Initial commitHEADmain

1 files changed, 6418 insertions, 0 deletions

diff --git a/75753-0.txt b/75753-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..4c3fc2c
--- /dev/null
+++ b/75753-0.txt
@@ -0,0 +1,6418 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75753 ***
+
+
+A HÉT SVÁB
+
+HERCZEG FERENC
+
+A HÉT SVÁB
+
+REGÉNY
+
+MÁSODIK KIADÁS
+
+(5–6. EZER)
+
+BUDAPEST 1917
+
+SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
+
+VI., Andrássy-út 16.
+
+_Minden jogot fenntartunk._
+
+Budapesti Hirlap nyomdája 15001
+
+
+
+
+I.
+
+A citromsárga nagy postakocsi, ajtaján a császári páros sassal, himbálva
+görög végig a nyilegyenesre kiléniázott országúton. A rónaság fölött,
+amely lapos, mint a pihenő oceán, olyan mélységesen és vakítóan kék a
+bánsági ég, hogy egészen bele lehet kábulni, ha sokáig elnézi az ember.
+Nagy legelők, majd keskeny sávokra osztott parasztföldek maradnak el a
+kocsi mögött. Kékeszöld májusi buza és kénsárga repcetáblák. Az út
+szélén óriásivá nő a lapulevél és ölnyire felszökik az ökörfarkkóró; a
+fekete földben még az őstermészet szűzies ereje erjed.
+
+A postakocsis mellett, minden nemzetbeli futóbetyárok elrettentésére,
+egy katona szundikál a magas bakon, pipával az agyarán. A mellét fehér
+szíjak fűzik keresztbe és álmában is erősen ölelgeti szuronyos puskáját.
+
+A kocsis most megfújja rézkürtjét és a postás-induló vidám hangjait
+fehérre meszelt házfalak verik vissza. A sok eperfáról és az ordítozó
+gyerekseregről tudni lehet, hogy sváb faluba érkeztek. Egy szembejövő
+szekeres tisztelettel és ijedten kapkod a gyeplő után.
+
+Mindenki fölébred, a katona is, a faluvégi jegenyéken fészkelő varjuk
+is, a kocsiban alvó utasok is. A kocsi főhelyén ülő két granicsártiszt
+rögtön pipára gyújt és megint disputálni kezd. Temesvár óta fölváltva
+vagy alusznak, vagy pedig kiabálnak. Mind a kettő hadnagy, bár mind a
+kettő régen túl van már a negyvenen. Az egyik szőrösképü, sovány kis
+ember, a szeme vérben forog és ha közömbös dolgokról beszél, a hangja
+akkor is panaszosan és fenyegetően üvölt. A másik sárgaarcu, meredt
+szemü, hideg és gőgös katona, ő egy-egy kicsinylő, kurta vakkanásával a
+dühöngésig föl tudja izgatni a bajtársát.
+
+A kis ülésen egy krassói oláh asszony és egy fiatal uriember ül. A
+parasztasszony már vénecske, maga az alázatosság, a pompás ruhája
+azonban csupa himzés, a nyakán ezüst tallérok csörögnek, a lábán szép
+piros bocskort visel. Ő a gőgös hadnagy felesége. Temesvártól idáig nem
+mert még egy szót sem mondani. Figyelmesen hallgatja az urakat és néha
+sóhajt, néha meg szerényen mosolyog.
+
+A fiatalember kásztorkalapot, dohányszínü kabátot és nankingnadrágot
+visel. A kezében vastag kék esernyőt tart és görcsösen behúzza hosszú
+lábait, nehogy összeütközése legyen a haragos hadnaggyal. Az
+utitáskájára, amely a hálóban fekszik, csókolódzó galambpár van
+kihímezve, a galambok alatt lobogó fehér szalag látható gyöngyös
+írással: _Glückliche Reise!_
+
+A kásztorkalapos ifjú mindjárt az utazás elején kisérletet tett, hogy
+udvariasan beszédbe keveredjék útitársaival, – ő azok közé tartozott,
+akik szívesen okulnak az elmés társalgásból, – a tisztek azonban olyan
+barátságtalanul fogadták közeledését, hogy megszeppenve és sértődve
+vonta be csigaszarvait.
+
+A granicsárok szerbül beszélnek. A kásztorkalapos ártatlan arccal néz ki
+az ablakon, de azért meglátszik rajta, hogy megérti minden szavukat.
+
+– Ez a falu is a miénk volt, – mondja a mérgesképü. – Ez itt mind szerb
+föld. És most mégis a sváboké.
+
+– Úgy kell nekünk! Ostobák vagyunk! – veti oda szárazon a sárgaképü. És
+kajánul sandit bajtársa felé, akinek arca már megint paprikavörös.
+
+A haragos kis ember vasvillaszemekkel nézi a kásztorkalapos ifjút.
+
+– Mi szerbek fegyverrel jöttünk ide, a németek batyuval a hátukon
+jöttek.
+
+Az ifjú arca kissé elvörösödik, a fehér, hosszú keze görcsösen
+szorongatja a kék paraplit, a szeme pedig buzgón keresgél a távoli
+látóhatáron.
+
+A sárga hadnagy megvetően mosolyog…
+
+A pipák kiégtek, a granicsárok kiverték a hamut, azután egyszerre,
+minden bevezetés és átmenet nélkül, megint horkolni kezdtek. A
+cifraruhás vénasszony halkan sóhajtozott, a barnakabátos ifjú pedig
+egészen belemerült és elveszett a rónaság fölött pihegő azuros
+levegő-tengerbe. Vajjon eljön-e még az idő, mikor a magasabbrendü ember
+repülni fog a levegőben, mint a fecskék a sárga repcetáblák fölött?
+Bizonyára eljön. Akkor lesz az, amikor az emberek mind testvérek
+lesznek.
+
+A postakocsi most lépésben haladt, mert az út dombnak kapaszkodott föl.
+A kásztorkalapos szíve egyszerre forrón kalapálni kezd. A nagy rónaság,
+amely Budától idáig terjed, hirtelen véget ért. Sötét hegylánc emeli az
+alkonyi ég felé izmos és kecses konturjait. Egy magas csúcson csonka
+vártorony áll, egy kisebbiken fehér templom. Lenn, a hegylábán, fehér
+házak kéményeiből ezüstös füst szivárog.
+
+A postakürt megszólal és a granicsárok fölriadnak.
+
+– Versec, – dörmögi az egyik.
+
+A kocsi hosszú, széles utcán döcög végig. Az apró házak előtt ingujjas,
+kötényes mesteremberek állanak. Mind a sárga kocsit nézik, kiváncsian,
+szinte epedve. A temesvári posta a hajó, amely az ő elárvult
+szigetvilágukat Európával összeköti. Pedig Európában sok minden történik
+a tavasz óta, mert hiszen az 1848-ik esztendőben élünk.
+
+Az utcasarkon a kásztorkalapos ifjú megállította a kocsit. Ő innen
+gyalogszerrel fog hazamenni, közel van, a nagy ládájáért majd elküld
+holnap a póstára… Hűvösen, szinte már ellenségesen megemelte a
+köcsög-kalapját a granicsárok előtt, aztán a hímzett táskájával az egyik
+és a kék paraplijával a másik kezében nekivágott az alkonyba borúlt
+városnak.
+
+A Szalvátor-patika előtt valaki a nevén szólította.
+
+– Graf, Graf Jani, te vagy?
+
+A patikus – a barátai csak Szalvátornak nevezték – lesben feküdt a magas
+lépcső tetején, amely fölvezetett az ódon patika ajtajához.
+
+– Hallottam a postakürtöt… Isten hozott! Bécsből jösz?
+
+– Egyenesen Bécsből. Csak Pesten pihentem egy napot. Megkaptad a
+levelemet? – kérdezte a kásztorkalapos Graf Jani.
+
+– Meg. Mind a hatan megkaptuk. Mert hat levelet írtál ugy-e?
+
+– Annyit. Reménylem, mind eljöttök a Konkordiába?
+
+– Nem igen szabadulhatok, a segédem részeg. Borzasztó állapot ez a
+segédekkel! Hanem ha feljönnél egy pillanatra és elmondanád, hogy miről
+van szó…
+
+A buzgalomnak ilyen mértékü hiánya láthatólag elkedvetlenítette Janit.
+
+– Sajnálom, most nincs érkezésem.
+
+– Nem mégy előbb haza édesanyádhoz? Ő már dél óta vár és minden
+félórában a postára küld.
+
+– Vannak fontosabb kötelességek is a világon! – mondta Graf és hosszú
+léptekkel folytatta útját.
+
+A Konkordia a város új nagy kávéháza. Graf, mikor benyitott, a nagy
+teremben egy huszártisztekből álló társaságot talált együtt. Ketten
+közülök billiárdoztak, a többiek pipáztak és szakértő megjegyzésekkel
+kisérték a játékot. Egyikük, egy feltünően fiatal főstrázsamester,
+valóságos billiárd-matador lehetett, mert bajtársai megtapsolták
+egyik-másik lökését.
+
+A túlsó sarokban, két szál faggyúgyertya fénye mellett, öt polgárember
+ülte körül a kerek nagy asztalt. Ők voltak azok, akikkel Graf olyan
+sürgősen találkozni kíván. Egy héttel ezelőtt mindegyikük levelet kapott
+Bécsből, a levélben Graf „az emberiség, a becsület és a barátság
+nevében“ kérte őket, hogy a következő postanapon várják meg a
+Konkordiában, mert életbevágó fontosságu ügyben kell velük értekeznie. A
+levelek persze módfölött fölizgatták a jóbarátok kíváncsiságát. Némelyek
+közülök úgy sejtették, hogy Graf Jani valami nagy üzleten töri a fejét –
+talán vörös bort vagy verseci selymet akar Bécsbe vinni? – és most
+társakat keres. Az ötlet mellett az szólott, hogy egy Heim nevű zsidó
+ifjú is kapott meghívót, ami titokban el is kedvetlenítette a társaság
+némely tagját.
+
+Miután sorra összecsókolództak – észrevehető volt, hogy Graf tüntető
+melegséggel ölelte meg a zsidót – megjelent a Szalvátor is. Otthon
+egypár kanna hideg vizet öntött a részeg segédje fejére, azután futva
+ide sietett.
+
+– Nincs itt valami külön szoba? – kérdezte Graf. – Mert a dolognak,
+amelyről beszélni fogunk, titokban kell maradnia.
+
+Külön szoba nem volt. Az urak úgy segítettek magukon, hogy összedugták a
+fejüket az asztal fölött és fojtott hangon beszélgettek, nehogy a
+tisztek meghallják. Ez némileg zsenirozta Grafot, mert ő, hogy meggyőzze
+és megnyerje barátait, az ékesszólás mesterfogásait szerette volna
+igénybe venni.
+
+– Kedves testvéreim! – kezdte susogó hangon. – Bécsből jövök, jártam a
+magyar fővárosban is és nagy dolgokat éltem meg… Tudjátok meg, hogy a
+szabadság forgószele végig vágtat a mi vén világrészünkön… A társadalmi
+válaszfalak lehullanak, a régi bilincsek széttöredeznek, a főnixként
+megifjodott Európa szabad akar lenni és a népek testvérekként ölelik át
+egymást…
+
+Mialatt Pesttől Temesvárig utazott, azzal ölte az időt, hogy egy
+lendületes szép beszédet szerkesztett össze magának. Most azonban sehogy
+sem ment a dolog. A frázisok, amelyek Bécs és Pest áttüzesedett
+levegőjében olyan gyönyörüen szárnyaltak, ennek a sváb fészeknek hideg
+és vizenyős levegőjében szegett szárnyakkal potyogtak az asztal alá. Az
+is baj volt, hogy éppen a Fehértemplomról ideszakadt Haller ült vele
+szemben. A fehértemplomiak többnyire könnyüvérü, elmés és rossz nyelvü
+legények és Haller arcán meglátszott, hogy alig bír már a visszafojtott
+jókedvével. Graf elszomorodva és kiábrándultan fejezte be a mondókáját.
+Arról volna szó, hogy egy titkos társaságot kellene alapítani, amely az
+új eszmék terjedését tűzné ki céljául. Népjogok, egyenlőség, szabadság
+és többefféle.
+
+Ekkor két kéz nyúlt át az asztalon és megragadta Graf jobbját. Az egyik
+persze a Heim zsidóé volt, a másik Lutz hadnagyé. Lutz a
+Rukavina-bakáknál szolgált, de most otthon volt szabadságon, hogy a
+beteg tüdejét gyógyítsa. Sápadt, izzószemü, kevés beszédü ember volt.
+
+– Én veled megyek! – mondta rekedt hangján.
+
+Holky doktor, a szenvedélyes egyesületi ember, ugyancsak fölcsapott.
+Most már persze a Szalvátor sem maradhatott vissza. Ahol a doktor van,
+ott neki is ott kell lennie.
+
+– És mi legyen az új egyesület neve? – kérdezte Haller, aki elvből
+mindig a többséggel tartott.
+
+Graf fölemelkedett és megfeledkezve a többi vendégről, lelkesen
+kiáltotta:
+
+– Uraim, indítványozom, hogy nevezzük magunkat a szabadság barátainak!
+
+Haller ezt a nevet nagyon is cikornyásnak találta.
+
+– Mondj jobbat! – biztatta a doktor.
+
+Ekkor megszólalt egy zengő basszushang a kávéház túlsó oldalán.
+
+– Uraim, indítványozom, hogy nevezzék magukat a hét sváboknak!
+
+Az indítványozó a huszárőrnagy volt, aki olyan gyönyörüen karambolozott.
+Miután megtette indítványát, nyugodtan a billárd fölé hajolt és
+megjátszott egy igen nehéz kifordított kvartot.
+
+A fiatal tisztek úgy hahotáztak, hogy az ablakok is megremegtek tőle.
+Graf kivörösödve fordult a tisztek felé. Haller azonban megfogta a
+karját.
+
+– Vigyázz, – susogta, – ez gróf Esterházy Sándor!
+
+Graf Janinak a férfias harag tüzében égő feje szomoruan lekonyult. Nem,
+annyira még nem vagyunk a szabadsággal, hogy egy Esterházynak
+riposztozni lehetne.
+
+Ennyit mondott csak:
+
+– Köszönöm, gróf úr, Hét sváboknak fogjuk magunkat nevezni.
+
+Azzal elegáns kracfuszt csinált és kiment a kávéházból. A társai néma
+csendben követték.
+
+*
+
+Ha Graf azt hitte, hogy otthon tárt karokkal várja szerető édesanyja,
+akkor nagyon csalódott.
+
+Özvegy Grafné rettenetes patáliával fogadta.
+
+Ő a kávéházat magában véve is az erkölcsi züllés tanyájának tekintette,
+ahová tisztes polgárcsalád fia jó hírének károsodása nélkül be sem
+teheti a lábát; de hogy Jani megérkezése után a szülei ház elkerülésével
+egyenesen a kávéházba ment, az már olyan súlyos vétség volt, amelynek
+kellő megbélyegzéséhez egy órai idő is kevésnek bizonyult.
+
+Grafné húsz esztendő óta, amióta özvegységre jutott, egy férfi, még
+pedig egy vaskezü és élesszemü férfi módjára vezette gazdaságát. Az övé
+volt a Bánság legnagyobb selyemgombolyítója és a bécsi selyembeváltó
+bankárok épp úgy ismerték és rettegték, mint az eperfaültetvények
+lombszedő gyerekei. A házában mindenki fanatikusan, inaszakadtáig
+dolgozott. Más akaratot, mint a magáét, nem ismert el és Jani fiával épp
+oly föltétlenül rendelkezett, mint a Janinál tíz esztendővel öregebb
+Mihállyal. Ez a Graf Mihály harmincöt esztendős, vöröshajú férfi volt.
+Egy óriás erejü, komor, szófukar ember, aki kezet csókolt az
+édesanyjának, ha zsebpénzt kapott tőle. Mihály ma is legényember volt
+még, egyszerüen csak azért, mert Grafné még nem találta meg számára azt
+a leányzót, akit hajlandó lett volna menyévé fogadni. Egyszer, sok
+esztendővel ezelőtt, Mihály már félig-meddig vőlegénye volt egyik
+Hoffer-leánynak, de Grafnénak az az ötlete támadt, hogy reggeli hat
+órakor meglátogatja jövendőbeli menyét és mivel még ágyban találta,
+kurtán kijelentette, hogy ilyen nagyúri dáma nem való az ő egyszerű
+polgári házába.
+
+Jani fiát azért küldte Bécsbe az asszony, hogy ott a selyembeváltó
+házakban dolgozzék. Hadd tanulja meg az üzletnek ezt az ágát is. Két
+évig volt fenn, de azután a „nagy bolondság“, amely 1848 tavaszán
+megzavart annyi emberi koponyát, valahogyan átragadt a kisebbik
+Graf-fiúra is. – A leveleiben furcsa és zavaros dolgokat írt a
+szabadságról és hasonló dolgokról – az aggódó édesanya ezért sürgősen
+hazaparancsolta. Ő majd kiveri fejéből ezeket az ostobaságokat.
+
+Miután Jani gyermekkora óta megszokott megadással végighallgatta
+édesanyja prédikációját, elköltötte a vacsoráját és lefeküdt. Most is
+ketten aludtak egy szobában Mihállyal.
+
+– Tulajdonképpen mért nem jöttél haza a postáról? – kérdezte a nagyobbik
+Graf fiú.
+
+– A barátaimmal kellett beszélnem. Politikai dolgokról volt szó.
+
+Mihály a bikaszemeivel komoran végigmérte öccsét.
+
+– Mi közöd neked a politikához? Az a császár gondja. Polgárember arra
+való, hogy dolgozzék.
+
+*
+
+Másnap vasárnapra virradtak. Grafné magára vette fekete selyemruháját és
+elvitte két fiát a templomba. Ha szigorúan tartotta is őket, egy kicsit
+mégis büszke volt reájuk. A templom teli volt emberekkel. A padokban
+egyforma feketeruhás, a naptól és a széltől kicserzett arcu, nehézkes
+járásu, az örökös munka fáradalmaitól meghajlott csontu parasztok
+szorongtak. Valamennyi arcon ugyanegy kifejezés: a munka aszkétáinak
+komor fanatizmusa.
+
+Az emberek ma talán a rendesnél nagyobb megilletődéssel hallgatták az
+orgona zúgását. A májusi verőfény édesen sütött be a templomba, az
+emberek mégis hideg borzongást éreztek, mintha a halál láthatatlan
+angyalának közeledését éreznék. A szerb városból és dél felől, a
+gránicról és Szirmiából különös és félelmetes hírek érkeztek. A „nagy
+bolondság“ átragadt a szerbekre is. Abba hagynak minden munkát,
+gyülekeznek, tanácskoznak, fegyverkeznek. Megint a régi hősi énekeket
+éneklik, véres és tüzes álmaik vannak, bosszút emlegetnek, az ősi
+örökségéből kiforgatott szlávság bosszúját, a népen lassankint valami
+félelmetes mámor vesz erőt, a mámor a gyűlölet részegsége, a gyilkos
+gyűlöleté, amely elsősorban a sváb telepesek ellen irányul. Mise előtt
+megbeszélték ezeket a dolgokat, künn a templom előtt és a lelkük most is
+tele van velük. Néhányan azt mondták: a császár! Majd a császár megvéd
+bennünket! A császár? De ki védi meg ellenségeivel szemben a császárt?
+
+Az istentisztelet véget ért és a fekete sokaság kiözönlött a napfényes
+utcára, újabb vészhírekre éhesen. Grafnénak a két fiával meg kellett
+állapodnia, mert a városi polgárőrség éppen ott parádézott előttük. Ez a
+furcsa gárda a naplopók élcelődéseinek gyüjtő medencéje volt. A legények
+hosszúszárnyu frakkot viseltek, a nadrágjukon tenyérnyi széles piros sáv
+virított, a csákójukon pedig seprőnyi forgó ijesztgette az emberiséget.
+Az egyik katona hórihorgas volt, a másiknak pocakján majd kipattant a
+ruha, a harmadik kacsázva lépkedett. A banda, amely a nagydob
+zsarnokságát nyögte, a Gotterhaltet játszotta, de olyan hamisan, hogy ez
+már szinte felségsértésszámba ment.
+
+– Na, ezek majd megvédik a várost a rácok ellen, – mondta Grafné, aki
+igen lenézte ezt a nagy gyerekeknek való játékot.
+
+
+
+
+II.
+
+A girbe-gurba rácváros mellé, amely már a temesvári vilajet idejében is
+ott állott a maga helyén és amelynek zeg-zúgaiban itt kallódott török
+emlékek poshadnak, négy nyilegyenes, hosszu utcát tüztek ki a katonai
+mérnökök: ott laknak a sváb telepesek. A németvárosnak nincs se titka,
+se emléke, az józan, tiszta és nyilt, utcáit szabadon járhatja a szél és
+a napfény. Ott trapban mennek a szekerek, mindig hajszolják egymást az
+emberek, onnan terhek alatt görnyedő munkások lihegése, hordók kongása,
+kalapácsok csattogása hallatszik. A rettenetes sietségükkel és a
+brutális lármájukkal a németek fölriasztották és elkeserítették az egész
+Bánságot, amely addig oly édesdeden sütkérezett virágos mocsarai között.
+
+A németváros utcái sorszámozva vannak és a második számúban, a
+templom-utcában, áll a Grafék háza.
+
+Hosszu, sárga ház, a lakás tízszobás, ezekből azonban csak kettőt
+használnak, a többi le van függönyözve és keresztvasakkal van elzárva.
+Ott benn szomorkodnak kisérteties homályban Grafék remekbe készült
+bútorai, bécsi porcellánja és drága ezüstje. Mert az özvegyasszony
+mindig vásárol, hogy több legyen, de semmit sem használ, hogy el ne
+pusztuljon. Az ő fölhalmozott kincsei szimbolumai, de nem eszközei az
+élvezetnek, csak arra valók, hogy az emberek tiszteletét és irigységét
+felköltsék.
+
+Az óriás udvaron emeletes épület áll, olyan, mint a magtár, ott
+tenyésztik a selyemhernyókat. Az elefántcsontszínü férgek tízezerszámra
+legelésznek a polcokra rakott friss eperfalombon. A hernyópásztorok mind
+szerb leányok; a keménykezü németek nem valók erre a finnyás
+mesterségre. Reggeltől-estig szomorú szép sumadiai nótákat énekelnek a
+leányok, törökverő hősökről és az aggódó édesanyjukról, – részben a
+maguk mulattatására, de főleg _az asszony_ parancsára, aki a lakásba
+áthallatszó hangokból meg tudja ítélni, hogy a maga helyén van-e minden
+pásztorleány és hogy nem lopják-e a drága időt haszontalan trécseléssel.
+Mert a selyembogár igen kényes jószág. Oly mohón eszi a levelet, mint a
+tűz a faforgácsot, – Grafné szekerei reggeltől-estig hordják a friss
+lombot az epres-tanyáról – ha éhen hagyják a férget, ha nedves, ha
+hervadt vagy poros lombot adnak eléje, akkor fölágasodik mérgében,
+elkékül, meghal és akkor nem lesz selyem. A halál az ő fegyvere, mint a
+rabságba jutott királyleányé.
+
+Férfi csak egy van a sok leány között, az öreg Mita, ő afféle
+szerb-cigány keverék, de azért meg lehet bízni az erkölcseiben, mert egy
+kicsit púpos, a hangja pedig olyan vékonyan szól, hogy ki sem rí a
+leányok kórusából.
+
+Napjában tízszer is megesik, hogy a leányok éneke egy ijedt gikszerrel
+véget ér, Mita pedig katonásan kihúzza magát: jön az asszony. Kongó
+katonaléptekkel megy végig a falépcsőkön, a szeme jobbra-balra villan, –
+jaj annak, akinek osztályán valami rendetlenséget tapasztal. Most egy
+veréb repül ki az ablakon, kis selyemhernyóval a csőrében és a következő
+pillanatban Grafné már nyakon üti Mitát. A két esemény között okozati
+összefüggés van, amennyiben az egerek és a verebek elleni védekezés Mita
+hatáskörébe tartozik.
+
+Az asszony meg volt róla győződve, hogy minden perc, amit az ember
+tétlenül eltölt, bűn a világrend ellen, azért Jani fiát, mihelyt az
+lekefélte magáról az országút porát, tüstént leültette az íróasztal
+mellé, hogy elintézze az üzleti leveleket. Ezt a tisztet eddig több
+józan üzleti érzékkel, mint ortografiai tudással, maga Grafné töltötte
+be, mivel Mihályt amúgy is eléggé elfoglalta az epreskert és a
+szőlőgazdaság. A hernyópolcok közé egyik fiát sem eresztette, persze nem
+a hernyóktól, mint inkább a leányoktól féltette őket.
+
+Jani tehát hétfőn reggel féltucat lúdtollat faragott, aztán lendületes
+kurens írással papírra vetette a Hét svábokról elnevezett
+szabadságegyesület alapszabálytervezetét. De aztán egyszerre eszébe
+jutott Zorka, Manin Zorka és ekkor letette a tollat és a kertbe szaladt.
+
+A kis kert, amelyet magas kőfal vett körül, a selyemgyár mögött volt. A
+kert büszkesége egy mesterséges cseppkőbarlang volt, a barlang hűvös
+homályában fehértestű rokokó-nimfa pihent a tükörfal előtt. A
+puszpángbokrok valamikor szépen nyirott, zöld labirintussal vették körül
+a barlangot, most azonban már elkorhadtak és megritkultak, a nimfa fehér
+teste is rücskös lett a mohától, a tükör pedig úgy megvakult, mint az
+öreg ember szeme és láthatólag nem is telt már semmi öröme a nimfa
+képében. A barlangot Jani szépapja csináltatta, aki nem mint telepes,
+hanem mint császári hivatalnok került ide és egész életében pepecselő és
+kissé ledér hajlamú férfiú volt. A kolonistákkal való összeházasodás
+folytán azonban a későbbi Grafokon is erőt vett a bánsági munkadüh. Jani
+gyermekkorában nagyon szerette ezt az ünnepélyes kis szigetet a józan
+város közepén. A templom közel volt és ha megkondultak a nagy harangok,
+akkor érces hanghullámok viharzottak a kőfalak között. Ha nem szóltak a
+harangok, akkor is úgy rémlett a fiúnak, mintha néma, nagy ércmadarak
+ülnék teli a kertet.
+
+Mikor két esztendő múltán újra belépett a kertbe, rögtön a hátsó
+kerítés-falhoz sietett, kivett belőle egy meglazult követ és átnézett
+Maninék kertjébe. Szerencséje volt, mert ott látta azt, akit keresett,
+Manin szomszéd Zorka leányát. A muskátlik közt állott, kis öntözőkannát
+tartott a kezében, de nem dolgozott, hanem a katicabogarat nézte, amely
+a kezén mászkált.
+
+– Zorka! – kiáltotta fojtott hangon Jani.
+
+A leány elmosolyodott, fülig elvörösödött és rögtön odajött a falhoz.
+Alkalmasint várta ezt a találkozást.
+
+Óh, milyen gyönyörü szép leány lett Zorkából! Két esztendővel ezelőtt
+még kissé esetlen és soványka volt, mint a vérbeli vizslakölyök, arca
+pedig örökké pattanásos volt. De azóta deli szűzzé fejlődött. Janit
+azelőtt is mindig a görög templomok bizánci szentképeire emlékeztette,
+de most még jobban érvényesült szépségének idegenszerű, büszke és szelid
+karaktere.
+
+– Tudtam, hogy itt van, már tegnap hallottam Hofferéktól, – mondta
+Zorka.
+
+– Hát már nem tegeződünk? – kérdezte Jani.
+
+– Ha akarja… és mivel szomszédgyerekek vagyunk…
+
+– Nyújtsd át a kezedet, úgy mint akkor, mikor utóljára láttuk egymást, –
+suttogta Jani.
+
+A leány kissé kérette magát, de aztán átnyújtotta kezét a falrésen. Egy
+félig kinyílt, szép piros rózsa volt benne. A fiatal úr a kabátjára
+tűzte a virágot, azután sorra csókolta ujjait, amelyek olyan finomak és
+fehérek voltak, hogy Grafné bizonyára megbotránkozott volna rajtuk. Mert
+bizonyos, hogy dolgos leányzónak nem lehet ilyen keze.
+
+Jani Bécsben is sokat gondolt a szomszéd-leányra, akit egy
+regényeshajlamú ifjú szerelmére igen alkalmassá tett nemcsak a szokatlan
+hangzású neve és a fekete haja, hanem az a körülmény is, hogy nemes
+ember leánya volt. Verseket is írt hozzá, amelyekben sok szó esett
+megőrülésről és öngyilkosságról, sőt egyszer éjnek idején, zivataros
+esőben, hajadonfőtt szaladgált a Práterban, miközben hangos szóval
+kiáltozta Zorka nevét és felszólította a cikázó villámot, hogy sújtson
+le reá és vessen véget kínjainak. Ez azonban mégsem volt egészen komoly
+dolog. Most azonban, miközben a téglalyukon keresztül érezte a valóság
+meleg és édes lehelletét, komolyan megdobbant a szíve.
+
+– Zorka, – mondta, – én egy szent elhatározással tértem meg a
+nagyvilágból. Hogy nem fogok előbb nyugodni, míg édesapád bele nem
+egyezik abba, hogy egymáséi legyünk.
+
+Édesapát mondott, mert a zsarnoki apa stilszerü alakja minden szerelmi
+regénynek, tulajdonképpen azonban nem félt Manin szomszédtól, csak a
+saját édesanyjától.
+
+– Ma megint elmegyek Hofferékhoz, – szólt Zorka. – Mi most együtt
+hárfázunk a lyányokkal…
+
+Nem folytathatták a beszélgetést, mert valaki Zorka nevét kiáltozta.
+Manin volt. A szomszéd, egy göndörhaju, barna, szálas szép férfi,
+lélegzet nélkül sietett a kertbe. Különben nagyon méltóságos viselkedésü
+ember volt, ami természetes is, mert hiszen nemrégiben még Temesvármegye
+szolgabírája volt, most azonban kipirult arccal, fiatalos fürgeséggel
+szaladt végig a kavicsos úton.
+
+– Zorka, Zorka, hamar, nagy dolog történt!
+
+És már karjaiba kapta és összecsókolta a leányát. Jani megszeppenve
+lapult meg a rés mellett.
+
+– Mi történt, apa? – kérdezte Zorka ijedten.
+
+– Nagy dolog! Egy nemzet föltámadt a sírjából! A mi nemzetünk! A mi
+édesanyánk! A szerb nemzet! Karlócán megvolt a nemzeti kongresszus…
+Kikiáltották a szerb vajdaságot. Vajdát is választottak.
+
+– És mi lesz most? – kérdezte a leány, aki semmit sem értett az
+egészből.
+
+– Az lesz, hogy ezen a szent földön, amelyet annyi szerb vér öntözött,
+megint a szerb lesz az úr!
+
+– És mi lesz a németekkel? – kérdezte kis szünet után Zorka, aki
+nyilvánvalóan Janiékat féltette az uj alakulástól.
+
+– Jó szomszédaink lesznek, mint eddig is. Eddig a magyarok kormányoztak
+itt, a jövőben a szerbek fognak kormányozni. A német szomszédoknak
+mindegy lehet.
+
+Zorka láthatólag belenyugodott ebbe a megoldásba és édesapja karján a
+házba ment.
+
+Jani elgondolkozva állott a fal tövében. Mi lelte Manin szomszédot? A
+szolgabiró eddig mindig magyar ember számba ment, hiszen nemes ember
+volt. A leányával is magyarul szokott beszélni. Most azonban, a karlócai
+hírek hallatára, megpezsdült ereiben a forró szláv vére és ő
+megmámorosodott tőle.
+
+Ez mindenesetre olyan fontos esemény volt, amelyet a Hét sváboknak
+nevezett szabadság-egyesület elé kellett terjesztenie. Úgylátszik, az
+ország veszedelemben van és sürgős intézkedésre lesz szükség.
+
+Jani vissza akart menni az írószobába, hogy magához vegye az
+alapszabály-tervezetet, belülről azonban Grafné hangos perelése
+hallatszott és a _naplopó, szamárság_ és _majd adok neki_ féle
+kifejezésekből, amelyek sűrűn ismétlődtek az édesanyja monológjában,
+arra kellett következtetni, hogy a titkos társaság alapszabálytervezete,
+melyet az íróasztalán felejtett, illetéktelen kezekbe került. A
+szabadság-társaság feje tehát mélyen meghajolva osont el az írószoba
+üvegajtaja előtt és csak akkor lélegzett föl megkönnyebbülten, mikor már
+becsapta maga után az utcai kaput.
+
+
+
+
+III.
+
+Eredetileg Lutz hadnagyhoz akart sietni, mert bizonyos volt, hogy az
+egész városban a hadnagy veszi legkomolyabban a szabadság ügyét, de
+aztán eszébe jutott, hogy Zorka most a Hoffer-leányokkal hárfázik és
+azért repülő kabátszárnyakkal vágtatott a Hoffer-ház felé. Hirtelen
+elhatározta, hogy a titkos társaság egy másik, bár lanyhább buzgalmu
+tagját, Hoffer Tónit fogja beavatni a titkába.
+
+Hoffer Tóni az édesapja építőirodájában dolgozott. Az öreg volt a
+délvidék leghíresebb templomépítője. Tótországban és Rácországban is sok
+szép templomot épített már. A Hoffer-ház udvara, amely majd akkora volt,
+mint egy vásártér, most is teli volt toronynyi deszka- és
+gerendarakásokkal, egypár száz munkás fürészelt, kalapált és tett-vett
+benne, a fiatal Hoffer Tóni pedig plajbásszal a füle mellett, kipirult
+arccal állott az udvar közepén és oláh nyelven káromkodott. Ezt a
+nyelvbeli koncessziót mindenesetre azoknak az oláh fuvarosoknak tette,
+akik csökönyös alázatossággal állottak körülötte.
+
+Ez nem ér rá most hazát menteni, gondolta magában Jani.
+
+A lakóház ablakából édes hárfazene szűrődött ki a munka rikácsoló
+lármájába.
+
+– Jani bácsi, Jani bácsi! – kiáltotta egy vékony hang.
+
+Emeletmagasságban az egyik gerendapiramis tetején fehérruhás,
+szőkeloknis kisleány állott. Bábi volt, négy közül a legkisebbik
+Hoffer-leány. Ő is csinos, kecses és vidám volt, mint valamennyi nővére.
+Most a zerge biztosságával szökdelt le a farakásról. Egyenesen Jani úr
+nyakába ugrott és megcsókolta. Bábika még csak tizenkét esztendős volt,
+még egészen gyermekszámba ment és senki sem akadhatott fenn a nagy és
+forró barátságon, amelyet Jani iránt érzett. Hasonló szenvedélyes
+barátságot érzett a fiatal Graf iránt a kisebbik Hoffer-fiú, a
+tizenhárom esztendős Gyuri, aki vidám süvöltéssel robogott elő az
+istállóból. A két gyermek láthatólag büszke volt reá, hogy tegeződhetik
+egy nagy férfival, aki Bécset is megjárta már.
+
+– Megjött a főhadnagy! Megjött Kolonics! Lóháton jött meg Pancsováról!
+Reggelre tovább megy Temesvárra! – ujságolták nagy fontoskodva a
+gyerekek.
+
+Kolonics főhadnagy volt Emiliának, a legnagyobbik Hoffer-leánynak
+vőlegénye. Még pedig második vőlegénye, amely körülmény némi foltot
+ejtett a leány hírnevén. Az első Graf Mihály volt, özvegy Grafné azonban
+akkoriban szétrobbantotta a kötést, mivel egyszer reggeli hatkor még
+ágyában találta a fia menyasszonyát.
+
+A gyerekek fölvitték Jani urat a nappaliba. Ott hárman hárfáztak együtt,
+a középső két Hoffer-leány és Zorka. Olyan komolyan vették a leckéjüket,
+hogy abba se hagyták a játékot, csak mosolyogva bólintottak loknis
+fejükkel a vendég felé. Jani leült a két gyermekkel és áhitatos csendben
+várta a játék végét.
+
+Hofferékat tulajdonképpen mindenki kedvelte a városban, de azért
+titokban sok pletyka kerengett róluk, mert a viselkedésük, sőt a
+külsejük is más volt, mint a többi emberfiáé. Valami művészi bátorság,
+melegség és lendület jellemezte őket. Az öreg Hoffer sok pénzt keresett,
+de sokat is költött a gyermekeire, akiket úgy járatott, „mintha urasági
+gyerekek volnának“ mondták a városban. Graf Jani azonban nagyon jól
+találta magát ebben a házban és boldog volt, hogy Hofferék nem
+éreztették vele, mennyire bántotta őket Grafné asszony viselkedése.
+
+A hárfajáték akkor ért véget, mikor az öreg Hofferék és a mátkapár a
+szobába léptek.
+
+A vőlegény, aki a Blomberg dsidásainál szolgált, hosszú, kemény, szőke
+pofaszakállú katona volt.
+
+Kisült, hogy ők is tudnak már a karlócai eseményekről. De nemcsak ők,
+hanem az egész város.
+
+– A rácok és a horvátok gyülekeznek, Szerbiából is sokan jönnek, hogy
+elfoglalják a Bánságot, – mondta aggodalmas arccal az öreg Hoffer. – Mit
+fogtok csinálni, ti császári katonák?
+
+A főhadnagy boldog tudatlanságában vállat vont.
+
+– Nem fogjuk a fejünket törni, hanem azt fogjuk csinálni, amit
+parancsolnak nekünk.
+
+– Az a kérdés, hogy ki parancsol nektek? A bécsi, vagy a pesti
+hadügyminiszter?
+
+Kolonics könnyedén legyintett a kezével.
+
+– Azt hiszem, az egész pesti svindli hamar véget fog érni… Kossuth és a
+táblabírák…
+
+Hofferné arca egyszerre vérvörös lett.
+
+– És bennünket ki fog megvédeni? Bennünket és a gyermekeinket?
+
+A főhadnagy csodálkozva nézett az asszonyra.
+
+– Titeket? Nektek semmi közötök az egész dologhoz. Ami lesz, az a
+magyarok ellen megy. Ti pedig németek vagytok.
+
+– Persze, mi németek vagyunk, – hagyta rá Emilia, akit nagyon kínosan
+érintett ez a vita.
+
+Most megszólalt az öreg úr. Domború szép művészhomloka alatt ragyogott a
+két szeme. A hangja pedig reszketett a visszafojtott fölindulástól.
+
+– Igen, mi németek vagyunk. Mi németek vagyunk és úgy fogunk viselkedni,
+ahogyan a német becsület kívánja. A becsület pedig azt kívánja, ha
+békességben együtt éltünk a magyarokkal, hát álljunk melléjük a
+veszedelemben is. Ha elhagynók őket a bajban, akkor nem volnánk
+becsületes németek, hanem szedett-vedett csürhe.
+
+Az öreg úr kiabálni kezdett és a nők megijedtek.
+
+– De apa! – kérlelték.
+
+De az öreg felbőszülvén a főhadnagy arrogáns mosolyán, még jobban
+kiabált.
+
+– Öreg ember vagyok, vén mesterember, de becsületemre mondom, hogy
+fegyvert fogok, ha hívnak a magyarok. Ez a Gyuri kölyök még csak
+tizenhárom éves, de ha ő is el akar menni, becsületemre mondom, én adom
+kezébe a fegyvert.
+
+Kolonics méltatlankodva emelte föl a fejét. A hosszúkás, szigorú és
+lojális arca erősen emlékeztetett azokra a főhercegi arcokra, amelyeknek
+képmása ott függött sok Kolonics-nemzetség vizitszobájában. (Znajmban
+minden második embert Kolonicsnak hívnak és aki nem lesz közülök katona,
+abból hivatalnok lesz.)
+
+– Én azt hittem, hogy apámuram hű alattvaló, – mondta szemrehányóan.
+
+– Vagyok is, vagyok is, vőm uram, – kiáltotta Hoffer, miközben mind a
+tíz ujjával neki esett a sűrű, ezüst hajának. – Életem és vagyonom a
+császáré, mert ő az én törvényes uram. De a lelkem nem a császáré, vőm
+uram, a lelkem Istené és becstelenséget a császár kedvéért sem követek
+el!
+
+Az öreg érezte, hogy ebből a hangnemből már nem lehet folytatni a vitát.
+Lerohant tehát az udvarba és ott kegyetlenül lehordott egy zsindelyest,
+aki pipával a szájában hasította a fazsindelyt.
+
+– A fejemre akarjátok gyujtani a házat, ti gazemberek, no de majd rendet
+csinálok én köztetek!
+
+Fölkapott egy lécet, hogy rendet csináljon vele, de a Tóni fia
+kicsavarta kezéből a fegyvert. Igaz, az udvar négy sarkában ott volt a
+tábla: Itt tilos a pipázás! – de azért húsz esztendő óta mindenki
+pipázott az udvaron, maga az öreg Hoffer is.
+
+A főhadnagy peckesen összecsapta sarkantyúit és elment a
+huszárkaszárnyába, hogy Esterházy grófnál jelentkezzék. Nem mondta, hogy
+eljön-e vacsorára.
+
+A nagy vihart megelőző szél végigsüvöltött a Hoffer-házon és egy
+pillanat alatt mindent fölborított. Emilia igen boldogtalan volt és
+titokban haragudott édesapjára. Végre is egy császári katonatiszt, egy
+_Ritter von_ csak jobban ért az effélékhez, mint egy építőmester? Ha
+pedig Emiliának ez az eljegyzése is fölbomlik, akkor igazán elmehet
+apácának…
+
+A kis Gyuri fölugrott egy székre és magából kikelten kiabált, hogy éljen
+Gossuth! Emilia, aki a kisebbekkel szemben anyahelyettesi jogokkal volt
+fölruházva, le akarta pofozni onnan, de nem bírt vele, a fiú valami
+démoni lázban égett, a székről a divánra, majd az asztal tetejére ugrott
+és egyre éltette az ő Gossuthját. Pedig az utcai ablak is nyitva volt. A
+többi leányok, Zorka is, védelmükbe vették Gyurit, ők alapjában véve
+mind Gossuthisták voltak.
+
+A hajsza csak akkor ért véget, mikor Hofferné bánatos arca megjelent az
+ajtóban. Az anya lekváros kenyeret hozott a gyerekeknek. Különben is
+igen ijedős természetű asszonyság volt, örökösen tűzvésszel, pestissel,
+földindulással álmodott, de soha még semmiféle természeti csapástól nem
+rettegett úgy, mint ettől az istenverte szabadságtól. Óh, hogy az ő
+áldott jó ura is mindig kész volt minden szamárságra!
+
+*
+
+Graf Jani hazakísérte Zorkát Hofferéktól.
+
+Az utcasarkon azt kérdezte tőle:
+
+– Zorka, szereted a verseket?
+
+– Ha szépek, – susogta Zorka, miközben az elefántcsontszínű bizánci arca
+rózsaszínű lett.
+
+– Én írtam hozzád egy egész füzetre valót. Negyvenhármat. A
+negyvennegyedik tulajdonképpen a halálról szól, de azért azt is neked
+írtam.
+
+Valaki a fiatalember nevét kiáltotta. A Macskakovács szaladt utánuk.
+
+Óriási nagy, kövér, de amellett csodálatosan fürge mozgású és szapora
+beszédű német volt. A Macskakovács különben épp oly kevéssé volt kovács,
+mint ahogyan nem volt macska; ő egészben véve csak egy Lauch nevü
+korcsmáros volt. A furcsa nevét az öregapjától örökölte, aki
+kovácsmester volt és akinek vagy nyolcvan esztendővel ezelőtt valami
+nagyon mulatságos kalandja volt egy vörös kandurral. Az eset részleteit
+ma már senki sem ismerte, de azért az Istenben boldogult kovács összes
+leszármazottjaira rászáradt a gúnynév. A polgári nevükön senki sem
+ismerte őket.
+
+A Macskakovács azért fogta el Janit az utcán, mert éppen most érkezett
+haza Zimonyból, ahol egyik adósát nyomorgatta. Pénzt ugyan nem kapott,
+de a megpukkadásig teliszívta magát odaát nagyszerű és izgalmas
+ujságokkal, amelyeken sürgősen túl kellett adnia.
+
+Hogy azok odaát mind meg vannak háborodva. Azt mondják, hogy a császár
+nekik ajándékozta a Bácskát és a Bánságot. Minden föld a szerbeké lesz,
+föl Szegedig… Már készülődnek is, hogy által jőjjenek. Sok ezren vannak
+már együtt. A granicsár-ezredekből százával szökik hozzájuk a legénység
+és senki sem állja útját… Aranygalléros tisztek is vannak velük.
+Rajacsicsot patriárkává választották és Szuplikácz generális a
+vojvodájuk… Rajacsicsot ismerjük még verseci püspök korából. Hogy tud az
+beszélni –! Lóháton jár a táborban, a kezében feszület, az oldalán kard.
+Ha a régi rác dicsőségről beszél, akkor sírva fakadnak a nagybajszu
+granicsárok. Ha meg a magyarokat emlegeti, akkor az emberek a fogukat
+csikorgatják… Mert a szerb nemzet minden szörnyü nyomorúságának a gőgös
+magyar az oka.
+
+De egyebet is tudott a Macskakovács. Szerbiából, Boszniából százával kél
+át a fegyveres nép a Száván. De még Montenegróból is jönnek ijesztő
+külsejü martalócok, akik farkasokká vadultak a török háborúkban. És ezt
+a prédára éhes, vérre szomjas csőcseléket a belgrádi osztrák konzul,
+Mayerhoffer ezredes zudítja az országra. Ideát pedig császári tisztek
+fogadják őket testvéri öleléssel…
+
+A Macskakovács nem mondott el mindent, amit tudott, hanem köszönés
+nélkül a faképnél hagyta Janit és két úr után szaladt, akiket az utca
+túlsó során fedezett föl. Azokra érdemesebb volt ráijeszteni, mint
+Janiékra, mert egyikük a polgármester, a másik a városbíró volt.
