diff options
Diffstat (limited to '75704-0.txt')
| -rw-r--r-- | 75704-0.txt | 7032 |
1 files changed, 7032 insertions, 0 deletions
diff --git a/75704-0.txt b/75704-0.txt new file mode 100644 index 0000000..43497f9 --- /dev/null +++ b/75704-0.txt @@ -0,0 +1,7032 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75704 *** + + +SZÉP ERNŐ + +ÉLET, HALÁL + +BUDAPEST, 1916. + +DICK MANÓ KIADÁSA + +ERZSÉBET-KÖRUT 12. + +NAP NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG + + Barátaimnak, + akik Az Est-et irják + + + + +I. ÉLET, HALÁL + + +IMÁDSÁG + + Ki űlsz az égben a vihar felett, + Én istenem hallgass meg engemet. + + Hozzád megy szívem és ajkam dadog, + Hazámért reszketek, magyar vagyok. + + A népekkel ha haragod vagyon, + A magyarra ne haragudj nagyon. + + Ne haragudj rá, bűnét ne keresd, + Bocsáss meg néki, sajnáld és szeresd. + + Szeresd, vigyázz rá istenem, atyám, + El ne vesszen a sötét éjszakán. + + Mert itt a népek nem tudják, mit ér, + Hogy olyan jó, mint a falat kenyér, + + Hogy nem szokott senkit se bántani, + Lassú dallal szeretne szántani. + + Édes istenem te tudod magad, + A bárány nála nem ártatlanabb. + + Te tudod ezt a fajtát, mily becses, + Milyen takaros, mily kellemetes. + + Te látod életét minden tanyán, + Te tudod hogy beszél: édes anyám. + + Te tudod barna kenyerünk ízét, + Te tudod a Tisza szőke vizét. + + Te tudod, hogy itt milyen szívesen + Hempereg a csikó a fűvesen. + + Tudod a nyáj kolompját ha megyen, + Édes szőllőnket tudod a hegyen. + + S keserű könnyeink tudod, Uram, + Hogy mennyit is szenvedtünk csakugyan, + + S hogy víg esztendőt várunk mindenér + S hisszük, hogy lesz még szőllő, lágy kenyér. + + Oh keljetek a magyart védeni, + Ti istennek fényes cselédei: + + Uradnak mondd el forró, drága Nap, + Hogy kedveled te délibábodat. + + Dicsérjed a Balatont, tiszta Hold, + Hogy szebb tükröd a földön sohse volt. + + Csillagok, értünk könyörögjetek, + Kis házak ablakába reszketeg + + Szerteszét este mennyi mécs ragyog… + Könyörögjetek értünk, csillagok! + + +HÁBORÚ + +Mint nádszálat a szélvész, valami szédület rázott meg és magamhoz tértem +és körülhordozom a világon szemeimet. Sötét van és mindig villámlik és +élet van a földön. Fegyvert vettünk a vállunkra és megyünk előre +egyforma öltözetben és megy apánk és fiunk, fivérünk, rokonunk, barátunk +és ellenségünk… nézzétek, mennyi zászló, a zászlók szinei legszebbek +minden szin közt és lobogásuk üditő tünemény. Hallga: éljen, éljen! Zene +zúg és ének száll, a zene trombita, az ének Isten áldd meg a magyart… +milyen érzésünk hasadozik: szeretjük a hazát, mint egy álmainkból életre +kelt asszonyt, halálos szerelemmel. Gyülölünk messzire való tömegeket, +amelyek más nyelven beszélnek. Távol dörgés és csattanás, lángnak ivei +és füstnek fellegei. Az élet… a puska dördül, a kard villog, a tüz +lángol. Nézd, a szemek könyekkel köszönnek egymásnak, nézd, a Nyomoruság +processziót tart és a Bőség elébe megy, nézd, kényes dámák simogatják a +szennyes koldusokat. + +Az élet… mindenkit szeretsz és mindenkit sajnálsz. Az élet az, hogy +munkád rendetlen, álmod nyugtalan és aggódol és irtózol és mindig jó +vagy és minden óra végén és kezdetén azt mondod: istenem és életedet +barátkoztatod a halállal. Érzed, milyen jó a Jóság, érzed, milyen +szeretetreméltó a Szeretet, milyen hideg és milyen fekete a +Halálfélelem, érzed, milyen mélyre ágaznak az Életösztön görbe gyökerei +és a mélyben elvesznek, érzed a Bucsu két markával hogy tudja facsarni a +szivből a kint, érzed az Elszántságot fagyni magadban, mint a telet? +Ugy-e milyen keserü hullámokat korbácsol a Kétségbeesés, ugy-e milyen +édes fehér tejjel itat a Reménység, micsoda tavaszi hóolvadás a +Könyörület, milyen hajnal a tengeren a Rajongás, milyen tündökléssel +harsonázik feléd a Dicsőség. Nem sajnáltad volna itthagyni ezt a +világot, amelyen látogató vagy, anélkül, hogy érzéseit megismerted +volna? + +A világ csupa érzés, az érzések egy része jól esik, a másik része +rosszul esik. Minden jó a tiéd legyen és minden rossz a másé? A rózsát +tövisestől viszed annak, akit szeretsz, életedet minden érzésével fogod +elvinni az örökkévalóságnak. A fájdalom is élet, az éhség is élet, az +alázat is élet, az irtózat is élet. A Sors nem pincér, a Sors tanitó. +Mit tudod, mit jelent az élet és mire való minden érzésed? Sóhajts csak: +ugy-e jól esett. Ha könyeid legörögnek a szemedből ajkadig és +kóstolgatod könyeidet, könyeid édesek. Nem tudod, mi lesz veled holnap. +Hogy tudtad tegnap, mi lesz veled ma? Ki igérte meg programodat, +tervedet, jószándékodat? Miért tartod rendetlennek a Rendetlenséget? Mit +tudod mi a Rend? Nézz föl, a nap ma is szemlét tart az ég felhői felett +és a hold feljön sétálni a csillagok között. Amilyen természetes a nap, +meg a hold, olyan természetes a te életed. Az élet olyan, amilyen ebben +a pillanatban. + +Mint a gőg aranylánca megoldódik a gőgösök derekán, ugy oldódik meg a +bajosok, bánatosok szivén a tegnapi gond, szégyen és bánat, ami a +szivöket szoritotta. Ki teheti magát felelőssé vágyaiért és ki +vádolhatja emlékeiért? Ki tudta, milyen a világ? Ha elkérhetném az égből +a Föltámadás angyali trombitáját, amelynek zengését mindenütt meghallják +majd… hangom a viharban egy lépésre nem hallatszik. Szeretném minden +embernek odaadni őszinte lelkemet. Oh nézz körül a földön és a tengeren +és csodálkozz, mintha ma jöttél volna a világra… + + +DÉLIBÁB + +– Honvéd… honved… homved – hallatszik messziről ujjongva és +szörnyüködve. Szuronyrohamra mennek a katonák. A futó sipkákon +nemzetiszin pántlika. A levegőben csillogva ugráló szuronyok fölött +nemzetiszin zászló lelkendezik. Nemzetiszin zászló csüng az +ágyuszekéren. Trénkatonák léptetnek az ekhós szekerek mellett, egy kis +magyar zászlót dugtak a csizmaszárba. Stájer népfölkelők vonulnak át +Pesten, piros-fehér-zöld bokréta a sipkájuk mellett. A pétervári +hadijelentések a honvédekkel mentegetőznek egy-egy elvesztett ütközet +után. A fogságba esett orosz tiszt elragadtatva gratulál a magyar +huszároknak. A puhaszivü muszka katona fölemeli a két kezét a magyar +katona előtt, azután engedelmesen, bizalommal, boldogan kullog a mi +táborunk felé. A vengerszki vitéz ember és jó ember. Bécsben, Berlinben, +Itáliában a képes lapokban gyönyrü magyar katonákat rajzolgatnak. +Ausztria büszke ránk, a németek rajonganak értünk, ellenségeink félnek +szuronyunktól, kardunktól és lovainktól és nevünk ébredez szájukon. +Európa képzelete gyöngéden babrál a magyarok nevével. A keserü düh, a +mit a nemzetek egymás felé okádnak, kiméli a mi fajtánkat. Ellenfeleink +vannak, ellenségeink nincsenek. Felnyiltunk a földről, mint egy vérrel +harmatozott szép virág. Oh Istenem, az ég alatt rettenetes vihar jár, +amely felzavarja az emberek világát. A térképen az országok szinei +remegnek és hullámzanak és egymásba csapnak, mint csudálatos piros, +zöld, sárga és rózsaszinü tavak, amelyek összevesztek. Irtózatom és +emberi szivem bánata suhan az egész térkép fölött, de féltékenységem és +szeretetem két karja Magyarországot öleli. Olyan is ennek az országnak a +formája, mint az ölelés… + +Az özönviz elmulik, a szelid galamb olajággal száll megint a napfényben +és más világ lesz itten. Akik most élünk és sem kis gyermekek, sem ősz +emberek nem vagyunk, két világ közt osztjuk el életünket. Istenem, hogy +lesz ezután… én a magyar földön állok, onnét emelem föl tekintetemet +szépséges felhőidhez és ujitó reménység szivárványozik szemem előtt. +Szivem melegszik, ugy érzem, szivem alatt kis kék lángok simulnak +fölfelé, azok melegitik. Vágyódásom messzire száll a jövőbe, olyan +messzire, amennyire csak szállani tud a vágy madara. Ha a szántás a vért +elfelejtteti a földdel, ha a sebek elhalványodnak a férfiak testén, ha a +nők könycseppjei mind felszivódnak a mennyországba. Ha a népek élete +földerül, megint ismeretségeket kötnek és barátkoznak. Ha megismerkednek +mivelünk, mert kiváncsiak ránk és megszeretnek, mert eddig nem ismertek. +Ha közel hajolnak hozzánk, akik olyan vitézek voltunk és látják, mennyi +kedvesség és nemesség van a magyar arcokban. Oh már nem vagyunk +ismeretlenek többé és nem pirulunk, büszkék vagyunk, mert elmult +fájdalmainknak megbocsájtottunk és virulunk, mert szegénységünk +elveszett és mosolygunk, mint Hamupipőke a bálon. A Lánchid fölött +mindig rózsaszin felhők tünődnek, mint a régi szines gravure-ökön, az +utcák kereszteződésénél a rendőr egy kis fokost emel minden percben, +mire a kocsitenger keresztbefolyó hullámai minden percben megdermednek. +A sokaságban, amely a járdán nyüzsög, arany tisztek lépkednek és +diskurálnak és magyarúl szól egyik a másikhoz és az amerikaiak +megállanak a ragyogó utcai könyvtárak előtt, amelyek régente kávéházak +voltak s ahol a szegény emberek szép könyvekbe és képekbe merülve ülnek. + +A szálloda ormán nemzeti zászló vidul és minden pillanatban poros autó +érkezik a szálloda elé, bőrsapkás urak és barnafátyolos dámák ülnek +benne, boldog bőröndök gunnyasztanak az autók tetején és a kapu alól +előszalad egy kis huszár, aki az autók ajtaját kinyitja. Az angol +nagykövet estélyt ad s a palota előtt kiváncsi tömeg bámészkodik föl a +tündöklő ablaksorra. A dunaparti séta a déli verőfényben a világ holnapi +divatszineit árulja el. A Svábhegyen és a Gellérthegyen és a +Hüvösvölgyben nem férnek egymástól a tulzó newyorki milliárdosok villái. +A sötét estén a királyi palota ugy ragyog, mintha csak fényből épitettek +volna csupa kockát. Az Opera márványlépcsőin éjfélkor hullámzik lefelé a +plasztrón és a diadém és tiz nyelven visszhangzik az elragadottság. + +A Nemzeti Szinház première-jeiről a világsajtó referál. Az Akadémián +tisztelt tudósaink ülnek és nagy iróink, akiknek könyveit Európa minden +nyelvére leforditják. Boldogan várják a költőket és a müvészeket a +magyar hercegnő szalónjában, hol a nagyvilág divatos arcai sereglenek és +hol szellem, báj és szépség udvarolja egymást. A fashionable Balaton +nyarát hétről-hétre remek rajzokban és fotografiákban mutatják be a +német, olasz, francia és angol illusztrált lapok. + +Az egyenes Alföldön szerteszét piros gyárkémények állanak, mint a jólét +csőszei és a közepén az Alföldnek virágos sövény keriti be a +Hortobágyot, a drága barbár oázist, amelynek zöld gyepén pejlovaikat +futtatják a gyönyörű kék csikósok. Minden paraszt és minden parasztlány +olyan pirospozsgás és olyan szép öltözetü, mintha csupa eleven bábok +lennének a néprajzi muzeumban. A fiumei nagy fekete hajók, amelyeken a +kivándorlást üzték, buzával, borral, paprikával, iparcikkeinkkel és +elbájoló csipkéinkkel usznak el a kerek tengerekre. Tájaink, házaink, +tulipántos ládánk, cifra szürünk idegen szinpadok diszletei. + +Mondáink gyönyörü operák, meséink és táncaink megható, édes balletek. +Dalunkat visszaénekelik ránk a tengerek. Vasrácsos városi kertjeinkben +megállanak a Baedekerrel sétáló idegenek egy-egy szobor előtt és +elolvassák elhamvadt nagyjaink neveit: Petőfi… Széchenyi… Kossuth… +Jókai… Berzsenyi… és ünnepélyes tünődéssel függesztik szemüket a +dolmányos és csizmás márvány férfiak kiválasztott nemes orcáira, mert +mindent tudnak már felőlük. + +Az angol leány, akit Helleu rajzol, aki olyan karcsu, mint a füzfavessző +és olyan szőke, mint az árvalányhaj és olyan finom, mint a gondolat, +távol tőlünk kastélyában fájó és andalitó régi zenét zongoráz, Lavotta +dalát a Reményhez. Hosszu fehér ujjai aléltan hagyják el a billentyüket, +a kottát behajtja, sóhajt, de csak olyan könnyüt, mint az alkonyattól +lehangolódó angyal és kék tekintete elsuhan a kotta födelén és megérinti +a Csokonai nevét. + + +A TROMBITA + +Egy sebesült tiszttől hallottam ma egy kis történetet, egy lehelletnyit +a világ csatájának viharából, egy levélnyit babérfák sürü erdejéből. És +elfutotta a hév szivemet és verset szeretnék irni, olyat, amilyet üde +kis fiuk szavalnak a vizsgán. De most nincs türelmem rimet várni. Ezt +mesélte a tiszt, aki az ágyon feküdt a fehér kötés glóriájával a +homlokán: + +– Rohamra mentünk a novoszielicai csatában. Az én századom tiszta +szinmagyar volt. Ugy mentek a gyerekek, mintha csak valami tréfás +versenyfutás lenne. Mellettem szaladt a trombitás. Szembe velünk meg ugy +jöttek a golyók, mint a szunyogok, de annyit sem adtunk rá, mint a +szunyogokra. Egyszer csak nem hallom a trombitát. A trombitás felé +fordulok, ott fujja dagadt képpel a trombitát, de nem jön belőle a hang. +Elkapja a szája elől, belenéz, rázza, leforditja, megint a szájához +kapja, fujja, erőlködik, nem hallani. Megyünk előre, a trombitás +mellettem van: + +– Főhadnagy ur, nem szól a trombitám. + +Futunk, a trombitás elkezdi ütögetni az öklével a trombitát, a térdéhez +csapkodja, megint megpróbálja, szinte sirva fordul hozzám: + +– Nem szól a trombita. Nem akar szólni. + +Visszateszi a szája elé, aztán megint hallom, ahogy rekedt hangon +kesereg: + +– Nem szól ez az istennek se… + +Odapillantok, megint fujja, a szeme mered, az arca fakó, a bluzán +vérfolt. Hisz átlőtték a tüdődet, fiam – akartam mondani neki, de éppen +akkor vágódott el a trombitás és ott maradt a földön. Ha meghalt, sose +tudja meg, mért nem jött ki a hang a trombitából. + + +PÁRIS + +A német ágyuk moraja behallatszik Párisba… és a borzasztó +Zeppelin-szivar Páris fölött uszik és körülötte röpködnek a német +aeroplánok és tüzeső hull Párisra, mint hajdan Sodomára. Hogyhogy nem a +francia repülőgépek szállottak Berlin tornyai fölé tüzzel és halállal? A +Végzet idomtalan sötét felhője is ott nehezedik a Zeppelin meg a +repülőgépek fölött Páris egén és elfuttatta árnyékával a szépség és +vigalom városát. Páris… a kormány tagjai, a hiu bourgeois-k, zsakettjük +gomblyukában a piros boutonnal, bőrtáskájukkal hónuk alatt elfutottak, a +férfiak káromkodnak és veszekednek, az asszonyok nyávogó gyerekeket +ráncigálnak föl a vaggonokba a sivár pályaudvaron, a Rue de la Paix +ékszerboltjai fakó vasredőnyök alá temetkeztek, a Place Vendôme sarkán +összebujtak Paquin mannequinjei s hápognak, mint a cifra madarak, a +füstös Montmartre mansard ablakaiban festetlen és elborzadt nőarcok +jelennek meg, a Café de la Paix üres, mint egy kihalt pokol, a +Champs-Elysées hoteljei lehunyták fehér zsaluikat, a Pavillon +d’Ermenonville terraszán a székek az asztalok tetején egymáshoz dülnek, +az ópiumtól alélt mondaine autóján kisuhan délben a Boisba, hogy +szeptember sárga leveleit megnézze és egy tisztásról ökörcsorda bámul +feléje s egy ökör előrenyujtja komoly fehér fejét és mélyen panaszkodik: +mbuuh… és az autó visszafordul és a könnyü élet borzong a könnyü selymek +közt s egy sóhaj fut el az uj parfum, a Gout de mon petit chien édes és +morbid illatában: Mon Dieu… és az operában sötét van és az orchesterben +a tokba zárt hegedü hátrafesziti finom, szenvedő kis fejét és huzza a +néma hurokat, mig el nem pattannak… és a Luxembourg-kertben a Guignol +bódéja előtt üresek a gyerekpadok és a nyitva maradt szinpadon egy kis +kockás Harlequin összecsapja két fakarját a mellén és lekonyitott feje +koppan egyet a deszka szélén. A boulevard-on falragasz fehérlik és nagy +fekete betük rajta: Citoyens! És mellette az Alcazar d’Été plakátja s a +közepén Dranem kacagó feje s fején a kis bohóckalap és alatta a legujabb +chanson cime: Embrasse moi mon coco… Az uttesten katonák vonulnak s a +járda szélén megáll egy bársonysipkás, szakállas szegény piktor, hóna +alatt nagy lapos skizz-könyvével és kiveszi a pipáját a szájából. És a +kávéház előtt kódorog egy sötét arcu ember lekonyult fejjel, aki +elrejtett lebujokba szokta csalni az idegent. És egy szük utcából +lesétál a boulevardra zsebredugott kézzel az apache. A patkány kidugja +orrát a kanálisból és szimatol. Páris, gyönyörü Páris, naiv ifjuságunk +délibábja, szivtelen szive a világnak, fényes Páris, kormos Páris, vidám +és lelketlen Páris, illatos és utálatos Páris, hiu és boldogtalan Páris, +kéjenc és életunt Páris, látlak-e még valaha. + + +HONVÁGY + + De szeretnék én itt nem lenni, + Jaj, de szeretnék menni, menni + Azokkal, akik már meghalnak. + + Mennyien hullnak, tűnnek, szöknek, + De mehetnék kísérőjöknek, + Utitársuknak földöntúlra. + + Igy vágytam, a kapuban állva, + Mindig bemenni boldog bálba, + Ahonnan fény jött, bőgő búgott. + + Kívül a keritésen járva + Igy vágytam a tenniszpályára, + Hol futkostak tiszta fehérben. + + A tengerpartot árván róva, + Igy vágytam szállni a hajóra, + Amely lassú kéjutra fűtött. + + Igy vágytam falkavadászatra, + Hol kürttel indúlnak vágtatva + S eltűnnek hajnali homályban. + + Dűlnek, vesznek, illannak, halnak, + Usznak, szállnak, halkan nyargalnak + Túl járnak ezen a világon. + + Ó, férfiak, fiúk, legények, + Hol vagytok, várjatok, elérlek… + Ugy húz utánatok a szívem. + + Másik világ füvén vidúlni, + Köztetek lelkendezve múlni + Előre, édes támolygásban. + + Hol minden vár, ami valótlan, + Hol minden szép és minden jól van, + És cseng, zeng az igazi élet. + + S kitérnek az arany bárányok + S ott vár az úton, kit imádok, + Virágfelhők alatt, árnyékban. + + Nyitja karját angyal-szerelmem, + Csók és sikoly között lehelem + Boldog szívemre zárva: Végre. + + +AZ IZSAI KOLDUSASSZONY + +Milyen szép történetet hallottam. A komáromi hadikórházba, ahová a +környék jószivű asszonyai reggelenkint sürün hordják befelé a csirkét, +tojást, pogácsát, mindent amit isten adott, mondom a komáromi +hadikórházba bejön a minap egy toldott-foldot ruháju szegény öreg anyó. +Két párna a hóna alatt, az egyik vörös kockás, a másik kék stráfos. A +két párna közt az öreg anyó sok tarka foltjával, mint egy kubista +festmény. Megállitja a káplár az ajtóban: + +– Hát maga kit keres, öreg néni? + +– Ezt a két párnát hoztam volna a beteg katonáknak a fejök alá. + +Megnézi a káplár az öreg anyót: + +– Nagyon szegény asszony lehet maga lelkem, hogy van magának annyi +párnája, hogy még a katonáknak is hoz belőle. + +– Nem is a magaméból van, instálom, nekem magamnak sincsen. Én vagyok az +izsai kódusasszony. Kódultam én ezt a két cihát. A vereset Izsán adták, +a kéket Szentpéteren. A belevaló tollat, pihét meg a mezőn szedegettem +Szentpéter meg Izsa közt, amerre a libák legelnek. Megtépik egymást a +libák, meg magától is kiesik egy-egy tollu itt-ott, csak le kell érte +hajolni… Ennyi az egész. + + +SEBESÜLT + +Hosszu vészfütty hallik, a körut két járdáján sorfalat állanak a népek. +Autó fut el, utána egy másik, harmadik, negyedik, ötödik… Mindnek a +kormánya mellett vöröskeresztes kis zászló repked. Szürke katonák ülnek +bennük, hatan, heten egy autóban. – Éljen! Éljen! – harapózik végig a +járda népén s a szürke katonák a sapkájukhoz nyulnak, ki jobbkézzel, ki +ballal. Aki balkézzel szalutál, annak a jobbkarja a nyakába van kötve. A +másiknak a balkarján a kötés. A harmadik összefogja a köpenyt a mellén, +biztosan a mellén a seb szegénynek. Akin semmi se látszik igy futtában, +alkalmasint a lábában esett hiba. Egy golyó az ára ennek a finom +kocsikázásnak. A közönség éljenez, az autók szaporán rohannak egymásután +az egyforma szürke katonákkal. Usznak előttem, egy katona beleakad a +szemembe. A soffőr mellett ül, levette a sapkáját, lengeti az éljenző +publikum felé jobbra-balra, kötés a homlokán. Sovány, barna paraszt-képe +volt, a szájában hosszu barna szivar fehér szipkában. + +A haja hátra-hátracsapott a gyorsaság szelében. Utána néztem, mig csak +látni lehetett köszöngető sipkáját és a szájából kimeredő szivart +szipkástul. Ez a magyar baka most, hogy kiszállitották a vaggonból, a +pályaudvaron rögtön szivart kapott tiszta uj szipkával együtt, meg édes, +meleg kávét is adtak neki ott helyben, talán egy szép grófnő nyujtotta +neki a tulajdon finom kezeivel, jóságosan nézett rá és mondott is talán +neki egy-két kedves szót. Most meg éljenzi a pesti nép a paloták tövében +és ő viszonozza jobbra-balra üdvözletüket, mint egy bevonuló uralkodó, +aki tudja, hogy az egész ünnep csak ő érte van. A haja repdes a szélben, +ez nagyon jól esik s a mellében valami ismeretlen hevületet csinál a +puha ülésen való repülés. Soha se ült még autón és ez a fáin passzió és +az éljenzés és a fényes város és a kávé ize és a jó szivar a szipkában, +mondhatatlan édességet habarhatott a lelkében, valószinütlen gyönyört, +olyasmit, amit az emberek boldogságnak neveznek és ami olyan közel jár a +halálhoz. + + +MAJD A HÁBORÚ UTÁN + +Az őrszem magában áll az erdő szélén éjszaka. A puskának támaszkodik és +néz előre. Sötét van és a világtalan néma mezőn a vezérek vezére sétál +gondolkodva, a Halál, lehajtott fővel, fekete posztócsizmájában, +nesztelen. Az őrszem őt nem látja. Bámul előre és testében lélekzik a +kegyes véletlentől napról-napra engedélyezett élet. Fejében az agy +tekervényein futnak, sikamlanak a gondolatok, mint a napsugarak a sáron. +Képzelődik. Majd a háboru után… otthon ülnek a lámpa alatt. A kemencében +ég a tüz, süti az arcokat. Asszony, gyermek, öreganyó, szomszéd, +szomszédasszony mind hallgatják. Mindenki hallgat, csak ő beszél. Hej, +Szerbiában… Hát mikor Galiciában… Hát még mikor Ravaruskánál… meg mikor +Csernovicz alatt… A szöszke kis fiu, aki az ölében ül, bámészan babrál +az ezüst medáliával, ő meg borzolja, simitja lassan, szeliden a kis fiu +szöszke fejét. A pipából föl-föl megyen a kék füst és álmodozó barna +árnyékot rajzol a fehér falon… majd… majd a háboru után. + +A költő, aki e világon csodálkozik és szenved, irtózatának orditásával +és fájdalmának jajjaival nem szaggatja le az ég felhőit, nem őrjöng, nem +lázit, nem szidalmaz, nem korbácsolja az embereket a szégyen és +kétségbeesés mocsarába. Nem szabad most. Nem illik. Mirevaló? Most nem… +majd a háboru után. + +Az iró anyagot gyüjt, vizsgál, figyel, hallgatózik, adatokat szedeget, +figurákat tesz el, sorsokat vesz föl, fantasztikumokat old magában, +jegyez. Milyen regények, micsoda drámák… majd a háboru után. + +A haditudósitók kalandoznak, látnak, néznek, fülelnek, s a cenzura +ketrecében memóriájuk noteszébe skizzelik a háboru árnyait… no, majd a +háboru után. + +A szerkesztők, akiknek küszöbét elönti a valóságok iszapja, a +szocialista, elvei elszánt hivője, a politikus, egy szempont boldog +csökönyöse, a demokrata, a választó, a kispolgár, párt, erkölcsi +testület, érdekcsoport, minden kis közösség, amely a maga alapszinével +huzza be a földet és az eget, mind, mind egy csillapodott gondolattal +néz előre: majd a háboru után. + +Az épitész, aki összecsukta cirkalmát, a feltaláló, aki elrejtette és +elzárta rajzait, a sarkutazó, archeológus, afrikavadász, aki leszerelte +hajóját, elrakta böröndjeit, szétszedte fegyvereit, a komponista, aki +megkezdett szimfóniája fölött ült a zongoránál és egy napon futó ujjai +lankadtan lehullottak a billentyükről és a filozóf és a nyelvész és a +historikus és a jogtudós, mind, akik egy világot akarnak magukból +kitenni és elnyomottan várnak müveikkel, miben bizakodnak, mit +számitanak, mikor jönnek? majd a háboru után. + +Vasutak, amelyek el akartak kigyózni, kongresszusok, amelyek egybe +akartak seregleni, vállalatok, amelyek föl akartak állani, paloták, +amelyek épülni vágytak, kis boltok, korcsmák, mühelyek, amelyek friss +névvel, cégérrel ki akartak nyilni, ügyes-bajos kis dolgok, amelyek +nyélbe akartak ütődni? Majd a háboru után… + +A házasságok, amelyek meg akartak kötődni, csecsemők, akik +megszületendők voltak? Szerelmek, amelyek virágzani indultak? Mindenki, +aki élete tervrajzát sóhajtva zárta az asztalfiókba, mindenki, aki +utazni készült, aki szive regényét el akarta kezdeni, aki egy álmot +indult valóra forditani, aki más életutra akart térni, mind, aki nem +boldog és boldog akart lenni, mind egy távol rózsázó hajnal felé mereng +a nyomasztó fellegek alatt: majd a háboru után… + +Majd a háboru után… mennyi ajak ismételgeti ezt a pár szót. Mennyi sóhaj +fujdogálja, mennyi szivverés dobolja. Majd a háboru után. Milyen vidék +ez, milyen igéretföldje, milyen tündéri táj. Rózsaszin tüzü nap süt majd +örökösön és tőle minden élő arcon édes mosoly tanyázik. Verőfénytől +aranyos sárga tornyok intenek egymás felé messziről kék lombozatok +teljéből. A bájos mező végtelenjében fehér nyájak szelid kolompolása jár +és a boldogság elandalodott danolása száll és mulik az égszinkék ég +angyalfelhői alatt. + +Majd a háboru után… milyen jó, hogy a világnak van mit várni. + + +ZUBOLY ELESETT + +Zuboly. Meghalt. Elesett. Elmeresztem a szemem. Ő meg mindig +hunyorgatott. Csodálatos tempóik vannak a szemeknek. Én nem akarattal +bámulok el néha, mikor megáll bennem minden szenvedés és szenvedély, +mikor elájul bennem az élet valamitől vagy mindentől. Én olyankor nem is +élek, mikor ugy elmeresztem a szemem. Egy másik világon vagyok talán. Ő +hunyorgott. Beszélt vagy hallgatott, vagy olvasott, vagy irt, vagy +nézett valamit, vagy tünődött, laposra és lágyra rágva a cigarettlit +ajkai közt. Miért hunyorgott mindig? Tán egy más világ felé +kacsingatott. + +Meghalt. Az emberek a világon születnek és elmulnak olyan töméntelenül, +oly számolhatatlanul, olyan végtelenül, mint ha nézed unalmadban az +esőt, hogy esik és a vizes járdán felpattannak és tünnek a sürü +esőcsöppek örökösön. De milyen csodálatos esőcsöppek akadnak ebben az +emberesőben. Egy-egy fej sétál és forog az állati testek fölött és a +tenger hullámzik és vergődik benne örökösön, a gondolkozás. Egy tenger a +szük koponyában. Majd szétveti. Hogy szokott fájni az ember feje. És a +tenger milyen mély, a sziv fenekén álomrajzu virágai. És ezek a drága +nehéz fejek, amelyek az ég felé nyugtalankodnak a gallérból, mennyit +ereszkednek lefelé és csüggenek sokáig, mert ir a kéz és a szem felügyel +a munka felett. Irni kell. Irni. Egyebet nem is lehet tenni, irni. A fej +leereszkedik és sóhaj fujja el a papirosról a port és a toll +bele-belekoppan a tintatartóba és hányszor hajlik igy le a fej az életen +végig, hányszor és megint és megint és mindig és megint. Az isten +deportálja ide valahonnét, egy névtelen tenger opálszigetéről ezeket a +lelkeket és itt tintát ad nékik. Tinta. Fekete könnyezése a fehér +lelkeknek. Itt volt Zuboly és irt. És hirtelen nincs itt. Hol van? +Meghalt. Elesett. Háborúban. Gyermeki képzeletemhez szaladok, +trombitaszót esengek fülembe, kirántott kard ragyogását vágyom szemembe +és mámoros kiáltással szeretném a fejem bóditani, előre, rajta, utánam +és a szivhez kapó jobbkart képzelnék és elragadó attitude-jét az előre +rogyásnak s dicső mosolyt az arcon… de nem birom, elbágyadok s kétségbe +esem. Zuboly meghalt. Elemér. Miért teremtette az isten? Oh, hagyjanak, +nem birok gondolkozni, ugy fáj a szivem, lenyomom a tenyeremmel. + +Istenem. Egy barát, aki cserbehagyott. Egy hütelen testvér, aki +elköltözött és nem fog levelet irni. Akinek a kezét szoritottam és +éreztem melegét és erejét s akivel beszélgettem és ajkainkon át +kicseréltük lelkünket, akinek a szemébe néztem, akinek nevetését +hallottam, nincs. Megfoghatatlan. Élt és nem él. Az élet ugynevezett +delén, mikor legszebb, legerősebb, legtöbb volt, mikor olyan az ember, +mint a vándor, aki a halom tetején rajongva tárja kétfelé karjait, +egyszer csak lesülyed, eltünik, nincs. Oh rejtelmes összebeszélése a +szép, derék, erős és kedves férfiaknak, akik most tömegesen elhagyják az +életet. Mintha szöknének… + +Zuboly is megy velük. Utána nézek, nem látom, a homályló áradatban +elveszett. Fáj a szivem. Fáradtan lehunyódó pilláim gyászfátyolán át +látom bukkanni, járni, tünni itt ezt a Budapestre rendelt drága +férfialakot, aki költő volt és az igazi világ után éhezett és kapkodott. +A rómaiak azt mondták arra, aki meghalt: vixit. Élt. Éltél te Zuboly? +Nem is éltél. Itt gázból és villanyból való gömbök közt forgolódtál, +szerkesztőségben, utcán, kávéházban, polgári vendéglőkben. E gyári +fénytestek közt flangéroz és bujdosik ez az elmult figura, mintha nem is +idevaló lenne, mintha az értelem nosztalgiájával a hold és a csillagok +örök ragyogása közt akarna mindig lenni. Oh, istenem. Nem tudok mit +mondani. A szivemet érzem, hogy fáj, ez minden és nagyon csodálkozom, +nagyon és végtelenül. Mind meg fogunk halni, ugy tetszik, mintha hunyt +szemmel, botló lábbal, két karunkat előre nyujtogatva és el-elmosolyodva +tartanánk előre valahová a zürzavarban, mint a fogócska zajában +gyermekkorunkban… + + +A REPÜLŐK + +Ezek csodálatos emberek. Ezek a motoros szitakötőkre pattannak, olyan +könnyedén, mint huszár a lovára. Ezek karmaik alól eleresztik a földet +és fejükkel fölfelé futnak, a végtelenség érinthetetlen plafondjának. +Ezek fegyvert visznek föl magukkal és elszakadva hazájuktól s az egész +földtől, melyre rendeltettek, harcolnak a levegőben. Céloznak és +megsebesülnek és fogják a kormányt. Ezek odafenn, az esendő gépen +távcsöveznek, fotografálnak, térképet rajzolnak. Ezek, akiknek neve és +lénye ugyanaz, mint Önnek asszonyom, aki a denevértől összerázkódik. Ön +is ember és ezek is emberek. A legeszményibb hur, amely a hárfáról +hiányzik, fel van huzva az ő tüdejük és ajkuk közt is. A sóhaj. És +szemeik mögött a könyek titkos viztartója várakozik. Emberek. + +Ezek nem egy tulvilági kegytől kisorsolt teremtések, nem költők, nem +apostolok, nem geniek, nem müvészek ezek és mégis mások ezek, mint az +emberek. Más emberek. + +Ezek mindennap szakitanak a földdel, amely az embernek az életet +jelenti. Ezek bejáratosak a felhőkben, ezek a ködök vendégei, ezek az +ismeretlen szelek intimusai. Ezekről oly rettenetes és oly szép dolgokat +olvashatni. Ezek a néma égben agyonlövik egymást és lesujtják egymást a +földre és amelyik kettőjük közül megmaradt, a lebukottnak fáradságos és +kecses sirhalmot készit és hirt ád nevéről és igaz viselkedéséről az +ellenségnek és a zsebében talált levelet eljuttatja gonddal és hüséggel +olyan helyre, ahonnét a posta hazatalálhat. Ezek oly gyöngédek egymás +iránt. Ezek a földön ezt a gyöngédséget nem tanulták. Ezek nagyon +szeretik egymást. Mégis, mint a vad madarak, egymásnak csapnak és +elpusztitják egymást. Ezek alig elhihető emberek. + +Ezek fiatalok, karcsuak, szépek és oly egyformák, akármilyen nyelven +beszél az az anya, aki őket szülte. Ezek mind fényes bőröltözetben +vannak és bőrsapka szorul a fejükön és egyforma páncélos szemüvegek +merednek homlokaik alatt. Ezek kivül-belül oly nagyon hasonlitanak +egymáshoz és különböznek másoktól. Ezek idegen tünemények az +emberiségben. Ezek repülnek. Ezek mintha fölfelé vágyakoznának és mégis +mintha lefelé iparkodnának mindig, mert az életnek csak lefelé van utja. +Ezeknek közös szerelmük, közös titkuk, közös mérgük van, amely mámoritó +és végzetes. Ezek mintha értenék egymást. Ezek mintha mindig szökésben +volnának. Az élet türelem és ezek röpködnek türelmetlenül a halálhoz oly +közel, hogy a lehelletét lélegzik. + +Ezek édes testvérek, a halál fiai. Oh, szegény Viktor, aki héjjáztál az +égben és lezuhantál és csak huszonhat esztendős voltál, barátom, ki mint +egy unott ifju utazó távoztál hirtelen erről a világról, miért nem +beszélgettem többet és más hangon veled. Szállottam veled, hangtalan +ülvén mozdulatlan fejed mögött a szük ülésben és a motor indulatos +puffogásától egy szót se szólhattam hozzád olyan pillanatokban, mikor +éreztem, hogy két élet oly csodálatosan közel van egymáshoz az ég és +föld között. Röpitettél magaddal és te már nem élsz. Azóta sokszor érzem +magam ugy, mintha zuhannék veled… + + +TESTVÉR, ÉDES TESTVÉR + + Testvér, édes testvér + Mi kéne, ha vóna? + Nyisson bazsarózsa + Ideki a hóba? + Eső meg ne verjen. + Sár le ne ragasszon, + Göringy fel ne törjön, + Szél ne hasogasson? + Faág ne zörögjön, + Föld gödröt ne tátson, + Patkány ne cincogjon, + Varjú ne kiáltson? + + Este is nap süssön, + A cseresnye essen, + Nyúl neked szaladjon, + Menyecske kergessen? + Reggel túrós béles, + Délbe diós, mákos. + Egyszer mézes kenyér + Másszor meg lekváros? + Fütyörésznél folyvást + Szép furulyaszóra? + Testvér, kedves testvér + Mi kéne, ha vóna? + + Majd jön lucernába + Csendes déli álom, + Jön piros pillangó + Hogy kezedre szálljon. + Száz szép eladó jön + Erdőben a bálon, + Jön egy banda cigány, + Téged muzsikáljon. + Jön az ellenzőbe + Tarka selyem kendő, + Zsebbe bársony buksza, + Abba ezer pengő. + + Jön a jó édes must + Csecses kis korsóba, + Jön galamb a dúcba, + Csida jön az ólba. + Jön fonatos kalács, + Mazsola kalácson. + Jön húsvétra pünköst, + Pünköstre karácsony. + Jön a selyem bárány + Dörzsölődzik hozzád, + Jön tajtékpipából + Kék füstbe boldogság. + + Jön az ákácfának + Jön fehér virágja, + Jön haza a búza + Estharang szavára. + Jön a szép esthajnal + Ha egy csillag nyílott, + Eljön a Halál is + Mikor magad hívod. + Ha szénás szekerét + Hazafele hajtja, + Tetejébe felvesz, + Ha szíved óhajtja, + Sóhajod sóhajtja: + Jó lesz fenn a szénán, + Alszok egyet rajta. + + +ÁRVA PÁL + +MESE + +Árva Pál hadapródot beosztották a menetbe. Ugy volt, hogy reggel +inditják a századot, hát előtte való nap estefelé Árva Pál még elment +egy nagyot sétálni az Andrássy-utra. Vidéki illetőségü volt és nagy +passzióval sétált mindig az Andrássy-uton. Most szórakozottan és +szorongó ünnepélyességgel lelkében ment magában a népek közt a járdán. +Vadonatuj zöld egyenruhában volt, friss sárga lábszárvédő volt a lábán +és kurta kardja szürkére volt mázolva. Ment lassan az alkonyat +felgyulladt lámpái alatt a világos kávéházak előtt a tolongásban, +egyre-másra szalutálva, mert mindig jöttek szembe más katonák, tisztek, +ujoncok, népfölkelők, azután meg civilemberek jártak előre-hátra, meg +asszonyok, meg gyerekek, meg német katonák, meg lengyelzsidók, meg +postások, meg hordárok, meg rikkancsok, meg mindenféle teremtései a jó +istennek. Ahogy igy sétál Árva Pál magában, egyszer csak észbekap, hogy +mennyi nő jön itt, mennyi szép nő és elkezdte nézni őket. Jöttek lefelé +a Dunapart felől a liget felé. Fehér ruhában voltak mind és jöttek +sürün, fecserészve és sietve és hullámzottak és multak és szépek voltak +és könnyüek és fiatalok és szépek és szépek. + +Árva Pál elámult s szédelegni kezdett a feje és az utca lámpái +belesütöttek a vadgesztenyefák lombjaiba és a lámpák világosságában a +fehér ruhák áttetszőek voltak és Árva Pál látta derengeni a szoknyák +alatt a nők lábaszárát és csak nézett és a szive nagyon nehéz és meleg +lett, ugy hogy fájt vinni a szivét és hirtelen olyan megrendülten és oly +gyönyörüen és oly csodálatosan érezte magát, mintha egy magános vitorla +lenne ő végtelen tengeren, arany alkonyat alatt. Erősen fogta a kurta +kard markolatát és alig tudott előre menni és ugy hallotta, hogy a szive +mögött a rohamjelt trombitálják, de valami tüztrombitán, szivrepesztő +mély és édes és boldog hangon. Egyszer csak megálottt a nők közt és +mintha álmában élne és álmában cselekedne, eleresztette a kardját és +mind a két karját széjjeltárta és odaállott egy dühös szőke bakfis elé, +aki épen szembeillant vele: + +– Kisasszony… – szólalt meg olvadt hangon Árva Pál – én elmegyek reggel +a háboruba. Én meghalok a hazáért. Kisasszony… kisasszony… tessék adni +egy csókot. + +A bakfis elpirult és rémülten nézte Árva Pált, aki jóképü fiu volt, szép +szeme volt és látszottak tiszta fehér fogai, mert ajkai andalodottan +mosolyra nyiltak. A bakfis egy ici-picit sikoltott s gyorsan ki akart +térni. + +– Nevem Árva Pál, kisasszony, nincsen senkim, akitől elbucsuzzak, senki +se szeret engemet Pesten, kisasszony, megyek a csatába. Meghalok… egy +csókot… egy csókot… + +A bakfis le- és fölkapta a fejét és izgatottan a szeme közé sziszegte +Árva Pálnak: + +– Sz–szemtelen! + +Avval el is tünt Árva Pál elől az uszó tömegben. Árva Pál előre +tántorgott, de szemei még elragadtatásban ragyogtak és mintha nem ő lett +volna, ugy ment tovább és mindjárt megállott egy másik nő előtt, akin +szintén fehér ruha volt s akinek keblei fenyegetően duzzadtak elő és +mint az előbb, kitárta a karjait Árva Pál: + +– Nagysád… én reggel elmegyek a csatába. Én meghalok a hazáért, oh drága +nagysád… az élet… a szerelem… háboru van.:: oh gyönyörü nagysád egy +csókot… egy csókot… egy csókot. + +Árva Pál lehunyta a szemét. + +A megtámadott hölgy körülkapkodott a fejével, hebegett és összeszedte +magát és felülről lefelé és alulról felfelé végigmérte Árva Pált és +tekintetének végtelen gőgjét beleszurta Árva Pál felnyiló szemeibe: + +– Saunsz dász zi vájterkommen! + +Szegény Árva Pál nem értett németül, csak ott maradt egy helyben állva, +sokan feléje fordultak és nézték őtet, de észre se vette, mert +mozdulatlan tekintettel nézett az égre föl, a hol sok-sok csillag +csillogott aranyosan, rezgő, kacsingató, mosolygó csillagok, mint +titokzatos apró fényjelek, amelyeket a mennyországból adnak a földi +halandók seregeinek. + + +A MOSOLY + + Én úgy csodálom a mosolyt + És azt leírni úgy szeretném, + Én nem tudom, de oly jól esne, + Ha a mosolyt le tudnám írni. + Ha utánozhatnám betűkkel + Ezt a tündér mozgást az orcán, + Mely mintha mély szenderből jönne, + Ugy kél és indúl a cimpák fölött + S gyöngéd és karcsú illanással + Vonagló íve kétfelé lejt + S hasonlít a hattyúk nyakához + Mikor a vízbe hajlanak + S olyan is, mint a hegedűk + Két S betűje, olyan is. + S az ajkak mellett jobbra-balra + Megáll a két varázsvonal, + Hízelgő koszorú a szájnak + És míg lejtett édesdeden, + A két orcát földuzzasztotta, + S ott lett két kis derűlt halom, + Melyek fölött fény tűnedez. + És ezalatt a két szemet + Mily változás bájolta el, + Gyöngéd s oly könnyű a tekintet + És mintha íze lenne: édes. + S úgy néz, csodálva kedvesen, + Mintha mást látna, mint a mit néz + S oly szelid fény jár a szemekben + Mintha hold sütné valahonnan, + Meleg hold álmodott világból + És lenn az ajkak elhúzódnak + És fölnyilnak maguktól andán + És a csontváz előmutatja + Tiszta, remek két gyöngysorát. + + +A TORMA + +A torma, mint édes mindnyájan tudjuk, konyhai vetemény s az a hivatása, +hogy a tormás virslihez, a sonkához, a tormás hushoz, tormás káposztához +való tormát szolgáltassa. A torma azonban egészen másképp fogta föl az ő +földi rendeltetését. A torma, mikor a konyhán reszelték, látta a szegény +asszonyok, szakácsnék és cselédleányok orrát huzódni, látta szemüket +pislogni és vörösleni és hallotta az erős sóhajokat: áááh, áááh, s aztán +érezte az ő lágy, friss forgácsa közé hullani a meleg könnyeket. A hideg +torma szerette ezeket a meleg könyeket s azt hitte, ő azért van a +világon, hogy a könyeket kifacsarja a szemekből. + +A torma nézte az emberi életet a konyhában és látta, hogy az milyen +szomoru s nem csodálkozott rajta, hogy a szegény asszonyok, szakácsnék +és cselédek le-leülnek reszelni őtet, hogy aztán könnyezhessenek. A +torma az ő hivatásának tudatában fejedelmien egyenes tartást vett föl s +mindig kiemelte a fejét a kosarakból és viaszkosvászon táskákból, +amelyekben a vásárcsarnokból vagy a piacról vitték haza a zellerrel, +sárgarépával, retekkel, petrezselyemmel, kalarábéval együtt. A torma +ezekkel nem érintkezett. + +Egyszer csak jött a háboru és itt volt és itt is maradt. A torma +életében ez semmi változást nem idézett elő, mert a háboruban is +étkeznek az emberek, csakugy mint békében, s őtet csak reszelték tovább. +Éppen hogy drágábban adták a csarnokban meg a piacon, de ez a tormát +hidegen hagyta. Hanem ahogy a háboru folyt, a torma arra a kellemetlen +fölfedezésre jutott, hogy az ő könyeit valaki ő előtte kifacsarja. A +szegény asszonyoknak, szakácsnéknak és cselédeknek sokszor már vörös +volt a szemük, mikor nekiültek a reszelésnek. Ááh, ááh, – azt hallotta +eleget, de a könyek nem akartak hullani a szemekből, egykettő ha jött +nagynehezen. + +– Ki csalja ki még itt a könyeket, ki kontárkodik bele az én +mesterségembe? – morfondirozott a torma és hallgatózott és figyelt és +sokszor hallotta: jaj szegény uram, vagy pedig: jaj szegény fiam, meg +aztán: jaj szegény öcsém, vagy: jaj szegény bátyám. És látta, hogy az +asszonyok, szakácsnék és cselédek hogy szipákolnak, hogy dörzsölik a +szemüket s hogy kezdenek kijönni a könyeik, anélkül, hogy tormát +reszelnének. Mindabból, amit látott és hallott, rájött a torma, hogy a +háboru csinálja ezt és ugy érezte, hogy a háboru lefőzte őtet. A torma +aztán keserüen szidta magában a háborout, mig a mérge lecsillapodott s a +torma megnyugvást lelt abban a tudatban, hogy övé az elsőség és hogy +akármilyen tenger könnyet tud az a háboru kifacsarni, az igazi érdem +mégis csak az övé marad. A torma aztán olyan szenvedélytelen megvetéssel +gondolt a háborura, mint az istenadta müvész az utánzóra. + + +MUSZKÁK + +Csodálatos idegenek vonultak el ma estefelé a köruton. Orosz foglyok. +Vagy száz muszka lassan, négyes sorokban és a csapat előtt és oldalt és +utána egypár öreg magyar baka hosszu szuronynyal az ég felé. De furcsa +egy világ istenem, az ember nem akar a szemének hinni. Muszkák ballagnak +a nagyköruton, a cár katonái és a cégtáblák a boltok felett éppen +olyanok, mint tegnap és a betük nem ugrándoznak le róluk és nem +fordulnak fejjel lefelé. + +A járdán megállottak az emberek és a csendesen menő sebesült katonák is +arra forditották a fejüket és merengő szemükkel követték az orosz +foglyokat és leeresztett haju kisasszonykák, tavaszi csitrik is +megállottak és csengtek egymás közt: Jé, gyerekek… és a kávéház előtt +ülő vendégek felállottak és egymás válláról nyujtogatták a nyakukat és a +szaladó villamosban az utasok az ablakra nyomták az orrukat és a foglyok +menete körül rikkancsgyerekek és cserkészek siettek lelkendezve, nagy +idők kis tanui. A muszkák pedig mentek egymás mellett és után, nem +vigyáztak a rendre, görbék voltak soraik és némelyik sorban hatan +mentek, némelyikben meg csak ketten és sokan