-"pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> az

-egyikhez, aztán oda egy másikhoz és kérő szóval rimánkodik:</p>

-<p>– Te is ott voltál az erdőben, úgy-e pajtás?</p>

-<p>– Ott én, – feleli neki az egyik.</p>

-<p>– Nem láttad a szarvaimat?</p>

-<p>– Láttam bíz én.</p>

-<p>– Miért nem mondod, hogyha tudod? Több órája, hogy keresem, tűvé

-tettem az egész erdőt s nincs rá mód, hogy megtaláljam. Mondd ha

-tudod, merre vannak?</p>

-<p>– Azt ugyan már meg nem kapod, – mondják neki úgy foghegyről. –

-Táncoltál meg énekeltél és duhajkodva azt mondtad, hogy terhedre

-van a két szarvad és ha meg nem lenne neked, még jobb kedved lenne

-neked. Megharagudott rád az istenkénk, elvette a szarvaidat és így

-szólt hozzánk szarvasokhoz:</p>

-<p>– <i>Nagyszarvú</i> nem szarvas többé, szarvai sincsenek többé;

-ló lett most már ő belőle, menjen el a lovak közé.</p>

-<p>– Most hát mehetsz a lovak közé, ott a helyed ezentúl, – mondják

-neki a volt cimborái.</p>

-<p>Aj, megijedt a szegény szarvas. Eltünődött aztán egy darabig és

-hitelt adott a szarvasok szavainak.</p>

-<p>– Lóvá tették szegény fejem, – sóhajt egy nagyot, – lovak közt

-kell helyt keresnem.</p>

-<p>Megnyugodott szomorú sorsában és indul a templom mellől a

-szérűre, a többi lovak közé. Odaér egy kis idő mulva és így szól

-hozzájuk:</p>

-<p>– Cimborátok lettem, fogadjatok magatok közé.</p>

-<p>Furcsállották a lovak a formáját, mert lónak egy kissé

-alacsonyka volt, szamárnak a fülei voltak aprók, kutyának meg

-ostobácska volt az arca. Csudálkozva <span class="pagenum"><a name=

-"Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> néz rá a sok ló és

-megszólal az egyik, a legnagyobbik:</p>

-<p>– Mifajta vagy voltaképpen?</p>

-<p>Restelkedik a szarvas és lófajtának vallja magát.</p>

-<p>– Kicsiny vagy te lónak, pajtás, – felelik neki.</p>

-<p>– Talán akkor szarvas vagyok, – mondja rá a szarvatlan.</p>

-<p>– Hol vannak a szarvaid, ha az vagy? – kérdik tőle

-megütődve.</p>

-<p>– Szarvas voltam, most szarvatlan, – feleli nagy komoly

-hangon.</p>

-<p>– Bolondokat beszél össze, – mondogatják egymásnak és nézik

-jobbról, nézik balról, hol elülről, hol hátulról.</p>

-<p>– Mégis csak szarvas lehetett valamikor, – súgják oda egymásnak

-– és odavesztek valahogy a szarvai. Most meg ló szeretne lenni. Eh,

-fogadjuk magunk közé, ha nem másért, hát tréfáért.</p>

-<p>– Jó lesz bíz a, – mondogatja a sok csida.</p>

-<p>Megszólal a legidősebb, valamennyi okosabbja:</p>

-<p>– Ha mindenképpen azt akarod, nem bánjuk ha itt is maradsz.

-Csakhogy ni-ni, hol a sörényed, pajtás?</p>

-<p>– Sörény? Azt se tudom, mi fán terem, – csudálkozik a volt

-szarvas.</p>

-<p>– Hosszú szőr a nyakad mentén, az a sörény, – magyarázza neki

-lópajtása.</p>

-<p>– Bizony nekem nincs sörényem, – mondja a szarvas.</p>

-<p>– Hogyha nincsen, majd adunk mink.</p>

-<p>– Jó lesz bíz a, – szól a szarvas s nyujtja is már a

-tarkóját.</p>

-<p>Kapják magukat a lovak, szőrszálakat húzgálnak <span class=

-"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> ki a

-farkukból és átültetik a szarvasra. Bőg a szarvas nagy kínjában, de

-türelemre intik és no még egy szál, no még egyet és kész a szarvas

-szép sörénye.</p>

-<p>– Lóvá tettünk, – mondják neki s úgy nevetnek, nevettükben

-nyerítenek: <i>nyi-hi-hin, nyi-hi-hin</i>.</p>

-<p>– Nyeríts te is ha már ló vagy, ne pedig bőgj, – biztatják a

-cimborái.</p>

-<p>– <i>Hi-hi-hin, hi-hi-hin</i>, – próbálja a szarvas a

-nyerítést.</p>

-<p>– Nem úgy pajtás, – mondják neki, – <i>nyi-hi-hin,

-nyi-hi-hin</i>.</p>

-<p>Újra megpróbálja a szarvas és nyeríti, hogy: <i>pi-pi-hin,

-pi-pi-hin</i>.</p>

-<p>Megint nem jól csináltad te ostoba, nem fog az eszed néked, –

-korholja a sok ló.</p>

-<p>– Hát nagy terhet tudsz cipelni, nagy utakat meg tudsz tenni? –

-faggatják az új pajtások.</p>

-<p>– Megpróbálom, hátha tudom, – feleli a szarvas.</p>

-<p>Rátesznek vagy öt-tíz zsákot, lóheréset meg szénásat és

-biztatják, hogy gyí te fakó.</p>

-<p>Ám hiába biztatgatják, nem szokta meg ezt a munkát, nem bírta a

-teli zsákot. Alighogy egy-kettőt lépett s már kiáltoz: jaj be

-nehéz. Megroggyantak a térdei s egy-kettőre összeesett.</p>

-<p>– Ó, mihaszna lusta állat, – kiáltja a sok ló, – nem vagy te

-miközénk való. Botot fognak jó vastagot és úgy helybehagyják a

-szegény szarvast, hogy hol nyerített, hol meg bőgött. Úgy

-eliramodott tőlük, mintha sose látta volna őket.</p>

-<p>– <i>Nyi-hi-hin, nyi-hi-hin</i>, – nyerít a sok ló és jót

-nevetnek a szarvason, ezen a nagy felemáson. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_204" id="Page_204">-204-</a></span></p>

-<p>Szegény szarvas fut eközben, templom felé húzza szíve. Oda

-szeretne visszajutni, a templom szép vadasába. Szarvas bíz ő,

-gondolja magában, hogy juthatna a szarvához? Könyörög majd

-istenének, hátha megsegíti.</p>

-<p>Odaér a templom elé, meghajlik az oltár előtt s tiszta szívből

-imádkozik.</p>

-<p>– Ó, istenkém teremtőcském, add vissza a két szarvamat,

-ágas-bogas agancsomat, bocsásd meg a nagy bűnömet, a minapi

-beszédemet.</p>

-<p>Arrafelé jártak épp a pajtásai, a minap esti szarvasok és

-megsajnálták a <i>Nagyszarvút</i>.</p>

-<p>– Adjuk vissza a szarvait, – mondogatják egymásnak, – megbánta

-amit tett s fohászkodik istenéhez.</p>

-<p>Azzal elmennek a szarvakért, elhozzák a templom elé és leteszik

-a szarvas mellé.</p>

-<p>– Meghallgattál jó Istenkém, – kiált fel nagy örömében és ott

-mellette két nagy szarva, ágas-bogas agancsosa. Fogja és felrakja

-magára.</p>

-<p>Úgy oda volt az örömtől meg a boldogságtól, hogy a sörényét is

-magán felejtette és a szarvat, a két szarvat, jobbfelőlit

-baloldalra, balfelőlit jobboldalra, visszájára tette vissza.</p>

-<p>Igy járt-kelt a templom körül, Isten-ember csudájára és

-mosolygott aki látta, nevetett a sok pajtása. Lónak szarvas,

-szarvasnak ló, a világ csúfjára való. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Férjemuram a vásáron.</h2>

-</div>

-<p>Mélyen alszik férjemuram, jóllakottan, nyugalomban. Felesége még

-mélyebben, éjszakai csendességben.</p>

-<p>Egyszerre csak felriad az ember, a felesége szava zavarta fel.

-Pedig csak álmában duruzsolgatott az asszony, mintha szóbeszédje

-lenne valakivel.</p>

-<p>– Ébredj asszony, – kiált rá az ura – mi lelt, hogy még éjszaka

-sincs pihenője a nyelvednek?</p>

-<p>Édesded álmából hökkent fel a némber és tétován hallgat az ura

-szavára.</p>

-<p>– Mi lelt? – kérdi még egyszer az ura – hogy még álmodban is

-lefetyelgetsz? Mit álmodtál, hogy álmomban engem is

-felriasztottál?</p>

-<p>Kelletlen az asszony szava, kedvetlen a szó szólása.</p>

-<p>– Furcsa álom az én álmom, – mondja végül – kár a szót

-rávesztegetni.</p>

-<p>– De csak mondd el, – szól az ura s addig nincsen neki nyugta,

-addig-addig zsémbelődik, erősködik, zsörtölődik, míg az asszony

-vállvonással elő nem áll az álmával:</p>

-<p>– A helységben sétálgattam, boltból-boltba kukkantgattam s amint

-tél-túl járok-kelek, jobbra-balra <span class="pagenum"><a name=

-"Page_206" id="Page_206">-206-</a></span> tekintgetek, hát egy

-boltnak az ajtaján, ez az írás áll a fáján:</p>

-<p>– Férfi ember, férjnek való, benn a boltban található; olcsóbb,

-drágább, mindenféle, szépnövésű, hitványféle.</p>

-<p>Elcsodálkozik az ember, hogy lám-lám, még a férfiak is vásárra

-kerülnek immár.</p>

-<p>– Beléptél a boltba úgy-e? – kérdezi az ura tőle.</p>

-<p>– Be is léptem, szét is néztem, jaj de furát láttam ott benn, –

-szól az asszony vidám hangon. – Szép szál férjek egysorjába,

-eladásra kimustrálva; ezer <i>szen</i> darabja ára.</p>

-<p>– Volt-e olyan derék mint én? – kérdi férjemuram hetykén.</p>

-<p>– Mind különb volt náladnál is, daliább is, szálasabb is, – szól

-az asszony fitymás hangon.</p>

-<p>Egyet hümmög férjemuram.</p>

-<p>– Hát a többi milyen is volt? – kérdi csak úgy az emberünk.</p>

-<p>– Több jóképű egysorjába, a javából kimustrálva; ötszáz

-<i>szen</i> darabja ára, – feleli az asszony fennen.</p>

-<p>– Olyan tán csak én is volnék, – szól az ura sértődöttként.</p>

-<p>– Különb az még náladnál is, csinosabb is, szálasabb is, – szól

-az asszony gúnyos hangon.</p>

-<p>Mélyet hümmög férjemuram.</p>

-<p>– Milyen vajjon az olcsóbbja? – kérdi halkan férjeura.</p>

-<p>– Sok volt még ott egysorjába, közepese kimustrálva; száz

-<i>szen</i> egy darabja ára, – szól az asszony nyugodt hangon.

-<span class="pagenum"><a name="Page_207" id=

-"Page_207">-207-</a></span></p>

-<p>– De már ennél különb volnék, úgy-e asszony? – szól az ura

-fojtott hangon.</p>

-<p>– Különb az bíz náladnál is, helyesebb is, szálasabb is, – szól

-az asszony mosolygósan.</p>

-<p>Nagyot hümmög férjemuram.</p>

-<p>– Még olcsóbbat is láttál tán? – kérdi ura, alig szólván.</p>

-<p>Hamisat néz az asszonyka, felelete gúnyosocska:</p>

-<p>– Magadfajta egy rakáson, tizesével a vásáron; egy vevőnek tíz

-is járja, tíz garas <i>(szen)</i> a tíznek ára.</p>

-<p>Szót se szól a jámbor gazda, úgy tesz, mintha már aludna.

-<span class="pagenum"><a name="Page_208" id=

-"Page_208">-208-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A varázstükör.</h2>

-</div>

-<p>Egyetlen egy lánya volt az egyszeri apának és anyának. Útra

-készülődik egy nap az ember és mielőtt elindult volna, így szólt a

-feleségéhez:</p>

-<p>– Rövidesen visszatérek, de addig is vigyázz a házra meg a

-lánykánkra. Finom a lelke, csínján bánj vele.</p>

-<p>– Ne aggódj, – feleli a felesége, – rendben találsz majd

-mindent.</p>

-<p>Gyermek volt még a lányka és búcsúzáskor arra kérte az apját,

-hogy egy bábut hozzon neki az útról. Megcirógatja az ember a

-lányát, elbúcsúzik a családjától és útrakel.</p>

-<p>Telik-múlik az idő és egy szép nap, amint kinéz a lányka a

-kapun, nagy lelkendezve szalad vissza az anyjához, hogy jön az édes

-apja. Kiszaladnak a házból és meglátják a közeledő embert. A lányka

-odaszalad az apjához, az asszony meg sírni kezd nagy örömében.</p>

-<p>– Rendben van minden? Nem történt semmi bajotok? – kérdezi az

-apa.</p>

-<p>– Mindketten jól vagyunk, – feleli az asszony.</p>

-<p>– Hoztál bábut apám? – kérdi vidáman a lányka. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_209" id="Page_209">-209-</a></span></p>

-<div class="figcenter" style="width: 366px;"><a href=

-"images/i006hq.png"><img src="images/i006.png" alt="A varázstükör."

-title="A varázstükör." /></a>

-<p class="caption">A varázstükör.</p>

-</div>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_210" id=

-"Page_210">-210-</a></span></p>

-<p>– Itt a bábud, – mondja az apa és odaadja a játékot a

-lányának.</p>

-<p>– Neked is hoztam valamit; találd ki, – szól a feleségének.</p>

-<p>– Övet hoztál? – kezdi találgatni.</p>

-<p>– Nem azt, – mondja az ember.</p>

-<p>– Talán cipőt?</p>

-<p>– Azt sem, – mondja az ura, – sokkal különb annál az

-ajándékom.</p>

-<p>Azzal elővesz egy tükröt és odaadja a feleségének. Sose látott

-még az asszony tükröt és azt se tudta, hogy mit kezdjen el

-vele.</p>

-<p>– Mit csináljak ezzel a tükörrel? – kérdi az asszony.</p>

-<p>Mosolyog az ura és azt mondja neki:</p>

-<p>– Ha belenézel, meglátod magadat benne. Asszonynak kell, hogy

-legyen egy tükre, mert a lelkét is ott látja meg benne.</p>

-<p>– Vigyázok majd rá, akár a lelkemre, – mondja az asszony és

-elteszi egy ládikójába.</p>

-<p>Jócska idő telt el azóta, már tizenhat esztendős lett a lányka.

-Betegség szállta meg egy nap az asszonyt és hiába a sok orvos,

-hiába a sok imádkozás, csak nem fordul a baja jóra. Az ágyához

-hívatja egy nap a lányát és azt mondja neki:</p>

-<p>– Sokat bajlódtok velem, sok gondot okozok nektek. Mielőtt

-meghalnék, egy ajándékot szeretnék neked adni. Ott van a

-ládikómban, hozzad csak elő.</p>

-<p>Hiába szabadkozik a lánya, hogy így felépül a bajából, úgy jóra

-fordul majd minden, elő kellett venni a ládikót és odanyujtotta az

-anyjának. Kinyitotta az asszony, elővette belőle a tükröt és így

-szólt a lányához: <span class="pagenum"><a name="Page_211" id=

-"Page_211">-211-</a></span></p>

-<p>– Még jóformán gyerek voltál, mikor ezt a tükröt kaptam az

-apádtól. Ha majd meghaltam és ha látni akarsz, nézz bele ebbe a

-tükörbe és mindig megtalálsz benne. Aztán átadta a tükröt a

-lányának és csendesen elhúnyt.</p>

-<p>Nagyon megsiratták a szegény jó asszonyt, eltemették és azóta

-búbánatban, szomorúságban töltötték idejüket.</p>

-<p>Gyorsan repült eközben az idő, de sehogy se tudott a lányka

-megvigasztalódni. Eszébe jutott egy nap a tükör, előveszi és amint

-belenéz, azt hiszi, hogy az anyját látja benne.</p>

-<p>– Anyám, édes anyám, – kiáltja el magát és egyre csak a tükörbe

-néz, mintha az anyjának látná benne a lelkét.</p>

-<p>– Ha majd elővesz a bánkódás, – gondolja magában – és senki se

-lesz mellettem, csak a tükörbe kell néznem és itt lesz anyám a

-közelemben.</p>

-<p>Örvendez a lányka, múlóban a bánatja és reggel, ha felkel, este,

-ha lenyugszik, előveszi a tükröt, belenéz és lassan-lassan

-megnyugszik, megvigasztalódik.</p>

-<p>Megint telik-múlik az idő és történik egy napon, új anya kerül a

-házba.</p>

-<p>– Jó anyát kapsz, – mondja az apja a lányának, – szót fogadj

-neki, akárcsak a tulajdon anyád lenne.</p>

-<p>Megörült a lányka az új anyjának, mindenkép a kedvébe akart

-járni. De hiába, mégis csak a mostohája volt és sehogy se tudta a

-szívét megnyerni. De meg rosszlelkű is volt az asszony és irígy

-szemmel nézte a jóságát is, a fiatalságát is. Jól esett a lelkének,

-ha megszólhatta és mindenképpen csak szabadulni akarna tőle.

-<span class="pagenum"><a name="Page_212" id=

-"Page_212">-212-</a></span></p>

-<p>Könnyezni kezd egy nap a rosszlelkű és azt mondja az urának,

-hogy jobb lesz, ha elválnak egymástól.</p>

-<p>– Az istenért, – ijedez az ura, – tán csak nem bántott meg

-valaki, avagy tán rám úntál?</p>

-<p>– Szívesen élnék veled továbbra is, – folytatja az asszony a

-pityergést, – de ha a házadban maradnék, akkor el kellene rövidesen

-pusztulnom, időnap előtt.</p>

-<p>– Hogy-hogy? – kérdi megütődve az ember.</p>

-<p>– Úgy, – feleli az asszony, – hogy a lányod egyre csak azon

-imádkozik, hogy mielőbb meghaljak.</p>

-<p>Nem ad az ura hitelt a szavának.</p>

-<p>– Ha nem hiszed, – mondja az asszony, – menj be hozzá a

-szobájába és meglátod a varázslását.</p>

-<p>Már régóta feltünt volt az apjának, hogy szótalan egy idő óta a

-lánya és ha csak szerét ejtheti, a szobájába zárkózik. Pedig csak a

-mostoha miatt volt oly szomorú a lánya és ha rossz szót hallott

-tőle, a szobájába zárkózott és anyja után sirdogált. A tükre volt

-az egyetlen vigasztalója, abban panaszkodott el az anyjának.</p>

-<p>Épp a kezében volt megint a tükör, amint benyit hozzá

-nagyhirtelen az apja. Ijedtében fogja és a hóna alá rejti a

-tükröt.</p>

-<p>– Mit csinálsz itt egymagadban? – rivall rá az apja, – mit

-dugdosol előlem?</p>

-<p>Búsan néz a lány az apjára és nagy fájdalmában egy árva szó nem

-sok, annyi se tud kijönni a száján.</p>

-<p>– Igaza van anyádnak, – folytatja az apja. – Te csak a rosszát

-akarod és a halálát kívánod szegénynek. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_213" id="Page_213">-213-</a></span></p>

-<p>Csak úgy sápadoz a szegény lányka és nem tudja, hogy mit

-feleljen az apjának.</p>

-<p>– Mit dugdostál előlem, mikor benyitottam hozzád? – kérdi

-szigorúan az apja.</p>

-<p>Odanyúl a lány a hóna alá, előveszi a tükröt és odanyujtja az

-apjának.</p>

-<p>– Hisz ez az anyád tükre, úgy-e? – mondja meglepődötten az

-apja.</p>

-<p>– Az, – feleli a lány. – Őt nézegetem benne és megvigasztalódom

-a látásán.</p>

-<p>– Az anyádat a tükörben? – csudálkozik az apja.</p>

-<p>– Igen, az anyámat a tükörben, – feleli a lány. – Ime nézzed,

-megláthatod te is őt benne.</p>

-<p>Azzal nyujtja feléje a tükröt és elmondja neki az anyja utolsó

-szavait, amiket a halálos ágyán mondott volt neki.</p>

-<p>Nézi az apja a lányát, mélyen belenéz a szemébe és azt mondja

-neki:</p>

-<p>– Szegény ártatlan lánykám, most már megértettem mindent. Nem

-bíztam benned és nem is sejtettem, hogy ily gyengéd a szíved és

-nemes az érzésed.</p>

-<p>A mostoha eközben kinn hallgatódzott az ajtónál és igazi

-könnyekkel a szemében, úgy nyit be hozzájuk:</p>

-<p>– Mindennek én vagyok az oka, – mondja nagy bűnbánóan, – mert

-barátságtalan voltam a lánykádhoz és nem értettem meg a jó szívét.

-Bocsássátok meg az én nagy bűnömet.</p>

-<p>Öröm meg boldogság szállt ismét a házba és ha belenézett a lány

-a tükrébe, ott is csak boldog arcot meg boldog lelket látott.

-<span class="pagenum"><a name="Page_214" id=

-"Page_214">-214-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Csitteg-csattog, libeg-lobog.</h2>

-</div>

-<p>Élt egyszer, valahol messze, erre meg amarra, egy éltes

-házaspár. Egy nagy hegy volt a közelükben, azon meg egy gonosz kis

-borz ütött volt tanyát.</p>

-<p>Amint a hegyen járt-kelt egy nap az öreg ember, rábukkant a

-borzra; megfogta, jól összekötözte és vitte haza a házikójába, be

-egyenesen a fészerbe. Ebben a fészerben volt az öregék gabonája,

-itt őrölgetett az öreg asszony.</p>

-<p>– Valahogy szabadjára ne ereszd ezt a borzot, – mondja az öreg a

-feleségének és azzal indul elfelé, hogy dolga után lásson.</p>

-<p>A ravasz borz eközben azon törte a fejét, hogy mimódon

-menekülhetne meg. Hízelgő a szava, édeskés a beszédje, úgy

-rimánkodik az öreg asszonynak.</p>

-<p>– Nem tehetem, – feleli az öreg asszony, – nagyon rámparancsolt

-az uram.</p>

-<p>Épp őrölgetett az asszony, már-már fáradoztak a karjai.</p>

-<p>– Oldd meg ezt a kötelet, – kezdi megint a borz, – inkább

-segítek neked a munkádban.</p>

-<p>Ki volt már merülve az öreg asszony, a borz meg addig nógatta,

-addig instálta, míg megesett <span class="pagenum"><a name=

-"Page_215" id="Page_215">-215-</a></span> rajta a szíve és szabadon

-eresztette. Jót nevetett magában a borz és így szólt az öreg

-asszonyhoz:</p>

-<p>– Add ide azt a mozsarat, hadd őrlöm meg benne a gabonádat; te

-csak azon igyekezz, hogy a kihulló szemeket felszedegesd és

-visszadobjad a mozsárba. A többi aztán az én dolgom.</p>

-<p>Nem nagyon értett a borz a dologhoz, bizony sok szem hulldogált

-ki a mozsárból. És amint le-lehajolgatott az öreg asszony, hogy

-felszedegesse a szemeket, kapja magát a borz, megemeli a

-mozsártörőt és agyonüti vele az asszonyt. Aztán se szó, se beszéd,

-öreg asszonnyá vedlik át a borz, előveszi a halottat, a húsából

-levest főz és úgy várja haza az öreget.</p>

-<p>Jön nagy baktatva az öreg, a borzból lett öreg asszony meg

-fogadja, mintha ő lenne a felesége.</p>

-<p>– Hol van az a borz? – kérdi az asszonytól.</p>

-<p>– Megöltem azt a gonosz állatot, – feleli a borzból lett

-asszony, – levest főztem neked a húsából; akár már meg is

-kóstolhatod.</p>

-<p>– Fürödni kellene elébb, – mondja az öreg, – de már alig várom,

-hogy megkóstoljam a levesedet. Tálald csak elő hamar, mert éhes

-vagyok.</p>

-<p>Eléje terül az asztalka és rajta a párolgó leves. Belekóstol az

-öreg és mondja, hogy milyen furcsa az íze meg a szaga.</p>

-<p>– Ilyen szokott a borz levese lenni, – feleli neki a

-borz-asszony.</p>

-<p>Hitt is az ember a szavának meg nem is és ímmel-ámmal ugyan, de

-bekanalazta a tál levest. Amint megpihen aztán az ember, elibe áll

-az asszonyképű állat és azt mondja neki: <span class=

-"pagenum"><a name="Page_216" id="Page_216">-216-</a></span></p>

-<p>– No te öreg ember, a feleséged húsának etted a levesét, ott a

-csontja az asztal alatt.</p>

-<p>És abban a pillanatban megint borzzá lett az asszony s ill a

-berek, úgy eliramodik az öreg elől, akárcsak a szélvihar.</p>

-<p>Nagyot rémül az öreg és odanéz az asztal alá. Hát ott a szegény

-felesége sok csontja. Úgy erőt vett rajta a nagy borzalom, hogy

-fájdalmában egész nekikeseredett és keservesen sírni kezdett.</p>

-<p>Egy nyulacska élt az öregeknél, meghallotta a gazdája nagy

-sírását, zokogását. Odaszalad az öreg emberhez és kérdi tőle a

-bánatját. Mindent elbeszél neki az öreg, úgy ahogy megtörtént a

-dolog.</p>

-<p>– Na gazdám, – mondja a nyulacska, – most én rajtam a sor,

-végére járok én annak a gonosz borznak.</p>

-<p>Másnap, alighogy pitymallott, siet a nyúl a hegy felé, ahol a

-borz szokott volt tanyázni. Rőzsét kezd szedegetni, mintha csak ez

-lenne a dolga.</p>

-<p>Megpillantja a borz a nyulacskát és odalépeget hozzá:</p>

-<p>– Jó reggelt nyuszika-pajtás, miben fáradozol ily kora

-reggel?</p>

-<p>– Rőzsét szedegetek, – feleli a nyulacska. – Ha akarod, te is

-szedegethetsz vagy egy kosárra valót.</p>

-<p>Nekilát a borz és ő is szedegeti a száraz ágakat. Jó sokat

-összerakosgattak és felét a borz, felét meg a nyúl veszi a hátára,

-úgy indulnak lefelé. Elül ment a borz, a nyúl meg a nyomában.</p>

-<p>Amint mennek-mendegélnek, egyszerre csak azt hallja a borz, hogy

-csitteg-csattog valami mögötte. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_217" id="Page_217">-217-</a></span> Hátraszól a borz, hogy mi

-az, ami úgy csitteg-csattog.</p>

-<p>– A hegy, – feleli a nyulacska.</p>

-<p>Pedig annak a csattogása hallatszott, hogy a nyúl kovát meg

-acélt vett elő és tüzet csiholt belőle.</p>

-<p>Megint csak tovább haladnak lefelé. Most meg azt veszi a borz

-észre, hogy libeg-lobog valami.</p>

-<p>– Mi az, ami úgy libeg-lobog? – kérdezi a borz.</p>

-<p>– A hegy, – feleli a nyulacska.</p>

-<p>Pedig annak látszott a lobogása, hogy a nyúl meggyujtotta a

-rőzsét, azért kellett neki a kova, és az vetett lobbot. Bezzeg

-megijedt a borz a lobogó láng láttára. Hát még amikor a láng a

-szőrébe kapott és ugyancsak kikezdte a tarkóját meg a hátát.

-Nekiiramodott a fájdalmával meg a rémületével és hazáig meg se mert

-állani.</p>

-<p>Hazafelé tartott a nyúl is és egész úton azon töprengett, hogy

-hogyan férkőzzék hozzá a borzhoz.</p>

-<p>Egy nap vár, két nap vár, a harmadik nap megy a hegyre, a borzék

-tanyája felé és hogy rá ne ismerjen, javasemberré változik át.

-Amint közeledőben a borz tanyája, odaáll az ajtó elé és

-nagyhangosan rákezdi, hogy:</p>

-<p>– Híres-neves javas vagyok, sajgó sebet gyógyítgatok.</p>

-<p>Nagy az öröme a borznak és szólítja a javast, hogy kerüljön

-beljebb, mert szüksége volna a kenőcsféléjére. Előkotorja a javas a

-kenőcsöt és azt mondja a borznak:</p>

-<p>– Tartsd a hátad komám, hadd kenegessem meg a sebedet.</p>

-<p>Paprikát tett volt a kenőcsébe és olyan ordítozást <span class=

-"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span> csapott

-a borz tőle, hogy a nyulacska is beleborzongott. Ott is hagyta a

-betegjét, kenőcsöstül, fájdalmastul.</p>

-<p>Hazasietett a nyulacska és addig tünődött, addig eszmélkedett,

-míg hozzálát egy nap a dologhoz és egy csónakot készít magának.

-Elsőnek a borz volt, aki megpillantotta és mert időközben kilábolt

-a bajából, nagy kíváncsian megkérdi a nyúltól, hogy mi az, amit

-faragcsál magának.</p>

-<p>– Csónakot csinálok, – feleli a nyúl, – azon evezgetek majd a

-folyónkon.</p>

-<p>Tetszik a borznak a játék és kéri a nyulat, hogy neki is

-csinálhatna egyet.</p>

-<p>– Nem bánom, – feleli a nyúl, – ha majd elkészülök a magaméval,

-neked is megcsinálom a párját.</p>

-<p>Egy-két nap és elkészült a nyúl a csónakjával, még egy-két nap

-és elkészült a másikkal is. A magáét fából faragta ki, a borzét meg

-agyagból tapasztotta össze.</p>

-<p>Egy-kettőre beleültek, a nyúl a facsónakba, a borz meg az

-agyagból valóra és nekilódították, hogy kipróbálják a vízen.</p>

-<p>– Most meg úgy evezgessünk, – mondja kis idő mulva a nyúl, –

-hogy kié halad gyorsabban, a tiéd-e vagy az enyém.</p>

-<p>Jól megmarkolják az evezőjüket és nekiindulnak a víznek. A fából

-való persze gyorsabban síklott, az agyagból való meg lassabban és

-nehezebben.</p>

-<p>Egyszerre csak repedezni kezd az egyik, a borz csónakja, a víz

-is szivárogni kezd bele. Akkorát rémüldözött a borzkoma, hogy

-segítség után kezd kiáltozni. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_219" id="Page_219">-219-</a></span></p>

-<p>– Sülyed a csónakom, jaj, sülyed a csónakom, – kiáltozza és

-ugyancsak integet a nyúl felé.</p>

-<p>Siet a nyúl visszafelé és amint közelébe ér a borznak, megemeli

-az evezőjét és olyat csap vele a borzra, hogy még nagyobbat sülyed

-a csónakja.</p>

-<p>– Fából van a nyúl csónakja, agyagból a borz csónakja, – kiáltja

-oda a borznak.</p>

-<p>Alig egy-két pillanat és merül lefelé az agyagcsónak, borzostul,

-mindenestül.</p>

-<p>Igy pusztult el a borz, így lakolt meg a gonoszságáért.

-<span class="pagenum"><a name="Page_220" id=

-"Page_220">-220-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Üstöt lopott púpos varga.</h2>

-</div>

-<p>Élt egyszer egy ágrólszakadt, széllelbélelt szegény szabó. Folt

-ha kellett a ruhádra, bélésdarab <i>kimonódra</i>, a majsztram

-megfoltozgatta, bélését megtoldozgatta. Házról-házra házalt

-szegény, úgy éldegélt sovány főztjén.</p>

-<p>Jön egyszer egy útjáról hazafelé és igyekszik a házikójába, hogy

-elővegye a főzőüstjét, a rizsporcióját s megfőzze a hétrevalóját.

-Belép és amint dologhoz akar látni, hát nem lába kelt az üstnek?

-Elhül a vér benne, sóhajtoz a kárán a kárvallott.</p>

-<p>– Pedig ma reggel még itt lógott, csak ma vihette el valaki, –

-méltatlankodik az ember és szomorú arcával hol a rizses zsákját

-nézi, hol az üstje hült helyét.</p>

-<p>– Hogy főzöm meg rizsecskémet? Hogy eszem meg ételkémet? – szól

-a szabó fejcsóválva, markát, öklét meg-megrázva.</p>

-<p>Kenyérrel kellett szegénynek beérnie, meg egy-két csésze híg

-teával. Vigyázhatott ezután már a holmijára, be is csukhatta az

-ajtaját, ha elment hazulról. Csak nem került elő az üstje.</p>

-<p>Elmult egy nap, elmult két nap, búcsút mond a harmadiknak s

-amint jár-kél utcahosszat és bepillant az egyik szomszédjához,

-púposhátú kis vargához, <span class="pagenum"><a name="Page_221"

-id="Page_221">-221-</a></span> hát az üstje a sarokban, ott

-rejtőzik a limlomban.</p>

-<p>– Ej ebadta púposhátú, keskenyvállú, ravaszmájú! Nem ellopja a

-más üstjét, szegény ember kis készségét?</p>

-<p>Szalad egyenest a bíróhoz és elpanaszolja neki a dolgát.

-Összeráncolja a bíró a homlokát és törvény elé parancsolja a két

-embert, de meg a lopott jószágot is.</p>

-<p>– Ki az üstnek a gazdája? – kérdi a bíró a két embert.</p>

-<p>– Enyém az üst, – szól a varga, – púpos hátán egyet rántva.</p>

-<p>Nagyot néz a szabó a vargára s mérges szóval így rivall rá:</p>

-<p>– Az üstömet te vitted el, nyugalmam te raboltad el; nem hagyom

-a sajátomat, visszaadod a jussomat.</p>

-<p>Rásunyít a púpos a bíróra s álnok szóval így áltatja:</p>

-<p>– Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzném én kis erőmmel ezt

-az üstöt elcipelni, szűk vállamra ráemelni?</p>

-<p>– Igazad lehet, – szól a bíró, ítéletét megfontoló, – nehéz az

-üst, te meg vézna, tán a tiéd az üst jussa.</p>

-<p>– Bíró uram, – mond a másik, – enyém az üst, én szerzésem. Min

-főzöm meg az én rizsem?</p>

-<p>Ül a bíró, el-elgondolkozik és amint végigmustrálja a két

-embert, feláll az ültéből és azt mondja a púposnak:</p>

-<p>– Téged illet az üst jussa, kapd válladra s vigyed haza.

-<span class="pagenum"><a name="Page_222" id=

-"Page_222">-222-</a></span></p>

-<p>Szinte megvillog a púpos szeme a nagy örömtől, ráhunyorít a

-szomszédjára s kárörvendő kapzsi módon, odaugrik az üsthöz,

-megragadja, ráemeli a púpjára és indulna is már vele hazafelé.</p>

-<p>– Állj meg varga egy-két szóra, – szól a bíró parancsszava. –

-Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzöd te kis erőddel ezt az

-üstöt elcipelni, szűk válladra ráemelni?</p>

-<p>– Győzöm bíz én, hogy ne győzném? A vállamon elviszem én, – szól

-a púpos hetykélkedve, alattomban örvendezve.</p>

-<p>– Lám, lám, – szól az igazbíró, ítéletét emígy szóló, – most már

-győzöd, most már bírod, erős lett a karod, púpod. Úgy-e vézna?

-Úgy-e varga?</p>

-<p>Áll a púpos bámészkodvást, áll a szabó bizakodvást; úgy lesik a

-bíró hangját, az ítélet döntő szavát. S szól a bíró ítélete:</p>

-<p>– Ha már győzöd, ha már bírod s erős lett a karod, púpod, vidd

-az üstöt a szabóhoz, az igazi gazdájához. Tolvaj varga, nagy

-mihaszna.</p>

-<p>A majsztramnak aznap este, rizsét főzi rizses üstje; púpos varga

-sopánkodik, a kóterben gubbaszkodik. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_223" id="Page_223">-223-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>Az üstökös és a pacsirták.</h2>

-</div>

-<p>Csak éjszaka ragyognak a csillagok, nappal nem is látni őket. Ez

-onnan van, mert nappal a fellegek közzé bujnak és ott alusszák át

-nappali álmukat.</p>

-<p>Egy kora reggel, még alighogy pitymallott, már ágyacskáikban

-pihentek a csillagok és fülig be voltak takaródzva. Egyszerre csak

-úgy hallják, mintha csipogna valami mellettük. Csudálkoznak a

-csillagocskák és kerekre nyitják a szemecskéiket. Kikandikálnak az

-ágyaikból, hát madárkák csicseregnek, azok csiripelnek az ágyuk

-mellett.</p>

-<p>– Kik vagytok ti arcátlanok? Mi itt a keresni valótok? – rivall

-rá a sok csillag a madárkákra.</p>

-<p>– Pacsirták vagyunk, hát énekelünk és mert énekelünk, hát lármát

-csapunk, – kotnyeleskednek a pípjeikkel.</p>

-<p>– Pusztuljatok innen, semmi dolgotok a tanyánkon, – fortyannak

-fel a csillagocskák. – Ha pacsirták lennétek, lent énekelnétek a

-földön, nem pedig a fellegek közt, közelében a kék égnek.</p>

-<p>– Hogy mások hol énekelgetnek, azt nem tudjuk; de mi pacsirták

-vagyunk és csak fenn szeretünk nótázgatni, közelében a kék égnek.

-Persze, ti egész nap csak lustálkodtok, ti naplopók, ti

-álomszuszékok. <span class="pagenum"><a name="Page_224" id=

-"Page_224">-224-</a></span> Ragyogni meg csillogni, azt csak

-éjszaka tudtok.</p>

-<p>Igy pereg a madárkák nyelve és úgy csipognak, úgy víjognak,

-mintha csak az erdőben lennének. Csak úgy forr az epéjük a

-heverésző csillagocskáknak. Jól tudták a mihaszna kis madaracskák,

-hogy nappal nem bujhatnak ki az ágyaikból és hol az orruk előtt

-repkedtek a csillagoknak, hol meg a füleikbe csipogtak egy

-nagyot.</p>

-<p>Egy üstökös volt a csillagok közt; hosszúhajú, nagyszakállú,

-szűkbeszédű, komorarcú. Megúnja az üstökös a sok feleselést, a

-hiábavaló csiripelgetést és rárivall nagymérgesen a madárkákra:</p>

-<p>– Széllelbélelt arcátlanok, be hangos lett a szavatok. Azt

-hiszitek, hogy minden szabad nektek és hogy azt tehettek, amit

-akartok? Ellóduljatok innen, mert úgy szétütök köztetek, hogy

-ahányan, annyifelé hulltok le.</p>

-<p>Meghökkennek a pacsirták s ijedtükben elhallgatnak. Ám nappal

-volt már és szűnőben az üstökös villogása. Csak éppen hogy

-villangatott még vagy egyet-egyet. Elpárolog a madárkák félsze és

-megjön helyette a mersze.</p>

-<p>– De fura egy öreg kócos, – sípogja a legbátrabbik és

-összefüttyenti a sok pacsirtát, hogy azok is hadd mulassanak és

-egyet nevessenek azon a borzason.</p>

-<p>Előrepül a sok pacsirta és úgy körülcsiripelik a szegény

-üstököst, hogy azt se tudja, hol kezdjen ki velük. Űzőbe veszi a

-pacsirtákat és ha emerre kergeti őket, arrafelé röpülnek és ha

-jobbjával fenyegetőzik, balja körül kerülik meg. Üstökét is

-rázogatja <span class="pagenum"><a name="Page_225" id=

-"Page_225">-225-</a></span> és korbácsot fon a hajából, lengedező

-szakállából, csak nem tud velük boldogulni. Hiába, sokan voltak a

-madarak, az üstökös meg csak egymaga. Addig-addig kergetőznek s

-addig hajszolgatja őket, míg egyszerre csak elszédül, egyet

-tántorodik és lezuhan az égből a földre.</p>

-<p>Hogy kiáltozgat, hogy síránkozik a sok apró csillag. Odáig

-vannak a nagy rémülettől és csakúgy zokognak mennybéli kis

-ágyacskáikban. A pacsirták pedig meg is hökkentek egy kissé, meg is

-örültek és mind kirepül a fellegek közül.</p>

-<p>Lent a földön, egy kis faluban éldegélt egy öreg ember. Kimegy

-egy reggel a kertjébe és amint nézegeti a virágait, egy nagy seprőn

-akad meg a szeme. Ott feküdt a földön, a gyalogösvény mellett.

-Hosszú volt a nyele, hosszú a seprője, hamvas meg üszkös, akár egy

-csóva.</p>

-<p>– Vajjon hogy került ide ez a seprő? – tűnődik az öreg.</p>

-<p>Nézegeti, bámulgatja és gondolja magában, hogy épp kapóra jött

-neki. Lesz legalább, amivel kitakarítsa a kertjét, úgyis sok már a

-gaz meg a gyom benne. Kezébe veszi a seprőt és amint

-ide-odaforgatja, hát ugyancsak ámuldoz a nagy csudától. Úgy fénylik

-a seprő nyele, mintha színig arany lenne; seprője meg sziporkázik,

-hol megcsillan, hol szikrázik.</p>

-<p>– Alighanem az ördögök szigetjéről való, – örvendez az öreg s

-csillogtatja az ezüstjét, villogtatja aranyszínét.</p>

-<p>Hozzálát vele a munkához és úgy fogott a seprő, hogy egy-kettőre

-végigtakarította vele a nagy kertjét. Leül aztán a fa alá, hogy

-megpihenjen az árnyékában. Előveszi a dohánykészséget, teletömi a

-<span class="pagenum"><a name="Page_226" id=

-"Page_226">-226-</a></span> pipáját, rágyújt és hol a füstöt

-eregeti, hol a seprőt nézegeti. Mikor aztán kialvófélben volt a

-pipája, kiveszi a szájából és amint veregeti belőle a bagót, egy

-parázsdarabka, hogy, hogy nem, a seprőre talált esni. Nagyot serceg

-a seprő és olyan nagy láng csap ki belőle, hogy a szeme is

-belékáprázott az öregnek. Felpattan az ültéből és úgy inalgat

-elfelé, hogy a lába is alig bírta.</p>

-<p>– Vajjon mi lelhette azt a seprőt? – tűnődik a megszeppent öreg

-és amint ijedezve hátrafelé pislog, még nagyobb a rémüldözése.

-Mintha egy nagyot ásítana az a seprő és egyszerre csak mintha

-talpraállott volna. Serceg aztán még egyet, még kettőt, még többet,

-aztán lángra lobban, tűzbe vedlik és fel az ég felé, akárcsak egy

-szárnyas madár.</p>

-<p>Elkiáltja magát az öreg, összeszaladnak a szomszédjai.</p>

-<p>– Mi baj, öreg apó? – kérdezik a sápadozót. Lelkendezve beszéli

-az öreg:</p>

-<p>– Seprő nyele tüzet fogott, itt előttem talpra ugrott; rájött a

-nagy mehetnékje, égfelé repülhetnékje.</p>

-<p>Sorjába elmondja az öreg, hogy mi minden történt vele a kertben.

-Elképpedve hallgatja a sok ember és nézik a csillogó üstököst, csak

-úgy szikrázik fentről a csóvája.</p>

-<p>Pacsirták repültek el a kert felett, a minapi kis rendbontók.

-Utána repültek volt az üstökösnek, amint ájultan alázuhant és jót

-nevettek később, hogy seprőnek nézte az öreg ember.</p>

-<p>– Ha nincs az a kis parázsdarab, – mondja az egyik, – sose tért

-volna többé magához. <span class="pagenum"><a name="Page_227" id=

-"Page_227">-227-</a></span></p>

-<p>– Örök életére seprőnek maradt volna, – hagyja helybe egy

-másik.</p>

-<p>– Mégpedig a mi hibánkból, – csicsergi egy harmadik.</p>

-<p>Összeverődnek aztán és repülnek ismét az ég felé. Énekelnek,

-fütyölgetnek, de jól vigyáznak ám, hogy meg ne zavarják a csillagok

-nyugalmát.</p>

-<p>– Miénk a nappal, – mondják, – a csillagoké meg az éjjel.

-<span class="pagenum"><a name="Page_228" id=

-"Page_228">-228-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A bambuszlányka.</h2>

-</div>

-<p>Egy öreg házaspár élt egyszer egy helységben. Az volt az

-embernek a foglalatossága, hogy reggelenként kijárt a

-bambuszerdőbe, bambusznádakat vagdosott le és kosarakat font

-belőlük. Ezzel tengődött öregségében.</p>

-<p>Megint kiment egy reggel az erdőbe és amint nézi a bambuszokat,

-hogy melyikét vágja le elébb, hát ott ragyog fel előtte az egyik,

-mintha csak világítana a szára. Elálmélkodik az öreg és alighogy

-hozzá mer nyulni. Nagynehezen nekigyűrkőzik, kitépi azt a bambuszt

-és siet vele haza a kunyhójába. Otthon megint a kezébe veszi,

-forgatja jobbra, forgatja balra és amint mindenfelől nézegeti,

-egyszerre csak egy lányka ugrik ki belőle. Olyan nagy volt mint a

-hüvelykem, tán még annál is kisebb. Meghökken az öreg és ha rá nem

-mosolyogna az a csöppség, még tán el is szaladt volna tőle. Siet az

-öreg a feleségéhez és mutatja neki a kis csudát.</p>

-<p>– Majd nagyobra növesztjük mi, – biztatja az urát a jó öreg

-asszony és úgy etetik-itatják, úgy csucsujgatják, szeretgetik, hogy

-minden napra nő egy-egy kevéskét. Alig egypár hónap és olyan nagyra

-cseperedett, hogy akár nagylány számba is mehetett volna. Hát még a

-nagy okossága meg az a ragyogó <span class="pagenum"><a name=

-"Page_229" id="Page_229">-229-</a></span> szépsége. Nem is olyan

-volt ő, mint más ember lánya. Csuda volt ahogy meglett, csuda volt

-ahogy megnőtt és aki ránézett, mind rajtafelejtette a szemét.</p>

-<p>Megint megy egy reggel az öreg az erdőbe, a bambuszai közé.

-Válogat bennük, hogy melyikét vagdossa le elébb és amint nézegeti

-őket, hát megint ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak

-világítana a szára.</p>

-<p>Veszi a bambuszt, siet vele hazafelé és amint kettévágja a

-szárát, hát csak úgy potyog ki belőle a töméntelen sok arany. Alig

-győzik összekaparni, annyi hullott ki belőle.</p>

-<p>– Azért az a sok arany, – mondja az öreg ember felesége, – hogy

-felnevelhessük a lányunkat és hogy semmibe se lásson szükséget.</p>

-<p>Hozzá is láttak az öregék a jómódhoz. Olyan egy palota épült a

-viskó helyett, hogy a <i>dájmió</i>é se volt különb, de még a

-<i>mikádó</i>é sem. Szolgálója volt a lánynak, ahányat csak akart;

-ruhája, amilyet csak kívánt. Ragyogott is benne a szépsége, akár

-csak a mennybélieké.</p>

-<p>Nagy lett a híre a bambuszlánynak, még a városokban is tudtak

-róla. Megmozdul a sok levente, a sok vitéz <i>szamuráj</i> és mind

-odaözönlik a kis helység felé, hogy lássák a nagy csudát és hogy

-szerencsét próbáljanak vele. Csak úgy félvállról, ha beszélt velük

-a lányka. Pedig mind el szerette volna venni, de egyik se igen

-kellett neki. Aztán meg olyan különöseket kívánt tőlük.</p>

-<p>Beszélünk majd róla, – mondja az egyiknek, – ha elfogod a

-mennydörgő Istent és idehozod hozzám.</p>

-<p>– Beszélünk majd róla, – mondja egy másodiknak, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_230" id="Page_230">-230-</a></span> – ha

-elhozod a virágot a paradicsom kertjéből.</p>

-<p>– Beszélünk majd róla, – mondja egy harmadiknak, – ha elhozod

-azt a dobot, amelyik magától tud dobolni.</p>

-<p>Ámúlt-bámult a sok levente, hogy milyen csudadolgokat is kíván

-az a lányka. Pedig akadtak ám olyanok is, hogy nekimentek a

-nagyvilágnak s így megteljesedhetik a kívánsága. Hegyek, rengetegek

-közé tévedtek, sík tengerekre merészkedtek és vagy tértek onnan

-vissza, vagy nem.</p>

-<p>Egész a <i>mikádó</i>ig jutott el a bambuszlányka híre.</p>

-<p>– Azt beszélik, – mondja egy nap a főembereinek, – hogy ritka

-lány az a bambusz szülöttje, hogy párja nincs a szépségének meg az

-okosságának. Megnézem én rövidesen és ha arra való, bíz én

-feleségül veszem.</p>

-<p>Útra kél másnap a <i>mikádó</i> és csatlósok előtte, csatlósok

-utána, úgy érkezik meg a kis helységbe, a bambuszlánykáék nagy

-palotájába. Bíz az még az övénél is különb volt. Előhozzák a

-lánykát és amint megpillantja a <i>mikádó</i>, szinte elbűvölődik a

-nagy szépségétől.</p>

-<p>Boldogan néz rá a lánykára és azt gondolja magában, hogy azért

-nem akarhatott eddig senkit, mert <i>mikádó</i> felesége szeretne

-lenni. Odalép nagybüszkén a lánykához és azt mondja neki:</p>

-<p>– Eljössz velem a palotámba, feleségül veszlek.</p>

-<p>Lesüti a lányka a szemeit és azt feleli a <i>mikádó</i>nak:</p>

-<p>– Boldog lennék, ha a <i>mikádó</i> felesége lehetnék, ha ugyan

-lehetnék. <span class="pagenum"><a name="Page_231" id=

-"Page_231">-231-</a></span></p>

-<p>– Miért ne lehetnél, ha én is úgy akarom, – kérdi csudálkozva a

-<i>mikádó</i>.</p>

-<p>– Azért nem lehetek a feleséged, – feleli a lányka, – mert nem a

-föld szülöttje vagyok, másutt az én hazám.</p>

-<p>– Hát mifajta vagy? – kérdi a <i>mikádó</i>. – Ördögök fajzatja

-avagy Istenek leszármazottja?</p>

-<p>– Se ördög fajzatja nem vagyok, – feleli a lányka, – se Isten

-leszármazottja, hanem ott a hazám az égen, onnan jönnek le mingyárt

-értem. Te térj vissza a palotádba, én meg az égre kerülök

-ismét.</p>

-<p>Elcsudálkozik a <i>mikádó</i>, sehogy se ad hitelt a lány

-szavának. De csak addig, míg világosság nem támad az ég felől. Égi

-teremtések szállnak le a magasságból, emberformájúak, de mégse

-emberek és ott gyülekeznek össze a lányka körül. Csak úgy fénylik

-egy gyaloghintó a kezükben, abba ültetik bele a lánykát és úgy

-szállnak vele vissza az égbe.</p>

-<p>Ránéz a lányka az öregékre, rájuk mosolyog és összeteszi a két

-kezét, úgy imádkozik a boldogságukért.</p>

-<p>Boldogok is voltak az öregek meg hosszúéletűek és ahányszor csak

-megpihentek a kertjükben és felfelé néztek az ég felé, mintha egy

-fényesség mosolygott volna le rájuk, a bambuszlányka fényessége.

-<span class="pagenum"><a name="Page_232" id=

-"Page_232">-232-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A selyemhernyó.</h2>

-</div>

-<p>Csendesen éldegélt az egyszeri házaspár, megvolt a mindennapi

-kenyerük meg a teájuk. Abból éltek, hogy az asszony selyemhernyókat

-tenyésztett és elég pénzt szerzett a selymen.</p>

-<p>Egyszer, hogy, hogy nem, pusztulni kezdett a sok selyembogár és

-vége lett az asszony keresetének. Az ura azt hitte, hogy az asszony

-a hibás és úgy megharagudott szegényre, hogy bolondfejjel otthagyta

-és másüvé költözködött. Az asszony sora meg egyre rosszabbodott, a

-cselédei is otthagyták és azt se tudta szegény feje, hogy mihez

-kezdjen nagy nyomorúságában.</p>

-<p>Sétálgat egy nap az eperfái alatt és amint nagy szomorúan

-nézegeti őket, egy selyemhernyót pillant meg az egyik fán. Ott

-rágcsálta a falevelet és emelgette felfelé a fejét. Még ennek az

-egy hernyónak is be megörült a szegény asszony. Úgy vigyázott rá,

-mint a szemefényére, hogy a szél meg ne ártson neki, hogy az eső

-meg ne csapkodja.</p>

-<p>Ezen az egy állatkáján kívül még egy kutyája is volt az

-asszonynak. Fehér a szőre, akárcsak a frissen esett hóé és úgy

-csillogott a napban, mintha selyem lett volna a szőreszála. Odalép

-egy reggel az asszony a hernyójához és leveszi a fáról, mert

-<span class="pagenum"><a name="Page_233" id=

-"Page_233">-233-</a></span> borulni kezdett az ég alja. Odaviszi

-nagy óvatosan a hernyós ládikóhoz és amint el akarja benne

-helyezni, egyszerre csak előugrik az a fehér kutya és hamm… bekapja

-a selyemhernyót.</p>

-<p>Vége a szegény asszony örömének meg a reménységének. Sír-rí nagy

-szomorúságában és oly keservesen néz rá a kutyájára, hogy miért is

-okozta neki azt a nagy bánatot.</p>

-<p>– Nem tehet a szegény állat róla, – gondolja magában, – dehogy

-bántotta volna a kutyáját.</p>

-<p>Amint ott ül az eperfa alatt és gondolkozik a sorsán, egyszerre

-csak eltüsszenti magát az a fehér kutya. Odanéz az asszony, hát két

-selyemszál lóg ki a kutya orrából. Egy-egy szál az orra likából.

-Fehér volt az a két szál, akárcsak az ezüst és úgy csillogott,

-akárcsak a kristály. Nézi az asszony a két selyemszálat és

-megfogja, hogy kihúzza a kutyája orrából. Húzza a két szálat,

-húzza, nem akar ám vége szakadni. Megint csak húzza, még mindig jön

-az a két szál. Gombolyítani kezdi és gombolyítja, gombolyítja, egy

-nagy gombolyag lett már belőle. Be csillogott az a finom selyme, be

-ragyogott a fehérsége.</p>

-<p>Belekezd egy másik gombolyagba, aztán egy harmadikba, egy

-negyedikbe, alig győzi a két szorgos kezével. Százával hevert már

-előtte a sok gombolyag és még mindig engedett az a két selyemszál.

-Bambusznádakat vesz elő az asszony, hogy azokra aggassa a selymet.

-Mikor meg a bambuszokból is kifogyott, előszedi a dézsáját, aztán

-meg a hordóját és arra göngyölíti rá a sok selymet. Vagyont ért már

-a sok fonal, a sok gombolyag, helye se volt többé a házában. Amint

-egyre csak dolgozik és húzza a <span class="pagenum"><a name=

-"Page_234" id="Page_234">-234-</a></span> kutya orrából a selymet

-és közben meg szétnéz, hogy hol is találhatna még helyet, egyszerre

-csak vége szakad a szálnak és abban a pillanatban összeesik a

-kutya, élettelenül terül el a földön. Meghökken az asszony, nem

-tudja mire vélni a dolgot.</p>

-<p>– Az én védőistenem volt abban a kutyában, – fohászkodik fel az

-asszony, – ő mentett meg az elpusztulástól, ő volt az én

-segítségemre.</p>

-<p>Veszi aztán a fehér kutyát és oda temeti el az eperfa alá, ahol

-az az egy selyemhernyója tartózkodott volt. Letérdelt a sír elé és

-imádkozott a védőistenéhez, hogy segítségére volt a nagy bajában és

-hogy megkönyörült rajta. Aztán megint nekilátott a munkának.</p>

-<p>Egy-két nap mult el azóta. Arrafelé járt egy reggel az ura és

-benézett kintről, hogy vajjon mit csinálhat az a szegény asszony.

-Csendes volt a ház nagyon és úgy megsajnálta a feleségét, hogy

-szinte bánni kezdte a tettét.</p>

-<p>– Megnézem bíz én, – gondolta magában, – hátha segíthetek a

-sorsán. Tán még szükséget is lát szegény feje.</p>

-<p>Benyit a kapun, belép a házba, hát ott az asszony a közt a

-rengeteg sok selyemgombolyag közt, alighogy kilátszik belőle.

-Meghökkent az ember a sok fehérségtől meg a sok csillogástól; ilyen

-selymet még ő se látott világéletében. Ő is tenyésztett odahaza

-selymet, neki is voltak gombolyagjai, de azoknak sötét volt a szála

-meg olyan gubancos, hogy alig lehetett hasznát venni. Jó, hogy még

-olcsó pénzen adhatott túl rajta.</p>

-<p>– Miféle selyem ez itt? Hogyan jutottál hozzá? – kérdi az ember

-az elhagyott feleségétől. <span class="pagenum"><a name="Page_235"

-id="Page_235">-235-</a></span></p>

-<p>Mindent elmondott neki az asszony, az egyetlen selyemhernyóját

-meg a fehér kutyája dolgát, úgy ahogy megtörtént vele.</p>

-<p>– Isten küldte neked ezt a segítséget, – mondja meghatódottan az

-ember. – Én meg ostoba voltam meg rosszlelkű, hogy szegénységedben

-elhagytalak.</p>

-<p>– Az is Isten műve volt, – felelte az asszony, – így juttatott

-ehhez a nagy gazdagsághoz.</p>

-<p>Sírva fakadt az ember, az asszony pedig megbocsátott neki és

-megint együtt voltak, mint annakelőtte, a régi jóidőkben. Megint

-eltelt egy-két nap.</p>

-<p>Odalépnek egy reggel az eperfa alá, ahol a fehér kutyának volt a

-sírja és amint felnéznek a fára, hát csak úgy csüngött le róla az

-ezernyi-ezer selyemgubó. Mind fehér volt, mind csillogott, akárcsak

-az eleven ezüst. Összeszedik a sok selyemgubót, felgombolyítják és

-épp olyan lett a selyme, mint a fehér kutyából jött szálaké.</p>

-<p>Nagy lett a híre a házaspár selymének. Csudájára jártak az

-emberek, úgy bámúlták a fehérségét meg a ragyogását.</p>

-<p>Egész a <i>mikádó</i>ig jutott el a híre és amennyi selyme csak

-volt az asszonynak, mind a <i>mikádó</i> vette meg. Ebből készültek

-a ruhái, a feleségének, a gyermekeinek meg az udvarbelieknek is.

-Emlékezetére pedig a kutyának »Kutyafej-selyem« lett az asszony

-fehér selymének a neve.</p>

-<p>Boldogságban éltek meg nagy gazdagságban és még a késő ivadékaik

-is ezt a selymet tenyésztették, a Kutyafej-selymet. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_236" id="Page_236">-236-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A nyulacska és a krokodil.</h2>

-</div>

-<p>Volt valahol <i>Nippon</i>országban egy sziget, azon meg egy

-fehérszőrű kis nyulacska. Egy másik kis sziget is volt a távolban,

-oda szeretett volna a nyulacska eljutni. Csakhogy bajos volt az

-átkelés, sehogy se találta meg a módját. Mindennap kisétált a

-partra és egyre csak azon tünődött, hogy juthatna át arra a

-szigetre.</p>

-<p>Amint megint ott üldögélt egy nap, egy krokodilt pillant meg a

-távolban, mintha feléje volna közeledőben.</p>

-<p>– Ha idejön az a krokodil, – gondolja a nyulacska magában, –

-most ez egyszer hazudni fogok neki, hátha megkörnyékezem vele és

-eljuthatok a túlsó szigetre.</p>

-<p>Jön nagy uszkálva a krokodil és épp a nyulacska előtt tért

-pihenőre. Köszönti a nyulacska a nagy állatot és így szól

-hozzá:</p>

-<p>– Hányan vagytok ti a fajtátokból, krokodilkoma?</p>

-<p>– Sokan, nagyon sokan, – feleli a nagy állat.</p>

-<p>– Mi pedig annál is többen, – lódít egyet a nyulacska.</p>

-<p>– No-no, – mondja a krokodil, – nem lehet a, pajtás. Nagyon nagy

-a tenger, sokan férünk el benne; <span class="pagenum"><a name=

-"Page_237" id="Page_237">-237-</a></span> neked meg ez a kis sziget

-a tanyád, aligha lehettek oly sokan.</p>

-<p>– Ha csakugyan oly sokan volnátok, – feleli a nyúl, – a szomszéd

-szigetig is el tudnátok sorakozni, akárcsak egy nagy híd.</p>

-<p>– Még pedig könnyű szerrel, – hagyja rá a krokodil.</p>

-<p>– Ha olyan nagyon könnyű, – mondja a nyúl, – ám próbáljátok meg

-egyszer. Én majd itt vigyázok és összeszámlállak benneteket.</p>

-<p>– Na, hát várj egy kissé, – mondja a krokodil – hadd hívom őket

-össze.</p>

-<p>Nem is sejtette az egyűgyű eszével, hogy mi a nyúlnak a

-szándéka, hanem hozzálát és ahány krokodil a tengeren, mind

-odaszólítja őket.</p>

-<p>Egyre gyülekezik a sok nagy állat, a nyúl meg lesi őket és várja

-nagy türelemmel, hogy együtt legyen mindahány.</p>

-<p>– Nézz hát ide, nyúlkoma, – dölyfösködik a krokodil – és láss

-hozzá a munkához. De aztán jól számláld őket össze, hogy el ne

-vétsd valahogy.</p>

-<p>Már sorakozik is a sok nagytorkú és akárcsak egy eleven híd,

-egész a túlsó szigetig ér el a rendjük.</p>

-<p>– Pompás, – kiált fel a nyúl, – most majd összeszámlállak

-benneteket.</p>

-<p>Azzal kapja magát a nyúl, rálép az első krokodilra és: ez az

-első, – ez a második, – ez a harmadik – és addig-addig ugrál, az

-egyiknek a hátáról a másikra, a másiknak a hátáról a harmadikra, a

-harmadiknak a hátáról a negyedikre, míg el nem ér a túlsó sziget

-partjáig. Egyet ugrik a nyúl, odapattan az új partra és odaszól a

-bámészkodó krokodilokhoz:</p>

-<p>– Ó, ti egyűgyűek, ugyancsak rászedtelek <span class=

-"pagenum"><a name="Page_238" id="Page_238">-238-</a></span> ám

-benneteket. Túljártam az eszeteken. Én csak idáig akartam eljutni,

-azért kellett a fajtátok. Köszönöm, hogy annyit fáradoztatok és

-hidat álltatok nekem.</p>

-<p>Jaj, de berzenkedett a sok krokodil, jaj, hogy csattogtatták

-nagy fogaikat. És már inalna a nyúl elfelé, mikor az egyik

-krokodil, hogy, hogy nem, nagy mérgében nekikap és megragadja a

-nyúl farkát.</p>

-<p>Ó, de megszeppent a szegény kis nyulacska. Kérőre fogja a dolgot

-és váltig szabadkozik, hogy csak tréfaszó volt, amit mondott.</p>

-<p>Nem hisznek már neki a krokodilok. Megragadják a szegény kis

-nyulacskát és mind kicibálják a szőrét.</p>

-<p>– Most már rendben vagy, – mondják neki és ott hagyják a nyulat,

-bánatostul, fájdalmastul.</p>

-<p>Sír a nyúl nagy keservében, csak úgy potyogtak a könnyei.

