Initial commitHEADmain

1 files changed, 10578 insertions, 0 deletions

diff --git a/75686-0.txt b/75686-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..f35aacc
--- /dev/null
+++ b/75686-0.txt
@@ -0,0 +1,10578 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75686 ***
+
+
+JÓKAI MÓR
+
+HÁTRAHAGYOTT MŰVEI
+
+A JÓKAI MÓR ÖTVENÉVES IRÓI JUBILEUMA ALKALMÁBÓL KÖZREBOCSÁTOTT NEMZETI
+DÍSZKIADÁS KIEGÉSZÍTŐ SOROZATA
+
+I. KÖTET
+
+VAN MÉG ÚJ A NAP ALATT
+
+BUDAPEST
+
+RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET
+
+RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
+
+1912
+
+VAN MÉG ÚJ A NAP ALATT
+
+ELBESZÉLÉSEK
+
+IRTA
+
+JÓKAI MÓR
+
+BUDAPEST
+
+RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET
+
+RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
+
+1912
+
+
+
+
+
+
+VAN MÉG ÚJ A NAP ALATT.
+
+
+
+
+AZ ERÉNYT MINDIG SZERETNI KELL.
+
+A Svábhegy keletre néző oldalát egy mély hegyszakadék hasítja ketté, a
+mely valamikor járt út volt, nagy felhőszakadások vízmosásai vájták ki
+ilyen mélyre, most már egy széles, mély árok, embertől járhatatlan.
+Ennek a két oldalán fekvő telkekhez csak kerülő utakon lehet jutni.
+
+Ezelőtt néhány évtizeddel még ezek a telkek viruló szőlőkertek voltak (a
+filokszéra előtt). Csak egy telek vált ki a többi közűl, a melynek felső
+részét terebélyes fák fedték, az alsó része kopár volt, csupa kőhalmaz,
+míveletlen, alját bozót takarta.
+
+Az összeboruló fák zöldje közül egy házikó szeglete nézett ki a világba
+egy ablakával.
+
+Közel volt az én nyári lakomhoz: beláttam az udvarába. Sohasem vettem
+észre ott emberi alakot.
+
+Egyszer kiváncsi voltam megtudni, mi van ott. A kocsiúttól eltérve, csak
+egy keskeny ösvény vezetett a kerítés ajtajáig. Az pedig állandóan zárva
+volt.
+
+A kapu rácsozatán keresztül be lehetett látni az udvarra. Csupa gaz és
+bozót minden, semmi nyoma hajdani virágos kertnek. Közel a kapuhoz egy
+sárga virágú szarkával telenőtt halom oldalából egy négyszögű hegyes
+oszlop emelkedett ki, fehér homokkő volt, rajta e felírás fekete
+betűkkel: «Virtus semper diligenda.» Mit jelent ez? Figyelmeztetés ez,
+vagy tanulság?
+
+Kézen, közön át, szomszédok révén aztán megtudtam az egész megelőző
+történetet.
+
+Ez a világtól elrejtett kis lak egy fővárosi orvosé volt, a kinek egy
+kórháznál volt állása. Súlyos hivatal. Ő volt a kezelője a ragályos
+betegek osztályának.
+
+Az orvosnak felesége volt, fiatal és szép.
+
+Könnyen megérthető a gondoskodás, hogy nejét az orvos eltávolította a
+kórház közeléből, s itt e félreeső zugában a külteleknek választott
+számára lakást, a hol azok a gyilkos rémek, a kikkel ő folytonos
+küzdelemben áll, rá nem találhatnak.
+
+De más veszélyes démonok sem találhatnak rá; – a kikkel tele a világ.
+
+Reggel korán beballagott az orvos a városba, táskáját czepelve; az egész
+napot odabenn tölté, este felé, gondosan végezve magán a fertőtlenítést,
+s öltönyt változtatva, megint kisétált a svábhegyi lakására.
+
+Az asszony egész nap magára volt hagyva.
+
+Egyetlen cselédje, egy sváb paraszt nő, reggel eltávozott a szamarával a
+városi kúthoz, két puttonynyal, vizet hozni s a mészárszékből húst, a
+kofától zöldséget, a milimáristól tejet bevásárolni: az alatt be volt
+zárva a kapu, a majorosné hazatértével megindult a főzés, abba az
+úrnőnek semmi beleszólása nem volt.
+
+Semmi mulatság, szórakozás, házi foglalatosság nem volt számára.
+
+Virágos kert sem volt a háznál, annak első létföltétele, az öntöző víz:
+az hiányzott.
+
+A megelőző birtoktulajdonosnak vakmerő terve volt: kutat ásatni a
+telkén. Lefúratott harmincz öl mélységig; de vízre nem talált. A kiásott
+temérdek kő halommá nőtt, még a hegyszakadékba is jutott belőle annyi,
+hogy gátat rekesztett az alján, ennek a gödrében aztán megrekedt a nyári
+záporhordta iszap s időjártával az új talajt telenőtte a vad
+csipkebokor, a mely alulról fölhatolt a telek széléig, úgy, hogy kevés
+fáradsággal rózsalugast lehetett belőle idomítani.
+
+Ez a rózsalugas volt a magára hagyott feleségnek a kedvencz menedéke.
+
+Egész nap itt ült és horgonyolt valamit.
+
+Egyedüli olvasmánya volt az ujság. A hivatalos Közlöny, ezt hozta ki
+számára a férje mindennap. Posta még akkor a Svábhegyen nem létezett. S
+a Közlöny éppen jó erkölcsű hölgyeknek való olvasmány volt. Kirekesztve
+hasábjaiból minden regény és szerelmi kaland napihíre, a mi a képzeletet
+felszítja.
+
+Annak a lehetősége ki volt zárva, hogy a fiatal asszony valamelyik
+telekszomszédjával érintkezésbe jöhessen. Az egyik szomszédja egy óbudai
+kapás volt, a ki maga művelte a szőlejét; azzal nem lehetett egyébről
+beszélni, mint hogy nincs eső; a másik szomszédja pedig a vakok
+intézetének egy tanárja, egyházi személy, a ki csak vasárnap jött ki a
+villájába a tanítványaival: azoknak mindegy volt, hogy szép-e az a
+búskomor asszony, a ki beleénekel az ő istenes dalaikba? nem látták.
+
+A férj esténkint fáradtan jött ki a városból s kórházi élményei nem
+voltak arra valók, hogy azokkal asszonyt mulattasson.
+
+Alacsony, zömök férfi volt, rövidre nyirt szakállal (a csókja szúrt), a
+szemöldöke sűrűbb volt, mint a bajusza, az arczán nyomai látszottak a
+himlőnek. A haja illatozott valami kozmetikumtól, a mely a
+hajkihullástól véd, emlékeztet a kőrisbogárra és a szegfűszegre. A fogai
+feketék voltak a folytonos szivarozástól. Egyszóval ideálja volt egy
+férjnek a maga asszonya előtt.
+
+Az asszonynak még olvasmánya sem volt a hivatalos lapon kívül. A doktor
+elvből ellensége volt minden regénynek. Idézte Corneliust a neje előtt,
+a ki a poétákat a kerítők közé számítja.
+
+A doktor mogorva arcza híven visszatükrözte a kedélyét: házsártos,
+zsémbelődő, kötekedő volt. Semmi sem tetszett neki, a mit az asszony
+tesz. A mit beszél, abban is mindig hibát keresett, s azt nem hagyta
+megrovatlanul. Túlságos volt a takarékosságban: naponkint kiadta a
+konyhára való költséget s este beszámoltatott krajczárig a
+svábasszonynyal s pörölt vele, hogy drágán vásárol. Baromfit nem hagyott
+tartani a háznál, mert annak az élelmezése ellenőrizhetetlen. Ellenben
+az ételek dolgában finnyás volt: belekotnyeleskedett a konyhai
+állapotokba, a salátát maga készítette el. A kávét is maga főzte meg. A
+tejet különösen kifogásolta. Valami furfangos mérővel kisütötte, hogy az
+hamisítva van. A gazdasszony példálózott is előtte, hogy jó volna egy
+tehénkét hozni a házhoz: attól aztán nemcsak igazi jó tejet lehetne
+kapni, hanem a tejfölösleget el lehetne adni a Svábhegyen, abból
+beszerezni a télire való eleséget, szénát, korpát. Hallani sem akart
+róla a doktor. Pedig a gazdasszony biztosította róla, hogy nyáron át nem
+kerül a tehén semmibe: a garádon, az árokpartokon annyi fű terem, a mi
+azé, a ki learatja, hogy azzal a riskát bőven el lehet tartani. Nem!
+Tejgazdaság csak Rothschildnak való!
+
+Egy reggel galambokat fedezett fel az udvaron a doktor. Hát ezek hogy
+kerülnek ide?
+
+A gazdasszony igyekezett megnyugtatni, hogy ezeket ő (egy párt) a
+frakodligásból kapta a Schwarce Nánitól, a kinek van sok: a galambnak
+nem kell etetés, az tud magának keresni a szántóföldeken. Időjártával
+fiókáik lesznek s azok töltve nagyon jók.
+
+– Én nagyon szeretem a galambokat, – védekezék a feleség.
+
+– Azt rosszul teszi. A galamb az erkölcstelenség szimboluma. Cythere
+madara, a kitől a nők csak rosszat tanulnak.
+
+Az asszonyka addig czirógatta a doktor borotvált pofáját, hogy
+kiengesztelje, míg az meglágyult s beleegyezett, hogy maradjanak hát itt
+a galambok.
+
+S azt nagyon rosszul tette.
+
+Hiába! A férjnek fenn kell tartani az egyszer fogalmazott véleményét,
+mert az mindenesetre irányadó. A következő eset tanúbizonyság rá.
+
+Egy délelőtt az asszonyka ott dolgozott a munkáján a rózsabokor alatt, a
+mely szabadon nőtt föl az árokparton, a midőn nagy vijjongás hangja
+kelté föl a figyelmét, a mely a magas égből hangzott alá. Ijedten látta,
+hogy az ő galambját üldözi egy karvaly: egymás fölött csapongnak, ha a
+karvaly alácsap, a galamb fölrebben, hol felül van, hol alul.
+
+A hölgy elkezdett hangosan kiabálni, hogy a ragadozó madarat elriaszsza,
+sikoltásaira a sváb asszony is előrohant a konyhából, egy
+palacsintasütőt csapkodva a főzőkanállal, hogy a karvalyt elriaszsza, de
+az nem ijedt meg. Már-már körme között tartá az ártatlan galambocskát, a
+midőn egy lövés dördült el s a karvaly bukfenczezve zuhant alá éppen az
+asszonyka lábai elé.
+
+A lövés a széles árok túlsó partjáról jött; az asszonyka odafordulva egy
+férfialakot pillantott meg, a kinek az arczát meg sem jegyezheté
+magának, mert az rögtön eltűnt a bozót között s még csak egy üdvözlő
+szót sem hallatott.
+
+A gazdasszony odasietett a vadászprédát átvenni. Az asszonyka a
+hozzámenekűlt galambkát gyügyögtette.
+
+– Ez derék lövés volt, – mondá a doktorné.
+
+– Hej, sokba van annak az úrnak, hogy olyan jól tud lőni, – mondá a
+gazdasszony.
+
+– Ismeri azt az urat?
+
+– Nem ismeri ezt senki, mert senki sem találkozott még vele, de azért
+mindenki tudja, hogy itt van; a nevét sem emlegetik, csak úgy híjják,
+hogy a «svéd báró». Ott lakik szemközt abban a várrom-forma kastélyban.
+
+A doktorné csak most kezdett érdeklődni az iránt a sajátszerű épület
+iránt, a mely az átelleni hegy lankáján magasra emelkedett, s a melyet ő
+eddig egy a hajdankorból hátramaradt várromnak tartott. Egészen olyan
+volt, mint a Balaton-vidék családi váromladékai, a miket a költő
+megénekelt: magas tornya, zeg-zugos párkányai, csúcsíves ablakai,
+erkélye, lépcsősora. Tetőzete nem volt. Élő lény nem mutatkozott rajta
+soha; se zászló nem volt kitűzve az ormára.
+
+Most megtudta, hogy abban a romban egy élő ember lakik, egy előkelő úr:
+idegen.
+
+– Miféle ember lehet az?
+
+– Nem tudja azt senki, csak úgy találgatják a svábhegyiek. Valami nyolcz
+esztendeje került ide, ő építtette ezt az ócska várhoz hasonlatos
+épületet; de van neki más lakóháza is, a hol rendesen tanyázik, s onnan
+egy földalatti folyosón jár keresztül a tornyába. A kapujára nagy
+betűkkel van felírva, hogy «tilos a belépés». Egyetlen cselédje egy vén
+mindenes, ez hordja haza a gazdájának az élelmiszereket; de ezzel nem
+lehet szóba állni, mert olyan nyelven beszél, a mit errefelé senki nem
+ért. A gazdája rendeléseit írásban viszi a boltokba. A svéd báróról az a
+hit van elterjedve, hogy odahaza a maga országában agyonlőtt duellumban
+egy előkelő főurat; szerelmes história volt az! Ezért halálra itélték; a
+büntetése kikerülése végett menekült ide a mi hegyeink közé, a hol nincs
+policzáj. Itt nem háborgatja senki. Azt mondják, hogy galambpostával
+levelezik. Ha néha be kell neki menni a városba a dolgai végett, nem jár
+a rendes országúton, hanem az árkokon, vízmosásokon keresztül, s
+csónakon viteti át magát a Dunán. Mindig fegyvert hord magával. Olyan
+pisztolya van, a mivel ötször lehet egymásután lőni; a ki megszólítja,
+azt rögtön lelövi.
+
+Ennyi adat csak elég, hogy egy ismeretlen férfit érdekessé tegyen egy nő
+előtt.
+
+– Rézi asszony, azt a lelőtt madarat jó lesz nekünk elásnunk a kövek
+közé.
+
+– S nem beszélni semmit a karvalyról a doktor úr előtt.
+
+Egy rejtegetni való titka tehát már volt az asszonykának a férje előtt.
+Az féltékenynyé lehetett volna a rejtélyes szabadítóra.
+
+Egy talány férkőzött a szívébe, a mi nem hagyta nyugodni.
+
+Többet is szeretett volna megtudni a rejtélyes idegen felől a
+parasztasszonytól.
+
+– De hát mit csinál az az ember, ha egész nap nem jön elő a maga
+vadonából?
+
+– Oh, az nem vadon. Az udvara valóságos paradicsomkert. Lehet látni a
+kapuján keresztül. Minden hónapban más meg más virágok. Olyan csodálatos
+virágok, a milyeneket erre mifelénk nem is látni. Azt mondják,
+Hollandiából hozatja ládaszámra a hagymáit, gyökereit. Egész nap azokat
+kapálgatja, öntözgeti, van neki mivel. Nagy cziszternákat csináltatott,
+a mikben az esővizet felfogja. A nagy telke is csupa virágos bokor,
+azokat is mind maga oltogatja, nyesegeti.
+
+Virágok! Ezek voltak az asszonykának legkedvesebb vágyai.
+
+Hol látott ő virágokat?
+
+Az anyja szinházi páholynyitónő volt: az hordta haza a leányának azokat
+a drága szép virágokat, a miket a primadonnák a koszorúözönből a
+színpadon felejtettek.
+
+Bizony csak úgy jutott virágokhoz a leánya. Azt őrizte az anyja, mint
+egy rabot. Őrizte a szinháznak még a levegőjétől is! Ismerte jól, hogy
+mi szállong ebben a levegőben. Mikor maga fölment a napi dolgára a
+szinházba, a leányát bezárta a konyhába s ott tartá hazajöttéig. Az
+addig magában dolgozott. Minden finom kézimunkát tudott, az volt a
+mulatsága – és egyúttal keresete.
+
+A gyönyörű csipkéket, himzéseket a páholynyitónő értékesíteni tudta a
+szinházi előkelőségeknél s a mikor a leánya elkészült egy remekül
+horgonyolt paplannal, azt kisorsolták: egy huszas volt a betét, mind a
+kilenczven szám elkelt a szinháznál, művészek és szinházlátogatók
+jóvoltából; a lutrin kihúzott első szám volt a nyertes. Ennek a
+sorsjátéknak az eredménye képezte a páholynyitónő leányának az
+öltözetbeli költségét. A ruháit is maga szabta és varrta.
+
+Így ismerkedett meg a maga doktorával is.
+
+Egyszer a páholynyitónő komolyan megbetegedett: orvost kellett számára
+hivatni. A szinháznak voltak doktorai, a kik különben más téren
+praktizáltak. Fizetést nem kaptak a szinháztól, hanem csak ingyen
+zártszéket s újesztendő napján az összes tagoktól kollekta útján
+vásárolt ezüst kalamárist. Azért mindenkor híven teljesítették orvosi
+kötelességeiket a szinházhoz tartozók irányában.
+
+Az orvos egy egészen tisztaszívű leányt tanult megismerni, a leány pedig
+egy jóindulatú okos embert.
+
+A doktornak ilyen nőre volt szüksége, a kire még nem lehelt rá a
+hivalkodás rossz szelleme, a ki takarékos, hűséges: anyja betegágyánál
+kimutatta, hogy milyen önfeláldozó; a leány pedig becsülni tanulta azt a
+férfit, a ki hivatását oly lelkiismeretesen teljesíti, minden jutalom
+nélkül; sőt arra is kiterjed a figyelme, hogy ismerősei körében segélyt
+gyűjtsön a beteg nő számára, a ki betegsége idejére a fizetését
+nélkülözte.
+
+Így lett belőlük egy pár.
+
+Voltaképpen ez volt a legnagyobb uzsora, a mit valaha fizettek.
+
+Az asszonyka nem látszott azt eleinte érezni.
+
+Ránézve a házasság megváltás volt.
+
+Szűkebb börtönből tágabb börtönbe.
+
+Vannak asszonyok, a kiket a véralkat azzal a szerencsés kiváltsággal
+ruházott fel, hogy filozofálni tudnak. Össze tudják hasonlítani a
+különböző helyzeteket, a miket elcseréltek. A leány senki sem, az
+asszony már valaki.
+
+Az asszony akaratától függ, hogy a férje egyéniségében a jó
+tulajdonságokat fölfedezze.
+
+Ha a férj arcza rút, a megszokás széppé teszi. Rút férfi nincs.
+
+Ha durva, goromba, az jellemerőre mutat.
+
+Ha szerelemféltő, az szerelmének a tanújele.
+
+A doktorné, a míg leány volt, egy rokonszenvet keltő férfialakot sem
+ismert. Nem is tudta, hogy vannak fiatal lovagok a világon. Az anyja nem
+engedte, hogy egy szinpadi előadást megnézzen, pedig ingyen kaphatta
+volna.
+
+Lakószobájuk ablaka az udvarra nyilt: még az utczán sem láthatott nyalka
+suhanczot. Ránézve a doktora volt az egyedüli valaki…
+
+Ezen az eseménydús napon a doktor nagyon korán jött ki a városból.
+Kocsin hozták ki. Volt a Svábhegyen már akkor is közlekedési eszköz: a
+Krumpe János milimárinak szamaras szekere; ha valakinek az a duskálkodás
+jutott eszébe, hogy kocsin járjon a Svábhegyre, a szamárfogat
+rendelkezésére állt, az kivitte, behozta; utolsó állomása volt a
+Schaffler Miska (kurtakocsma a déli vaspálya helyén), ott leszállhatott
+a vendég s mehetett a váron keresztül Pestre. (Alagút még nem volt.)
+
+A doktort a nemzeti Opera buffó baritonistája hozta ki a szamaras
+szekéren. Annak is volt egy bogárhátú háza, nem messze a doktorétól, a
+hol télen-nyáron lakott. Azt is egy paraszt mindenesné szolgálta ki a
+deutschbrámer nemzetből. Ezt érte utól valami súlyos betegség. Addig
+természetesen nem hívattak doktort, a míg késő nem volt a segítség.
+
+Mind a mellett hetekig bírta benne tartani a lelket a jeles orvos; maga
+hordta ki számára még a patikaszereket is és nem szólt az áráról az
+énekesnek, a mi annak nagy fejvakarást okozott.
+
+De végre mégis csak halál lett a vége a hosszas betegségnek.
+
+Még akkor nem lévén temetkezési egyletek, szinházi kollekta útján
+temették el a felejthetetlen majorosnét.
+
+A buffó szerette a szójátékokat.
+
+– A majorosné felejthetetlen; de a tehénke fejhetetlen. Ki feji már most
+meg a riskát? Tudja mit, doktor, én magának adom a tehenet doktori
+sallárium meg patikakontó fejében.
+
+A doktor befelé nevetett magába egyet s nem szólt rá semmit. Ahhoz, hogy
+a szinházi orvost a művészek egy meleg kézszorítással honorálják, már
+hozzá volt szokva; hanem hogy orvosi fáradozásai jutalmául egy eleven
+tehénnek a kötőfékjét nyomják a markába, azt egészen különösnek találta.
+
+Másnap reggel aztán ott találta a kapubálványához kötve a riskát, a ki
+hangos bőgésével tudatta ottlétét. Szarvára volt kötve a czédula a
+tulajdon áthelyezésről. Ezt bizony meg kellett tartani. A szegény
+kiéhezett pára csak úgy falta a frissen aratott somkórót, a mit a Rézi
+asszony hozott eléje nyalábbal. Bekötötték az üres istállóba.
+
+Ebbe bele kellett nyugodni a doktornak.
+
+Ezzel aztán egészen megjavult a háztartás.
+
+A Rézi asszony gondoskodott a tehénke mindennapi élelmezéséről s
+egyúttal vevőket is szerzett a tejfölösleg számára a svábhegyi lakók
+között. Ez aztán időt is vett igénybe. Az asszonyka hosszabb ideig
+magára maradt. Ebben is van valami jó. A jövedelmet pedig gyarapította a
+tejpénz. Áldott rubrika az asszony számvetésében. Pénz, a miről az öreg
+nem tud semmit.
+
+Most már lehetett fennhéjázó tervre is gondolni.
+
+Ugyan mi vakmerő vágya lehet egy ilyen penészvirágnak?
+
+Hát ugyan mi? Egy új ruha. Nyári divatszerű.
+
+(Öltözetre, pucczra a férj nem vesztegeti a pénzt.)
+
+A Rézi asszony mindennap hoz haza egy csomó kutyanyelvet. (Így hítták
+akkor a valutát.)
+
+De ezt a hosszúságáról ismeretes pénzjegyet még előbb művészi
+gyümölcsöztetés útján konvertálni kellett.
+
+Miből állott a finanszirozásnak ez a neme?
+
+Az első alaptőkéből összevásároltak egy csomó színes pamukot s ezekből
+horgonyolt az asszonyka tündérujjakkal díszes paplant. A paplan
+alapszíne karmazsinpiros volt.
+
+De nemcsak egy paplant készített, hanem egyszerre kettőt.
+
+Furfangos az asszonyi ész.
+
+Az volt a terv, hogy az egyik paplant otthon eltanúlt gyakorlat szerint
+ki fogja lutrizni. Ebből kap annyi pénzt, a mennyiből az új ruha
+kelméjét beszerezheti. De mivel előrelátható, hogy a doktor (diplomás
+ember!) abba semmiképpen bele nem fog egyezni, hogy az ő hitvestársa
+kézimunkákat sorsoltasson ki: tehát erről a pénzműveletről Rézi
+asszonyon kívül senkinek sem szabad tudni. Egész nap a kisorsolandó
+himzés van munkában; a másodlat csak akkor kerül tű alá, a mikor a férj
+hazatérte közeledik estefelé.
+
+Egy kis rászedés biz ez; de hát ennyi csalfaság csak meg van engedve a
+leghűségesebb feleségnek is.
+
+A férj csak a készülőben levő paplanról vehetett tudomást, az az ő
+nevenapjára készült. Holott a már kész példány régóta megtette a maga
+körútját a kisorsolás terén; nagyon rövid körút volt: a hol elkezdődött,
+ott el is végződött. Rézi asszonynak az az ügyes gondolata támadt, hogy
+a kész munkát legelső próbára a világkerülő várúrnak küldje föl, szép
+szavakkal és pogácsákkal meghódított mindenese által. A rejtélyes ember
+aztán azt tette a kisorsolási ívvel, hogy annak mind a kilenczven számát
+teleírta a góthai almanach valamennyi celebritásainak nevével, a járandó
+pénzt és az ívet visszaküldte Rézi asszonynak, a paplant megtartotta
+magának: hiszen neki kellett azt a sorshúzáson okvetlenül megnyerni. A
+saját nevét nem írta közé.
+
+No, ha ez az ív a doktor kezébe kerül valahogy, fog ez arra felránczolt
+homlokot csinálni! Hogy került össze ennyi őrgróf és birodalmi herczeg
+hevenyében a Svábhegyen?
+
+Az asszonyka pedig megkapta az új ruháját. Fedezetül szolgált a tejpénz.
+A férjnek nem kellett látni a készülő ruhát. Majd ha fölveszi az
+asszony, el lehet vele hitetni, hogy a mama küldte a leányának.
+
+Korán reggel a Rézi asszony elindúlt a szamarával a megszokott
+körjáratára, a doktor maga készítette el a reggelit, aztán ő is bement a
+városba, a hivatalát végezni; az asszonyra rázárták a kertajtót és a
+kaput. Börtönéből ki nem osonhatott.
+
+Ámde ott volt a rózsalugas a mély árokparton.
+
+A mint magára maradt, oda vonult folytatni a munkáját a második
+paplanon.
+
+A mint ez a piros lepel megjelent a rózsalugas alatt, azonnal
+leereszkedék az átellenben levő vártorony erkélyéről egy vörös zászló: a
+karmazsinszínű kötött paplan, a mely lutri útján jutott idegen kézre.
+
+Senki sem tudhatta, hogy mi köze van ennek a két zászlónak egymáshoz?
+Csak a madarak láthattak oda s azok nem árulkodnak.
+
+A doktornak feltűnt a változás, a min a felesége kedélye megfordúlt.
+Sokkal édesebb, hízelgőbb volt hozzá, mint eddig. Mindenben a kedvét
+kereste. Ibolyákat szedett számára s azokat a gomblyukába tüzdelte. A
+doktor a tükörbe nézett: ő lett-e szebb egy idő óta? Mi változott meg
+hát? Az ibolyák titoktartók. A rózsák már nem azok.
+
+Mikor a rózsanyílás ideje eljött, egy délután azzal lepte meg a hazatérő
+doktort a felesége, hogy egy kinyílt rózsát tűzött a gomblyukába.
+
+A doktor megdöbbenve kérdezé tőle:
+
+– Hogy jutottál ehhez a rózsához?
+
+Maga a rózsa is feltűnő volt: lángpiros, nem egészen teljes, a közepén
+egy csomó aranyszín himszál vált ki a kelyhéből; a szaga kábítóan édes.
+Az embernek e rózsa láttára az a gondolata támad, hogy ez a virág
+beszélni tud.
+
+Az asszony nem jött zavarba a felelettel. Mondhatta volna azt is, hogy a
+Rézi asszony hozta.
+
+– Itt nyílik ez, a mi rózsalugasunkban.
+
+– Lehetetlen!
+
+A doktor ismerte egy évtized óta ezt a házat és telket, a régi
+tulajdonos idejéből, a kit betegsége alatt gyógyított. Nem volt annak a
+telkén soha egy virágos bokor sem. Pácziensének fájt a feje a
+rózsaillattól; talán a szíve is a rózsa emlékétől.
+
+Az asszony a férje karjába akasztotta a kezét s lejtőzve, himbálva vitte
+le magával az árokpartig, a hol a rózsalugas volt. El volt az borítva
+nyíló virágokkal, a miket tarka lepkék serege rajongott körül.
+
+A doktor elbámúlt. Még három-négy év előtt ez a lugas csipkebokor volt,
+proletárja a virágoknak, hogy lett belőle azóta virágok királynéja? A
+meghalt gazda lelke járt-e haza vezekleni? Az ojtogatta-e be a vad
+csemetéket?
+
+– Kik vagytok ti? Hogy hínak benneteket?
+
+Azok meg is feleltek rá, csakhogy azt érteni kell: hátha idegen nyelven
+beszélnek, a mit a kérdező nem hall, nem is ért.
+
+Hát ha maga az orvos nem értette is a rózsák szavát, akadt tudós, a ki
+járatos volt benne. Egy doktor, a kinek az volt az élethivatása, hogy
+öljön. Nem embereket, hanem csak bogarakat, lepkéket. Egy világhírű
+magyar entomolog, a rovar- és lepkegyűjteményeivel ellátta az egész
+művelt külföld természettani múzeumait s ezen az úton oly tekintélyes
+vagyont szerzett, hogy a Svábhegyen egy feltűnő szép, tornyos várlakot
+építtethetett magának, abban voltak elhelyezve kincseket érő rovar- és
+növénygyűjteményei. Ehhez vitte el a doktor a maga rejtélyes rózsáját
+megnevezés végett.
+
+– Nem ismeri kollega uram ezt a különös fajta rózsát?
+
+– Hogyne ismerném? Ez a hirhedett Gül Hanem, rózsák királynéja, a
+kazánliki rózsa. Ebből készítik a törökök a nagybecsű rózsaolajat. Egy
+egész vilajet népének ez ad kenyeret. Féltik is, mint a szűzeiket.
+
+– S hogyan került ez mégis a Svábhegyre?
+
+– Kétségtelenül a török uralom alatt. Itt voltak Abdurrahmán pasa idején
+a törökök mulatókertjei; bizonyítják a vízvezetékeik, a melyek mai napig
+egyedül szolgáltatják Buda várába a friss forrásvizet; csúcsíves arab
+építmények, a miknek alagútja messze benyomúl a hegy oldalába. Egy ilyen
+kertből maradt meg egy rózsabokor. A rózsa örökéletű, a hol egyszer
+gyökeret vert, onnan soha ki nem vész.
+
+– S hol lehet az az eredeti rózsatörzs?
+
+– Azt is megmondhatom. A hétházon túl – még akkor így hítták a
+«költő-utczá»-t, «tündér-utczá»-t – van a svábhegyi kőbánya: messziről
+megismerhető kopár kőfalairól, annak egy zugában van a kőbányatulajdonos
+kicsiny kertje, a melyben az ősi Gül Hanem található.
+
+A doktor megköszönte tudós kollegájának az alapos értesítést és sietett
+a jelzett kőbányát fölkeresni.
+
+Könnyen rátalált, a gazdáját jól ismerte: valamikor szembajból
+gyógyította. Most is vörösek voltak a szemei és kidülledtek.
+
+– Önnek a kertjében van ennek a rózsának a törzse?
+
+A barlanglakó nem látta a rózsát, de a szagáról ráismert.
+
+– Még tavaly itt volt, de már az idén nem látok odáig.
+
+– Kinek adott ön ojtóágat erről a rózsáról?
+
+– Oh, tudom nagyon jól. A szomszéduramnak, a ki itt ebben a várban
+lakik: a svéd bárónak.
+
+– Fiatal az az úr?
+
+– Nem tudom; fölfelé nem látok, csak lefelé.
+
+– De azt csak tudja, hogy mi czélra kérte öntől a szomszédja az
+ojtóágakat?
+
+– Oh, azt tudom, mert ő maga elmondta nekem. Hogy ez az a rózsa, a miből
+a törökök a drága rózsaolajat készítik. Ő tehát, a hol csak
+vadrózsabokrot talál a Svábhegyen, azt mind beojtja, hogy időjártával az
+egész Svábhegy gazdaggá legyen a rózsaolajtermesztésből.
+
+Most már kezdte érteni a doktor, hogy mit beszélnek a kazánliki rózsák.
+
+Még többet is meg akart tudni.
+
+Leszállt abba a mély hegyszakadékba, a mely a hegyoldalt kétfelé
+választotta. Nem volt az járható út. De a figyelmes vizsgálónak mégis
+feltűnt, hogy a meredek sziklaoldalban egyes kövek ki vannak kopva,
+egyikről a másikra át lehet lépegetni. No, de ezt a sziklaoldali ösvényt
+taposhatták gyomot, csipkebogyót szedő asszonyok is. Mégis csak elindúlt
+a nyomokon lefelé, míg egyszer rábukkant azokra a vadrózsabokrokra, a
+miknek egy-egy ága be volt ojtva kazánliki rózsába. Itt «ő» járt! De ki
+az az ő?
+
+Egyszer aztán talált valami áruló jelt.
+
+Egy kökénybokron fityegett fennakadva holmi papirosgyűrű. Ilyent
+viselnek a drága szivarkülönlegességek, mint egy övet a derekukon: ezt
+nem paraszt dobta el itten.
+
+Eldugta az aranyos papirszorítót s besietett vele a városba.
+
+Fölkereste a nagy dohánytrafikost a váczi-utczában.
+
+– Ki vásárol itten ezzel az etikettel?
+
+A trafikos aztán felvilágosította, hogy ez a fejedelmi Cuba Trexov
+ismertető jele, a minek darabja egy forint: nem is kapható másként, mint
+megrendelésre. Rendes vevőjük a svábhegyi svéd báró. Arról aztán
+elmondott a trafikos mindent, a mit a hír beszélt, hogy halálos párbaj
+miatt hagyta el hazáját; itt rejtőzik évek óta a mi budai hegyeink
+között magányos várában; kitűnő czéllövő; a karvalyt lelövi a levegőből
+magányos golyóval. Jó szerencse, hogy a mellett nőgyűlölő.
+
+Ezt az utolsót nem volt hajlandó a doktor elhinni.
+
+A kazánliki rózsák mással beszélték tele a fejét.
+
+Az a hegyszakadék nem áthághatatlan örvény a várlak és az ő háza között.
+
+Egy körülmény megerősítette a gyanúját.
+
+– Nagyon lassan készül ez a horgonyolt paplan, – mondá egyszer a
+feleségének.
+
+– Fogytán van a pamukom, – menté a dolgát az asszony.
+
+Nem akarta bevallani az új ruhát, a mi sok időt elvett.
+
+– No, majd hozok én neked pamukot, a milyen kell.
+
+És aztán hozott neki a városból mindenféle pamukgombolyagot, a minőre
+szüksége volt.
+
+(Soha senki ki nem veri a Rézi asszony fejéből azt a gyanút, hogy ezek a
+gyapotfonál-gombolyagok egy a kórházban elhalt nő hagyatékából
+származtak.)
+
+Harmadnapra a szép, vidám, piros asszony nagyon halavány lett s
+torokfájásról panaszkodott.
+
+A doktor besietett a városba s azonnal kihozta a legkitűnőbb
+specziálista orvost, a ki torokbajokban tekintély volt.
+
+Az orvos megtette a diagnózist: szigorú ápolást rendelt; a gyógyszereket
+már készen hozta magával; ismerte a férj előadása után a bajt.
+
+Eltávozásával azt mondá az asszonykának, hogy a betegsége alatt meg ne
+csókoljon valakit, mert a baja ragályos.
+
+«Valakit?» – Hát lehet ilyen lény a világon, a férjen kívül?
+
+Egy hétig mindennap kijárt a szaktudós orvos a doktor feleségéhez.
+
+De biz azt nem bírta megtartani. Hetednapra az asszony meghalt
+difteritiszben.
+
+Az új ruha jó lett halotti köntösnek.
+
+A doktor ott ásatott neki sírt a saját telkén, a kazánliki rózsákat
+kivágatta tőbül s azokbul csináltatott ágyat számára a sír fenekén. Szép
+gondolat volt tőle…
+
+Azután egy nagy obeliszket emeltetett a sírhalma fölé, ez ma is ott van,
+olvasható a kőlapon: «Virtus semper diligenda.»
+
+A szomszéd várlakó jövevény azonban nem követte másvilági útjára a szép
+asszonyt.
+
+Talán hát mégsem volt igaz, a mit a kazánliki rózsák beszéltek…
+
+
+
+
+A SZÍV TÖRVÉNYE.
+
+Előre bocsátom, hogy ez nem politikai irányczikk; hanem egy darab
+életből kikapott regény, melynél a politika csak a staffaget képezi.
+
+Az első véderőtörvényjavaslat fölötti parlamenti hadjárat alatt történt
+ez.
+
+Az ilyen törvényhozási küzdelmet inkább lehet hadjáratnak nevezni, mint
+pernek. A perben van alperes és felperes, egyiknek a kettő közül igaza
+van: a bíró itélete dönt; de a politikai vitában mind a két szemben álló
+félnek igazsága lehet, ott az ész, a meggyőződés, a közérzület, a
+hagyományos lelkesedés, az államférfiúi bölcseség, az opportunitás, a
+lojális hűség fegyverei küzdenek egymás ellenében, itélőbíró csak a nagy
+közvélemény.
+
+Az örök hazafiui eszmény volt napirenden: az önálló magyar hadsereg
+kérdése.
+
+Hol van magyar szív, mely ez eszményért ne dobogna?
+
+Felejthetik-e az átélt dicső korszakot azok, a kik abban egykor részt
+vettek? Lemondhatnak-e arról az óhajtásról, hogy még egyszer lássák
+felvonulni azt a magyar hadsereget, a mely a háromszínű lobogók alatt, a
+nemzeti indulók harsogása mellett indul tűzbe, halálba – megvédeni a
+hazát, az alkotmányt, a szabadságot és a királyi trónt, valamennyi
+ellenséggel szemben? Mit nekünk az ujabbkori hadászati találmányok:
+gyorstüzelő ágyúk, puskák, füstnélküli lőporok, szárazföldi torpedók,
+kormányzott léghajók, pánczélos gőzkocsik, a honfilelkesedés mindent
+legyőző varázshatalmával szemben! Ezt kell föléleszteni és ez nem kerül
+milliókba.
+
+Csakhogy ennek az önálló magyar hadseregnek egy nagy akadálya van, a mi
+nem hagyja magát sem agyonágyúztatni, sem agyonszónokoltatni: úgy
+hivják, hogy «statisztika».
+
+Ha a törvényhozás minden faktorai beleegyeznének, hogy állíttassék fel
+rögtön az önálló magyar hadsereg, ha a király szentesítené e törvényt,
+útját állná egy vastag könyv, a mely ott található a kaszinók
+könyvtárában (másutt nem tartogatják), a czíme «katonatiszti
+schematismus.»
+
+Ebből megtanuljuk, hogy a szent István koronája országaiban alakult
+(tehát magyar) ezredeknek tisztikarából hatvanhét százalék német,
+huszonnyolcz százalék horvát és csak öt százalék magyar. (5%).
+
+Nincsenek magyar katonatisztek a magyar hadseregnél.
+
+Hogy miért tartja magát távol a katonatiszti pályától a magyar ifjú
+nemzedék, ennek többféle okát kereshetjük.
+
+Legelső oka az, hogy a lefolyt három évtized alatt annyi új életpálya
+nyílt meg hazánkban az értelmiség előtt, mely úri életmódot kínál a
+katonatiszti gavalléros szegénységgel szemben, a régi életpályák is
+annyira kiszélesedtek: törvénytudás, technika, tanügy, közigazgatás,
+kereskedelem, ipar, földművelés, mind egész embert követelnek. Maga a
+honvédseregünk, a csendőrségünk, rendőrségünk oly erőre fejlődött, mely
+az 1848-iki honvédsereget felülmulja. Ott találjuk a fegyveres
+szolgálatra kész új nemzedékünket: a rendes hadseregnek nem jut.
+
+A másik oka a katonatiszti pálya kerülésének a katonai cœlibatus.
+
+Minden fiatal embernek ábrándja, vágya az, hogy családot alapítson,
+saját háztüzet alkosson. Ennek állja útját a kauczió-rendszer. Hogy oly
+aránytalanul sok a rendes ezredeknél a horvát tiszt, ennek egyszerű
+magyarázata az, hogy a horvát határőr-tiszteknél el van engedve a
+házassághoz való biztosíték. A horvát tisztnek kiváltsága van.
+
+De legerősebb indok a közös hadseregnél dívó német nyelv, a mi ifjainkat
+onnan elriasztja.
+
+Hát bizony németül tanulni sohasem szerettek a magyar fiúk. A tantárgyak
+között mindig ott figurált az; kalkulust is adtak belőle s az érettségi
+vizsgán a főtisztelendő úr maga examinált: «No fiacskám, mondjad, mit
+tesz németül: «az ember?» – «Das Ments.» – «Hát azt hogy mondja a német,
+hogy «a lú?» – «Der Ferd». – «Jól van fiam: hiszen tudsz te németül
+jól».
+
+A katonavilágban azonban nem elég a «das Ments», meg a «der Ferd». Ott
+még azt is meg kell tanulni a legénynek, hogy mi az a «Achse des
+Rohres». (Valljuk meg az igazat, én magam sem tudom, hogy mi az!)
+
+Hát már most ezen az abnormis állapoton akart segíteni a
+hadügyminiszter, hogy a magyar ezredeknél nincsenek magyar tisztek, a
+véderőtörvény javaslatával.
+
+Ennek az intézkedése szerint az egyéves önkéntesek tartoznak a
+szolgálati év leteltével a tiszti vizsgát letenni. A ki ezt nem teszi
+le, még egy évig tartozik szolgálni mint közlegény.
+
+Ez volt aztán a hajczihő, a mi erre a tervezetre támadt!
+
+Németül tenni le a tiszti vizsgát!
+
+A parlamenti harcz átterjedt az egyetemekre, kivonult az utczára.
+Odakinn a diákok akarták felfordítani a miniszterelnök hintaját, idebenn
+a képviselők a bársonykarszékét.
+
+S az ellenzék hatalmas erőkkel rendelkezett a kormánypárttal szemben.
+
+De valamennyi matador között legfélelmesebb volt a Malleus. (A pőröly.)
+Magas, izmos alak, veresarczú, rőtszakállú: arczkifejezése csupa kihívó
+gúny. Mikor ez felállt a baloldali második pad végéről, mindenki sietett
+be a folyosókról: érdekes előadás lesz. Élczek röppentyűi pattognak.
+Mint a carillon-játékos a harangjain, végigkalapál a Malleus az egész
+minisztersoron. Előadási modora is különös: arczjátéka, kézmozdulatai
+folyvást magyarázzák aposztrofálását. Nem marad egy helyben, két
+szomszédjának helyét is magának foglalja: az neki szükséges, előre dűl,
+hátra szökken, megfordul saját maga körül, mint egy tánczoló dervis,
+majd a karzatnak beszél, a hölgyeknek, a mágnásoknak, a diákoknak, s ha
+valami találó élczet mondott, maga kezdi el a jóízű nevetést. Nem kimél
+senkit, még a fegyvertársait sem: a nemzeti ellenzéket.
+
+Az ülések e rendkívűli törvényjavaslatnál három órán túl húzódnak: akkor
+már odahaza senki sem kap ebédet. A családos képviselők is a Szikszayba
+szorulnak Ott van egy külön asztal a számukra fenntartva, a hol
+kormánypárti és ellenzéki képviselők vegyest elhelyezkednek. Itt
+találkoztam naponkint a Malleusszal s étkezés közben folytattuk a
+napirenden levő vitát. Szomszédom volt a fal felől.
+
+(Zárjel közt megjegyzem, hogy magam is azon a nézeten voltam, hogy a
+magyar tanuló fiatalságot nem lehet arra kényszeríteni, hogy németül
+tegye le a tiszti vizsgát s ezt az ülésben is elmondtam; de az ellenzéki
+lapok nem közölték a beszédemet.)
+
+– Látod, pedig nincsen is német kommandószó az osztrák közös
+hadseregnél, – mondám én egy közös ebédnél a szomszédomnak.
+
+Végignézett rajtam azokkal a vörös karikába foglalt kiülő kék szemeivel.
+
+– Nagyon erős ez a Szikszay bikavér bora, úgy-e? – mondá.
+
+Elértettem a czélzást.
+
+Iparkodott enyhíteni:
+
+– Hátha még az én gyöngyösi aszúmat megkóstolnád!
+
+– Attól még documentummal is bebizonyítanám, hogy egész komolyan és
+józan fővel mondtam, a mit mondtam.
+
+– Nohát én holnap elhozom az ebédhez az aszúboromat, te hozd el a
+docédat.
+
+Úgy történt.
+
+Ülés után összekerültünk a vendéglői asztalnál, a hol minden vendégtárs
+számára oda volt készítve egy karcsú palaczk veres aszú, a mit a
+rátapadt pinczerozsda hitelesített.
+
+Csakugyan kitűnő ital volt. Ellenség, jóbarát mind kocczintott a
+traktáló Malleusszal.
+
+– Hátha még azt a tűzdelt bélpecsenyét élveznéd hozzá, a mit a zsenám
+készít otthon.
+
+– Rajtad függ, hogy megismertesd velem.
+
+A Malleus a fejét rázta:
+
+– Nehéz dolog az.
+
+Én nem is tudtam, hogy a Malleusnak zsenája van. Szokták a magyarok így
+nevezgetni a feleségüket. Senki sem látta őket karöltve járni a
+világban.
+
+– No, de már most add elő te az igért documentumot.
+
+Kiveszem a tárczámból.
+
+Emlékirataim között egy hajdani osztrák fővezéri ordre du bataillet
+találtam.
+
+«An den Brigadier General X. Y.
+
+Forcirte Recognoscirung.
+
+Avantgarde marschirt, chaussée à cheval. Ecclaireurs volontaires à la
+tête, Terrain sondirend, cheveaulégers, Elitetroupe mit masquirter
+Artillerie, eine Compagnie Sappeurs, zwei Bataillone Infanterie, en
+échelon formirt. Porteépées vor der Front. Insurgenten bei Remontre mit
+Pelotons chargiren, dann mit Bayonetten en colonne attaquiren, Defilée
+forciren, Plateau occupiren, eventuellen Cavallerie-Choc, Carrée
+formirend, repoussiren. Blessirte, Marodeure per Ambulance zum Lazareth
+transferiren; über Resultat per Galoppin referiren. N. N.
+General-Major.»
+
+– Ebben a napiparancsban egyetlenegy német szó nem fordul elő. Ha a
+kötőszavak és számok nem volnának benne, az ember nem tudná, hogy ez
+németül van. Aki az osztrák kommandót meg akarja érteni, annak nem elég
+németül tudni, annak francziául kell értenie.
+
+Az én tisztelt ellenfelem és barátom, a Malleus elkérte tőlem ezt a
+famosus napiparancsot.
+
+– Majd meglátod, micsoda peteket fogok én ezzel csinálni. Most pedig
+meghílak holnapra hozzám ebédre. Majd meglátod, hogy kitesz magáért az
+én zsenám.
+
+Hát biz ez a «zsena» derék, hűséges élettársa az «urának», a ki azt
+szereti, boldogítja, bajában ápolja, gazdaságát intézi, otthonát
+kedvessé teszi – és még talán a gyermekét is neveli. Csakhogy éppen az
+esküvőjüknél nem volt egyéb tanú, mint az a bizonyos «két gólya, ki ott
+kelepelt.»
+
+Akkor még nem volt kodifikálva a törvény a polgári házasságról. De
+szerető szivek voltak. A Dompfaff adta rájuk az áldást.
+
+A képviselői körökben is számos volt az ilyen kérdezés nélkül létrejött
+viszony.
+
+A törvényhozók Nesztora, az ifjú kedélyű öreg Bónis Samu talált ki a
+titkos feleségek számára egy kollektiv nevet: «Kalazánczia». Szótárba
+nem került, de akkoriban mindenki értette.
+
+Az én asztaltársam, a Malleus nem is csinált titkot a magáéból.
+
+Egyszer odakerült közénk (a Szikszay-asztalhoz) egy időközben
+megválasztott képviselő, fiatal fertálymágnás: kiállhatatlan a
+dicsekedéseivel, a mikben nagy szerepet játszottak az udvari bálok,
+kaszinói estélyek élményei, az ő kontesz tántjaival és baronesz
+niészeivel. Egész nőismeretsége a magas körökből telt ki. (Pedig az
+otthoni titkos szerelméről kortesnótát is énekeltek.)
+
+– Hallod-e pajtás, – szólt oda neki a Malleus, – elhozhatnád egyszer a
+kalazancziádat az én zsenámhoz, jól elmulatnának együtt, két képviselő
+felesége…
+
+A gavallérkolléga sohasem ült le többet az asztalunkhoz.
+
+Az ebédrehívás napján még az ülés befejezése előtt együtt távoztunk el a
+Sándor-utczai házból a Malleusszal. Földszinti házban volt a lakása
+valahol a külvárosban, egyszerű falusias kerttel. Nem szerette, hogy a
+feje fölött dobogjon még más valaki.
+
+A háziasszony ott várt bennünket a folyosón.
+
+Meglepett az egész megjelenése; egészen másnak képzeltem. Karcsú termet,
+telt idomokkal, melynek minden mozdulata előkelő modorra vall: arczáról
+csupa jóság sugárzik, szemei nyiltak, okosak, melyek zöldeskék fényét
+hosszú szempillák takargatják, arczpírján megelégedés hajnallik,
+gesztenyeszínű haja egyszerű kontyba feltűzve (az akkor divatos chignon
+nélkül). Semmi ékszert nem viselt. Öltözete egyszerű volt és ízléses.
+
+Nem lehetett több, mint harmincz éves.
+
+Nem várta be, hogy az ura bemutassa meghívott vendégét: nyájas arczczal
+jött elém, kezet nyujtva: «Ki ne ismerné önt?»
+
+Olyan szép fehér keze volt, hátrahajló, rózsaszín ujjakkal.
+
+Én bizony, félretéve minden szokásos előítéletet, megcsókoltam az elém
+nyujtott kezet.
+
+A Malleus valamit mordult; az asszony üdvözlé, eléje tartva piros
+orczáját megcsókolásra: szokás szerint. A gazda azonban túlment a
+szokáson s az asszony keze után nyult.
+
+S aztán lassan fölemelte azt a síma kezet, mintha mázsás terhet emelne,
+míg az ajkához ért, s a közben folyvást az én szemem közé nézett, mintha
+tüntetne vagy szemrehányna. Talán ez volt az első kézcsók, a mit ez az
+asszony az urától kapott.
+
+A Malleus odasúgott a fülembe: «ezt neked köszönhetem».
+
+(Majd köszönsz te nekem még többet is.)
+
+Azzal karomat nyujtám az asszonynak s egész etikettel vezettem be a
+szobába.
+
+Ez volt az elfogadó terem.
+
+Egyszerű, mint a falusi úrilakok tiszta szobája szokott lenni: szokatlan
+és előttem feltűnő volt a könyvtár, a szögletben a pianino, a falakon
+tollrajzok és aquarell-képek, lombfűrész alkotta rámákban: itt
+irodalommal, művészettel, zenével foglalkoznak.
+
+Az asszony észrevette a figyelmemet.
+
+– A fiam rajzolta e képeket; a rámáikat is ő faragta.
+
+A könyvtárnál megjegyezte, hogy a magyar költők az ő kedvencz
+olvasmányai: a többi pedig a fiának a tankönyve.
+
+A pianinón a hangjegytámlára egy Schubert-melodia volt kiterítve.
+
+– A fiam zongorázik.
+
+Kiváncsi voltam arra a reményteljes magzatra, a kiben ennyi tehetség
+egyesül.
+
+Kissé feltünőnek találtam, hogy a család gyöngye, a fiú nem siet az apja
+elé, a mikor az hazaérkezik. No, majd találkozunk az ebédnél.
+
+De ott nem volt látható. Az asztalnál csak három személyre volt terítve.
+
+Szót tettem e miatt, a mikor asztalhoz ültünk.
+
+– Hát a fiad hol van?
+
+– Oh, az nem étkezik velünk soha. Elvem, hogy a fiúnak nem szabad a
+szüleivel együtt dobzódni. Ne szokja meg a mi lakmározásunkat: a mi
+szabad szájú beszédeinket nem szükség neki meghallani. A gyerek külön
+falatozik a nevelőjével pontban déli harangszóra: egyszerű ételeket kap,
+a mik a gyomrát nem rontják el. Semmi édesség, csemege, semmi szeszes
+ital. Ráér azt megismerni, majd ha a szakálla megnő.
+
+El kellett ismernem a dietétikai rendszer helyes voltát.
+
+Az asszony aztán azt is elmondta, hogy hol van most a fia. Az ilyenkor a
+lovardában van és lovagolni tanul.
+
+Ezt egészen úrfinak nevelik.
+
+Az ebéd kitünő volt: a háziasszony kifogyhatatlan a kinálgatásban.
+
+Mellette ültem s igyekeztem őt mulattatni. Nehezen ment. Nagyon szűk
+tartomány lehetett, a melyben járatos volt. Politikáról fogalma sem
+volt. Nem birta megérteni, hogyan lehet olyan két derék embernek, mint
+én és az ő ura, a kik egymásnak jó barátai, olyan nagy társaságban, mint
+a képviselők gyűlése, egymással veszekedni? Ő még sohasem volt a
+képviselőházban; mert ő nem állhatná meg, hogy a mikor két ilyen jó
+barát odalenn a teremben egymással czivakodik, le ne kiáltson onnan a
+karzatról: «Ugyan ne bántsátok egymást! Béküljetek már ki!»
+
+Persze, hogy ez volna a legjobb. Ha a képviselők feleségei
+beleszólhatnának a vitába, nem lenne obstrukczió.
+
+De a mikor a tánczmulatságokról kezdtem el neki beszélni, az meg egészen
+idegen világ volt előtte. Föl nem birta fogni, hogyan mehet egy asszony,
+a kinek otthon minden boldogsága megvan, idegen helyekre mulatni? Neki
+elég dolgot ád a fiának a nevelése.
+
+Mintha sejtelme sem lett volna arról, hogy minő okok zárják el ő előtte
+azt az ajtót, a melyen keresztül az úri társaságba be lehet lépni. Ő nem
+irigyli, de sajnálja annak a társaságnak az otthonosait.
+
+Azt hittem, hogy egy naiv, mindenben tudatlan kedélylyel találkoztam
+össze. Csalatkoztam.
+
+A fekete kávét az én barátom a verandára rendelte kiszolgáltatni.
+
+– Odakinn füstölhetünk kedvünkre: az asszonyom fejfájást kap a
+dohányfüsttől.
+
+(Ez valódi gyöngédség.)
+
+Én azt feleltem, hogy sohasem dohányzom.
+
+– Akkor hát maradj itt a feleségemmel, a míg én odakinn elszívok egy
+verginiát.
+
+Azzal magunkra hagyott kettőnket az asztalnál.
+
+A mint betette maga után az ajtót, az asszony egyszerre közelebb
+húzódott hozzám és beszédes lett.
+
+– Már most elmondhatom önnek az igazi okát, a miért a fiamat nem
+mutathatom be idegennek, a ki házunkat megtiszteli. Az én fiamnak
+nincsen neve. Már tizenkét esztendős és még nincsen megkeresztelve. Az
+apja így hívja: «te rajkó!» én pedig: «te drágám!» Ezért nem járathatjuk
+iskolába; hisz oda nem veszik be név nélkül, vallás nélkül. Ezért
+tartunk mellette nevelőt, a ki a világi tudományokba beoktatja. A
+vallást én magam ojtogatom a szívébe.
+
+Engem fölháborított ez a fölfedezés.
+
+– Ez nem maradhat így, – mondám, – ezen segíteni kell. Barátom jószívű,
+kegyedet és gyermekét igazán szereti. Az ember halandó. Egy véletlen
+sorscsapás és gyermekét itt hagyja koldusul. Nem szólt neki kegyed erről
+soha?
+
+– Nem tehettem. Értem a helyzetét. Neki oly állása van a nagyvilágban,
+mely nem engedi, hogy a szívére hallgasson. Ha megtenné azt a lépést, a
+mivel mint apa saját vérének tartozik, egyszerre hátat fordítanának neki
+eddigi jó barátai, elvtársai; eddig féltek tőle, ezután kinevetnék,
+megsemmisülne a világ gúnykohójában. Én tudom azt nagyon jól, milyen
+nagy áldozat volna az ára a mi boldogságunknak. Hallgatok és tűrök.
+
+A Malleus visszatért; rossz volt a verginia, a fekete sem ízlett. Az
+óráját nézte:
+
+– Sietnem kell; a klubban konferenczia van. Pá, zsenám! No hát pajtás,
+ugyebár különb tűzdelt bélpecsenyét tud csinálni az én zsenám, mint a
+Szikszay?
+
+A zsena sietve hagyta el a szobát. Nem akarta, hogy az ura észrevegye
+azt az áruló könycseppet, mely az utóbbi szavainál szemébe lopódzott.
+
+Mi ketten bandukoltunk a két ellenséges klub felé.
+
+– Nos, hát mit szólsz a zsenámhoz? – kérdezé tőlem útközben a Malleus.
+
+– Az egy szent.
+
+– No, ugyebár? Én is azt mondom.
+
+– Csak a feje körül hiányzik valami.
+
+– A glória?
+
+– Nem: a főkötő.
+
+Erre megállt, szembe nézett velem:
+
+– Komolyan mondod?
+
+– Mintha magad mondanád magadnak.
+
+– Rég megtettem volna én azt; de hát tudod, a társadalomnak vannak
+törvényei, a mik minden tisztességes embert köteleznek.
+
+– De a szívnek is vannak törvényei, a mik fölötte állanak a társadalom
+törvényeinek.
+
+– No, ezt a szavadat nem fogom elfelejteni.
+
+*
+
+Egyszer aztán csak vége szakadt a keserves véderővitának. A nehéz kérdés
+eldűlt, úgy a hogy.
+
+A honatyák futottak szerteszét, fürdőre, falura.
+
+Magam is elköltöztem balatonfüredi vityillómba.
+
+Egy szép nyárutói meleg napon betoppan hozzám az én kedves ellenségem, a
+Malleus, maga előtt bocsátva egy nyulánk suhanczot, huszárkadét
+egyenruhában.
+
+– Szervusz, pajtás! Elhoztam neked bemutatni a Lajos fiamat: a
+bécsujhelyi katonai akadémia növendékét.
+
+Örültem a látogatásnak; paroláztunk.
+
+A bemutatás maga mindenről értesített.
+
+«Lajos fiam.» Maga is elég.
+
+S aztán a bécsujhelyi tisztnevelő akadémiába csak törvényes szülöttet
+vesznek föl: nemesi származásból.
+
+Hát a szív törvénye mégis győzött.
+
+Igazán nyalka legény volt. Gratuláltam hozzá az apjának.
+
+Legyen hasonló a nagyapjához…
+
+A ki ezredes volt a szabadságharczban, s a fővezér hadsegéde.
+
+– No fiú, hát mutasd meg, mit tudsz! Szavald el Schiller balladáját, a
+Glockét.
+
+A kis katona poziturába vágta magát s szép csengő hangon elszavalta
+előttem a nagy költő legnehezebb költeményét, a leghelyesebb német
+kiejtéssel.
+
+Teljes elismerésemmel kellett a derék ifjút jutalmaznom.
+
+Aztán még sok mindenféléről beszélgettünk Malleus papával.
+
+Mikor búcsút vett tőlem, a fiát előre bocsátá, maga még egy szóra
+visszamaradt a szobámban.
+
+– Aztán ha majd összejösz Tisza Kálmánnal, mondd meg neki: én izenem
+általad, hogy megbántam mindazt, a mit ellene beszéltem.
+
+… A legelső dolgom az volt, a mikor Budapestre fölkerültem, hogy
+fölkeressem a generálist s átadjam neki a rám bízott izenetet.
+
+Tisza Kálmán egyet mosolygott rá, s aztán azon az ismeretes
+melancholikus hangján azt válaszolta:
+
+– Tudom én azt nagyon jól.
+
+
+
+
+UNICA.
+
+Az apát minden ember ismerte New-Yorkban.
+
+Merész mondás! «Minden ember.» A milliós lakosú világvárosban!
+
+Mégis úgy van. Ismerte öreg és gyerek, dajka és bébé, gazdag és szegény,
+férfi és nő, munkás és tengerész: egyszóval minden ember látta legalább
+egyszer a «filibasztert» (a mi francziául kiejtve: flibustier).
+
+Volt annak valóságos családi neve is: «Mnux». Hanem ezt csak úgy lehet
+kimondani, ha valaki halszálkát nyelt, s hátbaütik, hogy megszabaduljon
+tőle.
+
+Volt idő, a mikor nagyon sokan, ezren meg ezren kaptak ilyen hátbaütést,
+a mitől megtanulták a Mnux nevet kimondani. Hanem az régen volt. Azokra
+az évekre esik, a mikben a hirhedett kalandorvezér Walker (ejtsd ki
+Vóka) csinálta a forradalmakat Paraguayban, Hondurasban, Kubában,
+imitt-amott. Az volt az életföladata: forradalmat kelteni, s aztán a
+föllázadtaknak a maga flibustier csapatjaival segítségükre sietni, a
+kormány seregeit megkergetni, provizorius kormányt behelyezni, új
+papirospénzt kibocsátani s hadseregét azzal fizetni. A kimenetele
+eleinte nagy siker, a végén nagy bukás volt.
+
+A legutolsó forradalmi vállalata Hondurasban folyt le erős harczok
+mellett.
+
+Legtevékenyebb hadvezére volt Mnux, benszülött félvér. Termetre egy
+Sámson. Ezt Walker, miután egy fővárost elfoglalt, ki is nevezte
+hondurasi kormányzónak, s ezt a magas hivatalt ma is viselné Mister
+Mnux, ha a fővezérét, Walkert a hondurasi kormány csapatai le nem fogják
+s hamarosan főbe nem lövik. Így aztán neki is ugornia kellett magas
+polczáról. Valószinűleg vitt magával egy kis konvertált érczpénzt. De a
+mi bizonyos, annektált egy házastársat Hondurasból, a ki pokolbeli
+szépség lehetett. «Xiou»-nak hívták. Feleségének nevezte. Jongleuse
+volt; de azért lehetett feleség. Észak-Amerikában ötvenkétféle felekezet
+van s annak mind saját házassági törvényei, a miket alsó és még alsóbb
+házak szentesítettek. Legnépszerűbb közöttük, a melyet már nem is valami
+ház, hanem az utcza törvényczikkelyezett be, a Costermangeroké, a kik –
+ha jól sejtjük – utczaseprők. Ezeknek az egybekelési ceremoniájuk abból
+áll, hogy egy férfi meg egy nő keresztben tart egy nagy seprűt s a
+házasulandó párnak azon kell háromszor keresztülugrani. A harmadik
+ugrásnál meg van erősítve a frigy. S az ekként kötött házasság épen
+olyan tartós, szilárd és hűséges, mint a minőt polgári hivatalnok kötött
+meg s három templomban áldott meg eskű alatt a verbi divini minister.
+Valószinűleg a hondurasi menekültek házassága is ilyen lehetett. Hogy
+híven megtartották, azt majd a tények bizonyítják be.
+
+Mi lesz már most? Mi föladat vár a bukott emberekre, a kiknek a lába
+alól kicsúszott a föld?
+
+Nem szükséges valakinek bukott milliomosnak, elűzött kormányzónak,
+megvert hadvezetőnek lenni, hogy európai fogalmak szerint megtalálja a
+föladatát, a melyet a sors eléje szabott; tudja azt már manapság minden
+vigécz és kávéházi hébe, a kinek boldogsága elé akadályok gördültek,
+hogy mit tegyen? Vesz egy revolvert s közös beleegyezéssel elébb a férfi
+a hölgyet, aztán saját magát lövi agyon. Rendes megoldása a drámai
+bonyodalomnak. Hanem az új világban más fogalmak dívnak. Ott a bukott
+emberek nem dobják el maguktól az életet, hanem keresnek más életmódot.
+A ki él, az meg is él. Ott semmiféle munka nem szégyen, minden
+keresetmód tisztesség.
+
+A hondurasi elűzött kormányzó nagy hirtelen megtalálta a megillető
+helyét a nagyvilágban. Beszegődött atlétának egy czirkuszhoz, melynek
+igazgatója a mister Barnum volt. Ismeretes firma.
+
+Ketten képezték a művészpárt. A színlapon: a flibustier és a szilfid.
+
+Izgalomgerjesztő volt a művészi előadásuk.
+
+Elébb a filibaszter jött ki a porondra egy kereken járó æolodiconnal s
+aztán eltekergezte a népszerű dallamokat, a yankee doodlet s az
+oppogemot; az utóbbi még jobban tetszett. A szövege a néger népköltői
+fantázia remeke. Az opossum (kiejtve: «upaszon») felmászik a gummifára,
+hosszú farka földig lelóg, egy macska belekapaszkodik a farkába s úgy
+himbálja magát. (Budapesten is furorét csinált e népdallal a néger
+Roscius, Ira Aldridge (mondd: Ajre Eldridzs). Minden este el kellett
+neki énekelni Othello, Macbeth, Lear után ismételve: «Halljuk a paszon
+aftágembit!») A Sámson után elé lebbent a szilfid, olyan kosztümben, a
+minőben az erdei nimfát festi Ovidius Naso; felugrott tündéri
+szökeléssel a Sámson vállára, a ki már akkor a fogain egy kétöles rudat
+egyensúlyozott, melynek hegyén egy majolika hattyú lebegett, s a szilfid
+az atléta válláról felkapaszkodott a rúdra, s tündérgyorsasággal
+felmászott a hattyúig, ott leült annak a hátára, s ott szép csengő
+hangon elénekelte a Herkulese által lekintornált népszerü dalokat. A
+filibaszter ezalatt tartotta a pózna alsó végét a fogai között:
+egyensúlyozva a hattyút és a nimfát. Óriási volt a tetszés. Ez többet
+tud, mint a hajdani Sámson, mert az csak tízezer filiszteust tudott egy
+szamár állkapcsával leverni, de ez a saját állkapcsával tud tízezer
+yankeet fellelkesíteni. Végül aztán Sámson eleresztette a rudat, az
+lecsúszott a földre: a szilfid lerepült a hattyúról, s az atléta elkapta
+röptében félkézzel a bokájánál fogva, úgy vitte ki magasra emelve az
+arénából.
+
+Megnézte ezt a produkcziót minden ember, még a köztársaság elnöke is, és
+mikor kérdezték tőle, hogy ha a jövő választásoknál meg fog bukni, meg
+tudja-e csinálni, a mit a hondurasi kormányzó produkál? Azt mondta rá:
+«God bless no». Az ő szilfidje száztíz kilót képvisel.
+
+Egy sok milliomos petroleum-nábob mindennapos nézője volt e
+saltomortaléknak, ki fogadást tartott, hogy egyszer a szilfid a nyakát
+fogja törni.
+
+Barnum mester húsz dollár fellépési díjat adott minden estére a híres
+atlétapárnak, a mi elég tisztességes kereset volt.
+
+Két hónapig tartott a dicsőség; akkor félbeszakadt.
+
+Mi volt a napfogyatkozás oka?
+
+Hja, azt nem lehet elmondani.
+
+Egy napon Xiou valamit súgott a férje fülébe.
+
+E suttogó szóra a férj megcsókolta a felesége kezét, kívül is, belül is.
+Aztán nem szólt semmit, hanem vette a kalapját és sietett fel Mister
+Barnumhoz.
+
+– Mától fogva nem tartunk előadást a czirkuszban.
+
+– De sennor!
+
+– Semmi sennor, – pedlar.
+
+– Nincs ön megelégedve a gázsijával? Felemeljem?
+
+– Ha egy petroleum-király millióit nekem kinálja ön, mégsem mutogatjuk
+magunkat többet a czirkuszban.
+
+– Miből fognak önök megélni?
+
+– Kintornázni fogok az utczán.
+
+Nem beszélt többet, megfordult a sarkán, maga előtt tolta a kerekes
+æolodiconját, s eltünt a newyorki világ szeme elől.
+
+És úgy tett, a hogy mondá. Elköltözött Chicagóba. Ott kintornázott az
+utczaszegleten, a földretett kalapjába gyüjtve az alamizsnául dobott
+sixpenceket, de a pennyt sem vetette meg. A feleségét elrejtette valami
+zúgba. Megtagadott magától minden élvezetet, gint sem ivott, a
+dohányrágásról is lemondott.
+
+Valami tíz hónap mulva aztán ujra visszakerült New-Yorkba s jelentkezett
+Barnum mesternél.
+
+– No, most már megint itt vagyunk, s ha kellünk önnek, szolgálatára
+állunk.
+
+– Hogyne kellenének. Ugyan hol jártak?
+
+– Chicagóban.
+
+– És a felesége?
+
+– Az pedig Rómában.
+
+Most értette már a dolgot a mester.
+
+– Ah, ah! Hisz ön derék, gavallér ember. Ilyenkor nem engedjük a
+feleségnek, hogy akrobatikai erőművészetet gyakoroljon. Ön mintája az
+igazi férjnek.
+
+Hát persze! A kiket a costermangerok kötöttek össze.
+
+– Fiúcska vagy leányka? – kérdé a mester.
+
+– Leány.
+
+– Az jó. Művészeknél a leány szerencse, a fiú csak galiba. Van már neve?
+
+– Igen. «Unica».
+
+– Abszurdum. Hogy tudhatja ön azt?
+
+– Azt mi tudjuk.
+
+A mester kész örömmel szerződtette vissza a művészpárt, a ki azontúl még
+hirhedettebb lett. Azonfölül is mintaképei voltak a hűséges
+házastársaknak. Ketten képeztek egy egészet. Művészi fizetésük
+megengedte nekik, hogy úri életmódot folytassanak. Vettek maguknak egy
+szép villát, kerttel, a hol magukban laktak. Az Unicára nevelőnő ügyelt
+föl. Egész nap az anyja mellett volt. Xiou maga varrta a leányának a
+ruháit. Cziczomázta, kényeztette. Csak egyet tagadott meg tőle: a
+művészi élvezeteket.
+
+Tizennégy esztendős volt már Unica, és még nem látott igazi színházat,
+czirkuszt.
+
+Mikor az esti előadás ideje elérkezett, anyjának, apjának a czirkuszba
+kellett menni – munkába: – Unicát bezárták a szobájába, a hol a dajkája,
+majd a nevelőnője mesélt neki rémregéket arról a titokteljes világról, a
+melyben a pokol kisértetei fitogtatják varázsló játékaikat. Unicának nem
+volt szabad megtudni, hogy szülői komédiások; apja akrobata, anyja
+jongleuse. Még arról sem volt fogalma, hogy van egy sok ezer fejű
+embervilág, a mely őket bámulja, tapsolja. Az ő anyja mint szilfid! Ez a
+pokol! Az ő szülői az ördögök!
+
+Még tizennégy éves korában is «Unica» volt: hasonlíthatatlan.
+
+Termete pedig korán fejlett, olyan magas, mint az anyja. Más
+művész-szülők azon igyekeztek volna, hogy a csodaszép gyermeket az Olymp
+számára neveljék. Unicának nem volt szabad megtudni, hogy van Olymp,
+vannak múzsák.
+
+Hogy férfinak nem volt szabad közelíteni az Unicához, az magától
+értetődik. A férfiak mind szörnyetegek: kivéve az apát. Az félisten.
+
+A művészpár takarékosan élt, egészen elvonultan a világtól. Keresményük
+nagyrészét megtakarították: vagyont gyűjtöttek az Unica számára. Jöhet
+idő, a mikor vége lesz a művészi dicsőségnek. Minden utczaszegleten
+találni egy rongyos alakot, a ki koldul. Valamikor hirhedett művésznő
+volt: koszorúk, ékszerek hullottak a lábaihoz: palotát tartott és
+fogatokat. Majma volt és speciális színbirálója, a ki jelmezeit leírta a
+lapokban. Most koldul a mindennapi falatjáért. Senki sem emlékezik már
+rá. A delelő csillagot imádják, hulló csillag után nem kérdezősködnek.
+
+Gyermekkora óta csak e három mulatóhelyre volt szabad az Unicának
+nevelőnője kiséretében elmenni: a Hököm-színház, a hol a gyerekek
+játszanak tündérmeséket; a majomszínház, a hol igazi csimpánzok és
+orangutángok rögtönöznek komoly drámákat, aztán meg az automata-színház
+ködfátyolképeivel. Mulatságos volt az mind a három.
+
+Egyszer az Unica születésnapján (ez volt a tizennegyedik) az a kivánsága
+támadt Unicának, hogy ő szeretne már e gyerekeknek való színházak
+helyett abba a színházba elmenni, a hol az apja meg az anyja mutogatják
+művészetüket nagy közönség előtt.
+
+A nevelőnő rá hagyta magát beszélni. Hiszen nincs abban semmi eltitkolni
+való. Apa és anya nem szégyenli a mesterségét: nincs is rá semmi oka.