+
+A fiatal pár folytatta útját, kényesen válogatva a gyalogjáró köveiben.
+
+– Zorka, ha itt is kitör a revolució, mi lesz akkor velünk? – kérdezte
+Jani.
+
+– Reménylem, mi ketten nem fogunk hajba kapni, – válaszolt mosolyogva a
+leány.
+
+– És melyik párton lesz édesapád?
+
+– A jó emberek pártján. Mert ő jó ember.
+
+A fiatalok egyszerre összenéztek és fülelni kezdtek. Valahonnan ének
+hallatszott. A piac felől. Sok ezer érces férfihang éneke. Valami
+vérforralóan szilaj és meghatóan szomorú szerb nótát énekeltek.
+
+Amint gyors léptekkel befordultak a nagytér sarkán, megpillantották az
+éneklő sokaságot. Sok ezer szerb paraszt – mind egyforma bőrködmönt és
+piros bocskort viselt – vonult végig a piacon. Néhány sötétruhás uri
+ember vezette őket, egyikük szerb nemzeti zászlót vitt kezében.
+
+– Hiszen ez édesapa! – kiáltotta Zorka meglepetten.
+
+A tüntető tömeg vezére valóban Manin szomszéd volt. Hajadonfőtt volt,
+ünnepélyes, szinte áhítatos léptekkel járt, arcát megszépítette a
+lelkesedés.
+
+Manin eddigelé nem sokat törődött azzal, hogy ő szerb eredetű ember.
+Nemes ember és vármegyei tisztviselő volt, kétszeres ok arra, hogy
+magyarnak vallja magát. A karlócai hírek azonban hősi mámorba ejtették
+az egész délszlávságot és a mámor váratlanul pezsgésbe hozta Manin szerb
+vérét is. A tépelődő emberek hirtelenül támadt energiájával beleugrott a
+szerb mozgalomba és mivel renegát buzgalmával túltett a legtüzesebbeken
+is, hamarosan a mozgalom élére került.
+
+Graf Jani időközben fölfedezte a tömegben a szerb borbélyát, azt elfogta
+és kivallatta, hogy mit jelent a csődület. A tüntetés a szerb püspök, az
+öreg Popovits István ellen irányult, akit a borbély árulónak és a
+magyarok spiónjának nevezett. A püspök bűne az volt, hogy magyar nyelven
+vezette az anyakönyveit és hogy annak idején nem küldött követeket a
+karlócai nemzeti szkupstinára. A tömeg ezért beverte a palota ablakait
+és rongyokká tépte a magyar anyakönyveket, melyeket a megijedt papok
+kiszolgáltattak neki.
+
+A borbély, aki máskor maga volt a mosolygó, hajlongó udvariasság,
+ezúttal félvállról, kevély és gúnyos hangon beszélt Janival. Végül
+fölemelte a kezét és a szerb székesegyház tornyára mutatott.
+
+– Látja, ott van a mi zászlónk! – mondta.
+
+A toronyról nagy, piroskékfehér zászló lengett.
+
+De hová lett Zorka? Az imént még itt állott Jani mellett. Halvány
+arccal, fénylő szemekkel, egész testében remegve nézte a sokaságot.
+Egyszerre azt mondta – szerbül mondta –: Istenem, beh szép ez! – és
+nyomtalanul eltünt a tömegben, mint a búvármadár a nádasban.
+
+Jani egy ideig még nézte a vonuló embereket. Úgy rémlett neki, mintha
+csupa gúnyos vagy gyűlölködő arc fordulna feléje. Ezek a szerb
+parasztok, fuvarosok és szatócsok, akik máskor a szegény emberek
+tisztességtudásával köszöntötték a gazdag Grafné fiát, most, midőn egy
+közös érzés és egy közös gondolat tette őket erősekké és gazdagokká,
+bizonyos arisztokratikus kicsinyléssel nézték a fehérképü svábot az ő
+furcsa köcsögkalapjával és malaclopó köpenyegével.
+
+Janit egészen elszomorította a gondolat, hogy ez az éneklő sokaság olyan
+könnyüszerrel el tudta őt választani Zorkától. Vajjon hol fogja
+viszontlátni a leányt? Sarkon fordult és visszament a patika irányában.
+Egyszerre szemben találta magát Holky doktorral és a patikussal. A kövér
+kis doktor szemüvege izgatottan csillogott.
+
+– Csakhogy megvagy, Jani! Tűvé tettük utánad a várost.
+
+– Mi baj?
+
+– A Macskakovács-korcsmába megyünk… Parasztgyűlés lesz az udvaron. A
+svábjaink tudni akarják, hogy mi lesz. A külső város teli van
+rémhírekkel. A szerbek már osztozkodnak a szőlőhegyen. Azt beszélik,
+hogy szerviánusok lappanganak az erdőben. Éjjel megrohanják majd a német
+várost és fölkoncolnak mindenkit.
+
+Mikor Jani rátette kezét a Macskakovács kilincsére, azt hitte, hogy
+cimborái lóvá akarják tenni a parasztgyűléssel, mert odabenn mélységes
+csend volt. Mikor azonban belépett, az udvar zsúfolva volt emberekkel.
+Némán ültek és álltak együtt, mintha halottas házban volnának. Többnyire
+idősebb emberek voltak, a bánsági naptól kicserzett bőrü, a nehéz
+munkától meghajlott vállu öregek. A fiatalok ilyenkor munkában vannak.
+
+A parasztok társaságában ott látták a fehértemplomi Hallert is, továbbá
+Heimot, Lutz hadnagyot és Hoffer Tónit. A hét sváb tehát együtt volt.
+Néhányan az urak közül a gazdák meghívására jöttek ide. Mert a sváb
+paraszt nem teszi mindig azt, amit az urak mondanak neki, de azért
+mindig tudni akarja, hogy mit mondanak az urak.
+
+Holky doktor, a kitünő szónok, megtette önmagát a gyűlés elnökének.
+Hosszabb előadásba kezdett, amelyben a magyar szabadságmozgalom
+jelentőségét fejtegette. Az emberek némán és hidegen hallgatták. Aztán
+egyszerre félbeszakította egy érdes hang. Egy öreg paraszt állott föl
+szóláshoz.
+
+– Ezeket a dolgokat mi már hallottuk. Amit még nem hallottunk, azt kár
+elmondani, mert úgy sem értenők meg, hiszen mi nem vagyunk tanult urak,
+hanem szántóvető nép. Most arról van szó, hogy Szlavóniában gyülekeznek
+a rácok és nálunk is mozgolódnak a szerbek. Az a kérdés, hogy mit
+tegyünk mi német emberek? Erre feleljenek az urak, ha tudnak!
+
+Igy szólt az öreg, azután társainak helyeslő fejbólongatása közepett
+megint leült a lócára.
+
+Ekkor Graf Jani jelentkezett szóláshoz. Miközben elszántan farkasszemet
+nézett egypár száz jéghideg, komor és bizalmatlan szempárral, nagyjából
+elmondta azt, amit ma az öreg Hoffer szájából hallott.
+
+Azon kezdte, amit nem lehet elégszer ismételni, hogy ez a föld itt a
+mienk. Apáink meghódították, nem a vérük, hanem a verejtékük hullásával.
+Eddig a magyarok kormányoztak minket, mert ez Magyarország. Most jönnek
+a szerbek. Azt kérdezitek, hogy mit tegyünk most már mi verseciek?
+Tehetünk kétfélét. Tehetjük azt, hogy lehasalunk és megvárjuk, míg a
+zivatar elvonul a fejünk fölött. Egy kicsit meg fognak rugdosni, de
+nagyobb bajunk talán nem esik. Becsület nem lesz, de a kenyér megmarad.
+Ma a magyar az úr, holnap a szerb, holnapután talán az oláh. Nekünk
+mindegy, hiszen mi nem vagyunk nép, csak afféle idecsődült csürhe…
+
+Egy kövér ember ült szemben Graffal. Annak arca paprikavörös volt,
+miközben két öklével indulatosan kezdte döngetni a mellkasát.
+
+– Az már nem igaz! Mi becsületes németek vagyunk!
+
+Graf fölkapta a szót.
+
+– Ha németek vagyunk, akkor tegyük azt, amit a német becsület kíván.
+Békében ott ültünk a magyarokkal egy asztalnál, hát álljunk melléjük a
+veszedelemben is. Német hűséggel, német bátorsággal.
+
+Graf ismerte a maga embereit. Tudta, hogy többet mondania veszedelmes
+volna; ezek előtt a legjobb ügyet is gyanussá teszi az ékesszólás. Még
+csak ennyit mondott:
+
+– Most elmegyünk néhányan a városházára és követelni fogjuk, hogy
+szervezzék a nemzetőrséget.
+
+Ekkor fölemelkedett egy szomorú arcú, sovány ember, afféle istenes kis
+paraszt, aki a processziókat szokta vezetni és éneklő hangon kérdezte:
+
+– Mért fogjunk fegyvert mi együgyű szántóvetők, mikor itt vannak a
+császár katonái sok lovakkal és ágyúkkal?
+
+Megint pár száz hideg és bizalmatlan szempár meredt Jani felé. Az
+emberek előrehajoltak és tölcsért csináltak a tenyerükből, hogy jobban
+hallják a választ.
+
+– Megmondom, hogy mért – válaszolt Jani. – 1785-ben maga a császár volt
+itt Versecen, II. József császár, 80.000 katonával, sok lóval és sok
+ágyúval. De a császár elvonúlt a török elől és átengedte a várost az
+ellenségnek. Hennemann Jakab azonban, egy verseci sváb ember, hetvenötöd
+magával megvédte a várost. Ezért most is azt mondom: amit az ember
+megtehet maga, azt ne bízza rá másra, még a császárra sem.
+
+Ez az okoskodás egészen a svábok szája ize szerint való volt.
+
+Lutz hadnagynak is volt egy indítványa. A szerb püspöki templomra,
+miként kiki a maga szemével is láthatta, piroskékfehér zászlót tűztek
+ki. Jó volna, ha válaszképpen magyar zászlót tűznének a katolikus
+templom tornyára. Nem kihívásképpen, hanem hogy lássa a városban
+lappangó csőcselék, hogy a németek résen vannak.
+
+Az egész sokaság fölkerekedett és elvonúlt a szolgabíróság elé, hogy
+zászlót kérjen. Másutt nem igen lehetett volna magyar trikolórt találni
+a városban. A zászlót megkapták, azután Graf Janival, mint zászlóvivővel
+az élükön, a plébánia-templomhoz vonúltak. Ez a fölvonulás nagyon
+különbözött a tüntető menettől, melyet Graf ma a nagypiacon látott. A
+svábok fekete csoportja komor csendben, nehézkesen csoszogó, hosszú
+léptekkel ballagott a zászló után. Énekről szó sem lehetett; az ilyesmi
+nem méltó komoly polgáremberekhez. Sőt mikor már a templom elé értek,
+néhányan a forradalmárok közül úgy vélekedtek, hogy a dolgot mégis be
+kellene jelenteni a plébános úrnak, nehogy utólag valami kellemetlenség
+legyen belőle. Egypár perccel később az összegöngyölített zászló
+kibukkant a legfelsőbb toronyablakból. Azután forogni kezdett, kibomlott
+és virító színeivel ott lengedezett a fölbámészkodó emberek feje fölött.
+Ugyanaz a szél mozgatta, amely a püspöki templom szerb zászlaját.
+
+Az emberek úgy érezték, hogy most tenniök kellene valamit. Talán
+kiáltozni? Végül egyikük levette a kalapját. A többiek mind követték a
+példáját.
+
+
+
+
+IV.
+
+Néhány nap múlva már lejöhetett Temesvárról Vukovics Sebő alispán, akit
+kevéssel ezelőtt megtettek kormánybiztosnak a szép Csernovics mellé,
+hogy a felelős minisztérium nevében megeskesse a nemzetőröket. Akkoriban
+minden a felelős minisztérium nevében történt, az elnevezés mindenkinek
+hízelgett, mert mindenki úgy érezte, hogy a minisztérium neki is
+tartozik némi felelősséggel.
+
+Ezerkétszáz fölkelő hat kompániában vonúlt a német templom elé. A svábok
+fegyvertelenül, ünneplő gunyában jöttek. Mivel az ég borús volt, sokan
+piros vagy kék paraplit szorongattak a kezükben, mások pedig tarka
+keszkenővel takarták le új kalapjukat, hogy meg ne ázzék, ami egészben
+véve tisztes és békés benyomást tett.
+
+A kompániák akkor már megválasztották összes tisztjeiket. A második
+század kapitánya az öreg Hoffer lett, a hatodik század hadnagya Graf
+Jani. A parasztok bizalma eredetileg a nagyobbik Graf fiú felé fordult,
+mivel azonban Mihály még mindig ott tartott, hogy „ez az egész dolog
+butaság“, tehát Jani öccsét léptették a helyébe, cum jure successionis.
+Mert aziránt nem lehetett kétség, hogy a Hoffer-háznak és a gazdag
+Grafné egyik fiának kijár az ilyen tisztesség. A többi tiszteket azonban
+nem a tanúlt emberek, hanem a gazdák közül választották. Mert hiszen
+szép dolog az, hogy az urak olyan sok mindent tudnak a világ folyásáról,
+de azért mégis csak jobb megbízni az olyan emberben, aki megszokta, hogy
+maga járjon a dolgai után.
+
+A vármegyei urak, akik a kormánybiztos kíséretében jöttek, lengő piros
+tollal a kalapjukon, kardosan csörtettek végig a Templom-utcán. Az urak
+fanyarul nézték a templom előtt sorakozó fekete sereget.
+
+– Hogy leszünk majd a svábokkal, ha komolyra fordul a dolog?
+
+A svábok közt ugyanakkor gyanús sugdosás támadt.
+
+– Hogy leszünk majd ezekkel az urakkal? Vukovics rác. Csernovics főispán
+is rác, de maga Damaszkin szolgabíró is rác…
+
+A kormánybiztos különben jól tudott beszélni az idevaló emberek nyelvén.
+Azon kezdte, hogy fölemelt kezével a szomszéd ház ormára mutatott,
+amelynek padlásablakán kaszapenge vicsorgott ki és azt mondta, hogy az
+igaz polgár is legyen olyan, mint a jó kasza: kemény, tiszta és éles.
+Kemény a munkában, tiszta a becsületben és éles a jogai megvédésében.
+
+Ez tetszett az embereknek.
+
+Midőn az új nemzetőrök letették az esküt, Dániel kanonok, aki egyházi
+ornátusban állott a kormánybiztos mellett, magasra emelte kezében a
+feszületet. A lövészbanda eljátszotta a Gotterhalte-t, a svábok a szép
+dal hallatára a megszokott lojális melegséget érezték a szívük tájékán,
+a megyei urak pedig megemelték vöröstollas kalapjukat. Csak a pap
+fordult sarkon és ment be sietve a plébániára, mintha meg volna sértve.
+Róla azt beszélték, hogy titkos republikánus.
+
+Vukovics később végigment a hosszú embersoron és ekkor megakadt a szeme
+egy rózsásra kimosdatott kisfiún, aki sapkájával a kezében, a
+bársonyzekéje fölé kihajtott hófehér gallérral, boldogan, büszkén és
+mosolyogva állott a férfiak között. A kormánybiztos a gyerek szépen
+megfésült fejére tette tenyerét.
+
+– Hát te mit akarsz itt, kis fiam? – kérdezte.
+
+– Én a második kompánia dobosa vagyok. De dobom még nincs.
+
+– Hány éves vagy?
+
+– Most leszek tizenhárom.
+
+– Mi a neved?
+
+– Gyuri. A Hoffer építőmester úr fia vagyok.
+
+– Majd küldök neked Temesvárról egy szép dobot. Aztán vitézül pörgesd,
+ha jön az ellenség!
+
+Az öreg Hoffer, mikor Kolonics főhadnaggyal az a bizonyos disputája
+volt, a vita hevében megfogadta, hogy a kis Gyurit is besoroztatja.
+Azóta igen megbánta már, hogy annyira elragadtatta magát, – mennyit
+veszekedett az asszony! – de a becsületszó becsületszó és a fiával az
+ördög sem bírt már.
+
+A sereg már oszladozott, midőn egy temesvári fuvarosszekér csörömpölt
+végig a főutca irgalmatlan rossz kövezetén. A kocsis mellett Holky
+doktor ült. Az emberek tudták, hogy a doktor a nemzetőrök megbízásából a
+temesvári főkommandónál járt és most kíváncsian fogták körül.
+
+Holky fölugrott a bakra és a két karjával integetett.
+
+– Hozom az ágyúkat, emberek!
+
+– Hol vannak?
+
+– A kocsiban, a szalma alatt…
+
+Néhány mohó kéz a szalma alá nyúlt és hideg vasat érintett.
+
+– Kettőt kaptunk! Két hatfontosat!
+
+Ezeket az ágyúkat a temesvári Rukavina báró adta a versecieknek. Holky
+doktort tavaly az a megtisztelés érte, hogy fölszúrhatta ő
+excellenciájának meggyűlt ujját és ez az esemény kiválóan alkalmassá
+tette arra, hogy most mint a nemzetőrök követje járúljon a főparancsnok
+elé. A doktor olyan okosan, annyi hévvel és főleg olyan sokat tudott
+beszélni, hogy a megszorult tábornok, bár a dolog semmiképpen sem
+tetszett neki, végül is kénytelen volt engedni. Miután Holkyt
+végigvezették a temesvári arzenál udvarain, ahol százas sorokban
+unatkoztak és ásítoztak a pompás, új ágyúk, végül odaadták neki ezt az
+ócska két vascsövet, amelyet talán még a Hunyadiak felejtettek a
+fellegvárban.
+
+A németek időközben kikaparták a szalmából a rozsdavörös ágyúkat.
+
+– Amennyire értek hozzá, igen jó lövegek, csak meg kell őket puccolni
+egy kicsit, – mondta Holky szakértően.
+
+– Hát ezek is ágyúk? Hiszen még lafétájuk sincs! – kiáltotta valaki.
+
+Holki azonban megvédelmezte ágyúit, amelyek iránt már bizonyos apai
+gyöngédséget érzett.
+
+– A laféta semmi! Azt farag nekünk akármelyik bognár… Én Temesvárott
+kitapasztaltam a legújabb szerkezetű ágyútalpakat, majd én megmondom a
+bognárnak, hogyan csinálja.
+
+A Heim zsidó azalatt nagy szeretettel simogatta az ágyúkat. Ő már régen
+elhatározta, hogy a tüzérséghez fogja magát beosztatni.
+
+*
+
+A hét sváboknak sok megbeszélni valójuk volt és mivel Graf Jani úgy
+vélekedett, hogy a nevezetes napot valami rendkívüli formában illenék
+megünnepelni, tehát alkonyatkor a fráternál adtak egymásnak találkozót.
+A fráter egy vén remete, fönn lakik a széljárta hegytetőn, a házikója
+ott van a fehér kápolna mellett, amelynek a fráter különben sekrestyése.
+Nyaktörő sziklaút vezet föl a magasba, de azért mégis érdemes fölmenni,
+mert, aki a remete háza mellett álló kis szőlőlugasból lenéz az alkonyi
+pirban úszó bánsági rónára, az úgy érzi magát, mintha a világ feje
+fölött trónolna. Mondják is, hogy amelyik svábnak ott fönn van a
+szőleje, az mind gőgös és szófukar ember.
+
+Hatan már együtt voltak, de a hetedik, a fehértemplomi Haller, sokáig
+késett még.
+
+A fiatalok beszámoltak egymásnak a tapasztalataikkal. Akinek csak komája
+vagy adósa volt a környékbeli falvakban, az az utolsó héten kikocsizott,
+hogy fegyverkezésre bírja a falusi svábokat. Lutz hadnagy és a
+Szalvátor-patikus formaszerinti szövetséget kötöttek a dettai és a
+zichyfalvi parasztsággal. Megfogadtatták velük, hogy elküldik a
+legényeiket Versecre, mihelyt ott megszólalnak a lármaharangok. A
+patikus nem győzte emlegetni, hogy Lutz milyen nagyszerűen tud beszélni
+a falusi svábok nyelvén. Ezt senki sem nézte volna ki belőle. Kár, hogy
+rossz a tüdeje, egyszer-kétszer vért is pökött útközben…
+
+Heim elmondta, hogy édesatyja tegnap jött meg a krassói bányavárosokból.
+Ott a németek már torlaszokat építenek a városok körül és reggeltől
+estig durrognak a céllövő karabélyok.
+
+Legjobban érdekelte a társaságot Hoffer Tóni elbeszélése. Ő és édesapja,
+Vukovics Sebő ösztönzésére, elmentek a szerbek vezéréhez, Maninhoz és
+ártatlan arccal fölszólították, hogy lépjen be szerbjeivel együtt a
+nemzetőrségbe. Ez persze csak arra való volt, hogy kiugrassák a nyulat a
+bokorból.
+
+Manint szemmel láthatólag igen meglepte az ajánlat, amelynek
+őszinteségében különben egy pillanatig sem hitt.
+
+– Ki ellen fegyverkeznek az urak tulajdonképpen? – kérdezte ugyancsak
+ártatlan arccal.
+
+– Minden rendbontó és fölforgató ellen, – válaszolt az öreg Hoffer.
+
+– Tehát elsősorban Kossuth és társai ellen? – kérdezte Manin gúnyosan.
+
+Az építőmester arca egyszerre paprikavörös lett.
+
+– Hát nem tetszik tudni, hogy Kossuth ő felségének minisztere és hogy
+csak a király által szentesített törvényeket hajtja végre?
+
+Ekkor beleszólt a fiatal Hoffer is.
+
+– Manin úr, mi nem az ország, csak a mi kis városunk békéjét akarjuk
+megvédelmezni.
+
+– Fölösleges fáradság, – válaszolt Manin hidegen. – A központi szerb
+odbor megbízta Stratimirovics hadseregét, hogy védelmezze meg a Bánságot
+minden forradalmi kísérlettel szemben és Stratimirovics teljesíteni
+fogja kötelességét.
+
+A nyul tehát kiugrott a bokorból.
+
+A szerbek közül senki sem lépett be a nemzetőrségbe. Gúnyos
+hallgatással, fegyelmezett mozdulatlansággal figyelték a németeket.
+Szerbiából és Szlavóniából azonban sűrűn jöttek hozzájuk a megbízott
+emberek, Maninról pedig mindenki tudta, hogy már két ízben járt
+Rajacsics udvarában.
+
+– Hogy annak a derék Manin szomszédnak annyira fejébe ment a szerb
+dicsőség! – mondta Graf Jani, miután végighallgatta Hoffer jelentését.
+
+– Legjobb volna, ha valaki még ebben az órában agyonlőné. Ha holnap még
+él, sok bajt fog szerezni.
+
+Ezt a kis Lutz hadnagy mondta. Ő eddig összefont karokkal állott a lugas
+előtt és elgondolkozva nézte a vérpiros égalját.
+
+– Megbolondultál, Lutz? – pattant föl Jani. – Manin szomszédot
+agyonlőni?
+
+A hadnagy Graf felé fordította beesett, sárga arcát.
+
+– Vér nélkül úgysem fog elmúlni ez a dolog. Ha ma sajnáltok megölni egy
+embert, akkor holnap százzal álltok szembe.
+
+Graf Jani elvben helyeselte, hogy vért kell ontani a szabadságért. A
+vérontásnak azonban a roham mámorában kell megtörténnie. De így együtt
+ülni a szőlőlugasban és nyugodtan megbeszélni, hogy Manin szomszédot meg
+kell lőni, mint a vadkant, az még sem járja.
+
+Végre megjött a hetedik sváb is, Haller. Lihegve mászott föl a lejtőn.
+Hosszúcsövű vadászpuskát hozott magával, a vállán pedig nagy boros
+kulacs és tarisznya függött. A különben oly jókedvű cimbora most nagyon
+komolynak látszott.
+
+– Honnan jösz? – kérdezték.
+
+– Hazulról, Fehértemplomból… Az éjjel megint visszamegyek… Azért jöttem
+csak, hogy elbúcsúzzam tőletek.
+
+Haller kissé kifújta magát, aztán tovább beszélt.
+
+– Odahaza most szükség lesz minden épkézlábú legényre… Az egész
+határvidék fölzúdult és acsarkodik ellenünk… Hiszen tudjátok, hogyan
+vagyunk mi ott: kis sváb sziget a rác víz közepén… A város tövében most
+tábort vernek a rácok… A granicsárok tömegesen vonúlnak hozzájuk és
+Szerbiából is folyton érkeznek a martalócok… Egész nyiltan mondják: ha
+elegen lesznek, akkor megrohanják Fehértemplomot és kő kövön nem marad…
+Tegnap ott járt a városunkban Stanimirovics, a szerb odbor kiküldöttje…
+Ő a szerb bánság biztosának nevezi magát… Világos nappal bejött a
+városba és nyílt utcán biztatta a szerbjeinket, hogy verjenek agyon
+minden magyart és minden németet… Hát ilyen időkben tisztességes
+embernek otthon a helye.
+
+– És a császári katonaság? – kérdezte Lutz.
+
+Haller lemondóan legyintett a kezével.
+
+– Azokról kár beszélni. Dreyhan őrnagy, a fehértemplomi parancsnok, nem
+tudja, hogy mit csináljon. A szerbek a császár nevében törnek reánk és
+Dreyhan félti az előmenetelét. Nemrégiben utasítást kért a temesvári
+főparancsnoktól. Rukavina báró azonban azt üzente vissza, hogy mindenki
+cselekedjék tulajdon belátása és lelkiismerete szerint… Rukavina báró
+ugyanis maga sem tudja, hogy mit csináljon. Ezek az urak egymás háta
+mögé bújnak és egymás nyakába kanyarítják a felelősséget… Nem mernek
+szembe szállani a magyar hadügyminiszterrel, de engedelmeskedni sem
+mernek neki, mert hiszen nem tudni, hogy mit hoz a jövendő… A
+multkoriban azt mondta Dreyhan őrnagy: ha a szerbek és a németek között
+összeütközés lesz, akkor a császári hadsereg semleges marad. Hallottatok
+már ilyet? Martalócok fenyegetik asszonyaink és gyermekeink életét és a
+császár katonái semlegesek maradnak! Csak egy ember van, aki tartja
+bennünk a lelket: Maderspach kapitány…
+
+Lutz szeme fölvillant.
+
+– Maderspach? Maderspach Ferenc Fehértemplomban van? Ő benne
+megbízhattok. Ő nem fog meglapulni és nem fog megalkudni. Ha egész
+Rácország föltámad, ő verekedni fog, még ha egyedül marad is…
+
+– Nem fog egyedül maradni! – szólt Haller.
+
+Haller azután kinyitotta a tarisznyáját és hét egyforma fapoharat tett
+az asztalra.
+
+– Ezeket nektek hoztam, hogy legyen a barátságunknak valami emléke.
+Mindegyikbe belevágtam a gazdája nevét… Ezüst poharakat akartam hozni,
+igazán nem sajnáltam volna tőletek az ezüstöt sem, de eszembe jutott,
+hogy azoknak hamar lábuk kelne ilyen mozgalmas időkben…
+
+Kiki kezébe vette a maga poharát. Ott állottak heten a hegytetőn,
+fölöttük vérvörös volt az ég, alattuk a rét vizét is biboraranyosra
+festette a búcsúzó nap. Úgy érezték magukat, mintha heten egy boldog
+szigeten volnának, távol az élet veszedelmeitől és nyomorúságától. Graf
+Jani, aki már mámoros volt, mielőtt még ivott volna Haller jó
+fehértemplomi borából, elragadtatásában beszélni kezdett. És mivel az
+élet megszokott képeit keveselte, a halál komor és nagyszerű képét
+idézte föl.
+
+– A barátságra iszom, a halált is túlélő barátságra! Holnap már olcsó
+lesz itt a halál. Azért esküdjünk meg, hogy valahányszor egyikünk
+meghal, az élők mindig összegyülekeznek ezen a helyen és poharat
+ürítenek a meghalt jóbarát emlékezetére!
+
+A hét sváb azután lement a városba, mivel Hallernek sietős volt az útja.
+A búcsúzó jóbarát útközben megtanította őket egy német nótára. Régi,
+egyűgyű nóta volt, a hét svábnak azonban igen tetszett, mert szövege
+némileg visszhangoztatta azt a nagy nyugtalanságot és készülődést, amely
+a Bánságot akkoriban betöltötte.
+
+  Durch die Au, auf die Gau,
+  Ins Land hinaus,
+  Lasst unsere Banner wehen, –
+  Ade, du liebes Vaterhaus,
+  Ade, auf Wiedersehen.
+
+
+
+
+V.
+
+A Grafék házában reggeltől estig szólt a hernyópásztorok vontatott
+éneke. A selyembogár most már alig evett valamit, csak idegesen mászkált
+a rácson és rázta a fejét, a teste pedig áttetsző lett, ami annak a
+jele, hogy közeledik a begubózás misztériumának ideje.
+
+A gombolyítóban a szerb forrongásnak annyi látszatja volt, hogy Mita, a
+púpos rác, épp olyan nyughatatlanul mászkált és csóválta a fejét, mint a
+hernyók. Szólni ugyan nem mert, igen félt _az asszony_-tól, titokban
+azonban arról álmodozott, hogy a szerb Vojvodina belőle is urat csinál,
+talán még a púpos háta is kiegyenesedik tőle. Mert minden hernyóban él a
+reménység, hogy egyszer pillangó lesz belőle.
+
+Özvegy Grafné a személyének szóló bókot látott abban, hogy a kevély
+gazdák hadnagyukká választották az ő Janiját és azért nagylelkűen szemet
+húnyt némely idétlenségeken, amelyek mostanában megestek az országban.
+Sőt bizonyos elnézéssel nyilatkozott még a konstitucióról is. Hiszen
+igaz, hogy mindez hiábavalóság, de hát a férfiaknak mindig kell valami,
+amire a pénzüket és idejüket költik. A boldogult Graf is ilyen volt,
+mindenáron részvénytársaságot akart alapítani Versecen, egyszer
+kádfürdő-, egyszer meg színházépítő-részvénytársaságot. És a konstitució
+is olyan, mint a részvénytársaság.
+
+Mialatt odaát a rácvárosban az atyafiak lelkesültek és hősi énekeket
+énekeltek, addig a sváb nemzetőrök reggeltől estig a városi lövőházban
+feküdtek és hunyorgó szemmel, a sok lövöldözéstől dagadt pofával
+harapták el a patron csücskét. Sajnos, az ezerkétszáz nemzetőr közül
+alig négyszáznak volt puskája, a többit kasza, vasvilla vagy egy-egy
+ócska alabárd alatt exerciroztatta Lutz hadnagy.
+
+Június elsején váratlan izgalom verte föl déli álmából Versecet. Híre
+ment, hogy Stanimirovics a városban van. Stanimirovicsot a karlócai
+odbor megtette a szerb Bánát teljhatalmú biztosává és azóta
+fáradhatatlanul cikázott ide-oda a délvidéken, a vakmerőségével és a
+vérengző ékesszólásával az őrjöngésig föllelkesítve a szerbeket.
+
+Most skárlát szerviánus ruhájában ott állott a nagytér kőkeresztjénél,
+ezer ködmönös ember között és dörgő hangon hirdette a gyilkolás és a
+gyujtogatás igéit.
+
+A nemzetőrök megpörgették a dobokat és futólépésben a piacra siettek;
+mire azonban a puskatusával utat törtek maguknak a ködmönökön keresztül,
+a lázító már nem volt ott. A hívei még idejében szekérre ültették és
+megszöktették a földühödött svábok elől.
+
+A nemzetőrök nem hagyták annyiban a dolgot, hanem vagy tízen szekerekre
+kaptak és üldözőbe vették a szerviánust. Künn a pancsovai úton, egy
+távol kocogó szekéren fölfedezték a piros ruháját és ekkor a nyári
+hőségben izzó égbolt alatt hosszadalmas kergetődzés kerekedett a kocsik
+közt, hepehupás dülőutakon végig.
+
+Napestig makacsul egymás nyomában kelepeltek a szekerek. Akkorára a
+svábok dühös szívóssága már annyira fölizgatta az odborbiztost, hogy
+kiragadta kocsisa kezéből a gyeplőt és esze nélkül verte előre a fáradt
+lovakat. Mikor már elérték a delibláti nagy homokpuszta szegélyét, az
+egyik rác ló összeesett. Stanimirovics azonban még idejében be tudott
+ugrani a svábok elől Izbistye granicsár községbe.
+
+A falut kommandirozó tiszt fegyveres katonái élén fogadta a
+nemzetőröket. Graf Jani, aki az üldözők között volt, megismerte a
+katonatisztben azt a sárgaképű, gőgös hadnagyot, akivel nemrégiben
+együtt utazott a temesvári postakocsin. Óvatos cserepár volt, nem merte
+megvédelmezni Stanimirovicsot, de kiadni sem merte és végül úgy bújt ki
+a felelősség alól, hogy az odborbiztost majd kellő kísérettel Pancsovára
+küldi, Róth tábornokhoz, az csináljon vele amit akar.
+
+Az embervadászok üres kézzel tértek haza és a szerb városban kárörvendő
+arcok várták őket. A makacs svábok azonban úgy vélekedtek, hogy
+Stanimirovicsot minden áron a vármegyei rögtönítélő bíróság kezére kell
+juttatniok s azért öreg Hoffer vezetése alatt egypár tekintélyes
+nemzetőrt átküldtek a pancsovai parancsnokhoz.
+
+Róth, egy száraz, büszke és szigorú osztrák generális, igen rosszúl
+fogadta a svábokat, szinte már gorombáskodott is velük.
+
+– Az urak ne ártsák magukat olyan dologba, amihez semmi közük, hanem
+menjenek haza és üljenek csak csöndben, tisztes polgárokhoz illően.
+
+– Hogy üljünk csöndben, mikor a piacunk közepén gyilkolásra bujtogatják
+a népet? – kérdezte Hoffer vérvörös arccal.
+
+A generális igen furcsa választ adott.
+
+– Stanimirovics úr odborbiztos. Önöknek fölöttes hatósága. Ha
+engedelmeskednek neki, akkor nem lesz szó gyilkolásról. Ha azonban
+renitensek, akkor megérdemlik sorsukat.
+
+A verseciek elszörnyülködve néztek össze.
+
+– A mi törvényeink semmit sem tudnak odborról, – mondotta Hoffer emelt
+hangon. – Ki adhat egy szerviánus martalócnak hatalmat a polgárok
+fölött?
+
+A „törvény“ szót a tábornok kihívásnak vette. A bal arca idegesen
+rángatódzni kezdett és a félbajusza dühösen táncolt Hoffer orra előtt.
+
+– Önök ezt nem értik. De nincs is rá szükség, hogy megértsék. Ez
+egyáltalában nem az önök dolga. Az önök dolga az engedelmesség. Azért
+ajánlom, hogy hagyjanak föl ezzel a nevetséges katonásdi játékkal, mert
+pórul fognak járni. A katonakard nem arra való, hogy mesteremberek és
+parasztok oldalán csörömpöljön. Elmehetnek.
+
+A kihallgatás véget ért. A nemzetőrök hazakocogtak és Pancsovától
+Versecig mind azon vitatkoztak a kocsiban, hogy mit is kellett volna
+válaszolniok a szigorú tábornoknak.
+
+Négy hónappal később a történelem adott igen csípős választ Róthnak.
+Róth volt ugyanis az az osztrák tábornok, aki egész hadseregével együtt
+letette a fegyvert Ozoránál, a dunántúli mesteremberek és parasztok
+előtt.
+
+*
+
+Özvegy Grafné a későnkelést a főbenjáró bűnök közé sorozta. Ő maga
+fokozatosan tökéletesítette magát a koránkelés erényében és újabban már
+odáig vitte, hogy hajnali három órán túl nem volt maradása az ágyban.
+Hatig-hétig rendesen azzal telt az idő, hogy csellel és erőszakkal
+talpra igyekezett állítani Jani fiát. Ennek az időbeosztásnak megvolt
+Janira nézve az az előnye, hogy szabadon rendelkezhetett estéivel, mert
+Grafné természetesen a tyúkokkal feküdt.
+
+A kisebbik Graf fiú mostanában többnyire a hátsó kertben töltötte az
+estét, millió csillag és Manin Zorka társaságában. A szép leány sokat
+volt magában, mert Manin úr, azelőtt a tisztes és szolid családapák
+mintaképe, újabban nem igen került haza éjfél előtt.
+
+A nagy készülődés és várakozás, amely a tavasz óta lázban tartotta a
+délvidéki szlávokat, ott pihegett a Zorka elefántcsontszínű bőre alatt
+és ott tüzelt a bizánci mandulaszemében is. A hajdan oly tartózkodó
+leány mostanában csodálatosan beszédes és merész lett. Mintha állandóan
+édes mámorban élne. A nyár hevében ragyogó szépséggé érett és a szépsége
+előkelő s idegenszerű volt, mint valami exotikus virág.
+
+Egy este megint megszólalt a kőfalon túl a megbeszélt jel, a
+tücsökcirpelés.
+
+– Egyedül vagy? – kérdezte susogva a fiatalember.
+
+– Egyedül!
+
+Jani fölmászott a fal tetejére és a másik oldalon fölemelkedett a leány
+sötét feje is. Ügyesen, mint a macska, kúszott fölfelé. Odafönn fészket
+csináltak maguknak a vadszőlőindák közt és melegen összebujtak.
+
+– Miféle sapka van a fejeden? És ez az aranyruha? – csodálkozott Jani.
+
+– Szerb nemzeti ruha… Édesapa hozta Belgrádból… Tetszik?
+
+– Hát Belgrádban járt? – kérdezte meghökkenve a fiatalember.
+
+A leány azonban átsiklott ezen.
+
+– Az utcán nem merem viselni, – mosolyogta, – nagyon föltünő… Csak
+itthon…
+
+– Zorka, – mondta Jani, hirtelen támadt enyhe szomorúsággal, – te olyan
+szép vagy, olyan nagyon szép… Nem is tudom elhinni, hogy valaha az enyém
+légy…
+
+Zorka csendesen mosolyogva támasztotta arcát Jani vállára. A fiú
+hirtelen magához kapta a keleti Madonna-fejet és szájon csókolta. Az
+első csók. De nem telt benne gyönyörűsége, inkább valami szentségtörő
+borzongást érzett.
+
+A leány nem adta vissza a csókját, de nem is védekezett.
+
+– Édesapád nemes ember, a szerbek vezére, – mondta Jani.
+
+Zorka egyszerre beszédes lett. Meglátszott rajta, hogy ezt a dolgot már
+töviről-hegyire átgondolta.
+
+– Azelőtt édesapa nem adott volna neked, Jani, de most másképp van… Már
+nem büszke arra, hogy nemes ember, inkább röstelli, hogy _magyar_ nemes…
+Velem nem is törődik, csak a nemzettel, a szerb nemzettel… Mindig az jár
+fejében, hogyan lehetne megnyerni a németeket és az oláhokat? Te most
+mindent megkaphatnál tőle, mindent…
+
+Hirtelen elharapta a szót és mosolyogva nézett Jani arcába.
+
+– Zorka, árulót akarsz belőlem csinálni? – kiáltotta Jani, nem minden
+színészi páthosz nélkül.
+
+– Mit beszélsz árulásról? Rajacsics és Szuplikácz nem ellenetek, hanem a
+magyarok ellen vezetik a népet… Mi közötök nektek a magyarokhoz? Azok
+rossz emberek, Isten meg fogja őket verni…
+
+– Mit vétettek neked, Zorka? Mért gyűlölöd a magyarokat?
+
+Hogy föllángolt egyszerre Zorka! És hogy patakzott szép vágású szájából
+a gyűlölet!
+
+Óh, a magyarok! Nincs se istenük, se császáruk és minden más népet ki
+akarnak irtani… Ha nem volnának magyarok a világon, akkor a szerbek
+boldogan és szabadon élhetnének… Azelőtt a török miatt, most a magyar
+miatt sírnak a szerb anyák… Zorka régente nem törődött a szerbekkel, de
+most úgy szerette, oly forró, édes szánakozással szerette a nemzetét,
+mint valami nagyon jó és nagyon boldogtalan kis gyermeket, aki árván és
+rongyosan bolyong a világban… És ha arra gondolt, hogy a készülő harcban
+megint a magyarok győzhetnének, akkor félelem és kétségbeesés fogta el,
+akkor szeretett volna sírni, könyörögni, meghalni…
+
+Jani csodálkozva és némileg elszomorodva hallgatta a leányt.
+
+– Tudod-e, Zorka, – kérdezte aztán, – tudod-e, hogy most sok ezer magyar
+nő épp így félti és siratja a maga szerencsétlen népét?
+
+A leány meghökkenve nézett rá, de aztán hevesen megrázta a fejét.
+
+– Nem, nem igaz, a magyar nők talán nem is tudnak sírni! Temesváron
+láttam magyar nőket, a temesi gróf installációján, azok négylovas hintón
+jártak és úgy pöffeszkedtek, mintha istennők volnának!
+
+Janinak eszébe jutott valami.
+
+– Ha te annyira szereted a szerbjeidet, hogyan lehetnél akkor német
+asszonnyá? – kérdezte.
+
+Zorka édes-ravaszul mosolygott, miközben buzgón babrálgatott Jani
+kabátgombján.
+
+– Az más. Egészen más. Nálunk a leány nem számít. Csak a fiú számít.
+
+– Értem. A leány nem számít, azt akár föl is lehet áldozni a svábnak, ha
+ebből valami haszon háramlik a nemzeti ügyre.
+
+Zorka találva érezhette magát, mert hirtelen haragra fortyant és
+szeliden nyakon ütötte a barátját, aki ezen úgy elkezdett nevetni, hogy
+biztosan lefordult volna a falról, ha a leány meg nem kapja meleg két
+karjával.
+
+Egy barnahasu felhő tolakodott a hold elé és Zorka finom szerb ingvállát
+kövér esőcseppek kezdték verdesni.
+
+– Gyere a mi kertünkbe, átemellek, megbujhatunk a cseppkőbarlangban, –
+susogta Jani, aki kissé becsípett Zorka nedves hajának illatától.
+
+Nem, a leány nem akart. Mivel azonban még beszédje volt a
+fiatalemberrel, fontos beszédje, nemes és gyermekes bizalommal a
+lakásukba hívta. Manin sohasem jön haza éjfél előtt, a cselédleánynak
+pedig kimenője van…
+
+A sötétben tapogatózva, a saját merészségükön csodálkozva, mentek a
+házba. Zorka gyertyát gyujtott és Jani kiváncsian szívta magába az
+idegen lakás szagát. Ő itt még sohasem járt, ők gyermekkoruk óta mindig
+csak a kertben találkoztak. A nappali szoba berendezése egészen németes
+volt, csak a sarokban csillogott az arany szentkép, az örök mécses
+fényében. Egy emberöltőn keresztül minden, ami szerb volt Maninék
+életében, parányi lánggá zsugorodva pislogott a szoba sarkában.
+Nemrégiben csak egy lehellet kellett volna, hogy örökre vége legyen. De
+most megint erőre kapott a keleti tűz és fényével és hevével betöltötte
+a lelkeket.
+
+– Ülj le, hozok neked dulcsászt, – mondta Zorka.
+
+De aztán egyszerre elhalványodva néztek össze. A folyosón ajtónyikorgás
+és hangos beszéd hallatszott. Manin urat, aki többedmagával megint
+valami éjjeli köruton volt, az utcán érte és hazazavarta a nyári zápor.
+Zorka úgy megijedt, hogy hányni kezdte magára a keresztet, Jani pedig
+két ugrással benn termett a sötét hálószobában, ahol – akár szégyen,
+akár nem, – bemászott az ágy alá.
+
+A férfiak – öten-hatan lehettek – bejöttek a nappaliba és miután a
+házigazda kiküldte Zorkát, megtelepedtek a kerek asztal körül. Hamarosan
+visszatértek valami korábbi beszélgetésükre.
+
+– Hány biztos emberetek van? – kérdezte egy rekedt, mély basszushang.
+
+– Minden szerb ember biztos, – válaszolt Manin. – Annyi erőlködéssel,
+amennyivel a németek ezerkétszáz embert, mi kétezret is ki tudunk
+állítani. Fegyverünk azonban most még kevés van.
+
+Megint a basszushang beszélt:
+
+– Fegyver is lesz. Hétfőn megkezdjük a fegyvercsempészést és ha a
+fuvarosaid ügyesek, akkor a hét végén lesz kétezer szuronyos puskád.
+Addig is tartsátok melegen az embereket. Ha üt az óra, akkor minden
+szerbnek ott kell lennie. Aki ingadozik, aki habozik, az áruló. Van itt
+egy kis lajstrom, tizennyolc jegyes ember neve van benne, azokra
+különösen ügyeljetek.
+
+A basszushang olvasni kezdte a neveket. Damaszkin szolgabíró. Dániel
+kanonok. Öreg Hoffer. Azután hét név, a hét svábok neve… Első Graf Jani!
+
+A fiatalember elpirult az ágy alatt és úgy érezte, hogy jelentkeznie
+kellene. Mert ő nem a forradalmárok, hanem Zorka apja elől bújt az ágy
+alá.
+
+Manin csendesen mondta:
+
+– Van ezek közt egypár becsületes ember is.
+
+A basszushang dühösen felhördült.
+
+– Mi az: becsületes ember? Ha édesanyám életét fenyegetik, akkor nem
+ismerek becsületes embert! A nemzetem élete pedig drágább nekem, mint
+édesanyámé!
+
+Néhányan a szerb urak közül tüzesen helyeseltek. Manin azonban még nem
+adta meg magát.
+
+– Nem bizonyos, hogy okvetlenül szembe kell kerülnünk a németekkel. Azok
+okos emberek. Most ugyan a magyarokhoz szítanak, de ha azt látják, hogy
+nagy erővel jövünk rájuk és ha megértik, hogy a császár nevében jövünk,
+akkor meggondolják magukat.
