Initial commitHEADmain

1 files changed, 3600 insertions, 0 deletions

diff --git a/75724-0.txt b/75724-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..156b633
--- /dev/null
+++ b/75724-0.txt
@@ -0,0 +1,3600 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75724 ***
+
+
+SZERZŐ EGYÉB MUNKÁI:
+
+A VARÁZSLÓ KERTJE. (Novellák.) 1908. Deutsch Zs. és Társa.
+
+PUCCINI. (Tanulmány.) 1909. Harmonia.
+
+CSÁTH GÉZA
+
+DÉLUTÁNI ÁLOM
+
+NYUGAT KIADÁSA, BUDAPEST 1911
+
+„JÓKAI“ KÖNYVNYOMDAI MŰINTÉZET BUDAPEST.
+
+
+
+
+DÉLUTÁNI ÁLOM.
+
+– Giza, mondtam a szobalánynak, eressze le a sárga függönyöket és nyissa
+ki a zsalukat. Így sokkal hamarább el lehet aludni. De minden negyed
+órában nézzen be és ha alva talál, költsön fel, mert nem akarok
+fejfájást.
+
+Kiittam a maradék fekete kávét, eldobtam a cigarettámat és végigdőltem a
+bordóbársony régi pamlagon. Egy pillanatra még fölnéztem az órára, két
+óra mult tíz perccel.
+
+Ezen a délután egy néma grófkisasszonyról álmodtam.
+
+Ragyogó nyári délutánban fehér paripán lovagoltam Bagdad felé. A város
+tornyai, a ciprusok és a pálmafák felnyúló vékony foltjai remegtek,
+izzottak és elmosódtak a búcsuzó nap pirosló aranyporában. A kertek
+virágai minden illatukat kilehelték és a rózsák sóhajtása ott
+imbolygott, torlódott az utamon összekeveredve a balzsamfák és tömjénfák
+szagával. Erősen sarkantyúztam derék paripámat, mert napszállta előtt a
+városba akartam érkezni. Megtapogattam övemben selyem erszényemet, mely
+tele volt aranyakkal, fölálltam a kengyelben és nagyot lélekzettem.
+Gyönyörű, édes, illatos, csodás délután volt. A lovam repült velem.
+
+Alig naplemente után beértem a városba. Lovamat a fogadós szolgájára
+biztam és lesétáltam a folyóhoz. Mint egy lehelletnyi csók leányarcon –
+úgy omlott el az ég tündöklő kékségén az alkonyat narancsszinű fátyla.
+Szitakötők cikáztak a víz felszine fölött és időnként kérészek repültek
+el a part mentén seregestől. Nekik meg kellett halniok, mire a nap
+lemegy. Elől a part közelében már ott úszott a vizen ezernyi és ezernyi
+elpusztult kérész. A tegnapi vagy a tegnapelőtti alkonyat temette őket –
+senki se tudta volna megmondani.
+
+Itt a folyóparton találkoztam a néma grófkisasszonynyal. Nagyszélű
+virágos szalmakalapban volt. Zöld fátyol a vállain. Az arca gyengén
+rózsaszinűre festve. Apró fehér topánokat, fekete selyem szoknyát és
+fekete harisnyát viselt. Szürkészöld, fáradt szemei bágyadtan révedeztek
+az alkonyégen. Finom hideg, rajzos kicsi ajkain ott lebegett a nagy,
+bölcs némaság. Odaléptem hozzá.
+
+– Grófkisasszony, mondottam, hallottam rólad, hogy az ajkaid némák és
+beszélni nem tudsz, de a szemeid megmondják nekem, hogy a legtöbb
+bölcsesség benned vagyon.
+
+Megállott, oldalt hátra hajtotta a fejét és finom fülcimpáin
+megrezzentek türkizes arany karikafüggői. De nem nézett reám. Könnyen
+vonaglottak a vállai és hideg, bágyadt szemeinek mélyén – egy pillanatra
+csak – megcsillant egy ibolyaszinű sugár. Megremegtem, mintha felvillanó
+lidérctüzet láttam volna.
+
+– Grófkisasszony, mondottam, azért jöttem ide, hogy tőled egy csókot
+kapjak és arra kérlek, nézz a szemeimbe.
+
+Lassan lehajtotta a fejét és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai
+között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája széleit. Szemei e
+pillanatban egész feketék voltak némi kékes árnyalattal. Tekintete
+benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe és mint lassú borzongás
+végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a fejét, mintha azt mondta
+volna: nem lehet.
+
+– Grófkisasszony, mondottam, te mindent tudsz, amit akarsz, mert a
+némaság mindentudókká teszi a nőket és azt is tudod, hogy csak miattad
+jöttem ezer mérföldről, hogy csak miattad születtem és hogy miattad
+fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat és önts egy csepp illatos
+olajat a homlokomra.
+
+Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld hideg
+szinekben régi szomorúságokat tükröztek vissza és karcsú szép vállaival
+előrehajolt. Azután kikeresett a szoknyája zsebéből egy kis
+kristály-fiolát. Fehér hosszú ujjait megnedvesítette és homlokomat
+megkente az illatos olajjal.
+
+– Jól ismersz engem, grófkisasszony? – kérdeztem.
+
+Hirtelen gonoszul kétszer is igent intett a fejével.
+
+– Szeretni fogsz?
+
+Újra bólintott és mosolyogtak az ajkai.
+
+– Hazugság, mondottam neki, hiszen te nem tudsz szeretni.
+
+Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld
+selyemfátyolát és átnyújtotta, azután anélkül, hogy reám nézett volna,
+tovább ment. – Nem mertem utána nézni, a víz csendes tükrére bámultam és
+gépiesen a derekam köré csavartam a fátyolt.
+
+A napsugarak utolsó rezzenései is eltüntek már a horizontról, az ég
+mély, szédítő-nyugalmú topázkék színnel borult rá a földre. A hold még
+nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt már fenn ragyogott és
+az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe csiszolt
+rubintok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi boldogságra,
+amellyel néhány óra előtt Bagdad felé vágtattam. Azután elindultam a víz
+partján a folyó irányában.
+
+Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét és hanyatt
+feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; de a sok
+mese, amely benne lakik, utánam küldötte tündéri muzsikáló hangjait.
+Üvegfuvolák csengtek és mélyhangú varázshegedűk szóltak. Mintha csak
+leányok és fiúk szivei zenéltek volna a zavaros, ernyedt harmoniákban.
+Levettem a derekamról a grófkisasszony fátylát és magamra terítettem,
+mint egy halotti leplet.
+
+– Hosszú lesz az utazás és álomnélküli, – mondottam magamban – de most
+már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait!
+
+Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem s amelyet
+mindörökre elhagytam.
+
+Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismeretlen félelmes partok között
+utaztam. Magas rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó
+gonosz szellemek előbújtak, utánam repültek, belekapaszkodtak a csónakba
+és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem szabad szólanom, mert akkor a
+halál fia vagyok, csendben maradtam hát és hétszer megfordítottam
+gyűrűmet az ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge
+villágosságot láttam derengeni. S azután mint valami nagy csodalámpa,
+felbújt az égre a hold.
+
+Enyhe szellő kezdett fujdogálni. A nyakam köré csavartam a
+grófkisasszony fátylát és felültem. Elővettem Al-Dsezirehben vásárolt jó
+dohányomat és rágyújtottam. De a szívem tele volt aggodalommal és
+bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. A parthoz
+kormányoztam hát és kiszálltam. Harmatos selymes fűben vitt az útam
+holdfényes nagy mezőn keresztül.
+
+Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt. Körülnéztem.
+
+És egyszerre elhűlt bennem a vér.
+
+A hátam megett az úton három árnyékom rajzolódott a földre.
+
+Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem
+mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam.
+Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem.
+
+E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítő hirtelenséggel,
+mint valami dróton rángatott jelzőlámpa, vakító fénysávot írva le,
+átfutott a nyugati égre.
+
+Megrázkódtam, nagyot lélekzettem és körülnéztem. A vidék most nagyon
+ismerősnek tetszett. Az út mentén fehér mértföldkő csillant elő és
+nyárfák páros ezüstös sorfala húzódott. Jobbra és balra szőllőskertek
+feküdtek, sötét, nagy tömegekben és bennök apró vaksi kis házak aludtak.
+Messzi előttem fátylas porfelhőben egy szekér ballagott. Az ellenkező
+irányban folytattam útamat a kis kápolna felé, amelyet kétszáz év előtt
+építtetett egy herceg felesége a saját lelki üdvösségeért. Az örök
+mécses átszűrt fénye halaványan derengett a nyitvahagyott ajtón
+keresztül.
+
+Lassan fölmentem a lépcsőn. Az oltár előtt ott térdelt a néma
+grófkisasszony. Beléptem és megállottam az ajtó mellett. A leány fehér
+báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt rózsaszínű rózsák.
+Lassan, lábujjhegyen előre léptem, úgy hogy láthattam az arcát is. Jobb
+kezében kis kézi tükröt tartott és merően nézte benne magát. Mindjárt
+észrevette, hogy ott vagyok, de csak később fordult felém. Szemei ismét
+feketék voltak, némi kékes árnyalattal, de arcáról eltünt a kevés
+rózsaszínű festék, fehér volt egészen. Elrejtette a tükröt és intett,
+hogy valami közölni valója van. Papirost és ceruzát adtam neki. Ezt
+írta:
+
+– Imádkoztam, hogy szeretni tudjam magát.
+
+– Szeretni akarsz? – kérdeztem.
+
+Komolyan és szomorúan igent intett.
+
+– Grófkisasszony, – mondottam – hiszen te senkit sem szeretsz. Apádat
+se, anyádat se, testvéreidet se. Halott vőlegényedet, a herceget se
+szeretted, csak a halála után!
+
+Zavartan lesütötte a szemeit és mereven maga elé bámult. Azután
+mosolyogva rám nézett és az ajkai csókot kínáltak.
+
+– A csókodat még nem fogadhatom el, – mondottam – mert nem szeretsz és
+azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is?
+
+Újra elővette a kis tükrét, mintha kérdésemre választ keresett volna
+benne, azután vállat vont és megigazította a haját, megnedvesítette
+nyelvével az ujjait és kisimította velök a szemöldökeit. Majd a karomat
+kérte.
+
+Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény fehéren és
+tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony arcán. A
+bokrokból, a messze feketéllő tölgyfaerdőből és a fűszálakból hatalmas
+lenyügöző tömegekben bújt elő a föld szent ereje és nagy hullámokban
+terjedt szét mindenütt. Hideg volt. Megállt egy kertajtó előtt, a kezét
+nyújtotta. Hideg és ruganyos kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró
+kezemre, azután belebbent az ajtón és belülről elreteszelte. Tovább
+mentem néhány lépést, de mindjárt meg is állottam. A kerítés
+keresztfáján állva és felül a hegyes karókba megkapaszkodva, a leány
+merően nézett rám.
+
+A vonásain megdöbbentő pajkos és komolytalan rosszaság mosolygott. Néma
+ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze és a hideg holdfény
+pontosan kirajzolta fekete boglyas hajának árnyékát a szemöldöke fölött.
+Közelebb léptem és belenéztem a szemeibe; csodálkozva és hihetetlenül
+kémleltem a tekintetének rejtett sugarait.
+
+– Grófkisasszony, – mondottam – olyan szép vagy, hogy száz esztendeig
+szeretnék itt állani és csak téged nézni.
+
+Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak és legyezőjével búcsút intett.
+Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltünt a gyümőlcsfák sötét lombjai
+közt.
+
+Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait fénytelen kék
+derengés aprózta el és lyukgatta át. A vasúti állomásra kellett sietnem
+és azalatt gondolkodhattam a grófkisasszonyról. Ebben az órában nem
+szerettem őt, mert azt hittem, hogy sohase fog tudni szeretni és
+elhatároztam, hogy inkább lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet
+– magam voltam utas – és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti
+pályaudvaron bérkocsiba ültem és a varázslóhoz hajttattam, aki Budán
+lakik. Ő maga nyitotta ki a kaput.
+
+– Tudtam, hogy jönni fogsz, – mondotta – a grófkisasszony miatt.
+
+– Igen, – feleltem – őt akarom most legjobban és azt hiszem, még
+gyermeket is szeretnék tőle, de hidegek és ruganyosak az ujjai és a
+szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz.
+
+– Erről majd beszélünk – mondta a varázsló – és bevezetett a szobájába.
+Leültetett és hosszan, merően nézett reám. Végre megszólalt:
+
+– A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha egyszer
+látni fogod a könnyeit, akkor hozz belőlök nekem, meg fogom vizsgálni. –
+Átadott egy apró kristályszelencét és megmagyarázta, hogy kell a
+könnyeket eltenni.
+
+Elbúcsuztam és gyalog a Lánchídon keresztül visszamentem Pestre. Nehéz
+napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, hosszú óra.
+Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos álmos délután. Öt óra
+felé jutottam haza. Megfürödtem, megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor
+kihajtattam a vasútra, csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost
+és fiatalnak, boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyű,
+csaknem súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság
+költözött, minden, amit magam körül láttam, magátólértetődőnek, jónak és
+érdekesnek tetszett.
+
+Megérkezve hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a
+mezőket, országútakat és bementem a városba is. A korzón sétálók között
+sem volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány órám volt
+csak, az éjjel aludni akartam. Késő este csüggedten és szomorúan
+bandukoltam a vasút felé.
+
+Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, kissé
+előrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain.
+
+– Nem vártál rám grófkisasszony, – mondtam neki – de nem haragszom reád,
+mert mint magam is tudom, nem szeretsz és nem is fogsz szeretni.
+
+Nyakamba csimpaszkodott és az ajkait kínálta.
+
+– Azt hiszed, – kérdeztem – hogy ez elég kárpótlás azért, hogy annyit
+kerestelek. Te elbújtál és azt akartad, hogy később annál jobban essék a
+csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények között elfogadnám, mert
+akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz sírni, ez pedig a legrosszabb,
+amit csak egy szép nőre mondani lehet. – Arca mozdulatlan komolysággal
+fordult felém. Zöldes szemeiben most sárga és piros lángocskák
+táncoltak. És egyszerre mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután
+intett, hogy írni akar. Ezt írta:
+
+– Vőlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, mert nem
+sirattam meg a fiát, amikor meghalt.
+
+– Meg kell szabadítanod magad az átoktól! – mondottam.
+
+Kérdőleg nézett reám.
+
+– Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. És le
+kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad.
+
+Alázatosan integetett és a mellére horgasztotta a fejét. Hevesen
+megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal volt,
+mint egy kis leányé. Az írószereket kérte:
+
+– Ma egész délután tükörbe néztem és azon gondolkodtam, hogy a szépségem
+el fog múlni.
+
+– El fog múlni, mondottam, mert nem szereted a gyermekeidet, akiket
+hordozni fogsz. – Újra írt:
+
+– Sohasem fogok gyermeket hordozni. – A papirost mindjárt visszavette és
+apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt.
+
+– Grófkisasszony, – szólottam – várni fogsz reám, ha máskor jövök?
+
+Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt rózsaszínű rózsát és
+ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzámsimult és a fejét – egy
+pillanatra – ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk.
+
+Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár és nem láttuk
+viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk kell, míg az
+átok magától elmúlik a rossz, kemény szívéről. Azt írta, hogy maga is
+belátja ezt s szívesen várni fog miattam, imádkozni fog és minden
+pénteken hétszer meg fogja mosni a lábait madárvértől pirosló meleg
+vízben.
+
+Egy napos hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy megnézzem, mi
+van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az igéretét. Megkerestem
+a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. Átvetettem magam a
+kerítésen. Elhagyottak voltak az útak, száraz levelek csörögtek a lábaim
+alatt, emberi lábnyomot seholse láttam. A fákon még óriási almák és őszi
+barackok mosolyogtak, a nagy kék és sárga szőlőfürtök kövéren
+pöffeszkedtek a levelek között és amint előre haladtam, a fák közül egy
+kicsiny, de nemes szépségű kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt
+csukva voltak, mintha kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A
+hátsó homlokzaton félig nyitva volt egy zöld zsalus földszinti ablak.
+Benézhettem; a grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég
+felhőit nézték, épen úgy, mint amikor először láttam. – Megrezzent,
+mosolygott és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam és
+bentermettem a szobában. A kisasszony átölelt és az ölelése olyan heves,
+ernyesztő, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös fejfájás. Leültem és
+távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezitelen lábait kinyujtotta és
+megilletődve nézett reám.
+
+– Kisasszony, mondottam, még nem érkezett el az idő. Most egy ideig úgy
+kell szeretnünk egymást, mintha én fiad lennék s te nekem kis lányom.
+
+Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó lesz, azután kézenfogott. Egy
+sor szobán mentünk keresztül, amelyek mind el voltak sötétítve. Végre
+kettős ajtóhoz értünk. Egy apró villamos lámpát gyujtott meg és
+valahonnan a küszöb alól előkereste a kulcsot. Csikorogva pattant föl a
+zár. Hatalmas terembe léptünk, amelynek tükörfalai voltak. A
+grófkisasszony eltűnt mellőlem, de a tükrökben száz és száz más volt
+helyette. Szinte tolongtak, annyian voltak; egy egész sereg egyforma
+leány tekintett reám köröskörül. Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt
+karokkal állt az egyik, ott a másik a háta megett fonta össze a kezeit.
+Mindannyinak másképen csillogott a szeme és különböző volt a tekintete.
+Szédültem és féltem, de elhatároztam, hagyha már idekerültem, bátran meg
+fogok küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy
+képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel
+meggörnyedve állott és szemei oldalról nézve egészen világos kékeknek
+látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. Közelebb léptem. Nem
+kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar elővettem kis
+kristályszelencémet és mikor a gyémántos csepp lefutott az arcon, az
+állnál fölfogtam és gondosan eltettem. Azután kimentünk vissza a kis
+szobájába.
+
+Már alkonyodott. Valószínű, hogy a tükrös teremben veszett el annyi idő
+észrevétlenül. Felöltözött, megigazította a haját és fölírta, hogy
+elkísér, mert az övéi csak késő este fognak hazajönni. Elmentünk a
+vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a varázslóhoz fogok menni és
+megvizsgáltatom a könnycseppet, mert ettől függ minden. Erre ezt írta
+fel:
+
+– Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen és hogy a szívem
+megszabaduljon az öreg hercegnő átkától.
+
+Szemei egész estén világos kék színűek voltak és az arcára szomorú,
+márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi rózsaszín ült.
+
+Mikor a vonat elindult velem és láttam a grófkisasszonyt, amint egy
+petroleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül hittem,
+hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, mikor odaadtam
+neki, megkóstolta és már akkor mondta, hogy nem bízik hozzá. De azért
+elvégezte pontosan a többi szabályszerű vizsgálatokat is. Különböző
+színű folyadékból egy-egy cseppet kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor
+átlátszó fehér lesz a keverék, de ha nem, akkor elsötétedik. A varázsló
+kis vizsgáló poharában majdnem megfeketült a folyadék.
+
+– Attól félek, mondotta, hogy terád is átragadt az öreg hercegnő átka. –
+Rámnézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, amit láttam;
+barna szemeim kékesen fekete idegen színben csillogtak.
+
+– Sok dolgot tudok, mondotta a varázsló igen komolyan, de a
+gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: Sindbad, a
+kétszázéves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve.
+
+Még aznap útrakeltem. Mikor hosszú, hetekig tartó fárasztó utazás után
+Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idő, amikor először életemben
+boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késő este volt, mikor Sindbadhoz
+eljutottam. A varázsló lámpavilágnál görnyedve olvasott egy nagy
+könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott és soká vizsgálta az arcomat
+bölcs, nyugodt kék szemeivel. Azután elővette a tükrét és merően nézte.
+A fekete, csiszolt, síma acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony
+képe. Először halványan derengve, azután mindinkább világosan és
+kirajzolódva. A varázsló csóválta a fejét, látszott, hogy súlyosnak
+találta az esetet.
+
+– A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni, – mondotta – csak a
+gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem szeret senkit
+és meddőséggel átkozták meg. Ölelésének fagyos lángjai nem alkalmasak
+arra, hogy belőlük új sarj bimbózzék. Ehhez nyugodt, állandó, termékeny
+melegség szükséges. És olyan emberek között, akiknek változik a szemök
+színe, akik sokkal jobban ismerik magukat és egymást is, hogysem
+hosszabb ideig zavartalanul, tiszta szerelemmel érezhessenek egymás
+iránt – ez hiányzik. De másképen a megoldásra remény nincsen!
+
+Megköszöntem a Sindbad varázsló tanácsát, hazajöttem és feleségül vettem
+a néma grófkisasszonyt.
+
+Házasságunk első hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben egymás
+szemeit néztük és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az érzés kisértett
+közöttünk, hogy a jövőnk boldogságát napról-napra reménytelenül végzetes
+biztossággal rabolja el az átok ereje.
+
+– Grófkisasszony, mondottam sokszor, mert így neveztem azután is, el
+fogunk pusztulni mind a ketten anélkül, hogy csak egyszer is éreztük
+volna az őszinte, nagy szerelem forróságát; pedig megérdemelnénk, mert
+senkit nem kivánunk mást és gyermeket akarunk, hogy – miként Sindbad
+varázsló mondta – a halál fájdalma által megtisztuljon a szíved és igazi
+könnyet tudj sírni.
+
+Ő szomorúan rám nézett ilyenkor és úgy tetszett, hogy ha most könnyezne,
+könnye jó könny lenne.
+
+Kegyetlen, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit annyira
+vártunk s akiről tudtuk, hogy érettünk kell meghalnia. A grófkisasszony
+néma ajkai némák maradtak a nehéz órák szenvedéseiben is és jóllehet az
+utolsó pillanatig általában nem bízott, most aggódó kis arcán láttam a
+reménykedést.
+
+A gyermek megszületett és olyan szép volt, hogy órákig csodálkozva
+néztük. Aggódva nagy gondokban virrasztottunk álmai felett és azt
+terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy megmentsük a haláltól akár
+a saját boldogtalanságunk árán is. De a grófkisasszony maga akarta
+szoptatni a kicsit és csak az elválasztás után szándékozott beleegyezni
+a válásba. Újra rettenetes napok virradtak reánk. És még rettendőbbek
+voltak az éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony
+gyertyavilágnál ül a tükör mellett és nézi a szemeit. Azt nézte, vajjon
+tudna-e sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett
+némasággal borult reám. Szerencsétlenek voltunk. El voltunk átkozva.
+
+A gyermek pedig fejlődött, szépült, növekedett; vártunk, szenvedtünk és
+nem tudtuk, mi tévők legyünk.
+
+Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony sikoltása
+ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém tette az
+ágyra.
+
+A kicsiny test hideg, élettelen volt.
+
+– Meghalt, mondottam és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. Sirj!
+tettem hozzá kétségbeesetten.
+
+Elpirult és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, felöltöztem,
+elmentem koporsót rendelni.
+
+Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a gyerekre.
+Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak. Akkor azt mondtam:
+
+– Még az éjjel temetni visszük a gyermeket. Ez a kötelességünk.