-Restelte is az állapotját, de meg a nagy fájdalma is kínozta a

-testjét.</p>

-<p>Néhány bálvány-isten iparkodott épp arrafelé és megállanak a

-nagy siránkozásra.</p>

-<p>– Mért sírsz-rísz kis nyulacska? – kérdezik tőle.</p>

-<p>– Krokodilusokkal különböztem össze, – sóhajtja a kis tapsi, –

-szép fehér szőrömet jaj de kicibálták.</p>

-<p>Jókedvében volt éppen az egyik és nagyhamisan azt mondja a

-nyúlnak:</p>

-<p>– Sose búsulj, tapsifüles, segítek én a bajodon.</p>

-<p>Felvillan a kis nyúl szeme, csak úgy lesi a szókat.</p>

-<p>– Fürödj meg a tengerben, – mondja a bálvány-isten, aztán meg

-feküdj neki a szélnek. Leszárad rólad <span class=

-"pagenum"><a name="Page_239" id="Page_239">-239-</a></span> a sok

-nedvesség és megint elkezdheted az ugrabugrálásodat.</p>

-<p>Valónak vette a nyúl a tanácsot és legott bebukdácsolt a

-vízbe.</p>

-<p>Még csak most kezdődött az igazi hadd-el-hadd. Úgy megmarta a

-sós víz a bőrét, hogy nagy kínjában felhördült és amint kiugrott a

-levegőre, a szél kezdte el a munkáját. Csakúgy marcangolódott a

-szegény kis nyúlnak a testje.</p>

-<p>– Megérdemelted a sorsodat, – mondják a bálvány-istenek és

-víhogva távoznak útjukra.</p>

-<p>Nagysietvést jön megint egy bálvány-isten; a legfiatalabbja

-volt, azért maradt el a többitől. Meghallja a nyúl fájdalmas

-nyöszörgését és odasiet hozzá.</p>

-<p>– Miért sírsz, kis nyulacskám? – kérdezi tőle.</p>

-<p>Mindent elmond neki a nyúl; azt is, amit a krokodilokkal mívelt

-és amit ők míveltek vele.</p>

-<p>– Rosszul cselekedtél, – feddi a fiatal bálvány-isten, –

-bűnhödnöd kellett miatta.</p>

-<p>Rég megbánta már a nyulacska a tettét, sajnálta a hazug szavát,

-tűrte is a sorsát megadóan.</p>

-<p>– Beismerted a bűnödet, – mondja a bálvány-isten, – megint a

-régi lettél, az ártatlan kis nyulacska.</p>

-<p>– Tudnál-e rajtam segíteni? – kérdi nagyfélénken a nyúl.</p>

-<p>– Menj csak ahhoz a tóhoz, – feleli a bálvány – és mosakodj meg

-benne. A tó mellett egy füves, belemész, meghengergőzöl benne és

-legott megszűnik a fájdalmad.</p>

-<p>Siet a nyulacska a tóhoz és megfürdik benne, siet a füvesbe és

-meghengergőzik benne, hát íme, <span class="pagenum"><a name=

-"Page_240" id="Page_240">-240-</a></span> azt se tudja, hogy mi fán

-nő a fájdalom. Még a szőre is sarjadozik; épp olyan fehér, mint

-annakelőtte volt.</p>

-<p>Vígan ugrándozik a nyulacska és leborul a bálvány-istenke

-elé:</p>

-<p>– Köszönöm a jóságodat, ó, én áldott kis istenkém. Mondd meg a

-nevedet, hadd imádkozhassak hozzád.</p>

-<p>Megmondja neki a bálvány, hogy az előbbi bálvány-istennek ő a

-legifjabbik fia.</p>

-<p>– Hová igyekszel innen? – kérdi tőle a nyúl.</p>

-<p>– <i>Jakahime</i> vár bennünket, egy bálvány-istennek a lánya,

-hogy feleségül jöjjön hozzánk.</p>

-<p>– Hogyan? – kíváncsiskodik a nyúl, – hát többen akarjátok

-elvenni?</p>

-<p>– Dehogy, – feleli a bálvány, – azt választja majd, akit a

-legjobban kedvel meg.</p>

-<p>– Akkor, – feleli a nyúl, – terád esik a választása, téged fog

-majd megkedvelni.</p>

-<p>– Majd megválik, – mondja a bálvány-isten – és siet a többi

-után, hogy le ne késsék a lánykérésről.</p>

-<p>A nyúl jóslása beteljesedett, <i>Jakahime</i> lett a fiatal

-bálvány-isten fiatal felesége. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_241" id="Page_241">-241-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>A bonc és a vadász.</h2>

-</div>

-<p>Járta a bonc erdőt-hegyet, oktatgatta a híveket. Irgalomra,

-emberségre, tiszta szívre, szeretetre.</p>

-<p>Hegyek között az erdőben, élt egy vadász vadra lesben.

-Kedve-teltig vadászgatott, vadra nyíllal nyilazgatott.</p>

-<p>Ballag a bonc erdők útján, hegyek között vándorolván s jön a

-vadász az íjjával, nyíllal átlőtt zsákmányával. Megáll a bonc

-vadász előtt, akár egy nagy bűnös előtt, szemet mereszt a vadászra

-s szigorúan így szól rája:</p>

-<p>– Elkárhozik a te lelked, hagyd abba a kedvtelésed.</p>

-<p>– Miért? – kérdi csudálkozva, a bonc előtt meghajolva.</p>

-<p>– Azért, mert ölsz állatokat, rókát, nyulat, madarakat. Ember is

-fél elmúlástól, az állat is a haláltól – szól a szent bonc feddő

-hangon s így folytatja papos hangon:</p>

-<p>– Ha rátörnek életedre, harag száll rá a lelkedre. Úgy-e vadász,

-úgy-e íjász? Épp úgy a vad, ha támadják, vagy életét ha megrontják.

-Vadnak is van érző lelke, multból rászállt énes-élte. Sok állatot

-nyilazgattál, sok madarat pusztítgattál s az lesz érte büntetésed,

-holtod után új életed vagy állatban folytatódik, vagy madárba

-bujtatódik. Intőszómra <span class="pagenum"><a name="Page_242" id=

-"Page_242">-242-</a></span> ha nem hallgatsz, íjazást ha abba nem

-hagysz, elkárhozik a te lelked. Hagyd abba a kedvtelésed. Úgy-e

-vadász, úgy-e íjász?</p>

-<p>Vadászember eltűnődik, mélyen-hosszan tanakodik s mosoly suhan

-át az arcán, száját ilyen szókra nyitván:</p>

-<p>– Megértettem bölcs szavadat, megszívlelem tanácsodat. Holtom

-után új életem, állatban ha meglelhetem, úgy-e te bonc, úgy-e te

-bölcs?</p>

-<p>– Nemkülönben, – felel a szent, ismételvén szavát újfent.</p>

-<p>– Akkor inkább abbahagyom, kedvtelésem nem folytatom, – szól a

-vadász megadóan, meghajolva bűnbánóan.</p>

-<p>– Öröm nekem megtérésed, – ujjong a bonc a beszédnek s

-tipeg-topog körülötte, íjat-nyilat nézegetve.</p>

-<p>Ám a vadász nagyhirtelen, ajzott nyíllal a kezében, boncnak

-szegzi a fegyverét, még átjárja vele szívét. Holttá sápad boncnak

-arca, gyökeret ver a két lába s keze remeg, ajka hebeg:</p>

-<p>– Miért kívánod életemet?</p>

-<p>Nyugodtan szól vadász szava, íját, nyilát célba tartva:</p>

-<p>– Azért török a vesztedre, azért rontok életedre, hogy majdan a

-holtom után, lelkem másba vándorolván, új életet ha majd kezdek, te

-helyedre bonc lehessek. Boncnak inkább lesz rá módom, hogy vétkem

-leimádkozom s rókát, nyulat mert lelőttem, könnyebb lesz a

-vezeklésem. Úgy-e te bonc, úgy-e te bölcs?</p>

-<p>Néz a vadász bonc arcába, íját, nyilát lebocsátva és amint

-elmosolyodott, bonc szó nélkül elódalgott.</p>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_243" id=

-"Page_243">-243-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2>TARTALOM-MUTATÓ.</h2>

-</div>

-<ul class="TOC">

-<li>Előhang <span class="ralign"><a href=

-"#Page_3">3</a></span></li>

-<li><i>Tokió</i> és <i>Kiotó</i> <span class="ralign"><a href=

-"#Page_5">5</a></span></li>

-<li>Barack-fia, <i>Momotaro</i> <span class="ralign"><a href=

-"#Page_7">7</a></span></li>

-<li>Fehérke és Sárgácska <span class="ralign"><a href=

-"#Page_11">11</a></span></li>

-<li>A levágott nyelvű veréb <span class="ralign"><a href=

-"#Page_16">16</a></span></li>

-<li>Bonc-növendék mérget evett <span class="ralign"><a href=

-"#Page_19">19</a></span></li>

-<li>Legyecske és Legyezőcske <span class="ralign"><a href=

-"#Page_22">22</a></span></li>

-<li>A majom és a rák <span class="ralign"><a href=

-"#Page_26">26</a></span></li>

-<li><i>Odango</i> – az igaz neve <span class="ralign"><a href=

-"#Page_30">30</a></span></li>

-<li>Égi tündér ruhácskája <span class="ralign"><a href=

-"#Page_33">33</a></span></li>

-<li>A virágfakasztó öreg <span class="ralign"><a href=

-"#Page_36">36</a></span></li>

-<li>A tigriskölyök <span class="ralign"><a href=

-"#Page_40">40</a></span></li>

-<li>Golyvát kapott a két öreg (1. rajz) <span class=

-"ralign"><a href="#Page_44">44</a></span></li>

-<li>Hökköm törpe <span class="ralign"><a href=

-"#Page_48">48</a></span></li>

-<li>Rizsbor-vásár <span class="ralign"><a href=

-"#Page_53">53</a></span></li>

-<li>A szamuráj szerencséje <span class="ralign"><a href=

-"#Page_56">56</a></span></li>

-<li>Az irgalmas szívű szegény <span class="ralign"><a href=

-"#Page_63">63</a></span></li>

-<li>Tenger alatt járó asszony (2. rajz) <span class=

-"ralign"><a href="#Page_68">68</a></span></li>

-<li>A medúza és a majom <span class="ralign"><a href=

-"#Page_74">74</a></span></li>

-<li>Az újhold és a fellegek <span class="ralign"><a href=

-"#Page_80">80</a></span></li>

-<li>Patkány-lakzi <span class="ralign"><a href=

-"#Page_84">84</a></span></li>

-<li>Vak hátán a világtalan <span class="ralign"><a href=

-"#Page_87">87</a></span></li>

-<li>Az ezerlábú szörnyeteg <span class="ralign"><a href=

-"#Page_91">91</a></span></li>

-<li>Világító János-bogár <span class="ralign"><a href=

-"#Page_95">95</a></span></li>

-<li>Testemésztő kígyó füve <span class="ralign"><a href=

-"#Page_100">100</a></span></li>

-<li>A boszorkánypók <span class="ralign"><a href=

-"#Page_103">103</a></span></li>

-<li>Tengert apaszt, tengert dagaszt (3. rajz) <span class=

-"ralign"><a href="#Page_106">106</a></span></li>

-<li>Csalafinta róka kölyke <span class="ralign"><a href=

-"#Page_114">114</a></span></li>

-<li>Tíz <i>szen</i>-pénz a halszag ára <span class=

-"ralign"><a href="#Page_119">119</a></span></li>

-<li><span class="pagenum"><a name="Page_244" id=

-"Page_244">-244-</a></span></li>

-<li>A csodaforrás <span class="ralign"><a href=

-"#Page_121">121</a></span></li>

-<li>Téli hónap szamócája <span class="ralign"><a href=

-"#Page_125">125</a></span></li>

-<li>Papírsárkány eregető (4. rajz) <span class="ralign"><a href=

-"#Page_129">129</a></span></li>

-<li><i>Urasima</i>, a halászlegény <span class="ralign"><a href=

-"#Page_134">134</a></span></li>

-<li>Kőfejtő és hegyiszellem <span class="ralign"><a href=

-"#Page_140">140</a></span></li>

-<li>A hold és a denevérek <span class="ralign"><a href=

-"#Page_145">145</a></span></li>

-<li><i>Jamagata</i> ajándéka <span class="ralign"><a href=

-"#Page_150">150</a></span></li>

-<li>Félfülecske, Féllábacska <span class="ralign"><a href=

-"#Page_152">152</a></span></li>

-<li>Víz tündére Sellő-lányka <span class="ralign"><a href=

-"#Page_158">158</a></span></li>

-<li>Holló úszik, liba kúszik <span class="ralign"><a href=

-"#Page_164">164</a></span></li>

-<li>Kacskaringós Folyondárka <span class="ralign"><a href=

-"#Page_169">169</a></span></li>

-<li>Ibolyácska és a Puszpáng <span class="ralign"><a href=

-"#Page_173">173</a></span></li>

-<li>Csodatevő ócska ecset <span class="ralign"><a href=

-"#Page_177">177</a></span></li>

-<li>Felejtető gyömbért evett <span class="ralign"><a href=

-"#Page_182">182</a></span></li>

-<li><i>Bambuku-Csagama</i> (5. rajz) <span class="ralign"><a href=

-"#Page_185">185</a></span></li>

-<li><i>Hacsibime</i>, a fatálas <span class="ralign"><a href=

-"#Page_189">189</a></span></li>

-<li>Szellemirtó <i>Sippejtaro</i> <span class="ralign"><a href=

-"#Page_193">193</a></span></li>

-<li>A felemás szarvas <span class="ralign"><a href=

-"#Page_198">198</a></span></li>

-<li>Férjemuram a vásáron <span class="ralign"><a href=

-"#Page_205">205</a></span></li>

-<li>A varázstükör (6. rajz) <span class="ralign"><a href=

-"#Page_208">208</a></span></li>

-<li>Csitteg-csattog, libeg-lobog <span class="ralign"><a href=

-"#Page_214">214</a></span></li>

-<li>Üstöt lopott púpos varga <span class="ralign"><a href=

-"#Page_220">220</a></span></li>

-<li>Az üstökös és a pacsirták <span class="ralign"><a href=

-"#Page_223">223</a></span></li>

-<li>A bambuszlányka <span class="ralign"><a href=

-"#Page_228">228</a></span></li>

-<li>A selyemhernyó <span class="ralign"><a href=

-"#Page_232">232</a></span></li>

-<li>A nyúlacska és a krokodíl <span class="ralign"><a href=

-"#Page_236">236</a></span></li>

-<li>A bonc és a vadász <span class="ralign"><a href=

-"#Page_241">241</a></span></li>

-</ul>

-<hr class="chap" />

-<div class="transnote">

-<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>

-<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>

-<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>

-<table summary="Javítások">

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_88">88</a></td>

-<td>odaaát</td>

-<td>odaát</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_129">129</a></td>

-<td>zsnegjén</td>

-<td>zsinegjén</td>

-</tr>

-</table>

-</div>

-<div lang='en' xml:lang='en'>

-<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE</span> ***</div>

-<div style='text-align:left'>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Updated editions will replace the previous one&#8212;the old editions will

-be renamed.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright

-law means that no one owns a United States copyright in these works,

-so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United

-States without permission and without paying copyright

-royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part

-of this license, apply to copying and distributing Project

-Gutenberg&#8482; electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG&#8482;

-concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,

-and may not be used if you charge for an eBook, except by following

-the terms of the trademark license, including paying royalties for use

-of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for

-copies of this eBook, complying with the trademark license is very

-easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation

-of derivative works, reports, performances and research. Project

-Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away&#8212;you may

-do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected

-by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark

-license, especially commercial redistribution.

-</div>

-

-<div style='margin-top:1em; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE</div>

-<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE</div>

-<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-To protect the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting the free

-distribution of electronic works, by using or distributing this work

-(or any other work associated in any way with the phrase &#8220;Project

-Gutenberg&#8221;), you agree to comply with all the terms of the Full

-Project Gutenberg&#8482; License available with this file or online at

-www.gutenberg.org/license.

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg&#8482; electronic works

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg&#8482;

-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to

-and accept all the terms of this license and intellectual property

-(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all

-the terms of this agreement, you must cease using and return or

-destroy all copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in your

-possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a

-Project Gutenberg&#8482; electronic work and you do not agree to be bound

-by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person

-or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.B. &#8220;Project Gutenberg&#8221; is a registered trademark. It may only be

-used on or associated in any way with an electronic work by people who

-agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few

-things that you can do with most Project Gutenberg&#8482; electronic works

-even without complying with the full terms of this agreement. See

-paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project

-Gutenberg&#8482; electronic works if you follow the terms of this

-agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg&#8482;

-electronic works. See paragraph 1.E below.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (&#8220;the

-Foundation&#8221; or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection

-of Project Gutenberg&#8482; electronic works. Nearly all the individual

-works in the collection are in the public domain in the United

-States. If an individual work is unprotected by copyright law in the

-United States and you are located in the United States, we do not

-claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,

-displaying or creating derivative works based on the work as long as

-all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope

-that you will support the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting

-free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg&#8482;

-works in compliance with the terms of this agreement for keeping the

-Project Gutenberg&#8482; name associated with the work. You can easily

-comply with the terms of this agreement by keeping this work in the

-same format with its attached full Project Gutenberg&#8482; License when

-you share it without charge with others.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern

-what you can do with this work. Copyright laws in most countries are

-in a constant state of change. If you are outside the United States,

-check the laws of your country in addition to the terms of this

-agreement before downloading, copying, displaying, performing,

-distributing or creating derivative works based on this work or any

-other Project Gutenberg&#8482; work. The Foundation makes no

-representations concerning the copyright status of any work in any

-country other than the United States.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.1. The following sentence, with active links to, or other

-immediate access to, the full Project Gutenberg&#8482; License must appear

-prominently whenever any copy of a Project Gutenberg&#8482; work (any work

-on which the phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; appears, or with which the

-phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; is associated) is accessed, displayed,

-performed, viewed, copied or distributed:

-</div>

-

-<blockquote>

-  <div style='display:block; margin:1em 0'>

-    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most

-    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

-    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

-    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online

-    at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you

-    are not located in the United States, you will have to check the laws

-    of the country where you are located before using this eBook.

-  </div>

-</blockquote>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.2. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is

-derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not

-contain a notice indicating that it is posted with permission of the

-copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in

-the United States without paying any fees or charges. If you are

-redistributing or providing access to a work with the phrase &#8220;Project

-Gutenberg&#8221; associated with or appearing on the work, you must comply

-either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or

-obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg&#8482;

-trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.3. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is posted

-with the permission of the copyright holder, your use and distribution

-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any

-additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms

-will be linked to the Project Gutenberg&#8482; License for all works

-posted with the permission of the copyright holder found at the

-beginning of this work.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg&#8482;

-License terms from this work, or any files containing a part of this

-work or any other work associated with Project Gutenberg&#8482;.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this

-electronic work, or any part of this electronic work, without

-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with

-active links or immediate access to the full terms of the Project

-Gutenberg&#8482; License.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,

-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including

-any word processing or hypertext form. However, if you provide access

-to or distribute copies of a Project Gutenberg&#8482; work in a format

-other than &#8220;Plain Vanilla ASCII&#8221; or other format used in the official

-version posted on the official Project Gutenberg&#8482; website

-(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense

-to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means

-of obtaining a copy upon request, of the work in its original &#8220;Plain

-Vanilla ASCII&#8221; or other form. Any alternate format must include the

-full Project Gutenberg&#8482; License as specified in paragraph 1.E.1.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,

-performing, copying or distributing any Project Gutenberg&#8482; works

-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing

-access to or distributing Project Gutenberg&#8482; electronic works

-provided that:

-</div>

-

-<div style='margin-left:0.7em;'>

-    <div style='text-indent:-0.7em'>

-        &#8226; You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from

-        the use of Project Gutenberg&#8482; works calculated using the method

-        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed

-        to the owner of the Project Gutenberg&#8482; trademark, but he has

-        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project

-        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid

-        within 60 days following each date on which you prepare (or are

-        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty

-        payments should be clearly marked as such and sent to the Project

-        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in

-        Section 4, &#8220;Information about donations to the Project Gutenberg

-        Literary Archive Foundation.&#8221;

-    </div>

-

-    <div style='text-indent:-0.7em'>

-        &#8226; You provide a full refund of any money paid by a user who notifies

-        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he

-        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg&#8482;

-        License. You must require such a user to return or destroy all

-        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue

-        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg&#8482;

-        works.

-    </div>

-

-    <div style='text-indent:-0.7em'>

-        &#8226; You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of

-        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the

-        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of

-        receipt of the work.

-    </div>

-

-    <div style='text-indent:-0.7em'>

-        &#8226; You comply with all other terms of this agreement for free

-        distribution of Project Gutenberg&#8482; works.

-    </div>

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project

-Gutenberg&#8482; electronic work or group of works on different terms than

-are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing

-from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of

-the Project Gutenberg&#8482; trademark. Contact the Foundation as set

-forth in Section 3 below.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable

-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread

-works not protected by U.S. copyright law in creating the Project

-Gutenberg&#8482; collection. Despite these efforts, Project Gutenberg&#8482;

-electronic works, and the medium on which they may be stored, may

-contain &#8220;Defects,&#8221; such as, but not limited to, incomplete, inaccurate

-or corrupt data, transcription errors, a copyright or other

-intellectual property infringement, a defective or damaged disk or

-other medium, a computer virus, or computer codes that damage or

-cannot be read by your equipment.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the &#8220;Right

-of Replacement or Refund&#8221; described in paragraph 1.F.3, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project

-Gutenberg&#8482; trademark, and any other party distributing a Project

-Gutenberg&#8482; electronic work under this agreement, disclaim all

-liability to you for damages, costs and expenses, including legal

-fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT

-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE

-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE

-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE

-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR

-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH

-DAMAGE.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a

-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can

-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a

-written explanation to the person you received the work from. If you

-received the work on a physical medium, you must return the medium

-with your written explanation. The person or entity that provided you

-with the defective work may elect to provide a replacement copy in

-lieu of a refund. If you received the work electronically, the person

-or entity providing it to you may choose to give you a second

-opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If

-the second copy is also defective, you may demand a refund in writing

-without further opportunities to fix the problem.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth

-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you &#8216;AS-IS&#8217;, WITH NO

-OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT

-LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied

-warranties or the exclusion or limitation of certain types of

-damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement

-violates the law of the state applicable to this agreement, the

-agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or

-limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or

-unenforceability of any provision of this agreement shall not void the

-remaining provisions.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the

-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone

-providing copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in

-accordance with this agreement, and any volunteers associated with the

-production, promotion and distribution of Project Gutenberg&#8482;

-electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,

-including legal fees, that arise directly or indirectly from any of

-the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this

-or any Project Gutenberg&#8482; work, (b) alteration, modification, or

-additions or deletions to any Project Gutenberg&#8482; work, and (c) any

-Defect you cause.

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg&#8482;

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Project Gutenberg&#8482; is synonymous with the free distribution of

-electronic works in formats readable by the widest variety of

-computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It

-exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations

-from people in all walks of life.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Volunteers and financial support to provide volunteers with the

-assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg&#8482;&#8217;s

-goals and ensuring that the Project Gutenberg&#8482; collection will

-remain freely available for generations to come. In 2001, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure

-and permanent future for Project Gutenberg&#8482; and future

-generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see

-Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit

-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the

-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal

-Revenue Service. The Foundation&#8217;s EIN or federal tax identification

-number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by

-U.S. federal laws and your state&#8217;s laws.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-The Foundation&#8217;s business office is located at 809 North 1500 West,

-Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up

-to date contact information can be found at the Foundation&#8217;s website

-and official page at www.gutenberg.org/contact

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Project Gutenberg&#8482; depends upon and cannot survive without widespread

-public support and donations to carry out its mission of

-increasing the number of public domain and licensed works that can be

-freely distributed in machine-readable form accessible by the widest

-array of equipment including outdated equipment. Many small donations

-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt

-status with the IRS.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-The Foundation is committed to complying with the laws regulating

-charities and charitable donations in all 50 states of the United

-States. Compliance requirements are not uniform and it takes a

-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up

-with these requirements. We do not solicit donations in locations

-where we have not received written confirmation of compliance. To SEND

-DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state

-visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-While we cannot and do not solicit contributions from states where we

-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition

-against accepting unsolicited donations from donors in such states who

-approach us with offers to donate.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-International donations are gratefully accepted, but we cannot make

-any statements concerning tax treatment of donations received from

-outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Please check the Project Gutenberg web pages for current donation

-methods and addresses. Donations are accepted in a number of other

-ways including checks, online payments and credit card donations. To

-donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 5. General Information About Project Gutenberg&#8482; electronic works

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Professor Michael S. Hart was the originator of the Project

-Gutenberg&#8482; concept of a library of electronic works that could be

-freely shared with anyone. For forty years, he produced and

-distributed Project Gutenberg&#8482; eBooks with only a loose network of

-volunteer support.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Project Gutenberg&#8482; eBooks are often created from several printed

-editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in

-the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not

-necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper

-edition.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Most people start at our website which has the main PG search

-facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-This website includes information about Project Gutenberg&#8482;,