+
+Jani most már tudta, hogy ki legyen a rekedt basszushang tulajdonosa.
+Stanimirovics, az odborbiztos. Két vármegyén át kergették a svábok,
+tegnap még halálra keresték és most megint itt ült a városban és
+nyugodtan szívta kurtaszárú csibukját.
+
+A fiatalemberen hideg szaladt végig. Ez a halál lehellete! Ha
+fölfedezik, nem szabadul innen élve.
+
+A sors azonban elnéző kedvében volt. Valaki az urak közül kinézett az
+ablakon és jelentette, hogy a zápor elállott. Erre mind fölkerekedtek és
+folytatták titokzatos éjjeli körútjukat a városban.
+
+Zorka sápadt arccal, de mosolyogva osont be a szobába.
+
+– Hál’ Istennek, csakhogy észre nem vettek! Mit beszéltek?
+
+– Semmi különöset. Leginkább az időjárást szidták, – füllentette Jani.
+
+*
+
+A homokvidékről való fuvarosok ujságolták, hogy az alibunári
+dombgerincen, alig néhány mérföldnyire Versectől, katonai tábort vernek.
+A határőrvidéki zászlóaljak, mintha csak valami titokzatos parancsnak
+engedelmeskednének, egymásután megszöknek a tisztjeik elől és
+altisztjeik vezetése alatt Alibunárra marsiroznak, ahol Koics nemzeti
+őrnagy viszi a kommandót. Tadics pedig, a hirhedt martalóc-vezér, furcsa
+és vad külsejü szerviánus sereget csődít által a Dunán. Már-már azt
+hitték, hogy az utolsó török hordával együtt a Kelet is örökre kivonult
+a Bánságból, de most ime visszajött megint Belgrád felől, aranytól
+csillogó ruhában, mocskos testtel és vérszomjas lélekkel.
+
+A verseci templom-utca rossz kövezetén könnyü szekér csörömpölt végig, a
+kövér sváb lovakat a Macskakovács hajtotta. Most rákiáltott Holky
+doktor.
+
+– Hová, szomszéd?
+
+A korcsmáros megállította fogatát.
+
+– Jőjjön velem, doktor úr. Megnézzük az alibunári rác tábort. Persze
+csak messziről.
+
+A doktor volt a város legkiváncsibb embere és az ötlet egészen
+föllelkesítette.
+
+– Nagyszerű lesz! De kerüljünk a házam felé, otthon van egy kitünő
+messzilátóm, azt magunkkal visszük.
+
+Elmentek a messzilátóért, aztán vidáman trécselve, kellemes izgalomban
+kocogtak a határ felé.
+
+Tíz felé megitattak valamelyik faluban és szóba ereszkedtek a
+korcsmárossal, de az semmit sem tudott a rácokról. Azt mondta, nem is
+fél tőlük, mert ő jól beszél szerbül és az olyan embert nem bántják.
+
+Kissé álmosan és a vakító napfénytől káprázó szemekkel ügettek tovább.
+Egy domboldalon haladtak föl és a doktor éppen egy pacsirta édes és
+ostoba csiripelését hallgatta, mikor a Macskakovács ijedten
+elvakkantotta magát. Vagy ötven lépésnyire tőlük, öreg nyárfák
+árnyékában, egy csapat vörössapkás ember hüsölt.
+
+– A szerviánusok! – kiáltotta a Macskakovács.
+
+Dühös ordítozás hallatszott és két lövés dördült feléjük…
+
+– Vissza, vissza az Istenért! – üvöltötte a doktor.
+
+A kocsi megfordult és vágtatva haladt lefelé a lejtőn. A rácok
+elmaradtak mögöttük. De azután valami rettenetes dolog történt. A kocsi
+megbillent és a bennülők elsápadva látták, hogy egyik kerekük kiesett a
+tengelyből…
+
+– Hamar, a kereket! – ordította a Macskakovács, mialatt ágaskodó
+lovaival vesződött.
+
+A doktor leugrott a kocsiról és a kerék után futott. A martalócok
+észrevették a balesetet és hosszú ugrásokban vágtattak lefelé a lejtőn…
+
+– Hamar, hamar! – kiáltotta vacogó fogakkal a korcsmáros.
+
+Holky valahogyan rendbe hozta a hibát. Ami azután történt, azt csak az
+egy Macskakovács szájából tudták meg a verseciek. Ő úgy mondta el, hogy
+a lovai, mielőtt a doktor még fölkaphatott volna melléje, megvadultak a
+rácok ordítozásától és elragadták a kocsist.
+
+A kocsi elvágtatott és Holky egyedül állott ott a kavargó porfelhőben. A
+következő pillanatban már utólérték üldözői. A doktornak eszébe jutott,
+hogy a szerbek nem bántják azt, aki a nyelvükön szól hozzájuk, azért
+megemelte a kalapját és nevetve kiáltotta feléjük: testvérek, testvérek!
+
+Egyik martalóc feléje sujtott a jatagánjával, de ő félreugrott és tovább
+is kiáltotta, most már fisztulázó hangon: testvérek, testvérek! A kövér,
+szemüveges férfi, aki nevetésre torzult arccal ugrándozott előttük,
+olyan furcsa látvány volt, hogy a szerbek mind elkezdtek hahotázni. Az
+egyik kacagó ember azután fejbe ütötte a nevető embert, a másik pedig
+hahotázva keresztül szúrta. Holky doktor holtan vágódott el a poros
+úton.
+
+A Macskakovács később meg tudta fékezni a lovait és lassú lépésben ment
+hazáig. A korcsmájában egypár sváb mestert talált még együtt, azoknak
+elmondta a kalandját. Nagy hévvel beszélt, bizonyítgatta, hogy ő nem
+tehet arról, ami történt, mással is megeshetett volna. A mesterek
+végighallgatták, egyikük sem szólt egy szót sem, aztán mind kiitták a
+borukat és hazamentek.
+
+A korcsmáros az éjjel nem aludt semmit, korán reggel már künn volt az
+utcán és akit elfoghatott, azt megállította, hogy elmondja neki a
+gyászos ujságot. Most már dühös volt, azt mondta, szeretné látni, hogy
+akad-e olyan komisz ember, aki őt vádolni merné, mert ő nem felelős
+semmiért, ő nem tehet semmiről, ő egész életében tisztességes polgár
+volt. Kiabált, fenyegetődzött, védekezett, pedig nem is vádolta senki.
+
+Harmadnapra, mikor a nemzetőrök kivonultak a rétre, a Macskakovács is
+ott állott a harmadik kompánia jobb szárnyán. Vadászpuska volt a vállán,
+rezes kard az oldalán, két nagy pisztoly az övében. Mindenkinek föltünt,
+hogy a nagy, erős ember mennyire összeesett és lefogyott.
+
+Lutz hadnagy végigment a front előtt és a korcsmáros megszólította.
+
+– Hadnagy úr, tessék a szomszédomnak megparancsolni, hogy álljon
+közelebb hozzám. Ő mindig elhúzódik tőlem.
+
+Ezen mindenki csodálkozott, mert a szomszéd ott állott, ahol állania
+kellett. Mikor Lutz másodszor is arra jött, a Macskakovács megint
+megszólalt:
+
+– Hadnagy úr, ha itt görbe szemmel néznek reám, akkor haza is mehetek.
+
+– Hát ha gondolja, – vonogatta vállát Lutz.
+
+A nagy, kövér ember lehajtott fővel, tétova léptekkel ballagott
+hazafelé. A kardját maga után húzta a porban, olyan furcsa és szomorú
+alak volt, mint egy nagy gyermek, akivel a pajtásai nem akarnak
+játszani.
+
+Nem is vonult ki többet a nemzetőrökkel. Többnyire otthon ült,
+egymagában az elárvult söntésben, mert a mesterek elkerülték a
+korcsmáját.
+
+*
+
+Valamelyik külső utcai parasztház előtt szekér állott meg. A lovak csupa
+tajték voltak és egész testükben remegtek, a sváb gazda pedig, aki egy
+órával előbb kihajtott a kukoricaföldjére, ott feküdt a kocsiban, még
+pedig fej nélkül.
+
+A rákövetkező napokban titokzatosan eltünt emberekről kezdtek beszélni.
+Német gazdák kimentek a határba, hogy a földjeik után nézzenek és
+sohasem tértek vissza többet.
+
+Azután gyalázatosan megcsonkított holttesteket találtak künn. Egy
+asszony félig elszenesedett és két sváb gyermek keresztüllőtt tetemét…
+
+Mindez olyan volt, mint egy rossz álom. A véres, mocskos és ostoba
+középkor visszatért megint, hogy legázolja a jelent. Hát lehetséges ez?
+Az emberek eltépelődtek ezen és egyszerre úgy látták, hogy a megszokott,
+kedves vidék, a széljárta, világos bánsági róna, idegen és ellenséges
+arcot vesz föl. Künn, a szőlők és a szántóföldek közt, józan déli
+napfényben, a fogvacogtató rémület leselkedik.
+
+Láthatatlan kezek kinyitották az ország déli kapuját és beeresztették a
+Balkán szellemeit. A császár kapuőrei, a granicsárok, hivogatták és
+uszítgatták őket. Egyelőre még az éj homályában rejtőzködnek, a
+füzesekben és az árkokban bujkálnak, de ha elhangzik a parancsszó, akkor
+fölpattannak és véres zivatart zúdítanak a városokra.
+
+Ezekben a napokban megmozdultak a verseci szerbek is. Kétezren, urak és
+parasztok vegyesen, Manin és Manuel urak vezetése alatt a városháza elé
+vonultak. Nagy rendben, komor méltósággal jöttek. Azt követelték, hogy
+sorozzák be őket a nemzetőrségbe. Egy hónappal ezelőtt kötéllel sem
+lehetett volna szerb nemzetőrt fogni, most egyszerre kétezren is
+jelentkeztek. Mindenki tudta, hogy az alibunári fiók-odbor parancsára
+jöttek. Az ajánlatukat persze nem fogadták el, de a városban pánik
+támadt.
+
+Szinte furcsa volt, mikor egyszerre vidám ének harsogott végig a
+temesvári utcán. Dettai legények vonultak a városba. Az apáik otthon
+meghallották, hogy Versec veszedelemben van és igéretükhöz híven
+elküldték a fiúkat. Ezüstgombos ruhát, jó csizmát viseltek és
+mindnyájának volt szép vadászpuskája, teli kulacsa, tarisznyája. A
+dettaiak gazdag emberek és szeretik, ha ezt mások is tudják.
+
+A Szalvátor-patikus kalauzolta őket és útközben megtanította őket a hét
+svábok nótájára:
+
+  Durch die Au, auf die Gau,
+  Ins Land hinaus…
+
+Másnap megjöttek a szentandrási és a zádorlaki nemzetőrök is, templomi
+zászlók alatt. Svábok, de akadt köztük sok oláh is. Harmadnapra Heim
+zsidó két század idegenbeszédű, de jól fölfegyverkezett és kemény
+tartású embert vezetett a városba. Ezek magyar zászló alatt jöttek,
+egyébként pedig vingai bulgárok voltak.
+
+Az egész délvidéket nyugtalanította Versec és Fehértemplom sorsa. Föl a
+Marosig érezni kezdték az emberek, hogy ők tulajdonképpen összetartoznak
+és egy szenvedélyes, forró érzelmi hullám idesodorta ezeket a
+családapákat, hogy megvédelmezzék ismeretlen emberek gyermekeit.
+
+A lidércnyomás, amely a német városra nehezedett, végleg engedett, mikor
+a temesvári országút megdübörgött vonuló katonák léptei alatt. A bánsági
+főkommandó, Rukavina báró, császári csapatokat vetett a városba. Először
+a Rukavina-bakákat küldte, aztán magyar huszárokat, végül egy egész cseh
+ulánus ezredet. A város teli lett egyenruhás emberekkel, most már a
+svábok megint hangosak lettek, a rácváros pedig komor hallgatásba
+merült.
+
+Rukavina báró, mielőtt erre a lépésre határozta volna magát, előbb
+utasításokat kért Bécsből. Onnan megint csak olyasmit mondtak neki, hogy
+teljesítse a kötelességét. Se többet, se kevesebbet. A báró tehát
+engedelmeskedett a pesti hadügyminiszter parancsának. Mivel azonban
+mégsem lehetett tudni, hogy állandó marad-e ez az egész magyar alkotmány
+és mivel a rácok mégis csak a császár nevében jöttek, tehát a báró
+elhárított magáról minden személyes felelősséget és meghagyta a verseci
+csapatok parancsnokának, hogy cselekedjék a saját szakállára. A báró
+maga nem szándékozott kimozdulni az erős temesvári várból, hanem
+semleges nézője kívánt lenni a kerekedő harcnak.
+
+A verseci új kommandáns a Schwarzenberg-ulánusok ezredese, Blomberg báró
+volt. Ő ugyan nem tartozott a kertelő és töprengő osztrákok fajtájához.
+Egészséges, jóétvágyú lovasember volt, a csizmája sarkáig úr, szerette a
+magyarokat és nyiltan hirdette, hogy ha megmozdulnak a szerbek, akkor ő
+összeaprítja az „egész csürhét“.
+
+
+
+
+VI.
+
+Minden szombaton alkonyatkor csillogó lámpások bukkantak ki a
+házkapukon, hogy imbolygó planétamenetbe verődve, a Konkordia felé
+vonuljanak. A lámpások óvatosan lépkedő, fehérharisnyás, escarpinos női
+lábak előtt világították meg a hepehupás kövezetet. Mert a szép d’Orsay
+Maxi gróf, szavahihető hadnagyok szerint a hadsereg legjobb
+valcertáncosa, minden szombaton táncmulatságot rendezett.
+
+A polgárleányok, az akkori bécsi módit utánozva, mind soktunikás, fehér
+tüllruhát varrtak maguknak és eleven virágkoszorút tettek a loknis
+fejükre. A nyalka tisztek lovagias meghatottsággal táncoltatták meg a
+rózsavíztől szagos ártatlanságokat, akiknek német prüdériája megpuhult a
+forró és vérszagú levegőben. Ahány legényember volt a tisztikarban, azt
+ezen a nyári farsangon lágy és édes kötelékekkel bogozta magához a
+megszeppent város. A zord erkölcsű apák is ravaszul szemet húnytak, ha
+Berta vagy Nelli órákig fecsegett-vihogott az ablaka alatt álló hadnagy
+úrral, mert úgy érezték, hogy Berta vagy Nelli a kacérkodásával a haza
+ügyét szolgálja.
+
+Soha még katonáknak nem volt jobb dolguk, mint akkor a császáriaknak. A
+külső utcákban is füstöltek a kémények és a legénység, mint mondani
+szokás, borral mosdott és kolbásszal törülközött.
+
+Hoffer Emilia vőlegénye, Kolonics főhadnagy, a Hoffer-házban kapott
+szállást. Már megint jól megfértek az építőmesterrel, mert Kolonics arra
+az álláspontra helyezkedett, hogy ő a szerbek ellen is szívesen harcol,
+ha ez a parancs. Épp olyan szívesen, mint harcolt volna, teszem, a
+magyarok ellen. Egy Kolonicstól már ez is szép.
+
+Egy másik kvártélyos tisztje is volt a Hoffer-háznak: gróf d’Orsay Maxi.
+Az öreg Hofferné eleinte igen bizalmatlanul fogadta a szép ulánust,
+akinek grófi rangja már magában véve is furcsa és gyanus benyomást tett
+az ő polgári lelkületére. A gróf modora sem volt éppen megnyugtató, mert
+állandóan úgy viselkedett, mintha magánkívül volna örömében, hogy ő is a
+világon van. Ezt az embert sohasem látták komolynak. Mindjárt első nap
+beült a konyhába habot verni, mikor pedig megtudta, hogy Hoffer Nelli
+kanári madara megszökött, tüstént lehúzta a csizmáját és fölmászott a
+madár után a háztetőre.
+
+A második Hoffer-leány, Nelli, élesnyelvű kis nő volt és közte és a gróf
+között hamarosan csípős szócsata kerekedett. A gróf azt találta mondani,
+hogy Nellinek olyan feje van, mint egy olasz pásztorfiúnak, mire a
+nőiességében megbántott Nelli azzal vágott vissza, hogy a gróf úr feje
+őt viszont egy ismerős vasalóasszonyra emlékezteti.
+
+A gróf ekkor felöltözött parasztasszonynak, betört a mosókonyhába és
+mindenáron vasalni akart. Midőn Hofferné ezért udvariasan, de igen
+határozott hangon rendreutasította, – „a mi szerény polgári köreinkben
+ez nem szokás, kérem alássan“, – a gróf megcsókolta az öregasszonyt és
+ezentúl csak mamának szólította. Kolonics azt mondta róla, hogy bolond,
+de hozzátette, hogy jó katona.
+
+Gróf d’Orsaynak volt két kis kutyája, az egyiket Sniknek, a másikat
+Snurnak nevezte és volt egy Linda nevű hátaslova, amelynek sárga szőre
+úgy fénylett a napon, mint az arany. „Az én családom“, mondta. Nelli
+magára vállalta a két kutya gondozását és Linda számára mindennap
+kicsent egy darabkát a kulcsra járó cukros szelencéből. A hálás gróf
+ezért egy négyszögletű monoklival ajándékozta meg. Azt mondta, hogy ez
+bűvös monokli, ha Nelli a szemére teszi, akkor minden kívánsága
+teljesül. A leány rögtön próbára is tette a monokli varázserejét, azt
+kívánta, hogy a gróf vessen cigánykereket és d’Orsay az udvar közepén
+cigánykereket hányt.
+
+Junius 24-én nagy lakoma volt Hofferéknál. Az építőmester a születése
+napját ülte és maga báró Blomberg, aki nagy súlyt vetett a civilek és a
+katonaság jó egyetértésére, ott ült az asztalfőn. Az ezredes úr tréfás
+pohárköszöntőjében „vitéz bajtársának“ nevezte a nemzetőr-kapitányt. Az
+ulánus tisztek ajkukba haraptak, Hoffer pedig elpirult, mert hiszen jól
+tudta, hogy a császári urak alapjában véve igen nevetségesnek találják a
+bugrisok kardcsörömpölését.
+
+Még asztalnál ültek, mikor váratlanul egy szurtos oláh paraszt
+tolakodott be az ebédlőbe. Graf Jani, aki az asztal végén ült, fölugrott
+és megölelte az oláht, mert megismerte benne a hét svábok egyikét, a
+fehértemplomi Hallert.
+
+Haller az ezredest kereste.
+
+– Fehértemplomból jövök, – jelentette. – A várost körülvették
+Stratimirovics emberei, azok lepuskáznak minden németet, akit künn
+érnek, azért kellett parasztnak öltöznöm…
+
+Haller elmondta, hogy mi járatban van. Két nappal ezelőtt Stratimirovics
+szerb csapatai megjelentek Fehértemplom előtt és alkudozásba
+bocsátkoztak Dreyhan császári kommandánssal. Dreyhan úgy találta, hogy
+ekkora túlerővel szemben bűnös könnyelműség volna az ellentállás és
+ellentmondás nélkül teljesítette a szerbek minden kívánságát. Átadott
+nekik három ágyút, vagy kétszáz szuronyos puskát és harminc mázsa
+puskaport. A városban állomásozó granicsárzászlóaljnak pedig, amely
+föllázadt a tisztjei ellen, megengedte, hogy fegyveresen Stratimirovics
+táborába vonuljon. A fehértemplomi polgárság későn vette észre, hogy
+elárulták. A svábok tudták, hogy mi következik a kopasztás után, de nem
+olyanfajta nép ez, amely békén várná a kést a torkára. Tegnap gyűlést
+tartottak a városházán, ahol nagy izgalmak közepett elhatározták, hogy
+maguk veszik kezükbe a város védelmét. Vezérükké egy Maderspach Ferenc
+nevű császári kapitányt választottak és Maderspach mindjárt rettenetes
+energiával ragadta kezébe a kormányt. Félreverette a harangokat,
+fegyveres polgárok élén fölkereste Dreyhan őrnagyot és ráparancsolt,
+hogy takarodjék ki a városból, azután főbelövetett néhány renitens
+granicsárt és kitüzette a magyar zászlót a templom tornyára. Mikor
+Haller elhagyta a várost, Maderspachék és Stratimirovicsék puskával a
+kezükben néztek farkasszemet…
+
+Blomberg arca elborult, miközben Haller jelentését hallgatta. Ezeknek a
+katona uraknak annyira vérükben volt a szubordináció, hogy semmiképpen
+sem tudták megérteni Maderspach viselkedését Dreyhan alezredessel
+szemben, aki végre is fölebbvalója volt.
+
+A katonai segítséget, amit a fehértemplomiak kértek, Blomberg báró nem
+adhatta meg.
+
+– Egy cúgot sem nélkülözhetek, – mondta. – Parancsom van, hogy küldjek
+segítséget a déli bányavárosokba és holnap már csak ezer emberem lesz
+Versecen. Pedig mindennap várhatjuk az alibunáriak támadását, akik
+háromezren vannak, és magában Versec városában is van kétezer
+fegyverfogható szerb férfi, aki nyilvánvalóan összejátszik az
+alibunáriakkal.
+
+Az ünnepi jókedvnek egyszerre vége lett, Hofferné hiába kinálgatta a
+vendégeit, azok már sem enni, sem inni nem akartak.
+
+Hoffer Tóni és Graf Jani lekísérték Hallert a kapuig, ott magára
+hagyták, hogy rá ne tereljék a városban lappangó kémek figyelmét.
+
+– A viszontlátásig! – mondták a verseciek.
+
+Haller szomorúan rázta a fejét.
+
+– Tízszeres túlerővel állunk szemben… A kutyáknak jó tüzérségük van és
+Dreyhan odaajándékozta nekik a mi ágyúinkat is… Kolera is van a
+városunkban és éhinség fenyeget…
+
+A fehértemplomiak sorsa nagyon aggasztotta a versecieket. Csak egy ember
+volt, aki nem vesztette el a jókedvét: gróf d’Orsay. Őt mostanában a
+nagy kotillon izgatta, amelyet július elsején a Konkordiában akart
+rendezni. El is küldött egy lovas embert Temesvárra, hogy hozzon onnan
+kotillon-jelvényeket.
+
+A bál napján, sötét hajnalban, az ezredes alarmot fuvatott és portyázó
+útra küldte d’Orsay svadronját. Némi gyalogság is ment az ulánusokkal.
+Délig még nem jöttek vissza a katonák és a városban azt beszélték, hogy
+a Terézia-csatorna tájékán összetűzés volt.
+
+Délután megjött a gróf legénye Temesvárról és Nelli rögtön nekilátott és
+kibontotta a csomagot a kotillon-jelvényekkel. Igen el volt ragadtatva,
+mikor legfölül egy arasznyi vörös papirorrot talált, hozzávaló nagy
+okuláréval és lószőrbajusszal.
+
+Azután egyszerre patkócsattogás hallatszott föl az udvarról.
+
+– Megjött d’Orsay! – kiáltotta Nelli.
+
+Már attól félt, hogy a bál elmarad…
+
+A leány a nagy papirorral a köténye alatt leszaladt az udvarra. Egypár
+fülig poros ulánus foglalatoskodott a paripák körül. Nelli megsimogatta
+Linda izzadt nyakát.
+
+– Hol van a gróf úr?
+
+Egyik cseh mogorván az iroda felé mutatott.
+
+Nelli az arcára tette az okulárét az orral és belibbent az iroda
+ajtaján. Ott volt Kolonics és még néhány tiszt, valamennyinek az
+egyenruhája szürke volt az országút porától.
+
+A gróf is ott volt. Hosszan ott feküdt az ócska bőrdiványon és tágra
+nyitott szemét az alacsony plafondra meresztette. A véres haja a
+homlokába ragadt… Örökké jókedvű, pisze arcának most nagyon komoly,
+szinte ünnepies kifejezése volt.
+
+A fiatal d’Orsay gróf volt az első katonatiszt, aki elesett a bánsági
+háborúban.
+
+Künn, a Terézia-csatornán, különös és följegyzésre méltó dolog történt.
+Ott három falu van egymás szomszédságában: az oláh Szentmihály, a magyar
+Ürményháza és a sváb Zichyfalva. A három falu népe tüzes és makacs
+hűséggel szított a magyarsághoz és ezért sokat kellett szenvedniök az
+alibunári tábor portyázóitól. Mivel hírét vették, hogy a szerb sereg
+döntő támadásra készül ellenük, valami heroikus őrültségre szánták el
+magukat: a három falu parasztsága összefogott és a szentmihályi oláhok
+vezetése alatt megrohanta az alibunári katonai tábort. A kaszásaik
+megmászták a sáncokat és miután nagy vérfürdőt rendeztek a meglepett
+granicsárok közt, megint hazavonultak a falvaikba. De aztán megijedtek a
+saját vakmerőségüktől és segítséget kértek Versecről. Mire d’Orsay
+ulánusai Szentmihályra értek, már lángokban találták a falut. A lovasok
+megugrasztották a fosztogató szerbeket, közbe azonban d’Orsayt lelőtték
+a lováról.
+
+Most egyszerre kitünt, hogy a hóbortos grófot mindenki szerette.
+Hofferné maga mosta le arcáról a megaludt vért és mivel a gróf fehér
+ruhája éppen mosásban volt, halottas ingnek azt a hímzett mellű inget
+adta rá, melyet öreg Hoffer viselt az esküvője napján. Az egész háznép
+keservesen megsiratta, csak Nelli szeme maradt száraz. Különben igen
+eszes leány volt, de most semmiképpen sem tudta megérteni, hogy mi
+történt és nem is tudta, hogyan kell viselkednie.
+
+Bár rettenetesen fáradt volt, nem tudott aludni az éjjel. Nyitott
+szemmel feküdt ágyában és a négyszögletű monoklival babrálgatott,
+amelyet egy idő óta – maga sem tudta, hogy miért, – a keblén viselt.
+
+Éjfél után nem volt már maradása az ágyban. Fölkelt és miközben Emilia
+csendes lélegzetét figyelte, óvatosan felöltözött és nesz nélkül leosont
+az udvarra. A lépcsőházban két halkan vinyogó kis árnyék szegődött
+hozzá: Snik és Snur, a gróf elárvult kutyái. Az iroda ablakából
+világosság szűrődött a sötét udvarra, Nelli nem mert oda benyitni, mert
+tudta, hogy ulánus altisztek virrasztanak a halott mellett és azok előtt
+szégyelte magát.
+
+Az istállóba ment. A lovak csendesen abrakoltak az istállólámpás gyér
+fénye mellett, csak az egy Linda fordította fejét az ajtó felé. Mintha
+várta volna Nelli látogatását. A legények mély parasztálmukat aludták. A
+leány odament a lóhoz és átölelte nyakát. És amint arcán érezte az állat
+meleg, selymes szőrét, valami végtelenül fájdalmas és mégis
+kimondhatatlanul édes ellágyulást érzett, valami forró, nagy szánakozást
+és ekkor elkezdett keservesen sírni.
+
+*
+
+Mikor a tisztek d’Orsay temetéséhez gyülekeztek, Nelli, az édesanyja
+nagy rémületére, hirtelen kivált testvérei csapatjából és az izgalomtól
+hófehér arccal odalépett báró Blomberg elé.
+
+– Ezredes úr, – mondta hebegve és összekulcsolt kezekkel, – ezredes úr,
+Snik és Snur most árvák…
+
+A következő pillanatban vérvörös lett az arca, mert úgy érezte, hogy
+valami ostobaságot mondott.
+
+– Ezredes úr, a gróf úr kutyáinak most nincs gazdájuk. És mivel eddig is
+én gondoztam őket és ha az ezredes úrnak nincs kifogása ellene és ha
+megbíznék bennem…
+
+Blomberg megértette, hogy mit akar Nelli.
+
+– Snik és Snur az önéi, Nelli kisasszony.
+
+
+
+
+VI.
+
+Június tizenegyedikén korán reggel a kis Hoffer Gyuri katonai dobbal a
+hátán ballagott végig a Pancsovai-utcán. Vukovics kormánybiztos nem
+feledkezett meg igéretéről és egy szép pirosfehérzöldre festett dobot
+küldött neki Temesvárról, egy igazi, nagy katonadobot. A fiú azóta
+reggeltől estig dobolt az apai ház udvarán és ha az asszonyok már nagyon
+ráúntak, akkor kikergették a rétre. Most is éppen ilyen járatban volt.
+
+Útközben egypár magyar katonával találkozott, akik lószőrforgót viseltek
+a csákójukon. Tüzérek voltak, a magyar kormány Aradról küldte őket, hogy
+kioktassák a nemzetőröket. Az ifjú honvéd hadseregnek ők voltak Versecen
+első képviselői. A tüzérek megállították a kis dobost és szóba
+ereszkedtek vele.
+
+Egyszerre egy ordítozó ember jött velük szemben. Szaladva jött a
+szekér-úton, puskát tartott a kezében és kipirult arccal kiáltotta:
+
+– Jönnek, jönnek!
+
+A fekete veszedelem, amely hetek óta ott kóválygott a levegőben, ezen a
+napsütéses nyári reggelen lezuhant a város nyakába. Az alibunári sereg a
+város határában állott.
+
+Hoffer Gyuri sarkon fordult, a piac felé szaladt és útközben a riadót
+verte. Egyik ember átvette a másiktól a kiáltást: Jönnek, jönnek! A
+harangok megkondultak, trombiták harsogtak és az utcák megteltek
+magukból kikelt emberekkel. Odakünn, a vámnál, azalatt két szál
+elkeseredett sváb lövöldözött a szerb előőrsökre.
+
+Blomberg ezredes a _Két pisztoly_ előtt szállott nyeregbe. Előbb azonban
+új fehér keztyűt húzott. Igen nyugodtan, szinte jókedvűen adta ki
+parancsait. Az Esterházy huszárai és a dsidások sebes ügetve indultak a
+vám felé, őket követték rohamlépésben a Rukavina-bakák és a vidéki
+nemzetőrök. A verseciek közül csak két kompániát vitt magával az
+ezredes, négy század a városban maradt, hogy előre megállapított terv
+szerint megszállja a rácváros némely pontjait.
+
+Mikor Blomberg ezredes megsarkantyúzta a szürkéjét, odaszólt Kolonics
+főhadnagynak, aki mint adjutáns trapolt mellette:
+
+– Tulajdonképpen nem kellemes dolog így verekedni. Háromszoros túlerővel
+állunk szemben, a hátunk mögött pedig kétezer verseci szerb csikorgatja
+a fogát.
+
+Azzal szivarra gyujtott és egy condottiere-mosollyal vállat vont.
+
+– Hát hiszen majd meglássuk…
+
+A szerb városra halálos csend borult. Ajtók, ablakok mindenütt zárva
+voltak. De a néma falakon keresztül is szinte érezni lehetett a
+rettenetes, feszült várakozást, amely az emberek idegeit gyötörte.
+
+Manin, aki az Uri-utcában lakott csupa német szomszéd között, nyugtalan
+léptekkel rótta a szobákat. Zorka már egy órája ott térdepelt Szent
+Száva képe előtt és izzó, követelődző áhitattal imádkozott a
+győzelemért. A nappali szoba kerek asztalán ott feküdt a töltött puska,
+mert Manin arra is gondolt, hogy a feldühödött svábok megrohanhatnák a
+házát. Olykor odalépett az ablakhoz és a függöny mögé lapulva figyelte,
+hogy mit beszélnek a ház előtt ácsorgó emberek. Most egy sebesült lippai
+bolgár ment el ablaka alatt. A karját keresztül lőtték, de a kövérkés
+ember szinte lángolt a dühös harci kedvtől.
+
+– Minden jól megy! – rikoltotta. – A rácoknak hat ágyújok van, nekünk
+csak kettő, de az aradi tüzérek remekelnek és első két lövésükkel már
+megnyomorítottak két rác ágyút. Minden jól megy!
+
+Manin megkapaszkodott a függönyben; szédülést érzett… Megengedheti
+Isten, hogy a szerb zászló elbukjék?
+
+Később nagy riadalom támadt az utcán. Vészes híreket hoztak és a
+fölizgatott nép mindent elhitt. A miéink hátrálnak és a szerbek már a
+városban vannak! Nem lehet bírni a szerviánusokkal, azok úgy harcolnak
+mint az ördögök.
+
+Manin valami édes melegséget érzett a szíve körül. Oh, hát van Isten!
+
+Az idő rettenetes lomhán telt. Tizenegy óra felé közeledő
+trombitaharsogást hallott. Egy ulánus-trombitás ügetett végig az utcán.
+Olykor megállott és hangosan kiáltozott valamit. Most már olyan közel
+volt, hogy Manin megérthette szavát.
+
+– Az ezredes úr parancsolja, hogy minden puskás ember siessen ki a
+csatatérre! A kaszások maradjanak a helyükön, de minden puskás ember
+siessen ki!
+
+Maninnak már a foga is vacogott a nagy izgalomtól… Most van a döntés
+órája! Lehet, hogy az az egypárszáz puska, amely még a városban van,
+megfordítja a csata sorsát! És akkor a szerb nemzet zászlóját, amely oly
+dicsőségesen emelkedett a Bánát fölé, megint mocsokba tiporják… Hát
+egyetlen elszánt szerb sem akad ebben a városban, aki betömné ennek az
+átkozott lovasembernek a száját?
+
+A dsidás most a háza előtt fújta a trombitáját. Manin kezébe vette a
+puskáját, az ablakhoz lépett és célba vette a katonát. A lövés
+eldördült. A katona csodálkozó arccal fordult az ablak felé, de aztán
+előre ösztökélte lovát, amely most már erősen sántított. A cseh
+sértetlen maradt, a golyó csak a lovát sebesítette meg. Két házzal odébb
+a dsidás, mintha nem is ember, hanem masina volna, már újból belefújt a
+trombitájába.
+
+Manin a halálra rémült leányához lépett.
+
+– Most imádkozzunk, Zorka! Mert ha ma nem győznek a mieink, akkor nekünk
+végünk van!
+
+S azzal letérdepelt a leányával Szent Száva képe előtt.
+
+Néhány perc mulva azonban megint fölkelt és az ablakhoz sietett. Kivül
+futó emberek lába alatt döngött a föld. Nemzetőrök voltak, akik a
+csatába siettek. A dühösen rohanó embergomalyagban megismerte öreg
+Hoffer galambősz fejét, Graf Jani kipirult arcát és a kis Gyurit, aki
+futásközben is verte a dobját.
+
+Mire Hofferék kiértek a város elé, a csata sorsa jóformán már el is
+dőlt. Esterházy grófnak akkorára már sikerült megkerülnie az ellenséget,
+a huszárai dühös ordítozással támadták hátba és vad rohamukkal
+megbontották és elsöpörték a rácok hadi rendjét. Koics őrnagy
+granicsárjai hátrálni kezdtek, Tadics szerviánusai közt pedig, midőn a
+svábok szuronyszegezve rohanták meg őket, váratlanul pánik támadt és
+eszük nélkül megfutottak. Ami azután következett, az már csak gyilkos
+embervadászat volt, végig a szántóföldeken.
+
+Graf Jani, aki az üldözés hevében egy kukoricaföldre tévedt, egyszerre
+egy skárlátruhás szerviánussal találta magát szemben. Rásütötte a
+pisztolyát, de nem találta el. Ekkor a rác fogta rá a fegyverét. Mielőtt
+azonban lőtt volna, hirtelen megtántorodott és hátra vágódott: valaki
+fejjel a két lába közé szaladt és fölfordította. Graf a kardja hegyével
+megérintette a földön fekvő ember torkát, az pedig fölemelte üres két
+kezét:
+
+– Ne bántson, megadom magamat! – hörögte.
+
+Jani most ismerte csak meg foglyát: Stanimirovics volt, az odborbiztos.
+
+Az életmentője pedig, aki a nagy rácot a verekedő suhancok egy bevált
+fogásával földre terítette, a kis Gyuri volt.
+
+A békés kis város megtelt győzelmi mámorral. A verseciek mindössze
+huszonegy embert veszítettek, négyet a sorkatonaságból és tizenhét
+nemzetőrt, a szerbek közül azonban háromszázötvenen feküdtek künn a
+földeken. Tadics, a szerbiai martalócok rettegett vezére is elesett. A
+győzők százhetven rabot hajtottak a városba. Rabbá lett Stanimirovics és
+rabbá maga Koics őrnagy is, az alibunári tábor parancsnoka. Három
+zászlót, négy ágyút és néhány puskaporos szekeret is zsákmányoltak.
+
+Az utcára csődülő nép kíváncsian nézte a foglyokat. A szerviánusok –
+százhúszan voltak, – sötét arccal botorkáltak a szuronyok közt.
+Ijesztően marcona alakok voltak köztük, most azonban a cifra keleti
+ruhájukban szomorú, szegény emberek benyomását tették, akik nem igen
+tudják, hogyan kerültek ebbe az idegen városba.
+
+Másnap hosszú szekérsor kocogott Temesvár felé. A szekereken együtt
+ültek azok, akiknek ezen a napon legtöbb okuk volt a szomorkodásra és a
+vígságra: a szerb hadifoglyok és a verseci nemzetőrök ifjúsága. A
+rabokat ajándékul vitték a temesvári császári főkommandónak, részint
+tiszteletből, részint okos számításból, mivel Versecen nem igen tudtak
+volna mit kezdeni ezzel a százhetven nagyétű martalóccal.
+
+A temesvári bürgerek a cilinderüket lengették a verseciek felé, a
+krinolinos hölgyek pedig virágokkal dobálták őket. Mert a finnyás és az
+unalomig tiszta német városban, amely szerette, ha Kis-Bécsnek nevezik,
+az öregebb emberek ugyan mind kemény feketesárgák voltak, de az ifjúság
+magyar érzelmü volt. A vár háromszoros sáncövén belül a megkoppasztott
+nimbusu balkáni sasok már kissé komikus benyomást tettek a bevonulás
+alkalmával.
+
+A városi tanács különben megvendégelte a svábokat és a lakomán megjelent
+a szép Csernovics is, a temesi gróf és sárgakeztyűs kezével
+végigparolázott a nemzetőrtisztekkel.
+
+Vukovics Sebő kormánybiztos olyan volt, mintha sok bort ivott volna, ő
+megölelte és megcsókolta Graf Janit és azt mondta:
+
+– Sok ilyen svábot a hazának!
+
+Mire Graf Jani merész bókkal válaszolt:
+
+– Mi pedig sok ilyen rácot kivánunk, amilyen a tekintetes alispán úr!
+
+Az általános lelkesedés megihlette a császári tiszteket is. Egy gyilkos
+horda megtámadott egy német várost és a császári katonaság meg a lojális
+polgárság viribus unitis visszaverte őket; ez végre tiszta munka volt,
+amely ellen a bécsieknek nem lehetett kifogásuk. A tiszt urak jóindulatú
+elismerést mutattak, amilyen a hadi virtus nagybérlőihez illik, ha szóba
+ereszkednek az iparkodó kisbérlőkkel, báró Rukavina főparancsnok pedig
+újabb két darab hat-hat fontos ágyút, hétszázötven karabélyt és kétszáz
+kapszlis puskát utalványozott ki a versecieknek, „nehogy kénytelenek
+legyenek császárukat és hazájukat a békés munka eszközeivel megvédeni“.
+Ő excellenciája ugyanis tudta, hogy a verseci nemzetőrség kétharmada még
+mindig csak kaszás had.
+
+A verseci legények szekereikbe pakkolták a fegyvereket, a kalapjukat meg
+a lószerszámot fölbokrétázták a temesvári dámák virágaival, azután
+szilaj jókedvükben dalolva és lövöldözve hazafelé trapoltak a zöldelő
+nádasok között.
+
+Jó volt sietniök, mert különben megeshetett volna, hogy a főkommandó
+megint elszedi tőlük a fegyvereket. Báró Rukavina ugyanis másnap, midőn
+véletlenül keresztül ment a parádés termén, megint megnézte a
+hadizászlókat, amelyeket a verseciek ragadtak el a szerbektől és ekkor a
+tekintete megakadt egy kétfejű sason. A három zászló közül kettő szerb
+trikolór volt, cirilbetűs felírással, a harmadik azonban fekete-sárga
+császári standár.
+
+Ő excellenciája most már érdeklődni kezdett a fogoly főtisztek sorsa
+iránt és megtudta, hogy az alibunári sereg két vezérét, Koics őrnagyot
+és Stanimirovics odborbiztost a vármegyei statáriális bíróság már
+kihallgatta, mint hazaárulókat elítélte, sőt már fel is akaszttatta a
+megyeház udvarán.
+
+Különös volt, hogy a két szerencsétlen a siralomházban nem a magyarokat,
+hanem az osztrákokat átkozta. Azt hajtogatták, hogy a császáriak
+megcsalták őket.
+
+Báró Rukavina ezekután sejteni kezdte, hogy a verseci csata még sem volt
+olyan tiszta munka…
+
+*
+
+Időközben Blomberg ezredes, a verseci győző, ugyancsak megutálta frissen
+szedett babérait. A rabtranszport indulása után a falvakban portyázó
+huszárok elcsíptek és az ezredes elé hajtottak egy bujdosó szerviánust.
+A fogoly azt állította, hogy hadi titkokat tud, de azokat egyedül csak
+báró Blombergnek hajlandó elárulni.
+
+Midőn a báró a Két pisztolyban levő szállásán négyszemközt maradt a
+megkötözött martalóccal, ez bécsi kedélyességgel köszöntötte:
+
+– Szervusz Blomberg!
+
+Az ezredes az aranyfejű botja után kapott, amelytől annyira rettegtek az
+ulánusai, de amint a szurtos fickó szeme közé nézett, egyszerre
+elhalványodott.
+
+– Az Istenért, Berti, csak nem te vagy?
+
+– De bizony én vagyok!
+
+A pirosfezes, törökplundrás szerviánus gróf Nugent Albert volt, tavaly
+még a bécsi udvari bálok délceg előtáncosa, mostanában Jellachich bán
+segédtisztje.
+
+– Gratulálok a győzelemhez, – mondta kesernyésen a gróf. – Igazán
+pompásan csináltátok. Mária Terézia-rendet azonban aligha fogsz ezért
+kapni.
+
+Az ezredes még mindig nem hitt a szemének.
+
+– Ember, hogyan kerülsz te ebbe a ruhába?
+
+– Ne szóld le a gunyámat, akármilyen furcsa is, ez most a legelőbbkelő
+ruha: a császár uniformisa.
+
+Blomberg a két keze közé fogta a fejét.
+
+– Jézus Mária, ebbe bele lehet bolondulni! Mit csináljak most már veled,
+te szerencsétlen?
+
+Nugent vállat vont.
+
+– Attól függ, hogy kinek a katonája vagy. Ha Kossuthé, akkor ajánlom,
+hogy lövess főbe haladéktalanul… Ha azonban még mindig a császár
+katonája vagy, akkor oldozd meg a kötelékeimet, mert nagyon fáj a karom.
+
+Az ezredes fölvett az asztalról egy ezüst jatagánt – ezt a fegyvert
+tegnap még Tadics vajda viselte övében – és megszabadította Nugent-t a
+kötelékeitől.
+
+A gróf első dolga volt, hogy szivart kért.
+
+– Mi most abban a bolond helyzetben vagyunk, hogy ellenségekként állunk
+szemben egymással, – mondta, miközben rágyujtott, – és a legbolondabb a
+dologban az, hogy mind a ketten a császárt szolgáljuk.
+
+Blomberg dühösen vágta a sarokba az ezüst jatagánt.
+
+– Én ezt az egész dolgot nem értem és nem is akarom érteni, – morogta. –
+Mondják meg nekem, hogy hol van a császár tábora és én odamegyek és
+cafatokra vágatom magamat az én uramért. De álarcosbált én nem játszom
+és rébuszokat én nem oldok meg.
+
+Nugent az ezredes vállára tette a kezét.
+
+– Szegény öregem, – mondta – most egy császári trónus, a Habsburgok
+trónusának megmentéséről van szó, ennek a kedvéért többet is kell
+reszkiroznod, mint álarcosbált játszani és rébuszokat megoldani… Azt
+kérdezed tőlem, hogy hol a császár tábora? Sehol és mindenütt. A
+császárhűség ma a hegyekben és az erdőkben lappang, a vadak és az
+emberevők között bujdosik… Bécsben, Pesten, Olaszországban a demokraták
+az urak. A nép megbolondult és inkább hallgat egy csomó obszkurus
+szájhősre, mint koronás urára. És mi nem gázolhatjuk el ezt a bandát,
+mert ma még az ő kezében a hatalom. De ez nem tart már sokáig! A köd
+szét fog oszlani és mink, akik most egymásra lövöldözünk, megint egy
+zászló alatt fogunk harcolni: a császári zászló alatt.
+
+– Köd, köd! – ismételgette Blomberg leverten. – Most még kevésbbé tudom,
+hogy hová kell mennem, mit kell tennem.
+
+– Maradj a helyeden és tartsd szárazon a puskaporodat. Egy hét mulva,
+vagy egy hónap mulva talán már levetjük az álarcot és akkor egymásra
+fognak ismerni, akik összetartoznak.
+
+– És ha közbe megint megtámadnak ezek a szerencsétlen rácok?
+
+– Akkor védd meg a bőrödet, hogy gyanút ne fogjon a magyar kormány.
+Tovább azonban ne menj, egy lépéssel se tovább, mint okvetetlenül
+szükséges. A fő az, hogy időt nyerjünk.
+
+– De hiszen ez förtelmes! Most már tudom, hogy a szerbek a császár
+emberei és azért alkalomadtán mégis kartácsokkal lövessem őket?
+
+Nugent a vállát vonogatta.
+
+– Ez bizony szomorú, de elkerülhetetlen. A nagy ügy áldozatokat kiván.
+Én csak két komoly és szent dolgot ismerek ezen a világon: a vallásom és
+a császárom. Ami azon kívül van, arra fütyülök. A császárom koronája
+mindennel fölér, százezer ember életével is.
+
+– Százezer jóhiszemű, ártatlan ember életével is?
+
+– Aki háborúban elesik, az mind jóhiszemű és ártatlan ember.
+
+Az ezredes tépelődve járt fel-alá.
+
+– Ebbe bele lehet bolondulni. A vérengző rablók a császár emberei. Ez a
+békés, derék nép pedig, amely egyebet nem tesz, mint a maga tűzhelyét
+védeni, ez a nép rebellis.
+
+Nugent elgondolkozva nézte a szoba mennyezetét. Aztán hirtelen eldobta a
+szivarját.
+
+– Barátom, mi katonák vagyunk, nem filozófusok! Hát ne is filozofáljunk!
+A történelem géniusza olykor megengedi magának azt a tréfát, hogy
+fejetetejére állítja a világot. Erről mi nem tehetünk. Nekünk úgy kell
+fordulnunk, hogy mindig a talpunkon álljunk. Ezt mindenki úgy csinálja,
+ahogyan tudja. Én nem segíthetek rajtad, csak egy jó tanács erejéig:
+vigyázz, hogy Kossuthék bele ne ugrassanak olyan mélységekbe, ahonnan
+lehetetlen visszatérned.
+
+Egy órával később gróf Nugent – most már polgári ruhában és egy rác
+fuvaros szekerén ülve, – elhagyta megint a várost.
+
+*
+
+Manin úr azalatt a nagy izgalomtól betegen ült a lakásán. Egyre várta a
+katonai őrjáratot, amely a kaszárnyába fogja vinni. Midőn azonban
+harminchat óra is elmult már a merénylet óta és még sem törődött vele
+senki, némileg megnyugodott és este rendes időben aludni ment. Azzal
+vígasztalta magát, hogy a nagy események elterelték róla a figyelmet.
+Amit ő tett, az nem is volt olyan nagy dolog. Ha megfizeti a ló árát és
+még vagy tíz forint borravalót ad a trombitásnak, akkor minden rendben
+lesz.
+
+Egyszerre fölriadt álmából. Azt álmodta, hogy a város fekete bikája
+óriás bikacsordát vezet a háza ellen. A megvadult szörnyetegek
+leeresztett fejjel, irtóztató erővel rohanják meg a kapuját… Az ablakok
+alatt pedig a szarvak egész erdeje várakozik és készülődik…
+
+Manin fölriadt és megkönnyebbülten sóhajtott föl: óh, hiszen csak álom
+volt! De mi az? Most is hallja a bikák dühös bömbölését, a háza most is
+megremeg rohamuknak szilaj erejétől… Pedig ébren van!
+
+Kiugrott ágyából és remegő kézzel kapta magára virágos hálóköntösét… Az
+ablak faredőnyein keresztül kilátott az utcára: az egész úri-utca
+feketéllett és hullámzott az emberektől. Kaszás, vasvillás sváblegények
+voltak, de sok ulánus és cserepár is ordítozott a tömegben. A kapun
+baltás emberek dolgoztak fáklyafény mellett és egy fehérfrakkos
+katonatiszt vezette és irányította az ostromot. Manin megismerte Lutz
+hadnagy fakó arcát.
+
+– Ez a halál! – mondta magában a szolgabíró. Azzal fölkapta ágya mellől
+a puskáját és kirohant az udvarra. Nagy recsegve-ropogva éppen akkor
+szakadt be a kapu… Manin keresztül bukott a hátsó kerítésen, miközben
+elvesztette a két papucsát. Mezítláb surrant végig a Grafék sötét
+kertjén. Megint kerítés rekesztette el az útját. Ezen is keresztül
+mászott.
+
+Most már a plébánia kertjében volt. Ha innen ki tudna jutni az utcára,
+akkor talán a rácvárosba menekülhetne, ahol megvédelmeznék a vérei…
+
+A kőfalhoz közeledett, de aztán rémülten tántorodott vissza. A falon
+fekete emberfejek bukkantak föl, majd emberek ugráltak be a kertbe. A
+vadászat lázában rikoltozó hangok és rohanó lábak dobogása verte föl a
+kis kert csendjét… A szőlőfal rostélyán vörös tűzfény táncolt végig…
+
+– Itt kell lennie a kutyának, itt kell lennie!
+
+Valaki puskatussal széthajtotta a lombos málnabokrokat és az árnyékban
+guggoló Manin rémült tekintete találkozott Lutz hadnagy izzó szemével.
+
+– Hadnagy úr… – könyörögte Manin.
+
+Egymásután két lövés dördült el és Manin szó nélkül elnyult a bokrok
+közt. A virágos hálóköntösén gyorsan szivárgó fekete folt terjedt szét.
+
+A nép azalatt beözönlött Manin házába és mindent összerombolt.
+Fölmásztak a háztetőre is, ahol a vörös fáklyafényben dühös majmokként
+garázdálkodtak és reggelig tartó szívós munkával sikerült a házat üres
+és csonka rommá változtatniok.
+
+*
+
+A nagyobbik Graf fiúnak, Mihálynak, reggel valami dolga akadt a hátsó
+kertben és igen elcsodálkozott, mikor a cseppkőbarlang kőnimfája mellett
+egy másik márványalakot is látott. Zorka volt, Manin Zorka. Egy ingben
+volt szegény és ájultan feküdt ott. Sohasem tudódott ki, hogyan jutott
+oda. Mihály a karjára vette és bevitte édesanyjának, aki rögtön ágyba
+fektette és élesztgetni kezdte.
+
+Estére megjött Graf Jani Temesvárról. Ő már az utcán hallotta, hogy
+Manin szomszédot megölték.
+
+– Hol van Zorka? – kérdezte a házba lépve.
+
+– A zöld szobában, – mondta édesanyja.
+
+Mivel senki sem tartotta vissza, Jani besietett a zöld szobába.
+
+Zorka teljesen felöltözötten ott kuporodott egy kis zsámolyon, hófehér
+arcát a falnak fordította, a karcsú teste szabályos időközökben
+előre-hátra ringott, mint az óra ingája, közbe a keleti siratóasszonyok
+vontatott éneklő hangján mindig csak ezt ismételgette: Apa – jaj, apa!
+
+Jani megrettenve és elszomorodva nézte a leányt. Kimondhatatlanul
+sajnálta és meg volt róla győződve, hogy ennek a látványnak gyötrelmét
+ősz hajjal is érezni fogja még. Megszólította, könyörgő és alázatos
+hangon, de Zorka nem vett róla tudomást. Mikor pedig megfogta a kezét, a
+leány egész testében remegni kezdett, majd hirtelen fölemelkedett és az
+alvajáró bizonytalan és makacs lépteivel kiment az udvarra, ki az utcára
+és megindult a nagytér felé. Közbe pedig egyre hallatta rettenetes
+üvöltő panaszát: apa – jaj, apa, – Jani mellette futott, beszélt hozzá,
+rimánkodott neki, de megérinteni már nem merte.
+
+A piac tulsó végén rozsdavörös nagy ház állott. Zorka belépett a
+kapuján. Vissza sem nézett Janira, aki megállott a küszöbön. A ház
+Manuelé volt, a szerbek másik vezéréé.
+
+
+
+
+VIII.
+
+Báró Blomberget, ha kitette lábát az utcára, kalapjukat lengető, ragyogó
+arcú, hangos emberek vették körül. A nehezen melegedő svábok most lobogó
+lánggal égtek és ez a tűz megvilágította a „verseci győző“ útját.
+
+Az öreg Hoffer valami furcsa dolgot mondott:
+
+– A báró úr nemcsak az alibunári rácokat, hanem a verseci németeket is
+legyőzte.
+
+– Hogy-hogy a németeket? – csodálkozott az ezredes.
+
+– Az alibunáriak a császár nevében gyilkoltak és raboltak… Ettől nagyon
+megfájdult embereink szíve, mert a sváb a császárjában mindenekelőtt a
+gyermekei és a vagyona védelmezőjét látja. A svábjaink már kezdtek
+megvadulni… De most megint a császárra esküsznek.
+
+Az ezredes szigoru redőkbe vonta homlokát.
+
+– Én nem ismerem a föltételes császárhűséget.
+
+Hoffer csendesen bólintott galambősz fejével.
+
+– Persze, persze. De nehéz azt kívánni tőlünk, hogy kivetkőzzünk emberi
+természetünkből.
+
+Nap-nap után vidéki parasztküldöttségek jöttek Versecre, távoli
+granicsárfészkekből való ködmönösek, akik olykor megkötözött szerb
+izgatókat is hajtottak az ezredes elé. Azok hírül hozták, hogy az
+alibunári sereg szétoszlott és eltünt a föld színéről, táborhelyén már
+csak kóbor kutyák marakodnak. És Fehértemplom alól is elkotródott az
+ellenség egy éjjel. A granicsár kompánia, amely annak idején föllázadt
+és kivonult Fehértemplomból, most le akarta tenni a fegyvert Blomberg
+előtt.
+
+A délszláv vér mámoros föllángolása megint véget ért. A verseci csata
+után a nagy fényből és a nagy forróságból semmi sem maradt vissza a
+szívekben, csak a gyűlölet hideg és fekete pernyéje.
+
+Mindenfelől hívták, biztatták, sürgették a verseci sereget, hogy
+vonuljon le a határőrvidékre és tiporja el a lázadás utolsó zsarátnokát.
+
+Végül is nyeregbe kellett ülnie Blomberg ezredesnek. Csak a cseh
+ulánusokat és a Zsivkovics-féle cserepárokat vitte magával, a
+Rukavina-bakákat, akiknek sváb tisztjei telve voltak harci kedvvel,
+továbbá a magyar huszárságot, amely rettenetesen gyűlölte a rácokat,
+otthon hagyta, a nemzetőröknek pedig megtiltotta, hogy kimozduljanak a
+városból.
+
+A hírek, amelyek a büntető expedició útjáról érkeztek, forrongásba
+hozták a verseciek vérét. Osztrák copf! – kiáltották a Konkordia
+elkeseredett törzsvendégei, akik egy hét óta mind nagy stratégákká
+lettek.
+
+A jó svábok azt várták, hogy a kommandáns mennydörgő istenitéletként fog
+végigrobogni a lázadó tartományon, Blomberg báró pedig kétségbeejtő
+lassúsággal, orrával a mappákat túrva, fölösleges hadmozdulatokkal és
+túlzott óvatossági rendszabályokkal ölve az időt, vonult le a Dunához.
+Aki ellenség lappangott a falvakban, az csigapostán is elmenekülhetett
+előle. A magyarérzelműek ujjongó hódolatát hidegen és szárazon
+elhárította magától.
+
+Az egész expedició olyan furcsa benyomást tett, mintha nem is katonaság,
+hanem a lovasított osztrák bürokrácia tartana körmenetet a határon. Ezek
+a masinaemberek valami értelmetlen ritus szabályai szerint beszélnek és
+mozognak és nem vesznek tudomást arról, ami körülöttük történik. A
+szívük talán cserzett bőrből való, a koponyájuk pedig rubrikás
+papirossal van teli zsúfolva.
+
+Blomberg ezredes portyázó útjának az lett eredménye, hogy az örökké
+végletekben kalandozó szerb fantázia újra áttüzesedett a hittől és a
+reménységtől.
+
+– A császár mégis velünk van! – susogták egymás fülébe a boldog titkot.
+– Velünk van és nem engedi meg, hogy a katonaság bántsa hű
+granicsárjait.
+
+Most már bevallották, hogy hibát követtek el, midőn megtámadták
+Blomberget. A katona csak katona és köteles megvédeni a maga zászlaját.
+Az áruló magyarokat és a renitens svábokat azonban nem köteles
+megvédeni.
+
+Rajacsics patriárka váratlanul Pancsován termett. A nagyszerü demagóg
+mennydörgő haraggal és maró gúnnyal vágott végig a kishitűeken, akik
+kételkedni mernek a szent szerb zászló győzelmében. Künn a falvakban a
+papjai megint feszülettel a kezükben hirdették a gyűlölet evangéliumát.
+
+A megszégyenített lázadók egész dühe a magára hagyott Fehértemplom ellen
+fordult. Julius vége felé megint megszólaltak odalenn a vészharangok, a
+fehértemplomi szőlőkben és kukoricaföldeken szerviánusok rajzottak és
+orgyilkos lövések dördültek.
+
+Báró Blomberg lakásának küszöbét reggeltől-estig segélytkérő
+fehértemplomiak tartották megszállva. Némelyik svábnak, akit nagyon
+sokáig megvárakoztattak, a fejébe szökött a vére, a _Két pisztoly_
+kapuja alatt kétségbeesett orditozást lehetett hallani, hogy ez
+istentelenség, a báró úr a fürdőkádban ül, a tisztjei ostáblát játszanak
+a kávéházban, négy-öt mérföldnyire innen pedig asszonyokat gyilkolnak és
+sebesülteket égetnek a martalócok.
+
+Augusztus első napján Blomberg ezredes némi csapatokat küldött
+Fehértemplom felé, hogy „kikémleljék az ellenség pozicióit“. Mert a
+szerbek akkor még hivatalos ellenségek voltak. Le Gay alezredes, aki az
+expediciót kommandirozta, a határváros helyén fegyveres tábort talált. A
+svábok földsáncokat hánytak föl városuk körül és a lövészeik, a híres
+fehértemplomi céllövők, akik békés napokban össze szokták nyerni a
+délvidéki „lövésznapok“ ezüst serlegeit, most piros szerviánus fezekre
+lőtték be magukat.
+
+Egyetlen ember oroszlánbátorsága és sugalló ereje katonákat nevelt a
+vincellérekből és szatócsokból. Ez az ember Maderspach Ferenc volt.
+
+Maderspach rögtön azt követelte a városba vonuló császáriaktól, hogy
+rohanják meg közös erővel a Lokva-hegységben levő rác tábort. Le Gay
+igen huzadozott a vállalattól, mivel – mint mondta, – „nem volt kellő
+utasítások birtokában“, de a kíséretében levő huszár- és
+Rukavina-tisztek dühös türelmetlenséggel követelték a támadást és így az
+alezredes is kötélnek állott.
+
+Éjnek idején föllopódzott a kis sereg a hegyekbe és harmatos hajnalon
+rajta ütött az ellenséges táboron. A szerbeknek hatezer emberük állott
+lenn Vracsevgájon, alig egy mérföldnyire a várostól és így a lokvai
+rácok álmukban sem gondoltak arra, hogy megtámadhatnák őket. Valami
+ünnepük volt, éppen tábori misét tartottak az erdei nagy tisztáson – az
+aranyruhás papok vastag füstölőket lengettek a térdeplő sokaság felé, –
+midőn a bokrok közül eldördült az első sortűz. Az ünnepi ájtatosságot,
+mint valami föllobogózott gályát, összetörte és elmerítette a gyűlölet
+mennydörgő orkánja. És délben a fehértemplomiak halálra fáradtan, vértől
+mocskosan, mint győzők vánszorogtak vissza városukba.
+
+Fehértemplomban ordonánc várta Le Gayt és az alezredes, miután elolvasta
+báró Blomberg parancsát, nyugodt arccal kijelentette, hogy ő most csak
+megabrakoltat, azután haladéktalanul haza vonul. A rémülettől sápadt
+arcok fordultak feléje. Védelem nélkül hagyja a várost, miután a lokvai
+vérfürdővel az őrjöngésig felbőszítette a szerbeket? Hiába könyörögtek,
+sopánkodtak és káromkodtak a svábok, az alezredes fölvette hivatalos
+ábrázatát és hidegen mondta: parancs – parancs!
+
+A polgárok most már csak arra kérték, hogy vigye magával asszonyaikat és
+gyerekeiket. Ismerték Stratimirovics legényeit, tudták, hogy mit
+várhatnak azoktól, ha kezükbe esik a város.
+
+Alkonyatkor gyászos népvándorlás indult meg a verseci úton. Le Gay
+alezredes fejét érdemrendekkel ékes mellére csüggesztve kilovagolt a
+városból. Végtelen hosszú szekérsoron, nagy batyúk között szorongva
+jajgató asszonyok és siránkozó gyerekek követték. A Fehértemplomban
+visszamaradt férfiak némán és mozdulatlanul állottak a földsánc tetején
+és sokáig bámultak az úton elvonuló porfelhő után, miközben görcsösen
+szorongatták utolsó reménységüket, a céllövő „stucnit“.
+
+A verseci svábok szíve és háza, amelyet máskülönben olyan gondos zár
+alatt tartanak, megnyilt a bujdosók előtt. Özvegy Grafné is
+kiszellőztette a lefüggönyözött parádés szobáit és két sokgyerekü
+fehértemplomi családot ültetett beléjük. Mert ha azok a Hofferék el
+tudnak látni egy családot, akkor Graféknál megfér kettő is.
+
+*
+
+Másnap éjjel Graf Jani teljes hadnagy-fölszerelésével kimászott az
+ablakon – a kapukulcs mostanában édesanyja párnája alatt volt – és
+óvatosan kiszökött a német szérüskertek alá. Ott vagy százötven
+fegyveres legény várakozott a csillagos éjszakában. Köztük volt a
+Szalvátor patikus, Hoffer Tóni és Heim zsidó is. A nemzetőrség ágyúi
+közül két hatfontosat szalma alá dugva kiloptak az aradi tüzérek. A
+csapat Fehértemplomba indult. A készülődés titokban folyt, a legények
+féltek Blomberg ezredestől, de még inkább a saját szüleiktől.
+
+Az indulás pillanatában egy öreg asszonyság bukkant ki a kazlak közül.
+Heimné asszony volt, aki a fiát kereste.
+
+– Hát igazán elmégy, Poldi? – kérdezte szelíden és szomorúan.
+
+Heim, aki szerette a marcona tüzért adni, láthatólag igen elrestelte
+magát bajtársai előtt.
+
+– Hiszen mondtam, hogy megyek!
+
+Heimné Graf Janihoz fordult:
+
+– Graf úr, ne tessék azt hinni, hogy nekem valami kifogásom van az önök
+társasága ellen. Sőt örülök, hogy a mi Poldink az önök társaságában van.
+De mégis azt hittem, hogy mivel Poldi egyetlen fiú és az egyetlen fiút
+nem szokás katonának vinni –
+
+– Mama, maga ehhez nem ért! – mondta Heim zordonul.
+
+Janinak eszébe jutott, hogy milyen baj lenne abból, ha az ő édesanyja is
+neszét venné a dolognak és azért nyakra-főre elindította a csapatot.
+Mélységes csendben haladtak az elővéd nyomában. A granicsár falvakat,
+amelyek sűrű facsoportjaik alatt úgy aludtak a holdvilágos sikságon,
+mint a fekete zivataros felhők, nagy ívben elkerülték. Már jó messzi
+jártak, mikor egy arasznyi gyerek bukkant föl a férfiak között. A kis
+Hoffer Gyuri volt. A fiú neszét vette a készülődésnek és titokban utánuk
+szökött a dobjával. Jó ideig az útszéli bokrok között lappangva követte
+őket, mint valami ragaszkodó kis kutya, most azonban már
+előmerészkedett. A Tóni bátyja pofonokat igért neki, de azután
+megcsókolta és megengedte neki, hogy mellette marsirozzon.
+
+A nap már fölkelőben volt, mikor megpillantották a fehértemplomi
+földhányásokat. Ekkor kibontották a zászlójukat és harsogó kórusban
+énekelni kezdték a hét svábok együgyü nótáját:
+
+  Durch die Au, auf die Gau,
+  Ins Land hinaus,
+  Lasst unsere Banner wehen, –
+  Ade, du liebes Vaterhaus,
+  Ade, auf Wiedersehen.
+
+A sáncokon puskás emberek pattantak föl, akik a szemük fölé emelt
+tenyerük alól kémlelték a csapatot. Azután egyszerre rikoltozás és
+szaladgálás támadt. Az öröm, a meglepetés, a meghatottság valóságos
+vihara rázta meg a kis várost. Az első ember, aki megölelte Graf Janit,
+Haller volt. A nagy fölindulástól úgy eltorzult az arca, mintha
+rettenetesen haragudnék.
+
+– Ugye mondtam, hogy nem kell őket hívni? Ugye mondtam, hogy maguktól is
+eljönnek? – ordítozta magából kikelten.
+
+Akkor sem örülhettek volna jobban, ha maga Szent Mihály arkangyal vezeti
+városukba az égi seregeket. Ők már azt hitték, hogy a szomszédság
+föladta, eltemette és elfelejtette őket. És most, ime, ennyi sváb legény
+kötötte a városuk sorsához a maga fiatal életét!
+
+A templomnál Maderspach kapitány előtt defiliroztak. A vasember szeme
+akkor ragyogott föl igazán, mikor megpillantotta a csapat közepén döcögő
+két ágyút. Ő eddig három kis kályhacsővel védekezett Stratimirovics
+ellen, akinek tüzérségét osztrák tisztek kommandirozták.
+
+*
+
+Másnap hajnalban a szerbek megint ágyúzni kezdték a várost. Császári
+pattantyúsaik voltak, akiknek az akkori osztrák fölfogás szerint kilenc
+esztendeig kellett szolgálniok, hogy kész tüzérek legyenek, most kitünt
+azonban, hogy a nemzetőrök, bár csak egy-két hónapig forgolódtak az
+ágyúk körül és a tüzérségi szakkifejezéseket sem igen ismerték, jobban
+lőnek.
+
+A vracsevgájiak végül szuronyt szegezve próbálták a sáncokat. A
+granicsár sorgyalogság szárnyain szerviánusok vágtattak, balkáni
+csatadalokat üvöltöző, a dühös lelkesedéstől őrjöngő emberek. A
+nemzetőrök hideg és preciz sortüze azonban megállította és visszadobta a
+tarka embergomolyagot. Maderspach kitört földhányásai mögül és kergetőbe
+vette a hátrálókat. A svábok elkeseredése, életükhöz és vagyonukhoz való
+ragaszkodásuk, vakmerőséggé és kegyetlenséggé változott át.
+
+Heim, aki nem akart tétlenül vesztegelni ágyúja mellett, fölkapta egy
+elesett nemzetőr szuronyos puskáját. Az országúton egy sebesült
+szerviánus feküdt, egy kövér, öles ember. Graf Jani az üldözés dühében
+keresztül akarta szúrni a kardjával.
+
+– Ne bántsd szegény ördögöt! – kérlelte Heim.
+
+A földön vonagló ekkor rájuk sütötte hosszú pisztolyát. Heim
+megtántorodott és Graf karjaiba szédült. Fakó arccal, kimeresztett
+szemekkel bámult barátja arcába.
+
+– Mondd meg anyámnak, mondd meg édesanyámnak –
+
+Nem beszélt többet, mert vér ömlött a szájából. Egy órával később már
+csak öten voltak a hét svábok. Holky doktor után a Versecről való Heim
+tüzér is meghalt.
+
+A rácok támadásai szinte napról-napra megismétlődtek. Gyakran éjszaka
+is, miután egy-két órai komor csend borult a fáradt városra,
+megkondultak a vészharangok, puskák ropogtak, tűzfény csapott föl és az
+utcák visszhangzottak a futkosó és ordítozó emberek lármájától.
+
+Augusztus 5-én Stratimirovics, a szerbek fővezére, levelet küldött a
+városba, amelyben tisztes kapitulációt ajánlott a sváboknak. Maderspach
+megigérte, hogy másnap fog válaszolni. Válaszolt is. A válasza az volt,
+hogy kicsapott a sáncai közül, megrohanta a szerb tábort és miután nagy
+zavart és vérengzést okozott, sietve visszavonult megint maréknyi
+hadával.
+
+A vracsevgáji kommandót mérhetetlenül felbőszítette a fehértemplomiak
+csökönyössége. A város félig romban hevert, kolera is pusztított benne,
+az agyonfárasztott és kiéhezett svábok alig tudtak már állani lábukon és
+Maderspach mégis a megvadult nemzetőrök helyeslő ordítozása közepette
+kergette vissza a jelentkező parlamentereket. A nagy garral megindult
+szerb mozgalom megfeneklett ezen a kis sváb szigeten.
+
+Augusztus közepe felé Maderspach egy hű oláh embere hírül hozta, hogy
+19-ikére általános roham készül a város ellen. Mayerhoffer császári
+ezredes, a belgrádi osztrák konzul és gróf Nugent a szerb táborba
+érkezett, velük több törzstiszt, most azok vették kezükbe a vezetést.
+
+Maderspach tudta, hogy emberei nem bírhatják sokáig a rettenetes
+fáradalmakat és újra segítséget kért Blomberg ezredestől. Vukovics
+kormánybiztos is megjelent Versecen és a magyar hadügyminiszter
+parancsát adta át az ezredesnek, hogy induljon Fehértemplomba.
+
+Augusztus 19-ikén hajnalban a báró valóban nyeregbe szállott és a serege
+javát elindította délnek. Csigalassúsággal marsirozott, végül azonban
+mégis csak Fehértemplom alá érkezett. A város fölött sűrű füstfelhő ült,
+az ágyúk dörögtek, a harangok kongottak: az ütközet még javában folyt.
+
+Báró Blomberg ezredes ekkor megállította csapatjait, pihenést vezényelt
+és három egész órán át tétlen szemlélője volt a polgárság
+élethalálharcának.
+
+Az embereknek, akik összekulcsolt kezekkel könyörögtek neki, hogy
+vezesse támadáshoz pihent seregét, ennyit mondott csak:
+
+– Nem lehet, nem szabad!
+
+A csata végül is a szerbek futásával végződött.
+
+Ezen a napon a kis Hoffer Gyuri is megsebesült. Először csak a dobját
+lőtték keresztül, midőn azonban fürge bakugrásokkal szaladt a hátráló
+rácok után, egy granicsár puskatusával fejbe ütötte és a fiú élettelenül
+terült el a tarlón. A bátyja, Hoffer Tóni, karjaiba kapta és oly
+gyászosan üvöltött, mint a halottat sirató komondor. A gyerek azonban
+csak ájulásban volt és a Szalvátor patikus hamar magához térítette
+megint. Gyuri rögtön a dobja után érdeklődött és azt mondta, hogy
+egyszer már egy ló is megrúgta és az jobban is fájt.
+
+Midőn Maderspach takarodót fuvatott, a kvártélyukba vonuló verseci
+nemzetőrök közvetlenül Blomberg seregének frontja előtt mentek el.
+Ilyenkor ők már nem igen játszottak katonásdit, mindegyikük úgy
+marsirozott, ahogyan éppen jólesett neki. Az egyik pipával az agyarában
+bandukolt, a másik véres karját kötözgette, miközben fogaival tartotta a
+kendő csücskét. Most azonban a vezér, Graf Jani, éles orrhangon
+kommandirozott valamit:
+
+– Pihenj!
+
+Ez azt jelentette: nem tisztelgünk az ezredes előtt.
+
+És a civilruhás, furcsán fölfegyverkezett, lompos bugriscsapat gőgösen
+félrefordított fejjel vonult el a könyökkeztyűs, láncokkal, rojtokkal és
+címerekkel teliaggatott tarka lovasok előtt.
+
+Kolonics főhadnagy megpillantotta a csapatban jövendő sógorát, ki a
+bekötözött fejű kis Gyurit cipelte a karján.
+
+– Mi történt a gyerekkel? – kérdezte.
+
+Hoffer Tóni sötéten mérte végig a főhadnagyot.
+
+– Megsebesült, – mondta szárazon.
+
+– Az Istenért, hogy vihetitek magatokkal ezt a gyereket?
+
+– A katonák nem óhajtanak meghalni a hazáért, hát megteszik a gyerekek,
+– morogta Tóni keserűen.
+
+Báró Blomberg még aznap hazavonult a lovasaival és cserepárjaival.
+
+*
+
+Augusztus 23-ik napján fordulat állott be Fehértemplom sorsában. A
+haláltusáját vívó kis sváb fészeknek vendége érkezett: maga a Patrona
+Hungariae. A Védőasszony egy háromszínű selyemlobogóról mosolygott alá,
+amelyet vidáman lengetett a szél ezer ifjú katona pirossapkás feje
+fölött.
+
+Délben rohanó nemzetőrök lármázták föl a pihenő várost. Jönnek a rácok!
+A verseci úton jönnek. Maderspach maga sietett a sáncra. A szőlőhegyről
+katonai csapat vonult le a völgybe. Vörös sapkát viselnek, tehát
+kétségtelenül szerviánusok… Feltünő azonban, hogy szurony csillog
+puskájukon és hogy példás rendben masiroznak.
+
+Maderspach kezében megremegett a messzelátó.
+
+– Mintha magyar zászlójuk volna…
+
+Egy puskalövésnyire a torlasztól megállapodott a zászlóalj. A csapatból
+ketten kiváltak és a svábok felé közeledtek. Egy fiatal tiszt és egy
+trombitás. Az egyenruhájuk magyaros szabású volt.
+
+– A város kommandánsával van beszédem! – kiáltotta magyarúl a tiszt,
+miután elhangzott a trombitajel.
+
+Maderspach eléje lépett.
+
+– Én vagyok!
+
+Az idegen, egy karcsú, előkelő külsejű és leányosan szép fiú, fülig
+elpirult.
+
+– Ön Maderspach Ferenc őrnagy?
+
+– Hát ismeri a nevemet?
+
+– Hogy ismerem-e? Egész Magyarország ismeri és csodálja a hősök hősét.
+
+– Mért nevez engem őrnagynak? Hiszen látja, hogy kapitány vagyok.
+
+A hadnagy elmosolyodott.
+
+– Mi magunkkal hoztuk az ön őrnagyi kinevezését.
+
+Azután bemutatta magát.
+
+– Fáy Gyula hadnagy vagyok. Ez a csapat a kilencedik kassai
+honvédzászlóalj. A nép vörössapkásoknak nevez minket, mi pedig rajta
+leszünk, hogy becsületet szerezzünk a nevünknek. A magyar kormány őrnagy
+úr parancsnoksága alá helyezett minket és mi boldogok vagyunk, hogy nem
+érkeztünk későn.
+
+Ime, az ország északi határáról önként eljött ezer ember, hogy élete és
+vére árán megvédjen egy kis sváb fészket, amelynek tegnap még a nevét
+sem ismerte.
+
+A kemény Maderspach – életében talán először – ellágyult, midőn
+összeölelkezett a vörössapkások hadnagyával.
+
+– Legfőbb ideje, hogy megjöttek az urak! – mondta.
+
+*
+
+A verseci garnizon tisztjei tegnap még kicsinylően mosolyogtak, midőn a
+honvédzászlóalj keresztülvonult a városukon. Ezek a magyar önkéntesek jó
+részben uriemberek, hivatalokból és főiskolákból verődtek össze. Sőt azt
+beszélik, hogy egész csapat kispap is van a közlegények közt. Hogyan
+lehet köztük rendet tartani, ha még botozni sem szabad őket? És hogyan
+állják majd a tentanyalók a tüzet?
+
+A császáriak élcelődése azonban elhallgatott augusztus harmincadik
+napján, mikor az egész verseci garnizonnak alkalma nyílott, hogy
+páholyból kényelmesen végignézze a vörössapkások csatáját.
+
+Vukovics kormánybiztos rá tudta venni Blomberg ezredest, hogy élelmi
+szekereket eszkortáljon Fehértemplomba. A báró még mindig fázott attól,
+hogy nyiltan ellene szegüljön a magyar kormánynak és úgy gondolta, hogy
+a profuntszállítást talán nem fogják rossz néven venni Bécsben. A
+verseci sereg délután kelt útra és az éjszakát egy faluban töltötte.
+Reggel, midőn az ezredes éppen nyergeltetni akart, erős ágyúzást hallott
+Fehértemplom felől. Ott már megint verekedtek. Az ezredes ekkor szivarra
+gyujtott és föl-alá kezdett sétálni a falusi templom előtt. Egypár
+parasztgyerek tátott szájjal leste, hogy mihez kezd most a fényes
+katona. Blomberg sétája igen sokáig tartott, mert Fehértemplomban még
+délben is bömböltek az ágyúk.
+
+Ekkor csend lett és az ezredes most már megfuvatta a trombitákat. Még
+mindig elég jókor érkezett, hogy szemtanúja legyen a honvédek döntő
+szuronytámadásának. Az öreg katona elámult, midőn a vörössapkások
+szilaj, szinte már vidám halálmegvetését látta.
+
+– Teufelskerle! – mormogta elgondolkozva.
+
+A szerbek egyik osztálya Blomberg seregének frontja előtt vonult el.
+Alig száz lépésnyire voltak a Rukavina-bakáktól és a diszciplina
+vasbékóiban vonagló katonák a fogukat csikorgatták tehetetlen dühökben.
+
+De egész váratlanul éles kommandószavak csattantak föl a prófuntos
+szekerek mellett. Egy fiatal cserepártiszt, Lutz hadnagy, szuronyt
+szegeztetett és fejjel beleugrott a csatába. Példáját követte Krausz
+kapitány két Rukavina kompániával.
+
+Báró Blomberg kerek piros arca szederszínű lett.
+
+– Állj! – ordította. – Aki megmozdul, azt főbelövetem!
+
+– Nohát lövess főbe engem is! – csattant ki Kollmann őrnagyból a
+visszafojtott méreg.
+
+Kardot húzott és a többi Rukavinákkal rávetette magát az ellenségre.
+
+Az ulánusok és a Zsivkovicsok mozdulatlan falként állottak tisztjeik
+mögött. Ez volt a császári hadseregben a nyílt szakadás első jele.
+
+Késő délután visszakerültek az üldözésbe belefáradt századok. Blomberg
+ezredes azonnal útra kelt velük Versec felé, a főbelövésről azonban nem
+esett több szó.
+
+Egy héttel később, szeptember hetedikén, az a hír érkezett Versecre,
+hogy Maderspach a vörössapkásokkal véres szuronycsata után elfoglalta a
+vracsevgáji tábort. A szerb sereget szétugrasztotta, Vracsevgájt pedig
+porrá égette.
+
+
+
+
+IX.
+
+A császári garnizónok olyan céltalan és titokzatos életet éltek a
+Bánságban, mint a levágott emberfej az arab mesében. Magukban vegetáltak
+és homályosan emlékeztek vissza, hogy valamikor egy hatalmas testhez
+tartoztak. Blomberg ezredes parádés rukkolásokkal és vizitákkal zaklatta
+a legényeit, olykor egy rozsdás kengyel miatt nagy patáliát csinált a
+front előtt és úgy tett, mintha nem hallaná, hogy egypár mérföldnyire a
+várostól ágyúk morognak.
+
+A valóságban azonban a „verseci győző“ betege volt a mérges titoknak,
+amely a lelkében gennyedt. Szerette volna, ha valami nagy földindulás és
+égszakadás következik be, valami világfölfordulás, amelybe fejjel
+belevethetné magát és amelynek vérözönében megint tisztára moshatná a
+maga zászlóját.
+
+A Fehértemplomról haza került polgárőrök óvatosan elkerülték a
+katonatiszteket, szemmelláthatólag titkolództak is előttük, mintha attól
+félnének, hogy a császáriak kikémlelhetnék az ő együgyű hadititkaikat. A
+báró kerülő úton tudta meg, hogy a svábok éjnek idején patrulokat
+járatnak a rácvárosban, az országutakat őrzik, sőt – ilyen
+szemérmetlenség! – a császáriak kvártélyait is figyelik.
+
+Szeptemberben úgy látszott, mintha az ég meghallgatta volna a katona
+imádságát. Híre érkezett, hogy Jellachich bán negyvenezer emberrel
+átlépte a magyar határt és egyenesen Pest-Budának siet, hogy véget
+vessen Kossuth és a nagyszájú táblabírák garázdálkodásának. Végre egy
+ötlet, egy elhatározás, egy tett, amelyet katonaember is megérthetett!
+
+Báró Blomberg egyet sajnált csak: hogy ezt a becsületes lépést éppen
+Jellachich József tette meg. Ő nem sokat tartott a szép Jellachichról, a
+„lovagias bánról“, a „horvát Szent György-vitézről“, aki azzal imponált
+az udvarnak, hogy császáribb volt a császárnál és akibe mostanában
+szerelmes volt az egész osztrák arisztokrácia hímje épp úgy, mint
+nősténye. Ez a Jellachich a Napoleonfaló bécsi kongresszisták
+iskolájából való kardcsörtető bel’esprit volt, majdnem olyan jól
+szónokolt, mint maga Kossuth és sajáttermésű, gyönge verseket szavalt
+katonáinak a tábortűz mellett. Most kisajátította és a vállára vetette a
+horvát népmozgalmat, mint valami lovagi drapériát.
+
+Hamarosan kitűnt azonban, hogy Jellachich színvallása nem tisztázta még
+a helyzetet. A bán pátronusai nem merték még elégetni maguk mögött a
+magyar hajókat, a főherceg-palatinus Kossuthékkal maradt és császári
+magyar ezredeket masiroztatott a császári horvát ezredek ellen. Az
+álarcos komédia tovább folyt, az emberek úgy viselkedtek, mintha a
+horvát betörés valami furcsa félreértés eredménye volna csak, amit okos
+kimagyarázás útján még el lehetne simítani.
+
+A Blomberg-féle fekély azonban hirtelen kifakadt, még pedig olyan
+förtelmes és fájdalmas módon, hogy hosszú ideig, talán évszázadok mulva
+is, nyoma lesz még a svábok emlékezetében.
+
+Jellachich elszántságának és Blomberg ezredes határozatlanságának az
+lett eredménye, hogy a szerb tűzvész újabb lángot vetett Versec
+tőszomszédságában. Két mérföldnyire a várostól, Lagerdorf községében,
+befészkelte magát az illir-bánáti granicsárezred. A lagerdorfi portyázók
+gyilkolva és gyujtogatva száguldoztak a falvakban, a férfinépet magukkal
+hurcolták, egy árva falut pedig, Udvarszállást, amelynek szegény
+napszámosnépe az „uralkodó“ magyar fajhoz tartozott, kifosztottak és
+porrá égettek. A verseci szőlőkben és szántóföldeken megint titokzatos
+veszedelmek leselkedtek és néhány sváb gazdának, aki a termése után
+nézett, nyoma veszett.
+
+Egy nap nagy futkosás és izgalom támadt a városházán.
+
+A lagerdorfi kommandó levélben fölszólította a versecieket, hogy
+küldjenek követeket, „akikkel megbeszélhetné a békés megegyezés
+föltételeit“. A svábok egyébként nem szoktak válaszolni az ilyen
+levelekre, ezúttal azonban közbevetette magát Blomberg ezredes és
+szeptember 24-ik napján hajnalban harminc verseci polgár kocsira ült és
+kikocogott Lagerdorfra. Mindnyájan öreg emberek voltak, a munkában
+megrokkant, csendes vérű, óvatos beszédű kereskedők és gazdák.
+
+A lagerdorfi táborban két fényes egyenruhájú császári törzstiszt fogadta
+őket: Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent. A verseciek kissé meglepődtek,
+mikor ott találták az ő Blomberg ezredesüket is, Kolonics főhadnagy
+kíséretében.
+
+Mayerhoffer vitte a szót. Igen udvariasan beszélt a svábokkal, akiket
+kedves földieinek nevezett, biztosította őket rokonszenvéről,
+hivatkozott kipróbált császárhűségükre, végül pedig fölszólította őket,
+hogy szolgáltassák ki fegyvereiket és csatlakozzanak a „szerb-osztrák“
+hadsereghez, amely esetben nem lesz semmi bántódásuk.
+
+A svábok nevében báró Blomberg válaszolt.
+
+– Azt hiszem, ezek lojális föltételek, amelyeket habozás nélkül el kell
+fogadnunk, – mondta.
+
+Mayerhoffer azonban kiváncsi volt az öregek véleményére is. Azok csak
+hümmögtek, állukat dörzsölték és egymásra meresztették hideg
+halszemüket. Végül megszólalt egyik:
+
+– A dolog mindenesetre megfontolást érdemel… a végső szót azonban a
+városi magisztrátusnak kell kimondania, amely föntartotta magának a
+döntés jogát… azért legjobb volna, ha mi most hazamennénk és jelentést
+tennénk az otthoniaknak…
+
+Mayerhoffer ezredest bosszantotta ez a nehézkesség.
+
+– Menjenek hát haza. De ha negyvennyolc óra alatt nem kapok kielégítő
+választ, halomra lövetem Versecet. Megértették?
+
+– Meg! – bólongattak az öregek és azzal tisztességtudóan elköszöntek és
+fölkapaszkodtak szekereikre.
+
+– Azt hiszem, Verseccel rendben vagyunk, – mondta Mayerhoffer.
+
+Blomberg ezredes fejét rázta.
+
+– Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy a harminc ember között
+egyetlen egy sincs, aki a fegyverletétel mellett volna. Ha békét
+akarnának, akkor rögtön megállapodhattunk volna, mert tudom, hogy a
+városi tanács szabad kezet engedett nekik.
+
+Mayerhoffer ezredes arca pulykavörös lett.
+
+– Velem ugyan ne komázzanak a disznófülü burgerek! Az adjutánsod azonnal
+vágtasson be a városba és hozza ki az ulánusokkal a verseciek hat
+ágyúját! Akkor majd észbe kapnak a svábok.
+
+A fekély kifakadt… Blomberg idegesen dobta el égő szivarját.
+
+– Kellemetlen dolog, kutya kellemetlen dolog, – morogta.
+
+– Ez parancs!
+
+– Kinek a parancsa?
+
+– Vedd úgy, hogy a császári hadügyminisztériumé!
+
+Gróf Nugent, aki végighallgatta a beszélgetést, az ulánusezredes karjára
+tette kezét.
+
+– Kedves öregem, ez a döntés órája. Mint annyi más derék katonának,
+neked is választanod kell, hogy a császárodat, vagy Kossuthot akarod-e
+szolgálni.
+
+– Ördög vigye Kossuthot az egész fiskális-csürhéjével együtt, – mordult
+föl Blomberg.
+
+Azzal odaszólította Kolonicsot és parancsokat adott neki. A főhadnagy
+nyeregbe szállott és elvágtatott a sváb szekerek nyomában.
+
+Blomberg az óráját nézte.
+
+– Délben itt lesznek az ágyúk!
+
+A granicsár legénység igen megörült a hírnek, hogy olcsó szerrel
+megkapja az ágyúkat, amelyekkel a svábok már annyit alkalmatlankodtak
+neki. Ez a kicsi, de kitünő tüzérség volt a verseci nemzetőrség ereje.
+
+Miután elharangozták a delet, Blomberg ezredes türelmetlenkedni kezdett.
+
+– Nem értem Kolonicsot, ő különben olyan megbizható, mint a halál.
+
+Végre két óra felé egy fülig piros ulánus-káplár vágtatott végig a
+falun. Levelet hozott Blomberg ezredesnek. A levélben, amelyet nyeregben
+írt az adjutáns, ennyi volt:
+
+„A nemzetőrök ellene szegülnek a parancsnak. Vérontás nélkül nem
+vehetjük el az ágyúkat. Kérek további parancsokat. _Kolonics
+főhadnagy._“
+
+Blomberg káromkodni kezdett. Hallatlan szemtelenség! Azok a burgerek
+tisztára megbolondultak… De most már nem lehet tovább kedélyeskedni,
+most már a császári hadsereg tekintélyéről van szó.
+
+És megírta parancsát:
+
+„Önnek kötelessége, hogy az ágyúkat haladéktalanul, minden
+rendelkezésére álló eszközzel hatalmába kerítse és Lagerdorfra
+szállítsa. _Báró Blomberg ezredes._“
+
+A káplár sarkantyúba kapta lovát, a három törzstiszt pedig hallgatagon
+sétált föl-alá a faluvégi jegenyefák alatt. Olykor a verseci várhegy
+felé néztek, amelynek sötét kupja keményen furódott bele a ragyogó kék
+égbe. Azután sarkon fordultak, ugyanazzal a mozdulattal félrerugták a
+kardjukat és tovább sétáltak.
+
+– Keményfejü nép, nagyon keményfejü nép, – mondta Mayerhoffer ezredes.
+
+– Na igen, – hagyta rá gróf Nugent, – de rendes katonasággal szemben?
+Nevetséges!
+
+– Ismerem Kolonicsot, – biztatta bajtársait az ulánus-ezredes. – Ha bele
+is pusztul fél Versec, ötre itt lesznek az ágyúk.
+
+Öt óra elmult és az ágyúk még nem voltak itt. Hatkor megint egy
+ulánus-altiszt érkezett.
+
+– Gazember, hol vannak az ágyúk? – ordította Blomberg.
+
+A cseh megint levelet hozott.
+
+„Helyzetünk kritikus. Valószínű, hogy nagy véráldozatok árán sem tudnánk
+célt érni. Kérünk parancsot, hogy ilyen körülmények között
+megreszkirozzuk-e a támadást. _Kolonics főhadnagy._“
+
+Báró Blomberg piros arca fakó lett. Nem is válaszolt bajtársai
+kérdéseire, hanem a hátas lova után ordítozott. Öt perccel később a
+kövér ember galopban repült a várhegy felé.
+
+*
+
+Midőn Kolonics főhadnagy délelőtt a városba érkezett, először is a
+kaszárnyába lovagolt, ott nyeregbe ültette az első ulánus-svadront,
+azután a katolikus temető elé vonult, ahol az ágyúk állottak. A
+nemzetőrök éjjel-nappal őrizték kis battériájukat és most éppen Graf
+Jani cúgja volt szolgálatban. Hoffer Tóni és a Szalvátor-patikus
+kijöttek a temetőbe, hogy meglátogassák Jani barátjukat és most hárman
+ott ültek a kápolna árnyékában és a vanilia-likőrt kóstolgatták, melyet
+a patyikus hozott magával.
+
+Egyszerre egy paraszt nemzetőr toppant az urak elé.
+
+– Graf úr, viszik az ágyúkat!
+
+Néhány ulánus éppen azzal bíbelődött, hogy lovakat fogjon az ágyúk és a
+puskaporos szekerek elé. Kolonics pedig ott állott a temető kapujában,
+szolgálati ábrázattal, peckesen, hozzáférhetetlenül.
+
+– Mit akartok az ágyúinkkal? – támadt rá Hoffer Tóni a sógorra.