+
+Bólintott és sietve gyászruhába öltözködött. Kocsit hozattunk, kiloptuk
+a koporsót a sötét lépcsőházon át és térdeinkre véve, elindultunk. Az
+éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk néma nagy földek
+lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan némaságban bámultunk a
+levegőbe, eltelve fojtott, nyugtalan bánattal. Meddig utazhattunk így,
+nem tudom. Egyszerre váratlanul egy folyó keresztezte az útunkat. Most
+megállottunk, a kocsit elküldtük és csónakba szálltunk. Eloldottam a
+kötelet. A csónak gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan
+derengett felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt fehér
+ujjai. Ismeretlen, félelmes partok között vitt bennünket a víz. Magas,
+rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek
+előbújtak, utánunk repültek, belekapaszkodtak a csónakba és fölöttünk
+lebegtek. Hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Nemsokára szemben
+az ég alján valami gyenge világosság kezdett derengeni. És azután, mint
+valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. A part mellé
+kormányoztam a csónakot, kiszálltunk és gyalog vittük tovább a koporsót.
+Hosszú gyaloglás után országútra értünk. Ismeretlen út volt. A fejünk
+mellett minden percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a
+borzalomtól, mely jeges ujjaival símogatta a hátunkat… És észrevettem,
+hogy a testünk a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is három
+árnyékom volt, a kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka.
+
+– Álljunk meg, mondottam, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, mert
+nincs más ásószerszámunk.
+
+Letérdeltünk a földre és mindaketten dolgozni kezdtünk. Meddig ástunk,
+nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegő fagyos hideg
+volt és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a hátunkat és nagy
+koszorúban helyezkedtek el a kisasszony kalapján.
+
+– Most már elföldelhetjük a koporsót, mondottam és lassan beemeltem a
+gödörbe a kis fekete szekrényt.
+
+A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha ezer és
+ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bőven ömlöttek. A gödörben
+elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult és sóhajtást lehelt ki
+magából.
+
+Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. Odaléptem a
+kisasszonyhoz és átöleltem. Néma szép ajkai gyengéden megnyíltak és
+csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk.
+
+– Újra fogjuk kezdeni az életet, mondottam. Boldogan intett és
+elindultunk a havas hideg estében hazafelé.
+
+*
+
+A karcsú és jókedvű szobalány hangja szólított:
+
+– Tessék fölkelni.
+
+Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Halálos fáradtság tepert le a
+fekvőhelyemre. A tarkómban pedig csiklandó tompa fájdalommal bujkált a
+fejfájás.
+
+– Hány óra, Giza?
+
+– Félhárom lesz mindjárt.
+
+(1908 julius.)
+
+
+
+
+ANYAGYILKOSSÁG.
+
+_Osvát Ernőnek._
+
+Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, ebből rendesen
+baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy
+napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a
+világnak. Elég könnyen halt meg és egészben nem sok bánatot hagyott maga
+után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelid természetű és
+erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase
+is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint aszonyoknál,
+akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az ilyen
+erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén
+meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a
+világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban
+laktak, a szőke gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig
+eleinte gyenge csipőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom mint
+ember: se jó se rossz. A két fiát épen olyan keveset csókolta, mint
+verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban
+kiderült.
+
+A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig
+nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis
+szemeikben Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra
+mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta
+utánuk mászva a padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig,
+a sajátságos formájú füstösszájú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni
+jártak a folyóhoz és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott
+nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha
+iratkozni kellett. Különben csendesen élt és csendesen hízott. Egy
+bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal
+és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom
+rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá és bár nehezére
+esett, sőt fáradságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok
+kisérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg
+lustaságból nem hagyta ott a nőt.
+
+Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; terveik és
+dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős
+csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást
+könnyen intézték, felkelés után negyedóra alatt. Az iskola egyáltaián
+nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl
+az élést s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az
+időt.
+
+A padlás egy rejtett zúgában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat.
+Nyílak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt
+összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették
+a vacsorát – az anyjok egy piroskötésű német regénybe merült – halkan és
+gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél
+várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és
+hazacipelték. Bekötötték az állat száját és deszkára húzták. Apró
+lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa fénylett a
+nagy padlás barna nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott
+lassúsággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát,
+leitatták a vérét s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes
+tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szivet, kezük közé vették a
+meleg mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a
+billentyűket.
+
+Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nem egyszer
+megkínozták egymást is közös megbeszélés szerint veréssel vagy
+csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké
+vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el folyton
+fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott.
+Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni.
+
+Különben a házban keveset törődtek velök. Az első emeleten egy öreg
+törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon és egy varrónő, aki
+négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház
+tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki
+nem sokat törődött se a házzal, se a lakókkal. A földszinten egy üveges
+és egy rőfösüzlet volt. Senkise tudta, hogy ezekben a boltokban mikor
+járnak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A
+kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az az egyetlen
+ecetfa, amely az udvar közepén állott és annyi esztendeje meghozta
+rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól
+van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint
+mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak,
+mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.
+
+Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött
+baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy
+hétig vizsgálódtak és kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el és
+hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük és erős vállaikban egy
+férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon hazaértek a
+diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan mint két nagy
+szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is
+tovább él… Bagoly kellett, kellett…
+
+Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből és figyelték amint a
+titokzatos madár szemében a fájdalom szines tüzei egymásután kigyúlnak.
+Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a
+csőrét és így kipeckelve sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek,
+hogy a madár tulajdonképen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött és ott
+lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden
+valószinűség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre
+otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban,
+izgatottan vetkőztek le és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról
+jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja
+meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott
+ereje feléjök, rájuk suhanna. Így aludtak el.
+
+Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán,
+veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek lefelé és
+meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak
+lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak
+patái alatt.
+
+Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az
+ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott
+aludni. A bagolyhoz siettek és egy óra alatt most már végeztek vele. A
+szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már
+felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang,
+ez a csontigható rémes hang, minden képzelhetőt felülmult, de épen
+emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást,
+mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg
+voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot.
+
+Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett
+valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik
+szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról
+visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a
+szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a
+ház kapuján. Egy öreg asszony jött felé, de ugyanekkor az oldalfolyosó
+végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment és azt mondta, hogy
+közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén
+megsimogatta a nyulánk rövidnadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel
+átölelte a nyakát és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt köröskörül
+ajtók nyiltak ki halkan és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok;
+csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén
+kéküvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút.
+Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szűrődött be a
+parfömillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett és mozdulatlanul
+engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt és
+átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és
+izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmint?
+Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt és
+tágranyílt szemekkel nézte a nőt. Hamarosan elbucsúzott azután, de
+megigérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek
+hivták – igen szépnek találta a nevet és végül ezt mondta:
+
+– Kezét csókolom.
+
+Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről
+nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak,
+amelyek az emberekhez hasonlítanak s ha enyhe szél fúj, érezni mint
+úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket és
+kiterjesztették a karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas
+puhatestű légi asszonyok imbolyognak körülötte és a hátukkal és
+mellükkel az arcához érnek. Néhány perc mulva az öccse jelentette, hogy
+szintén érzi az asszonyokat. Otthon az ágyban is még a lég asszonyairól
+beszélgettek és nyitva hagyták az ablakokat, hogy ők bejöhessenek. Be is
+jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették
+bársonyos hátukkal és lebegve, úszva oda nyujtóztak melléjük a paplanra,
+a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd
+ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal.
+Egész éjszaka velük maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva,
+mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak,
+reájuk feküdtek és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó meleg
+sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül lassú,
+álmatag, vánszorgó surranással és szétfoszlottak a friss reggeli
+levegőben.
+
+Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi
+délben az iskolából jövet arra kerültek és besurrantak a kapun. A nő
+feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel és bevezette
+a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak,
+lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott
+szájjal nevetett és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásba villant a
+szemük. Mindaketten ütni kezdették. A leány most már tele szájjal
+kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a
+leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkinozták. A nő
+mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele amit akarnak. A fiúk
+vörösre pirult arccal simultak rózsaszinű selyem pongyolájához. Később
+összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő
+mindazok közőtt, akiket valaha láttak. Irén azt felelte, hogy szereti
+őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy
+virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal,
+amit hozni fognak. A leány a kapuig kisérte a kis fiúkat és megcsókolta
+a kezeiket.
+
+Ebéd után a szobájukba zárkóztak és a leányról beszéltek; megállapodtak
+abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatlanul felülmulja
+összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kinzását is.
+
+– Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik.
+
+– Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk – jelentette ki a másik.
+
+Ragyogó meleg májusi délutánban könyvek nélkül indultak az iskola felé.
+De egyenesen a ház elé a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki.
+Visszafordultak; másodszorra meglebbent a függöny és kinézett a leány.
+Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.
+
+– Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal – jertek akkor,
+hozzatok valamit. Intett és becsukta az ablakot.
+
+A fiúk elpirultak és szívdobogást kaptak a látásától.
+
+– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyürűket – jelentette
+ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.
+
+– Igen, de honnan veszed?
+
+– Van anyának, kérünk tőle.
+
+– Nem ad.
+
+– Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.
+
+– Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.
+
+– Pedig négy arany karcsatja van és hét gyürűje van.
+
+– Az ujján is hord három gyürűt.
+
+Este ott settenkedtek a szekrény körül és szemlét tartottak az anyjuk
+drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel
+kirakott karperec.
+
+Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – a nyakas
+természetű puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól,
+nagyon távol érezte őket magától.
+
+A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.
+
+– Nem lehet tőle kérni.
+
+– Semmi szín alatt.
+
+– Nem fog adni.
+
+– Nem, nem.
+
+– Ki kéne törni a szekrényt.
+
+– Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.
+
+– Nem fog fölébredni!
+
+Tele volt a szivük gyülölettel a szőke, kékszemű, lusta és kövér anyjuk
+iránt, szerették volna őt is megkinozni.
+
+– Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével és több zaj nem
+lesz. Te világítsz a tolvajlámpával, benyúlok és kiszedem az összes
+karcsatokat és gyürűket.
+
+– Ne vigyük el mind!
+
+– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd
+bőgjön utána.
+
+A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak,
+magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást és
+mindezt zsebrevágták. Sietve lementek azután és lefeküdtek. Előbb
+azonban átnéztek az ajtó alatti résen és láthatták, hogy az anyjuk
+szobájában már sötét van. Vetkőzésközben elhatározták, hogy csak
+éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a
+padló és úgy feküdtek le éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban
+felkönyökölve suttogva tervezgették, hogy délben iskola után szaladva
+mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként
+elhordani. Reggel tagadni fognak és ha anyjok ütni akar, elszaladnak.
+Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni
+fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került
+többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az
+ágyból, kinyitották az ablakot és kihajoltak a langyos májusi éjszakába.
+A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal
+szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú
+mulását.
+
+Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek.
+Meggyújtották a kis lámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a
+reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű
+nyitott zsebkését. Ő ment elől. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a
+középső ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előre ment és kinyitotta a
+Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmitse nyikorgott.
+Föllélegzettek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a
+kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart.
+Elhelyezkedtek a szekrény előtt.
+
+A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár
+pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy,
+szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába
+csomagolva, dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné
+megmozdult és megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta a szemeit. Az
+arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott
+Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz és késével a
+mellébe döfött. Az asszony lehanyatlott és a jobb kezével a levegőbe
+hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt és lefogta a lábait. A
+nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből és még egyszer bedöfte.
+Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan
+patakzott benn a paplan alatt.
+
+– Na, ez rendben van, – mondotta az idősebbik – most szedjük elő a
+dolgokat.
+
+Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket,
+gyűrüket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az
+asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértően
+elosztoztak rajta.
+
+– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.
+
+Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, kiöntötték a vizet, de az
+átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma se volt vérnek.
+Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a
+középső szoba ablakát és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját
+belülről bezárta és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott
+ablakon.
+
+Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett,
+mert a toronyóra egyet ütött és ők még aludni akartak. Levetkőztek,
+ágyba bújtak és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már
+mind a ketten mélyen aludtak.
+
+Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fél hétkor
+érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel és azért a szobájába
+nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fúkat verte föl,
+akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltüntek, zsebeikben a
+kincsekkel.
+
+– Még iskola előtt!
+
+– Jó!
+
+– Az előadáson pontosan ott kell lenni.
+
+– Hogyne, ma különösen.
+
+– Tizenegy órára úgyis hazahínak.
+
+– Siessünk.
+
+A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak,
+senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal mélyen
+aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a
+drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira.
+
+– Nesze, ezt hoztuk.
+
+– Ez mind a tied.
+
+A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két
+gonosztevő kemény kis koponyáit, köszönte a látogatást és befelé
+fordult.
+
+– Ma vagy holnap jövünk.
+
+A fiúk ezzel búcsúztak és elsiettek az iskolába.
+
+(1907 november.)
+
+
+
+
+A KISASSZONY.
+
+_Moravcsik professzornak._
+
+
+I.
+
+Egy napon Fülöptől levelet kaptam. A paralitikusok zavaros össze-vissza
+írásával azt írta, hogy okvetlen minél hamarabb látogassam meg.
+
+Rendesen kéthetenként szoktam hozzá elmenni. Eleinte – mikor másfél év
+előtt szanatóriumba jutott, gyakrabban mutatkoztam. De azután, hogy
+sűrűn találkoztam ott a feleségével, egy viruló és bájos asszonnyal – és
+láttam szegény Fülöpön a féltékenységet, mikor elbúcsuztunk tőle és
+együtt távoztunk, ritkábban mentem ki és csak olyan időben, amikor
+tudtam, hogy a feleségét nem találom ott.
+
+Pedig igazán nem volt oka a féltékenységre. A kapunál otthon mindig el
+szoktam válni a szép asszonytól.
+
+Fülöp nagyon szerette a feleségét. Későn házasodott, harmincöt éves
+korában és mint annyi neuraszténiás, mohó, sápadt ember, egy hatalmas
+remekbe formált leányt vett el, egy kékszemű, elefántcsontbőrű, illatos
+szőkeséget, akinek vastag kis piros ajkain rövidesen kibontakozott a
+szenvedélyesség sajátságos akcentusa. Fülöp meg volt bolondulva.
+Szakított a barátaival, nem járt társaságba, a feleségével töltötte
+minden szabad idejét. Kicsit utáltam Fülöpöt emiatt és kicsit sajnáltam.
+
+Amikor a paralizis kitört rajta – a sajnálkozás fokozódott bennem, de az
+utálat eltünt.
+
+Helyzete valóban nyomorult volt.
+
+Egy alkalommal – gyönyörű, napsugaras, mámoros tavaszi délután – a
+jelenlétemben udvarolt a feleségének. Tetszeni akart. Dadogva, pirulva
+és dühöngve – a folytonos nyelvbotlások miatt – drágának és aranyosnak,
+továbbá a világ legszebb asszonyának nevezte élete párját és integetett
+nekem, hogy menjek ki a szobából. Az asszony könyörögve ijedten nézett
+reám, hogy ne hagyjam magára a beteggel. Félt, reszketett ez az
+egészséges, tiszta nő. És ezt megbocsátottam volna neki, de jól éreztem,
+hogy félelmének rugója a gonosz, szívtelen önzés volt. Sohase
+szerethette igazán Fülöpöt, ha most be nem akarta látni, hogy hősileg el
+kell viselnie a férje csókjait.
+
+Ez az igazság tisztán jelenet meg előttem e pillanatban és kimentem a
+szobából, hogy ebbeli meggyőződésemet tudtára adjam az asszonynak.
+Később hallottam, hogy pár perc mulva mégis csengetett az ápolónőnek.
+
+Azóta Fülöp nem beszélt többet a feleségéről. Nem is érdeklődött iránta,
+nem nézte, nem kérte a kezét, nem simogatta. A csinos ápolónővel sem
+foglalkozott, holott első időben nem egyszer felhívta a figyelmemet
+annak külső jótulajdonságaira.
+
+
+II.
+
+Délután elmentem hozzá.
+
+Sajátságos változást vettem rajta észre. A vonásai, ezek a szép, férfias
+és rokonszenves vonások, most gyerekesek, rajongóak voltak, elsimultak
+és kitelődtek valami átszellemültség örömében. Kedves volt, de
+ünnepélyes.
+
+– Barátom na… nagyon örülök, hogy… hogy eljöttél. Fo… fogok neked va…
+valamit mondani.
+
+Boldogan mosolygott reám és szorongatta a kezemet.
+
+– Barátom – mondta – egy hét óta vettem észre, hogy van itt nekem
+valakim. Egy szép, szép kisasszony.
+
+Szinte imaszerűen hangsúlyozta az utolsó mondatot, mint egy kis gyermek,
+aki a hallott mesét továbbadja a kis öccsének vagy hugának és szeretné
+mindazt a szépet, gyönyörűt és meghatót, ami szívében van, egészben,
+hiánytalanul tovább adni.
+
+– Egy kisasszony – folytatta Fülöp.
+
+– Milyen? – kérdeztem.
+
+– Egy szép, kedves kisasszony. Ő gondoskodik rólam. Minden pillanatban
+velem van. Beszélget velem, biztat és gyógyít.
+
+– Mit mondott? – érdeklődtem.
+
+– Sok mindent. Most is szól hozzám.
+
+– És mit beszél?
+
+Fülöp figyelve nézett a kerek faliórára, mely ágyával szemben függött,
+azután elmosolyodott:
+
+– Azt mondja, hogy te igazi jó barátom vagy.
+
+– Az óra, vagy a kisasszony?
+
+– A kisasszony. Az óra hangjaival beszél hozzám. Az órából hallom a
+hangját. Tisztán és világosan szótagolva mond mindent együtt az órával,
+amint az óra tikk-takkol.
+
+– És miket mondott még?
+
+– Hogy meg fogok teljesen gyógyulni, csak legyek türelmes.
+
+– De hisz ez természetes! – mondottam és megdöbbentem attól a
+szemrehányástól, amely a kisasszony szavaiban rejlett. Hirtelen eszembe
+jutott, hogy a felesége is, én is egyaránt elmulasztottuk Fülöpnek
+hangsúlyozni és igérni a gyógyulást. Szinte természetesnek találtuk,
+hogy már belenyugodott, hogy gyógyíthatlan.
+
+– És mióta vigyáz rád, van veled a kisasszony? – tettem hozzá azután.
+
+– Mióta itt vagyok, folyton. Azt mondja, hogy mióta behoztak, mindig
+gondoskodott rólam. És mindenre emlékszik.
+
+Fülöp újra elmosolyodott, hallgatott egy kicsit, azután folytatta:
+
+– Milyen kedves! Most azt mondta, hogy az első nap este, mikor
+idehoztak, sírtam az ágyban, és hogy ez gyerekesség volt.
+
+– Milyen a hangja? – faggattam Fülöpöt.
+
+– A ha… hangja, barátom, édes hangja van. A harmadik elemiben egy napon
+egy tanítónő helyettesítette a tanítónkat. Egy fiatal, fehérruhás,
+barnahajú leány, annak volt ép ilyen hangja. Lágy és kellemes, mint a
+szép muzsika. Egész nap el tudom hallgatni. És olyan jó, hogy mindjárt
+beszél, mihelyst kivánom.
+
+Elhallgatott, várt, mintegy hegyezte a vékony, lesoványodott füleit.
+Olyan volt a fehér párnák között, mint egy mumia. Mozdulatlanul feküdt s
+csak a feje látszott ki, mint a kis gyereké a pólyából. Azután elmondta,
+hogy a kisasszony biztosította őt, hogy ma este a vacsoránál egyik
+kedvenc étele, a tejbe grisz fog szerepelni.
+
+– A feleségednek beszéltél a kisasszonyról? – kérdeztem.
+
+– Nem – mondta komolyan és zavar nélkül elsiklott a téma élén. – Senki
+se tudja, csak a főorvos és te. A segédorvosnak se mondtam meg. Az sokat
+beszélget a feleségemmel lent a szalonban és megmondaná neki. Nem jól
+esnék az asszonynak. Kérlek téged is, hogy ne mondd neki.
+
+– Nem, nem, semmi szín alatt – erősítgettem – hiszen nem volna nyugta a
+féltékenységtől!
+
+Kis szünet következett a beszélgetésben, azután Fülöp folytatta:
+
+– Annyit tudnék róla mondani!… Olyan nő, akire mindig vágytam, s amilyet
+nem láttam egész életemben egyet se.
+
+– El fogod venni, ha felgyógyulsz?
+
+Nem döbbentette meg a kérdésem. Kicsit gondolkozott, azután felelt:
+
+– Nem! Minek venném el? A válás nehezen menne. Ő mondta is, hogy ne
+váljak el a feleségemtől, ne okozzak szomorúságot senkinek, ő így is
+mindig velem marad. Tisztán, önzetlenül szeret engem.
+
+E pillanatban egy légy szállt Fülöp arcára.
+
+A beteg elmosolyodott és nem kergette el.
+
+– Látod ezt a legyet a homlokomon – mondta mosolyogva – ezt is ő küldte.
+A legyek döngenek, muzsikálnak, a fülembe éneklik az ő üzeneteit. Mindig
+tud valami jó hírt üzenni.
+
+– Ez a légy most mit mondott?
+
+– Ez… ez, várj csak, semmit, de ő küldte ide hozzám. Ezek a legyek nem
+csípnek, nem szekiroznak. – Kenyérgalacsint vett elő a zsebkendőjéből és
+a kopasz homlokára ragasztotta.
+
+– A legyeknek – suttogta mosolyogva – táplálom a legyecskéket.
+
+– Nézz szét a padlón – mondta azután. – Nem hinnéd és az orvos nem is
+tudja, tele van villamossággal. Ezt is ő bocsátja szét itten, hogy
+gyógyítson vele. És érzem, hogy gyógyulok. Az ágy lábain keresztül
+feljön hozzám a villamosság és állandóan kering a testemben. Erősödőm
+napról-napra. Egészen máskép hat ez, mint amikor reggelenként a
+segédorvos egy kicsit megvillamoz. Attól ugyan meghalhatnék. Ez gyógyít
+percről-percre.
+
+– Mi a kisasszony neve? – szakítottam félbe Fülöpöt.
+
+– A neve… a neve… nem tudom. Sohase mondta. Pedig kérdeztem már párszor.
+
+Fülöp várt és az órát figyelte. Azután mosolyogva szólt:
+
+– Most is azt mondja, hogy ezt ne kérdezzem, elégedjem meg azzal, hogy
+szeret engemet… Ilyen szeretetről fogalmam se volt eddig, barátom.
+Állandóan érzem és boldog vagyok vele. Nézz ki az ablakon oda fel a
+háztetőre. Látod azokat a szép nagy madarakat a villámhárítón. Azokat is
+ő küldi ide. Ha unatkozom, nézhetem őket, amint repülnek, kergetőznek.
+Szórakozhatom. És velük is üzeneteket küld.
+
+Kinéztem. A madarak közönséges fekete varjak voltak.
+
+– Milyen szinű ezeknek a madaraknak a tolla, nem látom jól? – kérdeztem
+Fülöpöt.
+
+– Ragyogó kék és zöld és némelyiknek aranyszinű tollai is vannak.
+
+– Jó – mondtam – szóval te Fülöp, egy boldog ember vagy. Az ügyed jó
+kezekben van letéve és halad egyenesen előre.
+
+
+III.
+
+Elbucsúztam tőle. Lehaladva a lépcsőkön, találkoztam a segédorvossal.