csámpásan jártak és +egyiknek-másiknak folyton botlott a lába a gacsos csizmában. + +És szürkék voltak, mert földszürke az ő uniformisuk, a sapkájuk és +hosszu, bő köpenyegük, amelyet kötéllel szoritanak meg a derekukon. És +kenyeres zsák csüngött a vállukról, az is földszürke volt és némelyiknek +zsákja se volt, csak batyut cipelt, vagy csak összekötött zsebkendőt +vitt a kezében, az Isten tudja mi volt benne. A zsebkendő is szürke volt +a piszoktól és a csizmájuk is szürke volt a sártól, portól és a képük is +szürke volt a portól, a mosdatlanságtól, meg az alkonyattól, meg az +élettől, földszürke. Némelyiknek kerek szakálla volt, némelyiknek meg +még bajusza se volt, olyan kicsi ember volt, olyan kicsi legény és olyan +hitvány és oly törött, mintha összegyürték volna és megtaposták volna. + +És ahogy mentek egymás után, oly egyformáknak tüntek orcáik, ugy +összeragadtak alakjaik, oly egyformák lettek, mint a göröngyök, mint a +földszürke föld göröngyszürke göröngyei. Haladtak, ballagtak, másztak és +nem beszéltek, egyik égő cigarettet emelgetett a szájához, a másik +sodorta a cigaretlit lehajtott fejjel, a harmadik majszolt a +kenyeres-zsákból kenyeret, a negyedik a kezében tartott egy nagy karéj +sárga kenyeret, azt majszolta, az ötödik is majszolt, nagyon sokan +majszolták köztük a kenyeret, a dörgésnek és a vérnek a földjén, a +harctéren is láttam jönni, vonulni foglyokat, azok is mindig +kenyereztek. Vonultak az oroszok a köruton és egy-egy orosz itt is, ott +is emelte az öklét és megtörülte az orrát, mint a neveletlen szegény +gyerekek. + +És nem is igen nézték az idegen várost, a nagy házakat, a fényesedő +kirakatokat, a gyulladó lámpákat, előre néztek, vagy lefelé, vagy ha +oldalt is fordult a fejük, nem figyeltek semmire, csak mentek, mentek +egyik szürke lábukkal a másik után egyformán és türelmesen, ahogy a +tehenek szoktak menni, akiket néha végigterelnek éjszaka a körut +kövezetén. Mintha nem is érdekelte volna a muszkákat a város és a nők és +a zaj, semmi, ugy mentek, mintha öröktől fogva jönnének igy és a +végtelenségig mennének és mintha nem tartozna rájuk semmi ezen a +világon, mintha minden eseménye és csodálatossága ennek a világnak nekik +mindegy volna, mindegy, nicsevo, ahogy oroszul mondják. + + +VILÁGTALAN KATONÁKNAK + + Angyal szeretnék lenni, + Égi gyöngéd alak, + Suhanhatnék közétek, + Hogy vígasztaljalak, + Múlattassalak. + + Szárnyammal, szárnyammal + Szellőt hajtanék rátok + S odadnám lágy szárnyaim, + Tapogassátok, + Símogassátok. + + Hoznám arany hegedűm + Muzsikálni néktek, + Mikor hallgatva űltök + Véghetetlen szépet, + Örök édességet. + + Szólanék hozzátok + Boldog álomhangon, + Ugy mondanám nektek: + Oh lelkem, galambom, + Bárányom, galambom. + + Mikor mentek a hídon, + Elől lépkednék lágyan, + Kezemet hátraadnám: + Gyertek bátran utánam, + Csak gyertek utánam. + + Gyertek, ne álljatok meg, + Ne adjatok a zajra, + Gyertek, ne fordúljatok + Se jobbra, se balra, + Se jajra, se dalra. + + Ugyse ez az igazi, + Csak össze-vissza álom, + Majd túl leszünk a hídon, + Az éjszakán, az álmon, + Már a hajnalt várom. + + A sóhaj után menjünk, + Azt az üdvösség csalja, + Fogjátok karon egymást, + Oh várnak arra, arra + Rózsázó hajnalra. + + +A SÓHAJRÓL + +Az agy gondolkozik, a sziv dobog, a lélek hullámzik, mint a tenger, a +szemek néznek, bámulnak, felragyognak és elborulnak és könyekben +mosdanak. Az ajkak közül előjönnek az ember hangjai: egyforma beszéd, +orditás, kacagás, nevetgélés, dal, hörgés, morgás, dünnyögés, kiáltás, +fütty, zihálás, vacogás, szepegés, csettintés, horkolás, köhögés, fuvás, +sirás, zokogás, acsarkodás, jajgatás, sikoly, sziszegés, suttogás, csók +és sóhaj. + +Sokat csodálkoztam életemben a sóhaj fölött. Az ember mind sóhajt. +Férfi, nő, gyermek és öreg, ifju és aggastyán, leány és matróna, mind +hallottam, hogy sóhajtanak. Szegények és gazdagok, müveltek és +müveletlenek, királyok és napszámosok, csendőrök és grófnők, tudósok és +cselédleányok, mindenki tud és szokott sóhajtani. Magyarok és franciák +és dánok és oroszok és németek és románok és törökök és kinaiak és +négerek és indiánok és eszkimók. Minden nemzet, minden vallás, minden +fajta, minden szin tagjai sóhajtanak. Mind a szétszakadtan heverő öt +földrészben és mind az elpotyogtatott szigeteken élő emberek ismerik a +sóhajt. Az egész világ sóhajtoz. + +A boldogtalanok, a betegek, a gondban ülők, a rabok, az egyedül +hagyottak, az emlékezők, az unatkozók, a merengők mind felsóhajtanak. Az +emberek életén végig a lélegzeteik között olyanok a sóhajok, mint a +nagybetük a könyvben. + +Mélyen magamba szivom a levegőt és lassan eresztem vissza, ez a sóhaj. +De ha akarattal teszem, valami kis megerőltetésbe kerül. A sóhaj magától +jön és megy, könnyü, észre se veszem, hogy a tüdő valami munkát végzett +volna. Jól esik. + +A sóhaj belélegzése és kibocsátása mintha kérdés és felelet volna. Mikor +besóhajtjuk a levegőt, kérdezünk, mikor kisóhajtjuk, felelünk. Miért? +Nem tudom. Meddig? Mindig. Elmult? Örökre. Merre? Semerre. Mikor? +Sohasem. Érdekes, ebben a szóban: sóhaj, benne van az a szó, hogy óhaj. +És ha ugy mondjuk: sohaj, abban benne van ez a szó: soha. + +A doktor a háta mögé áll a derékig vetkőzött páciensnek. A balkeze +mutatóujját rá-ráteszi a kulcscsontra, a bordákra egymásután és a +jobbkeze mutatóujjával ütögeti és azt mondja: + +– Sóhajtson. + +A páciens felemeli a fejét, sóhajt. A doktor tovább kopogtat, meleg +fejét rányomja a páciens hátára és azt mondja: + +– Még. Még. Mélyebben. + +Akkor a lehajtott fejjel álló páciens elnéz a fal tapétáira, vagy egy +képre, vagy az ablakra és bizonyára valami külső dologra gondol, az +életre és sóhajt, sóhajt és a doktor hátul dicséri: + +– Ugy, ugy, nagyon jó. + +Minden zaj és nesz között, ami az ember ajkáról jön, a sóhaj a +legcsodálatosabb és a leggyöngédebb. Legfinomabb zenei hangja az ajkak +ezermesteri szerszámának. + +A sóhajról az őszi falevél szine jut mindig eszembe, a legszebb szin a +világon. + +A sóhaj oly rejtélyes, oly könnyü és megfoghatatlan, oly varázsos +jelensége az ember életmüködésének, mint a mosoly. A mosoly barátnője a +sóhajnak. + +Vannak rövidebb és hosszabb sóhajok. Hirtelen, szepegő sóhaj van és van +hosszu, nyugodt, kényelmes sóhaj. Van rendetlen, szaggatott sóhaj, +mintha sok sóhajt gyüjtött volna össze az ember és egyszerre tenné tul +magát rajtuk. Olyan a szaggatott sóhaj, mint mikor a gyerekek lapos +kavicsot futtatnak a vizen. + +Ugy érzem, ivalaku a sóhaj, mikor kileheli az ember. Milyen hosszu +vajjon? Ki mérte meg, milyen hosszu. De kár, hogy nem látszik. Milyen +messzire mehet a levegőben? Egy hosszu sóhaj elmehet egy méterre. Ki +tudja, meddig akar menni? Hisz mindennek, ami elindul a világon, a +végtelenség az álma, minden a végtelenségig szeretne menni. + +Lehet, hogy két sóhaj, amely messziről száll egymás felé, találkozik, +eléri egymást és összefogózik és együtt marad. + +A földről mindenünnen, mindenfelől szállingóznak, szöknek föl a sóhajok. +Mennyi sóhaj egyszerre és összekeveredve. Miből vannak? A tüdőből +jönnek, lehellet, pára. Hová jutnak, mi lesz belőlük? Képzeltem már, +hogy abból a töméntelen sóhajból, amit az emberek egy nap föleresztenek +a földről, abból képződnek a fejünk fölött a felhők, amelyek annyira +bámulatosak és gyönyörüek. + +A mély sóhajhoz föl kell emelni a fejét az embernek. Talán azért, hogy +akkor észrevegyük az eget. + +Ki volt az első ember, aki sóhajtott? Az első ember, aki élt. Ádám. +Azután Éva sóhajtott. Miért? Mert gyönyörködtek a virágokban és a +gyümölcsökben és a madarakban és egymásban és mert nem értettek semmit +és mert nyugtalanok voltak. Mert emberek voltak. A sóhajt az ember nem +találhatta föl, a sóhajt a teremtés adta. + +A sóhaj a biztositó szelepe az ember érzéseinek. + +Mily nehéz néha a sziv, csak egy pillanat emléke ejtődött rá, vagy az +egész élet borult fölébe. Egy bánat, egy gond, egy gondolat, vagy a +világ. Milyen nehéz a sziv. Mintha buzával tele zsákokat raktak volna a +kicsi, szivalaku véres emberi szivre, olyan nehéz. És egy sóhaj érkezik, +befut, kimenekül és magával viszi a sziv nehezét. Elképzelhetetlen +karcsu röppenő hid a sóhaj, mit tud magára venni. Szárny, amely +elragadja magával a reményt. Megszökteti a gondot. Elviszi magával a +vágyakat, egyiket a másik után, mennyi vágyat visz el a sóhaj a szivből. +Szellő, tolvaj szellő, amely besuhan és meg-megfujja a fájdalmat. A +sóhaj kimegy az ajkon és a sziv egyszerre könnyü lesz és nyugalmas, mint +mikor tiszta hó esik a dombra. + +A sóhaj hüs és hü legyezője az apácák ajkainak, a szerzetesek ajkainak, +a vén leányok ajkainak és a csalódottak és a reménytelenek ajkainak, +akiknek a szerelem édes csókjaiból nem jutott. + +A sóhaj hasonlit ahhoz a fellélegzéshez, mikor az ember kimegy az ajtón +tavaszszal. + +A sóhaj oly hosszu és mély, mint az a lélegzet, amelylyel egy hölgy az +ismeretlen parfum illatát felszivja az alig fölnyitott üvegecskéből és +lehunyja tőle a szemét. És hasonlit a parasztfiu lélegzéséhez, aki a +mezőn hemperegve először megszagolja a keskeny sötétzöld istenfát, +amelynek mélységes jó szaga van, pedig a fünél durvább dudvának látszik. + +A sóhaj beszél néha. Felsuhantat mélyről, mélyről egy szót, amit +eszünkbe se volt mondani: istenem. Egész halkan szokta mondani. Igy is: +jaj istenem. Meg igy: istenemistenem. Néha csak ennyi hallik belőle: +stenem. És még ezek a szavai a sóhajnak: haj haj. Aj haj haj. És még ez +a két szó az övé: oh, ah. + +Mit jelent oh vagy ah? Mit akar mondani? Önkénytelen mondja az ember. Ha +senkitől gyermekkoromban nem tanultam volna, akkor is élnék vele. Ha egy +festmény csodálatra ragadja az embert, akkor ez az oh röppen el az ajkon +és az ah. A tengert ha megpillantjuk, vagy elbájoló táj nyilik előttünk, +vagy ha megállunk a naplemente megerenditő szép felhői alatt, ha +kellemes meglepetés ér, ha a zenében egy gyönyörü dallam bájolja el +hallásunkat, ha olvasás közben egy költői szépség lepi meg értelmünket, +ha öntudatunkra lecsap a mámor, akkor is oht és aht sóhajt az ember. Az +örömnek, az epedésnek, ámulatnak, a gyönyörüségnek, a rajongásnak és a +legszentebb üdvnek is az ah és oh a jelhangjai, akár az ijedtségnek, a +szomoruságnak, a testi kinnak, az ájulásnak, a bánatnak, a lemondás +kiválasztott pillanatának, a gyásznak, a borzalomnak és a +kétségbeesésnek. Mi ez az ah és oh? Nem értjük, mert nem szavak. Tul +vannak a szavakon. A lelkünk mélyéből valahonnét segitséget kapunk, +mikor ki akarjuk fejezni magunkat, s nem birjuk, mert gyámoltalan +szavaink meghátrálnak. Micsoda kifejezhetetlen tündöklő viziója a +gyönyörnek és a gyötrelemnek mily végtelen nyüzsgése van benne az ohban +vagy az ahban. A legnagyobb fájdalomra és a legnagyobb örömre egy +kifejezés jön fel a lélekből. Nem cseréli össze vajjon a lélek ezt a +kétféle érzést? Nem barátkozik, nem testvériesül, nem ölelkezik össze a +mély mélységben az öröm a fájdalommal? Mit tudjuk, mi van odalent. Mi a +viz szinén hajózunk és nem látjuk a tengerfenék szörnyeit és virágait. + +Sokszor olyan mélyet vágyik az ember sóhajtani, le, le, végig és érzi az +ember, hogy ez a sóhaj nem áll meg, csak a tüdő nem engedi tovább. + +Mikor kezdődik az életben a sóhaj? Ki nem hallot már csecsemőt +felsóhajtani édesdeden álmában, mikor mosolyog és kimelegedett orcái +ragyognak, mint két rózsaszin rózsa a napsütésben. + +A felnőttek is föl-fölsóhajtanak, mikor alusznak. Talán a halál suhan át +az öntudatlan élő testen, mint a szellő a fán az erdőben éjjel. + +Unalmában is sóhajt az ember, mikor a fejében nincs gondolat és a +szivben szünetel minden érzés. Miért sóhajt ilyenkor az ember? + +A sóhaj ragadós, mint az ásitás és a nevetés. + +A sóhaj jól esik, nem igaz? Vajon hányat sóhajtottam életemben? Miért +nem olvasta meg valaki a világon, hányszor sóhajtott. Hiszen az csupa +kellemes pillanat. A drága futékony élet e csodálatos és kellemes +pillanatait összegyüjteni és olvasgatni milyen érdekes és becses volna. + +Milyen müvészi ötlete a teremtésnek a sóhaj. A sóhajt meg kell köszönni +az istennek, mert adta. Oh, ha nem lenne sóhajunk. + +A sóhaj a lélek láthatatlan fehér zászlója. + +A sóhaj mindig bucsuzó életünk kendőlengetése. A sóhaj a hárfa +leggyöngédebb húrja, mely hiányzik róla. + +A sóhaj galambposta, az élet és a boldogság közt szálldogál. + + +FALEVELEK KÖZÉ + +Egy pár szót ejthetek talán, egy pár szórakozott szót hullathatok tán +közétek a nehéz őszi gondból, csak egy-egy könnyü szót, engedjétek meg, +csak annyit, amennyi elsodródik köztetek, akik az uton tovább lebbentek, +lehullott levelek. Drága barátaim, sorstársak, az élet édes kis +testvérei. Egymás után, hintálva és forgolódva és rézsut, mint a havazás +szállottok, lebbentek lefelé és a fa alatt halkan elnyugodtok. Alig +merlek most nézni. Mert nem udvarolhatok most nektek, nem kisérhetlek, +nem virraszthatlak mély és tiszta magányban. + +1915 falevelei, kik itt voltatok és lehullottok. Mennyi elment már. +Novemberben járunk. Világtörténelem falevelei. Nem érdeklődtök. Csak az +örökkévaló ősz kell nektek. Beléfogóztok a leggyöngébb szélbe is és +leereszkedtek és elvonultok varázsos halálotokba. + +Messziről intek bucsut. Oh de kár, hogy nem lehetek most egészen a +tietek. Bocsássatok meg, ember vagyok. + +Oly szépek vagytok, hervadt levelek, oly kifogástalan szépek. Oly +csodálatosak. Oly névtelen szinekkel sápadoztok és tündököltök. Oly +bánatosak vagytok, oly bájosak vagytok, oly könnyüek, oly testetlenek, +oly hidegek és ugy mosolyogtok a napra. Oly elragadtatva, oly +eszméletlenül, oly tündérien boldogtalanok vagytok. + +Oly illatosak vagytok. Az ember nem is ismerős lelkének mélyeiben, ahová +a ti illatotok lejár s ahol kedvelt a hervadt falevél illata. Sohasem +desztillálnak illatszert belőletek a parfumeriek kéjes üvegecskéibe. + +Mennyit akartam beszélni rólatok az életben. Mindent meg akartam mondani +veletek, mint a betükkel. Ugy emlékszem, levelezni akartam élő, +elliptikus kis levélpapiron, falevélen. Mennyit szoktam volt tanácskozni +veletek, leesett levelek. Mennyit jártam volt utánatok, mennyi közös +titkunk volt. Mennyi leckeórát vettem tőletek és mennyi előadást +tarthattam volna a hervadás közepén egy puszta virágágy kathedráján. Az +ember szavakat kapott és nem lehet elmondani. Milyen meglepő dolog ez. +Mit akarhattam? Bizonyára van állandóbb foglalkozás a teremtésven, mint +egy embernek lenni, mégis, ugy szerettem volna megdézsmálni az +örökkévalóságot. Szerettem volna mindent látni, különösen ami egy +pillanatig él. Minden habot. A felhők minden szakadozását. Felturkálni +őszszel a levelek tiszta szemétdombjait, s elfogni a sodródó és futó +leveleket és mindet megforgatni. Egy hirtelen elsülyedt világban voltak +ily határtalan szándékaim, amelyen nem a zajos Szerencsétlenség +uralkodott, hanem mikor nőuralkodója volt a világnak, a sóhajtó uszályu +Boldogtalanság. + +A mulandóság szórja báli konfettijét. A fák borzongnak. Szállanak, +röppennek, futnak, tünnek a falevelek. Itthagynak. Hátrálok, másfelé +figyelek, lebeszélem magam. + +Isten hozzátok levelek. Hova mentek? + + +AGÁRDI RÓZA ZSEBKENDŐJE + +Zászlóval találkoztam, nemzeti zászlóval, feldiszitett zászlóval, +virágokba és szallagokba öltöztetett zászlóval, amilyet látsz mindennap +ugy-e jó olvasó, ahogy az utca közepén a forgalom közt tünik tova és +alatta két tiszta uj katona halad. Viszik a katonák a zászlót, viszi a +zászló a katonákat. Megtette a két friss kékszürke honvéd, hogy +megállott a kedvemért és leeresztették a drága, nehéz lobogót és +megszagolhattam virágait és tapogathattam sok szinü selymeit és +gyönyörködhettem minden diszében. Oh, az ilyen zászló! Eleven csokrok és +bokréták és nagy selyem keszkenők és tarka vászon- és zefir-kendők és +mosolygó szentképek és üveggyöngy-olvasók és csináltvirágkoszorucskák és +kis tükrök és himzett kis Házi Áldás és egy rőf csipke és egy darab +stikkelés és ragyogó érempénz és aranyporzós anzikszkártya és minden +oktalan és lelkes és áhitatos és ünnepélyes tarka holmi, amit +háztól-házig a rudra meg a zászlóra aggattak, varrtak, kötöztek és +virág, virág, végig virág. + +Igy küldik a magyar zászlót a csatába az egyszerü szegény szivek, ez a +nép, ez a legkedvesebb és legdrágább nép, ez az egyetlen. Kezem és +tekintetem a diszszel terhes és virággal borult zászlóban bolyongott és +nem tudnék elszámolni azzal, ami mindent éreztem, csak nagyon észbe +kellett tartanom, hogy férfi és katona vagyok, hogy ott az utcán el ne +ríjjam magamat. Oh, ez a zászló, én istenem, mintha a földi élet vinné +szépségeit, óhajait, álmait és minden kibeszélhetetlen gyönyörü +sóvárgását a halál sötét kapuja felé. És babrálván a zászlón csüngő +ajándékok sürüségében elfogódott szivvel, egy kék cik-cakkal beszegett +fehér zsebkendő huzódott széjjel ujjaim közt és a zsebkendő közepén a +magyar cimert láttam kivarrva pirossal és zölddel és körülötte primitiv +himzett virágocskák és a zsebkendő sarkában piros selyemből ezt a kis +irást láttam: + +_Agárdi Róza_ _1. 9. 1. 5._ _Isten áld meg a magyart_ + +Ezek a paraszt rajzolásu betük is indulnak a világháborúba, Agárdi Róza +nevének betüi és az évszám és „Isten áld meg a magyart“. + +– Hol kaptátok ezt a zsebkendőt? + +– Egy cseléd adta. + +Magas isten, tekints le a mennyekből, Agárdi Róza szép zsebkendőjét is +látni fogod, mert látsz mindent. Isten áldd meg a magyart és nézd el +Agárdi Rózának, hogy egy d-vel kéri, hogy áldd… + + +KOP-KOP-KOP… + +Egy lócára ültem estefelé a Dunapartnak egy egy kis parkozott darabján a +Margithid mellett, a pesti oldalon. Magam voltam a természetnek a város +üzeméből elhóditott kis területén és körülöttem csend volt, bár a parton +lenn a rakodóhajókra zörögve-dörögve guritották a hordókat és a hátam +mögött egy pár lépésre egymásután zugtak, csengtek, csikorogtak a +villamosok és csattogtak-pattogtak a lovak patái a kövezeten. Mind ez a +zaj mintha egy távoli és idegen világ zaja lett volna, amit nem is +hallottam, ha nem akartam, mert ott ahol ültem, csend volt, a csend a +bokrokból jön igy alkonyatkor, meg az égből, meg az ember lelkéből. +Egyszer csak + +– Kop-kop-kop… + +és a kis közkert sarkán két bokor közül bejön az utra két mankón egy +féllábu baka. Elkopog a kavicsos földön és leül a szomszéd padra és a +két mankóját letámasztja maga mellé. Egy félperc mulva megint +kop-kop-kop, hosszu mankók nyulnak be a bokrok közt, két amputált baka +sétál elő rajtuk, kopognak egymás mellett, le se ülnek, kopognak, +hallgatnak, sétálnak. + +– Kop-kop-kop-kop – rögtön a kert másik sarkából fordulnak be a féllábu +katonák, öten egyszerre. Összetalálkoznak a szembekopogó kettővel, +megállanak, aztán mind együtt kopognak tovább. Hirtelen a kert harmadik +oldaláról tünik elő két mankón járó katona, utána másik kettő, utána +három, utána megint kettő, ujra kettő… a kert minden oldaláról egyszerre +kezdenek előtünni, kopogni, egyesével, kettesével, négyesével, mind +előre-előre hajbókolnak a hónuk alól lenyuló két hosszu mankó között és +csatlakoznak és elválnak és megállanak és egy páran leülnek és a többiek +csak kopognak egymás mellett és szembe egymással a padok előtt, a +virágágyak körül. Csodálatos szürkekék csapat, csupa katona, tiszta +öltözetben, megberetvált fiatal orcával és pipa van soknak a szájában és +mindnek az egyik nadrágszára fel van gyürve, kötve, varrva. Egyiknek +bokáig, a másiknak térdig, némelyiknek a térden is felül. Oh ezek az +össze-vissza megkurtitott nadrágszárak, amelyek mind egyforma hosszuak +voltak a másik nadrágszárral. + +Itt, a szomszédban egy nagy házban hadikórház van, onnan jöttek le +vacsora előtt sétára. Tanulnak járni. A gyermekek, akik délelőtt szoktak +itt szaladgálni és a dada oltalma alatt tipegni, most otthon vannak és +most fektetik le őket. A mankón járó katonák meg-megállapodnak, állanak, +nézik a virágágyat, tovább koppannak, koppannak körbe és hallgatnak és +az egész kertben senki más emberfia nincs, csak ők, valami megrenditő és +valószinütlen kis köztársaság a bokrok közt elvonulva, az alkonyat +tiszta és ünnepies világitásában. Az égen varázslatos szép felhők. + +Már kivül vagyok a kerten és csak messziről nézem őket. Oh, most +mindjárt elhajitják a mankót, a nadrágok vissza fognak ereszkedni, láb +terem alattuk, s ők elkezdenek kergetőzni és nevetni fognak. Kiderül, +hogy csak tréfa volt, hogy mankón járnak, összebeszéltek, játszottak… +hiszen katonák, gyerekek. Csakugyan nevetést hallok, nevetnek. Ők +nevettek. Az egyik padon összedugták a fejüket. Bolondoznak maguk közt. +Egy baka a botjával rákoppintott a másik fejére. + +Elmentem és ugy éreztem, hogy én az én kedvemet otthagytam nekik és ők +az ő bánatukat mind nekem adták. + + +IRIGYELNÉK EGY POLGÁRT, + +ha tudnék irigyelni halandót, oh, e polgárt mennyire irigyelném. Látom, +mikor bevonulását tartja este a dunaparti étterembe, maga előtt +bocsájtván csinos és kellemes nejét, aki merev fejtartással zizzen tova +az asztalok közötti mesgyén, rózsaszinben fénylő orcáival, ondulált és +oldalt lapitott arany hajzatával s valami engesztelhetetlen közönynyel +egyenesen néző szemeiben s termetén feszülő és röppenő halvány +selymeiben, mint egy felöltöztetett drága bábu. A polgár egy lépésnyire +utána nyomul, jobbra és balra kapkod tekintetével, s ahány tükör az +étterem falain, mindbe belepillant s mig kiséri nejét, mint egy uzsorás +az ő lábon járó kincsét, mint egy keleti rabszolgakereskedő az ő +kivánatos portékáját, tekintete és járása és egész attitude-je azt +látszik nyilatkozni: „Ez az enyém, látod? Nem a tied, az enyém. Én ezzel +rendelkezem. Kizárólag. Mit szólsz hozzá és hozzám? Nézd. Kéne? Az +enyém. Ő Énné.“ Ugy megy utána és ugy néz rá, a hitvesre, mintha az ő +találmánya lenne, mintha az ő sikere, az ő pénze, az ő tehetsége, az ő +gyártmánya menne előtte. + +Leülteti nejét és önmagát az előre lefoglalt asztalhoz, körülhordja +szemeit, mint valami ünnepélyen, abban a helyiségben, ahová táplálkozni +jött, az étlapot kegyesen átveszi s annyi méltósággal s fontossággal s +nyugalommal, gonddal és oly teljes és nagy homlokkal hajol föléje, mint +egy uralkodó az elébe terjesztett államügy fölé. Azután elkezdenek enni +és esznek. + +Irigyelném e polgárt, ha le nem szoktam volna az irigylésről. Az ő feje +aránylag nagy, hizott, sima, ránctalan. Bajuszából alul és felül való +borotválással bajuszkát varázsolt a borbély. Orcáit kétszer borotválják, +egyszer lefelé, azután visszafelé. Ugy hivják ezt: kiborotválni. Homloka +sima és feje kopasz és ugy ragyog, mint a rózsaszin márvány. A fülei +fölött és mögött és ruganyos tarkóján haja nem látszik, géppel van +megsemmisitve, letagadva. Mintha nem is volna haj a világon, mintha a +kopaszság lenne a diadal és az ifjuság. Ki ő, mi ő? Gyáros, +nagykereskedő, vállalkozó, megvagyonosodott fiskális, birtokos, +háztulajdonos, magánzó, ilyesmi. Nyár van, tölti a nyarat. + +Ami belőle élvezhető, élvezi. Háború van, tudja. A német tábornokokért +rajong, a német szervező tehetségnek hódol, az olaszokat szidja. Most +örvend napról-napra az orosz várak omlásának, mikor ujságot olvas. Mit +gondol magában a háboru felől? Olykor megfordul a fejében, hogy a +háboruban megölik az embereket. Átfutja az elesettek névsorát. Látja a +sebesülteket iparkodni az utcai forgalom közt. A vöröskeresztes zászló +sokszor meglebben nagy házak tetején, látja. Lát sok-sok gyászba +öltözött asszonyt. Mit gondol? Gondolja: háboru van. Gondolja: mindig +volt háboru és mindig lesz háboru. Gondolja: a fajok harca. Gondolja: +ennek már igy kell lenni. Gondolja: sokáig tart. Gondolja: egyszer majd +csak vége lesz. Gondolja: nagy időket élünk. Mindent gondol és mond a +dologról, amit hallott valaha s amit szokás mondani, s ugy mond mindent, +mintha ő mondaná legelőször. Tud a harctérről adomákat, kapott egypár +érdekes levelet. Borzalmas eseteket meséltek neki sebesült +tiszt-ismerősei. + +Ő él. Az ő élete lerombolhatatlan vár, megdönthetetlen törvény, +megingathatatlan szikla a viharos tengerben. A világtörténelem iskolai +tantárgy, jó hogy ő már tul van rajta. Az Auguszta-hajón egy estét +kellemesen lehet tölteni. Az orfeum meg fog nyilni. Az idén sem igen +lesz Flers-Caillavet bohózat. Kár. A szenvedés, a sebek, a kétségbeesés, +a nyomor és nyomorékság és a halál, a halál, a halál a világon mind +tények, amelyekről ő nem tehet. Ő jól érzi magát, lapos aranyórája egy +percet nem késik és nem siet, az ő homlokán a nyugalom vizirásával +mintha ez lenne: minden rendben van, ahogy egy kis kocsma ajtaja fölött +Páris környékén a cégértáblán ez a felirás van: Tout va bien. + +Mi a háború? Mi az élet? Mi az ember? Ő nem csodálkozik, ő nem esik +kétségbe, étvágyát, álmát, kedélyét nem zavarja és nem rongálja semmi, +ami nem őrá tartozik. Móddal és mértékkel, kellő hővel, kellemes +hüvösséggel őrzi, ápolja, biztositja életének egyenlő hosszu napjait, +amelyek az örökkévalóság illuziójával jönnek egymás után. Isten éltesse +sokáig, rózsába járjon bokáig. + + +HÜVÖS ESTE + +Megborzong az utcai fa lombja, melynek leveleit oly különös világosra +festi a lámpafény és összerezzennek a fehér ruhák a járdán a fák alatt +és mintha a nyár titkos sóhaja lebbent volna el arcomon, egy hosszu hűs +lehellet. Mintha hangja és értelme lenne e sóhajnak, amely a nyári estén +jött valahonnét sötétben merengő erdőből, mintha egy szót mondott volna: +ősz… és eszembe jutott, hogy ma vagy tegnap már egynéhány fáradt levelet +láttam lehullani a fáról és hogy majd most leszállanak, szálldogálnak +mind a falevelek sárgán, halványan és aranyosan, a mulandóság bánatos és +bájoló pillangói, az idén megint, mint tavaly, meg azelőtt, meg mindig. + +Mindig éreztem a leszálló faleveleket, mintha nem is a földre hullottak +volna, mintha mind a szivemre estek volna, bőrtől nem védett érzékeny, +fájó husára és éreztem éles szélüket és éreztem hidegüket és sulyukat és +aztán jól esett terhük, mikor elfeküdtek szivemen. Most irtó nehéz +ágyukat vontatnak át ugyanazon a sziven, nehéz fölszerelésü gyalogság +menetel át rajta, sürü oszlopokban egymásután és trainszekerek végtelen +sorai vonulnak át rajta és lovastömegek gázolnak végig rajta és páncélos +automobilok rohannak keresztül rajta és hatalmas vaggonok dübörögnek el +rajta és vöröskeresztes kocsik vánszorognak végig rajta. + +Ősz, ősz… vajjon csak gondolom vagy érzem, hogy mi az, hogy megint +lehullnak a levelek. Oly hüvös volt ma este, az elosonó szél mintha föl +akart volna nyitni egy könyvet, amelyet becsuktam s legázolva s +összesározva és összevérezve hever szivemben. Mintha fellebbentek volna +lapjai, melyeken, ugy emlékszem, csupa kotta van és csodálatos +virágrajzok. Az élet énekei és álmai, emlékszem. Oh fájni fog-e a +fájdalmak alatt a lehulló falevél az idén. A vadrózsa már biztosan el is +hervadt, szeretném megkérdezni a falusi kisasszonyokat, ők jobban +tudják. + +Ugy emlékszem, már korai nyáron hervad, s mikor virit is, oly bátortalan +illata van, s oly vékonyak és gyöngék a szirmai, elég megtapogatni őket, +a kezünkben maradnak és a semmitől is leesnek, mindig teli van velük a +bokor alja. Sok kis fekete bogár mászkál a vadrózsában, kinozza és +emészti, igaz? Drága falusi kisasszonyok, vajjon hogy vannak ők és mit +gondolnak. Ó hogy nem levelezhetek és nem érintkezhetem velük, mennyi +mindenkivel, csak ő velük nem. Ők a mosoly szolgálói és a sóhaj +pártfogói. Az ő szivecskéik szivalakuak és rózsaszinüek. Fejüket +lehajtják és kezecskéik összekulcsolódnak, mint ahogy két árva +ölelkezik. Az ő tekintetüket, amely olyan, mint a hajnal, otthagyták a +férfiak és egeket hasogató zenebonával az elmulás diadalkapuja alá +rohannak. Az ő lelküknek ellene vannak a nagyhatalmak érdekei. Oh, +leányok. + + +VILLAMOSON + +Tolakodnak, kapaszkodnak, gázolnak, furakodnak, dörzsölik, reszelik, +nyomják egymást, mintha át akarnának hatolni a testek egymáson. Keztyük, +kezek kapkodnak, karok nyulnak fölfelé, derekak vonaglanak, vállak, +fejek keresik az egyensulyt. A kocsivezető elől csönget, csönget, a +kalauz is nyomja hátul a csengőt s rángatja a felülről csüngő szijjat és +a kocsi indul és lenn még ostromolják az utasok a kocsi lépcsőit s +emelkednek és visszahanyatlanak egymás után, mint a szerencsétlen +olaszok Tirol hágóiról. És hangok, szavak veszekednek az összezsufolt +fejek körül: + +– Engedjenek leszállani! + +– Ne nyomjanak! + +– Kérem engessen! + +– Nincs hely! + +– Tessék bemenni! + +– Kalauz, mért enged föl ennyi embert! + +– Szolgálhatok? + +– Jaj! + +– Szabad kérnem! + +– Menjen le a lépcsőről! + +– Nem látja, hogy gyerekkel vagyok! + +– Szabad! + +– Istenem! + +– Kérem! kérem! + +– Kettő leszállt! + +– Istenem! + +– Kettő leszállt! Kettő leszállt! + +Hallgatni ezeket a hangokat és látni és nézni ilyen közelről a küzdő +végtagokat és az arcokat és a szemeket, mily durva sérelem az ember +illuzióinak… Ellobog egy pillanatban, mint egy zászló, fejemben a +gondolat, hogy ezek itt mind egy nemzet gyermekei, mind, akik itt +dulakodnak és gyülölködnek, önzenek és részvétlenkednek s lihegnek és +szuszognak egy csomóban, helyet és nyugalmat szerezni egyik utcasaroktól +a másikig. + +Érezni közéjük szorulva az embereknek ezt a mindennapos sivár +összeütközését a legszebb szavaknak ünnepélyes és tragikus évadján… +Szent isten, ha valaha beléphetek egy tiszta és csendes világba, +amelyről álmomban álmodtam, hogy fogom tudni letagadni majd, hogy a +földön villamosok jártak és mentem rajtuk és láttam és éreztem mindezt +magam körül. Milyen megsemmisitő tudat, hogy ehhez az emberiséghez +tartozom, az ő világuknak és életüknek rabja vagyok, éppen ugy, mint +ennek a tömött perronnak, amelyen nyomkodnak és surolnak mindenfelől és +a szomszédom is csak kemény könyökömet érzi bizonyára és semmit nem sejt +gyöngédségemből. + +Itt szorong az egész világ előttem, férfiak, asszonyok, lányok, fiuk, +öregek, gyermekek, rendetlenül vergődve együtt egy irányban, igazán +mintha az egész világ lenne. Miért nem férnek egymástól, miért szorulnak +ugy össze? Mennyi lakatlan sziget van még a tengerekben, mennyi +pusztaság a földrészeken, mennyi megszállatlan völgy és hegyoldal, +mennyi őserdő, mennyi virágos labirint valahol felkutatlanul, mennyi +csodálatos oáz százszinü madarakkal, mennyi érintetlen éden… oh, mintha +szivemet taposnák, pedig csak a lábamon áll valaki. + + +EGY PIROS FELHŐT + +pillantottam meg az égen, nagy-nagy vérpiros felhőt, oly szabályosan +függött a közepén az égnek mint egy sziv. Megállottam és észrevettem, +hogy mindenki ezt a felhőt nézi. Dél volt, az utca teli volt emberekkel, +de mind állottak és az eget nézték. Soha nem tapasztaltam, hogy a +lakosság az égben gyönyörködjék s alig akartam elhinni, hogy csakugyan +egy felhő kedvéért néznek fel ily tömegesen. Lehet, hogy csak álmodtam +az egészet, de oly csodálatos, mint a valóság, amit élünk, azért merem +elmesélni. Hát állottam és bámultam. Talán ballon lesz az odafönn, +gondoltam, hisz ha felhő volna, mégsem érdekelné az embereket. Csakugyan +olyan mozdulatlan volt, mint egy ballon captif s észrevettem, hogy egy +kis nemzetiszín zászló függ lefele róla. Megfigyelnek bennünket, +gondoltam s elnéztem róla, hogy az ég távolabbi tájait élvezzem. Egyszer +csak mintha zugolódás tört volna ki a tömegben. + +– Sziv, sziv, sziv! – hallottam mindenfelől s amerre fordultam, mindenki +csak azt ismételte: Sziv! Sziv! S az emberek oszolni kezdtek. Nekem már +feltünt, mihelyt az égre néztem, hogy a lélegzetem igen könnyen jár föl +és le, holott máskor mindig éreztem, hogy a szivemet emeli és sülyeszti +a lélegzetvétel s különösen meglepett, hogy ma semmi nehezet nem érzek a +mellemben, mialatt az égre nézek, pedig azelőtt ilyenkor mindig a +mellembe nyomult az a sötét és édes suly, amit szivfájdalomnak neveznek. + +Visszanéztem az égre és láttam, hogy igazuk van az embereknek: csakugyan +egy nagy piros sziv áll az égen. A nemzeti zászlócska a szivből +lengedezett lefelé. Az égről pedig eltünt volt a kékség, rózsaszinből és +feketéből való borulat futotta el az egész égboltot a sziv mögött, talán +a sziv árnyéka volt. És a csillagok mind feljöttek és a hold is ott +fénylett az égen, dacára annak, hogy idelenn dél volt. És megláttam, +hogy a csillagok nem is csillagok, hanem milliom pillantás s mind +csábitóan integet folytonosan. A holdban pedig az ezüst arc az volt, +amelyet mindig szerettem nézni, csak az arc vonásai változtak és +változtak csodálatos gyorsasággal s minden pillanatban más arcot láttam +a holdban, s ráismertem összes barátaimra, akik a háboruban elhagyták az +életet és megismertem sok-sok más embert, akik meghaltak még a háboru +előtt s akikkel érintkeztem mig éltek s láttam még ezer meg ezer +idegent, akiket valaha látásból, fotográfiáról vagy hallomásból +ismertem. Ezek az arcok mind csak alig egy pillanatig tüntek át a holdon +és mind fényesen mosolyogtak azalatt. És ugy hallottam, mintha beszélt +volna a hold és azt mondta volna a mosoly hangján: + +– Én oly boldog vagyok. + +Én felkérdeztem: + +– Te azért mosolyogsz, mert halott vagy? + +– Mindig mosolygok – mondta a hold. – A nap szenved, mind a pokol. + +– Minden azért van, mert meghalunk? – kérdeztem megint, pedig ugyis +tudtam, hogy azért van minden. + +A hold talán nem is hallgatott ide, csak ezt mondta: + +– Minden virág… és többet nem is hallottam, hogy szólt volna. + +Hanem észrevettem, hogy idelenn esernyők pattannak ki egymás után, s az +emberek mindenütt sietnek és a nők sirnak és az idős férfiak +szitkozódnak. Meleg és sötét cseppek potyogtak az égből, oly nehezek +voltak, mintha köny és vér esett volna és mintha mindez a szivből +hullott volna. A kezemre is esett sok s onnét a földre pottyant s +láttam, hogy nem vér, se nem köny, hanem csupa apró sziv esik, eleven, +forró, szivszinü és szivalaku kis szivek. És a levegőt egészen +elsötétitette a sziveső, mintha az egész világra hullott volna. S +láttam, hogy hegyekről, partokról és hajókról nagykaliberü lövegek +csövei irányulnak felfelé és mind az égen álló szivre kezdenek tüzelni. +Az utcán pedig hirtelen szuronyok sürüsödtek föl és a kis szivek mind a +szuronyok hegyébe hullottak. + +Azután elveszett mindez, a nagy piros sziv sincs az égen, nem látom a +nyomát se, hogy most fölnézek, csupa fehéres felhő időzik itt-ott a +tiszta kék mennybolton s a lélegzetem megint éppen ugy jár föl és le +régi terhével, mint mindig. + + +AZ ORCHIDEA + +A vásárló nagyságák elmentek kiki haza, a kofanépek is elpakoltak, +minekutána ez utóbbiak az előbbiekkel és előbbiek az utóbbiakkal +kizajongták és kiveszekedték magukat és megint kölcsönösen meggyülölték +egymást mindörökre. A piacon csönd lett. Jött egy kis szél, ott +szaglászott a piac földjén s összefujkálta a piac szemetjét, +petrezselyemlevelet, gesztenyét, gyürt ujságpapirt, tyuktollat, +tojáshéjat, paszulyszemeket miegymást. Ezek mind azt képzelték, hogy ők +ilyenkor a saját akaratukból jönnek össze, s ahogy igy egy csomóban +találkoztak, rögtön vidám beszélgetés indult meg közöttük. + +– Mit szólnak a sikereimhez? – tört ki egy sima barna babszem. – Literem +ma hetven fillérről nyolcvanra emelkedett. + +– Literünk, én is itt vagyok – szólt bele egy másik babszem, amely ugy +hasonlitott az elsőhöz, igazán, mint egyik babszem a másikhoz. + +– Én nem is tudom, tényleg, hogy lehettem azelőtt olyan olcsó – +kényeskedett megint az első babszem. Aztán hizelegve fordult egy piciny +sáros és összeaszott citromhoz: + +– Ah, de rég láttam. Hogy van drágám? + +– Jól kedvesem. Jól esik az embernek, ha körülrajongják, – sápitott a +citrom. + +Egy tépődött bőrü piros krumpli gurult arra. + +– Kisztihand! – köszönt a tojáshéj felé. – No, hogy adták ma nagysádat? + +– Huszonhat, vagy huszonnyolc, vagy harminc fillér, nem tudom már, oly +szórakozott vagyok. + +– Emlékszik nagysád, mikor még örült a garasnak? + +– Kérem, kiméljen, – rezzent össze a tojáshéj – nem akarom, hogy a +multamról szóljon. + +– Ne rázd a rongyot, hallod-e, – intette le a krumpli – nézd meg az én +kilóm mennyiért kelt máma! És holnap meg holnapután! Várjatok csak, majd +megmutatom én, ki vagyok, mi vagyok! Hogy vagy, kedves galambom? – +fordult tovább kedélyesen egy hagymához. + +– Élem boldog világom – mosolygott rá a hagyma. – Nyolcvan fillér, egy +korona, egy korona husz… oh milyen kék az ég, csupa illat a lég, csupa +illattararalla, lalalla… + +Egy orchidea-szirom remegett feléjük, megpihent halkan mellettük, észre +se vették. Csak egy kis gyapjucsomó akadt belé, aki arra ugrált s +nekiment s odadörgölőzött az orchidea-sziromhoz. + +– Aunnye de tekeri az orromat a szagod, – mordult rá – mit keresel itt? + +– Nem tudom – lehellte az orchidea. + +– Miféle szerzet vagy? – ripakodott rá megint a gyapju. + +– Orchidea – suttogott a fáradt fehér szirom s elpirult. + +– Orchidea, c! – mérte végig a hagyma s gőgösen elpirult. + +– Én ezt a nyavalyát ki sem tudom mondani – szólt a gyapju. – Olyan áram +van nekem máma, hogy még az aranynyal se cserélek. Bijon! Husz pengő, +harminc pengő egy birkáról való! Csuhaj la! Innye de nem állom a szagod +rózsám! + +– Bocsánat – vergődött az orchidea-szirom s alig birta magát +kiszabaditani a szőrcsomóból. + +– Itt Pesten koronában beszélünk, – kiáltott a gyapjunak a krumpli, – +hallja kend, ne pengőben beszéljen. + +– Én faluról jövök barátom, faluhelyen csak a pengő járja. Husz pengő, +harminc pengő, meg majd negyven! Ica te Sári te! + +– Ne tolakodjon, nézze csak, – szólt rá az orchideára a paszuly – idejön +és mindjárt a petrezselyem mellé dörzsölőzik. + +– Ki ez itt, – nézte le a petrezselyem a keskeny szirmot – ahá az a +virág, amit itt árulnak mindig az utolsó bódéban. Ismerem. Itt mindenki +tudja, hogy magát ma reggel is tiz fillérjével kinálták. Remélem, most +már nem hordja oly magosan a fejét! + +A tojás meg a paszuly jóizüen nevettek. + +– Ki törődik ma magával? – szólt oda egy cipősarok. + +– Valamikor nagyon adta a bankot – mondta a krumpli. + +– Én… oh soha… csodálkozott az orchidea-szirom s csak nézett körül s +nagyon szenvedett. + +– Kicsoda-micsoda maga máma, mit gondol? – támadt rá egy eltaposott +darab sülttök. + +– Én mindig csak virág vagyok – mondta nyugodtan az orchidea-szirom. + +Jött egy szellő. – Oh – örült a szirom, felszállt a könnyü szellőre s +otthagyta a társaságot. + + +SZIVBŐL + + Ki kérdez meg engem, + Szívem a mellemben + Hogy dobog, mit dobog? + Hogy én mit gondolok, + Hogy én mit takarok, + Hogy én mit akarok, + Kinek kell, + Istenem, kinek kell. + + A vonó keresztbe, + Húrok megeresztve, + Csengőnek nincs nyelve, + Harangok leverve, + Szómnak szórt virága, + Két szemem világa + Kinek kell, + Istenem, kinek kell. + + Tengeren ámulnék, + Csillagot számolnék, + Szép felhőt mutatnék + És angyalt kutatnék, + Tanítnék játszani, + Gyermeknek látszani… + Kinek kell, + Istenem, kinek kell. + + Reggel csöndet kérvén, + Álmomat mesélném, + Mondanám szerelem, + Szerelem, szerelem. + Népet dalra fűzvén, + Csókolózni űzném… + Kinek kell, + + Istenem, kinek kell. + Az örömnek, vágynak, + Boldogtalanságnak + Haját símogatnám, + Mosolyt hívogatnám, + A sóhajt kisérném, + A halált dicsérném… + Kinek kell, + Istenem, kinek kell. + + +HÁLÁT ADOK NEKED + +te aranyfényből és felhőből való, te megközelithetetlen, te +elgondolhatatlan, te lerajzolhatatlan, te végtelen, te lehetetlen és +eltagadhatatlan, te mindennél több semmi, te rettenet és menedék, te +széltől rugdosott csónak égignyuló vitorlája, te csodálatos szó, amely a +legboldogtalanabb és legboldogabb pillanatban az ajkakon terem, te +mélységes mélységből, gyermekkorból lélekző sóhaj kisérő rebegése, te +templomok gazdája, te felhők festője és virágok tervezője, te csillagok +és illatok feltalálója, te erdők, hegyek és sivatagok diszmestere, te +tengerek és földrészek vállalkozója, te nyárnak és télnek gazdálkodója, +te minden tökéletlenségnek, kórságoknak, bénaságnak, vak szemeknek, +földrengésnek és árviznek, fagynak és vulkánnak és minden bánatnak és +jajveszékelésnek és sóhajnak minisztere, te egeknek fentartója és +életnek üzője, te engesztelhetetlen pártfogó és jóságos ellenség, te +csodálatos, kiről azt képzelem néha, hogy te vagy a Halál, hálát adok +Neked, hálát adok Neked. + +Hálát adok ezekből a szemekből, amelyek zászlókat láttak tegnap és ma a +házakon. Oh, zászlók tarkázták és vidámitották itt a magasságot +felettünk, ahonnét gyászfelleg borul. Ma május volt és örömet láttam és +örömet hallottam. A nők orcái a virágok mosolyához pártoltak és az +ablakok a napfényhez szegődtek. Ime huzza és viszi magával megesett +szivemet az emberek lelkendezése, akik között élnem kell. Hálát adok +Neked a mai könnyü és hangos beszélgetésekért, az összekulcsolt +kezekért, az utcai sietésért, a tört férfiak reményéért, akiknek őszes +fejére katonasipka esett, akik megszeretnének maradni és akik ma derült +arccal vezették vidor kis fiaikat. + +Hálát adok Neked ma ebből a szivből, amely az örömet kerüli és a +szenvedést óhajtozza, és amelynek jobban fáj a szépség mint a bánat. +Hálát adok Neked az éljenzésért ami hangzott ma, hálát adok Neked azért, +hogy adtál egyetlenegy vigasztaló pillanatot a feketébe öltözött +asszonyoknak. + +Hálát adok Neked ebből a lélekből, amely senki emberfiának kárát, baját +nem várja, hálát adok Neked messzi halandók miatt, akiket nem ismerek, +akiket ellenségnek nevezek s akiket szeretek. Hálát adok Neked egy +kiszámitott darab föld miatt, egy koszoruformáju ország miatt, amely +hazám és világom és életem. Hálát adok Neked gépekért és gépezetekért, +amelyek képzeletemet untatják és lelkemet elcsüggesztik. + +Hálát adok Neked ezekből a szemekből ujságlapokon örvendező számokért és +betükért, amelyeknek feketesége és rendje rosszul esik pillantásomnak. +Ezekből a szemekből, amelyek sokszor unják az egész földet, amelyeknek a +föld minden csodája mintha csalódás lenne, amelyek az ég felhőit keresik +és kisérik és amelyek a rövid életben szeretnek sokszor hosszasan +lecsukódni. + +Hálát adok Neked ezekről az ajkakról, amelyek mindig elfelejtenek, +mintha soha nem tanultak volna és tudnak tégedet, mintha veled nyiltak +volna a világra és a sötét éjszaka álmatlan óráján magányomban és +őszinteségemben maguktól suttogják nevedet, Istenem, Istenem. + + +AZ ÜZÉR MEG A KATONA + +Az üzér üzérkedett ezen a világon és azután meghalt, mert mindenki +meghal egy napon vagy egy éjszakán. Hipp-hopp, az üzér a másvilágon +találta magát. Ott állott egy édesen zsibongó rózsafa-alléeban, amelynek +végét és kezdetét látni nem lehetett, melyen előre-hátra egy csodálatos +vásár tolongott, nők és férfiak, akik mind olyanok voltak, mint a földi +emberek, csak még sem olyanok, öltözeteik és orcáik messziről jellemzőek +voltak és oly bánatosan és ünnepélyesen el voltak varázsolva, ahogy a +muzeumokban és plasztikonokban szerepelnek az emberi figurák és olyanok +voltak, amilyeneknek álmunkban tünnek nekünk néha az emberek. Valami +derengő homályosság uralkodott az alléeban és a földig rózsákkal benőtt +rózsafák fölött magasan orgonából, violából és ákácvirágból való felhők +függöttek. És muzsika terjengett a széles és nyüzsgő ösvényen, édes és +édes zene, mintha milliom halk s vigyázatos csengettyü lopakodna az +alvajárás nyomában. És kétfelől e rendkivüli uttesten tündöklő +felhőszövetekből való sátrak sorakoztak s a sátrak nyilásában, amelyek a +hajnalhasadáshoz hasonlitottak, szóval ki nem pingálható bájos és +gyöngéd leányalakok forgolódtak, vállaik fölött fehér szárnyak borultak +s kacsóikban holdfényből való tollseprük repestek, amelyekkel +csillanó-villanó holmikat legyezgettek, leirhatatlanokat, amik opálból, +gyöngyházból, föniciai üvegek fényéből és halszinekből való tálcákon és +tálakon terültek. A végtelen tömeg jajveszékelve és ujjongva hullámzott +ezek között a sátrak között. + +Az üzér előrevergődött s rogyadozott a tolakodásban. Roppant kinnal +tudott csak egy-egy lépést tenni, mert mind a két keze tele volt +táskákkal s a mellén is és a hátán is kofferek csüngöttek. Ezek a +kofferek mind teli voltak pénzzel, aranyakkal, ezüst pénzdarabokkal és +nickellel és rézpénzzel. Megállani próbált s le-letette a podgyászát a +kezéből, de egy fényes és haragoszöld zsandár ilyenkor rögtön tovább +kergette s a kofferek nem akartak elválni tőle, visszakusztak a +lábaszárán s a kezéhez ragadtak és ő kénytelen volt tovább magával +vonszolni őket. + +– Hordár! Hordár! – nyöszörgött és rikácsolt az üzér s erre köröskörül +mindig felkacagtak itt-ott pirossipkás ősz hordárok, akik a rózsafák +közt kötött hintán hintáltak. Egyszer csak egy katona sétált szembe +vele, tiszta, vidám kék ruhában, fegyver nélkül, csak a borju volt a +hátán. + +– Jaj, kedves katonabácsi, – mosolygott arany fogaival a pohos vén üzér +a fiatal szép katonára – drága katonabácsi, segits nekem. Segits cipelni +ezeket a nehéz bőröndöket, majd megszakadok alattuk. Mind teli van +pénzzel. Ha egyet elviszel, a másikat ajándékba adom néked. + +A katona tagadólag csóválta a fejét. + +– Kinek-kinek a maga terhe – mondta szeliden. + +– Te mit viszel abban a bornyuban? + +– Én amit a háboruban gyüjtöttem. Félelmet és fáradtságot, éhséget, +didergést, szomjuságot, sóhajt és könnyeket. + +– Nehéz, mondd? + +– Oh, egy csöppet sem. Inkább nagyon is könnyü. + +– Te, megveszem a bornyudat. Én ugyis szoktam bőrt venni. Mennyit adjak +érte? Kell ezer forint? + +A katona mosolygott. + +– Jaj te, én meg ezt a rengeteg pénzt gyüjtöttem a háboruban – +siránkozott az üzér. + +– Kikkel harcoltál? + +– Vásárlókkal, ügynökökkel, termelőkkel, kupecekkel. Lisztet, szalonnát, +bőrt, gyapjut, cukrot, zabot, tejet, mindent vettem és megdrágitottam és +drágán eladtam és megint vettem és még jobban megdrágitottam. + +– Hát miért? + +– Miért? – nyögte kidülledt szemmel az üzér és megrázta táskáit. – Ezért +ni. A pénzért. A pénzért. + +Aztán megint meggörnyedt és verejtéke hullott a homlokáról. Körülnézett +és bekiáltott egy sátorba: + +– Hé, mit árulnak itt? Mik azok a csodálatos micsodák azokon a fényes +tálcákon? Miféle cikkek ezek? + +A szárnyas elárusitónő szaporán elősorolta áruit: + +– Jóféle izek, illatok, pihenés, álom és csók és jókedv és boldogság. +Tessék választani kérem! + +– Egy kis pihenést, csak egy kis pihenést… – nyöszörögte az üzér. + +– Mennyi tetszik? Egy vég pihenésnek az ára egy rőf fájdalom. + +– Azt nem hoztam… + +– Egy deka részvétért egy mázsa tiszta nyugalom kapható. + +– Azt se hoztam. Csak pénzt hoztam. Pénzem van. + +Az elárusitónő édesen felkacagott: – Pénz! + +– Pénz, pénz! – fuldoklott az üzér. – Mennyi kell? + +Az elárusitónő megharagudott. + +– Hallgass és takarodj! – mondta. – Mit gondolsz erről a boltról? +Pénzért akarsz itt vásárolni? Utálatos csaló! + +Az üzér kétségbeesetten verte a homlokát: + +– Hát mit érek most vele? Mért gyüjtöttem? Mért kell itt magammal +hurcolni? + +Aztán gyámoltalanul kérdezte a katonát: + +– Mondd, téged kiszolgálnak? + +– Oh hogyne, mindent kaphatok, amit szemem szám megkíván. Száz csókot +adnak egy sóhajért, egy csöpp verejtékért egy éjszakai gyönyörü álmot, +egy könycseppért meg annyi boldogságot, hogy bele se fér az emberbe. + +– Jaj, ha én ezt tudom, – ette magát az üzér – jaj, hogy én ezt nem +tudtam. Ezt nem vártam, ez borzasztó, borzasztó! + +– Borzasztó? – riadt fel a háta mögött a haragoszöld rendőr hangja. – +Már megint megálltunk az uttesten? Gyerünk, gyerünk, mozgás! + +Az üzér gyötrődve füzte a karjára pénzes táskáit és tovább kezdett +vánszorogni és közben hangosan lamentált: + +– Hogy mégegyszer kelljen az embernek élni! Hogy ilyen világ is van! Ki +hitte volna! Jaj, jaj, jaj. + +A rendőr vidáman lökdöste előrébb: + +– Nem hitted kis öreg? Azt hitted, odalenn már végeztél? Azt hitted az a +rend? Azt hitted, az az igazi? Te szemtelen te! Ne félj, majd gondom +lesz itt rád, te csirkefogó! No, csak ne állj meg, tovább, tovább… + +– Ajj, jaj, jaj, – nyavalygott az üzér, egy tucat böröndjével +bukdácsolva a fényes és csodálatos uton és ugy csavarta körbe a fejét +kinjában, mint mikor a kávédaráló masinának a gombját csavarják, +csavargatják köröskörül. + + +MÜVÉSZET + +Mit látok, a házmester leánya kinn ül a kapualjban és olvas. Egyik térde +a másik fölött, kezei a könyvet tartják ölében, feje le van hajolva s +orrocskája mozdulatlanul céloz a nyitott könyvbe. A kocsiuton zúg a +forgalom és trombita reccsen, katonacsapat trappol el a kövezeten és a +járdán mulnak össze-vissza a járó-kelők és köztük kardok zörrennek és +mankók és botok koppannak egyenlőtlen és bánatos tempóban… és a leány +feje nem mozdul, tekintete, képzelete, szive, egész csekély és +csodálatos élete ott szórakozik, lelkendezik, szenved és szenveleg a +divatjamult piroskartonfedelü könyvben, amelynek sarkán látni a +ráragasztott fehér cédulácskát, mert a könyv kölcsönkönyvtárból való és +egy nagyon rossz regény, esküszöm. + +Alkonyatkor a mozi tündérien kivilágitott pénztárhelyiségében nyomják az +emberek egymást a kasszától. Mi a csudát berregtet a filmmasina +géppuskája a vászonra? Semmi rendkivülit, dr. Gar el Hamát, vagy egy +vontatott dán tragédiát, vagy egy korlátolt detektivtörténetet, vagy egy +andaluziai tájfelvételt, csakugy mint tavaly, mint azelőtt. És az +emberek figyelni tudnak és szórakozottak tudnak lenni és borzongani +tudnak és fantáziájuk leissza magát a mozi kitalált és élettelen +darabjain. Most, mikor a háboru háborog a világon, felrobbant hidakon +szakadoznak széjjel az emberek és torpedók nyilalnak a tengerben és +széjjelhasitják az élettel és gazdagsággal telt hallatlan hajókat és a +levegőben aviatikusok irgalomtalan párbajai búgnak és bombák csapkodnak +tömegek és tornyok közé és a zajnak, tüznek, rombolásnak és halálnak +lázban nem sejthető, talán csak tébolylyal szenvedhető pokoli vizióit +produkálja a valóság. + +És este kinyilik egy-két szinház és a publikum épen ugy érdeklődik, +élvez, örvend és elbusul a vigjátéknak, a drámának s az operettenek +helyzetein és fordulatain és szövevényén. És a darabok épen olyanok, +mint voltak a háboru előtt, az ugynevezett békében. + +És a harctérnek pazar és megrenditő fotografiáit nézegetik az emberek a +lapokban és a szemüket jobban vonzza a hüséges fölvételek közt egy-egy +müvész harctéri rajza, amelyen egyéb sincs sokszor, mint egy pipázó +katona, egy holt ló, vagy egy pár trainszekér és fák. + +És beszéltem egy nővel, aki azt mondta, hogy életében annyit nem +olvasgatott verseket, mint amióta háboru van. + +Az emberek nem hagyták el a müvészetet és a müvészet nem hagyta el az +embereket. Titokzatos és örök tendencia van az emberek lelkében, amely +mindig kezesen bolyong a képzelet után és hagyja lebeszélni magát a +valóságról és vinni, csalni, s eltévedni az élettől és mintha az emberek +nem is hinnék igazán azt, ami igaz, és mintha önmagukat és a világot a +föld felett és attól messze és azon tul sejtenék és keresgélnék. Oh, +mily szép és csodálatos dolog ez és milyen jó és milyen örök. + +Milyen jól esik a piktornak festeni, most még jobban esik és milyen jó +irni, mikor lehet, istenem, ezt hozzád sóhajtom. Ha lenne beleszólásom +az emberek életmódjába rábeszélném őket, hogy minden áldott alkonyatkor +nézze most mindenki legalább egy pár percig a felhőket, amelyek az égen +megjelennek. Mert olyan mámoritóan és nyomasztóan szépek és mert nincs +semmi bennük. Jó éjt, szép álmokat… + + +KI TUDHATJA, + +mit rajzolnak, vagy mit irnak a lomb nélkül maradt fákon a sürü, vékony, +összevissza nyulkáló és hajladozó ágacskák? Ki tudja, nincs-e valamely +ismeretlen rend e finom fekete ágazás rendetlenségében? Ki tudja, miért +ilyen ez és ki tudhatja, mi az értelme ennek. Régi családi lapokba +szoktak volt ilyen képrejtvényeket rajzolni, ahol az ágak-bogak közt +lappangó vadászt vagy kutyát kellett megkeresni. Ki találja meg azt a +titkot, ami a természetben ül a tar fák csodálatos rajzában? + +Ki tudhatja a magas levegőrétegekből hangtalanul leizent hópelyhek +chiffre-jét elolvasni? Ki tudja, vajjon a hópelyhek elillanó alakzatai +mit jelentenek. Talán hetük voltak, talán a boldogság ábécéje. Most +nyilladoznak, hajtanak kifelé egy végtelen távoli füvészkertben a +jégvirágok s egy reggelre egyszerre itt teremnek az ablakokon +kifejlődve, kivirágozva, eszményi hidegségükben, dermedt +tökéletességben. Hol tervezték a jégvirágképződményeket? Honnan való +flóra ez? + +Ki tud eligazodni a sár összezavart nyomain, ki tanulhatja ki a hajnali +hidegtől összehuzott sár tetején a pókhálózat tervrajzát? Ki érti a +felfagyott föld görcseinek, gyürődéseinek és ráncainak végtelen +szerkezetét? Ki tudhatja, mennyivel véletlenebb ez, mint minden a +világon? + +Ki tudhat elmenni a folyó viz hullámainak göngyölegjein s ki tudhatna +kiokoskodni azokon a hajlatokon és remegéseken, amelyek a viz szinén +játszanak? Ki tudja a mosoly szabályát, mikor ered és gyöngéden +kettéágazik orcáinkon, a legédesebb elragadtatásban, vagy a lemondás egy +hervatag pillanatában, a fájdalomban a vigasz és részvét szavai után s a +szenvedés ájult tulzásában? Ki van otthon az ujjlenyomat labyrinthjében, +amelyet az ugynevezett bünösök ujjairól csinált fölvételek szemünk elé +tárnak? + +Ki előtt világos a zöldelő és elfonnyadó falevél erezetének rajza s az +ember kezének erezetét ki magyarázza meg? Ki van tisztában a tenyér +arabs vonalaival, ki járt olyan iskolába, ahol megtanulhatta elolvasni a +homlok redőinek vizirását, s ki tudhatja kibetüzni a megvénült emberek +és asszonyok ráncait ajkaik körül és egész arcukon és nyakuk bőrén? Ki +lát el a sugarak irányában, amelyek a nevető arcon a szemek külső +szögletéből szétszaladnak? + +Ki tudja mindannak az igazi értelmét, amit kiáltozunk és beszélünk s +amit mind nem mi találtunk ki, csak egymástól s az előttünk élt +emberektől tanultunk? Ki tudhatja, mit akarnak mondani a szavak? Ki él +olyan nagy csendben, hogy hallgatózhat, mit visszhangoznak az ajkak +lármájára a lélek csarnokai? + + +A KARÁCSONYESTI CSENGŐ + +Csililing, csing, ling… mama, gyermekek, ni de gyönyörü a karácsonyfa. +De csodálatos tündöklő zöld torony. Mennyekbe induló sürü karcsu emelet. +Fénynek és boldog titkoknak szökőkutja. De szépek a zöld tülevelek közt +surranó és vonagló aranyfonalak. De ragyognak az aranycérnán csüngő +aranydiók, az ezüstcérnán csüngő ezüstdiók, de édesen jubilálnak az üde +gyertyácskák, s de örömmel pityergik tiszta fehér könycseppjeiket. Jaj, +mi lehet a felaggatott skatulyákban, hát a fa alatt a tokokban, meg az +átkötött csomagokban. Mennyi szépség, mennyi ujság, milyen kincsek, +milyen gyönyörüség. Istenem de szép. + +Csililing, apának is van karácsonyfája. Épen ilyen nagy. Aranylángu +meleg gyertyácskák egyenesednek dus ágain és az ágakat lehajlitja a +ráakasztott sok ajándék. Megkapta, amit küldtetek, mindent és a +bajtársak is meglepték ajándékaikkal, mert odakinn ugy szokás a szeretet +ünnepén, hogy valami jóval és széppel meglepik egymást. Ők mindig +részesitik egymást jóságukban és kedvességükben, mert őközöttük mindig +szeretet van, tehát mindennap ünnepük is van. Ők most szent énekeket +énekeltek együtt, azután vacsorához ültek. A karácsonyfa a lámpájuk. +Bort isznak a vacsorához, kocintgatnak, aztán feketekávét isznak és +azután illatos piros teát is és vidáman füstölnek és szépen +beszélgetnek. Apa tirátok gondol. Az ő karácsonyfáját is telifűzik az +aranycérnák. Egy hosszu aranyszál elindul arról a fenyőágról és jön a ti +fenyőfátok felé és a ti fenyőfátokról is elszalad egy aranyszál és +összetalálkozik a másikkal a távolság és az éj közepén és összefogóznak +és összekötődnek. Arany telegráfdrót huzódik köztetek és apa közt és +továbbitja ide is, meg oda is a szivdobogás kopogtatásait. És a két +karácsonyfa fehér kis gyertyái nézik egymást messzi-messziről és az +aranyló lángocskák emelkednek, ágaskodnak folyton, ugy jeleznek +egymásnak. Látjátok? + +Elolvad a tél és a mezőről meleg szél szalad be az utcára, az ablakok +csillognak, a föld puha és fekete lesz és a kövezet szélén zöld hajak +bujnak elő a földből. Teli lesznek az ágak is a fákon zöld pettyekkel. +És apa hazajön és itthon marad. A szekrényből kiakasztja az azelőtti +ruháját és fölveszi és a kalapot teszi megint a fejébe és a kezébe fogja +a régi sétapálcát, ugy fog járni. És kezén fogja kis fiát és kis leányát +és megy velük sétára a városon kivül, mert olyan szép idő van. És a +sétapálcával mutatni fogja a gólyát és megmondja a mezei virágok neveit, +amelyek az uj gyep közé felkukucskálnak a földből. + +És megmondja, hogy hijják azt a községet, amelyiknek a tornya idáig +piroslik és elmeséli, milyen szép városok vannak messzebb és még +messzebb. Apa elvisz majd titeket a városi kertbe is, ahol hattyuk és +ragyogó sötétzöld kacsák uszkálnak a kis tóban és apa morzsát szór nekik +és ugy gyönyörködtök bennük. Apa mindig játszani fog veletek és olyan jó +lesz mindig hozzátok, amilyen még nem is volt, s oly szelid lesz, mint +mama. Apának szakálla lesz, mikor hazajön, de atttól nem lesz az apa +kinézése szigoru, hanem olyannak fogjátok látni apa orcáját a +szakállban, mint egy fehér szivet. Apa olyan boldog lesz és ti is olyan +boldogok lesztek. + +Apa szenvedései világitanak majd a két válla felett, mint a két nagy égő +gyertya, amelyek a mennyországi báránynak a hátából nőnek ki, ahogy +látszik a szines templomablakon az átlátszó képen. Sokszor, ha apára +néztek, a Jézuskára fogtok gondolni, aki karácsony éjszakán született +egyszer és olyan üde szép gyermek volt, mint te vagy, apa kis fia és +azután felnőtt és szakállas orcája lett és annyit szenvedett idelenn +földünkön, mig a mennybe nem szállott. + + +NAP NAP UTÁN… + +A reggeli fényes nap felkölti az élőket és a hold este jő és mindent +megint elaltat. Minden éj megvárja a reggelt és minden nappal leszolgál +hüségesen estélig. Az örökkévaló idő adogatja a napokat egymás után +egyenkint, az óceánt cseppenkint, szemenkint a Szahara homokját. Az +emberek előjáratják a napokat, olvassák, számozzák és neveiken +szólongatják őket és azt mondják: itt van Kisasszony-napja és örvendezve +köszöntik és elbocsájtják és várják utána a csütörtököt és a szombatra a +vasárnapot és azután megint a többi napot, amelyekre neveket tettek, +mint ahogy a lovakra is neveket kiáltanak és számokat sütöttek rájuk, +számokat ragasztottak házaikra és neveket szurtak föl a felhők alatt +epekedő tiszta hegycsucsokra. És neveket akasztottak a csillagokra, +elnevezték a csillagokat is nevekkel, ahogy önmagukat elnevezték és mind +hurcolják külön-külön nevüket magukkal jártukban-keltükben a földön. + +Milyen egyformák ezek a napok is és ezeknek a napoknak éjszakái is. A +két elhagyatott testvér-csillag, amely agyvelőm elzárt felhőzetéből a +világba kileskelődik, nézvén nézi mindennek következését és rendességét. +Csak valami felelne nekem, istenem. Csak a fák megmozdulnának egyszer és +tennének egy lépést. Csak az itthagyott sápadt, fityegő levelek +megkapaszkodnának az ágakon és hirtelen visszazöldülnének. Csak a +csillagok ne ragyognának minden este örökös rendetlen rendjükben, csak +behunynák magukat, vagy valahogy máskép viselkednének egyszer. Csak a +házak csinálnak egy reggelre hátra arcot az utcán, csak egy járda +siklana ki, csak egy elmult nagy ember szobra nyitná ki ajkait és szólna +rá a járókelőkre, csak a gyufám ne gyulladna meg, mikor a skatulya +oldalán végigrántom, csak valami apróság lázadását látnám, csak akármi +kiigazodást látnék. + +Csak az uj nyomorékok miatt legalább a régi nyomorékok egy napon mankó +nélkül és faláb nélkül jönnének elő a külső városrészekből és tárt +karokkal ujságolnák, hogy ők meggyógyultak. Csak az emberek máskép +köszönnének és máskép beszélgetnének és máskép néznének egymásra +szemeikkel. Csak egy bő, habzó és fehéren füstölgő meleg forrás csapna +fel egy délben a kocsiut kövezetéből. Csak divatba jönne az emberek közt +könyekkel sétálni az utcán. Csak más tekinteteket vetnének megszokott +egyforma szemeik egyszer az égre és mindenre az ég alatt, másfélét, +mást. Csak egy valaki, amint megy magában hangtalan, megállana a járdán +és azt mondaná hangosan: + +– Óh! + + +LENGYELORSZÁG + + Fekete kémény + Mered magába + Minden határba, + Lengyelországba. + + Tűzhelyen pernye, + Hamu az ágya, + Csendbe megy a füst + Lengyelországba. + + Hid térdre rogyott, + Széthullt a párna, + Eltört a kerék + Lengyelországba. + + A harang elment + Mind éjszakára, + Jaj a jóreggelt + Lengyelországba. + + A lomb hibázik, + Csüng a fa ága, + Nyár el nem őszűl + Lengyelországba. + + A föld orcája, + Rózsás orcája + Csupa barázda + Lengyelországba. + + Hol volt, hol nem volt + Fecskének párja, + Gólyának fia + Lengyelországba. + + Csak csóka csípi, + Csak varju vágja + A kopasz mezőt + Lengyelországba. + + Mint halott lánynak + Mosolyog szája, + Mosolyog a hold + Lengyelországba. + + Kis kacsa fürdik + Fekete tóba, + Anyjához készül + Lengyelországba… + + +IMÁDKOZÓ ZSIDÓ A VONATON + +Huzódik a vonat a Rákosmező szélén a töltésen. Futnak a kocsik a mozdony +után a hátrafelé gurigázó füst alatt, fekete és szürke és vörös vaggonok +egymásután, régi friss krétairás az oldalukon és bennük és fölöttük +katonák, szénafelhők, ló, mozgókonyha és szürke meg zöld szekerek, +ponyvák, minden. Milyen fürgén mulik az ember szeme előtt a hosszu +vonat, mily gyors és szabályos zakatolással kergetőznek a nehéz kerekek… +hol van a világ tüzvésze és zürzavara? Ni, hogy fut a vonat a +végtelenségig egyenes sineken. Sok-sok vonat szalad itt mindig előre is, +visszafelé is, mind olyan biztosan és serényen, én nem tudom, mintha +soha ilyen ambicióval és jókedvvel nem szaladgáltak volna a vonatok a +földön. + +A teherkocsik után személykocsik jönnek, első osztály, második, +harmadik. Az ablakokban katonák, kevés civil, egy-egy női fej. Az utolsó +kocsiban, a lehuzott ablak mögött, a szapora fejek közt egy álló alak, +egy fehér-fekete utas, kifelé néz és a fejét ingatja a mellére. Zsidó +ember, aki imádkozik a vonaton. Imádságos köpenyegét a fejébe huzta, a +homloka közepén a fekete bőrből való kocka látszik és olyan, mintha egy +sötét és kemény gondolat ült volna ki a homlokára. Utána nézek, mig +látom, ennek az utasnak, aki hajbókol gyöngéden előre, körülbelül a +vonat zakatolásának taktusára és folyton beleveri a fejét a szivembe. +Oh, akármi csekélységnek, amit látok, különös jelentőségét érzem ezekben +az időkben. Láttam gyermekkoromban is vidéken a vonaton reggel imádkozó +zsidókat és láttam Lengyelország vasutjain, mikor utaztam és most ennek +az egynek annyit tudok engedni érzéseimből… + +Áll az ablakban, nem tudja, hogy nézi valaki a mezőről, s nem törődik +vele, hogy a kocsiban benn bámészkodnak rá az emberek. Idegen az +idegenek között, magában, néz kifelé az elmuló tájra, értelmes, +csalódott feketefényü szemeivel tán a mezőt se nézi, s nem veszi észre a +lépkedő katonákat és a vágtató lovakat, teli van istennel és egy távoli +babonás világgal, a honnét jön és ahová megy a harmadik osztály +Ahasvérja. Egy elkésett teremtés, aki soha meg nem érkezik. Az imádkozó +lepelbe, a feketecsikos fehérbe fogják betakarni halottaiban. Ez a +szentelt lepel az ő estélyi öltözete, az ő jelmeze az ünnepélyen, az ő +diszmagyarja. Áll az ablakban, utazik, tünik, muik az idegen világon +átal, hajbókolván az irgalmatlan és irgalmas isten felé s szenvedélyesen +burkolózik imádkozó köpenyébe, életének és halálának sátorlapjába. + + +A HALÁL + +Sötét, kerek domb tetejében áll magánosan. Erőtelen kék szinü domb +mögött az ég, csak annyi világosság van, hogy a domb fekete emelkedése +látszik és a dombon az ő alakja. Magos, csontos, fekete és egy kicsit +hajlott, mint egy kemény aggastyáné, aki már össze akar roppanni. Hosszu +bő köpenyeg van rajta, a szél lebbenti a köpenyeget. A hold az éjszaka +fölött bujdokol, szürke felhők háta mögött, gyönge sarló, csak mintha +árnyéka lenne az igazi fényes holdnak. A csillagok mind elszöktek. A +dombon szél jár, sziszeg, hosszukat füttyent, sóhajtoz, szüköl és a domb +peremén össze-vissza hajladoznak a magas töviságak, kórók és hosszu +vadfüvek és remegnek a szélben, mintha félnének és előre-hátra nyulnak, +feszülnek, mintha ki akrnák tépni magukat a földből és el szeretnének +menekülni. + +Ő járni kezd ritka lépésekkel a domb tetejében és meg-megáll. Felteszi a +köpenyeg csuklyáját a fejébe. A háta mögött háromszögü tábori sátor +látszik, alig látszik, mintha ködből való lenne csupán. Lennről +mindenfelől mormolás, zugás, pukkanás hallik mindig. + +Ő megállapodik járásában és áll egy helyben és hallgatózik. Azután +hátranéz és suhog valamit és arra fölkelnek, előjönnek a sátor tájékáról +ketten-hárman és megállanak előtte és csákójukhoz emelik jobbkezüket. Ő +kérdezi: + +– Hány óra? + +Azok előveszik arany órájukat és mutatják. Sápadtan csillan meg az arany +szine. Visszateszik zsebórájukat. Csöndesek, mint az árnyékok. Az +egyiknek az alakja Napoleonéhoz hasonló, a másiké Wellingtonéhoz. +Többen-többen lesznek a magos fekete köpenyeges alak körül, egyik a +másik után teremnek ott és körülállják, mint fővezért a vezérkar. +Ezeknek egynek sisak van a fejében, másiknak kucsma, harmadiknak korona. +Ez talán Julius Caesar, amaz mintha Xerxes lenne, emez Attila, az meg +ott Batu Khán. + +Az Ő egyszerü fekete alakja a középen leül a földre és köpenyéből +előhuzza a térképet és maga elé teriti és fölébe hajol. Nagy-nagy +térkép, az egész világ rajta van azon. Az égen kiszakad a hold a +fellegekből és világit a térkép fölött. Ő nézi. + +Azután fölemelkedik és nyujtózik és ásit és összehajtogatja és elteszi a +térképet. Fölnéz az égre, körülnéz lefelé a dombról. Megszólal: + +– Ó, de unom már, de unom már. + +Int a karjával, mind oszolnak. Ő lenéz a csizmája orrára gondolkodva. +Azután utánuk fordul: + +– Takaritsa meg valaki a csizmámat. + +Napoleon visszafordul, lehajol, tövist, füveket tép egy csomót, +letérdepel Ő elébe, surolja a csizma fejét, torkát, szárát. Ő áll és +lassan mondogatja: + +– Mennyi vér, mennyi vér, mennyi. + +Sóhajt és mintha összerázkódna. A dombon a száraz növények mind a földig +kushadnak és rázzák és kapkodják magukat, mint a kétségbeesés. Napoleon +föláll és meghajol. Ő szól hozzá: + +– Menj. Pihenni akarok. + +Napoleon tiszteleg és megfordul és elkullog és eltünik a többiek után. Ő +leül a földre és egy pár szót beszél, mintha panaszkodna valakinek: + +– Ha én magam is meghalhatnék. + +Lecsüggeszti a csuklyát a mellére és mozdulat nélkül marad igy egy kis +ideig. Azalatt odalenn eláll a mormolás, halk süvités, bugás minden +hang, ami hallatszott elébb. A füvek, kórók is megnyugosznak. + +Egyszer csak megrándulnak vállai, fölrezzen, fölemelkedik a csuklya a +nyakán. A domb alatt erre is, arra is hirtelen elkezdődik tompán és +mélyen: + +– Bumm. Bömm. Bmm. Mm… + + +AZ ÉLET + +kél és elzajlik mindennap a határokon belül. Ez az örökös szennyes +árviz, amely visszatarthatatlanul vonul a mulandóságba. Ez a +rendezhetetlen rendetlenség, ez a kinlódó és könnyelmü végtelen vásár, +ez az óriási vitája a tanácstalanságoknak, ez a lebilincselő és rémitő +kerengése szépségnek és fájdalomnak, szerencsének és nyomoruságnak. Ez +az össze-vissza, pecsétekkel teli impurum, amit soha le nem tisztáznak. +Az emberek élete. A mindennapi élet. Ujságok jelennek meg most is és az +ujságok lapjaikon, mint a tükörlapokon, felkapják és mutogatják +válogatás nélkül, ami van köröskörül. + +Oh, azokra gondolok mindig, akik odakinn a határokon és a határokon tul +vándorolgatnak, kiszolgálják a fegyvereket és tesznek-vesznek a +nyomasztó ágyudongás alatt. A tábori posta mindennap elhurcolja közéjük +az ujságokat és ők a háboruban mindig olvasnak ujságot. Féltékenyen és +aggva jár a szemem, ha ujságot olvasok, a cikkek és a hirek fölött, +tudom, hogy ezeket a dolgokat ők is megtudják… Nincsen zsir, nincsen +cukor, mindenütt marakodnak a hiányok és a drágaság miatt és üzérségünk +mindennap uj ütegeket állit fel, amelyek pusztitó tüz alá veszik a +szegénység fedetlen állásait. + +Szabad nekik ilyeneket tudni? És szabad megtudni nekik, hogy itt-ott a +falusi asszonyok nem kapták meg a hadisegélyt, szabad tudniok a +budapesti mozgószinházak vidám és változatos müsoráról, szabad tudniok +rendőri brutalitásokról, szabad nekik tudni arról, hogy ittthon +szélhámosságok, lopások, betörések és följelentések történnek és +szabadna nekik olvasni, hogy asszonyok és férfiak, a nemzet tagjai, +öngyilkosságot követtek el? Szabadna tudni nekik, hogy öngyilkos lett +valaki? Szabadna eszükbe jutni, hogy mennyi szerencsétlenség van az +emberek körül és mennyi boldogtalanság van belül az emberekben idehaza? + +Nekik, akiknek annyiszor kell tüzet rakniok, hogy süssenek, főzzenek, +szárogassanak mellette és őszülvén megint az idő, melengessék kezüket, +lábukat és merengjenek a játszó lángokon, nekik benn a szivük alatt is +tüzet kell gyujtaniok mindig, a szivük alá, égő és fényes, sokféle szinü +selyempántlikákhoz hasonló lángokat, hogy melengessék a szivüket és +tarka ünnepet csináljanak a szivüknek. Nekik azt kell hinni, hogy az +ország egy aggodalmas és lelkes arc, amely feléjük van forditva s azt +kell hinniök, hogy itt minden ember a másiknak a kezét fogja hüséggel és +bátoritóan és azt kell hinniök, hogy a dobos pandurok a községben +házról-házra dobolnak, hogy van-e valakinek valami baja és hogy idegenek +ülnek le az árvák bölcsői mellé és rengetik és azt kell hinniök, hogy az +Uristen minden szenvedésért, amelyet ők szenvednek és minden halálért, +amelyet ők halnak, idehaza áldást és életet osztogat cserébe. + +Ha rajtam állana, csupa szép história, csupa nóta, csupa mese, csupa +ábra lenne az ujságban, amelyik az ő kezükbe kerül. Mindent beletennék +az ujságba, ami helyes, hibátlan, tökéletes, jó és szép és csak +véletlenül nem igaz. Ugy olvasnák, mint az olvasni tanuló gyermekek a +képes könyvet és épen ugy elhinnének mindent és utána a tüzbe nézve +eltünődnének és orcájukat öklükre téve, engedelmesen, édesdeden +elszunnyadnának. + + +ET VOUS?… + +Sohase gondoltam rá, de sohasem is felejtettem el, mert most hirtelen +eszembe jutott, véletlenül, az isten tudja miért. Oh csekélység, néhány +zajtalan uri pillanat, éppen csak hogy emléknek tudott lopózni annak +fejébe, aki ezeket a sorokat itt maga előtt némán göngyöliti lefele. +Párisban volt egy meleg tavaszi napon, délben, az Avenue de Bois de +Boulogne kizöldült és megillatosodott sétáló utján. Ott multak előre és +hátra nők és férfiak és nők, a sors kiméltjei, a divatlapok járó ábrái, +Páris nyugodt tulajdonosai, a nagyvilág szenvtelen tagjai, a kisvilág +irigyeltjei. Még ifjuságban szenvedtem akkor, néztem őket s ugy +képzeltem, hogy ezeknek semmi bajuk sincsen. Két párisi ur lépkedett +mellettem, két könnyü ur, jaquette-ben, a cilinderük a fejükön hátraült, +akkor az volt a divat az urak között, hogy mutatták a homlokukat. És +szembejött egy nő, halkan mint egy tündér s lassan mint egy matróna, +szép volt mint a gondolat, s nyulánk mint egy hang, amelyet a szordinás +hegedüről a vonó hosszan felnyujt a levegőbe. Szemei, emlékszem, ugy +tekintettek előre, mintha nem látnák a köröskörül mozgó alakokat, vagy +mintha átlátszóak lennének nekik az emberek s ezek a szemek az embereken +át s a távol bokrokon át a végtelen végtelenségben néznének valamit. + +Ahogy elhaladt, a mellettem sétáló két ur közül az egyik félhangon +figyelmeztette a másikat: + +– Voilá encore une femme qui s’ennuie! Itt is egy nő, aki unatkozik… A +nő meghallotta, s elmentében odaforditotta a fejét s gyöngén szólt: + +– Et vous, Monsieur? + +De már ment és elment és tovatünt avval a szép tavaszi nappal +mindörökre. Eszembe jutottak a világból, amely volt s eszembe jutott +minden a világon, ami oly elmesélhetetlen. A sóhajnak és a képzeletnek +szabad közlekedése van s arra is gondoltam egy percig, hogy hát ők +vajjon mit csinálnak, ha élnek, az a két vidám cilinder alatt sétáló +francia. És az a halk ismeretlen nő hogy érezheti magát most, vagy tán +nagy betüvel illik irni, hogy Most, a világokat megcserélő időkben, a +haza izgalmas és tragikus vérzésében s minden emberi nyomoruság dusan és +rikitóan táruló pokla fölött? + +Mintha látnám épp oly lassan és ugyanavval a gyógyithatatlan tekintettel +végigmenni ma is a Bois déli korzóján, mert ilyenkor is szokás sétálni +ott, a hüvös és tiszta novemberben. Azt hiszem, hogy megint éppen oly +mélyen unatkozik és unatkozik az a két ur is, ha cilinder van a fejükön +és ha élnek. + + +HIVÓJEL + + Aki a könnyeknek nem örvend, + Adja nekem, adja nekem, + Én majd felfűzöm sóhajomra, + Én gyüjtöm, mert én szeretem. + + A gondokat, bánatot, szégyent, + Amit nem bírtok, emberek, + Adjátok ide, én viszem majd, + Én jól járok, ha szenvedek. + + A fájdalmat meg az unalmat, + Az irigységet, haragot + Adjátok elő, hadd vegyem meg, + Én mindenért mosolyt adok. + + Végigmegyek az utcán, halló, + Nyissátok ki az ablakot, + Minden jajt nyujtsatok ki hozzám, + Minden panaszt kiadjatok. + + Én vállalom, nekem nem árt az, + Én nem ide való vagyok, + Én nem akarok itt virradni, + Én messzi földre ballagok. + + Nesztek, vigyétek el, amim van, + Odadom ifju színemet, + Odadom a szerelmeseknek + Szavaimat és szívemet. + + Kedvemet a kedvetleneknek, + Vágyaim nektek gazdagok, + Álmaim fogjátok szegények, + Aludjatok, álmodjatok. + + +A FÁK TEGNAP ESTE + +Ki nézte a fákat tegnap este? Csupa üvegágu, gyémántlombu fa állott az +utcán sorba, csupa gyöngygaly volt a fákon. Biztosan mindenki látta. +Milyen nap is volt tegnap? Azt hiszem, vasárnap. És március hetedike, +igen, hetedike. Ugy-e, milyen csodálatosak voltak tegnap a fák? Havazott +a minap, azután erős nap jött, a hó olvadt, hirtelen fagy jött és a fagy +megfogta az olvadó havat az ágakon. + +Én már egész nap néztem a halk Margitszigeten ezeket a mondhatatlan +szürke fényben megjelent fákat, amelyek elvarázsoltságukban dermedten +állottak és tündököltek sápadtan, valami felfoghatatlan tündéri +gyászban, a szépségnek és fájdalomnak valami ismeretlen és elérhetetlen +előkelőségében, mindentől a világon idegenül és végtelen távolban attól +a természettől, amelyet megszoktunk természetesnek találni. Csak +erőlködhetnék hiába a betükkel, de ki nem mondhatnám a tegnapi fákat, +amelyeknek megfagyott rajza eltevődött életem albumába. + +És este az utcán mentem és a járda szélén egymás után ültetett fekete +fák terebélye tündöklött sorban és emelgette fölfele tekintetemet. Az +utcai lámpák és a boltok kirakatainak világitása és a kávéházak nagy +ablakainak világa csillogtatta és kápráztatta a város álomfáit. A +leveletlen téli fák megmagyarázatlan ágazata fénylett, gyöngyellett, +gyémántlott. Egymás felé remegő, összebujó és vonagló és tünő vonalak +ragyogó, sürü, dermedt és titokzatos ölelkezése volt minden fának a +lombozata. Vágyódó fantáziám össze-vissza kapkodott üveghajszálak, +fényfüzérek, könyből való collier-k, gyémántvirágok szárai, tulvilági +müvü gyöngy-guirlande-ok, jégből való finom sóhajok közt. Néztem föl és +lépéseimmel multam a fák alatt tova és egy fa alatt az a hangulat suhant +el bennem, amit egy ódon velencei csillár alatt éreztem egyszer +Pozsonyban, a régi primási palotában. Egy kis francia zenésztársaság +hangversenyzett ottan, régi zeneszerszámokon játszottak, clavecinen, +viole de Gambe-on és viole d’amouron. A viole d’amournak tizennyolc +hurja volt és Henri Casadesus ur játszott rajta, a társulat vezetője, +egy kis szőke férfi. És hirtelen eszembe jutott, hogy Casadesus ur az +őszön elesett a flandriai harctéren, olvastam az ujságban. + +Az utcán kocsik szaladtak és két autó kergette el egymást; a járdán +mellettem jöttek-mentek, három vidám leány jött, bizonyára irodából, s +lelkendezve beszéltek valami ruhaszabásról, aztán gyászruhás, idős hölgy +jött, aztán civilemberek, akiknek isten tudja, milyen privátügyeken járt +az eszük, aztán két közkatona jött lassan, a karjukat hozták a mellükre +kötve, mint egy idegen kart, a messze háboruból, egy bot is lépegetett +utánuk s a bot után is jött egy katona lassan, aztán egy szürke tiszt +jött baloldalán kardjával és jobboldalán egy nővel a sugarakat árasztó +misztikus fák alatt. A tiszt szeme felfutott a csodálatos fénylombozatba +és arcán mosoly járt. Oh szerelem. Oh egy ölelés az élet és halál +között. Most, most lehetnek szerelmesek között pillanatok, amelyek +megdézsmálják a végtelent, amelyek a fájó, őrült örökkévalóságé. + +A holdat láttam a fák fölött a sötétkék égen egy pillanatra, egy +homályos felhőtömeg mögé huzódott. Jó fedezék, gondoltam. A háboruból +jövök és a fejem tele van a háboru dolgaival. + +Egy-egy fa jött tovább szembe velem és mind ugyanazt a csodálatos +ragyogást csinálta. Most mind ilyenek a fák a városban és a vidéken és a +pusztákon és messzebb tájakon, ott is, ahol a sötétben egymás után +brummognak és csattannak, kurjongatnak és süvöltenek az ágyuk lövedékei +és ezek az imaginárius szépségben tündöklő fák ott állanak utszélen, +domboldalon, hegytetőn a háboru fölött és az egész földi élet +magyarázatlan rendetlensége fölött, szegénység, szerencsétlenség, bánat +és betegség fölött és hiuság és vigalom és közöny fölött és jóság és +irgalom és düh és gőg és kétségbeesés fölött és értelem és butaság +fölött és minden sors fölött, mint egy különös gyönyörüséggel ragyogó +vizió, az érthetetlennek rendkivüli mosolygása, ami az elgyötrött emberi +lélekre veti hideg és idegenül ünnepélyes fényét. Ó tegnapi esti +csodálatos fák. Néztem őket és nem tudtam mit gondolni és csak néztem. +Én azt se tudom, mit éreztem. Valami üdvét sejtettem a világnak, amit +keresünk idelenn a földön, és amire mig élünk, nem tudunk rájönni. + +Én leültem, hogy az ujságba megirjam, mint valami napi eseményt, hogy +láttam, milyen csodálatos szépek voltak a jeges falombok tegnap este a +városban. Érdekes ez? Én nem tudom. Bocsássanak meg. Szeretném postára +tenni ezt a dolgot és elküldeni valahová, valakinek, nem tudom kinek, +messzire, messzire, a multba, vagy a jövendőbe, nem tudom, csak nagyon +szenvedek, mert ember vagyok. + + +LEMBERG + +Tovalebegő lampionok. Gyertyák, lámpák égnek házról-házra, +emeletről-emeletre a kinyitott ablakokban. Az utca fölött magasan a két +palotasor közt lebocsájtott óriási zászlók, lenn is zászlók vonulnak, +zászló után zászló. Csodálatos világosságuk van a zászlók szineinek az +este sötétjében és fényében. Az Opera homlokzata tündöklésben. Az +erkélyen, a fal mélyedéseiben a néma szobrok körül, a front fekete +peremén mindenütt mintha tündéri fehér rózsák világitanának. És lenn a +lépcsőzeten emberek élő, mozgó, zsibongó lejtője. Mennyi nő, fehér +ruhák. És a kávéház előtt és a vendéglő előtt mennyi közönség, ülnek, +állanak, tolongnak, néznek, integetnek. + +És végig az Andrássy-ut medrében két szorongó sorfal és a két járdán +zsufolt séta és hangosság végig és világosság és kiváncsiság és mosoly +mindenütt, mosoly, mintha egy közös mosoly lenne, édes verőfény a +kivilágitástól fehér orcákon. És éljenzés harsan és dal jön és huzódik +és az ut közepén emelkednek a zászlók és inognak az áttetsző lampionok +előre, katonabanda zendül és zug el, egyforma katonák sorai jönnek és +polgárőrök, apró biciklisták, gyerekek, fiuk, emberek, leányok +összefogózva, párok egymáshoz szorulva, szük utcák sovány lakói testes +feleségekkel, öreg emberek, sötétruháju fonnyadt nénik, oh mennyi +mindenféle ember és mind az egyszerüek, a dolgozók, küzködők, +alázatosak, hivők közül valók és dallal, zenével, kiáltások közt +vonulnak és tünnek és ugy mennek el, mintha valami görditené soraikat, +és ugy hullámzanak, mint a viz. + +És a lampionok fölöttük, óh a lampionok, elvarázsolt szineikkel, +andalodott derengésükkel. És lassu kocsik usznak kétfelől, fehér nők +ülnek bennük és kék tisztek és az ablakokból mindenütt kihajolnak és +zsebkendők repdesnek és ugy érzem, mintha a boldogság elé vonulna az +emberek processziója… + +Egy cifra kis messenger boy itt mellettem a bciklijének dül és a +sipkáját nyujtogatja a menet felé és visit: éljen! éljen! + +Drága, meginditó, gyönyörü este. Tekintetem fellopózik a sötétkék égre, +hátha véletlenül megláthatnám a jó istent, amint éppen lepillant +csillagos ablakából. Teremtő jó Isten, nézzed örömünket, segits meg +bennünket. + + +HANT + +Mindennap a halál ködében kezdünk járni s most, most mindig ugy van +körülöttünk a halál, mint a nagy hó téli reggelen. Oh mindig másról +beszélünk. Most elment innen egy ember és oly csodálatos mély csalódást +okozott nekem azzal, hogy eltávozott. Ő mintha örökké itt lehetett +volna. + +Szegény jó Tauszk tanár ur. Olvastam, hogy már el is temették. Nincs +itt. Hogy lehet az? Annyi beteg van, s annyi betege van. Ott van a +rendelője az Andrássy-uton, olyan mint egy miniszterium. Folyosó, +váróterem, jobbra-balra külön termek, sürgős és fontos, hiu és halk s +fehérbe öltözött személyek, titkár, orvos, orvosnő, gépirókisasszonyok, +szobaleány, aki bejelent és aki nem jelent be. Mindenfelé ülnek +fauteuil-ökben, pamlagon, sétálgatnak, állanak, várakoznak, köhécselnek +vagy maguk elé merengenek. Hölgyek, férfiak, gyermekek. Minden percben +csöngetnek, bejön valaki, tanácskozik a csöndes szobalánynyal, számot +kap, várni kezd. A váróterem, folyosó falai teli festményekkel. A képek +közt primadonnák bekeretezett fotografiái, a fotografiákon ajánlás +karcsu, karmos betükkel: „A drága jó Tauszk tanár urnak.“ „Az én +legkedvesebb barátomnak.“ „Az aranyos professzor urnak.“ „A legjobb +embernek a világon.“ + +Egyszer fönn jártam a tudós tanár urnál. Egy szegény beteg +elhelyezéséről volt szó. Tauszk tanár ur tudja bejuttatni a szegény +tüdőbajosokat az Erzsébet-szanatóriumba. Azután beszélgettünk. Tauszk +tanár urnak nem volt hangja. Ugy beszélt hang nélkül. Néztem a rengeteg +könyvet, amelynek aranyos sarkai ragyogtak sorban, sorban a +könyvespolcokon. Tauszk tanár ur odajött egyik polchoz, az egyik lábát +huzta járás közben. Tauszk tanár urnak csonttuberkulózisa volt. A +gégéjében is tuberkulózis volt. Tauszk tanár ur elhuzta a kezét egy sor +nagy könyvön és suttogott: + +– Ezt mind én irtam. Nézze… mind… hát mit ér… + +Legyintett és elfordult. + +A könyvekhez voltam hajolva, elfuttattam a szemem a cimeken: Analizis… A +légzőszervek hurutos… A belbetegek… A hazai… A tuberkulózis… Therapia… + +Az Andrássy-utról fiakkerpattogás hangzott fel az ablaküvegen át s autók +tülköltek, a vadgesztenyék lombja felkukucskált az ablakba. Tavaszi nap +volt. A professzor lenézett az utcára, homlokára néztem és szorongva +gyanitottam, hogy Tauszk tanár ur is tudja a titkot, hogy az élet +boldogtalan. + +Tauszk tanár ur hires ember volt. A gondolkodásnak, a munkának és a +jóságnak adta magát. Száraz, finom termetében csak annyi erő volt, +amennyi szükséges volt ahhoz, hogy gyógyitson. Mindig, mindig gyógyitott +és gyógyithatatlan volt. Tauszk tanár ur sorsa olyan volt, mint a +költőké, akik végig szenvednek és csak azért élnek, hogy gyönyörüséget +osztogassanak. Tauszk tanár most meghalt, ötven éves korára. Mily +különös meghalni most. Nem kiváncsinak lenni a háboru végére, a +békeföltételekre, az országok tombolájának eredményére. Mintha valami +lenézés volna a világgal szemben. Részvétlenség. Oh nem, csak mély +szórakozottság, és fáradtság, fáradtság, amely elnyujtózik a +végtelenben. + +Mégis, el volnék ragadtatva egy jó istentől, aki egy örök semleges, +boldog államban, a mennyországban most gyöngéd meglepetésben részesitené +Tauszk tanár urat. Ha Tauszk tanár ur ott a gyöngyvirággyepen frissen +tudná mind a két lábát emelni s találkozna a hangjával s ugy haladna +előre, mint egy ifju vándor, édes és vidor nótával. + + +ÁLMODTAM + +az éjszaka, olyan különöset és rosszat álmodtam… azt hiszem a szivemre +fekhettem, olyankor álmodik nehezet az ember. Ugy volt, mintha egy nagy +városban, talán Berlinben vagy Londonban fölkeltem volna és kiléptem +volna az utcára. Szabályos, unalmas nagyvárosi utca volt, bérpaloták, +szinház, boltok, villamos, autók, kocsik, rengeteg járókelő. Emlékszem, +az első pillanatban furcsának találtam, hogy mindenkinek, akit látok, +milyen öreg arca van. A kis fiuknak és a kis leányoknak is, akik az +iskolába siettek, csupa ránc volt az orcájuk és a fiatal uraknak és az +elegáns nőknek is és a tarka kis cselédeknek is és a biciklin futkározó +boyoknak is és a kávéház terraszán forgolódó apró pincérfiuk is olyanok +voltak mint a mesében az erdei törpék és minden ember és minden asszony +egyformán roppant öreg volt. Ujságokkal futott felém egy rövidnadrágos +vén rikkancs, ujságot vettem, kinyitottam, tele volt politikával, +irodalmi és szinházi eseményekkel, mulatságok és kongresszusok és +lóversenyek hireivel és valahol az ujság közepében a Hirek rovatának +végén egy apró betükből nyomtatott sort olvastam: „A világháboru +változatlanul folyik“. + +Fölemeltem a fejem az ujság lapjai közül, a fülemet oly bántó szapora +kopogás ütötte meg, amilyenre a harctérről emlékeztem. Csakugyan +géppuska volt. Egy fényes cipőáruház ajtajában térdepelt a géppuska, egy +férfi hasalt mögötte és egymás után nyomta és nyomta a géppuska elsütő +készülékét s a géppuska mellett a megüresedett töltényheveder kigyózott +tova. Egy rendőr állott az utca közepén, odamentem hozzá. + +– Nézze csak – mondom – mit akar az az ember? + +– Melyik? + +– Az ott ni. Nézze már mit csinál. + +– Mit. Semmit. Tüzel. + +A cipőáruházzal szemben egy másik, éppen olyan fényes cipőáruház volt, a +kirakata be volt töredezve, az ajtóban orditó és vérző emberek állottak +és bukdácsoltak egymásra. + +– Borzasztó – mondtam a rendőrnek. – Emberekre lőnek. + +– Ez a támadás várható volt – magyarázta a rendőr – az az üzlet, +amelyiket lövik, tegnap leszállitotta az árait. Ilyen a konkurrencia. + +Megragadtam a rendőr karját. + +– Pardon egy percre – szólott a rendőr, kihuzta a karját a karomból, +fölemelte és a kezében tartott hatalmas ismétlő pisztolyból három lövést +tett egy egyfogatu bérkocsi kocsisára. Az utcán két-három kocsi állott +egymásnak szorulva s a kocsisok orditottak egymásra. Az a kocsis, akire +a rendőr rálőtt, lebukott, a kocsi alól másik kocsis jött fel, fölült a +bakra és nyugodtan tovább hajtott. + +– Rendnek kell lenni – mondta a rendőr. Ez a betyár nekihajtott a +másiknak. + +Még föl sem ocsudtam meglepetésemből, megint géppuska kalapált a +fülembe, de más irányból. Hátrafordultam, hát egy kávéház terraszáról +lövöldöznek át a szomszéd kávéház terraszára, s onnan is +visszalövöldöznek géppuskából. Mind a két kávéházban a vendégek +egymásután potyognak az asztalok alá. + +Egy lassu ősz polgár sétált felém, elébe szaladtam és könyörögve +érdeklődtem: + +– Jó uram, mi történik itt? Háboru van, itt, a városban, fényes nappal? + +– Oh – legyintett mosolyogva az ősz polgár. – Ez a két kávéház irigyli +egymástól a vendégeket. Ritkitják egymás közönségét. Nem valami +szellemes, de igen gyökeres megoldás. + +Az ősz polgár otthagyott, mosolyogva, fejcsóválva sétált tovább. +Csodálkozott rajtam. + +– Hordár! Hordár! – hallatszott a magasból egy visitó hang. Egy emeleti +ablak nyilt ki, egy szobalány csapkodott a két karjával. + +– Ide egy golyót hamar, nem lehet kijönni a nagyságával! + +Egy hordár fölnézett, elővette a zsebéből a revolverét, lelőtte a +szobalányt. A szobalány lezuhant. Abban a pillanatban egy vastag hölgy +sikoltozott már az ablakban: + +– Ezek a mai cselédek! Nem birom ki! Nem lehet kitartani… + +A hordár a nagyságát is lelőtte. + +Két sebesültvivő jött ki a kapu alól hordágygyal. Sok ilyen sebesültvivő +ember sürgött az utcán előre-hátra. Közben a viceházmester nyugodtan +sepert a kapu előtt. És az emberek sétáltak és siettek és itt-ott +lövések dörrentek. A villamosmegállónál a kalauz kihajolt a kocsiból s a +tolongó tömegbe lőtt, aztán csöngetett és a kocsi ment. És közben sütött +a nap, egy pár percig esett, megint kiderült, az égen eszményi felhők +virágzottak. A nap fényes fényében a piros és kék boyok rikitottak futó +kerékpárjaikon és jobbra-balra való iramlásuk alatt folyton kinyujtották +egy kezüket és pisztolylövéseket váltottak. Egy szépen öltözött urral +ütköztem össze, látcső függött a nyakában. Azt hittem ismerem, örömmel +kaptam a keze után: + +– Oh, barátom, világositson fel az istenért… + +– Szinházba megyek, hagyjon békén – ripakodott rám és tovább szaladt, de +lövés érte és elterült a járdán. Egy bazár bájos kirakatára meredtem s a +szemem egy paprikajancsin akadt meg, akinek piciny játékpisztoly szorult +a hóna alatt. + +Alkonyat volt, oly aranyos homály, oly bus és boldog tündöklés borult a +város fölé, mint a tavak fölé, mikor az est megindul. Vergődtem az +idegen tömeg közt, mindenütt puffogtattak körülöttem s holttesteken +bukdácsoltam a járdán. Akkor kinyitottam a mellemet, kivettem a +szivemet, az állam alá tettem, levettem ajkamról a sóhajt és elkezdtem +játszani. A vékony nyirettyü járt föl és le a szivemen, a tengerek +messze-messze hallották, láttam hogy rendülnek, dülnek kétségbeesett +partjaik között, s láttam hogy a Szaharán egy zöld oázon a körbeálló +pálmák előrehajolnak és összeteszik fejüket, láttam hogy távol egeken +vándorló madarak megállanak, visszafordulnak és mind felém szállanak, +láttam hogy elhagyott sziklás szigetek az oceánban feljönnek és +visszasülyednek, láttam hogy sötét, magas halmok elnyulnak és epedő lágy +vonalakkal mulnak el a földön s láttam hogy végtelen, tiszta mezőn +patakok indulnak innen is, onnan is, és tétova ezüst sietéssel keresik +egymást. + +– Miden megindul, – gondoltam – minden szót fogad, csak az ember nem. +Minden, ami messze van, hallja a szivem hangját, és aki mellettem áll, +süket. + +A lámpák az utcán kisütöttek, fehér világosság lett, leeresztettem a +vonót és ugy néztem, hogy az emberek mit müvelnek. A fénytől +megelevenedett a forgalom, a mellékutcákból sürün jöttek elő a népek, +minden ember pisztolyt tartott a kezében és minden irányban lövöldözött. +A nagy boltok és a szinházak felől a géppuskák ugattak. És az emberek +előttem jaj nélkül estek, hullottak folyton, folyton, s uj emberek +pattantak föl helyükbe. Csodálkoztam azon, hogy én mindig élek és +szédülettel néztem ezt az olvashatatlan potyogást és láttam álmomban +magamat mint kis fiut, mikor egyszer a tornácon állottam a zivatarban és +bámultam az udvarra, melyet a viz ellepett s a vizen az esőcseppek apró, +muló körökben ugráltak és tüntek végtelenül, örökösen. Soká néztem ezt, +soká és müveletlen képzelettel azt találtam ki, hogy ezek az esőcsöppek +az emberek a világon és lelkemet nehéz nyugtalanság fogta el és fogva +tartotta. + + +RÓZSIKA + +Tudunk szép románcokat, legendákat, bibliai történeteket, meséket, +amelyekben a hitnek, szerelemnek, hüségnek, szeretetnek tulzásai +szárnyalnak, sejtett és költött példák, dicső és jóságos leckék, melyek +lebocsátkoztak lelkünk legmélyére és ott bántatlanul szenderegnek. Az +anyai szeretet a sirban is nyugtalankodik és éjfélkor felkél és fut, +fehér reszkető árnyék, a három árvához. Az eltemetett két szerető +szivéből virág nő és a két virágszál a sir fölött megöleli egymást. A +szegény asszony elmegy a bucsura, az erdőben elébe áll a haramia: „Mit +viszel a szüz Máriának?“ – „A szivemet egyebem nincsen.“ A haramia +felhasitja a szegény asszony keblét, kiveszi a szivét, a kezébe teszi a +szegény asszonynak: „Nohát vigyed a szivedet a Szüz Máriának.“ A szegény +asszony feláll és megyen tovább az erdőn a kezében a szivével… S halott +kisasszonya fehér ruhába öltözik s csolnakába lefekszik és behunyja a +szemét és összeteszi a két kezét a mellén és Lancelot lovagra gondol és +meghal és a csolnak uszik a folyón a holt kisasszonynyal Lancelot vára +felé… Shalott kisasszonyt Tennyson idylljei közt olvastam, Rózsikát ma +este olvastam az ujságban. A tizenkilenc éves Rózsikának Nagyváradon +meghalt az anyja négy héttel ezelőtt, Rózsika hazament a temetés után és +lefeküdt az ágyba és elaludt és négy hétig aludt egyfolytában és négy +hét után meghalt csöndesen, anélkül, hogy egy pillanatra visszanyerte +volna eszméletét. Az orvosok, akik négy héten át hiába élesztették +Rózsikát, a nagy fájdalomtól való idegkimerültséggel magyarázzák Rózsika +négyhetes alvását és halálát. Rózsika négy hétig aludt a fájdalomtól és +akármennyire kimerült volt az idegrendszere, a csodálatos beteg alvásban +agyveleje valami gyöngén mégis müködött. Rózsika álmodott és bizonyos, +hogy meghalt anyját látta álmaiban s csak a menyországban láthatta, ahol +semmi sincs, mert mindent agyonragyog az aranyfény, ahol örökké ugyanazt +az édességet trombitálják az angyalok s ahol a boldogok mosolyogva +sétálnak. Rózsika, aki Nagyváradon meghalt az anyja után, rokona a szép +legendák nem e világról való személyeinek. Rózsika egy érzés +végtelensége, mely nem fér meg a véges élettel. Rózsika neve itt +rejtőzik az ujságban, a nagyvilág herce-hurcája közt, és mikor tovább +lapozok, az ujságpapir zörgésétől és szelétől föllibben, mint gyönge +fehér pihe és tétován száll feljebb, fel, fel, az arany menyország felé. + + +MI UJSÁG, + +no mi ujság? – kiváncsiskodnak az emberek, tolonganak a kiadóhivatalok +kirakatainak lázitó fényében az óriási friss betük előtt, beléhajolnak +egymás lappéldányába, s ráköszönnek egymásra, mintha kedves egészségük +iránt érdeklődnének kölcsönösen: mi van Görögországgal? S az ajkak +fölött sziszeg egy közös szó beszéd közben: Venizelosz. Mint a járvány +napjain mindenki azt mondogatja: tifusz, tifusz. Mennyit csuklott ez a +ravaszságok között megőszült távoli férfiu, kit fővárosok, országok és +földrészek annyi szenvedélylyel emlegettek most egy pár nap alatt. +Venizelosz, Venizelosz. Mennyi chiffre-ben rejtegették ezt a szót most, +mennyi szedő zongorázta le hirtelen Európa és Amerika nyomdáiban, s a +szájak, a privát emberi szájak mennyit adogatták egymásnak. A fej +ezernyi apró összejátszó gondolatából, a külön élet ki nem mondott +érdekeiből, a lélek remegő nyugtalanságaiból, a sziv meleg és +türelmetlen dobolásából egy szó alakul: Venizelosz. Ki gondol vajjon +olyankor, mikor olvassa és kimondja, egy élő emberre, akinek Venizelosz +a neve? Mi mindent éreznek, képzelnek, várnak, remélnek, sejtenek, mikor +csak annyit mondanak: Venizelosz. Mintha mindenki egyebet akarna +mondani, a szemek mást jelentenek, egyetlen élet végtelen összefüggését +e világgal, s az emberek mintha tolvajnyelven beszélnének egymással, +mikor azt mondják: Venizelosz. És a népek elferdült érdeklődése arrafelé +kapkod most, lefelé a Balkán aljára, a jobbra-balra kapaszkodó kis +földdarabra s a tengerben össze-vissza legelő apró szigetekre: +Görögországra. + +Ez gyötör és ingerel most, ez a kérdés és ez a rejtelem. Venizelosz +megbukott, uj miniszterelnök jött, Szalonikiban partra szállottak az +entente csapatai, a görög király sógora a német császárnak. Mi lesz? Ez +az egész jószivü világ, amely ugy szeretné a háboru végét, megint +háboruért eped, csakhogy mind a két pártja a világnak a másik ellen +gondolja a háborut. A fantázia ma görög uniformist kezd szinezni, görög +tábornokok és rongyos görög helységek neveinek bevonulását várják az +olvasó szemek és görög vért, ami végig folyjon az ujságlapok margóján, +ahol még hely van. + +Görögországon csüggünk és tépelődünk, a vizszintesen tartott tenyerek a +szemek fölé emelkedtek, mindenki Görögország felé néz. Mintha közben itt +semmi rendkivüli nem történnék, mintha Németország, Anglia, +Franciaország, Oroszország és Olaszország hadseregei nem fogyasztanák +egymást minden órában, amely jön és mulik, mintha a mi rózsás egünk +fölött a béke angyala boldog unalomban ütögetné a száját, hogy édes +ásitozását leintse. Mintha igaz se lenne, hogy Európa fölnevelt világa +is háboruban vergődik. Talán nem is igaz. Én ma is azt hiszem, hogy egy +európai háboru lehetetlenség. + + +VÁLASZ + +Barátom, hogy vagy? – érezz e két kis szó közt, kérlek, egy igazi meleg +szivdobbanást. Hogy vagy? Én élek, azaz megvagyok. Ugy-e, rossz néven +veszed, hogy rózsaszin kártyáidra és plajbászszal irkált leveleidre nem +válaszolgatok. Ne haragudj rám. Mindig válaszolok én neked hüségesen, +szeretettel és mulatságosan és kimeritően, mihelyt a postádat +elolvastam, csak nem irom meg a válaszaimat. Négy oldalas leveleket +futtatok el a fejemben és nem teszem papirra. Nem érek rá, hidd el, hogy +nem érek rá levelet irni. És bevallom neked, örülök is neki, hogy nem +érek rá, mert mindig attól félek, hogy ha a levélpapir fölé hajlok, +kiömlik rá az egész szivem. Minden levélpapiros fehér kisértés nekem, +hogy valahova, valakinek, akárhova elkezdem irni azt, aminek vége-hossza +nincs, az egész életet, mindent, mindent a világon, minden gondolatot, +amelyeket koponyám fogolytáborában őrizek s amelyeket nem szabad soha +senkivel közölnöm, tiltja a gyöngédség legszigorubb cenzurája. Fáj a +levélpapirt látni s rejtegetem magam elől. + +Hogy vagy kedves? Itt semmi ujság. Minek kérded mindig, mi ujság Pesten? +Mit meséljek neked? Azt hiszem, semmi ujság nincs Pesten. Ugy látom, a +Duna két partján terül el ez a város éppen ugy mint azelőtt s Buda és +Pest nem cseréltek helyet. Mikor a nap megszünteti a világitást, a +lámpák szoktak feljönni. Az utcákon ugyanazok a barna meg sárga +villamosok hajszolják egymást ugyanazokkal a csengőhangokkal. A lakosok +utálják a kofákat, a kofák gyülölik a lakosságot s a kettő közt dagadoz +a kárörömtől a drágaság. A szinházak előkészületeket tesznek, vagy +befejezik előkészületeiket. A mulatóhelyek ujabb bohózatocskákat +sajtolnak ki, mint a plakátokon megfigyelhető, az emberek érintkezésének +és a házasságnak és a házasságtalanságnak tökéletlenségeiből. Minden +házszám ott van a helyén. Ismerőseid és ismeretleneid édes mindnyájan +továbbra is járnak körbe magánéletük körletében, mint a molnár lova a +szárazmalomban. Ki jól érzi magát, ki rosszul. Mindenki mindennap +idősebb lesz. Ezt nem látni napról-napra, de én tudom. Minden egyforma +mindig. De minden meg fog szépülni, mire visszatérsz. + +Kedvesem, a világ mindig az, amit magad körül látsz és hallasz. Féltett +fotografiák rejtőznek a szived fölött és szived ott rejtőzik melledben. +Életed magadban van. Szép az ősz, ugy-e? Nem gyönyörü a titokzatos és +magasztos erdőn át menetelni? Milyen jól esnek a legénység nótái, nem? +Ha az emberekkel, az ugynevezett parasztokkal beszélgetsz, nem olyan, +mint meséskönyvben, dalgyüjteményben és a bibliában lapozgatni? Igazi +könyveid is vannak biztosan. Tudom, hogy szeretsz olvasni. Leveleket is +irsz. Van mindig cigaretlid? Elnézed néha a train végtelen ekhós +szekereit és akkor unatkozni kezdel. Nézegeted a terepszakaszokat, +tereptárgyakat, mind a magassági pontokat? Ez mind a természetből való +és csodálatos. + +Van egy nagy titkom, amiről itt senkinek nem szólok, de neked bizalmasan +beszélhetek erről, mert te ott vagy és azt a területet valamennyire +mentesitették a törvényektől és a szokásoktól. Te: az égen felhők +menetelnek nappal és éjszaka csillagok táboroznak. Érdekes ez. +Határtalan érdekes. Hallatlan. Engedd tágulni a két szemedet, tekinteted +e tünemények közt és értelmed közt csodálatos összeköttetést létesit. Ha +elámulsz és ha gondolkozol, életed tevékeny és értékes. Érezz, eszmélj. +Mennyi öröm támad az emberben magától, mint ragyogó fehér tajték a +tengeri viharban. Lelkedben áldottan fölszerelt segélyhely van, siess el +gyakran oda. Engedd meg, hogy az álomra fölhivjam figyelmedet. Az +embernek szabad levegőn tapasztalataim szerint szép és kedvező álmai +vannak. + +Köszönd meg ezeket az álmodott szépségeket és jóságokat. Mig fel nem +ébredtél, az álom csak olyan, mint az eleven élet. Elhiszed, hogy ez nem +bolondság? Én bizony Isten őszintén igy érzem. Ami kellemeset álmodtál, +beleirhatnád a naplódba, mint viszontagságaidat. És vedd ugy, mintha +mindig válaszolnék kedves leveleidre. Ne hanyagolj el te is engem, ne +állj boszut, ez nem volna szép tőled. Irj, lelkem, ezután is, mennél +gyakrabban, várom és óhajtom hiradásaidat. Elteszem minden leveledet, +nem hányom el. És most már majd válaszolok, de igazán… Ölellek mind a +két karommal, isten áldjon meg. + + +ADD A KEZED + + Add a kezed mert beborúlt, + Add a kezed mert fú a szél, + Add a kezed mert este lesz. + + Add a kezed mert reszketek, + Add a kezed mert szédülök, + Add a kezed, összerogyok. + + Add a kezed mert álmodok, + Add a kezed mert itt vagyok, + Add a kezed mert meghalok. + + +ÁPRILISI NAPON + +A nap megsüti arcomat. Olyan jó. Meleg van, de nincs melegem. Milyen +könnyü, milyen kellemes, milyen szabad, milyen tiszta a levegő. +Százszoranyit kér egyszerre a lélegzetem, mint amennyi a tüdőmbe +belefér. Lehellek mélyen és bensőm szorong. Mily kék idő, mily szép idő. +Hullámok járnak, gyürüznek, kergetőznek rajtam, körülöttem, fölöttem, +tündéri tenger. Mi ez az uj levegő, emlékszem rá. Mintha ez lenne a +boldogság. Oh az ég. Mintha a kékség fény volna, mintha a fény kékség +volna. + +Mosoly alatt a világ. Szél jött, arconlegyintett, felhajtotta egy +parasztlány viritó sárga keszkenőjét a fején, a keszkenő alatt ragyogtak +az ölelkező hajfonadékok. Emlék és vágy kapkod, hányszor éreztem a +levegőben a langy futó tavaszi semmit, hányszor kerültem elébe +világéletemben e fuvalomnak; megállok, ámulok és szédelgek az +örökkévalóság forgásában. + +Honnét szaladtál elő tavaszi szél? Bájoló fehér selyem tépések a kék +egen, meglepő zöld felhő a fák fekete ágaboga körül. Mi az, lombozat? +Vagy zöld fátyol, árnyék, tünő friss képzelet? Mező, zöld mező! Ujulás, +öröm zöldje! Zöld csodálkozás. Kiváncsi füttyök és neveletlen trillák a +levegőben és a barázdák közt a földön. Fölérzek és bágyadok és +homályosul és feltündököl és rezeg köröskörül a világ és érzem, hogy +bennem egy istenadta valaki szállani vágyik fölfelé és vonaglik és +rogyadozik. Szivem elszorul és fáj, mint a boldogan parázsló parázs. +Körülnézek és egy szóval szeretnék kimondani mindent. Tavasz! + +Tavasz… gyönyörü fájdalom a szóló ajkon. Tavasz. Csók a szavak közt. +Tavasz. Vidor, csacsi kis ablakok, énekkel körbe andalgó tarka +gyermekek, siető népek, nevetés, sárga falak világossága, fehér házak +örömfénye. Tavasz. Végtelen lágy áramlat körülöttem, micsoda jóféle +izzel tömöd tüdőmet, lelkemet? Honnét ömölsz? Miből vagy? Honnét jöttök +kékes-zöldes patakok, oly tisztán, mint a tisztaság, hegyi vizek, mezei +vizek, erdő, völgy, árok erei, ragyogó csavargók, vig bujdosók, kik +csevegve mulattok egyedül utakon. + +Tavasz. A gólya leszáll a kéményen a kerékre. Szürke nyul ugrál tova a +fekete göröngyeken. A sok fogoly rrrr, egyszerre rebben föl a mély +barázdából. Összerezzennek a nádak és a nádasból kiuszik a vizen tiszta +feketén a szárcsa. A galambok körülsétálnak a duc párkányán egyik a +másik nyomában. Gólya, daru, fogoly, szárcsa, fürj, rigó, fecske, +pacsirta, veréb. És minden madár a világon. Kolibri, elragadó +ékszerecskéje a teremtésnek. + +Tavasz. A kutyák átbujnak a kerités alatt, előrohannak, hencseregnek +egymáson a porban és marakodnak és nem harapják meg egymást. A tyukok +ugrándoznak a létra fokain, a fényes kakas kapkodja szárnyait és kiront +az utra. A kis vak macskák vonaglanak és fénylenek a napon egymás +hegyén-hátán. A legelő lovak elrántják a leláncolt béklyót és zörögve +nyargalásznak. A piros csida körbefutkos és a nyeritést tanulja. A bika +megvadul a réten, öklel, ágaskodik, elszáguld. + +Tavasz! Egyszer csak egy fehér pillangó remeg elő az erdőből és tétováz +a szabadban és elvész. Az ürge kibujtatja a fejét a lyukból, kisétál, +piszmog és visszaszökik. Tarka kerek kavics elmozdul a fa tövében, két +gyufaszál nyulik kétfelé. Csigabiga. + +Tavasz! Kék hajnalon a völgyben bokrok és fák dermednek álomba +takargatva, tündérek kerengélnek köztük ajkukra tett ujjal, +lábujjhegyen. Aki odanéz, nem látja. Rózsázik a hajnal, a madarak +csodálatos zenebonát csapnak, kigyullad messziről a táj, fölkerekedik a +tündöklő nap, világos lesz. Minden kiderül, megjelenik és bámulja +egymást. + +Az üvegház csillogó üvegfalát feltámasztják. Piros, kék, viola, fehér +virágok. Virágok. A zöldült gyepet fénylő sárga foltok futják el. Virág! +Fehér szórakozottság a mezőn. Virág! Lila borulat a réten. Virág! +Sok-sok sárga kutyatej. Fehér margaréta sokasága. Lila kigyóhagyma +serege. + +És mindenféle mezei virágok, vadócok, fák tövében, bokor alján, árok +oldalán, viz között szorongó haszontalanok, csitri, madárhur, kikirics, +földike, mentsvirág, gólyahir, tunikavirág, csillaghur, sülyfü, +tavaszika, sárika, természet kis taknyosai, parajak, csalánok, +bojtorján, mindenféle dudva, gyom, kik kijöttök és harmatosak vagytok és +melegedtek a napon. Mit akartok? Minek vagytok? Tik minek jöttök a +világra? Fölpattan egy piros pont és elröpül. Szárnya van. Katicabogár. +A fü alatt hangya nyüzsög, egyforma fekete és vörhenyeges hangyanép, és +százféle fekete, sárga, kék, zöld, barna bogár ugrál, futkos és repdes a +füben. + +Majd a vékony szitakötők is eljönnek, halkan zugnak tova és a szerelem +egyetlen napján him és nőstény egy aranyzöld gyürüben egyesülve kering a +nap fényességében. + +Tavasz! A nap süt, minden ujul, éled, virágzik alatta. Semmi közötök +hozzánk, nap és felhők, fák és virágok, füvek, bogarak? Tavasz nem adsz +ránk semmit? Nem tudsz felőlünk semmit? Mi emberek vagyunk, +boldogtalanok vagyunk. Fehér margaréta, sárga kutyatej, te durva, de +jószagu istenfa és te legközönségesebb füszál és ti bogarak, ti boldogok +vagytok? Ti nem vagytok boldogtalanok, mert ti nem akartok boldogok +lenni. Ti csak éltek. Honnan van a mi minden bajunk? Talán onnan, hogy +beszélni tudunk. Az egész teremtésben csak az ember beszél. Se állat, se +növény nem beszél. Nincs az emberen kivül, ami a földön felkiáltana: +Istenem! + +Tavasz. Boldogság. Felléhlzek és a világosság sötét lesz körülöttem és a +szivemen fájdalom fájdalomra rogy, mint éjjel a hold fölött fellegek. + +Az égszin eget hirtelen homály futja el, árnyék száll a mezőre és +remegni látszik minden és mintha szinüket vesztenék a szinek. Azután +kiragyog a nap megint és mosolyog az ég. + +Tavasz. Én meg akarok halni, mert örökké szeretnék élni. + +Nyakam nyugtalankodik, fészkelődik a kemény katonagallérban és +tekintetem minduntalan az ég felé epekedik. A polgári öltözetben is +végtelen nyugtalanság fogott el néha és nem értettem, hogy kerültem az +emberek közé. + +Oh tavasz. Ugy sajnálom magamat, ugy sajnálok mindenkit a világon. + +Tavasz, tavasz. Mit érezni a levegőben? Kedves, könnyü és oly édesen +nyomasztó a levegő. Mintha óriási fellegek hömpölyögnének távolról. +Láthatatlan fellegek áradnak, ha látnánk őket, ezer szép szint +elbájoltan bámulnánk rajtuk. A virágok illatai jönnek nyárára. +Hömpölyögnek a föld felé, összezsufolva, csodálatos szállitmány. A +mennország raktárait fölnyitották, onnét ontják az illatok fellegeit. + +Már virágban a szilvafa. Már a délignyitó kitakarja magát. Már az égő +tulipán kigyullad és a hüs buzavirág kékleni fog mindjárt. Oh tavasz, +juhásztasd az erdőt, tedd kezessé a mezőt, lágyitsd a föld szivét, az +áldott nyarat hivogasd, csalogasd. Virágozzatok virágok, illatozzatok +illatok. Oh istenem, ha lehet, sokkal több virág legyen most, mint +másszor. Ha teheted, áraszd el virággal a földet sürübben, virágozd be a +pusztát is, az ugart is, a szikföldet is, a homokot is, a köves talajt +is, a mostoha mocsarat is. Ragadjatok el virágok a földön, rózsák +bontsátok, ontsátok leveleiteket, szél hurcold szép szagukat, hódits, +bódits, altasd az az észt, cukrozd a szivet. + +Madarak, az idén ne kiméljétek a torkotokat, ne merengjetek hallgatag +estefelé, mindig csak csácsogjatok, fütyörésszetek, hangicsáljatok, +gyakoroljatok mindig. Teljes cigánybandája a nyárnak, ti is, tücskök, +zugó bogarak, méhek, darazsak, siesstek elő apró zeneszerszámaitokkal és +éjjel-nappal muzsikáljatok. Szép szitakötők, bájoló pillangók százféle +divatban, szálljatok elő szaporán, töméntelen, annyian legyetek +legalább, mint a lehulló falevelek őszszel. + +Buza, hazám oceánja, zöld tenger zöldülj, hullámozzál, dülöngj, +viharozzál, rengedezzél, hadd menjen hátadon életünk bárkája. + +Délignyitó és árvácska, füszál és dudva, pillangó, falevél és futkosó +bogarak. Mutassátok magatokat. Ó, ha megtanitnátok az embert örömmel +élni és édesdeden elmulni. + + +KIS MAROSFFY + +Ugy tünik, hogy már olvastam a minap, de oly fáradt és kábult az ember +mostanában, ha az ujságot olvassa, hogy néha szinte visszaejti a szem a +betüket, be se viszi a fejbe és mintha a szavak elvesztették volna +értelmüket és a számok elvesztették volna sulyukat. A kis Marosffy. +Igen. Ma reggel a gyakorlótér gyepén emelgetett a szél egy viseltes +ujságlapot, fölvettem és egy pár lépést sétáltam vele. Elolvastam az +egyik oldalán, hogy Marosffy szinész a harctéren szerzett betegségében +meghalt. Aztán eleresztettem a facér papirost, a szél tovább kapkodta, +valamelyik rigó füttyöt gurgulyázott a melegedő reggelben. És fölemeltem +a fejem és ugy tetszett, mintha elillant volna mellettem a kis Marosffy +és eltünt volna hátul. Meghalt. És arra a gondolatra, hogy meghalt, +mintha mozdulni akart volna a szivem, de nem tudott, mert egy idő óta, +hónapok és hónapok óta valami nehezék nyomja a szivemet, az alól érzem +dobogni. + +Most meghalt a kis Marosffy? Villanykoszoruk gyulladnak föl, zsibongás +kél, zenélnek, nóta és kacagás fuldoklik, sötétzöld pezsgős üvegek +dülnek és fehér hab hull le rajtuk, székek tolódnak és a táncház zagyva +tömegében egy kosztüm derekát fogja és forogva siklik el Marosffy. Egy +nem nevezetes müvész, egy vidám soványság, egy fiu, aki egész éjjel +táncol és folyton nevet, egy könnyelmü és felületes vendége az életnek. +Az éji varietékben láttam s tudtam, hogy Marosffynak hivják. Vidám feje, +fürge termete mint a tangó, macsics és twoo-step törvényeinek eleven +rajza inog, ugrál és simul tova a parkett groteszk nyüzsgésében az +asztalok között. + +Mily csodálatosan vonzotta szemeimet az ifjuság éjszakáin a +mulató-paloták szorgalmas, zajos, bolond és céltalan nyüzsgése, mily +páratlan derüt leltem ott, mily kellemes esztelenséget és mennyi +groteszk fájdalmat a kis szinpadok és páholyok s chambre separéek +diszitéseiben, a hölgyek képzelődő kosztümjeiben, a kerge életöröm +lármájában, az éji keringőkben, melyek a sötét pianino sárga fogain +vonaglottak s melyekbe a kis zenekarban a triangle ugy csilingelt bele, +mint a gyermekkor elmult szivverése. A kis Marosffy. Göndör haja van és +képe nevetésre szerkesztődött és nagy kiváncsi két füle van s ez a két +nagy fül a földi élet kakofon zengéséből csak az amerikai tánczenéket és +a nők bolondos sikolyait füleli. Egy éji faun. Marosffy meghalt? Mi az a +halál? Mi az most meghalni? Nem tudom ezt a vidám fiut, akit láttam +életemben, ünnepélyesen megmerevült orcával, áttetsző viaszfülekkel +elgondolni. Nem az a halál most aminek tanultam. Nem az aggastyánok +elalvása, nem a betegek katasztrófája, nem a szerencsétlenül jártak torz +lehanyatlása. + +A férfiak halnak most a világon, töméntelen tömegben dülnek és dülnek +előre és tünnek el. Az ifjuság, husz és negyven esztendő között. Akiké +az élet minden ereje és kedve. Mi ez, istenem, mi ez? Megrenditő +mozgalom, széditő tolongás, valami tüntetés félelmes és elragadó +áradata… Mintha egyszerre itthagynák a világot és szöknének. Egy +férfiőserdő, egy férfitenger, hova ment? + +Kivándoroltak, elpályáztak, elillantak és valahol másutt megint együtt +vannak és tovább üzik életüket, vagy inkább más életet kezdtek. A kis +Marosffy is megszökött velük, közéjük furakodott és elosont velük, +kiszökkent könnyü és bizarr tánclépkedéssel innen, mert itt már nem +mulatnak. + + +MAGNOLIA + +Nagy sárga virág, idegen virág, ma terád emlékeztem bánkódva, magnolia. +Pünkösd napja volt ma és szemem előtt pirultak a pünkösdi rózsák és én +csak terád gondoltam, távoli virág, magnolia. Néztem magamat +emlékezetben, hogy forgatlak a kezemben és nézlek és emelgetlek arcomba, +egyetlen szál nagy magnolia, kit a Posillipo fölfelé huzó utján +szakasztottam és szineden álmékodom ma és illatodon révedezek. Magnolia +virága olyan furcsa virág vagy. Olyan vagy, mint egy könnyü sima citrom, +mint egy üres sárga rózsa, mint egy kemény és csukott sárga tulipán. +Sárga vagy és szined a csodálatos sárga szineknek ájult képzelgése. Oh +szép vagy magnolia, mint szivem álma és illatod nehéz és mély, mint a +boldogtalanság. Oh nagy sárga magnolia, mely elhervadtál kezemben egy +májusi nap délután és alkonyat között, mig fogtalak. + +Hüvös selyem tested foltokat kapott és elpetyhüdt és összement és szined +elfáradt és halálozott és nyomasztó szagod keserü lett, beteg, lehangoló +és émelyitő és a bérelt csónak széléről leengedtem kezem és a kék +tengerbe hullattalak, magnolia virága és elmultál előlem a hullámokkal. + +Gyönyörüségnek és romlásnak, bódulatnak és fájdalomnak virága, +szenvedélyes és gyászos virág, hallatlan sárga virág, szépséges és +kétségbeejtő virág, egyetlen magnolia. Mintha életemben termettél volna, +mintha szivemből nyilottál volna ki. + +Nápoly, ifjuság kikötője, rózsaszin paloták, drága kertek, néma fekete +batárok, bennük tovamuló barna hattyuk, titokzatos, gőgös és szomoru +principessák. Különös bő sapkáju fekete és arany tisztek, ragyogó +szemüek és ragyogó foguak és szennyes, sötét, csuf közkatonák és durva +némberek. Viruló és zendülő utcák a nap fényességében. Oh, kinlódó +hosszu sikátorok, gajdoló szegénység, ablakokban rikitó rongyok, +nyomoruságnak lázadó zászlódisze, forróság, büzhödt levegő, tisztátalan +népség, szemérmetlen gyermekek féregnyüzsgése, csuf és szerencsétlen +élet, kántáló siralom, oh Nápoly. + +Vezuv, dermedt fekete sara a lávának a virágos hegyoldalon, a narancsfák +felett. + +Pompeji gondolkodó elhagyott oszlopai, tört szobrai, repedezett kéjenc +falfestményei, fekete kővé vált emberi testek kétezer év óta arcra +borulva a földön a halál muzeumában. + +Oh édes olasz dal, mely alamizsnáért esedezel a szegénység ápolatlan +fogai közül és kisérteted magad a kin mandolinjának éles hurjain a +szomoru piszkos kezektől. + +Róma, Róma, remek ünnep, örök bámulat, mult dicsően merevedő homlokzata, +álomban álló márványalakok, festett képek mennyei merengése, szépség +hallatlan csarnokai, husvét, fény és virágzás, üdvözült zugás, elborult +alkonyi tódulás a Pinción, ájult hajsza a hiuság sima és égő utján, +kéjes és boldogtalan örök roham a semmi felé. + +Anda tájak, égnél kékebb ég, boldog levegő, virágok, virágok, és por, +ostobaság, gonoszság és szerencsétlenség. Itália, elfeketült oázis, +süvöltéssé és jajjá vált cukros ének, elveszett pihenő, elromlott +gondolat, elrabolt vigasz, bukott illuzió, elszakadt nosztalgia, +Olaszország, fájdalom, utálat. + +Velence, ábrándnak, önfeledtségnek, könnyü kéjelemnek, nevető kalandnak, +rejtélyes álomnak Velencéje. Velence, csóknak és árva sóhajnak +Velencéje, piros és sötét Velence, elmulásba zuhant karneválok, +márványfalak alatt szennyes kanális, hazug Velence, kéjes, gyönyörü, +bünös, unalmas és gyászos Velence, oh bájoló és borzasztó. Magnolia +virág, drága virág, szomoru virág, csodáltalak és szagoltalak, +borzongtam tőled és ugy fájt és ugy fáj a szivem. Én az élet ölelésére +siettem és elrémültem tőle és a halál udvarlója lettem. + + +OH D’ANNUNZIO, + +milyen igazat adtál most énnekem. Én könyvek fölé borult ifjuságomban a +te könyveidet is olvastam és nem szerettelek meg és nem tettelek a nagy +irók közé képzeletem szoborcsarnokába. Csak hallgattam és figyeltem és +unatkoztam, mikor a világ tégedet ünnepelgetett. Elhiszem, milyen +nevetséges, hogy itt megszólitalak és beszélek hozzád, mintha értenél +magyarul és mintha te elolvasnád, amit én irok és mintha adnál valamit +arra. Én tudok rólad tücsköt-bogarat s agarat, te meg azt se tudod, hogy +én a világon vagyok. De én azért a világon vagyok és el se hinnéd, +mennyit érzek és gondolkozom én is magamban itt az élet napjaiban. Most +is csak magamban veszekedek itt és ugy teszek, mintha hozzád szólanék és +te hallanál engemet. + +Szabad és jól esik ez a bolondéria nekem. Én tehát a levegőn keresztül +azt mondom neked, hogy nem vagy az a nagy költő, akinek ünnepelnek és +akinél még ezerszer nagyobbnak érzed magadat, oh nem, egész biztosan +tudom, hogy nem. + +Te nagyon rossz ember vagy, kérlek, mert az embereket háborúba csábitod. +Oh hisz ez majdnem bók s az, hogy gonosz vagy, egy karcolást nem ejtene +hódolatom feléd ivellő márványhidján, ha valamikor is hódoltam volna +neked. Irigyelhető inyence vagy az életnek, zseniális önző vagy, müvész +vagy, brilliáns kéjenc vagy. Elragadó állat vagy, de elég közönséges +lélek vagy, az Isten szelleméből és szellemességéből nem igen van a +lelkedben, te piros ballettáncosa a világirodalomnak. Szerencsés vagy és +ha egy éjszakát sétálnál velem egyszer egy kertben, bevallanád nekem, +milyen boldogtalan vagy. Oh, sokat tudnék veled beszélni, de most ugy +sietek… Azt a hitemet vágyódtam közölni veled, hogy nem vagy a teljes, +igazi, tiszta nagy irók közül való, nem vagy te a végtelenség kedves +gyermekei közül való, mert te rossz ember vagy. Itt a földi +rendetlenségben sokat töprengtem egyedül valamilyen lelki harmónia +kedvéért és töprengéseim után olyanformán gondoltam, hogy a legnagyobb +irodalmi és müvészi remekléseket a jóság hozta a világra. + +Egy tolsztoji, egy flauberti regényt, Dante poklát, Homérosz +Odysseiáját, Göthe Faustját. Cervantes Don Quixote-ját, schopenhaueri +filozófiát, egy beethoveni szimfóniát s egy bájoló Delmet-chansont, egy +michelangelói freskót, eszményi Phidias-szobrot, a leggyönyörbbb +épitményeket és a legcsodálatosabban szerkesztett kerteket, mindent, ami +a legszebb, a jóságnak köszönhetjük. A kiszemeltek tehetsége az emberek +felé árad. A legtengernyibb talentum hiusága és becsvágya nem adna +örökös szépet, ha nem jóságból adná. A jóságnak kell lenni, ugy sejtem, +a legelőkelőbb érzésnek, a legfölényesebb szempontnak, a legtökéletesebb +önzésnek. + +A világ irodalmának és müvészetének legmegmaradottabb alkotásai +lehellik, árasztják magukból a humanitást, szánalmat, vigasztalást az +emberiség felé. Annyi szépséget, gyönyörüséget, amennyi a magas +müvészetekben van, miért nem tartanak meg magukban és maguknak a +mesterek, miért hozták elő magukból gyötrelemmel és miért terjesztették +hitvány embertársaik elé. Mert jót akartak velük. A müvészet +jótékonycélu, a müremekek jótétemények. Felettünk magasan, a felhők +alatt légüres tér van, az teli van isteni levegővel, jósággal. Aki az +élet fölé száll, ezt a levegőt szivja. A gyönyörü csillagok, ugy érzem, +csupa jóságból mutatkoznak nekünk. A jóság a mesterek mestere. Ah +sietek, tele van a fejem és szivem és nem érek rá kibeszélni magamat. + +A jóság a legerősebb erősitő, a legüditőbb füszer az élet +szerencsétlensége, utálata, bánata és unalma ellen. Én tudom, hogy a +hercegnék és grófkisasszonyok igazán jóságból ápolnak a kórházakban. És +a munkában nem durvulnak, nem csunyulnak, nem fáradnak el és nem +unatkoznak… csodálatos hatásu források bujdoshatnak a lélek mélyében. +Miért esik oly jól kockacukrot tartani a ló szája elé? Miért oly +kellemes nézni, hogy iszsza a cica a tejet? Miért esik oly jól a +tenyérnek, ha a kutya nyalogatja? + +Oh D’Annunzio, te müvész vagy és a háborut kivánod. A háboru az +ostobaság szüretje, a müveletlenség szellemi kéje, a bénaságnak, a +szemétnek, romoknak, hulladékoknak kiállitása és lárma, lárma. Müvész +vagy és szépség kell neked és csönd és figyelő világ. Szép a háboru? +Kivánatos müvészi igényeidnek? + +A háboru csinált szenvedélyei, felületes csodálatossága lefogják és +eltöltik a te szivedet és fantáziádat, oh D’Annunzio, az örök és +rejtelmes teremtés világában, amelynek oly fogékony és elmulandó vendége +vagy? + +Én elhiszem, hogy őszintén és fájva lángolsz költészeted tüzében. Mert +nem éreztelek soha magasabban, mint amilyen magasak az erkélyek. + +Oh D’Annunzio, árulója és betyárja vagy a költészetnek. Utálnálak +tégedet, ha nem kimélném magamat az utálat kellemetlen érzésétől. + +Mi vagy te, vörös, csontos, kopasz hegedőse a háborunak a talján +városokban? Némely pillanatban valami földöntuli értelmet sejtek +lényedben s ugy tünik, hogy nem az entente-nak, hanem a Halálnak, a +legvégső és mindent megmagyarázó, megoldó, megnyugtató jóságnak vagy a +megbizottja s arra hivattál el, hogy uj boldogtalan nyájakat hajts az +elmulás békés karámja felé. Egy pillanatig dermedten és megindultan +gondolok rád. + +Oh, D’Annunzio, ilyen végtelen nagy és ilyen földöntulian emberséges nem +vagy te. Rossz ember vagy és nem vagy nagy költő. Nem kellesz nekem. Nem +vagyok kiváncsi reád. Sajnállak, mint mindenkit, mert élsz és mert meg +fogsz halni. + + +IVÁN + +Estefelé a fáradt utcán egy szürke keztyüt tettek a vállamra. +Megfordultam. Egy sápadt kis hadnagy állott szembe velem sötétkék +bluzban, rózsaszin parolival a nyakán, fekete pantallóban. Az egyik +keztyüje a vállamon volt, a másik keztyüjével botra támaszkodott. Két +szelid kék szem tekintete fogózott a szemembe: + +– Te vagy?… + +– Én vagyok. + +– Nem ismersz meg? Én vagyok… Iván. + +– Iván! Te vagy? Hogy vagy? Mit csinálsz? + +– Még egy kicsit bicegek, de már jól vagyok. Holnap megyek lefelé, +Olaszországba. + +– Megsebesültél? + +– Már háromszor. + +Iván… a neve hirtelen mély visszhangot vert a szivemben és ugy éreztem, +mintha sok-sok csengő csengene igen távol egyszerre, sürün, édesen és +mégis fájdalmasan. Egy földszintes fehér iskola derült fel tavaszi +napsütésben, a fölsepert nagy udvar reggel lármával, rövidnadrágos kis +fiukkal és tarka kis leányokkal. Egy nagy labda repül fel a levegőbe és +fölnéznek és szaladnak. Iván… egy szelid, szöszke, gyönge kis fiu, +osztálytársam. Husz év. Az ifjuság elfutott. Talán az egész élet eltelt. +Itt áll Iván. + +– Hol jártál? + +– A nyáron Oroszországban, azután Boszniában, azután Szerbiában, azután +a télen Galiciában, a Kárpátokban… + +– Hát ezt hol szerezted? + +Észrevettem a mellén a Signum Laudist. + +– Ezt? Bukovinában. + +Oly bágyadtan néz. Bukovinában… Beszél, szavai keringenek a fülem körül, +városok, földek, országok usznak el, mintha mondhatatlan gyors vonaton +mennék. Szemem előtt végtelen messze egy sárga torony áll, egyetlen igaz +torony, a mi tornyunk, mikor Iván meg én nem láttunk még azon tul semmit +a világból. + +Sóhajt és mosolyog: + +– Emlékszel még, mennyit játszottunk katonásdit? + +– Én mindig török voltam. + +– Én magyar. Most mindaketten magyarok vagyunk. + +Bucsuzni kezdett, nyujtotta a kezét, még sok elintézni valója van, +holnap már menni kell neki. + +– Hova is visznek, Iván? + +– Lefele, Olaszországba. + + +PARK + +Fák, összeölelkezett sürü bokrok, egy darab zöld gyep. Zöld lombok, +levelek mindenütt, világos és haragos zöld meg sárga, pazar, szertelen, +eláradt levélvirulás, zuhataga és felhőzése a faleveleknek és a lombok +hasadásai és a levélsürüség lélekzetei közt távolról kéklő kék ég, édes, +fényes tiszta levegő. Homályos zöld árnyai fáknak, bokroknak, elborult +foltok a gyepen, s a leveleken a nap arany pillantásai, s arany +tallérjai, arany loccsanásai a gyepen s az uton, amely a képen átmegy s +elhajlik s elvész a fák között… + +Szinyei-Merse Pál festette. A katalógusban az a cime: Park. Olyan +végtelen ez a nagy kép, mint a természet. Az arany ráma négy oldalról +támadja, szoritja ezt a nyarat, hogy ne özönöljön el, hogy kép maradjon, +aminek pingálták. + +Ah Istenem, ha nyugalmam és figyelmem volna ezeket a szineket szinezni +szavakkal, hogy hódolni próbáljak e Szinyei-kép müvészetének. De csak a +naptól sütött tiszta utat tudom nézni és nézni, mely eltünik a +sürüségben és láthatatlanul visz tovább, messzire, az ismeretlen tájra, +álmodott távolokon végestelen-végig, valahová a boldogság táruló +kapujába. Az élet drága fájdalma esik rám. Elosonnék és kibujnék a nehéz +érzés alól, elhuzom tekintetemet a képről s a többi képeken sétáltatom +el, amelyek teremről-teremre a falakon némulnak, figyelnek, álmodnak. + +És a muzeum klasszikus falain révedek el, de a hüs, magas falakról csak +visszamegy még a szemem a Park utjára, nézni, nézni, mig végre jól esik +a szenvedés, amit a könyörtelen szépség bocsájt az ember lelkére. + +Mintha ez a ragyogó tiszta ut a képen, amelyen senki nem jár, mintha +most hirtelen néptelenedett volna el. Mintha erről az utról szökdöstek +volna szerteszét az emberek, erről a szelid, aranyos, nyári utról, mind +akik csikorgó vasutakon, agyongázolt hühós országutakon, sziklák +borzadályos kapaszkodóin hajszolják egymást. Mind elhagyták ezt a napos +utat, mintha közelebbi utakat találtak volna egyszerre valahová, ahová +életünk igyekezik… Itt van a Szépmüvészeti Muzeum kiállitásán a falon a +mester portraitja is, aki a Parkot festette. Ferenczy Károly müve: +Szinyei-Merse Pál arcképe. A hóhaju és rózsaarcu férfiu bizonyára élő +személyében is ily hallgatag ül és ily szeliden néz kék tekintetével. +Milyen csalódás e homloknak s e kék szemeknek az emberiség vihara. +Milyen sértés, mily gyógyithatatlan bántalom a müvészetnek az a +megoldás, amit az egymás mellett küzködő népek maguk közt kitaláltak. A +romok, roncsok és a vér milyen mély veresége azoknak, akik az élet +hibáit szépséggel takargatják, szépséggel szórakoztatnak, szépséggel +csillapitanak, szépséggel vigasztalnak és ápolnak. + +Lépések kopognak mindenfelé, ruhák suhognak, kardok és sarkantyuk +zörrennek. Tisztek forgolódnak, nézegetnek, akiknek kitüntetés világit a +mellén, akik a háborut látták és eljöttek tovább gyönyörködni a +müvészetben. Oly mondhatatlan hangulatot ad ez a békéből való +csarnoknak. A publikum jön-megy teremről-teremre, álldogálnak, +diskurálnak, duruzsolnak, mégis milyen csönd van itt. A festmények, +bronzok, rajzok ontják magukból egy eszményitett világ varázsos +hallgatását. + +Csodálatos harmonia és ünnep ez a kiállitás. Ezeket a gyönyörü +festményeket, szobrokat mind ingyen adták a müvészek, legjobb müvészeink +legjobb müveiket, s mügyüjtők elküldték holt mesterek drágábbnál-drágább +képeit, s családok feláldozták féltett müvészi ereklyéiket. Mert ez a +kiállitás az élő nyomoruság segélyhivására sorakozott, az oroszoktól +elpusztitott sárosi falvak hajléktalanjainak javára sorsolják ki a +muzsáknak e becsességeit. És a szépség hideg falai között mintha valami +mély és melegitő illat terjengene itten, a jóság tömjénje. + + +HÁBORU JÁTÉK + +A Háboru Játék a vurstlin folyik, körülbelül öt négyzetméternyi +területen, közvetlenül a Barokaldi-féle Néparéna mellett és az Első +Magyar Barlangvasut szomszédságában, amelyen bohó ifjukoromban nem egy +szép utazást tettem. Ez, már mint ifjukorom nem tartozik a dologra, +lehető szemléltetően és röviden szándékolom e helyen a Háboru Játékot +megörökiteni, hizelgő adalék gyanánt ama historikus számára, aki valaha +ez ujságlapokat szagolja és élete unalmában mindenfajta változatok után +böngész, amelyek a jelen időkben az emberek világában előadódtak messze +a drótsövények és lövőárkok mögött. + +Ugyanezen világtörténeti itész előtt, aki a sárgulandó ujságpapirosról a +futó kis szintelen papirmolyt elfricskázza, vagy a körmével agyonnyomja, +tartozom tisztázni magamat azon vádoló látszat alól, mintha én e gyászos +időkben mulatozni jártam volna a mulatozók közé. Oh nem, csak egyszer +bolyongtam a vurstlin, egy vasárnap délután a háboru alatt, s nem +hintáltam, s nem élveztem a ringlispil arany kocsijában, csak néztem +magam körül s szomorodott szivvel mentem el a szegénység szórakozó +barakjai közül, valamint az uri népek mulatságainak csarnokaiból is +olyan hangulatban távoztam sokszor, mint valódi szerencsétlenségek +szinhelyéről. + +Hát a Háborus Játék ilyen: az elrekesztett kis négyszögletes harctéren +öt óriási pléhfigura áll, egy-egy karóval megszilárditva hátulról. A +mellükre mázolták sorba: Angol. Francia. Muszka. Talián. Szerb. Mind az +öt bábra a maga hadseregének egyenruháját pingálták s mind az öt +ellenség feje hüségesen viseli nemzeti jellegét, igy a muszkának nagy +veres körszakálla van, az angolnak pakombartja, a franciának +kecskeszakálla s az olasznak légy az alsó ajka alatt. A szerbnek csak +bajusza van, de annak az arca a legborzasztóbb. Mind az ötnek a szája +tátva-nyitva, azoknak a falapdáknak a befogadására, melyek a pulton +hevernek. Igy állanak a monarchia ellenségei egy sorban, tátott szájjal +és rémült nagy szemekkel. A pult fölött tábla, a táblán nagy piros +betükkel: Háboru Játék. És alatta ez: 10 Dobás 6 Fillér. Az entente és +cinkosai mögött magas drótháló, amely a célt tévesztett lapdákat nem +engedi tovább repülni, hogy a harctér mögött el ne trafálják saját +honfitársainkat. + +– Csak hat fillér tiz labda, csak hat fillér – buzditja a bámészokat a +Háboru Játék gazdája, egy kis gyönge civil, – tessék, tessék urak, üzsd, +nem apád, – hadarja szenvtelenül – a legtöbb találat éremmel lesz +jutalmazva, tiz labda csak hat fillér. + +A haditerület oldalfalán ott csüngenek egy fölfeszitett vásznon a pici +vitézségi érmek nemzeti szalagocskával. Egy-két fiu huzakodik a pult +előtt, a falabdák nagyokat koppannak a pléhbábok fején, mellén. A szájba +nehéz beletalálni. A néző több, mint a kombattáns. + +– Üzsd, nem apád, hat fillér… – panaszkodik a mutatványos, olykor +félrekapja a fejét s állandóan irigy szemeket vet a rézsut szemben levő +pavillonra, melynek lépcsőzetén nagy tömeg előtt rekedten dicsőit a +kikiáltó egy zöld fátyolokba takart kéz- és lábnélküli kisasszonyt. + +A Háboru Játékot hallgatag nézi két felkötött karu huszár, nem +elegyednek harcba. Éppen mikor tovább akartam sétálni, a muszka bekapta +a fagolyót a szájába. Egy kis vihogás volt, s a muszka a nagy golyóval a +szájában oly furcsán nézett, vigan és kétségbeesve, mintha gombócot enne +és nem tudná lenyelni. + + +EMLÉKSOROK + +Talán itt közöttünk vándorol, jár-kel, utazgat és forgolódik egy +ismeretlen, az örökkévalóság emberarcu képviselője, az egyetlen, aki nem +szól hozzá semmihez, nem tartozik senkihez és sehova, kiben a +szenvedélyek csapjai nyitottak és hidegek, kinek fejében az örök +eszmélet fehér gyetyalángja mozdulatlanul ég, kinek földi utja gondtalan +és bajtalan tanulmányut, aki fontos és titkos megbizatással keveredett +el köztünk, ki az öt földrészen tuli illetőségü. Kinek szemei mindig +lefelé néznek, mert az emberek lelkének a fenekére néznek, s ki +pillantásaival jegyzőkönyveket jegyez teli. Ki mint fegyvertelen és +sebezhetetlen fölfedező vonul el a világon, ki hozzánk hasonlóan +öltözik, de kém, kémje az emberi életnek, ki közülünk való, de uralkodó, +aki álruhában jár és hallgat minket és ügyünket-bajunkat vizsgálja. + +És elevenen s elfáradatlanul lép át a következő emberöltőbe és eltávozik +a jövőbe és óráktól nem üzetvén és évektől nem sulykoltatván, s +reményektől és emlékektől nem zavartatván, csendben-rendben feldolgozza +véghetelen anyagát és majd megtartja beszámolóját két kitárt karral, +elefántcsont-homlokkal fordulva az emberiség felé, amely a fénylő fehér +homlokról érezi a napsütés meglepetését. + +Ő majd elmeséli a lábujjhegyen álló emberözönnek, amely +megszámlálhatatlan kezeiben becsukva tartja a világtörténet könyvét, +hogy mi volt az európaiak háboruja és mi volt a balkániaké és a japánoké +és az amerikaiaké és mind, mind, a tatárok háboruja és a kereszteseké, a +velenceieké, a móroké, a hunoké és a rómaiak háborui és a hellénekéi és +a pun háboruk és a Karthago háborui és a judeabeliek háborui s az +ammoniták és a filiszteusok háborui, mind. És ő el tudja beszélni mind a +volt forradalmakat és zavargásokat és a párbajokat. És ő ki fogja majd +deriteni, hogy ez a tömérdek millió Kain mind Ábel volt, aki megölette +magát testvérétől. + +Ő feltakarja a világot és megmagyarázza, hogy minden rendetlenség és +tökéletlenség a halál miatt van. Ő feltöri minden szavunkat, s +megmutatja, mit jelentenek, ő elébe világit minden lépésünknek és +kideriti, hogy hová igyekszünk mindig. Ő felmutatja a falevelet s minden +ember megismeri, hogy az az ő arca. Ő felfedezi az emberek előtt életük +főbaját, az elmulást és kigyógyit mindenkit és ő meg tudja adni a +legigazibb és legnagyobb vigaszt, a halál vigaszát. Ő kirakatot rendez a +napokból és bazárt nyit a pillanatokból az emberek szeme elé. Ő megfejti +a vágyakat és a bánatot. Ő rávezet arra, hogy mit értettünk mindnyájan +az alatt, hogy boldogok akarunk lenni. Ő minden teremtményt meg fog +lóbálni a végtelenség hintáján. Ő a legnyomorultabbat is, akinek semmije +sincsen, csak baja, elkalauzolja a lélek pazar és mulatságos +városligetébe. Ő az élet fájdalmát be fogja oltani minden ember mellébe, +s a türelmet minden ember karjába, mint most a tifuszt és kolerát oltják +be. Ő a szenvedéseket virágokról fogja elkeresztelni, ő a könyekre és a +sóhajokra a gyöngyök és karkötők becsét fogja ruházni. Ő elterjeszti a +főurak közt és a koldusok közt egyformán a csodálkozás világnézetét és ő +megalapitja az utolsó vallást: a jóságot. Őt költőnek fogják nevezni, és +ő magát igazi embernek fogja vallani és ő utána nem lesz több költő, +mert mindenki ilyen igazi ember lesz. Ő olyan könnyüvé teszi majd az +életet, mint amilyen könnyü most a halál. + + +AZ ÉSZAKI TENGER + +A város végén az Angyal-féle korcsmában, ahol megfordultam, egy huszárt +láttam mulatni. Zene mellett mulatott, a falnál állott a zenélő +automata, akibe egy hatost kell beledobni, az zenélt a huszárnak. A +huszár az automata előtt illegette-billegette magát, összeveregette +egyenes, zord sarkantyuit, a jobbkezével a tarkóját ütögette, a ballal +meg szeretettel fenyegette az asztmatikusan muzsikáló automata-szekrény +bádogsipjait. Egymagában mulatott délelőtt a korcsmában, egy pohár sárga +sör állott mellette az asztalon. Se cimbora, se fehérszemély nem +kellett, hogy viditsa. Szép magyar arcán a háboru vas szine és +kifejezése. + +A ló az ő barátja és babája a veszedelem. Angyal ur a kassza előtt +könyvelt egy nagy noteszbe közönyösen, s a falon a kalitkában kanári +madár hallgatott. Ugy látszik, az itt a rend, hogy ha az automata szól, +a kanárinak nem szabad fütyörészni. + +A huszár, mikor észrevett, megállott, szép haptákot vágott. Láthatta, +hogy szivesen nézem őtet s vidámságában kedves bizalommal szólalt meg: + +– Harctéri fiu vagyok én… ur. Kék ruhába vagyok, azér huszár vagyok. + +Éltesse az Isten kék ruhába is. Illett megkérdezni, merről jön, hová +megy. + +– Itt voltam a kádernél egy hétig, de megyek már haza. + +– Hova haza? + +– Vissza Dunabürbe. + +– Dunabür, hol van az? + +– Itt van ni kérem, erre. + +Térképet huzott elő a zsebéből, kihajtogatta, az orosz harctér térképe +volt. Megmutatta rajta Dünaburgot. Azután feljebb vitte az ujját, egész +a szélére a térképnek, a tenger kékségét ütögette meg az ujjával: + +– Meg ide szándékolok még elmenni. Ehe az Északi tengerhe. + +A szeme rajta ragadt azon a kék szinen a térképen. + +– Nem látott még tengert, ugy-e? + +– Nem, még sose. Azér akarom most látni, kérem. Földet, tanyát eleget +láttam életembe. Tengert csak egy ember látott a századból, az mint +civil Amerikába szok dógozni. Most már közel járunk. Ha annyit bajoltam, +már ezt a tengert megérdemlem, hogy meglássam. + +Meg, meg, szegény magyar huszár, jó magyar huszár. Bárcsak meglátnád a +gyönyörü tengert. Szeretnék ott lenni, mikor a partján megállasz és +szeretném hallani, milyet tudsz káromkodni, mikor megpillantod az +Északi-tengert. + + +JUNIUS 16 + +Talán azért süt ugy a nap, mert melegen érez, az ég az emberek iránt. A +nap talán az ég szive. + +A hold pedig a lelke az égnek. Milyen csodálatos mosolylyal révedez +éjszaka a hold fönn a kék mezőn a csillagok arany margarétái között. +Milyen zavarba ejtő, tiszta és megszokhatatlan mosolylyal vonul, lebeg, +fut a hold az égi felhők könnyü fátyolai alatt és világit és ragyog és +vonz és bájol és kecsegtet és száll tova, tovább és végtelenül mosolyog. +Mit akar tőlünk? + +Mennyi pazar virág gyuladt fel az idén a kertekben, a mezőn, az árok +szélén. Özön virág. Soha ennyi virág. Mennyi vér szakad a földön, mennyi +sóhaj jár, mennyi köny permetezik. Érted te a virágot? Tudhatod, hogy +van az, hogy ennyi szin és illat van? Csak látod és érzed és jól esik. A +föld talán válaszol nekünk, szól hozzánk, beszélget velünk és a földnek +szavai nincsenek, csak virágai. + +Milyen szépek az asszonyok és a leányok, szent Isten, milyen szépek. +Mintha soha ilyen szépek nem lettek volna. Mennyi fájdalom a szivekben, +mennyi gyász a lelkekben, mennyi félelem, mennyi nyugtalanság, mennyi +lehangoltság, mennyi borzadály, mennyi sajnálat, mennyi irgalom. Soha +ennyi nehéz és gyötrő érzés nem bujdokolt, nem ragadozott, nem áradt, +nem rengett a világon. Milyen szépek a nők az idén… + +Ki tudja, honnan vannak a felhők ámitó szinei és alakulatai estefelé? Ki +érti, ki tisztázhatja, ki mondhatja el a felhőket? Ki fordithatjta le a +felhőket? Honnan, miből, miért tünnek az égen felettünk ezek a +nevezhetetlen szinek, ezek a mindenre emlékeztető és semmihez nem +hasonlitó gyönyörü tünemények? Talán a földön elszállott, összetapadt és +együtt fölremegő milliótlan millió sóhajokból keletkeznek mindennap a +felhők, az emberi szivek bánatának örökösen ömlő kéményfüstjéből, amely +az álmoknak és az elégett vágyaknak ezerszinü tündéri hamvait viszi el. + +Talán a szemeknek az ég felé szálló tekintetéből varázsolódnak a felhők, +a csalódott, epedő, áhitatos, remélő, könyörgő szemek pillantásainak +ereje és képzelete vetiti a felhőket? Talán mindaz a szerelem, kellem és +öröm látszik az ég felhőiben, ami azoké lett volna, akik meghaltak korán +és életük eltört és minden amit vártak, elmaradt? Ott van. Ott van +minden földi tárgynak, dolognak, gondolatnak az ideálja, az igazi arca, +ott van a felhőkben minden érthetetlen tökéletlenség elsimulva és +kiigazitva, ott van tükörképe az egész világnak, délibábja, minden földi +formának álma és álma igazi életünknek, amelyet idelent, ahol vagyunk, +irtózatos meglepetésünkre meg nem kaphattunk. + + +HAZATÉRŐ NYÁJ + +Oh Troyon festménye, ami itt előttem megy, porzik, kolompol, béget és +mulik tova… a nyáj hazatér estefelé. Megállok az országut szélén és +engedem szemembe és szivembe tolulni egymásután a juhok arcait, ezeket +az egyforma, lágy, csekély homloku, engedelmes szőke arcokat s képek +tünedeznek emlékemben, arany rámák ragyognak fel körülöttük, látom magam +merengeni néma muzeumi csarnokokban Párisban, Londonban, Moszkvában, +Nápolyban, Bécsben, Berlinben s valami fényes és szelid és talán csak +álmodott boldog világ panaszkodik és bánkódik bennem. + +A vezérürü jól elől van már, a kolompja szórakozottan hallik, fakul és +gyengül és mennek a juhok határozatlan, torlódó sorai egyik a másik +után, port vernek, a vékony juhlábak csak mint árnyékok futkároznak el a +porban, test-test mellett halad a nyáj, mintha össze lennének ragadva és +olyanok, mintha nagy darab világos göröngyök lennének, mintha a föld +megindult volna és menne előre. Az országut mellett fák állanak, +mozdulatlan fák, zöld fák, akik a földből felkeltek és állanak egy +helyben és mind más formájuak és mind olyan egyformán csodálatosak és +szépek. A fáknak nincs háboru és a huzódó juhoknak sincs háboru és a +fecskének sincs háboru, aki a fák fölött elcsapott éles szárnyán a +levegőben és magasra röppent és eltünt és a fellegeknek sincs háboru, +melyek odafenn megnyitották alkonyati szinjátékukat. + +– Mee-bee-mee-bee… mindig kinyilik a szájuk és bégetnek. Egy juh elkezdi +és a szomszédja a sorban átveszi tőle és az egész sor utána béget és a +következő sorban is elkezdi valamelyik. Me-e-e, be-e-e, némelyiknek oly +meglepő emberhangja van, ugy hangzik, mint mikor az emberek a +mutatóujjukkal az ádámcsutkájukat ütögetve utánozzák a bárány hangját. +Oh, a kis bárányok a sorok szélén, futnak, kapkodnak, botolnak gyönge +lábaikon a felnőttek mellett és itt-ott elmaradoznak, mire a puli +sebesen előgurul, mint valami fekete gombolyag és visszaugatja őket és a +báránykák rémülten iparkodnak tovább. Némelyiknek alig nőtt még gyapju +gyönge és finom kis testén és a porból szálló ártatlan hangjuk a lélek +legérzékenyebb rétegeibe furakodik. Miért hat az emberiség képzeletére +oly gyöngéden a bárány s a juhok nyája? A Biblia miért van teli ezekről +az állatokról való példázatokkal, a mennyországot miért pingálják +bárányokkal és mért teszik annyit a legelésző és estefelé megtérő nyáj +képét a piktorok a vászonra? + +Mennek és mulnak és tünnek a nyugtalan, tolongó, bégető sorok és mind a +juhok minden lépésnél le-leejtik a fejüket, mintha valamit folyton +helyeselnének, mintha mondogatnák: bizony, bizony, bizony… Mennek, +mennek, négy-ötszáz juh is mehet ebben a nyájban, de mintha ezer meg +ezer volna, meg millió, oly végtelenül sürü és egyforma, ahogy tovamulik +előttem és a nyáj háta mögött elballag egy magos, sötét, lehajtott fejü +ember, a pásztor. Bocskor van a lábán, meztelen, porszinü, vékony +lábaszárát fekete köpenyeg veri, valami régi-régi uri köpenyeg lehetett, +az isten tudja hol vette, háromszoros gallérja van a köpenyegnek, a szél +hajtogatja. A lekonyult karimáju ócska kalap alól nem igen látszik a +pásztor képe, csak a morc bajusz, őszes szakállfolttal összekeveredve. +Hosszu botját tologatja maga előtt s eltünik az eltünő nyáj után a +porban, a homályosság felé, az éj felé, hazafelé… + + +FALUSI UTCA + +Kétfelől sorban a fehér házak, egyforma kis házak, a végtelen magos kék +ég alatt hunyászkodnak csendesen. Ez a széles, hosszu, göringyes és +poros föld a falu nagy utcája. A végiben a templom, mintha megállitaná a +feléje járuló házakat. Régen meszelt fehér templom, kis templom és olyan +egyszerü, mintha egy iskolás gyermek rajza lenne. Egy-egy ház előtt +letett vastag, holt faderék, akin az öregek szoktak üldögélni, +engedelmesen várván a nap lementét. Cséplőgép bug egy hangon és a rosta +zakatol izgágán. Valamelyik udvarban masinázzák a buzát. A keritések +mögött meg a háztetők mögött mindenféle nyugtalan kazlak, boglyok, +felhordott asztagok emelkednek, mint valami földre telepedett szalmaszin +fellegek. + +A fehér házak tövében icipici leányok ülnek, két-három-négy esztendősök, +sorban, szöszke porontyok, mennyei ártatlanságban felhuzott és +széjjelnyitott térdekkel. Feketekendős öreg asszonyok mutatkoznak a +kapukban, eltünnek. A házak mellett két nagyobbacska leánygyermek megy +egymás mellett, hat-hét évesek, hosszu öregszinü rokolyában, +pruszlikban, bekötött fővel, komolyan, mint apró cselédek, mint +Törpeország parasztasszonyai. Meg kisfiuk ácsorognak, tekeregnek a házak +közt csapatosan, sokszor mezitlábos, porban nevelkedő-növő gyerek, +némelyiken huszársipka van, némelyiken bakasipka, egy gyereken kerek +német katonasipka… ha megkérded őket: hogy hinak fiam, felnéznek és mind +megmondják, hogy Jancsi, Jóska, Pista, Misi. Akad köztük, akit Lukácsnak +hinak, meg Demeternek. Ilyen kis fiut. Mi kell nekik? Egy krajcár. +Mennyi gyerek, mennyi, hemzsegnek a porban, felnőnek embereknek, +kellenek a munkának, a szegénységnek és minden sorsnak. Itt vannak már, +készenlétben, nőnek. + +A virágtalan akácfák álldogálnak, dülnek a kiskapuk előtt, a házak +körül. Leveleiken a nehéz por fekszik és hosszu szalmaszálak lógnak a +lombok közül lefelé. Egy leányzót nem látni semerre, egy menyecskét nem +látni jönni vagy menni. Hol járnak az eladó lányok, hol vannak az +asszonyok? Mintha elbujtak volna, elbujdostak volna, mintha +összecsődültek volna messzi csendes völgybe, vagy a sötét erdőbe, ott +siránkoznának együtt egymás vállára hajladozván. + +Egy idős ember ballag magában az utca közepén a templom felől. +Toldott-foldott öltözetben van. Száraz és görbehátu öreg, kék kötény van +előtte, papucs a lábán, drótozott szemüvegje van, mint a kövezőknek. +Különös ember, minden faluban van ilyen, se nem paraszt, se nem +mesterember, de bizonyosan szántott-vetett életében, alkalmasint ért +minden furáshoz-faragáshoz, tud karikát tenni a disznó orrára, talán a +beteg állatok kezelését is érti, patkányirtást is elvállal és ha koldus, +vagy szegény vándorló hal meg a faluban, a test mellett ő szokott +virrasztani. + +A szegény házak közt egy sárga urilak áll az utcában, vaskerités mögött +kertben. A kert ágyai közt felkötött karu tiszt sétál lassan, mellette +fehérruhás hölgy… mint régi, régi és olcsó képeken, amilyeneket +kispolgári lakásokban lehetett látni, meg a képkeretező üzletében +politurozott széles piros farámában, reprodukcióban. Az égen odafenn a +délután felhőzetében egy-egy álmélkodásra gerjesztő ragyogvány hasad. +Egy csirke sikoltva szalad keresztbe az utcán. A disznók közelednek +vágtában, egy vörhenyes, sárszinü és feketeszinü durva társaság, +röfögve, horkolva, szuszogva, dühősen, szorongva és üzve egymást, s +fejüket le-lekapva a földnek, mintha valami szörnyü kalandból +menekülnének. Elporzanak. Azután lágy kolomppal és csengő csengővel +egy-két-három tehén kezd felsétálni az utca végiből a poron által, +fehér, jóságos, balga tehenek és az első már befordul egy kitárt kapun. +Az estéli homályosság kezdi betakargatni fátyolába az ákácok tetejét és +hirtelen eláll a cséplőgép bugása. + + +EGY ÖREG EMBER + +Ideki ül a tornácon a pitvarajtó előtt egy kisszéken. Kötényt vagy mit +varr, egy toldott-foldott kék rongyot. A feje mélyen lesülyed a +kebelébe, fáradt, vén kerek kalap van a fején, a kalap alól zsinór buvik +ki, körülfogja az öreg ember arcát az álla alatt. Hátul a kalap karimája +alatt az öreg ember hamuszin haja kunkorodik, rendetlenkedik. Csupa +ráncból való fakó ujjasának zsiros karjain a napfény fickándozik, ahogy +az öreg ember a jobbkezében a tüt emelgeti és a balkezét arráb-arább +tolja a kék rongy alatt. Az öreg ember két nagy, lágyszáru, fénytelen +csizmájának a feje mozdulat nélkül áll fölfelé a tornác szélén és bámul +talpával a csendes kis udvarba. Az udvar végében piszkos szalmadombon a +csirkék járkálnak, piszmognak, kaparásznak, egyet-egyet csipognak, +megállnak, tovább forgolódnak és kapkodnak lefelé a szemétbe. A nyári +délután unalmának örök képe. + +Az öreg embernek a két kezét nézem, amelyek járnak és ha megállanak +munka közben, akkor látni, hogy rezegnek folytonosan. Mintha nem is a +vénségtől rezegnének, mintha csak azért rezegnének, hogy ne pihenjenek, +mert ezek a kezek dologért teremtődtek és a sirig nem akarnak +megnyugodni. Nagy, durva kezek, kemények, sötétek és mégis tiszták, +olyan a szinük, mint a napon megégett és megfeketült buzakalászé. Csupa +ránc, ércsomó, pikkely, gödör az öreg ember kezefeje, ha soká nézem, +olyan mint a hold fotografiája, apró hegyek, völgyek, utak élettelen +végtelenje. Az öreg ember pápaszem nélkül öltöget. Olykor köhint, +valahonnét mély mélységből, hosszan és gyöngén, ahogy az aggastyánok +köhinteni szoktak. + +– Mit varr azon a rossz kötényen, öreg apó? + +Az öreg emeber fölemeli rám lassan a fejét: + +– A rossz kötényt kell varrni, a jót nem kell varrni. + +Azon a hangon beszél, amelyen köhintgetett, ha a hangnak szine volna, ez +olyan lenne, mint a hamu szine. + +– Hány esztendős, öreg apó? + +– Nyolvannyolcat adott eddig az Isten. + +Nyolcvannyolc… Az udvar közepén egy sárga kéve áll a földön, szalmaöv +karolja a kéve derekát, széles, magos, kerek kéve, gyönyörü kéve, +tetejében a kalászok hajlanak ide-oda gyengéden, aranynyal süti a nap a +kévét, olyan a teteje mint egy korona. + +Az öreg ember visszaeresztette a fejét, varr. + +– Lát jól, öreg apó? + +– Látom, amit látni lehet. Csak azt nem látom, amit látni nem lehet. + +Hallgatom és hallgatok egy darabig és nézem az öreg embert. + +– Szép hosszu időt engedett magának az isten. + +– Szolgálok, mig szolgálni kell. Kinek hamarabb kitelik, kinek sokára. +Az onokám most hótt meg a háborúban. + +– Annak kitelt. + +– Annak ki. + +Hallgat, azután megint felnéz. + +– Fogyik a nép. Az öregeknek kell tán szolgálni a fiatalokér is, akik +meghóttak. + +Olyan a két mély kis kék szeme, olyan kék, olyan homályos és olyan +fényes és gyönge és érthetetlen, mint a csecsemőké, akik a bölcsőből +néznek az emberre. + + +1915 AUGUSZTUS 24 + +Néhány felhőt láttam ma este a kelő hold környékén. Nem tudnám +megmondani, milyenek voltak, az emberi értelem és ügyesség a felhők +szineit se szóval megnevezni, se festékkel utánozni még ez ideig nem +tudta. Nem tudom, valami rózsálló és kékellő fodrok iramlása volt az +elszoruló alkonyati ég hallatlan szürke selymén, néhány véletlen, +következetlen felhő, egyszerü égi tünemény, semmi. Csak nekem volt ez a +néhány felhő rendkivüli dolog, élmény, esemény. Ugy éreztem, csak én +magam látom őket, és csak nekem magamnak jelentek meg, légyottra jöttek +a megbeszélt helyre, a holdhoz közel. + +És hogy fölnéztem, megdöbbenve és szorongva kezdtem emlékezni rájuk, +erre a néhány egymáshoz simult felhőre, hogy a mult őszszel láttam őket +az égen ugyanezekben a szinekben, ugyanezekben a földietlen formákban, +vagy tavaly tavaszszal, vagy még azelőtt, egy elmult napon. Képük +visszaderengett bennem valahonnét az emlékezet tengerfenekéről. Olyan +sajátságos perceim voltak, oly kimagyarázhatatlanul történelmiek és +ünnepélyesek. A szépségnek és fájdalomnak roppant nyomását szenvedtem +szivemen. Néztem, s a felhők alakultak és elfakultak és elfoszlottak. Mi +volt? Semmi sem. A felhő nem esemény, semmiféle felhőalakzatokról nem +emlékeznek meg egy szóval sem a mindennapi hadi jelentések és az +ujságban sem emlitik meg soha, hogy az égen micsoda különös +szinalakzatok váltakoznak egy nap alatt. + +Soha meg nem jelennek az ujságban, de odafenn az égen megjelennek minden +istenadta nap, senki le nem tagadhatja. Én nem tudom, kinek és minek +higyjek a világon, én nem tudom, mi a legszebb és legérdekesebb és +legtanácsosabb, szemeim most is felkivánkoznak és csodálattal maradnak +veszteg most is a felhőkön, és a harctéren vergődvén előre-hátra a +harcolókkal, mindig föl kellett néznem, mert a mennybolt nyitva volt és +a sortüzek és ágyulövedékek itéletnapi koncertjei közben észre kellett +vennem a felhőket, hogy ott vannak és olyanok, mint örökösen. Oh +ugyanolyanok és ugyanazok voltak, mint azelőtt, más világban, az +ugynevezett békében, mikor nem égett annyi ház egyszerre, csak itt-ott +egy malom, egy-egy kigyulladt gunyhó, vagy felgyujtott polgári ház, vagy +gyár, amelyben robbanás történt. + +És mikor az emberek nem lövöldöztek igy tömegesen egymásra, csak egyes +emberek lövöldöztek, akik párbajra állottak fel, meg a rablógyilkosok, +meg a boszuálló szerelmesek, meg a megcsalt férjek, meg a kétségbeesett +családirtók, meg akik hirtelen megtébolyodtak, meg akik öngyilkosságot +követtek el. Vajjon egy katasztrófa nem olyan rettentő-e, mint ezer +egyszerre, vajjon egy halál nem olyan megdöbbentő-e, mint százezer +halál, vajjon egyetlenegy munkásnak a karja, melyet a gépházban +leszakitottak a szijak, nem olyan elriasztó és igazságtalan-e, mint +tizezrével levágott karok, vajjon rend és béke van-e a világon, mikor +csak egy bányásznak oltja ki a szemevilágát a robbanás. Kinek volt jussa +ebben megnyugodni, ki tudott erre vigaszt és mentséget? Egyetlenegy +boldogtalan ember vajjon nem annyi-e, mint hogy boldogtalan az egész +világ? Hát szabadna egy ember életének boldogtalannak lenni az isten +csodálatos szép világán? + +Az emberek életéről nem vágytam szólni, csak felhőkről, amelyeket a hold +közelségében láttam s amelyek multak megállithatatlanul, mig néztem +őket, oszlottak, tüntek, mint a gondolat az ember fejében egymásután, +mint a benyomások, mint az emlék, mint a lépések, mint a lélegzés és +szivverés, minden. + + +HÚSZÉVES FIÚK HALÁLA + + Két karjukat még kitárják + Mint madár, ha száll, a szárnyát, + Boldog tartomány fele + Tán elszállhattak vele. + + Mint varázslatban lehulltak, + Mint álomban úgy elmúltak, + Mint a hópehely leűl, + Mint pillangó elrepűl. + + Virágarccal csodaképpen + Elomolnak egy mesében, + Fergetegben milliom, + Milliomnyi liliom. + + Mint a csillagok az égen + Csudálkoznak az éjfélen + S hajnalban kialszanak, + Mielőtt fölkél a nap. + + Tán csak itt jártak, mint nyáron + Mosoly fut le napsugáron + S játszik a tornác falán, + Vendégek voltak talán. + + Hova való a mi drága + Orgonánk tűnő virága? + Hát zölden hullt falevél + Akit megszöktet a szél? + + Hova való ifju sóhaj? + Hova való édes óhaj? + Álom, ábránd elhaló? + Életünk hova való? + + Tán már otthon járnak-kelnek, + Angyalokkal ünnepelnek, + Könyökölnek meglehet + A szivárvány híd felett. + + Elmerülnek fényes égbe, + Tejtengerbe, édességbe, + Mint csengettyű elhal csendbe + Csengve, zengve végtelenbe. + + +ESERNYŐK + +Délután elkezdett dörögni és hirtelen elborult és oly nyugtalanitó +sötétség lett, mint a Rigoletto utolsó felvonásában. Dühös fuvás söpörte +le a tetők beteg cserepeit és csapkodta a bizalmas nyitott ablakokat, +csattogás, csörömpölés közt vágta az utcákat rézsutosan a felhőszakadás. +Óh az emberek riadalma, mint a hangyáké a kertben, mikor öntöznek. +Illannak, repülnek szerteszéjjel a járdán, a kocsiuton, szinte usznak +ázott, halványodott alakjaik az eső sürüségében. A konflisok gebéi +vágtatnak, a viaszkosvászon lebernyegbe és csuklyába borult kocsisok +állanak és dülnek előre a bakon és rontanak szembe a förgeteggel, mint +valami elbusult duhaj harcosok az ókor keserü háboruiból. + +És mennyi fekete kör alacsonyan a sötétbarnán omló fellegek alatt: +esernyők. Terpeszkednek, feszülnek, vergődnek, inognak, osonnak a fekete +körök. Lehuzott fejek, hajlott hátak, csapzott szoknyák, remegve futó +nadrágszárak az esernyők alatt. És a kapualjakban összeszorult apró +társaságok, véd- és dacszövetségek, öt percre szóló testvériesülések. És +a kapualjakban is esernyők, kifelé tartott esernyők, mennyi esernyő. Oly +meglepő, nem tudom mért, hogy az emberek ma e sötét, hitvány pajzsok +alatt nyugtalankodtak, bátorodtak és dideregtek és borzadtak. Dörög az +ég, mormol, hömpölygteti érthetetlen szidalmát. A szemek gyáván, +aggodalommal s oktalan büntudattal leskelődnek az ég felé s a széltől +rángatott záporba merednek. Itt valami nem változott, a legnagyobb +morális hatást a mennyek ágyudörgése kelti az emberben és a szél +csinálja a leghangosabb riadalmat a lélekben és az egyszerü, természetes +villámlás hasitja a legmélyebb ijedelmet bennünk. + +Ez a délutáni sötétség és szilaj zápor s a házak s a falombok szine és +az utca zavara és hangjai oly különös volt nekem, rég átélt és elzajlott +perceket futtatott el emlékemben és figyeltem muló hangulatomat s +érzéseimet lestem. Az élet szokatlan rövidséggel fenyeget, oh siessünk, +kapkodjunk, érezzünk sokat, sokat s többet éltünk, mint az évek száma +állitja rólunk. Nincs egyebünk a világon, mint érzéseink, ugy sejtem, +hiába nyujtogatjuk kezünket kifelé s csak a saját szivünket ölelhetjük +át igazán. A felhőszakadás perceiben az esernyők közé szorulva a +kapualjba a franciák fővárosában voltam, mert ott is volt egyszer egy +ilyen zápor egy tavaszi délután. Éreztem és láttam azt a napot és +hihetetlen volt elhinnem ma, hogy más világ van és elvesztettem volna +annyi mindent. Amim egy napig, egy óráig volt, eltilthatják nekem vagy +kitilthatom magamból? Lehet azon változtatni? + +Van Franciaországom, mert volt s van Olaszországom, Angliám, +Oroszországom. Minden amit láttam, és minden amivel barátkoztam, az +enyém maradt bántatlanul. És Japánom is van, mert képzeletem és vágyam +ott bitangolt. A mostani francia fővároshoz és a franciák országához és +a többiekéhez semmi közöm. A mostaniak nem is igazak, nem hiszem őket, +nincsenek. Oh de szeretnék sokat firkálni, csöndben nyugodt falak +között. Vagy inkább beszélgetni szeretnék mindenkivel, irni olyan nehéz. +Jaj, beszélni még nehezebb az emberekkel, milyen nehéz, istenem, milyen +kevesen fogadják el a legegyszerübb szavakat. Milyen hihetetlen, hogy +valaki ne értse meg az embert. Hogy lehet, hogy nem mindenki olyan, +amilyen én vagyok? + + +NAPRAFORGÓ + +Ez az a szeptember, amikor a föld orcái elváltoznak, hideglelősek és +lázasak lesznek és szederjes szinüek… szeptember, alig merem kiejteni e +sápadt és alélt és nehéz s oly sajátságos szót. Szeptember vége van. Jó +lenne hamar másra gondolni, csak lopva szivok egy sóhajt, mint egy +szivbajos uriember, akinek az orvos eltiltotta a dohányzást, szippant a +nemes és nyomasztó havannából. Sokszor nem merek egy pár percre +eltünődni, sokszor gyönge vagyok ahhoz, hogy gyönge merjek lenni. +Kezdenek a levelek lelopózni a fákról, az ősz arany teritéke vár, a +lombok és bokrok és mezők zöld szineinek végtelen tárlata készül, a +szelek indulnak felém, a gyászos és boldogságos ősz tája és lelke jő, +igérkezik, fenyeget. Menekülni szeretnék, elutazni előle egy lehetelen +vonaton valamerre, de hová, ameddig mehetnék, mindenütt szeptember van. + +Milyen árvaság itten embernek lenni, a levegőt a szivbe lélegzeni és +nézni és mindig gondolkodni. Némely pillanatban segitségért kiáltanék, +ugy rémlik, csak magam maradtam embernek a földön, a többi mind +elvarázsolódott és csak hasonlit azokhoz az emberekhez, akiket azelőtt +ismertem, de hiába szólitanám meg őket, másról beszélnek. Mintha más +teremtések lennének, idegenek, egy nem igaz, egy eszelős világot +hurcolnak itt szerteszéjjel a földön, szavaik fonákok és tekintetük +elferdülve csüng távoli dolgokon, amik nem ide tartoznak a napsütés alá. +És ami itt van, azt nem látják, a levegőt a tüdejük nem érzi, nem +sejtik, hogy ég borul felettük, nem tudják, hogy füre taposnak, nem +veszik észre, hogy fa az, aminek nekimentek, ezt mind nem kérdik, mindez +nem kell nekik, nem látszanak tudni minderről. + +Hangtalan csöndes mezőn felejtem szemeimet délelőtti órán, édes hüs +levegőben, a nap oly hizelkedően, melengetően néz a földre, ahogy +betegekre szoktak mosolyogni. Napraforgók ágaskodnak imitt-amott, gyenge +száron óriás virágok, sárgájuk tüzel és barnájuk elsötétül. Mintha nem +is a száruk tartaná őket, mintha dermedten függenének mint bámész és +buja tünemények a levegőben. Elkésett fehér pillangók dideregnek ide és +tova és egymásután egy kukoricásba tünnek el, egy száradt szinü sovány +és vigasztalan rengetegbe, mintha ott várná valami ünnepély őket, valami +otthon és életöröm. Meg-megrezegnek a kukoricaszárak aszott, megtört +nyurga levelei, s a levelek közül szintelen füzérek epekednek +jobbra-balra, az érett vastag csövek beburkolózva rejtőznek itt-ott. A +kukoricás oly elhagyatott, oly egyforma, oly nyugodt és oly nyugtalan +egyforma látvány. Az unt szinü és össze-vissza hajló sürü levelek és +füzérek, ezek hideg őszi estén mily kisérteties zenét rezgetnek kapkodva +és összeverődve a szélben. Ki hallgatta már? + +Most csend van, s a szárak alatt a göröngyök közt testes sütőtökök +nyugosznak, erős sárga szinekben, viritva és boldogan. És a kukoricás +mögött távol zöld fák állanak, hosszu sor fa és erre-arra magános fák és +nagyon távol egy fasor álldogál. Mind másforma körvonalakkal. Mind +egy-egy egyéniség. Fák. Mily mozdulatlanok. Mily összetartók. Mily +magánosak. Mily szép mind. Milyen nagy minden fa. Milyen néma mind. Mind +él. Mind áll az ég alatt és sütteti magát a nappal. Senki nem szól bele, +nézhetem a fákat, gyönyörködhetem bennük, ünnepelhetem őket. Oh mint +nyomasztó példák állanak a földön előttem, mint méltóságok, akiket +hiábavaló sóvárgással irigyelhetünk, mint felsőbbrendü lények, akiket +bámulhatunk. Mint tökéletes lények, mint a teremtés igazi koronái, ugy +állanak a tájon a fák, a létezés ámulatában, elcsábithatatlan +nyugalomban, erősen és bölcsen és derülten. + +Egy nagy tábla tiszta fekete szántás terül a tájon. Csak ez a gyönyörü +fekete föld olyan nyugodt, mint a fák. S itt a lábam körül a gyepen +halványkék virágocskák frissülnek a makacsul ragyogó zöld fü közt, kis +kiváncsiak és vidámak, most hirtelen kinyiltak még, sunyitanak, +köszöngetnek és itt vannak, amig az ősz türi őket. És a napraforgók a +dél felé engedékenyen hevülő napsütésben felgyulnak, lázadva és rajongva +tüzelnek a hervadástól fogantatott tájon s mint gyulladásos, szenvedő és +szenvedélyes s megrenditő nagy szemek bámulják a fényes napot. + + Felém távol szivárvány látszik, + Szivárványom hét színe játszik: + Rózsa remény, viola gyásza, + Hervadt levélszínű lemondás, + Kék honvágy, fájdalom bíborja + És jégszínű reménytelenség + És lelkem álmának fehérje. + + +ŐSZI REGGEL + +Lágy és tiszta, habos szürke selymekkel teli az ég. Végtelen vég drága +felhő-selyem. A nap nem látszik sehol, pedig világos van, csak valahol a +selyem égen gyengéden tündöklik kifelé valami szórakozott mosoly s +aranynak és gyöngyháznak sejtelmét hinti maga körül. Varjak kerengenek +magasan, a hervadás csalogányai, kárognak egyformán, sürün és mégis oly +álmosan. Hangjaik és szárnyaik oly vontatottak és feketék, mintha a +sötét kántálást látná az ember, mintha a szárnyak hallatszanának. + +A hüs, tiszta tájon felocsudott reggel hallgat és csodálkozik. A zöld +mezőn hamuszin szénaboglyák nyugodnak, s mintha még álmodnának. A fü +közt vértelen kórók, dudvák, elaszott virágszálak dideregnek. De a fü +milyen harmatos, milyen eleven, milyen ragyogó zöld, pedig ősz van. És a +fák milyen elvarázsolt, boldog szinekkel haldokolnak. Vannak piros fák, +sárga fák, bronzzal levelező fák, oly dermedten, eszméletlen +gyönyörüségben állanak, mint valami tulvilági májusban. Távol és távol +igy állanak az ősz kimondhatatlan fái, szebbek önmaguknál s mintha +levelei virágok lennének, sárga és vörös és arany virágok. Ki tudja, mi +gyönyörübb és dicsőbb nekik, a tavasz vagy az ősz? + +És mennyi más ujult, csodálatos, üde és fényes szin ámul a földön +körös-körül. Apró veteményekben, szőlőkben, kis kertben. Mily bágyadt és +mily tündöklő szinei az imádott ősznek. Milyen violaszinek, milyen +kékségek, milyen rózsállások és aranynál aranyabbak. Egy messzi kerités +mögül sárga őszirózsák viritanak elvakultan. + +Egy szekér jön ki a néma fehér faluból. Két csendes, hitvány pejló hozza +lassan, lassan. Minden lépésnél ejtegetik, emelgetik nagy fejüket, +mintha tanakodnának egymás közt valamin, az ő egyforma életükön talán. +Jönnek, jönnek, közelednek, a szekér zörgése is hallik már a csöndes +reggelben, s a párájuk látszik, hogy futkos lefele az orruk előtt. Egy +sötétkék asszony ül a szekéren meg egy agyagszinü ember. Egy +parasztasszony meg egy orosz fogoly. Az aszony hajtja a lovat. A fejük +mindig egymás felé fordul. Beszélgetnek, ugy látszik. Az orosz a két +öklét a két térdén pihenteti, gyöngén rázkódik az alakja a mozgó +szekéren. Mennek ki a földre, őszi munkára. Közel jönnek, látni, hogy az +ember mosolyog. Magyarországon tanult meg mosolyogni. + + +LEVÉL MAGYAR HADIFOGOLYHOZ + +Barátom, ismerősöm vagy ismeretlenem, bajtársam, ki a végtelen +Szibériában merengsz magad elé, vagy viruló olasz szigeten hervadozol, +kinek fáradt alakja és halvány arca jön elém mint ködfátyolképen, +tehozzád vágyakozom szólani, hátha ez irott szavak elhangzanak odáig. +Hátha ez a neked tiltott honi ujság valahogy a kezedbe kerülhet, talán a +csomagoló papirosok közt, talán mint leleményesen rejtett dugáru, mint +valószinütlen véletlen, mint csodákon át végződött fehér madár +ereszkedik le tán elébed s te elolvashatod. Milyen jól eshetnek neked az +ujság nyomtatott betüi, melyekből Magyarország harangjai hangoznak s dal +kél és sóhaj száll. Ugye milyen üdvös a szó, ugye milyen áldás a betü. +Ugye milyen jóféle hang hallik szivedbe ebből a fekete nyomtatásból, +amelyben valaki, aki se inged, se gallérod, kérdez: hogy vagy? + +Te irod haza: jól érzed magad. Neked tilalmas a vallomás, a harag és +keserüség és panasz neked tiltott dolgok. Itt-ott a szellem nyomorában +kiravaszkodott hamis szavakkal csened sok hadijelzéssel és +pecsételésekkel érkező levelezőlapodra, hogyha koplaltok, fáztok s +embertelenül bánnak veletek. + +Te szenvedsz, pedig ártatlan vagy, te fogoly vagy, pedig meg nem botlott +férfiu vagy s tagja egy szabad és győzelmes nemzetnek. Te Európában +születtél s elfoglaltad itt sorsodat s most mióta és mióta egy más +földrész egén álmélkodol. Te tudod, hogy a napok elmaradnak a hátad +mögött s nem jönnek megint bocsánatkéréssel elébed. Te alvás nélkül való +éjszakákon s alkonyatok csüggedt unalmában már föleszméltél és te +kitaláltad már, hogy az élet véletlen és benne minden véletlen. + +Te fölmentetted magadat pályádnak és életkorodnak kiszámitott programja +alól. Te megköszönöd a felgyulladó napot és elfogadod a leárnyékozó +estét. Te megfoltozod idődet váratlan munkával, s megtanulsz hangszeren +játszani, s magad fabrikálsz neveletlen zeneszerszámot, tamburát és +furulyát, s polirozatlan sakkfigurákat és táblát készitesz, vagy +dominójátékot, durva kis falapokból, amelyekbe a pontokat tintával +pingálod vagy tüzes dróttal égeted. Tucat kártyát is szerkesztesz s +rajzolsz, ha a kártyacsomagot nem sikerült a hátizsákban magaddal hozni. +Te idegen nyelvet tanulsz, amelyet nem óhajtottál s nyelved csodálkozva +tapogatja a jövevény szavakat, amelyek az idegen nemzet millióinak és +millióinak kihült ajkain elhaltak már. + +Te sokat sétálsz és te mindig ráérsz és nézted sokszor sokáig az előtted +álló fát és a horizon halovány hajlatát és te hosszukat gondolkozhattál. +Teveled észrevétette magát a természet, szórakoztatott, foglalkoztatott +s megtéritett és te hiszel már a költőknek, akiket gyermekkorodban +szavaltál s később nem olvastál, vagy nem sokat adtál rájuk. Már nem +csodálod ugy, hogy valaki jajveszékel, akinek nem fáj a foga, s bánatot +mond, mikor nem hagyta el a szeretője s beléragad a halálba értelmével, +mikor egészséges mint a makk, s minden őt kérdezi, s mindennek ő felel, +s érted már, hogy érezheti szivében a duslakodás, fenség és boldogság +pillanatait valaki akinek semmije sincsen. Te már érted a költőket, akik +a világ békéjében elszenvedték a világ háboruját s akik ma könyeiket az +iróasztal fiókjába hullatják. + +Te most barátja leszel annak, akinek bajtársa voltál és barátodnak +testvére leszel. Te elmondod reggel álmodat és este életedet. Te +bizalmas és őszinte vagy. Te kiismered magad a beszélgetés patikájában, +te tudod a szavak karátjait, mint az aranyláncokét. Te sokat sóhajtasz +és megfigyelhetted, hogy a sóhaj följebb emeli a szivet és közelebb +hozza a fejhez. Te rákaphattál arra a szédelgésre, hogy könnyiteni tudj +a másiknak a szivén, mikor a tied épp a legnehezebb. Te megszerethetted +a jóság erősitő és üditő sportját. Te sokszor bemégy a tréfa és játék +bazárjába. + +Érdekelni fog talán, hogy a félkaru Cervantes Mihály, ki öt évig +sinylődött mór hadifogságban, ez alatt az idő alatt irta a Don Quixote +cimü nagy könyvet, amelyen a legtöbbet lehet könnyezni s a legtöbbet +kell kacagni. + +Oh Oroszország keletén oly közel vagy Japánhoz s eszembe jut véletlenül +Buddhának egy mondása, szeretném közölni veled, ha nem ismernéd: „A +szerencsétlenségek az életben hegynek csucsai, ha az ember a legmagasabb +csucson van, megpillantja maga fölött a tiszta kék eget“. Nekem ez +nagyon tetszett. + +Mennyire lemélyedt és elnyujtózott lehet egy-egy érzés benned. Oly +kiváncsi vagyok azokra. Milyen kut a te lemondásod. Mily végtelen hosszu +tud lenni a te reményed sugara. Milyen ezerszer imádandó gyönyörü hazát +látsz a honvágy kék messzilátóján. Menyasszonyod az ablakban vár. +Feleséged van? Ő a türelem és epekedés izeit izleli s szépsége az álom +üvegházában nem hervad, mig hazatérsz. + +Várunk tégedet. Szenvedéseidet összegyüjtöd és hazahozod és mesélsz és +beszélsz majd. Csönd lesz az országban, mindenki titeket hallgat. És +mindent felirnak rólatok „vaspennával és ónnal a sziklafalba“ – ahogy a +bibliában mondódik a Jób könyvében. + + +OKTÓBER + +Kis barna kalapok tünedeznek, meg fekete meg kék kalapocskák, nehéz +bársonyból könnyü kalapok, komoly posztóból vidám kalapok, lágy és pazar +ellipszisek, félrebillent kerek tányérok, süvegecskék, kalpagok, +amelyeket fátyolok tündéri drótkeritései függenek körül s a kalapokon +rezzenő tollak, szalag és tüll ingó-bingóságok, kitalált levelek és holt +gyümölcsszemek, szórakozottsága a formáknak, babrája a kellemnek és +hiuságnak, elvarázsolt oktalanság, gondos semmiségek, mindenféle +tiszavirág-fantaisie… s a kalapok alatt a bájoló kis arcok tünnek az +este télies hangulatában, amit e kalapok s az elkomolyult ruhakelmék +ontanak. + +Felujult üdeséggel, édes meglepetéssel sietnek, suhannak tova a könnyü +teremtések, a szépség és ifjuság ékes madarai a meghült és elfeketült +őszi estén, amely alá sietve gyujtja a város ablakait, kirakatait, utcai +lámpáit és világitó óralapjait. S mintha csak nekik szolgálna és +hizelegne minden világitás, hogy minden kávéház, minden kirakat, minden +ivlámpa előtt előujuljon kalapjuk és orcájuk és pánttal összehuzott +köpenykéjük és bátor szoknyájuk, amely bokáig sem ér és ragyogó nyulánk +topánjuk, amelyből vékony lábukszára vakmerően szökik fölfelé. Hatalmas +hadi reflektorok, forduljatok ide messziről, nézzétek a lányokat, +kapjátok föl fénykévéitekbe szépségüket és adjátok át a megdöbbent +gyászos tájaknak. + +Oh sietnek haza és beszélnek sürgősen s mikor beszélnek, az olyan, +mintha két ajkuk folyton elragadtatva puszilózna. A szavak konfettijét +szórják a levegőbe. Ha elillannak mellettem, hallom, hogy +kommissziózásról, kelméről, diszitésről beszélnek. Milyen szép a szájuk, +ajtó, melyet a mosoly kilincse nyitogat. Ők mintha nem tartoznának az +emberiséghez, amely annyira szerencsétlen. Ők most is Bybyk, Cicák, +Nyuszik, Csunyik. Sohase akarom végiggondolni, hogy ők is emberek s át +kell esniök az élet nehéz eseményein s a létezés átkozott és áldott +utolsó kalandján. Nem, nem. + +Ők bántatlanul suhannak el köztünk és édesen elfeledkezve nevetgélnek +most is, s mosolyuk s pirjuk és szemük olyan mint a bálban, mikor a +négyes előtt a szünetben andalodott vidámsággal körbe-körbe sétáltatják +magukat. + +Mi történik most az ő szivükkel? Nincs senkijük, akiért fájjon? És +akinek véletlenül senkit sem kell sajnálni, nem sajnál mindenkit? Talán +piros kis émail-szivecske az ő szivük, olyan, a milyet az ékszerészek +árulnak. Csak olyan lenne. Csak ne horpassza be és ne karcolja semmi a +világon. Olyan szép az, hogy ők olyan szépek. Olyan csodálatos +ellágyulás a teremtéstől, hogy ők is vannak és olyan kegy, hogy ők is +láthatók. Olyan jó, hogy a süketek látnak. Olyan jó, hogy a vakok +hallanak és szeretik a hangszerek zenéjét. Járj békével, kedves olvasó. + + +PIACTÉR + +Vannak istenadta hangulataink, egy-egy fátyol, amelyekről azt hisszük, +régen szétszakadoztak s amelyek megint és megint kibomolnak valahonnét s +a képzeletre loppal ráterülnek. Más városban ugy néz körül az ember, +mint egy uj világon, ahol egész mást lehet tán kezdeni. Ez a piactér itt +ma este a távoli székely városban világosságával, sürgésével, +korzójával, kocsizörgésével s minden hangjával oh annyiszor feledett s +óhajtott idegen élet varázsával vesz körül. Mintha ezek a sorban, +melegen fénylő ablakok csukták volna maguk mögé az öröm titkát s mintha +ezek a sötét háztetők az életnek valami kedves álmát takarnák. +Annyifélék a piactér házai, az egyik fáradt kis ódon palota, a másik +friss bérház, a harmadik alacsony hosszu zöld ház s van régi családi +lak, amely a barok kecsességeit tartogatja, s van nagy közönyös barna +szálloda, s kedves uj magyar ház s van ház modern stilü s van amelyik a +német izlés erőszakának engedelmeskedik s vannak egyforma nyugodt kis +vidéki házak, akik semmit nem akarnak. + +Ha majd csöndes éj lesz, ezek a házak az ő érthetetlen némaságukban +talán beszélgetni kezdenek egymással, mult időkről s mai időkről, régi +lakosokról és maiakról, a családok s magányosok napjairól, amelyek annyi +minden más és más véletlennel folytak és folynak, csak végződni +végződnek egyformán. + +A világitó kirakatok előtt jönnek-mennek, sétálgatnak a járdán a népek +szembe egymással, asszonyok, leányok, tisztek és mindenféle katonák és +polgáremberek és gyermekek és siető cselédek, mint mindenütt a világon. +Itt is szalutálgatnak, emelik a kalapot és mindenfelé csevegnek. +Kihallik egy-egy hangos jó estét! a sürü sétálásból s ez eszembe +juttatja azt a régi gyanumat, hogy az emberek alapjában véve mind jók s +jóknak készülnek lenni örökösen egymáshoz, s a legszórakozottabban is jó +reggelt, jó napot, jó estét, jó éjt, jó étvágyat, jó mulatást, jó utat +tudnak egymásnak kivánni. Ha nem lennének a természettől jók az emberek, +a köszönésnek ezt a formáját régen elvették volna vagy el se kezdték +volna. Itt is kivilágitják estére kirakataikat a mindenféle +fegyvernemhez tartozó boltosok, itt is van női divatüzlet és uri, és +füszerkereskedés és csemegeüzlet, könyvkereskedés és gyógyszertár, +vaskereskedés és kistrafik és nagytrafik és ékszerüzlet és drogueria és +óriás ablaku kávéházak. Itt is nagy táblákról bámészkodnak egymásra az +ut két oldalán a boltosok nevei, itt is van Nagy és Kovács és Vámos és +Rosenfeld és minden. Hol az a bolt, amelyikben a boldogságot árulják? + +Istenem, gyáva aggodalom gerjed az emberben, hátha hiába az egész világ +csodálatos szerencsétlensége, hátha hiába minden borzadály és minden +részvét és minden félelem és minden jóság s a halál örök megnyugtatása, +s az érzéseknek egész kegyes és komor álarcosmenete bennünk, hátha hiába +minden zaja a végtelen katasztrófának, hátha a szivünk az a sziv marad, +ami volt s benne virraszt minden irgalom és megrendülés és alázat után +is a földi élet bájának és tisztaságának álma, s a végtelen szerelem +vágyódó vágya, hátha megvan ebben az időben is az ember egész régi +szive, mint a köd alatt vergődő tenger? + +A piactéren sötét és lezárt bódék hallgatnak s várakoznak a friss +reggelre. Két elkomorodott szobor fordul egymásnak a téren, Kossuth +Lajos és Bem apó. Az egyik szoboralaknak előre nyulik a jobbkeze, mint +annyi szobornak a világon, mintha az elmult imádott férfiak a végtelen +időn követelnének valamit. A felhők, az este halvány és sötét és +violaszinnel derengő és ezüst gyapjakhoz hasonló felhői a hold körül és +a csillagok alatt és mögött itt is oly álmélkodtató ünnepélylyel és +lassusággal zarándokolnak a távol virradat elé. A városháza tornyában +világitó óralap mutatja magát a hold alatt s a csillagok alatt az utcai +lámpák sürüsége ragyog. Mintha egy külön ég versenyezne az éggel, egy +külön csillagrendszer, amelyet az emberek csinálnak estéről-estére +idelent, mintha utánozni akarnák azt, a mi örökkévaló. + +_(Egy erdélyi városban.)_ + + +MASIROZNAK IDEGEN ORSZÁGBA… + +Zenekarral, trombitaszóval, dobpergéssel megy kifelé a városból az ifju +menetszázad. Menetközben olykor egy-két percre elhallgat a trombita, a +dobszó is eláll s akkor is rendben, keményen lépkednek a bakák, mintha +egy hangtalan hang diktálná a lépést nekik: bal, jobb, bal, jobb, egy, +kettő, egy… Danolni kezdenek egyszerre. Van egy méla, régi hangu +katonanóta, azt éneklik: + + Szépen szól a honvéd rezesbanda, + Székely fiuk masiroznak rajta. + Masiroznak idegen országba, + Lengyelország széles határára. + +Virágokkal rakott nemzeti zászló uszkál a század felett, bokréta virul a +zöld sipkákon meg nemzetiszin pántlikák, soknak a vállára meg a mellére +is virágot füztek, némely fiu a jobbkezében is virágot viszen, egy szál +rózsát, szegfüt vagy egész kis csokrot, mint nyári reggel vizsgára menő +kis leányok. A puskák csövéből is piros meg fehér virágok bujnak föl, a +puskacsőből, e sötét és szük vázából, ahonnét különben a halál fekete +virágja hajt kifelé. A menetoszlop mellett jobbról is, balról is idős +emberek menetelnek, akik nem vesznek részt az éneklésben, ezeken +parasztgunya van, zeke meg fehér szőrnadrág, ezek nem katonák, hanem a +katonák apjai. + +Asszonyok is menetelnek a század szélén, nagy vastag sötét kendőkben, +felkötött rokolyáik csak térdig érnek, barna és veres a szinük s nehéz +sáros csizmáik fölött fehérlik erősen háziszövésü érdes pendelyük. Az +anyák ezek, közöttük egy-egy könnyebb teremtés jár, a testvérek. +Meghajolva mennek, lenéznek, a hátukon mind batyut, zsákot cipelnek. A +menetszázad testi holmija ez, az öreg szülők és a gyenge leánytestvérek +viszik ki a vasutállomásra. + + Masiroznak idegen országba, + Szerbiának széles határára. + +Most Szerbiával változott a nóta utolsó sora. Egy pár katona, aki nem +figyelmezett jól az együttesre, Oroszországot danolt: + + Oroszország széles határára… + +Mennek, megy a zászló felettük, a gyönyörü zászló felett magosan, +magosan a felhők vesztegelnek, az ég csökönyösen áradozó felhői, a +kibeszélhetetlen csodálatos felhők, amelyeket nem igen néznek az +emberek, amelyekről sohasem divat beszélni, mert ezek nem valami különös +dolgok, csak felhők az égen s olyik percben az a boldog hóbort lep meg, +hogy az egész tarka égi előadás csak egyedül én miattam van, mert nekem +mindig olyan nagy örömöm és vigasztalásom telik benne. + +Megy, megy a nóta kifelé, a vasutállomás felé. A gyengülő danolásból +visszahozza szépen a szél: + + Masiroznak idegen orszá-ágba… + +Elfutott hirtelen egy kis fejezet emléke a fejemben Plutarchos +valamelyik könyvéből. Csak egy semmi epizód a krónikák közt, egy oldal a +könyvben, vagy tán annyi sem. Lybia sivatagján állottak Julius Caesar +légiói és egy napon valamelyik katona elmesélte, vagy álmodta, vagy +kitalálta, hogy több heti járóföldre egy gyönyörü szép tartomány van +arra, ami csupa pázsit, a legnagyobb és legszagosabb virágokkal teli s +abban a tartományban repkednek a legfényesebb madarak s az emberek, akik +ott élnek, mind fiatalok és boldogok. Erre aztán csodálatos vágyódás +fogta el a lybiai tábort, minden katonát, ugy hogy kérni és könyörögni +kezdtek, addig, mig a vezérek ezekkel a légiókkal elindultak arra, +amerre a távolság, az ismeretlenség és a végtelenség ragadta őket. Nincs +is tovább felőlük Plutarchosban. + +Isten veletek székely fiuk, ó ha tavaszba érkeznétek és elhoznátok haza +az élet boldogságát. + +_(Egy erdélyi városban.)_ + + +GYENGE JÁNOS + +Gyenge János mint honvéd népfölkelő harcolt a háboruban, addig harcolt: +elesett. Bizony a háboru se különb mint rendes életünk: a háboruban is +csak küzködik az ember, egyszer osztán a nyaka közé suhint a kaszás. +Mert akármi fajta shrapnel, granát csinálja, mégis csak az öreg kaszás +az, aki az utolján elvégezi az emberrel. Gyenge János is hát elesett, +avval átalkerült ebből a világból a másik világba, ahol semmi sincsen, +hát nagyon jól van minden. Egy idő mulva Gyenge János szabadságot kért, +hogy azt mondja a csanádját szeretné megnézni, mert asszony, három kis +cseléd maradt utána emezen a világon ideátal. Meg is kapta a szabadságot +egy huszonnégy órára. + +Nagy kutyaugatás, de különben nagy csöndesség volt a községben éjfélkor. +Gyenge János ott állott a háza előtt, megkocogtatta a kis ablakot. + +– Ki van odaki? – szólott ki az asszony. + +– Én vagyok, János. + +– Az én uram? + +– Hát. Jóestét adjon isten. + +– Várjon már, meggyútom a mécsest. + +– Ne gyútsad meg Rebekám, ippen besüt a hódvilág. Jóestét. + +– Jóestét kedves szivem magának is. Jaj megálljon, nyitom az ajtót. + +– Maradjál lelkem, én idekinnről csak megnézlek benneteket. + +– Nem jön be az ajtón? + +– Bevinném a hideget a házba. Tudod mán, hogy én meghóttam a háborúba? + +– Tudom kedves szerelmem, tudom. + +– Mikor tudtad meg Rebekám? + +– Egy hónapra tudtuk meg. Híradással vót a jegyző úr. Aután a listán is +kiolvastuk. Gyenge János debreczeni gyalogezred harmadik zászlóalj +kilencedik század népfelkelő. Jaj sirtam én, sirattam, egyetlen szegény +uram János. + +– Hát a kis árvák mit mondtak? + +– Jancsikám rítt velem, mert a tudta, Lidikém csak meresztette a két +nagy kék szemit, kis Rébékem a tekenőben az is ugy sírt-rítt, mert a +foga jött, avval szenvedett szegény pondróm. + +– Kinn van mán a kis foga? + +– Kinn kettő. Mán most csendes, eszem a lelkit. + +– Jó egészségetek, semmi bajotok? + +– Semmi bajunk, jó egészségünk, az Uristen kegyelmét dicsérjük érte. +Lidikém köhögős vót, az is megjavult. + +– A hadisegélyt kiadják rendesen? + +– Kiadják tisztességgel. + +– Mivel fűtöl? + +– Trágyával, csutkával. A csutkát, gerjesztőt magam szedegetem. Drága a +szalma, mint a patika. + +– Gondoltam drága lesz. + +– Nem fog bejönni a házba? + +– Én csak ablakodra jöttem. Egy huszonnégy órára kértem a szabadságot, +mig megnézlek kis cselédeimmel. Igy hallottam szép mesébe, mikor éltem, +hogy el szoknak jönni. Mondok, magam is eljövök. Hát elvagytok látom. + +– Elvagyunk. Uram Istenem. + +– A süldő megmaradt? + +– Meg. + +– Megszúrattad? + +– Eladtam. Kilencven pengőn kelt el. + +– Ki vette meg? + +– Nem idevaló kupec. Ötven pengő forintom elment kontóra. + +– A szomszédokkal békességed van? + +– Nem bántanak. Megvan a baj, búbánat mindenütt. + +– Mit mondtak rá, hogy meghóttam? + +– Nem igen mondtak semmit se. + +– Harang sógor itthon van még? + +– Aztat is elvitték karácsony hetibe. Nincsen már fegyver alá való +idehaza. + +– A tengerit hogy kapáltatod meg? + +– Megkapálom majd magam Jancsikámmal. Nyárára elszegődök marokszedni. + +– Rongyos ez a házalja ideki te. + +– Lerugdossák, becsatakolja a sár. Kimázolom a tavaszra kék földdel. +Csak a nap kisüssön. + +– Majd csak kisüt. Isten áldjon meg Rebekám. + +– Megyen mán visszafele? + +– Megyek mán visszafele. Tiszteltetem a kis árvájaimat. Tisztelem, +csókolom. Aki községbeli hozzám haraggal vót, ne haragudjon. Azt izenem. + +– Megmondom, szegény uram János. + +– Jó egészséget, minden jókat. Nyúgodjatok. + +Avval Gyenge János eltünt az ablak alól. + + +AZ IDŐK GYERMEKEI + +Ugynevezett jobb vendéglőben vagyunk. Étteremben. Egy üde fehér +asztalkánál, amelynek közepén virágtartó tartja bájos uralmát, egy pár +étkezik, egy barátnő a hozzá tartozó baráttal, akit mély bókkal nyujtok +elébed, későbbi idő szerencsés irója, ki napjainkból merited majd +regénytárgyadat és akit a mai világ mindenféle dolga egyformán érdekel. +Ő középkoru férfi, egy kis zavarral tekintget körül az étteremben, a +pincérre, aki az asztalhoz lépett, rosszul palástolt hódolattal néz föl +s arcában és mozdulatain megtisztelt öröm és félelem elegyül azokban a +pillanatokban, mikor barátnőjét kinálja, vagy kérdezi, vagy felel neki. +Egy külső és belső metamorfózis gyors napjaiból látszik érkezni, olyan +napokból, amelyek alatt az ügyes-bajos emberből vagyonos ember lesz. A +fogorvos elvégezte ezek mögött az ajkak mögött a két fogsorban a tömés, +csiszolás és fehérités munkáját és a munkát megkoronázta arany +koronával, amely frissen csillan elő, mikor végighasad az ajkak közt a +mosoly. A kéz körmei megnőttek és megujhodtak a manicure kinosan jóleső +babrájától. A jobbkéz kisujján izmos aranygyürüben tüzes brilliáns +nyugtalankodik. A bajusz kurtitott és megnyesett. Az orcák telnek s az +egészség pitymallik szinükön. A ráncok, amelyeket hosszan sorakozott +ellenséges évek metszettek a homlokon, kiengednek, apadnak, lágyulnak s +majd a nyugalom varázslatában mind el is illan talán. A hajzat javát +elüzte már a mostoha idő, magas kopások mennek föl kétfelől a fejtető +felé, de ami haj van, a fodrászat minden gyengéd fondorlatával fényes és +életrevaló. A szemek, amelyek gyanakodók voltak és sürün pislogtak, +kezdenek nyugodtak s bátrak lenni, s hosszu időkön át az apróbetüs +menetrendet és a telefonkönyvet fürkészvén csak sietősen, most a betük +élvezetére ébrednek aktuális hadi literaturában s egy-egy hires +detektiv-regényben, s örvendezve mérgetik tekintetüket a szinházi látcső +lencséjében és látcső nélkül kiváncsian mustrálják az operette-szinpad +zenekarában dolgozó muzsikusokat. Az öltöny, cipő, nyakkendő, zsebkendő +friss, egészséges, jókedvü, és szineiben és formáiban szerencsével +puhatolózik a csak nemrég kimult boldog Európa ize és hangulata után. + +Étkeznek. A tányéron sötét sült, a sült körül barnapiros szósz. Egyszer +csak ő fölvesz egy darab kenyeret, letör belőle egy falatra valót, a +jobbkezébe veszi a villát, rászurja a villára a falat kenyeret, +körülkorcsolyázik vele a tányéron. A barátnő ránéz: + +– Mit csinál? + +Ő azt mondja: + +– Mártani akarok. + +– Ne mártson! + +– Miért? Én szeretem kimártani a tányért. + +– Csak ne mártson. Itt nem szoktak mártani. + +– Nem szabad mártogatni? Mártogatni se szabad? + +A villa megáll, ő nézi a szószt a tányéron, aztán fölveszi a tányérról +pillantását és széjjelnéz szórakozottan és az ablakra néz, és a +napvilág, amely besüt, valami bánatra világithat az ő szemében, s az a +bánat a szivéből jöhet föl. Nincsen sziv a világon bánat nélkül. + + +IRNIVALÓ + +Én, mint e sorok irója, már régen azon spekulálok, mivel +nevettethetnélek meg, kegyes olvasóm. A háború alatt sokáig azt +képzeltem, hogy ilyen időben mosolyogni bün és nevetni szégyen. S aztán +tanácstalanul bámultam, hogy az emberek szinházba mennek, különösen, ha +olyan darabokat adnak, amelyeknek szerzői a mulattatást célozzák +munkájukkal s csakugyan mulattatnak. S megtudtam rengeteg friss adomát, +s ezek a gazdátlan s annyira óhajtott kis müvek épp oly ügyesek és +eleven szerkezetüek voltak, mint az ezelőtt való világban, s épp ugy az +elbeszélő és hallgató egyesült kacagásával végződtek. Jómagam nagyon +csodálkoztam ezeken a szerzőkön s mind az embereken, hogy minden világba +milyen könnyen beletalálják magukat. Végre is belátván minden valóságot, +végtelenül meg tudom becsülni a mulattató szerzők iparkodását, s hiszem, +hogy a mennyországban még külön tantième-ek várják őket minden tőlük +előidézett kacagásért, ezekért az egészséges, jóleső, öntudatlan +hangrohamokért, amelyeket különben világéletemben nagy élvezettel +hallgattam. + +A mulattatók müködése a mai világban talán valami rokonságban is van +azzal az áldott orvosi ténykedéssel, aminek a neve euthanazia s ami a +halál előtti szenvedés enyhitéséből áll. Keményen felfogadtam aztán, +hogy megpróbálok majd mindig kisütni valami tréfás dolgot, hogy +meg-megnevettesselek egy kicsit, csöndes olvasó, vagy legalább is ajkaid +tájékára édesgessem a mosolyt, az arcizmoknak ezt az akaratunkon tulról +való harmónikus megvonaglását. Oh ezt nem deritették föl még az értelem +számára, a csodálatos mosolyt, a csecsemő álmának, a viszontlátásnak, az +enyelgésnek, a hizelgésnek, a pajkosságnak, a legmélyebb örömnek s a +legfáradtabb fájdalomnak s a halotti maszkoknak közös emblémáját, titkos +arabeszkjét, gyöngéd fényjelét. + +Mintha tündér vonná végig ujjait az emberarcon. Mintha pillanatnyi +pillangó kelne és lebbenne el a mosoly vonásaiban. Egy más élet napjának +visszfénye a mosoly az arcon, talán. Tán ott, ahol boldogok voltunk vagy +leszünk, ott a mosoly a normális kifejezése az arcnak s emlékbe +szálldogál vissza, vagy követségbe jön mindig szemünkbe s ajkunk köré +kétfelől. A mosolyt nagyon nagy érdem volna mindig orcáidra meghivni, +kegyes olvasó, de ezzel az önző és hiu szándékommal mára már elkéstem, +fájdalom, nincs több helyem a kezedben zörgő ujságpapiron, hogy valami +vidám históriával megkináljam érdeklődésedet, az ujságban mindennap az +egész szenvedő világ kér helyet. + + +A MOSZKVAI VIDÁM TÉL + +Soha ilyen pazar élet nem folyt Moszkvában, mint most folyik, soha olyan +vidám tél nem volt Moszkvában, mint amilyen vidám volt ez a tél. Látom a +szent Oroszország boldog szivét, látom a fehér és arany és zöld és +rózsaszin és fekete várost. Esteledik és rozsdás vörösség borul a hóval +temetett tetők és tornyok fölött, az a szin, mint 1812-ben, mikor égett +Moszkva és fölötte a lángfelhők piroslottak. Ezer meg ezer vakitó lámpa +gyul a hószinü és árnyékszinü utcákon és felkacag a végzetes égboltra. A +szánkók össze-vissza futnak sürün a hosszu Tverszkáján, dagadtan +bebugyolált gyermekek és vén emberek ostorozzák a csörgős lovacskákat, +orruk csöpög fényesen és szemük alatt ragyognak a hideg vidám könyei. +Aggastyán és matróna ül egy kis szánon, mögötte a másik kis szánon ifju +tiszt fátyolos és sapkás dámával, csupa agg és ifju pár minden szánon, +mert csak kettőnek van hely s karolják egymást s dülöngnek előre és +hátra mind a párok végtelenül, mert a szánkónak háta nincsen. + +A Tverszkája végében, a városon kivül a szánkorzón, a porzó hóban +árnyékok hajkurászszák egymást, trojkák, a három ló ragadja és tépi +egymást, a középső felhányja a fejét és nyakán hánykolódik a nehéz és +pazar járom, a vad izvolscsikok állanak az ülésen és korbácsaikat +üvöltve forgatják, a gavallérok és aranynyal csillanó tisztek is állnak +s dülöngenek a trojkákban és a nők sikoltozva vetik magukat hanyatt s +orditás és kacagás és sürü csengő-zugás süketül össze s az üldözött +trojkák egymásra törnek eszeveszett vágtájukban. + +A város közepén, a Kremlin alatt a cárok ódon kapuja, autók rohannak +keresztül alatta, vöröskeresztes nők kacagnak benne, a +Golytzin-kórházból jönnek, mámorosan a katonák haldoklásától és az +operációk vérétől és szagától. Térdepelő koldusasszonyok másznak ki +sebesen az autók utjából, mint a pajkos, játszó gyermekek és egy-egy +féllábu vitéz ugrál el a másik oldalra, mint utcai pojácok. A kapu +kivilágitott szentképe alatt fetrengenek rongyosok, minha részegek +lennének és a kapu mellett a Blasennij-templom lépcsőin is összerogyva +hajbókolnak mindenféle tarka rongyok. Két fekete polgár találkozik a +lépcsőkön, bundáikat egymásba dörzsölik és megcsókolják egymás arcát +háromszor. Keztyütlen kezek emelkednek feléjük, egy kucsmás rendőr +elrugdossa a lábával a rongyokat. + +A Blasennij-templomból fény és ének árad, ez a templom a legmagasabb +Moszkvában, tizenkét tornya van, mind a tizenkettő más szinü, csak a +kupolájuk egyformán arany. Fekete nők jönnek le és mennek föl a +lépcsőzeten, emberarcu nők és minden percben térdre omlanak és +elvegyülnek a tarka rongyokkal. Fönn a Kremlin templomaiban is világosak +a szines ablakok, a káprázatos oltárok mögött énekelnek a láthatatlan +szerzetesek és a zarándoknép arccal fekszik a templomok kövén s +feltartott gyertyáik százszorozva csillogtatják a falban drágakövekből +kirakott szentképeket. A könnyek élénk szineikre mossák fel a templom +földjének kőkockáit. A Kremlin háta mögött kuporgó távol faházak +ablakocskáiban vigan pislognak a piros mécsek, fényjelek ezrei, melyek +apostolok születését integetik. + +A Szinházak-tere szorong a jubiláló tömegtől, mint farsangkor. A +Mjala-Teatr előtt, amelyben ma a Bajaderka-balletet adják az imádott +Gelcer kisasszonynyal, a görög oszlopok alatt verekednek a helyért a +férfiak és a nők, egymás boáit cibálják s az oszlopokon kivül az +összetorlódott szánokról ostorral csapkodják egymást a kocsisok. Dacoló +és lármázó munkások és parasztok tömege tolong ki egy mellékutcából a +térre, a szinház mögül előrugtatnak a lovasrendőrök kék bundáikban, s +balkarjukra aksztott rézmarkolatu kardjaikkal és jobbkezükben +nagajkájukat forgatva rontanak a fekete tömegbe és visszafullasztják a +mellékutcába, s ott a sötétben elvonul a nyerités és jajgatás. +Nagykucsmás katonai készültség topog át a téren, vállaknak támasztott +fegyverekkel. + +Egy utcában rózsaszin rendőrségi palota fehér ablakai égnek hallgatagon. +A boltok tündöklenek ékszereikkel s ajtaikat eltemeti a tolongás. Szük +sikátorban a zsidó kereskedők aggva járkálnak régiségeik közt és +narancsos zsákjaik közt és az üvegajtóhoz jönnek és fejüket jobbra-balra +huzgálva vizsgálódnak kifelé. + +Csend támad. A zöld és barna és piros nagy paloták ablakai mind +lángolnak a fénytől a fehér tetők alatt. A csillárok gyémántbokrai +lelátszanak. A paloták felett a fagy remegteti s szorongatja a levegőt s +mintha tapsolna és cintányérozna odafönn. A forró és tündöklő Nagy +Szinházban a balletnek vége, a zöld ékszeres dámák legyezőjükkel és +látcsövükkel tapsolnak s a gálába öltözött tisztek a szinpad elé +tolonganak és feldobják virágaikat a lihegő Gelcer kisasszonynak, aki +lehajol és könyei a zenekar örvényébe hullanak. Az Aquariumban és a +Yardban, ahol az éji tánc és dorbézolás folyik, vörösképü emberek +harapdálják a pezsgőspoharakat, beverik ökleikkel a hegedüket és +revolvereiket sütögetik a sikoltozó cigány és magyar lányok felé, s +lezuhannak eléjük és csókolják cipőiket. + +Gőgös lakások rejtőző termeiben parfumos cigarette-ek, opium és mérges +és édes szeszek kábulatában törvénytelen kéjeket üznek s a kürtőkön és +kéményeken a boldogtalan örömök rettenetes gyásza füstölög fölfelé a +sötétségbe. Féllábak lebegnek elő a vidám éjben, amelyek báli táncosokéi +voltak és monoklik villannak elő, amelyek megvakitott szerelmes szemeken +csillogtak, s ezek fönn keringenek s báloznak a tetők fölött. A +megfagyott koldusok alusznak édesen a kapuk alatt. + +Az Angol-Klub sötét és behavazott palotájának ablakai lázasan +vöröslenek. Egy lehajtott fejü ur lép ki az oszlopcsarnok alól, +szánjához sétál, kiemeli a fejét hódprémes gallérjából és az égre néz, +aztán beül a szánba. Egy távol utcán ódon palotája előtt kiszáll. A +kocsisnak meghagyja, hogy várjon még a kapu előtt. Fölmegy a lakásába és +agyonlövi magát. A fekete selyemszakállu és földig érő kaftánjában bujt +tatár kocsis összedugta a két kezét a kaftán bő ujjaiba és föl és alá +jár a szán mellett. + + +MESSZE, MESSZE, MESSZE + + Elmennek a könnyek innen + Messze, messze, messze, + Gyöngyszínű tó lesz belőlök. + + Sóhajok elmennek innen + Messze, messze, messze, + Lesz belőlök barna hattyú. + + Jajjajok elmennek innen + Messze, messze, messze, + Lesz belőlök egy fúvó szél. + + Elmennek meghasadt szívek + Messze, messze, messze, + Lesz belőlök egy piros domb. + + Szép szál férfiak elmennek + Messze, messze, messze, + Szép nagy fák lesznek belőlök. + + Kerekedik gyöngyszínű tó + Messze, messze, messze, + Úszik rajta barna hattyú. + + Közepében piros sziget, + Messze, messze, messze, + Köröskörűl fák a szélben. + + +LEGENDA + +1915 + +Ebben az esztendőben, december 24-ének éjén, éjfélkor, az előtt a nap +előtt, amelyen egykor az emberek Barátja született s amelyet a +kalendáriumban örömnek és vérnek szinével nyomtatnak, valami halovány és +halk mozgolódás támadt a sötét ég alatt Európának minden vidékein. +Nyomtalan vándorlás és hirtelen gyülekezés innen is, onnan is, ami +csendőrtől, éji bakterektől, határőröktől, katonai őrségektől észre nem +vevődött, sem senki emberfia ezt a csodálatos éji összejövetelt nem +neszelte. A Krisztusok, a leégett, széjjelrombolt s elhagyott templomok +Krisztusai, az országutak és erdők Krisztusai, a temetőkapuk Krisztusai, +falusi piacok Krisztusai, a kikötők szikláin álló Krisztusok, a hidak és +hegyi ösvények Krisztusai mintegy csengettyüszóra, mint egy zászlójelre +egyszerre megmoccantak s leszállottak keresztfáikról. És halkan +egyszerre elindultak a földön, oly sebesen, mint a holdsugár és mint a +vágy, s átaltüntek inkább, mint mentek a sziklákon, szakadékokon, +folyókon, tavakon és határokon. És mint a sugarak, olyan egyenesen +siettek együvé ezernyi irányból ezeren meg ezeren és összetalálkoztak és +együtt megállottak Európa közepe táján egy hótól betakart tiszta mezőn. +Kőből való Krisztusok voltak és márványból való Krisztusok és bádogból +és fából való Krisztusok. Fehérek voltak és szürkék és rozsdaszinüek és +sárgák és megfeketültek és kopott szinüek. És égettek és kormosak és +tört kezüek és csonkalábuak voltak és csorbaválluak és beszakadt +derekuak. És voltak teli s teliszurkálva apró lyukakkal és hasadva +hasitásokkal és repedve repesztésekkel. + +És némán sorakoztak mind, márvány a bádog mellé, kő a fa mellé, ahogy +érkeztek, és mikor együtt voltak, hosszu és hangtalan sorokban, hosszu, +hosszu, végtelen hosszu csapatban elindultak előre. Előre és fölfelé, +már az első lépésnél fölfelé tartottak, mintha nyugodt hegyoldalon +mennének hegynek föl, és mezitelen és megszegelt lábuk meg se mozdult, +ahogy mentek, és mégis mentek mindig följebb és följebb. Mind a +Krisztusnak le volt hajtva a feje és lenéztek és mégis a magasságba +haladtak. Idelenn a városok templomai világitottak ablakaikkal és +ajtajaikkal és a falvak templomocskái szintén. És fennről látni lehetett +a városi templomok előtt tolakodó és ágaskodó fekete tömeget, mindenféle +idegeneket, szegényeket és megvetetteket, akik kiszorultak az utcára, és +a falvakban is látni lehetett a napszámosasszonyokat, koldusokat és +elkésett tanyai béresnépet, akik a templomocskán kivül szorultak. + +A magasságba vándorló processzió pedig elérkezett a mennyek országába. +Mind megállottak a mennyek kapujában és ott állottak a felhők +rózsaszinü, meleg selyemgyapjain. Egyetlenegy, aki véletlenül legelől +volt, bement a mennyek kapuján, ő olyan volt, mint a többiek mindnyájan +és ő maga is annyi volt, mintha mindnyájan lettek volna. + +Odabenn pedig állott egy királyi szék és azon ült „Valaki és tekintettel +hasonlatos vala a jáspis és sárdius kőhöz és a szék körül vala +szivárvány, amely Reá nézve hasonló vala smaragdhoz és a szék körül +fehér aggok arany koronákban és a szék előtt üvegtenger, hasonlatos a +kristályhoz“. + +És az egy, aki a fényben előjött és a királyi szék előtt lehajtott +fejjel és széjjeltárt karjaival megállott és aki a többiek helyett is +beszélt, igy szólott szólalván: + +– Mi Urunk és Gazdánk, ime eljöttünk a mi tanácstalanságunkban. Ime +felhoztuk a mi uj sebeinket. Égetnek és tördelnek és hasogatnak és +ércgolyókkal rontanak és lyukgatnak bennünket az emberek, akiknek a +földön utitársaik, vendégeik, kalauzaik, őrzőik és virrasztóik vagyunk. +Reánk törtek és mintha pusztulásunkat szándékoznák és mintha kergetnének +bennünket magok közül, mintha helyünk már nem a földön lenne. Felhoztuk +panaszunkat, Urunk és Gazdánk, ime már nem tudjuk mit tévők legyünk. + +És felelt neki a mennyei fényességből az Igazi, az Élő, az Örökös: + +– Vajjon nincsen-é egyetlenegy árva odalenn, ki lekuporodhat +lépcsőtökre, nem lészen-e özvegy, ki mint támogató karót ölelhet és +sirását lábatok fejére öntheti, vajjon nem jár-e már koldus, ki +árnyékotokba dülhet, vajjon nem akad-é viharban vándor, ki mint baráthoz +mellétek huzódhat, nem kerül-é szerencsétlen kergetett, ki oszlopotok +mögé elbúhat? Vajjon nem embert talált volna az az acélgolyó is, amelyet +testetek elfogott? Menjetek vissza a földre, ki-ki hová rendeltetett, +mutassátok sebeiteket és virrasszatok. + +És ugy, ahogy felmentek volt, leszállottak, és békén és halkkal elváltak +és széjjel indultak és reggelre mindnyájan ott voltak megint helyükön és +senki a földön semmit észre nem vett. + + +EGY KIS JÓFÉLE HAZAI + +Letelt a foglalkozás ideje, csak azért maradtam még benn az +ujonc-szakasz szobájában, mert ilyenkor pihenés helyett összecsődülnek a +gyerekek a sarokba s nótát tanulnak hegedü meg klarinét után s ezt a +neveletlen énekórát végighallgatni olyan műélvezet, amelyben a fül +örömest alkuszik meg a sziv javára. A boldog lárma alatt csak a +pillantásoknak tünik fel, hogy kinyillott a nagy hosszu szoba ajtaja és +az ágyak kettős sorfala közt jön előre egy fekete asszony sárga kis +kosárral a karján. Annak a szeme vette tán legelőször észre, egy Sándor +nevünek, aki már itt is hagyta a nyolcvan szájon ingadozó éneket és +szalad elibe a közelitő csendes anyának. + +A kék fiu meg a fekete asszony egybeborulnak, a fiu odatartja a fejét s +a kék sipka meg a fekete kendő tapogatják egymást hang nélkül. Bizonyára +a sipka durva posztójának s a hideg sipkaellenzőnek is jut az óvatlan +anyai csókokból. Azután leülnek ők ketten a fiu ágyának szélére. A +fekete asszony leveszi a karjáról a kosarat, elforditja a kosárfedőt, +mind a két fej néz lefelé a kosárba. A fekete asszony erős, száraz kezei +kihajózzák ami a kosárba van. Fehér ruhát, barna cipót, egy piros almát, +kettőt, hármat, négyet, tizenkettőt. Egy nagy vágás szalonnát. +Ujságpapirban tepertőt. Másik ujságpapirban rózsaszínü sült csirkét. Egy +keszkenőből vörös sülttök hengergőzik kifelé. Egy kis csillogó pohár jön +még elő. Meg tű és cérna. Pedig tűt-cérnát idebent is kapnak a katonák. + +A fekete asszony feláll, fölveszi az ágy alól a gyereke katonaládáját, +kinyitja, berakodik. A tepertő, meg a csirke, meg három alma, meg a cipó +kinnmarad az ágyon. A fekete asszony bicskát vesz elő a rokolya +zsebéből, felvágja a cipót, az ujoncnak kezébe adja. Az ujonc elkezd +enni. A többiek a dalt épitik a sarokban. Anya és fia szembefordulva +ülnek az ágyon. Az anya kezei az ölében ülnek, csak néha jönnek elő s +le-leseprik a morzsát a fiu nadrágjáról. A fiu csirkét eszik, mind a két +orcája duzzad, a drága zsir mosolyog ajkai körül. A fekete asszonynak +szük, éles, fehér orcája van. Lapos dereka fel-felhuzódik, mintha +sóhajtozna. Az ujonc tizennyolc esztendős, a fekete asszony nem több +mint kétszer tizennyolc. Eszembe jut a nagyvilágból, hogy Páris +demimondaineja harminchat éves korában pályája delelőjét éldeli. Az +ujonc anyja ugyanebben a korban már a vénasszony sorsát viseli. + +Elsétálok előttük, mintha nem is látnám őket. A fekete asszonynak fényes +köny van a szemében. A fiának egy egész csirkecomb a szájában. Az ujonc +eszik, eszik, eszik, éhség nélkül, csupa passzióból. A fekete asszony +eteti könnyes szemével. Egy falat, egy könny, egy falat, egy könny. Még +egy árva szót se beszéltek. Az almát harapja már az ujonc, a másik almát +az anyjának nyujtja. A fekete asszony kendője lassu nemet jelez. A nóta +a sarokban épül-szépül, a gyenge hegedü rezgeti, a klarinét sivalkodja, +az ágyakon sürün ülő, kuporgó gyerekek száján bátran és tisztán +gerjednek már az első sorok: + + Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak, + Fáj a szive az édes anyámnak… + +A fekete asszony erre nézett, a fekete kendő jobbra-balra inog, szinte +azt hallani e néma kilengésekből: Lelkem, lelkem, lelkem… + +Egy pici csönd lett a strófa után. A fekete asszony szólhatott a fiához, +az tele szájjal azt mondja: + +– Mm-mm-mm. + +Az este elindult már az égből, elsápad és sötétedik minden. A fekete +asszony mellett a kék katona is fekete már, sőt ruháik összeszövődnek a +homályban, a kosár karja ivellik közöttük, az is feketén. A fekete +asszony ugy ül, mint a mozdulatlan gondolat. A fiu csámcsog csöndesen. A +sarokból zümmögés jön. + +Mindjárt lámpát gyujtanak. + + +BESZÉLGETÉS EGY KIS MÁRTÁVAL + +Még érzem a két kezem ujjai közt melegét és vékonyságát a kicsi Márta +tiz ujjacskájának, mert ugy beszélgettünk, hogy a két kezünk ujjai össze +voltak fonódva és karjaink párhuzamosan és gyengén hintáltak együtt, +mint az otthagyott hinta két kötele. Mártát kinevezték betegnek, mert +egy kicsit meghült, Márta tehát az ágyban fekszik és nagyon jól érzi +magát. Mártával, mikor nevetésének csilingelése időt engedett, igen +fontos dolgokat beszéltünk meg. Például egyszer csak azt kérdezte: + +– Én miért vagyok Márta? + +– Mert te vagy Márta – mondtam tehetetlenül és fölényesen. + +– Mi az: Márta? Márta? Márta? – csufolódott tátogatva szájacskáját. + +– Márta az Márta. Az egy ilyen kis lány. + +– Én nem vagyok Márta. + +– Hát mi vagy? + +– Semmi vagyok. Puty-puty-puty… és elkezdett kacagni. Aztán kérdi: + +– Lili az mi? Az liliom? + +– Lili az liliom. + +– Hát mi az Róza? Róza az rózsa? + +– Róza az rózsa. + +– Milyen rózsa? + +– Milyen? Olyan piros. Mint a kertben van. + +– A kertben nincsen, csak nyáron volt. + +– Hát mint nyáron. + +– De volt fehér is, meg sárga is, rózsaszin is. Milyen van még? Van kék +is? + +– Van kék is. (A nyugati pályaudvar előtt is árulnak kék rózsát a +katonáknak és a cselédeknek. Drágább mint a többi, mert festve van.) + +– Minden rózsát ugy hinak: rózsa? Nekik nincs mindnek nevük? Nekik nem +kell? + +– Nekik nem kell. (Dehogy nem. A kertészetben egy ojtott rózsának a +nyakába kötötték egy fatáblácskán a nevét: Mme Caroline Weiss.) + +Márta fölnézett és elgondolkozott. Még csak néhány éve él a földön s +ahogy drága merengő feje nyugodott a pufók párnában, mint egy lágy fehér +felhőben, egy kis igazságérzettel angyalnak nézhettem Mártát. A hallgató +gyermekszobának fehér butorocskái ragyogtak a lámpafénytől, s egy kis +karosszéken váró karokkal ülő nagy hajas babának kék szemei is +ragyogtak, s a polcon ülő barna plüss medvének, posztó kutyának, fehér +gyapju báránykának, teveszőr-tevének, fekete kamgarn-kutyának s sárga +oroszlánnak és vörös majomnak szemei is mind ragyogtak. A pallón +ragyogtak fivérének pingált bádog katonái, akik közül néhányan hanyatt +feküdtek és fénylettek a lámpától, a padlón egy Richter-féle +abbanhagyott, vagy szétdult székesegyház piros és szürke kövecskéi. +Legjobban a Márta nagy szemei fénylettek. + +– Mit gondolsz most Márta? + +Elmosolyodott és megszólalt: + +– Ha meghalunk, ugy-e sötét lesz. Jaj én ugy fogok félni. + +– Ne félj, nem halunk meg. Nem igaz az. + +– Nem oltják el a lámpát? + +– Nem, világos lesz. + +Márta visszanézett, föl a lámpába, a lámpa fölé és ugy tetszett, mintha +a jó istenkével nézne farkasszemet. + +Aztán elnevette magát és más dolgokról beszéltünk. + + +DE KÁR + +ADY ENDRÉNEK + + De kár a szőke szűzekért, + De kár az édes ízekért, + Hűvös homályos hajnalért, + Kakasszóért, füttyért, dalért. + + A melegért, a hidegért, + A sok-sok fínom idegért, + Az álomért, az óhajért, + A mosolyért, a sóhajért. + + A színekért, a szavakért, + A tiszta téli havakért, + A záporért, a szelekért, + Lelebbenő levelekért. + + A zúzmaráért, harmatért, + Jégért és forró-gyarmatért, + A Szaharáért, tengerért, + Szigetekért, vademberért. + + Pillangókért és méhekért, + És minden hernyó-céhekért, + A nyárfának rezgéseért, + A lécek sűrű réseért. + + A kukorica-selyemért, + Répáért, petrezselyemért, + Lila kalarábéfejért, + Mezőknek minden fűveért. + + A fényes, csúszós halakért, + A százezer madarakért, + A tűnő felhőalakért, + A napsütötte falakért. + + A kikötőkért, Párisért, + A korallért, a klárisért. + Az aranyért, az üvegért, + A hosszu cukorsüvegért. + + De kár a kandi rímekért, + A szép komoly könyvcímekért, + Aranyba pingált képekért + S a szobrokért, a szépekért. + + A hosszú fasorért de kár, + Ahol az ember maga jár + Boldogtalansággal teli + S a végtelent elképzeli. + + Leírom mert eszembe jut, + Hogy szép az égen a tejút + Lombok közt lámpasugarak, + Húnyó szentjánosbogarak. + + De kár a jégvirágokért. + A nem tudott világokért, + A ködökért, az árnyakért, + Éjfélbe szálló szárnyakért. + + A rózsaszínü bábukért, + Tág szemükért, pötty lábukért, + Elbűvölt bábruhájukért + És eszméletlen bájukért. + + A cigarette-ek füstjeért, + A mozdonygőz ezüstjeért, + Megfüstölődött üstökért + És mind a kéményfüstökért. + + De kár a friss lehelletért, + A bűvös-bájos balletért, + Tüllért, csipkéért, csokrokért, + A holdimádó bokrokért. + + De kár a bíbor alkonyért + De kár repkényes balkonért, + S a holdért, mert oly esztelen + Lebeg felhők közt estelen. + + De kár az első évekért, + Tudatlan tiszta élvekért, + Bárányért mely mezőre jár + De kár, de kár, de kár, de kár. + + A csöndért, jaj a viharért, + A szinházi zenekarért, + Fehér arcú pojácokért + S a husvéti tojásokért. + + A lépcsőkért, a hídakért, + Hajoló hattyúi nyakért, + A szép szivárvány-ívekért, + A szívalaku szívekért. + + Ugy-e milyen furcsa a csend, + Mikor az ember füle cseng, + Az élet tűnik, tovahal, + Egy más világ emléke csal. + + De kár a sárgás könnyekért, + A fekete göröngyekért, + Irtózatért, csodálatért, + De kár a hervadt bánatért. + + Kis kockákért ha a napon + Tündöklenek az ablakon. + A szemfényért, mely jár, jelez, + Melyben az élet tűnedez. + + Csengettyűkért, harangokért, + Kántáló gyermekhangokért, + Orgonasíp sápadt sora, + Oh hegedű, oh zongora. + + Oh cello, hárfa, oboa, + Caelesta, flóta, furulya, + Oh mandolin, banjo, gitár, + Citera, oh mindért de kár. + + Trombita, dobszó, tambura, + Tárogató, kolomp, duda. + A clavecin oh mily anda volt, + Az is szivem visszhangja volt. + + Cimbalom és üvegharang, + Triangle, harmonika-hang, + Gong, castagnette, kürt és aeol + Nyárfák közt távol valahol. + + Hangvilla mely hosszan mereng, + Gummi mely kifeszítve peng, + Akáclombról tépett levél. + Mely kis fiúk száján zenél. + + De kár hajóért, vonatért, + Omnibuszért és fogatért, + Repülőgépért, autóért, + De kár a vágtázó lóért. + + Hí minden, minden menni hí, + A szán, szekér, korcsolya, shi, + Sikló mely kúszik a hegyen, + Ringlispil, hinta, mind megyen. + + De kár a báli láncokért, + El-elhullámzó táncokért. + Óh-kért, bókért, hajbókokért, + Hattyúnyakú kézcsókokért. + + De kár a csókért, a csodás + Csókért, kívánt dulakodás + Vagy lázas egyezés után, + De kár csak a csókért csupán. + + A csók, te nagy isten a csók + Jobb mint az összes földi jók, + Az édeseknél édesebb, + És mézeseknél mézesebb. + + Csokoládé, bonbon, bibor + Vanilia, malagabor, + Forró jamaikai rum, + Tokaji, absinth, opium. + + Nincs muskotály, must és eper + Mely édes csókkal érne fel, + Nincs Mozart-dallam, anyai szó + Mely hozzá volna fogható. + + Nincs théa, mák, méreg, fahéj, + Édesgyökér és tiszta téj, + Nincs ananász, nincs kakaó, + Hogy volna hasonlata jó. + + Piskóta, torták, naspolya, + Alvó babának mosolya, + Nincs mazsola se datolya, + Füge, narancs, soha, soha. + + Édesebb mint a málna, sőt + Mint minden émelyült befőtt + És édesebb a bosszunál + S a sóhajnál, a hosszunál. + + Nincsen puncs, grog, likőr, hasis, + Akármilyen mélyen hat is. + Pergetett mézzel tele tál, + Hóban való álomhalál. + + Nincs ájulat, nincs képzelet + Mely annál édesebb lehet, + Oly édes, édes, képtelen, + Oly véghetetlen végtelen. + + Cseresnyepár, csali csere, + Ajk ajk felé virít: gyere. + Mily csacsiság, mily oktalan, + Mily borzasztó boldogtalan. + + Oh lefogott karmos kacsók, + Oh csucsorított csacska csók, + Oh elrévült csókízü szók, + Fulladt, borúlt, vak, néma csók. + + Oh rózsázás, szőllőszedés, + Szenvedélyes szép szenvedés, + Mézes-mázos marakodás, + Oh túlvilági hasadás. + + Égő szirup, ízes parázs, + Vidám, vadúlt, véres varázs, + Napnak langalló kelete, + Éji tengerek feneke. + + Iny csikland, csíp, fog él, gyulad, + Nyelven vonagló indulat, + Lehellet, sóhaj, hang elegy + Alélva csókkal összemegy. + + Piros csók, csordúl, zeng, ragyog, + Tűzcsengők, olvadt csillagok, + Oh fájó menny, boldog pokol, + A szívben száz szív bujdokol. + + Egymásba két-két szem mered, + Bennről mosoly s halál ered, + Pillák lankadva lejtenek, + S elúsznak éjbe a szemek. + + De kár a csókért istenem, + Mert itt volt, itt van idelenn, + Világ világra föllehel + S bolond sikolylyal kapja el. + + Csók, csókolnám papirra, csók, + Csak nem fogadnak szót a szók, + Egy más világra elviszem, + Ott elmondom majd, azt hiszem. + + Jó vón mint felhő lengeni, + Mint égitest kerengeni, + Mint angyalarc merengeni, + Mint kagyló zengni, zengeni. + + Oh szállni, szállni, szállni csak, + Mint halvány álommadarak, + Tűnni mint árnyék mely nem él, + Itt járni mindig mint a szél. + + Csak lenni mint egy szem homok. + Kit érnek hullámostromok, + Kit szél gázol, gyermek kever, + Ki mégis a parton hever. + + Nem tudom, év, év, év halad, + Ő itt marad az ég alatt, + Felcsillan mert süti a nap + S az óceánnál boldogabb. + + + + +II. SZERBIA 1914 + + +ÁGYÚSZÓ + +Az a...i erdőben hallottam meg. Az erdőn jönni milyen szép volt. A nagy +erdő nagy cserfáinak terebélyét félig lefosztotta már az ősz és a +csudálatos rajzu fekete ágazat közt a fakó arany leveleket itt is, ott +is hangtalanul tépik és eresztik lefelé a november láthatatlan sovány +ujjai. A hosszu-hosszu uton az erdőn keresztül jobbra-balra mészszel +mázolt stráfok világitanak a fák derekán és a lassan zörgő katonaszekér +lovai oly furcsa zajjal mennek a száraz levélben, mintha vizben +gázolnának. Ameddig ellát az ember maga körül, nem látszik ki a föld a +lehullott falevelek alól, mintha sápadt arany álomföldön járnánk. + +A kis fák kopasz ágacskái és a leveletlen bokrok olyanok, mintha fátyol +húzódna köröskörül az erdőben s a fátyolon néhol kis piros pontok +ugrálnak a szemünk elé, piros bogyók, amelyek naivul mosolyognak a +halódó erdőben. A magas fa lombjában egy sötét szarkafészek, mint egy +régi bánat a szivben. Fönn az erdő fölött az ég kék, mint az ég. +Megállitom a szekeret, leszállok, egy kicsit járni a hervadt leveleken. +Milyen csönd lett. Mintha a szekér illetlen zörgése hátrafordult volna +és elillant volna. Lélegzek. A királynéknak kellene parfume-t +desztillálni az elhervadt erdő hüvösségéből. A fák hallgatnak. A levelek +szállonganak. Egyszerre mintha megdöbbent volna az erdő. + +Szól az ágyú, – mondja a katona a szekéren. + +Egy mélységes dobbanás távol, távol, tul az erdőn, tul a világon talán. +Megint. Megint. Egymásután döbben, morajlik, borong ez a hang. Az erdő +némaságát nem sérti ez a hang, a fák a földbe gyökerezve állanak, +egyenesen és magasan, egymás mellett és egymás mögött, végtelenül, +hatalmas lemondásban, előkelő szelidségben. Megmondhatatlan, mennyire +tisztelem az erdőt. Dmm… dmm… ez a távoli mély, tünődő és muló döngés +mintha ehhez az erdőhöz tartozna, mintha hervadásában ünnepélyesen, +szinte idvezülten álló erdő gondolatát hallanám. Milyen ünnepélyes, +milyen nyugalmas, milyen jó ez a hang. + +– Mindig, mindig, az isten verje meg, – bánkódik az őszülő szakállu +katona a szekéren. + +Oh, el is felejtettem, hova iparkodok és vajjon mi lesz velem. Lépéseim +zörrennek a szekér felé. + +– Gyerünk. + +A szekér rázza magát előre, nem hallok egyebet, mint a zörgést, az +egyforma és csudálatos erdő huzódik folyton visszafelé, oldalt egy +elhalt fatörzs mult el, száraz és lapos volt, mintha festve lenne a +szinpadon. A szekér zörgésén át megint megszállják fülemet ezek az +egyforma borongó hangok. Megyünk. Hallom. Hallgatom. Mintha távolból, +történelmi könyveim régen ellapozott lapjai mögül, egymásra dült idők +alól ez a lassu, elborult szó hangzana mindig: háború. Megy a szekér, +szemem a hátrafelé vándorló fák közt révedez s a sárga, barna, violaszin +levélkék tétova hullását kapkodja. Megint hallani, egyenként, +egymásután… egy kolosszális sziv dobog valahol boldogtalanságában. Az +erdei utnak látszik a vége: egy függőleges kék hasadás. Szalma szóródott +el itt-ott a fák alatt. Rm… brm… mintha egy messzi lakodalomból a bőgő +brummogását hallanám. + +– Merre szól ez az ágyú? + +– Arra ni. Sabác táján. + +A katona jobbkéz felé mutat az ostorral és arra forditja fáradt +profilját. A bőgő brummog. A kék hasadás kijebb ereszt, a két kis pejló +szaporábban kavarja maga alatt a száraz levelet, mintha örülnének a +kinyiló szabad égnek. Bümm. A délutáni homály belehelte már az a...i +erdőt, nem látni el messzire az erdőben, a fák összefutnak. A nyiláson +egy csóka száll be az erdőbe, aggódva emelgetvén két fekete szárnyát. +Hirtelen megnyilik és elmulik az erdő, a kék eget látom s a kék égen az +este rózsaszin pirkadása nyulik. A lovak kemény göröngyön kocognak. + +– Bumm-bumm-bumm… bumm-bumm. + +Az ég alatt lenn egy falu kushad. Legelől egy fehér ház látszik. Teteje +nincsen. A fala fönt kormos. A fal fölött egy nagy fekete kémény, az +alja széles. Kétszer olyan hosszu, mint az olyan kémény, amelyik a házak +tetejéből áll ki, mert ennek a kéménynek szabadon van az alsó fele is, +amit a háztető el szokott rejteni. A fehér fal mellett egy kék katona +áll egyenesen, jobb keze a puska szijját markolja. + +– Bumm-bumm-bumm-bumm. + +Valami borzasztó nagy cirkusz vonul a világon faluról-falura, egy +fehérre mázolt, pirossal pontozott homloku óriási bohóc megy elől +éktelen nagy lován, az üti a rettentő nagy dobot: + +– Bumm-bumm-bumm-bumm. + + +SZALMA + +– Jó estét, emberek. + +Zörren, zizeg, mozog a szalma. Mintha a szalma beszélne: + +– Jó estét, jó estét, jó estét, jó estét… + +Istállóba jöttem be. A vakablakban lámpás ég, a sarokban egy láda +tetején meg gyertya. A láda mellett uri nádszéken ül egy ember, +körbehasalják, a fal mentén két hosszu sorban egyforma valamik +fekszenek, hasalnak, könyökölnek a homályban. Emberek. Katonák. A fejük +alatt a bornyu, minden ember mellett egy-egy puska dül a falnak, mintha +állva aludnának, kimerülve a harctól. A szuronyok árnyéka felszalad a +gerendákig. + +… Rákötötte a piros galamb lábára a cédulát, akire ráirta vót az +izenetet, hogy hát tiszteltetem, csókoltatom idesanyámat a burgundiai +királynét, meg kedves nővérjeimet a burgundiai grófnőket, a varázsló +Kamilló herceg várkastélyába vagyok zárva, de semennyiért se busuljanak +sorsomért, mert mire háromszor fordul a hold az égen, Gotfréd lovag +által elnyerem szabadulásomat. Nahát elrepül a kis piros galamb… + +Aki a nádszéken ül, az mesél. Molnár őrmester. Két ökle a combján +nyugszik. Ajkai eresztik a kedves beszédet. A hallgatók közül egy csomót +megvilágít a gyertya lángja. Egyik hason fekszik, a két tenyerébe emeli +arcát, szakálla van. Egy másik az őrmester lába előtt ül a földön, a két +lábát törökösen maga alá szedte, mint a kis diák a csoportképen. Nagy +szemei az őrmester arcára célozódnak, mint két merev fekete lencse. +Nyitva van a szája, mindig azt mondja: aha, aha. Az állán ezüstös +borotválatlanság. Egy a falnál ül, valamint varr, fölemeli a fejét, a +keze megáll a levegőben a tüvel. Egy hanyatt fekszik, a két karját a +nyaka köré kulcsolta, felfelé néz nyitott szemmel. Egyik cigarettet +sodort fekete dohányból, lassan nyalja végig a papirost. Egy oldalt +fekszik, könyököl, félrehajtja a fejét. + +Az istálló másik végéből, messziről hortyogás hallatszik. Különös dolog +a hortyogás. Az emberi test durva és misztikus monológja. Egy ember az +őrmester háta mögött ül, figyeli az őrmester sötét hátát s két keze +szórakozottan tördel egy szalmaszálat. Folyton zördül a szalma. + +… Elgyön a reggel, Kamilló a varázsló herceg megint csak felhivatja maga +elébe Florentinát, hát szeretsz-e már szépséges Florentina? Nem +szeretlek gonosz varázsló, se testemnek nem kellesz se lelkemnek tegnap +sem ma sem mindörökké kimondtam nem szeretlek tégy bár malomkő közé, nem +szerethetlek Kamilló… + +A pipákat szijják az emberek: pap, pap, pap, pap… + +A vakablak alatt, az istálló közepén, a fal mellett levelet ir a dobos a +dobon. Nagyon lehajtja a fejét, mert több a sötétség, mint a világosság. +Igy gyengén hallatszik egy-egy szó a meséből. Szép sorban fekszenek az +emberek, alszanak vagy hallgatnak. A szalma zizzen mindig, egy láb +emelkedik és a másik lábra tevődik, egy test fordul, egy kéz mozdul. Egy +ember ül, eszik. Nagy darab kenyeret farag, a kenyér mellett szalonna +fehérlik. + +Csámcsog. + +– Jól élnek? + +– Jól ílünk, csak fílünk. + +Előveszem cigarettetárcámat: + +– Kell egy tokos cigaretta? + +– Megköszönöm igen szípen. + +Elveszi, a füle mellé dugja. Egy percig beszélek vele, Karikának hijják, +nyolc gyermeke van, többet nem adott az isten. Hátrább nevetgélnek +ketten, hárman. Hallga. + +– Te meg vésztüi vagy komám? + +– Hát osztán. + +– Csak azt hallottam, hogy tik Vésztün a sárga kutyát meglékeltétek +dinnye helyett. + +Nevetnek. + +– Tik meg Fődesen ürgével kereskedtek. Egy tucetet adtok egy hatosér. + +Nevetnek. + +– Te meg komám ugy meghíztál, hogy ha hazasegít az isten, nem ismér meg +a kutya, oszt te ugrol űrá, nem ű terád. + +Nevetnek. + +– Ne jajgass testvér, több az annál, hogy tik a sárga kutyát +meglékeltétek. + +Ezt megint megnevetik. Csend lesz egy kicsit. Nagyot sóhajt egy ember. A +szalma zörren, zörren. Mennyi minden szag van itten. Ha az ember +szivogatja az orrát, az istálló savanyu, nyomott, bizalmas meleg +szagából részletesen érzi mindenféle dolgok illatát. Külön szaga van a +szalmának. Szaga van az emberi testnek. Szaga van a pipafüstnek. Szaga +van a csizmának. Petróleumszag van. Az avas szalonna szagát is érzem. +Külön szaga van a szurony vasának. Az ócska ujságpapirnak. A hájnak, +amivel a bakancsot bekenték. + +Oh Istenem, ennek mindnek szaga van, nem tagadhatom le, hogy ezek a +szagok is lengenek a világon. Ugy állok tünődve e szagokon, ahogy a +parfumerie-kben szoktam, mikor a kedves droguista megmutatja az uj +parfumök üvegecskéit, amelyeknek a formáiban és tartalmában a Houbigant, +a Pinaud, a Roger et Gallet, a Monna-Vanna, a Guerlain, a Coty izlései +küzdenek ájult versenyben s a kéjes üvegecskék nyakából sejtődő illatok +alatt behunyván szemeimet, a tenger alatt álmodó virágokhoz merül +képzeletem, vagy tul vágyódom a világon, ahol egy fantasztikus rács +mögött egy végtelen kertben az ismeretlen virágok nyilnak, amelyek közt +sétálván én boldog leszek. + +A mese felé lépegetek vissza. Molnár őrmester ugy tartja a két öklét még +a combjain, mint az imént, az emberek éppen ugy nézik és a gyertya +világit a mesének. + +… nagyon reszketett a szegény Florentina az oroszlányok közt, meg a +tigrisek közt, meg a farkasok közt, meg a párducok közt, meg a +jegesmedvék közt, mert tiszta pucéron állott ott köztük a hóba, gyönyörü +szép hosszu arany hajával takargatta magát, oszt ugy félt, hogy a +nyavalya majd kitörte, gondolhatjátok. Gotfréd lovag isten hozzád, én +már tiéd nem leszek, ezek engemet széjjelszakítanak, igy magába. + +De az oroszlány meg a tigris meg a jegesmedve meg az összes vadállat +mind látta, hogy reszket a lelkem, oszt hogy csordul a könyve kifelé a +szemibül, oszt összenéztek, oszt mind odamentek közel hozzá, de nem +bántották egy se, hanem ezt hallgassátok mán, kitátotta az mind a száját +oszt ugy lehelték a meleget a szép Florentina gyenge testire, hogy meg +ne vegye az isten hidege. + +– C, c, c,… – csóválgatja a fejét a két ökle közt egy hasaló ember. +Csendben hallgatnak. Egy sercentés repül ki a pipa mellől. A szalma +zizzen itt-ott. A mese vándorol arany ösvényén. A magyar beszédet, a +debreczeni szavakat ugy érzem hangzani a szivemen, mint a csókokat. +Hallgatom, nézek körül, hirtelen fájni kezd valami, szeretnék mindent +elfelejteni és leheverni ide közéjük és el nem válni többé tőlük. + +Bizony Isten nem azért jövök be a közkatonák közé az istállóba, hogy +majd irok róluk, csak azért, mert szeretem őket. Nem azért szeretem +őket, mert katonák, mert a háborúban vannak, mert bátrak, mert +szenvednek, mert itt feküsznek messzire, messzire a háztól, asszonytól, +gyerektől, mindegyik egyedül a maga külön világától, hanem mert +magyarok, nem is azért, mert magyarok, csak azért, mert emberek. Mert +beszélni tudnak és éreznek. Mert szegények és tehetetlenek és jók és +kedvesek. + +Zzz… zzz… a szalma szól. Mennyi szalmát látok a háborúban. Szalma van a +szekereken, a sáros utat szalmával szórják teli, a lovak kengyelvasát +szalmával fonják be. Szállásainkon a matrácainkban szalma van. Szalmával +tüzelnek. Az üvegeket szalmába kötötték. A sarat a lovak lábáról +szalmával tisztogatják. Mennyi sárga szalma, mennyi. + +… Na lett erre nagy öröm. A bélpoklos Gotfréd odaborult Kamilló herceg +térgyei elé, az meg csak rítt oszt azt hajtotta: Fiam, fiam, egyetlen +szerelmes fiam, ha én azt tudtam volna, hogy te vagy az én igaz +gyermekem, nem Magnéziusz, dehogy is vertelek volna meg bélpoklossággal. +Akkor előjött Florentina, oszt akkor már tiszta volt Gotfréd orcája, +mint a fényes nap, oszt ráösmert, nagyot sikót, oszt annyi csókot adott +néki kétfelől, hogy nem az a két pofa, de száz pofa se győzte volna +elrakni… + +Z… z… ezek az emberek itt szalmán hálnak. Milyen jó barátja az embernek +a szalma. Puhitja a fekvést. Meleget ád. A csizmát kitömhetik vele. +Fénye van, mint az aranynak. Hangja van, szórakoztat, vigasztal, biztat. +Zz… zz… zz… A fogakat piszkálják vele, egy szálat simogatni lehet, +gyürni, törögetni apróra, hasogatni hosszában vékonyan, finoman. Segitsd +meg az embereket szegény, olcsó, áldott szalma. Jó éjszakát, emberek, +sok-sok szalma, jó éjszakát. + + +OBRENOVÁC + +Hosszu, hosszu utcába buvik az ezred az országutról. Obrenovác. +Egymáshoz ragadt fehér, sárga, zöld, kék alacsony házak. Egy-egy emelet +ugrik föl az utcában. Dél van, a nap süti a falakat. Egyforma disztelen, +piszkos, fáradt házak. Köves ut, ezen járni pihenés Szerbiában. A ló +feltartja a fejét, szivesen csatakol a kövezet sarában. A járdán katonák +jönnek-mennek, a kapuk előtt katonák állanak, stájer porcellán-pipa a +mellükön. Egy emeletes ház kapuja alól tábla mered előre: K. u. K. +Kommando. A tetőről egy rudból sürü drótok indulnak rézsut a levegőbe. +Ez volt az obrenováci posta. Egy sarkon befordul a társaság egy közbe. A +kis közön tul megint ég és mező. Nini, vasut! Két fekete vonal fut, egy +helyen nyitott teherkocsik állanak. Sárga ház, rá van pingálva: +Obrenovác. A fekete betük alatt halvány cyrill-betük látszanak. +Raktárbódé, teli zsákkal. Az állomás előtt egyenruhába öltözött +aggastyán sétál. Kapitány. Estig pihenő. Négyezer ember boldogan lerogy +a mezőre. + +* + +Sétáljunk Obrenovácon. Az udvarokban katonaszekerek. Német és szerb +nyomtatvány a falon: a lakosság szolgáltassa be fegyvereit a +Kommandóhoz. Egy korcsma nyitva van, benn hosszu asztal körül katonák, +egy-egy nagy ököl csap le az asztalra, a piszkos kártyák hullanak. A +sarokban szerb katona fekszik, az egyik lába a rongyokból kibuvik: +lefagyott. A falon egy bibor, kövér, mosolygó Gambrinuus emeli +söröspoharát, amelyről lefut a hab. A feje fölött durva reklámbetük. +Mellette ügyetlen szinnyomaton Petár a két fiával. Egy rozsdaszin szerb +jön a járdán, magyarul köszön: Jonapot kivanom. Egy kis ablakból nők +néznek ki rám, egy öreg asszony s három sápadt barna leány. Se nem +szépek, se nem csunyák. Belülről varrógép hallik. Mit gondolnak ezek a +homályos szobában összehuzódott nők, akik ki-kitekintenek az ablakon? +Mit gondolnak a háborúról? És mikor nincs háboru, mit gondolnak az +életről? Akkor is igy jár a varrógép s néha az ablakhoz jönnek és +kinéznek. Egy csapat szerb parasztot kisér egy pár baka. Befordulnak a +posta kapuján. Egy szakasz huszár csattog végig az utcán. A patkók +elhangzanak, mint egy kedves hosszu káromkodás. Szekerek jönnek, szekér, +szekér, szekér, szalma a szekéren, sebesültek a szalmán. Négy-öt ül egy +szekéren, némelyik szekérben kettő fekszik hanyatt. Egy szekéren egy +állig letakart test, a fején tisztisapka. A fiatal szőke arc az égre +néz. + +– Mi baj? + +– Golyót viszek a nyakamban. + +A szekerek mennek, mennek, elmentek. A kocsisok lógó fejjel +szunyókáltak. Mintha gyolcsos tótok vonulnának a vásárra. + +* + +Egy bolt, az ajtaja zárva. A szük kis kirakatablakban téglarendben +egymásra tett szappanok, poros csészék, gyöngyvirágos és betüs poharak, +sárga gyerekbocskor. Az ablakon belátni a boltba. Kirángatott fiókok, a +pulton is ül egy pár fiók, horpadt skatulyák, egy vég tarka vászon a +pulton kibomolva s a pultról a padlóra folyik egy piros galand, mintha +vére folyna a megsebzett világkereskedelemnek. + +* + +Furcsa, keleti hangulatu koldusbódék itt-ott az utcán, amilyenekkel teli +van a Balkán. Alul kő, felül fa a bódé fala, egy nagy deszka tárul +belőle az utcára, két kötélkar tartja. A deszkán sülttök, málé, kenyér, +füge, disznótepertő szokott lenni. Itt a bódék elhagyottak most, a +deszkák üresek. Csak egynek maradt itt a gazdája, egy keménykalapos vén +ember, a bódéban ül és egy cső sülttengerit árul. + +* + +Egy borbélymühely. Az ajtó fölött tábla, a táblán név, kibetüzöm +unalmamban a cyrill irást: Kosta Pristinovic. Az ajtó zárva van. +Kétfelől a falon a két borbélyideál képe, egy feketekabátos, szakállas, +bodorhaju ur, a másik egy Vilmos császárválasztéku szőke ifju, kis +bajusza van. Világoskék kabátja van, virágos mellénye mély kivágással, +magas dupla-gallérjában rózsaszin csokor, a csokorban nyakkendőtü, nagy +piros csillag, bizonyára rubint. Szórakozott tekintetem elmulat e +hitvány és naiv pingáláson, nézek az ünnepélyes balkáni fiatalember hig +szemébe, melyben valami élettelen ábránd panaszkodik, valami idegen, +árva külvárosi kéj és bánat s mintha gitárhang pendülne e kék és merev +és ostoba szemek mögött mélyen valahonnét, talán a divattalan, +izléstelen pingált mellény alul, a láthatatlan szivből. Most veszem +észre: virágot is mázoltak a gomblyukába. Egy udvarban, hátul a sárban +lesülyedve egy rettenetes kövér fehér disznó röfög. Ez lehet a szerb +disznók közt a Pasics. + +* + +Az utca közepén két train-tiszt áll és tanakodik. Kenyérről, lisztről, +szalonnáról, borról, birkáról van szó. Bőrkabátjukban, breechesükben, +bottal a kezükben ugy festenek, mint két bérlő vagy ispán, akik bejöttek +a pusztáról és a piacon találkoztak. Csakhogy katonasapka van a fejükön. + +* + +Egy udvaron távirdászok főznek. Bemegyek venni tőlük feketekávét a +kulacsomba. Morvák. Egy nagy kövér veresszakállu ember fölkel a földről, +beszalad a házba, poharat hoz, széket ad, forró feketét önt a pohárba, +egy bádogpikszisből öt kockacukrot tesz bele, megiszom. Azután telitölti +a kulacsom. Azután egy legénynyel kisuvickoltatja a csizmám. Azután egy +fél kenyeret hoz. Azután egy almát kerit. Azután mosdótálat hoz, vizet, +szappant, megmosom a kezem. Fizetni akarok ennek a tündérnek, nem veszi +el a pénzt, nem és nem. Csak egy pár cigarettet fogad el. Elmeséli, hogy +őneki egy kis fogadója van Brünn mellett és hogy ő már egy fél +esztendeje nem szolgált ki egy vendéget sem és olyan boldog, hogy most +kiszolgálhatott valakit. Elbucsuzom, megyek. Utánam lohol, a kapu alatt +utólér, kefe van a kezében, megfog, lekeféli rólam a sarat. Azzal az +öntudattal kell tovább mennem, hogy valami nagyon jót tettem. + +* + +A tábor a mezőn hever az alkonyat alatt. A táboron tul a homályból sürü +báránybégetés hallik. Bárányokat vágnak. Odamenjek, megnézzem? Nagyon +fájna a szivem. A fekete, zömök mozgókonyhák szája piroslik. Tüzek +melegszenek a földön. Az ég Obrenovác fölött is fönségesen müvészi. +Messzi a hegyek hátán hó. A mezőn messze egy sor sötét, vékony fa nyulik +fel. A fák nem nőnek az égig, de azért jó magasra nőnek. Minden vidék +szép. Sipolás, kongás, gőzkehelés: az ütközetvonat vaggonjait +tologatják, kapcsolják. A mozdony idehuzza az állomás elé a hosszu +vonatot. Csupa nyitott félkocsi, olyan, amilyeneken fát, kőszenet +szoktak szállitani. A homályosságban lassu sötét vándorok közelitenek az +állomás felé arról a lenyugvó nap felől, lehajtott fejü egyforma alakok, +fegyvertelen katonák. Fehér foltok tünnek elő rajtuk és szaporodnak és +nagyobbodnak. A kötések. + +* + +Elered az eső. Az ütközetvonatot megrakták emberekkel. Minden vaggonon +végig sürün ülnek a fejek s a puskacsövek egymás mellett ágaskodnak +feketén a sötétedésben. Zaj van. Mintha mindenki morogna. A vasutasok +kiabálása jön-megy. A doktor folyton elkiáltja a nevem messziről, hogy +tudjam, merre van. A katonák várnak a vaggonokon, esik rájuk az eső. A +csizmám csuszkál, az égő konyha felé megyek, a jövő-menő katonák közel +hajolnak egymás arcába. A sátrakat felhuzzák. Az emberek a fejükre +huzzák a pokrócokat, járkálnak. Távol egy lassu alföldi nótát dalolnak. +Sipolás. Az első zászlóalj indul. Mulnak a vaggonok a sötétben, mulnak a +mozdulatlan fejek rajtuk. A szalmatüzek a földön sercegnek, sirnak, +küzködnek, alacsonyodnak, és végre kialszanak, mint a remények az ember +szivében, egyik a másik után. + + +SÁR + +Egy kicsit elvesztem volt az ezredtől. Másfélnapi tévelygés Zabresttől +Piromanig. Minden Kommandónál bekopogtam, nem tudják-e, hova ment ez meg +ez az ezred? Mindenütt mást mondtak. Itt Piroman alatt a trainszekerek +oceánjában megtaláltam P. urat és az ezred trainjét. Oh, drága P. ur. A +kenyérért jött tiz szekérrel, mindjárt indul vissza. Az ezred harcban +áll a konaticei dombokon. Merre van az? Arra. Ez az unalmas ágyuzás, +amely onnan hallatszik, őket ugatja. Ez a falu itt közel Piroman. Minden +ilyen szomoruan álló házcsordának tudtak nevet kitalálni. P. ur +összekurjantja az embereket. Földijeim, szoboszlaiak, debreczeniek. Jó +napot adjon isten, jó napot. Hogy megszoktam őket fáradt +honvéd-uniformisukban, puskáikkal. Mintha soha fehér gatyában, félujju +szürben, magas bottal otthon a pallón nem kocogtak volna. Az otthoni +cseréppipát lógatják a mellükre, egypárnak ostor a kezében, ők a +kocsisok. P. ur mellé ülök az első szekérre. Mögöttünk két puskás ember +heveredik el a ponyvával letakart kenyerek hátán. A többi szekér +utánunk. P. ur csettint, megcsapja a két lovat, indulunk ki a szekerek +nagyvásári táborából. Nehéz a szekér, lágy a mező, rossz a két ló, +lassan kiérünk. Megállunk. Az utra nem lehet fölmenni, municiós szekerek +huzódnak a pocsolyában. A többi szekér is megáll mögöttünk. Állunk, +várjuk mig vége lesz. Két sor lőszerkocsi vonul az uton, az egyik sor +előre, a másik sor visszafelé. Mind egyforma szürke lövőszereskocsi, +mind egyforma sáros pejló, mind egyforma vörös-szakállu katonák. El +fogok szédülni, ha sokáig nézem ezt az egymás mellett forditott irányban +vánszorgó egyformaságot. P. ur mintha a levegőbe támasztaná mereven +előre tartott két öklét. A két ökölből a gyeplő lehajlott fekete ivei +mennek a lovak fejéig. P. ur kék kabátujjain a dupla sárga stráfok +viritanak. P. ur önkéntes volt, de elmulasztotta, hogy tiszt legyen +belőle. P. ur egy debreceni takarékpénztár főkönyvelője. Egy kis birtoka +is van. P. ur nagyon ért a paraszthoz meg a lóhoz. P. ur nem harcol. P. +ur menázsi-őrmester. Éjjel-nappal talpon van, lovat hajt, számadási +füzetek szoronganak a zsebében, a konyhára vigyáz, kenyér után jár, +marha után jár, sok pénzt biznak rá, az irodának, a gazdasági tisztnek, +a századparancsnoknak, az ezredesnek és minden tisztnek felelősséggel +tartozik és szalutálgat, mint egy kis ujonc. Most hátrabeszél a +parasztoknak, nézem negyven éves szakállas profilját, komoly szép +szemeit, szabályos és tiszta fülét s hallgatom szavait s beszédéről és +hangjáról a jó buzakenyér ize jut eszembe. + +Egy kis rés támadt a lőszerkocsik közt. + +– Gyüre! – mondja P. ur. De már megint összefut a municiós train s a +szekér beszorul. + +– Varten bite, varten! – P. ur átvág. A vörösszakálluak kiabálnak, P. ur +rájuk se néz, átvezérli a szekereket az ut hig sarán. + +– Itt vattok mind? + +– Itt vagyunk, P. ur! – kiáltanak egymásután hátulról. + +A két ló lépésben megy s a farukon az izmok minden lépésnél behuzódnak +és kifeszülnek. Előttünk megint szekerek másznak, jobbra is szekerek +huzódnak előre és visszafelé, balra is, meg itt is, ott is ágyúkat +vontatnak. Köröskörül és messziről valami fáradt és szenvedélytelen +lárma hallik folyton, az emberi hangok mintha nagy távolságokból +beszélgetnének és nem értenék egymást. Üüü-hó-ó-ó-háá… Hájde! – jön ki +tisztán néha a zürzavarból. Meg ezt hallani messziről: prrr! prrr! Az +előttünk huzó idegen szekerek közül magyar káromkodás száll fel a lárma +ködébe, mint egy darumadár. Megállunk. Elől valami baj van. A csizmám +csupa sár megint, a keztyüm is sáros, a térdem is. P. ur arcán is +sár-csillag. Áll a szekér. Odább, balra tőlünk egy nagy bronzcsövü ágyú +áll. Nyolc ló huzza. A balfelől fogott négy lovon négy tüzér ül, +korbácscsal verik a lovakat. A lovak a fejüket előre nyujtogatják, a +hátsó lábaikat feszitik hátrafelé, az első lábaikat egy-egy ütésre néha +fölemelik. + +– Hü-ü-ü-hóóó-nye-e-e… üüü… + +A hajtók jobbkarjukat folyton csavargatják s a korbács vonaglik és suhog +és cserdül. A kövér, néma ágyu meg nem mozdul, a csöve hátul közömbösen +bámészkodik a föld felé. A nagy kerekeknek csak a felső fele látszik ki +a sárból. A tüzérek teste előre-előre hajbókol a nyeregben, balkezük +ráncigálja a kantárt, jobbkarjuk forgolódik, orditanak, üvöltenek, a +korbács kigyózik, az egy helyben erőlködő lovak kis téli ködöket fujnak, +farukon görbe folyókákat csinál az izzadság. Haj, haj, jajj – acsarkodik +egy tüzér és hányja-veti magát a nyeregben, mintha meg akarna háborodni. +A korbácsokat nézem a kezükben s mintha régi-régi háborus képet látnék s +a világháborunak s az egész világ minden háborujának vonaglását érzem +szivemen. + +– Miért nem megyünk? + +– Mindig baj van – sóhajt P. ur. – Hogy várják már ezt a kenyeret. + +Előttünk valamelyik szekérnek eltört egy kereke. Ott bajlódnak most. A +zsákokat látom, hogy hordják le róla és hozzák hátrább más szekerekre. +Kitérni nem lehet, szembe is vonulnak ekhós szekerek, az isten tudja, mi +minden van sötétjükben. Egyikbe egy ló mellé ökröt fogtak. Egy másikban +egy szamár jön meg egy öszvér. Egész kis borzasszőrü csikókat is látni, +hogy kinlódnak előre a sárban. A lovakból behivták már a legfiatalabb +korosztályokat. Az ekhó homálya alatt sorba mulnak előttem a kocsisok, +különös, piszkos, öreg vadszakállu emberek, gubákba, bekecsekbe huzódva +s magas báránybőr süvegekben, némelyiknek két füle vizszintesen mered +kétfelé a lehuzott sapka alatt. Tartják a gyeplőt, nem néznek le a sárba +és fejük erre-arra inog folyton valami üres kábulatban. És nincs +vége-hossza ennek az ekhós-szekérsornak. A train vonulása mindig +felkölti lelkemben a végtelenség nosztalgiáját és fájdalmát. + +A szekerek megmozdulnak előttünk, P. ur csettint, mi is rázódunk tovább. +A sár a mellemre ugrál. Megyünk, megyünk, a lovakat ütni kell, mert mély +a sár. A lárma kábit. Messze, messze, a lárma végén mintha sirnának. Egy +pukkanás ugrik bele a fáradt zajba. Messze, elől, egy shrapnell csapott +le. Fölállok, katonákat látok leugrálni egy szekérről. Egy lovat fognak +ki, vezetik. Fönn a pici kerek felhő, most oszlik el. Mintha csupa vér +csüngene a ló nyakáról lefelé. Lassan lép egypárat, amerre kevesebb a +tolongás, a katonák eleresztik, a ló letérdel és oldalt borul. Egy +traintiszt lovagol oda, a karját kinyujtja, egy kis dördülés hallik, a +ló fölemeli a fejét és leteszi és meg nem mozdul. A traintiszt +ellubickol onnét előre. Állva maradok s körülhurcolom tekintetemet e +mondhatatlan rendetlenségen, vánszorgáson, embernek, állatnak +értelmetlen össze-vissza kinlódásán a végtelen puszta föld fekete +sarában és tükröződő pocsolyái közt. Messze a halmok felől piros szin +lep meg. Szerbek hurcolkodnak errefelé. Asszonyok jönnek szekerek +mellett piros szoknyában és barna fiualakok. A szekereken piros, sárga +cihák és pokrócok és kis lányok ülnek a rikitó holmin és fehér és sárga +tehenek sétálnak a primitiv szekerek előtt. Hová mennek? A sáros földön +itt-ott szalma szóródik, a szalmán emberek feküsznek. Néhol a sárban is +ülnek, feküsznek kék és szürke katonák. Nem messze, balra egy csuf +szőkeszakállas osztrák katona ül a sárban övig, a puskáját maga mellé +szurta, röhög, mutogat és gajdol: Holláriooo… Két trainhadnagy csatakol +el sáros lovakon oldalt, P. ur szalutál, az első hadnagy szemén cvikker, +borotválatlan, lenéz s mondhatatlan fásultság az arcán. A második +fiatalabb, ennek is cvikkere van, minden szekér mellett leszól: + +– Mozgás. Mozgás. + +Rekedt a hangja, s nem néz sehová, inkább magának mondja. Megint megáll +a két ló. P. ur gorombán kiabál az előttünk álló szekérre. A szekér nem +felel, áll. Mennyi ideje utazom itt, egy félórája, vagy egy éve? P. ur +megpróbál kitérni. + +– Gyüre! Gyü na! Gyü! – Ráncigálja oldalt a gyeplőt, a két ló kapkodja a +fejét, lábát, az ostor suhog, csap, a lovak kivergődtek a sárból. + +– Zurück! Zurück! Vagabund! – Ágyuszekerek jönnek szembe. A tüzér +németül szidja P. urat, P. ur magyarul szidja a tüzért, áll mind a +kettő, a többi szekerünk utánunk sorakozik, a többi német is ordit és a +többi magyar is káromkodik. Dobbannak, gurgulyáznak az ágyuk a dombok +felől. P. ur egy lemondással telt káromkodással visszaforditja a +szekeret a sorba, az elcuppogó, elzörgő tüzérek gyülölettel és morgással +néznek rá. + +– Gyü! Hó! Az a jó isten… A rud beleütődött az előttünk álló szekérbe, +eltört. A két ló egymáshoz dörgölődzik. P. ur leveszi a sapkát a +fejéről, megsimitja a homlokát, hátraszól: + +– Jéri, szálljatok le, vágjatok rudnak való ágat. + +Kovács Jerémiás népfölkelő lemászik a szekérről, a másik utána, +elmennek. P. ur egy embert hiv, a lovakat kifogják. Leszállok, +ide-odajárok a sárban, mély fekete lyukat csinál minden lépésem. Egy +fához megyek, nekidülök. Mennyi ember mozog itt, mennyi ember. Amoda +messze a szekérsor előtt utászok lapátolják a sarat két sorban, +karabélyaik az ut mentén hármasával egymáshoz borulnak. Görnyedtek, a +karjuk egyformán hintál s a lapátokról egyforma nehéz fekete foltok +röpködnek. Egy pár lépésre tőlem egy idő előtt ellett parányi csikó +teste a sárban. Már patái is voltak, finomak, gyöngék, mint a halvány +gyöngyház. Amott egy lófej a ló teste nélkül. Nem az anyjáé vajjon? Oh, +szegény kis valami, akit a jó isten élni rendelt, és aki nem élsz +mégsem. Még csak kis csikó se lehettél egy napig sem, hogy eget és a +mezőt megérintsd gyönge nagy szemeiddel és remegő karcsu lábaidon +futkározz az örvendő háznép előtt és egy boldog mély ösztönnel szeliden +álló anyád hasa alá bujtasd kedves piros fejecskédet, amelynek homlokán +tán fehér folt is lett volna. Az emberek elpusztitottak téged, mert +háborut csináltak. Ők magukat is elpusztitják, de ők már éltek… Oh, +Istenem, ha engem fölvilágositanál a világ felől, amelyet teremtettél. +Csak engem, magamat, egyszer, hogy tudjam, mit gondoljak és nem mondom +meg senkinek, ha ugy parancsolod. + +Előttem is, mögöttem is és keresztbe is és mindenfelé vánszorognak az +üres és teli szekerek. Egy lovat látok lerogyni egy szekér elől. +Próbálják fölverni, fölsegiteni, aztán leveszik róla a szerszámot s +félrehurcolják. Az ágyu nyolc lovával még ott háboruskodik egy helyben. +Hosszu sor szekér huzódik, sebesültek feküsznek a szekereken a szalmán, +merengő szemük az eget nézi. + +A lovak huznak, lenéznek a sárba, folyton jár a fejük föl-le, föl-le, +mintha valamire örökké igent intenének. Igen, igen, igen, igen… + +Hivnak, kész a rud. P. ur lehangoltan hajt, szeretne legelől lenni. +Panaszkodik, hogy az emberei éheznek, négy nap óta várják ezt a +kenyeret. Nem való magyar embernek a cvibak. Megint másfajta train +huzódik mellettünk. Csupa oláh kocsis. Ebben az örökös hühózásban itt, e +rengeteg nyüzsgésben egy pillanatig azt képzeli az ember, hogy ez itt a +háboru és a harcra már nem jut ember. És mennyi harcol. És mennyi +fekszik a kórházakban. És mennyi van, aki nem katona. Mennyi ember van a +világon. Hangyák az emberek vagy micsodák? De itt ül mellettem P. ur. +Épp olyan magas, mint én. Milyen jó és derék ember és milyen élvezet +hallgatni magyar beszédét. Eszembe jut, hogy szeretem P. urat. Némán +megsimogatom a hátát. Nem tudja, miért kapta, rám néz, elmosolyodik, +azután sóhajt egyet. Vánszorog a szekér, nézem a lovak lesülyedő és +felbuvó vizes szürke lábait, s lábaik alatt a sarat, a rettenetes szerb +sarat, a semleges anyaföld durva és fájó hideg sarát, a lágy és konok és +izzadó feketeséget, amelyben folyton változó és folyton hasonló +gyürődéseket, árkokat, sineket, lyukakat nyomnak és vágnak a lábak, +paták, kerekek s amelynek hangjai vannak, szörtyögő, cuppogó, csámcsogó +és locspocsoló hangjai, amelyeket lehajtott fővel hallgatok, mintha +valami élő hangok lennének, az élő Föld hangjai, amelyről nem tudom, +szeret-e, vagy un-e bennünket, s a sárnak ez oktalan és rejtelmes +hangjaiban sirat-e minket, vagy alattomosan, magában kacag rajtunk. Egy +pillanatban mintha a rengeteg szekér, ló, ember fölött egy vonaglás +menne végig és mintha minden sülyedne és el akarna merülni a sár alá +mélyen. + +Az utászok gályarab-csapatja közepén rekedten kiabál egy lovastiszt, az +imént láttam arra lovagolni, őrnagy. A lovaglóostorával mutogat és +csapkod és a görnyedt lapátos katonák széjjelebbhuzódnak, azután megint +összébb, azután tovább lapátolnak, megint megállanak, tovább huzódnak, +lehajolnak. A dombok nőnek, az ágyuk közelebb dörrennek s valami +groteszk és tragikus hatása van a kiabáló és mutogató homályos szürke +őrnagynak, aki a sár ellen visel háborut. Talán mert alkonyodik, s a +dombok fölé Liberty legdrágább selymei bontódnak. Az alkony legszebb +selymei és névtelen szinei. Az őrnagy elhallgat, talán az eget vette +észre. Megáll a szekerünk. Előttünk is, utánunk is, oldalt is minden +szekér áll. Nem tudom, miért. Mintha a gyü is meg a hó is +megcsöndesedett volna. Mintha az egész vánszorgás valami csalódásban és +bánatban föleszmélt volna itt és megdermedt volna mind ez az +összevisszaság és céltalanság a fölénk omló esthomály alatt s az ég +mennyezetének fényétől és a naplemente csodálatos, csodálatos +zászlódiszétől kétségbeesve és elámulva és fölrajongva állanának némán +és mozdulatlanul a föld teremtményei. Oh nem, lassan vonulnak az +elsötétült szekerek és a fekete lovak huzzák magukat és ejtegetik nagy +fejüket mindenfelé. A két katona alszik mögöttem a kenyereken. P. ur is +kis tajtékpipáját szívja. Itt-ott a távolban tanyázó fuvarosok, katonák +piros tüzei égnek a földön. Messziről egy vöröskeresztes fehér zászló +tünik elő, egy ház fehérlik mögötte s három-négy betegkocsi áll egymás +mögött nem messze tőlünk és letakart nagy szekerek. Van valami gyászos +ezekben a rideg ponyvás szekerekben s a zárt betegkocsik az alkony +borulatában oly komorak és ijesztőek. Nagy lámpáik vannak kétfelől s +nagy kerekeik, s olyan az alakjuk, mint a régi rokonszenves utazó +hintóké, amelyket berline-nek hivtak. De esteledik és a lámpáik mellett +a nagy sötét kocsik oldalán a fehér körben oly erősen vöröslik a vörös +kereszt. + + +SZERB ASSZONY + +– Istenem, segits meg… Istenem… jaaaj… + +Azután nyög ugyanez a hang a hátunk mögött: ööh, ööh, ööh. Egy hadnagy +hátrafordul a sötét csapathoz: + +– Melyik jajgat itt? + +– Nem birom már a lábom, hadnagy ur. Feldagadt a lábom. Jaj istenem! + +– Hát az én lábom. Csak gyere, ne jajgass. + +– Ööh, ööh… + +Hajnal óta jövünk, most este van, tiz óra. Kék ég, csillagok, barna +halmok. Most uton járunk, a lépések csámcsognak a sárban. Senki se +beszél, igy jobban birja az ember az ugynevezett menetelést. Egy szerb +ember vezet bennünket, elül megy az ezredes úr előtt. Ha jól vezet, kap +egy tizkoronás papirt, ha nem, egy hétfilléres golyót. Valószinü, hogy +jól vezet. + +Az előttünk vánszorgó század megáll. Mi is megállunk. Völgyben vagyunk. +Előttünk magas domb, az ezred eleje már ott áll. Egy pár homályos fehér +kocka a dombon össze-vissza. Házak. Az előttünk álló század megindul. Mi +is. Fölérünk a dombra. A domboldalon letört kukoricás. Mindenütt +kukorica, mindenütt. Ezeknek a kukorica a buzájuk, ligetjük, Bakonyjuk. +A dombon áll az egész ezred. Átlátunk az előttünk boruló hegyekre, az +oldaluk teli tüzekkel, mintha lángokból való csendes nyáj legelészne. +Egy másik ezred tábortüzei. Fejszecsapások hallatszanak át. A távoli +puskalövéseknek is ilyen hangja van. + +– Zbogom… Zbogom… + +A báránybőrsipkás szerb ember jön visszafelé, nyájasan bucsuzik a +bakáktól. Most fizették ki, a tizkoronás papirpénzt föl-fölemeli a +kezében, forgatja a holdvilágnál. Megy, hallatszik távolodó hangja, még +mindig köszönget az ötforintos hazaáruló: Zbogom… Zbogom… + +Meglátjuk a segédtisztet, aki kvártélyt szokott csinálni. + +– Miska, hol alszunk? + +– Várjatok, gyerekek, rögtön… + +Elszalad. A zászlóaljak különválnak, a századparancsnokok összegyüjtik a +hadnagyokat, rendelkeznek. Jóska te idemégy, Laci tik amoda. A bakák +csendesen állanak, köhögnek. Az őrségek egymásután elballagnak előre, +hátra, jobbra, balra. A tábornak olyan lesz a formája, mint a pókháló. +Barátaink a hátaslovak, pártfogóink az ágyuk és szövetségeseink a +trainszekerek, nem jöttek el velünk. Csak a géppuska öszvérei +álldogálnak köztünk. + +– Miska! + +– Gyertek, gyertek! + +Megyünk vagy nyolcan. Egy meszeletlen négyszögletes vályogház, üvegtelen +ablaka mögött gyertyafény. + +– Itt? + +– Ide az ezredes urat tettem. Ez a másik. + +Ez is olyan, csak sötét az ablak. Hat-hét házat látni, mind egyforma +négyszögletes, meztelen vályog, magas cseréptető borul rajtuk. +Szerteszét állanak, valami néma civakodásban. Durva, szegény, kedvtelen, +oktalan házak. Ez egy szerb falu. Ics vagy vics, ác vagy vác. + +Bemegyünk. Három szoba vagy micsoda. Semmi sincs bennük, semmi, semmi. +Négy fal, tető, sötétség. Az ablakon belehel a hideg. Mind a három szoba +ilyen. + +– Jó lesz itt, gyerekek? + +– Nagyszerü! Elragadó. + +Az ajtóba állanak, előkurjantani a tisztiszolgákat. + +– Gábor! + +– Varga! + +– Sápi! + +– Imre! + +Már itt is van mind, rogyásig tele hátizsákokkal, bőrtáskákkal s mind +egy öl szalmát karol. A kutyák hüsége és szimatja van ezekben a +katonaruhás cselédekben. Egy perc alatt bebutorozzák a három sötét +cellát szalmával. Egy perc alatt ég a tüz az első szobában, amely a ház +konyhájának bizonyult. A füst felömlik a nyitott fekete padláson a +kéménybe. Már a fal hosszában sorban ülünk, heverünk a tüzzel szemben, +süttetjük az arcunkat, kezünket. Hogy ég. A lángok valami ragyogó és +forró és karcsu és mondhatatlan hajlékony és misztikus és boldog tangót +járnak. Hogy szereti a szalma a tüzet. Hogy szereti a tüz a szalmát. +Mintha csókjaik pattognának oly rendetlenül és szenvedelmesen. A pernyét +mind a szivemre érzem gyülni, a pernyét. Az urak eszegetnek, kinek mije +van. Szalonna, sajt, szalámi, kenyér, cakes, csokoládé. Egy hadnagy +kockacukrot eszik kenyérrel és gondolkozva bámul a tűzbe. Evés közben +csereberélünk az elemózsiával, mint az iskolás gyerekek a tizpercben. +Mindenki ad a másiknak abból, ami neki van. Akinek semmije sincs, abból +is adna valamit, ha lehetne. A kulacsok is szájról-szájra járnak. +Egyikben hideg tea kotyog, a másikban feketekávé, a harmadikban bor, a +negyedikben viz, az ötödikben szilvórium. Micsoda gyomorbaj lenne +mindebből civilben. + +A füstöt vissza-visszanyomják a fekete ürességből felülről valami +boszorkányok. Ki ismeri a nyitott tetejü parasztkonyhák babonás +sötétjét. Egy tiszt már horkol. Az orvos a sarokban a falnak dül, +rózsaszin tábori lapot ir ceruzával. Minden este ir, másnap mindig +megyünk, nem lehet föladni. Megirja, beteszi a kabátja bal belső +zsebébe. A szivével levelez. A tisztek egymásután rágyujtanak, szivnak, +hallgatnak, hunyogatják lejebb-lejebb a szempillájukat, dülnek hátra. +Szegény jó fiuk. A zászlóaljparancsnoknak, a kedves kis szőke +kapitánynak a legénye egy ölelet szénát hoz be. Szerezte. A feje alá +nyomja a kapitánynak, a szalmára, mint a caprice-ot a párnára. Csipi a +füst a szemem. Fölállok, kinézek egy kicsit. Az ajtóba állok, behuzom +magam után, de az ajtó visszamegy. Micsoda kép ez idekint. Száz tüz +lobog a dombon, vagy mennyi. Minden tüz körül nyolc-tiz ember ül, hever, +mozog, jó magyar képüket fénynyel tüntetik ki a lángok. Az alakok +rezegnek a füstben. Egy-egy szikra megy föl, csillag szeretne lenni. +Csutka ég meg szalma. Köröskörül csapkodják a domb alatt a fákat a +fejszék, azt is hallani, hogy a bajonetok és ásók hogy hasogatják az +ágakat. Hol a fáradtan álló ezred a sötétben? Mintha egy szinházban +fátyolfüggönyt vontak volna fel és a kész uj képet adnák elében. Két +hadnagy jön. + +– Szervusz, van még itt hely? + +– Van, szervusztok. Egy szoba még üres. + +– Szalma is van? + +– Szalma is. + +– Akkor szüret. + +Bemennek. A legényeik utánuk. Oh, én megint kinn alszom inkább az +emberek közt a tüznél. Az emberek… A legénységnek a neve ez a +katonaságnál, a bakáknak, a parasztoknak. A emberek hajnalban kimennek +ásni. Kaptak már az emberek kenyeret? Nem birják már az emberek ezt a +strapát… Igy. Az emberek, az emberek… Hallom, hallom s néha oly +mélytelen mélyen rezonnál a lelkemben ez a közönséges, tompa, fénytelen, +dallamtalan szó: ember. Elgondolkozom, vagy csak tünődök, vagy csak +érzek és csakugyan egy ilyen parasztot érzek ebben az öt betüben: ember. +És valami müveletlenül teljes azonosságot érzek ezzel az emberrel. +Gyerekkoromban érezhettem igy, mikor azt a szót hallottam: gyerek, hogy +én is gyerek vagyok. Most ember vagyok. Úr vagyok? Úr… úr… hangtalanul +nyujtogatom ajkaimon ezt a karcsu szót, amelyet borzasztó régen tudok, s +most mégis oly különösnek és idegennek rémlik. Mit jelent az, hogy úr +vagyok? Oh istenem, félek, hogy én ember vagyok, mint a paraszt. +Odamegyek az első tüz mellé. + +– Te vagy az, Nagy Gábor? + +– Én vagyok. Sütjük a tengerit. + +A bajonetjükre szurtak egy-egy cső tengerit, forgatják a lángban, mintha +gyönyörködnének benne, hogy ragyognak egymásután a sárga gyöngysorok. +Egy-két cső már feketedik. + +– Vigyázzatok, ettől kapni a vérhast. + +Egy pipás ember az mondja: + +– Annyi baj legyen, kérem. + +Mindenütt fenn vannak, üldögélnek, pipálnak az emberek. Inkább nem +alusznak, csak melegedhessenek. Az apró téli csillagok nézik az égről a +háboru pásztortüzeit. Ágyulövések hangzanak tompán jobbkéz felől +valahonnét. A szomszéd tüznél egy ember a bakancsát varrja, s egyik +meztelen lábafejét a tüznek tartja. + +– Idefekszem közétek, jó? + +Kedveskednek, huzódnak széjjel, Nagy Gábor elszalad, csutkát hoz, +szalmát kapar, megy be a pokrócomért, kihozza. + +– Asszony van odabe. + +– Miféle asszony? + +– Szerb asszony. Ott cicáznak véle. + +Nézzük meg. A konyhában a tüzön bágyadtan ölelkeznek kis lángok s +vonaglik alattuk a gyönge parázs. Az ajtó mellett a falnál áll egy piros +és sötét némber. A félvállával a falnak dül. Ránézek és két barbár +fekete szem néz vissza rám. A kapitány beszél vele, a kapitány tud +szerbül, mert ujvidéki. Leülök a szalmára. Itt hárman horkolnak már, a +másik szobából is horkolnak, mintha az alvók titkos beszélgetése lenne. +Egy hadnagy ül még, meg az orvos. + +– Micsoda asszony ez? + +– A másik házból jött, hogy ne bántsuk az apját. + +– Ki bántotta az apját? + +– Nem bántották, csak megtalálták a padláson. Most aztán félnek. + +Mig magyarul diskurálunk, a szerb nő nyugodtan nézeget bennünket. A +fejét is a falnak hajtja, egyik sáros bocskorát áttette a másikon s a +bocskor orrát görbiti a földön. Nem fél, mert asszony, ezek itt a földön +nem ellenség, nem katonák, nem hóditók, csak férfiak. A kapitány tovább +beszél vele szerbül s forditgatja nekünk. + +– Hol az urad? + +– A háborúban. + +– Fivéred nincsen? + +– Van három. + +– Azok is a háboruban vannak? + +– Azok is. + +– Mióta? + +– Nem tudom. + +– Melyik hónapban mentek el? + +– Nem tudom. Nem jártam iskolába. + +– Miért nem jártál iskolába? + +– A lányoknak nem kell iskolába menni. Az öcsém járt helyettem. + +– A lányoknak nem kell tudni irni meg olvasni? + +– Minek azt tudni. + +– Maradt még valaki a faluban? + +– Csak az apám meg én. Az apám fél a háborutól. Mindig a padláson van. +Nem akartam itthagyni. + +– Szereted az apádat? + +– Ne lőjjék agyon. + +– Hát Péter királyt szereted? + +– Ne süssön rá a nap. + +A kapitány nevet. + +– Hát haragszol Péter királyra? + +– Nyáron se süssön rá a nap. + +A kapitány elhallgat. Hangzanak a távol ágyulövések egymásután. Mintha a +háborúnak, az emésztő szörnyetegnek a nyugodt szivverése volna. A szerb +asszony az ajtó felé forditja a fejét: + +– Rat… rat… rat… + +Háború, háború, háború. Az asszonyt hirtelen villámlás világitja meg. A +hadnagy villamos zseblámpája. Barna arcán a borzadály grimace-a. + +– Gyere közelebb. + +Közelebb jön. A villamoslámpa megint fölvillan. Az asszony összehuzza a +szemét, neveletlen félelemmel nézi a ragyogó kis masinát, mint a +vadállat. Vörös harisnyája van, rozsdaszin durva szoknyája, sárgacsikos +vörös ujjasa, fekete kendő a fején. Vastag, kiálló hasu, magas nő. Lehet +negyven éves, lehet huszonöt. Durva barna arcában valami cigányszépség. +A kapitány megkérdi: + +– Hány éves vagy? + +– Nem tudom… azt nem tudom… de már régóta élek. + +Mosolyog. Fehér a foga, mint a kutyáé. + +– Mutasd a hajad. + +Hátrahuzza a kendőt a fején. Mint az elégett szalma, olyan a haja. Egyet +simit rajta. Nagy barna kezén három ezüst gyűrü sápad. + +– Hadd nézzük azokat a gyűrüket. + +Leereszti a jobb kezét, ideadja. Kis török ezüstpénzekből csinálták a +gyürüket. + +– Hol vetted ezeket a szép gyürüket? + +– Obrenovácban a vásáron. + +– Belgrádban voltál már? + +– Nem. Obrenovácot se láttam, csak a vásárt. + +– Nem sokat láttál a világból. + +– Nem, goszpodin… + +A villamoslámpa elfordul az asszony nyugtalanul néz utána. Azután kinéz +az ajtón. + +A kapitány elereszti a nő kezét. Ásit. + +– Elmehetsz. + +A szerb asszony végignéz rajtunk mély fekete tekintetével. + +– Nem lövik agyon az apámat? + +– Ne félj semmit, menj haza. + +A zseblámpa fénye megint az arcára röppen. Fölszisszen, összehuzza a +szemét, elkapja a fejét. Fél tőle, utálja, s mintha asszonyi szemeinek +sértés lenne, hogy valami jobban tud ragyogni. + +Behuzta az ajtót maga után, de az ajtó visszajön. Kinn tüzek és a +csillagok. A kapitány, a hadnagy, a doktor hátradülnek a szalmán. +Sóhajtott valamelyikünk. Csodálatosak a csillagok az égen. Milyen ritkák +most. Itt egy, ott egy, amott… Fényjelek a mennyországból. + + +HIDEG ÉJ + +Hüh, de fázom. Hordágyakra feküdtünk le a hegy tetején, egy kis lapos +helyen egy bokor tövébe, mert fú a szél. Balról a két doktor fekszik, +jobbról a százados meg a segédtiszt. Mind háton fekszünk, végtelen +hálószobánk plafondja a csillagos ég. Sapkánkat legomboltuk az állunk +alá, a bundagallért az orrunkig hajtottuk, derékig két-két pokróccal +pólyáltak be szolgáink, két kezünk vastag keztyüben a zsebünkbe zártuk. +Mindenki behunyta a szemét. A fáradtság leszoktatott az esti +beszélgetésről. Itt a tetőn tüzet rakni nem szabad, mert a másik dombról +meglátja a partner. (Partnernek hivják az ellenséget.) Dombtól-dombig +megy ez az erőszakos társasutazás Szerbiában. A legénység itt fekszik a +tisztáson, meg lenn a lejtőn a fák közt. A hadnagyok a tisztás szélén +vermekbe bujtak. A szerbek ásták nekik. Ez a domb még tegnap a szerbeké +volt. + +A dombtető szélén az őrszem áll, a puskára támaszkodik és néz a halál +felé. Milyen megrenditő a magában mozdulatlan álló sötét katona. Lehet, +hogy a tehénről gondolkozik, aki otthon van a meleg kis ólban. + +Egypár percig fekszünk igy, egyszer csak elkezd rezegni a lábam. Rezeg +először a bal, azután a jobb, azután megint csak a bal. Azután megint +megrándul a jobbláb és rángatózik, mintha rángatnák. A bal is rákezdi. +Most, mintha hideg hullámmal öntöttek volna végig. A szám kinyílik és +alsó ajkam reszketve veregeti felső fogsoromat és azt mondja: +hföföföföfö… Minden lélegzetvételnél: hföföföfö, roppant szaporán. A +fejem tagadólag rázódik. Kinyitom a szemem, a doktor lábafeje ugrál a +pokróc alatt, a kapitányé is. A kulacs a mellükön, mint az alvó +csecsemők cuclija. A kapitány megszólal, nem az ő hangján, a fázás +hangján: + +– Hühühü, gyerekehek… Nem fá-házol? + +– Fá-á-házom. + +Mind fázunk. Egypár szót didereg mindenki, megint csönd lesz. Behunyom a +szemem. Az erdőn tulról valamerről géppuska kezd ropogni. Azután +sortüzek, mint meg-megálló vonat zakatolása. A háboru sivár és +kimondhatatlan unalmas hangjai. A két kezem is rázódni kezd a zsebemben. +Az orromat ugy érzem, mintha valami hideg tárgyat tettek volna a +helyére. A karom ugy rángatózik, mintha villanyozógép két fogantyuját +tartanám. A vállam föl-fölugrik a nyakamba. H. doktor, balról a második +szomszédom, nagyot köhög és mormog és sóhajt. A hordágy alatt mintha a +Jeges-tenger hullámzana. A levegőben a szél vigasztalan kérdéseit +hurcolja jobbra-balra. A lejtőn ló kehel. Kukorékolás hallik végtelen +távolról. Kutyák ugatnak isten tudja merre. Egy percre békén hagy a +rázás, azután hirtelen megkapják megint a lábamat és huzgálják, +ráncigálják. Egész testem mintha szuró porzóval szórnák. Érzem, a belső +részem hogy remeg. A jégzajlást képzelem. Fejem, vállam, karom, lábam +össze-vissza rándul, derekam néha jobbra-balra vonaglik, ajkam folyton +szürcsöli a hideget, egy végtelenségig hütött izetlen italt. Mintha +rostában ráznának. Egy percig aludtam. Arra ébredek, hogy jégszilánkkal +borotválnak. A fejbőrömön meleg hullámok osonnak. A térdem reszket, a +lábam nem érzem. E. doktor fogvacogását hallom mellettem. A lejtőről a +fák közül zördülés, koppanás hallik. A bokor sóhajt, apró rezzenés, halk +tördelés neszel folyton. Fölöttünk valami szárnysuhanás, s rebbenés, s +valami emberivel rokon hang révül, mintha a szél mondott volna egy szót. +Mennyi élet van a világon az emberi életen kivül. + +Lépések jönnek. Egy görnyedt sötét alak hajol az első hordágy fölé, +azután a másikhoz megy, lehajol: + +– Doktor. Doktorkám. + +E. doktor morog. + +– Doktor. Adj valamit. + +E. doktor: + +– Ki az? + +– Én vagyok. + +A géppuskás hadnagy. + +E. doktor: + +– Mi kell? + +– Éhes vagyok. Adjatok valamit kérlek. + +E. doktor az, akinek mindig van enni, inni, szivnivalója. Vagy husz apró +zsák, bőrtáska csüng a lován. + +– Nincs nálam semmi. Majd reggel. Hüh, de hideg va-a-an. + +A géppuskáshadnagy egyik lábáról a másikra ugrál, a két keze a +nadrágzsebben, a könyökei rázódnak. + +– Adjatok már valamit, éhen halok. + +H. doktor a szélen nyög, kaparász, feltartja a karját: + +– Gyere ide. Nesze. + +A géppuskáshadnagy odanyul, elveszi. + +– Köszönöm, szervusztok. + +H. doktor: + +– Hol alusztok? + +– Sátorban. Megfagyok, barátom. Bövövövövö. + +Elszalad. A hátam nagyon fázik, felülök. + +Szemben velünk a tisztás szélén két hosszu sor fehér valami a fekete +földön. Csomagok. Zsákok. A fehér téli pokrócba göngyölődzött emberek. A +fejük se látszik ki. Ezek a katonák ugy hevernek itt, mint a sorba +teritett vadászzsákmány. Egy pillanatra a Halált képzelem a hátuk mögött +állani, mint egy főurat, akit vadászat után fotografálnak. + +Hátradülök. E. doktor megszólal: + +– Mit adtál neki? + +H. doktor: – Egy kis darab csokoládét. + +E. doktor: + +– Mara-hadt még ne-heked? + +– Nincs. Tudod, hogy ez az egy darab volt. + +– Mé-hér adtad oda? Mit e-heszel reggel? + +Csönd. E. doktor didereg és tovább beszél: + +– A-hazt hiszed a-hadok? + +Csönd. + +– Majd le-heszoktatlak erről a jó-hóságról. + +– Mit csináljak, ha éhes. Én most nem vagyok éhes. + +– Már me-hegint veszekedni akarsz. Négy hó-ónap alatt nem tudtalak +re-hendre szoktatni. Én spó-hórolok, ő meg osztogat. Sziva-harunk sincs +már, tudo-hod? Ki ad sziva-hart mindenkinek? Szi-hi-szisziszi… + +H. doktor hallgat, mert bünös. + +– Jó le-hett volna az a csokolá-hádé reggel. Én nem adok. Ne-hem, +barátom. + +– Ne bánts már. Neked nincs szived. + +– Nekem va-han szi-hivem, fukar se vagyok, de az életben, az é-héletben… + +A többit nem hallom. Elaludtam. Rángatják a karomat. Kinyitom a szemem. +E. doktor rángat. + +– Kelj föl járkálni. + +Igaz. Ha a szabadban alszunk, minden órában fölkelünk járkálni. A +kapitány jár már, a segédtiszt is. H. doktor is lehajtott fővel, a két +kabátujját egymásba nyomva. A kapitány a fehér zsákok mellett lépeget, +toszit a lábával rajtuk: + +– Auf! Auf! Megfagytok! Auf! + +A zsákok egymás után kibomlanak, a sötét emberek fölnyulnak, mind járni, +topogni kezdenek. A fehér pokrócok maradnak a földön meg a puskák +mellettük. A tisztáson különös néma ődöngés támad az éj hidegében és +homályában. Ha egy ember közel van hozzám, látom lehellete ködjét. + +Áááá… hááá… – hallatszik folyton, mintha erős pálinkából kortyoltak +volna az emberek. A fejek jobbra-balra inganak, vagy a mellekre +huzódnak, a vállak rázódnak, a lábak bokáznak, vagy egy helyben +topognak. A fák közül lennről is ez a topogás hallik és zörgés. Karok +csapódnak széjjel és vissza és mintha hangtalan vernék a melleket. +Tenyerek a füleket veregetik. Egy-egy alak körbeszaladja magát. Egy a +holdat nézi és föl-fölkapja két karját. Szó nem szól, csak köhögés, és +háh, háh, s a csillagok alatt a téli éjfélen ez idegen és névtelen +hegyen a mindenfelől boruló erdőség közt mintha valami vademberi +szertartást látnék. A dsungel jut eszembe, s benne az elefántok éjféli +tánca, amelyet jelenlegi ellenségünk, a lehajló bajuszu és sima homloku +Kipling regélt. + +Vagy tiz percig tart a hidegnek ez az istentisztelete, azután a sötét +katonák visszamásznak pokrócaik alá, mi visszafekszünk a száraz +vérfoltos hordágyakra, betakarózunk, behunyjuk a szemünket. E. doktor +oldalt fordul, felém, sóhajt és halkan morog: + +– Egy egész darab csokoládét… majd leszoktatlak, megállj… me-hegállj… + + +SEGÉLYHELY + +Egy domb alatt. Rendetlen, buta lövöldözés három oldalról. Egynéhány +bekötözött baka fekszik és üldögél. Kiabálnak a fák közül fentről, két +sebesültvivő fölkap egy hordágyat, mennek föl. A két doktor dolgozik a +bakák körül. Ópiumot csöpögtetnek. Gaze-t bontogatnak, hosszu fehér +csikokat hasogatnak. A fák közül mindig előjön egy ember. Támolyognak. +Közelebb érnek: mind vérzik valahol. Szemük ijedt, szórakozott, szelid. +Ugy jönnek ki a fák közül, mint az álmodozók. Egy katona négykézláb +csuszik erre, ja-a-a-a-aj, ja-a-a-a-aj… A bekötözöttek fáradtan nyögnek, +hallgatnak, az orrukat szivogatják. Golyók szállnak el, sijjj… huijjj… +fuijjj… fijúú… fiú… A sebesültek néznek fölfelé, behuzzák a nyakukat, +lefektetik magukat. Tapogatják félénken a kötés alatt karjukat, fejüket. +Shrapnell jön: uijjuijjuijjuijjj, vonit, szüköl, sivalkodik, mintha ő +félne. A fák közt robbant. Recseg-ropog, utána a fák csóválják a fejüket +sértődötten, szenvedőn. A száraz levelek sokáig hullanak aztán, lassu +leszállásuk közben ragyognak egy pillanatig a napsütésben. V. hadnagy +szalad le az erdőből, a két karját feltartja s rázza a kezeit, mint a +spanyol táncosnő a castagnette-ekkel. + +– Doktor! Doktor! Ide nézz! + +Közelebb ér, mind a két tenyeréből vércsöppek esnek. Forgatja a kezeit, +nevet. Valami lámpaláz van az arcán, gyorsan beszél: + +– Láttatok már ilyet? Kérlek, lefekszem, a gukkeremet fölemelem, hogy +szétnézzek, abban a pillanatban átszalad a golyó mind a két kezemen. Nem +is láttam semmit kérlek. Kérlek, mikor fog fájni? + +– Nem fog fájni, ne félj semmit. + +– Kérlek, én nem félek. + +H. doktor felköti a nyakába a két karját. V. áll, egy pár lépést megy, +nevetve ugrik egyet: + +– Nem olyan vagyok, mint egy kenguru? Tegyetek a számba egy cigarettát. +Itt a tárca a bal zsebemben. + +P. hadnagyot hozzák hordágyon. A pucerja jön a hordágy mellett a +karabélylyal, köpenynyel, hátizsákkal. E. doktorhoz hozzák. Halkan +beszél: + +– Hármat kaptam barátom. A tüdőm is meg van lőve. Barátom, ne engedjetek +itthagyni. Nehéz vagyok. Ne hagyjatok itt. Cvikkere alól bánatosan és +bizalmasan néz föl a szeme. + +H. doktor egy öreg szakállas bakához térdel le. A bakának leesik a +sapkája: kopasz. Ragyog a feje. H. doktor felhasitja ollóval a kabátja +ujját. Vér. + +– Jézus Isten! Az ujjasom… + +– No, csak csendesen galambom… + +– Jézus Isten… Felvágják az ujjasom… + +Vérben a felső kar. Shrapnelltől. + +– Ne sajnáld az ujjasodat. + +– Jézus Isten! Jézus Isten! + +Mossák, törlik, kötözik. + +Egyszer csak százan vannak már itt. Az egész kis völgyben mindenütt +feküsznek, ülnek sorban és összevissza, és mindig jönnek, jönnek +hordágyak és kettesével és magukban tántorgók. Hemzseg a völgy, a +halálból menekültek riadt rejteke. A sebesült-vivők erre-arra szaladnak, +nyögések, sürgető kiáltozás, egy szelid sirás uszkál a hangok közt. + +– Tekintetes orvos ur, a nyakam… + +– Várjál fiam, várjatok sorotokra. + +– Kedves egy felesígem… jaj, kedves felesigem… + +– Mit ríssz? Nem szégyelled magad? Ejnye, ejnye. + +– Nem rívok, főorvos ur kérem, nem rívok. + +– Az ollóm! A kis ollóm, Pista! + +A golyók füttyei, zizzenései, finom sikolyai, szellő-fuvásai folyton +szállnak felettünk. Egy gránát vonul a levegőben: huuu… huuu… huuu… A +rettegés hatalmas és kifejező hangja. Messze robbant. A vak dördülés +után minden zaj elsülyed, egy kicsit kábult csöndben van ég és föld. + +Már három orvos dolgozik, idejött M. doktor is, mert az ő zászlóalja +erre vonult a többihez. Egy hóember feje jön felém honvédhadnagy vállai +fölött… ugy megrémültem tőle, mint egy kisértettől. W. hadnagy. Az orrát +és a két ajkát furta át a golyó. Az egész fejét bepólyálták, csak egyik +szeme látszik ki s a szája szélén hagytak egy kis nyilást. Megfogja a +kezemet, megrázza, le és föl hajtogatja óriási fejét, mintha azt +mondaná: Mit szólsz ehhez, hát mit szólsz ehhez… + +Hat baka buvik ki a fák közül, utánuk vagy husz ellenséges katona +botorkál engedelmesen. A bakák lelkendezve emelgetik a puskát, jönnek +vigan mesélni a szenvedés nyüzsgése közé: + +– Itt nyomtuk meg űket az árokban… + +A földszinü ellenséges csapat fegyvertelenül áll, pislognak nyugtalanul, +mint a kiöntött ürgék, egy perc mulva már a hadifoglyok közönye és +unalma bámészkodik belőlük. Egy baka odamegy hozzájuk, a hátába vág +egyiknek: + +– Na, nye bojsze! Kell kenyér? Ne! + +Egy karéjt vág neki a prófuntból. A nagy sötét szerb elveszi a kenyeret, +hálás mosolylyal int a bakának, enni kezd. A másik mellette +cigarette-papirt egyenget, a zsebéből fekete port szed elő, végigszórja +a papiron. + +M. doktor buzgó hangja hallik: + +– Ezek meg mit ácsorognak itt? Adjatok hordágyakat nekik! + +Az ellenség egy pár perc mulva már cipeli lefele a mi hordágyainkat az +országutra. Ketten-ketten visznek egy sebesültet, vigyázva, gyöngéden a +cserjék közt, a sárban, mintha a testvérüket vinnék. Rögtön otthon +vannak az emberséges munkában. + +A három orvos áll, hajlong, letérdepelget, kapkod a földön fekvő, ülő, +térdepelő tömeg vonaglásában. Karjaik folyton mozognak, nyulkálnak, +hajladoznak, valami fáradhatatlan és önfeledt versenyben. Kis ollóik +csillognak, a rózsaszin tapaszok tünnek és mulnak kezeik közt olykor egy +katona karja öleli vállukat, akinek a lábát kötik. Fehér foltok +ugrándoznak a levegőben körülöttük, vatta, gaze. Néha nagy ivben, +gyorsan bontják, tekerik a geze-t, ilyenkor mintha fehér glória lengené +körül a fejüket. A géppuska kattogása ritkul, a sortüzek unottan +tördelik a csöndet… mint a gyár a munkaszüntetés perceiben. Egy-egy +shrapnell jön még, mint egymás után menekülő jajveszékelések. A +sebesültek még mindig jönnek, jönnek. Nem merném és nem is tudnám +megolvasni őket e vonagló zürzavarban. A három doktor dolgozik, +agyukkal, izmaikkal, idegeikkel, szivükkel, a szavuk folyton futkos: + +– Kutyabajod lesz! + +– Tartsd magad szépen. + +– Ki vette el az ópiumot? + +– Gaze-t! Még gaze-t! + +– Mossátok meg ennek a lábát! + +– Vatta! Vatta! + +– Vizet hozzál, nem hallod? Hát kerits! + +Kis ládák feküsznek nyitva, apró szerszámok csillognak, vatta szóródik, +gyülik a földön. Piros foltok a vattacsomókon. A bekötözött emberek +fehér kötésén is előbuvik ez a piros szin. Vér. A kék és szürke ruhákon +piros pettyek teremnek, szabálytalan foltok terjednek, mint a viz az +itatópapiroson. Vér. Bluzok szétnyilnak, szintelen ingek széthuzódnak, +szőrös mellek látszanak, fehér nyakak a barna fejek alatt. Egy nagy +feketeszakállas baka félmeztelen ül a földön, a felsőteste gyönge és +fehér, mint egy gyereké. A doktorok keze vörösen és nedvesen vibrál. A +földön, a giz-gaz közt, a göröngyök közt vékony folyókák tétováznak, +indulnak, sétálnak, és összefolynak és vastagabban mennek. Piros vér. +Erős savanyu szag terjeng a levegőben. Össze-vissza bolyongó szememet +elfutja egy-egy pillanatban ez az elszórt pirosság és nem látok mást az +egészből, mint kéket és pirosat: eget és vért. + + +HADI TUDÓSITÁS + +_(Egy ütközet után, 1914 november.)_ + +Milyen csend… Még reggel micsoda lárma volt és most ebéd után milyen +csend van. Csata után. Valami ünnepélyes és óriási csend. Befagyott +oceán. Ugy-e, most ebéd után van? Még nem is ebédeltünk. Lenn főz a +konyha és szürke gőze mint a béke kéményfüstje gurigázik fölfelé. Ide +kiültünk a gerincre. Jó messze tőlünk a domb gerincén, a fedezék tetején +ül egy katona, tárogatózik. Egyszer-egyszer elrántja a derekát, egyik +könyöke fölmegy, másik könyöke lemegy, a nagy fekete sip ezüst +billentyüi megcsillannak. Csinom Palkó, Csinom Jankó gyöngyös +karabélyom… rikolt, kurjongat, bujkál, rezeg a tárogató, teli örömmel és +öröme fájdalommal. A domboldalon a növendék telefonfákat emelgetik ki a +földből a telefonoskatonák és a spárgákat huzzák és göngyölgetik. Tüzek +égnek, emberek bolya üldögél, hever, mászkál. Odalent a sárban szekerek +jönnek, jönnek az elcsöndesült hegy alá, csigák deputációja. Ártatlan +kiabálás hallik erre-arra. Egy huzómuzsika is rákezdte valahol. Itt +sorba ülünk a földön és hallgatunk és nézegetünk és hallgatjuk a +tárogatót és a huzómuzsikát és a zörgést és a csendülést, ami a bokrok +közül jön, ahol a katonák a tört fegyvereket szedegetik és rakosgatják. +A sebesültek, akik a kis házban meg a szinben heverésztek és hallgattak, +most indulnak és a szekerek lassan mennek ki velük a pocsolyában, s a +kék betegek, akiknek a fejük vagy karjuk külön tiszta fehérbe öltözött, +a hátukon feküsznek és az eget nézik vagy ülnek egymáshoz dülve a rázás +ellen és ingatják a fejüket és lenéznek és hallgatnak. Ők már öt vagy +hat nap mulva otthon lesznek a magyar parton és lefeküsznek a tiszta +kórteremben Mitrovicán vagy Ujvidéken, ahol hely van. Akinek lefagyott a +lába, azt is föltették a szekérre és akinek a belső része fáj, sárga +arcával a maródivizitre megy és a pitvarban áll, mig rákerül a sor. +Idefönn járkálnak hajlott hátu katonák, akik két napig igy lehuzott +fejjel jártak a golyók szunyog-röpködésében és megszokták ezt a +testtartást. Zene hallik, beszélgetés, tesznek-vesznek, szekerek +nyikorognak, mégis milyen csend van. A domb, a fák, a tüz körül az +ember-bolyok, a messzi kék táj hullámai, ez a torony meg a fehér +fellegek mind tünődni látszanak azon a dolgon, ami itt történt két éjjel +és két nap egész ma délig, mikor a patrouille-csapatok, amelyek hason +csusztak át a szemben boruló dombokra és egyenesen járva jöttek vissza +és jelentették, hogy a szerebek mind elmentek már. Milyen különös csönd, +barátom. Te, kedves K. hadnagy, a naplódat irod mellettem és mindig +megforgatod a kis plajbász hegyét a fogaid közt. Milyen nap is van? +kérded. Nem tudom. Hányadika van? Kérdezd meg a felhőket, azok se +tudják. Megakadsz irás közben és lefelé nézel a két sáros gamásnid közé, +ahol föld van. Te, kedves F., lyukat csinálsz a szerb karabély szijján +vastag tábori zsebkésed kis szuronyával. Öklöd lassan forog, s mintha +oda se figyelnél. M. doktor, te tábori postát irsz megint és te, szelid +K., kenyerezel, te mindig eszegetsz, mert szerinted az evés elvonja az +embert gondolataitól, de nagyon szaporátlanul harapdálsz és a jobb kezed +lelóg a térdedről és hintálja a bicskát és elmerülten nézed a +félkenyeret az öledben. Olyan, mint egy nagy fekete sajt. M., te mindig +ilyen mozdulatlanul ülsz és lesütött fejjel és álló szemmel nézel magad +elé és ha szólnak hozzád, csak egy perc mulva emeled föl a fejed: +parancsolsz, kérlek? R., te botot faragsz megint, mert mindig elhagyod +és a késed megállott az ág végében és nem mozdul a karod és te, Z., +hunyogatod a szemed, mert nappal folyton alhatnál és te, T., kis ollóval +a körmöd fölött nyesegeted a bőrt, nagyon szórakozottan… Ki sóhajtott? +Barátom, milyen csend van, pedig rendezkednek, mászkálnak, pakolnak, +vontatnak. Barátaim, mindnyájan H. hadnagyra, meg Sz. hadnagyra, meg P. +hadnagyra gondolunk, akik nem ülnek itt és a tüzeknél se ülnek odalenn, +se a hegy alatt a fehér házban nincsenek, ahol az ezredes ur az iroda +személyzetével a jelentéseket csináltatja. V. és B. és Cs. és L. +hadnagyok a szekereken ülnek már, s mennek a hátunk mögött hagyott +vidéken visszafelé, mert ők megsebesültek. Még láthatjuk őket az életben +és hallhatjuk megszokott s rokonszenves hangjaikat. Mindenkinek más-más +hangja van és mindenkinek megvan a maga szavajárása. De H. és P. és Sz. +hangjai elmaradnak a fülünkből és arcuk elmarad a szemünkből. Ők a +földön többet nem mutatkoznak. Ha majd elmult a délután és a csapatok +fölkészültek s ti kipihentétek itt magatokat és az egész társaság vonul +az ellenség után a ragadós, nehéz, mély sárban, amelyben épp olyan +lassan megy az üldözés, mint a menekülés, akkor ez a táj itt elhagyott +és üres marad s ezt a nem tudom már milyen számu Kotét megszállja az +éjszaka, a néma nagyhatalom. Akkor sötét lesz és a sötétben előballag +egy nagy, magas, száraz katona, sovány karján vörös kereszttel, mert +szanitéc-katona. A Halál. Ide jön és itt járkál majd erre balra, ahol +délelőtt az emberek annyit dolgoztak az ásóval. Lehajlik a lécek fölé s +az ágakból való keresztek fölé, melyeket levertek és leszurkáltak a +földbe a dombon meg lejebb a völgyben s amelyekre az altiszt +ácsplajbászszal ráirogatott egyet-mást, a nyomtatott betüket imitálván +áhitattal. Ő itt lépeget majd és lehajol és megint lehajol és a furcsa +kis fák alól feljönnek a honvédtisztek, de olyan óvatosan, hogy a lécek +és ágak meg se mozdulnak a helyükön és indulnak a Halál után. Mindjárt +megállanak, mert a Halál is megáll és a sötét éjben a lábával +kitapogatja a hosszu lövőárkokat is, amelyeket délelőtt betemettek és +onnan a fagyásban összeállott göringyek közül is fölemelkednek a +mezitlábas katonák, akiknek az ugynevezett temetés előtt lehuzták a +bakancsait. Ez a nép, amely a földből fölkel, a közönséges népfölkelők. +Fölkeltek és régi kék ruhájukban a tiszt urak után sétálnak nesz nélkül, +mert mezitláb vannak. A nevüket nem tudjuk, se hogy hányan vannak, mert +a lista csak estefele készül el. Mennek és a fejükön nincsen sapka. +Látják a csillagok, hogy a népfölkelők kopaszok meg őszesek és hogy +födetlen fővel és takaratlan lábbal, ahogy a világra jöttek, ugy érintik +most az eget és a földet. Fegyver egynél sincsen. Se a tisztek derekán +nincs ott a revolvertáska, se a népfölkelők jobbvállát nem huzza a +puska. Ugy vonulnak, mint a sebesültek, csakhogy ő közöttük senki se +pipál és senki se cigarettezik. Fölfelé mennek a dombon a nagy száraz +szanitéc után, látják maguk előtt, mert a sötétben látszik a karján a +vörös kereszt. Mindig följebb járnak, mert emelkedik a domb, ugy +megszokták ezt már Szerbiában és talán már nincs is hegy a lábuk alatt, +de tovább haladnak fölfelé, mindegy már a lábuknak, van-e alatta hegy +vagy nincsen. Ugy tapodnak a sötétben, a semmiben, sülyedezve és ringva, +mint a gyerekek a dunyhában, oly puha, rendkivüli és jóleső a lépés. Igy +mennek hang és kiváncsi nézelődés nélkül, ahová a Halál vezeti őket, ő +tudja az útat. Egyszer csak elalszanak a csillagok és ők vastagabb +sötétségbe jutnak s lassabban mozog a menet egy kicsit, mig a felhőkön +átalhatolnak. Itt a Halál hátranyujtja a kezét, azt megfogja Sz. +hadnagy, aki mindjárt utána megy, mert századparancsnok, ő is hátraadja +a kezét, azt megfogja H., aki a zászlóaljához tartozik, a H. kezét +megfogja P., a P. kezét egy őrmester, az őrmesterét a kürtös, a kürtösét +a káplár, a káplárét egy közönséges népfölkelő, igy fogják osztán mind +egymásnak a kezét, mint az iskola udvarán a gyermekek, mikor azt a +szelid és merengő játékot járják: Bujj, bujj, zöld ág… Hirtelen, mikor +már nagyon be volt borulva sötétségbe a csapat, tiszta virradat ragyog +és zendül előttük és fölöttük és körülöttük, s a csillagok a lábuk alatt +szóródnak, mint valami égő tövisek az uton. A népfölkelők kapkodják a +lábukat, mert megijedtek, de a tisztek tovább haladnak a Halál után, ők +mindig bátrak és értelmesek. A Halál elereszti Sz. hadnagy kezét, +hátrafordul és végignézi a csapatot hosszában egy tekintettel, mert +olyan magos. Egy nagy-nagy fehér ház aranylik előttük. Aranylik, mondom, +mert arany is, nemcsak fehér. Fény az, amivel ezt a nagy házat +meszelték. Tán a napba mártogatták a meszelőt. Egy sor nagy ablak megy +végig a ház fényes falán, de nem látni keresztfát az ablakokban, és +mintha az üvegje se üvegből lenne, ugy világit a ragyogó falban. Az +ujulás legszebb tiszta holdfényéből van ez az ablak, az esthajnalcsillag +gyémántjával vágták. Ez az egyszerü és fényes ház földszintes, de olyan +magos, mint a négyemeletes kórházak, vagy még magosabb. A ház közepén +ajtó van semmiből, a Halál odaáll a küszöbre, szalutál befelé, egy +percig ott áll, azután visszafordul, közelébb inti Sz. hadnagyot. Sz. +indul, H. utána és P. és a népfölkelők mind. A Halál egyenként beküldi +őket, a válluk szélét érintvén kezével. Mikor mind benn vannak, a Halál +a szeme fölé tartja tenyerét, körülnéz és elindul. Nem tudni hová, csak +lefelé ballag és a csillagok alatt a homályban eltünik. Sz. hadnagy és +társai bevonulnak a terembe és látják, hogy kórházban vannak. A falak +mellett két sor hófehér ágy megy végig, de annyi ágy, hogy a két sor +összeér messze és elvész. + +Másik terem is nyilik ebből a teremből, ott is két sor ilyen ágy s +azoknak se látni a végét. Harmadik terembe is belátni innét, abban is +ugyanez a kép nyilik. Kivülről sejteni se lehetett, hogy ennyi számtalan +beteget lehet elhelyezni idebe. Minden ágyon katona fekszik, szépen +fésült fővel, sima, derült orcával beszéd nélkül. A kórteremben aranyos +világosság terjed és a világosság közepén egy fönséggel teljes +fehérköpenyes aggastyán sétál hátratett kézzel, tán nem is aggastyán +még, csak annak tetszik, annyira méltóságos az alakja, a tartása, a +járása. Mintha haja felhőjének tündöklésében el-eltünne orcája és +szakálla ugyanolyan mint haja, nem tudhatni, ősz szakáll-e voltaképpen, +mert mintha aranynyal dicsőitett hóból lenne, mint a nyári délután +boldog felhői. Ő bizonyára a kórház főtörzsorvosa és parancsnoka egy +személyben. Sz. hadnagy elé odaáll egy sugár szelid nőalak tiszta +fehérben, a balkarját vöröskeresztes szalag öleli. A legelőkelőbb és +leggyönyörübb ápolónőkhöz hasonlit, csak a két vállából szökell két +fehér szárny és lankad onnan le a sarkáig. Az ápolónő kapcsos arany +könyvet tart a kezében és kérdi sorba a sebesültektől, hogy hivják őket, +oly bájos hangon, amilyet álmában hall az ember, hogy a nevén szólitja +az embert. És irja lehajtott fővel: Sz. hadnagy, fejlövés… és igy tovább +a legutolsó népfölkelőig. Ezalatt pedig más ilyen kellemes ápolónők +suhantak és lengtek el a sebesültek körül és csak mert szárnyaik közel +jártak a katonákhoz, a kopott, szakadt, sáros, véres egyenruhák hirtelen +meggyógyultak, mocsoktalanok, vadonatujak lettek és a gombok elkezdtek +rajtuk csillogni. Azután elvezeti és egyenkint, sorjába, egy arany +karszékbe ülteti őket az ápolónő a terem közepén. A méltósággal teljes +aggastyán lehajlik és megvizsgálja elsőnek Sz. hadnagyot, egyetlenegy +jóságos tekintettel csupán és homlokát megsimitja szép és érezhetetlen +szelid kezével és mosolyogva int neki, hogy fölkelhet. Sz. hadnagy +fölkel a karszékből, mintha alélna vagy ébredezne, csudálatos enyhe +szédülés fogja el. Az ápolónő megfogja a karját, a homlokát nézi és +nevet mint az arany csöngettyü és tudtára adja, hogy megvolt az operáció +s az agysérülésnek még a nyoma is eltünt a homlokáról. Igy megy a többi +operáció is és lassan, sorban egy-egy ápolónő vezeti a betegeket a +karjukon a szomszéd terembe, ahol lefektetik őket pihenni. Patyolat +ágyukon olyan jó fekvés esik, talán virágok pihéjével vagy a mennyország +bárányairól nyirt gyenge gyapjuval töltötték a matrácot. Feküsznek a +hátukon, pihennek, könnyü reggeli ámulattal néznek kifelé az ablakon. A +kertbe látni. A kertben az ablakok alatt fellábadt katonák sétálgatnak +el párosával, mindenféle furcsa uniformisokban, szürkében, kékben, +feketében, zöldben és pirosban. Nem hallani be, hogy beszélgetnek, +valami elérhetetlen gyönge és mégis üdvözülten tiszta zene száll, száll +be kivülről, azt lehet sejteni, hogy ennek a zenének csak édessége van, +hangjegyei nincsenek. A folyton némán sétálgató katonák nem látszanak +unatkozni, mindnyájuk orcáján öröm és meglepődés fénye delel és tiszta, +nagy szemeikből gyermeki ártatlanság és végtelen értelem ragyog. + + +EGY VIZSLAKUTYA + +Egy reggel novemberben fölkerekedtünk Asanja faluból, tovább kellett +vándorolni. Az ezredirodában őgyelegtem, néztem, hogy pakolják be két +szobából az iratokat egy zöld ládikóba, melyre fehér betükkel rá volt +pingálva: Iroda. A bakancsok surolták, huzták a padlón az elszemetelt +papirosokat. Az udvarból egy kutya rekedt ugatása hallatszott. Egy +irodista káplár, aki civilben utazó büvész volt, szedegette ki a +szögeket az ő nagy plakátjából, amelyet itt is fölszegezett volt az +irodában a falra, az asztalával szembe. És mindenütt felszegezte, ha +csak egy napig is tető alatt volt az ezrediroda. + +Aztán levette és összehajtogatta tizenhat felé és bedugta a zöld ládába +azt is. Azon a plakáton, amelyet hét szinben nyomtattak, ő frakkban +szerepelt, ordókkal a mellén, s térdharisnyában s escarpinben s arca +sokkal ifjabb és szebb volt, mint életben s fehér keztyüben volt, s jobb +kezében kurta fekete pálcát tartott s körülötte az egész nagy plakáton +bársony pamlagok, delnők, lampionok, arany pénzek, kigyók, galambok és +papagályok és pillangók kerengtek. A plakát a hajtásai mentén kopott és +szakadozott volt, mint a sokat használt térképek. Aztán kiállottam az +ajtó elé, néztem az utcán végig fölálló ezredet. A századok, szakaszok +egymás után jöttek elő a kis utcákból és fölcsatlakoztak. És álltak és +vártak. Az embereknek, akik mind egy kicsit előre voltak hajolva a háti +tehertől, jött a lehelletük, apró ködök jöttek elő a szájukból, +ahányszor lélegzettek s néztem, mintha az az ő életük lenne. Az udvarban +egy fához kötött vizslakutya ugatott felém, mert engemet látott +legközelebb. Nagyon sovány volt, a két szeme véres és mégis bágyadt +volt, rángatta a nyakával a megfeszült kötelet és: + +– Huh, huh! – folyton ugatott. De hangja alig volt, csak dühe vagy +fájdalma. A kutya szájából is ugy futott elő mindig a pára, mint az +emberekéből. A vizslát a gazdája köthette ki, mielőtt elmenekült a +házból, vagy egy cselédje, vagy valaki más, aki azt hitte, jót tesz a +beteg kutyával, ha nem engedi bitangjára. Aztán többen állottunk az +ajtóban, vártuk az indulást. Az emberek az utcán emelgették a lábukat a +hideg sárból, az öklök itt-ott az orrokhoz emelkedtek, s a lógó szálkás +népfölkelői bajuszokat dörzsölték kétfelé. A vállak jobbra-balra +ráncigálták a fölszerelést, szórakozottan. + +Forgatták olykor a fejüket, köhécseltek, szipákoltak. Az arcok messziről +ugy látszottak, mint az elszáradt falevelek, oly egyformáknak, s még +messzibbről, mint a buzaszemek. Köd ereszkedett le és láthatatlan tük +estek, éles semmik, s fájtak az ember arcának és lelkének. Egy autó +dudált és óvakodott elő, alig látszott, s homályos szekerek jöttek +oldalt s ágyuk árnyékai zörögtek el s lovak, öszvérek, teherautók +ködképei vánszorogtak sorban s a levegőben, amelynek olyan szine volt, +mint a reménytelenség, lassankint semmi se látszott. A vizsla se +látszott, csak a hangja hörgött mindig: + +– Hüh, hüh… hüh, hüh… + +Aztán indultunk. És elhagytuk a házakat s mentünk a végtelen ködben. Egy +darabig utánunk jött még a vizsla hangja. Aztán némán eltemetődött +mögöttünk a falu. Estére egy dombon melegedtünk tábortüz mellett. +Egyszer csak G. hadnagynak eszébe jutott a beteg kutya. + +– Ejnye, – azt mondja – agyon akartam lőni azt a szegény vizslát és +elfelejtettem. Hm, hm. Miért nem lőtte agyon valaki? + +Mindenki sajnálni kezdte a kutyát. De mindenki szórakozott volt reggel. +Mindenki csak magára gondolt, mikor elindultunk. A boldogtalan vizsla +ott kinlódik egyedül a faluban. + +– Milyen szivtelen az ember – mondta lehangolódva G. + + +NI PIROS VIRÁG… + +Domb alatt mentünk volt, azaz meneteltünk, egy ember a másik után, +botolva, csuszva, ingadozva a sárban, kövek, gödrök, fatörzsek istenadta +akadályain át és csukott szemmel és tátott szájjal heverő holt lovakat +és egy-egy temetetlen felejtett szerb katona testét kerülgetve. Ugy +mentek a fáradt bakák egyik a másik háta mögött, mintha minden +pillanatban össze akartak volna rogyni, de mégse rogytak össze, mert +olyan fáradtak voltak, hogy már nem is érezték, az emberben a fáradtság +is elfárad végre, az ember csak engedi magát előre szállitani két +elfásult lábán, szinte elmámorosodva a kimerültségben, és valami +mélységes és földöntuli honvágy lehet az, ami a képtelen testet és +gondolattalan fejet ilyenkor csak viszi tovább, előre, messzire. Mind +görnyedten vánszorogtak a bakák a bornyuk és torniszterek alatt és +néztem, néztem és ugy tetszett, mintha ezekben a megrakott bornyukban és +torniszterekben az élet terhét cipelnék a katonáknak öltözött emberek és +vinnék a halál elé és akkor majd kipakolják és előpanaszolják és +elhallgatnak és azután megkezdik a pihenést. + +Egyszer csak szó hallatszott: + +– Ni piros virág… + +Egy bakát láttam elől kiegyenesedni. Megállott, mászni kezdett a dombra +fölfelé. Előtte is, utána is megállottak egy páran, nyujtogatták a +nyakukat. A dombon erdő kezdődött, a legszélső fák alatt csakugyan +valami kis piros dolog tünedezett. A baka a puskájával, bornyujával, +baltájával, ásójával, sátorlapjával, köpenyegével, pokrócával, +kenyereszsákjával és a nyakában egy pár csizmával vergődött fölfelé a +dombon, gyökérbe, földbe és hóba kapaszkodva. December volt. Fölért a +fák alá. Négyen, öten, hatan másztak még utána hason, vonaglottak és +gyötrődtek föl a domboldalon. Fönn szaladni kezdtek, lekuporodtak, aztán +vigan ugráltak egymásután lefelé. Mind hozott a kezében egy kis +pirosságot. + +Hallom, hogy veszekednek: + +– Paszulyvirág, – kiabálta Sápi Sámuel népfölkelő. + +– Paszuly? Tél van most te jámbor, te! + +– Rózsabogyó! Én megösmerem, rózsabogyó. + +– Ez bogyó, ez? Virág ez, marha. + +– Olyan, mint a tátogató. + +– Fene aki megeszi. + +– Én megeszem, add ide. + +– Tán neve sincs. Névtelen virág. + +– Szerbiai virág. + +Igy vitatkoztak és mentek tovább az árok mélyén és osztogatták és +forgatták és emelgették az orrukhoz a piros téli virágocskát, magam is +kaptam, én sem ismertem. Azt mondták előttem: + +– Szaga sincs, de azért szép virág. + +Egy baka előttem messzire mintha danolni kezdett volna. És mind, a +nehéz, fáradt, éhes, szomjas, álmatlan emberek mintha könnyebben, +szaporábban, elevenebben lépkedtek volna előttem. Egy kis virágot +találtak. + + + + +TARTALOM + + +I. Élet, halál. + + Imádság 7 + Háboru 9 + Délibáb 12 + A trombita 17 + Páris 19 + Honvágy 22 + Az izsai koldusasszony 24 + Sebesült 25 + Majd a háboru után 27 + Zuboly elesett 31 + A repülők 34 + Testvér, édes testvér 37 + Árva Pál 40 + A mosoly 44 + A torma 46 + Muszkák 49 + Világtalan katonáknak 52 + A sóhajról 54 + Falevelek közé 62 + Agárdi Róza zsebkendője 65 + Kop-kop-kop… 67 + Irigyelnék egy polgárt 70 + Hüvös este 74 + Villamoson 77 + Egy piros felhőt 80 + Az orchidea 84 + Szivből 88 + Hálát adok neked 90 + Az üzér meg a katona 93 + Müvészet 99 + Ki tudhatja 102 + A karácsonyesti csengő 104 + Nap nap után 107 + Lengyelország 109 + Imádkozó zsidó a vonaton 111 + A halál 113 + Az élet 116 + Et vous?… 119 + Hivójel 121 + A fák tegnap este 123 + Lemberg 127 + Hant 129 + Álmodtam 132 + Rózsika 138 + Mi ujság 140 + Válasz 143 + Add a kezed 147 + Áprilisi napon 148 + Kis Marosffy 155 + Magnolia 158 + Oh D’Annunzio 161 + Iván 166 + Park 168 + Háboru játék 171 + Emléksorok 174 + Az északi tenger 177 + Junius 16. 179 + Hazatérő nyáj 181 + Falusi utca 184 + Egy öreg ember 187 + 1915, augusztus 24. 190 + Husz éves fiúk halála 193 + Esernyők 195 + Napraforgó 198 + Őszi reggel 203 + Levél magyar hadifogolyhoz 205 + Október 209 + Piactér 212 + Masiroznak idegen országba… 215 + Gyenge János 218 + Az idők gyermekei 222 + Irnivaló 225 + A moszkvai vidám tél 227 + Messze, messze, messze 232 + Legenda 233 + Egy kis jóféle hazai 237 + Beszélgetés egy kis Mártával 240 + De kár 243 + + +II. Szerbia 1914. + + Ágyuszó 253 + Szalma 257 + Obrenovác 264 + Sár 270 + Szerb asszony 281 + Hideg éj 291 + Segélyhely 298 + Hadi tudósitás 304 + Egy vizslakutya 313 + Ni piros virág… 316 + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75704 *** |