+
+– Az ezredes úr parancsolta, hogy vigyem hozzá az ágyúkat.
+
+– És hol van az ezredes úr?
+
+– Lagerdorfon…
+
+A fiatalemberek elképedve néztek össze.
+
+– A rácoknak viszitek az ágyúinkat? – kiáltotta Hoffer. – De hiszen ez
+őrültség! Ez gazság!
+
+Kolonics arca elfehéredett.
+
+– Válogassa meg a kifejezéseit, – mondta, kezét a kardja markolatára
+téve. – Ön tudja, hogy szolgálatban vagyok és ilyenkor vakon kell
+teljesítenem föllebbvalóm parancsát.
+
+– Én is szolgálatban vagyok, – válaszolt Graf Jani, – és nekem az a
+parancsom, hogy őrizzem az ágyúkat.
+
+A ravasz patikus közbe vetette magát.
+
+– Ez hiábavaló disputa, uraim. Legokosabb lesz, ha ide hívjuk
+Mihailovics urat. Ha ő kiadja az ágyúkat, akkor ám vigyék el
+békességben.
+
+Mihailovics volt a hatodik kompánia kapitánya, igen kemény és eszes
+ember hírében állott és a verseci csata óta a nemzetőrök őt tekintették
+főparancsnokuknak. A patikus vállalkozott rá, hogy maga megy el a
+kapitányért. El is szaladt rögtön, a sarkon azonban balra fordult, a
+német templomba rohant és parancsot adott, hogy verjék félre a
+harangokat.
+
+Két nemzetőr-kompánia, a Mihailovicsé és öreg Hofferé, a lövőházban
+volt, azok rohamlépésben siettek a temető felé.
+
+Kolonics sejteni kezdte, hogy ügyetlen volt. Most már elugrasztotta a
+hadnagyát, hogy szólítsa fegyverbe az egész helyőrséget. Mivel mind a
+két fél időt akart nyerni, hosszú disputa fejlődött a nemzetőrtisztek és
+az ulánus-főhadnagy között. A svábok a jogi alapjukra hivatkoztak.
+Négyet az ágyúk közül Rukovina bárótól kaptak. Azokat egyedül csak a
+temesvári főkommandánsnak adhatják vissza. Hát tessék megmutatni
+Rukovina irott parancsát! Kettőt pedig a lippai és a szentandrási
+nemzetőrökkel együtt vettek el a rácoktól. Szuronyrohammal vették el, a
+császáriak nem segítettek nekik.
+
+A helyőrség már kivonult. Az ulánusezred a Temető-utcában sorakozott, a
+Rukovina-bakák pedig a temető fala mellett állottak föl. Azonban benn, a
+temetőben, már ezerkétszáz sváb nemzetőr vetette meg a lábát.
+
+Kolonics megelégelte a hosszú szóbeszédet:
+
+– Utoljára kérdezem, kiadják az ágyúkat, igen vagy nem? – kiáltotta
+emelt hangon.
+
+– Nem! – ordította száz, a dühtől, a keserűségtől, a csökönyös
+elszántságtól eltorzult arcu ember.
+
+– Ulánusok előre!
+
+Ez a parancs a cseheknek szólott, akik már egy órája ültek az ágyúk elé
+fogott lovakon. Ekkor egy óriás termetü sváb rohant az első ágyú elé,
+kantáron ragadta a nyerges lovat és egy szörnyű ökölcsapással földre
+vetette az ulánust. A dühöngő ember a nagyobbik Graf fiú volt, a
+békavérü Mihály, aki eddig oly mélységesen lenézte a nemzetőrök
+katonásdi játékát.
+
+És ugyanakkor egy éles női hang süvöltött végig a temetőn:
+
+– Emberek, ha oda adjátok az ágyúkat, akkor mi asszonyok kiseprűzünk
+titeket a városból!
+
+Özvegy Grafné hangja volt. Az asszonyság a Mihály fiával éppen a
+megboldogult Graf sírjánál járt – ma volt a halála évfordulója – és mind
+a ketten véletlen szemtanui voltak az eseményeknek.
+
+A nemzetőrök időközben már kifogták a lovakat az ágyúkból és
+kituszkolták az ulánusokat a temető kapuján. Az aradi tüzérek
+egy-kettőre megtöltötték és császáriak felé irányították az ágyúkat, a
+nemzetőrség is tüzelésre készen állott.
+
+A császári tisztek összegyűltek a front mögött és tanácskozni kezdtek.
+Eléggé kiismerték már ennek a népnek természetét és tudták, hogy az
+ágyúkat most már csak rettenetes mészárlás árán szerezhetnék meg.
+Egyikük sem merte a felelősséget vállalni és végül is abban állapodtak
+meg, hogy újabb parancsot kérnek ezredesüktől.
+
+Addig is, míg Blomberg parancsa megjött Lagerdorfról, a katonák és a
+polgárok fegyverrel kezükben néztek farkasszemet. Időközben a temető elé
+csődült a város asszonynépe is. A krinolinos, loknis burgerlyányok,
+halvány arccal és könnyes szemmel nézték az ulánus tiszteket. Mi lett az
+ő délceg táncosaikból, a verseci nők lovagias védőiből? És az egész
+város népe forró szeretettel és fájó rettegéssel nézte az ágyúkat, a
+pompás kis vasszörnyetegeket, amelyek vidám dörgéssel kergették vissza a
+félelmetes martalóc-seregeket. Az ágyúkhoz volt kötve az öregek vagyona,
+a fiatalok élete és a nők becsülete. És ezeket az ágyúkat akarták a
+gyűlölt ellenségnek kiszolgáltatni a császár katonái!
+
+Az idegfeszítő várakozás órákig tartott. Ezekben a rettenetes órákban
+megváltozott egy város népének gondolkozása. Amit apáik nagynak, jónak,
+magasztosnak ismertek, az a hatalom most megfoghatatlanul gonosznak,
+kiszámíthatatlan módon kegyetlennek mutatta magát.
+
+Végül megjött a lagerdorfi lovas.
+
+Kolonics elolvasta az ezredes parancsát, azután odaadta a kapitánynak.
+
+„Minden rendelkezésére álló eszközzel!“ Ez egészen világos.
+
+A haditervük kész volt. A Rukovina-bakák megkerülik a temető falát és
+betörnek a felső kapun, két ulánussvadron ezalatt a nyeregből leszáll és
+megrohanja az innenső kaput.
+
+– Csunya munka lesz! – gondolta magában Kolonics.
+
+A kapitány odalovagolt Kollmannhoz, a Rukovinák őrnagyához és közölte
+vele a tervet. Az őrnagy mellett ott állott Krausz kapitány és Lutz
+hadnagy.
+
+Kommandószavak harsantak el. A Rukovinák első glédája térdre
+ereszkedett, a második vállhoz emelte a puskát.
+
+– Nem értettek meg! – mondta az ulánus-kapitány.
+
+Megint odalovagolt az őrnagyhoz, hogy közölje vele a tervet.
+
+– Nektek meg kell kerülnötök a temetőt!
+
+– Mi tudjuk, hogy mi a kötelességünk! – kiáltotta az őrnagy helyett Lutz
+hadnagy.
+
+Ő is, a másik két bakatiszt is feltünően sápadt volt. Most sem mozdultak
+a helyükről, a szuronyaik a lovasok felé meredeztek. Benn, a temető
+kapujában, égő kanóccal állottak a tüzérek, a temető kőfalán pedig
+puskacsövek jelentek meg.
+
+Az ulánustisztek összenéztek.
+
+– Biztos vagy te benne, hogy a Rukovinák nem pártolnak át a svábokhoz? –
+kérdezte a kapitány.
+
+– Abban ugyan egy percig sem vagyok biztos, – válaszolt Kolonics.
+
+Az ulánusok érezték, hogy elvesztették a csatát, mielőtt még az első
+lövés eldördült volna. Ha most támadnak, mészárszékre viszik embereiket.
+Ebből nemcsak szerencsétlenség, de rettenetes gyalázat is lesz.
+
+Ekkor küldték Lagerdorfra a másik postát.
+
+Az ellenfelek még késő délután is mozdulatlanul és véres szemmel
+méregették egymást. Mint két szarvasbika, amelynek összehorgolódott az
+agancsa, sem egymásba kapni, sem egymástól szabadulni nem tudtak.
+Estefelé már annyira belefásultak az ideggyötrő várakozásba, hogy
+egyikük sem bánta volna, ha végül megtörténik az, amitől annyira féltek
+és eldördül az első lövés.
+
+Egyszerre könnyű hullámzás támadt a svadronok közt: a templomnál az
+országút porától szürke lovas ugratott elő. Az ezredes volt. A svábok
+arca is földerült. Most, hogy a verseci győző joviális és
+tiszteletreméltó alakját látták, mégis csak azt kellett hinniök, hogy ők
+is, a katonák is, valami förtelmes félreértés áldozatai voltak.
+
+A magisztrátus urai, akik dél óta ott ácsorogtak a Temető-utcában,
+panaszokkal és szemrehányásokkal vették körül báró Blomberget. Hogy az
+ezredes úr teremtsen rendet és adjon elégtételt a polgárságnak. Mert az
+csak nem lehet, hogy ő, aki a rácok ellen vezette a versecieket, most ki
+akarja őket szolgáltatni a közös ellenségnek?
+
+A báró úgy segített magán, hogy előkereste megint arisztokratikus
+gőgjét, amelyet a háború kezdetén szögre akasztott. Neki ne
+alkalmatlankodjanak, ő tudja, hogy mi a kötelessége és a legokosabb
+borpancsolótól sem fogad el tanácsokat…
+
+A becsületes, ráncos emberi ábrázatok, amelyek csodálkozva meresztették
+reá szemüket, úgy fölizgatták az öreg katonát, hogy minden érthető ok
+nélkül ordítozni kezdett. Kikéri magának, hogy őt Kossuth Lajos
+paprikajancsijának nézzék, mert ő a császárnak esküdött hűséget, nem
+Kossuthnak és azért ne is számítsanak rá többet a verseciek, ő a
+kisujját sem mozdítja meg a város védelmében…
+
+Mélységes, fülledt csend támadt. Aztán a magisztrátus urainak sorában
+megszólalt egy harapófogóképű, sovány, öreg sváb. Mekegő hangon
+kérdezte:
+
+– De a zsoldot tovább is fizessük, mi?
+
+A fukar öreg megtalálta a báró szívének sebezhető pontját. A verseciek
+ugyanis a temesvári főkommandóval kötött megállapodásuk szerint nemcsak
+kvártélyt és ellátást, hanem zsoldot is adtak a város védelmére rendelt
+katonaságnak.
+
+Blomberg arca vérvörös lett.
+
+– Nem kell semmi, – bömbölte. – Nem maradunk ebben az átkozott
+fészekben. Elmegyünk, még ma elmegyünk!
+
+Képtelenség is lett volna, hogy a katonák a történtek után
+visszatérjenek megint polgári kvártélyaikba.
+
+A báró tehát óvatosan visszafelé kezdte terelgetni a maga császári
+királyi szarvasbikáját.
+
+Már alkonyodott, mikor a helyőrség kimarsirozott a városból. Az utcán
+csapatosan állottak a burgerek. Egypár hónappal ezelőtt megmentőjükként
+köszöntötték Blomberg ezredest, most megkönnyebbülten sóhajtottak föl,
+hogy végre megszabadulhattak tőle.
+
+Senki egy rossz szóval sem merte illetni a katonákat, az ulánus-ezredes
+később mégis úgy emlékezett vissza a rövid marsra, amelyet a főtértől a
+temesvári útig tett, mint valami rettenetesen fájdalmas és lealázó
+vesszőfutásra. Semmitmondó utcai jelenetek vérig sértő szimbólikus
+jelentőséget nyertek. Graféknál éppen nagytakarítás volt és mikor az
+ulánus-lovak patkói megcsattantak a ház előtt, egy csapat vihogó
+vászoncseléd szaladt a kapu elé, seprűvel a kezében. Blomberg
+elhalványodott, mikor a seprüs gárdát látta, úgy gyanította, hogy ez
+valami előre rendezett csúfság.
+
+A patika előtt egy kis siheder kiáltott utánuk:
+
+– Kolonics bácsi, hová lovagoltok?
+
+Hoffer Gyuri volt. A kíváncsisága őszinte volt, de Kolonics főhadnagy a
+fogát csikorgatta és elfordította arcát.
+
+Már közel jártak a vámhoz, midőn egy mezítlábos szolgáló szaladt utánuk.
+A _Két pisztoly_-szálló kis tramplija volt. Egy csomagot hozott a
+kezében és egyre Blomberg legényének nevét kiáltozta.
+
+– Vencel, Vencel, maguk itt felejtettek valamit!
+
+Vencel, aki a vezetéklovakkal volt, átvette a csomagot. A feketesárga
+nagy zászló volt benne, amely addig a parancsnok szállásán lengett.
+
+– Mert ez most már nem kell itt, – magyarázta naiv jóhiszeműséggel a
+leány.
+
+– Eine schäbige Geschichte! – csikorgatta fogát az ezredes.
+
+Már öreg este volt, mikor a kis sereg kiért a nagyrét nádasai közé. A
+vizi vad nagy szárnycsapkodással rebbent föl előttük. Amerre a cseh
+lovasok vonultak, a réti sárban cupogó, makacs léptekkel követték őket a
+Rukovina-bakák. Blomberg a katonai fegyelem meglazult, de még mindig
+elég erős kötelén vonszolta maga után ezt a kedvetlen csapatot.
+
+Az ezredes a göncölszekerét nézte, amely szinte vakítóan tündökölt a
+bársonyos égboltozaton, mikor megszólalt mellette az adjutánsa.
+
+– Az emberek fáradtak. Reggel óta nyeregben ülnek…
+
+– Hát háljanak meg a gazemberek itt a pocsolyában, – morogta az ezredes.
+
+Mikor a csehek kicsiholtak, egypár száz lépésnyire tőlük fölvillantak a
+nádasban a Rukovinák tábori tüzei is. A bakatisztek közül azonban senki
+sem jött át vizitába az ezredeshez.
+
+– Azok odaát őrszemeket állítottak, – jelentette Kolonics, aki fehér
+lovasköpenyegében, hosszúszárú pipával jött ki a nádasból.
+
+– Az sohasem árt, – vélekedett az ezredes.
+
+– Csakhogy az őrszemeket nem az út felé, hanem velünk szemben állították
+föl. A tisztjeik nem is alusznak, hanem együtt ülnek a legénységgel.
+
+Vajjon mibe fő a fejük?
+
+Most már Blomberg is őrszemeket állított a nádasba és megparancsolta,
+hogy a legénység fele virrasszon karabéllyal a kezében… A két császári
+csapat hajnalig ott feküdt a nádasban és bizalmatlanul, ugrásra készen
+leste egymás lélegzetét.
+
+Hajnalban lovas futár kereste az ezredest. Temesváron már megtudták,
+hogy mi történik idelenn és Vukovics kormánybiztos vehemens
+ékesszólásának sikerült az ingadozó császári főkommandót rávennie, hogy
+Blomberg ulánusait Makóra vezényelje, a Rukovina-bakákat azonban hagyja
+meg Versecen… A főkommandó megint igen óvatos formában fogalmazta meg
+parancsát: „A magyar királyi kormány körében fölmerült az óhajtás…“ „… a
+további intézkedések ezredes úr belátására bizatnak…“
+
+Az ezredes átküldte a parancsot Kollmannak, a Rukovinák őrnagyának. A
+két csapat kétfelé vált és rögtön útra kelt, a lovasok észak felé, ahol
+fekete felhők gunnyasztottak a sikságon, a bakák dél felé, ahol a
+verseci várhegy kúpja a fölkelő nap fehér fényében úszott. Az ulánusok
+mogorva csendben lovagoltak, a Rukovinák azonban vidáman énekeltek.
+Pedig a bakáknak nem volt okuk vigadni, mert aki tisztjei közül túlélte
+a háborút, az a kufsteini vár börtönében penészedett meg, a lovasoknak
+pedig nem volt okuk szomorkodni, mert báró Blombergből tábornok lett, a
+tisztjei is mind soron kívül előléptek.
+
+
+
+
+X.
+
+A svábok barrikádokkal vették körül Versecet, a német részt még külön
+torlaszövvel is elválasztották a rác várostól. Az országutak
+betorkolásánál kis földvárakat hánytak föl – ők ezeket redutoknak
+nevezték – és azokban állandó őrséget tartottak.
+
+A redutokba az asszonyok hordták az elemózsiát és néhanapján egész
+pikniket rögtönöztek. Az általános fölfordulás közepett a németek sokat
+engedtek prüderiájukból.
+
+Egy nap Graf Mihály jelent meg a pancsovai úton levő redutban, melynek
+Jani öccse volt a kommandánsa.
+
+– Győztek a mieink! – rikoltotta már messziről. – Szétverték a horvát
+bán seregét, Jellachich maga Bécsbe futott, Róth generális egész
+seregével magyar fogságba jutott!
+
+Szeptember 24-ike előtt Graf Mihály még csökönyös fekete-sárga volt, de
+most már ő is, az öreg asszony is, _Gossuth_-ra esküdött. Ez azonban nem
+annyira Kossuth, mint inkább a bécsi intézők érdeme volt.
+
+A sváb legények örömükben táncra kerekedtek, aztán zászlók alatt
+bejárták a várost, minden utcasarkon elsütögették puskáikat és
+furulyaszó meg dobpergés mellett újból és újból kihirdették a nagy
+ujságot, amelyről különben már az egész város tudott.
+
+Valahányszor Graf Jani kommandirozta az őrséget, a kis Hoffer Gyuri
+rendszerint elhozta a redutba Bábikát. A két gyermek nagy és forró
+ragaszkodást mutatott a nemzetőrhadnagy iránt és igen büszke volt annak
+barátságára. Bábi, aki mindenről tudott, ami a városban történt, főleg
+azért járt ki a redutba, hogy kedve szerint kibeszélhesse magát. Senki
+sem hallgatta olyan odaadással az életről és az emberekről nyilvánított
+nézeteit, mint Graf Jani. Igen szókimondó kisleány volt és ha olyan
+dolgokról beszélt, amelyek kívüle estek a gyermekszoba gondolatkörének,
+akkor kiválóan naiv arcot csinált hozzá. Jani gyakran nem tudta, hogy
+megérti-e Bábi azt, amit mond, vagy nem érti.
+
+– A mi Nellink most olyan halvány és csendes, mintha nem is húsból és
+vérből való leány, hanem fehér árnyék volna… Sokat jár a bajor apácákhoz
+és ha mama megengedné és ha nem volna a két kutya, Snik és Snur, akkor
+maga is apáca lenne. Mama azonban nem engedi és a kutyákkal is baj van,
+mert az apácák azt mondták, hogy oktalan állatoknak nincs helyük a
+kolostorban.
+
+– Emiliának most nem szabad viselnie a jegygyűrűt, amit Kolonicstól
+kapott. Apa nem engedi, azt mondja, hogy Kolonics egy rongy. De azért
+mégis viseli, de nem az ujján, hanem a keblén, a ruhája alatt. Emilia
+egészen svarcgelb, nagyon szidja Kossuthot, de csak a gyerekszobában,
+hogy apa ne hallja. Mama azt mondta Emiliának: édes leányom, ha bánatod
+van, akkor fogd a vasalót vagy a főzőkanalat, attól meggyógyúl a szíved…
+
+Manin Zorkáról is beszélt, bár a szép szerb leányt – Isten tudná miért,
+– igazában soha sem szenvedte.
+
+– Zorka mostanában Manueléknál lakik és nem jár sehová sem. Olyan fehér
+és olyan hideg, mint egy kőszobor, hanem igaz, hogy nagyon szép. Azt
+mondják, hogy azon az éjtszakán, mikor megölték édesapját, nagy
+ijedtségében elfelejtette a magyar és a német beszédet és most csak
+rácul tud. Azt a furcsa szokást vette föl, hogy soha sem néz az ember
+szemébe, hanem elnéz a feje fölött…
+
+*
+
+Mayerhoffer ezredes, akit hihetetlenül felbőszített a svábok
+viselkedése, októberben megrohanta a várost. Granicsárjainak harci
+kedvét föltüzelte a hír, hogy Blomberg elvonúlt és hogy Esterházy
+huszárai Torontálban vannak.
+
+A szerb sereg ezúttal is szekereken érkezett a város alá. Ezek a
+szekerek csodálatosan mozgékonnyá tették a rác haderőt, a szekeresek
+nagyon jól manövriroztak, mindig pontosan követték a sereg mozdulatait,
+ott voltak, ahol szükség volt rájuk, soha zavar vagy torlódás nem támadt
+köztük.
+
+A második verseci „csata“ lefolyását így jellemezte a kis Hoffer Gyuri:
+
+– Nem is volt csata, mert a rácok túlkorán elmentek megint.
+
+A granicsár zászlóaljak, amelyek a lombardiai harctereken nem egyszer
+dicsőségesen verekedtek, a verseciek első sortüzére megtorpadtak, sarkon
+fordultak és vad rendetlenségben elmenekültek.
+
+Valami érthetetlen okból pánik tört ki köztük. De ezek a mindent
+elsöprő, esztelen pánikok újabban napirenden voltak a szerb seregben.
+
+Egypár császári tiszt erőlködött, hogy megállítsa a szaladó
+embertömeget, az átkozódásuk, ordítozásuk és vagdalkozásuk azonban
+hiábavaló volt és midőn már veszedelmesen közeledtek feléjük a Rukovinák
+szuronyai, ők is hüvelyébe csapták kardjukat, fölkapaszkodtak a
+szekerekre és dühösen elvágtattak. Üldözni nem lehetett őket, mert a
+versecieknek nem volt lovasságuk. A granicsárok közül mindössze hárman
+estek el, a verseciek közül senki sem sebesült meg.
+
+Az osztrák-szerb sereget – mostanában már ez volt a hivatalos
+elnevezése, – a közeli napokban még lealázóbb kudarc is érte. Hogy
+némileg talpra állítsa megint a legénység önbizalmát, megtámadott egy
+árva sváb községet, Zichyfalvát, amelynek egész helyőrsége egy
+bakaszázad volt, Lutz hadnagy kommandója alatt.
+
+A német azonban mérges hörcsögként pattant ki eperfalombos falujából, a
+Rukovinák és a kaszás nép dühös rohama visszaverte és megfutamította a
+granicsárokat.
+
+A zichyfalvai győzelemnek azonban nagy ára volt. Lutz hadnagynak
+rejtélyes módon nyoma veszett az ütközetben. Csak harmadnapra találtak
+rá egy kukoricaföldön. Ott feküdt holtan, egyik kezében véres
+zsebkendőt, a másikban egy ronggyá tépett szerb zászlót tartott. Néhány
+lépésnyire tőle egy granicsár káplár feküdt, Lutz kardpengéjével a
+szívében. Mind a ketten tágranyitott, csodálkozó szemmel bámúltak föl a
+kék bánsági égboltozatra, mintha azon töprenkednének, hogy miért is
+kellett nekik ilyen fiatalon meghalniok. A hadnagyon nem találtak
+semmiféle sebet, őt hirtelen támadt tüdővérzése ölte meg.
+
+– Pedig hányszor mondtam neki, hogy kímélje magát! – sopánkodott a vén
+katonai felcser.
+
+Az utolsó időben, amióta nagyon meggyötörte a betegsége, a szegény Lutz
+keresve kereste a katonai halált, a csaták szeszélyes istene azonban
+sajnált tőle egy becsületes puskagolyót.
+
+A parasztok a templomukba vitték a hadnagyot és onnan temették. Graf
+Jani is kijött a városból, hogy utolsó útjára kísérje barátját. Mivel a
+halott semmiképpen sem akarta kiereszteni megmerevedett kezéből a
+zászlót, Graf kérésére vele temették ezt a jelvényt, amelyet ellobbanó
+életének utolsó erőkifejtésével ragadott magához.
+
+A hét svábok most már csak négyen voltak.
+
+
+
+
+XI.
+
+Bécsben egy beteg öreg úr naiv és reszkető betükkel odarajzolta
+keresztnevét egy okirat alá és lenn, a távoli Bánságban, máról-holnapra
+százezer embernek megváltoztak a fogalmai a becsületről és az életről.
+Megjelent az októberi manifesztum.
+
+Báró Rukovina most végre megtudta, hogy mit kell tennie: becsapta
+Temesvár várkapuját, mérges borzként belevette magát a bástyák
+téglaalagútjaiba és azt mondta, hogy ő most már nem ismer semmiféle
+magyar kormányt. A svábok is megtudták, hogy ők kicsodák. Eddig jóformán
+lépésről-lépésre mentek a császáriak után, de a katonák hirtelen
+elugrottak mellőlük és ők most azon vették észre magukat, hogy „vakmerő
+felségsértők és lázadók“.
+
+Eddig csak dél felől fenyegetett a szerb veszedelem, de most már északon
+és keleten is égő falvak tüze világította be a hosszú októberi
+éjszakákat. Észak felől a Temesvárból kicsapó császári helyőrség, kelet
+felől pedig az oláh-bánáti granicsárok agyarkodtak a sváb városok ellen.
+
+Mióta híre érkezett, hogy a temesváriak befészkelték magukat a közeli
+Csákován és hogy támadásra készülnek Versec ellen, a nemzetőrök egy
+része a temesvári országúton töltötte az éjszakákat. A legények töltött
+karabéllyal lesték a portyázó császári lovasokat, közbe pedig az
+égboltozaton föl-föllobbanó meteorrajokat nézték. Úgy tetszett, hogy a
+bánsági svábság is ilyen gazdátlan szikraraj, egy széthulló égitest
+elszabadult törmelékei.
+
+Egy hideg éjszakán – a szerb Dunáról süvöltve fújt a csipős Koszova szél
+– furcsa menet közeledett a verseci barrikádok felé. Egypár lovasember,
+két hintó és egy nagy ekhós szekér. A lovasok valami ódivatú
+huszármundért és Mária Terézia-korabeli cukorsüvegcsákót viseltek.
+Nagybajszú, kövér és szigorú emberek voltak. A svábok megismerték, hogy
+vármegyei huszárok. A négyes fogatban négy tekintélyes úr ült,
+mindegyikük ezüstkupakos tájtékpipát tartott a keztyüs kezében.
+
+A nemzetőrök belevilágítottak fáklyáikkal a hintóba.
+
+– Kik az urak? – kérdezte Graf Jani katonáspeckesen.
+
+– Mi vagyunk Temesvármegye! – hangzott el az önérzetes válasz.
+
+Ezt egy nagyszakálu, villogó szemü öreg mondta, akinek félig oroszlán-,
+félig rókaarca volt.
+
+– Én vagyok Turányi, második vicispán. Ez itt mellettem a főjegyző,
+szemben a két úr a főügyész és a tiszti orvos. A bakon a patvaristám ül.
+A másik hintóban van az asszonynép, az ekhós szekéren meg a vármegyei
+levéltár.
+
+A vármegye megszökött a svarcgelb Temesvárról és Versecre tette át
+székhelyét. Akkoriban senki sem ülhetett nyugton az országban, a szlávok
+északnak, a magyarok délnek özönlöttek és a vármegyék után forspontos
+szekerekre kapott a kormány is.
+
+– Az urak mit strázsálnak itt? – kérdezte a vicispán.
+
+– A városunkat őrizzük, hogy fejünkre ne gyujtsák őfelsége katonái, –
+mondta Graf.
+
+– Eddig ugyan jól őrködtek, az egész ország a megmondhatója, – bólintott
+a vicispán.
+
+Azután a mellette ülő főjegyzőhöz fordult:
+
+– A rácokból nem fog osztrákokat csinálni Bécs, de a svábokból máris
+magyarokat csinált.
+
+Időközben odaérkezett a második fogat is, az asszonyoké. Egy fiatal nő,
+aki nagyon unhatta már a kocsikázást, kiszökött a hintóból és nagy
+galléros köpenyegével nekifeküdvén a szélnek, odavitorlázott az urakhoz.
+
+– Hol vagyunk, apus? – kérdezte.
+
+– Ez már Versec, lyányom, – válaszolt Turányi alispán, – ezek az urak
+pedig Versec védői.
+
+Barna, bársonyos tekintetü lelkes nagy szempár simogatta végig Graf Jani
+arcát.
+
+– Én ismerem önt, uram, – mondta a leány. – Láttam önt Temesváron, mikor
+a szerviánus-rabokat eszkortirozta. Ön az a nemzetőr-hadnagy, aki
+elevenen elfogta a rác Stanimirovicsot. Nemde, úgy van?
+
+A néhai volt odborbiztos elfogatásában a főérdem ugyan a kis Hoffer
+Gyurié volt, aki most ökölbe szorított kezekkel és fülig betakaródzva
+aludt otthon, Jani azonban nem látta helyénvalónak a hosszas
+magyarázkódást és ennyit mondott csak:
+
+– A nevem Graf János!
+
+A bársonyos tekintetü leány régi és kedves ismerőse volt Janinak. Az
+ország akkoriban teli volt egy kőnyomással, amely Hungária asszonyt
+ábrázolta. A kép nem volt valami művészi alkotás, Hungáriának azonban
+szakasztott olyan leányosan fenkölt, rajongó és kedvesen fontoskodó arca
+volt, mint a vicispán szép leányának.
+
+– Szállj kocsiba, Kamilla, mert indulunk! – mondta az alispán.
+
+Turányi Kamilla azonban úgy érezte, hogy még mondania kell valamit. A
+szemében fölcsillant a mámoros tűz, amely akkoriban annyi szép női
+szemet tett szebbé.
+
+– Engedje meg, Graf hadnagy úr, hogy emlékül adhassam önnek ezt a
+nemzeti kokárdát. Lehet, hogy soha sem fogjuk egymást viszontlátni ez
+életben, mert hiszen nem tudjuk, hogy mily zivatarokat hoz a holnap. De
+ha kedvezne nekünk a szerencse és viszontlátnók egymást, akkor erről a
+kokárdáról fogom önt megismerni. Azért kérem önt, viselje mindig a
+honszerelem jelvényét.
+
+Azzal leszedte kebléről a kokárdát és odatűzte Graf Jani mellére. Olyan
+kecses és meghatott méltósággal tette, hogy a körülálló savanyu svábok
+közül egyiknek sem volt kedve nevetni. Mind úgy érezték, hogy ez több,
+mint egy fiatal leánynak és egy fiatalembernek magánügye.
+
+Grafnak később eszébe jutott, hogy mégis meg kellett volna csókolnia a
+leány kezét. Hiszen gondolt is reá, mikor a formás, fehér kéz ott
+babrált a kabátján, közel az arcához, de az átkozott sváb szégyenérzete
+megint megbénította akaraterejét.
+
+Ha Jani attól félt, hogy Turányi Kamilla balsejtelme beteljesül és hogy
+nem fogják egymást viszontlátni az életben, akkor hamarosan kellemes
+csalódásban lett része. Reggel ugyanis, mikor éhesen és fáradtan, a
+kokárdával a mellén hazacsörtetett, Kamilla kisasszonyt ott találta
+szülei háza udvarán, kosárral a karján, száz tolakodó baromfi közepett,
+amely kodácsolva és verekedve kapkodta a fejére hulló takarmányt. A
+vicispán úr pedig pipázva sétált fel-alá a zöld szobában és valami
+végzést diktált körmölő patvaristájának.
+
+Egész Versecen a Graf-háznak voltak a legmagasabb szobái és a városi
+tanács, amely tudta, hogy mi dukál egy vicispánnak, ide kvártélyozta be
+a tekintetes urat. A Grafné tizenkét szobája közül tíz különben is
+üresen állott, amióta hazamentek a fehértemplomi bujdosók.
+
+Jani úgy találta, hogy Kamilla kisasszony nappali világítás mellett még
+inkább Hungária, mint fáklyafénynél. Valami kecses és megható méltóság
+jellemezte a leány egész valóját és midőn most Grafné csirkéit etette,
+az ember egy allegórikus jelenetre gondolhatott volna: „Hungária
+asszony, mint a nemzeti baromfitenyésztés ügyének patronája“.
+
+Kamilla honleányi rajongása – mert honleány volt a lábahegyéig – forró
+és szent fényével bevilágította Grafék házát. Még Grafnét is
+lefegyverezte, az pedig tüskés asszonyság volt és ki nem állhatta „az
+ilyen mókákat“. Most azonban csendes élvezettel hallgatta, ha a
+kisasszony előtte érthetetlen, de elragadó energiáju és csodás-muzsikáju
+Petőfi-verseket szavalt, sőt segített is Kamillának kokárdákat varrni a
+nemzetőrök számára. Mert Kamilla megfogadta, hogy nem pihen meg előbb,
+míg a hon minden polgárának szíve fölött ott nem virít a szent három
+szín. Graf Jani első pillanatban mindenét, minden gondolatát, érzését,
+emlékét és reményét letette Kamilla lába elé. Még a szegény Manin Zorka
+képét is… A vicispán kisasszony szépsége, amely olyan idegenszerűen
+magyaros volt, csodásan meghatotta és föllelkesítette. A nagy epedő
+honvágy, melyet a magyarság után érzett, most Kamilla felé fordult. És
+mivel előre tudta, hogy ez a szerelme is reménytelen lesz, a hősi
+halálról álmodozott, amely akkor éri utól, mikor az ellenségtől
+elhódított zászlót leteszi Kamilla lábai elé. A dolog gyakorlatilag nem
+látszott megvalósíthatónak, de álomnak mégis édes volt.
+
+*
+
+November első napján a kitaszított és gazdátlan sváb város egy új, ifju
+naprendszer vonzási körébe jutott.
+
+Trombitaszóval és dobpergéssel magyar katonák vonultak a városba.
+Elsőnek a szegedi 3. honvédzászlóalj két kompániája masirozott egy
+Földváry Sándor nevü, félszemü kapitány kommandója alatt, azután
+csongrádi és vásárhelyi lovas és gyalogos nemzetőrök érkeztek. A sereg
+vezére Damjanich János alezredes volt. A svábok elkedvetlenedtek, mikor
+kitudódott, hogy ez a Damjanich rác ember, hozzá még stásai granicsár.
+Lóháton jött a gyalogosok közt és körszakállas, lapos és széles
+ábrázatán, amely úgy ringott a katonái feje fölött, mint a rác szentkép
+a processzióban, a komor erő és a szláv titokzatosság kifejezése ült.
+
+Mindenki rettegett tőle és mindenki rajongott érte. Egypár nap múlva már
+azt mondták a svábok: Ez a mi emberünk! Ő nem hasonlított azokhoz a
+császári katonákhoz, akiket a verseciek ismertek. A taktikázó huzavonát,
+a felelősségtől való félelmet híréből sem ismerte. Minden szava egyenes,
+találó és kemény volt, mint a kalapácsütés, minden cselekedete gyors,
+ellenállhatatlan és rettenetes, mint a mennykőcsapás. Az emberek
+ösztönszerűen megérezték benne az erőt és az elszántságot. Damjanichcsal
+ellenkezni annyi volt, mint meghalni.
+
+Egypár nappal később, midőn Graf Jani éppen a Szalvátor-patikában
+pálinkázott, még egy fantasztikus lovascsapat jött a temesvári út felől.
+Vagy száz kanászkalapos, cifraszűrős, kékgatyás parasztember. Jócsontu
+paripákon ültek, mindnyájának volt duplacsövü puskája, karikása és
+kulacsa és mindnyájának pipa volt a szájában. Az urak kiszaladtak a
+patikából. Soha még ilyen furcsa parasztokat nem láttak. Volt köztük
+bikanyaku, fiatal vasgyúró, volt javakorabeli férfi és volt
+tiszteletreméltó öreg is, aki varkócsban viselte a haját a halántéka
+fölött, a lovát azonban mind pompásan ülte meg, a nézése mindnyájának
+bátor, a tartása meg úri volt.
+
+A csapat élén egy igen jóképü atyafi poroszkált. A patika előtt
+megállította szép sárgáját, tisztességtudóan megbillentette kalapját és
+megkérdezte, hogy hol van Damjanich alezredes kvártélya.
+
+Az urak útbaigazították.
+
+– Honnan jöttek, atyafi és kik maguk? – kérdezte Graf Jani.
+
+– Ki innen, ki onnan jött, magam Szögedéből, a nevem meg Rózsa Sándor.
+
+Tulajdonképpen Rauzsa Sándort mondott, nagy önérzettel megnyomván az
+alföldön oly rettegett nevet. A híres haramiavezér volt, aki engedelmet
+kapott a kormánytól, hogy táborba szálljon. A nagy világfölfordulás
+közepett ez is megeshetett: a rablók és gyilkosok előjöttek
+búvóhelyeikből, hogy megvédjék a polgárok életét és vagyonát a császár
+katonái ellen.
+
+Harmadnapra Damjanich alezredes már portyázó útra küldte Rózsa
+Sándorékat Csákova felé. Tudni akarta, hogy meddig nyomultak már délnek
+báró Rukovina csapatjai. Az alezredes azonban nem bízott túlságosan a
+betyárok igazmondásában, azért megkérte a nemzetőrséget, hogy adjon a
+magyarok mellé két, a vidékkel ismerős németet.
+
+Hoffer Tóni és Graf Jani vállalkoztak a kalandos útra. Mind a ketten
+kereskedők voltak és mivel az üzleti útakat akkoriban leginkább lóháton
+szokták megtenni, a kereskedők jó lovasok hírében állottak.
+
+Korán hajnalban útra keltek, száz lovas, az alföld leghírhedtebb
+útonállói és lókötői, velük Versec két legvagyonosabb és legkényesebb
+ifja. Rózsáék igazi betyártempóban lovagoltak, azaz galoppban,
+időközönkint, hogy pihentessék a paripáikat, lépésben. A magyarok
+magukban talán megmosolyogták a németek lovaglását, egyébként azonban
+igen tisztességtudóan bántak velük, meg is vendégelték őket paprikás
+szalonnával és törkölypálinkával.
+
+Csákován megtudták, hogy a német aznap, mikor Damjanich Versecre
+érkezett, visszakotródott észak felé. Damjanichnak már akkor is az volt
+a híre az osztrák táborban, hogy nem jó szomszéd. A verseci őrjárat
+rövid pihenőt tartott, majd tovább vágtatott észak irányában. Vojtek
+alatt egy császári csapattal találkoztak, amely alighanem hasonló
+járatban volt, mint ők. Elég furcsa ármádia volt a császári is: fél
+ulánus svadron és vagy öt-hatszáz kaszával és baltával fegyverkező
+bocskoros oláh. A temesváriaknak volt rá gondjuk, hogy föllázítsák ezt a
+népet is, amely eddigelé békésen megült falvaiban. Az oláhok
+megtorpadtak a verseci lovasok láttára, Rózsa Sándorék is megállapodtak.
+Damjanich alezredes kiadta nekik a szigorú parancsot, hogy megütközni
+semmi körülmények közt nem szabad, a kaszás embereknek pedig, ha nem is
+kaptak hasonló parancsot, semmi kedvük nem volt verekedni.
+
+Hoffer Tóni elővette a messzilátóját és az ellenséget mustrálta. Az oláh
+kaszások élén egy hosszú dzsidás tisztet látott, aki ugyancsak
+messzilátót tartott az öklében és nagy figyelemmel nézett vissza
+Hofferra. A tiszt Kolonics főhadnagy volt. A két fiatalember nem beszélt
+többet egymással az életben, nem is tudódott ki soha, hogy mit gondoltak
+ők akkor egymásról, nem lehetetlen azonban, hogy mind a ketten
+megbotránkoztak egymás társaságán.
+
+A portyázók megtudták azt, amit Damjanich tudni akart és délután már
+visszatértek megint a városba. A két ifjú ember Rózsa Sándor oldalán
+lovagolt végig a főutcán és mi tagadás benne, igen jólesett nekik, hogy
+az egész város látta őket ebben a társaságban.
+
+*
+
+Graf Jani és barátai honvédbált rendeztek a Konkordiában. Úgy mondták,
+hogy a honvédek tiszteletére, de azért a Turányi Kamilla bálja lett
+belőle.
+
+Graf magára vette a legjobbik kabátját és bekopogtatott a vicispánékhoz,
+hogy meginvitálja őket a bálba. A tekintetes úr ott ült a szobában,
+pipával a szájában, okuláréval az orrán, dézsába hűtött borral a keze
+ügyében és holmi aktákat nézegetett. Kamilla tépést készített és két
+ifjú hadnaggyal társalgott, aki vizitába érkezett. A vicispánt nem
+zavarta a fiatalok beszélgetése, sőt ellenkezőleg, szerette, ha a füle
+mellett duruzsolnak.
+
+A tisztek közül az egyik Fáy Gyula volt és a vörössapkásoknál
+„vitézkedett“, a másik, egy Resser nevű pozsonyi fiú, a
+Württemberg-huszároknál „állott“. Fáy feltünően szép, ábrándos, barna
+ifjú volt és egy magyar tipusú arkangyalra emlékeztette Graf Janit. A
+huszár komor, sápadt, lobogó szemű ember volt, a haját a homlokába
+fésülte és republikánus füzeteket hordott a zsebében.
+
+Midőn a tisztek megtudták, hogy a jövő héten bál lesz, ugyanazon ötletük
+támadt és szinte egyszerre elkérték Kamilla kisasszonytól a magyar
+füzértáncát. Ez a tánc, sokatmondó figuráinak sorozatával, az együtt
+eltöltött élet jelképies extraktuma volt.
+
+Mielőtt a kisasszony még válaszolhatott volna, megszólalt Graf is,
+merészen mondván:
+
+– Tulajdonképpen magam is ilyen szándékkal bátorkodtam idejönni…
+
+Ebben a pillanatban árnyék vetődött a szobába, egy széles nagy
+katonatiszt lépett be, aki elfoglalta az üvegajtó egész nyílását. A
+fiatal tisztek fölpattantak székükről, a vicispán pedig levette fejéről
+a rojtos sapkáját.
+
+A katonatiszt Damjanich alezredes volt.
+
+Azért jött, hogy valami intézkedést kérjen Turányitól a megyei
+forspontok dolgában.
+
+– Alezredes úr, – szólt később Kamilla, – kérem önt, hogy legyen bíró
+egy vitás kérdésben. Ez a három úr a füzértáncomat kéri és mivel egyiket
+sem óhajtom mellőzni, elhatároztam, hogy öntől kérem a döntést.
+
+– Mikor lesz a bál? – kérdezte mélyzengésű orgonahangján Damjanich.
+
+– November nyolcadikán, – mondta Graf Jani.
+
+– Akkor nem lehet. Nyolcadikán este aludni fognak a tisztjeim. De
+kilencedikén este már ráérnek mulatni.
+
+Az alezredes Kamilla felé fordította széles, lapos kalugyer-arcát,
+amelynek oroszlánnyugalma mögött ott lappangott szörnyű ingerlékenysége.
+
+– Az ilyen szép delnőnek csak a legderekabbik katona méltó táncosa.
+November kilencedikén meg fogom önnek mondhatni, hogy ki a legderekabb
+az urak közül.
+
+Damjanich, akiben megvolt a vadászó és harcoló ősember minden éleslátása
+és ravaszsága, akkoriban a portyázóival már körültapogatta a temesvári
+hadtest előretolt hadállásait és már tisztában volt a császári
+főkommandáns katonai és emberi mivoltával. Tudta, hogy Rukovina tábornok
+alapjában véve óvatos filiszter, akinek mindenhez van bátorsága, csak
+éppen ahhoz nincs, hogy kitegye magát a kudarc veszedelmének. Mint a
+csigabiga, csak féllábbal mer kilépni biztos várából és a versecieknek
+nincs is miért félniök tőle. A császári vezéreknek az volt a bajuk, hogy
+nagyon sok volt a veszteni valójuk; a magyaroknak pedig sok volt a
+nyerni valójuk.
+
+Damjanich most már hozzálátott, hogy Rukovina szeme előtt elpusztítsa
+annak szerb szövetségeseit. Ezt a szándékát félelmetes sietséggel és
+véres energiával vitte keresztül.
+
+Versecet akkoriban megint két rác tábor zaklatta, az alibunári és a
+lagerdorfi. Alibunáron újabban sok csapatot vont össze Szuplikác,
+Lagerdorf pedig, amelyet azért erősítettek meg a granicsárok, hogy a két
+testvérvárost, Versecet és Fehértemplomot elvágják egymástól, a délvidék
+rémévé nőtte ki magát. A tábor a balkáni barbárság és gyűlölet erős vára
+volt. A szerb parasztok énekekben dicsőitették a lagerdorfi hősöket,
+akik szívós irtóháborút folytatnak minden ellen, ami magyar vagy német.
+A portyázóik rabolva és pusztítva kalandoztak a széles délvidéken és a
+déli Koszova-szél gyakran égett szagot és hullabűzt hozott a városba.
+
+November nyolcadikán, sötét hajnalon, Damjanich váratlanul kiosont a
+városból és Lagerdorf felé sietett. Két gyalogos századot, egy kompánia
+sváb önkéntest, fél huszár-svadront és száz Rózsa Sándor-féle lovast
+vitt magával. A svábok éjfélkor még nem is tudták, hogy ki fognak
+marsirozni. Az alezredes parancsára öt nemzetőr-kompániának a pancsovai
+útat kellett őriznie, ha netán támadást próbálnának az alibunáriak.
+
+Midőn már a hátuk mögött volt a város, a várhegy déli lejtőjén egyszerre
+három pásztortűz csillant föl az őszi szürkületben.
+
+– A kutyáknak spionjaik vannak a városban, – morogta Damjanich.
+
+Úgy is volt, ahogyan mondta, mert mikor Lagerdorf alá érkeztek, már ott
+várta őket a falu előtt az egész szerb sereg, hadi rendbe sorakozva.
+
+Ezen a napon nem főztek ebédet a német városban, az asszonyok a
+templomban imádkoztak, a férfiak pedig fekete rajokban ellepték a hegy
+gerincét és élesen figyeltek a Karas völgye felé.