+
+– Bámulatos – mondotta – a betegünknél ez az újonnan fellépett téves
+eszme, amelyet illuziók és hallucinációk támogatnak. Szép bizonyítéka
+annak, hogy ha a butulás egyéb tünetek fokozatos fejlődése mellett nem
+mutat hajlamot az előrehaladásra, akkor az épebb psyche mégis csak
+mindenképen megvédi magát a kellemetlen, elviselhetlen és rettenetes
+benyomások elől, amit a hozzátartozó test feltartózhatlan pusztulásának
+látása egy-egy világos pillanatban nyújt. Ez néha nem megy símán.
+Akadnak betegek, akik napokig sírnak és látni rajtuk, hogy tisztán
+ismerik sorsukat és állapotukat, de azután megjelenik, mintegy
+automatikusan a mentőeszme, egy badar és téves gondolatkör alakjában. A
+beteg pár nap alatt királylyá, császárrá, Napoleonná, dúsgazdag emberré,
+atlétává teszi meg magát és e mentőgondolat mellett – amely megadja neki
+az életnek a lehetőségét – makacsul kitart. Betegünk egy ideális
+leányalakot kreált magának, akinek az óra ketyegésében hangját hallja, s
+aki mindenféle kellemes és szép dolgot mond neki, főleg pedig a
+gyógyulást hangsúlyozza. Vonzalmában minden sexuális motivum hiányzik.
+
+– Igen – mondottam – tudom, tudom, igen!
+
+Kissé bántott a fehérkabátos fiatalember elbizakodott hangja és öntelt
+mondatszerkesztése és sietve elbucsúztam tőle.
+
+– Tehát – szőttem tovább a gondolatot magamban – tehát nemcsak én és a
+főorvos tudjuk a Fülöp titkát, hanem a segédorvos is, akinek a főorvos
+elmondotta. A segédorvos el fogja mesélni a titkot Fülöp feleségének. És
+Fülöp felesége többé nem fog habozni – amint eddig habozott, hogy
+Fülöpöt a segédorvossal megcsalja.
+
+És Fülöp feleségének igaza lesz – vontam le a végkövetkeztetést
+könyörtelenül.
+
+(1910 december.)
+
+
+
+
+RÉGI LEVÉL.
+
+_Vészi Margit asszonynak._
+
+Kedves bátyám uram!
+
+Kelt levelem Visegrádon, 1330 április 21-én Kedden. Kivánom, hogy ez a
+pár sor írásom a legjobb egészségben találjon valamennyieteket. Ámbátor
+legutóbbi levelemre még választ nem kaptam, sietve írok, mert hallom,
+holnap reggel indul Budára a kengyelfutó.
+
+Ezt pedig azért teszem, mert rettentő dolgok estek itt a palotában
+tegnapelőtt, azaz husvétvasárnap után való vasárnapon.
+
+E napon délben ugyanis a Király úr, nemkülönben a Királyasszony és
+gyermekeik, Lajos és Endre hercegek benn étkeztek a kicsiny ebédlőben.
+(Engem felszolgálásra rendelt ki az asztalnokmester.) Alig hozzuk a
+második fogást, hát az ajtó előtt nagyot kiált ám Balázs Farkas fia és
+ahogy oda nézünk, Zách Felicián zászlós úr ront be az ajtón. Jól ismered
+őt bátyám, Csák Máténak volt a nádora és mióta urunkhoz, Róbert
+Károlyhoz szegődött, elég bajt okozott mindenkoron. Mondom beront nagy
+kiáltással; hűvelynélküli egyenes kard a kezében és borzasztó
+káromkodásokkal a Királyasszonyra rohan és feléje vág a karddal.
+Rettentő erős ember hirében állott ez a Zách úr, hát mindenki igen
+megrémült. Nálam nem volt a szablyám, mert fölszolgálásnál azt levetjük,
+de a hercegecskék nevelői, Gyulafi és Miklós, hamarosan kihúzott
+kardokkal nekitámadtak. Zách úr maga irtózatos erővel csapott rájuk,
+úgy, hogy Gyulafinak behasította a fejét, ki ott mindjárt meg is halt.
+(Tegnap temették.) Miklós pedig a nyakán kapott mély sebet, melynek
+következtében ő ma kiszenvedett. (Temetése holnap délelőtt lészen.)
+Képzelhetni a nagy ijedelmet; a hercegecskék sírtak és a Királyasszony
+sikoltozott. A szomszéd szobából berohant Cselényi úr, a testőrök
+parancsnoka: ő szúrta le hátulról Zách urat igen hirtelen. Hát akkor
+derült csak ki, hogy a Királyasszony keze erősen vérzik. Zách úr kardja
+elérte az ujjait s közülök kettőt elvágott. Orvosokat híttak persze
+mindjárt és Cornélius mester, akit a legtudósabbnak és
+legtapasztaltabbnak mondanak mindenfelé, úgy itélt, hogy a Királyasszony
+két ujját le kell vágni. A többi orvos ugyanezt mondotta. A Király igen
+sápadt volt és saját füleimmel hallottam, amikor Cselényi úrnak kiadta a
+parancsot, hogy Zách úr vejét, a leányát és a fiait lófarkon végezzék
+ki. És az egész rokonságot negyedízig irtsák ki, azontúl pedig
+börtönözzék be.
+
+Úgy mondják, hogy Kázmér herceg úr, a Királyasszony öccse volt az oka
+mindennek. A Királyasszony mégse haraguszik reá, mert nagyon szereti
+őtet. Őt nem ismered bátyám; aranyos szőke haja van és gyönge, finom
+leányos arca. Beszélik, hogy Klárát becstelenségre ő taszította volna és
+ezt akarta megboszulni Felicián úr. Én ritkán láttam őket együtt, noha
+egyenként sürűn láttam itt a palotában mindkettőjüket. Klára a
+hercegecskék körül volt. Őket mosdatta reggel, fésülte és öltöztette.
+Kázmér úr későn kelt, mert Cornelius mester úgy hagyta meg. Tudom, hogy
+a Királyasszony naponta hosszasan kérdezősködött Kázmér úr állapotáról
+és őrködött, hogy az orvos rendeletei megtartassanak. Mindezt azért
+tette, mert – mint mondják – a herceg sorvadásban szenved. Ámbár, aki az
+ő ritka szép arcát látja, korántsem gondolna ilyet. Velem, ha olykor
+szóba ereszkedett, mindannyiszor igen kedves és szeretetreméltó volt.
+Csendes hangon beszélt mindenkivel és különösen leányokkal igen
+zavartan, mint ez a szűz fiúknál lenni szokott. Nem is hiszem, hogy Zách
+Klára becstelenségét gonoszul okozta volna. Klára, akit legszebbnek
+tartottak az udvari kisasszonyok között, magasabb volt. És sokkal
+erősebb is lehetett a hercegnél. (Őt láthattad bátyám gyakorta.)
+Csodálatos szépségű leány volt, termete és finomsága mindenkinek
+föltűnt. Kár, hogy túlságosan vad természet szorult belé, akár az
+apjába. Én magam többször próbálkoztam vele hosszabb ideig beszélni, de
+nem sikerült, jóllehet sok időt áldoztam reá, hogy alkalmat találjak.
+Azt mondják itt némelyek – igen titokban – hogy a Királyasszony
+kerítette meg őt az öccse számára. Én ezt azért nem hiszem, mert a
+Királyasszony sohase volt túlságosan bizalmas Klárához, hiszen az apja,
+Felicián úr, annyi boszúságot okozott Királyunknak, amint ezt te is jól
+tudod.
+
+Azt gondolom, hogy Klára igen nagyon szerette a herceget. Valóban a
+többi leányok is, ha Kázmér úr atlaszselyem nadrágjában és kék bársony
+zekéjében szemlesütve elment mellettök, – mindannyian gyönyörködve
+néztek finom arcára, piros szájára és selymes hullámú aranyosszőke
+hajára. Mindannyian kivánhatták őt és bizonyára szivesen megcsókolták
+volna százszor is.
+
+Úgy kellett lenni, hogy Zách úr leánya maga adta oda magát a hercegnek.
+
+Ennek a leánynak sokszor csodáltam a termetét és tökéletes szépségű
+arcát. Tudtam, hogy mint a többi udvari leányok, nagyon buzgó az
+imádságban és a hetenként való szent áldozásban. És mégis volt egy okom,
+ami miatt arra gondoltam, de többször is, hogy idővel szégyenbe fog
+kerülni. Ő ugyanis két varkocsba szokta fonni a haját és ahogy hátul a
+nyakánál elválasztotta, sok látszott a meztelen, fehér bőréből, ahol már
+csak gyenge pihék maradtak meg a hajból. Ez a hely olyan szokatlanul
+ingerlő volt és annyira különbözött minden más leányokétól, (pedig az
+udvari leányok legnagyobb része ugyanígy fésülködik), hogy a Király
+rajta feledé a szemét; nemkülönben Franciscus atya, az udvari gyóntató.
+
+Azóta már a fejével együtt levágták a nyakának ezt a részét is és ha jól
+hallottam, a budai kapura akasztották ki.
+
+Tegnap reggel szakgatták őt szerte lovakkal. Vincze Farkas fia, József
+ottan volt, amikor a leányt paripára kötözték. De én nem bírtam
+meghallgatni, hogy elmondja, amiket látott, mert keserves sírásra
+fakadtam és kifutottam. Tegnap este együtt ittunk vele késő éjfélutánig,
+hogy elfeledjük mindketten a Zách-leány szörnyű halálát. (Cselényi úr
+most egész napon a Záchokat fogdossa össze, és ma is nyolc kivégzés volt
+a sáncokban. Emiatt este nem is igen merünk kijárni a palotából, mert
+félő, hogy boldogtalan lelkekkel találkozunk.)
+
+Szándékom különben a palotából a seregbe kéredzkedni, (jóllehet itten
+nagyon jó dolgom van), mert a palotai szolgálat nem jár elég mozgással
+és minthogy csak a fáradság okozhatja az álmot – ha különben az ember
+gondolatai boszantóak és nyugtalanok – attól tartok, sürűn fogok álmodni
+Zách úr leányával, minthogy ő tetszett nekem legjobban az összes leányok
+közül.
+
+Meg azután Kázmér herceg urat se jó ám látni. Egyszer láttam csupán
+azóta. Sápadt volt, mint a mész és szomorú, mint a halál. Most ágyban
+fekszik naphosszat. Cornelius mester és a Királyasszony vannak mellette
+éjjel-nappal, ezenkivül egy olasz orvos, bizonyos Beneditti nevű, aki
+csak ma érkezett meg, egyenesen Nápolyból. Azt állítják róla, hogy a
+sorvadást is tudja gyógyítani.
+
+✝ ✝ ✝ Isten legyen irgalmas mindannyiunknak. ✝ ✝ ✝
+
+Kedves bátyám levelét a jövő heti visegrádi postával várom. Talán a
+sógorasszonykának nem jó lesz mindezeket elmondani, minthogy jó
+reménységben van.
+
+(1907.)
+
+
+
+
+OPIUM.
+
+_Sassy Attilának._
+
+(EGY IDEGORVOS LEVELES LÁDÁJÁBÓL.)
+
+A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a
+szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban
+dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje, meg a színes
+függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő ritmusos lármájával
+áthatol mindenen és követelően hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony
+emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen
+muzsika az Élet törvénye s amit ők élnek, az maga az élés.
+
+Ők elevenen kiugranak az ágyukból, amelyben álomtalan ostoba alvással
+aludtak. Frissen megmosdanak és dicsérik a hideg vizet, amely pedig
+fájdalmakat okoz. Izmaikkal és eszükkel munkához látnak, amelynek
+fáradtsága csak szégyent kelt a szívben. Abban a szívben, amelynek nem
+kellenek többé a nyomorúságos apró kellemességek, csak egy: a komoly,
+szomorú gyönyör! A verekedésből győztesen kerülni ki, véres fáradtság
+után megpihenni: mindez nem gyönyörűség, csak a fájdalom megszűnése.
+Akik a fájdalmakat érzéketlen türelemmel viselik, azoknak ez elég és sok
+is. Ők gonoszak, de haragudni nem szabad rájok. Jóllehet miattuk van
+úgy, hogy az életet nem lehet berendezni tisztán az ős, szent gyönyör
+számára, ami pedig az élés egyetlen célja.
+
+Igaz, hogy kell fizetni érte; a világosság, amely reggelenként
+könyörtelen ismétlődéssel megérkezik, behajtja a díjat. A szív ernyedten
+dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát és a bőr irtózik a
+széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik a munkájukat. A
+kiáltásokra összerázkódik a test és a nyakszirttáján tompa fájdalmak
+bujdosnak a koponyában. És emiatt nem lehet nevetni az ostobák apró
+dolgai fölött, amelyek annyi kiabálással, gonddal és fáradással járnak.
+Hiszen a gondoktól, az erős hangoktól és az egyhangú unalmas parancsoló
+ritmusoktól a világosság miatt nem lehet menekülni. És beszélni csak
+szavakkal lehet, amelyek úgyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az
+agy fogalmaival.
+
+Több hasonló dolog is jelentkezik a nap sorvasztó világosságánál.
+
+Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg,
+amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok érkeznek a
+pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez
+csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és furcsa,
+úgy, hogy azt a meggyőződést kelti föl, hogy a dolgoknak ebben a
+formában nincs semmi oka és célja. El kell tehát menekülni valahová,
+ahol azok egyszerűekké és könnyen megfejthetőkké válnak.
+
+A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez
+bennünket a tér béklyóiból és az idő zakatoló másodperc óráját
+megállítva langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba.
+Pillanatokig időzni itt és remegni, hogy percek mulva végkép visszaesünk
+oda, ahonnan elindultunk – valóban nyomorúság. Pedig legtöbben
+megelégszenek ezzel a néhány alamizsna-pillanattal. Mit tehetnek. Nincs
+bátorságuk és erejük, hogy magukra vegyék a nagyszerű, az
+örökkévalóságba-lendítő hosszú gyönyör kockázatát. Pedig ez a kockázat
+olcsó, nevetségesen kicsiny. Mert igaz: a gyilkos nappal a kaján
+dörömbölő világosság tíz órái nehezen múlnak, de az este és éjszaka
+tizennégy órájában, a csodálatos, titokzatos és idő nélkül való öröklét
+egy darabját kapjuk.
+
+Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét és világosak lesznek előttünk a
+homályok és sötétségek. A hangok, mint finom és üde lányajkak csókolják
+végig a testünket. A színek és vonalak új ősi tiszta természetükben
+rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És most, hogy _nem hasonlítanak
+többé_ azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak:
+megmutatják nekünk a formákban rejlő nagy titkokat. Az a hibás és
+kezdetleges ismeret, amelyet a látásunkkal, hallásunkkal, a
+szaglásunkkal, ízlésünkkel és tapintásunkkal szereztünk a létről, most
+kiegészítődik, kijavítódik. Mert alkalom nyílik megismerni a maga
+teljességében az életnek ama igazságát, amelyet valamennyien magunkban
+hordunk s amely érzéki ítéletek nélküli tökéletes igazság. Szavakban,
+fogalmakban és ítéletekben éppen annyira kifejezhetlen ez az igazság,
+mint amennyire megismerhetlen az érzékek útján. Egy kockáról, amelyet
+csak láttam, de meg nem mértem, nincs jogom mondani, hogy a súlyát
+ismerem. Éppen így annak, aki csak látott, hallott, szagolt, ízlelt és
+tapintott – nincs joga mondani, hogy élt. A megismerést, az isten
+boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról,
+hogy az isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: ő ennyit adott
+alamizsnaképen az ostobáknak és gyáváknak. De akik többet érdemelnek –
+mert többet akarnak – azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet
+vitéz és nemes kockázattal.
+
+Le kell mondaniok, hogy jól lássanak és jól halljanak. Az érzékeket és a
+szerveket megrontja a gyönyör rettentő és áldott közvetítője, az Opium.
+Étvágy és polgári jó fáradtságérzés, – ezekről is le kell mondani. A
+szemek gyakorta könnyeznek, a fül zúg. A tárgyak, az emberek, a betűk
+elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban bolyonganak a
+hallószerv géprészecskéiben.
+
+Állítsátok meg a nyomorult, szegényes kis gépeket!
+
+Csendes szobában, ahol puha szőnyegekben meghal minden zaj és színes
+üveg szórja szerte a kicsiny mécs pisla lángját, feküdjetek hanyatt.
+Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró opiumpipa elvezet oda, ahol azért
+élünk, hogy éljünk és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a
+létnek. Hiszen a szűkmarkú isten is csak ezért ajándékozott minden
+nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebből az életből, hogy éljen,
+folytassa az életét, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét
+kijut egy pillanat.
+
+A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek,
+évszázadok alatt kapnak – egy órát.
+
+Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon mielőtt
+megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni és számot
+vetett magával – mint méltóságához illik, – az raboljon magának
+mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz
+generációnak nyolcezeréves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap
+alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül két
+millió évet jelent. Föltéve, hogy az opiumszivást mint kifejlett erős
+férfi kezded és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására, –
+amelyet legjobb ügyes orvosra bízni – tíz esztendeig elélhetsz. És akkor
+húsz millió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök
+megsemmisülés jeges párnájára.
+
+Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húsz millió évet – az
+éljen száz esztendeig és sokasodjék meg az ő utódaiban.
+
+(1909.)
+
+
+
+
+JOHANNA.
+
+_Dr. Rajz Sándornak._
+
+
+I.
+
+Johanna csinos nő volt, fiatal és elvált, de… nagyhomlokú, kishajú,
+nagykezű és német. Kezdettől fogva nevettük, mulattunk rajta, épen ez
+utóbbi tulajdonságai, vagy helyesebben szólva, e tulajdonságok
+sajátságos csoportosítása miatt. Kedves volt, de nevetséges. Nem tudott
+egy szót szólani, mozdulni, hogy mind a ketten magunkban mosolyogni ne
+kezdtünk volna rá.
+
+A szobát nem tőle vettük ki, hanem Idától, aki titkára, komornája,
+barátnője és szobalánya volt Johannának. Egy kisszemű, széptermetű,
+szepesi leány, lenszőke hajjal, de szintén nagy kezekkel, amelyek
+könyökig, ameddig a blúza látni engedte, egyenletes fényes vörösek
+voltak. Nem bántuk, foglalót adtunk; a szoba nagy volt és rendes, jó
+bútorok, jó ágynemű, jó kanapé, villamvilágítás és fürdőszoba-használat.
+
+– Csak ne volnának ilyen vörös kezei! – sopánkodott Elek, a lakótársam,
+– vagy ha már ilyen vörösek, ne volnának ilyen nagyok.
+
+
+II.
+
+Johannát ritkán láttuk, de egész nap velünk élt. Reggel, ha fölkeltünk,
+már hallottuk a hangját, amint a szomszédszobában instruálta Idát a
+takarításban. Kedves, csengő szopránja volt, affektálva és bécsi
+kiejtéssel beszélt s közben sokat kacagott, mint egy kislány.
+
+– Johanna megboszúlja magát a férfinemen – mondta Elek ilyenkor.
+Kegyetlen boszút áll! Hangjával és szemérmetlen vihogásával a másik
+szobából fölkorbácsolja a fiatal szobaurak fantáziáját. Hadd
+szenvedjenek. Hadd sóvárogjanak utána!
+
+Mert megállapítottuk, hogy Johanna csalódott nő. Az egész sápadtsága,
+korai hervadtsága, bágyadt mosolya valami kis tragédiát sejtetett.
+Valami megcsalatást, meghurcolást, becsapatást, szégyent, ami miatt
+otthagyta Bécset.
+
+Olyan érzékenyen zongorázott estefelé. Régi Strauss-valcereket,
+ismeretlen szalon-darabokat szedett el, amelyekben banális futamok és
+tragikomikus tremolók szerepeltek. Ilyenkor kinyitottuk az ajtónkat és
+az előszobán át jól hallhattuk a játékát. Néha dúdolt is hozzá.
+Nagyszerűen mulattunk. Egy alkalommal hemperegtünk nevettünkben. Johanna
+tudniillik a bassusokkal egészen szabadon bánt el, a ritmust pedig saját
+használatára alakította. Hall az ember az életben temérdek rosszul
+zongorázó asszonyt, de ilyen karakterisztikus rosszjátékot, ilyen egyéni
+hibázásokat soha. Johanna egyénisége, amelyet még nem ismertünk, csak
+sejtettünk, tökéletesen benne volt a zongorázásában.
+
+
+III.
+
+Az első hónapokban hetenként legföljebb egyszer láttuk. Ilyenkor hatásra
+dolgozott. Bejött, síma sötétkék reformruhát viselt, kevés csipkedísszel
+– rövid, banális beszélgetést rendezett. Ida az ajtóban állt, mint
+gardedame. Johanna nem fogadta el a széket, amellyel megkínáltuk,
+babrált a boáján, amelyet ilyenkor – Isten tudja, milyen okból – nyaka
+köré csavart, előre hajolt, mosolygott, nevetett és hamar kiment.
+
+Elek röviden fejtegette az eseményt.
+
+– Johanna ma bement a szobauraihoz. Rövid négy perces vizitre. Beszélt
+Budapestről, Bécsről, bájos volt, föltette a boáját, föllépett a
+tisztességes, erkölcsös, jó családból való lakásadónő szerepében.
+Mosolygott, kacagott, hódított, affektált, fölizgatta a férfiakat,
+azután megfordult és komornája társaságában elhagyta a szobát. Csak édes
+arcának emléke és bájos hangjának csengése maradt utána.
+
+Megállapítottuk újra és újra, hogy Johanna sajátságos viselkedése mögött
+valami tragédia rejlik, de Idától nem lehetett semmit kitudni.
+
+Elek – híven sajátságos elveihez, amelyeknek gyökerét a természet ama
+ritka bőkezűségében kellett keresni, amellyel e fiút, nem méltatlanul,
+elárasztotta – szabad idejének egy bizonyos részét Idának szentelte.
+Eredménytelenül. A leány kegyeit rohammal bevenni nem sikerült. Elek nem
+vesztette el a türelmét – amit minden hasonló esetben őszintén bámultam
+nála, – hanem új taktikát kezdett. Szóbeli udvarlásra tért át. Orákig
+elbeszélgetett Idával. Mikor emiatt megróttam, kijelentette, hogy a
+német nyelvben gyakorolja magát és hogy nincsen igazam, amikor a nőknél
+– „ilyen“ szempontokból – a társadalmi differenciákat emlegetem.
+
+– Csodálkozhatsz, – mondotta Elek – de kimondom, hogy soha még
+rangombéli nő nem volt képes lekötni az érdeklődésemet. Mindig az
+alacsonyabb sorban lévők foglalkoztattak.
+
+Kinevettem Eleket, mert szép és kedves fiú lévén, nagy sikereket
+szalasztott el e minőségi jellegű kisigényűsége révén.
+
+
+IV.
+
+Szóval, Idától nem tudtunk meg semmit. Meg kellett várni, míg Johanna
+nyilatkozik, várni kellett egy novemberi esős vasárnap délutánig.
+Egyedül voltam s esteledett már. Épen fölálltam, hogy fölcsavarjam a
+villamos-lámpát. Kopogás és Johanna lebbent be.
+
+Panaszkodott, hogy milyen unalmas a vasárnap délután és hogy nem tud mit
+csinálni és hogy Bécsben egészen máskép tellik az idő.
+
+– Ach Wien! – sóhajtotta többször.
+
+Azután rátért a házasságának történetére. Jól sejtettük. Férje
+megcsalta, beteggé tette, operálták, elváltak. Nem okolhatta a szüleit.
+Azok utánajártak, kérdezősködtek és a vőlegényről a legjobb
+információkat kapták. Húsz éves korában már elvált asszony volt. A válás
+után Pestre jött, egy barátnője hitta, de a barátnővel összevesztek és
+vissza akar menni Ausztriába, vagy Svájcba, talán Bonnba. Pensiót fog
+nyitni. Idát magával viszi. Ebből meg lehet élni tisztességesen és a
+rang, a szerep, amelyet egy pensió tulajdonosnője betölt, szintén
+megfelel neki.
+
+Mindezt igen hosszan, romantikus részletességgel fejtegette Johanna.
+Sóhajtozott, az ablakhoz állt, kibámult az utcára, – ahol már égtek a
+lámpák – azt hiszem, könnyezett is. Azután elmondta, mennyire egyedül
+van, hogyan unatkozik, milyen idegen neki mindenki, mennyire utálja a
+házmesternét, nincsen semmi, semmi mulatsága, stb.
+
+Szántam Johannát. Egy szomorú – bár nem tragikus – női sors tárult ki
+előttem, amelyben azonban folyton ott kísértett a nevetséges elem.
+
+– Unatkozol! – szóltam magamban Johannához. – Hát akkor miért kártyázol
+egész délután Idával. Megcsalt a férjed? Miért nem udvaroltatsz magadnak
+a szobauraiddal, akár Elekkel, akár a két szomszéddal, magamról nem
+szólva, mert a nagykezű nőket nem állhatom. És miért akarsz épen
+pensiósné lenni, Johanna, – folytattam – amikor a pénzedet jövedelmezőbb
+vállalkozásba is fektetheted! Miért vagy elégedetlen, Johanna, amikor az
+élet szenvedés. És miért adod a vidámat máskor és miért kacagsz
+nagyokat, amikor az életed el van rontva, el van fuserálva!
+
+Ezeket gondoltam, de nem ezeket mondtam. Vígasztaltam Johannát,
+kérdezősködtem a pensió tervéről. Ennek azután megörült és elmondta,
+hogy a pensió hány szobából lesz, hogyan fogja berendezni, milyen lesz a
+társalgó és micsoda szép kis egyfogatút fog tartani a vendégek
+használatára.
+
+Egy óránál hosszabb ideig maradt a szobában Johanna.
+
+Elekkel vacsoránál találkoztam a vendéglőben. Amikor elmondtam neki
+Johanna látogatását és nagyjában mindazt, amiről beszéltünk,
+kijelentette, hogy Johanna szerelmes belém és gratulált.
+
+– Beléd szeretett, – magyarázta. – Végre talált egy férfit, akiről érzi,
+hogy nem fogja becsapni, otthagyni, kijátszani és megalázni. Érzi benned
+a karaktert, bízik benned.
+
+Tiltakoztam a föltevés ellen, nem tartottam hízelgőnek magamra nézve,
+hogy egy nő ennyire bízik bennem.
+
+
+V.
+
+Elek egy délután kijelentette, hogy bemegyünk Johannához.
+
+– Nem hagyhatom, – mondotta, – hogy ez a vánnyadt nő nyomorával
+rejtőzködjék előlem. Fölkeresem az odujában, megszurkálom a sovány,
+sárga lapockáit, benézek a fehérneműs szekrényeibe, a szennyes-ládájába,
+a titkaiba.
+
+Hiába igyekeztem lebeszélni Eleket a látogatásról.
+
+– Nem dobhat ki, – válaszolta csaknem dühösen. – Ha beüzennék elébb,
+akkor kifogást mondana, bezárkózna és tisztára huzatná a vánkosokat – de
+így nem tehet semmit. Rajta fogom érni a magányán, a szerencsétlenségén.
+
+Bekopogtattunk. Johanna nem volt otthon. Elek megrugdosta dühében a zárt
+ajtót.
+
+A következő napokon a fiú minden mesterkedései, hogy Johannát
+meglátogathassuk s a „helyszinén“ megnézzük, sikertelenek maradtak. Nem
+volt otthon, vagy lenn volt a mosókonyhában, vagy ruhát próbált, vagy
+vendégei voltak. A vendégek különösen felbosszantották Eleket.
+
+– Nyelvmesternők, nyütt, szőke, érdes arcú hölgyek, német
+lateiner-pofák! – dühösködött. – Honnan szedi össze őket!…
+
+Teljesen értettem a bosszankodását. Professzionátus nőhódító létére nem
+tudta elviselni, hogy egy nőhöz, aki a közvetlen közelében él, hozzá ne
+nyúljon. Hozzájárult ehhez, hogy Idánál sem boldogult. Egy heves ostrom
+után a leány kijelentette, hogy: nem.
+
+– Tudja meg a nagyságos úr, hogy ő csak egyszer, hat év előtt. És soha
+többet. Tapasztalatlan lány volt. Egy férfi házasságot igért neki…
+Hagyja őt békével a nagyságos úr, ő úgyse…
+
+– Ekkor már nem ellenkezett a lány, – magyarázta Elek. – Ekkor már csak
+azt akarta, a saját megnyugtatására, hogy én kijelentsem, hogy nem, nem,
+én nem fogom rögtön otthagyni! Ezt várta, de hiába, mert én olyan mély
+szánalmat éreztem iránta, – láttam az ijedt, kissé kitüzesedett
+madárszemeit – hogy elmúlt minden étvágyam. Eszembe jutott egy
+parasztgyerek, aki egy tyúkot bottal terelt, de jókat ráhúzott, érted.
+Ez jutott eszembe. Épen ilyen fonák dolog lett volna… mint madarat
+bottal verni. Nem bántottam Idát.
+
+Elek nagy léptekkel járkált a szobában föl és alá:
+
+– Két szerencsétlen, tépett, kihasznált tyúk! – mondotta szónokiasan,
+megállapításszerűen.
+
+
+VI.
+
+A karácsonyi vakációról visszaérkezve, Johannát nem találtuk otthon. Ida
+elmondta, hogy úrnője Bécsbe utazott rokonait és szüleit meglátogatni.
+Újév után való napra igérte hazaérkezését, de nem jött és nem is írt. A
+lány panaszkodott, hogy fél a lakásban egyedül aludni. A szomszédaink, a
+Paál-fiúk tudniillik szintén nem érkeztek még vissza. Eleinte nem
+bántuk, azután hiányzott nekünk Johanna; nem volt mivel mulatni. Elek
+kárpótlásul esténként, amikor eloltottuk a lámpát, mesélt róla.
+Lefestette a Bécsbe való érkezését. Utánozta Johanna kiáltását, amikor
+anyja nyakába borul:
+
+– Ach! Liebe Mama!
+
+Utánozta és rekonstruálta a nagyzoló csevegését, amelyben pointképen
+olyan gyakran szerepelt:
+
+– Nicht wahr, Herr Doktor?
+
+Január tizedike felé jött egy kártya, Idának címezve, hogy holnap
+vonatra ül. De tizenötödikén még mindig nem érkezett meg Johanna. Nem
+tudtuk elgondolni késedelmének okát. Ida kisírt szemekkel és tanácstalan
+ábrázattal jött be hozzánk, mintegy koldulva a társaságunkért, illetőleg
+Elek pár udvarias szaváért.
+
+Tizenhetedikén mégis megérkezett. Mikor este hazamentünk, már láttuk az
+előszobában; föl volt akasztva a bársonnyal bélelt parfümös télikabátja,
+boája, kalapja. Elek extatikus pózt vágott és mint gyakran tenni szokta,
+letérdelt, megszagolgatta a kabátot, a boát és mimelte, mintha
+csókolgatná a drága nő ruhadarabjait. Föllélegzettünk, jobb kedvünk
+lett. Elek a következő enunciációt tette:
+
+– Johanna, a bájos pensiósné, hazaérkezett a karácsonyi ünnepekről –
+weihnachtliche Ferienreise – és holnap inspicálni fogja a szobákat,
+esetleg nagytakarítást rendel el! Jól tudja, hogy a szobaurai, akik
+szerelmesek belé, már epedve várják, ő azonban ma mégse fog mutatkozni.
+Bevonul budoárjába, lefekszik kipihenni az út fáradalmait és elmereng a
+császárvárosban szerzett feledhetetlen emlékeken!
+
+Johanna azonban másnap se mutatkozott. Harmadnap se. Ágyban feküdt,
+beteg volt. Ida mondta, hogy orvos is járt nála. Elek nyavalyásnak
+nevezte Johannát, mert a válás fájdalmai és az utazás fáradtsága ennyire
+letörték, továbbá kacérságnak minősítette, hogy nem tőlem – a házban
+lakó medikustól – kér tanácsot, hanem más orvost hozat.
+
+– Kacérkodás veled, – ismételte. – Föl akar bosszantani, hogy még jobban
+imádd, mint eddig. Mit képzel egy kis penészes nő, ha véletlenül csinos
+a szeme! Hogy nagy a homloka és ráncos, hogy óriásiak a kezei, hogy
+hosszú a dereka, hogy kicsi a haja, ez mind semmi. Erről mind
+megfeledkezik!
+
+
+VII.
+
+Körülbelül a visszaérkezése után egy héttel láttuk viszont Johannát.
+Nagyon le volt soványodva, szánalmas volt. Mosolygott, erőltetve és
+sokat nevetett, azt mondta, hogy remekül mulatott Bécsben, hogy nem
+sokáig marad Budapesten, más levegő az… Amikor a hogylétéről
+kérdezősködtünk, azt mondta, hogy az úton megfázott és azért kellett
+feküdnie.
+
+– Hazugság, – mondta Elek később. – Beleszeretett egy bécsi főhadnagyba,
+akivel egyszer találkozott valami sör-társaságban; ennek a betege. A
+vágytól és fájdalomtól most is alig tud a lábán állni, ezért marad az
+ágyban!…
+
+Annyira mulattam ezen a föltevésen, hogy meg sem kiséreltem
+bizonyítgatni Eleknek, hogy mennyire valószinűtlen, amit mond.
+
+A következő hetekben Johannát ritkán láttuk, a hangja se csendült föl a
+szomszéd szobákban. Elszakadt tőlünk, nem törődött velünk, nem
+ambicionált többé bennünket.
+
+– Mit csinálhat ez a nő? Leveleket ír naphosszat a vackában? Vagy
+ábrándozik? Vagy a felhőket nézi? – kiáltotta Elek.
+
+Csak estefelé zongorázott. Egy zongoradarabot nyaggatott untalan. Szűkös
+repertoárjában ismeretlen szám volt ez eddig. Egy komikusan triviális
+induló, a legelvetemültebb katonakarmester-stilusban tartva.
+
+– Das Lieblingstück des Oberleutnants! – jelentette ki Elek. – Johanna
+most tanulja, és végkép meg fogja hódítani véle a szép vörösbajuszú
+főhadnagyot.
+
+
+VIII.
+
+És két hét mulva megérkezett a főhadnagy. Nem láttuk, csak a hangját
+hallottuk. Egy erősen bécsies kiejtésű sörízű hang beszélt benn a
+szobában. Elek a menetrendből kikereste a bécsi vonatok érkezését.
+
+– Háromnegyed óra előtt érkezett a bécsi gyors! – kiáltotta diadalmasan.
+– Der Leutnant ist hier. A nagy levelezés gyümölcse megért. A tiszt
+eljött, hogy kis barátnőjét meglátogassa. Egy szánalom-látogatást tesz.
+Tartozik ezzel a foglalkozásának és hizeleg neki Johanna rajongása… Ach
+mein Einziger! suttogja Johanna és lezárja szemeit.
+
+A fiúnak ördöge volt. Fél hatkor estefelé, délutáni álmomból zavart föl:
+
+– Nézd csak – mondotta – nézd csak, siess!
+
+Az ablakhoz támolyogtam. A ház előtt csukott hintó indult el. Kék
+katonazubbonyt láttam az ablakában.
+
+– Ez katona! – szóltam. – De hol van Johanna?
+
+– Benn ül, most szállt be.
+
+Nem hittem. A hintó elrobogott. Elek soká fogadkozott, de a
+becsületszavát nem merte adni.
+
+Este Johanna, szokatlan időben, fél tízkor kezdett zongorázni.
+Eljátszotta „A szűz imájá“-t, azután rátért az indulóra.
+
+– Festmarsch des Deutschmeisterregiment! – mondta Elek.
+
+Háromszor hallottuk, rövid pauzák után, a zenedarabot.
+
+– A főhadnagy nem tud betelni barátnője brilliáns zongorajátékával –
+konferált Elek. – Addig is, hogy Ida a teát zavartalanul ne
+szervirozhassa a szerelmeseknek, becsöngetem.
+
+Csöngetett.
+
+– Geben sie über dem Herrn Oberleutnant meine beste Grüsse! – mondta
+ünnepélyesen. – Ida ijedt arcot vágott, azt kérdezte, hogy miféle
+főhadnagy… és a többi, de Elek nem hallgatta.
+
+– Elmehet! – kiáltotta. – Elmehet!
+
+Egészen izgatott volt.
+
+– Engem nem csapsz be, Johanna, – mondta. – Tudom, hogy a főhadnagy
+nálad fog aludni. Tudom, hogy meg fogod járni, tudom, hogy a főhadnagyot
+többet nem látod. Tudom, hogy sírni fogsz és hamar rájössz, hogy jobb
+lett volna az egyszerű magyar szobaurak mellett maradni!
+
+Eleknek azonban a legnagyobb fáradozás mellett se sikerült a főhadnagyot
+– még csak nyomokban se – kimutatni. Hiába ment ki a folyosóra, hiába
+nézett át a Johanna szobájába, a spaléták be voltak csukva, nem lehetett
+még árnyékot se látni.
+
+
+IX.
+
+Két hét mulva egy reggel igen korán ébredtem. Nem tudtam elaludni és
+kikönyökölve az ablakba, néztem az ébredő utcát, a nagy körút márciusi
+hajnalának szineit. Váratlanul a kapunk előtt egy kocsit pillantottam
+meg és Idát, amint koffert rakott föl a bakra. Johanna jól bebugyolálva,
+épen az ülésen helyezkedett el. Fölkeltettem Eleket, aki roppant
+botránkozott.
+
+– Hallatlan e nő elvetemültsége, – mondotta, – elutazik és dobálja a
+pénzt, csakhogy láthassa a leutnantot. És mindezt titokban. A hátsó
+lépcsőn viszik le a pakkját és fogadok veled, hogy Ida nem fogja
+megmondani.
+
+Valóban a lány csak hosszas faggatások után vallotta be, hogy úrnője
+Bécsbe utazott.
+
+– Csak pár napra és üzleti dologban, – ismételgette bután.
+
+– Szép kis üzlet, – dohogott Elek. – Engem be nem csap. Szerelem! És
+arra Johanna már egyszer ráfizetett. Rá kell neki fizetni még egyszer.
+Nem tehetek róla, ha egyszer valakinek az a sorsa, hogy ráfizessen a
+szerelemre, hát akkor nem lehet rajta segíteni! Nagyon sajnálom!
+
+
+X.
+
+Johanna most négy hétig maradt el. Idát annyira elkeserítette a tény,
+hogy főladta az eddigi ellenállást és egy napfényes délelőtt meghódolt
+Eleknek.
+
+– Most már látom, – mondta a fiú ebédnél – hogy ez a kis penész Johanna
+volt az oka az eddigi kudarcomnak. Ő biztatta, buzdította Idát az
+ellenállásra, ő bujtogatott. Hosszas távolmaradása azonban
+meggyöngítette a bajtársnő ellenállását, egész erkölcsi pozicióját és
+ily módon sikerült váratlanul a mai roham. Most már csak arra vagyok
+kiváncsi, mit csinál ő Bécsben. Nem fog jól járni ez a nő sem és fogadok
+veled akármibe, hogy a főhadnagy azóta a privatdinerjével dobatta ki
+lakásából.
+
+
+XI.
+
+Ugyanaznap éjjel kisírt szemekkel keltett föl bennünket Ida.
+
+– Az istenért, tessék jönni, a nagysága!…
+
+Csak kabátot kaptunk magunkra és mezítláb rohantunk be Johanna
+szobájába. Ott feküdt az ágyon, kifordult szemekkel, pihegve, sáppadtan,
+félig kinyilt szájjal, haldokolva. Nem volt már pulzusa és a teste
+élettelen. Az éjjeli szekrényen egy üres, kis barna üveg magyarázta,
+hogy öngyilkosság történt és pedig méreggel. Egyet sóhajtott Johanna,
+azután vége volt. Lehajoltam, a szive nem vert. Vonásai megmeredtek.
+Kényszeredetten mosolygott.
+
+– Tizenegykor jött meg, teát ivott, lefeküdt és egy levelet adott, hogy
+adjam föl, – mondotta Ida zokogva.
+
+– Mutassa, – kiáltott Elek – hozza ide, azt a rendőrségnek kell majd
+adni.
+
+Ida behozta a levelet. A címzés ez volt:
+
+„Herrn Oberleutnant Kurt Bauer, Wien.“
+
+– Ez az! – mondta Elek csendesen. – Szegény Johanna, a privatdiner dobta
+ki!…
+
+Nem tagadhattuk meg magunktól, hogy körül ne nézzünk a lakásban. A
+hálószoba kissé szűk volt, de rézágy és igen finom ágynemű. A
+tükörasztalon sok tégely és régi porosdugójú orvosságos üvegek. Rajtuk
+egy kopott, rongyos füzet, – „Das Geheimnis jung und schön zu sein“
+(valami szépítőszer-gyár reklámkiadványa) illusztrálta a tégelyek és
+üvegcsék rendeltetését. A másik szoba volt a szalón és az ebédlő. A
+zongorán nyitva a kotta. Megnéztük. Az induló, amelyet annyit
+hallottunk, Alfréd Czibulka alkotása volt és a címe: „Erwachung des
+Löwen“. A címlapon egy óriási oroszlánfej.
+
+A nevetés ingere miatt, amely mindkettőnkön erőt készült venni, sietve
+elhagytuk a szobát.
+
+– Erwachung des Löwen und der Tod der Katze, – mondta Elek, de nagyon
+meg volt hatva.
+
+Majdnem sírt.
+
+(1910 junius.)
+
+
+
+
+JÓZSIKA.
+
+_Dadámnak, Évának._
+
+Abban az időben így éltem.
+
+
+I.
+
+Reggel, amint kinyitottam a szemeimet, fölálltam az ágyamban és
+kibámultam a zöld korlátháló fölött. Rendesen még nagymama nem kelt föl.
+A szomszédszobában, a hálószobájában a tükörasztalon erőlködve,
+hetvenkedve pislogott az olajmécses, mintha meg akarta volna
+akadályozni, hogy reggel legyen. A becsukott ablaktáblák rései azonban
+már ki vannak töltve ezüstösaranyos fénnyel, innen lehet tudni, hogy a
+mécs hiába erőlködik.
+
+Ilyenkor halkan szólítani szoktam a nagymamát, mert újra elaludni sohase
+tudok. Nagymama csenget a dadának, a dada bejön, kiemel az ágyamból,
+megcsókol, megkérdezi, hogy aludtam és kivisz a világosságra. Mindig
+sokat gyönyörködtem ebben az érzésben – amint a hirtelen reggeli fény
+megcsiklandozott és a tisztára szellőzött, kitakarított ebédlő kanapéján
+jó dadám munkába vette toalettemet.
+
+Eközben kibámultam az ablakon. Künn – erre emlékszem legszívesebben –
+havasak voltak a háztetők és fehéren ragyogtak a reggeli napfényben.
+Szánkák csilingelése hallatszott. Megkértem ilyenkor dadámat, hogy
+sietve vigyen az ablakhoz, mert látni óhajtottam ezeket a kedves
+járműveket. Megtette a kívánságomat. Azután rámhúzta még a másik cipőt
+is és a mosdószobába vezetett. Megmosta a kezemet szappannal, kefével.
+Azután az arcomat kellett vízbe mártanom és egy szivaccsal lelocsolta a
+hátamat. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig felbosszantott e
+mosdási szisztémának észszerűtlensége. A víz t. i. már a kezeim
+leöblítése után egy kicsit piszkos lett és az arcomat mindig
+valamennyire undorodva dugtam bele, de a dada, bár többször magyaráztam,
+nem akarta belátni ennek a beléje gyökeresedett szokásnak tarthatatlan
+voltát. Azután megfésült és ellenőrizte a fogmosást, amire különben nem
+volt szükség. A szájvíz illatát szerettem és ha szőke selymes hajamban
+végigsiklott a fésű, ez mindig kellemesen hatott reám. Közben rám adta
+fodorgalléros fehér ingemet, (sose tudtam megszokni a fodrait, különösen
+a csuklómat bántották a kézelők) és a sötétkék bársonyruhámat
+gyöngyház-gombokkal.
+
+Szép ruha volt és megboldogult nagyapámra mindig hálásan gondolok,
+valahányszor eszembe jut, mert ő vette. Örültem neki, pompásnak,
+megkülönböztetően uriasnak találtam, de egyszersmind bajt is hozott rám,
+mert hiúvá tett és kényszerített, hogy a tükör előtt az illendőnél
+sokkal több időt töltsek. Megtanított rá, hogy az élet apró dolgaiban,
+mint amilyen az öltözködés, megbecsüljem a szépet, a művészetet, ami
+tulajdonkép meddő mulatság, mert időt rabol és elvonja az elmét és
+akaratot más, komolyabb, nagyobb, férfiasabb dolgoktól.
+
+Ezután a dada reggelit adott. De most már bejött a nagymama is.
+Megkóstolta a kávémat, megkeverte és a kalácsot apró kockákra aprította,
+nehogy baj legyen a lenyelésnél. Jó ideig el szoktam kávézgatni, mert a
+délelőtt nem sok érdekességet igért.
+
+
+II.
+
+A nagymama olykor mesélt nekem megboldogult szüleimről, akiket nem
+ismertem, mert édesanyám a születésemkor halt meg, apám pedig félévre rá
+követte. A nagymama nem mondta soha, de egy szakácsné mondta, aki engem
+nagyon szeretett, hogy öngyilkos lett, nem tudott megvígasztalódni, nem
+tudott élni az édesanyám nélkül. Annyira szerette. Hát magunkra hagyott
+bennünket a nagymamával. Szegény apuskám és anyuskám, sohase ismertem
+őket!…
+
+Reggeli után a nagymama meg szokta csókolni a fejem búbját, azután
+átküld az ebédlőbe. Ilyenkor már dadámnak a konyhában van dolga,
+magamnak kell mulatság után néznem. Borzasztó, milyen nagy szoba ez az
+ebédlő. Nem szeretek benne lenni. De mit tegyek, a szalonban még
+rosszabb. Ott csupa fekete, régi, öregszagú bútor van. Soha senki se ül
+rájok. Legföljebb néha a nagyapa, ha eljön hozzánk. De ő vidéken lakik
+és legföljebb két napra jön el. Az édesapám apja ő. Özvegyember. Nagyon
+szeret engem, de mégse annyira, mint a nagymama. A nagyapának sok
+unokája van, a nagymamának csak egy: én.