-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to

-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

-</div>

-

-</div>

-</div>

-</body>

-</html>

+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>The Project Gutenberg eBook of Nippon-ország naposkertje by
+Ignác Kúnos</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+table {
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+}
+
+td {
+ padding-left: 1em;
+ padding-right: 1em;
+}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+/*  display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.tdr {text-align: right;}
+
+.blockquot2 {
+ text-align: justify;
+ max-width: 20em;
+ margin: auto;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.right {
+ text-align: right;
+ margin-right: 1.5em;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
+
+.figcenter {
+ margin: auto;
+ text-align: center;
+}
+
+p.caption {
+ margin-top: 0;
+ font-size: smaller;
+}
+
+.poem {
+/* margin-left: 1.5em; */
+/* width: 90%; */
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+.figcenter, .figcenter img {
+ max-width: 100%;
+}
+
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.transnote {
+ background-color: #E6E6FA;
+ color: black;
+ padding: 0.5em;
+ font-family: sans-serif, serif;
+ font-size: 0.9em;
+}
+
+.transnote p {
+ text-align: center;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div lang='en' xml:lang='en'>
+<p style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of <span lang='hu' xml:lang='hu'>Nippon-ország naposkertje</span>, by Ignác Kúnos</p>
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
+most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
+whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
+of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
+at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you
+are not located in the United States, you will have to check the laws of the
+country where you are located before using this eBook.
+</div>
+</div>
+
+<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: <span lang='hu' xml:lang='hu'>Nippon-ország naposkertje</span></p>
+<p style='display:block; margin-left:2em; text-indent:0; margin-top:0; margin-bottom:1em;'><span lang='hu' xml:lang='hu'>Japán népmesék</span></p>
+<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Ignác Kúnos</p>
+<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Release Date: April 10, 2023 [eBook #70518]</p>
+<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Language: Hungarian</p>
+  <p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em; text-align:left'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library</p>
+<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE</span> ***</div>
+<div class="transnote">
+<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p>
+<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_243">243</a>. oldalon
+található.</p>
+</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p class="center"><span class="caption">NIPPON-ORSZÁG<br />
+NAPOSKERTJE</span></p>
+<h1>NIPPON-ORSZÁG<br />
+NAPOSKERTJE</h1>
+<p class="center"><span class="caption">JAPÁN NÉPMESÉK</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-small">TOYAMA KOICHI
+ELMONDÁSA UTÁN</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">ÍRTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">KÚNOS IGNÁC DR</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-small">EREDETI JAPÁN
+RAJZOKKAL</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">AZ ATHENAEUM IRODALMI
+ÉS NYOMDAI R-T.</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">KIADÁSA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">11702. – Budapest, az
+Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id=
+"Page_1">-1-</a></span></p>
+<div class="blockquot2">
+<p class="center"><i>Nagyméltóságú<br />
+<span class="caption-large">Lukács György</span><br />
+úrnak,<br />
+a Gyermekvédelem lelkes apostolának<br />
+ajánlja e könyvét</i></p>
+<p class="right"><span class="caption-large"><i>Kúnos
+Ignác</i></span></p>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_2" id=
+"Page_2">-2-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id="Page_3"><br />
+-3-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ELŐHANG.</h2>
+</div>
+<p>Messze tengeren túl, ahol a nap felkel, <i>Fudzsi</i> szentelt
+hegye fel az égnek szökell, cseresnyevirágos szigetek lankáin,
+kékellő hullámok ezüst habpárnáin, <i>Nipponország</i> fürdik napja
+sugarában, napos mesekertje illatos árjában.</p>
+<p>Viruló virágok meséket lehelnek, oktalan állatok beszédet
+beszélnek; <i>szamuráj</i> leventék hősi útra kelnek, ártó
+szellemekkel vívnak, verekednek.</p>
+<p>A legfőbb egy-isten <i>Nippon</i> hitvallása, több istenre
+sarjad világmeglátása; több szellemben látja ősszellem hatalmát,
+több erőben érzi őserő forrását.</p>
+<p>Félig rom templomban szörnyeteg tanyázik, <i>Buddha</i>
+kőképénél alakosdit játszik; avatag barlangba gurul rusnya teste,
+poklok parazsára varázslódik lelke.</p>
+<p>Istenek szikrája emberekbe téved, emberi gyarlóság istenekben
+éled; bajvívó levente, égi szellem sarja, gonosszal csap össze
+varázslatos kardja.</p>
+<p>Vándorútját járja lelke halandónak, állatokba térvén ereje a
+szónak; emberivé válik tette, gondolatja, jót-rosszat megértő konok
+akaratja.</p>
+<p>Templomok oltárán bálvány terpeszkedik, házi tűzhelyeken kőkép
+szentesedik; ősök imádatja istent imádtatja, ősi szálló szóban
+istent szólaltatja. <span class="pagenum"><a name="Page_4" id=
+"Page_4">-4-</a></span></p>
+<p>Sívó homok fedi pázsitját zöld rétnek, avarrá aszódik levele
+ligetnek; ég-föld összerezzen, tenger vize zajlik, égi szellem
+szava mennydörögve hallszik.</p>
+<p>Élettelen dib-dáb elevenné válik, éledez a kő, rög, egy szakadó
+szálig; lelket ölt az anyag, életért kiáltván, csodákat varázsol a
+vajákos bálvány.</p>
+<p><i>Dájmió</i> ül törvényt bálványos várában, bízvást bizakodik
+csatlósa karjában; karjában, kardjában, hűséges szívében, kísértő
+ördögöt irtó erejében.</p>
+<p>Istenek a mennyből le a földre szállnak, halandó lelkekben
+párjokra találnak; urai a földnek félistenek lettek,
+istenemberekből <i>mikádók</i> születtek.</p>
+<p><i>Nippon</i> meséiből virágláncot fűztem, szíve szép rózsáit
+mind közéje tűztem; rózsák fehérsége, illatja, hajtása, a nagy égi
+Isten mennyei áldása.</p>
+<p>Messze tengeren túl a nap felkelőben, <i>Fudzsijama</i> hegye
+égre szökellőben; szigetek lankáin cseresnyevirágok, tenger fodros
+hátán kékellő hullámok. <i>Nippon</i> földje fürdik napja
+sugarában, napos mesekertje illatos árjában.</p>
+<p>Budapest, 1923. év január hava.</p>
+<p class="right"><b>K. I.</b> <span class="pagenum"><a name=
+"Page_5" id="Page_5">-5-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Tokió és Kiotó.</h2>
+</div>
+<p>Élt egy béka <i>Tokió</i>ban, egy másik meg <i>Kiotó</i>ban.
+Vígságos a brekegésük, nyugságos a henyélésük.</p>
+<p>Egy szép napon mind a ketten kieszelték nagy merészen, hogy ők
+bizony útra kelnek s hegyen túlra ereszkednek. <i>Tokió</i>nak kis
+békája <i>Kiotó</i>t szeretné látni, <i>Kiotó</i>nak békája meg
+<i>Tokió</i>ra lett kíváncsi. Nem ismerték sose egymást, se
+hallomást, se nem látvást, mégis egy nap, egy időben, keltek útra
+mind a ketten.</p>
+<p>Szökdécseltek, kuruttyoltak, hol pihentek, hol gurultak, s napok
+mulva, hetek mulva a nagy hegyhez eljutottak. Fel a hegynek nehéz
+az út, két békának nem való volt, mégis egy nap nagy cuppogva, hol
+pihegve, hol szuszogva, feljutottak, egyik jobbról, másik balról, a
+hegycsúcsra.</p>
+<p>Szembekerül két békácska s nézi egymást nagy szájtátva:
+<i>Tokió</i>nak a békája, <i>Kiotó</i>nak a békája. Illőn egymást
+köszöntötték, szót a szóba szövögették, s akkor néztek még csak
+nagyot, amikorra kitudódott, hogy egyszerre keltek útra s
+merészkedtek hegyen túlra. Nevetnek a furcsaságon, mosolyognak móka
+sorson, hogy <i>Tokió</i> kis békája <i>Kiotó</i>t akarná látni,
+<i>Kiotó</i>nak békája meg <i>Tokió</i>ra lett kíváncsi.</p>
+<p>Puha fűbe kuporodnak, jó nagyokat nyujtózkodnak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> s mielőtt még
+tovább mennek, biz ők egyet megpihennek. Megszólal a <i>tokió</i>i,
+<i>Kiotó</i>ra a kiváncsi:</p>
+<p>– Be kár, hogy nem nőttünk nagyra, egy-kettővel több araszra,
+hogy innen is megláthatnánk szívünk vágya két városát. Én
+<i>Kiotó</i>t, te <i>Tokió</i>t, nagy síkságon felbukkanót,
+megnéznők és visszatérnénk; nem fáradnánk, célt is érnénk.</p>
+<p>– Ezen könnyű segíteni, – szólal meg a <i>kiotó</i>i.</p>
+<p>– <i>Tuú</i>, <i>tuú</i>, mi a módja? – kérdezi a cimborája.</p>
+<p><i>Tokió</i>i a bölcsebbik, így felel az eszesebbik:</p>
+<p>– Hosszabb lábunk nagyujjára ágaskodjunk egymást fogva. Te
+megnézed <i>Tokió</i>dat, én megnézem <i>Kiotó</i>mat. Velem szembe
+van az egyik, veled szembe meg a másik.</p>
+<p>– Jó lesz biz az, – örvendeznek, fektükből felemelkednek s
+átkarolják egymást szépen, talpon állnak így könnyebben.
+<i>Tokió</i>t lát <i>kiotó</i>i, <i>Kiotó</i>t meg <i>tokió</i>i;
+<i>Kiotó</i>nak fordul egyik, <i>Tokió</i>nak fordul másik.</p>
+<p>Csakhogy amint ágaskodnak s város után vizslatgatnak, dülledt
+szemmel nem előre, hanem hátrapislogatnak. Bamba eszük át nem
+látja, békaszem néz mindig hátra s <i>tokió</i>i lát <i>Tokió</i>t,
+<i>kiotó</i>i meg <i>Kiotó</i>t.</p>
+<p>– Akárcsak <i>Kiotó</i>t látnám, – kuruttyol a
+<i>kiotó</i>i.</p>
+<p>– Akárcsak <i>Tokió</i>t látnám – brekegi a <i>tokió</i>i.</p>
+<p>S mint akiknek rendjén dolguk, kézben ismét vándorbotjuk; egymás
+előtt meghajolnak s ahogy jöttek, visszajutnak.</p>
+<p>Mindhalálig szentül hiszik, mindkét béka ráesküszik, hogy a mása
+<i>Kiotó</i>nak – <i>Tokió</i>, hogy a mása <i>Tokió</i>nak –
+<i>Kiotó</i>. <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=
+"Page_7">-7-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Barackfia, Momotaro.</h2>
+</div>
+<p>Volt egyszer egy házaspár; az ember is öreg volt már, az asszony
+is. Felmegy egy nap az öreg a hegyre, füvet-mit akart kaszálgatni;
+az asszony meg a hegyi patak felé indult, hogy a szennyesét hozza
+valahogy rendbe. Amint javában mosogatott, sulykolgatott, egyszerre
+csak azt látja, hogy fent a hegyről kippen-koppan, liccsen-loccsan,
+egy őszibarack gurulgat a vizben, lefelé őhozzá, a patak
+aljára.</p>
+<p>– Jó nagy, ha vagy, szállj le hozzám; kicsiny, ha vagy, ne
+szállj hozzám, – hajtogatja az öreg asszony.</p>
+<p>Egy jó nagy barack gurult oda az asszony lába elé. Veszi az
+asszony a barackot és amint elkészült a mosnivalójával, elballagdál
+hazafelé. Beteszi a barackot az almáriomba és várja az urát, hogy
+megjöjjön az is. Kis idő vártatva ihol már az öreg és legott
+elmondja neki az asszony, hogy mi gurult le neki a hegyről.
+Kinyitják az almáriomot és amint utánanyúl az asszony a
+gyümölcsének, kapja magát a barack, szép lassacskán kettéhasad és
+egy legényke lépeget ki belőle.</p>
+<p>Aj, de megijedt a két öreg; aj, de megörültek aztán neki. Hozzák
+sebtibe a vizet és amint meg <span class="pagenum"><a name="Page_8"
+id="Page_8">-8-</a></span> akarják a kannában fürdetni, talpraugrik
+a legényke és két kézre emeli a kannát, hogy megtud ő mosakodni
+egymagában is.</p>
+<p>Hogy elképedt a két öreg az újszülött nagy ereje láttára.</p>
+<p>– <i>Momotaro</i> (barackfia), – mondják neki az öregek, – mától
+fogva ez a neved.</p>
+<p>Nőtt, növekedett <i>Momotaro</i>, okosodott, erősödött. És amint
+teltek-múltak az évek, arra kéri egy nap a szüleit, a két öreget,
+hogy hadd búcsúzhassék el tőlük.</p>
+<p>– Hová akarsz hát menni? – kérdezik tőle.</p>
+<p>Azt feleli nekik <i>Momotaro</i>, hogy az ördögök szigetére
+készülődik, el akarna velük bánni.</p>
+<p>Ijedez a két öreg, de azért csak elengedik az útra.
+Lencsegombócot – <i>kibidango</i>t – készítenek neki és beteszik a
+tarsolyába. Kezében egy vaslegyező, övén a tarsolya, úgy indul
+útnak <i>Momotaro</i>.</p>
+<p>Addig halad, addig ballag, míg egy kutya nem bukkan eléje.</p>
+<p>– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a kutya.</p>
+<p>Azt feleli neki <i>Momotaro</i>:</p>
+<p>– Megyek az ördögök szigetére, el akarok velük bánni és a
+kincseiket is el akarom tőlük venni.</p>
+<p>– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a kutya.</p>
+<p>Azt feleli neki a legényke, hogy lencsegombóc van benne.</p>
+<p>– Egész <i>Nippon</i>t (Japánországot) ha bejárod, nem
+találhatsz jobbat nála.</p>
+<p>– Adj egyet belőle, – mondja a kutya – és elkísérlek a szigetre,
+szigetbeli ördögökhöz.</p>
+<p>– Egy egészet nem adhatok, – mondja <i>Momotaro</i>, – de egy
+féllel megkínállak. <span class="pagenum"><a name="Page_9" id=
+"Page_9">-9-</a></span></p>
+<p>Odaad neki egy fél gombócot és kettesben indulnak tovább. Mennek
+aztán, mendegélnek, míg egy majom nem bukkan eléjük.</p>
+<p>– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a majom.</p>
+<p>– Megyek az ördögök szigetére, – feleli <i>Momotaro</i>, – el
+akarok velük bánni és a kincseiket is el akarom venni.</p>
+<p>– Mi az ott a tarsolyodban? – kérdezi a majom.</p>
+<p>– <i>Kibidango</i> van benne, – feleli a legény. – Egész
+<i>Nippon</i>t ha bejárod, nem találhatsz jobbat nála.</p>
+<p>– Adj egyet belőle, – mondja a majom – és elkísérlek a szigetre,
+szigetbeli ördögökhöz.</p>
+<p>– Egy egészet nem adhatok, – mondja <i>Momotaro</i>, – de a
+felével megkínállak.</p>
+<p>Ennek is odaad egy fél gombócot és hármasban mennek aztán
+tovább. Mennek ismét, mendegélnek, míg egy fácán nem bukkan
+eléjük.</p>
+<p>– Merre felé igyekszel? – kérdi tőle a fácán.</p>
+<p>– Megyek az ördögök szigetére, – feleli <i>Momotaro</i>, – el
+akarok velük bánni és a kincseiket is el akarom venni.</p>
+<p>– Mi az ott a tarsolyodban?</p>
+<p>– <i>Kibidango</i> van benne. Egész <i>Nippon</i>t ha bejárod,
+nem találhatsz jobbat nála.</p>
+<p>– Adj egyet belőle és elkísérlek a szigetre, szigetbeli
+ördögökhöz.</p>
+<p>– Egy egészet nem adhatok, de a felével megkínállak.</p>
+<p>A fácán is megkapja a fél gombócot és most már negyedmagával
+járja <i>Momotaro</i> az útját.</p>
+<p>Addig igyekeznek, addig fáradoznak, míg előttük egy nap az
+ördögök szigete. Csak úgy feketéllett ki <span class=
+"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> belőle a
+rémítő ördögnek, a félelmetes <i>Sutendodzsi</i>nak a kastélya.</p>
+<p>Közelednek a kapujához és amint be akarnak rajta nyitni, nincs
+rá mód, hogy betörhessenek. Belülről nyílott a kapu és
+vaslakatokkal volt elzárva, vasfalakkal körülkerítve.</p>
+<p>Egyszerre csak kapja magát a fácán és átrepül a falon, kapja
+magát a majom és átkúszik a falon; nagynehezen úgy nyitják ki a
+kaput. Egyet ugrik és beront a kutya, nyomában a barack szülöttje,
+<i>Momotaro</i>, és nekitámadnak a nagy ördöghadnak.
+<i>Momotaro</i> az ördögök urával, a nagy szörnyeteggel került
+szembe, a többi három meg a többi ördögivadékkal.</p>
+<p><i>Momotaro</i>nak csak a vaslegyezője volt a kezében, a fene
+nagy <i>Sutendodzsi</i> pedig egy irdatlan nagy vasbunkóval
+hadonászott. Rövid volt az elszánt küzdelem és úgy leteperték az
+ördögök fajzatait, hogy kegyelemért esdekeltek, akik máris el nem
+pusztultak.</p>
+<p>Nagy árat szabott nekik <i>Momotaro</i> és elsőnek a ködsüveget
+követelte tőlük. Az volt ennek a süvegnek az ereje, hogy aki a
+fejére húzta, azt menten láthatatlanná tette. Követelte aztán a
+kristály golyópárt. Ennek meg az volt a varázslata, hogy az
+egyikkel áradoztatta, a másikkal meg apasztani tudta a tengerek
+vizeit. Átadták még a gyöngyeiket, korálljaikat, borostyánjaikat,
+békapáncéljaikat, és annyi aranyat meg ezüstöt szedettek össze
+velük, amennyit csak elcipelhettek magukkal.</p>
+<p>Hűségesen megosztozkodtak a sok kincsen és annyi jutott belőle
+<i>Momotaro</i>nak, hogy ő is, meg öreg szülei is azt se tudták,
+hogy hová hordják össze.</p>
+<p>Bátorságnak jutalom jár, hűségesre boldogság vár. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Fehérke és Sárgácska.</h2>
+</div>
+<p>Két kis krizantém virágzott a réten, egy tőből fakadt mind a
+kettő. Egyforma volt a két testvérke, egy a növésük és egy a
+mosolygásuk. Csak a színük volt éppen más-más, az egyik fehér volt,
+akár a hó, a másik meg sárga, akár a sárarany. A fehér virágnak
+<i>Fehérke</i>, a sárgának meg <i>Sárgácska</i> volt a neve. Nappal
+sütkéreztek és a napsugarakkal játszadoztak, éjjel meg
+harmatcseppeket ittak és csendes-nyugodtan elszunyókáltak. Igy
+éldegéltek nap-nap után, hét-hét után.</p>
+<p>Egy öreg ember jött egyszer arrafelé, megáll a két szép
+virágszál előtt és nézegeti őket. Odalép a Sárgácskához és azt
+mondja neki:</p>
+<p>– Selyemszirmú virágocska, arany színben ragyogócska, jönnél-e
+az én kertembe?</p>
+<p>Szemet mereszt a Sárgácska és csodálkozik az öreg ember
+beszédén.</p>
+<p>– Mit csinálnék én a te kertedben? – kérdezi.</p>
+<p>Elmosolyodik az öreg és azt feleli a kis sárga virágnak:</p>
+<p>– Nem messze innen az én szép kertem, annak vagyok a kertésze.
+Ha eljössz velem, nagyobbá is növesztenélek, meg szebbé, sokkal
+szebbé is.</p>
+<p>– Igazán mondod? – kérdi a hiú virágocska. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> – Nagyobb
+is lehetnék még, meg szebb is, sokkal szebb is?</p>
+<p>– Nemkülönben, – feleli a kertész. – Milyen más életed is lenne
+ott, mint itt ezen a réten. Édes ételeket ennél, édes italokat
+innál; arany ruhácskádnak ezer színe lenne, ó, de nagyra nőnél, ó,
+de szépre nőnél.</p>
+<p>És úgy elhitetgette az öreg, úgy elcsalogatta az öreg, hogy már
+hajlik a szóra a kis <i>Sárgácska</i> és így szólal meg
+virágszája:</p>
+<p>– Jaj de szép, amit mondasz, veled megyek én, akár ízibe.</p>
+<p>Fogja az öreg a virágot, kiemelgeti a földből, felveszi a hátára
+és indulóban is van már vele.</p>
+<p>Nagyot dobban erre szegény <i>Fehérké</i>nek szegény
+szívecskéje.</p>
+<p>– Elviszi az ember a testvérkémet, – szepegi nagybúsan, – én meg
+itt maradok egymagamra.</p>
+<p>Szomorúság környékezi meg szegénykét és amikor már menni készül
+a kertész, megfogja a ruháját és így könyörög a testvérkéjéhez:</p>
+<p>– Ne hagyj itt, <i>Sárgácska</i>, hadd menjek veled én is.</p>
+<p>Szigorú arccal néz rá a kertész a kis fehérre és azt mondja
+neki:</p>
+<p>– Te csak maradj a helyeden, terád nincs szükségem.</p>
+<p>Elpityeredik a kis virág, hogy ily szomorú sorsra jutott és hogy
+senkije se lesz többé, ha a testvérkéje is itthagyja.</p>
+<p>– Maradj a réten, – mondja neki a kertész, – mert neked nincs
+színed; szín nélkül meg mi hasznod <span class="pagenum"><a name=
+"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> vehetném? Itt a sok káka meg
+nádas, velük is eljátszadozhatsz.</p>
+<p><i>Sárgácskát</i> elvitték, <i>Fehérke</i> meg ott maradt a
+réten. Szép egy nagy kertbe, sok-sok virág közé került a hiú
+<i>Sárgácska</i>. Hogy viselték gondját, hogyan fürösztgették,
+ezerszín ruhákba fel is öltöztették; édes ételeket evett, édes
+italokat ivott, reggeltől estig egyre páváskodott. Nem szabad ég
+alatt tanyázott, hanem virágoskert közepén, üvegfedél alatt. Szél
+meg nem cibálta, eső meg nem verte, mintha csak kunyhóból palotába
+került volna.</p>
+<p>És ahogy telt-múlt az idő, úgy nekinövekedett a formája, úgy
+nekiszínesedett az orcája, hogy még a nap is szebben ragyogott
+rája. Mintha csak kicserélték volna, mintha nem is réti virág lett
+volna valaha. Jó kedve is volt <i>Sárgácská</i>nak; szegény
+<i>Fehérké</i>ről, hej, megfeledkezett.</p>
+<p>Egy öreg jegyzője volt a falunak, az állít be egy nap a
+kertészhez.</p>
+<p>– Kertész apó, – mondja a jegyző, – van-e krizantémod, valódi
+virágod?</p>
+<p>– Mintha nem tudnád, – csodálkozik a kertész, – hogy van
+krizantémvirágom, valódi virágom.</p>
+<p>– Igazad lehet, – feleli a jegyző, – de ide figyelj, hogy miről
+is van szó. Krizantémot keres a <i>dájmió</i>, azt akarja
+címerének, fegyverére, ajtajára, díszes gangos hintajára.
+Összejártuk a vidéket, krizantémos kertecskéket, csak nem akadtunk
+a valódijára. Kinek a szirma volt hosszú, kinek a színe tarka, ki
+nagyra nőtt volt meg, ki meg alacsonyka maradt. Se cifrája nem kell
+a <i>dájmió</i>nak, se üvegház csemetéje, csak a kétszer nyolcas
+szirmú, hófehér virágú. Valódi krizantémot, azt keresnék én nálad.
+<span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
+"Page_14">-14-</a></span></p>
+<p>Eltünődik a kertész és aztán azt mondja a jegyzőnek:</p>
+<p>– Kétszer nyolcas szirmú, hófehér virágú, az nincs a kertemben.
+De van ám egy <i>Sárgácskám</i>, magam nevelése, magam ápolása, azt
+megnézheted ám.</p>
+<p>Büszkén mutat a kertész a virágjára és amint megnézi a jegyző a
+Sárgácskát, fejét rázza és azt mondja a kertésznek:</p>
+<p>– Te gondoztad, te nevelted, mesterséges virággá lett. Nekünk
+fehér krizantém kell, szabadban nőtt, valóságos, nem ily cifra és
+hívságos.</p>
+<p>Azzal otthagyja a jegyző a kertészt és indul kifelé, hogy egyet
+járjon a mezőkön. Keresztbe fonja a karjait és amint séta közben
+el-elgondolkozik, mintha nyöszörögne valaki a közelében. Megáll az
+ember és ahogy körülnéz a réten, hát ott gubbaszt egy virágocska,
+fehér színű, ezüstöcske.</p>
+<p>– Kis krizantém, – kérdi a jegyző, – mért potyognak
+könnyecskéid?</p>
+<p>– <i>Fehérké</i>nek hívnak engem, – zokogja a kis krizantém, –
+siratom a testvérkémet, sárarany kis <i>Sárgácská</i>mat. Messze
+kertbe került innen, édességgel etetgetik, szép ruhákba öltöztetik.
+Én fehér kis virágocska, bezzeg nem kellettem nekik.</p>
+<p>Nézi a jegyző a kis krizantémot, hát kétszer nyolcas a szirma,
+hófehér a színe. Összecsapja nagy örömében a kezeit és örül a
+szíve-lelke, hogy megtalálta valahára a <i>dájmió</i>
+kívánságát.</p>
+<p>– Ne sírj, szép kis virágocska, – vigasztalja a jegyző, – jó,
+hogy innen el nem vittek, mikor olyan nagyon kellesz.</p>
+<p>– Én kellenék valakinek? – kérdi félénken a kis virág.
+<span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
+"Page_15">-15-</a></span></p>
+<p>– Hej, hogy vár rád a <i>dájmió</i>, – mondja a jegyző, – ott
+lesz a helyed a palotájában. Téged akar címerének, fegyverére,
+kapujára, díszes gangos hintajára.</p>
+<p>És már fogja is <i>Fehérké</i>t, felkapja a vállára és viszi
+egyenesen a <i>dájmió</i> palotájába. Címere lett a családnak, a
+<i>dájmió</i> nagy házának. S ajtó-kapu ha megnyílik,
+<i>Fehérké</i>vel állasz szembe; kantárakon, fegyvereken
+<i>Fehérké</i>nek ragyog képe; díszes gyaloghintócskákon
+<i>Fehérké</i>nek mosolyg arca.</p>
+<p>Hej <i>Sárgácska</i>, mivé lettél, virítottál, fényeskedtél, jó
+magasra növekedtél. Tellett, múlott ám az idő, és <i>Sárgácska</i>
+elvirított, színes szirma elfonnyadott, viráglelke elpárolgott.
+<span class="pagenum"><a name="Page_16" id=
+"Page_16">-16-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A levágott nyelvű veréb.</h2>
+</div>
+<p>Élt egyszer szép <i>Nipponország</i>ban, annak is egy
+falucskájában, egy jó öreg ember. Egy verebecske szokott volt hozzá
+el-ellátogatni; viselte is a gondját, szeretgette, ápolgatta.</p>
+<p>Egy öreg asszony szomszédja volt ennek az embernek, rosszlelkű
+is volt, meg kapzsi is. Rizst vett elő egy nap az öreg asszony és
+keményítőt készített belőle. Amint javában dolgozgatott rajta,
+odatalált tévedni a kis verebecske, és hogy hogy nem,
+belekóstolgatott a keményítőbe. Ugy elfogta az öreg asszonyt a nagy
+méreg, hogy megragadta az ártatlan kis madarat és nem kitépte a
+nyelvét? Ki biz az. Sírva-csipogva repült el a szegény verebecske,
+meg se állt az erdőnek egy elhagyatott bokráig, ahol a mindennapi
+tanyája volt.</p>
+<p>Megtudta valahogy az öreg ember, hogy mi nagy baj érte a szegény
+kis madarat és fel akarta keresni, hogy megvígasztalja a nagy
+szerencsétlenségében. Nekiindult az erdőnek és mert nem tudta, hogy
+merre a bokra, hangos szóval hívogatta, füttyentgette. Egyszerre
+csak meghallja a verebet, nyögdécselő síránkozását és siet feléje
+az öreg, hogy meglátogassa az otthonában. Ott lakott volt
+családostul, több verebed-magával. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span></p>
+<p>Nagy örömmel fogadták az öreget és megvendégelték minden jóval,
+ahogy már szokásos volt a madárkáknál. Elpanaszolták neki a
+bajukat. Visszatérőre készülődött az öreg, amikor azt kérdi tőle a
+verebecske:</p>
+<p>– Meg szeretném valahogy hálálni a jóságodat. Mondd, hogy milyen
+kosarat akarsz; könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?</p>
+<p>– Vén legény vagyok én már, – feleli az öreg, – jó lesz énnékem
+a könnyebb kosárka is.</p>
+<p>Egy kosaracskát vett elő a veréb és odaadta az öregnek, hogy jó
+szívvel fogadja, mert jó szívvel adja. Hátára veszi az öreg a
+kosarat és ballag vele hazafelé, ki az erdőből, be a falucskájába.
+Amint hazaért az öreg, veszi a kosarat a hátáról, kinyitja, hát
+uramfia, az a sok arany, meg ezüst, meg drágakő, az a sok selyem,
+meg minden egyéb, hogy szinte belekáprázott a szeme.</p>
+<p>Épp kinézett volt az öreg asszony az ablakán, és majd elhült a
+bámulattól, amikor meglátta azt a töméntelen kincset.</p>
+<p>– Hogy jutottál ahhoz a sok drága holmihoz? – kérdi az öreg
+embertől.</p>
+<p>Elmondja neki az ember, hogy attól a verébtől való, akinek
+kitépte volt a minap a nyelvét. Fúrta a sok kincs az öreg
+asszonynak az oldalát, hogy neki is be jó lenne egy-egy ilyen
+áldás. Addig-addig, míg kapja magát másnap és ellátogat a
+verébékhez. Hozzálát a sopánkodáshoz, meg a sajnálkozáshoz, hogy
+nem rossz szándékból tette, amit elkövetett vele, és hogy mennyire
+szánja-bánja a tettét.</p>
+<p>Egy darabig még elüldögélt a verébéknél és amint hazafelé
+kászolódik, tőle is kérdezik a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> verebek, hogy milyen kosarat
+akar, hogy könnyű legyen-e, nehéz legyen-e?</p>
+<p>Kapzsi volt az öreg asszony és nagy mohón azt feleli nekik:</p>
+<p>– Erős asszony vagyok én még, a nehezebbiket is elbírom.</p>
+<p>Egy nagyocska kosarat adnak oda neki a verebek és ugyancsak
+lohol vele haza az öreg asszony. Pedig olyan nehéz volt a hátán,
+hogy alig győzte a cipelését. Alig hogy hazaérkezett, már emeli is
+a hátáról a kosarat és kezdi nyitogatni, hogy mi van hát benne.</p>
+<p>Nyitja-nyitogatja és ahogy kinyílik a nagy kosár, hát az a sok
+szörnyeteg, ki egyszemű, ki háromszemű, ki lábatlan, ki kezetlen,
+mind nekiugrik az öreg asszonynak és biz azt úgy megfojtják, hogy
+egy szikra élet nem sok, annyi se maradt meg benne. Mi pedig
+örüljünk, hogy élünk és megvagyunk, és az igazak útját járjuk.
+<span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
+"Page_19">-19-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Boncnövendék mérget evett.</h2>
+</div>
+<p>Egyszer egy bonc egy templomban éldegélt rest nyugalomban.
+Torkos is volt, fösvény is volt, nyalánkolni szeretett volt.</p>
+<p>Boncnövendék, három legény, élt mellette nagy szűköcskén s ha
+volt mit, hát eddegéltek, sovány koszton éldegéltek.</p>
+<p>Boncnak polcon edénykéje, gyümölcsízzel telis-tele; mind magának
+tartogatta, a széltől is óvogatta. Pedig három boncnövendék
+nyalogatta szája szélét, láttára az édességnek, teli edény
+gyümölcsíznek.</p>
+<p>Ül a bonc a templomában, magános hűs cellájában s fel-felsandít
+fel a polcra, félszemmel a kispapokra. Ott a polcon edénykéje,
+edénykében ízecskéje s gyanu fészkel a szívében, nem hisz három
+növendékben. Hívja őket cellájába, ízes-polcos szobájába, símogatja
+a szakálát s ilyen szókra nyitja száját:</p>
+<p>– Üljetek le, halljátok szóm, fontos nagyon a mondandóm. Fent a
+polcon egy edényke, halálhozó lekvár benne; öreg ember kóstolhatja,
+a fiatalt meghalatja. Edénykére úgy nézzetek, de még felé se
+nézzetek, hogy aki csak hozzászagol, szörnyű módon szörnyet
+pusztúl. <span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
+"Page_20">-20-</a></span></p>
+<p>Mind a hárman tudtul vették, bonc szándékát megértették,
+legkivált a legnagyobbik, <i>Bundzo</i> nevű, okosabbik.</p>
+<p>Ugy történt, hogy mindjárt másnap, dolga akadt öreg boncnak s
+alig hogy kitette lábát, hát az ifjak szájuk tátják, nem
+<i>Buddhá</i>ra, nem oltárra, hanem polcon a lekvárra.
+<i>Bundzo</i> nevű okosabbik fel a polcra egyet kacsint s tudakolja
+a két társát, tudják-e az edény titkát?</p>
+<p>– Éppen tegnap intett bennünk bonc apó, a szent mesterünk, hogy
+aki csak felé szagol, szörnyű módon szörnyet pusztul, – felelé a
+két kisebbik.</p>
+<p>– Ó, ti balgák, együgyűek, fösvény szónak hiszékenyek;
+edénykében nincs is méreg, hanem édes, mézes étek. Bátran
+belekóstolhatunk, jó lekvárral jóllakhatunk, – magyarázza a
+nagyobbik, három közt az okosabbik.</p>
+<p>– Ha megtudja a mesterünk, jaj lesz akkor, jaj minékünk, –
+hüledez a két kis jámbor.</p>
+<p>– Vállalom én a haragját, tudom én a csínja-bínját, – bátorkodik
+merész <i>Bundzo</i> s fogja is már az edénykét, s nézd a három hős
+legénykét, tele torok, hogy habzsolnak, tele szájjal hogy
+csámcsognak s egy-kettőre az a vége, kiürült a kis edényke.</p>
+<p>– Jaj, mit tettünk, mi lesz velünk, mit szól majd a szent
+mesterünk? – ijedez a két kisebbik.</p>
+<p>Hát még amint látják <i>Bundzo</i>t, hogy elővesz egy kis
+korsót, bonc apónak a kannáját, legféltettebb porcellánját. Földhöz
+csapja, összetöri, a szemeit törölgeti s leguggol a cserepekhez,
+könnyet sajtol a szeméhez. Mintha sírna, keseregne, mester kárán
+megrettenve.</p>
+<p>Holtra rémül a két társa, jöttét boncnak amint <span class=
+"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> látja,
+amint jön és közeledik, szaglászódik, nézelődik. Megáll a bonc fakó
+arccal, döbbenettel, rém haraggal. Nem szól, csak néz fel a polcra
+s lent a földön guggolóra. Szeme forog, ajka kékül, szempillája meg
+se rezdül.</p>
+<p>– Mit műveltél, szerencsétlen? Mi kárt tettél, te lelketlen? –
+tör ki hangja, nagy haragja.</p>
+<p>– Nagy a bűnöm, nagy a vétkem, – siránkozik keservesen a kis
+torkos, a pákosztos. – A celládat tisztogattam, kannácskádat
+mosogattam, s hogy történt meg, most se értem, a kezemből
+kiejtettem.</p>
+<p>– Hát a polcon az edényke, edénykében az ízecske? – rivall rá a
+legényére.</p>
+<p>– Nagy féltemben, ijedtemben, amint holtra rémüldöztem,
+edénykédre esett szemem s eltünődtem intelmeden, hogy aki csak
+hozzászagol, szörnyű módon szörnyet pusztul. Megragadtam
+edénykédet, megízleltem a mérgedet s holtra szántan, addig ettem,
+míg mind ki nem ürítettem. Várvást várom halálomat, hadd enyhítse
+haragodat.</p>
+<p>Szól a kis bonc nyögve, sírva, hallja nagy bonc orra lógva.
+<span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
+"Page_22">-22-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Legyecske és Legyezőcske.</h2>
+</div>
+<p>Forró nyár van, zümmög a légy, zöngicsélnek bogárfélék. Adta
+legye, be kelletlen, szinte már-már tűrhetetlen. Ha előtted az
+ételed, falánk legyek rajt teremnek; italodat megkóstolják,
+pihenődet megzavarják. Sok mihaszna, semmi haszna.</p>
+<p>Ezerszeres a szerencse, hogy itt a kis <i>Legyezőcske</i>.
+Csontja bambusz, húsa hártya s nyáridőben, rekkenőben hűs szellőt
+hajt az arcodra. Hideg télen tüzet éleszt, sok más hasznát ne is
+kérdezd. A legyet hogy legyezi el, orrodról hogy hessenti el,
+bambuszcsontú, hártyahúsú, legyet irtó <i>Legyezőcske</i>.</p>
+<p>Ül egy nap a verandáján s házatáján megint zümmög szemtelenje,
+sok legyecske. <i>Legyezőcske</i> orra elé, sorban ülnek egymás
+mellé.</p>
+<p>– Hessetek el, kotródjatok, – rivall rájok <i>Legyezőcske</i>.
+Ám legyecskék kérve-kérik, nyelét fogják és ígérik, hogy rövidre
+szabják szavuk, hallgatná meg mondókájuk.</p>
+<p>– Mit akartok? Mi jót hoztok? – kérdezi a
+<i>Legyezőcske</i>.</p>
+<p>– Nem nekünk jó, csak teneked, – felelik a fürge legyek.</p>
+<p>– Hadd hallom hát, mi az a jó? – kérdezi a legyet irtó.
+<span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
+"Page_23">-23-</a></span></p>
+<p>– Nagy most a te becsületed, míg a legyet, szegény legyet
+magadtól elhessegeted; közelg ám az őszi szellő s ha beáll a hűvös
+idő, ki törődik akkor veled, egy-kettőre kikopik az emberséged.</p>
+<p>Igy szólnak a ravasz legyek, sóhajtgatva egyet-egyet.</p>
+<p>– Minek az az őszi szellő? Honnan bukkan szele elő? – kérdezgeti
+rémült arccal a megszeppent kis legyező.</p>
+<p>– Nyáridőben búvócskázik, hegyek között furulyázik; de ha
+megjön, az áldóját, te fizeted meg az árát.</p>
+<p>– Ó, legyecskék, kis pajtások, – síránkozik a legyező, – adjatok
+hát jó tanácsot, hogy a szellőt meg ne lássam, hogy a szellő meg ne
+lásson.</p>
+<p>– Jól ismerjük mi ő kelmét, – hitegetik <i>Legyezőcskét</i>, –
+egy-két szót ha szólunk neki, még a házad tájékát is, már messziről
+elkerüli. Te is kímélj ám bennünket, ne zavard az életünket; ne
+csapj ránk a karocskáddal, ne hessegess hártyácskáddal.</p>
+<p>– Szent a béke, – örvendez a legyezőcske. – Hisz én rátok nem
+haragszom, nincsen is rá semmi okom; kötelesség, amit tettem, egész
+nap hát legyezgettem. Hej, nem egyszer, de megbántam, álmotok hogy
+megzavartam; nem szándékos akarásból, hanem pusztán rossz
+szokásból.</p>
+<p>Igy hízeleg a legyeknek, a legyek meg összenéznek, és markukba
+egy jót nevetnek. Nagy az öröm a legyeknél, még nagyobb a
+legyezőnél; szentül hiszik és nagy büszkén, hogy túljártak egymás
+eszén.</p>
+<p>Egymással oszt kezet fogtak, szíves szókkal búcsúzkodtak és a
+legyek, bizakodva a békében, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> a kicsikart ígéretben,
+kapzsi módon, falánk módon, ételt-italt megszállottak. Mert azóta a
+legyező, hogy ne bántsa őszi szellő, többé legyet nem legyezett,
+hanem gyengén és csak ritkán, egyet-egyet legyingetett. Volt is
+nekik jóllakásig, eszem-iszom pukkadásig; aki él, azt
+megbosszantják, legyezőt is megcsiklandják.</p>
+<p>Múlik a nyár, hűvösödik, őszi szellő közeledik.
+<i>Legyezőcske</i> gyengül-satnyul, kerek feje le-lekonyul;
+hártyabőre repedezik, bambuszcsontja töredezik. Hát amint még nagy
+nyargalvást, jön a szellő hűsrohanvást. <i>Legyezőcske</i>
+gémberedik, keze-lába merevedik; lim-lom közé a kamrába, odadobja a
+gazdája.</p>
+<p>Egy nap, amint gondolkozik, sóhajtozva búslakodik, eszébe jut a
+<i>Legyecske</i> hamis hazug ígérete; az rontotta meg az éltét, be
+nem váltva ígéretét.</p>
+<p>– Jaj, ha egyszer megfoghatnám, kezem közé kaparintnám;
+kitekerném én a nyakát, összetörném a derekát.</p>
+<p>A vackából kivánszorog s egyet-kettőt amint csoszog, im, előtte
+a <i>Legyecske</i>, éppen szembe került vele.</p>
+<p>– Ó, te álnok, rút <i>Legyecske</i>, – fortyan fel a
+legyezőcske, – hamisság volt minden tetted, hazug szó az ígéreted.
+Kezem között az életed, kitaposom a béledet.</p>
+<p>Szegény kis légy, de megrémül, lába inog, feje szédül, gyenge
+szava elhalóban, potroha megroppanóban.</p>
+<p>– Ime, láthadd, mivé lettem, fogytán már a lélegzetem, – sír,
+köhécsel a legyecske.</p>
+<p><i>Legyező</i> néz <i>Legyecskére</i>, irgalom száll a szívére.
+<span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
+"Page_25">-25-</a></span> Szárnyacskája szétrongyolva, horpaszkája
+behorpadva; keze-lába töredező, tekintete révedező.</p>
+<p>– Mi baj érte szegény fejed? – kérdi tőle
+<i>Legyezőcske</i>.</p>
+<p>– Őszi szellő kergetett meg, a fuvalma tépázott meg, –
+sóhajtozza a haló légy.</p>
+<p>– Ugy tudom, hogy jól ismered, egyszer azt is megígérted, hogy
+engem majd hogy kímél meg, – szól a pórul járt legyező.</p>
+<p>– Nem volt igaz, amit mondtam, féltem tőled, hát hazudtam, –
+szól a kis légy bűnbánóan.</p>
+<p>– Milyen csúfság, mily nagy gazság, – kiált fel a legyezőcske, –
+s amint a légy elé toppan, a lábával, amint dobban, holttá váltan
+veszi észre, hogy mily fogytán, hogy mily rogytán mindkettejök
+egészsége.</p>
+<p>Hirtelen megtántorodik, teste-lelke roskadozik. Még egyszer
+kinyitja szemét, karjával még egyet legyint s összeroppan erőtelen,
+összeroggyan élettelen.</p>
+<p>A legyecskét agyonnyomta, lelkök kiszállt azon nyomba.
+<span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A majom és a rák.</h2>
+</div>
+<p>A mesebeli időkben éltek, a majom is, meg a rák is. Egyszer egy
+tó mellett akadtak egymással össze. Ránéz a ravasz majom a rákra és
+nagykomolyan azt mondja neki:</p>
+<p>– Hátha versenyt futnánk egymással?</p>
+<p>Együgyű volt a rák, de jólelkű és dehogy akarta, hogy rontson a
+majom jókedvén. Megkezdik a versengést és amint javában inalgatnak,
+az egyik előre, a másik meg hátrafelé, a majom egy datolyamagot
+talál, a rák meg egy gombát. Nem nagy idő mulva megint
+összetalálkoznak és mutogatják egymásnak, hogy mire bukkantak az
+úton.</p>
+<p>Szerette ugyan a majom a datolyát, de a magva, biz az nem igen
+volt ínyére való. A gomba, az már ízletesebb falat lett volna.
+Ránéz a majom a rákra és azt mondja neki:</p>
+<p>– Cseréljünk egymással rák, pajtás; tiéd legyen a datolya magja,
+az enyém meg a gomba.</p>
+<p>A rák koma azonban nem akar kötélnek állani.</p>
+<p>– Nézd csak, – kezdi a majom a magyarázást, – ha megeszed ezt a
+gombát, semmi se marad belőle, úgy-e?</p>
+<p>– Az már igaz, – feleli rá a rák.</p>
+<p>– A datolya magját, – folytatja a majom, – <span class=
+"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> nem eheted
+ugyan meg, de ha elülteted, fa lesz belőle és datolya terem rajta,
+nem egy, de sok száz.</p>
+<p>Ezt már megértette a rák és legott ráállt a cserére. Megkapja a
+majom a gombát, egy-kettőre felfalatozza és lohol is már elfelé,
+hogy gyanut ne fogjon a cimborája. A rák meg fogja a magot, viszi
+magával hazafelé és elülteti a földbe.</p>
+<p>– Jól vigyázz, – mondja a magnak, – ha ki nem kelsz nagy
+hamarosan, ollómmal váglak ketté.</p>
+<p>Legott kicsírázott a mag, egy hajtásocska bújt elő a
+földből.</p>
+<p>– Jól vigyázz, – mondja a rák az ágacskának, – ha hamarosan meg
+nem nősz, ollómmal váglak ketté.</p>
+<p>Egy-kettőre nagy fává nőtt az ágacska.</p>
+<p>– Jól vigyázz, – mondja a fának, – ha sebtibe ki nem virágzol,
+ollómmal váglak ketté.</p>
+<p>Ugy kivirágzott a datolyafa, hogy egyebet se lehetett látni
+rajta.</p>
+<p>– Jól vigyázz, – mondja a sok virágnak, – ha gyümölcsöt nem
+hoztok, ollómmal váglak ketté.</p>
+<p>Ugy tele lett a fa a sok szép gyümölccsel, hogy szinte
+roskadozott alattok.</p>
+<p>Néz a rák a fára, nézi a sok gyümölcsöt, sehogyse tudja elérni.
+De ihol a majom, neszét vette valahogy a dolognak. Megpillantja a
+fát, rajta a sok datolyát és ugyancsak megjön az ehetnékemje.</p>
+<p>Oda alázatoskodik a rákhoz és kérdezi tőle:</p>
+<p>– Mit csinálsz itt a fa alatt, pajtás?</p>
+<p>– Gyümölccsel tele ez a datolyafa, – feleli neki a rák, – meg
+szeretném őket kóstolni, de sehogyse tudok felmászni a fára. Csak
+ülök-üldögélek és nézegetem a sok ízes gyümölcsöt. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p>
+<p>Kap a majom a jó alkalmon és azt mondja a ráknak:</p>
+<p>– Felmászok én tehelyetted a fára, leszedegetem a gyümölcsöt és
+egyenként dobálgatom le neked.</p>
+<p>Azzal mászik is már a fára és hozzálát a gyümölcsözéshez, de
+ugyancsak ám. Eszébe se jut a ravasznak, hogy a ráknak is juttasson
+belőle. Pedig ugyancsak türelmetlenkedik már őkelme és felkiáltoz a
+majomhoz:</p>
+<p>– Mit csinálsz odafent? Mért nem dobsz már le vagy egynéhányat
+abból az édes gyümölcskéből?</p>
+<p>– Még nem akadtam rá a datolyákra, – szól le a majom a fáról, –
+várj egy kissé, majd rád kerül a sor.</p>
+<p>Azzal leszakít egy pár éretlen, nehéz datolyát és dobálja le a
+rák felé. Ugy rákoppant a datolya a rákra, hogy a páncélja is
+megrepedt belé.</p>
+<p>Nagyot kiált a rák, még nagyobbat rémül a majom, lefut a fáról
+és úgy elódalog, mintha ott se lett volna.</p>
+<p>Zokog eközben a rákocska, sírdogál nagy keservében. Meghallják a
+pajtásai a sírását és egymásután siet elő a <i>Kőmozsár</i>, a
+<i>Tojás</i>, a <i>Méh</i>, meg a <i>Tengerifű</i>. Sajnálják
+szegénykét és kérdezgetik tőle, hogy mi baj érte a fejét.
+Elpanaszolja nekik a rák, hogy mit követett el vele az a lelketlen
+majom.</p>
+<p>Nosza, összefognak és bosszút esküdnek a majom ellen. Másnap már
+összetalálkoznak és odamennek a majomhoz, hogy kérdőre vonják a
+gonoszságáért. Nem volt odahaza a majom.</p>
+<p>– Sebaj, – gondolják magokban; bemennek a házba és
+elrejtőzködnek benne. A <i>Tojás</i> a szenes <span class=
+"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> rostélyba
+búvik, az égő parázs közé. A <i>Kőmozsár</i> bemegy a konyhába és a
+gerendára mászik fel. A <i>Méh</i> az ételes szekrénybe búvik, a
+<i>Tengerifű</i> meg a padlón helyezkedik el. A rák is velök
+tartott, ő meg a vizesdézsába mászott.</p>
+<p>Alig hogy elhelyezkedtek, hallják, hogy íme, jődögél a majom.
+Hideg volt odakint és siet a majom az égő parázs felé, hogy
+megmelegedjék egy kissé. Amint a tűz felé tartja a kezét,
+szétpukkad a forró <i>Tojás</i> és neki a majom arcának. Ugy
+össze-visszaégeti, hogy rémültében szalad a dézsához és dugdossa az
+arcát a vízbe, hogy enyhítse a fájdalmát. Csak erre várt a rák
+koma. Neki a majomnak az ollójával és belehasít vele az orrába.
+Eszeveszetten rohan a majom és szaladtában az ételes szekrénybe
+ütődik. Kirepül belőle a <i>Méh</i> és olyat szúr a fulánkjával a
+majomba, hogy hátratántorodik és rálép a <i>Tengerifűre</i>.
+Elcsúszik a majom a síkos fűvön és hanyattvágódik rajta. Kapja
+magát a <i>Kőmozsár</i>, lefordul a gerendáról és olyat zuhan a
+majomra, hogy ott agyonlapította.</p>
+<p>Igy bűnhődött meg a majom, így adta meg az árát a gonoszságának.
+<span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
+"Page_30">-30-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Odango – az igaz neve.</h2>
+</div>
+<p>Torkos volt az egyszeri ember és felejtős az esze. Éhkoppja
+támad egy nap és azt gondolja magában, hogy benéz az anyósához; ha
+egyébért nem, hát valami harapnivalóért.</p>
+<p>Azon sebtibe be is állít hozzá, leguggol az ülőkére és úgy várja
+a jó falatkákat. Hozzák a sok édességet, a nyalánkolni valókat,
+hogy se szeri, se száma.</p>
+<p>– Jaj de finom falatocska ez a mézes gömbölyűcske, – kiált fel
+az ember és egymás után nyeldesi le azt az édes gombócfélét. – Sose
+ettem még ilyesmit, azt se tudom, minek híjják, – mondja az
+anyósának.</p>
+<p>– <i>Odango</i> az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – feleli
+az anyósa és megint odakínál neki vagy öt-hat darabot.</p>
+<p>– Ha olyan nagyon ízlik, a feleséged is megcsinálhatja otthon,
+tudja a lányom a módját.</p>
+<p>– Jó lesz biz az, – mondja a vőmuram, – meg is csináltatom vele
+azt a… hogy is híjjákot?</p>
+<p>– <i>Odango</i> az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – ismétli
+meg az asszony.</p>
+<p>Jó darabig még eltereferélnek, aztán feláll nagy lomhán az
+ember, hogy hazafelé induljon. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p>
+<p>– Holnap lesz a napja, – mormolja magában, holnap eszem megint…
+izé; hát nem elfelejtettem azt a hogy is híjjákot?</p>
+<p>– <i>Odango</i> az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – rágja a
+szájába az anyósa.</p>
+<p>Hogy ismét el ne felejtse az <i>odango</i>t, egész úton, ahogy
+ballag hazafelé, egyre-másra újrázza az <i>odango</i>t.</p>
+<p>– Jaj de finom falatocska az <i>odango</i>, az <i>odango</i>, az
+a mézes gömbölyűcske, az <i>odango</i>, az <i>odango</i>. Egyre
+ismételgeti az úton és amint odaér egy árokhoz, neki lendíti magát,
+átugrik rajta és önkénytelenül elkiáltja magát, hogy: (hopp) –
+<i>dokkojsa</i>.</p>
+<p>– <i>Dokkojsa</i>, <i>dokkojsa</i> – ismételgeti egyre és a
+másik szó, az <i>odango</i> helyett ez ragadt oda az eszéhez.</p>
+<p>Kis idő multán haza érkezik és azzal állít be a feleségéhez:</p>
+<p>– Pompás étel a <i>dokkojsa</i>, ízes-mézes a <i>dokkojsa</i>;
+mindennap a tányérkámon ott legyen ám a dokkojsa.</p>
+<p>Elcsodálkozik az asszony és ámuló szemmel mondja:</p>
+<p>– <i>Dokkojsa?</i> Izes-mézes falatocska? Soha ilyet életemben
+se nem ettem, se nem láttam. Más volt tán az, nem
+<i>dokkojsa</i>.</p>
+<p>– Anyádnál ettem a imént, – erősítgeti az ura, – tőle tudom az
+igaz nevét. Be finom egy falatocska, be mézes egy gömbölyűcske.</p>
+<p>Gondolkozik az asszony, töri rajta a fejét, csak nem találja meg
+a nyitját.</p>
+<p>– Ej, – mondja türelmetlenül, – bolond beszéd a
+<i>dokkojsá</i>d, mással járasd a bolondját. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span></p>
+<p>Felpattan az ura és mérges hangon szól rá az asszonyra:</p>
+<p>– Ostoba vagy, tanulatlan, gazdasszonynak nagy tudatlan. Nem
+tudod az anyád főztjét, <i>dokkojsá</i>nak a mikéntjét.</p>
+<p>– Bolond beszéd a <i>dokkojsád</i>, mással járasd a bolondját, –
+pattog vissza a menyecske.</p>
+<p>Nagyot fortyan az innyes szájú, vak dühében botot ragad és olyat
+csap vele a felesége arcára, hogy öklömnyire dagadt fel tőle.</p>
+<p>Odakap az asszony az arcához, felsikít és azt kiáltja oda az
+urának:</p>
+<p>– Szégyeld magad, embertelen, torkos haspók, telhetetlen. Nézd
+az arcom milyet dagadt, <i>odango</i>nál is nagyobbat.</p>
+<p>Egyet üt az ember a homlokára s egyet mosolyog a feleségére:</p>
+<p>– <i>Odango</i> az igaz neve, ízzel-mézzel telis-tele, – kurjant
+fel nagy boldogan s ölelgeti az asszonyát, csitítgatja nagy
+haragját.</p>
+<p>– Nem hiába vertelek meg, – mondja neki az ura, – rátaláltál a
+szóra, ízes-mézes <i>odango</i>ra.</p>
+<p>Megbékül az asszony az urával és készítgeti neki az
+<i>odango</i>t, azt a finom falatocskát, azt a mézes gömbölyűcskét.
+<span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
+"Page_33">-33-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Égi tündér ruhácskája.</h2>
+</div>
+<p>Tenger mellett egy kis házban, élt egy halász egymagában.
+<i>Nippon</i> napján sütkérezett, halászgatott, evezgetett.</p>
+<p>Délidő volt, delelt a nap, Napistenke tűzött aznap. Tenger
+mellett egy fenyőcske, halásznak hűs pihenőcske.</p>
+<p>Fenyő ága hajladozik, csodás illat illatozik, terjeng lehe,
+bűvölete, illó rózsák lehellete. Néz a halász, álmélkodik, virág
+sincs és illatozik, s amint a fán bámész szeme, rajta ragad
+tekintete. Csilló gyöngyöt csillogtató, szivárványszínt villogtató,
+fénye selyem, selyme puha, tündérkezek szőtte ruha.</p>
+<p>Kapzsi halász fel a fára, foga vásik a ruhára. Megnézi,
+megemelinti, habját-babját meglibbenti; madármódra két szárnyacska,
+libben-lebben két oldalra, fehér-sárga pettyecskékkel, kék és piros
+gömböcskékkel.</p>
+<p>– Nincs különben, – szól a legény, – tündérnyomra bukkantam én.
+– Égi tündér ruhácskája oda kerül a vásárra.</p>
+<p>Szól a halász s kapja magát, hóna alá tündérruhát, siet vele
+kunyhójába, másnap lesz majd a vásárja.</p>
+<p>Halász pihen az ágyában, kincset-pénzt lát az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> álmában s
+im, egyszerre egy villanás, ajtaján kopp-kopogtatás.</p>
+<p>– Ki az? – hökken fel az ember.</p>
+<p>– Ó, bocsáss meg, – eseng a szó, lágyan, csengőn, esdőn hangzó,
+– nyisd ki ajtód egy-két szóra.</p>
+<p>Ajtó nyílik s belép rajta, nem is leány, tündér fajta. Néz a
+legény csodálattal s kérdezi nagy ámulattal:</p>
+<p>– Ki vagy? Honnan? Merről jöttél?</p>
+<p>– Tanyám az ég, onnan jöttem, napsugárkán lelibbentem.</p>
+<p>– Miért épp az én kunyhómba? – kérdi halász szívszorongva.</p>
+<p>– Nálad az én tündérruhám, azt szeretném, azt akarnám.</p>
+<p>Kelletlenül hallja hangját, hogy a tündér viganóját, szó nélkül
+hogy visszaadja, jó vásárját odahagyja.</p>
+<p>– Milyen az a tündérruha? Azt se tudom, hogy mi fajta.</p>
+<p>– Hamis vagy a beszédeddel, tündérruhám te vetted el. Vízitündér
+testvérkémmel, tengerlakó nénécskémmel játszadoztunk a víz mellett,
+a vízmenti fenyő mellett. Míg a vízben lubickoltam, tündérruhám
+lerántottam s ráaggattam egy kis fára, fenyőcskének az ágára. Te
+jártál ott, te nálad van, add ide, ha irgalmad van.</p>
+<p>– Nincs én nálam semmi ruhád, – mond a halász egy mogorvát.</p>
+<p>– Add vissza a ruhácskámat, – könyörög a tündérlányka.</p>
+<p>– Mondtam már, hogy nincsen nálam, – szól a halász bosszankodva,
+a lány karját megragadja s az ajtón át kituszkolja. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p>
+<p>Kint a lányka siránkozik, síró szava fel-felcsuklik, panaszkodik
+egymagában, nagy búvában, bánatában.</p>
+<p>– Mihez kezdjek ruha nélkül, nyíló virág szirma nélkül?
+Tündérruhám ha nincsen meg, égi tanyám se látom meg s ha még soká
+itt maradok, tündérkertbe sose jutok.</p>
+<p>Halász bentről hallja hangját, fel-felcsukló zokogását s
+könyörület száll szívébe.</p>
+<p>– Bocsáss meg, ó, tündérecske, – szól a halász restelkedve, –
+tündérruhád én megláttam, gyöngyét, selymét megkívántam s a piacra
+hogyha viszem, megváltom a szegénységem. Ám megértem fájdalmadat,
+szívhez szóló zokszavadat; tündér voltál, az is maradj, tündérséget
+abba ne hagyj.</p>
+<p>Befordul a szobájába és a ruhát, tündérruhát, tündérkének
+visszaadja.</p>
+<p>– Szállj, szálldogálj, kis tündérke, tündérország szép kertjébe,
+– szól a halász nagy boldogan.</p>
+<p>Tündérkének keze szívén, könnye csillog, gyöngyházszemén s amint
+ölti ruhácskáját, bontja százszín szárnyacskáját, a halászhoz
+fordul szava, áldástosztó akaratja.</p>
+<p>– Kincset leltél, visszaadtad, kincs lesz érte a jutalmad.</p>
+<p>Hajnal arca hasadóban, pirosló nap pirkadóban, tündérecske
+szállingózik, ég és föld közt himbálózik. S amint lenéz a
+mennyégből, kék felhőcskék égkékjéből, rámosolyog a halászra,
+hálójára, bárkájára.</p>
+<p>Áldás lett a mosolygása, kincshozó a kívánsága s idők teltén,
+idők multán, nap-nap után, hét-hét után, halászlegény gazdagodik,
+híre, neve gyarapodik. <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
+"Page_36">-36-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A virágfakasztó öreg.</h2>
+</div>
+<p>Egy öreg ember élt valamikor valahol. Egyebe sem volt, mint egy
+kutyája, de azt nagyon szerette, ám. Megszólal egy nap a kutya és
+azt csaholja a gazdájának:</p>
+<p>– Gazdám, vedd elő az ásódat és áss itt ezen a helyen.</p>
+<p>Előveszi az öreg az ásóját és ahogy ásogat egy keveset, hát
+csupa arany meg egyéb sok drágaság villan elő a földből. Épp
+arrafelé járt a szomszédja, egy másik öreg ember és megleste az
+öreget, hogy milyen nagy szerencse érte. Megírigyelte a sok kincset
+és átsiet a szomszédjához, hogy adja oda neki a kutyáját, ha csak
+egy napra is. Szívesen átengedte neki a jó öreg ember.</p>
+<p>Az a másik öreg nem szenvedhette ugyan a szomszédja kutyáját, de
+bezzeg a kincsre, arra ugyancsak vásott rá a foga. Kedveskedett is
+a kutyának, meg-megsímogatta, meg-megcirógatta, étellel édesgette.
+Neki is odacsaholja a kutya, hogy vegye elő az ásóját és ásson vagy
+egy-kettőt vele. Ragadja az öreg az ásót, de csak piszok meg sár
+volt, amit kiásott, nem pedig arany meg ezüst. Ugy nekidühösödött
+az öreg, hogy baltát ragad és agyonüti vele a más jószágát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_37" id=
+"Page_37">-37-</a></span></p>
+<p>A mi öregünk eközben várja a kutyáját, várja és amikor már nem
+győzte a várást, átmegy a szomszédjához, hogy mi is van a
+kutyájával. Elmondja neki a másik, hogy mi történt azzal a beste
+állattal. Könnyek potyogtak ki a kutya gazdája szeméből és kérdezi
+a szomszédját, hogy hová tette a szegény élettelen állatot.
+Odamutat az ember a szemétdombra, hogy ott fekszik ni. Veszi az
+öreg a párája-kiment állatot és elföldeli egy fa alá.</p>
+<p>Telik-múlik eközben az idő. Beállít egy nap az öregünk a
+szomszédjához, hogy adja neki azt a fácskát, ahol a kutyája
+fekszik.</p>
+<p>– Elviheted, – mondja az öreg, – úgy sincs belőle nagy
+hasznom.</p>
+<p>Kiássa a fát az öreg, haza viszi és egy famalmocskát készít
+belőle, hogy azon őrölje meg a gabonáját.</p>
+<p>És íme, amint elkészült vele és megkezdi rajta az őrlést, hát
+csodák csodája, liszt helyett csupa aranyat adott a gabonája.</p>
+<p>Hogy, hogy nem, ezt is észrevette a kapzsi szomszéd. Odamegy
+hozzá másnap és kéri a malmocskát vagy egy napra, hogy neki is
+volna őrölnivalója. Megkapja a malmocskát és amint őrölgeti a
+gabonáját, biz abból se arany, se ezüst nem lett, még csak liszt
+se, hanem csupa sár meg piszok. Nekirúg az öreg a malomnak,
+dirib-darabokra töri és a tűzbe dobja, ott hadd emésztődjék
+fel.</p>
+<p>Várja eközben az öregünk a malmocskát és amikor megunta a
+várást, odamegy érte a szomszédjához. Hogy ráripakodott az öreg,
+hisz piszkot meg sarat őröl az a malom, biz ő széttörte és tűzbe
+dobta az egészet. Egyébre se volt való. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span></p>
+<p>– Legalább a hamuját add vissza, – kérleli az öregünk. Felőle
+viheti, mondja a másik.</p>
+<p>Összeszedegeti az öreg a hamut és megy vele az erdőbe, egy
+cseresnyefa alá; se levele nem volt már a fának, se virága. Veszi
+az emberünk a hamut és felmászik vele a fára.</p>
+<p>Épp egy <i>dájmió</i> (fejedelem) közeledett volt arra, csak úgy
+rengett az út a sok harcostól meg a fényes kíséretétől.
+Megpillantják a cseresznyefán az öreget és felkiáltják neki, hogy
+ki az ott a fa tetején és mi keresni valója van rajta.</p>
+<p>– <i>Nipponország</i> bölcse vagyok, – kiáltja az öreg a fáról,
+– virágokat fakasztgatok.</p>
+<p>Mondják a <i>dájmió</i>nak, hogy mit kiáltott le az öreg.</p>
+<p>– No, ha tudja, hát fakasszon, – parancsoltat rá a
+<i>dájmió</i>.</p>
+<p>Előszedi az öreg az elégetett malmocskának a hamuját és
+rászórja, szórogatja a fára.</p>
+<p>Hát, ti bölcsek, csak úgy fakad a fán a sok levél, a sok virág;
+csupa illat lett a környéke. Megdöbben a <i>dájmió</i> a nagy
+csodán, megörvendez a <i>dájmió</i> a nagy áldáson és úgy
+megajándékozza a bölcs öreget, hogy azt se tudta, hogy hová tegye a
+sok kincset.</p>
+<p>Egyéb se kellett ám a kapzsi szomszédnak. Szalad oda az
+öregünkhöz és kér vagy egy pár maroknyit abból a csodahamuból és
+siet fel vele egy másik fára, hogy bevárja a <i>dájmió</i>t meg a
+fényes kíséretét. Azon a fán se volt már se virág, se levél.</p>
+<p>Tovább halad eközben a <i>dájmió</i> meg a sok darabontja és
+amikor a másik fa alá érnek, azon is <span class="pagenum"><a name=
+"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> megpillantanak egy embert.
+Felkiáltanak hozzá, hogy mi a keresnivalója azon a
+cseresznyefán.</p>
+<p>– <i>Nipponország</i> bölcse vagyok, – kiált le ő is, –
+virágokat fakasztgatok.</p>
+<p>– No, ha tudja, hát fakasszon – parancsoltat rá a
+<i>dájmió</i>.</p>
+<p>Előveszi az öreg a hamut és rászórja a fára. De biz azon se
+levél nem fakadt, se virág nem virult, hanem repült a hamu és a
+szemébe szóródik a <i>dájmió</i>nak meg az egész kíséretének.</p>
+<p>Lefogatta a <i>dájmió</i> az öreget és úgy megfenyítette, úgy
+megbüntette, hogy a mi kevés bölcsesség volt benne, azt is
+elfelejtette. Ugyancsak megbűnhődött a kapzsiságáért. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A tigriskölyök.</h2>
+</div>
+<p>Egy tigriskölyök vetődött be egyszer egy községbe. Gyengécske
+volt még, egy pár napos ha lehetett csak. Arra járt épp egy nőstény
+kutya, meglátta és megsajnálta a csendes nyöszörgését.</p>
+<p>– Ó, szegény kis árvácska, elhagyatott tigrisgyerek; vajjon hol
+maradhatott el az anyjától? – szól a néne szánakozva.</p>
+<p>Sír-rí a kis tigriskölyök, egyébhez se értett még.</p>
+<p>– Magamhoz veszem én szegénykét, – mondja a kutyaasszony és
+felkapja a hátára s viszi haza a kunyhójába.</p>
+<p>Egy medve lakott volt a szomszédságban, és amint meglátta a
+tigriskét a kutyáéknál, elfogta a nagy írígység.</p>
+<p>– Jól járt a szomszéd, – dörmögi magában. – Kár, hogy a kutyáék
+közé került, nem pedig énhozzám. Nem mindennapi a tigrisféle, nagy
+ritkán, ha egy-egy mutatkozik.</p>
+<p>A tigriske eközben nőtt, növekedett és idő multával az uccára is
+ki-kijárogatott már. Jó dolga volt a kutyáéknál, szelíd lett és
+engedelmes. A kapzsi medve azonban sehogyse tudott belenyugodni,
+hogy <span class="pagenum"><a name="Page_41" id=
+"Page_41">-41-</a></span> a szomszédjáé legyen a tigris. Meglesi
+egyszer az uccán és így szól az állatkához.</p>
+<p>– Kis tigriske, gyere hozzám, színig tele az én ládám; kapsz
+játékot, szép viganót, jóllakásig ennivalót. Erős tigrisnek volnál
+te az ivadéka és neked is dolgoznod kellene, hogy megnőjjön az erőd
+és megjöjjön a bátorságod. Ha ott maradsz a kutyáéknál, elsatnyulsz
+és elgyengülsz, sose lesz belőled igazi tigris. Dolgod is lenne
+nálam, jól is tartanálak, mindenféle édességgel, csurgatottal, édes
+mézzel. Tigrisnek nevelnélek, félne tőled az egész falu.</p>
+<p>Elkábította a sok beszéd az apró tigriskét és odasompolyog a
+medve mellé.</p>
+<p>– Inkább vagyok nagy medvénél, mint azoknál a kutyáéknál, –
+gondolja a tigriske és már indul is a medve után, annak a
+barlangjába.</p>
+<p>Ugy gondolta a lompos medve, hogy ha megszokik nála a tigris és
+ha megerősödik, senki fiától se kell többé félnie. Nyugodtan
+aludhatik majd a vackában.</p>
+<p>Lusta volt ám a renyhe medve, sokat hevert, mindig henyélt és
+nem igen törődött az állatkájával. Hát még, amikor a telet is
+átaludta. El is felejtette azt a sok jót, amit a kutya nénétől
+tanult; dologkerülő lett a kis tigris és egyre csak az uccákon
+csatangolt. Se erőben nem növekedett, se tudásban nem gyarapodott
+és kicsinynek maradt, akárcsak egy macska. Egész nap a játékon volt
+az esze és vagy lepkézett vagy labdázott, vagy a réten bogarászott.
+Bezzeg kerülte a bambuszerdőt, meg a hegyek zeg-zugait. A
+sárkánynak még a hírétől is félt, és üvölthetett <span class=
+"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> őfelőle a
+szélvihar, messze elkerülte, hacsak a fütyülését hallotta is.</p>
+<p>Jókésőre kapott észbe a medve, hogy nem tigriskedik ám a
+tigriskölyök. Eleget is ócsárolta, nap-nap után korholgatta; de ha
+elnyomta az álom, megint csak nem törődött vele.</p>
+<p>Felébred egy napon a medve, hát ott nyivákol a tigris, akár csak
+egy macskakölyök. Rámordul nagy haragjában a medve, kapja a hátára
+és cammog vele a kutyáék háza felé.</p>
+<p>– Innen került hozzám, ide hozom megint vissza, – mondja és
+otthagyja a kapufélfánál.</p>
+<p>Összekuporodik a tigriske és csak azt várja, hogy majd csak
+kijön az anyóka és vissza fogadja kölykének. Nyílik is az ajtó
+nemsokára és kilép rajta a kutyanéne.</p>
+<p>– Nénécském! – nyivákol a tigriske, és odafut a kutyához.</p>
+<p>– Ki vagy, mit akarsz? – kérdi barátságtalanul a kutya, mintha
+sose látta volna az állatkát.</p>
+<p>– Én vagyok, a tigriske, akit felneveltél, – feleli
+félénken.</p>
+<p>– Mért jöttél? – kérdi megint a kutya. – Mi keresni valód
+nálam?</p>
+<p>– Elkergetett a medve, – szepegi a tigris, – megint csak hozzád
+jöttem vissza, az is hozott el idáig.</p>
+<p>Már rég bántotta a kutyát a kis állat nagy hálátlansága, hogy
+szó nélkül ódalgott el a házából és tudni se akar többé róla.
+Könyörgésre fogja a tigris a dolgot, hogy nincs, ahová lehajtsa a
+fejét, engedje be a házába.</p>
+<p>Mérgesen vakkant rá a kutya, hogy nem tart <span class=
+"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> ő naplopót
+a házánál és aki egyszer elszokott a munkától, nincs abban többé
+köszönet.</p>
+<p>Elsomfordál a kis tigris, és mert vézna is lett a medvénél, meg
+gyávácska is, még csak a közelébe se merészkedik a többi
+állatféléknek. A lótól megijed, az ökörtől elszalad és úgy
+megfutamította egyszer, őt a tigrist, egy kutyácska, hogy sose
+került többé elő. Amilyen hirtelen volt a megjelenése, oly
+hirtelenné vált az eltünése is. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Golyvát kapott a két öreg.</h2>
+</div>
+<p>Volt egyszer egy öreg ember. Jó szívén, meg a feleségén kívül
+egyebe se volt, mint egy golyvája. Ott éktelenkedett neki a jobb
+arca alatt. Felmegy egy nap a hegyre, hogy tűzrevalót szedegessen
+össze, száraz ágat, tört galyakat. Egy zsákra valót már össze is
+kapargatott és amint estefelé haza akar vele térni, hirtelenjében
+nagy záporeső szakadt rá.</p>
+<p>Ide-oda futkároz, hogy hol húzódhatna meg és amint jobbra is
+keresgél, balra is keresgél, egy irdatlan nagy fán akad meg a
+szeme. Olyan nagy odva volt ennek a fának, hogy akár egy ember is
+elférhetett benne. Kapta magát és belemászik, hogy bevárja a
+záporeső végét.</p>
+<p>Fáradt volt már az öreg, a napi munka ugyancsak kimerítette és
+alighogy elhelyezkedett az oduban, azon nyomban elnyomta az álom.
+Akár reggelig is elaludt volna, ha zűr-zavaros hangok, össze-vissza
+való sikongások, meg járások-kelések fel nem riasztják az álmából.
+Kinéz nagy álmosan az oduból, hát a félhomályban mintha emberi meg
+állati formájúakat látna. Egyre közeledik a hangjuk, egyre
+hangosabb a lármájuk és amint jobban szemügyre veszi őket, hát, ó
+rémület, csupa kísértet közeledik feléje. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span></p>
+<div class="figcenter" style="width: 365px;"><a href=
+"images/i001hq.png"><img src="images/i001.png" alt=
+"Golyvát kapott a két öreg." title=
+"Golyvát kapott a két öreg." /></a>
+<p class="caption">Golyvát kapott a két öreg.</p>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
+"Page_46">-46-</a></span></p>
+<p>Meghúzódik az odvában és onnan meresztgeti rájuk a szemét. A fa
+mellett vannak már a kísértetek és épp a közelében telepednek meg,
+mintha ott volna a megszokott helyük. Hozzáfognak a lakmározáshoz,
+evéshez meg iváshoz, utána meg a táncoláshoz. Olyan tempós volt az
+ugrándozásuk, olyan vidám a kacagásuk, hogy az öregnek is kedve
+szottyant és egyszerre csak azon veszi magát észre, hogy kinn van
+az oduból, hogy illegeti magát ő is és hogy ott táncolgat a
+kísértetek közt.</p>
+<p>Ugy megtetszett nekik a tánca, hogy étellel-itallal, meg jóféle
+borokkal kínálgatják.</p>
+<p>– Engedelmet kérek, – mentegetődzik az öreg, – hogy
+megzavartalak benneteket.</p>
+<p>– Sose szabadkozz, – felelik a kísértetek, – hisz olyan szépen
+táncolsz, hogy odáig vagyunk az ámulattól. Mi esténként
+el-eljárogatunk ide és ha jót akarsz tőlünk, holnap estére is ide
+várunk.</p>
+<p>Megígéri az öreg, hogy másnap is ellátogat hozzájuk. Kételkednek
+a szavában a kísértetek, hátha megijedt tőlök és nem mer majd a
+közelükbe jönni.</p>
+<p>– Okvetlen elvárunk, – mondják neki, – és hogy mindenképpen
+eljőjj, elvesszük holnapig a golyvádat.</p>
+<p>Azzal már ragadja is az egyik a golyváját és amire észretér az
+öreg, se golyva a nyakán, se kísértet a közelében.</p>
+<p>Szinte azt hitte az öreg, hogy az egész csak egy álomlátás.
+Egyet dörzsöl a szemén és amint odaér kezével az arcához, hát hült
+helye a golyvájának.</p>
+<p>Ugy megörült a szerencséjének, hogy futvást sietett hazafelé.
+Amint haza ért és megpillantja a felesége, szinte odáig lett a
+csodálkozástól, hogy eltünt az ura golyvája. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>Elmond neki az ura mindent, kísértetet, táncot, meg a golyva
+esetjét is.</p>
+<p>Híre terjed a csodának és egyébről se beszélnek a faluban, mint
+az öreg ember golyvájáról.</p>
+<p>Egy másik öreg is lakott volt a faluban, annak meg balfelől volt
+egy golyvája. Elfogta az öreget az irígység, különben is rossz volt
+a természete és gondolta magában, hogy ő is megszabadulhatna a
+golyvájától.</p>
+<p>Még aznap beállít az öregünkhöz és apróra megtudakol tőle
+mindent. Kapja magát, még azon este elindul és odamegy a fához,
+belebúvik az oduba, hogy meglesse a kísérteteket.</p>
+<p>Éjszakára megérkeznek és megint hozzálátnak az evéshez, iváshoz,
+meg a táncolgatáshoz. Meg-megvacogott az öreg embernek a foga, de
+megemberelte magát és kilépett az odujából. Táncra perdül ő is, de
+akárhogy kelleti magát, akárhogy cifrázza, mérgeseket pillant rá a
+sok kísértet. Sehogyse tetszett nekik ez a mai tánca az
+öregnek.</p>
+<p>– Ugy látszik, hogy nincs ma inyedre a táncolás, – förmednek rá
+az öregre, – többé akár el se jöjj mifelénk. Itt a golyvád vissza,
+megtarthatod magadnak.</p>
+<p>Azzal fogják a minapi golyvát, odadobják neki az arcához és
+amire egyet fordul, egy második golyva éktelenkedik az arcán. A
+kísérteteknek pedig csak a hült helyök maradt.</p>
+<p>Tapogatja az öreg az arcát, hát jobbfelől is golyva, balfelől is
+golyva. Búsan kullog hazafelé a falujába és aki csak megpillantja,
+mindből kitör a nevethetnékemje.</p>
+<p>Falu csúfjává lett az irígy öreg. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Hökköm törpe.</h2>
+</div>
+<p>Élt egyszer egy házaspár, valamikor régen, valamerre messze.
+Mindenük megvolt, csak gyermek hiányzott a házban. A Mindenhatóhoz
+fordultak egy nap, hogy hallgassa meg a kérésüket és hogy
+teljesedjék a szívük vágya. Nem telt bele sok idő és megszületett a
+várva-várt gyermek. Gyermeknek gyermek, de oly csöppség volt az
+Istenadta, akárcsak a hüvelykujjam. Odavoltak a szülők a nagy
+rémülettől, de biz azon már nem lehetett segíteni. <i>Hökköm
+törpe</i> lett a neve, egész falu nevetsége.</p>
+<p>Telik-múlik az idő, évek jönnek, évek mennek, csak nem nőtt meg
+a kis törpe. Gúnyolódtak vele a szomszédok, nevetett rajta a sok
+gyerek, jaj be nehezére esett szegénykének. Egyet gondol egy szép
+nap, odamegy a szüleihez és azt mondja nekik, hogy ő bizony világgá
+megy, hátha megtalálja a szerencséjét. Bánták is a szülei, meg nem
+is.</p>
+<p>– Csak egy fatányért adjatok, egy darab evőpálcikát, meg egy
+tűt, – mondja a szüleinek, – más egyébre nincs szükségem.</p>
+<p>– Minek az neked? – kérdik a szülei.</p>
+<p>– Fatányérka lesz a hajóm, evőpálca az evezőm, acéltűből az én
+lándzsám, – feleli <i>Hökköm törpe</i>. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span></p>
+<p>Odaadják neki a fatányért, az evőpálcikát, meg az acéltűt és
+hozzálát a készülődéshez. Elbúcsúzik a szüleitől, odamegy a
+folyóhoz és ráfekteti a tányért a vízre. Aztán beleül és evezni
+kezd a pálcikájával. Addig evezget a vízen, addig úszkálgat rajta,
+míg egy szép nap egy nagy városhoz nem jut el. Kilép a kis
+hajójából és besétál a városba, hogy szétnézzen benne.</p>
+<p>Amint jár-kél az uccákon, egy nagy palota elé talál tévedni.</p>
+<p>– Vajjon kié ez a nagy ház? – kérdi a járókelőktől.</p>
+<p>– A <i>mikádó</i> főembere lakik benne, a <i>szajso</i>, –
+felelik neki és ugyancsak megbámulják az alig egy arasznyi
+legénykét.</p>
+<p>Belép a törpe a kapun, odamegy a bejáró elé és kiáltja, ahogy
+csak tellett tőle, hogy: engedelmet kérek, engedelmet kérek.</p>
+<p>Épp a közelben volt a <i>szajso</i> és hallja a vékonyka kis
+hangot. Kinyitja az ajtót, kinéz rajta, de bizony nem lát ő senki
+ija-fiját. Még egyszer megszólal a a törpe, még egyszer széttekint
+a <i>szajso</i> és amint lepillant a földre, meglátja az apró
+emberkét.</p>
+<p>– Te szóltál az imént? – kérdi a <i>szajso</i>.</p>
+<p>– Tulajdon magam, – feleli a törpe.</p>
+<p>– Honnan kerültél elő? – kérdi az elképedt ember.</p>
+<p>– Odahagytam az otthonomat, mert nem volt benne maradásom, –
+feleli <i>Hökkömke</i>. – Mindenki csak nevet rajtam, még a
+szüleimnek is terhére vagyok. Engedd meg, jó uram, hogy nálad
+maradhassak. Kisétű vagyok, de azért bírom a munkát. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span></p>
+<p>Gondolkozóba esik a <i>szajso</i> és kis idő vártatva így
+szól:</p>
+<p>– Nem bánom, ha itt is maradsz, majd elleszünk veled
+valahogy.</p>
+<p>Szolgálatba állott a törpe és oly rendesen végezte a dolgát, úgy
+el tudott ügyeskedni, hogy mindenki megszerette a házban. De még
+legjobban a <i>szajso</i> leánya kedvelte meg. Mindenüvé magával
+vitte, akár ha sétálni ment, akár ha a templomba.</p>
+<p>Épp a templomban voltak egy szép nap reggelén és amint
+visszatérőben vannak és jönnek lefelé a kőlépcsőn, egy ördög állja
+el az útjokat. Ugy megrémült a leányzó, hogy el akart előle
+iramodni.</p>
+<p>– Nem addig a, – mondja nyugodtan a törpe, – majd végzek én
+ezzel az ördöggel.</p>
+<p>Már fogja is a tűjét és nekitartja az ördögnek.</p>
+<p>Végignéz a törpén az ördög és elmosolyodik rajta.</p>
+<p>– Hamm, bekaplak, – mondja és abban a pillanatban megragadja a
+legénykét és tűstül mindenestül lenyeli.</p>
+<p>Az ördög gyomrában volt már a törpe, mikor magához kezdett
+térni.</p>
+<p>– No várj csak – gondolta magában, – beszélsz te még másképp is.
+Azzal fogja a tűlándzsát és jót szúr vele az ördög gyomrába. Nagyot
+ordít nagy kínjában az ördög és rimánkodik a törpének, hogy bújjék
+ki belőle.</p>
+<p>– Kibúvok, – feleli bentről a legényke – ha megfogadod, hogy nem
+ijeszted meg többé az embereket, meg a gazdám leányát.</p>
+<p>– Sose teszem többé, – esküdözik az ördög. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p>
+<p>– A száján át nem merek kibújni, – tünődik a törpe, – mert még
+szét talál rágni.</p>
+<p>E helyett az orrán át veszi az útját és amint odaér, olyan
+hatalmasat tüsszent az ördög, hogy a kis <i>Hökköm</i> úgy repült
+kifelé az orrából, mintha nyíllal lőtték volna ki. Az ördög pedig,
+vesd el magad, úgy eliramodott, hogy a lába nyomát se lehetett
+látni.</p>
+<p>Talpra ugrik a kis törpe és hamarosan a leányt is meglátta, ott
+ijedezett szegényke a lépcső legalján. Amint kifelé haladnak a
+templomból, egy ostort pillantanak meg a földön. Felkapja a
+<i>szajso</i> lánya és mondja nagy örvendve a törpének:</p>
+<p>– Az ördög kezéből esett ki ez az ostor, meglásd, hogy mi
+mindent cselekszünk majd meg vele.</p>
+<p>Kérdi a törpe, hogy mire jó hát az az ördög ostora.</p>
+<p>– Arra, – feleli a leányka, – hogy ennek az ostornak
+<i>ucsideno-kodzucsi</i> a neve és szörnyű nagy az ereje. Ha a
+kezembe veszem és egyszer-kétszer megsuhogtatom, beteljesedik a
+kívánságom.</p>
+<p>– Minden beteljesedik, amit kívánsz? – kérdi a törpe.</p>
+<p>– Még pedig azonnal, – feleli a leányka. – Ha óhajtasz valamit,
+csak mondd ki bátran és legott kipróbálhatjuk. No, szólj hát, mi a
+kívánságod?</p>
+<p>– Nem akarnék én egyebet, – mondja a törpe, – csak hogy olyan
+lehessek, mint más emberfia.</p>
+<p>– Igazad van, – feleli a leány, és azzal felemeli az ostort,
+egyszer-kétszer megsuhogtatja és azt mondja:</p>
+<p>– Nőjj meg, törpe, jó magasra, egy araszról több araszra.
+<span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
+"Page_52">-52-</a></span></p>
+<p>Még jóformán el se mondta a mondókáját, hát íme, nőni, növekedni
+kezd a törpécske. Egy araszról két araszra, két araszról több
+araszra, és amire egyet fordul, olyan egy legény lett belőle,
+akárcsak egy levente. Nagy volt <i>Hökköm törpe</i> boldogsága.</p>
+<p>A <i>mikádó</i> is meghallotta a nagy csodát, maga elé hívatja a
+palotájába és pénzzel meg jó szóval ugyancsak bőven látja el.
+Beállt a <i>mikádóhoz</i> leventének, és amilyen kicsike volt
+<i>Hökköm</i> korában, olyan nagy lett a híre, meg a neve.
+<span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
+"Page_53">-53-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Rizsbor-vásár.</h2>
+</div>
+<p>Italos volt mind a kettő, szeleburdi két bortömlő. Az egyiknek
+neve <i>Gombe</i>, a másiknak pedig <i>Szanszke</i>. Elindul egy
+nap az egyik, kettő közt az ügyesebbik, beállít a másikához,
+ihatnékos pajtásához.</p>
+<p>– <i>Uvenó</i>ban a szép parkban, cseresnyefák virágzásban.
+Láttad-e már sudár fáját, fájának a virágzását?</p>
+<p><i>Szanszke</i> pajtás akkor járt ott, mikor fű-fa nem virágzott
+s kedve szottyan virág nézni, virágok közt elidőzni.</p>
+<p>– Hát itókát honnan veszünk? Lesz-e benne vajjon részünk? –
+kérdezi a pajtásától.</p>
+<p>– Rizsborocskát egy akónyit, azt vásárlunk egy tömlőnyit.
+Poharanként árulgatjuk, tíz <i>szen</i> pénzért osztogatjuk, –
+felel <i>Gombe</i> nagy furfanggal. – Pénzünk is lesz, italunk is,
+pénzünkhöz még mulatunk is.</p>
+<p>Jó lesz biz az, kapnak a szón s hozzálátnak vígan, mohón.
+Vesznek rizsbort egy akóval s igyekeznek sebbel-lobbal,
+<i>Uvenó</i>-ba a szép parkba, cseresnyésbe virágosba.</p>
+<p>Tömlő rizsbor <i>Gombe</i> hátán, úgy baktat az ország útján.
+Izzadozott, fáradozott, egy korty borra megszomjazott. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p>
+<p>– Jaj, be nagy az ihatnékom, be kívánja gyomrom, torkom, –
+mondja <i>Gombe</i> a másiknak.</p>
+<p>– Nem addig a, <i>Gombe</i> pajti, aki issza, megfizeti.
+Poharanként árulgatjuk, tíz <i>szen</i>-pénzért osztogatjuk, –
+hangzik a szó <i>Szanszke</i> ajkán.</p>
+<p>– Ketten vettük a borocskát, felerészben italocskát. Tíz
+<i>szen</i>-pénznek öt a fele, ötért töltsed nekem tele, – mondja
+<i>Gombe</i> szomjú torka s odaadja az öt pénzét, egy pohárka
+<i>szake</i> (rizs) borért.</p>
+<p>Ó, be pompás, be üdítő, torkot, gyomrot felfrissítő.</p>
+<p>A másikra kerül a sor, <i>Szanszke</i> hátát nyomja a bor. Izzad
+ő is, fárad ő is, <i>szake</i>-borra szomjas ő is. Odaszól a
+pajtásának, könnyű szerrel baktatónak:</p>
+<p>– Tíz <i>szen</i>-pénznek öt a fele, ötért töltsed nekem tele –
+s odaadja az öt pénzét, amit <i>Gombe</i> adott imént. Megissza a
+pohárkáját, felfrissíti gyomrát, torkát.</p>
+<p>Megint <i>Gombe</i> került sorra, mert a tömlő őt nyomkodja s
+addig izzad, addig fárad, míg italt áhít a garat. Tíz
+<i>szen</i>-pénznek öt a fele, ötért töltik neki tele s megint csak
+az öt pénzecske vándorolgat zsebből zsebbe.</p>
+<p>Addig járnak, addig isznak, míg a parkba el nem jutnak s lám, a
+tömlő könnyebbedik, a fejük meg nehezbedik. <i>Uvenó</i>ban, a hűs
+parkban, a cseresnyés árnyékában, ledőlnek egy fa tövébe s
+belenéznek a tömlőbe.</p>
+<p>– Egy csepp bor se maradt benne, – szól az egyik ejnyegetve.</p>
+<p>– Sebaj, – mondja a restebbik, – eladtuk utolsó cseppig. Sok
+pénz lehet a zsebünkben, osztozkodjunk rajta rendben. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span></p>
+<p>Zsebbe nyúlnak mind a ketten, egy <i>szen</i> sincs az egyik
+zsebben.</p>
+<p>– A pénzecskénk, úgy-e, nálad? – kérdi egyik a másikat.</p>
+<p>– Öt <i>szen</i>-pénz az egész pénzem, – mondja <i>Gombe</i>
+nagy félénken s bármint keres-kutat keze, csak üresnek marad
+zsebe.</p>
+<p>– Érthetetlen, – szól a másik, – sandaszemű ostobábbik. – Tán
+bizony elsinkófáltad, szép hasznocskánk zsebrevágtad.</p>
+<p><i>Gombe</i> koma dühre fortyan, nagy mérgesen talpra
+pattan:</p>
+<p>– Te dugtad el, te loptad el, pénzemet te zsebelted el.</p>
+<p>– Tolvaj biz a magad fajta, erre-arra, te ebadta, – toporzékol a
+két pajtás. S szóra szóval, tettre tettel, hol birokkal, hol
+ököllel, ütik-verik, rúgják egymást, soha ilyen két egy
+pajtást.</p>
+<p>Világ csúfja lett belőlük; se hitük, se becsületük. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A szamuráj szerencséje.</h2>
+</div>
+<p>Élt valamikor egy szegény szamuráj. Se szülei, se felesége, se
+senkije a nagy világon. Szűkösen tengette az életét és hol volt mit
+ennie, hol nem.</p>
+<p>Nagyon nekibúsúlta magát egy nap és keservében betért egy
+templomba, hogy kiönthesse a szíve szomorúságát.</p>
+<p>– Szegény vagyok – sóhajtozik az oltár előtt, – és attól félek,
+hogy előbb-utóbb elpusztít ez a nyomorúság. Tégy valami jót velem,
+óh könyörületes <i>Buddha</i> és jelentsd meg az álmomban. Ki se
+megyek addig a templomból, ha itt halok is meg.</p>
+<p>Azzal odatérdel az oltár elé és hozzáfog az imádkozáshoz.
+Tünődnek a boncok, hogy mitévők legyenek vele.</p>
+<p>– Afféle ágról szakadt lehet, – gondolják magukban, – nincs
+ahová lehajtsa a fejét. Csak meg ne haljon valahogy a
+templomunkban, szégyenszemre kerülnénk miatta.</p>
+<p>Odalépnek a <i>szamuráj</i>hoz és kérdik tőle, hogy tán valami
+szent ember a mestere és hogy fogadalomból imádkozik.</p>
+<p>– Nincs énnekem semmi szentem, – feleli az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> ember, –
+védelemből jöttem én ide, segedelmet várok a nyomorúságomra.</p>
+<p>Eltűrik a templomukban és ételt-mit is juttatnak neki.
+Éjjel-nappal imádkozik a <i>szamuráj</i>, egyre az oltár előtt
+fohászkodik. Napok múlnak el, hetek múlnak el, csak várakozik az
+álmára. A harmadik hét után történt, amint egyszerre csak
+összeroskad a nagy fáradságtól és elnyomja az álom. Egy
+hosszúszakállú öreg lép le hozzá az oltárról és ekkép szólal
+meg:</p>
+<p>– Még az előbbi életedben lehetett, hogy valami bűnt követtél el
+és azért kellett lakolnod. Most már levezekelted a bűneidet és
+segíteni akarok rajtad. Ha majd felébredsz, siess ki ebből a
+templomból és indulj neki az életnek. Ami legelsőnek kerül a
+kezedbe, azt ragadd meg; az hozza majd meg a szerencsédet. Jobb
+lesz ezután az életed.</p>
+<p>Reggelre, alig hogy felébredt, kisiet a templomból és indúl a
+lépcsőkről lefelé. Hogy, hogy nem, olyan rosszul talált lépni, hogy
+a kapu mellett megbotlott és legurult a lépcsőről. Amint lassanként
+feltápászkodik és szétnéz, hát azt veszi észre, hogy egy szalmaszál
+ragadt a markához.</p>
+<p>– Ez lesz az én szerencsém, – gondolja magában és nem dobja el a
+szalmát, hanem ott tartogatja a kezében.</p>
+<p>Nekiindul aztán az útjának és amint megy, mendegél, egy bogárka
+repdes feléje, hol az orra, hol a szája körül. Egy ágacskát szakít
+le a legény a fáról és hessegeti a bogárkát. Mindhiába, egyre az
+arca körül repdesget. Addig-addig, míg megunja a <i>szamuráj</i>,
+megfogja a bogárkát és odaköti a szalmájához. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span></p>
+<p>– Most repülj, ha tudsz, – gondolja magában a legény és
+nyugodtabban folytatja az útját.</p>
+<p>Egy kocsi közeledik eközben feléje, egy-két asszony ül benne,
+meg egy úrigyerek-féle. A kocsi mellett egy szolga lovagolt. Ahogy
+a közelébe érnek a <i>szamuráj</i>nak, megpillantja a gyerek a
+bogarat, meg a szalmaszálat és nyujtogatja a kacsóit:</p>
+<p>– Jaj, de kedves kis bogárka, – mondja, – add ide, hadd
+játszadozzak vele.</p>
+<p>Odamegy a szolga a <i>szamuráj</i>hoz és azt mondja neki, hogy a
+bogárkát szeretné a kis gazdája.</p>
+<p>– Isten adta nekem ezt a bogárkát meg a szalmaszálat is, –
+feleli a <i>szamuráj</i>, – de ha annyira akarja az uracskád,
+szívesen odaadom neki.</p>
+<p>Azzal odanyujtja a gyermeknek a szalmaszálat, rajta meg a
+bogaracskát. Ó, de megörült neki a kis gyermek. Rámosolyog a
+<i>szamuráj</i>ra és azt mondja neki:</p>
+<p>– Látom az arcodról, hogy fáradt és szomjas vagy. Vizet nem
+adhatok, mert nekünk is elfogyott, hanem itt ez a narancs.</p>
+<p>Azzal elővesz egy narancsot és odaadja a legénynek.</p>
+<p>– Isten kegyes jóvoltából narancs lett a szalmaszálból, – ujjong
+fel a <i>szamuráj</i> és fogja a narancsot, odaköti egy ágacskához,
+úgy indul vele tovább.</p>
+<p>Amint megint megy, mendegél, zarándokoló emberekkel találkozik.
+Tikkadtak lehettek nagyon, meg szomjasak, csak úgy izzadtak a nagy
+hőségben. Amint megpillantották a <i>szamuráj</i>t, odasietnek
+hozzá és kérdik tőle, hol lehet errefelé ivóvizet kapni?
+<span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
+"Page_59">-59-</a></span></p>
+<p>– Aligha találtok ezen a környéken, – mondja nekik a legény.</p>
+<p>– Pedig egy templomba igyekszik az urunk, – mondják, – és szinte
+betegje a nagy szomjúságnak. Itt ül szegény a kocsijában, jártányi
+ereje sincs már.</p>
+<p>– Itt ez a narancsom, – mondja a legény, – szívesen odaajánlom
+az uradnak. Hadd térjen tőle magához.</p>
+<p>Odasietnek az emberek a kocsihoz és jelentik a gazdájuknak:</p>
+<p>– Itt egy legényember a kocsid mellett, egy narancsot tartogat,
+jó szívvel ajánlja fel neked.</p>
+<p>– Hamar azt a narancsot, – rebegi az eltikkadt ember és amint
+odaadják neki, nagy mohón utánakap, megeszi és magához tér tőle.
+Boldogan lélegzett fel örömében.</p>
+<p>– Ha nincs ez a narancs, – mondja aztán vídáman, – bizonyára
+meghaltam volna, úgy elgyötört a nagy meleg.</p>
+<p>– Hol az a legényember? – kérdi. – Legalább étellel tartsátok
+jól, ha már egyebet nem adhatunk neki.</p>
+<p>Odahívatja aztán a <i>szamuráj</i>t maga mellé és azt mondja
+neki:</p>
+<p>– Sose felejtem el a jóságodat, a haláltól mentettél meg. Meg
+szeretnélek jutalmazni nagyon, de most úton vagyok, nem nyujthatok
+sokat.</p>
+<p>Egy selyem <i>kimonó</i>t vesz aztán elő, odaajándékozza a
+<i>szamuráj</i>nak és még egyszer megköszöni a jóságát.</p>
+<p>– Isten kegyes jóvoltából ruha lett a szalmaszálból,
+<span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
+"Page_60">-60-</a></span> – ujjong fel a legény, és fogja a
+<i>kimonó</i>t, úgy indul vele tovább.</p>
+<p>Amint megint megy, mendegél, úgy reggel felé lehetett már, egy
+lovas emberrel találkozik. Ugy vágtat a lován, hogy a szél is alig
+éri utól. Egyszerre csak megbicsaklik a lova és összeesik, mintha
+csak a páráját adta volna ki. Ott áll a lovas ló nélkül. Mihez
+kezdjen már most?</p>
+<p>Épp egy paraszt baktatott arrafelé, csendesen poroszkálgatott a
+lován. Megállítja a lovas a parasztot, megvásárolja a lovát és
+ráül. A szolgáját meg ott hagyja, hogy takarítsa el azt a párát,
+hadd nyugodjék meg a földben.</p>
+<p>Odamegy a <i>szamuráj</i> ehhez a szolgához és nézi a döglődő
+lovat. Mintha még élet volna benne, mintha mozgatná is a fejét.
+Reménykedik a legény és azt mondja a szolgának:</p>
+<p>– Jó paripa lehetett valamikor, nagy kár érte.</p>
+<p>– Mindenki meg akarta venni, aki csak látta, – feleli a szolga,
+– de nem akart a gazdám túladni rajta. Ehol ni, most meg
+agyonlovagolta a nagy hajszolással.</p>
+<p>– Mit csinálsz vele? – kérdi tőle a <i>szamuráj</i>.</p>
+<p>– Lenyúznám a bőrét, – feleli a szolga, – de nincs meg a hozzá
+való szerszámom.</p>
+<p>– Pedig milyen pompás még a bőre is, – mondja a legény. – Ha
+nehezedre esik, hagyd itt nekem ezt a lovat, lenyúzom én majd a
+bőrét. Nem kívánom ingyen; egy <i>kimonóm</i> van, selyem a
+szövetje, odaadom érte.</p>
+<p>Megörül a szolga a ruhának és ott hagyja érte a lovat. Nézi a
+<i>szamuráj</i> a vonagló állatot, aztán <span class=
+"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span>
+megmosakodik, kezét-száját megöblíti és a templom felé fordul, úgy
+kezd az imádkozáshoz:</p>
+<p>– Segíts meg, ó, istenem, – fohászkodik, – éleszd fel a lovamat.
+Ha van még pára benne, hadd keljen életre.</p>
+<p>És íme, egyet mozdul a ló, kinyitja a szemeit és lassan-lassan
+felerőlködik a fektéből. Nem is szállt volt ki belőle a lélek, csak
+elalélt a sok hajszától.</p>
+<p>– Isten kegyes jóvoltából, lovam lett a szalmaszálból, – ujjong
+fel ismét a <i>szamuráj</i> és azzal fogja a lovát, leheverteti az
+árnyékba, hogy kipihenje magát.</p>
+<p>Másnap reggel már rápattan és ellovagol a város felé, az emberek
+közé. Amint jobbra-balra forgolódik, azt veszi észre, hogy nagy a
+mozgolódás egy ház körül. Emberek sietnek ki a kapuján, emberek
+térnek be rajta, mintha csak útra készülődnének. Odalovagol a
+<i>szamuráj</i> a kapu elé és kérdi tőlük, hogy mit lótnak-futnak,
+hol ki az uccára, hol be az udvarra.</p>
+<p>– Lovat keresünk a gazdánknak, – felelik neki. – Sietős az útja
+nagyon, jó ló kellene alája.</p>
+<p>– Itt az én paripám, – mondja a <i>szamuráj</i>, – úgy vágtat,
+akár a szélvész. Odaajánlanám én, ha olyan szükségetek van rá.</p>
+<p>Sietnek az emberek a gazdához, hogy a kapu előtt egy jó paripa.
+Kisiet a gazda a házból és nézi a pompás lovat.</p>
+<p>– Selymem most nincs, hogy azt adnék érte, – mondja a legénynek,
+– de termőföldem, rizsnek valóm, azt adhatok érte bőven.</p>
+<p>– Inkább a selymet akartam volna, – feleli <span class=
+"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> a legény,
+– de nem bánom, rizsfölddel is becserélem én.</p>
+<p>Veszik aztán a lovat, kipróbálják, hát úgy repül, akár a
+<i>tájfun</i> szele. Örül a lovának a gazdája, még jobban a
+földjének a <i>szamuráj</i> és egy-kettőre telkesgazda lett
+belőle.</p>
+<p>– Isten kegyes jóvoltából rizsföld lett a szalmaszálból, –
+ujjong a <i>szamuráj</i> és rövidesen olyan gazdag ember lett
+belőle, hogy szalmája volt szekérszámra, narancsa volt erdőszámra,
+<i>kimonó</i>ja százszámra, földje, rizse mérföldszámra.
+<span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
+"Page_63">-63-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Az irgalmasszívű szegény.</h2>
+</div>
+<p>Volt egyszer egy szegény ember, ennek meg egy házsártos,
+rosszlelkű felesége. Jó szíve volt az embernek, meg irgalmas lelke,
+csak a feleségétől lett volna maradása. Szőtt, font az asszony, az
+ember meg mindeneskedett, de még így sem keresték meg a minden
+napra valójukat. Több volt a kopp, mint a hopp.</p>
+<p>Előáll egy nap az asszony, elővesz egy vég vásznat és azt mondja
+az urának:</p>
+<p>– Vedd ezt a vásznat, te ingyenélő, te mihaszna, és tedd pénzzé
+valahogy. De nem, inkább a <i>Biva</i> tóhoz menj el, oda jár a sok
+halászó ember, hátha halat-mit kaphatsz érte. De el ne prédáld a
+portékámat, mert a magam keze munkája. A halakat majd rizsre
+váltjuk, lesz legalább egy-két hétrevalónk.</p>
+<p>Veszi az ember a vásznat és ballag vele a tó felé. Odamegy egy
+halászhoz, odaajánlja neki, hogy halakat halásszon érte. Fogja a
+halász a horgát, de akárhányszor próbálkozik is meg vele, csak nem
+akad bele semmi. Addig-addig, míg végül egy teknősbéka kerül a
+horgára. Ugy nekibosszankodik a halász, hogy agyon akarja az
+állatot ütni. De megsajnálja a szegény ember és azt mondja a
+halásznak: <span class="pagenum"><a name="Page_64" id=
+"Page_64">-64-</a></span></p>
+<p>– Sose bántsd azt az ártatlan állatot, inkább odaadom érte a
+vásznat.</p>
+<p>Két kézzel kapott rajta a halász és a vászon a halászé lett, a
+teknősbéka meg a szegény emberé. Fogja az ember az állatkát és
+mintha csak értené a beszédjét, így szólt hozzá:</p>
+<p>– Mindenféle teremtménynek az ő élete a legnagyobb kincse. Ugy
+tudom, hogy jó sokáig elél a magad fajtája. Én ugyan szegény ember
+vagyok, de odaadtam érted a vásznat, hogy meg ne rövidülj
+valahogy.</p>
+<p>Fogja aztán a teknősbékát és visszaengedi a vízbe, hadd élje az
+életét. Aztán megfordul és indul vissza, hazafelé.</p>
+<p>– Na, te mihaszna, hoztál halat? – kérdi a felesége.</p>
+<p>– Biz én nem hoztam, – feleli az ember.</p>
+<p>– Hát a vászon hol van? – kérdi megint az asszony.</p>
+<p>– Egy teknősbéka életét mentettem meg vele, – mondja az ember
+nagy félénken.</p>
+<p>Volt mit hallania a szegény embernek. Nincs az a szitokszó,
+amivel ne illette volna az asszony és még ezer a szerencséje, hogy
+ép bőrrel menekedhetett meg.</p>
+<p>Egy-két nap múlt el azóta és hogyan történt, hogyan nem, ággyá
+esett egy nap az ember, másnapra meg meghalt. Még csak meg se
+siratta a felesége, még csak el se temettette, hanem felcipelte a
+hegyre és otthagyta. Ott feküdt a szegény ember temetetlenül, ott
+nyugodott a hegyen, akár csak álomba merült volna. Aminthogy
+harmadnapra fel is ébredt és megint beléje szállt a lélek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>Egy ember haladt épp el arrafelé és amint meglátta a támolygó
+embert, odasietett hozzá és vízzel itatta meg. Uj erőre kapott a
+friss víztől és elbotorkált a falujába, csak a háza táját nem merte
+megközelíteni. Elámul láttára a sok ember, mert hallották volt a
+dolgát és körülállják, faggatják, hogy mi is történt vele s hogyan
+kelt ismét életre.</p>
+<p>Elgondolkozik egy kissé az ember és mintha csak álmodta volna,
+mindent elmond a falubélieknek.</p>
+<p>– Mikor meghaltam, – kezdi el a mondókáját, – a sötétség szolgái
+jöttek el értem. Kézen fogtak és cipeltek magukkal elfelé.
+Homályosság volt mindenütt, mezőkön meg réteken haladtunk
+keresztül, míg egy nagy kapu elé nem érkeztünk. Benyitottunk és
+akkor azt láttam, hogy csupa megkötözött ember van az udvarában.
+Megijedtem a sok sáppadt arc láttára és félénken nézegettem körül.
+Egy jóképű legényke kerül aztán elém és azt mondja az alvilág
+embereinek:</p>
+<p>– <i>Buddha</i> áldása van ezen az emberen, ő segített meg
+egyszer a szorultságomban. Jót akartam volt tenni az állati
+teremtményekkel, teknősbékává lettem és a <i>Biva</i> tavába
+merültem le. Ámde pórul jártam, mert egy halásznak kerültem a
+horgára és ha ez az ember itt meg nem könyörül rajtam, elpusztított
+volna a halász. Engedjétek el ezt az irgalmasszívűt, hadd élje az
+életét továbbra is.</p>
+<p>Legott elengedtek az alvilág urai. Karon fogott a legényke,
+kikísért a kapun és megmutatta az útat, hogy merrefelé menjek
+vissza. Épp indulóban voltam és búcsúzófélben a legénytől, amikor
+egy lánykán akadt meg a szemem; szinte lemosolygott róla
+<span class="pagenum"><a name="Page_66" id=
+"Page_66">-66-</a></span> a jóság. Két szolga hozta őt is és épp
+kötözgették a kezét.</p>
+<p>– Hová való vagy te, kis lány? – kérdem szegénykétől. Sírva
+fakad a leányzó és azt feleli nagy búsan:</p>
+<p>– Előkelő jó ember az én apám, jólelkű az én anyám és az ő nagy
+bánatukra, mégis meg kellett halnom. A sötétség útjára léptem és
+most itt vagyok az alvilágban, a halál ura hatalmában.</p>
+<p>Megsajnáltam a szegény lánykát és azt mondtam az én
+legénykémnek:</p>
+<p>– Én már úgyse vagyok olyan fiatal, rég megettem a rizsem javát.
+Nem kár ezért a leánykáért, meg a fiatalságáért? Hadd adjam oda az
+életemet ő neki, engedjétek szabadon. Ő helyette szívesen maradok
+én itt.</p>
+<p>Azt felelte rá a legényke:</p>
+<p>– Irgalmas a te szíved nagyon, még a saját életedet is másnak
+adnád oda. Jól van hát, hadd éljen az a lányka továbbra is, de te
+se maradhatsz meg nálunk.</p>
+<p>Az alvilág ura belenyugodott és szabadon bocsátott bennünket.
+Könnyes szemmel hálálkodott a lányka, hogy im, visszanyerte az
+életét és amikor visszatértünk a sötétségből, elköszöntünk
+egymástól és ő elindult jobbra, én meg balra.</p>
+<p>Ennyi volt a szegény ember mondanivalója. Megérkezett egy nap a
+községébe, egy-két napig még ott maradt, harmadnapra meg útra kelt,
+hogy megkeresse azt a lánykát. Vajjon csakugyan életben van-e?</p>
+<p>Addig ment, addig tudakozódott, míg rátalált egy nap a községére
+és rátalált a házra is, ahol azok <span class="pagenum"><a name=
+"Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> az előkelő emberek laktak.
+Benyit hozzájuk és tudakozódik a lánykájuk után. Boldogan beszélik
+neki a szülők, hogy ismét feltámadt a lánykájuk; pedig három napon
+át volt halott.</p>
+<p>– Ösmerem a dolgát, – mondja a szegény ember, – velem is ilyesmi
+esett meg. De meg láttam is az alvilágban, beszélgettem is
+vele.</p>
+<p>Szólítják a szülei a lánykát, hogy vajjon ráismer-e ő is az
+emberre. Belép a lányka a szobába és amint ránéz az emberre,
+eleinte elcsodálkozik, eltünődik, aztán megragadja a kezét és ki se
+fogy a hálálkodásból.</p>
+<p>– Álmot láttam, szomorúat, – szólal meg a lányka, – te
+vígasztaltál meg benne, te adtad vissza az életemet.</p>
+<p>A szülők csodálkoznak, nem értik, hogy miről van szó és hogy
+milyen álomról beszél a lánykájuk. Leülnek aztán mind a négyen,
+elteázgatnak és egymásután mondja el az ember is, meg a lány is,
+hogy mi minden történt velük, hogyan jutottak az alvilágba és
+hogyan kerültek onnan megint vissza.</p>
+<p>Egy pár lett belőlük és mind halálig boldogan éltek, irgalmas
+szívvel, meg jó egészséggel. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_68" id="Page_68">-68-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Tenger alatt járó asszony.</h2>
+</div>
+<p>A mennyei nagy országba, <i>Csin</i>nek csodás világába került
+<i>Nippon</i> virágszála, a <i>dájmió</i> leánykája. – Mielőtt
+otthagyta volna a hazáját, szilvafavirágos otthonkáját,
+elzarándokolt a templomába és fogadalmat tesz az oltáránál.
+Ereklyéket küld majd hármat, új hazája oltáráról volt hazája
+oltárának.</p>
+<p>Otthon volt már <i>Csin</i>országban, ura márvány otthonában s
+addig járta a templomokat, addig nézte az oltárokat, míg rábukkant
+az ereklyékre.</p>
+<p>Nótafa volt az egyike. Örök nóta zengett róla, örökké szólt
+hangja-szava. A másika tentakő volt. Víz soha meg nem puhítja,
+mégis írást ró a lapra. Harmadik egy kristálygolyó. <i>Buddha</i>
+képe fénylik benne s bárki rája tekint egyet, a szent szeme
+mindenkire mindenfelé visszanézett.</p>
+<p>Országa egy vitézének adta át az ereklyéket, az hadd vigye
+tengertúlra, <i>Nippon</i>nak egyik oltárára. Hajóra szállt egy nap
+a vitéz és úgy vigyáz az ereklyékre, akár csak a szeme fényére.</p>
+<p>Közeledőben voltak már a partokhoz, amikor hirtelen csak
+megfordul az idő és úgy nekidagad a tenger, úgy nekiiramodik a
+szélvihar, hogy csak úgy hányta-vetette a hajót. Attól remegett a
+vitéz, hogy el talál sülyedni a hajó és odavész a három
+<span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
+"Page_69">-69-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_70"
+id="Page_70"><br />
+-70-</a></span> ereklye. Dühöng a hullám, tajtékot túr a habja és
+veszett módra üvölt az orkán. Egyszerre csak elcsendesedik, a
+hullámok kisímulnak és a szélvihar eltakarodik. Boldogan köt ki a
+<i>csin</i>-vitéz és amint utána néz az ereklyéknek, helyén
+zeng-bong a nótafa, helyén van a tentakő is, csak a kristályos
+golyócska, sehol annak semmi nyoma. Tűvé teszik az egész hajót,
+minden zúgot felkutatnak, csak nincs meg a kristálygolyó.</p>
+<div class="figcenter" style="width: 367px;"><a href=
+"images/i002hq.png"><img src="images/i002.png" alt=
+"Tenger alatt járó asszony." title=
+"Tenger alatt járó asszony." /></a>
+<p class="caption">Tenger alatt járó asszony.</p>
+</div>
+<p>– Vihar közben veszhetett el, szél sodorta be a vízbe – mindenki
+azt hajtogatja.</p>
+<p>Búsan száll partra a csin-vitéz s jelenti a lány apjának, a
+hatalmas <i>dájmió</i>nak, hogy csorba esett a fogadalmon, hiányzik
+a legszentebbje. Megkérdezik a <i>bonc</i>okat, hogy ők vajjon mit
+gondolnak:</p>
+<p>– Tenger vize nagy istene, tenger alatt lakó sárkány, az rabolta
+el a kincset. A vihart ő támasztotta, a szeleket ő fujtatta s mikor
+ég-föld rengett-dörgött, előjött a habok közül s <i>Buddha</i>
+arcát elorozta.</p>
+<p>– Akár sárkány vitte volna, akár mély víz nyelte volna, meg kell
+lelnünk minden áron, vagy életen, vagy halálon, – hangzik szava
+<i>dájmió</i>nak.</p>
+<p>Odagyűlnek aztán a tenger mellé és ahány halász, meg hajós a
+környéken, mind odaparancsolják és mondják nekik kérdve-kérve, hogy
+akinek nagy a mersze, bátorsága meg ereje, szálljon le a víz
+mélyébe s ha megtalálja a nagy kincset, kap érte másféle
+kincset.</p>
+<p>Egymásután merül le a sok halász, egyre sülyed a sok búvár, üres
+kézzel jön mind vissza.</p>
+<p>– Meghozom én, gyenge asszony, – szólal meg egy búvárasszony s
+előlép nagy szégyenkezve, hátán guggol csecsemője. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span></p>
+<p>Elámulnak megannyian s csodálkozva kérdik tőle:</p>
+<p>– Gyenge asszony, gyermek anyja, hogy merészkedsz ilyen útra,
+amikor sok férfi-ember, lebukni is alig hogy mer.</p>
+<p>Ám az asszony erősködik s váltig azzal bizonykodik, tudja ő a
+tenger dolgát, érti minden csínyja-bínját. A tengerbe ha lemerül,
+szent golyócska előkerül. Csakhogy van egy kívánsága, egy élete,
+egy halála.</p>
+<p>– Mi az, amit kívánhatnál? – kérdi tőle a <i>dájmió</i>.</p>
+<p>– Ime, az én gyermekecském, testemből lett kis testecském; csak
+ő érte cselekszem meg, hátha sorsát így mentem meg. Senkije a nagy
+világon, ha meghalok, árván hagyom s ha élek is, mi lesz vele,
+szegény asszony felneveltje. Azt kívánom: ha meghalok, legyen rajta
+a gondotok, emberré megnövesszétek, <i>szamuráj</i>nak neveljétek.
+Ám a golyót megtalálom s azt se bánom, hogyha mindjárt
+belehalok.</p>
+<p>Szól az asszony elszánt szívvel s felel neki a <i>dájmió</i>
+igaz hittel:</p>
+<p>– Ha a golyó kezemben lesz, kívánságod valóvá lesz.</p>
+<p>Egy hosszú kötelet vesz erre elő az asszony, ráköti a derekára s
+azt mondja a többi halásznak:</p>
+<p>– Ha a golyó a kezemben s egyet rántok a kötélen, húzzatok fel
+egy-kettőre, mély tengerből fel a földre.</p>
+<p>Egy éles tőrt vesz aztán még magához, a gyermekét megöleli,
+megcsókolja, a szívéhez szorongatja; egyet tekint fel az égre és
+lemerül a mély vízbe.</p>
+<p>Nézi a <i>dájmió</i>, nézi a sok ember a parton s úgy elszorong
+a szívök, úgy megered szemök könnye. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p>
+<p>Sülyed-merül eközben a bátor asszony s addig-addig ereszkedik,
+míg a szikla meg a sok kő útját ott lenn el nem állja. Még
+mélyebbre ereszkedik s egyszerre a tenger alján felragyog egy nagy
+palota.</p>
+<p>– Ez a sárkány palotája, – gondolja magában az asszony, – itt
+lesz majd a féltett kincs is.</p>
+<p>Azzal fogja magát, nagy óvatosan odakúszik a palota felé s amint
+jobbra-balra szétnézeget, im, egy torony legtetején, ott csillog a
+kristálygolyó. <i>Buddha</i> képe fénylik benne s amint felé tekint
+egyet, a szent arc rá visszanézett. Körülötte rémes arccal, ijesztő
+rút ábrázattal, krokodílus, sárkány, kígyó, el van állva minden
+nyílás, minden kapu, minden ajtó.</p>
+<p>– Hogy juthatnék a golyóhoz? – tanakodik a búvárasszony. –
+Nélküle nincs utam vissza s életemnek úgy sincs célja, ha egyetlen
+magzatkámból vitéz legényt nem nevelnek. Hegyes tőr van a
+markomban, az csak majd megsegít rajtam.</p>
+<p>Azzal nekigyűrkőzik az asszony, odaugrik a kapuhoz, beront
+rajta, aztán fel a torony tetejére s lekapja a golyót róla. Rohan
+vissza az útjára, de jaj, a sok fene állat, sárkány, kígyó,
+krokodílus, nyomában a menekvőnek.</p>
+<p>– Fogjuk meg a kincs rablóját, ereklyénk eltolvajlóját, –
+rikoltozzák vak dühökben s fogaikat csikorgatják, szájaikat
+tátogatják.</p>
+<p>Szegény asszony védekezik és tőrével jobbra-balra, ahogy csak
+tud, vagdalkozik. Már-már közel hozzá a sok szörnyeteg és tátott
+szájjal rontanak rá, egy falásra hogy bekapják.</p>
+<p>– Jaj, gyermekem, – kiáltja el magát az asszony. – Nagy hirtelen
+egyet gondol s veszi tőrét az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> éleset, beledöfi a mellébe
+és a golyót, kristálygolyót odarejti vértől piros, vérben ázó mély
+sebébe.</p>
+<p>Sárkányéknál vízországban, tenger-isten otthonában, egytől
+félnek, riadoznak, föld halottját hogyha látnak. Ahogy a sok vízi
+lélek meglátja az asszony vérét, mellén meg a vérző sebét,
+megijednek, meghökkennek, féltökben megtántorodnak.</p>
+<p>Egérútat nyer az asszony s míg a víz sok szörnyetegje félős
+szemmel, riadt arccal bámul rá a vérző testre, a hős anya
+megrázkódik, összeszedi az erejét s jó nagyot ránt a kötélen.</p>
+<p>Fent a sok nép csak ezt várja s húzni kezdi ahogy bírja. S amint
+egyre közelebbre, nagy rémülten veszik észre, hogy a víz
+megszínesedik, tenger tükre véresedik. Még gyorsabbak a kötéllel,
+alig győzik lélegzettel s egyre jobban pirosodik, tenger vize
+vérrel habzik. Egy utolsót húznak rajta s itt az asszony,
+búvárasszony, halotthalvány orcájával, mellén vérző vérrózsával.
+Kezök között rogyik össze, eszméletlen esik össze.</p>
+<p>Összefutnak az emberek, <i>dájmió</i>nak hírt izennek; szegény
+asszonyt gondozgatják, véres testét mosogatják.</p>
+<p>Nagynehezen magához tér s úgy kínozza a fájdalma, úgy sajog a
+vérző sebe, hogy alig a lélegzete. Egy utolsót ránt a kezén, ott a
+keze vérző sebén, benn a golyó azt kirántja, <i>dájmió</i>nak
+odanyujtja.</p>
+<p>Arca egyre halaványabb, hangja hova-tovább halkabb s azt rebegi
+haló hangja, azt suttogja kékes ajka:</p>
+<p>– Én egyetlen gyermekemet, lelkemből lelkedzettemet, neveld
+jónak, nagy vitéznek, öröméül holt anyjának, dicsőségül hazájának.
+<span class="pagenum"><a name="Page_74" id=
+"Page_74">-74-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A medúza és a majom.</h2>
+</div>
+<p>A tenger mélyének volt egykori királya, a sárkány. Feleséget
+vitt egy nap a palotájába és vígan élték napjaikat, vízalatti
+életöket.</p>
+<p>Ágynak esett egyszer a királyné, a sárkányasszony, és tanyát
+ütött a szomorúság, meg a búbánat. Sorba jött a sok javasember,
+mind megnézte a beteg asszonyt, egy se segíthetett rajta. Egyre
+búsabb lett a király, egyre betegebb a királyasszony.</p>
+<p>Megszólal egy nap az egyik javasember és azt mondja a
+királynak:</p>
+<p>– Csak egy orvosságot tudok, csak attól gyógyulhat meg a
+feleséged.</p>
+<p>– Mondsza hamar, – kiált fel a király, – hol van az az
+orvosság?</p>
+<p>– Megmondhatom, – feleli a javas, – de nehéz ám hozzájutni.</p>
+<p>– Te csak mondd meg, – sürgeti a király, – a többi az én
+dolgom.</p>
+<p>– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja ki a
+nagy szót a javas.</p>
+<p>– Honnan szedjek én elő majmot? – aggodalmaskodik a király.</p>
+<p>– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének <span class=
+"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> mondják, –
+beszéli a javas, – oda küldjünk el valakit, hogy fogjon vagy egyet
+belőlök.</p>
+<p>– Ugy ám, – mondja a király, – csakhogy a majmok a földön élnek,
+az én jobbágyaim pedig mind vízben laknak.</p>
+<p>Elgondolkozik, eltünődik a javas, hogy mi volna hát a
+tennivaló.</p>
+<p>– Most jut eszembe, – kiáltja el magát a javas, – hisz itt a
+medúza, ellátja az a bajunkat. Maga mondta a minap, hogy a földre
+is eljutott ő már egyszer-egyszer.</p>
+<p>– Küldjétek ide, de azonnal ám, – szól a király parancsa.</p>
+<p>Szaladnak a medúzáért és ihol, már hozzák is nagy sietve.</p>
+<p>– Mit parancsolsz nagy uram? – kérdi alázattal a királytól.</p>
+<p>– Majom kéne elevenen, hogy a máját kivehessem, – mondja neki a
+király.</p>
+<p>– Hol találok én majomra? – kérdezi a medúza.</p>
+<p>– Van egy sziget a tengeren, majmok szigetjének mondják, –
+beszéli a király; – oda küldlek el tégedet, elevenen fogj meg
+egyet.</p>
+<p>Értette is a szót a medúza, meg nem is, és lassú eszével így
+szólal meg:</p>
+<p>– Ha parancsolod, Uram, elmegyek én odáig; de gyenge erőmmel
+hogy foghassak én majmot?</p>
+<p>– Ne is az erőddel fogd meg, – mondja neki a király, – hanem
+fortéllyal, meg szép szóval.</p>
+<p>– Milyen fortéllyal, milyen szép szóval? – kíváncsiskodik a
+medúza.</p>
+<p>– A tengerünkről beszélj neki, meg a tenger <span class=
+"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> alatti
+palotánkról, meg egyéb csodadolgainkról, hogy kedve szottyanjon rá,
+– oktatja ki a király.</p>
+<p>– De nem tud ám a majom úszni, – mondja a medúza.</p>
+<p>– Ráülteted a hátadra és úgy csalogatod el idáig, –
+magyarázgatják neki.</p>
+<p>– Értem, – feleli a medúza, – már indulok is érte.</p>
+<p>Egyre-másra még kioktatják és úgy indítják útnak. Nekilendül
+aztán a csápjával és addig szeldesi a habokat, addig nyargalász a
+hullámokon, míg ott van egy nap a majmok szigetje előtt. Odanéz a
+földre és egy majmot pillant meg egy fán. Arrafelé úszik és
+köszönti lentről a majmot, hogy be szépen süt ma a nap.</p>
+<p>Elcsodálkozik a majom a medúzán és fogadja a köszöntését.</p>
+<p>– Ki ija-fia vagy, merről kerültél ide? – kérdi nagy bámészkodva
+a majom.</p>
+<p>– A tengeralja királyának vagyok a jobbágya, – feleli, – aztán
+meg medúza a nevem. Nagy híre van ám ennek a szép szigetnek még
+arra mifelénk is. Hát eljöttem, hogy megnézzem és elgyönyörködjek
+benne.</p>
+<p>Jól esett a majomnak a szép szó és ajánlja a medúzának, hogy
+körülvezeti majd rajta.</p>
+<p>– Köszönöm a jóságodat, – mondja a medúza, – de már
+végigúszkáltam a környékét. Egész odáig vagyok a szépségétől. Hát a
+mi országunkat, a tenger fenekét láttad-e már?</p>
+<p>– Biz én még a hírét se hallottam, – feleli a majom.
+<span class="pagenum"><a name="Page_77" id=
+"Page_77">-77-</a></span></p>
+<p>– Ó, te szegény teremtés, – sajnálkozik a medúza, – akkor még
+nem láttál semmit.</p>
+<p>– Hát igazán oly szép az a ti országotok? – kérdi a majom.</p>
+<p>– Meghiszem azt, – dicsekszik a medúza, – egyik palota a másikát
+éri benne és annyi a szebbnél-szebb gyümölcse, hogy esztendőkön át
+szedegetheted és mégse fogy el soha.</p>
+<p>Elálmélkodik a majom és tátott szájjal hallgatja a medúza
+szavait.</p>
+<p>– Jaj, – szólal meg hirtelen a medúza, – sietős az útam nagyon.
+Nem jönnél velem hazáig?</p>
+<p>– De szívesen mennék, – feleli a majom, – ha értenék az
+úszáshoz.</p>
+<p>– Afelől jöhetsz, – mondja a medúza, – elviszlek én akár a
+hátamon is és azon is hozlak vissza.</p>
+<p>Egyet gondol a majom, rákuporodik a medúzára és vígan úsznak a
+nagy tenger hátán. Fele úton lehettek már, amikor egyszerre csak
+azt kérdi a medúza a majomtól:</p>
+<p>– Van-e neked májad?</p>
+<p>– Hogyne lenne, – feleli a majom, – hisz mindenkinek szokott az
+lenni.</p>
+<p>– Akkor rendben van, – mondja nyugodtan a medúza.</p>
+<p>Feltűnik a majomnak a medúza szava és kérdi tőle:</p>
+<p>– Mért kérdezel oly furcsákat?</p>
+<p>– Csak, – válaszol egykedvűen a medúza.</p>
+<p>Nem hagyja annyiba a majom és fúrja az a szó az oldalát.</p>
+<p>– Mégis csak gondolnod kellett valamit, – faggatja a medúzát a
+majom. <span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
+"Page_78">-78-</a></span></p>
+<p>Tünődik magában az oktalan medúza, hogy már úgyis messze járnak
+a szigettől, nem lehet nagy baj belőle. Meggondolja az oktondi és
+kezdi beszélni a majomnak, hogy mire kellene nekik a mája.</p>
+<p>Nagyot rémüldöz a majom, de nem igen segíthet már magán, mert
+ott voltak a nyilt tengeren; úszni pedig sehogyse tudott szegény
+feje. Előveszi a furfangosságát és sajnálkozva mondja a
+medúzának:</p>
+<p>– Kár, hogy a szigeten nem szóltál.</p>
+<p>– Ha előre megmondom, akkor nem jöttél volna velem, – mondja a
+jámbor medúza.</p>
+<p>– Dehogy nem jöttem volna, – feleli a majom. – Ha előre tudom,
+akkor három májat is hozhattam volna magammal. Most még azt az
+egyet is otthagytam, hogy ne kelljen cipelnem az úton.</p>
+<p>– Hol hagytad? – kérdi a megrémült medúza.</p>
+<p>– Kényelmetlen volt, hát felaggattam a fára, – feleli a
+ravaszeszű majom.</p>
+<p>Most ijedt csak meg igazán a medúza.</p>
+<p>– Mitévő legyek? – kezdi el a sopánkodást.</p>
+<p>– Máj nélkül csak nem vihetek majmot haza.</p>
+<p>– Tudod mit? – tanácsolja a majom. – Menjünk vissza a szigetre,
+hozzuk el onnan a májat.</p>
+<p>– Persze, persze, – bólogat a medúza, és már indulnak is vissza
+és ugyancsak sietnek a majmok szigetje felé.</p>
+<p>Alighogy oda érnek, leugrik a majom a medúzáról és amint egyet
+iramodik, már ott is kuksol a fáján.</p>
+<p>– Köszönöm pajtás, – integet le róla, – hogy megsétáltattál és
+hogy hiába fárasztottalak.</p>
+<p>– Ott a máj? – kérdi a medúza. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p>
+<p>– Persze, hogy itt van, – feleli a majom, – de nem esztek ám
+belőle, se te, se a királynétok.</p>
+<p>– Pajtás, – rimánkodik a megszeppent medúza, – csak nem akarsz
+tán bajt hozni a fejemre? Te nélküled, meg a májad nélkül hogy
+indúlhatnék el innen? A királyunknak van rá szüksége.</p>
+<p>– Mondd meg a királyodnak, – feleli a majom, – hogy ha majd
+meghaltam, akkor tán megkaphatja a májamat. Addig nem eszik belőle
+egy csípetnyit sem.</p>
+<p>– Megszegted az ígéretedet, – mondja neki szemrehányóan a
+medúza.</p>
+<p>– Ha annyira akarod, gyere fel érte, – gúnyolódik vele a
+majom.</p>
+<p>Nem maradt más hátra, mint hogy máj nélkül tért vissza a medúza.
+Alig várták már, hogy megérkezzék. Ahogy megpillantják az
+ajtónállók, fogják és viszik egyenesen a király elé.</p>
+<p>– Hol a majom, meg a mája? – kérdi nagy mohón a király.</p>
+<p>Remegve kezdi el a medúza és sorra elmond mindent, ahogy
+megtörtént vele.</p>
+<p>– Ó, te ostoba állat, – fakad ki a király, – még a csontért is
+kár a te lomha testednek. Fogjátok meg, húzzátok ki a csontjait és
+kergessétek el innen, hogy a színét se lássam.</p>
+<p>Ott fogják le a szolgák a király előtt, a csontjait kihúzgálják,
+szemét, orrát beverik és úgy elbánnak vele, hogy belepuhul a
+testje. Aztán ki a palotából és be a tenger hullámaiba.</p>
+<p>Azóta sincs csontja a medúzának, se szeme többé, se orra, és
+azóta oly nyálkás meg puha a teste. Egyik hullámról a másikra, úgy
+éli keserves életét. <span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
+"Page_80">-80-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Az újhold és a fellegek.</h2>
+</div>
+<p>Ünnepet ül <i>Nippon</i> népe, Hold-ünnepet, az újholdét.
+Halovány kis istenlányka, harmadnapos <i>Ujholdacska</i>, kiül az
+ég peremére, fű, fa, virág örömére. Ezüsttükrét előszedi,
+szemét-száját megkendőzi; égi harmat a fürdője, csillagsugár
+lepedője.</p>
+<p>Istenifjú <i>Esőfelhő</i> arrafelé ólálkodik s irígy szemmel
+nézegeti sarlókarcsú <i>Ujholdacskát</i>, halavány a mosolygását.
+Azon töri kócos fejét, hogy ha beáll az éjszaka, megzavarja az
+ünnepet, megrontja az embereket.</p>
+<p>Odafut a pajtásához, istenifjú <i>Szélfelhőhöz</i>, nyájas
+szóval köszöntgeti, egészségét kérdezgeti.</p>
+<p>– Rég nem láttalak a portámon, – fogadja a <i>szélfelhő</i>. –
+Bizonyára sok a dolgod. Eső kell az embereknek, azért könyörögnek
+hozzád, úgy-e, pajtás?</p>
+<p>– Esőért is imádkoznak, – feleli az <i>esőfelhő</i>, – de meg az
+istenifjú <i>Menydörgő</i> is egyre nógat, hogy siessek s útat neki
+egyengessek. Hát te, pajtás, miben fáradsz?</p>
+<p>– Vihar napja közelgőben, – feleli a <i>szélfelhő</i>.</p>
+<p>– Arra még ráérsz, – mondja az <i>esőfelhő</i>, – nekem mára van
+rád szükségem.</p>
+<p>– Mi dolgod hát ma estére? – kérdi a <i>szélfelhő</i>.
+<span class="pagenum"><a name="Page_81" id=
+"Page_81">-81-</a></span></p>
+<p>– Az, – feleli az <i>esőfelhő</i>, – hogy tükre előtt a
+sarlócska, ünnepnapra készülődik.</p>
+<p>– Az ám, – mondja a <i>szélfelhő</i>, – épp ma este kezdődik el;
+lesz is lent nagy dínomdánom.</p>
+<p>– Égi lakók volnánk pedig, – folytatja az <i>esőfelhő</i>, – mi
+ketten is, nemcsak a hold. S odalent csak őt szeretik,
+szóval-tettel becézgetik.</p>
+<p>– Mit is szerethetnek rajta? – tünődik el a
+<i>szélfelhő</i>.</p>
+<p>– Nézz a földre, – szól az <i>esőfelhő</i> bosszankodva; –
+gombát szednek, főtt gesztenyét, földi étkek édességét, mind a
+holdnak örömére, <i>Ujholdacska</i> ünnepére.</p>
+<p>– A mi sorsunk meg az éh-kopp, – hagyja helybe a pajtása.</p>
+<p>– Hátha rajtok kifoghatnánk, – súg össze a a két szilajfi, – egy
+jót mi is arathatnánk. Szálljunk le a föld színére s ami gomba,
+főtt gesztenye, földi étkek édessége, áldozatok eledele,
+egy-kettőre habzsoljuk fel.</p>
+<p>– <i>Holdacskának</i> meg az éh-kopp, – nevet vígan a két
+pajtás.</p>
+<p>Igy szólnak az ünneprontók s szedik-veszik dolgaikat, hogy a
+földre leszálljanak. Megindulnak a mennyégből s amint
+mennek-mendegélnek, egy hegy csúcsán megpihennek. Álmélkodva
+nézegetnek az emberek lakta földre; holdat lesnek odalentről,
+holdfény dereng odafentről.</p>
+<p>Minden háznak az ablakja, tátva-nyitva az ajtaja, tornácokon kis
+asztalkák, asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel,
+gombákkal, főtt gesztenyékkel. A szobákban nemkülönben, tele tálak
+<span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span> sorban, rendben. Ünnepére
+<i>Holdacská</i>nak, áldozásul mosolyának.</p>
+<p>– De csikolja az ínyemet, – sóhajtgat a <i>szélistenfi</i>.</p>
+<p>– De folyatja a nyálamat, – nyögdécsel <i>esőistenfi</i>.</p>
+<p>– Rontsunk neki a házaknak, házban levő asztaloknak, asztalokon
+a tálaknak, tálon ínyes falatoknak.</p>
+<p>– Jó lesz biz az, rontsunk rájuk, nekünk jusson falatkájuk.</p>
+<p>Nekigyűrkőzik a két legény és iramodnak a hegyről lefelé.</p>
+<p>– Én kezdem meg, – mondja a <i>szél</i>.</p>
+<p>– Hát csak fújjad, – szól az <i>eső</i>.</p>
+<p>– Rajtam a sor, – mond az eső.</p>
+<p>– Hát csak csurgasd, – mondja a <i>szél</i>.</p>
+<p>Lent a földön az emberek, amint a <i>Holdacskát</i> lesik s
+derengését ünnepelik, megpillantják a két felhőt, a föld felé
+közeledőt. Összeszednek ételeket, áldozati csemegéket, tetés-tele
+tálacskákat, tállal tele asztalkákat, összehordják a tornácba,
+tornácból a szobácskákba s – ablak-ajtó mind bezárul.</p>
+<p>Istenifjú <i>Esőfelhő</i> esőt zúdít a házakra. Istenifjú, a
+<i>Szélfelhő</i> szelet fújtat a házakra. Csapkodnak és üvöltenek,
+házakat megreszkettetnek, fel-felsikolt ablak-ajtó – zárva marad
+minden ajtó.</p>
+<p>Dühöngenek, tajtékoznak, átkozódnak, szitkozódnak,
+meg-megreccsen ablak-ajtó – zárva marad minden ajtó.</p>
+<p>Addig-addig, míg dühökben, tehetetlen küzdelmükben, elfáradnak,
+ellanyhulnak, égbe visszavánszorognak. Éh-koppon biz ők maradnak.
+<span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
+"Page_83">-83-</a></span></p>
+<p>Im, feldereng a <i>Hold</i> képe, ezüstszín a derengése, nyájas
+arca mosolygása, nyitó lótusz virágzása.</p>
+<p>Szél meg eső elültével, holdvilág kiderültével, minden ablak
+mind kitárul, minden ajtó mind felzárul. Tornácokon kis asztalkák,
+asztalkákon kis tálacskák, tetés-tele édességgel, gombákkal, főtt
+gesztenyékkel.</p>
+<p>Áldoznak a <i>Holdacskának</i>, harmadnapos sarlócskának.
+<span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
+"Page_84">-84-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Patkány-lakzi.</h2>
+</div>
+<p>Egy patkánypár élt valamikor valahol. Volt egy lánymagzatjuk is;
+szép, okos, szelíd és szüleinek engedelmes. Nagy is volt a híre a
+patkányok közt és amikor eladó sorba került, egymásután
+jelentkeztek a kérők. Mind elutasították a szülők, egyik se volt
+nekik arravaló.</p>
+<p>– Ahhoz adjuk a lányunkat, – mondták a szülők, – aki a legkülönb
+a világon.</p>
+<p>– Ki hát a legkülönb? – kérdi a patkányasszony az urától.</p>
+<p>– A <i>Nap</i> meg a <i>Hold</i>, – feleli az ura.</p>
+<p>– Adjuk hát a <i>Nap</i>hoz, – mondja az asszony.</p>
+<p>– Az a baj a <i>Nap</i>nál, – feleli az apa, – hogy roppant nagy
+a fénylő világossága. Még csak a közelébe se tudunk férkőzni.</p>
+<p>– Adjuk hát a <i>Hold</i>hoz, – mondja az asszony. – Annak csak
+derengő a fénye és enyhe a világossága.</p>
+<p>– Igazad van, – mondja az ura, – a <i>Hold</i>nak fogom
+felkínálni.</p>
+<p>Felveszi másnap az ünneplőjét és beállít a <i>Hold</i>hoz.</p>
+<p>– Adj Isten, – köszönti a <i>Hold</i>at, – valami mondanivalóm
+volna, ha meghallgatnád. <span class="pagenum"><a name="Page_85"
+id="Page_85">-85-</a></span></p>
+<p>– Szívesen, – feleli a <i>Hold</i> – add elő a
+mondanivalódat.</p>
+<p>– Tán nem is illő a kérdésem, – mondja a patkány. – Elvennéd-e a
+lányomat?</p>
+<p>– A lányodat? – ütődik meg a <i>Hold</i>. – Mért nem adod egy
+fajtádbelihez, egy patkányhoz.</p>
+<p>– Annak nagyon is okos, nagyon is értelmes; sok mindenhez ért ám
+és sok mindenfélét tud. Hozzád szeretném adni, mert te vagy a
+legkülönb a világon.</p>
+<p>– Értem, – feleli a <i>Hold</i>; – csakhogy van én nálamnál még
+különb legény is.</p>
+<p>– Ki lenne az a különb? – kérdi a patkány.</p>
+<p>– Hát a <i>Felleg</i>, – feleli a <i>Hold</i>. – Mert amikor a
+legjavában derengek, egyszerre csak előterem a <i>Felleg</i> és
+egy-kettőre úgy eltakar, hogy minden elsötétül körülöttem.</p>
+<p>Igazat ad neki a patkány. Ott hagyja a <i>Holdat</i> és odasiet
+a <i>Felleg</i>hez. Köszön neki nagy alázattal és így szól
+hozzá:</p>
+<p>– Hallom, hogy te vagy a legkülönb legény a világon. Elvennéd-e
+a lányomat.</p>
+<p>– Dehogy vagyok én a legkülönb, – feleli a <i>Felleg</i>.</p>
+<p>– Hát kicsoda? – kérdi a patkány.</p>
+<p>– A <i>Szél</i> – mondja a <i>Felleg</i>, – mert ha az elkezd
+fújni, úgy elkotródom előle, mintha kergetnének.</p>
+<p>Siet a patkány a <i>Szél</i>hez és mint a legkülönb legénynek,
+neki kínálja oda a lányát.</p>
+<p>– Nem bátyám uram – mondja a <i>Szél</i>, – nem én vagyok a
+legkülönb legény. Nagy ugyan az én erőm, jó nagyokat is tudok
+fújni, de elég a <i>Fal</i> és megtörik rajta a hatalmam.
+<span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
+"Page_86">-86-</a></span></p>
+<p>Nagyot sóhajt a patkány, hogy a különbnél még különb is akad
+mindig. Eloldalog a <i>Szél</i>től és oda igyekszik a
+<i>Fal</i>hoz.</p>
+<p>– Na te <i>Fal</i>, – mondja neki – náladnál tán csak nincs már
+különb legény, úgy-e? Elvehetnéd a lányomat.</p>
+<p>– Aligha – feleli a <i>Fal</i>, – a <i>Szél</i>lel még meg tudok
+ugyan bírkózni; de van valaki, aki még én rajtam is túltesz.</p>
+<p>– Ki az a valaki? – kérdezi a patkány.</p>
+<p>– Ki lenne más – feleli a <i>Fal</i>, – mint a
+<i>Patkány</i>.</p>
+<p>– Hogy már mink patkányok lennénk a legkülönbek? – csodálkozik
+el a patkány.</p>
+<p>– Tik bizony – feleli a <i>Fal</i>, – mert akkor rágtok egyet
+rajtam, amikor csak akarjátok és olyan lyukat fúrhattok bennem,
+amilyen nektek tetszik.</p>
+<p>Szinte eláll a patkány szava a nagy álmélkodástól és tétova
+hangon mondja:</p>
+<p>– Igazad lehet, öcsém. Megyek haza és még egyszer
+meghányom-vetem a dolgot.</p>
+<p>Visszalohol a patkány a családjához és alighogy benyit, már
+kérdi is az anyjuk:</p>
+<p>– Na hát, mit szólt a legény, a <i>Hold</i> öcsénk.</p>
+<p>– Nem kellünk neki – feleli a patkány, és sorra elmondja a
+vándorlását a többinél is.</p>
+<p>– Mégis csak a <i>Patkány</i> a világ legkülönbje – mondja nagy
+büszkén, – a lányunkat pedig csak a legkülönbhöz adhatjuk, a
+fajtánkbéli patkányhoz.</p>
+<p>Ugy is cselekedtek és megtalálták a boldogságukat. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Vak hátán világtalan.</h2>
+</div>
+<p>Nagy imposztor volt az egyszeri két duhaj legény. Az egyiknek
+<i>Kidahacs</i>, a másiknak meg <i>Jadzsirobé</i> volt a neve.
+Uton-útfélen egyre csak pajkoskodtak, mókázgatva dévajkodtak.
+Együtt rótták az országútját, ha szép volt az idő, ha nem. Ifjat,
+aggot, épet, bénát, lóvá tették emberfiát.</p>
+<p>Épp kóborúton voltak most is, és egy nagy folyóhoz értek, a
+folyónak a hídjához. Esős idő járta napok óta és le volt a híd
+süppedve, nem lehetett átkelni rajta.</p>
+<p>Javában tanakodtak, hogy mitévők legyenek, amikor megpillantják
+a két vak embert, <i>Inojczit</i> és <i>Szarojczit</i>. Tanakodtak
+ők is, mert megtudták a híd dolgát.</p>
+<p>– Milyen mély lehet vajjon ez a víz? – kérdezi az egyik. – Át
+lehetne-e valahogy lábolni?</p>
+<p>– Mélynek nem nagyon mély, – szólal meg az egyik imposztor –
+könnyen átgázolhatni rajta.</p>
+<p>Nem vette a vak észre, hogy nem a pajtása beszél.</p>
+<p>– De hallom ám a zúgását, erős az áradatja, – mondja a másik
+vak.</p>
+<p>– Csak lábat kell benne vetni, – mondja a másik imposztor,
+mintha a másik vak beszélne. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>
+<p>Azzal előszed a földről egy követ és beledobja a vízbe. Loccsant
+a víz egyet, de nem nagyon mélyet.</p>
+<p>– Hallod-e, <i>Szarojczi?</i> – szól a pajtásához – itt
+gázoljunk át ezen a helyen; térdig ha ér a vize. Rákapaszkodok majd
+a hátadra, hogy ne mind a ketten ázzunk át.</p>
+<p>– Nem addig a – feleli a másik vak. – Fogadjunk valamibe és aki
+veszít, az cipeli át a másikát.</p>
+<p>– Jó, hát fogadjunk – mondja <i>Inojczi</i>.</p>
+<p>Az lett a játék vége, hogy <i>Szarojczi</i> vesztett és tartja
+is a hátát, hogy rákapaszkodjék a társa és átláboljon vele.</p>
+<p>Épp erre várt az egyik imposztor. Kapja magát <i>Jadzsirobé</i>,
+felpattan a vak hátára és gázolnak a vízen, a túlsó part felé. Még
+az öklével is noszogatta a vakot. <i>Szarojczi</i> persze azt
+hitte, hogy <i>Inojczi</i> van a hátán. Az pedig ott állott, ott
+tapogatódzott és kiáltja a társának:</p>
+<p>– Hol a mennykőbe a hátad? Mért nem indulsz neki? –
+<i>Szarojczi</i> már túlnan volt, onnan hallja a pajtása
+szavát.</p>
+<p>– Hát hol a csodában vagy? Egyszer már átcipeltelek. Minek
+lódultál vissza? Tán a bolondját járatod velem? – kiáltja nagy
+mérgesen a pajtása felé.</p>
+<p><i>Inojczi</i> is kifogy a türelméből és dühösen válaszol
+vissza:</p>
+<p>– Te veszítetted el a fogadást, te tartozol az átcipeléssel.
+Cserbehagytál, te gézengúz, átszöktél előlem.</p>
+<p>Csak úgy toporzékolt odaát <i>Inojczi</i>.</p>
+<p>– Ejnye, te lelketlenje. Hát nem a hátamon <span class=
+"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> cipeltelek
+át? Nem visszaláboltál a vízen? Nem viszed el szárazon, csak hozzád
+férkőzhessek.</p>
+<p>Addig-addig veszekednek, míg enged az okosabbik és visszafelé
+gázol <i>Inojczi</i>, hogy megint átvigye a pajtását. Megáll a
+parton és dörmögő szájjal, szó-beszéd nélkül ott áll meg
+előtte.</p>
+<p>Épp erre várt a másik imposztor. Kapja magát <i>Kidahacs</i>,
+felpattan a vak hátára és gázolnak a vízben a túlsó part felé.
+<i>Szarojczi</i> persze megint azt hitte, hogy <i>Inojczi</i> van
+ismét a hátán.</p>
+<p>Még el se jutottak a partig, amikor egyszerre csak azt hallja a
+másik, hogy hogyan üvöltöz feléje <i>Inojczi</i>.</p>
+<p>– Mért nem mozdulsz, te gézengúz? Hát megint a bolondját akarod
+velem járatni? Kerülj csak a kezem közzé.</p>
+<p>Elképedve áll meg <i>Szanojczi</i>, épp térdig voltak a vízben.
+A pajtása hangja odaátról, pedig a hátán is volt valaki. Azt se
+tudja szegény feje, hogy mi van vele.</p>
+<p>– Tán csak nem idegen van a hátamon? – villan át az eszén s
+egyet gondol, egyet lendül, úgy leteremti azt a valakit a hátáról,
+hogy nyakig fordul be a vízbe.</p>
+<p>Hogy kalimpálódzott a vízbe csurrant <i>Kidahacs</i>.</p>
+<p>– Segítség, megfúlok, – kiáltoz a megrémült ember és egyre csak
+<i>Jadzsibét</i>, <i>Jadzsibét</i> ordítoz.</p>
+<p>– Te ugyan megjártad, – kiáltja feléje <i>Jadzsibé</i> és készül
+a vízbe, hogy kihúzza a pajtását, a másik imposztort.</p>
+<p>Megneszelte <i>Inojczi</i> a szándékát és azt mondja a mellette
+levőnek:</p>
+<p>– Ülj a hátamra, pajtás, hogy úgy ne járj, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> mint a
+másik. Neked a szemed jó, nekem meg a lábam erős.</p>
+<p>Azzal veszi <i>Jadzsibét</i> a hátára, belábol vele a vízbe és
+amint odaér a közepéig, egyet gondol, egyet lendül és úgy leteremti
+a hátáról azt is, hogy nyakig esett bele a vízbe. Aztán
+odaigyekszik a pajtásához, a másik vakhoz és inalnak elfelé
+ugyancsak.</p>
+<p>Nyakig a két imposztor a vízben, alig hogy ki tudtak belőle
+evickélni. Ugy átáztak, úgy átfáztak, hogy elment a kedvük az
+imposztorságtól.</p>
+<p>– Vak vezetett bennünket, – sóhajtozzák – mégis ők láttak
+jobban. <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
+"Page_91">-91-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Az ezerlábú szörnyeteg.</h2>
+</div>
+<p>Élt egyszer egy vitéz dalia, <i>Hideszato</i> volt a neve. Nagy
+volt a híre-neve a nagy bátorságáért és nem egyszer történt, hogy
+elverte a <i>mikádó</i> ellenségeit, hogy még hírmondónak se maradt
+belőlök.</p>
+<p>Utra kél egy nap a kastélyából; azt se tudta merre, azt se tudta
+mire. Nyílas tegzét, íjas ívét vállra kapja és gondolja magában,
+hogy majd csak akad valami csete-patéféle.</p>
+<p>Amint megy-mendegél, egy hosszú-hosszú hídra vezette az útja.
+Mély volt a folyó a híd alatt, közelében meg a tenger vize
+kékellett elő. Már rajta volt a hídon, amikor úgy a közepe táján
+egy olyan nagy kígyót pillantott meg és úgy keresztbe feküdte az
+útat, hogy megkerülni se igen lehetett. Sütkérezett a napon és csak
+lihegett a nagy melegtől.</p>
+<p>Más emberfia már rég elfutott volna előle, de nem ám
+<i>Hideszato</i>, a <i>nipponi</i> levente. Kikerülni nem lehetett,
+hát fogta magát és szép nyugodtan átlépkedett rajta. Alig hogy túl
+volt rajta, egyszerre csak azt látja, hogy egy törpécske guggol a
+kígyó helyén. Meghajlik a törpe a dalia előtt és köszönti nagy
+tisztességtudással.</p>
+<p>– Ez aztán a bátorság, ez aztán a legény, – <span class=
+"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> mondja
+neki a törpe. – Régóta várom már a jöttödet.</p>
+<p>– Minek neked az én jöttöm meg az én bátorságom? – kérdi tőle a
+dalia.</p>
+<p>– Azt lesem mindennap – kezdi el a törpe, – hogy akad-e olyan
+vitéz, aki nem ijed meg a kígyóruhámtól, hanem idemerészkedik és
+megszabadít a nagy ellenségemtől. Eddigelé még az is elfutott, aki
+csak messziről pillantott meg.</p>
+<p>– Ki a te nagy ellenséged? – kérdi <i>Hideszato</i> a kígyóból
+lett törpétől.</p>
+<p>– Ki más lenne, mint az ezerlábú szörnyeteg, – feleli a törpe.
+Ott a hídon túl egy nagy hegy, azon tanyázik a csúf szörnyeteg és
+jó ideje már, hogy se nappalom, se éjjelem tőle.</p>
+<p>Egyéb se kellett a mi hősünknek, odaszegődik a törpéhez, hogy
+majd ellátja ő annak a szörnyetegnek a baját.</p>
+<p>Legott nekiindulnak és viszi a törpe a házába, tenger alatt levő
+kastélyába. Hát csak a szeme-szája állt el a daliának. Olyan egy
+kastélya volt annak a törpe cseppségnek, hogy csupa korállal,
+érckövekkel meg gyöngyszemekkel volt a fala kirakva. Hát még az a
+sokféle hal, meg mindenféle víziállat, ahogy várták és fogadták a
+törpét, meg a várva-várt vendégét.</p>
+<p>Egy fogadószobába vezették be őket és kezdődött a nagy
+lakmározás. Ó, az a sok drága étel, ó, az a sok finom ital. Javában
+folyt a nagy eddegélés, a sok iddogálás, amikor egyszerre csak
+olyat csattan, olyat dörren, hogy a kastély is megrengett belé. A
+sok hal szolga, a sok vízi inas, ki merre látott, arrafelé futott.
+<span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span></p>
+<p>Kinéz a dalia a hegy felé, hát mintha ezer mécses villogna rajta
+és mintha ezer világosság mozgolódnék előtte.</p>
+<p>– Jaj, az ezerlábú szörnyeteg, – kiáltja el magát a törpe és
+ijedtében úgy elfakul, mintha lélek se lenne már benne.</p>
+<p>Meg se moccan a dalia, csak nézi azt a szörnyeteget. Volt is
+azon néznivaló jó bőven. Vagy ezer ölnyi, talán még több is
+lehetett a hossza, hogy kétszer is körülérte a nagy hegyet. Egy-egy
+oldalán ezer-ezer lába volt, ahány lába, annyi hegye, éle, és ahány
+hegye, éle, mind méreggel volt tele, az volt az a sok világító
+mécses.</p>
+<p>Egyre közeledőben a szörnyeteg, már fele útján lehetett a nagy
+hegynek. Feláll nyugodtan a mi hősünk és kifelé indul a kastélyból,
+hogy nekilásson a dolgának.</p>
+<p>Előszedi híres íját, hegyes nyilát és ha ő nem, hát három ember
+sem tudná felajzani, olyan nagy volt a súlya. Egyszerre csak célba
+veszi a szörnyeteget és ráröpíti a nyílát. Párját ritkította az
+ügyessége, sose tévedt még a céljával.</p>
+<p>Neki a nyíl a szörnyetegnek, neki a homlokának, annak is a
+kellős közepének és amint nyílegyenesen beleütődik, olyat pattan
+vissza, mintha ércfalazatba csapódott volna. Csak úgy kongott a
+hangja, meg süvített a szele.</p>
+<p>Egy másodikkal próbálkozik meg, azon mód pattan vissza az is.
+Észbe kap a lovag, hogy annak a szörnyetegnek csak ember nyála
+lehet a mérge. A harmadik nyílat húzza ki a tegzéből, az utolsót, a
+hegyét megnyálazza és úgy röpíti rá a szörnyetegre. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> Ugy
+átfúródott a homlokán, hogy a tarkóján ütődött ki a hegye.</p>
+<p>Egyet rengett a föld, de még milyet; kettőt bömböltek a hegyek,
+de még hogyan, és egyszerre aludt ki az a sok méregmécses.</p>
+<p>Se nem látott többet a dalia, se nem hallott. Káprázat fogta el
+és azt se tudta, hogy mi történik vele. A másik percben meg már
+arra ébredt, hogy ott ül a saját kastélyában, a saját házanépe
+között. Nagy tétován széttekintget és mellette a sok ajándékféle. A
+törpe neve állott rajtok, mind az ő kastélyából került elő.</p>
+<p>Megnézi az egyiket, hát olyan egy ércharang, hogy négy is kitelt
+volna belőle. Templomába viteti a harangot, őseinek sírja mellé, az
+ő nagy tiszteletükre.</p>
+<p>Kard volt a második ajándék. Olyan fényes a villogása, olyan
+éles a vágása, hogy jaj be sokan megemlegették még.</p>
+<p>Harmadiknak egy páncél került elő. Ha magára öltötte és ellenség
+közé került vele, íj meg nyíl nem fogta, kard meg kés nem
+vágta.</p>
+<p>Selyem meg bársony a negyedik ajándéka a törpének. Annyi ruha,
+annyi köntös telt ki belőle, hogy a házanépe mind azt hordta, még
+se fogyott ki belőle.</p>
+<p>Egy nagy zsák volt az ötödik ajándék, tetés-tele finom rizzsel.
+Mindahányan abból éltek, pálcikákkal fogyasztották, még se fogyott
+ki a zsákból.</p>
+<p>Jólétben töltötte az életét, bőségben folytak a napjai és akinek
+csak ruha kellett, mind őnála találta meg; akinek csak étel
+kellett, mind őhozzá folyamodott.</p>
+<p><i>Hideszato</i> bátorsága, abból fakadt az áldása. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Világító János-bogár.</h2>
+</div>
+<p>Sötét, mély erdőben volt az egyszeri templom, egy patakocska
+folydogált mellette. <i>Világító</i>nak hítták a templomot, mert a
+János-bogarak istenkéje, az tanyázott volt benne.</p>
+<p>Csak úgy zümmögött nyaranta a sok bogár és sorra mászkálgattak
+elő, hol az aszófűből, hol a patak mellől, hogy bejuthassanak a
+templomba. Ki <i>szake</i>-borral áldozott, ki <i>szen</i>-pénzzel
+és világítót kaptak érte, csillogó kis fényességet. Szárnyra kelt
+aztán a sok bogárka s csillogtak az esthomályban, akár egy-egy
+csillagocska.</p>
+<p>Múlóban volt már a tavasz, nyár eleje közeledett. Sok volt a
+bogár mindenfelé, vereses a nyakacskájuk, feketés a szárnyacskájuk.
+Repülni csak repülgettek, de hogy csillogjanak is, annak még nem
+értették a módját. Odasereglettek a szent templomba,
+<i>Világító</i> csarnokába és sorra járultak a bonc elé, hogy
+áldozattal adózzanak s világítót kaphassanak.</p>
+<p>Kapzsi ember volt a templom bonca. Hosszú ruha lógott rajta,
+acélkova tarkította s úgy várta a Jánoskákat, áldozattal adózókat.
+Isten után a bonc elé, úgy járultak színe elé. Szól az első:
+<span class="pagenum"><a name="Page_96" id=
+"Page_96">-96-</a></span></p>
+<p>– Jó reggelt, szent bonc apóka.</p>
+<p>– Este van már, ne reggelt mondj, – inti őt a templom bonca.</p>
+<p>– Nekünk, János-bogaraknak, – feleli a kis bogárka – estével
+kezdődik a napunk.</p>
+<p>– Mi jót hoztál? – kérdi a bonc.</p>
+<p>– Azért jöttem színed elé, adnál egy kis világítót.</p>
+<p>– Hoztál rizsbort, hoztál <i>szen</i>-pénzt? – kérdezi a kapzsi
+szent bonc.</p>
+<p>– <i>Szake</i>-borom egy mérőnyi, – feleli a bogaracska.</p>
+<p>– Fösvényke az áldozásod, – mondja a bonc – no de mutasd a
+potrohod.</p>
+<p>Megfordul a kis bogárka s odatartja a potrohát. Veszi a bonc az
+acélját, megcsiholja a kováját s amint a bogárhoz tartja, máris
+csillog a potroha. Huss… elrepül nagy vídáman, nézik, lesik mind
+ahányan.</p>
+<p>Jön egy másik János-bogár.</p>
+<p>– Bonc apó, de villoghatnék…</p>
+<p>– Mit áldozol istenkédnek?</p>
+<p>– Tíz <i>szen</i>-pénzem a vagyonom, istenkémnek azt
+áldozom.</p>
+<p>– Szép kis summa, – mondja a pap – mutasd hát a potrohodat.</p>
+<p>Egyet csihol acélkován s már világít a potrohán.</p>
+<p>Harmadik jön két mérővel, egy negyedik öt <i>szen</i>-pénzzel;
+hoznak rizsbort mérőt hetet, hoznak <i>szen</i>-pénzt tizenhetet,
+acélkován egy csiholás, bogárkákon egy villogás. Röpked a sok
+János-bogár, csillogva kél, villogva jár. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span></p>
+<p>Egy szegény kis bogárka vetődik egy nap a templom elé. Se
+rizsbora nincsen, se <i>szen</i>-pénze, még csak bejutni se tud a
+bonc csarnokába. Ott álldogál a templom előtt és szomorú szívvel
+nézegeti, hogy mint villog a sok társa. Sötét volt az este és mert
+világítót nem kaphatott, akár csak a vak, úgy botorkálgatott
+elfelé. Felemelt egy fenyőszálat, botnak vette a kezébe, úgy
+bandukolt hazafelé, s amint lépked nagy vigyázva, valakibe
+belébotlik.</p>
+<p>– Vaksifüles, – kiált rá egy repülő kis János-bogár – kissé
+jobban vigyázhatnál.</p>
+<p>– János-bogár vagyok én is, – szól a megszeppent kis féreg –
+nincsen fényem, világítóm, sötétségben útmutatóm.</p>
+<p>– Mért nem mentél a templomba?</p>
+<p>– Azért, mert én szegény vagyok, se pénzem, se
+<i>szake</i>-borom, világítót nem kaphatok.</p>
+<p>– Mért nincs pénzed, mért nincs borod, te együgyű koldusfajta?
+Lám, én húsz <i>szen</i>-pénzt áldoztam, van is bőven világítóm,
+ni, hogy villog a potrohom.</p>
+<p>– Boldog bogár, – sóhajt a vak. – Ha bőven a világítód, adhatnál
+tán egy csípetnyit. Csak egy cseppet, hogy láthassak, hazafelé
+eljuthassak.</p>
+<p>– Abból ugyan nem villogtatsz, – szól Jánoska lelketlenül. –
+Világítót csak úgy kaphatsz, pénzzel-borral ha áldozhatsz. De ha
+haza akarsz jutni, nyujtsd a karod, elvezetlek.</p>
+<p>– Majd megtudod később, hova, – szól magában a rosszlelkű.</p>
+<p>Megörült a vak bogárka s tétovázva mondogatja:</p>
+<p>– Sajnálom, hogy fárasztalak, de ha utad arra vezet, fogd a
+karom, hadd lépkedjek. <span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
+"Page_98">-98-</a></span></p>
+<p>Megfogja a vak bogárkát s úgy vezeti árkon-bokron, patakmentén,
+sziklafokon.</p>
+<p>– Itt egy árok, ugorjuk át.</p>
+<p>– Itt egy ember, repüljük át.</p>
+<p>– Itt egy nagy híd, lépjünk rája.</p>
+<p>– Jaj, be korhadt a karfája.</p>
+<p>Rávezeti a vak bogárkát a hídra és egyszerre csak zsupsz…
+betaszítja a tóba.</p>
+<p>– Világítód hogyha nincsen, a világon helyed sincsen – szól
+Jánoska lelketlenűl s illog-villog, tovább repül.</p>
+<p>Jó szerencse, hogy a vaksi nem merült le a mély vízbe. Tutaj
+úszott a híd alatt, arra esett a bogárka, s ahogy elvágódott rajta,
+eszmélete is elhagyta.</p>
+<p>Közben derengeni kezdett s amint száján betolult a hűs harmat,
+magához tér a bogárka. Kinyitja két szemecskéjét s hajnal hasad az
+égbolton. Kandikál a nap világa, játszadoz a sugárkája. Csak a
+sötétben nem láthatott, mert a potroha nem világított.</p>
+<p>Meg-meg széttekintget és amint lepillant a tutajról a vízre, hát
+egy bogárka kalimpálódzik benne. Megnézi, hát biz az egy
+János-bogárka volt, már-már fulladozott szegényke.</p>
+<p>– Ó, szegény kis pajtásocskám, vízbe hullott bogaracskám, –
+kiáltoz a tutajbéli. – Odarepül, megragadja és a vízből
+kivonszolja. Szárítgatja, ápolgatja, melengeti, babusgatja s a
+bogárka éledezik, új életre ébredezik.</p>
+<p>Tutajbéli kis bogárka, amint társát nézegeti s jól szemügyre
+amint veszi, megösmeri a bogárkát, a minapi kis Jánoskát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
+"Page_99">-99-</a></span></p>
+<p>Ugy esett meg a baj vele, hogy a társát minap este, amint vízbe
+bevetette, mintha misem történt volna, vígan tovább repülgetett,
+szökdécselve lejtegetett. Kis leányzó jött a réten, legyezője a
+kezében, s amint Jánost megpillantja, legyezőjét rácsapja. Zsupsz,
+a vízben a bogárka, így esett a dolog rajta.</p>
+<p>Megismerte ő is társát, tegnap esti vak bogárkát.</p>
+<p>Jánoska elhalványodik, kemény szíve elfogódik, s ajka rezzen,
+szeme rebben.</p>
+<p>– Be szégyellem, be restellem. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Testemésztő kígyófűve.</h2>
+</div>
+<p>Nagyétű volt <i>Josivara</i>. Szerette a halféléket, habzsolta
+az édességet, élt-halt töltött gombócokért, mindenféle
+csemegékért.</p>
+<p>Sétálni indult egy nap az erdőre, szellőztetni akarta a
+potrohát, hogy még jobban bírhassa az ételt. Amint megy-mendegél az
+erdei úton, egyszerre csak egy kígyót pillant meg. Épp egy nagy
+békát kapott volt el és amint egy-kettőre lenyelte, úgy felduzzadt
+a gyomra, hogy öklömnyire dagadt meg tőle.</p>
+<p>Feszengett a teletömött kígyó és jobbra-balra pislantgatott,
+mintha keresne valamit a földön. Egyszerre csak odasíklik egy
+bokorhoz, lehajtja a fejét a fű közé és nyalogatni kezd benne. Ott
+nőtt volt a kígyófüve, azt nyaldosta, azt ízlelte. És ime, ahogy
+nyalakodik a bokrok közt, egyszerre csak lohadozni kezd a
+duzzadtsága s egy-kettőre úgy elsímul, mintha sose lett volna benne
+béka. Nagyot nyújtózkodik aztán a kígyó, elégülten néz szét, még a
+nagyétűre is rápislog és eltűnik a bokrok közt.</p>
+<p><i>Josivara</i> csak nézi, nézi, és elgondolkozik a nagy csodán.
+Soha ilyet, mióta a világ.</p>
+<p>– Hátha én is füvet nyalnék s a gyomromon <span class=
+"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span>
+könnyítenék, hogyha teleettem magam, – tanakodik a pocakos, s már
+látja maga előtt a tele tányér gombócokat, ínyes-ízes
+falatokat.</p>
+<p>Odasiet ahhoz a bokorhoz ő is, kitép vagy egy marok füvet s
+lohol vele visszafelé. Beállít otthon a pajtásához és azt mondja
+neki:</p>
+<p>– Gyerünk gyorsan csemegézni, gombóckákat nyeldegélni; versenyt
+együnk, falatozzunk, ameddig csak győzi gyomrunk.</p>
+<p>– Jól van, – mondja a másik falánk – vagy te győzöl vagy én
+győzök, pukkadásig ám mérkőzzünk.</p>
+<p>Készíttetnek ételeket, ízes-mézes gömböcskéket, ilyen
+<i>dangó</i>t, olyan <i>dangó</i>t, rizzsel bélelt
+<i>kibidangó</i>t. Ravaszul hunyorít a nagyétű és úgy gyűri befelé
+a gombócokat, hogy húsz embernek is elég lett volna. Puffadoz a
+potroha és úgy teli lett a gyomra, hogy pihenőt kellett
+tartania.</p>
+<p>– Heverésszünk le egy kissé, – mondja a pajtásának – aztán
+megint hozzákezdhetünk.</p>
+<p>Kígyófüve a kezében, bízik benne magatelten.</p>
+<p>Ledől aztán a nagyétű és úgy szedi elő a füvet, hogy meg ne
+lássa valahogy a pajtása; sem azt, hogy elővette, sem azt, hogy
+nyalogatja. Nagy mohón lát hozzá, s addig nyalja, szopogatja,
+ameddig csak szusszal bírja.</p>
+<p>Várja eközben a másik, hogy kipihenje magát a nagyétű és hogy
+újra hozzáláthassanak, eszem-iszom dáridónak. Várja, várja, csak
+nem mozdul a pajtása. Odalép hozzá, megnoszogatja és amint ránéz a
+mozdulatlanra, hát majd odalett a nagy rémülettől. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p>
+<p>Lába kelt a nagyétűnek, nyoma sincs a nagybélűnek, csak a ruha
+az maradt meg, gombócokkal az tellett meg. Feje helyén egy nagy
+gombóc, s ahová csak odanézett, mindenütt a
+<i>dangó</i>-gombóc.</p>
+<p>Az esett meg a szegénnyel, <i>Josivara</i> bendőjével, hogy a
+fűnek szörnyű mérgét, annak nyalta mérges levét. Kígyőfüve kígyónak
+jó, a nedűje annak való. Ha ki más a levét nyalja, annak testét
+széjjelmarja, elemészti, elsorvasztja. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A boszorkánypók.</h2>
+</div>
+<p>Volt egyszer egy félig rom helység és abban a helységben egy
+félig rom templom. Az a híre volt ennek a templomnak, hogy rossz
+szellemek, meg boszorkányok kísértenek benne. Aki emberfia oda
+betévedt, sose látta meg többé a napot.</p>
+<p>Mindig akadt egy-két <i>szamuráj</i>, meg is próbálkoztak a
+kísértetekkel, de aki betette hozzájuk a lábát, sose jutott onnan
+ki. Hacsak a halópora nem.</p>
+<p>Egy szép napon megint megjelenik egy <i>szamuráj</i>, hogy ha
+addig él is, bemegy ő abba a templomba és végére jár a
+dolognak.</p>
+<p>Nagy volt a híre ennek a vitéznek, de még nagyobb a
+bátorságának, meg az okosságának. Odamegy a templom elé és így szól
+a falubéliekhez:</p>
+<p>– Ha reggelre még életben leszek, előveszem a templom dobját és
+dobolok egyet-kettőt rajta. Ahogy a nap felkél, itt legyetek a
+templom előtt.</p>
+<p>Fogja aztán a mécsest, meggyujtja és belép vele a templomba.
+Odamegy az oltár elé, ahol a <i>Buddha</i> képe volt kifaragva és
+leguggol a földre, a poros kőkép alá. Semmi különöset nem látott,
+semmiféle hangot nem hallott.</p>
+<p>Egyszerre csak, alighogy elkondult az éjfél, egy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span>
+szörnyeteg pattan eléje. Csak fél teste volt meg a kísértetnek,
+mintha hosszában vágták volna ketté. Fél fejével arra fordul, fél
+szemével arra tekint és elkurjantja magát, azt is csak a fél
+szájával, hogy <i>hitokuszáj</i>: embert érzek.</p>
+<p>Meg se moccant a <i>szamuráj</i>, úgy ült a helyén, mintha
+odacövekelték volna. El is tünt az a feleszörnyeteg, mintha csak
+ott se lett volna az imént.</p>
+<p>Alig egy-két perc és egy másik kísértet, egy bonc (pap) féle
+jelenik meg előtte. <i>Szemiszen</i> (koboz) van a kezében és olyan
+csodaszépen játszik rajta, olyan csodaszépen énekel hozzá, hogy
+embertől nem is telik ki az ilyesmi. Gondolta is a <i>szamuráj</i>,
+hogy a fele se tréfa ennek a játéknak.</p>
+<p>Nagy hirtelen talpra ugrik és kardot ragad a boncra. Ránéz a
+bonc a <i>szamurájra</i> és úgy elkacagja magát, hogy a könnye is
+kicsordul.</p>
+<p>– Te tán azt hitted, – mondja a vitéznek – hogy én valami
+boszorkánymester vagyok. Ó, szó sincs róla. Én a bonca vagyok ennek
+a templomnak és ilyenkor esténként az a kötelességem, hogy játsszak
+és énekeljek és hogy mulattassam a templom szellemeit. Ugy-e, hogy
+szépen szól ez a <i>szemiszen?</i> Megpróbálkozhatnál vele te
+is.</p>
+<p>És már nyujtja is a muzsikáját a <i>szamuráj</i>nak, hogy vegye
+a kezébe és játsszék egyet rajta.</p>
+<p>Óvatos volt a vitéz és óvatosan nyúlt utána, de csak egyik
+kezével, még pedig a ballal. A jobbikban a kardját szorongatta
+volt.</p>
+<p>Abban a pillanatban, ahogy hozzáért a kezével, olyan egy nagy
+pókháló lett abból a <i>szemiszen</i>ből, és olyan förtelmes egy
+pók abból a boncféléből, hogy egyszerre csak azon veszi magát
+észre, hogy benne <span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
+"Page_105">-105-</a></span> van a rémítő nagy hálóban és csak úgy
+markolássza a balkezével.</p>
+<p>Lelkében a bátorsága, jobbjában a kardja. Megragadja és olyat
+csap vele a bonc-pókra, hogy kibuggyan a fajzat feketénél is
+feketébb vére. A háló pedig fogta és markolta és úgy
+belégabalyodott a fonalaiba, hogy moccanni se tudott benne.</p>
+<p>A megsebzett pók meg csak mászott kifelé, csak vánszorgott
+elfelé és egyszerre csak – ime, felkelt a ragyogó nap.</p>
+<p>Futva jön a sok falubéli, ki emerről, ki amarról, berontanak a
+templomba és ott találják a <i>szamurájt</i>, még mindig vergődik a
+hálóban. Csak üggyel-bajjal, vesződséggel, fáradsággal, hogy
+kiszabadíthatták belőle.</p>
+<p>Meglátják a földön a vércseppeket és nyomon kíséri a sok ember,
+kifelé a templomból, befelé egy avaros kertbe, annak is egy
+barlangjába. Olyan irtózatos a nyögés, olyan félelmetes az üvöltés,
+ami kitör a barlangból, hogy mind hátratántorodnak tőle.</p>
+<p>Csak a <i>szamuráj</i> nem ijed meg, hanem beront a barlangba és
+kiirtja a pók lelkét, a boszorkány szülöttjét.</p>
+<p>Meg is híresedett a neve még jobban, meg is nőtt a bátorsága még
+erősebben, meg is gyarapodott az okossága még többszörösebben.
+<span class="pagenum"><a name="Page_106" id=
+"Page_106">-106-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Tengert apaszt, tengert dagaszt.</h2>
+</div>
+<p>Békességben éldegélt a két testvér, a halászgató <i>sogun-fi</i>
+(királyfi) és a vadászgató <i>sogun-fi</i>. Az idősebbik a
+halászásért élt-halt és úgy el tudott ügyeskedni, hogy nagy halak,
+kis halak bőven akadtak a horgára.</p>
+<p>A fiatalabbik meg vadászgatni járt és erdőn-hegyen a tanyája,
+csak úgy hullajtotta a sok vadat.</p>
+<p>Előáll egy nap a kisebbik és azt mondja a bátyjának:</p>
+<p>– Cseréljük meg a mesterségünket, bátyja. Helyettem te menj
+vadászni, én meg a tengerre megyek és halakkal próbálkozom meg.
+Csak a zsinegedet, meg a horgodat add ide vagy egy-két napra.</p>
+<p>Az idősebbiknek nem igen volt ínyére a dolog és eleinte hallani
+se akart róla; de addig rimánkodott neki az öccse, míg beleunt és
+azt mondta neki:</p>
+<p>– Na, nem bánom hát, ha cserélünk is.</p>
+<p>Veszi a kisebbik a horgot meg a zsineget, odamegy vele a
+tengerre, de egy fiahal, még csak annyit se tudott fogni. Hát még
+mikor a horog is odaveszett, a tengerbe találta
+belepottyantani.</p>
+<p>Kéri az idősebbik a horgot, mert más dolog a vadászás és megint
+más a halászás; mindenki csak a maga dolgával foglalatoskodjék.
+<span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
+"Page_107">-107-</a></span></p>
+<div class="figcenter" style="width: 369px;"><a href=
+"images/i003hq.png"><img src="images/i003.png" alt=
+"Tengert apaszt, tengert dagaszt." title=
+"Tengert apaszt, tengert dagaszt." /></a>
+<p class="caption">Tengert apaszt, tengert dagaszt.</p>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_108" id=
+"Page_108">-108-</a></span></p>
+<p>– Biz én egy halat se tudtam fogni, a horgod meg odaveszett a
+tengerbe.</p>
+<p>– Nekem pedig előkerítsd azt a horgot, – mordul rá a bátyja – ha
+törik, ha szakad.</p>
+<p>Előveszi a kisebbik a nagy kardját, apróra töri és vagy ötszáz
+horgot kalapál össze belőle. Viszi a bátyjának és odaajánlja
+neki:</p>
+<p>– Nem kell nekem a te horgod, – kiált rá az öccsére.</p>
+<p>Megint előszedi a kardját és dirib-darabjaiból vagy ezer horgot
+kovácsol össze.</p>
+<p>– Ezer horog azért az egyért, – mondja a bátyjának.</p>
+<p>– Nekem csak a magamé kell, de meg is legyen ám, – fenyegetődzik
+az idősebbik.</p>
+<p>Elbúsúlja magát a kis <i>sogun-fiú</i>, odaballag a tenger
+mellé, leül és keserveseket sóhajtgat.</p>
+<p>Megjelenik előtte egy ember, a tengernek volt a bölcs öregje és
+kérdi a legénytől:</p>
+<p>– Mért sírsz-rísz oly keservesen, <i>sogun</i> ivadéka?</p>
+<p>Elmondja a legény a búját-baját, hogy mint vesztette el a bátyja
+horgát és hogy csak az az egy kell neki, még pedig ha törik, ha
+szakad.</p>
+<p>Fogja magát az emberke, a tengernek a bölcs öregje, egy csónakot
+teremt valahonnan elő és beleülteti a legénykét. Aztán egyet lódít
+rajta és amint a parttól elfelé, azt kiáltja utána az emberke:</p>
+<p>– Egy darabig csak úszkáljatok, haladjatok; szép síma a tenger,
+nem esik rajta bajotok. Addig menjetek, míg egy palotához nem
+juttok, olyan a formája, akár a halpikkelyeké. A tenger uráé az a
+palota, ő lakik benne meg a házanépe. Ha odaérsz a kapujához, egy
+nagy <i>Kasszia</i>fát fogsz ott megpillantani, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> alatta
+meg egy kútat. Jól megjegyezd magadnak.</p>
+<p>– Az lesz ott a dolgod, hogy felmászol a fára, annak is a
+legtetejére és addig ülsz rajta, míg meg nem lát a tenger urának a
+lánya. A többit aztán ő fogja eligazítani.</p>
+<p>Szószerint cselekedett meg mindent a <i>sogun-fi</i> és ahogy
+odaérkezett ahhoz a halpikkelyes vízi palotához, odasietett a
+<i>Kasszia</i>fa mellé, felmászott rajta és leült egy ágra, a
+legtetejére.</p>
+<p><i>Gyöngyiké</i>nek hítták a tenger urának a lányát, az ő
+szolgálói járnak ahhoz a kúthoz, hogy aranykorsóikat vízzel
+merítsék tele. Épp most jönnek a korsócskákkal és amint odanéznek a
+nagy fára, mintha napsugaras lenne a teteje. Még erősebben
+odanéznek, hát meglátják rajta a legényt; szép volt az arca, annak
+volt fent a ragyogása.</p>
+<p>Észrevette a <i>sogun-fi</i> a lányokat és vizet kér tőlök.</p>
+<p>Odasietnek a kúthoz, aranykorsóikat telemerítgetik és egy kis
+aranykupácskába abba öntenek neki s úgy nyujtják oda a vizet. A
+<i>sogun-fi</i> épp csak hogy a szájához érintette a kupát. Egy kis
+drágakő lógott a nyakán, előveszi, a szájába teszi és beleejti az
+aranykupába. A lányok aztán veszik az aranykorsókat, az
+aranykupácskát, hazatérnek vele és <i>Gyöngyiké</i>nek nyujtják
+oda.</p>
+<p>Fogja a lányka az edényt és amint önti a kupából a vizet, kihull
+a kis drágakő belőle.</p>
+<p>– Volt valaki a kapu mellett, a kút közelében? – kérdi a
+szolgálóitól.</p>
+<p>– Egy legény ült a fa tetején, – felelik a lányok – úgy
+ragyogott az arca, akár a nap sugara; még <span class=
+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> az
+atyádénál is különb a szépsége. Vizet kért tőlünk, mi meg adtunk
+neki. De alig hogy ivott belőle, csak épp egy kövecskét ejtett a
+kupába.</p>
+<p>Elámult a lány a beszédjükön és kiment a palotából, hogy
+megnézze azt a legényt ő is. Csak egy pillanatra lépett ki, épp
+hogy ránézhetett a <i>sogun-fi</i>ra. Odasietett az apjához, a
+tengerek urához és azt mondta neki:</p>
+<p>– Apámuram, egy legény áll a kapunknál, a <i>Kasszia</i>fáról
+nézdegél lefelé.</p>
+<p>Kilép a tenger ura a palotából, hogy szemügyre vegye azt a
+legényt. Felpillantott a fára és tüstént megsejtette, hogy kivel is
+van dolga. Odakiáltott a legénynek, hogy szálljon le a fáról és
+térjen be hozzá vendégének.</p>
+<p>Leszáll a <i>sogun-fi</i> és együtt mennek be a palotába.
+Mennyezetes nagy széket tesznek le eléje, tengeri állatok bőrével
+bélelve, selyem kárpitokkal nyolcszorosan fedve. Azután meg nagy
+lakomára terítettek és úgy jártak a legénynek a kedvében, úgy
+lesték a szavait, hogy a vége az lett, hogy a felesége lett
+<i>Gyöngyike</i>. Ugy éltek, mint hal a vízben, még annál is
+különbül.</p>
+<p>Három esztendő telt el azóta. Egy éjjel, mikor épp letelőben
+volt a harmadik esztendő, hogy hogy nem, az otthonjára eszmélt a
+legény és úgy elővette a vágyakozás, hogy ugyancsak sóhajtgatott az
+ágyában.</p>
+<p>Meghallotta a felesége a sóhajtozását és nehezére esett neki.
+Mondja másnap az apjának, a tengerek urának:</p>
+<p>– Mindezideig boldogok voltunk, semmise zavart meg bennünket.
+Csak az éjszaka történt először, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> hogy szomorkodott, meg
+sóhajtgatott az uram. Vajjon mi lelhette szegényt, mi hirtelen
+bánat érhette?</p>
+<p>Megszólítja másnap a tenger ura és kérdi a vejétől, hogy mi
+bántja a lelkét és hogy voltaképpen miért is jött az ő országába.
+Elmondja erre a <i>sogun-fi</i>, hogy mi minden történt otthon vele
+és hogy mennyire haragszik rá a bátyja, hogy a tengerbe veszett a
+horga.</p>
+<p>Kiadja a tengerek ura a parancsot, hogy aki hal, meg halféle
+csak él a tengerben, akár kicsiny, akár nagy, akár szelíd, akár
+vad, mind járuljon a színe elé. Mind megjelenik előtte és
+térdet-fejet hajtanak neki.</p>
+<p>– Ki talált egy halászhorgot? – kérdezi tőlük.</p>
+<p>Azt feleli a sok hal:</p>
+<p>– Egy <i>saj</i>-halacska él köztünk, sokat panaszkodik
+mostanában, hogy a torkába akadt valami és fáj neki, ha nyel egyet.
+Meg kellene nézni, hogy mi akadt a torkába.</p>
+<p>Odahozzák a <i>saj</i>-halacskát, a száját felpeckelik,
+belenéznek a torkába, hát ott a horog benne. Kiveszik, jól
+megmossák és úgy adják oda a <i>sogun</i>-ivadéknak.</p>
+<p>– Még valamit adok neked az útra, – mondja a tengerek ura – ha
+mindenképpen haza akarsz nézni.</p>
+<p>Két drágakövet vesz azután elő, gömbölyű volt, ragyogó, az egyik
+az apasztó kő, a másik meg a dagasztó kő. Odaadja a vejének és azt
+mondja neki:</p>
+<p>– Menj haza az országodba és add vissza a horgot a bátyádnak. Ha
+azt látod, hogy nem fogad jó szívvel és ha el akar majd hazulról
+üldözni, akkor azt tedd vele, hogy ha ő domboldalon ültet rizst,
+<span class="pagenum"><a name="Page_112" id=
+"Page_112">-112-</a></span> akkor te meg a völgy aljában ültess, ha
+pedig ő akarja a völgy alját, akkor te meg a domboldalra kerülj. A
+víz folyását majd én igazítom, neki csak a kárára, neked pedig
+hasznodra.</p>
+<p>– Ha majd megharagszik emiatt a bátyád és el akarna pusztítani,
+akkor csak ezt a két drágakövet vedd elő. Először a dagasztót
+veszed a kezedbe és úgy megdagad tőle a tenger, hogy a földjét,
+mindenét elárasztja a víz. Megijed majd a bátyád és rimánkodásra
+fogja a dolgot. Ha meg akarsz neki bocsátani, akkor a másik követ
+veszed elő, az apasztót, és legott megapad a sok víz s megmenekül a
+nagy veszedelemtől. Jól megjegyezd, amit mondtam.</p>
+<p>Megint kiad aztán egy parancsot és hivatja a sok
+krokodílust.</p>
+<p>– A földre akar a <i>sogun-fi</i> menni, – így szól hozzájuk. –
+Ki viszi őt a leggyorsabban és aztán hírt is hoz róla?</p>
+<p>Előáll egy krokodílus, jó nagy volt a sok nagy közt és azt
+mondja a parancsolójának:</p>
+<p>– Egy nap alatt odaviszem és még vissza is térek aznap.</p>
+<p>– Akkor indulhattok, – mondja a tengerek ura. – Jól vigyázz,
+hogy ha majd odaértek a tenger közepére, meg ne ijeszd valahogy a
+<i>sogun-fi</i>t.</p>
+<p>Ráültették aztán a krokodílusra és neki a tenger rengetegének.
+Még aznap meg is érkeztek és amikor visszafelé készült a
+krokodílus, elővette a legény a tőrét, leoldotta a derekáról és a
+krokodílus nyakára kötötte. Ez az ő üzenetje a tengerentúlnak, meg
+a hitvesének.</p>
+<p>Első dolga aztán az volt, hogy visszaadta a megkerült horgot és
+úgy viselkedett a bátyjával, ahogy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> a tengerek ura tanácsolta
+volt neki. Ha a bátyja lent ültetett rizst, ő felfelé ment a
+magáéval, ha pedig felment a bátyja a rizsével, ő meg lefelé jött
+az övével. A többit aztán a víz intézte el és azt a rizsföldet
+öntötte el mindig, amelyik az idősebbiké volt.</p>
+<p>Szegény ember is lett a bátyjából, a fiatalabbik meg egyre csak
+gazdagodott. Kitört az irígység a bátyjából és nekiront egy nap a
+fiatalabbiknak, hogy végez az életével. Épp hogy csak előkaphatta a
+dagasztó követ és amint felfelé tartja, úgy ront elő a tenger árja,
+hogy az idősebbiknek nemcsak a földje, de a teste-lelke is víz alá
+kerül.</p>
+<p>Aj, de megrémült a bátyja. Könyörög az öccsének és rimánkodik
+neki, hogy ha egyebét nem, legalább az életét mentse meg.
+Szánja-bánja a tettét és csak úgy vergődik a hullámok közt.</p>
+<p>A másik követ veszi elő a fiatalabbik, az apasztót és ahogy
+felfelé tartja, egyszeribe eltakarodik a sok hullám.</p>
+<p>Térdre borul az idősebbik és megfogadja, esküvel is erősíti,
+hogy az öccsét ismeri el urának és hogy csak az ő szavainak lesz a
+megfogadója. Békességben éltek, boldog lett a sorsuk és nem sok idő
+mulva <i>Gyöngyike</i> is eljött, ura örömére, vigasztalására.
+<span class="pagenum"><a name="Page_114" id=
+"Page_114">-114-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Csalafinta rókakölyke.</h2>
+</div>
+<p>Hárman laktak az egyszeri erdőben. A borz, a róka, meg az
+egyetlenje, a rókakölyök. Csak ők maradtak meg benne, a többijét
+mind vadászok irtották ki. Hol íjjal, meg nyíllal, hol meg
+tőrbeejtéssel.</p>
+<p>A szarvas, a vaddisznó, a sok nyúl, a menyétféle, meg a rengeteg
+mókus egy szakadó szálig mind kipusztult belőle.</p>
+<p>Amint mondám, csak a borz, meg a két róka maradt benne életben.
+Beléjök is már csak hálni járt a lélek, mert a betevő falatjok se
+volt meg. Dehogy is merészkedtek ki a rókalyukból, meg a
+borzfészekből, féltek a vadásznak a cselétől meg a tőrvetésétől.
+Azt se tudták szegények, hogy mitévők legyenek és hol keressék a
+harapnivalójukat.</p>
+<p>Megszólal egy éhes reggelen a borz:</p>
+<p>– Kieszeltem valamit, jól ide figyeljetek a szómra. Én majd
+halottnak tettetem magam, te meg, róka koma, emberré változol.
+Hátadra kapsz, becipelsz a városba és egy kis pénzmagocska majd
+csak csurran értem. A pénzen aztán egyet-mást összevásárolsz és ha
+meglesz az ennivaló, visszasietsz vele az erdőbe. Én majd
+megtalálom a módját és úgy elinalok a városból, hogy még a hült
+helyemet se találják. Hozzá ne nyúljatok addig az ennivalókhoz,
+<span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
+"Page_115">-115-</a></span> míg meg nem jövök. Különben velem
+gyűlik meg a bajotok. Majd a rákövetkező héten tirátok kerül a sor,
+akkor meg te színleled a halottat és én adok túl rajtad.</p>
+<p>Kap a róka az alkalmon, legalább a csemetéje is jóllakhatik
+egyszer. A borz meg leterül a földre és meg se moccan többé, akár
+egy igazi halott.</p>
+<p>– Te pedig, – mondja a róka a kölykének – ki nem bújsz a
+lyukból, míg vissza nem jövök. Jól viseld magad, majd meglátod,
+hogy milyen pompás ennivalónk lesz ma.</p>
+<p>Már nyalogatta is a kölyköcske a szája szélét.</p>
+<p>Fogja aztán és emberré változik el, egy favágó legénnyé.
+Megragadja a borzot, két-két lábát összeköti, rápenderíti a vállára
+és megy be vele a városba. Egy-kettőre vevője is akadt és jó pár
+garast kapott érte.</p>
+<p>Siet aztán a pénzzel a vásárra, halat vásárol, <i>tofu</i>-rizst
+vásárol, egy kis édesség-félét a csemetéjének és igyekszik aztán
+vissza az erdőbe, erdőbeli tanyájukba. Megint rókává vedlik át és
+besiet a rókalyukba, hogy megnézze a kicsinykéjét.</p>
+<p>Alig győzte már a várással, olyan éhes volt a rókácska. Szalad
+az anyjához és úgy kapkod az édesség felé, mintha sose látott volna
+affélét. De talán nem is látott még.</p>
+<p>– Nem, nem, – csitítja az anyja – a tisztesség úgy hozza
+magával, hogy bevárjuk a borzot. Majd csak hármasban lássunk hozzá,
+addig csak tűrtőztesd magad.</p>
+<p>Ehol siet is már a borz, csak úgy liheg a nagy futástól.</p>
+<p>– Remélem, – mondja nagy gyanakodással – <span class=
+"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> hogy
+nem nyúltatok hozzá az ételhez. Kissé sokáig tartott, míg
+megugorhattam a városból. Az az ember, akinek eladtál volt, a
+feleségét is odahozta, hogy megmutasson neki és hogy eldicsekedjék,
+hogy milyen jó vásárt csinált velem. Többet is kérhettél volna
+értem, akár a dupláját is megkaptad volna. Mikor aztán magamra
+maradtam, úgy eliramodtam az udvarukból, hogy csak úgy porzott
+utánam az út.</p>
+<p>Leülnek aztán az ebédhez és ó, de ízlett nekik az a sok
+mindenféle étel. Hát még a rókakölyöknek az édesség. A legjobb
+falat mégis a borzé volt, ő nyúlt először utána és utolsónak is ő
+hagyta abba.</p>
+<p>Egy-két-három napig még tartott az ételben, csak eléldegéltek
+belőle valahogy. Rövidesen kifogytak ám belőle és még csak
+éh-koppra se maradt semmi.</p>
+<p>– Most rajtad a sor, – mondja a borz a rókának – ezúttal te
+kerülsz vásárra.</p>
+<p>Leterül a róka a földre, a borz meg vadásszá változik, aztán a
+vállára kapja a rókát, besiet vele a városba és ugyancsak jó vásárt
+csinál vele.</p>
+<p>Kapzsi volt ez a mi borzunk, meg falánk. Másnak semmit, magának
+meg mindent, egyre azon járt az esze. Mit gondoltok, miben
+mesterkedik a ravasz? Amint megkapta a pénzét a rókáért, odasúg az
+ember fülébe és azt mondja neki:</p>
+<p>– Csak tetteti magát ez a róka, vigyázz, hogy túl ne járjon az
+eszeden és meg ne ugorjék az udvarodból.</p>
+<p>– Azt csak bízd rám, – mondja az ember és már kapja is a furkós
+botot és olyat kólint vele a szegény róka fejére, hogy menten
+kiadta a páráját.</p>
+<p>A borz meg kapta magát, összevásárolt ami csak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> jó
+falat, szalad vissza az erdőbe és nekilát az evésnek. Egy falatka
+nem sok, annyit se adott a kis rókakölyöknek. Pedig hogy sírt-rítt
+az anyja után, hogy rimánkodott egy kis ételmaradékért.</p>
+<p>Életrevaló volt a kis róka és gondolkozóba esik szegényke. Rá is
+jött a kétszer-kettőre, hogy a borzon keresse az anyját, meg minden
+búját-baját. Nagynak sem volt elég nagy, erősnek sem volt elég
+erős, de csalafintának eléggé az volt már.</p>
+<p>Mintha mi sem történt volna vele és mintha semmiről se tudna,
+odamegy egy nap a borzhoz és mintha tréfakedvében volna, azt mondja
+neki:</p>
+<p>– Játszhatnánk már egyet borzapó, emberekre változzunk el. Ha te
+leszel az ügyesebbik és nem ismerek rád majd, akkor te leszel a
+nyertes. Ha pedig te nem ismersz rám, akkor én leszek a
+győztes.</p>
+<p>– Nem bánom, – mondja a borz és gondolja magában, hogy majd csak
+túljár annak a cseppségnek az eszén.</p>
+<p>– Ha akarod, – mondja a kis róka – akár én kezdhetem meg a
+játékot. Majd meglátod, hogy olyan egy csillogó-villogó ember lesz
+majd belőlem, hogy szemed-szád is eláll tőle.</p>
+<p>– No csak rajta, – biztatja a borz.</p>
+<p>Egyet gondol aztán a kis róka és szalad egy nagy fa mögé, hogy
+onnan vigyázza meg a borzot. Még csak nem is változik el, hanem
+rókácskának marad meg, csalafinta huncutkának.</p>
+<p>Egy híd volt a közelükben, azon szoktak volt az emberek
+átjárni-kelni. Épp egy nagy sokaság tolongott rajta, sok-sok
+<i>szamuráj</i>, sok gyalogszolga, középütt meg egy <i>norimono</i>
+(gyaloghintó), benne <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span> meg csillogó-villogó ruhájában a
+<i>dájmió</i>. Kapóra jött a kis rókának a dolog.</p>
+<p>A borz is lesbe állott eközben és vigyázott, hogy mivé változik
+a rókácska.</p>
+<p>Amint meglátja a borz a nagy sokadalmat és középütt a
+<i>norimono</i>t, a <i>norimono</i>ban a csillogó-villogó
+<i>dájmió</i>t, egyet villan a szeme, hogy megtalálta a rókácskát.
+Senki más, csak ő ülhet abban a gyaloghintóban, gondolja
+magában.</p>
+<p>– Megvagy, kis róka, – kiáltja a borz – én vagyok a nyertes.</p>
+<p>És csak úgy szalad a <i>dájmió</i> kocsija felé.</p>
+<p>– Fogjátok meg, – kiált egyet a <i>dájmió</i> – a a fejét
+csapjátok le nekem.</p>
+<p>Rohan egy <i>szamuráj</i> a kardjával és olyat csap rá a borzra,
+hogy a porba hullott le a feje.</p>
+<p>A rókácska meg ott guggolt a fa mögött és az édesanyja jutott az
+eszébe, meg a borznak a gonoszsága. Meg is bűnhődött érte
+keservesen. <span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
+"Page_119">-119-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Tíz szen-pénz a halszag ára.</h2>
+</div>
+<p>Magánosan éldegélt az egyszeri öreg ember. Se felesége, se
+gyereke, se senkije a nagy világon.</p>
+<p>Egy halászcsárda volt a szomszédságában, halakat sütöttek-főztek
+benne. Szerette az öreg a halfélét, élt-halt érte; de mert nem volt
+hozzá való pénze, csak épp hogy a foga vásott utána, csak épp hogy
+feléje ha szagolhatott. Hej, pedig be csiklandozta az orrát, be
+pompás is volt az a jóféle halszag.</p>
+<p>– Legalább a szagával hadd lakjak jól, – sóhajtozik a szegény
+ember és vesz vagy egy-két marok rizst, szegényesen megfőzi, odaül
+vele a halászcsárda elé és úgy pálcikázza befelé.</p>
+<p>Egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja.</p>
+<p>Igy tett aztán nap-nap után, hétről-hétre egymásután. Ette a
+rizsét hal-illattal, a levesét ikra-szaggal és ha rizsbor járta
+bentről, üreset nyelt hozzá kintről.</p>
+<p>Épp javába szipogatta a halszagot, amint észreveszi a dolgát a
+halasgazda.</p>
+<p>– Lám-lám, – mondja a rosszlelkű, irígykedő, kevéshitű – hogy
+szippantja a hal szagát, a jó ízét, az illatját ez az öreg
+élhetetlen, jómagával tehetetlen. Ingyen biz én a halacskát, nem
+engedem az illatját. <span class="pagenum"><a name="Page_120" id=
+"Page_120">-120-</a></span> Sort kerítek a dolgára, járjon csak a
+más malmára.</p>
+<p>Gyanutlanul tesz-vesz eközben az öreg, ismét odaoldalog a
+csárdához s egy csipet rizs, hal illatja, halízű lett a falatja.
+Épp jóízűen szemecskélgetett, amint odaáll eléje a gazda és így
+szól hozzá:</p>
+<p>– Rizs mellé a hal illatját, fogyasztgatod a zamatját; tíz
+<i>szen</i>-pénz az ára neki, egy-kettőre, fizesd csak ki.</p>
+<p>Nagyot néz a szegény öreg, alig hisz a két szemének. Gondolkozik
+egy-két percig s mint akinek dolga rendjén, belenyúl a mély zsebébe
+és egy ütött-kopott erszényt húzogat elő belőle. Kiolvassa a tíz
+<i>szen</i>-pénzt, egymás mellé elrendezvést, odatartja a gazdának
+s így szól hozzá ráadásnak:</p>
+<p>– Nem láttam én csak a színét, aminek most kéred bérét; pénzem
+te is megnézheted, színét be is zsebelheted.</p>
+<p>Szólt az öreg s nyugodt fejjel odább állt a tíz
+<i>szen</i>-pénzzel. <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A csodaforrás.</h2>
+</div>
+<p>Volt egyszer egy legényember, favágás a mestersége. Apja, anyja
+volt a mindene, azokért élt-halt, és azokért verejtékezett.
+Domboldalon volt az erdő, oda járt el hasogatni, erdők fáit
+döntögetni. Sokat dolgozott, sokat fáradozott, mégis csak
+szegénynek maradt szegény feje. Alighogy jutott valami az
+öregéknek, jóllakásig meg éppen nem tellett. Fájt is a legénynek a
+szíve, hogy szükséget szenvednek az öregék; mert egy élete, egy
+halála, azt is nekik szánta.</p>
+<p>Mindent megvont magától és a kevésnél is kevesebbje, mégis
+beérte vele. Anyja pedig jó kedvet mutatott és minden aprónak úgy
+megörült, csakhogy a fia kedvét ne rontsa.</p>
+<p>Bezzeg az apjuk, annak már zsémbesebb volt a természete. Morgott
+a rizsleveses vacsorának, morgott a gyenge teának, hát még az egyéb
+sok semminek.</p>
+<p>– Hacsak egy kis <i>szake</i>-borom lenne, – szokta volt
+mondogatni – hogy felmelegedhetnék tőle, jobban, mint attól a híg
+teától.</p>
+<p>Jött aztán a sok zokszó, hogy amikor ő fiatal volt és bírta a
+sok munkát, bővében volt a szake-italnak, még a jó emberei is
+kóstolgatták. Most legfeljebb csak forró vizet ha ihatik.
+<span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
+"Page_122">-122-</a></span></p>
+<p>Bánkódott a fia a beszéden és akár még jobban igyekezett volna,
+csak meglenne a láttatja.</p>
+<p>– Honnan teremtsek többet elő? – tünődik a legény. – Honnan
+szedjem elő azt az itókát, a szake-rizsbort, mikor úgy szereti az
+öreg szülém és amikor úgy megszolgálna az egészségének.</p>
+<p>Épp javában törte a fejét és ahogy hasogatja a dombon a fákat,
+egyszerre csak mintha víz csobogna a közelében. Eddigelé is erre
+tett-vett, itt döntögette a fákat, vízfélének sose látta a nyomát.
+Pedig ime, hogy hallatszik a bugyogása. Ámuldoz a legény és amint a
+hang után indul, és mentül jobban közeledik hozzá, annál jobban
+bugyog, annál erősebben csobog.</p>
+<p>Szétnéz, hát nem egy forrás csillog elő? Vize tiszta, mint a
+kristály; színe csillog, mint az ezüst, föléje hajlik, utána nyúl
+és tenyerével merít benne, tenyeréből hörpint egyet. Csak hogy el
+nem dűl nagy ámultában. Forrás vize <i>szake</i>-ital, testüdítő,
+felfrissítő.</p>
+<p>Övén lóg a kobakja, leoldja és telemeríti csodaforrásvíznek
+csodaitalával. Ugy siet vele haza, ahogy csak a lábától tellett, és
+úgy örül a lelke, hogy mit szól majd az öreg szüle. Egyet hörpint
+belőle az öreg, kettőt hörpint belőle az öreg; hol a fiát nézi, hol
+az italt nézi; be nagy az öröme, hát a boldogsága.</p>
+<p>Egy szomszéd toppant be hozzájuk, hadd örüljön az is,
+megkínálják borral és elmondják neki a csodaital titkát.
+Házról-házra szalad a jó hír és ahány embere a falunak, mind az
+öregékhez siet; amíg tart az italban, minddel kóstoltatják. De im,
+hogy kiürült a kobak, hát csak beleszagolgatnak és nagyokat néznek
+egymásra.</p>
+<p>Korán kél másnap a favágó és siet az erdőre, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> hogy
+friss erővel lásson a munkához. Kobakot is visz magával, kissé
+nagyobbacskát, hogy meglegyen majd estére a nagy öröm. Odaér az
+erdőbe és amint közelében a forrásnak, hát uramfia, ott sürgölődik
+egy pár falubéli. Kinek veder a kezében, kinek korsó, kinek meg
+kancsó, hogy majd ők is merítenek abból a forrásból.</p>
+<p>Suttyomban jött a legelső, suttyomban a második is, utána meg a
+harmadik, és külön-külön mind azt hitte, hogy túljárt a többinek az
+eszén. Bosszankodott is az első, amint meglátott egy másodikat és
+bosszankodott a kettő, amikor egy harmadikat pillantottak meg és
+külön-külön is bosszankodott valamennyi, de meg restelkedtek is egy
+kissé.</p>
+<p>Jót nevetett magában a favágó és félrehúzódott tőlök, hogy ne
+kelljen őelőtte restelkedniök.</p>
+<p>Jócskán lehettek már együtt, majdnem a java falu, amikor
+elmosolyogja magát az egyik, hogy sose restelkedjenek most már
+egymás előtt. El is nevette magát valamennyi.</p>
+<p>– Azért jöttünk, mert megannyian egyet akartunk, – szólal meg
+egy ravaszképű. – Töltsük meg az edényeinket és úgy induljunk
+visszafelé.</p>
+<p>– Innánk előbb egyet, – szólal meg egy másik – ha már mellettünk
+az ital.</p>
+<p>Le is guggol már a forrás mellé, telemeríti a kobakját és – ó,
+be jó lesz – hörpint egyet belőle. Nem szól egy szót se, csak
+mereszti a szemét és megint hörpint egyet. Még nagyobbat bámul, egy
+harmadikat is hörpint.</p>
+<p>– Víz van ebben, – ordítja el magát – tiszta víz ez, semmi más.
+Csúffá tettek bennünket, bolondot űztek belőlünk. Hol az a favágó,
+– kiáltja – annak <span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
+"Page_124">-124-</a></span> lássuk el a dolgát. Ő találta ki a
+forrást, fürösszük hát meg benne.</p>
+<p>Volt esze a legénynek, hogy egy szikla mögé surrant, onnan
+tartotta őket szemmel.</p>
+<p>Csak ránézni kellett arra a sok emberre. Mintha gyanuperrel
+éltek volna, sorra odamennek a forráshoz és egymásután kóstolgatnak
+belé. Víz volt biz az megannyijának, nem pedig a várva-várt
+<i>szake</i>. Lógott is az orruk, amint hazafelé bandukoltak; egy
+szó nem sok, annyit se szóltak egymáshoz, de még azt is lassan
+mondták.</p>
+<p>Most már a legény is előmerészkedett a rejtekéből.</p>
+<p>– Tán csak álmot láttam, – gondolja magában – és csak most
+ébredtem valóra. Álom lett hát volna az egész?</p>
+<p>Egyet dörzsöl a két szemén, körülnéz, a forrás egyre ott bugyog
+előtte.</p>
+<p>– Már csak megkóstolom a vizét – mondja, és veszi a kobakját,
+telemeríti és amint megízleli, biz az nem víz, hanem a legpompásabb
+<i>szake</i>-ital, akárcsak a tegnapi. Annak is maradt a forrás,
+ahányszor csak merített belőle.</p>
+<p><i>Szake</i>-italt merítgetett, amikor csak kedve tellett,
+mindenki más vizet látott, nem <i>szake</i>t, de vizet ivott.</p>
+<p>Jó messze eljutott a csodaforrás híre, a <i>mikádó</i> is
+meghallotta egy nap. Hivatja a derék favágót és minden jóval
+megjutalmazza, hogy apját, anyját úgy gondozta.</p>
+<p>Szent hely lett a csodaforrás és ahány gyerek, ahány szüle, mind
+elmegy a szentelt helyre, szeretetért imádkozni, szeretetben
+boldogulni. <span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
+"Page_125">-125-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Téli hónap szamócája.</h2>
+</div>
+<p>Messze helyen egy kis házban, éldegélt egy özvegy asszony. Két
+szép lánya is volt neki; az egyiknek, nagyobbiknak
+<i>Hófehérke</i>, a másiknak, kisebbiknek <i>Rózsabimbó</i> volt a
+neve. Mostohalány volt a nagyobb, úgy is bánt az anyja vele; csak a
+másik, a kisebbik, az volt anyja szemefénye. <i>Rózsabimbó</i>
+talpig selyemruhácskában páváskodott, <i>Hófehérke</i> durva
+daróclebernyegben késő estig dolgozgatott. Szófogadó volt a
+nagyobb, alázatos, naplopó volt a kisebbik, akaratos. Minden munkát
+ő végzett el, <i>Hófehérke</i>; egész nap csak lustálkodott a
+bimbócska s a nénjét sem szenvedhette.</p>
+<p>Tél közepén járt az idő, napok óta hullott a hó; térdig érve
+jártak benne, fujdogált a jeges szellő. Napkeltekor a nagyobbik a
+konyhában sürgött-forgott, teát főzött, edényt mosott; a kisebbik
+jó melegben bábuival játszadozott. Azt mondja egy hideg reggel
+<i>Rózsabimbó</i> az anyjának:</p>
+<p>– Szamócára éheztem meg, jaj be ennék egy-két szemet.</p>
+<p>– Kerestetek, lelkem lánykám, – szólt az anyja s a másikat a
+konyhából bekiáltja.</p>
+<p>Megtörli két munkás kezét és úgy nyit be <i>Hófehérke</i>.
+<span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
+"Page_126">-126-</a></span></p>
+<p>– Mit parancsolsz, édesanyám? – kérdezgeti szíves szóval.</p>
+<p>– Szamócára éhezett meg a bimbócska, kint a mezőn láss utána,
+teljék be a kívánsága.</p>
+<p>Tréfaszónak hiszi a szót a nagyobbik:</p>
+<p>– Édesanyám, télidő van, térdig érő hómezőben nem terem meg a
+szamóca.</p>
+<p>Mérgesen rivall rá anyja:</p>
+<p>– Ne akarj te mindent tudni, mindenben csak ellenkezni; takarodj
+ki a mezőre, szamócát hozz, értetted-e?</p>
+<p>Kimegy a lány a konyhába, a konyhából az úccára, az uccáról ki a
+rétre, térdig érő hóesésbe. <i>Hófehérke</i> megy-mendegél, hideg
+hó a térdéig ér és amint el-eltünődik, árva sorsán keseredik,
+egyszerre csak nagy hirtelen, ott terem egy öregecske. Vállig lóg
+le hosszú haja, hófehér a nagy szakálla; néz a lányra szelíd
+szemmel, szól hozzája nyájas szívvel.</p>
+<p>– Sose búsulj, sose aggódj, a sorsodon sose rágódj; elvezetlek
+én egy helyre, szamócás kis kertecskébe.</p>
+<p>Hófehérke csodálkozik, szólásra sem bátorkodik. Elől megy az
+öreg ember, utána meg Hófehérke s kisvártatva el is jutnak, réten
+túl egy kertecskébe. Amint oda megérkeznek és egy kicsit
+megpihennek, egyet tapsol két kezével, felfelé néz két szemével,
+fehérhajú öreg ember.</p>
+<p>Mint a villám olyan fürgén, pattan elé ifjú legény, vállig lóg
+le sötét haja, feketéllik a szakálla. Ámul-bámul <i>Hófehérke</i>,
+azt se tudja, mi van vele.</p>
+<p>– Ne ámuldozz, kis leánykám, ne csodálkozz kis árvácskám; tudd
+meg hát, hogy ki vagyok én, hogy ki ez az ifjú legény. Tél havának
+vagyok én az <span class="pagenum"><a name="Page_127" id=
+"Page_127">-127-</a></span> istenkéje, nyár havának ez a legény, az
+én fiam az istene. Megesett a szívem rajtad s egy tapssal, egy
+imádsággal felköltöttem a fiamat, hogy szamócát adjon neked,
+kosárkádat megtölthessed.</p>
+<p>Odaszól a legénykének, nyári hónap istenének:</p>
+<p>– Érlelj gyorsan szamócákat, édeseket, pirosakat.</p>
+<p>Nyár havának istenkéje egyet tapsol két kezével, felfelé néz két
+szemével s ha nem látnád, el se hinnéd: napfény ragyog a kék égen,
+hó elolvad mezőn, réten; pára száll fel puha földből, fű, fa, virág
+mind kizöldül; levelet hajt az ágacska, kivirít a virágocska; nyári
+szellő lengedezik, százszín lepke ébredezik; döngicsélnek a
+méhecskék, csattognak a fülemülék. Réten túl egy kis kertecske,
+szamóca piroslik benne.</p>
+<p>– Gyorsan szedd a szamócákat, színig töltsed kosárkádat, – szól
+a lányhoz az istenke.</p>
+<p>Munkához lát <i>Hófehérke</i> s mind leszedi a szamócát,
+megtölti a kosárkáját. Készül aztán hazafelé s amint néz a kis kert
+felé, volt két isten, nincs két isten. Ahogy jöttek, úgy tüntek el,
+fű, fa, virág úgy virult el s nyár helyébe megint tél lett,
+mindenfelé hó fehérlett.</p>
+<p>– Álmot láttam, tündérálmot, – szól a lányka révedezve s amint
+ránéz a kosárra, mint a kláris, úgy piroslik téli hónap
+szamócája.</p>
+<p>Összeteszi a két kezét, imádja a két istenkét, megvédőjét
+szükségében, segítőjét inségében. Siet aztán az útjára, hó előtte,
+hó utána s viszi haza szamócáját, otthonlévők vágyódását.</p>
+<p>Nagyot hökken édesanyja, a szamócát amint látja, s alig hisz a
+két szemének.</p>
+<p>– Csakugyan találtál volna hóban érő valóságos szamócákat?
+<span class="pagenum"><a name="Page_128" id=
+"Page_128">-128-</a></span></p>
+<p>– Valódinak valóságos, – bizonykodik <i>Hófehérke</i> –
+szamócának is szamóca.</p>
+<p>– Hol találtad? Honnan hoztad?</p>
+<p>– Túl a falun, egy kis kertben, ott terem a gyümölcsösben.</p>
+<p>– Mért nem hoztál akkor többet? – kérdezi a kapzsi asszony.</p>
+<p>– Kosárkámba nem is fért több, kertecskében nem is nőtt
+több.</p>
+<p>– Hazug a szód, a mondásod, – rivall rá a mostohája. – Néked
+kéne a többije, a legjava, az édese.</p>
+<p>– Nem hazudtam, valót mondtam, – feleli rá Hófehérke.</p>
+<p>– Megmutatom, hogy hazudtál, – forr a méreg az asszonyban, s
+odaszól a bimbójának, szamócázó lánykájának:</p>
+<p>– Menjünk mi a falun túlra, falun túl a gyümölcsösbe, friss
+szamócát szedegetni.</p>
+<p>Kéri lánya, <i>Hófehérke</i>:</p>
+<p>– Nagy a hideg, ne menjetek, kárt tehet a tél bennetek.</p>
+<p>– Hogy a javát te falhasd fel… – gúnyolódik anyja, húga.</p>
+<p>Kapja magát a mostoha s megy lányával, a kisebbel falun túlra,
+falun túl a gyümölcsösbe.</p>
+<p>Aggódik ám <i>Hófehérke</i>, szánakozik szívecskéje. Lesi, várja
+megjöttüket; jó késő már, csak nem jönnek.</p>
+<p>Siet a lány a konyhába, a konyhából az uccára, az uccáról ki a
+rétre, térdig hóban gyümölcsösbe.</p>
+<p>Elterülve egymás mellett, mostohája, húgocskája ott feküsznek a
+nagy hóban, hóba fagyva megfagyottan. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Papirsárkány eregető.</h2>
+</div>
+<p>Élt jó régen egy asszonyka, asszonynak egy gyerekfia. Indulatos
+egy kis fickó, anyjának szót nem fogadó.</p>
+<p>Papírsárkányt vett neki egyszer az anyja. Ember formája volt a
+sárkánynak, akár egy bálványé. Szalad a fiú a játékával, hogy
+eregesse fölfelé, de sehogyse ment a dolog. Szállt egy kicsit,
+szálldogált, aztán megint csak lecsapódott a földre.</p>
+<p>– Széttépem én ezt a rongyot, – kiáltja az akaratos, – ha nem
+éri el a tornyot.</p>
+<p>Még egyszer nekiereszti a sárkányt, szálldogál is egy darabig,
+amikor jön hirtelen egy szellőcske és a sárkányt egy nagy fához
+odacsapja. Magas fának a legcsúcsán, ott akadt meg a kis
+sárkány.</p>
+<p>– Ördögadta, – káromkodik a kis legény és mérgében olyan nagyot
+ránt a zsinegjén, hogy elszakadt, és a sárkány a magas fán
+rajtaragadt.</p>
+<p>Fa tetején a sárkányka mintha kissé mosolyogna s mintha kedve
+telne benne, hogy a szellő ide-oda himbálgatja.</p>
+<p>– Megrontom én a kedvedet, csak vigyorgasd a képedet, – kiáltja
+az indulatos s felragad egy kődarabot, nagy haraggal felé dobja,
+fel a fára, a csúcsára. <span class="pagenum"><a name="Page_130"
+id="Page_130">-130-</a></span></p>
+<p>Sárkánynak a szívetáját találta el a kődarab. Nevet rajta a
+legényke, szedegeti össze a sok kavicsot és sorra dobálgatja
+fölfelé. Szegény sárkány képe, karja, a dereka meg a lába
+össze-vissza cafatozva. S fa tetején a sárkányka mintha nyögne,
+bosszankodna.</p>
+<p>Meghallja az anyja a nagy lármát, odaszalad a fiához s kérdi
+tőle:</p>
+<p>– Hát megint már mit műveltél?</p>
+<p>– Semmit, – mondja a fiúcska. – Nagy mihaszna az a sárkány, biz
+én a végére jártam.</p>
+<p>– Még csak minap vettem neked s máris csupa ronggyá tetted, –
+korholja az anyácskája.</p>
+<p>– Ottragadt a fa tetején, onnan vigyorgott le felém, – menti
+magát a makrancos.</p>
+<p>– Ó, ha nekem szóltál volna, a fáról leszedtük volna s szegény
+fejét egy-kettőre teljes rendbe hoztuk volna.</p>
+<p>– Nem kár érte, – szól a fia dacoskodva.</p>
+<p>– Sárkány szívét megsebezted, hátha számonkéri tetted s eljön
+hozzád éj idején – szól aggódva édesanyja.</p>
+<p>– Sose jön ő többé elő, – mond nyugodtan a fiúcska.</p>
+<p>– Ártatlanban nagy kárt tettél, vétek, amit elkövettél, s ha az
+éjjel meglátogat, bizony-bizony megfojtogat, – inti anyja komoly
+hangon.</p>
+<p>Megborzong a kis kegyetlen és félig már meg is bánta, hogy a
+sárkányt bántogatta. Odalépked az anyjához s arra kéri, hogy a
+romlott sárkány helyett vegyen neki egy másikat, egy még
+szebbet.</p>
+<p>– Hogy annak is lelkét vegyed, éppúgy azt is megszenvedtesd?
+<span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
+"Page_131">-131-</a></span></p>
+<div class="figcenter" style="width: 367px;"><a href=
+"images/i004hq.png"><img src="images/i004.png" alt=
+"Papirsárkány eregető." title="Papirsárkány eregető." /></a>
+<p class="caption">Papirsárkány eregető.</p>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
+"Page_132">-132-</a></span></p>
+<p>– Soha többé, – szól a fiú, – csak még egyet be szeretnék.</p>
+<p>Anya szíve mit tehet mást, vásárol egy másik sárkányt s odaadja
+a fiának.</p>
+<p>Este lett, a nap leszállott, sárkánnyal már nem játszhatott.
+Lefekvéskor elővette s ágya mellé, vánkosára lefektette. Egyre az
+járt az eszében, hogy másnapra virradatra megint sárkányt
+eregethet. Feje mellett az új sárkány, úgy aludt el a legényke.</p>
+<p>Éjfél után lehetett már s egyszerre csak azt érzi, hogy
+csoszognak a feje mellett, beszélnek az ágya mellett.</p>
+<p>– No te fiú, te telhetetlen, – ébreszti egy ijesztő hang.</p>
+<p>– Ki az, mi az? – szól a fiú megrezzenve, megrettenve, s amint
+nyitná a két szemét s összeszedné minden eszét, a minapi tépett
+sárkány, ott előtte mint egy bálvány, rámereszti tűzben égő,
+villámszóró két nagy szemét, felé tátja tágra nyitott öblös száját,
+felé szegzi éles karmát, hórihorgas két nagy karját s dörgő hanggal
+kiált rája:</p>
+<p>– Fejem kővel dobáltad meg, szívem táját sebezted meg, ruhámat
+szétszakítottad, testemet szétmarcangoltad. Megfizeted nagy
+bűnödet, leharapom a fejedet.</p>
+<p>S vicsorítja már a fogát, tátogatja éhes száját.</p>
+<p>– Jaj a sárkány, jaj a lelke, – gondolja nagy rémüldözve s
+kiáltana, de nincs hangja; menekülne, de nincs lába.</p>
+<p>Félőrülten rémültében belemarkol a sárkányba, beleragad a hajába
+és ahogy csak telik tőle, egyre rántja, ráncigálja. Sárkány teste
+szakadozik, nagyot zizeg s összeomlik. Vérszemet kap a fiúcska,
+vérbeborul <span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
+"Page_133">-133-</a></span> szeme-arca s rátapos a sárkányára, két
+lábával rúgja, zúzza.</p>
+<p>S ím, egyszerre megébredve, hallja anyja hangját, szavát,
+ijedező kiáltását:</p>
+<p>– Mi baj megint? Mit műveltél? Fektemből felijesztettél!</p>
+<p>Mély álmából most ébred fel, megriadva most rezzen fel és a fiú
+amint szétnéz, hát meglátja, hogy ott hever lent a földön,
+megrugdosva, széttaposva, össze-vissza szakadozva, minap esti új
+sárkánya.</p>
+<p>Szíve dobban, eszmélkedik, szégyenszemre szégyenkezik, nekipirul
+halvány arca s röstelkedve szólal szava:</p>
+<p>– Sárkány lelkét megbántottam, nagy bűnömért meglakoltam.
+<span class="pagenum"><a name="Page_134" id=
+"Page_134">-134-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Urasima, a halászlegény.</h2>
+</div>
+<p>Élt egyszer egy jószívű halászlegény, <i>Urasima</i> volt a
+neve. Mindennap kievezett volt a tengerre és napestig egyebet se
+tett, mint hogy halászgatott. Apja-anyja öreg volt már és azért
+küzdött, azért fáradt, hogy ellássa az öregeket. Épp visszatérőben
+volt egyszer a tengerről, amikor hallja, hogy egy csomó apró ember,
+fiú- meg lánysereg, ugyancsak sikongat a parton. Kilép a
+csónakjából és odaigyekszik hozzájuk, hogy mért csapnak olyan nagy
+lármát. Közéjük megy, hát egy teknősbéka van a kezükben és egyre
+pacskolják a teknőjét. Megsajnálja a halász az állatkát és rászól a
+gyerekekre:</p>
+<p>– Nem sajnáljátok azt az ártatlan teknőskét? Tüstént hagyjátok
+abba és dobjátok vissza a vízbe!</p>
+<p>Még a gyerekeknek állt feljebb.</p>
+<p>– Mi találtuk ezt a teknősbékát, senkinek semmi köze hozzá, –
+feleselik vissza.</p>
+<p>Másként próbálkozik a legény és azt mondja a gyerekeknek:</p>
+<p>– Megveszem én tőletek azt a teknősbékát, adjátok el nekem.</p>
+<p>Eladták neki az állatkát és lódulnak hazafelé, hogy jól sikerült
+a vásárjuk. <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span></p>
+<p>Kezébe veszi a halász az állatkát, símogatja, cirógatja és így
+szól hozzá:</p>
+<p>– Ó, szegény kis teknőske, ha idejében meg nem jövök, a kezük
+közt pusztultál volna el. Most pedig siess a társaidhoz és jobban
+vigyázz magadra, hogy a kezük ügyébe ne kerülj a gyerekeknek.</p>
+<p>Azzal leteszi az állatkát a földre, hogy visszamásszék a vízbe,
+vízbeli otthonába. Jó darabig még szemmel kíséri és csak akkor
+nyugodott meg a legény, mikor jó bent volt az állatka a vízben.
+Aztán fogta magát és ment ő is hazafelé, szigetbeli otthonába.</p>
+<p>Másnap ismét elment halászni és hogy, hogy nem, jó messze
+elmerészkedett a tengerre. Tűzött a nap tikkasztóan, fáradt is volt
+és addig-addig bóbiskolt, míg elnyomta az álom és elaludt a
+csónakjában.</p>
+<p>Egyszerre csak, mintha emberi hangot hallana. Felrezzen,
+körültekint, sehol senki, semmi.</p>
+<p>– Tán álmodtam, – gondolja magában.</p>
+<p>Megint csak el-elbóbiskol és alighogy behúnyja a szemét, mintha
+elkiáltaná magát valaki, hogy:</p>
+<p>– <i>Urasima</i>, hé, <i>Urasima!</i></p>
+<p>Még jobban megriad, még jobban széttekint, hát egy teknősbéka
+tekintget ki a vízből.</p>
+<p>– <i>Urasima</i>, – szólal meg újfent a teknősbéka – én vagyok
+itt, akinek tegnap mentetted meg az életét. Azért jöttem elő, hogy
+megköszönjem a nagy jóságodat.</p>
+<p>– Van is azon mit köszönni, – feleli a halász – szót se érdemel
+az egész. Véletlenül arrafelé haladtam és annak köszönheted a
+megszabadulásodat.</p>
+<p>– Nem, – mondja a teknősbéka – te vagy a megmentőm, neked
+köszönhetem az életemet. Ha nem volna ellenedre, elvezetnélek
+valahová. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
+"Page_136">-136-</a></span></p>
+<p>– Hová? – kérdi <i>Urasima</i>.</p>
+<p>– Hallottál-e valaha a sárkánypalotáról? – kérdi a
+teknősbéka.</p>
+<p>– Hallani hallottam, – feleli a halász – de látni még nem
+láttam, pedig egész nap a tengeren őgyelgek.</p>
+<p>– No hát, oda vezetlek én el, – mondja neki a kis teknősbéka. –
+Ülj csak rá a hátamra.</p>
+<p>Kiszáll a legény a csónakjából, ráül a teknősbékára és úgy
+kezdik el az úszást, mintha kergetnék őket. Addig úsztak, addig
+igyekeztek, míg egy ragyogó nagy palotához nem értek, annak is a
+kapujához. Alighogy odaérnek, már nyílik előttük a kapu és fogadja
+őket a sok halász- meg szolgaféle ember.</p>
+<p>– Üdvözlégy, <i>Urasima</i>, – mind azt kiáltja oda neki.</p>
+<p>Ugy megzavarodott a halászlegény, hogy azt se tudta, mi van vele
+és hogy csakugyan neki szól-e a nagy megtiszteltetés. Hát még
+amikor karon ragadják és úgy vezetik a palotába, palotabeli nagy
+szobába. Összeszedi magát és ahogy széttekint, vajjon kit pillant
+meg maga előtt?</p>
+<p><i>Ottohime</i> állt előtte, a tenger istenasszonya.</p>
+<p>Szinte elállt a halász lélekzete és szólni akart valamit, de
+csak hebegni is alig tudott valamicskét.</p>
+<p>– A legkedvesebb szolgámat, az én kengyelfutómat, azt mentetted
+meg a minap, – szólalt meg <i>Ottohime</i> – hála neked érte, te jó
+halászlegény. Vendégem vagy, úgy járj-kelj a palotámban, akárcsak
+otthon lennél.</p>
+<p>– Szégyellem magam, – feleli <i>Urasima</i> – hogy ennyire
+megtisztelsz. Csekélyke dolgot cselekedtem én, nem érdemlem a nagy
+jóságodat. <span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
+"Page_137">-137-</a></span></p>
+<p>Hiába szabadkozik a legény, vendégnek marad a palotában. És ime,
+már tálalják a sok drága ételt, töltik a sok ritka italt és
+étel-ital után tánc meg hajrá járja. Egyik ámulatból a másik
+bűvöletbe, azt se tudja a legény, hogy mit nézzen meg előbb.</p>
+<p>Kézenfogja <i>Ottohime</i>, az istenasszony és teremből terembe,
+sorba mutogat meg neki mindent. Szinte támolyogva tért nyugalomra
+és támolyogva ébredt, úgy elvakította a sok ragyogó fényesség.</p>
+<p>Másnap megint megvendégelik, harmadnap azonmód, és miközben éli
+világát, még az otthonáról is majdhogy meg nem feledkezik.</p>
+<p>Jó néhány napja lehetett, amikor hirtelen csak eszébe jut az
+otthona és úgy elfogja a nagy vágyódás, hogy mindenképpen haza
+szeretne nézni. Odabátorkodik <i>Ottohime</i> elé és búcsút akar
+tőle venni. Hiába marasztalja az istenasszony, hiába kéri-kérleli,
+nincs többé maradása, az otthonára vágyakodik.</p>
+<p>– Már látom, – mondja végül <i>Ottohime</i> – hogy nagy az
+elvágyakozásod. Nem bánom, eriggy hát az otthonodba, édes szüléd
+hajlékába. Ajándék nélkül azonban nem engedlek el.</p>
+<p>Azzal elővesz egy aranyládikót és odaadja a halásznak.</p>
+<p>– Tiéd ez a ládikó, – mondja neki <i>Ottohime</i> – de valahogy
+ki ne merd nyitni, mert póruljárhatsz vele! Ha pedig vissza akarnál
+egyszer jönni, állj oda a tenger mellé és szólongasd a teknősbékát.
+Ha a láda érintetlen, hívó szódra megjelenik és ismét elhoz ide
+hozzánk.</p>
+<p>Fogja <i>Urasima</i> a ládikót, elbúcsúzik <i>Ottohimé</i>től
+meg az embereitől és készülődik hazafelé. Kilép a kapun, hát ott
+várja már a teknősbéka. Ráül a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> hátára és addig úsznak,
+úszdogálnak, míg el nem jutnak a parthoz, ahonnan a minapában
+indultak volt el. A teknősbéka aztán visszatér, a legény meg
+szétnéz és bámulja a járókelőket.</p>
+<p>– De különös, – gondolja magában – hogy csupa idegen arcot
+látok, mintha másunnan jöttek volna ide.</p>
+<p>Anyjához-apjához siet, hát ott is idegenekre talált. Megremeg a
+szíve és fut a rokonaihoz, onnan az ismerőseihez, idegen ott
+mindenki. Megállít az uccán egy embert és azt mondja neki:</p>
+<p>– Én <i>Urasima</i> vagyok; mondd, mi van a szüleimmel meg a
+rokonaimmal?</p>
+<p>Nagyot néz rá az ember és csodálkozással feleli neki:</p>
+<p>– Ne tréfálkozz, pajtás. <i>Urasimá</i>ról hallottam ugyan
+egyetmást, de rég volt az, mikor ő még élt.</p>
+<p>– Már pedig én vagyok <i>Urasima</i>, – feleli a megdöbbent
+legény. – Ne űzz gúnyt belőlem. Innen indultam el egypár napja és
+épp most vagyok visszatérőben.</p>
+<p>Furcsa szemmel néznek egymásra, egyik se szól egy szót se. Aztán
+megint elülről kezdi a legény, de sehogyse boldogulnak egymással.
+Senkise ismeri a legényt, csak a hírét hallották valamikor, azt se
+tudják már, hogy mikor. Megzavarodik a szegény halász és siet
+vissza a parthoz; jobbra nézeget a falu felé, balra nézeget a
+tenger felé.</p>
+<p>Egyszerre csak eszébe jut az aranyládikó és fúrja a kiváncsiság,
+hogy vajjon mi lehet benne. Hiába <i>Ottohime</i> intelme, biz ő
+kinyitja, úgy sincs már a földön senkije. Azzal fogja a ládikót és
+amint nagy szívdobogva felpattantja, vajjon mi van benne?
+<span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
+"Page_139">-139-</a></span> Semmi egyéb, csak bíboros gőz, piros
+színű füstfelhőcske. Nézegeti a ládikót és amint a markában tartja,
+megpillantja saját kezét. Ugy össze van zsugorodva, olyan ráncos,
+olyan csontos, akárcsak egy aggastyáné.</p>
+<p>Kis patak volt a közelében, odasiet a tükréhez, belepillant, hát
+egy fonnyadt, elsárgult arc, az néz vissza reá. Megroggyannak a
+térdei és amint a fejéhez nyúl, fehér fürtbe ragad a keze, és amint
+az arcához nyúl, barázdákat érez rajta. Mintha önnönmagától
+borzadozna, elkullog a falujába, mert fogytán az ereje, a tengerhez
+vánszorog el. <i>Ottohime</i> jut eszébe, hátha visszatérne
+hozzá.</p>
+<p>– Jer elő, kis teknősbéka, – szólongatja állatkáját, de hiába
+hívó szava, nincs már többé teknősbéka, szertefoszlott a
+varázsa.</p>
+<p>Azzal hátra elhanyatlik, élet nélkül összeesik.</p>
+<p>Mai nap is jár a híre, volt egy ifjú halászlegény,
+<i>Urasima</i> volt a neve, ki szüleit úgy szerette, hazáját meg
+úgy imádta, hogy otthagyott mindent érte, szép palotát,
+istenasszonyt, holtig tartó boldogságot. Ha egy ifjú útrakel ma,
+arra intik a szülei: bármi nagy lesz szerencséje, hazáját meg
+házanépét soha, soha ne felejtse. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kőfejtő és hegyiszellem.</h2>
+</div>
+<p>Volt egyszer egy legény, aki azzal kereste meg a mindennapi
+kenyerét, hogy kiment az erdőbe és köveket fejtett ki a hegyekből.
+Hazacipelte és kőfaragóknak adogatta el, azok meg sírköveket meg
+egyébféléket faragtak ki belőle. Csekélyke volt ugyan a keresete,
+de a kevéssel is beérte.</p>
+<p>Egy hegyiszellem lakott volt azon a környéken és nem egyszer
+történt, hogy az emberek előtt is meg-megmutatkozott s ügyes-bajos
+dolgaikban még segítségükre is volt. Nem is egy eset áldja az
+emlékét.</p>
+<p>Dolga akadt egyszer a kőfejtőnek. Sírkőnek valót cipelt be a
+városba és amint viszi a megrendelőjéhez, egy dúsgazdag emberkéhez,
+hát csak elállt a szeme-szája a nagy csodálkozástól. Milyen szép
+egy házat látott, milyen szép volt minden rajta, csupa selyem az
+ágy benne. Búsan tért vissza a hegyek közé s fáradozik,
+munkálkodik, közbe-közbe keservesen sóhajtozik.</p>
+<p>– Hej, ha én is gazdag lennék, pirosselymes ágyban hálnék,
+akárkivel nem cserélnék.</p>
+<p>Még jóformán ki se sóhajtotta magát, amikor egyszerre csak
+megszólal valami a levegőben és azt mondja neki: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span></p>
+<p>– Teljesedjék a kérésed, gazdag ember lesz belőled.</p>
+<p>Elbámészkodik a kőfejtő és arra néz, ahonnan a hang
+lehallatszott. Nem lát biz ő egy fia lelket se. Fogja aztán a
+csákányát meg a kalapácsát és hazafelé ballag, hogy pihenjen egyet
+a munkája után. Be nagyot nézett, amint haza megérkezett. Kunyhó
+helyett palotája, milyen szép volt minden rajta, piros selyem a
+párnája. Kényelembe veti magát a legényünk és egy-két nap meg
+egy-két hét, úgy megszokta a jómódot, mintha mindig úgy élt
+volna.</p>
+<p>Üldögél egy nap a kertjében, élvezi a boldogságát. Ugy tűzött
+volt a nap, úgy égettek a sugarai, hogy még az uccára se lehetett
+kimenni. Csakhogy éppen ki-kipillantgatott, hogy mi történik a nagy
+világban. Egy <i>sogun</i> haladt épp el a kíséretével. Szolgahad
+meg lovascsapat volt egy gyaloghintó körül, a hintóban a
+<i>sogun</i> ült, legyezővel legyezgették, hogy a meleg megkímélje.
+Arany volt a csillogása, drágakő a ragyogása.</p>
+<p>Kelletlenül nézett szét a kőfejtő és mikor már elhaladt volt a
+nagy díszmenet, így sóhajtgatott a gazdaggá lett kőfejtő:</p>
+<p>– Hej, ha én is <i>sogun</i> lennék, gyaloghintón pompázhatnék;
+legyezőkkel legyeznének, napsugártól kímélnének.</p>
+<p>Egyszerre csak megszólal a hegyiszellem és azt kiáltja a legény
+felé:</p>
+<p>– Teljesedjék a kérésed, <i>sogun</i> váljék tebelőled.</p>
+<p>Egy-kettőre <i>sogun</i> lett a kőfejtőből. Volt nagy földje,
+nagy birtoka, hozzávaló palotája. Szolgahad <span class=
+"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> meg
+lovascsapat volt a rendes kísérője s akkor szállt a hintajába,
+amikor éppen kedve tellett. Legyezőkkel legyezgették, napsugár hogy
+ne érhesse. És ime, még se volt megelégedve a sorsával.</p>
+<p>Körülnézett, vizsgálódott s egyre azon törte a fejét, mikép
+lenne még jobb dolga. Felnézett a kék égre, ragyogott a tündöklő
+nap és ahova sugara ért, minden égett, perzselődött. S midőn látta,
+megérezte, hogy mint barnul naptól az arca, felkiáltott
+nagymérgesen:</p>
+<p>– Hej, ha égen nap lehetnék, sugarammal sütnék-tűznék.</p>
+<p>Megint megszólal a hegyiszellem:</p>
+<p>– Teljesedjék a kérésed, fénylő nap lesz tebelőled.</p>
+<p>Napként ragyogott a kőfejtő az égen és úgy öntötte égő sugarait,
+hogy földön füvet leégetett, fát, virágot perzselgetett. Barnára
+égett mindenki, ha <i>sogun</i>, ha napszámos.</p>
+<p>Idővel ám lelohadt a kedve és elégedetlenkedni kezdett a
+sorsával. Felhő bukkant egynap elő, hogy megvédjen zöld erdőket és
+izzadó embereket. A nap arcát betakarta, a zöld termést letakarta,
+hűvös szellők lengedeztek, madarak dalt zengedeztek.</p>
+<p>Felfortyant a nap haragja s toporzékolt nagy dühében, hogy egy
+ilyen foltos felhő, sugarait mind felfogja.</p>
+<p>– Hej, ha felhő lehetnék én, – kiáltozza a kőfejtő – be hatalmas
+lennék is én.</p>
+<p>Alighogy kimondta a kívánságát, már megszólal a
+hegyiszellem:</p>
+<p>– Teljesedjék a kérésed, felhő legyen tebelőled. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span></p>
+<p>Felhő lett a kőfejtő nap és odaterült a nap alá, a föld fölé.
+Felfogdossa a nap sugarát, és mily nagy volt az ő öröme, mikor a
+föld zöldelőben, a fák meg bokrok rügyezőben, színes virág
+pompázóban. Mindezzel ő nem érte be, mikor oly nagy a hatalma. Esőt
+küldött le a földre s napokon meg heteken át nagy cseppekben
+zuhogott le. Patak, folyó mind megdagadt, gát meg töltés
+összeomlott, rétet, mezőt elárasztott. Hullám borul a földekre s
+magával ragad mindent, ami csak útjába kerül.</p>
+<p>Csak a szikla állt mereven s gúnyolódva nézett végig a hömpölygő
+áradaton. Fogta magát egy nagy hullám, nekirontott tajtékozva, de a
+szikla állt szilárdan, kár nem esett semmi benne. Elámulva kiáltott
+fel a kőfejtőből lett felhő:</p>
+<p>– Ki erősebb énnálamnál? Ha a szikla az erősebb, én is az
+akarnék lenni.</p>
+<p>Hegyiszellem szava hallszik:</p>
+<p>– Teljesedjék a kérésed, kőszikla lesz tebelőled.</p>
+<p>Büszkén állott a kőszikla, gyönyörködött hatalmában. Akár forrón
+sütött a nap, akár zápor mosta falát, meg se moccant a
+helyéből.</p>
+<p>Szétnézett egy nap a szikla, hát zajfélét hall odalent, és
+amikor lepillantott, mit lát meg a szikla alján? Egy kőfejtő fog
+egy csákányt s olyat csap a sziklatestbe, olyat vág a sziklafalba,
+hogy darabban hullnak róla s mennydörögve gurulnak le.</p>
+<p>– Mi történik hát énvelem? – kiált fel a sziklalegény. – A
+kőfejtő a csákánnyal erősebb, mint én, a szikla? Inkább akkor ember
+lennék s én vagdosnám a sziklákat. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_144" id="Page_144">-144-</a></span></p>
+<p>Megszólal a hegyiszellem, hogy legyen meg, amit óhajt, s amint
+térül, amint fordul, kőfejtővé lett a szikla, követ fejthet, követ
+vághat.</p>
+<p>Verejtékes homlokával folytatja a mesterségét, fáradozó két
+karjával vagdos sziklát, kemény követ, s mert sorsában
+megnyugodott, hegyiszellem se szól többé. Azzá lett, mi régebben
+volt, követ fejtő munkáslegény. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_145" id="Page_145">-145-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A hold és a denevérek.</h2>
+</div>
+<p>Hegyek ormán fényesedik, <i>Ujholdacska</i> megszületik. Lent a
+földön, dombok alján, sziklafalak hasadékán, sűrű erdő sötétjében,
+mély barlangok legmélyében, fel-felrebben egy szürkécske, feje,
+szárnya sötétecske. Azt hinnéd, hogy négy lábon jár, vélnéd, egy
+kis szárnyas madár. Pedig ő a denevérke, kis holdacska
+ellensége.</p>
+<p><i>Holdacska</i> elmosolyodik, szürkécskékkel tréfálkozik. Ha
+kibújnak a fészkükből, akkor ő is előderül; ha megtérnek odujokba,
+holdacska is a nyomukba.</p>
+<p>Megint egy nap, úgy mint máskor, alkonyatkor, napnyugváskor,
+kongnak-bongnak a harangok, kigyulladnak a lámpások, denevérek
+éledeznek, álmaikból ébredeznek.</p>
+<p>– Lement a nap, kimehetünk, fészkünkből kirepülhetünk, – szól az
+egyik szürkeszárnyú.</p>
+<p>– Csak a másik még ne jönne, fényével ne derengene, – szól a
+másik sötétképű.</p>
+<p><i>Holdacska</i> már harmadnapos, vándorútján vigyázatos; felhők
+között el-elbújkál, fűzfák közül kikandikál.</p>
+<p>– Álomszuszék denevérke, – mosolyog a röpkedőkre – hol maradtok,
+hová késtek? Mindj itthagylak benneteket. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span></p>
+<p>– Ó, te nyápic holdágacska, – mordulnak a sarlócskára, – mit tud
+a te soványságod, éhenkórász sápadtságod?</p>
+<p><i>Sarlócska</i> elröstelkedik, felhő mögé rejtőzködik.
+Kisvártatva előbukkan, a lábával egyet toppan s azt mondja a
+denevérnek, fénytől félő ellenfélnek:</p>
+<p>– Bolond ésszel azt ne hidd ám, hogy megmarad sovány formám.
+Nagyot növök én holnapra, még nagyobbat másodnapra s addig-addig
+gömbölyödök, míg kerekre meg nem növök. Akkor lesz ám a
+hadd-el-hadd, sovány voltom ócsárold csak.</p>
+<p>Nevetnek a denevérek, nem hisznek a szóbeszédnek.</p>
+<p>– Az <i>Ujhold</i> csak egy vesszőcske, a nap meg egy
+kerekecske; arra pedig mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony
+vesszőt szép kerekre kerekítsen.</p>
+<p>– Vagy ki tudja, – mondja a <i>Hold</i>.</p>
+<p>– Inkább arra legyen gondod, szél ne fújja el a kontyod, –
+gúnyolódik a denevér.</p>
+<p>– Hátha mégis csodamódon kikerekül sovány arcom? – tudakolja a
+<i>Holdacska</i>.</p>
+<p>– Ha pufókra dagad arcod, kérünk akkor bocsánatot, – szól a
+szürke gúnyolódva.</p>
+<p>– Nem addig a! – szól az <i>Ujhold</i> makacskodva. – Ha valóra
+válik a szóm, lesztek-e hű jobbágyaim?</p>
+<p>Elébb egyet gondolkoznak, egymás között tanakodnak.</p>
+<p>– Azok leszünk, – kiáltozzák, esküszóval bizongatják.</p>
+<p>– Jösztök is majd jobbágy szóra, köszönteni virrasztóra, – s
+indul a <i>Hold</i> az ég felé, hóval fedett hegyek megé.
+<span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
+"Page_147">-147-</a></span></p>
+<p>Arra sétált <i>Esthajnalka</i>, esthajnalnak szép csillagja, s
+így szól a sok denevérhez, zsákmány után röpkedőkhöz:</p>
+<p>– Denevérkék, oktalanok, odavan a szabadságtok.</p>
+<p>– Miért? – kérdik megütődve.</p>
+<p>– Nem <i>Ujholddal</i> beszéltetek?</p>
+<p>– Annak tettünk ígéretet.</p>
+<p>– <i>Holdnak</i> lesztek a jobbágya, – ijeszt rájuk
+<i>Esthajnalka</i>.</p>
+<p>Nem értik a denevérek s nagy dacosan elrepülnek.</p>
+<p>Másnap este lesve-lesték, hogy <i>Sarlócskát</i> megnézhessék;
+ám egy felleg nagysietve <i>Ujholdacskát</i> el-befedte.</p>
+<p>– Mondtuk, úgy-e, hogy vesszőcske nem lehet egy kerekecske, –
+mondja büszkén egy denevér.</p>
+<p>– Nem nől, se nem gömbölyödik, szégyeltében rejtőzködik, – szól
+egy másik ostobácska.</p>
+<p>Harmadnapra újfent lesik, hogy <i>Sarlócska</i> megjelenik; ám
+felleges az ég alja, kis holdunkat betakarja. Pedig bentről
+leskelődik s napról-napra gömbölyödik.</p>
+<p>– Arra bizony mester nincsen, hogy egy vesszőt, vékony vesszőt
+szép kerekre kerekítsen, – ujjongnak a denevérek, s eresz alján,
+tenger partján jókedvükben keringenek. A sok dőre denevérke.</p>
+<p>Tizenhárom már az este, hogy a szürkék minden este lesték a hold
+jöttét-keltét, napról-napra növekedtét.</p>
+<p>Egy szép napon mi történik? Felleg fordul nyugat felé, s amint
+tisztul kelet felé, ezüst színnek fényessége, szétömlik a
+derengése. Éjszakának sötét <span class="pagenum"><a name=
+"Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> fátyla szertefoszlik
+halaványra. Denevérek hunyorgatnak, tátott szájjal pislogatnak s
+kelet felé bámultokban, elképednek ámultokban.</p>
+<p>Zajló tenger mély vizéből, hullámhegyek örvényéből, szálldogál
+egy gömbölyűcske, felcsillanó fényesecske. S amint egyre emelkedik
+s ezüst színe fényesedik, sugarai szétszóródnak és a vízben, ezüst
+vízben ezüstösen hullámoznak.</p>
+<p>– <i>Nippon</i>ország napos kertje, – szól az egyik
+denevérke.</p>
+<p>– Színig ezüst minden benne, – kiáltoz egy másik szürke.</p>
+<p>– <i>Napistenke</i> jött az égre, annak ragyog így a fénye,
+annak vakít fényessége.</p>
+<p>– Balga beszéd, – szól egy másik, mind között legokosabbik. –
+Reggel van a nap kelése, hajnalbeli ébredése.</p>
+<p>S hol beszélnek, hol hallgatnak, denevérkék ámuldoznak s napot
+tudnak a hold helyett, hol meg holdat a nap helyett. S amint néznek
+fel az égre, csodás égi fényességre, hangját hallják
+<i>Holdacskának</i>, minapesti <i>Sarlócskának</i>:</p>
+<p>– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e, bocsánatért? A minapi
+vétketekért?</p>
+<p>Denevérkék összenéznek s mintha mit sem értenének, egyre nézik a
+holdacskát, s azt se tudják, hogy a napot vagy pedig a holdat
+látják.</p>
+<p>A hold egyre emelkedik, ezüst színe fényesedik, s ismét hallják
+a <i>Sarlócskát</i>, harmadnapos <i>Ujholdacskát</i>.</p>
+<p>– Jobbágykáim, denevérkék, jösztök, úgy-e bocsánatért? Én vagyok
+az <i>Ujholdacska</i>, harmadnapos kis <i>Sarlócska</i>. Én vagyok
+ám a vesszőcske, <span class="pagenum"><a name="Page_149" id=
+"Page_149">-149-</a></span> én lettem ám gömbölyűcske. Valamelyes
+csodamódon kikerekült sovány arcom s addig-addig gömbölyödtem, míg
+napnyira meg nem nőttem. Jobbágykáim, denevérkék, jösztök úgy-e,
+bocsánatért?</p>
+<p>Szigorú lett a <i>Hold</i> képe, komollyá vált tekintete.
+Denevérkék megremegnek, bocsánatért esdekelnek, összefogják
+szárnyaikat, levetik a saruikat, meghajolnak, leborulnak,
+<i>Holdistennek</i> meghódolnak. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_150" id="Page_150">-150-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Jamagata ajándéka.</h2>
+</div>
+<p>Nagy fösvény volt <i>Jamagata</i>. Minden széltől óvta zsebét,
+kuporgatta pénzecskéjét.</p>
+<p>Ujév napja volt éppen közeledőben és egy jó barátjára gondolt,
+hogy meg kellene valamivel ajándékoznia. Sok szívességért tartozott
+volt neki.</p>
+<p>Naphosszat törte a fejét, hogy milyen is legyen az az
+ajándékféle, hogy olcsó is legyen, meg mutatós is. Járta a vásárt,
+meg a sok boltot, majd hogy ki nem nézte a szemét.</p>
+<p>Egy üvegesbolt előtt haladt el egy nap és amint nézegeti benne a
+sok portékát, egy törött porcellánt vesz köztük észre, dirib-darab
+virágvázát.</p>
+<p>– Hopp, – gondolja nagy örömmel – megvan már az ajándéknak
+való.</p>
+<p>Benyit a boltba, rámutat a cserepekre s ímmel-ámmal hümmögetve,
+úgy kérdezi az árát.</p>
+<p>– Annak az ára száz <i>jen</i> lenne, hogyha egy darabban lenne,
+– feleli a boltos.</p>
+<p>– <i>Szen</i>-pénzt sem ér összetörve, – feleli rá
+<i>Jamagata</i>.</p>
+<p>– Nem ér biz az még egy <i>szen</i>t se, – mondja a becsületes
+boltos – vidd el, ha kell cserépféle.</p>
+<p>Jaj de boldog lett a fösvény, és a vázát összeszedvén, nagy
+örömmel viszi haza, jó lesz másnak ajándékba. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span></p>
+<p>Meglátja otthon a felesége és kérdi az urától:</p>
+<p>– Minek neked ez a szemét? A sok dirib-darab cserép?</p>
+<p>– Ajándék lesz majd belőle, – szól az ura nevetgélve.</p>
+<p>– Csúffá tesz az ajándékod, hogyha való a szándékod, – szól az
+asszony feddő hangon.</p>
+<p>– Semmi közöd a dolgomhoz, sem pedig a szándékomhoz, – förmed rá
+az ura szava. – Rakjad szépen egy csomóba, selymes, bolyhos
+papirosba. A többijét ellátom én, jó helyére juttatom én.</p>
+<p>Veszi az asszony a cserepeket, szép gondosan rakosgatja,
+papirosba csavargatja és szó nélkül adja oda az urának. Azt tegyen
+vele, amit akar.</p>
+<p>Kezében a csomócskával, úgy indul <i>Jamagata</i> a barátjához.
+Benyit hozzá, megáll előtte és orrhorgasztva, szégyenkezve, így
+szól hozzá tompa hangon:</p>
+<p>– Ajándéknak valót hoztam, újesztendő adományát. Virágvázát
+porcellánból, a legkülönb fajtájából. Ám <i>riksám</i>ból
+kiszálltomban, hogy, hogy nem, biz egyet csúsztam és a váza
+összetörve, most itt állok szégyenszemre.</p>
+<p>– Szebb dolog a barátságod, mint újévi ajándékod, – feleli az
+ember és átveszi az ajándékot a kezéből, hogy megnézze a
+bennelevőjét.</p>
+<p>Kibontja az ember a csomót és amint odapillantanak, hát úgy
+nekiveresedett a fösvény, akár egy piros krizantémum.</p>
+<p>Ahány cserép a csomóban, mind megannyi papirosban, külön-külön
+belerakva, selymes-bolyhos papirosba, becsomózva, becsavarva.</p>
+<p>Állt az egyik restelkedve, a másik meg szemlesütve. Nagy fösvény
+volt <i>Jamagata</i>. <span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
+"Page_152">-152-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Félfülecske, féllábacska.</h2>
+</div>
+<p>Télidő volt, hetek óta egyre hullott a pihés hó. Erdők, hegyek,
+kunyhók, bokrok, hidak, kövek, utak, folyók, minden, minden hó
+alatt volt.</p>
+<p>Hegyen egy nyúl tanyácskája, kettő volt a fiacskája. Fehér színe
+az egyiknek, <i>Fehérké</i>nek, tarkás színe a másiknak,
+<i>Tarkácská</i>nak.</p>
+<p>Vastag a hó a hegyeken, színe vakít a földeken. Hol szerezzen
+nyúl apóka ennivalót, csemetéknek élnivalót. Fejebúbját megvakarja,
+fületövét megkaparja s azt mondja a nyuszikáknak:</p>
+<p>– Nincs mit tenni, el kell menni, rágnivalót kell szerezni.</p>
+<p>Kis <i>Fehérke</i> egyet ugrik, kérve-kér és rimánkodik:</p>
+<p>– Hadd mehessek én is veled, hadd járok be erdőt-hegyet.</p>
+<p>Kis <i>Tarkácska</i> kettőt ugrik s ő is egyre bizonykodik:</p>
+<p>– Ha elviszed bátyácskámat, engemet is ráadásnak.</p>
+<p>– Nagyon hideg a tél nektek, – inti őket nyúl apóka – maradjatok
+szép nyugodtan fészketekben, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> vackotokban. Hozok nektek
+édességet, szem nem látta csemegéket.</p>
+<p>Azzal elment nyúl apóka. Hegyet bejár, völgyet bejár, eledelre
+csak nem talál. Éhes is lett, fáradt is lett, megpihenni kéne
+egyet. Erdőt lát a közelében s amint jár-kél sűrűjében,
+meg-megrezzen tapsi füle, zörren egyet a közelbe. Nagy félénken
+hátra sandít s im, egy vadász céloz rája, ó, de szörnyű a
+puskája.</p>
+<p>A nyúl egyet iramodik, jobbra-balra kanyarodik. Vesd el magad
+nyúl apóka, gyors a lába, gyorsabb puska; levegőben egy durranás,
+földön fetreng a nyúl pajtás.</p>
+<p>Egy percnyi a gondolatja s máris talpán a nyúlacska. A vadásztól
+nagy féltében, ereje kimerültében, nekilohol az erdőnek, egyenesen
+a fészkének. Kis nyúlacskák nagyot néznek, még nagyobbat
+megrémülnek.</p>
+<p>– Tán a farkas kergetett meg? – kérdezik nagy szívdobogva.</p>
+<p>– Jaj, a vadász, jaj, puskája, rettenetes durranása, a fejemen
+mintha fájna.</p>
+<p>– A félfüled, jaj, apóka, – kiáltoz a két nyuszika.</p>
+<p>Füléhez nyúl szegény kis nyúl s elrémülten veszi észre, nincs a
+helyén a balfüle.</p>
+<p>– Ellőtték a félfülemet, – töri kezét, sírván-sírva, – szegény
+fülem mától fogva mindennek csak felét hallja.</p>
+<p>Nagy sírásnak neszét veszi fehér kócsag, szomszédbeli. Átsiet a
+nyúl komához, erdőbeli pajtásához.</p>
+<p>– Mit gunnyasztasz, mi baj, koma? Mért a fejed bepólyálva? –
+kérdezi a komájától. <span class="pagenum"><a name="Page_154" id=
+"Page_154">-154-</a></span></p>
+<p>– Szegény apót nagy baj érte, odaveszett a félfüle, –
+siránkoznak a nyuszikák.</p>
+<p>– Künn az erdőn járt szegényke, ennivaló nagyon kéne, s míg
+szaglászott, keresgetett, orvul vadász reálesett. Eltalálták a
+félfülét, elvesztette a balfülét.</p>
+<p>– Hol veszett el, hol maradt el? – kérdi kócsag sajnálkozva.</p>
+<p>– Feleúton ejthettem el, hófúvásban hullattam el, –
+nyög-nyöszörög nyúl apóka. – Jaj, ha te megtalálhatnád, térdig
+hóból kikaparnád.</p>
+<p>Kócsagocska egyet perdül, fül-keresni el-kirepül.</p>
+<p>– Kócsag apó megtalálja, – szól a nyúlnak nyuszikája.</p>
+<p>– Ha mély a hó, kikaparja, – bizakodik a <i>Tarkácska</i>.</p>
+<p>– Hosszú csőre, hosszú lába, majd csak rájön a nyitjára, –
+reménykedik a félfülű.</p>
+<p>Szóbeszédet sorra járják, kócsag jöttét lesik-várják. Alig jár
+el egy kis idő, s ím a kócsag bicegve jő.</p>
+<p>– Jaj, a lábam, a féllábam, – siránkozik fájdalmában s odaroskad
+a nyúl mellé, búban-bajban társa mellé.</p>
+<p>– Tán a vadász kergetett meg? – kérdi tőle mind a három.</p>
+<p>– Az erdőben, a nagy hóban félfüledet megtaláltam, – nyögdécsel
+a szegény kócsag – s ahogy fogom, megemelem, a hóból kiemelgetem,
+levegőben egy durranás, féllábamban egy nyílalás.</p>
+<p>– Oh szegényke, ártatlanka, – sirdogál a két nyuszika.
+<span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
+"Page_155">-155-</a></span></p>
+<p>– Ellőtték a féllábamat, – töri kezét, sírván-sírva – szegény
+lábam mától fogva útjának csak felét bírja.</p>
+<p>– Hol a fülem, balfelőli? – sopánkodik a nyúlacska.</p>
+<p>– Hol a lábam, balfelőli? – sopánkodik kócsagocska.</p>
+<p>– Ketten vagyunk <i>Tarkácská</i>val, – szól <i>Fehérke</i>
+nyájas arccal. – Elindulunk, útrakelünk, fület-lábat
+megkeresünk.</p>
+<p>Ásó-lapát a kezükben, úgy indulnak az erdőbe, térdig hóba,
+rengetegbe. Eljutnak egy hómezőre, erdő kellős közepébe, keresésnek
+nekilátnak, közbe-közbe danolgatnak:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Nagy havacska, kis
+havacska<br /></span> <span class="i0">Fület-lábat
+betakarja,<br /></span> <span class="i0">Nyúl apóé
+félfülecske,<br /></span> <span class="i0">Kócsagé a
+féllábacska.<br /></span></div>
+<div class="stanza"><span class="i0">Nagy ásócska, kis
+ásócska<br /></span> <span class="i0">Nyúl félfülét
+ásogatja,<br /></span> <span class="i0">Nagy lapátka, kis
+lapátka<br /></span> <span class="i0">Kócsag lábát
+lapátolja.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Nyúl apónak félfülére, kócsagnak a féllábára nem akadnak a
+nyomára. Épp javában tanakodnak, havat ásnak, havat szórnak, amint
+egy ág egyet roppan, egy vadász ott előtoppan. Szegény két nyúl
+fordul, perdül, egy-kettőre kézrekerül.</p>
+<p>– Minap meg nem fogtam kettőt, most megkaptam mind a kettőt, –
+örvendez a puskás <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
+"Page_156">-156-</a></span> vadász s örömében rizsbort iszik,
+táncot lejt és így nótázik:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Nagy puskácska, kis
+puskácska<br /></span> <span class="i0">Lábát-fülét
+lepuskázta,<br /></span> <span class="i0">Két nyúlacskát puska
+nélkül<br /></span> <span class="i0">Fogtam őket fegyver
+nélkül.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Fülönfogja a két nyúlat s bármiképp is kalimpálnak, jobbra-balra
+ficánkolnak, eljutnak a vadászházba, vadászember otthonába.
+Vizsgálódnak jobbra-balra, nézgelődnek falról-falra, hát ott lóg
+nyúl fülecskéje, fehér kócsag lábacskája.</p>
+<p>Összesúgnak, összebúgnak és miközben tanakodnak, észreveszi a
+két tapsi, hogy a vadász jobbszem vaksi.</p>
+<p>– Azért lőtt hát fület balját, azért talált lábat balját, mert
+szemével csak balról lát, – súgja <i>Tarka</i>, a nagyobbik.</p>
+<p>– Nosza gyorsan, jobbja felé, hogy ne lássa merrefelé; te
+lekapod a nyúl fülét, én lekapom a kócsagét, – tanácsolja kis
+<i>Tarkácska</i>.</p>
+<p>– No de milyen okos beszéd, – hagyja helybe a kis öccse.</p>
+<p>Kapja magát a kis <i>Fehér</i>, egy ugrással a falhoz ér s
+lekapja a félfülecskét, <i>Tarkácska</i> meg a kócsagét. Aztán
+jobbra kanyarodnak s a házból kiiramodnak.</p>
+<p>Félszemére a vak vadász, hol jobbra, hol balra vigyáz, kapkod
+jobbra, kapkod balra, hol emerre, hol amarra, s addig futkos, addig
+szalad, míg megszédül s összeroskad.</p>
+<p>Repülnek a nyúl testvérek, egy-kettőre hazaérnek s lábat adnak a
+kócsagnak, fület meg a nyúl <span class="pagenum"><a name=
+"Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> apónak. Öröm veri fel a
+házat, elpárolog a búbánat, mert két füllel többet hallhat
+tapsifüles nyúlapóka, mert két lábbal többet járhat fehértollú
+kócsagocska.</p>
+<p>Kis nyúlacskák táncot ropnak, tánchoz nótát danolgatnak:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Nagy butácska, kis
+butácska,<br /></span> <span class="i0">Félszemére vak
+vadászka,<br /></span> <span class="i0">Fület, lábat
+lepuskázott,<br /></span> <span class="i0">Nyúlacskákat
+elhibázott.<br /></span></div>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_158" id=
+"Page_158">-158-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Víz tündére Sellő-lányka.</h2>
+</div>
+<p>Valamikor egy legénynek, eszébe jut szegénykének, hogy ő addig
+meg nem nyugszik, amíg meg nem házasodik. Az volt az ő tette-vette,
+hogy a horgát elővette s nekilát a horgászásnak, rákfogásnak,
+halászásnak. Tenger mellett volt tanyája, ütött-kopott
+házacskája.</p>
+<p>Történt egy nap a víz mellett, amint ül a horga mellett, horog
+vége meg-megrezdül, a kezéből majd kiperdül.</p>
+<p>– Tán csak nem egy teknősbéka került volna a horgomra, – szól a
+legény ijedezve, horgát meg-megemelgetve.</p>
+<p>– Ha egy nagyot rántok rajta, elszakadhat a fonalja, – gondolja
+nagy óvatosan, s húzza-húzza szépen lassan, izmos karja kibírtáig,
+nagy ereje kifogytáig. S amint húzza-húzogatja, vízből
+vonja-vonogatja, kikukkan egy fej a habból, kibukkan egy test a
+habból. A fej mintha lányé lenne, törzsöke meg halé lenne.</p>
+<p>– Sellőt fogtam, nincs különben, – szól a horgász holtijedten, s
+nézi sellőt tátott szájjal, félelemmel, ámulással.</p>
+<p>– Soha ilyet, míg a világ, – szól a halász, húzván horgát, s
+majd halat lát a sellőben, majd leányt lát szép szemében, szép
+szemének nézésében. <span class="pagenum"><a name="Page_159" id=
+"Page_159">-159-</a></span></p>
+<p>Pedig aki halnak hiszi s szívét-lelkét megszereti, hát még
+hogyha el is veszi, egyhamar az meg nem halhat, holtig marad
+fiatalnak.</p>
+<p>– Be sajnálom szegény sellőt, a horgomon megrekedőt, – szól a
+halász sajnálkozva. – Hogy rám tapad nézésével, hogy néz rám két
+szép szemével.</p>
+<p>Veszi sellőt a horgáról, leakasztja fonaláról s így szól hozzá
+emberséggel, jószívvel, meg szeretettel.</p>
+<p>– Kicsi sellő, óvatatlan, vakmerőcske, óhatatlan; tenger mélyén
+volna helyed s ahelyett ím itt termettél s jó szerencséd, hogy épp
+az én horgocskámra kerülhettél.</p>
+<p>Azzal karját megragadja és a vízbe lesíklatja. Sellő síklik
+hullám hátán, habok közé bukdácsolván, s messze vízen eltünőben,
+tenger alá sülyedőben, vissza-vissza tekint arca s félszemével
+mintha sírna félszemmel meg mosolyogna.</p>
+<p>Halász aztán veszi horgát, horgássza a tenger halát, s
+naplementre, szürkületre, halasvedre hallal tele.</p>
+<p>Estidő van, hűvösödik, kunyhók körül sötétedik. Készül a fa
+tűzrakásra, készül a hal a bográcsba; a legényke sürgölődik,
+estebédhez szedelődzik.</p>
+<p>Ajtaján ám kopogtatnak s bocsánatért rimánkodnak. Ajtó nyílik s
+belép rajta szemlesütve egy leányka.</p>
+<p>– Ki vagy? Mi a kívánságod? – kérdi legény a leányzót.</p>
+<p>– Árva vagyok én anyátlan, vándor vagyok én apátlan; az útamat
+elvétettem, házikódba úgy tévedtem. Kérnék szállást éjszakára,
+istenkénk nagy irgalmára. <span class="pagenum"><a name="Page_160"
+id="Page_160">-160-</a></span></p>
+<p>S amint néz és rimánkodik, s két kis keze kulcsolódik, a két
+szeme pillantása, drágakő két ragyogása. Halászlegény megsajnálja,
+szíves szókkal marasztalja; teás csészét tesz eléje, térd-vánkoskát
+húz feléje.</p>
+<p>– Fáradt ha vagy, megnyugodhatsz, éhes ha vagy, jól is lakhatsz;
+lesz friss halunk, friss fogású, friss sütésű, ropogású.</p>
+<p>Azzal siet a konyhába, halat rakni halbográcsba.</p>
+<p>– Hogyha akarsz finom halat, ízeset meg ropogósat, bízzad csak
+rám a hal gondját, én tudom ám annak módját.</p>
+<p>– Vendégem van, nyugodhass meg, fáradt is vagy, pihenhess
+meg.</p>
+<p>– Megzavartam nyugalmadat, hadd főzöm meg vacsorádat.</p>
+<p>Addig-addig rimánkodik, szíves szókkal akarkodik, míg megunja a
+legényke s vendég előtt az edényke. Sürög-forog a hal körül, a
+halacska tálba kerül s nekilátnak az evésnek, közbe-közbe
+összenéznek. Oly finom a hal falatja, színe, szaga, párolatja;
+szája szélét a halászunk nem egyszer hogy nyalogatja.</p>
+<p>– Soha ilyet még nem ettem, – örvendez a vendéglátó – ha
+mindennap így ehetnék, sok máséval nem cserélnék.</p>
+<p>– Ha a főztöm megszeretted, máskor is megszeretheted.</p>
+<p>– Igen, hogyha maradhatnál, házikómban meglakhatnál.</p>
+<p>– Senkim, semmim e világon; mi a világ, azt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> se
+tudom. Engedd, hogy itt maradhassak, ételedért szolgálhassak.</p>
+<p>– Már kimondom, mire vágyom, légy nekem az édes párom. Nélküled
+én úgy se élek, nem élet a legényélet.</p>
+<p>Fülig pirul a leányka, szégyellős a szószólása:</p>
+<p>– Tenger mellett nevekedtem, sósízű a lehelletem; azt kívánnám,
+hogy hetenként sós vízben megfürödhetnék.</p>
+<p>– Azon könnyen segíthetünk, fürdőhelyet ha építünk, – siet
+halász a válasszal.</p>
+<p>– Még egy lenne a kérésem, kár ne essék tisztességben. Fürdés
+közben a sós vízben, ne mutatkozz közelemben. Meg ne láss a két
+szemeddel, meg ne árts a nézéseddel.</p>
+<p>Furcsállotta a lány szavát; mit csináljon, adja szavát.
+Rövidesen lakzit csaptak s halból oly nagy főzést csaptak, hogy
+halízű az egész ház, ahol jársz és ahol megállsz.</p>
+<p>Tellett-múlott az idejük, minden jóban volt jó részük. Horgászni
+járt az új gazda, hullott a hal a bográcsba. Pompás volt az asszony
+főzte, addig evett, amíg győzte. Csak a sok só a fürdőben, az
+motoszkált a fejében. Sósban fürdik hétről-hétre, a halhúsú kis
+menyecske, s míg a vízben lubickolgat, fürdőajtó zárva marad.</p>
+<p>Egyszer amint megint fürdik, mindenről megfelejtkezik; se a
+házra, se urára, nem gondol ő semmi másra, csak a sós víz párájára.
+Az ura meg lesi-várja, mikor nyílik az ajtaja.</p>
+<p>Ajtófélfán egy kis nyílás, kandikálgat be a halász, s amint néz
+és benézeget, hajaszála égnek mered. Nem az asszony van a vízben,
+nem az fürdik <span class="pagenum"><a name="Page_162" id=
+"Page_162">-162-</a></span> a sós vízben, nem is az lubickol benne,
+hanem hal- meg leányféle, egy kis vízi tündérecske, tengerszülte
+kis sellőcske.</p>
+<p>Nagyot dobban halász szíve, meg-megremeg teste-lelke.</p>
+<p>– Azt hittem, hogy igaz lélek, halandótól meglelkedzett; holott
+sellő a fajtája, sós tenger a származása. Azért kell hát az a sok
+só, azért zárult be az ajtó, azért sütött-főzött halat, jóízűt meg
+ropogósat.</p>
+<p>Mintha álom szállna rája, oly tétova a járása, s hol elmegy, hol
+megjön ismét, meg-megtörli szeme könnyét.</p>
+<p>Észrevette a menyecske, hogy az ura ím megleste s mélységes mély
+bánatában, szívének megszakadtában, sírva borul az urára, hű urának
+két karjába.</p>
+<p>– Mért sírsz, mért rísz feleségem? Sósban fürdő ékességem?</p>
+<p>Szomorúan néz urára, könnye pereg orcájára.</p>
+<p>– Nincs itt többé maradásom, más világ az én világom, – mondja
+sírva, sóhajtozva.</p>
+<p>– Mért más világ? Mért nem ez itt?</p>
+<p>– Azért, – mondja az asszonyka, – mert a tenger az otthonom,
+sellőből a származásom. Te mentettél ki a bajból, éltet adtál
+életedből, s hogy lerójam a hálámat, otthagytam a mivoltomat s
+jöttem hozzád feleségnek, szerelmetes hitvesednek. Ámde szavad nem
+állottad s meglested a sellőbeli, tündérektől fogantatott,
+vízitündér alakomat. Megszerettél, meghálálom, tiéd lesz az
+ittfelejtett, itten hagyott ifjúságom.</p>
+<p>S megcsókolja, megöleli, lehelletét ráleheli. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p>
+<p>Indul sellő az útjára, sós tengernek irányába s amint síklik a
+tengerbe, amint bukkant be a mélybe, feje mintha lányé lenne,
+törzsöke meg halé lenne.</p>
+<p>Búsan tér a halász haza, otthontalan otthonába; könnyeket ejt
+könnyes szeme, vért csepegtet vérző lelke. De mert sellő volt
+hitvese s szívét-lelkét megszerette, egyhamar ő meg nem halhat,
+holtig maradt fiatalnak. <span class="pagenum"><a name="Page_164"
+id="Page_164">-164-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Holló úszik, liba kúszik.</h2>
+</div>
+<p>Hárman voltak egy háztetőn, egy család a három holló. Ha volt
+mit, hát lakmároztak, hernyófélét cuppogtattak. Fiókmadár a
+fészekben, csőröcskéjét tátogatja és a legjobb falatkákat szüleinek
+nyujtogatja. Igy szokás ez hollóéknál, sötétgúnyás madáréknál.</p>
+<p>– Lent a kertben három nagy lúd, úszott a kert mély tavában és
+javában szapulgatják hollóékat a háztetőn.</p>
+<p>– Gá… gá… nézd el, hogy zabálnak, tücsköt-prücsköt vagy mit
+rágnak, – szól az egyik, a nagyobbik.</p>
+<p>– Ó, a csúfak, a mocskosak, – gágázik egy másik liba, –
+prédájukat idehozzák s előttünk felfalatozzák.</p>
+<p>– Zavarjuk el innen őket, színüket se lássuk többet, – kiáltoz a
+legkisebbik.</p>
+<p>Kígyót, békát esznek ők is, csíkra lesnek a libák is s míg a
+másét ócsárolják, a magukét nagyra tartják.</p>
+<p>Hollók ott fent elnyugosznak, ha jólaknak, elszunnyadnak.
+Hollófiók gondol egyet, szárnyaival rebben egyet s hozni akar finom
+férget, öregéknek eleséget.</p>
+<p>– Meleg van még, majd csak később, – szólanak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> a
+hollószülők, de hollócska repülőben, pedig éppen delelőben.</p>
+<p>Tüzet tűzött a nap aznap s szól a holló, az apóka:</p>
+<p>– Anyjuk, jaj de fürödhetnék.</p>
+<p>– Akkor én is veled mennék, – feleli a hollóanya.</p>
+<p>Leszállanak a tó mellé, egész közel a part mellé s belépnek a
+sekélyesbe, tó vizébe, jó hűvösbe.</p>
+<p>– Ó, be pompás, kellemetes, – örvendeznek a hollócskák és a
+tónak hűs vizében, egymást mossák, mosogatják.</p>
+<p>Tó középen a három lúd, szárnyaikkal csapdosgatnak, hollópárra,
+fürdőzőkre csőreikkel hápogatnak.</p>
+<p>– Miénk a tó mindenestül, – berzenkedik a nagyobbik – s idejön
+még asszonyostul.</p>
+<p>– Szép vizünket, kristálytisztát, sötét tollak bepiszkítják, –
+fortyan fel egy másik liba.</p>
+<p>– Ki a vízből, mert különben… – sziszegi a legkisebbik s
+nyujtogatja nyakát, csőrét, meresztgeti kerek szemét.</p>
+<p>– Csend legyen a csőrötökkel, – szólal meg a legidősebb, –
+sziszegéssel, hápogással célt nem érünk a hollókkal. Lármaszónkat
+észreveszik, szándékunkat megneszelik. Jertek ide közel hozzám s a
+szám majd megsúgja nektek, hogy és mit kell majd tennetek.</p>
+<p>Csőreiket összedugják, úgy lesik az okos szavát s megértvén a
+bölcs beszédet, nagy vidáman szétrebbennek.</p>
+<p>Két holló a tó legvégén, sütkérezik a víz színén, heverésznek,
+pihengetnek, gyanúperrel dehogy élnek. Ám közelg egy ravasz liba, a
+három legravaszabbja; <span class="pagenum"><a name="Page_166" id=
+"Page_166">-166-</a></span> mézes-mázos a beszédje, édeskés a nagy
+készsége.</p>
+<p>– Ó, hollócskák, szomszédocskák, ébenfából darabocskák,
+örvendünk a szerencsének, tó vizét megtiszteltétek. Nagy a meleg,
+úgy-e lelkem?</p>
+<p>– Ó, libácska, aranyoska, – szól a holló az uracska, – nem
+akartunk megzavarni, tavatokhoz tolakodni. A víz szélén
+leülhessünk, csak hogy épp megfürödhessünk.</p>
+<p>– Beljebb tessék, arra mélyebb, vize tisztább meg hűvösebb;
+jertek velem s megmutatom, – szól a liba nyájas hangon.</p>
+<p>– Ó, köszönjük, – szólal meg a vigyázatos hollóanya, – úszás nem
+a mesterségünk, mélyebb vízbe nem is merünk.</p>
+<p>Szól a liba:</p>
+<p>– Ne féljetek, itt vagyok én mellettetek. Egyik jobbra, másik
+balra, fogózzatok a szárnyamba.</p>
+<p>Kelletlenül a hollócskák, megfogják a liba szárnyát s cipekednek
+a mély vízbe, tónak kellős közepébe. Alig-alig értek oda, szárnyat
+libbent három liba s neki a két hollócskának, két kis
+hollószárnyacskának.</p>
+<p>– Holló úszik, jaj be furcsa, – szól az egyik s a két hollót
+ide-oda rántogatják.</p>
+<p>– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik – szól a
+többi s a két hollót össze-vissza ráncigálják s addig-addig, míg
+egyszerre eleresztik. Szegény hollók fulladoznak, tó vizében
+elpusztulnak.</p>
+<p>Ezalatt a hollógyerek csigát-bigát összeszedett, mindenféle jó
+falatkát, öregéknek jó vacsorát. Nagy vidáman repül haza s
+háztetőre amint leszáll, senki aki lesné jöttét, vadászásból
+visszatértét. Jobbra-balra <span class="pagenum"><a name="Page_167"
+id="Page_167">-167-</a></span> szétnézdegél, minden neszre
+figyeldegél s amint ül és szomorkodik, a tó felől fel-felhangzik
+libacsapat gágogása, hápogásos nótázása:</p>
+<p>– Holló úszik, holló úszik, jaj de furcsán fulladozik; buta
+fejét fürösztgetjük, tó vizébe fullasztgatjuk.</p>
+<p>Nagyot dobban kicsiny szíve, könnybe lábbad a két szeme, siet a
+tó partja felé, szülei bús sorsa felé.</p>
+<p>– Apám, anyám, – kiáltozza, becézgetve szólongatja s a tó
+partján a víz mellett, két kis holttest egymás mellett.</p>
+<p>Összerogy nagy bánatában, keservében, fájdalmában, társacskái
+odagyűlnek s vigasztalják pajtásukat. A két testet vállra veszik, a
+fészkükbe visszaviszik s annak rendje-módja szerint, egymás mellett
+elföldelik.</p>
+<p>– Tó vizébe ugrok én is, hadd fulladjak bele én is, – kiáltozza
+a kis árva.</p>
+<p>– Azzal senki meg nem éled, életed ha el is veted, – mondják a
+kis cimborácskák. – Inkább rontsunk a libákra, fecsegőkre,
+ostobákra; fogjuk el a bűnösöket, bűnükért hadd bűnhödjenek.</p>
+<p>A kis árva belenyugszik, vérző szíve megnyugoszik.</p>
+<p>Harminc legény hollópajtás, mind elrepül tó partjára, tónak
+partján egy nagy fára. Lent a vizen a libácskák, fent a nagy fán a
+hollócskák; a ludak a fára néznek, hollók a ludakra néznek.
+Összenéz a harminc holló s elkezdi a szavát szóló:</p>
+<p>– Ó, ezek a buta libák, bizonyára azt se tudják, hogy a víz
+kiapadóban, tó medre kiszáradóban. A tóban egy csepp víz sem lesz,
+ahány liba, mind odavesz. <span class="pagenum"><a name="Page_168"
+id="Page_168">-168-</a></span></p>
+<p>Ludak hallják rémülettel s libaésszel, libafejjel odafutnak a
+hollókhoz, a fán ülő madarakhoz s lelkendezve kérik-kérdik, hogy
+igaz-e, ami hallszik.</p>
+<p>– Gyorsan gyertek fel a fára, – kiáltoznak a libákra. Három
+ludak fára kúsznak, egyet lépnek, kettőt csúsznak; hápognak nagy
+rémültükben, jobbra-balra eldültükben. Nevet harminc holló madár, a
+libákén eszük túljár s rajtuk a sor, ők mulatnak, vígan nótát
+danolgatnak:</p>
+<p>– Holló úszik, liba kúszik; ha lép egyet, kettőt csúszik; jaj de
+furcsa a járásuk, a csetlésük, a botlásuk.</p>
+<p>Libabőrt kap a három lúd, menekülne, jaj de nem tud; ágak közé
+gomolyodnak, lombok közé gabalyodnak. S amint hullnak le a fáról,
+az ágakról a galyakról, a szívük elfacsarodik, a nyakuk
+elcsavarodik.</p>
+<p>Lehulltukban megfulladtak, a bűnükért meglakoltak s azóta mind
+mai napig, szólás-mondás divatozik:</p>
+<p>– Holló úszik, liba kúszik. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_169" id="Page_169">-169-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Kacskaringós folyondárka.</h2>
+</div>
+<p><i>Kúszók</i> között zsong a zsivaj, a réteken nagy a ricsaj.
+Heverész a <i>dinnye</i>-féle, henyél az <i>ugorka</i>-féle;
+<i>tök</i> indája nyujtózkodik, szomszédjába kapaszkodik.
+Uraskodnék az <i>úri-tök</i>, settenkednék a <i>lopó-tök</i>;
+<i>dinnyécské</i>nek az indája, csavarkodik <i>ugorkára</i>.</p>
+<p>Őszi napnak sárgás fénye, sugarának rezzenése, aranyesőt
+permeteztet kertek, szántók peremére.</p>
+<p>Egymagában a <i>folyóka</i>, vékony szárú <i>folyondárka</i>, ül
+a réten hajladozvást, <i>kúszócskák</i>kal kacérkodvást.</p>
+<p>– Gyenge vagyok, kis száracskám, nincs akire ráhajthatnám, –
+szól <i>folyóka</i> szeméremmel s a sok <i>kúszó</i>, a henyélő,
+rá-rápislant vágyó szemmel.</p>
+<p>– Kihez kússzak, kit szeressek, indájára kinek menjek? –
+kacsingat a kis <i>folyóka</i>, nézegetve jobbra-balra.</p>
+<p>Közelében kerekarcú, sárgabélű, szürkés héjú, úrifajta kis
+<i>tököcske</i>, megszólal a <i>henyélőcske</i>:</p>
+<p>– Szép kisasszony <i>folyondárka!</i> – s szőrös karját, nagy
+indáját lányka felé nyujtogatja.</p>
+<p>– <i>Tök-legényke</i>, mit óhajtasz? – kérdezi a kis
+<i>folyóka</i>.</p>
+<p>– Indámra rácsavarodhatsz, a karomba csimpajkodhatsz;
+<span class="pagenum"><a name="Page_170" id=
+"Page_170">-170-</a></span> karcsúságod megvédem én, mindenkivel
+helyt állok én, – szól a <i>tök</i> nagy bizakodva.</p>
+<p>Fogná is már a lány kezét, ölelgetné a termetét. Ám irígy egy
+másik kis <i>tök</i>, csúcsos fejjel a <i>lopó-tök</i>.</p>
+<p>– Volnék olyan legény mint ő, folyókához jobban illő, – mondja a
+<i>tök</i> gőgösködve.</p>
+<p>– Igazad van, – szól <i>ugorka</i> s lekonyul a hosszú orra; –
+gyámság ha kell <i>folyóká</i>nak, nekünk szóljon és ne másnak.</p>
+<p><i>Görög-dinnye</i> a szomszédban, <i>folyóká</i>hoz
+odacsusszan, indájával felé kúszik, szára felé nyujtózkodik.</p>
+<p>– <i>Kis folyóka</i> gyenge szárú, kisasszonyka gyenge lábú, ne
+hallgass a <i>tök</i> szavára, ne hederíts indájára. Vaskos, durva
+a külseje, egész üres a belseje és ha nagy is az indája,
+tökkelütött a fajtája. Én vagyok az erősebbik, a szebbik, a
+fényesebbik; tükör se kell én mellettem, úgy ragyog a
+mindenségem.</p>
+<p>Laposat néz kis <i>folyóka</i> a <i>dinnyécske</i> formájára és
+a <i>dinnye</i> fényes arca, csupa csipke viganója, idres-fodros
+kimonója, tükörmódra csillogni kezd, napsugárban villogni kezd.
+<i>Folyondárka</i> egyet gondol s kicsiny szára meg is indul; a
+járása ingó-bingó, szökellése kacskaringó.</p>
+<p><i>Tök</i> megszólja a hálátlant, <i>ugorka</i> az álhatatlant s
+mindahányan mind irígyek, haragjukban még renyhébbek. Vékony szárát
+a <i>folyóka</i> van már kire támaszthassa; <i>dinnyécské</i>re
+hajtja fejét, kínálgatja édes kelyhét, kedvében nem leli
+helyét.</p>
+<p>Egy-két nap még alig múlik s a <i>folyóka</i> nyiladozik; vékony
+szárán a bimbócskák, kis bimbókból virágocskák. És a napnak
+aranyszála, hízelegve <span class="pagenum"><a name="Page_171" id=
+"Page_171">-171-</a></span> síklik rája, csókolgatja piciny száját
+s friss harmattal fürösztgeti a virágját.</p>
+<p>Ám múlóban a boldogság s beköszönt a szomorúság. Kelet felől
+jött fel a nap, beborult az idő aznap s ím egyszerre egy nagy
+<i>holló</i>, fentről lecsap a károgó. Egyenesen a
+<i>dinnyé</i>nek, a fejének, két szemének. Ütögeti a csőrével,
+kapargatja a körmével s kiloccsanó édes levét nyalogatja a
+nyelvével.</p>
+<p>Felhördül a szegény <i>dinnye</i>, feljajdul a hű hitveske. Ám a
+<i>holló</i> lékelgeti és a <i>dinnye</i> magvas belét, belsejének
+színes mézét nagyszaporán ízlelgeti. Mind kibuggyan a veleje, a
+<i>dinnyé</i>nek ízes leve s ahány <i>holló</i> mind ott terem,
+mind vért szív a sok fertelem. <i>Görög-dinnye</i> roskadozik,
+zöldes héja korhadozik; íze-méze kifolydogál, magvacskája
+széthulldogál.</p>
+<p>Szegény árva kis <i>folyóka</i>, párja-vesztett kis kúszócska,
+<i>dinnyé</i>jére ráhanyatlik, siránkozik, ájuldozik. Nyujtja
+szárát mindhiába, nincs akire rátámassza; gyenge lábán meg nem
+állhat, egymagára nem maradhat.</p>
+<p>– <i>Tököcské</i>hez fordulhatnék, indáján megnyugodhatnék, –
+gondolja a <i>folyondárka</i> s amint néz az úr-fajtára, hát a
+szegény <i>úri-tök</i>nek, tövig le van feje vágva. Nemkülönben sok
+másé is, a sok zöld <i>ugorká</i>é is; ki levágva, ki elázva, ki a
+napban kiszáradva.</p>
+<p>Erre kémlel, arra fordul, a sok henye meg se mozdul. Úgy kell
+neki, – mondogatják, bosszúból még meg is szólják. Kis
+<i>folyóka</i> elmélázgat, virágszeme könnybe lábbad. Száradoz a
+gyenge szára, roskadoz a gyenge lába; levélkéi lehullanak,
+sziromkái <span class="pagenum"><a name="Page_172" id=
+"Page_172">-172-</a></span> szétszóródnak. Végigélte kis életét,
+kilehelte lenge lelkét.</p>
+<p>Szántóföldnek a sarkában, áll egy <i>bambusz</i> egymagában.</p>
+<p>Szétnéz a sok renyhe <i>tök</i>ön, elvirágzott
+<i>dinnye</i>földön, végignézi saját magát, derekának sugárságát és
+azt mondja megfontoltan, bölcs szavait meggondoltan:</p>
+<p>– Hogyha nekem szólott volna, de más sorsra jutott volna,
+kacskaringós <i>folyondárka</i>. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_173" id="Page_173">-173-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Ibolyácska és a Puszpáng.</h2>
+</div>
+<p>Hosszúfejű, nagykucsmájú, ki az a bő putinájú? Senki más mint a
+<i>kórócska</i>, ökörfarkú virágocska.</p>
+<p>Már javában tavaszodik és a réten, mezőségen, a sok kóró
+bolyhosodik. Emelgetik a fejüket, szellőztetik süvegüket s szóra
+szájuk így nyílik meg:</p>
+<p>– Meleg szellő fujdogál már, egy-kettőre itt lesz a nyár; nincs
+itt többé maradásunk, hajlék után kell hogy lássunk.</p>
+<p>Lent a réten <i>Ibolyácska</i>, feltekint a putinásra s kérdi
+tőle:</p>
+<p>– Bő plundrádban, nagy kucsmádban hova készülsz, merre
+indulsz?</p>
+<p>– Te vagy az, kis ibolyácska? – kérdezi az ökör-kóró. – Lám-lám,
+te is kinyíllottál, de szépen kivirítottál.</p>
+<p>– Szépségemet még nem tudom, – feleli az ibolyácska, – de a
+meleg kicsábított, lehellete elkábított. Hová készülsz? Azt
+kérdeztem.</p>
+<p>– Készülődünk fel a hegyre, biztonságos védett helyre, – feleli
+az ökör-kóró.</p>
+<p>– Hát itt lent tán veszedelmes? – kérdezi az ibolyácska.</p>
+<p>– Asszonynépség, gyerek-sereg lepi majd el <span class=
+"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> a nagy
+rétet, – súgja neki a kórócska; – füvet tépnek, hancúroznak, be
+könnyen széttaposhatnak.</p>
+<p>– Aztán merre szándékoztok?</p>
+<p>– A patakon túl a hegyre.</p>
+<p>– Elvinnétek magatokkal?</p>
+<p>– Gyere velünk, ibolyácska.</p>
+<p>– Puszpángocska, játszótársam, egymagára hogy hagyhassam?</p>
+<p>– Pajtáskád is hozd magaddal.</p>
+<p>Összeállnak vándorútra s elindulnak a nagy útra. Odaérnek a
+patakhoz, patakocska hűs partjához s két kis pajtás letelepszik,
+víz mellé leheveredik.</p>
+<p>Int nekik a nagysüvegű, rájuk szól a bolyhos fejű:</p>
+<p>– Kis virágok, mire vártok? Part mellett mit lustálkodtok?
+Álljatok fel, gázoljunk át, hegyi tanyánk vár odaát.</p>
+<p>Ám a két kis hiú virág, csak üldögél a pataknál s nézi magát a
+tükörben, víz tükrében elbűvölten.</p>
+<p>– Én lennék a kék ruhácskás? – kiált fel az ibolyácska.</p>
+<p>– Én meg az a fehér fodros! Jaj be csinos, be takaros. –
+Odavannak mind a ketten, dehogy mennek ők el innen.</p>
+<p>Száll egy lepke szálldogálva, rálebben a két virágra.</p>
+<p>– Ó, be helyre két virágszál, – mond és mingyárt tovább is
+száll.</p>
+<p>Be boldogok mind a ketten, dehogy mennek ők el innen. Ökörfarkú
+kis kórócska, áll a parton egyre várva; mosolyog a két virágon,
+mulatoz a hívságokon.</p>
+<p>– Kisasszonykák siessetek, ruhátokon libbentsetek, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> –
+szólnak rá a virágokra, víz tükrére bámulókra.</p>
+<p>– Dehogy megyünk fel a hegyre, mikor itt a patak tükre, – szól
+ibolya kényeskedvén, vízben magát nézegetvén.</p>
+<p>– Mind a ketten szépek vagyunk, nem a hegyre valók vagyunk;
+nektek hegyen a helyetek, mint a boncé süvegetek, – szól a puszpáng
+gúnyolódva s lefitymálja kórócskákat.</p>
+<p>A sok kórót bántja a szó, jó szándékát megócsárló:</p>
+<p>– Józan szóra nem hallgattok, vesztetek lesz hiúságtok.
+Asszonynépség, gyereksereg, mind ellepi a nagy rétet; füvet tépnek,
+hancuroznak, egy-kettőre eltaposnak.</p>
+<p>Azzal fogja putináját, jól felgyűri nadrágszárát s átgázol a
+patak vizén. A sok kóró mind utána, ki előtte, ki nyomába; hegyre
+vezet az ő útjuk, hegy tetején a tanyájuk.</p>
+<p>Lent a réten két leányka, jön a patak hűs partjára. Szétnéznek
+és megpillantják, a két hiú virágocskát.</p>
+<p>– Ibolyára, kék virágra bukkantam én, – szól az egyik.</p>
+<p>– Egy puszpángra, szép tarkára akadtam én, – szól a másik.</p>
+<p>Felvillan a két cifrácska, büszkén néznek a két lányra s
+illegetik ruháikat, billegetik szirmaikat. Ám a lányok lehajolnak,
+virág felé szagolgatnak s mind a kettőt megragadják, gyökerestül
+kiszaggatják.</p>
+<p>Fent a hegyen ökör-kórók, örülnek a nyugalomnak; senki őket nem
+zavarja, se lábbal meg nem tapossa. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_176" id="Page_176">-176-</a></span></p>
+<p>– Vajjon a két virágocska, puszpáng és az ibolyácska, patak
+partján vannak-e még? A tükrébe néznek-e még? – kérdik egymást,
+mosolyogva. – Nézzük meg az otthonjukat, meglelték-e
+nyugalmukat?</p>
+<p>Öten-hatan le is mennek, vizsgálódnak, nézgelődnek és nem látnak
+egy lelket se, ibolyát se, puszpángot se. Amint nézik a folyócskát,
+vizének a csobbanását, két kis virág uszkál benne, hervadozva,
+senyvedezve.</p>
+<p>– Ti volnátok, kis virágok? – kérdezik az ökör-kórók.</p>
+<p>– Hej, be nagy a mi bánatunk, rosszra fordult a mi sorsunk, –
+könnyezget az ibolyácska, sirdogál a puszpángocska.</p>
+<p>Megdöbbennek a kórócskák s szomorúan, szívdobogva, hallgatják a
+két kis virág szívszaggató mondókáját:</p>
+<p>– Két kis lányka járt a réten, a patakba néztünk éppen s
+kirántottak a helyünkből, kiszakadtunk a fektünkből. Egy-két nap
+még becézgettek, szorongattak, szeretgettek, ám az arcunk fonnyadni
+kezd, szép szín ruhánk fakulni kezd. Harmadnapra megragadtak s
+kíméletlen durva kezek, a patakba beledobtak. Szavatokra nem
+hallgattunk, elsenyvedtünk, elsorvadtunk.</p>
+<p>Patak vize csak folydogál, a két virág csak uszdogál; sodródnak
+a hullám hátán, lemerülvén majd felbukván s addig-addig
+hajszolódtak, míg a vízbe befulladtak.</p>
+<p>A bús kórók bonc módjára, kiállnak a víz partjára; patak mellett
+imádkoznak, két halottat búcsúztatnak. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Csodatévő ócska ecset.</h2>
+</div>
+<p>Egy szegény festőről szól ez a mese. Szegény volt, de a
+mesterségében ugyancsak kitett magáért. Egy <i>bonc</i> nyitott be
+egy nap hozzá és azt mondta neki:</p>
+<p>– Hallom, hogy mestere vagy a mesterségednek; azért jöttem, hogy
+lefestessem magam.</p>
+<p>– Akár meg is kezdhetjük, – feleli a festő és egy-kettőre hozzá
+is lát a munkához. Mire alkonyodni kezdett, már el is készült a
+képpel és átadja a <i>bonc</i>nak.</p>
+<p>– Akár csak a második énem, – örvendez a <i>bonc</i> és amikor
+fizetni kellene érte, egyet vakar a feje búbján.</p>
+<p>– Szegény vagyok, – mondja, – pénzzel nem tudlak megfizetni. De
+van ám egy ecsetem, azt odaadom neked.</p>
+<p>– Mihez konyít az a te ecseted? – kérdi a festő tréfásan.</p>
+<p>– Ahhoz, – feleli a <i>bonc</i> nagy komolyan, – hogyha akármit
+is lepingálsz vele és hármat tapsolsz hozzá, való elevenre válik az
+a kép. Ha aztán megint hármat tapsolsz, megint csak kép lesz
+belőle. Jól vésd az eszedbe, amit elmondtam és jól vigyázz az
+ecsetre.</p>
+<p>Azzal odanyul a gelebébe, előhúz egy ütött-kopott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span>
+ecsetecskét és odaadja a festőnek. Nem nagyon főtt a festő feje a
+pénzért, hát elfogadta az ecsetet, de még meg is köszönte és
+odadugta a többi közé, egy bambusznak a nyilásába. Elköszönt aztán
+a <i>bonc</i>, bocsánatot kért az alkalmatlankodásért és ment a
+maga útjára, odébb egy-két házzal. A festő pedig, mintha nem is
+lenne meg az az ecsetje, továbbra is csak a magáéval festegetett.
+Nem igen adott a szónak hitelt, ha mindjárt <i>bonc</i> ejtette is
+ki.</p>
+<p>Történt egy nap, hogy a <i>dájmió</i> egy embere állít be
+hozzá.</p>
+<p>– Mi jót hoztál? – kérdi tőle a festő.</p>
+<p>– Azt – feleli az ember, – hogy a <i>dájmió</i> hivat a
+palotájába, sietős a dolga veled, beszélni szeretne veled.</p>
+<p>Szedelőzködik a festő, veszi a festékjeit meg az ecsetjeit és
+mennek a palotába, a <i>dájmió</i> színe elé.</p>
+<p>– Mi a kívánságod, miért hivattál? – kérdezi a festő.</p>
+<p>– Azért hivattalak, – mondja neki a <i>dájmió</i>, – hogy
+lefestessem veled a drágaságaimat. Annyi a sok szép holmim, hogy
+nem győzöm a nézésükkel, de meg időm sincs hozzá. Úgy gondoltam s
+azt szeretném, hogy lefestenéd a sok dolgot, mind ott legyen egy
+nagy képen. Mindennap megnézném őket, egyszerre mind valamennyit.
+Elvállalnád ezt a munkát?</p>
+<p>– Szívesen, – feleli a festő, – akár mindjárt hozzá is
+látok.</p>
+<p>Beszólítja a <i>dájmió</i> a sok szolgáját és hozzák a
+szebbnél-szebb holmikat, arany-, ezüst-szobrocskákat,
+gyöngyös-köves bálványkákat, színes-lakkos ládácskákat, nehézselyem
+szövetfélét s Isten tudja, <span class="pagenum"><a name="Page_179"
+id="Page_179">-179-</a></span> mi mindent még. Még a festő is alig
+győzi a nézéssel. Nem is nézi, hanem festi és amire leáldozóban a
+nap, elkészült a nagy munkával.</p>
+<p>Tetszett a kép a <i>dájmiónak</i>, jól megnézi, megmustrálja és
+kérdezi a festőtől, hogy mi jár érte? Meghányja-veti a festő és azt
+feleli a <i>dájmiónak</i>:</p>
+<p>– Sokat fáradoztam vele, jól meg is csináltam, száz arany lesz
+az ára.</p>
+<p>Rém fösvény volt a <i>dájmió</i> s nagyot ugrott a száz
+aranyra.</p>
+<p>– Mennyit mondtál? – kérdi, mintha nem hallotta volna jól.</p>
+<p>– Száz aranyat, – feleli újra a festő.</p>
+<p>– Ne beszélj bolondokat, – kiáltja a <i>dájmió</i>. – Egy
+aranyat kaphatsz érte, egy garassal se többet.</p>
+<p>Most a festő ugrott egy nagyot és erősen rászól a
+<i>dájmióra</i>, hogyha ilyen nagy képet akart, fizesse is meg érte
+a száz aranyat, egy fillérrel se fogad el kevesebbet.</p>
+<p>Addig-addig, míg úgy összeszólalkoztak, hogy parázs veszekedés
+lett a vége. A legvége meg az, hogy lefogatta a <i>dájmió</i> a
+festőt és börtönbe csukatta szegény fejét. Tehette, hisz nagy úr
+volt az Istenadta.</p>
+<p>Ül a szegény festő a börtönben és úgy nekikeserítette a nagy
+igazságtalanság, hogy szinte belebetegedett a nagy haragjába. Sokat
+járatja az eszét a mesterségén és hogy, hogy nem, egyszerre csak
+eszébe jut a <i>bonc</i> ecsetje.</p>
+<p>– Hátha kipróbálnám? – gondolja magában; – hátha hasznát
+vehetném?</p>
+<p>Kéreti a börtön urát, börtönnek az őrizőjét és azt mondja neki:
+<span class="pagenum"><a name="Page_180" id=
+"Page_180">-180-</a></span></p>
+<p>– Untat a sok semmittevés, félek, hogy még belé találok
+bolondulni. Egy ócska ecsetkém van odahaza, ütött-kopott,
+színehagyott, ha azt idehozatnád, munkához látnék vele és neked is
+festenék valamit.</p>
+<p>Érte küld az őrtálló, kikeresik a bambusznádból és elhozzák
+neki. Egyet gondol aztán a festő és kettőt akar cselekedni. Elővesz
+egy hártya-lapot és ugyanazt festi meg még egyszer, amit a
+<i>dájmió</i>nak csinált volt. Csakhogy újabb formában a rajta
+levőket és még nagyobbaknak, mint amilyenek a valóságban
+voltak.</p>
+<p>Alig várta a festő, hogy elkészüljön a képével. Megpróbálja,
+összecsapja a tenyerét egyszer, kétszer, háromszor és csudák
+csudája, előtte elevenedik meg a kép, előtte a sok drága holmi.
+Arany-, ezüst- kis szobrocskák, gyöngyös-köves bálványocskák,
+színes-lakkos kis ládácskák, nehéz selyem szövetfélék s Isten
+tudja, mi minden még.</p>
+<p>Szaladnak az emberek a <i>dájmió</i>hoz, mondják neki a sok
+drága holmit; azt se tudják honnan s hogyan kerültek elő. Egyéb se
+kellett a kapzsi uraságnak. Szalad a hírhozókkal a fogházba, a
+festő áristomába; hát csak eláll a szeme-szája, úgy elbámészkodik a
+sok szép holmin. Mikor még az övénél is szebbek voltak, szebbek is,
+meg nagyobbak is.</p>
+<p>– Honnan való ez a sok drágaság? – kérdi a festőtől.</p>
+<p>– Otthonról hozattam ide őket, – mondja félvállról a festő, –
+hogy nagyobb legyen a kényelmem, meg az örömöm.</p>
+<p>Egyet villan a <i>dájmió</i> sóvár szeme és azt mondja a
+festőnek: <span class="pagenum"><a name="Page_181" id=
+"Page_181">-181-</a></span></p>
+<p>– Ha nekem adod a holmidat, kiszabadulsz a fogságodból.</p>
+<p>Úgy tett a festő, mintha hallani se akarna róla.</p>
+<p>– Cseréljünk akkor, – kezdi megint a <i>dájmió</i>, – az én
+holmim a tiéd legyen, ezeket meg add énnekem.</p>
+<p>Megint csak úgy tett a festő, hogy gondolkozott rajta és
+nagynehezen, immel-ámmal, belenyugodott végül a cserébe.</p>
+<p>– Csak azért, hogy kiszabadulhassak, – magyarázta a
+<i>dájmió</i>nak.</p>
+<p>Az volt a vén fösvény legelső dolga, hogy a saját palotájába
+vitette a sok holmit, a magáét pedig a festő lakásába szállíttatta.
+A festőnek is megvolt a magához való esze és egy-kettőre azt tette,
+hogy holmistul, mindenestül elköltözködött és egy másik
+tartományban telepedett meg. Annyi kincse, kincset érő sok holmija
+volt, hogy gazdag emberszámba ment és bőven tellett neki
+mindenre.</p>
+<p>Csak épp avval tartozott még a <i>dájmió</i>nak, hogy amint
+üldögél egy nap az otthonában, összecsapja a tenyerét egyszer,
+kétszer, háromszor és íme, a <i>dájmió</i> palotájában, a másik
+tartományban, úgy eltünt egyszerre a sok holmi, mintha sose lett
+volna benne. Csak egy nagy kép maradt helyette, csak azon volt meg
+a sok holmi.</p>
+<p>Úgy nekiesett a <i>dájmió</i> a nagy bánatnak, hogy
+belebolondult szegény feje és a bolondok házában egyre csak azt a
+nagy képet nézte és rajta a sok holmit valóságnak vette.
+<span class="pagenum"><a name="Page_182" id=
+"Page_182">-182-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Felejtető gyömbért evett.</h2>
+</div>
+<p>Falubéli fogadóban, ott esett meg ez az eset. Kapzsik voltak a
+fogadósék, az ember is, az asszony is és csak a pénzért
+éltek-haltak. Mintha egyéb jó se lenne ezen a nagy világon.</p>
+<p>Betéved egyszer hozzájuk egy utas, estefelé járt az idő és ott
+akart átéjszakázni a falubéli kis fogadóban. Gazdag ember lehetett
+a vendég, sok a holmija, még több a pénze, csak úgy csörgött a
+zacskójában. Sóvár szemmel nézték a fogadósék, hogy mi mindene van
+ennek az embernek.</p>
+<p>– Asszony, – súgja oda a fogadós a feleségének – sok pénze lehet
+ám ennek a mi vendégünknek; megdézsmálhatnánk egy kissé. Mit
+gondolsz, hogyan férkőzzünk hozzá?</p>
+<p>– Lopásra nem vetemedhetünk, – feleli az asszony, – istenellenes
+dolog lenne. Hacsak itt nem felejtené valahogy a pénzét.</p>
+<p>– Nem olyan felejtős a gazdag ember, – mondja a fogadós, –
+inkább még többet talál hozzá.</p>
+<p>Elgondolkozik az asszony, majd egyet bök a homlokára és így szól
+az urához:</p>
+<p>– Hátha gyömbért etetnénk vele? Felejtető gyömbérételt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_183" id=
+"Page_183">-183-</a></span></p>
+<p>– Gyömbért? Felejtető ételt? – bámul rá az ura.</p>
+<p>– Azt hát, – bólint rá az asszony. – Ereje van a gyömbérnek s
+hogyha vele megetetnek, elfelejted minden dolgod, el a mát, el a
+holnapot. Pénzed ha van elfelejted, odahagyod ha elteszed, semmire
+sem emlékezel, mindenről megfeledkezel.</p>
+<p>Örül a két egy lélek, hogy megtalálták a módját. Siet az asszony
+a konyhába és hozzálát a sütés-főzéshez. Rizsgombócot gyömbérrel
+főz, a tésztába gyömbért gyúr be s minden, amit összekotyvaszt,
+gyömbéresen kerül tálra.</p>
+<p>Itt az estebéd ideje, terül a vendég előtt a kis asztalka.
+Hozzálát az utas és sorra kóstolgatja az ételeket.</p>
+<p>– Gyömbérízű ez a gombóc, – gondolja magában az ember és a
+tésztába kóstol bele.</p>
+<p>– Gyömbérszagú ez a tészta, – gondolja ismét és más étel után
+nyúl.</p>
+<p>– Gyömbéres itt minden étel, – bosszankodik magában s gyanús
+szemmel méregeti hol az ételeket, hol a fogadósékat.</p>
+<p>Addig-addig eszmélkedik, míg kezd a szitán átlátni és se szó, se
+beszéd, indul a szobájába, hogy pihenőre térjen.</p>
+<p>Összesúgnak a fogadósék és várva-várják a másnap reggelt.</p>
+<p>– Mit hoz vajjon a gyömbérke? Lesz-e zacskó pénzzel tele? –
+egyre csak ezt hányják-vetik.</p>
+<p>Talpon vannak korán reggel s óvatosan, lábujjheggyel,
+odasompolyognak az utashoz, szállásbeli szobájához. Hallgatóznak,
+leskelődnek, nagy csend a vendég szobájában. Tolóajtót félretolnak,
+nagy <span class="pagenum"><a name="Page_184" id=
+"Page_184">-184-</a></span> loppal bepillantanak, hát nagy szentek
+ámuljatok, csudadolgot csudáljatok.</p>
+<p>Nincs a házban egy lélek se, holmi-egymás pénzecske se, hűlt a
+helye az utasnak, nyoma sincs sok cókmókjának.</p>
+<p>– Hát a gyömbér, amit evett? Ami mindent elfelejtet? – kérdi az
+ember az asszonytól.</p>
+<p>– Hogy a pénzét mind elvitte s cókmókostul itt hagyni
+elfelejtette, azt is csak a felejtető gyömbér tette, – mondja nagy
+fontoskodva az asszony.</p>
+<p>– Hát az étel, ital ára? Szállásért a tartozása? – szól az ember
+nagy morogva, fejebúbját vakargatva.</p>
+<p>– A vendégünk gyömbért evett, fizetséget elfelejtett, – szól az
+asszony sopánkodván, orra hegyét lehorgasztván. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Bambuku-csagama.</h2>
+</div>
+<p>Egy kis községben történt, annak is egy szent templomában. A
+templom sok lim-lomja között ott dímatlankodott egy nagy teafőző,
+ócska volt és már a rozsda is kikezdte. Teát meg jórég nem főztek
+benne.</p>
+<p>Észreveszi egy nap a templom bonca és gondolja magában, hogy bíz
+ő használatba veszi azt az edényt. Leszedegeti a polcról, kiöblíti,
+vizet önt bele és ráteszi a tűzre, a szén parazsára. Ahogy kezd már
+a víz melegedni, egyszerre csak rémülettel látja a boncunk, hogy
+íme az a rozsdás teafőző, elülről egy fejecske, hátulról egy
+farkinca, mintha mozgolódnék egy kissé. Akár csak a borzé, olyanná
+lett a formája.</p>
+<p>Visszahőköl a bonc az edénytől és kiáltoz a fiatalabb boncok
+után, hogy siessenek a segítségére. A teafőző eközben felszáll a
+tűzről és úgy repülget a levegőben, akár egy élő madár. Seprőt meg
+porolót ragadnak a kisboncok és addig hajszolják, hajkurásszák a
+repülő micsodát, míg lerántják valahogy a földre. Majd hogy össze
+nem törték szegénykét. Nagy óvatosan megfogják, nagy félénken
+megnézegetik, hát nincs egyéb belőle, csak a teafőző-edény.
+Belehelyezik egy ládába és azon gondolkozik a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> szent
+bonc, hogy valahogy szépszerével mi módon szabadulhatna meg
+tőle.</p>
+<p>Egy rongyszedő téved épp be a templomba, esteli imádságát akarja
+elvégezni. Egyet gondol a mi boncunk, hogy eladja azt a teafőzőt,
+hátha megveszi az a szegény ember. Még egy kis aprópénzt is kaphat
+érte.</p>
+<p>Előveszi a teafőzőt, odaviszi a rongyszedőhöz és odakínálja
+neki. Jó szíve volt a szegény embernek, megveszi a teafőzőt. A
+kezébe veszi, hazamegy vele a szomszéd községbe és amikor a
+lefekvésre kerül a sor, odateszi az ágyához, a párnája mellé.</p>
+<p>Úgy éjfél körül, egyszerre csak arra riadoz a rongyszedő, mintha
+kapirgálna valami mellette. Körültekint a félhomályban, odanéz a
+teafőzőjére és szinte megborzog a rémülettől, amint megpillantja az
+edényét. Elülről egy fejecske, hátulról egy farkinca; két lábacska
+jobbfelül, két lábacska balfelül, mintha mozgolódnék egy kissé.
+Akár csak a borzé, olyanná lett a formája.</p>
+<p>Egyet mozog a főzőcske, aztán odafordul a rongyszedőhöz és azt
+mondja neki:</p>
+<p>– <i>Bambuku-csagama</i> az én nevem, megismered majd a hírem,
+jól értek én sok mindenhez, hát még tánchoz, zenéléshez.</p>
+<p>Odáig a rongyszedő a nagy csudálkozástól.</p>
+<p>– Jóravaló embernek látlak, – mondja tovább a főzőcske. – Nagy
+hasznomat fogod még venni.</p>
+<p>Egyszerre elmult az emberünk ijedelme, kezébe veszi a beszélő
+edényt és barátsággal meg-megcirógatja.</p>
+<p>Híre terjed a községben, hogy itt a <i>Bambuku-csagama</i>, a
+csuda-teafőző, hogy olyan táncolást tud <span class=
+"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span>
+<span class="pagenum"><a name="Page_188" id="Page_188"><br />
+-188-</a></span> csapni, hogy még a csudánál is csudább. Egy
+fabódét deszkáztat össze és csődíti az embereket a rongyszedő, hogy
+nézzék meg a varázslását. Emberek emberek hátán, úgy bámulják
+nap-nap után és csak úgy dűl a sok ajándék, meg a sok arany-,
+ezüstpénz.</p>
+<div class="figcenter" style="width: 369px;"><a href=
+"images/i005hq.png"><img src="images/i005.png" alt=
+"Bambuku-Csamaga." title="Bambuku-Csamaga." /></a>
+<p class="caption">Bambuku-Csamaga.</p>
+</div>
+<p>Gazdag emberré lett a szegény rongyszedő, bővében volt a
+mindennapijának.</p>
+<p>Eszébe jut egy nap a templom és veszi a teafőzőjét, vesz egy
+csomó aranyat meg egyébféle ajándékot és viszi őket a templomba,
+ahol a csudadolgát kapta volt. Beállít a bonchoz és azt mondja
+neki:</p>
+<p>– Visszahoztam az ócska teafőződet, te vedd ezután hasznát. Sok
+pénzt meg miegymást szereztem vele, íme, a tied meg a templomodé
+legyen a fele. <i>Bambuku-csagama</i> a teafőződ neve, templomodban
+legyen ezután a helye.</p>
+<p>Odáig volt a bonc a nagy ámélkodástól és közelében a templomának
+egy másik kis templomot építtetett, abba helyezte el a
+csuda-teafőzőt.</p>
+<p>Nagy lett a híre-neve az új szentnek és csak úgy tódult a sok
+ember az új templomba, hogy áldásért meg földi boldogságért
+könyörögjenek hozzá. <i>Bambuku-csagama</i> az új bálvány neve,
+jólétet fakasztó földi híressége. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_189" id="Page_189">-189-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Hacsibime, a fatálas.</h2>
+</div>
+<p>Sok-sok éve, réges-régen, éldegéltek egy községben. Öreg volt az
+ember, asszony, szegényesen éltek nagyon. Kunyhójuknak ékessége,
+lánykájuk volt, <i>Hacsibime</i>. Szépségének párja nem volt, csupa
+jóság, bájosság volt.</p>
+<p>Megjött egy nap, hogy az apjuk elhagyta e szép világot s úgy
+maradtak mint az ujjam, a szép lányka meg az anyja. Idő mult, míg
+megnyugodtak, de a szegény öreg asszony semminek se örült többé,
+még a lánya arcának sem.</p>
+<p>– Árthat neki nagy szépsége, – mondogatta volt az anyja, –
+veszedelem környékezi, sok kísérés kerülgeti.</p>
+<p>Ügyet se vet a lányára, szépséges kis orcájára, szorgalomra
+szoktatgatja, szót fogadni tanítgatja. Jó lelke volt lánykájának,
+örömére az anyjának.</p>
+<p>Évek teltek, évek multak s eljött az a szomorú nap, hogy az
+asszony nagy beteg lett, szegény feje ágynak esett. Nagy betegen
+inti lányát, hogy maradjon jónak lelke, a rosszat meg
+elkerülje.</p>
+<p>– Jaj mi lesz a leánykámmal, – sopánkodik szegény beteg, – nem
+lesz aki oltalmazza, tettét-vettét megvigyázza. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span></p>
+<p>Odaszól a leányának, hogy egy fatál az udvaron, hozza be nagy
+hamarosan. Hozza a lány a fatálat, odanyujtja az anyjának s
+letérdel az ágya mellé, hogy megtudja óhajtását. Fogja anyja a
+fatálat, ráilleszti a lányára, feje selymes hajzatára. Nagy széle
+volt a fatálnak s amint reáborította, az arcát beárnyékolta,
+úgyhogy senkise láthatta, hogy mily szépség van alatta.
+Megnyugodott a nagy beteg és fogadtatta a lányával, hogy a tálat a
+fejéről le nem veszi, míg a világ. Lehanyatlott párnájára és a
+lelkét kilehelte.</p>
+<p>Egymagára maradt a lány, anyától, apától árván, nincsen többé
+gondozója, tanácsokkal ellátója. Élni szegény úgy éldegélt, hogy
+mezőre járt dolgozni, rózsát szedni, magot vetni s mikor este nagy
+fáradtan visszatért a kunyhójába, nyugodt szívvel gondolhatott
+anyja, apja tanácsára, fogadalma szent szavára. S mert a tálat le
+nem vette, elnevezték községszerte: <i>Hacsibime</i>, a
+fatálas.</p>
+<p>Legények megkörnyékezték, kérő szóval arra kérték, vegye kissé
+le a tálját, hadd láthassák szép orcáját. De a lányka állhatatos,
+ügyet sem vet semmi szóra, kísértő rossz gondolatra. Szűkösen csak
+megéldegélt, munkás lány volt, sose henyélt, <i>Hacsibime</i>, a
+fatálas.</p>
+<p>Épp a mezőn dolgozgatott, szorgalmasan munkálkodott, amikor egy
+földesgazda, a környék leggazdagabbja, meglátta a serénységét, nagy
+szorgalmát, ügyességét. Hozzálépett, köszöntötte, szíves szókkal
+megdícsérte s amint látta nagy jóságát, szíve-lelke tisztaságát,
+befogadta a házába, nem cseléd, de gyerekszámba. Beteg volt a
+földesasszony, <span class="pagenum"><a name="Page_191" id=
+"Page_191">-191-</a></span> ahoz kellett ápolónak s amint napok,
+hetek teltek, gondjai megkönnyebbedtek.</p>
+<p>Történt egy nap, hogy a házhoz kedves vendég állított be. Nagy
+fia volt a gazdának, az jött volt meg idegenből. Látja a lányt
+anyja mellett s jót nevet a fatányérján, amikor megmondják neki,
+hogy fejéről le nem veszi. Mégis egyszer, hogy, hogy nem volt,
+alánézett a fatálnak s szeme-szája tátva maradt, megláttára a szép
+lánynak.</p>
+<p>– Ő lesz az én feleségem, senki más e nagy világon, – mondja
+legott szüleinek s szóval, szívvel addig kéri, kérő szóval
+esdekeli, míg a célját el nem éri.</p>
+<p>Ám a lányka szabadkozik, hogy őt tiltja fogadalma, anyjának tett
+igéretét, mindhalálig ő megállja. Nehéz szívvel huzakodik,
+bocsánatért rimánkodik.</p>
+<p>Mikor megjött az éjszaka s nyugalomra hajtja fejét, álmában az
+anyját látja s arra inti a lányát, hogy szereti gazda fia, menjen
+hozzá feleségül. Boldog szívvel ébredezett s mert kedvére volt a
+legény, enged unszoló szavának s kezét-szívét odanyujtja.</p>
+<p>Közeleg a lagzi napja, sürgés-forgás, készülődés s örömére a
+nagy napnak, arra kérik a leánykát, hogy a fatál fogadalma kerüljön
+le a fejéről. Ám a fatál a fejére, mintha oda lenne nőve és amint
+húzzák, ráncigálják, nagy fájdalom hasítja át.</p>
+<p>– Maradjon csak inkább rajta, – szól a násznép megnyugodva és
+úgy indul el esküvőre <i>Hacsibime</i>, a fatálas.</p>
+<p>Lakománál ül az új pár, hozzák a hármas nászitalt s mikor a lány
+a pohárkát, harmadszorra kiüríti, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> egyet roppan fején a tál
+s darabokban hull le róla. Ámultára mátkapárnak, a szülőknek és
+násznépnek, drágakő meg arany, ezüst hulldogál a törött tálból.</p>
+<p>Soha annyi kincset együtt, nem láttak még a községben. Még
+nagyobb az ámulásuk, amint a lány fatál nélkül, ragyogón nagy
+szépségétül, irul-pirul virágmódra. Soha olyan bájos arcot, a világ
+még alig látott s mindenkihez kedves nyájas, <i>Hacsibime</i>, a
+fatálas. <span class="pagenum"><a name="Page_193" id=
+"Page_193">-193-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Szellemirtó Sippejtaro.</h2>
+</div>
+<p>Réges-régi időkben történt, ördögök és sárkányok idejében, mikor
+a szellemeknek országuk volt, boszorkányok köztünk jártak, deli
+vitéz viaskodott, szép leányzót szabadított; abban az időben élt
+még a mi leventénk.</p>
+<p>Veszi egy nap a kardját meg a cókmókját és indul világgá, hogy
+szerencsét próbáljon és hogy segítsen a segítendőkön.</p>
+<p>Jó ideig csak jár-kél, csak bujdosik, senki se akad útjába,
+semmi se kerül kardélre. Rengeteg egy erdőben téved el egy nap,
+csak úgy feketéllik a sűrűsége és meredezik a hegysége. Se kunyhó
+se kaliba, se ember se állat, még csak szellem sincs a közelében.
+Itt-ott egy kis gyalogösvény, az is megszakad előtte. Ráborul a
+félhomály és ahogy botorkál a sötétben, tüskés bozót meg
+cserje-csalit, csak úgy bukdácsolgat benne.</p>
+<p>Nagyhirtelen egy falba ütődik és amint körültapogatja,
+körüljárogatja, hát látja, hogy egy félig rom-templom. Valahogy
+csak bevánszorog rajta és ütött-kopott oltára előtt, majd csak
+meglesz a menedéke.</p>
+<p>– Jó lesz éjszakára, – gondolja magában és leteríti a subáját,
+hogy megpihen egyet. Üres tarisznyája, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> az lesz
+a párnája, kardja nagy ereje a megőrizője. Álomra hajtja a fejét és
+csakhamar el is szenderedik.</p>
+<p>Éjfélre járhatott az idő, amikor egyszerre csak olyan rémítő egy
+üvöltés, olyan fene nagy sikongás támad, hogy felriad a legény az
+álmából.</p>
+<p>– Tán csak álmodom – gondolja magában, de olyan borzalmas a
+rikoltozás meg sikongatás, hogy a hegység is visszahangzik
+tőle.</p>
+<p>Felemelkedik a legény a fektéből, markába szorítja a kardját és
+nagy óvatosan kinéz a félhomályba. Szörnyű volt a látomása, épp
+hogy kővé nem dermedt tőle. Gonoszarcú macskacsapat kering egy
+térségen, veszett kedvvel ugrándoznak, sikongatnak, csattogtatják
+fogaikat, villogtatják szemeiket, hogy hegy-völgy rendül meg bele.
+Veszett módra forgolódnak és habzó szájjal üvöltgetik:</p>
+<p>– <i>Sippejtaro</i> meg ne tudja, <i>Sippejtaro</i> meg ne
+sejtse.</p>
+<p>Épp a tele hold világította meg őket, szinte beleborzadt a
+levente. De amint elmúlt az éjfél, egyszerre csak eltűnik a sok
+macskakísértet és halál csendessége borul a környékre. Lefekszik
+aztán a levente és fel se ébredt reggelig, kivilágos-virradtig.</p>
+<p>Talpra ugrasztja a nagy világosság és siet kifelé a templomból,
+hogy otthagyja ezt a boszorkánytanyát és megtudjon róla egyet-mást.
+Előtte egy kis ösvény, a minap este sötétjében dehogy is vehette
+észre. Elindul rajta és bezzeg nagy az ő öröme, hogy nem a hegynek
+vezet a nyoma, hanem le a hegyről egy nagy síkra.</p>
+<p>Egy-két kalibát pillant meg a távolban. Azontúl meg egy kis
+falut. Csak úgy kergeti a buzgósága <span class="pagenum"><a name=
+"Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> meg az éhsége és már a
+határán van a falunak, amint asszonyok, emberek sírása, síró-rívó
+jajveszékelése hangzik át hozzá. Legott elfelejti az éhségét és
+siet az egyik kunyhóhoz, hogy merre a veszedelem és hogy kell-e
+segítség hozzá.</p>
+<p>Odamegy az asszonynéphez és bármit is kérdez tőlük, egyre csak a
+fejüket rázzák és búsan-keservesen csak azt hajtogatják, hogy
+hiábavaló minden, nincs ő rajtuk segítség.</p>
+<p>– Esztendőnként, – mondják végre nagynehezen, – megjön a hegy
+ördöge és egy áldozatot viszen el tőlünk; egy-egy leányzót minden
+évben. Ma jár le megint az egy esztendő és legszebb lányát a
+falunknak, szerelmetes magzatunkat, egyetlenegy virágunkat, azt
+kell hozzá vinnünk. Ez a mi nagy keserűségünk, szívettépő mély
+bánatunk.</p>
+<p>Egyik ámulatból a másikba esik a vitéz és kérdi tőlük, hogy
+merre viszik azokat a szegény ártatlanokat.</p>
+<p>– Ahogy leszáll a nap, – felelik neki, – egy ládába helyezzük a
+lánykát, egy szegényes gyaloghintóba és felvisszük a hegyre, abba a
+félig rom-templomba és ott hagyjuk szegénykét. Reggelre aztán úgy
+eltűnik onnan, hogy mégcsak a hírét se halljuk többé. Igy voltunk
+vele minden esztendőben, így leszünk vele most is, a mai szomorú
+napunkon.</p>
+<p>Feltette magában a vitéz, hogy egy élete egy halála, szembeszáll
+ő az ellenséggel. Arról a templomról a minapi éjszakája jutott az
+eszébe és kérdi a falubéliektől, hogy hallották-e <i>Sippejtaro</i>
+hírét és ki-miféle lenne.</p>
+<p>– Hogyne hallottuk volna, – felelik. – Bátor <span class=
+"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> eb a
+<i>Sippejtaro</i>, akárcsak egy levente. A <i>dájmió</i> egy embere
+lakik itt a közelünkben, annak a kutyája az a jó <i>Sippejtaro</i>.
+Csak a gonosz embert bántja az, a jót pedig megvédelmezi; de
+bikányi is ám az ereje, hát még a bátorsága.</p>
+<p>Nem kérdezget többet a levente, hanem siet a faluba és beállít a
+kutya gazdájához.</p>
+<p>– Add kölcsön a kutyádat, – mondja neki, – reggelre visszahozom,
+jótett lesz érte a jutalmad.</p>
+<p>Nem szívesen adta az ember, de mégis csak odaadta. Nagy volt a
+vitéznek az öröme, hogy elindulhatott avval a kutyával. Legelsőbb a
+lány szüleihez tért be és meghagyta nekik, hogy ne csináljanak
+semmit, hanem őrízzék a lányukat és mégcsak ki se engedjék a
+házból.</p>
+<p>– Hát a ládával mi lesz? – kérdezik tőle.</p>
+<p>Abba meg <i>Sippejtaro</i>t ültette be, aztán betakarta és egy
+pár falubéli legénnyel viteti fel a hegyre, be a félig
+rom-templomba, az oltár közelébe. Még jóformán le se tették a ládát
+a legények és úgy inalnak vissza a templomból, mintha ördögök
+kergetnék őket. Úgy remegtek attól a félelmetes hegyi kísértettől.
+Csak a levente maradt ott a kutyával és várta a várandókat. Éjfélig
+várakoztatták a türelmét.</p>
+<p>A teli hold volt ismét az égen és amint ráderengett a templomra
+meg a környékére, egyszerre csak ott a macskacsapat megint, akár az
+éjféli kísértetek. Középütt egy félelmetes nagy fekete kandúr,
+szeme szikrákat szór, szája tajtékot túr és olyat bődül a hangja,
+akár a mennydörgés csattanása. Megsejtette a levente, hogy ez a
+kandúr a hegy ördöge, a sok macska meg a fajzatja. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_197" id="Page_197">-197-</a></span></p>
+<p>Amint meglátta a szörnyeteg a ládát és áldozatát gondolta benne,
+örömében egyet ugrik, körülvíjogja, körülugrándozza, nagy fogait
+csattogtatja, tűzszemeit lobogtatja és úgy ráveti magát a ládára,
+reménybeli prédájára, hogy darabokra töredez a deszkája. Emberére
+talált ezúttal.</p>
+<p>Nekiugrik <i>Sippejtaro</i> és vasfogával, vaskarmával úgy
+beleragad a kandúrba, hogy belekábul az ördög fajzatja és csak úgy
+ordíttatja a félelme meg a fájdalma. Előugrik a jó vitéz is és
+karjának egy csapásával, kardjának egy vágásával olyat nyisszant a
+kandúron, hogy porba hull a feje. Elhül a sok gonosz macska és
+torkukba akad a hangjuk. Ijedtükben ott ragadnak és nézik urukat a
+nagy kandúrt, hol a testét, hol a levágott fejét.</p>
+<p>Mind egy szálig ott pusztultak. <i>Sippejtaro</i> megragadja, a
+vitéz meg levagdossa. Halálos csend a templom körül, vége lett a
+kísértésnek.</p>
+<p>Visszatérnek aztán a faluba, be a lányék kunyhójába, szabaddá
+lett már az útja. Aztán újra elindulnak és apraja-nagyja a falunak,
+mind kísérik <i>Sippejtaro</i>t, úgy viszik a gazdájához.</p>
+<p>A vitéz meg fogja a kardját, szedi-veszi a cókmókját és indul
+ismét nagyvilággá, hogy szerencsét próbáljon és segítsen a
+segítendőkön. <span class="pagenum"><a name="Page_198" id=
+"Page_198">-198-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A felemás szarvas.</h2>
+</div>
+<p>Nagy vadaskertje volt az egyszeri templomnak, szarvasok ütöttek
+benne tanyát, istennek szép szarvaskái. Legerősebb a
+<i>Nagyszarvú</i> volt közöttük, mert az ő agancsai voltak a
+legvastagabbak és az ereje is ahoz képest. Csak az esze, az jóval
+kurtább volt a többiénél.</p>
+<p>Sétára indul egy nap a <i>Nagyszarvú</i>, utána a pajtásai a
+többi szarvas, hogy mulassanak vagy egyet a szép nagy erdőben.
+Csupa jávorfa volt a hegyeken és veresedőben voltak már a levelei,
+ősz felé járt az idő. Gyönyörködtek a szép veres színben és
+leheveredtek a nagy fűbe, hogy pihenőt tartsanak és falatozzanak
+miegymást. Rizsbort is hoztak magukkal, megmelegítették és
+iddogálni kezdtek belőle. Ki módjával, ki azon felül. Italos volt
+egy kissé a <i>Nagyszarvú</i> és egy-két pohár nem a világ,
+ugyancsak újrázgatta őket. Addig-addig, míg hamarosan beleszokott
+és úgy megeredt a kedve, hogy ami világ, mind az övé lett.</p>
+<p>– Hej cimborák, – kurjantja el magát a <i>Nagyszarvú</i>, – az
+ég alja pirosodik, tenger színe bíborodik, jávorfácska levelecske,
+egyre jobban veresedik. Akárcsak a mennyországban, ott se lennék
+boldogabban. Boncasszonyok táncát látom, ha látom hát én is járom.
+<span class="pagenum"><a name="Page_199" id=
+"Page_199">-199-</a></span></p>
+<p>Azzal talpraugrik a <i>Nagyszarvú</i> és illegeti magát a
+tánchoz.</p>
+<p>– Hát csak járjad, – biztatja az egyik pajtása, – mi majd
+nótázunk hozzá.</p>
+<p>Táncra perdül a <i>Nagyszarvú</i> s énekel is hozzávalót;
+veszett kedve kerekedik s jókedvében így nótázik:</p>
+<p>– Szarvasok a hegyek alatt, veres jávorfácskák alatt, rizsbort
+isznak iddogálnak, jávormódra pirosodnak. Perdülj egyet két-két
+lábam, szarvaim már el se bírom. Ha szarvam nem lenne nekem, még
+jobb kedvem lenne nekem. Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!</p>
+<p>Úgy belemelegedett a <i>Nagyszarvú</i> és úgy a fejébe szállt az
+itóka, hogy lassan-lassan beleszédült és lehanyatlott a földre.
+Félrészegen, féljózanon, félig ébren, félig alva, egyre csak azt
+kurjogtatja:</p>
+<p>– Ha szarvam nem lenne nekem, még jobb kedvem lenne nekem.
+Csuhaj szarvam, fuss el tőlem!</p>
+<p>Becsukódtak aztán a szemei és úgy elaludt az erdőben, hogy se
+jávorfa, se két szarva, mintha sose látta volna. Nézik a pajtásai a
+<i>Nagyszarvú</i>t, a holt részeget és ugyancsak nevetgélnek
+rajta.</p>
+<p>– Terhére van a két szép szarva, – szólal meg az egyik, –
+szabadulni szeretne tőle. Pedig azért szarvas, hogy szarva legyen.
+El is kéne tőle venni, ha annyira únja és útjába is van neki.</p>
+<p>Irígyelte a sok szarvas a Nagyszarvú szép agancsait és rossz
+néven vették a beszédjét. Mind azt mondta, hogy ne legyen hát, ha
+nem kell neki.</p>
+<p>– Mit mondunk majd, ha felébred? – kérdi az egyik szarvas.
+<span class="pagenum"><a name="Page_200" id=
+"Page_200">-200-</a></span></p>
+<p>– Azt mondjuk, hogy Isten büntetése. Amilyen egyűgyű, akár el is
+hiszi.</p>
+<p>– Akkor hát lássunk hozzá, – hagyják helybe a többiek.
+Odarohannak az alvóhoz, letörik a szarvait és viszik magukkal a
+tanyájukra, a templom védelme alá.</p>
+<p>Szarvatlan lett a <i>Nagyszarvú</i> és olyan mély volt az
+alvása, hogy még a szarvaira sem ébredt fel.</p>
+<p>Estére fordult az idő és szél kerekedett a hegyek közt. Felébred
+a szarvatlan a nagy hidegre, nagynehezen feltápászkodik,
+egyet-kettőt ásít és azt se tudja, hogy hol és mint van.
+Megdörzsöli a szemeit, szétnéz és lassan-lassan eszébe jut a
+jávorerdő is, a sok rizsbor is, meg a mulatozása is.</p>
+<p>– Hova lettek a pajtásaim? – csudálkozik szemmeresztve. – Bíz
+azok kereket oldtak, – gondolja magában és neki kászolódik, hogy
+indul ő is hazafelé, mert jó későre járt már az idő.</p>
+<p>– Ni, mily könnyű lett a fejem, – esik nagy gondolkozóba és
+amint hozzákap a fejéhez, hát nagy Isten, hült helye a két
+szarvának, ágas-bogas agancsának.</p>
+<p>– Tyű, a teremtését neki, az áldóját jávorfáját. Nagyon sokat
+táncolhattam, táncközben ejthettem le, – szól a szarvas
+megszeppenve.</p>
+<p>Nekiindul, hogy megkeresse, de hiába keresi, hiába szaglássza,
+oda a szép agancsocska. Siet haza a tanyájára és szívszorongva
+kérdezgeti emettől is amattól is:</p>
+<p>– Nem láttátok szarvaimat? Nem tudjátok, hol hagytam el?</p>
+<p>Mégcsak nem is felelnek neki a pajtásai. Odaszalad <span class=
+"pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> az
+egyikhez, aztán oda egy másikhoz és kérő szóval rimánkodik:</p>
+<p>– Te is ott voltál az erdőben, úgy-e pajtás?</p>
+<p>– Ott én, – feleli neki az egyik.</p>
+<p>– Nem láttad a szarvaimat?</p>
+<p>– Láttam bíz én.</p>
+<p>– Miért nem mondod, hogyha tudod? Több órája, hogy keresem, tűvé
+tettem az egész erdőt s nincs rá mód, hogy megtaláljam. Mondd ha
+tudod, merre vannak?</p>
+<p>– Azt ugyan már meg nem kapod, – mondják neki úgy foghegyről. –
+Táncoltál meg énekeltél és duhajkodva azt mondtad, hogy terhedre
+van a két szarvad és ha meg nem lenne neked, még jobb kedved lenne
+neked. Megharagudott rád az istenkénk, elvette a szarvaidat és így
+szólt hozzánk szarvasokhoz:</p>
+<p>– <i>Nagyszarvú</i> nem szarvas többé, szarvai sincsenek többé;
+ló lett most már ő belőle, menjen el a lovak közé.</p>
+<p>– Most hát mehetsz a lovak közé, ott a helyed ezentúl, – mondják
+neki a volt cimborái.</p>
+<p>Aj, megijedt a szegény szarvas. Eltünődött aztán egy darabig és
+hitelt adott a szarvasok szavainak.</p>
+<p>– Lóvá tették szegény fejem, – sóhajt egy nagyot, – lovak közt
+kell helyt keresnem.</p>
+<p>Megnyugodott szomorú sorsában és indul a templom mellől a
+szérűre, a többi lovak közé. Odaér egy kis idő mulva és így szól
+hozzájuk:</p>
+<p>– Cimborátok lettem, fogadjatok magatok közé.</p>
+<p>Furcsállották a lovak a formáját, mert lónak egy kissé
+alacsonyka volt, szamárnak a fülei voltak aprók, kutyának meg
+ostobácska volt az arca. Csudálkozva <span class="pagenum"><a name=
+"Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> néz rá a sok ló és
+megszólal az egyik, a legnagyobbik:</p>
+<p>– Mifajta vagy voltaképpen?</p>
+<p>Restelkedik a szarvas és lófajtának vallja magát.</p>
+<p>– Kicsiny vagy te lónak, pajtás, – felelik neki.</p>
+<p>– Talán akkor szarvas vagyok, – mondja rá a szarvatlan.</p>
+<p>– Hol vannak a szarvaid, ha az vagy? – kérdik tőle
+megütődve.</p>
+<p>– Szarvas voltam, most szarvatlan, – feleli nagy komoly
+hangon.</p>
+<p>– Bolondokat beszél össze, – mondogatják egymásnak és nézik
+jobbról, nézik balról, hol elülről, hol hátulról.</p>
+<p>– Mégis csak szarvas lehetett valamikor, – súgják oda egymásnak
+– és odavesztek valahogy a szarvai. Most meg ló szeretne lenni. Eh,
+fogadjuk magunk közé, ha nem másért, hát tréfáért.</p>
+<p>– Jó lesz bíz a, – mondogatja a sok csida.</p>
+<p>Megszólal a legidősebb, valamennyi okosabbja:</p>
+<p>– Ha mindenképpen azt akarod, nem bánjuk ha itt is maradsz.
+Csakhogy ni-ni, hol a sörényed, pajtás?</p>
+<p>– Sörény? Azt se tudom, mi fán terem, – csudálkozik a volt
+szarvas.</p>
+<p>– Hosszú szőr a nyakad mentén, az a sörény, – magyarázza neki
+lópajtása.</p>
+<p>– Bizony nekem nincs sörényem, – mondja a szarvas.</p>
+<p>– Hogyha nincsen, majd adunk mink.</p>
+<p>– Jó lesz bíz a, – szól a szarvas s nyujtja is már a
+tarkóját.</p>
+<p>Kapják magukat a lovak, szőrszálakat húzgálnak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> ki a
+farkukból és átültetik a szarvasra. Bőg a szarvas nagy kínjában, de
+türelemre intik és no még egy szál, no még egyet és kész a szarvas
+szép sörénye.</p>
+<p>– Lóvá tettünk, – mondják neki s úgy nevetnek, nevettükben
+nyerítenek: <i>nyi-hi-hin, nyi-hi-hin</i>.</p>
+<p>– Nyeríts te is ha már ló vagy, ne pedig bőgj, – biztatják a
+cimborái.</p>
+<p>– <i>Hi-hi-hin, hi-hi-hin</i>, – próbálja a szarvas a
+nyerítést.</p>
+<p>– Nem úgy pajtás, – mondják neki, – <i>nyi-hi-hin,
+nyi-hi-hin</i>.</p>
+<p>Újra megpróbálja a szarvas és nyeríti, hogy: <i>pi-pi-hin,
+pi-pi-hin</i>.</p>
+<p>Megint nem jól csináltad te ostoba, nem fog az eszed néked, –
+korholja a sok ló.</p>
+<p>– Hát nagy terhet tudsz cipelni, nagy utakat meg tudsz tenni? –
+faggatják az új pajtások.</p>
+<p>– Megpróbálom, hátha tudom, – feleli a szarvas.</p>
+<p>Rátesznek vagy öt-tíz zsákot, lóheréset meg szénásat és
+biztatják, hogy gyí te fakó.</p>
+<p>Ám hiába biztatgatják, nem szokta meg ezt a munkát, nem bírta a
+teli zsákot. Alighogy egy-kettőt lépett s már kiáltoz: jaj be
+nehéz. Megroggyantak a térdei s egy-kettőre összeesett.</p>
+<p>– Ó, mihaszna lusta állat, – kiáltja a sok ló, – nem vagy te
+miközénk való. Botot fognak jó vastagot és úgy helybehagyják a
+szegény szarvast, hogy hol nyerített, hol meg bőgött. Úgy
+eliramodott tőlük, mintha sose látta volna őket.</p>
+<p>– <i>Nyi-hi-hin, nyi-hi-hin</i>, – nyerít a sok ló és jót
+nevetnek a szarvason, ezen a nagy felemáson. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_204" id="Page_204">-204-</a></span></p>
+<p>Szegény szarvas fut eközben, templom felé húzza szíve. Oda
+szeretne visszajutni, a templom szép vadasába. Szarvas bíz ő,
+gondolja magában, hogy juthatna a szarvához? Könyörög majd
+istenének, hátha megsegíti.</p>
+<p>Odaér a templom elé, meghajlik az oltár előtt s tiszta szívből
+imádkozik.</p>
+<p>– Ó, istenkém teremtőcském, add vissza a két szarvamat,
+ágas-bogas agancsomat, bocsásd meg a nagy bűnömet, a minapi
+beszédemet.</p>
+<p>Arrafelé jártak épp a pajtásai, a minap esti szarvasok és
+megsajnálták a <i>Nagyszarvút</i>.</p>
+<p>– Adjuk vissza a szarvait, – mondogatják egymásnak, – megbánta
+amit tett s fohászkodik istenéhez.</p>
+<p>Azzal elmennek a szarvakért, elhozzák a templom elé és leteszik
+a szarvas mellé.</p>
+<p>– Meghallgattál jó Istenkém, – kiált fel nagy örömében és ott
+mellette két nagy szarva, ágas-bogas agancsosa. Fogja és felrakja
+magára.</p>
+<p>Úgy oda volt az örömtől meg a boldogságtól, hogy a sörényét is
+magán felejtette és a szarvat, a két szarvat, jobbfelőlit
+baloldalra, balfelőlit jobboldalra, visszájára tette vissza.</p>
+<p>Igy járt-kelt a templom körül, Isten-ember csudájára és
+mosolygott aki látta, nevetett a sok pajtása. Lónak szarvas,
+szarvasnak ló, a világ csúfjára való. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Férjemuram a vásáron.</h2>
+</div>
+<p>Mélyen alszik férjemuram, jóllakottan, nyugalomban. Felesége még
+mélyebben, éjszakai csendességben.</p>
+<p>Egyszerre csak felriad az ember, a felesége szava zavarta fel.
+Pedig csak álmában duruzsolgatott az asszony, mintha szóbeszédje
+lenne valakivel.</p>
+<p>– Ébredj asszony, – kiált rá az ura – mi lelt, hogy még éjszaka
+sincs pihenője a nyelvednek?</p>
+<p>Édesded álmából hökkent fel a némber és tétován hallgat az ura
+szavára.</p>
+<p>– Mi lelt? – kérdi még egyszer az ura – hogy még álmodban is
+lefetyelgetsz? Mit álmodtál, hogy álmomban engem is
+felriasztottál?</p>
+<p>Kelletlen az asszony szava, kedvetlen a szó szólása.</p>
+<p>– Furcsa álom az én álmom, – mondja végül – kár a szót
+rávesztegetni.</p>
+<p>– De csak mondd el, – szól az ura s addig nincsen neki nyugta,
+addig-addig zsémbelődik, erősködik, zsörtölődik, míg az asszony
+vállvonással elő nem áll az álmával:</p>
+<p>– A helységben sétálgattam, boltból-boltba kukkantgattam s amint
+tél-túl járok-kelek, jobbra-balra <span class="pagenum"><a name=
+"Page_206" id="Page_206">-206-</a></span> tekintgetek, hát egy
+boltnak az ajtaján, ez az írás áll a fáján:</p>
+<p>– Férfi ember, férjnek való, benn a boltban található; olcsóbb,
+drágább, mindenféle, szépnövésű, hitványféle.</p>
+<p>Elcsodálkozik az ember, hogy lám-lám, még a férfiak is vásárra
+kerülnek immár.</p>
+<p>– Beléptél a boltba úgy-e? – kérdezi az ura tőle.</p>
+<p>– Be is léptem, szét is néztem, jaj de furát láttam ott benn, –
+szól az asszony vidám hangon. – Szép szál férjek egysorjába,
+eladásra kimustrálva; ezer <i>szen</i> darabja ára.</p>
+<p>– Volt-e olyan derék mint én? – kérdi férjemuram hetykén.</p>
+<p>– Mind különb volt náladnál is, daliább is, szálasabb is, – szól
+az asszony fitymás hangon.</p>
+<p>Egyet hümmög férjemuram.</p>
+<p>– Hát a többi milyen is volt? – kérdi csak úgy az emberünk.</p>
+<p>– Több jóképű egysorjába, a javából kimustrálva; ötszáz
+<i>szen</i> darabja ára, – feleli az asszony fennen.</p>
+<p>– Olyan tán csak én is volnék, – szól az ura sértődöttként.</p>
+<p>– Különb az még náladnál is, csinosabb is, szálasabb is, – szól
+az asszony gúnyos hangon.</p>
+<p>Mélyet hümmög férjemuram.</p>
+<p>– Milyen vajjon az olcsóbbja? – kérdi halkan férjeura.</p>
+<p>– Sok volt még ott egysorjába, közepese kimustrálva; száz
+<i>szen</i> egy darabja ára, – szól az asszony nyugodt hangon.
+<span class="pagenum"><a name="Page_207" id=
+"Page_207">-207-</a></span></p>
+<p>– De már ennél különb volnék, úgy-e asszony? – szól az ura
+fojtott hangon.</p>
+<p>– Különb az bíz náladnál is, helyesebb is, szálasabb is, – szól
+az asszony mosolygósan.</p>
+<p>Nagyot hümmög férjemuram.</p>
+<p>– Még olcsóbbat is láttál tán? – kérdi ura, alig szólván.</p>
+<p>Hamisat néz az asszonyka, felelete gúnyosocska:</p>
+<p>– Magadfajta egy rakáson, tizesével a vásáron; egy vevőnek tíz
+is járja, tíz garas <i>(szen)</i> a tíznek ára.</p>
+<p>Szót se szól a jámbor gazda, úgy tesz, mintha már aludna.
+<span class="pagenum"><a name="Page_208" id=
+"Page_208">-208-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A varázstükör.</h2>
+</div>
+<p>Egyetlen egy lánya volt az egyszeri apának és anyának. Útra
+készülődik egy nap az ember és mielőtt elindult volna, így szólt a
+feleségéhez:</p>
+<p>– Rövidesen visszatérek, de addig is vigyázz a házra meg a
+lánykánkra. Finom a lelke, csínján bánj vele.</p>
+<p>– Ne aggódj, – feleli a felesége, – rendben találsz majd
+mindent.</p>
+<p>Gyermek volt még a lányka és búcsúzáskor arra kérte az apját,
+hogy egy bábut hozzon neki az útról. Megcirógatja az ember a
+lányát, elbúcsúzik a családjától és útrakel.</p>
+<p>Telik-múlik az idő és egy szép nap, amint kinéz a lányka a
+kapun, nagy lelkendezve szalad vissza az anyjához, hogy jön az édes
+apja. Kiszaladnak a házból és meglátják a közeledő embert. A lányka
+odaszalad az apjához, az asszony meg sírni kezd nagy örömében.</p>
+<p>– Rendben van minden? Nem történt semmi bajotok? – kérdezi az
+apa.</p>
+<p>– Mindketten jól vagyunk, – feleli az asszony.</p>
+<p>– Hoztál bábut apám? – kérdi vidáman a lányka. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_209" id="Page_209">-209-</a></span></p>
+<div class="figcenter" style="width: 366px;"><a href=
+"images/i006hq.png"><img src="images/i006.png" alt="A varázstükör."
+title="A varázstükör." /></a>
+<p class="caption">A varázstükör.</p>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_210" id=
+"Page_210">-210-</a></span></p>
+<p>– Itt a bábud, – mondja az apa és odaadja a játékot a
+lányának.</p>
+<p>– Neked is hoztam valamit; találd ki, – szól a feleségének.</p>
+<p>– Övet hoztál? – kezdi találgatni.</p>
+<p>– Nem azt, – mondja az ember.</p>
+<p>– Talán cipőt?</p>
+<p>– Azt sem, – mondja az ura, – sokkal különb annál az
+ajándékom.</p>
+<p>Azzal elővesz egy tükröt és odaadja a feleségének. Sose látott
+még az asszony tükröt és azt se tudta, hogy mit kezdjen el
+vele.</p>
+<p>– Mit csináljak ezzel a tükörrel? – kérdi az asszony.</p>
+<p>Mosolyog az ura és azt mondja neki:</p>
+<p>– Ha belenézel, meglátod magadat benne. Asszonynak kell, hogy
+legyen egy tükre, mert a lelkét is ott látja meg benne.</p>
+<p>– Vigyázok majd rá, akár a lelkemre, – mondja az asszony és
+elteszi egy ládikójába.</p>
+<p>Jócska idő telt el azóta, már tizenhat esztendős lett a lányka.
+Betegség szállta meg egy nap az asszonyt és hiába a sok orvos,
+hiába a sok imádkozás, csak nem fordul a baja jóra. Az ágyához
+hívatja egy nap a lányát és azt mondja neki:</p>
+<p>– Sokat bajlódtok velem, sok gondot okozok nektek. Mielőtt
+meghalnék, egy ajándékot szeretnék neked adni. Ott van a
+ládikómban, hozzad csak elő.</p>
+<p>Hiába szabadkozik a lánya, hogy így felépül a bajából, úgy jóra
+fordul majd minden, elő kellett venni a ládikót és odanyujtotta az
+anyjának. Kinyitotta az asszony, elővette belőle a tükröt és így
+szólt a lányához: <span class="pagenum"><a name="Page_211" id=
+"Page_211">-211-</a></span></p>
+<p>– Még jóformán gyerek voltál, mikor ezt a tükröt kaptam az
+apádtól. Ha majd meghaltam és ha látni akarsz, nézz bele ebbe a
+tükörbe és mindig megtalálsz benne. Aztán átadta a tükröt a
+lányának és csendesen elhúnyt.</p>
+<p>Nagyon megsiratták a szegény jó asszonyt, eltemették és azóta
+búbánatban, szomorúságban töltötték idejüket.</p>
+<p>Gyorsan repült eközben az idő, de sehogy se tudott a lányka
+megvigasztalódni. Eszébe jutott egy nap a tükör, előveszi és amint
+belenéz, azt hiszi, hogy az anyját látja benne.</p>
+<p>– Anyám, édes anyám, – kiáltja el magát és egyre csak a tükörbe
+néz, mintha az anyjának látná benne a lelkét.</p>
+<p>– Ha majd elővesz a bánkódás, – gondolja magában – és senki se
+lesz mellettem, csak a tükörbe kell néznem és itt lesz anyám a
+közelemben.</p>
+<p>Örvendez a lányka, múlóban a bánatja és reggel, ha felkel, este,
+ha lenyugszik, előveszi a tükröt, belenéz és lassan-lassan
+megnyugszik, megvigasztalódik.</p>
+<p>Megint telik-múlik az idő és történik egy napon, új anya kerül a
+házba.</p>
+<p>– Jó anyát kapsz, – mondja az apja a lányának, – szót fogadj
+neki, akárcsak a tulajdon anyád lenne.</p>
+<p>Megörült a lányka az új anyjának, mindenkép a kedvébe akart
+járni. De hiába, mégis csak a mostohája volt és sehogy se tudta a
+szívét megnyerni. De meg rosszlelkű is volt az asszony és irígy
+szemmel nézte a jóságát is, a fiatalságát is. Jól esett a lelkének,
+ha megszólhatta és mindenképpen csak szabadulni akarna tőle.
+<span class="pagenum"><a name="Page_212" id=
+"Page_212">-212-</a></span></p>
+<p>Könnyezni kezd egy nap a rosszlelkű és azt mondja az urának,
+hogy jobb lesz, ha elválnak egymástól.</p>
+<p>– Az istenért, – ijedez az ura, – tán csak nem bántott meg
+valaki, avagy tán rám úntál?</p>
+<p>– Szívesen élnék veled továbbra is, – folytatja az asszony a
+pityergést, – de ha a házadban maradnék, akkor el kellene rövidesen
+pusztulnom, időnap előtt.</p>
+<p>– Hogy-hogy? – kérdi megütődve az ember.</p>
+<p>– Úgy, – feleli az asszony, – hogy a lányod egyre csak azon
+imádkozik, hogy mielőbb meghaljak.</p>
+<p>Nem ad az ura hitelt a szavának.</p>
+<p>– Ha nem hiszed, – mondja az asszony, – menj be hozzá a
+szobájába és meglátod a varázslását.</p>
+<p>Már régóta feltünt volt az apjának, hogy szótalan egy idő óta a
+lánya és ha csak szerét ejtheti, a szobájába zárkózik. Pedig csak a
+mostoha miatt volt oly szomorú a lánya és ha rossz szót hallott
+tőle, a szobájába zárkózott és anyja után sirdogált. A tükre volt
+az egyetlen vigasztalója, abban panaszkodott el az anyjának.</p>
+<p>Épp a kezében volt megint a tükör, amint benyit hozzá
+nagyhirtelen az apja. Ijedtében fogja és a hóna alá rejti a
+tükröt.</p>
+<p>– Mit csinálsz itt egymagadban? – rivall rá az apja, – mit
+dugdosol előlem?</p>
+<p>Búsan néz a lány az apjára és nagy fájdalmában egy árva szó nem
+sok, annyi se tud kijönni a száján.</p>
+<p>– Igaza van anyádnak, – folytatja az apja. – Te csak a rosszát
+akarod és a halálát kívánod szegénynek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_213" id="Page_213">-213-</a></span></p>
+<p>Csak úgy sápadoz a szegény lányka és nem tudja, hogy mit
+feleljen az apjának.</p>
+<p>– Mit dugdostál előlem, mikor benyitottam hozzád? – kérdi
+szigorúan az apja.</p>
+<p>Odanyúl a lány a hóna alá, előveszi a tükröt és odanyujtja az
+apjának.</p>
+<p>– Hisz ez az anyád tükre, úgy-e? – mondja meglepődötten az
+apja.</p>
+<p>– Az, – feleli a lány. – Őt nézegetem benne és megvigasztalódom
+a látásán.</p>
+<p>– Az anyádat a tükörben? – csudálkozik az apja.</p>
+<p>– Igen, az anyámat a tükörben, – feleli a lány. – Ime nézzed,
+megláthatod te is őt benne.</p>
+<p>Azzal nyujtja feléje a tükröt és elmondja neki az anyja utolsó
+szavait, amiket a halálos ágyán mondott volt neki.</p>
+<p>Nézi az apja a lányát, mélyen belenéz a szemébe és azt mondja
+neki:</p>
+<p>– Szegény ártatlan lánykám, most már megértettem mindent. Nem
+bíztam benned és nem is sejtettem, hogy ily gyengéd a szíved és
+nemes az érzésed.</p>
+<p>A mostoha eközben kinn hallgatódzott az ajtónál és igazi
+könnyekkel a szemében, úgy nyit be hozzájuk:</p>
+<p>– Mindennek én vagyok az oka, – mondja nagy bűnbánóan, – mert
+barátságtalan voltam a lánykádhoz és nem értettem meg a jó szívét.
+Bocsássátok meg az én nagy bűnömet.</p>
+<p>Öröm meg boldogság szállt ismét a házba és ha belenézett a lány
+a tükrébe, ott is csak boldog arcot meg boldog lelket látott.
+<span class="pagenum"><a name="Page_214" id=
+"Page_214">-214-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Csitteg-csattog, libeg-lobog.</h2>
+</div>
+<p>Élt egyszer, valahol messze, erre meg amarra, egy éltes
+házaspár. Egy nagy hegy volt a közelükben, azon meg egy gonosz kis
+borz ütött volt tanyát.</p>
+<p>Amint a hegyen járt-kelt egy nap az öreg ember, rábukkant a
+borzra; megfogta, jól összekötözte és vitte haza a házikójába, be
+egyenesen a fészerbe. Ebben a fészerben volt az öregék gabonája,
+itt őrölgetett az öreg asszony.</p>
+<p>– Valahogy szabadjára ne ereszd ezt a borzot, – mondja az öreg a
+feleségének és azzal indul elfelé, hogy dolga után lásson.</p>
+<p>A ravasz borz eközben azon törte a fejét, hogy mimódon
+menekülhetne meg. Hízelgő a szava, édeskés a beszédje, úgy
+rimánkodik az öreg asszonynak.</p>
+<p>– Nem tehetem, – feleli az öreg asszony, – nagyon rámparancsolt
+az uram.</p>
+<p>Épp őrölgetett az asszony, már-már fáradoztak a karjai.</p>
+<p>– Oldd meg ezt a kötelet, – kezdi megint a borz, – inkább
+segítek neked a munkádban.</p>
+<p>Ki volt már merülve az öreg asszony, a borz meg addig nógatta,
+addig instálta, míg megesett <span class="pagenum"><a name=
+"Page_215" id="Page_215">-215-</a></span> rajta a szíve és szabadon
+eresztette. Jót nevetett magában a borz és így szólt az öreg
+asszonyhoz:</p>
+<p>– Add ide azt a mozsarat, hadd őrlöm meg benne a gabonádat; te
+csak azon igyekezz, hogy a kihulló szemeket felszedegesd és
+visszadobjad a mozsárba. A többi aztán az én dolgom.</p>
+<p>Nem nagyon értett a borz a dologhoz, bizony sok szem hulldogált
+ki a mozsárból. És amint le-lehajolgatott az öreg asszony, hogy
+felszedegesse a szemeket, kapja magát a borz, megemeli a
+mozsártörőt és agyonüti vele az asszonyt. Aztán se szó, se beszéd,
+öreg asszonnyá vedlik át a borz, előveszi a halottat, a húsából
+levest főz és úgy várja haza az öreget.</p>
+<p>Jön nagy baktatva az öreg, a borzból lett öreg asszony meg
+fogadja, mintha ő lenne a felesége.</p>
+<p>– Hol van az a borz? – kérdi az asszonytól.</p>
+<p>– Megöltem azt a gonosz állatot, – feleli a borzból lett
+asszony, – levest főztem neked a húsából; akár már meg is
+kóstolhatod.</p>
+<p>– Fürödni kellene elébb, – mondja az öreg, – de már alig várom,
+hogy megkóstoljam a levesedet. Tálald csak elő hamar, mert éhes
+vagyok.</p>
+<p>Eléje terül az asztalka és rajta a párolgó leves. Belekóstol az
+öreg és mondja, hogy milyen furcsa az íze meg a szaga.</p>
+<p>– Ilyen szokott a borz levese lenni, – feleli neki a
+borz-asszony.</p>
+<p>Hitt is az ember a szavának meg nem is és ímmel-ámmal ugyan, de
+bekanalazta a tál levest. Amint megpihen aztán az ember, elibe áll
+az asszonyképű állat és azt mondja neki: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_216" id="Page_216">-216-</a></span></p>
+<p>– No te öreg ember, a feleséged húsának etted a levesét, ott a
+csontja az asztal alatt.</p>
+<p>És abban a pillanatban megint borzzá lett az asszony s ill a
+berek, úgy eliramodik az öreg elől, akárcsak a szélvihar.</p>
+<p>Nagyot rémül az öreg és odanéz az asztal alá. Hát ott a szegény
+felesége sok csontja. Úgy erőt vett rajta a nagy borzalom, hogy
+fájdalmában egész nekikeseredett és keservesen sírni kezdett.</p>
+<p>Egy nyulacska élt az öregeknél, meghallotta a gazdája nagy
+sírását, zokogását. Odaszalad az öreg emberhez és kérdi tőle a
+bánatját. Mindent elbeszél neki az öreg, úgy ahogy megtörtént a
+dolog.</p>
+<p>– Na gazdám, – mondja a nyulacska, – most én rajtam a sor,
+végére járok én annak a gonosz borznak.</p>
+<p>Másnap, alighogy pitymallott, siet a nyúl a hegy felé, ahol a
+borz szokott volt tanyázni. Rőzsét kezd szedegetni, mintha csak ez
+lenne a dolga.</p>
+<p>Megpillantja a borz a nyulacskát és odalépeget hozzá:</p>
+<p>– Jó reggelt nyuszika-pajtás, miben fáradozol ily kora
+reggel?</p>
+<p>– Rőzsét szedegetek, – feleli a nyulacska. – Ha akarod, te is
+szedegethetsz vagy egy kosárra valót.</p>
+<p>Nekilát a borz és ő is szedegeti a száraz ágakat. Jó sokat
+összerakosgattak és felét a borz, felét meg a nyúl veszi a hátára,
+úgy indulnak lefelé. Elül ment a borz, a nyúl meg a nyomában.</p>
+<p>Amint mennek-mendegélnek, egyszerre csak azt hallja a borz, hogy
+csitteg-csattog valami mögötte. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_217" id="Page_217">-217-</a></span> Hátraszól a borz, hogy mi
+az, ami úgy csitteg-csattog.</p>
+<p>– A hegy, – feleli a nyulacska.</p>
+<p>Pedig annak a csattogása hallatszott, hogy a nyúl kovát meg
+acélt vett elő és tüzet csiholt belőle.</p>
+<p>Megint csak tovább haladnak lefelé. Most meg azt veszi a borz
+észre, hogy libeg-lobog valami.</p>
+<p>– Mi az, ami úgy libeg-lobog? – kérdezi a borz.</p>
+<p>– A hegy, – feleli a nyulacska.</p>
+<p>Pedig annak látszott a lobogása, hogy a nyúl meggyujtotta a
+rőzsét, azért kellett neki a kova, és az vetett lobbot. Bezzeg
+megijedt a borz a lobogó láng láttára. Hát még amikor a láng a
+szőrébe kapott és ugyancsak kikezdte a tarkóját meg a hátát.
+Nekiiramodott a fájdalmával meg a rémületével és hazáig meg se mert
+állani.</p>
+<p>Hazafelé tartott a nyúl is és egész úton azon töprengett, hogy
+hogyan férkőzzék hozzá a borzhoz.</p>
+<p>Egy nap vár, két nap vár, a harmadik nap megy a hegyre, a borzék
+tanyája felé és hogy rá ne ismerjen, javasemberré változik át.
+Amint közeledőben a borz tanyája, odaáll az ajtó elé és
+nagyhangosan rákezdi, hogy:</p>
+<p>– Híres-neves javas vagyok, sajgó sebet gyógyítgatok.</p>
+<p>Nagy az öröme a borznak és szólítja a javast, hogy kerüljön
+beljebb, mert szüksége volna a kenőcsféléjére. Előkotorja a javas a
+kenőcsöt és azt mondja a borznak:</p>
+<p>– Tartsd a hátad komám, hadd kenegessem meg a sebedet.</p>
+<p>Paprikát tett volt a kenőcsébe és olyan ordítozást <span class=
+"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span> csapott
+a borz tőle, hogy a nyulacska is beleborzongott. Ott is hagyta a
+betegjét, kenőcsöstül, fájdalmastul.</p>
+<p>Hazasietett a nyulacska és addig tünődött, addig eszmélkedett,
+míg hozzálát egy nap a dologhoz és egy csónakot készít magának.
+Elsőnek a borz volt, aki megpillantotta és mert időközben kilábolt
+a bajából, nagy kíváncsian megkérdi a nyúltól, hogy mi az, amit
+faragcsál magának.</p>
+<p>– Csónakot csinálok, – feleli a nyúl, – azon evezgetek majd a
+folyónkon.</p>
+<p>Tetszik a borznak a játék és kéri a nyulat, hogy neki is
+csinálhatna egyet.</p>
+<p>– Nem bánom, – feleli a nyúl, – ha majd elkészülök a magaméval,
+neked is megcsinálom a párját.</p>
+<p>Egy-két nap és elkészült a nyúl a csónakjával, még egy-két nap
+és elkészült a másikkal is. A magáét fából faragta ki, a borzét meg
+agyagból tapasztotta össze.</p>
+<p>Egy-kettőre beleültek, a nyúl a facsónakba, a borz meg az
+agyagból valóra és nekilódították, hogy kipróbálják a vízen.</p>
+<p>– Most meg úgy evezgessünk, – mondja kis idő mulva a nyúl, –
+hogy kié halad gyorsabban, a tiéd-e vagy az enyém.</p>
+<p>Jól megmarkolják az evezőjüket és nekiindulnak a víznek. A fából
+való persze gyorsabban síklott, az agyagból való meg lassabban és
+nehezebben.</p>
+<p>Egyszerre csak repedezni kezd az egyik, a borz csónakja, a víz
+is szivárogni kezd bele. Akkorát rémüldözött a borzkoma, hogy
+segítség után kezd kiáltozni. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_219" id="Page_219">-219-</a></span></p>
+<p>– Sülyed a csónakom, jaj, sülyed a csónakom, – kiáltozza és
+ugyancsak integet a nyúl felé.</p>
+<p>Siet a nyúl visszafelé és amint közelébe ér a borznak, megemeli
+az evezőjét és olyat csap vele a borzra, hogy még nagyobbat sülyed
+a csónakja.</p>
+<p>– Fából van a nyúl csónakja, agyagból a borz csónakja, – kiáltja
+oda a borznak.</p>
+<p>Alig egy-két pillanat és merül lefelé az agyagcsónak, borzostul,
+mindenestül.</p>
+<p>Igy pusztult el a borz, így lakolt meg a gonoszságáért.
+<span class="pagenum"><a name="Page_220" id=
+"Page_220">-220-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Üstöt lopott púpos varga.</h2>
+</div>
+<p>Élt egyszer egy ágrólszakadt, széllelbélelt szegény szabó. Folt
+ha kellett a ruhádra, bélésdarab <i>kimonódra</i>, a majsztram
+megfoltozgatta, bélését megtoldozgatta. Házról-házra házalt
+szegény, úgy éldegélt sovány főztjén.</p>
+<p>Jön egyszer egy útjáról hazafelé és igyekszik a házikójába, hogy
+elővegye a főzőüstjét, a rizsporcióját s megfőzze a hétrevalóját.
+Belép és amint dologhoz akar látni, hát nem lába kelt az üstnek?
+Elhül a vér benne, sóhajtoz a kárán a kárvallott.</p>
+<p>– Pedig ma reggel még itt lógott, csak ma vihette el valaki, –
+méltatlankodik az ember és szomorú arcával hol a rizses zsákját
+nézi, hol az üstje hült helyét.</p>
+<p>– Hogy főzöm meg rizsecskémet? Hogy eszem meg ételkémet? – szól
+a szabó fejcsóválva, markát, öklét meg-megrázva.</p>
+<p>Kenyérrel kellett szegénynek beérnie, meg egy-két csésze híg
+teával. Vigyázhatott ezután már a holmijára, be is csukhatta az
+ajtaját, ha elment hazulról. Csak nem került elő az üstje.</p>
+<p>Elmult egy nap, elmult két nap, búcsút mond a harmadiknak s
+amint jár-kél utcahosszat és bepillant az egyik szomszédjához,
+púposhátú kis vargához, <span class="pagenum"><a name="Page_221"
+id="Page_221">-221-</a></span> hát az üstje a sarokban, ott
+rejtőzik a limlomban.</p>
+<p>– Ej ebadta púposhátú, keskenyvállú, ravaszmájú! Nem ellopja a
+más üstjét, szegény ember kis készségét?</p>
+<p>Szalad egyenest a bíróhoz és elpanaszolja neki a dolgát.
+Összeráncolja a bíró a homlokát és törvény elé parancsolja a két
+embert, de meg a lopott jószágot is.</p>
+<p>– Ki az üstnek a gazdája? – kérdi a bíró a két embert.</p>
+<p>– Enyém az üst, – szól a varga, – púpos hátán egyet rántva.</p>
+<p>Nagyot néz a szabó a vargára s mérges szóval így rivall rá:</p>
+<p>– Az üstömet te vitted el, nyugalmam te raboltad el; nem hagyom
+a sajátomat, visszaadod a jussomat.</p>
+<p>Rásunyít a púpos a bíróra s álnok szóval így áltatja:</p>
+<p>– Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzném én kis erőmmel ezt
+az üstöt elcipelni, szűk vállamra ráemelni?</p>
+<p>– Igazad lehet, – szól a bíró, ítéletét megfontoló, – nehéz az
+üst, te meg vézna, tán a tiéd az üst jussa.</p>
+<p>– Bíró uram, – mond a másik, – enyém az üst, én szerzésem. Min
+főzöm meg az én rizsem?</p>
+<p>Ül a bíró, el-elgondolkozik és amint végigmustrálja a két
+embert, feláll az ültéből és azt mondja a púposnak:</p>
+<p>– Téged illet az üst jussa, kapd válladra s vigyed haza.
+<span class="pagenum"><a name="Page_222" id=
+"Page_222">-222-</a></span></p>
+<p>Szinte megvillog a púpos szeme a nagy örömtől, ráhunyorít a
+szomszédjára s kárörvendő kapzsi módon, odaugrik az üsthöz,
+megragadja, ráemeli a púpjára és indulna is már vele hazafelé.</p>
+<p>– Állj meg varga egy-két szóra, – szól a bíró parancsszava. –
+Púpos háttal, vézna testtel, hogy győzöd te kis erőddel ezt az
+üstöt elcipelni, szűk válladra ráemelni?</p>
+<p>– Győzöm bíz én, hogy ne győzném? A vállamon elviszem én, – szól
+a púpos hetykélkedve, alattomban örvendezve.</p>
+<p>– Lám, lám, – szól az igazbíró, ítéletét emígy szóló, – most már
+győzöd, most már bírod, erős lett a karod, púpod. Úgy-e vézna?
+Úgy-e varga?</p>
+<p>Áll a púpos bámészkodvást, áll a szabó bizakodvást; úgy lesik a
+bíró hangját, az ítélet döntő szavát. S szól a bíró ítélete:</p>
+<p>– Ha már győzöd, ha már bírod s erős lett a karod, púpod, vidd
+az üstöt a szabóhoz, az igazi gazdájához. Tolvaj varga, nagy
+mihaszna.</p>
+<p>A majsztramnak aznap este, rizsét főzi rizses üstje; púpos varga
+sopánkodik, a kóterben gubbaszkodik. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_223" id="Page_223">-223-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Az üstökös és a pacsirták.</h2>
+</div>
+<p>Csak éjszaka ragyognak a csillagok, nappal nem is látni őket. Ez
+onnan van, mert nappal a fellegek közzé bujnak és ott alusszák át
+nappali álmukat.</p>
+<p>Egy kora reggel, még alighogy pitymallott, már ágyacskáikban
+pihentek a csillagok és fülig be voltak takaródzva. Egyszerre csak
+úgy hallják, mintha csipogna valami mellettük. Csudálkoznak a
+csillagocskák és kerekre nyitják a szemecskéiket. Kikandikálnak az
+ágyaikból, hát madárkák csicseregnek, azok csiripelnek az ágyuk
+mellett.</p>
+<p>– Kik vagytok ti arcátlanok? Mi itt a keresni valótok? – rivall
+rá a sok csillag a madárkákra.</p>
+<p>– Pacsirták vagyunk, hát énekelünk és mert énekelünk, hát lármát
+csapunk, – kotnyeleskednek a pípjeikkel.</p>
+<p>– Pusztuljatok innen, semmi dolgotok a tanyánkon, – fortyannak
+fel a csillagocskák. – Ha pacsirták lennétek, lent énekelnétek a
+földön, nem pedig a fellegek közt, közelében a kék égnek.</p>
+<p>– Hogy mások hol énekelgetnek, azt nem tudjuk; de mi pacsirták
+vagyunk és csak fenn szeretünk nótázgatni, közelében a kék égnek.
+Persze, ti egész nap csak lustálkodtok, ti naplopók, ti
+álomszuszékok. <span class="pagenum"><a name="Page_224" id=
+"Page_224">-224-</a></span> Ragyogni meg csillogni, azt csak
+éjszaka tudtok.</p>
+<p>Igy pereg a madárkák nyelve és úgy csipognak, úgy víjognak,
+mintha csak az erdőben lennének. Csak úgy forr az epéjük a
+heverésző csillagocskáknak. Jól tudták a mihaszna kis madaracskák,
+hogy nappal nem bujhatnak ki az ágyaikból és hol az orruk előtt
+repkedtek a csillagoknak, hol meg a füleikbe csipogtak egy
+nagyot.</p>
+<p>Egy üstökös volt a csillagok közt; hosszúhajú, nagyszakállú,
+szűkbeszédű, komorarcú. Megúnja az üstökös a sok feleselést, a
+hiábavaló csiripelgetést és rárivall nagymérgesen a madárkákra:</p>
+<p>– Széllelbélelt arcátlanok, be hangos lett a szavatok. Azt
+hiszitek, hogy minden szabad nektek és hogy azt tehettek, amit
+akartok? Ellóduljatok innen, mert úgy szétütök köztetek, hogy
+ahányan, annyifelé hulltok le.</p>
+<p>Meghökkennek a pacsirták s ijedtükben elhallgatnak. Ám nappal
+volt már és szűnőben az üstökös villogása. Csak éppen hogy
+villangatott még vagy egyet-egyet. Elpárolog a madárkák félsze és
+megjön helyette a mersze.</p>
+<p>– De fura egy öreg kócos, – sípogja a legbátrabbik és
+összefüttyenti a sok pacsirtát, hogy azok is hadd mulassanak és
+egyet nevessenek azon a borzason.</p>
+<p>Előrepül a sok pacsirta és úgy körülcsiripelik a szegény
+üstököst, hogy azt se tudja, hol kezdjen ki velük. Űzőbe veszi a
+pacsirtákat és ha emerre kergeti őket, arrafelé röpülnek és ha
+jobbjával fenyegetőzik, balja körül kerülik meg. Üstökét is
+rázogatja <span class="pagenum"><a name="Page_225" id=
+"Page_225">-225-</a></span> és korbácsot fon a hajából, lengedező
+szakállából, csak nem tud velük boldogulni. Hiába, sokan voltak a
+madarak, az üstökös meg csak egymaga. Addig-addig kergetőznek s
+addig hajszolgatja őket, míg egyszerre csak elszédül, egyet
+tántorodik és lezuhan az égből a földre.</p>
+<p>Hogy kiáltozgat, hogy síránkozik a sok apró csillag. Odáig
+vannak a nagy rémülettől és csakúgy zokognak mennybéli kis
+ágyacskáikban. A pacsirták pedig meg is hökkentek egy kissé, meg is
+örültek és mind kirepül a fellegek közül.</p>
+<p>Lent a földön, egy kis faluban éldegélt egy öreg ember. Kimegy
+egy reggel a kertjébe és amint nézegeti a virágait, egy nagy seprőn
+akad meg a szeme. Ott feküdt a földön, a gyalogösvény mellett.
+Hosszú volt a nyele, hosszú a seprője, hamvas meg üszkös, akár egy
+csóva.</p>
+<p>– Vajjon hogy került ide ez a seprő? – tűnődik az öreg.</p>
+<p>Nézegeti, bámulgatja és gondolja magában, hogy épp kapóra jött
+neki. Lesz legalább, amivel kitakarítsa a kertjét, úgyis sok már a
+gaz meg a gyom benne. Kezébe veszi a seprőt és amint
+ide-odaforgatja, hát ugyancsak ámuldoz a nagy csudától. Úgy fénylik
+a seprő nyele, mintha színig arany lenne; seprője meg sziporkázik,
+hol megcsillan, hol szikrázik.</p>
+<p>– Alighanem az ördögök szigetjéről való, – örvendez az öreg s
+csillogtatja az ezüstjét, villogtatja aranyszínét.</p>
+<p>Hozzálát vele a munkához és úgy fogott a seprő, hogy egy-kettőre
+végigtakarította vele a nagy kertjét. Leül aztán a fa alá, hogy
+megpihenjen az árnyékában. Előveszi a dohánykészséget, teletömi a
+<span class="pagenum"><a name="Page_226" id=
+"Page_226">-226-</a></span> pipáját, rágyújt és hol a füstöt
+eregeti, hol a seprőt nézegeti. Mikor aztán kialvófélben volt a
+pipája, kiveszi a szájából és amint veregeti belőle a bagót, egy
+parázsdarabka, hogy, hogy nem, a seprőre talált esni. Nagyot serceg
+a seprő és olyan nagy láng csap ki belőle, hogy a szeme is
+belékáprázott az öregnek. Felpattan az ültéből és úgy inalgat
+elfelé, hogy a lába is alig bírta.</p>
+<p>– Vajjon mi lelhette azt a seprőt? – tűnődik a megszeppent öreg
+és amint ijedezve hátrafelé pislog, még nagyobb a rémüldözése.
+Mintha egy nagyot ásítana az a seprő és egyszerre csak mintha
+talpraállott volna. Serceg aztán még egyet, még kettőt, még többet,
+aztán lángra lobban, tűzbe vedlik és fel az ég felé, akárcsak egy
+szárnyas madár.</p>
+<p>Elkiáltja magát az öreg, összeszaladnak a szomszédjai.</p>
+<p>– Mi baj, öreg apó? – kérdezik a sápadozót. Lelkendezve beszéli
+az öreg:</p>
+<p>– Seprő nyele tüzet fogott, itt előttem talpra ugrott; rájött a
+nagy mehetnékje, égfelé repülhetnékje.</p>
+<p>Sorjába elmondja az öreg, hogy mi minden történt vele a kertben.
+Elképpedve hallgatja a sok ember és nézik a csillogó üstököst, csak
+úgy szikrázik fentről a csóvája.</p>
+<p>Pacsirták repültek el a kert felett, a minapi kis rendbontók.
+Utána repültek volt az üstökösnek, amint ájultan alázuhant és jót
+nevettek később, hogy seprőnek nézte az öreg ember.</p>
+<p>– Ha nincs az a kis parázsdarab, – mondja az egyik, – sose tért
+volna többé magához. <span class="pagenum"><a name="Page_227" id=
+"Page_227">-227-</a></span></p>
+<p>– Örök életére seprőnek maradt volna, – hagyja helybe egy
+másik.</p>
+<p>– Mégpedig a mi hibánkból, – csicsergi egy harmadik.</p>
+<p>Összeverődnek aztán és repülnek ismét az ég felé. Énekelnek,
+fütyölgetnek, de jól vigyáznak ám, hogy meg ne zavarják a csillagok
+nyugalmát.</p>
+<p>– Miénk a nappal, – mondják, – a csillagoké meg az éjjel.
+<span class="pagenum"><a name="Page_228" id=
+"Page_228">-228-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A bambuszlányka.</h2>
+</div>
+<p>Egy öreg házaspár élt egyszer egy helységben. Az volt az
+embernek a foglalatossága, hogy reggelenként kijárt a
+bambuszerdőbe, bambusznádakat vagdosott le és kosarakat font
+belőlük. Ezzel tengődött öregségében.</p>
+<p>Megint kiment egy reggel az erdőbe és amint nézi a bambuszokat,
+hogy melyikét vágja le elébb, hát ott ragyog fel előtte az egyik,
+mintha csak világítana a szára. Elálmélkodik az öreg és alighogy
+hozzá mer nyulni. Nagynehezen nekigyűrkőzik, kitépi azt a bambuszt
+és siet vele haza a kunyhójába. Otthon megint a kezébe veszi,
+forgatja jobbra, forgatja balra és amint mindenfelől nézegeti,
+egyszerre csak egy lányka ugrik ki belőle. Olyan nagy volt mint a
+hüvelykem, tán még annál is kisebb. Meghökken az öreg és ha rá nem
+mosolyogna az a csöppség, még tán el is szaladt volna tőle. Siet az
+öreg a feleségéhez és mutatja neki a kis csudát.</p>
+<p>– Majd nagyobra növesztjük mi, – biztatja az urát a jó öreg
+asszony és úgy etetik-itatják, úgy csucsujgatják, szeretgetik, hogy
+minden napra nő egy-egy kevéskét. Alig egypár hónap és olyan nagyra
+cseperedett, hogy akár nagylány számba is mehetett volna. Hát még a
+nagy okossága meg az a ragyogó <span class="pagenum"><a name=
+"Page_229" id="Page_229">-229-</a></span> szépsége. Nem is olyan
+volt ő, mint más ember lánya. Csuda volt ahogy meglett, csuda volt
+ahogy megnőtt és aki ránézett, mind rajtafelejtette a szemét.</p>
+<p>Megint megy egy reggel az öreg az erdőbe, a bambuszai közé.
+Válogat bennük, hogy melyikét vagdossa le elébb és amint nézegeti
+őket, hát megint ott ragyog fel előtte az egyik, mintha csak
+világítana a szára.</p>
+<p>Veszi a bambuszt, siet vele hazafelé és amint kettévágja a
+szárát, hát csak úgy potyog ki belőle a töméntelen sok arany. Alig
+győzik összekaparni, annyi hullott ki belőle.</p>
+<p>– Azért az a sok arany, – mondja az öreg ember felesége, – hogy
+felnevelhessük a lányunkat és hogy semmibe se lásson szükséget.</p>
+<p>Hozzá is láttak az öregék a jómódhoz. Olyan egy palota épült a
+viskó helyett, hogy a <i>dájmió</i>é se volt különb, de még a
+<i>mikádó</i>é sem. Szolgálója volt a lánynak, ahányat csak akart;
+ruhája, amilyet csak kívánt. Ragyogott is benne a szépsége, akár
+csak a mennybélieké.</p>
+<p>Nagy lett a híre a bambuszlánynak, még a városokban is tudtak
+róla. Megmozdul a sok levente, a sok vitéz <i>szamuráj</i> és mind
+odaözönlik a kis helység felé, hogy lássák a nagy csudát és hogy
+szerencsét próbáljanak vele. Csak úgy félvállról, ha beszélt velük
+a lányka. Pedig mind el szerette volna venni, de egyik se igen
+kellett neki. Aztán meg olyan különöseket kívánt tőlük.</p>
+<p>Beszélünk majd róla, – mondja az egyiknek, – ha elfogod a
+mennydörgő Istent és idehozod hozzám.</p>
+<p>– Beszélünk majd róla, – mondja egy másodiknak, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_230" id="Page_230">-230-</a></span> – ha
+elhozod a virágot a paradicsom kertjéből.</p>
+<p>– Beszélünk majd róla, – mondja egy harmadiknak, – ha elhozod
+azt a dobot, amelyik magától tud dobolni.</p>
+<p>Ámúlt-bámult a sok levente, hogy milyen csudadolgokat is kíván
+az a lányka. Pedig akadtak ám olyanok is, hogy nekimentek a
+nagyvilágnak s így megteljesedhetik a kívánsága. Hegyek, rengetegek
+közé tévedtek, sík tengerekre merészkedtek és vagy tértek onnan
+vissza, vagy nem.</p>
+<p>Egész a <i>mikádó</i>ig jutott el a bambuszlányka híre.</p>
+<p>– Azt beszélik, – mondja egy nap a főembereinek, – hogy ritka
+lány az a bambusz szülöttje, hogy párja nincs a szépségének meg az
+okosságának. Megnézem én rövidesen és ha arra való, bíz én
+feleségül veszem.</p>
+<p>Útra kél másnap a <i>mikádó</i> és csatlósok előtte, csatlósok
+utána, úgy érkezik meg a kis helységbe, a bambuszlánykáék nagy
+palotájába. Bíz az még az övénél is különb volt. Előhozzák a
+lánykát és amint megpillantja a <i>mikádó</i>, szinte elbűvölődik a
+nagy szépségétől.</p>
+<p>Boldogan néz rá a lánykára és azt gondolja magában, hogy azért
+nem akarhatott eddig senkit, mert <i>mikádó</i> felesége szeretne
+lenni. Odalép nagybüszkén a lánykához és azt mondja neki:</p>
+<p>– Eljössz velem a palotámba, feleségül veszlek.</p>
+<p>Lesüti a lányka a szemeit és azt feleli a <i>mikádó</i>nak:</p>
+<p>– Boldog lennék, ha a <i>mikádó</i> felesége lehetnék, ha ugyan
+lehetnék. <span class="pagenum"><a name="Page_231" id=
+"Page_231">-231-</a></span></p>
+<p>– Miért ne lehetnél, ha én is úgy akarom, – kérdi csudálkozva a
+<i>mikádó</i>.</p>
+<p>– Azért nem lehetek a feleséged, – feleli a lányka, – mert nem a
+föld szülöttje vagyok, másutt az én hazám.</p>
+<p>– Hát mifajta vagy? – kérdi a <i>mikádó</i>. – Ördögök fajzatja
+avagy Istenek leszármazottja?</p>
+<p>– Se ördög fajzatja nem vagyok, – feleli a lányka, – se Isten
+leszármazottja, hanem ott a hazám az égen, onnan jönnek le mingyárt
+értem. Te térj vissza a palotádba, én meg az égre kerülök
+ismét.</p>
+<p>Elcsudálkozik a <i>mikádó</i>, sehogy se ad hitelt a lány
+szavának. De csak addig, míg világosság nem támad az ég felől. Égi
+teremtések szállnak le a magasságból, emberformájúak, de mégse
+emberek és ott gyülekeznek össze a lányka körül. Csak úgy fénylik
+egy gyaloghintó a kezükben, abba ültetik bele a lánykát és úgy
+szállnak vele vissza az égbe.</p>
+<p>Ránéz a lányka az öregékre, rájuk mosolyog és összeteszi a két
+kezét, úgy imádkozik a boldogságukért.</p>
+<p>Boldogok is voltak az öregek meg hosszúéletűek és ahányszor csak
+megpihentek a kertjükben és felfelé néztek az ég felé, mintha egy
+fényesség mosolygott volna le rájuk, a bambuszlányka fényessége.
+<span class="pagenum"><a name="Page_232" id=
+"Page_232">-232-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A selyemhernyó.</h2>
+</div>
+<p>Csendesen éldegélt az egyszeri házaspár, megvolt a mindennapi
+kenyerük meg a teájuk. Abból éltek, hogy az asszony selyemhernyókat
+tenyésztett és elég pénzt szerzett a selymen.</p>
+<p>Egyszer, hogy, hogy nem, pusztulni kezdett a sok selyembogár és
+vége lett az asszony keresetének. Az ura azt hitte, hogy az asszony
+a hibás és úgy megharagudott szegényre, hogy bolondfejjel otthagyta
+és másüvé költözködött. Az asszony sora meg egyre rosszabbodott, a
+cselédei is otthagyták és azt se tudta szegény feje, hogy mihez
+kezdjen nagy nyomorúságában.</p>
+<p>Sétálgat egy nap az eperfái alatt és amint nagy szomorúan
+nézegeti őket, egy selyemhernyót pillant meg az egyik fán. Ott
+rágcsálta a falevelet és emelgette felfelé a fejét. Még ennek az
+egy hernyónak is be megörült a szegény asszony. Úgy vigyázott rá,
+mint a szemefényére, hogy a szél meg ne ártson neki, hogy az eső
+meg ne csapkodja.</p>
+<p>Ezen az egy állatkáján kívül még egy kutyája is volt az
+asszonynak. Fehér a szőre, akárcsak a frissen esett hóé és úgy
+csillogott a napban, mintha selyem lett volna a szőreszála. Odalép
+egy reggel az asszony a hernyójához és leveszi a fáról, mert
+<span class="pagenum"><a name="Page_233" id=
+"Page_233">-233-</a></span> borulni kezdett az ég alja. Odaviszi
+nagy óvatosan a hernyós ládikóhoz és amint el akarja benne
+helyezni, egyszerre csak előugrik az a fehér kutya és hamm… bekapja
+a selyemhernyót.</p>
+<p>Vége a szegény asszony örömének meg a reménységének. Sír-rí nagy
+szomorúságában és oly keservesen néz rá a kutyájára, hogy miért is
+okozta neki azt a nagy bánatot.</p>
+<p>– Nem tehet a szegény állat róla, – gondolja magában, – dehogy
+bántotta volna a kutyáját.</p>
+<p>Amint ott ül az eperfa alatt és gondolkozik a sorsán, egyszerre
+csak eltüsszenti magát az a fehér kutya. Odanéz az asszony, hát két
+selyemszál lóg ki a kutya orrából. Egy-egy szál az orra likából.
+Fehér volt az a két szál, akárcsak az ezüst és úgy csillogott,
+akárcsak a kristály. Nézi az asszony a két selyemszálat és
+megfogja, hogy kihúzza a kutyája orrából. Húzza a két szálat,
+húzza, nem akar ám vége szakadni. Megint csak húzza, még mindig jön
+az a két szál. Gombolyítani kezdi és gombolyítja, gombolyítja, egy
+nagy gombolyag lett már belőle. Be csillogott az a finom selyme, be
+ragyogott a fehérsége.</p>
+<p>Belekezd egy másik gombolyagba, aztán egy harmadikba, egy
+negyedikbe, alig győzi a két szorgos kezével. Százával hevert már
+előtte a sok gombolyag és még mindig engedett az a két selyemszál.
+Bambusznádakat vesz elő az asszony, hogy azokra aggassa a selymet.
+Mikor meg a bambuszokból is kifogyott, előszedi a dézsáját, aztán
+meg a hordóját és arra göngyölíti rá a sok selymet. Vagyont ért már
+a sok fonal, a sok gombolyag, helye se volt többé a házában. Amint
+egyre csak dolgozik és húzza a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_234" id="Page_234">-234-</a></span> kutya orrából a selymet
+és közben meg szétnéz, hogy hol is találhatna még helyet, egyszerre
+csak vége szakad a szálnak és abban a pillanatban összeesik a
+kutya, élettelenül terül el a földön. Meghökken az asszony, nem
+tudja mire vélni a dolgot.</p>
+<p>– Az én védőistenem volt abban a kutyában, – fohászkodik fel az
+asszony, – ő mentett meg az elpusztulástól, ő volt az én
+segítségemre.</p>
+<p>Veszi aztán a fehér kutyát és oda temeti el az eperfa alá, ahol
+az az egy selyemhernyója tartózkodott volt. Letérdelt a sír elé és
+imádkozott a védőistenéhez, hogy segítségére volt a nagy bajában és
+hogy megkönyörült rajta. Aztán megint nekilátott a munkának.</p>
+<p>Egy-két nap mult el azóta. Arrafelé járt egy reggel az ura és
+benézett kintről, hogy vajjon mit csinálhat az a szegény asszony.
+Csendes volt a ház nagyon és úgy megsajnálta a feleségét, hogy
+szinte bánni kezdte a tettét.</p>
+<p>– Megnézem bíz én, – gondolta magában, – hátha segíthetek a
+sorsán. Tán még szükséget is lát szegény feje.</p>
+<p>Benyit a kapun, belép a házba, hát ott az asszony a közt a
+rengeteg sok selyemgombolyag közt, alighogy kilátszik belőle.
+Meghökkent az ember a sok fehérségtől meg a sok csillogástól; ilyen
+selymet még ő se látott világéletében. Ő is tenyésztett odahaza
+selymet, neki is voltak gombolyagjai, de azoknak sötét volt a szála
+meg olyan gubancos, hogy alig lehetett hasznát venni. Jó, hogy még
+olcsó pénzen adhatott túl rajta.</p>
+<p>– Miféle selyem ez itt? Hogyan jutottál hozzá? – kérdi az ember
+az elhagyott feleségétől. <span class="pagenum"><a name="Page_235"
+id="Page_235">-235-</a></span></p>
+<p>Mindent elmondott neki az asszony, az egyetlen selyemhernyóját
+meg a fehér kutyája dolgát, úgy ahogy megtörtént vele.</p>
+<p>– Isten küldte neked ezt a segítséget, – mondja meghatódottan az
+ember. – Én meg ostoba voltam meg rosszlelkű, hogy szegénységedben
+elhagytalak.</p>
+<p>– Az is Isten műve volt, – felelte az asszony, – így juttatott
+ehhez a nagy gazdagsághoz.</p>
+<p>Sírva fakadt az ember, az asszony pedig megbocsátott neki és
+megint együtt voltak, mint annakelőtte, a régi jóidőkben. Megint
+eltelt egy-két nap.</p>
+<p>Odalépnek egy reggel az eperfa alá, ahol a fehér kutyának volt a
+sírja és amint felnéznek a fára, hát csak úgy csüngött le róla az
+ezernyi-ezer selyemgubó. Mind fehér volt, mind csillogott, akárcsak
+az eleven ezüst. Összeszedik a sok selyemgubót, felgombolyítják és
+épp olyan lett a selyme, mint a fehér kutyából jött szálaké.</p>
+<p>Nagy lett a híre a házaspár selymének. Csudájára jártak az
+emberek, úgy bámúlták a fehérségét meg a ragyogását.</p>
+<p>Egész a <i>mikádó</i>ig jutott el a híre és amennyi selyme csak
+volt az asszonynak, mind a <i>mikádó</i> vette meg. Ebből készültek
+a ruhái, a feleségének, a gyermekeinek meg az udvarbelieknek is.
+Emlékezetére pedig a kutyának »Kutyafej-selyem« lett az asszony
+fehér selymének a neve.</p>
+<p>Boldogságban éltek meg nagy gazdagságban és még a késő ivadékaik
+is ezt a selymet tenyésztették, a Kutyafej-selymet. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_236" id="Page_236">-236-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A nyulacska és a krokodil.</h2>
+</div>
+<p>Volt valahol <i>Nippon</i>országban egy sziget, azon meg egy
+fehérszőrű kis nyulacska. Egy másik kis sziget is volt a távolban,
+oda szeretett volna a nyulacska eljutni. Csakhogy bajos volt az
+átkelés, sehogy se találta meg a módját. Mindennap kisétált a
+partra és egyre csak azon tünődött, hogy juthatna át arra a
+szigetre.</p>
+<p>Amint megint ott üldögélt egy nap, egy krokodilt pillant meg a
+távolban, mintha feléje volna közeledőben.</p>
+<p>– Ha idejön az a krokodil, – gondolja a nyulacska magában, –
+most ez egyszer hazudni fogok neki, hátha megkörnyékezem vele és
+eljuthatok a túlsó szigetre.</p>
+<p>Jön nagy uszkálva a krokodil és épp a nyulacska előtt tért
+pihenőre. Köszönti a nyulacska a nagy állatot és így szól
+hozzá:</p>
+<p>– Hányan vagytok ti a fajtátokból, krokodilkoma?</p>
+<p>– Sokan, nagyon sokan, – feleli a nagy állat.</p>
+<p>– Mi pedig annál is többen, – lódít egyet a nyulacska.</p>
+<p>– No-no, – mondja a krokodil, – nem lehet a, pajtás. Nagyon nagy
+a tenger, sokan férünk el benne; <span class="pagenum"><a name=
+"Page_237" id="Page_237">-237-</a></span> neked meg ez a kis sziget
+a tanyád, aligha lehettek oly sokan.</p>
+<p>– Ha csakugyan oly sokan volnátok, – feleli a nyúl, – a szomszéd
+szigetig is el tudnátok sorakozni, akárcsak egy nagy híd.</p>
+<p>– Még pedig könnyű szerrel, – hagyja rá a krokodil.</p>
+<p>– Ha olyan nagyon könnyű, – mondja a nyúl, – ám próbáljátok meg
+egyszer. Én majd itt vigyázok és összeszámlállak benneteket.</p>
+<p>– Na, hát várj egy kissé, – mondja a krokodil – hadd hívom őket
+össze.</p>
+<p>Nem is sejtette az egyűgyű eszével, hogy mi a nyúlnak a
+szándéka, hanem hozzálát és ahány krokodil a tengeren, mind
+odaszólítja őket.</p>
+<p>Egyre gyülekezik a sok nagy állat, a nyúl meg lesi őket és várja
+nagy türelemmel, hogy együtt legyen mindahány.</p>
+<p>– Nézz hát ide, nyúlkoma, – dölyfösködik a krokodil – és láss
+hozzá a munkához. De aztán jól számláld őket össze, hogy el ne
+vétsd valahogy.</p>
+<p>Már sorakozik is a sok nagytorkú és akárcsak egy eleven híd,
+egész a túlsó szigetig ér el a rendjük.</p>
+<p>– Pompás, – kiált fel a nyúl, – most majd összeszámlállak
+benneteket.</p>
+<p>Azzal kapja magát a nyúl, rálép az első krokodilra és: ez az
+első, – ez a második, – ez a harmadik – és addig-addig ugrál, az
+egyiknek a hátáról a másikra, a másiknak a hátáról a harmadikra, a
+harmadiknak a hátáról a negyedikre, míg el nem ér a túlsó sziget
+partjáig. Egyet ugrik a nyúl, odapattan az új partra és odaszól a
+bámészkodó krokodilokhoz:</p>
+<p>– Ó, ti egyűgyűek, ugyancsak rászedtelek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_238" id="Page_238">-238-</a></span> ám
+benneteket. Túljártam az eszeteken. Én csak idáig akartam eljutni,
+azért kellett a fajtátok. Köszönöm, hogy annyit fáradoztatok és
+hidat álltatok nekem.</p>
+<p>Jaj, de berzenkedett a sok krokodil, jaj, hogy csattogtatták
+nagy fogaikat. És már inalna a nyúl elfelé, mikor az egyik
+krokodil, hogy, hogy nem, nagy mérgében nekikap és megragadja a
+nyúl farkát.</p>
+<p>Ó, de megszeppent a szegény kis nyulacska. Kérőre fogja a dolgot
+és váltig szabadkozik, hogy csak tréfaszó volt, amit mondott.</p>
+<p>Nem hisznek már neki a krokodilok. Megragadják a szegény kis
+nyulacskát és mind kicibálják a szőrét.</p>
+<p>– Most már rendben vagy, – mondják neki és ott hagyják a nyulat,
+bánatostul, fájdalmastul.</p>
+<p>Sír a nyúl nagy keservében, csak úgy potyogtak a könnyei.
+Restelte is az állapotját, de meg a nagy fájdalma is kínozta a
+testjét.</p>
+<p>Néhány bálvány-isten iparkodott épp arrafelé és megállanak a
+nagy siránkozásra.</p>
+<p>– Mért sírsz-rísz kis nyulacska? – kérdezik tőle.</p>
+<p>– Krokodilusokkal különböztem össze, – sóhajtja a kis tapsi, –
+szép fehér szőrömet jaj de kicibálták.</p>
+<p>Jókedvében volt éppen az egyik és nagyhamisan azt mondja a
+nyúlnak:</p>
+<p>– Sose búsulj, tapsifüles, segítek én a bajodon.</p>
+<p>Felvillan a kis nyúl szeme, csak úgy lesi a szókat.</p>
+<p>– Fürödj meg a tengerben, – mondja a bálvány-isten, aztán meg
+feküdj neki a szélnek. Leszárad rólad <span class=
+"pagenum"><a name="Page_239" id="Page_239">-239-</a></span> a sok
+nedvesség és megint elkezdheted az ugrabugrálásodat.</p>
+<p>Valónak vette a nyúl a tanácsot és legott bebukdácsolt a
+vízbe.</p>
+<p>Még csak most kezdődött az igazi hadd-el-hadd. Úgy megmarta a
+sós víz a bőrét, hogy nagy kínjában felhördült és amint kiugrott a
+levegőre, a szél kezdte el a munkáját. Csakúgy marcangolódott a
+szegény kis nyúlnak a testje.</p>
+<p>– Megérdemelted a sorsodat, – mondják a bálvány-istenek és
+víhogva távoznak útjukra.</p>
+<p>Nagysietvést jön megint egy bálvány-isten; a legfiatalabbja
+volt, azért maradt el a többitől. Meghallja a nyúl fájdalmas
+nyöszörgését és odasiet hozzá.</p>
+<p>– Miért sírsz, kis nyulacskám? – kérdezi tőle.</p>
+<p>Mindent elmond neki a nyúl; azt is, amit a krokodilokkal mívelt
+és amit ők míveltek vele.</p>
+<p>– Rosszul cselekedtél, – feddi a fiatal bálvány-isten, –
+bűnhödnöd kellett miatta.</p>
+<p>Rég megbánta már a nyulacska a tettét, sajnálta a hazug szavát,
+tűrte is a sorsát megadóan.</p>
+<p>– Beismerted a bűnödet, – mondja a bálvány-isten, – megint a
+régi lettél, az ártatlan kis nyulacska.</p>
+<p>– Tudnál-e rajtam segíteni? – kérdi nagyfélénken a nyúl.</p>
+<p>– Menj csak ahhoz a tóhoz, – feleli a bálvány – és mosakodj meg
+benne. A tó mellett egy füves, belemész, meghengergőzöl benne és
+legott megszűnik a fájdalmad.</p>
+<p>Siet a nyulacska a tóhoz és megfürdik benne, siet a füvesbe és
+meghengergőzik benne, hát íme, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_240" id="Page_240">-240-</a></span> azt se tudja, hogy mi fán
+nő a fájdalom. Még a szőre is sarjadozik; épp olyan fehér, mint
+annakelőtte volt.</p>
+<p>Vígan ugrándozik a nyulacska és leborul a bálvány-istenke
+elé:</p>
+<p>– Köszönöm a jóságodat, ó, én áldott kis istenkém. Mondd meg a
+nevedet, hadd imádkozhassak hozzád.</p>
+<p>Megmondja neki a bálvány, hogy az előbbi bálvány-istennek ő a
+legifjabbik fia.</p>
+<p>– Hová igyekszel innen? – kérdi tőle a nyúl.</p>
+<p>– <i>Jakahime</i> vár bennünket, egy bálvány-istennek a lánya,
+hogy feleségül jöjjön hozzánk.</p>
+<p>– Hogyan? – kíváncsiskodik a nyúl, – hát többen akarjátok
+elvenni?</p>
+<p>– Dehogy, – feleli a bálvány, – azt választja majd, akit a
+legjobban kedvel meg.</p>
+<p>– Akkor, – feleli a nyúl, – terád esik a választása, téged fog
+majd megkedvelni.</p>
+<p>– Majd megválik, – mondja a bálvány-isten – és siet a többi
+után, hogy le ne késsék a lánykérésről.</p>
+<p>A nyúl jóslása beteljesedett, <i>Jakahime</i> lett a fiatal
+bálvány-isten fiatal felesége. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_241" id="Page_241">-241-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A bonc és a vadász.</h2>
+</div>
+<p>Járta a bonc erdőt-hegyet, oktatgatta a híveket. Irgalomra,
+emberségre, tiszta szívre, szeretetre.</p>
+<p>Hegyek között az erdőben, élt egy vadász vadra lesben.
+Kedve-teltig vadászgatott, vadra nyíllal nyilazgatott.</p>
+<p>Ballag a bonc erdők útján, hegyek között vándorolván s jön a
+vadász az íjjával, nyíllal átlőtt zsákmányával. Megáll a bonc
+vadász előtt, akár egy nagy bűnös előtt, szemet mereszt a vadászra
+s szigorúan így szól rája:</p>
+<p>– Elkárhozik a te lelked, hagyd abba a kedvtelésed.</p>
+<p>– Miért? – kérdi csudálkozva, a bonc előtt meghajolva.</p>
+<p>– Azért, mert ölsz állatokat, rókát, nyulat, madarakat. Ember is
+fél elmúlástól, az állat is a haláltól – szól a szent bonc feddő
+hangon s így folytatja papos hangon:</p>
+<p>– Ha rátörnek életedre, harag száll rá a lelkedre. Úgy-e vadász,
+úgy-e íjász? Épp úgy a vad, ha támadják, vagy életét ha megrontják.
+Vadnak is van érző lelke, multból rászállt énes-élte. Sok állatot
+nyilazgattál, sok madarat pusztítgattál s az lesz érte büntetésed,
+holtod után új életed vagy állatban folytatódik, vagy madárba
+bujtatódik. Intőszómra <span class="pagenum"><a name="Page_242" id=
+"Page_242">-242-</a></span> ha nem hallgatsz, íjazást ha abba nem
+hagysz, elkárhozik a te lelked. Hagyd abba a kedvtelésed. Úgy-e
+vadász, úgy-e íjász?</p>
+<p>Vadászember eltűnődik, mélyen-hosszan tanakodik s mosoly suhan
+át az arcán, száját ilyen szókra nyitván:</p>
+<p>– Megértettem bölcs szavadat, megszívlelem tanácsodat. Holtom
+után új életem, állatban ha meglelhetem, úgy-e te bonc, úgy-e te
+bölcs?</p>
+<p>– Nemkülönben, – felel a szent, ismételvén szavát újfent.</p>
+<p>– Akkor inkább abbahagyom, kedvtelésem nem folytatom, – szól a
+vadász megadóan, meghajolva bűnbánóan.</p>
+<p>– Öröm nekem megtérésed, – ujjong a bonc a beszédnek s
+tipeg-topog körülötte, íjat-nyilat nézegetve.</p>
+<p>Ám a vadász nagyhirtelen, ajzott nyíllal a kezében, boncnak
+szegzi a fegyverét, még átjárja vele szívét. Holttá sápad boncnak
+arca, gyökeret ver a két lába s keze remeg, ajka hebeg:</p>
+<p>– Miért kívánod életemet?</p>
+<p>Nyugodtan szól vadász szava, íját, nyilát célba tartva:</p>
+<p>– Azért török a vesztedre, azért rontok életedre, hogy majdan a
+holtom után, lelkem másba vándorolván, új életet ha majd kezdek, te
+helyedre bonc lehessek. Boncnak inkább lesz rá módom, hogy vétkem
+leimádkozom s rókát, nyulat mert lelőttem, könnyebb lesz a
+vezeklésem. Úgy-e te bonc, úgy-e te bölcs?</p>
+<p>Néz a vadász bonc arcába, íját, nyilát lebocsátva és amint
+elmosolyodott, bonc szó nélkül elódalgott.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_243" id=
+"Page_243">-243-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TARTALOM-MUTATÓ.</h2>
+</div>
+<ul class="TOC">
+<li>Előhang <span class="ralign"><a href=
+"#Page_3">3</a></span></li>
+<li><i>Tokió</i> és <i>Kiotó</i> <span class="ralign"><a href=
+"#Page_5">5</a></span></li>
+<li>Barack-fia, <i>Momotaro</i> <span class="ralign"><a href=
+"#Page_7">7</a></span></li>
+<li>Fehérke és Sárgácska <span class="ralign"><a href=
+"#Page_11">11</a></span></li>
+<li>A levágott nyelvű veréb <span class="ralign"><a href=
+"#Page_16">16</a></span></li>
+<li>Bonc-növendék mérget evett <span class="ralign"><a href=
+"#Page_19">19</a></span></li>
+<li>Legyecske és Legyezőcske <span class="ralign"><a href=
+"#Page_22">22</a></span></li>
+<li>A majom és a rák <span class="ralign"><a href=
+"#Page_26">26</a></span></li>
+<li><i>Odango</i> – az igaz neve <span class="ralign"><a href=
+"#Page_30">30</a></span></li>
+<li>Égi tündér ruhácskája <span class="ralign"><a href=
+"#Page_33">33</a></span></li>
+<li>A virágfakasztó öreg <span class="ralign"><a href=
+"#Page_36">36</a></span></li>
+<li>A tigriskölyök <span class="ralign"><a href=
+"#Page_40">40</a></span></li>
+<li>Golyvát kapott a két öreg (1. rajz) <span class=
+"ralign"><a href="#Page_44">44</a></span></li>
+<li>Hökköm törpe <span class="ralign"><a href=
+"#Page_48">48</a></span></li>
+<li>Rizsbor-vásár <span class="ralign"><a href=
+"#Page_53">53</a></span></li>
+<li>A szamuráj szerencséje <span class="ralign"><a href=
+"#Page_56">56</a></span></li>
+<li>Az irgalmas szívű szegény <span class="ralign"><a href=
+"#Page_63">63</a></span></li>
+<li>Tenger alatt járó asszony (2. rajz) <span class=
+"ralign"><a href="#Page_68">68</a></span></li>
+<li>A medúza és a majom <span class="ralign"><a href=
+"#Page_74">74</a></span></li>
+<li>Az újhold és a fellegek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_80">80</a></span></li>
+<li>Patkány-lakzi <span class="ralign"><a href=
+"#Page_84">84</a></span></li>
+<li>Vak hátán a világtalan <span class="ralign"><a href=
+"#Page_87">87</a></span></li>
+<li>Az ezerlábú szörnyeteg <span class="ralign"><a href=
+"#Page_91">91</a></span></li>
+<li>Világító János-bogár <span class="ralign"><a href=
+"#Page_95">95</a></span></li>
+<li>Testemésztő kígyó füve <span class="ralign"><a href=
+"#Page_100">100</a></span></li>
+<li>A boszorkánypók <span class="ralign"><a href=
+"#Page_103">103</a></span></li>
+<li>Tengert apaszt, tengert dagaszt (3. rajz) <span class=
+"ralign"><a href="#Page_106">106</a></span></li>
+<li>Csalafinta róka kölyke <span class="ralign"><a href=
+"#Page_114">114</a></span></li>
+<li>Tíz <i>szen</i>-pénz a halszag ára <span class=
+"ralign"><a href="#Page_119">119</a></span></li>
+<li><span class="pagenum"><a name="Page_244" id=
+"Page_244">-244-</a></span></li>
+<li>A csodaforrás <span class="ralign"><a href=
+"#Page_121">121</a></span></li>
+<li>Téli hónap szamócája <span class="ralign"><a href=
+"#Page_125">125</a></span></li>
+<li>Papírsárkány eregető (4. rajz) <span class="ralign"><a href=
+"#Page_129">129</a></span></li>
+<li><i>Urasima</i>, a halászlegény <span class="ralign"><a href=
+"#Page_134">134</a></span></li>
+<li>Kőfejtő és hegyiszellem <span class="ralign"><a href=
+"#Page_140">140</a></span></li>
+<li>A hold és a denevérek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_145">145</a></span></li>
+<li><i>Jamagata</i> ajándéka <span class="ralign"><a href=
+"#Page_150">150</a></span></li>
+<li>Félfülecske, Féllábacska <span class="ralign"><a href=
+"#Page_152">152</a></span></li>
+<li>Víz tündére Sellő-lányka <span class="ralign"><a href=
+"#Page_158">158</a></span></li>
+<li>Holló úszik, liba kúszik <span class="ralign"><a href=
+"#Page_164">164</a></span></li>
+<li>Kacskaringós Folyondárka <span class="ralign"><a href=
+"#Page_169">169</a></span></li>
+<li>Ibolyácska és a Puszpáng <span class="ralign"><a href=
+"#Page_173">173</a></span></li>
+<li>Csodatevő ócska ecset <span class="ralign"><a href=
+"#Page_177">177</a></span></li>
+<li>Felejtető gyömbért evett <span class="ralign"><a href=
+"#Page_182">182</a></span></li>
+<li><i>Bambuku-Csagama</i> (5. rajz) <span class="ralign"><a href=
+"#Page_185">185</a></span></li>
+<li><i>Hacsibime</i>, a fatálas <span class="ralign"><a href=
+"#Page_189">189</a></span></li>
+<li>Szellemirtó <i>Sippejtaro</i> <span class="ralign"><a href=
+"#Page_193">193</a></span></li>
+<li>A felemás szarvas <span class="ralign"><a href=
+"#Page_198">198</a></span></li>
+<li>Férjemuram a vásáron <span class="ralign"><a href=
+"#Page_205">205</a></span></li>
+<li>A varázstükör (6. rajz) <span class="ralign"><a href=
+"#Page_208">208</a></span></li>
+<li>Csitteg-csattog, libeg-lobog <span class="ralign"><a href=
+"#Page_214">214</a></span></li>
+<li>Üstöt lopott púpos varga <span class="ralign"><a href=
+"#Page_220">220</a></span></li>
+<li>Az üstökös és a pacsirták <span class="ralign"><a href=
+"#Page_223">223</a></span></li>
+<li>A bambuszlányka <span class="ralign"><a href=
+"#Page_228">228</a></span></li>
+<li>A selyemhernyó <span class="ralign"><a href=
+"#Page_232">232</a></span></li>
+<li>A nyúlacska és a krokodíl <span class="ralign"><a href=
+"#Page_236">236</a></span></li>
+<li>A bonc és a vadász <span class="ralign"><a href=
+"#Page_241">241</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div class="transnote">
+<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>
+<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
+<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
+<table summary="Javítások">
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_88">88</a></td>
+<td>odaaát</td>
+<td>odaát</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_129">129</a></td>
+<td>zsnegjén</td>
+<td>zsinegjén</td>
+</tr>
+</table>
+</div>
+<div lang='en' xml:lang='en'>
+<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>NIPPON-ORSZÁG NAPOSKERTJE</span> ***</div>
+<div style='text-align:left'>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Updated editions will replace the previous one&#8212;the old editions will
+be renamed.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
+law means that no one owns a United States copyright in these works,
+so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
+States without permission and without paying copyright
+royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
+of this license, apply to copying and distributing Project
+Gutenberg&#8482; electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG&#8482;
+concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
+and may not be used if you charge for an eBook, except by following
+the terms of the trademark license, including paying royalties for use
+of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
+copies of this eBook, complying with the trademark license is very
+easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
+of derivative works, reports, performances and research. Project
+Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away&#8212;you may
+do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
+by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
+license, especially commercial redistribution.
+</div>
+
+<div style='margin-top:1em; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE</div>
+<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE</div>
+<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+To protect the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase &#8220;Project
+Gutenberg&#8221;), you agree to comply with all the terms of the Full
+Project Gutenberg&#8482; License available with this file or online at
+www.gutenberg.org/license.
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg&#8482; electronic works
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg&#8482;
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or
+destroy all copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in your
+possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
+Project Gutenberg&#8482; electronic work and you do not agree to be bound
+by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
+or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.B. &#8220;Project Gutenberg&#8221; is a registered trademark. It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg&#8482; electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement. See
+paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg&#8482; electronic works if you follow the terms of this
+agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg&#8482;
+electronic works. See paragraph 1.E below.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (&#8220;the
+Foundation&#8221; or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
+of Project Gutenberg&#8482; electronic works. Nearly all the individual
+works in the collection are in the public domain in the United
+States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
+United States and you are located in the United States, we do not
+claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
+displaying or creating derivative works based on the work as long as
+all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
+that you will support the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting
+free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg&#8482;
+works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
+Project Gutenberg&#8482; name associated with the work. You can easily
+comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
+same format with its attached full Project Gutenberg&#8482; License when
+you share it without charge with others.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
+in a constant state of change. If you are outside the United States,
+check the laws of your country in addition to the terms of this
+agreement before downloading, copying, displaying, performing,
+distributing or creating derivative works based on this work or any
+other Project Gutenberg&#8482; work. The Foundation makes no
+representations concerning the copyright status of any work in any
+country other than the United States.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
+immediate access to, the full Project Gutenberg&#8482; License must appear
+prominently whenever any copy of a Project Gutenberg&#8482; work (any work
+on which the phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; appears, or with which the
+phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; is associated) is accessed, displayed,
+performed, viewed, copied or distributed:
+</div>
+
+<blockquote>
+  <div style='display:block; margin:1em 0'>
+    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
+    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
+    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
+    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
+    at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you
+    are not located in the United States, you will have to check the laws
+    of the country where you are located before using this eBook.
+  </div>
+</blockquote>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.2. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is
+derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
+contain a notice indicating that it is posted with permission of the
+copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
+the United States without paying any fees or charges. If you are
+redistributing or providing access to a work with the phrase &#8220;Project
+Gutenberg&#8221; associated with or appearing on the work, you must comply
+either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
+obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg&#8482;
+trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.3. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
+additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
+will be linked to the Project Gutenberg&#8482; License for all works
+posted with the permission of the copyright holder found at the
+beginning of this work.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg&#8482;
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg&#8482;.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg&#8482; License.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
+any word processing or hypertext form. However, if you provide access
+to or distribute copies of a Project Gutenberg&#8482; work in a format
+other than &#8220;Plain Vanilla ASCII&#8221; or other format used in the official
+version posted on the official Project Gutenberg&#8482; website
+(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
+to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
+of obtaining a copy upon request, of the work in its original &#8220;Plain
+Vanilla ASCII&#8221; or other form. Any alternate format must include the
+full Project Gutenberg&#8482; License as specified in paragraph 1.E.1.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg&#8482; works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg&#8482; electronic works
+provided that:
+</div>
+
+<div style='margin-left:0.7em;'>
+    <div style='text-indent:-0.7em'>
+        &#8226; You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+        the use of Project Gutenberg&#8482; works calculated using the method
+        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
+        to the owner of the Project Gutenberg&#8482; trademark, but he has
+        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
+        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
+        within 60 days following each date on which you prepare (or are
+        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
+        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
+        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
+        Section 4, &#8220;Information about donations to the Project Gutenberg
+        Literary Archive Foundation.&#8221;
+    </div>
+
+    <div style='text-indent:-0.7em'>
+        &#8226; You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg&#8482;
+        License. You must require such a user to return or destroy all
+        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
+        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg&#8482;
+        works.
+    </div>
+
+    <div style='text-indent:-0.7em'>
+        &#8226; You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
+        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
+        receipt of the work.
+    </div>
+
+    <div style='text-indent:-0.7em'>
+        &#8226; You comply with all other terms of this agreement for free
+        distribution of Project Gutenberg&#8482; works.
+    </div>
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
+Gutenberg&#8482; electronic work or group of works on different terms than
+are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
+from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
+the Project Gutenberg&#8482; trademark. Contact the Foundation as set
+forth in Section 3 below.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
+Gutenberg&#8482; collection. Despite these efforts, Project Gutenberg&#8482;
+electronic works, and the medium on which they may be stored, may
+contain &#8220;Defects,&#8221; such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
+or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
+intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
+other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
+cannot be read by your equipment.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the &#8220;Right
+of Replacement or Refund&#8221; described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg&#8482; trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg&#8482; electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from. If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium
+with your written explanation. The person or entity that provided you
+with the defective work may elect to provide a replacement copy in
+lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
+or entity providing it to you may choose to give you a second
+opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
+the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
+without further opportunities to fix the problem.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you &#8216;AS-IS&#8217;, WITH NO
+OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
+LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of
+damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
+violates the law of the state applicable to this agreement, the
+agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
+limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
+unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
+remaining provisions.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in
+accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
+production, promotion and distribution of Project Gutenberg&#8482;
+electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
+including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
+the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
+or any Project Gutenberg&#8482; work, (b) alteration, modification, or
+additions or deletions to any Project Gutenberg&#8482; work, and (c) any
+Defect you cause.
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg&#8482;
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Project Gutenberg&#8482; is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of
+computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
+exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
+from people in all walks of life.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg&#8482;&#8217;s
+goals and ensuring that the Project Gutenberg&#8482; collection will
+remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg&#8482; and future
+generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
+Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service. The Foundation&#8217;s EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
+U.S. federal laws and your state&#8217;s laws.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+The Foundation&#8217;s business office is located at 809 North 1500 West,
+Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
+to date contact information can be found at the Foundation&#8217;s website
+and official page at www.gutenberg.org/contact
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Project Gutenberg&#8482; depends upon and cannot survive without widespread
+public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment. Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements. We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
+DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
+visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
+methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
+ways including checks, online payments and credit card donations. To
+donate, please visit: www.gutenberg.org/donate
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 5. General Information About Project Gutenberg&#8482; electronic works
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
+Gutenberg&#8482; concept of a library of electronic works that could be
+freely shared with anyone. For forty years, he produced and
+distributed Project Gutenberg&#8482; eBooks with only a loose network of
+volunteer support.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Project Gutenberg&#8482; eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
+the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
+necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
+edition.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Most people start at our website which has the main PG search
+facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+This website includes information about Project Gutenberg&#8482;,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.
+</div>
+
+</div>
+</div>
+</body>
+</html>