+
+Délig távoli ágyúzást hallottak. Olyan halkan morogtak az ágyúk, mint a
+bőgölyzümmögés. Délután óriás, fekete füstfelhő emelkedett a síkság
+fölé… A felhőnek olyan formája volt, mint a szálló denevérnek.
+
+Ekkor mozgolódás és kiáltozás támadt a városban:
+
+– A magyarok fölgyújtották Lagerdorfot!
+
+Mielőtt még bealkonyodott volna, már visszajött a kis sereg. A tisztek
+arca ragyogott, a legénység vidám énekszóval marsirozott a városba.
+Hetven szerb rabot, ágyúkat, zászlókat és sok szekérre való szuronyos
+puskát hoztak magukkal.
+
+Turányi vicispán ott állott a Templom-utca gyalogjáróján, az izgalomtól
+remegő, kipirult arcú Kamilla a karjába kapaszkodott.
+
+Damjanich, aki olyan volt a nagy lován, mint egy egyenruhás rác püspök,
+odaterelte szürkéjét a gyalogjáró szélére.
+
+– Estére táncolhatnak, kisasszony, – mondta.
+
+– És kié legyen a füzértánc? – kérdezte Kamilla.
+
+– Be kell érnie a sváb nemzetőrhadnaggyal.
+
+– Ő volna a legderekabbik a három közül?
+
+– Azt egy szóval sem mondom. De a másik kettő nem táncolhat, mert
+elesett.
+
+– Mennyi a veszteségünk? – kérdezte elboruló arccal a vicispán.
+
+– Négy halott, köztük két tiszt és tizenöt sebesült.
+
+– És a rácoké?
+
+– Körülbelül kilencszáz halott és hetven fogoly.
+
+Az alezredes szalutált és megsarkantyúzta lovát.
+
+A lagerdorfi csata a szabadságharc egyik legvéresebb ütközete volt.
+
+A szegedi nemzetőrök, akik arról voltak nevezetesek, hogy nagyobbrészt
+idősebb férfiak és szinte kivétel nélkül családapák voltak, a félszemű
+Földváry vezetése alatt hallatlan erővel és vadsággal rohanták meg a
+granicsárokat. A szerbek elkeseredett szuronycsata után visszahúzódtak a
+falujokba, de itt meg Elek százados két vörössapkás kompániája támadta
+őket hátba. A kilencesek Vojvodinc felől érkeztek és egy gépkerék
+pontosságával dolgoztak össze a verseciekkel. Ez különben természetes
+volt, Damjanich rendeleteit betű szerint szokták teljesíteni, mivel
+minden írott parancsa mögött ott állott a láthatatlan klauzula:
+„Különben főbelövetem önt.“
+
+Most már pánik ragadta meg a szerbeket, rémült gomolyagokba verődve
+futottak, de a huszárok és Rózsa Sándor megvadult legényei egy részüket
+a Karasba szorították, a többit pedig órákon át tartó gyilkos hajszában
+verték a legelőkön és tarlókon végig.
+
+A vörössapkások a lagerdorfi templom lépcsőjén megtalálták Fáy Gyula
+hadnagynak holttestét. Senki sem tudta, hogyan került oda egyedül. Ez a
+gyerekhadnagy a bataillon kényeztetett kedvence volt és midőn a legények
+meglátták förtelmesen megcsonkított holttestét, annyira földühödtek,
+hogy nem adtak többet pardont, a rabokat is fölkoncolták és azt a hetven
+szerbet, akit Versecre hoztak, csak a saját testükkel tudták megvédeni a
+szegediek.
+
+A Bánság fölött, mint a csaták titokzatos és ijesztő bálványa,
+fölemelkedett Damjanich óriás alakja. Damjanich neve e naptól fogva
+híres lett az országban.
+
+A svábok visszafojtott lélegzettel és az izgalomtól sápadt arccal
+hallgatták a Lagerdorfot megjárt önkéntesek elbeszéléseit. Ilyen
+hadviselésről eddig fogalmuk sem volt. A tisztek mindenütt elől.
+Damjanich maga minden percben kockára tette mindenét, hogy mindent
+megnyerjen. A félszemű Földváry nevetve dicsekedett, hogy őt nem fogja a
+golyó és mindig a támadó front előtt rohant. A császári legénység
+parancsszóra ment tűzbe, de ezek a honvédek úgy verekedtek, mintha a
+háború az ő személyes ügyük volna. A legénység mindenféle hadicseleket
+eszelt ki. Midőn a kilencesek beérkeztek a faluba – így beszélik, –
+fordítva tették föl vörös sapkájukat, hogy szerviánus feznek lássék és
+rácul kiáltották oda a granicsároknak:
+
+– Itt vagyunk, testvérek, ne féljetek!
+
+A granicsárok egy pillanatig azt hihették, hogy szerbiai segítség
+érkezett és csak akkor ábrándultak ki rettenetesen, mikor a
+vörössapkások sortűze már földhöz vágta első glédájukat.
+
+Rózsa Sándorról pedig azt beszélték, hogy tizenkét szerbet ölt meg a
+maga kezével. Való igaz, hogy a betyárok szilaj halálmegvetéssel
+harcoltak. Rózsa Sándor, akit a kommandáns személyesen megdicsért, igaz
+betyárhumorral mondta:
+
+– Jól esik verekedni, mikor nem kell félni a csendbiztostól.
+
+A csata estéjén azért megtartották a bált a Konkordiában.
+
+Nevezetes, hogy abban az időben mennyit táncoltak az emberek. A
+honvédbálok szent bachanáliák voltak, ahol összevegyűlt és egymást
+lángra lobbantotta a férfiak és a nők forradalmi mámora. A szabadság égő
+máglyájába mindenki beledobta a legjavát annak, amije volt, a férfi a
+bátorságát, a nő a szépségét. „Otthon maradni“ gyávaság lett volna
+férfinak, nőnek egyaránt. Valami anyáskodó nagylelkűség és pazarlási
+vágy szállotta meg a nőket, a férfiakat pedig, akik nem hittek a
+holnapban, siralomházi mohóság hevítette.
+
+Turányi Kamilla sem maradt otthon. Eljött, a Honderü nemzeti divatja
+szerint öltöztetve, a két elesett ifjú fájdalmas és forró emlékével a
+szívében. Midőn édes áhítattal és csodálatos könnyedséggel lejtette a
+magyar táncokat, köréje csődült az egész vendégsereg. Ez nem is volt
+közönséges tánc, hanem a magyarság büszke önimádásának valami ősi,
+kecses szertartása.
+
+A táncosa azonban, Graf Jani, nem örülhetett diadalának. A karjai között
+tartotta a leány karcsú, meleg testét, de érezte, hogy a lelke száz
+mérföldnyi távolságban van tőle. Szinte sajnálta, hogy ő is nem kapott
+golyót a Karas mellett, – hiszen igazán nem rajta múlott, – akkor
+legalább az övé lett volna valami abból az édes és forró epedésből, ami
+Kamilla minden pórusából áradozott.
+
+Hofferék a leányaik közül csak Emiliát hozták el. Emilia ugyan váltig
+könyörgött, hogy hagyják otthon, ő ragaszkodott svarcgelb jegyeséhez és
+úgy érezte, hogy árulást követ el, ha honvédekkel táncol, – Hofferné
+azonban nem teketóriázott sokat, egypár nyaklevest igért neki és Emilia
+könnyes szemmel magára kapta fehér mullruháját.
+
+A magyar tisztek valahogyan neszét vették, hogy Emilia multján
+fekete-sárga folt éktelenkedik és a szőke leány, aki bús
+martirmegadással járta a polkát, annyira fölizgatta a férfihiúságukat,
+hogy valósággal körülrajongták. Turányi Kamilla mellett Hoffer Mili lett
+a legünnepeltebb táncosnő és – mi tagadás benne, – ez a körülmény
+alkalmas volt arra, hogy némileg kibékítse a leányt a rebellis
+nemzettel.
+
+Ha a polgárok nem láttak még olyan csatát, mint a lagerdorfi volt, a
+Konkordia-belihez fogható mulatságot sem igen láttak még. A fiatal urak
+életkedve, amelyet délelőtt megfagyasztott a szálló golyók zizegése,
+most megindult és forró orkánban szinte már a fellegekig csapott. Az
+élet megint tündöklő fényben világított, szebben és kivánatosabban, mint
+azelőtt bármikor.
+
+Damjanich alezredes, aki szolgálati dolgokban oly irgalmatlan szigorú
+volt, most kedélyes apaként csibukozott a sarokasztalnál és elmélázva
+nézte az ifjúság boldog tombolását. Ha egyik beborozott tisztje
+hozzálépett, csendesen összekoccintotta vele poharát.
+
+Hajnalban a fiatal tisztek és a fölhevült báli vendégek, urak, hölgyek,
+összekapaszkodva, a szállására kísérték a vezért. A nemzetőrök zenekarát
+is magukkal vitték. Damjanich nyugodt, kissé nehézkes léptekkel
+ballagott a maga útján, hatalmas testével is kiválva a tömegből,
+körülötte, mögötte trombitáló, rikoltozó, kacagó sokaság gomolygott.
+
+Mikor a piactérre értek, itt is, ott is megmozdúltak a szerb házak
+ablakfüggönyei és a résen szomorú, álmatlan arcok kandikáltak ki. És
+akadt szerb, aki a _nagy Renegát_ alakját látva, keserű büszkeséggel
+susogta:
+
+– Egy rácnak kellett a magyarok élére állania, hogy leverjék a rácokat!
+
+December 12-én Damjanich ezredes – a lagerdorfi győzelem meghozta neki
+az előléptetést, – egy oroszlánugrással rávetette magát az alibunári, –
+károlyfalvi kettős táborra, ahol ötezer granicsár állott fegyverben.
+
+Az ezredes Gergely őrnagyot Alibunár alá küldte, maga pedig a
+szegediekkel és a kassai vörössapkásokkal megrohanta a károlyfalvi
+földsáncokat. Három órai eredménytelen harc után a félszemű Földváry
+kapitány kezébe vette a zászlót, amelynek szalagját szép szegedi
+asszonyok hímezték, és senkivel és semmivel sem törődvén, egy vallási
+rajongó valószínűtlen vakmerőségével bement a sáncok közé. Egész sortűz
+fogadta, érthetetlen módon azonban megint nem kapott lövést. A honvédjei
+persze a nyomában voltak.
+
+Gergely őrnagy azalatt már Alibunárt ágyúztatta. A rác túlerővel azonban
+semmiképpen sem tudott megbirkózni. Délfelé már az alibunáriak támadták
+és lépésről-lépésre visszaverték a magyarokat. Egy Lippay nevű
+huszárfőhadnagy egy fél svadronnal megattakirozta és megállította a
+magyar ágyúk felé rohanó granicsárokat. A támadását ugyan visszaverték,
+de Lippay rögtön a másik félsvadronja élére állott és újra nekiugratott
+a rácoknak. Csodálatos makacssággal ismételte meg támadásait, úgy, hogy
+a verseci fuvarosok ráértek biztos helyre vontatni a hatfontosokat.
+
+Délután egyszerre riadalom támadt a granicsárok közt: Károlyfalva felől
+megjöttek a menekülők, akiket Damjanich akkor már kivert utolsó
+futóárkukból is. Porlepte, véres, szepegő és halálra fáradt emberek
+gomolya nyüzsgött az úton.
+
+A menekülők rémült hebegéséből megértették az alibunáriak, hogy a nagy
+Renegát jön és hozza a rettenetes vörössapkásokat. A dél felől vágtatva
+közeledő orkán úrrá lett az embereken. A szerbek harci kedvét
+megfagyasztotta, a magyarokét lángra lobbantotta. A magyarok Damjanich
+nevét ordítozták és megtörtént a különös eset, hogy a granicsárok, akik
+eddig vitézül nekimentek honvédszuronynak és huszárkardnak, most ijedten
+meghátráltak egy név elől.
+
+Alibunár Gergely kezébe esett, mielőtt még Damjanich megérkezett volna,
+a szerbek pedig fölhúzódtak a meredek dombhátra. Azonban azt, akitől
+menekülni akartak, már nem tudták elkerülni, mert a dombháton
+fölbukkantak Damjanich lovasai és a szerbek azon vették észre magukat,
+hogy az egymásba fogó honvédzászlóaljak bekerítik őket. A
+granicsártisztek összeszedték legényeiket és kétségbeesett
+szuronyrohammal kitörtek a hajtóláncból, azután Pancsova felé vonúltak.
+
+Már akkor bealkonyodott és az égő város tűzfénye világította meg a
+csatatért. A lobogó vörös fényben a huszárok lovas démonok módjára
+rohanták meg a menekülőket. Itt is, ott is ujból meg ujból összeverődött
+egy-egy ellentálló csoport, de a lovasság újból és újból szétugrasztotta
+és legázolta őket.
+
+Damjanich, miután megsemmisítette a szerb sereget és elpusztította
+Alibunárt, nem tért vissza Versecre, hanem Torontálba vonult, hogy Kiss
+Ernő hadosztályával egyesüljön. Másnap esett meg a híres jarkováci
+éjjeli támadás, mikor az álmában meglepett vezér egy szál ingben pattant
+nyergeletlen lovára és félmeztelen legényei élén verte vissza az éj
+homályából előbukkant ellenséget.
+
+A verseciek Tedeummal ülték meg az alibunári diadalt.
+
+Mialatt Dániel kanonok könnyes szemmel és kissé mekegő hangon zengte a
+Seregek Urának dicsőségét, Graf Jani, aki a nemzetőrtisztekkel ott
+térdepelt az első padban, egyre csak Turányi Kamilla fanatizált szép
+Hungária-arcán legeltette szemét. A magas ablakon keresztül egy napsugár
+belévillant a templom homályába és gyöngéden körülremegte a leány
+alakját. Minden, ami az embert összekötheti Istenével, ebben a
+pillanatban ott ragyogott Kamilla arcán.
+
+Graf Jani lelkébe ekkor egy elhatározás hullott bele, olyan váratlanul,
+mint egy arany meteor. Mise után meg fogja kérni a vicispán leányának
+kezét! Bolondság, igaz, de a világ most ugyis tótágast áll, a téli
+levegő teli van mámorral és tiszavirág-mohósággal, meglehet, hogy a nagy
+fölfordulás közepett éppen Jani ölébe hull a nagy kincs… Megörült az
+elhatározásának és meg is ijedt tőle. És rögtön kemény esküvéssel és
+becsületszóval hozzá kötötte magát.
+
+A kanonok az oltárról beszédet intézett a nemzetőrökhöz. Szavaiban olyan
+fanatikus, mámoros szabadságvágy izzott, hogy a fölizgatott fiatalok
+mise után egy ágyú talpára ültették a főurat és ujjongó diadalmenetben
+tolták haza a plébániára.
+
+Graf Jani azalatt hazakisérte Turányi Kamillát. Sápadt arccal lépkedett
+a kisasszony oldalán. Egypárszor már megköszörülte a torkát, de beszélni
+még sem mert.
+
+– Valami bánata van önnek, hogy ilyen hallgatag? – kérdezte Kamilla.
+
+– Egy komoly dolgot kell önnel közölnöm, nagysám.
+
+A kisasszony egy megszeppent oldalpillantást vetett Grafra, majd gyorsan
+mondta:
+
+– Előbb hadd közöljek én önnel egy komoly dolgot… Én ma este esküszöm…
+Ma este hitvese leszek Lippay főhadnagynak…
+
+Mintha egyszerre száz hatfontosat sütöttek volna el Graf Jani füle
+mellett…
+
+Lippay volt a huszárfőhadnagy, aki a hősiességével megállította az
+alibunári granicsárokat és megmentette Gergely őrnagy négy ágyúját.
+Ezekben a napokban a város visszhangzott az ifjú tiszt dicsőségétől.
+
+– Hát szereti? – kérdezte Jani olyan siralmas hangon, hogy maga is
+megijedt tőle.
+
+– Van magyar nő, akinek szíve nem fordulna a hősök hőse felé? – kérdezte
+viszont Kamilla, ég felé emelve rajongó szép szemét.
+
+*
+
+Lippay, aki svadronjával a pancsovai utat őrizte, csak későn este jött
+be a városba. A templom előtt nyeregből ugrott és mialatt a trombitás a
+lovát fogta, ő úgy, ahogyan volt, fülig porosan, borotválatlanul és
+tábori ruhában, örök hűséget esküdött a vicispán leányának.
+
+Az egész násznép csak öt-hat ember volt. Ott állottak együtt a hideg,
+sötét templomban, néhány viaszgyertya szelíd fénye mellett és olyan
+komoly és megindult arcot csináltak, mintha nem is lakodalomról, hanem
+valami titokzatos és szomorú értelmü szertartásról volna szó.
+
+Lippay főhadnagy egy negyed órával később, fél lábával már a kengyelben,
+megcsókolta ifjú hitvesét és galopban visszarepült megint a
+svadronjához. A nászéjszakáját künn töltötte a tarlókon, távoli tüzekre
+figyelve, amelyek fölvillantak a fagyos téli éjszakában. Reggel künn
+érte a parancs, hogy ő is siessen Torontálba és így egyelőre nem is
+látta viszont Kamillát.
+
+Az ujdonsült Lippayné élete semmiben sem változott. Az ideje javát most
+is azzal töltötte, hogy tépést készített és nemzeti kokárdákat varrt.
+Olykor azonban egy-egy percre ölébe tette a munkáját, egy pillanatig
+maga elé bámult és ilyenkor valami édes mosoly csillant föl ajka szélén.
+
+Hogy mikor és hogyan egyezett meg olyan gyorsan a főhadnaggyal, azt
+sohasem tudta meg Graf Jani. Lippay nem udvarolt Kamillának, valószínű
+azonban, hogy az alibunári csatában azért verekedett olyan csodálatos
+hősiességgel, mert tudta, hogy ezzel az attakjával Kamilla szívét
+hódítja meg.
+
+A fiatal férj csak ujév után, január 4-ik napján került vissza Versecre.
+
+Ezúttal nem a hetyke svadronja élén jött, hanem egy parasztszekér hozta,
+szalmaágyon, pokrócok alatt. A jobbik térde keresztül volt lőve. Vele
+együtt a világ legszomorúbb hadserege vonult be a városba, halálra
+fáradt, a rettenetes téli hidegben didergő, véres rongyokba burkolt,
+egymást vonszoló, megtört, szomorú férfiak tömege. Kiss Ernő megvert
+seregének romjai… Azelőtt való nap volt a pancsovai csata.
+
+Kiss a császári hadseregben nevelkedett katona volt. Az elavult hadi
+szabályok ismeretét és felelősségének tudatát vasbékóként hurcolta
+magával. Benne semmi sem volt a forradalmi vezérek fantasztikus
+ötletességéből, rendületlen önbizalmából és könnyed merészségéből; az
+ifjú honvédhadsereg, amellyel Damjanichék csodákat tudtak művelni, az ő
+kezében szokatlan, nyers és megbizhatatlan fegyver volt. Kiss nem tudott
+győzni, ő _csak_ meghalni tudott.
+
+A város halálos csendben, visszafojtott lélekzettel fogadta a bús
+vendégeket. A balszerencse rettenetes diadalmenete volt. Eddig vakítóan
+sütött a hadi szerencse napja, de most váratlanul fekete lett az
+égboltozat és a szemhatáron ijesztő veszedelmek villámlottak.
+
+Turányi Kamilla pedig végre visszakapta ifjú hitvesét. Most azzal
+töltötte mézesheteit, hogy az ura rettenetes sebét kötözgette és hogy
+hideg borogatást rakott a sebláztól izzó homlokára.
+
+
+
+
+XII.
+
+Damjanich váratlanul visszajött Versecre.
+
+Mint tábornok és mint a bánsági hadtest kommandánsa jött vissza. Némi
+csapatokat is hozott magával.
+
+A svábok arca megint fölragyogott. Most már nem a ráctól, de a pokol
+légióitól sem félünk!
+
+A tábornok azonban nem állott szóba senkivel a polgárok közül, hanem
+mogorván elzárkózott és napestig dolgozott vezérkari tisztjeivel.
+
+Január 17-ik napján nemzetőrök járták be a német várost és idéző
+cédulákat adtak be a házakba. A városi tanács tagjait Villám őrnagy, a
+sváb nemzetőrség tisztjeit pedig Maderspach ezredes kérette magához
+sürgősen.
+
+A fehértemplomi oroszlán már két hete a városban volt, de senki sem
+látta, mert betegen feküdt Fuchsék házában.
+
+Húsz nemzetőrtiszt, köztük Graf Jani, csapatba verődve bekopogtatott
+Maderspach szállásán. Az ezredes ágyban feküdt. Amióta nem látták,
+csontvázzá aszott, a szeme pedig sötét tűzben égett, mint valami halálra
+sebesült ragadozó állaté.
+
+– Jőjjenek közelebb, uraim, egészen közel, mert nem bírom már hanggal
+sem, – kezdte fáradt mosollyal.
+
+A svábok szorosan körülvették ágyát és húsz aggódva figyelő szempár
+függött a beteg száján.
+
+– Damjanich tábornok úr parancsából beszélek önökhöz… A tábornok úr úgy
+vélekedik, hogy önök szeretnek engem és hogy hisznek nekem.
+
+– Akár a szentírásnak! – mormogta Mihajlovics százados, a többi pedig
+csendesen bólintott.
+
+Maderspachot erős köhögési roham fogta el. Miután megint lélegzethez
+jutott, tompa hangon folytatta:
+
+– Odafönn nagy dolgok történtek… Önök talán nem is tudják, hogy új, ifjú
+császár lépett a trónra? A magyarok dolga rosszra fordult. Windischgrätz
+herceg elfoglalta a fővárost, a magyar kormány Debrecenbe futott, az
+ország osztrák kézen… Csak Erdélyt védi még Bem tábornok.
+
+– És Görgey? És Görgey hadserege? – kérdezte egyszerre tíz megrémült
+hang.
+
+– Görgey hadseregének nyoma veszett… Belevette magát a behavazott északi
+hegyek közé és senki sem tudja, hogy mi lett belőle ebben a rettenetes
+téli időben… Ilyen körülmények között a kormány elhatározta, hogy összes
+csapatjait összevonja az alföldön. A Bánságot föladjuk. Holnapután
+hajnalban útra kelünk és egy szál magyar katona sem marad a Bánságban.
+Ez az, amit el kellett önöknek mondanom.
+
+A húsz sváb arca egyszerre vérvörös lett, a következő szívverésre meg
+elfehéredett… Valami rettenetes súlyú veszedelem, amely eddig ott
+kóválygott a fejük fölött, most hirtelen lezuhant, sötétséget,
+pusztulást, halált borítva reájuk.
+
+– Ez… ez lehetetlen! – hebegte valaki.
+
+– Úgy van, ahogy mondom: föladjuk a Bánságot. Versecet és Fehértemplomot
+is… Vérző szívvel tesszük – Damjanich napok óta betege ennek a
+gondolatnak – de meg _kell_ tennünk! Az alföldön koncentráljuk minden
+erőnket, hogy leszámoljunk az osztrákkal… Ha győzünk, akkor visszajövünk
+megint. Ha nem győzünk, akkor úgyis minden mindegy.
+
+– És mi lesz ezzel a szerencsétlen várossal? – kérdezte Mihajlovics.
+
+– Ez az, amiről beszélnünk kell. Theodorovics tábornok húszezer emberrel
+közeledik Pancsova felől. Aznap, mikor Damjanich kivonul a temesvári
+úton, Theodorovics be fog vonulni a pancsovai vámon. Ha önök ellent
+akarnának állani, az nemcsak ostobaság, hanem bűn is volna, mert
+mérhetetlen nyomort zúdítanának népükre… Önök polgárokból lettek
+katonákká, szükséges, hogy most megint békés polgárokká legyenek.
+Damjanich tábornok, mielőtt elvonul innen, föl fogja oszlatni az önök
+nemzetőrségét. Ágyúikat és az összes fegyvereket, amiket Rukovinától
+kaptak, el fogja kobozni. A tábornok úr parancsa, hogy önök hódoló
+küldöttséget menesszenek Theodorovics elé… Megértették? Ha Damjanich
+tanácsolja, akkor bátran megtehetik! Theodorovics végre is császári
+tábornok és ha önök békés polgárokként járulnak eléje, akkor
+becsületbeli kötelessége, hogy megvédelmezze önöket a saját martalócai
+ellen is.
+
+– Engem azonban föl fog köttetni, – mormogta az öreg Hoffer keserű
+mosollyal.
+
+– Igen, tudom, vannak itt urak, akik erősen kompromittálták magukat.
+Őket Damjanich tábornok magával viszi a magyar táborba és míg ő kardot
+visel az oldalán, addig nem lesz bántódásuk. Holnap még ráérnek
+határozni és készülődni, holnapután reggel útra kelünk.
+
+– Én megyek! – mondta Hoffer.
+
+– Én is! – szólt Graf Jani.
+
+– Én is! Én is!
+
+Mihajlovics keményvágásu arcán egy könnycsepp szaladt végig.
+
+– Ez hát a vége? – kérdezte halkan.
+
+A beteg ezredes hirtelen felkönyökölt párnáin. A szeme ragyogott,
+meglepő erővel kezdett beszélni. Eddig úri német nyelven beszélt, de
+most a délvidéki svábok parasztdialektusán szólalt meg.
+
+– Ez nem a vég, emberek, ez új dolgok kezdete. Véssétek az eszetekbe, a
+magatokéba és a gyereketekébe, amit most mondok, – mert utoljára szólok
+hozzátok. Eddig mint vendégek éltetek itt az ajándékföldön, de most
+vérrel fizettetek meg érte, akár ezer évvel ezelőtt a magyarok, most már
+elmondhatjátok: ez az ország a miénk, itthon vagyunk!
+
+Nem tudott tovább beszélni. Rettenetes köhögési roham fogta el. Félig
+eszméletlenül esett vissza párnáiba.
+
+A svábok pedig, a hideg svábok, egyszerre úgy érezték, mintha valami
+boldogító nagy dolog történt volna velük, forró ár csapott a hűvös
+vérükbe, könnyes szemmel vették körül a beteg ezredest, mindegyikük meg
+akarta érinteni a kezét.
+
+Maderspach megtört szemmel feküdt ott.
+
+– Menjetek, emberek, elég volt! – lihegte.
+
+Másnap vastag hófelhők torlódtak össze az égboltozaton és délben is
+olyan sötétség volt, hogy gyertyákat kellett égetni a boltokban. Mogorva
+készülődés, szívszaggató búcsúzkodás mindenütt, mintha az egész város
+siralomházban ülne.
+
+A nemzetőrség még egyszer, utóljára kivonult a templom elé és letette
+Rukavina adta fegyvereit Villám őrnagy előtt. Az ágyúikat és puskaporos
+szekereiket is elszedette tőlük Damjanich. A Mihajlovics-féle hatodik
+kompánia azonban, amely még a régi polgárőrségből alakult, megtarthatta
+a céllövő stucnikat.
+
+A polgárok közül sokan végrendeletet írtak, majd bezárkóztak a házakba
+és titokzatos munkába fogtak. Vermeket ástak, titkos fülkéket vájtak,
+ahol elásták és befalazták pénzüket és értéktárgyaikat. Hiszen tudták,
+hogy Theodorovics seregében hatezer prédára éhes szerviánus marsíroz.
+
+Az öreg Hoffer mester pincéjében is megnyílt egy lyuk, amely magába
+szívta a ház minden aranyát, ezüstjét, Kossuth-bankóját és az aranynál
+is kedvesebb fegyvereket. Délben az öreg úr, aki egyedül dolgozott a
+pincében, kőmüves-kanállal a kezében, porosan és meszesen megjelent az
+udvaron.
+
+– Gyerekek, van még egy kis helyem, – ha valakinek valami eldugni valója
+van, csak ide vele!
+
+Bábika könnyes szemmel odakínálta neki a porcellánfejü babáját, melyet
+három esztendővel ezelőtt kapott Bécsből. Ezt nagyon féltette a
+rácoktól. Az apja egy percig habozott, de aztán levitte a babát a
+pincébe. Minden kincs végre is annyit ér, amennyire a gazdája tartja és
+Bábinak egy milliót is megért a babája. Az öreg úr nagy művészettel úgy
+elfalazta, elkente és beporozta a fülkéjét, hogy szeme legyen annak a
+martalócnak, aki a nyomára akad.
+
+Damjanich tábornok parancsára a polgármester és egypár városi főember
+már korán reggel kocsira kapaszkodott, hogy eléje menjen Theodorovics
+tábornoknak és bejelentse a város meghódolását. Damjanich semmiképpen
+nem akarta, hogy haszontalan vérontás legyen. A sváb urak azt hitték,
+hogy a szerb sereget Pancsován találják és igen meglepődtek, mikor az út
+felében, Károlyfalván, már szerezsánok fogták körül a kocsijukat.
+Theodorovics tábornok Alibunár romjai között várta őket. Szigorú és
+rosszkedvü volt; egy császári tábornok, aki rebellisekkel áll szóba, nem
+is lehet más.
+
+– Tudomásul veszem, hogy Versec föltétlenül meghódol. A továbbiakat majd
+megtudják. De most nézzenek körül. Látják ezeket a romokat? Ez a renegát
+munkája volt és önök segítettek neki a munkájában. Nos, jegyezzék meg
+maguknak: ha Versecen egyetlenegy lövés esik az én bevonuló katonáimra,
+akkor holnap ilyen lesz az önök városa.
+
+A verseciek szerettek volna mindjárt hazamenni, de ezt nem engedték meg
+nekik. Majd holnap a szerb sereggel. Alamuszi arccal ődöngtek tehát a
+szerb katonák közt, akik megvető és gyűlölködő pillantásokkal méregették
+őket.
+
+Másnap reggel útra kelt Damjanich háromezer emberével. A tábornok maga
+vezette a visszavonulást. Az arca sárga volt, a szeme vérben forgott,
+gyilkos rosszkedvében volt, mint az oroszlán, akit elzavartak a prédája
+mellől. A környezete pisszenni sem mert és vágtató sietséggel
+teljesítette dübörgő hangon kiadott parancsait. Az is dühítette a
+vezért, hogy a fehértemplomi kompániák, amelyeknek még az éjjel
+egyesülniök kellett volna az ő seregével, még most sem érkeztek meg.
+
+– Van egy okos ember a huszáraltisztek között? – kérdezte Damjanich.
+
+A württembergek hamarosan eléje ugratták Jónás strázsamestert. A hatvan
+esztendős öreg, aki végig verekedte már fél Európát, szürke, száraz és
+kemény volt, mint a tölgyfadonga.
+
+– Kend maga mellé vesz tíz huszárt az öregek közül. A fonógyárnál van
+egy korcsma, ott beülnek kendtek. Ki ne mozduljanak onnan, míg meg nem
+jönnek a fehértemplomiak. Ha megjönnek, kend elhozza őket utánam. Ha
+kell, a felhők hátán, ha kell, a föld alatt, de elhozza utánam. Két
+legényt pedig lóhalálába előre ugraszt, hogy jelentést tegyenek nekem.
+Megértett kend?
+
+– Megértettem, vitéz generális úr!
+
+Damjanich észrevette a városbírót, aki egy csapat elszontyolodott vén
+emberrel állott a gyalogjáró szélén.
+
+– Jó egészséget kívánok, – szólt oda a tábornok. – És tiszteltetem a
+rácokat. Úgy mulassanak itt, hogy egyszer még mi is visszajövünk ide.
+
+A trombiták megharsantak és Damjanich serege döngő léptekkel és csattogó
+patkókkal kivonult a városból. A svábok bús csapatokban, mint az ázott
+csókák, állottak a házaik előtt és elborult arccal bámultak a katonák
+után. Ezeknek a szuronyaival és ágyúival együtt Magyarország is kivonult
+innen.
+
+A sereg nyomában vagy száz hintó gördült és szekér döcögött, telve olyan
+emberekkel, akik valami okból nem óhajtottak Theodorovics tábornok
+szemébe nézni. Elől a bújdosó vármegye, melynek négyes fogatán Turányi
+vicispán uram keleti flegmával szívta a pipáját. Egy másik kocsin
+Kamilla hozta a sebesült urát. Maderspach ezredes is ott volt a szomorú
+menetben, tétova tekintete egyre a borús égboltozatot vizsgálgatta,
+mintha a felhők közt kanyarodó utat keresné. Egypár nappal később, mikor
+Zsombolyára értek, a fehértemplomi hős már meg is találta az utat, amely
+kivezet a harcok és fájdalmak világából.
+
+Az öreg Hoffer a családjával Szegedre készült futni. Ott egy komája
+lakik, annál megbújhatnak, míg a véres zivatar elvonult a Bánság fölött.
+Nelli nem ment a családdal. Hosszú könyörgés után megengedték neki, hogy
+a verseci apáca-kolostorban maradjon, ahová a jámbor szüzek befogadták a
+két kutyáját is.
+
+Az öreg úr csak a feleségét meg a két nagyobbik leányát vitte magával,
+Hoffer Tónit, Bábikát és a kis Gyurit Graf Jani hívta meg a maga
+kocsijára.
+
+A hosszú kocsisor lassan döcögött előre az úton. Mikor a menekülők már a
+nagy láp befagyott nádasai közé érkeztek, hirtelen megrekedtek az elől
+haladó hintók. A kocsik összetorlódtak, a fuvarosok pedig káromkodtak.
+Ott elől valami baj történt… Most egyszerre megzendült a nádas,
+vérfagyasztó diadalordítás hallatszott, mintha ezer kiéhezett farkas
+rohanná meg a juhnyájat. Hosszúpuskás, piros süveges, vadképü férfiak
+szaladtak a kocsik felé.
+
+– Szerviánusok! – kiáltotta száz halálra rémült ember.
+
+Egypár lövés dördült. Kemény öklök belekaptak a gyeplőkbe. Az asszonyok
+sikoltoztak, a gyerekek sírtak. A menekülő kocsik Knicsanin szerb
+seregének kezébe estek.
+
+Theodorovics nem volt afféle szerb guerillavezér, hanem császári királyi
+tábornok, azért az osztrák haditudomány törvényei szerint és az összes
+óvatossági rendszabályok alkalmazásával óhajtotta megszállani az
+ellenséges várost. Egész éjszakán át keményen marsíroztatta katonáit,
+egyes csapatokat óriási kerülő utakra küldött, reggel pedig, mikor
+fölkelt a nap, a minden oldal felől érkező zászlóaljak vashálóként
+vették körül a várost. A fölvonulás igen jól sikerült, a vashálón csak
+egyetlen rés volt, az, amelyen át Damjanich tábornok egész serege
+nyugodt marstempóban és egyetlen puskalövés nélkül elvonult Moravica
+felé.
+
+A belgrádi Knicsanin, mint a vasháló egyik része, hétezer szerviánussal
+érkezett Zichyfalva felől. A vezért igen bosszantotta, hogy Damjanich
+kisiklott a körmei közül, midőn azonban megtudta, hogy az elfogott
+szekereken magyar törzstisztek, vármegyei urak és verseci főemberek
+ülnek, némileg megvigasztalódott megint. Azonnal parancsot adott, hogy a
+foglyokat kísérjék vissza a városba, fél órába is beletelt azonban, míg
+az összetorlódott szekereket meg tudták fordítani. A bús menet már
+megindult, midőn újabb zavar és lövöldözés támadt. Az országút árkán
+huszárok ugrattak át és karddal nekiestek a rác eszkortnak.
+
+Ha Knicsaninnak az volt a szívevágya, hogy szembe kerüljön
+Damjanichcsal, akkor a kívánsága hamarább teljesült, mint remélte volna.
+A magyar tábornok ugyanis, mikor Moravica alatt hirét vette, hogy a
+kocsik az ellenség kezébe estek, visszafordult megint és förgetegként
+megrohanta Knicsanint. Damjanich ezzel a csatájával – ezt az ellenség is
+elismerte – lovagi kötelességet teljesített a verseciekkel szemben.
+
+Mialatt fönn a dombon az ágyúk dörögtek és a vörössapkások szuronyt
+szegezve támadtak a szerviánusokra, a huszárok újra megfordították a
+hosszú szekérsort és kardlappal ösztökélve a lovakat, galopban vitték ki
+a kocsikat a tűzvonalból. Az ütközet eltartott délutánig. Mikor a
+szekerek már régen biztonságban voltak, Damjanich tábornok úgy
+vélekedett, hogy a további verekedésnek nincs már célja, azért gyorsan
+és simán visszavonta zászlóaljait a tűzből és a korai téli alkonyban
+észak felé marsirozott. A befagyott nádasban hatszáz szerviánus
+holtteste mutatta, hogy merre járt a Renegát.
+
+A szekerek megmenekültek, de Graf Janié nem volt köztük. Ő némi késéssel
+pakkolta kocsira a Hoffer-gyerekeket, az egyedüli versecieket, akiknek
+szemmel láthatólag örömük telt az egész fölfordulásban, mire aztán kiért
+velük a temesvári útra, már szemben találta magát a granicsár
+előörsökkel. Jani sietve visszafordult és a fonógyár felé hajtott. A
+nagy kőhidon kellett volna átmennie, hogy kijusson a városból, de a
+hidat is megszállották már a szerbek. Theodorovics tábornok összevonta a
+vashálót, most már senki sem menekülhetett a városból.
+
+– Mi lesz most? – kérdezte Hoffer Tóni.
+
+– Édesanyámhoz visszük a gyerekeket, aztán lesz, ami lesz, – válaszolt
+Graf Jani.
+
+Egy csapszék mellett hajtott el, amely egypár lépésnyire volt a
+kőhidtól. A házból klárinét visítása és mulatozó emberek lármája
+hallatszott. A Kossuth-nótát fújták éppen. A kapu félig nyitva volt, az
+udvaron egy Württemberg-huszár állott és egypár vezetéklóval
+veszekedett.
+
+– Ezek a szerencsétlenek még nem tudják, hogy a rácok már a városban
+vannak! – ijedezett Jani.
+
+Megállította a kocsit és berohant az ivóba. Vagy nyolc vén huszár ült a
+hosszú asztal körül, az asztalfőn Jónás strázsamester uram, félrevágott
+csákóval, pipával a szájában a boros üveggel a kezében. Mögötte a
+cigányklarinétos, aki teli pofával fújta a vitéz urak kedves nótáját.
+
+– Strázsamester úr, – kiáltotta Jani – a rác bekerítette a várost!
+
+Jónás hidegen mérte végig a németet, azután feleletképpen megkopogtatta
+az asztalt.
+
+– Hé, csapláros, még egy itcével.
+
+– Ha lóra ülnek, talán még kimenekülhetnek a szőlők felé, – magyarázta
+Jani.
+
+Az öreg Jónás vasvillaszeme szinte keresztüldöfte a fiatalembert, mikor
+pipával a fogai közt azt mondta:
+
+– Ne ártsa magát az úr a katonák dolgába!
+
+Aztán fölkelt és két tenyerét összecsattintva, cikornyásan és
+méltósággal kezdte járni a verbungost.
+
+Jani elképedve nézte, majd sarkon fordult és kisietett az utcára.
+
+– Azok odabenn megbolondultak! – mondta Hoffer Tóninak.
+
+A kőhíd felől éppen akkor vonult be harsogó zeneszóval a péterváradi
+granicsár-ezred. Jani a lovak közé vágott és hazahajtott.
+
+Otthon Hoffer Tónival ketten beültek a zöld szobába és csendesen
+szivarozgatva hallgatták az utcáról beszűrődő neszt. Órákon át ütemes
+katonaléptek remegtették meg az ablakokat. Most dudaszó és eserhangú,
+szomorúan vontatott ének hallatszott: ezek szerviánusok. Aztán megint a
+szerezsán dzsidások véget nem érő patkócsattogása hallatszott. Végül
+tompa dübörgéssel jöttek az ágyúk és lőszeres-kocsik. Összesen harminc
+ágyú vonult el a ház előtt. A város megtelt katonákkal, a terek és utcák
+zsúfolva voltak fegyveres férfiakkal és az utakon még egyre újabb
+csapatok érkeztek.
+
+Ebédután bevonult Theodorovics tábornok is, fényes lovascsapat kísérte,
+a lovasok közt volt Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent is. A német város
+halálos csendben, meglapulva és visszafojtott lélegzettel fogadta a
+győzőt. A rác várost azonban boldog riadalom verte föl, a keserűség és
+félelem, amely hónapokon keresztül összehalmozódott a szerbek szívében,
+most lángoló diadalmámorban lobbant el, a házak pedig hirtelen
+kivirágoztak a zászlók tömegétől.
+
+A főtéren szerbruhás hölgyek várták a szabadítót. Egy karcsu leány,
+akinek büszke szépsége mindenkit elragadott, ezüst tányéron sót és
+kenyeret nyújtott a vezérnek. A leány Manin Zorka volt.
+
+Midőn a vezérkar végigvonult a temesvári utcán, valami különös dolog
+adta elő magát. Ott volt mostanában a Macskakovács csapszéke. A sváb
+korcsmáros hónapok óta csak maga iszogatta a saját borát, mert szegény
+Holky doktor halála óta, melyért a közvélemény a Macskakovácsot tette
+felelőssé, mindenki elkerülte a korcsmát. Ez persze nagyon fájt a
+korcsmárosnak, leginkább azonban az fájt neki, hogy egykori kenyeres
+pajtása, Radl borbély is elpártolt tőle. Nem is vett részt sem az elmult
+nyár harcaiban, sem a nemzetőrök parádéiban, csak otthon gunnyasztott
+mindig, miközben irtóztatóan lesoványodott és szomorúan eltöprengett az
+emberiség, de főleg Radl borbély hitványságán.
+
+Midőn most a korcsmája mocskos üvegajtója mögül végignézte a szerb
+ezredek bevonulását, egyszerre elhatározta, hogy meg fogja mutatni
+Radlnak és az egész világnak, mennyire félreismerték őt. Az ötlet
+hóbortos volt, de olyan erővel csapott a korcsmáros lelkére, hogy nem
+tudott neki ellentállani. Bement a hátsó kamrába és gépiesen magára
+vette nemzetőr-ruháját. Magára akasztotta duplacsövü puskáját, széles
+nagy kardját, két pisztolyát, sőt a profuntos tarisznyáját és a hadi
+kulacsát is. Azután kiállott az ajtó elé. Éppen akkor haladt el a
+korcsma előtt Theodorovics tábornok a kíséretével. A Macskakovács
+arcához emelte fickóra töltött puskáját és a fényes lovasok közé
+duplázott. A generálisban ugyan nem esett kár, de a fiatal zászlós, aki
+mögötte lovagolt, véresen bukott le nyergéből. A következő percben tíz
+szurony járta át a Macskakovács testét. A korcsmáros szörnyet halt de
+amit akart, azt mégis elérte, mert ezentúl már sem Radl borbély, sem
+senki más fia nem mondhatta róla, hogy gyáva ember.
+
+Délután behallatszott a városba Damjanich ágyúinak dörgése és hamarosan
+megjöttek Knicsanin stafétái is. Theodorovics tüstént segítséget küldött
+a szerviánusoknak, de a segítségben nem volt köszönet, mert mialatt
+Damjanich tovább vonult észak felé, a szerb tüzérség valami tévedés
+folytán Knicsanin seregét támadta hátba.
+
+Egyszerre harci lárma kerekedett a város déli végében is…
+
+A várost már tizenkétezer szerb szállotta meg és Jónás őrmester még
+mindig ott mulatott legényeivel a kis korcsmában. Egyre-másra jöttek a
+svábok, akik vacogó fogakkal rimánkodtak és könyörögtek a huszároknak,
+hogy hordják már el irhájukat, a strázsamester azonban pokrócgorombán
+elzavarta őket és tovább folytatta a mulatozást. Különös, de való, hogy
+a várost ellepő rácok még délután sem vettek tudomást a huszárokról.
+Pedig hallaniok kellett a lármát, alkalmasint úgy vélekedtek azonban,
+hogy a mulatozók az övéik közül valók.
+
+Délután három felé lövöldözés hallatszott a zsidótemető tájékáról. Jónás
+strázsamester ekkor kirúgta maga alól a széket és talpra ugrott. Az
+egész ember megváltozott. Elkomorodott arcán és kemény tekintetén
+meglátszott, hogy most már vége a tréfának és mulatozásnak.
+
+– Megjöttek a fehértemplomiak! Lóra, legények!
+
+Az udvaron nyeregbe szállottak és miután a szepegő kis szolgáló kitárta
+a kaput, pisztollyal a kezükben kiugrattak az utcára. A kőhíd teli volt
+szerviánusokkal, azok háttal fordultak a huszároknak és a zsidó temető
+felé lövöldöztek, ahol a fehértemplomiak máriás zászlója lobogott. Jónás
+emberei keresztülvágtattak a hídon, miközben pisztolyukat a meglepett
+szerbek közé sütötték. Öt perccel később már egyesültek a
+fehértemplomiakkal.
+
+Valószínü, hogy Jónás őrmester nem is volt az a könnyelmü bolond, akinek
+Graf Janiék tartották, hanem igen jól tudta, hogy mit művel. Tudta, hogy
+csak úgy törhet ki a verseci egérfogóból, ha hasznára fordítja a nagy
+zűrzavart, melyet a fehértemplomiak megérkezése okozni fog. Azért nem is
+mozdult ki a korcsmájából, míg nem hallotta a fehértemplomi puskák
+ropogását. A nagyszerü hencegése pedig, mellyel fittyet hányt egy egész
+ellenséges hadseregnek, arra való lehetett, hogy huszáraiban a lelket
+tartsa. A strázsamester példája olyan hatással volt a legényekre, hogy
+nem mertek félni.
+
+A fehértemplomiak három óra után érkeztek Versecre. Egy honvédzászlóalj,
+a Hunyady-huszárok egy svadronja, nyolc ágyú és egy kis önkéntes csapat,
+amelynek Haller, a hét svábok egyike volt hadnagya. A kis sereget
+Hrabeczky őrnagy kommandirozta.