+
+Aztán ki tudja meg, hogy ott voltak? A Barnum czirkuszában ötezer ember
+ül tömegben, ki vesz ott észre egy leányt, a ki a legyezője mögé
+rejtegeti az arczát? Elvitte az Unicát magával a Barnum-czirkuszba.
+Hiszen csak komédia volt. De mégis csak tragédia lett ebből.
+
+Az anya szemében delej van. Ötezer emberarcz között is megtalálja rögtön
+a maga drága kincsét. A kis leány elbámult, fedetlenül hagyta az arczát,
+a mikor meglátta az apját mint Sámsont a porondon: s azután az anyját,
+selyemtrikóban, a mint fölmászik a kétöles rúdon s föllebben a hattyú
+hátára. Az egész közönség visszafojtott lélekzettel hallgat.
+
+S ebben az önkénytelen csöndességben, a mi a művészet legnagyobb
+diadala, egy sikoltó kiáltás hangzik föl: «Mamám, vigyázz!»
+
+Xiou odatekint, meglátja a leányát, kétségbeesetten kiált föl: «Unica!»
+s azzal mindenről elfeledkezve, oda akar repülni hozzá, rohan a levegőn
+át, a Sámson nem birja elkapni a kezével, a szilfid leesik és kitöri a
+nyakát.
+
+Unica ezzel a kiáltásával megölte az anyját.
+
+Az akrobata-pár mutatványának vége volt.
+
+A filibaszter gavallér ember volt. Egy szóval sem dorgálta meg a
+leányát.
+
+Mikor a felesége temetéséről hazakerült, odahívta a szobájába Unicát.
+
+– Édes leányom, – mondá neki, – anyád meghalt, többet velem nem játszik.
+Keresetünk megszünt. De neked sem fog többé ruhákat varrni. Magadnak
+kell életmódot keresned. Fiatal vagy, szép vagy. Válogathatsz, hogy mivé
+légy? Akarsz művésznő lenni? Tetszik a művészi pálya? Hozzá juthatsz.
+Énekesnő akarsz lenni? Itt van ez a halom hangjegy, ezt be kell tanulnod
+zongorára, énekhangra. Deklamálni akarsz? Itt van ez a franczia, német,
+olasz nyelvtan, ezeket végig kell tanulmányoznod, aztán a
+konzervatoriumba négy évig följárnod, beszélni, játszani tanulnod.
+Visszaijedsz tőle? Irtózol a színpadtól? Akkor ajánlok neked más
+valamit. Én korábbi éveimben, mielőtt filibaszter lettem, egy indus
+kiskirálynál voltam tetováló mester, annak az asszonyain tanultam ki a
+mesterségemet. Ha könnyű módon, minden fáradság nélkül akarsz magadnak
+életmódot szerezni, szánd el rá magad, hogy általam engedd tetováltatni
+a testedet. Ebből becsületesen és úri módon megélsz, még vagyont is
+szerzesz. Adok neked egynapi határidőt, hogy melyiket válaszd.
+
+Az egynapi határidő leteltével azt mondá Unica az apjának, hogy inkább
+engedi magát tetőtől-talpig teleszurkáltatni, mint hogy azt a sok bolond
+könyvet, hangjegyet végigtanulja.
+
+Azzal megkezdődött a munka.
+
+Három esztendeig tartott a filibaszternek, a míg az Unica minden tagját
+telerajzolta a tetováló művészet minden remekeivel.
+
+No már most el volt látva Unica egész életére teljes, tökéletes
+toalettel. Ezen a kosztümön a divat nem változtat.
+
+S bizony szép viselet volt! Leírjam? Láttuk, a kik csak férfiak vagyunk,
+annak divatjában. Bámulatos szép volt.
+
+Csak az arcza nem volt tetoválva. Az meghagyatott istennői
+tisztaságában. Azon túl napok, holdak, csillagok, karikák (de milyen
+karikák!), virágok, rózsák, tulipántok, liliomok, napraforgók, hímes
+pillangók, tarka kolibrik, kigyók, egymásba kapcsolódva, közben az
+abracadabra jelvényei, a Zodiacus égi szimbolumai, és mindez egy
+csudaszép termet eszményi tökélyű idomaira rajzolva bizarr színekben.
+
+Ahhoz is hősi elhatározás kellett, hogy egy leány azt a tízezernyi
+tűszúrást elszenvedje, s azoknak a méregporokkal, czinóberrel,
+karminnal, ultramarinnal, rézzölddel, okkerrel bedörzsölését; de még
+inkább heroinává emeli Unicát az a merész elszántság, hogy ő
+élethivatásul fogadja el apjának azt a tervét, hogy így mutogassa magát
+az egész világnak: belépti díjért.
+
+Egész takarója egy indus köpeny volt, tarka napmadár tollakból
+összerakva. Azonkívül egy hermelin-palást, a mit levetett, ha látogató
+jött.
+
+Itt Budapesten az Andrássy-út egyik palotájában volt a lakása,
+földszinti helyiségben, a hol fogadta a közönség tagjait, két forint
+belépti díj mellett. Az apja volt az impreszáriója. Nem volt ez a
+szokásos merev kiállítás, betanult helykeretben. Lehetett őt látni
+szokott napi foglalkozásában, a hogy fésülködött (dús haját koszorúba
+csavarva viselte), a hogy reggelizett, ebédelt, a mihez maga főzte az
+ételt, italt, a mint a mandolint pengette; volt egy kedves kapuczinus
+majma, azzal mindenféle játékot űzött. A majomnak négy keze van, az
+egyiken megesett, hogy indiskreciót követett el az indus kötényen. Azért
+kapott az úrnőjétől egy pofont, a néző közönségtől azonban fügét, diót.
+Különben minden a legszigorúbb illemszabályok között ment végbe. Jelen
+volt az apa, a hatalmas Herkules, a ki kész volt az illetlen
+magaviseletű látogatót az ablakon kiröpíteni. Végül maga az apa
+elmuzsikálta a kintornáján a Rákóczi-indulót, a minek gyors tempójára az
+Unica eltánczolta a négerek csárdását, s akkor aztán teljes
+tökéletességében bámulhatóvá tette virágkertté alakított isteni
+termetét.
+
+Hogy Unica évek során át megtartotta erkölcsi épségét, annak a
+legérthetőbb oka volt épen a tetováltsága. Ugyan kinek volna kedve egy
+tarka figurákkal telerajzolt hölgyet magáévá tenni? Hol akad ennek
+párja?
+
+S a tetovált hölgy arisztokrata volt, még büszkébb, mint az apja. A
+czirkuszi jongleuröket, a kaucsuk-embert, a nő-imitátort, a kötélen
+tánczolót, a kardnyelőt lenézte. Azokkal szóba sem állt. Gyémántokkal
+sem lehetett megvesztegetni. Mit csináljon ő a brilliánsokkal, a kinek
+sokkal szebb nyakéke van minden gyöngynél? Mi értéke lehet nála
+brüsszeli csipkének, selyemnek?
+
+Budapestet nagyon megszerethette, mert sokáig itt maradt. A magyar fő-
+és székváros közönsége nagyon látványkedvelő.
+
+Tudják ezt már az Oczeánon túl is.
+
+Maga a hirhedett Barnum is tudomást vett erről. Nem sajnálta a nagy
+költséget, hogy Budapesten egy saját czirkuszt építsen s azt világhírű
+látványosságaival betöltse.
+
+Unica olyan merész volt, hogy még ezt a konkurrencziát is bevárta.
+Azért, hogy a Barnum-czirkusz megnyilt, ő nem zárta be a boltot.
+
+Barnum mester látogatta meg elébb Budapestre megérkezve a filibasztert
+és leányát.
+
+– Nagyon sajnálom, – mondá, – hogy nem számíthatom önnek a leányát
+intézetem starjai közé.
+
+– Az lehetetlen. Mutatványunk nem vihető nagy közönség elé. Távolból
+minden részlet elvész. Ebben csak válogatott közönség találja élvezetét.
+
+– De hát önök előtt tárva volna a nagy közönség részvéte is, és az volna
+az igazi kincsbánya.
+
+– Mi módon?
+
+– Reprodukczió útján.
+
+– Próbáltuk azt már. Fotografiákkal, kinematoszkoppal. Gyér jövedelmet
+hajtó vállalat.
+
+– Igen, mert a fotografiában elvész az érdekesség. Az nem adja vissza a
+színeket, a fényképező gépben elvesznek a piros színek, a kék is
+elhalványul, minden rajz feketének látszik. De ha ön lefestetné a
+leányát egy művészszel, a ki a tetoválást az igazi rikító színekkel adná
+vissza, s ezt a képet számos változatban, ügyes színnyomatok útján
+bocsátaná a közönség rendelkezésére, az önnek százezreket jövedelmezne.
+Az eredeti olajfestményeket pedig mesés árakon vásárolnák.
+
+– Elképzelem, – mondá a filibaszter. – Csakhogy ennek egy nagy akadálya
+van. Hol kapok én egy olyan festőt, a kire én az Unicám lefestését, így,
+a hogy előttünk áll, rábízhassam? Az én leányom olyan ártatlan, mint Éva
+volt, mielőtt a kigyóra hallgatott. A piktorok azonban nem aszkéták. Ha
+én nekem egy ilyen képmázoló meg próbálja tapintani a kezével az én
+leányom bájait, én azt rögtön agyonütöm. Mondom, hogy agyonütöm. S úgy
+tudom, hogy Magyarországon egy agyonütött emberért még többet kell
+fizetni, mint Amerikában. Nem! Piktort nem eresztek a leányom közelébe.
+
+– No hát majd én segítek önnek ezt a skrupulusát eloszlatni.
+
+Néhány nap mulva visszajött Mnux úrhoz a mester.
+
+– Megtaláltam, a mit kerestem. Érdekes történet, a mit megtudtam,
+hallgasson ide. Felfedeztem egy természet-csodáját, a ki az én
+ritkaság-gyüjteményemnek is kincse lesz, s egyúttal önnek is elérhetővé
+teszi a czélját, egy művészt, a ki lefesti az ön leányát minden tetovált
+díszítményével együtt, és nem fogja kezével érinteni: egyedül hagyhatja
+ön őt a modelljével együtt.
+
+– Ki áll nekem arról jót?
+
+– Ő maga, a festőművész.
+
+– Hogyan állhat arról jót?
+
+– Úgy, hogy nincs neki keze: se jobb, se bal keze.
+
+– Hát akkor mivel fest?
+
+– A lábával. Az egyik lábában tartja a festékes palettáját, a másikban
+az ecsetet: két karjára támaszkodik, a miről hiányzik a kéztő. Remekül
+fest.
+
+– Hihetetlen dolog.
+
+– Művei beszélnek. De hadd mondjam el az egész történetet. A festő apja
+fiumei olasz-magyar, a felesége budapesti. A férj rajzmester, ki üres
+óráiban arczképeket fest, olcsó áron. Népszerű ember. Boldog
+házasságának első évében az Isten áldása szállt a családra. Tudvalevő,
+hogy ilyenkor az idiosyncrasia milyen csodás befolyással van a nők
+organizmusára. Az asszony vallásos volt. Fogadást tett a terzatói
+Madonnának, hogy a saját születése napján egész nap bőjtöt fog tartani,
+annak a reményében, hogy születendő gyermeke fiú lesz. Az ilyen
+születésnap pedig a magyaroknál pazar lakomával szokott megünnepeltetni.
+A menyecske állta a fogadást. Kedvencz ételeit hordták fel. Hozzájuk sem
+nyult. Végre az asztalra került a legnagyobb csábító, a sült malacz, a
+magyar konyha büszkesége. A férj addig biztatta a feleségét, a míg az rá
+hagyta magát venni, hogy kedvencz csemegéjének két elsőlábú körmöcskéjét
+megszopogassa. Hiszen nem volt az evés. Mégis az következett utána, hogy
+az idő beteltével a fiatal asszony egy egészséges fiucskának adott
+életet, de a kinek hiányzott mind a két kezefeje. Ez a büntetés a
+megszegett fogadásért. Az anya kétségbe volt esve. Előbb önmagát, azután
+a nyomorék magzatát akarta megölni. A férje lecsillapította. «Ne
+szálljunk perbe Istennel, a mit adott, köszönjük meg. Én ebből a
+nyomorék szülöttből embert fogok nevelni.» S azért is Amadeonak
+kereszteltette. És most Amadeo világhírű művész, a ki a lábával fest.
+Danae-alakjai a két világrészben kapósak. Ez fogja az ön Unicáját
+lefesteni. Nem féltheti tőle a leányát, hisz Unica csak angolul ért,
+Amadeo pedig csak olaszul és magyarul beszél.
+
+Mnux apó rá hagyta magát beszélni a vállalatra. Barnum mester bemutatta
+neki a festőművészt. Szép fiatal levente volt. Csak abban különbözött a
+rendes gavalléroktól, hogy lábaira nem czipők voltak húzva, hanem ötujju
+keztyűk. Sohasem járt gyalog. Tánczra sem használta a lábait: azok
+magasabb foglalkozásra voltak teremtve. Karjai végét a kabát zsebébe
+dugva hordta.
+
+Bizony heroizmus kellett ahhoz, a mit a nyomorék alak kivívott: óriási
+akaraterő.
+
+Az első találkozásnál megnyerte Unica szivét.
+
+Az is épen ilyen világból kitaszított, kivételes lény volt, mint ez a
+művész, a ki sehol sem találhatja párját.
+
+Sok tízezer férfit látott maga előtt körülsétálni Unica. Rá nézve azok
+mind nem voltak férfiak, csak divatruhás bábok. Egyiknél sem dobbant meg
+a szíve. Megbámulták: ott hagyták. Üres volt rá nézve az egész élő
+világ; de üres belül a szive.
+
+És most megjelent előtte egy igazi férfi, a ki legyőzte a mostoha
+sorsot.
+
+Amadeo festményéből remekmű vált. Nehéz munka volt. Az eszményi szép női
+testen kívül a mindenféle színű ábráknak felülfestése aprólékos
+kidolgozással. S az első képet követte a második és a többi, mindenféle
+álló és pihenő helyzetben. Kész vevők voltak rá s a sokszorosításért
+mesés összegeket ajánlottak a műárusok, a miken a művész és modellje
+osztozott.
+
+És az alatt, a míg a művészi munka tartott, titokban más terv is lett
+végrehajtva. Unica megtanult olaszul alattomban, Amadeo pedig angolul.
+
+Egy napon a festő fénymázos czipővel a lábán jelent meg Unica előtt. A
+leány bámuló tekintete kérdezte, mi ez?
+
+Amadeo felelt rá – angolul: «I love you».
+
+A mit a leány olaszul viszonzott: «Io t’amo» s kezét nyujtá a csonka
+bénának.
+
+Erre Amadeo előhúzta kabátja zsebéből mind a két kezét, a jobbot Unica
+felé nyujtá. A leány fölsikoltott örömében. «Neked kezed nőtt?» – kérdé
+olaszul.
+
+– Droz automata-gépész remekműve aczélból, guttaperchából. Azért
+készült, hogy neked azt mondhassam, hogy fölajánlom a kezemet.
+
+És Unica elfogadta a vaskezet. A filibaszter megáldotta a szent frigyet.
+
+És azontúl aztán Unica nem mutogatta többé a bámuló világnak csodálatos
+bájait s Amadeo nem festett a lábaival többé tetovált nimfákat.
+
+Senki sem beszélt róluk többé.
+
+
+
+
+HÁROM PÁR.
+
+(Életkép.)
+
+Mr. Barnum világhírű muzeumának egyszer egy időben három rendbeli
+vonzereje volt. Hölgy mind a három.
+
+Az első volt lady Elvira Mac-Dimon, a legmagasabb ir arisztokracziának
+kiváló sarja. Valóban legmagasabb: mivelhogy a termete – sarkas czipők
+és chignon nélkül – teljes két métert és kilencz centimétert ért el.
+Közönséges dandyk feltett czilinderrel sétálhattak el a hóna alatt. És
+aztán termetéhez képest az arányai tökéletesen szép idomúak voltak. Épen
+úgy, mintha a legügyesebb szobrász modellozta volna valamely nyilvános
+szökőkúton felállítandó Niagara nymphájának: emberentúli nagyságban.
+Azért is úgy hítták, hogy az «óriás Venus».
+
+Karcsú volt, nagyon is karcsú. Vállfűzőjének a kerülete derékban volt
+éppen két méter, a mi nem nevezhető túlságosnak, ha feljegyeznők, hogy
+feljebb és alább mily dimenziókat vett föl; de a mitől az illemszabályok
+bennünket eltiltanak. Annyit azonban el lehet mondanunk, hogy az
+öltözetének azon kiegészítő része, melyet Ó-Angliában érdemrend gyanánt
+viselnek («Hony soit, qui mal y pense») átmérőben 24, kerületben 85
+czentiméter számmal volt jegyezve: azt rendes termetű, báli toilettehez
+befűzött úrhölgy bátran viselhette volna ceinture gyanánt. Mister Barnum
+a látogatóknak szokott mutogatni egy hatalmas arany abroncsot,
+gyémántokkal kirakottat:
+
+– Mi ez, uraim és hölgyeim?
+
+– Egy diadém!
+
+– Ez nem diadém. Ez mylady Elvira Mac-Dimonnak a karperecze.
+
+A mit pedig karperecznek néztek, az volt nála a fülönfüggő.
+
+Rendkívül érdekes volt, mikor lady Elvira reggelizett.
+
+– Tudják-e, uraim és hölgyeim, mi ez az edény itt?
+
+– Jégtartó veder.
+
+– Dehogy veder: ez lady Elvira Mac-Dimon theás csészéje.
+
+– Hát az a csésze?
+
+– Ez pedig a cognacos kupiczája. Meg tudja valaki mondani ennek a sült
+madárnak a nevét?
+
+– Pulyka!
+
+– Ez nem pulyka: ez csak fürj. Hát ezt a halat ki ismeri?
+
+– Lazacz!
+
+– Dehogy lazacz: ez csak egy sardina; egynél többet lady Elvira
+reggelire sohasem fogyaszt el: ő nagyon mértékletesen él.
+
+S az ifjú hölgy még nem volt több huszonöt évesnél. A legszebb kor egy
+leány életében. Lady Elvira még leány volt. Úgy hiszem, hogy erről senki
+sem kételkedik. Erényes hajadon. Ekkora darab erényt ki volna vakmerő
+elrabolni?
+
+Az az egy hibája volt: hogy nem tudott zongorázni: a legkisebbik ujja is
+egyszerre két billentyűt nyomott le.
+
+A második nevezetes kitűnősége Barnum úr muzeumának volt: donna Lia
+Fernandez, az ó-castiliai hidalgók legrégibb nemzetségéből.
+Gazella-termet, zsiraff-termet; parányi kezek és lábak. A mellett finom
+nevelés! Tudott francziául és angolul deklamálni; énekelt minden
+operából, saját zongora- vagy gitár-kisérete mellett; tánczolt mint egy
+tündér. És a mellett véghetetlen jószivű teremtés volt, a kit semmivel
+sem lehetett megharagítani.
+
+Ez is huszonöt éves volt. A legszebb kor! A mikor egy leánynak férjhez
+kell menni.
+
+És hozzá még egyetlen örököse az elhunyt Don Diego Fernandez y Todos
+Ladrones e Santa Calamisa mexikói grandnak, a ki összes birtokát a
+leányára hagyta.
+
+Csakhogy ez az összes birtoka Don Diegonak nem állt egyébből, mint egy
+óriási nagy bolond szakállból s annak megfelelő bajuszból. Donna Liának
+akkora bajusza és szakálla volt, mint egy tambur-majornak.
+
+Ez teszi némileg érthetővé, hogy donna Liának még mindekkorig párja nem
+akadt.
+
+Pedig jó partie volt. Az a birtok, a mi a néhai atyjának alig
+jövedelmezett, mert már vége felé semmit sem kölcsönöztek a szakállára,
+ő neki évenkint háromezer dollárt hajtott. Hanem hát úgy látszik, hogy
+kiveszett a yankeekből az üzleti és vállalkozási szellem: senki sem
+akart ennek az aranygyapjúnak Jázonává lenni. Megjegyzendő, hogy donna
+Lia szakálla a legtökéletesebb aranysárga volt; gyönyörű szép szakáll,
+hullámzó, fényes, övig érő és lendületesen szétterülő, a minőről csak
+professzor Migargé proselytái álmodnak. De hát ki tudja, miért nem
+hódított vele?
+
+A harmadik nevezetessége Barnum muzeumának volt miss Palmyra Hastnix: a
+harmadév előtti philadelphiai szépségkiállítás pályadijazott hölgyeinek
+tizenegyedik számú nyertese. Ennek a megismertetésére már csakugyan két
+emberre volna szükség: egy költőre, a ki diktálja, s egy festőre, a ki
+azt lefesti. Termete – sokkal szebb, mint a milói Venusé; mert karjai is
+vannak, s a dereka olyan karcsú, hogy araszszal átfoghatni. Idomai
+(pardon! még egy szobrász is kellene) szobrászmintának valók: akár
+elülről, akár hátulról, akár oldalról nézze az ember; állva vagy ülve;
+feje fölé emelt kezekkel, vagy forrásból vizet merítő alakban; akár a
+fejét hátrafordítva, akár csípőre tett kézzel, akár vízbe ugrani kész
+poziturában; akár sphynx módon nyugvó alakban: mindenképen remekmű volt.
+Csupán a fényképeiből naponkint ötven dollár volt a bevétel, s abból 40%
+miss Palmyra osztaléka, a mi az approximativ budgetszámítás szerint
+14.000 dollárt tesz évenkint.
+
+No és a haja! Uraim! Épen olyan színű, mint a numero 2. arany; sűrű,
+tömött; ha be volt fonva és a fején átkerítve: az olyan volt, mint egy
+hármas korona; s ha ki volt bontva és leeresztve végig a termetén, az
+egy zuhatag volt eleven aranyból, selyemszálú finomított aranyból; leért
+egész a bokájáig. Az valami tündéri volt.
+
+Pedig még nem is szóltunk az arczszínéről. Ilyen koloritot nem is lehet
+elevenen képzelni: ez csak porczellánfestésben létezik. Ha egy fehér
+liliomot tűzött a keblére, minden ember azt kérdezte, mi az a _fakó_
+virág ottan?
+
+Az ajkait: no azt nem lehet megmagyarázni, hogy azok milyenek voltak?
+Miért kellett azoknak örökké mosolyogni? Hisz az úgyis konstatálva volt,
+orvosi parere mellett, hogy a két gyöngysor foga közül egy sem gyárilag
+készült. Az orr szabályos és kissé fölfelé pisze, mozgékony
+orrczimpákkal. A fülek kicsinyek, pirosak és fejhez lapulók.
+
+És végre aztán a szemek és azoknak a környezete! Mennyi egymásnak
+ellenmondó szépség! A veres hajjal disputáló szénfekete szemöldök, s a
+hosszú pillákkal árnyékolt mandulametszésű szempár.
+
+Dehogy pár! Egy-egy két különböző párból. Az egyik fekete, mint a szén,
+a minek csak a közepe égő parázs; a másik kékes-zöld, mint egy tó, a
+minek a fenekére lehat a napsugár. A kinek a tüzes fekete szem tetszik,
+ott van, eléghet benne; a kinek a kék tetszik, ott van, ujjászülethet
+benne.
+
+Csodálatos, hogy azért még sem akart senki se megégni, se ujjászületni
+miss Palmyra csodaszép szemeiben.
+
+Pedig miss Palmyra is épen huszonöt esztendős volt. A legszebb kor egy
+leány életében. A mikor már a szív megmozdul, s a költők szerint a
+virágok nyilásnak indulnak.
+
+Itt pedig már a legrosszabb akarattal sem lehetett kifogást találni.
+
+Analysáljuk az esetet.
+
+Hogyan lehet az, hogy miss Palmyrának nem akadt mindekkoráig párja?
+
+Második kombináczió. (Hogy rögtön a «másodikon» kezdjük: ennek az oka
+az, hogy az «első» eshetőséget, mint a jó erkölcs és tisztesség
+szabályaival ellenkezőt, még csak tárgyalásra sem akarjuk bocsátani.)
+Tehát a második kombináczió az, hogy akad egy vagyonilag rendezett,
+distingvált uraság, a ki kezének felajánlásával rábírja a 11-ik
+szépségdíj nyertesét a Barnum muzeumában elfoglalt bársony trónjának
+elhagyására. Hát erre nem akadt vállalkozó. Mert az mégis fatális
+állapot, hogy a mint valaki meglátja _mistress_ Brown vagy mistress
+Black kékfekete szemeit, egyszerre azt mondja magában: «Nini! Hisz ez a
+numero 11-ik szépség! Ismerem a Barnum muzeumából: megvan nálam a
+fényképe, vadászó Diána, ára volt két shilling».
+
+A harmadik kombináczió, hogy miss Palmyrának felajánlja a kezét és nevét
+egy jámbor és becsületes könyvvezetője egy en gros üzletnek; a kinek
+reggel kilencz órától délután ötig ott kell ülni a kontórban; fenntartva
+más részről a numero 11. szépség jövedelmező állását, a ki viszont este
+öt órától reggeli kilenczig van elfoglalva a Barnum-muzeumban. Ez ismét
+lehetetlennek látszik, ugyanazon okok miatt, a melyek tiltják a napnak
+és az éjnek összeházasodását.
+
+Negyedik kombináczió, a melynek esélye szerint miss Palmyra önként
+támadó szívhajlamból beleszeressen egy szerény anyagi körülmények között
+élő ifjúba s lemondjon érte a dúsan jövedelmező állásáról, s
+választottjával együtt dohánytrafikát nyisson. No hát, az ilyen mesét
+megengedheti magának egy regényíró a közönségével szemben; de
+félig-meddig tisztességes reporter ekkora vadkacsával be nem léphet
+(ajtón kidobatás terhe alatt) egy tisztességes szerkesztőségbe.
+
+«Hiszen lehet még egy kombináczió! – hallom kiáltani minden oldalról. –
+Menjen férjhez miss Palmyra egy «_rangjabeli_»-hez. Válaszszon
+élettársul egy olyan hímnemű csodát, a ki szintúgy, mint ő, Barnum
+muzeumában szerzi a jól megérdemlett dollárokat!»
+
+Nagyon helyes! Ez az igazi megoldás! Hiszen Barnum úrnak is éppen ez
+volt az eszméje.
+
+De a csodák nagymesterének nem csupán odáig terjedt a figyelme, hogy a
+numero 11-ik szépségdíj nyertesének hozzá méltó rangbeli élettársat
+keressen: atyai gondoskodása felölelte a másik két nevezetességet is.
+
+Lady Elvirának leghamarabb akadt párja: ez volt Hikkins Albatros
+esquire, más néven a kaucsuk-ember, az a csoda-alak, a ki a tagjait úgy
+ki tudta forgatni a helyeikből, hogy a térde meg a könyöke volt előre; a
+testének az alsó része előre fordulva kankant tánczolt, míg a felső
+része hátrafelé fordulva erkölcsi prédikácziót tartott. Meg hagyta magát
+kötöztetni erős kötelekkel egy karszékhez, kezénél, lábánál, derekánál
+fogva s öt percz alatt kicsúszott valamennyi kötelékből. Mikor vége volt
+a produkcziónak, akkor megjelent lady Elvira, utazó hölgynek öltözve,
+kezében egy úti táskával; fogta a kaucsuk-embert a fejénél, összecsukta
+mint egy négyágú peniczilust, s belegyűrte a pakktáskába s vitte a
+vasúti kupéba.
+
+No hát ez mintha csak férjnek lett volna teremtve lady Elvira, a
+«Colossal-Venus» számára: egy férj a pakktáskában.
+
+Ezenben megkerült donna Lia Fernandez, a szakállas szépség számára is a
+hozzá alkalmazott nevezetesség, a tetovált férfi képében. Mister Muffi
+két társával együtt a malabár szigeti vad indusok fogságába esett, a kik
+mindhármukat arra itélték, hogy az egész testük betetováltassék. Három
+esztendeig tartott a munka. Két társa mister Muffinak belehalt a kínzó
+eleventen kihímeztetésbe, ő maga kiállta. Tökéletes példány lett belőle.
+Nem volt a testének körömnyi foltja, a mi tűszurással rajzolt ábráktól
+ment maradt volna. Láthatók voltak rajta napok, holdak, csillagok,
+virágok, négylábú és szárnyas állatok s mindenféle csúszómászó hüllők és
+pillangók.
+
+Legkínosabb műtét volt az, mikor a szakállát, bajuszát szálankint
+kitépték, s annak a helyét is, művészi remeklés mellett, bedörzsölték
+kék és veres porral, úgy, hogy mister Muffinak azon a helyén, a hol más
+ember bajuszt, szakállt viselt, sárkánykígyók és delfinek voltak
+láthatók.
+
+Ezt a remekbe készült férjet szánta Barnum donna Liának. S ez nem volt
+pusztán rangtársak közötti érdekházasság. Donna Lia valóban szíve
+mélyéből megszerette a nagy nevezetességre jutott férfiut; ki ugyanazon
+világhírű muzeum kabinet-darabjai közé tartozott; elannyira, hogy
+tisztán lángoló szerelmében kész volt arra a nagy áldozatra, a melyhez
+hasonlót csak Berenice királynéról jegyez fel a Dictionnaire d’Amour:
+kész volt bajuszát, szakállát levágni.
+
+– De ördögöt vágod, – protestált a vőlegény. – Nekem így tetszel épen.
+Bajuszoddal, szakálladdal együtt. Ez a te hozományod. A nélkül el sem
+veszlek.
+
+Tehát maradt a statusquo.
+
+Legnehezebb volt olyan hírhedett férfiúra akadni, a ki a pályadíjazott
+szépség kezére méltó legyen az egyenrangúak között. Hogy még arra a
+gondolatra senki sem vetemedett rá: miszerint egyszer már rendezni
+kellene «férfiúi szépségversenyt» is, a melynél hölgyek volnának a
+pályabírák. Ennek nagy sikere lehetne! De ez különben sem ért volna
+semmit. Egy szép nő, meg egy szép férfi sehogy sem illenek össze. Itt
+is, mint a delejességnél, az ellentétek vonzzák egymást. A ki egy
+hírhedett szépségnek férje akar lenni, annak okvetlenül a csúfságával
+kell kitünni. Ezt kivánja az aisthesis. Ezért festették a klasszikus
+világban a legszebb nymphákat társaságban a legcsúfabb satyrokkal.
+
+Végre megtalálta miss Palmyra azt az ideált, a kiért rajongni lehetett.
+Ez volt a «_csontvázférfiú_». Az arcza egy halálfő. Csak a szemei
+bizonyítják, hogy él. Méltó tanulmánya az anatomusoknak. Úgy hítták,
+hogy – sehogy se hítták; az volt a neve, hogy «Skelet».
+
+Ez boldogítá csontkezével Palmyra kisasszonyt.
+
+Mister Barnum mind a három párt egyszerre házasítá ki. Ő viselte a
+lakodalom költségeit, a menyasszonyok toillettejének kiállítását; a
+szertartás után fényes vendégség következett, melyre, magas belépti
+díjak mellett, vendégek és néző publikumok is voltak hivatalosak.
+
+Az esküvők ugyanazon templomban lettek megtartva, fényes czeremónia
+mellett, semmi fatális akadály nem jött közbe: csupán donna Lia
+Fernandez és mister Muffi esketésekor mondá a szertartást végző pap:
+«Szabad önöktől kérdeznem, igen tiszteletreméltó jegyespár, hogy melyik
+önök közül a vőlegény és melyik a menyasszony?»
+
+
+
+
+A HÁROMSZINŰ KANDUR.
+
+(Kutya-macska história.)
+
+A kutya hatalmas állat a világon.
+
+Különösen Magyarországon.
+
+Kivált mikor már a bőre le van fejtve.
+
+Ez a kutyabőr még holta után is eleven.
+
+Mit mondok: eleven? Halhatatlan!
+
+Ilyen elenyészhetetlen kutyabőr birtokában volt _nemes Pugonyi Están_
+uram – Kecskeméten.
+
+Az ilyen kutyabőr másutt is a magyar hazában a különösségek közé
+tartozik. Először is – a tulajdonosának választói jogot ád (a 48-iki
+törvények értelmében), másodszor pedig – másodszor? Majd az ördög töri
+rajta a fejét, hogy mit ád neki még másodszor is!
+
+Hanem hát az ilyen kutyabőrnek a virtusára nem sokat adnak Kecskeméten.
+Választói joga van ott már minden embernek, a ki kétszobás házzal bir,
+vagy egy műhelylyel, a melyben egy legénynyel dolgozik; egyszóval, a ki
+tíz forint adót fizet a hazának. S a ki még tíz forintot sem tud letenni
+a haza oltárára, az már nem polgár, csak _gányó_, annak a malom alatt az
+országgyűlése.
+
+Hát bizony a nemes levélre való büszkeségért csak kinevették Pugonyi
+Están uramat. Régen, Dobzse László meg Lajkó király alatt érhetett az
+valamit; mikor a «kalandorok» Kecskeméten tartották az üléseiket; ma
+bizony rá sem hederít senki.
+
+No, az az egy, hogy «nemzetes uramnak» szólítják az embert. De azt a
+pusztabiró is megkapja.
+
+De még ezenkívül abban a rossz hírben is állt Pugonyi Están uram, hogy
+«tudós ember». Tudni kell azt, hogy Kecskemét egy olyan rendkívüli
+város, a hol minden ember otthon tartja az eszét. Senki sem megy a
+szomszédba kölcsönkérni egy kis «sütnivalót».
+
+Ezért lehetett az, hogy az én ott laktomban (két évig) még csak hírét
+sem hallottam, hogy egy prókátor volna a városban (negyvenezer lakos
+mellett). A kinek ott pere volt, végezte maga, vagy amikázott, de
+prókátorhoz nem ment. A mi pedig az orvosi tudományt illeti, azt
+akkoriban csak két emlékezetes alak képviselte: az egyik volt egy
+tősgyökeres magyar nevű, tudós férfiú, a ki a hozzá kerülő paciensek
+számára zsinórra fűzött recepteket tartott, s a hogy következtek, úgy
+szakított le egyet a schédákból; volt olyan betege, a ki tintaspeciest
+kapott, a mitől fekete lett a nyelve, de meggyógyult tőle. A másik
+doktort pedig a neve és termete összeállításában doktor Pohoska névvel
+látta el a közvélemény. Ez háromszor bukott meg a pesti egyetemen a
+rigorozumon; a harmadiknál azt mondta neki a dékán: «_perge asine, hic
+habes diplomam; occides homines_». Ezért nem is került soha Kecskemétre
+se cholera, se tiphus, se más czifra nyavalya. Mi az ördögöt keresett
+volna ottan? Csak egyetlen patika volt a piacz közepén, oda jártak
+délelőtt a honoratiorok _germinativát_ inni, a mit népnyelven
+_kárminativának_ hívtak (aztán meg a szép patikárusnénak udvarolni).
+
+És pedig annak, hogy a prókátor ilyen korlátolt hatáskörnek örvendett a
+nagy alföldi városban, épen nem a czivilizáczió hiánya volt az oka,
+hanem az az egészséges ethika, a melyen az ottani közélet alapult.
+Először is politikával senki sem foglalkozott (még akkor nem voltak
+képviselőválasztások) s egymás vallását mindenki tiszteletben tartá. Azt
+mondják, nem tudom, igaz-e, hogy egy régi városi statutum elrendelé,
+miszerint annak, a ki Kecskeméten vallásfelekezeti háborgást idéz elő,
+rövid úton _feje vétessék_. Szent is volt a béke. Laktak ott feles
+számmal görögök, zsidók is; de az mindegy volt; nem támadt nemzetiségi
+kérdés. Aztán mindenki azt tartá, hogy abból, a mit az Isten adott, meg
+kell élni: senki se költsön el többet, mint a mennyi pénz a zsebében
+van. Kölcsön nem kért, nem adott senki. A kinek fölöslege volt, marhát
+vett rajta. Valóságos axiomát képezett az az adoma, a melyben egy öcs
+pénzt kér kölcsön a bátyjától s ezt a választ kapja tőle: «Ha nem adok
+neked kölcsön pénzt, akkor, öcsém, csak te haragszol meg én rám; de ha
+adok, akkor majd én is megharagszom terád, te is én rám». Így aztán nem
+támadhatott processus.
+
+A mi pedig a medicina közvéleményt illeti, arra nézve a kecskeméti
+észjárás azt tartja, hogy könnyebb a nyavalyát kikerülni, mint
+keresztülgázolni rajta; annál fogva minden ember szépen elélt holtig.
+Párbajban, öngyilkosságban senki sem tette magát nevetségessé.
+
+Már most, ha a legpraktikusabb tudományok képviselőjének is ilyen kevés
+hatáskör jutott, milyen nagy elszigeteltségben kellett élni az olyan
+tudósnak, mint nemzetes Pugonyi Están uram, a ki összegyüjté a fejében a
+klasszikus és orientális nyelvek minden tudományát; értett latinul,
+görögül, zsidóul, arabusul, még törökül is; a mit a török basák írtak a
+kecskeméti, nagykőrösi birákhoz, a kegyetlen deftereket mind el tudta
+olvasni. Ellenben a németet és a francziát megvetette. Azokat nem
+tartotta érdemesnek megtanulni.
+
+Csak egy európai nyelvet tanult meg: az angolt. Bizony azt sem azért,
+hogy Shakespearet eredetiben olvashassa. Majd megtudjuk később, hogy
+miért. De azt is úgy szedte magába, a hogy az a latin helyesírás szerint
+olvasandó. Kámbridge herczeget bizony nem mondta _Kembridzs_-nek, sem
+pedig a recapitulation-t _rikepitsulesn_-nek, de azért ha jött a zsidó
+szeszfőzőnek üzleti levele Liverpoolból, azt mégis csak ő hozzá vitték
+tolmácsolás végett.
+
+Gazdasága is volt a tudós férfiúnak: szép tagban a Talfáján. Meg
+lehetett volna belőle élni tisztességesen, ha parasztmódra gazdálkodtak
+volna rajta. Hanem ő neki ebben is különös ambicziói voltak. Holmi
+ordináré rozs, kukoricza az ő vágyait ki nem elégítette, úttörő volt!
+Festő csüllenget, pirosító buzért vetett táblaszámra, a mikből magyar
+indigónak és magyar karmazsinnak kellett előtámadni. Nem az ő hibája,
+hogy a siker elmaradt.
+
+A szép szőlejét, gyümölcsösét e mellett egészen elhanyagolta. Egy régi
+pandektában azt olvasta, hogy _nihil de arbore!_ s ennek az utasítása
+nyomán mindent, a mi «fáról származik», életrövidítőnek tartott. A
+szőlőt pedig hagyta futni a földön, mint az uborkát.
+
+Odahaza a nagy-czegléd-utczai házánál ellenben egy egész legió macskát
+tartott. Azok között voltak fehér-fekete, vörös-fekete és fehér-vörös
+példányok, azután meg fehér-fekete-vörös egyéniségek. Tiszta fehér,
+fekete, czirmos és ordas nem tűretett meg közöttük. A két színben
+szerénykedők mindannyian a fi-nemhez tartoztak, a három színben pompázók
+ellenben mind a gyengédebb nemhez. Ott is megtartják a divatot. Ezekkel
+a hizelkedő, alattomos, könnyűerkölcsű lényekkel volt tele a nemzetes
+úrnál minden szoba, ott törlészkedtek a pamlagon, ott doromboltak a
+kályha-padkán, ott nyervákoltak a hiúban, ott divatlankodtak a folyosón;
+a pincze-ablakból macskafej nézett ki, a kert fáin macska koptatta a
+körmeit, s holdvilágos éjszaka olyan virtuóz éneklést míveltek, hogy
+azzal az egész utcza minden komondorát ellenmondó csaholásra ingerelték.
+Hanem ebben is szisztéma volt, tudományos alapon épült szisztéma.
+
+Kezébe akadt egyszer egy angol hirlap, az _Irish Advertiser_, melynek
+«Miscellany» rovatában ezt a figyelemreméltó közleményt olvasta: «Az
+angol társadalom legelőkelőbb tagjaiból alakult «Zoological
+Paradoxies»-társaság százezer font sterling díjat tűzött ki annak a
+megjutalmazására, a ki egy háromszínű kandurt képes előállítani.»
+
+Egy millió forint!
+
+Egy macskáért! Nem! Egy lehetetlenségért. Egy természetrajzi
+paradoxonért. Nem nyerheti azt el senki!
+
+Épen így tűzhettek volna ki pályadíjat az égszínkék georgina
+előállítására. Az is lehetetlen. Az együttnemzők egész családjában
+teljesen hiányzik az égszínkék (kivéve a «katáng»-ot, de az nem adja
+kölcsön a szirmait a georginának). A műkertészek mindent megpróbáltak:
+nem sikerült; a kék georgina díja ma is fölvétetlen.
+
+No, de egészen más a lelkes állatoknál, s a macska már az. Azokra már
+lehet hatni a képzelődés útján. Tudjuk az ó-testamentumból (s az már
+szentírás), hogy Jakab patriárka, mikor még juhászbojtár volt Lábán
+uramnál, milyen furfangosan tudott tarka bárányokat szaporítani az itató
+vályukba elhelyezett tarka vesszők praktikájával.
+
+Ez volt az alapeszme.
+
+E körül fordult azután meg Pugonyi Están uramnak az egész életrendszere.
+Mindent a macskákért.
+
+A macska-kulturának aztán az lett a következése, hogy a szomszédok
+örökös veszekedésben éltek Pugonyi urammal. Az ő macskái miatt nem
+lehetett galambot, csirkét tartani a háznál, mind elhordták.
+
+Különösen protestált ez úri passzió ellen a szomszédban lakó Liba Kis
+Jánosné asszonyom.
+
+Minthogy abban a hosszú utczában hét Kis Jánosné lakik, annálfogva a
+néphatalom mindegyiknek előneveket ajándékozott. Liba Kis Jánosné
+asszonyom azzal szolgált rá a magáéra, hogy ő visz kora tavaszszal
+leghamarább a vásárra (még pedig Londonba) fiatal libákat, a mikor
+azoknak darabjáért három forintot fizetnek. Ezt pedig igen furfangos
+módon cselekszi. Van egy nagy, hosszú félszere, a mit kívülről kertészi
+üvegháznak lehet nézni, azt télen istálló-trágyával tartják melegen. A
+félszer földjét bevetik rozszsal, az szépen kizöldül, mire a a kis libák
+kikelnek, úgy, hogy azok már januárban kész legelőt találnak maguk
+előtt; vízmedenczéjük is van, a miben lubiczkolhatnak, úgy, hogy
+nagybőjt végén, mikor más gazdasszonynak még csak sárga pelyhes libikéi
+csipognak az udvarán: Liba Kis Jánosné asszonyom «egy» napon leöleti
+valamennyit: még pedig jól ügyelve rá, hogy a lúdnak a nyaka ne felülről
+lefelé legyen megvágva, a hogy a magyarok szokták, hanem alulról
+fölfelé, a hogy az angolok szeretik.
+
+Ez a sok száz hízott lúd mind Angliába megy: Londonba.
+
+Liba Kis Jánosné asszonyom maga saját személyében szállítja el az
+árúját. Kifogad egy arra a czélra berendezett egész waggont, ott jég
+közé elrakva, szépen becsomagolja a kopasztott pecsenyének valót,
+gyorsvonatra adja fel a szállítmányát; maga is vele utazik a La Manche
+csatornáig, ott átrakják az árút a hajóra jégkamarába, melyet Londonban
+egyenesen átszállítanak a «Poultry»-ba: a baromfipiaczra, ott aztán a
+gyönyörűséges szép kecskeméti lúdpecsenye bátran versenyre hívja
+Ó-Anglia valamennyi lúdjait s becsületet szerez a hazájának. Két nap
+mulva Liba Kis Jánosné asszonyom száz vagy kétszáz guineával a kötött
+erszényében tér vissza Kecskemétre. S ezt az utat minden esztendőben
+megteszi. És mindezt a nélkül, hogy egy áldott szót tudna abból a
+nyelvből, a melyen Ira Aldridge, a szerecsen Othello magyarázta egykor
+Budapesten Shakespearet. – De hát megértik ők egymást igen jól: az
+angolok Kis Jánosné asszonyomat, a ki magyarul árulja a kövér ludait, s
+Kis Jánosné az anglust, a ki aranynyal fizet. Nem kell ide volapük.
+
+A mellett azonban Liba Kis Jánosné asszonyom nem látott Londonból
+egyebet, mint a baromfivásár vasszerkezetű bazárját, a hová földalatti
+vasuton viszik; aztán a lúdvásárló kvártélyát, a kinél egy szobát előre
+megrendelt.
+
+Ez is egy ok volt arra, hogy Pugonyi uram lenézését éreztesse a
+szomszédasszonyával.
+
+Ugyanis, mire Liba Kis Jánosné asszonyom Londonból visszaérkezik,
+akkorra már a kecskeméti gyalogjárókon tükörsima jég van. Ki tehet róla,
+ha fagy? Egyszer aztán valaki elcsúszik a jégen s eltöri a lábát. Akkor
+aztán az ujságok megtámadják a magisztrátust, akkor aztán a magisztrátus
+kiadja a rendeletet, hogy minden háziúr felvágassa a jeget a háza előtt
+– öt forint birság terhe alatt.
+
+Akkor aztán nosza neki áll minden háztulajdonos a szolgálójával együtt a
+háza előtti jégburkolatnak: az egyik koczogtatja jégvágó kapacscsal, a
+másik hirgatja lapáttal – azt az ötforintos angyalát annak a jégnek!
+
+Ebben a munkában aztán összetalálkoznak a szomszédok, különösen ha az
+egyik keletről, a másik nyugotról kezdte a jégtörést. Ilyenkor aztán
+csak kegyeskedik megszólítani a szomszédasszonyát Están úr.
+
+– No, hát mit látott Londonban, szomszédasszonyom?
+
+– Nem láttam én ott a sok házaktul semmit.
+
+– Hát a Themzén?
+
+– Ott meg a sok hajótul nem láttam semmit.
+
+Ekkor aztán Están úr előrukkol vele, hogy de ő pedig mi mindent tud
+Londonról. Olvasta a Conversations-Lexiconból. A térképe is megvan.
+Hegyiről-tövire ismer benne minden zeget-zugot. A Cityt, a Westendet, a
+Rotherhithe-t. Beszél neki a Westminster Abbeyról, meg a Hyde-parkról.
+«No, majd ha egyszer _megtermett_ az a háromszinű kandúr, akkor aztán
+együtt megyünk fel Londonba szomszédasszonynyal, majd én aztán
+megmutogatok mindent.»
+
+– Oh, hogy a pokol pusztítsa el azokat a szomszéd uram tarka macskáit!
+Ha a Filáx kutyám meg nem kergetné őket, mind elragadoznák a kis
+libáimat.
+
+– No, hát majd gondoskodom róla, hogy az én macskám el ne ragadozza a
+szomszédasszony libáját!
+
+S a mint az idő megnyilt, olyan másfélöles téglakerítést huzatott
+Pugonyi Están uram a maga és a szomszédasszonya telke között, hogy azon
+semmi macska át nem mászhatott. Eddig csak alacsony deszka-palánk
+választotta el a kertjeiket, kisvárosi szokás szerint, hogy egyik
+szomszéd a másikhoz átdiskurálhasson.
+
+Hát hiszen épen ez volt a nagyobbik ok, a miért Están úr azt a
+haszontalan költekezést tette azzal a nagy téglafallal.
+
+Mert, hogy ismét a «kutya» thémára térjünk át, van egy magyar
+példabeszéd, a mely így szól: «kutya van a kertben». Érti azt, a ki
+magyarul tud.
+
+Están úrnak volt egy nagy kamasz fia, a kinek már az érettségi vizsgát
+kellett volna letenni; Kis Jánosné asszonyomnak pedig volt egy leánya, a
+kinek – nem kellett az érettségi vizsgát letenni.
+
+A fiút hitták Palkónak, a leányt pedig Katiczának.
+
+Egy idő óta a fiú nem szeretett tanulni; az apjának bottal kellett
+hajtani a könyv után. Bezárta a kertbe: addig ki nem eresztette, a míg
+meg nem tanulta a leczkéjét. Azt követelte tőle, hogy fenhangon
+tanuljon: hadd hallja meg ő is odafenn a szobájában.
+
+Csakhogy azt azután Katicza is meghallotta.
+
+Az egyik nap a görögöt magolta a gyerek:
+
+  Ménin aide Thea peliádeo Akhilleósz
+  Ulomenén, hé mürin Akhájoisz algen ethéke,
+  Pallasz d’ifthimusz pszükhász aidi proiapszen.
+
+– Kedves egészségére! – kiáltott át a Katicza a szomszéd kertből. (Zengd
+múzsa a Peleus Achilles veszedelmes haragját, mely több akhájainak
+okozta halálát és sok előkelő hős lelket küldött korán a pokolba. _Homér
+Iliása._)
+
+A másik nap meg a zsidót hadarta:
+
+  Beresid boró Elohim et hassamájim, Tohu vabohu khüsef.
+
+(Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet.)
+
+A harmadik nap a németre került a sor:
+
+  Wakauf, wakauf du stille Natur,
+  Wakauf, wakauf du schlummernde Flur.
+
+(Ébredj fel csendes természet, ébredj alvó mező.)
+
+A Katicza alig birt gyomlálni a vetésében, mikor ezeket hallotta a
+palánkon keresztül. De bolondokat kell tanulni ezeknek a fiúknak!
+
+Aztán meg a latinra került a sor; a Palkó azzal ijesztgette el a
+verebeket a cseresznyefáról:
+
+  Szik drópáksz, ánthráksz, limáksz, kum smilace klimáksz
+  Hisz atacem, panacem, koracem filacemkve facemkve.
+
+(Ezek mind hiábavaló diákszavak, nem érdemesek a magyarázatra.)
+
+De már erre nem állotta meg a Katicza, hogy át ne kiáltson a palánkon:
+
+– Ugyan, édes Palkó, miért szidja maga olyan nagyon a mi Filaksz
+kutyánkat?
+
+A mire a diák is odament a palánkhoz. Az bizony ócska alkotmány volt
+már, egy deszka félre volt dülve a sorból; ezen a résen keresztül át
+lehetett látni, beszélgetni, sőt kezet is szorítani egyik kertből a
+másikba.
+
+– Nem a Filáksz kutyával vesződöm én, édes Katicza, hanem ezzel a kutya
+prozodiával. Tudja maga, mi az a próza?
+
+– Hogyne tudnám? Ma is sütöttem egy tepsivel. Adjak belőle? Ebéd előtt
+van maga, vagy ebéd után?
+
+– Minálunk mindig ebéd előtt van.
+
+A Katicza aztán beszaladt a kamrába, kihozott a markában két darabot
+abból a négyszögletű izéből, a mit a magyarok prózának neveznek. Nagyon
+jó az, csak gyomor kell hozzá. Átnyujtotta a deszkarésen Palkónak.
+
+– Ugyan, az Isten áldja meg, harapjon le belőle egy darabkát, hogy ott
+folytathassam, a hol maga elkezdte.
+
+Hát azt a szivességet is megtette neki Katicza.
+
+Palkó aztán mohón tömte magába a zsíros körömfaladékot.
+
+Azalatt persze hallgatott.
+
+A házikó pitvarából élesen hangzott alá Están úr orrhangja:
+
+– Paule! Cur non discis? (Palkó, mért nem tanulsz?)
+
+Pál diák aztán tele pofával gajdolá: «szik drópáksz, anthráksz,
+smiláksz…»
+
+Katicza a földre ült le, úgy nevetett.
+
+– Hát aztán mi hasznát veszi maga ennek a sok _sálemálénak_, a mit
+bemagol?
+
+– Soha sem én, sem a hetedik unokám sem veszi ennek semmi hasznát e
+világi életben; de hát be kell vágnom; mert e nélkül nem tehetem le az
+érettségi vizsgát: visszavetnek.
+
+– Hát azt az érettségi vizsgát miért kell magának letenni?
+
+– Azért, hogy a jogakadémiába átmehessek.
+
+– Hát ott mit fog csinálni? Meddig tart az?
+
+– Ott bizony az lesz, hogy utamba áll negyvenezer paragrafus s azt
+mondja: «No most vagy te eszel meg minket, vagy mi eszünk meg téged».
+Négy esztendőm van rá.
+
+– Szent atyám! Négy esztendő! Hisz akkor már a füle mögé fogja csavarni
+a bajuszát. Hát azután?
+
+– Azután háromszor rigorozálok: leteszem a doktorátust.
+
+– És azután?
+
+– Azután beállok ügyvédbojtárnak s ha három esztendeig kiállom a
+koplalást, azalatt addig kopogtatok sorba valamennyi hivatal-ajtón, míg
+valahol ott ragadok diurnistának.
+
+– S ez a vége?
+
+– Nem! A vége az, hogy onnan is kidobnak.
+
+– Hát nem nagy bolondság az magától, így rontani a termetét ezzel a sok
+förtelmes tatárnyelvvel, a min semmi jótétlélek nem beszél, mikor van
+magának annyi helyes esze, hogy úri módon megélhetne utána?
+
+– Hát honnan veszi azt maga, hogy én nekem van helyes eszem, mikor az
+apám is, a tanárom is, meg a tanfelügyelő is mind azt mondja, hogy
+válogatott nagy szamár vagyok.
+
+– Hát elnézem én azt sokszor a kerítésen keresztül, mikor maga nem veszi
+észre, hogyan ojtogatja be maga itt ebben a bozótos kertben azokat a
+vadszilvafákat s esztendőre milyen pompás őszibaraczkok, meg kajszin
+baraczkok teremnek rajta. A csipkékből gyönyörű rózsák támadnak.
+
+– Lassan beszéljen! Meg ne hallja az apám! Kitöri a nyakam, ha megtudja,
+hogy kertészhajlamaim vannak.
+
+– Bizony pedig az az első tudomány a világon. A kecskeméti gyümölcsöt
+milliókért hordják ki a külföldre, még a hulladék czefrének is akad
+vevője; de még olyan pálinkafőzőt nem láttam, a ki a fiskálisok
+czefréjét vásárolná össze. Aztán nézze csak meg azt a gyönyörű
+szőlőiskolát ott kinn a homokpusztán, a mi egy valóságos paradicsom;
+pedig még nem rég csupa homokbuczka volt. Tavaly szüretkor vitt ki
+magával az édes anyám. Ott is vannak ám diákok; de azok nem gajdolnak
+ilyen furcsa verseket, hanem olyan okosan tudnak beszélni az emberrel,
+hogy csupa gyönyörűség. Hát a maga édes apjának is van ilyen nagy darab
+homokföldje; ha maga a vinczellér-iskolában kitanulná azt a tudományt, a
+mihez hajlandósága van, olyan uraságot teremthetne rajta, hogy nem
+cserélne még a vicispánynyal sem.
+
+– Paule! Jam iterum non discis! (Palkó, már megint nem tanulsz!)
+
+– Hisz atacem, panacem…
+
+Egyszer aztán csak rájött Están úr, hogy «kutya van a kertben!»
+
+Azért emeltette azt a nagy bolond kinai falat a két szomszéd kert közé.
+
+Ér is az valamit!
+
+A Palkó felmászott a kertben a nagy körtefára: ezentúl onnan társalgott
+a szép Katiczával. Están úr arra is rájött.
+
+– Kvid fáczisz, nebulo, in arbore szedensz? (Mit csinálsz, gézengúz, a
+fán ülve?)
+
+– Tanulom a leczkémet, mint a peripatetikusok.
+
+– Azine! Azok épen sétálva tanultak.
+
+– Hát ’sz én is sétálok.
+
+Máskor meg azon kapta a Palkót, hogy a vén körtefának minden egyes idei
+hajtását beojtogatta.
+
+– Kvid fáczisz iterum kum isztó arbore? (Mit csinálsz megint azzal a
+fával?)
+
+– _Fajfát_ csinálok ebből a komisz körtéből.
+
+Az igaz, hogy komisz egy gyümölcs termett rajta, a mit úgy hínak, hogy
+«totya»-körte. Olyan az, mint a vaczkor. Őszszel úgy verik le a póznával
+a fáról: akkor feltöltik a padlásra, mikor aztán jól megfagyott, fekete
+lett, akkor ehetővé lesz. Megveszik a gyerekek, meg a napszámosok.
+
+Ezért még dühösebb lett Están úr. Hogy a lurkó el akarja rontani az ő
+szent fáját, melynek első csemetéjét Uszubu ősapánk hozta magával a
+«Körtvély»-tó mellől. Az igaz szittya totya-körtébe franczia és belga
+erkölcstelen fajokat akar beojtani. No megállj, te elfajzott korcs
+ivadék!
+
+Hát még mikor a nemesi családfának beojtásáról lett szó!
+
+A karácsonyi szent ünnep közeledett. Liba Kis Jánosné asszonyom udvarán
+rettenetes lármát csaptak a ludak, a kik Albion kedveért feláldoztattak.
+
+Ekkor történt meg Pugonyi Están uramon, hogy ő saját becses személyében
+átlátogatott Liba Kis Jánosné asszonyom házához.
+
+A polgártársnő épen nagy dologban volt.
+
+Az _ambitust_ végigülték a koppasztáshoz értő asszonyságok; ő maga
+osztályozta a tollakat, külön a begyepelyhét, meg a goromba tollat. A
+toll is nagy rubrikát képezett a gazdaságban. Csupa pehely volt minden
+ruhája tőle. Nem is eresztette be a nemes urat még a folyosóra sem, csak
+ott az utczaajtóban állt meg vele diskurálni. Divat az Kecskeméten: az
+utczaajtóban fogadás.
+
+– Jaj, kedves édes szomszéd uram, de rossz időben kegyeskedett becses
+látogatásával megtisztelni. Csupa toll az egész házam. Ezt egy nap alatt
+el kell végezni. Hajnalban indulok Londonba a ludakkal.
+
+– Nem is azért jöttem én át, – mondá Están úr, – hogy a szomszédasszonyt
+dicső műveletében feltartóztassam, hanem épen azért, mert tudom, hogy
+holnap útra fog kelni. Hát csak arra akartam barátságosan
+figyelmeztetni, hogy ha elutazik Londonba, ezúttal vigye magával a
+Katicza leányát is: az is hadd lássa meg Albion fővárosát.
+
+– Jajh, nem lehet annak itt hagyni a házat, édes szomszéduram. Most
+kelnek javában a kis zsibák. Ha nincs, a ki rájuk ügyeljen, fele a
+tojáshéjba fullad. Ezt nem lehet cselédre hagyni: ezt csak a Katicza
+érti. Aztán folyvást vigyázni rá, hogy a macska el ne kapja a kis libát.
+
+Erre a szóra méregbe jött Pugonyi Están uram.
+
+– De most nem arról van szó, hogy az én macskám kapja el a
+szomszédasszony libáját, hanem, hogy a szomszédasszony libája ragadja el
+az én macskámat.
+
+– Nem értem, nem értem. Ez nekem görögül van.
+
+– Hát hogy a karácsonyi ünnepek következvén, az én fiam áperte
+deklarálta, hogy ő nem megy légáczióba. Pedig Szlavoniába mehetne; mert
+az olyan messze van, hogy egy diák se eligálja magának.
+
+– Hát papnak neveli a fiát, szomszéduram?
+
+– Neveli ám az ördög papnak a fiát! Az enyim juriszperitusz lesz.
+
+– Hát akkor minek menne legáczióba prédikálni?
+
+– Azért, hogy ott a _dáciából_ összekereshet annyit, a mennyiből itthon
+kifizetheti a _didaktrumot_.
+
+– Hát én nem tudom, mi az a diktrum-daktrum, hanem mondok én egy igaz
+magyar szót a nemzetes úrnak, ha meg nem haragítanám vele.
+
+– Hallgatom.
+
+– Hát azt mondom én, hogy «nem eszünk annak a kutyának a fogtából, a kit
+bottal kell hajtani a nyúl után». Mit kínozza a nemzetes úr azt a
+szegény Palkó diákot azzal a sok veszekedett Hübnerrel, ha neki magának
+nincs kedve a prókátorsághoz? Miért nem adja be a vinczellér-képezdébe,
+a mihez esze is van, kedve is van, jó keze is van. Hiszen prókátor annyi
+van már a világon, hogy minden perre kettő is jut; de a jó vinczellért
+úgy keresik, mint a hogyan a három királyok a Messiást. Aztán magának a
+nemzetes uramnak is van a Falfáján egy nagy darab homokbuczkása; ha azt
+a Pál úrfi megregáloztatná, beültetné jófajta szőlővel, négy esztendő
+mulva, mikor a vinczellér-iskolát elvégezte s az önkéntes esztendőt
+leszolgálta, egy olyan kapitális birtokot venne át benne, hogy nem
+cserélne jövedelmet senki fiskálisával.
+
+Están úr csak a fejét bólongatta folyvást ez ékesszólás alatt.
+
+– Tökéletesen az én fiamnak a programmja, a mit most szomszédasszony
+elukubrált. Ő is épen ezt a kurrikulum vitaet proponálta nekem, míg jó
+el nem tángáltam. Látszik, hogy innen ered a szuggesztió.
+
+– Én ugyan soha egy szót sem váltottam az úrfival.
+
+– Maga nem, hanem a leánya.
+
+– A’ bizony meglehet.
+
+– De hát az a hiba, hogy az ilyesmi meglehet.
+
+– Nem értem, hogy mi hiba volna benne? Hogy a fiatalok egymással
+beszélgetnek, nyájaskodnak? Mink is úgy tettünk, mikor ifjak voltunk.
+Nekem is volt egy diákom leánykoromban, a ki nekem könyveket hordott
+olvasni; én meg pogácsával, túrós lepénynyel, gomolyával traktáltam; de
+biz abból semmi hiba nem lett. Engem sem strázsált az anyám: mégis
+becsületes maradtam. Jaj már annak a leánynak, a kit az anyjának kell
+őrizni! A kecskeméti leánynak hétköznap is annyi esze van, mint
+vasárnap, sátoros ünnepen meg még egy kukuriczával több. Én bizony
+szintén nem hajduskodom a leányom mögött.
+
+– Úgy volt az régen, szomszédasszony, de most más világ van. Bolond idők
+járnak. Nem nyithatok fel egy vasárnapi ujságot, hogy azt ne olvassam
+belőle, hogy egy diákgyerek, egy gimnazista összegabalyodott egy
+gyerekleánynyal s minthogy czéljukat el nem érhették: vettek egy
+revolvert, piff-paff, agyonlőtték magukat.
+
+– No, már én csak nem hagynám, hogy a leányom ilyen gyerekség miatt
+agyonlője magát.
+
+– Hát mit csinálna a szomszédasszony?
+
+– Azt mondanám neki: azért bizony meg ne gyilkoljátok egymást. Ha te is
+ilyen korán be akarod kötni a fejedet, a legény is alig várja, hogy a
+torkán akadjon az Ádám csutája, hát Isten neki: menjetek a paphoz, aztán
+húzzátok az igát!
+
+Están úr felfújta a pofáját s nagyot sodort a bajuszán.
+
+– De kettőn áll ám a vásár. Nem adják azt olyan szimpliciter, mint a
+hízott libát. Az én fiam nemes ember.
+
+– Már, édes Pugonyi Están uram, én nem tudom, hogy mi a különbség a
+nemes ember, meg a pógár ember között: mert mind a kettőnek keresztbe
+áll a szája az orra alatt; hanem azt tudom, hogy mi különbség van a
+kenyér és kenyér között?
+
+A szolgálók épen akkor hozták haza a péktől a kisült kenyereket. A Liba
+Kis Jánosné asszonyom kenyere majd kiugrott a szakajtó-kosárból, csak
+úgy ragyogott a barnapiros háta; a szép sárga gyürkéje kétfelé
+dudorodva, valósággal nevetett az emberre; a Pugonyí Están uramé meg
+fekete volt, mint az utcza-sár, lapos, keletlen; s a hol egy oldalán
+kicsorbult a záklyás tészta, annak a szederjes színe elárulta, hogy
+csupa csermelyés lisztből van sütve ez a pikhercs.
+
+– No hát tessék, nemzetes uram, mondja meg, hogy a kettőnké közül melyik
+a nemes kenyér, melyik a pugris kenyér.
+
+Están úr boszúsan kergette a _pilákat_ dolgukra.
+
+– Nem a kenyér teszi azt meg.
+
+– No hát egyéb is akad még. Én a leányommal egész fixumfertig
+stafirozást adok; s veszek neki, mikor férjhez adom, egy tanyát tízezer
+forinton. Becsülettel kerestem, takarítottam meg: gondoskodom róla. Hát
+a nemzetes úr hogy gondoskodott a fiáról? Mit ád neki?
+
+– Tudományt.
+
+– Az jó neki sóra. Hát még?
+
+– Aztán meg egy milliót.
+
+Már erre csak azzal felelt Liba Kis Jánosné, hogy nagyot kaczagott
+rajta.
+
+– Rajtam pedig ne kaczagjon, Liba Kis Jánosné asszonyom. Mert közöttünk
+van egy kis különbség. Az én predikátumom nem a ludak szerezték. A maga
+leányán holtig rajta szárad a Liba Kis Katicza. Az én fiamat pedig…
+
+De már erre Kis Jánosné asszonyomat is elfutotta a méreg.
+
+– A maga fiát pedig úgy híjják az iskolában, hogy «macskaherczeg».
+
+– Macskaherczeg?
+
+– Igenis; mert a nemzetes uramnak az a titulája városszerte, hogy
+«macskakirály».
+
+Azzal hirtelen befordult a menyecske az utczaajtón s csattanósan
+becsapta azt a jól kifizetett szomszéd előtt.
+
+Están úr alaposan le volt tromfolva.
+
+– Macskakirály! Macskakirály! – dünnyögé hazáig; még otthon sem tudta
+elfelejteni. A szobájában alig volt hová leülni; székek, kanapé, ágy,
+mind teli volt macskával. A míg ő távol volt, addig aludtak. A mint
+nyitotta az ajtót, egyszerre fölneszelt valamennyi; nyujtózkodtak, görbe
+hátat csináltak, leugráltak, oda törlészkedtek a lábához, s a mint
+végigvetette magát a pamlagon, felmásztak rá, körülülték; az egyik
+mosdott, körülkenegetve a tenyerével a pofáját, a másik dorombolt. Egy
+fekete-veres kandúrnak, ki a sötétben ült, úgy világítottak a szemei. A
+kedvencz cziczája odadusolta a fejét az ő borostás arczához.
+
+– Macskakirály! Még miattatok esem csúfságba. Az ostoba _gányó-had!
+Kukkó-nép! Tahó-fajzat!_ Mit értenek hozzá? Nekik persze a macska csak
+macska. Azt gondolják, Ful-Deákon túl nincsen világ. Majd le lesznek
+pipálva egyszerre, úgy-e cziczuskám? Azért is palotát építtetek a
+számotokra, mihelyt azt a milliót megkapom. Macskavárost alapítok. Az
+lesz a neve, hogy «Gattopolis».
+
+Két kis fia-czicza a nagy játszás közben úgy összekapaszkodott az ágy
+alatt, hogy az egyik nyervákolni kezdett. Nem restelt bebújni utánuk az
+ágy alá, igazságot tenni közöttük. A vétkest kegyes oktató szavakkal
+megfeddé: «Nem szabad a testvéreknek egymást megsérteni».
+
+A szolgáló bejött, hozta a tejet a fazékban. Azt Están úr maga szétosztá
+cseréptányérokba, az ujja hegyével megvizsgálva, hogy nem forró-e? Aztán
+a frissen sült kenyérből aprított belé, kicsiny darabkákra széttépve.
+Azt szétosztá családonkint a szoba külön plágáiba.
+
+A szolgáló még azzal az impertinens kérdéssel alkalmatlankodik, hogy
+«mit főzzünk ma ebédre?»
+
+– Hát nézz szét a kamrában, a mit találsz.
+
+A pila a kamrakulcs után tudakozódik.
+
+– Csitt! Ne lármázz!
+
+Están úr figyelmét egészen lefoglalja az a gyanús morgás, a mi a
+kályhasutban keletkezik.
+
+A kis tarka egeret fogott.
+
+De milyen egeret?
+
+Están úrnak egész czélszerűen berendezett egértenyészdéje volt. Künn a
+tanyán összefogdostatta a poczikokat, aztán idebenn befestette őket
+három színűre: a feje lett fekete, a két oldala fehér és piros. Aztán
+eleresztette a szobában. Volt ott egérlyuk elég, a hol letelepedhettek.
+
+Csakugyan egy tarka egeret fogott el a czicza.
+
+Megvan a varázslat!
+
+Még játszik is az egérrel. Biztos a siker.
+
+– Édes apám! – szólal meg a háta mögött egy hang.
+
+– Ki a’?
+
+Persze, hogy a Palkó.
+
+– No, mit akarsz?
+
+– Ha kegyeskednék édesapám kibújni onnan a padka alól.
+
+– Szamár vagy, nem tudod megérteni, hogy miben működök.
+
+– Hát csak azt akarom mondani, hogy már eligáltam: megyek, még pedig
+tüstént indulok a legáczióba; mert Szlavonia messze van.
+
+– Hm, hm. De megtértél egyszerre. Tegnap még semmi áron: ma meg már
+egyszerre tüstént.
+
+– Hát megtudtam, hogy a Katicza édes anyja elutazik karácsonyra
+Londonba, s nem akarom, hogy a Katicza becsületét behomályosítsák a
+rossz nyelvek.
+
+– No nézd az istentelent! Eddig csak szerelmes volt a pógárleányba, most
+meg már becsüli is. Hiszen te országos gonosztevő vagy!
+
+– Azért is megyek el vezekleni Szlavoniába.
+
+– No hát eredj: áldásom rád.
+
+Az ilyen ünnepi legátusnak igazán egyszerű az útikészülete. Kap egy
+mendikást úti kisérőnek, a ki viszi utána a vászonkuffert. Ebben egy
+váltani való fehérneműje van, a selyemstóla, a mit kölcsön kapott a
+kontraskribától, két rendbeli prédikáczió, meg a kredenciális. Ez jön a
+mendikás hátára. Az oldalán meg a tarisznya lóg az elemozsinával. A
+legátusnak magának csak a hosszúszárú pipára van gondja. Így aztán
+ballagnak egymás nyomában, nagy gyönyörűséggel; a hol kutat találnak,
+ott megitatnak, éjszakára betérnek a parókhiára; a legátus a pap
+vendége, a mendikás a rektoré. Fizetnek vidám adomákkal, meg új
+nótákkal. Kettejüknek sincs egy garasa. Hanem becsület: az van.
+Hazatérett aztán már nagyobb a terhük az összegyüjtött siklussal és
+kevesebb a prédikáczióval.
+
+Egy hét oda, két hét vissza: Kecskeméttől Szlavoniáig. De hát az a tíz
+falu népe, a ki egyedül képviseli a magyar vallást a horvát-szlavon
+királyságban, csak megérdemli, hogy évenkint háromszor részeltessék az
+Isten igéjében; s bizony dicséretére válik Kecskemétnek, hogy ő
+szolgáltatja a határon túl esett atyafiaknak azt a drága malasztot.
+
+A szlavoniai legátus hoz vissza magával kegyes adományokból összegyült
+kerek tizenöt forintot. Szép pénz!
+
+Új esztendő után néhány nappal került vissza a diák a szent küldetésből.
+
+Hát bizony egy karácsony és vízkereszt között végrehajtott távgyaloglás
+után az ember nem lehet valami elegáns alak. Több ruha, csizma elvásott,
+mint a mennyi siklus megmaradt.
+
+Palkót még az a baleset is érte, hogy a dárdásának feltörte a csizma a
+sarkát, az ott maradt Halason: magának kellett a hátán hazaczipelni a
+vászonkuffert.
+
+Az a vászon-kuffer olyanforma alkotmány, mint a mit a vándorló legények
+hordanak a hátukon: csakhogy egyszerű fehérítetlen vászonból készült.
+
+– No, hát megkerültél, lurkó! – üdvözlé Están úr egyetlen örökösét, a
+mint az betolta az ajtót a térdével. (Kulcsra nem nyilt az: rugni
+kellett rajta.) Tudtam, hogy nem esz meg a farkas. Rossz pénz nem vész
+el. Hát hoztál-e jó akkreditivát?
+
+– Hoztam bizony egy olyan portentumot, hogy mikor azt meglátja édes
+apám, a mestergerendáig fog ugrani örömében.
+
+Azzal elkezdte a vászon-kuffer felső leffentyűjét kioldozni.
+
+Azután belenyúlt s kihúzott belőle egy – kis, négyhetes macskát.
+
+Az még egész buta volt a bepakkolástól s csak úgy hunyorgatta az
+összehúzott szemeit, fonálvékony hangon nyivákolva.
+
+A kis állat háromszínű volt: fekete, veres, fehér.
+
+– Itt van a háromszínű kandúr! Én találtam Szlavoniában: onnan hoztam
+el.
+
+De a helyett, hogy a gerendáig ugrott volna örömében Están úr,
+kétségbeesetten kapott a taplósipkájához a két kezével:
+
+– Mit cselekedtél? Szerencsétlen! Te apagyilkos! Te hazaáruló! Hiszen
+ezáltal megfosztottad az apádat, megfosztottad Magyarországot attól a
+dicsőségtől, hogy mi teremtettük meg a háromszínű kandúrt. Átadtad a
+világhírt a horvátoknak. Mikor azt megtudják, Starcsevics nemzetiségi
+kérdést csinál belőle, Stroszmayer elkeresztelési pört indít miatta, s a
+horvát bán felülteti a hadakat ellenünk.
+
+– No de nem tudják meg. Én ezt a macskát úgy loptam.
+
+– Loptad-e?
+
+– Hát persze, hogy loptam. Macskát lopni szabad, sőt kötelesség. Ezt a
+büntető kodex is megengedi. Nem tud erről senki semmit.
+
+Están úr mégis elszomorodott.
+
+Sok éven át kedvencz rögeszméje volt már a háromszínű kandúr
+előállítása; az idén már bizonyos volt a siker felől (azokkal a tarka
+egerekkel) s ime most egy simplex parasztasszony megelőzi vele. No de
+mindegy, Amerikát sem Columbus után nevezték el, a ki felfedezte. A
+haszon oroszlánrésze mégis ide esik.
+
+– De nem fogod-e te ezt kifecsegni?
+
+– Nemesi szavamra mondom, hogy nem.
+
+– Ejh, húsz esztendős korodig nincs nemesi szavad. Esküdjél meg nekem,
+hogy nem mondod el senkinek.
+
+S azzal előkereste Verbőczyt s elmondatta Palkóval a zsidók számára
+előírt eskü-mintát végtül-végig. Ebben aztán megnyugodott.
+
+Arra azután bekövetkezett a macska-princz inaugurácziója.
+
+Az anyamacskák közül kiválasztatott egy, a ki még a dajka szerepére
+alkalmatos. A többi macskanép kikergettetett a szobából. Ennek a drága
+kincsnek Están úr ágyában csináltak helyet.
+
+– No, fiú! Arany betükkel jegyezd fel ezt a napot a kalendáriumodban.
+Mától fogva egy milliónak vagy az örököse!
+
+– Nem anticzipálna édes apám ebből a millióból egy fejelés-csizmára
+valót?
+
+– Te! Te! Epikuréus! Mindig ilyen sybaritai ábrándok körül csapong a te
+fantáziád. Tanulj már egyszer stoikus lenni. Diogenes mezitláb járt.
+
+Ez a váratlanul kedvező sorsfordulat azonban korántsem hatott
+szelidítőleg Están úr kedélyére. Sőt inkább egy démoni ötletet erősített
+meg benne. Teljes diadalának tudatában elhatározta, hogy ezt a gőgös
+ellenfelét, ezt a fehér czipójával dicsekedő, leányára nagyot tartó Liba
+Kis Jánosnét a fekete földig fogja legázolni. Majd megmutatja neki, hogy
+mit tehet egy macskakirály.
+
+Karácsonytól husvétig tizenhat hét. Odáig a háromszínű kandúr nevelése
+teljesen be van fejezve. Készítettek a számára egy rangjához illő
+fakalitkát: abban fogják Londonba elszállítani. Maga Están úr viszi a
+kincset magával, ugyanekkor fog a Liba Kis Jánosné is egy újabb
+szállítmány árúval útrakelni. Azt társul veszi maga mellé. Majd bámulni
+fog ez a tudatlan asszony-személy, mikor tapasztalni fogja, hogy az ő
+szomszédura milyen hatalmas szónoklatokat tart az angoloknak! Milyen
+becsületben részesül közöttük. S aztán, mikor egyszer kezében lesz az a
+százezer font sterling, nyakában a Society aranylánczon függő
+medaillonja: akkor érezze a maga teljes semmiségét ez a felfuvalkodott
+asszony! Lássa meg egyszerre, hogy micsoda nagy tenger választja el
+kettőjüket egymástól!
+
+Húsvét közeledtével úgy tett, mintha ő keresné a barátságát Kis
+Jánosnénak. Összebeszéltek, hogy együtt utazzanak. Az asszonyságnak is
+tetszett ez. «Majd csinálok én szomszéduramnak is helyet az én
+szállásomon. Rég ismer a gazda. Elférünk ám egy szobában is. Nem szól
+meg érte bennünket senki.»
+
+(Pedig bizony még az özvegy egészen java menyecske volt; csak a leánya
+miatt nem ment újra férjhez.)
+
+A nagy hét szépen elkövetkezett: a Palkó megint elment legáczióba, hogy
+a Katicza meg ne sértődjék; a két szülő nyugodtan pályázhatott London
+felé, az egyik a világhírű kandúrjával, a másik a lúdjaival. Megérkeztek
+nagy baj nélkül. Az özvegy rátalált a régi szállására, a szokott
+szobájába, a hol volt két ágy is: egyik a másik fölött, a hogy a hajók
+kajütjeiben szokás. – Korán reggel érkezvén meg, nem is vesztegették a
+fényes napot pihenéssel, hanem láttak a sürgős dolgaik után. Están úrnak
+nem volt maradása, sietett a macskát rejtő kaliczkával az adresszált
+helyre. Nem is volt szüksége kalauzra, hisz a zsebében volt London
+mappája: abból ő majd eligazodik.
+
+A boarding-house tulajdonosa azonban obligát kiváncsisággal tudakozódék
+a már jól ismert régi vendégénél az ujonérkezett szálló kilétéről,
+mivelhogy azt neki a rendőrhivatalnál be kell jelenteni.
+
+Az angol miszter és a magyar misziz között olyanformán folyott az
+értekezés, hogy volt egy angol-magyar s magyar-angol zsebszótáruk: a mi
+szót aztán egymással meg akartak értetni, azt leírta a kérdező egy
+palatáblára: a másik kikereste a szótárból betürendben s meg volt az
+egyetértés.
+
+A nevét maga beírta a vendégkönyvbe Están úr; a gazda azt szerette volna
+tudni, hogy mi ő? – Kis Jánosné mondá meg neki: «Ő az én szomszéduram».
+Az anglus csak az utolsó szót kereste meg a szótárban. Az «uram»-nak van
+ott tízféle értelem is adva. Kikereste a legalkalmasabbat: «husband»,
+azt írva be a bejelentési czédulába.
+
+Liba Kis Jánosné asszonyomnak aztán volt elég dolga, hogy a máséval ne
+törődjék. A tavaszi szállítmánynyal ugyan vigyázni kell, hogy az ember
+szégyent ne valljon vele. De hát csekély kárvallással mindenen átesett:
+mégis szép haszna maradt az utazásból.
+
+Mehetett volna már haza Kecskemétre, ha az utitársa előkerült volna. De
+az, a mióta a szállásáról eltávozott, hírt sem hallatott magáról. Várt
+rá két nap, három nap; akkor aztán megsokalta a dolgot. «Itt csak nem
+hagyom a szomszéduramat, – mondá magában, – az nem volna becsület. Hátha
+valami baja történt? Hátha eltévedt ebben a nagy városban? Gyámoltalan
+ám az ilyen tudós ember. Hátha megölték az egy milliójáért?» Fogta
+magát, felment a City rendőrhivatalába. Están úr mindig azt hajtotta
+előtte, hogy az a Society, a ki a háromszínű kandúr kedvéért alakult,
+ott tartja a székhelyét a Cityben. Kis Jánosné sohasem járt a Cityben.
+De az angol konstablerek olyan jó emberek, hogy útbaigazítják még azt
+is, a kinek nem értik a szavát. Addig adták kézről-kézre, míg eljutott
+abba a nagy palotába, a hol a rendőrsereg referál mindennap, hogy hány
+ember jött be a City huszonnégy átjáróján s hány ember ment ki rajta.[1]
+A tudósnak ide kellett jönni, mert itt van az a nagy állattenyésztő
+társaság, a ki az ő millióját kifizeti a háromszínű kandúrért. Ott
+előmutatta Kis Jánosné az útlevelét, abból beírták a nevét egy nagy
+lajstromba. Akkor csak arra kellett várnia, a míg a nevét kiáltja a
+sheriff vagy ki a tatár?
+
+A nevét már megtanulta. Arra készen volt, hogy mikor azt mondják:
+«_Lájbekisz Dzsenuszni_», az annyit tesz, hogy Liba Kis Jánosné. A
+szállásadó gazdája is ezen a néven tisztelte.
+
+Mikor tehát misziz Lájbekisz Dzsenusznira került a felhivás, szépen
+rendbeszedte magát, bement az alderman elé s azt becsülettel üdvözölte,
+megadva neki a tituláját:
+
+«Tekintetes Alelőlülő úr!»
+
+– Ah! – mondá a főhivatalnok, – Turkish woman!
+
+Azt hitte, hogy _Allah_ dicséretét zengi az asszony.
+
+Hivatta a török tolmácsot.
+
+Azzal pedig nem értették meg egymást.
+
+Liba Kis Jánosné gyorsan feltalálta magát. A falon volt egy rengeteg
+nagy térkép. Az umbrélája végével odabökött, a hol a Tisza-Duna köze
+van.
+
+Erről aztán megtudták, hogy miféle nemzet: «Höngerien wumen». Hozattak
+neki magyar tolmácsot. Jó becsületes zsidóképű ember volt. Azzal aztán
+megértették egymást. Elmondta, hogy mi hozta ide. Egy útitársát keresi,
+a ki már három nap óta elveszett. Leírta a nevét egy táblára krétával:
+_Pugonyi Están_.
+
+– _Pogány isten_, – olvasá az alderman.
+
+– Nem pogány isten az, kérem alássan, mert az jó, becsületes keresztyén
+kálvinista ember.
+
+Az alderman komolyan mutatá a felkrétázott nevet a táblán. Ide van írva
+Pugonyi Están. Arról ő nem tehet, hogy azt angolul úgy olvassák, hogy
+«pogány isten».
+
+Ismertető jelei: egy zöldre festett kaliczka, a miben egy háromszínű
+kandúr van.
+
+Mindjárt akadt gazdája! A bizony itt van bezárva, a megfigyelő
+osztályban. Egy lunatikus, a ki egy macskát hord magával s beszél valami
+olyan nyelven, a mit semmi nemzetbeli tolmács meg nem ért. Csak annyit
+vehetni ki a szavából, hogy egy millió kellene neki. Vezessék elő!
+
+Hát bizony a jámbor Pugonyi Están uramra már a kényszerzubbonyt is
+ráadták, s ha a szomszédasszonya érte nem jön, biz oda kerül a
+lunatik-azilba: mint a holdból ide esett ember.
+
+– No, itt van. Ez az! Ezt keresem! – kiáltá Lájbekisz Dzsenuszni
+asszony.
+
+De Están úr most már igazán dühös volt. Restellte, hogy ilyen
+poziturában kerül Liba Kis Jánosné szeme elé, a két keze összevarrt ujjú
+kabátba dugva. Szörnyen protestált a letartóztatása ellen, persze azon
+az angol nyelven, a mit ő tanult.
+
+– Hát miért nem beszél az úr magyarul, ha magyar? – kiálta rá a tolmács.
+
+– Azért, mert tudok angolul.
+
+– De azt itt senki sem érti.
+
+– Mert ostobák vagytok! Nem úgy ejtitek ki az angol szót, a hogy írva
+van. Én beszélem helyesen.
+
+– Már, édes pogány isten úr, «száj fairisz Rumi, ruménu vájvitu muri».
+(Si fueris Romæ, Romano vivito more.)
+
+Erre megadta magát s magyarul beszélt.
+
+Ekkor aztán levették róla a kényszerzubbonyt.
+
+– Hát mi jogon fosztottak meg engemet, szabad magyar nemest, a
+szabadságomtól, a szabad Albionban?
+
+– Azért, mert az úr nem akart érthető nyelven beszélni, nem
+engedelmeskedett a konstáblernek s engedély nélkül majomtánczoltatással
+foglalkozott a City utczáin, – magyarázá a tolmács.
+
+– Foglalkozott ám az apátok lelke majomtánczoltatással! Az a híres
+háromszínű kandúr volt, a mire százezer font sterling díjat tűzött ki a
+Zoological Paradoxies-társulat. Ez a díj engem illet, jog és törvény
+szerint.
+
+Az eleven telefon, a magyar tolmács előadá az aldermannak Están úr
+válaszát.
+
+Az alderman még egy pápaszemet tett fel az orrára. Ezt az embert jobban
+meg kell nézni.
+
+– Honnan vette miszter Pogány Isten ezt a mesét?
+
+– Ott van kinyomtatva az Irish Advertiserben.
+
+Erre valamennyi anglus, a ki jelen volt, mind elkezdett nevetni, a
+tolmács maga is alig tudott szóhoz jutni a nagy kaczagástól.
+
+– Miszter Pogány Isten, az a lap a hazugságok gyára, még a neve is
+hazugság, mert nem irlandi s nem advertiser. Ez ex professo űzi a hamis
+hír gyártását s bátran kitűzhetne egy millió font sterlinget annak, a ki
+a hirei közt egy igazat ki bir mutatni. Az a Zoological
+Paradoxies-társulat nem létezett soha.
+
+Pugonyi Están úr nagyon megvakarta erre a szóra a fejét.
+
+– Hát aztán az én háromszínű kanduromból mi lett?
+
+Erre a kérdésre a jelenlevő rendőrorvos adott választ.
+
+– Az bizony, minthogy víziszony jelei mutatkoztak rajta, rendőrorvosi
+intézkedés folytán gázzal megfojtatott. Egyébiránt mint természetrajzi
+ritkaság átadatott a zoological-múzeumnak, mely kitömeti s a bőreért
+fizet a tulajdonosnak – tizenkét shillinget.
+
+Tizenkét shilling – százezer font sterling helyett! Ez bizony erős
+devalváció. De a dicsőség mégis megvan! A háromszínű kandúr a londoni
+múzeumba kerül.
+
+– Kérek én erről czertifikátot kiadatni, hogy a háromszínű kanduromat a
+londoni zoological-múzeum megvásárolta.
+
+Az megigérték neki, hogy majd helyébe fogják küldeni, – nem megy az
+olyan hamar.
+
+– Hát már most elmehetek?
+
+– De még addig egyelőre letartóztatva marad, míg az «illetéktelen
+állatmutogatás által elkövetett kihágás miatti rendőri följelentésből
+származott ügye» le nem bonyolíttatik. Hanem ha letesz száz font
+sterling óvadékot…
+
+– Száz font sterlinget? Olyan úr nincs Kecskeméten.
+
+– De bizony csak van! – kiálta a tolmács fülébe Liba Kis Jánosné
+asszonyom, s azzal felkapva a felső rokolyáját, kihúzta az alsó kantusa
+zsebéből a kötött erszényét s oda pengetett az alderman elé az asztalra
+száz nehéz arany szoverényt. – Még nem is csappant meg az erszény.
+
+– Így rendben van.
+
+Most már csak a lakását kellett megtudni az inkattusnak, az is rögtön
+előkerült a szállásadók bejelentési czéduláiból.
+
+Mikor az alderman a tikettet szemügyre vette, egyszerre négyszegletűre
+szaladt az ábrázatja a mosolygástól: azt látta meg benne, hogy
+«husband».
+
+Odább adta a czédulát a sheriffnek, a sheriff a coronernek, a coroner a
+tolmácsnak; mindegyik nagyot mosolygott és a fejét csóválta.
+
+Az alderman legyőzte az arczán a mosolygást félig-meddig a hivatalos
+tekintély szigorával.
+
+– Missziz Lájbekisz Dzsenuszni, hiszen ha önnek miszter Pogány Isten
+husbandja, akkor nincs szükség a száz font óvadékra, seperje vissza az
+erszényébe. Elég az ön személyes kezessége, a ki tíz év óta bejegyzett
+firma a poultry-hallban. Viheti a husbandot haza.
+
+Pugonyi Están uram lisztté volt őrölve, sőt új tésztává átgyúrva.
+
+Ő akarta kincshalmazával és dicsőségével eltemetni ezt a tudatlan
+polgárnőt s most meg kellett érnie, hogy az szórja tele marokkal az
+aranyat az ő kiváltására s a míg őt, a nagy tudományossága mellett,
+lunatikusnak fogják el, addig a szomszédasszonynak, a libaárusnőnek egy
+szava elég, hogy arra őt szabadon bocsássák.
+
+Liba Kis Jánosné asszonyom szépen megköszönte az aldermannak a
+kegyességét s megigérte, hogy ő nagysága feleségének egy bödön
+lúdzsírral fog kedveskedni a legközelebbi alkalommal.
+
+– Nos hát, miszter Pogány Isten, – mondá a tolmács (az alderman szavai
+nyomán), – ő felsége, a legkecsesebb királynő országaiban az a szokás,
+hogy mikor egy dzsentlment az ő miledije a dutyiból kiszabadít, az akkor
+annak kezet csókol.
+
+Még annak is meg kellett történni, hogy Pugonyi Están uram kezet
+csókoljon Liba Kis Jánosné asszonyomnak: Albion szemeláttára.
+
+Mikor aztán hazakerültek a szállásukra (az omnibuszon a száját sem
+nyitotta fel Están úr), azt mondá a szomszédasszonyának:
+
+– Tudja-e, szomszédasszony, hogy mi az a «husband», a mit ez a fránya
+boardingos az én nácionálemba beírt?
+
+– Azt gondolom, hogy afféle _hózentráger_.
+
+– Szimbolice igenis, de etimologice azt teszi, hogy «férj». Én mint a
+maga férje vagyok bejelentve. Már most, ha azt nem akarjuk, hogy mind a
+kettőnket esmeg becsukjanak hamis bejelentésért, hamarosan szaladnunk
+kell a gretnagreeni kovácshoz és megesküdni.
+
+– Azt a bolondot csak nem teszszük. Sok volna az már nekünk, hanem ha
+akar a szomszéduram valami összeköttetésbe lépni velem, hát akkor legyen
+nászuram, én meg magának nászasszonya. A fiatalok dolga az, hogy
+szeressék egymást. A várt millió már úgyis leolvadt tizenkét shillingre.
+
+– De megmaradt a dicsőség – aztán meg a nemesi levél.
+
+– Hát tudja mit, szomszéduram, a macskabőreért már kapott tizenkét
+shillinget, a kutyabőreért adok én huszonnégyet.
+
+Están úr nagyon megorrolt ezért a szóért.
+
+– Asszonyság! Ilyen szent dolgokról nem szabad efféle frivol, profán
+hangon beszélni. Ez nem tréfa tárgya. A nemesi armális!
+
+– Nem is tréfálok, 1848 óta mindnyájan nemesek lettünk. A mi apáink is
+vérrel szerezték ezt a nemességet. Nem együtt harczolt-e Pugonyi Están
+uram édes apja az én apámmal? Ugyanabban a szolnoki ütközetben, a hol a
+Pugonyi Están uram apja egy golyót kapott a lábába, az én apám meg, mint
+huszár, levágta a maga svalizsérját.
+
+– No, ez szép szó volt szomszédasszonyomtól: «mindnyájan nemes emberek
+lettünk». Így értelmezve én is elfogadom az _egyenlőséget_; de nem abban
+az értelemben, hogy «mindnyájan egyformán parasztok lettünk».
+
+– Hát alkudjunk meg, szomszéduram. Tegyük össze, a mi jó, s oszszuk
+ketté, a mi rossz. Én is lépek egyet, szomszéduram is egyet. Mondjuk,
+hogy mindnyájan egyformán _polgárok_ lettünk.
+
+– Tyhű! Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! De már «pógár»-nak nem hagyom
+magam neveztetni! Inkább paraszt!
+
+– Hát hiszen az is becsület. A paraszt tenyere szorítja össze a kévét s
+ez a kéve a mi hazánk. Hányszor olvastam én már az ujságban azt a szót,
+hogy a «munka megnemesít». No, hát akkor a paraszt az igazi nemes ember.
+
+– Addig-addig, hogy rádisputál szomszédasszony, hogy a Palkó fiamból
+vinczellért csináljak.
+
+– Biz azt akarom én. Mit erőlteti szomszéduram, ha nincs kedve a tudós
+könyvekhez? Mit ér neki, ha keresztül ötöl-hatol a keserves iskolán, ha
+nagy kérésre, kunyorálásra, meg a képviselőnk közbenjárására áteresztik
+a vizsgákon, aztán megkapja a pecsétes levelet, a mibe mindjárt
+szalonnát takarhatna, ha volna szalonnája? Nem nagyobb nemesség-e annál
+egy darab puszta földjét az országnak gyümölcstermő paradicsommá
+átváltoztatni? Bizony, bizony mondom, szomszéduram, hogy akkor lesz ez a
+Magyarország boldog, ha a czímerében öt veres mező helyébe zöld mezőket
+fognak festeni valaha.
+
+– De már ilyen vakmerőséget mondani! Még talán az én nemesi czímeremben
+levő kardos kézbe is kertészfűrészt adna a szomszédasszony?
+
+– Azt biz én. S attul öröm és boldogság szállna szomszéduram házára.
+
+Pugonyi Están uram nem szólt többet. Elővette a tajtékpipáját, megtömte
+dohánynyal, kicsiholt, rátette az égő taplót, rácsukta az ezüstkupakot,
+kettőt szítt belőle s akkor a pipát az agyarára szorítva, azt dörmögé
+félszájszegletből:
+
+– Hun van hát az a huszonnégy shilling?
+
+*
+
+A Palkó ezalatt megjárta a maga legáczióját. Tavasz lévén, a szlavoniai
+pátriát el-eligálta előle más jobb tanulódiák, neki maradt Bergengóczia:
+ott összesepert hat forintot csupa négykrajczárosokban. Ez épen elég
+volt neki arra, hogy a zsibárusnál egy revolvert vegyen.
+
+Azzal aztán elment vizitet tenni a Katiczához.
+
+Jól nevelt leány, mikor az anyja nincs otthon, csak az ablakban szokta
+fogadni a látogató ifjút.
+
+– Bucsúzni jöttem magához, Katicza.
+
+– Hová készül?
+
+– Nagyon messze. Az apám azt mondta, hogy a mint visszajön Londonból,
+azzal a százezer font sterlinggel, engemet azonnal elküld Angliába: ott
+fogom folytatni a tanulmányaimat. Én azonban még messzebb akarok menni.
+Oda fel ni! A hol a hold tanítja a csillagokat ábéczére. Oda csak nem
+jön utánam az a sok kutya grammatika!
+
+Meg is mutatta a leánynak a beszerzett forgópisztolyt.
+
+A leányzó, bevett szokás szerint, arra kérte szíve választottját, hogy
+arra az útra őtet is vigye magával. S a hogy regényolvasott ifjú
+szerelmesekhez illik, kölcsönösen beleegyeztek, hogy a mint a szülők
+hazaérkeznek, megszerzik azoknak a drága meglepetést: kettős
+öngyilkosságukkal! Az iskolás diákok már tizenhét éves korukban megunják
+az életet. Nem a diákoknak a hibája ám ez; hanem annak az életnek.
+
+Ki volt ez csinálva szépen. A Katicza meg is stikkolta már a
+szemfödelét.
+
+Mikor aztán hazaérkezett a két szülő: Están úr oda czitálta maga elé a
+Palkó fiút, s nagy büszkeséggel vonta elő a bundája zsebéből a
+zoological-múzeum czertifikátját a kitüntetésben részesített háromszínű
+kandúrról. (Az árát nem írták bele.)
+
+– No látod, ficzkó! A tudomány meg nem csal. Ime, a háromszínű kandúr
+Anglia legfényesebb múzeumában pompázik. A díját is kifizették s én
+vettem neked rajta – ide nézz – egy pompás szép _kertészkést
+fűrészszel_.
+
+Erre a szóra aztán nyakába borult az öregnek Palkó diák, összecsókolta
+az orczáját, telesírta a gallérját – s aztán nem volt szó többé se
+Angliába, se a holdba utazásról.
+
+*
+
+Azóta elmult annyi esztendő, a mennyi szükséges, hogy a fiatal embernek
+benőjön a feje lágya s a homoki szőlő termővé legyen. S most már Liba
+Kis Jánosné asszonyom együtt jár minden évben a londoni piaczra Pugonyi
+Pálné asszonynyal, a leányával; az egyik ludakat, a másik muskotály
+szőlőket szállít az ángliusoknak. Están úr is fehér czipót eszik már
+csermelyés vakarcs helyett.
+
+Mégis jó volt azt a háromszinű kandúrt _megkölteni!_
+
+
+
+
+MELYIK A FÉRFI?
+
+Mikor a derék, becsületes Handa Péter uram a fiát Andrásnak
+kereszteltette, nem gondolta meg, hogy azt a teljes életében Handa
+Bandinak fogják nevezni, a mi egy betű különbséggel valami czivakodást
+jelent magyarul.
+
+Már az iskolában elkezdték a csufondároskodást a pajtásai, a mire
+különben a fiú maga adott okot. Az a szokása volt, hogy minden
+tanulótársának adott valami csúfnevet, a mi azon örökké rajta száradt. A
+tanítói sem menekültek meg tőle. Született csúfolódó volt. Előre ki volt
+jelölve az életszekere. Ebből ujságíró lesz, vagy képviselő – akár mind
+a kettő.
+
+A hazai tanulmányokból kinőve, mint _végzett_ ember, elutazott Angliába,
+a britt törvénykezést és parlamenti életet alaposan tanulmányozni.
+
+Ez is valami hallatlan.
+
+Hogy egy magyar ember Angliába menjen bölcsességet és szokásokat
+elsajátítani.
+
+No de hát elsajátította.
+
+Mikor Pestre visszakerült, már tökéletes angol volt. Szép arcza simára
+borotválva, haja à la Liszt Ferencz.
+
+Viselete épen megkülönböztette minden rendes embertől. Magas
+inggallérjai csodaszámba mentek, ruháinak szabása daczolt minden
+divattal, czipői fölött szarvasbőr kamáslit viselt s volt egy
+felsőkabátja, mely alól kilátszottak a frakkja szárnyai (mindig frakkot
+hordott) s ezen a kabáton csak négy gomb volt elől gyöngyházból, de azok
+olyan nagyok voltak, mint egy fagylaltos csésze. Erről mindenki ráismert
+messziről; mert ilyen a szárazföldön nem termett második.
+
+Sok női tulajdonság volt benne. Maga a hangja magas és csengő volt: hát
+még a fecsegése! Fecsegni csak nők tudnak, csak nekik van gyors szellemi
+fölfogásuk, hogy egyszerre tudjanak látni, hallani, beszélni. Ilyen
+adománynyal birt Bandi. És a mi a legkiválóbb minősítés: értett az
+emberszóláshoz. Csupa élvezet volt hallgatni az asztaltársaságban. Egy
+asszony veszett el benne.
+
+A mint az első czikkei megjelentek egy hirlapban, azok nagy feltünést
+keltettek pikáns, csípős, eddig szokatlan tenoruknál fogva, de még
+inkább merész irányzatukért. Gúny, szatira villogott soraiból;
+főfeladatának tartotta a bevett közvéleménynyel szembeszállni, olyan
+állításokkal lepni meg a közönséget, a miknek a nagy tömeg az
+ellenkezőjét vallotta. Meg mert támadni olyan ideálokat, a miket eddig a
+közérzület sérthetetleneknek tartott, s fűszerezve volt a stilusa elmés
+élczekkel, véleményét támogatták széles ismeretet eláruló idézetek, nagy
+államférfiak, világhírű czelebritások emlékezetes mondásai. Egy könyvtár
+volt a fejében. Diplomaták, művészek és művésznők neki mind modellt
+álltak. A nagy financièrekkel azt csinálta, a mit akart. A szultán
+palotáján keresztül látott, s a legtitkosabb királyi jelenetekről
+részletesen értesülve volt. Azt meg épen nagyon jól tudta, hogy hol
+vannak készülőben szenzácziós válóperek magasabb régiókban.
+
+A kiadója nagyon háládatos volt iránta: lapja terjedt. A három nyilas
+(ez volt az írói jegye) czikkei általános hatást keltettek. Tele voltak
+azok szikrázó elmésséggel, erős kifejezései _repülő szavakká_ váltak,
+harapásától, csipkedésétől félt minden jótétlélek. Azok miatt került a
+lap radikális hírbe.
+
+A konzervativ sajtó emberei próbáltak vele szembeszállni, de mind
+kudarczot vallottak. Egy szójáték elég volt az ellenség kivégzésére.
+Végre aztán egy juste milieu lap vette föl ellene a harczot, egy új
+irodalmi nagy tehetség támadt egyenesen a három nyilas lehetetlenné
+tételére, ennek az írói jegye volt a három mérleg. Ez is használta a
+kiméletlenség fegyverét: fullánk ellen fullánkot, buzogány ellen
+buzogányt. Ráolvasta Handa Bandira, hogy minden ismerete, tudákossága
+nyegleség, idézései merő hamisítványok, adatai fikcziók, azok a híres
+emberek sohasem mondták a csattanós kifejezéseket, az élczei nem
+eredetiek: föltalálhatók mind Saphir Humoristisches Conversations
+Lexiconában, az angol Punchban, a Fliegende Blätterben, a
+Kladderadatschban.
+
+Ebből azután nagy harcz lett: a két ellenfél, a nyilas és a mérleges,
+keményen egymásba harapott. A közönségnek ez rendkívül tetszett.
+Mindenki ott kezdte a lapot olvasni, a hol az ő polemiájuk foglalta el a
+rendes tárcza rovatát. Két egyenrangú szellem ragyogtatta egymást
+fölülmuló rendkívüli tehetségét.
+
+Csak jó hosszú idő mulva árulta el valaki, hogy ez a két szellemi
+gladiátor – egy és ugyanazon személy. Az egyik lapba is, a másikba is
+Handa Bandi írja azokat a gúnytól mérgezett czikkeket és perlekedik
+magamagával, csinál pártot és ellenpártot, gyakorol kritikát és
+ellenkritikát, politikai kérdések felett késhegyig menő harczot folytat,
+támad és visszaver, merész eszméket szül, s ugyanazokat kiméletlenül
+leöldösi. És mindezt egy és ugyanazon toll írja: csakhogy az egyik
+lapnak violaszín tintával ír, a másiknak alizarinzölddel.
+
+Ez a leleplezés általános szenzácziót idézett elő.
+
+Lehet rá fogadni, hogy az a _harmadik_ «valaki», a ki e leálarczozást
+cselekedte, megint csak ő maga volt, a Handa Bandi.
+
+Mi szüksége lehetett erre?
+
+Az, hogy saját lapot akart kiadni. Ismerte jól a maga közönségét.
+Tetszik az annak, ha valaki bolonddá tudja tenni, de elmésen, új
+methodussal.
+
+«Darázsfészek» volt a hetilap czíme. Illusztrált lap volt: karrikaturái
+is egész új methodust teremtettek. Tódult hozzá az előfizető sereg. A
+czíme elárulta a tartalmát, s a tartalma megfelelt a czímnek. Minden
+szám hozta egy-egy országos nagyság torzképét, kisérve a nagy ember (és
+asszony) szarkasztikus életleírásával. Nem volt ez előtt senkise szent
+és megcsíphetetlen. Jaj volt annak az alaknak, a kit állandó figurájává
+tett, az százféle változatban mulattatá az olvasó világot.
+
+Aztán mindenről értesülve volt, a mi csak darázscsípésre méltó. Zárt
+értekezletek, titkos paktumok, tervek, a mik még csak szándékban
+léteznek, eltussoltnak látszó visszaélések mind prédául estek a szatira
+közlönyének. Zárt ajtó, függöny, spanyolfal nem biztosította előtte a
+titkot, és a hol nem adta ki az árulkodás, pótolta a ráfogás. S
+legtöbbször a koholmány az igaz.
+
+Mert ehhez a mesterséghez nem elég a szellemi tehetség: élni is kell
+tudni. Együtt élni a világgal, mindenütt megjelenni és vezetni a
+_bohémet;_ éjszakákat együtt tölteni a világfutókkal. A darázsnak mézet
+is kell gyűjteni.
+
+Ez élni szerető mindenféle zseniknek voltak híres tanyáik, a hol
+naponkint, esténkint találkoztak. A _kis pipa_, a _kávéforrás_, a
+_mezítlábos_, a _politikus szatócs_, a _márványmenyasszony_, a
+_burgzsandár_, a hol a «fiatal óriások» összegyűltek, poharazás közben
+eszmeharczot vívtak, s a ki a legjobban győzte (a bort és a
+vitatkozást), az lett a champion.
+
+Egyszer aztán felszínre vetődött valami új merénylet a gasztronomia
+világában. Az eszmét Londonból hozta magával Handa Bandi. Itt talált
+vállalkozóra, a ki azt gyakorlativá tegye. Egy vendéglős éttermet
+nyitott, a melyben a felszolgáló személyzet mind leány volt; de
+férfiruhában. Rövid időn kedvencz tanyája lett az élni szeretőknek. A
+férfinak öltözött leányok természetesen férfinevet is viseltek.
+
+Illem és közerkölcsiség tekintetében semmi kifogásra nem volt helyes ok.
+Szokatlan volt s ez tetszett.
+
+A leányok elgondolhatóan mind szépek voltak.
+
+Feltünő volt közöttük egy magas karcsú alak, a ki arczban nagyon
+hasonlított Bandihoz: ha egymás mellé tették a fejüket, alig lehetett
+felismerni, melyik az egyik, melyik a másik. Annak is gesztenyeszínű
+haja volt, s à la Liszt Ferencz körülnyírva.
+
+Azt suttogták, hogy jó családból való.
+
+S igen sokszor tették így egymás mellé a fejüket.
+
+No, az még szabad.
+
+Egyszer azt mondta Bandi a leánynak:
+
+– Ide hallgass rám, _te_ Károly. (A leányoknak férfineveik voltak, s e
+néven tegezték őket.)
+
+– Hallgatok.
+
+– Én _magából_ Karolinát akarok csinálni.
+
+– Hogyan?
+
+– Úgy, hogy elveszem feleségül.
+
+– Ne tréfáljon.
+
+– Komolyan mondom.
+
+– Mit talál rajtam?
+
+– Épen azt, a mit rajta találok. Azt, hogy férfiruhában jár. Ha a
+leányok férfiruhát viselnének, mind férjhez vennék őket. Becsületemre
+mondom.
+
+A leány nagyot nevetett rajta.
+
+– Nincs azon mit nevetni, – erősíté állítását Bandi. Higyje el nekem,
+Karolina, hogy én tudom, mi a férfiúi bátorság. Ismerek férfiakat, a kik
+szembe mernek szállni kard élével, szurony hegyével; de ha egy _varrótű_
+kerül eléjük, attól elszaladnak. Ez a fegyverek legfélelmesebbike. Ez a
+férjgyilkos. Maga beéri a férfiruhával, hozzászokott már. Annak a
+divatja nem változik. Van egy kucsmája, meg egy túri süvege darutollal,
+télre-nyárra. Maga nem fogja tönkretenni a férjét divatárús kontókkal.
+Én magát szeretem úgy, a hogy most látom. No hát tegye a kezét a
+kezembe.
+
+A leány gondolkozott egy kicsit: az ajánlat egészen komoly volt, aztán
+csak lassan bele hagyta csúszni kezét a Bandiéba. A Bandi keze lágy
+volt, a leányé mint az aczél.
+
+A lakodalomhoz nem kellett nagy előkészület. Két hét szükséges az
+egyházi kihirdetéshez, ugyanannyi megkivántatik a szolgálat
+fölmondásához. Azalatt Bandi mindennapos vendége volt a Valhallenak.
+
+Ez volt a hírhedett vendéglőnek a neve: a fölszolgáló leányokat hívták
+Valküröknek.
+
+Csupán annyit kötött ki Bandi (a vendéglőssel kiegyezve), hogy a
+_Károly_ ez idő alatt másnak ne töltögessen pezsgőt, mint csupán ő neki.
+
+Ennél a házasságnál nem kellett gondoskodni a kelengyéről.
+
+A hírlapokba nem került a menyegzői szertartás leírása. Ha csak Handa
+Bandi ki nem fecsegi, hogy az eskető pap, mikor eléje járultak, azt
+kérdezte tőlük: «már most, édes gyermekeim, csak azt mondjátok meg, hogy
+melyitek a vőlegény és melyitek a menyasszony?» Mikor ez adoma nyomán
+egy régi pályatársa kérdőre fogta: «Nem is mondaná, Sir, hogy
+megházasodott» (senkivel sem volt pertu, s mindenkit Sirnek szólított),
+egész komolyan válaszolt rá: «Nem kérdezte ön, Sir».
+
+A háztartásban sem történt semmi változás. Bandinak kétszobás
+garszonlakása volt, előszobával: elegáns bútorzattal: arra sokat adott.
+Abban párosával elfértek. Kiszolgált az inas, takarított a házmesterné.
+Étkezni a korcsmába jártak, ki mikor hozzájutott, sohasem együtt. Bandi
+folytatta a rendes életmódját; Karolina ezt rendes dolognak találta. A
+ki ujságíróhoz ment feleségül, az szokjék hozzá, hogy annak az éjszaka a
+nappala.
+
+Hanem télen együtt jártak korcsolyázni. Karolinának is kedvencz sportja
+volt ez.
+
+Egyszer aztán az történt, hogy Bandi alatt leszakadt a korhadozó jég s
+Karolina szemeláttára elmerült a víz alá.
+
+Felesége sikoltozására előkerültek a mentők s kihalászták a
+vízbeesettet, életre dörzsölték, szanatoriumba vitték, nehéz beteg lett
+s mire fölgyógyult, mind a két lábára megbénult, mankóra szorult:
+kerekes székben vitték haza.
+
+– Most már nincs hátra más, mint hogy főbe lőjem magamat, – mondá a
+férfi a feleségének elkeseredetten.
+
+– Hogy mondhatsz ilyen rettenetes szót?
+
+– Nyomorékká lettem.
+
+– Dehogy lettél. Hisz megmarad a szellemed, a lelkierőd, az a te
+egyéniséged. Most fogod még igazán megmutatni, hogy mit tudsz teremteni.
+Nagy munkákat fogsz írni, a mikről annyit ábrándoztál. Én sokat éltem
+írók között, hallottam, miről beszéltek. Azonkívül olvastam is sokat.
+Elmondták, hogy volt egy hírhedett tréfaköltőjük, Nagy Ignácznak hitták,
+a ki húsz évig oda volt kárhoztatva a karszékéhez, járni képtelen, s
+azalatt írta kötetszámra legelmésebb életképeit, karrikaturáit, a mik az
+egész közönséget fölvillanyozták. Egy másik humoristánk, Pákh Albert, a
+legelső ujdonságíró és szatirikus, ifjúságától kezdve ágyban meg kádban
+töltötte az életét, s a mit azalatt írt, szikrázott és gyújtott, csupa
+életvidámság volt. Hát a németek legszellemesebb írója, Heine, nem
+«madracz-kriptában» töltötte-e el éveit, a mik alatt költeményeivel
+besugározta az egész világot? A bénának szárnyai vannak.
+
+A nagy példák fölemlítése hatott az íróra.
+
+– Aztán nem marad ez így, – biztatá őt neje; – vannak hathatós
+gyógyvízfürdők, a mik csodákat tesznek. Te vissza fogod nyerni
+épségedet. A villany helyreállít.
+
+– De azalatt elsilányodik a lapom. Ennek az éltető forrása az eleven
+napi élet, a hírhallás, a szemlélet, a mendemonda. Ez mind el van veszve
+rám nézve, ha a karszékemből meg nem mozdulhatok. Elvesztem a földet
+magam alól, ha a társaságot elvesztem.
+
+– Nem fog elveszni semmi. Én fölveszem a te ruháidat s eljárok
+mindenüvé, a hol te tárgyaidat szoktad keresni, színházba, gyűlésekre,
+korcsmákba; hiszen szokva vagyok hozzá, az volt a hivatásom. Mindent
+hazahozok neked, a mire szükséged van, én megfigyelem, följegyzem az
+adatokat, s te azokból remeket fogsz alkotni.
+
+És úgy lett, a hogy a nő mondta. Megfordult a családi életrend. A
+feleség járt el kóborolni, s a férj várt türelmesen a hazatértére.
+Karolina meghozta számára a pikáns témákat, éles biráló szemmel találta
+meg a napi élet kényes mozzanatait. A «Darázsfészek» elevenebb lett,
+mint valaha volt.
+
+Lassankint Karolina maga is kedvet kapott a férje mesterségéhez. Egy-egy
+pillangó jegyű czikkecske a lapban feltünést keltett, a mi hézagpótlónak
+lett beszúrva. Azt Karolina írta. Voltak jó ötletei s az emberszóláshoz
+úgy értett, mint nemének bármely tagja – vagy mint a férje.
+
+Egy késő este üres tarsolylyal tért haza az asszony. Nem történt semmi
+följegyzésre méltó a világban.
+
+Pedig dehogy nem történt. Nagyon is érdekes eset volt, a mit suttogva
+adtak odább. De csak suttogva. Egy nagy tekintélynek örvendő politikai
+czelebritás esete volt az, a ki képviselői állásával szertelenül
+visszaélt s megvesztegetés, zsarolás vétségével vádoltatott. De senki
+sem mert hozzányúlni. Kitünő vivó és hírhedett pisztolylövő volt. A
+mellett népszerű vezérszónok, a kinél kész a párbaj, vagy a mi még
+rosszabb, a dementi.
+
+Karolina féltette a férjét, nem avatta bele e titokba.
+
+De a mellett a férje lapját sem foszthatta meg egy ilyen nagy izgalmat
+keltő témától, melytől visszhangozni fog az egész ország.
+
+Azt tette, hogy maga írta meg a szenzácziót keltő czikket s a kisérő
+torzképet is ő rendelte meg a karrikatura-rajzolónál. Bandi nem tudott
+róla semmit. A lapja összeállítását, áttekintését munkatársára bízta. Ez
+volt Karolina.
+
+Az a czikk úgy hatott a közönségre, mint a bomba.
+
+Maga Handa Bandi is meg volt lepve általa, mikor a saját lapját kezébe
+kapta.
+
+– Ezt te írtad? Ezt a képet te rajzoltattad? – kiálta Karolinának. – Én
+sem tudnám jobban! Magamévá teszem.
+
+És talpraugrott kerekes karszékéből. De csak visszahanyatlott: még
+mindig bénák voltak a lábai.
+
+A következményekre nem sokáig kellett várni.
+
+Karolina ott ült az íróasztal előtt a dolgozószobában. A Bandi
+világoskék smokingját viselte, a milyen szintén nem volt a világon
+második. Virított.
+
+Kopogtak az ajtón: belépett két úr, állig begombolkozva, kalap és pálcza
+a kézben. Átadták a névjegyeiket.
+
+– Szerkesztő urat keressük.
+
+Karolina kitalálta, hogy mi járatban vannak.
+
+Ezek párbajsegédek.
+
+Könnyű lett volna nekik azt mondani: «Tessék a másik szobába átsétálni,
+ott találják».
+
+Azok aztán találtak volna ott egy nyomorékot, a ki a két lábára állni
+nem bir: ettől fegyveres elégtételt kérni nem lehet. Hanem ezzel aztán a
+lapja is elvesztette volna egész hatását a közönségre. Egy szerkesztő, a
+ki csak tollal harczol, szúr, vág, de sértéseiért férfimódon helyt nem
+áll, a magyar közönség előtt halott ember.
+
+Karolina összefonta a karjait a mellén, fejével daczosan hátravetette a
+hosszú haját s azt felelé:
+
+– Rendelkezésükre állok.
+
+Az urak látták, hogy emberükre akadtak.
+
+– Ön írta ezt a czikket? – kérdé a magasabbik.
+
+– Én írtam. (Nem is hazudott vele.)
+
+– Megbizónk, a ki ebben sértve van, ezért lovagias elégtételt követel.
+
+– Szolgálok vele.
+
+– Lesz szives megnevezni a segédeit.
+
+Karolina a lap két munkatársának a nevét írta föl Handa András
+névjegyére. Átadta nekik. Átvették és távoztak.
+
+Karolina értesítette a segédeit.
+
+Megállapították a föltételeket. Pisztolyra megy a dolog.
+
+Kardra nem vívhatnak, mert ahhoz le kell vetni az öltönyöket.
+
+Bandi nem tudott meg a dologról semmit.
+
+Másnap korán reggel ment végbe a párbaj a lovassági kaszárnyában.
+
+Karolina férje ismeretes kabátját viselte, azzal a négy csigaházgombbal.
+
+Az első golyóváltás befejezte a párbajt.
+
+Karolina golyója keresztülfúrta ellenfele karját, míg annak a lövege
+Karolinát mellben találta, de olyan szerencsésen, hogy egyikébe a nagy
+gyöngyházgomboknak ütődve, arról lepattant. Különben halálos lövés lett
+volna. A fenomenális gomb kicsorbult a szélén. Karolina meg sem
+tántorodott a golyó ütésétől.
+
+A hirlapok természetesen közölték a párbaj körülményeit, a segédek
+jegyzőkönyvét, a hogy ez nálunk bevett szokás. Így aztán Bandi is
+megtudta ez eseményt. A kabátja gombján esett csorba tanúja volt annak.
+Nem kell helyette másikat venni: viselheti azt diadaljelül.
+
+Ekkor tudta meg, hogy micsoda kincset bir az élettársában.
+
+De még nem tudta meg egészen.
+
+Ennek az esetnek messzeható következményei lettek.
+
+A leleplezett képviselőre sok hiba derült ki, egész bűnlajstromot
+olvastak a fejére. Karaktertelenség, hamisság, vesztegetés, simoniai
+árulás!
+
+A bukott nagyságot mindenki üldözőbe veszi. A képviselőnek a kapott
+golyó után a társadalom minden nyilai repültek a pellengérre kötött
+alakjába: nem volt maradása, le kellett mondania a mandátumáról, s
+elbujdokolnia bérczes otthonába, a hol senki sem olvas hirlapot.
+
+Handa Bandi pedig egyszerre egy nemzeti hőssé emelkedett. Ő volt a
+sárkányölő lovag, ki a korrupczió hidrájának a fejére mert taposni.
+Lapjának a közönsége mesésen fölszaporodott, s a kiadók versenyeztek
+ajánlataikkal, melyik bocsáthassa közönség elé összegyüjtött humoros
+kedvcsapongásait.
+
+Egyszerre herczeggé lett téve. Nagy szállást fogadott, konyhát tartott,
+inas, szobaleány szolgálta ki. Hanem azért a Karolina csak maradt a
+férfiruha-viselésnél. A cselédek őt tartották az «úrnak».
+
+Az _asszony_ folytatta a titkos föladatát. Féléjeken át kóborolt és
+gyüjtötte a becses anyagot Bandi számára s mikor küldetéséből
+hazakerült, akkor bedörzsölte a férje lábszárait gyógyító balzsamokkal s
+rakta a jeges borítékot a fejére. Kora hajnalban már felköltötte a férje
+s diktálta neki az álmatlan fejében kifőzött czikkét.
+
+Bandi nagy népszerűségre vergődött. S a népszerűségnek nemcsak
+ragyogása, hanem haszna is van.
+
+A porrá zúzott képviselő üresen maradt helyére őt kiáltották ki
+képviselőjelöltnek.
+
+– De furcsa lenne, ha megválasztanának képviselőnek, – mondá Karolinnak.
+
+– Én azt igen természetesnek találnám.
+
+Vannak rá esetek, hogy azt ingyen kapja meg az ember.
+
+Egyszer csak hire futamodott, hogy a választókerületből száztagú
+küldöttség jött föl a fővárosba, szeretett jelöltjük üdvözlésére.
+
+Az üdvözlésnek legalkalmasabb formája ily alkalommal a fáklyás-zene. Ez
+is bekövetkezett.
+
+No most állt elő aztán a kritikus helyzet.
+
+A csodahős két mankóval menjen tisztelői elé? Egyszerre vége lesz minden
+illuziónak.
+
+Pedig már hangzik a Rákóczi-induló, fénylik az utcza a fáklyáktól.
+
+S a mi elkerülhetetlen veszedelem, azok szónokolni fognak s
+viszonszónoklatot várnak.
+
+– Te csak maradj a karszékedben, – mondá Karolina. – Majd elvégzem én
+velük a dolgot.
+
+– Ne tégy bolondot!
+
+– Okosat fogok tenni.
+
+Azzal felölté a négygombos kabátot, fölcsapta a fejére a begyűrt angol
+kalapot s kilépett merészen az erkélyre.
+
+És aztán tartott egy olyan programmbeszédet rögtönözve, hogy azt
+egetverő tetszésvihar követte s másnap a lapok tele voltak a
+magasztalásával. Milyen zseniális ötletek! Mily merész fordulatok!
+Mennyi eredeti eszme! És különösen az a csengő _hang_, a miről Bandi, az
+asztaltársaságok szóvivője annyira ismeretes volt. A kézmozdulatai is
+mind rá vallottak. És az a négygombos kabát.
+
+Tökéletes volt a siker.
+
+S meghozta rá a diadal pálmaágát a kivívott képviselői mandátum. Bandi
+megválasztatott. Helyébe küldték a jegyzőkönyvet, a megbizást.
+
+De már most aztán be kellett vallani az igazat.
+
+A képviselőházban csak az igazi Handa András foglalhatott helyet.
+Karolina csak mint kisérője mehetett vele az országház folyosójáig. Ott
+ki kellett szállnia Bandinak kerekes zsöllyeszékéből s mankóira
+támaszkodva tipegni a törvényhozói helyére a leghátulsó padban. Ott
+leülhetett. Olyan párthoz tartozott, mely sohasem szavaz _fölállással_.
+
+Karolina pedig ment a hirlapírói karzatra, jegyzeteit csinálni.
+
+Minden szem nézte őket s minden száj azt kérdezte:
+
+«Melyik a férfi?»
+
+
+
+
+A DRÁGA KARÁCSONYI KALÁCS.
+
+(Szájhagyomány.)
+
+A ...y Barnabás az utolsó kardszakadtáig ott szolgált a fejedelem
+táborában; jelen volt a trencséni ütközetben is, a hol Rákóczinak a lova
+elbukott a kuruczsánczban, védelmezte Árva várát s egyike volt a kevés
+híveknek, a kik a fejedelmet szomorú számüzetésébe Rodostóba követték,
+innen mindenféle csalóka remények délibábjai után repdesve bevándorolta
+Francziaországot meg a Németalföldet, élvezte e közben a török
+barátságot, sorbethtel és fekete kávéval, a franczia sympathiákat,
+csinált borral és czitromvízzel s a hollandi vendégszeretetet, dupla
+sörrel és almaborral s miután mind valamennyivel elrontotta a gyomrát, a
+mint az utolsó reménység gyökere is elszakadt Rákóczi Ferencz fiának
+elhalálozásával, akkor vette észre, hogy a szakálla kezd őszülni. Egész
+addig, a míg volt mit reményleni, mindig fiatalnak képzelte magát.
+
+Ekkor aztán elővette a honvágy, azt gondolta, hogy visszatér a hazájába.
+
+Hiszen volt neki még itthon mit felkeresni. Valaha módos, vagyonos ember
+volt Magyarországon s mikor átlépte az ország határát a fejedelemmel
+együtt, akkor még fiatal feleséget hagyott itthon, meg egy kis fiút, a
+ki fapálczán lovagolt s egy még kisebb leányt, a ki a kis macskáját
+öltöztette fel kisasszonynak: annak bizony már jó tizennyolcz
+esztendeje.
+
+Meglehet, hogy azok még most is élnek.
+
+Az új király régen kegyelmet adott már a hazatérni kívánó bujdosóknak,
+soknak az elkobzott birtokát is visszaadta s lettek belőlük nyugodalmas
+hazafiak.
+
+Barnabásnak is szép birtoka volt ott a Dunántúl – hajdanában.
+
+Mikor a nemzeti ügy, a miért harczolt, hanyatlani kezdett, ő ugyan nem
+tett le a reményről, hogy az még valaha újra fel fog támadni s «lesz még
+szőlő, lágy kenyér!», hanem addig is azt a birtokot szerette volna
+valahogy a gyermekei számára megtartani. E végett valami furfangot
+gondolt ki. – Volt neki egy kedves jó czimborája, tőszomszédja a
+dunántúli birtokán, a neve helyett csak egy ✝-et teszünk ide, mivelhogy
+keresztes lovag is volt valósággal, ahhoz egy este lóháton beállított.
+Mikor magukra maradtak, azt mondta neki:
+
+– Csehül vagyunk, komám. A török megrágta a szíjat. A lengyelbe meg
+belenyertünk, mint Bertók a csíkba. «Szalad a kutya Szeged felé,
+csóválja a farkát Buda felé.»
+
+– Ez bizony baj, – mondá a jó barát, megértve belőle mindent.
+
+– Hanem hát «késő bánat, ebgondolat», – «oláh is okosabb vásár után» s
+aztán «jobb egy lámpás elől, mint kettő hátul».
+
+A jó barát ezzel mind tökéletesen egyetértett.
+
+– Annál fogva, minthogy a «nánási szentnek is maga felé hajlik a keze»,
+én pedig semmiképpen nem tudom kitagadni magamat, ha egyszer azt kérdik,
+hogy «hol voltál, mikor az ég zörgött» s utoljára is «jobb az élő kutya
+a döglött oroszlánnál…»
+
+– Igaz a’!
+
+– No hát. Én magam csak tudom, hogy mit teszek. De megint azt nem
+szeretném, hogy ha be talál ütni az idő, a mikor mindennap nagypéntek, a
+szegény feleségem meg a gyermekeim úgy maradjanak ki a birtokból, mint a
+káposztatorzsa a hóbul.
+
+– Hát mit gondolsz?
+
+– Azt gondoltam, édes czimborám, hogy ezt az én szomszéd birtokomat
+eladom teneked pro forma. Tudod, csak úgy látszatból. Zálogba adom neked
+az egészet – egy aranyért s te azt birtokodba veszed és használod kedved
+szerint, a míg én oda leszek. Így majd a fiskus nem kobozhatja azt el.
+Ha pedig egyszer elvonul a zivatar s akár így, akár amúgy visszakerülök
+erre a földre; vagy pedig ha én elpusztulok odakinn s a gyermekeim
+előállnak a nevemben, akkor az egy arany zálog visszatérítése mellett,
+te kedves czimborám, megint kiadod a birtokot. Ráállasz-e?
+
+– Hogyne állnék?
+
+– Erről azonban nem csinálhatunk formális contractust, mert ha
+megtudják, észreveszik a jámbor cselt s még magad is bajba kerülhetsz,
+hanem csak úgy rövid kézből adunk egymásnak levelet s azt mind a ketten
+jól elteszszük, hogy rá ne találjon más.
+
+Ebben szépen megmaradtak, Barnabás úr átadta a birtokát a jó barátnak,
+azt bele is statuálta nagy csendesen, a tőle kapott záloglevelet meg
+odaadta a velejárt legkedvesebb emberének, vén sáfárjának, rábízva
+erősen, hogy azzal nagy okosan igyekezzék felmenni abba a görbe
+országba, a hol most a felesége lakik kicsiny családjával, saját
+birtokocskájának falusi gerendás kastélyában s ott ezt a levelet jól
+eldugja, hogy minden bolond ember rá ne bukkanjon. Azzal ezer üdvözletet
+küldve feleségének, apró gyermekeinek, felkapott a lovára s ment
+bújdosni a világba.
+
+Szöghajú, délczeg férfi volt, mikor elment, őszbecsavarodott, törődött
+alak lett, mire visszakerült.
+
+Nem bántotta már senki itthon, azt sem kérdezték, merre járt?
+
+Annyi keserves viszontagság között soha ki nem adat a tarsolyából azt az
+egy aranyat, a mit zálogbecsképen vett át a czimborájától, vissza is
+hozta azon módon.
+
+Első dolga is az volt, hogy annak a portáját felkeresse.
+
+Kérdi a legelső hajdutól, a kit a kastély udvarán megkap: itthon van-e a
+nemzetes úr?
+
+– Tyhű, vitézlő uram! Deszkát árul az már Földváron, de milyen régen!
+
+(Deszka – a koporsó, Földvár – a sír.)
+
+– Hát ki lakja most ezt a kastélyt?
+
+Mondott aztán neki a hajdú két olyatén nevet, hogy majd kitörött bele a
+nyelve. Az egyik német volt, a másik még sokkal inkább burkus.
+Katonatiszt urak vették nőül a jó czimbora két kisasszonyát.
+
+Hát hiszen azok is szívesen látták a bujdosó vendéget; tudott az már
+minden nemzet nyelvén, eldiskurálhatott velük.
+
+Hanem azt sehogy sem akarták megérteni, hogy az a szomszéd birtok, a
+melyiken most ők gazdálkodnak, ezé a kopott uraságé legyen.
+
+– Nem szólt erről a megboldogult?
+
+– I vász nid, – volt a válasz.
+
+– Nem hagyta meg a testamentomában, hogy ezt nekem, vagy a gyermekeimnek
+vissza kell adni valaha?
+
+– I vász nid.
+
+– No Szent Ivásznid! Most vagyunk hát már ott, a hol a tót a kárászszal!
+Az pedig az én birtokom, mind, egész a körtefáig, száz ember megesküszik
+rá.
+
+Azok csak azt tudták, hogy a megboldogúlt azt úgy akvirálta.
+
+– Akvirálta ám, de csak zálogba, ideig-óráig, a mikor a zálogba adott
+aranyat visszahozom érte. Azon mód itt van most is a táskámban.
+
+Az új földesurak, nagy okosan, azt mondták erre, hogy ők bizony vissza
+is bocsátják a birtokot, csak egy akkora írást hozzon arról az
+egyezségről, mint a tenyere.
+
+– Hozok is; egybe itt leszek azonnal; megvan az az írás, jó helyt pedig,
+karsamadiner az uraknak.
+
+Azzal nem időzött tovább, hanem csörtetett fel oda Tótországba, a hol a
+feleségét a fenyveserdős völgyi lakban elhagyta; meg sem pihent, míg
+haza nem ért.
+
+Volt nagy öröm, mikor ismét egymásra találtak. A derék, hű asszony
+megvolt ugyanis jó egészségben. Termete igenis gömbölyűre talált
+megtelni.
+
+– Hej, galambom, – mondá Barnabás úr az első összeölelkezés után, –
+emlékezel-e még rá, mikor legutoljára láttalak, ölemben vittelek át a
+Vág-szigetbe. Ha akkor ott felejtettelek volna, most nem tudom, hogy
+hoználak vissza?
+
+Az asszony arcza csak még gömbölyűbb lett ettől a tréfától.
+
+– Hát a Pista gyerek hol szaladgál?
+
+– Hjaj, lelkem, a Pista gyerek már szolgabiró s a markálison jár.
+
+– Nézze az ember! Hát az Erzsi leány, az én kis aranyos leányom?
+
+– A te kis aranyos leányodnak tegnap keresztelték a második szülöttét,
+rég menyecske az már: Tury Boldinénak hívják.
+
+– No nézd! Én pedig még most is hordom a tarsolyomban azt a kis piros
+czipellőt, a mit Stambulban vettem a lábára, hogy majd jó lesz neki, ha
+visszakerülök.
+
+– Az most jó lesz a nagyobbik unokádnak!
+
+– Hát ilyen nagy volna az idő?
+
+– Bizony sok víz lefolyt azóta a Vágon.
+
+– De a vén sáfár csak megvan?
+
+– Ugyan, hova gondolsz, édes kincsem? hiszen az most már száz esztendős
+volna.
+
+– Hát az is meghalt? De csak odaadta neked elébb halála előtt azt az
+írást, a mit rábíztam, hogy őrizze meg?
+
+– Adott biz az nekem, édes lelkem, egy egész határ írást, de már akkor
+magyarázni nem tudott, a nyelvét ütötte meg a szél. Én meg diákul nem
+tudok. Ott van valamennyi a padláson: egy tele ládával. Mind ott
+találod, a mit még meg nem ettek belőle az egerek, vagy el nem hordták a
+szolgálók.
+
+– Egerek! Szolgálók! – ordítá fel rémülten Barnabás úr s egy szót sem
+vesztegetett többet a hitvesi enyelgésre, hanem rohant fel a
+padláslépcsőn, megtalálta a nagy ládát, telehányva a családi
+levéltárral: azt egyszerre kifordította a földre; a sok archæolog egér
+futott belőle szerteszéjjel: ő maga meg neki feküdt s elkezdte
+levélről-levélre sorba szedegetni a papirospetrenczét.
+
+Ebéd ideje lett, mire elkészült vele. A keresett levél nem volt az
+iratok között.
+
+Hítták ebédelni azalatt; dehogy ment! Neki állt a padlás minden
+zege-zugát felkutatni: hátha oda dugta el az iratot a sáfár? Az asszony
+maga is feljött utána a padlásra hívogatni:
+
+– Mind elhűl a leves!
+
+– Kell is nekem most a leves! Hagyjatok békében!
+
+S addig le sem került a padlásról, a míg be nem sötétedett. Nem találta
+azt az írást.
+
+– Sohse törd magadat miatta, – biztatá a jó feleség. – Más embernek a
+birtoka is elveszett már; majd csak megélünk az én szegény kis
+jószágomból, ha eddig megéltünk; a gyerekek a maguk szárnyára vannak már
+eresztve, nekünk meg nem sok kell már. Azért legyen jó kedved. Egyél,
+igyál. Nézd, mindent felhordtam, a mit hajdanában tudtam, hogy
+szerettél.
+
+Már az igaz. Úgy csak nem traktálja a császárt a maga Leibkochja, mint a
+hogy a jó magyar háziasszony meg tudja vendégelni az ő szeretett urát
+mindenféle jókkal.
+
+Az ő keze csinálta azt mind.
+
+Azt a fain, jó fonott kalácsot is, a minek még az illata is csupa életre
+gerjesztő. Éppen következett a szent karácsony ünnep, arra készült az a
+kalács.
+
+Barnabás úr kapta-félretette a gondját s hozzálátott a régóta nem ízlelt
+süteményekhez. Azt a jó, puha, fehér kalácsot csak úgy gyűrte befelé
+frissében.
+
+Az a jó asszony gyönyörködött a hazatért bújdosó derék étvágyában.
+
+– De legalább vakard le a kalácsról azt a papirost.
+
+Szokása a papirosnak, a mit a tepsibe tesznek, hozzásülni a kalács
+fenekéhez.
+
+– De gutát vakarom! Együtt jó az!
+
+A mint azonban egy új darabot akar megint törni Barnabás úr a kalácsból,
+rátekint arra a félig elmállott, barnára pörkölt papirdarabra, a mi a
+kalácshoz volt ragadva s arra csak leesik az álla ijedtében. Az volt a
+keresett zálogos levél. Ráismert a névről meg a dátumról; de a többi már
+hiányzott. A szolgáló azt találta éppen a papirládából előrántani. S
+ezzel a karácsonyi kalácscsal egyike a legszebb birtokoknak lett a régi
+család helyett két újnak átbocsátva.
+
+– No feleség, – mondá Barnabás úr, megtörölve a száját ettől a falattól,
+– drága ebédet eszik a török császár, még drágábbat a chinai császár, de
+olyan drágát, mint én ma, soha az öreg apjuk sem evett, mert én megettem
+a dunántúli dominiumomat.
+
+Ez pedig igaz történet!
+
+
+
+
+A TUDTÁNKÍVÜL BÉKEANGYAL.
+
+Ő exczellencziája özvegy Szentjóby grófné előkelő állást foglalt el a
+fővárosi magas világban.
+
+Rangfokozatát megboldogult férjétől örökölte, a ki valóságos belső
+titkos tanácsos volt, a ki bizonyosan a boldog túlvilágban is
+megtartotta a rangját; mert ott is megbecsülik az olyan embert, a ki
+titokban tudja tartani azt, a mit nem tud.
+
+Az özvegy grófné minden közhasznú, jótékony és közművelődési egyletnek
+választmányi tagja volt: adakozásgyűjtésben kifáradhatatlan. Respektálta
+is minden ember. A kapusnak ki volt adva rendeletben, hogy ha azt a
+czinóberpiros hintót meg látja állni a bejárat előtt, mondja, hogy az
+uraság elutazott kormányozhatatlan léghajóval a mennyországba.
+
+Hanem a jour fixeire distingvált társaság szokott egybegyűlni s
+termeiben a szép szellemek találkoztak.
+
+Egyszer aztán nevezetes családi események történtek a
+Szentjóby-palotában.
+
+Az első volt egy házasság. A család egyetlen sarja, egy grófkisasszony,
+férjhez ment egy ismert nevű grófhoz. A menyasszonyról azt beszélték a
+rossz nyelvek, hogy nagy rokonszenvvel viseltetik a drámai művészethez,
+férfiképviseletben, a vőlegényről pedig, hogy ugyanazt a szenvedélyt
+táplálja keblében, de nőnemű megszemélyesítésben. És így egészen
+egymáshoz illenek.
+
+A második esemény pedig volt egy gyászeset a családban, a mely rövid
+időn követte az örvendetest. A grófnőnek egy öreg nagynénje halálozott
+meg, a ki rengeteg birtokot hagyott rá örökségül. Eddigi vagyona egy
+millióval szaporodott.
+
+És ez nagyon helyes intézkedés volt a rendező sorstól, hogy a gyászeset
+követte a menyegzőt, mert ha megfordított sorrendben következnek az
+események, akkor a haláleset miatt elhalasztódik a menyegző, a hathetes
+gyász miatt, s ezalatt az ismerősök és tisztelők könnyen megtévedhettek
+volna, hogy melyik névjegyre írják a P. F.-et, melyikre a P. C.-t.
+
+A kik a hieroglifokkal ismerősök, tudni fogják, hogy a P. F. annyit
+jelent: «pour féliciter», a P. C. pedig: «pour condoler» (üdvkívánatul,
+részvétül).
+
+Nem kell hozzá nagy rosszalkodás, hogy az ember az adott esetben ezt a
+kettőt összetéveszsze.
+
+Természetesen özönlött a társaság minden rétegéből az üdvözletet és
+részvétet tanúsító névjegy a grófnéhoz; egy herendi porczellánveder
+egészen megtelt vele.
+
+A teljes gyászév leteltével aztán Szentjóby grófné illem- és
+szokásszerűnek tartá az udvariasságot viszonozni.
+
+A kik a látogató-jegyeket behajtott szegélylyel küldték föl, azok
+személyesen adták át azt a portásnak, tehát azoknak a viszonozás is
+személyesen elviendő. A ki póstán küldte, annak ugyanazon úton felelnek,
+nyomtatott válaszszal.
+
+A grófné örökség fejében még a nagynénjének régi hű cselédjét, az inasát
+is fölfogadta; a saját inasát komornyikká léptette elő, azontúl a János
+dolga volt a bakon ülni s a futószolgálatot végezni.
+
+A János jelenté, hogy a hintó előjárt.
+
+– Jól van, János. Most látogatóba megyünk. Majd én füttyentek, a hol meg
+kell állni. Vegyen magához hét vagy nyolcz darab látogató-jegyet, tegye
+a livréeje ujjhajtókájába. Én sehol sem szállok ki a hintóból, hanem
+maga ugrik le a bakról s egyet a látogatójegyekből kézbesít az illető
+portásnak vagy esetleg házmesternének, az általam megnevezett úr vagy
+asszonyság számára. Mindenik névjegynek a szélét behajtja balfelől.
+Megértette? Tudja, hol állnak a névjegyek?
+
+Hogyne értette volna? Hogyne tudná?
+
+A János aztán kikeresett nyolcz darabot azokból a névjegyekből, a melyek
+a porczellánvázában föl voltak halmozva, a legtetszetősebbeket: azok már
+be is voltak hajtva szélről, azokat a kabát ujjhajtókájába dugta s aztán
+szépen kiosztotta, a hol füttyentettek neki, megmondva a portásnak vagy
+házmesternek, hogy miféle úrnak vagy asszonyságnak szolgáltassa azt át.
+
+A grófné, elvégezve udvariassági feladatát, hazatért.
+
+Nem is sejtette, hogy micsoda zürzavart kavarintott a körjárata alatt.
+
+A János csupa idegen nevezetességek névjegyeit osztotta ki a
+látogatással megtisztelteknek. Ilyeket talált ő a porczellán-vederben e
+czélra felhalmozva, a mivel aztán csodálatos félreértések
+operett-tárgyainak szolgáltatott kidolgozásra méltó anyagot.
+
+Az első átadott névjegyet egy sokat emlegetett országos képviselő kapta
+meg, a ki híres volt az interpelláczióiról. Ez a névjegy származott a
+török konzultól «P. F.» jegyzettel. (Üdvözlet.) A honatya mindjárt
+kitalálta, mi okon jutott e megtiszteléshez. Nemrégiben lepte meg az
+összes miniszteriumot azzal az interpelláczióval, hogy mit szól hozzá,
+ha Bosznia Magyarországba bekebeleztetik: akkor az ottani mohamedán hitű
+honfitársaknak a próféta által megengedett többnejűség a Szent-István
+koronája országainak területén jogi érvényességet fog-e nyerni s a
+kétfeleségű férj gyermekei nálunk is törvényeseknek fognak-e
+elismertetni? Szándékozik-e e sok miniszter közül valamelyik e
+bizonytalan helyzet megorvoslására egy novellát a Ház elé terjeszteni? A
+mely kérdésre, egy miniszter sem lévén a Házban, a Ház elnöke azt a
+határozatot mondta ki, hogy a fontos ügy ki fog adatni az ó-gyallai
+csillagvizsgáló igazgatójának, hogy tudakozza meg a csillagok járásából,
+mi fog Boszniával történni az idők teljességében?
+
+Bizonyára ezt az interpellácziót vette szivére a magas porta konzuli
+képviselője; ennek a következménye a látogatójegy a nagyjelentőségű «P.
+F.»-fel.
+
+Nem is késett az országos szónok a jelzett látogatást még aznap
+személyesen viszonozni, legújabb szmokingját felöltve, melynek
+oldalzsebébe oly módon dugott egy zsebkendőt, hogy annak zöld csücskéje
+a zsebből kikandikált. A medzsidie-érdemrendnek a szalagja zöld. Ezt a
+gyöngéd czélzást el fogja érteni a finom tapintatú török diplomata, a
+kinek a magyarok iránti szeretete köztudomású.
+
+A nagy szónok igen szívesen fogadtatott a diplomata által. A beszélgetés
+tárgya természetesen a képviselőházi interpelláczió volt, a mely
+alkalommal nem mulasztotta el a magyar honatya az Izlám-hit iránti
+respektusának kifejezést adni, beleszőve azon hajlandóságának
+kivillanását, hogy ő maga is kész volna a sokat igérő mohamedán vallásra
+áttérni, ha az bizonyos előkészülettel nem volna összekötve.
+
+A diplomata finom szarkazmussal vágott eléje:
+
+– Ön a fejnek kopaszra borotváltatását érti, úgy-e? No, ez múlhatatlan:
+a többnejűség miatt van, hogy a sok feleség ki ne téphesse a gazdának a
+haját.
+
+– Holnaptól kezdve borotváltatni fogom a fejemet.
+
+És két hét múlva megkapta a nagy szónok a medzsidie-rendet. A mihez a
+János tévedése segítette.
+
+A második névjegytévesztés valóságos jócselekedetszámba ment. Egy a
+felső köröket régóta nyugtalanító testvéri viszálynak lett
+megszüntetője.
+
+Mind a kettő rokonszenves alak volt: a Stanczi is, meg a Blikus is (a
+gyerekkori álnevükön hítta őket mindenki). De a magas körökön kívül még
+a publikum is szerette őket. Az a publikum, mely az alagi, budapesti,
+freudenaui turfon a favoritokra és outsiderekre fogadni szokott. A két
+testvér sokat emlegetett sportsman volt. Mind a kettő versenyistállót
+tartott s futtatásaik eredményéről a napilapok referálni szoktak.
+Egyszer aztán a Stanczinak a biztos nyerőjét megelőzte fél lófejjel a
+Blikusnak a paripája. A Stanczi ezt nem tűrte békével. Óvást emelt a
+futtatás ellen. Azzal vádolta a nyertes versenytársat, hogy
+megvesztegette az ő jockeyját, hogy tartsa vissza a lovát. A
+Derby-díjról volt szó. Pör lett belőle. Tanúkat vallattak: urak,
+jurorok, jockeyk, pályabirák, virágárúsnők hívattak föl
+bizonyságtételre. A dolog elmérgesedett, a lapok is fölkapták,
+szenzácziós rovat lett belőle.
+
+Hiszen más családban is megesik, hogy osztályos testvérek egymás közt
+összevesznek, de ilyen nevezetes pöresethez rendkívüli körülményeknek
+kell találkozni. Azzal vádolni egy sportsmant, hogy jockeyt vesztegetett
+meg! Egy ilyen hercze-hurcza az egész high life-ot megeczetesítette. A
+mint egy úri estélyen ők ketten megjelentek, egyszerre félbeszakadt
+minden kedélyesség.
+
+Érezték ezt a kellemetlen helyzetet maguk a testvérek is és szívesen
+kiegyenlítették volna, de nem tudták, hogy kezdjenek hozzá; a büszkeség
+tiltá egyiknek is, a másiknak is, hogy az első lépést megtegye.
+
+Egyszer aztán egy tavaszi meeting alkalmával a Stanczi az úrlovasok
+gátversenyénél fölbukott a lovával a palánkátugratásnál, a ló lábát
+törte, a lovas pedig zúzódásokat szenvedett, a mik orvosi kezelés alá
+vétettek.
+
+Ekkor érkezett hozzá a Blikus látogatójegye a «P. C.» részvétjelzéssel.
+
+Stanczi elérzékenyült.
+
+– Hát mégis van szíve a bátyámnak, – mondá s rögtön hivatta a titkárát.
+Megbízást adott neki, hogy csomagolja össze valamennyi aktáját annak a
+keserves zsoké-proczesszusnak s vigye el a bátyjához, adja át neki,
+szünjön meg ez a kellemetlen versengés a testvérek között.
+
+És ezzel elvonult a sötét felleg a magas társaság egéről végképpen.
+
+És ezt megint a derék János jóhiszemű tévedésének lehetett érdemül
+beszámítani.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A harmadik tévedéses látogatójegy egy nagyon szövevényes szívbeli
+viszonynak adott szerencsés kibontakozást. Az úrfi bonvivant volt, az
+úrhölgy pedig szigorú erkölcsbiráló. Egyébiránt vőlegény és menyasszony
+voltak. A menyasszony megtudta, hogy a vőlegénye egy orfeumi divának
+udvarol. Ebből összezördülés, szakítás, a jegygyűrű visszaküldése
+következett.
+
+Ez eddig rendben van. Ekkor következett azonban az a még rendesebb
+fázisa a történetnek, hogy a hirhedt starját a kis deszkának (brettli)
+magasabb regiókba emelte egy muszka impresszárió, a ki elszerződtette
+ballerina-asszolutának egy szentpétervári operetthez, a melynek
+protektora egy uráli aranybánya-tulajdonos.
+
+Ezért igazán megérdemelte a magyar szeladon, hogy «P. F.» jegyzékű
+névjegyet kapjon ünnepi ajándékul. Szerencse volt rá nézve, mert ő
+ruinálta volna magát a csábító szirén miatt.
+
+Az üdvkívánó névjegy azonban az egykori menyasszonya nevét és koronáját
+viselte. A galán megértette a dolgot, magába tért. Sietett azonnal az
+elvált jegyeséhez, lábaihoz vetette magát, megbánta bűnét, esküdött,
+hogy sohasem követi el többet!… Azzal megkapta a teljes bűnbocsánatot s
+kivívta a jegygyűrű visszacserélését.
+
+Így tett boldoggá egy szerencsétlen jegyes párt jóhiszemű tévedésével a
+becsületes János.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Egy névjegy a fővárosi szinházak egyikének igazgatójától származott és
+egy fiatal bohémhoz tévedt, a ki szívesen látott alakja volt az előkelő
+társaságoknak, mint szellemes fölolvasó, causeur és poseur, hivatására
+tárcza- és színműíró. Legközelebb egy vígjátéka az akadémiai pályázaton
+egy szó híja, hogy el nem nyerte a kétszázaranyas jutalmat. Dicséretet
+nyert, jeligés levele fölbontatott: neve kikürtöltetett.
+
+Szentül azt hitte, hogy ehhez a sikeréhez gratulált neki az igazgató.
+Kapott az alkalmon, sietett a darabjával az üdvözletküldőhöz. Szívesen
+fogadták, a darabja huszonöt előadást ért, ő is nyert vele, a szinház
+is.
+
+Ezt is a János sütötte nyélbe.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Ugyanegy házban lakott két ismeretes alakja a fővárosi közéletnek: az
+egyik operai énekesnő, a másik szatirikus írónő.
+
+A primadonna jóformán kihízott már az Elvirák szerepköréből. A mi
+alkalmat adott egy élczlapnak egy gunyoros kép közlésére, a melyben a
+primadonna szerelmet vall a szíve választottjának (olasz előadás volt):
+«Io t’amo, Io t’amo», mire a tenorista ijedten hőköl vissza: «Tu m’ami,
+Tu m’ami!». A művésznőnek alapos oka volt azt hinni, hogy ez a
+persiflage az átellenese gonosz ötlete volt. Annak volt egy papagálya, a
+ki (!) az udvari szoba ablakában levő kalitjából, a mint a folyosón
+megjelenni látta az énekesnőt, elkezdte hangosan kiabálni: «Tu mámi!» E
+miatt engesztelhetetlen ellenségeskedés támadt a két úrhölgy között.
+Egyszer aztán a beszédes szárnyas megczáfolta azt az állítást, hogy a
+papagályok élete száz esztendőre nyúlik; az írónő kedvencz madara
+hamarább bevégezte a magáét. Kitömették, úgy tették az ablakba.
+
+Akkor kapta az írónő azt a bizonyos látogatójegyet az énekesnő nevével
+és a «P. C.» jegyzettel. Világos volt, hogy ez a sajnálkozás a kedvencz
+madárra vonatkozik; egyéb családtag nem hiányzott. E részvétnyilatkozat
+megnyerte az írónő szívét s azontúl a hirlapok csak magasztalták az
+énekesnőt. Az ellenségekből jóbarátnők lettek.
+
+Nem sejtette senki, hogy ez a János műve volt.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A fővárosban volt egy előkelő klub, a mely kizárólagosabb volt minden
+eddig létezőknél; a czíme ez volt: «Várurak klubja». Tagja csak olyan
+magyar nemes lehetett, a kinek a birtokán saját várkastélya volt. Ha
+lakható állapotban, az is jó. De ha várrom volt, még erősebb jogczím. Ez
+utóbbi esetben csak arra volt kötelezve a klub-tag, hogy az ősi romot
+épségben fönntartsa. Sehol a világon annyi ős várrom nem létezik, mint
+Magyarországon. Ezek hirdetik a nemzet dicső múltját és a honalkotás
+körüli érdemeit.
+
+Sajnos, hogy e dicső emlékek egy része bevándorlott idegenek kezébe
+került. Ilyen új földesúr volt az a sok milliomos vállalkozó is, a ki a
+magyar fölvidéken nagybirtokossá cseperedett föl. Derék ember volt,
+iparvállalatai ezer munkásnak adtak kenyeret. Vára is volt, teljesen
+lakható állapotban, még az ős-magyar főúr ódon bútorzatával,
+vasembereivel, vas csatakigyóival: maga is itt lakott az országban.
+Hanem egy erős akadálya volt annak a régnövesztett vágyának, hogy a
+«várurak klubjá»-ba bejuthasson. Annak az elnöke intranzigens
+arisztokrata volt. A klub alapszabályai szerint nem volt elég ahhoz a
+váruraság, ahhoz magyar nemesség is kellett, az elnök szerint pedig még
+valami más is. Az új földesúr nem is próbálta nyitogatni a bezárt
+paradicsom ajtaját. Pedig már bárói rangot is nyert – érdemeiért. De
+csak afféle birodalmi bárói rangot, a mit a várurak klubja nem
+respektál, s nem tehette ki magát egy esetleges refusenek.
+
+Ekkor jött János a maga alkalomszerű intervencziójával.
+
+Az új földesúrnak ezüst tálczán hozták föl a kilenczágú koronás
+névjegyet a várurak elnökének teljes czímzetű nevével és a «P. F.»
+jegyzettel. Ez már érthető megnyilatkozás. Az új földesúr rögtön sietett
+érintkezésbe lépni a megtisztelő dinasztával s fölajánlott neki a
+várurak klubja számára húszezer aranyat az ősi várak s azokat szegélyező
+podhrágyok helyreállítására. A melyre egyhangúlag beválasztották – még
+pedig tiszteletbeli tagnak, a mi nagy kitüntetés.
+
+Ez is jól sikerült.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+De legokosabb volt, a mit János elkövethetett, a midőn a két hátralevő
+névjegyet, a melyre az ő irástudománya szerint két asszonynév volt (némi
+megtoldással) írva, mint egymáshoz tartozókat, gombostűvel összetűzte s
+úgy kézbesítette a Bristol-vendéglő portásának.
+
+Az a két névjegy ugyanis az özvegy grófné leányáé és vejéé volt: «P. C.»
+aláírással. A nagynéne gyászesete fölötti sajnálkozás jelzése. A kinek
+pedig felküldettek, az volt a megboldogult nagynéne régi házibarátja, a
+ki abban a hitben élt, hogy miután a grófnő az elhunyt nagy birtokát
+örökölte, a házibarátot is átveheti örökségül: az uraság javakorában
+levő legényember, ha a szürke szakállát leborotváltatja s a bajúszát
+feketére kipödrögeti, senki sem mondja, hogy több negyven esztendősnél;
+a grófné pedig özvegyasszony, a kinek még igényei vannak az élethez.
+Elkezdett látogatásokat tenni s magát vacsorára ottfelejteni s a közben
+ajánlatos tulajdonságait ragyogtatni.
+
+Ekkor jutott a kezéhez az a két összetűzött névjegy a fiataloktól. «Pour
+condoler.» Megértették. Keresztülláttak a tervén, bevágták az útját.
+Azontúl aztán hagyta a szürke szakállát újra megnőni. S nem fente ki a
+bajúszát fekete kenőcscsel s nem járt el az öreg grófnéhoz szupirozni.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+És így a János a maga inaseszével egy óra alatt hét olyan okos dolgot
+hozott rendbe, a mit a hét keleti bölcsek sem intézhettek volna el
+tökéletesebben.
+
+
+
+
+A HÓHÉR KÖTELE.
+
+(Rémtörténet.)
+
+Gyuri barátunk igen jól készült, derék ifjú gentry, a ki az egyetemet
+kitünően végezte, a rigorozumon hatalmasan megállta a helyét még
+Szilágyi Dezsővel és Pulszky Gusztival szemben is. A legközelebbi
+választásoknál mint képviselő fog visszakerülni Budapestre s akkor majd
+megválik, hogy hát Szilágyi Dezső és Pulszky Guszti olyan jól meg
+tudnak-e felelni mindenre, mikor ő fogja examinálni a hajdani
+professzorait?
+
+Meg lesz pedig választva okvetetlenül, mert a mérsékelt ellenzéki
+klubban hiányzik a «negyedik» a tarokkpartienál. Apponyi nem tud,
+Horánszky nem akar, Beöthy Ákosnak elve ellen van, Fenyvessy Feri más
+mulatságot talál; egyszóval, hiányzik a negyedik. Gyuri barátunk pedig,
+a mellett, hogy a tudományokban tökéletes, még kitünő tarokkista is.
+
+Kérem, ne tessék iróniának venni. A tarokk nem kártyajáték. A tarokk
+magasabb művészet, a tarokk poézis, a tarokk drámai és vígjátéki
+alkotás, a tarokk strategia, a tarokk politika, a tarokk jellempróba, a
+tarokk prófétai ihlet, a tarokk a világnyelv.
+
+Egyszóval, az nem olyan könnyű, mint artézi kutat fúrni. (Általános
+helyeslés.)
+
+A ki ennek a jelszavait érti!
+
+Csakhogy a mult ősztől kezdve egész karácsonyig határozott nagy _pech_je
+volt Gyuri barátunknak. Mindíg veszteséggel kelt föl az asztaltól. Már
+utoljára arra a szóra fakadt, hogy «ha én muszka volnék, akkor én lennék
+az _egyetlen kozák_, a ki minden ütközet után consequenter halva maradt
+a csatatéren».
+
+A karácsony délutánt idefenn tölté a fővárosban, rangjához illő ifjú
+gentlemanek társaságában, István bácsi, kedves nagybátyja házánál, a
+kinek nevenapját megünnepelni jött le onnan a görbe felföldről.
+
+Vacsoránál kérdezi tőle István bácsi (a ki a másik szobában
+harmadmagával kaláberezett): «No, Gyuri öcsém, hát hogy _ütött be_ a
+tarokk?»
+
+– Megint _elvertek_, mint a kétfenekű dobot. Jégeső volt földindulással
+vegyest. Hallott valaha bátyám ilyeneket a tarokkozás világtörténetében?
+Kapok tíz tarokkot a kezembe, kilencz _primőrrel_. _Solot_ még sem
+mondhatok, mert két _fekete fináncz vulpes_ van mellette. Különben is
+két _összekötött ultimo_ van a táblán, azt _begombolni_ opportunusabb.
+Kérem a _talont_. Az elsőben van két _dáma_, a pirosából. Azokat hagyom
+a szent eklézsiának; a másodikban felfordúl két _király_: egy piros, meg
+egy fekete. – Éljen a köztársaság! – _Pagátot vadászok!_ Ha csak magában
+lesz is. – A harmadikban van egy _király_, meg egy _spahi_. Mind a kettő
+a _tökök_ familiájából. Négyet láttam belőle. Ez _braziliai király_.
+Kénytelen voltam visszamenni az ötödikre. Hát tudhattam én, hogy mind a
+két király _influenzás_? Kimondom a _dráj madadúrt, pagát-fogást_. Ha
+kihívó vagyok, még a _volátot_ is. Megkontrázzák a játékomat is, a
+_tuletroát_ is, a _pagát-fogást_ is: egyik jobbrul, másik balrul ráhínak
+a _kompromittált királyaimra_, s két ütéssel _bikává_ tesznek a
+_volát-kártyám_ mellett. Fizetek százhuszonnyolcz _blokkot_ háromfelé.
+Hallott ehhez hasonlót bátyám?
+
+– Soha.
+
+– De ez mind semmi ahhoz, hogy az ellenfeleim meg micsoda
+_rinoczerosz-szerencsével_ játszanak ellenem. Itt van a Muki: megtartja
+a talont, vesz ötödikre: nem rebeg semmi tarokkot, hanem kimondja a
+_trullt az ultimóval_. Én _hinterhandban odavágok_ neki egy kontrát
+tizenegy tarokkal, játéknak, ultimónak, pagátfogással vegyest. Hát nem
+megcsinálta az ultimót a maga kilencz tarokkjával az én tizenegy
+tarokkom ellenében?
+
+– Az lehetetlen.
+
+– Mindjárt kifejtem a tényállást. A Muki három szine mind a kettőnkével
+_renonsz_ volt. A Nusi három tarokkja az enyimek felett _szüperiőr_
+volt; háromszor _szürkupot_ csinált; engem háromszor _megtalált_, akkor
+a Muki levágta a _szept-majorját_, a nyolczadikra kiugratta az én
+_szüperiőrömet_ s a színemen _hazavitte_ a _bohóczot_ legvégűl.
+
+– Ez példátlan katasztrófa a tarokk történetében.
+
+– Ha így üldöz a balsors, felhagyok a tarokkal, s átmegyek a whiszthez.
+
+– Ne tedd azt, öcsécském. Inkább hódítsd vissza a szerencsédet.
+
+– Csak tudnám, merre van a frontja? A classicus szerint «fronte
+capillata, capite calva est». (Elől hajas, hátul kopasz.)
+
+– Hát arra én kommendálhatok neked egy biztos szert. Hordj a zsebedben
+egy darabot egy akasztott embernek a köteléből. Meglátod, hogy
+_mammuth_-szerencséd lesz.
+
+– Mameluk legyek, ha meg nem teszem! De hol kapok én ilyen kötéldarabot?
+
+– Hát hol másutt, mint a hóhérnál? Ezt nem árulják a galanterie-boltban.
+
+– S hol kapható ez a derék ember?
+
+– Azt is megmondhatom egész bizonyossággal. Egyszer magamnak is utána
+kellett járnom, mikor a peczérek a newfoundlandi kutyámat elfogták. A
+mester magánlakása a Ferenczvárosban van, nem messze a templomtól; hanem
+az irodája, a hol a hivatalos működését teljesíti, az kinn van a városon
+kívül, túl a gyárakon egy puszta téren álló házban, a mit mindenféle
+palánkok és korlátok vesznek körül. Ott tartják a befogott állatokat, a
+miket a pribékjei őriznek.
+
+– Odamegyek, felkeresem.
+
+– Hanem elébb vacsoráljunk meg szépen.
+
+– De hátha azalatt a hóhér lefekszik?
+
+– Dehogy fekszik! Hisz az is keresztény ember. Annál is ólmot öntenek ma
+este, s éjfélkor misére mennek. Addig te is ráérsz vele.
+
+Ezzel aztán hozzáültek a jó malaczpecsenyéhez; a mihez derekasan bevált
+a Pista bácsi saját termesztésű bakatora; megeredt a vidám adomázás; egy
+kicsit tűzbe is jött a fiatalság a politika fölött. Volt közöttük, a ki
+jól adta a kormánypártit, csak azért, hogy a többit _ugraszsza_.
+Némettel, muszkával nagyhamar elbántak; itthon a vármegyéket, odakinn
+Lengyelországot régi fényében helyreállították: Gyuri barátunk minden
+merész eszménél magához ragadta a vezérszerepet, a mi illett neki
+«rettenetes».
+
+– De csak nem mernél most elmenni a hóhérhoz egy darab kötélért, – veté
+oda a mindent megkontrázó veszedelmes Muki pajtás.
+
+– Azért is el merek! – kiáltá Gyuri, kirúgva maga alól a széket. – Ebben
+a szent perczben!
+
+– Ohó! Akkor veled megyünk mind a hárman.
+
+S a mit kimondtak, azt meg is tették. Fiakkert hozattak, nagyot,
+négyülésest, hogy útközben is folytathassák a tarokkot. A térdeikre
+terített plaid volt a kártyaasztal.
+
+Az érdemes gyepmester úr háza elé érve, becsengetett a négy ifjú, s
+bebocsátást nyert könnyű szerrel.
+
+A mester salonjában a karácsonyfa volt felállítva, égő viaszgyertyákkal
+és repülő czukorangyalkákkal. A család apraja-nagyja nagy örömben volt
+az ajándékok fölött, a miket a Jézuska hozott számukra. A legkisebbik
+sarjadék az apjának a térdén lovagolt s dicsekedve mutogatta a hajas
+babát a nagyobbik bátyjának, a kinek már széttéphetetlen képeskönyv
+mellett volt muszáj örvendezni.
+
+A szomorú hivatalú házigazda külső megjelenésére nagyon kedélyes alak.
+Sötétszőke haja, vidám piros arcza, kiborotvált álla, erőteljes termete
+valami csendes foglalkozású iparost enged sejteni, félelmes kezein kék
+és zöld köves pecsétnyomó gyűrűk.
+
+– Mit parancsolnak az urak? – kérdezé nyájas tekintettel a családi
+ünnepély közepébe betoppanó uraktól. A kicsikét a karjára emelte, mert
+az nem akart az apja öléből leszállni: erőszakosan a nyakába
+csimpajkozva mind a két karjával.
+
+Gyuri barátunk előadta az idejövetelük czélját. Ő egy darab kötelet
+szeretne jogos tulajdonává tenni, a mely már egyszer emberi igazság
+végrehajtására szolgált.
+
+A mester udvarias szavakban fejezé ki sajnálatát a fölött, hogy nagyon
+tisztelt látogatója óhajtásának azonnal eleget nem tehet. Mivelhogy a
+kérdéses tárgyat ő abba a házba, a hol a családja lakik, eltenni nem
+szokta; hanem minden egyes szomorú alkalommal odaajándékozza a
+legényeinek: azok aztán csinálnak abból maguknak némi kis
+mellékjövedelmet. Akadnak babonás emberek, a kik azt hiszik, hogy
+ilyesmi használ a fogfájásnak, meg hogy a kártyában szerencsét hoz.
+
+– S hol vannak azok a legények?
+
+– Rendesen ott tanyáznak az üzleti háznál: de ma éjjel bizonyosan mind
+az éjjeli misére mentek. Hanem ha okvetetlenül kivánja uraságod azt az
+említett tárgyat megszerezni, hagyja itt nálam a lakása czímét; én majd
+értesíteni fogom, ha kapható lesz.
+
+Gyuri barátunk ott hagyta a névjegyét, s boldog karácsonyünnepet
+kivánva, czimboráival együtt visszavonult.
+
+Ezzel a kalanddal aztán vissza kellett menni ismét a Pista bácsihoz;
+volt mit elmesélni rajta; az ifjú társaság együtt kvaterkázott reggelig;
+akkor aztán ki-ki nyugalomra hajtá fejét.
+
+Másnap Gyuri barátunknak úgy rémlett, mintha azt álmodta volna, hogy ő
+az éjjel a hóhérnál volt, s ott egy karácsonyfát látott. De bolond
+fantáziája is van az embernek álmában!
+
+Az ünnepek után Gyuri barátunk haza utazott rendén a maga hegyes-völgyes
+vármegyéjébe.
+
+Kezdődtek a nagy körvadászatok. Gyuri barátunknak ez volt a jobbik
+szenvedélye. Szomszédjában mind nagy földesurak laktak: maga is azoknak
+az osztályához tartozik. Majd itt, majd amott vívtak döntő harczot a
+nyulakkal: az elesettek száma közölve lett a hirlapok vadászati
+rovataiban.
+
+A vadászat fáradalmai után következett az uri lakoma. A lakoma után egy
+kis nemzeti ferbli: ez a vadászok játéka; ehhez nem kell tudomány, csak
+kurázsi, s annyi ember játszhatja, a hány csak az asztalhoz hozzáfér.
+
+Gyuri barátunkat még a ferblinél is üldözte a balsors. A négy disznója
+megbukott a girigári ellenében. Elijesztették 17-el, mikor neki 20-a
+volt. Ha két filkóra kóstáltatott, kapott ki két nyolczast. Ez már nem
+pech volt, hanem aszfalt!
+
+S mikor legjavában foly a munka, vágtató paripa dobogása hangzik a
+vadásztanya udvarára, s nemsokára betoppan egy marczona alak a vidám
+vadásztársaság közé. A haja, szemöldöke csupa zuzmara, a bajusza merő
+jégcsap. Rá nem lehet ismerni, a míg fel nem olvad; beszélni meg nem
+tud, úgy be van rekedve.
+
+Ez a Gyuri barátunk nagyságos mamájának a huszárja.
+
+Csak annyit tud ellihegni fujtató szavával, hogy a nagyságos asszony
+küldi általa ezt a levelet a nagyságos úrnak, lóhalálában.
+
+Gyuri barátunk felnyitja a levelet s ezt olvassa belőle:
+
+«Kedves fiam!
+
+Irtóztató dolog történt! Atyád nincs itthon. Még nem tud semmit! – Jőjj
+azonnal haza! Kétségbe vagyok esve!»
+
+Mi történhetett otthon?
+
+A levélhozó huszár nem tudott egyebet elrebegni, mint hogy a nagyságos
+asszony ma este egy táviratot kapott, melyre elkezdett szörnyen
+jajgatni, kiabálni, s őtet rögtön kergette ezzel a levéllel, hogy
+keresse föl a nagyságos ifjú urat, akárhol találja.
+
+Persze az egész czimboraság rögtön ott hagyta az egész czupász-kasszát,
+nem kérdezték többé, mi a vizi? hanem valamennyien mind «blindre»
+befogattak a szánkóikba s vágtattak a vadásztanyáról a Gyuriék
+kastélyához. A jó barátok el voltak szánva, hogy Gyuri pajtásukat, bármi
+szerencsétlenség érte is a családját, magára nem fogják hagyni.
+
+A nagyságos mama már a verandán várta türelmetlenül az érkező fiát.
+Közel volt az elájuláshoz; sőt el is dőlt egy kicsit, a mint a karjai
+közé zárhatta. Mire magához tért, már akkorra a jó barátok is
+megérkeztek.
+
+«Mi történt. Mi rémhír jött?» kérdezé minden arcz némán.
+
+– Nézd! Nézd! Ezt a táviratot! – mondá minden idegeiben reszketve a
+drága jó mama. – Most hozták stafétával.
+
+A távirat így szólt:
+
+_«Uram! A kötél készen van. Szolgálatjára áll. Kozarek budapesti
+hóhérmester.»_
+
+– Mit jelent ez a borzasztó távirat?
+
+Gyuri pajtás körülvakargatta a fejét és nagyon összehunyorította az
+ábrázatát, félre sandítva a körülálló czimborákra, a kik a mindjárt
+kitörni készülő nevetés felvont puskáival czéloztak feléje, s aztán ezt
+mondta:
+
+– Tudod, édes mama, ez – _üzleti titok!_
+
+Erre aztán következett egy általános dechargea a kaczagásnak.
+
+
+
+
+A CZÁR ALBUMA.
+
+Az orosz czárok nagy pártolói a művészetnek, különösen a képírónak.
+
+Három egymásután következő czár hagyta örökségbe a trón utódjára a mi
+zseniális művész-hazánkfiát, Zichy Mihályt, kinél jobb rajzoló jelenleg
+az egész világon nincs. Zichy Mihályt mindenütt magával hordja a czár,
+utazásaiban, medvevadászataiban: művész hazánkfia a végzetes vasuti
+katasztrófánál is együtt menekült meg a czárral a halál tornáczából. Az
+ő rajzónja örökíti meg a czár minden élményeit, még az olyant is, a
+minőnek a tablójára azt írta a czár, hogy «ayez esprit!» (legyen esze!).
+
+Egész albumokat töltenek meg művész-hazánkfia remek rajzai, s ezek mind
+a czár tulajdonát képezik. Van köztük olyan is, mely mesterséges zárral
+csukódik: kívül a táblájára nyomtatva «erotica» (szerelmes dolgok). Azok
+is művészi becsű alkotások; régi classicus felfogásban, minők a
+Pompéjiből előkerült festmények a nápolyi múzeumban.
+
+Van azután a czárnak egy nagy albuma, mely az ázsiai népek változatos
+typusait, viseletét, háztáját tartalmazza gyönyörű aquarellekben, a
+legelső orosz festőktől kiállítva. (Bolti ára ötezer rubel.) Ennek a
+példányaival csak koronás fők salonjai dicsekednek. Hisz annak magának
+kell egy könyvtári őr!
+
+Hát még a rengeteg orosz birodalom európai tartományait ismertető
+művészi albumok! És a külföldi uralkodók ünnepi ajándékai! A jubileumos
+emlékek. A főurak és egyháznagyok hódolatának tolmácsolói, miknek
+bekötési tábláinál versenyez a művésziesen préselt és köszörült maroquin
+a pazar értékü színarany táblával, melyet ó-orosz zománcz-diszítés
+tarkit: meg az egy darab malachitból és lapis lazuliból faragott
+foglalatok. S a ki e drága táblákat felnyitja, alattuk még nagyobb
+kincseket talál: világhírü mesterek remekműveit, aquarellben,
+rézkarczban, aczélmetszetben.
+
+Hát még a tömérdek fénykép-album, melyekben dicsőséges, diadalmas
+jelenetek vannak megörökítve, képekben, miknek teremtő művésze a
+napsugár volt! Flották találkozása, koronás urak díszlakomája, uralkodói
+esküvők, szoborleleplezések, (a kiváló főalak rajtuk a czár).
+
+Azután a természet ritka tüneményeit egyesítő albumok, miknek képeit a
+teleskop és mikroskop rögzítette.
+
+Közben egy-egy anatomiai, kórtani album is, a mit ha ideges hölgy
+kiváncsiságból fel talál nyitni, nagy hirtelen be is csapja.
+
+Az új czárnénak nagy élvezet az albumokat végiglapozni. A gyöngéden
+szerető hitves, a költői kedélyű nő, a fogékony lelkű népanya annyi
+megismerésre méltó képet talál ez albumokban. Talán olyanokat is, a mik
+egy kis fejcsóválásra késztik: hol járt ennek a művésznek a fantáziája?
+Mythologia az! S aztán arról ki tehet, hogy a mai világban is vannak
+hamis istenek! Sőt hamis istenasszonyok is: azok még többen!
+
+Csak egy album volt elzárva fekete, afrikai bölényszarvból készült
+ládikóba, a mihez nem lehetett a czárnőnek hozzáférni. A czár mindig
+magával hordta a kulcsát.
+
+Pedig a czárnő gyakran meglepte a czárt, mikor egyedül volt az
+album-tárában, annál a felnyitott ládikónál, a fekete bőrkötésű albumot
+kezében tartva s abban figyelmesen lapozgatva. A meglepett czár hirtelen
+betette az albumot a tartályába s rázárta a födelét.
+
+A czárnő is asszony. S az asszonynál a kiváncsiság betegség.
+
+– Mi van abban az albumban?
+
+– Az nem neked való.
+
+– Nem nőnek való?
+
+– Nem czárnőnek való.
+
+A titok spórái termékenyek. A nő, a ki titkot talál a férje szívében,
+százféle magyarázatot teremt, s a százféle mind egyféle.
+
+A czárnő szomorú lett, búskomorsága egész környezetét nyugtalanítá:
+orvosai égaljváltoztatást tanácsoltak neki: maga a czár is aggódott:
+minden gyöngédsége nem volt képes életvidámságát visszaadni a nőnek.
+
+Nem tudtak rájönni bajának a kór-okára.
+
+Egyszer aztán megvallotta a czárnak.
+
+– Nem kell nekem se olasz éghajlat, se gyógyfürdő, se csodaforrások.
+Csak az gyógyíthat meg, ha megtudom, mi van abban a fekete albumban?…
+
+A czár mélyet sóhajtott:
+
+– Azt megtudhatod; s akkor ebből a bajodból kigyógyulsz; de sokkal
+nehezebb bajt fogsz kapni utána.
+
+S a mit egy szenvedő asszony kiván, az még egy czárra nézve is
+parancsolat.
+
+A hatalmas úr előhozta a fekete albumot s odaadta a neje kezébe.
+
+Fényképek voltak benne, férfiak és nők is. Egyszerű polgári viseletben:
+némelyik rongyos is volt. A fényképek alá voltak írva a nevek és egyéb
+adatok.
+
+Az az album tartalmazta azoknak az összeesküvőknek a fényképét, a kik
+különböző időkben a czár élete ellen törekedtek, a kiket a rendőrség
+tervük végrehajtásában megakadályozott: ezt az albumot szokta a czár,
+mikor egyedül van, végignézegetni.
+
+– Most már tudod, hogy mi az a nagyobb baj?
+
+– De legalább ezentúl ketten viseljük azt…
+
+
+
+
+A GARDEDÁM.
+
+«Egyetlen garde des dames van a világon, a kire a hajadon leányt rá
+lehet bízni: a saját erénye.»
+
+Ezt a bölcs mondást örökíté meg az utókor számára nagytiszteletű és
+tudós Blätterhold Theofil uram, a ki Nagy-Frigyes korszakában a
+filologia professzora volt a göttingai egyetemen.
+
+Ennek a világhírű tudományos intézetnek minden nemzetből voltak
+látogatói: különösen angolok, a kik a tiszta latin nyelvet óhajtották
+megtanulni.
+
+Blätterhold professzor uram házánál rendesen volt két angol ifjú
+beszállásolva, a kiket különös jó ajánlólevelek segítettek ez előnyhöz.
+Mert az előny volt. Blätterhold professzor úr kosztosai mind
+eminencziával végezték a kurzust. Azonkívül erkölcsi tekintetben is
+kitűnő felügyelet alatt voltak.
+
+Ezt a felügyeletet pedig nem valami pedáns, zsémbes, élemedett
+asszonyság gyakorolta a háznál, hanem a tudós tanár egyetlen leánya,
+Izabella kisasszony.
+
+Igazi brünehildi alak: a milyennek a Nibelungen-ének illusztrátorai
+rajzolják a hősnőt.
+
+De nemcsak a gondozása volt a kisasszonyra bízva az ottlakó diákoknak,
+hanem azoknak a kalligrafiára betanítása is, a miből naponkint leczkét
+kaptak. Annál fogva a Blätterhold professzor úr egykori kosztosainak
+mind szakasztott olyan írásuk volt, mint Izabella kisasszonynak,
+ugyanolyan apró, gömbölyű gyöngyszemsorok, hogy azokról egész világi
+életükben meg lehetett tudni, hogy egykor Izabella kisasszonytól
+tanulták a szépírást.
+
+Vajjon mikor az embernek ilyen szép kéz írja eléje az exemplumot,
+lehet-e megállni, hogy azt meg ne csókolja? Meggondolandó, hogy annak a
+szép kéznek párja is van, a mely szintén tudja a leczkéjét.
+
+Különben Izabella kisasszony nem tartozott a rideg, örökké biráló
+tekintetű házi zsarnokok közé: asztal fölött ő is nevetett a diák
+pajtások egymás közötti dévánkodásain, s vasárnapokon, a mikor nem volt
+előadás, bor került az asztalra, még a gitárt is a nyakába akasztotta s
+eldanolta húrpengetés mellett, hogy egy jó férjnek az a kötelessége
+asszonya iránt: «Hallgasson szavára: Ha őt tűzbe-vízbe küldi, menni kell
+parancsolatjára. Szépen kezet csókolni, Intésére hajolni: Ha vendége
+érkezik, Őtet mulatni hagyni.»[2] A mire viszont a studiózusok dalolták
+vissza a maguk strófáját a jó háziasszony kötelességeiről.
+
+A leányán kívül még egy kamasz fia is volt a tudós professzornak; de az
+ritkán volt a társaságban látható: többnyire a lazaretumban üdült.
+Örökösen párbajozott s rendesen őtet szurkálták meg. Nem is hítták
+máskép, mint «Non est hic». (Nincs itt.)
+
+Legutoljára két fiatal angol lord-sarjadék volt a professzori ház
+kosztosa: az egyik Mac Kulmick Policrat, a másik Cleithon Edvárd.
+
+Policrat délczeg dandy volt, a ki sokkal több gondot fordított a
+nyakravalója helyes megkötésére, mint a diák-prozódia szövevényes
+szabályaira. Egész magatartása olyan volt, mint a ki meg van győződve
+róla, hogy ő mind nőkkel, mind férfiakkal szemben ellenállhatatlan.
+Kíméletet nem ismert semmi tekintetben, Westminsterből azért relegálták.
+
+A másik ifjú lord ellenben vézna, szűkmellű alak volt, a kire nagyon
+ráillett a szerénység; komolyan is vette a tanulást kora hajnaltól
+mécsgyujtásig, hogy jól fejébe verje, micsoda privilegiumuk van az
+«inis» és «entis» genitivusú szavaknak a többiek fölött.
+
+Policrat úrfit többször is lehetett látni a commerseken, mint a
+kollokviumokon. Csak a kalligrafiai leczkéken jelent meg pontosan,
+bemutatva Izabella kisasszonynak a megírt penzumát, melynek szövegét ő
+maga választotta ki Ovidius Ars Amatoriájából, s nagy gyönyörűsége volt
+a szemérmes hajadon haragos elpirulásán, a kit bántott a megértett
+csintalan szöveg; de azért belerakta a kihagyott interpunkciókat.
+
+Mind a két ifjú imádta Izabellát; de Edvárd úgy, mint a szentet,
+Policrat pedig, mint egy mithoszi istennőt. A szenttől malasztot várunk,
+az istennőtől gyönyört.
+
+Szegény kis Edvárd olyan járatlan volt abban a tudományban, hogyan kell
+egy nővel szerelmünket észrevétetni; annál gyakorlottabb viador volt
+Policrat e téren.
+
+A hízelgések, hazudozások nem vezettek czélhoz. A könyörgés – egy kis
+alamizsnáért – egy alázatos rabszolga számára: «csak egy csókot!» – mi
+ez egy mesebeli kincstárból? – Nem adták meg. Játszotta az elbúsultat;
+főbelövéssel fenyegetőzött. Kinevették vele. Aztán erősebb módszerekhez
+folyamodott, a mik sikerrel hatnak a női szívekre. Tüntetett a
+bőkezűségével, fitogtatta a gazdagságát: lakomákat rendezett imádottja
+ünneplésére, kirándulásokat vízen és szárazon. A lány megközelíthetetlen
+maradt.
+
+Egyszer aztán Izabella születésnapjára (ez volt a tizennyolczadik) egy
+drága szép gyémántos gyűrűt hozott neki hódolata jeléül. A gyémánt a
+legveszedelmesebb démon. Ennek ritka nő áll ellen.
+
+Hát ilyen ritkaság volt Izabella. Visszautasítá a szivárványszikrázó
+karbunkulust, azt mondva, hogy a gyémántos gyűrű lehull a leány ujjáról,
+ha azt nem egy karikagyűrű szorítja hozzá.
+
+A karikagyűrű az eljegyzés jelvénye.
+
+Ezt meg Policrat úrfi drágállotta.
+
+Máskor is találkozott ő már ilyen makacs ellenállással. A ki Ovidius
+Liber Metamorfozeosát tanulta, ismeri belőle a varázsló Pelis nimfa
+történetét, a ki tigrissé tud átváltozni, ha szerelmes férfi közelít
+hozzá erőszakkal. El van mondva ékes hexameterekben, hogyan kell az
+ilyen tigrissel elbánni. Azért jár az ember iskolába, hogy ezt
+megtanulja.
+
+Policrat úrfi megvesztegette Izabella szolgálóját, hogy a kisasszonya
+hálószobájának ajtaján a tolózár ütközőjének a szegeit húzza ki, hogy
+így az ajtó egy erős nyomásra felnyitható legyen. Aztán egy éjjel, jól
+felborozva czimborák társaságában, azzal a gonosz elhatározással tért
+haza, hogy a mit se hízelgés, se bőkezű pazarlás nem bírt kivívni,
+diadalra juttatja szenvedélyét férfias erőszakkal.
+
+A betörés sikerült; de hogy aztán mi történt Izabella hálószobájában,
+azt nem lehetett megtudni, mert néhány percz múlva Policrat úrfi úgy
+repűlt ki a hálókamrából az étkező szobába, hogy széket, asztalt,
+mindent felfordított, a mit útjában talált s még azonfölül az egész
+mosdótál vizet is a nyakába zúdították, hogy lucskos lett, mint a
+kiöntött ürge.
+
+S még ezzel nem érte be a haragra gyúlt Walkür, hanem azonnal
+targonczára rakatta Policrat úrfi minden czókmókját s a háziszolgával
+elszállíttatta abba a korcsmába, a hol az úrfi rendesen tanyázni
+szokott.
+
+Ezzel a szerelmes história rendén be lett volna fejezve.
+
+A tudós professzor tudomásul vette, hogy egy kosztosával kevesebb van.
+
+A rákövetkező napon a másik angol ifjú, Cleithon Edvárd késő este került
+haza, nem is vacsorált otthon. Izabella kisasszonynyal kivánt
+négyszemközt beszélni.
+
+Reszketett a felindulástól; alig bírt szavakat találni.
+
+– Drága kisasszony! Nem képzeli, milyen rosszak az emberek. Az a kiűzött
+ficzkó most azt hireszteli városszerte, hogy azért hagyta el az önök
+házát, mert eliszonyodott a kegyed fajtalan szenvedélyétől, melylyel őt
+üldözte.
+
+– És ön nem tudta a rágalmat megczáfolni, a becsületsértőt megfenyíteni?
+
+– Szavakkal ellenmondtam, de tenni képtelen vagyok. Nézze, kisasszony,
+ezeket a vézna karjaimat: az a Brontes engemet felszúr, mint egy
+pillangót a skatulyára.
+
+– Jól van, elmehet ön. Majd találok megtorlást.
+
+Azzal a szobájába ment Izabella.
+
+Magára volt hagyva.
+
+Ez undok rágalom ellen senkitől sem várhatott segélyt.
+
+Az apja legfeljebb egy secundát írhat a vétkes diáknak a testimoniumba.
+A bátyja most is maródi: ott fekszik a lazaretumban, egy szúrással a
+mellében, a mit sörházi pinczérnő miatt kapott.
+
+Van egy német közmondás, a mit nagy veszedelem idején használnak:
+«Selbst ist der Mann.» (Magad légy férfi.)
+
+No hát legyen úgy.
+
+A «Selbst» megvan, a «Mann» megjön.
+
+Leült levelet írni.
+
+Utánozta Edvárd írását; könnyű volt az.
+
+«Uram!»
+
+«Ön gyalázatosan rágalmazta előttem a hölgyet, a kit én tisztelek.»
+
+«Ezért én öntől fegyveres elégtételt kérek.»
+
+«Fegyverünk kard.»
+
+«Holnap hajnal előtt jelenjen ön meg a nürnbergi kapu előtti glacis-n, a
+hol várni fogom.»
+
+«Tanúkat nem hozunk magunkkal; egyikünk halva marad.
+
+_Lord Cleithon Edvárd_.»
+
+Azzal fogott egy lap síma itatóspapirost, azt rászorította a nedves
+írásra, hogy annak az egész szövege ott maradt megfordítva a bibulán:
+tükör elé tartva el lehetett azt olvasni.
+
+A levelet lepecsételte s rábízta az iskolaszolgára, hogy keresse fel
+vele a szokott Kneipeban Mac Kulmick urat.
+
+Ezen az éjszakán nem feküdt le aludni Izabella.
+
+Hanem előkereste a bátyja öltönyeit s azokat felvette magára. Kardot,
+barettet, köpönyeget egymás mellé rakott.
+
+S aztán lekönyökölt az asztalra s bámult a sötétségbe, várva az óra
+ütését.
+
+Elgondolkozott rajta, hogy milyen nyomorult teremtése az Istennek egy
+hajadon leány, a ki szép és erényes.
+
+Ha bűnös volna, könnyelmű, szenvedélyes: csupa öröm volna az élete. Ő
+játszanék a férfiakkal, tördelné a szíveket, kaczagna a mások
+szenvedésein, kincseket seperne össze, meglopná a mennyországot. De mert
+bűszke a női becsületére, sárba tiporják, kigúnyolják, erkölcsi halálra
+itélik.
+
+S ez ellen nincs védelem!
+
+No hát lesz.
+
+A mint a lomhán perczegő óra ütötte a hármat éjfél után, Izabella
+összekulcsolta a kezeit s elmondta reggeli imáját. Rövid volt az: «Én
+Istenem, bocsásd meg az én bűneimet. Amen!»
+
+Azzal a haját csomóba kötötte, betakarta barettel, a kardot oldalára
+köté s a köpenyt vállára keríté. Aztán észrevétlenűl elhagyta az atyai
+házat.
+
+Mikor a nürnbergi kapun kiment, még sötét volt, még nem jött el a
+találkozás ideje. Leült egy padra, a hol a bokrok eltakarták.
+
+Négy órakor megszólalt a városház harangja.
+
+Máskor álmából is fel szokott ébredni e hangra. Ma nem lehetett a
+hajnalt imával üdvözölni.
+
+Miről imádkoznék: «Uram, add, hogy ma megöljem az ellenfelemet!» – Vagy
+pedig: «Uram, add, hogy az ellenségem ma megöljön engem!»
+
+Ma nem kivánt egyebet az égtől, mint hogy virradjon már.
+
+Halavány sáv az ég alján jelenté, hogy hajnalodik.
+
+S a hajnal szürke ködében látható lett egy közeledő férfi alakja.
+
+A barettjén lengő strucztollról rá lehetett ismerni, hogy ez Policrat.
+Izabella eléje ment.
+
+Mikor közel értek egymáshoz, Izabella széttárta köpenyét. Policrat
+ráismert. Elámulva hördült fel:
+
+– Izabella!
+
+– Az a nevem.
+
+– Mit akar ön itt?
+
+– Megtorolni a gyalázatomat.
+
+– Ön leány.
+
+– A kardom férfié.
+
+– Én nem húzhatom ki a kardomat ön ellen.
+
+– Ha volt önnek bátorsága megölni a lelkemet, legyen bátorsága megölni a
+testemet is.
+
+– Mivel tehetném jóvá a bűnömet?
+
+– Találja ön ki.
+
+Policratnak a jobb szelleme sugdosott valamit, önkéntelenül elkezdte az
+egyik kezével a másiknak az ujján azt a két gyűrűt forgatni, melyek
+közül az egyik tartja a másikát, hogy le ne hulljon. Ha meg tudta volna
+hallani, a mit védszelleme, jobbik esze súgott! De nem hallotta meg;
+csak az ujjainak hegye tudott róla.
+
+– Végezzünk, uram! – kiáltá türelmetlenül a leány s kirántotta a
+kardját.
+
+– Goddam! – mormogá Policrat, – én nem vívok fehércselédekkel!
+
+– No hát nesze, te gyáva!
+
+Izabella a kard lapjával arczul üté a férfit.
+
+Erre aztán Policrat féktelen dühbe jött, ő is kardot rántott s bőszülten
+rohant megsértőjére.
+
+A düh pedig rossz tanácsadó a páros viadalban.
+
+A gyakorlott viador beleszaladt ellenfele kardjába. A szívén ment az
+keresztül. Halva maradt ott.
+
+A leány megtörülte a kardját a köpenyébe, haza ment, levetkőzött,
+lefeküdt és elaludt csöndesen. Csak délfelé kászolódott fel, a mikor
+ebédre csengettek.
+
+Egyedül találta az atyját az asztalnál. Edvárd is hiányzott.
+
+A tudós professzor elmondá a leányának a történteket.
+
+A két angol ifjú valami hölgy miatt párbajt vívott, Cleithon Edvárd
+megölte a pajtását, Mac Kulmick Policratot. Ezt ott találták halva a
+nürnbergi kapu előtti glacis-n. Zsebében meglelték Edvárd kihívó
+levelét. Ennek az alapján rögtön elfogták Cleithont és törvényszék elé
+állították. Az ifjú nem tagadta tettét; bevallotta, hogy ő ölte meg Mac
+Kulmick Policratot párviadalban.
+
+Magára vállalta a gyilkosságot!
+
+Melyik volt a nagyobb hőstett? Elkövetni azt, vagy elvállalni a bűn
+terhét?
+
+A párbaj büntetése halál. Az az ifjú, a ki irtózott az ellenfél éles
+vasától, most nem retteg a még félelmesebb vastól: a hóhér pallosától.
+
+Izabella nem szólt semmit az atyjának. Felment a törvényszékre s
+bejelenté, hogy mint tanú akar vallomást tenni a két angol ifjú
+párbaj-ügyében.
+
+Ott aztán a birák előtt elmondá az egész eseményt. Ő írta Cleithon
+Edvárd nevében a kihívó levelet Mac Kulmickhoz. Felmutatá az
+itatóspapirost a megfordított lenyomattal, mely tükör elé tartva
+tökéletesen azonos írást tüntetett fel a Policratnál talált levelével s
+bevallá nyiltan, hogy ő maga állt bosszút meggyaláztatásáért. Kéri, hogy
+őt itéljék el, ha bűnösnek találják s bocsássák szabadon az ártatlan
+ifjút, ki magát helyette föláldozni kész volt.
+
+A birák meg voltak hatva a vallomás által. Félretették a törvénykönyvet
+s itéltek a szívük szerint. Egyhangúlag fölmenték a becsület hősi
+megvédőjét.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A krónikaíró, kitől e másfél század előtti esemény vázlatát vettük,
+azzal végzi be a történetet, hogy Izabella fölmentése után az itélőbirák
+egyikének nejévé lett. De mi szebbnek és igazságosabbnak találjuk azt a
+megoldást, hogy a hős leány a fényes elégtétel után Edvárddal csatolta
+össze az életét. Az is hős volt, a ki felajánlott önfeláldozásával a
+büszke hölgy szerelmét kiérdemelte.
+
+
+
+
+KÉT LÉGYOTT KÖZÜL MELYIKET?
+
+Csodák történnek; de csak Francziaországban.
+
+Ha például fölteszszük ezt a kérdést: kié a nagyobb hatalom a világon; a
+szerelemé-e, vagy a becsületé? Mindenünnen azt a választ fogjuk kapni: a
+szerelem a nagyobb úr. Ez a rendes állapot. Az ellenkező, az volna a
+csoda.
+
+De Cossé Arthur, Gonnor ura, egyike volt a franczia lovagvilág
+leghíresebb gavallérjainak. Csatamezőkön annyi babért szerzett a
+kardjával, a hány mirtuszt hizelgő szavával a nők világában. Jó kedvű,
+jó czimbora, ivásban, vívásban senkitől le nem győzve; várostromokban
+diadalmas, akár férfi, akár nő volt a vár ura.
+
+De egyszer még is talált egy bevehetetlen erősségre. Az volt Ceton Renée
+kisasszony szíve. Hátramaradt arczképéről itélve, mely ott látható a
+Louvre képtermében Medicis Katalin koronázási tableauján, elsőrendű
+szépség. A királynő kedvencz udvarhölgye volt; zárdában nevelték,
+szigorú erkölcsben, vallásosságban, a mihez járult – alapul –
+veleszületett női büszkesége. S ennek a jól megfundált várnak a
+betetőzését képezte az anyai gondviselés. Renée kisasszonynyal szívbeli
+viszonyokról csak a mamán keresztül lehetett beszélni. Arthur lovag
+őrülten szerelmes volt Renée kisasszonyba; de odáig még sem fokozódott
+ez a szenvedelme, hogy a kezét megkérje. A csere-kereskedés csak a
+barbár népeknél járja, kivált szerelem dolgában; czivilizált ember vagy
+fizet – vagy lop. Az utóbbi tisztességesebb.
+
+Akadt azonban egy előkelő úr, a ki elszánta magát, a drágán tartott
+szépséget ezen az áron is megszerezni. Ez volt lord O’Miora, skót követ
+a franczia királyi udvarnál. Gazdagsága rengeteg, termete óriási,
+étvágya híres, de leghíresebb a nemesi czímere, melynek paizsa fölött a
+homlok sisakfőn egy huszonnégy ágú agancs ékeskedik. Az udvari fáma azt
+susogja, hogy azok mind meg vannak érdemelve.
+
+De Cossé Arthur lovag nagyhamar értesült Ceton Renée kisasszony
+eljegyzéséről s elkeseredésében elvonult a táborba, a hol maga egy
+dandárt vezetett. A dandár Abbeville város alatt táborozott.
+
+Ceton Renée kisasszonynak, mamájával és kiséretével, Abbevillen
+keresztül kellett utaznia, hogy vőlegényével, a skót lorddal,
+egyesülhessen. Útközben a hintónak valami baja esett: ott kellett
+maradni, a míg azt a kovács helyreigazítja.
+
+Megtudta ezt De Cossé Arthur lovag, s fölhasználva az alkalmat, fényes
+lakomát rendezett az illusztris vendégek tiszteletére, a mit azok
+hálásan fogadtak. A lakoma alatt De Cossé lovag kitárhatta a szívét az
+utazó menyasszony előtt. A mamát elfoglalták a többi lovagok. A duegna
+pedig épen az ostromló szerelmes pártján volt. Megsúgta Renée
+kisasszonynak, hogy skót vőlegénye eretnek! És akkoriban épen
+elkeseredett harczok folytak az igazhivők és a hugonották között
+Francziaországban. Egy eretneket megcsalni nem bűn, sőt erény. Elfér a
+skót czimer homlokán még egy huszonötödik ág is; sőt annál szebb lesz
+tőle. A szép menyasszony szíve megnyilt a szerelmes esdeklései előtt.
+Megegyeztek benne, hogy a duegna által ártatlan port (altatót)
+kevertetnek a mama éjjeli marmeládjába, s aztán az éj csendjében odajön
+a lovag az imádottja ablaka alá lóháton; a nyeregből könnyen fölhághat
+az ablakba, s boldogságának semmi sem áll többé útjában.
+
+A paradicsom útja ki volt egyengetve.
+
+A vidám lakomát hamar befejezték; a kifáradt utasok iránti tekintetből a
+lámpákat kioltották, a tábori őröknek ki lett adva a parancsolat, hogy
+ne kiabáljanak, trombitálástól tartózkodjanak ezen az éjszakán;
+szerelmeseknek kedvező csöndesség szállt le a vidékre.
+
+E mély csöndességben léptetve közelít lóháton a vendég-kastély felé
+köpenyébe burkolva a szerelmes lovag. Egy szöglet-ablak van csak
+kivilágítva: az az ő vezércsillaga.
+
+De ugyanazon világító fény felé baktat nagy loholva egy másik lovag is.
+Egyszerre érkeznek meg az ablak alá. De Cossé lovag már fogja félkézzel
+az erkély párkányát, a midőn útját állja Beaulieu hadnagy.
+
+– Hagyd abba, colonel, veszedelem van; Coqueville kapitány háromezer
+hugonottával megrohanta Saint-Valery-Sur-Somme várát s erősen
+ostromolja; ha nem sietsz rögtön a fölmentésére, reggelre a hugonottáké
+lesz a vár.
+
+A donjon ablakából csöndesen gördült alá a lovag elé a kötélhágcsó.
+
+Odafönn vár rá a paradicsom.
+
+És Cossé lovag visszahajította a kötélhágcsót az erkélyre s kirántotta a
+kardját.
+
+«Ezt drágán fogják nekem megfizetni a hugonották! – Fuvasd meg a
+trombitákat!»
+
+S abban a nyomban megindult Saint-Valery felé; hajnalig odaért,
+szétverte Coqueville seregét, visszavette tőle az elfoglalt várat.
+
+Hanem azt a másik várat, a szép menyasszony szívét, azt elvesztette
+örökre.
+
+Ezt nevezzük a mai világban csodának.
+
+
+
+
+HÁZASSÁG GYŰLÖLETBŐL.
+
+Maga a regényczím is képtelenség!
+
+Hisz a házasság oltáristenei: Hymen és Ámor, a hűség és szeretet;
+lehet-e Erisnek házasságot szerezni, a perpatvar dæmonának?
+
+Egy nevezetes válóper okmányai tanúskodnak róla, hogy ez megtörtént a
+valóságban. Ez a híres Alliot-per.
+
+Alliot úr előkelő állást foglalt el Sztaniszló királynál, a kinél udvari
+tanácsosi s főfőbiztosi hivatalt viselt. Birtoka kevés volt, de
+jövedelme sok. Csakhogy azt nagy család fenntartására kellett
+fordítania. A legidősebb gyermeke volt Hortense kisasszony, a ki már
+huszonharmadik évében járt és még mindig pártát viselt. Pedig országos
+hírű szépségnek híresztelték s az is bizonyos volt, hogy a ki
+vőlegényéül ajánlkozik, valami nagy hozományt ugyan nem kap a leánynyal,
+de kap egy létrafokot, a min aztán feljebb haladhat az apósa hatalmas
+befolyásával, no meg talán a szép asszonya kedvéért. Az ember nem hinné,
+hogy egy szép feleség mosolygása mennyire kiegyenlíti a Sorbonne
+testimoniumában található fogyatkozásokat.
+
+Ilyen szerencsés kópénak tekintették monsieur De Pont egyetlen fiát,
+Olivért. Az apa a nancyi udvarnál udvari tanácsos volt, a fia pedig
+kanczellista az apja irodájában. Szép fiú volt, daliás termet, egészen
+alkalmas arra, hogy asszonyi fejeket elforgasson. Ez lenne méltó párja a
+szép Hortensenak.
+
+A mamák már megegyeztek, de a papák még nem.
+
+Monsieur De Pont hallani sem akart e házasságról. Mikor a felesége
+szorongatta, hogy mi kifogása van e szép frigy ellen, őszintén kimondá
+az okait:
+
+– Az, hogy mi most Alliot úrral igen jó barátságban élünk. De ha az én
+fiam elveszi az ő leányát, egyszerre halálos ellenségek leszünk s azt én
+nem akarom.
+
+Hogy mi alapja lehetett e csodálatos logikának, azt nem lehetett
+kitalálni. Úgy ismerte talán a fiát, vagy még úgyabban a
+menyasszony-jelöltet, vagy talán mind a kettőt?
+
+A nagy befolyású Alliot, a ki nagyon óhajtotta a házasság létrejöttét,
+végre a leghatályosabb eszközhöz folyamodott, hogy leányát főkötő alá
+hozza: magát Sztaniszló királyt kérte fel ügye előmozdítójául.
+
+És Sztaniszló király igen jó ember volt; nemcsak jó ember, de jó király.
+Huszonnyolcz esztendeig uralkodott királyi czímmel Nancyban és azalatt
+kiérdemelte a «jóltevő» melléknevet. Minden jövedelmét tudományos
+intézetekre, művészetre, kórházakra, monumentumokra fordította. Katonát
+nem tartott. Az ő országa háborút nem viselt. Mintaparadicsoma volt az a
+földi tartományoknak. Még adót sem fizettek benne.
+
+Hogy miként került a lengyel Leszczinszky Sztaniszló király
+Francziaországba uralkodónak, az egy olyan kuszált regényszöveg, a
+milyet csak a történelem múzsájának szabad harisnyakötés közben
+lediktálni. A még akkor «nagy» Lengyelország trónja miatt versenygett
+két megválasztott király: Sztaniszló és Ágoston. Beleavatkozott a
+dolgukba Oroszország, Svédország, Bajorország, Törökország: európai
+háború lett belőle; hol az egyiket, hol a másikat verték ki az
+országból; végre a mit Mars nem tudott keresztülvágni a kardjával,
+megoldotta a gubanczot Venus. A franczia király, XV-ik Lajos,
+belészeretett a hozzámenekült lengyel király leányába, a szép
+Leszczinszky Máriába és nőül vette. Ekkor aztán egy európai kongresszus
+olyan szépen egyenlítette ki a viszálykodás ügyét, hogy Sztaniszló
+király mondjon le a lengyel trónról Bajor Ágoston javára, kárpótlásul
+tartsa meg a királyi czímet, s hogy legyen neki min uralkodni, szakítsa
+ki a számára XV-ik Lajos Francziaországból Lotharingia és Bar
+tartományokat s fizessen a királynak évi apanázst két millió livret.
+(Hiszen apósa volt.) A jó Sztaniszló kapott az alkun. Két millió livret
+lengyel király korában sem látott soha egy rakáson. Elfogadta a
+lotharingiai királyi trónt, s a franczia nemzet belenyugodott szépen,
+hogy a hazájából egy szép tartomány lengyel birodalommá lett.
+
+Sztaniszló királynak az ős aranykorra emlékeztető uralkodását még az is
+jellemzi, hogy nem volt arisztokrácziája. Mit keresett volna a franczia
+főnemes annak a királynak az udvarában, a ki nem tart hadsereget? Nincs
+se marsall, se lájtinánt. Maga a király sem visel fényes egyenruhát,
+polgári gunyában jár-kel, s gyakran megesik rajta, hogy a palotája
+kapujában fölállított polgárőrségi strázsa útját állja s csak akkor
+ereszti be, mikor a király kigombolja a hosszú kabátját s előtünteti a
+brilliántos csillagot a mellénye baloldalán. Pedig volt idő, mikor
+Sztaniszló király hadsereget vezetett oroszok és bajorok ellen s hősi
+módon verekedett Péter czár és a németek ármádiáival szemben. Hanem hát
+Európa azt határozta, hogy tegye le a kardot, hát letette; nemcsak maga,
+hanem egy millió francziát hozzászoktatott ahhoz a gondolathoz, hogy
+ellehet a világ dicsőség és puskapor nélkül.
+
+A főnemesség helyett az ország minden filozófusai, poétái és
+szépművészei találkoztak az udvaránál. Azoknak mind biztos alkalmazást
+adott a lengyel király, azok képezték mindennapi társaságát. Ő maga is
+írt tudományos munkákat foliáns számra: ki is nyomatta. Most is
+megvannak.
+
+Rangbeli emberek egyedül a hivatalnokai voltak. Azok lehettek
+megkülönböztetve egyenruha-viseléssel, melynek kiegészítő része volt a
+gyikleső. A tudósok csak nádpálczát viseltek, s az volt az ismertető
+fokozatuk, hogy melyiknek fakóbb a parókája. Konverzácziójuk latin
+nyelven folyott. A míg a királyné élt, vacsorára is megmarasztaltattak s
+kaptak ürütokányt, haricska puliszkával és almabort meg duplasört hozzá.
+A pálinkaféléktől és boroktól a király irtózott, a mi ethnografiai
+rendkívüliség.
+
+Ehhez az áldott jó királyhoz folyamodott hathatós közbenjárása végett a
+derék Alliot udvari tanácsos. Vesse közbe magát a leánya és De Pont
+Olivér úrfi házassága nyélbeütésénél.
+
+Könnyű ezt kérelmezni, de nehéz végrehajtani.
+
+A király megteheti (mert van rá szuverén joga) azt, hogy kinevezi De
+Pont Olivért Lotharingia ellentengernagyának, de arra semmi sem
+jogosítja, hogy kinevezze Alliot Hortense kisasszony vőlegényének.
+
+Hiszen még nem is ismerik egymást: a véleményes menyasszony és vőlegény.
+Hogy lehessen őket összehozni?
+
+Eszébe jutott a királynak, hogy mialatt ő Versaillesben időzött, volt
+alkalma az udvarnál fényes bálokat látni, a miken ő rendkívüli módon
+unatkozott. Ellenben a felczifrázott hölgyek és urak teljes szabadsággal
+találkoztak, tánczoltak egymással ezeken a parádés tánczvigalmakon.
+
+Ilyen bált rendeztetett ő főlovászmesterével, a ki ehhez nagyon értett.
+Meghívatta ez ünnepélyre az Alliot- és De Pont-családokat, s a
+főudvarmesterével (ki, mielőtt féllábára megsántult, tánczmester volt)
+úgy intézteté a dolgot, hogy Olivér és Hortense a legelső menuettet
+együtt tánczolják; a királyi asztalnál pedig egymás szomszédságában
+üljék végig a vacsorát. Így azután lehetetlen, hogy egy kecsteljes
+kisasszony meg egy délczeg úrfi egymásba belé ne szeressen. A két mama
+az ifjú és leány oldala mellett foglalt helyet s figyelhetett minden
+mozzanatára a találkozásnak.
+
+Az udvari bál után azt kérdezé Alliot mama Hortense kisasszonytól, a
+mint a hordszekérben hazavitették magukat:
+
+– No, hát hogy tetszett neked az asztaltársad, Olivér?
+
+– Az a legkiállhatatlanabb ember a világon. Nem is ember, egy
+szörnyeteg. A Phæákok nemzetségéből való. Pofája Calibán mintaképe. S a
+lelke éppen olyan csúf, mint az ábrázatja. Minden szava hazugság:
+hízelgése gúny, hallgatása megvetés. A ki ennek valaha felesége lesz,
+megérdemli a martirok koszorúját vagy férjgyilkos lesz belőle.
+
+Ez nagy balsiker volt az egyik oldalról. De kiegészítésre talált az
+ellenfél részéről.
+
+– Mit szólsz a szép Hortenseról? – kérdé De Pont mama a fiától, mikor a
+bál után hazatértek.
+
+– Szép? Én csúfnak találom. Meduzafő, Erynnis pofával. Szemeiben
+orgyilkok villognak. Minden vonása gúnyt, dölyföt fejez ki; a mit mond,
+mint a Stymfalidák nyila, sebez. Tréfája viperacsípés. S mikor kedves
+akar lenni, akkor Circét látni benne, a csábító syrént. Én megfagytam az
+oldala mellett. Ha ez a nő lenne a feleségem, öngyilkossá lennék egy év
+alatt.
+
+De Pont mamának nem tetszett ez a beszéd; annál jobban helyeselte azt De
+Pont papa: «A fiúnak igaza van; én is úgy találom.»
+
+– Nem! Ezt te beszélted a fejébe! Ha te nem ingerelnéd a fiadat a
+kiszemelt mátkája ellen, rég egy pár lett volna belőlük.
+
+Ezen aztán a két házastárs kegyetlenül összeveszett.
+
+De Pont papa aztán azzal végezte az ellenzéki vitáját, hogy lefeküdt és
+nem kelt fel többet: megütötte a guta. Ezzel akarta demonstrálni, hogy
+nem ő ingerli a fiát a menyasszonya ellen.
+
+Olivér úrfi azonban az apja halála után is csak megmaradt a
+gyűlöletében.
+
+De másban nem maradhatott meg: a hivatalában.
+
+Ha nincs udvari tanácsos, nincs kanczellista.
+
+Az apa protekcziója megszünt Olivérre nézve, a saját érdeme és tehetsége
+pedig nagyon hézagos ajánlólevél lehetett.
+
+Csak a király grácziája segíthetett a sorsán.
+
+A király pedig jó ember volt, a ki a jótéteményeit szerette megtetézni.
+A ki hivatalt kért tőle, menyasszonyt is adott neki ráadásul. Olivér
+úrfinak az eddigi irnoki állás helyett számfölötti számfejtői hivatal
+lett kilátásba helyezve, ha megkéri Alliot kisasszony kezét.
+
+– Inkább egyenesen a Bicétrebe.
+
+Akkor azonnal elcsapatik.
+
+Azt sem bánja.
+
+Ekkor aztán az anyja jött elő az öreg ágyúkkal.
+
+– Ha meg nem kéred Alliot kisasszony kezét, kidoblak a házamból,
+kitagadlak a vagyonomból, a szeméten halsz meg!
+
+Ez erős fenyegetés volt.
+
+– Jól van, hát megkérem.
+
+Bizonyos volt felőle, hogy a leány részéről kosarat fog kapni. Hisz az
+első találkozásnál már annyira kifejezték egymás iránti kölcsönös
+ellenszenvüket, hogy afelől semmi kétsége nem lehetett. A leány nem volt
+a király kegyelmére szorúlva, azt nem kínálták számfölötti számfejtői
+hivatallal.
+
+Megkérte nagy keservesen Hortense kisasszony kezét, – minthogy kénytelen
+volt vele.
+
+Természetesen nem Hortense kisasszonyhoz fordúlt a leánykéréssel, hanem
+a hogy az illem és bevett szokás parancsolta, a szülőihöz. Azok nagy
+örömmel fogadták.
+
+Hortense kisasszony azonban hallani sem akart a férjhezmenésről.
+Szívgörcsöket kapott, sírt, tombolt, átkozódott, a haját tépte, ki akart
+ugrani az ablakon, csészéket, tányérokat vert a földhöz, sőt annak a
+fejéhez, a ki Olivér nevét kiejtette előtte. Utoljára megtagadta magától
+az ételt: felfogadta, hogy halálra koplalja magát.
+
+Ekkor a jó király avatkozott e kínos ügybe.
+
+Küldött Hortense kisasszonynak egy csinos menyasszonyi kelengyét:
+teljes, tökéletes kiházasítási pompát, a menyasszonyi köntöstől a
+himzett zsebkendőkig. Egyúttal kegyesen tudatá a szülőkkel, hogy a
+lakodalmi vendégséget ő fogja rendeztetni, úri fényűzéssel, s tűpénzül
+kétezer livret ajándékoz a menyasszonynak.
+
+Ennek ellenében Alliot papa kerített valahonnan egy fekete psantiért meg
+egy szürke soutanet s azt tette a leánya elé.
+
+Tessék választani!
+
+Vagy menyasszony, vagy apácza.
+
+S a mit az anyai rábeszélés és az apai fenyegetés nem tudott kivívni,
+megtették a selymek és a csipkék, kivált a himzések, a mikről Nancy
+világhírű. Ennyi pompás «lingeriet» nem lehet visszautasítani. Hisz
+utoljára is mit árt az, ha Hortense ezentúl H. P. monogrammal jegyzett
+ingeket fog viselni? Egyéb nem következik belőle.
+
+Így aztán létrejött a házasság a kölcsönös gyűlölet alapján.
+
+Az egyházi szertartást a Chapelle Ducaleban tartották meg, melynek
+fekete márványoszlopai között megannyi sarcophágok vannak elhelyezve,
+herczegek és herczegnők, kiknek márványszobrai a koporsófödélen
+feküsznek összetett kezekkel. Áhitatos látvány házasságkötő párok
+számára.
+
+Az esküvő után következett a nagyszerü menyegzői lakoma, melyben
+résztvettek a város notabilitásai, s mely késő este érte végét. Ez
+alkalommal sok bor elfogyott a számos áldomások mellett. A vendégek
+észrevették, hogy a boldog mátkapár a poharába töltött bort nagyon
+erősen keveri a nancyi savanyúvízzel, a minek sajátszerű hatása van, és
+hogy egyszer sem koczintják össze a poharaikat. A király költségére ment
+a lakodalom. Ő felsége maga otthon ült egy cervelát és egy kancsó bajor
+sör mellett.
+
+– Igazán összeillő pár! – hízelgének a vendégek a boldog szülőknek. –
+Kár, hogy némák, – ejté ki némely gonosz nyelv.
+
+– Majd megszólalnak, csak egyszer egyedül legyenek a nász-szobában, –
+biztatták azok a kétkedőket.
+
+Így szokott az lenni, s úgy szokott megfordúlni.
+
+Hiszen meg is szólaltak, a mint egyedül hagyták őket a nász-szobában. De
+a mit egymásnak mondtak, az nem volt egyéb a kölcsönös gyűlölet, útálat
+kifejezésénél.
+
+A boldog szülők, kik reggel siettek szeretett gyermekeiket üdvözölni a
+nászéj után, ott találták a szép arát az egyik szobában, a délczeg
+vőlegényt a másikban. Az asszony teljes menyasszonyi ruhájában volt,
+csak a fátyola volt összetépve, a férj pedig vőlegényi jelmezében, csak
+a nyakkendője volt szétszaggatva.
+
+Íme tehát megtörtént, a mit a szülők úgy erőltettek, s a mit a király
+előmozdított: lett Olivérből s Hortenseből férj és feleség.
+
+Azok pedig e nászéj után soha többé nem látták egymást.
+
+Olivér áttetette magát más városba, hogy még csak egy levegőt se szíjon
+a feleségével.
+
+Hortense elébb klastromba akart vonúlni; de a zárdafejedelemnő
+elutasította: férjezett nő nem lehet apácza. Akkor meg akarta magát
+mérgezni; rajtakapták, megakadályozták. Akkor aztán hazament a
+szülőihez.
+
+A két házastárs úgy gyűlölte egymást, mint az ördögöt. Pedig semmi okuk
+sem volt rá. Egyik sem szegte meg az oltár előtt tett esküjét.
+
+Egyszer aztán mégis csak találkoztak egymással – véletlenül. A touli
+«officialité» főlépcsőjén.
+
+– Mit keres itt monsieur? – kérdé Hortense.
+
+– Én a keresetlevelemet hozom – a válóperemhez. Hát ön madame?
+
+– Én szintén a válóperi keresetlevelemmel jövök.
+
+– Hisz akkor egy dologban járunk.
+
+Akkor aztán karonfogva mehettek föl nagy vídáman az elnök-vikáriushoz s
+együtt adhatták át neki a keresetleveleiket. A válás oka volt «nem
+foganatosított házasság, engesztelhetetlen gyűlölet.»
+
+Az elnök megbiztatta őket: hagyják itt az irataikat, aztán menjenek
+haza; lakjanak együtt; három hónap múlva megint jőjjenek ide; akkor
+egyházi tekintély meg fogja kísérteni a kibékéltetésüket, s ha az nem
+sikerül, kimondja az ágytól és asztaltól való elválasztatást; azzal
+megint hazamehetnek, lakhatnak külön szobákban, újabb három hónap múlva
+aztán megint előkerülhetnek, s ha válási szándékuk megmásíthatatlan,
+megkaphatják a házasságukat megsemmisítő ítéletet három hónap alatt.
+
+Ennek aztán mind a ketten nagyon megörültek. Mikor az Officialité
+kapujában elváltak, még kezet is szorítottak egymással.
+
+Már most ha Olivér jól megértette volna az elnöki utasítást, vagy ha nem
+értette is, de legalább megtartotta volna, hát minden a legszebb rendben
+folyott volna le.
+
+Azt mondták nekik, hogy «menjetek haza s lakjatok együtt a törvényszabta
+hataridőig».
+
+Olivér azt hitte, hogy ez csak olyan kegyes szólásforma.
+
+Mi a csodának lakjék a férj a feleségével együtt, ha nem szereti? Csak
+azért, hogy a szép arczát, termete bájait tükörből lesse? Hogy mikor
+alszik, egy csókot lopjon oda a vállára? Egy hideg csókot!
+
+Hagyta a feleségét hazautazni Nancyba, maga pedig ment Lunevillebe, a
+hol hivatalos állása volt.
+
+Pedig hát az egyházi kánonnak szilárd ethikai alapja van.
+
+S erre De Pont Olivér a saját eszéből is rájöhetett volna.
+
+Hogy házastársak között nincs szeretet, az lehető dolog, de hogy
+szerelemféltés ne legyen, az lehetetlen. A szerelem = virág, mely
+lehull, de a szerelemféltés = méregtoboz, mely a sziromhullás után is
+duzzad és érik.
+
+Ezt nem érezte De Pont Olivér.
+
+Kitől féltse egy férj a szép asszonyát (a szalmaözvegyét) Nancyban?!
+
+A jó becsületes Nancyban, a hol a király példájához alkalmazkodik minden
+ember; az egész udvar csupa tudósokból áll. A hol egy férfi ezt a szót
+«baiser» (csókolni) ki nem ejtené a száján, hanem ezt használja
+helyette: «embrasser» (ölelni).
+
+Egy közbejött tényről nem volt tudomása De Pont Olivérnek.
+
+A versaillesi udvar diplomácziai illendőségnek találta, hogy XV-ik Lajos
+király rendes követe által képviseltesse magát uralkodótársa, I.
+Sztaniszló király udvaránál. E feladattal Beauveau lovag bízatott meg. A
+franczia előkelő világ egyik legszeretetreméltóbb gavallérja. Ez volt az
+első és egyetlen arisztokratája Sztaniszló király udvarának. Tudós nem
+volt, hanem az asszonyokhoz alaposan értett.
+
+Hogyne ismerte volna fel ily szakértő búvár a tenger fenekén rejlő
+gyöngytermő kagylót?
+
+A harmadik törvényszék előtti megjelenést valami közbejött eset
+megakadályozta.
+
+De Pont Olivér csak megjelenhetett volna, de Alliot Hortense nem
+jöhetett el Párisból, a hová három hónap előtt félrevonult. Az az oka
+volt rá, hogy a Saint Marie Madelaine-templomban ez időtájt egy
+újszülött fiúcskát kereszteltek, a ki a Szent Sakramentomban Basile
+Amable nevet kapott, a matriculában eképen beírva: «fils naturel de
+Ferdinand Jérôme de Beauveau, et de la demoiselle Hortense Alliot.» Az
+apa maga írta bele a nevét a hivatalos lajstromba s egyúttal a következő
+igéretet adta ki hiteles okiratban:
+
+«Én Ferdinánd Jérôme de Beauveau, igérem Isten és emberek előtt, a mire
+a becsület és vallás szentül kötelez, hogy Alliot Hortense kisasszonyt,
+a mint az egyházi törvényszék állítólagos házasságát De Pont Olivér
+úrral semmisnek és érvénytelennek nyilvánítandja a folyamatban levő
+válópör alapján, azonnal hitvestársamul fogom venni. Ez azon benső
+egyetértésnek következése, mely köztem és ő közötte fönnáll, a ki
+szabad. Mi a teljes igazság szerint kereszteltük Párisban a Saint Marie
+Madelaine-templomban a fiúnkat Basile Amablenak. Istent hívom föl
+tanúnak, hogy az anyát nőül véve, a fiút törvényesíteni fogom s
+rangjához juttatom, mely őt megilleti, a mire engemet kötelez a
+becsület, a vallás s az anya és gyermeke iránti gyöngédség. Beauveau
+lovag.» Hitelesítve czímeres pecsétjével.
+
+Ez hát jó lett volna már De Pont Olivérnek. Soha még férj tisztább
+munkával férjhez nem adta a feleségét. Most már házasságtörés czímén is
+indíthatott válópört a felesége ellen.
+
+Hanem ekkor egy újabb bonyodalom következett.
+
+Az új férjjelöltnek, Beauveau lovagnak, a családja förmedt föl Ferdinánd
+Jérôme házassága ellen. Tiltakoztak s a grand chatelet elnöke, a párisi
+prevot elé vitték az ügyüket.
+
+A derék biró meg volt akadva; neki a statutumok szerint csak
+kétszázötven frankig terjedő ügyekben szabad itélkezni; az a kérdés,
+hogy ér-e egy leányosított asszony, vagy egy asszonytalanított leány 250
+frankot? A baillik és senechallok mind összeütötték a fejüket, mégsem
+bírtak tanácshoz jutni. Az ügy a parlament elé került. A korszak két
+leghíresebb ügyvéde: Loiseau és Legouvé mérkőzött meg egymással. Az
+akták halomra nőttek. Végre a parlament sem tudott egyebet határozni,
+mint hogy be kell várni a touli Officialité döntését ebben a rendkívüli
+kérdésben.
+
+Végre valahára megérkezett az egyházi törvényszék határozata, melyben
+kimondatik, hogy De Pont Olivér és Alliot Hortense hitestársak
+házasságában semmi impedimentum dirimens nem találtatik. A canonok
+Beauveau lovagot nem ismerik, csak a házasság szent sakramentumát. A
+Saint Marie Madeleine dékánja utasíttatik, hogy a keresztelési
+matrikulába új lapot vezessen be: törvényes apának De Pont Olivért,
+anyának Depontné, született Alliot Hortense asszonyt nevezve meg.
+
+Ez volt a megoldás.
+
+És így megtörtént az, hogy a gyűlölet nevelt a családfán egy új
+sarjadékot.
+
+
+
+
+ELEVEN REGÉNY.
+
+Száz év előtti hirlapból hódítottam el ezt a történetet. (Dumas Sándor
+«elhódításnak» nevezi.) A Times «Miscellany» mellékletében található,
+mely akkor jubilálta dicsőséges pályafutásának huszonötödik
+évfordulóját. – Ha a saját fantáziámmal gondoltam volna ki ezt a mesét,
+azt mondanák rám, hogy szeczesszionista vagyok.
+
+Londonban történt az eset.
+
+Még akkor nem volt se vasút, se gőzgép, se táviró.
+
+Regényírók sem voltak.
+
+Scott Walter még egy kis ügyvéd volt. Cooper Fennimor akkor tanult
+olvasni, Dickens (Boz) még nem is született.
+
+Shakespearet, Dantét hamar átolvasta az ember, az amadisokat
+(lovag-regényeket) megunta az ember, Don Quixotet könyvnélkül tudta az
+ember. Mit tehetett az ember? – Elindult eleven regényeket keresni.
+
+A Westendben volt egy klub, melynek tagjai föladatukká tették az eleven
+regények fölkutatását.
+
+A gentlemanek álöltözetben fölkeresték a londoni külvárosok
+csőcseléklakta részeit, a Whitefriarst, a Rotherhytheot; bevették
+magukat a bűzös lebujokba: ott kiszemelték maguknak a legfeltünőbb
+alakot, férfit, vagy némbert, bizalmaskodtak vele, míg kicsalták az
+élettörténetét. Azt azután otthon a klubban elmondták a társaságnak.
+
+Ezt úgy hítták maguk között, hogy «búvárharang».
+
+Találó elnevezés. Tengerfenék ez is, a hová a merész búvár alámerül,
+hogy értékes csigagyöngyöt keressen. Koczkáztatja, hogy czápára talál, a
+ki elnyeli, vagy nyolczkaru polipuszra, a ki megfojtja; de hátha épen
+egy syrénre, a kinek a karjából még nehezebb a szabadulás!
+
+A klub tagjai között a legszerencsésebb volt a gyöngyhalászatban lord
+Alb… (A cenzura miatt nem volt szabad az egész neveket kiírni hirlapi
+közleményeknél.)
+
+Öreg úr volt már: de azért korcsmaképes. Vagyonos volt és agglegény;
+jövedelme nagy részét inségesek fölsegélésére fordította. A lebujokban
+győzte az ivást és a fizetést. Törzsvendége volt a leghirhedettebb
+rotherhythei spelunkának a «Kakas-lovaghoz».
+
+Ismeretes emblema. A feleségeiktől megcsalt férjek czímerképe. Nagy
+látogatottságnak örvendett. Itt lehetett találni a legerősebb punchot, a
+legmérgesebb dohányt s a legkifestettebb leányokat. Voltak
+mellékhelyiségei is hashisevők és ópiumszivók számára. Lord Alb… csak
+szektet ivott, s másokat is azzal traktált. Aközben kereste a gyöngyöt.
+
+Néha reggelig is ott dőzsölt a lármás társaságban: élvezte az utczai
+énekesnők nyiltszívü nótáit, biztatta a boxoló matrózokat, a győztest
+megajándékozta; ha valakiben meggyuladt a pálinka, azt a magával hozott
+ellenszerrel meg tudta gyógyítani; őt nem merte senki bántalmazni, mert
+herkulesi ereje volt.
+
+Reggel felé aztán, a minek a megérkezését a hajók tülköléséről lehetett
+megtudni, mely a matrózokat hajóikra hivogatta, a lord is fölkászolódott
+és hazament. A csatorna hídjánál várt reá a gyaloghintója, abba
+belevetette magát s aludt hazáig. Fölvitték a lakásába, lefektették.
+Délfelé fölébredt, megfürdött, megborotválkozott, felöltöztette magát
+divatos manchester köntösébe, megivott egy pohár ambra elixirt. Aztán
+lóra ült, kilovagolt a Hydeparkba, az útban talált hölgyeket kecsecsen
+üdvözölve jobbra-balra. Igazi gavallér volt.
+
+Csak itt-amott mutatott rá ólmos botja végével egy policeman, társát
+figyelmeztetve: «a mynheer». A Kakaslovagnál hollandusnak czímezték a
+lordot, viselete, flegmája és ivóképessége miatt.
+
+A Hydepark kioszkjában aztán megreggelizett; ott volt a gyűlhelye a
+többi búvár uraknak; ott azután elmondta osztriga és fogolypástétom
+mellett, a mit a lebujban a vereshagymás kabeljau s az égő plumpudding
+között begyébe szedett:
+
+– No, urak, ma egy igazgyöngyöt halásztam!
+
+– Igazgyöngy! – kiáltá fel gúnyolódva lord Bel… makacs ellenfele lord
+Alb…-nak, atrobilosus ember, kinek életfeladata volt mindenkinek
+ellentmondani, mindenben kételkedni, de különös czéltáblájának tartotta
+ezt az idealista, humanista, altruista lordot, a kinek az előadásait
+igyekezett skeptikus közbeszólásaival megzavarni. – «Igazgyöngy!
+Bizonyosan afféle bourgignon.» (Így hivják a gyártott hamis gyöngyöt.)
+
+– Nem! Ez egy valóságos parangon. (Elsőrendű nagy terménye a meleagrina
+margaritiferának.)
+
+– No, majd meglássuk, hogy az én fogam alatt nem törik-e széjjel? (Ez a
+próbája az igazgyöngynek.)
+
+Lord Bel… azok közé a búvárok közé tartozott, a kik a londoni nyilvános
+házak korallgrottáiban tanulmányozzák a tengerfenéket. Ott is sok
+érdekes csiga terem.
+
+Elválhatatlan társa volt neki a skót nagybirtokos, O-Don… a kit a
+klubban úgy hivtak, hogy Bashaw. Turbánt, kaftánt, salavárit viselt,
+shorbetet ivott, csibukból pöfékelt, s hosszú ősz szakállt viselt. Senki
+sem bántotta érte: ha neki úgy tetszett.
+
+Ennek meg az volt a speciális tanulmánya, hogy a Londonban létező
+«lunatic-asyl»-okat látogatta meg: azoknak a lakói történetéből
+gyűjtötte eleven regényeit.
+
+Ezt a két urat valami közös érdek kötötte össze, a mit azonban rajtuk
+kívül senki sem ismert. Annyit lehetett tudni felőlük szorgos utánjárás
+mellett, hogy lord Bel…-nek volt valaha egy szép, fiatal leánya, a kit
+az apa egy ballépés miatt házából elűzött, a skót bashawnak pedig
+létezett egy legény fia, a ki az apai házból elszökött, s évek óta se
+leánynak, se fiúnak hirét sem hallották a bánkódó szülők. A két apa
+azokat keresi, a lord a nyilvános házakban, a Bashaw a tébolydákban.
+
+A skót főúr már annyit közölt a barátjával, hogy nyomon van: látta a
+fiát, rátalált egy «little house»-ban, (kisebb tébolyda, ingyenes,
+melyet jótékony alapítvány tart fenn.)
+
+– Bolond?
+
+– Az.
+
+– Mi a mániája?
+
+– Egész nap verseket ír.
+
+– Hát hisz az ártatlan tébolygás.
+
+– De azokat egész éjjel deklamálja, nem hagy senkit aludni.
+
+– Nem gyógyítható?
+
+– Az orvos azt mondja, hogy vagy trepanálni kell a koponyáját, vagy meg
+kell házasítani.
+
+– Csak akadjon olyan áldozat, a ki kész egy bolondhoz feleségül menni.
+
+– De mikor azzal kigyógyul. Én ismertem egy nőt, a ki feleségül ment egy
+kannibálhoz: nem félt, hogy megeszi.
+
+– Akadnak olyan némberek.
+
+A két főúr közrefogta lord Alb…-ot. Mind a hárman egy széles ottománon
+foglaltak helyet; középen lord Alb… A Bashaw keresztbe szedte a lábait
+maga alatt s nagy füstgomolyokat fújt a mesélő felé a csibukjából.
+
+– No hát lássuk azt az igazgyöngyöt.
+
+Lord Alb… hozzákezdett.
+
+– Az történt, hogy a mult éjjel ott ültem a Kakaslovagnál a szokott
+asztalom mellett, vizsgálgatva a körülöttem csivelgő asszonyi állatokat,
+a kiknek a köszöngetését nem tartottam érdemesnek figyelembe venni. Egy
+hárfás leány énekelt és muzsikált a podiumon: annak a dalait hallgattam.
+
+– Szép volt a lány? – kérdé lord Bel…
+
+– Nem tudom. Nagyon ki volt festve. Széles kalapja alól fekete haj
+omlott alá, a mi nem volt a sajátja, a szemöldökei is festve voltak,
+elől trompeuset viselt, czipőin bouffantokat, a mi nagyon testesnek
+tüntette fel. Azzal vonta magára a figyelmet, hogy hangos vitába
+keveredett egy fiatal dandyvel, a kinek nem akarta megengedni, hogy a
+mezitelen vállát megcsókolja.
+
+– Pedig az arra való úgy-e? – szólt közbe a Bashaw.
+
+– Természetesen. A leány azt kiáltotta: «Eredj! selyemruhás ember ne
+érjen hozzám: gyűlölöm a selymet, meg a bársonyt.» Én ezen
+elcsodálkoztam. Hiszen a selyem-, a bársonyruha zsebében terem az arany.
+Odamentem a czivódókhoz. A dandynek adtam egy bordalökést, a mitől az
+asztal alá kalimpázott. A leánynak szóltam: – Hát az én barchent
+jaklimnak szabad-e hozzád dörzsölődni?
+
+A leány elnevette magát: «Te már tetszel nekem, mert paraszt vagy és
+öreg vagy». – «No hát gyere az én asztalomhoz s dalolj én nekem.» –
+Kapott rajta, egy szökéssel lenn termett a magas pódiumról, pedig a
+nehéz hárfáját is emelnie kellett.
+
+– Ön nem segített neki?
+
+– De igen. A könyökét fogtam.
+
+– Pedig nem ott van a hypomoklion.
+
+Azután leült mellém az asztalomhoz s elkezdett hárfázni és dalolni.
+Csintalan románczokat énekelt, a minőket a többi hárfásnők szoktak: «Te
+madaram», mondám neki, «el tudnád-e dalolni ezeket a nótákat, ha nem
+volnál így kifestve?»
+
+– Nem tudnám.
+
+– Lehet téged kendőzetlen arczczal is látni?
+
+– Lehet.
+
+– Hol?
+
+– Otthon a szobámban.
+
+– Elvezetnél engemet a te otthonodba?
+
+– Szivesen. Itt van a lakásom mingyárt a vendéglő padlásán. Van jó
+lábad?
+
+– Hegymászó vagyok.
+
+– No, mert öt lépcsősoron kell fölkapaszkodni. Velem jöhetsz.
+
+Azzal fölkerekedett hárfástul s vezetett föl a lakására. Biz az a
+legmagasabb emeleten volt, a hol már a padlásgerendák képezik a
+plafondot, s az alacsony ablakból a háztetőre látni; de az az előnye
+volt a szobájának, hogy a vendéglő főkéménye nyult fel a szögletében s
+annál fogva nem kellett benne fűteni, mert a kémény elég meleget adott.
+Egy asztal, egy zárható szekrény, két szalmaszék, egy olajlámpás
+képezték a butorzatát; az ágyfülkében volt a nyoszolya, tarka
+kattun-függönyökkel. Egy kis szűk pitvara is volt a szobájának, a minek
+szögletében vörös világosság derengett. Az egy kis bádogkatlanból jött,
+melyben kőszén parázslott, forrón tartva a groghoz szükséges vizet, a
+mit eshetőleges vendége számára készen kellett tartani a szép
+Melusinénak.
+
+– «Melusine»? Ez bizonyosan komédiásnév, – szólt közbe lord Bel…
+
+– Természetesen. A hölgy arra kért, hogy maradjak a pitvarban, a míg ő a
+szobájába megy toilettet csinálni. Valami polczról kénes fonalat vett
+elő, azt meggyujtotta a parázsnál s bement a szobájába a lámpást
+meggyujtani. Azután még egy perczre visszatért, az üstöt a forró vízzel
+leemelni és bevinni. A bezárt ajtón keresztül nemsokára nagy
+lubiczkolást hallottam, mely elárulta, hogy a forró vizet nem annyira
+grogcsinálásra, mint alapos mosakodásra használja.
+
+– Nem leskelődött ön a kulcslyukon át? – kérdé a Bashaw.
+
+– Dehogynem. Volt azon az ajtón több judáslyuk is fúrva, de mindannyit
+hasznavehetetlenné tette a komédiásné azáltal, hogy a levetett szoknyáit
+az ajtó fölé akasztotta. Félre kellett tennem a kiváncsiságomat. Nem
+soká várakoztatott. Ismét nyilt az ajtó, s ő kitekintett a nyiláson. Én
+visszahőköltem a láttára. Ez nem az a hölgy, a kit én ide kisértem. Az
+egy magas, testes amazon volt, ez pedig egy szilfid. Fehér, lenge
+pongyola volt rajta, mely szoborszerű idomaihoz tapadt, a fekete haj
+eltünt, a helyett csaknem fehér ezüstszőke fürtök omlottak a vállaira.
+
+– Micsoda? Ezüstszőke haj? – szólt közbe lord Bel.
+
+– No igen! ezüstszőke. Ez nem olyan ritkaság az angol nőknél. Sohasem
+látott ön még ezüstszőke hajú nőt?
+
+– De igen. Láttam.
+
+– Én meglepetve rebegém: «Ön az, Melusine»? Erre ő szelíd mosolylyal
+suttogá: Most már nem vagyok Melusine. Híjon az igazi nevemen:
+«Milagrida.»
+
+– Micsoda, Milagrida? – kiálta fel hangosan lord Bel. – Hisz az spanyol
+név!
+
+– Hát mért jön, mylord, ezért haragba? Lehetett a hárfásnő spanyol
+leány. Csak nincs olyan bolond angol családapa, a ki a leányát
+Milagridának kereszteltesse.
+
+– Kérem ezt a thémát nem fejtegetni tovább.
+
+– Az egész megjelenése a leánynak meglepett. Oly karcsú volt, oly
+lengeteg; minden mozdulata csupa kellem, csupa báj, de különösen az
+arczának az átváltozása volt feltünő, a mióta azt a czudar festéket
+lemosta róla, szemei kékek voltak, miket a festett pillák feketéknek
+hazudtak, a fekete szemöldök helyén finom vékony vonalak húzódtak, arcza
+fehér volt, mint a porczellán, de bezománczozva a legtündöklőbb
+rózsaszínnel, mintha a hajnal sugározná be. Csak a jobb arczán volt
+látható egy háromszegletű fehér folt; de az is jól illett neki. Kis
+leány korában egy papagály megharapta: annak a forradása maradt ott.
+
+Erre a szóra lord Bel… izgatottan ugrott föl a helyéről.
+
+– Egy papagály harapása? – hebegé.
+
+– No igen; ezek a komisz beszélő madarak olyan gonoszindulatuak: a kire
+irigyek, azt megharapják.
+
+– Az lehetetlen! Az lehetetlen!
+
+– Csak nem akarja a papagályokat védelmébe venni?
+
+Lord Bel… a selyem zsebkendőjével törülgette izzadó homlokát.
+
+– De egy hárfajátszóné!
+
+– No hát miért nem kaphatott volna egy hárfajátszóné egy papagálytól
+harapást az arczára?
+
+– De hát honnan tudja ön, hogy az a fehér folt a leány arczán
+papagályharapásnak a helye?
+
+– Ő maga mondta el nekem.
+
+Lord Bel…-nek a szemei vérben forogtak. Oldalzsebébe nyult, kihúzta a
+bowieknifeot s annak a hosszú pengéjét kiugratta.
+
+– Ugyebár, – hörgé tompán, rekedten, – mikor az ember egy ilyen szép,
+piros női arczon egy olyan fehér foltot talál, egyszerre kedve támad azt
+megcsókolni.
+
+Eközben úgy fogta marokra a nagy kést, mintha a kedves barátjának szánna
+vele egy oldaldöfést.
+
+– No, azt én nem tenném; nem szokásom. Hanem az ujjam hegyével
+érintettem azt a fehér foltocskát, megtudandó, hogy nem a letörült fehér
+festék maradványa-e az ott? Erre adta a leány azt a fölvilágosítást.
+
+Lord Bel… abbahagyta azt a szurkálási mozdulatot a zsebkéssel, a helyett
+levágott egy darabot a rágódohány tekercséből s azt a szája szegletébe
+dugta, s aztán hanyatt dűlt a kereveten.
+
+Lord Alb… sietett még tisztábbra mosni a hárfás leányt, mint a milyen
+tisztára az maga mosakodott.
+
+– A lámpavilágnál szétnéztem a kis manzard szobában. Semmit sem találtam
+benne, a mi hasonló természetű osztályhoz tartozó némberek lakhelyeit
+diszíti. Falain nem voltak az Aretin-féle érzék-ingerlő képek, még az
+ismeretes Männeken Piss gipsz-szobra sem volt látható a szekrénykéjén.
+
+– Te kis Milagrida, úgy látszik, – mondám neki, – hogy valamikor a jobb
+társaságokban voltál otthon. Olyan finomak a kezeid.
+
+– Pedig a hárfapengetéstől megkérgesednek az ujjak hegyei. Igaz, hogy
+fiatal koromban előkelő család tagja voltam. Családi nevemet nem mondom
+meg. Az apám valamikor spanyol követ volt.
+
+– Lárifári! – rikácsolt közbe lord Bel… – Hogy lett volna spanyol követ?
+
+– Ezer bocsánat. Én tévedtem. Portugált mondott. De nekem a spanyol, meg
+a portugál mindegy.
+
+Lord Bel… a szóra egészen elvörösödött.
+
+– Ezt ön csak az én boszantásomra mondja most! – S azzal kiköpte a
+szájából a rágott dohányt.
+
+Lord Alb… nem értette, hogy mi boszankodni való lehet ezen? Azzal
+folytatá a mesélést:
+
+– Egyszerű a történet; egy fiatal leány és egy ifjú szerették egymást.
+Előkelő családok tagjai voltak mind a ketten. Boldogságuknak semmi sem
+állt az útjában, a szülők beleegyezésével jegyesek lettek. A menyegző
+napja ki volna tűzve, a jegyesek a szószékről kihirdetve, csak egy hét
+volt még hátra. Ez utolsó hét alatt történt, hogy a menyasszony atyjának
+egy majorházába beleütött a villám, s az porig leégett. Az apa és anya
+együtt kirándultak a kár megtekintésére, leányukat otthon hagyták. E
+távollét alatt érkezett meg a kastélyba a vőlegény. Volt, a ki fogadja:
+a menyasszony. Őrjöngve szerették egymást, igazán őrjöngve. A páros
+együttlét rossz tanácsadó. Az ifjú azt susogta a leány fülébe, hogy
+hiszen úgy tekintsék már egymást, mint férj és feleség. Egy szikra volt
+csak, s ettől a szikrától fel hagyta gyújtani a leány a szivét. Odaadta
+azt a kincsét, a mit vissza nem lehet venni többé. Feláldozta jövendőjét
+a pillanatért. Hát aztán mi lett velük? Az, a mi Hamlettel és Oféliával:
+«Míg hozzád nem menék, nászszal kecsegtetél.» «El is vevélek, ha hozzám
+nem jövél.» A vőlegény a pillanat gyönyöre után megutálta a
+menyasszonyát; leszidta, gyalázó szavakkal tetézte s magára hagyta;
+többé felé sem jött, s azon a napon, a melyen menyegzőjüket kellett
+volna megtartaniok, megszökött az apai háztól.
+
+– A futó bolond, – dörmögé a Bashaw, kifújva a csibukjából a szikrázó
+hamut.
+
+Lord Alb… folytatá az elbeszélést:
+
+– Ha ezzel vége lett volna a szomorú történetnek, hát ez olyan
+mindennapi eset volna, a mit nem érdemes följegyezni. Egy megszökött
+vőlegény. Gyöngyház, ha leszakad, lesz más! De az önfeledt szerelmi
+odaadásnak következései voltak a leányra nézve, a miket a termete
+elárult. Az anyai szem észrevette e változást: a leány mindent
+megvallott. Kétségbeesés jött be a házba. Az apa előtt sem lehetett
+titkolni a szerencsétlenséget. A becsületére féltékeny lord, kinek melle
+királyok érdemrendeivel volt diszítve, határtalan haragra gerjedt s
+elűzte a leányát a háztól, ki fejére ily gyalázatot hozott: egy shilling
+nélkül. Látni sem akarta többé. Az anyja irgalmasabb volt hozzá. Minden
+pénzét és az ékszereit átadta a leányának, a ki aztán Londonba menekült.
+Az apja oly kegyetlen volt, hogy londoni ismerőseinek, rokonainak
+tiltakozó leveleket írt: nehogy elűzött leányának menedéket vagy bármi
+segítséget adjanak. A leány elveszett a fővárosi nyomorultak
+számlálatlan tömegében.
+
+Lord Bel…-nak valami eshetett a szemébe, mert nagyon törülgette.
+
+– A szerencsétlen leány nemsokára megszabadult – az istenáldásától.
+Finom társaságban úgy hivják ezt, hogy istenáldása. A fölösleges emberek
+számát szaporító új gentlemannek volt annyi becsületérzete, hogy a mi
+hibát világrajöttével elkövetett, azt nagyhamar a világtól megváltával
+helyrehozza. Miss Milagrida felvehette a Melusina nevet. Utolsó pénzéből
+vett magának egy hárfát s a csapszékbe járt énekelni.
+
+– És most már abból élek, a mit a hárfámmal keresek. Szegény
+keresetforrás, de tiszta, – mondá, nagy szempilláit lesütve. –
+Czintányéromba rézpénzt dobálnak: arany, ezüst nem kerül abba soha. De
+nekem az elég. És már most azt is érteni fogja ön, miért mondtam annak a
+tolakodó dandynek, hogy hagyjon békében: utálom a bársonyt és selymet. Ő
+is mindig bársony ruhában jött hozzám, a ki boldogtalanná tett. Azóta
+irtózom a bársony érintésétől.
+
+Én kissé valószinűtlennek találtam a leány állítását.
+
+– De hát, szép Milagrida, mit csinál maga, hogyha valamely úrnak kedve
+támad magát a szállására felkisérni, a hogy ime én is felkisértem? Nem
+minden látogató engedi magát szomorú történetekkel kielégíteni. S maga
+is csak húsból és vérből van.
+
+– Oh, az ellen van énnekem egy talizmánom, a minek az igézete
+csalhatatlan. Akarja ön, hogy megmutassam?
+
+– Kérem szépen.
+
+Erre a szép Milagrida a szekrényéhez lépett, felnyitotta s kivett belőle
+egy üveg ládikát, mely selyemmel volt befedve: azt letette az ágyára.
+
+– Nézzen ön ide, – szólt, a selyemtakarót lerántva a ládikáról.
+
+Visszariadtam a látványtól.
+
+Az üvegfödél alatt egy csecsemő bebalzsamozott mumiája volt látható.
+
+– Ez az én talizmánom, – suttogá a leány; – akar ön az ágyamra feküdni,
+sire? Kettőnk között nem lesz más, csak ez a kis koporsó.
+
+Nekem a köny kicsordult a szememből.
+
+Egy utczai énekesnő, a kinek mindennapi hálótársa első, egyetlen
+szerelmének szülötte üvegkoporsóban!
+
+Odadobtam az erszényemet az asztalra.
+
+– Fogadja el tőlem, miss, e segítséget s őrizze meg továbbra is a
+tisztaságát. Gondom lesz önre. Én leszek önnek az apja.
+
+– Nem, nem! – hörgé lord Bel… – Én, én vagyok az apja! Ez az én leányom!
+
+Azzal fölugrott a kerevetről, arcza sötétvörös lett, szemeit aláfutotta
+a vér, kezével a torkához kapott, mintha a fojtogató lidérczet akarná
+eltávolítani. S egyszerre csak arczczal előre bukott, eszméletét
+vesztve.
+
+A két mylord fölemelte s lefekteté a pamlagra. Rögtön sebészért küldtek,
+az eret vágott rajta, a mire a beteg föleszmélt, de már csak megbénult
+nyelvvel tudott hebegni, lord Alb… kezét keresve jobb kezével, mely
+hideg volt, mint a jég.
+
+– Hozza ön – ide – a leányomat. – Keresse föl. – Megbocsátok neki. –
+Visszafogadom. – Örökösömmé teszem. – Egyetlen leányom. – Szegény
+Milagridám!
+
+– Sietek! Rá fogok találni!
+
+– Akkor én is sietek a fiamat idehozni a lunatic asylból; – szólt lord
+O’Don… – Tegye jóvá a bűnét, tegye boldoggá a kedvesét, s maga is
+gyógyuljon meg általa.
+
+Azzal lekapta a fogasrul a tengerikutyacsont-fogantyús bambusznád
+pálczáját s elrohant a kioszkból.
+
+Nem olyan könnyen ment lord Alb…-nak az eltávozása. Annak a kezét
+vasszorítással fogta a gutaütött ember ökle, a ki egyre rebegte e két
+szót: «Leányom! Clerc!» Az utóbbira azért volt sürgetős szüksége, hogy
+végrendeletét élőszóval tollba mondhassa neki. Másfelől meg a kioszk
+kávésa ült a lord Alb… nyakán azzal a követeléssel, hogy vitesse el
+innen azt a gentlemant, a kit a gutával megüttetett, az ő kioszkjában
+nem szabad senkinek meghalni. A felcser meg a díját követelte rajta.
+
+Lord Alb… praktikus ember volt, föl tudta osztani a föladatát. Első a
+nyavalyás lord elszállítása a lakására, ápolás alá vétele: egy
+óranegyed. Azután a clerc meghivása a testamentomtevőhöz: másik
+óranegyed. Akkor lóhalálában a Kakaslovaghoz, a leányt fölkeresni: ez jó
+félóra. De időközben egy zsibárusnál flanell janklit kell venni, mert
+bársony ruhás urat a leány magához közel nem ereszt. Onnan vissza.
+Minden kitelik másfél órából. Addig várjon a halál. Hiszen mi is elég
+soká várunk a kegyelmes úrra, várhat ő is.
+
+Így szépen fölosztva az időt, kifizette a kávést, meg a chirurgust s
+levitette a beteg mylordot a kívül várakozó sellyéjébe. Azután a lovát
+kereste, a min idejött. Azt biz’ elvitte a Bashaw a maga sietős útjára.
+Egy goddamot sem mondott rá. Ott ácsorgott egy boxcab a kocsija mellett.
+Megmondta neki, hogy hova hajtson. Míg az a hátulsó ülésbe
+felczihelődött, lord Alb… előhúzta a zsebéből a butykosát, a mi
+whiskyvel volt tele s megitatta belőle – nem a kocsist, hanem a lovat.
+Ennek azután volt sikere. A boxcab röpült, feldöntött egynéhány
+kofaállványt; de minden állomásra megérkezett jó idején. Öt perczczel a
+kiszabott idő előtt a mylord már rátalált a hárfásleányra a «Kakaslovag»
+ivótermében. Még az ajtóból kiáltott rá. A családi nevén szólította.
+
+– Miss Bel… Milagrida! Önt az édes atyja hivatja magához.
+
+– Kicsoda?
+
+– Lord Bel… Algernon, az én legkedvesebb barátom.
+
+– Mi dolga van velem a mylordnak?
+
+– Önt akarja tenni örökösévé.
+
+– Így csak nem mehetek hozzá, ebben a maskarában. Engedjen átöltöznöm.
+Hisz nem ismer rám az apám
+
+– Nincs idő rá, miss; önnek az atyja haldoklik, órái meg vannak
+számlálva.
+
+Erre a leány fölsikoltott s elkezdte a haját tépni. Már tudniillik azt a
+fekete parókát, a mit viselt. Zokogott.
+
+S ez igen czélszerű volt. A fekete paróka lehulltával előtünt az
+ezüstszőke hajzat, s a sűrű könyek lemosták az arczáról a festéket. Rá
+lehetett ismerni a Milagridára. Így aztán vihette őt magával lord Alb…,
+útközben elmondva neki a kioszkban történteket.
+
+A boxcab lova feleúton összerogyott a nyargalástól, gyalog kellett
+tovább sietniök. Felhasználták a melléksikátorokat. Elég jókor érkeztek
+meg lord Bel… szállására. A mylord utolsó óráját élte; de még
+eszméleténél volt. Hárman is voltak mellette, a kiknek feladata az volt,
+hogy utolsó óráját megnehezítsék: a clerc, a ki motyogásából a
+végrendelkezését igyekezett kiértelmezni; a káplán, a ki gyóntatta, s a
+csodadoktor, a ki hólyaghúzókat rakott a talpára, meg a mellére s
+szalmiákszeszt szagoltatott vele, a mitől a beteg nagyokat tüsszentett,
+a két különböző examinátor nagy boszuságára.
+
+Mindennek röviden véget vetett miss Milagrida megjelenése.
+
+A hárfásnő, a mint ágyban fekvő atyját megpillantotta, nagy zokogással
+rohant oda hozzá s keblére borult.
+
+Lord Bel… csak a balkezét tudta még fölemelni, a jobbja megbénult, azzal
+ölelé keblére visszatért leányát, utolsó erejével világosan ejtve ki e
+szavakat:
+
+«Leányomat nevezem ki általános örökösömmé.»
+
+Ez volt az utolsó szava, utolsó lélekzetvétele. E szavakat protokollumba
+vette a törvény embere. Tökéletes végrendelkezés volt.
+
+Szeretett leányának nem volt már más feladata, mint halálra vált
+atyjának szemeit az örök álomra lefogni.
+
+A közjegyzősegéd felszólítá a másik két urat, a káplánt és a kuruzslót,
+hogy menjenek át vele a mellékszobába, a hivatalos okiratot mint tanuk
+aláírni. Lord Alb…-ra nem reflektált, azt daróczruhájában valami
+szénhordónak nézte.
+
+Ezalatt megérkezett a Bashaw a fiával. Az őrültek gunyáját még a «Kis
+házban» fölcseréltették vele a hajdani bársony köntösével. Az orvos
+kiadta a bizonyítványt, hogy a fiatal mylord, mint teljesen felgyógyult,
+elbocsáttatik.
+
+– – Már most, ha a regényíró szabad kézből írhatná meg ennek a
+történetnek a végét, a maga szentimentális hajlamával, optimista
+felfogásával, milyen szép jelenetet festhetne ebbe a rámába! Egy apa
+halálos ágyánál térdelő leány, kit a megtért vőlegény vigasztal;
+halavány ifjú, homlokára hulló szőke hajfürtökkel; az érzékeny pár
+fölött az élő családapa, ki áldó mozdulattal teszi két kezét az ágy
+mellett térdeplők fejére; a halott apának még egyszer fölnyilnak az
+ajkai, mintha a túlvilágról sóhajtaná el az «áment».
+
+Hanem a kegyetlen krónika kötve tartja a regényíró kezét.
+
+Nem az lett a vége.
+
+A bolondokházából előhozott fiú nem volt szép. Feje simára borotválva,
+homlokán áruló diadém: egy sor fehér pont, a mit pióczacsípések hagytak
+hátra letörülhetetlen emlékül; kiülő szemei széjjel kancsalítanak;
+orrczimpái lüktetnek, arcza vigyori ránczokkal keresztülbarázdálva;
+mikor állatias kifejezésü felső ajkát fölhúzza az inyéről, két kitörött
+fog helye tünik elő. Azokat erőszakkal távolították el az orvosok, mikor
+a tébolyultat megszállta a sitophobia (ételiszony), hogy az ételt tömlőn
+keresztül vezethessék a gyomrába.
+
+Az ifjú ember egy ólálkodó dúvad sunyiságával tekintett szét a szobában.
+
+A mellékszobában látott három embert, a kik valami írással voltak
+elfoglalva.
+
+Egy ember ott állt az ablakban jó távol.
+
+Az ágyon feküdt egy halott, annak a keblére borulva sírt egy nőalak.
+
+Az ifjú apja, O’Don… lord költögeté a halottat.
+
+– Mylord! barátom! Ébredj föl! Elhoztam a leányod vőlegényét.
+
+Tehát ez az ő menyasszonya!
+
+No de régen óhajtott vele találkozni! Annak a bolondja volt.
+
+Most hát itt van! Nagyon jól van.
+
+Lassan odacsúszott az asztalhoz. Azon hevert az apjának a
+tengerikutyafogas pálczája. Ismerte jól. Abban volt egy pálczatőr, egy
+két élű dákos.
+
+Hirtelen kirántotta a tőrt s egy szökéssel ott termett a halottas ágynál
+s a tőrt markolatig döfte menyasszonya hátába, a szívén keresztül, hogy
+annak még sikoltani sem maradt ideje.
+
+Azzal visszarántotta a gyilkot s két marokra fogva a saját szívén verte
+azt keresztül, úgy vágta magát hanyatt az apja lábainál.
+
+Erre a rémlátványra az apa, a Bashaw, elkezdett elébb őrülten
+vigyorogni, majd hangos kaczagásba tört ki. Megtébolyodott.
+
+… Ez volt lord Alb…-nak az eleven regénye, a mi meg van örökítve a napi
+krónikákban.
+
+
+
+
+A KENGYELFUTÓ.
+
+Abban az időben Bécs volt a világ központja.
+
+Már tudniillik, a mit mi világnak tartunk: a meddig a mi takarónk
+nyúlik.
+
+Oda sereglett mindenki, a kinek valami elnyerni, vagy elkölteni valója
+volt.
+
+Egy ideig (hosszú ideig) ugyan czentrifugál központja is volt Bécs ennek
+a világnak. Tíz esztendeig dühöngött benne a keleti pestis. Bécs volt a
+gócza ennek az egész Európát fenyegető vésznek. Menekült belőle
+mindenki, a kinek a halál félelmes volt. Borzasztó halál, a mi ellen nem
+volt gyógyítás, szabadulás.
+
+Aztán jöttek az elemi csapások. A folyók özönvizekké áradtak. A
+császárváros palotáinak az erkélyéről csónakkal szedték le a menekülő
+uri népet.
+
+Majd meg a tűzláng pusztította végig a nagy várost. Egész negyedek égtek
+hamuvá. Menteni nem lehetett. A tüzes forgószél végtül-végig pusztította
+a várost.
+
+Ez mind Isten csapása volt. El kellett viselni.
+
+De most következett az emberek csapása.
+
+Az új királynőt, Mária Teréziát, fegyverrel támadták meg a szomszéd
+hatalmak.
+
+Bajorok, burkusok, francziák szövetkeztek ellene. Osztozni akartak a
+tartományain. Már Bécs város kapuit döngették.
+
+A királynő újszülött fiával Pozsonyba menekült.
+
+Mindenki elhagyta, csak a magyarok nem.
+
+Az az égretörő kiáltás: «Életünket és vérünket a mi királyunkért»,
+megállítá az ellenségeit, kicsikarta kezeikből a diadalt. A többit
+elmondja a történetírás.
+
+A magyar főurak aztán otthont találtak a császárvárosban. Palotákat
+építtettek és úri pompával tüntették ki magukat; a főutczákon
+kengyelfutóktól előzött aranyos hintóikat, prémdolmányos huszárjaikkal,
+bámulta a nép, s rájuk ismert a családi színeikről a libériáikon.
+
+A királyi gárdisták épen mesemondás tárgyai voltak.
+
+A gárdista mint közvitéz is tiszti rangot viselt.
+
+A magyar nemesi családok büszkeségüket találták benne, hogy
+legdélczegebb fiaikat a bécsi gárdába bevezethették. De mustrája is volt
+az a magyar fiatalságnak.
+
+De valamennyi magyar gárdista között legfeltünőbb alak volt Zarándi
+Károly. A családi neve más volt: ez csak a prædicatuma.
+
+Fia volt a Rákóczi-szabadságharcz egyik vezérének, a ki a kuruczok
+fegyverlerakásánál nagy szerepet játszott, s ezért jutalmul donáczióba
+kapta az Alföld egyik nagy latifundiumát, a rajta épült nagy kiterjedésü
+mezővárossal együtt. Hozzá kapott még feleségül egy német herczegnőt.
+Fiát a császár nevére kereszteltette, ez is volt a keresztapja. Károly
+grófot Bécsben nevelték. Kitünő tehetségű ifjú volt már növendék
+korában.
+
+A mint árvaságra jutott, a tutora installáltatta a nagy dominiumba, a
+hol megismerkedett roppant gazdagságával s azzal a meggyőződéssel
+térhetett vissza Bécsbe, hogy ő az a hatalmas ember, a kinek csak akarni
+kell valamit, az rögtön beteljesül.
+
+Akart a gárdához bejutni: befogadták.
+
+A bájos királynő kisérőjének választotta.
+
+Az udvarhölgyek rajongtak érte.
+
+Azok között a legragyogóbb szépségül volt elismerve egy nagy befolyásu
+külhatalmasság nagykövetének, Lüderitz grófnak a felesége: Leontine
+herczegnő.
+
+Alakját a herczegnőnek a halhéj pánczél, vertugadin és a bouffantok
+miatt nem lehet leírni; haját a puder, arczát a fehérítő és pirosító s a
+szépségflastromok tartják előkelő ismeretlenségben; de a hagyomány azt
+örökíté meg, hogy ő volt az udvarhölgyek legimádatraméltóbbja, a kinek
+már azért is nagyon szépnek kellett lennie, mert otkolonban fürdött.
+
+Zarándi Károly egészen belebolondult a herczegnőbe.
+
+Azonban szenvedélyének erős akadályai voltak.
+
+Nem a herczegnő férje. A kitünő diplomata, a mily tiszteletreméltó volt
+a magasabb politika terén, oly kevéssé volt eszményképe a férfinak.
+Alacsony termetét ferdére tolta el egy elrejthetetlen kinövés, féllábára
+bicczentett, s a szemeit ideges rángatózás kényszeríté pislogni.
+
+Hanem gazdag volt.
+
+A herczegnő pedig erényes és büszke.
+
+Az erénynek a legerősebb védbástyája a női büszkeség.
+
+De az erényessége mellett a raffinált kaczérságot gyakorolta Leontine
+imádói ellenében.
+
+Szabad volt Károly grófnak a herczegnőt ajándékokkal meglepni. Hozhatott
+neki drága schmuckot, beszélő papagályt, kapuczinus-majmot, nyerges
+lovat; az mind elfogadtatott. Írhatott hozzá verseket (volt költői
+tehetsége). Rendezhetett a nevenapjára tüzijátékot, karusszelt.
+Lefestethette hírneves művészszel az arczképét. Ezzel mind elnyerte a
+jogot – egy kézcsókra. No még többre is. Egy findzsa kávéra, a mibe
+Leontine herczegnő saját rózsás ujjaival rakta bele a czukrot. Károly
+gróf nagyon édesen szerette a mokkát. Még édesebbet kért. Nem! Nem! Azt
+a kávéédesítőt nem adták meg neki.
+
+Zarándi Károly gróf dúsgazdag főnemes hirében állott. Alföldi birtokait
+nem is holdakban, hanem négyszög mérföldekben taksálták. Egyszerre ezer
+tulkot hajtatott fel a pusztáiról, melyeket az akkori nagytekintélyü
+főélelmezési biztos, báró H. vett át tőle a hadsereg számára. Volt
+hitele a fiatal grófnak. A királynő rábízta a magyar nemesi gárda
+pénztárának kezelését. Bármit kívánhatott tőle az imádott hölgy, ha csak
+pénzbe került, teljesíthette.
+
+Ha lovagias vitéztettről volt szó, attól sem riadt vissza.
+
+Egyszer, egy nagyon követelt csók díjában, Leontine herczegnő azt
+kivánta, hogy a délczeg vitéz ugrasson le a paripájával az ő szeme
+láttára a bástyáról a sánczárokba. Megcselekedte. A lova tönkre ment, ő
+maga zúzódást kapott. De elnyerte a díját: a csókot.
+
+A csóktul lesz aztán az ember igazán őrült.
+
+Bölcs szokás a chinaiaknál, hogy a csókot eltiltják; minek az alvó
+démont fölébreszteni?
+
+A herczegnő szobájában volt a képek között egy porczellánra festett
+tableau, (talán Correggio remekműve), mely a hadisten Áresz találkozását
+ábrázolja a szépség istennője Cytherével. Csókolódási jelenet: Áresz, a
+fegyverzetéről itélve, afféle küraszir volt. Hátha még magyar gárdista
+lett volna! Symbolice magyarázza a képen az isteni gonosztett végét a
+két égi fiu, Hymen (a hűség jelképe), a ki fáklyáját – a föld felé
+fordítva – kioltja, és Érosz (a szerelem istenkéje), ki a maga
+szövétnekét a csókolódó pár fölé emeli magasra. Hiszen ott is kész volt
+az indok: a kiállhatatlan férj, a kis sánta és púpos vállú Hefaisztosz.
+
+Károly gróf mindig megállt az előtt a kép előtt, mikor Leontine
+herczegnőtől búcsút vett; s forró sóhajtozásai kifejezték, hogy mire
+gondol. Hát nem maguk az istenek adnak példát a halandóknak?
+
+A herczegnő mindig kinevette.
+
+Egyszer aztán komolyan vette a dolgot.
+
+A társalgó teremből nyilik a boudoir. Egy szőnyegajtó vezet hozzá, a
+melynek nincs látható zára. Egy titkos rugó nyomására nyílik fel. Ennek
+a rugónak a gépezetét meg lehet tudni azon az áron, a mit a herczegnő
+imádójának föltételül szab. Megsúgta neki ezt az árt.
+
+És megállhatta, hogy nem nevetett hozzá.
+
+Pedig az a lehetetlenség volt.
+
+– Megteszem! – mondá Zarándi Károly, s hogy eskünek vegyék az igéretét,
+térdet hajtott a tündérnő előtt. – Fogadom igaz magyar vitézi szavamra,
+hogy meglesz, a mit kivánt a herczegnő. Az a nap az «én» ünnepnapom
+lesz.
+
+Azzal elhagyta a herczegnőt, a ki azután sokáig eltöprengett fölötte,
+hogy vajjon csakugyan sikerülhet-e egy őrült szerelmesnek egy lehetetlen
+föltételt valóvá varázsolni?
+
+Hogy mi volt az a lehetetlen föltétel, azt majd csak ha a
+megvalósulásához közelít, fogjuk elárulni.
+
+A fiatal gárdista másnap rögtön szabadságolást kért a főudvarmestertől
+nehány hétre, magyarországi birtokai rendezése végett. Azt megkapta s
+azzal a saját fogatán lehajtatott a magyar fővárosba.
+
+Ugyan mit kereshetett ottan?
+
+*
+
+Magyar főváros! Hisz ez nem létezett.
+
+Volt egy Pest. Vályogból épült házak girbe-gurba utczáival, a mik igen
+kellemes tanyául szolgáltak a hízó sertéseknek. A hatvani kapu zárta be
+a védőbástyát, mely a Dunáig lekanyarult s ott befejezést nyert a
+rondellával, a mi még száz év mulva is ott díszlett, mint a magyar
+színművészet aziluma. A mostani Deák Ferencz-utczát határolta egy
+czölöpgát, sárral tapasztott sövénynyel, a mi nem a török hadak
+feltartóztatására volt kifundálva, mint inkább arra a czélra, hogy a
+zsidók be ne szökhessenek a belső városba, portékáikat házalva
+elárusítani. Az csak a palánkon kívül volt nekik megengedve. Reájuk
+lehetett ismerni a parancsolt vörös köpönyegről, a minek a baloldali
+szárnyán arasznyi sárga folt tett tanuságot.
+
+A mostani paloták helyén terjengett egy nádas, melyben jó sikerrel
+lehetett vadkacsákra vadászni; a városliget helyén farkasok, rókák
+bozótja, azon túl a futóhomok sivatag pusztája. A Dunapartot ékesítette
+levert czölöpeivel a vizafogó.
+
+Sehol egy urasági kastély.
+
+Az összeköttetést Pest és Buda között egy repülőhid tartotta fenn: a
+hajdankor remek találmánya.
+
+Budának ellenben a török háborúról tanuskodó romjai voltak.
+
+De volt azután egy újabbkori nevezetessége: a hétkerekű malom. Ez a
+hírneves hadseregélelmező biztos leleményes alkotása volt. Ő volt az
+alapvetője a manapság oly nevezetes budapesti malomiparnak.
+
+Tulajdonképen gőzmalomnak is lehetett volna már nevezni.
+
+Budának megvoltak már akkor is a forró vízforrásai. Azokat még akkor nem
+hitták fürdőknek. Ezeknek a forró vizet bugyogó forrásait használta fel
+a korszak legnagyobb nemzetgazdásza, s egy nagyszerű malmot állíttatott
+föléjük. Ez a malom aztán télen is tudott dolgozni, a mikor a dunai
+malmok be voltak fagyva a jégbe. Azért nagy híre, kelete volt széles ez
+országban. Télen minden vidékről idejöttek őröltetni.
+
+Zarándi Károly azért jött le Bécsből Budára, hogy a hétkerekű malmot
+megszerezze magának. Nagy árt adott érte cserébe: az egész nagy
+terjedelmü apai örökét, pusztáit, gulyáit, méneseit, mezővárosát.
+
+Kellett neki az a malom minden áron.
+
+A bájos Cythere istennő azt a föltételt szabta imádó Áresze elé, hogy az
+neki a nevenapjára egy szánkaversenyt rendezzen a Burg kapujától a
+Szent-István templomáig.
+
+Leontine napját pedig julius 18-ikára szabta meg a kalendárium. S a
+kánikula égi jegyében nem esik hó; a mi az alpeseken volt is, az is mind
+elolvadt már régen.
+
+De azért szánkázni mégis fogunk.
+
+Zarándi Károly neki állította a hétkerekü malmát a czukor-őrlésnek.
+Annak nem volt egyéb dolga, mint czukrot lisztté törni. Azt zsákokban
+csomagolva felszállíttatta hiencz társzekerekkel Bécsbe s elhelyeztette
+egy roppant tárházba. Mikor aztán a Leontine nevenapját megelőző éj
+bekövetkezett, akkor neki állította Bécs város valamennyi zsákhordóit a
+munkának, s mire a nap megvirradt, ott állt a széles utcza egész
+hosszában mélyen betakarva hóval. Czukorból készült hóval. A csörgős
+szán a herczegnő kapuja előtt állt. Mögötte Zarándi gróf szánkója.
+
+Az udvar és az egész előkelő világ részt vett ebben a lehetetlen
+mulatságban. Szánkózás nyár derekán.
+
+Nemcsak egész Bécs, de egész Európa viszhangozta azt a diadalt, melyben
+egy magyar gavallér vívta ki a lehetetlenség legyőzését ezzel a
+hallatlan sikerű partie de traine-nal.
+
+Derék gondolat volt! Egy vagyont áldozott fel érte. De kivívta vele a
+magyar név dicsőségét örök időkre. Ezt csinálja utánunk valaki!
+
+A fogadás meg volt nyerve.
+
+Leontine névnapja győzelemnap volt Zarándi Károly számára.
+
+Az a Correggio-kép újra föltámadt.
+
+Ámde a klasszikus istenmonda folytatását is adja e szerelmi kalandnak. A
+sánta Vulkánus nem tűrte a tréfát. Elkészítette az aczélhálót, a
+melylyel a szerelmes csábítót az egész Olymp előtt csúffá tette.
+
+És a Vulkánok még most is boszúállók.
+
+Zarándi Károlynak ez a szerelmi diadal egész vagyonába került. Nem
+maradt egyebe a budai hétkerekű malomnál. Hát hiszen ha abba beleült
+volna molnárnak s maga vámolta volna meg az őrletők zsákjait, abból is
+szépen megélhetett volna; de hát nem azt tette, hanem ott maradt
+Bécsben, és folytatta a pazarlásait, őrült szerelmeskedését, repkedett a
+fényes lámpa körül, nem gondolva rá, hogy elperzseli a szárnyait.
+
+Úgy tett, mint sokan tesznek, a kik egykor dúsgazdag urak voltak, s
+aztán mikor a vagyonukat elprédálták, a régi hitelüket használják fel.
+Magas állása volt, föltétlen bíztak benne. Ki merte volna őt
+gyanusítani, a ki oly kitünő lövő és vívó. És a kinek a kalpagján levő
+forgója ezreket ér.
+
+Egyszer aztán akadt mégis valaki, a ki ezt megtette.
+
+Nem egy hőslovag, nem egy Sámson, hanem a kis ferdevállu Lüderitz
+herczeg. Készen volt Vulkán aczélhálója.
+
+Meglátogatta Zarándi Károly grófot pompásan berendezett vöslaui
+villájában. Nagyon örültek, hogy egymást láthatják. Hisz olyan benső
+viszony volt közöttük. A tolvaj tudta, hogy mit lopott el az
+ellenfelétől, s az áldozat tudta, hogy az mibe fog kerülni a tolvajnak!
+
+Mosolyogva szorítottak kezet. Hisz a mosoly a harag számára lett
+feltalálva.
+
+De a szép asszonyon kívül egyéb okuk is volt mosolylyal álczázni az
+arczukat.
+
+A politika egén fellegek tornyosultak.
+
+Valami készült a zárt ajtók mögött.
+
+Ezt a valamit aztán a későbbi történetírás ezzel a czímmel jegyezte föl:
+«hét esztendős háború».
+
+Még most csak várandós volt a balsors.
+
+De mindenki sejtett belőle valamit.
+
+Erre volt jó az a kölcsönös mosolygás, kézszorítás.
+
+– Kedves barátom, mondá a herczeg: te felőled rossz szél fúj. Te eladtál
+gulyákat, méneseket az intendaturának, a mik már nem a te tulajdonaid.
+
+– Ez egy félreértés, a mit én majd el fogok igazítani.
+
+– Hát ez a kisebbik alkalmatlanság. De nagyobb baj is van annál. Te a
+királynétól rád bízott gárdapénztárból tetemes összeget elsinkófáltál.
+
+Zarándi elsápadt.
+
+– Ki meri azt állítani?
+
+– Nem kisebb ember, mint az új miniszter, Kaunitz, a ki most azt vette a
+fejébe, hogy a közpénztárakat sorba vizsgáltatja. A tiedből roppant
+összegek hiányzanak.
+
+– Fedezi azokat a vagyonom. Ott van a budai malmom.
+
+– Az is volna valami, ha czukrot nem őröltettél volna rajta; de most a
+miatt újra kell az egészet berendeztetni, az semmi jövedelmet nem hoz.
+El sem adhatod, mert mostani állapotában nincs rá vásárló.
+
+– Ő felsége nem fogja engedni, hogy engemet ilyen bagatelle ügy miatt
+üldözőbe vegyenek.
+
+– Tudom jól, hogy ő felségének kegyében állasz. Legtitkosabb
+rendelkezéseit te rád bízza. Be vagy avatva a kormányzás
+előmunkálataiba. Ismered a közeljövő terveit. A csapatok elhelyezéseit.
+A várak ellátásáról is értesülve vagy. Ha te ezeket az adatokat én nekem
+kiszolgáltatnád, én viszontszívesség fejében helyrepótolnám azt az
+összeget, a mi a rád bízott pénztárból hiányzik.
+
+Ez érthető beszéd volt.
+
+Zarándi Károlynak felforrt a vére.
+
+Azt az ajánlatot teszi neki az az ember, a kinek legnagyobb oka van őt
+halálba gyűlölni, hogy legyen árulóvá a saját királya, hazája ellen:
+szolgáltassa ki a haditervek részleteit az ellenséges hatalomnak, a
+miket a legfelsőbb bizalom közölt vele.
+
+S a kés a torkára volt téve.
+
+A rábízott pénztárban elkövetett sikkasztása fel van fedezve. Azt csak
+az eltékozolt pénz helyretevésével lehet elsimítani.
+
+Nem sokba kerül a megmenekülés. Egy fiók kinyitása. Egy iratcsomag
+átadása. Senki sem tudja azt meg, kettőjükön kívül.
+
+A meggyalázott férj így áll boszút a csábíton. Csinál belőle árulót.
+
+Zarándi Károly egy perczig sem tétovázott. Felállt a helyéről s
+kiutasító mozdulatra nyújtá ki karját.
+
+– Távozzék előlem az úr! Semmi szavunk egymáshoz többet.
+
+A diplomata még mindig nevetett és bizalmaskodott.
+
+– Gondold meg, hogy ha ajánlatomat elutasítod, a Fleischmarktra kerülsz.
+
+– Ott is büszkébben emelem fel az arczomat, mintha hazaárulóvá lennék.
+Nem ismerjük egymást.
+
+– No hát viszontlátásra – a Fleischmarkton.
+
+Ott állt a pellengér.
+
+Szép kis intézmény volt az akkori Bécs városában ez az
+igazságszolgáltató jelvény. Egy karcsu kőoszlop, melynek oldalairól
+vasbilincsek lógtak alá. Ide kötötték ki a czégéres bűnösöket.
+
+Zarándi Károly grófot törvény elé állították. Nem volt mentsége.
+Kiderült, hogy elsikkasztotta a rábízott nagy összeget. A miniszter
+példát akart adni. A délczeg lovagot elitélték pellengérre. A királynő
+nem adott neki kegyelmet.
+
+Végre kellett hajtatni Zarándin az itéletet. Megfosztották rangjától,
+grófi czímétől, kibilincselték a pellengérre, s ott a hóhér tépte le a
+dolmányáról az érdemrendeket, gombokat és zsinórokat, letördelte a
+sarkantyúit s nyakába akasztotta a szegény bűnösök tábláját, a nagybetűs
+szóval: «defraudator» (sikkasztó). A törvényszék heroldja felolvasta az
+összegyült sokaság előtt az ítéletet, s ketté törte a pálczáját fölötte.
+Ez alatt egyre kongott a kápolna repedt harangja: a lélekcsengetyű.
+Bizony temetés volt ez!
+
+Azután ott hagyták: alkonyatig kikötve kellett neki maradni.
+
+A köznép rokonszenvezett az elitélttel.
+
+Az uri társaság is eljött a – halottnézésre. A jó czimborák,
+fegyvertársak. Hiszen érdekes látvány volt. Egy délczeg dalia a
+pellengéren. Az előkelő világ megjelent gyaloghintóiban e ritka
+előadásra. Az a négy hordár által emelt kárpitos zsöllyeszék bizonyosan
+Vulkánt és Cytherét rejté függönyei mögött. Vulkán boszút állt Marson a
+szerelmi győzelemért. Itt van a szerencsés csábító az aczélháló alatt
+megfogva.
+
+Leontine órák hosszat ott maradt és leste a dráma változatait. Mert a
+jelenet egyre új meg új fordulatot vett.
+
+A népbeli asszonyok szánták az áldozatot, odamentek a
+pellengéroszlophoz, felálltak a talapzatára, s kinálták mindenféle
+italokkal az elitélt ifjút, narancscsal, süteménynyel: ez csak fejének
+ingatásával mutatta, hogy nem kell neki semmi.
+
+A nap forrón sütött az arczába, a feje le volt nyírva kopaszra, ki volt
+téve a piaczi legyeknek.
+
+Egy fiatal pástétomos leány azt gondolta ki, hogy lekapta egy
+kengyelfutó fejéről a tollas sipakot, a ki ott egy gyaloghintó rúdjára
+támaszkodva ácsorgott s odaszaladt vele az elitélthez, ezt a hegyes
+süveget nyomta annak a fejébe, a mivel nem csak az lett elérve, hogy a
+legyek nem csiphették; de a bámuló népség azt hihette, hogy ott a
+pellengéren egy kengyelfutó van kikötve.
+
+Rögtön akadtak többen, a kik a sipka strucztoll bokrétájának a színéről
+kitalálták, hogy azok a Lüderitz herczeg családi jelvényei. Ebből a
+gyors bécsi ész aztán arra is rájött, hogy abban a gyaloghintóban ők
+rejtőznek a függöny mögött: Leontine a férjével.
+
+Ez több volt, mint a mennyit a bécsi népkedély eltűr.
+
+Nosza a kofák elkezdték rohadt almával hajigálni minden oldalról a
+herczegi hordószéket, csúfnevekkel árasztva el a benne ülőket. A
+hordárok loholtak észnélkül a Fleischmarktról a gyaloghintóval.
+
+*
+
+Itt vége lehetne ennek a szomorú történetnek. Rendes megszokott vége. A
+testben, lélekben, vagyonban semmivé tett ifjúnak megmaradt még az
+aranyvitézkötése. Az épen elég arra, hogy valahol a Práter egyik
+bükkfájára felakaszsza vele magát. Mit választhat mást az olyan ember, a
+kit a nemességétől megfosztottak: mint ezt a paraszthalált?
+
+*
+
+Az urasági kengyelfutók azon korszakban egész czéhet képeztek.
+
+A hogy manapság a lóversenyek képezik Bécsben a legizgalmasabb
+közlátványokat, akként volt az időben a népünnepek fénypontja a
+kengyelfutó verseny.
+
+A kengyelfutóknak az volt a rendes hivataluk, hogy uraságaik hintójának
+lovai előtt szaladjanak s kereplőiket hangoztatva utat nyissanak előttük
+az utczákon tolongó sokaság között.
+
+A kengyelfutók igen jó fizetésben részesültek; de ezért gondjuknak
+kellett lenni arra, hogy testi könnyűségüket megtartsák. Nekik nem volt
+részük az urasági asztalmaradékban.
+
+Nem volt emberséges szokás ez az emberfuttatás; ámbár azt hozták föl
+mellette, hogy ez is olympi verseny.
+
+Több száz kengyelfutó nyargalt egyszerre a versenytéren. Hegyes sipkáik
+tollbokrétája szineiről lehetett látni, kinek a cselédei. Sok ezer lépés
+volt a versenypálya. Halálra fáradtan, zihálva, izzadtan érkeztek meg a
+bírói emelvényhez. Az összegyűlt sokaság biztatta őket zajos
+kiabálással: «Előre Nádasdy! Ne hagyd magad Schwarzenberg! Szorítsd
+Kaunitz! Colloredo!»
+
+A tribünön ültek a magas uraságok, hölgyeikkel, a kiknek a kengyelfutóik
+versenyeztek, s lornyónjaikkal lesték az eredményt.
+
+Valamennyi futó között elől járt a fehér-sárga tollbokrétás a Lüderitz
+herczeg színeivel. Nem is látszott kifáradtnak. Ő érkezett be
+legelsőnek. Ő nyerte el az ötszáz darab lázsiás tallért. Becsületesen
+megszolgálta.
+
+S a csengő tallérokon kívül még egyéb jutalom is várt rá. A kifáradt,
+felhevült futókat rögtön pokróczokba takarták, hogy meg ne hüljenek, s
+italul forró fekete kávét kaptak.
+
+A három elsőnek beérkezettet az a tisztesség érte, hogy herczegi és
+grófi úrasszonyaik maguk nyujták át nekik a kávés findzsát és czukros
+szelenczét.
+
+Leontine herczegnőé volt az elsőség joga.
+
+Ekkor szemben találta az isteni Leontine a győztes kengyelfutóját, eddig
+rendesen csak a feje hátulját láthatta a hintójából, mikor az a lovak
+előtt szaladt.
+
+Meglepte az a nagy hasonlatosság. Régi ismerős ábrázat! Ezek a tüzes
+szemek! Ez a csókotkövetelő száj! Csak a bajusza hiányzik.
+
+Megkinálta a kávés csészével. Azután a czukros szelenczével.
+
+– Köszönöm. Nem kérek czukrot.
+
+S nevetett hozzá.
+
+Ez a hang. Ez a nevetés egészen ismeretes volt már.
+
+Leontine odafordult a két másik herczegnőhöz s csodálkozva mondá:
+
+– Különös egy ember. Ő a legjobb futó, s czukor nélkül iszsza a kávét.
+
+
+
+
+A ZÁLOG.
+
+
+I.
+
+Mikor a gravelotte-i nagy ütközet után a francziák minden vonalon
+takarodót fúvattak: a fővezér utasítást adott a lovas-dandár
+parancsnokának, hogy a balsikert és a kényszerű visszavonulást tudassa
+Mac-Mahonnal – minden áron!
+
+Könnyű azt mondani: «minden áron»; de mikor csak egy ár van.
+Postagalamb, léghajó nem áll rendelkezésre. Az egyetlen ár: az embervér.
+
+A tábornok összehivatta az ezredek fiatal tisztjeit, a hadnagyokat,
+sous-offokat s ezt a kérdést intézte hozzájuk:
+
+– Van-e önök között valaki, a ki az _édesanyja_ arczképét viseli a
+medalyonjában?
+
+Azok nagyot néztek. – Most van-e a legjobb idő a tréfálkozásra?
+Medalyon, arckép volt mindenütt; de azokból nem került elő «maman».
+
+Végre egy huszár-alhadnagy nagy vállvonogatva előállt vele.
+
+– Nálam van olyan.
+
+Fiatal, húsz éves volt a gyerek, kicsiny kunkora bajusz volt a felső
+ajkán.
+
+– Miért nem mondta ön ezt rögtön?
+
+– Nem szükség ezt kitrombitálni.
+
+(Igaz: az anyja arczképével nem dicsekedhetik az ember, más a szeretőé!
+Azzal szokás).
+
+A medalyon nem is volt drága fémből; egyszerű teknőczhéj volt a
+borítéka. Azért, hogy ha el talál esni a vitéz, az értéktelen czölönköt
+hagyják a nyakában: ne rabolják el a csatatér hiénái.
+
+– Hát ön nagyon szereti az anyját, úgy-e, főhadnagy úr?
+
+– Alhadnagy vagyok; az anyámat nagyon szeretem.
+
+– De a hazáját még jobban szereti?
+
+– Még jobban.
+
+– Ilyen emberre van szükségem. Válaszszon ön ki maga mellé harmincz
+lovast, s azoknak az élén törje magát keresztül az ellenséges
+harczvonalon, aztán vigye el ezt a levelet Mac-Mahon tábornagynak.
+Értette – kapitány úr?
+
+– Értettem.
+
+Azzal átvette a levelet a fiatal tiszt, megfordította a lovát s elindult
+a maga harmincz emberéhez.
+
+A fiatal tisztek «Rolánd» néven hítták egymás között a fiatal tisztet.
+
+Mindjárt kalambúrt is csináltak belőle.
+
+«Mi mindnyájan Rolánd halálával fogunk meghalni.»
+
+(Mourir de la morte de Roland: annyit jelent francziául, mint «szomjan
+elpusztulni»).
+
+
+II.
+
+«Törje ön keresztül magát az ellenséges harczvonalon – harmincz lovas
+kisérőjével!»
+
+A fiatal tiszt megkisérté a lehetetlent.
+
+Felhasznált minden furfangot, hadicselt, ravaszkodást, hogy az ellenség
+figyelmét kikerülje: feneketlen útakon, görgeteges vízmosásokon
+keresztül vezette a csapatját; járhatatlan bozótokon tört keresztül,
+ingoványt gázolt át; majd meg ismét őrült vakmerőséggel vágtatott
+keresztül olyan területen, melyet a két harczoló fél ágyútekéi tartottak
+kereszttűz alatt: egy helyütt az ellenség hasonfekvő csatárlánczain
+gázolt keresztül, nekirohanva a plotontűznek: néhány huszárja ott is
+maradt. Vaktában belebukkant egy pionércsapatba, mitraljőzzel lőttek
+utána. Szájába ragadta a kardját, két kezébe a pisztolyait, sarkantyúba
+kapva a lovát: lőtt, vágott, a míg embert látott maga előtt. Egyszer
+aztán egy erdő széléhez ért. Egy perczre megállt és visszanézett: hányan
+jönnek még utána?
+
+Egy sem volt már a nyomában a kiséretéből.
+
+Füstként felkavargó porfelleg jelzé a mezőn, hogy a vitézeket oldalba
+támadta valami ellenséges lovasság.
+
+A fiatal tiszt sietett menekülni az erdőbe.
+
+Azonban az ellenség már észrevette s üldözőbe fogta. Bajor dzsidások
+voltak. Egész svadrony.
+
+Huszárjait levágták vagy elfogták. Rolánd egyedül vágtatott tovább.
+Lőttek utána sokat: a golyók ott dongtak el a füle mellett. – Nevetett
+rajtuk. – Bízott a jó telivér paripájában. Nagy egérútat nyert az
+üldözői elől.
+
+Egyszer aztán rémülve látta, hogy a hol az erdő véget ér, ott egy
+hosszan lenyuló meredélyen végződik a fensík. A szakadékos, záporvájta
+agyagfal nem mutatott semmi lejárót. Itt elfogják.
+
+A dzsidások már hurráztak diadalukban s egyre közelebb értek.
+
+Rolánd kapitány nem sokat tétovázott, vérig sarkantyuzta a lovát, s egy
+hatalmas szökéssel leugrott a meredélyről.
+
+Hát ezt a halálugrást senki sem csinálta utána.
+
+Az üldöző dzsidások rémülten rántották meg a lovaik zablyáját, mikor a
+szakadékhoz értek, s egynek sem volt kedve ily áron érni utól a
+menekülőt.
+
+Rolánd kapitány nem törte ki a nyakát, hanem a derék paripa, az ott
+maradt lábatörötten.
+
+Gyalog kellett odább futnia a kapitánynak.
+
+Az üldöző dzsidásoknak le kellett kerülni messze félmérföldnyire, a hol
+az agyagpart elsimul, hogy utána eredhessenek. Az alatt elrejtőzhetik
+valahova.
+
+A sík róna hepehupás tőzegtalaj volt, tele mocsaras tömpölyökkel,
+kedvezőtlen terep lovassági futamnak. Hanem egy emelkedettebb dombon, a
+hol bizonyosan homoktalaj volt, látszottak fák, s azok között egy veres
+cserépfedelü tanya. – Arra felé vette az útját.
+
+A tanyának eleven sövény volt a kerítése. Elől bab- és borsóföld, közte
+sárguló dinnyékkel, egy vékony szalag rózsaszín virágú baltaczim-föld,
+szárító ágasokkal, hátul káposztáskert.
+
+A kis tanya tanór-kapujában állt egy kis leány.
+
+Valami kilencz-tíz éves. Gömbölyű, mosolygó piros arcza, gödröcskékben
+végződő szája, szivalakú álla; fekete villogó szemei, a miket bozontos
+haja egészen beárnyékolt. Csak egyféle öltöny volt rajta: egy kék és
+piros csikos kalikó-ing, az is fel volt húzva elől, valami gömbölyűt
+tartott benne, talán dinnyét.
+
+– Héj, hugám! – szólt hozzá lihegve a menekülő. – Ki van itthon a
+háznál?
+
+– Hát én, ki lenne még más?
+
+– Hát a férfiak?
+
+– Mind elszaladtak a bolondok, mikor azok a gömbölyű likas golyók
+kezdtek el hullani a tanya körül. Úgy megijedtek azoktól a furcsa
+gömböktől.
+
+– Hát te nem féltél tőlük?
+
+– Nem ám. Egyet fel is vettem belőlük, a mi a dinnyeföldbe esett. Jó
+lesz póznára tűzve madárijesztőnek.
+
+Azzal kivette az inge szélébe rejtett gömbölyű tárgyat. Rolánd
+felismerte benne egyikét azoknak a régi divatú gömbölyű gránátoknak, a
+mikkel csupa udvariasság volt az ellenségre lövöldözni.
+
+– Hát te csak magad vagy a háznál?
+
+– Az ám. Még a bátyám is elszaladt, a nagy málészájú Monmon, pedig épen
+kitálaltam neki az ebédet: gombóczot fekete megygyel, azt is itt hagyta,
+sipkát, zubbonyt, faczipőt, mindent levetett, úgy futott el a nádasba.
+Mintha ott rá nem találnának, ha ide jönnének.
+
+– Pedig idejönnek. Engem üldöznek a dzsidások. Nem tudnál valahová
+elrejteni?
+
+– Jaj, lelkecském, az nem ér semmit. Akárhová rejtenélek el, csak rád
+találnának. Hanem mást mondok én neked. Itt van Monmonnak a gúnyája.
+Vesd le az aranyos ruhádat, vedd fel ezt a czondrát: aztán, ha jönnek a
+dzsidások, te ülj le a kőasztalhoz gombóczot enni s tégy úgy, mintha
+olyan hülye volnál, mint a bátyám.
+
+Rolánd tétovázott.
+
+A kis leány odahozta neki a paraszt gúnyákat.
+
+– No csak frissen. Vetkőzzél le! Ne félj, nem nézek oda.
+
+S félrefordítá az arczát, hogy ne zsenirozza az úrfit a toalettcserénél.
+
+– No! Megvan már?
+
+– Meg.
+
+A leány odafordult s összecsapta kezeit, nevetve.
+
+– No ez derék maskara volna! Hát ez a bajusz mit vétett? Hisz erről
+mindjárt rád ismernek a dzsidások, hogy úrfi vagy; parasztlegénynek
+nincs bajusza.
+
+Azzal beszaladt a szobába, hihozta az ollót.
+
+Rolándnak rá kellett magát szánnia az áldozatra. A két drága kedvencz
+lehullott az olló csikkentései alatt.
+
+– De már most ezt kár volna eldobni: tegyük bele abba a medalyonba, a mi
+a nyakadon függ, az úgy sem való a parasztgúnyához, majd én addig a
+nyakamba akasztom: ott nem látják.
+
+Rolánd átadta a leánynak a medalyont.
+
+– Ah! Ez a boldogságos Szűz anya, úgy-e? – mondá a leány, meglátva a
+benne levő arczképet.
+
+– Nem. Ez az én anyám.
+
+– Én azt hittem, hogy a «Vierge». Azzal megcsókolta a képet, beletömte a
+kunkora férfidiszt a tobozba s elrejté azt az inge alá.
+
+Hanem most már mit csináljanak a levetett katonaruhákkal, a karddal, a
+csákóval, a sarkantyús csizmával? Ha azokból valamit megtalálnak az
+üldözők, mégis csak rájönnek, hogy itt kell lenni a menekültnek.
+
+– Tudod mit? Fogd azt az ásót: eltemetjük a kertbe.
+
+– De ott rátalálnak a friss ásásra.
+
+– Ne légy te okosabb nálamnál.
+
+Azt tette a leány, hogy az ásóval kiemeltetett a földből valami öt darab
+szép telefejű káposztát; azoknak a helyébe egy hosszú gödröt ásatott
+Rolánddal; egyenruha, kard, csákó, minden elfért benne, betakarták
+földdel s a káposztafejeket megint visszaültették a helyeikre. Azok nem
+hervadnak el.
+
+No már most jöhetnek a dzsidások.
+
+Jöttek is. Lehetett hallani a szitkozódásukat, a mint a tömpölyök közt
+végigbukdácsoltak.
+
+– Te már most csak ülj le ide a kőasztalhoz, – szólt a leány, kihozva
+egy nagy cseréptálban egy rakás gombóczot, a mely csak úgy úszott a
+fekete meggylében. – Itt a kanál: egyél. Jól elkend a szád szélén a
+meggy levét, hogy szederkék legyen tőle; így lesz igazán paraszt képed.
+Aztán ha bejönnek, fel ne állj előttük. Akármit szólnak hozzád, te csak
+pofázz. Tömd a szádba a gombóczot, hogy az arczod féloldalt kidülledjen
+tőle. Mikor a paraszt eszik, akkor az nem beszél semmi nyelven. Ha
+szólsz is, csak annyit mondj, hogy «mué, ne szavion pa!»
+
+(A franczia paraszt magáról többesben beszél s «mué»-nek mondja az
+«én»-t.)
+
+– Aztán tudod: ezt az egész tál gombóczot meg kell ám enned magadnak,
+mert ha ott hagysz belőle, mindjárt gyanút fognak, hogy úrfi vagy; a
+parasztlegény nem hagy a tálban a macskák számára valót. De még utoljára
+kitörüld az ujjaddal a tál fenekét, azt is beszopd.
+
+Az üldözők e közben eljutottak a tanyához és körülfogták minden
+oldalról. Sokan voltak.
+
+A tisztjük leszállt a lováról. Derék nagybajuszu uraság volt.
+
+Ott találta a kis leányt a tanór-kapuban.
+
+Francziául szólt hozzá:
+
+– Te kis leány, nem jött ide egy huszár a tanyára?
+
+– De igen is jött; – felelt a kis leány, s aztán pergő nyelven elmondta,
+hogy itt járt biz’ az: kecskebőr duda volt a hátán, két marmotát hozott
+magával drótkaliczkában, azok úgy megugráltak, mikor dudált nekik, hogy
+csupa öröm volt nézni. – Kisült, hogy a savoyard-fiút tartja huszárnak.
+
+De az is negyednapja járt itt.
+
+– Te buksi vagy! – mondá a tiszt. – Van-e bátyád?
+
+– Ott ül a Monmon az asztalnál: eszik.
+
+A tiszt úr oda ment s vállára ütött a gombóczpusztítónak.
+
+– Héj, szitojen, nem látott ön egy huszárt idejönni?
+
+Az nagyot nyelt s ujra teletömte a száját.
+
+– Mué? Zsne szavion pa.
+
+A dzsidás tiszt erre parancsot adott a katonáinak, hogy kutassák fel az
+egész tanyát aljától tetejéig.
+
+Minden ki lett fürkészve, padlás, pincze, kémény, kút, szénás félszer,
+szalmaboglya, maga a káposztáskert is. Sehol legkisebb nyoma a
+menekültnek.
+
+Rolánd ezalatt veszteg ült a kőasztalnál és evett gombóczot.
+
+Soha életében ennél keservesebb munkája nem volt.
+
+Ötöt-hatot csak le tudott gyűrni: de az még meg sem látszott a tálon.
+Úgy tetszett, mintha ez a gombócz szaporodnék.
+
+Végre megszánta a kis leány a keserves állapotját s oda telepedve le
+mellé a padra, ő is segített neki fogyasztani a gölődényeket s feketére
+festeni száját a meggy-ízzel.
+
+A dzsidások ungorkodva kerültek elő a kutatásból: nem találtak semmi
+gyanúnyomot.
+
+– Pedig a szökevény ide menekült, láttuk jól, – mondá a főtiszt. S azzal
+odament a kis leányhoz: körülfogta hízelkedve.
+
+– Szép leánykám. Nézd csak, mit adok neked, ha kivallod, hogy hová
+rejtetted el a huszártisztet. Ezt az aranyórát lánczczal.
+
+– Hát még mit adsz? – kérdé a leány.
+
+– Neked adom ezt az erszényt. Nézd: száz arany csillog benne. Jó lesz
+neked, ha férjhez mégy. Mindjárt tanyát vehetsz belőle.
+
+– Hát ha még a strassburgi toronyórát kinálnád is ide nekem, aztán meg
+az Arthur király kincses ládáját, akkor sem tudnék neked egy huszárt
+kiadni, a kit soha sem láttam, – viszonzá a kis leány.
+
+Rolándnak hevesen dobogott a szíve. Micsoda nagy kincs rejtőzik a
+kalikóing alatt.
+
+A bajor katonák tovább kutattak.
+
+A gombóczos tál kiürült.
+
+Mikor a fenekét is kitörülték, azt mondá a kis leány Rolándnak:
+
+– Az ám a szokás a parasztoknál, hogy mikor az asztaltól fölkelnek, a
+bátya megcsókolja a hugát.
+
+– De mikor olyan fekete a szád.
+
+A kis leány aztán felkelt, egy vadszeder bokorról leszedett egy marék
+éretlen piros bogyót, azzal megdörzsölte a száját s attól aztán elmúlt
+az ajkáról a szederjesség, olyan pirosak lettek azok, mint a cseresznye.
+
+– No már most megcsókolhatlak, – mondá Rolánd.
+
+– De bátya, ha a fekete ajkamat nem csókoltad meg, most már a piros
+ajkamat nem adom oda.
+
+A dzsidások boszúsan hagyták oda a tanyát. Áldozatuk kisiklott a
+kezükből. Kénytelenek voltak visszatérni.
+
+Még azon éjjel a kis leány felkereste Rolánd utasítása nyomán azt a
+helyet, a hol a lovával leugrott a meredélyről, elhozta a holt paripáról
+a nyeregszerszámot, kantárt. Otthon a tanyán volt a bátyjának egy lova:
+azt felnyergelte, felkantározta.
+
+– No most már mehetsz az utadra, – mondá a huszártisztnek, a ki azalatt
+a felásott egyenruháját ismét felvette magára. – Itt van a medalyonod
+is.
+
+– Azt csak tartsd meg magadnál, – mondá Rolánd. – Ezt itt hagyom nálad
+_zálogban_. Majd eljövök egyszer érte és kiváltom.
+
+– Mit adsz érte?
+
+– Magamat.
+
+– Majd meglátom.
+
+– Hogy hínak hát, kedveském?
+
+– Ivonette.
+
+
+III.
+
+Hét esztendő mult el azóta. A dicsőséges csatatéri harczokat
+felváltották dicstelen szószátyárság hadjáratai.
+
+Az ördög legyen ezeknek a történetírója. Annak is büntetés lesz, a benne
+szereplőknek is.
+
+Azok közt találjuk a fiatal vicomte de Braquelardot is.
+
+Sokat emlegetett név volt. Férfiakkal, asszonyokkal való
+összeesküvéséről nevezetes alak.
+
+Mind megcsalták, mind elárulták: a csunya férfiak és a szép asszonyok
+egyaránt.
+
+Egyszer aztán megcsömörlött tőlük és valamit gondolt.
+
+De hogy mit, azt csak két meghitt czimborájával közölte.
+
+
+IV.
+
+Szép fiatal hajadon lett már a kis Ivonette.
+
+A mufti bátyja meghalt: ő rá szállt az egész gazdálkodás gondja. Elég
+nagy teher egy magányos leányra. Lett volna ugyan kérője elég; de ő
+rátartotta magát: azt mondta, hogy el van már jegyezve valakivel, annak
+a megjöttére vár.
+
+Egyszer aztán csak bekopogtatott az ajtaján, a kire várt.
+
+Rolánd volt.
+
+De milyen állapotban? Gyalog jött, poros csizmában, kopott, esőtől ázott
+öltözetben.
+
+– Hát mégis megjöttél? – kiáltá Ivonette örömrepesve.
+
+– Igen, – szólt Rolánd, apró bugyrát ledobva a földre. – Azért, hogy
+szolgálatot keressek nálad. Minden vagyonomat elvesztettem –
+könnyelműen, vétkes bolondságból. Nem akarok úgy tenni, mint mások, a
+kik ilyen esetben az életüket kioltják: én azzal akarok vezekelni, hogy
+beállok munkásnak: dolgozom és nélkülözök. Fogadj fel béresnek.
+
+– De bizony csak nem fogadlak én fel tégedet béresemnek, hanem itt van a
+zálogod, azt váltsad be, a hogy igérted: magad-magaddal, saját
+személyeddel. Férjem fogsz lenni, gazda a házamnál.
+
+Azzal magához ölelte, megcsókolta, s a mint jól tartotta, kipihentette,
+rögtön vitte magával a faluba a mairehez bejelenteni, hogy ők két hét
+mulva egybe fognak kelni.
+
+A parasztlegények, leányok nagy csúfsággal kiabáltak utána: «No ugyan
+bekötötted a fejedet egy sehonnai csavargóval.»
+
+Két hét mulva aztán felmentek ismét a mairehez, természetesen gyalog,
+törvény parancsa szerint megkötni a házasságot. A vőlegény aláírta a
+nevét a jegyzőkönyvnek; a menyasszony nem ismerte a betüket, az csak a
+keze keresztvonását hagyta ott.
+
+Akkor aztán azt mondta Rolánd Ivonettenek:
+
+– Hallod-e? Én megigértem az anyámnak, hogy ha megnősülök, akkor a
+templomba is felmegyek, az oltár előtt rám adatni a papi áldást.
+
+– Azt én is szeretném, – mondá Ivonette. – Csakhogy az pénzbe kerül s
+nekünk takarékoskodni kell. Tudod, szegények vagyunk.
+
+– Annyi pénzt tettem félre, a mennyibe ez kerül. Ne félj semmit.
+
+Mikor a templom felé mentek, feltünt Ivonettenek, hogy egész sor hintó
+foglalja el az utczát.
+
+– Ejh, most bizonyosan valami nagyúri esküvő van odabenn. Várjuk meg,
+míg annak vége lesz.
+
+– De bizony nem várunk. Az Isten házában míndnyájan egyenlők vagyunk, –
+szólt Rolánd s bevonszolta magával Ivonettet.
+
+A templom nagy pompával volt feldíszítve; tele divatruhás násznéppel
+minden pad; az oltáron viaszgyertyák égtek, a szent szobrok koszorúkkal
+voltak körülfonva.
+
+Rolánd egyenesen odavezette Ivonettet az oltár elé. Ott várt rájuk már a
+főpap, virágos kantusban, aranyos süveggel.
+
+– Hűh te! – suttogá Ivonette Rolánd fülébe, – ki fizeti meg ennek a sok
+viaszgyertyának az árát?
+
+– Csak te térdelj le szépen a vánkosra.
+
+A főpap aztán összeeskette őket teljes nagy czeremoniával, s mikor
+minden fényes szertartásnak vége szakadt, így szólt hozzájuk, kezeit
+kiterjesztve fejük fölé:
+
+– És most vicomte de Braquelard Rolánd colonel és vicomtesse de
+Braquelard Ivonette, legyetek örökre összekötve s Isten áldása legyen a
+ti házasságtokon.
+
+Az a sok fényes úri hintó mind Ivonettere és az ő férjére várt s azoknak
+a pompás nászkiséretére.
+
+*
+
+Ez a _valóságos történet_ pedig föl van jegyezve az 1877-ik év napi
+eseményeinek sorában valamennyi európai hirlap hasábjain.
+
+
+
+
+EGY RÉGI ADOMA, MELY MINDIG ÚJ MARAD.
+
+Tizennyolcz esztendeje már, hogy minden évben szerencsés vagyok a «közös
+ügyek elintézésére hivatott küldöttség» tagja lehetni. (Ne kerülgessük a
+forró kását, mondjuk ki egy szóval magyarul: «delegátus».)
+
+Egyik esztendőben Budapesten, másik esztendőben a Kaizerstadtban.
+
+Mikor Budapesten ülünk, akkor nem kapunk gázsit, tehát nekünk is
+ingyenben marad; mikor Bécsben ülünk, akkor kapunk tíz forint napidíjat:
+annálfogva ráfizetünk két-, három-, négyszáz forintot. Hogy miért
+fizetünk rá? Azt meg tudjuk mi itthon magyarázni az asszonynak. Másnak
+mi gondja rá?
+
+No, de hát megéri az, hogy kétszer egy esztendőben alkalmunk akad
+felöltözni magyar vitézeknek. Először az ünnepélyes megnyitásnál,
+másodszor az udvari ebédnél. Első alkalommal egészen magunk között, a
+másodiknál az osztrák kollégákkal tarkázva.
+
+A trónbeszéd meghallgatása után félkörbe áll a magyarság, s ő felsége
+körüljárva, mindenkihez intéz nyájas, leereszkedő szavakat.
+
+A legtöbbtől megkérdezi, hogy hány esztendeje tagja már a delegácziónak?
+
+– Tizenkét év óta felség!
+
+*
+
+Sokan fognak még ráemlékezni, hogy a mi halhatatlan emlékű Erkel
+Ferenczünk nemcsak híres zeneszerző, hanem ismeretes sakkjátékos is
+volt, a kit külföldi championok is felkerestek, hogy vele
+megmérkőzzenek. Neve a nemes sport viadoraié közé van följegyezve.
+
+Minden délután ott sakkozott a színházzal átellenes Zrinyi-kávéház
+szögletasztalánál. Szakértő közönség nézte a munkáját. A nézők közt
+legbuzgóbb volt Petrik, a Nemzeti Színház basszistája. Ő legelébb
+bevette magát a szögletbe s ott pöfékelte a szűzdohányt hosszú,
+megyfaszárú selmeczijéből.
+
+Talán nem is tudott volna Erkel olyan korrekt játszani, ha azt nem tudta
+volna, hogy Petrik nézi.
+
+Egyszer Szigligetivel sakkozott éppen Erkel, a midőn játszótársát, a
+Nemzeti Szinház titkárát sürgetős dologban szólítá el «Mózsi», azaz hogy
+«Elemér», a szinház szolgája. Mennie kellett.
+
+A félbenhagyott partie pedig nagyon érdekes volt.
+
+Erkel azt mondá a háta mögött ülő Petriknek:
+
+– Ugyan édes barátom, nem ülne le Szigligeti helyére, folytatni a
+partiet? A _fehér_ nagyon jól áll.
+
+– Szivesen, – mondá Petrik s azzal kiverte a pipáját, a széknek támasztá
+s leült Erkellel szemben.
+
+– Önön van a húzás. Fehér mozdul.
+
+Petrik sietett is megmozdulni; megfogta a _tornyot_ s egy hatalmas
+_lóugrást_ téve vele, oda plántálta azt a fekete király elé, e diadalmas
+szóval: «sakk matt».
+
+Erkel nagyot nézett rá:
+
+– Hallja Petrik, hiszen magának ideája sincs a sakkjátékról!
+
+– Nincs…
+
+– Hát akkor hogy tudja maga elnézni tíz esztendő óta, hogy mi itt
+sakkozunk mindennap?
+
+– _Tizenkettő óta._
+
+*
+
+Ez az anekdota mindig eszembe jut, valahányszor a delegáczió
+megnyittatik.
+
+… Ilyen Petrikek vagyunk mi itt egynéhányan…
+
+«Tizenkettő óta, fölség!»
+
+
+
+
+ÉPÜLETES LEVÉL  EGY OLYAN EMBERHEZ, A KI MÁR RÉGEN AKAR HÁZASODNI, CSAK
+AZT NEM TUDJA, MINT FOGJON HOZZÁ.
+
+Én, édes barátom, tulajdonképen a te ízlésedet nem ismerem, a magamét
+pedig rád disputálni nem akarom, hanem ha csakugyan oly igen
+elhatároztad magadat, hogy kiürítsd ezt a keserű pohárt, hát mondok én
+neked egy nehány fac-similét, válogass belőle.
+
+Azt előre is fölteszem rólad, hogy imádottad, mátkád, szeretőd s más
+afféléd nincsen, mert ha volna, tudnád, hol kezdjed? Elmennél a
+primáshoz, kérnél dispensatiót, vagy kihirdettetnéd magadat, vagy ha van
+valaki, a ki ellenzené házasságodat, s kedvesed szép, gazdag és jámbor,
+elszöktetnéd, ha pedig nem az, magad szöknél el. Én a példákat elődbe
+adom. Egyikre se mondom, hogy kövesd, egyikre sem, hogy ne kövesd. A
+többi a te dolgod.
+
+
+_I. Házasság követség útján._
+
+Valami nagy híres és hatalmas családnak van egy házasulandó fia, a kinek
+egy hasonló nagy, híres és hatalmas család férjhez menendő leányát kell
+nőül elvenni. Annak idejében, mikor tudniillik a kérdéses ifjú ember
+annyira ment, hogy maga fel tud öltözködni, lefestetik egy darab
+elefántcsontra, s ezzel az arczképpel valami okos ember elküldetik a
+kérdéses leányos-házhoz. A leány szülei megnézik az arczképet,
+megszámlálják a vőlegény törzsökfájának leveleit s ha nem derogál az
+ajánlat, megkérdik: hogy majoresco-e, vagy kadét? Ha kadét, legyen pap
+és ne házasodjék, ha pedig majoresco, hány esztendős?
+
+– Legszebb idejében van, három év múlva épen kilencz esztendős lesz.
+
+– Úgy épen összeillenek. A válogatható menyasszonyok egyike öt, a másik
+négy éves.
+
+S a küldöttet két kedves kis arczképpel ismertetik meg.
+
+Az egyik egy kedves kis szöszke angyalfő, ragyogó szemekkel, a másik egy
+sápadt, vánnyadt alak, gyermekarcz aggott vonásokkal.
+
+Természetes a szebbiket választja. Azután a neveiket kérdi.
+
+– Az egyik Adalgisa Eleonora Clarissa, – a másik – Uracca.
+
+A követ elsápad: – Ez az első a szebbik, nemde?
+
+– Nem, a szebbik Uracca.
+
+– Mille pardon. Ezzel a névvel haza nem mehetek, mert visszakergetnek
+vele. A másikat viszem el.
+
+És a másikat jegyzi el a vőlegénynek, mert Uracca nem szép név.
+
+
+_II. Házasság hirdetés útján._
+
+Valami olyan újságba, a mit igen sokan olvasnak, teszem fel a M.
+hirlapba, beigtat valaki, a ki a nevét nem mondja meg, egy ilyenforma
+hirdetményt:
+
+«Egy legjobb korában levő férfi, öt láb két hüvelyk magas, barna, jól
+termett, kellemes külsejü, állandó biztosított hivatalban levő, 400 pft.
+fizetéssel, 6 öl fa és 24 p. mérő gabona deputatummal, keres egy magához
+illő élettársat.
+
+Az ajánlkozó ifjú nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik és guitározni
+fenségesen tud. Az ételben nem válogatós, csupán a sárgarépát gyűlöli.
+Haragudni nem szokott és aranyérrel nem vesződik.
+
+A keresett menyasszony multja és életkora nem jön tekintet alá, hanem
+annál inkább megkivántatik, hogy legalább annyi jövedelme legyen, mint a
+vőlegénynek. Özvegyasszonyokra nézve az a kivétel áll: hogy három
+gyermeknél többet ne hozzanak magukkal.
+
+Szőkéknek elsőbbség adatik, a szeplő vagy veres haj nem tesz
+különbséget.
+
+A menyasszonynak megengedtetik: hogy se francziául, se németül ne
+beszéljen, sőt ha sehogy sem beszél, még az is jó néven vétetik.
+
+Bővebb tudomást vehetni e lapok szerkesztőségénél. N. M. K. U. czím
+alatti bérmentes levelekben.
+
+Szenzálok nem fogadtatnak el.»
+
+Egy év mulva aztán ugyanazon lapban ilyenforma hirdetés jelent meg N. M.
+K. U. úrtól:
+
+«Szeretett hitvesem házasságunk második havában hazulról eltünvén,
+ezennel a megkeseredett férj által 100 pft. jutalom tüzetik ki azon
+becsületes emberbarátnak, ki őt megtalálandja – és megtartja magának.»
+
+
+_III. Házasság asszonyért._
+
+A matyó legény kimegy az erdőre hétfőn, kihajtja a csürhét. Szombaton
+estére elfogy a kenyere, szalonnája, akkor meg visszahajtja a csürhét.
+
+A falu végén kinn áll a kapuban a keresztanyja s rákiált:
+
+– Te Ferkó! Tán nem tudsz még semmi ujságot?
+
+– Már hogy tudnék?
+
+– Látod, meghalt anyádasszony!
+
+– Hát mér’ nem mondta?
+
+– De nem addig van ám. Apád meg asszonyt hozott a házhoz.
+
+– Bizony bánom is én.
+
+– De neked hozta ám, nem magának.
+
+A legénynek eláll a szeme.
+
+– Hát még azt se tudtad, hogy megházasodtál?
+
+– Most hallom kendtül. Hát már aztán kit vettem el?
+
+– Szilvásról a Ferde Pannit.
+
+– Bárcsak legalább ismertem volna valaha.
+
+Otthon aztán kijön a vőlegény eleibe az apja egy nagy furkósbottal,
+módot talál valahogy beleköthetni a fiába, azzal végigveri istenesen s
+akkor magára hagyja látatlan feleségével, ki is menten azzal helyezi be
+magát férji jogaiba, hogy Panna lelkemet eldöngeti emberül, s ezzel
+consummálva van a házasság.
+
+Másnap a templomban aztán dicsekedve mondja el Panna a többi
+menyecskéknek, hogy az ura úgy megszerette: hogy már meg is verte jól. –
+Ferkó pedig ríva panaszkodik a pajtásainak: hogy míg ő az erdőre járt,
+itthon megházasodtak neki.
+
+
+_IV. Házasság szerződésre._
+
+Czivilizált országokban van olyan hivatal, nálunk nincs, de lehetne, a
+mit házasságszerző hivatalnak neveznek.
+
+Dolgos ember nem ér rá valakinek tizenegy hónapig szépet tenni, hogy a
+tizenkettedikben kosarat kapjon, hanem egyenesen benyit a házasságszerző
+boltba, s kéri a lajstromot.
+
+Ez a módja a feleségtalálásnak bizonyosan nem oly embernek való, a ki
+verseket szokott írni messziről imádott hölgyekhez s a tánczosnéknak
+tapsolni, hanem becsületes jövő-menő embereknek, kik egész nap a
+boltban, vagy a mázsaházban állnak, majd ide, majd oda utaznak, csak
+csizmát váltani és alunni mennek haza s szeretik, ha otthon van valaki,
+a ki gondot tud viselni a házra.
+
+A lajstrom népei közül végre megakad a szem. Az ember összejön vele.
+Tisztességes, csinos alak, nem czifra, nem ronda, fogai épek, haját nem
+festi. Jó lesz. Hanem özvegyasszony, négy gyermeke van. Ez baj. Kettőt
+boltosinasnak fog adni. Így megint jó lesz. Bizonyos időre nem köti le
+magát, holtig még kevésbbé, hanem félesztendei felmondásra igen; ha a
+férj mond fel: fizet ötszáz forintot pengőben; ha az asszony:
+ugyanannyit váltóban. A születendő ivadék férfitagjai az apánál, leányai
+az anyánál maradnak.
+
+A szolgabiró aláírja a Contractust s kész a házasság.
+
+Ha valamelyik fél megunta a másikat: nem csalja meg, hanem felmond neki
+s leteszi a bánatpénzt.
+
+Ha megcsalja: a másik mond fel, – s bánatpénzt sem fizet.
+
+
+_V. Házasság, a mibe az ember úgy jön bele, hogy maga sem veszi észre._
+
+Első hónap. Egy fiatal ember megismerkedik a háziasszonya leányával s
+rettenetesen szólja egy barátja előtt.
+
+Második hónap. Találkozik barátjával. Az kötekedve mondja neki: hogy a
+városban az a hír, mintha ő el akarná venni a háziasszonya leányát.
+
+– Mit gondolsz! Csak van szemem, – kiált fel ez haragosan.
+
+Harmadik hónap. Barátja tréfálni akar e tárgyról. «Kérem, ne szóljunk
+erről.»
+
+Negyedik hónap. A jó barát hallgat és mosolyog; az ifjú valamit akar
+mondani, de még sem mond.
+
+Ötödik hónap. A jó barát rágalmazni kezdi a kérdéses leányzót, az ifjú
+ember fölpattan és pisztolyokról beszél.
+
+Hatodik hónap. A jó barátnak van mit hallgatni az isteni hölgy virtusos
+tulajdonságairól.
+
+Hetedik hónap. A jó barát felszólíttatik: hogy legyen násznagy. – Okul
+adatik, miként a kérdéses hölgy oly szerény és engedelmes, a minőt nem
+találni többet.
+
+Nyolczadik hónap. A jó barát iszonyú pörpatvarra nyit be a házaspárhoz.
+Csak egy ember beszél, a másik hallgat. Az a másik a férj. «Papucs alatt
+vagy te pajtás», mond a jó barát. «Mint minden jó férj», felel amaz
+angyali phlegmával.
+
+
+_VI. Házasság hajtóvadászatképen._
+
+Egyszer farsang idején egy fakó szán hajtatott be az öregapám udvarába.
+
+Egy pár nemes atyámfia ült a kasban; az egyik lábát mindegyik kilógatta
+a szekér oldalán. Mert volt az atyafiaknak egy pár ősi sárga csizmája
+ezüst sarkantyúra, mely klenodium csalhatatlan hatása akként volt
+biztosítva, hogy annak felét mindkét testvérpár felhúzta a szélső lábra
+(a másik bagaria volt) s azt kinyújtva a szekér oldalán, ekkép hódíták
+meg az ablakon kinéző hajadonok szíveit, kiknek tekintetét ilyenformán,
+bármely oldalról pillanták is meg a fakó szánt, ki nem kerülheté az
+ellenállhatlan – sárga csizma.
+
+A fakó szán megállt az udvarban a kút előtt. A nemes vendégek rövid
+tanakodás után helyre cserélték a csizmáikat. A melyiknek egészen a
+sárga jutott, az ment mindig elől. Azért álltak pedig meg a kútnál, hogy
+ott a vedernél elébb szépen megmosakodtak, azután a kocsis köténye arra
+való volt, hogy abban megtörülközzenek. Így állítottak be az öreg
+apámhoz. Urambátyámnak szólították, elmondták a genealogiájokat, melyből
+menten kitünt: hogy apáról anyáról atyafiasak nemcsak ő vele, hanem az
+egész dunántúli kerülettel; azután megismerteték családi
+körülményeikkel: hogy ők osztatlan testvérek, neveik Péntek Péter,
+Péntek Pál, az apjuk is azért kereszteltette őket Péter Pálnak, hogy
+egyszerre tarthassák a névnapjukat. Az öregapjuknak hajdan félfaluja
+volt, s az a Czinderi, ki fél Somogyot bírja, egyszer beszélt velük –
+restauratiókor; hanem van Fejérben három sessiójuk – zálogban, csak pénz
+kell hozzá kiváltani, Komárom vármegye előtt pedig négy perük foly,
+melyben Magyarország egy tizenketted részét keresik, most pedig
+házasodni jöttek s kérik az öregemet: hogy legyen násznagyuk.
+
+A két ember annyira hasonlított egymáshoz, hogy az öregem mindig a
+Pétert szólította Pálnak és a Pált Péternek, s minthogy beszédközben, ha
+valami nem jutott eszébe, igen sűrűen szokta ismételni ezt a beszédfótot
+«hogy híjják?», a testvérpár mindannyiszor fölkelt a székről és felelt
+rá: «Péntek Péter, Péntek Pál.»
+
+– Hát öcsémuramék, mondá az öreg apám, igen szivesen megteszem, csak azt
+mondják meg: hogy ki lesz az a megtisztelendő hajadon, vagy leányzó,
+vagy – hogy híjják?
+
+– Péntek Péter, Péntek Pál.
+
+– Igen, de a menyasszony kicsoda?
+
+– Hát ideát a szomszédban, István urambátyánknak hajadon leánya,
+Zsuzsánna. Azt hallottuk, hogy neki is van valamicskéje.
+
+– Van biz annak. De hát – hogy hivják! – («Péntek Péter, Péntek Pál»)
+melyikük számára kérjem meg?
+
+– Hát a melyikünkhöz inkább hozzá jön.
+
+Az öregapám nagyot fújt a pipájába. – Ejnye – hogy híjják? – («Péntek
+Péter, Péntek Pál») kentek hát ketten vesznek egy feleséget.
+
+Hanem biz ezek ketten sem kellettek egy emberszámba. István úr a
+szomszédban azt kérdezte a leánykérőktől, hogy «ma adjak-é kenteken ki,
+vagy holnap?»
+
+– Már inkább csak holnap. – Felelének azok ártatlanul. Legalább még
+aznap ott vesztegelhettek.
+
+Másnap ismét nyakukba vették a világot, faluról-falura járva, sicut leo
+rugiens, és keresve, hogy kit vegyenek el?
+
+Nem tudom, kaptak-e már?
+
+
+_VII. Házasság szenzálok útján._
+
+– Nincs önnek szüksége pénzre? Szerzek.
+
+– Nem kell.
+
+– Babot, buzát, vagy gubacsot? Szolgálhatok?
+
+– Nincs rá szükségem.
+
+– Kerítek jószágot, vagy eladom, ha van.
+
+– Köszönöm.
+
+– Egy igen szép lányt tudok, fiatal, kellemes, van harminczezer
+forintja, rekommendálhatom.
+
+– Már az nem volna tréfa.
+
+Ekkor elmegy a szenzál a szép, kellemes leány családjához. Ott is úgy
+kezdi, mint emitt.
+
+– Igen szép fülönfüggőim vannak, karpereczek, keleti shawlok.
+
+– Nem veszünk.
+
+– Egy szép eladó házat tudok Pesten.
+
+– Nem kell.
+
+– Egy derék fiatalembert ajánlhatnék, jeles, mivelt fiú, hatszáz pengő
+forintos hivatalban van.
+
+– Majd meggondoljuk.
+
+S a szép leány és a derék fiatal ember összegseftölődik. Kisül ugyan,
+hogy a szép leány nem igen szép, s a derék fiatal ember nem igen derék
+ember, hanem a harminczezer forint és a hatszáz forintos hivatal megvan,
+s ez a realitás.
+
+A szenzált mindkét fél kifizeti, a többi a házaspárok gondja.
+
+Így, öcsém. Többel is szolgálhatnék, de ha te meg nem untad ezeket a
+házassági formulárékat olvasni, én mindenesetre meguntam írni, azért
+válaszsz, vagy ne válaszsz e közül a hét közül: hanem nekem hagyj békét.
+
+
+
+
+EGY MARHAVÉSZ-INSPECTIO.
+
+(Elbeszéli, a kivel megtörtént.)
+
+No, soha sem leszek többet marhadög-komiszárus.
+
+Felruháznak engem azzal a magas misszióval, hogy intézkedjem absolute
+százezrek sorsa fölött, itéljek élet és halál kérdésekben négylábu
+állatok országában, egyszóval legyek marhahaynau.
+
+Elfogadtam a nagy megtiszteltetést, s mindjárt ki is hirdettem az
+ostromállapotot, statáriumot, kordont huzattam a pacificálandó
+territorium körül, keményen megparancsolván, hogy a kordonon, se gyalog,
+se kocsin, semmiféle formátumban, qualificatióban és applicatióban,
+semmiféle állatnak a bőrit keresztülvinni nem szabad, még zsidó
+bőrtaplót sem, detto semmiféle fűféle a kordonon át ne csempésztessék.
+Végtére mindenkinek, személyválogatás nélkül, halál fejére, akár úr,
+akár paraszt légyen a gazdája, akár czímeres, akár czímertelen ökör, – a
+mint búnak ereszti a fejét, és malecontentusnak kezd mutatkozni, rögtön
+Pulver és Blei! azaz ólmos bottal fejbe ütni, aztán port a tetejibe! –
+hoc secus facturi!
+
+Egynéhány nap mulva: megnézem, mondok, hogyan hajtják végre
+parancsolatomat. Ad latus magamhoz veszem a járásbeli marhadoktort, a ki
+igen jeles capacitas, mert külföldről jött s ott tanulta a veterinariát.
+
+Mikor a szekérre felkapaszkodunk, a doktor kinevetett, hogy minek viszek
+magammal juhászbundát, czipót meg szalonnát. Hiszen meleg van, s talán
+csak éhen sem halunk Kanahán közepén. De én meg visszanevettem, mert nem
+hozott egyebet magával, mint a felesége nagykendőjét, a kit nevezett
+plédnek, meg egy táskát, tele baromnak való medicinával.
+
+Ekképen felfegyverkezve, szépen elérkezünk a kordonhoz. Látom, hogy
+vasvillás embereim ott strázsálnak pikéten. A mint hozzájuk érünk, a
+lovak elibe ugranak, megkapják a zablát s kiabálnak, hogy megálljunk
+erre-arra, mert különben belefordítnak az árokba.
+
+Megdicsértem őket. «Nagyon jól van, édes fiaim; csak őrködjetek ezentúl
+is ilyen jól, édes fiaim.»
+
+– Semmi édes fiaim, hanem ide azzal a bundával!
+
+– Micsoda! Hát zsiványok vagytok ti? És ha zsiványok vagytok, hát
+illik-e az: alkotmányos világban békés utazóktól a bundát elvenni?
+
+– Nem ér semmit az a sok beszéd. Itt a kurrens! – Azzal kivette a
+szeredásból a saját ukázomat, s azt lábbal felfordítva, kiolvassa
+belőle, hogy a kordonnál minden állat bőre irgalom nélkül
+letartóztatandó, és mivel a juhászbundában belül bőr vagyon, tehát a
+juhászbunda itt marad.
+
+– Ostobák vagytok! – kiáltottam rájuk. – Hát ki értett juhászbundát a
+bőr alatt? Én csak tudom, hogy mit értettem bőr alatt, mert a
+pronunciamentót én bocsátottam ki. Én vagyok a marhadög-komiszárus.
+
+De a paraszt egyet rántott a szűrin s azt mondta, hogy: azt akármelyik
+hunczut elmondhatja magáról, hogy ő a marhadög-komiszárus. Csak ide
+azzal a bundával! Ugyis van már itt egy határ.
+
+Teremtuccse, a bolondok megtették, hogy saját parancsolatomra lehúzták a
+bundát a nyakamból, és odadobták a többi közé a gyepre.
+
+Egy gaz ficzkó azonban megpillantá a lőcsre függesztett csikóbőrös
+kulacsomat. – Hohó! itt is van állatbőr! – Lefoglalták a kulacsot is, és
+eltették a többi zsákmány közé. – Hanem előbb vérit vették.
+
+Ezek az én embereim Angliában tanultak törvényt magyarázni.
+
+Én káromkodtam, a doktor meg nevetett, hanem csak alattomban, tenyerével
+a száját eltakarva.
+
+No megállj! menjünk csak tovább!
+
+Nemsokára kiértünk a pusztára, hol egy veszedelmes gulya volt
+megvizsgálandó. Kicsit fújt a szél, s nekem már csak elvben volt bundám.
+A doktor ironice kinálta a plédje felét.
+
+Leszálltunk a szekérről s egyenesen hozzáfogtunk a vizitáczióhoz. Hogy
+mit tapasztaltunk, azt nem beszélem el kedves barátom uramnak, mert ebéd
+után vagyok s nem akarnám, hogy a tábeldóért fizetett 1 frt 70 kr. kárba
+menjen.
+
+Hanem ad vocem ebéd. Nagyon dél volt már az idő, s minthogy meleg is
+kezdett lenni, nem annyira bunda kellene már, mint testi táplálék. A
+marhadoktor kérdezte egy ott álldogáló gulyástól, hogy van itt valami
+restauratio?
+
+– Az nincs mostanság; hanem itt van a fokosom, azzal restoráltunk
+valaha.
+
+– Nem az kell, hanem valami vendégmarasztó.
+
+– Az is van, – s előmutatott egy nagy furkósbotot, – ezt hivják nálunk
+vendégmarasztónak.
+
+– Ajh, nem az; nincs itt valahun csárdás?
+
+– Az is van, amott legel ni. – T. i. a szamarat hívták Csárdásnak.
+
+Nem állhattam tovább, majd kihúzom én a doktort a sárból, beszéljünk
+magyarul: «Ugyan földi! hol van itt a gugyori?»
+
+– Vagy úgy, a gugyori? – Ott van ni! – Mindjárt el is vezetett bennünket
+a gugyoriba, a mi annyit jelent, hogy ha van benne vendég, akkor
+vendégfogadó; ha pedig nincs, akkor sertésól.
+
+– Tessék besétálni.
+
+Az egyetlen vendégólszobában nem volt egyéb czivilizált lakosság, mint
+legyek, nagy sokaságban. Egy hosszú görbe asztalra fel volt téve egy
+nagy korsó, mellette egy darab kréta, s a krétával az asztalra különféle
+figurák pingálva, mint pl. +, ⨯, ⊙, □, mindenik ábra alatt kisebb,
+nagyobb számu verticális huzás, mint pl.|||| etcetera.
+
+A gulyás cicerone aztán megmagyarázta, hogy a gugyori korcsmáros most
+nincs idekinn, esett bőrt szállított, meg faggyut a magazinba; hanem még
+ma kijön. Addig itt a bor a korsóban, gulyások emberségére bizva; kiki
+iszik belőle, a mennyi kell, és a hányszor iszik, annyi huzást tesz a
+neve alá; mert azok a figurák megannyi érdemes pásztoremberek
+subscriptumai. Az urak is ihatnak belőle, hanem fizessenek egy piczulát
+készpénzben; kaputos vendégeknek nincs kredit.
+
+Nem tesz semmit. Leültem az asztal mellé, kenyeret, szalonnát vettem elő
+a tarisznyából, ettem, a mennyi kellett, s aztán jót húztam a közös
+kancsóból. Rossz volt, de rosszabbat is ittam én már annál.
+
+Azalatt a doktor csak járkált, és mérgesen hadakozott a legyekkel, kik
+őtet akarták megenni. Kináltam szalonnával. Azt mondta, hogy nem eszik
+eleven zsírt. Majd csak hazajön a gugyori. – De hol is marad az a
+gugyori? – Nem győzte az ajtóból nézni, hogy jön-e már a gugyori?
+
+Utoljára a gulyák adminisztrátora nem állhatta szó nélkül.
+
+– De mi baja az úrnak a korcsmárossal, hogy úgy lesi, mintha valami szép
+lány volna?
+
+– Hát ehetném! – Vallott magára a doktor.
+
+– Hiszen ha csak az a baj, – mondá a gulyás, – azon mindjárt
+segíthetünk; odakinn fő a bográcsban a jó gulyáshús; ha van az úrnak
+saját bicskája: oda ülhet mellé és ehetik velünk.
+
+Doktorom sem várta, hogy kétszer kinálják. Elővette a peneczilust,
+nagyot kanyarított a gulyás kenyeréből, neki guggolt a többiekkel együtt
+a földretett bográcsnak, és mártogatta a jó paprikás levet, és
+szedegette kifelé a jó húsos konczokat, mintha az egészet az anatomiai
+cursus alatt tanulta volna.
+
+Én nem ettem a bográcsból; jól voltam már lakva szalonnával.
+
+A pompás bankett után a doktor úr becsukta a peneczilust, elővette a
+fogpiszkálóját, s elkezdte examinálni a gulyásokat: hogy tartják meg a
+sanitätspoliczáj-rendeleteket, hogy szokták az elesett marhát
+desinficiálni, hogy a ragály tovább ne terjedjen.
+
+– Hát kit így, kit amúgy, – felelte a gulyás mester. Ha a marha nagyon
+megdöglik, akkor agyonütjük és elássuk a földbe, ha pedig csak kicsit
+döglik meg, akkor kegyelmet kap.
+
+– Micsoda kegyelmet kap?
+
+– Hát megkegyelmeztetik – bográcsban való megfőzettetésre.
+
+A marhadoktor szájából e szóra kiesett a fogpiszkáló.
+
+Tehát a mai ebéd is ilyen «begnadigt» fenevadból volt requirálva, a ki
+nem halt meg olyan nagyon, hogy halála után húsával hasznot ne tehetett
+volna még az emberiségnek.
+
+A mint ezt meghallotta az én marhadoktorom, úgy elszaladt a pusztáról
+gyalog, hogy szekéren sem birtam utólérni. Hamarább hazaért a városba
+gyalog, mint én kocsin.
+
+De nem is megy az többet marhadög-inspectióra, mióta megtanították nekik
+a desinficiálás legpraktikusabb módját.
+
+De még magam sem kivánkozom többet marhadögkomiszárosnak.
+
+
+
+
+A PRUTHI CSATA.
+
+Két ifjú indult ki Bagdadból. Mind a kettő nagyravágyó volt és ábrándos.
+Mind a kettő vagyontalan volt és elhagyatott, és még is mind a kettő
+nagyravágyó. Az egyik neve volt Mohammed, a másiké Mizzri.
+
+Útközben elesteledtek, lefeküdtek egy fügefa alá és aludtak ott.
+
+És álmában mind a kettőt meglátogatta a Mehdi, az álomlátások titkos
+szelleme és tele sugdosta füleiket távol jövendő titkokkal, miket a két
+ifjú, midőn a hajnali szélre fölébredt, elmonda egymásnak.
+
+– Engem hadseregek vezetőjének tett a Mehdi, – szólt Mohammed, – s azt
+parancsolá, hogy a merre te mégy, én az ellenkező úton indúljak el, és
+ám lássam, hogy többet ne találkozzam veled, mert az szomorú nap leend.
+
+– Jól mondá Mehdi, a mit neked mondott, – felelt Mizzri, – mert a mit
+nekem nyilváníta, ez: rövid ideig fogok élni, és mégis halhatatlan
+lészek; hamar eltemetnek, mégis megmaradok; s mikor elhamvadtam, tégedet
+ugyanazon sírba fognak eltemetni, melybe engem. Azért úgy váljunk el,
+hogy engem többé meg ne láss, és meg ne tudd soha, hova temetnek el, és
+ha megtudod, vigyázz, hogy azon helyet elkerüld.
+
+Ezután összeölelkezék a két ifjú, kezet szorítának, elbúcsúztak szépen,
+Mizzri délnek indúlt, Mohammed északnak, és soha sem látták egymást
+többé.
+
+Mizzri elbujdosott, ki tudja merre, ki tudja hová? s csak évek múlva,
+midőn szájról-szájra kelő népdalok terjedtek szét a mozlim nép között,
+mondák, hogy ezeket a halhatatlan Mizzri szerzé, a ki lakik
+cziprusberekben, rózsaligetekben, források fejénél: ki tudja, hogy
+merre?
+
+A dal mindenütt volt, csak énekesét nem találták sehol. Azután egyszer
+elhalt valahol Mizzri; szép leányok meglelték holttestét, és eltemették
+cziprusligetben, rózsaberekben, forrás fejéhez; ki tudja, mely
+országban? Soha nem is mondhatta senki, hol halt meg, eltűnt, elmúlt, és
+halála után is azt hitték róla, hogy él, s midőn szép dalait énekelték
+mindenütt az országban, senki sem hitte, hogy ő már maga mélyen alszik a
+bezöldűlt moha alatt, hanem fenn lebegett még sokáig az emlékezetben,
+mint a lement nap után az esthajnal…
+
+… Mohammed pedig Stambulba ért, meglátta ott azon fényes nagy palotát,
+melyet szeráljnak neveznek, és annak kapuja alá menvén, megkérdé az ott
+őgyelgő czifra izoglánoktól, ha nem tudnának-e valami dolgot adni?
+
+Azok kezébe adtak egy baltát s oda állították egy rakás fához, hogy
+vágja fel.
+
+Mohamed jól vágott a baltával, később karddal is tanult vágni s addig
+vágott fát és ellenséget, míg egyszer nagyvezér lett belőle. És akkor is
+baltadzsinak nevezte magát, a mi törökül annyit tesz, mint favágó.
+
+Baltadzsi Mohammed volt az összes hadseregek vezére Törökországban,
+midőn a két harczoló hős, Ak-Bik és Demir-Bash a hideg észak hegyei
+között viaskodva dulakodva jöttek le az ozmán határig, s itt a
+tönkrevert Demir-Bash átmenekült az ozmán nép közé, utána a diadalmas
+Ak-Bik.
+
+Mert «Ak-Bik»-nek nevezte a török nép Nagy Péter czárt, s e név jelent
+«Fehér bajuszt»; – «Demir-Bash» (vasfej) névvel pedig XII. Károly
+királyt tisztelé meg.
+
+Azon hírre, hogy a hatalmas északi úr karddal kezében átlépte az ozmán
+határt, a török kardok is kirepültek hüvelyeikből, s gróf Tolstoi, ki
+akkor követ volt Sztambulban, ősi szokás szerint azonnal a _héttoronyba_
+vettetett, mely héttornyú várnak egyik tornya volt arra rendeltetve,
+hogy a háborút viselő országok követeit belé zárják; a hol gróf
+Tolstoinak rövid napok alatt igen érdekes személylyel lőn alkalma
+megismerkedni, egy oly magas személylyel, a ki kétezer éves nemességének
+csalhatatlan bizonyítványát hordja magán, lévén az egy egyiptomi mumia,
+melyet a franczia követ küldött ajándékba a svéd királynak, de az úton
+elfogták, s a bölcs kajmakám, nem tudván mit csináljon vele? azt is az
+_idegen követek_ tornyába csukatta, gróf Tolstoinak valószínűleg igen
+nagy meglepetésére.
+
+A svéd király segélyt kért és tudta, hol kereskedjék? Nem fordúlt a
+hadvezérekhez, azok nem szerették a háborús világot, hanem elküldé
+vezérét, Ponyatovszkyt Sztambulba, hogy az asszonyok mindenhatóságához
+folyamodjék.
+
+A követ egy ismerősre talált a szeráljban, egy érdemes zsidó orvosra,
+ennek ismét egy ismerős hölgye volt az anya-szultánnő körében, egy még
+érdemesebb zsidónő. Pénz, szép szó és szerelem lőn segítségűl híva, s e
+három illatos virágnak lett az a keserű gyümölcse, melyet háborúnak
+neveznek.
+
+– Menj, – mondá a szultána valide fiának, – segíts _az én
+oroszlánomnak_, – így nevezte a svéd királyt, – segíts az én
+oroszlánomnak elnyelni az ellenségét.
+
+És a holdujság kezdetén kitűzték a lófarkakat a fővezéri sátor elé;
+háromszáz álgyú és husz mozsár, mik márványgolyókat hánytak, indult meg
+bivalyfogataival a táborba, a flotta kiindult a Fekete-tengerre;
+huszonhárom gálya, huszonhét gallion, harmincz galliot, hatvan firkát és
+százhúsz dereglye, miken harminczötezer fegyveres férfi volt, állt
+Ibrahim kapudánbasa vezénylete alatt; midőn e vitorlaerdő megindúlt, még
+a tenger is meghunyászkodni látszott s haragos tombolásából elcsendesült
+rögtön.
+
+A szultán saját kezével tűzte fel a viharbokrétát Mohammed Baltadzsi
+turbánjába s maga elé térdepeltetve őt és a jancsáragát, cserkesz
+Jusszufot, mindkettőnek átadta a csaták kardját, hogy megemlékezzenek rá
+és becsületére váljanak.
+
+Azzal megindult a sereg, elől a szipahik és szilihdárok ezredei,
+négyezer pattantyús, hatezer tábor-kovács és a betegek szekerei, utánok
+a pékek, tömlőhordók, markotányosok, sátorverők tömegei, ezek után a
+jancsárok és az ujoncz szegbánok hosszú öblös puskáikkal, hegyes taréjos
+kukával fejükön, amazok komoly, csatához szokott, vagdalt pofájú had,
+ezek víg, csatára vágyó, ifjú arczú népek; itt következett a nagyvezér
+testőrsége, fényes kócsagtollas leventék, drágakövekkel kirakott
+fegyverzettel, nemes, tüzes paripákon, aranytól, ezüsttől ragyogó
+gömbölyű pajzsokkal; maga Mohammed fekete berber paripán ült, melynek
+csótárján a szultáni hárem odaliszkjai remekeltek; körüle a kupolyterem
+választott vezérei, és előtte a próféta zöld zászlója, mely körűl
+csodakürtökkel trombitált négy tábori zenekar. Legvégűl jöttek a
+Karamán, Sivász, Adána, Angóra és Bozók tartományok helytartói,
+csapatjaik élén, s a fősereggel egyenközű vonalban húzódott a tatár
+fejedelem, Devlet Giráj, lovas hadaival.
+
+Így haladt előre a Pruth felé Kartál síkjain keresztűl egész Falcsi
+közeléig, itt érte őket a hír, hogy nagy Péter czár átment a Pruthon
+Czekova mellett, s Falcsi közelében áll; s a portyázó tatárok nemsokára
+rábukkantak Seremetoff kozákjaira, ki az utócsapatot vezette; s egy
+lövés a túlparton elrejtett ágyúkból, melynek golyója az őgyelgő
+csapatok közé vágott, tudósítá őket, hogy itt az ellen.
+
+A folyamról minden hajó, minden malom, a legutolsó tutaj is el volt
+takarítva, part mentiben az erdők levágva, felégetve, s túl minden halom
+megrakva Seremetoff ágyúival.
+
+A törökök itt megpihentek; leütötték sátraikat, elkezdtek sánczokat
+hányni s ágyúikat odavontatták. Oly közel állt a két tábor egymáshoz,
+hogy az esthajnal után áthallatszott, mint éneklik itt a dervisek a
+namazátot, s amott a pópák a «kyrie eleizont», s a szent énekek után
+elcsöndesülő éjben mint hallatszik az előörsök kiáltozása.
+
+Péter czár kardja még nem csorbult el a győzelmes csatáktól, mikkel a
+svéd királyt leverte, azt hivé, lágy ellenségre fog találni, ki félni
+fog annak élétől, s előre sánczolja magát, mint a ki helyébe várja a
+megtámadást.
+
+A mint azonban a hajnalcsillag leszállt, a tatár khán Derlet Giráj
+megindult csendesen lovas csapatjaival a part alatt s az orosz tábortól
+távol átúsztatott egész hadával a folyamon. Nem kellett híd, sem hajó a
+tatárnak, neki a harczi mén mindene, rajta harczol, rajta alszik, erdőn,
+pusztán, folyóvízen repűl, úszik lova hátán. Egy óra alatt a túlparton
+álltak a tatárok, itt az oroszok által összehordott malmokat és
+dereglyéket összekötözve, négy hidat vertek a folyamon, s még éjfél sem
+volt, midőn a többi seregek, ágyúikkal, lovasaikkal elkezdtek a hidakon
+átvonulni, s midőn a nap feljött, Péter czár csatarendben látta maga
+előtt az egész török sereget, túlnan csak a toparahadzsik maradtak a
+nehéz mozsarakkal és a rendezetlen segédcsapatok. A tatár khán azonban
+sem itt, sem ott nem volt látható hadseregével, ő még az éjjel eltűnt
+valamerre minden nesz nélkül.
+
+A Pruth partja mellett terül el egy hosszú mocsár, mely néhány ezer
+lépésnyi szabad tért enged a két víz között; Péter czár e térre állítá
+fel hadait, egyfelől a Pruth, másfelől a náddal benőtt ingovány által
+fedezve mindkét oldalát: csupán szemközt volt megtámadható.
+
+Az első hajnalsugárra megzendűlt a dervisek éneke, kik a reggeli
+namazátot elénekelték a sereg előtt, melyet az egész had háromszoros
+égrendítő «Allah!» ordítással végezett be, s azzal köröskörűl
+megpördűltek a dobok, a harsonák megszólaltak, s csendes haladással
+megindúlt a török tábor. Félóra alatt egészen kifejté hadcsapatait.
+Középen állt a jancsárok két dandára, tömör négyszögökbe szorítva,
+mögöttük egy emeltebb helyen látszott a nagyvezér, a válogatott
+hadakkal, két szárnyon a szipahik és szilihdárok, kiknek fejeiket nem
+látni, de köröskörűl meg lehet számlálni a lobogó zászlókat és
+lófarkakat; a mi egyébiránt csel is lehet, sok zászlót tűzni ki, hogy
+többnek lássék a sereg.
+
+Péter czár ezalatt egy hosszú földhányást foglalt el, melyet valaha a
+mocsár kiszárítására húztak a folyóig, s annak partjait ágyúkkal és
+lövészekkel rakatta meg, kétfelől állítva gránátosait, s középre a
+sisakos dragonyosokat. Hátrább egy emelt dombra huszonnégy ágyút
+vonatott fel félkörben, s csillagsánczot hányatott előtte, a
+folyampartot hosszú szekérsáncz zárta el, melyet két ezred Porkál és
+Berabási kozák őrzött.
+
+A czár és hadvezéreinek sátrai távolabb, a füzek ligeteiben voltak
+felverve, ott várta a harcz kimenetelét a czár neje, a szép és erőslelkű
+Katalin, Péter jó szelleme, kit ő egyszerű lelkész leányából emelt
+császárnévá.
+
+Egy kilőtt röppentyű volt a jel a török seregnek a támadásra; melyre
+négy oldalról a rendezetlen delyrek csoportjai rohantak elő, ékalakú
+tömegekben, miknek élén a legbátrabb, legmerészebb harczosok álltak.
+
+A szemben álló orosz sorkatonaság irtó fegyvertűzzel fogadta a
+rohanókat, sok elhullott közülök, az élők nem törődtek velök, rohantak
+előre, hanyatt-homlok, egész az ágyús árokvonalig. Itt egyszerre
+szétvált az ék elől az orosz gyalogság s engedte a rohanó tömeget
+keresztűltörni a sorokon.
+
+Mint a sziklára csapódott hullám zúzta össze magát a roham a kőfalként
+álló gránátosok fegyverein, kik apró kézbeli gránátokat hajigáltak
+közéjök, s hosszú kopjáikkal elölték a közeledőket.
+
+A delyrek elsői, az «őrjöngők» nem tágítottak a harczban, ott hullottak
+el az ellenség közepett, s még a földön fekve is Allaht kiáltoztak, és
+késeikkel vagdaltak a rajtok keresztűlgázoló dragonyosok lovaihoz. A
+hátul jövő tömeg azonban hátat adott a kartácstűz előtt s futott vissza
+a zárt sorban rohanó pánczélos lovasság előtt.
+
+Az orosz lovasság lárma nélkűl nyomúlt a futó delyrek után. A győzelem
+hite nem tette arczaikat melegebbekké. Korán is lett volna. Azok, a kik
+megkezdték a csatát, csak az ellenség söpredéke voltak. Azon ingó
+csőcselék, melyet ágyútölteléknek szokás használni, kiknek ópiumot adnak
+a harcz előtt s rábocsátják az ellenre, s engedik őket leapríttatni,
+hogy az ellenfél a harczba melegedjék, s az üldözésben kifáradva, jőjjön
+ki a csatatérre.
+
+Ekkor emelkedék ki csak egyszerre, mintegy varázsütésre, a földönfekvő
+hadsereg. A kergetett delyreket el hagyták futni nyitott soraik között,
+s pihent, próbált erővel álltak ki a dragonyosok elé.
+
+A nehéz dzsirid süvöltve repült ki a harczolók kezéből, s forgó hegyével
+átfúrta magát a pánczélokon. A második dzsirid-hajításra bomlottan tért
+vissza az orosz lovasság, s rémülten mutogatá az iszonyú repedéseket,
+miket ez ismeretlen fegyver okozott vértezetén, a legerősebb pánczélt
+úgy fúrva át, mint vékony papirlemezt.
+
+A török tábor pedig lassú, csendes léptekkel közeledett egy félhold
+alakú körben ellenei felé, s újra látszott a delyrek ékalakú
+csapatjainak összevergődése.
+
+A czár észrevevé a taktikát, hogy a törökök rendezetlen csapatjaikkal
+akarják őt kifárasztani, s hasonló ellenszert gondolt ki a fogás ellen.
+Hirtelen kiállíttatá a síkra a Parkál és Berebasi kozákokat. Seremetoff
+odavezeté a kozák hetmant a hátuk mögé felvont ágyúkhoz s megmutogatá
+neki azokat, tudatva vele, hogy ha megfutamodnak, e kartácsok torkába
+rohannak.
+
+A kozák ezredek zúgolódás nélkül fogadták e parancsot, midőn azonban a
+csatatér közepéig jutottak, kiválék a török nagyvezér kísérői közül
+Mazeppa, a ki egykor Péter czár ellen vezette őket, s eléjök nyargalva,
+rájok kiált:
+
+– Hová jöttök, kozák hősök? Nem előttetek, hanem hátatok mögött az
+ellenség!
+
+A szóra megálltak a kozák ezredek. Seremetoff buzdításul néhány ágyút
+süttetett el hátuk mögött, melyek golyói fejeik fölött zúgtak el, s
+midőn ez sem indította meg őket, rájok hajtá a dragonyosokat, hogy
+hajtsák őket előre.
+
+Most egyszerre felzúgott a török tábor, s minden oldalról Allah
+ordítással nyomúlt az orosz ellen.
+
+A kozákság még egy pillanatig tétovázott, akkor egyszerre csatarendben
+visszafordúlt, s hosszú dárdáit előre szegezve, egyenesen neki rohant a
+reá jövő dragonyos csapatokra.
+
+– Mindennek vége! – kiálta ezt látva kétségbeesetten az orosz vezér,
+azonban a fehér bajuszú hős, Ak-Bik feltevé sisakját, s kardját
+kirántva, maga a harczolók közé nyargalt; egy golyó elvitte sisakjáról a
+forgót, nem törődött vele; a hol legnagyobb volt a veszély, oda veté
+magát, s ott kell elvesznie a csata hevében, ha kapitányai erővel meg
+nem ragadják lovának zabláját, s úgy nem hurczolják el a csatatérről,
+melyen egy óra alatt nem volt más, mint a török had és az oroszok
+halottjai.
+
+A törökök ádáz rohanása néhány pillanat alatt megtöré az orosz
+csatarendet, elfoglalták az árkot, s azontúl ember-ember ellen harczolva
+nyomúltak előre. A csillagsáncz ágyúinak semmi hasznát sem lehete venni,
+mert annyira össze voltak keveredve dragonyosok és gránátosok,
+jancsárokkal, delyrekkel, szipahikkal és kozákokkal, hogy csaknem
+egyszerre ért jóbarát és ellenség az ágyúk torka elé.
+
+Csak egy mód volt még az ellenség dühét feltartani, hirtelen
+szekérsánczokat vonni a két víz között; az ágyúk magukra hagyattak, s
+néhány pillanat alatt egy lánczolat lőn keresztbe vonva szekerekből és
+spanyol sorompókból, melynek ótalma alatt újra rendbeszedheté magát az
+űzött hadsereg. A csillagsánczon a félholdas lófarkak lobogtak.
+
+A fehér bajuszú bajnok szemeiben harag villogott könnyeken keresztűl.
+
+– E lósörények helyett inkább a mi fejeinket mutogassák e sánczon,
+kopjára tűzve, – mondá s még egyszer megújítá a harczot
+végelkeseredéssel, a sáncz ellen bocsátva egyenkint felváltott ezredeit.
+
+Mindkét fél úgy küzdött, mint egy oroszlán. Hatszor foglalták el az
+oroszok az ágyús sánczolatot, hatszor verettek ki belőle ismét elleneik
+által.
+
+De különös volt, hogy a török hadak túl a sánczon sohasem üldözték őket,
+s a szekérsorompó ellen egy támadást sem intéztek.
+
+A csata el volt vesztve, de a győztes tán nem látta magát elég erősnek
+legyőzött ellenfelét üldözhetni. Csak a késő est választá el a
+harczolókat; a törököknek takarodót fuvattak, s Péter czár elhatárzá,
+hogy az éj ótalma alatt vissza fog vonulni, a mit a két víz közötti
+téren, szekérsánczainak hátrahagyásával, háborítatlanul kivihetett, s
+azután a két fejedelemségbe küldött tábornokai, Rhenne és Jonas
+dandáraival egyesülhet.
+
+A fogyó hold csak éjfél után kelt fel s midőn halavány éjjeli világát
+széthinté az avar, kietlen pusztaságon, a csillogó mocsáros vizek
+között, mint egy sötét kígyó, látszott végighúzódni az orosz sereg
+nesztelenül, dobszó nélkűl.
+
+Egyszerre, mintha a pokol hányta volna ki őket torkából, ordító lovasság
+miriádjaival népesül meg a tér. A tatár khán, Devlet Giráj áll a
+menekülők előtt. Egész nap és a mult egész éjjel utazott a tatár sereg,
+megkerülte az orosz tábort fedező mocsarat s most ott áll negyvenezer
+emberrel a visszavonulók útjában. Ak-Bik kelepczébe jutott, mind a két
+kezére jutott egy ellenség, s míg jobb keze Mohammeddel küzd, balkezének
+a khán szerez dolgot, ellenség elől és hátul, menedéke közepébe be van
+zárva, mindkét oldalán elrekesztve; mindaz, a mi előbb ótalmára
+szolgált, most veszedelmére vált, a hidatlan folyó, az úttalan mocsár, a
+szűk róna… nincs merre meneküljön! semmi, semmi tanács, csak a
+kétségbeesés!
+
+Hirtelen visszafordul, hogy elébbeni táborhelyét elfoglalhassa; a
+tüzeknél ott hagyta sátorait, hogy a törökök azt higyjék, miszerint még
+most is ott van. E sátrak sem voltak elfoglalva, s a gyönge
+tartalékcsapat, mit a szekérsánczoknál hátrahagyott, semmi támadásnak
+sem volt kitéve azalatt. A törökök megvoltak csendesen táborhelyükön;
+oly bizonyosak voltak már ellenfelök romlása felől.
+
+Péter czár kétségbeesetten zárkózék el sátorába. Vezéreinek meghagyá,
+hogy hajnal előtt mind készen legyenek, mert karddal kezökben fogják
+kivívni tán a győzedelmet, de bizonyosabban a dicsőséges halált. És az
+ideig megtiltá a hozzá bemenetelt akárkinek, bárha legkedvesebb bajnoka
+volna is az.
+
+Elbúsultan veté le magát ágyára. Tehát annyi fáradalmas év kivívott
+győzelmeinek egy éjszaka vessen véget? midőn nagysága tetőpontjára ért,
+egy lábai alatt meggördűlt kavics ejtse le az örök mélységbe? a «nagy»
+nevet, mit ész és keresztűlható lélek s országalapító győzelmek
+szereztek számára, egy _favágó_ durva keze törölje ki neve mellől? mind
+ez eredmény elmúljon, semmivé legyen, a birodalom óriási épülete az
+alapkő összetörtével ismét szétomoljon, s a nagy orosz félvilág helyén
+ujra apró czivakodó knézek nyomorék országai támadjanak, ellenségeik
+szolgái, szomszédjaik adófizetői?… Ah, ez keserű volt! A harczban és
+kitartásban edzett férfi veritékes arczczal gondolt végig ez eszméken,
+miknek rémletes vége ez volt: elveszni, menthetetlenűl elveszni.
+
+E borongásából egy szelid kéz érintése ébreszté fel; feltekinte, s a
+mint a sátornyiláson besütő hold az előtte álló alakot megvilágítá,
+őrangyalát vélte előtte állani. Valóban az volt… Katalin volt ő, az
+egyszerű evangelikus lelkész leánya, a czár hű követője, később
+koronájának részese.
+
+– Hogy jöhettél ide? – kérdé sötéten a czár. – Én megtiltám a
+hozzámjövetelt mindenkinek.
+
+– Csak bajnokaidnak tiltád meg, – szólt Katalin, – _nődnek_ nem.
+
+– Mit kivánsz tőlem?
+
+– A mit én kivánok, nemcsak magamé, hanem egész országod óhajtása az:
+tartsd meg éltedet.
+
+– Gyalázatomat? akartad mondani. Az élet ára gyalázatos fogság.
+
+– Nem az, nagy czárom, nem ismered elleneidet; vassal, ólommal gyakorta
+sikertelenül harczoltunk a török ellen, aranynyal mindig biztosan.
+
+– Még reménynek is kábaság, a mit mondasz. Látod helyzetemet.
+Ezredenként ölhetnek le bennünket, ha támadunk, s hat nap alatt éhen
+veszett el a sereg, ha várni akarunk. Hazájának legmagasabb fájára
+kellene felakasztani azt a vezért, a ki most engemet innen elbocsátana.
+
+– Bízd e gondot én reám. Törd meg egyszer nagy lelkedet, hogy annál
+erősebben emelhesd azt fel egykor s írd alá ez iratot; látod,
+tábornokaid nevei mind alatta vannak.
+
+– Mi ez?
+
+– Ne olvasd el; ha olvasnád, széttépnéd. Gondold, hogy sok megalázó,
+megszégyenítő dolog van benne, s engedd elpirulni arczodat a szégyen
+miatt: ez békeajánlat Baltadzsihoz.
+
+– Soha! – kiálta, indulatosan taszítva el magától az írást, a czár.
+
+A nő lábaihoz omolt és térdeit karolta át, indulatosan könyörögve.
+
+– Nem én értem, nem magadért, hanem országodért tedd meg ez áldozatot;
+viseltél érte sebeket testeden, viseld el ez első sebet lelkeden, később
+majd meggyógyítjuk azt.
+
+A nő heves zokogására a sátor előtt hallgató vezérek is berohantak a
+czárhoz, s lábai elé borulva könyörögtek, hogy mentse meg, ne magát, ne
+őket, hanem birodalmát, kezébe erőszakolták a tollat, kíteríték előtte
+az iratot; a czár odalépett s baljával eltakarta arczát, hogy könnye,
+hogy pirulása ne lássék, s hogy ne lássa ő sem, mi van oda írva, úgy
+jegyzé alá nevét.
+
+Ah, valóban volt oka a könynek és pirulásnak! Azon iratban az volt
+ajánlva a török fővezérnek, hogy ő diktálja a békefeltételeket.
+
+A czár aláírása után hirtelen összeszedé Katalin minden ékszereit, még
+az ujjain levő gyűrűket is lehúzta; az orosz tábornokok összerakták
+minden pénzüket, ezüst és arany pénzeket svéd és szász nyomással, s
+azokat két szekérre rakva, a kanczellár, Safirov kezére bízták s útnak
+indíták Baltadzsi táborába.
+
+A békekövet érkeztének hírére magához hivatá Baltadzsi a kiaja béget,
+Ozmán agát, s együtt olvasva a békeajánlatot, együtt megosztoztak a
+küldött kincseken.
+
+Még alig legeltetheték szemeiket a küldött ajándékokon, midőn belép a
+sátorba Ponyatovszky és Devlet Giráj, s hevesen megtámadják őket azért,
+hogy az orosz küldöttel titokban, nálok nélkül tanácskoznak.
+
+Baltadzsi egész nyugalommal felelt nekik:
+
+– A béke már el van határozva.
+
+Ponyatovszky szemeit elfutotta a vér, dühösen csapott kadjával a földre,
+s öklével fenyegetőzve szólt a nagyvezérhez:
+
+– Én tiltakozom az ellen királyom nevében.
+
+– Én pedig tiltakozom a magam nevében, – szólt Devlet Giráj.
+
+– A béke már meg van kötve, – ismétlé megilletődés nélkül Baltadzsi.
+
+– De arra tinektek nincs hatalmatok! – kiálta Ponyatovszky; – a harcz az
+én királyom harcza is, és a tatár kháné, s nélkülünk ti nem
+határozhattok; elárulhatjátok saját hazátokat, ha tetszik, mit bánom én,
+vigyen az ördög; de az én hazámat és Devlet Giráj országát nem
+adhatjátok el.
+
+– Tudom. Azt hát nem adjuk el, – viszonzá Baltadzsi szeliden.
+
+Ponyatovszky dühösen fenyegeté öklével a kiája béget:
+
+– Ozmán aga, ez a te munkád volt!
+
+– Úgy van, az enyém.
+
+– No, emlékezzél rám, majd mikor olyan rossz napod lesz, mint nekem van
+ma, akkor gondolj rá, hogy ez meg az én munkám.
+
+Azzal indulatosan hagyá el a sátort. Devlet Giráj még ott maradt.
+Legalább olyan feltételeket akart a békekötésbe diktálni, a miket a czár
+el ne fogadhasson.
+
+Ő diktálta Omer effendinek a megalázó bevezetést, melynek minden szava
+tőr és méreg. Asszóvot vissza kellett adni, Kamienska, Gamara, Tighán
+várait lerontani, minden ágyút átadni a győztesnek, Potkal és Berabás
+kozákjairól lemondani, s a svéd királyt országába bizton haza bocsátani.
+
+Egy óra mulva Safirov és Seremetoff aláírottan hozták vissza a
+békeföltételeket, a czár mindenbe beleegyezett; a két főúr kezesül
+maradt a török táborban.
+
+Déltájon csengő zenével s lobogó zászlókkal indult meg a czár serege az
+utat nyitó török sereg előtt; ágyúikat, szekereiket hátrahagyták, hátra
+a dicsőséget is, de előttük állt a jobb idők reménye, a viszontorlás
+útja.
+
+Midőn utócsapataik is kihúzódtak már a mocsár mellől, azon pillanatban
+érkezik meg XII. Károly Benderből a török táborba, és látja, mint
+menekül meg halálos ellensége a török sereg szemei láttára.
+
+A kétségbeesés haragjával ront a király a nagyvezér sátorába, ki szép
+nyugodtan sakkot játszik Ozmán agával.
+
+– Mit cselekedtél, őrült ember!? – kiált Baltadzsira.
+
+– Békét szereztem az országnak, – felel ez csendesen rokkirozva. – Mert
+meg van írva, hogy jobb a sovány béke a kövér háborunál.
+
+– Vagy őrült vagy, vagy gazember, vagy mind a kettő! – kiált Károly, s
+dühösen veti magát a szofára, melyen a nagyvezér ül, s elnyújtva csizmás
+lábait mellette, készakarva belekeveri egyik hosszú lovagsarkantyúját a
+vezér selyem kaftánjába, s akkor egy nagyot hasít rajta; a nagyvezér
+észre sem látszik azt venni.
+
+– Mit nem tehettél volna! – szól indulatosan járva alá s fel a sátorban
+a király. – Elfoghattad volna a czárt egész seregével s foglyul vihetted
+volna Sztambulba.
+
+– _Ki kormányozta volna távollétében országát?_ – szól erre Baltadzsi, s
+feleletével oly dühbe hozza a királyt, hogy az felrúgja a sakkot s
+mindenféle válogatatlan czímekkel megrakva a nagyvezért, lovára veti
+magát s visszanyargal kiséretével együtt Benderbe.
+
+A mufti a namazátra hívja a sereget, a nagyvezér főuraival nyugodtan
+megy imádkozni s mosakodni.
+
+Másnap mindjárt visszafordult seregével Edrene (Drinápoly) felé! Midőn
+oda ért, szemben találá a főkamarást, Mohammed agát. A szultán
+üdvözletét hozta számára és a tiszteletkaftányt. Baltadzsi megnyugodva
+hajtá fejét álomra. A békekötést ime a szultán is helyeselte. Reggel
+aztán ismét eljött hozzá a főkamarás s tudtára adá, hogy a kötött béke
+miatt hivatalából le van téve s számüzetett Lemnosz szigetére. Az
+üdvözletet és tiszteletkaftányt csak azért kapta, hogy annál keserűbb
+legyen a büntetés.
+
+Ozmán agát és Omer effendit lefejezték, kincseik közt megtalálták
+Katalin gyűrűjét és a svéd és szász nyomatú pénzeket. Tehát az előbbire
+nagyon hamar elkövetkezett a rossz nap, melyben Ponyatovszky mondására
+visszaemlékezhetett.
+
+Baltadzsi alig érkezett meg Lemnoszba, midőn valami különös betegség
+érte utól. Végtagjai elkezdtek megmerevülni, és semmi orvos nem
+segíthetett baján.
+
+Egy napon, hogy felvidítsák, szolgái vidám népdalokat énekeltek előtte,
+s midőn kérdezé, hogy ki szerezte azokat, mondák neki, hogy Mizzri volt
+az, a ki e szigeten halt meg és itten van eltemetve.
+
+– Úgy bizonyára nem soká én is meg fogok halni, – nyögé Baltadzsi, s
+kérte szolgáit, hogy halála napján emeljék fel a követ Mizzri sírjáról s
+fektessék őt is oda.
+
+Ez nemsokára bekövetkezett. Baltadzsi egy napon végkép megmerevült.
+Szolgái, végkívánata szerint, felemelték Mizzri sírkövét, s íme annak
+tulsó lapjára ezen szavak voltak írva:
+
+«E sírban fog egykor nyugodni Baltadzsi Mohammed; ezt jelenté ki nekem a
+Mehdi! – Mizzri, a költő.»
+
+És abba a sírba tették Baltadzsit, hogy igaza legyen a Mehdinek.[3]
+
+
+
+
+BOKÁCZIUS KALANDJAI.
+
+Előrebocsátom, miszerint nem azon Boccaccióról van szó, ki a
+tizenharmadik század szerelmes hölgyeinek és ifjainak oly meztelen
+kalandokat regélt, hanem egy tisztességes polgár hazafiról, ki Bocskay
+fejedelem idejében akarata nélkül is históriai személylyé vált furcsa
+kalandjai által, a miknek épen felöltöztetés volt a keserve.
+
+Én még mint norimbergi diákra emlékezem reá.
+
+Hiszi valaki vagy nem hiszi a lélekvándorlást? az nekem mindegy: elég,
+hogy én tudom, miszerint ezelőtt kétszáz esztendővel igen gazdag úrfi
+voltam, a kit kiküldtek külföldre tudományokat bevenni; de biz én nem
+tanultam semmit, nem is tettem soha semmi okosat egész akkori életemben,
+sőt még azokat is kicsúfoltam, a kik magukat fárasztották hiába, nem
+volt nagyobb gyönyörűségem, mint ha a tudósok parókáját telerakhattam
+kollancscsal, s egy szép lovat vagy egy agarat nem adtam volna
+valamennyi európai könyvtárért. E bűnös életmódért halálom után eléggé
+meg is lakoltam; kétszáz esztendeig laktam, mint kopogó szellem, egy
+asztalfiókban, mely egy ideig egy delnő pipereasztalát képezé, ki
+naponta hat óra hosszát ült előttem, új arczot készítve magának, s
+le-leöntözött véletlenül szagos olajjal és kendőző vizekkel, a szellemek
+pedig minden illattól irtóznak. Az aggnő halála után fölkerültem a többi
+bútorokkal együtt a padlásra, s megint sok esztendeig egyedül laktunk
+ott a szuhokkal és szellemekkel, innen egy becsületes zsibárús boltjába
+hajigáltak le s újra befestettek terpentinnel, húsz esztendeig ütötték
+rajtam a kártyát s verték hozzám a seres poharakat egy csapszékben,
+végre eltört az egyik lábam, az asztal szétmállott, tűzre rakták, így
+szabadultam ki belőle. Bűnhődésem tetőpontját azonban csak most kezdem
+eléregetni, a midőn itt ülök az íróasztal mellett és írok és olvasok és
+gyötröm magamat annak a találgatásában, hogy az ábéczé harminczkét
+betűjét hogy lehessen mindennap más meg másféleképen összehányni, mely
+gonosz mulatságot épen úgy kikaczagtam hajdan, mint most kikaczagnak
+engem mások.
+
+De ne beszéljünk az én születésem előtti dolgokról. Különben is akadhat
+ember, a ki azt mondja, hogy fele sem igaz ezeknek.
+
+Csak nagyobb hitelesség végett hoztam föl, a midőn Bokácziust le akarom
+írni, ki azon időben norimbergi diák volt.
+
+A diák nevezet és fogalom kezd lassankint eltűnni a föld színéről, mint
+a troubadourok és lovagoké, pedig kár érte. Most legfölebb arról
+ismerjük meg a diákot, hogy nagyon hangosan beszél a kávéház előtt, s
+azon versenyez, hogy ki hány vajas szarvacsot tud megenni fogadásból?
+Azon időben szép volt diáknak lenni. Szűk, testhez álló öltözetet
+viseltek, térden és könyökén kihasogatva, hogy a nyílásokon a finom
+patyolat ing kilássék. A hosszú, vállig érő hajon kicsiny kis gömbölyű
+süveg székelt, melyet saját ügyesség bírt csupán a fejen megtartani,
+hogy le ne essék, abba hosszú színes toll volt tűzve – nem íráshoz való,
+– a derekát szorító övről egyfelől a kalamáris lógott alá, másfelől meg
+a jó egyenes kard, s ha így kiment a diák az utczára, még a gyaloghintók
+is kitértek előle, mikor pedig esténkint tíz-húsz összefogózva végigment
+a norimbergi utczákon, erősen dalolva, a jó filiszterek messziről
+siettek eleve becsukni ablaktábláikat, részint becses ablakaikat,
+részint szép leányaik szemeit féltve az igézettől. A mi pedig mint
+testület illeti a diákságot, az határozottan első rangot foglalt el a
+városban; voltak ugyan ellenséges statusok, mint a mészáros-czéh, a
+dragonyos-ezred és az éji őrök, kik a fensőbbséget kétségessé tenni
+törekedtek, de a nemes ifjúság mindannyiszor győzedelmesen tért meg a
+vitából, s a kik a párisi Sorbonne történetével is ismerősek, tudhatják,
+hogy ez a collegium még a politikai mozgalmakban is mint nagyhatalmasság
+van elismerve.
+
+Nem is végezte azt a pályát hajdan az ember tizenhét éves korával;
+meglett férfiakat számlált a testület, kik szakállt, bajuszt növeltek.
+Voltak tudományokban telhetetlen férfiak, kik harminczéves korukig
+jártak az akadémiákra, s különösen a magyarországiak voltak korra s
+szakállra nézve kitünőek, mert nálunk szokás volt előbb végigtanulni a
+tizenhat iskolát Patakon vagy Nagy-Enyeden, s a kitünő tanulókat úgy
+küldték aztán gazdag patrónusok külföldi akadémiákra; valamint a
+gazdagabb családok úrfiait is kegyes tutoraik, a kik odahaza épen nem
+akartak tanulni; a miből aztán egy igen gyűlöletes példabeszéd támadt, a
+mit én itt restellek előhozni. Egyikünk-másikunk magára vehetné.
+
+Valami phlegmatico-melancholicus állatról van tudniillik szó, melyet, ha
+ide- vagy odahajtanak is, hasonlatos állat marad; diákul inkább
+elmondhatom, úgy nem érti meg minden ember: «ökröm dederunt, szamarum
+tulerunt».
+
+Azonban mindez csak allegória, mely a mi hősünket legkevésbbé sem
+illeti, mert először egyike volt a legfiatalabb tanulóknak, másodszor
+pedig a legtartósabb emlékezetű ifjú, a kinek reggeltől estig könyv
+nélkül megtanulni Ortelius redivivust annyi volt, mint nekem egyet innom
+a tudós férfiú egészségére, s írása vetekedett szépségére Franciscus de
+Páviáéval, a ki Fust uramat utczahosszat kergette, kő helyett
+foliánsokat hajigálva utána, a miért a könyvnyomtatás ördögi
+mesterségének föltalálásával elvette a szépírászok angyali kenyerét.
+
+A szépírászat ebben az időben már nagyon hanyatlófélben volt, a miért
+méltán szenvedélynek nevezhetni, ha valaki még annak fentartásán
+törekedett, mint tevé Bokácz, kinek nevéhez a latin ius-végzet különös
+megbecsülésénél fogva ragadt, a tudományos világ mintegy érdemrendet
+tűzvén az által a magukat kitüntetők emlékére, melyet hazánkban is több
+család mind e mai napig visel, mint a Véghelius, Fabricius, Fehedius et
+cætera.
+
+Itt ismerkedett meg a derék tanuló egy ifjú magyar nemessel, ki őt
+szelíd, tiszta lelkéért nagyon megszerette. A magyar ifjú rossz gazda
+volt, sokszor került zavaros állapotba, Bokáczius ilyenkor nemcsak, hogy
+megosztá vele csekély összegét, mit tanításaiból szerzett, sőt
+úgyszólván magának nem tartott meg semmit.
+
+A magyar ifjú sem feledé el a vett szívességeket, hanem iparkodott
+azokat mind tettel, mind szeretettel visszapótolni. Bokáczius kisegíti
+barátját az akadémiai vizsgálatokon a scriptores, az auctores
+ismeretével, a jó barát viszont őt segíti ki a csetepatéknál ökölnek s a
+háromélű kardnak tudományával; a jó barát tudott hatalmas, merész
+eszméket a rigorosumokban föladott thémákra, Bokáczius pedig gyönyörűen
+ki tudta azokat dolgozni latinul és görögül kettőjük számára. A magyar
+fiúnál erős volt a szív s a kar, Bokácziusnál az ész és a nyelv;
+ilyenformán egymás hiányait kölcsönösen kipótolták, a mit az egyik nem
+tudott, tudta a másik, s mint rendesen szokott lenni ellenkező véralkat,
+hajlam s tehetségekkel bíró embereknél, csaknem elválhatatlanok lőnek
+egymástól.
+
+Midőn a magyar fiú szünnapok alkalmával hazáját meglátogatni tért,
+Bokácziusunk oda is követé. Ott az idegen ifjú beleszeretett a szép
+Magyarországba, különösen pedig annak egy szépséges leányába, a ki
+testvére volt az említett jó barátnak. Hajh, ha ez is úgy szeretné őt,
+mint bátyja.
+
+Lelkesítő borozás közben ott az ősi várkastélyban gyakran előfordult a
+szó Magyarország sorsáról, mely a külföldet annyiban érdekelte akkor,
+hogy a legerősebb villongások azon időben folytak a reformatio ügye
+miatt; beleszóltak svéd s németalföldi fejedelmek. Bokáczius ilyenkor
+annyira el hagyta ragadtatni magát, hogy vérét, lelkét, mindenét
+fölajánlja azon honért, melyben egyetlen barátja született, s kivált a
+hon legszebb virágai egyikéért, a szép Ilonkáért.
+
+Ilonka sokkal szebb volt napfénynél, mint holdvilágnál, piros arczát
+inkább rendelé az ég mosolyogni, mint ábrándozni, nem is értett a
+lantveréshez, mint bájos Westphalia tündérdelnői, kik az erkélyre
+kiülnek, és úgy pengetik a guitárt, hogy hólyag támad ujjaik hegyén
+bele; de tudott kenyeret sütni, olyat, a milyenhez hasonlót Bokácz
+sohasem ízlelt.
+
+Pedig végigette egynéhány nemzet kenyerét, ismerte a híres prágai
+zsemlyéket, a mik ha megszívósodnak, nincs az a Sámson, a ki egyet
+kétfelé bírjon repeszteni; birkózott a sléziai hosszúkás, fényes hátú
+brugókkal is, miknek béle olyan tömött, mint a jóféle agyag; kóstolta a
+berlini biklát, ezt a diákoknak sóval és köménymaggal hintett ideálját,
+mely közepén föl van hasítva, s kétfelé fordítja az oldalait szépen; s
+bámulni tanulta otthon ünnepek alatt a tejjel sütött kenyeret, melynek
+beléből kevés phantasia mellett rögtön gombóczot lehet göngöríteni; – de
+mik voltak mindazok a magyar kenyérhez képest!
+
+Micsoda a magyar kenyér a világ többi kenyerei között? A mi a
+classicitas az irodalomban. Az egyszerűség, jó izlés, nemesség és
+művészet remeke az. Már rátekinteni is csupa gyönyör; kellemesen, mint
+egy napsütötte halom, melyen a grácziák honolnak, domborul magasra,
+féloldalán piros és sárguló hasadásra nyílva, hogy szintúgy mosolyog,
+mintha azt mondaná: «én vagyok az Isten igazi áldása». Ha kezedbe
+veszed, könnyű és rengő, a karéjt szelő kés csak úgy ropog benne, ha
+fölnyitod, orrodat fölüti az édes illat, mely életet s boldogságot
+párolog arczodra; hófehér belét szétfoszthatod, mint az asbestet, s
+mégis oly tömött az, hogy hézagot nem találsz benne; és ha megkóstolod,
+abban több ízt találsz, mint az ananászban, s nem panaszkodol az úrra,
+mert az mindennél jobb… Óh, a magyar kenyere nagyon jó! Talán azért is
+szeretnek bennünket olyan nagyon?
+
+Nem mondom, hogy a derék Bokácznál is csupán ez volt az eset; ő legelső
+dolognak tartotta Magyarországon Ilonka szép szemeit, mosolygó orczáját,
+úrtalan szívét; de azután következett rögtön az Ilonka keze sütötte
+kenyér, hely maradt még elég azután is a derék ifjú szívében a jó
+esperes és lelkész urak, a szabadelvű mágnások s egyéb szeretetreméltó
+személyek számára.
+
+Arról azonban ő nem szólt semmit, Ilonka pedig még annál kevesebbet,
+hogy mit gondolnak magukban egymás felől? hanemha nyilatkozatnak lehetne
+venni azt a piros, zöld és fehér lószőrből fonott gyűrűt, melyet Bokácz
+fonott nagy mesterséggel Ilonka számára, névbetűket és sziveket
+formálván azon csudálandó művészettel, s melyet Ilonka nem sajnált szép
+ujjaira fölpróbálni, a mikről senki sem mondta volna, ha ránézett, hogy
+kenyeret is tudnak dagasztani, olyan finomak és gyöngédek voltak.
+
+A szünnapok végeztével a két ifjú ismét visszautazott Norimbergbe,
+Ilonka egy kicsit megsiratta őket – azok a könnyek egyébiránt bátyjáért
+is hullhattak, – s azután elmult egy pár esztendő, a mi idő alatt sokkal
+több sóval ették a magyar kenyeret, a kiknek volt: ha ugyan igaz, hogy
+az emberek könnyeiben só van, s ha igaz, hogy az emberek könnyeznek,
+mikor szomorkodnak.
+
+A magyar ifjú azalatt visszatért hazájába, s onnan nem egyszer küldözött
+levelet elmaradt barátjának, a mi azon időben valamivel több áldozattal
+járt, mint a mióta Thurn és Taxis herczegség gondoskodik a levelek ide s
+tova szállításáról.
+
+Akkor még Magyarországon a czigány járt levéllel egyik falutól a
+másikig; messze földre társzekerektől lehetett küldeni izenetet, kik
+gyapjut – mit szállítottak egyik országból a másikba; atyafiságos
+dolgokban az ember maga ült szekérre; ha pedig nagyon sietős ügye volt,
+lovas embert tarisznyázott föl, s kezébe adva az útirendet, úgy szállítá
+odább a czéduláját.
+
+Egy öreg félszemű hajdúja volt Ilonka testvérének, a ki hébe-hóba
+levelet hordott urától Bokáczhoz. Katona volt a fiú hajdanában, azért
+ismerte a járást: el is poroszkált napjában tizenkét óra hosszat a
+nyeregben, hozzá volt már szokva.
+
+Ez a félszemű ficzkó volt a legkedvesebb tünemény Bokácz előtt; mert ez
+hozott izeneteket a kedves jó baráttól, s ez mondhatott volna
+tudósításokat Ilonka felől is, ha lett volna bátorsága Bokácznak felőle
+kérdezősködni. De ehhez rendesen csak akkor jött meg a mersze, mikor a
+félszemű posta kilovagolt a kapun.
+
+Egy napon ismét beállít a szokott posta a maga zöld kaczagányában,
+sárga, rézsarkantyús csizmával s piros csákós süvegével, s általadva
+Bokácznak egy bagariabőrbe varrott s lepecsételt csomagot, elmondá neki
+nagy súgva ura izenetét: «hogy tudniillik ezen csomagot, melyben írás
+vagyon, de titkos, rögtön vegye magához, s a nélkül, hogy valakinek
+szólna felőle valamit, menten vigye el Amsterdámba, a költség itt van
+hozzá az erszényben; hanem jól vigyázzon magára, nehogy az úton
+elfogják, mert veszedelmes írások vagynak ama tokban, melyek a svéd
+királynak szólnak magyarországi uraktól. Ha pedig elfogják, reá ne
+valljon a küldőkre. Aztán a kisasszony is izent valamit.»
+
+Bokácziusnak ez az utolsó szó valamennyi előbbit mind kiverte a fejéből.
+
+Kérdeni sem merte, hogy vajjon mit izenhetett őneki a szépséges Ilonka?
+
+De elmondá ezt a félszemű Ámor kérdezetlenül is.
+
+Azt izente, hogy ne fogadja el kegyelmed ezt a megbízást bátyjától.
+
+Bokáczius még inkább hüledezett.
+
+Mert azt állítá, hogy kegyelmed ezáltal veszedelembe jöhet, és azt ő nem
+akarja.
+
+Bokácziust csak ez a szó tette hőssé. Hiszen a veszélylyel bátran
+daczolásra semmi sem olyan jó ösztön, mint annak a tudása, hogy van egy
+imádott lény, a ki őt most félti, a ki érte remeg, imádkozik, ki őt
+reszketve várja vissza, s a büszkeség örömével fog reá gondolni, ha majd
+bátran keresztültörve minden bajon, diadalmasan visszatér!
+
+Most már Bokáczius, ha eddig ingadozott, elvállalta a veszélyes
+megbizást.
+
+Tanuságot kellett tenni azon nő előtt, a kit szeretett, férfiúi
+bátorsága felől.
+
+Szép titokban lovat vásárolt, azon elment a határig, ott lovát
+hátrahagyva, gyalog került a mocsárok felé, hogy a határőrök észre ne
+vegyék; de épen e fölösleges óvatosság által jutott a kerülgetett
+veszedelembe, mert a kalauz, ki a határig elvezette, gyanút kapott, s
+visszatértében jelentést tett felőle; ilyenformán a jámbor Bokácz csak
+azon vette észre, hogy minden oldalról üldöző lovasok közelednek feléje,
+a kik elől lehetetlen volt gyalog menekülnie.
+
+E szorongatott helyzetében arra a gondolatra jött, hogy a magával hozott
+bőrtekercset fölszakítva, a benfoglalt iratot kivette belőle, s
+elolvasta annak tartalmát.
+
+Bizonyos lehetett felőle, hogy ha azt megkapják nála, már akkor a
+fejétől búcsút vett.
+
+Mai világban könnyen segíthetett volna magán, mert egy szál
+dörzsgyufával meggyújthatta volna az egész iratot, de még ezt ekkor a
+tűzkő s kova pótolta, azzal pedig nem megy oly gyorsan a lánggerjesztés.
+Kétségbeejtő szorongatásában tehát mit tehetett egyebet, mint hogy
+széttépte apróra az egész irományt, s megrágván, lenyelte. A kik tudják,
+milyen szilárd alkatrészekből állt a papiros ezelőtt néhány száz
+esztendővel, bizonyára nem fogják tőle irigyelni ezt a vendégséget.
+
+Alig gyűrhette le az utolsó falatot, a midőn üldözői utólérték, kik is
+menten megfogták, megkötözék, s minden emberi eszközökkel gondoskodtak
+róla, hogy ártalmatlanná tegyék, úgy vitték aztán egy ló hevederéhez
+kötve vissza valamely magas kősziklai várba, ott volt egy magas
+spanyolszakállú castellanus, ki Bokácziust személy szerint ismeré, épen
+nagybátyja lévén azon filiszternek, a kinél Norimbergben szállásolt;
+tehát ez előtt még csak el sem tagadhatá magát.
+
+A spanyolszakállas nagyon örült, a midőn Bokácziust ilyen szép
+állapotban, keze, lába meglánczolva, megpillantá, s azon reményét fejezé
+ki, miszerint igen sokáig lesz egymáshoz szerencséjök.
+
+Bokácziusnak volt annyi esze, hogy magát mindenekben ártatlannak vallja,
+a mint hogy nem is találtatott nála legkisebb bizonyítványa is valamely
+vétségnek, annálfogva olyan képet csinált minden kérdésre, mint a ki el
+nem tudja gondolni, hogy miért fogták el sétálása közben.
+
+A castellanus sokat tartott arra, hogy őt spanyolnak tartják
+(Sziléziában született), nem volt elég, hogy ezt a kifejezést a képébe
+fölvette, hanem a mikor lehetett, belemennydörgött egy-egy spanyol
+kifejezést a német beszédbe, ugyanazt gyöngébbek kedvéért a folyó
+nyelvre is lefordítva s értesítve az embereket mindenről, a mi
+Spanyolországban szokás.
+
+– Ah, ah, mia vida, a tagadás könnyű, de a vallatás sem nehéz. Én voltam
+tíz esztendeig Spanyolországban, Corduában, Valenciában, Estremadurában:
+ustedes habla el espanol? non? nem beszél spanyolul? Kár! könnyebben
+megérthetnők egymást. Fabe um? tudja ön: hogy Spanyolországban hogy
+szoktak a makacs fegyenczekkel tenni, a kik vallani nem akarnak? Semmi
+sem egyszerűbb. Vestir a la Moda; felöltöztetik őket divat szerint,
+spanyol divat szerint. A kik nem akarnak az inquisitio előtt mantener
+conversation – beszédbe ereszkedni, azokat felöltöztetik spanyol
+öltözetbe. Ez igen szép öltözet; először is jön a kalpag, el sombrero,
+igen egyszerű dolog ez, egy vékony szíjjal körülkötik az ember fejét
+szorosan, akkor egy gömbölyű pálczát alája dugnak s elkezdik lassankint
+tekerni a szíjat. Biztosítom önt kedvesem, hogy öt csavarintásnál senki
+sem bír többet kiállani, az határos a pokolbeli kínszenvedéssel: a
+hatodik okvetlen gutaütés. Hanem ez csak tréfa, a csizmák, a spanyol
+csizmák sokkal komolyabb eszközök, mert a velük élés sohasem megy a
+halálig. A két térdét, kedvesem, négy deszka közé szorítják, akkor a két
+középső deszka közé egy vékony éket vernek kalapácscsal, ha nem használ
+ez, vernek utána másodikat, harmadikat egész tizenkettőig. Ez igen
+kritikus mulatság. Mondhatom önnek, sokszor láttam Spanyolországban;
+megátalkodott eretnekek esküvel állíták az ötödik-hatodik éknél, hogy az
+elkárhozottak minden kínszenvedése nevetség az övéikhez képest. De
+mindez bagatella, mia vida, mesedolog, csekély dolog. A spanyol mente a
+legtökéletesebb mindazon eszközök közt, miket a fölvilágosítás könnyebb
+eszközölhetése végett föltaláltak. Ez, caro amigo, nyers bivalybőrből
+van varrva, mely épen ráillik a vallatott egyéniségre: pontosan,
+tökéletesen, mint a leggavallérosabb dolmán. Ezen öltözetben
+odaállíttatják a vallatottat egy erősen befűtött kemencze mellé. Tudja
+ön: ez a legleleményesebb eszme. A mint a melegség a nyers bőrt áthatja,
+az kezd összehúzódni, mindig jobban-jobban összezsugorodik, az egész
+testet lassankint összeszorítja, minden erecskét, minden izmocskát nyom,
+teker, facsar; ugy-e bár, kedves barátom, ez a legeredetibb öltözet, a
+mit Spanyolországban viselnek?
+
+A jó Bokáczius mindenféle színt váltott e gyönyörű elbeszélés alatt, s a
+hideg veríték csorgott alá homlokán az elsorolt kínzószerek puszta
+elképzelésére.
+
+– No no, kedves kis barátom, – szólt a nemes castellanus, megveregetve
+az ifjú orczáját, – remélem, hogy az egész moda espánéval nem leszek
+kénytelen önt megismertetni. Az inquisitio főnöke ő méltósága tíz nap
+mulva érkezendik meg, azalatt úgy hiszem, megerősül önnek
+emlékezőtehetsége, hogy a mit most nem tud még, akkor pontosabban fogja
+elmondhatni: küldői nevét, szándékát s más egyebet. Az ideig majd egy
+csendes kis külön szobácskát rendelek ön számára, una camara hermosa, a
+hol gondolatait rendbeszedheti.
+
+A jó Bokáczius szive nagyon megkeseredék e szavakra. Tehát tíz nap mulva
+az inquisitio elnöke megérkezik, akkor őt felöltöztetik spanyolnak; nem
+volt pedig egészen bizonyos felőle, hogy jól fog-e neki illeni ez az
+idegen öltözet.
+
+Annyit azonban szentül föltett magában, hogy magyarországi barátait el
+nem árulja.
+
+Csupán egy segítség létezett rá nézve; – megölni magát éhen.
+
+Erre tíz nap elég lesz; a szándékról nem kell senkinek megtudni semmit,
+a meredek toronyablakban egész nap szoktak játszani a verebek és
+vadgalambok; Bokácziusnak minden két napra adtak egy kenyeret, azt a
+kenyeret ő szépen apróra elmorzsázva, kihintette tömlöcze sűrű
+rostélyzatán; az ég madarai eljöttek érte, elhordták szépen; sohasem
+tudta meg a tömlöcztartó, hogy a fogoly nem maga fogyasztotta azt el.
+
+Két nap így pazarlá el kenyerét. Nem is igen sajnálhatta azt a kemény,
+keletlen, ragadós süteményt, a mitől ólomgörcsöket kap az ember.
+
+Harmadnap legkínzóbb kezdett lenni ránézve az éhség, legkisebb idege
+szenvedni látszott alatta, agyát lassankint kerülgeté a véres düh, a
+mikor az élő állat kezdi elveszteni lelkét s ösztönt kap önmagát
+megmarni, a mikor a legtermészetellenibb tárgyak étvágyingerlően tünnek
+föl előtte, s elrabolják álmait.
+
+Pedig erősen föltevé magában, hogy még sem fog enni, hisz ez a dühödési
+kín csak a harmadik, negyedik nap tart az éhhalálnál, később aztán
+elveszti az idegzet küzdési erejét, a simpathicus rendszer kiszárad, a
+görcsöket halálos lankadás váltja fel, s egyszerre csak eláll a
+lélegzet, és akkor mindennek vége van.
+
+Midőn jött a porkoláb harmadnap a kenyérrel, Bokáczius mondta neki, hogy
+csak tegye le mellé és távozzék. Addig, míg a porkoláb el nem ment,
+hozzá sem nyúlt a kenyérhez. Akkor odavitte azt az ablakhoz, s megtörte,
+hogy elmorzsolva kiszórja a rostélyzaton; egy pár galambka ott turbékolt
+már a párkányon, várva a szokott étetést.
+
+De mily kisértő meglepetés várt Bokáczra, a mint a kenyeret feltörte! ez
+nem azon ragadós, gyúratlan vakarcs volt, a minővel eddig táplálták;
+ugyanazon barna agyag bár, de oly friss, puha sütemény, a minőt csak
+messze-messze innen tudnak készíteni, a kenyér haja ropogós s pirkadó
+gyürkére hasadozott, bele összenyomható és újra szétdagadó, illata
+kedvesebb az ambróziánál! És ő már két nap óta nem evett…
+
+A hidegláztól reszketve morzsolá szét a kezébe vett darabot s kihinté
+azt a rostélyon.
+
+A mint így őrjöngő sietséggel iparkodott a csábító süteményt
+elpusztítani, egyszerre egy gyűrű akad a kezébe, mely a foszló kenyérbe
+volt sütve.
+
+Ugyanazon gyűrű volt az, melyet ő kötött háromféle lószőrből, ugyanazon
+névbetűkkel és különféle czifrákkal… Mi csodálatos úton jött ez ide?
+
+Bokáczius azt hivé, hogy csak álmodik.
+
+Nagy sietve szakítá most szét az egész kenyeret s ím egy összegöngyölt
+papirosba rejtett ráspoly hullott ki belőle.
+
+A papirtekercset fölbontá, s e sorokat olvasá benne:
+
+«Kedves Bokáczius! Te nem fogadtál nékem szót, hanem bátyámnak, s ime
+ilyen kellemetlen állapotba hoztad magadat. Már most engedd, hogy innen
+kiszabadítsalak. A mint megtudtam, hogy elfogtak, rögtön elindultam
+kitudni, hová vagy bezárva? s akkor beszegődtem konyhaszolgálónak ezen
+várba. Most vedd hasznát ezen ráspolynak, melyet kenyeredbe sütve
+küldök, hogy ablakod vasait átfűrészeld. Két éjszaka e munkával készen
+lehetsz. Holnapután kenyeredben egy hosszú kötelet fogsz kapni, melyen
+tornyodból a mosókonyha kéményéig leereszkedhetel, onnan aztán az én
+gondom lesz téged tovább megszabadítani. Isten legyen veled, kivánja
+Ilonka.»
+
+Bokáczius ezer érzelmen ment keresztül. Ilonka ily merész önfeláldozásra
+volt képes ő érte! Tehát Ilonka szereti őt. És minő szerelem az!
+Konyhaszolgálónak szegődni féltett foglyáért, aljas munkákat vállalni,
+hogy őt megszabadítsa; szabadság, szerelem! Két legboldogabb eszméje az
+emberi szívnek; – nem is lehet rossz néven venni Bokácziustól, hogy míg
+e két édes eszméről gondoskodott, csaknem egészen elkölté a puha
+kenyeret, tudtán kívül, s csak akkor vette észre magát, mikor már a
+puszta héja volt a kezében. No ezt elteheti holnapra.
+
+Most újra visszatért minden életkedve. Alig várhatta az éjszakát, hogy
+szabadulási munkájához foghasson, s reggelre készen volt az egyik
+vassal. Olyan szépen elfűrészelte azt a fal mellett, hogy észre nem
+lehetne venni.
+
+Harmadnap csak estefelé érkezett a porkoláb az igért kenyérrel: de
+iparkodott késedelmét kimenteni a fogoly előtt, hogy a konyhaszolgáló
+nem süthette ki a rabkenyeret előbb, mert az inquisitor számára kellett
+kenyereket sütnie, sokat, a ki nagy kisérettel érkezett meg a várba.
+
+No, itt ugyan legfőbb idő a menekülésre.
+
+A toronyablakból is hallhatá Bokáczius, hogy a porkoláb igazat mondott;
+a várudvaron lármás őrség jött-ment; beszélgetett és csörtette kardját.
+
+Késő éjszaka lett csak egy kis csöndesség a várban. Csak akkor merte a
+kenyeret feltörni és a kötelet elővenni.
+
+Ebben a csöndben úgy tetszett Bokácziusnak, mintha valami ismerős kedves
+hang oda alant egy sokszor hallott magyar népdalt énekelne; ez a kedves
+leányka lesz, ki a menekülő foglyot ez által akarja értesíteni, hogy ha
+toronybörtönéből a hosszú pavillon tetejére leszáll, a sok kémény közül
+az igazit válaszsza.
+
+Hirtelen átráspolá az utolsó vasat is, mely még akadályára volt, s
+megerősítve a kötelet a kiálló vashorgokban, gyorsan alácsúszott rajta;
+– a háztető gerinczén óvatosan kúszva végig, behallgatózott egyenkint
+minden kéményen. Ráakadt végre az igazira. Az alól hangzott föl az
+ismerős dallam: «Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok»,
+
+Egy pillanat mulva Ilonka lábainál hevert a boldog rab ifjú, kormosan és
+füstösen, mint akárki, a ki kéményen keresztül választotta az utat.
+
+Ilonka nemcsak, hogy el nem sikoltotta magát, midőn a szerelmes ifjú a
+kürtőből aláesett, hanem még arra is figyelmezteté, hogy egy szót se
+szóljon, mert a mellékszobák tele vannak emberekkel; hanem bízza egészen
+ő reá magát és addig, míg a várból ki nem jutnak, a száját se nyissa
+föl.
+
+Legelsőbb is helyezze el magát ebbe a nagy puttonyba.
+
+Bokáczius engedelmeskedett.
+
+Ilonka azután felülre rakott egy kis szennyes ruhát, s azzal fölvette a
+puttonyt a vállára.
+
+– Az Istenért, – susogta Bokáczius, – nehéz leszek én a te gyönge
+vállaidnak.
+
+– Nem megmondtam, hogy egy szót se szólj! – súgott vissza a lány, s
+kezébe véve a gömbölyű mosófát, megindult a konyhából ki a várudvarra.
+
+Olyan délczegen lépegetett, mintha egyéb teher sem volna vállain
+ruhánál.
+
+– Istenem! – sóhajtá Bokáczius, – megszakad gyönge termete.
+
+Hogy a kapuhoz juthasson, az őrszobán kellett keresztülmennie. Három
+muskétás akkor is ébren volt és kártyázott, azok megpillantva a szép
+leánykát, elkezdtek vele kötődni.
+
+– Mi a jelszó? – kérdé az egyik útját állva.
+
+– Mit viszesz itt a puttonyban? – tudakozá a másik.
+
+– Mit hát, – szólt parasztos enyelgéssel a leányka, – három rabot, meg
+egy ágyút.
+
+– Hohó, hugám! – szólt az egyik ficzkó, – tudod-e, hogy az a
+parancsolat, hogy a mely leány itten keresztülmegy, annak egy csókot
+kell adni vámba.
+
+– No meg azt, és két ütleget, – válaszolt a leányka, s míg a katona szép
+orczájáról elrabolta a csókot, ő meg jót húzott a hátára a szapuló
+fával. Tetszett a ficzkónak mind a kettő. A jámbor Bokáczius pedig
+szerette volna szétrúgni a puttony oldalát s birkózásba elegyedni az
+egész század muskétással.
+
+Nem is állhatta meg, hogy a puttonyból ki ne dörögjön, mikor Ilonka
+kiszabadult onnan.
+
+– Igazán megcsókolt az a gaz kölyök?
+
+– Ugyan hallgass… Nem; csak a nyakamat.
+
+Most a vén kapust kellett fölverni álmából.
+
+– Hát te hová akarsz menni a várból? – dörmögött a vén medve, midőn a
+sok csengetésre felébredt.
+
+– Ruhát szapulni a patakra. No, csak nyissuk azt a kaput szaporán. Nem
+érek rá kenddel enyelegni.
+
+– Ki látta azt, éjfélben menni szapulni, he?
+
+– Éjfél biz a kend lusta szemeinek! Elaludta a hajnali harangszót.
+Ereszszen szaporán, így nem készülök el estig.
+
+A kapus aztán nyájasabb lett, megczirógatta a leányka arczát, megcsípte
+gömbölyű állacskáját, s beszélt néki szép hízelgéseket, a minőket a vén
+katonák tudnak. Bokácziusnak pedig kedve lett volna kidugni kezét a
+szennyes közül s belemarkolni a kapus deres üstökébe és megrázogatni
+emberül.
+
+– Nem nehéz ez a puttony? – kérdé a kapus nyájasan, – ne segítsek a
+patakig vinni?
+
+Ilonka hihetőleg a körmére koppintott a szapulófával az öreg
+troubadournak, mert az nagyon teremtettézett valamiért, hanem azután
+kinyitá a kaput a leány előtt, de esküvel állítá, hogy vissza nem
+bocsátja reggel előtt.
+
+A mint a váron kívül értek, Ilonka elkezdé lépteit gyorsítani, pedig a
+lejtőn lefelé még nehezebb volt terhét emelni. Bokáczius minden lépten
+kérte, hogy tegye le már. «Még nem lehet, még meglátnak», felelt a
+leányka s lihegve, fogyó erővel haladt a mellékútig, a hol a nagy
+hársfák elzárták a kilátást. Csak alig birt már odáig menni, s a mint a
+legelső kőpadhoz ért, ott összerogyott terhe alatt, s bizonyára
+Bokáczius igen helyesen cselekvék, a midőn rejtekéből kikelve, karjaira
+emelé alélt leánykáját, s úgy futott vele a határ végéig. Neki könnyebb
+volt e kedves teher.
+
+*
+
+Sok, igen sok idő mult el ez esemény után.
+
+Bokáczius uram megvénült, megkorosodott, bölcs ember lett belőle, derék
+családapa, és a mi legfőbb: Kassa városának főbirája.
+
+Lőn azonban, hogy a midőn Bocskay István, Erdély nagy fejedelme
+elfoglalná felső Magyarországot, a jó Bokáczius ismét azon helyzetbe
+találá magát, melyben évek előtt heidelbergi diák korában volt.
+
+A mit akkor kevés vérrel, gondtalanul, kalandvágyó lélekkel tett,
+ugyanabba vágott újra nyugodt észszel, feleséges és biróságos ember
+létére, s követte Bocskayt minden utaiban.
+
+Micsoda idők voltak azok? és mik nem voltak? azt itt rendetlenség volna
+emlegetni; annyi bizonyos, hogy Eger határáig úgy hítták hazánkat, hogy
+Törökország, s mikor háborúba mentünk, nem tudtuk, hogy ellenségeinket
+üssük-e vagy jóbarátainkat.
+
+Hanem a mi Bokácziusunkra nem tartoznak a háború ügyei, ő csak mint
+írástudó kisérte a fejedelmet, s a csatákból neki csak a félelme jutott.
+
+Hja, bizony az ember ötven éves korában nem érzi azt a melegséget szive
+körül, mit 18 éves korában érzett, ha ágyú és trombitaszót hall, kivált
+ha az ember családos és feleséges, és még hozzá városbiró.
+
+Egy napon meghivás érkezett a fejedelemhez a Budán székelő nagyvezértől,
+hogy jőjjön le Pest alá, a nagyúr legújabb kegyelmét átveendő.
+
+A vele volt urak nagyon aggódtak a meghiváson. A török diplomaták mindig
+ilyen tréfás úton szokták nyakukra nőtt pártfogoltjaikat kelepczébe
+ejteni, s az már eléggé kitünt, hogy Bocskay nem a törökök számára
+akarja elfoglalni Magyarországot.
+
+A fejedelem nem félt semmitől, mint tudva van, még a péntek naptól sem,
+s miután elhatározá, hogy a nagyvezér meghivását elfogadja, kiséretéül
+épen azokat az urakat nevezte ki, a kik legtöbbet figyelmeztették
+aggodalmaikra.
+
+Hogy ilyenformán Bokáczius ki nem maradhatott a kiséretből, ezt előre is
+gondolhatni, mert ha más féltette a fejedelem személyében az ország
+ügyét, jó barátját, saját bőrét, féltette azt mind együttvéve Bokáczius,
+s igen szerette volna, ha őt a fejedelem ebben a tisztességben nem
+részesíté, de a mire Bocskay azt felelte, hogy «a kegyelmed nyaka sem
+drágább, mint az enyém», s menni kellett.
+
+Reggel felé felöltözének az urak, s lóra ülve a fejedelem oldala körűl
+sereglettek, s úgy indulának meg Magyarország fővárosa felé, mely akkor
+egyszersmind Törökország határvárosa volt.
+
+A bizonytalan kimenetelű aggodalom borongott mindenki arczán, a jó
+Bokácziusnak pedig nemcsak arczán, de még kalapján is, melyre visszafelé
+tette föl a vitézkötést. Úgy is jó volt.
+
+Útközben azonban, Bokáczius a fejedelem mellett lovagolván, az történt,
+hogy az emberséges kassai biró paripája szüntelen féloldalra farolna,
+ezáltal az egész úri menetben nagy rendetlenséget mívelvén.
+
+Darab ideig nem ügyeltek erre a félszegségre, míglen a fejedelem maga
+megsokalván az alkalmatlanságot, meg nem szólítá Bokácziust.
+
+– Ugyan bizony, kegyelmed leszorít már az útról a lovával.
+
+– A bizony, – szólt Bokáczius, maga is elismervén hibáját, – nyilván ez
+is lelket lát maga előtt, mint Bálám paripája, s nem akar odább menni.
+
+A fejedelem azonban, ki az akkori időben nem tartá illendőnek, a
+lelkekre magyarázni ki valamely földi tüneményt, addig vizsgálódék
+Bokáczius körül, míglen észrevevé azon sajátságos okot, mely miatt a
+kassai biró paripája mindíg féloldalt jár. A derék férfiú tudniillik a
+nagy aggodalom közben reggel felöltözvén, elfeledett mind a két lábára
+csizmát húzni, s míg a jobb lábát ama sarkantyús paszomántos saruval
+fölfegyverzé, a bal lábán rajta feledte a kecsegeorrú papucsot, s
+minthogy a ló oldalát mindig csak a sarkantyúval döfögeté, annálfogva
+járt az féloldalt az úton.
+
+Ezt a galibát pedig ő maga észre sem vette, a míg a fejedelem nevetve
+nem figyelmezteté reá.
+
+E mulatságos véletlen azonban egyszerre derült hangulatba hozá a többi
+urakat, minden baljóslat, aggodalom szétrepült a légbe mindnyájok
+szivéből, az egy Bokácziust magát kivéve, a ki irigylette otthon maradt
+fél csizmája sorsát s óhajtá, hogy bárcsak a fejét is otthon feledhette
+volna.
+
+A fejedelem és kisérői félelem nélkül léptek az oroszlán barlangjába;
+egyik oroszlán a másikéba.
+
+A mint Bocskay naplójában írt jegyzete bizonyítja, ő maga sem volt róla
+bizonyos, hogy fog-e onnan visszatérni? de mégis elment a meghivásra.
+
+A török urak szertelen szivessége csak újabb erősség volt Bokácziusnak
+félelmeit erősbíteni.
+
+Nagyobb aggodalommal soha nem várták az ebéd végét, mint ő az elfogadási
+ünnepélynél, a midőn a magyar uraknak kétszáz tál étel fölhordását
+kellett végignézni. Csak végignézni, mondom, mert egyrészről oly sebesen
+elhordták az orraik előtt az izoglánok, hogy alig nyúlhattak hozzájok,
+másrészről pedig különös elhatározottság kellett ez ismeretlen mivoltú
+ételek megkóstolásához, ilyenekhez nem szokott embernek.
+
+Bokáczius gondolá magában nagy elbúslakodva, hogy hiszen majd a végén
+következik a fekete leves!
+
+S valóban, a mint az ebédnek vége lett, mindegyik magyar úr háta mögött
+megjelent két csausz s fölszólíták őket, hogy kövessék külön sátorukba.
+
+Ott fognak bennünket lenyakazni! gondolá magában Bokáczius, s elszánta
+magát végső órájára.
+
+A midőn pedig őt is egy külön sátorba vezették, ott a két kísérő csausz
+elővett egy szép virágos zöld selyem kaftánt, nyuszttal megbélelve, s
+azt felölté a jó Bokáczius dolmánya helyébe, olyan jól illett reá, hogy
+még a földön is húzta a végét.
+
+Így felöltözve visszavezették ismét a magyar urakat a vezér sátorába,
+kit-kit gyönyörűséges díszkaftánba öltöztetve; maga a fejedelem is
+bíborköntössel volt felruházva, aranykoronával fején.
+
+Bokáczius lelke el volt ragadtatva a dolgok ily örvendetes fordulatán,
+de csak akkor érzé ő mégis magát igazán boldognak, a mikor egyszer hátat
+fordíthatott ennek a «pestises Pestnek», a hová az ember
+testamentum-tétel nélkül be sem tehette a lábát.
+
+Mindezen példából pedig csak az a tanulság, hogy a mi veszélyben
+gyönyörűségünket találtuk ifjúkorunkban, ugyanaz vénségünkben nem akar
+ízleni, akkor egy bottal is meg mertük támadni az elefántot, most pedig
+az egér ellen is keztyűt húzunk. A kinek pedig szilárd elvei vannak, az
+ifjan könnyű szívvel, vénen szomorkodva keresi föl a fátumot, – de mégis
+fölkeresi.
+
+
+
+
+NE NYULJ HOZZÁM.
+
+
+_I. A délibáb._
+
+Mikor az izzó róna «tengerről álmodik».
+
+Egy felhő nincs az égen; a forró nyári nap hevétől összerepedezett a
+föld és hol tavaszszal széles tócsák voltak, ott most hófehér a
+felcserepedezett föld; kiverte a sziksó; környéke ripacsossá taposva
+marhanyomoktól; egyetlen növény, mely körüle tenyészik, a szikfű. A
+pusztai «Sírkút»-ból kiszáradt a víz. A puszták fia megitatná belőle a
+lovát, de a fenekét éri a vederrel. Ott átkozza magában a napot: azt a
+napot is, mely kiszítta a kútból a vizet; meg azt a napot is, a melyen
+született. Egy ital vizet nem kap messze földön a lovának.
+
+Pedig körülötte hullámzik a tenger.
+
+Egy végtelen óczeán, mely megszűkíti a láthatárt, s aztán elvész az
+égben. Hullámokat vet, mintha sietne a földet körülkerülni, olyan
+sebesen fut; olyan magas hullámokat, hogy ha hajó úsznék rajta, annak
+csak földfeletti lények lehetnének az utazói.
+
+Néha szemlátomást közelébb jön a hullámzó óczeán, látszik, hogy nyeli el
+a távolban a házakat, kunhalmokat, a szénakazalokat. Elönti az útjában
+talált várost: a tornyok, a háztetők meglátszanak a víz tükrében
+visszafelé fordítva. A kunhalomból sziget lesz, mely maga is úszik,
+libeg a hullám hátán; a tündérsziget árnyas erdők hűsébe hivogat; s a
+tündér, a ki azt lakhelyéül választotta, ábrándos kedvében elkezd
+légvárakat építeni. Átlátszó paloták körrajzai jelennek meg a tenger
+szinén, a súlyegyen minden törvényei ellen, éleikre állítva, hegyeikkel
+fordítva lefelé talapzat helyett. Ez a magyar alföldi délibáb.
+
+Az egész ég valami sápadt opálszínben látszik izzani, s a nap körül
+halavány fényudvar képződik.
+
+1849 nyarán láttam egy ilyen tündérmutatványát a természetnek a
+hortobágyi pusztán, a maga rendkívüli pompájában.
+
+Mintha gúnyolni akarta volna álmainkat, úgy építette szemem előtt a
+légvárakat egymás tetejébe.
+
+A gólyát, mely a rónán átrepül, megnagyobbítja mesés griffmadárrá.
+
+Pálmaerdőket usztat felénk.
+
+Egyszer aztán neki ered észak felől egy mérges forgószél, s a mint az
+megérinti a délibábot, egyszerre szétomlik az egész káprázat. A tenger
+eltűnik, a várak helyén ott állnak a boglyák és kunhalmok. A
+tündérsziget helyett a pusztai kiszáradt kút. Az őserdők
+összezsugorodnak hernyó-, sáskalepte fűzfákká, a tánczoló torony egy
+helyben áll a távol láthatáron. S az ég még sárgább lesz, mint azelőtt.
+
+Alszik minden. Napsütötte éj van. Csak a tücskök billiói, ezek a
+természet nihilistái, hirdetik a végtelent ellepő egyhangú szavukkal,
+hogy minden semmiből lett és ismét semmivé lesz. Segítnek hozzá.
+
+
+_II. A két jegenye._
+
+Ha a hirhedett Messzelátó-csárda udvaráról széttekint az utazó, maga
+előtt látja, nyugatnak elterülve, az ecsedi lápot, ezt az óriási
+sötétzöld szőnyeget, melynek bársony hamvasságot ád a rózsaszínben
+virágzó buja mocsári növényzet, a piros réti füzény. Szerteszéjjel apró
+pyramidok elszórva rajta; szénaboglyák és nádkúpok. Közepén keresztül
+egy sötét vonal húzódik át, a vármegye töltése, itt-ott hidakkal
+megszakgatva; fölötte, mint egy tündérregebeli szellemalak, kóborol
+egy-egy alakváltoztató árnyék: se nem felhő, se nem köd, hanem hatalmas
+szunyog-tábor: néha oszloppá magasodik fel jó kedvében, mintha
+széltölcsér volna s úgy tánczol végig a nádóczeán felett.
+
+Délnek buja kukoriczaföldek terülnek el, felváltva aranysárga tarlóktól,
+a miken hadrendbe állítva sorakoznak a földész érdemrendei, a
+búzakeresztek. S e kanaháni panoráma közepett, az országút mentében
+látszik egy bekerített zöld folt. – Folt a szó minden értelmében. A
+majtényi síkság azon darabja, a hol Pálffy vezér lerakta, a
+Rákóczi-sereg utolsó maradványaival, a fegyvert, a szathmári
+békekötéskor. Azóta erre a földfoltra nem lépett emberi láb. A fák
+felnőnek, kidülnek, ott rohadnak rajta, vad állat, vad madár tanyát ver,
+fészket rak, szaporodik benne, vadász bele nem lép, hogy kizavarja
+belőle, vándor meg nem áll mellette, hogy egy botnak valót levágjon a
+gesztjéből; az országút ott visz el mellette: az utasok mutatják
+egymásnak: «az volt az a hely», s aztán a lovak közé csapkodnak, hogy
+elveszítsék szem elől.
+
+A sík láthatáron karcsú tornyok emelkednek, azok között még Árpádkori
+ősszittya építészetű műremekek, öthegyű tornyok és tarkázott téglából
+épült templomok. Ez a darab föld itt az egyedüli soha meg nem hódított
+része Magyarországnak, a hová idegen be nem fészkelhette magát se
+erővel, se praktikával. Területét védi a víz, a föld, a lég és az emberi
+meleg vér. Még az ős vezérek egyike, a ki a földvárat építé, találta ki
+azt a nagyszerű védelmi módot, hogy a Szamost gáttal elrekesztve,
+mocsárt teremtsen maga körül.
+
+Ez a víz védelme.
+
+Földe gazdag; ha ma elpusztítják, letarolja az ellenség, egy jó évben
+helyrepótol mindent.
+
+Ez a föld védelme.
+
+S aztán nem marad itt meg a más ország lakója; mert ehhez a levegőhöz, a
+minek alkatrésze szunyog, tőzegfüst, mocsárgáz, áztatott kenderbűz,
+ember kell, a kiben úgy helyén van a lélek, mint az itt lakó tősgyökeres
+fajban; a kinek olyan meleg a vére, hogy nem fog azon se a hideglelés,
+se a félelem. Más elpusztul abban, ez pedig olyan egészséges benne, hogy
+meg nem él közte a patikárus, és minden legénye beválik katonának, s ott
+is két ember számot tesz. Ez a levegő és a tűzvér védelme.
+
+Tehát azokon a tornyokon nem lengett soha semmiféle idegen zászló. Kakas
+van a legtöbbön: egy nyakas hitfelekezet jelvénye. Az a kakas, a melyik
+megintette szent Pétert, mikor megtagadta a mesterét!
+
+De magasabban, mint valamennyi tornyot, lát az utas kiemelkedni egy
+terjedelmes zöld park közepéből két kolosszális jegenyefát. Ködben,
+alkonyatban, holdvilágnál könnyen azt hihetné az utazó, hogy az ott
+valami nagy székesegyház, kettős gót toronynyal.
+
+Hanem azt azután minden kocsis megmagyarázza neki, a ki a tájról való,
+hogy azok ott a «Virágossy-jegenyék.» Majd elmegyünk mellettük. S ha a
+kocsin négyen ülnek, akkor megkisérthetik, hogy átérik-e a derekát
+egynek-egynek? Pedig csak száz esztendős az egyik, a másik meg
+nyolczvan. S mikor aztán félnapi siető úttal elérnek a távolból
+meglátott jegenyékig, akkor csakugyan érdemesnek fogják találni, hogy
+ott pihenőt tartsanak, s ha négyen vannak, megkisértsék a vénebb
+jegenyét átmérni öllel, a mi nem sikerülend, s aztán emlékül leszakítani
+egy levelet abból a repkényből, melynek emberkar vastagságú indája
+felkapaszkodik a fa tetejéig; bele van már nőve a fa kérgébe, s
+hozzátapad, mint egy bozontos kigyó, végig benőve daróczgyapottal.
+
+Ha még aztán olyan szerencsés az utazó, hogy nemcsak a jegenyefákat
+nézheti meg, hanem az árnyékukban fekvő kastélyba is betérhet, s ott
+valamiképen, ismeretség, barátság, elvbarátság, korteskedés, poetázás,
+természetvizsgálás, háztűznézés, vadászat, jótékony adománygyüjtés, egy
+szóval valami ott maradás (csakhogy épen ne «földkóstolás») czíme alatt
+néhány napot a legkedvesebb társaságban eltölthet, ezalatt megtudhatja a
+két jegenyefa történetét, meg a mi körüle történt, a hogy azt én nekem
+is elmondták.
+
+*
+
+Tehát: valami kilenczven éve annak, mikor e díszes kastély ura ezt az
+első jegenyefát ülteté, a kastélyát környező park északkeleti
+szögletében, azon a napon, a melyen János fiát megkeresztelték: épen a
+házassága első évének az utolsó napján. A fának a neve is János lett.
+
+Mikor megkérdezték az apát, hogy minek ülteti azt a fát oda a szegletbe?
+azt felelte rá: azért, hogy a többinek elég hely maradjon.
+
+És helyes volt az elővigyázat, mert azután következett a második
+jegenyefa, az István, azután a harmadik, a Pál, a negyedik, a Gábor, meg
+az ötödik, a László, s az mind gyönyörűen díszlett egy sorban a kastély
+homlokzata előtt. Szebb homlokzatot a palotájának ennél nem kivánhat már
+egy király sem. A Lászlónál megállapodni látszott a – sétány, és sok
+ideig nőtt egymással versenyt az öt jegenyefa odakinn, épen úgy, mint az
+öt fiú benn a házban. Ép, egészséges fából voltak! Gondja is volt rá az
+elültetőnek, hogy meg ne rontsa a féreg.
+
+Egyszer aztán – huszadik esztendőre – kellett még helyet keresni egy
+hatodik csemetének az északnyugoti szögletben. Annak az ültető kertész
+apa azt a nevet adta, hogy a «Tivadar», azért hogy, ha jön a zivatar,
+hát kadencziájára találjon benne!
+
+Kertészeknek és apáknak megvan az a babonájuk, s azt el lehet nézni
+nekik, hogyha egy fát valamely gyermekük nevére elültetnek, arról azt
+hiszik, hogy a fa és a gyermek élete egymáshoz van kötve: addig él az
+egyik, a meddig a másik. Babona biz ez; de sokszor beteljesedik. Az apa,
+a ki a jegenyefákat szép sorba ültette, maga mind holtig
+gyönyörködhetett e szép, egymást kisérő pálmasorban: nem szomorítá meg
+egynek is a kiveszte. Csak az ő holta után kezdett csorba támadni a szép
+homlokdíszben. A fiak egymás után elhaltak; s a mint a név gazdáját
+eltemették, az iker-fa is utána kivánkozott: kiszáradt, kiveszett még
+abban az évben. Az utolsóelőtti fánál megfordítva történt. Azt egy
+rekkenő nyári napon tövig hasította kétfelé a villám. S azon az őszön a
+névrokon Lászlót egy hajtóvadászaton véletlenül elsült fegyver halálra
+sebesíté. Nem maradt meg, csak a legelső és legutolsó jegenye: a
+legvénebb és a legfiatalabb. – Azok aztán meg is öröködtek. – Még egy
+újabb évtized jött, s az ifjú jegenye, a Tivadar, magasságra elérte a
+bátyját, a Jánost, ha derékban karcsúbb maradt is amannál.
+
+
+_III. A két sasfiú._
+
+A János negyvenöt esztendős volt már. Ifjú korában huszártiszt: a ki
+megjárta lóháton, a svadronya élén, kétszer Párist, egyszer Nápolyt, és
+egyszer Moszkovát, s végezte, mint nyugalmazott őrnagy, mikor már a
+testében benmaradt ólom, a mit Auszterlitznál kapott emlékül, nagyon
+alkalmatlanná tette neki a lovaglást. A Tivadar pedig huszonhárom éves
+gyerek, a kit a bátyja, mint családfő és gyám akkor parancsolt haza a
+gárdistaságból, mikor a László olyan szerencsétlen halállal kimult. Nem
+lehetett az utolsó fiúnak megengedni, hogy az is a katonai pályán töltse
+el az életét.
+
+Az pedig aztán, mikor haza került, el lehet képzelni, a bécsi udvari
+élet, a gárdistai parádévilág után, mennyire nem találta magát bele a
+vármegyei életbe. A mit a bécsi katonai iskolában (és egyéb iskolákban)
+tanult, annak itt mind semmi hasznát nem vehette: az csak arra való,
+hogy felejtse el. Azért mégis kinevezte a főispán tiszteletbeli
+aljegyzőnek. Időjártával majd beleszokik. Így kezdik azt.
+
+Egy délután együtt sétálgattak a kastély udvarán a sasfiak, s
+elnézegették azt a két szál jegenyét.
+
+– Nézd, öcsém, – mondá János, – mennyi mindenféle fészek van ezeken a mi
+fáinkon? azok ottan hollófészkek. Ezek meg vércsefészkek. Amazok meg
+szarkafészkek. Csak egyféle fészek nincs rajta.
+
+– Az is van! – sietett ellentmondani Tivadar.
+
+– Hisz azt se tudod, mit akartam mondani?
+
+– Dehogy nem! Gébicsfészket akart bátyám mondani. A mit a német
+Spottvogelnek nevez. Az is van rajta. Én hallom minden este, mikor a
+többi madarak hangját utánozza, meg is tudom mutatni, hol a fészke.
+Nézzen csak a pipám szárán végig, a hová a csutorát irányozom, ott van.
+Nem hiszi? Mindjárt felmászok és lehozom.
+
+Meg is tette volna; mert a katonaiskolában úgy megtanulta a tornászatot,
+hogy fel tudott futni a fára, mint a macska; de bátyja visszatartá.
+
+– Nem gébicsfészket nélkülözök én a mi fáinkon, kedves öcsém; hanem
+emberfészket. Minden madár szaporodik rajta; csak a mi családunk pusztul
+el benne.
+
+– Hát házasodjék meg, bátyám.
+
+– Ne légy bolond! Én már kinőttem a vőlegénycsizmából. Két kapitulácziót
+kiszolgáltam Marsnak, a harmadikat csak nem kezdem el Hymennél. Most
+tanuljak bölcsőt ringatni, mikor már magamat is ringatni kell? Nem elég,
+hogy a sebhelyeim megérzik a rossz időt, még olyanokat is szerezzek, a
+mik az asszony-kedély szelét-havát megérzik? Neked való hivatal ez,
+öcsém.
+
+Erre aztán a Tivadar azt felelte, hogy elkezdett fütyörészni.
+
+János pedig csak nem eresztette ki a körme közül, hanem karonfogta s úgy
+sétáltatta maga mellett.
+
+– Az pedig már csak lehetetlen, hogy a mióta itthon vagy, valamelyikbe e
+közűl a sok szép leány közűl bele ne szerettél volna.
+
+– Persze, hogy lehetetlen.
+
+– Akkor hát minden jól van. Mikor tartsuk a kézfogót?
+
+– Hjaj, bátyám! Nem úgy megy az! Bátyám sok várostromot látott: tudja,
+mi az a «parallela» – a «sappe», a «traverse»? No hát én még most vagyok
+az első parallelánál.
+
+– Te? A gárdista? A ki megszoktad rohammal foglalni el a várat?
+
+– Hja, bátyám: vára válogatja.
+
+– Hogy híjják az ideálodat?
+
+– Úgy híjják, hogy «Ne nyulj hozzám!»
+
+– Ilyen nevet én nem ismerek sem a kalendáriumban, sem a nemesi «arany
+könyvben».
+
+– Bár én sem ismerném.
+
+– Hát ki adta neki azt a nevet, hogy «Ne nyulj hozzám?»
+
+– Mindazok, a kik nem mernek hozzá nyulni. Nem olyan leány az, bátyám,
+mint más. Mikor egy szobában vagyok vele, nem merek lélekzetet venni,
+hogy meg ne sértsem azt a levegőt, a mit az ő ajkai kilehelnek, s ha rám
+veti a szemeit, meg vagyok babonázva s elfelejtek beszélni. De úgy van
+azzal minden ember. Csak azért járok el minden úrfitársaságba, hogy
+meghalljam, dicsekedik-e valaki azzal, hogy legkisebb kegyét megnyerte
+valaha, hogy annak aztán kitörjem a nyakát. De mind olyan maródi az
+valamennyi, mint én magam vagyok. Egy se jutott hozzá közelebb az első
+parallelánál.
+
+– Ne mondd már! S mi az igazi keresztyén neve ennek a természetfölötti
+csodának?
+
+– Azt bizony bátyám is aligha nem ismeri. Kapornaky Jolánka.
+
+– Hogyne ismerném? Az anyjának udvaroltam valaha. Az is szép leány volt.
+Egyért azért mentem el katonának, mert másnak adta a kezét. Bizony
+öcsém, az nagyon erősen bekerített vár; hanem hát megpróbálunk hozzá –
+approchirozni.
+
+– Nehéz lesz az, bátyám! Aztán még ha a leány szívét meg tudnám is
+hódítani, hátra van a másik hadjárat: az apja ellen. Az öreg
+Kapornakyról rémséges dolgokat beszélnek.
+
+– Már – teszem föl?
+
+– Hogy az olyan okos ember, a kinek egész vármegye számára való esze
+van. Mikor ő, mint alispán vezeti a megyegyűlést, akkor még a főispán
+neve is «hallgass», a második alispáné: «ne szólj bele!» a többieké
+pedig: «kusti». Az beszél Bentham Jeremiásból anglusul és
+Chateaubriandból francziául, s még azt is megmondja, hogy melyik lapján
+a Corpus jurisnak van ez meg amaz.
+
+– Az igaz, hogy ő ilyen ember.
+
+– No, én meg olyan tudatlan vagyok, mint – egy gárdista.
+
+– Semmi sem könnyebb, mint erről tenni. Mikor egy tudós, meg egy
+tudatlan ember összejönnek: akkor az utóbbi azt teszi, hogy hallgat s
+engedi az előbbit beszélni. Csak a szemöldökével mutatja, meg egy-egy
+helyeslő fejbólintással, hogy tökéletesen egyetért vele. Ha valami
+nagyon hochdeutsch volt a tudatlannak, összehúzza a homlokát. Arra a
+tudós még egyszer elmondja azt neki sokkal világosabban. Akkor a
+tudatlan homloka kiderül, felnyitja a száját, meg a szempilláit: most
+már tökéletesen érti! Ha pedig valami nagy dolgot mond neki a tudós,
+akkor felkiált: «hah! nagyszerű!» Csak arra vigyázzon, hogy ő maga
+semmit se szóljon. Végül a tudós igen kellemes társalgónak fogja
+elismerni, s nagyot fog tartani a talentumairól.
+
+– Aztán azt is mondják, hogy az öreg rettenetes szigorú az erkölcs
+dolgában. Hogy a leányának még csak egy szerelmes verset sem enged
+elolvasni.
+
+– Bizony nem is lesznek attól a leányok okosabbak.
+
+– De még csak tánczolni sem engedi.
+
+– Bizony furcsa is, kedves öcsém, ha jól felveszszük a dolgot, hogy
+valakinek a leányát csak úgy kiszólítja az anyja mellől valami nagy
+siheder, derékon kapja, magához szorítja, elszalad vele, meg
+visszaszalad vele, keringelni kezd vele, rugdalódzik előtte, kergeti,
+elfogja, össze-vissza czinczálja, félholtan visszahozza s még csak azt
+sem mondja meg, hogy tréfa volt-e ez, vagy serio! Hogyha mindaz muzsika
+nélkül történnék így!
+
+– Az ám: de muzsika mellett történik. S az öreg Kapornaky házában még
+sohase szúrta bele a pallóba a czigány a bőgője szegét, hogy ott
+brugózzon. Azt mondja az öreg, hogy sehol a világon annyi pénzt ki nem
+dobálnak muzsikára, mint Magyarországon. S azt kivánja, hogy a ki olyan
+nagy bolondja a zenének, hát tanuljon maga hegedülni, hegedüljön egész
+reggelig, ha kivánja s aztán fizessen érte magának. A kártyát sem
+állhatja ki az öreg; azt mondja, hogy a kártyás dupla tolvaj: mástól
+ellopja a pénzt, magától meg az időt. A korhelységnek épen nem barátja.
+Nem akarja elhinni, hogy a fiatal bornak minden esztendőben háromszor
+kell kiforrni magát. Más bizonyos dologban pedig végtetenül puritán. Én
+pedig ezekben a bűnökben nyakig el vagyok sülyedve.
+
+– Ezen lehet segíteni, öcsém. Megjavítja az ember magát.
+
+– Nem mondom, hogy meg nem történhetik, ha van kiért? Hanem a min nem
+tudok segíteni: az a rangkülönbség. Az öreg első alispán a vármegyében,
+én meg egy substitutus supernumerarius honorarius vicenotarius.
+
+– Hát hisz ez elég hosszú titulus. Még kinőheti magát.
+
+– Aztán meg micsoda gazdag ember az hozzám képest! Én már lábán eladom a
+repczémet, neki meg még két esztendei búzája ott van a magtárban.
+
+– Már olyan földhöz ragadt szegény te sem vagy. El tudsz tartani egy
+asszonyt. S jobb az olyan férj, a ki csak egy asszonyt tud eltartani,
+mint az olyan, a ki kettőt is el tud tartani. Aztán ha egyszer én
+meghalok: mindjárt meg lesz duplázva a vagyonod.
+
+– Jaj, csak arról ne beszéljen, bátyám! Becsületes ember nem számít a
+rokonai halálára. Azt kivánom, hogy kilenczven esztendőt érjen bátyám, s
+még akkor is minden foga meglegyen. – De még aztán, ha mindez megvolna,
+hátra van egy fatális állapot. A vallás. Az öreg nagy buzgó kálvinista;
+főkurátora valamennyi zsiros szájú és zsiros kalapúnak; valóságos
+kálvinista pápa.
+
+– Hát hiszen te sem vagy pogány.
+
+– Nem ám, hanem lutheránus. Aztán tudja bátyám, hogy a mit csak a
+pánszláv iskolamesterek vétenek, azért mind nekünk kell szenvednünk, a
+jó tulajdonságainkból is himet varr ránk a zsiros szájú. A világért el
+nem merném árulni, hogy én zongorázni tudok, hogy rám ne mutassanak
+érte.
+
+– Hát, tudod? Okos ember hallgat arról, hogy milyen hitvallása van.
+
+– De hátha egy még okosabb ember támad, a ki azt megkérdezi?
+
+– Akkor azt mondod rá, hogy «jó ember vagyok s hiszek a Krisztusban».
+
+– Hisz arról ismer aztán rám! – De hát mind hiábavaló beszéd ez! Mert
+volnék bár olyan kálomista, mint Diószegi Márton esperes uram, olyan
+gazdag, mint «Tánczos Kovács», olyan előkelő, mint Reviczky Ádám és
+olyan tudós, mint Hatvani professzor,[4] mit érne az nekem mind, ha
+olyan gyáva vagyok, hogy még csak a kezét se merem megfogni a szép
+Nenyuljhozzámnak.
+
+– No hát, megállj; majd segítek én rajtad, hogy meg is csókolod a szép
+Nenyuljhozzámot, még pedig első intrádára.
+
+– Hogyan lesz az? Brachiummal exequáljuk a csókot?
+
+– Nem azt, önkényt adva és kicserélve, hiteles tanuk jelenlétében; apja,
+anyja szeme láttára és felpanaszolhatatlanul.
+
+– No, ilyet nem hallottam soha.
+
+– Elhiszem. Nem is tanítják ezt se a «Stiftben», se a gárdista
+kaszárnyában. Majd meglátod, ha rá kerül a sor.
+
+– Nagy dolog lesz.
+
+– Hanem aztán azt mondom, hogy ha én neked megszereztem az első csókot,
+akkor aztán a megtört résen láss az ostromhoz s nekem esztendő
+ilyenkorra asszonyt hozz a házhoz.
+
+Tivadar nagyot sóhajtott s azt mondta, fejét búsan csóválva: Nagyon
+rövid időt szabott, bátyám.
+
+
+_IV. A bűvös tükör._
+
+Eljött pedig Károly napja, a mit Kapornakyéknál nagy fénynyel szoktak
+megünnepelni. Az egész vármegye színe-java össze szokott gyűlni erre a
+napra annál a háznál, a melyhez a legnagyobb tisztelet és közszeretet
+volt csatolva.
+
+Minden neme a vendégszeretetnek gyakoroltatott itt; csak kettőt nem
+lehetett kapni a háznál: czigányzenét, meg kártyát.
+
+Azért mégis a legjobb mulatságok közé számították a Körtvélyesen töltött
+Károly-napokat. Az egész vármegyéből összegyűltek a szép leányok, deli
+legények, s a bohóságnak ilyenkor szabadalma van. Maga a háziúr, az
+alispán, a hogy a zöld asztalnál el tudott kormányozni egy egész
+vármegyét, hogy a többinek csak írni kellett, a mit ő diktált: úgy el
+tudta saját házánál is mulattatni az egesz vendégsereget a lakoma alatt
+kedélyes adomáival, a miket a legünnepélyesebb komoly ábrázattal adott
+elő, mintha a legáhitatosabban szomorkodnék a gyásztörténet fölött; a
+míg a társaság hangversenyt kaczag körülötte. Lakoma után pedig ő volt a
+társasjátékok rendezője. S azok fölségesen sikerültek mindig.
+Változatosság kedvéért aztán, hogy minden szívbeli vágy ki legyen
+elégítve, este felé egy kis hazardjáték is meg lett engedve.
+
+Tudniillik lutri.
+
+Előhozták a táblákat, meg a hozzájuk való négyszögletű üvegdarabkákat s
+aztán játszottak nagy pénzben: krajczárban.
+
+Nem kell tréfára venni a dolgot; a krajczár nagy pénz volt akkor. A
+jelen ivadéknak fogalma sincs arról, hogy mi volt az igazi krajczár? Az
+nem ilyen inséges krajczár volt, mint a mostani, hanem tekintélyes,
+derék érczdarab, széles és köpczös. Egy krajczárért kapott az ember fél
+zsemlyét, egy pohár pálinkát meg egy darab szalonnát hozzá: egész
+reggelit; s a jó gazdasszony, ha a koldusnak egy krajczárt adott, felet
+visszakért belőle. Még az én időmben is megvoltak ezek a becsületes
+igazi krajczárok: már akkor vastag krajczároknak hítták. Az a históriai
+hagyomány róluk: hogy dicső emlékezetű Mária Terézia királynőnk hozta
+volna őket létre. Az a kegyes szokása volt ugyanis az uralkodónőnek,
+hogy valahány kolduló barát tartotta eléje perselyét, abba mindig egy
+aranyat vetett. A királynő akkori kanczellárja (nagy Sparmeister
+lehetett!) ezért alázatos remonstrácziót tett a legmagasabb úrnő előtt,
+azt proponálva, hogy elég lenne a barátnak – egy krajczár is. A koronás
+hölgy ekkor verette azután ezeket a vastag krajczárokat; de a saját
+használatára olyanokat készíttetett, a miket kétfelé lehetett srófolni,
+úgy, hogy a belsejükben egy körmöczi arany elfért. Így osztotta azontúl
+a maga szegényei között krajczár álarcz alatt az aranyakat. Nekem is
+akadt a kezembe egynehány ilyen szétnyitható krajczár; de biz abból már
+mind kiszedték az aranyakat a – jezsuiták.
+
+A társasjátékoknál biz ott csókolódtak is; de hát nem volt az baj. Egy
+nyilván adott csók nem olyan veszedelem, mint egy titokban adott
+kézszorítás. Hanem ebben az egy dologban ravasz volt a házigazda. Tudta
+jól, hogy ez a mulatság mind a vendégei rovására megy; ő neki nem kerül
+semmibe. A szép Nenyuljhozzámtól nem kap senki még csak egy olyan
+piczike csókot sem, a mekkorát az estlepke szender szokott osztani az
+estikéknek. Úgy vigyáz az magára, hogy azt ugyan soha meg nem
+zálogolják.
+
+Megközelíthetetlen vár az!
+
+János bátya azonban gondolt ki valami stratagémát, a mi vetekedett a
+trójai ló ötletével; azt elő is vette.
+
+Volt egy rendkívül csúf ábrázatú esküdt a vármegyében, a mellett igen
+joviális ficzkó, a ki minden tréfára kész volt. Erre volt bízva a
+feladat, Pohárynak hítták. (Háry volt ugyan az igazi neve, hogy mért
+egészítették ki ekként? azt nem lehet kitalálni.)
+
+– Nekem egy új ötletem van! – szólalt fel János bátya, miután már az
+ismeretes haragszomrádokat mind végigjátszották, – a «tükör-próba».
+
+– Folyamodó adja elő alázatos indítványát, – mondá az alispán, ki nagy
+kedvelője volt e szakmában az új ötleteknek.
+
+– Hát a tükör-próba abból áll, hogy egyike az uraknak leül egy székre:
+annak a vállára illesztetik egy üres tükör-ráma, úgy hogy az ábrázatja
+kilátszik belőle. Ebbe a tükörbe nézve kell minden hölgynek a fésűjét a
+lebontott kontyába ismét visszatűzni – férfinak pedig a kibontott
+nyakkendőjét újra csokorba kötni. A ki elneveti magát, zálogot ád!
+
+– Hisz az semmi! – hangzott fel az indítványra minden oldalról a lezúgó
+ellenmondás.
+
+– Engedjük az indítványozónak kifejteni az indokait.
+
+– Nekem csak egy argumentumom van; de «ad hominem». Legyen a tükör
+Poháry esküdt barátunk.
+
+Ez egyszerre megfordította a hangulatot.
+
+– Nagyon jó lesz! Elfogadjuk!
+
+– Poháry, de eadem, esküdt úr exmittáltatik az «oculatára» – hangzott az
+alispán komoly intézkedése.
+
+Már az igaz, hogy ha valakinek hivatása volt arra, hogy az ábrázatját
+tükörül kölcsönözze oda másoknak, úgy az csak Poháry esküdt lehetett.
+Ennek minden vonása úgy mozgott, hogy ha akarta, hosszú képe volt, ha
+akarta, gömbölyű; minden satyrt egyesített magában s különösen nagy
+adománya volt abban, hogy más embernek a félszegségeit remekül tudta
+utánozni. Csakugyan megtalálta mindenki a saját képmását abban a
+rámában, a mibe Poháry feje volt foglalva, csakhogy borzalmasan
+eltorzítva; a milyen hős, hetyke, pajkos, vagy nyalka úrfi jött eléje,
+épen olyant adott ő vissza, s kivált azoknak volt jaj, a kik szép
+fiúknak tartották magukat, s ezt a deli mórikálást hű kinyomatban
+találták meg az ő ragyabunkó rút czifferblattján. Egy se állta azt meg,
+hogy el ne nevesse magát, a míg a nyakravalóját megköti csokorra s
+örömest is fizette a zálogot; tudva, hogy csók lesz annak a vége. Mert
+hiszen a hölgysereg meg még kevésbbé állta ki a próbát. A hölgyek
+különben is hajlandóbbak a nevetésre. A konty-feltűzés egynek sem
+sikerült. (Megjegyzendő, hogy ez épen ötven esztendővel ezelőtt történt,
+a mikor a hölgyek hajviselete abból állt, hogy hajukat három ágra
+befonták s azt magas «giraffe» fésűvel feltűzték: lehetett e tréfára
+meginvitálni őket minden veszedelem nélkül, a mi a mai világban már nem
+menne háztető-szétbontás nélkül.) Tehát egytől-egyig mind zálogot adott.
+Az eleven tükör a belenéző hölgynek mind mosolygó, édes, nyájas képet
+akart mutatni, a mitől még borzasztóbb lett. Nem állta azt ki senki
+nevetés nélkül. Még a háziúr maga is kijött a phlegmájából, s ember
+emlékezetére először látta és hallotta őt valaki nevetni. Ámbár az is
+csak olyan nevetés volt, hogy összeszorította az ajkait s aztán a fejét
+meg a vállát rázta s valami hangot hallatott, a mi hasonlít az apróra
+vagdalt köhögéshez. Ez is sok volt tőle.
+
+Most került a sor a hölgykoszorúból (sorshúzás szerint) a szép
+Nenyuljhozzámra.
+
+Szakasztott apja! Ezt se hallotta senki kaczagni soha, csupán mosolyogni
+látta, ha látta. Nem is arra valók voltak ezek a piczi ajkak, hogy
+kaczagásra szétvonuljanak; titkolták a rájuk bízott igaz gyöngysorokat.
+
+Jolánka odalépett a tükör elé s a játék szabálya szerint ő is kivonta
+hajából a magas czifra elefántcsont fésűt.
+
+Az elbámulás hangja zendült fel köröskörül. Az volt aztán a haj! Lágy
+aranyból, megtömörült napsugárból, térdhajlásig omló drága fonadék.
+
+Maga a tükör is úgy elámult bele, hogy elragadtatásában a szája nyitva
+maradt s a szemöldökei felszaladtak a homloka közepére. És ilyen
+elbájolt alakban még nagyobb nevetség volt rá nézni.
+
+De minden emberi lehetőséget felülmult a tükör abban a pillanatban, a
+midőn a szép Nenyuljhozzám a ráma közepébe nézve, azt a gyönyörű
+hajtekercset ismét felcsavarta a fejére, hogy a fésűvel letűzze. A többi
+hölgyeknél sehogy sem sikerült ez; mikor az ember nevet, nem tudja a
+kezét a feje fölé emelni. A tükörbeli arcz extasisban volt; szemeit az
+ég felé forgatta s ajkait üdvmosolyra vonta szét. Az egész vendégsereg
+jobbra-balra dűlt a kaczagástól.
+
+De a szép Nenyuljhozzám nem nevette el magát. Szelid komolysággal
+feltűzte a kontyot a fejére s még azután egy nyájas, lekötelező
+mosolylyal meg is köszöné a tükörnek a szíves szolgálatot.
+
+Lett riadó taps utána.
+
+– Tudom én, hogy az én Nenyuljhozzámomat nem csókolja meg senki! –
+kérkedék diadalmasan a házigazda.
+
+– Megálljunk csak, urambátyám, nem addig van az! – szólt bele Virágossy
+János. – A statutumoknak codicillusa is van, a mely ekképen szól: «ha
+pedig akad a hölgyek közül egy, a ki megállja a próbát nevetés nélkül,
+az annak a férfinak ad egy csókot, a ki szintén megállhatta, hogy
+komolynak maradjon».
+
+Lett erre nagy zendülés a fiatalság között! A kik már kinevették
+magukat, azok debaccháltak, hogy ha ők azt tudták volna, magukat a
+világért el nem röhintették volna; valamennyi Demokritból mind Heraklit
+lett volna; a kik pedig hátra voltak, szörnyen nekitürkőztek, hogy
+milyen erősen ki fogják állni a próbát, ezt tudva!
+
+De a tükör is kettőztetett igyekezettel működött s minden praktikáját
+elővette, hogy áldozatainak jó kedvet csináljon. Egy nyurga, savóképű
+patvarista azzal akart rajta kifogni, hogy felfelé forgatta a szemeit s
+a holdvilágba akart felmenekülni előle; míg aztán a tükör részéről egy
+mennydörgő prüsszentés le nem rántotta az égből, mire a fiú sírva fakadt
+s ráfogták szegényre, hogy nevet.
+
+János bácsinak is ki kellett próbálnia saját találmányát. Ő is kemény
+legény volt és igen flegmatikus kedély. Olyan erős vonásai voltak, hogy
+azokat előbb kulcscsal kellett volna felhúzni, mint az óraművet, ha azt
+akarta volna valaki, hogy nevetést mutassanak. A bajusza is hosszúra és
+hegyesre volt kifenve, a mi növeli a szilárdság kifejezését. Hanem volt
+a jobb szemöldökének egy megszokott rándulása, a mi úgy jött ki, mintha
+intene valakinek. Nem egy engedelmes szívű patvaristát kiküldött már
+ezzel a szemöldökrándítással a szobából; sőt azt mondják róla, hogy
+egyszer a templomban a legátust is kiszólítá a papi székből, hogy az oda
+ment hozzá: «hogy mit tetszik parancsolni?» A tükör szemközt intett a
+szemöldökével a közeledőnek, s János bácsi kapitulált: összeszidta a
+csúf pofáját az incselkedőnek s beadta a maga zálogát.
+
+Csak Tivadar volt még hátra: a hogy ez János részéről furfangosan ki
+lett csinálva.
+
+Erre már minden ember irigy volt. Már csak azért is, mert legszebb
+legény volt a társaságban. Aztán meg az egész játék alatt olyan komolyan
+viselte magát, hogy az valóságos botrány volt. Mintha előre gyakorolni
+akarta volna magát az ösztön leküzdésében; vagy mintha ez az egész
+körülvevő világ nem létezett volna rá nézve: olyan közönyösen viselte
+magát; csak akkor villantak nagyot a szemei, mikor a szép Nenyuljhozzám
+állt a torz-tükör elé. Annak a diadalát a magáéval tartotta azonosnak.
+
+– Dejszen grimászolhatsz az én szemem közé, – mondá, rákerülvén a sor, a
+tükörnek, – nem nevettetsz meg engemet.
+
+A tükör pedig ezúttal épen nem csinált a szemébe néző előtt
+fintorpofákat, sőt igen komolyan beszélt hozzá:
+
+– Dehogy nevettetlek én meg tégedet, kedves jó pajtásom. Ismerem a
+szívfájdalmaidat. Gyógyítsa be a te orvosságod. Recipe: oscula
+Impatientis Balsaminæ. El ne nevesd magadat: kérlek az egekre! Gondolj
+valami szomorú dologra. Gondolj rá, mikor szegény jó öreg anyád,
+nyolczvankilencz esztendős korában, oda ültetett maga mellé s megevett
+éjszakára egy tál czuspájzt, te csak vártad, hogy majd neked is ád
+belőle, de csak nem adott, hanem felfohászkodék: «látod, kedves
+Tivadarkám, milyen mulandó ez a földi élet». (S hangjában remekül
+utánozta az öreg asszonyságot.) – Vagy gondolj valami nagyszerű eszmére!
+Mikor Döbrögi fellelkesül a görögökért s elmondja a szabadsághősök vitéz
+tetteit. Gondolj Kolokotronira, gondolj Miaulisra.
+
+Tivadar erre a biztatásra sem nevetett. Pedig mint tudva van,
+legnehezebb megállni az embernek, hogy ne nevessen.
+
+Folytatta a munkáját komolyan.
+
+A nyakravaló-felkötés pedig azon időkben nem volt valami rövid
+foglalatosság. Egy hat rőf hosszúságú vékony fehér mousseline-sávot
+kellett az embernek a nyaka körül tekergetni, még pedig olyan
+ügyességgel és kiszámitással, hogy annak a két vége, utolsó kanyarodása,
+hátul a nyakcsigolyánál kerüljön össze; mert akkor a csokrot ott
+kötötték meg, nem elől. Ez studium volt.
+
+És Tivadarnak egész odáig sikerült már a műtét, hogy a két
+nyakkendővéget egymáshoz illesztheté: a tükör egészen a kezére játszott,
+komoly arczot csinált, mely összeszorított szájával, szemöldeivel maga
+Kapornaky arczvonásait mimelte: akkor megszólal a tükör, az alispán
+vontatott hangját utánozva: «viczenótárius úr, hová tette a fejét?» S
+erre mintha petárda sült volna el, a lestében elhallgató társaság úgy
+kaczagott fel egyszerre – fájdalom, vele együtt Tivadar is.
+
+A kérdésnek tudniillik az volt az előzménye, hogy egy megyegyűlésen
+Tivadar a jelentését a bevezető fej nélkül adta be az alispánnak s mikor
+az a fentebbi kérdést intézte hozzá, a saját fejéhez kapott: azt
+gondolta, azt keresik.
+
+Volt aztán nagy diadal a gyülekezetben. Ha nekem nem, neked sem! Ez
+mindig örömöt szül. A szép Nenyuljhozzám ma is csak csókolatlan marad.
+
+Tivadarnak pedig zálogot kellett adni. Odaadta az ujjáról az anyjától
+örökül kapott zafirgyűrűjét.
+
+A zálog váltságdíja csók.
+
+Tartsunk előbb egy kis értekezést a csókról.
+
+Ennek különböző népeknél különböző értéke van. Az orosz, a délszláv és
+román igen olcsón adja: ott minden üdvözlés csókkal jár, a
+legőszintébben egymásnak a szájára adva. Az angol pedig még a
+kézreejtett csókot is perhorreskálja. A franczia ki sem mondja a szót,
+hogy «valakit megcsókolni», hanem «megölelni», a mi nagy különbség. A
+német már középutat tart, azt mondja, hogy «einen Kuss in Ehren kann
+Niemand verwehren». S körülbelől ezt a felfogást követték őseink is, a
+kiknek társasjátékaiban sűrűn szerepelt a csók. De az is csak olyan
+ártatlan, tisztességes, félerőszakkal elrabolt, féltréfával engedett,
+félig elpanaszolt, egészben megbocsátott csók volt, a mi senkinek sem
+ártott meg.
+
+«Kútba estem, ki húzzon ki?»
+
+Következett rá egy csók.
+
+S még a hímpora sem hullott le tőle a virágnak, még a zománcza sem
+törődött le a lepkeszárnynak.
+
+Osculum charitatis.
+
+Két zálogot összefogott a békebiró: egy nőét és egy férfiét.
+
+«Mire legyenek elitélve?»
+
+Csókra.
+
+Ámde ez a csók a szép nemre nézve büntetés. Ez így nem volna igazság.
+
+Már pedig Kapornaky Károly a legigazságosabb biró, a ki valaha egy
+vármegyének itéletet osztott.
+
+Büntető kodexünk még akkor sem volt. A biró tartozott az «usus» szerint
+a vétség fokát a bünhődéssel összeegyeztetni.
+
+A hímnemű vétkesnek meg kell szolgálni a csókot azzal, hogy előbb
+tartozik egy verset készíteni vezeklő társához, s azután még azt a
+verset egy tetszése szerinti melódiára elénekelni.
+
+Rettenetes itélet!
+
+Az is kegyetlenkedés, valakitől azt kivánni, hogy verset mondjon, ha az
+nem kenyere; de még hozzá, hogy el is énekelje a saját kompozicziójára!
+Ez már csak az akkori idők kemény büntetésekhez szokott szigorában leli
+igazolását.
+
+Lehetett itt hallani aztán gyöngynél gyöngyebb sonetteket és
+madrigálokat. Az újabbkori népdal-félét akkoriban nem vették még be a jó
+társaságba, hanem azok helyett a félig olasz, félig német modorú dalok
+uralkodtak: «Isten hozzád, te csendes ház». – «Gyöngyöm, Minkám, meg
+kell válnom.» – «Fakadj piros ro-o-o-ózsa, fakadj csendesen.» – A «Ha a
+nap végső sugárinál» dallama épen dreyschrittes walzermelódia volt.
+Eféléket aztán ki kellett adni mindenkinek magából, a hogy Isten tudnia
+megadta, kántorbassusban, fistulaténorban, hamis hangon, félig
+elnevetve, félig belesülve, fütytyel kitoldva, a hol a magasan kezdett
+nótát hanggal nem érték. Minden embernek megvolt az az elégtétele, hogy
+a másik rovására nevethetett. És senki nem neheztelt meg érte.
+
+A zálogbirónak nagy lélekbuvárlati ismeretekre volt ez alkalommal
+szüksége. Tudnia kellett, hogy miként válogassa össze párjával a
+zálogokat, hogy a bünhődő felek a rájuk mért büntetéssel meg legyenek
+elégedve. Mert nem mindegy az embernek, hogy ki legyen a bűntársa?
+
+Legutóljára hagyatott Tivadar. Neki egy szép parázsszemű barna fiatal
+özvegy jutott zálogban elmarasztalt társul, a kiről csendes titokban
+tudva volt, hogy a szép ifjú iránt nem érzéketlen.
+
+– No öcsém, – mondá a háziúr, – halljuk azt a szép verset, meg azt a
+szép nótát hozzá.
+
+A szép özvegy biztató mosolygással tekinte felé.
+
+De Tivadar nem látta a szép özvegyet, mert az ő tekintete mind ott járt
+a szép, csókolatlan maradt Nenyuljhozzám arczán.
+
+– Soha életemben se csináltam én verset, urambátyám. Éneklésről pedig
+kevesebb fogalmam van, mint egy pávának.
+
+Erre a többiek mind neki estek, hogy hát nekik sem mesterségük az, egyik
+se volt se kántor, se komédiás! Ha nekik nem tört bele a derekuk,
+próbálja meg ő is.
+
+– Ha te nevettél mi rajtunk, most mi is nevessünk te rajtad.
+
+– Én nem nevettem ti rajtatok! Tanum rá Jolánka kisasszony, hogy még
+csak el se mosolyodtam.
+
+Erre aztán a szép Nenyuljhozzám lett egyszerre lángvörössé! Micsoda
+goromba érintés volt ez! Kimondani, hogy ők egymás szeme közé néztek oly
+hosszasan s hogy azalatt rájok nézve nem létezett a világ.
+
+Meg is kapta érte a méltó büntetését, mert Jolánka kisasszony nem hogy
+mellette tanúskodott volna, hanem kiszaladt a szobából, a szép özvegy
+pedig megharagudott, odament a tükörül szerepelt esküdthöz s annak
+ragyás ábrázatjára nyomott egy egészséges csókot.
+
+– Én a magam zálogáért megfizettem, már most az az úr ám lássa, hogyan
+váltja ki a magáét?
+
+Az az úr pedig nem látszott többet törődni a zálogban hagyott
+gyűrűjével.
+
+Mikor aztán a társaság oszolni kezdett, s kiki a maga szánkóját
+eléjáratva, sorba búcsúzott a háziaktól, az alispán megfogá a távozni
+készülő Tivadar kezét.
+
+– Öcsém! A mit én egyszer itéltem, azt én meg nem másítom soha. A míg
+nekem egyet nem énekelsz, addig a gyűrűdet vissza nem adom.
+
+– Urambátyám! – felelt erre vissza Tivadar. – A mit én egyszer
+kimondtam, azt én meg nem másítom soha. Ha nem adja vissza a gyűrűmet,
+tartsa meg addig, a míg ennél a háznál lakodalom nem lesz, akkor majd
+éneklek én is valamit.
+
+Hanem már akkor ott állt a szánkója az ambitus alatt, s a másik perczben
+már vágtatott vele a négy csöngős paripa, hogy se látója, se hallója nem
+volt többé annak a hatásnak, a mit vakmerő huszárrohamával az ellenséges
+táborban elkövetett.
+
+
+_V. A vak koldus dala._
+
+A Károly-napi eset után sokáig nem mutogatta magát Tivadar a világban.
+Otthon ült a tanyáján, s ha észrevette messziről, hogy vendég közeledik,
+lóra kapott, elment hazulról s haza sem került elébb, mint a mikor
+gondolta, hogy a látogatója megunhatta magát egyedül és odább állt.
+
+Egyszer mégis otthon lepte a János bátyja. Nem jött a rendes országúton,
+hanem a gyümölcsös felül került gyalog.
+
+Tivadar a kertben volt, nem vette észre a közeledőt. A kertész a
+rózsákat bontogatta ki épen téli burkaikból.
+
+Jánost messziről meglepé egy szép, erélyes férfihangon énekelt dal,
+melynek ez volt a szövege:
+
+  Nézz tükörbe, s mindjárt lészen
+  Szemed előtt rózsa készen:
+  De a tükör rózsáinál
+  Százszor szebb az originál.
+
+(Ez a dal később a Szamos mentén közkedvességű lett. Hej, sok szép leány
+ablaka alatt énekelték azt! Sok szív keserűségének szerzett az enyhülést
+valaha!)
+
+– Ejnye, öcsém, de szépen tudsz énekelni! A verset is te csináltad
+hozzá? – szólt János bátya, kibukkanva a sűrű bokor közül.
+
+– Én énekelnék? – szólt a meglepett öccs. – Van eszembe! S még verset is
+csinálni! Az kellene még!
+
+– Hát ki énekel itt olyan szépen?
+
+– Én nem hallottam. Bizonyosan a kertész.
+
+– Te daloltál, Miska?
+
+– Igenis, tens uram.
+
+A ficzkó konvenczióba hazudott. Pedig olyan hangja volt, mint a
+fűrésznek meg a ráspolynak együtt.
+
+– No hát jól van.
+
+Azzal bementek a házba.
+
+János nem hozta elő a szép Nenyuljhozzámot.
+
+Egyszer aztán csak maga Tivadar kezdette el körülkerülgetni.
+
+– Bátyám! Nem szokott ezen a vidéken valami nagy-nagy árvíz lenni?
+Akkora, hogy a Kapornakyék ereszéig érjen? Hogy az ember úgy mehessen
+életveszélylyel a jég között csónakkal odáig s aztán úgy szedhesse le a
+háztetőről a végveszedelemben levőket?
+
+– Árvíz itt, öcsém, minden esztendőben van. De akkora, a milyent te
+kivánsz, az én emlékezetemre még nem volt.
+
+– Hát valami nagy zsiványbanda nem jár-e ezen a vidéken, hogy mikor azok
+megtámadják a Kapornaky-kastélyt, az ember oda rohanhasson a hátukra,
+szétverje őket s úgy mentse ki a szerelmesét a halálos veszedelemből?
+
+– Nincs ezen a tájon rablóbanda, édes öcsém, a mióta a nagybányaiak
+Pintye Gregort agyonlőtték, annak pedig van száz esztendeje. S azóta
+senki sem jelentette magát erre az üresen maradt állomásra.
+
+– Hát nem tudna nekem, bátyám, olyan embert komendálni, kettőt, hármat,
+vagy ötöt, hatot, a kinek kedve volna velem egy szál kardra kijönni s
+megverekedni azért, hogy a kedvesemnek a lába nyomába mert lépni?
+
+– Nincs itt olyan, kedves öcsém, mert a ki itt duellumra kihív valakit,
+azt bolondnak tartják, s a ki kimegy vele, még nagyobb bolondnak; hanem
+ha olyan igen nagyon akarsz verekedni, eredj el Csengerbe, mikor
+sokadalom van, aztán kiáltsd el magadat, hogy tyukodi vagy: s mindjárt
+kapsz ott embert, a ki összekapaszkodik veled, a hány csak kell.
+
+– De hát ha se tűzből, se vízből, se rablókézből nem szabadíthatják ki
+az imádottakat, se kardot nem törhetnek érte, ugyan mit csinálnak ebben
+a kenderszagú országban az emberek, ha be akarják bizonyítani egy szép
+lánynak azt, hogy szeretik?
+
+– Odamennek hozzá és megkérik feleségül.
+
+– Üm! Bátyám se tud egyebet, mint tréfálni, mikor az ember valami okosat
+akar megtudni.
+
+– Nem tréfálok én, öcsém.
+
+– No hát mondja azt, hogy Argyrus királyfi felment az üveghegyre egy
+patkolatlan lovon, azt elhiszem; mondja azt, hogy báró De Manx halálra
+csiklandozta a medvét, azt elhiszem; hogy Háry János pogácsát süttetett
+magának a királynéval: azt se ellenzem meg; de hogy oda lépjen emberi
+halandó teremtés a Nenyuljhozzám elé azzal a szóval, hogy «kisasszony!
+én magát…» Tyhű! Dehogy jön ki a számon. Beszéljünk másról. Megkezdték
+már a gyapjunyírást.
+
+S aztán átvitték a diskurzust a juhászatra; többet azon a napon nem is
+beszéltek asszonyi nemen levő teremtésről.
+
+Aztán csak szépen telt az idő megint. Tivadarról hordták a hírt János
+bátyjának az ösmerősök, hogy az alighanem a csökmei sárkányt keresi a
+mocsárban; vagy pedig hamis huszasokat készít odahaza; az sem épen
+lehetetlen, hogy a moldvai «fekete vajda» elásott kincseit puhatolja a
+Szamos partja mentében; mert nem látni azt másutt, mint olyan helyeken,
+a hol ember hozzá nem fér.
+
+Már szépen kitavaszodott. Egy délután János úr udvarán elkezdi valaki
+énekelni azt a nótát, hogy «Nézz tükörbe, s mindjárt lészen Szemed előtt
+rózsa készen».
+
+«Ezt» a hangot már ismerte. «Boldi» hangja volt az, a vak koldusé.
+
+Abban az időben Magyarország nádorának az a jótékony gyöngéd eszméje
+támadt, hogy az országból összegyüjteté a vakokat, Pesten intézetet
+alapított a számukra, ott a tehetetlenjét holtig való ápolásra
+elvállalták, a fiatalját pedig kitanították szépen művészmódra énekelni,
+akkor adtak neki egy guitárt, s azzal tisztességes kenyér volt adva a
+kezébe s hajlék a feje fölé. A magyar szereti a szép dalt; a vándor vak
+énekesek elhelyezték magukat ki ide, ki oda: mindegyiknek jutott egy
+vidék, egy vármegye, a hol szivesen látott vendégei voltak minden
+kastélynak és gunyhónak. Ezek voltak a magyar nép Minnesängerei. Ezek
+hordták a lágyító dalt fájdalmas szivektől aczélkemény szivekhez s
+gyakran apró tréfás történetkéket versbe szedve dalolgattak az
+udvarokon, a miknek az alapmeséjét a beavatottak ismerték, s a miket a
+kigúnyolt fél azzal torolt vissza, hogy ellendalt készített s ő is
+betanította azt a vak énekesnek s visszaküldte vele a bosszantóihoz.
+Egész énekes-harczot folytattak általuk ritmusokban és kadencziákban.
+
+A Szamos mentének Boldi volt a vak énekese.
+
+János úr végighallgatta tőle a dalt, a mit a vak olyan szépen tudott
+énekelni. Ő nem látott soha se rózsát, se tükröt, se szép leányt, mégis
+olyan érzéssel tudott róluk dalolni.
+
+– Kitől tanultad ezt a nótát, Boldi? – kérdé tőle János úr.
+
+– Hát a Tivadar úrtól. Ő tanított meg rá. Nékem ő csinálta ezt a dalt.
+Ugy-e, de szép?
+
+– Nagyon szép, Boldi; kapsz is érte tőlem egy tallér borravalót. De már
+most tedd meg a kedvemért azt, hogy eredj át Körtvélyesre; állíts be a
+Kapornakyék udvarába, s dalold el ezt a nótát. Meglásd, hogy ott is üti
+érte a markodat egy tallér.
+
+Kétszer se kellett ezt a vak énekesnek mondani. A kapott tallérra
+ráköpködött a markában, s azzal leereszté azt a biztos csizmaszárba,
+hátára vetette a guitárját s vezettette magát a fiúval nagy sietve.
+
+Másnap délben megint ott volt János úr udvarában a vak dallos. Ragyogó
+arczczal jött, s előre nyújtá az összeszorított markát. Mikor
+kinyitotta, dicsekedve mondá:
+
+– Itt a másik tallér!
+
+János úr kötekedni akart vele:
+
+– Nem tallér az, Boldi, hanem kétgarasos. Bolonddá tettek vele.
+
+A vak dalos nevetett.
+
+– Hát azt hiszi a tens úr, hogy az én tenyerem nem ismeri meg a
+különbséget a réz meg az ezüst között? hogy az ujjam hegye nem tudja
+elolvasni, mi van a pénzre nyomtatva? Tallér biz ez, még pedig koronás:
+Mária Terézia királyunk képe van rajta. (A régi magyar sokat tartott
+arra, hogy Mária Teréziát királyunknak nevezze.) Aztán a ki ezt adta,
+nem tesz az bolonddá e világon senkit, a drága angyali szépség!
+
+– Hát hogy tudod te, hogy angyali szépség? Hisz nem láttad!
+
+– A hangjából látom! Mikor az megszólal, úgy áll előttem, mintha
+világítana. Ha viaszkom volna, ki tudnám az arczát csinálni belőle.
+
+– No, én adok neked viaszkot, csináld ki. Üveg alá teszszük. Hanem előbb
+eredj vissza a Tivadar öcsémhez, s mutasd meg neki a tallért, a mit
+kaptál.
+
+– De meg is mutatom! Áldja meg a Jézus az olyan jó embert, a ki olyan
+szép nótát tanít a szegény vak koldusnak, a mi tallérokat hoz. «De a
+tükör rózsáinál Százszor szebb az originál.»
+
+Még a távol mezőről is hangzott a dal refrainje, a hol már senki sem
+fizetett érte, se nem tapsolt rája.
+
+
+_VI. Vestigia terrent._
+
+Az előre mentek nyomai ijesztenek.
+
+Tudniillik, hogy a mesebeli rókát az ijesztette vissza az oroszlán
+fejedelmi barlangjának a látogatásától, hogy csupa befelé menő
+lábnyomokat látott, kifelé jövőt egyet sem; a Kapornaky-kastély
+látogatóit pedig ellenkezőleg az, hogy még addig minden leánykérő a hogy
+bement, úgy ki is jött; ott nem marasztották.
+
+Az első kisérlet sikerült. Soha az utóbb támadt poéták közül százaranyos
+pályadíjnak (mit vak pályabirák osztogatnak) a kitüntetett úgy meg nem
+örült, mint Tivadar annak az egy tallérnak, melyet nyoszolyólyányul
+meghivott két múzsája aratott a szegény vak pályázónak. Másnap már ott
+volt János bátyjánál, jó négyes fogatával, s azzal a jó reggel
+kivánással lepte meg, hogy «most már jőjjön bátyám násznagyomnak».
+
+Annak sem kellett azt kétszer mondani; az is rögtön befogatta a maga
+négyesét. Jó, saját nevelésű mének voltak. Tudniillik az minden
+illedelem ellen volna, hogy a násznagy és a præsumtiv vőlegény ne két
+külön fogaton menjenek.
+
+Mikor aztán a tornáczba kiállva, dicsérgetnék és bírálgatnák egymás
+lovait: ime érkezik a harmadiknak az udvarra egy új négyes fogat,
+melynek tulajdonosában egyszerre megismerték a Bánkódy Simit.
+
+János úr nagyon megörült neki:
+
+– Legalább nem marad szégyenbe a jó reine claude pálinkám!
+
+János bátya maga nem ivott semmi égetett italt, hanem a vendégei számára
+tartott ilyen ritkaságképen gyártott finom szeszt, a mit a királynői
+gyümölcsből főztek. Ezúttal azonban Tivadar sem nyult hozzá, azt mondta,
+hogy mikor az ember leánykérőbe megy, akkor nem szabad pálinkát innia:
+még ma pipa sem volt a szájában.
+
+A Bánkódy Simi fogata gyönyörű szép négy almáspej volt: telivér állatok;
+azok még csak szóba sem álltak a másik két négyes kollégáival. Tudták,
+hogy ők arisztokraták. Az úrfi is nyalka legény volt: a legnagyobb
+birtok tulajdonosa a környékben, s az anyja báróné, tehát ő maga
+félmágnás, s az is nagy dolog.
+
+– Hozott Isten! – üdvözlé a háziúr az érkező vendéget, a ki nyilván csak
+egy baráti köszöntésre tért be errejártában; s mindjárt vitte az
+asztalkához, megkinálva az aranyszinű nedvvel.
+
+– Köszönöm, ma nem iszom pálinkát. Még ma pipa sem volt a számban.
+
+– Tán bizony leánykérőbe mégy?
+
+– Olyanformán van.
+
+– Aztán hová?
+
+– Hát csak ide – a szomszédba.
+
+– Kapornakyékhoz?
+
+– Körülbelül. Jobb azt az embernek nem hiresztelni; mert hátha kosarat
+kap.
+
+Bánkódy Simi csak azért hajtatott be, hogy megmutassa az új négyes
+fogatát s megdicsértesse magát érte. Nem is mulatott sokáig.
+
+– Aztán ne kivánjatok szerencsét. Vadásznak, leánykérőnek nem szabad azt
+kivánni.
+
+Úgy se kivántak.
+
+A mint elhajtatott, azt mondá Tivadar nagy búsan:
+
+– No, ha te nem iszol, hát majd iszom én. S azzal bújában a szájának
+vitte az egész szalmafonatos butykost.
+
+– Mit akarsz? – rivalt rá János bátya, erővel kicsavarva kezéből az
+öngyilkosságra szánt fegyvert. – Elment az eszed?
+
+– Megjött! Csak nem megyek tán duettben leányt kérni?
+
+– Hát te megijedsz a versenytárstól? Gavallér vagy, katona voltál,
+mindig kerested, hogy kit vágj le? most itt van. S te megretirálsz?
+
+– Hja, bátyám, a leánykérés nem olyan, mint a párbaj. A párbajnál, ha
+bizonyosan tudja is az ember, hogy az ellenfele jobb vívó, hogy
+összevágja, helyt áll neki. A leánykérés olyan, mint a lóverseny. Az
+ember meglátja, hogy a másiknak jobb paripája van: megfizeti a
+bánatpénzt s visszalép, s ezért senki sem nevezi gyávának. Már pedig ha
+csak a lovainkat összehasonlítja is valaki, első látásra megmondja, hogy
+az övéi zsibói ménes ivadék, az enyéim pedig csak mezőről fogottak:
+amazok a menyasszonyt vinni valók.
+
+– Nem a lóról, hanem a rajta ülőről van itt most szó.
+
+– Akkor is enyém a bánatpénz-fizetés. Mennyivel szebb, jobb, okosabb,
+gazdagabb fiú Simi nálamnál? S aztán még az apja alapítványt is tett a
+debreczeni kollegiumban hat árva diák ellátására. Bizony kifogatom én a
+lovaimat!
+
+S nem lehetett többet lelket verni belé. Azt mondta, hogy hazamegy. Alig
+lehetett rávenni, hogy várja meg az ebédet.
+
+Épen hozzá akartak ülni nagy búval-bánattal a gyásztorhoz, a midőn újra
+hangzik az udvaron a vendégbejelentő négyes csengés-bongás, s a kisietők
+bámulatára a ma reggeli telivér fogat hajtat be az udvarra: maga a Simi
+a hintóban. Az ostorhegyes kétszer is megbotlott a sima úton.
+
+– Sánta ez a te ostorhegyesed, Simi, – mondá neki János úr.
+
+– Az nem sánta. Hanem én sántítok mind a négy lábamra.
+
+– Mi lelt?
+
+– Az, hogy kitették a szűrömet az ajtón.
+
+– Ugyan ne mondd. Hogy lehet az?
+
+– Nagyon simán van. Az öreg úr meghallgatta a kérésemet, megdicsért,
+megszorongatott, le is ültetett; hanem aztán egy kis nehézséget
+gördített elém, tudniillik, hogy vajjon a leánya mit szól hozzá?
+Audiatur et altera pars. Halljuk a másik félt is!
+
+– Hát aztán hogyan volt az? – kérdé Tivadar nagy mohón.
+
+– «Infandum renovare jubes… dolorem.» Mondhatlan fájdalmak felújítását
+kivánod tőlem; de ha téged mulattat, hát elmondom, hogy megy az ilyen
+szomorú szertartás végbe. Hát bekoczogtatok, azt mondják: «Tessék!»
+Belépek. Ott találom a mamát a pamlagon, könyvet olvasva, a kisasszonyt
+az ablakon, rámán himezve; meghajtom magamat, leültetnek, kalapomat a
+térdem közé veszem.
+
+– Ugyan ne mondj el minden bolondságot.
+
+– De ha mindent meg akarsz tudni, hát ezt is csak hallgasd meg. – Aztán
+elkezdünk róla beszélni, hogy milyen régen nem volt már eső. A tavaszi
+nem kelhet ki. Ebbe a kisasszony nem szól bele. Folyvást stikkol.
+Belékötök. Mi lesz abból? Dohányzacskó. – S ki lesz az a szerencsés, a
+ki abból dohányozni fog? – Az nem tudatik. – Hogyan lehet az? – Ez a
+dohányzacskó a vármegyeházán fog kilutriztatni, s a begyűlt összeg a
+megyebeli vak koldusok között fog kiosztatni. – Úgy én megrakom mind a
+kilenczven számot, elnyerem a dohányzacskót, s leszek a kisasszonynak
+vakja is, koldusa is, ha a kisasszony is lesz nekem vakvezetőm az életen
+keresztül.
+
+– No, ezt furfangosan gondoltad ki, – fohászkodék fel Tivadar
+irígykedve.
+
+– Kárbaveszett fáradság volt! Minden felelet helyett elkezdett az előtte
+álló virágcseberrel babrálni. «Ugyan az Isten áldja meg, adjon legalább
+egy szál virágot, ha már élő szóval feleletet nem ád.» Akkor aztán
+kiválasztott a számomra egy – nenyuljhozzámot. «Ez azt teszi, hogy
+elmehetek?» – Ekkor az anyja is beszélt. «Nem akar ez férjhez menni
+soha.» – A leány azt mondta rá: «Ti vagytok az okai ketten; nekem olyan
+jó apám és olyan jó anyám van, s engemet olyan nagyon szeretnek, hogy
+nem tudok tőlük megválni.» – «De mi majd egyszer meghalunk», mondá az
+anya. «Akkor én már vén leány leszek, senkinek sem lesz rám többé
+gondja: alapítok egy kálvinista zárdát s abban magam körül gyüjtök
+minden otthon maradt leányt a környékből.» – Denique én megkaptam a
+kosarat, nem is volt egyéb dolgom, mint hogy megfordítottam a
+kocsirudat. Az öreg úrnak, a ki a kocsimig kisért, azt mondtam, hogy
+majd a sédriákon elvégezzük a függőben levő ügyet: nehogy a cselédek
+valamit észrevegyenek. De az istentelenek, akárhogyan óvakodtam, mégis
+becsempésztek a kocsi-ülés alá egy csinos kis «kosárkát», tele sárga
+violával. No már most, Tivadar öcsém, megtudtad, hogy miképen kap
+halandó ember kosarat?
+
+Most aztán már Simi «ivott». Ebéd végével le volt öblítve a búja. Azt
+mondta: gyöngyház! ha leszakad, lesz más!
+
+A mint a boldogtalanul járt kérő odább ment, János bátya karon fogta
+Tivadart s azt súgta neki: no öcsém, be vannak fogva a lovaink.
+
+– Mi czélra vannak befogva?
+
+– Arra, hogy visszajövet selyemkendő legyen a szerszámjukra kötve.
+
+– Csak nem gondol arra bátyám, hogy «én» most oda menjek leánykérőbe, a
+honnan «ezt» kikosarazták?
+
+– No te ugyan derék katona vagy, még akkor sem mersz a csatatérre lépni,
+mikor már az ellenség elfutott.
+
+– De a ki annyival jobb volt, szebb volt nálamnál s mégis megbukott,
+hogy merjek én annak a nyomán elindulni?
+
+János bátya egy szót se szólt többet Tivadar öcscse biztatására, hanem
+felkapta, nyalábra vette; minden rugkapálózása daczára levitte a
+kocsihoz, bedobta az ülésbe, melléje ugrott, lefogta a két kezét, hogy
+el ne szabadulhasson s azzal rákiáltott a kocsisra: «hajts!»
+
+Így szoktak tenni a huszárok!
+
+A kocsi pedig nem állt meg, csak a Kapornakyék kastélya udvarán. Ott
+aztán az őrnagy bátya kiadta a napiparancsot.
+
+«Egy, kettő, három! Az első rohammal beveszed a leány szívét; a
+másodikkal megostromolod az apja sánczait, a harmadiknál kapitulácziót
+követelsz kényre-kegyre. Nekem vagy győzve, vagy halva jőjj vissza!»
+
+
+_VII. A rózsa rózsája._
+
+Sok katonán megesett az már, hogy a míg benne nem volt az ütközetben,
+tetőtől talpig szív volt, úgy reszketett tőle, s mikor aztán egyszerre
+belekeveredett, senki se volt nálánál vitézebb.
+
+A mint a cselédektől megtudták a megérkezők, hogy Jolánka a parkban
+sétál egyedül, az alispán pedig odafenn van a szobájában – rablóbanda
+nem intézheti ügyesebben a támadást, mint a hogy ők foganatosították.
+János bátya ment az alispánhoz, Tivadar pedig elfoglalta a parkot.
+
+Tavasz idő volt; a park minden útjain nyiltak a rózsák, tarka
+csoportokban, egész lugosokat képezve, rózsasövények, rózsaerdők! De
+Tivadar úgy volt vele igazán, mint az egyszeri ember, a ki nem látta a
+fátul az erdőt; ő nem látta a rózsától a rózsaerdőt. Attól az egy
+rózsától, a ki szemközt jött rá. A szép Jolánka egyedül sétált a rózsák
+között, s egy letört százlevelű volt a kezében.
+
+Tivadar el volt rá szánva, hogy ha elfut előle, utána fog szaladni,
+megkeríti és elfogja.
+
+Nem volt rá szükség. Az, a mint meglátta őt, sietteté lépteit, hogy
+hamarább találkozzék vele. S még ő szólítá meg.
+
+– Ah ön itt van? Azt hallottam, hogy elment Amerikába.
+
+– Csakugyan ott voltam kisasszony. Folyvást Amerikáról írt könyveket
+olvastam s nagyon megszerettem azt a világrészt.
+
+– S mit szeretett meg rajta olyan nagyon?
+
+– Leginkább tetszett nekem az a szokás, hogy ha valaki Amerikában egy
+hölgynek udvarol, azt tartozik elvenni. A törvény igen szigorú e
+tekintetben. Házassági ajánlatnak tekinti azt is, hogyha egy férfi egy
+szál rózsát kér egy hölgytől.
+
+Jolánka nem felelt rá semmit, nagy dolga volt vele, hogy a kezében
+tartott rózsáról leszedje a töviseket.
+
+– Hejh, ha ez az enyém lehetne! – sóhajta fel Tivadar, Jolánka keze után
+nyulva.
+
+– Hát hiszen önnek adom, – szólt Jolánka, odanyújtva a «kezét».
+
+– A rózsát?
+
+– A rózsát «is».
+
+El is lett azután ez a kéz halmozva csókkal: s attól a percztől fogva,
+hogy a kezét meg hagyta csókolni, nem is volt többé a szép Jolánka
+«Nenyuljhozzám».
+
+Tivadar odatűzte a gomblyukába a rózsát, s nem volt most már nálánál
+büszkébb, kevélyebb, elbizakodottabb ember a kerek földön.
+
+Elfuthatott most már a szép Jolánka: fogva volt már. Mehetett már
+megvallani az anyjának rózsapiros arczczal, hogy elvesztette – a virág
+nevét.
+
+Tivadar pedig nagy sebességgel végigjárta a park kanyargó útjait, mint a
+ki nagyszerű szónoklatra készül. Hátra volt a nehezebb feladat: az
+alispánt is rábírni, hogy legyen egy pillanatig vele együtt Amerikában!
+Nehéz sor! De a rózsa rózsája erőt adott hozzá.
+
+
+_VIII. A szigorú apa._
+
+Mikor már Tivadar elég sok tulipántágyon keresztülgázolt s nagy
+mennyiségű virágcserepet felforgatott, a mik elég szerencsétlenek voltak
+vele szemközt találkozni, a míg ő a legtökéletesebb leánykérési
+szónoklatot kifőzi fejében: akkor sietett fel elszánt lélekkel a
+kastélyba.
+
+Minden ostromnál az a legnehezítőbb körülmény, hogy az ember sohasem
+tudja, mire várja az ellenség?
+
+Tivadar rohamterve, szónoki remeke egészen ahhoz volt készítve, hogy az
+alispánt majd egyedül kapja a dolgozó szobájában. S mikor tudakozódott
+utána, akkor azt mondták neki, hogy odabenn van a szobájában; csak
+tessék besétálni.
+
+Tivadar együtt találta az apát, az anyát, a leányát, meg a János bátyját
+is. Már most hol van az a szónoklat! Egy ige se látott abból napvilágot!
+
+– No öcsém, te ugyan sokára jösz elő a gyűrűdet kiváltani! – Előzé meg
+az alispán. – Azóta már csak tanulhattál be valami szép nótát. Addig
+vissza nem kapod ám.
+
+– Tudok biz én szép nótát is, urambátyám, – szólt Tivadar, bátorságnak
+okáért a gomblyukába tűzött rózsára szegezve szemeit. – El is énekelem
+igen szívesen; de a gyűrűmet mégsem viszem el; mert én azt itt akarom
+hagyni – Jolánka kisasszony jegygyűrüjeül.
+
+Megtörtént! Benne volt a tűzben.
+
+Az alispán komoly, ünnepélyes képet csinált.
+
+– Öcsém uram! Ez fontos nyilatkozat. Én a leányom kérője irányában igen
+szigorú vagyok. Nagy követeléseim vannak, s azok kiterjeszkednek a
+«jellemre, szellemi képzettségre, rangra, vagyoni állásra és a vallás
+dolgára is».
+
+No ez szép lesz, gondolá magában Tivadar, ha most itt ezekből a
+tárgyakból megczenzeálnak! S valami olyan gondolatja támadt, hogy talán
+jó volna eldobni a puskát a búzavetésbe és elfutni a kukoriczásba? – A
+rózsájára tekintett s az azt mondta neki, hogy ne féljen. A rózsa nem
+csal.
+
+– Legelőször is a jellem dolgát illetőleg, – szólt az alispán, –
+megkövetelem a leányom kérőjétől, hogy soha kriminalitásért börtönözve
+ne lett légyen.
+
+Tivadar nagyot lélegzett. Attól tartott, hogy holmi gárdistakori
+csapodárság után fognak inquirálni.
+
+– Jajh, urambátyám, nem csuktak engemet még karczerba se soha, még diák
+koromba se.
+
+János bátya nagyot intett neki a szemöldökével, ezúttal öntudatosan,
+hogy ne feleljen többet, mint a mennyit kérdeznek. Megérdemelte volna
+egyszer-másszor.
+
+– Azután jön a szellemi képzettség. Én szigorúan megkivánom a leányom
+kérőjétől, hogy írni, olvasni tudjon; a kétszerkettőt ismerje és
+legalább magyarul hiba nélkül beszéljen.
+
+– Hiszen, urambátyám, még just is végeztem, otthon vannak a
+bizonyítványaim.
+
+János bátya nagyon rángatta a szemöldökét: – jó lesz azokkal nem
+dicsekedni! Sok megfordított «s» betű fordul elő a classificatio
+rubrikáiban.
+
+– Azután jön a «rang». Azt okvetetlenül megkívánom attól, a ki előttem
+kérőnek föllép, hogy jobbágyi vagy cselédi osztályhoz ne tartozzék.
+
+– De már az meg épen nem vagyok, inkább magamnak van harmincz cselédem.
+S vagyok a vármegyén vicenotárius!
+
+(A mellékneveket elhagyta.)
+
+– Azután a vagyoni állás. Ez is nagyon megfontolandó. Én a leendő vőmtől
+megkivánom, hogy legalább annyi birtoka legyen, a mennyit egy
+jobbágytelek képez.
+
+– Akkor én herczeg vagyok! – tört ki Tivadarból a büszkeség. – Épen most
+kaptam az idei repczetermésért negyvenezer forintot. Itt van a
+zsebemben.
+
+– Végül hagytam a legnehezebb skrupulusomat. Ez a vallás. Tudni fogja
+uramöcsém, hogy én arra nagyon sokat adok.
+
+No most itt van az a szikla, a min hajótörést szenvedek, gondolá magában
+Tivadar. A többi csak sziréndal volt, arra való, hogy a szegény hajóst
+belecsalogassa az örvénybe.
+
+– Hát én megkivánom szigorúan a leendő vejemtől, hogy vallására nézve a
+«thúgok» vagy «phansigárok» felekezetéhez ne tartozzék, a kik a
+vendégeiket megfojtogatják.
+
+Most már egészen tisztában volt a helyzetével Tivadar.
+
+– Dehogy fojtom én meg a vendégemet, ha csak borba nem! – s azzal
+odarohant az alispánhoz, hogy a kezét fiúi tisztelettel megcsókolja.
+
+– Lassan, lassan, – csitítá őt Kapornaky. – Még ez csak a külső vár
+volt. Hátra van ám a fellegvár. Nem elég az én tetszésemet megnyerni; az
+a nehezebbik kérdés, hogy hát a leányom szeret-e?
+
+– De már ezen a kérdésen túl vagyok.
+
+– Hogyan tudod?
+
+Tivadar kivonta a kebléből a kapott rózsát. Spanyol királynő nem
+dicsekedett büszkébben a római pápától kapott aranyrózsával, mint ő
+ezzel.
+
+– Ezt a rózsát Jolánka kisasszony ajándékozta nekem s aztán kegyelmes
+volt bűnbocsánatot adni, hogy a kezét megcsókoltam érte.
+
+Az alispán leányára tekintett, azt ugyan nem láthatta meg, mert az arcza
+el volt rejtve az anyja főkötője mögé. De hát «qui tacet, consentit». A
+hallgatás is vallomás.
+
+– No ha azt tette, akkor csakugyan a tied, – szólt kezét nyujtva
+Tivadarnak; s aztán lett a szobában általános nevetésből és zokogásból
+támadó szép harmónia.
+
+János úr ráveregetett az öcscse vállára. Jól viselte magát! De ugyan
+nagy munka is volt.
+
+– De még ezzel mind nem ütjük ám el a dolgot, – mondá Kapornaky. – Nekem
+még mindig tartozol egy nótával. Az itélet ki van mondva. A míg azt el
+nem dúdolod, addig a gyűrűd zálogban marad.
+
+Tivadarnak pedig akármikor több kedve volt a danoláshoz, mint most.
+Valami úgy összeszorította a torkát, hogy egy hang nem jött ki rajta. A
+szíve úgy tele volt érzéssel, hogy az agyának egy gondolatja sem maradt
+meg. Csak nézett nagy holdkórosan a szép Jolánka szemébe.
+
+Egyszer aztán maga a leány adta a szájába a dal kezdetét, elkezdte azt,
+a maga édes, galambnevetéshez hasonló hangján.
+
+«Nézz a tükörbe.»
+
+Erre aztán Tivadar is felszívelte magát s szép bariton hangjával
+kontrázva a kedvesnek, kiegészíté a duettet, hogy végül minden ember
+tapsolt neki.
+
+– Itt van a gyűrűd, – mondá a szigorú itélőbiró.
+
+– De a kiváltott záloghoz még egy csók is szokott járni.
+
+– Hát az természetes.
+
+A másik pillanatban már aztán ott volt a térdén Jolánka előtt a
+szerencsét kérő s megkapta a csókot.
+
+És aztán mikor az újjára vonta a kedvesnek amaz emlékezetes gyűrűt, nem
+állhatta meg, hogy meg ne kérdezze tőle, kis kezét kezei közt tartva: az
+első tegezés szent kiváltságával:
+
+– Ugyan mondd meg, édes: mi volt az, a mit meg tudtál rajtam szeretni?
+
+A leány megsugta:
+
+– Az, hogy megvártad, hogy én kérjelek meg téged.
+
+
+_IX. Az «egy» jegenyefa._
+
+Nem valami különös történet biz ez: csak az a nevezetes benne, hogy
+emléke megmaradt annyi emberöltő időn keresztül. Nincsenek már sehol
+azok az emberek, a kik krajczárban lutriztak, s aranynyal volt telve a
+láda-fiókjuk; sem a félénk ifjak, a kik bálványozottukhoz fölnézni sem
+mertek, sem a hölgyek, a kik – zsiráfhajzatot viseltek. – Csak a délibáb
+van még meg.
+
+A Messzelátó-csárda udvaráról még most is meglátszik a távolból
+felmagasló egyetlen jegenyefa. Ágai közt madársereg fészkel; árnya alatt
+boldog, nagyszámú család virágzik. A másik szálfa elment rég a névtársa
+után.
+
+Néha, a földtündér jó kedvében, a délibáb körülrezgi a vidéket, s
+olyankor mind a hat jegenyefát felmutatja a láthatáron; kiemelkednek az
+álmodott tengerből s árnyékuk megduplázza a csalóka képet.
+
+– Ime a Virágossyak jegenyefái! De közel látszanak! – mondja a
+gazdaember, a ki ezt látja.
+
+– Eső lesz holnapután, – mond reá a másik.
+
+A távol rónáról felhangzik a tilinkó búskomor dala.
+
+– A Virágossy-nóta! de messze elhangzik!
+
+– Tartós jó eső lesz.
+
+S aztán elmondják a hat jegenyefa és a Virágossy-nóta történetét annak,
+a ki még nem tudja.
+
+
+
+
+JASKA ÉS JAKSA.
+
+Volt nekem két ismerősöm; az egyiket hítták Jaska Ferencznek, a másikat
+Jaksa Ferencznek.
+
+Ferencz, a Jaska, ez nagy gavallér volt és poéta, írt verseket és
+váltókat, a verseket nem igen fogadták el a szerkesztők, a váltókat de
+igen a zsidók, ismerték őt igen jól a masamód-kisasszonyok, meg a
+tipografos nimphák, nemkülönben a kávéházak és czukrászhivatalok Hébéi,
+a kiket főfő studiuma tárgyául választott. Egyébiránt szép fekete haja
+volt, a mit fodrozva viselt, csinos barkója és sajátságosan imposant
+görbe orra.
+
+Ferencz, a Jaksa, ez pedig ügyvéd volt, emberséges váltóügyvéd és semmi
+más, írt pereket és exequált váltókat, nem járt sem kávéházba, sem
+czukorfogyasztó kioszkba, kerülte a fiatal fehérszemélyeket, mint a kik
+a törvény által semmi jogérvényes cselekedetre nincsenek feljogosítva, a
+divatra különben nem sokat adott, shawl nyakkendőt viselt nyáron is és
+fehér kalapot télen, a szakállát körül meghagyta, s a haja szőke volt és
+mindig kurtára lenyirva.
+
+Ez a két becsületes ember az egész életet megkeserítette egymásra nézve,
+az által, hogy a neveik oly fataliter hasonlítottak egymáshoz.
+
+Majd a csizmadia hozott Jaksa úrhoz olyan szűk csizmákat, hogy a szemei
+dülledtek ki bele, a mint felhúzta, s mire harmadnap megtudta, hogy az
+nem neki volt szánva, már akkorra két új tyúkszemet kapott tőle.
+
+Majd meg Jaska úr elegáns garzon szállásának előszobájába takarítottak
+fel távolléte alatt kilencz mázsa kőszenet, a mit Jaksa úr rendelt meg
+takarékosságból téli fűtőnek, s a mi a dandy hírét iszonyúan
+compromittálta, a parquettáját pedig tönkretette.
+
+Egyszer-egyszer mindenféle vad ismeretlen pinczér fogta el az utczán
+Jaksa urat, hogy azt a kis tartozást, a mivel ekkor meg ekkor adós
+maradt, ne sajnálja már megtéríteni, másszor meg Jaska urat támadták meg
+pervesztes cliensek s felvilágosítást kéregettek tőle.
+
+Ha versek jelentek meg néha Jaska úrtól, ha Jaksa urat kinevezték valami
+csődhöz perügyelőnek, azok a fatális szedők mindig összetévesztették a
+két nevet, a min aztán Jaksa úr épen olyan dühös volt, ha gratuláltak
+neki, hogy ugyan szép verseket kezd írni; mint Jaska úr, hogyha jöttek
+hozzá mindenféle nyúlbőrös ügyfelek s megértették vele, hogy nekik
+miféle igénypereik vannak az illető csődtömeg irányában.
+
+Ez rettenetes élet volt! rettenetes! Jaska azon dühöngött, hogy mint
+tarthatják őt annak a fisléderben járó prókátornak, azzal a kopott
+fejjel, azzal a prózai ábrázattal? Jaksát meg az hozta méregbe, hogy
+mint lehet őt összetéveszteni azzal a nap- és holdlopó poétával? a ki
+egyebet sem tesz, mint a leányok után szaladgál. Mind a kettő szelid,
+barátságos ember volt, de mikor összetévesztették őket s egyiket a
+másikon keresték, akkor tűzbe jött mindegyik s kikergették az embert a
+házból.
+
+Egy este Jaska úr nagyúri vigalomba volt meghíva, mely alkalomra ujdonat
+uj frakkot rendelt meg a legelegánsabb szabóművésznél. Az visszaizent,
+hogy igenis, meglesz, már munkában is van. A vigalom napján délután még
+egyszer oda küldte az inasát, hogy meglegyen am a frakk. A szabó
+visszaüzent, hogy igen is, meglesz a kaczabajka.
+
+«De bolond _neolog_ ez a szabó, gondolá magában Jaska; kaczabajkának
+nevezi el a frakkot; különben ártatlan dolog, hadd tegye.»
+
+Estefelé egészen fel volt már öltözve a dandy, csak a frakk hiányzott
+még: pedig itt volt már az idő; «eredj, sürgesd azt a szabót!» riasztá
+el az inasát. Az inas futott, szemben találkozott épen a szabóval. Hozza
+már a kaczabajkát!
+
+– Ugyan megvárakoztatott, a bérkocsi is itt vár már régen: adja hamar
+azt a frakkot.
+
+– Itt van az a kaczabajka.
+
+Hát a mint felölti, nyakig esik a prémes azurkabátba, a körme hegye sem
+látszik ki a hosszú ujjakból.
+
+– Mi a hetvenhét ménkő ez?
+
+– Hát a mit meg tetszett rendelni az útra!
+
+– Kicsoda? Én?
+
+– Igen is, Jaksa úr.
+
+Jaska úr pedig fogá a kaczabajkát és a szabót, egymáshoz veré mind a
+kettőt és kihajítá az ajtón s dühödten ordítá, frizuráját tépve: «Ezt a
+Jaksát én megölöm!»
+
+Másszor Jaksa úr ül odahaza és nagy sietve dolgozik valami replikán, a
+mit még ma be kell adni; mikor belép hozzá egy felgyűrkőzött fiú, fekete
+foltos ujjakkal és ábrázattal, elől valami ujságlapból rögtönzött
+köténynyel.
+
+– Kérem a _manuskript_.
+
+– Mi kell neked?
+
+– A folytatás a «_kisasszony_ és a _páfiántól_.»
+
+– Bolondokházából szöktél ide?
+
+– Kérem, nem, hanem az a novella, a hol a kisasszonyt megszabadítja a
+báfián.
+
+– Szabadítsd meg te magadat most mindjárt innen, mert kettéharaplak; nem
+írok én novellát! a ki áldotta!
+
+A gyerek szaladt esze nélkül a nyomdába vissza, Jaksa úr pedig leült
+irni, de mérgében összeteremtettézte a tekintetes törvényszéket, s míg
+azt vakargatná kifelé a tollkéssel, megint nyitják az ajtót, bejönnek
+ketten, hárman, idegen, profánus pofák, nézegetnek széjjel a szobában,
+alig látszanak őt észrevenni. Egy közülök spanyolviaszkot vesz elő, meg
+pecsétnyomót, a másik hosszú lineázott papirost tesz le az asztalra s
+kalamárist húz ki a zsebéből.
+
+– Nini, mit akarnak az urak itten?
+
+– Sajnáljuk. Szomorú kötelesség. Kénytelenek vagyunk vele. Egy kis
+_biztosítási végrehajtás;_ valami lejárt váltócska miatt.
+
+– Micsoda? Én ellenem?
+
+– Igen is; – uraságod nemde Jaska Ferencz?
+
+– Én Jaksa Ferencz vagyok.
+
+– Igen, igen, Jaska. Itt kívül az ajtóra van irva a táblán.
+
+– Mi van ott írva a táblán?
+
+– Uraságod becses neve.
+
+– Hozzák be! Olvassa ön. Silabizálja egyenkint, J, A, K, S, A: jax! most
+silabizálja a váltó alá írt nevet: J, A, S, K, jask! Hát egy dolog ez?
+
+A hivatalos személyzet egy darabig várakozik, végre átlátja, hogy itt
+még sem lehet lepecsételni holmit.
+
+– Hát ez az úr más? Hm, hm. Nem tetszik tudni, hogy hol lakik?
+
+– Nem tudom, nem ismerem, nem hallottam róla soha. Nagy a világ,
+keressék benne, bizonyosan ott lesz.
+
+Jaksa úr leül és ír és rájuk se néz többet, hanem a mint elmentek,
+felugrik, feldönti a kalamárist, eltöri a szék lábát s dühödten ordít:
+«Én ezt a Jaskát pörbe fogom!»
+
+Egyszer Jaska úr valami imádottját nevenapján meg akarta lepni egy
+pompás köpenyeggel, a mit Bécsben rendelt meg. A bepecsételt skatulya
+megérkezik a vasúton pontosan napjára, Jaska úr örömében öt pengőt ad a
+vasúti colporteurnek, azzal fiakert vesz, viszi a skatulyát
+imádottjához, s mikor felbontják azt, hát tele van sült tökkel, a mit a
+Jaksa úr édes anyja küldött a fiának csemegéül Váczról.
+
+Majd meg Jaksa úr sürgeti a dokumentumokat, a mikre nagy szüksége van a
+perben; mikor már körmére égett a dolog, akkor hozzák a levelet a
+postáról; nagy gonosz paksaméta, még bérmentve sincsen, kell érte
+fizetni egy forint harminczkét krajczárt, s mikor felbontja: van benne
+egy halom vers, a mit valami _jótékony albumszerkesztő_ küld vissza a
+tisztelt szerzőnek.
+
+Jaska úr prænumeratiót nyit az összes munkáira, szétküldözi az iveket
+valamennyi ismerőjének. A beküldési határnapon megjelen Szegedről egy
+hajdani urabátyja, s mondja, hogy különben is örül őt újra láthatni, de
+egyébiránt is kénytelen volt őt meglátogatni. (Ez bizonyosan hozott vagy
+ötven előfizetőt.) Azzal a bátyámuram leül s elkezdi beszélni, hogy van
+neki egy kis jószága, az tulajdonképen félig-meddig zálog; most előáll
+egy ember, ki akarja váltani; de ő nem engedi; mert pro primo ez a
+paragraphus, pro secundo ez az oklevél neki kedvezményt nyujt, aztán meg
+a felperes nem tudja a genealogiáját deducálni rendi szerint, mert az
+illető atyja meg nagyatyja így meg amúgy az ő hetvenhetedik nagynénjének
+ilyen olyan unokaöcscse volt, de itt volt, ott volt, sehol sem volt, nem
+is született, mégis megholt; – a jámbor dandyt majd a hideg leli már a
+rettentő bonyolódott história miatt, mikor a végin kisül, hogy hát
+_elvállalná-e uramöcsém ezt a szép processust_?
+
+– Hisz én nem vagyok prókátor!
+
+– Nem-e? Pedig én ott olvastam a nevét a Friebeisz kalendáriumában.
+
+– Az _más ember_. Annak a nevében előtte áll a _K_ az _S_-nek!
+
+A bátyámuram még zúgolódik, hogy hát miért nem ő az? Persze, hogy az
+előfizetési ívvel régen ablakot ragasztottak be.
+
+Majd megint, mikor a dandy nyolcz órakor jött haza az urak báljából,
+alszik szép csendesen, rajta ütnek tíz óra tájban s felránczigálják
+kezénél-lábánál fogva, hogy az Istenért, ne alugyék már, dél lesz;
+elkésik a tárgyalásról s az ügyfelét elmarasztalják kontumácziába! míg
+ugyanakkor a jámbor ügyvéd harmadszori sürgető levélre lélekszakadva
+vágtat ki a Tehén-utczába, hogy ott felkeressen egy numero ennyi és
+ennyi alatt lakó asszonyságot, a ki őt számtalanszor kereste, s megtudja
+tőle azt a fontos dolgot, hogy az a _Bábi_, a ki a gróf Rükkmakkéknál
+volt pesztonka, most a Két szív-utczában szobaleány.
+
+A quiproquo mindig több-több oldalát kezdte mutogatni.
+
+Jaska úr kapott meghívást szüretre a kőbányába olyan nevű asszonyságtól,
+a kit még nem ismert; gondolá: ez _új kaland_! felöltözött arszlánosan,
+haját felbodoríttatá, kibérkocsizott félórányira s mikor bemutatja magát
+a házi asszonyságnak, hogy ő Jaska Ferencz, az mérgesen támad rá az
+inasára: «_Hát te szamár, kinek vitted a meghivó levelet, he_»?
+
+De viszont Jaksa úrhoz tör be máskor egy torzonborz egyéniség s megáll
+nagy mérgesen az iróasztal előtt s azt mondja neki: Tudja-e az úr, ki
+vagyok én?
+
+– Tudja a patvar!
+
+– Én vagyok Trifulszky.
+
+– Nem bánom én, ha Quadrifulszky is.
+
+– De ez nem tréfa, hallja az úr, hanem ha az úr még egyszer beteszi a
+feleségemhez a lábát, hát leütöm a derekát.
+
+Jaksa uramat is elhagyja erre a türelem, megfogja a hivatlan vendég
+gallérát, s mire felvilágosulnak a tévedésről, akkorra kiszedtek egy
+csomó hajat egymás üstökéből.
+
+Egyszer épen arra ijed fel a szerencsétlen ügyvéd, hogy egy éltes
+asszonyság benyit hozzá, karján valami siró portékát emelve, a mit a
+költők szerelmi zálognak is szoktak nevezni, pedig arra ugyan nem adnak
+semmit a zálogházban.
+
+– Alásszolgája.
+
+– Alásszolgája.
+
+– Kegyed légyen ugy-e bár Jaska _vagy_ Jaksa úr.
+
+– Már vagy az egyik, vagy a másik én vagyok.
+
+– Tetszik-e emlékezni arra a szegény Luizára?
+
+– Bizony nem tetszik én nekem.
+
+– No lássa, Jaska, vagy Jaksa úr, ez nem szép öntől. Nem olyan nagy
+mesterség ám egy ilyen ügyes városi gavallérnak egy szegény fiatal
+tizenhat esztendős leányka fejét elbolondítani, a kinek sem atyja, sem
+anyja nincsen, a ki őt a csábítástól megőrizhesse. Ön azt igérte
+szegénynek, hogy el fogja venni, csak azt várja, hogy nagykorú legyen.
+Az elhitte mézes-mázos szavait és ime most örök életére szerencsétlen
+lett ön miatt, s ön még csak tudni sem akar felőle; ez nem szép, ez nem
+illendő, nem becsületes emberhez való dolog, tisztelt Jaska vagy Jaksa
+úr.
+
+Az ügyvéd nyugodt szívvel felelt:
+
+– Tisztelt asszonyság, kezdem én érteni a dolgot. A bűnös én nem vagyok,
+de jól ismerem, hogy kicsoda! Magam is érzékeny részt veszek az illető
+szomorúságában, tessék rám bízni az ügyet, majd én rajta leszek, hogy
+teljes elégtételt szerezzek a megszomorodott ügyfélnek.
+
+Jaksa úr kapott az alkalmon, hogy fatális név-másának egy gonosz pert
+akaszthasson a nyakába. Eleinte csak a bosszú ösztönözte erre; s akkor
+úgy torkára szorította Jaska úrnak a hurkot, hogy már-már nem maradt
+annak egyéb alternativája, mint vagy nőül venni az elcsábított leányt,
+vagy főbelőni magát. Később azonban, a mint az ügyvéd megismerte ifjú
+védenczét, ki bukása után is oly szelid ártatlan lélekkel birt; átérzé
+annak szenvedéseit, mit a leányka oly néma türelemmel hordozott; akkor
+mindig lanyhábban fogta az ügyet, s végre egészen elveszté a pert. Jaska
+úr nem tud semmit a leányról.
+
+Az öreg asszonyság, ki Luizának szállást adott irgalomból, dühödten
+rohant az ügyvéd szállására.
+
+– Az úr szamár, az úr gazember; az úr készakarva elvesztette a pert!
+
+– Dehogy vesztettem. Így van ez jól.
+
+– Hogy volna jól! Jaska vagy Jaksa úr nem veszi nőül a leányt.
+
+– Sőt Jaska vagy Jaksa úr nőül fogja venni.
+
+– Kicsoda?
+
+– Hát én. – Az a másik nem érdemli őt meg. A gyermek is az enyim lesz.
+Egy betű előbb, vagy hátrább, ugyebár nem nagy különbség?
+
+És úgy tett, a hogy beszéle. Elvette pervesztett cliensét s nyert benne
+egy igen jó s hűséges és háladatos nőt, a ki egész életét paradicsommá
+tette s a kit Jaska úr méltán irigyelhetett tőle később; nem csupán
+azért, mert jó és hű nő volt, mert hiszen jó és hű nő annyi van a
+világon, hogy azt számba sem vehetni, de még inkább azért, hogy Luizát e
+házasság után egy nagynénje örökösévé tette, s most Jaksa úrnak emeletes
+háza van.
+
+És ennélfogva most még jobban dühösködnek egymásra, mint valaha.
+
+
+
+
+Lábjegyzetek.
+
+[Footnote 1: Egy nap alatt 150 ezer kocsi és 900 ezer gyalogos.]
+
+[Footnote 2: Ez egyike a legrégibb nótáknak, a miket egykor hallottam.
+
+_J. M._]
+
+[Footnote 3: Hausner-Purgstall, Geschichte des osm. Reiches.]
+
+[Footnote 4: Mindazon időkben, idők közelében élt nevezetességek:
+Diószegi híres szónok és megalapítója a magyar füvészetnek; «Tánczos
+Kovács» felgazdagodott bérlő, kiről a nép azt hiresztelte, hogy a tündér
+hordta neki a kincseit, a kivel minden éjfélkor tánczolnia kellett;
+Reviczky Ádám köznemes ifjúból emelkedett gyorsan Magyarország
+kanczellárjává, és Hatvani tanár, a bűvészmondakör hőse.
+
+_J. M._]
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  Az erényt mindig szeretni kell  3
+  A szív törvénye  20
+  Unica  32
+  Három pár  46
+  A háromszinű kandur  54
+  Melyik a férfi?  86
+  A drága karácsonyi kalács  99
+  A tudtánkívül békeangyal  106
+  A hóhér kötele  115
+  A czár albuma  123
+  A gardedám  126
+  Két légyott közül melyiket?  135
+  Házasság gyűlöletből  138
+  Eleven regény  150
+  A kengyelfutó  166
+  A zálog  179
+  Egy régi adoma, mely mindig új marad  191
+  Épületes levél  193
+  Egy marhavész-inspectio  201
+  A pruthi csata  206
+  Bokáczius kalandjai  221
+  Ne nyulj hozzám  241
+  Jaska és Jaksa  280
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75686 ***