Initial commitHEADmain

5 files changed, 13341 insertions, 0 deletions

diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes
new file mode 100644
index 0000000..d7b82bc
--- /dev/null
+++ b/.gitattributes
@@ -0,0 +1,4 @@
+*.txt text eol=lf
+*.htm text eol=lf
+*.html text eol=lf
+*.md text eol=lf
diff --git a/75932-0.txt b/75932-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..2b78334
--- /dev/null
+++ b/75932-0.txt
@@ -0,0 +1,7302 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75932 ***
+
+
+R. BERDE MÁRIA
+
+TÉLUTÓ
+
+ELBESZÉLÉSEK
+
+PÁSZTORTŰZ KÖNYVTÁR 11. SZÁM.
+
+CLUJ-KOLOZSVÁR
+
+„MINERVA“ IRODALMI ÉS NYOMDAI MŰINTÉZET R.-T. KIADÁSA
+
+1928.
+
+
+
+
+TÉLUTÓ.
+
+
+I.
+
+Egy rothadt-meggyszín kázsmért választott ki az újmódi, fínom kelmék
+halmazából és a két ablak közötti tükörhöz lépett. Gyászruháját
+eltakarta vele, az arcához próbálta a színt. Kezét leejtette, a kelme
+lecsúszott a földre. Két sebesen támadt könnycseppen keresztül kivetette
+tekintetét a didergetős alkonyatban elmálló utcaképbe.
+
+A füstmocskos házcsonkokon, a kaputlan küszöbökön nőtt öles burjánon
+csak az nem ijedt meg, aki már szomorúbb képeket is látott, vagy még
+szomorúbb dolgokat hordott magában.
+
+… Levetni a feketét, amikor a multból ez az egyetlen, ami megmaradt? Nem
+moccan-é meg kicsi testvére a gyaluforgácsderékaljon? A mészgödörbe
+hordott négyszáznak csontálla nem csattan össze vádra? Hát az, akiről
+nem tudja: halott-é, rab-é, vagy csak elfelejtette őt – és akit éppen
+azért három rend feketében szeretne holtiglan meggyászolni?
+
+– Ez mind a multé – mondta anyja az imént, mikor ő még nem akarta azt
+sem, hogy a házaló belépjen és a kelméket kibontsa.
+
+– Ide s tova elmátkásodol, csak nem fogod feketében húzni fel a gyűrűt.
+Szegény lelkem Ágnesemnek megváltás volt a halál s még az elpusztultak
+leányai közül is van, aki levetette már a gyászt.
+
+– És a város, anyám?
+
+– Hiszen te vagy a tudója, mi mindent tett már apád érette. Neked van a
+legtöbb jussod, hogy vigasztalódj rajta.
+
+– És az, akiről még azt sem tudom…
+
+Elhallgatott, mert nem szerette, hogy a hangján hallszódjék a belső
+zokogás. Anyja szigorú jósággal szólt rá:
+
+– A te gyászköntösöd már hálátlanság az élőkhöz. Akik a tenyerükön
+hordanak…
+
+… Hiszen ha valaki látta volna meghalni. Ha maga, ha más olvasta volna
+nevét a foglyok listájában. Ha hűtlenségének vette volna hírét, ha
+bujdosásból izent volna.
+
+Kijárná a szabadságát, megvárná, utána bujdosnék – vagy hamvadt szívvel,
+nyugtató kötelességből adná kezét a másiknak… De másfél év mult és semmi
+jeladás. Egyetlen kósza hír – hazatért közvitéz hozta –, és annak is
+csak rémlett: hogy kolerásan kikérték Vécsey táborából. Meghalt, mi
+történt volna egyéb véle… De a szív, ha szeret, nem hisz a halálban.
+
+Lélekemésztő váddal engedelmeskedik így, temeti el a multat. Azt a
+multat, amely több volt szerelemnél: bűvösszép újvilág volt, új nappal,
+holddal és csillagokkal. Új szívvel, az új csillagok alatt…
+
+Ki lopta őt be abba a világba?
+
+Daróckabátos, vitézkötéses székely szolgadiák, forróbeszédű,
+messzitekintetű. A sánta Kicsi-Ágnest tanította kátéra, egyszeregyre.
+Később aztán, leckén kívül, egy történelem-könyvet is hozott. És közben
+beplántált a házba egy csomó új szót, amit itt addig sohasem ejtettek…
+Egyen fel is kacagott az apjuk: honleány…
+
+Pedig ezen nem volt mit kacagni: ez volt a jeligeszó, a titkos új
+világba, ahol magasztos méltóságot lelt a szűkös-hivatású asszonyi élet.
+
+De az apa legyintett:
+
+– A „hon“ a férfiak dolga.
+
+Évek multak: egy báli estén, a tükrös toalett-asztalon élethalálharcot
+vívott két csipkemansettás brust-bouquet. Símaképű, szőke svalizsér
+küldte az egyiket, a másikat a keménykötésű, bajuszos jurátussá fejlett
+hajdani kis praeceptor. És ő egyiket sem tűzte fel. A svalizsért nem
+volt szabad – a jurátust nem akarta, nem tudta megsérteni.
+
+– Remis… mosolygott a halvány Ágneske a lócáról, ahonnan végignézte
+Klaudinának édes izgalomban folyó készülődését.
+
+Azon a télen egyfelől cifra uniformisok, másfelől fekete tógák szegték
+az életet… és azon a tavaszon már több volt, mint féltékenység, ahogy
+svalizsér és jurátus egymásba fúrta a tekintetét…
+
+Először a lelkek gyúltak meg, aztán a házak… Azután… csak a cifra
+uniformisok tértek vissza a halálos pusztulásból alig éledő városba.
+
+Győztek?…
+
+Csak felülkerekedtek. Kint, az országszéles csatamezőn. Bent, a
+szívfenekén régen elbuktak… akkor, amikor Klaudina titkos cserében
+háromszínű kokárdát adott egy csákó mellől nyujtott rózsaszálért.
+
+„Nefelejtsrózsa“ volt akkor a neve az ilyen emlékvirágnak.
+
+… Lehajolt a kelme után, leült vele a lócára, térdére simította, szokni
+próbált hozzája.
+
+– Hálátlanság a gyászruhám…
+
+Mélyen, keserűen érezte ezt. Szülein kívül egy embert tudott csak, akit
+valamivel még megajándékozhatott. Egyéb érzéseit elrabolta, elfecsérelte
+a végzet. Testvéri gyöngédsége a menekülésben elhalt Kicsi-Ágnessel
+feküdt egy koporsóban, szerelmét a kokárda alatt lobogó szív ragadta
+Isten tudja, hová – csak a csöndes hála él még benne és az annak jár ki,
+aki a legnagyobb jót tette velük.
+
+Akkora jót, hogy mikor a menekülés után Kolozsvárt viszontlátták
+egymást, Kicsi-Ágnes ezzel fogadta:
+
+– Nem remis többé, Klaudina! Én és az Isten választottunk neked!
+
+Igen, minden nékiek ítéltetett: a diadal, a föld, és ő is… a „honleány“.
+
+Klaudina felállott, a szégyen égette. Jól tudta, hogy leánybarátnéi
+közül egyse indult volna meg – még az utcán sem – egy császári tiszttel,
+hát még zsandárral! Óh, de azok közül egyiket sem kötötte el a sors
+olyan adósságlevéllel, mint őket. Egyikért sem szökött meg Losenau
+alezredes parancsa ellenére egy császári tiszt az obrázsai táborból,
+hogy mentőangyalnak érkezzék…
+
+Mégis: – Nem a császár emberei hozták fejükre a vészt?
+
+Apja azt mondta, minden a rebellióra megy vissza. Az éljent ordítozó
+mesterifjakra, a bőrükben nem férő diákokra, a másföldjét kiosztó,
+másjobbágyát felszabadító prókátor-basáskodásra… Ők idézték fel a
+háborúságot. És a háború nem válogat az áldozatokban.
+
+Hogy döntsön ő benne, ki itt a hibás, mikor a férfiak sem tudják. Ő csak
+egyet tud: hogy megég a keze, ha kinyujtja elégetni a kokárdát, a
+nefelejtsrózsát, az önként bevonuló jurátusok daguerrotypjét… mind a
+kincset, amit a halálban sem felejtett, amit a szívén mentett meg a
+futáskor.
+
+Pedig el kell égetnie, ha kedves a húga emléke, az apja állása, ha
+tiszteli önmagát és másra való gondolás nélkül akar a templomba menni
+esküvőre.
+
+El kell égetnie mindent, ami tűzhalált tud halni, és ami nem tud?…
+Körülnézett, mintha félne és feltűrte a ruhaújját. Felsőkarjára a könyök
+fölé széles vaspánt volt kapcsolva. Ugyanolyan, amilyet más hölgyek
+mostanában a csuklójukon hordtak. Nagy elgyűrűződés volt ez. Rabbal,
+halottal, vagy ennél is többel: a legszentebb gyásszal, fájdalommal.
+
+Elnézte a bilincset, aztán lassan leeresztette a ruhája újját reája.
+
+Mi lesz a titkos, neki kétszeresen tilos ékszerrel? Ez meg nem ég.
+
+Mint a cövek, állt a szoba közepén, úgy töprengett. Ugyanazt érezte,
+amit Ágnes halálvergődése felett. Most a „honleány“-t kellett eltemetni.
+Csakhogy, úgy tetszett, ez keményebb haldokló, kegyetlenül viaskodik.
+
+– Hogy néz majd a templomban reád az öreg Juliusz néni… akinek fiát…
+kötéllel… Patkós Simonné… Az ura Spielbergben… És mind a többi, akikkel
+egyszerre vette Kolozsvárt a ternót, hogy szülővárosukat gyászolva
+fekete processzióban vonuljanak a menedéket adó kollégiumból a
+Farkas-utcai nagytemplomba… Akikkel ő tépést vitt a Redoutba, mikor azok
+a megvarrt „kommiszt“ szolgáltatták be. Hiszen már akkor volt, aki sanda
+szemmel nézett rája. Aki elsajnálta tőle az ilyen örömös szókat, hogy
+Piski, Nagyszeben. Senkisem tudta, hogy leste pedig ő a beszédet a 11-ik
+zászlóalj minden lépéséről…
+
+Szegény, alázatos koldusa volt ő a honleányi örömünnepeknek. Aztán néma,
+jajnyelő ünneprontója. Mert apja sötéten szólt egy győzelmi
+kivilágításkor:
+
+– Ezeket a gyertyákat az északi szél fogja kifújni.
+
+Attól kezdve nehéz bűntudatban ült az örvendezők között. Hogy ilyen
+titkot tudhatott meg az apjától.
+
+Az apjától, a quietált császári huszárkapitánytól, aki nem engedte meg
+leányának, hogy honvédfehérneműt varrjon.
+
+– Tépés: az keresztyéni kötelesség. A kommiszvarrás a rebellió
+támogatása.
+
+Aki hangosan, keserű elégtételben kacagott fel Világos után:
+
+– Sokat akar a szarka…!
+
+… Azon a vasárnapon egy öreg polgárné a templom előtt fölfenyegetett az
+égre:
+
+– Te is az ő pártjukon vagy, Öregisten!
+
+És három fiáért viselt gyászával visszafordult a templomajtóból.
+
+„Te is az ő pártjukon vagy…“
+
+Nehéz, kegyetlen ige, ami mégis, mintha az ő fogalmazni gyáva lelkéből
+szakadt volna ki.
+
+– És azért, mert az Ég amazokat vette tenyérre, te is –
+
+Hallotta újból az anyja szavát:
+
+– Ki is venne el más, mint császári, téged? S kinek is adná Czinege
+István városfőhadnagy a leányát? A rebellisek mind földönfutók, se föld,
+se tisztség.
+
+Néma daccal vitázott most:
+
+– És én ezért… adjam egy császárinak az életemet, a szívemet?
+
+Tiltón mozdult.
+
+– A szívemet nem!
+
+Sírt. Félredobta a meggyszínű kázsmért, felvett egy vadgalambszínűt.
+Félgyászt.
+
+– Az életem egyé, a szívem másé. Kétszínű köntöst, félgyászt veszek
+magamra. Kétszínű leszek egész a sírig.
+
+Anyja jött be.
+
+– Gyujts gyertyára, fiam, egész sötétben vagy. Választottál?
+
+– Választottam, édesanyám. A vadgalambszínűt.
+
+A gyertyához látott.
+
+– Sápasztani fog. Úgyis halovány vagy. Hanem hát illik, átmenetnek.
+
+– Kérem szépen édesanyám, segítsen összefogni a kelméket.
+
+– Nézz ki fiam egyszer, jön-e már a házaló. Ez aztán jó vásárt csinál.
+Talán-talán megnyílik már egy valamirevaló singes bolt is. Rettenetes,
+hogy így ne jussunk portékához. Apád tyúkkal, kaláccsal csalogatja ide
+az örményeket.
+
+Klaudina az ablakhoz állt. Ember nem járt kint. Csak a házak rémei
+lettek ijesztőbbek a homályban. És mégis gyorsabban fordult meg:
+
+– Jött valaki. A gángajtó csattant.
+
+Vette a karosgyertyatartót és kivilágított. Megrázta a fejét: „Senki“.
+Betette az ajtót, de a szoba közepén megtorpant: mintha lépteket
+neszelne. Kezében reszkettek a gyertyák sárga lángnyelvei.
+
+Anyja magához vonta a lócára. A hangja elrekedt:
+
+– Ne rémíts… Tudod, hogy félek… hogy mindenki fél itt esténként… azóta…
+
+– Én nem. Óh, ha visszajönnének a holtak!…
+
+… Az apa nem jöhetett.
+
+A városkancellárián most summázta mégegyszer a mondanivalóját:
+
+– Ha sem a gazda, sem egyetlen családtagja nem kerül elő, a termés
+negyede a városé, az ingyen vetőmag fejében. Ha a tulajdonos előkerül,
+úgy féltermés az övé, fél a megművelőé – a város lemond minden igényről
+a megtérő polgár feletti örömében.
+
+A gazdátlan telkek megművelésére jelentkezett polgárok lassan
+kihúzódtak. Meg voltak elégedve, szinte meghatva. Ez hallatszott a
+tisztességgel ejtett köszönéseken, az ühmgetésen, ahogy a kőgrádicson
+lekanyarogva összetanakodtak.
+
+A városfőhadnagy még meghagyta a kancellistának, hogy munka végeztével
+térképet, terveket, listákat gondosan zárjon el az iratos almáriumba.
+Azután felállott, felvette civilköpenyegét. Mindig civilben járt, mióta
+egy rémes napon semmit sem segített nekik a császári uniformis. Vagy tán
+úgy érezte, hogy a meggyötört polgárság inkább szenvedheti őt és inkább
+bírható rá, hogy szolgálja saját javát, ha nem sérti a szemét a keserű
+emlékezetű habitussal.
+
+A kancellista gyertyával világított utána a lépcsőre.
+
+Kint az este már fekete kezet tett a városra. Csak itt-ott szűrődött
+soványka fény az épenmaradt szobák ablakaiból.
+
+Zsandártrapp…
+
+Rezescsákósok fáklyákkal világítottak a főhadnagy arcába.
+
+– Verzeihung.
+
+Már indultak is sebesen a piacnak. Ott kereszteztek egy másik fáklyás
+csoportot.
+
+A főhadnagy fejet csóvált. Elég lehetett volna már.
+
+A Magyar-utca közepetáján megállott saját telke előtt. Két szobán és a
+konyhán kívül minden beszakadt volt a tűztől. De már az utcára volt
+halmozva a tégla, a cserép, amivel kitatarozza. Maholnap hely kell a
+fiataloknak. Ha ugyan nem csak Klaudina kiböjtöléséig jött vissza
+Apfler, svalizsérból zsandárfőhadnaggyá változva, és ha nem az a terve,
+hogy messze nagy városba kérezkedjék majd, ahol mutogatni, ragyogtatni
+lehet egy ilyen asszonyt.
+
+Benyomta a deszkából tákolt kaput és belülről gondosan visszazárta. A
+gángablak párkányáról olajmécses szűrte, mint beteg szem, a fényét.
+Mégis, majdnem egészen sötét volt a gáng túlsó vége, ahol a kidomborodó
+pincefeljárat és a fal között egy kis függönnyel kerített kamra volt,
+benne az asszonyok ruhatartó sifonérja.
+
+– Édesapám?
+
+Klaudina szobája küszöbén állott, köszönt és visszafordult, megnyugtatni
+anyját, hogy az apa jött meg.
+
+A főhadnagy ismerte a felesége esti félelmeit, most azonban jómagát is
+megállította valami. Tisztán hallotta, hogy a gáng végében fojtott szó
+hívta.
+
+Pár lépést tett a függönyig, félrehúzta. Érezte, hogy valakivel
+szembekerült. Teljes sötétben voltak és olyan szűkön, hogy majdnem
+érintette arc az arcot.
+
+A főhadnagy két kézzel marokra fogta az idegen két kezét, hogy
+tehetetlenné tegye. Sokan gyűlölik őt, tudta.
+
+– Ki van itt? – súgta rekedten, nehogy a nőket megrémítse.
+
+– Krizbai.
+
+A szorító kézkapocs meglazult.
+
+– … Miklós?
+
+– Krizbai Miklós, igen.
+
+– Fiam, te… jurátus úr!
+
+– Nincs semmi rangom… Általában Senki vagyok… E percben: menekülő.
+
+– A fáklyás zsandárok…?
+
+– Engem vadásznak.
+
+– Mit akar itt?
+
+– Menedéket.
+
+– Nálam?
+
+– Az egyetlennél, aki adhat e városban.
+
+– Bárki elrejtené.
+
+– Egyedül itt nem keresnek. Császári ház.
+
+– Nem fél, éppen azért?
+
+– Mitől?
+
+– Hogy itt bűn az, ami másutt irgalom.
+
+– Nem félek.
+
+– Hogy meri így megsérteni a hivatalnoki becsületem?
+
+– Ön nemcsak császári hivatalnok. Hanem magyar is.
+
+– A magyarember jó alattvaló.
+
+– Jobb embernek, mint alattvalónak.
+
+– Kötelességem kiadni Önt.
+
+– Magyarember a kutyát sem bántja, ha hozzámenekül.
+
+– Tartozom császáromnak.
+
+– Az Istennek nagyobbal tartozik.
+
+– Tudja-é, hogy miért quietáltam?
+
+– A liberális polgárok eltörték a lábát, mert az utcán megjegyzést tett
+a tüntetésekre.
+
+– És tőlem kér irgalmat… a deákság hajdani vezér-liberálisa?
+
+– … A praeceptor, aki az Ön nagybeteg gyermekét annyiszor megkacagtatta.
+
+– Ágnes… kicsi Ágnesem…
+
+– Ön nem fog kiadni engem… legfeljebb kikerget a házából és sorsomra
+hagy. De ha innen most kilépek – elvesztem.
+
+– Mit akar hát?
+
+– Tartson itt hajnalig.
+
+– Két szobánk maradt. Cselédünk van…
+
+– Pincében, kútban, hombárban… Óh, mihez vagyunk mi szokva!
+
+– S hajnalban?
+
+– Átöltöztet… maszkíroz…
+
+– Hasztalan. Minden út el lesz állva.
+
+– Vezesse félre a zsandárokat.
+
+– Mit mer kiejteni?
+
+– Enélkül hiába rejt el.
+
+Pillanatnyi dermedt hallgatás. A főhadnagy hangosan – a menekülő nem is
+lélekzik.
+
+– … Nyomában voltak…?
+
+– Majdnem elfogtak.
+
+– Kicsoda?
+
+– Egy zsandárőrmester… szász ember, idevaló.
+
+– Hol?
+
+– Miriszlón innen, a Göblöhömben.
+
+– Felismerték vagy csak gyanúsnak találták?
+
+– Nem tudom.
+
+A gángra fénykéve ömlött, a fényben Klaudina ment végig a gángon. A két
+férfi önkénytelen átfogta egymást, nehogy megmukkanjanak.
+
+A sötét újból rájuk nőtt.
+
+– A kezét valamire, Krizbai.
+
+A főhadnagy erősen eldurvult, cserepes tenyér szorítását érezte. És
+mintha a kéznek két újja rongyban volna.
+
+– Ebben a házban senki meg nem sejtheti, hogy Ön kicsoda!
+
+Egy percre elakadt a menekülő lélekzete, tán a feje is lejjebb esett.
+Miyen jó, hogy sötétben vannak. Hogy éppen hallgatni kell. Mert a
+hajadon ismét elment előttük, visszatért a konyhából.
+
+A városfőhadnagy egy-két pillanatig még töprengett, de már erre alig
+volt ideje. Az udvar piros, gőzös fényt kapott az utca felől.
+
+– Ne mozduljon – szólt sebesen, azután kiugrott a függöny mögül és az
+asszonyoknál termett.
+
+– Be vannak téve az utcára a fatáblák?
+
+– Be, édesapám… mi az?
+
+– Semmi… semmi… Engedelem!
+
+Vállon fogta a két asszonyt és arccal a falnak fordította.
+
+– Nehogy megmozduljatok.
+
+A gángon már hallatszott, hogy zörgetik a kaput. Kézen fogva ragadta be
+a menekülőt a szobába. Feltépte a kéményajtót. Krizbai szó nélkül is
+értett. Már nem is volt sehol, már a kéményajtó is be volt téve, csak a
+lehulló korom pergése hallatszott, csak a keze tapogása, ahogy
+felkapaszkodott a kürtőn.
+
+Czinege kikiáltott a szolgálónak, hogy kaput nyisson.
+
+– Vizet a szoba-kemencébe! – Utasította Klaudinát.
+
+Apfler zsandárfőhadnagy jött, két fáklyással. Már a gángon előadta
+kérését. Magyar szövegezés és a városi magyar hajdúk kellenek.
+Lármadobszó mellett akarja az őrnagy kikiáltatni, mi büntetés vár arra,
+aki az üldözöttet befogadja vagy bármimódon megsegíti, és milyen jutalom
+a kiszolgáltatóra vagy nyomravezetőre.
+
+Apfler azután Klaudina szobájának küszöbéig lépett és onnan szalutált a
+hölgyeknek.
+
+– Kisztihand.
+
+Az anya a kelméket fogdosta össze, Klaudina tüzes vaskanálon
+levendula-szeszben eltett rózsabimbót égetett füstölőnek. Illatos fehér
+felhőben, boldognak tetsző háziasságban tettek-vettek.
+
+– Köszönd meg a születésnapi bouquet-t, súgta az anya Klaudinának.
+
+Klaudina engedelmeskedett.
+
+– Köszönöm Eugène, a szíves figyelmet.
+
+– Mi szépben foglalatoskodnak a hölgyek?
+
+– Éppen ruhát választottunk.
+
+– Áh, ez fontos ügy…
+
+Mintha kellemes zavarba jött volna.
+
+Az apa Klaudina elé állott:
+
+– Egy zsebkendőt, fiam.
+
+Míg átvette:
+
+– Rágondolni se merjetek, ami történt! –
+
+Az utcán Czinege megkérdezte:
+
+– Haramia?
+
+– Rebellis. Őrmesterem megesküdött, hogy felismerte. Csak egy pillantást
+vethetett ugyan arcába, mert ahogy rákiáltott, lefutott a Göblöhöm árkán
+a gazba.
+
+– Az őrmester honnan ismeri?
+
+– Itt volt diák… Később is látta, mint honvédtisztet. Ha csakugyan ő az,
+akit gondol, jó fogást csinálunk.
+
+– Neve?
+
+– Krizbai. Rég keresik, listán van. Torda óta nyomában vagyunk.
+
+Hirtelen észbekapott:
+
+– Megálljunk csak… Alighanem én is ismerem. Csak nem az, akivel bálokat
+rendeztünk –
+
+Elhallgatott, az arca el is komorodott. Nehezen szánta magát a szóra:
+
+– De, ha úgy is volna… kötelesség.
+
+Czinege most érezte csak, hogy az egész testén elömlő jéghideg felenged
+különös, ellenszegülő forróságba.
+
+– Hátha be se jött a városba? Mehetett Csombordnak, Apahidának.
+
+– A Tordai-úton nem futott keresztül.
+
+– Egy ember eltéveszthette szem elől a tengernyi gyomban.
+
+– Csakhogy az őrmester végigkergette a Hosszún, s a Kápolnán át a
+Milotay-kertig követte. Ott zörögni hallotta a bokrokat és utánalőtt a
+borostyánba.
+
+– S aztán?
+
+– Mikor odaért, a serkedő füvön pár csepp vért talált. Onnan pedig
+csakis a Magyar-utcai kerteknek vehette magát.
+
+– Vagy az Őrhegynek…
+
+A városháza elé értek; a kancellista még dolgozott. A gyertyafény
+kiszűrődött a kőgrádicsra. Apfler egy rongynak látszó zsebkendőt vont ki
+mundérja zsebéből. Széjjelrázta. Rózsaalakú, piros foltok festették azt,
+közben sár is pergett le róla.
+
+– Mi ez?
+
+– Ezzel törölte fel a vért a sáros fűről, hogy megmutassa.
+
+Czinege sok vért látott már. És most mégis: gyermekkorának irtózata
+lepte meg. A piszkos zsebkendőbe szívódott, tiszta vér láttán valami
+jutott eszébe, amit a bibliában az ártatlanok kiontott véréről tanult.
+
+
+II.
+
+A két nő keze aláhanyatlott a színlelt szorgosságból és a két szempár
+sokáig egymásba meredt. Az anya közelebb húzódott leányához, úgy mert
+lopva egy pillantást vetni a kéményajtóra.
+
+– Mit gondol, édesanyám… itt maradjunk, itt várjuk meg?
+
+– Ha kimegyünk, én nem merek visszajönni többet.
+
+– Tegyünk mégis úgy, ahogy édesapám parancsolta.
+
+– Semmit sem parancsolt.
+
+– Azt mondta, rá se merjünk gondolni. Ez csak azt teheti: végezzünk
+mindent úgy, mintha semmit sem tudnánk. Mint máskor szoktuk.
+
+– Igy mondta apád?
+
+– Igy, édesanyám. Instállom szépen a konyhába menni, én megterítem az
+asztalt… a cselédnek se járhassa meg semmi az eszét…
+
+Terített, de csak a keze engedelmeskedett. Lelke tisztázgatott:
+
+– Haramia nem lehet, apám azt el nem rejti… Bujdosó? Hát mer az
+idejönni? Régi, jóismerős.
+
+Apja kemény konzervatív volt mindig, de műveltségét, jellemét mindenki
+tisztelte és a liberálisok között is voltak barátai. Sőt kedves
+tiszttársa is akadt, aki, ahogy apja mondta, „berúgott a
+negyvennyolctól“. S most ezek közűl egy…
+
+Dolga végeztén a szobájába tért, hogy szerető remegéssel gondolhasson az
+édesapjára. Milyen jónak, bátornak látta most őt, akinek politikai
+konoksága annyiszor sebezte véresre az ő szívét, akiről néha alig bírta
+hinni, hogy szent meggyőződésből megy a maga útján.
+
+Soha sem fogja a mai este után szégyelni őt. Hiszen ha valóban honvédet
+rejteget… akkor szándékán kívül is méltó a címre, melyet mindenki
+megtagadott tőle, akkor „honfiú“, akkor hős… akkor a fejével játszik…
+
+A veszély érzése csak most környékezte meg. Összetette a kezét:
+
+– Én édes, jó Istenem!
+
+Újabb lárma. Kifújta a gyertyát, meghasította a spalettát. Házról-házra
+jártak a fáklyások… vajjon „azt“ keresik?
+
+– Ha ide is betérnek?!
+
+Zajt hallott a kapunál és rettenve sietett ki.
+
+Apja jött meg.
+
+… A vacsoránál a városfőhadnagy csak ennyit mondott:
+
+– Klaudina fiam. Te ma anyáddal alszol. Zsuzsám lelkem, te add elő a
+Marci gúnyáit.
+
+Marci a tavalyi darabont volt. Megházasodott s nemrég kölcsönt kért egy
+rend viseltebb ruha fejében.
+
+– Hajnalban indítom a törökbúzát a tövisi vásárra.
+
+– Ne felejtse István lelkem, hogy Jancsi bá’ hazament húshagyóra.
+
+– Lesz, aki elvigye. Ti csak aludjatok jól.
+
+Semmit sem kérdeztek többet.
+
+Lefeküdtek, anyja apjának a helyébe, Klaudina az anya függönyös ágyába…
+
+– Semmit sem gyanítsz, Klaudina?
+
+– Aludjunk, édesanyám. Apám tudja, mit csinál.
+
+Fáradt szendergés jött az anyára, amikor Klaudina neszt vett a szomszéd
+szobából. Ágya éppen az ajtó elé volt téve, a nagy helyszükségben. A
+suttogás érthetetlen gomollyá olvadt az ajtón keresztül.
+
+Egyszer csak felült az ágyban. Fülét a hasadékhoz szorította. Próbálta a
+kilincset, az ajtó megpattant, amennyire az ágy engedte. Imént elállott
+szíve megindult mind hevesebb dobogásban.
+
+– Ne játszódj vélem, Istenem! – tördelte a kezét.
+
+Hirtelen felbuggyantak a könnyei. Meg volt bizonyosodva. Kinyujtózott
+mereven… Ezer gondolat rohanta meg, nem bírt velük. Csak későn kezdett
+számotvetni:
+
+… Nem fogja látni soha többet. Híre sem lesz… Tudni sem fogja soha,
+milyen sokat siratta, milyen nagyon-nagyon szerette. Dehát mi hozta ide,
+ha nem a szerelem, a remény, hogy vele találkozik? Ki védte idáig?… Mi
+ez, ha nem felsőbb, égi útmutatás?
+
+Olyan boldog volt és olyan szerencsétlen. De a boldogsága nagyobb volt,
+fénybe borította a szerencsétlenségét. Csak egyszer szemtől-szembe
+állani vele!…
+
+A szomszéd szoba elsötétült, elcsendesedett. De ki aludt hármuk közül
+egy szembehúnyást? A leány az órát hallgatta, ahogy zengve énekelte ki
+az időt és elszánt, komorszép álmokat szövögetett.
+
+… Az óra négy csengőt és négy bongót kiáltott.
+
+Nesztelenül, a paplan alatt szedte magára köntösholmiit. Felkészült
+egészen és észbevette, hogy a nagykendője künt a gángon lóg. Várt.
+
+Az éjfélótai csend ottbent is megszakadt. Gyertyafény szűrődött át a
+hasítékon és még halkabb suttogás. A két férfi fogni ment az istállóba.
+
+Klaudina most felkelt, gondosan összevonta az ágy függönyét és anyjáig
+lopózott. Az mélyen aludt, mintha az apa parancsa altatná.
+
+Kiosont a gángra, tetőtől talpig a nagykendőbe burkolózott, s a
+pincedudor mögött sebten, találomra pár ruhanéműt rakott egy
+általvetőbe.
+
+A gángablak kéken világosodott.
+
+A gángajtó, a kapu nyitva volt már.
+
+Itt-ott egy-egy szekér indult, falusi népek tartottak át a városon
+Tövisnek. A Kakasdombon zsandár nézett a fejkendője alá és durva bókkal
+továbberesztette. A Cifra Fogadóig keményen ment, ott meghúzódott a
+kőfal mellett. Az első sápadt, sárga csík hasadt ki a szürkére borult
+égen.
+
+A szíve folyton imádkozott. Ha ideér, túl van a zsandárokon. Végre
+megismerte apja öszvéreit.
+
+Kiállt az útszélre. Alig mert az arcába nézni. Torzonborz bajusz vette
+el úgyis a formáját. Inkább lesütötte a fejét.
+
+– Szépen meginstállom kendet, vigyen el bár Orbóig a szekéren. Tövisre
+igyekszem.
+
+A menekülő szívét megjárta valami.
+
+– Asszony mellett még úgysem gyanítanak. Szekeret, törökbúzát, gúnyát,
+asszonyt honnan kerítettem volna tegnap este óta?
+
+– Szálljon fel, húgom. Adja ide egyszer az általvetőt.
+
+Az újjatlan, durva kesztyűn át is érzett, hogy a segítő kézen kötés van.
+
+Klaudina szíve oly hangosan vert, hogy egy kezével fogta a kendő alatt.
+Elhelyezkedett a szekéren, a férfi mellé, de egy szót sem bírt mondani.
+
+– Hát aztán, ha feleségemnek nézik húgomasszonyt? – kérdezte Krizbai
+tréfásan.
+
+– Akkor kisebbet tévednek, mint gondolja Kegyed.
+
+És Klaudina hátracsúsztatta arcából a keszkenőt.
+
+– Az Istenért, vigyázzon! A gyeplő az öszvérek közé esik!
+
+Megfogta ő a gyeplőt. Közben elpirult, mert a férfi úgy nézett rá,
+mintha az ég hasadt volna ki előtte. És csak nézett és semmi szót nem
+talált. Csak a nevét találta meg:
+
+– Klaudina!
+
+– Tudja, hogyan és miért vagyok itt?
+
+– Nem tudok semmit – engedje, hogy ne is tudjak egy percre semmi többet
+ennél.
+
+Arcát a kezébe temette, mintha imádkoznék, vagy összeszedné magát.
+Klaudina gyöngéden nézte, nem zavarta.
+
+A köd felett, a széles völgyre sárga derengés hintődött.
+
+– A Kegyed apját én síromig nem fogom tudni eleget áldani…
+
+Bármilyen igaznak hangzott ez, Klaudina ebben a pillanatban mást várt.
+
+– Hogy ő ezt a jótéteményt is nekem szánta, utolsónak!
+
+– Ezt a jótéteményt?
+
+– A szekeremre küldi Kegyedet végső megtévesztésül! Ámbár egyet most már
+nem értek!
+
+– Az Istenért ne áltassa magát… én… én a saját jószántamból jöttem.
+
+– Jószántából?
+
+A férfi szemén könnyes fény futott át.
+
+– Klaudina kisasszony… nekem nem szabad sírni… és úgy tudnék pedig
+mostan.
+
+– Mindent mindjárt megért… Apám titkolta tőlünk, hisz Kegyed is látta…
+hogy kit menekít meg. Én megismertem a hangját… az ajtón keresztül. És
+tudtam: ha most elmegy, akkor…
+
+Elszégyenkezett.
+
+– Nem látjuk egymást soha többet… Szégyen, hogy én… indultam útnak, de –
+hiszen mi egyéb hozta éppen az apám házába, ha nem az én emlékem?
+
+– Klaudina kisasszony. Ne legyen közöttünk semmi hazugság. Engem –
+tudtommal – nem a Kegyed emléke vezérelt…
+
+A hajadon megdöbbent.
+
+– Amíg szerencsénk csillaga magasan állott, magam is hittem, hogy fényes
+névvel fogok visszatérni. Kegyed apjaura is kényszerűen belátta volna,
+melyik félen van az igazság. Nem úgy jött… Az álmokból egy irgalmas
+öregleány kolerabarakkjában ébredtem fel. Másfél évig bujdokoltam nála a
+Szilágyságban. Kertésze voltam. Paraszti sorban éltem volna, kitudja,
+meddig, ha gyanút nem fognak reám. Menekültem… Tordán el kellett, hogy
+áruljon valaki. Mikor tegnap a város szélén a nyomomban voltak s a
+kezemből csepegő vér is árulkodott rólam…
+
+– Mi történt a kezével?
+
+– Átlőtte a zsandárőrmester, aki felfedezett.
+
+– Be van jól kötözve?
+
+– Ahogy tudtuk, férfiak. Akkor… elsőnek eszembejutott az én régi
+principálisom…
+
+Klaudina hűvösre fordította a szót.
+
+– Értem. Kegyedet apám emberséges szíve vezette.
+
+– Hallgasson meg. A lelkem fenekén, magam sem tudva, talán egyéb is
+vitte a lépésemet. Talán a remény is, hogy még egyszer láthatom
+Kegyedet. Az első azonban, amit apjaura kívánt tőlem, az volt: hogy
+Kegyed meg ne tudja kilétemet. És ez fájt ugyan, de egyben öröm is volt
+nekem.
+
+– Mi volt ezen örvendeni való?
+
+Klaudina a keszkenőt felhúzta szélborzolt fejére, hogy eltakarja az
+arcát.
+
+– Kettős öröm volt. Először, és ez rút és önző érzés: de bevallom,
+boldogságot okozott, hogy apjaura még mindig félti a Kegyed lelkét a
+velem való találkozástól. Ezért nem értettem, hogyan küldheti mégis a
+szekeremre menyecskének.
+
+A hajadon kicsit kiderült.
+
+– Másodszor megsejtettem belőle, hogy Kegyed új útat lelt a boldogságba.
+
+– És ez is öröm volt?
+
+– … Én igen szeretném Kegyedet boldognak tudni a messzeségből.
+
+Az orbói völgy előtt jártak, jéghideg szél fújt le rájuk a havasok
+felől. Klaudina arca keményre vált, szinte megvetőre.
+
+– Ha Kegyedet valóban érdekelné a boldogságom, mikor magamban voltam a
+szobámban, Kegyed előjött volna, megkérdezni.
+
+– Apjaurának adott szavam ellenére?
+
+– A szeretet több az adott szónál.
+
+– A szeretet akkorra már megkapta a választ.
+
+– Csak az én válaszom a válasz.
+
+– Kegyedtől kapta meg.
+
+– Az én szájamból nem.
+
+– A Kegyed szájából… igen. Igaz, hogy nem szemtől szembe.
+
+Klaudina ismét Krizbaihoz fordult. De csak nézett.
+
+– Kegyed keresztnevén szólított egy férfit, amikor egy szívességet
+köszönt meg neki. Nevelése, büszkesége ezt mással, mint
+mátkájáramenendőjével szemben meg nem engedi.
+
+Klaudina feje alábbhanyatlott.
+
+– Egy férfit, akivel én Vízaknánál… Szelindeknél… ki tudja még hol,
+szembenállottam…
+
+– Miklós… Hallgasson meg… azon voltam éppen, hogy leszállok és
+visszafordulok… Jó, hogy ezt kimondta. Legalább elhalványíthatom magamon
+a szeme előtt a legsötétebb foltot. Mikor a húgom haldoklott: egy képpel
+fantáziált… Gomolygó felhőben egy fehérköpönyeges császári tisztet
+látott.
+
+Klaudina behúnyta a szemét, megkeményítette magát.
+
+– A futáskor én anyámat elmenekítettem. Édesapánk a tehetetlen Ágnessel
+maradt. Az első éjjel nem bántották őket. Másnap vízért kellett menni.
+Édesapám levetette és Ágnes mellé készítette a huszárattiláját. „Ez
+megvéd minket, mi császáriak vagyunk“!… Mire visszatért, a kapu bedöntve
+– Ágnes ágya előtt martalócok dulakodtak, egyikük kacagva lándzsával
+döfött az attilába. A felhasított párnákból a toll, mint sűrű felleg
+szállt a levegőben. Apámat leteperték – akkor jött Apfler…
+
+Elhallgatott, magába veszett, csak a fejével bólintott a benne zajgó
+képekhez.
+
+– … Mindig mondta Kicsi-Ágnes, hogy fejük felett mint a templombolt,
+összeborult az utcatűz. Hogy a hó színt cserélt a földön a vértől, az
+üszöktől… És hogy a ló folyton botlott a romokon… bútorokon… hullákon…
+Mert lovon voltak, Ágnes apám ölében, s a fehér köpenyeg vezette őket.
+
+A könnyek ott bujkáltak Klaudina hangjában.
+
+– Ha engem mentett volna meg a gyehennából, az kevesebb lett volna. De
+Kegyed tudja, mi volt nekünk a mi szegény Kicsi-Ágnesünk!
+
+… És ki tudja jobban, ha nem ő, a mai éjszaka után? Amikor a neve
+menedéket adott neki, életet…
+
+– Klaudina kisasszony! Bocsásson meg nekem, hogyha szemrehányásnak
+hangzott, amit mondtam! Mit van nekem jogomban, a szemére vetni? Vagyon,
+tisztség nélkül… mit?
+
+– A szeretetnek földönfutó képében is volna joga, szemrehányni a
+hűtlenséget. Csak a szeretetlenségnek nincsen joga, Krizbai úr!
+
+A férfi ajka mozgott. Magának beszélt.
+
+Rideg fenséggel nézett reá a hajadon.
+
+– És én… boldogtalan… utánajöttem Kegyednek, és nem gondoltam meg, hogy
+másfél éven át nem próbált hírt adni magáról, hírt venni rólam! De így
+legalább színről-színre láttam, hogy Kegyednek képzete sincsen a
+szeretet főtörvényéről, amely azt parancsolja, hogy minden nyomorúságon
+át is ne szünjünk meg szeretni és reménykedni. Én tudom ezt, Krizbai úr!
+És most már nem szégyellem megmondani! Mi az a vagyon, az a tisztség?
+Nekem elég volt a hangját meghallani, megtudni, hogy él, és én – tudja
+meg: utánaszöktem Kegyednek!
+
+A Tövisi Pad tetejére értek, fujtatni kellett. Megállottak. Krizbai
+mindkét kezével megragadta a hajadon kezét. Könyörgőn és mégis
+kétségbeesetten kiáltotta:
+
+– Te velem akartál jönni a bizonytalanba?
+
+Könnyek futottak le az arcán.
+
+– Én nem tudom, hogy mit akartam. Én csak találkozni akartam veled,
+mindenáron. Csak meg akartam mutatni a szívemet. A sorsomat a kezedbe
+tettem.
+
+Odahajolt a férfihoz, alázatos volt, mint az Úr előtt.
+
+Mindent elfelejtettek. A télvégi reggelben bontakozó tájat, a
+felhőszerűen átlátszó távol havasokat, a hófoltos, közeli, kopasz
+szürkeséget. Vásárosok kívántak jószerencsét, zsandár ment el mellettük
+és Krizbainak nem jutott eszébe, félni. Küszködött, nehezen. És a
+hajadon várta az ítéletet. Halottsápadt volt a férfi arca, amikor
+megszólalt:
+
+– Klaudina kisasszony, én arra kérem, forduljon vissza, érjen haza, még
+mielőtt a szökését észrevennék.
+
+A hajadon is halálra sápadt.
+
+– Én Kegyedet magammal nem vihetem. A Kegyed édesapja életét, hivatalát,
+becsületét tette kockára értem. Én az ő egyedüli kincsét el nem
+rabolhatnám még akkor sem, ha nem volnék megkötve erre a neki adott
+becsületszavammal.
+
+Míg ezt mondta, hideg harmat ült ki a homlokára.
+
+A hajadon dideregve burkolózott nagykendőjébe.
+
+– Még az is bűn volna, ha arra kérném, hogy próbálja apjaurát megnyerni,
+hogy várhasson reám. A Kegyed testvérhúgának emlékéért volt apjaura
+irgalommal hozzám, és ugyanezen emlékezet másnak ítéli Kegyedet.
+Olyannak, akinek fentjár a csillaga. A bujdosók kenyere keserű, és
+visszatérésre nincs remény…
+
+Klaudina úgy érezte, hogy ez mind igaz – annak, aki egy nagyobb igazat
+nem ismer.
+
+– Leszállok.
+
+Ennyit felelt.
+
+– A Kakasdombig visszaviszem.
+
+– Gyalog akarok menni.
+
+– Nincs idő veszteni való.
+
+– Kegyed nem fordulhat a veszélybe vissza.
+
+– Kegyed nagyobbat kockáztat, ha megkésik, mint én.
+
+Többet nem beszéltek. Vágtában repült a szekér, a leány, mint a
+fagyottember ült a deszkán. Egészen elburkolta magát.
+
+A Cifránál megállást parancsolt és leugrott a szekérről. Krizbai
+kiszalasztotta a gyeplőt, utána nyúlt.
+
+– Engedje, hogy megcsókoljam a kezét… emlékül.
+
+– Emlékül?…
+
+A hajadon sebten kiburkolózott a kendőből, feltűrte ruhaújját és
+kipattintotta a felsőkarján hordott bilincset. Soká viselte: a bőr
+alatta kékrozsdás volt és viaszsápadt.
+
+– Visszaadom a jegygyűrűt… amit Kegyedért viseltem.
+
+Odadobta a vaspántot és a szót:
+
+– Krizbai úr! Kegyed a legbecsületesebb ember a világon, de Kegyed
+engemet sohasem szeretett!
+
+Mint a hátatfordított boldogság, megindult a köddel rámázott
+feketevárosba.
+
+
+III.
+
+Visszatérve a házba, a városfőhadnagy lefeküdt, anélkül, hogy
+elnyugodott volna. Mit tett ő? Cinkosául szegődött egy embernek – nem,
+egy ügynek, amelyet őrületnek tartott. Őrületnek, szerelemhez hasonló,
+mámoros megtántorodásnak – de nem gonosz elvetemedettségnek. Másfél
+esztendeje pedig csak azt látta, hogy e megtántorodás részeseit veszett
+vadállatok gyanánt üldözik, gyilkolják halomra.
+
+„Istennek nagyobbal tartozik“, hallotta a menekülő szavát, és érezte
+egész súlyával azt a különös parancsot, mely népe javáért a mindenkitől
+megvetett szolgálatba és a szolgálatban ma ekkora hűtlenségbe
+kényszerítette. Hogy hol van az igazság: szinte behúnyt szemmel a
+meglévő hatalom eszközéül szolgálni, – nyíltan előbb lázadó, ma
+irtóztatóan büntetett, lethargiában senyvedő népéhez állani, – vagy
+kétfelé szolgálva, egy jóért dolgozva lassan mindkét felől meggyűlöltté
+válni – nem tudta most megítélni. Nem is bírt valóban végiggondolni
+mindenen. Érezte a meghasonlást magában, de hogy mi mivel került benne
+szembe, arról tűnődni most nem volt alkalmas óra. Tudta, hogy a veszély
+csak kilépett a küszöbén és hogy sokkal nagyobb, mint tegnap este.
+
+Minden percben megzörrenhetett a zsandárfegyver a kapun.
+
+E helyett azonban az asszonyok szobájában hallott kapkodást, lépéseket.
+A felesége jött, ingrevett nagykendőben, hálófőkötőben, lábára strimfli
+nélkül húzva a papucs. Sohasem látta így a szobájából kilépni.
+
+– Hol van Klaudina?
+
+– Már felkelt?
+
+– Eltűnt.
+
+A szó, amit az anya kiejtett, összeakasztotta a két szülő tekintetét.
+Nem merték tovább fűzni. Az apa kifordult az ágyból, sebesen felöltözött
+és nesztelenül kutatta át az egész telket, nehogy a cseléd észrevegyen
+valamit… Az első elsápadásból arca mind sötétebb színt vett. Amikor
+visszatért, a felesége megijedt tőle. Bezárta az ajtót maga után és az
+öltözetlenségtől, rémülettől vacogó asszony elé állott.
+
+Kegyetlen rövidséggel metszette fel a talányt!
+
+– Maradt-e Klaudina magában az este?
+
+– Sokáig.
+
+– Hol?
+
+– A szobájában.
+
+– Te hagytad ott?
+
+– Ő kért, hogy menjek vacsorát főzni.
+
+– Úgy!
+
+Ökölbefogott kézzel, összehúzott szemmel az ablakhoz állt és
+számotvetett. Aztán megfordult:
+
+– Klaudinát a menekült szöktette meg!
+
+Az asszony a kéményre intett.
+
+– Ő. Krizbai. A „honfiú“… a „honvédtiszt“… a gazember!
+
+Leesett egy székre, a szeme üvegesen meredt el egy pillanatra. Megrázta
+a fejét.
+
+– Sokat feltételeztél rólam, jómadár, de az utolsó számításod túllőtt a
+célon. Hogy hallgatni fogok.
+
+Felállt, járkált, megállott, felkacagott. És töredezve beszélt:
+
+– A becsületszavad! – A ruhámat, Zsuzsa! Hány óra? Úgy kell nekem! Két
+úr bolond szolgájának!
+
+Az ajtóban elibeesdekelt az asszony:
+
+– Mit akar –?
+
+– Visszakapni, asszony, a megfutamodott leányodat!
+
+– Hová megy?
+
+– A zsandármériára.
+
+Az asszony rá akarta vetni magát, visszahúzni két esdeklő karjával. –
+Elhárította, kilépett.
+
+… Most, hogy még az összefüggést sem értette, csak úgy, mint az állat,
+amelyik nagy veszedelemben ösztönből a legokosabbat teszi, az anya
+összeszedte magát. Mintha remélt volna valamit az önuralmától:
+felköltötte a szolgálót, tüzeket gyujtatott, kiadta a reggelit, piacra
+küldött. Amíg lehet, tartani magát, titkolni a szégyent.
+
+Csak egy félóra mult… Tompa, bizonytalan léptek a gángon. Klaudina, mint
+a kísértet, megjelent.
+
+– Édesanyám!
+
+Összekulcsolt kézzel állott elejébe.
+
+Az anya felkiáltott:
+
+– Fiam, be se jőjj, szót se szólj, nincs idő rá, fuss apádért a
+zsandármériára! Mutasd meg magadat nekie!
+
+Klaudina fordult. A gángküszöbön az apjával találta magát szemben.
+
+Az apa szó nélkül tántorodott az ajtófélfának. – Klaudina letérdelt
+eléje.
+
+– Ne csókold a kezemet… hátha nekem kell tőled bocsánatot kérnem. – Hol
+voltál?
+
+– Krizbaival találkozni.
+
+– Tudtával szöktél?
+
+– Tudtán kívül.
+
+– S nem kellettél?
+
+Alig hallatszott:
+
+– Nem.
+
+– Még a szégyenben sincs szerencséd. Elfelejtett?
+
+– Erről nem volt szó… Azt mondta: ő semmit sem tehet édesapámnak
+ellenére.
+
+Czinege István megragadta és falhoz szorította a leányt.
+
+– És én… ide hallgass… mibe kergettél… én elárultam… én feljelentettem
+Krizbait!
+
+Klaudina elomlott, némán, mint a levágott fű, az apja kezében.
+
+Az anya sikoltása, a házban támadt asszonyi lótás-futás egészen
+kívülmaradt a főhadnagy pillanatnyi gondolatkörein. A nagy megfordulás,
+hogy leányát visszakapta, de ártatlan vért juttat sötét kezekbe – szinte
+felfoghatatlan volt, mintha tőle függetlenül egy gonosz hatalom
+kápráztatná, hajszolná alig követhető események nyomában.
+
+– Megmenteni…!?
+
+Apflerbe kapaszkodott, indult is. Szemben találta, a zsandárméria felől
+jött. Az arca felvillanásából látta, hogy az is őt keresi. Friss volt,
+pedig az éjjel későig folyt a hajsza.
+
+– S ez úgy igaz, tekintetes Uram, ahogy az altiszt jelentette nekem?
+
+– Mit mondott?
+
+Sötéten, magába veszve hallgatta Apflert, mert úgy tetszett neki, hogy
+nem emlékszik már mindenre pontosan.
+
+– Hogy a tekintetes Uram ma reggel hét órakor engem keresett a
+zsandármérián, s nem találva, a szolgálattevőnek jelentette, hogy hol
+fogható le Krizbai.
+
+Nem kapva semmi választ, folytatta:
+
+– Az altiszt mentegette szinte magát, hogy a patrullt a tegnap rekvirált
+szekerek egyikén az én tudtom nélkül azonnal indította Tövisnek. Azzal
+takarózott, hogy tekintetes Uram mozdulni nem akart az őrszobából, amíg
+nem intézkedtek. Sőt – hogy követelte volna, hogy az őrmester is menjen,
+aki tegnap felismerte. Hogy a menekülő már egy jó óra egérutat nyert és
+csak abban lehet bízni, hogy a tövisi malomban elidőz, míg számbaadja a
+molnárnak a szekeret.
+
+Czinege István alig bírta végighallgatni mindezt. Saját szavai idegenek
+voltak… s olyan szörnyű volt a csengésük!
+
+– Még a ruháját is leírta eszerint a tekintetes Uram. Zöldzsinóros
+abanadrág, szürke újjas, fekete kerekkalap – egy nőt is említett volna a
+szekéren.
+
+A zsandármériára értek, Apfler irodahelyiségébe.
+
+Csak most, a leülésnél vette észre a főhadnagy, milyen sötét a Czinege
+István arca.
+
+– Mondja, tekintetes Uram, a Krizbai tőrbecsalásáért forszírozta tegnap
+este a torockói és csombordi utak erősebb szemmeltartását?
+
+Czinege kínosan tekintett fel töprengéséből. Egész szótlansága idején
+azzal vetett számot, használhat-e az a majdnem másfélórai egérút
+Krizbainak? Miért is nem faggatta ki Klaudinát, mennyire voltak az
+útban?
+
+– Apfler, mint barátnak akarok neked most szólani. Vallani. Az este
+nyolc és kilenc óra közt Krizbait a lakásomon találtam. Mikor az
+őrmester a nyomába ért, a kerteken át az én portámig futott.
+Elrejtettem. Hogy miért? Te emlékszel Kicsi-Ágnesre. Annak a gyermeknek
+annyi jó órája volt az életben, amennyit ez az ember szerzett.
+Megértheted, hogy –
+
+– Dehát nem éppen azért teszünk esküt a császárra, hogy még az ilyen
+nehéz kísértésben is hívek maradhassunk?
+
+– Tegnap ilyenkor én is ezt mondtam volna.
+
+– Most aztán igazán nem értem a tekintetes Uramat.
+
+Czinege tudta, milyen kérdés következik. Elszánta magát.
+
+– Ne is szólj. Azt akarod kérdeni, hogy akkorhát miért… árulkodtam?
+Azért: mert azt hittem, hogy – hogy rabolni járt nálam.
+
+Apfler előtt ez egészen érthetetlen volt.
+
+– Ezt neked most meg nem magyarázhatom. Értsd meg, egy szörnyű
+gyalázattal gyanusítottam, elvesztettem a fejemet és iderohantam –
+feladtam.
+
+Egészen halkan tette hozzá:
+
+– Amivel vádoltam… ártatlan benne…
+
+Nagyon rövid csend után szólalt meg Apfler:
+
+– Nem gondolja tekintetes Uram, hogy ez így jól van? Megtalálta a
+kötelesség útját. Krizbai kézrekerül, tekintetes Uramnak nekem tett
+vallomása pedig a sírban nem lehet jobb helyen… A jelentést rögtön
+megfogalmazom. Úgy, hogy hivatalnoki, alattvalói becsülete foltatlan
+marad. Enélkül minden összeomlik.
+
+Most magára is gondolt, a Klaudinával remélt boldog kapcsolatra, és
+ezért elpirult, mert még nem volt minden nyílt beszéd tárgya közöttük.
+
+– Igen, igen, a családom jövője… De a polgárság… a város… Ha ők
+megtudják, hogy én adtam kézre!
+
+– A mi embereink hallgatnak és a jelentéseink soha napfényre nem jutnak.
+
+– És a lelkiismeret?
+
+– Éppen annak kell megnyugodni, hogy esküjének eleget tett.
+
+– Még ez sem igaz! Még ebbe sem kapaszkodhatom, hogy megbocsássak
+magamnak! Én Krizbait személyes, buta dühben… bosszúból…
+
+Felugrott:
+
+– Hát nem érted, hogy mit akarok? Tudni akarom, semmit sem tehetsz, hogy
+Krizbai ne kerüljön kézre?
+
+Apfler csodálkozásból csodálkozásba esett.
+
+– Egyszer lehetetlen, mert hiszen tekintetes Uram maga küldte és
+pontosan utasította a zsandárokat! Másodszor az én meggyőződésem, az én
+tiszti becsületem!
+
+– Igen, igen! Nektek könnyű! Nektek nincs két becsületetek!
+
+– Két… becsületünk?
+
+Czinege István sötétre gyúlt.
+
+– Ez az… – mondta magának.
+
+Most megtalálta a nevét a visszásságnak, amely régóta rágta és most –
+úgy érezte – halálosat mart a lelkébe.
+
+Darabig fel és alá járt, azután komor nyugalommal szólt:
+
+– Ird meg a jelentésedet az őrnagynak, ahogy jónak látod. Krizbain s
+rajtam, az én lelkemen, legfeljebb az Isten ha segít. Legalább rajtatok
+segítsen.
+
+– A jelentést megcsinálom. Nézze, tekintetes Uram, hiszen sokféleképpen
+lehet valamit elmondani. Addig töröm rajta a fejemet, amíg úgy meg tudom
+írni, hogy minden jó lesz.
+
+– Vigyázz, a jelentésed felborulhat. Ha Krizbai mindent úgy vall be,
+ahogy volt… Nem, ezt ő nem fogja soha tenni. Tőle nem számíthatok semmi
+olyan árulásra, ami könnyítene a lelkemen. Az egyedüli reményem az, hogy
+ő másfélórával előrement.
+
+Az utcán volt, csak a szokás vitte a hivatal felé, mert az agya
+össze-vissza gomolygott. A házuk előtt eszébe jutott Klaudina.
+Homályosan derengett benne, hogy betegen hagyta.
+
+Belépett hozzá. A hajadon bő, fehér köntösben a lócán volt párnák közé
+fektetve, a lába alatt meleg téglák. Színtelenre vált ajka semmit, a
+szeme csupán egyet kérdezett. Az apa túl volt a haragon, csak mélységes
+szánalmat érzett most iránta.
+
+– Meddig jutottatok, fiam, az útban?
+
+– Krizbai… val?
+
+– Vele.
+
+– A Tövisi Pad tetejéig.
+
+– Hány óra lehetett akkor?
+
+– Félhét… háromfertály…
+
+– Alig hiszem. Hogy tudtál volna onnan ilyen korán visszagyalogolni. Nem
+volt még nyolc óra, amikor én hazajöttem.
+
+– Szekérrel hozott vissza a Cifráig.
+
+– Krizbai? Visszatért?
+
+– Azt mondta: nála csak az élet forog kockán, de nálam a becsületem.
+
+Czinege összement a karosszékben, mintha csontjait vesztette volna. Most
+látta Krizbait, lelke egészében és most vált előtte világossá, hogy az
+meg nem menekülhet. A visszatéréssel legalább háromfertály órát
+veszített, a többit kipótolja a patrullnak pihent lovakkal befogott
+szekere.
+
+– Találkoztál-e valakivel, aki rádismert?
+
+– Azt hiszem, senki sem ismert reám. Csak parasztokkal találkoztam.
+
+– Akkor még mindig marad számodra egy út az életben.
+
+– Igen, édesapám.
+
+Klaudina lehajtotta a fejét, mint ítélet után.
+
+Ez jól volt már, hát nem akart senkit se keseríteni. Felment a hivatalba
+és ott várta, hogy meghallja a hírt, amely az ő lelkének lesz a halálos
+ítélete.
+
+Dolgozni nem bírt, az ablakhoz állt és kibámult a piacra. Szemben a vár
+fekete, kormosra perzselt gyűrűje, jobbkézt a félig tetőtlen kollégium,
+s a kettő között a négyszáznak durván feldombolt sírhantja. A sírhant
+előtt… a híg télutói sárban…
+
+Egy szekér jött a búzapiac felől, a tövisi útról, s a zsandárméria felé
+tartott. Rezescsákósok közepén egy fiatal parasztlegényféle ült, a keze,
+a lába láncon, a kalapját elveszíthette. Széltől-fagytól veretes arca
+azonban a feltisztuló világosságban inkább elszántnak tetszett, mint
+szenvedőnek.
+
+Egy-két utcagyermek és egy igen lerongyolt koldusasszonyféle követte a
+szekeret. A felnőttek csak megállottak, mintha gyökeret vertek volna
+ott, ahol a látvány érte őket. Férfiak sötéten néztek, asszonyok
+eltakarták az arcukat… Temetés volt: elevent vittek temetni. A
+lerongyolt, baglyas fehérnép azonban durva átkokba tört ki, s a
+zsandárt, aki lefogta, összeköpdöste. A futáskor megőrült Bolond Nyika
+volt.
+
+– Még ez is kockáztat valamit.
+
+Czinege István most érezte először a kínt, amelyben keresztrefeszített
+népe haldokolt. Most kezdte érteni a nemalkuvó utakat, a keserű dacot,
+amely a jót sem veszi szívesen attól, aki bántotta szentségeit.
+
+Ő más utat próbált és talán neki volt igaza… de mintha itt ez nem
+számítna, ez az okos, józan, olcsó igazság, mintha volna egy más, egy
+drágább, csak életen-véren vásárolható… az igazság, hogy a nemzetet
+őrületeibe is követni kell. Mikor az egész test lázas, akkor minden
+porcikája részt vesz benne, csak a verejték, csak a szenny kívánkozik el
+belőle, hogy ne ossza az ő sorsát… Késő. Késő… Most egyedüli reménye,
+hogy az ő kétszínű életén, mint két parton lábat vető hídon át, gyermeke
+elvész azok közé, akiknél elfelejt lassan mindent, ami neki, az apának
+még sajgott.
+
+Egy zsandár jött érette. Vuics őrnagy úr kéreti a városfőhadnagy urat a
+zsandármériára.
+
+– – – – Egészen idegenszerű, a hosszú télen át elszokott, éles napfény
+sütött be és még szembeötlőbbé tette a helyiség rideg voltát. Erdély
+térképe s a fiatal uralkodó sugár képmása volt minden dísz itten. Az
+őrnagy szemben ült az ajtóval a zöldposztós asztal mellett. Balról
+Apfler, előtte a jegyzőkönyv. Pillantása megnyugtató volt, szinte
+biztató.
+
+Az őrnagy korlátoltságánál jobban sebezte Czinegét a jobbján ülő szikár,
+himlőhelyes kapitány jelenléte. Ez türelmetlenül futtatta át szemét egy
+papíríven, Krizbai bűnlajstromán.
+
+A fogoly balkézt állott. Keze láncon, jobbján a kötést vér szennyezte.
+Arca közömbös volt, mintha túl lenne az őt érhető legkeservesebben.
+Mégis, mikor tekintete a belépő városfőhadnagyra fordult, új kérdező
+szenvedés bukott fel benne.
+
+Az őrnagy kezet nyujtott Czinege Istvánnak.
+
+Szégyenletes felsülések sorozata volt idáig, e helyt, a zsandárság
+szereplése. Minden megtört a hallgatag, megközelíthetetlen, konok népen.
+Most végül egy „gutgesinnt“ érdemhez segítette az új államszervet.
+
+– Köszönöm, köszönöm.
+
+A fogoly behúnyta a szemét. Mi ez a „köszönöm“ Czinege Istvánnak?
+
+– Kérem a városfőhadnagy urat, vegye szemügyre a foglyot. Azonos-e
+Krizbai Miklóssal, aki negyvennyolc tavaszán a helyi főiskolát mint
+jurátus diák látogatta?
+
+Krizbai kímélni akarta Czinegét és elébe vágott:
+
+– Krizbai Miklós vagyok, az, akit keresnek.
+
+A kapitány izgágán kiáltott rá:
+
+– Ki kérdezte Önt?
+
+Az őrnagyhoz fordult:
+
+– Pardon, majd én.
+
+– Mit dicsekszik a nevével? Csak dicsekedjék továbbra is, ez az út
+nagyon magasba vezet! Lássuk csak – a lépcsőket!
+
+Összehúzott szemmel újra az ívbe pillantott.
+
+– Krizbai Miklós 1848 nyarán diligentián kívül visszatért Háromszékből
+és a helybeli iparos-, kereskedő- és tanulóifjakat a lázadó hadsereg
+részére toborzotta.
+
+A kapitány elhallgatott, várta, hogy a fogoly tagadjon.
+
+Krizbai ráhagyta:
+
+– Úgy van.
+
+– Nevezett vezette azt a fehérszemkötős császári parlamentairt, akinek a
+fedezete alatt Bem egész serege kibújt a kelepcéből Szászsebesnél.
+
+A fogoly feljebb emelte a fejét.
+
+– Valóban én voltam az egyik vezető.
+
+– A retiráda többi, komoly hadvezetéshez méltatlan, hitvány trükkjeiben
+is főludas volt.
+
+– Minden erőmmel szolgáltam tábornokomat, Bemet és hazám ügyét.
+
+– … A „Honvéd“ cikkeiben gyalázta a császárt! Rágalmazta az osztrák
+hadvezetőség nagyjait!
+
+– Csak azt írtam meg, hogy hitem szerint a császári felkelők felsőbb
+parancs nélkül Enyedet nem merték volna elpusztítani.
+
+A kapitány előfúrta a fejét a fogoly felé.
+
+– Verfluchter Kerl! Miért menekült akkor mégis császári fedél alá?
+
+Krizbai Czinegére nézett. Látta, hogy a városfőhadnagy elsápad.
+
+– Erre nem felelek.
+
+– Császári ember szekerén lopakodott tovább!
+
+– Gyalog fogtak el Tövisen túl a gyulafehérvári úton.
+
+– – – Ez az ember nem az, aki csak úgy, semmi okból tagad. Kinek a
+javára hazudik? Mi érdeke van benne? A kapitány gyanakodva tekintett
+Czinege Istvánra.
+
+– Városfőhadnagy úr, mondja szemébe neki a vallomását!
+
+Apfler félhangosan fordult fellebbvalóihoz.
+
+– Bocsánat. A vallomás már írásban fekszik az őrnagy úr előtt.
+Felesleges azt megismételtetni.
+
+Az őrnagy bólintott.
+
+– Valóban, időpocsékolás. A foglyot csak identifikálni akartuk és ez
+megtörtént, nem tartozik rá, hogyan került horogra.
+
+– Az nem elég. Hallja meg a fogoly a feljelentő szájából, legyen neki ez
+az első lecke. Lássa, hogy nem minden fajtájabeli veszett meg!
+
+Apfler súgva kérte:
+
+– Bocsánat kapitány úr, a városfőhadnagy úrnak mégis kellemetlen lehet,
+hogy a fogoly előtt így leleplezze magát.
+
+– Was… kellemetlen? Jó hivatalnok fütyül rá, mit gondol róla egy
+Kossuth-kutya!
+
+Apfler most az őrnagyhoz fordult:
+
+– Őrnagy úr, kérem… akkor is inkább olvassa fel valaki a vallomást!
+
+– Helyes. Kapitány úr, ne ragadtassa el magát!
+
+Apfler a kezébe vette a papírt. Köhintett és ezalatt a fogolyra nézett.
+Üzent neki a szemével:
+
+– Annyit higgy belőle, amennyi neked valószínű.
+
+A városfőhadnagy felé szinte esdekelt a tekintete:
+
+– Hallgass… az Istenre kérlek, hallgass!
+
+Csakhogy a három tekintet nem értette meg egymást.
+
+– – – – „Czinege István városfőhadnagy úr a hozzá menekült Krizbai
+Miklóst szemtől szemben ki nem utasíthatta a házából. Nevezett ugyanis
+sok éven át volt gyermekeinek nevelője. A városfőhadnagy úr kénytelen
+volt cselhez folyamodni. Este elrejtette Krizbait és hajnalban
+útratette, amikor is nyomába vezette a zsandárságot…“
+
+Czinege Istvánt mindmostanig a szégyen és a fájdalom lebénította. Most
+bentszakadt lélekzettel meredt el a fogolyra… Döbbenet, – szinte utálat
+sötétítette el annak arcát.
+
+Felugrott, kiáltani akart, leseperni magáról a lelkén esett szennyes
+szókat, mint undorító férget… De ahogy hirtelen a halálsápadtan olvasó
+fiatal férfira nézett, visszarekedt a kiáltása. Ha most elveszti a
+fejét… ha kiabál… ha leleplez… Apflernek sírt ásott… Pedig az a maga
+módján jót akart.
+
+Összeszedte erejét, eszét.
+
+– Őrnagy úr! Ezt a vallomást én nem mondtam penna alá Apfler főhadnagy
+úrnak. Ő azt tévesen értelmezte és így tévesen okadatolta tetteimet.
+Engedje meg, hogy kikorrigáljam azt, amit reggeli kusza
+lelkiállapotomban elfelejtettem megmagyarázni. – Én Krizbai Miklóst,
+gyermekeim praeceptorát elbújtattam és útratettem, azzal a tökéletes
+szándékkal, hogy _megmenekítem!_
+
+– És aztán megbánta szándékát? Felébredt alattvalói lelkiismerete? Az
+eset érthető, sőt menthető…
+
+Az őrnagy szinte jóindulatúan mondta ezt.
+
+A városfőhadnagy keserves-keményen rakta egymás mellé a szót.
+
+– Én Krizbai Miklóst nem hivatali lelkiismeretből, hanem személyes
+bosszúból jelentettem fel. Távozása után azt hittem, hogy megrabolt.
+
+A kapitány fintort vágott:
+
+– Ah… ilyen bizalmat gerjesztők a „honvédtiszt“ urak!
+
+Czinege csak egy pillanatig küszködött… a mindennél szentebbért… Amiért
+az eddig legnagyobbnak vélt szégyent is fejére idézheti a szóban,
+amellyel lecsapott a kapitányra:
+
+– Azt hittem, hogy megszöktette a leányomat!
+
+Apfler rémülten lépett hozzá közelebb.
+
+– És?
+
+A vallomástevő mély részvéttel nézett reá.
+
+– Krizbai Miklós nem szöktette el a leányomat. A leányom… maga szökött
+utána, hogy megossza véle a nyomorúságot!
+
+Apflerre most szakadt rá a ház, amit eddig építgetett.
+
+Még az őrnagy is kitört:
+
+– Um Gotteswillen, ilyen skandalummal dicsekedni!
+
+– Alle die gleichen! – Szégyelje magát! – vágta feléje a kapitány.
+
+– Akik előtt én mán túl még szégyenkezni akarok tudni… azok előtt ez nem
+szégyen…
+
+És pillantása összeforrt most a fogolyéval, találkozó testvériségben.
+
+– Ruhig! Mit hallgatjuk ezt a handabandát? Egy helyett kettőt fogtunk,
+őrnagy úr s punktum!
+
+Az őrnagy zsandárokért küldötte ki Apflert.
+
+Míg megjöttek, a két tiszt halkan pár szót cserélt. A kapitány dörzsölte
+a kezét örömében. De az őrnagy rosszkedvűen leintette:
+
+– Ez a második siker szerintem fiaskó. Ha az ilyenekből is kibújik a
+kígyó, mint ez a Czinege István, akkor én nem tudom, mire építünk mi
+itten?…
+
+Csörgő láncokkal jöttek a zsandárok. Czinege István már a fogoly mellett
+állott, kezét bilincskészen rakta keresztbe.
+
+Csattant a vasperec… indulhattak.
+
+– Külön cellába! – kiáltott Apfler után a kapitány.
+
+Míg átmentek az udvaron az első napfényben borzongó fák alatt, Czinege
+odasúgta Krizbainak:
+
+– Szereted még?
+
+– Arra nincs szó.
+
+– Fiam. Ha csak börtönt kapsz… ha visszatérsz… a tiéd. Élek vagy halok
+addig: mindegy.
+
+– Miért tette ezt? Érettem?
+
+– Magamért. Jusson nekem is a ti kenyeretekből.
+
+A pincébe épített cella ajtajában Apfler mélységes szemrehányással
+állott elibe Czinegének. Úgy tett, mintha a vasak biztonságát próbálná.
+
+– Mit üzen a családjának, tekintetes Uram?
+
+– Üzenem nekik, most már hiszem, hogy a honleány is nagy szó. Fejükre
+idéztem… A honleány tűr és vár, amíg a honfiú szenved.
+
+Apfler a neki oly fájó üzenet után is lovagiasan búcsúzott.
+
+– Isten vele, tekintetes Uram.
+
+– Isten vele, főhadnagy úr. A tűz is lehet jó, a víz is lehet jó,
+külön-külön. De össze nem folyhatnak soha. Annak jaj, aki megpróbálja.
+
+
+
+
+KIFÜSTÖLÉS.
+
+Egy szekrényajtót kellett kinyitnia, hogy azon át az életbe lépjen.
+Deszkái bátran koporsónak is nőhettek volna. Halott kelengye feküdt
+benne. És ő hat éve hált egy koporsóval egyszobában.
+
+Mikor Judith csattani hallotta a zárat, erősen megfogózott. Anyja
+elgyengült: „Lelkem leányom“ – és nedves volt a szemszöglete. Judith
+rezzenés nélkül nézte az előbomló fehér tetemeket. Nehéz len-ingek
+szálltak le a polcról: nagynénje ajándékai. Jó, falusi levendulaszag
+bújdosott bennük. Ezek még nem fájtak úgy. Csak a gyermekkort
+ragyogtatták vissza sápadt visszfényben. Boldog ámolygásokat a
+nagykertben, a malomárok karikázó szőke hullámai mellett… Még vad volt
+akkor és rakoncátlan, a fák tetején élt és belefütyült az életbe.
+Fintort vágott a nagynéninek az ajándékra:
+
+– Én nem megyek férjhez soha!
+
+– Akkor is kell, fiam, kelengye.
+
+Kell. Most látja. Odarakta őket, anyja várakozó két kezére:
+
+– Ezeket elviszem. Kérem külön tenni.
+
+A második polcon asztalneműek pihentek, sokszemélyes abroszok – mert úgy
+volt, hogy nagy házat fognak vinni, ünnep lesz az élet. Ezek mégsem
+fájtak. Akkori szíve is a kicsi ünnepekre készült igazán: a vendégtelen
+teríttetésre, mikor csak egyetlen harmadik ül asztalhoz: rózsaszín
+köntösében a Boldogság. – Máskép lesz. Félasztalt fog magának teríteni,
+mint a magános emberek és mellette az Árvaság fog ülni, a szürke, étvágy
+felejtető asztaltárs.
+
+A kicsi abroszok… Ezek mélyen, messziben induló sajgást támasztottak a
+szíve körül. Ezekbe már a lelkéből volt valami összefogva.
+
+A konyharuhák… A fehér szobalánykötények, máslis bóbiták… Tizennyolc
+éves koráig járt iskolába, de azért gondos gazdasszony akart lenni, a
+maga szemével tenni ragyogóvá mindent. Egy kicsit parancsolni is
+vágyott, hiszen olyan gyermek volt még. De csak takaros lányoknak és
+fínoman, előkelően…
+
+Picit összeszorította a fogát. Most jöttek a legfehérebb halottak. Szép
+kísértetek, akik nem tudtak elmúlni, csak valami gyenge holtszínt,
+sárgát kaptak. Battiszt lengeségek. Ingek, hibátlanul hímezve,
+monogrammozva. Legalul egy csodaszép ágyhuzat, összefogva, rákészítve a
+virágos brokát paplanra. Az ágyhuzaton pedig, összefogatlanul elomolva,
+lerogyva reájuk, mintha siratná a sok halálraítélt csodát –
+
+Judith érezte, hogy hátán jégszilánk szúr végig.
+
+– Mama – mondta összeszedett nyugalommal – kérem csak a konyhába menni.
+Majd én kiválasztom, mit akarok elvinni.
+
+Az anya ijedten nézett leányára, de engedelmeskedett. Oly tanácstalan
+volt gyermekének sorsával szemben, hogy nem mert neki soha
+ellentmondani. Talán ő volt az egészben a legszerencsétlenebb. –
+Kifordult az ajtón, de nem ért a konyháig. Annyira félt, hogy leült a
+szobaajtó elé és mert a kulcslyukon nem volt lelke leskelődni gyermeke
+után, a fülével és a szívével hallgatózott.
+
+Mit akar, mért küldte ki őt? Sírni fog? Miért akar sírni most, amikor
+sokesztendős konok küzdelemmel új életet teremtett magának az elsülyedt,
+régi élet felett! Igaz, ünneptelen életet, egy messzi, ismeretlen,
+reménytelen városkában. Az ő ünnepekre termett Judithja, aki bűbájos
+nászútra, meleg és vidor fészekre volt kireppenőben; aki olyan ragyogó,
+olyan tiszta, édes mátka volt, mint napraváró hajnali rózsafa. – Aki
+egyszer mégis sápadtan, reszkető döbbenetben jött haza:
+
+Már többször észrevette, hogy egy rendőr ólálkodik mögötte. Eleinte
+véletlennek tűnt, aztán kezdett kellemetlenné válni. Ma visszafordult és
+kérdőre vonta érte. A rendőr bevallotta, hogy meg van bízva az
+őrizettel. A kapitány úr adta ki neki a rendeletet, kísérje a
+kisasszonyt, mert valaki gonosz szándékkal van iránta. Egy nőszemély. És
+Judith indulni akart a rendőrkapitányhoz, végére járni a megalázó dolog
+nyitjának. Az ajtóban megállította a postás. Levelet hozott, nem nagyon
+kiírt, ismeretlen női írást. A levélben követelőn, kétségbeesett hangon
+egy kérés és egy fenyegetés állott. Bontsa fel az eljegyzését. Arra a
+férfira másnak van nagyobb joga. És ha nem tesz úgy, amint a levél kéri,
+majd meglátja, mi következik: az utcán, a templomban, akárhol…
+
+– Ne menj sehova, – mondta ő, az anya – várd meg Lorántot.