+
+A város határában egy pihenő granicsárcsapattal kerültek össze, azt
+megtámadták és szétverték, azután lengő zászlókkal és vidám
+trombitaszóval bevonultak a Theodorovics-féle vashálóba. Azt hitték,
+hogy a város még Damjanich kezében van. Csak akkor kaptak észbe, mikor
+az alarmirozott ellenség mindenfelől körülfogta őket.
+
+Theodorovics tábornok és az osztrák tisztek lóra kaptak. A tábornok
+tajtékzott dühében.
+
+– Egy embernek sem szabad megmenekülnie közülök! – ordította.
+
+A szerb tüzérség, vágtató szerezsánok közt, dübörögve repült végig a
+városon. A svábok szájról-szájra adták a gyászos ujságot: Magyarok
+vannak a városban, a szerbek most vágják őket halomra!
+
+A letepert város mozogni és vergődni kezdett… A toronyban megszólalt a
+lármaharang, – soha sem tudódott ki, hogy ki verte félre… Az óvatos,
+hideg svábokat valami hősies őrület kerítette hatalmába. A legények
+előszedték az elrejtett fegyvereket és semmivel sem törődve, rohantak a
+szorongatott magyarok segítségére.
+
+Az öregeket rémület szállotta meg… Hiszen ez nyilt szószegés! A tanács
+két órával előbb még békét kért és meghódolást igért Theodorovicsnak!
+
+De a megvadult legényekkel nem bírt senki. Vagy százötvenen
+összeverődtek a fonógyárnál és hátba támadták a fehértemplomiakkal
+verekedő szerbeket. Graf Jani és Hoffer Tóni kommandirozták őket. Mikor
+a lármaharang megkondult, az öreg Grafné ugyan rájuk zárta a kaput, de
+ők az ablakon keresztül szöktek ki.
+
+A magyarok, akik a zsidó temetőben vetették meg lábukat, észrevették,
+hogy segítség érkezett. Elkeseredett rohammal áttörték a szerb frontot
+és sikerült a svábokkal egyesülniök.
+
+A téli éjszakában még sokáig villantak puskalövések a temető körül,
+Theodorovics azután egyszerre azon vette észre magát, hogy emberei a
+puszta sírköveket lövöldözik. A hősies kis csapat eltünt az éjszakában.
+Úgy kell lenni, hogy Theodorovics mesterséges hálójának szálai
+összegubancolódtak és az ellenség kisiklott valami résen.
+
+Damjanich tábornok megparancsolta Jónás strázsamesternek, hogy hozza
+utána a fehértemplomiakat, ha kell a felhők hátán, ha kell a föld alatt.
+Nem tudni, hogy melyik utat választotta Jónás, de bizonyos, hogy a
+csapat másnap már egyesült Damjanich seregével. Még huszonhárom szerb
+hadifoglyot is hozott magával.
+
+A hét svábok közül csak ketten vonultak be Damjanich táborába. Hoffer
+Tóni és a fehértemplomi Haller. Graf Janinak nyoma veszett az
+ütközetben. A barátai csak arra emlékeztek, hogy lövést kapott a
+vállába.
+
+
+
+
+XIII.
+
+A föloszlatott sváb nemzetőrség tisztjeinek meg kellett jelenniök
+Knicsanin előtt, hogy számot adjanak a békeszegésről. Nagyobbrészt
+idősebb gazdák és mesteremberek voltak, akik alázatosan állottak meg a
+hatalmas vezér előtt.
+
+Ami tegnap történt, az persze őket is igen fölháborította. A baj csak az
+volt, hogy az igazi bűnösöket nem lehetett elcsípni, mert azok most már
+Damjanich seregével marsíroztak… Aki a nemzetőrök közül a városban
+maradt, az akár tíz tanuval is bizonyítani tudta, hogy nem volt semmi
+köze a vérengzéshez.
+
+Knicsanin sok jóakarattal hallgatta a svábok mentegetődzését.
+
+A szerbiai martalócok vezére – igazi neve Petrovics István volt, a
+Knicsanin nevet a szülőhelye után kapta – egyáltalában nagyon kellemesen
+szokta meglepni az embereket, akiknek dolguk akadt vele. Föltünően szép
+szál férfi volt, kitünően beszélt németül, jobban, mint a bánsági svábok
+és nagy súlyt vetett arra, hogy őt művelt és udvarias embernek ismerjék.
+Knicsanin különben a szerb fejedelemség államtitkára volt.
+
+– A tegnapi nap nekem körülbelül nyolcszáz emberembe került… Önök
+ismerik az én szerbjeimet: derék, jó nép, csak kissé szenvedélyes… A
+megölt testvérért bosszút állani szent kötelesség… A vérbosszú nálunk
+quasi nemzeti intézmény és az urak be fogják látni, hogy én nem igen
+tehetem túl magamat a nép ősi szokásain, ha talán nem is helyeslem
+azokat… Szóval: valami elégtételre lesz szükség. Hogy mifélére, az majd
+elválik. Az urak azonban megbízhatnak bennem. Rajta leszek, hogy
+kíméljem a városukat.
+
+A vezér egy lajstromot vett a kezébe.
+
+– Úgy látom, hogy néhányan a tiszt urak közül otthon maradtak?
+
+– Négyen betegek, – jelentette Mihájlovics kapitány.
+
+– Ön is beteg? Nekem úgy tetszik, hogy sántítva jár.
+
+– Térden rúgott a ló, – mondta a kapitány vérvörös arccal.
+
+Knicsanin éles tekintete sorban megpihent minden egyes emberen.
+
+– Ön kötést visel a kabátja ujja alatt? – kérdezte egy idősebb embertől.
+
+– Mészáros vagyok és tegnap kissé megöklelt egy megvadult bika…
+
+A szerviánus mosolygott.
+
+– Hát urak, csak vigyázzanak az egészségükre! Most azonban nem fárasztom
+önöket tovább.
+
+A svábok hazamehettek.
+
+Knicsanin magában örült, hogy ez a felületes vizsgálat nem derített ki
+semmit. Ha a svábok elárulták volna magukat, akkor egypárat főbe kellett
+volna lövetnie, de azzal az ügy el is lett volna intézve. Ő azonban nem
+vérre, hanem egészen más valamire áhítozott.
+
+A szerviánusokat, akikkel betört az országba, kezdettől fogva az a
+reménység tüzelte, hogy balkáni szokás szerint föl fogják prédálni a
+gazdag sváb városokat. Eddig azonban csak nyomorékká lőtt embereket és
+hosszú halotti lajstromokat küldözgettek haza Szerbiába, zsákmányt csak
+édes-keveset. Most végül, mint győzők vonultak be egy ellenséges
+városba. Ha az emberek most sem kapják meg azt, amiért által keltek a
+Dunán, akkor vége lesz Knicsanin becsületének…
+
+A császári tisztek undorodtak ettől a dologtól. Ujabban különben is
+nagyon kiábrándultak már szerbiai szövetségeseikből és amióta herceg
+Windischgrätz letiporta a magyar rebelliseket, ők már csak félvállról
+beszéltek Knicsaninékkal. Azt azonban mégis belátták, hogy a városnak
+lakolnia kell a békeszegésért, tehát megengedték a prédálást.
+
+A német város kifosztását bürokratikus körülményességgel készítették
+elő. A rablás trombitaszóra kezdődik és tisztek és altisztek felügyelete
+mellett három óráig tart. A kit azontúl még rabláson érnek, azt a
+patrulkommandánsok főbelövetik.
+
+Január huszadikán délelőtt három óra alatt koldussá lett egy város. A
+szerviánusok mellett a péterváradi granicsárezred katonái is buzgón
+részt vettek a förtelmes munkában, föl kell azonban jegyezni, hogy a
+német ezredekből az utolsó kutyamosó is méltóságán alulinak tartotta,
+hogy a fosztogatók közé elegyedjék.
+
+Mikor fölharsant a trombitajel, tízezer fegyveres ember rohanta meg a
+szepegő polgárházakat. Sok rabló csapatot verseci szerbek kalauzoltak,
+akik szerviánus ruhába öltöztek és bekormozták a pofájukat. Leginkább az
+asszonyokat vallatták, azokról föltették, hogy hamarább fogják elárulni,
+hová rejtette a gazda a pénzét.
+
+A martalócok fölkutatták és földúlták a házakat a pincétől a padlásig.
+Ahol kocsit, lovat találtak, ott befogtak és szekérre hánytak mindent,
+ami a kezük ügyébe esett. A szerviánusok főleg a fényes holminak estek
+neki. A rézedényt – akkoriban a sváb gazdasszony büszkesége – mind
+elvitték, az aranykeretü képeket tucatjával tűzték szuronyra, a fali
+órát a láncánál fogva vetették vállukra… Ha az egyik rablócsapat
+elvonult, már jött a másik és üvöltöző mohósággal tallózott tovább a
+romok között. Minél jobban múlott az idő, annál dühösebbek és
+türelmetlenebbek lettek. A betegeket kidobálták az ágyakból, hogy
+átkutathassák a matrácokat. Olykor összevesztek a prédán, akkor
+rettenetes ordítozás és lövöldözés támadt. Törtek és zúztak, hogy az
+embereket az elrejtett pénz kiadására kényszerítsék. Végül, mikor már
+nem találtak semmit, amit elvihettek volna, a kártevés kedvéért törték
+össze a bútorokat és hasították rongyokká a kelméket. A pincékben pedig,
+a fosztogató katonák ősi szokása szerint, kifolyatták a bort.
+
+Az utcák kövezetét is hamarosan ellepte mindenféle cifra lim-lom. A
+fosztogatók mindent magukkal vittek, ami a kezük ügyébe akadt, amit
+azonban később alkalmatlannak vagy értéktelennek ítéltek, azt
+összetördelték és elszórták.
+
+Három kimondhatatlan hosszú órán keresztül visszhangzott a város a
+rablók dühös ordítozásától és a meggyötört emberek sikoltozásától. És
+egész idő alatt három fényes ruháju katonatiszt sétált föl-alá a
+Templom-utcában: Theodorovics tábornok, Mayerhoffer ezredes és a délceg
+gróf Nugent. Nyugodt léptekkel mentek, szivarozgattak és csendesen
+beszélgettek, titokban pedig talán gyönyörködtek is a saját férfias
+egykedvűségükben.
+
+A fosztogatás megkezdésekor özvegy Grafné egyedül volt otthon a két
+Hoffer-gyerekkel. Mind a két fia, Jani és Mihály, eltünt az este. Jani
+és Hoffer Tóni a lármaharang első szavára puskát ragadott és elrohant,
+Mihály egy ideig még haragos bikaként toporzékolt az udvaron, mikor
+azonban a lövöldözés zaja mind hangosabb lett, egyszerre ő is megvadult,
+nekivetette rettenetes vállát a kapunak, amelynek kulcsát a gondos anya
+őrizte köténye alatt, kifeszítette az ajtót és eltűnt a téli est
+homályában. A kis Hoffer Gyuri is utána akart szaladni, de őt már fülön
+fogta az asszony és egypár anyai nyaklevessel sikerült lelohasztania a
+kölyök harci tüzét.
+
+Reggel benézett hozzájuk Mihajlovics, a nemzetőrkapitány. Ő korán künn
+járt a zsidó temetőben, ahol a robotosok már akkor összehordták és sorba
+fektették az elesetteket. Sok ismerős arcot látott köztük, még több
+idegent, de sem a Graf-fiúkat, sem Hoffer Tónit nem találta meg.
+Valószínü, hogy együtt vannak a sváb legényekkel, akik keresztül törtek
+a rác hajtóláncon és Damjanich után iramodtak.
+
+Grafné most már főleg Mita miatt mérgelődött. A púpos rácnak, aki a
+gazdaságban az ő jobbik keze volt, hajnal óta nyoma veszett. De hiszen
+kerüljön csak elő a kis haszontalan!
+
+Künn az utcán trombitaszó hallatszott, azután puskatussal betaszították
+a kaput és vagy húsz, vadképü szerviánus rohant a házba. Egy darócruhás,
+szőrösképü, rettenetesen mocskos kis törpe vezette őket.
+
+Egy öles nagy szerezsán, akinek öve teli volt tüzdelve pisztolyokkal és
+késekkel, a jatagánjával Grafné arca előtt hadonászott.
+
+– Ide a pénzzel, asszony, vagy elvágom a torkodat!
+
+– Nekem nincs pénzem, – felelt Grafné.
+
+– A leggazdagabb asszony Versecen! – visította fisztulázó hangon a
+törpe.
+
+Az öregasszony vállat vont.
+
+– Az én vagyonom a házam és a földem. De pénzem nincs.
+
+– Egy kocsira való ezüstje van! – rikoltotta a törpe.
+
+A lakásba szaladt, a többiek a nyomában. De bár bejárták és fenekestül
+fölforgatták mind a tizenkét szobát, egy cukorfogót sem találtak meg a
+Grafné ezüstjéből.
+
+A vörösköpenyeges szerezsán dühbe jött. Megragadta és csavarni kezdte
+Grafné két karját.
+
+– Megmondod már, hol az ezüst?
+
+Az asszony azonban nem vallott. Hideg gyűlölettel nézett farkasszemet
+kínzójával, de nem adott hangot. A katona szeme ekkor megakadt a kis
+Bábikán, aki sírva kapaszkodott Grafné ruhájába. Most már a kis leányt
+kezdte vallatni.
+
+– Kutya, lelketlen kutya, hát mit tud ez a gyerek? – sziszegte Grafné.
+
+– Ő semmit sem tud, de annál többet tudsz te. És te majd beszélni fogsz,
+ha nyomorékká teszem a leányodat.
+
+A kis Gyuri nem bírt tovább magával. Lángvörös arccal, fölemelt ököllel
+rohanta meg az óriást.
+
+– Ne bántsd a hugomat! – kiáltotta.
+
+A szerezsán arcul ütötte és a kőkemény ököltől megeredt Gyuri orravére.
+A fiú most kiszaladt az utcára, hogy segítséget hívjon. Három
+törzstisztet látott a kapu előtt, csendesen és közömbösen szivarozgatva
+sétáltak a templom felé.
+
+– Tiszt urak, kérem, jőjjenek hamar, – kiáltotta Gyuri – a katonák
+odabenn nőket kínoznak.
+
+A tisztek azonban nem vettek róla tudomást, hanem nyugodtan tovább
+mentek. A gyerek ekkor kiterjesztett karokkal állotta el útjokat.
+
+– Kérem, a katonák nőket kínoznak!
+
+– Takarodj kölyök, – morogta kedvetlenül az egyik tiszt.
+
+Gyurinak a fejébe szállott a forró vére. Ez az a pillanat, mikor a
+gyerek a földre vágja magát, ordít és toporzékol és nem bánja, akármi
+lesz is. Csakhogy Gyuri nem vágta magát a földre, hanem rikácsoló hangon
+kiáltotta:
+
+– Én nem vagyok kölyök, hanem nemzetőr vagyok. Én ott voltam
+Fehértemplomnál és megsebesültem, mikor önök futottak… Ön is futott,
+Mayerhoffer ezredes úr, a szürke lován… Mi pedig kergettük; én a
+dobommal; mert én vagyok a harmadik kompánia dobosa…
+
+– Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta hangját. Fuldokolva
+visszaszaladt megint a házba, az asszonyokhoz. Odabenn már szörnyű
+dúlást műveltek a martalócok. A vörösköpenyeges szerezsán a fejébe
+vette, hogy ő mint gazdag ember fog innen elmenni és Grafné konok
+hallgatása mérhetetlenül felbőszítette. Úgy érezte, hogy ez az asszony
+megfosztja őt jogos tulajdonától. Hogy megszólaltassa az asszonyt,
+mindent dirib-darabra tört, amit nem akart elvinni. A berakott
+bútorokat, az altwien porcellánt, a családi képeket, három nemzetség
+munkásságának gyümölcseit, a polgári jómód kevély szimbolumait. Még a
+velencei csillárokat is letépte a mennyezetről. Grafné csak akkor
+szisszent föl, mikor szekretárjának titkos fiókjaiból kiszórta
+megboldogult urának emléktárgyait.
+
+A többiek azalatt lepedőkbe kötözgették a zsákmányukat és óriás batyukat
+hordtak ki a kapu alá. A szerezsán azonban még mindig az ezüstöt
+kereste. A törpével ketten csákányokat találtak a kamrában, azokat
+levitték a pincébe és ahol üresen kongott a fal, ott bontani kezdték.
+Három-négy lyukat vájtak már dühös buzgalmukban, de semmit sem találtak.
+Grafné, akit arra kényszerítettek, hogy világítson nekik, egy megvető,
+gúnyos mosolyt harapott el…
+
+Végre, végre letelt a három óra! Künn megszólaltak a trombiták, a
+martalócok a hátukra kapták batyuikat és az óriás teher alatt
+tántorogva, elhagyták a házat. Csak azok odalenn a pincében nem láttak
+és nem hallottak semmit, hanem a fáradtságtól lihegve tovább dolgoztak…
+
+Hoffer Gyuri kiszaladt az utcára. A három katonatiszt, akivel az imént
+összetűzött, megint arra sétált.
+
+– Most is szabad még rabolni? – kérdezte sötét és kihívó arccal.
+
+Az egyik tiszt megállott.
+
+– Nem szabad, – mondta. – Aki a trombitajel után fosztogat, azt
+főbelövik.
+
+– Akkor tessék főbelövetni azokat, akik nálunk a pincét ássák!
+
+A tiszt magához intette az őrjáratot, amely döngő léptekkel marsírozott
+az utca túlsó során és maga vezette a cserepárokat Grafék házába.
+
+Odalenn a pincében szikrát vetett a kő a csákányütések alatt. Grafné
+most már nem mosolygott többet – a lámpa remegett a kezében – a rablók
+ezúttal jó nyomon voltak…
+
+Egy kő hullott ki a falból, halk csörrenés hallatszott. A szerezsán
+belenyúlt a lyukba és egy nehéz ezüst kannát húzott ki belőle. Hirtelen
+kikapta az asszony kezéből a lámpát. Hideg ezüst és meleg arany fénye
+csillant meg az üregben. Megvolt a kincs! A szerezsán keresztet vetett
+magára, a törpe pedig remegni és ficánkodni kezdett túlnagy
+boldogságában…
+
+Ekkor egy éles kommandóhang szólalt meg a hordók közt.
+
+– Halt! Ki az udvarra!
+
+A szerezsán csodálkozva fordult meg. Egy törzstiszt állott előtte,
+kivont karddal kezében. A pincegádort fehérkabátos katonák lepték el. Az
+engedelmességhez szokott szerezsán kiegyenesedett, szalutált, majd szó
+nélkül fölment az udvarra.
+
+– Oda a falhoz! – kommandirozta a tiszt.
+
+A martalóc most kezdte csak érteni, hogy miről van szó. Valamit
+hebegett, hogy ő nem tudta, ő nem hallotta…
+
+– Fogd be a szádat! – rivallt rá a tiszt. Azzal az őrjárathoz fordult. –
+Gyorsan!
+
+Hat puskacső fordult a vörösköpenyeges óriás felé. Annak zord arcán most
+egyszerre valami különös, lágy vonás jelent meg. Olyan volt, mint egy
+nagy fiú, aki sírni szeretne, ha nem szégyelné magát.
+
+– Jaj, ne bántsák ezt a szegény embert! – kiáltotta Grafné.
+
+De a lövések eldördültek és a vörösköpenyeges lezuhant a fal mellé, oda,
+ahol nyáron a Grafné porcsinrózsái nyílnak.
+
+A tiszt hüvelyébe csapta kardját, hűvösen szalutált és nyugodt léptekkel
+elment. Az arcán látszott, hogy ő most egy igazságos és férfias tett
+emlékét viszi magával. Ezzel a tettével megszabadult a kellemetlen és
+lealázó érzéstől, amely a fosztogatás elrendelése óta üldözte.
+
+– Hová lett a másik rác? – kérdezte Gyuri.
+
+Igaz, a törpe még a pincében lappangott. Grafné a két gyerekkel
+lesietett a pincébe. Jó ideig szólongatták, keresték, míg végül a
+gyerekek megtalálták a hordók mögött. Ott guggolt reszketve, kezében az
+ezüst kannát szorongatta; mikor a lámpával az arcába világítottak,
+szemében rémület vibrált.
+
+Az asszony haragosan kapott az ezüst kanna után, de a törpe bozontos
+szakállát érte és a szakáll a kezében maradt. Most már a korom alatt is
+megismerte ezt a pofát: Mita volt, a púpos kis Mita.
+
+– Tudtam, hogy te vagy! Jössz ki mindjárt! – rivallt rá az asszony.
+
+A púpos ember kibújt odujából, mint az engedelmes kis kutya. Odafönn az
+udvaron még láthatta az ő szerezsán barátját, akit a katonák a lábánál
+fogva vonszoltak ki az utcára.
+
+És ekkor megszólalt a púpos Mita.
+
+– Asszony, – mondta, – asszony, én egy szegény ördög vagyok. Én azt
+hittem, hogy most elérkezett az én időm. De most látom, Isten úgy
+akarja, haljak meg olyan szegényen, ahogyan születtem.
+
+– Mit kezdjek most már ezzel a féreggel? – kérdezte Grafné.
+
+Az istálló felől bőgés hallatszott. A borjas tehén bőgött, amelyet a
+rácok valahogyan itt felejtettek.
+
+– Julcsa ma még nem kapott enni, – mondta Mita aggodalmas arccal.
+
+– Eredj és etesd meg! – parancsolta szigorúan az asszony.
+
+Mita szaladt az istállóba.
+
+És ettől kezdve megint rendesen végezte a maga dolgát a házban, mintha
+semmi sem történt volna.
+
+
+
+
+XIV.
+
+Graf Jani golyót kapott a zsidó temetőben. A jobbik karja ronggyá lőve
+csüngött a válláról, a vér dőlt belőle. Egyik honvéd egy nagy sírkő mögé
+ültette és átkötötte karját a seb fölött.
+
+– A kutyák láncos golyókkal lőnek, – morogta.
+
+Ez a szerviánusok találmánya volt: két-három ólomfickót rézdróttal
+összefűzni.
+
+Eleintén nem nagyon fájt a sebe és Jani ráért elolvasni a sírkő
+felírását. _Leop. Heim junior._ Az öreg Heim tehát hazahozatta szegény
+Poldit Fehértemplomról… Most golyó pattogott a kövön, – Jani
+ösztönszerűen behúzta a fejét, – a Poldi sírköve azonban jó kő volt és
+megvédte a jóbarátot.
+
+Fölötte és alatta a meredek lejtőn szakadatlanul tűzlángok csaptak ki a
+sírok mögül. Olykor úgy rémlett Janinak, mintha ismerős arcokat látna a
+kavargó füstben. Graf Mihály sietve taszítja a vesszőt a puskacsövébe, a
+teve-specerájos, a dalárda első tenoristája, most lövi ki puskáját,
+Hoffer Tóni pedig a szeme fölé emelt tenyere alól keres magának újabb
+célpontot.
+
+Egyikük sem vesz tudomást a sebesült Janiról, valamennyi lángol a dühös
+buzgalomtól, valamennyinek arcát valami idegen, kaján vonás torzítja el.
+Kurta vakkanásokkal szólanak egymáshoz: A hídon – azt a pocakos
+gazembert! Bravo, megkapta a magáét!
+
+Midőn már egészen besötétedett, a lövészek parancsszóra integetni
+kezdtek egymásnak, hogy föl az útra, emberek, mindenki szaladjon föl! A
+legvadabbak egyszer-kétszer még elsütögették a puskáikat, aztán a sírok
+közt bukdácsolva, ők is a többiek után húzódtak. A halottjaikat és a
+sebesültjeiket magukkal cipelték, Graf Janit is ösztökélték, hogy föl az
+útra!
+
+Odafönn a huszárok azalatt rést találtak a granicsár zászlóaljak között
+és a magyar sereg gyorsan kisiklott a nyitott kapun. Az alföldi lovasok
+csodálatos tájékoztató ösztönükkel, a sakkjáték lóugrásai szerint
+haladva, keresztül vezették a csapatot a várost bekerítő szerb
+seregeken. Jó darabig együtt marsiroztak egy szerezsánosztállyal, a
+rácok barátságosan át is kiáltoztak hozzájuk, de nem ismerték föl az
+ellenséget a sűrű sötét éjszakában.
+
+A téglavetőkön túl már szabad volt az út. A sortüzek ropogása, a
+szerviánusok ordítozása és a szerezsánlovak dobogása mindjobban
+elhalkult, a magyar sereg, mint a mérgét kiadott zivataros felhő,
+gyorsan és némán vonult végig a behavazott rónán, maga mögött hagyván a
+várost, égő házaival és tomboló embereivel.
+
+Graf Jani ezalatt nehéz fejjel tántorgott az utóhad nyomában. Most már
+rettenetesen fájt a sebe. Egy honvédtiszt azt mondta neki, hogy üljön
+kocsira, de a szekerek valahol elől jártak. A verseciek nem tudták, hogy
+Jani megsebesült, ők a megrekedt ágyukat tologatták és emelgették nagy
+hórukkolással és igen mulattak azon, mekkorát fog káromkodni generális
+Theodorovics úr, ha majd a haditudomány szabályai szerint elfoglalja az
+üres zsidó temetőt.
+
+A sebesült most már egészen elmaradt a sereg mögött. Folyton érezte
+ujjain az alápergő, forró cseppeket. Tisztában volt a sorsával. Egy
+ideig még cél nélkül tántorog a fagyott göröngyökön, azután majd leül az
+árokpartra, szép csendesen elalszik, holnap reggel pedig két láb vastag
+hópaplan alatt fog feküdni. Mert az északi szél megindult és vastag
+hócsomókat vágott szemébe.
+
+Egyszerre, nagysokára, kutyaugatást hallott. Valamibe beleütközött:
+kerítés vagy házfal lehetett… Azután megbotlott és elesett a puha hóban.
+
+– Hát így is jól van, – gondolta magában.
+
+A kutyacsaholás mind dühösebb lett. Most lámpafény bántotta a szemét.
+Majd emberi beszédet hallott… Nem tudott szólni, se mozdulni, de azért
+mindent megértett, amit mellette beszéltek. Oláhul beszéltek.
+
+– Nézd, egy halott ember… Nem halott, mert folyik a vére… Ezt a németet
+én ismerem… Világíts az arcába! Ez Graf… A Grafné fia a Templom-utcából…
+
+*
+
+Valami kétségbeejtően fárasztó álomlátás gyötörte a beteget. Azt
+álmodta, hogy sötét csatornában fekszik, a csatorna olyan szűk, mint a
+kályhacső. Mérföldes távolságban parányi kis fénypont csillog, csak
+akkora, mint a tűszúrás a hólyagpapiron, ott van a csatorna kijárása. A
+beteg olykor összeszedi minden erejét és a nyilás felé kezd kúszni. Utja
+rettenetes fárasztó, mert börtöne olyan alacsony, hogy a könyökére sem
+tud támaszkodni. Olykor lángoló harag fogja el azok ellen, akik
+idezárták, dühöngeni és tombolni kezd, szét akarja feszíteni gyalázatos
+börtönének falait. Az ereje azonban hamar elhagyja, lihegve lehunyja
+szemét és várja a végét. Mikor magához tér aléltságából, megint a
+csatornában van és reménytelenül tolja előre összezúzott tagjait a
+fénypont irányában.
+
+Egyszer egy emberi alakot lát a csatornanyilásban. Egy női alakot.
+Mosolyogva hajlik be a lyukon, feléje nyujtja kezét, biztatja,
+szólongatja. Oláh asszonyka, piros kendő van a fején, hímzett inget
+visel, az arca azonban a kis Hoffer Bábikáé…
+
+Végül sikerül megfognia a feléje nyujtott kezet… Még egy erőlködés – a
+beteg karja rettenetesen sajog bele – és a sebesült boldogan fölsóhajt:
+kívül van, kimenekült a förtelmes tömlöcből!
+
+– Feküdj nyugodtan, Jani bácsi, – szól Bábika.
+
+– Még mindig álmodom, – mondja a beteg és lehunyja fáradt szemét.
+
+Pedig most is érzi még ujjai között a kisleány hűvös, kemény
+gyermekkezét.
+
+Később megint fölébred, és most már tudja, hogy igazán ébren van. És
+Bábika mégis ott ül mellette, piros kendővel fején, hímzett oláh ingben.
+A feje fölött pedig paprikafüzér lóg a kormos mestergerendán.
+
+– Te vagy az, Bábika?
+
+– Én vagyok.
+
+– Mért öltöztél oláh fátának?
+
+– Mindent elmondok, csak feküdjél csendesen. Te megsebesültél a zsidó
+temetőben.
+
+– Mikor volt az?
+
+– Öt nappal ezelőtt.
+
+– Én azt hittem, öt esztendővel ezelőtt!
+
+– Az öreg Mitru szedett föl éjjel a tanya előtt. Jó szerencse, hogy a
+kutya fölugatta az öreget, különben megfagytál volna a hóban.
+
+– És most hol vagyok?
+
+– A Manuel úr tanyáján. Mitru a Manuelék csősze.
+
+– Akkor elvesztem. Manuel a verseci szerbek vezére.
+
+– Mitru azt mondja, sehol sem lehetnél nagyobb biztonságban, mint itt,
+mert Manuel maga nem jár ki télen a tanyára, a portyázó rácoknak pedig
+eszükbe se jut, hogy ellenséget keressenek a főrác házában.
+
+– És a csősz nem fog elárulni?
+
+– Mitru oláh ember és azt mondja, hogy ő nem ártja bele magát a
+háborúba. Ő a fiával együtt neutrális. Az öreg különben ismerte
+édesapádat. Azt mondja, hogy a megboldogult Graf bácsi mentette meg az ő
+fiát.
+
+– Erről én nem tudok.
+
+– A kis Mitru – aki különben maga is már öles oláh ember – a maga
+idejében egy pár csizmát lopott a verseci vásáron, édesapád akkoriban
+városbíró volt és ötven botot veretett reá… Az öreg Mitru azt állítja,
+hogy a fiából ez az ötven bot csinált tisztességes embert és ezért nagy
+hálával gondol szegény Graf bácsira.
+
+Ez egészen rávallott az oláh észjárásra.
+
+– De hogyan kerülsz te ide, Bábika? És mért öltöztél oláh fátának?
+
+– Azt is elmondom. Mitruék igen derék oláhok, de asszony nincs a
+házuknál, azért egész télen sült tökön és mamaligán élnek, az pedig nem
+alkalmas betegkoszt… Három nappal ezelőtt az öreg csősz bejött a városba
+és addig ácsorgott a házatok előtt, míg végül meglátta Gyurit. Valami
+okból azt képzeli, hogy Gyuri a te öcséd és elmondta neki, hogy te itt
+vagy a tanyán és hogy asszonyra volna szükség, aki főzne rád és ápolna a
+betegségedben.
+
+– És édesanyám téged küldött, Bábika?
+
+– Dehogy küldött! Nem is tudja, hogy itt vagyunk. Ha tudná, akkor
+biztos, hogy maga jönne ki a tanyára, abból pedig feltünés és baj
+lehetne… Inkább nem is szóltunk neki. Rólam azt hiszi, hogy megszöktem
+Moravicára, a Tóni bátyám betegágya mellé. Ezt Gyuri hitette el vele,
+mert én nem tudok füllenteni, mindjárt elvörösödöm.
+
+– És miféle ruha van rajtad?
+
+– Az öreg Mitru meghalt unokájának ruhája. Azért adta reám, hogy feltünő
+ne legyen, ha a ház körül járok.
+
+– És ha megszólít valaki? Hiszen te nem tudsz oláhul.
+
+– Már meg is szólított valaki. Egy granicsár hadnagy, aki erre
+marsirozott a katonáival. Én jelekkel mutattam neki, hogy néma vagyok.
+Azt mondta: kár ezért a helyes fruskáért.
+
+– És hol aludtál az éjjel? – kérdezte Graf Jani.
+
+– Az ágyad mellett, a földön. Mitru ideadta a subáját, egy kicsit
+szagos, de azért jól lehet rajta aludni.
+
+– És ki kötözte be a sebemet?
+
+– Doktor Traurig úr… Gyuri hozta ki… Jó, hogy a doktornak van egy
+páciense Paulison – az odavaló pópát szerencsére szájon rugta a ló – így
+feltünés nélkül kijöhet a városból… Mert a rácok nagyon vigyáznak a mi
+embereinkre. De Gyuri úgy csapja be őket, ahogyan akarja, akkor jön ki,
+amikor kedve van… Mindent hoz, amire szükségünk van, orvosságot,
+ennivalót, Mitrunak pálinkát és dohányt…
+
+A kis leány fölkelt.
+
+– De most már eleget beszéltél. Megyek és a tyúkleves után nézek.
+Vacsorára azt kapsz.
+
+– Hát tudsz te tyúklevest főzni, Bábika?
+
+– Egyebet is tudok. Otthon nekem is konyhainspekciót kellett tartanom.
+Édesanyánk ilyenekben nem érti a tréfát. Hogy egyedül ne légy, beküldöm
+Gyurit.
+
+Gyuriért nem kellett messzire mennie, a fiú ott kuporodott az
+ördögcérnabokrok között és néma izgalommal figyelte a cinkéket, amelyek
+csipogó rajokban röpködtek a fiatal fák között és éppen csak egy fát
+kerültek el nagy ravaszul: azt, amelyet Gyuri lépesvesszőkkel tüzdelt
+teli. Gyuri ugyanis nemzetőrből visszavedlett megint kis fiúvá. Ő ugyan
+azt állította, hogy az enyves fával csak az ellenséget akarja tévedésbe
+ejteni, a valóságban azonban egy szép stiglic még mindig jobban
+érdekelte, mint a legszebb szerviánus.
+
+A fiú nevetve és sírva csókolta össze beteg barátját, azután leült a
+Bábika helyére és verseci ujságokat kezdett mesélni.
+
+– Az édesanyád jól van, csak nincs a házában egy ép szék, amelyre
+leülhetne, mert a szerviánusok mindent diribdarabra törtek… Mindenkit
+koldussá tettek a fosztogatók és Theodorovics tábornok most még
+hadisarcot követel a németeken, különben főbe löveti a városi tanácsot,
+azt mondja… Nálunk most szerb kormány van és minden szerbül megy…
+Nikolsi lett a rendőrigazgató… Ez a Nikolsi egy rác szatócs, akinek
+olyan pofája van, mint a buldogkutyának… Maguk a szerbek is utálják. A
+rendőrlegénység ötven szerviánus martalóc, két ágyúval szoktak
+kirukkolni… A német templom előtt nagy akasztófát állított föl a
+rendőrség… A zsidó házakat mind porrá égették és az öreg Heim
+selyemgyára is leégett… A mi házunkat is felgyújtották, de csak a fél
+teteje égett le, mert a katonaság megengedte a szomszédoknak, hogy
+eloltsák a tüzet… A zsidó házakat is meg akarták menteni a svábok, de
+ezt már nem engedte meg nekik a hatóság… Frombach mészárost, aki
+résztvett az éjjeli harcban, fölismerték a városban és agyonlőtték az
+utcán… Másokat is megöltek… A rácok különben azt mondják, hogy az igazi
+haddelhadd csak holnap kezdődik, mert akkor jön a városba Rajacsics
+patriárka, az pedig olyan pap, hogy nyersen eszi meg a svábokat…
+
+Bábika félbeszakította fivérét. Nekigyűrkőzve, a tűztől kipirult arccal
+hozta a betegnek a tyúklevest.
+
+*
+
+Traurig doktor a régi germánok Loki istenéhez hasonlított. Hat láb
+magas, sápadt, sovány ember volt, a bolyhos haja lángvörös volt és
+tűzszínű volt a mellét verdeső szakálla is. Ijesztően rángatta a
+bozontos szemöldökét, hozzá kajánul szokott vigyorogni.
+
+Megjegyzendő, hogy a doktor démoni külsejét a természet tréfás
+szeszélyének köszönhette, mert a valóságban a világ legbecsületesebb és
+legpuhább szívü embere volt. A gyerekeket nem is tudta becsapni a
+rettenetes külsejével, azok tudták, hogy a doktor bácsi zsebe mindig
+teli van cukorral.
+
+Midőn eljött megint a tanyára, egy arasznyi hosszú árpacukrot nyomott
+Bábika kezébe és kiküldte a szobából. A leányt ugyan sértette, hogy a
+doktor őt gyerekszámba veszi, de azért jóizűen elszopogatta a cukrot.
+
+– Nincs semmi baj, – mondta Traurig, miután megnézte a sebet. – Egy kis
+operációra azonban szükség lesz… Holnap majd túlesünk azon is. A
+Szalvátor-patikus fölajánlotta, hogy asszisztálni fog nekem.
+
+– A golyót akarod kivenni? – kérdezte Graf Jani.
+
+– Azt már kivettem. Nem is egyet, hanem hármat… Igazán szeretném tudni,
+hogy mit gondolnak a szerviánusok, hogy egész ólomgerezdeket lőnek bele
+az emberekbe.
+
+Jani gyanakodva nézte a barátját.
+
+– Amputálni akarod a karomat?
+
+A vörös doktor tőle telhető nyájas arcot vágott.
+
+– Igenis, éppen arról van szó… Holnap túlesünk rajta, azután nagyon
+hamar rendbe jöhetsz.
+
+Jani elboruló szemmel bámulta a mestergerendán lógó paprikafüzért.
+Csonkakaru lesz, – fél ember. Érdemes így élni?
+
+– És ha nem amputáltatom a karomat? – kérdezte halkan.
+
+– Ezt nem mondod komolyan! Te végre is művelt ember vagy… A karcsontod
+annyi szilánkra tört, hogy sohasem forrhat össze többé. Ha nem vágjuk
+le, akkor üszkösödni fog a seb és a többit a laikus eszeddel is
+elképzelheted.
+
+– Hát akkor csinálj velem, amit akarsz.
+
+A doktor valami ideiglenes kötést rakott a sebre – holnap úgyis ki kell
+megint bontani – és jóéjszakát kívánt.
+
+– Mit mondott Traurig bácsi? – kérdezte Bábika.
+
+– Nincs semmi baj, – füllentette a fiatalember.
+
+– Hála Istennek! Mi már attól féltünk, hogy nyomorék maradsz. Az pedig
+nagy kár volna.
+
+Másnap azonban nem jött el sem a doktor, sem a patikus, sőt harmadnap
+sem mutatták magukat. Helyettük Hoffer Gyuri jött ki a tanyára.
+
+– Mi volt tegnap este? – kérdezte a kíváncsi Bábika. – Vörös tűzfényt
+láttunk a város fölött és a harangok még későn este is szóltak.
+
+– Fáklyásmenet volt Rajacsics patriárka tiszteletére… Az egész rácváros
+meg volt bomolva… Úgy fogadták a patriárkát, mint valami prófétát vagy
+szentet… Zászlókkal és muzsikával mentek eléje, a nép letérdepelt, sírt
+és énekelt és a patriárka mindenkit megáldott az erkélyről… Első dolga
+különben az volt, hogy elcsapta és kolostorba csukta a rác püspököt, az
+öreg Popovicsot, mert áruló és a magyarokkal tart…
+
+– És Traurig miért nem jött ki? – kérdezte Jani.
+
+Gyuri a homlokára ütött.
+
+– Igaz, a legfontosabb dologról megfeledkeztem! Az történt, hogy
+huszonhárom német polgárt vasravertek és Zimonyba vittek… Köztük van
+Dániel kanonok, Traurig doktor és a Szalvátor-patikus is…
+
+– A sors nem akarja, hogy mint nyomorék éljek, – mondta magában Graf
+Jani.
+
+Holky halála óta Traurig volt a városban a német doktor. Ugyan volt ott
+még két szerb doktor is, de azoknak az volt a hírük, hogy dühös illirek
+és ha Graf rájuk bízta volna magát, alkalmasint az akasztófára juttatták
+volna, amely ott ágaskodott a német templom előtt.
+
+Valamihez azonban kezdenie kellett, mert a tört karja gyalázatosan fájt
+a Traurig ideiglenes kötése alatt.
+
+– Elhívom a csonttörő Gábort, – indítványozta az öreg Mitru.
+
+– Ki az?
+
+– A varadiai uraság számadó juhásza. Valami mestersége van, amivel úgy
+összeforrasztja a tört csontot, hogy az csuda. Igaz, hogy inkább csak
+parasztembereket szokott gyógyítani, de meglehet, hogy az urak csontján
+is fog a tudománya.
+
+Janit már úgy megpuhította a betegsége, hogy egy szóval sem ellenkezett.
+Egy dolog azonban mégis nyugtalanította.
+
+– És ha elárul a juhász?
+
+– Azt nem teszi, mert magyar ember, – nyugtatta meg a vén oláh.
+
+A kis Mitru az éjjel átloholt Varadiára és hajnalban már magával hozta a
+csonttörőt. Ez egy furfangos képű és tudákos beszédü parasztember volt.
+Miután megnézte Jani szétroncsolt karját és a kőkemény parasztujjaival
+rettenetesen meg is tapogatta, olyasmit mondott, hogy az orvosdoktori
+előmunkálat nem lévén célirányos, egy pár új csizma áránál olcsóbban nem
+vállalhatná a csontforrasztást. Előzetes fizetséget azonban nem kívánt.
+
+Annyi önhittséggel beszélt és olyan biztosnak látszott a maga dolgában,
+hogy Jani nem merte elküldeni. Pedig nagy kedve lett volna hozzá,
+annyira elgyötörte az öreg a sületlen beszédjével és a kiméletlen
+kezével.
+
+Valami hibának kellett lenni doktor Traurig diagnózisában, mert Jani
+karja egészen úgy kezdett viselkedni, mintha meg akarna gyógyulni. A
+beteg most már elhagyta ágyát. Ha kívül tiszta volt a levegő, akkor
+napközben, Mitru subájával a felkötött karja fölött, a behavazott
+kertben sétált. Olykor megbújt a gyerekekkel az ördögdérnában és
+izgatottan leste a röpködő stigliceket, amelyek még mindig
+következetesen elkerülték Hoffer Gyuri lépvesszőit. Titokban némi hálát
+is érzett a verseci szerb _odbor_ iránt, amely elfogta és Zimonyba vitte
+a doktort és a patikust, mert ha azok még szabadon járnának, akkor
+biztos, hogy az orvosi tudomány szabályai szerint tőből levágták volna
+félkarját.
+
+*
+
+– Te, Manin Zorka férjhez ment!
+
+Ezt Bábika ujságolta Graf Janinak.
+
+– Ki vette el?
+
+– Egy vad szerviánus. Sáricsnak hívják. Valami vajda Belgrádból, úgy
+beszélik, hogy rokona a rác fejedelemnek… Gyuri látta, azt mondja,
+Sárics volt az első szerb, aki tizenkilencedikén bevonult a városba…
+Tegnap volt a lakodalom. Azt mondja Gyuri, soha életében nem látott még
+szebb mátkapárt… Sárics ruhája csupa arany volt, az övében ezüst
+pisztolyokat viselt… Zorka is rác nemzeti ruhában ment a templomba.
+
+Bábika elhallgatott és figyelmesen nézte Graf Jani arcát.
+
+– Fáj, amit mondtam? – kérdezte.
+
+– Nem fáj, – válaszolt a beteg mosolyogva. – Hanem te, Bábika, te olyan
+arcot csinálsz, mintha nagyon örülnél Zorka szerencséjének.
+
+– Örülök is. Attól féltem, hogy még mindig szereted.
+
+– És ez neked kellemetlen lett volna?
+
+– Hogyne, hiszen én azt szeretném, ha engem vennél feleségül.
+
+Nem első eset volt, hogy Bábika megdöbbentette és zavarba ejtette
+barátját az ő nagyszerü őszinteségével.
+
+– Hallod, hány esztendős vagy te tulajdonképpen? – kérdezte Jani.
+
+– Tizenhárom múltam.
+
+– Akkor jó egypár esztendeig ráérünk még erről beszélni, – szólt a
+fiatalember bizonyos apai szigorúsággal a hangjában.
+
+– Hiszen ráérünk, ráérünk, csak az a baj, hogy te minduntalan más
+valakibe szeretsz. Egyszer Manin Zorkába, azután megint Turányi
+Kamillába.
+
+Ennek a párbeszédnek az lett a következménye, hogy Graf Jani rosszul
+aludt az éjjel. Bábika most is ott feküdt az öreg Mitru subáján és
+halkan pihegett mély gyermekálmában, Graf Jani azonban a kis ablakon
+besütő holdat nézte és elgondolkozott.
+
+Reggel elmondta a kis leánynak éjjeli elmélkedésének eredményét.
+
+– Te nagyon okos és nagyon jó kis leány vagy, Bábika. Megmentetted az
+életemet és én nem is tudom, hogyan fogom neked meghálálni… De most már
+elvégezted a munkádat. Nekem nincs többé szükségem ápolásra. Ami kell,
+azt elvégezhetik Mitruék is…
+
+– Mitruék nem tudnak főzni, csak mamaligát, – kiáltotta Bábi
+diadalmasan.
+
+– Majd szerzünk valami parasztasszonyt. Neked azonban vissza kell menned
+a városba. A tisztesség úgy kívánja.
+
+– Nem megyek, – mondta Bábi igen határozott hangon.
+
+– Menned kell. Föltétlenül szükséges.
+
+Bábi arca vérvörös lett, a szemébe könnyek gyűltek.
+
+– Nem megyek, nem megyek és ezerszer nem megyek! Ha pedig kikergetsz
+innen, akkor sem megyek a városba, hanem kiszaladok a pusztába,
+lefekszem a hóba és ott maradok, míg meg nem fagytam, vagy föl nem
+faltak a farkasok. Isten engem úgy segéljen!
+
+Graf Jani ismerte az ő barátnőjét, ha az egyszer a fejébe vesz valamit,
+akkor senki sem bír vele, legföllebb csak az egy édesanyja, de Hofferné
+asszonyság olyan fegyelmi eszközökkel rendelkezik, amelyeket Jani még
+sem vehet igénybe. Egyelőre tehát nem is feszegette tovább a dolgot.
+Titokban, a lelke legmélyén, talán valami bűnös elégtételt is érzett,
+hogy Bábika nem hallgat a józan ész szavára. Nagyon nehezére esett
+volna, ha magára maradt volna a rideg kis tanyán.
+
+*
+
+Hoffer Gyuri majd mindennap hozott valami érdekes ujságot.
+
+A verseci szerbek nemzeti őrcsapatot alakítottak és most épp úgy
+exercíroznak és célba lövöldöznek, mint nyáron a svábok. Csakhogy ők nem
+piros-fehér-zöld, hanem piros-kék-fehér zászló alatt rukkolnak ki. A
+svábok pedig most épp olyan gúnyos vigyorgással mustrálják a kardjukkal
+csörömpölő polgártiszteket, mint tették a rácok elmult nyáron, mikor még
+a hét svábok csörtettek végig kevély harci díszben a Templom-utcán.
+
+Azután megint valami nagyszerü ujságot hozott a gyerek. Hogy Versecen
+most kétféle kormány van, az _ogrisni odbor_, amelyet Rajacsics
+patriárka nevezett ki a császár megbízásából és a _Temeser
+Central-Comité_, amelyet a temesvári főparancsnokság küldött a városba
+ugyancsak a császár nevében. Az egyik szerbül, a másik németül bocsátja
+ki rendeleteit. A két hatóság nem ismeri el és bitorlónak nevezi
+egymást, mindegyik megtiltotta már a polgárságnak, hogy a másiknak
+engedelmeskedjék és mindegyik dörgő rendeletekkel igyekszik a másikat
+összetörni.
+
+A temesvári császári főkommandó legújabban azt a maliciát eszelte ki,
+hogy elvezényelte a városból a szerb csapatokat és német helyőrséget
+küldött oda. A német katonatisztek – csak azért is! – tüntetve
+fraternizálnak a sváb polgársággal. Tegnap pedig a Central-Comité által
+kinevezett Bezirks-Stuhlrichter katonai segítséggel szétkergette a
+moravicai rác odbort… A szerbek nem tudnak hová lenni nagy
+keserűségükben és akadnak köztük, akik – csak azért is! – már Kossuthot
+is dicsérik.
+
+Egy éjjel erős déli szél támadt.
+
+Reggel a tanyai kertből egy pintyőke buzgó csattogása hallatszott. A hó
+elolvadt, a verseci várhegy fölött fényes, fehér tavaszi felhő ült.
+Gyuri már korán reggel kijött a tanyára. Szaladva jött, arca lángolt.
+
+– Győzelem, győzelem! A magyarok mindenütt győztek! Görgey, Damjanich,
+Klapka, Bem, hajaj! Az egész ország a magyaroké… Csak nálunk vannak még
+császáriak, de ők is pakkolnak már, mert jön Bem generális! Bem már
+Temesben van. Tegnap hoztak a városba egy granicsár káplárt, akit
+megvagdaltak Bem huszárjai. Vivát Bem!
+
+A fiú meg volt háborodva. Tapsolt, táncolt, kiabált, mindenkit megölelt
+és megcsókolt, Graf Janit, Bábikát, az öreg és a kis Mitrut is…
+
+– Öltözz, Bábika, hazamegyünk! – kiáltotta Graf Jani.
+
+– Jöhetsz, – bíztatta Gyuri, – bátran jöhetsz, senki sem mer bántani. Az
+osztrákjaink most nagyon békés kedvükben vannak.
+
+Bábika sietve magára kapta megint a kisasszony-ruháját, azután hárman
+elindultak a városba.
+
+Világos nappal mentek végig a pancsovai utcán. A középen a felkötött
+karú nemzetőrtiszt, mellette a két gyermek. Az izgalomtól halvány
+arccal, de fölemelt fejjel, csillogó szemmel vonultak be a városba.
+Tudták, hogy őket senki sem merészli bántani, mert láthatatlan
+hadseregként marsíroz a nyomukban a győzedelmes magyarok híre.
+
+Özvegy Grafné éppen az udvarán állott és a púpos Mita szegény fejét
+szapulta. Midőn megpillantotta a fiát, haragosan elvisította magát:
+
+– Oh, te haszontalan!
+
+Hozzásietett, megölelte és könnyek között kiáltotta:
+
+– Te haszontalan! Te haszontalan!
+
+
+
+
+XV.
+
+Debrecenből olyan hír érkezett, amelytől hideg szaladt végig minden sváb
+ember gerincén: az országgyűlés kimondta az elszakadást az ausztriai
+háztól.
+
+Ezt a trónusdöntögető, rettenetes elszántságot nem értették meg odalenn.
+Hiszen ők is háborogtak és harcoltak, de mindig csak az igazságtalanság
+ellen, sohasem a császár ellen. Az igazságtalanság: a bécsi miniszterek,
+a kamarilla, az osztrákok, a szerbek. A császár maga áldott szívű, nemes
+úr, aki szereti népét, csakhogy eltitkolják előtte, hogy mi történik
+Magyarországon. Ha föl lehetne menni Bécsbe, szétlökni a minisztereket
+és generálisokat, bemenni a császárhoz, letérdepelni előtte, azt mondani
+neki: itt vagyunk, uram, ismerj ránk, csinálj rendet, mert így nem mehet
+tovább! – akkor minden jóra fordulhatna még. De letenni nem lehet a
+császárt.
+
+A svábok egypár napig olyan leverten jártak-keltek a városban, mintha
+minden házban halott volna.
+
+Időközben csoda történt Versecen: a két ellenkormány, a szerb _Odbor_ és
+az osztrák _Central-Comité_ kibékült egymással, legalább látták a
+főnökeiket, amint együtt söröztek a vendéglőben. Mert jöttek a magyarok.
+Jöttek, a megtorlás ádáz vágyával a szivükben. A föld már remegett a
+lovaik patkója alatt, az északi láthatáron már villámlottak a karjaik.
+Most jó lesz a Rukavina- és a Rajacsics-féle alkotmányt szétsrófolni és
+ládákba pakkolni, hogy itt ne érjék a magyarok.
+
+És megint mozogni kezdett az egész délvidék, mint a delibláti
+homokhegyek a bőjti szelek idejében. Akinek oka volt, hogy elkerülje a
+magyarokkal való leszámolást, az kocsira ült és sietve a gránicra
+menekült. A bozontos szőrü kis szerb lovak alig tudták elvontatni az
+odbor irattárát, a terebélyes császári tisztviselőket és Rajacsics
+nagyszakállú pópáit. A szerb nemzetőrséget föloszlatták, háromszáz
+verseci szerb azonban, aki semmiképpen sem akarta letenni a fegyvert, a
+granicsár századok nyomában Fehértemplomra vonult. És egy éjszakán
+nyomtalanul eltünt a marcona szerviánus gárda is, amely eddig csendőri
+szolgálatot végzett a városban.
+
+Május elsején Grafék háza előtt egy kofferekkel megrakott szekér
+döcögött el, a kocsiban egy férfi és egy nő ült. Jani tekintete megakadt
+az asszony halvány és szomoru arcán, azután a kalapjához kapott: Manin
+Zorka volt. Később megtudta, hogy ez volt az utolsó üdvözlés, amit a
+szép Zorkával a földi életben váltott, mert Sárics hazavitte a feleségét
+Szerbiába.
+
+Május harmadikán megjöttek a magyarok. Puskalövés nélkül megszállották a
+várost.
+
+A szerbek, okulván az osztrák uralom némely tapasztalatain, ezúttal nem
+fogadták őket nagy ellenszenvvel. De azért keserűen mondták egymásnak:
+
+– Az utolsó magyar, akit láttunk, a szláv Damjanich volt és az első
+magyar, akit most látunk, a szláv Vysocky.
+
+A lengyel légió marsirozott Bem hadseregének élén…
+
+A magyar hadak szakadatlan áradatban hömpölyögtek keresztül a városon,
+le a határőrvidékre, ahol az ellenség még megvetette a lábát.
+
+Egy nap nagy örömujjongás támadt az utcán: a kvártélyos honvédek
+kirohantak a házakból és körülvettek egy szürke kis lovast, aki
+pirostollas kalapot viselt és fekete paripán ült.
+
+– Bon jour, mes enfants! – mondta a lovas.
+
+Benyomott arcán, amelyben két maliciózus kis porcellánszem csillogott, a
+condottiere-nembánomság, a jószívűség és az elmésség kifejezése ült.
+
+– Bem apó! Vivat Bem! – kiáltották a katonák.
+
+A tábornok alig pihent meg a városban. A szenvedélyes játékos mohó
+türelmetlenségével sietett Orsova felé, hogy ujra találkozzék az ő
+peches partnerével, Puchner tábornokkal, akitől egy ízben már mindent
+elnyert, amit katona csak veszíthet. Ezt a harlekin-generálist ő kiverte
+Erdélyből, Puchner hadserege azóta Oláhországban lappangott, most
+Magyarországba készül betörni, de itt is szemben fogja magát találni a
+gonoszul mosolygó Bemmel.
+
+A magyar sereg nyomában megtértek a sváb bujdosók is. Hoffer Tóni,
+Haller, Graf Mihály, – mind a hárman lesoványodtak, megbarnultak,
+némileg elvadultak és igen jókedvűek voltak. A Hoffer-család is
+visszajött Szegedről. A Hoffer-leányok mind meghíztak, mert a szegedi
+gazdáik, akiknek szíve igen megesett a hontalan svábokon, nemcsak
+szívesen látták, de erőszakkal is tömték őket.
+
+Bábika örömkönnyek közt vetette magát soktagú családjának karjaiba, öt
+perccel később azonban már azzal a kijelentésével döbbentette meg
+édesanyját, hogy talán jó volna, ha ő egyelőre még Graféknál aludna,
+mert Janinak nincs még egészen rendben a karja és nem lehet tudni, hogy
+mikor lesz reá szüksége.
+
+Egypár nap múlva a Szalvátor-patikus és Traurig doktor is megtért a
+zimonyi rabságból. A verseci szerbeknek az a nagylelkű ötletük támadt,
+hogy küldöttséget menesztettek Zimonyba és kegyelmet kértek a sváb
+foglyok számára. A vállalkozásuk félig-meddig eredménnyel is járt,
+amennyiben a zimonyi kommandó tizet a huszonhárom rab közül szélnek
+eresztett.
+
+A legfontosabb eredmény mégis az volt, hogy a gyűlölet, amellyel a
+verseci svábok és szerbek farkasszemet néztek, most egyszerre
+megenyhült.
+
+Traurig doktor első útja Grafékhoz vezetett. Igen meghökkent, midőn
+szemben találta magát Janival.
+
+– Mi van a karoddal? – kérdezte.
+
+– Nehezen mozog még… Egy kicsit kurtább is lett…
+
+– Ki gyógyított? – kérdezte a doktor gyanús arccal.
+
+– A csonttörő Gábor.
+
+– Ismerem a mihasznát. Igazán nem hittem volna, hogy egy művelt ember,
+mint te, szóba áll afféle rosszhírű kuruzslóval.
+
+Nem vesztegettek több szót az esetre. Graf Jani azonban észrevette, hogy
+a doktor némileg meghidegült vele szemben…
+
+*
+
+Egy tündöklő májusi estén azok négyen, akik még életben voltak a hét
+svábok közül, megint együtt ültek fönn a kápolna-hegyen, a fráter
+szőlőlugasában. Hét fapohár állott az asztalon, háromnak azonban nem
+volt már gazdája. A jóbarátok az elesettek emlékére ittak, azután
+összekoccintották a poharakat, a bőbeszédü Holky doktor, a fanatikus
+Lutz és a lelkes Heim borát pedig a földre öntötték. A föld mohón itta
+föl az illatos italt.
+
+Azután megeredt a beszélgetés.
+
+– Károlyi alezredes rohammal elfoglalta Fehértemplomot… A szerbek
+keményen védekeztek… Különösen a verseci szerb nemzetőrök verekedtek
+hősiesen… Háromszáz verseci közül halva maradt nyolcvan… Perczel
+tábornok azalatt elfoglalta Pancsovát, a bánsági lázadás főfészkét… Bem
+pedig megint kiverte a szerencsétlen Puchnert Oláhországba… Most már
+magyar az egész Bánság!
+
+Erre megint összeütötték a fapoharakat, előbb azonban a távollevő
+cimboráiknak is töltöttek.
+
+Szóba került azután, hogy a honvédkommandó kivánságára a sváb nemzetőrök
+ujra fegyvert fogtak. A tisztek a régiek maradtak, csak Mihájlovics
+kapott őrnagyi rangot. Egy újabb bánáti honvédzászlóaljat is alakítanak.
+Két napja folyik már a toborzás a városban és eddig már fölcsapott
+háromszáz verseci sváb, köztük sok családos ember is.
+
+– Engem nem vettek be a rossz karom miatt, – szólt Graf Jani. – A Mihály
+bátyám azonban belépett. Az édesanyánknak persze nem szabad még róla
+tudnia.
+
+Ekkor a fehértemplomi Haller és Hoffer Tóni bevallották, hogy ők is
+fölcsaptak honvédeknek. Mind a kettőt hadnagyi ranggal sorozták.
+
+Egypár nap mulva Bábika lélekzet nélkül rohant Grafékhoz.
+
+– Nincs itt Gyuri? – kérdezte. – Mert hajnal óta eltünt.
+
+– A dobját is elvitte? – kérdezte Jani.
+
+– Elvitte.
+
+– Akkor a honvédek után szökött. A sváb honvédbataillon ma reggel
+marsirozott ki a városból.
+
+– Apa nagyon haragszik. Ha megkerül, biztos, hogy megveri.
+
+*
+
+Graf Gyuri azonban csak augusztus közepén került meg. Édesapja nem verte
+meg, mert a gyerek ijesztően rossz színben volt, annyira lesoványodott
+és elgyöngült, hogy alig tudott állani a lábán. A Tóni bátyja és Graf
+Mihály hozták, azok is inkább csavargókhoz hasonlítottak, mint
+honvédtisztekhez.
+
+Hofferné rögtön ágyba fektette a kisebbik fiát.
+
+– A dobomat is elszedték, – panaszkodott Gyuri.
+
+– Az osztrákok szedték el? – kérdezte Bábika résztvevően.
+
+– Oh nem, a muszkák…
+
+Hoffer Gyuri Világosnál vesztette el a dobját.
+
+A szabadság összeomlott abban az órában, mikor a Bánságban a
+legmagasabbra csaptak a lángjai. A vakító tűzből, amely egy esztendeig
+izgalomban tartotta Európát, semmi sem maradt meg, csak fekete füst,
+hideg romok, korom, rettegés, gyász. A déli honvédseregek szétoszlottak
+és szétfoszlottak, mint a hajnali köd. Itt is, ott is fölébredt
+alvajárók siettek távoli szülőföldjük felé, kiábrándult emberek, akik
+úgy emlékeztek vissza az elmúlt hónapokra, mint valami fantasztikus
+álomra. A lovagias vezérek börtönben ültek. A kimerült nemzet aléltan
+feküdt a földön és szörnyű és förtelmes álmot látott: azt álmodta, hogy
+egy dúltarcú, tétova tekintetű őrült térdepel a mellén. Haynau…
+
+Fekete, fullasztó gyász borult a sváb városokra és falvakra is. Egy báró
+Caballini nevű őrnagy jelent meg a délvidéken, mint teljhatalmú császári
+vizsgálóbiztos. Ennek az elegáns, blazirt olasznak alapjában véve minden
+mindegy volt, – bánta is ő a magyarokat és a szerbeket! – de tudta, hogy
+miféle szerep vár reá és jól megjátszotta az irgalmatlan, szigorú
+katonát. Szemlét tartott a svábok fölött, – hihetetlen, hogy ezek az
+alázatos bugrisok fegyvert mertek fogni! – és százszámra küldte őket a
+császári hadsereg strafkompániáiba.
+
+Hoffer Tóni és Graf Mihály mint közlegények mentek Itáliába. A
+fehértemplomi Hallerre, – akit valaki denunciált, – nagyon fájhatott a
+vizsgálóbizottság foga, de Haller nem került elő többet, ő eltünt a
+szerencsétlen temesvári csata viharában.
+
+Graf Janit egyelőre nem bántották. Javára írták, hogy az utolsó
+harcokban már nem vett részt. Még többet használt neki, hogy Caballini
+akkor már éhes volt és unta a sok kérdezgetést és irkálást.
+
+– Hányan vannak még künn? Ketten? Azok menjenek a pokolba!
+
+A második Frombach János volt.
+
+*
+
+Olyan hal is van, amely másodszor is bekapja a horgot, amelyről egyszer
+már megszabadult.
+
+Egy őszi éjszakán valaki megzörgette Graf Jani ablakát. A fiatalember
+kinézett a sötét utcára.
+
+– Ki az?
+
+– Én vagyok, szomszéd úr, én, Frombach János. Arról van szó, hogy három
+bujdosó magyar életét kell megmentenünk… Számíthatunk magára, szomszéd
+úr?
+
+– Hogyne!
+
+– Jó lovakra volna szükségünk, hogy hamar levihessük őket a szerb
+határra.
+
+– Tüstént fogatok.
+
+– A zsidótemetőnél várjuk. Siessen, mert olyan három emberről van szó,
+akit biztosan fölakasztanak, ha elcsípik őket.
+
+– Akkor nem viszek kocsist, hanem magam hajtok.
+
+Félórával később a Grafék csikói már ott toporzékoltak a temető előtt.
+Az őr vityillójából hat férfi osont ki: Frombach, az öreg Tangel András
+és Ferenc fia és három parasztsubás ember.
+
+A subások fölkapaszkodtak a kocsiba, Frombach pedig a bakra ült, Graf
+mellé.
+
+Ebben a pillanatban egy éles hang süvöltött föl az éjszakában.
+
+– Halt!
+
+Jani a csikók közé vágott. Két puskalövés villant föl a sötétségben.
+
+– Rosszul lőnek, mint rendesen, – mondta az egyik subás.
+
+A kocsi előrevágtatott a fehértemplomi úton.
+
+Hamar lekanyarodtak az országútról és dülőutakra tértek. Frombach
+láthatólag úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét.
+
+Sötét hajnalban Palánka mellett elérték a nagy Dunát. Frombach a szájába
+tette a két ujját és nagyot füttyentett. Nagysokára válasz érkezett a
+palánkai kis sziget lombos partjáról. Halk evezőcsapások, – egy csónak
+közeledett a part felé. A csónakban szerviánusok ültek.
+
+Nevezetes, hogy a szerbiaiak, amilyen lelkesedéssel segédkeztek eleinte
+a magyar szabadságharc elfojtásában, épp annyi buzgalommal segítették
+elő később a magyar szabadságharcosok szökését. A csónakosaik a Duna
+több pontján állandó révszolgálatot tartottak fönn a szökdöső magyarok
+számára.
+
+A három subás magyar közül az egyik Graf Janihoz lépett.
+
+– Ön bajnak és veszedelemnek tette ki magát, hogy megmentse az
+életünket. Pedig ön a nevünket sem ismeri, csak annyit tud rólunk, hogy
+magyarok vagyunk és hogy üldöznek bennünket.
+
+– Annyi éppen elég, – vélekedett Jani.
+
+– Nem jutalmazhatjuk meg önt, de engedje meg, hogy megöleljem önt. A
+nevem Czecz tábornok.
+
+A második subás is megcsókolta a két svábot.
+
+– Én Figyelmessy tábornok vagyok.
+
+A harmadik bujdosó Stein tábornok volt.
+
+A két verseci ott maradt a parton, míg a szerb csónak a menekülőkkel el
+nem tünt a palánkai sziget mögött.
+
+– A faluban van egy korcsma, ott megreggelizhetnénk, – indítványozta
+Frombach.
+
+A tervük azonban kútba esett. A parton egypár lovaskatona és nagy csapat
+gyalogos jött feléjük.
+
+– Verseci dragonyosok, – mondta Frombach. – Föllármázták a granicsárokat
+és most értünk jönnek.
+
+Úgy is volt. Egy dragonyos hadnagy, pisztollyal a kezében, a kocsi mellé
+ugratott.
+
+– Önök Versecről jönnek?
+
+– Onnan.
+
+– Hol vannak a rebellisek, akiket idefuvaroztak?
+
+Jani az ostora hegyével a Dunára mutatott. A széles folyón, már közel a
+szerbiai homokhegyekhez, parányi csónak usztatott lefelé.
+
+– Azok már jó helyen vannak.
+
+– Jól van. Önök is jó helyre fognak kerülni.
+
+Leszállították őket a kocsiról és mindkettőjüket megkötözték.
+
+
+
+
+XVI.
+
+Az öreg hegy odafönn egyet aludt és mikor egy tündöklő tavaszi napon
+újból fölébredt és lenézett a völgybe, úgy rémlett előtte, mintha
+odalenn valami megváltozott volna.
+
+A múlt héten – vagy régebben volt? – a nádasban kopjás vademberek
+kergették a bölényt. Másnap parányi lovasok jöttek észak felől, sokan
+voltak és úgy nyüzsögtek a Ludason, mint a vándorhangyák. Ott lovat
+áldoztak az ő ázsiai istenüknek. Tegnapelőtt megint dél felől jött
+valami félholdas sereg, ezek asszonyokat is hoztak magukkal nyurga
+tevéken. Úgy megtelepedtek, mintha örökké itt akarnának maradni, de
+hamar megeredt az északi szél és attól a tarkán virágzó déli nép fakulni
+és fonnyadni kezdett, majd párává foszlott. Tegnap újabb vendégek
+jöttek, azok azonban lándzsa helyett kapát hoztak a vállukon…
+
+A föld is olyan, mint az égboltozat. Csakhogy odafönn felhők, odalenn
+meg emberek vonúlnak. Olykor megdörög az ég és olykor furcsa hangokat
+hallani a földről. „Dicsőség – gazdagság – szerelem – élet…“ A hegyről
+tekintve, úgy látszik, mintha minden ember és minden felhő másféle
+volna, de azért mégis mind egyforma. Hogy milyenek a maguk valójában, az
+talán sohasem fog kitudódni, mert nagyon is hamar elhordja őket az esti
+szél.
+
+Valami változás történt a völgyben. A nagy mocsár, ahol tegnap még zúgó
+nádasok közül ezüstös víztáblák bámúltak föl az égre, ma fekete, zöld és
+kénsárga kis kockákra van osztva. Ott most szántanak, lucernát és repcét
+növesztenek az emberek. A város is szétterpedt tegnap óta, piros
+kucsmás, fehér házgombák burjánoznak mindenfelé a hegy lábán. A város
+közepén új nagy templom fúrja hegyes tornyait a levegőbe, a távolban
+pedig vékony gyári kémények füstölnek. A Ludas felől pöfékelve jön a
+nagy gyermekek új játékszere, a vasút.
+
+És a halk zümmögésből, amely az emberkasból a szellős magasságba
+szűrődik, megint a régi hangok hallhatók: „Gazdagság – szerelem – élet…“
+
+*
+
+Ezen a virágzó tavaszi napon hangos társaság kapaszkodik fölfelé a
+kápolna-hegy lejtőjén. A boldog kamaszkorban levő ifjúság előre rohan,
+mint a megvadult kecskenyáj, a megfontoltan vonuló derékhadat a szülők,
+dadák és kis gyermekek alkotják, egészen hátul jön nagyapa és nagymama.
+Nagyapa úgy szuszog, mint a gőzeke.
+
+– Hány stáció van még? – kérdezi, miközben megáll és leveszi kalapját.
+
+– Már csak kettő, ótata.
+
+Ezt egy vékony, szeplős arcú, csinos kis leány mondja, aki egész úton
+hűségesen kitartott nagyapó mellett. Azután hozzáteszi:
+
+– Kapaszkodjék a karomba, ótata, majd én vezetem.
+
+– Te fruska, tudod-e, hogy én száztíz kiló vagyok? – kérdezi nagyapa.
+
+Most megszólal a nagymama is:
+
+– Bábika, eredj te csak előre a fiatalokkal, majd én ótatával maradok.
+
+A kis leány a fejét rázza:
+
+– Nem, én itt maradok, mert fogadásom van Nellivel. Nelli azt mondta, ki
+van zárva, hogy ótata föl tudjon mászni a hegyre. Én azt mondtam, hogy
+igenis föl tud mászni.
+
+Nagyapó úgy tett, mintha meg volna sértve, de ez csak ürügy volt, hogy
+megint megállhasson és kifújhassa magát egy kicsit.
+
+– No nézd, a kis haszontalanok, fogadnak reám, mint egy versenylóra.
+
+– Mint egy úrlovasra! – mentegetődzik Bábika. – Tíz tábla csokoládét
+tettem ótatára. Hát csak előre!
+
+Ómama elkezd nevetni. Ez a szemtelen kis fruska, akit az ő nevére
+kereszteltek Bábinak, nagyon mulattatja. De különben is szeret nevetni
+és ez meg is látszik gömbölyű arcán.
+
+A kiránduló had előőrsei időközben már följutottak a kápolnához. A
+suhancok ott fönn ugrándoznak és visítanak a hegytetőn, kalapjukat a
+levegőbe dobálják és gúnyosan biztatják az elmaradozókat. Ezek mind, az
+egész majális, nagyapó gyermekei és unokái. A sváboknál még a
+hétgyermekrendszer divik és aki a családalapítók közül sokáig él, annak
+jó memóriája legyen, hogy számon tudja tartani a nyáját.
+
+– Mikor járt itt utoljára, ótata? – kérdezi a kis Bábika, aki a saját
+bevallása szerint „borzasztóan“ szeret beszélgetni.
+
+Nagyapó megáll.
+
+– Lelkem, az régen volt. A nagy revolució után, mikor itt jártak a
+szerviánusok…
+
+Az öreg hirtelen elhallgat és megfogja Bábika állát:
+
+– Mit nevetsz, kis haszontalan?
+
+A kis leány fülig elvörösödik.
+
+– Igazán nem nevettem, ótata…
+
+Pedig nevetett. A fiatalok mindig elmosolyodnak, valahányszor a
+revolucióról meg a szerviánusokról hallanak. Az öregek annyit, de annyit
+és annyit beszéltek már erről, hogy nem lehet megállani nevetés vagy
+ásítozás nélkül.
+
+Bábika, hogy kivágja magát a bajból, perfidül föláldozza tulajdon
+édesapját:
+
+– Apa azt mondja, hogy a revolució nem volt olyan nagy dolog, mint a
+filloxera. Mert a filloxera tízezer hold szőlőt pusztított el, a
+szerviánusok pedig nem csináltak akkora nagy kárt.
+
+– Te, Bábika, – mondja nagyapó, – mondd meg tisztelt apáduradnak, az én
+drága fiamnak, hogy ne nagyon emlegesse azt a filloxerát, mert maholnap
+a fiatalok épp úgy össze fognak nevetni a háta mögött, mint ő szokott
+nevetni, mikor mi a szerviánusokat emlegetjük…
+
+Végre fönn voltak a hegytetőn. A fiatalok kinyittatták a fráterrel a
+kápolnát, azután bádogkoronákat tettek a fejükre és térden állva
+körülcsúszkálták az oltárt. Ott az a szokás. Aki megteszi, annak a
+hegytetőn lakó Boldogasszony valami kívánságát teljesíti. Eleintén igen
+komolyan csinálták, de később az egyik fiú elkezdett vihogni, a jókedve
+átragadt az egész kompániára, úgy, hogy Bábika szigorú édesapja – ő volt
+az, aki családi estéken a szerviánusokat a filloxerával szokta
+letromfolni, – leszedte fejükről a koronákat és az egész társaságot
+kizavarta a templomból. Remélhető, hogy a hegytetőn lakó Boldogasszony
+nem haragudott meg a vidám hadra; az azonban nem baj, ha nem is
+teljesíti kívánságaikat, mert az ilyen fiatal nép úgyis csak
+ostobaságokat tud magának kívánni.
+
+A társaság rövid pihenő után nekivágott a várhegynek. Nagymama is velük
+tartott, – az öreg asszonyság még igen fürge volt, – ótata azonban azt
+mondta, neki elég volt, ő most leül a fráterhez egy pohár hegyi borra,
+egy óra múlva, ha visszajönnek a fiatalok, ott találják.
+
+– Kell magánál hét fapohárnak lenni, – mondta nagyapó a fráternek.
+
+A sekrestyés arca földerült.
+
+– Megvannak. Hibátlanul megvannak. Az elődöm, az öreg Péter, nagyon a
+lelkemre kötötte, hogy vigyázzak reájuk.
+
+A régi szőlőlugas már nem volt meg, a filloxera azt is elpusztította. A
+kecskelábú asztalt tehát odaállították a szabad ég alá. Nagyapó egyedül
+ült az asztalfőn. Körülötte hat üres szék állott. Sorra vette a
+poharakat, elolvasta mindegyiknek fölírását, azután megtöltötte borral
+és mindegyiket odaállította a helyére.
+
+– Holky doktor… Lutz hadnagy… Heim Poldi… A fehértemplomi Haller… Hoffer
+Tóni… A Szalvátor-patikus…
+
+Az utolsó poharat, amelybe a Graf Jani név volt vésve, maga elé
+állította. Mert nagyapót Graf Janinak hívták.
+
+A hét svábok közül már csak ez az egy élt. A sógorát, Hoffer Tónit, két
+esztendővel ezelőtt ütötte meg a guta, a Szalvátor-patikus pedig elmúlt
+télen hagyta itt örökre a patikáját.
+
+Tegnap egyszerre eszébe jutott Janinak, hogy még egyszer, utoljára, föl
+kell mennie a kápolna-hegyre. Úgy érezte, hogy a meghalt cimborái várják
+odafönn a verőfényes, szellős magaslaton.
+
+A dolog azzal kezdődött, hogy Graf Mihály, aki a feleségével, –
+született Hoffer Emiliával, – a régi Hoffer-házat lakja, valami
+átalakítást csináltatott a pincében. A kőművesek egy befalazott lyukat
+találtak a pince alapjában. Azt hitték, hogy kincs van benne, de csak
+egypár hasznavehetetlen ócskaságot találtak. Két régi pisztolyt, egy
+csomó penészes Kossuth-bankót és egy porcellánfejü játékbabát.
+
+Mikor nagymama – született Hoffer Bábi, – megpillantotta a
+porcellánbabát, egyszerre mosolyogni kezdett, a szeme azonban könnyes
+lett.
+
+– Édes Istenem, hiszen ez az én Lili-babám, amelyet befalaztak, hogy meg
+ne találják a szerviánusok!
+
+Szegény Lili-baba negyven esztendeig feküdt földalatti búvóhelyén,
+valószínüleg azt hitte, hogy a szerviánusok azóta mindig Versecen vannak
+és egyebet sem tesznek, mint őt keresni. Alkalmasint azért is feküdt
+olyan csendben, hogy el ne árulja magát. A nagymama úgy találta, hogy a
+babája nagyon megváltozott, egykor rózsás kis pofáján zöld foltok
+éktelenkedtek, a ruhája pedig fakó ronggyá lett. De Lili-baba is úgy
+találhatta, hogy úrnője sem a régi már. Szőke, karcsu gyermekleányból
+őszhaju, terebélyes nagymama lett.
+
+Az öreg Graf Jani sorra megérintette poharával az asztalon álló
+fakupákat.
+
+Maga előtt látta őket megint, mind a hatot, ifjan, lelkesen, lármásan, a
+szabadságtól mámorosan. Nem az lett a szabadságból, amit ők reméltek, az
+emberek nem lettek általa sem jobbak, sem okosabbak, hanem megmaradtak
+annak, aminek születtek: embereknek. De nagyszerű előjoga az ifjúságnak,
+hogy reménykednie szabad az örök emberi természet megváltozásában.
+
+– Isten hozzátok, édes cimboráim!
+
+A régmúlt idők árnyékai sorra megjelentek előtte és ő mindegyiket
+köszöntötte.
+
+– Isten hozzátok, három magyar generálisok, Czecz, Figyelmessy és Stein!
+
+Azok negyven esztendővel ezelőtt szerencsésen átszöktek a határon, a
+megmentőik azonban a temesvári várbörtönbe jutottak. Graf Jani három
+esztendeig ült. Keserves három esztendő volt, de a szabadulás órája
+mindent elfelejtetett vele és mindenért kárpótolta. Mert a nyíló
+börtönajtó előtt ott várta öreg Hoffer, a boldogan és meghatottan
+mosolygó, a tizenhatéves szüzzé serdült Bábika leányával. Graf Jani
+ebben a pillanatban tudta, amit Bábika maga már jó egypár esztendővel
+ezelőtt is tudott, hogy ők férj és feleség lesznek.
+
+Együtt esküdtek Graf Mihállyal, aki a feketesárga szerelméből kigyógyult
+Hoffer Emiliát vezette oltárhoz.
+
+– Isten hozzád, öreg Hoffer apám és Isten hozzád Grafné édesanyám!
+
+Özvegy Grafné már régen ott pihent ifjan meghalt ura oldalán. Mikor a
+selyembogárba beütött a fekete halál és végleg elhallgatott a gombolyító
+zúgása és a kis hernyópásztorok éneke, az asszony nem bírta sokáig a
+tétlenséget. Amióta meghalt, fényesebbek a csillagok az égen,
+alkalmasint alaposabban folyik most odafönn a tisztogatás munkája.
+
+– Isten hozzád, Nelli sógornőm! És titeket is köszöntelek, Snik és Snur!
+
+Szegény Nelli nem jött ki többet a kolostorból. Fiatalon halt meg és
+csak kevéssel élte túl a kutyáit. A tisztelendő nővérek egy négyszögletü
+monoklit találtak a halott nyakán és senkinek sem volt bátorsága, hogy
+azt elvegye tőle.
+
+– Isten hozzád, Manin Zorka!
+
+A szép Zorka nem jött vissza többet Magyarországba. Egy délszerbiai
+fészekben élte le napjait, büszkén és szomorúan. Ő szegény egy
+történelmi félreértés áldozata volt: azt hitte, hogy a vér köteléke
+erősebb, mint a megszokott környezeté.
+
+– Isten hozzád, Hungária-fejü Turányi Kamilla!
+
+Kamilla különben ma is él még Budapesten, mint egy fényes nevű halott
+özvegye. Az ura, miután mint közlegényt besorozták a császári
+hadseregbe, nagyszerű karriért csinált a katonaságnál és az udvar kedves
+emberévé lett.
+
+– Isten hozzád kis Mita, Isten hozzád öreg Mitru és hozzád is, csonttörő
+Gábor!
+
+A pupos kis rác, miután meggyőződött róla, hogy Isten semmiképpen sem
+akar belőle gazdag embert csinálni, holta napjáig kutyahűséggel
+szolgálta Grafékat. Az oláh Mitru Grafék tanyáján halt meg, mint
+béresgazda, hivatalát a kis Mitru örökölte utána. Csonttörő Gábor
+azonban ma is él, – úgy mondják, hogy van már vagy száz esztendős és a
+hatóságok gyakran büntetik meg mint javíthatatlan kuruzslót.
+
+– Isten hozzád katonák gyöngye, Damjanich, kit vérei a nagy Renegátnak
+neveztek! Téged is köszöntelek oroszlánszívű Maderspach! És titeket
+mind, ti vörössapkások és szerviánusok, honvédek és granicsárok, akik
+egykor oly bősz haraggal csaptatok össze és akik most oly békésen
+feküsztök a fehérre meszelt oszlopok alatt, a verseci nagy
+tömegsírokban.
+
+Nagyapó egymásután a földre öntötte hat pohár borát. A hetediket megitta
+és ekkor így szólt:
+
+– Neked is jó éjszakát, egykori Graf Jani! A te napjaid meg vannak
+számlálva és ma utóljára ittál a fapohárból. Neked már csak egy dolgod
+van a földön: készülnöd kell, hogy tisztességes emberhez illően,
+fölemelt fővel és nyugodt szívvel távozhass a világból.
+
+A kápolna felől vidám lárma hallatszott. A kirándulók énekelve jöttek
+vissza a vártól.
+
+– Nézd, kit fogtunk el a várhegyen! – mondta Bábi-nagymama.
+
+Azután hirtelen elhallgatott és figyelmesen nézett az ura arcába, ahol
+valami gyanusat látott. Ő nagyon tudott olvasni erről az arcról.
+
+Egy erős, nagy, kissé komor és szórakozott tekintetü férfit hozott
+magával. Hoffer Gyuri volt. Gyuri mint szeszgyártulajdonos, gőzmolnár,
+gabonakereskedő és szőlőhegybirtokos négy embernek való munkát végzett
+és tíz embernek való vagyont szerzett már. Társaságba nem ért rá menni,
+üdülni úgy szokott, hogy nyakába vette a hegyeket és sorra járta a
+szőleit. Egy ilyen útján fogták el a kirándulók.
+
+Fönn, a magas várromot még sütötte a vörös esti fény, de lenn, a város
+már alkonyba borult. Sok száz vékony füstsáv szivárgott föl a
+háztetőkről. Dél felől valami zizegő, csipős szél indult meg. Megint a
+Koszova. Bábika-nagymama föltűrte urának gallérját, Graf Jani pedig
+megfogta az asszony gömbölyü karját és azt mondta:
+
+– Gyerünk haza!
+
+És mentek, a napfényes, hűvös magasból a homályos, meleg mélységbe.
+
+– _Vége_. –
+
+
+
+
+Jegyzetek.
+
+_(A jegyzetekben néhány rövid felvilágosítást talál az olvasó a
+regényünkben szereplő személyekre és a regény hátterét alkotó történelmi
+eseményekre vonatkozólag. A római számok a megfelelő fejezetekre
+utalnak.)_
+
+III. A máj. 17-iki szerb tüntetésről, mely Versecen az 1848-as mozgalmak
+kezdetét jelentette, így ír _Milleker_ Bódog, _Versec szab. kir. város
+története_ című érdemes művében, melyből regényünk legtöbb történeti
+adatát merítettük: „… nagy tömegben gyültek össze a szerbek Kumanovics
+vezérlete alatt a püspöki lak előtt, hangos fenyegetéssel követelvén a
+magyar nyelven szerkesztett keresztelési anyakönyvnek kiadását, melyeket
+összetéptek és szétszórtak. Néhányan a csődülők közül piros-kék-fehér
+zászlót tűztek a székesegyház tornyára…“
+
+Popovits Istvánt, a magyar érzelmü szerb püspököt, Rajacsics patriárka
+később megfosztotta méltóságától és kolostorba záratta.
+
+IV. Csernovics Péter, akiről több ízben szó van, temesi gróf és főispán
+volt, az 1848-iki szerb lázadás alkalmával pedig mint kormánybiztos
+szerepelt.
+
+Vukovics Sebő temesi alispán 1849-ben a Szemere-kormányban
+igazságügyminiszteri tárcát vállalt.
+
+A verseci sváb nemzetőrség, melynek a régi „polgár-gárda“ alkotta
+magját, 6 századból, összesen 1200 emberből állott.
+
+V. Stanimirovics Demeter egykor verseci kereskedő volt, majd Szerbiába
+vándorolt ki, ahonnan a szerb lázadás kezdetekor visszajött
+Magyarországba. Itt a karlócai központi bizottság a „szerb Bánát“
+biztosává nevezte ki. Őt bízták meg az alibunári tábor szervezésével is.
+Ennek a vakmerő és véresszájú embernek nagy része volt a délvidéki
+szerbek föllázításában.
+
+A Holky-doktor gyászos esete, melyet ebben a fejezetben elbeszéltünk,
+egészben véve ilyen formában él a verseci nép ajkán, a neveket azonban
+megváltoztattuk.
+
+VI. D’Orsay Miksa gróf jun. 1-én esett el a szentmihályi csetepaté
+alkalmával; ő volt az első tiszt, aki a szabadságharcban halálát lelte.
+
+VII. Az első verseci csata jul. 11-én volt.
+
+Koics „nemzeti őrnagyot“ és Stanimirovics Demeter odborbiztost, akik a
+svábok fogságába estek, mint hazaárulókat jul. 19-én akasztatta föl a
+temesvári rögtönitélő-bíróság, a vaskezű Vukovics Sebő sürgetésére.
+
+Manin, akit mint a verseci szerbek vezérét szerepeltettünk, egyebekben
+költött alak, a verseci csatával összefüggésben elmondott események
+azonban történelmi valóságon alapulnak, csakhogy az események szomorú
+hőse Kumanovics szolgabíró volt. _Milleker_ forrásmunkájában így mondja
+el az eseményeket: „11-én délelőtt, midőn a város előtt vívott csata
+leghevesebben folyik vala, a harctérről egy dsidás trombitást küldének a
+városba, azon paranccsal, hogy a nemzetőrségnek és a lakósságnak még
+fegyverképes embereit a küzdtérre hívja ki. A trombitás – mint beszélik,
+– kürtölve és kiáltozva vágtat vala az Uri-utcán végig, midőn Kumanovics
+maga, ott létezett házából, reálőtt azon szándékkal, hogy a katonát
+ártalmatlanná tevén, a segélycsapat kiküldését megakadályozza. Azonban
+csak a lovát sebesíté meg. A fölingerelt nép elkeseredésében a katonai
+hatóság szemeláttára s részben támogatva a katonák által, ostrom alá
+vette Kumanovics házát, azt nagy részben lerombolta. Kumanovics
+menekülni akart, de az őt kereső fölingerelt nép utólérte a róm. kath.
+plébániával szomszédos kertben, ahol egy puskalövés leterítette.“
+
+VIII. A rettenthetetlen bátorságú Maderspach Ferenc, Fehértemplom
+nagyszerű védelmének szervezője, cs. kir. kapitányból lett
+honvédőrnaggyá. Fivére volt M. Károly ruszkabányai birtokosnak, akinek
+feleségét Gröber százados tudvalevőleg megvesszőztette.
+
+Blomberg báró ezredes, a Versecen állomásozó Schwarzenberg ulánusok
+parancsnoka, már aug. 19-én azt mondta az óriási szerb túlerővel szemben
+kétségbeesetten védekező fehértemplomi polgároknak, midőn segítséget
+kértek tőle: „Ich kann und darf nichts thun!“
+
+A kassai 9. honvédzászlóalj, a később oly nagy hírre jutott
+vörössapkások, aug. 22-én vonúltak be a szerbek által ostromlott
+Fehértemplomba. A délvidéken ekkor az a különös helyzet állott elő, hogy
+a magyar kormánycsapatok a bánsági németségért ontották vérüket, míg a
+császári haderő azért harcolt, hogy a svábokat szerb uralom alá hajtsa
+és szerb tartományt csináljon a temesi grófságból és a Bácskából.
+
+IX. A verseci „ágyú-affér“, melynek folyamán a város védelmével
+megbízott Blomberg báró a sváb nemzetőrök ágyúit felsőbb parancsra ki
+akarta szolgáltatni a lázadó szerbeknek, egészben véve úgy folyt le,
+ahogyan ebben a fejezetben elmondottuk. Blomberg báró 1850-ben
+vezérőrnaggyá lett és másodosztályú vaskoronarendet kapott. Kraus
+százados, a két Rukavina-század parancsnoka, „mivel csapataival nem
+vonult Temesvárra“, hét évi várfogságot kapott.
+
+Mayerhoffer ezredes, akiről több ízben szó van, a szabadságharc kezdetén
+belgrádi osztrák konzul volt, amely minőségben sokat buzgólkodott a
+Knicsanin-féle expedició szervezése érdekében. Később tábornok és
+temesvári főparancsnok lett.
+
+Nugent Albert gróf a horvát bán megbizottja volt.
+
+XI. Rózsa Sándor, a sokat emlegetett alföldi haramiavezér, november
+elején érkezett Versecre, száz lovas betyár kíséretében. A lagerdorfi
+véres csatában (nov. 9.) annyira kitüntette magát, hogy Damjanich
+dicsérően megemlékezett róla jelentésében. A csata után 2000
+szarvasmarhát harácsolt a szerb falvakban, két hét múlva pedig
+„különféle kihágások miatt“ föl kellett oszlatni csapatát.
+
+XII. Történelmi tény, hogy Damjanich, miután már kivonult a városból,
+csak azért ütközött meg Knicsanin seregével, hogy egérútat biztosítson a
+menekülő magyarérzelmű polgárságnak. Az _Erlebnisse eines k. k Offiziers
+im österreichisch-serbischen Armee-Korps_ című munka szerzője azt mondja
+erről a csatáról: „Damjanich a magyar érzelmű lakosság irányában
+lovagias kötelességet teljesített.“
+
+Miután Theodorovics hadserege már régen elfoglalta és megszállotta a
+várost, a szájhagyomány szerint néhány beborozott Württemberg-huszár még
+duhaj mulatságot rendezett egyik csapszékben. Csodálatos, de való, hogy
+a huszárok később keresztül tudták magukat vágni az ellenség tömegén és
+valamennyien elmenekültek.
+
+Damjanich elvonulása után, miután Versec városát már elözönlötték a
+szerbek, lengő zászlókkal megérkeztek a fehértemplomi magyarok, hogy
+Damjanich seregéhez csatlakozzanak. A hírszerző szolgálatuk nem lehetett
+valami kitünő. „Néhánya azon verseci nemzetőröknek, kik fegyvereiket
+megtartották vala, elkapatva a harcvágytól, hozzájuk csatlakozott. Ez a
+csapat ott mérkőzött meg a szerviánusokkal a Meszics partján, a zsidó
+temető közelében, és levervén az útjokat elállókat, szerencsésen
+egyesült a fehértemplomiakkal.“ (Milleker.)
+
+XIII. Az osztrák-szerb hadvezetőség által engedélyezett három órai
+„szabad prédálás“ 1849 jan. 20-án volt.
+
+XIV. A szerb rendőrigazgató, aki Hoffer Gyuri elbeszélése szerint
+akasztófát állított a katholikus templom elé, Risztics Miklós volt,
+népies nevén Nikolsi, Riszticsnek, a későbbi szerb miniszterelnöknek és
+régensnek édesapja.
+
+XV. A három bujdosó magyar tábornok, Figyelmessy, Stein és Czecz
+megszöktetése, történeti tény. Három verseci polgárt ezért várfogságra
+ítéltek.
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75753 ***