+
+Az ebédlőben leülök a szőnyegre és a nagy képes könyveimben lapozok,
+vagy az arcképalbumokat szedem elő. Benne van a szüleim arcképe sokféle
+változatban, különböző korokból. Legszebb az édesanyám egyik képe.
+Krinolinos szoknyában, olyan jókedvűen nevet; egészen kislány. Ott van
+az apám gyerekkori arcképe is. Magyar nadrágban, csizmában van levéve.
+Benn vannak az én arcképeim is. Születésem óta minden félévről. Az
+egyiken sírásra áll a szám; egy ingben ülök egy óriási karszékben. Egy
+másikon még szoknyában támaszkodom egy asztallábhoz és szopom az ujjam.
+Egy harmadikon karika van a kezemben és hajtó. Akkor kaptam először
+nadrágot.
+
+Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült az idő!
+Szomorú elgondolni! Mi történt velem, valami szép, nagy dolog? Semmi.
+Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idő kell még, hogy felnőjjek, hogy
+megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt csak a felnőttek tudják,
+nem lehet kétség, csak ők tudják!…
+
+Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyözött ebédlőben. Nagy csend
+vett körül. A kis utcában órákon át nem ment kocsi. Nagymama a konyhában
+üldögélt és beszélgetett a szomszédasszonyokkal, vagy a vincellérrel,
+aki bejött a szőlőből valamiért. Rendesen semmiért. Magával hozta a
+feleségét, Tecát és hízelegtek a nagymamának, pletykáltak, kezet
+csókoltak és az lett a vége, hogy az éléskamrából Kati kihozta a
+szilvóriumot és a vincellérpár kapott belőle egy-egy pohárral. Gaz,
+alamuszi parasztok voltak, lopták a nagymamát és kihasználták a jó
+szívét, meg a rövidlátó szemeit. A termés felét a saját zsebükre adták
+el. Egyszer az egyik szomszédunk Gerő bácsi kiment szilvaszedés előtt és
+megnézte a fákat, azután később kijelentette, hogy a beszállított szilva
+nincsen fele annak, amit látott.
+
+– Kedves ténsasszony – mondta a nagymamának – ezek lopnak. Kergesse el
+őket.
+
+A nagymama másnap ezzel fogadta Tecát:
+
+– Azt mondják Tecám, hogy te lopsz. Meglopsz engem. Ugy-e nem igaz
+Tecám? Ugy-e nem igaz?
+
+Teca nem állhatott ellen a kérésnek, kijelentette, hogy nem igaz.
+
+– Persze hogy nem igaz, édes ténsasszony. Ki volt az a gyalázatos, aki
+ilyent mert rám mondani!
+
+Nagymama majdnem kiadta Gerő bácsit és jó, hogy nem tette, mert Gerő
+bácsi hatvanéves korára is hűtlen férj volt és Teca néni nem mulasztotta
+volna el ezt bosszúból mindenfelé kikiabálni. Nagy szája volt. Különben
+szerettem Teca nénit.
+
+
+III.
+
+Mondom, a csend szinte tűrhetlen volt. Számtalanszor nagyon aggódtam és
+féltem egyedül. Ha valaki el van bújva a szobában, a szalónban, a fekete
+zongora alatt vagy a szekrényben, valami rossz ember és rám ront, végem
+van. Elbánik velem, megöl, összemarcangol.
+
+Borzasztó lenne. Percekig nem mertem ilyenkor mozdulni, nehogy kihívjam
+magam ellen az ismeretlen félelmes embert, a tolvajt, a gyilkost.
+
+Semmi kétség: ilyen dolgok gyakran megtörténhetnek a világban. Hiszen mi
+kis gyermekek, annyira gyöngék, gyámoltalanok, félénkek vagyunk és annyi
+a veszedelmes rossz, gonosz, aljas ember. Az utcán mindig találkozhatunk
+efféle alakokkal. Körülbelül minden negyedik-ötödik férfi félelmes és
+borzasztó, különösen ha szakálla van. És a szemekből is lehet látni az
+elvetemült, sötét gonoszságokat. Miért van annyi rossz ember!?
+
+Különösen egytől félek. Alacsony, vörösszakálas emberke. Zöld szemei
+vannak. Borzasztóan néz. Ha délben, dadám szoknyájába kapaszkodva
+végigsétálok az utcán, sokszor találkozom vele. Úgy néz reám mindig,
+mintha azt mondaná:
+
+– Evvel a kis kölyökkel még lesz számolni valóm!
+
+És hosszú, barna lebernyegje alatt ökölbe szorítja vörös csúnya kezeit.
+Vagy a kését tapogatja talán meg, amellyel gaztetteit végre szokta
+hajtani. Igen, ez a kés ott van valahol. Mennyi vér tapadhat hozzá!
+Mindig örülök, ha ilyenkor találkozunk a rendőrrel. Ő a dadámmal szokott
+beszélgetni. Igen szíves ember, bár szintén félelmes, mert kardja van és
+szigorú mindenkihez, de bizonyos, hogyha ő a közelben van, akkor nem
+félek a vörös zsiványtól. Ilyenkor ez a gazember nem mer reám nézni és
+közel jönni, hogy gyönyörködjék ijedelmemben, amikor dadám szoknyájába
+kapaszkodva hirtelen át szoktam fordulni a másik oldalára.
+
+Persze a rendőr-bácsi még nem segít az én bajomon, mert nincs mindig
+velünk és bizonyos, hogy ha a vörös rám tör a szobában,
+segélykiáltásaimra későn érkezne. El kellene egyszer mondanom a
+rendőrnek, hogy ki ez a vörös. El kellene azt mondanom, hogy gyermekeket
+gyilkol és amikor a vérüket megissza, kárörömmel kacag a pusztulásukon.
+El kéne mondanom, hogy ez az ember piszkos kis boltjában véres csontokat
+őriz – mert boltja van, ahol festékeket árul, padlómázakat és
+ilyenféléket – és a fiókokban a kitépett szíveket és gyermekek
+agyvelejét rejtegeti.
+
+Sokszor el akartam ezt mondani komolyan és hosszasan, kérni akartam a
+rendőr bácsit, hogy tegye ártalmatlanná, csukja börtönbe, akasztassa föl
+vagy szúrja át a kardjával, de mindig abbanmaradt.
+
+– Hátha kinevetne!
+
+Borzasztó, ha az embert kinevetik, játékszernek nézik. Elvégre még nem
+tanultam semmit, írni, olvasni nem tudok és nem értem, amit a nagyok
+beszélgetnek. Nem is érdekel. De azért megérzem, ha valamiben igazam
+van, jól megérzem. És ők erre nevetnek; ez elviselhetlen.
+
+Ilyenformán nem panaszoltam be a vöröst és állandóan foglalkoztatott a
+kérdés: mi lesz velem. Sokszor aggódva kémleltem a szalon sötét sarkait,
+sokszor meg-megnémulva, lesütött szemekkel néztem soká egy képre, mert
+úgy éreztem, hogyha fölnézek, megjelenik a vörös. Nem egyszer tisztán
+látni véltem, amint kikecmereg a szoba homályából és szétálló nagy
+füleivel, rémes, zöld szemeivel felém jön. Sokszor sikoltottam ilyenkor
+és ha a dada bejött, elmondtam, hogy a vörös benn van a másik szobában.
+Ilyenkor a jó dada bement, kinyitogatta a táblákat, bevezetett a
+szalonba és végignézett velem mindent.
+
+– Itt sincs, itt sincs. Ejnye hát hol van?
+
+Megnéztük mindenütt. Felemeltük a zongoratakarót és kinyitottuk a
+szekrényeket. Egyszer kívánságomra még a fiókokat is sorra vizsgáltuk,
+mert kitelhetett a vöröstől, hogy oda bujik. Kicsike ő és valószínűen
+akkorára össze tudja magát húzni, mint egy Hüvelyk Matyi. Ilyesmit
+gyakran lehet hallani. Borzasztók ezek a rablók. Sose tudja az ember, ha
+kinyitott ajtó mellett elmegy, nem rejtőzik-e mögötte egy közülök. Ők
+meghúzódnak a fogasok alatt, a ruhák között és lábukat felhúzzák úgy,
+hogy semmise látszik belőlük; vagy becsúsznak az ágy alá egészen a
+homályos sötét sarokba, úgy, hogyha jól megnézi az ember az ágy alját,
+még akkor sem látja meg a rablót, legfeljebb ijesztő zöldfényű szemeit,
+mint amilyen a Huszáré, a kutyánké, amikor a mészáros ingerli. Nem
+ismerek ilyenkor Huszár szemeire, kedves, hű, szomorú szemeire; vérben
+forognak és a düh zöldes fátyola ereszkedik rájuk. Mondom, legfeljebb a
+rabló szemeinek a fényét lehet egy pillanatra meglátni az ágy alatt. De
+ilyenkor nem szeretek sokat tanakodni, hogy csakugyan ott van-e a rabló,
+hanem egyszerűen kiszaladok a szobából.
+
+
+IV.
+
+Pont tizenkét órakor ebédelni szoktunk. Kettecskén asztalhoz ülünk és
+Kati behordja az ételeket. Ez a napnak a legkellemetlenebb szaka.
+Nagymama igen lassan eszik, mert már csak kevés foga van, de az étvágya
+kitünő. Eközben folyton biztat, hogy egyem, mert nyápic, gyenge ember
+lesz belőlem. Hiába, ezeket az ételeket nem szeretem. Csak kettőt
+szeretek: a kolbászt és a palacsintát. Ha mindennap ez lenne ebédre is,
+vacsorára is, ozsonnára is: akkor se unnám meg, de nagymama csak ritkán
+csináltat. Azt mondja, hogy a kolbász nem étel és hogy palacsintával nem
+szabad jóllakni, mert elrontom a gyomromat és holtom napjáig beteg
+leszek.
+
+Ebédközben keveset beszélünk. Nem szeretek a nagymamától semmit se
+kérdezni; neki unalmas és nehezére esik, hogy nekem magyarázgasson,
+inkább hallgatok. De nem szabad fölkelni az asztaltól, még nincs vége az
+ebédnek és ez a legrosszabb. Még azt sem engedi nagymama, hogy partlimat
+levegyem a nyakamról. Roppant rendszerető asszony. Nem csodálkoznám
+rajta, ha meghallanám, hogy férjét, a nagyapámat, aki már tíz
+esztendővel születésem előtt meghalt, efféle szeszélyeivel kergette a
+másvilágra. Tulajdonképen nem haragszom nagymamára, ő jó asszony és hogy
+vannak rossz tulajdonságai is, arról nem tehet.
+
+Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, vagy a
+gombolyító-gép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy kinyissam a
+kanári ajtaját vagy még ritkábban, hogy a fiókos szekrényében turkáljak.
+Ha nyár van, akkor leakasztom a légycsapót az ajtó mögül és dongókra
+vadászom. Ez jó mulatság és igazán szórakoztató. Az ember leül a
+zsámolyra és vár. A legyek halkan döngenek a szobában. A nagymama
+elszunnyad a székében, teljes csend van, csak a legyek zenekara
+hallatszik. Ekkor valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztül
+süvít a szobán, vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne:
+
+– Ni, ilyen nagyra megnőttem. Hallgassátok csak milyen vastag csodálatos
+hangom van: z-z-z-z-z-z!… És milyen erős, lefőzöm, túlkiabálom az összes
+szegény kis apró legyeket… én az óriás.
+
+Így hetvenkedik a dongó és szilajul szálldogál mindenfelé. Neki koppan
+az ablaknak, fölmászik a keresztfáig azzal huss… elrepül, körülkarikázza
+a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak egy szempillantásra,
+mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni akar, ez világos. Rászáll a
+nagymama szemüvegére, azután lemászik az orrára, az állára, végig ugrál
+a csipke vállgallér likacsai között, lebandukol a karján a kezére, az
+ujjahegyére és ujra elkezd döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal
+repül: – Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el
+nem ér! Sokszor percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az
+ember, mely mindig erősödik, vastagodik, dicsekedőbb és bosszantóbb
+jellegűvé válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott,
+elbizakodott emberekhez.
+
+Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics bácsi. Vastag arany láncot
+hord és kellemetlen erős hangon beszél, mintha mindig egész sereg
+embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, csoda, hogy el nem
+repednek tőle a finom kis porcellán-figurák és kristálypoharak az
+üvegszekrényben és elárulja, hogy a hang gazdája Kovacsics bácsi
+gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha azt akarná ezzel
+mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre becsül akinek legalább
+olyan erős és szép hangja és olyan vastag aranylánca nincs, mint neki.
+Ha tudná milyen csunya az aranylánca, épen az ormótlansága miatt, ha
+tudná, hogy én őt a dongókhoz szoktam hasonlítani és bár
+kezétcsókolommal köszöntöm, szívből utálom, akárcsak egy utálatos nagy
+dongót.
+
+A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos puffadt
+dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, bosszankodtam,
+szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a jobbra-balra való
+fejforgatásba és a dongót csak ritkán sikerült elcsípni. Most azonban
+már tudom a módját, hogyan kell.
+
+Becsukom az ajtót és türelmesen várok, mig a dongó letelepszik valahová.
+Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ült, földobom a légycsapót.
+A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsasággal repdes, a fejemre száll, a fülem
+körül bosszant… várok. Tudom, hogy el fog fáradni. El is fárad. Egy
+negyed óra alatt holtra fáradtan mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és
+rácsapok; a dongó leesik. Fölszedem és döglötten beteszem a légyfogó
+üvegbe. Hadd örüljön a nagymama.
+
+Nagymama t. i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogóüveg a legjobb.
+Cukrot tesz alá és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen megtett
+mindent. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, tapasztalatlan,
+szánalomraméltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy egy nagy dongó, mint
+amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen jó kedvre hangolja a
+nagymamát.
+
+– A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz és nem fog legyet.
+Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem tudom mit szólna!
+
+
+V.
+
+Szó, ami szó, nagyapának igaza volt és nem férhet hozzá kétség, hogy a
+Kati légyfogó papirosai, amiket a fűszerestől kap ajándékba, sokkal
+többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van győződve a
+saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig élnek, amíg igazuk
+van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megitélésében, lassankint
+elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek… meghalnak. Épen
+ezért soha olyanvalamiről véleményemet nem nyilvánítottam a nagymama
+előtt, amiben az igazság vele szemben az én részemen volt. Hallgatni a
+legszebb. Mindig sajnálkozom az embereken, akik sokat bizonyítgatják,
+hogy igazuk van, akik sokat beszélnek – minek! Aki érzi magában, hogy
+helyesen lát és jól meg tudja itélni a történteket, nincs szüksége
+ilyesmire. Hallgat és megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt
+hiszem, nem az az ember a boldog, aki gazdag – mint a nagymama mondja –
+vagy akinek fehér lova van – mint Margit mondja, a szomszédék kislánya –
+hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok és
+fölöltözni magam rendesen nem igen tudok, ha a dada mosdat is és ha a
+nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kis fiú vagyok, ha a
+felnőttek tudnak írni és olvasni és én meg nem – azért én tudom
+magamról, hogy ki vagyok és elmulatok egész nap a gondolataimmal. Azt
+hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van sok
+papirja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor elmentünk hozzá
+a nagymamával, van dolga a törvényszéknél és sok emberrel beszélget,
+mégis olyan tökéletlen teremtés, hogyha mulatni akar, a korcsmába kell
+mennie tekézni vagy inni, máskép halálra unná magát. Látom ezt rajta;
+olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg leülök a nagymama mellé a
+zsámolyra és késő délutánig el tudom nézni a felhőket az égen. Ó milyen
+gyönyörűek. A földön sehol nincsen olyan szép valami, mint a felhő. Az
+alakjuk mindig más és más, mint az álom. Különösen ha lenyugszik a nap,
+szeretem nézni őket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás,
+óriási paloták. Valószinű, hogy odabenn pompás ünnepséget ülnek a
+felhőkben lakó boldog lények. Egyszer láttam egy fecskét, amely már
+csaknem elérte a felhőket, olyan magasan repült. Egy pillanatra eltünt a
+szemeim elől, azután én azt gondoltam, hogy a fecske megérkezett abba a
+boldog országba és ott is fog maradni mindig.
+
+Nem. A kis madár gyáván megijedt, talán a nagy fénytől és visszaszállt
+lefelé, a szürke fénytelen felhők közé, visszajött a háztető alá a
+fészekbe. Majdnem sirva fakadtam. Milyen borzasztó, ha valaki már a
+boldogság küszöbén van és azután meggondolja magát, visszajön a szegény,
+piszkos eresz alá!
+
+
+VI.
+
+Négy óra után már bejön Kati – már elmosogatta a kevés edényt – kinyitja
+az ablakot, ha nyár van és tüzre rak, ha tél van.
+
+– Kati, szokta mondani a nagymama, Kati fiam, teríts kávéhoz.
+
+Kati terít, behozza a friss kávét – mert minden délután frisset csinál –
+behozza a pereceket és zsemlyéket, a cukortartót és a vizeskancsót.
+Nagymama fölkel a karosszékből, összehajtja az ujságot – ha épen
+olvasott – leveszi az okulárét és megdörzsöli fáradt szemeit.
+
+– Gyere Józsika – mondja – együk meg ezt a kis kávét.
+
+Megesszük. Mit is tudnánk csinálni egész nap. Nagymama nagyon szereti a
+kávét és nekem is öröm, hogy ő olyan élvezettel issza, lassan kevergeti,
+tejszinhabot tesz rá, közben összevágja nekem a süteményt áprítani
+valónak és elüldögélünk jó félórát.
+
+– Anyád is nagyon szerette a kávét – mondta egyszer a nagymama és ez a
+legjobb ital. Kávéból meg tudnék élni, anélkül soha. Szegény anyád,
+mikor már nagyon beteg volt a szive, megivott három-négy pohárral is.
+Betegségében egyetlen öröme volt a kávé, meg a Jókai-regények. Azokat
+olvasta sorba. Ha apád otthon volt, ő olvasott föl néki. Sokszor sírt
+anyád, ha valami szomorú dolog történt vagy valaki meghalt. Ahány
+temetés erre ment, mindegyik halottat megsiratta szegényke. Apád
+kinevette, de csak képmutatásból, mert ő már tudta, hogy nem lehet
+meggyógyítani az anyácskád szivét.
+
+Nem volt ritkaság, hogy ilyenkor ozsonnatájban temetés ment el a
+szomszéd nagy utcán. A tűzoltók rézbandája szokta fújni a halotti
+marsot, recsegve, ropogva és a harsonáló erős hangok behatoltak egészen
+a szobánkba. Kellemetlen hamis, zagyva zene; idegenszerű, de van benne
+valami nagy és borzalmas. Mindig hideg fut a hátamon, ha hallom. Ha én
+meghalnék, nem ilyen zenét kivánnék, a cigányok muzsikáljanak a koporsóm
+fölött, halkan, tegyék rá a kis fésüt a húrokra, amitől ellágyul,
+elcsendesedik a hang és a zene olyan, mint egy álom. Olyan, mint a
+halál.
+
+Egyáltalán ami csendes, az mind szép. Azokat az embereket, akik halkan
+beszélnek, szeretem. Kovacsics bácsit, aki mindig ordít, szivemből
+utálom; azaz utálnám, ha nem tartanám bolondságnak és céltalannak a
+gyűlöletet. Azt hiszem, hogy aki okos, az nem haragszik semmiért és
+senkiért! minek haragudni?… Ha Kovacsics bácsi nálunk van, egy ideig
+nevetek rajta, azután mielőtt haragudni kezdenék rá, átmegyek a harmadik
+szobába.
+
+
+VII.
+
+Ozsonna utántól estig semmit sem csinálok. Megvárom a lámpagyujtást.
+Sétálok egyet a dadával a kertben; ő mulattat. Levelekből füzért fon,
+vagy tökszárból dudát csinál, vagy csigabigát fog és azt szólítgatja:
+
+– Csigabiga gyere ki!
+
+Télen a kis szánkóba ülök és párszor körülfut velem az udvaron. Közbe
+sokat beszél. Azt hiszi, hogy jól mulatok, pedig én azon nevetek néha,
+hogy ő ezt hiszi, holott egyáltalán nem igaz.
+
+– Látja Józsikám, most futtatunk. Repülj szánkó, repülj Ráró, hohó,
+egyenest Budapestre repülünk, no most itt vagyunk Pesten.
+
+Jár a szája a derék, kedves asszonynak és meg van győződve, hogy én csak
+azért, mert kis fiú vagyok, sokkal kevesebbet tudok nálánál és sokkal
+ostobább vagyok. Egyszer beszélni akartam neki arról az országról, ami a
+felhők között van, de észrevettem, hogy sohase hallott róla semmit, sőt
+életében meg sem nézett egy felhőt. Máskor meg akartam neki magyarázni,
+hogy a szelet a fák okozzák. Ha hüvös az idő tudniillik – ő kihozza az
+őszi kabátomat a házból és rám adja. Ilyenkor kérdeztem egyszer, hogy
+mitől van a szél. Azt mondta, hogy azt nem lehet tudni.
+
+– Dehogy nem – mondtam én – nézze, hogy mozognak a fák, azok okozzák a
+szelet. Mint ha a nagymama legyezi magát és legyezővel szelet csinál.
+Nem, dada?
+
+– Azt én nem tudom, Józsika.
+
+Nem értette meg, hogy a fa ép úgy szellőt csinál, mint a legyező.
+
+
+VIII.
+
+Este, ha a lámpát meggyujtják, szivesen vagyok a szobában. Úgy tetszik,
+hogy az este többet ér, mint az egész nappal. A lámpaláng enyhébb és
+kedvesebb, mint a napfény és az angyalok ilyenkor lassan leszállnak a
+földre. Sokszor hallottam, hogy a menyország, ahol az Úristen lakik,
+tele van angyalokkal. Nagymama és a dada is mondták, hogy mindenkinek
+van őrzőangyala, aki vigyáz az emberre, hogy valami szerencsétlenség ne
+érje, de különösen álmában és este. Szükség is van rá, hiszen annyi a
+rossz ember a világon és álmunkban, amikor aluszunk és este, amikor a
+sötétség mindent betakar, könnyen belopódzhatnak, megtámadhatnak,
+megölhetnek. A jó őrzőangyalok vigyáznak mindannyiunkra. Mikor a
+lámpákat meggyujtják és kigyulnak az égen a csillagok, már keresztül
+suhannak a hálószobán, szinte hallani a szárnyukat és mosolyogva
+megáldják a fejünket. Eltávoztatják az ördögöket és ha fütyül a szél, ha
+esik az eső és az utcákon hegyes, tollas kalapban és köpenyegben
+zsiványok és rablók járkálnak, tőrt szorongatva a kezükben, ők intézik,
+hogy a kutyák éberek legyenek és dühösen ugassanak minden gyanus neszre.
+A jó angyalom nélkül én már rég nem élnék. És még így is folyton félek.
+Ha nagymama így este magamra hagy, rögtön csöngetek a dadának és
+megkérem, hogy maradjon benn, szedje elő a régi bekötött képes ujságokat
+és nézzük a képeket.
+
+Vacsora után hamar le kell feküdnöm.
+
+– Józsikám, feküdj szépen le, kis fiúnak sokat kell aludni, hogy erős,
+egészséges ember lehessen, – mondja a nagymama.
+
+Nem is bánom. A dada levetkőztet. Az ágy fehér, puha és kedves. És
+álmodni nagyon szeretek. Mindig álmodom. Nem alszom el mindjárt. Sokat
+gondolkodom még különböző dolgokról és arról, hogy mit fogok csinálni,
+ha nagy ember leszek.
+
+Azt hiszem, sohasem fogok megnőni. Az idő olyan lassan mulik. Minden nap
+egyforma és egyforma már a természete szerint is, minden körülmények
+között. Nincsen kedvem semilyen foglalkozáshoz. Szeretnék tengerre
+szállani és hajós lenni, vagy még inkább a felhők országába szeretnék
+menni és ottan lakni. Szeretnék bolyongani a nagy felhőmezőkön, ahol
+olyan csendes, aranyos és gyönyörű lehet minden. Persze ez nem
+valósulhat meg – és talán épen ezért – annyira szép.
+
+Dehát az élet fele álom és így nincs ok a zugolódásra. Elvégre nem lehet
+mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok
+rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada és
+nagymama, de akikhez tulajdonképen semmi közünk; az álom kárpótol
+mindenért.
+
+Ilyeneket szoktam gondolni, azután elalszom.
+
+*
+
+Abban az időben így éltem.
+
+(1909 április.)
+
+
+
+
+PISTA.
+
+_Bródy Sándornak._
+
+Pista a legtehetségesebb és legnagyobb stilű nőhódító volt azok között,
+akiket életem eddigi folyásában alkalmam nyílt megfigyelni. A
+regényekben olvastam különb fickókról is. A színpadi
+hősszerelmes-szerepek egy része szintén rálicitál Pistára. De így, az
+életben nem láttam nála különbet, tehetségesebbet, találékonyabbat.
+
+
+I.
+
+Az apámnál dolgozott, mint irnok. Arany kedély és vas-egészség
+jellemezték. Órákig el tudott játszani velem. Megtanított a golyózás
+minden titkára. Nem riadt vissza a fáradtságtól, ha arról volt szó, hogy
+valami mulatságot csináljon nekem. Rajzolt, levonó-képeket hozott, cifra
+betűket írt és csatamezőt szerkesztett az ólomkatonáim számára.
+Használható, ügyes, nyilt-eszű ember volt. És emberismerő.
+
+Tudott a parasztok nyelvén és ha kliensekkel tárgyalt, ragyogtak a
+szemei és hivatalos páthosz jelentkezett a mozdulataiban. Az apámtól meg
+a törvényszéki emberektől hallott legszakszerűbb, legszebb jogászi
+kifejezéseket használta. Olykor órákig elbuvárkodott a törvénykönyvekben
+és ilyenkor sóhajtva fejezte ki sajnálatát, hogy megboldogult apja nem
+törte le annak idején a derekát és nem kényszerítette a tanulásra.
+Párszor elbeszélte azokat a válogatott ravaszságokat, amelyekkel
+keresztül vitte, hogy hónapokig iskolakerülői életet élhessen, de
+amelyeknek a vége mégis csak az lett, hogy a második gimnáziumból ki
+kellett venni. Így került a törvényszékre díjnoknak és később ügyvédi
+irodákba. Mikor hozzánk jött és barátom lett – én hat éves voltam, ő
+húsz.
+
+Mindjárt az első esztendőkben számtalan bonyodalmat okozott a háznál.
+Két szobalányra és egy szakácsnőre emlékszem, akiket miatta kellett
+elküldeni. A lányok a falujokba mentek lebetegedni, a háztartásban
+zökkenések álltak be, édesanyám vörösre sírta a szemeit, de apám nem
+akart Pistának felmondani.
+
+– Meg kell neki bocsátani, elvégre fiatal, jó vérű ember! – szokta
+mondani. Azt hiszem, imponált neki Pista ügyessége, aki az irodában, még
+hozzá a hivatalos órák alatt és le nem zárt ajtók mellett, oly ügyesen
+intézte a dolgokat, hogy senki se sejtett semmit.
+
+Pista gyorsan és megfontolás nélkül hódított meg minden nőt, aki a
+kezeügyébe esett. A fiókja tele volt cukrokkal, pántlikákkal,
+levelekkel. Olykor gondosan bepakolva egy-egy selyem fejkendőt hozott.
+Kibontotta, megmutatta és elbeszélte, hogy egy lánynak lesz. Érdeklődés
+nélkül hallgattam ezeket a dolgokat, nem értettem, hogy lehet ennyit
+fáradozni a nők miatt.
+
+Pista állandóan efféle ügyekben dolgozott. Mindig két-három, usque öt
+nővel volt dolga. Részint asszonyokkal, részint lányokkal.
+Eggyel-kettővel rendesen nagyon jóban volt. A többiekkel szakítófélben
+vagy kezdésben. Pompásan elrendezte ezt. Mire azután eggyel végkép és
+mindig formásan (valami ürügy alatt) szakított, – akkorára már volt egy
+új, akit már munkába kezdett venni. Puhította taktikával, szivósan, nem
+sietett, nem volt neki sürgős és egy szép napon, amikor örömtől ragyogó
+arccal lépett be az irodába, beszámolt nékem az előrelátható, egyforma,
+biztos sikerről. Saját kijelentése szerint, házasságáig hatvankét
+viszonya volt s ezek között tizenhét leány, akik neki ajándékozták
+szűzességüket. Ha már most tekintetbe vesszük, hogy Pista harminckét
+éves korában házasodott, és összevetjük ezt a tényt egy vallomásával,
+mely szerint tizenhét éves korában ismerte meg a szerelem misztériumait,
+akkor nyilvánvaló, hogy víg legényélete tizenöt évre tehető. 62: 15 =
+4·13333… Eszerint egy esztendőre átlag négy nő esett. Közülök 1·13,
+tehát körülbelül az egész állomány 25 százaléka érintetlen leány volt.
+
+Voltak közöttük – már a kisvárosi készlethez képest – varrónők,
+gazda-lányok, szolgálók, özvegyek, kikapós menyecskék. Némelyikkel
+elbajlódott egy évig is, amíg azután a nő végre elment a találka
+helyére. Pista minden kerületben tudott egy biztos azilumot, ahol
+idylljeit rendezte. Öreg parasztasszonyoktól vette bérbe a szobákat,
+akik ilyenkor vacsorákat főztek a szerelmeskedőknek. Pista ilyenkor a
+rendes liternél még valamivel többet szokott inni és általában nem
+kimélte a pénzt. Sokszor kijelentette:
+
+– Vigyázok a pénzre, nem dobálom szét, de erre a dologra nem sajnálom,
+hadd menjen!
+
+Özvegy anyjánál ellátása volt, minden keresetét nőkre költhette.
+
+
+II.
+
+Tizenkét éves lehettem, amikor nagyobb figyelemmel kezdtem hallgatni
+Pista morfondirozásait, beszámolásait és terveit. Ekkor esett szó
+gyakran valami Zsófiról. Szegény leány volt. Szolgáló valami boltosnál,
+de Pista szerint, ha minden eddigi szeretőit összerakjuk és „tízzel
+megszorozzuk“ – még akkor se érnek fel Zsófival. Pista enthuziazmuszának
+okát ma jól látom. Zsófi nem hederített reá. Legalább úgy mutatta. Reá!
+– akivel minden nyolcadik köri leány szerencséjének tartotta, ha
+beszélhetett.
+
+Hiába állt ki Pista este a kapuba, hiába fütyülte el a legszebb nótákat,
+Zsófi nem jött ki hallgatni. Nappal még elbeszélgetett vele, de akkor is
+sietett, nem akart hosszan időzni, szóval, hogy neki Pista nem kell.
+Rágta a dolog kitűnő barátomat, de közben más sikerek – amelyeket,
+bölcsen nem mulasztott el learatni – kárpótolták a szomorúságért. Zsófi
+azonban visszatérő motivum maradt.
+
+Egy alkalommal Pistát csaknem ábrándozva találtam az íróasztala mellett.
+Még a Tek. Kir. Törvényszék „T“ betűit se volt kedve kicifrázni a
+keresetek felzetén. Pedig ezeket nagyszerűen értette. Számtalanszor
+gyönyörködtem mesteri nagybetűiben.
+
+Nem beszélt többet Zsófiról. Már ebből gondoltam, hogy komolyabb lett az
+ügy. Úgy is volt. Pista egészen elhanyagolt engem, türelmetlen lett,
+kevesebbet ült az irodában, nem szeretett csevegni, nem mesélt kocsmai
+tréfákat és anekdotákat, amelyeket pedig nagy élvezettel hallgattam.
+(Pista tudniillik vérbeli elbeszélő volt.)
+
+Ebben az időben gyakran fordultak elő nála orrvérzések. Nem állította
+el. Kiment a konyhába, mosdótálat kért és hagyta folyni. Közben halkan
+káromkodott és biztatta:
+
+– Hadd folyjon!
+
+Utána néhány napig sáppadtabb volt, de azután újra visszakapta a régi
+csattanós szinét.
+
+Jó meleg nyár járt ránk.
+
+Ilyenkor rendes mulatságunk volt Pistával legyeket fogdosni. Bámulatos
+ügyességgel csinálta. Elfogta a legyet, kicsit megnyomta az oldalát,
+megnyomorította és beletette a balkezében levő apró papir-stanicliba.
+Tizet rakott egybe, azután végkép lezárta. Egy délután ily módon
+harmincöt ilyen staniclink gyűlt össze. Összeolvastuk őket, mint a
+pénzestekercseket szokás. Háromszázötven légy muzsikált bennük.
+
+Ez a mulatság most elmaradt. Magamnak nem volt kedvem hozzáfogni, Pista
+pedig egyáltalán nem mutatott hajlandóságot. Dühösnek látszott. Újabb és
+újabb orrvérzései voltak. Nem ismertem rá.
+
+
+III.
+
+Szeptemberben jártunk már, amikor egy napon megszűnt a barátom
+rosszkedve. Szombat délben az iskolából jövet, találkoztam vele. Elébem
+jött. Kijelentette, hony majd mesél valamit. Hazamentünk. Leültem apám
+asztala mellé. Pista sugárzó arccal, nagy léptekkel le-föl járkált az
+irodában.
+
+– Emlékszik még, Józsika, a Zsófira, akiről meséltem, hogy nem akar
+kötélnek állani?… Nohát ma délelőtt mégis!… Nincs még egy ilyen lány a
+világon. Persze, hogy rátartós volt. Hiába igértem én neki fűt-fát,
+selyemkendőt, selyemruhát, aranygyürűt, száz forintot, – nem akart.
+Igazi százforintost kértem a sógoromtól és megmutattam neki: Ez lesz a
+tied! Azt mondta mindig, hogy nem, nem. Én meg csak annál jobban
+bolondultam. Mondtam magamban: a kutya teremtését, épen te kellesz. Mert
+szép ám. Olyan szemei vannak, mint az őzecskének és pirosak az ajkai,
+mint ez a piros ceruza. Az arca pedig fehér, mint egy úri asszonyé. Majd
+egyszer megmutatom magának Józsika. De még csókolózni se akart. Még meg
+se engedte magát ölelni. Mióta megismerkedtünk – a mai napig számítva –
+tizenöt hónapja járok utána. Rengeteget fáradtam miatta. Hajnalban
+keltem sokszor, hogy beszélhessek vele, mikor a kútra mén, utána jártam,
+bálba vittem. Táncolt velem, megitta a boromat, de azontúl semmi.
+
+– Nohát, azután ezelőtt egy héttel este kilenckor megfogtam az utcán.
+Rám jött a dühösség. Mit, mondtam neki, hát nem akarsz? Azt felelte:
+nem. Nem akarsz? – kérdeztem még egyszer. Nem, mondta és lesütötte a
+szép szemeit. Odaugrottam és ahogy csak birtam, jobb kézzel,
+képenvágtam. Eltakarta az arcát és a falnak dőlt, annyira megszédült.
+Nagyon megsajnáltam szegényt, de nem bántam. Balkézzel is adtam neki még
+egy jó nagy pofont. De ahogy csak birtam! Csak támasztotta tovább a
+falat, de nem sírt. Erre otthagytam, hazamentem, lefeküdtem.
+
+– Tegnap délben, amikor vizet hozott, újra találkoztam vele. No, mondom,
+Zsófika, eljösz-e? Erre csak csendesen azt mondta: még máma elmék.
+Délután eljött, elszökött a régi helyéről. Elvezettem a Panna nénihez,
+annál aludt. Vele vacsoráztam, de nem maradtam ott. Azt mondtam
+magamban: várt a Pista, várjon a Zsófi is. Ma délelőtt azután elmentem
+és elvettem a szüzességét.
+
+– Soha ilyen kedvesem nem volt. Hogy tud az ölelni, csókolni! Megérte a
+fáradságot. Csak áldom az istent, hogy akkor feldühösödtem és pofon
+vágtam. Ha ezt nem tettem volna, ma is ott volnék, ahol egy év előtt.
+
+– És ebből megtanulhatja Józsika, hogy ha nagy lesz, hogy nem szabad
+elveszteni az embernek a kedvét és türelmét. A lányok csak akkor adják
+oda magukat, ha látják, hogy valaki igazán nagyon kivánja őket. De akkor
+azután muszáj nekik.
+
+Pista megsimogatta a fejemet, rendbehozta az íróasztalát és szokása
+szerint hivatalos nyelven berekesztette a munkát:
+
+– A mai délelőttre rendelt szent evangéliomot egyhangúlag
+beszüntetettnek nyilvánítom!
+
+Azután félrevágta a fején a kalapját, rágyújtott egy Portoricóra (melyet
+a legjobb szivarnak tartott) és fütyörészve távozott.
+
+
+IV.
+
+Később is gyakran fejtegette előttem azt a nagyszerű tanulságot, amelyet
+speciálisan a Zsófi esetéből vont le, de amely minden régebbi és ezutáni
+sikerének is pszichológiai alapja volt. Évek mulva, – ó, évek mulva –
+olykor sokat gondolkoztam rajta, hogy igaza van-e vagy nincsen-e. S
+abból, hogy sokat gondolkodtam rajta – már sejthető, hogy nem nekem volt
+igazam, hanem igenis neki kellett igazának lenni.
+
+(1910 december.)
+
+
+
+
+NAGY BALÁZS – KIS BALÁZS.
+
+_Kabos Edének._
+
+
+I.
+
+Idő – este hat óra. Szinhely – elegáns nagy gyerek-szoba. Rézágyak.
+Óriási rendetlenség. A rendetlenségből itt-ott kilátszik egy-egy
+mesztelen gyereklábszár. Áldor Balázsnak, a híres szobrásznak a
+gyerekei. Későn érő, de piros arcú, okos szemű gyerekek.
+
+A nyolc éves Bandi az asztal alatt ül. Egy ócska órát huzgál föl s mikor
+a rugó már egész feszes, megereszti. Ilyenkor persze az óra őrült
+zörgéssel lejár. Bandi ezt csinálja már ozsonna óta. Percenként átlag
+kétszer viszi véghez a fentemlített viharos zajt. Ani – fiúsan
+öltöztetett és igen fiúsan mozgó lány – tenniszrakettel ütögeti a
+mennyezethez babájának leszakadt fejét. A tizenegy éves Rolli az ágy
+sárgaréz támláján végez nyujtógyakorlatokat, amelyeket a
+Beketow-cirkuszban a magas trapézon látott. Kissé kövéres fiú, igen
+borzas hajjal. Lihegve és izzadva csinálja a bukfenceket, mialatt az ágy
+csak úgy horpadozik alatta. Közben kiabálva, lihegve kérdezi:
+
+– Ugy-e Anii, nem igy csinálta a Beketowban az az ember?… Moond Anii,
+nem igy csinálta az az embeer!
+
+Ani egy szót se felel, fáradhatatlanul rakettezi fölfelé a babafejet.
+
+Időnként erősen raccsolva megszólal:
+
+– Nézd Bandi, nem nagyszerű, már fél órája ütögetem a médi fejét és csak
+kétszer ejtettem el. Mondd, nem nagyszerű?
+
+Bandi azzal felel, hogy a csörgő rugóját nekiereszti.
+
+
+II.
+
+Ez a helyzet, amikor beront Balázs, a legnagyobb fiú, teli torokkal,
+lelkesülten kiabál:
+
+– Gyerekek, gyerek, megtaláltam apát a lexikonban! Megtaláltam apát a
+lexikonban! (Hadarva olvasni kezd.) Áldor Balázs, szobrászművész.
+Született Békéscsabán, 1869. május 7-én…
+
+_Rolli_ (a korán érett gyermek öntudatosságával): Ne olvasd hangosan, én
+is akarom olvasni.
+
+_Ani:_ Ne olvasd, majd nézzük a könyvet. Megint felültetsz bennünket és
+elmeséled, ha valaki jön és röhögsz rajtunk.
+
+_Rolli:_ Ülj le és lejebb tartsd a könyvet.
+
+(Leülnek az ágyra. Azután csendesen homlokráncoló figyelembe merül a
+három gyerek.)
+
+_Ani_ (fölkiált): Apa jogász is volt!…
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+_Balázs:_ De azután ott hagyta az egyetemet…
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+_Rolli:_ Tizennyolc éves korában már Párisba ment…
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+_Ani:_ Te, Balázs, mi az az egyéniség?
+
+_Balázs:_ Amilyen ember valaki, – az! – érted?
+
+_Ani:_ Igen.
+
+_Rolli:_ Mi az a medaille d’honneur?
+
+_Ani:_ Érem, amilyent bicikliversenyen nyert a Károly; láttad Károly
+érmét?
+
+_Rolli:_ Igen.
+
+_Balázs:_ Apának adták a szobráért. Az ő szobra volt a legszebb az egész
+kiállításon.
+
+_Rolli:_ Hát a legszebb képnél is szebb volt az apa szobra?
+
+_Ani_ (határozottan): Persze, a legszebb volt minden közt.
+
+_Rolli:_ Mi az a Le Figaro?
+
+_Ani:_ Az egy nagy ujság, a madmazell sokszor olvassa.
+
+(Tovább olvasnak.)
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+_Rolli:_ Tyüh, nézzétek, az apa negyvenezer frankot kapott az első
+művéért, a „Siratók“-ért.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+_Ani:_ Mi az az amatőr?
+
+_Balázs:_ Akik a szobrokat megveszik.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+_Rolli:_ Nézd, a végén meg azt mondja, hogy: ma kétségtelenül ő a
+legnagyobb magyar szobrász, nevét az egész világon ösmerik…
+
+_Bandi_ (visszatér az órájához és e pillanatban már ujra
+visszaeresztette a rugót).
+
+_Rolli_ (fölháborodva): Ugyan Bandi, hogy lehetsz olyan. Most apáról
+olvasunk itten és te zörögsz. (Elönti a fiúi büszkeség. Odamegy
+Bandihoz, átfogja a hóna alatt és kicipeli a szobából, közben üti a
+hátát és befogja a száját; mert Bandi – már nem szép, ami nem szép –
+köpköd, sőt megrugja Rolli lábát.)
+
+_Rolli_ (jajgat): Jaj, ez a Bandi, jaj megrugott, de azért kidobtam.
+Nesze! (Dulakodás).
+
+_Ani:_ Mit csináltok? (Bandit együtt kidobják, bezárják az ajtót; a
+három gyerek újra nekiül a lexikonnak. Odakünn Bandi rugdossa az ajtót.)
+
+
+III.
+
+A cikk ismét elolvastatik. Utána kis szünet, majd Ani mélázva megszólal:
+
+– Barátom, ilyen nagy művész az apa!
+
+_Balázs:_ Kár, hogy nekünk sose mutatja szobrait.
+
+_Ani:_ A mama azt mondta, hogy apa nem akarja, hogy elmenjünk megnézni.
+Mama is ritkán megy el, mert apa nem szereti, ha a műteremben van
+valaki.
+
+_Rolli:_ Te, Balázs, igaz, hogy apánál mesztelen nők is vannak?
+
+_Ani:_ Ugyan, hogy gondolsz ilyen disznóságot apáról!
+
+_Balázs:_ Igaz. Másképp nem lehet szobrot csinálni. Le kell nézni a nő
+testéről… mert apa csupa mesztelen nőt mintáz a szobraiban, én ezt
+hallottam és egyet láttam is, de csak az apa egyik szobrának fényképe
+volt. Mesztelen nő volt.
+
+_Ani:_ Az lehetetlen!
+
+_Balázs_ (komolyan): Ani ne légy buta, hiszen a szobrok mind
+mesztelenek.
+
+_Rolli:_ Nem láttad a Kálvin-téren is azokat a nőket, az Andrássy-ut
+végén az angyal majdnem mesztelen, csak egy ing van rajta.
+
+_Ani:_ De nézd meg a Köröndön a szobrokat. Mind férfiak és egészen fel
+vannak öltözve.
+
+_Balázs:_ De mutass nekem egy egészen felöltözött nőt, szobor nőt!
+
+_Ani_ (gondolkozik).
+
+_Rolli_… Azért nem dolgozik apa itthon, mert itt hová vezetné azokat a
+mesztelen nőket. Mit szólnának a cselédek.
+
+_Ani:_ No azt a mama sem engedné meg!
+
+_Rolli:_ És itthon nem dolgozhatna olyan sokat a papa, mert mindig
+vizitbe jönnek.
+
+_Ani:_ A mama mondta is neki: maga soha sincs itthon, ha vizitek vannak
+és a papa azt mondta: nekem a műteremben van dolgom, a vizitek fogadását
+azt magára bizom.
+
+_Balázs:_ Rengeteg sok dolga van a papának.
+
+_Ani:_ És nagyon sok pénzt keres.
+
+_Rolli:_ Multkor hallottam, amikor a mama mondta Behr néninek: Nem tudom
+miféle nőre költi Balázs azt a rengeteg pénzt és a mama akkor sirt. És a
+Behr néni azt kérdezte, hány éjszakája nem volt itthon az urad. És a
+mama azt mondta, – már öt éjszakája és hogy a papa akkor is reggel a
+műteremből küldött haza pénzért. Én ott halottam a zongora alatt, mert
+mindig szoktam a zongora alá bujni, amikor a Behr néni eljön, mert ők
+mamával mindig nagyon érdekeseket beszélnek.
+
+_Balázs:_ Most nekünk elmondod, hogy még mit hallottál.
+
+_Rolli_ (kissé fontoskodva elkezd beszélni. A többiek félig kiváncsian,
+félig borzongva hallgatják): Hát tegnap jött Behr néni és én már ott
+voltam ám a zongora alatt. És azt mondja a mamának: az urad szeretője
+egy tizennyolc éves leány. – A mama aszongya: Jézus Mária. Mindjárt csak
+sirt. – Behr néni aszongya: Látta Franci őket a Stefánia-úton
+gummirádlison és ismeri Franci a leányt, mert zeneakadémiai lány. – A
+mama még mindig aszondta: Jézus Mária, Jézus Mária, hát erre költi
+Balázs azt a sok pénzt!… És milyen? kérdezte a mama. A Behr néni azt
+mondja: vörös… A mama erre még jobban sirt.
+
+_Balázs:_ Csakugyan?
+
+_Rolli:_ Becsületszavamra.
+
+Szünet.
+
+_Balázs:_ Gyerekek, ezt nem szabad elmondani senkinek, adjuk
+becsületszavunkat. Én becsületszavam adom. (Rolli tenyerébe csap.)
+Becsületszavamra.
+
+_Ani_ (igen komolyan Balázs tenyerébe csap): Becsületszavamra.
+
+_Rolli:_ Nekem is add becsületszavadat!
+
+_Ani_ (Rolli kezébe csap): Becsületszavamra.
+
+_Bandi_ (künn): Enged-je-tek be-e! Nem láármázok.
+
+_Balázs:_ Most már beengedhetitek! De egy szót se Bandinak. Értitek, egy
+szót se arról.
+
+_Ani:_ Természetesen.
+
+_Rolli:_ Csak nem vagyunk olyan buták.
+
+_Bandi_ (bejön): Olvassátok el nekem is a papát.
+
+_Ani:_ De nyugodt leszel?
+
+_Bandi:_ Igen.
+
+_Ani:_ Hát hallgass. (Ani olvassa. Csendesen hallgatják.)
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+… Amikor a kis leány ott olvas, hogy „ő a legkiválóbb magyar szobrász,
+nevét az egész világon ismerik“, Bandi belevág:
+
+– Még egyszer ezt!
+
+_Ani_ (ujra olvassa): Ő a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész
+világon ismerik.
+
+_Bandi_ (lassan ismétli): Ő a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az
+egész világon ismerik.
+
+
+IV.
+
+(E pillanatban lábujjhegyen belép a gyerek-szoba ajtaján Áldor Balázs.
+Gyönyörü monumentális magyar fej. Hosszú, oldalt elválasztott, még
+egészen fekete haj. Atléta termet. Alacsony gallért visel, melyből
+büszke egészséggel emelkedik ki izmos, vastag nyaka. Legújabb szabású,
+sötétkék ruha, sötétvörös szinű bőrcipő. Kézelőt nem visel.
+
+_Bandi_ (elkiáltja magát): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az
+egész világon ismerik. Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az
+egész világon ismerik…
+
+(Áldor összecsókolja a gyerekeket. E közben bejön a mama is. Korán
+hervadó, 33–35 éves asszony. Még öt éve is nagyon szép lehetett. Azóta
+az arcát egészen elkínozta a hisztéria. Nagy fekete szemei könyesek, de
+azért mosolyog.
+
+_Áldor_ (megöleli a feleségét): Megkerestek engem a haszontalanok a
+lexikonban.
+
+_Bandi:_ Éljen a legkiválóbb magyar szobrászunk, nevét az egész világon
+ismerik!
+
+_Áldor:_ Elég volt, Bandi, most mondj valami egyebet.
+
+_Bandi_ (az anyanevelte gyermek módjára elszalad és kiabál): Éljen a
+legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik!
+
+_A mama_ (megcsókolja Áldor arcát és megsimogatja nagy homlokát. Súgva
+mondja): Ma itthon vacsorázik!
+
+_Áldor_ (hangosan): Nem, édesem, ma a klubba kell mennem, a zsüri
+ülésezik, igazán nem lehetek itthon.
+
+_A mama_ (elbocsájtja, komolyan): Ebben a hónapban még nem vacsorázott
+itthon egyszer se és még csak háromszor evett itthon ebédet és ma már
+tizenkettedike van.
+
+_Áldor:_ Nem lehet, édesem, nem lehet. Majd holnap talán. (Megnézi az
+óráját, megcsókolja a felesége kezét és homlokát, azzal elsiet. A másik
+szobából visszakiált): Szervusztok gyerekek.
+
+A mama lassan kimegy.
+
+
+V.
+
+Rolli, Ani és Balázs egymásra néznek.
+
+_Ani_ (a mama után oson. Rövid idő mulva visszajő. Szepegve ujságolja):
+A mama a divánon fekszik… hason… és sír… zokog… a haja egész kócos.
+
+Erre lábujjhegyen mind a hárman belopóznak a kis szalónba és az ajtóból
+pepillantanak a hálószobába, ahol a mama a kanapén görcsösen fuldokolva
+sír.
+
+Néhány másodpercig mozdulatlanul figyelnek, azután Balázs hirtelen
+meggondolja magát és kiszalad a lépcsőházba, ahol a földszinten még
+kopognak Áldor lépései.
+
+_Balázs_ (bátortalan hangon lekiált): Apaa, apaa!
+
+A lépcsőházban gyengén viszhangzik az aaa… Azután Balázs még egyszer
+kiált. Semmi válasz.
+
+A fiú sokáig mélázik a karfára támaszkodva, míg csak a szobalány, aki a
+boltból jön, föl nem riasztja:
+
+– Kit vár itt Balázs úrfi?
+
+_Balázs_ (felcsillanó szemekkel): Hol volt Klarisz?
+
+_A szobalány_ (nyulánk, finom arcú, fekete leány): A boltban, úrfi!
+
+_Balázs_ (feltünő szakértelemmel, igen gyöngéden megsimogatja): Este
+ugy-e megint maga jön be a cipőmért?…
+
+_A szobalány_ (mosolyog): Igen.
+
+_Balázs:_ Jól van. (Bemegy és becsapja maga után az ajtót.)
+
+(1907.)
+
+
+
+
+EMLÉKIRAT ELTÉVEDÉSEMRŐL.
+
+_Halott anyámnak._
+
+Eltévedésem húsz, harminc, vagy negyven év előtt történt, e pillanatban
+pontosan igazán nem tudom. De azt tudom, hogy akkor négy és fél
+esztendős voltam. Az eset maga egyike azoknak az eltévedéseknek, amelyek
+életem során azóta olyan csodálatos módon ismétlődtek és annyiszor, hogy
+nagyrészt elfeledkeztem róluk. Ezt az eltévedésemet azonban nem feledtem
+el, bár ami a részleteit illeti, emlékezetemben itt-ott hiányok vannak.
+
+Bizonyára hallottatok mindannyian Batizról. Batiz, fürdő. A megyei
+térképünkön rajta van, ellenben az összes országos térképeken (kiadja
+Kogutovicz Manó) következetesen hiányzik. Ne sokat gondolkozzunk rajta,
+hogy miért; azért Batiz mégis csak pompás kis hely. Évekig ott
+nyaraltunk. Ez alatt az idő alatt nálunk állandóan szidták Batizt. A
+nagymama szidta, mert vasárnaponként, ha ki akart jönni – egy óra
+kocsijárás a várostól – mindig megzsarolták a fuvarosok. Emiatt
+boszankodott és nem tudta élvezni a jó levegőt és azt a sok csodálatos
+szépet, amivel a természet olyan pazar kezekkel elárasztotta Batizt és
+vidékét. Szidta apa, mert a kerékpárját, amelyen reggelenként bejárt a
+városba, minden utazáskor valami baleset érte. Szidta anya, mert a
+kerékpárjavitási költségek úgyszólván duplára növesztették a nyaralási
+kiadást. Batizról nálunk őszkor és télen csak a legnagyobb lekicsinylés
+hangján beszéltek. De jött a tavasz, jött a május és junius elsején mi
+újra és újra Batizra költöztünk. Végre egyszer megemberelte magát
+édesanyám és kijelentette, hogy többet nem megyünk Batizra. Mi sírtunk,
+apa sajnálkozott rajtunk, anya szomorkodott mindannyiunkon, de még se
+mentünk Batizra. Ettől az időtől kezdve Batiz, mint a fürdők ideálja,
+mint „pompás kis nyaralóhely“ szerepelt asztali beszélgetéseinknél.
+
+Ez a korszak azonban jóval későbbi helyet foglal el a keresztény
+időszámításban, mint az az eset, amelyről szólani szándékom. Eltévedésem
+t. i. Batizon történt. A második nyaralásunk alkalmával.
+
+Márkó bácsi, aki a butorokat nagy stráfkocsiján Batizra szokta
+szállitani, mint valami vörös nap bukkant fel azon a szépséges juniusi
+reggelen. Bennünket sietve öltöztettek és az egész ház úszott a pakkolás
+és készülődés mozgalmas gyönyöreiben. A karikákat, a lapdászacskót, a
+csiga-ostorokat nyakunkba vettük és apró alkalmi játékokat eszeltünk ki,
+amelynek pointje az volt, hogy Márkó bácsi lovai megbokrosodtak; vagy:
+Kati, a szobalány felbukott a tükrös-szekrénnyel; vagy: Pici, a kutyánk
+rángatni kezdte a kocsiról az ágyterítőket stb. Délben már künn
+ebédeltünk Batizon. Apa ingujjban fáradtan szidta a villatulajdonost,
+hogy nem szellőztetett a szobákban ősz óta és anya bekötött fejjel
+desperálva arra kért bennünket, hogy csináljunk akármit, de engedjük őt
+csak ozsonnáig nyugodtan rendezkedni.
+
+Ebéd után valóban szétszóródtunk a kertben és a homok örömeit élveztük.
+Batizon nagyszerű homok volt, sehol ehhez hasonlót nem láttam. Az adriai
+tengerpart homokját még csak nem is lehet vele egy napon említeni. Ez
+utóbbi tudniillik a harisnyába szórva, már igen kis mennyiségben is
+kellemetlenné teszi a járást, míg viszont a batizi homok literszámra és
+állandóan a harisnyában viselve, a legcsekélyebb kellemetlenséget sem
+okoz, sőt ellenkezőleg, a cipő hordásának különös jóleső érzést
+kölcsönöz.
+
+Miután lábbelimet a fürdői turisztika követelményének megfelelően ily
+módon kikészítettem, rövid sétára szántam el magam. Öcséim és húgom nem
+voltak a láthatáron, sem a dada, sem Kati. Minden körülmény kedvezett.
+Elhatároztam, hogy míg a gyermekek dudliznak és a napernyők alatt
+alszanak, felfedező útra indulok.
+
+Hamarosan egy országút kellős közepén találtam magam. A tüzelő napban
+fegyverek csillogtak és egy huszárcsapat léptetett el előttem. Jól
+szemügyre vettem őket és szokásomhoz híven az elől lovagló századost
+szalutálással köszöntöttem. Barátságosan mosolygott reám és biccentett a
+fejével. És ez a tény talán hozzájárult ama később bennem
+meggyökeresedett véleménynek megalapozásához, hogy igazi úri embert
+kizárólag csak a katonák között lehet találni. – Miért? Erre a mai
+eszemmel már felelni is tudok. – Mert ez a mesterségük; ezért ad nekik a
+király lovat, kardot, szép ruhát és pénzt; s ezt csak helyeselni lehet.
+
+Az országút két oldalán végtelen glédában nyárfák sorakoztak. Megijedtem
+a kietlen messzeség e képétől és inkább az ellenkező irányban folytattam
+utamat. Egy hosszú, hosszú kerítés mellett haladtam el. A kerítésen
+belül paraszt lányok ruhát mostak, nevettek és egymást vizzel locsolták.
+Erre a házból egy kövér öreg asszony jött elő és igen csunya szavakkal
+szidta őket. Hogy a szavak csunyák voltak-e, ezt akkor még nem tudtam,
+de jól megjegyeztem valamennyit, mert nagyon mulattatott, ha
+testvéreimnek új dolgokról beszélhettem s ezáltal csodálkozásukat és
+bámulatukat kivívtam. Később, mikor tapasztalataim e részleteit
+értékesíteni akartam, nagyon kikaptam és meg kellett igérnem, hogy többé
+ki nem mondom azokat a szavakat. E szavak sajátságos hangzásában azután
+csak egyedül gyönyörködtem és a társaságtól elvonulva szoktam őket,
+rendesen reggeli imádkozás után, hangosan ismételni, nehogy
+elfeledkezzem róluk.
+
+A kerítésen belől más érdekes dolgokat is láttam. A telek szélén bokrok
+között kisebb házacska állott. Előtte egy öreg ember ült és kutyát
+tanított szolgálni. Az eféle látvány teljes életemben le tudott kötni. A
+kutya, egy apró puli, már meglehetősen tudott szolgálni; egyetlen hibája
+az volt, hogy tartása görbe volt és kis időközökben egy-egy pillanatra
+letette a jobb első lábát a földre. Az öreg paraszt hiába ütögette a
+pipaszárával, a kutyus nem volt képes hosszabb ideig mozdulatlan
+maradni. Jó ideig elnéztem és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a
+kutya ezzel a módszerrel sohase fogja tudni a szolgálást tökéletesen
+megtanulni.
+
+Tovább menve, végre a kerítés sarkához értem. Egy nagyobb ablaktalan ház
+következett, valószinüleg magtár, azután egy út, azután fű, azután egy
+kis erdő. Bementem az erdőbe.
+
+Jól ápolt úton haladtam vagy kétszáz métert. Akkor vettem észre, hogy az
+erdőcske útja köralakú és ugyanoda értem, ahol a belépésemkor voltam. Az
+erdő különben kellemes hűvös volt, három rigó is fütyölt a közelemben.
+Visszafütyültem nekik és nagy mulatságomra, egészen sikerült őket
+megtévesztenem. Azt hitték, t. i., hogy egy negyedik rigó érkezett.
+Miközben így jól eltöltöttem az időt, piros virágokat pillantottam meg,
+amelyek a ritkán ültetett gesztenyefák tövében nyilottak. Hamarosan jó
+csomót szedtem belőlük azzal a szándékkal, hogy meg fogom velök lepni
+édesanyámat. Azután meg úgy gondoltam, hogy ideje hazamenni. Otthon
+bizonyosan ozsonnára terítenek, sőt a testvéreim immár kétségtelenül,
+izzadó homlokkal isszák a nagy pohár világos kávékat. Körülnéztem tehát,
+hogy kiszemeljem a legrövidebb utat és egyenes irányban elindultam
+visszafelé.
+
+A kis erdőből hamarosan kijutva, egy csodaszép tornyos, erkélyes kis
+villa bontakozott ki előttem. A terraszon nagy társaság mulatott és egy
+feketeruhás, fehérkötényes szobalány az asztalt terítette. Elhatároztam,
+hogy szólni fogok otthon, hogy ezentúl Katit is fehérbe és feketébe
+öltöztessék. Rikító kockás ruháit és túlkeményített szoknyáinak
+ropogását rég ki nem állhattam, de nem tudtam, hogy miként lehet ezen
+segíteni. Most már tisztában voltam vele, hogy a fehér-fekete ruha
+eszméjét fogom szüleim elé terjeszteni és nem kételkedtem, hogy
+indítványomat pártolni fogják. Ennek a tervnek annyira megörültem, hogy
+most már szaladva folytattam utamat.
+
+A szaladás kitünő mulatság és kezdettől fogva előszeretettel
+kultiváltam, jóllehet szüleim többször figyelmeztettek káros
+következményeire, amilyenek a tüdőgyulladás, az oldalszúrás stb. Azóta
+meggyőződésemmé vált, hogy a szaladásnak e betegségekkel semmi
+összefüggése sincs. Unokatestvérem, Pista, aki sokkal erősebb fiú volt
+mint én, aki birkózásban mindig odavágott és kétszer annyi ideig tudott
+a víz alatt maradni, mint jómagam – szaladni nem szeretett – és mégis
+tüdőgyulladásban halt meg…
+
+Kalandom alkalmával azonban még némileg hittem a szaladás veszélyes
+voltában és így teljességében élveztem e tilalmas mulatságot.
+Megrészegedtem a szaladástól. Gyorsan és lelkesen szaladtam. Azonban
+nemsokára meg kellett állanom: erős oldalszúrást kaptam. Sántikálva és a
+bordámat tapogatva folytattam az útat. Fáradt voltam. Most már nagyon
+szerettem volna hamarosan hazajutni. És ezt a vágyat csak fokozta ébredő
+sejtelmem, hogy eltévedtem és nem fogok tudni hazatalálni. Eleinte nem
+mertem ezt magamnak bevallani és a kezdődő kétségbeesés egy árnyalatával
+szívemben tovább mentem előre, előre, elhomályosuló szemekkel. Ma már
+tudom, hogy ez nagy hiba volt, meg kellett volna állanom, megkeresni a
+zsebkendőt, megtörülni a szemeimet és tájékozódni az útirány felől.
+Sajnos, nem ezt tettem.
+
+Idegen és ellenszenves utcába jutottam. A házak szűken sorakoztak egymás
+mellé, ember nem volt a láthatáron. Minden reményemet elvesztettem az út
+megtalálását illetőleg. A szemem előtt összefolyt a világ és hirtelen
+nagyon sajnálni kezdtem magam, elhagyott, szomorú helyzetemben és heves
+sírásra fakadtam. Mint valami kóbor hidegrázás, úgy bújkált a félelem a
+torkomban, a vállaimban, a hátamban és a térdeimben. El tudom képzelni,
+hogy a sírástól vörös lehetett az arcom és kétségtelen, hogy a homokos
+öklömmel igyekeztem fölszárítani a kellemetlen, szégyenthozó sós
+cseppeket, amelyek sáros barázdákat hagyva gördültek le az arcomon. Azt
+azonban biztosan állíthatom, hogy többször eszembe jutott édesapám
+mondása: „Fiúnak mindent szabad, mindent, amit megengednek neki, de
+sírni nem.“ Bármennyire beláttam az adott helyzetben is eme erkölcsi
+szabály jóságát és hasznavehetőségét, mégsem voltam képes szerinte
+viselkedni. Jól belemelegedtem a sírásba, úgy, hogy hamarosan
+szerencsésen ki is fáradtam.
+
+Körülbelül az utolsó könnycseppeket fogyasztottam, amikor egy borízű
+hang szólított és a vállaimon egy nehéz kezet éreztem.
+
+– Mért sírsz kisfiú?
+
+Kedvesarcú, óriási termetű gatyás paraszt bácsi volt az érdeklődő. Kék
+szemeiben annyi igazi szánakozást s fehér, nagy bajuszában annyi jóságot
+láttam, hogy teljes hévvel ecsetelni kezdtem állapotomat.
+
+– Kérem bácsi, én egy ideges kis gyerek vagyok és eltévedtem… és kérem,
+tessék engem hazavezetni.
+
+Kijátszottam ezzel a legerősebb ütőkártyámat. Sokszor meglestem, amikor
+édesapám aggódva panaszolta a doktor bácsinak, hogy milyen ideges kis
+fiú vagyok én. Örültem neki, büszke voltam rá. Olyasvalamit jelentett
+nekem ez a megkülönböztetés, mint a porcellán edények között a japáni
+fekete kávés-készlet számára: a „szervíz“ kifejezés, amelyet Kati olyan
+áhítattal szokott kimondani, hogyha ebéd után vendégünk volt és kikérte
+a készletet az üvegszekrényből.
+
+– Hát hol laktok, kis öcsém? – kérdezte türelmesen.
+
+– Nem tudom, bácsi, – feleltem szepegve és újra határozatlan rémület
+kezdett keringeni bennem. Később, amikor földrajzot tanultam, ahhoz az
+érzéshez hasonlítottam ezt, amelyet a hajós érezhet, amikor a nyilt
+tengeren a viharban észreveszi, hogy iránytűje elveszett.
+
+A bácsi nem tudott segíteni rajtam. Vállat vont és tovább ment;
+bizonyosan dolga volt és nem szentelhetett több időt nekem. Újra
+rákezdtem a sírást, hogy még a megmaradt kevés könnyemtől is
+megszabaduljak. Csakugyan hamarosan végképen elfáradtam és berekedtem és
+cél nélkül ődöngtem ide-oda, villák között, keskeny, fűvel szegélyezett
+gyalogutakon, kerítések mellett, amelyek mögött hatalmas komondorok
+farkcsóválva követték lépteimet, ameddig a portájuk tartott. Egy kis
+utca végén deszkapadló vezetett rézsút egy poros kocsiúton át. Ráléptem
+és mintegy lemondóan követni akartam a sors által kijelölt útat. Ekkor a
+hátam megett egy női hang szólított.
+
+– Hová való vagy kis fiam?
+
+Hátranéztem. Egy zöld zsalus ablakon széparcú és világos slafrokba
+öltözött néni hajolt ki.
+
+– Eltévedtem, néni és nem tudom, hol lakunk.
+
+– Nem tudod? Mi az édes apád neve?
+
+– Dr. Kelemen József köz- és váltóügyvéd – feleltem büszkén és
+felvillanyozódva. A néni hátraszólt a szobába:
+
+– Mariska! Kelemenék nem a Winter-villában laknak?
+
+– Nem tudom, – mondta egy vékony leányhang, – talán Julcsa tudja, mert
+délben vizet hozott a Winterék kútjáról.
+
+– Kérdezd csak meg, – mondta a szép néni.
+
+A Julcsa tudta. Néhány perc mulva a szép néni parancsára kendőt kötött,
+papucsot húzott Julcsa és kézenfogott, hogy hazavezessen.
+
+Alig mentünk néhány lépést, a kis erdő sarkán megjelent a dada alakja.
+Otthagytam vezetőmet és teljes erőmből elkezdtem futni a dada felé, aki
+kiterjesztett karokkal, Jézusmária kiáltással várakozóan megállott. Pár
+pillanat múlva a karjaiban voltam. Három perc leforgásán belül édes
+anyám otthon megvizesített törülközővel mosta az arcomat. Megbékélve,
+megtisztítva és lekefélve csak késői feltörő zokogások jelezték a bánat
+és fájdalom elszállt viharfelhőit. Édes anyám kávét tálalt számomra és a
+rendes négy cukor helyett hat kockát dobott a pohárba. Azt gondoltam
+magamban, hogy az eltévedés megérte a pénzt.
+
+Csak ekkor vettem észre, hogy a balkezemben még mindig ott szorongatom a
+virágbokrétát. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele és hogy a kalamitások
+után nem tűnök-e föl nevetséges színben édes anyám és testvéreim előtt,
+ha átnyújtom. Megkérdeztem a dadát.
+
+– Nézze dada, – mondottam, – ezt a csokrot anyikának szedtem.
+
+– Hát adja oda, Józsika, adja oda, – biztatott a dada.
+
+– Nem, adja oda maga, – kérleltem a dadát esengve. – kérem dada, adja
+maga, én szégyenlem. – És jól a lelkére kötöttem, hogy a csokor átadása
+ne mindjárt, hanem csak később történjék.
+
+A jó dada megszokta már efféle bolondságaimat, átvette a csokrot. És
+mikor javában ittam a kávét kis fonott székemen, testvéreim mellett
+ülve, akkor adta oda, mintegy titkos küldetésben, félig hervadt
+csokromat. Aggódva, majdnem szorongva figyeltem a jelenetet. Attól
+féltem, hogy édes anyám ki fog nevetni. De még csak nem is mosolygott;
+rámnézett szeretettel és nézésében olyan csodálatos, komoly, megértő
+jóság volt, hogy _soha életemben el nem feledem ezt a pillanatot_. E
+miatt határoztam el, hogy eltévedésemről valamikor emlékiratot fogok
+készíteni. Azóta elmult húsz, harminc vagy negyven esztendő – nem tudom
+biztosan, hogy mennyi – az emlékirat azonban csak most készült el.
+
+(1908.)
+
+
+
+
+A KÁLVIN-TÉREN.
+
+_Szomory Dezsőnek._
+
+
+I.
+
+Ha hideg és ködös téli reggeleken, amikor egész Budapest sűrű kékes
+harmatfelhőkbe burkolózik, valahonnan a Múzeum-körútról, vagy az
+Üllői-útról fáradtan, kilumpoltan, de könnyű fejjel beérkezünk a
+Kálvin-térre, akkor megérezhetjük pár pillanatra a látóhatár
+kivilágosodásában, a köd megvastagodásában és színváltozásában s a siető
+emberárnyék tovasuhanásában az ébredő város első kezdődő bátortalan
+szívdobbanásait.
+
+A városoknak t. i. nem egy szívük van, mint az embereknek, hanem több,
+mint a hüllőknek és némely halaknak.
+
+
+II.
+
+A szembenlevő kávéházak ajtai, amelyek nappal farkasszemet néznek
+egymással, most a ködben és a reggelben eltávolódnak, eltolódnak és
+elvesztik minden vonatkozásukat. Idegenül megszűrten, halvány foltokban
+bocsátanak csak ki az utcára némi sárga gáz-fényt. Ha szerencséje van az
+embernek, akkor szellőzött kávéházat és friss kialudt, jókedvű
+pincéreket talál. Ebben az esetben zsíros pirított kenyér és kis pohár
+törköly-pálinka ajánlatos; továbbá tartózkodás a cigarettától egész
+délelőttre.
+
+
+III.
+
+A villamos kocsik sietve, de halkan érkeznek. Körülnéznek és
+továbbgördülnek. A lámpásaik kék, lila, sárga, piros fénye olyan kedves
+és csodálatos, hogy a jól tisztított kávéházi ablakból nézve csaknem
+mosolygásra ingerel.
+
+Lassan hullámokat vet a tér. Emberek sűrűsödnek össze mozgó, imbolygó
+csoportokban, majd megritkulnak, mintegy delejes taszításban. A rendőr a
+sarkon féllábra áll és apró váltóigazgató fiúcskák bújnak elő a föld
+alól. Most süket csengetésektől zavarosodik meg a köd. Egyszerre sok
+villamos kocsi érkezik. E kocsik most követelő lármával rövid időre
+lefoglalják a teret.
+
+
+IV.
+
+De nem soká, mert a köd lassan ritkul, a közök tágulnak. A tér viszont
+összeszűkül, mert a házak mintha körülsorakoznának, egyenként
+láthatóakká válnak. A szembenlévő patikát kinyitják és köhögős betegek
+ácsorognak a márványos asztalok előtt. A patikárosok jókedvűek, egész
+éjjel aludtak és a friss mozsdóvíz nagyszerűen eshetett nekik. Elevenek,
+tréfálnak és hihetően pontosan mérnek. Az Üllői-útról nagy csapat munkás
+igyekezik a híd felé. A Kecskeméti-utca sarkán az öreg gesztenyés
+asszony begyújt a kemencéjébe. Vajjon kik esznek reggel gesztenyét?
+
+
+V.
+
+Most a Baross-utca felé kell nézni. Varróleánykák, egész fiatalok,
+szegények, de bájosak vonulnak át a téren nagy csapatokban ingadozva és
+minden tetszenivágyás nélkül. A fiatal urak, az egyetemiek, még mélyen
+alszanak hónapos szobáikban. De nem mind. Ketten közülök valami hősi
+elhatározásban fölkeltek és a tér közepén a szökőkút mellett várakoznak.
+Álmosak, kissé bánják a vállalkozást és semmi kis izgalmat sem remélnek
+a találkozástól. Csakugyan a leánykák kedvetlenek és sápadtak, és
+sietnek és alig felelnek a beszédre. A fiatal urak reá fognak jönni,
+hogy korán kelni nők miatt nem szabad, legfeljebb aranyak lelése miatt.
+De akkor is meggondolandó.
+
+
+VI.
+
+Most már a boltokat is nyitogatják. És az apró kis utcákból embertömegek
+lüktetnek át a nagyobb utcákba. A kálvinista templom vasrácsos kerítése
+előtt megjelenik két feketeruhás férfiú. Nyilván lelkészek és a reggeli
+lapok ujdonságairól beszélnek. Mindegy. Az idő már felvilágosodott. A
+kékből átszürkült, megbarnult az atmoszféra. A szökőkút öreg istennői
+deszkapaplanaikkal és a kicsiny Neptun-szobor bizonyos őrködő hatalmakat
+kezdenek reprezentálni, akik minden befolyásukat elvesztették és csak a
+parádé és megszokottság miatt maradtak a helyükön.
+
+
+VII.
+
+A rendőrt egy fiatal fiú szólítja meg. Egyetemi hallgató lehet az
+istenadta és nem találja a Kecskeméti-utcát. Vastag jegyfüzeteket cipel
+és rövidlátó szemüveges tekintetében a vaksi szorgalom pislákol
+becsületes fénnyel. A villamosok kétségbeejtik és a sok sűrű sínpár az
+édesanyja dúsantöltött mákosréteseit juttatja eszébe. Ugrik egy párat és
+nagynehezen kikászolódik az aszfaltra.
+
+
+VIII.
+
+A kávéház ablaka előtt most sietve egy szobalány suhan el. Doktorért
+megy, mert a kis úrfinak fáj a torka. Nagyon fáj és emiatt már reggel
+sirás van a házban. Nemsokára látni, amint az Üllői-út felől és minden
+irányból számozatlan doktorkonflik és gummikerekűek gördülnek elő.
+Mintha a szobalány segélykiáltása adott volna jelt nekik az elindulásra.
+Doktorok ülnek bennök; szakálasak, tanárok, azaz bundások – és egészen
+szerény, nyirott szövetkezeti orvosok nem is épen jó télikabátban.
+Szerte szállingóznak a városba és a betegek már várják valamennyit. Sok
+ilyen kocsit látni. Egészen féltizenegyig. Benn olykor megvillan egy
+zsebkendő, amely épen most bontatott ki, jeléül annak, hogy a doktor
+kissé elkésett a felkeléssel.
+
+
+IX.
+
+Az idő most már délig bizonytalanul elúszik, eltengődik. Még jó, ha arra
+jő egy század katona.
+
+A délelőtt elmosódó és unalomba sülyedő perceit felveri és felszínre
+hozza a lépések hangos ritmusa. Az emeleti ablakokból bekötött; vagy
+bóbitás fejű szobalányok kandikálnak ki őszinte érdeklődéssel. Egy
+teherhordó szekér megáll a katonák miatt és a kocsis visszagondol arra a
+három esztendőre, melyet a császár szolgálatában eltöltött. Mindez pár
+perc csupán és a kőkockákon nemsokára csörömpölő zökkenésekkel tova
+gördül a nehéz jármű. Sőt újabbak és újabbak jönnek egymásután.
+
+
+X.
+
+Mire delet harangoznak, a Kálvin-téren már hatalmas forgatagban
+gomolyognak a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes
+szekerek s közöttük a lovasrendőr árvalányhaja s a vasutas piros
+zászlója egészen reményvesztetten integetnek.
+
+A református templom órájának ütéseit senki se hallja meg. A lebonyolódó
+találkák sorozatát, amelyek a kút köröndjénél játszódnak le, senki se
+figyeli, csak egy kisasszony egy ablakból. A gummikerekű kocsisok
+leszállnak a bakról és tréfálkoznak. A lovakat az itatók itatják. A
+belváros felől özönlenek a varróleányok, most már felfrissülve, elevenen
+és kirózsaszinedve. A diákok a sarkon nem győznek utánuk forogni.
+
+
+XI.
+
+Délután három órakor megcsöndesül a zaj, a házak csukott ablakai
+elméláznak és emlékeznek szép áprilisi délutánokra, szerelmetes májusi
+délutánokra, ifjú gyönyörű júniusi délutánokra, amelyek mind elmúltak.
+Azután szomorú megadással burkolóznak újra a késő délután
+összeszedelőzködő ködfátyolaiba. A gesztenyések tűzhelyeiről mint
+gyászoltárokról ünnepélyesen száll fel a füst, ferdén, meglapultan a
+háztetők felé. Ha most valaki egy ablakból lenéz a térre, amely
+kétségbeesetten elsülyedni látszik, egy titokzatos búcsúzás érthetetlen
+bánatába és meglátja felgyulladni a sarki boltban az első lámpalángot,
+alighanem félelmében világosságot gyújt és zongorához ül.
+
+
+XII.
+
+Késő éjszaka, jóval éjfél után, amikor már csendes minden, a Kálvin-tér
+mint egy fülledt barlang ásítozik a fénytelen égbolt félelmétől
+megzavarodva. A hazatérőnek tanácsos sietni. Ilyenkor a kút mellett
+elhaladva, esetleg úgy hallani, hogy valaki a nevünkön szólít. Egyszer
+hátra lehet nézni, hogy: ki az? Senki. És nem többet, de futni ám
+hazáig. Mert a sok elhalt, elpusztult, sárbataposott, elvénült erő,
+amelyet az emberek, a siető, dolgozó emberek, leányok és fiúk itt
+elhullattak, a kövek hasadékai közül, a sinek nyílásai közül kibukkan,
+összesűrüsödik és áldozatokra les.
+
+Ha már levetkőztetek, és ágyba bujtatok, nyugodtan megszámlálhatjátok az
+óraütéseket.
+
+(1908. december.)
+
+
+
+
+A HEGYSZOROS.
+
+_Weiner Leónak._
+
+
+I.
+
+Egy nyári reggelen útnak indult Gracián. Merre indult, milyen esztendőt
+írtak akkor, milyen hónapot vagy napot, minderről nem akarok beszélni.
+Elbúcsuzott az apjától, anyjától, testvéreitől, irányt választott és
+elindult.
+
+
+II.
+
+Már jó pár mértföldet haladhatott, amikor találkoztam vele. Gyengén
+izzadt a homloka, de hátraszegte a nyakát és csaknem kacagott a
+szabadság öröme miatt, mely mint valami bizsergés vagy zsongás egészen
+elfogta, tüzelte, vitte.
+
+
+III.
+
+Alig akart megállani, hogy üdvözöljön és csaknem fitymálva szólt:
+
+– Visszafelé mégysz!?
+
+– Dehogy, – mondtam mosolyogva – de kicsit fájt ám a szívem, – kedves
+Gracián, én nem megyek _visszafelé_, én csak ellenkező irányban tartok,
+mint te.
+
+– Az mindegy, – mondotta Gracián kegyetlenül – mindegy az, – és már
+tovább sietett.
+
+Követtem.
+
+
+IV.
+
+Nagyon kedves és okos fiú volt. Az ölemben hordoztam gyerekkorában és
+később megtanítottam minden szépre és jóra, amit tudtam. Most, hogy a
+szabadság mámorában találkoztam vele, megtelt a szívem iránta őszinte
+szánalommal és sajnálkoztam a reményeimen, amelyeket hozzá fűztem és a
+fáradozásaimon.
+
+
+V.
+
+Ez az ifjú arc a maga szűzies friss és hamvas üdeségében is hasonlatos
+volt számomra egy maszkhoz, amely hamvazó szerda reggelén eltépetten
+hever valami feldúlt mulató-szoba sarkában. Már előre láttam rajta a
+tépéseket, a kopásokat és a horpadásokat, a ki nem kerülhető torturák
+nyomait, az elferdüléseket, amelyeket hiába próbálna valaki kiigazítani,
+a ráncokat és árnyékokat, amiket nem mos el még az éjszaka sem, még a
+sötétség sem, mert a sötétben is megmaradnak és élnek, mint valami
+nyöszörgés.
+
+
+VI.
+
+Gyönyörű reggel volt, gyenge szél fújt, alig hűvös vidám bohó szellő.
+Köröskörül varázslatos és szokatlan színek, amilyeneket csak a
+legnagyobb festők tudnak összehozni.
+
+– Mégis csak szerencsés fiú ez a Gracián! – mondtam magamban – jókor
+indul, szép lesz az élete, mint egy álom, valószínű, hogy nincs is semmi
+komoly ok sajnálkozni rajta.
+
+Gracián ment előre nagy, feszes lépésekkel, mint azok az emberek, akik
+túlboldogok. Mint akiknek ki akar csordulni a szívük s hogy
+ellensúlyozzák: sietnek, mint a pincér a telt pohárral.
+
+
+VII.
+
+Nem tudtam jól követni. A távolság közöttünk mind nagyobb és nagyobb
+lett. Gondolkodtam egy pillanatig, hogy talán utána kellene kiáltani, de
+azután eszembe jutott, amit mondott. – Visszafelé mégysz? – Kegyetlenség
+volt tőle ilyet mondani, meggondolatlanság, az ifjúság és az egészség
+gőgje!… Nem kiáltottam utána, inkább sietni próbáltam.
+
+
+VIII.
+
+Gracián kitartóan, egyenletesen, feszesen lépegetett tovább és nem
+nézett hátra. Nem nézte meg a gyönyörű erdőket és berkeket, amelyek az
+út mentén egymást váltogatták, nem törődött a sok apró színes mezei
+virággal, nem hajolt le megszagolni egyet is. Mintha azt mondta volna:
+
+– Nem, nem, itt nem állok meg, még ma messze el akarok érni, jó távolra
+hazulról, a gyermekkoromtól, az emlékeimtől, a tanítómesteremtől, az
+egész régi életemtől.
+
+
+IX.
+
+– Jó távolra! ismételgettem magamban, mert kitaláltam Gracián
+gondolatát. Jó távolra! Ó a mi földünkön csak rövid távolságok vannak,
+Gracián – folytattam, mintha neki magyaráznám – pár ezer kilométer, pár
+tíz-esztendő. És már láttam is, hogy Gracián megállott. A földre maga
+elé nézett valami sajátságos meglepetés heves mozdulatában megmeredve.
+
+Soká állott így kissé előrehajolva, figyelve, szemlélődve, úgy hogy
+egészen lassú léptekkel utolértem.
+
+
+X.
+
+Nem vett észre, mert a közelben megállapodtam. A dús zöld fűben – mint
+valami nagy csodálatos gyümölcs szőllőleveleken – ott feküdt
+érdeklődésének tárgya: egy nagy szőke asszony. Félig lecsukott szemekkel
+mozdulatlanul, pompázatos meztelenségben. A bőr elefántcsont szinét
+egyenletesen és gyengéden világította át a vér rubintjának rózsaszínű
+fénye. A félig nyitott búzavirágszínű szemek alvást színleltek,
+egyszersmind azonban az égbolt végtelen távolságaiba is néztek mintegy
+tükörbe kacérkodva. Az orr nemes és tökéletes rajza finomította meg a
+hatalmas testet és kicsinyítette rubensi méreteit.
+
+
+XI.
+
+– Valóban kár volt sajnálkozni Gracián miatt, – mondtam magamban, –
+hiszen a szerencse vezette őt kezdettől fogva. Kérdés azonban, hogy
+fölismeri-e mi a tennivalója és ifjú elbizakodottságában nem folytatja-e
+útját?
+
+Aggodalmam nem volt alaptalan. Gracián még pár pillanatig habozott,
+azután megrázta a vállait, mintegy kiszakította magát a meleg, pihegő
+női test bűvköréből és újra elindult.
+
+– Gracián, bolond Gracián, – suttogtam és nem boszankodás nélkül, – hova
+a pokolba sietsz annyira!… De nem lett volna illő visszahívni őt,
+utánaballagtam tehát.
+
+
+XII.
+
+Gracián most szinte szaladni kezdett, úgy látszik pótolni akarta az
+időveszteséget. Hiába, újra meg kellett állania alig egy kőhajításnyira.
+A földön most két leány feküdt előtte egy kisebb tisztáson a puha sárga
+homokban. Hasonlóak – mint két madár, vékonyak, szinte átlátszóan
+fehérek, kékes árnyékokkal.
+
+A kékes szín az ilyen fehér test kontúrjaiban sajátságos meleg csábító
+zamatot kap. Ennek a két lánynak a teste is, látásra olyan forrónak tűnt
+fel, mintha most keltek volna ki az ágyból óriási párnák közül.
+
+
+XIII.
+
+Hibátlan szépség volt mind a kettő, ruganyos, kigyószerű, de kissé
+félelmes, mint két alvó macska vagy két apró vadállat. Ibolyaszinű
+szemeik közönyösen nézték Graciánt, mozdulatlanul, kihívó nyugalommal,
+ami nem tévesztheti el a hatását. Gracián megremegett, előrehajolt, majd
+letérdelt a fűre. Nem helyeselhettem, hogy Gracián megállapodik,
+világosan láttam, hogy két nő jelenléte zavarni fogja.
+
+Már majdnem kézzel illette az egyiket – mialatt szemei a másiknak bokáit
+szemlélték – már majdnem kézzel illette az egyiket, amikor csakugyan
+hirtelen – mintha meggondolta volna magát – felugrott, keresztül lépett
+rajtok és újra útnak eredt.
+
+
+XIV.
+
+– Ez a szerencsétlen Gracián csak későn fogja észrevenni, csak későn
+fogja megtudni, hogy micsoda nagy hiba volt a szőke asszonynál meg nem
+állapodni, kinek természete s nemes szépsége leginkább illettek fiatal
+korához és tapasztalatlanságához. Nyilván érez valamit a levegőben, vagy
+fél és aggódik a jövője miatt, vagy megrontotta valaki!
+
+Így okoskodtam.
+
+
+XV.
+
+Gracián néhány perc mulva ismét megállapodott. Nem kellett többé
+sietnem, hamarosan elértem azt a néhány orgonabokrot, amelynek aljában
+három vagy négy nő hevert. Vörös hajuk bronza ragyogott a délutáni
+napban és viruló testük barnás tónusaiban Tiziano és Corregio legszebb
+Vénuszaira emlékeztettek.
+
+Alaposan megnézhettem őket. Gracián nem törődött velem és így nem
+kellett félnem attól a fölényes és kegyetlen mosolytól, amellyel a
+fiatalok, – akik valószinű számítás alapján remélik, hogy tovább élnek,
+– magokban szánják, kinevetik az idősebb férfiak fellobbanásait.
+
+Gracián ekkor már a távolba nézett, ahol szerteszét meztelen testekkel
+volt tele a mező.
+
+
+XVI.
+
+Száz és száz nő feküdt összevissza a magas fűben, mint égből hullatott
+almák és őszibarackok, vagy hirtelen kinőtt exotikus virágok. Sokan
+voltak, elfoglalták a látóhatárt, az utakat. Rettenetes és szívremegtető
+néma ostromzár!
+
+Gracián már irány nélkül futkosott közöttük a telhetetlenség és
+határozatlanság kétségbeesésével.
+
+
+XVII.
+
+Minden fajta nő akadt a beláthatlan tömegben. Klasszikus szépségű görög
+arcok, a meloszi Aphrodite torzójával. Gyengéd, nyulánk, hosszúderekú,
+szűzies, szőke leányok. Hatalmas, izmos és félelmes hetairák. Virgonc és
+pozsgás szüzek, öntudatlanok, szinte nőietlenek, vágyak és fojtott tüzek
+nélkül. Meredten feküdtek hanyatt s az égre nézve – ürügyképen – mintha
+alig tudnák visszatartani a nevetést. Egy csomó apró leány egymásba
+gabalyodva hevert csaknem gúlát képezve. Csillogó fekete szemeikkel
+Graciánt nézték leskelődve, sunyin és mohón. Kedves csoport volt!
+
+
+XVIII.
+
+Amint követtem a fiút, bámulatos sorozatát figyelhettem meg a különböző
+nő-fajtáknak. Magas, feketehajú asszonyok is tüntek föl,
+elefántcsontszinűek, bársonyosak, nyulánkságuk mellett is testesek. A
+karjukkal többnyire szemérmesen eltakarták a tekintetüket, vagy egy
+felhőre bámultak könyben úszó szemekkel, csalódottan, mint akik nem
+törődnek semmivel. Egy végtelen csatamezőhöz hasonlított a tájék,
+nagyszerű volt, elhagyott, mozdulatlan és reménytelen, mint az élet.
+Mozgott, hullámzott mindenütt, pihegett, emelkedett és sülyedt a sok
+mellkas, de alig észrevehetően.
+
+
+XIX.
+
+Olykor egy pillanatra úgy tűnt fel, mintha valamelyik kar mozdulni
+készülne, hogy Gracián felé hívólag intsen, vagy hogy a lábát megfogva
+megállásra kényszerítse, de nem történt semmi. Pedig már késő délután
+volt.
+
+Gracián lehajtotta a fejét, behunyta a szemeit.
+
+– Induljunk vissza, fiam! Vagy hozz magaddal egyet – ha akarod – de ne
+többet, mert korod miatt a mértékletesség ajánlatos és szükséges!
+
+Ezeket kiáltottam most Graciánnak, aki azonban nyilván nem hallott
+semmit szavaimból, mert futni kezdett.
+
+
+XX.
+
+A nap már búcsuzott a hátunk megett, a távoli hegyeknél. Gracián alakja
+most megnyúltnak, meghajszoltnak és szánalmasnak tünt fel. Az ifjúság
+féktelen vágya, tudatlansága és a jövőtől való félelme azt hiszem
+egyszerre rohanta meg és fokozott rettegésben hajszolta.
+
+Egyszer még megállt. Megtörölte verejtékező homlokát. Keresztül ugrált a
+sok mezítelen test fölött, olykor rálépett egy-egy karra vagy lábra,
+megcsúszott, csetlett-botlott és csaknem elesett. Már-már elvesztettem
+szemeim elől, holott nagy igyekezéssel követtem.
+
+
+XXI.
+
+A sötétség is folyton növekedett, a látóhatár megszűkült. Útunk egy
+keskeny völgybe vezetett. Itt már nem lehetett járni, annyira sürűn
+feküdtek mindenfelé. Gracián a testeken gázolt.
+
+Megállottam, kitártam a karjaimat és teljes erőmmel kiáltottam:
+
+– Fiam, Gracián, elpusztulsz, fordulj vissza, Gracián!
+
+Nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Alakja mindjobban kisebbedett.
+
+
+XXII.
+
+A látóhatárt ebben az irányban két óriási szikla zárta el, majdnem
+összeértek és csak igen szűk utat hagytak szabadon. Hegyszoroshoz
+hasonlított ez a hely, idegenszerű, félelmes és baljóslatú volt, mint az
+a völgykatlan, hol Hagen megölte Siegfriedet. Az aljában valóságos
+torlaszt alkottak a női testek. El volt zárva az út teljesen. Gracián
+négykézláb próbált előre jutni.
+
+– Most már nem menekülhetsz, Gracián, – kiáltottam zokogva a
+fájdalomtól, – nem menekülhetsz!
+
+Még egyszer fölegyenesedett Gracián. Olyan volt, mint egy hős, aki az
+élettől búcsuzik.
+
+
+XXIII.
+
+Azután elesett, lerogyott a kábító vonzásban. Néhány kar hirtelen
+fölemelkedett és egy hörgést vagy sóhajt hallottam szerteszét, amely
+hirtelen átfutott az ajkakon, mint a hullámgyűrük, ha valamit vízbe
+dobnak.
+
+Soká álltam ott meredten a bánattól és reménykedéstől, figyelő szemekkel
+– míg csak rám nem borúlt a sötétkék éjszaka, de Graciánt nem láttam
+többé.
+
+
+XXIV.
+
+Visszafordultam.
+
+(1910. április.)
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  Délutáni álom  5
+  Anyagyilkosság  25
+  A kisasszony  41
+  Régi levél  51
+  Opium  59
+  Johanna  67
+  Józsika  85
+  Pista  105
+  Nagy Balázs – kis Balázs  115
+  Emlékirat eltévedésemről  127
+  A Kálvin-téren  139
+  A hegyszoros  147
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75724 ***