+
+Egy rettentő félóra hosszat várakoztak akkor. Jómaga dadogott valamiket
+Judithnak, hogy ez nem olyan tragikus. Csak botrány ne legyen, elvégre
+Loránt férfi… Judith kitágult, értetlen szemmel meredt a történendőkbe.
+
+Végre jött a fínom, kedves fiú, akiben az ő világuk szerint senki semmi
+hibát nem találhatott. Judith szótlanul odaadta neki a levelet. Azt
+hitte, mindjárt minden jóra fordul, mert hiszen nem is fogta fel valóban
+a helyzetet.
+
+A fiatalember elsápadt, soha így nem nézett a leányra. Lerogyott.
+
+– Judith…
+
+Megcsókolta a lábát. Akkor az anyára pillantott, vérpirosra vált, kezét
+az arcára fedte és kifutott, kezében a levéllel. Ott álltak ők ketten,
+tanácstalan összemeredésben: anya és leánya.
+
+Egy óra se mult, majdnem beesett az ajtón egy cseléd.
+
+– Az ügyvéd úr… az ügyvéd úr…
+
+Visítani kezdett.
+
+Judith vele futott, hajadonfőn.
+
+Még meleg volt a keze, a homloka. Óh, mintha élt, mintha aludt volna a
+dívánon, csak a vértócsa mellette a földön, mondta az igazat.
+
+Judith sokáig beteg volt azután.
+
+Mikor testben fellábbadott, lelkileg sínylett. Nem volt szabad a
+mátkaságára emlékeztetni őt senkinek és semminek. Az emlékeket tűzbe
+vetette, az akkor viselt ruhákat elajándékozta. Egyszer összeesett: egy
+új cseléd tudatlanul az asztalára rendezte Lorántnak gyermekkori képét,
+amit Judith mindenekfelett dédelgetett valamikor. Amit egyedül el nem
+égetett…
+
+Aztán, mikor mindent és mindenkit hallgatásra szoktatott, egyszerre
+kemény lett és határozott. Kelengyéjét elzárta és újból tanulni fogott.
+Nem örömben tette, hanem önmagát járomba hajtva. Szorgalma, haladása
+példabeszéd volt, a diplomáját ablakba tehette volna.
+
+Most pedig indult is, az ország túlsó végébe, állásba. Ehhez az
+útnakinduláshoz kellett kinyitnia a kelengyés szekrényt… Aminek a
+rakosgatásához az anyát nem akarta társnak.
+
+– Óh Istenem, óh Istenem.
+
+Hiszen olyan nyugodtan kezdett hozzá. A kicsit rozsdás kulcsot vaskézzel
+csavarta meg. Olyan okosan, tervszerűen válogatott. De aztán… Az anyai
+sejtés a leányon pihenő, hűvös nyugalmon át érezte a beteg szív induló
+reszketéseit. Kivált… A menyasszonyi inge úgy volt bedobva, ahogyan
+félbenmaradt, a többi holmi fölé. Jól látta ő, hogy félt hozzányúlni.
+
+Sírni fog, egész bizonyosan sír. Nem szokott pedig. Csak rosszabb ne
+legyen. Édes Istenem, csak rosszabb ne…
+
+Az anya sűrűn törülgette a szemét és figyelt, minden érzékét megfeszítve
+figyelt. Nem hallott semmit. Még a lépéseit, a ruhája suhogását sem. Ez
+még keservesebb volt. Kezét a kilincsre emelte…
+
+– – Ahogy anyja után betette az ajtót, Judith lassan ment a szekrény
+felé. Úgy ment, mint kísértetnek elejébe.
+
+Nem fog sírni. Két ember birkózott benne sokáig: egy nyöszörgő letepert
+és egy felüllévő fojtogató. A fojtogató elvégezte munkáját: keserű,
+kemény diadallal ült már régen a megfojtott felett. Judith megértette
+magával, hogy Loránt nem volt rosszabb, mint más férfi, csak
+szerencsétlenebb: mert gyöngédebb és lelkiismeretesebb. És hogy az is
+törvény, emberek törvénye, ami őt, Judithot érte. Hogy neki, a
+legártatlanabbnak kell – ha így fordul a kocka, – a legnagyobb keresztet
+felvennie. Felvette hősen, konokul. Sebzett erőkkel kiverekedett egy új
+életlehetőséget.
+
+És ma birokra kel a kísértetek utolsó zúgával és le fogja győzni az
+utolsó kísértetet.
+
+A kályhához ment és belenézett a tűzbe. Ropogós, félparazsas égés. A
+máglya készen áll. Nyitva hagyta az ajtót, hogy gyorsan végezhessen.
+
+Visszatért a szekrényhez és utánanyúlt annak, amitől az imént reszketni
+kezdett. Kihúzta, de távoltartotta magától. Egy lépést tett a tűz felé…
+Az ing szertebomlott…
+
+A leány megtorpant.
+
+Milyen szép! Nagyon könnyű, szinte áttetsző selyem. A nyakánál
+lehelletes csipkék közé hímezett rózsakoszorúcskák. A rövid újjon is…
+
+Leült, ölébe vette. Furcsa, nem irtózott. Nem rohanták meg a könnyek.
+Csak a hervadtan is csillámló emlékek, melyek hozzátapadtak a
+ruhadarabhoz. Ehhez a szépséges holmihoz, amely általa volt olyan remek.
+Nagy, nagy munka. Hónapokon át készítette. És milyen örömös munka volt.
+Azt nem tudja férfi. Öltésről öltésre díszíteni az üdvösségünket. Mindig
+bezárta hozzá az ajtót, nehogy valaki meglássa. A tűz énekelt és ő
+fűzte, öltötte, néha megcsókolta a selyemszálat. Fehér viharban
+vágtatott át rajta: mire varrja. Néha kiesett a kezéből a tű… A vihar
+felkarolta és elrobogott vele a szent Ismeretlenbe…
+
+Aztán… aztán félbenmaradt és koporsóba dobódott.
+
+Mennyit szenvedett, mennyiszer kívánta a halált még akkor is, amikor már
+megbocsátott a halott mátkának! Mert az életnek nem tudott megbocsátani.
+Az életet undortól, gyűlölettől lobogó szemmel nézte.
+
+– Pedig ha elfogadod, akkor meg kell teremtened magadnak az élet
+elfogadható formáját is…
+
+Ezt parancsolta egyszer magának.
+
+És ez a forma kezdett is már jó ideje kialakulni. Munka, nyugalom,
+közöny.
+
+Közöny? Az igazi közöny mosolyog, te pedig könnyektől tartasz és
+autodafé-ra gyujtottál ma tüzet!
+
+Minek? Mindaddig, amíg nagy jelenetekben búcsúzol a multtól, amíg
+égeted, temeted, irtózol tőle és keresztet vetsz reá: addig nem
+váltottad át magadat a Közöny nagy, nyájas ünnepébe. Annak nincsenek
+szertartásai, az örökegyforma és felindulásnélküli.
+
+Nem kell ide máglya, csak kifüstölés. Fújd rá a közönyödet és széthull
+az igéző átok. És akkor igazán felvetted a sorsodat, elfogadtattad
+magaddal a tragédiádat…
+
+Vedd a tűt Judith, végezd be az utolsó rózsát az ingeden, varrd el az
+utolsó, még lelógó selyemszálat… Ird be az utikosaradba ragasztott
+leltáradba, számold ki a többivel a mosónénak, és viseld el aztán,
+felváltva a többi közömbössel…
+
+… Az anya úgy szenvedett, hogy már nem bírta. Ha Judithot ájulva a
+földön találja…
+
+Benyitott, félve, szinte alázattal.
+
+A leány az ablak felé fordulva a selyemszálat nyálazta meg és belefűzte
+a világosság felé magasan tartott varrótűbe.
+
+
+
+
+VARGABETŰ.
+
+„_Az ő útjai végiremehetetlenek._“
+
+
+I.
+
+Öreganyám két Dobokai Druzsiánnát emlegetett. Az egyik fiatalon halt el,
+a második – az első emlékére örökbefogadott gyermek – jószerencsét
+csinált, szép családja volt, nagy kort ért el. Az elsőnek története itt
+kezdődik:
+
+… Köhécsel, ásít, a kulcsai csörömpölnek – úgy bújik elő az egyházfi a
+papilak alatti pincelakásból. Nyersül cserszen a nedves homok léptei
+alatt, míg a templomig ér, mely, mintha a lakók erős, egybetömörült
+lelke volna: uralkodik a körbefutó torha bástyákon és azokon túlnan a
+város földszíntes, itt-ott még a forradalom óta rombadöntött házain. A
+hűvösárnyékú, rózsaszínnapverésű korareggelbe halkan beleciterázó
+verebek hirtelen megbicsaklanak a muzsikában úgy, mint a kulcs a
+fonnyadt öreg kezében: a vár öblös, boltíves kaputorkán át kemény fiatal
+lépésekkel nagyon deli úrfi dobog előre, kezében krémszínű selyempapirba
+göngyölt titok. Szinte félretolja az öreget, szinte felszakítja az öreg
+templomajtót, aztán eltűnik a csillogó kőlábak között, arra, ahol az
+úrasztala lehet. Az egyházfi utána akar kandikálni, de orra előtt
+sunyian surran be egy hórihorgas, pulykatojásképű nebuló,
+vargainas-féle, ki ugyancsak cepel valami újságpapírba csavart bokrétát.
+Pillanat és újra jön valaki. Ez pirulva, szépen meginstálja az
+egyházfit, hogy beléphessen mereven kötött, kerek virágcsokrával a
+templom hajnalias fehérségébe. Darócruhás, székely szolgadiák.
+
+Most már zömök reppenéssel riadnak szét a templom támasztó-pilléreiről a
+verébfelhők. Seregben érkeznek a diákocskák, inasok, béresfiúk; kezükben
+széttanult, nemzedékeken át szálló káté. Siketítően kong az oktatásra
+hívó harang felettük, s míg egyesek tétován ácsorognak, fontoskodva
+tanakodnak, a sápadtabbja a torony körül félkört járva magolja:
+
+  – _Mózes ötköny-vét az – ótestámen-tomban._
+  _Józsué a – bírák – s Ruth követik – nyomban._
+
+Hajadonfős kicsicselédek pironkodnak befelé a várba. Polgárleányok
+fejkendő alól dühös pillantásokat vetnek a „kisasszonyt“ súgó diákok
+felé. Kalapos, fehérstrimflis úri kisasszonyok begyesen lépegetnek végig
+a diákok sorfala között, se jobbra, se balra nem néznek és mégis
+elpirulnak, mikor épen „előtte“ haladnak el. A deliszép úrfi mint két
+égő gyertya, olyan szemmel kémel a templomajtó mellől a kaputorokba.
+
+Az egyházfi célzást tesz, hogy a tiszteletes úr, a város nagypapja már
+megfrustukolt. A suhancsereg befelé tolakodik és leül, szembe a lányok
+padjával, az úrasztala köré.
+
+– Kip-kop, kip-kop.
+
+Begyes, kis szőke lány topog végig a kőpadlaton. A fiúk feszülten
+ügyelik. Most ér a helyére és hányavetin furakodik be a padba.
+Megpillantja maga előtt az újságpapírba göngyölt valamit. Elfintorítja
+arcát, de mintha ezzel örömét leplezné. Bontja… A pulykatojásképű suhanc
+pokolian vigyorog…
+
+Fehérruhás, magas hajadon jő a padok között, büszke tartásának
+ellenemond kissé lehajtott feje, földre szögezett tekintete. A deliszép
+úrfi arcán a barnaságba bíborcsóvák gyulladnak. A leány most lép be a
+padjába és riadtan bámul a krémszínű csomagra, mely mellett a tarka
+mezei csokor is ott szerénykedik. Hirtelen felnéz – talán Istenre akart
+– de tekintete megakad félúton, az égő gyertyaként lobogó két szemben…
+
+Zsupsz!
+
+Hahota. A begyes, kis szőke dühösen csapja ki a földre a csomagjából
+kiforduló csalánpukétát (Szokása kikosarazni a tánciskolában az
+ágrólszakadt diákokat és padján felejteni a mesterinasok virágait.) Ki
+ezen mulat, ki a fehérruhás hajadon döbbenetét lesi, kit az a
+cseresznyecsokréta izgat, ami zsinóron ereszkedik alá a karzatról egy
+jóképü polgárleány elé. Valami régkonfirmált diáktól.
+
+– Ki innen a vének! – acsarkodik egy pöttöm kicsi diák.
+
+Senki se veszi észre, hogy a pap már ott áll, középen.
+
+– Ejnye, ejnye! Hát ti fiaim nagyvásárt csaptok Isten szent házában?
+
+Egyszerre mindenki vasárnapi arcot csinál. A szolgálók padba sülyesztik
+zsebkendőbe fogott majoranna bokrétáikat. Szétnyílnak a káték. Az öreg
+pap a szószékre csoszog. Megy a káté, ki darálja, ki páthosszal
+szavalja, ki nyekergeti…
+
+– És most szólítom gróf Simonfay Zsiga úrfit.
+
+A deliszép úrfi felemelkedik.
+
+– Melyik az első parancsolat, erre feleljen a gróf.
+
+Az úrfi nyiltan a papra pillant, aztán a legsugárabb, legszendébb
+hajadonra. Hangosan, pathetikusan szavalja, egyenest a lánynak: Én
+vagyok a te Urad Istened… rajtam kívül más Isteneid ne legyenek!
+
+A leány megrezzen és hirtelen földreesik padjáról a tarka mezei bokréta.
+Megriadt az igétől? Vagy gonosz varázslat szelét érezte meg? A
+darócruhás szolgadiák holthalványan nézi, hogy a deliszép úrfi szemében
+hogy vet lobbokat a gyertyafény… És az ő nagygonddal, hajnalban szedett
+csokra lent hever a kisasszony lábánál… Jaj. Most meg is taposta
+tudatlanul. Megtaposta, mert a tiszteletes úr a leányokra tért:
+
+– Szólítom Dobokai Druzsiánnát.
+
+A fehér leányzó felemelkedik. Szeme riadtan szegődik továbbra is a
+selyempapír csomagra, ami oly nagy és olyan törékeny valamit rejt, hogy
+nem merte padba gyömöszölni.
+
+– Mindezen parancsolatoknak mi a summája, Druzsiánna leányom?
+
+Mintha pillanatra elakadna a lélekzete, aztán:
+
+– Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és
+minden… erődből…
+
+A leány itt elhalkul. Homloka elfehérül, szinte világít. De miért,
+Istenem, miért? Azért a merésznél is több tekintetért, amellyel Zsiga
+gróf a feleletét igenelte? Szerencse, hogy a pap kisegíti és egy
+tepsiképü szolgálót hív fel:
+
+– Na, Kati fiam, hát aztán hány Isten van?
+
+– Hát instállom – erőlködik a leányzó, – csak egy van.
+
+– Nagyon jól van fiam. Látszik, hogy tanultál.
+
+… Káté végeztével másnapokon nagy volt a sietés. A kicsi cselédeket
+reggeli edénymosogatás, a kisasszonyok egynémelyikét a varróiskola,
+másikát szigorú édesanya várta, a diákokért már bolond csetepatét
+csapott a kollégium csengettyűje.
+
+De ma vasárnap volt.
+
+– Szabad hazakísérnem?
+
+Simonfay Zsiga gróf kilépett a templomajtó előtt sorfalat álló diákok
+közül, szorosan Dobokai Druzsiánna mellé. Nem várta a beleegyező
+bólintást. Ügyesen, símán terelte aztán a nagy zavarban lévő hajadont a
+széles Magyar-utca felé, honnan kerülővel, az állén át lehetett
+hazajutniok.
+
+Udvariasan köszönt el Druzsiánna elmaradozó barátnéitől. Végre az
+álléban voltak, csak ketten. Mert nem igen sétált benne szinte soha,
+senki. Minek? Úri embernek szőlője van, oda megy levegőzni. Akinek
+nincs, az csak nem fogja ott mutogatni a szegénységét?
+
+– Druzsiánna kisasszony, kegyed tekintetére se méltatta a virágaimat. De
+mindegy. Fontosabb nekem az, hogy kegyedet ma szomorúnak látom. Mi oka
+volna rá?
+
+A leány nagy, okos, szemrehányó tekintetet vetett fel az úrfi szemébe.
+
+– Kérem, instállom kegyedet, szóljon.
+
+Nehéz sóhaj.
+
+– Gróf úr, legyen szíves, ne hozzon több pukétát és…
+
+– És? esdeklem, szóljon hát!
+
+– Legyen áhítatosabb, mikor Istenről tanulunk.
+
+– Én áhítatosabb vagyok, mint ha úrvacsorát vennék.
+
+– De… mindig… mintha félremagyarázná a szent igéket…
+
+Az úrfi kicsit vállat vont.
+
+– Amiért kegyedre nézek? De csak bizonyos igéknél!…
+
+A gróf megállott és erőst a leány szemébe nézett. Jaj, ha most valaki
+ezt látná! Kicsi fúvásra milyen nagy szél kerekednék!
+
+Épen most fordult be pedig az álléba Vesmás Gáspárné, ki keresztanyja
+Druzsiánnának.
+
+– Na, hova, hova? Konfirmációról? Persze, jót tesz a séta! Te úgyis
+sápadt vagy, violám. Hát abban a papírban mit szégyelsz úgy tőlem?
+Addsza csak… Jé, beh szép! Na, ezt itt nem kapálták! A gyorskocsi hozta.
+
+Belemosolygott szélesen a gróf szemébe. Közben megcsípte Druzsiánna
+karját, hogy az értsen.
+
+– Te gyermek, a szalagod egy helyt fel van pattanva. Gróf úr, kérem,
+menjen egy kicsit előre. Van nálam egy dajkatű. – Te szegény bogár, te.
+Nálatok voltam, egy kis aszalt veresszőlőért, báránybecsinálthoz.
+(Szokása volt a legképtelenebb dolgokért beállítani, csak, hogy
+körülszimatolhasson mindenütt egy kis pletykamagért, amiből terebély
+fákat növesztett.) Ne ellenkezz velem, hanem kísérjetek vissza hozzámig.
+Aztán bejössz és nálam hagyod a pukétát. Gróf úr! Paracsoljon jönni.
+Most pedig hazakísérnek engem.
+
+A két fiatal közrevette Vesmásné Csontt Apollónia asszonyságot, ki
+szinte nekipirult, hogy ilyen izgalmas ügy vetélőjét kaphatta kézbe.
+
+– Menjetek csak balfelől, egymás mellett. Nem állok én karónak két
+rózsafa közé. Hát bizony lelkeim, szép idő is az, amikor az ember
+konfirmálni jár. Én is ott ismerkedtem meg Gáspárommal, Isten
+nyugosztalja.
+
+– Igen, kapott a szón Zsiga gróf, felér két tánciskolával.
+
+Druzsiánna összehúzta homlokát, szinte szenvedőre vált az arca.
+
+Vesmásné tovább, folyton beszélt, mintha nem érezné, hogy az első
+kipattant szikra égeti a fiatalokat. Pedig hogy égetett az a szikra.
+Tüzén keresztül Druzsiánna csak fojtva érezte nagy, nagy félelmét szíve
+fenekén. A gróf a kapunál kezet csókolt Vesmásnénak, époly alázattal,
+ahogy főúri dámáknak szokás. Tudta ő, hol, mit, hogyan kell…
+
+Bent Druzsiánna szinte elgyengült.
+
+– Nó, te kicsi csirke, te.
+
+Csontt Apollónia karba ölelte a leánykát. Nagy érdeklődéssel és valami
+gyöngédséggel szemében nézett reá.
+
+– Anyád vár. Azért tanácsos a tearózsákat – tearózsa most, április
+végén! – itthagyni nálam.
+
+– Nagyon haragszik édes anyám…?
+
+– Na. Nem kell félni. Menj csak szépen haza. Aztán mondd azt, hogy
+mostanig nálam voltál, mert látni akartad a zsurnált. S vártál, amíg
+hazajöttem. Végre is a keresztanyád vagyok, s becsületes asszony. Nem is
+tudom, mit félt úgy a gróftól. Annak a botra faragott szikulusnak
+szánna… Hogy híjják? Bajka? Hisz az jobbágyfiú lehet… Na, előttem székre
+se ülne, nem hogy a drága leányomat neki elprédáljam! Nem tudom én, vak
+a te anyád, nem látja, milyen szép vagy? Aztán a Dobokaiak lófő
+nemzetség, a százesztendős pikszidárius asszony se merne elődbe vágtatni
+az úrvacsoránál… A székelyeknél a lófőleány grófkisasszony számba megy…
+
+A rózsafehér arcon mosoly ringott át.
+
+– Pólika néni…
+
+– Na, na. Most indulj már haza. A virágot majd elgondozom… Tearózsa! Ez
+csak más, mint a Bajka Mózsa útilapuval kerített kakukkfű pukétái!
+
+Druzsiánna ráhajolt a virágokra, felitta illatukat, mint szíverősítőt.
+Nagyon is fel kellett idézni a drága jó szagot, hogy özvegy anyja
+küszöbén át merjen lépni. Óvatosan tette be a nehéz tölgy-kaput, még
+egy-két pillanatot adott magának.
+
+A keskeny bolthajtásokkal átívelt, északos udvaron, a kővel kerített
+gruppokban császárszakállak nyitogatták első zsengéiket. A futóka
+bukfencet vetett a téglaboltokról, s a portuláka rikító szőnyege a
+tornácig terült. Itt oly emberek laktak, akik el nem tapostak semmit.
+
+Druzsiánna kilincsig ért. Az anya – féligősz, de nem nagyon idős, talpig
+gyászt viselő asszony – összeráncolt homlokkal fogadta:
+
+– Kisasszony, hol voltál mostanig?
+
+Ebben a hangban volt valami az ítélkező örökbíró mindentudó szigorából.
+Ennek nem lehetett hazudni…
+
+– Nem nézem én, hogy maholnap pártás leány vagy. Azt hiszed, nem tudom,
+ki szokott templomból hazakisérni? Te… te szerencsétlen! Ugyan mi
+jóvégre vezet mindez? Kutya kutyával s macska macskával, mondta szegény
+apám, az effélére! Már az sem tetszett nekem, mikor Zéfi grófné a
+Máriskó kontesz kedvéért tánciskolát rendezett! Hívott volna akkor is
+magukhoz valókat a vidékről, s nem egyszerű nemesleányokat! De persze
+fösvény s azoknak szállást kellett volna, hogy adjon éjtszakára! Most
+aztán nem tud ellenni tőled az a léhűtő grófi kócifer! Hogy is nem
+szégyelli pelyhező szakállal konfirmálni! Ha eddig megvolt istentelenül,
+mit jut épen az idén eszébe!… Jó is, hogy vége lesz már ennek a… Uram
+bocsáss meg! Hogy az én leányom épen a konfirmációja alkalmával legyen
+szóbeszéd tárgyává! Meg nem szenvedem, hogy mégegyszer végig cégéreztesd
+magadat vele az utcákon! Mondd meg neki: gróf úr, én szegény leány
+vagyok, mégcsak férfirokonaim sincsenek, akik megvédhetnének a világ
+szája ellen! Ha igazi férfi, elmegy előlem!
+
+Mind nagyobb méregbe hozta magát. És épen, mert leánya fejlehajtva
+rebegett előtte, épen mert néma volt és kimondhatatlanul gyámoltalan.
+Virágnyi, madárnyi, akiken áttapos a vihar: szirmuk, szárnyuk
+ellenállása gyengébb a lehelletnél.
+
+
+II.
+
+Romlatag kőfalakon, templomcseréppel bordázott bástyatetőkön lilaszínű
+parádét vont a borostyán és készült, készült a parádé egyre még. Öles
+székely legények vállukon hordták a kidöntött növendék-fákat és állét
+vertek belőle várkaputól templomig. Bent fürge fiúk
+cserfalevélgirlandokat húztak át a karzatok között, padokba verődve
+koronát-koszorút kötöttek a lányok. Soha máskor ilyen csacskaságot nem
+látott a fehér templomhajó. Az volt a legény, aki az orgona tetejére
+mászott, hogy bokrétákat tűzdeljen a legfelső sípokra. Bajka Mózsa a
+tornyon át a padlásra merészkedett, hogy zsinóron engedje le a koronát
+az úrasztala fölé. Meghal az anyja, ha most meglátná. Zsiga gróf kacagva
+nézett a szédítő magas padláslyukból lekandikáló vasfejűre.
+
+– Én a jobb részt választom és kegyed lábához ülök, segíteni. Úgy sem
+tudtam mostanában soha hazakísérni, eltűnt mindig, mint Hamupipőke. Nem
+tudom, valamikor szokásban volt – a história professzor mondta – hogy a
+templomba menekülők sértetlenek voltak. Hát ilyenképen vagyunk mi most
+ketten… itt biztonságban vagyon a szívünk.
+
+Druzsiánna már az első szóknál megrázta a fejét. De különös volt, nem
+mert az úrfi blaszfémiás beszédeire tiltakozni. Valami babonás,
+félelmetes erő volt abban, hogy az Irás szavaival varrt hímet
+szerelmükre.
+
+A gróf sorban adogatta fel a virágkosárból Druzsiánna keze alá a
+vérpiros bazsarózsákat. Hogy tudta adni a virágot, milyen szépen,
+ábrándos tűzben pillantott fel velük együtt, mintha mindegyikben az ő
+teljes, bíborpiros szívét nyujtaná hódoló áldozat gyanánt.
+
+Mikor a nap már kései, elnyúló aranynézésekkel sepert végig a templom
+virágba, lombba mártott, szinte elsötétített falain, az öreg pap is
+becsoszogott, hogy utánanézzen a pompának. No, meg hogy „beitassa“ velük
+a holnapi ünnepség rendjét. Nagy versengés folyt ugyanis a leányzók
+között, ki hányadikul üljön a sorban. Sírás, összeveszés is volt már
+emiatt és Kézdi Polixéna el volt szánva, hogy ölébe ül Krizbai Cécinek,
+majd elhúzódik az eggyel lejjebb, ha a mollruhája ropog! – Mások hajnali
+felkelést, az egyházfi megkerülgetését tervezték…
+
+– Hát édes gyermekeim. Egyet majd elfelejtettem. (Pedig napok óta
+töprengett, hogyan adja be ezt némely áspiránsoknak.) Figyeljetek csak
+ide. Hogy kiket fogok megáldani. Hát fiaim, ti ugyan tudjátok, hogy
+Isten áldása mindnyájatokra egykép kitöltődik. Épen azért mindegy, hogy
+kinek a fejére teszem a kezemet. De mégis, a rend s az illendőség úgy
+kívánja, hogy megmondjam. Kettő vagyon itt, ki idejénél fogva első lehet
+köztetek. Mert tanulásban mind igen derékul viseltétek magatokat… De úgy
+gondolom, nem tartjátok méltatlannak az elsőségre Simonfay Zsiga gróf
+úrfit és Dobokai Druzsiánna kisasszonyt… Simonfay gróf, úgye, méltóságod
+tizenhét és fél esztendőket töltött be… Druzsiánna, téged én
+kereszteltelek, tudom, most multál tizenhat. No lám, most már nem baj,
+hogy két esztendeig betegeskedtél. Legalább egy gróffal együtt áldalak
+meg. De kegyelmed gróf úr, mért késett annyira a jóban? A filozófia
+klasszist járja már, ha jól tudom?
+
+– Anyámasszony igen kegyes és azt tartja, nem szabad zölden venni fel az
+első úrvacsorát. Apámuram freidenker, ő nem törődött vele…
+
+A pap összeráncolta a homlokát. Az öreg Simonfay Mihály gróf istentelen
+hírében állott, Voltaire volt az órákuluma. Épen azért kell bő áldásnak
+szakadni a fiára, hogy tartson, hasson jó időkre…
+
+Azon az éjjelen a friss lombok fanyar illata megédesült a napnyi
+pompázásra lekaszált tavaszi virágok lehelletétől. Nehéz ünnepi balzsam
+keveredett ebből. S a sok virág: mintha a falak magukból virágozták
+volna ki, hogy egy szűzi nász örömére csodát tegyenek. És ők ketten, a
+templom főhelyén, szemben az ünnepiruhás, ünnepi arcú tömeggel,
+virágfelhők és álomfelhők közepette… Druzsiánna nem tudta, mennyei vagy
+földi malaszttól feszül patyolatdereka alatt ujjongó szíve. Összeforrt a
+két üdvösség és elragadta valami fehér extázisba. Angyalnál
+tündökletesebb és alázatosabb volt, mikor az áldásért a mohába vont
+földre térdepelt… Csak a pap állt közöttük, jobbkeze a gróf, balja a
+Druzsiánna fején. Az áldás hosszú volt, akár egy esketési beszéd.
+Hogyne. Jobbkézt az első padban ott ült Simonfay Józéfa, Mihály gróf
+vénkisasszony nagynénje, ki az ekklézsiának is gyűjt. Elfáradt a jó öreg
+nagypap, s ahogy mindjobban ránehezedett a két fiatal főre,
+összehajtotta azokat, hogy szinte érintették már egymást és egybecsókolt
+arcuk tüzének lehellete.
+
+Bűn volt? Mikor ismét helyükön ültek, Druzsiánna szeme anyja szigorú,
+kisírt tekintetével találkozott… Mert anyja mindig sírt a templomban.
+Szülőit siratta: apját martalócok döfték át negyvenkilencben, anyja
+belesorvadt a bánatba. Urát siratta, a kollégium inspektorát, kit
+vadorzók ütöttek le a „Csókolók“-nál, messzi, havasi, irdatlan erdőben
+és fiát, kit a Maros mindenesztendős pogányáldozatául szánt a sors. Igy
+voltak az ő örömünnepeik is könnyesek. Vagy most még egyébért is hullott
+az anya könnye?
+
+Druzsiánnában zűrzavaros érzéseket vert fel az anya komorsága, hogy
+elrepítette szemét másfelé és akkor Pólika nénit látta, sugárzó arccal,
+megelégedetten. Fiatal szíve öntudatlanul talált enyhet a mosolygó
+arcban, mint a napra forduló virág a verőfényben.
+
+Pólika néni ötször változtatott helyet a templomban, míg olyat talált,
+ahonnan mindent kellőképen szemügyre vehetett. Közben kétszer csaknem
+összeveszett a polgárasszonyokkal, kiket ősi helyükre, hátrább
+tessékelt. (Nézd az orcátlanjait, hova nem furakodnának!) Végre most
+félig ölében ült egy fiatal asszonykának, akitől csak egy újjbegyni
+helyet kért.
+
+Ünnepség után a nép a Magyar-utcára ömlött ki a várból. Szép, talpig
+fehér lányok: kezükben imakönyv, csipkezsebkendő, amivel az első szent
+bor után szárították meg fiatal ajkukat – és a kegyes mondásokkal
+telenyomtatott emléklap. Szemlesütve lépegettek anyjuk mellett, diákok
+csatlakoztak hozzájuk, úgy sétáltak fel és alá a macskafejes járdán,
+vaskosaras földszinti házak, még a perzselés nyomait mutató romok előtt.
+Dobokainé, bár a legbüszkébb anya lehetett, egyetlenben egyszer ment
+csak végig az utcán. Leányával és Zsiga gróffal közrevétette magát és
+ünnepélyesen komor maradt. Mint vasfalon kellett volna megtörnie rajta a
+fiatalok tüzének. De Simonfay gróf, míg elkérte Druzsiánna emléklapját,
+megérintette a leány kezét.
+
+– Örvendj ifjú a te ifjúságodnak… olvasta. Nekem a tiszteletes úr ezt az
+igét mondta a kenyérhez. Szép ige, de nem nézik jó szemmel, ha az ember
+követi.
+
+– Az igének folytatása van, mely óva int a meg nem engedett örömtől,
+mert egyszer számonkérik örömeinket, szólt az anya kicsit élesen.
+
+– Igen…? Nem ismerem a folytatást, nem vagyok eléggé jártas az Irásban.
+De amit tudok, az már nagyon sokat mond nekem… És mely igéket mondta
+kegyednek a pap, Druzsiánna kisasszony?
+
+A leány remegve figyelt a beszédre. Félt, hogy a gróf megbotránkoztatja
+anyját, az pedig megsérti a grófot. Most végigpillantott sajátmaga
+makulátlan fehérbe öltözött alakján.
+
+– Azt mondta: maradjak mindig olyan fehér, mint a köntösöm.
+
+– No, de ilyen ellentmondó igék…
+
+Hirtelen elhallgatott a gróf és azt kérdezte, le fogja-e vétetni magát
+Druzsiánna kisasszony?
+
+– Menjünk is a fotográfushoz, kapott az anya a szón, mert úgy is volt a
+terve, hogy leánya életének e legszebb ünnepéből emlék maradjon fenn. De
+a gróf beszédei után semmi kedve se volt már, bár egy szót se ejtett
+szemrehányásfélét, míg haza nem értek. A középső házba nyitva, a házi
+fontszőtt terítős ágyak, a lábas óra halk tipegése, s a fehérneműs
+sifonerekben hervadó levendula hiába küldött békét feléjük, még
+Druzsiánna tengelicéje is hasztalan üdvözölte vidám sikongással őket, az
+anya Kálvin aszkéta arcába tekintett és szigorúan kezdte:
+
+– Druzsiánna. Rémítő dolgot tapasztaltam máma. Már a templomban láttam,
+hogy minden igaz, amit beszélnek. De azt még se hittem, hogy annyira
+légy vele, hogy a kezedet merje érinteni. Mit engedtél meg neki, hogy
+így konfidenskedik és még előttem se modesztálja magát?
+
+– Semmit, semmit édesanyám… Igazán, igazán nem tehetek róla…
+
+– Ami történik, azért mindig a leány felelős! Ha megőrzöd a
+méltóságodat, ő se mer tolakodni! S ha léhaság történik, mint ahogy
+láttam, annak csak te vagy az oka!
+
+Druzsiánna sírni kezdett. Sírása bűntudatos színben mutatta és az anya
+még szigorúbban kezdte magyarázni az ősi, kegyetlenségig puritán
+elveket, amelyeknek szigorában nőttek fel a familia leányai évszázadok
+óta. Már tudniillik a Dobokainé családjában, mert csak ő volt itt
+„trunkus“, az apa beszármazott Szikuliából.
+
+Az áldozócsütörtöki csodaszép hangulat fekete keserűségbe fúlt. A pompás
+kis ebédnél Druzsiánna semmit, az anya majdnem semmit se evett. A
+délután szótlan szürkeségben telt el. Druzsiánnának fájt a feje és a
+kanapéra dőlt. Templomba se mehetett, ahogy illett volna úrvacsora után.
+
+Még szomorúbb napok következtek. Nem kellett többet korareggel a
+templomba járni. Az anya örvendett rajta és azon volt, hogy okos
+szavakkal lohassza a tüzet. Hiába hallotta a parasztbabonát: hogy az
+égből dobott tüzeket eső el nem oltja. Soha se hitt a babonában.
+
+– Oktalanság az egész. Minden csak az idő és a lelkierő kérdése. Át kell
+esni a keserűségen.
+
+Druzsiánna szerelme pedig, mint a szentek mellett égő mécs olaja, nem
+fogyott, hanem maga-magából gyarapodott. S amikép gyarapodott az olaj s
+a tűz, apadt az edény, sápadozott, vékonyult a leányzó. Gyakorta ült
+keresztülkötött fejjel a dobráma meg a recepárna mellé, míg az anya a
+tűzhely előtt sebesen pergette a rokkát és zsoltárokat énekelt, vagy azt
+a találót, keserveset:
+
+  „_Fogd meg pajtás a vasvesszőt, a vasvesszőt,_
+  _Verd meg vele a temetőt, a temetőt,_
+  _Mért nem kedvez semmi szépnek,_
+  _Semmi épnek…_“
+
+És mégis: Druzsiánna imádkozva kérte az Urat, hogy ne fusson az idő, bár
+semmi jót nem adott a jelen. De legalább tudta, hogy itt van, a városon
+van az, akiért eped. Hanem ha julius elejére fordul… Simonfája kastélya
+és aztán Leyda városa… mint delejtű a csillag felé, fog arra húzni az ő
+sóhajainak csapata…
+
+Nem is volt már ez szerelem, valami nagy betegség volt, úgy fájt és úgy
+hervasztott, valami lázféle, aminek nincs és nem is szabad, hogy legyen
+orvossága.
+
+Régebb se voltak utcakati fajtájú népek, most épen sehova se jártak.
+Druzsiánna csak vasárnap, a templomba, ahol nem illett szemet emelni a
+karzaton ülő diákságra. Az anya néha a temetőbe járt ki. Leányát
+kíméletből nem vitte, a hegy miatt. Ilyenkor Druzsiánna lelkéből
+kisírhatta magát. Egyszer, mikor a legjavában sírdogált, valaki szépen
+reáborult.
+
+A leányka felnyujtotta hozzá ölelő karját.
+
+– Pólika néni…
+
+– Ne sírj hát, na. Mindjárt nem sírsz, csak halld meg, mit mondok. Zsiga
+gróf tegnap nálam tette tiszteletét… Azaz, hogy láttam elmenni az
+ablakom alatt. Te, olyan volt az epekedéstől, mint egy váltott.
+Megszólítottam. Miért ne? Tudom, hogy az emberek menekülnek a
+megszólításaimtól. Hogy azt beszélik, hogy minden évben újra kell
+huzatnom a könyöklő párnákat az ablakfámon. Bánom is én! Nem is laknám
+én ilyen félreeső csendes helyt, mint ez a ti kolégyomutcátok! Bizony jó
+mindent tudni, mindent látni! Meglátod azt most te is! Szóval,
+megszólítottam Zsiga grófot. Aztán bánom is én a hírnevemet, mikor
+fiatal szívek bajáról van szó. Nagyon hálás volt, aztán kétszer is kezet
+csókolt. Hiába, csak a mágnások tudják, mit kíván az úri módi. Mondja
+sokszor a kosztadónéja, Firtos professzorné, hogy milyen úrias tempói
+vannak! Szóval hát kifaggattam és mondhatom neked, meg van az háborodva
+érted. Na, ugyé, már gyógyulsz, eszem a szívedet!
+
+Druzsiánna mindkét kezével szorította keresztanyja kezét.
+
+– Mosolyogj hát bubám, mert bizonyisten szebb vagy akkor, mint egy
+pápista szentkép. De aztán meg ne szakadj az örömtől, ha a többit
+hallod! Megigértem ugyanis a grófnak, hogy összehozlak titeket. (Érezte,
+hogyan kezd reszketni a lány.) Holnap délutánra kérezz át hozzám. Nálam
+van egy divatzsurnál, most már igazán. Pattantyusnénak, annak a gazdag
+örménynének hozta a gyorskocsi. Anyádat ez úgysem érdekli, ő fumigálja a
+divatot. Pedig milyen rájfrahúzott szoknyák jönnek bé… Ekkorák né, mint
+egy hordó…
+
+Druzsiánna oda se figyelt. Nagy tétovában volt. Hirtelen szomorúan,
+mintegy tagadóan nézett az asszonyra.
+
+– Mi az, hát félsz? – tért magához a keresztanya szemléletes
+divatelőadásából.
+
+– Félek, hogy megtudják…
+
+– Anyád?
+
+Druzsiánna hallgatott.
+
+– Ahá! Nehogy azt hidd, hogy megsértődöm. Tudom, mi a hírem. Húsvét
+ünnepszombatja fejibe a diákok táblát szegeztek a kapumra: „Itt lakik a
+város szája.“ Tudom én, hogy sokat jár a szám, de először is, csak
+jóindulatúan beszélek. Másodszor mindig igazat mondok. S aztán, aki
+sokat beszél, az legjobban el tud titkolni valamit. Ha én nem mondom el,
+hogy nálam találkoztok, megesküszik rá mindenki, hogy nem találkoztok.
+Majd azt mondják, ha ki is szivárog valami: Ugyan! Vesmásné rég
+elkofálta volna, ha úgy volna! Én pedig ne legyek becsületes asszony, ha
+elárullak!
+
+Ettől az órától kezdve Druzsiánna elkezdett sugározni. A titkos
+boldogság a legjobb szer: gyógyszer, szépítőszer egyben. A leányzó
+csöndes volt, szorgalmatos, engedelmes és néha énekelt. Különös
+énekhangja volt, valami fájdalom remegett benne, mint a pattanni készülő
+húrban.
+
+Az anya hálás volt Pólikának, hogy átsegíti gyermekét a bánaton.
+
+És elfutott az idő. A rózsalevelekként hulló tavaszi napok. Mikor
+Druzsiánna mindennap átment Pólika nénihez, akinek ősi kertje kissé
+felhagyott volt és gizgazos, mint az ablakban sokat könyöklő
+fehérnépeké. De volt benne egy hátra, a kápolnadombra nyíló ajtó,
+amelyen – ha véletlenül vagy készakarva nyitva felejtődött – láttatlanul
+surranhatott be az arrafelé tanulgató diák és volt benne sátoros
+kázsiával függönyzött filagória, benne gyeppad és körül virágok és
+lepkék és tavasz, tavasz mindenfelé. És Druzsiánna virult köztük, mint a
+tavasszal még kihajtó, magukat agyonvirágzó fák, akik elsorvadnak
+kánikulára.
+
+A gróf szerelme gyönyörűség volt. Kisfaludy regéit érzékenyen
+hangsúlyozva olvasta fel és énekelt is néha, gitárhoz, hogy:
+
+  „_Istenhozzád te szende szép hölgy,_
+  _Te bús lelkemnek édene…_“
+
+Pólika néninek még a Druzsiánnáénál is jobban égett az arca, mikor a
+szerelemnek ezt a magasztos megnyilatkozását látta. Ezenkívül Zsiga gróf
+értett a mindennap más szerelmi szókhoz: sohse látott virágfajtákból
+hozott pukétákat, tudott térdepelni, szendefényű szép szövétnekének
+hívta Druzsiánnát és a csókot a leány ruhaszegélyén kezdte… Mert Pólika
+néninek olykor vendégei jöttek, megaztán a könyöklőt se lehetett végkép
+elhanyagolni és aztán ő nem úgy tartotta, mint Dobokainé, hogy a
+jegygyűrűvel kell váltani az első csókot. Hadd örvendjenek egymásnak,
+hiszen az ilyen szerelem, mint a grófé, le nem lohadhat és micsoda
+büszkesége volna neki, hogy ő csinált grófnét a keresztleányából. Végre
+is, már libapásztorleányt is vett el gróf feleségül és Druzsiánna egy
+királyi trónra is méltó szépségében.
+
+S a hol őrzött, hol nem őrzött fiatalokban az áhítatból lassan áhítozás
+támadt. Druzsiánna szerelme elterebélyesült és lett az a nagy, egyetlen
+szerelem, mely mint szörnyű törvény olvasódik egynémely fejekre, csak
+maga lehet a maga orvossága s nem fér bele a más szíveknek szabott
+medrekbe…
+
+Nyár kezdte már forralni az ereket, utólszor kellett találkozni a
+kázsiafüggönyös filagóriában. Mert a négylovas, címeres grófi batár
+megérkezett már Simonfájáról, az úrfi után. Druzsiánna nem akart
+gondolni a holnapra. Addig, amíg a gróf itt volt, egy könnycseppel, egy
+sóhajtással nem akarta csorbítani végtelen boldogságukat. Szinte
+öntudatlanul, minden szépségét, szerelmét e napra gyüjtötte. Titkon
+csodaszép két zsebruhára valót recélt, egyikbe könnyeit fogja sírni,
+másikat a grófnak adja. Fehér köntösét maga mosta, vasalta makulátlanra,
+gesztenyeszín haját balzsammal illatosította. Még harisnyát is a
+konfirmációsat, a pávafark-rámflist húzta, pedig ki látja? De élete ez
+ünnepén tetőtől talpig habtiszta akart lenni.
+
+Mikor azonban délután anyja elé állott, az rövidesen szólt rá:
+
+– Minek ez a cifrálkodás szeredanap fejibe? Először illik kérezni, és
+aztán öltözni. Ma itthon ülsz. Le kell szedni az ecetrózsát. Maholnap
+elnyílik, s aztán nem lesz rózsavizünk.
+
+Druzsiánna megtántorodott. Bár nem volt szokása kunyorálni, most
+esdekelni kezdett, és oly szívszakadva kérte anyját, hogy az, ki eleddig
+mit sem gyanított, magára eszmélt:
+
+– Megérem, te nem Pólika nénédhez készültél? Megérem, cellengeni
+szoktatok ilyenkor a Magyar-utcában? Csakmár az Isten elvinné innen… Nem
+mész s punktum.
+
+Druzsiánna össze-vissza szurkálta a kezét a rózsaszedésnél. Estére nem
+bírt a lábán állani, kirázta a hideg. Éjtszaka felkelt álmában,
+felöltözött és futni akart Pólika nénihez. Pár napig feküdt aztán, mint
+egy darab fa. Nem evett, nem beszélt. Mikor felkelt, nem vágyott ki
+sehová. Jött pedig öccsének halála évfordulója. S hogy, hogy nem, erre a
+napra marjult ki az anya bokája: kendermagért ment a hiúba a
+tengelicének, és rosszul lépett le a grádicson.
+
+– El fogsz menni a temetőbe. Valakinek kint kell lenni máma. Lassan
+mész, hogy ki ne fáraszd magadat.
+
+Druzsiánnának mindegy volt ez. Felvette fehér köntösét (pedig jaj, látni
+se kívánta) és piros rózsákat kötött koszorúba.
+
+A temető magas hegyoldalban volt, forradalomkor kidöntött kétszáz sírkő
+volt a lépcső a tetőig. És az ő sírjok ott volt, legfelül, ahonnan
+szőlőkbe, erdővégekbe torkolt a temető.
+
+A sírok hosszában-széltében terültek, a borostyán ligetekké nőtt
+felettük, mintha titkolná, hogy elfeledték rég a kaszáltatást,
+díszítést. És sok család pusztult ki itten ágastól, gyökerestől
+nemrégen.
+
+Már elmult rég a lilabolyhos tavasz, az akácból is csak valami hervadt,
+nehéz illat maradt. Zinniák rikítottak mindenfelé, de a nap az ő
+bőrlevelükön is kacagva csókolt; nem volt itt irgalom, a meredek,
+víztelen hegyre hordott virágoknak tavaszon túl el kellett aszni az első
+naptüzek után.
+
+Druzsiánna megállott a tetőn és visszafordult. Szeme lassan
+megfényesült, mert az országútra látott, mely Simonfájára visz. Aztán
+lépett egynehányat a zizzenő fűben… s hirtelen felsikoltott.
+
+Mintha sírba akarná rántani, valaki térden ölelte. Valaki, aki a fűben
+heverészett.
+
+– Istenem… hogy kerülsz te ide?… Visszajöttél…
+
+– Nem tudod? Nem gondolod? El se mentem. Búcsúzatlan, tőled! Nem, soha!
+Azzal a nappal tartoztál még nekem… nem is te tartoztál: az élet! Az
+Isten, vagy a fátum! Szóval a batárt hazaküldtem a praeceptorral.
+Kimentem Körtövésre, a Zéfi tánt majorjába. Adtam a jó rokont, az öreg
+épen kint van, nehogy egy szem elvesszen az egresből… Apám se bánja, ha
+az öregnek gazsulirozok egy cseppet… Közben be-beszöktem a városba, hírt
+venni felőled… És vártam…
+
+– Mire?
+
+– Mire, kincsem? A mai napra. Vesmásné megmondta, hogy ma vagy anyád
+őkigyelme, vagy te fogsz kijönni a sírhoz.
+
+– S ha édesanyám jött volna?
+
+– Akkor hozzátok futottam volna. Árkon bokron, egyenest.
+
+– Jaj…
+
+– A pokolba is, tudod, utánad. Ezért az egy napért.
+
+– Ne mondd ezt így: ezért az egy napért… Úgy fáj… mintha… mintha te… nem
+örökre…
+
+A gróf csodálkozó döbbenéssel nézett a leányra. Az elszégyelte magát:
+
+– Menjünk… menjünk a sírhoz…
+
+Odaértek. Druzsiánna reá húzta a koszorút a derékontört oszlopot
+ábrázoló sírkőre. Ma volt a negyedik évforduló. Ma először nem sírt a
+sírnál. Szárazon ragyogott a szeme. Mintha nem is volna itten.
+
+Leültek a sírmelletti padra. Druzsiánna tekintete pillanatokra a mélyen
+alant zsongó város tetőire szállott, aztán a völgy messzenyúló képébe
+veszett. Az égperem végtelenében aranyporba húnyt a bűbájos Marosmente,
+abba az aranyba torkolt bele a simonfái országút… Milyen csoda történt
+azóta, hogy imént arra bámult…
+
+A gróf át akarta karolni az üdvösségbe veszett lányt.
+
+– Ó, nem… nem… hiszen hol vagyunk… itt bűn…
+
+Zsiga gróf rövidet kacagott.
+
+– Azt hiszed? A szerelem a legfőbb vallás, csak a szerelem
+engedelmeskedik annak a törvénynek, hogy szeresd felebarátodat, mint
+önmagadat. Csak a szerelmesünket szeretjük annyira… Nem?
+
+– Nem.
+
+– Hát? kevésbbé?
+
+Druzsiánna megrázta a fejét; közben megrózsállott és lesütötte a szemét.
+
+– Áh… jobban? Te gyönyörűségem, te! Tudd meg, hogy téged a templomban se
+volna bűn…
+
+Druzsiánna elsápadt.
+
+– Valaki jön…
+
+Fölállott, előrehajolt, hogy a bokrok közt lelásson a sírkőgrádicsra.
+Bajka Mózsit pillantotta meg, amint könyvébe bújva kapaszkodott fel a
+grádicson. Idejártak az eminensek tanulni, de ez lám, még nyáron is
+magol, miközben valami úrficskák mellett praeceptorkodik. Hja, otthon
+nincs falat.
+
+– Menj, bújj el… Istenem… ha meglátnak… egy asszony is… ha anyámnak…
+
+– Nem megyek nélküled.
+
+Megfogta szorosan a leány kezét. Már kattogott a kő. Beszéd is
+errefoszlott…
+
+– Eressz… menj… menjünk…
+
+Sebesen nyíltak, csapódtak körülöttük a bokrok. Olykor ugrani kellett át
+a sírokon, kidőlt köveken. Az utatnyitó úrfi homlokát megcsapdosták a
+gallyak. Kezét véresre hasogatták a csipkebokrok.
+
+De miért futottak még egyre? Valami kergette őket; de vajjon az emberek
+szemétől való félelem? Bizonyos: Druzsiánna, a napok óta heverő,
+bánatba, magaelengedésbe, reménytelenségbe zuhant, most valami fiatal,
+forró életörömöt érzett: futni csapkodó cserjék között, lihegve, egy
+erős kézen…
+
+A szőlőn túl bükkbe értek, annak is kétesztendős irtásába, hol hínáros
+iszalagként sarjaztattak magukból kúsza bokrokat a kivágott törzsek.
+Óriási harangvirágok csengették feléjük a csend, a magánosság
+szimfóniáját.
+
+Egyszerre Druzsiánna elbotlott, féltérdre esett. A szíve nem bírta már,
+meg egy inda is keresztül feküdt az útján. A gróf gyengéden fel akarta
+emelni.
+
+– Úgy elfáradtam… pihegte szegényke. – Lélekzeni sem bírt. Mintha csak
+harmatból volna a tüdeje.
+
+– Hát pihenjünk… Itt nem bánthat senki. Nem furcsa, hogy téged anyád és
+engem keresztanyád küldött a mai találkozóra?… Milyen szép vagy
+Druzsiánna! A szemed, az arcod, az ajkad hogy ég!… A futástól? Vagy
+félsz? Attól is? Hát még? Te!… Te szendefényű szép szövétnek, aki
+égedelemtűz-lángját gyujtottál!…
+
+Ott búcsúztak ők, Isten ölében, akiknek nem volt helyük elbúcsúzni
+emberi szem, anyai szem előtt.
+
+
+III.
+
+A nyár nem tett jót Druzsiánnának. Az úrfi igazán elment most már.
+Mihály gróf nem is igen hagyta Simonfáján időt tölteni, aminthogy
+leveleivel is bennelakott, mióta Zéfi tánt a konfirmáció után valami
+képtelenséget árulkodott be Mihály grófnak, egy nefelejcsbokrétával,
+nemzetiszín szalaggal kifestett levélben, mit „alkalommal“ küldött ki
+Simonfájára.
+
+Druzsiánna megvilágosodott, elfehérült, mint a vas, ha minél jobban
+izzik. Álomjárónak tetszett, nem aludt, nem evett, valami messziségbe
+nézett.
+
+Pólika néni volt az egyedüli, akihez át-átment. Az anya nem bánta már,
+tegyen, amit akar, úgy kezdett fájni a szíve leánya pusztulásán.
+
+Ki hitte volna, hogy az idő nem mindig orvosság, s hogy az ő leányának
+nincs lelkiereje?
+
+Egy napon Pólika néni komoly szóra vonta Dobokainét.
+
+– Édes lelkem, Kalim, engedj meg, de sírba jut így a te Druzsiánnád.
+
+– Hát mit tegyek, az Isten szerelmére? Hívjam Baricz kirólgust?
+
+– Nem segít az, csak megijeszti az ilyen szívbéli bánatosokat. El
+kellene vinni a leányt valamerre. Ne lássa ezt a helyet, ahol minden
+arra az emberre emlékezteti…
+
+– Tudtam én azt, hogy nem jó az ilyen úrfiakkal szóba állani! Ugye, hogy
+nincs bár egy sor írása a szegénykém számára! Kell is neki magunkfajta
+örökre! Igen, legyeskedni, minden helybe mással! Aztán a
+mágnáskisasszonyok… Itt persze Druzsiánna volt a legszebb. De azután…
+
+Pólika néni idáig zavartan lapult, – szokása ellenére. De most már
+felpattant:
+
+– Na, már az én keresztleányomnál szebbet a hercegkisasszonyok között se
+kap az a… hogy verje meg az Isten!
+
+Hirtelen elhallgatott, más vízre tért:
+
+– Kali. Hallgass rám. Én azt mondom, engedd azt a leányt velem. Tudod,
+jön az ősz, megyek Mokányiába, betakarítni holmit. Magammal vinném
+Boicára, a lelkemet. Hátha jót tesz az az áldott havasi levegő…
+
+A máskor sziklaerős anya ráborult a mozgékony kis Pólikára.
+
+– Ahogy gondoljátok… ahogy ő akarja… Te Pólika, _azon nap_ óta senyved
+egyre…
+
+– Milyen nap óta?
+
+– Jaj, Pólika… Nyár elején egyszer… mit mondom, egyszer. A fiam halála
+napján. Csillagos estére jött haza. Meg voltam rémülve, hogy
+veleszökött, vagy neki ment a Marosnak… Persze megréguláztam, pedig
+megfogadtam azelőtt egy perccel, hogy én Istenem! csak még egyszer
+életben lássam! Feladtam neki a leckét, ahogy mi hallottuk, hogy hát a
+leánynak a disznócsordával kell egyszerre hazajönni… De olyan zavart
+volt, mintha nem volna helyt az esze. A hajában száraz cserelevél, a
+válla felett egy piros vércsepp. Mintha valaki vérző újjal érintette
+volna. Nem akart felelni, hol volt, mit csinált, hogy mocskolta be a
+drága konfirmációs köntösét. Makacskodott, hát én is kifogytam a
+békességes tűrésemből és… konfirmált létére… de megütöttem. Egyszer…
+kétszer… de az furcsa volt, hogy tűrte az a verést. Az arcát ütöttem…
+Mintha csak jól esnék neki, szinte odatartotta a fejét, mikor
+félbehagytam. S Istenem, Istenem, csak a javát akartam, hiszen csak
+azért tartottam kordában, mert azt akartam, hogy a hajnalcsillagnál
+fényesebb legyen… Aztán tudod, a biblia is azt mondja, aki az ő
+gyermekét szereti, az megveri… S lelkem anyám úgy tartotta, hogy az anya
+veréseitől gyarapszik a gyermek… S az enyém összement azóta, mint egy
+kicsi kesztyű… Az… anyám sorsától féltem…
+
+Pólika néni régen sírt már. Utoljára hangosan.
+
+– Ne mondd, lelkem Kalim, mert megszakad a szívem. Hídd bé a drága
+gyermeket, kérdjük meg, akar-é velem jönni?
+
+Druzsiánna bejött, mint szép, fehér kísértet. Akart, mindent akart, amit
+Pólika néni tanácsolt.
+
+Egy hét mulva ökörszekérre ültek és elkocogtak Boicára, ahol Pólika
+néninek anyai része volt, egy kis két szobás, tapaszos udvarház, néhány
+mokány zsellér vagy harminc holdon. Elég messzi volt a városhoz, még
+csak falu sem volt; szétszórva guhadtak a földből a gomba formájú
+viskói. Lóháton jártak le népei a városba és egy szót se tudtak az urak
+nyelvén.
+
+Úgy novembertájt, mikor már a torma is ki van ásva, Pólika néni egy
+hajnalban, rakott ökörszekér tetején, megérkezett. Nagyon jó híreket
+hozott. Druzsiánna épül. Segített a szilvaszedésnél, szilvaíz főzésnél.
+Ott volt a krumpliásásnál, kukoricafosztásnál. Most már azonban nem
+mozdul ki a házból, mert nagyon erős a levegő. A kedve is jobb. Csak egy
+baj van: nem akar hazajönni. Ő, (Pólika néni) eléhozta neki tegnap a
+hazajövést, de csak sírt mint a záporeső. – Hát az anyját nem kívánja
+látni? – Csókoltatja, s engedelmét kéri, hogy nem tud hazajönni.
+Megszakadna a szíve. Meg aztán fáj neki az a verés is. Minek felizgatni.
+Pólika kiköltözik hozzá télire, úgyis fonatni, szőtetni akar. Tavasszal
+aztán visszajönnek.
+
+Vissza is jöttek május közepére. – Most derült ki, milyen lecsperdi
+perszóna ez a Vesmásné Csontt Apollónia. Hogy csak a szája jár
+örökkétig. Druzsiánna semmit helyre nem jött, sőt a nagy fehérsége
+szinte ijesztett. Vagy egy fél esztendeig lábon húzta, azután ágynak
+esett. Fehérségébe hamúszín vegyült, és lett belőle szegény, mozdulni is
+alig bíró, eleven csontváz. Mindennek fejébe az anyjától végkép
+elidegenedett. Nem nézett vele soha szembe, igent-nemet szólt csak
+hozzája. Félt tőle, vagy megutálta? Mikor egyszer álmában az anya
+megcsókolta, felébredt és rémülten sírni kezdett. Dobokainé össze is
+perelt Vesmásnéval, hogy ő forgatta ki leánya szeretetéből, azon a nehéz
+télidőn, mikor lóháton se lehetett Boicát megközelíteni. – Vesmásné
+nyelt és hallgatott.
+
+Druzsiánna kihúzott még egy telet. Fehérborostyán hullásakor temették. –
+Dobokainé először megvadult a fájdalomtól. Hónapokon át sírt és
+éjszakánkint kifutott a temetőbe, a leánya sírjára. Aztán elnémult és
+összement. Olyan volt, mint a magát sorvasztó, elrogyó rőzserakás. Régi,
+rendes házatája zülleni kezdett. Kis vagyonkájával nem törődött. Miért?
+– Lopták, csalták. Garmadákban rothadt a gyümölcs a kertben, a fák
+alatt. Szép matróna külsejét az asszony koszladozni hagyta. Eljárt
+szakadt köténnyel, frissítetlen főkötővel. Hát itt se gyógyított az idő.
+Pedig két kerek esztendő múlt a Druzsiánna temetése után.
+
+Pólika néni sírva beszélte a romlást mindenfelé.
+
+Dobokainé aztán fogta magát egyszer, lefeküdt az ágyba és elküldött
+Vesmásné után. Pedig elhültek volt egymástól, a Dobokainé sok
+falángatózásai miatt. Hogy így, úgy, csak akinek soha se volt gyermeke,
+csak attól telik ki az, ami Vesmásnétól kitelt…
+
+– Póli… Te mégis, mindig jó voltál velünk… Megmondom én: nem akarok
+tovább élni ezen a világon. Ne ijedj meg. Nem akarok én elkárhozni, mert
+akkor odaát se találkozhatom a lelkem halottammal. (Nem is gondolt már a
+többire, csak Druzsiánnára.) Máskép akarok én elpusztulni. Isten
+kegyelméből. Épen azért kérlek tégedet, valamire. Menj el a tiszteletes
+úrhoz, s kérd meg, könyörögjön érettem vasárnap. Hogy az a szent Úristen
+könyörüljön egy nagy betegen – mert a lélek betegsége a legnagyobb
+betegség – és vegye magához…
+
+– Hát nem akarsz te élni semmi szín alatt, Kalim lelkem?
+
+– Nem én többet ezen a világon. Mert látod, mindig egy van a lelkemben:
+hogy olyan szigorúra fogtam, pedig hát most már tudom, mindent rá
+kellett volna hagynom, mert Baricz kirólgus megmondta, hogy ne vádoljam
+magamat, mi tette tönkre, mert így se, úgy se maradt volna meg… Én csak
+nyomorgattam… Iszonyú dolog ez, hogy nincs mód, a halotton valamit
+jóvátenni… Minek éljek én ekkora kereszttel, Krisztus urunk is elesett
+alatta…
+
+Pólika néni felhagyott a sírással. Gondolkozott egy kicsit. Pedig nem
+volt kenyere a tünődés.
+
+– Jól van, Kali. Még máma elmegyek a várba, mert zsendül a tavasz, s
+holnap indulok Boicára veteményeztetni. Vasárnapra megrendelem a
+könyörgést.
+
+Következő vasárnap az egész templom sírva fakadt, oly szépen könyörgött
+a nagypap:
+
+„Uram“ mondta, „tedd a te kezedet az ő szívére, mert ha te csak
+kisújjaddal érinted az emberi bűnös, beteg szívet: a paradicsom
+virágainak balzsamával telik meg az…“
+
+Kérdezgették zsebkendős pukéták megől a vénasszonyok: ugyan kiről lehet
+szó?
+
+Vesmásné aznap szürkehajnalon jött meg Mokányiából. Délutánig ki se
+bújt. Tán ismét volt valami a rovásán Dobokainéval szemben? De nem, mert
+délután átizent hozzája:
+
+– Kali, lelkem, jere, mert nálad is betegebb vagyok.
+
+Tudta, csak erre mozdul ki komaasszonya.
+
+Dobokainé töpörödötten, árván, de sietősen jött be az udvarra, nyitott
+be a középső házba. Hiába, hogy még szükség van rá, ez visszahozta
+valamelyest az erejét.
+
+– Mi az, mit ijesztesz te engem, mikor semmi bajod, a dívánban ülsz?
+
+– Jobban vagyok már, de te ülj le Kali, fúdd ki magadat. Nagy szóm van
+ma veled.
+
+– Na, nekem is. Ma templom után vizitában volt nálam Reoli Pepi. Azt
+mondta, a helyreálltomért imádkozott a pap… Mit csalafintáskodol? Nem
+lehet bízni egy szavadban sem?
+
+– A pap az Úristen akaratáért és nem a mi gyarló kívánságainkért
+könyörög. Gyere most velem, az első házba.
+
+Előrement és felnyitotta az ajtót… Egy karosszékben – furcsa, hogy
+kerülhetett oda, – katrincás mokány menyecske ült, igazi havasi, még a
+haja is a félfüle köré volt vastag varkocsban odakanyarintva. Különben
+takaros fehérnép volt, s az ölében még takarosabb gyermeket tartott,
+mintegy háromesztendőset.
+
+– Tedd a földre, Vironyika.
+
+A kicsi lecsúszott az ölből, de ijedten fogózott bele a katrincába.
+
+– Kali… nézd jól meg azt a gyermeket.
+
+Dobokainé úgy volt, mint aki viharba került és nem tudja, mi lesz vele.
+Kínosan, mereven nézte a ragyogó fejet: angyalénak tetszett, akit látott
+koporsóba, földbe téve és aki hihetetlen csodából visszareppent az
+égből.
+
+– Kihez hasonlít…?
+
+Gyötrelmes jaj:
+
+– Druzsiánnám…
+
+– Na látod Kali. Ez a kicsi leány a Druzsiánnáé. A te unokád… Ne nézz
+rám, mintha bolond volnék… Lelkem, el ne szédülj…
+
+Leültette egy karosszékbe a holtraváló asszonyt, ki szemét is eltakarta,
+mintha attól félne, hogy megvakul. Gyehennatűzbe, vagy felkelő napba
+látott?
+
+Pillanatig hallgatott Vesmásné, aztán a tőle telhető higgadtsággal szólt
+tovább:
+
+– Igazat beszélek. Most már tudod, miért imádkoztattam a gyógyulásodért.
+Nem mondhatod többet, hogy nincs kiért élj és hogy sohase engesztelheted
+ki Druzsiánna lányodat. Légy anyja a gyermekének…
+
+Vesmásné felvette s a hidegrázva reszkető anyának ölébe tette a kicsit.
+
+Mintegy álomban, mintegy tébolyultan nyúlt az utána… Belekapaszkodott,
+mint fulladó a vízre hajló vadrózsagallyba, mely sebez is és mégis:
+élet. Nem merte nézni a gyermeket, csak a puha kicsi, meleg kicsi
+valóságát érezte, a havasillatú, ropogóshúsú friss tagjait… Mintha szíve
+helyett szívet tettek volna kebelébe.
+
+Félkézzel a kicsit fogta, fejét beléjefúrta, másik kezével Pólika kezébe
+fogózott.
+
+– Kalim lelkem… hallgass meg csak… Nagy bűnösök voltunk mi a te lányod
+dolgában. Te üldözted, én kerítettem őket… S a mi fekete bűnünkért Isten
+a legnagyobb jóval szégyenített meg… Mert tudod lelkem, most szinte azt
+hiszem, ennek így kellett jönni… Druzsiánna a halálé volt, születése
+óta… Szedett szőlő volnál te most, a gyermek nélkül… Hogy lányod helyett
+lányod legyen, nagy nyomorúságok kerülőjét járatta veled az a fentvaló
+Úristen…
+
+Az anya könnyei bővül hullottak a gyermek szép, síma gesztenyeszín
+hajába. Mintha szárító, puha selyemkeszkenyőbe.
+
+De Vesmásné utolsó szavainál felpillantott, körülnézett, keresett
+valamit. Egy képet, amelyen sápadtan ragyogott a tavaszelői nap.
+Törékeny leányt ábrázolt az, konfirmációs ruhában, kezében imakönyv,
+emléklap, homlokán gyógyíthatatlan két szenvedés koronája.
+
+Az anya felkelt s karján a szorosrafogott gyermekkel eliberogyott a
+képnek. Mint tél oszoltán az újból forrni kezdő bor sikoltva tépi fel a
+pecsétet: zokogva hördült ki belőle a szó:
+
+– És én téged megütöttelek! Én téged megütöttelek!
+
+
+
+
+BOLDOGSÁG.
+
+– Na, hiszen ő is, szegény feje!
+
+Igy sóhajtgattak a nagynénik Imre unokaöccsük felett. „Valóságos Ázsia“,
+mondogatták néha összefoglalóan a háza tájáról, de annak egyes eseteit
+is gyakran beleszőtték példálózgatásaikba.
+
+„Már én csak azt az egyet tudom mondani“, így kezdődött a szó, de hány
+ilyen „csak azt az egyet“ tudtak!
+
+– Hogy némely milyen könnyen él!
+
+– Padlót festet, hogy ne kelljen súroltatnia!
+
+– Kockacukrot vesz és cukorport, ahelyett, hogy vágná és törné a
+süveget.
+
+– Poronyú almásbélessel vasárnapozik! Igazi restasszony tészta.
+
+– Ágyban kávézik, a haját csak szalaggal köti át, úgy hillérkedik
+napestig!
+
+Ez a „némely“ az Imre felesége volt. Vézna húszesztendős madárka, bizony
+nem sok komolysággal bélelték meg odahaza. Pedig lett volna rá okuk,
+mert afféle templomegere-tanítóemberek voltak. Belé is pusztultak korán
+a nyomorúságba és itt hagyták az életre nem nevelt egyetlenjüket.
+
+A fiatal asszony esetei így valóságos családi csemegéül szolgáltak új
+rokonságának. Imre testvérnénje, egy örökké horgoló, időtöltött
+kisasszony hordta a pompás beszédtémákat a tempós délutáni kávézásokhoz,
+a „fúdd el s elrepül“ könnyűségű kalácshoz, a sűrű bivalytejhez és a
+drága mérgekkel illatozó, nehéz fekete kávéhoz.
+
+– Tegnapra például… egy, kettő, három… (Eszternéne a láncszemeket
+számlálta) odarendelte a mosónét… egy, kettő… s mikor az neki akar fogni
+a dörgölésnek, kisül, hogy az este elfelejtettek áztatni – egy… kettő…
+Persze az asszony nem ért rá facsarni, teregetni és másfél napszámot
+kellett kifizetni neki… egy, kettő… egy, kettő.
+
+– Szegény Imre – túrhatja az orrával a földet! – sóhajtott a jólelkű
+Józéfa néni.
+
+– Akit az Isten megvér, elveszi az eszét! – mérgelődött a kemény fajtájú
+Johonka.
+
+Az egész házasság egy nagy „fuccsal“ kezdődött. Imrét „megütötte az
+ördög a lapátjával“ és ahelyett, hogy gyüjtött volna, amivel önálló
+irodát nyisson, leszerződött irodavezetőnek a principálisához. Eladta az
+eszét, élhetett a más kutyája módjára ezentúl. A fiatalasszony, akinek
+nem sült ki a szeme ezt az áldozatot elfogadni, hamar leszerepelt a
+család előtt. A mézeshetek után levizitelt a rokonságban és mindenkit
+visszahívott egy délutánra. Két napig erre készült. Tortát sütött,
+sandvicheket kent, almát fényesített. A pohárszéket megrakta minden
+jóval, az edény és asztalnemű is odakészítődött jóelőre. Ki akart tenni
+magáért „Cunci asszony“. (Imre így becézte feleségét és ezt a nevét némi
+csúfondáros akcentussal az egész család felkapta.)
+
+A vendégek megjöttek. Mind rokon volt, mind idősebb Cuncinál és mind
+kézimunkát hozott. Szégyelhette magát a menyecske, hogy csak kibabázta
+magát nagycifrán, de bizony nem volt mit előrángatni kézimunka fejében.
+Olyan zavarban volt, annyit próbált kedveskedni a komoly, szigorúan
+szóló néniknek, hogy teljesen elfelejtkezett a csemegékről. Eszter
+oda-odavágott a szemével a kredencre, de hát hogy szólt volna! Nem az ő
+dolga, hogy eszébe jusson a kínálkodás.
+
+Mikor a nénik már túl voltak a kapun – sértettségük diadalérzetében
+sopánkodva hazafelé, akkor rémült rá Cunci is a felrakott pohárszékre.
+Sírni kezdett kegyetlen szégyenkezésben, úgy elengedte magát, hogy az
+urának kellett ágyba fektetnie, mint egy kis lányt, aki kőre csapta a
+porcellánbubát.
+
+Egyetlen szerencséje az volt Cuncinak, hogy Eszter néne nem ütötte be
+mindennap az orrát hozzájuk, ámbár erősen „jó sógorasszony“ volt, „hű
+rokonság“, ahogy a családi szó járta. Igy aztán sok minden titokban
+maradhatott. Például a Cunci zeneszerzése is. Volt neki egy rozoga,
+hosszú-hosszú zongorája. (Nézd a lelkemet, gárniturja nincs és
+klavirozik!) Hát versbeszedte egyszer az ura becenevét, akit ő Babunak
+szólított. A verset meg is zenésítette. Egész délután, késő estig, a
+zongoránál ült, szólamokat komponált és kottázott. Imre holtfáradtan
+jött meg az irodából:
+
+– Vacsorázunk, fiam?
+
+– Jézusom… nincs egy falat kenyér a háznál.
+
+Mitévő legyen? Rázendítette a szerzeményt, énekelt és zongorázott teljes
+erőből. De úgy kacagtatta a férjét a fura, nagyképüsködő dalocskával,
+hogy az könnyekig volt és beérte a délről maradt mákos laskával.
+
+Már megint „pálám et publice“ történt Cunci másik híres esete. (Imre
+családjában a nők is latin szólásokkal éltek.)
+
+Az esküvő után néhány héttel a nagynénék csak kezdték odadugni a
+szájukat Eszter füléhez:
+
+– Nincs semmi újság a fiatalasszonynál?
+
+– Nem úgy viseli az magát! Szökdös egész nap, le a lépcsőn, föl a
+lépcsőn, legtöbbet az ura nyakába.
+
+– Hivass hozzá, aki megvizsgálja.
+
+– Mondtam én már, mert émelyedett, de a párnába dugta a fejét és azt
+mondta, ne beszéljek ilyenekről, a kútba ugrik, úgy szégyeli magát.
+
+Két nap mulva Cunci függönyt tett az ablakra, leszökött a párkányról és
+többet nem volt mit szégyenkeznie. – Hiszen csak akkor csapott
+spektákulumot! Annyit pityergett, annyit esküdt az ura fülébe, hogy
+máskor ilyenkor olyan jó lesz, mint az angyal az égben.
+
+Igy folyt az élet „Babu és Cunciéknál.“ Történt ezer visszás dolog, nagy
+és kicsi. Egyszer az összes befőttek peshedtek meg, máskor a kész új
+ruhát bontotta szét Cunci és nem sikerült összeteremteni többet. Azután
+asztalfutó nélkül terítettek, vagy vasárnap varrták a gombot a
+kikészített fehérneműre.
+
+Ott laktak a város lenézett Porond-utcájában: három úgyahogy berendezett
+lyukban, de ha pénzhez jutottak, hát Cunci azaleát vásárolt az ebédlőbe
+és hálópyjamát az urának. Johonka csak a kezét csapta össze:
+
+– Hogy mit nem tud a kántorkisasszony!
+
+Megesett az is, hogy színházat béreltek s hogy berándultak Kolozsvárra.
+Azután pedig a hónap végéig „éhkoppot ettek sóhajtott lére.“
+
+Amellett nyavalyás kis fehérnép volt Cunci: hol egy nátha tette ágyba,
+hol egyébért feküdt, amivel más asszony akár disznót öl a családban. A
+félénksége pedig egész kacagás volt! Örökké nyügölődött vele az ura
+nyakán, még az egértől is visítozva rohant.
+
+Szó, mint száz: Imre olyan „virtsaft“-ba került, hogy már siratgatni is
+szokták a híres uzsonnákon.
+
+– Beh jó, hogy meghalt a szegény anyja, legalább nem látja ezt a
+züllést.
+
+Ami azonban két táborra oszlatta a néniket, az Imre viselkedése volt. A
+szentimentálisabb párt nemesnek, mártirosnak minősítette a férfi finom
+tempóját: hogy nem panaszolt soha egy árva szóval.
+
+– Ritka nagylelkűség – mondotta Józéfa néni. – Mindig mosolyog, még az
+utcán, magában-mentében is és ha az ember kérdi: hogy vagytok otthon,
+azt feleli: jól, kezit csókolom, köszönöm, nagyon jól.
+
+– Ez a legcsúfosabb kétszínűség, megengedj, édes Józéfa. Ezért
+hopocálhattam kicsi korában! Ahelyett, hogy mint anyjához jönne hozzám,
+kipanaszolná magát és megkérne, hogy oktassam egy kicsit azt a
+habhajdánét!
+
+A kis habhajdáné pedig egyszer csak fogta magát és meghalt. Ezt is olyan
+önfejűen csinálta. Mikor Józéfa és Johonka néni éppen rászánták magukat,
+hogy „lecsapnak“ valami rosszul beütött disznóvásár után. El voltak már
+készülve a bevezetéssel.
+
+– „Nézze lelkem, a maga ura korán árván maradt, mi vájtuk ki a
+nyomorúságból, anyja helyett anyja voltunk, hát csak van jogunk…“ stb.
+
+De mikor beállítottak, Cunci keservesen nyöszörgött és Babu rakta az
+ecetes ruhákat a boldogtalanra. Persze télvíz idején kimelegedve
+berohant a konyhából a fűtetlen első szobába, hogy lesse a katonazenét.
+De azért a nénik elővették a jóságukat – az ember nézi, amit néz – és
+felváltva ápolták. Azonban Cunci még az ágyban is udvariatlan volt,
+folyton az urát akarta magánál; belefogózott a kezébe és ha menni akart,
+karikára nyílt a szeme a kétségbeeséstől:
+
+– Ne hagyj itt magamra… ne hagyj itt magamra!
+
+Szegény elkínzott embernek semmi nyugtot nem engedett és mire behúnyta a
+szemét, az összes néniket megsértve hagyta vissza.
+
+Imre szépen, komolyan viselte a gyászát. A nagynénik ki nem fogytak a
+dícséretből. Hogy megbecsüli még holtában is! Soha egy rossz szót nem
+beszél felőle. „A szegénykém“-nek emlegeti, ha szó van róla.
+
+Időt hagytak Imrének – ne szólhassa meg senki, hogy ők milyen fajta
+familia – egy teljes esztendeig a fekete karszalag viselésére. Ekkor is
+csak okkal-móddal kezdődött, hogy:
+
+– Hiszen szép, szép, de utóvégre is –
+
+Egyszer aztán Johonka mégis csak kirukkolt s a halál óta Imrénél lakó
+Eszter is elkezdte a nótát, hogy ő nem bírja már a háztartást kétfelé.
+(Nem oszlatta fel a magáét, ő tudta, miért.)
+
+Szegény Imre pedig már egészen elhelyezkedett ilyenformán az életbe:
+hogy Esztike főz és uralkodik és ő minden vasárnap délután kisétál a
+temetőbe. Hanem azután addig-addig hallotta a néniktől, hogy „ez így nem
+élet“ és addig szenvedte az Eszter duzzogásait, amíg kezdett puhulni.
+
+Csak annyi terminust kért még, míg elkészül a szegénykének a sírköve.
+
+A jó nénik ezalatt újjra szedték a város eladó leányait. Családfát,
+hírnevet latravetettek, no de szalmájában is megválogatták és azt is
+kinézték, hogy legyen egy pár sustákja. Főleg árva leányt kutattak, aki
+azonnal kézhez kapja az övét s nem böjtölteti az urát az örökségért.
+
+Pompás új asszony került. A másik még a kis újjával sem ért fel. Más is
+az, ha a tapasztalat válogatja meg a feleséget, mint ha diákbálon
+akadnak össze a fiatalok, ahol a cingár boka és csiri-csáré száj szédíti
+az ifjú embert.
+
+Az új asszony erős volt, tán szebb is a másiknál, mindenesetre jóformájú
+fehérnép. Símára fésült fején, komoly kontyán csak úgy pihent a szem.
+Híres gazdasszony-anyának a leánya: három évig hordott egy kötényt és
+minden ruháját maga varrta.
+
+Még a házasság előtt kivette Imrét a principális körméből és saját
+irodájába, saját házba segítette. A rokonsága pöreit is elhozta
+hozományba. Azután túladott férjének szedett-vedett bútorain, szép kész
+garniturákat hozott ő azok helyett. Már az első héten leltárba vette az
+ura fehérneműjét. Be is stoppolta az első asszony után maradt sok likat
+a harisnyákon. Egyebet is átrendezett. A hálószoba nevetséges, sőt
+Johonka szerint „orcátlan“ rózsaszínű lámpájáról lehúzta az ernyőt.
+Könnyű munka volt: cafatban jött le a vázról, úgy meg volt évődve a
+selyem.
+
+Imre csodálkozva állt meg este a józan, fehér világosságban, mintha
+elszállt volna valami a rózsaszínű fényben.
+
+– Hol van a lámpaernyő?
+
+– Ott, – mutatott rá Ilona, egy marék elporosodott rongydarabra.
+
+Imre nézte a cafatokat. Ezek árasztották a meleg, andalító világosságot?
+
+Lassanként minden megváltozott körülötte. Nem is volt már, ami Cuncira
+emlékeztessen. Épen csak álom-alakban járt még vissza. De ha Imre mélázó
+kedvben ébredt és az álmokat emlegette, az asszony legyintett:
+
+– Álom s esős idő!
+
+Ilona mestere volt az életnek s az élhetőségnek. Ment is körülötte
+minden, mint a karikacsapás. Bezzeg nyugodtan tehette most próbára
+Johonka a tisztaságot Imrééknél. Felrakhatta a feketebársony kalapot a
+sifonér tetejére: nem volt azon egy mákszemnyi por, amikor levette.
+Honnan lett volna? A háziasszony jeggyel jelölte meg, hogy meddig
+jutottak, ha netalán félbehagyta volna a cseléd a portörlést. Máskor
+„meglepték“ a fiatalasszonyt, de ugyan nem jött az zavarba. Olyan
+kamrája volt, mint az édenkert. Csak lekötött három szál füstölt
+kolbászt a rúdról, forró vízbe dobta, tormát reszeltetett. Aztán kivette
+a pohárszékből a mindig készentartott édestésztákat és olyan vacsorát
+rögtönzött a váratlan vendégeknek, hogy aki jobbat kíván, az hazudik.
+
+Jöttek is gyakorta most már a nénik. „Végre van, ahová az ember néha
+elmenjen.“ „Ez már talál a családba!“ Még a neve is. Nem is tűrte, hogy
+kitekerjék, ő se sületlenkedett a férje nevével. Nem kínozta Imrét soha
+semmivel. Igaz, hogy Imre néha szerette volna, ha több szükség van
+reája. Ha este belefogóznék egy meleg kis kéz:
+
+– Kísérj végig a folyosón, úgy félek!
+
+Csakhogy nem félt ez az asszony semmitől.
+
+Mikor émelyedni kezdett, akkor szakkönyveket hozatott, eljárt doktort,
+vénasszonyt. Mint az óra, olyan pontosan élt rendelet szerint. A
+végnélküli csipkék helyett most már rékliket kötött, fásli-szalagot:
+egy, kettő… egy, kettő.
+
+Két héttel a nagy esemény előtt már az utolsó szalag is be volt fűzve a
+kis kelengyébe. Azután minden derendócia nélkül pompás fiúcskát szült.
+Azt kívánt, az lett: az ilyen nagyszerű teremtés az Úristen dolgába is
+bele tud szólani. Nem is folytatott olyan zöld beszédet, mint Cunci, aki
+leánykáról ábrándozott, mert azt szebben lehet öltöztetni.
+
+Hat hét mulva fényes keresztelőt csaptak Imrikének. Huszan ülték körül a
+lakomát. Az asztalfőn a fiatal anya, a család ünnepeltje, balján a
+pappal, jobbján Antónia nénivel, a keresztmamával. Ez gyermektelen,
+gazdag konziliárusné volt. Brassóból, az asszony rokonságából.
+
+Fogyott a sok nehéz étel, folyt a drága bor, egymást szégyenítették meg
+a „tartalmas“ felköszöntők. A banda is felzendült a verandán, csupa
+hivatlanul.
+
+Szép hallgató nótákat húztak, a vidám ember szereti úgy távolból a
+szomorúságot. Imre is jól beléjük hallgatózott. És úgy csodálkozott,
+hogy ez mind érte van és az övéiért. Az elégedett, tisztes rokonság, a
+jó mód, a vigalom… olyan furcsa volt ez, még mindig olyan hihetetlen.
+
+Józéfa néni ábrándozott, de Johonka odasúgott a fiatalasszonynak s az
+kapott a szón és továbbadta Imrének:
+
+– Fizess fiam, sok lesz a mulatság ára, ha ilyen sokáig engeded, hogy
+húzzák.
+
+Imre felkelt és bement pénzért a hálószobába. Kitárta a vasszekrény
+nehéz ajtaját és kihúzott egy fiókot. Gummiszállal átszorítva feküdt ott
+a sok rendezett bankó, mellettük a pénztárkönyv és a ceruza. Milyen
+pompás dolog ez, milyen zavarban is voltak egyszer Cuncival. Imre-napot
+jött a banda megmuzsikálni és alig tudták a forintot a tükörfiókból,
+mellényzsebből összevakargatni… Beh ijedten is nézett szegényke, hogy
+nem tudják kiszurkolni. Mikor aztán megvolt az utolsó krajcár, átölelte
+az ura vállát, táncra perdült vele:
+
+– Hadd húzzák még, ne siess!
+
+… Künt a banda már érezte, hogy illő lesz a frissbe fordulni. Abból is
+már elzengett jó nehány, de a házi úr késett. Ilona asszony
+nyugtalankodott: „Ez nem illik, rendetlenségre, szegénységre vall;
+mintha keresni kellene nálunk a pénzt.“
+
+Már mozdult, de Józéfa néni visszanyomta.
+
+– Te csak maradj, fiam, nem illik felkelned.
+
+Átment a nappalin, onnan nyílt a háló. A feléje szolgáló ajtó nyitva
+volt. Imre nem hallotta meg, hogy valaki belépett.
+
+Úgy maradt arccal a kasszára dőlve, a válla össze-össze rándult. –
+Józéfa néni megérintette.
+
+– Mi az, Imre fiam?
+
+A férfi mozdult, de nem volt még ereje visszazökkenni a rendes
+mivoltába. És most az egyszer életében igazán úgy szólt a nénihez,
+mintha az anyjának mondaná, őszintén, gyámoltalanul, kicsordulva:
+
+– Hagyjon el, Józéfa néni. – Én is voltam valaha boldog –
+
+Az arca nedves volt és piros, még a kassza oldalán is fényes, földig
+futó csíkok íródtak a könnytől.
+
+
+
+
+ALUL.
+
+A négyórással kellett a kislánynak megérkeznie.
+
+Kislánynak hívta csak a pár hét alatt, mióta megtudta, hogy van a
+világon és hogy találkozni fog vele, hogy köze lesz hozzája.
+
+El is képzelte egészen, név szerint. Bizonyosan szőke, csak szőke lehet!
+Nem túlságosan magas, inkább középtermetű, talán annál is kisebb. Nagy,
+világos szeméből ámulva, balgatagon kukucskál a gyorsan táguló pupilla –
+és sebesen beszél, mindig hirtelen szólva, mintha más utakon járó,
+messzi álmokból riasztanák fel.
+
+Ilyen volt az anyja is. Kedves, meleg gyermek, virág a virágai között…
+Nem volt a lelkében semmi rosszaság, semmi ingatagság. Benne magában
+volt a hiba: a gyáva, gyámoltalan nagy szerelem, hogy nem mert szólani
+abban az időben, amikor kinyílt a lány és várakozott arra, aki eljön a
+lánysága után.
+
+És eljött a győztes.
+
+Akkor ő már hiába térdelt le elébe egy alkonyatkor a porondos kerti
+úton, ott, ahol a labdarózsák eltakarták a fákat nyesegető apát. Hiába
+kulcsolta át reszkető térdeit!
+
+Csak egy rémült, menekülő tekintetet kapott. – Elszaladt a lány, a
+kislány.
+
+És azon az éjjelen még sokkal messzebb szaladt. Azaz, hogy nem ő ment,
+hanem elhúzta a győztes, ahogyan a delej az akaratlan vasforgácsot.
+Kiment hozzá a kertbe, mert a győztes úgy parancsolta. És kiment, már
+parancs sem kellett hozzá, a kerten át az útra, ahol a hintó várt…
+
+„Ahol megtalálta, onnan már nem kívánta hazahozni.“ Igy szólt a krónika
+tovább az öreg igazgató-tanítóról, meg szép, szőke, anyátlan
+kislányáról.
+
+Modellje lett, szeretője, esketetlen asszonya a festőnek, aki fekete
+volt és biztosszemű, könnyűszavú, amilyen soha sem járt sem azelőtt, sem
+azután ott az Isten hátamögötti falucskában.
+
+Mindig azt hitte ő, az alulmaradt, hogy nagy sors várt reájuk,
+kettőjükre. Csak most, hogy levelét vette a hajdani „kislány“-nak, csak
+most tudja, hogy a halál kettévágta a győztes életet, és hogy a névtelen
+asszony egy új, névtelen kislánnyal tért vissza a szamosmenti faluba.
+Ott élt szegényen, megvetetten, hogy kibőjtölje a kicsinek a nagyapa
+szeretetét, a nagyapai örökséget.
+
+„És amikor már minden jól lenne, énnekem kell meghalnom, kedves Szente
+úr. Tudom, hogy nincsen sok oka, hogy jó legyen hozzám, de azt is tudom,
+milyen jó szíve volt. Magára bízom a kislányomat, mert akije volna, azok
+jó szemmel nem nézik. Számontartottam kedves Szente úr, bár messze
+kérezett innen, hogy meg nem házasodott, így nem lesz neki senki a
+mostohája. Mert maga – érzem – nem lesz az hozzá soha… Szoktassa rá házi
+munkára, ha épen elé is vétetné vele a tanítónői oklevelét…“
+
+A négyórás késett, és a váróterem lassan szürkébe borult. Szente úr, a
+tanítóbácsi, nem olvashatta tovább a levelét, mert itt ezen a kis
+állomáson nem volt szokás lámpát gyujtani, amíg az emberek az újjukat
+látták. De hiszen tudta már könyv nélkül, meg aztán folyton sírva fakadt
+úgyis, ha belenézett.
+
+Sohasem hitte, hogy életében még változás történhetik. Megvolt a
+házikója, kertje. Nyulat, galambot tartott és szerette a falu
+gyermekeit. A kántornénál kosztozott, és paphoz, jegyzőhöz eljárt
+ferblire, vagy muzsikálni a táncoslábú kisasszonyoknak.
+
+Most pedig neki is lesz egy ilyen kicsi-kisasszonya. Ugyanhát
+elmulhatott már vagy tizenkilenc éves, de azért még mindig kislány
+bizonyára: szőke, filigrán és álomból felriadón pergeti a szót.
+
+A birtokocskát, ott a Szamos mellett, majd kiadja bérbe. A pénzt azonban
+el nem költi. Bankba rakja, hozománynak.
+
+Itthon pedig új rendet teremt. A belső szobát, amelyet most nem fűt
+télen, átadja a kislánynak. Jómaga sem hál többet a nagyszobában, abból
+ebédlő legyen, meg nappali. Hanem a kamarát fogja átrendezni
+legénytanyának. Állandó asszonyt is fogad a bejáróné helyett s azt sem
+valami akárkit, hanem jobbfajtát, aki anyát is pótoljon a kislánynak.
+Aztán ki tudja, az új kolléga, aki a papkisasszonyt nem kapja meg
+úgysem… De egy ilyen szegény, névtelen kislánynak, aki szelíd és
+szeretetvágyó lehet, nagy szerencse volna.
+
+Igaz persze, hogy akkor aztán jobban szeretné az urát, mint a gyámapját.
+
+Féltékenység szorította el Szente tanítóbácsi szívét. Nem, sokáig nem
+fogja férjhezadni. Megtartja magánál és nagyon fogja szeretni. Nagyon,
+nagyon hálás lesz a kései örömért, amit belehoz az ő magányos életébe.
+Mint egy jóságos, boldog édesapa, olyan lesz vele…
+
+Édesapa! A szíve átmelegedett. És egyszerre eszébe jutott az a tekintet,
+amelyet akkor estefelé vetett reá a festő, amikor a kislány kikosarazta
+őt és ő kimondhatatlan bánatban kullogott hazafelé.
+
+Hanem meg kellett mégis halnia a győztesnek, fiatalon. És a leánya most
+az övé, az alulmaradotté.
+
+„Apám“ – így fogja szólítani őt és az igazit nem szólíthatja soha már,
+sehogy. A sors visszaadja neki ahelyett, akit a másik tőle elrabolt.
+
+Künt megpendült a jelzőharang ti-teng-je. Parasztok nehéz kopogással
+baktattak kifelé. Szente tanító is a nyomukba hágott és kilépett az
+állomás kicsiny előterére, ahol egy elkerített virágágyasban
+georginakórók rothadtak a vizes hó alatt.
+
+Szürke, szinte piszkos ködből hámlott ki a vonat… Már hallatszott is a
+dohogása.
+
+Átalvetős parasztasszonyok ugráltak le, a szomszéd nagyközségből,
+vásárból jövet. Most vették meg gyermekeik téli kalapját, némelyiknek
+két-három kis kalap volt egymás tetején a fejébe húzva.
+
+Szente megfeszült szemmel kutatott a homályban,… egyszerre
+megszólították.
+
+Felfelé kellett válaszolnia a kérdezőnek, mert jóval magasabb volt az
+nála. Prémboás, kosztümös, gyászfátylas úrnő, kezében csak egy kis
+vászontokos bőrtáska.
+
+– Ön az egyetlen kabátos ember itt, hát nem lehet más, mint aki engem
+vár – mondotta a mélyfestésű hang.
+
+– Szente tanító vagyok.
+
+– Jóestét. Ráskai Klára.
+
+Az anyját Kláricának hívták.
+
+A tanító csendes megütközéssel hallotta a nevet.
+
+– Ráskai?
+
+– Apám nevét hordom… némi joggal – felelt a hölgy és a hangja elárulta,
+hogy nem restelkedik. – Majd mindjárt beszélek többet magamról, csak
+vigyen be innen, ahol a vasútgőz átnedvesít egészen.
+
+A tanító gyámoltalanul érezte meg, hogy ügyetlen és elfogódott. A
+legrosszabb helyen állott meg kérdezősködni.
+
+– Tessék, tessék csak kérem – kalauzolt. – A szekér… az a szekér ott
+reánk vár. Nem ráz, kötéllel van hintamódon felkötve az ülése.
+
+– Várhat az még egy óráig Önre?
+
+– Reám?
+
+– Mert én az alulról érkező vonattal vissza akarok utazni. Tulajdonképen
+másfelé vagyok útban, csupán kerülőt csináltam, hogy a tanító urat
+megismerhessem. Nézze, csomagom sincsen.
+
+– Vagyis kegyed nem fog most bejönni velem a faluba?
+
+– Nem, uram, hiszen szó sem volt erről ugyebár a levelemben?
+
+– Akkor hazaküldöm… nem az enyém a fogat, nem várakoztathatom.
+
+Beléptek a váróterem keserűre bepipázott levegőjébe.
+
+A tanítónak, – úgy érezte – igen jó ötlete támadt.
+
+– Menjünk át a főnöki irodába, ott lámpa is ég és meleg is lesz.
+
+– Nem, dehogy! Csakis a tanító úrral akarok együtt lenni. Kinyitom az
+ajtót, a száraz hidegtől nem félek.
+
+Leült a homályban, szemben a férfival és beszélni kezdett. Nyugodtan,
+minden szót mintha megmért volna előbb.
+
+– Anyácskám szegény – tudja ugye, hogy csak négy hete temettem el –
+utolsó napjaiban elárulta nekem, hogy a tanító úr jóindulatába ajánlott
+engem. Látja, akárki jóindulatába ajánlott volna – nem kerestem volna
+fel szívesen az illetőt. Nem találja különösnek, hogy egy diplomás,
+felnőtt leányt rá kell bízni egy férfira, – akihez különben semmi köze?
+Ne értsen félre, mert Önt nem számítom azokhoz. Sokat töprengett szegény
+anyácskám, hogy kire bízzon. Én nagyon megörvendtem aztán, hogy a tanító
+urat kérte gyámomnak. Mert mindig mondta, hogy Ön aranyszívű jó ember.
+Igy hát nem is állhat utamba. – Mert nekem „utam“ van. Látja, azért
+mondtam az imént, hogy némi joggal viselem az apám nevét. Anyácskám nem
+igen akart erről az „út“-ról hallani. Azt mondta mindig: „nincs ott
+boldogság fiam, asszonyember számára. Asszonynak otthon jó…“ Ó, nagyon
+bohó gyerek volt az én szegény anyácskám!
+
+Egy kicsit elhallgatott.
+
+De a tanító nem felelt. Bámult és nem jutott eszébe semmiféle kérdés.
+
+A lány hangja a gyöngédből átforrósodott.
+
+– Már kicsike koromban festegettem. Apám adta az ecsetet először csak
+úgy tréfából a kezembe. A képzőben alig tanultam valamit. Csak a paletta
+érdekelt. Aztán a tél elején nagy titokban elküldtem néhány képemet
+Pestre… Jablonczay mesterhez. Megírtam neki, hogy kinek a leánya vagyok.
+Képzelje, levelet kaptam tőle magától. – Ha tudná, drága tanító úr, mit
+írt! Nézze, itt a levél. Mindig, mindig nálam van.
+
+Kihúzta az írást kebeléből.
+
+– Van gyufája?
+
+A sárga fénynél eltáncoltak a betűk a tanító szeme előtt: „Vegye fel a
+Ráskai nevet. Joga van hozzá, a legszentebb jogon, mert senki úgy nem
+gyermeke az apjának, mint az, aki fényes képességeit örökölte.“
+
+A leány hozzáhajolt a tanítóhoz és rábeszélő, meggyőző hangon
+magyarázta:
+
+– Kérem, édes jó tanító úr, Önnek bele kell egyeznie mindabba, amit már
+úgyis elrendeztem. Kiadtam a birtokocskát, a házat. Csak jóvá kell
+hagyatni a szerződést az árvaszékkel. Pestre megyek a mesterhez tanulni.
+Higgye meg, azért születtem, hogy az apám élete folytatódjék! – A
+csomagjaim már útban vannak Pest felé… Olyan kevés idő van már… késett a
+vonatom és a másik jelez mindjárt…
+
+A várószoba parasztjai újból kifelé indultak. Mozgolódott az iroda is.
+Valaki pénzdarabbal verdeste a jegykiadó ablakát.
+
+– Kérem szépen, váltsa meg a jegyemet Budapestig. Ha az megvan, átadom
+az írásokat, amelyeket jóvá kell hagyatnia. A címemet is felírom egy
+névjegyre. Apám nénjénél fogok lakni… Most már ő is szívesen tud rólam.
+
+Pár perc mulva berobogott a vonat. Ablakaiból fehér, erős, szinte
+kegyetlen fény esett ki a vígasztalan kicsi állomásra.
+
+Csak most, a felszállásnál látta a tanító igazából gyámleánya arcát.
+Kemény, faragott vonásait sűrű hollóhaj keretezte…
+
+– Minden értem tett lépésért igen hálás leszek; egyébként igyekezni
+fogok nagyon kevés bajt szerezni Önnek, – mondta, rövid, friss
+kézszorítást adva búcsúzásul.
+
+De fent, a fehér fény teljében már nem figyelt többé a sáros, fénytelen
+világra, amely odalent elmaradni készült mögötte. Boldog kipirultságban
+gombolta szét kabátját az enyhe melegben és ahogy magasranyúlt a hálóig,
+mégegyszer megmutatkozott a tanítónak.
+
+Sugár volt, fekete, biztos mozdulatú, bátorszemű. Olyan bátor, olyan
+tisztánlátó volt a szeme, amilyen nyugodt és győznitudó a beszédmódja.
+Az apja leánya volt, a győztesé, tetőtől talpig, kívül és a lélekben.
+
+Alul, a süppedt havon, visszaindult a tanító. Hátrahúzódott a
+csatlakozni akaró parasztoktól… Egyedül, dideregve kullogott haza az
+alacsony házikók között, ahol már csak egy-egy kutyavakkantás
+köszöntötte a világtalan falusi koraéjszakában.
+
+
+
+
+A TÜKÖR.
+
+Sápadtarcú, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az ezüst-arany
+hímzésekkel mennyezetig zsúfolt bazárban. A bazáros zagyva franciasággal
+esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi boltocska milliókat ér, –
+közben a száz frankra tartott vállkendőt odaadta tíz frankért. Magukban
+maradva, a sápadt idegen törökre fordította a szót:
+
+– Van régi holmid?
+
+A török kezével intve, félrebillentette a boltocska hátsó függönyét.
+Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől megderengetett
+kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna.
+
+– Te itt szoktál aludni?
+
+A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban odatartotta
+néhány szétteregetett függönyhöz, szőnyeghez, majd a boltozatról
+aláfüggő rézampolnához… Az európai szeme azonban egy, a falnak hanyagul
+támasztott tükrön akadt meg. A tükör kerete a magasból jövő derengésben
+alig csillogott, mintha vasból vagy nagyon elpiszkolt ezüstből volna.
+
+– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt a török.
+
+Az európai e bókra a tükör után hajolt; de az lehúzta a kezét, amint
+könnyedén akarta fölemelni. Csak most tűnt elő: mily gonddal voltak
+kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű, liliomfonásos
+arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se mutatott.
+
+– Mit adjak érte?
+
+– Százezer frankot, uram.
+
+– Szóval… tízezret? – kérdezte az európai fínom gúnnyal.
+
+– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim ben Abdullah nem őriz
+olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni lehetne. Ha nem jössz
+igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide be. Nézd meg frenki jól azt
+a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem tudom, hogy hívják az ércét, de
+rozsda nem fogja és többet ér, mint a vertarany. A tükör lapja pedig…
+
+– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit…
+
+– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki bejött a
+bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a tükörlap.
+
+Az európai maga mellé állította az olajlámpást és kutatva vizsgálta
+kiszemelt zsákmányát.
+
+– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret. Hát a
+munka rajta… A tükörlap azonban… a vén ámító csalni akar vele, jó lesz
+hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt fizetem meg; különben ha
+rá jön, hogy magában a keretet taksálom húszezerre, mindjárt külön
+fizetteti meg a meséjét…
+
+Az öreg visszatért és leült a földre.
+
+– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a mezarthim
+csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz. – Figyelj, frenki. A
+tükröt egy vándordervistől vettem, aki Bagdadból zarándokolt Rumba. A
+Tigris-folyó partján vetette ki lábához a víz, midőn egyszer reggeli
+áhítatmosdását teljesítette. Megvettem tőle, mert láttam, hogy régi és
+hogy nagy kincs… Később hallottam, hogy a bagdadiak ezer esztendeje
+keresik Kandazé emirleánynak a Tigris-folyó hullámaiba veszett
+varázstükrét…
+
+– Varázstükör? Miben áll a varázslata?
+
+– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját múlta felül csodálatosságában.
+Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló kezéből ered az – talán
+hallottad, hogy azokra bizatott valamikor a világegyetem valamennyi
+titka. A tükör üveglapját ő úgy állította össze, hogy az minden beleeső
+képet magába szívott és mindazt, amit valaha látott, időnként
+visszasugározta. Rahman emir csináltatta e tükröt, hogy felitatva
+leányának, Kandazénak hasonlíthatatlan szépségét, azt a kalifának
+megmutathassa, anélkül, hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a
+menyasszony bemutatását házasság előtt, megszegné.
+
+– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit
+türelmetlenül.
+
+– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak annak mutatta képeit, aki
+értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, a kalifán és
+Kandazén kívül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki állítólag
+kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és aki azután –
+
+– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék Ibraim,
+ismered-é a tükör nyitját?
+
+– Nem én, uram.
+
+– Persze, persze. És az európai nevetett. – Ma is élnek a csodák,
+csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a vásárral, emlékezz.
+A mezarthim éppen nyitni akarja szemét… Húszezer frankot adok.
+
+– Adj uram ötvenezret.
+
+– Húszezret.
+
+És az európai letette a pénzt.
+
+– Igen vagy nem?
+
+– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül köszöntél…
+
+Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását. Hallgatva egy
+darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna alá fogta, aztán
+kifelé indult a stambuli ótörök városrész nehézillatú, sikátorszerű
+utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyílt ki, mint szikrázó
+ezüstlótusz az ég végtelen bíbortengerében…
+
+A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyúló terembe holdfény
+szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes vitrinákat, mereven
+mosolygó, aranyozott bálványokat cirógatva végig, akár mennyei uszálynak
+földetseprő vége. Időnkint a holduszályba ide-oda imbolygó árnyék esett:
+fiatal férfifej, egy a kezével kebléhez szorított ovális keretre
+hajolva…
+
+Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli
+aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török meséjét
+hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán rábukkant egy
+följegyzésre, mely Kandazé tükrét említette… tehát volt valami, valaha,
+valahol…
+
+És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen szerkezet, mely
+a beleesett fénysugarakat megőrizze és bizonyos külső hatás alatt
+visszavetítse a világba…?
+
+Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha
+fölszisszent: óh, balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a
+tudomány megtéveszthetetlen fáklyája mellett hatolt előre az elült
+századok, ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén, bizonytalan
+ingoványok fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az a vakszemű
+tükörlap a babona hatalmával sugározott rá: régi, hüvös, józan
+mérlegelésekkel nem tudta beleosztályozni fölhalmozott, vignettázott,
+kor, érték, hitelesség szerint mesterien elrendezett régiségei közé. Nem
+tudott napirendre térni fölötte, nem új problémához menekülni tőle… agya
+és keze szüntelenül visszanyúlt a tükörhöz, mint behúnyt szemhez, amit
+föl akar nyitni, amibe bele akar pillantani…
+
+Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holdvilág egy könnyű
+indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve a merengőt. A
+fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a nyugágyon, nem volt
+ereje valóban nyugalomra térni.
+
+A tele hold éppen a tejfehér tükörlapba esett: egyszerre a síma,
+hályogszerű vak semmiség mélyülni kezdett, perspektivát kapott; valami
+feltükröződött benne… Ah, nem a könyvekkel, vitrinekkel zsúfolt terem,
+hanem egy csipkeszerűen stukkózott, ívekbe boruló oszlopos csarnok
+barnaarany mennyezete… De ez csak távoli, elvesző háttér gyanánt, –
+mindjárt elől egy fej hajolt a tükörhöz: két nagy, mérhetetlenül
+tudatlan, sóvárgó, titokzatos és szomorú szem, parányi összecsukott
+gránátvirág ajak, nehéz, sötét hajfelhők alatt vakító homlok… A
+fiatalember szíve elállott. A tükörből tekintő arc egyszerre abba a néma
+extázisba ragadta, amibe minden férfit beleejt az igazi női szépség és
+az igazi női szomorúság. Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, mintha
+szólítanák, megfordult: helyette az egész pompázatos, falvánkosokkal,
+szőnyegekkel ékített csarnok képe hullt a tükörbe. Közepén
+ezüstgyönggyel omló szökőkút. Medencéjét a nyíló fehér hónapos-rózsák
+fonták körül.
+
+Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye széttárult: egy békaszerűen
+rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó ruharakással, lapos,
+hervadt szájáról le lehetett olvasni a szót:
+
+– Kandazé…
+
+A tudós szíve őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul beszélt
+és ő ezt a nyelvet értette…
+
+– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali díszedbe.
+
+Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyű, de szemérmesen hosszú,
+fehér muszliningben volt, karján, lábán semmiféle ékszer. Az öregasszony
+azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő kösöntyűket aggatott rá és
+megcsókolva lábacskáit, parányi szattyánpapucsba bújtatta őket.
+
+Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemű szerecsen
+ajtónálló lépett be.
+
+– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasabb atyád, az emir akar
+megtisztelni látogatásával. Beléphet?
+
+– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány.
+
+Magas, derékigérő szakállú, zöldturbános férfi jelent meg, lassú
+méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető leányzónak.
+
+– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága. Én jöttem
+ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig csak alázatos
+alattvalód…
+
+A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt karja reszketni
+kezdett.
+
+A hatalmas emir gyönyörködve nézte a gyermekét. Aztán egy elébeterített
+bársonyvánkosra magamellé vonva őt, az öregasszonyt egy kézintéssel
+kiparancsolta.
+
+– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy hírt
+hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben, mint
+parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e csodatükör
+felszívta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép holdtölte volt –
+tudtodon kívül a kalifához vitettem azt, isteni szeme elé tárva, ki
+vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba, átölelte a tükröt és
+Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon eljegyez és mához
+harmadnapra feleségévé teszen, rangban minden eddigiek felett álló
+nejévé és születendő fiadat örökösévé… Leánykám, e perctől fogva a
+kalifa mátkája, az én felséges uralkodóném, a szent hit és szent
+birodalom leendő kalifájának kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te
+és a te férjed szegény szolgája…
+
+A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka összezárult, keble
+reszketve emelkedett, arca elfehérült…
+
+– Ungo, háremem leghívebb őre, ki éberségedért nyerted legkedvesebb
+gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő!
+
+A vak szerecsen a kiáltásra újból belépett és Kandazé lábához térdelve,
+ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe.
+
+– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a perctől
+fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a szerelemben, nekem
+az uralkodásban kezesünkké tetted.
+
+Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A leány
+azonban, mintha jéghideg kígyó csavarodna rá, hirtelen halottfehéren,
+lekaszált virág módjára végigesett a padozat tarka márványkövein…
+
+A tükör most elhomályosult, mintha kendővel takarták volna le, azután
+újra derengeni kezdett…
+
+A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt: lábát a
+déli arany verőfény melengette. Az öregasszony egy bronzkandeláber
+lángjába gallyakat hintegetett: a lángból kék és sárga füstbodrok
+szálldostak a leány halántéka felé… Kandazé fölébredt.
+
+– Fatma, – súgta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni ajkáról a
+szót – hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e valaha a szent
+kalifát?
+
+– Bizony láttam, mikor a szerencsés háború után a népnek mutogatta
+magát.
+
+– Mondd Fatma, fiatal-e még a szent kalifa?
+
+– Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét hatvan
+esztendő alatt gyüjtötte.
+
+– Úgyhát mondd… nincsen bronzszínű arca és a szeme nem ég, mint a parázs
+a kandeláber mélyületében…?
+
+– Óh nem, nem. A felséges kalifa arca sárga, mint a tudós pergamenek.
+
+– Nagyon rút, Fatma?
+
+– Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép? Hát láttál
+te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kívül? Hiszen te úgy nőttél
+fel, mint gyöngy a kagylóban, a tenger fenekén… Ha egyszer kalifa, akkor
+ő a férfiak elsője: szép, bölcs és jó.
+
+– Mégis… a fiatalok szebbek.
+
+Fatma megdöbbenve nézett a leányra.
+
+– Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana, leánykám. A
+férfiban csak a vétkezni vágyó nő válogat. Igaz mohamedán hajadonra
+nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlítsa őket, csak egy férfi van,
+akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog egy nő a világon, ha
+észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is vannak? Allahra, téged
+valami megbabonázott, hogy ilyen gondolatod van. Megmondta már egy álom
+ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom, betegség vagy romlás lesz belőle.
+
+– Álom… miféle álom, Fatma?
+
+– Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, – ott láttalak
+az ablakrostélynál állani és óh, szörnyűség, mintha egy fiatal párduc
+hajolt volna feléd a rácson keresztül… Azért jajgattam, mikor hirtelen
+felébredtem; és te hajnalló arccal, mintha jó és nem gonosz jelek
+környékeznének, futottál felém az ablak mellől… Mi az, galambkám, miért
+vacogsz? Ne félj, ne higgy az öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a
+kísértésoszlató szent fahánccsal?
+
+Kandazé megragadta az öregasszony cirógató kezét.
+
+– Fatma, hű öreg Fatma, szeretsz te engem? Jobban, mint emirapám?
+
+– Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, – őt is híven szolgáltam,
+Allah juttassa a hurik kertjébe, – egy nap se hagytalak el, egyetlen
+galambocskám. Belőlem szívtad az életet… miért kérded hát, hogy
+szeretlek-e.
+
+Kandazé arcán biborvérfelhők gyűltek, szeme emésztő tűzben égett.
+Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett…
+
+A tükör újra elborult és újra megnyilatkozott.
+
+Ugyanaz a csarnok, csakhogy a déli világosság helyett esthajnali
+rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál aludt. A leány
+megmozdult, felkelt… Arcára fátylat, vállára könnyű sált vetve, mezítláb
+lopózott az ablakig… A tükör az ablakon át a kertet is visszaverte:
+haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg, lángszínű rózsamezők
+hátterében mint valami fiatal ragadozó: sudár, kékkaftános legény
+bukkant fel… A teste bronz, a haja sörény, a szeme parázs. Amint
+Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy imádkozón, karját
+keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyű macskalépésekkel surrant
+közelebb; megragadta és kiemelte az ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint
+a forró szél alatt lengő virág.
+
+A szép idegen ajkához szorította a leányka kicsüggő fátyolát. Kandazé
+karját is aláejtette… A legény csókolt, csókolt és mégis: szemét az
+ablakon keresztül, mint kutató tőrt, mely prédát keres, villantotta a
+csarnokba.
+
+– Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa már
+megtekintette a rózsaberkeket, tömérdek rózsát szedet a város
+díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot, tízezer narancs
+leve csurgott már a sörbetesek hordóiba, szegfűbors, szerecsendió és más
+drága fűszerszámok illatától részeg a város; a mecsetek belsejéből a
+legszentebb szőnyegek kerülnek elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak
+kaszálódnak le az utak ékítésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak
+téged… Nekem csak a sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván
+szépséged földöntúli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben
+szolgálhassak. Mennyit lapultam, míg rámtévedt tekinteted át a rácson;
+hány éjtszakán át játszottam a halállal, míg az ablakrácsot
+átfűrészeltem… most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak egyszer
+engedd meg, hogy megtekinthessem a mennyei csarnokot, melyben lakol,
+láthassalak téged tetőtől talpig.
+
+– Oh, nagyon nagyot kérsz tőlem. Ha Fatma alszik is, az ajtónálló…
+
+– Hisz az vak.
+
+– De hall, mint a vadállat.
+
+– Csöndesen leszünk, mint a titkon adott csókok.
+
+A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen besiklott az ablakon. De
+földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem falaira vetette szemét és
+pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé bámulva nézte… A legény
+észbekapott:
+
+– Óh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert hisz ők
+bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol nélkül
+láthatják arcodat.
+
+– Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám parancsából
+tekintek.
+
+A legény szeme villant, mint a fegyver a napsugárban. Hirtelen amaz
+egyetlen tükörhöz lépett.
+
+Kandazé megragadta:
+
+– Allahra, ne mutasd arcod e tükörnek…
+
+De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad szépségében a
+tükörlapba.
+
+Kandazé pedig, mintha ijedtsége váratlan boldogsággá hajnallana, maga is
+belemosolygott a legény vállán át a tükörbe.
+
+– Hát úgy legyen… hát nézz bele jól… – suttogta. – De aztán… eredj,
+eredj. Siess, nagyon félek.
+
+A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly heves volt, hogy a
+márványmedence szélén álló üvegecske csendülve, cserepekre törve gördült
+a medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra tárta.
+
+– Igérj valami drága ajándékot neki, – hördült a legény.
+
+– Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő
+tejgyermekének… – makogta az öregasszony.
+
+– Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre.
+
+Fatma a földre terült és nehéz esküt rebegett. –
+
+A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjtszaka a holdat is
+elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt, mintha egy
+moccanása elűzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka egymásraszáradt,
+pupillája sóvár, sötét üreggé tágult… A hold sápadtan, mint lábbadó
+beteg kezdett előbontakozni ködlepedőiből és vele együtt a tükör arca is
+újra elevenné vált…
+
+Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszínű madarak
+röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyílnak. A
+szökőkút szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek
+rózsaszínű gőzzel füstölögnek… Kandazé halványpiros fátyolköntösben,
+vállán papagályával, feje fölött lengő csodamadaraival a hurik táncát
+lejti.
+
+Az emir szakállát simogatva gyönyörködik benne.
+
+Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai ékszerek
+gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol… Táncol, míg ajaka vérré, arca
+rózsává, szeme szikrázó csillaggá hevül a tánctól. Mintha a tánccal
+őrjíteni készülne…
+
+Hirtelen, legszédítőbb keringéséből, legcsábítóbb felnyulánkozásából
+alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva földreborul… Csodamadarai
+rajban lepik el és csőrükkel magasbaemelik homlokpántját és abból
+alácsüggő fátyolát… Szenvedélytől izzó arca, mint az üdvözítő nap a
+felhőkből: előragyog, hogy elvakítson.
+
+Aztán egészen elhanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a nyitott
+alkóv selyemvánkosaira.
+
+– Kandazé… győzhetetlen leszek… leszel. Nincs férfi, akit ez meg ne
+őrjítene.
+
+És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog és kér.
+
+– Meg vagy elégedve?
+
+Az emir bólint.
+
+– Szabad ezért nekem is kérni tőled valamit?
+
+– Kívánj és meglesz.
+
+– Add nekem a varázstükröt… egészen.
+
+– Egészen? Hisz egészen a tied.
+
+– Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más férfiszem
+fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg, hogy nászom
+estéjén… összetörjem.
+
+Az emir megdöbben.
+
+– A tükör egy vagyonba került. Kérj akármit, leánykám.
+
+Kandazé esdve néz.
+
+– Csak ezt tudom kérni.
+
+– Az emir szava nem játék. Legyen. És most jőjjön Ungo.
+
+A vak szerecsen a hívásra egy gyöngyházzal beeresztett rózsafaládát emel
+be a függöny mögötti ajtón.
+
+– Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied a kínai
+biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz. Arra kér,
+hogy saját kezeddel terítsd azt majd rá a holnapi nászlakomán, hadd
+lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet. Egyébként pedig ma nem
+látlak többet; sirasd meg, amint illik, leányságodat, senki sem fog
+megzavarni.
+
+Kandazé semmit se szól. Szeme lehúnyva, nagyon sápadt és úgy mosolyog,
+mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog lenne.
+
+Alkonyest izzik be a csarnok ablakán, a csarnok falain sötétrózsaszínű
+virágfűzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé tele marokkal hinti egy
+háncskosárból a rózsapelyhet. A kandeláberek aranyfüstöt lehelnek.
+Kandazé halványpiros fátyolruhájában a tükör előtt áll, átkarolja azt és
+ujjong:
+
+– Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága
+foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszín mosolyát… És föl
+fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra szórt
+csókjait… Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek, falba,
+földbe, vízbe, ahol más sohse lát és én lopott éjféli órákon
+belédláthatok…
+
+Tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a tükörhöz és forró
+csókokat lehel a lapjára. Aztán hirtelen tovarepes, az ablak iránt. – A
+legény most veti át magát a párkányon. A medence szélére, a rózsák
+hűvösébe ülnek.
+
+– Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szívem fenekére zártam érted.
+Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek. Parancsolj velem
+életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel vendégeljelek meg,
+szólj, milyen ruhába öltözzem; kívánd, hogy ellejtsem násztáncomat…
+
+– Ebben a ruhában fogsz esküdni?
+
+– Nem, ebben csak táncolni fogok… ha magunk leszünk a szent kalifával…
+
+Hangja elakad, arcán láng fut át.
+
+– Hát öltözz az igazi nászruhádba.
+
+– Az súlyos, abban nem tudok táncolni.
+
+– Akkor hagyd a táncot.
+
+– Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kívánságod… a végén
+majd meglátod… És aztán átöltözöm a nászruhába. De először téged akarlak
+megtisztelni…
+
+Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente Timur
+haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt adta.
+
+– Fatma, súgta az öregnek, készítsd elő leghűsebb sörbetedet, legízesebb
+halvádat, mert mi ma ujjongani és vendégeskedni akarunk, ma mi vagyunk a
+menny és föld urai.
+
+Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét. Az oszlopok
+közt függő kalitokból tarka lepkerajként rebbentek elő a madarak. A
+leány fátylat vett a kezébe és táncra ringott…
+
+Timur alig figyelt rá. Inkább a tükörhöz fordult és belesuttogta:
+
+– Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk és
+akkor…
+
+E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly lebilincselő
+mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult… A vérszínű gőzben
+imbolygó virágalak, az arc sűrűn elfátyolozott és mégis sejtetett
+szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték. Szeme mohón tapadt a
+leány meztelen lábfejére, mely az utolsó szédítő ütemeket lejtette… A
+lepkekönnyű madárraj a leány fejére szállt s amint tanítva volt a kalifa
+gyönyörűségére tenni azt: csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé
+arcfátyolát. A leány álmodhatatlan szépsége láttán Timur
+összereszketett. Soha se látott szépséges fínom főúri nőt
+szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt képzete se, mi egy gyönyörű nő.
+És most a föld legszebbje vakított reá. Mintha villám érte volna,
+megtántorult és odahullott a leány elé, hirtelen viharként kerekedett,
+szörnyű szenvedelemben.
+
+Kandazé hozzáhajolt:
+
+– Mit parancsolsz… vegyem a nászruhámat?
+
+A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának illatát.
+Keble vadul emelkedett, agyában szédült gondolatok kergetőztek:
+
+– Vegyed… a nászruhádat… de az igazit – a legigazibbat.
+
+– Mire gondolsz? – suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a legényből
+áradó vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal varrt
+türkizleplemre? A redőzött indus muszlinuszályomra? A vérszínű
+hajnalköntösömre?
+
+Timur átölelte Kandazé térdét:
+
+– Annak a ruhának a színe, mint a drága gyöngyé, érintése mint a
+pihebársony, redője nincs, Allah remekbe szabta… Eredj, kérd meg Fatmát,
+vetkeztessen téged abba a pompába…
+
+Kandazé szívére szorított kézzel, mintegy megbabonázva suhant a zöld
+függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem közepén. Mintha
+szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát. Aztán körülnézett…
+most megpillantotta a tükröt. Odarohant, megfogta mindkét kezével és
+nehéz lélekzettel vallott neki:
+
+– A prófétára… hiszen én e tükörért jöttem… mit akarok?… mit várok?… Itt
+vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb kincse,
+győzhetetlen fegyvere: a tükör… Tükör, halld imádkozó szavamat, hiszen
+imákat töprengtem ki sóvárgásomban, amiket belédsuttogjak… Enyém vagy és
+veled együtt rabszolgám minden ember, nekem, aki eddig mindenkinek
+rabszolgája voltam… Ahova én felfüggesztelek, beloplak… Ismerni fogom az
+összesküvők jelbeszédét, a királynék bűneit, a pénzcsinálók titkát; ott
+leszek az ellenség és a jóbarát legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm
+veled, ott nincsen többé titok… Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog
+lábamhoz hullani – és kéjjel és örömmel fogom gőgös gazdáimat, kegyetlen
+volt úrnőimet kipellengérezni… Elfuthatok most, most…
+
+Az alkóv függönye megrebbent. Timur szemét üveges fény hálózta be…
+
+– Nem… nem bírok. Nem, amíg azt a kart magamra nem kapcsoltam, azt az
+ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem… Van, még van idő a
+teljes sötétig… S ha nem maradok többé magamra a tükörrel?!… Vinni fogom
+őt is… az asszonyok asszonyát… és a tükröt, a kincsek kincsét… Soha
+ilyen zsákmány!
+
+És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a szerelembeteg
+ragadozó nyujtotta az alkóv felé… Kandazé fehér virágként emelkedve a
+függöny zöld hullámaiból: egyetlen patyolat-shawlba burkolózva, lassan,
+lehajtott fejjel jött előre. Oly néma alázattal jött, hogy Timur
+megértette. A liliomszínű leplet csak egy kapocs tartotta; törékeny,
+remegő opálkapocs: Kandazénak szívére szorított keze.
+
+Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta
+szerelmese kezét.
+
+A tükör újra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében
+félhalottként fekvő tudós homlokára szorította kezét. Úgy érezte, hogy a
+kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga, félőrülten a
+kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető talányos
+mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő esztendeit leőrölni.
+Szívében vad, gyermeki szorongás támadt, sőt félelem, sőt rimánkodás:
+tovább, tovább! Mint enyhülő megváltásba merült aztán újra a sebesen
+felbukó képözönbe.
+
+Sötétlő estét látott, a medence szélén Fatmát és Timurt.
+
+– Vigy el engem is, – könyörgött az öreg.
+
+– Ha maradsz, árulónk, ha jössz, terhünkre lehetsz…
+
+– Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz, ha
+terhetekre válok.
+
+– Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami italt,
+ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a halálnak.
+Ah, hosszú volt a szerelem… Ha az éjfél a városon belül talál, veszve
+vagyunk. A partőrök aludni térnek és a víz fölé leeresztik a rácsot… Már
+pedig csak a folyón szabadulhatunk. A csónak odaát van a lótuszok
+között: magam tákoltam. Először Kandazét fogod kisegíteni hozzám a
+tükörrel együtt az ablakon…
+
+– A tükröt is?
+
+– A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk. Egyébként
+pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert…
+
+És a legény megmutatta keskeny damaskusi pengéjét.
+
+– Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova… nem magamért, a
+tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk… vele?
+
+– A világ ura leszek és őt a világ úrnőjévé teszem.
+
+– De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba az
+üldözők engem meg téged és a holnaputáni a vérünk tócsájában fogja
+megnézni orcáját…
+
+– Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a Tigris-folyó egy
+kimosott, csak a víz felől megközelíthető titkos barlangjában leszünk.
+Ott maradunk rejtve, míg az országot átkutatják. Onnan aztán napkeletre
+megyünk, túl a Ganga-folyón, ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se
+az emir, se a kalifa keze…
+
+Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen ragyogás: arca, válla,
+karja az opálfény helyett korállrózsaszínben tündökölt, maga volt a
+megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem látott meg semmit, szemét
+Timuréba veszítette.
+
+Timur hozzáfordult:
+
+– Nos, Kandazé, te nem kérdezed, hova megyünk?
+
+– Ahova viszel.
+
+A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki együtt
+akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította:
+
+– Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig a vizen
+megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák lépteinket.
+
+A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv függönye
+mögé kísérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a szerecsen
+függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva, neszelődve az
+ablakig vergődött és kezét rémülten dugta a rácstalan tátongó
+ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye mögé.
+
+Az aranybarnán stukkózott terem álomszerű körvonalakban tetszett ki…
+Egyetlen olajlámpa szűrte fényét a nehéz selyem függönyökre, a medence
+fehér faragványaira, a szendergő rózsafejekre… Kandazé az ablaknál
+remegett, a tükröt ölelve. Fatma egy váltottnak arcával jött, ment: néha
+a kezét tördelte… Az ablaknál, a csillagos éjbe rajzolódva, megjelent
+Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly lebbent el: Timur kiölelte az
+ablakon.
+
+A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst
+derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen fellebegő
+holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek fantasztikus
+körvonalaival, aztán egy acélszínű, fenségesen tovaimbolygó folyón
+himbálózó kis lélekvesztő.
+
+Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is odavezette.
+A kötél eloldódott, Timur kézbekapta az evezőt: karján az erek finom
+zsinegekként dagadtak. Kandazé melléje símult: a tükröt maguk elé
+tartva, abból bámulta a város elúszó képébe rajzolódó Timurt. Néha –
+ilyenkor a vízre árnyék eshetett – a tükörlap egész éjbe borult, aztán
+újra megderengett.
+
+Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt érkezőben
+és íme, a folyót áthidaló kőívből a vaslécezet a víz fölé volt bocsátva.
+
+– Elkéstünk, – hörögte a legény.
+
+Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény volt, olyan
+elszánt, hogy Kandazé szíve elállott. A csolnak épen a rácsba akart
+ütődni…
+
+– Húnyd be a szemed, parancsolta Timur Kandazénak.
+
+Azután Fatmához fordult:
+
+– Emlékezz. Itt csak kettő menekülhet. Vissza pedig nem hagylak…
+
+– Kandazé nélkül csak a halál jó, bólintott az öregasszony.
+
+Mégegyszer Kandazéra vetette s aztán némán lehúnyta a szemét.
+
+Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a víz alá nyomta, hogy a rács fogai ne
+engedjék föl a testét. Néhány hörgő bugyborék szállt a víz színére…
+Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán átölelte a leányt.
+
+– Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélekzetet, amíg
+nem mondom.
+
+Azzal lebukott a víz alá, mélyre, ahova a rács már nem ért… A tükörbe
+sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen magasból szűrődött alá
+a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a fekete-zöld világ ismét oszlani
+kezdett… Timur a víz fölé emelkedett. Az erősbödő holdfényben folyó
+ezüstté vált az ár: ezüstben úsztak tova, a tükörben pedig lassan álommá
+mosódott a városfal, a pálmák, minaretek csipkézete.
+
+– Végy lélegzetet és ujjongj, – suttogta Timur. Az akadály gyors
+letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban
+megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást
+úszott, hogy Kandazét majdnem egészen kiemelhesse a vízből. A leány
+vonagló ajakkal, halálraréműlt szemmel Fatmát hívta, kereste…
+
+– Sohase kérdezd, hol van, ezt akarom.
+
+És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak így az ég és a
+feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe eső arcára
+fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang ütötte meg a fülét…
+Messze, de a városfalon már innen, a folyóparton apró aranygőzös
+csillagokként fáklyák rajzottak… A fáklyafüstben imbolygó, előresuhanó
+árnyak: lovasok. Timur tudta, hogy a lovasok a víz sodránál és a
+legsebesebb úszónál is gyorsabban jönnek… jönnek. Összeszedte minden
+erejét, úgy haladt előre kétségbeesett, merész ívekben.
+
+Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, – mintha ijedtében – sápadozni
+kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott… Hosszú nyíl szisszent a legény
+válla mellé a vízbe, de a lövöldözőnek íjját egy másik elrántotta,
+nyílván észrevette a Timur karján aléló Kandazét.
+
+A tükör újra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a
+hullámfátyolon át… Aztán újra fel és újra alá… Ruháikat az ár tovamosta,
+csak Kandazé palásthaja úszott velük. A legény homlokán, nyakán pattani
+készülő érkötelek dagadtak: de úszott és élt Kandazé és vele volt a
+tükör, a tükör…
+
+A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a vízbe vetette magát.
+Timur összerándult: újra alábukni készült, ezúttal hosszabb időre.
+
+– Hadd engedem el a tükröt… esdekelt a leány.
+
+– Fogd, mintha az életemet tartanád!
+
+– Nem bírom…
+
+De azért fogta, szorította, míg újra a víz színére buktak. Szorította,
+míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg újjait nem érezte többé… Timur
+látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze meglazul a tükrön… Lelkében
+pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a tükör, vagy a leány, a lány, vagy a
+tükör… Egyiknek veszni kellett.
+
+– Allah a nőt a férfiú terhére teremtette.
+
+Behúnyta a szemét, nehogy a leány huriszépsége, nagy, szomorú, a percek
+agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Őrjöngő mozdulattal
+kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Óh, milyen könnyen
+vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy mintha mindent
+megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az úszó hajpalást egy
+iszalagja még lábújjába ölelőzött a legénynek: és Timur lerúgta azt…
+
+Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, – a tükör és a tükörrel
+együtt mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál tündöklőbb
+asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni.
+
+De abban a pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt számára az
+irgalom. A katonák nyilai rajban villámlottak feléje… Ahogy alábukott,
+vörös vércsíkok húzódtak utána a víz hajnali fénytől világosodó
+zöldjében; balvállába minden tempónál hasogató szúrás nyilallott.
+
+Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a tükör
+utolsó képet vett föl a partról, az ég piros kárpitja alatt két térdelő
+katona egy szétbontott fehér turbánba göngyölgette Kandazé tetemét.
+
+A vízben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze oldalt
+maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény lelkében szörnyű
+bizonyosság oltotta ki: üldözője elmaradt, mert önmaga a víz alatt
+úszva, egy örvény sodrába került. Ha elengedi a tükröt, talán még
+kivághatja magát így, sebektől hasogatva is. De nem: a tükröt soha,
+semmiért! Sőt belekapaszkodott, sőt rátapadt a testével, hogy
+vérszalagok futottak le a tükörlapon… És az örvény, mint vaskéz ragadta,
+húzta le a semmibe: a tükör őrületes, zöldebb, zöldebb, sötétebb
+kavargást mutatott…
+
+A fiatal tudós verdeső szívvel felült a kereveten. Mégegyszer a tükör
+fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan zöld
+végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme kidülledve,
+szederjes ajkát a halak lakmározták… A tudós irtózva taszította el
+magától az elborzasztó képet… A zuhanó csörömpölésre magához tért. Az
+ablakon a halavány londoni reggel sápadt, most oltva ki a hold utolsó
+ezüst fénykévéjét. A bálványok hozzáférhetetlen, megfejthetetlen
+mosollyal köszöntötték. A húszezer frankos tükör a parketten hevert,
+hátlapjával fölfelé. Pillanatig nem merte fölemelni: nem tudta, miért:
+attól félt-e, hogy összetört, vagy hogy nem és hogy ismét azt az arcot
+fogja rávetíteni.
+
+Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva, mintha
+sok-sok fínom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok fehérek és
+foltatlanok voltak, mint a sűrű tej.
+
+– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott agyán. –
+Soha egy lélek se higgye magáról, hogy fölötte áll egy-egy bűvöletes óra
+kísérteteinek.
+
+És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifjú
+mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett.
+
+
+
+
+HUGOCSKA.
+
+  MÁRTA.    EGON.
+  HUGOCSKA. SZOBALEÁNY.
+
+_Fehér világosságú, női nappali. A szemközt levő két ablakon, áttetsző
+sztórokon keresztül napsütött, oleánderes, kerti-bútoros terrászra
+látni. A terrászról középütt lejárat. A berendezés világos és kényelmes,
+a szőnyegek is világosak. A bútorok zöme középtájt. A zongora a bal-, a
+heverő a jobbsarokban. A két ablak között fiókos szekrény, felette Márta
+képe életnagyságban: légies sálruha, meztelen váll. A fiókos szekrényen,
+mintegy a kép alá állítva sok fehér viola. A jobb ablak előtt egy
+elkezdett gobelin. Tetszés szerint: tükrök, vitrin, sok porcellán, kép,
+könyv és kézimunka. A balfelől lévő ajtót nehéz szőnyeg takarja. Jobbra
+is ajtó._
+
+_Tavaszi késő délelőtt._
+
+HUGOCSKA: _(Tizenöt éves. A zongoránál ül és valami egészen kezdetleges
+gyakorlattal vesződik. Igen fínoman van öltöztetve. Rózsaszínű
+stílruhája csak térdig ér. Lakkcipője van és a meztelen karján exotikus
+fekete karperec. A haja mesterséges, kifogástalan lokknikba fésülve.
+Sötétszőke. Sápadt arca még kialakulatlan, de már szépülőben.)_
+
+_Feláll és csenget._
+
+A SZOBALEÁNY _(Jobbfelől)_: Tetszett csengetni?
+
+HUGOCSKA: Legyen szíves és hozzon egy tálban hidegvizet. Tegyen bele egy
+darab jeget és két kicsi asztalkendőt.
+
+SZOBALEÁNY: Igenis. _(Kimegy.)_
+
+_Míg kint van, Hugocska egy székbe ül és a fejét fogja. Mikor a
+szobaleány visszatér:_
+
+HUGOCSKA: Csavarja ki az egyiket és adja ide! _(Összefogja és a
+homlokára teszi.)_ Fogja a zsebkendőm, szorítsa rá vele.
+
+A SZOBALEÁNY _(a tálat egy kis székre helyezi a zongora mellé)_: Nem éri
+bogra, hanem megtűzöm két biztostűvel. _(A tűket a kebléről kapcsolja
+le.)_ Mennyit fáj a feje a kisasszonynak!
+
+HUGOCSKA: Mindig fáj, ha gyakorolok.
+
+A SZOBALEÁNY: Hát miért nem gyakorol kevesebbet a kisasszony?
+
+HUGOCSKA: Nekem sokat kell pótolni. A kezem se elég könnyű… _(Nézegeti a
+kezét, széttárja újjait és nyujtogatja.)_
+
+_Mialatt a szobaleány kimegy, Hugocska visszaül gyakorolni. Pár hangot
+üt le, aztán rákönyököl a zongorára és fejét az öklén tartja. Majd
+föláll, kihúzza a jeges ruhát a homlokkötése alól, a vízbe dobja és a
+másikat csúsztatja a kötés alá. Az ablak felé van fordulva. A terrászon
+a középütt levő lejáratnál feltűnik Márta és Egon. Hugocska gyorsan
+felkapja a tálat és az ajtót takaró függöny mögé rejti. Le akarja oldani
+a kötést a fejéről. A frizuráját összerontja. Nem boldogul. Hirtelen a
+baloldali ajtófüggöny mögé lép és próbál menekülni: az ajtó zárva van.
+Márta és Egon jobbkézt belépnek. Hugocska elcsendesül. A függöny mellől
+még kikandikál a ruhájából egy rózsaszín fodor._
+
+MÁRTA: _(Nincs több huszonnégy évesnél. Finom és ideges. Vakító
+tenniszruhában, a kezében labdaverő. A kalapját a fiókos szekrényre
+teszi, egy pillantást vet valamelyik tükörbe.)_
+
+EGON _(szintén rakettel. Viselkedése meghatott és izgatott. A kezében
+egy égő rózsa. Körülnéz)_: Itt minden olyan… világos!
+
+MÁRTA _(kulcsot keres ki ridiküljéből, kinyitja a fiókos szekrényt.
+Kiveszi a labdaverő tokját. A kulcsot a szekrényben hagyja)_: Úgye, még
+hazamenet leszáll a villamosról és beadja javításra?! Hogy épen ma
+kellett meglazulnia. – Itt is, ezt a bőrpántot gépeljék le a tokon.
+
+EGON: Holnap reggel készen hozom a pályára. _(Ismét körülnéz.)_ Olyan
+hálás vagyok ennek a kis hibának…
+
+MÁRTA: Kárörvendő?
+
+EGON: Behozott Magukhoz… a ház egy intim szentélyébe. _(Márta képéhez
+fordul, a kalapja még a kezében.)_
+
+MÁRTA: Tegye le a kalapját; úgy fest, mintha a képem előtt imádkoznék…
+
+EGON _(halkan)_: Márta, nem – _mintha_.
+
+MÁRTA _(mosolyogva megrázza a fejét. Óvatosan körülnéz.)_
+
+EGON _(a virágokhoz hajol és közibük tűzi a hozott rózsát)_: Ugye,
+megengedi, hogy megzavarjam ezt a fehér harmóniát…
+
+MÁRTA: Ezt Hugocskától kellene kérdeznie. Ő szedi a violákat képem alá.
+Nem kedves?
+
+EGON: Boldog virágok!
+
+MÁRTA _(kicsit kacéran)_: Ez kinek szól, Hugocskának?
+
+EGON: Én Hugocskának is nagyon hálás vagyok. Úgy, mint a mai
+húrlazulásnak.
+
+MÁRTA: Vigyázzon, sokat forog körüle… még megégeti magát!
+
+EGON: Én már _soha_, Márta.
+
+_(A Hugocska rózsaszín fodra összereszket. Az ajtófüggöny is kissé
+meglebben.)_
+
+MÁRTA: _(Újra körülnéz. Mutató újját az ajkára teszi, aztán hallgatásra
+int vele.)_
+
+EGON: _(Megfogja a feltartott újjat és alázatosan csókolgatja.)_
+
+MÁRTA _(zavartan, gyöngéd szemrehányással)_: Kicsi… Egon – _(Szabad
+kezével végigsímít a férfi haján.)_
+
+HUGOCSKA _(meglebbenti a függönyt, újra elengedi, nagyon fojtottan)_:
+Jaj…!
+
+MÁRTA _(elkapja a kezét, körülfigyel, nagyon izgatott)_: Menjen, kérem…
+menjen! _(Szinte kituszkolja Egont, aki egy búcsúzó kézcsókkal kimegy.)_
+
+_Márta az ajtóból visszajön és úgy vizsgálódik, mint a félénk emberek
+lefekvés előtt. Megpillantja a_ _rózsaszínű fodrot és félrerántja a
+függönyt. A függöny mögött Hugocska úgy áll, hogy háttal az ajtónak dől.
+A kezét tördeli, egyébként hangtalan. A kötést már letépte. A haja
+zilált._
+
+_Ettől kezdve a jelenet egy darabig egészen halk hangon folyik._
+
+MÁRTA: Hugocska…!
+
+HUGOCSKA: _(Előbbre lép. Magába veszve nyöszörög.)_
+
+MÁRTA: Hugocska… Te… te leskelődtél?!
+
+HUGOCSKA _(magamagának, alig érthetőn)_: Nem igaz… nem igaz!…
+
+MÁRTA: Mit motyogsz?
+
+HUGOCSKA _(eltakarja a szemét)_: Nem igaz… nem igaz!
+
+MÁRTA: Szégyeld magad! Utánam!
+
+HUGOCSKA _(vinnyog)_: Nem… nem igaz!
+
+MÁRTA: Tagadsz a szemembe – szemtől szemembe!
+
+HUGOCSKA _(még mindig szinte magának)_: Nem igaz, amit láttam, _az_ nem
+igaz! Amit hallottam, _az_ nem igaz! _(Hirtelen összekulcsolja kezét és
+közelebb lép Mártához.)_
+
+MÁRTA: Megbújtál a nappalimba! Feltett szándékkal –
+
+HUGOCSKA _(nyíltabban)_: Nem igaz… nem igaz! Én gyakoroltam és akkor –
+
+MÁRTA: Hugocska, ne hazudj! Egy hang se hallatszott ki!…
+
+HUGOCSKA: Nem hazudok. De ha hazudok is… Márta, nem az a borzasztó!
+
+MÁRTA: Csakugyan – hanem az, hogy kémnek álltál utánam! Az a borzasztó,
+hogy most megismertelek!
+
+HUGOCSKA: Márta, szívem… _(Összekulcsolt kezével Mártát érinti.)_ Te ezt
+nem hiheted… a te hugocskádról. –
+
+MÁRTA: Márta szívem? _(Ellöki.)_ Hízelgő, síma kígyó! – Hugocska?…
+Mostohatestvér!
+
+HUGOCSKA: _(felcsuklik a lefojtott sírástól.)_
+
+MÁRTA: Hogy bántam vele! Attól a pillanattól, hogy mostohaapánk
+háromesztendősen a házunkba hozta! Hogy fájt a szívem, amikor apánk
+halála után mama kénytelen volt árvaházba adni! Megfogadtam: mihelyt
+tehetem, visszaveszem… és –
+
+HUGOCSKA: Miért… miért vettél vissza?
+
+MÁRTA _(keserűen)_: Biztosan haszonlesésből tettem, hogy cselédnek
+tartsalak! A cseléd itt a nappalimban stílruhában tölti a délelőttöt; és
+estefelé kikocsizik velem a sétatérre – _(Kacag)_.
+
+HUGOCSKA _(fájdalomban)_: Ne hányd föl Márta! Jobb volna nekem a szürke
+vászon árva-ingben, mint… hogy _(hangosabban)_ hálás legyen… nekem… egy
+idegen – mint a húrlazulásnak!
+
+MÁRTA: Minek?!
+
+HUGOCSKA: Nem érzed, milyen borzasztó szégyen ez?
+
+MÁRTA _(úgy, mint Hugocska, egyre hangosabban)_: Miféle húrlazulást,
+szégyent zagyválsz itt össze-vissza?
+
+HUGOCSKA: Hogy én vagyok az ürügy, amelyért hozzánk jár… és te vagy a
+cél… az igazi!
+
+MÁRTA: Bolond beszédek! – Van neked fogalmad, mi léhaságot fecsegnek
+össze a fiatal emberek a fiatal asszonyoknak?
+
+HUGOCSKA: Óh, Márta, bár ne hallottam volna! – Mit tudom én, miért
+vagyok én neked itt kedves?
+
+MÁRTA: Gyalázat, amivel most gyanusítasz! Hogy ő mért jár hozzánk, hogy
+ő mért örül neked, az az ő ügye; de hogy én téged azért… azért hoztalak
+a házamba – Mondd! merd ezt kimondani!
+
+HUGOCSKA _(hátrál)_: Nem, Márta… én ezt…
+
+MÁRTA: Öltöztettelek, taníttattalak, mint az édes húgomat! És ezt mind
+csak azért? Mondd, merd azt mondani, hogy azért tettem.
+
+HUGOCSKA _(lesüti a szemét)_: Én ezt nem mondom – nem mondhatom.
+
+MÁRTA _(egészen közelből, tagolva)_: Hogy-egy idegen-férfi-a
+házamba-jöhessen!… Szégyentelen!
+
+HUGOCSKA: Nem… nem! – Hiszen te jó voltál… és én téged nagyon, de nagyon
+szerettelek – _(a szeme, a hangja könnyes)_. A fehér violák… épen ez a
+borzasztó…
+
+MÁRTA: Mi a borzasztó?
+
+HUGOCSKA: Hogy én nekem ezt most már mindig, amíg élek, tudnom kell…
+hogy szégyeljem magamat, amikor az az ember a házunkba lép – amikor
+visszaköszönsz neki az utcán…
+
+MÁRTA: Gondoskodom róla, hogy ne lásd. Te ostoba kölyök vagy, aki nem
+ismered a dolgok jelentőségét. Egy gombostűt láttál és elefántokról van
+lidércnyomásod. – Mit tudod te, mi a flört?
+
+HUGOCSKA: Ha ez flört – akkor meg kellene tiltani a tizenegyedik
+parancsolatban…
+
+MÁRTA: Két hét mulva Lausanneban leszel és ott maradsz, amíg kacagni
+fogsz ezen a histórián és a saját értelmetlenségeden.
+
+HUGOCSKA: Én ezen nem fogok soha sem kacagni… _(konokul)_ És Lausanneba
+nem megyek.
+
+MÁRTA: Az előbb gyanusítottál, hogy céljaim vannak ittléteddel. Most
+mivel gyanusítasz?!
+
+HUGOCSKA: Én nem megyek Lausanneba a férjed pénzén!
+
+MÁRTA: Én – küldelek.
+
+HUGOCSKA: Az ő pénzén!
+
+MÁRTA: Reá mi a panaszod?
+
+HUGOCSKA: Az, hogy semmi! Hogy jobb hozzám, a senkijéhez, apámnál –
+
+MÁRTA: És ezért te visszadobod a jóságát!
+
+HUGOCSKA: Én sajnálom őt, én nem fogadom el az ő pénzét, a te kezedből,
+amikor te tőle – verést, korbácsot érdemelsz!
+
+MÁRTA: A szádra vigyázz! _(Tiltólag felemeli a kezét)_.
+
+HUGOCSKA: Én megmondom neki, hogy rúgja le Egont a lépcsőn!
+
+MÁRTA: Azt – nem fogod tenni! Azt ne merd, hogy a szádat előtte
+kinyisd…!
+
+HUGOCSKA: Én sajnálom, nagyon sajnálom őt! Én az ő pártján állok, én
+neki mindent mindjárt, ahogy hazajön –
+
+MÁRTA: Hát ha sajnálod – mérgezd csak meg az életét!
+
+HUGOCSKA: Megmérgezem…?
+
+MÁRTA: Most, amikor az üzletből fáradtan hazajön – odamész hozzá… ő
+megkérdi, ahogy szokta: No, kis sógorasszony, mikor nyílik ki a pünkösdi
+piros rózsa? És te elpirulsz, mint rendesen és…
+
+HUGOCSKA _(keservesen)_: Ó, Istenem –
+
+MÁRTA: És azt mondod: Nézze Vilmos bácsi, ma ne tréfáljon velem… Ma
+mondanivalóim vannak. Ma én a függöny mögé rejtőztem Mártára leskelődni…
+
+HUGOCSKA: Ezt nem fogom mondani!
+
+MÁRTA: És láttam, amikor Márta és Egon –
+
+HUGOCSKA: Hallgass Márta! Hallgass Márta!
+
+MÁRTA _(kegyetlenül)_: Aki leskelődni tud, az nem szégyel árulkodni sem
+– … amikor Márta és a szeretője összebújtak! És akkor ő vagy hiszi és
+kifaggat – és kidob engem és visszahívja Gyurka testvérünket a
+technikumról, hogy mehet irnoknak – vagy a víz fenekére…
+
+HUGOCSKA: Nem, ő nem fog ilyen bosszút venni.
+
+MÁRTA: – vagy nem hisz el semmit… meggyűlöl téged és – mán túl örökre
+figyelni fog engem!
+
+HUGOCSKA _(ismételve)_: Nem hisz el semmit… meggyűlöl engem… és örökre
+figyel téged… Ez jó lesz; ez így jó lesz! – És akkor elmegyek
+Lausanneba, vagy küldjetek, mint rágalmazót a javító intézetbe… mindegy.
+
+MÁRTA _(talajt kezd veszíteni. Érzékenyül)_: A fő az, hogy én
+boldogtalan legyek! A fő az, hogy engem Egontól elszakíts!
+
+HUGOCSKA: Hogy elszakítsalak…? – Elszakítalak. Megmutattad, hogyan
+lehet! Ő nem fog hinni semmit, meggyűlöl engem, de téged őrizni fog!
+
+_Kint csöngetés; hallatszik, amint a szobalány valakit beereszt és hogy
+a jövevény a folyosón egy másik szobába nyit be. – Innen kezdve, a
+beszéd újra fojtottan folyik._
+
+MÁRTA: Ez Vilmos – _(reszket)_.
+
+HUGOCSKA _(elszántan)_: Megyek.
+
+MÁRTA _(összekulcsolt kézzel elébe áll)_: Hugocska… lelkem… hallgass
+meg… hiszen nem vagy már gyermek –
+
+HUGOCSKA: Imént még kölyök voltam.
+
+MÁRTA: Nem, Hugocska… érts meg – meg kell értened. _(Átfogja Hugocskát,
+hogy visszatartsa.)_
+
+HUGOCSKA: Értelek, nagyon is értelek!
+
+MÁRTA: Nem igaz – nem értesz. Nézd – _(Hugocska ki akarja magát
+szabadítani)_ ne fuss, várj… csak egy szót! – Én megmondom most neked…
+csak ezt hallgasd meg _(kapkod)_ – énnekem a világon… csak annyi örömöm
+van!
+
+HUGOCSKA _(lefejti Mártát, hűvösen)_: A legirígyeltebb asszony vagy a
+városon!
+
+MÁRTA: Irígyelnek… a pénzt… a fényt… a szabadságot… amit a férjem ad –
+
+HUGOCSKA: Mindened van. Minden úgy van, ahogyan akarod – és nem akarsz
+egy kis flörtről lemondani…?
+
+MÁRTA _(lesütött szemmel)_: Hogy mondtad imént, Hugocska?… Vilmos apád
+helyett apád?… _(nehezen)_ nekem is az – apám – semmi több! És te erre
+nem gondolsz –
+
+HUGOCSKA _(csodálkozva rátekint)_: Neked is – – csak apád?
+
+MÁRTA _(egészen közel Hugocskához)_: Értesz-e Hugocska?! – Férjhez
+mentem – mert szegény anyánkat nem volt miből tartanunk, – mert Gyurkát
+egyetemre küldhettem – és téged hazahozhattalak! – Odaadtam értetek
+fiatal életemet!…
+
+HUGOCSKA: Te is örülsz… a gazdagságodnak.
+
+MÁRTA: Nem annyira, mint gondolod! – Óh voltak óráim, napjaim…
+
+HUGOCSKA: Most mindig ragyogsz. Ami volt, elmúlt.
+
+MÁRTA: Vannak kínok, mikre ráemlékezni is félhalál – _(pár pillanatig
+szótalan)_ Hugocska, te már nő vagy – hogy ezt jól megérthesd… Csak egy
+percre gondolj, Hugocska – az esküvőm estéjén – egy csókkal búcsúztam
+tőled…
+
+HUGOCSKA _(magafeledten)_: És én azt súgtam: légy olyan boldog, amilyen
+jó – amilyen szép vagy –
+
+MÁRTA: Azokban az órákban gondoltál-e rám, Hugocska?… Tudod mi az, a
+koszorúdat vetni le és reszketni egy apádkorú, idegen ember lépteitől?!
+– Óh Istenem, le akartam térdelni a szobalány elé, sírni, könyörögni,
+hogy ki ne menjen… Aki ezt nem próbálta… _(könnyezik.)_
+
+HUGOCSKA _(reszketve)_: Márta, szívem…
+
+MÁRTA: És most eredj, árulkodj rám, Hugocska!
+
+HUGOCSKA _(félénk reménnyel)_: De ha ő úgyis csak egy gombostű neked –
+
+MÁRTA: Az a gombostű, ami a boldogsággal összeakaszt még –
+
+HUGOCSKA: És engem örökre sebezni fog!
+
+MÁRTA: Sebezni – téged?
+
+HUGOCSKA _(kétségbeesetten)_: Hogyan éljek én itt melletted? – Hidd el,
+szégyelni fogjuk egymás szemébe nézni. – Óh Márta, kérlek, mindenre
+kérlek: küldd el Egont – örökre!
+
+MÁRTA: Ezt… Hugocska… ezt – óh Istenem –
+
+HUGOCSKA _(könyörögve)_: Hiszen csak egy gombostűt kérek! Csak egy szép
+játékodat dobnád el és megtartanád a hugocskád szeretetét.
+
+MÁRTA: Hugocska… mit mondjak neked?
+
+HUGOCSKA:… hogy én kedvesebb vagyok neked egy játéknál!
+
+MÁRTA _(kínosan)_: Neked ezt tudnod, érezned kellene –
+
+HUGOCSKA: Hát akkor csak az következhetik, hogy –
+
+MÁRTA _(elszántan)_: Igen, Hugocska. Az. Hazudtam. Egon nekem nem –
+
+HUGOCSKA _(nagyon ijedten)_:… nem játék?
+
+MÁRTA: Nem. Egon nekem a Minden.
+
+HUGOCSKA: _(nem jut lélekzethez.)_
+
+MÁRTA: Hugocska, szívem – rosszul vagy?
+
+HUGOCSKA _(összeszedi magát)_:… kérdezni akarok valamit –
+
+MÁRTA: Elsápadtál!
+
+HUGOCSKA: Ez nem fontos… Márta, miért nem vagy becsületes?
+
+MÁRTA: Becstelennek tartasz?!
+
+HUGOCSKA: – arról, hogy szeret, senkisem tehet. Én tudom ezt! De –
+
+MÁRTA: Nos?
+
+HUGOCSKA: Miért nem mész vele?
+
+MÁRTA _(zavarban)_: Tudod, hogy ő még egy senki… most kezdi csak az
+életet… és nektek is oly nagy szükségetek van reám!
+
+HUGOCSKA: Miattam ne aggódj, én megtanultam tűrni s dolgozni.
+
+MÁRTA: És Gyurka?!
+
+HUGOCSKA: Hát – várj még egy kicsit s azután – én akárhova elmennék
+azzal, akit szeretek –
+
+MÁRTA: És az uram? Semmit sem tud róla, mibe került nekem hozzája szokni
+– mibe kerül ma is. Tudod, hogy ő boldog és megelégedett. És épen te
+biztatsz –
+
+HUGOCSKA: Én… én… _(elsimít a homlokán, mintegy eszmélve.)_
+
+MÁRTA: – hogy egyszerűen otthagyjam faképnél, miután az élet legnagyobb
+bajain túlsegített! Ahelyett, hogy megóvnók az ő lelki nyugalmát. Hát,
+ha ez neked becsület –
+
+HUGOCSKA: Jaj, Márta – mintha igazad volna és… mintha mégsem volna
+igazad. _(Dörzsöli homlokát; szédül.)_
+
+MÁRTA _(megfogja)_: Hugocska, te nagyon rosszul vagy!
+
+HUGOCSKA: Semmi az… fáj a fejem. Adj jeget –
+
+MÁRTA: _(csengetni akar.)_
+
+HUGOCSKA _(az ajtófüggönyre mutat)_: Ott van.
+
+MÁRTA: _(szétnyitja a függönyt.)_
+
+HUGOCSKA: Látod, nem leskelődtem. Ott a tál s a kötés a földön –
+
+MÁRTA: Hadd el Hugocska! _(Kiemeli az asztalkendőt és Hugocska homlokára
+szorítja.)_
+
+HUGOCSKA: Csak szégyeltem magam –
+
+MÁRTA _(még mindig tartja az asztalkendőt Hugocska homlokára)_: Hát
+szégyen az, ha fáj a fejed?
+
+HUGOCSKA: De csúful áll a kötés – te is elbújnál ilyen kiábrándítón…
+
+MÁRTA: De hiszen, más is látott már bekötött homlokkal…
+
+HUGOCSKA: Más igen – de az más!
+
+MÁRTA: Miért volna más?
+
+HUGOCSKA: Mert más engem nem vett soha még számba, de Egon virágot
+hozott nekem – s olyan szépen… olyan kedvesen kért mindig, hogy legyünk
+délután a sétatéri cukrászdában –
+
+MÁRTA _(leveszi kezét Hugocska fejéről)_: Istenem, Hugocska… te azt
+hitted? –
+
+HUGOCSKA _(mosolyogni próbál)_: Nem hittem semmit – Semmit Márta,
+semmit…
+
+MÁRTA: Te azt hitted, hogy Egon neked – hogy érted –
+
+HUGOCSKA _(növekvő zavarral)_: Én, Márta? – Én?… Hogy én hittem volna,
+hogy melletted számbajövök? –
+
+MÁRTA _(gyöngéden)_: De talán beleszőtted őt első álmaidba?
+
+HUGOCSKA: Nem, Márta! ne hidd, sohase hidd! – Én Hugocska vagyok, én
+kisleány vagyok, – én nem is tudok még álmodni.
+
+MÁRTA: Édes, szegény kicsi Hugocskám!
+
+HUGOCSKA _(idegesen)_: Légy szíves és ne sajnálj engem! _(Pillanatra
+elveszti magát és kétségbeesetten felzokog.)_
+
+MÁRTA: Hát már a jóságom sem kell, Hugocska? _(Hugocska nem felel,
+próbálja összeszedni magát. Pár lépést tesz a szobában, azután megáll
+Márta előtt.)_
+
+HUGOCSKA: Esküdj meg, hogy nem gyanakszol! Hogy nem gyanusítasz – afféle
+álmokkal.
+
+MÁRTA: Hugocska szívem soha többet erről szó nem lesz. – Csak azt mondd
+meg most, hogy mit akarsz, mit tehetek érted?
+
+HUGOCSKA _(lehajtja fejét, gondolkozik)_: Elmenni –
+
+MÁRTA _(reménykedőn)_: Lausanneba?
+
+HUGOCSKA: Márta, én nem Lausanneba, én az Árvaházba fogok visszamenni.
+
+MÁRTA: Oda, ahol grófi szobaleányokat nevelnek?
+
+HUGOCSKA: Házileányokat!
+
+MÁRTA: Hogy az én hugom kegyelemkenyéren nőjön, azután mint házileány
+hányódjék? – Milyen szégyen volna!
+
+HUGOCSKA: De nekem csak így, csak ez az élet nem volna szégyen.
+
+MÁRTA: Csak nem akarsz minket rágalmaztatni, hogy nincs szívünk veled?
+
+HUGOCSKA: Márta, ne vágd el minden reményemet az élethez!
+
+MÁRTA: Lehetetlen, Hugocska! Én ebbe soha bele nem egyezem!
+
+HUGOCSKA: Én nem fogadhatok el tőled semmit többet! Én el akarok múlni a
+ti életetekből…
+
+MÁRTA: Hugocska kedves, te nem is tudod, mit beszélsz. Hiszen tudnod
+kellene, milyen drága vagy nekünk!
+
+HUGOCSKA: Mégis… ezentúl csak egy szomorú fenyegetés leszek nektek.
+
+MÁRTA _(keresi a szavakat)_: Mi úgy szeretnénk – mind – neked… egy szép
+életet teremteni –
+
+HUGOCSKA: A világ mégis összeomlott nekem. Egyetlen nagy seb vagyok
+Márta, amit nem lehet bekötni… _(fáradtan a szék támlájára dől.)_
+
+MÁRTA: Hogy mondhatod ezt Hugocska?
+
+HUGOCSKA _(nagyon komolyan)_: Márta, igazán… esküszöl, hogy én nem
+mehetek az Árvaházba?
+
+MÁRTA: A mi szégyenünk, meghurcoltatásunk nélkül – nem!
+
+HUGOCSKA _(leejti fejét, inkább csak magának beszél, miközben az újján
+számol)_: Itt maradni? – Ilyen boldogtalanul… s mindenkinek így az
+útjában… _(A fejét rázza)_. Árulkodni – _(undorodva összereszket)_.
+Hallgatni, lekenyerezve _(fájdalmasan nyöszörög)_. Árvaház – botrány…?
+_(Ismét elernyed)_. Nincsen nekem utam, nincsen sehová –
+
+MÁRTA: Nem, nem Hugocska… hidd el, ha nagyobbra nősz… okosabban
+gondolkodol… annyi szép vár még reád!
+
+HUGOCSKA: Én semmit se látok, csak sötétet. – Zsákutakat. – Honnan
+vegyem én az erőt, nagyobbra nőni? _(Magába rogy, darabig nem törődik
+semmivel)_.
+
+SZOBALEÁNY: _(kopog.)_
+
+MÁRTA: _(gyorsan egy tükörhöz fordul, puderezi magát)_ Lehet!
+
+SZOBALEÁNY: Kérem ebédelni jönni. A nagyságos úr vár. _(Kimegy.)_
+
+MÁRTA: Hugocska drága, menj a szobádba. Majd beszélünk még. – Most
+próbálj aludni, amíg a fejfájást kialszod. _(Kimenőben.)_ Hugocska,
+igen?
+
+HUGOCSKA _(megrezzen, alig figyelve)_: Igen.
+
+MÁRTA: Nézd, ki kell mennem az asztalhoz, különben feltűnik. _(A
+küszöbről visszafordul, mintha valami visszahívná)_: Vagy veled
+maradjak?
+
+HUGOCSKA _(csak most veszi igazán észre, hogy Márta ki akart menni.
+Feláll.)_ Nem Márta… csak egy pillanatra. _(Márta visszajön; Hugocska a
+nyakára kapcsolja a kezét)_: Márta, én nem haragszom rád…
+
+MÁRTA: Hiszem, Hugocska.
+
+HUGOCSKA: De neked tudni kell, érezni… mindig, mindig, hogy én most nem
+haragudtam –
+
+MÁRTA: Tudom, te jó kis Hugocska vagy. _(Megcsókolja.)_ Hanem most
+megpróbálod elaludni, ugye?
+
+HUGOCSKA: Megpróbálom –
+
+_Márta kimegy. Hugocska pár pillanatig mozdulatlan. Aztán az újján
+számolja, hogy mit van mit tennie, ahogyan az imént Mártának számolta
+fel. De nem szól, csak a kisérő mozdulatokat teszi és az arcáról
+olvashatni. A számadás végén leejti a fejét és csendesen rázogatja.
+Aztán felkapja, körülnéz, odamegy a_ _kommódhoz, amelynek zárában Márta
+a kulcsot bennfelejtette. Folyton körülfigyelve a kulcsot az alsó fiókba
+próbálja; kihúzza a fiókot, keresgél… Kiveszi Márta browningját,
+megnézegeti s a keblébe csúsztatja. Még egy pillanatig a színen marad.
+Egon piros rózsáját kiemeli a violák közül és magával akarja vinni. A
+küszöbről visszafordul, lassan a kommódig megy és a rózsát helyreteszi a
+violák közé. – Azután csendesen, elengedett tagokkal kisurran._
+
+
+
+
+MÁJUSI AJÁNDÉK.
+
+Ketten voltak, az asszony és a május.
+
+Az ablaknál állott mindakettő.
+
+A május befelé ólálkodott: rezgő fényekkel nyúlt a karszékekbe,
+tapogatott végig a fehérprémes heverőn.
+
+– Nincs nálad?
+
+Az asszony kikémlelt a májusba.
+
+– Hol rejted őt, nem most jön-é, keresztül rajtad?
+
+A május tagadón rázta szőke lombjait, lemutatott az út gereblyélt,
+töretlen homokjára.
+
+– Hozd el őt nekem. Olyan rég várok reá.
+
+– Ha olyan rég várod, miért nem csalogattad ibolyával húsvéti öntözőnek?
+Verted volna meg áprilisi csalfa bolondsággal.
+
+– Húsvétnál régebb várom…
+
+– Hát kérted volna a selyemálarcos, részeg Karneváltól, farsangi lázra.
+
+– Régebben kérem én őt magamnak.
+
+– Betlehemi csillagtól esdekelted volna, a karácsonytól, a legnagyobb
+ajándékozótól.
+
+– Már akkor is lankadt voltam a sóvárgásban.
+
+– Az ősz öledbe dobta volna, mint almát az éhes cigányleánynak,
+feltartott köntösébe.
+
+– Milyen vak vagy, milyen siket. Csak a szóból hallasz, csak a könnyből
+látsz… Én az első hajadoni hajnal óta őt lesem. Sorvadok érte azóta is.
+
+– És minden nyíló rózsához hasonlítasz.
+
+– A szépségemet ünnepi köntösnek viselem a fogadtatásra. De alatta a
+lelkem jaj nélkül szomorú, mint a régi gyásznál, amikor már csak befelé
+fordult a bánat, háttal a világnak…
+
+– És mi lenne, ha jönne.
+
+– Próbáltam jöttét valaha is? Láttam a napot a földre ereszkedni
+ölelésre? – Mi lenne?… Még elgondolni sem bírom.
+
+– Azt sem tudod, mit kérsz és kéred.
+
+– Térden.
+
+– És éppen tőlem? Én a pünkösdi királyságot osztom, a háromnapost.
+
+– És ha csak egynapost, – ha egyetlen órást… Az ölelés törvénye a
+mulandóság.
+
+– Bölcs vagy, sokat szenvedhettél már.
+
+– Bölcsebb is vagyok: tudom, hogy ami az enyém volt, az az enyém.
+
+– Óh, látlak, ahogy asszonyok szoktak. Kapaszkodol, átkozódol, sírsz és
+leveted a szépséged, az ünnepi köntöst, ha az ünnep elhervadott.
+
+– A királynék nem járnak büszkébben anyaságuk első tudott napján, mint
+ahogy én fogok járni ünnepem után.
+
+– Honnan veszed az erőt?
+
+– Abból, amit azután el nem vesz senki többet rólam, tőlem. A keze
+simogatásának selyméből, a csókjának örök elégültségre eljegyző
+édességéből.
+
+– Miért nem kérted, amikor a tavaly álltam ablakodnál, tavaly előtt?
+
+– Akkor még csak a lelkemben találkoztam vele.
+
+– És most?
+
+– Láttam test szerint.
+
+– Hol?
+
+– Egyszer, egy farsangi éjjelen.
+
+– Szóltál vele?
+
+– A bálterem bejáratát a tömeg ostromolta. Társaim elsodródtak tőlem…
+Ott tétováztam egy fenyőgirlándos boltív alatt… Fehér krizantémot
+viselt. Odalépett hozzám, ragyogó, magabízó ifjúságában, mintha csak a
+szívemből lépett volna elém… Azt mondta, bízzam reá magamat, elvezet.
+Megfogta a kezemet… Olyan kemény, meleg, tisztatapintású keze volt, mint
+a napsütött, hajlós, fiatal faágak… Keresztül a forró gyúródáson. Mentem
+a kezén, mint csillag után.
+
+– Álarcban voltál?
+
+– Mikor nem viselünk mi álarcot? Ha a végzetünkkel találkozunk, akkor a
+leginkább.
+
+– Miért nem néztél kihívón, igérőn a szemébe?
+
+– Elgyengültem, mint leszédülni készülő szirom.
+
+– Hullottál volna elejébe.
+
+– Hogy megtaposson?
+
+– Se elszántan, se nyomorultan – hát akkor, hogy akarod megejteni
+magadnak?
+
+– Óh május, nem érted? El vagyok szánva mindenre. Futni vakon vele,
+ahová sodor, ez a bátorságom. Megnyitom szerelme előtt az
+engedelmességem sorompóit, ez az alázatom. De neki nem szabad tudni,
+hogy én akarom így! Hogy én sóvárgok régebb, hogy én halok meg hamarabb
+érte… Neki úgy kell jönni, mintha ő hozná magát, mintha térden csúszna,
+mintha levetné a koronáját a lábam zsámolyául… Segíts május, óh segíts!
+– Te az asszonyok barátja vagy. Te elhiteted a férfiúval, hogy ő akar,
+amikor ő a fonálon húzott báb – hogy ő a rabszolga, amikor a térdére
+hull a fejünk.
+
+Megértőn bólingattak május fürtei, a szőke lombok.
+
+– Tudom, tudom mi az asszonyok örök parancsa. Dicsőnek maradni a
+megadásban. Hanem most titkaidba kell beavatnod engem.
+
+– Nincs más titkom, csak ez az álom.
+
+– Minden nő csupa titok. És a titka csupa kész fegyver… Hajolj ki hozzám
+az ablakon, hogy jobban ismerjelek. Hogy tapintsam ki újjammal a hajad
+fogását, igyam az illatodból, kóstoljam meg a szájad ízét… Milyen okos
+vagy, milyen igazad van! Hogy kértél volna az ősztől: hiszen te
+szégyelled feltartani a ruhád, s kacagó szemmel kilesni a percet, mikor
+az alma leszédül… Angyalfiára sem várhatsz: éjjeli misén nem durvult a
+térded s az apácák fehér szerelmében fáznál. Farsangkor nem vagy
+pillangó: nehéz a szíved és lehúz… Te az én húgom vagy: pazar a bűntelen
+üdvösség sugárzásában – hanem az utad az szeméremkővel van kirakva. Buja
+vagy és sohasem kacér, áhítat vagy, de profánok az imáid.
+
+– Hanem fecsegő nem vagyok, május, te pedig csacsogsz és nem sietsz,
+hízelkedel és nem cselekszel.
+
+– Milyen bolond vagy. Sértegetsz, amikor én a titkaidból kelepcét
+fonogatok.
+
+… A férfi térdig vízben állt, a márványlapokat csiszolta. Sokkal
+pompásabb volt, mint mikor krizantémot viselt. Meztelen karján, mellén
+kivert az erő harmata, a szeme csókolta a munkát, mint a szeretőt még
+nem ismerőké.
+
+Egy sor ablak nyitva volt a műhelyben, szél osont be ott és kifeszegette
+a szembenlévő sor ablakot.
+
+Friss volt a szél és babra, meg-megcsapó, mint táncban repkedő asszonyi
+köntösnek szegélye. Fűszere a sápadt virágoké, gyengéd, lassan lebíró…
+
+A fej könnyen megszédül, a véső elcsuklik a mindig biztos kézben –
+
+Alkonyodott már és szinte szendergésre hajolt minden növény. De közben
+nőtt és duzzadott, mint álmában a koránfekvő gyermek.
+
+A fűbe terült és beszívta a föld lehelletét. Vajjon az gyöngyözte
+magából az ég alá kicsaló illatot?… Különös: maga nem álmos és a keze
+mégis lehúz, külön kíván elszenderedni… Az ő keze, a kalapács-sóvár,
+vésőn-kapó, sohasem ernyedő alkotni akarás.
+
+Hosszú, puha szálak símultak a tenyerébe: pihés félgöndörségek.
+
+– Talán árvalányhaj… talán – Óh miért is nem nő fekete árvalányhaj sűrű,
+fényes tömkelegben…
+
+Az égből látszott csüngeni a nehéz, piros akácgerezd. Letépte és mint
+gyermekkorában a kis zöld csészékből kifosztotta a szirmokat és szívni
+kezdte a sziromtöveket. Mézédes volt a kóstoló és mégis csak kivántatás.
+Mohóság lepte meg…
+
+– Hazamegyek… tán megéheztem…
+
+A város felé fordult, de újból arculverdeste a szél.
+
+Bodzavirágnak fehér tenyeréből, elejtett asszonyi zsebkendőről… honnan
+lepte meg már ez az illat?
+
+S mint hivogató kendő, integet. –
+
+Elindult a nyomában s az lebegett előtte, mint láthatatlanul verdeső
+óriási lepke… Kinyúlt a keze érte, mintha gyeplőjét tartaná és
+futott-futott vele. Az illatban igéret reszketett: most a rétre futunk,
+ahol az árvalányhaj dúsabban terem, mint a kasza alá a legsűrűbb mező és
+a piros akácból jóllakásig tart a mézszüret –
+
+Rácshoz ért, ott megtorpant a szél is. Repkény bokrétázta fehér villával
+állott szemben, az ablakban háttal halovány női sziluett.
+
+Homályosan eszmélt s a szíve nőtt. Mint gyermekkori, tisztafehér
+ünnepnapra: lebbent fel benne az emlékre szitált felejtkezés. Egy
+farsangi éjjel hallgatag, elburkolt asszonyt kisért ide haza szánon –
+
+… Az illat befordult a kertbe, felszaladt a lépcsőn s a verandán át
+bevonta őt a fehérfényű, oltártiszta kis szobába.
+
+Üdvözölték egymást. – A férfi a virágokat kereste, melyek olyan messzi
+küldték utána a hívogatást. De a szobában csak egyetlen virág volt –
+annak a fehér pórusaiból illant szerte a kábulat.
+
+Fekete árvalányhajkéve húzta-vette fel szelíden, ágyalt meg a férfi
+kezének, eleven selyemből az első nagyszerű elnyugvásra.
+
+Mézontó piros akác új és új virágot bontott –
+
+Künt az ablak alatt a május betakarózott az éjszaka csillagos
+lepedőjével és strázsát állott az üdvösségnek.
+
+
+
+
+A KERT NEM TUD RÓLA.
+
+A kert olyan volt, amilyenné szerelmes asszonyok szokták ápolni
+boldogságuk környezetét. Olyan, mint egy titkos ünnepeket szolgáló
+kápolna, mint egy áhítattal vetett nyoszolya: rejtett volt, tiszta és
+pompázatos.
+
+A kereken háttal forduló házaknak még a vakablakaik szemét is bekötötte
+a magasra nyírt thujakerítés. A terrász elé virágágyak terültek, szőke
+porondos utakkal, smaragd-fényes füvekkel körülfogott élőszőnyegek,
+melyeknek színváltó, megújuló pompája a hóvirág szende-fehér bojtjaival
+harangozta be a tavaszt és a salviák tűznél pirosabb máglyáival feküdt a
+dér alá.
+
+Mégis a kertben több volt a zöld a virágnál. Már az ágyások közepén és
+szegleteiben is yuccák, dracenák, agavék tárták ki délies, merev
+szépségüket és rózsaszíneres márványedényeik köré a kövirózsák
+tömörültek pozsgás dombokba.
+
+Az ágyakon túl a bokrok zöldvilágú, mindig hűvös folyosókká borultak
+össze. Itt már a madarak is otthon voltak, éneklők és kedves
+hallgatagok, akiknek zaja halk pityegés és rebbent, lombsúrló suhanások…
+
+Ilyen volt az a kert, amely elé a terrászra legelőször kiültek a májusi
+csókváltás láza után, a csillagok alá, hogy ők legyenek tanui az
+egymásralelésnek, akik soha el nem múlnak a fejük felől. Ide, a
+terrászig sötétlett jobbkézt az a taxus lugas, ahol olvasni szokták a
+könyveket, amelyekben saját magukkal találkoztak szembe. Ebben a
+lugasban húnyta le szemét az asszony az ifjú Werther valószerűtlen szép
+keservein és itt takarta arcát a férfi Baudelairet olvasva abba a
+selyemtömkelegbe, amelynek üde illata a meghasított fenyőfakéreg gazdag
+balzsamait idézte.
+
+Balkézt fenyőfák közül a hintaágy is idetetszett. Hányszor találta ott
+az asszonyt! Olyankor leült mellé és tán sohasem voltak szebb órák, mint
+mikor az ébredését várta… Vagy az az óra volt a gazdagabb, amikor az
+első könnyét látta? – Nem a szerelmükért esett az ki: egy kis
+rokongyermek volt súlyos beteg, akit a férfi sohse látott és akiért most
+mégis újra tanulta a gyermekkora óta elfelejtett imádságokat, csak
+azért, hogy az asszony mosolyát visszakapja megint.
+
+Az élet olyan szép volt, olyan dús és olyan változatlan körülötte! Ahogy
+az évek múltak: a szépsége, a jósága, a bűbája nem szenvedett törést. A
+vele való szerelem kultusszá avatódott, elcserélhetetlenné, mint a
+vallás.
+
+Ma újra ketten léptek ki a terrászra és kert és asszony sohasem voltak
+még ilyen színpompásan szépek. A pázsitszegélyek úgy csillogtak, mintha
+alólról világítanák őket. A virágok a tavaszi túlnyomó kék-fehér és az
+őszi túlnyomó sárga-piros közt delelőt tartottak. A leggyöngédebb
+égperem-színtől a rózsaszín-lilán át a nyári zenit szédítő kékjéig és a
+parasztpántlikák kacagó rózsaszínjéig pazarolták a szépséget a
+harangvirágok, a gyűszűvirág pedig piros és sárga tűzgerezdeket
+gyujtogatott közéjük. Most már értette a férfi, miért állta el az
+asszony előle napokig a kertbe vivő ajtót. Meglepetésnek szánta a
+delelőre ért virágzást. Ezt a pompát, amely mintha ismétlődött volna
+rajta. A homloka folttalan fehérén, a halántéka vonalas kékjein, a
+rózsaszínre hevült arcon és a forrópirosra csókolt ajkakon. A ruhájának
+is mása volt a legvilágosabb füvek zsenge zöldjében, szemének
+bársonyával is megpróbálta vetekedni az árvácskák legfelső sziromlevele.
+Csak a hajának nem akadt testvérszíne: sem a Krisztus-szemek vörösbarna
+foltjaiban, sem a széteső rózsák sötétreért porzóiban.
+
+A hosszú, néma gyönyörködés alatt az asszony lassan elborult.
+
+– A kert nem tud róla, mondta és szava elbotlott.
+
+– Miről?
+
+Csak megfogta a férfi kezét és vonni kezdte. Könnyű volt vonnia, az ő
+kezén a férfi sohsem kérdezte volna, hová viszik. Túl a kert virágos
+részén, ahol az első lombfolyosó nyilt, hosszú gallyakban csüggött a
+repkény. Dús, kemény, majdnem feketezöld volt a levele, a fehér erekben
+akárha tiszta, hűvös vére csergedezne.
+
+Az asszony felnyúlt egy gally után, lehúzta mélyen, elbabrált vele és
+aztán megmutatott rajta egy viaszsárga levelet.
+
+– Az első, – mondta csendesen.
+
+A visszaeresztett gally beleakadt halántékán leomló hajába és
+felborzolta azt. A férfi gyöngéden akarta lesímítni. És akkor valami a
+szemébe szúrt. Rövid, a többitől dacosan, idegenül elálló, göndörebb és
+érdesebb hajszál volt. Olyan színű, mint a barna érckövek tellérében
+feltetsző ezüstér.
+
+Az első…
+
+– A kert nem tud róla, mondta ismét az asszony, hogy az ősz benne
+páholyt nyitott magának.
+
+Kiigazította magát.
+
+– Nem is páholyt, csak egy kis leskelő nyílást, ahonnan végignézi még a
+színek színjátékát és aztán avarba sepri össze őket!
+
+Míg beszélt, lehajtott fejjel előrement, a férfi utána. Az a kis
+ezüstszál reszketett a jószagú nyári szélben, amely a szökőkút harmatát
+fújta rájuk.
+
+Leültek a fehér padra. – A férfi sápadt volt, mint a viaszsárga
+repkénylevél.
+
+– Kicsit fáradt vagyok, mondta az asszonynak. Végigfeküdt a padon és az
+ölébe hajtotta a fejét, aztán behúnyta a szemét, hogy ne kelljen
+beszélnie… Egy kép kezdte gyötörni. Az asszonyt látta a tükör előtt,
+amikor találkozik az első ősz hajszálával. Az asszonyt, aki nem kívánta
+tőle – legalább is sohasem szólt róla – hogy elhagyja érette nyugalmas
+otthonát, feleségét, gyermekeit. Hogy megadja neki is azt, ami halandó
+szerelemből kinő, bele az örökkévalóságba: a gyermeket… Az asszonyt,
+akinek a szerelmén kívül egyebe nincs, aki az első ősz hajjal való
+találkozástól kezdve reszketni fog soha be nem vallott reszketéssel,
+hogy elveszíti azt az egyet, amiért mindent feláldozott.
+
+Vergődni látta ezt a pompás, nyugalmas embert, akit úgy ismert meg, mint
+a töretlen harmóniát. Vergődni és tán egy nap kimagyarázatlan búcsút
+venni, egy csak magában elvégzett leszámolás után, hogy feleség és anya
+lehet valaki dérütött halántékkal, de a szeretőhöz, a nagyszerű
+szeretőhöz ilyenkor a panasztalan elbúcsúzás talál.
+
+Óh, fájt a szíve és csak egy vígasztalása volt. Elmálló, alig
+kielemezhető érzés: hogy nem magamagáért, hanem az asszonyért fáj jobban
+a szíve. Érte, akit már maga elé lát apácaszínű köntösében, ahogy nem
+maradt már semmije, csak a multak örökös temetési szertartása. Míg ő, a
+férfi a kisleányát fogja majd homlokon csókolni esküvőre indultában és a
+fiának fog életbeindító kézszorítást nyujtani. És unokák fürge trappja
+ver talán taktust háza örömeihez, amikor leesik a hó az asszony udvarára
+és nő, nő süppedetlen egyszintesen, mert meg nem tapossa senki, hogy
+hozzá belépjen, s csak a madarak fínom lába ír csillagforma nyomokat a
+küszöbére…
+
+Az asszony elborulása nem volt több, mint a futófelhő árnyéka a kerten,
+amely alatt a színek mélysége még erőteljesebben kiviláglik. A mélabú
+fínom, szinte jóleső ernyedtsége csak akkor ért nála döbbenetre, amikor
+a férfit sóhajtani hallotta. És meglátta a hanyattfekvőnek szemszögében
+a lefolyni nem tudó könnyeket.
+
+– Az Istenért, megbúsítottalak, csak nem az első sárga levéllel?
+
+A férfi alig felfogható arcrebbenéssel intett igent. És már érezte is a
+szemén egy zsebkendő puha érintését.
+
+Csendes szóval, anyásan intette az asszony, ahogy a betegek füle elől
+lopják el a szomorító dolgokat:
+
+– Rejtsük el a könnyeidet. A kertnek nem szabad tudni róla, hogy máris
+megsirattad. Hadd virágozzék jó darabig gondtalan, nem sejtve, hogy
+szépségén karcolás esett…
+
+A kis patyolatkendőbe belefogta a felitatott könnyeket és mintha a
+legdrágábbjáért fakadtak volna, eldugta őket jól még forrón, gazdagon
+lüktető kebelébe.
+
+
+
+
+KÉT GYÁSZ.
+
+Zárt kocsiban jött a temető kapujáig. Ne lássa meg senki, hogy csokrot
+hoz, amikor nincsen itt senki törvényes halottja.
+
+Pedig ekkora városban ki ismeri őt és ki tudja, merre temette el az
+övéit. De ahogy restellte valaha, hogy kandi szem felismerje rajta a
+csókok piros nyomát, úgy szégyelte volna most, hogy rábámuljanak
+gyászának fehér rózsáira.
+
+Esett a hó. A fenyővel szegett széles úton előttejárók lábnyomai
+barnállottak az újjnyi fehérségben. Egy kicsit formátlan, sűrűnlépő női
+lábé a középen, jobbfelől apró leányka cipellői, balfelől egy serdülő
+fiú szeges bakancsáé. És a fiú nyoma mellett valami kendőrojtnak súrlása
+a havon.
+
+Ösztönszerűen az útszélre húzódott, mintha nem illenék belegázolnia a
+három lépés összefogózó rajzolatába…
+
+Sohasem volt ilyen szép a temető. Halottaknapja után a sok virág még
+feldombolva állott a sírokon. A hóréteg, mint tapadó lepedő,
+nagyvonalúvá, faragványszerűvé nemesítette formáikat. Mintha
+márványsírok között menne fölfelé. Nem sietett. Az enyhe hószag, a
+világfelejtette csendesség lefogta vergődő fájdalmát és szent mélabúvá
+szenderült el az a lelkén.
+
+A halálnap évfordúlóján a tavalyi nyárra emlékezett vissza. Az utolsó
+nyárra.
+
+Már betegeskedett, olykor láza volt szegénynek. Az orvos leküldte
+Abbáziába. Ő maga a Balaton mellett egy éjszaka erre ébredt:
+
+– Légy mindig jó, amikor jó lehetsz.
+
+Másnap hajnalban már a Karsztról látta az Adria tojásdad tükreit
+felcsillani. Szelíd, olajozottan síma hullámok hátán vitte a hajó…
+
+A villa alsó lépcsőin zölden villámlottak a gyíkocskák.
+
+– Ach, die lieben Eidechsen! Die bringen uns das schöne Wetter!
+
+Fehérfőkötős, friss leányzó mondta ezt, a verandán ülő férfinak uzsonnát
+szolgálva fel.
+
+A férfi, mint aki egy biztosra vett reményt lát teljesedni, meglepődés
+nélkül ragyogott fel, ahogy a leány vállán át megpillantotta őt.
+
+… A nyár után alig látták egymást, de ilyen gazdag emlékekkel lehetett
+várni nyugodtan az új örömre.
+
+Nem jött soha több öröm. – Járvány támadt, amely alatt az emberek
+irtóztak elmenni egymás temetésére. Azokban a napokban odaadta volna az
+életét, hogy a szolgálója lehessen. Hogy megkenhesse a fejét, hogy
+hidegrázta testét melengesse. De az mind a más joga volt: neki be
+kellett érnie a szédült szavak s a csókok emlékével… Az asszony még
+ápolónőt sem engedett a küszöbön belépni.
+
+A cselédlépcsőn járt fel kérdezősködni a házba, mely előtt egy éjjel
+addig sétált, míg a rendőr megszólította… Hogy kellett magát
+összeszednie, hogy csak a jóismerős szimpla érdeklődését mutassa és ne
+vegye észre a cselédség, hogy lesi, hogy kap a szó után.
+
+– Ma jobbacskán van… ma rosszabbul… Meghalt.
+
+Sohasem fog tudni visszaemlékezni: mit felelt erre, hogyan került haza.
+Csak azt tudja még, amikor a koporsóhoz lépett. Részvétét rebegte az
+asszonynak, aki úgy sírhatott és úgy sírt, mint aki az életénél többet
+vesztett. Ő pedig csak a szemével csókolhatta meg a homlokát.
+
+Azután a járvány kitört rajta is és feküdt hónapokig, míg a tavasz
+visszatette az életbe.
+
+… A temető széles útja most két keskenyebbre ágazott. Ő a jobbfelé
+vivőre fordult. Furcsa, a három pár lábnyom is arra. Gyanút fogott, kis
+oldalösvényre tért ki… Milyen jól is tette. A sűrű thuják mögül
+megpillanthatta látatlanul a törvényes gyász ünnepét. A még sírkőtelen
+domb elé a kicsi asszony leterítette a fiú karján hozott plaidet és arra
+térdepeltek. Tiszta feketén a tiszta fehér temetőben. Az asszony sírt, a
+hozzáboruló gyermekek mély áhítatban imádkoztak. Előttük a behavazott
+hanton egy sárga krizantémcsokor szinte égett.
+
+Igen. Az ő virágjuk messzevilágíthatott, a fekete gyászuk mint szobor
+plántálódhatott a sír fölé. De neki, mint ma egy éve a
+cselédlépcsőházban: úgy kell kerülő utakon közelítenie és az ismeretlen
+sírok közt kószálnia, míg amazok kisírják előbbvaló könnyeiket… De hát
+kisebb az ő kínja, nagyobb az ő árvaságuk? Ki maradt úgy vissza, mint a
+fa, melyről az utolsó lombot is letépte a szél?…
+
+Csak ment, ment a nyomtalan fehér ösvényeken és már nagyon fázott. A hó
+kezdett hidegen lehelni, az ég fent kivetkőzött a puha fellegekből és
+szívni kezdte a még lent felejtett kis enyheséget.
+
+Sokáig didergett a tetőn, míg végre a temetőkapun kifordulni látta a
+három gyászolót.
+
+… Egész nyáron, egész őszön át visszahúzta a kezét minden virágtól. A
+szobáiba nem kívánta: olyan szép ünnepekre díszítette hajdan virággal a
+házát, hogy most fájt volna egy bimbót is látnia. S a temetőbe nem
+vihetett bár egy szálat is. Nem akarta, hogy az özvegy megütközzék,
+eltünődjék egyszer az idegen virágon… Most már lehet. Halottak napja
+lejárt, a halál évfordulója is. Leesett a hó: ki jön még ezután a
+temetőbe?
+
+Nem térdelt amazok nyomába, még a rózsáit is csak a sír lábához tette és
+odahullott a fedetlen hideg hóra és forró fájdalommal érezte át a halott
+közellétét.
+
+Ezen az éjjelen csendes elnyugvás borult reá. Úgy tetszett neki, hogy a
+halott felnyúl az ő virágaiért, lehúzza magához a kebelére, úgy pihen.
+Olyan épnek, romlatlan szépnek látta. Nem mint akkor, utoljára, a
+koporsóban: kékfekete ajakkal, elaszott arcéllel, alig összeérő
+szempillákkal. – Hanem úgy, ahogy elaludt néha: a feje az ölében, az
+arca kipirulva, szinte kitelve a boldog pihenésben. Álmában köszönt
+ezért az álomért a jóságos Istennek.
+
+Aztán riadt a szelíd enyhülésből.
+
+… A temetés évfordulóján… A temetés évfordulóján holnap. – Ha az özvegy
+ezt a napot szánta utolsó látogatásnak az esztendőben! Talán hó esik még
+addig. Talán eltemeti a többi virághoz…
+
+Egész nap leste a havat, de az ég sápadtan ragyogott. Estére csupa
+csillag volt, csupa kegyetlen őrszem.
+
+Nem tudott elaludni.
+
+Hiába mondta: És ha meg is látja és ha el is töpreng rajta!
+
+– És miért nem mertél mégsem átgázolni azok lábnyomain? Miért nem
+térdepeltél a térdük nyomába?
+
+– Én őt egyetlenemül szerettem, ő tőlem tanulta meg a boldogságot!
+
+Éppen azért…
+
+A másik egész életében meg volt lopva. Ha sebzetlen szívvel is hordozta
+a tudattalan keresztet. A szíve mindig olyan tiszta volt, gyanút,
+kétkedést nem tudott soha. A saját jó lelke is őrizte a ráébredéstől. És
+ahogy az életével nem vetett borút az ő napos ösvényükre, csakúgy nem
+ejt most sem foltot az ő multjukra ünnepi áhítata, amellyel gyászát
+viseli. Imáiba egy cseppnyi méreg nem vegyül, könnyeibe semmi
+szemrehányás.
+
+És most hibázni el a kíméletet és most rombolni le a kegyeletét?!
+
+Úgy elszégyenkezett a maga önzésén…
+
+Milyen szomorú volna, ha ezzel zárulna az ő tisztán megőrzött szerelmük
+története… Mint az óceánból futó hullám, amely kristály talppal ér a
+partig és ott, miközben megtörik: felveri a szennyet… Pedig ez lesz a
+vége, ha megakad egy szem a virágjain, ha meglátja valaki leborulva… S
+ha csak a temető-őr, aki a sírokat gondozza.
+
+Szinte imádsággá foglalódott lelkében a szó:
+
+– Istenem, ne engedd, hogy miattam valaha is színt váltson az ő bánata.
+
+Nagyon sápadtan kelt. Alig reggelizett, kocsit hozatott és kiment a
+temetőbe.
+
+– És ha tudnám, hogy minden éjjel utánanyúlsz és a szívedre veszed.
+
+Szakadtak a könnyei.
+
+– Az élet ünnepe az enyém volt, a halál ünnepét: a gyászt hagyjuk meg
+neki csorbítatlanul! Vagy beárnyékolhatjuk, én kedvesem, az ő
+boldogságos gyászát? A fájdalomnak azt a drága harmóniáját, amelyben,
+mint egy fehér templom boltjai alatt, nőnek fel a gyermekeid! Mondj le
+róla, hogy koporsódban megérezd térdeplésem melegét és én lemondok a
+boldogságról, hogy a sírodat melengessem.
+
+… A virágok mintha kővé fagytak volna. Talán igazán ott pihentek két
+éjszakán a halottnak kebelén.
+
+Felemelte a csokrot, még a havat is elsimogatta, ahol beroskadt a rózsák
+nehéz feje alatt. Rátette egy virágtalanul maradt távolabbi halomra és
+megindult, vissza az üres életbe – csendben, elnyugodtan, mint aki
+megnyert egy szomorú csatát.
+
+
+
+
+FRANCISKA TŰZZEL JÁTSZIK.
+
+A hó új volt és könnyű, a szán talpa mintha csak a levegőben suhanna s a
+csilingelés ezüst hullámokra bodrozta a kristálytiszta levegőt. A vaskos
+házak nekikönyökölve gyönyörködtek a soraik között vérkeringésként
+rohanó színes életben.
+
+Mint a hó és mint a csengetyűszó, fehér volt és ezüst a Franciska
+szánja. Takarói, prémjei is fehérek voltak, csak a bundája volt
+fényeszöld brokát, a capuchonja s az orcája volt halovány karmazsin.
+
+A bakon, szemben a sötétlilában pompázó Madame Muglennel, egy bencés pap
+ült, aki sietett a gáláns adóval:
+
+– Franciska kisasszony ma valóságos hóban feslett patyolat-rózsabimbó.
+
+Célttévesztett nyílvessző módjára hullott le a bók. Franciska nem
+ügyelte. Ő most éppen oldalthajolt és úgy nézett el a kocsis repkedő
+libériája mellett, előre.
+
+A pap kérdőn pillantott a társalkodóné kendőzött képébe, de az csak
+vállát vonogatta:
+
+– Wass weiss ich.
+
+… Talán egy paradicsommadaras turbán, amely módisabb az ő capuchonjánál,
+talán egy gazdagabb nyeregtakaró, hetykébb tartású kocsis izgatta?
+
+Kettővel előttük siklott a barnára pácolt, éppen nem hivalkodó úri szán,
+amelyben hátat mutatott egy barnabársony braganzai köpenyeg. És fehér
+cilinder alól világított a fényes hullámot vető aranyhaj.
+
+– Pardon – rebbent vissza Franciska az elkalandozásból – csak rózsa,
+főtisztelendő uram.
+
+– Miért?
+
+– Mert ha rózsabimbót mond, úgy tizenöt évet késett a komplimentuma.
+
+Ismét előrepillantott, szinte zavartan mosolygott és elékereste a prém
+alól gyönggyel varrott ridiküljét. Könnyű illatfelhő színesítette belőle
+a nyersen üde levegőt.
+
+Lehúzta kesztyűjét, úgy keresgélt ki zsebkendők, üvegcsék és más
+apróságok közül egy kis, selyembe kötött hölgykalendáriumot s fellapozva
+odanyujtotta a papnak.
+
+A főtisztelendő igen jámbor, de csinos verset látott belemásolva,
+Franciska saját kezeírásában.
+
+– Ki írta ezt a verset?
+
+Franciska rejtelmesen mosolygott.
+
+– Nőszemély?
+
+– Nem.
+
+– Tehát férfi. Hm… Ezt?
+
+– Sem nő, sem férfi.
+
+A főtisztelendő hamiskásan csóvált fejet.
+
+– Meglátja. Ma este.
+
+Franciska kivonta a kalendáriumot a pap kezéből, nehogy az tovább
+lapozhasson benne.
+
+– Tehát egy új akvizició… bravó!
+
+– Rövid időre szól.
+
+– Gyorsan fog a körmére verni?
+
+– Menjen… diák, vakációra jött csak haza.
+
+– Szóval mégis csak férfi, jól gyanítottam.
+
+– Gyermek… Jó vers, mondja? Mert szépnek szép, én úgy találom.
+
+– Hány éves gyermek?
+
+– Tizenhétben jár.
+
+– Tizenhét éves koromban én sem írtam jobb verseket.
+
+Franciska eltüntette a ridikült. Előrehajolt és ráparancsolt a kocsisra,
+hogy vágjon elébe a többi szánnak és forduljon ki a Vágduna mellé, a
+szabad mezőkre.
+
+… Az aranyhajú fiút pillanatra szembe látta. Éppen oda volt az fordulva
+Konkoly-Thege főbíróhoz. A főbíró pedig ott babrált az ifjú
+kabátgombjainál.
+
+– Jó melegen van tartva a melled, fiacskám? Meglátod, jót tesz a
+tüdődnek a mindennapi friss levegő. Nekem is rendelve van, egész
+vakáción szánkáztatlak.
+
+– Köszönöm, kedves keresztapám, a figyelmet.
+
+Most csillogott el mellettük a kagylóalakú, fehér-ezüst száncsoda.
+
+– Hát ez a világszépe merre kavillál el megint?
+
+A kérdés rosszaló volt, szinte ingerült.
+
+Az ifjú nagy virágkék szeme a meghatott köszöntés végeztével utána
+tágult Franciska szánjának.
+
+– Mint mindig, külön utakon jár.
+
+A keresztfiú nem érezte a szó élét. Szemére visszaereszkedett az álmatag
+fátyol.
+
+– Az gyönyörű út, amerre ő jár.
+
+A főbíró gyanakodva pillantott keresztfiára.
+
+– Ismered az életét?
+
+– Az irodalom, a művészet ragyogják be azt. Imé, Győrből is
+visszajáratja a költőpapot, hogy a kalendáriomot népünk számára
+léleképítő olvasmánnyá csinosítsa.
+
+– Úgy… igazad van, fiacskám. Az irodalom szép dolog. És főleg jó dolog…
+sok mindenre.
+
+– Igen is, keresztapám. A boldog nemzetnek büszkeség, a boldogtalannak
+fegyver.
+
+– Ezt persze így tanultad az iskolában.
+
+– Petrovics Sándor diáktársamtól tanultam még Pápán.
+
+– Sed datur et tertium.
+
+– És micsoda mégpedig?
+
+– Szép hölgyek ürügye… a szórakozásra.
+
+Az ifjú kinyíló lelke visszacsukódott. Igen ügyefogyott volt, másra
+terelni át a szót, hát hallgatott. A fehér-ezüst szánt elveszni látta
+Vágduna-menti lilaszínű esthajnalban, s benne a két titkon rajongott
+embert: az ünnepelt poétát és a nagyszerű maecenásleányt.
+
+Ugrált a szíve, mint egy kirepülni készülő madár. Ha ez a puritán
+keresztapa tudná, hová hivatalos ő ma este! De nem szól. Nehogy
+lebeszélje a még puritánabb édesanyát az engedélyről. Hiszen olyan
+fejcsóválva, bátyjával, nénjével, sógorával tartott családi tanács után
+adta meg azt:
+
+– Hogy éppen meg ne sértsük, egy órára!
+
+Ezt az engedékenységet is csak a jó Eszter csikarta ki.
+
+– Édes anyám, a mi kis fiúnk nagy ember lesz, nem szabad elterelni a
+szent utakról.
+
+Vály sógor igen komoly volt, de nem érvelt se pro, se kontra. Mintha
+egyrészt küldené, mintha másrészt féltette volna is.
+
+A diák önkénytelen tapintotta meg a mellényzsebében dédelgetett bilétát,
+mint drága útlevelet, s ismételte el magában az írást:
+
+„A múzsák ifjú kegyeltjét ismerni óhajtja és ma este 9 órakor irodalmi
+soiréera várja – Weinmüller Franciska.“
+
+Ezen a névjegyen nem volt sem címer, sem korona. Rézkarcban egy kis
+görög templom állott rajta, hátterül babérliget és előtte az áldozatra
+tüzet serkentő múzsa.
+
+*
+
+Enyhén fénylő selyemgobelinek, antik aranyra festett bútorok.
+Csipkefínom porcellán jardiniére-ekben drága illatokkal locsolt selyem
+és bársony művirágok lehelték a könnyű kábulatot. A kandalló szinte
+túlmeleget árasztott, hogy a hölgyek mélyen dekolletálva is forrófehéren
+viruljanak.
+
+Madame Muglen a rikító színekből összeapplikált foulard-toiletteben már
+a legnagyobb karosszékben ült. A fehérpártás szobaleánnyal maga elé
+csúsztatta a lábtevő párnát is, az asztalra pedig odakészítette
+legyezőjét s a portubákos szelencét magának. Ezek voltak főmulatságai az
+irodalmi soiréekon is.
+
+A szomszéd szobából, Franciska „kredencéből“ halk csörömpölés
+hallatszott és a főtisztelendő poétának házigazda módján bizalmas
+utasítgatása:
+
+– Mit spóroltok a tejszínhabbal? Csak aztán ne legyen elég hideg a
+fácánpástétom: fülhúzást rendezek!
+
+Madame Muglen ezalatt a vendégeket fogadta.
+
+Legelsőnek egy szép fiatal asszony jött meg: nefelejcskék kendőben,
+nefelejcskék bodrozott kasmirruhában. Hajába is kékszínű girlandocskák
+voltak elfűzve.
+
+Azután csupa férfiak érkeztek és végül a boudoir felől maga Franciska is
+belépett. Szárnyszerű, vállraöltő canezoukkal, remek shawlokkal
+utánozhatatlanná varázsolt toalettjei helyett ma bíborral szegett görög
+chitónban volt, de a ruhát derékban szorosan hordta, hogy el ne
+tagadódjék a karcsúsága és a vállán is jobban le volt az csúsztatva,
+mint ahogy a stílus előírta. Kökényszínű hajában gyémántokkal villózott
+a háromsoros aranyabroncs. De arca most már nem volt karmazsin, hanem
+bársonyfehér.
+
+– Édes kis művészném, csókolta össze a fiatalkát, s minden férfit
+kitüntetett valami bon-mot-val.
+
+Egy sárgafrakkos gigerlinek megjegyezte:
+
+– Még mindig bajusszal, mon deserteur?
+
+Mindenki értette a tréfát: Franciskáról szerették azt regélni a
+komáromiak, hogy hadserege kizárólagosan símaképűekből áll: színészekből
+és papokból… Lenci úr pedig, bár sem pap nem volt, sem színész, egyideig
+bajusztalanul lebzselt Franciska körül, most aztán, valami bosszúformán,
+megnövelte férfiúi díszét.
+
+– A mára igért akvizíciónál azonban nem kell tartani a bajusztól,
+huncutkodott a főtisztelendő.
+
+– Egyelőre… nevetett Franciska. – Boldogan, melegen izgatódott a
+diákifjú elvártában. De már-már szinte ideges is volt: szikrázó
+társalgás közben rápillantott egyszer a kandallón álló lábasórára. Ő,
+akinél társasági parancs volt, s áthágása nyílt sérelem: órára sohasem
+nézni!
+
+… Egy pillanatra meghökkent és elpirult a küszöbön. Szőnyegtelen,
+súrlott padlóhoz és kálvinistafehér falakhoz volt szokva. Csillár alatt
+nem ült soha, csak a színházban. És itt süllyed a lába, mintha puhább
+talajra ért volna és szemben a falon egy Ámorkát oktató meztelen Vénusz
+mosolyogta meg a gyámoltalanságát.
+
+Előkerültek a közelgő újesztendőre szóló kalendáriom irodalmi részének
+kefelevonatai. Egy imádott asszonyt pongyolában látni, semmi ahhoz
+képest, ami most fogta el a diákot: így kezdetleges formában
+pillanthatni bele az ország legnépszerűbb könyvének készülő lapjaiba.
+
+Egészen magába veszett és olyan hallgatag volt és ünnepélyes, mint az
+első úrvacsoránál. A társaság észrevette, hogy neki ez a stílusa és
+hagyták úgy viselkedni, mint a virágot, amely némán issza a napsugarat.
+
+Csak Franciska fogott fel tőle később egy tekintetet, amikor kredencezés
+után maga a zongorához lépett énekelni.
+
+A főtisztelendő karját nyujtotta a kékruhás porcellánbabának.
+
+– Kicsi asszony, nagy művésznő! – s a fiatalkát most placcra vezette.
+
+Lendvainé a _Falusi Kislányt_ szavalta. Hanem ilyen édes libuskát még a
+főtisztelendő poéta sem képzelt el versének írásakor – mintha
+elfelejtené a reverendát, összecsókolta a harmatos asszony kacsóit.
+
+A diák ámult, hogy a múzsákat ilyen melegen is szabad ünnepelni. Ő
+bezzeg még a bűbájtól sem volt felocsudva, hogy meghajolhatott előtte,
+akit csak mint csillagot látott eddig a nézők névtelen sorából.
+
+Lenci úr, a sárgafrakkos, bajuszos gigerli már fészkelődött és hogy
+mindenkit lefőzzön, hatalmas páthosszal hazafiast szavalt.
+
+Erre azután kitört a politika. Micsoda szép dolgokban hittek ezek az
+emberek! Független hazáról zsibongtak és világraszóló hazai irodalomról.
+A diák azt hitte: felsőbb lények zsinatán van, ahol a jövendő dogmáit
+szabják meg. Most már mégúgysem mert szólni, nehogy ügyetlent mondjon…
+bár hiszen ők is próbáltak ilyesmikről álmodni a képzőtársaságban.
+Petrovics Sándor kivált szeretett gyönyörűket jósolni. De hogy azokban
+az álmokban a hon nagyjai is bíztak… ez egy kis kóstoló volt az
+üdvösségből.
+
+Pont tizenkettőkor a kandalló-óra vidám pásztornótát pengetett. Az ifjú
+észbekapott, hogy tizenegyre hazaígérkezett az édesanyjának.
+
+– Nem maradhatok már egy percig sem, mert édesanyám fentvirrasztva vár.
+
+De csak most gyűlt meg a baja.
+
+Hohó, ifjú múzsabarát, ingyen nem lehet ki- és bejárni Helikon
+berkeiben. Fizesse meg előbb a maga obulusát!
+
+– Semmi sincs nálam – szabadkozott a diák, igen boldogan, hogy ez így
+van.
+
+– Csakhogy van ám nálunk!
+
+A főtisztelendő levette Franciska ridiküljét a kandallóról. A diák
+tűzpiros lett, tudta, hogy Eszter nénje dobraverte a városon egy versét,
+amely a Petrovics Sándoréval együtt díjat nyert Pápán a
+képzőtársaságban.
+
+Hát még mikor megismerte a kezébe nyomott hölgykalendáriomban a bűbájos
+maecenásleány kezeírását.
+
+– „_Mi ez?_“ – dadogta a címet s akkor egyszerre megnémult, mint rossz
+diák a beszekundázáskor.
+
+Aztán megváltódott. Mielőtt a szégyen teljes lett volna, Franciska
+hozzája lépett. Egyik kezével a kalendáriomot fogta le, a másikkal a
+szolgálatot felmondó ajkakat.
+
+– E poéma nagyobb nyilvánosságra van szánva. A hazamenés váltsága: hogy
+átadja nekem a Komáromi Kalendáriom friss kötetébe.
+
+… A diák úgy tébolygott haza, mintha berúgott volna a tokajitól. Pedig
+éppen csak az ajkáig vitte a poharat.
+
+Ahogy kihúzta a lábát, Lenci úr rosszmájúan akart sebezni:
+
+– Ennek nincs ugyan bajusza, de azért nagyobb deserteur nálam, Franciska
+kisasszony!
+
+– Mit tudja azt Kegyed?
+
+– Ez az első férfi, aki meg tud szökni Kegyedtől, mindjárt éjfél után.
+
+A főtisztelendő úr friss töltést praesentálva hozzátette:
+
+– S milyen bevehetetlen bástya mögé: a mamuska szoknyájához!
+
+– Csak Komárom vára bevehetetlen, – replikázott Franciska és sötétszürke
+szemén áthullámzott egy titokzatos, bujdokolón meleg sugár.
+
+– Úgy hát akkor Móric diák városunk ékes szimboluma!
+
+– Még nem volt próba alatt, kedves Lenci úr!
+
+– Ki meri a próbát? Művésznő kedves, – Lendvainéhoz fordult –, azt
+hiszem, Kegyed az ő zsánere: világos fürtök, nefelejcskoszorú,
+szendeség.
+
+Lenci úr felkapott egy poharat.
+
+– Én iszom a vár bevehetetlenségére!
+
+Franciska gőgösen vette a magáét és koccintott.
+
+– És én az ellenkezőjére!
+
+– Aki vádol, az bizonyítson!
+
+– Előre mit bizonyítsak?
+
+– Előre csak – fogadni lehet –, tréfált a tisztelendő.
+
+– Hát fogadjunk!
+
+– Velem? – ajánlkozott Lenci úr.
+
+– Nem – hűtötte le Franciska –, hanem magával Gergely.
+
+– Mibe? Csak borsos árat ne kérjen!
+
+– Sőt… Paprikásat kérek.
+
+– Hogyan?
+
+– Ismét ír, mint Komáromból való távozta előtt, egy „paprikás verset“ a
+kalendáriomba.
+
+A tisztelendőnek láthatóan nem tetszett ez.
+
+– Hm. Az asszonyok mindig jó árt szabnak. És mit kapok én, ha veszít?
+
+Franciska kinyitott egy rakott, gazdag vitrint. Ékszer-tokot vett ki
+belőle, amelynek elfakult zöldbársony ágyában brillánsokkal kirakott
+jókora kereszt feküdt.
+
+– Sokkal kevesebbet ér egy versnél?
+
+Rápróbálta Gergely főtisztelendőre. Csak úgy villózott az a fekete papi
+köntösön. Aztán kezet fogott a poétával.
+
+– Vágja el, Megyeri úr!
+
+A művész nem sietett.
+
+– Hohó, mire fogadnak tulajdonképen? Vagyis: miben is álljon a
+kapituláció?
+
+– Egy pásztorórában, természetesen – ízléstelenkedett Lenci úr.
+
+Franciska összeráncolta a szemöldökét, de csak annyit felelt:
+
+– Egy csókban, amit ő fog kicsikarni.
+
+– Vagy kikönyörögni, – enyhítette a szót Lendvainé asszony.
+
+– Terminusra! – fenyegetett a főtisztelendő. – Nekem két hét mulva
+Győrben kell lennem a katedrámon.
+
+– És a színtársulatnak is oszlania kell a „Sas“-ból, a farsangolók
+miatt.
+
+– Máskép nem is lehet. Móric diák is visszamegy Kecskemétre.
+
+– Kedves Franciska, a legnagyobb nehézséggel nem vet számot –
+aggodalmaskodott Lendvainé.
+
+– Mennyiben, kedvesem?
+
+– Hogy… ilyesmit nehéz bizonyítani.
+
+– Könnyű, igen könnyű! Tanut kerít. Megbujtat minket a szomszéd szobába.
+
+– Piha, Lenci úr, büszke vagyok, hogy… hogy megnövelte a bajuszát.
+
+Tóth Lőrinc az ajkába harapott.
+
+Ez a szó jól büntetett, más egyebekért is, Franciska most hát
+megbocsátó, derűs komolysággal jelentette ki:
+
+– A dolog, hölgyek és urak, becsületszóra megy.
+
+– Hogy hallgatunk róla?
+
+– Erre nem kell becsületszó, ez természetes. Hanem én adom szavamat,
+hogy őszintén beismerem a sikert vagy a vereséget. Tíz nap mulva,
+ó-esztendő éjszakáján ugyanitt találkozunk. Vagy paprikás vers lesz a
+frissen nyomott kalendáriomban, vagy Gergely főtisztelendő fogja a
+keresztet hordani.
+
+– Ez már fínom! – örvendezett Lendvainé asszony.
+
+– Tisztában van, hogy ez a fogadás mit jelent az üzletre nézve? –
+kérdezte most Gergely pap szinte szigorúan. – Már is késik a
+kalendáriom.
+
+– Azzal is tisztában vagyok, mit jelent az üzletre, ha kegyedtől újra
+verset hozhatok.
+
+– S ha mégsem hozhat? Szép summát játszik el a késedelemmel!
+
+– Annál nagyobbat is veszítettem már – akkor… tudniillik: mindent
+legyőző varázsomnak nimbuszát.
+
+Szinte szomorúan indult a mondás, de utolsó hangsúlya átcsapott a
+látszat kedvéért a játsziba.
+
+– Szóval, Kegyetek akkor hallgatagon tudomásul veszik, ki nyert, ki
+vesztett, és soha többé szó se essék róla… Ha kudarc, azért, ha siker,
+épp azért –
+
+Franciska elpirult és kikerülte Gergely pap tekintetét.
+
+… Móric diák most érkezett éppen haza. Anyja bibliázva virrasztott.
+Lehet, hogy szemrehányásokra készült, de ahelyett, amikor most
+visszakapta, forrón, megmentetten ölelte magához kisfiát.
+
+*
+
+Franciska lement a nyomdába, hogy maga nézzen utána parancsai
+teljesítésének. A nyomdakormos munkások úgy húzták ki magukat előtte,
+mint tették volt édesapjának. Az öreg Weinmüller szigorát leánya
+bűbájjal pótolta és ötletességgel – s az üzlet jobban virágzott most,
+mint valaha.
+
+A nyomdamester szolgálatkészen állott meg előtte.
+
+– Megkezdték már az áttördelést, Schnack mester?
+
+– Megkezdtük, ahogy a főtisztelendő úr a reggel megparancsolta.
+
+– Látni akarom, hova tétette a „Mi ez?“ című verset.
+
+– A második ív elejére.
+
+– A másodikra? Mutassa… nem, ez így nem jó, komáromi szülöttet az első
+ív elején mutatunk be.
+
+– Óriási munka. Az egész literaturai részt át kell tördelni.
+
+– Nem számít. A vers lesz az első közlemény. Mikorra kaphatok levonatot
+róla?
+
+– Holnap délre, tettes kisasszonyom.
+
+– Szólt a főtisztelendő úr arról, hogy még egy versnek hagyjanak helyet
+valahol?
+
+– Nem szólt semmit.
+
+– Ej!
+
+Megcsóválta ékes fejét, izgatottan befelé mosolyogva.
+
+– Csak hagyjanak ki akárhol…
+
+– Mekkorácskát körülbelül?
+
+– Mint a „paprikás versek“ voltak annak idején.
+
+– Mikor kapjuk meg a manuscriptumot?
+
+– Mikor?… Igyekezni fogok… hogy mire az első ív készen van… mikor lesz
+készen?
+
+– Bizony csak holnapután.
+
+– Holnaputánra – igen, megkapják, vagy… másképen intézkedem. Szóval:
+hagyjanak helyet a második ívben!
+
+Nagyon szórakozott volt. Alig jutott eszébe a második dolga.
+
+– Ha már összeírta, adja ide az alkalmazottak karácsonyi kívánságáról a
+listát.
+
+… Délután kihajtatott és oly gazdag bevásárlásokat csinált munkásainak,
+háznépének, mint soha. Pedig eddig sem kímélte a pénzt. Hanemhát ömlött
+az, mintha beléje szeretett volna Franciskába.
+
+Madame Muglen-nek régi álmát vette meg: a gyűrűkarkötőt. Impraktikus,
+méregdrága bolondság volt az, a kezet minden komoly munkára
+alkalmatlanná tevő: az egy stílusban tartott két ékszert a kézfejen át a
+karig finom lánc kötötte össze.
+
+És míg alku nélkül válogatott, gondolata másfelé járt. Kikocsizás előtt
+levélkét küldött el Móric diáknak, melyben holnap délutánra magához
+kérte a korrektura megtekintése végett.
+
+Olyan izgatott volt, akár az első légyott előtt. Minden fejtörést
+okozott: mit vegyen fel, milyen füstölővel illatosítsa szobáját, fényt
+teremtsen-e vagy félhomályt –
+
+Démont játsszék-e avagy olvadó szerelmes asszonyt?…
+
+Hiszen egészen biztos volt benne, hogy a fiú lelkét már rabul fogta
+magának. Sokkal biztosabb, mint azoknál, akik két vőféllyel érkeztek
+kérőbe és még annál is, aki titkos kegyért esdekelt csupán.
+
+Kit a gyönyör, s kit a példátlan gazdagsága is vonzhatott, de az a
+tekintet, amit a diák feléje küldött…
+
+Szerelem?… De ő eddig sohasem tudta, hogy a szerelemnek ilyen töretlenül
+tiszta sugarú is lehet a tekintete.
+
+… A délelőtt már meghozta a maga örömét.
+
+„Nagyrabecsült kisasszonyom! Ma délután négy órakor tiszteletét teszi
+híve Ásvai Jókay Móricz.“
+
+… Kint lassan, ünnepélyesen foszlott alá a hó és a bethlehemjárók éneke
+már átszőtte az ünnepi szürkületet. Bent a nesztelenség szőnyegén
+ábrándok suhantak, megboldogították, benépesítették a pazarszép
+termeket…
+
+Nem volt már kérdés, sem a fény, sem a füstölő: az új módi szerint
+Franciska fenyőfát hozatott le Tótországból és a szalonban karácsonyfát
+állíttatott. Az bevilágította, beillatosította a termet. Csak a
+boudoirban égett néhány szál gyertya.
+
+Ismét a görög ruha volt rajta, hanem aranypánt helyett most méla
+gyöngyöket fűzött a hajába. A tükörbe nézett: virágzó napja volt ma,
+ilyenkor tudta, szédül és szédít…
+
+Jött-ment, álmodott, hogy karjai közt pihen a gyönyörű gyermek, hogy
+kifoszlik az elérhetetlenség, a bírhatatlanság hófehér lepleiből…
+
+Végre jött a diák és úgy mint a multkor: a szembekerülésnél
+vadrózsaszínt váltott.
+
+Franciska a boudoirba vezette. Ott leült a kínálásra és csak azt mondta:
+
+– Eljöttem…
+
+Ismét széthúzódtak szeméről a szinte bántó, a közel valóval szemben
+közönyt mutató álomfátylak. Tisztán nézett, érdeklődőn, várakozón
+Franciskára.
+
+Azonban váratlanul bejött a szobaleány. Nagyobb puccban volt, mint Móric
+diák Eszter nénje odahaza. Jelentette, hogy a munkások boldog ünnepet
+akarnak kívánni a tettes kisasszonynak.
+
+Franciska egy kérdő pillantást vetett Móricra.
+
+– Bejőjjenek?
+
+Hogy erről megfeledkezett intézkedni!
+
+Érezte, hogy most már tapintatlanság volna a fiú mimózaságával szemben,
+ha elutasítaná őket az egyedüllét kedvéért.
+
+És értetlen, megsértődő csodálkozással vette észre, hogy az ifjú szinte
+boldogan honorálja az ünneplő küldöttség megjelentét. Jobb szeretné így,
+mint kettesben?…
+
+Mind ünneplőben voltak, mind kimosdva, kifésülődve. Schnack mester
+előlépett és ékes szavakkal éltette Franciskát, ki „árva honunkban a
+nemzeti nyelv pallérozásának támogatásában fényes példával jár elől.“
+
+Végigcsókolták az úrnő kezét és átvették a szobaleánytól a karácsonyfa
+alá halmozott csomagokat.
+
+– Ne zavarjon többet senki, – intette Franciska a leányzót, – Jókay
+úrral a korrekturát csináljuk.
+
+Visszatértek a boudoirba, ott Franciska átnyujtotta az ifjúnak a durva
+papírlapot, amelyen a kefelevonat állt. Móric tán az evangéliumot sem
+fogadta volna szebb mosolygással és ez a mosoly kibékítette Franciskát
+az előbbi sértődéssel.
+
+– Van plajbásza? Úgy jőjjön az íróasztalomhoz.
+
+Melléült Móricnak és tanítgatta, hogyan jelölje ki a sajtóhibákat. Néha
+megfogta a kezét és vezette azt, mint gyermekét. Óh, ez a Schnack
+mester. Olyan akkurátosan dolgozott, úgy akarta a kedvét a
+kisasszonynak, hogy alig lehetett hibát találni. Pedig, hogy reszketett
+az a keskeny, leányosan előkelő kéz, amikor Franciska gyöngéd
+irányításának engedett.
+
+Most újra eltűnt minden kétség Franciska szívéből.
+
+Úgy reszketett az a kéz, hogy kuszán írt, hogy elküldte a szívig a
+remegést – és mint a karcsú torony a félrevert harangtól, az egész fínom
+férfitest reszketni kezdett: a leheletkönnyű arany hajcsigák szinte
+összepengtek.
+
+Franciska érezte: fényes ár sodorja őket. Nem nehéz megmondani, megadni
+semmit többé. Minden következik magától…
+
+– Elfelejtettünk valamit egészen.
+
+A gyermek csak nézett, de olyan tekintettel, amely egészen
+kiszolgáltatta.
+
+– A honoráriumot.
+
+– Óh… én nem akarok… semmit.
+
+– Gyermek, tanuljon meg sokat kérni az írásaiért, nagyon sokat.
+
+– Amennyit az ember szívének érnek, annyit úgysem lehet fizetni.
+Amennyit másnak ér, az igen kevés summa.
+
+– De én szeretnék e költeményért annyit fizetni, amennyit a költő
+szívének ér. Nevezze meg az árat –
+
+Mintha vakítaná a leány tekintete, az ifjú szeme olykor összerebbent.
+
+– Nincs rája szó.
+
+– Van. Én tudom.
+
+Franciska még mélyebben nézett. Ide már nem ért a szavak ereje: itt
+kötött szó nélkül üzent a lélek a léleknek. Csillagok serege tündöklött
+fel az égmélységű szemekben.
+
+– … Kérj.
+
+A fiú behúnyta a szemét, lélekben térdreomlott.
+
+– A legnagyobbat?…
+
+– A legnagyobbat.
+
+Odanyujtotta magát a leánynak… Franciska bezárt szemmel a száját
+kereste… s a homlokával találkozott. Ahogy ajka megérintette: érezte,
+hogy a gyöngéd bőrt fínom verejték üti át, amint a lehelet futja meg a
+tükröt.
+
+Nem szerelmet keresett, nem az ajkát kínálta…
+
+A csók után valóban leborult és megoldódott szívvel, de botló nyelvvel
+dadogott valamit, amiből Franciska megértette, hogy ő egy égi
+tisztaságos, felsőbb teremtés. A magyar literatura védőszentje, akit a
+magyar hajnal küldött előre pirkadásnak, akinek csókja lesz a kisdiák
+útravalója a Helikonra.
+
+… Ott állott a szalonban, a karácsonyfa előtt, keze összekulcsolódott,
+alácsüngött a búcsúzás után.
+
+Mi volt ez? Kudarc vagy diadal? Nem kapta meg, amit várt, – és többet
+kapott, mint amennyit valaha is álmodott magáról. Hogyan… hát ez a
+gyermek bevattázott füllel, befátyolozott szemmel jár az emberek között,
+hogy őt istennőnek tartja? És mi van vele… mi volt vele annak a csóknak
+pillanatában: hogy annak érezte magát, amit a kisfiú dadogott és hogy e
+percet szebbnek tartja annál, semhogy valaha ismétlődhessék… Szörnyű
+lenne, ha a gyermek ráébredne, milyen köznapit, milyen olcsót akart ő
+tőle. A hamvas, drága fiú, aki egy imádsággal térdelt elejébe.
+
+Hogy viselkedjék ezek után az óesztendőn összegyűlő soirée előtt?
+Magyarázzon, hogy se így, se úgy nem ütött ki a dolog, se nyert, se
+veszített?
+
+Előre látta Lenci úr gúnyos fintorát, ha meghallja, hogy a „kölyök“
+múzsacsókot akart és térdepelt.
+
+Dobraütni ezt… ezt? Kikacagtatni egy szívnek fehér áhítatát? Drága,
+tiszta boldogsághullám hömpölyögtette meg a szívét. Soha. Hát? Hazudni,
+hogy a tiszta gyermek érzéki jutalmat csikart?
+
+Vesszen a büszkeség. Miért ne higgyék, hogy ő is akadt bevehetetlen
+várra… Nem, merthogy erős volt a vár, de olyan tündöklő, olyan
+sértetlen, hogy ő vált a gyöngévé, tehetetlenné előtte.
+
+Kivette a vitrinből és a karácsonyfára függesztette a keresztet.
+
+Az ajtó felnyílt, Gergely főtisztelendő bejelentés nélkül jött be. Nem
+is köszönt, csak komoran a leányhoz lépett.
+
+– Megmondtam Franciska, hogy ne lássam mégegyszer nálad Móric diákot.
+
+– Nem is fogod, Gergely, nyugodt lehetsz.
+
+– A kapud aljában találkoztam vele!
+
+– Az meglehet.
+
+– Miért volt itt?
+
+– A fogadás értelmében magamhoz hívtam.
+
+– Nem figyelmeztettelek, hogy az egész fogadást csak játéknak szántam?
+Már nem bírom a Lenci szemtelen célzásait.
+
+– Dühös, mert kosarat kapott.
+
+– Dühös, mert gyanakszik, hogy miattam! Azért rögtönöztem a tréfát, hadd
+hintsek egy kis port a szemekbe.
+
+– Nem értelek, Gergely. Mit mondjak a társaságnak, ha Móric diákot
+próbára nem teszem?
+
+– Ideadod a keresztet, vagy megkapod a verset, ahogy tetszik, de
+felhagysz ennek a gyermeknek újjracsavarásával!
+
+– Neked az még jobb, ha kompromittálom magamat vele… Legalább nem tudják
+fel neked újra az iderándulásodat.
+
+– És saját hírneved?
+
+– … Az most… nem fájna nekem…
+
+– Franciska!
+
+Megszorította a leány csuklóját.
+
+– Ezt kapom én tőled? Aki tíz év óta jobbkezed, barátod, tanácsadód
+voltam, akit a „világias összeköttetéseim“ miatt száműztek Pestről Győr
+városába!
+
+– … Bocsáss meg… Tudod, hogy megszoktam játszani a tűzzel…
+
+– Passziód. De eddig hitványabb anyagot vettél hozzá. Ennek kár volna
+szárnyát perzselni.
+
+– Ne félj már.
+
+– Nem bántottad?
+
+– Próbáltam…
+
+– És persze elszédült, koldult – és te… te!… Ismerlek!
+
+Keserűen nézett a leányra. Minden szava felért egy ütéssel. Franciska
+csendesen felelt:
+
+– A fogadást… elvesztettem.
+
+– Ezt én el nem hiszem neked. Ha te egyszer akarsz valamit…
+
+– Mikor hazudtam?
+
+– Eddig még soha.
+
+Franciska megfordult és szónélkül rámutatott a karácsonyfán szikrázó
+keresztre.
+
+– Ott függ a krisztkindlid.
+
+Gergely főtisztelendő mélységesen megzavarodott.
+
+– Hiszen a bűnöd ezzel nem kisebbedett.
+
+– De viszont megkaptam vele a bűnhödésemet!
+
+A pap megszállott egészen.
+
+– Ne haragudj reám!
+
+Egy kézcsók után leemelte a fáról és a tükör előtt kapcsolgatta magára a
+brilliántos nyereménykeresztet.
+
+– A paprikás vers hát elmarad. Hála. Nekem már van elég fórumom Pesten,
+mit kürtöljük vele hát a naptárban világgá, hogy még mindig
+összetartozunk…
+
+Franciska nem hallotta ezt. Ő most magamagában rendezett:
+
+– Ne is jőjjön többet soha Móric diák. Ne tudja meg soha, ki voltam.
+
+Két alkalmatlan és mégis édes könnyet törült ki az őrizetlen percben
+világszédítő szemének szögletéből.
+
+
+
+
+VIPERA.
+
+Lent, az iskolakert siheder fenyőfái már pezderkedtek: friss ízeket
+dugdostak ki újjuk begyén. De ő visszafordult, megvizsgálta a vakítóra
+mosott üvegkádat, aztán csengetett.
+
+– Vizet kérek, Bogdán. Egyúttal menjen át az internátusba és küldje ide
+valamelyik nyolcadikost.
+
+Bogdán végigcsodálkozott a folyosókon. Ilyen fehérnép: formás, mint a jó
+gyümölcs. És csak a laborában ül. Délutánonként is. Áldott tavaszon is.
+
+Eszter, a tanár ezalatt csipesszel szedte ki a szeszből a nátrium
+darabkát.
+
+– Tessék.
+
+Darab forró, szikrázó napfénnyel jött be a diák. Mélyen, szertartva
+hajolt meg.
+
+– Nem fogom sokáig lefoglalni. Egyébként nem is kellett volna újból
+magának jönni.
+
+– Én… szívesen jövök… valóban.
+
+Jó negyedóráig csendben foglalkoztak a furcsa gépezetek, edények
+világában.
+
+– Ez is megy most. Holnap, a kellő pillanatban azonban cserben hagy.
+
+– A fiúk mindig beszélik, milyen szépek a kisérletek. Mi felit se
+láttuk.
+
+– Hálás publikum. – Kérem, hozza még ki a kénsavat. Aztán szabad mennie.
+
+A fiú átnyujtotta. Szép, nagy, erős, tiszta keze volt. – Mikor kifelé
+ment, megtorpadt a magára nyitott napfényben.
+
+– Kérem szépen, tanár úrnő, tessék mindig engem hívni segíteni.
+
+Hozzákapkodta a szót:
+
+– Én vegyészmérnök leszek.
+
+Eszter felpillantott. Most látta, hogy az inge is milyen tiszta. De a
+szeme a legtisztább. Acélkék, töretlen tükörű gyermekszem.
+
+– Köszönöm. Lente. – A fiú ismét szertartásosan hajolt meg.
+
+A tanár pillanatig megállott a munkában. Milyen kedves, különös, ragyogó
+gyermek. Tisztára, mint a havasi virágok, miket vasárnap piacra hoztak
+csíkbaszőtt-ruhás, éneklőbeszédű, fakószőkére mosdatott kisleányok.
+
+Csak papi ámbituson, falusi iskolában, város névvel ok nélkül keresztelt
+fészkek gimnáziumában terem meg ez a fajta. Pesten – mert ott tanított
+öt évet – sohase látta. Nem is tudott ilyenféle virágáról Istennek. A
+kis pesti ripőkök, akik közül egy esztendőre Erdély szélére kéredzett a
+hatalmas kormánytól! A fáradt idegeinek kellett. Ebbe a fészekbe, ahol
+az újonnan épült fényes gimnázium úgy kiidegenkedett a békés, régies
+környezetből, mint épen jómaga az emberek eszejárásából. Hogy féltek
+tőle! Egy nő, aki kamaszokat tanít! Háborús csodabogár.
+
+Na, és most ez a gyermek! Hát nem mosolyogni való furcsaság ez, hogy
+meglett férfiak kényelmetlenül érzik magukat, ostobaságokat beszélnek a
+társaságában, úgy tartanak tőle. A csekélyke hírnévtől. Hogy valami
+díjat nyert az anilinfestékekről szóló tanulmányáért…
+
+Ugyanakkor egy gyermek, egy tizenhétéves nagy csacsi jön a bizalmával.
+Ajánlkozik… Itt elszakadt a gondolatfonál. Elvágta valami kémiai
+probléma.
+
+Csak harmadnap bogozott új szálat az elszakadt gondolathoz. Ismét a
+„laborában“ voltak, előkészíteni. Eszter előtt mindjobban kibomlott a
+fiú mivolta. Leleménye, buzgalma és bájos ügyetlensége. Tiszta képén,
+melyet a nap már összecirókált aranyozó újjaival, egy kis pattanás. Úgy
+tartják ezt, a szerelemtől. Buzgón, lelkéből nyalatta a szeszlámpa
+nyelvével a lombikot, melybe Eszter klórkálit és barnakövet kevert. De
+néha, mint titokban ellőtt nyíl, szemsugara az üvegkádra surrant. Eszter
+keze liliomnak tetszett, a víz alatt. Ezt nézte, vagy a kisérletet?
+
+Üveglapot csúsztatott az oxigénnel telt üvegedényre. Kiemelte a vízből.
+
+– Gyujtsa meg kérem, a foszfort.
+
+Bedobták az oxigénbe. Heves lila lobogással telt meg az üveg.
+Mindkettőjük arca túlvilági glóriát kapott.
+
+– Csodaszép – mondta a fiú.
+
+De mire mondta?
+
+– Nézze, perc alatt elég.
+
+A fény sápadt halált halt.
+
+– Kérem most újra fűtni a lombikot.
+
+Aztán:
+
+– Fél maga az egértől?
+
+A fiú önérzetesen csudálkozott.
+
+– Akkor… nézze, itt a kendő alatt, abban a kalitkában… nyúljon be, fogja
+meg és eressze az üvegbe.
+
+A kicsi kedves állat. Riadva pottyant… s hirtelen lihegni, ujjongani
+kezdett. Két lábra állt, táncolt, szeme csillogott, mint két fekete
+gyöngyöcske. A fiú mosolygott. Egészen, mint egy gyermek.
+
+– Elég.
+
+Eszter ráengedte a híg levegőt. Elpetyhüdt, kialudt szinte a kis
+szegény. Leöntötték a mámorát. Olyan szívesen meghalt volna a sűrű
+életben.
+
+Eszter önkénytelenül kezet nyujtott a fiúnak; mert ma sokáig
+foglalkoztatta. Hogy jött ez? Általában nem szívesen fogta meg egy fiú
+kezét. Ezek a kamaszok hideg és lucskos tenyerűek. De milyen jó volt
+most hirtelen egy száraz, meleg, alig szélkifújta kezet kapni az övébe.
+Mintha marék, egészséges, szűz erőt. Alig érte át önnön vékony újjaival.
+
+És akkor látott valamit. Nem a lehelletnyi bíbort a fiú arcán. Egyebet:
+csalhatatlan lobbanást, melyre nincs szó és ami holtbizonyost árulkodik.
+
+Milyen félszegen, szinte megszégyenülve ment ki!
+
+– Balga fiú.
+
+És mégis: a szemén át röppent egy friss, tavaszi mosoly. Hiába. Hogy
+drága, szép, szentséges valakinek, ez mégis legjobb itala a nőnek.
+Nincs, akit ne részegítene kicsit. Még a munka, az eszmék elszánt
+szolgálóit is.
+
+Kifelé tovább se esett csorba méltóságán. De befelé Eszter mostantól
+fogva állandóan örvendezett, akár egy kicsi leány. Mélyen, elmerülve
+végezte a dolgát, az önzetlen, meleg örömtudattal, hogy nem múlhat nap,
+hogy ne lássa. Hogy ne vegyen drága, kenetes fürdőt tekintetéből.
+Örömtűzben fellobbanó mosolyából. Aranybarna hajának fényéből, mely mint
+az életderű friss selyemlobogója köszönt feléje.
+
+Dehát hová vezet mindez? – Miért kell mindig, mindennek valahova
+vezetni? Az emberek találták ezt ki. Isten a jelennek adja a
+boldogságot: vedd és edd. – Óh, ne vezessen sehova: de most, most
+ragyogjon… Hiszen a foszfor szétcsillagzik semmivé, az egérke meghal, ha
+túlsokáig örvend… De egy kicsit, egy kicsit lihegni a higítatlan
+életben, boldogságban…
+
+Éjjel Eszter számot vetett magával. Nemsokára újra Pest… Nem fogja soha
+látni többet. És valami elmúl, kiéletlenül, mint erdőben-fakadt, soha
+senkitől se látott virág. Óh…
+
+Egyszerre mardosó kiváncsiság gyötörte meg. Nem nézte meg soha a kicsi
+fia száját. Olyan beszédes volt a szeme, túlbeszélte többi szépségeit.
+Csak homályosan emlékezett most rá, mint dús, édest igérő gyümölcsre.
+
+Nem látta nehány napig. Az érettségi írásbeliek folytak, valahol az
+intézet tornatermében, amerre Eszternek nem volt nappal keresete. Mert
+este eljárt néha, szinte mindenki tudta nélkül. Kulcsa volt a teremhez
+és tornázott a szereken. Kellett az izmai frisseségének. Az utolsó
+írásbelinap estéjén épen újra lement. A terem nyitva volt. Szinte nem
+akarva belekiáltott.
+
+– Ki van itt?
+
+A magas ablakokon bekáprázó naptól alig látott. Ferde fénygerenda alatt,
+tornarudak, létrák tömbje mögött ült a fiú. Eszter feléje ment,
+felismerte.
+
+– Kérem, miért nem felel?
+
+Le volt ejtve a keze, mindakettő. És csak nézett. Ahogy jelenésre.
+Eszteren átfutott, hogy ha véletlenül meg nem látja, talán elkezd
+tornászni, itt, előtte. Talán leskelődni akart, szándékosan?
+
+Harag futotta el.
+
+– Mit keres itt? – szólt rá.
+
+– Bocsánatot kérek. Megkértem Bogdán bácsit, hagyja nyitva a
+tornatermet. Minden búvóhelyen tanul már valaki. A padlásfeljárat volt
+az enyém… De most elvették a magántanulók.
+
+Eszter elszégyelte magát. A fiú elejtett kezén logaritmustábla. A földön
+könyvek.
+
+Szerette volna enyhíteni előbbi türelmetlenségét. Engesztelve nézett a
+fiúra. Az nem moccant. Aranyat szikrázott a szeme és nézett: boldogan,
+némán, engedelmesen. Olyan nagyon könyörgött, olyan kiszolgáltatva.
+Istenem, bizonyos, ha most azt mondja: menjen, rezzenés nélkül menni
+fog, de ha azt mondja: boruljon térdre és kérjen tőle akármit, hát azt
+is megteszi, mint a gyermek anyjától, akitől tudja, rossz soha nem
+jöhet.
+
+A lányba beleállott a világ, a környezet, a kötelességek; az egész nap
+iderekesztett fiúk után maradt nyomasztó levegő.
+
+– Menjen, menjen… gyermek, – mondta idegesen.
+
+A fiú nehezen, szinte cammogva indult. Szíve lüktetése mintha ide-oda
+rázta volna. Nagyot döngött a szárnyasajtó. És akkor Eszter hangosan,
+maga is hallva mondta:
+
+– Soha.
+
+De mire mondta? Mert nem rázta hozzá a fejét, hanem bólintgatott.
+
+– – Irásbeliek végeztével minden évben kivitték a fiúkat a Gyíkmálba.
+Szép szálfaerdők voltak arra.
+
+Hajnalban indultak. Végig énekelték a várost, a cigánysort, a zöld
+hullámos mezőket. Lihegtető oldalon is fújták. Kimászták a hegyoldalt,
+melybe fehér szoknyában guggoltak a gazdag tavasz agyoncifrázott
+szeretői, dús, virágos bokrok.
+
+– Fiúk, szétmehettek. Délután ötre, a kürtszóra gyülekeztek.
+
+Nagy oszlódás támadt. Ki labdát rúgni keresett tisztást, ki a kilátókhoz
+készült. Gyöngyvirágosba, vagy a Gyíkcsúcsra.
+
+– Ott gyopár is van, – mondogatták.
+
+Lente botot faragott magának.
+
+– Hohó, vissza! Ne feledkezzetek fiúk, ha kígyót láttok, azt nyomban
+agyonvágni.
+
+Fele sem figyelt. Meg voltak bolondulva a tavasztól, a lerázott gondtól.
+
+– Igen, az erdőben erre már találtak kurtakígyót.
+
+A tanárnék a főzést dirigálták. Esztert nem hagyták semmihez. Főzzön ő
+csak a laborában.
+
+A leány végre is elővette köpenye zsebéből Whitmant és az élet énekeivel
+alájafeküdt egy vadlabdarózsafának. Mézszag és méznél nehezebb muzsika
+hömpölygött át a mélységes ég alatt. Elaludt, kipótolta a hajnalban
+elmulasztottakat. Nem álmodott. Csak súlytalan, táncos lebegést érzett,
+ahogy Tündérországba vihet az utazás.
+
+Nagy kiáltozásra ébredt. Délebédhez zavarták.
+
+Ebéd után az asszonyok lefeküdtek egy-egy köpenyegre. A férfiak
+iddogáltak, a fiatalabbja a fiúk után is látott. Eszter fellopódzott,
+hogy ne zavarjon, – lazult már a férfiak beszédje. Fehér köntöse, mint
+vitorla evezett bele az erdő zöldjébe. Mint kalandra, kincsre induló
+hajóé. Halkan énekelt és fehér virágokat szakított…
+
+Sokáig ment és engedte sajogva felvirulni felmérhetetlen gyöngéd
+vonzalmát, amit egy gyermek fogantatott meg benne. Olyan jóságos,
+homálytalan boldogság volt ez, hogy Eszter szemeszélén születtek és
+visszabuktak a drága, fiatal, tavaszi könnyek.
+
+Kilátóhoz ért. Mondták, hogy onnan, néha, különösen-áldott napokon látni
+lehet az üveghegyeket, melyeken túl a székely mesefa minden évben újra
+hajt.
+
+Ott voltak: tizenkét egyformán, bordásan errefelé meredő hegygerinc:
+tiszta ezüstből, a nap elsikamodott rajtuk.
+
+Sokáig nézett feléjük, arra gondolt, milyen jó, hogy elérhetetlenek,
+mert így megmaradnak örökre szépnek. – Esett a nap, mire tovaindult.
+
+Szíve még jobban elállott. Egy galagonyának virágcsokrokkal tűzdelt zöld
+kárpítja alatt…
+
+Félrehajtotta a gallyakat és megállott a tavalyi avarból már kifényesült
+ibolyalapuból vetett ágy lábánál. Milyen drága volt az alvó! Csaba
+seregéből, égi országútról földretévedt legénynek pihenő teste. A nap
+friss csókjaitól kipirkadt arca, melyen most egészen kiültek a
+kedvességek. Olyan szépre, forróra volt fáradva. Messzi járhatott, közel
+az éghez. Kicsit elizzadt, zilált fürtű fejéhez cifrabot szúrva s a
+botra nehány csillagforma virág kötve. Csillagok vigyáztak rá, a maga
+behúnyt csillagjai helyett. Igen, a szeme csukva volt és nem
+homályosíthatta el ajka ragyogását. Csak most látta Eszter igazából a
+fiú száját. Pirosbélű gyümölcs, melynek fája nem nyúlt ki még a
+paradicsomon. Drága, tiszta, mocsoktalan száj, alig pihés, serdülő
+arkangyalé.
+
+Gyorsan, feltartatlanul szakadtak ki az Eszter szemében egész nap –
+hetek óta bujdosó könnypatakocskák. Zihált, úgy zokogott.
+
+– Hát soha… igazán soha?
+
+– Soha.
+
+Jönnek az évek: és csókokat is hoznak talán. Jókat, becsületeseket,
+égetően is megáldókat. De soha ezt – soha forrásra még nem lelt,
+ökörnyomból, iszapból sohse kóstolt bűntelen-boldog szájét, soha
+legelsejét, zsengéjét fiatal, fecséletlen férfi kivirágzásának… Soha!
+Hogy nézhetne ő azután a világ és – óh – a gyermek szemébe?
+
+Állott és szinte sebesre nézte a két szemét, mint imént, a ködök
+tengerein úszó üveghegyek láttán. A fiú – tán a ráigéző nézéstől, –
+nyugtalankodni kezdett. Feje lecsúszott az alájagyűrt kalapról és mintha
+vágyna valami álmodott puhaságba fúrni: ahogy oldalt fordult, beljebb
+ágyazta az avarba. Eszter már azt hitte: ébred, félig visszalépett, hogy
+elmeneküljön.
+
+Jéghideg nyíl cikkant le a gerincén. Az elkúszált avarból tarka kis
+szörnyeteg ficánkolt elő. Ssz – piros, nehéz csepp buggyant, szélyült
+szét a megkívánt paradicsomi gyümölcsön. – Eszter ugrott, iszonyút
+tiport a kunkorodó kígyóra, érezte, ropog a feje a sarka alatt… és már
+térdelt a fiú előtt. Felemelte a drága, nehéz, még visszacsukló fejet és
+ott, ahol a halál beleütötte nyilát: ott kezdte szívni, erősen,
+gyötrésig, hogy érezte a torkán lefutó vért és nyelte, nyelte a vérrel
+kevert halált, kimondhatatlan elszántsággal, szilajsággal, viharos,
+eszeveszett jótevéssel. Csókolt és életet adott egyszerre, minden
+asszonyi áldás egy pillanatban szakadt reá. – Tudta, hogy a fiú rég
+éber, de nem engedte el, csak mikor sok, sok vérét elitta.
+
+Akkor lekapcsolta a száját és ráeszmélt: mit gondolhat! – … Ránézett. És
+azt gondolta. Fölnyitott, végtelen mélységű szemtengerének színén
+angyalsereg rebbent keresztül, hála és üdvösség, határtalan, határtalan…
+És lehúnyta újra szemét és nyujtotta magát, továbbra és ajkával együtt a
+lelke is repesett feléje… S Eszter pillanatra odaadta magát a csoda
+eszközének, elég volt a vér, tudta és mégis, mégegyszer, kimondhatatlan
+gyengéden megérintette, felszentelte a fiú ajkát. Aztán elvette magáról,
+mint gyermeket kebelről.
+
+A fiú nyelvével érintette a sebet. Térdre esett, csókolni akarta a leány
+kezét.
+
+Eszter megfogta a fejét, nagykeményen és odafordította a kígyó-tetem
+felé. Szótlanul. Aztán:
+
+– Hallgasson… menjen… A tisztáson… Buzetzkó tanár úrnak van konyakja…
+fusson…
+
+A fiúból kiremegett a szó:
+
+– De tanár úrnő… hiszen ön… ön… is… a méreg! Óh, Istenem!
+
+Lángolt az arca, összekulcsolta a kezét, alsó szemhéjjára nagy, ragyogó
+gyémántok ültek ki.
+
+– Menjen, nem hallja! Parancsolom!
+
+Majdnem durván taszította meg a fiút. Még utána kiáltott, bele az
+erdőbe, mintha vágó ostorral kergetné:
+
+– Fusson, fusson!…
+
+Eszterre ráhalt a csend. Megsimította újjával ajkait. Nem volt rajta
+semmi repedés. Amit elnyelt, az nem árthat, tudta. Behúnyt szemmel,
+hidegrázva ballagott kifelé, vissza. Körülötte halkan zúgott a
+csodatörténések atmoszférája. Csordultig volt; minden ízébe behatolt a
+jó s mint nehéz korsót, vitte magát.
+
+Az erdő szélén visszafordult, belenézett a rengetegbe.
+
+– Köszönöm… – remegte a minden titkok mögött ülőnek és arca hasonlított
+az üdvezültekéhez. – Köszönöm, örökre.
+
+– – Hetekig nem látta a fiút; nem tanított érettségi tárgyakat. Egyszer
+bekopogott az a laboratóriumba. Egy csokor havasi gyopárt hozott.
+
+– Kérem szépen, tanár úrnő, már rég vártam, hogy… – elpirult – a tanár
+úrnőnek szedtem… akkor…
+
+Lángba gyúlt, földetnyaló, alázatos máglya volt.
+
+Eszter nyugodtan, hidegen nézett a gyermekre, a hangja szinte vágott.
+
+– Köszönöm. De – és itt már szúrt a tekintete – azt az akkort nem
+kellett volna kiejtenie.
+
+A gyermek letette a csokrocskát, amit Eszter kézbe se vett. Lehajtotta a
+fejét, összehorpadt, úgy ment ki a teremből, mint a kis egérke, mikor az
+oxigénből kikergették.
+
+Nem fogja soha tudni, hány könnyre tette be az ajtót.
+
+
+
+
+OLAJFA.
+
+Hajnali esőre kelő arany reggelen történt, hogy sétája közben Anna
+lábához egy cserép virág zuhant. A leány, aki épen az első mély tavaszi
+lélekzeteket vette, döbbenve tekintett széjjel a zsendülő cserjék
+között, aztán a magasba. Bokrok virágozták körül a csúcsfedeles, ódon
+emeletes házikót, melynek erkélyéről a furcsa, szinte halálos tavaszi
+üzenet szédült le elejébe. Anna szemügyre vette a virágot: nem is virág
+volt az, hanem olajfapalánt, mely a nap felé kúsztatva törzsét, igen
+kihajolt az erkélyről és lebukott, talán meghalni. Most ott feküdt:
+nehány gallya eltört, cserepét csak a fogózó gyökerek tartották össze,
+hosszú szőke lombja Anna lábát cirógatta. A leány felkiáltott az
+erkélyre, aztán a nehéz, kicsit rozzant tölgyfaajtón próbált zörgetni:
+hasztalan. Mégcsak szomszéd se volt. Gyöngéden, mint valami szép és
+érzékeny sebesültet, felemelte a palántát és az ajtóhoz támasztotta,
+hogy a hazatérők mindjárt megtalálják és ápolásba vegyék.
+
+Különös volt, hogy ez az egyszerű élmény éjjel visszajárt emlékébe: a
+szőke növendékfa mintha feléje esdekelt volna sebesült karjával. Igen
+korán és némi halk lelkiismeretfurdalással ébredt. Mielőtt hivatalba
+ment volna, az elhagyott ligetbe irányította lépteit, a régi ház elé.
+Ime, az olajfa ott csüggedezett most is a bejárat előtt. Anna
+összerezzent és hosszan, tanácstalanul kémlelt a lefüggönyzött
+ablakokra, majd a málló kőfalon át a hallgató udvarba lesett. Senki.
+
+Hirtelen határozott. Lehajolt a beteg fácskához és óvatosan próbálta
+mindkét karba venni.
+
+Valaki elfogta előle a napfényt. Ahogy felpillantott: hajadonfős, kitűrt
+inges fiatal fiú hajolt hozzája. A ligeten túl, a szabad mezőn
+sétálhatott és a két emberkerülő így került egybe a szenvedő fácska
+fölött.
+
+– Én már tegnap is láttam és igen sajnáltam.
+
+– Hazaviszem, – felelt Anna egyszerűen. Alapjában véve nem is hederített
+a fiúra.
+
+– Segítsek?
+
+– Köszönöm… Legfeljebb hozza a köpenyemet… és majd ajtókat nyit nekem…
+ha lesz olyan szíves.
+
+Szinte egy szót se beszéltek Anna otthonáig. A szobában a vízvezeték
+kagylójába állították a növényt. Anna közben rendelkezett a fiúnak:
+rázza szét a csapzott leveleket, eressze meg a vízcsapot.
+
+Friss föld, tágasabb cserép következett este és a beteg másnapra
+megvidámodott. Aranyszőke feje boldogan kezdett ágaskodni a nap felé,
+Anna kertre nyíló balkonjáról. Később nehány bimbó pattant rajta és a
+békesség drága illatát lehelte be a szobába. Mikor már így kedveskedett
+a ragyogó olajfasiheder, egyik estefelé kicsit bátortalan kopogás
+riasztotta fel Annát olvasás közből. Első pillanatban nem ismert a mult
+reggeli fiúra.
+
+– A kis védencünkhöz jöttem…
+
+Annát megmelegítette ez a gyermeki kedvesség.
+
+– A fácskánkhoz? Minden gyöngédségre érdemes. Jőjjön.
+
+Ahogy kiléptek a balkonra, a fiú lehajolt a fához és megsimogatta
+ezüstveretes leveleit. Anna most látta, hogy barátja a huszas évek
+elején álló ifjúember, akinek kicsit sápadt arcából korát meghazudtoló
+tisztaságú sötétkék szem tekintett. Hátra, homlokától válláig vetve
+nehéz olajfaszőke fürtök estek. Ahogy elmosolyodott a fa állapotán,
+egész lényéből megható lágyság derengett és még a nyaka is, mely külön
+feltünt Annának, erőteljességéből elvesztett valamit a fehérségével.
+
+– Szép gyermek, – gondolta minden rezdülés nélkül.
+
+Nehány szót váltottak és Anna megkérte a fiút, tudja meg, kik laknak az
+elhagyott házban, ahonnan védencük esett. A fiúnak erre újból jönni
+kellett és leplezetlen örömmel jött is.
+
+– Valami Reisch nevű özvegy tanárnéé a ház. Most vitte a gyermekét
+Segesvárra, mert a leányka súlyos beteg.
+
+– Vajjon meddig maradnak?
+
+Anna hangjában volt valami remegés, szeme ott tévedezett a fácska szőke
+fején.
+
+– Persze, ha visszajönnek…
+
+Szemét hirtelen az ilyen magános, életből kiárvult leányok tiszta, senki
+mástól nem fakadható könnye forrósította el.
+
+A fiú zavarba jött. Fogalma sem volt, mit kell tenni, mikor egy nőnek
+akaratlan fájdalmat okozott. Ajkát összehúzta, mélyen hallgatott és
+bűnbánóan nézett Anna arcába, mely halvány volt és fínom, mint a
+naptalanul kinyílt virág.
+
+Mikor leküzdötte könnyeit, a leány megszólalt:
+
+– Látja. Az emberek azt hiszik, az én koromban már nem lehet valaki
+balga. És én… én úgy megszerettem ezt a kicsi fát. Tudja, egy növény –
+anyám mondta, szegény – sohasem hálátlan. Kicsi gondért annyi örömöt ád.
+
+– Ön nagyon elhagyott… Ha nem veszi rossz néven, néha eljövök önhöz.
+
+Két napot se várt és újra jött és jött mindennap azontúl. Megbeszélték
+hivatalukat, olvastak és olykor, lámpagyujtás előtt, félvilágosságok
+puhaságában Chopint muzsikáltak. Vagy elkószáltak az alsóváros sülyedező
+gránitlapokkal kivert utcáiba, ahol árkádokkal nyujtott kezet egymásnak
+a zegzúgos utcasor és az ívek felett mint fehér óriásvirág virult fel a
+hold. Anna nyugodt, régen lehiggadt módján társalgott, Frigyes
+bámulatosan értett a hallgatás, a figyelem áhítatához. Lassan
+megtelítődött körülöttük a levegő valami fínom feszültséggel, amelyben
+élni, lélekzeni névtelen gyönyör volt. Sokáig ment ez így: egyik se
+tudott a másik öröméről. Egy semmiség dobott szikrát, villámot a
+feszültségbe és a fiú odahullott a leány fehér ölébe.
+
+Az illetetlen üdvösség csak órákig tartott, a titokzat csak hetekig.
+Annát nyomta a nagy csoda, mely nem úgy, nem akkor jött életébe, amikor
+várta. Kettőt tudott: hogy csak ezért a gyermekért volt érdemes világra
+jönnie, hogy érdemes volt, elhordani egy reménytelen robot-ifjúságot; és
+hogy mindenki, önnönlelkiismerete is megkövezi, ha elveszi magának örök
+rabul.
+
+A szóbeszéd szennyes árján úgy hányódtak már, mint két összekötött,
+tajtékhordta fehér rózsa. Apja, anyja, minden rokonsága gyötörte a fiút:
+mit akar, megbolondult? Huszonegy éves, csinos, gazdag és jövő áll
+előtte és ő, ő akar egy magánál tíz évvel is idősebb szegény és
+ismeretlen könyvelőkisasszonyt feleségül venni, akit fekete önzésnél
+egyéb nem vezethet! És jó, jó, most lesz valahogy, egyelőre: de mi lesz
+tíz esztendő mulva? Frigyes alig kész férfi, Anna hervadó asszony! A
+természetet nem lehet megcsalni, borzasztóan bosszulja meg magát: poklot
+készít mindkettejüknek. – Olyan piszkokat is kezdtek besúgni az ilyen
+„férfiak közé járó“ nőkről, hogy a fiú halálrasebezve ott hagyta szülei
+házát s meghúzódott egy hónapos szobában. Ekkor jött az is, hogy Anna,
+nehéz vergődések után: elküldötte Frigyest magától örökre.
+
+Nehány ólomlassú, ólomnehéz hét után egy este valaki kopogás nélkül
+topogott be Anna elélettelenedett szobájába. Frigyes lakásadónéja
+várvirrasztón lelkendezett Annának, hogy jőjjön, nagyon gyorsan jőjjön,
+az úrfi meghal, vagy megbolondul.
+
+A tél fehér szemmel bámult be az ablakon: Frigyes az ágyon ült, de csak
+azért, mert az orvos és anyja kétfelől fogták a kezét; szép arca dúlt
+volt, a szelídség és értelem lágy vonásai elzilálódtak rajta. Mikor
+Annát megpillantotta: egyszerre mintha föleszmélne:
+
+– Elmult… – mondta magának, s szelíden húzta ki kezét a bilincsből,
+fölállott, mosolya fehér fénynek tetszett… Nehány ingatag lépés és
+odacsuklott Anna elé, olajfaszőke fejelombja a leány lábára omlott. És
+vér: nehány csepp forró, piros élet a halántékából, mint oltárra
+áldozás.
+
+Óh, szép, boldogtalan chérub az ágyon, ahonnan az egyik vagy másik
+paradicsomra kellett ébrednie! A földire ébredt.
+
+Az anya, ki érteküldött volt Annának, átengedte fiát. Olyan arccal, mint
+nyereményt a tudott hamiskártyásnak. Tavasszal megvolt az esküvő. Pár
+nappal előtte történt valami. Anna és Frigyes a balkonon ültek. Behúnyt
+szemmel ölelték egymást a béke felhősűrű illatában. Lábuk alól kisiklott
+a valóság.
+
+Valaki aprón, bizonytalanul tipegett át a szobán és rájuknyitva halkan,
+boldogan felsikoltott. Aztán zavarba jött, rákpirosra szégyenkezett és
+dadogva kezdte a mondókáját:
+
+– Néni kérem… szépen… Ne tessék haragudni… ez a fa… az én fám… az én
+olajfám… Beteg voltam… Segesvárt voltunk… sokáig… sokat sírtam érte…
+Megkaptuk a ház előtt egy cserépdarabját… Tegnap, ahogy erre mentem az
+iskolába… megéreztem a szagát… Erre senkinek sincs… A lakóné mondta a
+földszinten… hogy néni… tavaly, mikor…
+
+Sovány kis cicára emlékeztető, vöröshajú félszász leányka volt. Csokros
+szája vonaglott, hirtelen színesedő és újra lesápadó arcán kövér könnyek
+gurultak.
+
+Anna mintha messzi magasból esett volna kemény földre.
+
+– Gyermekem… – mondta és küzdött elszoruló gégéjével, a virágot… a fát
+én mentettem meg, nélkülem elpusztul… de a tied… Vidd… el tudod vinni?
+
+A gyermek letérdelt a cseréphez. Pihegve emelte fel, úgy vágott
+pukkedlit és megindult kifelé… Az ajtónál azonban beütődött a fa,
+lehasadt egy gallya. Anna felszisszent. A gyermek letette a fát és
+ártatlanul lépett Annához:
+
+– Néni kérem… ne tessék sírni… A fát ki kell már ültetni… de ha nagyon
+szereti, én… én mindig hozok belőle néninek egy ágat…
+
+Anna halványan felmosolygott és megsímogatta a kisleány göndör fejét.
+
+– Köszönöm, kedvesem… eredj csak.
+
+Frigyes Annához lépett.
+
+– Nem szabad sírni… A fának jobb… ugy-e, ez a fő… A letört ága majd
+begyógyul.
+
+Másnap egyéb vigasszal jött.
+
+– Valami iszonyú banális ötletem van… de tudja, mit? Menjünk
+Olaszországba. Olajfák…
+
+Különös nászút volt. Anna, mint valami hűvös barátnő járt férje mellett.
+Frigyes alig merte megcsókolni a homlokát. De ment utána vak ösztönben:
+hogy Annától csak jó jöhet, hogy utána lehajtott lélekkel menni, menni
+kell.
+
+Velencében csak egy szobát kaptak.
+
+– Anna?
+
+– Ma este elmegyünk a Szent Márk templomba
+
+– Aztán?
+
+– Diszíttesd ki szobánkat olajágakkal, gránátvirággal.
+
+Mikor Anna szobájukba lépett, egyetlen ezüst szőkeség volt az,
+bíborcsillagokkal megtüzdelve. Pillanatokra mosolyba olvadt, mintha
+megrogyott volna Frigyes félénk ölelésére: de kiegyenesedett.
+
+Leült az asztalhoz, írópapírt, tollat vett elő, lecsatolta kebléről a
+platinatűt, férje ajándékát és újjhegyébe szúrt a tűvel. Frigyes csaknem
+zokogni kezdett. Anna nyugodtan mosolygott rá. A vércseppet újjáról a
+tollra cseppintette és írni fogott. A férfi szívelállva nézte: milyen
+szép most Anna! Ha eddig olyan volt, mint reggel a virág, amit este
+félhervadtan vízbe tettek: kinyílt, megteljesedett, most mintha erre a
+szépségre valaki komor koronát tett volna.
+
+Mikor készen volt, behajtogatta az írást, mint szekretér-játékban
+szokás, aztán hasonlíthatlan gyengédséggel nézett férjére és
+elibenyujtotta a kezét.
+
+– A nevedet… – súgta.
+
+Frigyes aláírta a tudhatatlant.
+
+– Most pedig… menjünk.
+
+A templom fülledt félhomályában Anna egy oldalfülkébe vonta férjét.
+Letérdelt, kést vett elő és kifeszített a padlóból egy mozaikkövecskét.
+A cédulát a parányi üregbe dugta, a kövecskét visszaszorította helyébe.
+Aztán leborult a földre és röviden, buzgón imádkozott.
+
+Szobájuk előtt, mikor a hasítékon már elibük omlott és kezdte
+lerészegíteni őket az olajfa illata, Anna még egy percig tartotta magát.
+
+– Ne felejtsd el soha, hol van az az írás… Ha valamikor valamire… nem
+találsz feleletet, – esküdj meg, akkor… addig soha…
+
+Évek szédültek alá. Eleinte minden tavasz elhozta nekik az olajfácska
+emlékét. Minden tavaszon bekopogtatott a Reisch leányka egy nyíló
+gallyal. Egyszer aztán utóljára jött: valami távoli zárdába került,
+kékruhás kis prepának. Anna csak formaképen említette neki, hogy mikor
+visszatér, mutassa meg magát nagyleányságában. Az olajág fétiskultusza
+letünt, ahogy a házaspár romantikus szerelme külsőségtelen szentséggé
+mélyült. És hulltak az évek.
+
+Egy koranyári délután Anna a kertrenyíló verandán olvasott. Kékruhás,
+nyúlánk leány jött fel az úton, kicsit félszegül köszönt és hirtelen
+színt váltott. A Reisch leányka volt, diplomáját hozta megmutatni. Anna
+elbeszélgetett vele a négy zárdai esztendőről, aztán meghívta másnapra
+uzsonnára…
+
+A tegnapi kék dresszben jött el és csak mikor letette a rontó
+egyensapkát, köpenyt, tünt elő különösszép, rozsdára barnult haja,
+döbbentően fehér bőrszíne. Míg Anna teríttetett, Frigyes sétára ment
+Ríkével és megmutatta neki a kert csodáját, egy másfélméteres, halvány
+máglyaként pompálló yuccát. A férfi derűs örömet érzett, mikor a leányka
+világoszöld szeme sötétre tágult a csodálkozástól.
+
+Közben Annát vendég zavarta meg: férjének egy pesti barátja, kivel
+együtt volt az akadémián. A vendég és Anna alig egy pár szót váltottak,
+jóformán rá se eszméltek egymásra, Frigyes és Ríke visszatértek. És Ríke
+három rózsát hozott: egyet a kezében, kettőt az arcán.
+
+Vidáman, zajosan ültek uzsonnához. A barátot felhangolta a meleg és
+gazdag környezet.
+
+– Barátom, – ujjongott – te vagy a legboldogabb ember a világon! Ilyen
+fiatal és szép feleséged van és ilyen fiatal és szép anyád!
+
+A nyári égből dér szakadt le, megdermedt a kedv az asztal körül.
+
+Este Frigyes nagyon gyöngéd volt szerelmében. Anna férjének minden
+remegésében megérezte a jótehetetlen szánalmat és ez fájt.
+
+Nehány heti borongás szakadt az asszony szívére. De lassan fölengedett
+ez. Rikével többször találkoztak, de Anna nem igen vette számba, hogy
+Frigyes olykor egyedül is elsétált a gyermekekkel a ligetbe.
+
+Azonban közbejött valami. Egyszer Anna egy ligetbeli padon üldögélt
+férjével. Egy könyvről beszélt neki és hirtelen reáébredt, hogy Frigyes
+másra figyel. Ríke jött szembe, nagyon könnyű kék nyári köntösben,
+kezében pálca-egyenes, sötétlila erdeililiom. Anna, ki azt a képét tette
+el tudatába, mikor legelőször jött fel az idén a veranda lépcsőjén, alig
+ismert reá. Erdei tündérnek tűnt és feje fölemeltségében volt valami,
+ami az asszonyt megdöbbentette. A félszeg gyermek erejetudó nővé vált
+benne néhány hét alatt. Honnan e csoda? Anna Frigyes felragyogó
+tekintetébe nézett és elhallgatott, mint a megpattant óra.
+
+Ezidőben Frigyes nagyon fínom volt és alázatos, hozzá mélyen komoly.
+Annát mindez nem nyugtatta meg. Kéztördelő gyötrelmek után másnap
+utánalopózott a fiatalok közös sétájának. De csak egyet látott: hogy
+fiatalon, bűntudatlanul beszélgetnek és hogy soha senki olyan szépen még
+nem illett össze, mint ez a két nagyon szép, fiatal emberi teremtés,
+ott, Istennek árnyaló zöld tenyerei alatt.
+
+Mégis: messziről követte őket. Mikor a ligetentúli, fávalszegett
+sétaútra tértek, maga áthágott egy venyigekerítést és az út felett, a
+szőlők mentében követte őket. Szegesdrótokat, hágópadokat kellett
+átlépnie, harisnyáját felhasította, itt-ott vére cseppent el a virágos
+fűre. Az út mellett padok szóródtak, egyiken megültek Frigyes és Ríke.
+Anna egy szénaboglyához támaszkodott. Minden szavuk elért hozzáig.
+Szomorúbbat, mocsoktalanabbat nem hallhatott annál, amit hallott.
+Frigyes komolyan könyörgött Ríkének, hogy csak a zárdát ne emlegesse.
+Ríke torkában könnyek gurguláztak, ki is pottyantak azután. Frigyes
+önkénytelen akarta letörülni a gyermek kezefejére hullott cseppeket.
+
+Ríke elrántotta a kezét és kétségbeesetten nézett Frigyesre.
+
+– Adjon kezet Ríke. Nem bűn. Nem fogjuk látni egymást többet és magának
+nem szabad haragudnia rám. Én Annát soha meg nem szomoríthatom… sem
+maga, Ríke.
+
+Ríke nem felelt, csak engedelmesen, igenelve bólintott. Közben egyik
+sebes könnye megkergette a másikat.
+
+Anna kimondhatatlanul megalázva roskadozott haza. Nem zavarta percre se
+az egész nap halálsápadt Frigyest. Nem zavarta azután se, mikor Frigyes
+helyét nem lelve ődöngött a házban.
+
+Nehány nap múlt, Anna rendezett, írt, számadatlan utakat tett. Bizonyos,
+hogy ezekben a napokban került toalettasztala fiókjába a pirosító. A
+fegyver, amiről anyósa azt jósolta, hogy utolsó menedéke lesz keserves
+asszonyi harcában a szemöldökfestővel, álfürtökkel egyetemben. Majd…
+most.
+
+Tíz napig pirosította magát Anna. A tizenegyedik éjtszaka nem feküdt le.
+Nehéz éjtszakája volt. Hajnalban belopózott férje szobájába. Frigyes
+nyugtalanul, az ágyon keresztbevetődve aludt. Szép hajkalászai
+szétszóródtak a párnán, egy pászma lecsüngött az ágy párkányán.
+Szétkapcsolódott ingéből kidomborodott csodálatos nyaka, melyre Anna nem
+tudott tántorodás nélkül nézni soha. Lábújjhegyen osont az ágyig, ajkát
+odatartotta Frigyes fölé. Pár pillanatig – méznehéz, méregnehéz
+pillanatig – csókoltatta magát a férfiból áradó fiatal forró élettel.
+Néhány nagy könnye szivárgott el a haj sápadt aranya között. Frigyes
+felébredt. Lelke pillanatra elvesztette az idő talaját, Annáé volt e
+percben, egészen, számlálatlan örömök társultak az ily órán, így
+ébredéshez… Töretlenül ragyogott fel asszonyához, tudatlanul adott neki
+ajándékot, mindentfelérőt.
+
+Mélységes hála töltődött ki Annában. Úgy maradt, mozdulatlan, míg a
+fínoman árnyalt, kékhamvas szemhéj kioltotta a tüzet, mely fölött
+utoljára melegedett. Megnyúlva, sápadottan, ragyogón imbolygott a
+küszöbön egy percig, ahogy a haldokló láng szokott, ahogy bolygótűz,
+mielőtt tovairamlana…
+
+Fuldokló fájdalmú napok szakadtak Frigyes fejére. Velejét aszító, meddő
+kutatások hónapjai után egy álomtalan éjszaka ütött beléje az emlék:
+
+– Velence!
+
+… Szédítő robogás, mely alatt nászának emlékei, sírból kikelő szép,
+ijesztő halottak kavarogták körül.
+
+Tikkadt, nehézillatú nyárestén feszegette a követ. Nem jött. Összetörte.
+Két írás volt alatta: egy régi és egy új. Állkapcsa össze-összecsattant,
+míg az elsőt kibontotta. Sárgára halványult, vérrel írott eskű:
+
+„Én, Tatros Anna, esküszöm az élő Istenre, hogy az első pillanatban,
+melyben megérzem, hogy uram nélkülem boldogabb lenne, el fogok tünni
+életéből, ámen.“ Alatta: Frigyes.
+
+A második új, de már megfeketült írású levél volt:
+
+„Mosolyogj, hogy folytatom a hajdani romantikát és ide rejtem második
+levelemet. De előbb olvasnod kell az elsőt, hogy a másodikat megértsed.
+Tudnod kell eskümről, az én igazi esküvőmről. Állok eskümnek, bárha
+későn. Gyenge voltam. Nem akkor jöttem el tőled, mikor órám ütött. Ne
+vess meg engem úgy érte, ahogy én megvetettem magamat nálad létem utolsó
+éjjelén. El kellett volna jönnöm, mielőtt szerelmem szeplőtlenségét
+utánad való leskődéssel mocskoltam volna be. De még mindig eléggé
+siettem ahhoz, hogy keserű, egymásiránti igazságtalanságokat kikerüljek.
+Mert nekem ép úgy jogom lenne szemedre hányni megtántorodásodat, mint
+neked: megtántorodni. Két igazságból egyiknek bukni kell és a tied az
+erősebb; előbb-utóbb győzne. Reménytelen harcba minek vinni az enyémet:
+sárba hurcolni fehér szerelmemet?
+
+Érts meg: miért írok. Tudnod kell: szívemben nincs egyetlen hangja a
+keserűségnek. Ki voltam én előtted? Szegény, szomorú, időtöltött,
+életenkívüli leány. És te felhoztad a napot nekem, feljöttél magad, mint
+a nap. Megismertem veled az angyalok örömeit. Vajjon rádöbbentél te is
+utolsó közös napjainkban arra, amit tíz esztendőn át mindenki minden
+tekintetében rámvetett: hogy hogyan mertem! Te, aki tudtad azt is,
+milyen rezdületlen magamnekiadással vettem fel mindig szerelmedet… Nem
+villant át soha rajtad: hogy nincs lelkiismeretem? Most már tudod, hogy
+volt, hogy sohasem tudtalak örökké magaménak.
+
+Nem mondhatom meg: hová megyek. Ha azt írnám, meghalok, elvenném a
+nyugtod. Ha azt: csak elmegyek utadból, keresnél, tudom, halálig. Olyan
+egy, ki imádkozik a boldogságodért: (mert könyörgöm, legyetek boldogok)
+üdvezült, vagy hervadó szegény asszony. Köszönöm, hogy mikor utoljára
+szemembe néztél, úgy néztél, mint szerelmünk első hajnalának ébredésén.
+Ez több volt, mint életemtől számítottam, rámcseppenő csepp a túláradó
+örök malasztból. – Szerettelek volna megszólítani levelem élén. De
+hogyan?… Olajfám, rövid ölembehullt üdvöm, szőke békességem?? Hidd el,
+nincs szó…
+
+Az olajfa jegyében: békével válok tőled. Köszönöm neked és Istenemnek,
+hogy vagy, hogy voltál nekem… Kimondhatatlan hálával, szerelemmel
+köszöntlek:
+
+_Anna_.“
+
+
+
+
+RESERVATION.
+
+A patikus gyógyszerekért ment be Enyedre. Nyári délután indult ki
+Torockó táncteremtiszta piacáról. Az alkony pirossága a Kövek előtt
+érte. Rózsaszín és sötétlila fújta be a szürke sziklafalakat, ahogy a
+falu felől megközelítette őket; de sötétkékbe mállott a világ, amire
+laposra fordult ki a függő kőtömbök alól.
+
+Nyírmezőig vak este lett. Kilenc órakor ilyenhelyt már éjfélszámba van.
+Csak a falun átsíró tétova patak derengett valamelyest a fűzek között,
+csak egyetlen sárga csillag pislant meg valahol egy magasabb marton.
+
+Kicsi kerek ablakszemből kukucskált az ki nagyon ijedten az éjszakába. A
+legmódosabb mészégető portája lehet ott, ahol gyertyára is telik.
+
+Amikor a fogat épen egyirányba ért a gyertyafényes ablakkal, olyan
+ordítás hasított belé a sötétbe, hogy valamennyi kutya felvonított rája.
+
+Árnyék rohant az útnak, egyenest a kocsi-felhágóhoz verődve.
+Megkapaszkodott, próbálta magát fölvetni reá!
+
+Pillanat mulva a patikus elé fekete gombolyag lapult és a térdét két
+mohó kar fogta át.
+
+– Irgalmazz nekem! Épen… épen utólért!
+
+– Ki vagy, mi az ördög bánt?
+
+Már könnyebbülő hang fakadt a lassan kiegyenesedő alakból, már
+kereszteket szórt magára az imént görcsösen kapaszkodó kéz.
+
+– Ne emlegesd uram… ő volt maga… a prikulics! Megkergetett…!
+
+– Nonó, lehetett egyéb is.
+
+– Láttam, ahogy hányta a cigánykereket, úgy forgott a farka, mint a
+kerék küllője!
+
+A patikus tisztába jött most már, hogy kutya vetette magát a legény
+után.
+
+– Eiszem, nem jóban sántikáltál a mészégetőház körül? Tán a
+cseresznyefát tapogattad?
+
+A legény hangján most átütött az önérzet.
+
+– Én? Szabad nekem az út oda, édesebb dologhoz is, mint a cseresznye!
+
+A patikus megcsattintotta az öngyujtóját. A kis világnál ugyancsak
+elámult. A nyálas sihederke helyett, akit elképzelt magának a sötétben,
+szépnövésű, kemény legényre látott. Cigánybarna képén rózsák virítottak
+és mohó tüzek a szeme bársonyán.
+
+– Hogy hínak, fiam?
+
+– Tódornak.
+
+– Voltál katona?
+
+– Voltam biza, Gyulafehérváron.
+
+– És nem tanultad meg ott, hogy ne ijedj meg a magad árnyékától?
+
+– Jaj uram, nem félek én semmitől a világon. Akár a temetőben is
+elalszok. De a prikuliccsal minden hiába. Kiszíjja a karból az erőt,
+hogy meg se lehet ütni!
+
+– És a lábból nem szíjja ki?
+
+– Kacagsz rajtam, hogy úgy ugrottam fel a kocsidra, mint a macska a
+kerítésre Pedig… ahol megy!
+
+A legény összezsugorodott és újból belefogózott a patikusba. A
+mészégetőház sárga csillagszemét hirtelen eltakarta valami elfutó
+árnyék.
+
+– Csak most érjek haza… Csak most! – vacogta a boldogtalan.
+
+– Aztán mondd csak, hogy nézett ki az átkozott féreg?
+
+– Hát csúf, fekete, szőrös; mondtam, hogy farka is van, hosszú, mint a
+tehénnek!
+
+Elhallgatott és hányta a keresztet.
+
+– Na, ne irígyelje senki többet Marikucát, a mészégetőét. Mit ér a
+szépsége, a módja, a büszkesége, ha a prikulics magának akarja! Aki
+szóba álltunk vélle, azt mind megkergette a gonosz. Két legényt a mult
+héten a patakba vert. Egyiket a szívfogása vette elő, a másik a
+sárgabetegséget kapta meg ijedtében. Pedig hát az is volt katona, még
+éppeg Kolozsváron!
+
+– Aztán hol lepett meg téged a prikulics?
+
+– Egyenest a mészégető kemencéből ugrott ki. Még teli volt a szőre,
+ahogy összekente magát a fehérséggel!
+
+– Nem gondolod, hogy valaki csúfolkodik veletek?
+
+– Anyám is látta, amikor az egyik legényt a patakba hengerítette…
+Aszonta, az igazi, akivel egyszer ő is találkozott a Kövek között. Mert
+ott lakik. Ide csak lejár, őrizni Marikucát, amíg egyszer elrabolhatja.
+A barlangba fogja vinni, oda a nagy Gaurába, ahol a sas is lakik.
+
+– Na, mennyiért mondtad volna ezt el Fehérvárt az őrmester úrnak?
+
+– Jaj uram, ott nem hiszik, ott nincs efféle. De itt van, itt mindig is
+lesz, a Kövek között!
+
+A patikus nem vesztegetett több szót.
+
+Kisvártatva a legény kiszökött a robogó kocsiból futtában mondva áldást.
+És eltünt egy kősövénnyel kerített putri felé.
+
+A patikus másnap ebéd után indult haza. A hegyek között későn érő
+cseresznyefák piros köszöntéssel integettek, útrakihajolva a kőből
+rakott kerítések felett.
+
+Túl a falun és innen a Köveken fűzfával szegett rétecskén fehér
+szoknyák, ingek, kék vállak, sárgamintás keszkenők virágzottak a friss
+füveken. Egyetlenegy piros köntös fénylett ki a többi közül, mint a
+szegfű az ibolyából.
+
+Most gyűlt a vasárnapi tánc.
+
+Most közelgett a muzsika a falu felől. Két kormos cincogta az öt ütemből
+álló zsukáta dallamot.
+
+A patikus leszállott, előreküldte a fogatot az itatóig. Maga fordul
+egyet a népek között. Ott van a pap is, megkérdi a beteg felesége felől.
+
+Ahogy közelért, ráismert a piros virágszálra. Szerette az a pirosat,
+patikából is vásárolta. Egyéb orvosság nem kellett soha neki.
+
+Igazi faluszépe. Széles arccsont, két virító rózsával. Vastag, fényes
+barna fonatok a füle megől eresztve, telisteli fonva sok recés csigával.
+Kemény az egész test. Csak a keze nem falusilány-kéz. Nagy, de
+finomrajzú és a körmei, mint a mandulák. Holdasak, bekarmosodnak…
+
+A piros kendő, a piros váll, a piros kötény meg csupa selyem, csupa
+bársony.
+
+Semmittevő faj szerelemrehajtott gyönyörűsége ez a lány.
+
+Ott áll a középen, a többi leányzót fogja az irígység. Tavaly kéket
+indított el, most pirosat indít a falu divatjának.
+
+Jönnek a legények a Kövek közül. Hozzák bokrétában a pünkösdi szekfűt.
+Ki ennek, ki amannak… de legtöbben a piros Marikucának.
+
+Vagy nem? – Ez is, az is elmegy mellette, mögötte. Odaszánja a virágját
+másnak. Nohát, nem is lehet valakinek az egész falu a bolondja…
+
+A patikus félszemmel is ráismer Tódorra. Lassan kerül az elő, tétovázva.
+Csak nem tart napfelköltén túl is az ijedelme?
+
+Marikuca egyedül áll a középen. A szája körül játékot űz a büszke
+megvetés a forró várakozással, esdekléssel. Jaj, ha ez is szégyenben
+hagyja, mikor szinte minden leánynak megvan már a virágja!
+
+Tódor elsápad a leány szépségétől. Egyet-kettőt feléjelép – aztán
+megbicsaklik a lába és a háta megé kerül. A kancsi Jiliska már reméli,
+hogy feléje. Nem. Tódor elbódorog valamerre, oda a patakmartra. Tán
+sírni megy, tán a virágot vízbehajítani. Másnak adni? Nem. Azt az egyet
+nem, még a prikulics kedvéért sem.
+
+Marikuca áll, mint a kő. Hát mindenki az ördögnek szánja? Lobog a szeme.
+
+– Ej Vaszi – kiált reá a töpörödött, félreképű kis nyavalyásra, aki most
+kullog elő valamelyik szikla megöl – add ide a bokrétádat!
+
+Odaszögdécsel az, vigyori örvendezésben. A leány majd kirántja a csokrot
+a kezéből. Aztán a füléhez dugja, hogy még szebb legyen véle.
+
+Indul a tánc, Marikuca Vaszival fogózik.
+
+A patikus is indul. Eleget látott! Látta a prikulics hatalmát.
+
+– Reservation, – mondja maga elé és nézi az égnekfutó sziklafalakat.
+
+… Ahogy az indiánok pusztuló fajának áthághatlan területeket tartanak
+fenn utolsó menedékül, úgy rezerválja a sors a Köveket a prikulicsok
+örök védővárának.
+
+– Itt mindig is lesz – mondotta tegnap a legény.
+
+… Jó esztendő mult, mire a patikus újra látta Tódort. Istállót
+építtetett akkoriban, meszet rendelni szállott ki a hintóból.
+
+Hanem megváltozott a legény. Alig ismert reája, ahogy elibejött
+utcaajtót nyitni. Nem hasonlított sem a hajdani éjszaka rémült férgéhez,
+sem a félresomfordáló, kétségbeesett hűtelenhez. Arcán széles jókedv,
+szeme csupa eleven tűz.
+
+– Ejnye Tódor, tán fiatal házas vagy?
+
+– De nem én.
+
+– Hát mit ragyogsz rám olyan titokzatosan? Tán megnyúztad a prikulicsot?
+
+– Bár fogadtam volna szavadat és próbáltam volna megnyúzni! Most én
+ülnék a legnagyobb mészkemence mellett – ámbár így sincsen egészen
+elhibázva az élet.
+
+– Szavadat se értem.
+
+– Nem is illik arról értelmesen kimagyarázkodni.
+
+– Akkor már asszonyi ügy. Hanem hát tudod, hogy patikusnak sokmindent
+meg szabad mondani, mert az tud hallgatni. Elmondtam-é valaha, melyik
+leány mivel szépíti az arcát?
+
+A legény tett-vett még egy kicsit a gondolatai között.
+
+– Emlékszel, ugy-e, hogy akkor Vaszival fogózott?
+
+– A szegényke.
+
+– Biza, szegény! Férjhez is hozzája kellett, hogy menjen. Az a nyavalyás
+egyedül nem tágított tőle.
+
+– S a prikulics hagyta?
+
+– Hagyta hát. Persze, hagyhatta is. Mert amikor félesztendős
+asszonysorban volt Marikuca, egy estefelé a patakmarton találkoztam
+vele. Erősen megszépült, aztán a prikulics se háborgott mostanság, hát
+meg nem álltam, hogy ne menjek el szorosan mellette. Akkor odaszól nekem
+csak úgy a félszájból:
+
+„Te Tódor, eiszem téged is megkergetett?“ „Meg engem.“ „Hát – mondja ő
+sebesen – milyen formája volt?“ „Hát prikulics formája,“ – mondom.
+„Félnél tőle, ha mégegyszer látnád? Mondjad, hogy nem.“ Úgy mosolygott
+hozzá, hogy azt mondtam: „Ha ketten látnók, eiszem nem.“ „Na, akkor
+gyere el ma délután hozzánk. Megmutatom neked a prikulics farkát.“ „Hát
+az urad?“ „Csak attól ne félj te. Fáért megy apámmal… a bitang!“
+
+Hát én mentem is. Télre járt akkor, az elsőházban pattogott a tűz, aztán
+friss lángos is volt az asztalon, káposztával töltve. De Marikuca azt
+mondta: előbb a hiúba megyünk. Mert erősen gazdagok, gerendás háza van a
+Marikuca apjának. Ott aztán egy katonaládát mutat nekem. „Nyisd fel
+Tódor, ott a prikulics.“ Reszketett a karom – de nem akartam előtte
+szégyenben maradni. Én féljek, amikor az a hitvány Vaszi nem félt? A
+ládában – majd kiugrott a szemem – egy molyos kozsók volt, egy szőrös
+álorca és egy száraz tehénfarok. „Teremtőm, Szűzmáriám! Vaszi… Vaszi
+volt a prikulics!“ – ordítottam. „Ő hát“, – mondotta Marikuca igen
+keserűen szólva. „Dugta tőlem a kulcsot a ládához, de csak azért is
+kézrekerítettem. Mert nem fért semmikép a fejembe, hogy a prikulics épen
+Vaszitól féljen!… Igy kaparintott ő meg engem. Az Isten verje meg! Verje
+meg, úgy verje meg, amilyen igaz, hogy én mást szerettem!… De az
+elhagyott, szégyenben marasztalt, a vasárnapi táncban!“ Bizony, sírt is
+a menyecske. Még vigasztalni se mertem, olyan keserű volt az én szívem
+is. „Azért nem haragszom érte már…“ – mondta aztán csillapodva. „Mert
+azt láttam, hogy a virágot vízre eresztetted. Nem adtad sem Jiliskának,
+sem másnak. Aztán prikulics prikulics, ki nem fél tőle? Hanem ez a
+ládabeli, ettől nem félünk többet. Ha a kérőimet elriogatta, riassza el
+a leskelődőket is, amikor az igaz szeretőmet ölelni kívánom. Úgy fogom
+előtted mindig kikergetni, mint a kuvaszt, hogy őrizzen kettőnket. Ne
+félj, hallgatni fog, szolgálni fog, mert ha egyszer én elmondom, hogy ő
+volt a prikulics, bőr nem marad a hátán, ami csúfat a legényekkel sorban
+mívelt!“
+
+– Eszerint a faluban újra jár a gonosz? – kérdezte a patikus hamiskodva.
+
+– Jár az, minden este – kacagott a legény.
+
+– Na de most már csak elhiszed, hogy az egész prikulics csak efféle
+emberi csalfaság?
+
+Tódor a Kövek felé nézett és csendesen rázogatta a fejét, hogy csak úgy
+harangoztak hosszú, fényes fekete fürtei.
+
+– Azért vannak, hidd el uram, vannak igaziak is. Nem jó azokat
+letagadni, mert akkor tesznek róla, hogy higgyünk bennök.
+
+
+
+
+TARTALOM:
+
+  Télutó  3
+  Kifüstölés  37
+  Vargabetű  43
+  Boldogság  69
+  Alul  78
+  A tükör  85
+  Hugocska  105
+  Májusi ajándék  119
+  A kert nem tud róla  124
+  Két gyász  129
+  Franciska tűzzel játszik  134
+  Vipera  151
+  Olajfa  160
+  Reservation  171
+
+
+
+
+Szerző egyéb művei:
+
+=Bacsányiné Baumberg Gabriella.= Doktori értekezés. Kolozsvár, 1912.
+
+=Versek.= Budapest, 1912.
+
+=Az Örök Film.= Regény. Budapest, 1917.
+
+=Tükör.= Novellák. Marosvásárhely, 1920.
+
+=Rina Kincse.= Novellák. Temesvár, 1923.
+
+=Vizen hold.= Novellák. Kolozsvár, 1924.
+
+=Haláltánc.= Regény. Budapest, 1924.
+
+=A szent szégyen.= Regény. Marosvásárhely, 1925.
+
+=Enyedi Történetek.= (Az ifjúság számára.) Nagyvárad, 1926.
+
+=Romuald és Andriána.= Regény, Berlin, 1927.
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75932 ***
diff --git a/75932-h/75932-h.htm b/75932-h/75932-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..6c9d567
--- /dev/null
+++ b/75932-h/75932-h.htm
@@ -0,0 +1,6022 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>Télutó by Mária Berde | Project Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2,h3 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2,h3 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+ul.lsoff {
+ list-style-type: none;
+ text-align: justify;
+}
+
+table {
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+}
+
+td {
+ padding-left: 1em;
+ padding-right: 1em;
+}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+/*  display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.right {
+ text-align: right;
+ margin-right: 1.5em;
+}
+
+em.gesperrt {
+ font-style: normal;
+ letter-spacing: 0.2em;
+ padding-left: 0.2em;
+}
+
+.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
+
+.poem {
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+/*  text-indent: 0; */
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+ul.indented {
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -5%;
+ text-align: justify;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75932 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p class="center"><span class="caption-large">R. BERDE
+MÁRIA</span></p>
+<h1>TÉLUTÓ</h1>
+<p class="center"><span class=
+"caption-large">ELBESZÉLÉSEK</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center">PÁSZTORTŰZ KÖNYVTÁR 11. SZÁM.</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center">CLUJ-KOLOZSVÁR<br />
+„MINERVA“ IRODALMI ÉS NYOMDAI MŰINTÉZET R.-T.<br />
+KIADÁSA<br />
+1928.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_2" id=
+"Page_2">-2-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id="Page_3"><br />
+-3-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TÉLUTÓ.</h2>
+</div>
+<h3>I.</h3>
+<p>Egy rothadt-meggyszín kázsmért választott ki az újmódi, fínom
+kelmék halmazából és a két ablak közötti tükörhöz lépett.
+Gyászruháját eltakarta vele, az arcához próbálta a színt. Kezét
+leejtette, a kelme lecsúszott a földre. Két sebesen támadt
+könnycseppen keresztül kivetette tekintetét a didergetős
+alkonyatban elmálló utcaképbe.</p>
+<p>A füstmocskos házcsonkokon, a kaputlan küszöbökön nőtt öles
+burjánon csak az nem ijedt meg, aki már szomorúbb képeket is
+látott, vagy még szomorúbb dolgokat hordott magában.</p>
+<p>… Levetni a feketét, amikor a multból ez az egyetlen, ami
+megmaradt? Nem moccan-é meg kicsi testvére a
+gyaluforgácsderékaljon? A mészgödörbe hordott négyszáznak csontálla
+nem csattan össze vádra? Hát az, akiről nem tudja: halott-é, rab-é,
+vagy csak elfelejtette őt – és akit éppen azért három rend
+feketében szeretne holtiglan meggyászolni?</p>
+<p>– Ez mind a multé – mondta anyja az imént, mikor ő még nem
+akarta azt sem, hogy a házaló belépjen és a kelméket kibontsa.</p>
+<p>– Ide s tova elmátkásodol, csak nem fogod feketében húzni fel a
+gyűrűt. Szegény lelkem Ágnesemnek megváltás volt a halál s még az
+elpusztultak leányai közül is van, aki levetette már a gyászt.</p>
+<p>– És a város, anyám?</p>
+<p>– Hiszen te vagy a tudója, mi mindent tett már apád érette.
+Neked van a legtöbb jussod, hogy vigasztalódj rajta.</p>
+<p>– És az, akiről még azt sem tudom…</p>
+<p>Elhallgatott, mert nem szerette, hogy a hangján <span class=
+"pagenum"><a name="Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> hallszódjék a
+belső zokogás. Anyja szigorú jósággal szólt rá:</p>
+<p>– A te gyászköntösöd már hálátlanság az élőkhöz. Akik a
+tenyerükön hordanak…</p>
+<p>… Hiszen ha valaki látta volna meghalni. Ha maga, ha más olvasta
+volna nevét a foglyok listájában. Ha hűtlenségének vette volna
+hírét, ha bujdosásból izent volna.</p>
+<p>Kijárná a szabadságát, megvárná, utána bujdosnék – vagy hamvadt
+szívvel, nyugtató kötelességből adná kezét a másiknak… De másfél év
+mult és semmi jeladás. Egyetlen kósza hír – hazatért közvitéz hozta
+–, és annak is csak rémlett: hogy kolerásan kikérték Vécsey
+táborából. Meghalt, mi történt volna egyéb véle… De a szív, ha
+szeret, nem hisz a halálban.</p>
+<p>Lélekemésztő váddal engedelmeskedik így, temeti el a multat. Azt
+a multat, amely több volt szerelemnél: bűvösszép újvilág volt, új
+nappal, holddal és csillagokkal. Új szívvel, az új csillagok
+alatt…</p>
+<p>Ki lopta őt be abba a világba?</p>
+<p>Daróckabátos, vitézkötéses székely szolgadiák, forróbeszédű,
+messzitekintetű. A sánta Kicsi-Ágnest tanította kátéra,
+egyszeregyre. Később aztán, leckén kívül, egy történelem-könyvet is
+hozott. És közben beplántált a házba egy csomó új szót, amit itt
+addig sohasem ejtettek… Egyen fel is kacagott az apjuk:
+honleány…</p>
+<p>Pedig ezen nem volt mit kacagni: ez volt a jeligeszó, a titkos
+új világba, ahol magasztos méltóságot lelt a szűkös-hivatású
+asszonyi élet.</p>
+<p>De az apa legyintett:</p>
+<p>– A „hon“ a férfiak dolga.</p>
+<p>Évek multak: egy báli estén, a tükrös toalett-asztalon
+élethalálharcot vívott két csipkemansettás brust-bouquet. Símaképű,
+szőke svalizsér küldte az egyiket, a másikat a keménykötésű,
+bajuszos jurátussá fejlett hajdani kis praeceptor. És ő egyiket sem
+tűzte fel. A svalizsért nem volt szabad – a jurátust nem akarta,
+nem tudta megsérteni. <span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
+"Page_5">-5-</a></span></p>
+<p>– Remis… mosolygott a halvány Ágneske a lócáról, ahonnan
+végignézte Klaudinának édes izgalomban folyó készülődését.</p>
+<p>Azon a télen egyfelől cifra uniformisok, másfelől fekete tógák
+szegték az életet… és azon a tavaszon már több volt, mint
+féltékenység, ahogy svalizsér és jurátus egymásba fúrta a
+tekintetét…</p>
+<p>Először a lelkek gyúltak meg, aztán a házak… Azután… csak a
+cifra uniformisok tértek vissza a halálos pusztulásból alig éledő
+városba.</p>
+<p>Győztek?…</p>
+<p>Csak felülkerekedtek. Kint, az országszéles csatamezőn. Bent, a
+szívfenekén régen elbuktak… akkor, amikor Klaudina titkos cserében
+háromszínű kokárdát adott egy csákó mellől nyujtott
+rózsaszálért.</p>
+<p>„Nefelejtsrózsa“ volt akkor a neve az ilyen emlékvirágnak.</p>
+<p>… Lehajolt a kelme után, leült vele a lócára, térdére simította,
+szokni próbált hozzája.</p>
+<p>– Hálátlanság a gyászruhám…</p>
+<p>Mélyen, keserűen érezte ezt. Szülein kívül egy embert tudott
+csak, akit valamivel még megajándékozhatott. Egyéb érzéseit
+elrabolta, elfecsérelte a végzet. Testvéri gyöngédsége a
+menekülésben elhalt Kicsi-Ágnessel feküdt egy koporsóban, szerelmét
+a kokárda alatt lobogó szív ragadta Isten tudja, hová – csak a
+csöndes hála él még benne és az annak jár ki, aki a legnagyobb jót
+tette velük.</p>
+<p>Akkora jót, hogy mikor a menekülés után Kolozsvárt viszontlátták
+egymást, Kicsi-Ágnes ezzel fogadta:</p>
+<p>– Nem remis többé, Klaudina! Én és az Isten választottunk
+neked!</p>
+<p>Igen, minden nékiek ítéltetett: a diadal, a föld, és ő is… a
+„honleány“.</p>
+<p>Klaudina felállott, a szégyen égette. Jól tudta, hogy
+leánybarátnéi közül egyse indult volna meg – még az utcán sem – egy
+császári tiszttel, hát még zsandárral! Óh, de azok közül egyiket
+sem kötötte el a sors olyan adósságlevéllel, mint őket. Egyikért
+sem szökött meg Losenau alezredes parancsa ellenére egy
+<span class="pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span>
+császári tiszt az obrázsai táborból, hogy mentőangyalnak
+érkezzék…</p>
+<p>Mégis: – Nem a császár emberei hozták fejükre a vészt?</p>
+<p>Apja azt mondta, minden a rebellióra megy vissza. Az éljent
+ordítozó mesterifjakra, a bőrükben nem férő diákokra, a másföldjét
+kiosztó, másjobbágyát felszabadító prókátor-basáskodásra… Ők
+idézték fel a háborúságot. És a háború nem válogat az
+áldozatokban.</p>
+<p>Hogy döntsön ő benne, ki itt a hibás, mikor a férfiak sem
+tudják. Ő csak egyet tud: hogy megég a keze, ha kinyujtja elégetni
+a kokárdát, a nefelejtsrózsát, az önként bevonuló jurátusok
+daguerrotypjét… mind a kincset, amit a halálban sem felejtett, amit
+a szívén mentett meg a futáskor.</p>
+<p>Pedig el kell égetnie, ha kedves a húga emléke, az apja állása,
+ha tiszteli önmagát és másra való gondolás nélkül akar a templomba
+menni esküvőre.</p>
+<p>El kell égetnie mindent, ami tűzhalált tud halni, és ami nem
+tud?… Körülnézett, mintha félne és feltűrte a ruhaújját.
+Felsőkarjára a könyök fölé széles vaspánt volt kapcsolva.
+Ugyanolyan, amilyet más hölgyek mostanában a csuklójukon hordtak.
+Nagy elgyűrűződés volt ez. Rabbal, halottal, vagy ennél is többel:
+a legszentebb gyásszal, fájdalommal.</p>
+<p>Elnézte a bilincset, aztán lassan leeresztette a ruhája újját
+reája.</p>
+<p>Mi lesz a titkos, neki kétszeresen tilos ékszerrel? Ez meg nem
+ég.</p>
+<p>Mint a cövek, állt a szoba közepén, úgy töprengett. Ugyanazt
+érezte, amit Ágnes halálvergődése felett. Most a „honleány“-t
+kellett eltemetni. Csakhogy, úgy tetszett, ez keményebb haldokló,
+kegyetlenül viaskodik.</p>
+<p>– Hogy néz majd a templomban reád az öreg Juliusz néni… akinek
+fiát… kötéllel… Patkós Simonné… Az ura Spielbergben… És mind a
+többi, akikkel egyszerre vette Kolozsvárt a ternót, hogy
+szülővárosukat gyászolva fekete processzióban vonuljanak a
+menedéket adó kollégiumból a Farkas-utcai nagytemplomba… Akikkel ő
+tépést vitt a Redoutba, mikor <span class="pagenum"><a name=
+"Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> azok a megvarrt „kommiszt“
+szolgáltatták be. Hiszen már akkor volt, aki sanda szemmel nézett
+rája. Aki elsajnálta tőle az ilyen örömös szókat, hogy Piski,
+Nagyszeben. Senkisem tudta, hogy leste pedig ő a beszédet a 11-ik
+zászlóalj minden lépéséről…</p>
+<p>Szegény, alázatos koldusa volt ő a honleányi örömünnepeknek.
+Aztán néma, jajnyelő ünneprontója. Mert apja sötéten szólt egy
+győzelmi kivilágításkor:</p>
+<p>– Ezeket a gyertyákat az északi szél fogja kifújni.</p>
+<p>Attól kezdve nehéz bűntudatban ült az örvendezők között. Hogy
+ilyen titkot tudhatott meg az apjától.</p>
+<p>Az apjától, a quietált császári huszárkapitánytól, aki nem
+engedte meg leányának, hogy honvédfehérneműt varrjon.</p>
+<p>– Tépés: az keresztyéni kötelesség. A kommiszvarrás a rebellió
+támogatása.</p>
+<p>Aki hangosan, keserű elégtételben kacagott fel Világos után:</p>
+<p>– Sokat akar a szarka…!</p>
+<p>… Azon a vasárnapon egy öreg polgárné a templom előtt
+fölfenyegetett az égre:</p>
+<p>– Te is az ő pártjukon vagy, Öregisten!</p>
+<p>És három fiáért viselt gyászával visszafordult a
+templomajtóból.</p>
+<p>„Te is az ő pártjukon vagy…“</p>
+<p>Nehéz, kegyetlen ige, ami mégis, mintha az ő fogalmazni gyáva
+lelkéből szakadt volna ki.</p>
+<p>– És azért, mert az Ég amazokat vette tenyérre, te is –</p>
+<p>Hallotta újból az anyja szavát:</p>
+<p>– Ki is venne el más, mint császári, téged? S kinek is adná
+Czinege István városfőhadnagy a leányát? A rebellisek mind
+földönfutók, se föld, se tisztség.</p>
+<p>Néma daccal vitázott most:</p>
+<p>– És én ezért… adjam egy császárinak az életemet, a
+szívemet?</p>
+<p>Tiltón mozdult.</p>
+<p>– A szívemet nem! <span class="pagenum"><a name="Page_8" id=
+"Page_8">-8-</a></span></p>
+<p>Sírt. Félredobta a meggyszínű kázsmért, felvett egy
+vadgalambszínűt. Félgyászt.</p>
+<p>– Az életem egyé, a szívem másé. Kétszínű köntöst, félgyászt
+veszek magamra. Kétszínű leszek egész a sírig.</p>
+<p>Anyja jött be.</p>
+<p>– Gyujts gyertyára, fiam, egész sötétben vagy. Választottál?</p>
+<p>– Választottam, édesanyám. A vadgalambszínűt.</p>
+<p>A gyertyához látott.</p>
+<p>– Sápasztani fog. Úgyis halovány vagy. Hanem hát illik,
+átmenetnek.</p>
+<p>– Kérem szépen édesanyám, segítsen összefogni a kelméket.</p>
+<p>– Nézz ki fiam egyszer, jön-e már a házaló. Ez aztán jó vásárt
+csinál. Talán-talán megnyílik már egy valamirevaló singes bolt is.
+Rettenetes, hogy így ne jussunk portékához. Apád tyúkkal, kaláccsal
+csalogatja ide az örményeket.</p>
+<p>Klaudina az ablakhoz állt. Ember nem járt kint. Csak a házak
+rémei lettek ijesztőbbek a homályban. És mégis gyorsabban fordult
+meg:</p>
+<p>– Jött valaki. A gángajtó csattant.</p>
+<p>Vette a karosgyertyatartót és kivilágított. Megrázta a fejét:
+„Senki“. Betette az ajtót, de a szoba közepén megtorpant: mintha
+lépteket neszelne. Kezében reszkettek a gyertyák sárga
+lángnyelvei.</p>
+<p>Anyja magához vonta a lócára. A hangja elrekedt:</p>
+<p>– Ne rémíts… Tudod, hogy félek… hogy mindenki fél itt esténként…
+azóta…</p>
+<p>– Én nem. Óh, ha visszajönnének a holtak!…</p>
+<p>… Az apa nem jöhetett.</p>
+<p>A városkancellárián most summázta mégegyszer a
+mondanivalóját:</p>
+<p>– Ha sem a gazda, sem egyetlen családtagja nem kerül elő, a
+termés negyede a városé, az ingyen vetőmag fejében. Ha a tulajdonos
+előkerül, úgy féltermés az övé, fél a megművelőé – a város lemond
+minden igényről a megtérő polgár feletti örömében. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span></p>
+<p>A gazdátlan telkek megművelésére jelentkezett polgárok lassan
+kihúzódtak. Meg voltak elégedve, szinte meghatva. Ez hallatszott a
+tisztességgel ejtett köszönéseken, az ühmgetésen, ahogy a
+kőgrádicson lekanyarogva összetanakodtak.</p>
+<p>A városfőhadnagy még meghagyta a kancellistának, hogy munka
+végeztével térképet, terveket, listákat gondosan zárjon el az
+iratos almáriumba. Azután felállott, felvette civilköpenyegét.
+Mindig civilben járt, mióta egy rémes napon semmit sem segített
+nekik a császári uniformis. Vagy tán úgy érezte, hogy a meggyötört
+polgárság inkább szenvedheti őt és inkább bírható rá, hogy
+szolgálja saját javát, ha nem sérti a szemét a keserű emlékezetű
+habitussal.</p>
+<p>A kancellista gyertyával világított utána a lépcsőre.</p>
+<p>Kint az este már fekete kezet tett a városra. Csak itt-ott
+szűrődött soványka fény az épenmaradt szobák ablakaiból.</p>
+<p>Zsandártrapp…</p>
+<p>Rezescsákósok fáklyákkal világítottak a főhadnagy arcába.</p>
+<p>– Verzeihung.</p>
+<p>Már indultak is sebesen a piacnak. Ott kereszteztek egy másik
+fáklyás csoportot.</p>
+<p>A főhadnagy fejet csóvált. Elég lehetett volna már.</p>
+<p>A Magyar-utca közepetáján megállott saját telke előtt. Két
+szobán és a konyhán kívül minden beszakadt volt a tűztől. De már az
+utcára volt halmozva a tégla, a cserép, amivel kitatarozza.
+Maholnap hely kell a fiataloknak. Ha ugyan nem csak Klaudina
+kiböjtöléséig jött vissza Apfler, svalizsérból zsandárfőhadnaggyá
+változva, és ha nem az a terve, hogy messze nagy városba
+kérezkedjék majd, ahol mutogatni, ragyogtatni lehet egy ilyen
+asszonyt.</p>
+<p>Benyomta a deszkából tákolt kaput és belülről gondosan
+visszazárta. A gángablak párkányáról olajmécses szűrte, mint beteg
+szem, a fényét. Mégis, majdnem egészen sötét volt a gáng túlsó
+vége, ahol a kidomborodó pincefeljárat és a fal között egy kis
+függönnyel <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span> kerített kamra volt, benne az asszonyok
+ruhatartó sifonérja.</p>
+<p>– Édesapám?</p>
+<p>Klaudina szobája küszöbén állott, köszönt és visszafordult,
+megnyugtatni anyját, hogy az apa jött meg.</p>
+<p>A főhadnagy ismerte a felesége esti félelmeit, most azonban
+jómagát is megállította valami. Tisztán hallotta, hogy a gáng
+végében fojtott szó hívta.</p>
+<p>Pár lépést tett a függönyig, félrehúzta. Érezte, hogy valakivel
+szembekerült. Teljes sötétben voltak és olyan szűkön, hogy majdnem
+érintette arc az arcot.</p>
+<p>A főhadnagy két kézzel marokra fogta az idegen két kezét, hogy
+tehetetlenné tegye. Sokan gyűlölik őt, tudta.</p>
+<p>– Ki van itt? – súgta rekedten, nehogy a nőket megrémítse.</p>
+<p>– Krizbai.</p>
+<p>A szorító kézkapocs meglazult.</p>
+<p>– … Miklós?</p>
+<p>– Krizbai Miklós, igen.</p>
+<p>– Fiam, te… jurátus úr!</p>
+<p>– Nincs semmi rangom… Általában Senki vagyok… E percben:
+menekülő.</p>
+<p>– A fáklyás zsandárok…?</p>
+<p>– Engem vadásznak.</p>
+<p>– Mit akar itt?</p>
+<p>– Menedéket.</p>
+<p>– Nálam?</p>
+<p>– Az egyetlennél, aki adhat e városban.</p>
+<p>– Bárki elrejtené.</p>
+<p>– Egyedül itt nem keresnek. Császári ház.</p>
+<p>– Nem fél, éppen azért?</p>
+<p>– Mitől?</p>
+<p>– Hogy itt bűn az, ami másutt irgalom.</p>
+<p>– Nem félek.</p>
+<p>– Hogy meri így megsérteni a hivatalnoki becsületem?</p>
+<p>– Ön nemcsak császári hivatalnok. Hanem magyar is.</p>
+<p>– A magyarember jó alattvaló. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span></p>
+<p>– Jobb embernek, mint alattvalónak.</p>
+<p>– Kötelességem kiadni Önt.</p>
+<p>– Magyarember a kutyát sem bántja, ha hozzámenekül.</p>
+<p>– Tartozom császáromnak.</p>
+<p>– Az Istennek nagyobbal tartozik.</p>
+<p>– Tudja-é, hogy miért quietáltam?</p>
+<p>– A liberális polgárok eltörték a lábát, mert az utcán
+megjegyzést tett a tüntetésekre.</p>
+<p>– És tőlem kér irgalmat… a deákság hajdani vezér-liberálisa?</p>
+<p>– … A praeceptor, aki az Ön nagybeteg gyermekét annyiszor
+megkacagtatta.</p>
+<p>– Ágnes… kicsi Ágnesem…</p>
+<p>– Ön nem fog kiadni engem… legfeljebb kikerget a házából és
+sorsomra hagy. De ha innen most kilépek – elvesztem.</p>
+<p>– Mit akar hát?</p>
+<p>– Tartson itt hajnalig.</p>
+<p>– Két szobánk maradt. Cselédünk van…</p>
+<p>– Pincében, kútban, hombárban… Óh, mihez vagyunk mi szokva!</p>
+<p>– S hajnalban?</p>
+<p>– Átöltöztet… maszkíroz…</p>
+<p>– Hasztalan. Minden út el lesz állva.</p>
+<p>– Vezesse félre a zsandárokat.</p>
+<p>– Mit mer kiejteni?</p>
+<p>– Enélkül hiába rejt el.</p>
+<p>Pillanatnyi dermedt hallgatás. A főhadnagy hangosan – a menekülő
+nem is lélekzik.</p>
+<p>– … Nyomában voltak…?</p>
+<p>– Majdnem elfogtak.</p>
+<p>– Kicsoda?</p>
+<p>– Egy zsandárőrmester… szász ember, idevaló.</p>
+<p>– Hol?</p>
+<p>– Miriszlón innen, a Göblöhömben.</p>
+<p>– Felismerték vagy csak gyanúsnak találták?</p>
+<p>– Nem tudom.</p>
+<p>A gángra fénykéve ömlött, a fényben Klaudina <span class=
+"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> ment végig
+a gángon. A két férfi önkénytelen átfogta egymást, nehogy
+megmukkanjanak.</p>
+<p>A sötét újból rájuk nőtt.</p>
+<p>– A kezét valamire, Krizbai.</p>
+<p>A főhadnagy erősen eldurvult, cserepes tenyér szorítását érezte.
+És mintha a kéznek két újja rongyban volna.</p>
+<p>– Ebben a házban senki meg nem sejtheti, hogy Ön kicsoda!</p>
+<p>Egy percre elakadt a menekülő lélekzete, tán a feje is lejjebb
+esett. Miyen jó, hogy sötétben vannak. Hogy éppen hallgatni kell.
+Mert a hajadon ismét elment előttük, visszatért a konyhából.</p>
+<p>A városfőhadnagy egy-két pillanatig még töprengett, de már erre
+alig volt ideje. Az udvar piros, gőzös fényt kapott az utca
+felől.</p>
+<p>– Ne mozduljon – szólt sebesen, azután kiugrott a függöny mögül
+és az asszonyoknál termett.</p>
+<p>– Be vannak téve az utcára a fatáblák?</p>
+<p>– Be, édesapám… mi az?</p>
+<p>– Semmi… semmi… Engedelem!</p>
+<p>Vállon fogta a két asszonyt és arccal a falnak fordította.</p>
+<p>– Nehogy megmozduljatok.</p>
+<p>A gángon már hallatszott, hogy zörgetik a kaput. Kézen fogva
+ragadta be a menekülőt a szobába. Feltépte a kéményajtót. Krizbai
+szó nélkül is értett. Már nem is volt sehol, már a kéményajtó is be
+volt téve, csak a lehulló korom pergése hallatszott, csak a keze
+tapogása, ahogy felkapaszkodott a kürtőn.</p>
+<p>Czinege kikiáltott a szolgálónak, hogy kaput nyisson.</p>
+<p>– Vizet a szoba-kemencébe! – Utasította Klaudinát.</p>
+<p>Apfler zsandárfőhadnagy jött, két fáklyással. Már a gángon
+előadta kérését. Magyar szövegezés és a városi magyar hajdúk
+kellenek. Lármadobszó mellett akarja az őrnagy kikiáltatni, mi
+büntetés vár arra, aki az üldözöttet befogadja vagy bármimódon
+megsegíti, és milyen jutalom a kiszolgáltatóra vagy nyomravezetőre.
+<span class="pagenum"><a name="Page_13" id=
+"Page_13">-13-</a></span></p>
+<p>Apfler azután Klaudina szobájának küszöbéig lépett és onnan
+szalutált a hölgyeknek.</p>
+<p>– Kisztihand.</p>
+<p>Az anya a kelméket fogdosta össze, Klaudina tüzes vaskanálon
+levendula-szeszben eltett rózsabimbót égetett füstölőnek. Illatos
+fehér felhőben, boldognak tetsző háziasságban tettek-vettek.</p>
+<p>– Köszönd meg a születésnapi bouquet-t, súgta az anya
+Klaudinának.</p>
+<p>Klaudina engedelmeskedett.</p>
+<p>– Köszönöm Eugène, a szíves figyelmet.</p>
+<p>– Mi szépben foglalatoskodnak a hölgyek?</p>
+<p>– Éppen ruhát választottunk.</p>
+<p>– Áh, ez fontos ügy…</p>
+<p>Mintha kellemes zavarba jött volna.</p>
+<p>Az apa Klaudina elé állott:</p>
+<p>– Egy zsebkendőt, fiam.</p>
+<p>Míg átvette:</p>
+<p>– Rágondolni se merjetek, ami történt! –</p>
+<p>Az utcán Czinege megkérdezte:</p>
+<p>– Haramia?</p>
+<p>– Rebellis. Őrmesterem megesküdött, hogy felismerte. Csak egy
+pillantást vethetett ugyan arcába, mert ahogy rákiáltott, lefutott
+a Göblöhöm árkán a gazba.</p>
+<p>– Az őrmester honnan ismeri?</p>
+<p>– Itt volt diák… Később is látta, mint honvédtisztet. Ha
+csakugyan ő az, akit gondol, jó fogást csinálunk.</p>
+<p>– Neve?</p>
+<p>– Krizbai. Rég keresik, listán van. Torda óta nyomában
+vagyunk.</p>
+<p>Hirtelen észbekapott:</p>
+<p>– Megálljunk csak… Alighanem én is ismerem. Csak nem az, akivel
+bálokat rendeztünk –</p>
+<p>Elhallgatott, az arca el is komorodott. Nehezen szánta magát a
+szóra:</p>
+<p>– De, ha úgy is volna… kötelesség.</p>
+<p>Czinege most érezte csak, hogy az egész testén elömlő
+<span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
+"Page_14">-14-</a></span> jéghideg felenged különös, ellenszegülő
+forróságba.</p>
+<p>– Hátha be se jött a városba? Mehetett Csombordnak,
+Apahidának.</p>
+<p>– A Tordai-úton nem futott keresztül.</p>
+<p>– Egy ember eltéveszthette szem elől a tengernyi gyomban.</p>
+<p>– Csakhogy az őrmester végigkergette a Hosszún, s a Kápolnán át
+a Milotay-kertig követte. Ott zörögni hallotta a bokrokat és
+utánalőtt a borostyánba.</p>
+<p>– S aztán?</p>
+<p>– Mikor odaért, a serkedő füvön pár csepp vért talált. Onnan
+pedig csakis a Magyar-utcai kerteknek vehette magát.</p>
+<p>– Vagy az Őrhegynek…</p>
+<p>A városháza elé értek; a kancellista még dolgozott. A
+gyertyafény kiszűrődött a kőgrádicsra. Apfler egy rongynak látszó
+zsebkendőt vont ki mundérja zsebéből. Széjjelrázta. Rózsaalakú,
+piros foltok festették azt, közben sár is pergett le róla.</p>
+<p>– Mi ez?</p>
+<p>– Ezzel törölte fel a vért a sáros fűről, hogy megmutassa.</p>
+<p>Czinege sok vért látott már. És most mégis: gyermekkorának
+irtózata lepte meg. A piszkos zsebkendőbe szívódott, tiszta vér
+láttán valami jutott eszébe, amit a bibliában az ártatlanok
+kiontott véréről tanult.</p>
+<h3>II.</h3>
+<p>A két nő keze aláhanyatlott a színlelt szorgosságból és a két
+szempár sokáig egymásba meredt. Az anya közelebb húzódott
+leányához, úgy mert lopva egy pillantást vetni a kéményajtóra.</p>
+<p>– Mit gondol, édesanyám… itt maradjunk, itt várjuk meg?</p>
+<p>– Ha kimegyünk, én nem merek visszajönni többet.</p>
+<p>– Tegyünk mégis úgy, ahogy édesapám parancsolta. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span></p>
+<p>– Semmit sem parancsolt.</p>
+<p>– Azt mondta, rá se merjünk gondolni. Ez csak azt teheti:
+végezzünk mindent úgy, mintha semmit sem tudnánk. Mint máskor
+szoktuk.</p>
+<p>– Igy mondta apád?</p>
+<p>– Igy, édesanyám. Instállom szépen a konyhába menni, én
+megterítem az asztalt… a cselédnek se járhassa meg semmi az
+eszét…</p>
+<p>Terített, de csak a keze engedelmeskedett. Lelke
+tisztázgatott:</p>
+<p>– Haramia nem lehet, apám azt el nem rejti… Bujdosó? Hát mer az
+idejönni? Régi, jóismerős.</p>
+<p>Apja kemény konzervatív volt mindig, de műveltségét, jellemét
+mindenki tisztelte és a liberálisok között is voltak barátai. Sőt
+kedves tiszttársa is akadt, aki, ahogy apja mondta, „berúgott a
+negyvennyolctól“. S most ezek közűl egy…</p>
+<p>Dolga végeztén a szobájába tért, hogy szerető remegéssel
+gondolhasson az édesapjára. Milyen jónak, bátornak látta most őt,
+akinek politikai konoksága annyiszor sebezte véresre az ő szívét,
+akiről néha alig bírta hinni, hogy szent meggyőződésből megy a maga
+útján.</p>
+<p>Soha sem fogja a mai este után szégyelni őt. Hiszen ha valóban
+honvédet rejteget… akkor szándékán kívül is méltó a címre, melyet
+mindenki megtagadott tőle, akkor „honfiú“, akkor hős… akkor a
+fejével játszik…</p>
+<p>A veszély érzése csak most környékezte meg. Összetette a
+kezét:</p>
+<p>– Én édes, jó Istenem!</p>
+<p>Újabb lárma. Kifújta a gyertyát, meghasította a spalettát.
+Házról-házra jártak a fáklyások… vajjon „azt“ keresik?</p>
+<p>– Ha ide is betérnek?!</p>
+<p>Zajt hallott a kapunál és rettenve sietett ki.</p>
+<p>Apja jött meg.</p>
+<p>… A vacsoránál a városfőhadnagy csak ennyit mondott:
+<span class="pagenum"><a name="Page_16" id=
+"Page_16">-16-</a></span></p>
+<p>– Klaudina fiam. Te ma anyáddal alszol. Zsuzsám lelkem, te add
+elő a Marci gúnyáit.</p>
+<p>Marci a tavalyi darabont volt. Megházasodott s nemrég kölcsönt
+kért egy rend viseltebb ruha fejében.</p>
+<p>– Hajnalban indítom a törökbúzát a tövisi vásárra.</p>
+<p>– Ne felejtse István lelkem, hogy Jancsi bá’ hazament
+húshagyóra.</p>
+<p>– Lesz, aki elvigye. Ti csak aludjatok jól.</p>
+<p>Semmit sem kérdeztek többet.</p>
+<p>Lefeküdtek, anyja apjának a helyébe, Klaudina az anya függönyös
+ágyába…</p>
+<p>– Semmit sem gyanítsz, Klaudina?</p>
+<p>– Aludjunk, édesanyám. Apám tudja, mit csinál.</p>
+<p>Fáradt szendergés jött az anyára, amikor Klaudina neszt vett a
+szomszéd szobából. Ágya éppen az ajtó elé volt téve, a nagy
+helyszükségben. A suttogás érthetetlen gomollyá olvadt az ajtón
+keresztül.</p>
+<p>Egyszer csak felült az ágyban. Fülét a hasadékhoz szorította.
+Próbálta a kilincset, az ajtó megpattant, amennyire az ágy engedte.
+Imént elállott szíve megindult mind hevesebb dobogásban.</p>
+<p>– Ne játszódj vélem, Istenem! – tördelte a kezét.</p>
+<p>Hirtelen felbuggyantak a könnyei. Meg volt bizonyosodva.
+Kinyujtózott mereven… Ezer gondolat rohanta meg, nem bírt velük.
+Csak későn kezdett számotvetni:</p>
+<p>… Nem fogja látni soha többet. Híre sem lesz… Tudni sem fogja
+soha, milyen sokat siratta, milyen nagyon-nagyon szerette. Dehát mi
+hozta ide, ha nem a szerelem, a remény, hogy vele találkozik? Ki
+védte idáig?… Mi ez, ha nem felsőbb, égi útmutatás?</p>
+<p>Olyan boldog volt és olyan szerencsétlen. De a boldogsága
+nagyobb volt, fénybe borította a szerencsétlenségét. Csak egyszer
+szemtől-szembe állani vele!…</p>
+<p>A szomszéd szoba elsötétült, elcsendesedett. De ki aludt hármuk
+közül egy szembehúnyást? A leány az órát hallgatta, ahogy zengve
+énekelte ki az időt és elszánt, komorszép álmokat szövögetett.
+<span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
+"Page_17">-17-</a></span></p>
+<p>… Az óra négy csengőt és négy bongót kiáltott.</p>
+<p>Nesztelenül, a paplan alatt szedte magára köntösholmiit.
+Felkészült egészen és észbevette, hogy a nagykendője künt a gángon
+lóg. Várt.</p>
+<p>Az éjfélótai csend ottbent is megszakadt. Gyertyafény szűrődött
+át a hasítékon és még halkabb suttogás. A két férfi fogni ment az
+istállóba.</p>
+<p>Klaudina most felkelt, gondosan összevonta az ágy függönyét és
+anyjáig lopózott. Az mélyen aludt, mintha az apa parancsa
+altatná.</p>
+<p>Kiosont a gángra, tetőtől talpig a nagykendőbe burkolózott, s a
+pincedudor mögött sebten, találomra pár ruhanéműt rakott egy
+általvetőbe.</p>
+<p>A gángablak kéken világosodott.</p>
+<p>A gángajtó, a kapu nyitva volt már.</p>
+<p>Itt-ott egy-egy szekér indult, falusi népek tartottak át a
+városon Tövisnek. A Kakasdombon zsandár nézett a fejkendője alá és
+durva bókkal továbberesztette. A Cifra Fogadóig keményen ment, ott
+meghúzódott a kőfal mellett. Az első sápadt, sárga csík hasadt ki a
+szürkére borult égen.</p>
+<p>A szíve folyton imádkozott. Ha ideér, túl van a zsandárokon.
+Végre megismerte apja öszvéreit.</p>
+<p>Kiállt az útszélre. Alig mert az arcába nézni. Torzonborz bajusz
+vette el úgyis a formáját. Inkább lesütötte a fejét.</p>
+<p>– Szépen meginstállom kendet, vigyen el bár Orbóig a szekéren.
+Tövisre igyekszem.</p>
+<p>A menekülő szívét megjárta valami.</p>
+<p>– Asszony mellett még úgysem gyanítanak. Szekeret, törökbúzát,
+gúnyát, asszonyt honnan kerítettem volna tegnap este óta?</p>
+<p>– Szálljon fel, húgom. Adja ide egyszer az általvetőt.</p>
+<p>Az újjatlan, durva kesztyűn át is érzett, hogy a segítő kézen
+kötés van.</p>
+<p>Klaudina szíve oly hangosan vert, hogy egy kezével fogta a kendő
+alatt. Elhelyezkedett a szekéren, a férfi mellé, de egy szót sem
+bírt mondani. <span class="pagenum"><a name="Page_18" id=
+"Page_18">-18-</a></span></p>
+<p>– Hát aztán, ha feleségemnek nézik húgomasszonyt? – kérdezte
+Krizbai tréfásan.</p>
+<p>– Akkor kisebbet tévednek, mint gondolja Kegyed.</p>
+<p>És Klaudina hátracsúsztatta arcából a keszkenőt.</p>
+<p>– Az Istenért, vigyázzon! A gyeplő az öszvérek közé esik!</p>
+<p>Megfogta ő a gyeplőt. Közben elpirult, mert a férfi úgy nézett
+rá, mintha az ég hasadt volna ki előtte. És csak nézett és semmi
+szót nem talált. Csak a nevét találta meg:</p>
+<p>– Klaudina!</p>
+<p>– Tudja, hogyan és miért vagyok itt?</p>
+<p>– Nem tudok semmit – engedje, hogy ne is tudjak egy percre semmi
+többet ennél.</p>
+<p>Arcát a kezébe temette, mintha imádkoznék, vagy összeszedné
+magát. Klaudina gyöngéden nézte, nem zavarta.</p>
+<p>A köd felett, a széles völgyre sárga derengés hintődött.</p>
+<p>– A Kegyed apját én síromig nem fogom tudni eleget áldani…</p>
+<p>Bármilyen igaznak hangzott ez, Klaudina ebben a pillanatban mást
+várt.</p>
+<p>– Hogy ő ezt a jótéteményt is nekem szánta, utolsónak!</p>
+<p>– Ezt a jótéteményt?</p>
+<p>– A szekeremre küldi Kegyedet végső megtévesztésül! Ámbár egyet
+most már nem értek!</p>
+<p>– Az Istenért ne áltassa magát… én… én a saját jószántamból
+jöttem.</p>
+<p>– Jószántából?</p>
+<p>A férfi szemén könnyes fény futott át.</p>
+<p>– Klaudina kisasszony… nekem nem szabad sírni… és úgy tudnék
+pedig mostan.</p>
+<p>– Mindent mindjárt megért… Apám titkolta tőlünk, hisz Kegyed is
+látta… hogy kit menekít meg. Én megismertem a hangját… az ajtón
+keresztül. És tudtam: ha most elmegy, akkor…</p>
+<p>Elszégyenkezett. <span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
+"Page_19">-19-</a></span></p>
+<p>– Nem látjuk egymást soha többet… Szégyen, hogy én… indultam
+útnak, de – hiszen mi egyéb hozta éppen az apám házába, ha nem az
+én emlékem?</p>
+<p>– Klaudina kisasszony. Ne legyen közöttünk semmi hazugság. Engem
+– tudtommal – nem a Kegyed emléke vezérelt…</p>
+<p>A hajadon megdöbbent.</p>
+<p>– Amíg szerencsénk csillaga magasan állott, magam is hittem,
+hogy fényes névvel fogok visszatérni. Kegyed apjaura is kényszerűen
+belátta volna, melyik félen van az igazság. Nem úgy jött… Az
+álmokból egy irgalmas öregleány kolerabarakkjában ébredtem fel.
+Másfél évig bujdokoltam nála a Szilágyságban. Kertésze voltam.
+Paraszti sorban éltem volna, kitudja, meddig, ha gyanút nem fognak
+reám. Menekültem… Tordán el kellett, hogy áruljon valaki. Mikor
+tegnap a város szélén a nyomomban voltak s a kezemből csepegő vér
+is árulkodott rólam…</p>
+<p>– Mi történt a kezével?</p>
+<p>– Átlőtte a zsandárőrmester, aki felfedezett.</p>
+<p>– Be van jól kötözve?</p>
+<p>– Ahogy tudtuk, férfiak. Akkor… elsőnek eszembejutott az én régi
+principálisom…</p>
+<p>Klaudina hűvösre fordította a szót.</p>
+<p>– Értem. Kegyedet apám emberséges szíve vezette.</p>
+<p>– Hallgasson meg. A lelkem fenekén, magam sem tudva, talán egyéb
+is vitte a lépésemet. Talán a remény is, hogy még egyszer láthatom
+Kegyedet. Az első azonban, amit apjaura kívánt tőlem, az volt: hogy
+Kegyed meg ne tudja kilétemet. És ez fájt ugyan, de egyben öröm is
+volt nekem.</p>
+<p>– Mi volt ezen örvendeni való?</p>
+<p>Klaudina a keszkenőt felhúzta szélborzolt fejére, hogy eltakarja
+az arcát.</p>
+<p>– Kettős öröm volt. Először, és ez rút és önző érzés: de
+bevallom, boldogságot okozott, hogy apjaura még mindig félti a
+Kegyed lelkét a velem való találkozástól. Ezért nem értettem,
+hogyan küldheti mégis a szekeremre menyecskének. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span></p>
+<p>A hajadon kicsit kiderült.</p>
+<p>– Másodszor megsejtettem belőle, hogy Kegyed új útat lelt a
+boldogságba.</p>
+<p>– És ez is öröm volt?</p>
+<p>– … Én igen szeretném Kegyedet boldognak tudni a
+messzeségből.</p>
+<p>Az orbói völgy előtt jártak, jéghideg szél fújt le rájuk a
+havasok felől. Klaudina arca keményre vált, szinte megvetőre.</p>
+<p>– Ha Kegyedet valóban érdekelné a boldogságom, mikor magamban
+voltam a szobámban, Kegyed előjött volna, megkérdezni.</p>
+<p>– Apjaurának adott szavam ellenére?</p>
+<p>– A szeretet több az adott szónál.</p>
+<p>– A szeretet akkorra már megkapta a választ.</p>
+<p>– Csak az én válaszom a válasz.</p>
+<p>– Kegyedtől kapta meg.</p>
+<p>– Az én szájamból nem.</p>
+<p>– A Kegyed szájából… igen. Igaz, hogy nem szemtől szembe.</p>
+<p>Klaudina ismét Krizbaihoz fordult. De csak nézett.</p>
+<p>– Kegyed keresztnevén szólított egy férfit, amikor egy
+szívességet köszönt meg neki. Nevelése, büszkesége ezt mással, mint
+mátkájáramenendőjével szemben meg nem engedi.</p>
+<p>Klaudina feje alábbhanyatlott.</p>
+<p>– Egy férfit, akivel én Vízaknánál… Szelindeknél… ki tudja még
+hol, szembenállottam…</p>
+<p>– Miklós… Hallgasson meg… azon voltam éppen, hogy leszállok és
+visszafordulok… Jó, hogy ezt kimondta. Legalább elhalványíthatom
+magamon a szeme előtt a legsötétebb foltot. Mikor a húgom
+haldoklott: egy képpel fantáziált… Gomolygó felhőben egy
+fehérköpönyeges császári tisztet látott.</p>
+<p>Klaudina behúnyta a szemét, megkeményítette magát.</p>
+<p>– A futáskor én anyámat elmenekítettem. Édesapánk a tehetetlen
+Ágnessel maradt. Az első éjjel nem bántották őket. Másnap vízért
+kellett menni. Édesapám <span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
+"Page_21">-21-</a></span> levetette és Ágnes mellé készítette a
+huszárattiláját. „Ez megvéd minket, mi császáriak vagyunk“!… Mire
+visszatért, a kapu bedöntve – Ágnes ágya előtt martalócok
+dulakodtak, egyikük kacagva lándzsával döfött az attilába. A
+felhasított párnákból a toll, mint sűrű felleg szállt a levegőben.
+Apámat leteperték – akkor jött Apfler…</p>
+<p>Elhallgatott, magába veszett, csak a fejével bólintott a benne
+zajgó képekhez.</p>
+<p>– … Mindig mondta Kicsi-Ágnes, hogy fejük felett mint a
+templombolt, összeborult az utcatűz. Hogy a hó színt cserélt a
+földön a vértől, az üszöktől… És hogy a ló folyton botlott a
+romokon… bútorokon… hullákon… Mert lovon voltak, Ágnes apám ölében,
+s a fehér köpenyeg vezette őket.</p>
+<p>A könnyek ott bujkáltak Klaudina hangjában.</p>
+<p>– Ha engem mentett volna meg a gyehennából, az kevesebb lett
+volna. De Kegyed tudja, mi volt nekünk a mi szegény
+Kicsi-Ágnesünk!</p>
+<p>… És ki tudja jobban, ha nem ő, a mai éjszaka után? Amikor a
+neve menedéket adott neki, életet…</p>
+<p>– Klaudina kisasszony! Bocsásson meg nekem, hogyha
+szemrehányásnak hangzott, amit mondtam! Mit van nekem jogomban, a
+szemére vetni? Vagyon, tisztség nélkül… mit?</p>
+<p>– A szeretetnek földönfutó képében is volna joga, szemrehányni a
+hűtlenséget. Csak a szeretetlenségnek nincsen joga, Krizbai úr!</p>
+<p>A férfi ajka mozgott. Magának beszélt.</p>
+<p>Rideg fenséggel nézett reá a hajadon.</p>
+<p>– És én… boldogtalan… utánajöttem Kegyednek, és nem gondoltam
+meg, hogy másfél éven át nem próbált hírt adni magáról, hírt venni
+rólam! De így legalább színről-színre láttam, hogy Kegyednek
+képzete sincsen a szeretet főtörvényéről, amely azt parancsolja,
+hogy minden nyomorúságon át is ne szünjünk meg szeretni és
+reménykedni. Én tudom ezt, Krizbai úr! És most már nem szégyellem
+megmondani! Mi az a vagyon, az a tisztség? Nekem elég volt a
+hangját <span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
+"Page_22">-22-</a></span> meghallani, megtudni, hogy él, és én –
+tudja meg: utánaszöktem Kegyednek!</p>
+<p>A Tövisi Pad tetejére értek, fujtatni kellett. Megállottak.
+Krizbai mindkét kezével megragadta a hajadon kezét. Könyörgőn és
+mégis kétségbeesetten kiáltotta:</p>
+<p>– Te velem akartál jönni a bizonytalanba?</p>
+<p>Könnyek futottak le az arcán.</p>
+<p>– Én nem tudom, hogy mit akartam. Én csak találkozni akartam
+veled, mindenáron. Csak meg akartam mutatni a szívemet. A sorsomat
+a kezedbe tettem.</p>
+<p>Odahajolt a férfihoz, alázatos volt, mint az Úr előtt.</p>
+<p>Mindent elfelejtettek. A télvégi reggelben bontakozó tájat, a
+felhőszerűen átlátszó távol havasokat, a hófoltos, közeli, kopasz
+szürkeséget. Vásárosok kívántak jószerencsét, zsandár ment el
+mellettük és Krizbainak nem jutott eszébe, félni. Küszködött,
+nehezen. És a hajadon várta az ítéletet. Halottsápadt volt a férfi
+arca, amikor megszólalt:</p>
+<p>– Klaudina kisasszony, én arra kérem, forduljon vissza, érjen
+haza, még mielőtt a szökését észrevennék.</p>
+<p>A hajadon is halálra sápadt.</p>
+<p>– Én Kegyedet magammal nem vihetem. A Kegyed édesapja életét,
+hivatalát, becsületét tette kockára értem. Én az ő egyedüli kincsét
+el nem rabolhatnám még akkor sem, ha nem volnék megkötve erre a
+neki adott becsületszavammal.</p>
+<p>Míg ezt mondta, hideg harmat ült ki a homlokára.</p>
+<p>A hajadon dideregve burkolózott nagykendőjébe.</p>
+<p>– Még az is bűn volna, ha arra kérném, hogy próbálja apjaurát
+megnyerni, hogy várhasson reám. A Kegyed testvérhúgának emlékéért
+volt apjaura irgalommal hozzám, és ugyanezen emlékezet másnak ítéli
+Kegyedet. Olyannak, akinek fentjár a csillaga. A bujdosók kenyere
+keserű, és visszatérésre nincs remény…</p>
+<p>Klaudina úgy érezte, hogy ez mind igaz – annak, aki egy nagyobb
+igazat nem ismer.</p>
+<p>– Leszállok.</p>
+<p>Ennyit felelt. <span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
+"Page_23">-23-</a></span></p>
+<p>– A Kakasdombig visszaviszem.</p>
+<p>– Gyalog akarok menni.</p>
+<p>– Nincs idő veszteni való.</p>
+<p>– Kegyed nem fordulhat a veszélybe vissza.</p>
+<p>– Kegyed nagyobbat kockáztat, ha megkésik, mint én.</p>
+<p>Többet nem beszéltek. Vágtában repült a szekér, a leány, mint a
+fagyottember ült a deszkán. Egészen elburkolta magát.</p>
+<p>A Cifránál megállást parancsolt és leugrott a szekérről. Krizbai
+kiszalasztotta a gyeplőt, utána nyúlt.</p>
+<p>– Engedje, hogy megcsókoljam a kezét… emlékül.</p>
+<p>– Emlékül?…</p>
+<p>A hajadon sebten kiburkolózott a kendőből, feltűrte ruhaújját és
+kipattintotta a felsőkarján hordott bilincset. Soká viselte: a bőr
+alatta kékrozsdás volt és viaszsápadt.</p>
+<p>– Visszaadom a jegygyűrűt… amit Kegyedért viseltem.</p>
+<p>Odadobta a vaspántot és a szót:</p>
+<p>– Krizbai úr! Kegyed a legbecsületesebb ember a világon, de
+Kegyed engemet sohasem szeretett!</p>
+<p>Mint a hátatfordított boldogság, megindult a köddel rámázott
+feketevárosba.</p>
+<h3>III.</h3>
+<p>Visszatérve a házba, a városfőhadnagy lefeküdt, anélkül, hogy
+elnyugodott volna. Mit tett ő? Cinkosául szegődött egy embernek –
+nem, egy ügynek, amelyet őrületnek tartott. Őrületnek, szerelemhez
+hasonló, mámoros megtántorodásnak – de nem gonosz
+elvetemedettségnek. Másfél esztendeje pedig csak azt látta, hogy e
+megtántorodás részeseit veszett vadállatok gyanánt üldözik,
+gyilkolják halomra.</p>
+<p>„Istennek nagyobbal tartozik“, hallotta a menekülő szavát, és
+érezte egész súlyával azt a különös parancsot, mely népe javáért a
+mindenkitől megvetett szolgálatba és a szolgálatban ma ekkora
+hűtlenségbe <span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
+"Page_24">-24-</a></span> kényszerítette. Hogy hol van az igazság:
+szinte behúnyt szemmel a meglévő hatalom eszközéül szolgálni, –
+nyíltan előbb lázadó, ma irtóztatóan büntetett, lethargiában
+senyvedő népéhez állani, – vagy kétfelé szolgálva, egy jóért
+dolgozva lassan mindkét felől meggyűlöltté válni – nem tudta most
+megítélni. Nem is bírt valóban végiggondolni mindenen. Érezte a
+meghasonlást magában, de hogy mi mivel került benne szembe, arról
+tűnődni most nem volt alkalmas óra. Tudta, hogy a veszély csak
+kilépett a küszöbén és hogy sokkal nagyobb, mint tegnap este.</p>
+<p>Minden percben megzörrenhetett a zsandárfegyver a kapun.</p>
+<p>E helyett azonban az asszonyok szobájában hallott kapkodást,
+lépéseket. A felesége jött, ingrevett nagykendőben, hálófőkötőben,
+lábára strimfli nélkül húzva a papucs. Sohasem látta így a
+szobájából kilépni.</p>
+<p>– Hol van Klaudina?</p>
+<p>– Már felkelt?</p>
+<p>– Eltűnt.</p>
+<p>A szó, amit az anya kiejtett, összeakasztotta a két szülő
+tekintetét. Nem merték tovább fűzni. Az apa kifordult az ágyból,
+sebesen felöltözött és nesztelenül kutatta át az egész telket,
+nehogy a cseléd észrevegyen valamit… Az első elsápadásból arca mind
+sötétebb színt vett. Amikor visszatért, a felesége megijedt tőle.
+Bezárta az ajtót maga után és az öltözetlenségtől, rémülettől
+vacogó asszony elé állott.</p>
+<p>Kegyetlen rövidséggel metszette fel a talányt!</p>
+<p>– Maradt-e Klaudina magában az este?</p>
+<p>– Sokáig.</p>
+<p>– Hol?</p>
+<p>– A szobájában.</p>
+<p>– Te hagytad ott?</p>
+<p>– Ő kért, hogy menjek vacsorát főzni.</p>
+<p>– Úgy!</p>
+<p>Ökölbefogott kézzel, összehúzott szemmel az ablakhoz állt és
+számotvetett. Aztán megfordult:</p>
+<p>– Klaudinát a menekült szöktette meg! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p>
+<p>Az asszony a kéményre intett.</p>
+<p>– Ő. Krizbai. A „honfiú“… a „honvédtiszt“… a gazember!</p>
+<p>Leesett egy székre, a szeme üvegesen meredt el egy pillanatra.
+Megrázta a fejét.</p>
+<p>– Sokat feltételeztél rólam, jómadár, de az utolsó számításod
+túllőtt a célon. Hogy hallgatni fogok.</p>
+<p>Felállt, járkált, megállott, felkacagott. És töredezve
+beszélt:</p>
+<p>– A becsületszavad! – A ruhámat, Zsuzsa! Hány óra? Úgy kell
+nekem! Két úr bolond szolgájának!</p>
+<p>Az ajtóban elibeesdekelt az asszony:</p>
+<p>– Mit akar –?</p>
+<p>– Visszakapni, asszony, a megfutamodott leányodat!</p>
+<p>– Hová megy?</p>
+<p>– A zsandármériára.</p>
+<p>Az asszony rá akarta vetni magát, visszahúzni két esdeklő
+karjával. – Elhárította, kilépett.</p>
+<p>… Most, hogy még az összefüggést sem értette, csak úgy, mint az
+állat, amelyik nagy veszedelemben ösztönből a legokosabbat teszi,
+az anya összeszedte magát. Mintha remélt volna valamit az
+önuralmától: felköltötte a szolgálót, tüzeket gyujtatott, kiadta a
+reggelit, piacra küldött. Amíg lehet, tartani magát, titkolni a
+szégyent.</p>
+<p>Csak egy félóra mult… Tompa, bizonytalan léptek a gángon.
+Klaudina, mint a kísértet, megjelent.</p>
+<p>– Édesanyám!</p>
+<p>Összekulcsolt kézzel állott elejébe.</p>
+<p>Az anya felkiáltott:</p>
+<p>– Fiam, be se jőjj, szót se szólj, nincs idő rá, fuss apádért a
+zsandármériára! Mutasd meg magadat nekie!</p>
+<p>Klaudina fordult. A gángküszöbön az apjával találta magát
+szemben.</p>
+<p>Az apa szó nélkül tántorodott az ajtófélfának. – Klaudina
+letérdelt eléje.</p>
+<p>– Ne csókold a kezemet… hátha nekem kell tőled bocsánatot
+kérnem. – Hol voltál?</p>
+<p>– Krizbaival találkozni. <span class="pagenum"><a name="Page_26"
+id="Page_26">-26-</a></span></p>
+<p>– Tudtával szöktél?</p>
+<p>– Tudtán kívül.</p>
+<p>– S nem kellettél?</p>
+<p>Alig hallatszott:</p>
+<p>– Nem.</p>
+<p>– Még a szégyenben sincs szerencséd. Elfelejtett?</p>
+<p>– Erről nem volt szó… Azt mondta: ő semmit sem tehet édesapámnak
+ellenére.</p>
+<p>Czinege István megragadta és falhoz szorította a leányt.</p>
+<p>– És én… ide hallgass… mibe kergettél… én elárultam… én
+feljelentettem Krizbait!</p>
+<p>Klaudina elomlott, némán, mint a levágott fű, az apja
+kezében.</p>
+<p>Az anya sikoltása, a házban támadt asszonyi lótás-futás egészen
+kívülmaradt a főhadnagy pillanatnyi gondolatkörein. A nagy
+megfordulás, hogy leányát visszakapta, de ártatlan vért juttat
+sötét kezekbe – szinte felfoghatatlan volt, mintha tőle függetlenül
+egy gonosz hatalom kápráztatná, hajszolná alig követhető események
+nyomában.</p>
+<p>– Megmenteni…!?</p>
+<p>Apflerbe kapaszkodott, indult is. Szemben találta, a
+zsandárméria felől jött. Az arca felvillanásából látta, hogy az is
+őt keresi. Friss volt, pedig az éjjel későig folyt a hajsza.</p>
+<p>– S ez úgy igaz, tekintetes Uram, ahogy az altiszt jelentette
+nekem?</p>
+<p>– Mit mondott?</p>
+<p>Sötéten, magába veszve hallgatta Apflert, mert úgy tetszett
+neki, hogy nem emlékszik már mindenre pontosan.</p>
+<p>– Hogy a tekintetes Uram ma reggel hét órakor engem keresett a
+zsandármérián, s nem találva, a szolgálattevőnek jelentette, hogy
+hol fogható le Krizbai.</p>
+<p>Nem kapva semmi választ, folytatta:</p>
+<p>– Az altiszt mentegette szinte magát, hogy a patrullt a tegnap
+rekvirált szekerek egyikén az én tudtom nélkül azonnal indította
+Tövisnek. Azzal takarózott, hogy tekintetes Uram mozdulni nem akart
+az őrszobából, <span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
+"Page_27">-27-</a></span> amíg nem intézkedtek. Sőt – hogy
+követelte volna, hogy az őrmester is menjen, aki tegnap felismerte.
+Hogy a menekülő már egy jó óra egérutat nyert és csak abban lehet
+bízni, hogy a tövisi malomban elidőz, míg számbaadja a molnárnak a
+szekeret.</p>
+<p>Czinege István alig bírta végighallgatni mindezt. Saját szavai
+idegenek voltak… s olyan szörnyű volt a csengésük!</p>
+<p>– Még a ruháját is leírta eszerint a tekintetes Uram.
+Zöldzsinóros abanadrág, szürke újjas, fekete kerekkalap – egy nőt
+is említett volna a szekéren.</p>
+<p>A zsandármériára értek, Apfler irodahelyiségébe.</p>
+<p>Csak most, a leülésnél vette észre a főhadnagy, milyen sötét a
+Czinege István arca.</p>
+<p>– Mondja, tekintetes Uram, a Krizbai tőrbecsalásáért forszírozta
+tegnap este a torockói és csombordi utak erősebb
+szemmeltartását?</p>
+<p>Czinege kínosan tekintett fel töprengéséből. Egész szótlansága
+idején azzal vetett számot, használhat-e az a majdnem másfélórai
+egérút Krizbainak? Miért is nem faggatta ki Klaudinát, mennyire
+voltak az útban?</p>
+<p>– Apfler, mint barátnak akarok neked most szólani. Vallani. Az
+este nyolc és kilenc óra közt Krizbait a lakásomon találtam. Mikor
+az őrmester a nyomába ért, a kerteken át az én portámig futott.
+Elrejtettem. Hogy miért? Te emlékszel Kicsi-Ágnesre. Annak a
+gyermeknek annyi jó órája volt az életben, amennyit ez az ember
+szerzett. Megértheted, hogy –</p>
+<p>– Dehát nem éppen azért teszünk esküt a császárra, hogy még az
+ilyen nehéz kísértésben is hívek maradhassunk?</p>
+<p>– Tegnap ilyenkor én is ezt mondtam volna.</p>
+<p>– Most aztán igazán nem értem a tekintetes Uramat.</p>
+<p>Czinege tudta, milyen kérdés következik. Elszánta magát.</p>
+<p>– Ne is szólj. Azt akarod kérdeni, hogy akkorhát miért…
+árulkodtam? Azért: mert azt hittem, hogy – hogy rabolni járt
+nálam.</p>
+<p>Apfler előtt ez egészen érthetetlen volt. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p>
+<p>– Ezt neked most meg nem magyarázhatom. Értsd meg, egy szörnyű
+gyalázattal gyanusítottam, elvesztettem a fejemet és iderohantam –
+feladtam.</p>
+<p>Egészen halkan tette hozzá:</p>
+<p>– Amivel vádoltam… ártatlan benne…</p>
+<p>Nagyon rövid csend után szólalt meg Apfler:</p>
+<p>– Nem gondolja tekintetes Uram, hogy ez így jól van? Megtalálta
+a kötelesség útját. Krizbai kézrekerül, tekintetes Uramnak nekem
+tett vallomása pedig a sírban nem lehet jobb helyen… A jelentést
+rögtön megfogalmazom. Úgy, hogy hivatalnoki, alattvalói becsülete
+foltatlan marad. Enélkül minden összeomlik.</p>
+<p>Most magára is gondolt, a Klaudinával remélt boldog kapcsolatra,
+és ezért elpirult, mert még nem volt minden nyílt beszéd tárgya
+közöttük.</p>
+<p>– Igen, igen, a családom jövője… De a polgárság… a város… Ha ők
+megtudják, hogy én adtam kézre!</p>
+<p>– A mi embereink hallgatnak és a jelentéseink soha napfényre nem
+jutnak.</p>
+<p>– És a lelkiismeret?</p>
+<p>– Éppen annak kell megnyugodni, hogy esküjének eleget tett.</p>
+<p>– Még ez sem igaz! Még ebbe sem kapaszkodhatom, hogy
+megbocsássak magamnak! Én Krizbait személyes, buta dühben…
+bosszúból…</p>
+<p>Felugrott:</p>
+<p>– Hát nem érted, hogy mit akarok? Tudni akarom, semmit sem
+tehetsz, hogy Krizbai ne kerüljön kézre?</p>
+<p>Apfler csodálkozásból csodálkozásba esett.</p>
+<p>– Egyszer lehetetlen, mert hiszen tekintetes Uram maga küldte és
+pontosan utasította a zsandárokat! Másodszor az én meggyőződésem,
+az én tiszti becsületem!</p>
+<p>– Igen, igen! Nektek könnyű! Nektek nincs két becsületetek!</p>
+<p>– Két… becsületünk?</p>
+<p>Czinege István sötétre gyúlt.</p>
+<p>– Ez az… – mondta magának. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_29" id="Page_29">-29-</a></span></p>
+<p>Most megtalálta a nevét a visszásságnak, amely régóta rágta és
+most – úgy érezte – halálosat mart a lelkébe.</p>
+<p>Darabig fel és alá járt, azután komor nyugalommal szólt:</p>
+<p>– Ird meg a jelentésedet az őrnagynak, ahogy jónak látod.
+Krizbain s rajtam, az én lelkemen, legfeljebb az Isten ha segít.
+Legalább rajtatok segítsen.</p>
+<p>– A jelentést megcsinálom. Nézze, tekintetes Uram, hiszen
+sokféleképpen lehet valamit elmondani. Addig töröm rajta a fejemet,
+amíg úgy meg tudom írni, hogy minden jó lesz.</p>
+<p>– Vigyázz, a jelentésed felborulhat. Ha Krizbai mindent úgy vall
+be, ahogy volt… Nem, ezt ő nem fogja soha tenni. Tőle nem
+számíthatok semmi olyan árulásra, ami könnyítene a lelkemen. Az
+egyedüli reményem az, hogy ő másfélórával előrement.</p>
+<p>Az utcán volt, csak a szokás vitte a hivatal felé, mert az agya
+össze-vissza gomolygott. A házuk előtt eszébe jutott Klaudina.
+Homályosan derengett benne, hogy betegen hagyta.</p>
+<p>Belépett hozzá. A hajadon bő, fehér köntösben a lócán volt
+párnák közé fektetve, a lába alatt meleg téglák. Színtelenre vált
+ajka semmit, a szeme csupán egyet kérdezett. Az apa túl volt a
+haragon, csak mélységes szánalmat érzett most iránta.</p>
+<p>– Meddig jutottatok, fiam, az útban?</p>
+<p>– Krizbai… val?</p>
+<p>– Vele.</p>
+<p>– A Tövisi Pad tetejéig.</p>
+<p>– Hány óra lehetett akkor?</p>
+<p>– Félhét… háromfertály…</p>
+<p>– Alig hiszem. Hogy tudtál volna onnan ilyen korán
+visszagyalogolni. Nem volt még nyolc óra, amikor én hazajöttem.</p>
+<p>– Szekérrel hozott vissza a Cifráig.</p>
+<p>– Krizbai? Visszatért?</p>
+<p>– Azt mondta: nála csak az élet forog kockán, de nálam a
+becsületem.</p>
+<p>Czinege összement a karosszékben, mintha csontjait <span class=
+"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> vesztette
+volna. Most látta Krizbait, lelke egészében és most vált előtte
+világossá, hogy az meg nem menekülhet. A visszatéréssel legalább
+háromfertály órát veszített, a többit kipótolja a patrullnak pihent
+lovakkal befogott szekere.</p>
+<p>– Találkoztál-e valakivel, aki rádismert?</p>
+<p>– Azt hiszem, senki sem ismert reám. Csak parasztokkal
+találkoztam.</p>
+<p>– Akkor még mindig marad számodra egy út az életben.</p>
+<p>– Igen, édesapám.</p>
+<p>Klaudina lehajtotta a fejét, mint ítélet után.</p>
+<p>Ez jól volt már, hát nem akart senkit se keseríteni. Felment a
+hivatalba és ott várta, hogy meghallja a hírt, amely az ő lelkének
+lesz a halálos ítélete.</p>
+<p>Dolgozni nem bírt, az ablakhoz állt és kibámult a piacra.
+Szemben a vár fekete, kormosra perzselt gyűrűje, jobbkézt a félig
+tetőtlen kollégium, s a kettő között a négyszáznak durván
+feldombolt sírhantja. A sírhant előtt… a híg télutói sárban…</p>
+<p>Egy szekér jött a búzapiac felől, a tövisi útról, s a
+zsandárméria felé tartott. Rezescsákósok közepén egy fiatal
+parasztlegényféle ült, a keze, a lába láncon, a kalapját
+elveszíthette. Széltől-fagytól veretes arca azonban a feltisztuló
+világosságban inkább elszántnak tetszett, mint szenvedőnek.</p>
+<p>Egy-két utcagyermek és egy igen lerongyolt koldusasszonyféle
+követte a szekeret. A felnőttek csak megállottak, mintha gyökeret
+vertek volna ott, ahol a látvány érte őket. Férfiak sötéten néztek,
+asszonyok eltakarták az arcukat… Temetés volt: elevent vittek
+temetni. A lerongyolt, baglyas fehérnép azonban durva átkokba tört
+ki, s a zsandárt, aki lefogta, összeköpdöste. A futáskor megőrült
+Bolond Nyika volt.</p>
+<p>– Még ez is kockáztat valamit.</p>
+<p>Czinege István most érezte először a kínt, amelyben
+keresztrefeszített népe haldokolt. Most kezdte érteni a nemalkuvó
+utakat, a keserű dacot, amely a jót sem veszi szívesen attól, aki
+bántotta szentségeit. <span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
+"Page_31">-31-</a></span></p>
+<p>Ő más utat próbált és talán neki volt igaza… de mintha itt ez
+nem számítna, ez az okos, józan, olcsó igazság, mintha volna egy
+más, egy drágább, csak életen-véren vásárolható… az igazság, hogy a
+nemzetet őrületeibe is követni kell. Mikor az egész test lázas,
+akkor minden porcikája részt vesz benne, csak a verejték, csak a
+szenny kívánkozik el belőle, hogy ne ossza az ő sorsát… Késő. Késő…
+Most egyedüli reménye, hogy az ő kétszínű életén, mint két parton
+lábat vető hídon át, gyermeke elvész azok közé, akiknél elfelejt
+lassan mindent, ami neki, az apának még sajgott.</p>
+<p>Egy zsandár jött érette. Vuics őrnagy úr kéreti a városfőhadnagy
+urat a zsandármériára.</p>
+<p>– – – – Egészen idegenszerű, a hosszú télen át elszokott, éles
+napfény sütött be és még szembeötlőbbé tette a helyiség rideg
+voltát. Erdély térképe s a fiatal uralkodó sugár képmása volt
+minden dísz itten. Az őrnagy szemben ült az ajtóval a zöldposztós
+asztal mellett. Balról Apfler, előtte a jegyzőkönyv. Pillantása
+megnyugtató volt, szinte biztató.</p>
+<p>Az őrnagy korlátoltságánál jobban sebezte Czinegét a jobbján ülő
+szikár, himlőhelyes kapitány jelenléte. Ez türelmetlenül futtatta
+át szemét egy papíríven, Krizbai bűnlajstromán.</p>
+<p>A fogoly balkézt állott. Keze láncon, jobbján a kötést vér
+szennyezte. Arca közömbös volt, mintha túl lenne az őt érhető
+legkeservesebben. Mégis, mikor tekintete a belépő városfőhadnagyra
+fordult, új kérdező szenvedés bukott fel benne.</p>
+<p>Az őrnagy kezet nyujtott Czinege Istvánnak.</p>
+<p>Szégyenletes felsülések sorozata volt idáig, e helyt, a
+zsandárság szereplése. Minden megtört a hallgatag,
+megközelíthetetlen, konok népen. Most végül egy „gutgesinnt“
+érdemhez segítette az új államszervet.</p>
+<p>– Köszönöm, köszönöm.</p>
+<p>A fogoly behúnyta a szemét. Mi ez a „köszönöm“ Czinege
+Istvánnak?</p>
+<p>– Kérem a városfőhadnagy urat, vegye szemügyre a foglyot.
+Azonos-e Krizbai Miklóssal, aki negyvennyolc <span class=
+"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> tavaszán a
+helyi főiskolát mint jurátus diák látogatta?</p>
+<p>Krizbai kímélni akarta Czinegét és elébe vágott:</p>
+<p>– Krizbai Miklós vagyok, az, akit keresnek.</p>
+<p>A kapitány izgágán kiáltott rá:</p>
+<p>– Ki kérdezte Önt?</p>
+<p>Az őrnagyhoz fordult:</p>
+<p>– Pardon, majd én.</p>
+<p>– Mit dicsekszik a nevével? Csak dicsekedjék továbbra is, ez az
+út nagyon magasba vezet! Lássuk csak – a lépcsőket!</p>
+<p>Összehúzott szemmel újra az ívbe pillantott.</p>
+<p>– Krizbai Miklós 1848 nyarán diligentián kívül visszatért
+Háromszékből és a helybeli iparos-, kereskedő- és tanulóifjakat a
+lázadó hadsereg részére toborzotta.</p>
+<p>A kapitány elhallgatott, várta, hogy a fogoly tagadjon.</p>
+<p>Krizbai ráhagyta:</p>
+<p>– Úgy van.</p>
+<p>– Nevezett vezette azt a fehérszemkötős császári parlamentairt,
+akinek a fedezete alatt Bem egész serege kibújt a kelepcéből
+Szászsebesnél.</p>
+<p>A fogoly feljebb emelte a fejét.</p>
+<p>– Valóban én voltam az egyik vezető.</p>
+<p>– A retiráda többi, komoly hadvezetéshez méltatlan, hitvány
+trükkjeiben is főludas volt.</p>
+<p>– Minden erőmmel szolgáltam tábornokomat, Bemet és hazám
+ügyét.</p>
+<p>– … A „Honvéd“ cikkeiben gyalázta a császárt! Rágalmazta az
+osztrák hadvezetőség nagyjait!</p>
+<p>– Csak azt írtam meg, hogy hitem szerint a császári felkelők
+felsőbb parancs nélkül Enyedet nem merték volna elpusztítani.</p>
+<p>A kapitány előfúrta a fejét a fogoly felé.</p>
+<p>– Verfluchter Kerl! Miért menekült akkor mégis császári fedél
+alá?</p>
+<p>Krizbai Czinegére nézett. Látta, hogy a városfőhadnagy
+elsápad.</p>
+<p>– Erre nem felelek. <span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
+"Page_33">-33-</a></span></p>
+<p>– Császári ember szekerén lopakodott tovább!</p>
+<p>– Gyalog fogtak el Tövisen túl a gyulafehérvári úton.</p>
+<p>– – – Ez az ember nem az, aki csak úgy, semmi okból tagad. Kinek
+a javára hazudik? Mi érdeke van benne? A kapitány gyanakodva
+tekintett Czinege Istvánra.</p>
+<p>– Városfőhadnagy úr, mondja szemébe neki a vallomását!</p>
+<p>Apfler félhangosan fordult fellebbvalóihoz.</p>
+<p>– Bocsánat. A vallomás már írásban fekszik az őrnagy úr előtt.
+Felesleges azt megismételtetni.</p>
+<p>Az őrnagy bólintott.</p>
+<p>– Valóban, időpocsékolás. A foglyot csak identifikálni akartuk
+és ez megtörtént, nem tartozik rá, hogyan került horogra.</p>
+<p>– Az nem elég. Hallja meg a fogoly a feljelentő szájából, legyen
+neki ez az első lecke. Lássa, hogy nem minden fajtájabeli veszett
+meg!</p>
+<p>Apfler súgva kérte:</p>
+<p>– Bocsánat kapitány úr, a városfőhadnagy úrnak mégis kellemetlen
+lehet, hogy a fogoly előtt így leleplezze magát.</p>
+<p>– Was… kellemetlen? Jó hivatalnok fütyül rá, mit gondol róla egy
+Kossuth-kutya!</p>
+<p>Apfler most az őrnagyhoz fordult:</p>
+<p>– Őrnagy úr, kérem… akkor is inkább olvassa fel valaki a
+vallomást!</p>
+<p>– Helyes. Kapitány úr, ne ragadtassa el magát!</p>
+<p>Apfler a kezébe vette a papírt. Köhintett és ezalatt a fogolyra
+nézett. Üzent neki a szemével:</p>
+<p>– Annyit higgy belőle, amennyi neked valószínű.</p>
+<p>A városfőhadnagy felé szinte esdekelt a tekintete:</p>
+<p>– Hallgass… az Istenre kérlek, hallgass!</p>
+<p>Csakhogy a három tekintet nem értette meg egymást.</p>
+<p>– – – – „Czinege István városfőhadnagy úr a hozzá menekült
+Krizbai Miklóst szemtől szemben ki nem utasíthatta a házából.
+Nevezett ugyanis sok éven <span class="pagenum"><a name="Page_34"
+id="Page_34">-34-</a></span> át volt gyermekeinek nevelője. A
+városfőhadnagy úr kénytelen volt cselhez folyamodni. Este
+elrejtette Krizbait és hajnalban útratette, amikor is nyomába
+vezette a zsandárságot…“</p>
+<p>Czinege Istvánt mindmostanig a szégyen és a fájdalom
+lebénította. Most bentszakadt lélekzettel meredt el a fogolyra…
+Döbbenet, – szinte utálat sötétítette el annak arcát.</p>
+<p>Felugrott, kiáltani akart, leseperni magáról a lelkén esett
+szennyes szókat, mint undorító férget… De ahogy hirtelen a
+halálsápadtan olvasó fiatal férfira nézett, visszarekedt a
+kiáltása. Ha most elveszti a fejét… ha kiabál… ha leleplez…
+Apflernek sírt ásott… Pedig az a maga módján jót akart.</p>
+<p>Összeszedte erejét, eszét.</p>
+<p>– Őrnagy úr! Ezt a vallomást én nem mondtam penna alá Apfler
+főhadnagy úrnak. Ő azt tévesen értelmezte és így tévesen okadatolta
+tetteimet. Engedje meg, hogy kikorrigáljam azt, amit reggeli kusza
+lelkiállapotomban elfelejtettem megmagyarázni. – Én Krizbai
+Miklóst, gyermekeim praeceptorát elbújtattam és útratettem, azzal a
+tökéletes szándékkal, hogy <i>megmenekítem!</i></p>
+<p>– És aztán megbánta szándékát? Felébredt alattvalói
+lelkiismerete? Az eset érthető, sőt menthető…</p>
+<p>Az őrnagy szinte jóindulatúan mondta ezt.</p>
+<p>A városfőhadnagy keserves-keményen rakta egymás mellé a
+szót.</p>
+<p>– Én Krizbai Miklóst nem hivatali lelkiismeretből, hanem
+személyes bosszúból jelentettem fel. Távozása után azt hittem, hogy
+megrabolt.</p>
+<p>A kapitány fintort vágott:</p>
+<p>– Ah… ilyen bizalmat gerjesztők a „honvédtiszt“ urak!</p>
+<p>Czinege csak egy pillanatig küszködött… a mindennél szentebbért…
+Amiért az eddig legnagyobbnak vélt szégyent is fejére idézheti a
+szóban, amellyel lecsapott a kapitányra:</p>
+<p>– Azt hittem, hogy megszöktette a leányomat!</p>
+<p>Apfler rémülten lépett hozzá közelebb. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p>
+<p>– És?</p>
+<p>A vallomástevő mély részvéttel nézett reá.</p>
+<p>– Krizbai Miklós nem szöktette el a leányomat. A leányom… maga
+szökött utána, hogy megossza véle a nyomorúságot!</p>
+<p>Apflerre most szakadt rá a ház, amit eddig építgetett.</p>
+<p>Még az őrnagy is kitört:</p>
+<p>– Um Gotteswillen, ilyen skandalummal dicsekedni!</p>
+<p>– Alle die gleichen! – Szégyelje magát! – vágta feléje a
+kapitány.</p>
+<p>– Akik előtt én mán túl még szégyenkezni akarok tudni… azok
+előtt ez nem szégyen…</p>
+<p>És pillantása összeforrt most a fogolyéval, találkozó
+testvériségben.</p>
+<p>– Ruhig! Mit hallgatjuk ezt a handabandát? Egy helyett kettőt
+fogtunk, őrnagy úr s punktum!</p>
+<p>Az őrnagy zsandárokért küldötte ki Apflert.</p>
+<p>Míg megjöttek, a két tiszt halkan pár szót cserélt. A kapitány
+dörzsölte a kezét örömében. De az őrnagy rosszkedvűen
+leintette:</p>
+<p>– Ez a második siker szerintem fiaskó. Ha az ilyenekből is
+kibújik a kígyó, mint ez a Czinege István, akkor én nem tudom, mire
+építünk mi itten?…</p>
+<p>Csörgő láncokkal jöttek a zsandárok. Czinege István már a fogoly
+mellett állott, kezét bilincskészen rakta keresztbe.</p>
+<p>Csattant a vasperec… indulhattak.</p>
+<p>– Külön cellába! – kiáltott Apfler után a kapitány.</p>
+<p>Míg átmentek az udvaron az első napfényben borzongó fák alatt,
+Czinege odasúgta Krizbainak:</p>
+<p>– Szereted még?</p>
+<p>– Arra nincs szó.</p>
+<p>– Fiam. Ha csak börtönt kapsz… ha visszatérsz… a tiéd. Élek vagy
+halok addig: mindegy.</p>
+<p>– Miért tette ezt? Érettem?</p>
+<p>– Magamért. Jusson nekem is a ti kenyeretekből. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span></p>
+<p>A pincébe épített cella ajtajában Apfler mélységes
+szemrehányással állott elibe Czinegének. Úgy tett, mintha a vasak
+biztonságát próbálná.</p>
+<p>– Mit üzen a családjának, tekintetes Uram?</p>
+<p>– Üzenem nekik, most már hiszem, hogy a honleány is nagy szó.
+Fejükre idéztem… A honleány tűr és vár, amíg a honfiú szenved.</p>
+<p>Apfler a neki oly fájó üzenet után is lovagiasan búcsúzott.</p>
+<p>– Isten vele, tekintetes Uram.</p>
+<p>– Isten vele, főhadnagy úr. A tűz is lehet jó, a víz is lehet
+jó, külön-külön. De össze nem folyhatnak soha. Annak jaj, aki
+megpróbálja.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_37" id=
+"Page_37">-37-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KIFÜSTÖLÉS.</h2>
+</div>
+<p>Egy szekrényajtót kellett kinyitnia, hogy azon át az életbe
+lépjen. Deszkái bátran koporsónak is nőhettek volna. Halott
+kelengye feküdt benne. És ő hat éve hált egy koporsóval
+egyszobában.</p>
+<p>Mikor Judith csattani hallotta a zárat, erősen megfogózott.
+Anyja elgyengült: „Lelkem leányom“ – és nedves volt a szemszöglete.
+Judith rezzenés nélkül nézte az előbomló fehér tetemeket. Nehéz
+len-ingek szálltak le a polcról: nagynénje ajándékai. Jó, falusi
+levendulaszag bújdosott bennük. Ezek még nem fájtak úgy. Csak a
+gyermekkort ragyogtatták vissza sápadt visszfényben. Boldog
+ámolygásokat a nagykertben, a malomárok karikázó szőke hullámai
+mellett… Még vad volt akkor és rakoncátlan, a fák tetején élt és
+belefütyült az életbe. Fintort vágott a nagynéninek az
+ajándékra:</p>
+<p>– Én nem megyek férjhez soha!</p>
+<p>– Akkor is kell, fiam, kelengye.</p>
+<p>Kell. Most látja. Odarakta őket, anyja várakozó két kezére:</p>
+<p>– Ezeket elviszem. Kérem külön tenni.</p>
+<p>A második polcon asztalneműek pihentek, sokszemélyes abroszok –
+mert úgy volt, hogy nagy házat fognak vinni, ünnep lesz az élet.
+Ezek mégsem fájtak. Akkori szíve is a kicsi ünnepekre készült
+igazán: a vendégtelen teríttetésre, mikor csak egyetlen harmadik ül
+asztalhoz: rózsaszín köntösében a Boldogság. – Máskép lesz.
+Félasztalt fog magának teríteni, mint a magános emberek és mellette
+az Árvaság fog ülni, a szürke, étvágy felejtető asztaltárs.</p>
+<p>A kicsi abroszok… Ezek mélyen, messziben induló <span class=
+"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> sajgást
+támasztottak a szíve körül. Ezekbe már a lelkéből volt valami
+összefogva.</p>
+<p>A konyharuhák… A fehér szobalánykötények, máslis bóbiták…
+Tizennyolc éves koráig járt iskolába, de azért gondos gazdasszony
+akart lenni, a maga szemével tenni ragyogóvá mindent. Egy kicsit
+parancsolni is vágyott, hiszen olyan gyermek volt még. De csak
+takaros lányoknak és fínoman, előkelően…</p>
+<p>Picit összeszorította a fogát. Most jöttek a legfehérebb
+halottak. Szép kísértetek, akik nem tudtak elmúlni, csak valami
+gyenge holtszínt, sárgát kaptak. Battiszt lengeségek. Ingek,
+hibátlanul hímezve, monogrammozva. Legalul egy csodaszép ágyhuzat,
+összefogva, rákészítve a virágos brokát paplanra. Az ágyhuzaton
+pedig, összefogatlanul elomolva, lerogyva reájuk, mintha siratná a
+sok halálraítélt csodát –</p>
+<p>Judith érezte, hogy hátán jégszilánk szúr végig.</p>
+<p>– Mama – mondta összeszedett nyugalommal – kérem csak a konyhába
+menni. Majd én kiválasztom, mit akarok elvinni.</p>
+<p>Az anya ijedten nézett leányára, de engedelmeskedett. Oly
+tanácstalan volt gyermekének sorsával szemben, hogy nem mert neki
+soha ellentmondani. Talán ő volt az egészben a legszerencsétlenebb.
+– Kifordult az ajtón, de nem ért a konyháig. Annyira félt, hogy
+leült a szobaajtó elé és mert a kulcslyukon nem volt lelke
+leskelődni gyermeke után, a fülével és a szívével hallgatózott.</p>
+<p>Mit akar, mért küldte ki őt? Sírni fog? Miért akar sírni most,
+amikor sokesztendős konok küzdelemmel új életet teremtett magának
+az elsülyedt, régi élet felett! Igaz, ünneptelen életet, egy
+messzi, ismeretlen, reménytelen városkában. Az ő ünnepekre termett
+Judithja, aki bűbájos nászútra, meleg és vidor fészekre volt
+kireppenőben; aki olyan ragyogó, olyan tiszta, édes mátka volt,
+mint napraváró hajnali rózsafa. – Aki egyszer mégis sápadtan,
+reszkető döbbenetben jött haza:</p>
+<p>Már többször észrevette, hogy egy rendőr ólálkodik mögötte.
+Eleinte véletlennek tűnt, aztán kezdett <span class=
+"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span>
+kellemetlenné válni. Ma visszafordult és kérdőre vonta érte. A
+rendőr bevallotta, hogy meg van bízva az őrizettel. A kapitány úr
+adta ki neki a rendeletet, kísérje a kisasszonyt, mert valaki
+gonosz szándékkal van iránta. Egy nőszemély. És Judith indulni
+akart a rendőrkapitányhoz, végére járni a megalázó dolog nyitjának.
+Az ajtóban megállította a postás. Levelet hozott, nem nagyon kiírt,
+ismeretlen női írást. A levélben követelőn, kétségbeesett hangon
+egy kérés és egy fenyegetés állott. Bontsa fel az eljegyzését. Arra
+a férfira másnak van nagyobb joga. És ha nem tesz úgy, amint a
+levél kéri, majd meglátja, mi következik: az utcán, a templomban,
+akárhol…</p>
+<p>– Ne menj sehova, – mondta ő, az anya – várd meg Lorántot.</p>
+<p>Egy rettentő félóra hosszat várakoztak akkor. Jómaga dadogott
+valamiket Judithnak, hogy ez nem olyan tragikus. Csak botrány ne
+legyen, elvégre Loránt férfi… Judith kitágult, értetlen szemmel
+meredt a történendőkbe.</p>
+<p>Végre jött a fínom, kedves fiú, akiben az ő világuk szerint
+senki semmi hibát nem találhatott. Judith szótlanul odaadta neki a
+levelet. Azt hitte, mindjárt minden jóra fordul, mert hiszen nem is
+fogta fel valóban a helyzetet.</p>
+<p>A fiatalember elsápadt, soha így nem nézett a leányra.
+Lerogyott.</p>
+<p>– Judith…</p>
+<p>Megcsókolta a lábát. Akkor az anyára pillantott, vérpirosra
+vált, kezét az arcára fedte és kifutott, kezében a levéllel. Ott
+álltak ők ketten, tanácstalan összemeredésben: anya és leánya.</p>
+<p>Egy óra se mult, majdnem beesett az ajtón egy cseléd.</p>
+<p>– Az ügyvéd úr… az ügyvéd úr…</p>
+<p>Visítani kezdett.</p>
+<p>Judith vele futott, hajadonfőn.</p>
+<p>Még meleg volt a keze, a homloka. Óh, mintha élt, mintha aludt
+volna a dívánon, csak a vértócsa mellette a földön, mondta az
+igazat. <span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
+"Page_40">-40-</a></span></p>
+<p>Judith sokáig beteg volt azután.</p>
+<p>Mikor testben fellábbadott, lelkileg sínylett. Nem volt szabad a
+mátkaságára emlékeztetni őt senkinek és semminek. Az emlékeket
+tűzbe vetette, az akkor viselt ruhákat elajándékozta. Egyszer
+összeesett: egy új cseléd tudatlanul az asztalára rendezte
+Lorántnak gyermekkori képét, amit Judith mindenekfelett dédelgetett
+valamikor. Amit egyedül el nem égetett…</p>
+<p>Aztán, mikor mindent és mindenkit hallgatásra szoktatott,
+egyszerre kemény lett és határozott. Kelengyéjét elzárta és újból
+tanulni fogott. Nem örömben tette, hanem önmagát járomba hajtva.
+Szorgalma, haladása példabeszéd volt, a diplomáját ablakba tehette
+volna.</p>
+<p>Most pedig indult is, az ország túlsó végébe, állásba. Ehhez az
+útnakinduláshoz kellett kinyitnia a kelengyés szekrényt… Aminek a
+rakosgatásához az anyát nem akarta társnak.</p>
+<p>– Óh Istenem, óh Istenem.</p>
+<p>Hiszen olyan nyugodtan kezdett hozzá. A kicsit rozsdás kulcsot
+vaskézzel csavarta meg. Olyan okosan, tervszerűen válogatott. De
+aztán… Az anyai sejtés a leányon pihenő, hűvös nyugalmon át érezte
+a beteg szív induló reszketéseit. Kivált… A menyasszonyi inge úgy
+volt bedobva, ahogyan félbenmaradt, a többi holmi fölé. Jól látta
+ő, hogy félt hozzányúlni.</p>
+<p>Sírni fog, egész bizonyosan sír. Nem szokott pedig. Csak
+rosszabb ne legyen. Édes Istenem, csak rosszabb ne…</p>
+<p>Az anya sűrűn törülgette a szemét és figyelt, minden érzékét
+megfeszítve figyelt. Nem hallott semmit. Még a lépéseit, a ruhája
+suhogását sem. Ez még keservesebb volt. Kezét a kilincsre
+emelte…</p>
+<p>– – Ahogy anyja után betette az ajtót, Judith lassan ment a
+szekrény felé. Úgy ment, mint kísértetnek elejébe.</p>
+<p>Nem fog sírni. Két ember birkózott benne sokáig: egy nyöszörgő
+letepert és egy felüllévő fojtogató. A fojtogató elvégezte
+munkáját: keserű, kemény diadallal ült már régen a megfojtott
+felett. Judith megértette <span class="pagenum"><a name="Page_41"
+id="Page_41">-41-</a></span> magával, hogy Loránt nem volt
+rosszabb, mint más férfi, csak szerencsétlenebb: mert gyöngédebb és
+lelkiismeretesebb. És hogy az is törvény, emberek törvénye, ami őt,
+Judithot érte. Hogy neki, a legártatlanabbnak kell – ha így fordul
+a kocka, – a legnagyobb keresztet felvennie. Felvette hősen,
+konokul. Sebzett erőkkel kiverekedett egy új életlehetőséget.</p>
+<p>És ma birokra kel a kísértetek utolsó zúgával és le fogja győzni
+az utolsó kísértetet.</p>
+<p>A kályhához ment és belenézett a tűzbe. Ropogós, félparazsas
+égés. A máglya készen áll. Nyitva hagyta az ajtót, hogy gyorsan
+végezhessen.</p>
+<p>Visszatért a szekrényhez és utánanyúlt annak, amitől az imént
+reszketni kezdett. Kihúzta, de távoltartotta magától. Egy lépést
+tett a tűz felé… Az ing szertebomlott…</p>
+<p>A leány megtorpant.</p>
+<p>Milyen szép! Nagyon könnyű, szinte áttetsző selyem. A nyakánál
+lehelletes csipkék közé hímezett rózsakoszorúcskák. A rövid újjon
+is…</p>
+<p>Leült, ölébe vette. Furcsa, nem irtózott. Nem rohanták meg a
+könnyek. Csak a hervadtan is csillámló emlékek, melyek
+hozzátapadtak a ruhadarabhoz. Ehhez a szépséges holmihoz, amely
+általa volt olyan remek. Nagy, nagy munka. Hónapokon át készítette.
+És milyen örömös munka volt. Azt nem tudja férfi. Öltésről öltésre
+díszíteni az üdvösségünket. Mindig bezárta hozzá az ajtót, nehogy
+valaki meglássa. A tűz énekelt és ő fűzte, öltötte, néha
+megcsókolta a selyemszálat. Fehér viharban vágtatott át rajta: mire
+varrja. Néha kiesett a kezéből a tű… A vihar felkarolta és
+elrobogott vele a szent Ismeretlenbe…</p>
+<p>Aztán… aztán félbenmaradt és koporsóba dobódott.</p>
+<p>Mennyit szenvedett, mennyiszer kívánta a halált még akkor is,
+amikor már megbocsátott a halott mátkának! Mert az életnek nem
+tudott megbocsátani. Az életet undortól, gyűlölettől lobogó szemmel
+nézte.</p>
+<p>– Pedig ha elfogadod, akkor meg kell teremtened magadnak az élet
+elfogadható formáját is… <span class="pagenum"><a name="Page_42"
+id="Page_42">-42-</a></span></p>
+<p>Ezt parancsolta egyszer magának.</p>
+<p>És ez a forma kezdett is már jó ideje kialakulni. Munka,
+nyugalom, közöny.</p>
+<p>Közöny? Az igazi közöny mosolyog, te pedig könnyektől tartasz és
+autodafé-ra gyujtottál ma tüzet!</p>
+<p>Minek? Mindaddig, amíg nagy jelenetekben búcsúzol a multtól,
+amíg égeted, temeted, irtózol tőle és keresztet vetsz reá: addig
+nem váltottad át magadat a Közöny nagy, nyájas ünnepébe. Annak
+nincsenek szertartásai, az örökegyforma és felindulásnélküli.</p>
+<p>Nem kell ide máglya, csak kifüstölés. Fújd rá a közönyödet és
+széthull az igéző átok. És akkor igazán felvetted a sorsodat,
+elfogadtattad magaddal a tragédiádat…</p>
+<p>Vedd a tűt Judith, végezd be az utolsó rózsát az ingeden, varrd
+el az utolsó, még lelógó selyemszálat… Ird be az utikosaradba
+ragasztott leltáradba, számold ki a többivel a mosónénak, és viseld
+el aztán, felváltva a többi közömbössel…</p>
+<p>… Az anya úgy szenvedett, hogy már nem bírta. Ha Judithot ájulva
+a földön találja…</p>
+<p>Benyitott, félve, szinte alázattal.</p>
+<p>A leány az ablak felé fordulva a selyemszálat nyálazta meg és
+belefűzte a világosság felé magasan tartott varrótűbe.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
+"Page_43">-43-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>VARGABETŰ.</h2>
+</div>
+<p class="right">„<i>Az ő útjai végiremehetetlenek.</i>“</p>
+<h3>I.</h3>
+<p>Öreganyám két Dobokai Druzsiánnát emlegetett. Az egyik fiatalon
+halt el, a második – az első emlékére örökbefogadott gyermek –
+jószerencsét csinált, szép családja volt, nagy kort ért el. Az
+elsőnek története itt kezdődik:</p>
+<p>… Köhécsel, ásít, a kulcsai csörömpölnek – úgy bújik elő az
+egyházfi a papilak alatti pincelakásból. Nyersül cserszen a nedves
+homok léptei alatt, míg a templomig ér, mely, mintha a lakók erős,
+egybetömörült lelke volna: uralkodik a körbefutó torha bástyákon és
+azokon túlnan a város földszíntes, itt-ott még a forradalom óta
+rombadöntött házain. A hűvösárnyékú, rózsaszínnapverésű
+korareggelbe halkan beleciterázó verebek hirtelen megbicsaklanak a
+muzsikában úgy, mint a kulcs a fonnyadt öreg kezében: a vár öblös,
+boltíves kaputorkán át kemény fiatal lépésekkel nagyon deli úrfi
+dobog előre, kezében krémszínű selyempapirba göngyölt titok. Szinte
+félretolja az öreget, szinte felszakítja az öreg templomajtót,
+aztán eltűnik a csillogó kőlábak között, arra, ahol az úrasztala
+lehet. Az egyházfi utána akar kandikálni, de orra előtt sunyian
+surran be egy hórihorgas, pulykatojásképű nebuló, vargainas-féle,
+ki ugyancsak cepel valami újságpapírba csavart bokrétát. Pillanat
+és újra jön valaki. Ez pirulva, szépen meginstálja az egyházfit,
+hogy beléphessen mereven kötött, kerek virágcsokrával a templom
+hajnalias fehérségébe. Darócruhás, székely szolgadiák.</p>
+<p>Most már zömök reppenéssel riadnak szét a templom <span class=
+"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span>
+támasztó-pilléreiről a verébfelhők. Seregben érkeznek a diákocskák,
+inasok, béresfiúk; kezükben széttanult, nemzedékeken át szálló
+káté. Siketítően kong az oktatásra hívó harang felettük, s míg
+egyesek tétován ácsorognak, fontoskodva tanakodnak, a sápadtabbja a
+torony körül félkört járva magolja:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– <i>Mózes ötköny-vét az –
+ótestámen-tomban.</i><br /></span> <span class="i0"><i>Józsué a –
+bírák – s Ruth követik – nyomban.</i><br /></span></div>
+</div>
+<p>Hajadonfős kicsicselédek pironkodnak befelé a várba.
+Polgárleányok fejkendő alól dühös pillantásokat vetnek a
+„kisasszonyt“ súgó diákok felé. Kalapos, fehérstrimflis úri
+kisasszonyok begyesen lépegetnek végig a diákok sorfala között, se
+jobbra, se balra nem néznek és mégis elpirulnak, mikor épen
+„előtte“ haladnak el. A deliszép úrfi mint két égő gyertya, olyan
+szemmel kémel a templomajtó mellől a kaputorokba.</p>
+<p>Az egyházfi célzást tesz, hogy a tiszteletes úr, a város
+nagypapja már megfrustukolt. A suhancsereg befelé tolakodik és
+leül, szembe a lányok padjával, az úrasztala köré.</p>
+<p>– Kip-kop, kip-kop.</p>
+<p>Begyes, kis szőke lány topog végig a kőpadlaton. A fiúk
+feszülten ügyelik. Most ér a helyére és hányavetin furakodik be a
+padba. Megpillantja maga előtt az újságpapírba göngyölt valamit.
+Elfintorítja arcát, de mintha ezzel örömét leplezné. Bontja… A
+pulykatojásképű suhanc pokolian vigyorog…</p>
+<p>Fehérruhás, magas hajadon jő a padok között, büszke tartásának
+ellenemond kissé lehajtott feje, földre szögezett tekintete. A
+deliszép úrfi arcán a barnaságba bíborcsóvák gyulladnak. A leány
+most lép be a padjába és riadtan bámul a krémszínű csomagra, mely
+mellett a tarka mezei csokor is ott szerénykedik. Hirtelen felnéz –
+talán Istenre akart – de tekintete megakad félúton, az égő
+gyertyaként lobogó két szemben…</p>
+<p>Zsupsz!</p>
+<p>Hahota. A begyes, kis szőke dühösen csapja ki a földre a
+csomagjából kiforduló csalánpukétát (Szokása <span class=
+"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span>
+kikosarazni a tánciskolában az ágrólszakadt diákokat és padján
+felejteni a mesterinasok virágait.) Ki ezen mulat, ki a fehérruhás
+hajadon döbbenetét lesi, kit az a cseresznyecsokréta izgat, ami
+zsinóron ereszkedik alá a karzatról egy jóképü polgárleány elé.
+Valami régkonfirmált diáktól.</p>
+<p>– Ki innen a vének! – acsarkodik egy pöttöm kicsi diák.</p>
+<p>Senki se veszi észre, hogy a pap már ott áll, középen.</p>
+<p>– Ejnye, ejnye! Hát ti fiaim nagyvásárt csaptok Isten szent
+házában?</p>
+<p>Egyszerre mindenki vasárnapi arcot csinál. A szolgálók padba
+sülyesztik zsebkendőbe fogott majoranna bokrétáikat. Szétnyílnak a
+káték. Az öreg pap a szószékre csoszog. Megy a káté, ki darálja, ki
+páthosszal szavalja, ki nyekergeti…</p>
+<p>– És most szólítom gróf Simonfay Zsiga úrfit.</p>
+<p>A deliszép úrfi felemelkedik.</p>
+<p>– Melyik az első parancsolat, erre feleljen a gróf.</p>
+<p>Az úrfi nyiltan a papra pillant, aztán a legsugárabb,
+legszendébb hajadonra. Hangosan, pathetikusan szavalja, egyenest a
+lánynak: Én vagyok a te Urad Istened… rajtam kívül más Isteneid ne
+legyenek!</p>
+<p>A leány megrezzen és hirtelen földreesik padjáról a tarka mezei
+bokréta. Megriadt az igétől? Vagy gonosz varázslat szelét érezte
+meg? A darócruhás szolgadiák holthalványan nézi, hogy a deliszép
+úrfi szemében hogy vet lobbokat a gyertyafény… És az ő nagygonddal,
+hajnalban szedett csokra lent hever a kisasszony lábánál… Jaj. Most
+meg is taposta tudatlanul. Megtaposta, mert a tiszteletes úr a
+leányokra tért:</p>
+<p>– Szólítom Dobokai Druzsiánnát.</p>
+<p>A fehér leányzó felemelkedik. Szeme riadtan szegődik továbbra is
+a selyempapír csomagra, ami oly nagy és olyan törékeny valamit
+rejt, hogy nem merte padba gyömöszölni. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span></p>
+<p>– Mindezen parancsolatoknak mi a summája, Druzsiánna
+leányom?</p>
+<p>Mintha pillanatra elakadna a lélekzete, aztán:</p>
+<p>– Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes
+lelkedből és minden… erődből…</p>
+<p>A leány itt elhalkul. Homloka elfehérül, szinte világít. De
+miért, Istenem, miért? Azért a merésznél is több tekintetért,
+amellyel Zsiga gróf a feleletét igenelte? Szerencse, hogy a pap
+kisegíti és egy tepsiképü szolgálót hív fel:</p>
+<p>– Na, Kati fiam, hát aztán hány Isten van?</p>
+<p>– Hát instállom – erőlködik a leányzó, – csak egy van.</p>
+<p>– Nagyon jól van fiam. Látszik, hogy tanultál.</p>
+<p>… Káté végeztével másnapokon nagy volt a sietés. A kicsi
+cselédeket reggeli edénymosogatás, a kisasszonyok egynémelyikét a
+varróiskola, másikát szigorú édesanya várta, a diákokért már bolond
+csetepatét csapott a kollégium csengettyűje.</p>
+<p>De ma vasárnap volt.</p>
+<p>– Szabad hazakísérnem?</p>
+<p>Simonfay Zsiga gróf kilépett a templomajtó előtt sorfalat álló
+diákok közül, szorosan Dobokai Druzsiánna mellé. Nem várta a
+beleegyező bólintást. Ügyesen, símán terelte aztán a nagy zavarban
+lévő hajadont a széles Magyar-utca felé, honnan kerülővel, az állén
+át lehetett hazajutniok.</p>
+<p>Udvariasan köszönt el Druzsiánna elmaradozó barátnéitől. Végre
+az álléban voltak, csak ketten. Mert nem igen sétált benne szinte
+soha, senki. Minek? Úri embernek szőlője van, oda megy levegőzni.
+Akinek nincs, az csak nem fogja ott mutogatni a szegénységét?</p>
+<p>– Druzsiánna kisasszony, kegyed tekintetére se méltatta a
+virágaimat. De mindegy. Fontosabb nekem az, hogy kegyedet ma
+szomorúnak látom. Mi oka volna rá?</p>
+<p>A leány nagy, okos, szemrehányó tekintetet vetett fel az úrfi
+szemébe.</p>
+<p>– Kérem, instállom kegyedet, szóljon. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>Nehéz sóhaj.</p>
+<p>– Gróf úr, legyen szíves, ne hozzon több pukétát és…</p>
+<p>– És? esdeklem, szóljon hát!</p>
+<p>– Legyen áhítatosabb, mikor Istenről tanulunk.</p>
+<p>– Én áhítatosabb vagyok, mint ha úrvacsorát vennék.</p>
+<p>– De… mindig… mintha félremagyarázná a szent igéket…</p>
+<p>Az úrfi kicsit vállat vont.</p>
+<p>– Amiért kegyedre nézek? De csak bizonyos igéknél!…</p>
+<p>A gróf megállott és erőst a leány szemébe nézett. Jaj, ha most
+valaki ezt látná! Kicsi fúvásra milyen nagy szél kerekednék!</p>
+<p>Épen most fordult be pedig az álléba Vesmás Gáspárné, ki
+keresztanyja Druzsiánnának.</p>
+<p>– Na, hova, hova? Konfirmációról? Persze, jót tesz a séta! Te
+úgyis sápadt vagy, violám. Hát abban a papírban mit szégyelsz úgy
+tőlem? Addsza csak… Jé, beh szép! Na, ezt itt nem kapálták! A
+gyorskocsi hozta.</p>
+<p>Belemosolygott szélesen a gróf szemébe. Közben megcsípte
+Druzsiánna karját, hogy az értsen.</p>
+<p>– Te gyermek, a szalagod egy helyt fel van pattanva. Gróf úr,
+kérem, menjen egy kicsit előre. Van nálam egy dajkatű. – Te szegény
+bogár, te. Nálatok voltam, egy kis aszalt veresszőlőért,
+báránybecsinálthoz. (Szokása volt a legképtelenebb dolgokért
+beállítani, csak, hogy körülszimatolhasson mindenütt egy kis
+pletykamagért, amiből terebély fákat növesztett.) Ne ellenkezz
+velem, hanem kísérjetek vissza hozzámig. Aztán bejössz és nálam
+hagyod a pukétát. Gróf úr! Paracsoljon jönni. Most pedig
+hazakísérnek engem.</p>
+<p>A két fiatal közrevette Vesmásné Csontt Apollónia asszonyságot,
+ki szinte nekipirult, hogy ilyen izgalmas ügy vetélőjét kaphatta
+kézbe.</p>
+<p>– Menjetek csak balfelől, egymás mellett. Nem állok én karónak
+két rózsafa közé. Hát bizony lelkeim, szép idő is az, amikor az
+ember konfirmálni jár. Én is <span class="pagenum"><a name=
+"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> ott ismerkedtem meg
+Gáspárommal, Isten nyugosztalja.</p>
+<p>– Igen, kapott a szón Zsiga gróf, felér két tánciskolával.</p>
+<p>Druzsiánna összehúzta homlokát, szinte szenvedőre vált az
+arca.</p>
+<p>Vesmásné tovább, folyton beszélt, mintha nem érezné, hogy az
+első kipattant szikra égeti a fiatalokat. Pedig hogy égetett az a
+szikra. Tüzén keresztül Druzsiánna csak fojtva érezte nagy, nagy
+félelmét szíve fenekén. A gróf a kapunál kezet csókolt Vesmásnénak,
+époly alázattal, ahogy főúri dámáknak szokás. Tudta ő, hol, mit,
+hogyan kell…</p>
+<p>Bent Druzsiánna szinte elgyengült.</p>
+<p>– Nó, te kicsi csirke, te.</p>
+<p>Csontt Apollónia karba ölelte a leánykát. Nagy érdeklődéssel és
+valami gyöngédséggel szemében nézett reá.</p>
+<p>– Anyád vár. Azért tanácsos a tearózsákat – tearózsa most,
+április végén! – itthagyni nálam.</p>
+<p>– Nagyon haragszik édes anyám…?</p>
+<p>– Na. Nem kell félni. Menj csak szépen haza. Aztán mondd azt,
+hogy mostanig nálam voltál, mert látni akartad a zsurnált. S
+vártál, amíg hazajöttem. Végre is a keresztanyád vagyok, s
+becsületes asszony. Nem is tudom, mit félt úgy a gróftól. Annak a
+botra faragott szikulusnak szánna… Hogy híjják? Bajka? Hisz az
+jobbágyfiú lehet… Na, előttem székre se ülne, nem hogy a drága
+leányomat neki elprédáljam! Nem tudom én, vak a te anyád, nem
+látja, milyen szép vagy? Aztán a Dobokaiak lófő nemzetség, a
+százesztendős pikszidárius asszony se merne elődbe vágtatni az
+úrvacsoránál… A székelyeknél a lófőleány grófkisasszony számba
+megy…</p>
+<p>A rózsafehér arcon mosoly ringott át.</p>
+<p>– Pólika néni…</p>
+<p>– Na, na. Most indulj már haza. A virágot majd elgondozom…
+Tearózsa! Ez csak más, mint a Bajka Mózsa útilapuval kerített
+kakukkfű pukétái!</p>
+<p>Druzsiánna ráhajolt a virágokra, felitta illatukat, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> mint
+szíverősítőt. Nagyon is fel kellett idézni a drága jó szagot, hogy
+özvegy anyja küszöbén át merjen lépni. Óvatosan tette be a nehéz
+tölgy-kaput, még egy-két pillanatot adott magának.</p>
+<p>A keskeny bolthajtásokkal átívelt, északos udvaron, a kővel
+kerített gruppokban császárszakállak nyitogatták első zsengéiket. A
+futóka bukfencet vetett a téglaboltokról, s a portuláka rikító
+szőnyege a tornácig terült. Itt oly emberek laktak, akik el nem
+tapostak semmit.</p>
+<p>Druzsiánna kilincsig ért. Az anya – féligősz, de nem nagyon
+idős, talpig gyászt viselő asszony – összeráncolt homlokkal
+fogadta:</p>
+<p>– Kisasszony, hol voltál mostanig?</p>
+<p>Ebben a hangban volt valami az ítélkező örökbíró mindentudó
+szigorából. Ennek nem lehetett hazudni…</p>
+<p>– Nem nézem én, hogy maholnap pártás leány vagy. Azt hiszed, nem
+tudom, ki szokott templomból hazakisérni? Te… te szerencsétlen!
+Ugyan mi jóvégre vezet mindez? Kutya kutyával s macska macskával,
+mondta szegény apám, az effélére! Már az sem tetszett nekem, mikor
+Zéfi grófné a Máriskó kontesz kedvéért tánciskolát rendezett!
+Hívott volna akkor is magukhoz valókat a vidékről, s nem egyszerű
+nemesleányokat! De persze fösvény s azoknak szállást kellett volna,
+hogy adjon éjtszakára! Most aztán nem tud ellenni tőled az a léhűtő
+grófi kócifer! Hogy is nem szégyelli pelyhező szakállal
+konfirmálni! Ha eddig megvolt istentelenül, mit jut épen az idén
+eszébe!… Jó is, hogy vége lesz már ennek a… Uram bocsáss meg! Hogy
+az én leányom épen a konfirmációja alkalmával legyen szóbeszéd
+tárgyává! Meg nem szenvedem, hogy mégegyszer végig cégéreztesd
+magadat vele az utcákon! Mondd meg neki: gróf úr, én szegény leány
+vagyok, mégcsak férfirokonaim sincsenek, akik megvédhetnének a
+világ szája ellen! Ha igazi férfi, elmegy előlem!</p>
+<p>Mind nagyobb méregbe hozta magát. És épen, mert leánya
+fejlehajtva rebegett előtte, épen mert <span class=
+"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> néma volt
+és kimondhatatlanul gyámoltalan. Virágnyi, madárnyi, akiken áttapos
+a vihar: szirmuk, szárnyuk ellenállása gyengébb a lehelletnél.</p>
+<h3>II.</h3>
+<p>Romlatag kőfalakon, templomcseréppel bordázott bástyatetőkön
+lilaszínű parádét vont a borostyán és készült, készült a parádé
+egyre még. Öles székely legények vállukon hordták a kidöntött
+növendék-fákat és állét vertek belőle várkaputól templomig. Bent
+fürge fiúk cserfalevélgirlandokat húztak át a karzatok között,
+padokba verődve koronát-koszorút kötöttek a lányok. Soha máskor
+ilyen csacskaságot nem látott a fehér templomhajó. Az volt a
+legény, aki az orgona tetejére mászott, hogy bokrétákat tűzdeljen a
+legfelső sípokra. Bajka Mózsa a tornyon át a padlásra merészkedett,
+hogy zsinóron engedje le a koronát az úrasztala fölé. Meghal az
+anyja, ha most meglátná. Zsiga gróf kacagva nézett a szédítő magas
+padláslyukból lekandikáló vasfejűre.</p>
+<p>– Én a jobb részt választom és kegyed lábához ülök, segíteni.
+Úgy sem tudtam mostanában soha hazakísérni, eltűnt mindig, mint
+Hamupipőke. Nem tudom, valamikor szokásban volt – a história
+professzor mondta – hogy a templomba menekülők sértetlenek voltak.
+Hát ilyenképen vagyunk mi most ketten… itt biztonságban vagyon a
+szívünk.</p>
+<p>Druzsiánna már az első szóknál megrázta a fejét. De különös
+volt, nem mert az úrfi blaszfémiás beszédeire tiltakozni. Valami
+babonás, félelmetes erő volt abban, hogy az Irás szavaival varrt
+hímet szerelmükre.</p>
+<p>A gróf sorban adogatta fel a virágkosárból Druzsiánna keze alá a
+vérpiros bazsarózsákat. Hogy tudta adni a virágot, milyen szépen,
+ábrándos tűzben pillantott fel velük együtt, mintha mindegyikben az
+ő teljes, bíborpiros szívét nyujtaná hódoló áldozat gyanánt.</p>
+<p>Mikor a nap már kései, elnyúló aranynézésekkel sepert végig a
+templom virágba, lombba mártott, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> szinte elsötétített falain,
+az öreg pap is becsoszogott, hogy utánanézzen a pompának. No, meg
+hogy „beitassa“ velük a holnapi ünnepség rendjét. Nagy versengés
+folyt ugyanis a leányzók között, ki hányadikul üljön a sorban.
+Sírás, összeveszés is volt már emiatt és Kézdi Polixéna el volt
+szánva, hogy ölébe ül Krizbai Cécinek, majd elhúzódik az eggyel
+lejjebb, ha a mollruhája ropog! – Mások hajnali felkelést, az
+egyházfi megkerülgetését tervezték…</p>
+<p>– Hát édes gyermekeim. Egyet majd elfelejtettem. (Pedig napok
+óta töprengett, hogyan adja be ezt némely áspiránsoknak.)
+Figyeljetek csak ide. Hogy kiket fogok megáldani. Hát fiaim, ti
+ugyan tudjátok, hogy Isten áldása mindnyájatokra egykép kitöltődik.
+Épen azért mindegy, hogy kinek a fejére teszem a kezemet. De mégis,
+a rend s az illendőség úgy kívánja, hogy megmondjam. Kettő vagyon
+itt, ki idejénél fogva első lehet köztetek. Mert tanulásban mind
+igen derékul viseltétek magatokat… De úgy gondolom, nem tartjátok
+méltatlannak az elsőségre Simonfay Zsiga gróf úrfit és Dobokai
+Druzsiánna kisasszonyt… Simonfay gróf, úgye, méltóságod tizenhét és
+fél esztendőket töltött be… Druzsiánna, téged én kereszteltelek,
+tudom, most multál tizenhat. No lám, most már nem baj, hogy két
+esztendeig betegeskedtél. Legalább egy gróffal együtt áldalak meg.
+De kegyelmed gróf úr, mért késett annyira a jóban? A filozófia
+klasszist járja már, ha jól tudom?</p>
+<p>– Anyámasszony igen kegyes és azt tartja, nem szabad zölden
+venni fel az első úrvacsorát. Apámuram freidenker, ő nem törődött
+vele…</p>
+<p>A pap összeráncolta a homlokát. Az öreg Simonfay Mihály gróf
+istentelen hírében állott, Voltaire volt az órákuluma. Épen azért
+kell bő áldásnak szakadni a fiára, hogy tartson, hasson jó
+időkre…</p>
+<p>Azon az éjjelen a friss lombok fanyar illata megédesült a napnyi
+pompázásra lekaszált tavaszi virágok lehelletétől. Nehéz ünnepi
+balzsam keveredett ebből. S a sok virág: mintha a falak magukból
+virágozták volna ki, hogy egy szűzi nász örömére csodát tegyenek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
+"Page_52">-52-</a></span> És ők ketten, a templom főhelyén, szemben
+az ünnepiruhás, ünnepi arcú tömeggel, virágfelhők és álomfelhők
+közepette… Druzsiánna nem tudta, mennyei vagy földi malaszttól
+feszül patyolatdereka alatt ujjongó szíve. Összeforrt a két
+üdvösség és elragadta valami fehér extázisba. Angyalnál
+tündökletesebb és alázatosabb volt, mikor az áldásért a mohába vont
+földre térdepelt… Csak a pap állt közöttük, jobbkeze a gróf, balja
+a Druzsiánna fején. Az áldás hosszú volt, akár egy esketési beszéd.
+Hogyne. Jobbkézt az első padban ott ült Simonfay Józéfa, Mihály
+gróf vénkisasszony nagynénje, ki az ekklézsiának is gyűjt. Elfáradt
+a jó öreg nagypap, s ahogy mindjobban ránehezedett a két fiatal
+főre, összehajtotta azokat, hogy szinte érintették már egymást és
+egybecsókolt arcuk tüzének lehellete.</p>
+<p>Bűn volt? Mikor ismét helyükön ültek, Druzsiánna szeme anyja
+szigorú, kisírt tekintetével találkozott… Mert anyja mindig sírt a
+templomban. Szülőit siratta: apját martalócok döfték át
+negyvenkilencben, anyja belesorvadt a bánatba. Urát siratta, a
+kollégium inspektorát, kit vadorzók ütöttek le a „Csókolók“-nál,
+messzi, havasi, irdatlan erdőben és fiát, kit a Maros
+mindenesztendős pogányáldozatául szánt a sors. Igy voltak az ő
+örömünnepeik is könnyesek. Vagy most még egyébért is hullott az
+anya könnye?</p>
+<p>Druzsiánnában zűrzavaros érzéseket vert fel az anya komorsága,
+hogy elrepítette szemét másfelé és akkor Pólika nénit látta,
+sugárzó arccal, megelégedetten. Fiatal szíve öntudatlanul talált
+enyhet a mosolygó arcban, mint a napra forduló virág a
+verőfényben.</p>
+<p>Pólika néni ötször változtatott helyet a templomban, míg olyat
+talált, ahonnan mindent kellőképen szemügyre vehetett. Közben
+kétszer csaknem összeveszett a polgárasszonyokkal, kiket ősi
+helyükre, hátrább tessékelt. (Nézd az orcátlanjait, hova nem
+furakodnának!) Végre most félig ölében ült egy fiatal asszonykának,
+akitől csak egy újjbegyni helyet kért.</p>
+<p>Ünnepség után a nép a Magyar-utcára ömlött ki a várból. Szép,
+talpig fehér lányok: kezükben imakönyv, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span>
+csipkezsebkendő, amivel az első szent bor után szárították meg
+fiatal ajkukat – és a kegyes mondásokkal telenyomtatott emléklap.
+Szemlesütve lépegettek anyjuk mellett, diákok csatlakoztak
+hozzájuk, úgy sétáltak fel és alá a macskafejes járdán, vaskosaras
+földszinti házak, még a perzselés nyomait mutató romok előtt.
+Dobokainé, bár a legbüszkébb anya lehetett, egyetlenben egyszer
+ment csak végig az utcán. Leányával és Zsiga gróffal közrevétette
+magát és ünnepélyesen komor maradt. Mint vasfalon kellett volna
+megtörnie rajta a fiatalok tüzének. De Simonfay gróf, míg elkérte
+Druzsiánna emléklapját, megérintette a leány kezét.</p>
+<p>– Örvendj ifjú a te ifjúságodnak… olvasta. Nekem a tiszteletes
+úr ezt az igét mondta a kenyérhez. Szép ige, de nem nézik jó
+szemmel, ha az ember követi.</p>
+<p>– Az igének folytatása van, mely óva int a meg nem engedett
+örömtől, mert egyszer számonkérik örömeinket, szólt az anya kicsit
+élesen.</p>
+<p>– Igen…? Nem ismerem a folytatást, nem vagyok eléggé jártas az
+Irásban. De amit tudok, az már nagyon sokat mond nekem… És mely
+igéket mondta kegyednek a pap, Druzsiánna kisasszony?</p>
+<p>A leány remegve figyelt a beszédre. Félt, hogy a gróf
+megbotránkoztatja anyját, az pedig megsérti a grófot. Most
+végigpillantott sajátmaga makulátlan fehérbe öltözött alakján.</p>
+<p>– Azt mondta: maradjak mindig olyan fehér, mint a köntösöm.</p>
+<p>– No, de ilyen ellentmondó igék…</p>
+<p>Hirtelen elhallgatott a gróf és azt kérdezte, le fogja-e vétetni
+magát Druzsiánna kisasszony?</p>
+<p>– Menjünk is a fotográfushoz, kapott az anya a szón, mert úgy is
+volt a terve, hogy leánya életének e legszebb ünnepéből emlék
+maradjon fenn. De a gróf beszédei után semmi kedve se volt már, bár
+egy szót se ejtett szemrehányásfélét, míg haza nem értek. A középső
+házba nyitva, a házi fontszőtt terítős ágyak, a lábas óra halk
+tipegése, s a fehérneműs sifonerekben hervadó levendula hiába
+küldött békét feléjük, <span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
+"Page_54">-54-</a></span> még Druzsiánna tengelicéje is hasztalan
+üdvözölte vidám sikongással őket, az anya Kálvin aszkéta arcába
+tekintett és szigorúan kezdte:</p>
+<p>– Druzsiánna. Rémítő dolgot tapasztaltam máma. Már a templomban
+láttam, hogy minden igaz, amit beszélnek. De azt még se hittem,
+hogy annyira légy vele, hogy a kezedet merje érinteni. Mit engedtél
+meg neki, hogy így konfidenskedik és még előttem se modesztálja
+magát?</p>
+<p>– Semmit, semmit édesanyám… Igazán, igazán nem tehetek róla…</p>
+<p>– Ami történik, azért mindig a leány felelős! Ha megőrzöd a
+méltóságodat, ő se mer tolakodni! S ha léhaság történik, mint ahogy
+láttam, annak csak te vagy az oka!</p>
+<p>Druzsiánna sírni kezdett. Sírása bűntudatos színben mutatta és
+az anya még szigorúbban kezdte magyarázni az ősi, kegyetlenségig
+puritán elveket, amelyeknek szigorában nőttek fel a familia leányai
+évszázadok óta. Már tudniillik a Dobokainé családjában, mert csak ő
+volt itt „trunkus“, az apa beszármazott Szikuliából.</p>
+<p>Az áldozócsütörtöki csodaszép hangulat fekete keserűségbe fúlt.
+A pompás kis ebédnél Druzsiánna semmit, az anya majdnem semmit se
+evett. A délután szótlan szürkeségben telt el. Druzsiánnának fájt a
+feje és a kanapéra dőlt. Templomba se mehetett, ahogy illett volna
+úrvacsora után.</p>
+<p>Még szomorúbb napok következtek. Nem kellett többet korareggel a
+templomba járni. Az anya örvendett rajta és azon volt, hogy okos
+szavakkal lohassza a tüzet. Hiába hallotta a parasztbabonát: hogy
+az égből dobott tüzeket eső el nem oltja. Soha se hitt a
+babonában.</p>
+<p>– Oktalanság az egész. Minden csak az idő és a lelkierő kérdése.
+Át kell esni a keserűségen.</p>
+<p>Druzsiánna szerelme pedig, mint a szentek mellett égő mécs
+olaja, nem fogyott, hanem maga-magából gyarapodott. S amikép
+gyarapodott az olaj s a tűz, apadt az edény, sápadozott, vékonyult
+a leányzó. Gyakorta <span class="pagenum"><a name="Page_55" id=
+"Page_55">-55-</a></span> ült keresztülkötött fejjel a dobráma meg
+a recepárna mellé, míg az anya a tűzhely előtt sebesen pergette a
+rokkát és zsoltárokat énekelt, vagy azt a találót, keserveset:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">„<i>Fogd meg pajtás a
+vasvesszőt, a vasvesszőt,</i><br /></span> <span class="i0"><i>Verd
+meg vele a temetőt, a temetőt,</i><br /></span> <span class=
+"i0"><i>Mért nem kedvez semmi szépnek,</i><br /></span>
+<span class="i0"><i>Semmi épnek…</i>“<br /></span></div>
+</div>
+<p>És mégis: Druzsiánna imádkozva kérte az Urat, hogy ne fusson az
+idő, bár semmi jót nem adott a jelen. De legalább tudta, hogy itt
+van, a városon van az, akiért eped. Hanem ha julius elejére fordul…
+Simonfája kastélya és aztán Leyda városa… mint delejtű a csillag
+felé, fog arra húzni az ő sóhajainak csapata…</p>
+<p>Nem is volt már ez szerelem, valami nagy betegség volt, úgy fájt
+és úgy hervasztott, valami lázféle, aminek nincs és nem is szabad,
+hogy legyen orvossága.</p>
+<p>Régebb se voltak utcakati fajtájú népek, most épen sehova se
+jártak. Druzsiánna csak vasárnap, a templomba, ahol nem illett
+szemet emelni a karzaton ülő diákságra. Az anya néha a temetőbe
+járt ki. Leányát kíméletből nem vitte, a hegy miatt. Ilyenkor
+Druzsiánna lelkéből kisírhatta magát. Egyszer, mikor a legjavában
+sírdogált, valaki szépen reáborult.</p>
+<p>A leányka felnyujtotta hozzá ölelő karját.</p>
+<p>– Pólika néni…</p>
+<p>– Ne sírj hát, na. Mindjárt nem sírsz, csak halld meg, mit
+mondok. Zsiga gróf tegnap nálam tette tiszteletét… Azaz, hogy
+láttam elmenni az ablakom alatt. Te, olyan volt az epekedéstől,
+mint egy váltott. Megszólítottam. Miért ne? Tudom, hogy az emberek
+menekülnek a megszólításaimtól. Hogy azt beszélik, hogy minden
+évben újra kell huzatnom a könyöklő párnákat az ablakfámon. Bánom
+is én! Nem is laknám én ilyen félreeső csendes helyt, mint ez a ti
+kolégyomutcátok! Bizony jó mindent tudni, mindent látni! Meglátod
+azt most te is! Szóval, megszólítottam Zsiga grófot. Aztán bánom is
+én a hírnevemet, mikor fiatal <span class="pagenum"><a name=
+"Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> szívek bajáról van szó.
+Nagyon hálás volt, aztán kétszer is kezet csókolt. Hiába, csak a
+mágnások tudják, mit kíván az úri módi. Mondja sokszor a
+kosztadónéja, Firtos professzorné, hogy milyen úrias tempói vannak!
+Szóval hát kifaggattam és mondhatom neked, meg van az háborodva
+érted. Na, ugyé, már gyógyulsz, eszem a szívedet!</p>
+<p>Druzsiánna mindkét kezével szorította keresztanyja kezét.</p>
+<p>– Mosolyogj hát bubám, mert bizonyisten szebb vagy akkor, mint
+egy pápista szentkép. De aztán meg ne szakadj az örömtől, ha a
+többit hallod! Megigértem ugyanis a grófnak, hogy összehozlak
+titeket. (Érezte, hogyan kezd reszketni a lány.) Holnap délutánra
+kérezz át hozzám. Nálam van egy divatzsurnál, most már igazán.
+Pattantyusnénak, annak a gazdag örménynének hozta a gyorskocsi.
+Anyádat ez úgysem érdekli, ő fumigálja a divatot. Pedig milyen
+rájfrahúzott szoknyák jönnek bé… Ekkorák né, mint egy hordó…</p>
+<p>Druzsiánna oda se figyelt. Nagy tétovában volt. Hirtelen
+szomorúan, mintegy tagadóan nézett az asszonyra.</p>
+<p>– Mi az, hát félsz? – tért magához a keresztanya szemléletes
+divatelőadásából.</p>
+<p>– Félek, hogy megtudják…</p>
+<p>– Anyád?</p>
+<p>Druzsiánna hallgatott.</p>
+<p>– Ahá! Nehogy azt hidd, hogy megsértődöm. Tudom, mi a hírem.
+Húsvét ünnepszombatja fejibe a diákok táblát szegeztek a kapumra:
+„Itt lakik a város szája.“ Tudom én, hogy sokat jár a szám, de
+először is, csak jóindulatúan beszélek. Másodszor mindig igazat
+mondok. S aztán, aki sokat beszél, az legjobban el tud titkolni
+valamit. Ha én nem mondom el, hogy nálam találkoztok, megesküszik
+rá mindenki, hogy nem találkoztok. Majd azt mondják, ha ki is
+szivárog valami: Ugyan! Vesmásné rég elkofálta volna, ha úgy volna!
+Én pedig ne legyek becsületes asszony, ha elárullak!</p>
+<p>Ettől az órától kezdve Druzsiánna elkezdett sugározni. A titkos
+boldogság a legjobb szer: gyógyszer, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> szépítőszer egyben. A
+leányzó csöndes volt, szorgalmatos, engedelmes és néha énekelt.
+Különös énekhangja volt, valami fájdalom remegett benne, mint a
+pattanni készülő húrban.</p>
+<p>Az anya hálás volt Pólikának, hogy átsegíti gyermekét a
+bánaton.</p>
+<p>És elfutott az idő. A rózsalevelekként hulló tavaszi napok.
+Mikor Druzsiánna mindennap átment Pólika nénihez, akinek ősi kertje
+kissé felhagyott volt és gizgazos, mint az ablakban sokat könyöklő
+fehérnépeké. De volt benne egy hátra, a kápolnadombra nyíló ajtó,
+amelyen – ha véletlenül vagy készakarva nyitva felejtődött –
+láttatlanul surranhatott be az arrafelé tanulgató diák és volt
+benne sátoros kázsiával függönyzött filagória, benne gyeppad és
+körül virágok és lepkék és tavasz, tavasz mindenfelé. És Druzsiánna
+virult köztük, mint a tavasszal még kihajtó, magukat agyonvirágzó
+fák, akik elsorvadnak kánikulára.</p>
+<p>A gróf szerelme gyönyörűség volt. Kisfaludy regéit érzékenyen
+hangsúlyozva olvasta fel és énekelt is néha, gitárhoz, hogy:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">„<i>Istenhozzád te szende szép
+hölgy,</i><br /></span> <span class="i0"><i>Te bús lelkemnek
+édene…</i>“<br /></span></div>
+</div>
+<p>Pólika néninek még a Druzsiánnáénál is jobban égett az arca,
+mikor a szerelemnek ezt a magasztos megnyilatkozását látta.
+Ezenkívül Zsiga gróf értett a mindennap más szerelmi szókhoz: sohse
+látott virágfajtákból hozott pukétákat, tudott térdepelni,
+szendefényű szép szövétnekének hívta Druzsiánnát és a csókot a
+leány ruhaszegélyén kezdte… Mert Pólika néninek olykor vendégei
+jöttek, megaztán a könyöklőt se lehetett végkép elhanyagolni és
+aztán ő nem úgy tartotta, mint Dobokainé, hogy a jegygyűrűvel kell
+váltani az első csókot. Hadd örvendjenek egymásnak, hiszen az ilyen
+szerelem, mint a grófé, le nem lohadhat és micsoda büszkesége volna
+neki, hogy ő csinált grófnét a keresztleányából. Végre is, már
+libapásztorleányt is vett el gróf feleségül és Druzsiánna egy
+királyi trónra is méltó szépségében. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span></p>
+<p>S a hol őrzött, hol nem őrzött fiatalokban az áhítatból lassan
+áhítozás támadt. Druzsiánna szerelme elterebélyesült és lett az a
+nagy, egyetlen szerelem, mely mint szörnyű törvény olvasódik
+egynémely fejekre, csak maga lehet a maga orvossága s nem fér bele
+a más szíveknek szabott medrekbe…</p>
+<p>Nyár kezdte már forralni az ereket, utólszor kellett találkozni
+a kázsiafüggönyös filagóriában. Mert a négylovas, címeres grófi
+batár megérkezett már Simonfájáról, az úrfi után. Druzsiánna nem
+akart gondolni a holnapra. Addig, amíg a gróf itt volt, egy
+könnycseppel, egy sóhajtással nem akarta csorbítani végtelen
+boldogságukat. Szinte öntudatlanul, minden szépségét, szerelmét e
+napra gyüjtötte. Titkon csodaszép két zsebruhára valót recélt,
+egyikbe könnyeit fogja sírni, másikat a grófnak adja. Fehér
+köntösét maga mosta, vasalta makulátlanra, gesztenyeszín haját
+balzsammal illatosította. Még harisnyát is a konfirmációsat, a
+pávafark-rámflist húzta, pedig ki látja? De élete ez ünnepén
+tetőtől talpig habtiszta akart lenni.</p>
+<p>Mikor azonban délután anyja elé állott, az rövidesen szólt
+rá:</p>
+<p>– Minek ez a cifrálkodás szeredanap fejibe? Először illik
+kérezni, és aztán öltözni. Ma itthon ülsz. Le kell szedni az
+ecetrózsát. Maholnap elnyílik, s aztán nem lesz rózsavizünk.</p>
+<p>Druzsiánna megtántorodott. Bár nem volt szokása kunyorálni, most
+esdekelni kezdett, és oly szívszakadva kérte anyját, hogy az, ki
+eleddig mit sem gyanított, magára eszmélt:</p>
+<p>– Megérem, te nem Pólika nénédhez készültél? Megérem, cellengeni
+szoktatok ilyenkor a Magyar-utcában? Csakmár az Isten elvinné
+innen… Nem mész s punktum.</p>
+<p>Druzsiánna össze-vissza szurkálta a kezét a rózsaszedésnél.
+Estére nem bírt a lábán állani, kirázta a hideg. Éjtszaka felkelt
+álmában, felöltözött és futni akart Pólika nénihez. Pár napig
+feküdt aztán, mint egy darab fa. Nem evett, nem beszélt. Mikor
+felkelt, nem vágyott ki sehová. Jött pedig öccsének halála
+évfordulója. <span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
+"Page_59">-59-</a></span> S hogy, hogy nem, erre a napra marjult ki
+az anya bokája: kendermagért ment a hiúba a tengelicének, és
+rosszul lépett le a grádicson.</p>
+<p>– El fogsz menni a temetőbe. Valakinek kint kell lenni máma.
+Lassan mész, hogy ki ne fáraszd magadat.</p>
+<p>Druzsiánnának mindegy volt ez. Felvette fehér köntösét (pedig
+jaj, látni se kívánta) és piros rózsákat kötött koszorúba.</p>
+<p>A temető magas hegyoldalban volt, forradalomkor kidöntött
+kétszáz sírkő volt a lépcső a tetőig. És az ő sírjok ott volt,
+legfelül, ahonnan szőlőkbe, erdővégekbe torkolt a temető.</p>
+<p>A sírok hosszában-széltében terültek, a borostyán ligetekké nőtt
+felettük, mintha titkolná, hogy elfeledték rég a kaszáltatást,
+díszítést. És sok család pusztult ki itten ágastól, gyökerestől
+nemrégen.</p>
+<p>Már elmult rég a lilabolyhos tavasz, az akácból is csak valami
+hervadt, nehéz illat maradt. Zinniák rikítottak mindenfelé, de a
+nap az ő bőrlevelükön is kacagva csókolt; nem volt itt irgalom, a
+meredek, víztelen hegyre hordott virágoknak tavaszon túl el kellett
+aszni az első naptüzek után.</p>
+<p>Druzsiánna megállott a tetőn és visszafordult. Szeme lassan
+megfényesült, mert az országútra látott, mely Simonfájára visz.
+Aztán lépett egynehányat a zizzenő fűben… s hirtelen
+felsikoltott.</p>
+<p>Mintha sírba akarná rántani, valaki térden ölelte. Valaki, aki a
+fűben heverészett.</p>
+<p>– Istenem… hogy kerülsz te ide?… Visszajöttél…</p>
+<p>– Nem tudod? Nem gondolod? El se mentem. Búcsúzatlan, tőled!
+Nem, soha! Azzal a nappal tartoztál még nekem… nem is te tartoztál:
+az élet! Az Isten, vagy a fátum! Szóval a batárt hazaküldtem a
+praeceptorral. Kimentem Körtövésre, a Zéfi tánt majorjába. Adtam a
+jó rokont, az öreg épen kint van, nehogy egy szem elvesszen az
+egresből… Apám se bánja, ha az öregnek gazsulirozok egy cseppet…
+Közben be-beszöktem a városba, hírt venni felőled… És vártam…
+<span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
+"Page_60">-60-</a></span></p>
+<p>– Mire?</p>
+<p>– Mire, kincsem? A mai napra. Vesmásné megmondta, hogy ma vagy
+anyád őkigyelme, vagy te fogsz kijönni a sírhoz.</p>
+<p>– S ha édesanyám jött volna?</p>
+<p>– Akkor hozzátok futottam volna. Árkon bokron, egyenest.</p>
+<p>– Jaj…</p>
+<p>– A pokolba is, tudod, utánad. Ezért az egy napért.</p>
+<p>– Ne mondd ezt így: ezért az egy napért… Úgy fáj… mintha… mintha
+te… nem örökre…</p>
+<p>A gróf csodálkozó döbbenéssel nézett a leányra. Az elszégyelte
+magát:</p>
+<p>– Menjünk… menjünk a sírhoz…</p>
+<p>Odaértek. Druzsiánna reá húzta a koszorút a derékontört oszlopot
+ábrázoló sírkőre. Ma volt a negyedik évforduló. Ma először nem sírt
+a sírnál. Szárazon ragyogott a szeme. Mintha nem is volna
+itten.</p>
+<p>Leültek a sírmelletti padra. Druzsiánna tekintete pillanatokra a
+mélyen alant zsongó város tetőire szállott, aztán a völgy
+messzenyúló képébe veszett. Az égperem végtelenében aranyporba
+húnyt a bűbájos Marosmente, abba az aranyba torkolt bele a simonfái
+országút… Milyen csoda történt azóta, hogy imént arra bámult…</p>
+<p>A gróf át akarta karolni az üdvösségbe veszett lányt.</p>
+<p>– Ó, nem… nem… hiszen hol vagyunk… itt bűn…</p>
+<p>Zsiga gróf rövidet kacagott.</p>
+<p>– Azt hiszed? A szerelem a legfőbb vallás, csak a szerelem
+engedelmeskedik annak a törvénynek, hogy szeresd felebarátodat,
+mint önmagadat. Csak a szerelmesünket szeretjük annyira… Nem?</p>
+<p>– Nem.</p>
+<p>– Hát? kevésbbé?</p>
+<p>Druzsiánna megrázta a fejét; közben megrózsállott és lesütötte a
+szemét. <span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
+"Page_61">-61-</a></span></p>
+<p>– Áh… jobban? Te gyönyörűségem, te! Tudd meg, hogy téged a
+templomban se volna bűn…</p>
+<p>Druzsiánna elsápadt.</p>
+<p>– Valaki jön…</p>
+<p>Fölállott, előrehajolt, hogy a bokrok közt lelásson a
+sírkőgrádicsra. Bajka Mózsit pillantotta meg, amint könyvébe bújva
+kapaszkodott fel a grádicson. Idejártak az eminensek tanulni, de ez
+lám, még nyáron is magol, miközben valami úrficskák mellett
+praeceptorkodik. Hja, otthon nincs falat.</p>
+<p>– Menj, bújj el… Istenem… ha meglátnak… egy asszony is… ha
+anyámnak…</p>
+<p>– Nem megyek nélküled.</p>
+<p>Megfogta szorosan a leány kezét. Már kattogott a kő. Beszéd is
+errefoszlott…</p>
+<p>– Eressz… menj… menjünk…</p>
+<p>Sebesen nyíltak, csapódtak körülöttük a bokrok. Olykor ugrani
+kellett át a sírokon, kidőlt köveken. Az utatnyitó úrfi homlokát
+megcsapdosták a gallyak. Kezét véresre hasogatták a
+csipkebokrok.</p>
+<p>De miért futottak még egyre? Valami kergette őket; de vajjon az
+emberek szemétől való félelem? Bizonyos: Druzsiánna, a napok óta
+heverő, bánatba, magaelengedésbe, reménytelenségbe zuhant, most
+valami fiatal, forró életörömöt érzett: futni csapkodó cserjék
+között, lihegve, egy erős kézen…</p>
+<p>A szőlőn túl bükkbe értek, annak is kétesztendős irtásába, hol
+hínáros iszalagként sarjaztattak magukból kúsza bokrokat a kivágott
+törzsek. Óriási harangvirágok csengették feléjük a csend, a
+magánosság szimfóniáját.</p>
+<p>Egyszerre Druzsiánna elbotlott, féltérdre esett. A szíve nem
+bírta már, meg egy inda is keresztül feküdt az útján. A gróf
+gyengéden fel akarta emelni.</p>
+<p>– Úgy elfáradtam… pihegte szegényke. – Lélekzeni sem bírt.
+Mintha csak harmatból volna a tüdeje.</p>
+<p>– Hát pihenjünk… Itt nem bánthat senki. Nem furcsa, hogy téged
+anyád és engem keresztanyád küldött a mai találkozóra?… Milyen szép
+vagy Druzsiánna! <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
+"Page_62">-62-</a></span> A szemed, az arcod, az ajkad hogy ég!… A
+futástól? Vagy félsz? Attól is? Hát még? Te!… Te szendefényű szép
+szövétnek, aki égedelemtűz-lángját gyujtottál!…</p>
+<p>Ott búcsúztak ők, Isten ölében, akiknek nem volt helyük
+elbúcsúzni emberi szem, anyai szem előtt.</p>
+<h3>III.</h3>
+<p>A nyár nem tett jót Druzsiánnának. Az úrfi igazán elment most
+már. Mihály gróf nem is igen hagyta Simonfáján időt tölteni,
+aminthogy leveleivel is bennelakott, mióta Zéfi tánt a konfirmáció
+után valami képtelenséget árulkodott be Mihály grófnak, egy
+nefelejcsbokrétával, nemzetiszín szalaggal kifestett levélben, mit
+„alkalommal“ küldött ki Simonfájára.</p>
+<p>Druzsiánna megvilágosodott, elfehérült, mint a vas, ha minél
+jobban izzik. Álomjárónak tetszett, nem aludt, nem evett, valami
+messziségbe nézett.</p>
+<p>Pólika néni volt az egyedüli, akihez át-átment. Az anya nem
+bánta már, tegyen, amit akar, úgy kezdett fájni a szíve leánya
+pusztulásán.</p>
+<p>Ki hitte volna, hogy az idő nem mindig orvosság, s hogy az ő
+leányának nincs lelkiereje?</p>
+<p>Egy napon Pólika néni komoly szóra vonta Dobokainét.</p>
+<p>– Édes lelkem, Kalim, engedj meg, de sírba jut így a te
+Druzsiánnád.</p>
+<p>– Hát mit tegyek, az Isten szerelmére? Hívjam Baricz
+kirólgust?</p>
+<p>– Nem segít az, csak megijeszti az ilyen szívbéli bánatosokat.
+El kellene vinni a leányt valamerre. Ne lássa ezt a helyet, ahol
+minden arra az emberre emlékezteti…</p>
+<p>– Tudtam én azt, hogy nem jó az ilyen úrfiakkal szóba állani!
+Ugye, hogy nincs bár egy sor írása a szegénykém számára! Kell is
+neki magunkfajta örökre! Igen, legyeskedni, minden helybe mással!
+Aztán a mágnáskisasszonyok… Itt persze Druzsiánna volt a legszebb.
+De azután… <span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
+"Page_63">-63-</a></span></p>
+<p>Pólika néni idáig zavartan lapult, – szokása ellenére. De most
+már felpattant:</p>
+<p>– Na, már az én keresztleányomnál szebbet a hercegkisasszonyok
+között se kap az a… hogy verje meg az Isten!</p>
+<p>Hirtelen elhallgatott, más vízre tért:</p>
+<p>– Kali. Hallgass rám. Én azt mondom, engedd azt a leányt velem.
+Tudod, jön az ősz, megyek Mokányiába, betakarítni holmit. Magammal
+vinném Boicára, a lelkemet. Hátha jót tesz az az áldott havasi
+levegő…</p>
+<p>A máskor sziklaerős anya ráborult a mozgékony kis Pólikára.</p>
+<p>– Ahogy gondoljátok… ahogy ő akarja… Te Pólika, <i>azon nap</i>
+óta senyved egyre…</p>
+<p>– Milyen nap óta?</p>
+<p>– Jaj, Pólika… Nyár elején egyszer… mit mondom, egyszer. A fiam
+halála napján. Csillagos estére jött haza. Meg voltam rémülve, hogy
+veleszökött, vagy neki ment a Marosnak… Persze megréguláztam, pedig
+megfogadtam azelőtt egy perccel, hogy én Istenem! csak még egyszer
+életben lássam! Feladtam neki a leckét, ahogy mi hallottuk, hogy
+hát a leánynak a disznócsordával kell egyszerre hazajönni… De olyan
+zavart volt, mintha nem volna helyt az esze. A hajában száraz
+cserelevél, a válla felett egy piros vércsepp. Mintha valaki vérző
+újjal érintette volna. Nem akart felelni, hol volt, mit csinált,
+hogy mocskolta be a drága konfirmációs köntösét. Makacskodott, hát
+én is kifogytam a békességes tűrésemből és… konfirmált létére… de
+megütöttem. Egyszer… kétszer… de az furcsa volt, hogy tűrte az a
+verést. Az arcát ütöttem… Mintha csak jól esnék neki, szinte
+odatartotta a fejét, mikor félbehagytam. S Istenem, Istenem, csak a
+javát akartam, hiszen csak azért tartottam kordában, mert azt
+akartam, hogy a hajnalcsillagnál fényesebb legyen… Aztán tudod, a
+biblia is azt mondja, aki az ő gyermekét szereti, az megveri… S
+lelkem anyám úgy tartotta, hogy az anya veréseitől gyarapszik a
+gyermek… S az enyém összement <span class="pagenum"><a name=
+"Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> azóta, mint egy kicsi
+kesztyű… Az… anyám sorsától féltem…</p>
+<p>Pólika néni régen sírt már. Utoljára hangosan.</p>
+<p>– Ne mondd, lelkem Kalim, mert megszakad a szívem. Hídd bé a
+drága gyermeket, kérdjük meg, akar-é velem jönni?</p>
+<p>Druzsiánna bejött, mint szép, fehér kísértet. Akart, mindent
+akart, amit Pólika néni tanácsolt.</p>
+<p>Egy hét mulva ökörszekérre ültek és elkocogtak Boicára, ahol
+Pólika néninek anyai része volt, egy kis két szobás, tapaszos
+udvarház, néhány mokány zsellér vagy harminc holdon. Elég messzi
+volt a városhoz, még csak falu sem volt; szétszórva guhadtak a
+földből a gomba formájú viskói. Lóháton jártak le népei a városba
+és egy szót se tudtak az urak nyelvén.</p>
+<p>Úgy novembertájt, mikor már a torma is ki van ásva, Pólika néni
+egy hajnalban, rakott ökörszekér tetején, megérkezett. Nagyon jó
+híreket hozott. Druzsiánna épül. Segített a szilvaszedésnél,
+szilvaíz főzésnél. Ott volt a krumpliásásnál, kukoricafosztásnál.
+Most már azonban nem mozdul ki a házból, mert nagyon erős a levegő.
+A kedve is jobb. Csak egy baj van: nem akar hazajönni. Ő, (Pólika
+néni) eléhozta neki tegnap a hazajövést, de csak sírt mint a
+záporeső. – Hát az anyját nem kívánja látni? – Csókoltatja, s
+engedelmét kéri, hogy nem tud hazajönni. Megszakadna a szíve. Meg
+aztán fáj neki az a verés is. Minek felizgatni. Pólika kiköltözik
+hozzá télire, úgyis fonatni, szőtetni akar. Tavasszal aztán
+visszajönnek.</p>
+<p>Vissza is jöttek május közepére. – Most derült ki, milyen
+lecsperdi perszóna ez a Vesmásné Csontt Apollónia. Hogy csak a
+szája jár örökkétig. Druzsiánna semmit helyre nem jött, sőt a nagy
+fehérsége szinte ijesztett. Vagy egy fél esztendeig lábon húzta,
+azután ágynak esett. Fehérségébe hamúszín vegyült, és lett belőle
+szegény, mozdulni is alig bíró, eleven csontváz. Mindennek fejébe
+az anyjától végkép elidegenedett. Nem nézett vele soha szembe,
+igent-nemet szólt csak hozzája. Félt tőle, vagy megutálta? Mikor
+egyszer álmában az anya megcsókolta, felébredt és rémülten
+<span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span> sírni kezdett. Dobokainé össze is perelt
+Vesmásnéval, hogy ő forgatta ki leánya szeretetéből, azon a nehéz
+télidőn, mikor lóháton se lehetett Boicát megközelíteni. – Vesmásné
+nyelt és hallgatott.</p>
+<p>Druzsiánna kihúzott még egy telet. Fehérborostyán hullásakor
+temették. – Dobokainé először megvadult a fájdalomtól. Hónapokon át
+sírt és éjszakánkint kifutott a temetőbe, a leánya sírjára. Aztán
+elnémult és összement. Olyan volt, mint a magát sorvasztó, elrogyó
+rőzserakás. Régi, rendes házatája zülleni kezdett. Kis
+vagyonkájával nem törődött. Miért? – Lopták, csalták. Garmadákban
+rothadt a gyümölcs a kertben, a fák alatt. Szép matróna külsejét az
+asszony koszladozni hagyta. Eljárt szakadt köténnyel, frissítetlen
+főkötővel. Hát itt se gyógyított az idő. Pedig két kerek esztendő
+múlt a Druzsiánna temetése után.</p>
+<p>Pólika néni sírva beszélte a romlást mindenfelé.</p>
+<p>Dobokainé aztán fogta magát egyszer, lefeküdt az ágyba és
+elküldött Vesmásné után. Pedig elhültek volt egymástól, a Dobokainé
+sok falángatózásai miatt. Hogy így, úgy, csak akinek soha se volt
+gyermeke, csak attól telik ki az, ami Vesmásnétól kitelt…</p>
+<p>– Póli… Te mégis, mindig jó voltál velünk… Megmondom én: nem
+akarok tovább élni ezen a világon. Ne ijedj meg. Nem akarok én
+elkárhozni, mert akkor odaát se találkozhatom a lelkem halottammal.
+(Nem is gondolt már a többire, csak Druzsiánnára.) Máskép akarok én
+elpusztulni. Isten kegyelméből. Épen azért kérlek tégedet,
+valamire. Menj el a tiszteletes úrhoz, s kérd meg, könyörögjön
+érettem vasárnap. Hogy az a szent Úristen könyörüljön egy nagy
+betegen – mert a lélek betegsége a legnagyobb betegség – és vegye
+magához…</p>
+<p>– Hát nem akarsz te élni semmi szín alatt, Kalim lelkem?</p>
+<p>– Nem én többet ezen a világon. Mert látod, mindig egy van a
+lelkemben: hogy olyan szigorúra fogtam, pedig hát most már tudom,
+mindent rá kellett volna hagynom, mert Baricz kirólgus megmondta,
+hogy ne <span class="pagenum"><a name="Page_66" id=
+"Page_66">-66-</a></span> vádoljam magamat, mi tette tönkre, mert
+így se, úgy se maradt volna meg… Én csak nyomorgattam… Iszonyú
+dolog ez, hogy nincs mód, a halotton valamit jóvátenni… Minek éljek
+én ekkora kereszttel, Krisztus urunk is elesett alatta…</p>
+<p>Pólika néni felhagyott a sírással. Gondolkozott egy kicsit.
+Pedig nem volt kenyere a tünődés.</p>
+<p>– Jól van, Kali. Még máma elmegyek a várba, mert zsendül a
+tavasz, s holnap indulok Boicára veteményeztetni. Vasárnapra
+megrendelem a könyörgést.</p>
+<p>Következő vasárnap az egész templom sírva fakadt, oly szépen
+könyörgött a nagypap:</p>
+<p>„Uram“ mondta, „tedd a te kezedet az ő szívére, mert ha te csak
+kisújjaddal érinted az emberi bűnös, beteg szívet: a paradicsom
+virágainak balzsamával telik meg az…“</p>
+<p>Kérdezgették zsebkendős pukéták megől a vénasszonyok: ugyan
+kiről lehet szó?</p>
+<p>Vesmásné aznap szürkehajnalon jött meg Mokányiából. Délutánig ki
+se bújt. Tán ismét volt valami a rovásán Dobokainéval szemben? De
+nem, mert délután átizent hozzája:</p>
+<p>– Kali, lelkem, jere, mert nálad is betegebb vagyok.</p>
+<p>Tudta, csak erre mozdul ki komaasszonya.</p>
+<p>Dobokainé töpörödötten, árván, de sietősen jött be az udvarra,
+nyitott be a középső házba. Hiába, hogy még szükség van rá, ez
+visszahozta valamelyest az erejét.</p>
+<p>– Mi az, mit ijesztesz te engem, mikor semmi bajod, a dívánban
+ülsz?</p>
+<p>– Jobban vagyok már, de te ülj le Kali, fúdd ki magadat. Nagy
+szóm van ma veled.</p>
+<p>– Na, nekem is. Ma templom után vizitában volt nálam Reoli Pepi.
+Azt mondta, a helyreálltomért imádkozott a pap… Mit
+csalafintáskodol? Nem lehet bízni egy szavadban sem?</p>
+<p>– A pap az Úristen akaratáért és nem a mi gyarló kívánságainkért
+könyörög. Gyere most velem, az első házba. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span></p>
+<p>Előrement és felnyitotta az ajtót… Egy karosszékben – furcsa,
+hogy kerülhetett oda, – katrincás mokány menyecske ült, igazi
+havasi, még a haja is a félfüle köré volt vastag varkocsban
+odakanyarintva. Különben takaros fehérnép volt, s az ölében még
+takarosabb gyermeket tartott, mintegy háromesztendőset.</p>
+<p>– Tedd a földre, Vironyika.</p>
+<p>A kicsi lecsúszott az ölből, de ijedten fogózott bele a
+katrincába.</p>
+<p>– Kali… nézd jól meg azt a gyermeket.</p>
+<p>Dobokainé úgy volt, mint aki viharba került és nem tudja, mi
+lesz vele. Kínosan, mereven nézte a ragyogó fejet: angyalénak
+tetszett, akit látott koporsóba, földbe téve és aki hihetetlen
+csodából visszareppent az égből.</p>
+<p>– Kihez hasonlít…?</p>
+<p>Gyötrelmes jaj:</p>
+<p>– Druzsiánnám…</p>
+<p>– Na látod Kali. Ez a kicsi leány a Druzsiánnáé. A te unokád… Ne
+nézz rám, mintha bolond volnék… Lelkem, el ne szédülj…</p>
+<p>Leültette egy karosszékbe a holtraváló asszonyt, ki szemét is
+eltakarta, mintha attól félne, hogy megvakul. Gyehennatűzbe, vagy
+felkelő napba látott?</p>
+<p>Pillanatig hallgatott Vesmásné, aztán a tőle telhető
+higgadtsággal szólt tovább:</p>
+<p>– Igazat beszélek. Most már tudod, miért imádkoztattam a
+gyógyulásodért. Nem mondhatod többet, hogy nincs kiért élj és hogy
+sohase engesztelheted ki Druzsiánna lányodat. Légy anyja a
+gyermekének…</p>
+<p>Vesmásné felvette s a hidegrázva reszkető anyának ölébe tette a
+kicsit.</p>
+<p>Mintegy álomban, mintegy tébolyultan nyúlt az utána…
+Belekapaszkodott, mint fulladó a vízre hajló vadrózsagallyba, mely
+sebez is és mégis: élet. Nem merte nézni a gyermeket, csak a puha
+kicsi, meleg kicsi valóságát érezte, a havasillatú, ropogóshúsú
+friss tagjait… Mintha szíve helyett szívet tettek volna kebelébe.
+<span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span></p>
+<p>Félkézzel a kicsit fogta, fejét beléjefúrta, másik kezével
+Pólika kezébe fogózott.</p>
+<p>– Kalim lelkem… hallgass meg csak… Nagy bűnösök voltunk mi a te
+lányod dolgában. Te üldözted, én kerítettem őket… S a mi fekete
+bűnünkért Isten a legnagyobb jóval szégyenített meg… Mert tudod
+lelkem, most szinte azt hiszem, ennek így kellett jönni… Druzsiánna
+a halálé volt, születése óta… Szedett szőlő volnál te most, a
+gyermek nélkül… Hogy lányod helyett lányod legyen, nagy
+nyomorúságok kerülőjét járatta veled az a fentvaló Úristen…</p>
+<p>Az anya könnyei bővül hullottak a gyermek szép, síma
+gesztenyeszín hajába. Mintha szárító, puha selyemkeszkenyőbe.</p>
+<p>De Vesmásné utolsó szavainál felpillantott, körülnézett,
+keresett valamit. Egy képet, amelyen sápadtan ragyogott a
+tavaszelői nap. Törékeny leányt ábrázolt az, konfirmációs ruhában,
+kezében imakönyv, emléklap, homlokán gyógyíthatatlan két szenvedés
+koronája.</p>
+<p>Az anya felkelt s karján a szorosrafogott gyermekkel
+eliberogyott a képnek. Mint tél oszoltán az újból forrni kezdő bor
+sikoltva tépi fel a pecsétet: zokogva hördült ki belőle a szó:</p>
+<p>– És én téged megütöttelek! Én téged megütöttelek!</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
+"Page_69">-69-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>BOLDOGSÁG.</h2>
+</div>
+<p>– Na, hiszen ő is, szegény feje!</p>
+<p>Igy sóhajtgattak a nagynénik Imre unokaöccsük felett. „Valóságos
+Ázsia“, mondogatták néha összefoglalóan a háza tájáról, de annak
+egyes eseteit is gyakran beleszőtték példálózgatásaikba.</p>
+<p>„Már én csak azt az egyet tudom mondani“, így kezdődött a szó,
+de hány ilyen „csak azt az egyet“ tudtak!</p>
+<p>– Hogy némely milyen könnyen él!</p>
+<p>– Padlót festet, hogy ne kelljen súroltatnia!</p>
+<p>– Kockacukrot vesz és cukorport, ahelyett, hogy vágná és törné a
+süveget.</p>
+<p>– Poronyú almásbélessel vasárnapozik! Igazi restasszony
+tészta.</p>
+<p>– Ágyban kávézik, a haját csak szalaggal köti át, úgy
+hillérkedik napestig!</p>
+<p>Ez a „némely“ az Imre felesége volt. Vézna húszesztendős
+madárka, bizony nem sok komolysággal bélelték meg odahaza. Pedig
+lett volna rá okuk, mert afféle templomegere-tanítóemberek voltak.
+Belé is pusztultak korán a nyomorúságba és itt hagyták az életre
+nem nevelt egyetlenjüket.</p>
+<p>A fiatal asszony esetei így valóságos családi csemegéül
+szolgáltak új rokonságának. Imre testvérnénje, egy örökké horgoló,
+időtöltött kisasszony hordta a pompás beszédtémákat a tempós
+délutáni kávézásokhoz, a „fúdd el s elrepül“ könnyűségű kalácshoz,
+a sűrű bivalytejhez és a drága mérgekkel illatozó, nehéz fekete
+kávéhoz.</p>
+<p>– Tegnapra például… egy, kettő, három… (Eszternéne a
+láncszemeket számlálta) odarendelte a mosónét… egy, kettő… s mikor
+az neki akar fogni <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
+"Page_70">-70-</a></span> a dörgölésnek, kisül, hogy az este
+elfelejtettek áztatni – egy… kettő… Persze az asszony nem ért rá
+facsarni, teregetni és másfél napszámot kellett kifizetni neki…
+egy, kettő… egy, kettő.</p>
+<p>– Szegény Imre – túrhatja az orrával a földet! – sóhajtott a
+jólelkű Józéfa néni.</p>
+<p>– Akit az Isten megvér, elveszi az eszét! – mérgelődött a kemény
+fajtájú Johonka.</p>
+<p>Az egész házasság egy nagy „fuccsal“ kezdődött. Imrét „megütötte
+az ördög a lapátjával“ és ahelyett, hogy gyüjtött volna, amivel
+önálló irodát nyisson, leszerződött irodavezetőnek a
+principálisához. Eladta az eszét, élhetett a más kutyája módjára
+ezentúl. A fiatalasszony, akinek nem sült ki a szeme ezt az
+áldozatot elfogadni, hamar leszerepelt a család előtt. A mézeshetek
+után levizitelt a rokonságban és mindenkit visszahívott egy
+délutánra. Két napig erre készült. Tortát sütött, sandvicheket
+kent, almát fényesített. A pohárszéket megrakta minden jóval, az
+edény és asztalnemű is odakészítődött jóelőre. Ki akart tenni
+magáért „Cunci asszony“. (Imre így becézte feleségét és ezt a nevét
+némi csúfondáros akcentussal az egész család felkapta.)</p>
+<p>A vendégek megjöttek. Mind rokon volt, mind idősebb Cuncinál és
+mind kézimunkát hozott. Szégyelhette magát a menyecske, hogy csak
+kibabázta magát nagycifrán, de bizony nem volt mit előrángatni
+kézimunka fejében. Olyan zavarban volt, annyit próbált kedveskedni
+a komoly, szigorúan szóló néniknek, hogy teljesen elfelejtkezett a
+csemegékről. Eszter oda-odavágott a szemével a kredencre, de hát
+hogy szólt volna! Nem az ő dolga, hogy eszébe jusson a
+kínálkodás.</p>
+<p>Mikor a nénik már túl voltak a kapun – sértettségük
+diadalérzetében sopánkodva hazafelé, akkor rémült rá Cunci is a
+felrakott pohárszékre. Sírni kezdett kegyetlen szégyenkezésben, úgy
+elengedte magát, hogy az urának kellett ágyba fektetnie, mint egy
+kis lányt, aki kőre csapta a porcellánbubát.</p>
+<p>Egyetlen szerencséje az volt Cuncinak, hogy Eszter <span class=
+"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> néne nem
+ütötte be mindennap az orrát hozzájuk, ámbár erősen „jó
+sógorasszony“ volt, „hű rokonság“, ahogy a családi szó járta. Igy
+aztán sok minden titokban maradhatott. Például a Cunci zeneszerzése
+is. Volt neki egy rozoga, hosszú-hosszú zongorája. (Nézd a
+lelkemet, gárniturja nincs és klavirozik!) Hát versbeszedte egyszer
+az ura becenevét, akit ő Babunak szólított. A verset meg is
+zenésítette. Egész délután, késő estig, a zongoránál ült,
+szólamokat komponált és kottázott. Imre holtfáradtan jött meg az
+irodából:</p>
+<p>– Vacsorázunk, fiam?</p>
+<p>– Jézusom… nincs egy falat kenyér a háznál.</p>
+<p>Mitévő legyen? Rázendítette a szerzeményt, énekelt és
+zongorázott teljes erőből. De úgy kacagtatta a férjét a fura,
+nagyképüsködő dalocskával, hogy az könnyekig volt és beérte a
+délről maradt mákos laskával.</p>
+<p>Már megint „pálám et publice“ történt Cunci másik híres esete.
+(Imre családjában a nők is latin szólásokkal éltek.)</p>
+<p>Az esküvő után néhány héttel a nagynénék csak kezdték odadugni a
+szájukat Eszter füléhez:</p>
+<p>– Nincs semmi újság a fiatalasszonynál?</p>
+<p>– Nem úgy viseli az magát! Szökdös egész nap, le a lépcsőn, föl
+a lépcsőn, legtöbbet az ura nyakába.</p>
+<p>– Hivass hozzá, aki megvizsgálja.</p>
+<p>– Mondtam én már, mert émelyedett, de a párnába dugta a fejét és
+azt mondta, ne beszéljek ilyenekről, a kútba ugrik, úgy szégyeli
+magát.</p>
+<p>Két nap mulva Cunci függönyt tett az ablakra, leszökött a
+párkányról és többet nem volt mit szégyenkeznie. – Hiszen csak
+akkor csapott spektákulumot! Annyit pityergett, annyit esküdt az
+ura fülébe, hogy máskor ilyenkor olyan jó lesz, mint az angyal az
+égben.</p>
+<p>Igy folyt az élet „Babu és Cunciéknál.“ Történt ezer visszás
+dolog, nagy és kicsi. Egyszer az összes befőttek peshedtek meg,
+máskor a kész új ruhát bontotta szét Cunci és nem sikerült
+összeteremteni többet. <span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span> Azután asztalfutó nélkül terítettek, vagy
+vasárnap varrták a gombot a kikészített fehérneműre.</p>
+<p>Ott laktak a város lenézett Porond-utcájában: három úgyahogy
+berendezett lyukban, de ha pénzhez jutottak, hát Cunci azaleát
+vásárolt az ebédlőbe és hálópyjamát az urának. Johonka csak a kezét
+csapta össze:</p>
+<p>– Hogy mit nem tud a kántorkisasszony!</p>
+<p>Megesett az is, hogy színházat béreltek s hogy berándultak
+Kolozsvárra. Azután pedig a hónap végéig „éhkoppot ettek sóhajtott
+lére.“</p>
+<p>Amellett nyavalyás kis fehérnép volt Cunci: hol egy nátha tette
+ágyba, hol egyébért feküdt, amivel más asszony akár disznót öl a
+családban. A félénksége pedig egész kacagás volt! Örökké
+nyügölődött vele az ura nyakán, még az egértől is visítozva
+rohant.</p>
+<p>Szó, mint száz: Imre olyan „virtsaft“-ba került, hogy már
+siratgatni is szokták a híres uzsonnákon.</p>
+<p>– Beh jó, hogy meghalt a szegény anyja, legalább nem látja ezt a
+züllést.</p>
+<p>Ami azonban két táborra oszlatta a néniket, az Imre viselkedése
+volt. A szentimentálisabb párt nemesnek, mártirosnak minősítette a
+férfi finom tempóját: hogy nem panaszolt soha egy árva szóval.</p>
+<p>– Ritka nagylelkűség – mondotta Józéfa néni. – Mindig mosolyog,
+még az utcán, magában-mentében is és ha az ember kérdi: hogy
+vagytok otthon, azt feleli: jól, kezit csókolom, köszönöm, nagyon
+jól.</p>
+<p>– Ez a legcsúfosabb kétszínűség, megengedj, édes Józéfa. Ezért
+hopocálhattam kicsi korában! Ahelyett, hogy mint anyjához jönne
+hozzám, kipanaszolná magát és megkérne, hogy oktassam egy kicsit
+azt a habhajdánét!</p>
+<p>A kis habhajdáné pedig egyszer csak fogta magát és meghalt. Ezt
+is olyan önfejűen csinálta. Mikor Józéfa és Johonka néni éppen
+rászánták magukat, hogy „lecsapnak“ valami rosszul beütött
+disznóvásár után. El voltak már készülve a bevezetéssel.</p>
+<p>– „Nézze lelkem, a maga ura korán árván maradt, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> mi vájtuk
+ki a nyomorúságból, anyja helyett anyja voltunk, hát csak van
+jogunk…“ stb.</p>
+<p>De mikor beállítottak, Cunci keservesen nyöszörgött és Babu
+rakta az ecetes ruhákat a boldogtalanra. Persze télvíz idején
+kimelegedve berohant a konyhából a fűtetlen első szobába, hogy
+lesse a katonazenét. De azért a nénik elővették a jóságukat – az
+ember nézi, amit néz – és felváltva ápolták. Azonban Cunci még az
+ágyban is udvariatlan volt, folyton az urát akarta magánál;
+belefogózott a kezébe és ha menni akart, karikára nyílt a szeme a
+kétségbeeséstől:</p>
+<p>– Ne hagyj itt magamra… ne hagyj itt magamra!</p>
+<p>Szegény elkínzott embernek semmi nyugtot nem engedett és mire
+behúnyta a szemét, az összes néniket megsértve hagyta vissza.</p>
+<p>Imre szépen, komolyan viselte a gyászát. A nagynénik ki nem
+fogytak a dícséretből. Hogy megbecsüli még holtában is! Soha egy
+rossz szót nem beszél felőle. „A szegénykém“-nek emlegeti, ha szó
+van róla.</p>
+<p>Időt hagytak Imrének – ne szólhassa meg senki, hogy ők milyen
+fajta familia – egy teljes esztendeig a fekete karszalag
+viselésére. Ekkor is csak okkal-móddal kezdődött, hogy:</p>
+<p>– Hiszen szép, szép, de utóvégre is –</p>
+<p>Egyszer aztán Johonka mégis csak kirukkolt s a halál óta Imrénél
+lakó Eszter is elkezdte a nótát, hogy ő nem bírja már a háztartást
+kétfelé. (Nem oszlatta fel a magáét, ő tudta, miért.)</p>
+<p>Szegény Imre pedig már egészen elhelyezkedett ilyenformán az
+életbe: hogy Esztike főz és uralkodik és ő minden vasárnap délután
+kisétál a temetőbe. Hanem azután addig-addig hallotta a néniktől,
+hogy „ez így nem élet“ és addig szenvedte az Eszter duzzogásait,
+amíg kezdett puhulni.</p>
+<p>Csak annyi terminust kért még, míg elkészül a szegénykének a
+sírköve.</p>
+<p>A jó nénik ezalatt újjra szedték a város eladó leányait.
+Családfát, hírnevet latravetettek, no de szalmájában is
+megválogatták és azt is kinézték, hogy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> legyen egy
+pár sustákja. Főleg árva leányt kutattak, aki azonnal kézhez kapja
+az övét s nem böjtölteti az urát az örökségért.</p>
+<p>Pompás új asszony került. A másik még a kis újjával sem ért fel.
+Más is az, ha a tapasztalat válogatja meg a feleséget, mint ha
+diákbálon akadnak össze a fiatalok, ahol a cingár boka és
+csiri-csáré száj szédíti az ifjú embert.</p>
+<p>Az új asszony erős volt, tán szebb is a másiknál, mindenesetre
+jóformájú fehérnép. Símára fésült fején, komoly kontyán csak úgy
+pihent a szem. Híres gazdasszony-anyának a leánya: három évig
+hordott egy kötényt és minden ruháját maga varrta.</p>
+<p>Még a házasság előtt kivette Imrét a principális körméből és
+saját irodájába, saját házba segítette. A rokonsága pöreit is
+elhozta hozományba. Azután túladott férjének szedett-vedett
+bútorain, szép kész garniturákat hozott ő azok helyett. Már az első
+héten leltárba vette az ura fehérneműjét. Be is stoppolta az első
+asszony után maradt sok likat a harisnyákon. Egyebet is
+átrendezett. A hálószoba nevetséges, sőt Johonka szerint „orcátlan“
+rózsaszínű lámpájáról lehúzta az ernyőt. Könnyű munka volt:
+cafatban jött le a vázról, úgy meg volt évődve a selyem.</p>
+<p>Imre csodálkozva állt meg este a józan, fehér világosságban,
+mintha elszállt volna valami a rózsaszínű fényben.</p>
+<p>– Hol van a lámpaernyő?</p>
+<p>– Ott, – mutatott rá Ilona, egy marék elporosodott
+rongydarabra.</p>
+<p>Imre nézte a cafatokat. Ezek árasztották a meleg, andalító
+világosságot?</p>
+<p>Lassanként minden megváltozott körülötte. Nem is volt már, ami
+Cuncira emlékeztessen. Épen csak álom-alakban járt még vissza. De
+ha Imre mélázó kedvben ébredt és az álmokat emlegette, az asszony
+legyintett:</p>
+<p>– Álom s esős idő!</p>
+<p>Ilona mestere volt az életnek s az élhetőségnek. Ment is
+körülötte minden, mint a karikacsapás. Bezzeg <span class=
+"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> nyugodtan
+tehette most próbára Johonka a tisztaságot Imrééknél. Felrakhatta a
+feketebársony kalapot a sifonér tetejére: nem volt azon egy
+mákszemnyi por, amikor levette. Honnan lett volna? A háziasszony
+jeggyel jelölte meg, hogy meddig jutottak, ha netalán félbehagyta
+volna a cseléd a portörlést. Máskor „meglepték“ a fiatalasszonyt,
+de ugyan nem jött az zavarba. Olyan kamrája volt, mint az édenkert.
+Csak lekötött három szál füstölt kolbászt a rúdról, forró vízbe
+dobta, tormát reszeltetett. Aztán kivette a pohárszékből a mindig
+készentartott édestésztákat és olyan vacsorát rögtönzött a váratlan
+vendégeknek, hogy aki jobbat kíván, az hazudik.</p>
+<p>Jöttek is gyakorta most már a nénik. „Végre van, ahová az ember
+néha elmenjen.“ „Ez már talál a családba!“ Még a neve is. Nem is
+tűrte, hogy kitekerjék, ő se sületlenkedett a férje nevével. Nem
+kínozta Imrét soha semmivel. Igaz, hogy Imre néha szerette volna,
+ha több szükség van reája. Ha este belefogóznék egy meleg kis
+kéz:</p>
+<p>– Kísérj végig a folyosón, úgy félek!</p>
+<p>Csakhogy nem félt ez az asszony semmitől.</p>
+<p>Mikor émelyedni kezdett, akkor szakkönyveket hozatott, eljárt
+doktort, vénasszonyt. Mint az óra, olyan pontosan élt rendelet
+szerint. A végnélküli csipkék helyett most már rékliket kötött,
+fásli-szalagot: egy, kettő… egy, kettő.</p>
+<p>Két héttel a nagy esemény előtt már az utolsó szalag is be volt
+fűzve a kis kelengyébe. Azután minden derendócia nélkül pompás
+fiúcskát szült. Azt kívánt, az lett: az ilyen nagyszerű teremtés az
+Úristen dolgába is bele tud szólani. Nem is folytatott olyan zöld
+beszédet, mint Cunci, aki leánykáról ábrándozott, mert azt szebben
+lehet öltöztetni.</p>
+<p>Hat hét mulva fényes keresztelőt csaptak Imrikének. Huszan ülték
+körül a lakomát. Az asztalfőn a fiatal anya, a család ünnepeltje,
+balján a pappal, jobbján Antónia nénivel, a keresztmamával. Ez
+gyermektelen, gazdag konziliárusné volt. Brassóból, az asszony
+rokonságából. <span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
+"Page_76">-76-</a></span></p>
+<p>Fogyott a sok nehéz étel, folyt a drága bor, egymást
+szégyenítették meg a „tartalmas“ felköszöntők. A banda is
+felzendült a verandán, csupa hivatlanul.</p>
+<p>Szép hallgató nótákat húztak, a vidám ember szereti úgy távolból
+a szomorúságot. Imre is jól beléjük hallgatózott. És úgy
+csodálkozott, hogy ez mind érte van és az övéiért. Az elégedett,
+tisztes rokonság, a jó mód, a vigalom… olyan furcsa volt ez, még
+mindig olyan hihetetlen.</p>
+<p>Józéfa néni ábrándozott, de Johonka odasúgott a fiatalasszonynak
+s az kapott a szón és továbbadta Imrének:</p>
+<p>– Fizess fiam, sok lesz a mulatság ára, ha ilyen sokáig engeded,
+hogy húzzák.</p>
+<p>Imre felkelt és bement pénzért a hálószobába. Kitárta a
+vasszekrény nehéz ajtaját és kihúzott egy fiókot. Gummiszállal
+átszorítva feküdt ott a sok rendezett bankó, mellettük a
+pénztárkönyv és a ceruza. Milyen pompás dolog ez, milyen zavarban
+is voltak egyszer Cuncival. Imre-napot jött a banda megmuzsikálni
+és alig tudták a forintot a tükörfiókból, mellényzsebből
+összevakargatni… Beh ijedten is nézett szegényke, hogy nem tudják
+kiszurkolni. Mikor aztán megvolt az utolsó krajcár, átölelte az ura
+vállát, táncra perdült vele:</p>
+<p>– Hadd húzzák még, ne siess!</p>
+<p>… Künt a banda már érezte, hogy illő lesz a frissbe fordulni.
+Abból is már elzengett jó nehány, de a házi úr késett. Ilona
+asszony nyugtalankodott: „Ez nem illik, rendetlenségre,
+szegénységre vall; mintha keresni kellene nálunk a pénzt.“</p>
+<p>Már mozdult, de Józéfa néni visszanyomta.</p>
+<p>– Te csak maradj, fiam, nem illik felkelned.</p>
+<p>Átment a nappalin, onnan nyílt a háló. A feléje szolgáló ajtó
+nyitva volt. Imre nem hallotta meg, hogy valaki belépett.</p>
+<p>Úgy maradt arccal a kasszára dőlve, a válla össze-össze rándult.
+– Józéfa néni megérintette.</p>
+<p>– Mi az, Imre fiam?</p>
+<p>A férfi mozdult, de nem volt még ereje visszazökkenni
+<span class="pagenum"><a name="Page_77" id=
+"Page_77">-77-</a></span> a rendes mivoltába. És most az egyszer
+életében igazán úgy szólt a nénihez, mintha az anyjának mondaná,
+őszintén, gyámoltalanul, kicsordulva:</p>
+<p>– Hagyjon el, Józéfa néni. – Én is voltam valaha boldog –</p>
+<p>Az arca nedves volt és piros, még a kassza oldalán is fényes,
+földig futó csíkok íródtak a könnytől.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
+"Page_78">-78-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ALUL.</h2>
+</div>
+<p>A négyórással kellett a kislánynak megérkeznie.</p>
+<p>Kislánynak hívta csak a pár hét alatt, mióta megtudta, hogy van
+a világon és hogy találkozni fog vele, hogy köze lesz hozzája.</p>
+<p>El is képzelte egészen, név szerint. Bizonyosan szőke, csak
+szőke lehet! Nem túlságosan magas, inkább középtermetű, talán annál
+is kisebb. Nagy, világos szeméből ámulva, balgatagon kukucskál a
+gyorsan táguló pupilla – és sebesen beszél, mindig hirtelen szólva,
+mintha más utakon járó, messzi álmokból riasztanák fel.</p>
+<p>Ilyen volt az anyja is. Kedves, meleg gyermek, virág a virágai
+között… Nem volt a lelkében semmi rosszaság, semmi ingatagság.
+Benne magában volt a hiba: a gyáva, gyámoltalan nagy szerelem, hogy
+nem mert szólani abban az időben, amikor kinyílt a lány és
+várakozott arra, aki eljön a lánysága után.</p>
+<p>És eljött a győztes.</p>
+<p>Akkor ő már hiába térdelt le elébe egy alkonyatkor a porondos
+kerti úton, ott, ahol a labdarózsák eltakarták a fákat nyesegető
+apát. Hiába kulcsolta át reszkető térdeit!</p>
+<p>Csak egy rémült, menekülő tekintetet kapott. – Elszaladt a lány,
+a kislány.</p>
+<p>És azon az éjjelen még sokkal messzebb szaladt. Azaz, hogy nem ő
+ment, hanem elhúzta a győztes, ahogyan a delej az akaratlan
+vasforgácsot. Kiment hozzá a kertbe, mert a győztes úgy
+parancsolta. És kiment, már parancs sem kellett hozzá, a kerten át
+az útra, ahol a hintó várt…</p>
+<p>„Ahol megtalálta, onnan már nem kívánta hazahozni.“ <span class=
+"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> Igy szólt
+a krónika tovább az öreg igazgató-tanítóról, meg szép, szőke,
+anyátlan kislányáról.</p>
+<p>Modellje lett, szeretője, esketetlen asszonya a festőnek, aki
+fekete volt és biztosszemű, könnyűszavú, amilyen soha sem járt sem
+azelőtt, sem azután ott az Isten hátamögötti falucskában.</p>
+<p>Mindig azt hitte ő, az alulmaradt, hogy nagy sors várt reájuk,
+kettőjükre. Csak most, hogy levelét vette a hajdani „kislány“-nak,
+csak most tudja, hogy a halál kettévágta a győztes életet, és hogy
+a névtelen asszony egy új, névtelen kislánnyal tért vissza a
+szamosmenti faluba. Ott élt szegényen, megvetetten, hogy kibőjtölje
+a kicsinek a nagyapa szeretetét, a nagyapai örökséget.</p>
+<p>„És amikor már minden jól lenne, énnekem kell meghalnom, kedves
+Szente úr. Tudom, hogy nincsen sok oka, hogy jó legyen hozzám, de
+azt is tudom, milyen jó szíve volt. Magára bízom a kislányomat,
+mert akije volna, azok jó szemmel nem nézik. Számontartottam kedves
+Szente úr, bár messze kérezett innen, hogy meg nem házasodott, így
+nem lesz neki senki a mostohája. Mert maga – érzem – nem lesz az
+hozzá soha… Szoktassa rá házi munkára, ha épen elé is vétetné vele
+a tanítónői oklevelét…“</p>
+<p>A négyórás késett, és a váróterem lassan szürkébe borult. Szente
+úr, a tanítóbácsi, nem olvashatta tovább a levelét, mert itt ezen a
+kis állomáson nem volt szokás lámpát gyujtani, amíg az emberek az
+újjukat látták. De hiszen tudta már könyv nélkül, meg aztán folyton
+sírva fakadt úgyis, ha belenézett.</p>
+<p>Sohasem hitte, hogy életében még változás történhetik. Megvolt a
+házikója, kertje. Nyulat, galambot tartott és szerette a falu
+gyermekeit. A kántornénál kosztozott, és paphoz, jegyzőhöz eljárt
+ferblire, vagy muzsikálni a táncoslábú kisasszonyoknak.</p>
+<p>Most pedig neki is lesz egy ilyen kicsi-kisasszonya. Ugyanhát
+elmulhatott már vagy tizenkilenc éves, de azért még mindig kislány
+bizonyára: szőke, filigrán és álomból felriadón pergeti a szót.</p>
+<p>A birtokocskát, ott a Szamos mellett, majd kiadja <span class=
+"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> bérbe. A
+pénzt azonban el nem költi. Bankba rakja, hozománynak.</p>
+<p>Itthon pedig új rendet teremt. A belső szobát, amelyet most nem
+fűt télen, átadja a kislánynak. Jómaga sem hál többet a
+nagyszobában, abból ebédlő legyen, meg nappali. Hanem a kamarát
+fogja átrendezni legénytanyának. Állandó asszonyt is fogad a
+bejáróné helyett s azt sem valami akárkit, hanem jobbfajtát, aki
+anyát is pótoljon a kislánynak. Aztán ki tudja, az új kolléga, aki
+a papkisasszonyt nem kapja meg úgysem… De egy ilyen szegény,
+névtelen kislánynak, aki szelíd és szeretetvágyó lehet, nagy
+szerencse volna.</p>
+<p>Igaz persze, hogy akkor aztán jobban szeretné az urát, mint a
+gyámapját.</p>
+<p>Féltékenység szorította el Szente tanítóbácsi szívét. Nem,
+sokáig nem fogja férjhezadni. Megtartja magánál és nagyon fogja
+szeretni. Nagyon, nagyon hálás lesz a kései örömért, amit belehoz
+az ő magányos életébe. Mint egy jóságos, boldog édesapa, olyan lesz
+vele…</p>
+<p>Édesapa! A szíve átmelegedett. És egyszerre eszébe jutott az a
+tekintet, amelyet akkor estefelé vetett reá a festő, amikor a
+kislány kikosarazta őt és ő kimondhatatlan bánatban kullogott
+hazafelé.</p>
+<p>Hanem meg kellett mégis halnia a győztesnek, fiatalon. És a
+leánya most az övé, az alulmaradotté.</p>
+<p>„Apám“ – így fogja szólítani őt és az igazit nem szólíthatja
+soha már, sehogy. A sors visszaadja neki ahelyett, akit a másik
+tőle elrabolt.</p>
+<p>Künt megpendült a jelzőharang ti-teng-je. Parasztok nehéz
+kopogással baktattak kifelé. Szente tanító is a nyomukba hágott és
+kilépett az állomás kicsiny előterére, ahol egy elkerített
+virágágyasban georginakórók rothadtak a vizes hó alatt.</p>
+<p>Szürke, szinte piszkos ködből hámlott ki a vonat… Már
+hallatszott is a dohogása.</p>
+<p>Átalvetős parasztasszonyok ugráltak le, a szomszéd
+nagyközségből, vásárból jövet. Most vették meg <span class=
+"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> gyermekeik
+téli kalapját, némelyiknek két-három kis kalap volt egymás tetején
+a fejébe húzva.</p>
+<p>Szente megfeszült szemmel kutatott a homályban,… egyszerre
+megszólították.</p>
+<p>Felfelé kellett válaszolnia a kérdezőnek, mert jóval magasabb
+volt az nála. Prémboás, kosztümös, gyászfátylas úrnő, kezében csak
+egy kis vászontokos bőrtáska.</p>
+<p>– Ön az egyetlen kabátos ember itt, hát nem lehet más, mint aki
+engem vár – mondotta a mélyfestésű hang.</p>
+<p>– Szente tanító vagyok.</p>
+<p>– Jóestét. Ráskai Klára.</p>
+<p>Az anyját Kláricának hívták.</p>
+<p>A tanító csendes megütközéssel hallotta a nevet.</p>
+<p>– Ráskai?</p>
+<p>– Apám nevét hordom… némi joggal – felelt a hölgy és a hangja
+elárulta, hogy nem restelkedik. – Majd mindjárt beszélek többet
+magamról, csak vigyen be innen, ahol a vasútgőz átnedvesít
+egészen.</p>
+<p>A tanító gyámoltalanul érezte meg, hogy ügyetlen és elfogódott.
+A legrosszabb helyen állott meg kérdezősködni.</p>
+<p>– Tessék, tessék csak kérem – kalauzolt. – A szekér… az a szekér
+ott reánk vár. Nem ráz, kötéllel van hintamódon felkötve az
+ülése.</p>
+<p>– Várhat az még egy óráig Önre?</p>
+<p>– Reám?</p>
+<p>– Mert én az alulról érkező vonattal vissza akarok utazni.
+Tulajdonképen másfelé vagyok útban, csupán kerülőt csináltam, hogy
+a tanító urat megismerhessem. Nézze, csomagom sincsen.</p>
+<p>– Vagyis kegyed nem fog most bejönni velem a faluba?</p>
+<p>– Nem, uram, hiszen szó sem volt erről ugyebár a levelemben?</p>
+<p>– Akkor hazaküldöm… nem az enyém a fogat, nem
+várakoztathatom.</p>
+<p>Beléptek a váróterem keserűre bepipázott levegőjébe.
+<span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span></p>
+<p>A tanítónak, – úgy érezte – igen jó ötlete támadt.</p>
+<p>– Menjünk át a főnöki irodába, ott lámpa is ég és meleg is
+lesz.</p>
+<p>– Nem, dehogy! Csakis a tanító úrral akarok együtt lenni.
+Kinyitom az ajtót, a száraz hidegtől nem félek.</p>
+<p>Leült a homályban, szemben a férfival és beszélni kezdett.
+Nyugodtan, minden szót mintha megmért volna előbb.</p>
+<p>– Anyácskám szegény – tudja ugye, hogy csak négy hete temettem
+el – utolsó napjaiban elárulta nekem, hogy a tanító úr jóindulatába
+ajánlott engem. Látja, akárki jóindulatába ajánlott volna – nem
+kerestem volna fel szívesen az illetőt. Nem találja különösnek,
+hogy egy diplomás, felnőtt leányt rá kell bízni egy férfira, –
+akihez különben semmi köze? Ne értsen félre, mert Önt nem számítom
+azokhoz. Sokat töprengett szegény anyácskám, hogy kire bízzon. Én
+nagyon megörvendtem aztán, hogy a tanító urat kérte gyámomnak. Mert
+mindig mondta, hogy Ön aranyszívű jó ember. Igy hát nem is állhat
+utamba. – Mert nekem „utam“ van. Látja, azért mondtam az imént,
+hogy némi joggal viselem az apám nevét. Anyácskám nem igen akart
+erről az „út“-ról hallani. Azt mondta mindig: „nincs ott boldogság
+fiam, asszonyember számára. Asszonynak otthon jó…“ Ó, nagyon bohó
+gyerek volt az én szegény anyácskám!</p>
+<p>Egy kicsit elhallgatott.</p>
+<p>De a tanító nem felelt. Bámult és nem jutott eszébe semmiféle
+kérdés.</p>
+<p>A lány hangja a gyöngédből átforrósodott.</p>
+<p>– Már kicsike koromban festegettem. Apám adta az ecsetet először
+csak úgy tréfából a kezembe. A képzőben alig tanultam valamit. Csak
+a paletta érdekelt. Aztán a tél elején nagy titokban elküldtem
+néhány képemet Pestre… Jablonczay mesterhez. Megírtam neki, hogy
+kinek a leánya vagyok. Képzelje, levelet kaptam tőle magától. – Ha
+tudná, drága tanító úr, mit írt! Nézze, itt a levél. Mindig, mindig
+nálam van. <span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
+"Page_83">-83-</a></span></p>
+<p>Kihúzta az írást kebeléből.</p>
+<p>– Van gyufája?</p>
+<p>A sárga fénynél eltáncoltak a betűk a tanító szeme előtt: „Vegye
+fel a Ráskai nevet. Joga van hozzá, a legszentebb jogon, mert senki
+úgy nem gyermeke az apjának, mint az, aki fényes képességeit
+örökölte.“</p>
+<p>A leány hozzáhajolt a tanítóhoz és rábeszélő, meggyőző hangon
+magyarázta:</p>
+<p>– Kérem, édes jó tanító úr, Önnek bele kell egyeznie mindabba,
+amit már úgyis elrendeztem. Kiadtam a birtokocskát, a házat. Csak
+jóvá kell hagyatni a szerződést az árvaszékkel. Pestre megyek a
+mesterhez tanulni. Higgye meg, azért születtem, hogy az apám élete
+folytatódjék! – A csomagjaim már útban vannak Pest felé… Olyan
+kevés idő van már… késett a vonatom és a másik jelez mindjárt…</p>
+<p>A várószoba parasztjai újból kifelé indultak. Mozgolódott az
+iroda is. Valaki pénzdarabbal verdeste a jegykiadó ablakát.</p>
+<p>– Kérem szépen, váltsa meg a jegyemet Budapestig. Ha az megvan,
+átadom az írásokat, amelyeket jóvá kell hagyatnia. A címemet is
+felírom egy névjegyre. Apám nénjénél fogok lakni… Most már ő is
+szívesen tud rólam.</p>
+<p>Pár perc mulva berobogott a vonat. Ablakaiból fehér, erős,
+szinte kegyetlen fény esett ki a vígasztalan kicsi állomásra.</p>
+<p>Csak most, a felszállásnál látta a tanító igazából gyámleánya
+arcát. Kemény, faragott vonásait sűrű hollóhaj keretezte…</p>
+<p>– Minden értem tett lépésért igen hálás leszek; egyébként
+igyekezni fogok nagyon kevés bajt szerezni Önnek, – mondta, rövid,
+friss kézszorítást adva búcsúzásul.</p>
+<p>De fent, a fehér fény teljében már nem figyelt többé a sáros,
+fénytelen világra, amely odalent elmaradni készült mögötte. Boldog
+kipirultságban gombolta szét kabátját az enyhe melegben és ahogy
+magasranyúlt a hálóig, mégegyszer megmutatkozott a tanítónak.
+<span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
+"Page_84">-84-</a></span></p>
+<p>Sugár volt, fekete, biztos mozdulatú, bátorszemű. Olyan bátor,
+olyan tisztánlátó volt a szeme, amilyen nyugodt és győznitudó a
+beszédmódja. Az apja leánya volt, a győztesé, tetőtől talpig, kívül
+és a lélekben.</p>
+<p>Alul, a süppedt havon, visszaindult a tanító. Hátrahúzódott a
+csatlakozni akaró parasztoktól… Egyedül, dideregve kullogott haza
+az alacsony házikók között, ahol már csak egy-egy kutyavakkantás
+köszöntötte a világtalan falusi koraéjszakában.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
+"Page_85">-85-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A TÜKÖR.</h2>
+</div>
+<p>Sápadtarcú, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az
+ezüst-arany hímzésekkel mennyezetig zsúfolt bazárban. A bazáros
+zagyva franciasággal esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi
+boltocska milliókat ér, – közben a száz frankra tartott vállkendőt
+odaadta tíz frankért. Magukban maradva, a sápadt idegen törökre
+fordította a szót:</p>
+<p>– Van régi holmid?</p>
+<p>A török kezével intve, félrebillentette a boltocska hátsó
+függönyét. Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől
+megderengetett kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna.</p>
+<p>– Te itt szoktál aludni?</p>
+<p>A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban
+odatartotta néhány szétteregetett függönyhöz, szőnyeghez, majd a
+boltozatról aláfüggő rézampolnához… Az európai szeme azonban egy, a
+falnak hanyagul támasztott tükrön akadt meg. A tükör kerete a
+magasból jövő derengésben alig csillogott, mintha vasból vagy
+nagyon elpiszkolt ezüstből volna.</p>
+<p>– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt
+a török.</p>
+<p>Az európai e bókra a tükör után hajolt; de az lehúzta a kezét,
+amint könnyedén akarta fölemelni. Csak most tűnt elő: mily gonddal
+voltak kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű,
+liliomfonásos arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se
+mutatott.</p>
+<p>– Mit adjak érte?</p>
+<p>– Százezer frankot, uram.</p>
+<p>– Szóval… tízezret? – kérdezte az európai fínom gúnnyal.</p>
+<p>– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim <span class=
+"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> ben
+Abdullah nem őriz olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni
+lehetne. Ha nem jössz igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide
+be. Nézd meg frenki jól azt a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem
+tudom, hogy hívják az ércét, de rozsda nem fogja és többet ér, mint
+a vertarany. A tükör lapja pedig…</p>
+<p>– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit…</p>
+<p>– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki
+bejött a bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a
+tükörlap.</p>
+<p>Az európai maga mellé állította az olajlámpást és kutatva
+vizsgálta kiszemelt zsákmányát.</p>
+<p>– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret.
+Hát a munka rajta… A tükörlap azonban… a vén ámító csalni akar
+vele, jó lesz hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt
+fizetem meg; különben ha rá jön, hogy magában a keretet taksálom
+húszezerre, mindjárt külön fizetteti meg a meséjét…</p>
+<p>Az öreg visszatért és leült a földre.</p>
+<p>– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a
+mezarthim csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz. – Figyelj,
+frenki. A tükröt egy vándordervistől vettem, aki Bagdadból
+zarándokolt Rumba. A Tigris-folyó partján vetette ki lábához a víz,
+midőn egyszer reggeli áhítatmosdását teljesítette. Megvettem tőle,
+mert láttam, hogy régi és hogy nagy kincs… Később hallottam, hogy a
+bagdadiak ezer esztendeje keresik Kandazé emirleánynak a
+Tigris-folyó hullámaiba veszett varázstükrét…</p>
+<p>– Varázstükör? Miben áll a varázslata?</p>
+<p>– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját múlta felül
+csodálatosságában. Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló
+kezéből ered az – talán hallottad, hogy azokra bizatott valamikor a
+világegyetem valamennyi titka. A tükör üveglapját ő úgy állította
+össze, hogy az minden beleeső képet magába szívott és mindazt, amit
+valaha látott, időnként visszasugározta. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> Rahman
+emir csináltatta e tükröt, hogy felitatva leányának, Kandazénak
+hasonlíthatatlan szépségét, azt a kalifának megmutathassa, anélkül,
+hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a menyasszony
+bemutatását házasság előtt, megszegné.</p>
+<p>– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit
+türelmetlenül.</p>
+<p>– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak annak mutatta képeit,
+aki értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, a
+kalifán és Kandazén kívül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki
+állítólag kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és
+aki azután –</p>
+<p>– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék
+Ibraim, ismered-é a tükör nyitját?</p>
+<p>– Nem én, uram.</p>
+<p>– Persze, persze. És az európai nevetett. – Ma is élnek a
+csodák, csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a
+vásárral, emlékezz. A mezarthim éppen nyitni akarja szemét…
+Húszezer frankot adok.</p>
+<p>– Adj uram ötvenezret.</p>
+<p>– Húszezret.</p>
+<p>És az európai letette a pénzt.</p>
+<p>– Igen vagy nem?</p>
+<p>– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül
+köszöntél…</p>
+<p>Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását.
+Hallgatva egy darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna alá
+fogta, aztán kifelé indult a stambuli ótörök városrész nehézillatú,
+sikátorszerű utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyílt ki, mint
+szikrázó ezüstlótusz az ég végtelen bíbortengerében…</p>
+<p>A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyúló terembe
+holdfény szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes
+vitrinákat, mereven mosolygó, aranyozott bálványokat cirógatva
+végig, akár mennyei uszálynak földetseprő vége. Időnkint a
+holduszályba ide-oda imbolygó árnyék esett: fiatal férfifej, egy a
+kezével kebléhez szorított ovális keretre hajolva… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>
+<p>Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli
+aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török
+meséjét hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán
+rábukkant egy följegyzésre, mely Kandazé tükrét említette… tehát
+volt valami, valaha, valahol…</p>
+<p>És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen
+szerkezet, mely a beleesett fénysugarakat megőrizze és bizonyos
+külső hatás alatt visszavetítse a világba…?</p>
+<p>Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha
+fölszisszent: óh, balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a
+tudomány megtéveszthetetlen fáklyája mellett hatolt előre az elült
+századok, ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén,
+bizonytalan ingoványok fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az
+a vakszemű tükörlap a babona hatalmával sugározott rá: régi, hüvös,
+józan mérlegelésekkel nem tudta beleosztályozni fölhalmozott,
+vignettázott, kor, érték, hitelesség szerint mesterien elrendezett
+régiségei közé. Nem tudott napirendre térni fölötte, nem új
+problémához menekülni tőle… agya és keze szüntelenül visszanyúlt a
+tükörhöz, mint behúnyt szemhez, amit föl akar nyitni, amibe bele
+akar pillantani…</p>
+<p>Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holdvilág
+egy könnyű indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve
+a merengőt. A fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a
+nyugágyon, nem volt ereje valóban nyugalomra térni.</p>
+<p>A tele hold éppen a tejfehér tükörlapba esett: egyszerre a síma,
+hályogszerű vak semmiség mélyülni kezdett, perspektivát kapott;
+valami feltükröződött benne… Ah, nem a könyvekkel, vitrinekkel
+zsúfolt terem, hanem egy csipkeszerűen stukkózott, ívekbe boruló
+oszlopos csarnok barnaarany mennyezete… De ez csak távoli, elvesző
+háttér gyanánt, – mindjárt elől egy fej hajolt a tükörhöz: két
+nagy, mérhetetlenül tudatlan, sóvárgó, titokzatos és szomorú szem,
+parányi összecsukott gránátvirág ajak, nehéz, sötét hajfelhők
+<span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
+"Page_89">-89-</a></span> alatt vakító homlok… A fiatalember szíve
+elállott. A tükörből tekintő arc egyszerre abba a néma extázisba
+ragadta, amibe minden férfit beleejt az igazi női szépség és az
+igazi női szomorúság. Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen,
+mintha szólítanák, megfordult: helyette az egész pompázatos,
+falvánkosokkal, szőnyegekkel ékített csarnok képe hullt a tükörbe.
+Közepén ezüstgyönggyel omló szökőkút. Medencéjét a nyíló fehér
+hónapos-rózsák fonták körül.</p>
+<p>Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye széttárult: egy
+békaszerűen rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó
+ruharakással, lapos, hervadt szájáról le lehetett olvasni a
+szót:</p>
+<p>– Kandazé…</p>
+<p>A tudós szíve őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul
+beszélt és ő ezt a nyelvet értette…</p>
+<p>– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali
+díszedbe.</p>
+<p>Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyű, de szemérmesen
+hosszú, fehér muszliningben volt, karján, lábán semmiféle ékszer.
+Az öregasszony azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő
+kösöntyűket aggatott rá és megcsókolva lábacskáit, parányi
+szattyánpapucsba bújtatta őket.</p>
+<p>Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemű
+szerecsen ajtónálló lépett be.</p>
+<p>– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasabb atyád, az emir
+akar megtisztelni látogatásával. Beléphet?</p>
+<p>– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány.</p>
+<p>Magas, derékigérő szakállú, zöldturbános férfi jelent meg, lassú
+méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető
+leányzónak.</p>
+<p>– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága.
+Én jöttem ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig
+csak alázatos alattvalód…</p>
+<p>A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt karja
+reszketni kezdett. <span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
+"Page_90">-90-</a></span></p>
+<p>A hatalmas emir gyönyörködve nézte a gyermekét. Aztán egy
+elébeterített bársonyvánkosra magamellé vonva őt, az öregasszonyt
+egy kézintéssel kiparancsolta.</p>
+<p>– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy
+hírt hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben,
+mint parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e
+csodatükör felszívta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép
+holdtölte volt – tudtodon kívül a kalifához vitettem azt, isteni
+szeme elé tárva, ki vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba,
+átölelte a tükröt és Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon
+eljegyez és mához harmadnapra feleségévé teszen, rangban minden
+eddigiek felett álló nejévé és születendő fiadat örökösévé…
+Leánykám, e perctől fogva a kalifa mátkája, az én felséges
+uralkodóném, a szent hit és szent birodalom leendő kalifájának
+kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te és a te férjed szegény
+szolgája…</p>
+<p>A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka
+összezárult, keble reszketve emelkedett, arca elfehérült…</p>
+<p>– Ungo, háremem leghívebb őre, ki éberségedért nyerted
+legkedvesebb gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő!</p>
+<p>A vak szerecsen a kiáltásra újból belépett és Kandazé lábához
+térdelve, ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe.</p>
+<p>– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a
+perctől fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a
+szerelemben, nekem az uralkodásban kezesünkké tetted.</p>
+<p>Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A
+leány azonban, mintha jéghideg kígyó csavarodna rá, hirtelen
+halottfehéren, lekaszált virág módjára végigesett a padozat tarka
+márványkövein…</p>
+<p>A tükör most elhomályosult, mintha kendővel takarták volna le,
+azután újra derengeni kezdett…</p>
+<p>A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt:
+lábát a déli arany verőfény melengette. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> Az
+öregasszony egy bronzkandeláber lángjába gallyakat hintegetett: a
+lángból kék és sárga füstbodrok szálldostak a leány halántéka felé…
+Kandazé fölébredt.</p>
+<p>– Fatma, – súgta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni
+ajkáról a szót – hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e
+valaha a szent kalifát?</p>
+<p>– Bizony láttam, mikor a szerencsés háború után a népnek
+mutogatta magát.</p>
+<p>– Mondd Fatma, fiatal-e még a szent kalifa?</p>
+<p>– Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét
+hatvan esztendő alatt gyüjtötte.</p>
+<p>– Úgyhát mondd… nincsen bronzszínű arca és a szeme nem ég, mint
+a parázs a kandeláber mélyületében…?</p>
+<p>– Óh nem, nem. A felséges kalifa arca sárga, mint a tudós
+pergamenek.</p>
+<p>– Nagyon rút, Fatma?</p>
+<p>– Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép?
+Hát láttál te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kívül?
+Hiszen te úgy nőttél fel, mint gyöngy a kagylóban, a tenger
+fenekén… Ha egyszer kalifa, akkor ő a férfiak elsője: szép, bölcs
+és jó.</p>
+<p>– Mégis… a fiatalok szebbek.</p>
+<p>Fatma megdöbbenve nézett a leányra.</p>
+<p>– Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana,
+leánykám. A férfiban csak a vétkezni vágyó nő válogat. Igaz
+mohamedán hajadonra nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlítsa
+őket, csak egy férfi van, akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog
+egy nő a világon, ha észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is
+vannak? Allahra, téged valami megbabonázott, hogy ilyen gondolatod
+van. Megmondta már egy álom ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom,
+betegség vagy romlás lesz belőle.</p>
+<p>– Álom… miféle álom, Fatma?</p>
+<p>– Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, – ott
+láttalak az ablakrostélynál állani és óh, szörnyűség, mintha egy
+fiatal párduc hajolt <span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
+"Page_92">-92-</a></span> volna feléd a rácson keresztül… Azért
+jajgattam, mikor hirtelen felébredtem; és te hajnalló arccal,
+mintha jó és nem gonosz jelek környékeznének, futottál felém az
+ablak mellől… Mi az, galambkám, miért vacogsz? Ne félj, ne higgy az
+öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a kísértésoszlató szent
+fahánccsal?</p>
+<p>Kandazé megragadta az öregasszony cirógató kezét.</p>
+<p>– Fatma, hű öreg Fatma, szeretsz te engem? Jobban, mint
+emirapám?</p>
+<p>– Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, – őt is híven
+szolgáltam, Allah juttassa a hurik kertjébe, – egy nap se hagytalak
+el, egyetlen galambocskám. Belőlem szívtad az életet… miért kérded
+hát, hogy szeretlek-e.</p>
+<p>Kandazé arcán biborvérfelhők gyűltek, szeme emésztő tűzben
+égett. Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett…</p>
+<p>A tükör újra elborult és újra megnyilatkozott.</p>
+<p>Ugyanaz a csarnok, csakhogy a déli világosság helyett esthajnali
+rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál aludt. A
+leány megmozdult, felkelt… Arcára fátylat, vállára könnyű sált
+vetve, mezítláb lopózott az ablakig… A tükör az ablakon át a kertet
+is visszaverte: haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg,
+lángszínű rózsamezők hátterében mint valami fiatal ragadozó: sudár,
+kékkaftános legény bukkant fel… A teste bronz, a haja sörény, a
+szeme parázs. Amint Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy
+imádkozón, karját keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyű
+macskalépésekkel surrant közelebb; megragadta és kiemelte az
+ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint a forró szél alatt lengő
+virág.</p>
+<p>A szép idegen ajkához szorította a leányka kicsüggő fátyolát.
+Kandazé karját is aláejtette… A legény csókolt, csókolt és mégis:
+szemét az ablakon keresztül, mint kutató tőrt, mely prédát keres,
+villantotta a csarnokba.</p>
+<p>– Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa
+már megtekintette a rózsaberkeket, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> tömérdek rózsát szedet a
+város díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot,
+tízezer narancs leve csurgott már a sörbetesek hordóiba,
+szegfűbors, szerecsendió és más drága fűszerszámok illatától részeg
+a város; a mecsetek belsejéből a legszentebb szőnyegek kerülnek
+elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak kaszálódnak le az utak
+ékítésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak téged… Nekem csak a
+sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván szépséged
+földöntúli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben
+szolgálhassak. Mennyit lapultam, míg rámtévedt tekinteted át a
+rácson; hány éjtszakán át játszottam a halállal, míg az ablakrácsot
+átfűrészeltem… most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak
+egyszer engedd meg, hogy megtekinthessem a mennyei csarnokot,
+melyben lakol, láthassalak téged tetőtől talpig.</p>
+<p>– Oh, nagyon nagyot kérsz tőlem. Ha Fatma alszik is, az
+ajtónálló…</p>
+<p>– Hisz az vak.</p>
+<p>– De hall, mint a vadállat.</p>
+<p>– Csöndesen leszünk, mint a titkon adott csókok.</p>
+<p>A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen besiklott az
+ablakon. De földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem falaira
+vetette szemét és pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé
+bámulva nézte… A legény észbekapott:</p>
+<p>– Óh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert
+hisz ők bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol
+nélkül láthatják arcodat.</p>
+<p>– Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám
+parancsából tekintek.</p>
+<p>A legény szeme villant, mint a fegyver a napsugárban. Hirtelen
+amaz egyetlen tükörhöz lépett.</p>
+<p>Kandazé megragadta:</p>
+<p>– Allahra, ne mutasd arcod e tükörnek…</p>
+<p>De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad
+szépségében a tükörlapba.</p>
+<p>Kandazé pedig, mintha ijedtsége váratlan boldogsággá
+<span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
+"Page_94">-94-</a></span> hajnallana, maga is belemosolygott a
+legény vállán át a tükörbe.</p>
+<p>– Hát úgy legyen… hát nézz bele jól… – suttogta. – De aztán…
+eredj, eredj. Siess, nagyon félek.</p>
+<p>A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly heves volt,
+hogy a márványmedence szélén álló üvegecske csendülve, cserepekre
+törve gördült a medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra
+tárta.</p>
+<p>– Igérj valami drága ajándékot neki, – hördült a legény.</p>
+<p>– Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő
+tejgyermekének… – makogta az öregasszony.</p>
+<p>– Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre.</p>
+<p>Fatma a földre terült és nehéz esküt rebegett. –</p>
+<p>A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjtszaka a
+holdat is elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt,
+mintha egy moccanása elűzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka
+egymásraszáradt, pupillája sóvár, sötét üreggé tágult… A hold
+sápadtan, mint lábbadó beteg kezdett előbontakozni ködlepedőiből és
+vele együtt a tükör arca is újra elevenné vált…</p>
+<p>Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszínű madarak
+röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyílnak.
+A szökőkút szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek
+rózsaszínű gőzzel füstölögnek… Kandazé halványpiros
+fátyolköntösben, vállán papagályával, feje fölött lengő
+csodamadaraival a hurik táncát lejti.</p>
+<p>Az emir szakállát simogatva gyönyörködik benne.</p>
+<p>Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai
+ékszerek gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol… Táncol, míg
+ajaka vérré, arca rózsává, szeme szikrázó csillaggá hevül a
+tánctól. Mintha a tánccal őrjíteni készülne…</p>
+<p>Hirtelen, legszédítőbb keringéséből, legcsábítóbb
+felnyulánkozásából alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva
+földreborul… Csodamadarai rajban lepik el és csőrükkel
+magasbaemelik homlokpántját és abból <span class="pagenum"><a name=
+"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> alácsüggő fátyolát…
+Szenvedélytől izzó arca, mint az üdvözítő nap a felhőkből:
+előragyog, hogy elvakítson.</p>
+<p>Aztán egészen elhanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a
+nyitott alkóv selyemvánkosaira.</p>
+<p>– Kandazé… győzhetetlen leszek… leszel. Nincs férfi, akit ez meg
+ne őrjítene.</p>
+<p>És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog és
+kér.</p>
+<p>– Meg vagy elégedve?</p>
+<p>Az emir bólint.</p>
+<p>– Szabad ezért nekem is kérni tőled valamit?</p>
+<p>– Kívánj és meglesz.</p>
+<p>– Add nekem a varázstükröt… egészen.</p>
+<p>– Egészen? Hisz egészen a tied.</p>
+<p>– Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más
+férfiszem fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg,
+hogy nászom estéjén… összetörjem.</p>
+<p>Az emir megdöbben.</p>
+<p>– A tükör egy vagyonba került. Kérj akármit, leánykám.</p>
+<p>Kandazé esdve néz.</p>
+<p>– Csak ezt tudom kérni.</p>
+<p>– Az emir szava nem játék. Legyen. És most jőjjön Ungo.</p>
+<p>A vak szerecsen a hívásra egy gyöngyházzal beeresztett
+rózsafaládát emel be a függöny mögötti ajtón.</p>
+<p>– Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied
+a kínai biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz.
+Arra kér, hogy saját kezeddel terítsd azt majd rá a holnapi
+nászlakomán, hadd lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet.
+Egyébként pedig ma nem látlak többet; sirasd meg, amint illik,
+leányságodat, senki sem fog megzavarni.</p>
+<p>Kandazé semmit se szól. Szeme lehúnyva, nagyon sápadt és úgy
+mosolyog, mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog
+lenne.</p>
+<p>Alkonyest izzik be a csarnok ablakán, a csarnok falain
+sötétrózsaszínű virágfűzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé
+tele marokkal hinti egy háncskosárból <span class=
+"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> a
+rózsapelyhet. A kandeláberek aranyfüstöt lehelnek. Kandazé
+halványpiros fátyolruhájában a tükör előtt áll, átkarolja azt és
+ujjong:</p>
+<p>– Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága
+foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszín mosolyát… És
+föl fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra
+szórt csókjait… Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek,
+falba, földbe, vízbe, ahol más sohse lát és én lopott éjféli órákon
+belédláthatok…</p>
+<p>Tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a tükörhöz és
+forró csókokat lehel a lapjára. Aztán hirtelen tovarepes, az ablak
+iránt. – A legény most veti át magát a párkányon. A medence
+szélére, a rózsák hűvösébe ülnek.</p>
+<p>– Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szívem fenekére zártam
+érted. Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek.
+Parancsolj velem életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel
+vendégeljelek meg, szólj, milyen ruhába öltözzem; kívánd, hogy
+ellejtsem násztáncomat…</p>
+<p>– Ebben a ruhában fogsz esküdni?</p>
+<p>– Nem, ebben csak táncolni fogok… ha magunk leszünk a szent
+kalifával…</p>
+<p>Hangja elakad, arcán láng fut át.</p>
+<p>– Hát öltözz az igazi nászruhádba.</p>
+<p>– Az súlyos, abban nem tudok táncolni.</p>
+<p>– Akkor hagyd a táncot.</p>
+<p>– Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kívánságod…
+a végén majd meglátod… És aztán átöltözöm a nászruhába. De először
+téged akarlak megtisztelni…</p>
+<p>Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente
+Timur haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt
+adta.</p>
+<p>– Fatma, súgta az öregnek, készítsd elő leghűsebb sörbetedet,
+legízesebb halvádat, mert mi ma ujjongani és vendégeskedni akarunk,
+ma mi vagyunk a menny és föld urai.</p>
+<p>Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét.
+<span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
+"Page_97">-97-</a></span> Az oszlopok közt függő kalitokból tarka
+lepkerajként rebbentek elő a madarak. A leány fátylat vett a kezébe
+és táncra ringott…</p>
+<p>Timur alig figyelt rá. Inkább a tükörhöz fordult és
+belesuttogta:</p>
+<p>– Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk
+és akkor…</p>
+<p>E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly
+lebilincselő mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult… A
+vérszínű gőzben imbolygó virágalak, az arc sűrűn elfátyolozott és
+mégis sejtetett szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték.
+Szeme mohón tapadt a leány meztelen lábfejére, mely az utolsó
+szédítő ütemeket lejtette… A lepkekönnyű madárraj a leány fejére
+szállt s amint tanítva volt a kalifa gyönyörűségére tenni azt:
+csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé arcfátyolát. A leány
+álmodhatatlan szépsége láttán Timur összereszketett. Soha se látott
+szépséges fínom főúri nőt szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt
+képzete se, mi egy gyönyörű nő. És most a föld legszebbje vakított
+reá. Mintha villám érte volna, megtántorult és odahullott a leány
+elé, hirtelen viharként kerekedett, szörnyű szenvedelemben.</p>
+<p>Kandazé hozzáhajolt:</p>
+<p>– Mit parancsolsz… vegyem a nászruhámat?</p>
+<p>A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának
+illatát. Keble vadul emelkedett, agyában szédült gondolatok
+kergetőztek:</p>
+<p>– Vegyed… a nászruhádat… de az igazit – a legigazibbat.</p>
+<p>– Mire gondolsz? – suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a
+legényből áradó vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal
+varrt türkizleplemre? A redőzött indus muszlinuszályomra? A
+vérszínű hajnalköntösömre?</p>
+<p>Timur átölelte Kandazé térdét:</p>
+<p>– Annak a ruhának a színe, mint a drága gyöngyé, érintése mint a
+pihebársony, redője nincs, <span class="pagenum"><a name="Page_98"
+id="Page_98">-98-</a></span> Allah remekbe szabta… Eredj, kérd meg
+Fatmát, vetkeztessen téged abba a pompába…</p>
+<p>Kandazé szívére szorított kézzel, mintegy megbabonázva suhant a
+zöld függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem
+közepén. Mintha szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát.
+Aztán körülnézett… most megpillantotta a tükröt. Odarohant,
+megfogta mindkét kezével és nehéz lélekzettel vallott neki:</p>
+<p>– A prófétára… hiszen én e tükörért jöttem… mit akarok?… mit
+várok?… Itt vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb
+kincse, győzhetetlen fegyvere: a tükör… Tükör, halld imádkozó
+szavamat, hiszen imákat töprengtem ki sóvárgásomban, amiket
+belédsuttogjak… Enyém vagy és veled együtt rabszolgám minden ember,
+nekem, aki eddig mindenkinek rabszolgája voltam… Ahova én
+felfüggesztelek, beloplak… Ismerni fogom az összesküvők
+jelbeszédét, a királynék bűneit, a pénzcsinálók titkát; ott leszek
+az ellenség és a jóbarát legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm
+veled, ott nincsen többé titok… Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog
+lábamhoz hullani – és kéjjel és örömmel fogom gőgös gazdáimat,
+kegyetlen volt úrnőimet kipellengérezni… Elfuthatok most, most…</p>
+<p>Az alkóv függönye megrebbent. Timur szemét üveges fény hálózta
+be…</p>
+<p>– Nem… nem bírok. Nem, amíg azt a kart magamra nem kapcsoltam,
+azt az ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem… Van,
+még van idő a teljes sötétig… S ha nem maradok többé magamra a
+tükörrel?!… Vinni fogom őt is… az asszonyok asszonyát… és a tükröt,
+a kincsek kincsét… Soha ilyen zsákmány!</p>
+<p>És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a
+szerelembeteg ragadozó nyujtotta az alkóv felé… Kandazé fehér
+virágként emelkedve a függöny zöld hullámaiból: egyetlen
+patyolat-shawlba burkolózva, lassan, lehajtott fejjel jött előre.
+Oly néma alázattal jött, hogy Timur megértette. A liliomszínű
+<span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
+"Page_99">-99-</a></span> leplet csak egy kapocs tartotta;
+törékeny, remegő opálkapocs: Kandazénak szívére szorított keze.</p>
+<p>Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta
+szerelmese kezét.</p>
+<p>A tükör újra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében
+félhalottként fekvő tudós homlokára szorította kezét. Úgy érezte,
+hogy a kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga,
+félőrülten a kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető
+talányos mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő
+esztendeit leőrölni. Szívében vad, gyermeki szorongás támadt, sőt
+félelem, sőt rimánkodás: tovább, tovább! Mint enyhülő megváltásba
+merült aztán újra a sebesen felbukó képözönbe.</p>
+<p>Sötétlő estét látott, a medence szélén Fatmát és Timurt.</p>
+<p>– Vigy el engem is, – könyörgött az öreg.</p>
+<p>– Ha maradsz, árulónk, ha jössz, terhünkre lehetsz…</p>
+<p>– Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz,
+ha terhetekre válok.</p>
+<p>– Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami
+italt, ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a
+halálnak. Ah, hosszú volt a szerelem… Ha az éjfél a városon belül
+talál, veszve vagyunk. A partőrök aludni térnek és a víz fölé
+leeresztik a rácsot… Már pedig csak a folyón szabadulhatunk. A
+csónak odaát van a lótuszok között: magam tákoltam. Először
+Kandazét fogod kisegíteni hozzám a tükörrel együtt az ablakon…</p>
+<p>– A tükröt is?</p>
+<p>– A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk.
+Egyébként pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert…</p>
+<p>És a legény megmutatta keskeny damaskusi pengéjét.</p>
+<p>– Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova… nem magamért, a
+tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk…
+vele?</p>
+<p>– A világ ura leszek és őt a világ úrnőjévé teszem. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p>
+<p>– De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba
+az üldözők engem meg téged és a holnaputáni a vérünk tócsájában
+fogja megnézni orcáját…</p>
+<p>– Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a
+Tigris-folyó egy kimosott, csak a víz felől megközelíthető titkos
+barlangjában leszünk. Ott maradunk rejtve, míg az országot
+átkutatják. Onnan aztán napkeletre megyünk, túl a Ganga-folyón,
+ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se az emir, se a kalifa
+keze…</p>
+<p>Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen ragyogás: arca,
+válla, karja az opálfény helyett korállrózsaszínben tündökölt, maga
+volt a megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem látott meg
+semmit, szemét Timuréba veszítette.</p>
+<p>Timur hozzáfordult:</p>
+<p>– Nos, Kandazé, te nem kérdezed, hova megyünk?</p>
+<p>– Ahova viszel.</p>
+<p>A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki
+együtt akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította:</p>
+<p>– Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig
+a vizen megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák
+lépteinket.</p>
+<p>A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv
+függönye mögé kísérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a
+szerecsen függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva,
+neszelődve az ablakig vergődött és kezét rémülten dugta a rácstalan
+tátongó ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye
+mögé.</p>
+<p>Az aranybarnán stukkózott terem álomszerű körvonalakban tetszett
+ki… Egyetlen olajlámpa szűrte fényét a nehéz selyem függönyökre, a
+medence fehér faragványaira, a szendergő rózsafejekre… Kandazé az
+ablaknál remegett, a tükröt ölelve. Fatma egy váltottnak arcával
+jött, ment: néha a kezét tördelte… Az ablaknál, a csillagos éjbe
+rajzolódva, megjelent <span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span> Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly
+lebbent el: Timur kiölelte az ablakon.</p>
+<p>A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst
+derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen
+fellebegő holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek
+fantasztikus körvonalaival, aztán egy acélszínű, fenségesen
+tovaimbolygó folyón himbálózó kis lélekvesztő.</p>
+<p>Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is
+odavezette. A kötél eloldódott, Timur kézbekapta az evezőt: karján
+az erek finom zsinegekként dagadtak. Kandazé melléje símult: a
+tükröt maguk elé tartva, abból bámulta a város elúszó képébe
+rajzolódó Timurt. Néha – ilyenkor a vízre árnyék eshetett – a
+tükörlap egész éjbe borult, aztán újra megderengett.</p>
+<p>Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt
+érkezőben és íme, a folyót áthidaló kőívből a vaslécezet a víz fölé
+volt bocsátva.</p>
+<p>– Elkéstünk, – hörögte a legény.</p>
+<p>Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény
+volt, olyan elszánt, hogy Kandazé szíve elállott. A csolnak épen a
+rácsba akart ütődni…</p>
+<p>– Húnyd be a szemed, parancsolta Timur Kandazénak.</p>
+<p>Azután Fatmához fordult:</p>
+<p>– Emlékezz. Itt csak kettő menekülhet. Vissza pedig nem
+hagylak…</p>
+<p>– Kandazé nélkül csak a halál jó, bólintott az öregasszony.</p>
+<p>Mégegyszer Kandazéra vetette s aztán némán lehúnyta a
+szemét.</p>
+<p>Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a víz alá nyomta, hogy a rács
+fogai ne engedjék föl a testét. Néhány hörgő bugyborék szállt a víz
+színére… Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán
+átölelte a leányt.</p>
+<p>– Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélekzetet,
+amíg nem mondom.</p>
+<p>Azzal lebukott a víz alá, mélyre, ahova a rács már <span class=
+"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> nem
+ért… A tükörbe sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen
+magasból szűrődött alá a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a
+fekete-zöld világ ismét oszlani kezdett… Timur a víz fölé
+emelkedett. Az erősbödő holdfényben folyó ezüstté vált az ár:
+ezüstben úsztak tova, a tükörben pedig lassan álommá mosódott a
+városfal, a pálmák, minaretek csipkézete.</p>
+<p>– Végy lélegzetet és ujjongj, – suttogta Timur. Az akadály gyors
+letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban
+megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást
+úszott, hogy Kandazét majdnem egészen kiemelhesse a vízből. A leány
+vonagló ajakkal, halálraréműlt szemmel Fatmát hívta, kereste…</p>
+<p>– Sohase kérdezd, hol van, ezt akarom.</p>
+<p>És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak így az
+ég és a feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe
+eső arcára fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang
+ütötte meg a fülét… Messze, de a városfalon már innen, a
+folyóparton apró aranygőzös csillagokként fáklyák rajzottak… A
+fáklyafüstben imbolygó, előresuhanó árnyak: lovasok. Timur tudta,
+hogy a lovasok a víz sodránál és a legsebesebb úszónál is
+gyorsabban jönnek… jönnek. Összeszedte minden erejét, úgy haladt
+előre kétségbeesett, merész ívekben.</p>
+<p>Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, – mintha ijedtében –
+sápadozni kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott… Hosszú nyíl
+szisszent a legény válla mellé a vízbe, de a lövöldözőnek íjját egy
+másik elrántotta, nyílván észrevette a Timur karján aléló
+Kandazét.</p>
+<p>A tükör újra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a
+hullámfátyolon át… Aztán újra fel és újra alá… Ruháikat az ár
+tovamosta, csak Kandazé palásthaja úszott velük. A legény homlokán,
+nyakán pattani készülő érkötelek dagadtak: de úszott és élt Kandazé
+és vele volt a tükör, a tükör…</p>
+<p>A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> vízbe
+vetette magát. Timur összerándult: újra alábukni készült, ezúttal
+hosszabb időre.</p>
+<p>– Hadd engedem el a tükröt… esdekelt a leány.</p>
+<p>– Fogd, mintha az életemet tartanád!</p>
+<p>– Nem bírom…</p>
+<p>De azért fogta, szorította, míg újra a víz színére buktak.
+Szorította, míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg újjait nem érezte
+többé… Timur látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze meglazul a
+tükrön… Lelkében pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a tükör, vagy a
+leány, a lány, vagy a tükör… Egyiknek veszni kellett.</p>
+<p>– Allah a nőt a férfiú terhére teremtette.</p>
+<p>Behúnyta a szemét, nehogy a leány huriszépsége, nagy, szomorú, a
+percek agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Őrjöngő
+mozdulattal kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Óh,
+milyen könnyen vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy
+mintha mindent megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az
+úszó hajpalást egy iszalagja még lábújjába ölelőzött a legénynek:
+és Timur lerúgta azt…</p>
+<p>Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, – a tükör és a
+tükörrel együtt mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál
+tündöklőbb asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni.</p>
+<p>De abban a pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt
+számára az irgalom. A katonák nyilai rajban villámlottak feléje…
+Ahogy alábukott, vörös vércsíkok húzódtak utána a víz hajnali
+fénytől világosodó zöldjében; balvállába minden tempónál hasogató
+szúrás nyilallott.</p>
+<p>Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a
+tükör utolsó képet vett föl a partról, az ég piros kárpitja alatt
+két térdelő katona egy szétbontott fehér turbánba göngyölgette
+Kandazé tetemét.</p>
+<p>A vízben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze
+oldalt maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény
+lelkében szörnyű bizonyosság <span class="pagenum"><a name=
+"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> oltotta ki: üldözője
+elmaradt, mert önmaga a víz alatt úszva, egy örvény sodrába került.
+Ha elengedi a tükröt, talán még kivághatja magát így, sebektől
+hasogatva is. De nem: a tükröt soha, semmiért! Sőt
+belekapaszkodott, sőt rátapadt a testével, hogy vérszalagok
+futottak le a tükörlapon… És az örvény, mint vaskéz ragadta, húzta
+le a semmibe: a tükör őrületes, zöldebb, zöldebb, sötétebb
+kavargást mutatott…</p>
+<p>A fiatal tudós verdeső szívvel felült a kereveten. Mégegyszer a
+tükör fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan
+zöld végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme
+kidülledve, szederjes ajkát a halak lakmározták… A tudós irtózva
+taszította el magától az elborzasztó képet… A zuhanó csörömpölésre
+magához tért. Az ablakon a halavány londoni reggel sápadt, most
+oltva ki a hold utolsó ezüst fénykévéjét. A bálványok
+hozzáférhetetlen, megfejthetetlen mosollyal köszöntötték. A
+húszezer frankos tükör a parketten hevert, hátlapjával fölfelé.
+Pillanatig nem merte fölemelni: nem tudta, miért: attól félt-e,
+hogy összetört, vagy hogy nem és hogy ismét azt az arcot fogja
+rávetíteni.</p>
+<p>Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva,
+mintha sok-sok fínom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok
+fehérek és foltatlanok voltak, mint a sűrű tej.</p>
+<p>– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott
+agyán. – Soha egy lélek se higgye magáról, hogy fölötte áll egy-egy
+bűvöletes óra kísérteteinek.</p>
+<p>És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifjú
+mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
+"Page_105">-105-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>HUGOCSKA.</h2>
+</div>
+<table>
+<tr>
+<td>MÁRTA.</td>
+<td>EGON.</td>
+</tr>
+<tr>
+<td>HUGOCSKA.</td>
+<td>SZOBALEÁNY.</td>
+</tr>
+</table>
+<p><i>Fehér világosságú, női nappali. A szemközt levő két ablakon,
+áttetsző sztórokon keresztül napsütött, oleánderes, kerti-bútoros
+terrászra látni. A terrászról középütt lejárat. A berendezés
+világos és kényelmes, a szőnyegek is világosak. A bútorok zöme
+középtájt. A zongora a bal-, a heverő a jobbsarokban. A két ablak
+között fiókos szekrény, felette Márta képe életnagyságban: légies
+sálruha, meztelen váll. A fiókos szekrényen, mintegy a kép alá
+állítva sok fehér viola. A jobb ablak előtt egy elkezdett gobelin.
+Tetszés szerint: tükrök, vitrin, sok porcellán, kép, könyv és
+kézimunka. A balfelől lévő ajtót nehéz szőnyeg takarja. Jobbra is
+ajtó.</i></p>
+<p><i>Tavaszi késő délelőtt.</i></p>
+<p>HUGOCSKA: <i>(Tizenöt éves. A zongoránál ül és valami egészen
+kezdetleges gyakorlattal vesződik. Igen fínoman van öltöztetve.
+Rózsaszínű stílruhája csak térdig ér. Lakkcipője van és a meztelen
+karján exotikus fekete karperec. A haja mesterséges, kifogástalan
+lokknikba fésülve. Sötétszőke. Sápadt arca még kialakulatlan, de
+már szépülőben.)</i></p>
+<p><i>Feláll és csenget.</i></p>
+<p>A SZOBALEÁNY <i>(Jobbfelől)</i>: Tetszett csengetni?</p>
+<p>HUGOCSKA: Legyen szíves és hozzon egy tálban hidegvizet. Tegyen
+bele egy darab jeget és két kicsi asztalkendőt.</p>
+<p>SZOBALEÁNY: Igenis. <i>(Kimegy.)</i></p>
+<p><i>Míg kint van, Hugocska egy székbe ül és a fejét fogja. Mikor
+a szobaleány visszatér:</i> <span class="pagenum"><a name=
+"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p>
+<p>HUGOCSKA: Csavarja ki az egyiket és adja ide! <i>(Összefogja és
+a homlokára teszi.)</i> Fogja a zsebkendőm, szorítsa rá vele.</p>
+<p>A SZOBALEÁNY <i>(a tálat egy kis székre helyezi a zongora
+mellé)</i>: Nem éri bogra, hanem megtűzöm két biztostűvel. <i>(A
+tűket a kebléről kapcsolja le.)</i> Mennyit fáj a feje a
+kisasszonynak!</p>
+<p>HUGOCSKA: Mindig fáj, ha gyakorolok.</p>
+<p>A SZOBALEÁNY: Hát miért nem gyakorol kevesebbet a
+kisasszony?</p>
+<p>HUGOCSKA: Nekem sokat kell pótolni. A kezem se elég könnyű…
+<i>(Nézegeti a kezét, széttárja újjait és nyujtogatja.)</i></p>
+<p><i>Mialatt a szobaleány kimegy, Hugocska visszaül gyakorolni.
+Pár hangot üt le, aztán rákönyököl a zongorára és fejét az öklén
+tartja. Majd föláll, kihúzza a jeges ruhát a homlokkötése alól, a
+vízbe dobja és a másikat csúsztatja a kötés alá. Az ablak felé van
+fordulva. A terrászon a középütt levő lejáratnál feltűnik Márta és
+Egon. Hugocska gyorsan felkapja a tálat és az ajtót takaró függöny
+mögé rejti. Le akarja oldani a kötést a fejéről. A frizuráját
+összerontja. Nem boldogul. Hirtelen a baloldali ajtófüggöny mögé
+lép és próbál menekülni: az ajtó zárva van. Márta és Egon jobbkézt
+belépnek. Hugocska elcsendesül. A függöny mellől még kikandikál a
+ruhájából egy rózsaszín fodor.</i></p>
+<p>MÁRTA: <i>(Nincs több huszonnégy évesnél. Finom és ideges.
+Vakító tenniszruhában, a kezében labdaverő. A kalapját a fiókos
+szekrényre teszi, egy pillantást vet valamelyik tükörbe.)</i></p>
+<p>EGON <i>(szintén rakettel. Viselkedése meghatott és izgatott. A
+kezében egy égő rózsa. Körülnéz)</i>: Itt minden olyan…
+világos!</p>
+<p>MÁRTA <i>(kulcsot keres ki ridiküljéből, kinyitja a fiókos
+szekrényt. Kiveszi a labdaverő tokját. A kulcsot a szekrényben
+hagyja)</i>: Úgye, még hazamenet leszáll a villamosról és beadja
+javításra?! Hogy épen ma kellett meglazulnia. – Itt is, ezt a
+bőrpántot gépeljék le a tokon.</p>
+<p>EGON: Holnap reggel készen hozom a pályára. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span>
+<i>(Ismét körülnéz.)</i> Olyan hálás vagyok ennek a kis
+hibának…</p>
+<p>MÁRTA: Kárörvendő?</p>
+<p>EGON: Behozott Magukhoz… a ház egy intim szentélyébe. <i>(Márta
+képéhez fordul, a kalapja még a kezében.)</i></p>
+<p>MÁRTA: Tegye le a kalapját; úgy fest, mintha a képem előtt
+imádkoznék…</p>
+<p>EGON <i>(halkan)</i>: Márta, nem – <i>mintha</i>.</p>
+<p>MÁRTA <i>(mosolyogva megrázza a fejét. Óvatosan
+körülnéz.)</i></p>
+<p>EGON <i>(a virágokhoz hajol és közibük tűzi a hozott
+rózsát)</i>: Ugye, megengedi, hogy megzavarjam ezt a fehér
+harmóniát…</p>
+<p>MÁRTA: Ezt Hugocskától kellene kérdeznie. Ő szedi a violákat
+képem alá. Nem kedves?</p>
+<p>EGON: Boldog virágok!</p>
+<p>MÁRTA <i>(kicsit kacéran)</i>: Ez kinek szól, Hugocskának?</p>
+<p>EGON: Én Hugocskának is nagyon hálás vagyok. Úgy, mint a mai
+húrlazulásnak.</p>
+<p>MÁRTA: Vigyázzon, sokat forog körüle… még megégeti magát!</p>
+<p>EGON: Én már <i>soha</i>, Márta.</p>
+<p><i>(A Hugocska rózsaszín fodra összereszket. Az ajtófüggöny is
+kissé meglebben.)</i></p>
+<p>MÁRTA: <i>(Újra körülnéz. Mutató újját az ajkára teszi, aztán
+hallgatásra int vele.)</i></p>
+<p>EGON: <i>(Megfogja a feltartott újjat és alázatosan
+csókolgatja.)</i></p>
+<p>MÁRTA <i>(zavartan, gyöngéd szemrehányással)</i>: Kicsi… Egon –
+<i>(Szabad kezével végigsímít a férfi haján.)</i></p>
+<p>HUGOCSKA <i>(meglebbenti a függönyt, újra elengedi, nagyon
+fojtottan)</i>: Jaj…!</p>
+<p>MÁRTA <i>(elkapja a kezét, körülfigyel, nagyon izgatott)</i>:
+Menjen, kérem… menjen! <i>(Szinte kituszkolja Egont, aki egy
+búcsúzó kézcsókkal kimegy.)</i></p>
+<p><i>Márta az ajtóból visszajön és úgy vizsgálódik, mint a félénk
+emberek lefekvés előtt. Megpillantja a</i> <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span>
+<i>rózsaszínű fodrot és félrerántja a függönyt. A függöny mögött
+Hugocska úgy áll, hogy háttal az ajtónak dől. A kezét tördeli,
+egyébként hangtalan. A kötést már letépte. A haja zilált.</i></p>
+<p><i>Ettől kezdve a jelenet egy darabig egészen halk hangon
+folyik.</i></p>
+<p>MÁRTA: Hugocska…!</p>
+<p>HUGOCSKA: <i>(Előbbre lép. Magába veszve nyöszörög.)</i></p>
+<p>MÁRTA: Hugocska… Te… te leskelődtél?!</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(magamagának, alig érthetőn)</i>: Nem igaz… nem
+igaz!…</p>
+<p>MÁRTA: Mit motyogsz?</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(eltakarja a szemét)</i>: Nem igaz… nem igaz!</p>
+<p>MÁRTA: Szégyeld magad! Utánam!</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(vinnyog)</i>: Nem… nem igaz!</p>
+<p>MÁRTA: Tagadsz a szemembe – szemtől szemembe!</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(még mindig szinte magának)</i>: Nem igaz, amit
+láttam, <i>az</i> nem igaz! Amit hallottam, <i>az</i> nem igaz!
+<i>(Hirtelen összekulcsolja kezét és közelebb lép
+Mártához.)</i></p>
+<p>MÁRTA: Megbújtál a nappalimba! Feltett szándékkal –</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(nyíltabban)</i>: Nem igaz… nem igaz! Én gyakoroltam
+és akkor –</p>
+<p>MÁRTA: Hugocska, ne hazudj! Egy hang se hallatszott ki!…</p>
+<p>HUGOCSKA: Nem hazudok. De ha hazudok is… Márta, nem az a
+borzasztó!</p>
+<p>MÁRTA: Csakugyan – hanem az, hogy kémnek álltál utánam! Az a
+borzasztó, hogy most megismertelek!</p>
+<p>HUGOCSKA: Márta, szívem… <i>(Összekulcsolt kezével Mártát
+érinti.)</i> Te ezt nem hiheted… a te hugocskádról. –</p>
+<p>MÁRTA: Márta szívem? <i>(Ellöki.)</i> Hízelgő, síma kígyó! –
+Hugocska?… Mostohatestvér!</p>
+<p>HUGOCSKA: <i>(felcsuklik a lefojtott sírástól.)</i> <span class=
+"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span></p>
+<p>MÁRTA: Hogy bántam vele! Attól a pillanattól, hogy mostohaapánk
+háromesztendősen a házunkba hozta! Hogy fájt a szívem, amikor apánk
+halála után mama kénytelen volt árvaházba adni! Megfogadtam:
+mihelyt tehetem, visszaveszem… és –</p>
+<p>HUGOCSKA: Miért… miért vettél vissza?</p>
+<p>MÁRTA <i>(keserűen)</i>: Biztosan haszonlesésből tettem, hogy
+cselédnek tartsalak! A cseléd itt a nappalimban stílruhában tölti a
+délelőttöt; és estefelé kikocsizik velem a sétatérre –
+<i>(Kacag)</i>.</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(fájdalomban)</i>: Ne hányd föl Márta! Jobb volna
+nekem a szürke vászon árva-ingben, mint… hogy <i>(hangosabban)</i>
+hálás legyen… nekem… egy idegen – mint a húrlazulásnak!</p>
+<p>MÁRTA: Minek?!</p>
+<p>HUGOCSKA: Nem érzed, milyen borzasztó szégyen ez?</p>
+<p>MÁRTA <i>(úgy, mint Hugocska, egyre hangosabban)</i>: Miféle
+húrlazulást, szégyent zagyválsz itt össze-vissza?</p>
+<p>HUGOCSKA: Hogy én vagyok az ürügy, amelyért hozzánk jár… és te
+vagy a cél… az igazi!</p>
+<p>MÁRTA: Bolond beszédek! – Van neked fogalmad, mi léhaságot
+fecsegnek össze a fiatal emberek a fiatal asszonyoknak?</p>
+<p>HUGOCSKA: Óh, Márta, bár ne hallottam volna! – Mit tudom én,
+miért vagyok én neked itt kedves?</p>
+<p>MÁRTA: Gyalázat, amivel most gyanusítasz! Hogy ő mért jár
+hozzánk, hogy ő mért örül neked, az az ő ügye; de hogy én téged
+azért… azért hoztalak a házamba – Mondd! merd ezt kimondani!</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(hátrál)</i>: Nem, Márta… én ezt…</p>
+<p>MÁRTA: Öltöztettelek, taníttattalak, mint az édes húgomat! És
+ezt mind csak <em class="gesperrt">azért</em>? Mondd, merd azt
+mondani, hogy <em class="gesperrt">azért</em> tettem.</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(lesüti a szemét)</i>: Én ezt nem mondom – nem
+mondhatom.</p>
+<p>MÁRTA <i>(egészen közelből, tagolva)</i>: Hogy-egy
+idegen-férfi-a házamba-jöhessen!… Szégyentelen!</p>
+<p>HUGOCSKA: Nem… nem! – Hiszen te jó voltál… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> és én
+téged nagyon, de nagyon szerettelek – <i>(a szeme, a hangja
+könnyes)</i>. A fehér violák… épen ez a borzasztó…</p>
+<p>MÁRTA: Mi a borzasztó?</p>
+<p>HUGOCSKA: Hogy én nekem ezt most már mindig, amíg élek, tudnom
+kell… hogy szégyeljem magamat, amikor az az ember a házunkba lép –
+amikor visszaköszönsz neki az utcán…</p>
+<p>MÁRTA: Gondoskodom róla, hogy ne lásd. Te ostoba kölyök vagy,
+aki nem ismered a dolgok jelentőségét. Egy gombostűt láttál és
+elefántokról van lidércnyomásod. – Mit tudod te, mi a flört?</p>
+<p>HUGOCSKA: Ha ez flört – akkor meg kellene tiltani a tizenegyedik
+parancsolatban…</p>
+<p>MÁRTA: Két hét mulva Lausanneban leszel és ott maradsz, amíg
+kacagni fogsz ezen a histórián és a saját értelmetlenségeden.</p>
+<p>HUGOCSKA: Én ezen nem fogok soha sem kacagni… <i>(konokul)</i>
+És Lausanneba nem megyek.</p>
+<p>MÁRTA: Az előbb gyanusítottál, hogy céljaim vannak ittléteddel.
+Most mivel gyanusítasz?!</p>
+<p>HUGOCSKA: Én nem megyek Lausanneba a férjed pénzén!</p>
+<p>MÁRTA: <em class="gesperrt">Én</em> – küldelek.</p>
+<p>HUGOCSKA: Az ő pénzén!</p>
+<p>MÁRTA: Reá mi a panaszod?</p>
+<p>HUGOCSKA: Az, hogy semmi! Hogy jobb hozzám, a senkijéhez,
+apámnál –</p>
+<p>MÁRTA: És ezért te visszadobod a jóságát!</p>
+<p>HUGOCSKA: Én sajnálom őt, én nem fogadom el az ő pénzét, a te
+kezedből, amikor te tőle – verést, korbácsot érdemelsz!</p>
+<p>MÁRTA: A szádra vigyázz! <i>(Tiltólag felemeli a kezét)</i>.</p>
+<p>HUGOCSKA: Én megmondom neki, hogy rúgja le Egont a lépcsőn!</p>
+<p>MÁRTA: Azt – nem fogod tenni! Azt ne merd, hogy a szádat előtte
+kinyisd…!</p>
+<p>HUGOCSKA: Én sajnálom, nagyon sajnálom őt! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> Én az ő
+pártján állok, én neki mindent mindjárt, ahogy hazajön –</p>
+<p>MÁRTA: Hát ha sajnálod – mérgezd csak meg az életét!</p>
+<p>HUGOCSKA: Megmérgezem…?</p>
+<p>MÁRTA: Most, amikor az üzletből fáradtan hazajön – odamész
+hozzá… ő megkérdi, ahogy szokta: No, kis sógorasszony, mikor nyílik
+ki a pünkösdi piros rózsa? És te elpirulsz, mint rendesen és…</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(keservesen)</i>: Ó, Istenem –</p>
+<p>MÁRTA: És azt mondod: Nézze Vilmos bácsi, ma ne tréfáljon velem…
+Ma mondanivalóim vannak. Ma én a függöny mögé rejtőztem Mártára
+leskelődni…</p>
+<p>HUGOCSKA: Ezt nem fogom mondani!</p>
+<p>MÁRTA: És láttam, amikor Márta és Egon –</p>
+<p>HUGOCSKA: Hallgass Márta! Hallgass Márta!</p>
+<p>MÁRTA <i>(kegyetlenül)</i>: Aki leskelődni tud, az nem szégyel
+árulkodni sem – … amikor Márta és a szeretője összebújtak! És akkor
+ő vagy hiszi és kifaggat – és kidob engem és visszahívja Gyurka
+testvérünket a technikumról, hogy mehet irnoknak – vagy a víz
+fenekére…</p>
+<p>HUGOCSKA: Nem, ő nem fog ilyen bosszút venni.</p>
+<p>MÁRTA: – vagy nem hisz el semmit… meggyűlöl téged és – mán túl
+örökre figyelni fog engem!</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(ismételve)</i>: Nem hisz el semmit… meggyűlöl
+engem… és örökre figyel téged… Ez jó lesz; ez így jó lesz! – És
+akkor elmegyek Lausanneba, vagy küldjetek, mint rágalmazót a javító
+intézetbe… mindegy.</p>
+<p>MÁRTA <i>(talajt kezd veszíteni. Érzékenyül)</i>: A fő az, hogy
+én boldogtalan legyek! A fő az, hogy engem Egontól elszakíts!</p>
+<p>HUGOCSKA: Hogy elszakítsalak…? – Elszakítalak. Megmutattad,
+hogyan lehet! Ő nem fog hinni semmit, meggyűlöl engem, de téged
+őrizni fog!</p>
+<p><i>Kint csöngetés; hallatszik, amint a szobalány valakit
+beereszt és hogy a jövevény a folyosón egy másik szobába nyit be. –
+Innen kezdve, a beszéd újra fojtottan folyik.</i> <span class=
+"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span></p>
+<p>MÁRTA: Ez Vilmos – <i>(reszket)</i>.</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(elszántan)</i>: Megyek.</p>
+<p>MÁRTA <i>(összekulcsolt kézzel elébe áll)</i>: Hugocska… lelkem…
+hallgass meg… hiszen nem vagy már gyermek –</p>
+<p>HUGOCSKA: Imént még kölyök voltam.</p>
+<p>MÁRTA: Nem, Hugocska… érts meg – meg kell értened. <i>(Átfogja
+Hugocskát, hogy visszatartsa.)</i></p>
+<p>HUGOCSKA: Értelek, nagyon is értelek!</p>
+<p>MÁRTA: Nem igaz – nem értesz. Nézd – <i>(Hugocska ki akarja
+magát szabadítani)</i> ne fuss, várj… csak egy szót! – Én megmondom
+most neked… csak ezt hallgasd meg <i>(kapkod)</i> – énnekem a
+világon… csak <em class="gesperrt">annyi</em> örömöm van!</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(lefejti Mártát, hűvösen)</i>: A legirígyeltebb
+asszony vagy a városon!</p>
+<p>MÁRTA: Irígyelnek… a pénzt… a fényt… a szabadságot… amit a
+férjem ad –</p>
+<p>HUGOCSKA: Mindened van. Minden úgy van, ahogyan akarod – és nem
+akarsz egy kis flörtről lemondani…?</p>
+<p>MÁRTA <i>(lesütött szemmel)</i>: Hogy mondtad imént, Hugocska?…
+Vilmos apád helyett apád?… <i>(nehezen)</i> nekem is az – apám –
+semmi több! És te erre nem gondolsz –</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(csodálkozva rátekint)</i>: Neked is – – csak
+apád?</p>
+<p>MÁRTA <i>(egészen közel Hugocskához)</i>: Értesz-e Hugocska?! –
+Férjhez mentem – mert szegény anyánkat nem volt miből tartanunk, –
+mert Gyurkát egyetemre küldhettem – és téged hazahozhattalak! –
+Odaadtam értetek fiatal életemet!…</p>
+<p>HUGOCSKA: Te is örülsz… a gazdagságodnak.</p>
+<p>MÁRTA: Nem annyira, mint gondolod! – Óh voltak óráim,
+napjaim…</p>
+<p>HUGOCSKA: Most mindig ragyogsz. Ami <em class=
+"gesperrt">volt</em>, elmúlt.</p>
+<p>MÁRTA: Vannak kínok, mikre ráemlékezni is félhalál – <i>(pár
+pillanatig szótalan)</i> