diff options
Diffstat (limited to '75674-0.txt')
| -rw-r--r-- | 75674-0.txt | 7346 |
1 files changed, 7346 insertions, 0 deletions
diff --git a/75674-0.txt b/75674-0.txt new file mode 100644 index 0000000..23e5b06 --- /dev/null +++ b/75674-0.txt @@ -0,0 +1,7346 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75674 *** + + +SZÉP ERNŐ + +VALENTINE + +VALENTINE + +REGÉNY + +IRTA + +SZÉP ERNŐ + +BUDAPEST + +SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA + +Minden jogot fenntartunk. + +Copyright by Singer & Wolfner, Budapest, 1927. + +Budapesti Hirlap nyomdája + +– Csacsi, hisz így nem tudok inni! + +S egyet loccsant a pohárban a könnyű málnapiros _refosco_, s úgy +megcsillant a lámpafénynél, mintha kacagott volna az a bor is avval a +kiscsikócsengő-hanggal együtt, ami az asztal fölött csilingelt. + +Ennek a csacsinak mindig olyankor jut eszébe odabuktatni kézcsókra az +orrát, mikor az a kezecske kanalat visz a szájnyíláshoz vagy a poharat +hajtja vigyázattal fent a kényes crêpe-georgette fölött, mert arra még +egy harmatcseppnek se szabad esni. + +– Te éédes. – Úgy húzza az é betűt a csacsi, hogy egész kis dallam, mire +kimondja az édest. És oda dűl megint avval a fekete homlokával a fehér +kéz felé s nézi, nézi megállott mosollyal és lankatag szemekkel, mintha +pityókos volna vagy pedig határtalanul álmos. + +– No, hát engedje, ezt az utolsó kortyocskát. Nem bánt. + +– Nem, nem… – olyan szenteskedve nyögi, de csak azt várja, hogy a pohár +föl merjen az abroszról kelni, avval hopp! rajtaütött megint az ajkaival +a poharat ölelő kézfejen. És olyat vihog, mint a betyár diák és üget a +széken hencegősen. Roppant örül a sikernek. + +– Isten bizony! – a rouge úgy adja, mintha pityergésre hajlana, de +persze nevetni fog az is inkább, miután sikerült ennek a másik széknek +hirtelen hátra rukkolni s az édes piros itóka lecsúszott ügyesen azon a +világítatlan és lépcsőtlen bárzsingon. + +Máris kapja vissza a széket maga alatt a könnyű rózsaság és leteszi a +poharat és leadja lassan a jobbkezét az elébe nyúló sötét tenyérre, mint +hogyha világos szirom hullana vaslapátra. S nevetős szemei lemerülnek +azokra az óriási férfiujjakra, akik egyenkint ágaskodnak és óvatosan +maguk közé pántolják a fehér kézfejet, melegen és ércesen. + +[Illustration] + +– Maga a legeslegnagyobb bolond ezen a világon. + +Maga Kant se vette volna rosszabb néven ezen a helyen ezt a véleményt, +mint az én emberem, aki csukódó szemmel hajolt e felé a bortól vizes +szájacska felé s elandalodva hagyta rá hogy: + +– A legeslegeslegvilágon. + +Mert ez a hely egy rózsaszínű sarok volt a híres Danieli-hôtel +éttermében, Velencében… + +A kosztoló szála már egészen üres volt, csak ez az egyetlen emberpár +szerepelt itt a Louis XVI. stilű paradicsomban. A kígyó hálistennek nem +volt jelen, hogy irigy nyelvét kinyújtsa rájok; csak az őrszemes +cameriere állott ott messzire a falnál a bejárat mellett és az is inkább +kifele nézegetett, mint befele. De varázsos édes az ilyen késő esti +magány egy étteremben azoknak, akik az ezerötszáz millió földi lélekből +senkire se kiváncsiak, csak egymásra. A csillárok a csöndben a maguk +eszméletlen ünnepét űzik a gyöngyfényű falakon. Ők, az az Ádám meg Éva a +sarokban, akik némán össze vannak fogózva kezükkel és nézésükkel, ők +idegen világításban derengenek, mintha extra hold sütné az ő +kikülönített kicsi világukat. Az alvatag fényű lámpa az asztalon, +amelynek ombréselyem ernyője a magnolia-fehérjéből felhangolódik a +kamélia pírjáig. És azok a túlzott azaleák, amelyek minden estére +frissen érkeznek Rómából a Pincio kertészetéből, mintha csudára most +hajtottak volna a karcsú kristály torkából, az ő udvarlásukra, úgy +hajtják a férfi meg a nő felé kettészakadt csomóval azokat a szederjesre +varázsolt lángszín fejeiket. És a különc kis flóra mellett saját +levegője van a kis asztalnak, egy kinyomozhatatlan vegyületű parfum, az +ott lappang azon a kezen, azon a selymen, azon az oldalt fésült sárgaréz +hajon; attól a parfumtől, amelynek _Mon âme_ az ábrándító párizsi neve, +nem győz a plastron fölfelé feszülni, hogy a maga lelkének a +tengerfenekére szíhassa, vagy még annál is mélyebbre. Fentről vagy +alantról vagy a falból vagy honnan alig igaz hegedűszó lopózott egy pár +perc óta hozzájuk; most elalélt egészen; és a csöndnél is nagyobb +csöndben gyönge madárhangocska nyilallik: + +[Illustration] + +– Jönnek. + +Én nem is mertem jól odanézni, nem állok jót érte, hogy a fejük nem volt +egy pillanattal előbb összeragadva… a férfifej hátra kapódott és aztán +úgy csapta vissza a szemöldökére esett hajcsimbókot, mint a diákkorban, +mikor a könyvéből nézett föl. + +A főfő cameriere siet oda feléjök, két pincérrel a háta mögött, a +blokján egyet hanyatt lapozva. Persze, hiszen ők szóltak öt perccel +ezelőtt, hogy fizetni akarnak. + +A férfi fölragyog a mindig üdén mosolygó s mindig mélyen elmerült +nemzetközi képű főpincérre, ki diszkrét meghajlás után a két fülét +átadja rögtön a két halk szavazóbírónak és lehajtott fővel gyorsan +megszövegezi a plajbásszal az ítéletet. Míg ez a kurta tárgyalás +végbemegy, a férfi-vádlott a legbarátságosabban figyeli azt a fényhirat, +melyet a csillár vert a főpincér brijjantinos fésülésén, aközben pedig a +térde mellett ott szorongatja a kezében a vádlott-társa kezét, akár a +gyerek a fiaverebet, akit ő fogott és akit olyan nagyon jó minden +pillanatban érezni, hogy megvan, megvan és nem fogom elveszteni. + +Az elnök úr, vagyis a főpincér meglett az írással, lekötelezetten bókol +a világos eton-nek meg a nehéz barna választéknak, s felfrissült +mosolylyal hátrál a blokkot maga mögé kanyarítva, mint ahogy már a +tizedik estén teszi, mióta ez a külföldi pár ezt a sarkot megszállotta, +csak ma véletlenül nem franciául, hanem angolul jut eszébe magát +ajánlani: + +– Thank you, sir. Good night. + +Tizenegy óra. + +Oly türelmetlenül lesi a nagy fiú, hogy a karcsú fehér ujjak +beleszorítsák azt a cigarettet a hosszú zöld émail-szipkába; már gyufát +rántott elébe s ott tartja meredeken a kis beteg viaszszálat, aki rögtön +lekonyul, mikor meggyujtják. + +– Menjünk haza, Tin. + +Haza, fel a második emeletre, a loggiára, ahol a holdat szokták +tisztelni kettesben. + +A cigarett tüzet kapott és a rouge-os szájacskából az első füst közt +melegen és édesen jön a sóhaj a férfi felé: + +– Úgy szeretnék már egyszer a bárba lemenni. + +– A bárba? – kicsit belecsudálkozott a szóba a férfi, mintha hirtelen +nem tudná, mi is az a bár? + +– Nem is láttunk még itt semmit az életből. – Megcirógatta sürgősen a +férfi térdét. – Csak egy kicsit. Gyurka… + +A férfi rátapasztotta a tenyerét arra a drága hizelgő kicsi kézre lenn, +és csak ingott a feje jobbra-balra az élvezettől, hogy ezek a kék szemek +mily angyali gyöngéden tudják a kérvényező hangocskának a pártját fogni. + +– Te édes éhédes édes. + +– Jó? – s máris libbent föl a székről a rózsaszín pillangó. + +– Jó, jó… – hát hogyne volna jó, de milyen jó, hogy valami tőlem függ és +én megengedhetem neked, milyen jó, hogy nevetni hallak, mint a +karácsonyesti csengettyűt, milyen jó, hogy a világra jöttem és itt +leltelek és imádhatlak tégedet. + +És mint az áldást, úgy adta a mosolygó vállakra azt a pehely +szürke-mókus keppet és aztán indulóban keppestől odakarolta s hajolt +lefele hozzá, s nyúlt a hetyke zöld szipka után: az most nagyon nem jó +helyen volt az alatt a két pici bajuszformára szabott rouge alatt. + +– Vigyázz… + +– Vigyázok. + +Ahogy vigyázni szokott egész nap a templomokban is, mikor az összes +szentek és az összes angol öregasszonyok szemeláttára csókolja szájon +ezt a védtelen gyöngeséget. + +– Mindig tönkretesz! – és már jön ki a préselt velencei tasakból a +tükrös aranyszelence meg az aranyos piros plajbász, korrigálni. Közben a +gonosztevő a jobb karral magához szorítja a szegény kis mártirt, úgy +viszi s nézi kimondhatatlan gyönyörűséggel ezt a cicamunkát. Nem tudom, +mennyiért nem adná, hogy az a villogó orrocska hogy megfeszül ott a +tükörben és hogy hogy iparkodik a felső ajak a crayon alatt lejebb és +lejebb húzóckodni. + +Kész. Akkor aztán a nő, hogy még egy támadásnak ki ne legyen téve, +ügyesen elcsusszan a szorításból és kacagva szalad a szőnyegen előre, ez +a hosszúlábú legény az ajtó előtt tudja csak a lebbenő keppnek a szélit +elkapni. + +No most rendesen kell viselni magukat a boldog gyerekeknek, ez már az +emberek világa. Szép komolyan, amint illik a nehéz renaissance-mennyezet +alá s a csendtartó márvány-oszlopok közé, úgy szállanak alá megmért +lépésekkel egymás mellett a félemeleti lépcsőn, leadva az alvadt vérszín +szőnyegnek a tekintetüket. Éppen csak hogy a kisujjukat merik összefogni +itt a fenyegető mondain tündöklésben, és azt is csak a keppnek a +diszkréciója mögött. + +Végre most a hátuk mögött megsúghatom, kicsodák ezek a fiatal +velencések. Hogy magyarok, azt nem kell mondanom, hiszen már odafenn +méltóztattak a szavukat hallani. A szmokingot, akit Gyurkának hallottak +szólítani, Békász György nagyságos úrnak tisztelhetjük, +mellékfoglalkozására nézve mérnök; a főfoglalkozása szemmelláthatólag +az, hogy legalább a kezét érintse minden percben ennek a mellette +lábujjhegyen ereszkedő tündérnek. A tündér pedig az emberi világban úgy +szerepel, mintha a Poóy Palya nyugalm. min. tan. őméltósága tulajdon +leánya lenne, Poóy Valentine kisasszony… pardon nagyságos asszony, már +idestova két hete Békász Gyurkának a felesége. Milyen természetes ez +így, ugyebár, hogy egy nagy erős barna Ádám meg egy szépséges kis szőke +Éva együtt lejtsenek szorosan az egymás oldalán a lépcső szőnyegén, meg +a született virágos Földön. Olyan természetes és olyan szép és olyan +csodálatos dolog ez. Ó de még milyen csodálatos, ha tudnák! Mert ezt a +Békász Gyurkát még úgy hat héttel ezelőtt nem is tudom hirtelen hány +tenger választotta el attól, hogy ilyen édesen játszadozzon Poóy +Valentine-nel Velencében. Hírét se hallotta még hat héttel ezelőtt a jó +Békász Gyurka ennek a legeslegdrágább teremtésnek, pedig híres kis lány +volt Poóy Valentine, sem a Poóy Palyáék úri házának, bár ezt a házat is +éppen elegen ismerték Pesten is, Budán is. Jaj hát ez valósággal moziba +való, ahogy ez a pár cseléd összeteremtődött. + +Igen, azt is úgyis el kell majd mesélni, hanem most már lent vagyunk a +Danieli fafalú iszodájában. Itt is csend van és elhagyatottság, csak +hátul a barman pultja előtt ül két bagolypápaszemes Harold Lloyd két +nyurga zongoraszéken, roppant belemélyedtek az üvegek etikettjeinek a +tanulmányozásába. A Danieli lakossága kint tanyázik a szomszédos +hallban, bőséges nádfauteuilökben, a kicsi márványasztaloknál, a táncra +való tisztás körül. Egy néger úr énekel banjo mellett a jazz-band +közepén ülve, az óriás szürke kandalló előtt, olyan odaadással, amilyet +ez a két tánc közt sziesztálva csacsogó társaság egyáltalán nem követelt +tőle. A mieink éppen csak hogy átfutották a hall vörös damaszt meredekei +alatt nyüzsgő gyöngysoros és plastronos népet, ott az ólommal szegett +üvegkockákon keresztül, azután Gyurka odaszólt a barmannek két +macedoine-ért és vitte Valentine-t hátra, hátra a sarokba, a lehető +legmesszebb a világtól. + +[Illustration] + +A kepp rózsálló velour bélése megint a szék hátát melengeti s B. Poóy +Valentine ábrándba mosódó szemmel, a fejével gyöngén ütemezve hallgatja +a banjo távol idegenből érkező pattogását. És édesen ocsúdik, mikor a +barman elébük szolgálja a hüsítőt s nevetve kapja be a szalmaszál végét +és belemegy az orrával a magas pohárba. Mint a kis gyerek. + +Az ura még a jeget tördösi kanállal a macedoine-nak a színjátszó +vizében. + +– Édes? + +– Maga. – A drága hang a szalmaszálba szaladt, az pedig sértődve +fortyant egyet a lusta gyümölcsforgács közt. + +Juj, visszakapta a fejét és kicsúsztatta a szalmaszálat. + +Ezen egy métert kell kacagni. + +Aztán az ember bekap egy bő kortyot és eltolja csalódottan a poharát. + +– Auh! hogy lehet ilyen savanyúságot árulni. + +– Nnh? – azon a szalmaszálon csudálkozik a nő; most éppen abban van, +hogy egy szem cseresnyét fel tudjon szúrni vele. + +– A dzsem is el van csapva. A narancs is. Meg az a djatti, amit úgy +dicsértem… elmehettek koldulni, az összes dolcikkal együtt! Hogy nem +szégyellik magukat. + +– Bolond, mit akarsz? + +Odadűl a könyökén az ember az álmatag mosolygó kék szemek alá: + +– Téged, Tin. Csak téged. + +– Szívem. + +– Itt van, igen. Itt a mellemben. Mit szeretnék én… a virágokat a +napsugarakkal megszorozni. Hát hogy tudjalak kiszámítani. Látod, mért +nem matematikus lettem. + +A szőke haj majdnem ráesik a gesztenyehajra. S az a törékeny szó mint +elalvó babapötyögés hull a puha csücsörítésből: + +– Mate mate ma te, ma… s holnap… akkor is te… mert csak te mindig míg +csak mindig mindig… szeretlek. + +Hüh! nem szabad! + +Éppen köhögött egy hegyeset az egyik Harold Lloyd; valami nagyon kutya +mixture-rel talált kikezdeni. S benézhetnek a hallból is minden +pillanatban. Vissza a fejekkel, úgy, lassan, szépen. Érd be vele te +megbabonázott emberfia, hogy újra birtokba veheted az asztal lábánál azt +a másik kezet, azt a másik meleg életet, azt az öt ragyogó testszín +körömélbe végződő boldogságos másik világrészt. + +Valentine még utána súgta, mintha magyarul ez az ember nem is értene. + +– Ik hou van je… + +És még egyet zendült, azon a leggyöngédebb húron, amelyiket már nem +lehetett a hárfára húzni: + +– Tjintah… + +Azt teszi mind a kettő: szeretlek. + +Hollandúl, meg a szumatrai bennszülöttek nyelvén. Mind a két igét ettől +a mestertől tanulta, ettől a Békász Gyurkától. + +És a nagy tudós nem tud egy hangot válaszolni semmiféle nyelven, szegény +feje, csak nyelni tud egyet, mert a szíve ki akart szökni a gégéjén. + +A Valentine ujjait olvassa lent a reszketeg kezében, hogy ott van-e mind +az öt hiánytalanul. Egész nap azt olvasta. + +És lélegzik egy mélységeset és vad szemeket csinál és egy fenyegető +háh!-val feléje fúj, de finoman, akár a kezdő szellő. + +Valentine megrezzen, kapkodja a pilláit, odább-odább leng a feje, a két +könyökét fellebbenti, úgy tesz, mintha el akarna szállani. Betanulta már +ezt a játékot. + +– Jaj, nem nem, maradj itt, drága pelyhecském. + +Mindig megbánja, hogy el akarta fújni, visszakapja a szökő kezet, +százegyet csókol rá örömében. + +– Nézze már. + +A hallban táncoltak. Az egész jazz működik, a középen egy féltucat frakk +meg szmoking ölelte a lamée-kat, a georgette-eket, a tafotákat, a +duvetine-eket, a kényes tangót hajlogatva tova. Emerről is, amarról is +új pár jött elő, a fehér karok föllengtek a fekete vállakra, pillanatra +veszteg maradtak a lábak és azután rá siklottak a sima zenére. + +Gyurka is odanézett. Nem oda, hanem odább, túl a hall fényes +imbolygásán, a tejes május-éjbe, a Danieli előtt várakozó gondolák +ingatag lámpásaira és azok mögött a hórihorgas árbocokra, kik +szórakozottan nyúlkálnak erre-arra a csillagok közt válogatni, meg még +odább, messze, a holdsütött vízszínen lappangó szigetek felé. + +Valentine-nek elbillent a feje, egy fogával az alsó ajkát megfogta +szórakozottan, a szabad keze lecsüngött az asztal szélére, így tartotta +a zöld szipkát, aki most magamagának cigarettezett. + +A divatrövükön a szolgáló kisasszonyok a közönség előtt melódikusan +sétálnak a rájuk adott esti ruhákban, vonagló vállakkal, ideges +könyökökkel és alálankadt szemekkel, olyan kényességet affektálva, +mintha nem e világra való finomságok lennének. Igen, és ez az úri, sőt +nagyúri nép, amelyik a hall márványán tanyázik, az pedig olybá tünik a +köröskörül elhalkulva figyelő társaság közepén, mintha hivatásból +produkálná magát az óvatos, vontatott mozdulataival, mintha talán csak +az volna rábízva, hogy a ruhák csipke-ablakait, és ezüstszál-futamait +hangsúlyozza, meg a legideibb frakkszabást ismertesse hátulról, oldalt +és elülről, vagy netalán egy Rue de la Paix-i ékszerésznek a +gyöngysorait, a solitaire-jeit meg az asszir karpereceit sütkéreztesse s +kívántassa a csillárok fényében. + +Oh nem, hisz olyan áhítattal, oly művészi sejtelembe nemesülve lépkedik +a tangot a néma párok, ennek a tüneteg, szüneteg dallamnak a halk +tanácsaira figyelve… sőt mintha taktusról-taktusra ők maguk költenék ezt +a zenét, vagy mintha ezt képzelnék; vagy talán a parfumös este hangulata +vált volna hangjegyekké valami varázslattól; vagy mintha arany vonalak +osonnának a lábuk előtt, tétova csalva őket, hisz maguk is úttalanok, +mint az ábránd, mint a szerelem, amely boldogság és boldogtalanság közt +akadozik, úgy mint a vörös meg a sárga rózsa közt a pillangó. + +Ezek a szájak panaszolják a mosolyt, ezek a csípők a gyöngeséggel +kérkednek, ezek a szemek az édes unalomból a legédesebb ájulásba +vágynak, az eszméletet ezek mögött a homlokok mögött a gondolattalanság +arabeszkjei mulattatják. Alig hogy lépnek, alig hogy lélegzenek az +egymást öntudatlan kerülő párok. Félig élnek és félig álmodnak és +egy-egy lehelletnyit mintha meghalni szeretnének. + +Békász Györgynek is aléltan hanyatlottak a szemhéjai, nem bírta követni +már azt a két angyalt, akik odakint szállottak, csillárfényen és +cigarettfüstön túl, üvegajtón túl, dülöngő árbocokon túl, messze, messze +a fátyolos csillagok közé. Úgy az ég felé rézsútosan, összeölelkezve, +mint a Giotto oltárképén egy templomban. Az a másik angyal, aki vele +tűnt el ott a violás fátyolok mögött a csillagos égben, az az angyal itt +ül mellette, itt ingadoz az elbájolt feje, mintha titkos légáramlat +himbálná gyöngéden, mint a kímélni való mákvirágot, itt van, igen, hisz +annak az angyalnak a fűtött selyem kezét göngyölgeti, tapogatja +újjról-újjra s ízről-ízre s annak a csuklóján csúszkál az ő keze fel-le +nyugtalanul és szinte testetlenül, a pulzus nyilallatai felett, akár az +elmerült primás keze a hegedű nyakán, mikor a Repülj fecském +pizzicatoján andalog. Csodálatos, hogy idelent is oly édes valóságban +érzi kettőjüket, pedig hisz odafent suhannak a végtelenbe, fuldokolva a +keblüket elöntő langy étherben, melynek a könnyűségével és üdvözítő +jóságos ízével nem lehet betelni s a szárnyaik hallható sóhajokkal +lendülnek együtt, valami méla zendület ütemeire. Csodálatos, mint mikor +az ember álmodik és álmában tudja, hogy most álmodik. Oh de fáj, hogy ez +az éberen érzett önkívület el fog szakadni, csak maradna még, még egy +kicsit, egy percet, ez a perc a mi örökkévalóságunk. + +Mintha a csend elhalt volna a György feje körül. A hallban a hegedűs +leejtette a vonót a húrokról. + +Valentine fellélegzett és halkan, szinte bánatosan nevetett az +élvezettől: + +– Szép volt. + +Györgynek kellett egy harmad perc, míg fel tudott ocsúdni s oda +lehellhette Valentine elé, hogy: + +– De milyen szép… + +Valentine kipillantott és a kezét akaratlan felkapta, mint a szinházban; +tapsolni vágyott az oszló pároknak, amint elevenedve, habozva, valami +kellemes sajnálkozással indultak a helyeikre. + +Egy kis pirossipkás arab gyerek iszkolt át a tükröző tisztáson, +cigarettes tálcával. Éppen csak egy pillanatig maradt üres a márványalap +utána; két pár állott már a két szélén, vagyis csúszkált a fox-trot +könnyed szabályai szerint. Persze a jazz hívására. Új kotta volt a +pianinón, meg a hegedűs előtt, meg a dobos előtt, meg a néger előtt, aki +most a szájával kezelte a hangszerét, a hosszú pistont, a banjot +hátraküldve tartalékba a pianino tetejére a flóta meg a saxophon mellé. +S ez a hegedűs, aki még egy perccel ezelőtt oly álmatag arccal vezette a +tangót, most valami hetyke pózt vett és a fejét gépiesen ugratta +jobbra-balra a vonója rándulásai felett; a billentyűket tapogató +pápaszemes ifjú is, az a piruló kopasz fejű dobos is, meg a kipuffadt +képű néger is, egyetértőleg kapkodtak a fejökkel a hangjegyeikre nézve, +mintha jókedvre noszogatnák egymást, mintha valami stiklit terveznének +vagy mintha pazar muri várná valahol őket és arra hangolnák magukat, míg +itt ezt az unalmas fox-trott kottát végrehajtják. + +A táncosnép pedig, mintha nem is ügyelne a muzsikaszóra, cseveg, +csuszkálva, futamodva s rögtön hátrálva, s elkerülve pár a másik párt és +ugyanakkor a harmadik párnak az útját keresztezve s egy negyediknek az +oldalához ütődve fordulatukban, mintha mind ezek egy kisebbfajta +korcsolyapályán osonnának es keringelnének, cikkcakkoznának +szórakozottan, integetve, köszönve, felelve, nevetgélve az ismerősökhöz +a pálmás háttérben köröskörül hullámzó, fecsegő vidám világba. + +Valentine visszahúzta a nézését arról a skótnak látszó hosszú leányról, +akinek az agerathumkék ruháját kisérte s a kéztartását figyelte, hogy az +milyen helyes és milyen egyéni. György szemei megint odakint felejtették +magukat, messze, messzire. Valentine búcsút vett egy erős szippanattal a +cigarettjétől és azon volt, hogy hangtalan fújja ki a szipkából a +hamutartóba, hogy fel ne rezzentse Györgyöt, hogy így gyönyörködhessen +egy kicsit ezekben a mozdulatlanul kidagadt méla kókuszdió szemekben. +Hanem az ember meg szokta érezni, hogy ránéznek, úgye, hátha még az +üdvössége csillagai ragyognak reá. Oda fordult Valentine-hez és a +bámulásban elmosolyodott ajkai az örömnek azt az alig hallatszó gyöngéd +jelhangját adták, azt, ami úgy esik a fülünknek, mintha a mélyben az a +szív elnevette volna magát. + +[Illustration] + +– Maga hol járt? + +– Tudod… egy kis idegen szigetre vitorláztam egyszer; munkásnép után +jártam. Csodálatos, te, Tin, milyen sötétség fogadott azon a szigeten… +azt hittem hirtelen, alkonyat van, pedig fényes délelőtt másztam fel a +parton. Az onnan volt, hogy köröskörül bezárják azok a dús bambuszok az +egész szigetet. Hát aztán kievickéltem valami mezőre, megállok, nézek, +keresek utat, fedelet, embert. Egyelőre egy mamlasz kis zebu mereszti +rám a szemét ott közel egy kókuszliget széléről. Indulok jobbfelé, +balfelé, kurjantok hegyeseket, lóbálom a fehér sisakom, majd csak +meghallanak, meglátnak. Csend. Csak egy pár papagáj rebbent fel és +káráltak ott nekem összevissza, mondhatom, ha nem járnak iskolába, hát +egy fél értelme nincs a beszédüknek. De mintha valami sikolyt is +hallottam volna közben, vagy egy kaccantást, vagy csak képzelődtem? +Nekivágok a kókuszosnak, hát éppen egy napsütött alléera találtam +bemenni; hanem tovább csak csend, egy lélek, egy jel sehol, a fasornak a +vége meg összefolyik, nem tudom, merre vagyok és hova lyukadok ki. Nem +tettem még húsz lépést barátom… pardon! + +A mesemondó buktatta a fejét lefelé, egyidejűleg emelte azt a fogságos +meleg kis kezet és egy halaszthatatlan puszit ütött reá. + +– Jaj, és mi történt, tovább! Hol a _cerrini?_ + +Elaludt a Valentine friss cigarettje. + +– Cerrini, ecco! – György is rágyújtott Valentine után és egyszerre +jutott eszükbe a füstöt az egymás orrának irányítani. Persze kinevették +egymást a kölcsönös felsülésért és egy pár pillanatig a kék ködben nem +is látták az egymás csillogó szemeit és csillogó fogait. + +– Tin… + +– Itt vagyok. – Szétfújta s elűzte a füstöt a kezével. + +– Tin, most itt járt egy fekete lepke és azt súgta a bal fülembe, hogy +maga nem is szeret engem. + +– Pfuj. + +– De egy fehér lepke is itt volt, az a jobb fülembe súgta, hogy +szeretsz. Hát melyiknek volt igaza? + +– A fehér… fülednek. Folytassa már, butonc, az erdőben… húsz lépést +tett, vagy nem annyit? + +– De, pontosan kérlek… és egyszer csak zsupsz, a nyakamba csapódik +valami hideg és vizes, de köröskörül a nyakam alá zuhan az a +nemtudommicsoda, amitől abban a szempillantásban a nyavalya majd kitört, +képzelheted. + +– Noh… + +– A fejem előre esett és alig bírtam az egyensúlyomat megtartani, olyan +hirtelen ért… odakaptam két kézzel, azt éreztem, mintha vadmacska vagy +kígyó zuhant volna a nyakamba s meg akar fojtani… + +– Te jó istenkém. + +– Félsz? édes édességem. Hát mi volt? Egy vézna kis koszorú, csupa kicsi +fehér virág, zöld hajtás közé dugdosva s az egész összevissza nyalábolva +valami friss vesszőkkel. Mi ez, állok, bámulok, azok a sötét fák ott +hallgatnak, mintha összeesküdtek volna, egy pötty kis rózsaszín fejű +madár repül keresztbe, úgy híjják rizsmadár, mert a teste viszont olyan +ragyogó szürke… de hát ez nem lehetett úgy-e? Csak bámészkodom ott a +kezemben avval a koszorúval, azt hittem, álmodom valamit… pssz, megint +hallom azt a vihogást, de határozottan, kétfelől is… + +– C, c, de csuda kedves! + +– Mi? S ha még azt láttad volna, hogy amint ott fülelek és tátom a szám +és lábujjhegyen előrébb megyek, puff! ott a másik koszorú a nyakamban. +Bekaptam barátom. Csupa víz volt az orrom, a szám, a szemöldököm. De a +lassot biztosabban dobni nem tudják azok az amerikai lókötők. Ez a +koszorú balfelől jött valahonnan. Arra szaladok, hát ahogy a fákat érem, +a másik felől kapom az áldást a nyakamba. Vagyis a fejemre, mert +futtomban ért a koszorú, rézsút megállt a hajamon. Most már kacagnak, +háromfelől, négyfelől, gyerekek vagy asszonyok… hopp, arra elől egy +pucér hátat látok a fák közül kibújni, megint eltünni, vissza. Gyerünk +csak, ezt elcsípem. Kettőt ugrok előre, tessék, a negyedik zöldség +sújtja a kopoltyúmat. + +Valentine-nek hátra esett a kacagástól a feje: + +– Jaj, hogy én ezt nem láthattam! + +– Jól kinéztem barátom. A fülem hegyéig ért a nyári gallér. Ugráltam ott +összevissza s óbégattam, persze csupa jókedvemből, végre vagy tizenkét +fa mögül egyszerre bújt elő egy-egy helybeli dáma, a toalettjökre ne +légy kérlek kiváncsi; még két koszoru repül a fejembe, aztán nagy +gaudiummal nekem esnek és elkapják a két karom és ráhúzzák a többi +koszorút, mert mind hozta a kész koszorút a kezében… + +Elbájolva húnyta le Valentine a szemét: + +– Tündéri. + +– Úgy-e, Tin… így fogadják azon a vad szigetecskén az idegent. Tudod az +az apró fehér virág, úgy hívják _melatti_, az az egyetlen virágjuk, +amelynek illata van és az is csak estétől reggelig illatozik; hajnalban +a hajukba tűzik, egész nap avval a parfümmel csalják a férfit maguk +után. + +– Zsivány, hány után mentél egyszerre? + +György a fenyegető zöld szipka elől kipillantott arra messze, nevetve s +merengve s úgy folytatta halkan, elfogulva, mintha valaki mástól +hallaná: + +– Ott jártam az imént, Tin, teveled… ugyanazon az alléen, és azok a +lányok kisértek kettőnket a faluba, úgy mint akkor magamat. És igazoltam +magam előttük, hogy lássátok, ez az a lány, akinek a kedvéért vissza +kellett estére hajózni nekem, egyedül… mert már akkor tudtam, hogy téged +szeretlek, Tin. És most is hallottam, milyen szomorú dallal oszolnak el +megint a lányok a kókuszdiót leverni. + +– Te, drágám. + +– Elmenjünk majd egyszer oda, Tin, igen? + +– Igen, igen! És én akasztok azoknak a lányoknak koszorút a nyakukba… +vagy inkább hattyúboát, mit gondolsz és összevissza fogom őket puszizni. + +Nézd, mintha tányért ejtettek volna le mellette, majdnem felugrott a +székről Valentine, a poétikus elmerülésből. Vagy mintha hirtelen +rákiáltottak volna, úgy kapta fel a megrezzent fejét. Megijedt? + +Oh, dehogy! + +Csak egy Charleston-zenébe kapott odakint a banda. + +A francia nép kelt fel ilyen varázsosan a Marseillaise hangjaira. +Pillanatok alatt teli volt a tisztás. Behallatszott egy-egy nádfauteuil +csikarása, amint a márványra csúsztatták sietségükben, akik már nem +tudtak elsők lenni s egynéhány nő hamarabb a márványra szökött mint a +partnere s a cipellőik lábujjhegyeltek idegesen és a fejük felkapta már +a taktust és a karjaik repesve várták, míg rácsúszhatnak a vállakra s +aztán elsodródhatnak ők is a többiek közé nevető szájakkal és nevető +szemekkel. Ettől a zenétől a csillár mintha melegebben ragyogna kint a +hallban és idebent a barban az egyik Harold Lloyd a pohara talpával, a +másik a könyökével meg a körmeivel kapkod az incselkedve bokázó taktusok +után. A néger szétvetett lábakkal áll a pódium szélén és belekurjant a +saxophonba, mint a dudájába a boldog csordás a mezőn. + +Valentine olyan eleven lett; úgy könnyűzik a széken, a bokáit összeveri, +a szeme csak ragyog a hallba kifele s rázza lelkesen azt a nagy kezet a +térde mellett. + +– Az én muzsikám, Gyurka! Hallja, a Valentine! Jaj, de boldogság, mi? + +Az, az, de még micsoda boldogság ennek a Gyurkának. Éppen azt csudálja, +hogy ezek az emberek nem is sejtik, hogy az egyetlenegy imádnivaló cica +ide van őmellé beosztva s hogy tudnak más nőre nézni s hogy egyáltalán +örülni tudnak valaminek, szegények. + +Önfeledten ejtegette Valentine a fejét, a vállai gyöngén inogtak, halkan +füttyentett egyet-kettőt a nótába s aztán oda kedveskedett a kis +hangjával Gyurkának: + +– Elle avait un tout petit menton, Valentine, Valentine… – és rögtön +kiesett a muzsikából: – jaj, hogy ezt ilyen nyugodtan tudja nézni! Mégis +csak borzasztó valami, hogy maga nem táncol! + +Gyurka oda akart harapni gusztusában a lepittyenő orrocskához: + +– Tudod, angyalocskám… – és az öklével a combjára ütött, az egész hosszú +lábát elnyújtva feszesen az asztal alatt. + +– Tudom, csak menjen azzal a falábával! – és félrehúzta a duzzogó fejét, +mert a torkán már egy icurka csengés felelt a György jókedvű +nevetésének. + +Ezzel a faláb-trükkel ütötte el a dolgot otthon, Palyáéknál, mikor a +grammofont felkavarták egy ozsonna után a terraszon és egy mohó +hölgyvendég fel akarta húzni Gyurkát „egyet shimmyteni“. Annak Gyurka +komor arccal meggyónta, hogy Bukovinában ellőtték a ballábát és ezek a +mai géplábak elég kezdetlegesek, shimmyre gondolni se lehet egyelőre +velük. Nagyobb bizonyság okáért a rémült dámával meg is fogatta az acél +térdet, hogy az mennyire nem fogad szót, mikor hajlogatni akarják. A +háziak remekül szekundáltak hozzá s a megzavart honleány csak egy óra +mulva jött rá a fintára, mikor odakint a villa előtt Györgynek eszébe +jutott az árkot átugrani. + +– Nini! Lali! Pá, pá! Gyurka, nézzen már arra! – s Valentine +visszalebegtette a kezét a hallba, ide a sarokba, ahol egy frakkos fiú +rugtatta feléjök a karját fascista módra s hajbókolt és tátogatta +boldogan a szemét-száját az üvegkockán keresztül. + +György is odahajtotta a fejét és mosolygott nagy szeretettel. Fogalma se +volt róla, ki ez a kedves gavallér. Aki különben el is tünt rögtön a +sarki pálma mellől, miután fényjelt adott a szemével, hogy jön, jön, itt +lesz azonnal! + +– Micsoda Lali ez, Tin, én úgy-e nem ismerem? + +– Dehogysem, nem emlékszik? + +– Nem én. + +– A Gerbeaudban. Igaz, egy délután a szigeten is találkoztak, mikor a +MAC-ban voltunk. + +Többet György nem is orientálódhatott, a Lali már libbent feléjük, +sürgősen visszacsapva a szivarzsebbe a zsebkendőt, amellyel a meleget a +homlokáról elütötte: + +– Nohát, első dolog! Valika! Jó estét, első Valika! – kézcsók és +sarokösszeütés és: – Szervusz drága öregem, nohát elsők vagytok, hogy +itt vagytok, gratulállak, hát ez kérlek egyáltalán első! + +Olyan örömmel és odaadással rázta Györgynek a kezét, hogy az egészen meg +volt hatva. + +– Hát maga mit csinál Velencében Lali? + +Lali nevetve székért ugrott: + +– Zavarom kezitcsókolom azokat, akik el akarnak a világ elől bújni, +látja! + +S leült és kedveskedve rájok nevetett: + +– Egyébiránt fent voltunk montirozni Torinoban, a gépekkel +lekanyarodtunk egy-két napra, Lidózni… de Valika, hogy maguk itt vannak! +Tudja, hogy meg sem akartam ismerni? Direkt nézem, micsoda szenzációs +francia baba lappang a bárban! Nézd, hát nem Poóy Vali, +becsületszavamra! Barátom, a legeslegelső párizsi baba! Milyen gyönyörű, +drága Valika, te első jó Isten! + +Összecsapta a kezét, úgy rajongott bele a párizsi baba hálás szemébe. +Valentine felkacagott és odaütött a szipkával a Lali körmeire s +Györggyel közölt egy rövid használati utasítást: + +– Első jó Isten, hallja? Minden első Lalinál. Kérlek, saját kreációja. +Első pofa maga Lali! + +Lali kómikus komolysággal kapta a nyakába a fejét és a szívére a kezét, +mint művész prezentálva magát Györgynek, aki a maga részéről elismerő +nevetéssel hajtott fejet az érdem előtt. + +A Valentine-t, a zenét, odakint éppen frissen kezdték. Lalit mintha +megcsiklandozták volna: + +[Illustration] + +– Gyerekek… Valika! Válentinö! Csak átjönnek egy kicsit a hallba? +Különben a Tutyuékkal ülök, tegnap jöttek ők is, Montecarlóban voltak, +azután itt vannak Bőry báróék is, azt hiszem, oda látni… nem? Persze +most táncolnak, egy hete hogy itt sülnek, első lidóbolondok, no, Valika, +kérlek öregem, pam param parapparapparam! + +Már libbent fel a helyéről és kinálta suttogó füttyel Valentine-nek a +vállait, és a két escarpinje mintha két eldobott cigarettlivégre +taposott volna, könnyedén. + +Valentine epedő lehellettel esett a György szemébe: + +– Istenkém egy charlestont… Gyurka! Nem bánja? + +A rózsaperem alól kimosolygó két térde remegett a türelmetlenségtől. + +A saxophon éppen kiscicanyávogást eresztett a pattogó, csengő +jazzhangászat közé. + +– Hát hogyne, Tin, ha jól esik. Gyerünk át, gyerünk. + +Olyan kedves és édes volt minden itt ennek a boldog embernek. + +– Jaj, Gyugyu, drágám! – Éppen egy fordulatot próbált Lali pillanatra +félrekanyarodva; egy szerelmes pöttyet lophatott a György orra hegyére +Valentine, mikor felállottak. + +Úgy dobogott a szíve a lépcsőn lefele Valentine-nek, mint felsős +kislánykorában, mikor szavalattal kellett előlépni az évzáró ünnepélyen. + +– Micsoda first class publikum, ilyet én életemben nem láttam együtt. +Mondja Lali, nem a spanyol király volt az, aki felállott az előbb azzal +a gyöngyhímes fehér nővel? + +– Melyikkel Valika? – Lali komolyan emlékezni próbált, de megcsapta a +nyilt hall-ajtóból az arcukat a zene s vígan összevillantak, mint valami +cinkosok és elfelejtettek gyöngyös ruhákat és koronás királyokat. + +– Gyurka! Maga még nem is látott engem táncolni! + +– Tudom, mennyit mulasztottam, Tin… + +– Első kérlek alássan, első, oda leszel öregem, szavamra! – s már +csúszott előre Lali az ajtóban, Valival, a kezét arra a hajlékony +derékra illesztve, melynek a meleg selymét hizelegve megérinteni éppen +útban volt a György tenyere is. + +Egy pillanat, ott állott egyedül az ajtóban, Valentine eltünt a szeme +elől. Szinte megijedt. Ott előtte most telepedett vissza az asztalhoz +egy angol házaspár, a pezsgős poharuk után nyúlnak, és üde hangulatban +fújkálnak egymásra; pirosak, fiatalok, egyikük se lehet több hetven +esztendősnél. György szemeiben a táncosnép úgy úszik körbe +pillanatonként változó női s férfi arcokkal, összehullámzó, lebegő fehér +és fekete vállakkal, hogy a nézése szinte megzavarodik és önkéntelen +támaszt keres a kezével, mintha nem állana szilárd talajon. Áh, ott van, +megvan! Ide lebbenti drága kezét a Lali nyakából, a keresztbe rezzentett +fejével, az elrántott ajkaival, a felkapott szemöldökével intim kis +szervuszt küld, és hajtja vissza harmonikusan a csillanó szőke fejét a +Lali füléhez. Gyurka nevet örömében és nyámmog valami mézeset magában +utána, nyujtja a fejét, félre, félre, hogy követni tudja azt a tündöklő +fehér ívet a Lali fekete hátán, amint szinte testetlenül lopóznak abban +a mozgó labyrinthusban. Most megint elenyésztek. De mintha még kedvesebb +volna Gyurka szemében ez a helyzet: lábujjhegyen ringatja magát és dűti +mint Sólyomszem a fejét előre, most, most, elcsíplek! Közben a szeme +belefut a négernek a kimeresztett nagy gyerekszemébe, az is így előre +nyomta a fejét, s hamar odakacsint a György szemébe s az ő tiszteletére +hápog vagy hármat azon a bolond saxophonon. No de nagyszerű, mért nem +láttad ezt, Tin? Ejnye, hol vagytok? + +– Hopp, itt vagyunk! – oda pukkedlizett elébe Valentine, kézen hozva +Lalit, aki szinte húzatta magát. – Jaj de jó, Gyurka, de fényes! + +Fellehelte György ajkára a pezsdülő friss kis élvezetét. + +– Első, kérlek… – Lali pityókos gesztust röppentett a jobbkezével, a +ballal megsürgette a Valentine ujjait. + +György, mint valami tekintély, komolyan biccentette le nekik az +elismerését: + +[Illustration] + +– Remekül táncoltatok gyerekek, nagyon szép volt. + +– Várjál még öregem, csak most kezdjük! + +– Ez a jazz, Gyurka, hát ez aztán passzió! Isteni, mit szól hozzá! + +Egy betűt se szólhatott hozzá Gyurka, már elrántotta Lalit a vonó, +melynek a hangja a topánja alá sikamlott és Valentine, mint az uszó, +ráfeküdt a fejével a dallamra s elmosódó pillantással vett búcsút az +urától. + +Mind a nőnek, aki György előtt elkörözött, meg az uraknak is, az összes +fiúknak és az összes bácsiknak, ebbe a szédülő mosolyba volt a szeme +fordulva, az arcokat egy közös öröm tartotta megszállva, a páronkint +fogózó karok, az odaadott vállak, az összeszorult kezek, az egymásnak +forduló mellek, mintha ellenséges széltől védenék egymást, vagy mintha +váratlan ájulat ellen keresnének oltalmat. És ezek a némult fejek titkos +rádiót hallgatnak együtt, valami varázsos értesülést nyernek az idegen +régiókból és azt Isten ments, hogy tovább adják valakinek a földön. +György a mellére fogott karjai alatt gyönge sóhajt érzett és ez +eszmélete fölött kis esti madár illant el, a bánat, az, hogy ő nem +táncos, hogy ez a mulatság, ez a szenvedély az ő életéből kimaradt. De +rögtön mosolygott is egyet ez után a pillanatnyi elbágyadás után. Sőt a +mosolyból kicsi híja, hogy hirtelen el nem nevette magát: egy tökkopasz +hájfej döccent ott előtte, aprókat fújt félre s a két halszeme buti +panasszal ott ragadt a György szemében, míg csak el nem fordult azzal a +mázsás táncosnőjével együtt. Komikusok voltak. És milyen komikus itt is, +hogy olyan józanul kelnek fel némely összebeszélt párok és közömbösen +egymás mellett gyalogolnak egy darabot, aztán mintha meghibbantak volna, +se szó, se beszéd, egymásnak esnek. Az ember az első pillanatban nem is +tudja, hogy birkózni akarnak-e vagy ölelkezni. Akik letették a táncot, +azok is némelyszer oly idegenül és életúntan bandukolnak haza az +asztalhoz. Legalább is így látja az ilyen laikus szem, mint a Györgyé. S +ez a laikus fül is, a tizedszer ujuló melódiát elejtve, annak a gyerekes +mulatságnak adja magát, hogy azt a sikálást hallgatja, amit a charleston +alatt a márványon űznek a lakktopánok, meg az arany, ezüst és beige +cipellők. Olyan furcsa ezt így fülelni. György még a szemét is lehúnyja +hozzá s szép lassan elképzel egy sereg vakbuzgó szolgálót, akik a +templomnak vagy múzeumnak, vagy fáraói palotának a kövét súrolják +szótalan, sóhajtalan, pihentelen, elítélve. Annál csodásabb aztán a kép, +amelyre kinyitja a szemét: az ékszertől csillanó dámák élvben és lázban +és a makulátlan ünnepi gavallérok, akiknek a plasztrongyöngyein, úgy +mint az elmerült szemén tűzcsík iramol a csillár alatti hajladozásban. +Igen és annál édesebb újra Valentine után nézni… ott hajtja vissza +ragyogó kicsi fejét, megállva, míg a Lalija félig elhajolva tőle, hátra +nyújtja a bal topánja hegyét és bágyasztott tekintettel igyekszik az +orra hegyét a Valentine orrocskája hegyével egy szintre rögzíteni. A +dobos, aki balkézre cintányérista, mintha Valentine-en felejtette volna +a szemét, ezért állt most meg a levegőben a cintányérral a keze; igenis +őt nézi! Sőt az a túlságos cípős úr is, ott közel egy asztal előtt, az +összesodort ujságjával mutatja Valentine-t a háta mögötti kandi +hölgynek. Ó, de szép volt… Valentine felindulva pillant körül és közben +könnyedén csusszan a ritmusba vissza Lalival, a tisztás közepe felé. +György él a pillanattal, amikor a Valentine szemét megkaphatja s oda +villant, híva, még a szája is tátogja sürgősen: gyere már, gyere… + +[Illustration] + +Valentine-nek az óvatos fordulatból alighogy moccan a feje, a fogai +csillannak s a szeme huncut nevetésén látni legjobban, hogy azt üzeni: + +– Nem, nem. + +És már eltünt szem elől. György kétfelé pillantott maga mellett: nem +vette-e valaki észre, hogy itt most ellentmondtak neki? Ilyen hiú az +ember. Aztán csóvált egyet a fején, de mosolyogva; mint mikor azt +mondjuk magunkban: ejnye, rossz gyerek! És asztalt keresett, hogy +legalább leülhessen arra a két-három percre, ami még a charlestonből +hátra van. De bizony egyetlenegy szabad asztalka nincs a hallban; +amelyik mellett nem ülnek, annak a tetején poharak, feketés csészék meg +retikülök jelzik, hogy csak táncolni szállott el a közönségük onnan a +székekből. Oly kényelmetlen így egyedül állani az ajtó mellett, +feltünően. És úgy érezte magát György egy pár pillanatig, mint valami +árva fiú, a muzsikáló, táncoló s angolul, franciául zsiboló +idegenségben. Valentine feje kétszer vonult el már előtte, mintha +ringlispil hozná s vinné tova megint a maga monoton keringésével, hanem +György hiába mosolygott oda s hiába leste Valentine szemeit: azok a +szemek elfelejtettek idepillantani, belemerültek a Lali hizelgő két +szemébe s kissé oldalt esve, gyöngén ingadozott a Valentine feje, mintha +drága kis bókokat élvezne. + +Hogy lehet ebbe a haszontalan csúszkálásba így belebódulni. Györgynek a +tétova tekintete bejárta ezeket a táncos gavallérokat; roppant rájok +csudálkozott hirtelen, hogy micsoda szenvedélylyel, micsoda gyerekes +ambicióval űzik ezt a céltalan és kényelmetlen körbesomfordálást. Hogy +el nem únják és hogy el nem röstellik az ilyen férfiatlan tipegést és +csoszogást. Igaz, legalább a fele nem is vehető felnőtt embernek, ezek +azok az egy tipusú, könnyű, kedves úrfiak, akik mint a foxik minden +országban és minden földrészen feltalálhatók; azután akad ezek közt egy +pár arisztokrata biztosan, azoknak szent kötelességük minden lehető +mulatságot leszolgálni az életben, s lehetnek köztük urak a +diplomata-hadból, akiknek csak némely történelmi percben kell az +ünnepiesség nivóján tartani magukat, hát ezek mind nem felelősek a +komolytalanságukért. De hiszen akadnak azért ebben a táncos népben +jogászemberek, orvosok, netalán egyetemi professzorok és hát a többi is, +aki kereskedő vagy pénzember, az is családapa többek közt és tekintély a +maga területén, édes istenem, hogy respektálhatják az ilyet a gyerekei, +meg a diákjai, meg az alkalmazottjai, ha például látnák most őket +háttal, milyen hülyén nyitogatják szét a bokáikat; brrr, de ízetlen +valami! S valami visszatetsző volt a György szemében, hogy ily művelt +úriemberek ugyanavval a fejjel jönnek a táncba, amelyikkel egész nap +látnak, hallanak, gondolkoznak. Ezek az emberfejek mintha valahogy nem +volnának oda valók a vállak és könyökök groteszk rángatózása fölé; +ezeket a nappali fejeket legalább letehetnék a shimmy meg a charleston +előtt az urak és valami kedves pojácafejeket vagy afféle színes +léggömböket tehetnének a nyakukba, amilyeneket a mulatóhelyeken szoktak +osztogatni. + +No, szerencse, hogy nem kell itt elhagyatva tovább morfondirozni, libeg +már vissza Valentine, a kezét most ejti alá a Lali lelépő kézcsókja +alól, ügyesen siklik két majdnem surlódó pár közt ide György elé. +Csakhogy megelégelte a kis mulatságot, csakhogy itt lehet már hagyni a +zenebonát. + +Dehogy, szó sincs róla. Valentine csak ragyog elragadtatva, az orcái +kimelegedtek, a sebes lehelléstől alig tud beszélni: + +– Gyugyu, de jó! Száz éve nem táncoltam! + +György örül, a zsebkendőjét akarja rántani, hogy leszedje a rózsálló +homlokról azokat az icipici harmatcseppeket. + +– Hagyja… – s hajlik vissza, kezét feladja megint a Lali vállára, ki +frissen liheg és a plasztront tolja befele a mellény alá, mert az egyik +felől ki talált onnan csúszni táncközben. + +– De Tin, kis angyalom… + +Nem is hallja Tin, a saxophont hallja, mely éppen egy csiklandósat +furulyált, a fejét mulatósan megrázza s a térdét buktatja bolondosan +előre, s a másikat hátra kapja s rögtön ezt a másikat előre s az elsőt +hátra. + +Máris szökött volna, György csúszott egyet és elfogta nevetve a kezét: + +– Gyerekek, elfáradtok. + +– Oh! micsoda naiv férfiú! – Valentine ránevetett Lalira, s aztán bájos +kis grimasszal igyekezett az ujjait György kezéből kimenteni. + +Lali, kellemesen pihegve, csak legyintett vidám jóakarattal, mint egy +champion. Elfáradni, egy kis charlestontől? A topánja orrával egy +taktust ütött, és rögtön lendült lábujjhegyen, helyből a muzsikába lépni +Valentine-nel. Ezzel szemben a jazz egy cintányér-csendülettel +megszakadt. Kis szünet, amit mindig röpke felháborodással fogadnak a +párok, míg belátják, hogy ezen már nem lehet segíteni s vidám +békességgel indulnak visszacsücsülni. György egy diszkrét bravót +kiáltott a friss zsivaj közt az elnöklő hegedűs felé s alig tudta +megállani, hogy jókedvében fel ne kapja a levegőbe Valentine-t, aki egy +nyűgös cicanyávogással panaszolta a hirtelen csalódást. + +– Hála isten, mehetünk – és György hálásan fordult Lalihoz: – Köszönjük +pajtás a kedvességedet. + +Vali kezecskéje tiltakozva repesett: + +– Hogyisne! még táncolni fogok. + +– És addig is – azt mondja Lali – ülünk egy kicsit legalább. Gyerünk +gyerekek, a Tutyuék asztalához. Ott vannak ni… ott, ott. + +György arra se nézett: + +– Nem ismerem őket. + +– De, én ismerem, csak jöjjön. Nagyon net gyerekek, roppant jóba +vagyunk! + +– Első. Első pofák. Első módon fognak kérlek örülni, csak gyere kérlek. + +György el is mulasztott a Lali javallatára figyelni, annyira meglepte, +hogy Valentine hogy repes az odaülésért, a maradásért. + +A keze után nyúlt, gyöngéden: + +– Tin… + +Csak ennyit szólt, mint egy gongütés, amely csendre hangol, amely mély +hangulatba hív, ünnepet igér, indító jelt ad álomútra. S kissé maga felé +húzta Valentine-t a kezénél fogva és a nehéz barna szemnek a csodálkozó +mosolya is csak az egyet beszélte: mi lelt téged, én szólok hozzád, aki +a mindenséged vagyok, én várlak, én akarlak, hol van akkor ez a hall, +meg ez az egész világ Lalistól, Tutyustól, jazzbandestől, minden +egyebestől… hát nem érted? + +Nem érti, úgy látszik. Mögöttük a másik asztalnál most csúsztatja lefelé +a lorgnont egy kakadúképű begyes kis dáma a Valentine hajáról a térdéig. +Lámpalázasan simít egyet a megbámult ifjúság a szőke haján, felcsapja a +nevetését és maga felé húzza a György kezét: + +– Isten bizony, mindig úgy szalad az emberektől. Odaülünk Tutyuékhoz. +Olyan jól érzem itt magam. + +Lalinak integetni valója akadt valami felfedezett ismerősök felé; György +ráborította puhán a másik tenyerét is a Valentine nyugtalan kis kezére s +hajolt a fejéhez szinte fájdalmasan gyöngéd szavával: + +– Vár a hold, Tin… + +– Ne féljen, nem fog elszaladni. + +Lali is odafordult újra, s belekapaszkodott a György karjába: + +– Gyerekek menjünk. Mit szincerizálsz annyit, öregem. + +György egy türelmes mosolylyal szépen kivette magát a Lali karolásából +és megint odahúzta Valentine kezét: + +– Mi már fölmegyünk pajtás, sajnálom. + +– Nixtralala, csak előre, kis szemérmes – és Valentine újra megrántotta +a György karját – alló! + +Ez a két kéz könnyedén játszik, húzgálnak előre-hátra valamit, ami oly +hamar el tud szakadni, egy arany szálat, amelyik két szívet szokott +összekötni. + +György komoly szemekkel igyekszik Valentine-t lebeszélni: + +– Tudja, hogy programmunk van reggelre. + +– Eltesszük holnaputánra. + +– Ez az! – Lali csettintett az ujjaival és frissen riszálta a derekát, +azután rögtön ott volt a Valentine csipőjén a tenyere. + +Ez az, ami megoldotta a súlyos problémát. Kitört a muzsika. A hall +ujjongva fogadta a szezón királynőjét, Valentine-t, amint újra +leszállott delejes lábujjai hegyével a billentyűkre, húrokra, +cintányérra. Mint a tüzes ékkövek, úgy tündökölnek az iramló taktusok, +mint a szerelmi diadal, úgy kacagnak mámorosan. + +Valentine, meg Lali persze, az elsők közt voltak, akik belevetették +magukat az új charleston-rohamba, nekik föl se kellett kelni, csak egyet +szökkenni, máris a márványon voltak, mintha a szél kapta volna el őket. +Az egész társaság lázasan rebbent föl, apró örömsikolyokkal, +trallalákkal, füttyöcskékkel; itt-amott sürgősen koccantották vissza a +tálcára a pohárkákat és vibráltak a cigarettekkel a hamutartó felé, +melyet nem leltek ott az orruk előtt sietségükben s aztán uccu! a +párjukkal a forgatag közepébe. György utánuk lépett az övéinek, mikor +eliramodtak, még a távozásért akart volna picit kunyorálni, de csak két +méterről kapott már egy gyors kis leintést a Tin odalebbentett kezétől, +hogy: mindjárt, mindjárt, csak te maradj szépen. + +Györgyben egy kevés utálat gerjedt, amint oda pillantott a jazz +művészeire, azok most mind valami bohóc grimaszt kaptak fel a képükre s +ültükben hideglelősen rázták a felsőtestöket; a néger a síkosra +borotvált nagy fejét jobbra-balra himbálta, mintha le akarná ejteni, s +egyúttal le-leroggyantotta térdeit és reszketve veregette össze; +alkalmasint a bikabődületektől állt bele a félsz, amelyekre ő maga +bujtogatta kitolakodott szemekkel a saxophont. A hegedűs +bele-belekerepelt a szájával valami badarat a zenébe, s felhajigálta a +vonót a levegőbe s a dupla saltóból eső vonót elkapva, a fájával a +kottaállványon, a hegedű hátán s a felkapott cipőtalpán kopogott +hadarva, úgy csúsztatta vissza aztán a vonót a húrokra, a taktusba +belevinnyogva, a cirkuszi bravúr után. És az a puffadt dobos ott a +lábával rugdal valami csengő szerszámot. A saxophon a bika után, most +egy merész kanyarodóval az egércincogással csiklandozza a füleket. Így +emelik a hangulatot és így alacsonyítják le a tisztelt és imádott zenét +az ember előtt. Legalább is ez előtt az ember előtt, a mi Györgyünk +előtt, aki félrerángatja a szájaszélét a burleszk hangoktól és azt érzi, +hogy csúfság és szentségtörés, amit ezek az újmódi cigányok művelnek, +igen, szégyen ezt itt hallgatni néki, ki Velencében a halhatatlan +művészeteken lelkendezik egész nap és akinek a szívén két égből szállott +fényes szárny repes és az egész földi létét folyton csak mennyországba +akarja felszöktetni. Jaj, de szeretné a pillantásával felbillenteni +onnét azokat a muzsikus majmokat, kipenderíteni ide a leskelődő +tengerbe, ott mutassák meg, milyen jókedvük tud lenni. + +Csak már vihetnélek ebből a lármából, ebből a fülledtségből, ebből az +émelyítő parfum-ködből drága kis jószágom… hirtelen azt sejtette György, +mintha hosszú napok óta lenne már Valentine-től elszakítva, akivel öt +percnél tovább nem szoktak egymástól távol lenni. Egy pincér hátulról +neki sietett, majd elsodorta magával, azt se mondta pardon, csak rohant +avval a fontos szódabikarbónával a másik sarok felé. Ideges lett György. +Úgy kell itt ácsorogni néki, mint valami portásnak. + +Előre lépett, a mellén keresztbe vette a karjait; Valentine ott járt két +lépéssel előtte; gondolta, no még egy kicsit várjunk, hadd táncolja ki +magát kedvére, legalább nézhetem addig ezt a lebegő tündér-alakját, ezt +a bűvös-bájos mosolyt az orcáin, ami pazarabbul világít az összes +velencei kristályoknál. Csak ide pillantana már, hogy egy +szemlágyulással, egy ajkmoccanattal vallani lehetne neki, hogy: imádlak. + +Most körbe fordult Lalival és lábujjhegyre állott, állanak egy helyben +és a fejük táncol a lábuk helyett, affektálva, enyelgő dacocskával +ingatják, rezgetik egymás ellen a fejöket. De mulatságos. Mint valami +kis szinésznő. György képét kellemesen meglegyezte a hiúság. Észrevette, +hogy a közeli párok oda-oda kapják a szemüket Valentine-re, pedig itt +imbolyog három lépésre egy szenzációs indus hercegnő is, arany ingákkal +a fülében, céklaszín nagykendőbe sodorva, virágos bibor papucsban, +valami frizirozott európai gavallér karján. Sőt az indus csoda is mintha +tudomásul vette volna most Tint avval a fekete gyöngy-szemével. Ha +tudnátok, hogy ez a rózsatündér az enyém, hogy én kaptam ajándékba erre +az egész életre! Úgy szerette volna kinyújtani György a karját, s +szétkiáltani: nézzétek, az enyém, az enyém! + +Megint köröztek egy kicsit Valentine meg Lali s megint egy helyben +maradtak, ringadozni, habozni. Nem jut eszébe erre pillantani Tinnek. +Pedig az embere milyen odaadóan nézi s milyen áthatóan. Mi ez? Rebben a +György szeme s mintha légycsípés érte volna, valami kis kellemetlenséget +érez. Lalinak a térde oda van az ő Tinje térdecskéjéhez ragadva. Ni, s a +combja… igen, az a Lali-féle fekete felső-lábszár oda simulgat, oda akar +tapadni a Tin rózsaszín szoknyájára, a combjára. György belepirult ebbe +a zavaros benyomásba. Lehet, hogy csal a szeme, vagy túlozza, amit lát; +és talán csak véletlen pillanat volt, ez a táncos had itt úgy +összeszorul néha, nem volt elég helye Lalinak a becsületes distanciát +betartani. György gyanakodva kapkodta maga körül a pillantását. +Összefutottak a szemében a pucér vállak, a karolások, a simulások, a +forgások és illeszkedések; egyik másodpercben úgy látta, hogy a combok +vigyázva húzódnak egymástól, a másikban úgy látta, hogy az egész +társaság össze van ragadva, mint a sardiniák a skatulyában. De hát a +többi párok talán mind házasok vagy szerelmesek. Nyugtalanul visszakapta +Tin felé a tekintetét. Valentine odább sodródott azóta; épp eltakarta +Lali a hátával György elől, valami nevetnivaló sietséggel kapdosva szét +az escarpinje ragyogó sarkait. György el is nevette volna magát a lázas +cipősarkok komikumától, ha nem fogja le hirtelen a szemét a Lali +jobbkeze, mely följebb találta csúsztatni magát hátul a Valentine +derekán, az egész tenyerével és mind az ujjaival külön feszülve arra a +Valentine hátára, arra a pihegő meleg selyemre. Mintha tapogatná, mintha +izlelni akarná azokkal a mohó ujjakkal és mintha suttyomban jobban, +jobban magához akarná szorítani ez a fiú a szentséges titkos kis +asszonyt. Hideg tiltakozás és forró türelmetlenség futott +keresztül-kasul a György idegzetén. Magasra húzta a fejét, toppantott, a +szája kinyílt önkénytelen. Majd hogy nem rákiáltott arra a fiúra: hé, +vigyázz magadra! + +[Illustration] + +– Auhh, excuse-me! – Györgynek a cipőjére ugrott egy kukoricapiros képű +lady, s félig mulatva, félig büntetve fordította vissza a fejét +Györgyre, mintha az okozott volna neki valami fájdalmat. György észre se +vette, hogy már az operációs területre lépett. Minden pillanatban +hátrább kellett húznia magát egy könyök elől, egy odaugró váll elől. Nem +mozdult a lába. Nem akarta Tint szem elől téveszteni. Szólni akart neki. +Ejnye, most erre fordult. Annak a buta saxophonnak valami köszörülést +vagy fűrészelést jutott eszébe imitálni s attól nem hallhatta volna Tin, +hogy szólítják. No most. Most meg Lalihoz beszél, mialatt gyengéden +hátrál azon a kis üresen maradt márványfolton. Oly otthoniasan, oly +bizalmasan fekteti a kezét a Lali nyakába. Nem lehet ezt tovább állani. + +György előre hajolt, egy köhintés után odakiáltott a zenézés közt +óvatosan: + +– Tin! Hallo! + +Az a sugárzó szőke fej mintha nem tudná merről jöhet a hang, aztán +György felé vetődik, ránevet és a György könyörögve sürgető mimikájára +hunyorít egyet és elutasítja könnyelmű kis rázódással azokat a sóvárgó +szemeket: + +– Áh, áh! + +Nem jön. Már ide se néz. Nem érzi, hogy Györgynek a tekintete +odaszögeződik az arcára, követelően, szemrehányóan. A Lali szemébe néz +Valentine s kacag Lalira, az ott hányja-veti a fejét a Valentine arca +előtt és az is nevet, amint elkígyóznak a nagydob irányába. Valami +mulatságosat mondhatott Valentine-nek. Most bizonyosan kinevetik őt. + +Minden pillanatban kap egy kis rosszaló grimaszt György a hölgyektől, az +uraktól, akik ott ellibegnek és ellihegnek előtte. Útban van, ki kell őt +kerülniök. Egy totyakos bácsi, kinek a nyelve is kibújt a szája szélére +a nagy igyekezetben, mint a levelet író cselédnek, odasurlódott +Györgyhöz, kiesett a ritmusból és aztán reszkető fejjel nézett vissza s +motyogott valamit György felé, amit György éppen úgy nem hallott és nem +figyelt, ahogy nem hallotta a zenét és nem látta az orra előtt cikcakozó +párokat és nem is látta már világosan ezt az egész csillogó-ragyogó +világot maga körül. Csak azt látta, hogy Valentine milyen görcsösen +tartja annak a Lalinak a kezét és hogy az a Lali az egész plastronjával +odafeszül a Valentine keblére, mert tökéletesen szembefordultak és most +nyakig összesímultak. Györgynek a fejebúbjára szaladt a melegség. + +Türtőztetni szerette volna magát. A cipője talpával keményen kalapált a +márványon. Az ajkát harapta s hallotta, meghallotta a saját felindult +lélegzését. És hallotta, vagy hallani vélte a szivének azt az erős, +kínos dobogását is. És megérezte a húsa fájdalmát, amint a körmeit +vájta, vájta kegyetlenül a tenyerébe. + +Valentine újra közeledett, osonva jött és egyszerre lassú tempóba +lankadt és a mosolygó orcáját félrehajtotta, Lalinak a képére, +lebocsátott szempillákkal. + +Nem, ezt nem lehet tovább nézni. + +– Pardon, – elintett a kezével egy elébe csúszó párt és három egyenes +lépéssel ott termett Valentine mellett: + +– Valentine, kérem! + +A zenébe feledkezett szépséges fejecske fölrezzent. Az ébredő szemek +csudálkozva néztek Györgyre: + +– Tessék… + +– Nem táncol tovább. + +Valentine először Lalira pillantott, aki meglepetten engedte le a kezét +a táncosnője derekáról, aztán kissé ingerült nevetéssel kapta fel a +vállát: + +– Ugyan és miért nem? + +– Csak. + +Lali kikapta a zsebkendőjét és meglegyintette hevült homlokát. Nem +értette a dolgot. Kedveskedve fölnevetett György szemébe: + +– De kérlek, drága öregem… + +A publikumnak el kellett őket kerülni. Nem szokás így megállani a +parketten. Valentine ideges mozdulattal küldte Györgyöt: + +– Gyurka, hát mit akarsz? Engedj, csak még egy pirinyót… no, menj szépen +vissza, mit gondolnak itt! + +Azt gondolhatták, hogy ez a gavallér lekéri a másiktól a táncosnőjét, +csak hát mért tart ilyen sokáig a kis mozzanat? + +György mosolyt erőltetett és a hangját legyöngítette: + +– Gyere, Tin. Elég volt ebből. + +Lali félrerángatta a két vállát, úgy benne volt még a charlestonben. +Kétszer is kinyitotta a száját, nem tudott ebben az ismeretlen +helyzetben mit mondani. Csak nevetett, ártatlanul. + +Valentine-nak a szeme előtt elandalodva, ringatózva úszkáltak a mosolygó +nőfejek. Türelmetlenül húzta fel a szájaszélét és a karja nyult már a +Lali válla felé: + +– Még nincs tíz perce, hogy idelent vagyunk. No menjen, csacsi, hagyjon… + +Györgynek erősen megsúrolták a hátát. Közelebb kellett dőlnie +Valentine-hez. Rekedten súgta a rouge-tól izzadó szájacska fölé: + +– Ha nem jösz, itthagylak. Fölmegyek. + +– Hogyisne menne már, – vigan rálegyintett a balkezével a György +karjára, a jobbkeze már helyezkedett a Lali hátán. – Lali, tovább! – És +elcsusszantak György elől. + +Összeszorította a fogait, megfordult, emelt fejjel tartott a kijáratnak. + +– Páchdon, cher monsieur! – egy nyurga, fakóbőrű s a szájba sodrott +bajuszkás úrnak kellett hirtelen a párjával György előtt megállani, a +könyökével akart György fölé bökni s lemosolyogta fölényes +fejcsóválással Györgyöt, amint sikerült mellette tovább evickélniök. +György megállott és a lengő gavallér felé lobbant a szeme, amitől az +rögtön másfele nézett. + +Fölmegy egyedül, itthagyja Valentinet, azért is, igenis és majd csak +jöjjön fel, majd lesz számolás! + +Az ajtóig ilyen határozott volt; ott elakadt a lába valamiben. Egy +gondolatban. Egy szívdobbanásban, ami fájt, mintha tüzes tüt szúrtak +volna a mellébe. Lenézett a lakkcipőire, melyek ártatlanúl ragyogtak fel +a szemébe. Mi lesz most. Most összeveszni azzal az aranyos édes +gyermekkel, aki tizenegy nap óta a felesége. Jóságos Isten, máris! Hát +máris vége van annak a tündérálomnak, amelyről azt képzelte, hogy egy +életen és egy örökkévalóságon át fog tartani. Egy félórája még milyen +felhőtlenül, milyen gyanútlanúl boldogok voltak. És ezután a harag jön, +a veszekedés, a széthúzás, az egymás kínzása, szívtelenségek… Hisz ebből +a más nyelvből még egy árva leckét nem vett életében. És miért, nem is +érti hirtelen, miért kell most valami csunyának, valami szerencsétlennek +következni. Ez a buta tánc. Ez a gyűlöletes jazz-band. Ez a fölösleges +fiú, aki ma este rájuk tört. Hogy tudja magához ilyen közel engedni, +hogy tud elfeledkezni hirtelen valakiről, akihez az egész életével, +minden porcikájával és minden lélegzetével tartozik. Talán ebben a +csábító, kábító levegőben valami mult hangulatába esett vissza, flirtjei +lehettek, könnyü, tünékeny elfogultságai egy-egy ilyen Lali iránt. Igen, +ennyi talán az egész és többet nem is fog ez a mai gyöngesége +jelentkezni. Nem, akkor nem is szabad itthagyni, hiszen elhamarkodott +büntetés volna. És nem is lehet itthagyni, hogy ez a cinikus fiú tovább +simogassa, s dörgölje magát a ruhájához. Nem, a világért sem, egy +perccel se tovább. Hiszen úgyis lerohanna erre a gondolatra +Valentineért, ha föl is liftelne most dacosan a szobájukba. + +György visszafordult a táncosnép felé. + +Ebben a pillanatban a csillár kristályai sorban sápadni kezdtek; a +hallra nyugtalan félhomály esett, a zene mintha megszeppent volna, +hirtelen lehalkult ah, ah és oh, oh hangok vihogtak mindenfelől; a +falakon óriási ferde árnyékok osontak és enyésztek, a dob tüzes +rózsaszín pofával mosolygott a félsötétségbe s hirtelen elővillogott a +tenger felőli sarokban a mennyezetre nyúló pálma, minden éles és nyúlánk +levelével. Abban a pillanatban, mikor a pálma dézsájába rejtett körtéket +felgyújtották, a csillár teljesen kialudt, a világító dobba pedig +beledöbbentett egy hatalmasat a dobos. György, amint káprázó szemmel +körülpillantott, a tapeurnek az ugráló két kezén skarlátpiros keztyűt +látott, a néger fejebubján meg gyüszünyi aranycilindert. Csavargatta +vele, mint a bolond a fejét és jobbra-balra lógó saxophonon furfangos +bugyborékolással támogatta azt az új nótát, amit most elkezdtek. Nem +volt ez nóta, hanem valami vad visszaélés a hangjegyekkel; pincsihangon +ugattak és kukorékoltak, gágogtak és hápogtak aprókat a zene közbe a +jazz művészei s a felvillanyozott táncosnép is alattomos kis +nyávogásokkal, huhogásokkal, nyerítésekkel gazdagította a hangversenyt. +Mintha meg akarnának bolondulni. + +Györgyön végigreszketett valami borzasztó benyomás. A néger éppen +kiengedte a szájából a saxophon szopókáját és egész testét ráncigálva +kacagott, gargalizálást utánozva közbe-közbe, s a dobos, a hegedűs, a +zongorás, mind vele kacagtak és vele rángatóztak és reszkettették a +fejöket. Ezt azoktól a nyomorult rokkantaktól lesték el, most azokat +csúfolják és kacagják ki, kik otthagyták a srapnellzivatarban a +boldogságukat, az emberségüket! György dűlt előre, odarohanni… a +legnagyobb lelkierejével tudott csak az egyensúlyába visszaállani s +elszenvedni ezt a gyalázatos viccet. + +És Valentine? Nem is kellett keresni, hol forgolódik. Éppen a tündöklő +dob előtt állott meg, a fejét rezgette keresztbe s Lali hozzáragadva, +nyújtotta Valentine arcába az ő rezgő fejét, mosollyal, lehunyt szemmel. +Meg akarja csókolni… + +György pillanat alatt útat tört hozzájuk. Lerántotta a Valentine +csuklóját a Lali kezéből: + +– Jőjjön innen, azonnal! + +Valentine ajkáról halk kis sikoly futott elő. + +Lali a tulajdon bokájára lépett ijedtében. Aztán a gallérja alá kapott, +a csokrot kellett hamar megigazítani: + +– De öregem… + +Egy vastag amerikai tántorgott el mellettük, rájuk röhögött és +kacsintott a missének vagy mistressének: + +– Look here! + +György egy vízszintes gesztussal félretanácsolta Lalit és hangosabban +szólt rá Valentine-re: + +– Gyerünk! + +Valentine magához tért. Dacosan nézett vissza a György elborult szemébe: + +– Mit akar már megint. Én nagyon jól mulatok. + +És kínos grimasszal igyekezett kirántani a kezét a Györgyéből. +Észrevette, hogy innen is, onnan is idenéznek, meg is állottak már +egynéhányan, összeintegetnek, mulatnak rajta. Azért se hagyja magát! + +Valami gúnyos autósziréna hallatszik a pódiumról. Lali megembereli +magát, kedélyes és energikus próbál lenni. Visszalép: + +– Kérlek, öregem, ne bomolj hát… + +György ledörög rá: + +– Takarodjon! + +A saxophon malacröfögésbe kezdett. Füttyengetnek, susognak, kacarásznak +köröskörül. Pompás, egy műsoron kívüli féltékenységi match-et itt +végigélvezni! + +Lalinak a lélegzet megáll a torkán, hátratámolyog. Valentine +kétségbeesve kap György karjához: + +– Megőrült? + +A néger leguggol, György felé dül a feje a saxophonnal, belevonít mint a +megrúgott kutya. A fejek hátraesnek a kacagástól. + +Elordítja magát György; egy ugrással a pódiumon terem, a csillogó dudát +kikapja abból a subickos kézből, olyat húz a négernek a tarkójára, hogy +ez a guggolásból a pódium elé pottyan, egyenesen az orrára. A dobos +ugrik, menekülni akar, az is kap egyet a hátába, a dob egy rúgástól +bömbölve, zúgva vágódik a terembe, a hegedűs vonóval, hegedűvel +összecsapja a kezét, könyörögve sipít valamit a megvadúlt ember elé, de +megkapták a frakkja csücskét és odapenderítették a piros kesztyüivel +égre kapkodó zongoráshoz, aki csak azért ugrott fel, a szerencsétlen, +hogy a hegedűssel összegabalyodva, bukfencezzen alá a deszkáról a kemény +márványra, amint illik az egymásért élő-haló kamerádokhoz. + +[Illustration] + +A hallban a meglepett oh!-ok és au!-k és a kacarászó, pisszegő s ugratva +füttyengető, csettingető hangok helyett, a réműlet, a megrökönyödés +sikoltozott és kiabált zürzavarosan. A berohanó pincérek összeütköztek +azokkal az agyonijedt dámákkal és világfiakkal, akiknek az első ösztöne +a menekülés volt, mikor a dühödt gentleman karja a saxophonnal +fölemelkedett. Igy állhatott Sámson a filiszteusok elébe. + +György a pódium szélére botlott, a megfeszült karja alatt majd összetört +az újjai közt ingázó hatalmas saxophon. A csillár hirtelen kigyulladt, +de Györgynek a szeme előtt vérpára úszott, azon keresztül nézett alá az +imbolygó, futkosó, gesztikuláló sötét és villogó népségre. A zúgó fülébe +belekáráltak és kerepeltek az embertelen idegen hangok; az ajkain morgás +remegett a még el nem csitult belső vihartól. Egy hölgy ott hátul a +sarokban felkapaszkodott a székre s tátott szájjal emelte feléje a +lorgnont. György oda nézett, ocsúdva rázta fel a lehullott haját és +keservesen elkacagta magát. + +A zsivaj felcsapott a hallban. Egy vörösrépaképű angol, aki a négert +segítette talpra, felugatott Györgyre: + +– Dirty dog! + +Két pincér is fenn volt már a pódiumon; húzták, tuszkolták Györgyöt, +akinek végre eszébe jutott egyet rázni magán, amitől a pincérek akarva +nem akarva, leugrottak a pódiumról. György megint a pódium szélén +állott, kihúzta magát és lángoló arcával a felkapott öklök és a tátogó +szájak felé fordult. A szive megnyilallott mélységesen és mintha +háromfelé szakadna most, mint egy boldogtalan messze-messze árva föld, +amelyen búbánat, nyomorúság és kétségbeesés osztozkodik. Elvakulva +ugrott le hirtelen, egy gyűlöletes kifestett gavallért fejen sujtani, ki +valami érthetetlen franciaságot nyivákolt fel neki. Leugrott, a +saxophont lendítve s belefutott egyenesen a frakkos hoteldetektiv +karjaiba, aki most volt útban a pódium felé, Györgyöt leteremteni. Két +carabiniere állott a következő pillanatban a György két karjánál, két +ünneplő fekete csákós, piros pomponos jámbor képű parasztgyerek, mint ha +csak operai statiszták lennének, de roppant komoly harci dűhvel +segítettek a detektivnek kifele ráncigálni Györgyöt. + +– Nyomorultak… galád, gaz férgek… hiénák… – alig birták a karját +lefogni, mert büntetni akart még, sújtani, zúzni, törni, irtani minden +hörgő szava nyomán, mindent és mindenkit, akit és amit háborult testi és +lelki szemei előtt látott. Míg csak rángatták, vonszolták, buktatták +előre, az ajtóig. + +[Illustration] + +A visongó s vihogó társaság közt, amely György vergődését kiséri, egy +dáma felkapott tenyerekkel áll megdermedve, mint a viaszbáb. Mosolyog. +Mosolyog az arc, mozdulatlan a bőr alatti parafintöméstől, a meredt +szemekben pedig a rémület, az elképpedés tükröződik. Az arcvonások sem +az örömnek, sem a fájdalomnak nem adnak választ. + +[Illustration] + +Egy pincér boldogan hajlongva biztosítja a megélénkülő társaságot, hogy +a rendőrségre viszik a signort: + +– Alla prefettura! + +Jó fertályóra mulva fölszegett fejjel lépett be György a Danieli régi +kapuján. Keményen előrenézve lépett el a portásszemélyzet előtt. Az +aranysipkás főportás felkapta a fejét a sürgönyökről, amelyeket a +pultján rendezgetett. Előrehajolt, valami közölnivalója lehetett ezzel +az úrral. De György már a hallnak a küszöbén állott. Most is szólt a +zene, egy féltucat pár ott foxtrotozott a ragyogó márványon. A +felepublikum még ott tanyázott az asztalkáknál, a legvidámabb fecsegésbe +merülve, úgy látszik az incidens csak jobban fölpezsdítette a +kedélyeket. Rögtön észrevették Györgyöt, aki jobbra-balra hajolva, sötét +és szúró tekintetével végigfürkészte a társaságot. A tánc pillanatra +megállott, a vonó is mintha gikszert adott volna s innen is, onnan is az +ajtóba fordultak a fejek, egy pár félrébb eső asztalkánál fölemelkedett +egy-egy úr, egy-egy hölgy a székről, hogy jobban láthassa a félelmes +ismeretlent, akinek olyan nehezen lehetett a kezéből a saxophont +kicsavarni. Egynéhány mutatóujj feléje célzott hirtelen s hallhatta, +hogy röppen az egyik asztaltól a másikhoz a lelkes kiáltás: + +– Le voilà! + +Meg azt a németet, aki nagy gaudiummal fedezte föl a társaságának a +visszaszabadult hőst: + +– Schau doch, schau, den Muzzolini! + +Az a téli piros képű dáma, aki felugrott volt a székre, mikor György a +pódiumról szembenézett a viharral, most is félig fölemelkedett az +ülésből, ott átellenben a falnál és boldogan rázta meg a fejét: + +– Auh, the savage, the savage! + +Nem is látott, nem is hallott ebből talán semmit a mi tüzelő arcú, +zakatoló szívű hősünk, sem annak a főrangú portásnak a szavát nem +hallotta, ki sürgősen utána eredt, és az aranyos sapkát levéve, +udvariasan, de határozottan ismételte már harmadízben a György válla +mögött, hogy a _direttore_ óhajt azonnal a signorral beszélni. + +György megfordult és a portásról rávillogott az ünnepélyes ősz +direttore-re. Mert az is ott volt már. Úgy állottak előtte, mint az +üdvözlő szónokok, katonai és polgári részről. + +– Hol a feleségem? + +A direttore picit meghajtotta a fejét: + +– Madame-ot fölkisérték a szobájába… + +– Úgy? – György máris indult volna fölfelé. + +– Igen, monsieur… az önök _numero_-ját pedig a legnagyobb sajnálatunkra +kénytelenek voltunk holnap reggeltől fogva új vendégnek kiadni. + +György csak legyintett erre. Nem ért rá még ilyen csekélységekkel +törődni. Futott fel a lépcsőn. A portásifjak néma borzalommal +pillantottak utána. A zongora, meg a hegedű meg a piston mintha +felbátorodtak volna, amint György fenyegető alakja eltünt az ajtóból. A +dob meg a saxophon viszont nem akartak életjelet adni. Azok most valahol +borogatást kapnak a sebeikre szegények, a négerrel egyetemben. + +A türelmetlen kopogtatásra a _cameriera_ nyitott ajtót György előtt. + +Valentine ott ült a toilette-asztal előtt, arccal az ajtó felé. A fejét +a szék támlájára hajtotta, szeme le volt húnyva. A homlokát egy +összezsugorodott nedves zsebkendőcskével simogatta. Az ölében tartotta a +hatalmas odkolonyos üveget. + +A szoba közepén pedig ott tátongott a felnyitott lakkos utazóláda. +Mellette a bőséges kerek kalapos bőrönd. A szekrények s a fiókok +mindenütt tárva-nyitva. + +– Valentine! Mi az? + +Valentine föl sem akart nézni a György szenvedélyes és nyugtalan +hangjára. A szája szenvedősen húzódott félre, avval a halk fáradt +nyöszörgéssel, amilyen az elcsitúlt zokogás után szokott hallatszani. + +György elébe lépett és gyöngéden oda akart érni a Valentine zsebkendős +kis kezéhez, azon a piros homlokon: + +– Mi bajod? + +– Menjen! – elrántotta durcásan a fejét előle. Aztán a szobalányhoz +fordult, aki ott várakozott az utazóláda mellett és megparancsolta neki, +franciául, hogy folytassa a csomagolást. + +György megállította a szobalányt, aki a Valentine szekrényéhez sietett. +Indulatosan kiáltott Valentine felé: + +– Erre még ráérünk! + +Valentine felállott. Intett a szobalánynak: + +– Azt mondtam, hogy folytassa! + +Erőset koccant az odkolonyos üveg, amint Valentine visszatette a +toilette-asztal üvegére. + +– Igen, madame. – A szobalány mosolyogva kerülte ki Györgyöt és ment a +szekrényhez. + +– Nincs csomagolás! – olyat toppantott György, hogy a szobalány +kiejtette a keze közül azt a három pár cipellőt, amelyeket felmarkolt. + +– Avanti, signorina! – s a mutatóujjával az ajtó felé dirigálta György a +szobalányt, de olyan arckifejezéssel, hogy a cameriera jónak látta +mennél gyorsabb tempóban kívül kerülni az ajtón. + +Valentine egy lépést tett György felé s lihegve nézett az arcába. A +zsebkendőcske nem is látszott ki az összeszorult ökléből. + +Valentine se találta meg hirtelen a szavakat, amelyekkel Györgyre akart +támadni, Györgynek is veszteg maradtak a fölnyílt ajkai s a gégéjén +akadt a kitörni készülő hangja. A tüzelő tekintete oda ragadt a +Valentine felázott kék szemeire, melyeknek a pereme most piros volt, +mint a galambok szeméé s ezek a puha nedves szemek még jobban-jobban +kezdtek csillogni attól a két könnycsepptől, amely most futotta el őket. + +A Valentine könnyei még nem mutatkoztak be Györgynek. Ezeket a szemeket +ő még csak el se képzelte, hogy sírhatnak is valaha. A György lelkének a +tolongó fellegein egy villámlás suhant keresztül. A fényes szerelemé… s +érezte, hogy enged a két feszes térde, s mintha ütést kapott volna a +mellén, oly fájdalmasat dobbant a szíve. Valentine elé lépett, a két +remegő kezét nyújtotta feléje: + +[Illustration] + +– Tin… + +Valentine felkapta a fejét és hátralépett György elől: + +– Semmi dolgom magával. + +Györgynek lehullott a két keze az oldala mellé. A bámuló szemei megint +elborultak. Halkan, megdöbbenve szólott: + +– Micsoda hangok ezek? + +Valentine összecsapta a két kezét és behúnyt szemmel emelte a fejét fel +a plafondnak: + +– Ilyen szégyent! Ilyen skandalumot! Ilyen csúnyaságot! Istenem! + +Kétségbeesetten rázta meg a fejét. A hangját a zokogás fenyegette. + +György némán állott pár pillanatig, míg sikerült a hangját halkra +fognia: + +– Valentine. Én nem akartam ezt most elkezdeni. Az egész ügyet el akarom +tenni holnapra. Holnap majd elmondjuk egymásnak a mondókánkat. Ma este +még kimélni akartalak. Valentine, nézd… + +Odament hozzá, gyöngéden szétvenni a Valentine görcsösen összekulcsolt +kezeit. + +Valentine a szekrényhez ugrott, keserű, gúnyos kis kacajjal rántott ki a +fogasról egy mogyorószín kosztümöt, tartóstul: + +– Kimélni! – Rácsapott a karján a kosztümre, hogy kettéhajtsa. – +Kimélni! Igazán, köszönöm! Aki ezt tette velem… aki ott tudott hagyni +magamra, hogy a föld alá süllyedjek gyalázatomban, a közt a nép közt, +aki nem látta hogy a falnak esem, mikor elkezd ott őrjöngeni, aki felől +ott fekhetnék elájulva most is azon a márványon, ha Lali meg a Tutyuék +nem locsolnak és nem dörzsölnek életre… jaj, az a röhögés… meghalok, ha +eszembe jut… az a szegény Lali hogy hozott fel a szobába… akinek +különben felelni fog, ne féljen! + +Fenyegetően kapta fel a fejét Györgyre, s az utazóládához sietett, +idegesen beledobta a kosztümöt. + +György nyelt egyet, mosolyt erőltetett és kurtán fejet hajtott: + +– Nem félek kisfiam. + +Valentine szétpillantott, nem tudta mit keres hirtelen, taszított egyet +az utazóládán a térdével, és felcsapta a két tenyerét a halántékaira: + +– Jaajh. Hogy itt áll, hogy még a szemem elé mert kerülni… hogy még itt +kedve van gúnyolódni… hogy nem is tudja felfogni mit tett… + +György nyugodtan, komolyan nézett a Valentine szemeibe: + +– Azt tettem, Valentine, amit az ösztönöm követelt, amit az igazságom +diktált, amit a szívem parancsolt. + +– Úgy? Nohát én is azt teszem! – És Valentine visszaugrott a szekrényhez +és egymásután három kosztümöt ráncigált le a fogasról. + +György az útjába állott, mikor az utazóládához visszaigyekezett. Még nem +fejezte be a mondanivalóját: + +– Hiszen érted tettem, akármit is tettem, miattad, hiszen láthattad… + +Valentine nem engedte tovább beszélni: + +– Engedjen! – a ládához sietett, gyorsan összehajtogatta a ruháit, +lehajolt, berakta a láda fenekére. + +György utána lépett, le akarta csillapítani: + +– Tin, hallgass ide… + +Valentine már vissza is fordult, nagy ívben kerülte el Györgyöt, +megállott a szekrény előtt, először a fehérnemű közé kapott (amiben +semmi fehér se volt), azután más jutott eszébe s a cipellőkért hajolt +le, amelyek ott hevertek szanaszét a szőnyegen. + +György megint előtte állott. + +– Mit csomagolsz ilyen lázasan? + +Valentine egy kiesett sámfát erőltetett vissza az egyik aranybrokát +cipellőjébe, idegesen, ügyetlenül. György újra megkérdezte, kicsit +türelmetlenebbül: + +– Hova készülsz kérlek? + +Valentine végre felkapta a fejét: + +– Hova? Csak nem képzeli, hogy még egy napig itt maradok magával? + +György csak bámult utána, míg Valentine az összenyalábolt cipellőkkel a +ládához ment. Kettőt leejtett, mire odaért. Az a sámfa megint kiugrott +az aranybrokát cipellőből. + +[Illustration] + +– Auh! – roppant bosszúsággal dobta be a cipellőket a ládába s +fölkapkodta azt a két leesett cipellőt és megint elkezdett a sámfával +vesződni. + +György elűzött valami fekete gondolatot, mint a legyet, amelyik az +embernek a homlokára száll. Megint nyugodtan beszélt, sőt mosolyognia is +sikerült hozzá: + +– Nem kell ittmaradni, Tin, annál kevésbbé, mert értésemre adták, hogy +holnaptól kezdve jogunk van más hotelbe menni. + +– Hah! Kirúgtak! Hát persze! + +– Ki, barátom. Azt hiszem, a legszebb lesz, ha kimegyünk az Excelsiorba. + +Valentine kirántotta azt az akaratos sámfát és úgy dobta a cipellői után +a ládába, dühösen: + +– A maga dolga, hova megy. – Hirtelen beléhajolt a ládába, valamit +elrendezni. Onnét a mélyből hallatszott aztán elváltozva, tompán a +szava: – Én tudniillik hazautazom. + +Mintha nem is Valentine volna, akitől ezt hallja György. Áll, mintha a +szőnyegre ragadt volna a talpa s csak nézi mozdulatlan szemekkel +Valentine-t, amint a háta, válla, feje fölemelkedik a ládából és amint +szétnéz összehúzott szemekkel, az ujjaival egyet pattintva, míg eszébe +jut, hogy a kalapokat akarja összeszedni. Rögtön ugrik egy székhez, azon +ül egy mosolygó cerise-piros szalmakalapocska, aztán az ágyhoz libben, a +plumeaun szundikál, mint egy cica, egy szürke selyem kis kalap. Indul a +toiletteasztalhoz, ott is csüng a tükör tartórúdján egy fekete +kalapocska. + +György két erős lépéssel Valentine előtt áll: + +– Mi az, haza? Hova haza? + +Valentine lekapja a kalapot, viszi mind a hármat a nagy bőrdobozhoz, +félreüti a doboz tetejét: + +– A Trombitás-útra. Az anyámhoz. + +Györgynek igen sokat kell most ebben a szobában közlekedni. Alig ért oda +a toilette-asztalhoz, azonnal kanyarodik a kalapos-bőrönd irányába. +Ráteszi a tenyerét arra a legfelső puha fekete kalapocskára: + +– Egyedül akarsz hazamenni? + +– Nem is magával! + +Leguggol és elhelyezi gondosan egymás mellé a bőrdoboz alján a három +kalapját. + +György vár, míg Valentine föláll, hogy a tekintetével a szemébe +suhinthasson: + +– És ha én megtiltom? + +Valentine már másfelé keresgél a szemeivel, a félvállát rántja könnyedén +és az éjjeli szekrény felé kezd sietni. Annak a tetején is álmodoz egy +halovány lila kalapvirág. Hátra se nézve felel, hetyke kis nevetéssel: + +– Hö! Törődöm is én avval! + +– Mit? + +György, mint a párduc, olyat szökött. Megállott Valentine előtt, aki +szembefordult vele, megkapta a kezét, kalapostul: + +– Hagyja, ha mondom, ezt a csomagolást… + +– Az órám! + +Tudniillik az a modern kis ellipszis-óra a Valentine csuklóján, amely +szintén beleszorult a György kezébe. + +A lila kalapocska az ágyra repült, összelapulva, mint a kalarábélevél. + +– Jőjjön csak, jőjjön csak egy kicsit… – György a fejével maga után +intette Valentine-t; a hangja szinte suttogott, de a szemei olyan +súllyal parancsoltak, hogy Valentine-nek akaratlanul is követnie kellett +Györgyöt. + +– Üljön le, üljön ide, hadd beszéljek magával! – György elébe rántotta a +toilette-asztal előtti könnyű rokokó-széket. + +Valentine kecsesen helyet foglalt. + +– Tessék. Csak gyorsan kérem. Mit akar tőlem. + +A lábait keresztbe kapta, átfogta két kézzel a térdét és dobolni kezdett +a cipellő talpával. + +György észrevette a tükörben a plastronjára hullott csokrot, odakapott a +két kezével és gépiesen kezdte rendbehozni. Szinte fuldokolva beszélt, +mialatt minden erejével türelmet, önuralmat kényszerített magára. + +– Azt akarom magától, kedves Valentine, azt akarom tudni, mit gondol +tulajdonképpen, mi jár a fejében… hiszen ilyesmit mégse lehet csak úgy, +meggondolás nélkül az embernek odavágni, hogy elmegyek és te maradhatsz +ott, ahol vagy… + +– Persze hogy megyek! Nem is vagyok őrült, mint maga, hogy én itt holnap +az emberek közé kimenjek! + +György keserves kínnal ráncigálta a csokor szárait, amelyek nem akartak +az összevissza reszkető ujjaknak engedelmeskedni. + +– Az emberek, az emberek? Egyetlenegy ember van itt, akivel magának +törődnie kell és az én vagyok! + +– C! – csak a nyelvével csettintett erre Valentine s már föl is libbent +a székről. Ott volt az étui-je a toilette-asztalon, kivett egy +cigarettet és harciasan nézett vissza a György ráfeszülő szemeibe, míg +az ujjai sebesen mángorolták a kőkeményre préselt karcsú kis Figarót. + +György lankadtan ejtette le a kezeit a gallérja alól. A csokor éppen úgy +lógott alá kibomolva, mint az előbb. + +– Mondd, Tin, mondjad csak… hát egy pillanatra nem jut eszedbe, hogy +ennek az egész ostobaságnak mégis csak te vagy az oka? + +– Én? Miért? Mert egy kicsit táncoltam? + +– És két kicsit és három kicsit és négy kicsit és minden kérésemre és +minden sürgetésemre, minden gyötrelmemre nem akarta abbahagyni! + +– Nem hát! Nem tudom, hogy juthatott eszébe rögtön a mulatságomat +elrontani! És ott mindjárt a legvadabbúl, a legmodortalanabbúl az +emberre rátámadni. Ráncigálni az embert és ordítani, mint valami +berúgott napszámos. Hát mit gondol maga, mi vagyok én! + +Fölkapta s erősen megrázta a cerrini-skatulyát. Remegett az ajkai közt a +cigarett, míg rágyújtott. + +A György ökle belevágott a levegőbe. + +– A feleségem vagy! És nem tűröm, hogy a feleségemet simogassák! + +Valentine előre lépett György felé, felrántotta a fejét, roppant +sürgősen fújta ki a cigarettje füstjét. + +– A szemem láttára, igen! Simogatni lehet, cirógatni, a pucér karjához +érni, nyomkodni lehet a kezét, az arcához lehet támaszkodni, a szájába +belelihegni… + +– Hallgasson! + +Valentine lábujjhegyen állott, a fejével mintha el akarta volna György +magasságát érni. És el volt a homloka fehéredve s az arca is, ahol csak +a festék a bőrének üde tisztaságát nem érintette. + +Györgynek annál szenvedélyesebben zúgott a szava: + +– Hol a szemérem belőletek! Nem szégyellitek magatokat? + +– Kikérem magamnak ezt a hangot! És ne merjen rám így kiabálni… tudja? +Botrányt akar csinálni, megint, még nem volt elég neki! + +Nem, nem volt elég Györgynek. A hirtelen csöndben hallani lehetett a +lihegését. A szemhéjai elfelejtették a föladatukat. Húnyás nélkül meredt +a szeme Valentine-re, aki a cigarettjével jobbra-balra kezdett a +toilette-asztalon hamutartó után kapkodni. Kissé letompult a György +hangja, de nem a szomszédok miatt való aggodalomtól, nem, inkább a +szívét markoló fájdalomtól: + +– Hát semmi neked, semmi, hogy egy jött-ment idegen hozzád dörzsöli +magát? Meg sem érzed? Mi?! + +A hamu leesett az asztalka üveglapjára. Valentine hevesen szippantott +egyet, az orrán, a száján egyszerre futott a füst elő s a füst közt a +Valentine habozó hangja: + +– Micsoda ostobaságot povedál; ha hallanák, micsoda ostoba fogalmai +vannak. – Kezdte visszanyerni a fölényét, fölnevetett a György rendetlen +hajára. – A Lali! Csak dühöngjön erre a fiúra. Vegye tudomásul, hogy +Lali a legrégibb és legkedvesebb barátom. + +– Azt láttam! + +Valentine félretaszította a széket maga elől és a szekrény felé tartott: + +– Igenis és tudja meg, hogy mindig boldog leszek, ha a Lalival +táncolhatok! + +Kiakasztott még két ruhácskát. De mire megfordult, hogy a ládához vigye +őket, György éppen rácsapta a fedelet az utazóládára s szépen leült rá. +A hangja megint nekierősödött: + +– Én pedig azt mondom, hogy ebben az életben többé táncolni nem fogsz. +Se Lalival se mással. Tudom istenem, hogy nem! + +– De igenis, hogy táncolni fogok. + +– Majd meglátjuk! + +Valentine ott állott György előtt. Roppant keményet akart toppantani, de +persze az az energia a szőnyegen kárba veszett. + +– Keljen föl erről a ládáról! + +György válasz helyett föltette a jobb lábaszárát a bal térdére. + +Valentine ledobta a lába elé a kosztümöket. Végigmérte Györgyöt és a +cigarettet a szájába kapta s nekirontott a fürdőszoba ajtajának. És úgy +bevágta maga után azt az ajtót, hogy attól vasúti karambolt álmodhattak, +akik ott jobbról és balról mellettük laktak, ha ugyan rögtön föl nem +ültek az ágyon. + +György hallotta, hogy csörömpöl odabent Valentine az üvegjeivel és a +tégelyeivel. Egy perc mulva kivágódott az ajtó. Valentine megállott a +küszöbön. Két fürdőköpeny csüngött a karjáról le a földre. A kezében +akkora vörös szivacsot tartott, mint a tégla. Nyitott szájjal nézett egy +kis darabig Györgyre, ki kényelmesen hintáltatta a lábát és gyönyörködni +látszott a lakkcipője sikamló fényében. + +Valentine fújt egy nagy adag füstöt, avval megfordult és szigoruan leült +az ágy szélére. Úgy látszik, itt megszakadt a rosszviszony. + +[Illustration] + +Kintről, az éjszakai csendből valamelyik közeli templomocska édes +óraütései csendültek. És elolvadtak egy távolabbi mélységes, merengő +toronyórazengésbe. Talán az _Orologgio_ kalapácsai szólaltak meg. + +Valentine egész figyelmét odaadta annak az őszierdő-színű kis francia +rézmetszetnek, amelyik ott csüngött szemben a tapétán. + +György pedig kipillantott a nyitott loggia-ajtón abba a kékséges, +csillagos velencei éjszakába. Györgynek elég volt a haragból. Felállott. +Odament szép lassan Valentine elé. A szemébe akart nézni. + +[Illustration] + +– Tin… igérd meg, hogy ezeket a lehetetlen táncokat nem táncolod többet. + +Valentine unalommal húzta félre a fejét. Azután makacsul nézte tovább +azt a metszetet. + +– Kérlek, Tin… azt kell mondanod, hogy: jó, nem fogok táncolni. + +Valentine picit még hallgatott. Szippantott és rántott egyet a vállán. +Le nem vette volna a szemét a falról: + +– Én mindig azt fogom csinálni, amit akarok. Nem engedek a programmomba +beleszólni. + +Györgynek várni kellett egy pár lélekzetnyit, míg újra megtalálta a +csendesebbik hangját: + +– Hol tanultad ezt a beszédet? + +– Semmi köze hozzá. – Valentine felpattant az ágyról. – És kérem, most +már talán hagyjon békében. + +Menni akart a felszabadúlt utazóládához. + +– Dehogy hagylak. – György elfogta azt a kis kezet, amelyik az óriási +szivacsot szorította. A szivacs olyan kicsi lett a György újjai +markolásában, mint a legkisebb paradicsom. + +– Engedjen kérem, dolgom van. + +– Nem, dehogy, nem fogod az uradat ilyen kurtán-furcsán elintézni. +Maradj csak, ne siess csak. + +Csak alig nyúlt a vállához, Valentinenek vissza kellett a paplanra +csücsülni. + +György föltette a két öklét a csípőire: + +– Az uraddal beszélsz, akinek az egész életeddel tartozol, minden +lélegzeteddel és minden gondolatoddal. + +Valentine gúnyosan felkacagott a nagy szavakra. + +György alig tudta a szavait a lázas agyában összeszedni. + +– Hát elfelejted, hogy hűséget és engedelmességet fogadtál nekem Isten +és ember előtt, hát… hát nem tudod mi az, hogy asszony vagy… hogy a +házastársa lettél egy embernek? Nem tudod, mi az, egy embernek a +felesége lettél? + +Valentine jókedvűen nézett a György égő szemeibe: + +– Hogyne tudnám. Foglalkozás. Olyan, mint magának a mérnökség. + +György nem kapott hirtelen levegőt. Nagyon vigyázott magára. Hátrább +lépett Valentine elől és a vidám kék szemekbe bámult: + +– Mit akarsz, Valentine! + +– Most már semmit. Azt akartam, hogy akihez férjhez megyek, csinos +legyen, pénze legyen és mulattasson. + +György a keserű szívéből nevetett egyet rekedten. + +– Úgy… csak ennyit akarsz attól az embertől, aki fölesküdött a te +boldogságodra, akinek minden ereje, minden terve, minden álma a tied és +nem az önmagáé, aki világot cserélt, mikor jegygyűrűt cserélt veled és +aki nem akar többé rajtad kívül nőt ismerni sem az életben, sem a +feltámadásban, aki a tied marad, ha ágyban fekvő beteg leszel, ha +leforrázod és összeégeted az arcodat, ha megbénulsz egy +autószerencsétlenségtől… Istenem, hogy mi az, ha meggondolom, hogy egy +férfi kiválaszt egyetlenegy nőt ezer és millió közül ezen a világon és +annak az egynek adja az egyetlen életét, a halálát, az örökkévalóságát. +Édes jó Istenem, ha ezt meggondolja az ember… + +A lüktető homlokára vette György a kezét és a szeme lecsukódott pár +pillanatra. Valami kis szédülést érzett. + +Valentine fölállott: + +– Nohát még nem késő meggondolnia! Egyáltalán! + +Ő már annyit nem gondolkodott a szón, amit a száján kiereszt, mint a +cigarettfüstön. Ő hadat izent, a szavai a harc puskalövései voltak. +Visszasietett a szivacsával, a fürdőköpenyeivel az utazóládához. +Felcsapta a fedelet. + +György odaugrott hozzá s megkapta a karját: + +– Nem fogsz elutazni! + +– Nem enged el? Nem enged el azonnal? + +– Nem! – a fürdőköpenyeket, a szivacsot elkapta György és messzire +hajította. – Itt marad. Akkor utazik, mikor én akarom. + +– Semmi közöm magához többé… ne szorítson hát… miféle parasztság! +Neveletlen fráter! + +György elengedte Valentine-t. Az a kerek aranykarperec ott szorult a +Valentine karján, ahová a György újjai feltolták. Ellipszis lett az +aranykarikából. Utána meredt a szekrényhez futó, lihegő Valentine-nek. A +lábai nem akartak mozdulni. + +Valentine visszafordult, a két karja teli volt gyönge rózsaszín, halvány +lila, krém könnyűségekkel… a következő pillanatban ez mind odarepült az +utazóláda mélyébe: futó felhőcske, csapódó tajték… + +György a szekrény felé szólt, kurtán, hidegen: + +– Elmegy? + +Valentine nem felelt többet, egy kis zsebkendőoszlopot döntött fel a két +kezével a szekrényben. + +– Menjen. + +Minden indulat nélkül hangzott ez a szó a György szájából, szinte +megfagyva. Rá se pillantott Valentine-re, ki odalépett, a zsebkendőket a +ládába tenni. Lehajolt, fölvette a szőnyegről a kosztümöket, +összehajtogatta őket, amilyen gondosan csak tudta, hogy mennél kevesebb +helyet foglaljanak el a ládában. + +Segített Valentine-nek csomagolni. + + + +Reggel hét óra. + +A mi Györgyünk ott ül a Café Florian előtt, egy kis márványasztalnál, +egyedül. Egyedül, nemcsak annál az asztalnál, egyedül az egész +terraszon, egyedül az egész napsütött Szent Márk-téren. + +Nappalra van öltözve persze, meg is borotválkozott szépen, s a rendesen +széjjelfésült haja még vizes a reggeli zuhanytól. + +Egy perccel ezelőtt foglalt helyet ezen a vasszéken a Florian árkádjai +alatt, mint a kávéház legelső vendége. Vasárnap van. Nem divat +Velencében ünnepnap ilyen korán kelni, különösen a kényelmes idegennek. +Meg is csodálta a két oszlop közt javába nyujtózkodó pincér ezt az urat, +aki ilyen frissen kocog a Szent Márk-tér kövén egyenesen a Florian felé +s aztán oly sürgősen parancsol egy _espressot_ meg egy konyakot. + +A Rialto tájékáról érkezett György, egy csöndes kis hotelből, ahova ma +reggel átvonult a podgyászával a Danieliből, miután a számlát és a +borravalókat elintézte. Ezen a hotelszámlán a többi közt egy +meglehetősen szokatlan tétel szerepelt: a saxophon, meg a jazz band +megrepedt nagydobjának az elég bőkezűen előirányzott reparálási +költsége. + +Milyen símán ment ez az egész, milyen egyszerűen, jelentéktelenül, édes +istenem. + +Nyugodtan, zaj nélkül, egymással egy szót se váltva, s rá se nézve +többet egymásra, versenyt szedték, hordták, csomagolták befele fönt a +Danieli szobájában ketten a Valentine holmiját. Egyetlenegyszer fordult +közben Valentine György felé, csak azért, hogy odadobja a lába elé azt a +szélesre vasalt férfizsebkendőt, amelyik odatévedt a női zsebkendőcskék +közé. Azt György udvarias mosollyal fölvette s elhelyezte rögtön a maga +szekrényében. Különben pedig most reggel, amikor a saját holmiját +csomagoltatta, a toilette-asztal lábánál fölfedezett egy görcsösen +összenyomott, alig szikkadt picike női zsebkendőt. Fölkapta, kis darabig +szórakozottan tapogatta, nézegette, s az orrához is emelte pillanatra, +megszagolni… aztán sietősen a belső zsebébe csúsztatta. Majd +visszajuttatja valahogy a tulajdonosához. + +Késő éjszaka, mikor Valentine-nek a podgyásza a legtökéletesebb rendben +volt, György leszólt a portára, Valentine-nek a hatórás bécsi gyorshoz +való felköltése felől rendelkezni, azután magára hagyta Valentine-t a +szobában, diszkréten meghajolva feléje s halkan betéve maga után a +loggiára nyíló ajtót. Rágyújtott, a cigarettes szelencét a párkányra +tette s melléje a cerini-skatulyát, és oda könyökölt, a csillagokat +tanulni, vagy követni a hold ragyogó szemleútját a tornyok és tetők +felett, vagy a vénséges paloták stilus-árnyalatait tanulmányozni, vagy +messze és messze a kis sorsú szűk utcákban azokba az örökösen +kiakasztott tarka cihákba, gyerekingekbe talált beléfeledkezni, vagy az +alvó hotelből hallatszó különös koppanásoknak és köhintéseknek adta a +figyelmét, vagy talán emerről-amarról a maradék élet tüneteg hangjait +fülelte, füttyöt, visszhangos éji szót, csobbanást, bágyadt +szájharmonikát, szökevény kacajt, elhaló macskasiralmat. Vagy inkább a +szíve bölcsőjében azt a hánykolódó beteg csecsemőt, a szenvedést +nyugtatgatta, altatgatta, nem látván és nem hallván semmit maga alatt és +maga előtt az éjszakai Velence holdfényéből, árnyékaiból és gazdátlan +neszeiből… lehet, hogy le is húnyódtak a szemei végre, a virrasztásban +elalélt csillagokkal együtt. + +Hanem reggel öt órakor a legfrissebben intézkedett a podgyász +leszállítása felől, vasúti jegy és hálófülke felől és a gondola felől, a +velencei pályaudvarhoz. És ő segítette be gyöngéden a gondolába +Valentine-t, s mosolyogva csókolt kezet és levett kalappal, vidám arccal +hajolt meg az induló gondola előtt. Még integetett is a kalappal +kedvesen a gondola után, mintha csak egy fölületes, kellemes +jóismerőstől venne búcsút. A gondola elkanyarodott. György még csak azt +látta, hogy az a zöldkalapos kis hölgy a gondola padján tükröt tart az +orrocskája elé s a kesztyűs ujjai közt óvatosan emeli a rouge-os arany +plajbászt az ajkaihoz. Így tünt el előle Poóy Valentine. + +Mi lesz most? György a két öklére támasztotta halántékát, úgy bámul a +szemközti árkádok alá a homályba. Hát el fognak válni, természetesen. +Elválnak, mert nem egymáshoz valók. Milyen szerencse, hogy ez ilyen +hamar kiderült és hogy azonnal le lehet vonni a konzekvenciákat. +Mennyire nem neki való volna mindez, amit a tökéletlen házasságok felől +olvasott és hallott életében: csúf csetepaték, amikről az egész ház +beszél és könnyed kibékülések, hogy harmadnap új témákkal kezdődjék +megint a marakodás; rokonok, barátnők beavatkozása, társaságban, +idegenek füle hallatára való ideges összekapások, érdekből, kényelemből, +gyávaságból való együttmaradása két embernek, akik ki nem állhatják +egymást, az álmodott boldogság cinikus kinevetése s az otthontól való +menekülés lumpolásba, kártyára s korzóra, Gerbeaudba, látogatóba; a +programszerűen, harmonikusan kétfelé való élés, nem egymás, hanem _egy +más_ szerelmét ápolva, titokban, vagy a legteljesebb szabadsággal, +ország-világ előtt. De jó hogy ebből a levesből, amit másoknak egy +életen át tálalnak az asztalára, ő csak egyetlen cseppet érzett az ajkán +és rögtön leteheti a kanalat. Mit sejtette ő, mi mindent hozhat a +házasság a finomabbik világban, egy kényes, szeszélyes, felkapott szép +babával. Ő mint a faluszéli boldog gyerek, elkapta a másik gyereknek a +kezét és kacagva nekiszaladt vele a virágos gyepnek, sem útat, se határt +nem látva maguk előtt. + +[Illustration] + +Nohát vége. Gyerünk tovább. Könnyű májusi szellő osont át a téren, +felfújkálta az oszlopok mögött azokat a csikos vászonredőnyöket az +üzletek előtt, ott szemben Györggyel. Mintha a szabadság zászlai +repesnének. Györgynek vidám mosoly futott el a szemein, mohón szívta +magába az üde fuvallatot, felkapta könnyelműen a vállát, úgy mint +Valentine az éjszaka, s a száját összehúzta, kicsit csöndesen +fütyörészni. De jó is lesz megint innen elszökni, visszamenni Szumatra +szigetére. Vissza, elveszni munkában, teremtésben, elenyészni a +természet pazarságában és határtalanságában, azt a zabolátlan ős földet +idomítani, nevelni lázzal, hittel, szeretettel, de jó is lesz a művelt +európaiak közül a szigetvilág népe közé menekülni, kedvességet, +szelidséget tanulni tovább az úgynevezett vademberektől, azoktól az +alázatos, csendes, kellemes kis bőralma képü javánoktól. De édes lesz +ezt a ringató, altató méla zenélésüket hallgatni vacsora után, a +_bungaloja_ előtt, de szép lesz újra meséltetni őket, az ő gézengúz +tigriseikről, jókedvű elefántjaikról, furfangos majmaikról, bohó +teknőceikről. És azok a kis maláj napszámos leányok, akiket ő +büszkeségében nem akart észrevenni, milyen kecsesen tudják a hajukat +fonni s virággal megtűzdelni, s azt a finom, gyöngéd járásukat mintha +balletmestertől tanulták volna, s milyen igénytelenek szegénykék és +milyen engedelmesek. Némelyiket igen csinosnak lehet mondani, igazán… + +Most valami nehezet érzett hirtelen György a mellében. Mintha márvány +levélnyomót tettek volna rá a szívére. Fölvette tekintetét a világos +kövezeten tovanyúló árnyékokról. A téren egy fasiszta-jelvényes fiú jött +át, hajdonfőtt, azzal a felduzzasztott göndör frizurával, amelyet +Olaszország kis katonáin, mesterlegényein és kispolgári ifjúságán lát az +ember. Egy kis kurtaszoknyás cigánylány sietett a fiú mellett, roppant +szapora szóval mesélt a fiúnak, a képébe fordulva. Mind a ketten +mutogatták a nevető fogsorukat és a szemeik csillogtak, mint a vadonatúj +cipőgombok. Eltüntek. György megmozdult a székén és nyugtalanul kapta +oldalt a fejét. Valentine-t kereste. A párját, aki nélkül egy lépést nem +tett most tíz napig Velencében, akit úgy megszokott maga mellett, mintha +kis gyerekkoruk óta egymáshoz tartoztak volna. Tin, hát hol vagy! Hisz +ez az egész valami buta rút álom, hogy egyedül vagyok, ebben a néptelen +idegenségben. A Szent Márk-templom előtt fent vannak az ünnepi piros +zászlók a karcsú rudakon, az óratoronyban most zendült egy áhítatos, +boldogító harangütés, hiszen ez a mi meseszép szerelmes Velencénk, úgy-e +Tin, hiszen mi most fönt rejtőzünk ketten a mi regényes dogepalotánkban, +én a legszerencsésebb martalóc doge, ki hajóival a legszőkébb, +legfehérebb kis dogaressát rabolta magának. Igen, a hatalmas doge most +ott csapkod és prüszköl a fürdőszobában és hallja a dogaressát dalolni +és átkacagni közbe hozzá, mert mindig ilyen vidáman ébred, mint a kis +gyerekek. + +György megfogta a márványasztal szélét és fölemelkedett. Odafordult, +arra a Danieli felé. Egyszerűen haza akart szaladni Tinhez. + +– Pardon, signor. + +A pincér. A konyakot hozza meg az espressot. Az espresso miatt késett, +arra bizony sokáig kell várni. (Mint neve is mutatja.) + +György visszaesett a székre. Lekönyökölt, a tenyerébe támasztotta +homlokát és kitágult szemmel nézett ennek a Szent Márk-térnek az örök +galambjai közé, melyek kezdték ellepni a kövezetet, jobbra-balra +lépegetve mind, a fejöket kapkodva szaporán és a szemeiket türelmetlenül +görgetve. A templom párkányairól, a paloták tetőiről szállton szállt +lefelé a galamb, az idegesebbje, a fiatalja, amelynek nem volt türelme +várni, míg feltünnek a németek meg a jámborabb amerikaiak, akik el nem +mulasztják, a kellő kodak-fedezettel, az adag kukoricával a +galambseregre rátámadni. A higgadtabb galambnép ott ült vagy sétifikált +halkan kurrogva, köröskörül a párkányon, az Orologgio vitézeinek a +vállán, a zászlórudak hegyében, meg a lámpákon, az árkádok alatt, az +aranyos cégtáblák peremén, mindenfelé. Egynéhány galamb a leghalványabb +remény nélkül, csupa illuzióból elkezdett annak a pipás öregnek a feje +fölött repkedni, aki már állást vett egy zászlótartó rúd előtt, a +nyakában a nagy kosarával és abban a sok-sok kicsi galambeledeles +papirzacskóval. + +György elefelejtett az espressohoz nyúlni, a konyak is ott állott előtte +kóstolatlan, tüzes csillogással a napsütésben. Talán a galambok nyakán +hullámzó drágakő-fényesség kötötte le úgy a tekintetét, hogy az nem +akart onnan a tér közepéről elmozdulni? Igen; egy percig ott lebegett a +fényes galambok fölött, mint a sötét árnyék, az ő fájdalmas gondolata +vidám madarak felől és vidám vasárnapi sétálók felől és vidám fodor +selyem felhők felől, hogy milyen halálos idegenek ezek mind egy szenvedő +emberrel szemben. Mélyet sóhajtott. Az egyik kezének az ujjai tapogatni +kezdték a homlokát, szórakozottan. Egy ragyogó tavaszi emléket kerestek +azok a tétova ujjak a György forró homlokán. Mintha tegnap történt +volna. S elfut most előle, megfoghatatlanúl, annak az órának a tündéri +képe s belevész egy messze sötét pusztaságba. + +[Illustration] + +Mikor legelőször látta Valentine-t. + +Az egy szépséges szép áprilisi délután volt. + +Olyan meleg lett már az idén április elején, mint máskor májusban. Az +utca teli volt ibolyával, kankalinnal. Az egész város ablakai +mosolyogtak az örömtől. A fákon mindenütt, mindenütt kifele csavarodtak +a zöld levelek a bronz rügyekből. És a ligetben és a szigeten és a +Városmajorban nem birtak a verebek a jókedvükkel és a cinkék egész nap +lázasan szomszédoltak a gesztenyék, platánok népénél, ujságolni a friss +füvet, a kutyatejet, a margarétát, az ágyásokba kiültetett árvácskát, a +tornácokra kiakasztott kalickát. A budai lejtőkre mintha csudára zöld hó +hullott volna. A Dunapartok olyan ünnepien tündököltek, mintha minden +reggel husvétvasárnapra virradnának. És az idegen hajók olyan édesen +dudáltak, mintha nem lenne nagyobb boldogság a földön, azaz a vizen, +mint a Lánchíd alatt átbújni. + +György azon a délután ott talált jönni a kis kétüléses kocsiján a +Margithídon, Budáról Pest felé. Katonaszekerek haladtak előtte. +Hátradűlt az ülésen és nagy türelemmel játszadozott a kormánnyal. +Fölnézegetett a csengető villamosvezetőkre s a nevetgélő fiatal népet +nézegette a híd járdáján és el-elpillantott a gyémántosan csillanó +Dunára. A Margitsziget kis hídján egy karcsú szőke lány jött fel, három +fiúval. A napsugár fényesebben tükröződött ezen a síma szőke hajon, mint +odalent a víz szinén. A szépséges szőke leány tenniszre volt öltözve. A +kurta szőke hajat átölelte egy fehér szalag. A Margithíd pallóján fiúsan +kezet fogott a gavallérjaival a leány és vidáman átszökellt a másik +oldalra, a villamosmegállóhoz. Éppen a György autója előtt osont el, még +rá is talált pillantani, kedves konfidenciával, mintha azt mondaná: +remélem, nem fog elgázolni, barátom? György keze pillanatra elengedte a +kormányt. Óh, ki ez, ez a tünemény? Utána fordult. A szőke leánynak a +gyönge széltől, vagy csak a sietéstől lebbent egyet a fehér szoknyája s +a nyakában az a könnyű kockás selyem sál. Mintha a tavasz divatos +tündére jelent volna meg a Földön, éppen ebben a szent percben és éppen +Pesten, a Margithídon. György hátra forgatta a fejét, mert a kocsija már +előrébb jutott. Mondhatatlan édes és fájdalmas nyilallás járt a szivében +és a fejét elfogta valami zengő szédület. Mintha ott járna egy diákkori +tavaszi napon Debrecenben, a Piac-utcán és ott nézne az ideálja után, a +legszebb és legbüszkébb szőke urikisasszony után, akit nem ismer, akinek +bemutatkozni soha reménye se lehet a szegény cétuslakó kollégiumi +gyereknek. Az az imádatos szőke teremtés jelent meg most a szeme előtt, +az a soha nem felejtett titkos, tilalmas első ideál. Ő az, az a +szőkeség, ezek az égkék szemek, ez a kápráztató mosoly, ez a lengedező +könnyűség. Most felszáll a villamosra, az első perronra. Budára megy. +Mint aki álmában cselekszik, úgy nem latolgatott és nem habozott György, +hirtelen kitért a sorból és visszafordította Budának a gépet a híd +közepén. (Amiért különben ott rögtön fel is írták.) A György kocsija +utána eredt annak a 4-es villamosnak. Istenem, a boldogság ragyogó fehér +pillangóját elfogni, még egyszer el nem engedni! + +[Illustration] + +A Fogaskerekűnél szállott le a szőke tündér, aki Györgyöt ilyen +bűverővel maga után parancsolta. Már borult a tavaszi délután, a tündér +jobban a nyaka köré csavarta a sálját és sietett, fel a Trombitás-útra. +György kocsija lassan követte. A tündér benyitott egy vadonatúj tömzsi +villa kapuján és suhant a fiatal fácskák közt a keramitos töltésen +fölfelé. Megneszelhette, hogy az az autó megáll a házuk előtt. +Visszafordította a fejecskéjét. György nem tudott, nem is akart a +karjának parancsolni, mely fellendült a kormányról, hogy rajongó +üdvözletet adjon a bűbájos jelenségnek. + +Az a szőke tündér összehúzta picit a szemét, aztán pajtásosan odaintett +a kezével a lépcsőről. Hiszen ez csak egy ismerős fiú lehet. + +És György, amint megint megfordult a kocsijával és leszáguldott a +Retek-utcába, úgy megnyomta a tülköt, hogy az majd kirepedt. Harci +riadót trombitált, a hódítást, a diadalt kürtölte széjjel a világra! + +Másnap déli tizenkét órakor György megállott ott az előtt a villa előtt, +a Trombitás-út elején. A kapu előtt még egy autó állott, egy testes, +vadonatúj amerikai kocsi. + +György becsengetett az előszoba-ajtón. Fekete sacco, szürke nadrág volt +rajta. + +– Ennek a háznak az urával kívánok beszélni. + +– Kit jelenthetek kérem őméltóságának? + +– Békász György, gépészmérnök. + +Az inas egy kis perc mulva kijött: + +– Méltóztassék a hallban helyet foglalni. + +Ebben a hallban az egyik fal tövében egy szép barok levelesláda, meg a +falon az a két régi Marastoni-arckép; egy mosolygó hajú, karpereces dáma +meg egy nagy, fekete selyemcsokros, ábrándos gavallér képviselik a +családi hagyományokat, különben az óriás bronz függőlámpa, meg a széles +gázkandalló, meg a sűrűn lécezett vitrin, meg az alacsony ében asztal, a +súlyos oroszlánfejes karszékekkel (amit mind együtt olyan kényelmes a +Chippendale nevével födözni) a legmodernebb, sőt a legmaibb hangulatot +adják. A romantikus, szelíd két arcképpel szemben, a másik falon már +egynéhány expresszionista vászon heveskedik, a kandalló felett pedig egy +hatalmas, repedezett sötét festmény uralkodik; jóformán csak a szürke +szakáll meg a fekete kereszt látszik a vászon szent eseményéből. Ezt a +klasszikus festményt különben egy főhadnagy hozta volt az olasz frontról +Pestre. Lehet a vászon alatt akármelyik olasz mestert emlegetni, azok +nem szoktak a sírjukban csuklani. + +György izgatottságában felnyitott az aranyhálós asztalon egy antik +könyvfedelet, amelynek a sarkán Racine neve ragyogott. Gerbeaud-cukorka +volt benne, nem színdarab. Mert nem is könyv volt az, hanem bonbonos +skatulya. Mily kellemes csalódás. + +György leült. Nézett a nagy ablakon át a boldog tavaszi égbe. + +A harmadik szobában még az aktákat nyitogatta dr. Poóy Pál nyug. +miniszteri és aktív kormányfőtanácsos úr őméltósága, a Poóy Pál +Kereskedelmi R. T. vezérigazgatója. Egy-két gépírásos árkust be kell +most vinni magával arra a kis konferenciára a Nádor-utcai bankba. Ott +állott az íróasztal előtt a gyönyörű kék füstöt ontó La Coronaval a +szájában, a ragyogó monoklival a jobbszemén, elegánsan, üdén, +tükörsímára borotvált rózsaszín arccal és fényesre pomádézott és +lekefélt őszes hajával, meggyúrva a főváros legjelesebb masszőrjétől. Ma +kicsit későn kelt, mert hajnalban került haza egy vidám kis +férfivacsoráról. Az íróasztalon vár felnyitva a puha, könnyű +disznóbőr-táska, amelyről fantaziálhatnak a szegény laikus halandók a +járdán, hogy miféle országos érdekek szoronghatnak benne, mikor a belügy +meg a pénzügy előtt lelép az autóról az államtitkárszerű délceg úr és +gondolataiba merülve siet be a főkapun, észre se véve a portás stramm +tiszteletadását. Ezt a táskát most hat esztendeje vette a Gizella-téren +a Kereskedelemügyi közkedvelt vidám Palyája, akinek a kollégái az összes +emeleteken igen elszontyolodtak, mikor egy szép reggel bejelentette azt +az elhatározását, hogy nyugalomba fog vonulni. Igen, azóta mozog ennyit +Poóy Palya Pesten és Budán, mióta nyugalomban van. Azok közül a modern +magyarok közül való Poóy Palya is, akik táskát ragadtak, mikor minden +elveszett és felkaptak a konjunktúra szélsebes omnibuszára. Mondjuk +egyszerűbben: arra a villamosra, amelyik a Szabadság-tér felé szaladgál. +Ha valaha valami Baross Gábor-féle komolyság rádöröghetett volna is a +bájos Palyára, hogy a körmét reszeli az íróasztal mellett és jóízű róka- +vagy szoknyavadász históriákkal mulattatja az osztályt, 1920-ban bizony +a legnagyobb szigor is csak kalapot emelt volna neki, látva hogy fut +reggeltől estig avval a táskával a villamoson, a tőzsdelépcsőn, és +később a konflison, azután meg a kistaxin. És hogy repked a bankok +liftjein. És hogy nyargal a minisztériumba kora délelőtt, háromba is +egymásután. Palya dolgozott, de legalább három fejre valót. Megtanult +tőzsdenyelven, banknyelven, concern-nyelven. Arbitrázshoz, fedezethez, +prolongációhoz úgy ért, akár a Rotschildok. Zürichet jobban ismeri, mint +aki ott született. A kisujjában vannak az összes határidők. Tudja, mi a +textil és mi a benzol és mi a traktor. És tudja, mi a kávé, mi a +repceolaj és mi a sertés és mi a ló. (Mert az nagyon kezdetleges kis +tudomány, amit mi a Természetrajzban tanultunk.) Igen, Palya sokat +tanult és erősen tevékenykedett. Palyát mindenütt szeretik. Mindenki +megtesz neki mindent, minden hivatal és minden fórum. Az emberhez is +értett Palya, úgy mint a textilhez vagy a zlotyhoz. A Hungária-klubban +éppen úgy otthon van, mint az Országos Kaszinóban. Ezt a friss +Trombitás-úti villát dollárértékben vette most harmadéve egy elbukott +tőzsdehőstől. Hallották ugyebár azt a közmondást, amelyik azt mondja: +tud az valamit, aki élni tud. Bíz ezen egy kicsit elmerenghet az ember. +Poóy Palya például tud élni. Két szép gyermeket nevel, a gondtalanság +füstöl a kéményén, szegény nyelvtanárnak, korrepetáló diáknak, +kertésznek, kárpitosnak, cigarett-ügynöknek, piktornak ad kenyeret, +keresetet. (Most festeti a portréját.) Mindenkit elragad a +kedvességével, a jókedvével. Nem felejtkezik el a régi kedves +pajtásairól. Segít, ahol csak lehet. Öröm és áldás Palya mindenki +számára, akinek csak dolga van vele. Ötven esztendős mult, de csak +egypár perccel. Soha ilyen fiatalnak nem érezte magát. Ha így halad, azt +mondja, hetven esztendős korában a legvidámabb tacskó lesz. Az elmúlásra +nézve pedig szent meggyőződése, hogy úgyis kitalálnak valamit, mire neki +is meg kellene halni. + +[Illustration] + +Poóy Palya őméltósága magához vette a táskáját, (persze nem várt addig, +míg ez a hosszadalmas ismertetés íródott felőle) s kisietett a hallba, +ahol a bejelentett úriember várakozott. Valami ötletet hoz. Vagy +protekcióért bátorkodik hozzá. + +György felállott és elébe lépett a ház urának. + +Palya barátságosan rámosolygott a látogatóra: + +– Mivel szolgálhatnék önnek? + +György némi remegéssel kezdte, de mindegyik szavával biztosabb lett a +hangja: + +– Méltóságos uram, tegnap délután megcsodáltam az ön gyönyörű leányát – +és… feleségül szeretném venni. + +Palya hirtelen hátrább lépett. Megnézte a vendégnek a haját, a +nyakkendőjét, a cipőit. György bátran és figyelmesen nézett a Poóy Palya +csodálkozó szemébe. Bolondnak ne tartsa valahogy őméltósága. + +– Ez nagyon kedves, mindenesetre, – Palya már nyugodtan mosolygott, – +dehát kicsoda maga tulajdonképpen? + +– Békász György a nevem, méltóságos uram. Mérnökember vagyok. A korom +harmincnégy esztendő, református hiten vagyok. Egy hete jöttem meg +Szumatra szigetéről, ahol a holland kormány megbízásából dolgoztam nyolc +esztendőn keresztül. + +– Hogy került ki abba a messze világba, kérem? + +– Úgy kerültem oda, méltóságos uram, hogy nem akartam itthon lezülleni. +Volt egy kedves osztrák kollégám, akivel az olasz fronton együtt +rajzoltunk térképet, az az összeomlás után beajánltatta magát a bécsi +holland követséghez és kivándorolt Hollandiába, illetve lement a +szigetekre utat építeni, vasutat húzni, hidat verni. Levelezésben +állottunk egymással. Egy szép nap arról értesít, hogy megcsinálta az +utamat, mehetek én is, ha kedvem van, dolgozhatom, boldogulhatok. Öt nap +mulva Hágában voltam és öt hét mulva már ott állott a _bungalóm_ az ezer +szigetek csodálatos földjén. A szerződésem, amelyet a holland kormány +adott, most lejárt. Hazajöttem, az édesanyámat meglátogatni, körülnézni +egy kicsit itthon. Hollandia megújítja a szerződésemet, még pedig +tetemesen több javadalmazással. Meglátom, hogy visszamegyek-e, vagy +pedig itthon fogok elkezdeni valamit. Van egy kis tőkém is, méltóságos +uram, amit könnyen félretehettem nyolc esztendő alatt. + +Ez már aztán ideálisan a Palya nyelvén hangzott. + +– Mennyi az a pénz, kedves barátom? + +– Vagy hatvanezer holland forint, méltóságos uram. + +– Úgy. Üljön le kérem, foglaljon helyet. És hát például mivel +foglalkoznék Magyarországon? Van valami programmja? + +– Nem tudnám még világosan meghatározni, méltóságos uram, mihez fogok +itthon nyúlni. Odakint a dzsangelekben igen sok olyan termény van, +aminek ezen a földön nagy hasznát vehetnénk és kvázi ingyen juthatnánk +hozzájuk, páfrányhoz, nádhoz, iszalagokhoz, amelyek ipari és +mezőgazdasági téren egyformán felhasználhatók, azután például gondoltam, +hogy orchidea-gumókat lehetne hazatelepíteni, meghonosítani, +keresztezni, továbbfejleszteni, úgy mint Hollandiában és Németországban. +Azon is töröm a fejem, hogy lehetne ennek az áldott magyar földnek a +borából, a gyümölcseiből és a gyümölcsízeiből exportot teremteni oda a +szigetvilágba, ahol erősen halad a kultúra s évről-évre rohamosan +gyarapodik a városi lakosság. + +– Úgy, export. Import és export. Nagyon érdekes, kedves barátom, nagyon +szimpatikus théma. Magam is konyítok az efféléhez. Szivart vagy +cigarettet parancsol, öcsémuram? Tessék. + +– Csak egy cigarettet. Köszönöm. + +Palya vígan rántott gyufát a vendégének és lopva gyönyörködött a +határozott vonásaiban, az egészséges, kellemes barna képében. Az én +emberem vagy, gondolta magában. + +– Hát aztán, kedves öcsém, mik is azok az ide szállítható gyarmati +cikkek, mégegyszer? + +És Palya szakértő képpel bólogatott a György szélesedő magyarázatára, +kókuszdió-csemegéről és tetőfedni való nádról, és a papirgyártásra +alkalmas páfrányfélékről, iszalagokról. + +– Papir, papir, nagyon érdekes. Magyarországnak nincs papirosa. Majd +beszélünk erről és mindenféléről eleget. Hát most méltóztassál egy +percet várni, kedves pajtás, hírt adok a feleségemnek, meg a lányomnak. + +Indult, visszafordult az ajtóból mosolyogva: + +– Mondhatom, engem már meghódítottál, édes fiam. + +Egynéhány perc mulva kijött Palya, a karján hozva a feleségét meg a +tegnapi szőke tündért: + +– Gyerekek, hadd mutassam be nektek Békász György urat. A lányomat +Valentine-nek hívják. + +– Jé, – azt mondja a tündér, miután barátságosan lekezeltek Györgygyel, +– hát maga az, akinek tegnap olyan ártatlanul visszaintegettem? + +Végignézte Györgyöt, kicsit elpirult és elnevette magát: + +– Jaj de muris! + +György nem igen értette, mi az a „muris“, de nagyon boldog volt, hogy le +nem harapták az orrát. + +Egy hét mulva már vőlegényszámba ment a Palya házánál és egy hónap mulva +megtartották az esküvőt. A diszpenzációt huszonnégy óra alatt +megszerezte Palya a fiataloknak. Az nem is volt feladat egy Poóy +Palyának. + +Eddig volt, mese volt… + +Györgynek mosoly játszadozott az ajkán, amint fölemelte a fejét és +elnézte pár percig a szódavizes targoncával futó rongyos gyerekeket, meg +a sebesen guruló apró szemeteskocsikat. A Merceria felől tódultak a +térre a vasárnapi népek. Egy tagbaszakadt angol hölgy is feltünt a +templom előtt, a Baedekert lapozgatva. + +György lepillantott a kezeire. Már vagy öt perce forgatja az ujján +öntudatlanul a karikagyűrűt. + +Szent isten, mit fog most majd mondani az édesanyjának, annak a szent +asszonynak, aki Zsindelyesen lakik a háromablakos vén zöld házban. Akit +olyan meghatottan néztek a templomban, a violaszín ünneplőjében, amint +hangosan sírt az örömtől, a büszkeségtől… + +Meg ez a gyűrű, hát evvel most mi történjen? Vissza kell küldeni, +alighanem azonnal. Györgynek semmi praxisa nem volt az efféle eljárások +körül. Most fog legelőször elválni életében. No, majd egy pár nap mulva, +Pesten. Még itt kell egy kicsit maradnia, míg a rendőrségen letárgyalják +az ügyét. + +Ez a gyűrű, ejnye, hogy ez nem akar az ujjáról lejönni. + + + +Hat órakor ül össze a poker-parthie. Háromszor egy héten. Már mint itt a +Poóy Palya-féle villa dohányzójában. Egy pohárka likőr, egy kis friss +pletyka (az urak ajkáról többnyire) s Palyáné már önti ki a zöld +asztalra a zsötonokat: + +[Illustration] + +– Hát, gyerekek, nézzünk utána a kenyérkeresetnek! – felkiáltással. + +Palyáné őméltósága az az üde, kellemes, eleven mama, akinek a jelenlévő +Blézinek nevezett gavallér azzal bókolt egyszer, hogy más keresztnevet +kreáljon magának, mert így egyáltalában nem lehet a két Valit egymástól +megkülönböztetni. Tudniillik a mama, mint a ház vendégei kedélyesen +eldöntötték, a leányától örökölte a nevét, a szépségét, a karcsuságát, a +mosolygó ifjuságát. Ők Palyával annakidején a badeni tenniszversenyen +találkoztak, ahol is a páros döntőben Fräulein Valentine von Hertrich, a +Hofrat von Hertrich leánya került szembe Poóy Palya címzetes min. +fogalmazó urral, aki Badenben a magyar színekért állott ki a sikra, +illetőleg a groundra. Szembeállottak egy szett-re azon a badeni groundon +és aztán átléptek karonfogva az élet síma, szabályos, napsütött +groundjára. Ma, huszonegy esztendős házasság után, még mindig pompásan +érzik magukat egymással, bár egymás nélkül is pompásan érzik magukat. +Bécs szőke virága, Palyáné is mindig vidám volt és mindig kedves volt +akárcsak Palya, egy csapásra meghódította az I. és II. kerület úri +társaságát. Három esztendő alatt a bécsi asszonyka úgy beszélt magyarul, +hogy forradalomba kergethette volna valami feminista gyűlésen az +elnyomott budai fehérnépet. Ilyen ambiciói persze nem voltak Palyánénak. +Viszont ambiciója volt mennél többet eltanulni a szép magyar nótákból, a +Palya társaságában, aki híres volt arról, hogy minden nótát folytatni +tudott, amelyet elkezdett valaki, meg arról, hogy Berkes Bélának csak rá +kell nézni Poóy Palyára s Palyának csak rá kell nézni Bélára s Béla már +tudja, hogy ebben a szent percben miféle nóta lett esedékes. Palyánét a +Mac-beli tennisz érdekelte, meg a galamblövészet, meg az Opera, +különösen gála-estéken és sohasem hiányzott a tribünről a Concoursokon, +ahol a magyar lótenyésztésért és a magyar lovaglásért oly forrón +lehetett lelkesedni. A zongorázást a háború végén fölcserélte a +pingponggal, ez a háziművészet jobban megfelelt a temperamentumának. És +a divatnak is, természetesen. És már kezdő asszony korában erős +pokerista volt a szép Palyáné. + +Négy esztendeje, mióta feljöttek a Bors-utcából ide a Trombitás-útra, +igen keresett lett a Palyáék poker-asztala a fővárosban. Ma mindössze +négyen ülnek le játszani a háziasszonnyal együtt, az ötödik tudniillik, +egy gömbölyded fiatalember, csak gíbici minőségben foglal helyet az +asztal egyik szögleténél. Egy féltucat ilyen zsengébbkorú gavallér be +volt osztva, kettőnkint, a Palyáné pokorjeire, de most ezalatt a pár hét +alatt elmaradoztak a fiúk, talán a szapora kártyaveszteség miatt (ma +bizony azokból a gyönge zsebpénzekből, meg a még gyöngébb fizetésekből +nem igen lehet rugdalózni) s talán amiatt a veszteség miatt is, ami +Valentine távozásával érte a lelkes fiatal hadat. Ifjabb Vali volt az a +csáb, amely a fiúkat ide vonzotta a poker veszedelmei közé. Mind +szerelmesek voltak kicsit Valentine-be. Valentine itt-ott egy percre +valami hangulatot érzett, ha diskurált valamelyikkel, de nem igen volt +meghatva a fiúk olvadó pislantásaitól, tán sohasem tudott volna +választani ezek közt az egyformán kedves gyerekek közt, akiket alapjában +véve nem tudott komolyan venni, aminthogy esze ágában sem volt sietni a +férjhezmenéssel. + +Nézzék, már folyik is javában a csata: éppen most huzza maga felé Kokó +őrnagy a szép fehér kezével a kasszát, azt a csinosan felszaporodott +kék, sárga, piros színekben ragyogó csontcsomót, amelyben az egyes +szinek a huszonötezres, ötvenezres, százezres címleteket képviselik. +Kokó tüntető gyönyörrel csóválja meg a fejét ilyenkor, míg a +zsötonhalmocskát maga felé kanyarítja s a szája sarkában rezgő cigarett +mellett szinte áhítattal ismétli ezt az állítása szerint eredeti +Kokó-féle aforizmát: + +– Nincs nagyobb öröm, mint szép asszonyoktól a pénzt elnyerni. + +Ott ül a ház úrnője mellett. Aranyos, kedves fiú a Kokó, azzal a +minimumra csökkentett két bajuszkával, amelyek úgy hatnak, mintha csak +egy-egy sötét szalmiák-cukorkát nyomott volna az orra alá, tán hogy +azzal is jobban felderítse ezt a keserves, bús világot. A saccoja +szabása, a biztos izlésű nyakkendője s a harisnyája, mind hódító +cáfolata annak az ócska szájhagyománynak, hogy a katonatisztek nem +tudnak öltözködni. Kokónk, az uniformist letévén, a maga részéről nem +irattáskát csapott a hóna alá, nem, ő, mint a szépasszonyok kedvence, +figyelmesen és gyöngéd gráciával vette át a retikülöket, Ritzben és +Admirálban s hűségesen az ölében őrizte, míg a bájos tulajdonosnő vissza +nem tért az asztalhoz a parkettről. Különben Kokó maga is sűrűn pattan +fel a székről a szórakozás órái alatt, ami mindig csak öröm az egész +publikumnak, lévén Kokó őrnagy egyike a legemlegetettebb +charlestonistáknak. Persze befészkelte magát a Palya házánál, fényesen +mulattatja az asszonynépet és mindig ráér színházba, moziba, versenyre +kísérni Palyánét akár a gyerekekkel, akár a gyerekek nélkül, s ezzel a +nemes odaadásával erre az egész életre elbájolta a jó Palyát, aki bizony +a fontosnál fontosabb teendők közt nem mindig szakíthat időt az efféle +szende kis időtöltésre. Azok körül a fontos teendők körül pedig Palya +roppant használhatta a hű Kokót, mint afféle amatőr titkárt. El nem +mulasztotta megtanácskozni a jóeszű Kokóval az összes ügyleteket, +üzleteket, minden lépést és minden sor gépírást. Áldás a Palya házában +ez a Kokó, aminthogy áldás az ő üdesége s gondtalan arca köztünk ebben a +kedvetlen életben. + +[Illustration] + +Az a dáma, aki Kokó mellett jobbkéz felől, a háziasszonnyal szemben +gusztálja a nagy teknőckeretes pápaszemen az öt kártyát, egyetlen +pokerről sem késett még el Palyáéknál. Scholtz Terka méltóságos asszony, +a Palyáné legrégibb és legegyetlenebb barátnője. Valamicskével kevésbbé +fiatal, mint Palyáné, de roppant előkelő megjelenés, hosszú, mint a +koronaőrök; a Váci-utcán nem tudom kinek van még ilyen tökéletes finom +járása, s ha beülnek a Gerbeaud piros termébe délután s ha Terka +körülnéz szórakozottan a lorgnonnal a szeme előtt, grófnőnek hiszik, +akik nem ismerik, az érdekes arcú dámát és a vídáman csevegő szép szőke +asszonyt, aki mellette ül, őt is föltétlenül az arisztokrácia közé +sodorják. Gyermekkel nem áldotta meg az Isten; Terkának minden +boldogsága s minden szerelme az öltözködés meg a poker. A francia +kártyához is úgy ért, mint a francia selymekhez, meg a francia +parfumhöz. És mert oly brilliánsul játszik, megköveteli a szerencsétől, +hogy az szüntelenül a szolgálatára legyen. A legkomolyabb kétségbeesés +fogja el a fölényes Terkát, ha a parthie alatt veszteségbe kezd gurulni +s talán örökre hátat fordítana a háznak, ha csak egyszer is rá kellene +fizetnie a mulatságra a leszámolásnál. De Palyáné nem akarja őt +elveszíteni s még az őrnagy is úgy irányítja a forgandó szerencsét, a +legdiszkrétebb tapintattal persze, hogy a drága Terka okvetlenül egy-két +milliócskával gazdagabban térjen haza. De hát nem is fáj egy morzsát sem +a veszteség ennél az asztalnál senkinek, sem a pazar jószívű Palyánénak, +sem Blézinek például, az izgatott Terka másik szomszédjának, a +bohémkedélyű, jóképű, monoklis Blézinek, akinek virágzó kis bankirodája +van egy Dorottya-utcai emeleten. + +A bankászat egész comme il faut ma már a társaság előtt, pláne mióta +egypár példány az arisztokrata ifjúságból, mégpedig a leghatásosabb +nevek viselői, bevonultak a nagyobb szabású elnökök és alelnökök mellé +tolmácsi, titkári meg egyéb reprezentáns minőségben. Blézi különben is +úgy veheti, hogy a Palyáné poker-asztalán abból a pénzből hagy itt egy +bizonyos százalékot, amit a Palyával való pajtási viszony hozott neki. +Palyi lendítette föl a Blézink kisded bankját a gavalléros +támogatásával. Átutalgatott neki kisebb bizniszeket, amilyenekből ő maga +már kinőtt és amellett Blézi mindig „benne van“ egy kicsit a Palya saját +akcióiban. + +A Blézi szerencséiben pedig „benne van“ ez a bájos harmincéves csecsemő. +Dundi, aki ragyogó fehér vajalmaképével és mennyeien ártatlan kék +szemeivel boldogan mosolyog mindenkire, akár az a bölcsőben fekvő +angyali korosztály. Tündérit kellett volna mondanom inkább, a Dundi +stílusában, aki női szépségről, a Simon Arzt-féle cigarettekről, a +rádióról, a Bánk bánról és a mennydörgésről egyformán azt szokta +megállapítani, hogy: _tündéri!_ Azaz nem ennyire símán, mert hebegett és +a szót a feje rezgetésével és a szeme sűrű pillogásával adta ki, +rendesen megduplázva az első szótagot. Például: tü-tündéri. S még az a +burleszk mellékzöngéje volt a Dundi dadogásának, hogy a szó elé mindig +dadogott egy mássalhangzót, és pedig nem azt a mássalhangzót, amelyikkel +az az előirányzott szó kezdődött. Így beszélt: Zö-zö-zö me-menjünk a +Bristolba. Vagy azt kérdezte az embertől: tö-tö-tö vovoltál az ügetőn? +Ezeknek az előrebocsátott idegen mássalhangzóknak semmi rendje, logikája +nem volt, úgy hogy sokszor hirtelen kis fogadásokat kötöttek a +társaságban, hogy a mö-mö-mö vagy a pö-pö-pö után milyen mássalhangzóval +fog a szó kezdődni, amelyiket Dundi ki akar hozni. Hála Isten, ez a +súlyos nyelvhiba nem ártott a Dundi előmenetelének, mert egy csapásra +cégjegyző lett a Blézi bankjában, mikor ő is a banktudományra adta azt a +naiv babafejét. A komittensek is csókolnivalónak tartották a Dundi +beszédét. Hát nem szép, csakugyan, hogy valakinek minden szaván olyan +kitünően lehet mulatni? + +[Illustration] + +Dundi, mondom, nem vett aktív részt a játékban. Olyan jó gyerek volt, +hogy egy kukoricaszemet se tudott volna a barátaitól elnyerni. Ide +ragadt a pokerasztalhoz, nem annyira a kibici jutalék kedvéért, amit +Blézi leadott neki, valahányszor nyerni talált, nem, inkább a kisebbik +Vali miatt, hogy mennél többször és mennél tovább láthassa, bámulhassa +azokkal a szende kék szemekkel. Dundi is hordott a pokerhez friss +történeteket a mai déli Váci-utcai sétáról, vagy egy tegnap esti +vendégségből, de legtöbbször félig se sikerült elregélnie a cö-cö-cö +tütündéri eseteket, mert a társaság leült a zöld asztalkához s akkor +megszünt minden érdeklődés a külvilág iránt. A szünetekben, mikor +osztották a kártyát, Dundi folytatni kezdte az abbahagyott szerelmi vagy +párbajhistóriát, de egy-két mondata után a társaság belemélyedt a +gusztába s Blézi szeretettel leintette Dundit: + +– Du-dundi, kérlek, most ne beszélj. + +Egy hangulatos alkonyattal Dundi kint állott az emeleti terraszon a +drága kicsi Valival. A kiültetett jácintok felől oly édes, oly bódító +lehelletet hozott a szellő. Dundinak a szívét fölverte egy ismeretlen, +tüzes induló: + +– Lö-lö-lö, – azt mondja, – Valika kérem. + +És a rezgő pillái lecsukódtak. + +– Mi az Dundi? + +– Szö-szö-szö… – ugyebár sejthető, hogy nem azt fogja mondani, hogy: +szeretem magát Valika. Hiszen esz-szel kezdte. Szegény Dundi nem is azt +mondta, pedig ez egyszer sz-betüvel akarta folytatni. De ki talált a +szeme nyilni s úgy megijedt, hogy csak annyit tudott nyögdicsélni, hogy: +tü-tündéri. + +És ennyiben maradt a Dundi vallomása, mindörökre. + +Már egy órája dúl a poker. Palyáné veszít az első kiosztástól fogva, +mint rendesen, mert ő beugrik minden gyönge _pair_-nek és _deux +pair_-nek, mert nincs lelki ereje a kártyát eldobni: egy percig nem +tudná tétlenül nézni a küzdelmet. Szenved, ahogy jól is esik a játékban +szenvedni, de sohasem haragszik komolyan a pech miatt; félig nevetve +kiált egy _fuj tajkszl!_-t, mikor a kasszát kihúzták és büntetésből +megfricskázza az ügyetlen kártyát. Annál izgatottabb és elkeseredettebb +a szegény Terka, kinek ma megint rossz napja van. Most bukott meg egy +szép couleurrel a Blézi carréja ellenében, miután halálos elszántsággal +nyolcszázezret rölanszirozott. Másodszor kénytelen már Kokótól zsötont +„vásárolni“, egy-egy millió értékben. A poker-pápaszemét megtörli a füst +miatt, amit csaptak s meg nem állja, hogy szabad szemmel irigyen oda ne +hajoljon a Kokó rendberakott zsötoncsomói fölé: + +– Kokó, maga ma megint agyonnyeri magát. + +És erre Kokó lenéz a zsötonjaira és megtörten jelenti ki: + +– Úgy kell nekem, minek játszom! + +Dundi felhasználja a kis derült hangulatot, amit a Kokó bánatos arca +idézett elő s szenzációs szemekkel elkezd egy belészorult históriát: + +– Gö-gö-gö mu-muszáj már előadni a nyö-nyö-nyö Te-tengerre magyar +ci-című zsö-zsö-zsö tü-tündéri történetet. + +De már osztanak és Terka, ki röptében szedi el a kártyáját a Kokó +kezéből, maga is hebegésbe esve, visszautasítja a Dundi támadását: + +– Ha-ha-hallgasson már Dundi. Azért vesztek, mert folyton beszél. + +Aztán játszanak, halk hívásokkal és visszahívásokkal; s közben a néma +pillanatokban erősen hallatszik, amint nagyokat szippantanak a +cigaretteken és amint a székek meg-megreccsennek, a kártyások +önkénytelen feszengésétől. Hárman maradtak ebben a parthieban a +kasszáért küzdeni: Terka, Blézi, meg persze, Palyáné. + +Palyáné diadalmas arccal mutatja a kártyáját: + +– Drilling, három ász, nyertem! + +– Majd legközelebb, drága Vali – Blézi szívbeli sajnálattal teríti le a +_full hand_-et. Két dáma, három tizes. + +– Flush! – Terka ragyogva csap le rájuk, kirakva keményen az asztalra a +carreau kilencest, tizest, fickót, dámát és királyt. – No, csakhogy +egyszer én is húzok egy kasszát! – És olyan édeset lélegzik a kipirult +Terka, hogy majd elfújja maga elől azt a szép piros flusht. És frissen, +boldogan pillant Blézire meg Kokóra, kik egyszerre tolják szívélyesen +Terka elé a kasszát, amely felszaporodott vagy három millióra. + +– Gyerünk gyerekek, ki oszt? – Palyáné mindig ilyen türelmetlenül várja +a friss kártyát. + +– Én, én, rögtön! – Terka még egy tornyocskát emel sürgősen a kék +zsötonokból, aztán lelkendezve keveri meg a kártyacsomagot. De ott marad +a hüvelykújja a csomag tetején, mikor az első három lapot le akarja +Blézinek osztani: + +– Nézd csak… + +Valentine áll a küszöbön. + +Palyáné, nem tudni ijedtében vagy örömében sikoltott-e fel. + +Valentine keze lebbent egyet a társaság felé: + +– Jónapot! + +Palyáné felszökik a székről: + +– Babukám… mi ez? + +Nevetve rázza meg az üde szőke fejét Valentine. + +– Semmi, babu. Hazajöttem! – és vigan szalad az édesanyját megölelni. + +A fiúk a meglepetéstől kissé későn emelkednek föl a helyükből. + +Terka már megrohamozta Valentinet, hátulról és ki akarja szedni a +Palyáné karjaiból: + +– Add ide már, add ide már egy puszira a drága cicuskámat! + +Elengedték egymást egy félpercnyi sírás-nevetés után anya és leánya; +Valentine felszökött a Terka nyakába s átesve a viharos csókokon: + +– Pá, édes Kokó, pá, Blézi, Dunduska! Jaj de örülök! – ragyogva kezel le +a három gavallérral, akik összeütik a sarkukat, mint a huszárok, a +sarkantyúzengést lelkes nevetéssel pótolva. + +[Illustration] + +– Hogy van, hogy van, mö-mö-mö, hát hogy vannak, köszönöm, hát hogy +vagytok, fényesen köszönöm, nohát nagyszerű. + +Palyáné csak most kezd magához térni. + +– És Gyurka?! + +Valentine kedvesen nevet: + +– Otthagytam Velencében. + +Palyáné nem tudja még, mit jelentsen ez. Várakozva nyilnak fel az ajkai. + +– Otthagytam, igen. – És Valentine mint a tanítónő, ha a gyöngébbek +kedvéért valamit jobban meg kell magyarázni, könnyedén hajtja a fejét és +mosolygó szemeit végighordja mindnyájuk arcán. + +– Elválunk. + +Mintha valami készülő tréfát árult volna el, mellyel a barátaikat +akarják mulattatni. + +Odalentről egy autótülök bágyadt búgása hallatszott. + +Valentine fölvetette a fejecskéjét: + +– Hát mit szóltok hozzám? + +Ugy állott előttük, mint egy kis hős, akit meg kell csodálni, meg mint a +primadonna, aki kacéran pillant a tapsért a közönségre, mikor megjelenik +a szinpadon. + +Palyáné lélegzett egyet és aztán ideges kis nevetéssel nézett +Valentine-ről a vendégeire. Kicsit el is pirult. + +Valentine csak mosolygott rájuk kiváncsian, vigan és ártatlanul, mint a +gyerek. (Különben ebben a percben határozottan felnőttnek érezte magát.) + +Terka felkapta a cigarettjét (letette az imént a dohányzóasztalra egy +testes zöldmárvány hamutartó szélére). Nagyot szippantott, valami +tapintatosat és kellemeset akart mondani, de a nyíló ajkain csak a füst +gurigázott elő. Jobb lesz megvárni, míg Palyáné szól egy szót. + +A három gavallér csak nézte Valentine-t kedveskedő halk nevetéssel, +egyik a másikat várta, hogy megszólaljon. Ugylátszik, nem készültek +ebből a tárgyból. Csak Dundi szólalt meg aztán, neki volt a legkönnyebb +helyzete, mert a világon mindenre ráillett az ő egyetlen véleménye, az, +hogy: + +– Gyö-gyö-gyö tü-tündéri. + +Jó pajtások, gyöngéd, szerető szivek ezek itt; az ösztönük talán azt +diktálná, hogy meghökkent arccal, megdöbbent fölkiáltásokkal vegyék +körül a drága fiatal teremtést, és a becézés és a vigasz leggyermekibb +igéivel árasszák el a póruljárt női szívet, mint a tépésekkel a frissen +ütött sebet. Dehát istenem, érdeklődni, hogy hát hogy és miért, mi +történhetett, micsoda halálos sérelem érhette a tizenkétnapos kicsi +hitvest annak az embernek a részéről, akibe első látásra s első hallásra +olyan mélységesen beleszeretett. A szépséges, kényes, fölényes és +felületes kis Poóy Valentine! Nem, ez a téma mégis csak a +legeslegszűkebb családi kört illeti. + +Palyáné visszanyerte a vidám arcát, a kedélyes hangját: + +– Nohát babukám, nem is álmodtuk ezt az örömet. Jól utaztál? + +– Pompásan babukám. Bécsből egy női félszakaszban egyedül jöttem. + +Valentine kivett egy cigarettet a Figarós skatulyából és odahajolt az +égő gyufához, amelyet Kokó már eléje tartott. + +Terka kacagva csapta össze a kezét: + +– De hogy egyszerre megjelentél az ajtóban cicukám! Azt hittem, álmodom. +Hogy hogy föl nem verted ezt a házat az érkezéseddel! Hogy csináltad ezt +cicu? + +Valentine nagyon meg volt magával elégedve: + +– Ugy-e? Meg akartam lepni a társaságot. Már ki is csomagoltattam. És át +is öltöztem, látjátok. Me revoilá! – és knixelt, mint egy kisleány és +gráciával hajtotta mindnyájukhoz a fejét. + +Kokó elbájolva simította végig a Valentine eton-jét: + +– Gyönyörü vagy babuka. Szebb, mint valaha! + +Blézi is örült, hogy már beszédesebb a hangulat: + +– És hogy megfogta a nap, ni gyerekek, mint egy kis aranyszobor! Azt nem +merem észrevenni, hogy meg is hízott a baba… + +Tökéletesen helyreállott a jókedv a dohányzóban. + +Dundi a maga részéről csak odáig jutott, hogy: vö-vö-vö ha-hadd meséljem +el a csö-csö-csö Te-tengerre magyar… tudniillik Terka már nyugtalanul +keverte a kártyát az asztalnál; Palyáné is leült hirtelen, Blézi is a +széke felé gravitált és Kokó a hüvelykujjával kicsit oldalba bökte a +csiklandós Dundit: + +[Illustration] + +– Kérlek Dundi fossz meg bennünket az élvezettől. + +Valentine kacagva tuszkolta Dundit a helyére: + +– Tü-tündéri! Kérlek, csak folytassátok… + +Otthagyta az asztalt, körülszökellt a dohányzóban, megsimogatta +szeretettel a bőrfauteuilök karját, az angol sportképek üvegét, azt a +kis aranyozott bronz táncosnőt, aki ott ágaskodott egy mahagoni +állványon a sorokban. Repesett a szíve, hogy itthon van, a régi, kedves +levegőjében. Kiszaladt, valami one step-et fütyörészve; eszébe jutott +lelátogatni a szakácsnéhoz. Hogy fog örülni a kedves, jó Jozefa, aki +tizenöt éve van a házuknál és úgy imádja Valikát, mint a mennyekből +leszállott angyalt. + +Jozefa persze már hallotta, hogy a Valika hazaérkezett: + +– Jézus Máriám segíts meg! – a nyakába hullott Valentine-nek és +nyögdicsélve csókolta, ahol érte, a haját, a vállát, a karjait. + +– Kezeit csókolom, jaaj, drága cukrocskám! + +A második szobalány, Matyi is berepült a szakácsné szobájába, a kezét +kapkodta, szinte térdre bukott, hogy a könyökét, a ruháját elérje a +csókjaival. + +Valentine felkacagott és megrázta Jozefát: + +– Mit sirsz, te bolond ember te! Nincs nekem semmi bajom. + +Mert a Jozefa szemeiből potyogtak a könnyek és a feje sebesen rezgett a +zokogástól. Ez a Matyi úgy áll ott mellette, összekulcsolt kezekkel és +szepegő szájjal, mintha Isten tudja, micsoda szerencsétlenség történt +volna. + +Valentine alig tudta a két hűséges teremtést a jókedvével +lecsendesíteni. + +– Légy résen! Halló! – és egy harcias sípszó hallatszott a hall felől. + +– Bürü, drága pofikám, halló! – már futott ki Valentine az öccséhez, aki +hatodosztályos gimnazista és elsőosztályú cserkész volt a budai +dzsangelekben. + +Poóy Valentine meg Poóy Bürü cserkészörsvezető kezet ráznak, a +gyerekszivek édes ujjongásával ölelkeznek össze s mint két napsütött +virág ragyognak egymásra. Bürü még sebesen lélegzik a futkosástól; azzal +a kis sárga nyakravaló kendővel, az üde fehér-piros orcáival, kék +porcellán szemeivel, a selymes szőke hajával olyan a feje, mint egy +bájos bakfis leányé. (Igaz, hogy a haja kicsit több, mint a hasonló korú +leányoké.) Bürü körülugrándozta boldogan Valentine-t: + +– Éljen, éljen, csuda dolog, jaj de örülök! + +Valentine mégegyszer belecsimpaszkodott a Bürü nyakába: + +– Hát még én, csakhogy megint látom, édes kicsi farkaskölyköm! + +[Illustration] + +Bürü kivételesen nem sértődött meg a farkaskölyökké való degradáláson. +Repesett a boldogságtól a szive. Mohón kapta meg a Valentine kezét, +amely az elcsúszott kendőt rántotta helyre a nyakán. + +– Hát Gyurka? Hol van? Fent van? + +És már ugrott, hogy felszalad a lépcsőn. A sípot újra kikapta a +zsebéből. + +– Nem, nem Bürü, maradjon. Egyedül jöttem meg. + +Bürü csalódottan ejtette le a sípot a kezéből: + +– És Gyurka? Ő mikor érkezik? + +Valentine elvesztette a biztonságát, amint ezekbe a meglepett +gyerekszemekbe nézett: + +– Mikor? Nem tudom, még nem biztos… majd értesít. + +Nevetve kapta karon Bürüt: + +– No, ne legyen úgy megijedve; jőjjön, még nem is üdvözöltem Ágót. (Ago +von der Siegeshorn urat, a remek Dobermant, akinek külön villája volt, +fából, a ház mögötti kis park szögletében.) + +De Bürünek valahogy nem jól esett a Valentine vidám nevetése. Nem +gondolt valami különöset, csak mintha árnyék szállott volna a +hangulatára. A lépcsőn megállott és zavartan pillantott Valentine-re: + +– Jaj, igaz, nekem már menni is kell… + +– Hova? Hiszen csak most jött haza! + +– Igen, elkéstem, Lolóék várnak… megígértem. Jó munkát! + +És a fonák köszöntés után már futott lefele a házfelügyelőékhez, a +motorbiciklijéért. + +– Bürü, kis bolond! + +Valentine utánacsodálkozott egy picit, aztán megfordult, sietett vissza, +föl a pokerhez. A lépcsőn pillanatra megállott. Még papát se látta. +Vajjon nem fog éppen így meghökkenve ránézni, mint most ez a csacsi +Bürü, az az aranyos, édes édesapa is, akinek a monokliján a boldogság +könnyei csúszkáltak, mikor a nászútra induló gyerekektől búcsúzott? Oh, +olyan vígan ugrom majd a nyakába – gondolta – s egy percig sem engedem, +hogy búsulni találjon! + +Föl se pillantottak az asztaltól, mikor Valentine visszatért a +dohányzóba. Nagyon benne voltak. Kokónak a félarca ki volt dagadva egy +harapás szendvicstől, amelyet a mélységes meggondolásban elfelejtett a +fogai közt összemorzsolni. Odalent dühösen kezdett a Bürü motorja +puffogni. Áruljuk el már, hogy ifj. Poóy Pál ezt a becéző nevet azoknak +a nagyjelentőségű bürűknek köszönheti, melyekről oly szenvedélyesen +regélt farkaskölyök korában, mikor egyszer a nehéz budakalászi terepről +hazaérkezett. + +Valentine odasétált a Terka háta mögé, átölelte a nyakát, adott egy halk +puszit a Terka kimelegedett orcájára s aztán illő némasággal kezdte +figyelni az izgatott dámának a titokzatos haditerv szerint cserélgetett +lapjait. Dundi nem birta már a hallgatást. Felállott, a szemeivel +odakunyerálta Valentine-t a teásasztalkához és boldogan suttogta: + +– A zözözö lelegjobb alkalom a böböbö Tetengerre magyart iii előadni. +Szö szö szö tudniillik… + +És végre szegény Dundi elmesélhette azt a friss csónakhistóriát, amely +persze szerelemmel és rémséges blamázzsal volt egybekötve. Valentine a +második mondattól fogva nem figyelt, egy csésze lehült teát +szürcsölgetett és csak mosolygott kitartóan a Dundi szemébe. Papára +gondolt megint. Milyen jó volna, ha kivételesen hazajönne most, ha +véletlenül korábban abbahagyná azt a bridge-t vagy chemin de fert a +klubban. Nagyon kívánta látni már az édesapját. Érezte, hogy sokkal +nyugodtabb lenne, ha már átesett volna a papával való találkozáson. Mert +egy pár perc óta valami nyugtalanságot érez, affélét, ami túlfűtött +szobában fogja el az embert, vagy amit érzünk, mikor sietni kell +valahova s nem tudjuk, hány az óra. + +Dundi roppant hálás volt azért az ideges kis nevetésért, amivel +Valentine a szenzációs történet csattanóját fogadta. Azonnal másik +pletykát akart elkezdeni, hisz Vali a legjobb publikum, már majdnem két +hete nem hallott semmi pesti szenzációt. De Valentine gyöngéden az +asztalhoz tuszkolta Dundit: + +– Majd máskor, Dunduska, dolgom van. Telefonoznom kell. + +Hirtelen nagyon megkívánta, hogy Mazzinak a hangját hallja. Járay Mazzi +volt Valentinenek aránylag a legjobb barátnője. A tennisz zaja, a sok +tánc, a grammofon, a folytonos társaság közepett valójában csak perceket +töltöttek mindig kettesben, abban a csöndben, amiben két lélek igazán +megismerkedhetik és aztán két leánypajtás nélkülözhetetlenné válik +egymás számára. De most azt érezte Valentine, hogy nagyon-nagyon szereti +Mazzit és végtelen szüksége van rá, hogy egy rokon lénynek megsúgja az +ujságot, amely az életében beállott. Lábujjhegyen futott telefonozni. + +Néhány perc mulva kicsit lehangolva lépett be megint a dohányzóba +Valentine. A Mazziék telefonja nem felelt. Persze, rögtön eszébe jutott +Valentine-nek, hogy Mazzi mesélte, hogy a korai melegre való tekintettel +az idén már május elején lemennek Földvárra. No még ma este írok neki – +gondolta Valentine aztán, s egy könnyű kis sóhaj után megvigasztalódva, +mohón csapott le a játékosokra: + +– Gyerekek, beülök ötödiknek! + +– Bravo, éljen! – Éppen vége lett egy játszmának, Kokó meg Blézi +egyszerre ugrottak székért. Helyet csináltak Valentine-nek Terka meg +Blézi közt. A játék friss tempóban, jókedvűen folytatódott. Csak +Valentine lett egyre halkabb, egyre szórakozottabb. Alapjában véve +sohase mulattatta a kártya, nem is tanulta el kellőképpen a poker +fortélyait; most pláne teljesen „kinn volt“ a játékból, mert Györgynek a +háznál való megjelenése óta felé se nézett a pokernek. Azelőtt is inkább +csak a többiek kedvéért játszott, meg kötelességszerűleg olyankor, mikor +az elfoglalt háziasszonyt kellett helyettesíteni. + +Egy óra mulva, mikor a társaság leszámolt, Valentine mindnyájuknak +tartozott, még a könnyelmű Palyánénak is. Ma túltett az édesanyján a +figyelmetlen és hazárd játékával. Nevetve pattant fel a székéről: + +– Babuka, kérem fizessen helyettem. Csak lirám van… + +Valami ötmillió a differencia. + +Dicséretére legyen mondva a könnyű kezű Palyánénak, hogy nem volt éppen +elragadtatva a Valentine kerekded kis veszteségétől. Akármilyen +gavalléros volt az anyagiak felől való felfogása, hébe-korba érzett +azért az ilyen percekben egy kis becsületes szívfájdalmat ezek miatt a +szétdobált milliócskák miatt, amelyeknek oly komoly, sőt sokszor +végzetes jelentőségük van odakint a világban. Természetesen a +legkedvesebben mosolygott Valentine-re, egy tréfás füttyentéssel +intézvén el az esetet, mintha csak annyit mondott volna: fékomadta, +ugyan belegurultál! + +Hirtelen türelmetlen lett Valentine: + +– Gyerekek, egy kis rendet kell még teremtenem a szobámban. Majd aztán +lejövök, úgyis itt maradnak ugye vacsorára. + +S be se várva míg leszámolnak, kilopódzott a dohányzóból, hogy egy +percre se tarthassák vissza. Könnyebben esett így a lelkének, ha még egy +kicsit elodázhatja ezt az első csevegést az új helyzetben a +jóbarátokkal. Kezdte sejteni, hogy ez nem a legkönnyebb feladat lesz +nekik; se neki magának… + +Pár perc mulva kedves vizit lepte meg Valentine-t, amint ott állott +tétován a halvány rózsaszínfalú leányszobában, az elrendezésre váró +kosztümjei, kalapjai közt. A pici japán selyempincse gurult be az ajtón, +mintha csak a szél fújkált volna befele egy vattacsomót. Most hozták fel +a házfelügyelőéktől, ahová Sipszi néha le szokott ereszkedni, mulattatni +magát. + +– Sipszi! Édes lelkecském! Hogy elfeledkeztem róla! + +És összevissza puszilta s a nyakába szorította a remegő kis állatot. A +Sipszi gyöngeségének sok volt az az öröm, amit az úrnője karjaiban +érzett; úgy nyiszogott, úgy nyögdécselt, mintha rosszul lenne; csuda, +hogy el nem ájult szegényke. + +– Itt vagyok, látod, sohase hagylak el többet, egyetlenegy kicsi +szerelmem! – Valentine a szeme elé emelte a Sipszit, aki az +orrocskájával, a csillogó pici karmaival nyúlkált és kapaszkodott a +Valentine nevető képébe, míg oda nem simulhatott boldogan az orcájához. + +[Illustration] + +– Sírjál Sipszikém, olyan régen nem sírtál már egy picit! – a diványra +hengergette Valentine a kutyust, amelynek specialitása volt, hogy éppen +úgy tudott sírni-ríni, mint a csecsemők. Ezt a tudományt a +házfelügyelőéknél sajátította el, ahol kis baba feküdt a bölcsőben. + +Mikor kimulatta magát a Sipszivel, Valentine felgyujtotta a villanyt, +mert már beesteledett; körülnézett a szobában: ejnye mit is akart… igen, +levelet fog írni Mazzinak, azonnal! Az aranyvirágos kinai levéldoboza +hiányzik az íróasztalkáról. Hol van? Persze, már átvitték azóta Pestre a +Délibáb-utcába, abba az ötszobás villalakásba, melyet még a Valentine +jegyessége alatt kezdtek berendezni Palyáék. + +A kedvenc kis képét, azt a selyemre festett ibolyacsomót, azt is +levették a falról. Ő maga kivánta, hogy azt is vigyék oda. + +A diványról is hiányoznak azok a pufók fodros párnácskái. + +Jaj, a vitrinben sincsenek ott a kedves babái, a ragyogó Tündér Ilonái, +mesebeli princesszei, bolondos Pierette-jei, vézna modern Harlequinjei, +kiknek a hosszú karjait, lábszárait annyit kalimpáltatta kis unalmai +közt… a táncrendek még itt függenek benn a vitrin üvegfalán, a legrégibb +köztük három esztendős, és Valentine úgy érzi, mintha valaki másnak a +nagyon, nagyon régi, elmosódott emlékei volnának ezek… + +Jaj, hát az ott… az éjjeli szekrénykén ott áll egy fotografia. Egy sugár +barna fiú, fehér ruhában, szörnyeteg nagy szalmakalappal a fején, a háta +mögött otromba sátor. Valentine lekapja onnan a képet és gyorsan beteszi +a szekrényke fiókjába. De meglátott ott egy másik fényképet, amelyen egy +farkaskutya kapaszkodik fel egy tüzértiszt vállára, valami barak előtt a +hegyoldalban. Idegesen betolta a fiókot. Rögtön kinyitotta megint, +kimarkolta a képeket (volt ott még három-négy darab) és az íróasztalka +legalsó fiókjába internálta őket. Az alatt a pillanat alatt, míg oda +betekintett, meglátott egy Kodak-fölvételt, amelyen György és ő állanak +mosolyogva a Citadella kopár udvarán. A könyvespolc tetején észrevette a +gyerekkori bársonymedvéjét, az ott figyelte Valentine-t a félrebillent +vaksi fejecskéjével. (Az egyik üvegszemét elvesztette a kalandosabb +esztendők alatt, a Borz-utcában.) Úgy megörült Valentine hirtelen a régi +jó pajtásnak. Megcsókolta, megnyomkodta a mellét; a medvécske valami +beteg nyöszörgéssel felelt, amitől a Sipszi megint sirdogálni kezdett a +divány sarkában és amitől Valentine-nek szíve váratlanul összeszorult az +ébredező drága, vidám kisgyerek-emlékek közepett. A medvét visszatette a +helyére. A feltünő ambicióval síró Sipszinek a szürét is kitette rögtön: +nem akart sírást hallani. S egyszerre oly végtelen rosszul esett ezt a +kifosztott, kihűlt leányszobát látnia. Lecsavarta a villanyt és +odaállott egy ablakba, nézte, bámulta lent a Retek-utca kigyulladt +lámpáit, a dombok felett leskelődő csillagokat, a Hűvösvölgybe futó +villamosokat, autókat. A Városmajor vadgesztenyéi meg voltak terhelve +virággal, idáig hozta egy esti fuvalom azt a könnyű, mézes illatot +róluk. Sportsipkás fiúk és olcsó piroskalapos lányok tünedeztek ott a +fák közt az utakon; egy lámpa közelében valami nyugdíjas bácsi tanyázott +a padon egyedül, az ujságját a lámpa felé tartotta s olyan erőszakosan +nyujtotta a nyakát, hogy olvasni tudjon. Valentine szeme ottragadt +egypár percig azon az öreg emberen. Egyszer csak megmelegedtek a +Valentine szemei s félig öntudatlan azt suttogta: szegény. A fájdalom +cirógatni kezdte a szívét, mint a doktor a beteg gyereknek az +arcocskáját. + +Valentine betette az ablakot. Bántotta a fülét egy gyönge hegedűszó +valamelyik közeli villa felől. A virágillatot is rosszul esett éreznie. +A függönyt is összevonta az ablakon. Irritálták azok a virgonc +csillagok. + +A társaságból, isten tudja miért, aznap senki se maradt ott vacsorára. +Palya se lepte meg a házat avval, hogy vacsorára hazajön. Palyáné, +Valentine és Bürü ültek csak az ebédlői asztalnál. Mikor Bürü +visszavonult a leckéi közé, anya és leánya még vagy félórát maradtak +együtt a vacsora után. A gyerek előtt persze szóba se hozták a nagy +ügyet. Azután Valentine meglehetős nyugalommal mesélte el az +édesanyjának a történteket. Amire aztán Palyáné darabig hallgatagon +küldözte a füstkarikáit a levegőbe. Valentine is megpróbált egy-két +füstkarikát elővarázsolni, de még messze mögötte volt a Palyáné +művészetének. Aztán könnyed kis nevetés közt szólt oda az édesanyjának: + +– Remélem, babukám, csöppet sem ütközöl meg azon a kijelentésemen, hogy +ezek után a legrövidebb úton el fogok ettől az úrtól válni. + +Palyáné szippantott, vállat vont, mosolygott: + +– Babukám, ez a legegyszerűbb dolog a világon. + +Azután mindjárt el is búcsúzott szépen a babukájától: + +– Te is fáradt lehetsz babukám, képzelem. Majd reggel többet +diskurálunk. + +Hanem másnap korán délelőtt jelentkezett Kokó, s elvitte Palyánét a +lovardába. Összebeszéltek volt egy kis kompániával, hogy ellovagolnak ma +Gödöllőre. Valentine még aludt. Nagyon nehezen húnyta le a szemét az +éjszaka. Félt a sötétben, mint valaha kicsi lány korában. Nagyon hamar +elszokott most az egyedülléttől. Kétszer is elsuttogta az estéli +imádságot. És aztán csodálkozva, kicsit ijedten hallgatta a sóhajait, +amelyek elsuhantak az ajkáról, mikor csukva tartotta a szemhéjait és +mozdulatlanul feszült az orcájával a párnára, hogy nyugodtan elaludjon. +Többször rajtacsipte magát, hogy szepegni kezd a szája. Csak mert olyan +nagy csönd van, és mert úgy el van ebben a sötétségben hagyatva. Talán +egy-két könnycsepp is esett a Valentine vánkosára. Az ilyen kis +gyerekeknek a szemükbe szokott a könny jönni, csupa gyöngeségből, +érzékenységből. + +Palya papával délfelé találkozott Valentine. Palya gyöngéden a keblére +szorította a kicsi lányát. Megdicsérte a pompás színéért, érdeklődött a +velencei mulatságai meg az ott talált ismerősök iránt és minden percben +megveregette a Valentine megpirult orcáját és nem győzte ismételni, +mennyire örül, hogy láthatja az ő édes, gyönyörű kis cicáját. Szóval, +tapintatos volt, kedves volt. Valentine minden pillanatban várta, hogy +papa leül vele szépen és elkezdi töviről-hegyire kikérdezni. A vonaton +még a legkínosabb scénákra készült elő; általában drámainak képzelte az +efféle találkozást szülő és gyermeke között. Egy futó percig még azt +érezte Valentine, mikor Palya elköszönt és lement a kocsijához, hogy +talán jobban is esett volna neki, ha papa komolyabb hangulatban kezd el +ma beszélni s ha legalább egy bánatos szentenciát lead a leánya hirtelen +megszakadt boldogságáról, azután ha például a mai programja felől is +érdeklődik. Igaz, hogy Palya nagyon sietett, és csak ezért szorítkozott +arra az egyetlen kis megjegyzésre, mikor indult, hogy: + +– Ejnye hát ezek a mai gyerekek… + +No még jó, hogy ezt is olyan tréfás fejcsóválással mondta s aztán még +egy vidám búcsúcsókot intett a küszöbről. Valentine fellélegzett. Igen +jókedvűnek érezte magát. Semmi felhő nem tolakodott a szabadsága ragyogó +kék egére. + +Istenem, mit is kezdjen ennek a végtelen szabadságnak az első pompás +reggelén? Igaz! Még öltözködés közben kisütötte, hogy a legérdekesebb +lesz most Csocsóval beszélni neki, még pedig ha lehet még délelőtt, úgy +se tudja hirtelen, mit kezdjen az idejével. A legsürgősebb szükségem van +a Csocsóra, igen – gondolta Valentine, – hiszen azt se tudom, hogy +érezzem magam itthon. És hogy kezdjek most az emberek közt viselkedni, +mint elvált vagy válófélben lévő asszony. Oh dehogy, hiszen ő még ott +nem tart. Neki még csak az a helyzete, hogy faképnél hagyta az urát. Jó +lesz egy-kettő átvenni az anyagot Csocsótól, aki kijárta már ezt az +iskolát. + +Csocsó, a Szlovák báróék Csocsója, tavaly vált el az urától, egy +szolnokmegyei birtokostól, hathónapos házasság után. Ez a hat hónap +összeesett azzal az idővel, amely alatt az ura végleg elspekulálta az +ezerötszáz magyar holdját. Maguk Szlovák báróék még Ferenc József +ragyogó korszaka alatt tönkrementek. Palyáné most jobban ápolta mint +valaha a Szlovák-féle barátságot; azt ábrándozta, hogy ez az +összeköttetés jogot ad neki beljebb és feljebb kerülni az arisztokrata +had közé. Csocsó szaporán jött a házukhoz (ő is pokerista volt), +Valentinet az ő nyelvén „őrült édesnek“ találta, de valami behatóan nem +barátkoztak; kicsit más világ volt Csocsó is meg Valentine is. + +Csocsóval szerencséje volt Valentine-nek. Most nyitotta ki a szemét, a +telefon az ágya mellett állott, friss kacagások között jelentette ki, +mennyire tébolyítóan örül a Vali fantasztikus megérkezésének és hát +azonnal fölkel és a legnagyszerűbb lenne kint találkozni az Augusztnál, +ott nincs ilyenkor senki és majd kipakolsz drága fiacskám, szervusz, egy +órán belül ott leszek mint az őrült és hát szervusz, nohát téboly és +szédület! + +Félegykor aztán olyan mámorosan kapta a karjaiba Csocsó Valentine-t, +mintha a drága kis teremtés egyenesen valami tűzvészből menekült volna +meg: + +– Hát hogy vagy, hát mutasd magad, hát fényes, oda vagyok, nem is +képzeled, káprázatos, Valikám, nohát megőrülök, esküszöm! + +Nem volt kis feladat egy szónak a Csocsó ajkán a többinek elébe kerülni. +Legalább száz szóra nyitotta ki Csocsó egyszerre a száját; olyan lázasan +közölt minden semmiséget a világgal, akár a rikkancsok. Mikor Csocsó +első lelkesedése valahogy lecsillapult és leültek a hüvösvölgyi +cukrászat csöndes terraszán, Valentine elmesélte végre a szomjas +szemekkel figyelő Csocsónak az elviharzott szombat-éjszakát a Danieliben +egész odáig, mikor vasárnap reggel behajózta magát a podgyászával egy +gondolába. + +– Bravo, nohát édes, nem is hiszed szívecském, hogy örülök, esküszöm, +fantasztikus! – és áthajolt az asztal fölött, odacuppantott egy +rouge-foltot a Valentine homlokára. Ha a retiküljében véletlenül van +valami rendjel, esküszöm, őrülten feltűzte volna a Valentine keblére. + +– Szóval helyesled édes jó Csocsóm, hogy minden további nélkül +otthagytam a hős férfiút? + +– Ezt a vadállatot? Légy boldog, kérlek, hogy ilyen gyorsan átestél az +ügyön. Tiszta téboly! Az ilyen paraszttól is menekülni kell, mint ahogy +én az én lehervadt gavalléromtól menekültem. Ismered a mondásomat: +szegény embert nem lehet szeretni. Őrület, parasztot sem! Szervusz +mókuci, esküszöm neked! + +[Illustration] + +Mialatt lehajtották azt a pohárka francia konyakot, Valentine megérezte, +hogy elpirult a homloka. Azt a paraszt szót mintha nem is lett volna +szabad hallani néki. A másik pillanatban letiltotta magában azt a +fölösleges kis zavart; azért is, fölényesen kacagott egyet: + +– Apropos! Milyen buta dolog, hogy mindennek dacára Békász Györgyné ül +itt veled szemben Csocsókám. A nevem ezután is Békász Györgyné marad, +nem? + +Picikét meghökkent, mikor ezt a nevet hallotta hangosan, vidáman az +ajkáról elröppenni. + +– Szó sincs róla barátom. Őrület, a te neved ezután az, ami volt +ezelőtt: Poóy Valentine. Ha levelet írok neked, fiacskám, úgy fogom +címezni, hogy Poóy Valentine úrasszonynak. + +– Igen, hiszen ez a helyes. Mi közöm ahhoz a rám kapaszkodott idegen +névhez többé! Lerázom, mint ruca a vizet. + +– No látod, édes picikém. + +– De Csocsóm, hát miért használják annyian az elvált uruknak a nevét? + +– Miért? Gyávaságból, kérlek, majomságból, szamárságból, tiszta téboly! +Fantasztikus, mennyire nincs önérzetük a nőknek. Én visszavittem az első +nap, mint az őrült a Riglerhez a címerem vésetét és rendeltem ötszáz +névjegyet. Én báró Szlovák Csocsó vagyok, igazán nevetséges. + +Valentine mohón leste, hogy megszólalhasson: + +– És mondd, drága Csocsó, mondd csak… – odatette Csocsó elé a kezét, +amelyiken a keskeny karikagyűrűje ragyogott. – Ezzel meg mit csináljak? + +– A jegygyűrűd, öcsikém? Azt szépen otthagyod az ujjadon. Én talán +lehúztam? Eszem ágába se volt, esküszöm. + +És Csocsó is odafektette a maga jegygyűrűs kezét a Valentine keze mellé. +Valentine a jegygyűrű szomszédjára bámult, a középső ujjon egy tündöklő +zöld kőre, az úgy domborodott a Csocsó keze fölött, mint valami kis +teknősbéka. + +– Engedj meg, Csocsóm, hát a gyűrűt miért hordod, mikor belül annak a +neve van, akiről hallani sem akarsz? + +Csocsó kacagva pacskolta meg a Valentine kezét az asztalon: + +– Kicsi szivem, látod, ezért vésik a nevet belül a gyűrűbe, nem pedig +kívül. Az a név el van temetve, marad a cím és a jelleg: az, hogy +asszony vagyok. Fantasztikus, nem akarom, hogy leánynak nézzenek. + +Én ugyan nem hiszem, hogy Csocsó baroneszt olyan könnyen leánynak +nézhetné valaki. Még ma sem, amikor negyvenéves asszonyok is serdülő +leánykáknak öltöznek. Csocsónak a mozgásában, a szemei bátorságában, a +szineiben, a kalapja formáján, a szája festésén, a beszéde regiszterén +ott lappangott az a nüansz, amivel túlzás lesz az elégségesből. Ő nem +akart rikítani, isten ments, de a bravúrt kereste az eleganciában. +Mindössze egy retikülnek az anyagáról, egy ernyőfejről, egy csattnak a +nagyságáról, cipőcsillogásról van szó. S egy vagy két parfumcsöppről, +ugyebár. Mégis azt mondom, Csocsók, akik oly szivből kacagva ragyogtok +tova a bécsi-utcai kirakatok előtt, hogy a legjobban jártok, ha férjes +asszonyoknak néz az ember titeket (akár elváltatok, akár elfelejtettetek +elválni). + +Valentine teli volt izgató kérdésekkel: + +– És aztán, kérlek Csocsóm, hogy kezdi el az ember ezt a válást? +Sejtelmem sincs semmiről. Anyának kell az ügyvédhez menni, vagy papa fog +ebben a dologban eljárni? + +– Nohát őrült édes vagy. Valika. Éppen olyan felnőtt ember vagy, mint +ők; szédület, dajkáltatni akarod magad? Kérlek, elmégy doktor Dúvadhoz, +a legangyalibb rablóvezér, elkisérlek holnap, ha akarod, ő volt az én +ügyvédem is, négy hét alatt elintézte az esetet, a legfényesebben, +tiszta téboly! + +– Nagyszerű, köszönöm, édes Csocsókám, majd szólok neked. Igaz és +mondjad, drágám, hát az hogy lesz: járhatok most már garde nélkül, +egyedül, akármerre? + +– No hallod, fiacskám! Elváltál, szabad vagy mint a madár. + +Éppen ott sipított a fejük felett egy cinke. Valentine utána pillantott +az elnyilalló madárnak. Vajjon ez a szabad madár is elvált? + +Csocsó szigorúan emelte Valentine-ra a mutatóújját: + +– Jóelőre figyelmeztetlek, hogy ne engedj otthon a dolgaidba beleszólni. +Ezt őrülten vésd a fejedbe. Önálló vagy kutyukám. Nekem is rengeteg +bajom volt eleinte a tisztelt szülőkkel, fantasztikus, hova megy, mi +dolga van, hogy mert éjfélig elmaradni, mintha valami gyámoltalan kicsi +bébi volnék, direkt őrület! Még most is agyon macerálnak néha, kérlek. +No nem sokáig, esküszöm, így is úgy is ki fogok menni Párizsba. +Szédület! + +És hátra nyújtózott a Valentine merengő szemei előtt és mind a két +kezével egyszerre csettintett és rajongva rázta meg a fejét: + +– Aaa, kicsi babám, Párizs! Fény, szabadság, élet! Csak élni, élni, +fiam, őrület! + +Aztán mohón könyökölt közelebb Valentine-hez és halk kis nevetéssel, +kedves cinkos pillantással nézett a Valentine szeme közé: + +– Hát remek, hogy hazaszaladtál, Valika. Micsoda guszta kompanyon +leszel, esküszöm, te hiányoztál nekem. Te, szédület, még ma délután +fölhívlak, elviszünk este a Corsoba, valami fényes amerikai képet adnak. +Mozgósítani fogom Buksit is, tudod, hogy oda van érted, szédületes jó +pofa, esküszöm, meghal az örömtől, ha meghallja, hogy ott leszel, +őrülteket fogunk mulatni fiam, nohát fantasztikus! + +Ebben a percben ugyan, őszintén szólva, a leggyöngébb ösztön sem ajánlta +a Valentine szívének ezt a ma esti jólmulatást. Csak hallgatta a Csocsó +tolongó mondatait, kicsit elkábulva; sok is volt mindezt a tanítást +egyszerre befogadni a fejébe. + +És mikor elmentek az Augusztból, alig is merte kinyitni többet a száját, +egy jázminvirágot tépett az Auguszt kapujában, azt nézegette, s forgatta +az ujja közt elfogódottan. És amint Csocsó, heves búcsúvétel után +felpattant a 83-as villamosra, megállott Valentine ott a Retek-utcán és +hirtelen szorongással lesett Pest felé meg a Hűvösvölgy felé. Mintha +valaki megláthatta volna, hogy Csocsóval tárgyalt az Augusztnál. Mintha +félnie kellene. Mintha valami bűne volna. + +Hála isten, az a valaki, aki most elébe toppanhatna s rátámadhatna, +olyan messze-messze van innen a budai Retek-utcától és nincs is +beleszólása többet az ő életébe. + +[Illustration] + +A Hungária előtt, a lépcsőn, egy magas, izmos fiatalember álldogál. Ott +áll szélről a legalsó lépcsőn, a vállával az oda kitett babérfa lombját +érintve. Azok a vendégek szoktak ezen mód a hotel előtt állani, kik a +megrendelt taxira, vagy az odaigérkezett ismerősre várakoznak, vagy azok +a külföldiek, akiknek véletlenül semmi tennivalójuk és nem tudják +hirtelen, hova, merre induljanak ebben a városban, ahol senkijök +sincsen. Szíves olvasó, Neked ebben a barna arcú komoly idegenben +remélem, nem lesz nehéz felismerni azt a Békász Györgyöt, akit a +legpazarabb reggeli világosságban láthattál ott tanyázni magában a +velencei Florian előtt. + +Delet harangoznak Pesten és Budán. Mit vár itt ez az úr a lépcsőn, a +jövő-menő hotelnép mellett, rá se pillantva senkire, makacsul kifelé +nézve a Duna felé? Talán ez a kis májusvégi gyöngyeső tartja vissza, +mely a szeme előtt hulldogál a napfényben, szinte kacagva gyermeteg +örömében? Oh nem, nem úgy ismerjük ezt az urat, mint aki egy ártalmatlan +esőcskétől ne merne az üvegeresz alól elmozdulni s ettől vágna ilyen +keserves, morcos képet a szépséges, üde ragyogás közepett. + +Az este jött meg György a magyar fővárosba, miután Velencében elég +szerencsésen átesett a rendőrséggel való baján. A rendőrbíró mindössze +valami takaros pénzbírsággal sujtotta, gondolván, hogy üdvösebb lesz +evvel is az államot gazdagítani, semmint nyolc napig etetni potyára a +Velencébe rándult pénzes külföldit. De még a szörnyű Tízek tanácsa se +vetette volna talán a kazamatákba a szerelmes fiatal férjet, mert egy +kicsit megbokrosodott a féltékenységtől. + +Alighanem az a felindulás uralkodik még a mi Györgyünkön, amely most +délelőtt erőt vett rajta, idelent a hotel írószobájában, egy +hosszú-hosszú levélnek a sebes írása közben. Batáviába szólt a levél, +Györgynek ahhoz a bizonyos bécsi kamerádjához. Kiöntötte gyulladt +szívének minden fájdalmát az idegen égöv alatt élő rokonlélek előtt. +Elmesélte néki, micsoda sárba zuhant az álmai gyönyörű felhőzetéből. S +hogy keservesen megbánta, hogy hazajött, oh bár el tudta volna felejteni +ott a szelíd kókuszfák közt a virágos ákácokat, mindörökre! Eszedbe ne +jusson ide visszatérni, az isten szerelmére, mein theurer Edmund – azt +írta – Bécs is csak olyan lesz, mint Pest, meg mint az a Velence, meg +Párizs, meg ez az egész megbukott világ, ahol olyan nagy hűhóval folyik +az építés, a szépítés, csak azt az elveszett kis emberszívet nem jut +eszükbe a romok alól kikeresni. Parancsold a sarokba azt a rád-rád +támadó honvágyat és maradj barátom, maradj, ha nem akarod a világban és +a mi isteni származásunkban való hitedet visszahozhatatlanul elveszteni! +Egyébiránt pedig megírta György, hogy hamarosan jelentkezik majd a hágai +minisztériumban az új szerződésért, csak egynémely kis kötelezettségét +kell itthon elintézni. + +Éppen ezeken az elintézni valókon tanácstalankodik most is, a Hungária +kapujában. Legelőször is folyamatba kellene tenni valahogy azt a +válópört. Kiféle arravaló jogászhoz forduljon Pesten, aki mennél +hamarabb lebonyolítsa ezt a kellemetlen ügyet? Nem volt még neki +világéletében ügyvéddel dolga. Teremtő isten, minek is ehhez a privát +esethez ügyvéd, meg bíróság? Beadvány, jegyzőkönyv, ítélet, mindenféle +szívtelen, rideg, indiszkrét papíros, idegen emberek, akik ezt a piruló +témát hangosan és szárazon tárgyalják, mint valami csődeljárást. Kinek +mi köze két szív boldog egyességéhez, vagy boldogtalan szakadásához. +Minek ennek a szétválásnak a legkisebb zajt is ütni? A kemény föld is +hangtalanul tud meghasadni szárazságkor és az ember azt is hallhatja +(azaz hogy nem hallhatja), hogy a hatalmas jégtáblák minden nesz nélkül +válnak ketté a folyón. És aztán mit is hányjon fel ez előtt az ügyvéd +előtt, micsoda okokat, érveket, amelyek a maga részéről is lehetetlenné +teszik a további együttélést? Itt se hűtlenség, se gyermekkel való bűnös +bánásmód, se családi viszálykodás, se valami kiáltó lelki rútság nem +forog fenn, amit a törvény rögtön elismer. A világ szemében annyi lehet +az egész ellentét, hogy a feleség charlestont táncol, a férj pedig +undorodik a charlestontól. Ez a kérdés talán nem is a bíróság elé +tartozik, talán inkább a párizsi nemzetközi tánctanítók egyesületének az +udvarias vezetősége át is hidalhatná ezt a mély szakadékot, egy könnyed +lépéssel, amellyel cserbenhagyja a világra rászabadított charlestont és +vele egy húron pendülő társait. Györgynek a homloka szigorúan +ráncolódott erre a játékos gondolatra. Nemcsak erről van szó, nem. Arról +van szó, hogy két világ került itt össze: a mai lány, meg a tegnapi fiú +világa. Ebből a két világból pedig nem tud egy világ lenni, mint ahogy +például hiába szorítod egymáshoz akármilyen préssel a fát, meg az +üveget, soha nem fog azok közt az adhesio beállani. + +Tétován járt a György nézése kint a korzó sétáló népén. Most, hogy az +esőcske elakadt, hirtelen teli lett fenn a korlátnál meg lenn a +széksorok közt az út publikummal. Mintha mind ez a sok leány, asszony, +fiú, meg kicsípett bácsi innen a dunamenti kis utcákból futott volna +össze egy perc alatt. Oly mohón, oly friss zajjal siettek és forgatták a +fejüket, mintha valami édes, bájos ujság lepte volna meg a világot. +Buchwald néni nyugtalanul cikázott a két széksor közt a kétezeres zöld +szakaszjegyekkel, amelyekkel csak ülni lehet, de sehova nem jut el az +ember. Györgynek a szórakozott szeme megriadt egy beige-harisnyás +bakfistól, aki ott egy széken vakmerő szögben csapta keresztbe a lábát. +György elpirult hirtelen, megérezte. Elkapta a korzóról a szemét s +idegesen megszorította a botot a kezében. Annak a nehéz bambuszbotnak +aligha esett volna rosszul, ha oda lehet hirtelen sújtani valahova. +György e pár percig komoran fixirozta a szemközti fodrász üvegtáblája +alatt azt a díszmagyaros, császárszakállas szőke arszlánt és az nézett +vissza rá szelíden, enyhe kék szemeivel, mintha védené magát, hogy hát +pajtikám, bizony én nem tehetek semmiről. Azután visszafordította György +a fejét a korzóra s mintha csak most fedezné fel ezt az egész déli +divatot Pesten, úgy közibe bámult ennek a fecsegő, kacarászó +csődületnek. Mi van ma, ünnep vagy valami szépségverseny? Ezek a +nagylányocskák, asszonyocskák mint a girl-ök a színpadon, úgy +sétifikálnak fel-alá, úgy mutogatják itt magukat. Minden percben látni, +hogy előkapja valamelyik a kicsi tükrét, beleforgatni a fejét és +rúzsozni, púderozni magát. Nem is hallja az ilyen, amit beszélnek hozzá, +azt se tudja tán, ki lófrál ott az oldalán, hisz ez semmire, senkire a +világon nem gondol, egész nap egyéb gondja sincs, mint maszatolni magát. +Hogy ezt a teint-ellenőrzést, ezt a hiú szépítést ilyen nyiltan űzik, +minden diszkréció s a legkisebb zavar nélkül, valami megfoghatatlan. +Dehát én istenem, mit adjanak ezekre az úrfiakra, akik közül egy se +lepődik meg pillanatra sem az utcai bőrápolástól, óh nem, se csalódás +nem oson át a szemük tükrén, se semmi ünnep, semmi elfogódottság, semmi +regényes, nemes hangulat nem látszik a képükön, nem rezzen a hangjukon, +amint itt az életük édeni ajándékával, a Földünkön két száron suhanó +virággal, az Alkotó mentőötletével, avval a gyöngéd és melegséges és +véghetetlen Csudával társalkodnak: a nővel. Ezeknek az ifjaknak a +költészete, a lelküknek az álma oda van a nyakkendőjükre festve, meg a +kockás és csavaros csíkozatú harisnyájukra. Hogy fel vannak ezek a +nadrágok tűrve, bokán felül, mintha a falu sarában kéne csatakolniok, +ahol nincs palló. A modern harisnyát mutogatják, persze, vagy tán a +lábuk szárát? György borult szemmel mustrálta sorba, akit csak elfogott +a pillantásával; aki véletlenül az arcára nézett ott, észrevehette, hogy +rágja belül energikusan az állkapcsait. Haragudott. Haragudott az +ízetlen nyakkendőkre, a Buffaló-nyelvekre, melyek lefityegtek a fiúk +otromba vörös félcipőin, haragudott a haszontalan knikebokerekre, +melyekben egy pár kis gavallér a korzóra kilötyögött, haragudott +szörnyen arra az ártatlan szál gyufára, amelyiket egy géppel nyírt +bajszú vén gavallér figyelmesen egy hölgy cigarettje elé gyújtott; még +sokkal szörnyebben haragudott, mikor eszébe jutott, hogy ezeknek itt +semmi dolguk, csak a napot lopják, mikor az egész világ fárad és +kínlódik. Hogy lehet az, hogy déli tizenkét órakor egy fontos +nagyvárosban ennyi friss fiatalember ráér sétálni s udvarolni? Kik azok, +akik ezt elnézik, engedélyezik? Rohamos vágy ingerelte a György idegeit: +csak rájuk szeretett volna törni, jó nehéz ostorral és erős +kurjantásokkal valami munkára terelni az egész léha sokadalmat. + +Lám, milyen szívtelenül, milyen tapintatlanul tudja valaki felfogni a mi +drága szép déli korzónkat, ha úgy el találták venni a kedvét a májustól, +Pesttől meg egy kicsit az egész élettől. Nem is pillantott fel egyszer +sem ez a szerencsétlen György a kékséges kék égre, pedig megenyhült +volna tán a kedélye azoktól a gyönge színű rózsa, viola csomóktól, +amelyek a festői korzó fölött merengtek, mintha az angyalok szórták +volna el odafenn a tegnapi virágjaikat. Hanem még csak a Várhegyre se +merte a szemeit emelni. Mintha az a hegy átlátszó lenne s oda lehetne +látni valahova, a távolabb Budára. Nem, arrafelé aztán igazán nem mert +volna tekinteni. + +Egyszer csak a saját nevére ijed fel a mi szegény elmerült barátunk. + +– Békász főhadnagy úr! Alázatos tisztelettel! + +Ez is egy knikebokeres divatfi. Kicsike, vékony alak, a knikebokerben, +mintha az volna az ambíciója, hogy negyedik gimnazistának nézzék. +Györgynek fogalma se volt róla, kihez van szerencséje. A knikeboker +összecsapta a sarkát és a vadrucatollas zöld kalapját a térdéig +lekanyarította a fejéből: + +– Szervusz, ragyogó Gyurikám! + +– Bocsáss meg, kérlek… + +– Nem emlékszel rám? Csete Pipi! Bukovina! + +Á, persze. Csete Pipi. Hirtelen eszébe jutott Györgynek az az ügyes kis +ulánus hadnagy, akit hónapokig látott ott forgolódni Csernovitzban, +valami parancsnokságon. Kezet nyujtott: + +– Igaz, látod. Szervusz. + +Pipi jobbra rántott felsőtesttel, messze kitartott könyökkel lelkesen +rázta a György kezét, alig akarta elengedni. + +– Hát ez ragyogó! Tudod, hogy nem is láttalak kérlek, mióta +leszereltünk? Rögtön rádismertem, ragyogó szemem van, apuskám. + +– Igazán, kedves vagy, nagyon örülök. – Örült is, nem haragudott. Oly +jól esett hirtelen Györgynek valakivel beszélni, barátkozni egy falatot +ebben az elhagyatottságban. Meg is volt hatva, hogy ez a fiú nem +felejtette el, pedig jóformán nem is ismerték egymást, legfeljebb hogy +egypárszor összeütköztek Csernovitzban, ha György bement oda, +szolgálatilag. + +[Illustration] + +Csete Pipi megütögette szeretettel a György karját: + +– Biztos nem is voltál Pesten, apuskám, mert már fölfedeztelek volna. +Vidéken éltél, mi? + +György mosolyogva bólintott: + +– Vidéken barátom. Holland-India vidékein. – És György elmesélte röviden +a kivándorlása történetét Pipinek, aki végig ragyogó! ragyogó! +felkiáltásokkal kísérte s a végin rajongva ölelte meg a György derekát: + +– Ragyogó, kérlek, ragyogó! Hisz akkor tele vagy pénzzel, apuskám! + +Györgyöt meglepte kicsit ez a naiv kitörés. Aztán elkomolyodva nézett +Pipire: + +– Dolgoztam, pajtás, sokat dolgoztam. + +Pipi azalatt fürgén szemrevételezte György öltözetét, meg is csípte a +nadrága szövetét a két ujjával: + +– Ragyogóan elegáns vagy, apuskám. First class! Itt lakol persze, a +Hungáriában? + +– Itt. + +– Ragyogó, én is kérlek tegnapelőtt vonultam be, miután a Bristolból +némi nézeteltérések folytán netten távoztam. És hát most Pesten maradsz +örökre, remélem, apuskám? Ragyogó lesz! + +György nem tudta visszatartani a kikívánkozó vallomást. Hiszen még nem +beszélt egy teremtett lélekkel itthon arról, amivel teli volt a feje meg +a szíve: + +– Nem, kedves barátom. Elárulom neked, hogy nagyon nem jó dolog történt +velem, mióta hazajöttem. + +– Csak nem mentél tönkre, apuskám? + +György fájdalmasan mosolygott: + +– De, körülbelül. Tudniillik meg találtam hirtelen nősülni. És most már +válok is, barátom. Hát csak jobb lesz nekem mennél gyorsabb iramban +visszamenni innen, a világnak a másik végére. + +Pipi sokkal kedvesebb gyerek volt, semhogy az ilyen bús témákat +elmélyítse. György mellére tette a tenyerét (a vállát nem érvén el) és a +legragyogóbb jókedvvel kezdte vígasztalni Györgyöt: + +– Szóval elváltál, apuskám. Ragyogó dolog. Az egész világ elvált, +apuskám. Én is csak azért nem váltam el, kérlek alássan, mert még nem +nősültem meg. + +Nagyot nevetett a viccen Pipi s karonfogta Györgyöt, aki éppen letette a +lábát a lépcsőről: + +– Gyere be már, apuskám, egy whiskyre, ide a bárba! + +György szívesen fogadott szót; ez a zajos, virgonc fiú kicsit könnyített +a nehéz hangulatán. A hallban Pipi leadott egy bokáigérő hangos +kisztihandot, egy piroshajú hölgyecske felé, ki a nádszékben egy tarka +hetilapot olvasott és megbökte diszkréten Györgyöt: + +– Láttad, apukám? Egy kis szinésznő-ismerősöm. Gigi. Ragyogó kis cica! + +György, hogy elterelje a témát a ragyogó kis cicáról, meg a maga +históriájáról, azonnal a Pipi állapota iránt érdeklődött, mikor leültek +a hôtel kicsi bárjában: + +– Hát te, kedves Pipikém? Mesélj már magadról is valamit. El is +felejtettem, mi voltál te civilben? + +– Én, apuskám? Nem emlékszel, biztos neked is leadtam azt a ragyogó +viccet, amit Klobucsárral csináltam tizenháromban a nagygyakorlaton. +Megszólít, apuskám, kérdi mi vagyok civilben? Civilben tartalékos +zászlós vagyok, excellenc! Apuskám, az egész Dunántúl röhögött. + +György is megnevette a „stramm“ feleletet, amin vidámabb időkben „az +egész Dunántúl röhögött“. És szeretettel fordult megint Csete Pipihez: + +– És most mivel foglalkozol, kérlek? + +– Leginkább avval a ragyogó tervvel, apuskám, hogy kimegyek +filmszinésznek Amerikába, Hollywoodba, kérlek alássan. + +György bizonytalan hangon szólott: + +– Ez, ez érdekes. Jó dolog. + +– Jó? Remek, apuskám, ragyogó! Kérlek alássan mindennap útra készen +állok. Már megtettem apuskám az összes lépéseket. Részemről semmi +akadálya a szerződésnek, apuskám. Egyébként a Dácia-mozi főtitkárát +üdvözölheted bennem, miután beleégtünk tavaly egy kisded +garázsalapításba, amiben akkor vállaltam érdekeltséget, mikor mint +dilettáns tőzsdönc felrobbantam. Ragyogó volna majd egyszer a filmen +eljátszani ezt a karriert, kérlek alássan. Fizesd ki légy szíves ezt a +whyskit meg a cigaretteket, apuskám, mert most nincs apróm, a nagy meg +elfogyott. + +Györgyöt mulattatta s meg is hatotta a Csete Pipi előadása, mely mint a +gyorsított fölvétel, úgy mutatott be néki egy elpuskázott életet. +Kimenet gyöngéden a vállára vert Pipinek: + +– Fiatal vagy, semmi sincs elveszve kérlek, csak össze kell szedni +magad. Majd beszélgetünk, kedves pajtás. + +Pipi fölnevetett a György komoly képébe: + +– Csak ne hervadj úgy le, kérlek alássan, nincs itt baj, apuskám; ha +minden kötél szakad, megélek a charleston-tudományomból is. + +Györgynek ideges grimasz futott el az ajkán. Aztán barátságos mosollyal +kezet nyujtott Pipinek: + +– Viszontlátásra, szervusz. + +– Szervusz, kérlek alássan, hát ragyogó Gyügyükém délben megérdeklődlek +a portásnál, együtt ebédelhetünk remélem, majd összebeszélünk valami jó +kis murit, apuskám. + +És Pipi fecsúsztatta vígan a kezét a György derekára s meglöttyentette a +bőséges knikebokerszárakat a térdén. Egy kis örömcharlestont akart +fordulni Györggyel, amit azonban a mi szenvedőnk gyorsan elhárított, nem +kis ijedelemmel. + +Csete Pipi még egy pajtási csókot intett Györgynek, a sarkát összevágva: + +– Alázatos tisztelettel, dolgom van, rohanok, apuskám, el ne késsem a +váci-utcai sétámról. – És Pipi kiugrott a forgóajtón a nehéz +knikebokerben. + +György egy percig utána mélázott. Apuskám… Azután leült egy lustálkodó +nádfauteuilbe a hallban tanyázó kül- és belföldi ismeretlenek néma +társasága közé. Nem tudja, mit csináljon ebben az órában. Ebédelni még +jókor lesz. A napra, az emberek közé, nincs kedve kimenni. El kellene +rögtön kezdeni ezt a kínos ügyét lebonyolítani. Tanács kellene, +tapasztalt, okos, hűséges jóbarátra volna szüksége. A régi pesti +cimboráit elvesztette, ez az új Pest olyan idegen néki, mintha Kamcsatka +fővárosában volna. Senkije sincs. Lehajtotta a fejét, elkezdett a +szőnyegen a botja hegyével rajzolgatni, kereszteket, hullámokat, szálló +madarakat, tízet meg százat egymás után. Utoljára egy nagy szívformát +húzott az ingadozó bottal. Hamar elpiszkálta, mintha attól félne, hogy +fölfedezhetik azt a szívet a szőnyegen… + +[Illustration] + +Másnap aztán már komolyabb dolga akadt Györgynek Pesten. + +Déli tizenkét óra felé, mikor éppen az ágyra kirakott rajzait +rendezgette, kopogtattak az ajtaján. + +Két úriember. Az egyik magas, huszáros tartású, ötvenes forma gavallér, +a másik talán huszonöt esztendős, ügyes kis alak, a gomblyukában az +Automobilklub jelvényével. Roppant komolyak. Békász György urat keresik. + +– Én vagyok uraim. Parancsolnak? + +Bemutatkoznak. Az idősebbik úr halk hangon, a kék szemeiben bizonyos +gyöngédséggel közli Györgygyel, hogy megbízójuk Horváth Lajos úr nevében +elégtételt jöttek kérni azért a szóbeli sértésért, amely kilenc nap +előtt történt a Danieli-hotelben, Velencében. + +Aha, ez a Lali. El is felejtette, hogy a Lali a világon van. + +György elkérte a szónok címét, avval a szokásos kijelentéssel, hogy a +segédei jelentkezni fognak. + +Az urak távoztak, György pedig elfogódva forgatta egy darabig a +háromprédikátumos huszárezredesi névjegyet, ott állva a szoba közepén. A +fülébe csendült Valentine hangja, mikor megfenyegette, hogy ne féljen, +majd felelni fog Lalinak! Olyan messziről, messziről szól ez a hang, +messzebb, mint Velencéből; mintha csak egy álmodott nevetés emléke +volna; mintha csodálatos kagylózúgás járt volna a fülében, amely +hirtelen elalél és amely után megfoghatatlan bánat szokott az ember +lelkére szállani. + +No most aztán felelni fog Lalinak. Egy percig rút émelyt érzett György: +micsoda tapintatlanság, micsoda durva tolakodás most őt felzavarni, +mikor pihenésre, feledésre van szüksége. Utálatos ez a buta +részletecske, ez a véletlen kis közeg, ez a Lali, hogy ez most +foglalkoztatni fogja magával. + +Á, hisz csak annyi az egész, mint mikor az utcán az embernek valami +gizgaz tapadt a kabátjára. Lefricskázza az ember és már el is felejtette +mindörökre. + +Berreg a szobai telefon. + +A portáról jelentik, hogy dr. Csete Péter szerkesztő úr várja lent a +hallban a nagyságos urat. + +Ejnye, de kapóra jöttél pajtás, gondolja György, most rögtön a nyakadba +sózom a lovagias ügyemet. + +Fogta a vizitkártyát, lesietett a hallba Pipihez. + +– Szervusz ragyogó Gyügyü, alázatos tisztelettel, – kétszer is +összecsapta Pipi a bokáját és még odaadóbban szorongatta Györgynek a +kezét, mint tegnap. + +György megcirógatta a Pipi kezefejét, kissé zavarodottan: + +– Kérlek, barátom, ne bérmálj meg engem evvel a Gyügyü névvel, azt én +túlszépnek találom a magam egyszerű személyére. + +Pipi megint haptákba kapta magát és nevetve kapitulált: + +– Ahogy parancsolod, apuskám. Szívem sugallatát követtem, kérlek, tudod, +hogy mindig szerettelek. Különben hogy vagy, apuskám, mi ujság? + +– Gyere csak pajtikám, rögtön mesélek valamit. + +Leültette Pipit a sarokba, elébe tárta az esetet, odatette a szeme elé +az asztalra a névjegyet. + +– Á, az ezredes, remek, apuskám! A másik urat is ismerem, ragyogó +barátok vagyunk kérlek alássan! Remélem, rám bízod az ügyet, apuskám? + +– Igen, pajtás, arra akartalak kérni, hogy légy szíves elvállalni a +dolog elintézését. + +Pipi majd felugrott örömében: + +– Ragyogó! Szavamra nem találhatnál ragyogóbb segédet Pesten, kérlek, +mint Csete Pipit. Kedvenc sportom a párbaj, apuskám, mondhatnám szakmám +kérlek alássan. Csak ebben a két esztendőben legalább ötven mérkőzést +vezettem. + +– No, bravó, pajtás, annál kellemesebb. + +– Apuskám, még ma érintkezésbe lépek Szabó Makival, first class +párbajsegéd és ragyogó pofa, holnap már leülünk ketten az ellenfél +segédeivel. Különben Horváth Lali is ragyogó jóbarátom, apuskám. Termem +van kérlek alássan, remek orvosaim, holnapután délután hatra ragyogó kis +kardpárbajt eszközlünk, első vérre kérlek alássan. A legnyugodtabban rám +bízhatsz mindent apuskám. + +György kissé szórakozott lett, mikor a tárgyalást befejezte: + +– Rád bízom, pajtás, a legnagyobb örömmel, intézz mindent a legjobb +belátásod szerint. Csak egyre kérnélek pajtás, hogy ne két, hanem három +nap mulva tartsuk meg ezt a párviadalt; remélem egy napi haladékot +kaphatok. + +– Hogyne kérlek, akár egy hónapot. Paukolni akarsz, apuskám? Úgyis el +akartalak vinni paukolni. + +– Nem, köszönöm, pajtás. Csak arról van szó, hogy holnap le kell mennem +vidékre, legalább egy napra, az édesanyámat meglátogatni. Ezt pajtás nem +akarnám elodázni. + +– All right, apuskám. Szóval csütörtökön rendezzük. Hat órakor. Én +leszek a vezetősegéd, gyerekjáték lesz az egész, apuskám. + +– Köszönöm, pajtás, végtelen kedves vagy, roppant hálás leszek neked. + +Felállott, melegen kezet nyújtott Pipinek, akinek azonban még valami +megjegyezni való lebegett a mosolygó ajkain. György mintha kitalálta +volna: + +– Bocsáss meg pajtás, igaz: nem járnak evvel az üggyel valami kis +előzetes kiadások? + +Pipinek felragyogott a szeme: + +– Épp kérni akartalak apuskám. Tudniillik Szabó Maki is gyöngén áll egy +kicsit mostanában és hát tudod apuskám, jönni-menni kell a segédeknek, +taxi, miegymás, különben nem engedünk túlnagy költségekbe berántani, a +legelső vívóteremben kihozzuk a heccet nyolc-tíz melomból, kérlek +alássan. + +És látva, hogy György hirtelen nem érti mi az a _melon_, egy könnyed +gesztussal vidáman fordítja neki mindennapi magyar nyelvre: + +– Tiz millió, csekélység öregem. Otthon vagyunk a vívóteremben. + +György nagyon meg volt elégedve: + +– Ha megengeded pajtás majd ebéd után a szobámban megírom a csekklapot, +legjobb lesz ha szíves leszel átvenni tőlem az egész költséget. Ugyis +megigérted, hogy ma szerencséltetsz ebédre. + +Harmadnap délután, mikor György meg az édesanyja magukban maradtak a +tornácon, a megszomorított özvegyasszony rátette a kezét a György +kezére, mely makacsul próbálta kicsípkedni a kiütközött szálakat a régi +rózsaszín ozsonnázó abroszból. + +– Érzem fiam, milyen nehéz a szíved. Tudod, azt mondta volna a mi öreg +papunk: ne vígasztalgassátok hiú szóval az embert se gyászában, se +fájdalmában, csak legyetek mellette csendes hűséggel. + +– Oh, kedves édesanyám. – György csak letette a homlokát arra a drága +kézre, mely etette, mosdatta, öltöztette, fésülte valaha. Ezen a vén, +kopott, fekete padon, a délutáni kisvárosi csöndességben, amelyben csak +a ráérő szekerek messze nyikorgása, meg a szekér mellett sétáló csikónak +az el-elalvó csengője hallatszik, a György fáradt és érzékeny +hangulatában egy réges-rég elfeledett gyengéd kis játéknak az emléke +tért vissza a fejébe, valami bánatosan, varázsosan. Annak a kis +gyerekkori játéknak, amit ez az édesanya játszott vele, mikoriban az +imádságokra meg a szép versikékre tanítgatta. Most megint ott állott az +édesanyja térde közt és fölnézett az édesanyja arcába, ki a fejét +ingatva mosolygott le a kicsi fiára s a haját cirógatta lassan, és +kérdezgette s a kicsi fiú felelgetett szépen: + +– Hol jártál báránykám? + +– Az erdőn asszonykám. + +– Mit ettél báránykám? + +– Zöld füvet asszonykám… + +Édes jó istenem, mind ez az élet és sors, idegenben való tanulás, +tanítás, küzdelem, azután a négy esztendős harctér és a szigetvilág +maláriája, a vadállatoktól való rettegés rossz éjszakái és ez a +szerencsétlen, bolondos házasság… mintha csak mese volna ez is, szomorú, +ríkató gyermekmese. + +– Hogy sírtál báránykám? + +– Me-e-e asszonykám. + +A kicsi Gyurka akkor a gyönge ádámcsutkáját ütögette az ujjával, úgy +utánozta a barinak azt a gyámoltalan édes rívását. Most meg a nagy +György hang nélkül ejt két meleg cseppet a szeméből az anyai kézre s +érzi, hogy rezzen az a kéz és hogy fogja szorosabban az ő pihenő kezét +az asztalon. + +Még egy fertály órája csupa elevenség, csupa hév volt ez az elgyöngült +nagy gyermek. Gazdák ültek itt a tornácon György körül, a jegyzőné +tekintetes asszony régi jó emberei. Jöttek, siettek jelenteni Györgynek +a hajlandóságukat mindahhoz az újhoz és hasznoshoz, amit György +hazaérkezésekor kommendált nekik a tavaszon, mikor a gazdák ráértek +napról-napra hallgatni az Operenciákról érkezett mérnök urat (akit +különben a fiatalabb gazdaemberek még mindig főhadnagy úrnak +tiszteltek.) Most már mind azt várta, hogy György itt marad Zsindelyesen +és vízvezetéket csinál a tanyákon, meg „esőmasinát“ hozat nekik a +szíkföldekre, meg köves, szellős fűtéses istállót épít a jószágnak, meg +azt a sok minden újmódi trágyát megszerzi a zsindelyesi határnak, amiket +a külföldeken kitanúlt. Reggel óta valóságos búcsújárást tartottak ebben +a csendes özvegyi házban. A polgármester, a városi mérnök, a Népbank +főemberei sorba vizitelték Györgyöt, komolyan és sürgősen tárgyalni a +Györgytől hetek előtt megpendített témák felől, útépítés, csatornázás, +fásítás, gyümölcs- és tógazdaság és hasonló, Zsindelyesen sohasem +álmodott tervek felől. Ezeket az embereket németek közé szorították a +háború alatt, ezek a francia frontot is megjárták. Ezek tudták, hogy nem +bolondság az, amit a világot járt Békász György mesélget nekik. Pénz +volt, kedv volt Zsindelyesen okosabb, gazdagabb, áldottabb világot +teremteni, csak az ötlet, meg szakértelem, meg a bátorság hiányzott +eddig. Györgynek a hite meg az energiája rájok ragadt a zsindelyesi új +emberekre. A polgármester meg a mérnök elujságolták Györgynek, hogy a +tőle proponált ártézi kút fúratását a távolléte alatt már +megszavaztatták, csak arra várnak, hogy tartósabban maradjon +Zsindelyesen, hogy az ő ellenőrzése mellett kezdjék el a munkát. György +megígérte, hogy hamarosan lejön Zsindelyesre, csak egy-két szabadalmának +az ügyét üti nyélbe Pesten. Feszült a tüdeje, ragyogott a szeme, mint a +repülőké, mikor emelkednek és az egek jótékony ízét kóstolják és azt +érzik, hogy az egész világot látják odalent, maguk alatt. Igen, azt +érezte György is, hogy ez a Zsindelyes is egy kis világ, hogy az életét +be fogja tölteni az a boldogság, hogy ennek a világnak adhatja az +erejét, a tudását, a becsvágyát, minden szeretetét. + +[Illustration] + +Hanem aztán, mikor a vendégek elköszöntek és csend lett a tornácon, +visszaszállott a bánat a György szívére, mint mikor a nehéz varjú, ha +megunta a kóválygást, oda repül megint a körtefára. + +Alkonyodott szépen lassan. A szomszéd utcáról hallatszott már a hazafelé +vágtázó malacok szapora röffenése. Az özvegyasszony elmerült az ereszre +felfuttatott délignyitó nézésébe; a rózsaszin, piros, lila gyönge virág +mind lesütötte már a fejét, ráncosak lettek és fakók, mint az +összecsukott régi selyem napernyők. Egy vigyázatos, halk sóhaj futott a +tornácról a délignyitó virágjai közé, kiknek ősz lesz tavasszal is, +minden alkonyattal. + +Az özvegyasszony megsímogatta a nagy fiúnak a fényes gesztenyehaját, +lehajolt hozzá suttogva: + +– Bocsáss meg nekem, édes fiam. + +György fölemelte fáradt arcát és mélységesen megindulva mosolyodott el, +amint az édesanyjának a szelíd, borult szemeibe tekintett. + +– Mit bocsássak meg magának, drága, jóságos édesanyám? Talán azt, hogy +becsületes, igaz embernek nevelte a gyerekét? + +Az özvegyasszonynak lassan lehunyódtak a szemei, bólintott, a remegő +szava lehellet volt inkább, mint beszélő hang: + +– Azt fiam, azt… ha meg lehet bocsátani. + + + +Csütörtök délután hat óra. + +Egy Kossuth Lajos-utcai palotának az első emeletén végig le vannak az +ablakok függönyözve s a függönyökön át sárga lámpafény dereng a fényes +júniusi nappalba. Akik ott a másik oldalon jönnek-mennek a járdán és +feltekintenek a betegen sütő ablaksorra, találgathatják, vajjon valami +zárt ünnepélyt tartanak-e azon az emeleten vagy egy női ruhaszalónban +folynak a titokzatos próbák? Hogy is képzelnék a dolguk-bajuk után menő +szegény polgárok, a jámbor virágárus svábok, az irodából jövő +kisasszonyok, akik a Ferencrendi-templomba, vagy a dunaparti sétára +sietnek, hogy itt az utcai szilfák verebeinek boldog zsibolása közben és +miközben a rendőr lent áll az úttesten, gyilkosságra készülnek, fényes +nappal, a város kellős közepén. + +Igen bizony. Az óriási vívóterem két végében, a két öltözőben most +göngyölik a komoly doktorok a vattát a két ellenfélnek, Békász György és +Horváth Lajos uraknak a nyakára meg a csuklójára. Az a doktor különben a +legrendesebben kitapogatta a György pulzusát, mielőtt a csuklót elkezdte +volna bandazsirozni, sőt a homlokát is megtapogatta s meg is kérdezte, +nincs-e láza a derék szál fiatalembernek, mintha nyugodtabb lélekkel +adhatna ki a kezéből egy tökéletesen egészséges férfiut, halálra +kaszaboltatni. György illendően megnyugtatta a doktort, hogy köszöni, +pompásan érzi magát; de a mosoly inkább melankólikus, mint könnyelmű +mosoly volt, amint a doktor arcát nézegette, ki olyan udvarias közönnyel +babrált vele, mint a fodrász vagy mint a cipőbolti segéd. Meg a +vívómestert, aki derült arccal járt-kelt az öltözők közt hangosan, +cigarettet kinálgatva, barátkozva, kedves rózsás kövér képével, mint egy +budai vendéglős a szeretett vendégei közt. Meg Szabó Makit, aki az imént +mutatkozott be Györgynek és lázasan segédkezett a doktornak. Meg aztán +Pipit, Csete Pipit, aki mint valami fürge bálrendező szaladgált ki-be, +öltözőből a terembe, teremből az ellenséges öltözőbe (csoda, hogy onnan +kartácstűzzel vissza nem riasztották), onnan az irodába, előszobába, +telefonfülkéhez, vissza a terembe, cikázásaiban vidám szervusz +apuskám!-okat kiáltva a terembe szivárgó ismeretlen gavallérok közé, meg +az irodából kukucskáló diákforma fiúk felé jóakaratú mosolyokat és +kézlegyintéseket rádiózva, el nem hanyagolva Györgyöt percenkint mohón +megölelni s megnyugtatni, hogy: Ragyogó kondicióban vagy apuskám! – +valamint a bandázson szakértelemmel egy-egy picit babrálni s aztán a +doktornak a vállára veregetni, meg a vívómesterre odarázogatni messziről +a fejét, lelkesen, mintha bátorítani kéne azt a pocakos bácsit s egyet +ölelni rajta hamar, ha összeütköztek, felkacsintva vidoran a szemébe, +mintha kérdené suttyomban: no, meg vagy elégedve velem, öreg mester? + +Csete Pipi, ha nem is ünnepiesen, de legalább sportszerűen jelent meg a +mérkőzés színhelyén az ő sárgás-zöld knikebokerjében. Még egy +pillanatnyi vizit az ellenfél öltözőjében és futó felülvizsgálata a +kiválasztott pengéknek és Pipi egypár visszhangos köhentés után beugrott +a György öltözőjébe, ahol a mi hősünk keresztbevetett lábbal ült, +lassúkat szippantva cigarettjén és komolyan hallgatva a doktort, aki a +pesti orvostársadalom nyomorusága felől mesélt neki. + +Maki a maga részéről csöndes konyakozásba volt merülve. Ott állott egy +szép üveg Hennessy a tálcán… + +– Hát apuskám kezdhetjük a heccet. Ahogy mondtam kérlek alássan, _rajta_ +után azonnal támadni, támadni, furt támadni apuskám, egy pillanatra ne +engedd kérlek alássan előre jönni, a Lali gyerek ismétlem, hamar ideges +lesz és aztán őrülten félti az orrát, az a gyengéje kérlek alássan. Kapd +be ezt a pohár konyakot, apuskám. + +– Köszönöm pajtás, nem iszom. – György félremozdította a Pipi karját és +kibökött a fejével a terembe: + +– Miféle urak ezek itt, pajtás? + +– Ezek, kuncsaftok, apuskám, a legragyogóbb uriemberek, minden párbajom +végig gibicelik. + +Szabó Maki is megnyugtatóan mosolygott Györgyre. + +Pipi az ajtóból friss haptákkal üdvözölt egy ujonnan érkezett gibicet, +aki még gombolkozott, most jött a zuhany alól, a vívóleckéje után. + +– Különben, – azt mondja Pipi – ha zavarnak apuskám, intézkedem, kérlek +alássan. + +– Világért se pajti, csak maradjanak, ha mulatni akarnak. + +Ezzel György kilépett a terembe. + +Pipi még a hátába sugta: + +– Csak szorítsd apuskám, ha baj lesz, ott állok, belevágok! + +Lali is kivonult az öltözőből; a segédei, a doktorai mögötte. + +György érezte, mikor a Lali sápadt fejét megpillantotta, hogy fut +valamiféle villámlás a szivén felülről lefelé. A két doktor félreállott +a két pengével, mind a ketten huzgálni kezdték a penge élén a kis +vattacsomójukat. Györgynek hirtelen meleg lett az arca s a békén +lebocsátott öklei megreszkettek az izgalomtól. + +Igen, ennek a Csete Pipitől vezetendő, első vérig menő párbajnak az +izgalmától, amelyet Pipi gyerekjátéknak nevezett. György a műegyetemi +évek alatt kitünően megtanulta a vívókard forgatását. De a velencei +éjszaka után semmi dühöt, semmi gyülöletet nem érzett már az iránt a +táncos gyerek iránt. Eszeágában nem volt a Lali halálát kivánni, nem, +egyáltalán nem volt a Lali vérére kiváncsi. Látott elég vért négy és fél +esztendőn keresztül Lengyelországban, Bukovinában, Szerbiában és Asiago +körül meg a Piavénál. Mikor azok az urak megjelentek nála a Hungáriában, +kedve lett volna valami keserű dikcióval rájuk támadni, hogy hazafiakhoz +méltónak tartják-e könnyelmüen egymásra szabadítani két élni, dolgozni, +használni termett testvérüket, mert hiszen minden reggel olvashatják a +fájdalmas vezércikkekben, hogy testvérek vagyunk, akik magyarok vagyunk +és ennyi pusztulás, ennyi szenvedés és ennyi romlás után, a legszentebb, +legszerelmesebb kötelessége mindannyiunknak minden megértéssel, +odaadással, önfeláldozással a békét, a szeretetet megkeresni, hogy +megsegíthessük egymást, hogy meg tudjunk együtt erősödni, hogy ezt az +elejtett országot még egyszer fölemelhessük. Igenis, urak, ha jelent +igazán valamit a szivetek mélyén az, hogy magyarok vagytok és ha nem +merő naivitás és nem ásítani való laptöltelék a szemetekben mindaz a +keserves siralom, mindaz a didergő féltés és mindaz a nyöszörgő +epekedés, amivel reggelről reggelre hozzátok fordulnak megőszült, +megcsalódott bátyáitok, akiknek hosszú életük a mi boldogságunkért +lángolt el és akik nem tudnak, nem akarnak hit és reménység nélkül a +halál éjszakájába vándorolni! És meg szerette volna kérdezni György a +segédektől, hogy jut mindig idejük efféle affaire-ekkel elfoglalni +magukat s hogy mint érett emberek, nem röstellik-e, hogy ilyen +haszontalan lovagiaskodásnál asszisztáljanak, már amennyiben nem +gondolják komolyan a két testvérük közt való vérontást. Ő a férfias +munka s az elemekkel, fenevadakkal való küzdelem világából jön ide, +semmi türelme, semmi gusztusa hazugságnak, komédiának odaadni magát, ő +majd a maga részéről emberebbül és magyarabbul fogja ezt az esetet +rendbehozni. + +De ebből az ideális mondanivalóból egy hangot nem adott ki György, +mialatt a Lali segédei előtte állottak. Az extravaganciából biztos +botrány lenne megint; Valentine persze megtudja majd és ki fogja +nevetni. Amellett még kínos is lehetne Valentine-nek, hogy futóbolond +számba megy Pesten az az ember, akivel nemrég a pap elé állott, egy +felejthetetlen szép májusi délelőtt… nem, Isten őrizzen ettől. + +Most hát itt áll Lalival szemben a vívóteremben. Édes istenem, ennek a +Lalinak olyan fehér a melle, mint egy diákgyereknek. + +Meghajtják egymásnak ünnepiesen a fejüket, György és Lali. György teljes +szemeivel, szinte barátságosan fogadta be a Lali lámpalázas pillantását. + +Csete Pipi, mint vezetősegéd, állást vett a két féltől egyenlő +távolságra, jobbjában a pengével, baljával a derekához illesztve a hálós +vívósisakot. Suhintott kettőt a pengéjét kipróbálni, miközben egy röpke +szervuszt küldött valamelyik most fölfedezett „kuncsaft“ felé, aztán +egyet köhintve, mereven előre nézett és elkezdte hadarni, mint a diák a +leckéjét: + +– Uraim önök a kiállás tényével tanuságot tettek bátorságukról és eleget +tettek lovagias kötelességüknek felkérem önöket béküljenek ki. + +Itt szünetet tartott Pipi, de csak annyit, amennyit a zenében egy +negyeddel jelölnek. S azon nyomban folytatta, rá se nézve a felállított +felekre: + +– Minthogy önök felhívásomnak eleget nem tettek… + +György előre lépett, a jobbkezével mosolyogva elintette a doktort, aki +már közeledett avval a girbegurba sötét vívópengével (amelyről +lehetetlen az embernek arra a krajcáros bocskorszíjra nem emlékezni, +amit a falusi gyerek olyan élvezettel szokott a szájába gyömöszölni). És +odafordult Pipihez, aki már emelte a pici fejére azt az óriási zord +sisakot. Pipinek tátva maradt a szája meglepetésében, mikor György +szelíden, nyugodtan megszólalt: + +[Illustration] + +– Ha jól értettem, kedves barátom, békülésre hívtál föl bennünket. +Köszönettel fogadom a baráti szót és a magam részéről boldogan ragadom +meg az alkalmat, hogy jóvátegyem azt a meggondolatlanságot, hogy +fegyverrel a kézben álljak szembe egy derék jópajtásunkkal, akinek az +épségén a legkisebb csorbát is ejteni, úgy érzem, sem okom, sem jogom +nincsen. + +Szabó Maki Pipire nézett, Pipi a vívómesterre pislantott, aki a sarokban +állott a falnak támaszkodva; a vívómester a huszárezredeshez fordúlt. A +huszárezredes Lalira bámúlt, aki el volt pirulva s jobbra-balra kapta a +fejét zavarában. + +György pedig semerre se nézett, szilárdan indult előre s megállott egy +lépéssel Lali előtt. + +– Kedves barátom, tudom, kettőnk közül én vagyok az, aki vétett a másik +ellen. Engedd meg, hogy barátaid előtt kifejezzem őszinte sajnálatomat a +történtek felett és hiszem, hogy megbocsájtod és elfelejted a veled +szemben való szamár viselkedésemet. + +És erős lendülettel kezet nyújtott Lalinak. + +Lali, mintha valami súlyos tenyeret érzett volna a hátán, amely előre +bíztatja, közelebb lépett, úgy adta a kezét Györgynek, kinyitott száján +talán egy korrektül megfogalmazott mondat lebegett, de abból a György +meleg szemébe tekintve, csak annyit tudott elsusogni: + +– Szervusz, szervusz, kérlek… – és istentudja a György karizmainak az +energiája, vagy valami rejtettebb vonzás tette-e, hogy a kezet rázó +ellenfelek egyszerre csak összeölelkezve, állottak a vívóterem közepén. + +A vívómester elővette a háta mögül a két tenyerét és nagyot bólintva, +olyan két tapsot hallatott, hogy hólyagpukkanásnak is megjárták volna. + +– Bravo, bravo urak! – s megindultan pislogott György felé apró +nefelejcs-szemeivel. + +(Ez a jámbor öregember egy karcolást se látott szívesen a vívótermében.) + +György, ahogy Lalival elengedték egymást, emelt fővel körülnézett. A +kuncsaftok moccanás nélkül állottak ott a fal mellett sorakozva, akár a +fabuzogányok. + +Csete Pipi már odadobta Makinak a sisakot meg a pengét és szaladt a +kibékült felekhez: + +– Ragyogó, ragyogó, boldog vagyok uraim! + +Kemény haptákot csapott és: + +– Gratulállak apuskám, gratulállak apuskám! – – kapkodta a György meg a +Lali kezét és összevissza ölelte őket, a huszárezredeshez és a +vívómesterhez meg a falnál duruzsolni kezdő kuncsaftokhoz kapkodva +lelkesült verébfejecskéjével: + +– Ezt vártam urak, szavamra tudtam, az én intencióm volt, kérlek +alássan! + +Perc alatt egy csomóban állottak hangos jókedvvel a felek, segédek, +orvosok, vívómester és asszisztensei, meg egynéhány „kuncsaft“, akik +odajöttek és bemutatkoztak Györgynek. Persze már mindent tudtak és most +némi meghatottsággal néztek annak a hőbörtös szumatrai jövevénynek a +szemébe, aki a charleston miatt fel akarta forgatni a világot. + +Az üveges irodafülkében egy rajongó nebulónak most jutott eszébe +tapsolni s éljenezni a terem irányába. Viszont egy páran rögtön +lepisszegték ott a zsufolt helyiségben. Az ifjú vívónemzedék izgatott +vitát kezdett, míg Csete Pipi az impozáns knikebokerben ki nem rontott +és haza nem zavarta a társaságot. + +Szabó Maki pedig közben pálinkás poharakért szaladt be a vívómesteri +lakásba. + +Ezen az éjszakán pedig a belvárosi vendéglő különtermében, ahol felek és +segédeik együtt dáridóztak (a békelakoma szimpatikus ötlete Csete +Pipitől származott), Szabó Maki könnyektől (meg egyéb folyadékoktól) +átázott hangon jelentette ki Györgynek, hogy ez volt a legszebb eset a +prakszisában és hogy hajlandó Pesten bárkit provokálni, akinek nem az +lenne a felfogása, hogy Békász György a legideálisabb lovag ezen az +egész gyáva pimasz világon. Pipi ragyogó tósztot vágott ki, tusst +adatott a bandával és aztán a búskedvű Györgynek a háta mögé ültette a +primást, aki a megfelelő hallgatókat húzta szordinóval a György fülébe, +míg a másik oldalról az elérzékenyült Lali egy-egy lágy pajtási puszit +mázolt a képére s nem győzte nyögdicsélni, milyen borzasztóan +boldogtalan volt amiatt, hogy azt a végzetes szerepet kellett játszania +a György tragédiájában. + +[Illustration] + +Záróra után, reggel öt órakor, mikor Györgygyel, meg Csete Pipivel a +Hungária felé zörgött a konflis, György átölelte a Pipi nyakát és +lehajtotta kábúlt fejét a Pipi fordítva feltett kalapjára, leragadó +szemmel, mosolyogva: + +– Köszönöm édes pajtás ezt a kellemes éjszakát, köszönöm… tudod úgyse +birok mostanában aludni. + + + +– Jónapot drága Valika, isten hozta! + +Mómi, az ismert Cirlik Mómi hajolt elébe Valinak a Váci-utcai +flaszteren, hangtalan összetéve sarkait és Girardiját vigyázatosan +emelve le fejéből, hogy a haja simaságát egy szál is el ne zilálja +véletlenül. (Tudjuk, hogy Cirlik Mómi másodiknak jött be tavaly a +_Szinház És Élvezet_ elegáns-versenyén; Mómi szerint neki járt volna az +elsőség, de ebben az országban egy patricius-fiú nem húzhatta le +Pallavicini Gyurkát, az őrgrófot.) A Girardit ma tüntető sétára hozta +Mómi, ki hosszas megfontolás után szakított az idén a nyári szürke +kalapokkal, miután ez az arisztokrata divat már minden konfekcióssegéd +fejére ráragadt. + +– Jónapot Mómika, de régen nem láttam. + +– Hát még én magát, drága kicsi baba! – Mómi áhítattal lehellt egy +kézcsókot a Valentine karkötőórájára, mely pontosan félegyet mutatott. +De Mómi nem az órára volt kiváncsi, hanem közben a Valentine megpirúlt +arcocskájába és üdén mosolygó kék szemeibe lesett föl avval az extra kis +érdeklődéssel, ami benne van a legdiszkrétebb gavallér tekintetében is, +mikor először találkozik egy leányismerősével, akiből asszony lett. Mómi +kómikusan ijedt arcot csinált: + +– Hogy mer ennyire szép lenni, Vali baba, hiszen ez már türhetetlen! Ha +én volnék a rendőrség, nem engedném az utcára: nem látja, hogy +veszélyezteti a forgalmat? + +– Ugyan ne bolondozzon Mómi! – Vali felkacagott és önkénytelenül maga +körül pillantott. Hirtelen két köszönést is fogadnia kellett a másik +járdáról és három ismeretlen gavallért vett észre, kik ezen az oldalon +előttük mentek és éppen visszafordítják a fejüket, ott közvetlenül +mellette pedig egy nagy kövér férfiú állapodott meg hirtelen és aztán +úgy tett, mintha a Roth Margit ujdonságai bilincselnék le a figyelmét. + +[Illustration] + +Vali kicsit zavartan kapta vissza a fejét. Mintha valami más érdekelné +most őrajta az embereket, mint az untig emlegetett szépsége. Már mikor +befordúlt (ma legelőször a hazajötte óta) a Váczi-utcába, valahogy +kényelmetlenül érezte magát egyedül. Leánykorában a francia kisasszonya +nélkül sohase látták a Belvárosban. Az édesanyjával készült jönni ma +kommissiózni, de Palyáné reggel kimentette magát, gyöngélkedik. Azokat +az új fürdősapkákat, trikókat, papucsokat be kell már szerezni: otthon +minden nap élénkebben tárgyalják a nyaralást; meg a Pesslnél is dolga +van, a Weszelyhez is be kell szólni a húrozni adott raquette-ek miatt és +hát egyéb halaszthatatlanságok. + +– Hát drága Vali baba, magát meg kell gratulálni, – azt mondja Mómi, +jókedvűen meghajtva fejét a Valentine orrocskája felé, mikor +visszafordult a kedvéért a Gizella-tér felé. + +Valentine elnevette magát: + +– Miért, talán mert elválok? Már maga is tudja, Mómika? És hát maga +olyan természetesnek találja, hogy az ember elválik? + +– Ne mondja, hogy ember, Vali baba, az csúnya. Maga tündér, Valika. + +– Köszönöm, Mómika. + +– Még magamra is otrombának találom a tisztelt ember nevet. Igenis, azt +találom természetellenesnek, hogy egy drága tündér egész életére +egyetlenegy úrhoz tartsa magát. + +Közben Móminak egynéhány kalapemelést kellett viszonoznia. Félhangon, +panaszos arccal adta vissza a szervuszokat; nem mindenkit vett szivesen +észre. + +Valentine visszafordult Mómihoz: + +– Mégis, hogy képzeli maga, Mómi, egy nő életét? + +– Ahogy az enyémet, drága baba, aki itt a tisztelt földön a pillangók +után orientálódom. A pillangókat tartom a legokosabb tanároknak. Látott +már házas pillangót, drága Valika? Nem mindig egyedül röpködnek az +életben, oly tündérien habozva és álmodozva? + +Oh nem. Valentine ma reggel is, a terraszról reggelizés közben utána +talált sóhajtani két friss tengerzöld pillangónak, akik szorosan egymás +mellett haboztak és álmodoztak az ágyások fölött. + +Mómi pillanatra a Valentine háta mögé húzódott valami dámák elől, aztán +hozzáfűzött még valamit a bölcs tanításhoz: + +– Persze, maguknak egy kicsit férjhez is kell menni, ezt be kell látnom, +drága Valika, és azt se mondom, hogy aztán később meg nem állapodhatnak +egy másik úrnál. Végre is el kell helyezkedni, hiába, szegény árva +babáknak. + +Persze nem őnála. Ezt Mómi mindjárt igyekezett sejttetni azokkal a drága +elvált babákkal, akiket oly szivesen kisért a Váczi-utcai flaszteren. + +– No nézze már, – azt mondja Valentine, mikor a sarkon fölnézett a +révedezésből, amely hirtelen elfogta, – el is néztem a Weszelyt. – És +kedveskedve ránevetett Mómira. + +– Maga nagyon csábosan tud beszélni, Mómika! – s valami büszkeséget, +valami hiú repesést érzett, amint a nevezetes szép fiuval indult +visszafelé a mindjobban hangosodó Váczi-utcába. Kellemesen hatott a +fülére, a szemére a déli zsibongás; úgy ragyogtak az ékszerek a +kirakatokban, oly boldogan tekintettek elő az üvegek mögül a kitett +festmények, a díszbe kötött könyvek arany sarkai; a bronz szobrocskák, a +nyakkendők, dísztollak és fésük úgy mosolyogtak mindenünnen, a sima +kocsiút is mosolygott a nap alatt, a pneuk nyomai, mint valami levasalt +sötét csipkék csillantak föl, amint egy-egy árnyék keresztül sétált +rajtuk. Milyen édes az élet, milyen öröm ennek a szép világnak +nekiszabadulni, milyen könnyű, mennyire nem tartozik a tegnap a mára, +hát ki vigyázna fel itt, ki az, aki a lelkünkbe bekopogtatna és +követelőzhetne rajtunk? + +A járda szélén egy fekete jambósipkás leánynak akad el a lába hirtelen, +kinyitja a száját és rábámul Valentine-ra. Két fiú közt jött, az egyik +az úttesten loholt mellette, leszorult a járdáról. A két fiú meglepetten +köszön. Valentine megismeri Veres Pálnébeli leánypajtását. Ni, Peterson +Nyuszi. + +– Szervusz, Nyuszkó! – s odalebbenti vígan a kezét. + +– Ppáh! + +Az a Nyuszkó alig tudta csodálkozásában ezt a pá-t francia +baba-stilusban rouge-ozott szájacskáján kiadni. S mit kell neki rajta +úgy megbámulni? Még meg is áll, mintha csudát látna. S el se mosolyodik, +semmi öröm a szemében, csak buta kiváncsiság és abban a kiváncsiságban +mintha megütközés, vagy mi lappangott volna. Valentine rohamos jó +hangulata hirtelen elveszett; érezte rezzenni az idegességet az orcáin, +a karjain és pillanatról-pillanatra jobban lehangolódott. Mint mikor az +égő szalma szikrái virgonc mód röppennek felfelé s aztán sápadt +hamupelyhek ereszkednek alá bánatosan. + +Mómi is kiesett váratlanul a kedves dédelgető, mulattató szerepéből. + +– Haallatlan… – olyan érzékenyen nyögött, mintha legalább is a +tyúkszemére léptek volna. (Bocsánat, Mómika, a hasonlatért!) – Látta +baba ezt a Macskánszky grófot? + +– Nem láttam… + +– Zöld kalap van rajta. Júniusban. És akár decemberben! Hogy lehet ezt a +zöld kalapot az utcára hozni. Nézze, nézze ezt a sok ispánt vagy +micsodát a Váczi-utcában. + +– Miért, hát mi a baj, Mómi? – Valentine nem valami hűségesen +érdeklődött, az ernyője kis örvös bulldogfejét nézegette. + +– Mintha nyulat kergetni csődülnének a Belvárosba, ezekben a vadító zöld +kalapokban. Hol látott még egy nagyvárosban Európában ilyet? Hogy divat +szerint öltözött urak ezt a betyárságot csapják a fejükbe. Hiszen ez +valami szörnyűség. + +Valentine még mosolyogni is elfelejtett a Mómi mélységes elkeseredésén. + +Mómi összecsapta a keztyűjét. + +– És egy Macskánszky gróf! Egy mágnás se érezze ezt a lehetetlenséget. +Kétségbe kell esni az embernek. + +Oh, bizony, ha már a mágnások se tartják meg London százszor szent +parancsolatait. Hogy legyen az embernek még valami ambiciója, ideálja +ezen a világon, mikor a mágnásvilág ilyen cinikus tud lenni a Mómi +reszkető féltékenységével szemben minden anyag, szín, vonal, árnyalat és +harmónia iránt. Hiszen akkor nincs is miért élni az embernek. + +– Ma különben is olyan szerencsétlen napom van, drága Vali baba. + +– Ugyan, Mómi, mi történt magával? + +– Az történt Valika, hogy most uzsonnához volt már muszáj öltöznöm, mert +ötig mindenféle dolgom van. Ezt a lilával szőtt barna kamgarnt kellett +fölvenni, úgy-e, tudja, hogy ez a fashion az idén külföldön délutánra. +Ehhez persze ez a matt selyem ing dukál, mondjuk ezzel a charmeuse +csíkokkal és ez a matt selyem nyakkendő, de ebben akkor persze nem +szabad annak a charmeuse csíknak lenni. + +– No és? – Valentine iparkodott erre a fontos témára terelni a +gondolatait. + +– No és keresgélek a nyakkendőim közt, de egy félóráig drága Valika, és +ami nyakkendő megy az inghez, a közt egyetlenegyet nem találok, +amelyikben ez a hülye charmeuse csík ott ne volna. Természetesen a +nyakkendő szine, selyme, minden menne, dehát akkor az ingben nem szabad +a charmeuse csíknak szerepelni, mert az aztán túl unalmas. És hát +véletlenül mind azt az inget, amelyikben nincs ott az a csík, +elhurcolták nekem a mosodába. És akkor megint elkezdtem a nyakkendőket +turkálni, tudja kérem, egy óra hosszat és hát nincs, ami megy, ne adj +Isten, nincs és nincs! Szóval az ing maradt és ezt a halvány pöttyös +nyakkendőt látja, az imént vettem meg hozzá a szamár fejemmel, ami még +most is fáj attól a dühös kutatástól, hiába szedtem be még otthon három +szem pyramidont. + +– Szegény Mómika! – Valentine majdnem megsajnálta. + +Szegény. Úgy hat most a bájos ifjú hölgy mellett, mintha a szivét öntené +ki, mintha epedezne, fohászkodna hozzá boldogtalanul. Pedig ilyen szép +gavallérnak nem is lehet olyan reménytelen a helyzete efféle +felszabadult asszonyka mellett, mit gondolnak? Oh, de milyet csalódik, +aki így messziről nézi a Váczi-utcában delenkint szépelgő és szenvelgő +Cirlik Mómit. Ez a déli udvarlás a programmjában van; a legodaadóbban az +elvált „babákat“ kisérgette, mert ez talán a legérdekesebb, mindenesetre +a legfelelőtlenebb; itt-ott komolyabb ábrándjai kerekedhettek, de az az +alattomos gyanum a mi csábító hírű Mómikánkkal szemben, hogy ő szendén +beéri mindig a regényes látszattal, az eredményért a lehető +legkevesebbet buzgólkodik. Ezzel már nem is terhelheti Mómi az idejét, a +figyelmét, mert ezt mind a saját maga legkötelezőbb személye foglalja +le. Először is hatkor kel, hogy félnyolcra kint lehessen az ő kis +aszfalt- és kátrányfedéltelepén (aminek az emlegetésével még soha senkit +nem untatott). Tizenegykor hazatér, lefürdik és öltözködik. Gallért, +nyakkendőt, kalapot szabatni (nem készen venni, ezért Londonban +megharagszanak), egy öltözet ruhát legalább hétszer próbálni a szabónál, +mindezt ebéd előtt; kora délután tárgyalásai vannak vállalatoknál, +ügyvédnél, banknál; kinéz egy órára megint az angyalföldi telepre; +estefelé legalább két órát alszik, hogy este friss legyen; a vacsorákról +pedig ő az első, aki megszökik, hogy frissen pöföghessen ki reggel a +telepre. Mit akartok szegény Mómitól, ti, irigy polgáremberek? + +Ott jöttek el a fényképes kapualj előtt, ahol a zöldkalapos ifjúság +szokta ebben az órában a tegnapi s holnapi lovagias elintézéseket +letárgyalni. (Tán a lovagias felfogás teszi, hogy sétabot helyett +ezekkel a kis kutyakorbácsokkal járnak.) Valentine előtt összekapták a +fejüket, egy-kettő lerántotta a kalapot, Valentine megneszelte, hogy a +háta mögött azonnal izgatott suttogásba esnek mind a kis Tucat Tamások. +Siettetni kezdte maga mellett Mómit. Rézsut szemben, a Lechnertől +kilépett egy karcsú, vállas, barna uriember és elfordult a Gizella-tér +felé. Jaj. Valentine megállott és azt hitte, hogy ott nyomban a szíve +verése is megáll. + +– Mi az, Vali baba? + +– Semmi, csak azt hittem… – nem fejezte be, nevetett. + +Mómi valamennyire felélénkült: + +– Erről a kalapdologról jut eszembe Valika: hogy tetszett a _Green hat?_ +Olvasta persze? + +– Nem, csak hallottam róla. Jőjjön Mómika, sietek. + +[Illustration] + +Még egy kis vesszőfutáson kellett Valentine-nek keresztül menni. A +sarkon teljes számmal együtt ülésezett, vagyis állomásozott a +„Kristóf-térparancsnokság“. A mindennapos urak sorba nyujtogatták a +fejüket a közeledő Valentine elé, a szárnyon elhelyezkedett gentleman +füttyentett egy halkat, leadta díszkréten az első jó kritikát, aztán +megtörülte a monoklit és az erős napsütésben felhuzott szájjal +szemrevételezte cipőtől kalapig az üdítő jelenséget. A sorban azt mondta +valaki: ahá, hiszen ez a… csak annyit hallott Valentine, mert +tapintatosan elhallgattak az urak, annál feszültebb szemmel és +figyelemmel gusztálták meg a lesütött szemű szép teremtést, aki elhaladt +a sor előtt. Közben Mómit hangosan megszervuszozták ugyan, de a köszönő +félre, a legtanulságosabb öltözete dacára, pillantást se vetettek. (Igy +van, ha szép dámával sétál az ember.) A Valentine fülét két lépés mulva +vidám kuncogás ütötte meg; valamelyik gavallér szellemességet talált +ejteni. A zúgó fülével Valentine mintha elkapott volna egy szót: +Szumatra… vagy csak hallucinált? Meglehet. + +Azok ott hátul már elcsöndesedtek. A Kristóf-térparancsnokság +testületileg utána merengett a megfoghatatlan kecsesen, szinte muzsikára +lépegető bűbájos madárnak. A kacagás meg a viccek a Kristóf-szoborról +szoktak visszaverődni; a sóhajt, az árva sóhajt, azt inkább lenyelték. + + + +Valentine-nek pedig délután, mikor az iróasztal fiókjában lomolt, a +kezébe került a régi intézetbeli notesze. Az volt rányomtatva: Felsőbb +Leányok Jegyzőkönyve. Elkezdett lapozni benne. A vége felé látott egy +nyomtatást az oldal felett: Milyen figyelemreméltó könyveket olvastam? + +Valentine fölvette a tollat és odaírta az elsápadt plajbászos sorok alá: + +– Az élet könyvét. + +És ahelyett, hogy leitatta volna az írást, egy csillagos könnycseppet +pocskolt oda az ibolyatintás betűi közé, melyek olyan idegesen ágáltak +egymás mellett, mint a szeizmográf-tű vonalai. + +Később behozták az ozsonnát Valentine-nek. Ő már egy pár napja nem ment +le délután a terraszra, mikor a pokeristák összejöttek. (Mert mióta +ilyen meleg lett, ott folyt a kártyázás madárdal és virágillat mellett.) +Valentine kényelmetlenül kezdte magát érezni a bandában. Valahogy nem +találta meg a kontaktust a ház régi jóbarátaival; azelőtt oly könnyen +fecsegett velük, s olyan jóízűeket tudott köztük kacagni; most nem is +bírta már visszaképzelni a két hónap előtti kellemes órákat a +vendégeikkel; a társalgás (már amennyit a poker megengedett), mióta +hazajött, oly idegennek tetszett neki s oly szívtelennek minden, amit +itt mesélnek; elpillantott a lombokba néha s azt gondolta: mi közöm +mindehhez? s alig bírta belélopni a cigarettfüstbe s kilehellni az +orrocskáján a sóhajait, melyeket a nehéz rózsaszagos levegőből inhalált… +ha Terka, vagy az édes Kokó, vagy akármelyik kedves jó fiú gyöngéden +emelné rá a szemét, mikor itt-ott kettesben állanak meg a széles +terraszon, vagy lenn a kertben Ágót ugratni, futtatni, vakargatni; ha a +szemébe nézve szokatlan hanggal, mely az ember szívén visszhangzik, +megkérdezné: hogy érzed magad kedvesem, mondd meg mi jár mostanában +reggeltől estig a meleg homlokodban és mit álmodsz éjszaka vagy mit +álmatlankodol? Nem, a fő témájáról senkivel se beszél egy percig se, s +valami nyomasztó felleget sejt mindig a könnyed diskurzusai felett. +Milyen fárasztó minden szó így, s milyen fölösleges, édes istenem, akár +ki se nyissa az ember egész nap a száját! A fiúk különben kezdtek +ritkulni megint, az első napok után; nem találták Valentine-t abban a +kezes hangulatban, hogy visszamelegedjenek a Palya házához, úgy, mintha +semmi se történt volna. Valentine csak nagy kérésre állott oda az +ingujjas bajnokokkal a ping-pongasztalhoz, bágyadtan játszott és az első +harmincas után elvesztette a türelmét; táncolni pedig már egy pár nap +óta hiába hívták, Valentine azonnal leintette a grammofont (amelynek a +torkából oly ijesztően rotyogott egy saxophon, mikor a tánczenét +rákezdte). A fiúk látták, hogy Valentine ideges, hát aztán nem is +molesztálták. Egy-két fiú azért is maradt el a háztól, mert most hogy +Valentine szabad lett, mintha valami kis obligóval járna a Palyáék +kapuját nyitogatni; és hát a jólnevelt ember, aki nem akar frivol +látszatot kelteni, zavarba jön a barátai előtt, ha afféle megjegyzést +tesznek, hogy: hallom öregem, udvarolsz a szép kis Poóy Valinak! Mert +némely fiatal úrnak nem is az az álma, hogy elvált asszonyt vegyen el +feleségül. Meg aztán amúgy is már kezdtek elszállingózni Pestről öregek, +fiatalok pusztákra, Lillafüredre, Balatonra, meg Északi-tengerre. + +– Matyi, várj csak… – Valentine felpillantott a szobalány után, mialatt +a félcitrom a savanyú könnyeit potyogtatta a teába a kicsi kéz erős +szorításától. Matyi visszafordult az ajtóból: + +– Parancsol, Valika kisasszony? + +(Kisasszony! Matyi tán a kedvében akar járni, hogy tovább is +kisasszonyozza, így igyekezvén a maga módja szerint tapintatosnak lenni +a Valentine uratlan állapotában; vagy csak rájár a szája a kisasszonyra, +hiszen egy napig se volt a szeme előtt Valentine, nagyságos asszonysága +rövid napjaiban.) + +Valentine nem parancsolt semmit. Szinte önkénytelenül fogta vissza +Matyit. Hangot kívánt, emberi szót. Oly roppant egyedül érezte magát. A +Sipszijétől is elfordult ezekben a napokban a szíve; nem talált semmi +mulatságot ebben a szunyókáló, meg dörgölőző parfumös pincsiben (akit +György unalmas kis naplopónak nevezett egyszer). A Sipszi bohóc sírását +nem bírta már elszenvedni: olyasmit érzett, mintha a Sipszi az ő +fájdalmát csufolná ki. + +– Mondd Matyi, mondjad kérlek… – hirtelen eszébe jutott, hogy Matyin már +egy pár napja valami lehangoltságot venni észre. – Hát aztán megvan a +fiúd, Matyikám… aki érted szokott jönni a kimenős délutánjaidra? + +– A kérőm, kisasszony? Megvan, igenis. – Elmosolyodott és elpirult +Matyi. + +– Mert mióta hazajöttem, nem láttam, hogy bejött volna a kapun. + +– Igenis, itt volt, Valika kisasszony, szombaton is elmentünk a +nénimékhez Pestre. + +– Szóval nincs valami baj köztetek. + +– Nincs, kérem, amugy semmi baj se volna köztünk… + +– Amúgy? Hát máskép? Volna valami panaszod, Matyikám? Látod, feltűnt +nekem, hogy nincs az a jókedved mostanában. + +Matyinak a tekintete lecsúszott a Valentine szeméről a kis ezüst késre, +amellyel a vajat hasogatta a szelet kenyérkén. Kicsit vonakodva szólalt +meg: + +– Tessék elhinni, Valika kisasszony, éppen elég oka van az embernek, +hogy bánatoskodjon, ebben a jelenlegi rossz világban. + +– Hát mi történt veled… veletek. + +– Hiszen semmi se, Valika kisasszony, kérem, Csak megint megcsalódtunk +egy kilátásban. + +– Micsoda kilátásban, Matyikám? + +– Tetszik tudni, Valika kisasszony, kilátásunkba volt kérem, hogy a +Gyuri hajójegyet tud venni, most a télen már nagynehezen megígérte neki +az apja, hogy megsegíti a kimenetelben… + +Valentine elvette a findzsát a szájától s magasat lélekzett, olyan +szívdobogást kapott hirtelen. + +– Gyurinak hívják? + +– Igenis kérem, Valika kisasszony, Kaponya György. + +– Igen. Nagyon jóképű fiú, ahogy kivettem messziről. Derék, csinos +gyerek. + +– Óh Valika kisasszony, kérem, de milyen rendes, tisztességes +fiatalember, hogy nincs még egy Budapesten, tessék elhinni. Csak nincs +szegénynek szerencséje… + +Valentine felpillantott a Matyi hangjára. Valami fényesség korcsolyázott +a szobalány két szemében. + +– Azt kezdted mesélni, hogy az édesapja valamit ígért… + +– Igenis, azt ígérte, hogy ha most a tavaszon eladja a házat, mert +kimennek a tanyára lakni, hát szóval, hogy a pénzből megveszi Gyurinak +azt a jegyet Amerikába. + +– És hát nem adta el a házát, vagy mi? + +– Dehogynem, eladta kérem, de tetszik tudni, Valika kisasszony, ahogy a +pénz a kezébe volt, rögtön megsajnálta. + +– Már mint a pénzt, nem a Gyurit! Mi? + +– Igenis hát, mert ilyen kutya parasztok, kérem. A másik két fia +lebeszélte, hogy inkább nekik vegyen földet és az öreg különben se +szíveli a Gyurit, mert elkivánkozott iparosnak gyerekkorában. + +– Milyen iparos a… a kérőd? (A Gyurid, úgy akarta kérdezni Valentine.) + +– A Gyuri? Nyerges- és szíjjártó-segéd. Nem tudja már vagy három éve +folytatni, nincs ennél az iparnál most sehol se munka, tetszik tudni, +Valika kisasszony kérem. + +Nem tudta Valentine, bizony sejtelme se volt efféléről, hogy melyik +iparnál van munka s melyiknél nincsen. És talán most gondolt +világéletében először arra, hogy azokat a guszta sárga dámanyergeket, +meg a kecsesen ezüstözött lószerszámot ilyen iparossegédek csinálják. A +vitrin porcellánjai közé merengett, úgy kérdezte szórakozottan: + +– Igen… és hát mivel foglalkozik ez a fiú most? + +– Portás, odaát a Nagydiófa-utcában, olyan kicsi szállodában, tetszik +tudni, Valika kisasszony, kérem. Éjjeli portás. Úgy útálja szegény… + +– És mondjad, Matyi… nagyon szerelmes vagy a… a te Gyuridba? (Jaj, +csakhogy ki tudta már mondani. De jó, de rossz…) + +Matyi hirtelen lekapta a szemeit a Valentine érdeklődő, gyöngéden +mosolygó tekintete elől. Valentine nem értette, mitől ijedt meg ez a +lány egyszerre. + +– No, mi lelt, mért nem felelsz? + +– Mit tetszik énrólam gondolni, Valika kisasszony kérem. Én tisztességes +vagyok… + +– Jaj, te bolond Matyi… – Valentine szívből felkacagott s aztán majd +hogy el nem sírta magát a megindultságtól, amint nézte, hogy csipkedi +ott előtte Matyi a fehér kötője fodrát, szemérmes zavarában. + +– Hát hogy kérdezzelek. Nem szereted őt? + +– Azt nem tudom, Valika kisasszony, kérem. Csak azt tudom, hogy nekem +már az élet se kell, hogyha tovább így kell várni, hogy sohase lehet +megesküdni… + +– Dehát miért nem esküdtetek meg már, ha szeretitek egymást? + +– Azért kérem, Valika kisasszony, mert nekem sincs annyim, hogy abból +szoba-konyhát vegyünk, meg bútort… négy éve már pedig, hogy a Gyuri a +kérőm lett… azért szánta rá magát, hogy elmegy Amerikába, hogy azt a kis +pénzt összedolgozza. – Matyi betette a szemét és megrázta keservesen a +fejét: – De nem birom én ezt már sokáig… úgyis nagyon könnyű meghalni +máma… tessék megbocsátani Valika kisasszony, kérem. + +[Illustration] + +És kifordult az ajtón Matyi, mielőtt ott Valentine előtt elpityeredett +volna. + +Oly keserű lett egyszerre az a tea, meg ezek a mézédes +Gerbeaud-falatocskák a kis üvegtálon… tessék, itt van a vidám, helyes +szobacica, kinek a fiúk utána szoktak pillantani lopva… Valentine-nek +eszébe se jutott soha, hogy ez a Matyi valahol született egyszer és +ugyanaz a vérkeringés és eszmélet jár benne, mint őbennük, mintha az +ilyen Matyit valami bazárból szerezték volna be… s most az a meglepő, +bánatos rívás tör fel belőle, mint némely bőrbabából, mikor megnyomják a +mellét. Nem tud megesküdni, boldog lenni Matyi, valami hitvány kis pénz +miatt. Valentine hirtelen maga előtt látta azt a 73-as és 83-as megállót +a Széna-téren, a sok-sok-sok siető fiatal és nem fiatal +irodista-lánnyal, akiken észrevenni, hogy kalap, kosztüm mindig tavalyi +s mindig csak át van alakítva s oly kopottak a kis retiküljeik… mikor +fognak ezek mind férjhez menni? És ő, lám, gond és akadály nélkül +álmodozhatott, őutána kapkodtak a fiúk és őérte mintha az a mesebeli +lovag jött volna el a tengerentúlról, akire várnak a leányok minden +zongora meg talán minden írógép mellett… + +Ez a szegény Matyi. Itt hagyta a szívét a szobában. Valentine keblét +ismeretlen nyugtalanság, melegség futotta át. Olyasmit érzett, mintha +talán illett volna le is ültetni most a Matyit, mikor mesélt, oda a +divány sarkára ni, egyszer kivételesen. Istenem, hiszen nem is látta +volna senki… + + + +Egy pár nap mulva, ebéd után, mikor anya és leánya felállottak az +asztaltól (Bürü már elszaladt, papa pedig nem ért rá hazajönni ebédre), +Palyánénak eszébe jutott valami s visszatartotta Valentine-t, aki már +indult a lépcsőre, hogy szokása szerint egyet bolyongjon odalenn a +kertben, egyedül. + +– Kérlek babukám, valami komoly dologról kell veled beszélnem. + +– Miről babukám? Tessék. + +– A nyaralásról. Legfőbb ideje, babukám, hogy eldöntsük már egyszer ezt +a kérdést. + +Valentine elmosolyodott; valami komolyabbtól tartott: + +– Istenkém, hát olyan sürgős az a nyaralás? + +Palyáné szinte szigorúan biccentett Valentine felé: + +– Igenis, olyan sürgős, babukám. És végre szeretnék a szándékaid felől +tisztában lenni. + +– Semmiféle szándékaim nincsenek, babuka. + +Valentine a legszelídebben szólott, sőt szerényen, tágra nyitott őszinte +kék szemeivel. De Palyáné hangja, mintha kicsit ingerültté válna: + +– Azt látom, hogy nincsenek szándékaid. Éppen ez az, hogy már több mint +egy hete tárgyalunk és készülődünk és te babukám még nem döntöttél. +Hezitálsz. + +– Én nem is hezitálok, drága babuka; egyelőre nagyon jól érzem magam +itthon. Gyönyörű idő van és imádom ezt a mi kedves kis kertünket. + +Palyáné enyhe rosszalással rántott picit a fején erre a naív beszédre: + +– Jól tudod, édes fiam, hogy nem a gyönyörű, vagy a nemgyönyörű időről +van szó, hanem arról, hogy június közepére már a tenger mellett illik +lenni az embernek. + +– De kérlek, babukám, én a világért sem akarom, hogy miattam elkéssetek +a tengerről. Menjetek szépen, énvelem ne sokat törődjetek. Vegyétek úgy, +mintha… igen, hisz már az idén úgysem az volt a programm, hogy veletek +nyaralok. + +– Nem, babukám. Ugyanezt mondtam éppen tegnap papának, mikor a dologról +diskuráltunk. Papa az, aki ragaszkodik hozzá, hogy velünk gyere. Az én +felfogásom szerint neked nem kell föltétlenül a szüleidhez tartani +magad. + +Valentine-nek kis hideg érte a szívét, valahonnan. Az édesanyjának a két +szeme, mintha valami üvegfalon túlról csillogna rá, oly ismeretlenül, +rokontalanul. Izgalom melegítette meg a Valentine homlokát, egy eddig +elhessegetett sejtelem szabadult elő hangosan a száján: + +– Annál kedvesebb, drága babukám, hogy ez a felfogásod. És én +megnyugtathatlak, hogy nem akarom hozzád kötni magamat. Nagyon jól +érzem, hogy kényelmetlen vagyok neked. + +Palyáné piros lett ettől az utolsó mondattól. Soha még ezen a hangon +anya és leánya nem társalogtak ez alatt a födél alatt. Erős lélekzetet +vett; aztán elmosolyodott, úgy bólintott lassan Valentine felé, ki +fölindulva, merően nézett a Palyáné szeme közé: + +– Hát babukám, ha azt érzed, az mindenesetre nagyon intelligens tőled. – +Felkapta a fejét idegesen a kandalló empíre-órájára, mely belébongott +puhán, visszhangosan a hirtelen csöndbe, szinte részvéttel és békítően. +Palyáné lépett egyet, mintha menni akarna. S aztán visszafordult +Valentine-hez, vállat vonva, könnyű kis nevetéssel: + +– Szóval, tisztán látod a helyzetedet. Helyes, babukám. A magam részéről +tudtodra adom, hogy mi legkésőbb egy hét mulva megyünk Brioni szigetre. +Bécsből megírták nekem, hogy az idén ott van az egész osztrák +arisztokrácia. – Ez után az utolsó szó után néhány ütemnyi szünetet +tartott Palyáné, a szemhéjait ájtatosan lecsúsztatva. – Természetesen +nem kívánom, hogy itthon kuksolj és unatkozzál, babukám… + +– Köszönöm, nem félek az unalomtól. + +– Pardon, nem mintha bele akarnék avatkozni a hangulataidba, babukám. +Tudom, hogy azt kikérheted magadnak. Csak hát mit csinálnál itt egyedül +egész nyáron? + +– Mit? Hát, kérlek, majd… kijárok szépen a MAC-ra, a tenniszre, ott +mindig van társaság. + +Ebben a pillanatban jutott eszébe. De mire kimondta, már érezte +Valentine, hogy ez csak üres kifogás marad. Hirtelen ezer meg ezer +mérföldre képzelte magától azt a bájos, hangulatos szigeti grundot a fák +között, ahol mindig megpihennek egy-egy percre a fiúk, a lányok a fehér +kiránduló-hajóknak visszaintegetni. Ez a boldogság már elveszett az ő +számára. + +Palyáné kissé türelmetlen lett: + +– Ha megengeded, mégsem tartom formásnak, hogy így magadra maradj. +Határozottan nem a legjobb hatást tenné az ilyen látszat, mintha a +kedves szüleid itt felejtettek volna. + +Valentine udvarias gesztussal készült valami hálás megjegyzést tenni, de +nem jutott szóhoz az erélyes Palyánétól. + +– Azt akartam proponálni, babukám, hogy utazz el valami francia fürdőbe. +Például Vichybe. Igen előkelő. Az idén pláne nagyon felkapták. Nem is +drága, kérlek, tudod, a frank… + +Valentine csak bámult a sebesen, hangosan magyarázó Palyánéra. Az +édesanyja ez, aki küldi, sürgeti, aki mennél messzebb akarja tudni +magától a gyermekét? Francia fürdőbe, vad idegenek közé. Mintha a mesék +mostohája állana előtte, ki a védtelen árvát az erdőbe kergeti, a +viharba. Belekapott az anyja szavába, szinte kiáltva: + +– Egyedül? Egyedül menjek? + +Palyáné nem tudott rögtön hangot adni. Rémület nézett reá a Valentine +szemeiből. Hanem aztán nyugodtan, sőt valami felületes jóindulattal +reagált: + +– Miért ne? Azt hiszem, senki sem akadhat fenn azon, hogy egy elvált +asszony egyedül megy fürdőre. + +Elvált asszony… asszony… Valentinenek a térdei meginogtak, pedig oda +volt az ajtó mellett a falhoz támaszkodva, kényelmesen. Szeretett volna +az édesanyja elé rogyni, felkönyörögni hozzá: jaj, ne beszélj így anyám +a gyönge kicsi lányoddal. + +– Különben pedig nem szükséges, hogy egyedül eredj, babukám – azt mondja +Palyáné, – úgy hallom, Csocsó is Vichybe készülődik. Mehettek kettesben +Csocsóval. Milyen szerencse, látod. + +A Valentine orcái tulipánpirosak lettek. + +– Észrevehetted kérlek, hogy Csocsóval már nem érintkezem. + +– Ugyan! Nem tudtam, hogy összevesztetek, babukám. + +Valentine összeszorította a száját, nem kívánt magyarázkodni. Nem +vesztek össze, oh nem, inkább nagyon is jóba kezdett lenni Csocsó +Valentine-nel… hanem Valentine nem volt kapható többet, a leglázasabb +telefonok dacára sem, hogy Csocsóval meg a kompániájával elmenjen +valahova. Azt az egyetlenegy kirándulását a moziba, azt se tudták még +kiheverni az idegei, a lelke: a bántó érdeklődést, amivel a páholyt a +világos percekben a publikum vizsgálta, Csocsónak meg a fiuknak azt a +szabad beszédét, azokat az intim firtató s ajánlkozó tekinteteket, +amelyeket a drága fiúk a szemébe csúsztattak, a kezük szórakozott, +hosszas szorítását köszönéskor s az ujjaik vonagló simulásait azalatt, +meg Buksinak a kómikus szájrándulásait, orrcimpafeszítéseit és olvatag +szemeit a félsötétben az oldalánál, meg a tremolozó sóhajait az amerikai +vígjáték legkacagtatóbb jelenetei alatt… harmadnap azután már hallott is +egy mindenttudó nénitől a poker után egy fidélis kis megjegyzést a Buksi +iránt való szimpátiája felől… igen, és negyednap aztán nem kért többet +Csocsóból meg a buksizmusból. + +Palyáné, úgy látszik, nem akarta a kérdéseivel molesztálni Valentine-t; +a karkötő órájára pillantott, indult kifelé: + +– A te dolgod, mit csinálsz Babuka. Majd kitalálod magadtól is. + +Valentine nem tudta tovább a kétségbeesése hangját visszatartani. A +hajára kapta a kezeit, úgy nyögött fel a plafond felé: + +– Mi lesz velem, istenem! + +Palyáné megfordult a küszöbön: + +– Mit akarsz. Mi lelt egyszerre kérlek. + +A sírás játszott a Valentine hangjában: + +– Mit csináljak, anyám, mondd, hát mit fogok én csinálni. + +Palyánét készületlenül érte a Valentine gyermeki kitörése. Pár lépést +tett visszafelé, az asztalhoz. Igyekezett a nehéz kérdésre a legkönnyebb +választ adni: + +– Hát majd férjhez mégy. Férjhez fogsz menni, baba, magától értetődik. + +– Kihez? – összecsapta a kezét Valentine s aztán eltemette a szemét a +két tenyerébe. + +Palyáné felhúzta a vállát és elnevette magát: + +– Azt bizony, babukám, csak a jósnőm tudná neked már most megmondani, +ott a Csengettyü-utcában. + +[Illustration] + +Valentine nem is igen hallotta az édesanyja szavát. A sötétben, a +befogott szemei előtt, senkit, senkit, senkit nem látott, nem is akart +látni… ilyen pillanatokban, ha fiúra, férfira próbált gondolni, mindig +csak az a Békász György-féle komoly, férfias fej kezdett a homályos +horizonon fölrémleni. Abból pedig csak az az egyetlenegy példány van a +világon. Leejtette a kezét az arcáról és könnytől elfutott szemmel +fordult az édesanyjához, aki éppen indulni akart megint: + +– Anyám… hát addig mit csinálok ezen a borzasztó világon. + +Palyáné egy csöpp hajlamot sem érzett most ilyen filozófiákhoz: + +– Amit akarsz, édes babukám. Szépen kérlek, hogy nekem mennél kevesebb +fejtörést okozzál. + +És ment ki. + +Valentine lépett egyet. Fájdalmasan, szenvedélyesen kiáltott az +édesanyja után: + +– Ti vagytok az oka, hogy Györgyöt otthagytam! Igenis, csak te vagy az +oka, megmondom! + +Palyáné picit megrázkódott a támadásra. Egy-egy lassú lépéssel jött +vissza az asztalig, a mellére emelve a jobbkezét: + +– Én? Hogy érted ezt, kérlek? És hogy használhatsz ilyen hangot az +édesanyáddal szemben. – Palyáné megfogózott a szék támlájában. + +Valentine pedig úgy állott, felkapott fővel, a szivárgó könnyein át +elszántan a Palyáné szemébe nézve: + +– Igen, az édesanyámmal szemben kellett volna több respektust éreznem, +jobban kellett volna tartanom tőle, az, félnem kellett volna tőled, +akkor biztosan nem követem el ezt a könnyelműséget. + +Palyánénak remegtek az orrcimpái idegességében. A hangja felülkerekedett +a Valentine izgalmasan csengő szaván: + +– Hogy az anyádat nem respektálod, édes fiam, azt talán jobban illett +volna ki nem mondanod hangosan; ami a könnyelműségedet illeti, arról +pedig saját magadnak felelhetsz, angyalkám, másokat ne próbálj a +tisztelt könnyelműségedért kérdőre vonni. + +Valentine még előbbre lépett s keserüen és még erősebb hangon tört elő a +mondanivaló a szivéből (a könnyei egyenesen a parkettre csöppentek): + +– Nem? Azokat sem, akik neveltek? Akik így törődtek a gyermekükkel? +Akiknek köszönhetem, hogy olyan lettem, amilyen vagyok? + +Palyáné felnyilt száját kétszer is összecsukta, mielőtt megszólalt +volna. Az ujjai izgatottan doboltak a támla tetején. Végre idegesen +félrekapta a fejét és egy szép kis aranyrámás gyümölcs-csendéletnek +látszott mondani nyugalmat erőltető hanggal, kis mosolygó fölényt +biggyesztve az ajkaira: + +– Ugy látszik, a szegény babuka még mindig szerelmes abba az úrba, +akitől olyan szeleburdi fejjel megszökött a nászútja közepén. + +És gyorsan Valentinehez fordult, hogy a jelenetnek véget vessen már +egyszer: + +– Köszönöm babukám, nekem éppen elég ebből az izgalomból, örülök, ha még +ezek után el fogok tudni aludni. + +Hátat fordított Valentinenek és elvonult, most már visszavonhatatlanul, +a hálószobájába, az ebédutáni pihenésnek szentelni magát. + +Valentine pedig a napos, tücskös, madaras kert helyett a beárnyékolt, +néma leányszobába ment, leesett arccal a párnácskák tarka habjai közé s +azokat a feje fölé szorítva, feküdt ott moccanat nélkül vagy egy óra +hosszáig. + +Mikor azután fölkelt a diványról, fáradtan, száraz szemmel, kétszer is +megbotlott a szőnyegen, amíg a tükréig vánszorgott. (Úgy szédelgett a +feje a hosszú, hosszú vak gondolkozástól.) + +– Jézusom! – a szívére kapta a kezét, úgy megijedt attól a Valentinetől, +aki kisírt szemével reá meredt a tükörből. + +Mintha vérfoltok ülnének a két orcáján. Odakapott a képéhez. Akár valami +ragacsos sárba ért volna az újjával. Oh, utálatos. Az alsó ajkáról vörös +jégcsapok csüngöttek alá. Persze, a rouge meg az arcfesték, ami +szétmázolódott a sírástól. A haja összevissza ágaskodott a feje tetején, +mint azoké a csavargó gyerekeké, akik az utcán birkóznak. + +– Pfuj milyen csunya vagyok! – Jól esett neki hangosan kimondani, mintha +ezzel valami büntetést mért volna magára. + +Azok a Paprikajancsik a budai búcsúkon, azok is korrektebbül festenek, +mint ő ebben a percben. És aztán a szegény bohócok nem szépséget és +ifjúságot akarnak azzal a képük közepére mázolt piros naranccsal +hazudni, hanem becsületesen megnevettetik vele a publikumot a drága +garasáért. Valentinenek, míg émelyült grimaszok közben mosta le az +arcáról az odkolonnyal a festéket, eszébe jutottak a Váczi-utca déli +dámái, kiknek az ember messziről először a festését pillantja meg, csak +azután az arcukat, mintha az a piros vakolat egy méterrel előre jönne az +arcuk előtt. Valami szánalmas, hogy azok milyen komolyan viszik ott a +bőrükön a rikító festékréteget. Legalább elnevetné magát valami szegény +ember a járdán. + +[Illustration] + +Valentine önkénytelenül a rouge után nyult, mikor a képét +felszikkasztotta, a lemosott ajkait korrigálni. Hanem a tükörbe +mosolygott bágyadtan és visszatette a rouge-os tégelyecskét. Minek? +Kinek? Semmi kedve nincs mutogatni magát. + +Valakinek azért is, éppen most kellene látni őt, így, arcfesték és rouge +nélkül. Annak a valakinek, aki neki a liliomról kezdett egyszer +beszélni, amely sohase profanizálja mennyei fehér teintjét, meg a +rózsaszín rózsáról, amely nem szokta a piros pipacs sikereit +megirígyelni. + +Az íróasztalkán ott állott egy kis ügyetlen figura. Valami bronzból való +kezdő isten (olyan zöld, mint a mázos korsók, a régiségtől), aki +szétálló lábakkal ült egy állat hátán, amely farkas is, kutya is, majom +is lehetett. Békász György úr ásói vetették föl ezt az ősvilági kicsi +bálványt a jávai földön, valamely rengetegben; ő hozta el egyszer +ajándékba Valentine-nek. Most egypár napja fedezte fel Valentine: oldalt +feküdt a vitrin legalján. Először száműzte az íróasztalnak abba a +bizonyos fiókjába, a nem kivánatos fotográfiák közé. Másnap elővette, de +csak azért, hogy majd visszaküldi Békász György úr címére, úgyis el kell +már alkalmasint kezdeni az egymástól kapott emlékek diplomáciai +kicserélését. Igen, de hol lakik ez az ember most Pesten, ha ugyan még +itt tartózkodik? Dundi, aki rohant Palyáékhoz a György és Lali hö-hö-hö +tü-tündéri párbaját előadni (ami egész estére s még másnapra is +merengővé tette Valentine-t), Dundi nem tudott szolgálni a mérnök úr +címével Valentine-nek, megígérte, hogy utána jár, de mindeddig, úgy +látszik, ellustálkodta. Akkor másnap Valentine visszatette a vad istent +a vitrinbe, hogy mindenesetre a szeme előtt legyen. Ma délben pedig, +mikor a vitrinjét turkálta, hogy valami munkát adjon magának, fogta a +bálványt és odaállította a régi helyére, az íróasztalára. Mért ne álljon +ott? Ő ugyan nem fél tőle. Igaz, hogy ez minden percben Györgyre fogja +emlékeztetni, dehát annak is áll elébe, csak gyönge ne legyen soha az +ember. Aztán mindig úgy szerette ezt a mulatságos szörnyeteget ott látni +maga előtt; olyanformán hatott az, mint valami ijedt nebuló kidagadt +szemeivel, tátott szájával és két nagy lapátfülével. + +[Illustration] + +Valentine az asztalnál állott, felvette a bálványt, szórakozott +mosollyal nézegette oldalról, szembe, hátulról. Jól esett a hűvös bronz +a kezének. S aztán a csipkefüggönye rózsái, pávái közé bámult, a bronzot +önfeledten emelgetve a kezében, lassan, lassan. Györggyel azt beszélték +meg még Velence előtt, hogy elmennek majd nyárára autón a Hortobágyot +bejárni, meg a Sárrétet (a György láplakó őseinek a hajdani mesés +dsungeljét), azután meg elindulnak Északra, felhajóznak Izlandig, +megnézik Reikjavik főváros modern és szomorú, árnyékarcú lakosait… Mint +a felhőnek, aki egy kurta felhőnyi életben az egész világon szét tud +nézni, úgy kellene az embernek is egyetlen életében megismerni mind az +öt hazáját, az öt földrészt, a tengereket, a legárvább kis szigetet is +meglátogatni s úgy vinni el magával ennek a világnak az emlékét az +örökkévaló néma merengésbe. Oh, az a György de lázasan, de érdekesen +tudott idegen szokásokról, szépségekről beszélni, de csodálatos volt őt +mindig hallgatni, a szemébe merülve, mint Álomországba. Azt is mondta +György, hogy nem az _ént_ kell keresnünk, hanem a másik embert és minden +rendű és minden színű istenteremtésével próbálni kell egy kicsit együtt +élni, annak a lelkében, és aztán olyasfélét, hogy a végtelenségben +rejlik az a boldogság, amit keresünk a földön. Óh, hova lett ez a +végtelenség és hol van most csak egy morzsa kis boldogság? + +Odakint a fasor alatt egy fekete lakk hintó gurult el, sötétkék függönye +félig le van húzva, a nap ellen. Látni ilyen zárt magánfogatokat a +legforróbb nyári napon is itt-ott az utcákon. Ebben az ismeretlen +hintóban mintha a gyász meg a bánat utaztak volna hangtalanul egymás +mellett… + +– Segíts meg édes jó istenem, segíts meg engem! – Valentine a kebléhez +szorította a bálványt és becsukott szemmel kezdte hintáltatni fölötte +lecsüggesztett fejét. + +A mamlasz kis jávai isten roppant meg lehetett tisztelve, hogy ilyen +művelt, modern lélek menekül hozzá megrendülésében. + +Ma este (édes, langyos júniusvégi este) Györgyéknél csak egy vendég volt +vacsorára, Bori néni, Zsindelyes néhai állatorvosának az özvegye, +Györgynek a kedves keresztanyja. Odakint ültek az udvar belső sarkában, +az ócska filagóriában hárman, a virágos porcellán lámpaernyő gyöngéd +világánál, a földből nőtt kecskelábas asztal mellett. Ott egynéhány +görbe fájok volt, hűséges, régi háziállatok, melyek almával, szilvával +szolgáltak a jegyzőháznak. Egy darabon az udvar földjét szabad volt a +csibehúrnak ellepni, az a kedvenc sétáló, pihenő szőnyege a nevendék +liba-ruca népnek; s a lámpa rézsút aláfutó sugaraiban a kerítés mentén a +krumplivirág derengett, mint megannyi sárgás pici lampion japán +tetőcskék között. + +A sötét csibehúr közt, vagy tán a szomszéd kertben, telegrafált +szorgalmasan a tücsök. + +Bori néni, isten tudja hányadszor támadt rá vacsora előtt óta Györgyre: + +– Nohát, hogy ilyen csuda ember lett az én rossz Gyurikámból. Te vagy az +lelkem, aranyom, csakugyan? Én csak azt hajtom magamban, álom ez, te +Bori, álom ez mind, hallod! + +[Illustration] + +Hol a vállát, hol a térdét veregette meg Györgynek, rácsóválva a fejét +boldogan, nevetősen. + +György a fekete utáni cigarettjét szívogatta s gyengéd mosolyokkal +cirógatta vissza a Bori néni dédelgető kezeit. El ne felejtsem +megjegyezni, hogy Bori néni is vígan fúvogatta a füstöt a lámpaernyő +alá, szaporákat, laikus erőseket szippantván a György-féle finom +cigarettből. + +György meg nem állhatott már egy bágyadt sóhajt, a hallgatag kerítés +felett elnézve, a fehér hold felé. (Az olyan tiszta fehér tud éppen +ilyen nyári este lenni, mintha egy felhajított hólabda ragadt volna meg +az égen.) + +– Fáradt vagy fiam, úgy-e! – az édesanyja hajolt szelíden Györgyhöz. – +No, iszen ki is jutott máma neked, elhiszem lelkem. + +György igyekezett derült arcot mutatni, amint az anyja felé fordult: + +– Bizony, kedves anyám, egy napra tán elég is volt; kijöttem egy kicsit +a munkából, mióta idehaza vagyok. + +– Nagy nap volt, csuda nagy nap is volt, barátom! – Bori néni +felcsóválta a fejét és a szép érzéstől behunyta mindig csudálkozó, +mindig mosolygó szemeit. – Csak gondoljátok el lelkeim, hát volt valaha +ilyen kukullórium Zsindelyesen? + +Hát nagy nap is volt. Hát volt is _kukullórium_ délelőtt Zsindelyesen, +de milyen! + +Aznap hetipiac is volt; a kaskás vásárló asszonyok, a nagyzsebes +kofaság, meg az aratáselőtti embervásár ténfergő napszámosnépe mind +versenyt szaladt oda, nagy zsivajjal a városháza elé, mikor az a +háromszögletű fúrótorony recsegve-ropogva szakadt össze az erőszakos +vízsugártól, mikor az végre kiszökött a föld alól, sisteregve, mint a +tűz és fehér habokat hányva, mintha valami eltemetett tenger akarna +hirtelen feltámadni s ebben a percben el akarná söpörni Zsindelyest, meg +az árva tanyákat, a falvakat köröskörül, az egész messzi vármegyét! A +hajdúk kirohantak a városháza kis kapuján a nagy rezes botokkal, hogy +talán veszett kutyát kell kergetni, az emeleten kicsapódtak az ablakok, +a piactéri boltokból kiszaladtak a vevők a boltosokkal, boltosnékkal +egyetemben; a harangozó mind a négy oldalon kikukucskált a kis ablakon a +toronyból, majdnem hogy a kötélhez kapott rögtön, a nagy veszedelemre. +Volt hűhó, kézcsapkodás, sivalkodás, a nagy tolakodástól alig birta +György a három emeletre szökő sugarat csővezetéssel, srófolással +megkötöztetni, míg a vadul süvöltő sörényes sárkányból tiszta ártézi víz +lett hirtelen, amely gőzölögve, nyugtalanul és izmosan lüktetett a +derékszögű csövön öt-hat méterre előre. Kacarászva, tapsolva, boldogan +visítozva szorultak félre az asszonyok, leányok a szikrázó cseppek elől, +nem győzték a képüket, a pruszlikjukat, a kezüket törülgetni; a munkások +ásóval-kapával hamarosan lefolyót csináltak a víznek az árokba, a csövön +meg ott mesterkedett a városi mérnök úr, míg a száját lejjebb +szállíttatta, úgyhogy a végin szépen megjuházva adta az áldott ivóvizet +a mélységes földnek a szilaj eleme. Kannákkal, korsókkal lepte el a +fehérnép a csuda csövet, az urak alig tudták kivárni, míg lehűl a viz, +hogy sorba kóstoljanak belőle; de azután olyan ragyogó szemekkel, olyan +méltányló fejbólintásokkal néztek széjjel, mintha legalább is a bánáti +újbort kóstolgatnák. A zsindelyesi kerekes kútakon bizonyosan leszalad a +lánc a hengeren, bánatában. György pedig már magyarázott lelkendezve az +előljáróknak, a nagy gazdáknak, meg a collstokos, kötényes iparos +embereknek, akik csendes figyelemmel kezdték körülvenni; városi +villanytelepről beszélt, a tanyákig, a falvakig való világításról, kis +gazdasági vasútakról, villanyos hajtással, ipartelepről, malomról, +modern műhelyekről, melyekben gyártást, üzemet, minden munkát mesés +könnyűséggel és elképzelhetetlen haszonnal el tud végeztetni majd ennek +a víznyomásnak az ősállati ereje és hatalma. Az emberek édeseket +sóhajtottak, a szemük mintha álomképbe merülne, amint azt az egyszerű, +rozsdás csövet nézegették, hogy ömlik, hogy szakad abból a szerencse, +csakugyan, esze ágában sincs elállani: s így fog előzuhogni nekik holnap +is, meg mindörökre. A leveses harang éppen rázendített a toronyban, s az +a harangszó mintha a zsindelyesiek napsütött hangulatát zengette volna. +Jóízűen megnevették azt a sátoros cigány embert, aki oda volt a cső +szája elé térdepelve s erőszakosan nyeldekelte a meleg vizet, amely +messzire freccsent az olajos képéről s csurgott lefelé vastagon a tömött +szakállából. A gyerekek – akik már elősereglettek a legutolsó kis viskók +tájáról is – víg lármával gázoltak térdig a vizes árokban. Ott hancuzott +köztük Szultán, Zsindelyes város megválasztott bolondja (kinek a Szultán +név azokkal a csikos pokrócrongyokkal együtt szakadt a nyakába, +amelyeket télen-nyáron féltékenyen összefogott a kiaszott kóró testén). +Boldog óbégatással ugrált, a rongyait széjjel lebegtetve, mint tépett +szárnyait valami nyurga, sötét madár, a hamis kölykök elől, akik persze +mind Szultánra paskolták azt a vadonatúj, drága ártézi vizet. Még most +is ott mulatnak tán, be nem telve az örömmel, hogy új patakot adott az +isten Zsindelyesnek. + +Nem, nem ez a nagy nap okozta a György bágyadtságát most vacsora után… +hanem a semmi kis napok egymásután, amelyeknek nem volt meg az igazi +tartalmuk, szenvedélyük, életük. Igy volt minden este; nappal igyekezett +a technikus olvasmányainak adni a figyelmét, zsindelyesi jó ismerősök +gondjaival, kérdéseivel törődni, tanácsokat meg segítséget adni, aki +arra volt szorulva, s tervezgetni, kitalálni minden lehetőt, amivel ezt +a legszűkebb hazáját, ezt a Zsindelyest boldogíthatná; dehát mindez a +zsindelyesi feladat meg se kottyant az ő tetterejének és képzeletének, +ezeket a kis, sablónos alkotásokat, újításokat elvégezhetné +Zsindelyesnek akárki; a zsindelyesi problémák inkább csak a szívét +foglalkoztatták, nem az elméjét; igen, ha az a szív nem lenne túlontúl +elfoglalva más valamivel, amivel nem lehet előhozakodni az úri Casino +tornácán, a délutáni Víznéző-asztalnál (ahol tudniillik az +asztaltársasági urak nézik, de nem isszák a vizet), sem az özvegy anya +előtt nem akarózik Györgynek azt a valamit szóbahozni, pedig az özvegy +anya szívét is ugyanez a valami foglalkoztatja; de György ezt legfeljebb +sejti s attól tart, hogy a hangos tanakodás csak jobban elfelhőzné majd +az édesanyjának az érzékeny kedélyét. Igen, éppen az édesanyját kell +legjobban kímélni az élet árnyékától, őt nem szabad beavatni az embernek +a sötét kríziseibe, a csúf hánykolódásaiba soha, de milyen megdöbbentő +néha fölfedezni, hogy éppen az előtt a valaki előtt, akinek a vérző +testéről szakítottak le, akihez mégis a legközösebb közöm van itt a +földön, az édesanyám előtt nem nyitom ki soha a szám arról beszélni, ami +bennem a legüdvözítőbb, a legfájdalmasabb, a leghalálosabb, a +szerelemről… + +Estére, mondom, mindig elvesztette György a nappali frisseségét, +érdeklődéseit, szórakozottságait: lehangolódott, szószegény lett, +türelmetlen lett, összevissza járkálta magában az udvart, meg-megállott +a vonat sipját és halkuló ropogását hallgatni… szeretett volna mint a +bolond nekiszaladni, némelyik alkonyattal, utólérni azt a vonatot… és a +kézimunkás özvegyasszonnyal üldögélve, némelyik pillanatban oly zavartan +érezte meg, hogy únja is így órákat tölteni az egyszerű asszony +közelében, akit pedig talán jobban imád a lelkében, mint itthon kis fiú +korában imádott. Elszokik a fiú az anyjától, idegen világot lélegzik +magába: csak egy gyermekkor van, amelnyek az anya a királynője; azután +azt a trónt megeszi a szú, nem lehet oda többé visszaültetni őt. + +– Hallod – azt mondja Bori néni, miközben odakacsintott a komaaszonyra +és suttyomban megkönyökölte, – hallod Gyurikám, ugyan néztek ám azok a +fruskák ma délben is! Mikor ott bajoltál azokkal a srófokkal; +megállottak glédába, barátom, a patika előtt, éppen kijöttek korzózni. + +– Igen? – György aléltan szólott és lenézett, a cigarettje hamvadása +érdekelte. + +– A biz’ a fiam, csak legalább egyszer is oda pislogtál volna az +izgatott hölgyecskék közé! – Megint rebbent a könyökével egyet és újra +kacsintott a jegyzőné felé Bori néni, kinek ez a kedves szokása volt, +hogy a beszéde fontosabb momentumaira kacsintással hívta fel a figyelmét +a másiknak és meg-megbökte a könyökével a karját annak, akihez szólott. +Most huncutkodott Bori néni, hogy nem Györgynek magának, hanem az +édesanyjának adta a fény- és könyökjeleket. – Igen, kérlek, és pedig az +a pisze Puli volt a legizgatottabb, csak hihihizett ott nagy feltűnően, +de le nem vette volna rólad egy liter parfümért a szemét, Gyurikám! + +– Pulinak hivatja magát, csak nem tán? – az özvegy jegyzőné felhúzta a +szemöldökét és belecsudálkozott a Bori néni vídám szemeibe. + +– De bizonyisten Idukám, még nem is hallottad? Puli! Tavaly még beérte a +Polettal, de már úgy látszik, az idén az se sikkes, letette, akár a +szalmakalapot. Na, nem elég modern az etonhoz, vagy hogy mondjátok +odafel Pesten, Gyurikám? + +– Itn, Bori néni. Itn. + +– Mitn, te? Ii-tn? A kis cicám jobban tudná nyávogni, mint én! + +György odanevetett szeretettel Bori nénire, ki hamar egyenesre kapta a +fejét, mert jelezni akarta a György arcán komolyan csüngő anyának, hogy +ni csak, figyeld, milyen jókedvet csinálok neki! + +– De iszen kimondják ezek, lelkeim, attól ne féljetek! Olyan modernek +hallod, hogy akár Párizsba ki merném őket állítani. Micsoda, barátom, +nem találsz már ezek közt egy Boriskát, meg egy Idácskát se, mint mink +voltunk itt, fiam, a magunk idejében. Ez mind kérlek, Babszi, meg Pista, +meg Csuri, meg Fifi! Pincsinév kell nekik barátom, meg még a +juhászpuliról is leszedik a nevet maguknak. Frankó Puli, hallottál már +ilyet, mióta kisétáltál az állókából? Én uram, istenem! + +Azt hitte volna az ember, hogy a szörnyűködéstől csapja össze a kezét +Bori néni, de nem, sőt kifutó jó kedvvel kacagott fel, elköhögve +kómikusan bosszankodó képpel a felét a kacagásnak, attól a +cigarettafüsttől, amit a gégéjére talált szippantani. + +Az özvegy jegyzőné pedig mélabúsan ejtegette a fejét. + +– Bizony, édes Borikám, nem ismer már rá az ember a világra. + +– Miféle világra ismernél itt rá, Idukám? Hallod, ez is világ, amaz is +világ volt. Örülj, hogy ezt is láthatod, kérlek. Nincs igazam Gyurikám? +Amaz a miénk volt, emez ezeké a Fifiké. Semmi beleszólásunk barátom. +Firtatják ezek a mi régi módinkat? No látod, mit akarsz tőlük, kérlek! + +Ez a szelid özvegyasszony nem akart semmit, legfeljebb egy-egy +hangulatnyit emlékezni, s elgyászolgatni magában azokat a régi, szép, +szemérmes, poétikus erkölcsöket. Gyámoltalanul nyilatkozott a Bori néni +támadására: + +– De édes jó Borim, csak szebb volt az a mi világunk, mikor se festék +nem volt a nőkön, se a térdök nem látszott ki a szoknyából? + +Bori néni cinikusan rántotta fel a két vállát egymásután, meglepő +hányivetiség tört elő a hangjában. (Talán csak erőlteti?) + +– Mit tudhatom én azt, kedves lelkem? Tán csak csupa önzés az embertől, +ha azt hajtja, hogy így volt szebb, meg úgy volt tisztességesebb az a mi +drága szép világunk? Tudod, milyen helyesek kérlek, ezek a mai fruskák a +testhezálló kis kosztümökben, meg avval a pöttön kalapocskákkal a +fejükön? Bizony isten mondom, utánuk sóhajtok egyszer-másszor, irigylem +őket, barátom, kinevethetitek ezt a vén csacsi fejemet. + +És sürgősen kacsintott és könyökölt újra, hogy elejét vegye a jegyzőné +minden szende tiltakozásának. Odaintett a György elmélázó feje felé, +mintha olyasmit akarna mondani, hogy: ne bánts csak, bízd rám csak, én +tudom, mit akarok! + +– Bizony, szegény Idukám, – azt mondja aztán sajnálatos hanglejtéssel, – +elmehetünk, hallod, Kukutyinba avval a mi lejárt kis rövid eszünkkel, +hosszú hajunkkal. Tudod, hogy megfájul a szívem, nem restellem +megvallani kérlek, hogy az én fiatal asszony koromban még a bokánkat se +volt szabad kimutatni? Milyen formás lábom volt nekem is, kérlek, hiszen +megmondhatod, Idukám… bezzeg kinevetnének, ha máma kezdenék tüntetni a +szép lábommal, mi, Gyuri fiam? Pedig letromfolhatnék még egynéhány +lőcslábú modern hölgyet, akik kirakatják magukat a fényképész kapujába. +Jaj, gyerekek! + +Legyintett és kacagott a nagy lemondásban Bori néni, szinte ráesett a +jegyzőnére, megölelte s odadörzsölte a homlokát ahhoz az ezüstös hajhoz. + +György meghatott mosolygással nézte, hogy hull egymásra a múltnak +elsápadt két rózsaszála. + +Bori néni nagyon belé akadt ebbe a témába. + +– Osztán kérdem tőletek, csakugyan hát mért lett volna erkölcstelen +minékünk is akkor a lábunkat megmutatni a világnak? Itt van a parasztnép +ni, annak mindig szabad volt kurta szoknyába járni, annak az indiszkrét +veres strimflijét sose prédikálta ki a pap, no nem igaz? + +– Szent igaz, Borikám! – az özvegy jegyzőnének nevetve kellett megadni +magát erre az okoskodásra. + +– Hű, barátom, – Bori néni egész bele tüzesedett a témázásba, – ma meg +pláne selyem strimpflit húznak a gazdalányok is. Látjátok? Ugy recsegnek +el a pallón az ablakom alatt délután kettesbe Dóró Peszti, meg Husvét +Lidike, hacsak nem Cicának, meg Fifinek híjják már ezeket is. Jelzem +fiam, ennek a Dóró Pesztinek is le van a haja tavasz óta nyisszantva, +mint a bubis kisasszonyoknak. Mennek kérlek, a simi-kurzusra az +Ipartestület termébe. Megállok a múlt héten a járdán, néztem fel az +ablakba, lelkem, hát csak vihogtam ott magamba, mint a bolond, +ráncigálja nékik a Juki bandája és toszitják dühösen barátom azt a simit +előre-hátra, de tele, kérlek, a terem dugig vasalt réklivel, meg +ezüstgombos lajbival, nohát ez a modern Zsindelyes barátom, és még +képzeltem, micsoda parfümszag lehet odabe, hallod Gyurikám, mert ezek +már parfümöt is használnak, mióta ez az új világ van rajtunk… + +– Ugyan, Bori néni, a paraszt lányok? + +– Az fiam, hát, már mint a polgárlányok, mert annak tisztelik magukat. +No de megnevettem, halljátok, most vagy három esztendeje, mikor a Szent +László-patikus mesélte, hogy visszahozták neki a rezeda-parfümöt a +tanyáról, hogy azt mondja, becsapták őket, azért a drága pénzért olyan +szagot mértek nekik, amilyen van az ő kiskertjükben is dosztig, hát arra +kérlek, azt mondta a Szent László-patikus, jól van lelkem, csak jőjjenek +be holnap, másnapra aztán benzint csepegtetett nékik a parfüm közé, az +osztán megtette a hatást! + +Bökött egypárat Bori néni sebesen a felderült arcú jegyzőné karján és +hatalmasan rákacsintott: nézzed már, hogy tud nevetni a te szomorú +pulyád! + +[Illustration] + +Győzedelmesen emelt fővel kivárta, míg György elneveti a magáét, azután +befejezte kedélyesen a zsindelyesi parfüm-tényállást: + +– De így van, barátom, az egész városban, a gazdalánynak egynek se +kellett a tiszta rezeda, se gyöngyvirág, se orgona, abba mindbe +belekevernek a patikában nékik jódot, tormaszeszt, fogcseppet, minden +betegséget, úgy osztán imponál a parfüm az orruknak. + +A tücsök is igyekezett a György kedvén könnyíteni, olyan hűségesen +kapargatta azt a vékonyszavú tamburáját. Mintha csak egyenesen ennek a +bánatba szorult léleknek a kedvéért virrasztana, hangászkodna késő este. +De amarrább, a gőzmalom tájékán békakoncert kezdődik ilyenkor, mikor úgy +elszenderedik minden Zsindelyesen. Ott húzódik el a kis Pókos patak, +annak a partján ülnek a békák a fűzfák alatt; azok űzik azt a szapora +szomorú hu-hu-huzást; ha fiatal az ember és boldogan álmodozik, édes és +hangulatos fuvolázásnak hallja, most meg György éppen azt figyelte +magán, hogy az embernek, ha sebesült a szíve, mennyire több hajlama van +erre a fájdalmas hüledezésre figyelni, mint a kedves, virgonc +tücsökszóra. Mert azok a békák csalódást, rémületet siránkoznak, hideg +életük misztikus szenvedését panaszolják fel éjszakahosszat a +holdvilágnak. + +A jókedélyű Bori néninek pedig még mindig volt kacagni valója azon a +szomorúságon, hogy ő már nem érvényes itt, ebben az újmódi világban: + +– Jaj, jaj, halljátok, nem borzasztó, hogy így kimaradtam a kombinéból, +meg abból a pojáca pizsamából? + +A jegyzőné kicsit zavarba jött, aztán büntetőleg oda legyintett egy +kicsit a komaasszonya karjára, nevetve: + +– Ejnye, édes Borikám, a cica karmoljon meg, hát mért nem veszed +magadra, vedd fel csak, ha úgy megkívántad! + +– Fel is veszem, barátom, ne féljetek, csak még egyszer húszesztendős +legyek! Sose is bocsátom meg magamnak fiaim, hogy nem születtem legalább +harminc esztendővel későbben, higyjétek meg, kérlek! Hadd gyujtsak rá +már még egyre ebből a finom cigarettából, hallod, legalább ezzel az +eggyel modern vagyok, hogy dohányzok, mi, Gyurikám? + +– Ebben aztán igazán semmi sincs, drága Bori néni. – György gyufát +rántott Bori néni elé s aztán kivett a skatulyából egy marékkal és +belédugdosta a cigaretteket a keresztanyja horgolt zacskójába. – Tessék, +ha ízlik Bori néni, legalább otthon is eszébe jutok róla. + +– Köszönöm, édes Gyurikám, de valami remek gőze van, akár a meleg +habkóknak, ezt is onnan hoztad tán magaddal, arról az Indiákról? + +– Nem éppen olyan messziről, édes Bori néni, csak a pesti hotelből. + +Bori néni már készülődött, ugrált a cigarett a szájában, míg a kesztyűt, +napernyőt, zacskót összeszedte: + +– Hát megmondhatnád Pesten, Gyurikám, hogy ide, a zsindelyesi trafikba +is ilyet küldjenek. Szörnyesztő barátom, hogy micsoda pelyvával +traktálják az embert a drága sok pénzért! + +Hanem ezt az érzékeny sérelmét se volt hajlandó komolyan venni Bori +néni, úgylátszik, mert olyan szívből nevetett hozzá, olyan ártatlanul, +mint a gyerek. Ez a kedves, jó természete van Bori néninek. Végig fogja +nevetni az életet. + +Ahogy végignevette a pallót, miután összevissza csókolták egymást a +kapuban az özvegy jegyzőnével, Bori néni még visszafordult volt a +komaasszonyára (a holdvilágnál is kacsintva): + +– Hej, de szívesebben mennék én is simizni, mint aludni, mit gondolsz +Idukám! + +György, amint visszafelé sétált az út közepén, a keresztanyját a +kapujáig elkísérvén meg-megemelte a fejét, azt a nótát figyelni, amelyet +a harmadik utcán vitt hazafelé valami csendes kedvű legény: + +– A babám… igazán… és megint csak: a babáám… – ezt lehetett kivenni +belőle; bágyadtan szakadozott az egész nóta, mint az ökörnyál. Talán +idei nóta volt, talán még az apai nóták közül maradt fenn Zsindelyesen, +György bizony nem tudott ráismerni. Csak míg hallgatta, hallgatta az +álmodozó hangot, maga se vette hirtelen észre, hogy duruzsolni kezd ő +maga is valami idegen melódiát… igen, egyszer egy spanyol matróztól +tanult egy régi szép andalúziai népdalt; annak az első versét angolra +fordíttatta azzal a bánatos szemű spanyol fiúval, ő meg aztán a maga +módján magyar verset csinált belőle, úgy szerette dudolni néha, mikor a +tengert nézte magában: + +[Illustration] + + Dávidot a királyságra, + Jeremiást a sírásra, + Engem azért teremtettek, + Hogy tégedet szeresselek. + +Harmadnap estefelé, mikor György megjelent a polgármesterék teáján (jó +későn ment, tudta, hogy ha nincs is kikiáltva Zsindelyesen thé +prolongé-nak az ilyen ozsonnai vendégség, a derék vendéglátó vidéki +familiáktól úgyse szabadúl az ember vacsora nélkül), hát persze, javában +dühöngött a charleston a szecessziós szalónban. Éppen ezt a dicső +látványt akarta György mennél későbben élvezni. Ami széket, asztalkát +lehetett, a falhoz toltak és zongorától az ebédlő küszöbéig, elég sűrűn +forgolódtak a lányok, asszonykák a zsindelyesi gavallér-haddal, +vakációra megjött diákokkal, jogászfiúkkal, nősülendő, meg még mindig +nőtlen városházi, bírósági, takarékpénztári urakkal vegyesen a fiatalabb +korosztálybeli férjekkel. Uniformis is szerepel egy a rendes kék zakók +közepett (a sötétkékséget itt-ott fehér nadrágok üdítik), az az +aranygombos zöld zubbony, a fekete bricsesz, lakkcsizma: a helybeli +csendőrhadnagy. Éppen áttáncol az ebédlőbe a gömbölyű kis sárgaruhás +partnerével, ott kényelmesebben zengetheti a sarkantyut. Amint György +körülköszönt a fal mellett üldögélő mamáknak, a sarokban nézelődő, +politizáló nehezebb uraknak, az ismerős táncosnépnek, akinek éppen +elkaphatta a tekintetét, a zongorás ifjú vagy egy percig halkabbra fogta +a lelkes kalapálást a billentyűkön s a csevegő gavallérok, a mohón +duruzsoló, nevetgélő táncosnők is megcsöndesedtek egy kicsit: az érdekes +vendég az egész szalonra valami ünneplő hangulatot parancsolt… azok a +zsindelyes-környéki előkelőbb földesúrfiak, akik netalán erre az +egyszerű polgárfira is a született fölényükkel nézhettek volna, +bármilyen hatásos is a megjelenése s bármire is vitte a közönséges +világban, azok amúgy sem igen keverednek a zsindelyesi társadalommal, +még a polgármester házát se felejtik el szépen kikerülni. + +György egy-két percig udvarolt a polgármesternének, aki maga hozta neki +pihegve a csésze teát és roppant elszomorodott, hogy nem tudott csak két +fejletlen kis vajaspogácsát belediktálni arról a roskadozó süteményes +tálcáról. Azután odaállott a sarokba a politikus urak közé, kik mohón +rázogatták a György kezét: éppen azokról az óriási tervekről, +kilátásokról beszéltek, amelyekre György az ártézi víz feltörése után +rászabadította a fantáziájukat. Azóta felküldték a vizet Pestre vegyi +vizsgálatra, mert György kiszaglászta, hogy az ártézi forrás világításra +is alkalmas lesz, sőt hogy gyógyfürdő-alapításra is reményt nyújt, a +zsindelyesi Kossuth-kert tölgyei és juharfái árnyékában. Elujságolták +Györgynek, hogy a jövendő szép igéretei fejében mégis csak elszánták +magukat a tegnapi közgyűlésen az új városháza megépítésére (amit szintén +György ajánlgatott a városi embereknek, hogy munkát, kenyeret adhassanak +a nyomorgó, züllő dologtalan szegénységnek). Azután szépen letelepedett +György a mamák koszorújába, mert az idősebb asszonyok Zsindelyesen még +nem táncolnak, szerencsére; azok persze mind fel voltak vele, hogy a +szerény jegyzőfiúból miféle „nagyvilági jelenség“ lett, külföldinek +nézhetné az ember, komolyan, vagy azt lehetne hinni, hogy valami pesti +báró úrnak jutott eszébe lejönni a zsindelyesi piacon végigsétálni +délben, hacsak olyan hamar fel nem ismerné az ember az elegáns báró úr +orcáján a szegény jó Békász Miska bácsi vonásait. A hosszú szikkadt +doktorné, (kinek a két kulcscsontja felett szimmetrikusan egy-egy üreg +mélyedt, sónak és paprikának) ő rögtön franciául kezdett beszélni +Györggyel, de az első heves roham után visszahúzódott a biztonságosabb +magyar anyanyelv mögé. Különben a zsindelyesi mamák is, mint a világ +minden mamái, lassankint a lányaiknak adták vissza a figyelmüket, meg a +komolyabb számba menő táncosoknak, epekedő szemekkel lesve tekinteteket +és hangokat, amelyekből talán-talán már sejteni lehet, számítani, hogy +télire lakodalmas tánc lesz ebből a rogyásig gyakorolt különleges +charlestonból… + +György összefonta a karjait a mellén, belémerengett a táncosnép monoton +keringelésébe. A vikszos padló gyengén, elmosódva tükrözte a lila, +fehér, zöld, rózsaszín és narancsszín ruhácskákat s a gavallérok sötét +és világos nadrágszárait. A fülébe kalimpált Györgynek az a szívtelen +charleston-nóta; nem is zene ez, csak valami gépnek a pontos zakatolása, +amely szabályosan forgatja az ő engedelmes eleven bábjait… azon az +alacsony zongorán látni az össze-vissza heverő kottákat, TIP-TOP, HALLO! +WHO, WHO? HULA-LOU s más efféle riasztó címekkel, nagy fehér szemű és +szájú üvöltő négerekkel és expresszionista rémületekkel a fekete meg +vörös kottafedeleken, mintha azt a szerencsétlen rajzművészt +pofoncsapták volna, attól látná ezeket a szétesett házakat és +ablakrepedezést. S aztán itt ebben a polgármester-házban is van egy +hatlámpás rádió, s ott áll a sarokban a grammofon egy piros politúros +kis állványon… hát mi különbség van még a szelid vidék, meg a veszett +nagyvárosok közt? Istenem, ezek a kisvárosi diákemberek, pláne a lányok, +a lányok, a szende, szemérmes és rajongó kisvárosi leánylelkek! György a +hangulataira emlékezett, az illuzióira, melyekkel a harctéren hegedűszó +mellett hazagondolt, hazavágyakozott Zsindelyes ártatlan világába, hol a +felvirult lányok halkkal énekelgetnek a Kossuth-kert alkonyatában, +karonfogva járva, vagy otthon a derékig érő hajukat fésülve s +felkoszorúzva Erzsébet királyné-frizurába; s elképzelte, hogy szavalnak +honleányi lázzal (és lámpalázzal) a nőegyleti estélyen; s hogy +zongoráznak érzékeny szép ábrándokat, amelyeknek a bágyadt kottáit már +csak a kisvárosokban látni… igen ezek meg itt, tessék, a charlestont +gyúrják, ugyanazzal a kurta hajjal, ugyanazokban a kurta, sikoltó színű +szoknyákban, ugyanazzal az elszánt nekifeszüléssel, ahogy attól a +nemzetközi társaságtól látta György először Batáviában, mikor hazafelé +iparkodott. Se lakzi nincs, se próbabál nincs, ünnep sincs, nem, +közönséges poros péntek van ma Zsindelyesen és táncolnak, mintha +napszámba kéne járni ezt a bájtalan és üdvtelen charlestont. + +Ő nem táncol. Megfogadta, hogy nem fog táncolni. Azt érzi, hogy az +elesettek homlokát rugdossák azok, akik most ebben a világban táncolnak. + +Háború volt. Háború… hát lehet azt elfelejteni? Nem igaz az? Azt +mondják, elmult. Mi jelent az, hogy elmult? Hogy már nem tartozik az +emberre, mintha meg se történt volna? Elmult. Milyen jó a világnak, hogy +ez a szava van. György ezt a szót nem akarja megérteni. Soha, soha, soha +nem mulik el az, ami megtörtént. Még egy álom se mulik el, hiszen az is +_történt_, hogy álmodtál… nem igaz? + +Még most is, ha lefekszik éjjel és felmered a fekete plafondra, úgy +elijed és úgy elcsodálkozik. Ma is _másról_ beszélt mindenkivel ő is… +miféle felfoghatatlan szórakozottság, önfeledtség ül ezen a világon, +mint a köd. Ő nem gyilkolt. S most se tudja belátni, elhinni, elképzelni +sem, hogy a bajtársai, a gyerekkori játszótársai öltek, öltek, istenadta +életet vettek el, akár a fegyverek. Pedig ott játszódtak le a szeme +előtt az operációk a hadszíntéren. Úgy sejti azokban a feloldódott +percekben az éji sötétben az ágyán, hogy azóta mindig így el van a szeme +meredve s így fel van a szája nyilva, mint a bámész gyereknek, s várja, +várja, hogy ez az ájult világ mikor fog felocsudni s mikor kezdődik már +el az iszonyú emlékezés, a kéztördelés, a hörgő szörnyűködés… + +A föld, a föld, a mostoha Niobe, nem akarja siratni gyermekeit. + +Ez az imádott, áldott hazai föld mintha soha nem is álmodná, hogy érte +ezer és százezer zsenge szerelmes élet hanyatlott el most és az elaludt +századokban. Nem, a föld nem adja viruló orcáit a beteg gyásznak, nem, +mert nem engedi a nap, amely lesüt rá delejesen… meg az eleven szelet is +küldik valahonnét, hogy dudorásszon, susogjon bizalmasan +fűszálról-fűszálra, a madarakat, hogy frissen fütyörésszenek, hogy kedve +legyen a zöld életnek gerjedni, kelni megint, mohón piruljon a lucerna +virágja s a búza meg a rozs szárai hajladozzanak édesded álomban, mint +sejtelmes citeraszóra valami mesebeli lehunyt szemű hercegkisasszonyok. + +Az édesgyökér édesen kérezkedik fel a földből, édesedik a szőlő, meg +mind az örökös gyümölcsök: édes a tehenek teje, kik terhes tőgyüket +estefele hazahozzák a füves legelőről. És édes, édes a gyermekek +kacagása… + +Nyugodjatok halottak, feledjetek. + +Mi volna bántani való, követelni való ezen a táncoló fiatalságon? Olybá +tünnek, mint az ártatlan gyerekek, mint az öntudatlan mosolygó virágok, +mint játszó nyulacskák a mezőn. + +Györgynek a szívét mintha valami langy szellő simogatná. Meghatottságot +érez, amint elnézi ezeket az inkább kipirult, mint kipirosított helybeli +kisasszonykákat, mily kevés, mily tünékeny ez a kis könnyű életük, ez a +nevetgélésre s álmodozásra adott nyárelőjük; ezekben a ragadó, pirosló +kurta selymeikben György hirtelen pipacsféléknek képzelte őket, kiknek +holnap már fonnyadni kell, hiába süt olyan gyönyörűen a nap az égen. És +ugyanaz az egyetlen gondolat bujkál és virraszt ezeknek a nevetgélő +táncos lányoknak a titkos homlokában is, mint a mamák merengő szemében: +a férjhezmenés. A köteles és oly nehéz, oly bizonytalan férjhezmenés. +György valami zavart kezdett érzeni: itt ki van állítva, vagyis ültetve +közszemlére mintegy, a lányok szeme elé, akik férjhez szeretnének menni… +észrevette, hogy egy-egy pár idekapja feléje a fejét, róla diskurálnak. +Egyik-másik zsindelyesi kisasszony visszanézeget rá fordulatai közben, +elkapja a pillantását, mikor a Györgyével találkozott, de Györgynek nem +nehéz megérezni, hogy hangulattal, ábránddal felejtődtek rajta azok a +lányszemek; ő valami regényhősszámba mehet ebben a csöndes szük kis +világban; és aztán hallhatták félfüllel, hogy válófélben van, szóval úgy +vehetik, hogy szabad és istenem, melyik leányt lehetne letiltani róla, +hogy most álmodjon valamit esetleg… hisz végre ő is zsindelyesi fiú, +talán összehangolódik egy helybeli úrilánnyal, pláne hogy társaságba +kezd már járni s úgy látszik, mintha itthon szándékozna maradni… A +Frankóék Pulija, kinek olyan merész két huncutkája van, mint a spanyol +táncosnőknek, szinte követelőleg mosolygott oda már egypárszor a György +szemébe a leventéje mellől, kinek a fehér nadrágja talpallóval van a +sárga cipőre leszorítva… Talán nem is szép tőlem, hogy itt ülök, +hasztalan képzelődést gerjesztve mamákban és lányaikban, gondolta György +és lesütötte a fejét, mintha szégyelnie kellene magát; de még valami más +érzése is támadt, mint a kényelmetlenségé: hiúság és büszkeség lopózott +a szemébe, mert ide varázsolódott eléje egy mosolygó, ragyogó szőke +grácia, ki elhomályosította az egész szalón vonagló tarkaságát, óh, +mintha csak a Kohinoor gyémánt esne oda a zsindelyesi órás és ékszerész +szegényes kis kirakatába. Csak ő teremne most itt, nézne szét hódítóan a +szalón közepén és ő táncolna ennek a zongorának a szavára, hogy állanák +körbe néma csudálattal és ő fölállana, odalépne a tünemény mellé, kézen +fogná s úgy nézne végig a zsindelyesi leánykoszorún: lássátok, hát ez +_Ő_, drágáim én nagyon sajnállak… + +Forróságot kapott a homloka, a két keze is megmelegedett hirtelen; +köhintett egyet nyugtalanságában és felállott önkénytelen. S szétnézett, +a remegő cigarettel az újja közt, mintha hamutartót keresne, pedig ott +állott a hamutartó egy elébe tett puffon. + +– No jöjjön már egy kicsit csárlesztonozni, látom táncolhatna! – Frankó +Puli siklott György elé, izgatottan ránevetve s egyet pukkedlizve +kislányosan. – Nem vagyok kedves, hogy én kérem fel magát tisztelt +büszke gavallér? Úgy-e, ma úgyis az a divat, hogy a lányok udvarolnak a +fiúknak! + +– Nagyon kedves, igazán… köszönöm… nem, nem kisasszony, nem táncolok… +bocsásson meg… – alig tudta már kikerülni György a Puli karját, az olyan +makacsul nyulkált a György dereka felé, mialatt Puli hivogatólag ingatta +a fejét és trallalázni kezdte azt az amerikai kottát, amelyet a zongora +lármázott. + +A polgármesterné csattanósakat tapsolt a György háta mögött: + +– Éljen, éljen! Táncoltasd meg Pulikám ezt a komoly moszijőt! + +És mind a mamák nevettek és karban biztatták Pulit, aki pajkos jókedvvel +kapkodott a György keze után. + +[Illustration] + +A lányok meg itt is, amott is megállottak a gavallérjaikkal és vigan +integettek (bár kicsit irigyen) a szemükkel, a kezükkel Pulinak, hogy +csak szorítsa Györgyöt, ne hagyja! + +– De kérem, nem tudok táncolni… lehetetlen… + +– Ugyan, öt perc alatt megtanítom! Nem lehet a mai világban nem táncolni +kérem szépen, csak tessék jönni, egy-kettő! + +Hiába minden kitérés, hátrálás, a vakmerő Frankó Puli előrántotta a +György hátradugott kezét, húzta kacagva a szalón közepére. + +– Hallja? Milyen isteni zene! Erre a legkönnyebb lépni, meglássa… + +A Valentine-t kezdte rá a zongora. + +György alig bírt illendő gyöngédséggel szabadulni a Frankó Puli keze +közül. Nevetett kínjában, zavarában, mialatt egy-két ügyetlen +csusszanást tett kénytelenségből a Puli erőszakos húzgálása közben. +Végre szédülve visszahátrált a székéhez, hálás kézcsókkal megköszönvén a +kedves Puli önfeláldozását. + +De ha valaki valahonnan messziről most ide nézett volna, az úgy láthatta +volna, hogy ez az úr szépen elvegyül a bűnös táncos világba +charlestonozni. + +Ott, egy belvárosi kis utcában, a Hungária közelében, ott, a +fodrászüzlet sarkában, ül György a manikűrös kisasszony asztalkája +előtt. + +Egy hete hogy feljött megint Zsindelyesről. Elfelejtette volt a hotelben +meghagyni, hogy a postáját hova küldjék utána. Kezdte már odalent, +Zsindelyesen, nyugtalanítani, hogy nem érdeklődtek-e utána levélben vagy +sürgönyben Hágából. De hiszen írhatott volna a Hungária postájára, +elküldték volna neki, ami a címére érkezett. Hanem egyéb is izgatta: az, +hogy netalán kereste valaki Pestről is, nem tudhatni ki, s micsoda +fontos ügyben esetleg. Azután meg Csete Pipit megbízta volt, hogy +keressen ügyvédet neki, aki szakszerűen a végére jár ennek az ő kényes +dolgának, s hátha már az ügyvéd tett is valami lépést és a legsürgősebb +szükség van az ő jelenlétére… de ezeket az érveket inkább már csak az +autón gondolta át György, mikor elindult az országúton Pest felé; otthon +egy nagyon meleg éjszakát áthánykolódott és akkor határozta el, hogy jön +vissza; azt érezte, hogy nem bírják az idegei ezt a csöndet és ezt a +messzeséget Pesttől (mintha a szumatrai rengetegek csöndje és messzesége +kismiska lett volna ehhez képest!), igen, mintha türelmetlenül várna rá +Pest, mintha hiányoznék onnan egy Békász György nevű úriember, mintha +isten tudja, mi történhetne az ő távollétében. A félbemaradt rajzait is +otthagyta a Hungáriában s hirtelen előfogta a lelkiismeretfurdalás: +dolgozni, dolgozni, hisz oly terméketlenül, oly hiába telnek a napjai! S +csak azt érezte minden percben, míg jobbról balra meg visszaforgott az +ágyán, meg mialatt felülve, a falnak hajtotta álmatlan meleg fejét, hogy +nincs otthon és hogy otthon kell már lennie; mintha otthonabb lehetne +valahol ezen a világon, mint ebben a megfeketült fedelű zsindelyes +házban, ahol a szomszéd szobában az édesanyja alszik csendesen… + +És hát másnap reggel elindult. + +A holland minisztérium nem érdeklődött; hiszen még le se telt a magyar +mérnök szabadsága. Pipi pedig (aki ragyogóan megörült Györgynek, meg a +taxitlan autónak) egy szóval sem említette az ügyvédet; György se +kérdezte s másnap szinte valami nyomás alól lélegzett fel, mikor megint +egész estig nem referált Pipi semmiféle ügyvéddel való érintkezése +felől. Mert az első két nap Pipi reggeltől estig gondját viselte +Györgynek, korzóra, strandfürdőre, nyári Gerbeaudba, színházba hurcolta, +alig engedte éjfél után a szobájába felmenni, a fáradt és hervadt kedvű +embert; harmadnap már eszébe jutottak egyéb relációi is és elengedte +Györgyöt a maga lábán kószálni, nézelődni Pesten, az autót kölcsönkérve +tőle, de ebédre meg vacsorára hűségesen jelentkezett a György asztalánál +a Hungáriában, alázatos tisztelettel. + +Egy ilyen déli kószálásában a Dorottya-utcában, mikor a kirakatokat +nézegette (sokáig, mint általában azok, akiknek nincs vásárló +szándékuk), egyszer csak becsalták egy kapu alá azok a nagy +díszfényképek, amelyek ott üveg alatt sorakoztak. A társasági fotografus +kirakata volt az. Grófnők, grófok, angyalpucér csecsemők (akik alá +ugyancsak kegyelmes grófnevek voltak írva), követek, miniszterek, +bankárfélék, nagy színésznők, meg kevésbbé kötelező nevű előkelő +szépségek. György nem is ismerte az arcokat, a neveket… hanem egy +névtől, egy arctól aztán majdnem hogy odabukott a homlokával ahhoz a +nagy darab ragyogó üveghez. Úgy kapta vissza a fejét, mintha valami +lánghoz ment közel az arcával az ember. Igen: Poóy Valentine. Alá volt +írva rondírással a neve. A leányneve. Téli fénykép volt, Valentine kis +puha kalapban, figyelő, komoly szemekkel nézett a reá nézőre, oldalt +hajtva a fejét gyöngéden, a lágy szőrmegallérra, mintha annak az +állatocskának a finom, meleg bundájához akarna tapadni hűségével, +szeretetével. Ezt a képet ott is látta György, odahaza, a +Trombitás-úton… + +[Illustration] + +Azok, akik a kapu alatt kijöttek, bementek abban az egy-két percben, +törhették a fejüket, valjon mi lelte ezt az urat, hogy kisiet a kapu +alól s rögtön visszasiet, megáll, arrább lép, visszalép, szembefordul a +másik oldalra a kirakott képekhez, megint visszafordul, s úgy teszen, +mintha rövidlátó volna s lehajolva sorba olvasgatja a neveket arrább, +arrább húzódva, majd megint visszaáll az előbbi helyére, letörli a +fotografia előtt az üveget a tenyerével és az orrát is odanyomja az +üvegre, mint a vonaton, ha valami lebilincselő tájtól nem tudunk +elszakadni… pedig most igazán kevesebbet láthat, mint az előbb; árnyékot +kapott az üveg a szapora lehelletektől. + +György nem tette volt a tárcájába a menyasszonya arcképét; hiszen +magával hordozta őt elevenen, melegen, s a hotelszoba asztalára se +állította ki, a személyzetnek mutogatni; neki magának nem volt szüksége +a papir meg a festék segítségére, hogy mindig maga előtt lássa, akit +szeret; úgyse látott más egyebet maga előtt, mint ezt az egyetlenegy +arcot, mint aki az utcai csillagász távcsöve előtt áll és az +esthajnalcsillagba merül belé, köröskörül pedig szürke, fekete az egész +mindenség. + +Végre kijött a kapu alól. S azonnal visszafordult, hátra indult az +udvarba. Fölmegy a fényképészhez, elkéri, vagyis megveszi ezt a +fotografiát. Igen, de a fotografus megkérdi, kihez van szerencséje, +milyen jusson akar ennek a fényképnek a birtokába jutni? Mit mesélhet +neki! Oh nem, ez lehetetlenség. S aztán, ha ideadná, akkor is azt +kellene éreznie, hogy lopta a Valentine fényképét. S minek is jutott +eszébe megszerezni, hiszen ő nem emlékezni, hanem feledni akar, s arra +van szüksége, hogy ez az arc elhomályosodjon, elenyésszen előle. Talán +inkább arra kéri meg a fényképész urat, hogy legyen szíves ezt a képet +bevenni a kirakatából. Hogy ő ne csábulhasson ide holnap is, nézegetni… +dehát ilyen hóbortossággal igazán nem fog egy idegen ember elé állani. +Hát aztán végérvényesen kisétált az utcára, jellemesen elfordítva a +tekintetét az egész galériától… + +Másnap délután meg az történt vele, hogy a Szervita-téren, mikor a +könyvkereskedésből jött ki, hirtelen elkáprázott a szeme; Valentine-t +látta felsétálni az autóbusz-megállónál az óriás cserebogár tetejére. +Úgy szökelt felfelé az a szőke lengeség a lépcsőn, mintha a +mennyországig meg sem akarna állani. Egy pillanatig látta az arcát +György, látta, vagy sejtette a Valentine kék szemeit, szőke haját, +fényes mosolyát. Káprázhatott a szeme a túlságos napsütésben. A másik +pillanatban hátraarcot csinált György és sietni kezdett a Kossuth +Lajos-utca felé; de félperc múlva visszafordult és megállott, azután +elkezdett szaladni a járdán, mintha zsebmetsző után vetné magát. +Utólérte az autóbuszt a Gizella-téren, de még a megállóhely előtt +abbahagyta az üldözést. Ott ült fent az a bizonyos szőkeség, csevegett +valami monoklis őszes dandyvel. Nem Valentine… s milyen jó, istenem, +hogy nem ő az! Ebben a mai divatjukban úgy hasonlítanak a nők egymáshoz, +nem csoda, ha ilyen tévedés esik az emberrel. Mit is csinált volna most, +ha csakugyan ő lett volna, aki odafent ül? S ha ő is észrevette volna? +Hogy kell vagy hogy illik viselkednie, hogy véletlenül találkoznának! +Gőgősen kétfele szoktak ilyenkor nézni, vagy köszönni kell hidegen, +netalán megállani néhány udvarias és felületes szóra? Haragban vannak +ők, halálos ellenségek ők, mint két rokon vagy két politikus? Vagy az is +megtörténhetne, hogy rémülten és boldogan futnának az egymás karjába, s +összecsókolnák egymást zokogva, a nyilt utcán? Óh, borzasztó vad és +ismeretlen ez az élet. Nyögött egy óhatatlan jajt ott a földalatti +lejáró előtt György, mint a lázas gyerek; lehet, hogy az az idős néni +meghallotta, azért nézett oda Györgyre, mikor indult a homályos +lépcsőzetre lefele. + +Ezen az estén először engedett a Csete Pipi csábításának, aki mióta +György Pesten van, mindig ki akarta vonszolni vacsora után a nyáréji +mulató telepekre. Ma nagyon megkívánta csakugyan az éjféli hűvösséget, +nemcsak a városi meleg ellen, a fejének a folytonos forrósága ellen is, +amit az álmatlanságainak meg talán a sűrű tépelődésnek köszönhetett. Jól +is esett neki, csakugyan, az eszét a publikum zajongásával kábítani, meg +az ötpercenkint változó könnyű buta muzsikával, figyelni a pincérek +ünnepi lázát, a virágárúsnők megható erőlködését, akik összevissza +zarándokolnak a rózsacsokraikkal, a szegfűszálaikkal az urakhoz, akik +félve néznek, mikor a Természet legbájolóbb ajándokait nyújtják oda +nekik… meg elszórakozni Pipin, aki nagyon itthon látszott lenni e +villanyrózsás kert közepére tett szellős varietében, fel-felköszön és +kacsingat és nagyokat helyesel a fejével a vakító színpadocskán kuplézó, +meg tündéri mezekben ugrabugráló művésznőknek, akik nem e földről való +misztikus szép neveken szerepelnek és a programban mint Párizs kedvencei +s mint Montekarló gyöngyei vannak feltüntetve. A színpadról leszabadult +művésznők ott portyáztak a teremben; odalebegtették a kezüket Pipihez, +aki szervusz anyuskám!-mal üdvözölte őket s aztán sürgősen ajánlotta +Györgynek, hogy meghívja az asztalhoz a ragyogó cicát, mielőtt más +társaság rátenné a kezét. De György fagyosan mondott le már vagy +harmadszor a szerencséről, semmi kedve rátenni a kezét a cicákra. Nem +szabad kedves pajtás… + +– Miért apuskám, ki tilthatja meg neked? + +– Én magam, pajtikám. + +– Talán megint szerelmes vagy valakibe, kérlek alássan? + +– Talán… igyál Pipikém, szervusz. + +Az éj folyamán megjelentek az asztalnál Szabó Maki, meg valami táncos +színész, aki túlboldogan üdvözölte Györgyöt. + +– Szervusz, apuskám, azt hiszem már találkoztunk! – felkiáltással és öt +perc mulva koccintás közben megölelte Györgyöt és teli találatot +cuppantott a szájára, a barátság örök pecsétje gyanánt. + +Négy órakor tért haza György. Alig aludt valamit; reggel félnyolckor már +odalent ült a Hungária kávéházában a külföldi lapjai társaságában. +Roppant lehangoltságban, unalomban mászkálta el a délelőttjét, örült, +hogy eszébe jutott végre a manikür, avval valami elfoglaltságot ad +magának vagy félórára. A feje kábult kissé, kábult maradt és még most +is, a manikűrös asztalkánál is émelyedett az éjszakai pezsgőtől. Nem +szerette a pezsgőt, még nem tanult bele. + +Ez a kisasszony milyen figyelemmel, milyen odaadással nyisszantgatja az +ő erős körmei körül azt a bőrt a finom kis ollójával. Valami megindító, +valami kötelező, isten tudja, hogy ennek az idegen, dolgozó kéznek a +meleg fogásait érzi az ember az ujjain. Ez a manikürös kisasszony még +álmában is körmöket láthat, csak körmöt és körmöt, több fényes körmöt, +mint csillagot az égen. Dolgozik. És hallgat. Miken gondolkozhat? Mintha +illenék beszélni hozzá. Rossz így ülni, barátságtalanul. Cigarettezni se +lehet most, a másik kéz a melegvizes csészében ázik. Az asztalka +üveglapja alatt mindenféle külföldi ezüstpénzek szoronganak. Különös +ábrándvilág. Biztos emlékbe kapta a kisasszony idegen uraktól. Az ember +megkíván így az unalmas csücsülésben egy másik emberi hangot, egy női +hangot… + +– Kedves kisasszony, mondja kérem, sok a dolog mostanában? + +A kisasszony fölnéz, hálásan, szomorúan: + +– Dehogy kérem, dehogy van sok dolog. Még kevés is alig. Ilyenkor már +nagyon sok közönség hiányzik a városból. + +– Úgy, persze, nyaralnak. + +– Igen. (A kisasszony újra a körmöket figyeli, úgy diskurál.) És aztán +tetszik tudni, nem úgy megy már a manikűr se, mint egy pár évvel +ezelőtt. + +A kisasszonynak ráncok nyujtózkodnak a homlokán. Olyan jó, rendes arca +van. Az orcái mintha nem természetes rózsaszínűek volnának. Igen, lilás +ez a rózsaszín, az ablakon bevetődő napsugár világában. A szája ni, +milyen erősen be van azzal a ruzszsal húzva. + +György szeliden, szinte bánattal szól: + +– Ugyan kisasszony, hát már magának miért kell a festék? Hiszen olyan +kellemes arca van. + +Felmosolyog, egy kis sóhajt nyel és visszahajtja a munkájára a fejét: + +– Uraságod ugyebár azt gondolhatja, hogy kacérságból használok festéket. + +– No, hiszen akkor se bűn kérem… + +– Nem is… csakhogy tessék elhinni, hogy az ilyen leánynak, már mint +ilyen manikürkisasszonynak, nagyobb szüksége van erre a kicsi mázolásra, +mint azoknak a kacér úrihölgyeknek. + +– Miért, kedves kisasszony? + +Keféli sebesen a megkent körmöket, de habozás után mosolyogva magyaráz, +halkabban, a szemét föl nem vetve a kíváncsiskodó vendégre: + +– Mit tetszik gondolni, a főnök úr nem adna túl rajtam rögtön, ha azon +sápadtan jönnék ide reggel üzletbe? Az urak nem nagyon szeretik kérem, +hogy ha valami fakó, kiéhezett kisasszony fogadja őket a +manikürasztalnál. Szabad a másik kezet? + +György zavarba esett, amint a kisasszony arcát jobban megnézte. Bizony +édeskevés hús volt azon. + +– Bocsásson meg kedves kisasszony, csak nem kell éheznie. + +– No nem, hálaistennek, valamennyit csak összekeresünk… de mégis husikát +kellene enni a jó kinézéshez az embernek, nem azt a kávécskát mindig, +meg a főzeléket. És tetszik tudni, jó levegőn kellene lenni, sétálgatni +legalább eleget… + +– Istenem, arra csak ráér, kedves kisasszony, nem? + +– Nem mondhatnám kérem. Tetszik tudni, zárás után, estefele tánckurzusra +megyünk, a nővéremmel, azután már késő van, fáradt az ember, inkább +lefekszik. + +– Tánckurzusra járnak? Ejnye, ne haragudjon kisasszony, hát miért muszáj +arra a haszontalan tánckurzusra menni? + +– Miért kérem? Először is kell az a kicsi mozgás az ember tagjainak, +egész nap kucorog az ember itt a széken. Azután talán nekünk is jár az a +kicsi mulatság, bár egyszerű leányok vagyunk. Meg az ismeretségért, +tetszik tudni… hát az embernek a jövőre is kell gondolni, igaz kérem? +Mink Erdélyből jöttünk fel, a hugommal, elárvultunk kérem, ő +kalapszalónban van, együtt lakunk… + +Úgy megállott megint György az utcán, mikor kilépett a fodrászüzlet +ajtaján, úgy megállott ott és úgy nézte a szemben ragyogó babakereskedés +kirakatát, ahol a kopasz, meg lakkal festett eton-hajú karakter-babák +mosolyogtak fürdőtrikóikban és kurta szoknyácskáikban, csupasz karjaikat +előre tartva, mint csupa pici Frankó Puli, aki mind az ő kezéért nyul: +gyere, gyere te bolond, miért nem akarsz charlestont táncolni? Szőke +baba is van köztük, annak világosabb az arca, mosolygóbb, édesebb. A +napfény úgy pártolja azt a felragasztott arany selyem hajacskát, olyan +vakító odanézni, olyan kellemesen kínos, olyan varázsosan +boldogtalanító. + +* + +– Ki az? + +Palya kopogtatott. + +– Nem zavarom? Jó reggelt, drága kis pintyőkemadár. + +Valentine hamar az íróasztalka mappájába helyezett valami nagy +papirokat, azután sietett a papa gyöngéd ölelésébe. + +– Világért se papa, nagyon kedves, hogy feljött. + +A délceg Palya, friss, sárga gabardinben, vaskos vaddisznóbőr-kesztyüit +a balkezében fogva, kis adag rosszalással a hangjában, de csupa +gyönyörűséggel a mosolygó szemében veregeti meg a Valentine fehér +arcocskáját: + +– Persze, mindig a szobájában kell megkeresni az én komoly kis +remetémet. El akarom csalni egy kis túrára, tudja, hogy most jobban +ráérek. + +– Köszönöm papa… + +– Nem? Már megint csak a fejét csóválja? Azt szeretném, ha maga vezetné +a kocsit pintyőkém, hiszen egészen kijön a gyakorlatból. Kimehetnénk +például Gödöllőre, Kassovitzéknél ebédelnénk, hogy megörülnének. + +– Nem papa, tudja, hogy nem mozdulok ki szívesen. + +Ó, hogyne tudná a jó Palya. Hiszen épp ez az, a Valentine állandó +komolysága, némasága s emberkerülése, ami a Palya napsütött hangulatának +is árnyékot ad mostanában és egyszer-másszor oly nem kedves órákat okoz +az ő borongáshoz nem szokott lelkének. Palyáné meg Bürü már második hete +vannak oda Brioni-szigeten, Scholz Terka, meg az édes Kokó társaságában +(aki ugyancsak Brionit találta kiválasztani nyaralásra az idén). Palya +pedig önfeláldozóan úgy döntött, hogy itt marad az elcsöndesült házban, +Valentine mellett, akit semmi áron nem lehetett rávenni, hogy elmenjen +valamerre nyárára. Gondolta Palya, hogy majd csak kedvet csinál az +elbánatosodott kis lányának és együtt aztán elruccannak Párizsba, vagy +valami angol hajóra, hol gyönyörködhet, mulathat, feledhet a szegény +kicsi baba, kinek oly üres lett az élete hirtelen. De nem, Valentine +hallani sem akart eddig az utazásról. Se vendéglátásba, se meghívások +elfogadásába, se színházbamenésbe, se Svábhegybe, se Gerbeaudba nem +egyezett bele, de oly konokul tért ki minden szórakozás és minden kis +kirándulás elől, mintha csak attól rettegne, hogy találkoznia kell +valakikkel, vagy talán csak valakivel, akinek a szeme elé kerülni valami +életveszedelem volna. A jó Palya, ki kezdte elhanyagolni a legényes +mulatságait, hogy az árva pintyőkéjét szórakoztathassa, ő meg mindennap +erőltette, amennyire tehette, hogy Valentine jöjjön-menjen, mutassa +magát a világban, s talán lappangott az ő fejében is valami váratlan, +véletlen, éppen nem normális találkozásnak a gyanuja; de nem lehessen +tudni, hogy a merész szellemű Poóy Palya megütközött-e valami nagyon az +efféle eshetőségen, vagy éppen kiváncsian tippelte magában egy esetleges +érdekes találkozás fejleményeit, sőt netalán, egy hazárd ösztönből, +iparkodott is elébe menni annak a tévelygő véletlennek, valami változást +várva, sejdítve, ami tündéri könnyen hozhat új orientációt ebbe az +állapotba… mert hát sehogyse jól van ez így, ahogy van. + +A jó Palya fejcsóválva nézett a Valentine őszintén, mosolygósan +ráfüggesztett szemébe: + +– Csak ezek a könyvek mindig, meg ez a sok kotta… hiszen megfájul bele a +szépséges fejecskéje. Szörnyűség, pintyőkém. – Olyan arcot alakított +Palya, mint aki roppant elszontyolodik. + +– Dehogy, papa, ne féltse a becses fejecskémet. Borzasztó régen nem +olvastam semmi rendeset, szinte szégyellem magamat. Kimondhatatlan jól +esnek a könyveim. Meg a muzsika, papa… nem képzeli, mennyire boldogít az +a semmi is, amit még zongorázni tudok. Hiszen jóformán iskolás korom óta +nem gyakoroltam. + +És szinte szerelmesen nézett oda az új kottáira (vagyis a régiekre), +melyek a diványon hevertek. Ezeket tegnap hozatta vissza a délibáb-utcai +lezárt lakásból és most nézte át őket, hogy rendben vannak-e. Grieg, +Schumann, Musszorgszkij, Chopin, Csajkovszki-füzetek voltak. És azon a +diványon egy vastag könyv is ki volt nyitva, meg az íróasztalon, meg az +éjjeli szekrényke tetején is mindenféle új könyvek feküdtek, egy széken +is ott felejtődött valami nagy Sven Hedin, majdnem a hegyéig magába +nyelve azt az elefántcsont papirvágókést. + +Meglepve, meghatva nézte Palya ezt az ünnepi fényt a Valentine arcán. +Mintha csak egy rajongó fiatal tanítónő állana előtte. Keskenyebbnek +tetszett a Valentine képe, mintha kicsit megfogyott volna mostanában; +vagy csak attól látni soványabbaknak az orcáit, hogy a haját +elmulasztotta hetek óta megnyesetni, s a korrekt eton most laza, +vastagabb, oly fölületesen lekefélt puha szőkeség, akár a Bürü mindig +mohón növő haja szokott lenni. Palya melléje lépett és elcirógatott +egynéhány kilengő szálat oldalt, a Valentine haján: + +– Nagyon szép dolog, babukám, a műveltség, meg a finom zene… de lássa, +nem egészséges ez a tisztelt kultúra, kicsi madaram. Olyan sápadt, mióta +fent kuksol a szobában. Már azt a kis kerti levegőt is elhanyagolja. + +Valentine nevetve rázta meg a fejét a Palya kezének a lágy símogatásai +alatt: + +– Szó sincs róla, papa, hogy elhanyagolnám. Mit gondol, ma reggel, már +hét órakor lent voltam pontosan jelentkezni a leckémre a +kertészsegédnél. + +– A leckéjére? Csak nem kapálni tanul a pintyőke? + +– Oh, még ott nem tartunk! Egyelőre csak a fülemet, meg a szememet kell +jól kinyitni; meg csakugyan, mint az a buti pintyő madár, úgy tátom +sokszor a csőrömet… nem is hiszi, papus, milyen csudálatos előadásokat +tud ez a szerény fiatalember tartani a nemesítésről, a keresztezésről, a +gyümölcsfanevelésről, a talajkeverésről, meg a virágnak, a fűnek a +betegségeiről, no meg az örömeikről is persze. Ez valahol München +mellett járt valami tanfolyamot. + +– Brávó, nagyon érdekes lehet. + +– Az, papa, nagyon érdekes! Én igazán kitünően mulatok… + +Talán mégsem éppen megfelelőnek érezte a kifejezést, mert a mosolygó +tekintete Palya szemeiből oda szállott az ablakra, szinte mentegetőzve +valami távollevő előtt, vagy csak önmaga előtt… és aztán hirtelen +meggyöngülve, becsukott szemmel hajtotta bele az orcáját a Palya meleg +kezébe, engedelmesen. A jó Palya nagyon ellágyult: + +[Illustration] + +– Édes mézecském. Látja. Ugy szeretnék kitalálni valamit, hogy egy kis +szórakozással szolgálhassak magának. Ugy-e, hogy nincs jó kedved, +szegény kicsi szívem. + +– Oh, igen, mért ne, papa… csak a fejem szokott néha megfájdulni… +kicsikét. + +– Kicsikét, igen, kicsikém. Láttalak az ablakból most egy órája, mikor +jöttél a kertből felfelé, hogy húzgáltad a halántékodon fiam, ezeket a +gyönge kicsi ujjaidat… – és Palya megcsókolta sorba a Valentine üde, +chipre-t illatozó ujjait. + +De azt nem látta volt Palya, mikor Valentine a fák közt tétova, lassú +útján elbágyadva támaszkodott ahhoz a nagy, sötét amerikai diófához és +át is ölelte a fának a derekát és odanyomta a fejét ahhoz a szürke +törzshöz, lehunyt szemmel és aztán megcsókolta azt a fát, öntudatlanul +szinte, s úgy maradt még egypár percig az orcájával a fának simulva, +mosolyogva, mintha elalélt volna. Ha az a fa el tudott volna indulni, s +Valentine járhatott volna mellette, súlyát átadva a vele karonfogva +sétáló erősebbiknek, hallgatag, tova mosódó tekintettel, álmodva félig +azokat a halk, halk szavakat, amelyeknek az emlékezetben susogó +visszhangját a hozsannás orgonák és az átkozódó tengerek nem tudják +elnémítani. + +– Igazán, semmi, papa… – Valentine a homlokát letette a Palya kezefejére +s a nyugtalanul rebbenő hangjával meg akarta nyugtatni – csak hát ez a +bizonytalan állapot… anyát, ugy-e, nem akartam az ügyemmel molesztálni, +maga meg úgy el volt foglalva mindig, nem is mertem kérdezni… beszéltünk +egyszer az ügyvédről… nem tudom, történt-e már egyáltalán valami. + +Nem mer fölnézni. + +Palya sem akarja a kis lánya rejtegetett szemeit kutatni. Az ablakra +néz, bólint, azután a Valentine orcáját megveregeti hizelkedve: + +– Óh, hiszen nem kergetett a tatár… hanem most aztán utána járunk, ne +féljen madárka. Utána fogunk járni. Az a bácsi már úgyis Pesten van, +hallottam… + +Odasandított az éjjeli szekrényke felé a Palya monoklija; valamiféle +nagykalapos legény fotografiája volt ott megint felállítva. + +És mikor lehajolt kezet csókolni, búcsúzni, a jó Palyának a monokliján +mintha valami kis huncutság mosolygott volna a Valentine pirba borult +arca előtt. + + + +Milyen szerencse csukott konflist találni fényes, meleg, nyári délben, +ilyen félreeső budai állomáson. S micsoda szent titok rejtőzhet abban a +sötét mappában, hogy úgy meg vannak bokrozva mind a négy szélén a +szallagocskái s oly féltékenyen szorítja Valentine a hóna alá a mappát, +mikor beszáll és feladja halkan a címet a kocsisnak? + +Pestre megy a konflis, amelynek diszkrét utasa hátrahúzódik a sarokban, +s nem kiváncsi a Lánchídon előre-hátra futó autókra, sem a Dorottya-utca +divatos publikumára. Nem, csöppet se kivánja, hogy lássák, hogy akárki +is észrevegye Pesten. Mikor utoljára kelt át Budáról, délelőtti +kommissiózásra, itt a Ritz előtt támadt rá egy elszánt kis ifjonc, +erőnek erejével le akarta kodakozni a Szinház És Élvezet számára s aztán +a noteszt kapta elő, hogy legalább intervjut adjon neki a nagyságos +asszony, isten tudja már micsoda országos kérdésben. Azóta rémülettel +gondol a Belvárosra. + +Most pedig a Molnár-utcában áll meg a kocsija, az előtt a ház előtt, +amelynek az első emeletén a Kovách-szalon van, ahova Palyáné meg +Valentine sűrűn jártak fel ezekben az esztendőkben, mióta Otti néni, +Palyáné régi, kedves barátnője, ki már a háború végével berendezett a +lakásán egy kisebbfajta varrodát s oly gyorsan felvirágoztatta a jobb +köröknek dolgozó női szabászatát. Míg Kovách Arisztid, korán ny. +tábornok úr bágyadt kék zubbonyában elmerengte a hosszú délelőttöket a +Krisztina-téri kávéház ablakából, a méltóságos asszony dirigált, +fogadott, tanácskozott itt a Molnár-utcai üzemben, elevenen és +fáradhatatlanul, mintha soha ebben az életben egyéb beosztása nem lett +volna a világon. + +Már vége volt a déli láznak, mikor Valentine benyitott a szalonba. Otti +néni kicsit idegesen tárgyalt egy kis gumilabda-termetű, bocibőrkalapos +úrinővel, aki már az ajtó előtt állott, távozásra készen. Csak egy +intim, szives pá!-val fogadta Valentine-t Otti néni, odaintett egy +aranyos hátú karszék felé, s visszafordult az izgatott hölgyhöz, +halkított szóval: + +[Illustration] + +– Könyörgöm, mégegyszer, drága nagyságos asszony, fogadja meg a +tanácsomat. A szilvakéket vegyük, meglássa, mindenkit el fog ragadni +benne! + +– Nem, kedves méltóságos asszony, csak engedje, hogy a magam ízlését +kövessem, igen? Szóval maradunk a ciklámennél és kérem, méltóságos +asszony, csak mennél sűrűbb kalászokat a szoknyán lent és strassz is +legyen rajta, mindent ahogy mondtam, kedves méltóságos asszony. + +Otti néni kurtán fejet hajtott, katonásan: + +– Kérem, nagyságos asszony, ahogy parancsolja. + +– És szombaton próbára jövök, méltóságos asszony. Jónapot, méltóságos +asszony. + +Ugy látszik, jól esett a hölgynek a méltóságos asszony síma hangzásán, +mint a kellemes borotvaszíjon, a nyelvecskéjét fenegetni. + +Otti néni nyögött egy tréfásat, mikor a nagyságos asszony után az ajtót +betette s aztán felüdülve sietett megölelni, megcsókolni Valentine-t. + +– Babácskám, az isten hozott. Mennyire örülök neked. Nohát nem is +álmodtam, hogy ilyen kedves vizitem lessz… + +Aztán a Valentine elkomolykodó szemeibe tekintve, kis érzékenységet +kapott, megölelte megint Valentine-t, gyöngéden: + +– Oh, lelkem, kis babám… + +Mindent tudott Otti néni, természetesen. Ha sohasem ismerte volna +Valentine-t, akkor is értesült volna rögtön az esetről, mint az összes +válásokról, amelyek Pesten megestek (sőt azokról is, amelyek esedékesek +voltak. Némelyik válás aztán el is felejtett megesni, miután itt a +szalon vendégei közt oly határozottan elintéztetett). + +Valentine egy bátran szabadjára bocsájtott sóhaj után mosolyogva nézett +az Otti néni hűséges szemébe. + +– Még mindig benne van a munkában, édes Otti néni… júliusban is! Már +elmehetne kicsit pihenni, igazán. + +– Én majd csak legutoljára, babácskám! – odahúzott egy szép befőttszin +selyemszéket, visszaültette Valentine-t a karszékbe, s leült szembe +vele. – Látod, kis babám, még mindig van dolgunk elég, hála istennek. + +– Látom, Otti néni. S azt is látom, hogy nem mindig csupa öröm a +kuncsaftokkal foglalkozni. + +Otti néni jó kedéllyel nevetett: + +– Bizony nem, babuskám, ugy-e most is észrevetted? Kérlek, Valikám, ez a +bolond kis gömböc kinézett magának valami mezőruhát, amilyet az +operettben látott a primadonnán, nohát neki is okvetlenül ezt a modellt +csináljuk! És hát látod, nem lehet neki megmagyarázni, hogy őt nem jól +öltöztetik az eleven szinek, úgy bele van abba a virító ciklámenpirosba +bomladirozva! A ciklámenben pedig kétszer olyan pufi lesz, mit csináljak +a szegény fejével. És aztán rimánkodhatok őnagyságának, hogy ez a sűrű +arany kalász pompás a színpadon, de az isten szerelmére, lehetetlen egy +privát társaságban… – Otti néni legyintett és lehangolódva nézett a +szőnyeg bágyadt rózsaszín ábrándországába: + +– Látod fiam, ez az, ami megkeseríti az embernek a munkában való örömét. +Szépet és jót akarunk mindenkinek… és annyian kikérik maguknak! + +Fölvette a fejét a csalódásaiból Otti néni s megint mosolyogva ragadta +meg Valentine kezét: + +– Mi hozott hozzám, édes babácskám? Dolgoztatnál talán, szükséged volna +hirtelen valamire? + +– Éppen ellenkezőleg, édes Otti néni… én dolgoznám, ha szüksége lehetne +rám a szalonnak, véletlenül. + +– Mi-cso-da, kis baba?! + +– Ugy-e, milyen kómikus. Csak ki ne kacagjon nagyon, drága Otti néni… +jaj, úgy szurkolok, tessék csak idenézni. + +– Mutasd már, mi az, kis babám. Éppen kérdeni akartam, miféle komoly +paksamétákkal… áh, lám csak krokik! + +– Igen, Otti néni, divatrajzokat próbáltam csinálni… – s elhallgatott +Valentine, engedte Otti nénit a pasztellfestékes, lenge, modern +nőalakokat sorba studirozni… + +Igen, ezeket a lapokat dugta el a minap féltékenyen az íróasztal +mappájába, mikor Palya megvizitelte. Nem volt már elég a mohó lelkének +az olvasás, a muzsikálás, meg a növények közt való kiváncsiskodás, +szöszmötölés… Györggyel, a jegyességük elmélyedt napjaiban, mikor +kettesben várták a csillagokat az emeleti terraszon, úgy tervelgették, +hogy az egész életet, minden napját ennek az életnek, együtt fogják majd +tölteni, az egymás közvetlen közelében. György a természetről és +természettudományokról, a föld, a víz, a levegő titkairól mesélt +Valentine-nek, életbevágó feladatokról, amelyeknek most feszül neki az +emberi zseni, kedvet, hajlamot kezdett gerjeszteni Valentine-ben, hogy +érdeklődni tudjon majd azok iránt a tudományok iránt, amelyek kenyeret, +lelket, szárnyakat adnak az urának… és aztán összebeszéltek szépen, hogy +Valentine megtanul műszereket kezelni s mérnöki rajzok készítésében is +kicsit segítségére lesz Györgynek, hogy elfoglaltságot, mulatságot, ne +pedig unalmat találjon a párja közelében. Így aztán nem érzik majd a +társaság hiányát és nem szorulnak világi hiuságokra, hogy boldogok +legyenek e földön. Szépséges meséskönyvnek sejtette Valentine Györgygyel +az életet. + +Hát aztán megszállotta Valentine-t a szentlélek: teremteni, létrehozni, +csinálni valamit, ami megmarad a valóságnak és eredménynek az álom +módjára elvesző hosszú napok után. A Veres Pálnéban elárult némi +képességeket a szabadkézi rajz terén és aztán egy-két évig gusztussal +festegetett, de aztán a ping-pong, meg a gramofon kizavarták az +amateur-hangulataiból. Most merészen fölkapott a régi kis ösztönére s +odafantaziált egy tucat modellt a Bürü rajzlapjaira, a Femina, meg a +Vogue legújabb mintái nyomán. Ezek a díszlapok kilószám feküdtek a +Palyáné könyvespolcán, a Hatvany bárónő s Proust könyvei mellett (a +franciának a regényei csak imitt-amott voltak felvágva, hogy Palyáné +adott esetben rajongani tudjon egy-egy részletért). + +Valentine a szívére húzta kezét, izgatottan, mikor Otti néni az utolsó +lapot is figyelmesen megnézte. + +– Istenem… érnek valamicskét ezek a naiv kisérletek, édes Otti néni, +mondja meg, de igazán. + +– Megmondom, kis fiam, őszintén. – Otti néni visszaemelte a legalsó +lapot és a többi fölé tette s még egy pici percig szeretettel +lemosolygott arra a pávaszín modellre. – Tudod, kis Valim, nagyon +szimpatikusak ezek a te dolgaid. Érdekesek. Igazán. + +– Csak nem jók… ugy-e? – Valentine nevetett, elpirulva. + +– Nem, kedves szívem, azt nem mondom. Sőt jobbak talán művészileg, mint +amennyire ez a feladat kivánja. Hanem ezek még nem elég hasznosak, tudod +Valika, nem felelnek meg még a praktikus igényeknek. Látod, szivecském, +az ilyen hosszú szalagok lehetetlenek például a tánc miatt; a csüngő +csipke is éppen emiatt kissé helytelen a karon; ez a gyönyörű, magas +nyak hátul, hol is láttam, igen, ezen a rajzon ni, hát ez is túlzás kis +cicám: nem kérnek a dámák ebből a méltóságból. Tudod, Valikám, hogy ma +már a királynőkön sincs az az ünnepélyesség. Elég szomorú, kérlek. + +Valentine ajkáról egy kis sóhaj szökött el, nem tudni, a királynők +miatt, vagy csak egy kis Poóy Vali miatt. A falon járt a tekintete: + +– Azokat a kis modelleket ki festette, Otti néni? + +– Azokat ott, fiacskám? Egy piktor felesége szállítja a krokikat a +műhelyemnek, már úgy három esztendeje. Nagyon jóravaló, jóízlésű +asszonyka. Látod, kis szívem, ezek a legfrissebb stilruha-terveink, az a +zöld egy Raquel, a nagyvirágos egy Szuzuki és az a negyedik egy Cyclamen +noir. Ezen például, meg a Raquelen alig van valami munka, nézd +babácskám, a legegyszerübb vonalak, csupa könnyűség, egy-egy lehellet… + +Valentine visszavette volt a mappát az ölébe, szégyenlősen csukta be s +kezdte megkötni a bokrait. + +– Édes Otti néni… úgy szeretnék én is ezen a világon csinálni valamit… +hogy érezzem, hogy én is érek itt valamit… hacsak annyit, mint egy +szakaszjegy… + +– Oh, te drága babácskám. – Az Otti néni keze leszállott a bokron +babráló ujjacskákra. + +– Olyan haszontalan, olyan léha az én életem, Otti néni… olyan üres… + +– Csak ne bántsd magad, aranyos szívecském. Mingyárt vedd magadra minden +bűnét ennek a bolondos világnak. No, Valikám, kis fiam… hogy beszélsz +így, evvel a szent, kicsi száddal, hiszen be se vagy ma rúzsozva, no +nézd csak! + +– Nem, Otti néni, leszoktam. – Alig tud szólni, minden szava után nyelni +kell egy keményet. – Fölösleges nekem rúzs meg festék. Ugysem igen járok +ki… + +A szalon ajtaja nyílik, egy cingár leányka jött be, a karjára ragadt +dobozba bele lehetne dugni hat darabot, ilyen hitvány gyerekből. A +harisnyáján öt-hat helyen észreveszi Valentine azonnal a sietős, hosszú +varrásokat. A gyerek arra hajolt egy suttogó kezétcsókolom-mal, megy +hátra, befelé. Az első ajtón, amelyet kinyitott, belátni a soktükrös, +sokfüggönyös próbaterembe, a második ajtón belátni a villanysütött +műhelybe. A hosszú asztal mellett két sor nagy leány s dolgoznak, némán; +pillanatra mintha ájtatos apácák ülnének ott lehajtott fővel. + +Valentine utánanéz még az eltűnt leánykának: + +– Milyen sovány volt ez a gyerek, Otti néni. Tanuló leányka, persze. + +– Igen, babácskám. Hirtelen talált nőni, tudod. Majd megkapja a kicsike +is a formáját. + +Valentine mintha valami merengeni valót fedezne föl a lelkében: + +– Mennyi lehet az ilyen kis leány fizetése? + +Otti néni mosolyog és tanítja Valentine-t, a kezét szelíden cirógatva: + +– Fizetést még nem kaphat, babácskám; csak jövőre, ha felszabadult. Most +a villamospénzt kapja a gyerek, meg hát persze a borravalókat… + +– Persze, borravalókat… – most köszön ki az ablakból az első két +könnycsepp. + +– Szenvedsz, látod, szegény angyalka… – s Otti néni rögtön odaveszi a +karjába s ringatja a Valentine fejét, mintha szépen el akarná altatni, +most éppen ebéd előtt. + +Valentine nem akar sírni világért sem, beszél inkább, mesél, erőlködve, +még bele-bele is próbál nevetni picit: + +– Tudja, Otti néni, olyan buta kis dolgok történnek az emberrel. Múlt +héten lent jártam így déltájban a házunk előtt. Ott tolja fel az utcába +a gyerekkocsit egy olyan kékfőkötős dada. Az a baba, mikor odanéztem, +úgy rám mosolygott. Édes csöppség! Odamegyek a kis kocsijához, a dada +még szépen visszabiccen nekem a fejével és meg is áll… a gyönyörű kis +baba mosolyog, mosolyog, nem tudom, mintha csak ráismerne az emberre… +csakúgy lubickol a szív az emberben… és hát csucsorítok a picinek és úgy +teszek c, c, c… az a bűbájos kicsi jószág felkacag rám a két cukros +fogával, meg a nagy pufók szemeivel és aztán ha! ha! csak úgy repked a +két kacsójával hozzám. Meg kell enni ugy-e? És hát kérem, Otti néni, az +a dada valósággal eltolt onnan a karjával, mikor hajoltam a pici +szentemet megpuszilni. Bitte, bitte, es ist nicht erlaubt, das Kind zu +küssen! + +– Oh, szegény szívecském. + +– És hozzá németül, drága Otti néni… valami olyan rútnak és oly +idegennek éreztem ott magamat. Nyikorgott az a kis vaskocsi, azt hittem, +elalélok a fájdalomtól… egész nap kedvem lett volna meghalni… és azóta +is… + +– No, no, no! – Otti néni adott egy gyöngéd puszit a Valentine nedves +orcájára s aztán szigorúan megpacskolta a kacsóját a mappa fölött: + +– Ilyen csúnyát, kis fiam, nem szabad a Kovách-szalonban beszélni… – +Nevetett Otti néni, Valentine helyett. – Meg ne halljam, kis cicám, még +egyszer ezt a szót erről a bimbó szácskádról… + +S amint Valentine fölállott, szipogva s egy mosollyal fáradozva, Otti +néni két kezébe fogta a boldogtalan arcot. Vidor hanggal, s emellett +energiával, szinte férfiasan beszélt Valentine-hez: + +– Azt akartam mondani, kis babám, nagyon örülök a derék ötletednek. +Roppant dicséretes, fiam. Tehetséged is van, Valikám, határozottan. +Fogadom, hogy hamar lesz eredményünk, csak abba ne hagyd, amit +megpróbáltál. Gyere el hozzám, kis szívem, gyere egypárszor, mikor csak +kedved lesz, majd instruállak kicsit. + +– Köszönöm, édes Otti néni. + +[Illustration] + +– Dolgozni nagyon szép… hidd el nekem, babácskám. + +Valentine lenéz a mappájára, az utolsó bokrot kötözi: + +– Hiszem. Jó lehet az embernek… + +Békász György megint más országot fedezett föl, új dsungellel +ismerkedik: az ember magányával. + +Egyedül van ő éjszaka is, a banda közt, amelyet Csete Pipi a nyakára +szabadított, a Maki-féle puszipajtások közt, akiknek valójában még a +keresztnevüket se tudja, a potyázó nyári színészek közt, ifjú szerkesztő +urak közt (kik sohasem a szerkesztésről meg az ország sorsáról +beszélnek, csak szabóról, suszterről, cigarettekről, kártyás urakról, +forgalomban lévő kisebbrangú s rendfokozat nélküli művésznőkről). György +engedelmesen fuvarozza a bandát budai korcsmába, szigetre, ligetbe, +egyik táncpavillonból a másikba, gavalléroskodik a fiúkkal késő +hajnalig, örül, hogy pusztul az idő, de alig-alig hallja a beszélésüket, +mintha csak vatta volna mind a két fülében… nappal is, amikor aztán ez a +társasága sincsen (mert a legények alszanak vagy egyéb érdekeik és +mulatságaik közt cirkulálnak) s kiszáll cél nélkül a járdára vagy a +kocsiját fordítja jobbra-balra, szokatlan utcákba, kieső kerületekben, +nappal is mindig olyan nagy csendet sejt a városon, mint télen, mikor az +első komoly havazás után úgy meghalkul a villamos, meg a kocsizörej és a +járdák népe valami meglepő bágyadtságban, ámulatban látszik közlekedni. +Györgynek a tekintete meg-megragadt pince-műhelyek fölé mázolt fakó +neveken, nyitott ablakú mezzaninokon lámpa mellett, púpos tartással ülő +szabó-segédeken, beteges arcú, vén embereken, akik az emeleteken +lenézegetnek az ablakból, kofa-állomások züllött gyümölcsein, +szegénysorsú, fonnyatag virágain, öreg asszonyokon, meg kicsi lányokon, +akik valami ismeretlen rémülettel futnak a falak alatt, a délutáni +kiadásokkal, úgy híresztelve a lapcímeket, mintha segítségért +sikoltoznának… meg vakokat vett észre lépten-nyomon, akik magukra +hagyatva, tapogatóznak a balkézzel előre a levegőbe, meg sántát, sántát, +sántát látott, akik ezeket az erőszakos nyomorék lépéseket gyakorolják +itt az ember előtt, egy életen keresztül (néha két sánta úgy megnézi +egymást, mikor szembe jönnek), meg elkapták a György szemét a sarkon a +féllábú cipősubickolók, meg azok a selejtes alakok, akik a falhoz +támaszkodva, meg a járda szélén agitálva, rázzák a bajuszkötőt vagy a +cipőzsinórt a gondjaikba lógatott fejek elé. S azok az ütődött emberek +az utca népe közt, akik magányosan gesztálnak és hadarnak az orruk alatt +valamit, amire már nem kíváncsiak a bolondok házának a doktorai… oh, e +rendhagyó boldogtalanokért, meg minden égéses képű, varrott nyakú +szegény emberért, meg szegény asszonyért, meg mind az ismeretlen, +véletlen valakikért, akiknek pillantása odafutott az ember szemébe, +olyan bánatot, olyan felelősséget érez az ember hirtelen. Mintha +titkolnánk ezek előtt a nevünket, mintha bujkálnánk előlük a magunk +takarosabb életével, s mintha haragot tartanánk a szerencsétlenekkel, +hogy elnézünk róluk és soha, soha meg nem állunk megérinteni a kabátjuk +ujját, szólani hozzájuk, egy szót odaadni nékik, a mellünk mélységéből. +A szívünk, mint a dadogó, örökösen döcögtet valami hangot, valami igét, +amit egy életen át nem sikerül meglelni. Van-e jogunk itt a földön, ezek +közt a riadt nyomorultak közt, remélni, sóvárogni, álmodozni, célt és +boldogságot keresgélni magunknak, még csak egészségesen lélegzeni is, +vajjon? + +A nőktől, a könnyed, szellős, varázsos nyári nőktől, fehérben, +rózsaszínben, tengerzöldben, a tündéri fehér cipellőikben, azoktól sem +akar ez a gyászos ember felüdülni. Mintha nem látná, vagy nem fogná fel +a szépségüket, oly közönnyel nézegeti, hogy szöknek fel, megfeszülő +karcsú lábszárukkal a villamosokra, hogy hullámoznak el a járdákon, +mohó, titkos kis thémáikkal, hogy özönlenek le a szigetre, mint egy +virágfolyam, azon a fia-Margithídon, meg milyen csodálatos, bájos képet +adnak a cukrászatok babéros terraszán, az összemosódó színeikkel, viruló +kalapocskáik alatt, mintha óriási arrangement pompázna ott, vagy +andalító ünnepi felhő ereszkedett volna le ide az épületek tövébe. +Itt-ott meg találja nézni egy szép leány (vagy asszony? nem lehet ebben +a kislányszoknyás nőtengerben disztingválni), megnézi az unott, csontos, +barnaképű urat a kormánynál és utána is fordítja a járdáról a fejét +pillanatra, vagy ha gyalog van György, fölvetődnek rá szép szemek, +gusztussal, önkéntelen… de neki mind e szép és csinos és üde, fiatal nő +mintha báb volna, vagy kép, semmi meglepetést, semmi hangulatot nem okoz +a tétova figyelgető sétálónak. Azt érzi ez a György, hogy ez a sok-sok +példány mind csak utánzat, mind nem az az egy édességes, boldogságos +_másik_, aki a szívünket hozta a teste csodálatos szekrényében a földre. +De hát vajjon mért kell ezt ilyen megrögzötten érezni néki, hogy ez a +többi mind hideg és üres és fölösleges? Nem kerülhetett az a szív, mint +a vándorserleg, hirtelen egy másik női kebelbe? Ha bekötött szemmel +indulna e tündérsereg közé s a kezét kinyujtaná, s az elsőt vonná +magához, amelyiknek a karját érintette… hiszen Valentine-t is oly +véletlenül, oly váratlanul találta az útjában. Se király, se kormányzó +nem mutat alá az alattvalók milliói közé, hogy: te ifjú, neked ezt a +kisasszonyt szemeltük ki, meg te: hajadon, neked emezt a legényt +javasolja a mi bölcseségünk, amely a ti boldogságtok felett +töprenkedett. Sem az égből nem akar zengő hirdetés hallatszani a földre, +hogy a legmagasabb Érzés és Törődés a sejtelmetlen halandó fiatalságból +ezt amahhoz és amazt ehhez utasítja, név és személy szerint. Hátha az +első volt tévedés és a második lenne az örökre szóló boldogság. Hátha +mindegy is, melyik, hátha babona, majomhit az, hogy keresni, válogatni +kell azt a másik szivet, összemérni a miénkkel, mint egyik kész cipő +talpát a másiknak a talpával; hátha mind egy tészta, mind egy sütet ez a +végtelen sok Évája a földi paradicsomnak, akár az egy pékségből +kihordott kiflik, csak fel kellene nézni s egy bájos, kedves, fiatal +leányalak után elindulni megint, igen, csak ki kéne már lábalni egyszer +ebből a letörtségből, ebből a tehetetlen epekedésből, búbánatból. +Csakhogy éppen ez a bódult kín, ez a valószínűtlen hiányérzet, ez a hiú +visszavárás, mely gyöngít, mint a betegség, ez nem engedi Györgyöt +talpraállani… ez a fájdalom, ami most vendégeskedik a lelkében, mintha +húga volna annak a régi fájdalomnak, ami Györgyöt foglyul ejtette +tizennyolc esztendős korában mikor az édesapja hirtelen meghalt, éppen a +György érettségije után. Hát mégis olyan mélységes mélyre tudott az a +fehér kezecske nyúlni, az élete gyökereit felszaggatni? Az apánkkal, meg +az anyánkkal is véletlenül kerültünk volna össze? Hiszen mi nem +választottuk meg őket előre az emberiségből, csakugyan s a szülők sem +ismerték azt a gyermeket, akinek a világrajöttéért sóvárogtak. Ha nem ez +az _én_, hanem egy tőlem elütő természet, más ész, más felfogás, egész +más lélek volnék, ha valami más forma foszlány szállott volna ide akkor +a Végtelen titkos ködeiből, hát azt a _másikat_ is éppen úgy elfogadták +volna gyermekük gyanánt, mint engemet. Mi hát az, ami olyan +élet-halál-közösség gyermek és szüleje közt, micsoda eszméletzavaró +rémület az, amit akkor érzünk, mikor az édesapánkat eltemetik: mintha a +tulajdon érzékeny testünket és a tulajdon drága szemünk világát ásnák el +a sötét föld alá. A kedves megszokás sérelme volna csak, gyöngeség, +önzés? Megtámadtatva sejtjük talán magunkat elbizakodott +biztonságunkban, hisz mi itt akarunk maradni, mindörökre, akár egyedül a +kihalt földgolyón. Ne bántsatok kétségek és kérdések, oh istenem, nem +lát az ember, a lét homályain keresztülnézni nem is elég a Nap +világítása nekünk s lám, olyan gyönge szemet is kaptunk, csak ezt a +megnyugtató köröcskét csináljuk a szemünkkel a végtelenből. + +Úgy hiányzik Györgynek az a másik megismert lény, mintha a szó született +értelmében a hozzátartozója lett volna… néha affélét érez, mintha hűdött +volna a jobb oldala, mert annyit oda volt simulva, ragadva Valentine, +mikor karonfogva sétálgattak a budai kertben, a Bürü kiséretében tett +budakörnyéki kirándulásaikon, az erdei, mezei sétákon, meg Velencében… +megesett, hogy hátrapillantott azért egy elosonó leány után, egy illat, +egy hang, egy kalapforma rántotta hátra a fejét, meglepően, +megdöbbentően; aztán lehajtott fejjel ment tovább, figyelve, hogy +nyugosznak el lassankint a szíve vad lökései. S aztán előfordult, némely +óráján, hogy meg is állott így hátranézés után, ott ragadt a szeme +egy-egy szerelmes páron, amelyik távolodott, sietve, mintha boldog +virágos kapu felé igyekeznének; vagy odameredt egy közeledő párra néha, +fiura, leányra, kik lankadtan, elfogulva jöttek egymás mellett, mintha +nehéz, fojtott zenét hallgatnának útjukban. Hivatal után vár ott egy +leány a köruti sarkon, fiú jön, előre emeli a kalapot, a leány a kezét +kapja fel, elébe lép, azután a karjába illeszkedik és odaszorul a +vállával hozzá, felnézve az igénytelen fiatalember szájára, mintha +világmegváltó eszméket hallgatna s úgy megy rézsútosan, szinte viteti +magát, súlytalan, öntudatlan. (Szegény György is a minap karonfogta +Pipit a korzón, oly rosszul esett már ott neki lógázni a jobbkarját.) A +cukrászatok előtt is annyian vannak letelepedve kis asztalnál, ketten, +kettesben… meg az uttesten is elpuffog szemtelenül minden öt percben egy +autódaxli, a kosárban nyakig bele van süppedve egy női apróság, +kipirosított fejecskéjét üdén mutogatva, mint a hónapos retek. Hallotta +György a németektől, hogy náluk ezt a járművet Brautomobilnak nevezték +el… óh, milyen szívfájdalom ezt is annyit észrevenni. + +Máskor meg éppen olyanokat vesz észre, mélabús kóborlásaiban, akik +egyedül járnak az alkonyat szerelmes mennyezete alatt, fiukat, +embereket, akik pártalanok, elhagyatottak. Akik a bezárt Nemzeti előtt +azon a flaszteros tisztáson ácsorognak, ábrándos kis +nyakkendőcsokraikkal, pálcikájukkal, nézelődve, merengve, mintha valami +tündéri megoldásra várakoznának itt; meg akik a kávéházi terraszon ott +ülnek a megmelegedett két pohár vizük előtt, ki-kinézve egy kellemesebb +nőalakra abból a vígasztalan ujságból; meg azokat a sapkás fiatalokat, +akik ott nyújtogatják a nyakukat a kiadóhivatal előtt, ahol a prágai meg +a barcelonai football-eredményeket kiragasztják, meg a hátratett +kezekkel sétáló, hervadtképű, örömtelen öltözetü magános embereket, akik +egyszer-másszor oly ámulva emelik fel a fejüket egy ragyogó, nevető, +délceg szép hölgy elé… valami testvéri hajlamot érez György, a megesett +szívével, összeédesgetni mindezt a szótlan, magános alakot, hogy menjünk +együtt, ahogy az árvaházi fiuk szoktak… És aztán este is, mikor +egyszer-egyszer elszánta magát egyedül vacsorázni valamelyik csöndes +vendéglőben, olyan részvéttel, olyan rokonérzéssel nézegetett át +észrevétlen a magukban gondolkozva üldögélő urakhoz, akik a megrendelt +fogást várják vagy az égő szivart figyelgetik a vacsora után és oly +hosszadalmasakat köhögnek néha… egy idős úrtól volt a legmélyebben +meghatva, ki valami feketetáblájú könyvet olvasgatott magában az étterem +sarkában, késő este… mért nem lehet az ilyen magukra maradt lelkekhez +közeledni az embernek, leülni szépen melléjük, beszélgetni, habozás és +zavar nélkül, úgy mint a hajón szokták a világok idegenjei. Lehet, hogy +egy második életben majd az ember szót fogad a tiszta ösztöneinek és +helyrehozza mind a durva mulasztásokat, amiket most elkövet. + +Volt egynéhány olyan napja Györgynek, mikor az utcára jönni se volt +semmi kedve; jobban esett az egész délutánját odafent a szobája +csöndjében eltölteni. (Éjjel nagyon szomorú percei voltak, míg el nem +aludt: az árvaságot soha sehol olyan gyötrelmesen nem érezni, mint a +hotelszobában, a legkrisztustalanabb némaságban, amit csak a halk +liftnyöszörgések, rejtelmes járások és kattogások zavarnak, meg a +szomszéd szobából áthallatszó névtelen köhögés.) Volt egy új studiuma +Györgynek, amelynek ezeket a délutánjait szentelte: mit gondolnak? Kérem +a tánc dicső tudományát nyeli magába a mérnök úr, aki rendesen +trigonometriával és magasabb arithmetikával szokott mulatni. A hallnak +az ujságos fülkéjében fölfedezte a Tánc című folyóiratot, másnap +meghozatta visszamenőleg az egész évfolyamát; azután egy nehéz albumot +hozott haza a Váci-utcai könyvesboltból, amelynek a Tánc története a +címe… s minden tárcát és vasárnapi csevegést elolvasott odalent a +Hungária kávéházában, ha látta, hogy a táncról mesélnek neki benne. Hát +már beröpködte a képzelet szárnyain a legkülönbözőbb világokat és +századokat, értesült felőle, hogy a tánc együtt született meg az +emberiséggel, vagy talán még hamarabb; megolvasta, hogy az operák a +balletből erednek s a ballet az ókori vallásos szertartások hajtása, +hogy az éneket, az imádságot a tánc előzte meg a szentelt helyeken, sőt +megelőzte a trubadurok, igricek és samánok, a Homérok és Hafizok +malasztos, magasztos és mézes versét, mert a csaták fordulatait és a +szerelmes hódolat hajlékonyságait nem harsogó s nem lágyan zengő +igékkel, hanem gyengéd és szenvedélyes illegéssel-billegéssel, azaz vad +és ijedelmes és ádáz és ujjongó remegéssel és taglejtésekkel és +ugrándozással híresztelték, illetőleg fejezték ki. Sőt megtudta, hogy a +legősibb diplomáciai nyelvet is a tánc képviselte, lévén a követek +kiképezett táncosok, akik mimikával és gesztálással tárgyaltak a +másnyelvű emberevő fejedelemmel, ha békét, vagy ha háborút kellett +azokkal kötni. S kitudódott a György sürgős olvasmányaiból, hogy a +megváltó boldog zene is az édesanyját tisztelheti a táncban, mivelhogy a +legelső vad népek fiai, hadba való menetelésük alatt rithmikus +lépésekkel tartották a tér- meg a távközt a soraikban és aztán a +gyorsabb, vagy a lassabb menetet, meg a megállást, meg a szaladást a +csapat szélén haladó pucér leventék a combjaikra való csattantásokkal +dirigálták; az a hely persze sajogni kezdett egynéhány kilométer után, +egy élelmes harcos aztán erős bőrt kötözött oda magának és azt csapkodta +kedélyesen, huncútul kacsintgatva a többi szárnytisztes felé… így +született a dob… Meg aztán felidézték az olvasmányok a dervisek örjöngő +táncait, a babonás indiai táncorgiákat, az indiánok haditáncait, a +pestisek és éhinségek s minden fajta katasztrófák utáni táncos mániáját +népeknek, nemzeteknek; igaz, a tánc betegség is az emberiségben, hiszen +minden kórháznak van vitustáncosa… hanem boldogság és egészség is a tánc +a világon, az albumban ott az a sok elragadó kép a bájos, ünnepélyes, +poétikus mult és régmult táncokról… s aztán annyi szépségét, nüanszát +tárgyalják ezek a tanulmányok és csevegések a mai táncoknak is… +élvezheti is mindezt, aki ért hozzá. + +S György lelki s testi szemei előtt és folyton magyarázta a Természet a +magáét: táncol a föld népe mindig és mindenütt, táncos lejtéssel szokták +kört járva a gabonájukat csépelni a szumatrai bennszülöttek, énekelve; +bokázik a pityókos ember a szekérúton hazafelé s megrántja a derekát, +összeveri a bokáját, megüti a tarkóját a magyar a vásárban a lacikonyha +előtt, jókedvében, már csak a piros kolbász sistergésére is… táncolnak a +kis gyerekek maguktól, s táncol a hab a Dunán, a láng a tűzön, a füst a +levegőben, a virág a szélben, a csillag a felhőben, a ló a lovas alatt, +a kecske a gyepen, a kígyó az orfeumban, az elefánt a cirkuszban, a +szitakötő, a szúnyog, az esti pille, mind táncolni próbál; még a tücsök +a mezőben, az is rajba gyűlik a megsült fű felett hopszasszázni… táncot +jár a darumadár, s táncolni gondol mind a veréb, mikor úgy ugrándoz, a +szárnyát emelinti s kapkodja a fejét az ágon, meg mind a fecske, mikor +andalogva keringet és feljebb-lejebb ingadoz és repes a szárnyaival… +szegényke talán sohase is repülne, csak jobban tudna táncolni, mint +repülni! + +Hát csak az egy Valentine ne táncolna ezen a világon? + +Békász György úr után tudakozódnak odalent a hallban. Ki az? + +Poóy Pál úr őméltósága. + +György megint el akart aludni; most jött be a fürdőszobából s +visszafeküdt, még egyet szunnyadni. Reggel vetődött haza, hét órakor. +Most déli félegy. Poóy Palya keresi… hacsak nem álmodik! + +– Azonnal, mondják meg kérem őméltóságának, legyen kegyes öt percre a +hallban helyet foglalni. + +És letette vakon a hallgatót. Az odaesett a készülék mellé, az éjjeli +szekrényen. + +Istenem, Palya… mi ez? György, míg öltözködött, oly rohamosan, mint a +tűzoltó, joformán gondolkozni se tudott a feje el nem oszlott gőzétől +(két üveg franciát nyelt egymaga az éjjel), meg a szíve verésétől. (Úgy +rázkódott a melle, mint a rosta.) Valami vésztrombita hasított az agyán +keresztül. A válásról lesz szó! Állok elébe! Majd meglássuk, mit akar, +hogy kezdi; milyen fagyos lesz ez a jólnevelt úr, vagy micsoda +kíméletlen hangot vesz elő s miféle brutális szemrehányásokkal mer majd +rátámadni. Egy esengő csengés visszhangzik valahonnét a György ködös +lelkében, mintha a sötét vizen valami parti fény cikázna végig… de az +elszántsága, a hidegvére, biztonsága erősödik, míg a gallérját gombolja, +s a nyakkendőt szilárd ujjakkal sürgősen megköti. Szüksége lesz minden +energiájára, fölényére. + +– Szervusz, Gyuri! – Palya fidélis vállonlegyintéssel otthagyott nevetve +egy másik gabardinos urat és siet György felé vidáman, mind a két kezét +nyujtva neki: – Nohát kérlek, téged is elég régen nem láttalak. – A +legfrissebb reggeli kedvvel nevet a szemébe s rázza meg a két kezét, +azután a két karján szorít egyet barátságosan. – Hogy vagy, barátom? Nem +zavartalak, kérlek? + +– Köszönöm, dehogy, bocsánat… – György sehogyse tud hangot, szót, +frázist találni. Igyekszik szembenézni Palyával és valami elfogadható +arcot csinálni. + +– Hallottam félfüllel, pajtás, hogy Pesten vagy, erre voltam, gondoltam, +megnézem már ezt a gyereket… + +– Igenis… bocsánatot akartam kérni, hogy nem fogadtam azonnal… és hogy +itt a hallban… tudniillik két svájci úr volt fenn nálam, akikkel valami +találmányom dolgában tárgyalok. + +Füllentett, tudjuk, a mi zavarba jött barátunk. + +– Áh? Svájc? Gratulálok, Gyurikám. Fényes! Hát találmányaid is vannak? + +György nem is akarta a találmányait említeni Csak a lump fölkelést +akarta fedezni s mint a megszeppent diák, az első kifogással rukkolt ki, +ami eszébe jutott. + +– Igen… (folyton vergődött, hogy a Palya címzését kikerülje. Mit +mondjon: Palya papa? Azt többé nem lehet… vagy kedves bátyám? Uram? +Méltóságod? Nem tudja, mit kezdjen evvel a jókedvű emberrel.) Igen… +tudniillik két találmányon is dolgozom… az egyik a rotor-hajók +hydrodynamikai elveinek a repülőtechnikára való átvitele volna… + +– Értem, sejtem! Kolosszális, kérlek. És a másik? Roppant érdekel. +Üljünk le talán ide, Gyurikám. Sohse beszéltél nekünk erről a dologról. + +– Köszönöm… Nem akartam eddig előhozakodni vele… még ma sincsenek a +terveim teljesen kidolgozva… + +– Az nem tesz semmit, fiam, fontos az idea, az pedig brilliáns. Szóval a +másik? + +– A másik, hát a másik… kicsit unalmas így hallani… + +– Dehogy, dehogy, sőt, Gyurikám. Ezek az ügyek engem, kérlek, mindig a +legbehatóbban foglalkoztattak. + +– Igen, hát az a világür magasrezgésű elektromos hullámainak a +transzformálására vonatkozik… tudniillik mint gépész- és elektromérnök, +érdeklődöm… + +– Én is, édes fiam, a legnagyobb mértékben. Kérdés, mi a célod azzal a +transzformálással? Gyujts rá, Gyuri fiam. Kicsit meghúzott ez a +kánikula. Nem vagy beteg? + +– Oh nem, kisztihand. De… az egész valami szerény szakmabeli kísérlet, +vagyis magasfeszültségű árammá gondolom transzformálni… praktikus célja +van, olcsóbb áramtermelés… + +– Ez az! Benne vagyok! Meg fogjuk csinálni, fiam. Ezt nevezed szerény +kísérletnek, barátom, ez zseniális! Korszakalkotó, kérlek! Hozz össze +azokkal a svájciakkal, majd én képviselem az érdekeidet, kérlek. + +György lesüti a szemét. A svájciak kényelmetlenek neki. Nem is a +találmányain járnak most az ő heves gondolatai. Fölveti a fejét, nincs +már türelme, el kell kezdeni valahogy ezt a témát. Mélyet szippant a +cigarettjén, azzal vesz egy szíverősítő lélegzetet. Mosolyogni is +sikerül, amint halkabban megszólal: + +– Mintha valami fontosabb kérdést kellene tisztáznunk először, ugyebár… +kérem. + +Palya odacsillog a György szemébe, kicsit ráz a fején, nevetős arccal, +az ujjával összekötőjelet ránt a maga, meg a György melle közt: + +[Illustration] + +– Már mint mi kettőnknek, kérlek? Engedj meg, édes Gyurikám, nem üthetem +bele az orromat két embernek a legszorosabban vett magánügyébe. + +Kínos. Úgy tesz, mintha nem is érintené a dolog. Az apa. Hát akkor miért +jött? Vagy micsoda érdeke lehet a másik felet itt zavarba hozni s +dadogásra kényszeríteni. + +– Mégis, hiszen arról van szó, nemde, kérem, hogy a dolgot dülőre +juttassuk? + +Palya bólint, kedvesen, a kezét a György térdére teszi: + +– Nagyon helyes, hát juttassátok is, kérlek, dülőre, ha már egyszer +dülőre kell juttatni. + +Mit csináljak már veled? György kettőt is szippant és a füstjét gondosan +elzavarja a Palya orra elől, míg egy újabb mondatot össze tud +kovácsolni: + +– Gondolom, ilyen esetben tisztázni kell egyes kérdéseket, mindenesetre. + +– Mindenesetre, édes fiam. – Palyának a hangja csupa gyöngédség, csupa +előzékenység. – Föltétlenül kívánatos, kérlek, hogy ha tisztázni való +kérdéseitek vannak, hát azokat tisztázzátok. Mindenesetre kérlek. + +– Mindenesetre… mert azt óhajtom… + +Nem tudja hirtelen folytatni. Oh, hiszen ha ki lehetne most nyögni, hogy +mit óhajt… + +Palya annál folyamatosabban tud perorálni: + +– Magam is, édes Gyurikám, hidd el szívből óhajtom, hogy minden +kérdéseteket tisztázzátok és hát a legtökéletesebben rendbe tudjatok +jönni a dolgotokkal. + +És Palya a lift felé kapja a fejét; elegáns asszony lépett ki a +villanyfényes ketrecből. Palya utána köhintett komolyan és összevont +szemöldökkel kíséri a hölgy alakját a kapuig. + +György tanácstalanúl, kínlódva figyeli a Palya derült rózsaszín arcát. +Fiam, sőt édes fiam és Gyurikám… ilyen napra legalább felfüggeszthetné a +mézes modorát! Ő nem tudja feltalálni magát ilyen simaszavú gentlemannel +szemben. Égetni kezdi már ez a símogatás, mintha lángok círógatnák! + +– Hát azért gondolom, hogy mindnyájunknak kellemesebb volna, ha +barátságosan esnénk túl ezen a… minden részleten… ha bizonyos harmónia… + +– Az, kérlek! A legszebb harmóniában kell, hogy végződjék a dolog, fiam. +Én a magam részéről boldogan leszek a segítségedre, kérlek. Talán +méltóztassál majd átfáradni hozzánk most valamelyik nap, ebéd után… + +Hogy? Odamenni? Ezt a lehetetlenséget ilyen könnyen, ilyen egyszerűen +kimondják előtte… hogy ő még egyszer azon a Trombitás-úti vasrácsos +kapun betehetné a lábát? Alig tudott itt a széken egyenesen ülve +maradni. Gyötrelmes mosoly erőlködik az ajkain: + +– De kérem, találkozhatunk… vagy talán nem tartózkodik Pesten? + +– Ó, hogyne, fiam, itthon van a gyerek. Mi ketten, kérlek, a világ +legszebb helyén nyaralunk: Budán. Hisz éppen azért bátorkodtalak +invitálni, Gyurikám, hogy találkozhassatok, megbeszélhessétek a +problémátokat… + +György szemében egyet rendül a világ, ragyogva, mintha tükörrel mennek +el az utcán keresztbe az ember előtt. + +Palya levette a monoklit, meglehelli, a zsebkendőjét előveszi, törüli +figyelmesen az üveget: + +– No igen, el akartok válni, gyerekek. Nem kellettek egymásnak, kérlek. +Nem illettek össze, természetesen. Nagyon egyszerű, édes fiam. Semmi +rendkívüli nincs benne. Majd aztán megtalálja a megfelelő párját az +egyik is, meg a másik is. Nem féltelek benneteket, barátom. Hát látod +nem lesz semmi kontroverzia köztetek, mehet kérlek minden a legsímábban +a maga útján. S amellettt a legjobb barátja maradhat az egyik tisztelt +fél a másiknak. + +A monokli már ott ragyogott a jó Palya szemén. Felállott s bizalmasan +nevetett a György szemébe, amint szeretettel a vállára veregetett +félkézzel: + +– Hát csak jelentkezz, Gyurikám, mennél hamarabb, ne félj, nem harapják +le az orrodat. + +– Igen, jelentkezni fogok… Palya papa… + +Mikor egy erős kézrázás után Palya becsusszant a forgóajtó szárnyai +közé, Györgynek a keze még kinyújtva marad ott az ajtónál, mintha tovább +kínálná… oh, istenem, ha Palya nem engedte volna most el ezt a +jobbkezet, ha magával vitte volna… ezt az egész kart, hogy egy drága +gyönge rózsaszín nyakat átöleljen. + +Felszáguldott a szobájába. Három, négy, öt lépcsőt ugrott egyszerre. +Odabent össze-vissza hányta a könyveit, a rajzait, az ágyról a diványra +repítette a pizsamáját, a bőröndöt is lekapta a szekrényről, nem tudta +mit akar vele. Felrántotta az erkély ajtaját, kinyitotta a száját, +szinte rákiáltott a tündöklő Dunára! Vagy tíz percig járt, mint a +fölingerelt fogoly azon a három lépésnyi balkonon; aztán aaah! +belesóhajtott hangosan egy kis cserép muskátliba ott az erkély szélén és +úgy tartotta behunyt szemmel az arcát a puha, meleg virágocskák közt. +Hangtalan, szinte lopva, hogy fel ne ébredjen a muskátli, meg is +csókolta a bizsergető szirmokat. Azután bevitte a szobába a cserepet és +meglocsolta az üveg vízből a szikkadt fekete földjét… + +Ebéd után pedig azonnal szabadságolta Pipit (ellátván őt egy kis +pénzmaggal), avval, hogy éjjel-nappal dolgoznia kell egy darabig valami +nagyobbszabású megrendelésen. És csakugyan nekikönyökölt még azon a +délután a kiteregetett terveinek. De minden öt percben az ablakhoz +szaladt. Meg a szekrényt nyitogatta. Fésülködött és kefélkedett. Másik +nyakkendőt kötött. Megállott a tükör előtt, a két szemére vett kezeivel, +abba a vak két tenyérbe nézve, ha ugyan betett szemekkel abból a +sötétségből is láthatni valamit. Még lábujjhegyre állogatott, s tapsolt +csodálatosan, aztán felkulcsolta a kezeit a plafond felé, hosszú +percekre. S aztán, mint a bolond, levágta magát a díványra, légzési- és +hasizomgyakorlatokat végzett, míg csak azt nem sejtette, hogy kimerült. +De nem merült ki, dehogy: amint felállott, azonal fejest ugrott a vetett +ágyba s aztán a két tenyerét szétterpesztve, a két lábát lassan, +ingadozva emelte a plafond felé. Tótágast állott, korrektül. A cipője +sarkát odafent összeverte háromszor. + +Két napig bírta a várakozást. Harmadnap ebéd után telefonozott Palyának… + +A jó Palya hangja kicsit bágyadtan csúszott a György fülébe: + +– Hát édes Gyurikám, sajnos… Valentine hirtelen elutazott. Igen kérlek. +Mégis csak úgy gondolta kérlek, hogy elmegy valamerre… bizony, azt se +tudni még; majd megírja, hol van. És hát éppen ezért kérlek, nem is +kívánom, hogy ide fáradj pajtás, egyelőre talán el is odázhatjuk az +ügyet, úgy sincs sok értelme Valentine nélkül… no ugye. Hanem, hallo? +kérlek, én majd benézek hozzád, szeretnék már azokkal a svájciakkal +összejönni. Majd a körmükre nézek, ne félj semmit, Gyurikám… + +György, mikor a telefonnak vége lett, a kezét a homloka felé emelte, de +az a kéz félúton odaesett a falnak. Éppen a csengőgombos üveglapra +tenyerelt. + +Az emeleti szolga kopogott be Györgyhöz: + +– Parancsol, nagyságos úr? + +Mit parancsolna? Inkább könyörögne, a két ijedten bámuló szemével +rimánkodva látszik valamit kérdeni: + +– Mi lesz velem? + + + +Szeptember. + +A liget fái már beiratkoztak az arany évadba, a budai dombokon itt-ott +kellemes, egészséges rezesség tünedezik, afféle, mint némely sportoló +asszony arcán; az utca tele van az őszibarack illatával, szerelmesebbek +a délutánok, mint májusban, korai lámpagyújtáskor a lombok, válogatott +leveleikkel, ígéző árnyaikat moccantják álomszerűen a világított, sápadt +járdán… Még az ilyen édes őszi estén azt merem hinni, különb gyönyörűség +éjfélig, meg éjfélen túl ezeken a járdákon vonulni, beléámulni a +flaszterra vetített falevelek megfoghatatlan merengésébe, szinte +szenvedve, ha kénytelenségből rálépett az ember a levelek szentséges +szép árnyékorcáira… igen, mint például beülni a nevezetes Butik +izgatott, forróságos, csak piros-fehér villanyocskáival kápráztató, de +semmi csodát és semmi ujságot nem igérő szűk hajlékába. De a Butikba már +szeptemberben siet az a publikum, amelyik Pesten is habit-ba, illetve +esti gyöngyeibe öltözik, mikor nyilvános helyre ruccan. A Butikot nagyon +szeretik a társadalom egyes rétegei, valamint a Butik is szereti ezeket +a rétegeket, már mint bizonyos nivótól fölfelé. Hiszen ezekért a +rétegekért nyitotta ki diszkrét boltajtaját, állította sorba a falhoz +intim, kicsi pamlagjait, asztalkáit a teremben, a vonzó madárfészeknyi +fülkéiben; ezekért a rétegekért tette oda a legdrágább jazzt a sarokba s +ápoltatja, mint valami teint-t, a tánc alá szolgáló parkettet. + +[Illustration] + +Éjfél felé jár, jó hangulatban duruzsol a társaság, a jazz, mintha +valami kis morfin-ájulatot muzsikálna, az új tangót andalogják a +mosolyos párok, ahány pár éppen megfér egymástól ezen a fukar parketten. + +Itt van György is… Csete Pipivel van, persze, meg egy ponny +színésznővel, akit Pipi tukmált rá, remélvén, hogy György szenvedő +szívét megváltja majd evvel a gyöngéd baráti gondviseléssel. Egypárszor +elviselte már a szenvedő, hogy a vidám kis fitosságot elhívja Pipi +vacsorázni (azt állítván, hogy az úgy hozzátartozik a terítékhez, mint +az angol mustár), de a szinésznő-sarjadék György iránt való komolyabb +érdeklődése mindezideig hajótörést szenvedett, mint mondani szokás. A +családi nevét minden alkalommal frissen elfelejtette György, nem szokván +eleget a szeme Pesten a színlapokhoz, csak a keresztneve ragadt meg a +fejében. Tintinek hívták, élőszóval és nyomtatásban. + +Mikor ma este itt letelepedtek az asztalkájukhoz, (amelyet előre +megrendelt Pipi), György egy pár percig elhallgatta ezt a Tintit, aki +nagy lázzal mesélte neki a próbák eseményeit, meg a kilátásba helyezett +nagyobb szerepei felől tájékoztatta odaadó bizalommal, mert hisz ez még +mind a legszigorúbb titok a színháznál. Pipi ezalatt erre-arra +szólogatott, ismerős asztalokhoz, meg át is kelt egynehány társasághoz +perces vizitekre. György tekintete a Tinti folyékony előadása közben +lehanyatlott a kicsi színésznő képéről a kezére, arra, amelyik ott +játszott az abroszon a pezsgőkeverő kanálkával. Tinti hamarosan +rajtacsípte Györgyöt a szórakozottságán s odakapott a kiskanállal a +barna ökölhöz, melyben a könnyű pohár állott az asztalon: + +– Nem is figyel az emberre, nézd csak. Azt a buta gyűrűmet bámulja! – De +nevetett, nem haragudott. Egész életecskéjében nem tudott ilyen +rendesebb úriemberre megharagudni. + +– Nagyon szép gyűrű, gyönyörű. – György gyöngéden igazolta a hanyagságát +s oda is nyúlt, megcirógatni az ujja hegyével a pöszmétényi solitaire-t. +– Vajjon mennyi az ilyen gyűrű értéke? (Csak hogy ne kelljen nehezebb +kérdésen gondolkoznia.) + +Tinti vallott, mint a karikacsapás: + +– Ajándékba kaptam, nem kérdezhettem az árát. De ennek édesem, tudom +pontosan. Tizenkét melont ér. Mert minden esetben három melont kapok rá +a zaciban. + +(Tinti a Pipi, meg a Maki nyelvén beszél.) + +– Hanem tudja, édesem, – és Tinti elvonta György kezét a pohárról – +milyen szimpatikus maga evvel az egyetlen vékony karikával? Az ilyen +férfi az izlésem, látja, aki nem használ ékszert. Még azt a +nyakkendőgyöngyöt se szeretem látni, nem férfias, igaz? A jegygyűrűt +különben imádom a férfiakon. + +György már kihúzta az ujját a Tinti simogató kezéből. A pillantását is +félrekapta s aztán picit megcsengette a pezsgőspoharat, játékból: + +– Erre mindenesetre jó az ilyen gyűrű az ember kezén… – s nevetett +egy-két gyönge taktust. + +A pohár meg azt zengte neki halkan: Tin… Tin. + +Szokta ezt a kis zenélést gyakorolni magányos vacsorái alatt, meg a +kávéházi terraszon, a Hungária előtt, mikor az ujság nyomtatását hiába +próbálta már követni s a Dunaparton előtte zarándokló villamosok +rakományát bámulta… tin… tin… mert várt, várt, mint az eszelős. A +szerelem ottmaradt a szívében, ahogy a gyűrű ottmaradt az ujján, igen és +úgy szorult a Valentine neve a szíve körül, mint ez a karika a balkeze +névtelen ujja körül… várt, remélt; egyik nap ha azt érezte, hogy no már +sikerül lemondani, megnyugodni, nem bánni, összecsukódni, kialudni, +befagyni: hát másnap kétszeres vagy százszoros türelmetlenséggel +követelőzik rajta az éhező-szomjazó szerelem. Palya egyre sűrűbben +talált a Hungária felé járni s Györgyhöz egy szóra felnézni, de folyton +csak tréfákat mondott és rejtélyeskedett, mikor a Valentine holléte s az +érkezésének az időpontja felől próbálta György faggatni… a féltékenység +ejtette meg a veszteglő embert és keservesebb kínt kóstoltatott vele, +mint a szigetek maláriája. Maradt, maradt; pedig hányszor eldöntötte, +hogy itthagyja ezt a gyehennát és rábízza az első dr. jurisra a válását, +csinálja az, ahogy akarja… azután mindig azt érezte, hogy ekrazitot +vinne el a testében, amely a világ túlsó szélén is felrobban majd benne… +s csodát várt minden másik reggelre, álomjelenetet, amelyben, mint az +elveszett kis testvérek, találnak valami gyönyörű kastélyos tájon +egymásra. + +Ma különben megint az a gyönge, bolondos, magányos délutánja volt. +Órákig cirkált mindenfelé; estefele a Hunyady-téren találta magát; +fáradt volt, odadült egy benzinkúthoz; éppen szemben kellett lenni annak +a tánciskolának az emeleten, hogy György olyan keservesen sóvárogva, +bánkódva, képzelődve nézze sokáig azt az olcsó, naív életörömet az +ablakon átal; és ott fiúk jöttek, egy tucat vitatkozó diákféle, kicsi +jelvényekkel, azok aztán megállottak a téren ott közel és hát elkezdtek +charleston-lépéseket fitogtatni, mind egymástól külön ugorva bokázott és +nyujtogatta a féllábát, mintha megkergültek volna; György pedig figyelte +suttyomban az ügyességeiket, mohón, irigyen: a végén pedig mosolygott +utánuk, mikor továbberedtek kacagással és egymást hátbapüfölve, oh, +igen, szeretetet lehelt a gyerkőcök után, olyan eperédes szeretetet, +amilyen azok szivében érik, akik életükben a csalódással sétálnak +karonfogva. + +Itt, a hiú Butikban, elkönyökölve Tinti őkicsinységétől (kinek Pipi +szerencsére valami most szerzett ragyogót kezd elmesélni), György +lankadtan, semlegesen nézeget a táncba (a bértáncos ifjú odamosolygott +egy párszor hozzá s ő diszkréten, gyengéden biccengetett neki vissza), +meg nézeget ártatlan idegenséggel az asztalkák felé, szinte valahogy +távolabb látva s halkabban hallva az extra népet, mágnásokat, vívókat, +vivőröket, lipótvárosi fiakat (kik szép számmal vonultak fel, már június +óta nem látták a grófokat), meg a dámákat, dámácskákat a mágnások +oldalán, akik felé Györgynek bizony nem volt elég orientációja, hogy +tudhassa, melyik grófnő s melyik csak mannequin, mert a szép társaság +valami irdatlan volt ez előtt a más felé nevelkedett ember előtt s hát +némely Tekla jobban is tud ragyogni, mint az igazgyöngyök… el volt az +esze foglalva s elmulasztott érdeklődni Pesten aziránt, hogy kicsoda ez +az úr, vagy kicsoda az a dáma… Az egész gyülekezetre csak úgy eszmélt +itt, mint olyan másvalamikre, kik nem tartoznak ahhoz az emberiséghez, +amelynek a sűrűségében ő vergődik, nem, ezek ünnepi kirándulók vagy +mifélék e világon, hogy csak nézegetnek és játszadoznak s ezeknek nincs +közük semmihez abból, ami fölött laboratóriumokban virrasztanak, +parlamentekben cigánykodnak, törvényszékeken kedélytelenkednek, +rendőrségeken sugdolóznak; nem tartozik rájuk a föld belében tolongó +tűz, sem a csillagok kémkedése, sem a pólusok iratlan hava, sem a +tengeren ólálkodó jéghegyek nem tartoznak őrájuk, sejtelmük se lehet +azok felől, úgy, mint nincs sejtelmük a mi mindennapi öngyilkosaink +felől, akik leugranak a Dunába. S egy messze-messze vizió vonaglott el +egy percre ezek előtt a falra meredő, borult szemek előtt: ilyen +négyszögű kis darab parkett, ahol ez a társaság táncol tovább, ha +elhaltak az erdők és elhullottak a hegyek, ha nincs világ, nincs ország, +ha elragadták, elmarcangolták mind a földet köröskörül, amit hazának +ismerünk, hacsak ennyi maradt nekik, ez a parkettnyi, nem látják, nem +sejtik, csak táncolni tudjanak tovább. + +Észre se veszi, mintha hipnózisban ülne, micsoda szenzáció támadt ebben +a percben a teremben. + +Susognak, halkakat kiáltanak, sőt füttyengetnek, emelkednek is, +nyujtogatják a nyakukat gavallérok és hölgyek egyszerre; a jazz elakadt +egy pillanatra s a táncosnép elbotol a lépésből a váratlan eseménytől. + +– Nézd már édes apuskám! – Pipi megrázza a György könyökét. – Oda nézz +apuskám… + +Most ül le az asztalkához, ott a sarokban a kicsi gázkandalló mellett az +a csuda, aki a Butikban megjelent: egy álarcos, kurta feketeszoknyás +másik nőalaknak helyet mutatva s nem véve tudomást az +ámulatról-bámulatról, amit okozott… + +Ő maga is nő, persze s ő is olyan fekete selyem álarcot visel, az álláig +csüngő csipkével, a fején fekete csipkekendő s a ruhája végig csupa +fodros, csipkés fekete selyemruha, végig le a fekete selyem félcipellő +sarkáig, mert éppen ez az, ami a nem mindennapi hatást okozta, hogy +sarkig leérő hosszú ruha van a kecses mozgású, karcsú nőn; alighanem +igen fiatal, csinos teremtés lehet, olyan üde testszin villan meg a +fehér moll gallérkája felett… Különben a fülét se látni s a karjáról +lógó csipkék alatt is fekete glaszékesztyűszár fut felfelé. Puhatollú, +szürke legyezőt lebbent az arca, vagyis álarca előtt és talán jóízűt +nevet az álarc mögött, amint szétnéz kiváncsian a reá csodálkozó s +diszkréten zajló Butikban. A pincér egy percre eltakarja a hátával a +publikum elől, aztán siet hátra, ő is vihog jobbra-balra s csak rángatja +a vállait. + +Pipi lefogja Tinti kezeit, aki tapsolni akart és majd felrepült a +pamlagról örömében: + +– Gyerekek, ezt a heccet, nohát még életemben… nem is bírja szöveggel a +csodálkozását. Ez a hosszúruhás, legyezős hölgy, aki most hecc a +Butikban, lehetne persze valami bájoló húsz év előtti festmény a +kiállításon, valamelyik nemes francia piktortól, például Rippl-Rónaitól. + +Mi ez? Álarcosbálról ruccant volna ide ez a rejtélyes kis donna, a +duennájával? Szeptember még nem a bálok hónapja. Talán valami attrakció, +mellyel a Butik tulajdonosa kedveskedik a publikumának? Táncosnők +lesznek, alighanem mindjárt kiállanak majd a parkettre. Hanem a +tulajdonos is tétován néz feléjük a sarokból és a két tenyerével adja a +zászlójeleket erre-arra, hogy fogalma sincsen… + +Senki nem sejti, honnan röppenhet ide ez a bizar álom. + +– Apuskám, itt valami fogadásról van szó! – Pipi szét is néz, úgy +terjeszti hangosan a tipjét: – Fogadás, a fejemet teszem rá apuskám! +Ragyogó dolog! Egy kis kontesz lesz… + +– Valami megbolondult orfeumhölgyecske, – ez a György véleménye. + +– Igen, reklámnak találta ki! Biztos valami bécsi! Nahát micsoda +maskura! – de azért Tinti kicsit irígykedve nézi a maskurát, aki csak ül +nyugodtan, legyezve magát, egy-egy halk szóval az egyszerű blúzos +kisérőjéhez fordulva. + +[Illustration] + +Már azért táncolnak, koccintgatnak, dudorásznak tovább; nagyobb +heccekhez is szokva vannak a Butik vendégei. + +Pezsgőt, ásványvizet hozott az álarcos nőknek a pincér. A legyezős +dámácska az ásványvízből tölt, magának is, a másiknak is, koccint vele s +aztán mintha összevihognának. Bolondos két figura! + +– Apuskám! Téged néz, figyelj csak kérlek alássan! – Pipi meglöki a +György könyökét. + +– Ugyan. + +– De édesem, a nőcske le nem veszi magáról a szemét, csakugyan! – Tinti +is erősen oda figyel. + +– Tévedés lesz. – György már megint unatkozik; a mennyezet égőit +szeretné megszámlálni. + +Pipi tovább lázít: + +– Őrülten érdeklődik irántad apuskám, becsületemre! Nohát ragyogó, +gratulállak kérlek alássan. + +– Majd hozzácsapom ezt a hólyagot, szemtelen! Bá! – le kell tartóztatni +megint a Tinti kezét, mert felkapta már féltékenységében a felfújt zöld +malacát az abroszról. Másik felől pedig Pipit kell Györgynek +pacifikálni, mert Pipi egyre harciasabban kacsingat és köhinget a +misztikus jelenség felé. + +– Hívjuk meg őket, kérlek alássan, őrült sikerünk lesz, apuskám. + +György csak legyint lankadtan. S az órájához nyúl. Jobb is lenne menni +tán innen; kicsit bántó, hogy most már őt is figyelik egy pár asztal +mellől. + +Egyszer csak a legyezős, magaskesztyűs nő feláll, megfogja félkézzel az +álarc szélét, másik kézzel a szoknyát csipi, s emelt fővel megy +egyenesen hátra, hol nyitva van egy világos, kicsi fülkének a függönye. +Végig kisérik a szemükkel a Butik vendégei, mosolyogva, sőt utána +nevetnek itt-ott, egész szabadon. Egy dáma föllelkesedett váratlanul, +azt mondja: + +– De milyen charme van ebben a kosztümben, nézzétek! + +Egy erősen pirosképű gavallér pedig fölemelte az ujját és jóindulattal +szólította fel a suhanó tüneményt, hogy azt mondja: + +– Le az álaaccal, uaim! + +– Telefonálni megy, gyerekek, most hívja a bandáját. Mi lesz még itt +apuskám, meglátjátok, becsületemre! – Pipi nem birt az izgalmával. +Majdnem hogy utána szaladt az álarcnak. + +Hát az lett, még pedig egy perc mulva, hogy a pincér oda lépett az +asztalukhoz és meghajolt György előtt: + +– Ezt az urat kéreti a hölgy, hogy lenne szíves egy szóra befáradni a +fülkébe. Igen fontos ügyben. – És a pincér belekedveskedett a György +szemébe: – Nagyságos uram nagyon megnyerhette a hölgy tetszését… + +Valami rémregénybe illene, ha nem a Butikban játszódnék a jelenet. Az +álarcos hölgy félrehivatja az ismeretlen urat, oda az összehúzott +biborfüggönyök mögé. + +– Mit mondtam, nohát az én szemem, ragyogó! Rohanj apuskám! Te vagy a +nap hőse kérlek alássan. Irigyellek édes apuskám, nézd, hogy tudja már +mindenki… + +György csak bámul a függöny felé. Roppant röstelli magát. + +– Mégis csak pofa kell hozzá, nyilvánosan elcsalni valakit a +társaságomból! – Tinti megfogja a György kezét: – Azért se megy, +megtiltom. + +– Hamar, hamar apuskám, kihűl! – Pipi már segíti fel Györgyöt, taszítja, +buktatja. Ej, de kellemetlen. Nézik. Nem lehet gyámoltalannak látszani, +nevetséges! + +Mikor a függönyt kinyitja, az álarcos hölgyecske ott állt az asztal +előtt, még tartja a kemény selymet az arca előtt s mintha kéken +csillognának azok a megbújt szemek, amelyek abból reá leskelődnek. + +– Tessék! – azt mondja György, egyet biccentve kurtán, komolyan, amint a +függöny szárnyát eleresztette maga mögött. + +Egy-két siető lélegzet hallatszik az álarc szájnyílásán, azután egy +halk, óvakodó, habozó hangocska jön az álarc mögül: + +– Tetszik… igenis, maga nagyon tetszik nekem. + +És akkor lekapja a fekete glaszékesztyűt, azt a csipkés lárvát és +isszonyú nagyot kacag egy fehér-piros arc a György megrémült szemei +közé… + +– Valentine! Valentine… + +– Szép, hogy a nevem el nem felejtette! – s kezdi a nevető tünemény a +fekete csipkekendőt a hajáról lehúzni. + +– Te vagy… te? – György mintha hanyatt akarna esni, megfogózik a függöny +szélében, hátralépve. + +– Csak nem fog elszaladni mindjárt tőlem? Eressze el uracskám ezt a +függönyt, belátnak! Nem volna kedve mulatni velem is egy kicsikét? – A +csipkekendő lent van, a Valentine szőke, szőke haja zuhog le a fekete +selyem vállára, karjára, hátára… + +– Valentine, lelkem… igaz ez? + +– Ha nincs ellene kifogása Nagyságodnak. No, most üljön le szépen, vegye +úgy, hogy a vendégem. Hiszen az urak is meginvitálják a hölgyecskéket. +Mit iszik, kedvesem? + +Kézen kell fogni a szédülő, remegő nagy legényt, úgy vinni a szűk +pamlagocskára, leültetni, mint aki rosszúl lett. + +– Én meghalok, Valentine – annyit tud kinyögni, a homlokát érintve, +abból a homályos gerjedelemből, ami irgalmas dörgéssel és meleg özönnel +szokott az égből a földnek adódni lángoló nyári napokon. + +– Dehogy, soha, soha többet… – és a pajzánkodó szépségnek is elalél a +hangja, ráteszi két kezét a György két öklére, a fejecskéje alá bukik, a +szája dideregni kezd… éppen most gyújtott rá pedig a legvígabban, a +leghetykébben a jazz odakint a Valentinere. + +– Hol voltál… – mint az álomhoz, úgy fordul oda György, még fel sem +ocsúdva teljesen, a vállához hajoló, pihegő, meleg, drága elevenséghez. + +Az hosszút, édeset lélegzik, fölveszi a fejét, feléje fordul ültében, a +szemét lehunyja, kinyitja, félig hunyva hagyja megint, úgy kezd neki +mesélni: + +– Itthon… elbújtam előled… nem akartalak látni… + +– Nem? + +– Nem, nem, csak akkor, mikor így állhatok elébed, ahogy egyszer látni +kivántál, derékig érő hosszú hajjal… látod? Láttad? Most símogasd meg a +hajamat… úgy… nem unja a kezed a hosszú nyulkálást? – Olyan boldogan +nevet, mint a gyerek, akinek a jó kis csinyje sikerült. + +– Megnövesztetted a drága szépséges kis hajadat… óh, Tündér Ilonácskám… + +– Kerek három hónapig tartott… aztán nézz csak ide, Gyugyu… de jól +nyissa ki a szemét, kérem. Várjon, hadd álljak föl. + +– Mi az… + +– A ruhám. No nézze. Ez csupa fodor, a nyakán, a karján, meg a szoknya +végig. Szép divat, nem, kilencvenes évek! A Kovách-szalonban rendeltem. +Tudja milyen trükk van ebben a kosztümben? + +– Tudom… te vagy, Tin, te vagy benne. + +– No csak ne bolondozz. Ide nézzen, lássa? + +Megfogta a karján a legalsó fodrot, egyszerre lerántotta róla. + +– Jaj, hát ne szaggasd le! + +– Sose féljen, bácsi. Látja? Ni. – Még egy fodrot kanyarít le hirtelen a +karjáról. Mint a bűvész. + +Ahá! Hát kapoccsal vannak a fodrok odaszerkesztve… + +– És most ide nézzen. + +Lehajol, a hosszu szoknya aljáról tép föl egy fodrot; voilá! – s +elröpíti. Még egyet… harmadikat… a csipkefodrok úsznak, tétováznak a +levegőben, hisz oly könnyűek, mint a füst… + +Valentine komplimentet tesz, szemérmesen és kacéran mosolyog Györgyre: + +– Igy bokáig ér a szoknya, kérem. Kicsit feljebb érhet, igen? + +György csak áll, néz még, mintha egész életével el akarna mosódni +azokban a várakozó kék szemekben, a kezét, mintha imádságra kapcsolná +össze s a feje bólint, csak az édes andalodástól. + +– Helyes uram, amint jónak látja. – Szolgálatkészen bókol Valentine és +visszahajlik, még két fodrot pattogtat körbe s aztán tova lebbenti +magától őket. Ugy megörül a fekete selyemharisnyája a kellemes, ernyős +villanyfénynek. + +[Illustration] + +– Ime, most ott tartunk kérem, tíz év előtt, amilyen akkor volt a +szoknya hosszúsága. Maradjonígy? + +– Igy… – György nyitja a karjait, támolyog Valentine felé. Hiszen még +meg sem ölelte… + +Valentine hátralép, pózt vesz, mintha szpícselni készülne valami +nőegyletben. + +– Uram, Önt elég gyakran megfigyelhettem, hogy szemérmesen lesüti a +szemét a szoknyáig nem érő tisztelt térdek láttára… s hallottam az ön +ajkáról megjegyzéseket, amelyekből arra kellett következtetnem, hogy Ön +nincs éppen elragadtatva a födetlen karoktól, meg az elül-hátul való +mély dekoltázstól, valamint a rouge-tól és a festéktől sem. Nos, Önnek +ezentúl csak parancsolnia kell, kedves uram… + +Nem tud tovább szónokolni, már beleborult azokba a karokba, melyek a +beszéd alatt repesve kerülgették; nem tudja tovább a kacagását tartani, +a boldogságát… a könnyeit. + +A függönyön túl halkan muzsikálnak, muzsikálnak… mintha a hegedüs +angyalok alakultak volna jazz banddé a paradicsomban. + +Elég sokáig tartott, míg György annyira összeszedte magát, hogy a +Valentine ajkainak oda lehellte az ajkáról: + +– Bocsáss meg, Tin… + +Valentine emeli a fejecskéjét; mintha lassan nyíló szemeiből jönne a +susogás: + +– Maga pedig ne bocsásson meg nekem… haragudjon még rám, jobban +szeretem… egy kicsit… + +György behúnyja a maga szemét a rányíló csős menyország előtt: + +– Szenvedtél, lelkem, te is? Sokat szenvedtél… + +– Most fogom majd megmérni a boldogságommal… + +– Te, te… te… te… + +Addig tegezi, addig kínlódik szegény emberfia, hogy uj nyelvet +rögtönözzön, addig-addig, míg elbágyadva adja ki az egyetlen semmicskét, +ami a használt szókincsünkből eszébe talál jutni. Pszt, hallga… + +– Pitymallat – azt mondja. + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75674 *** |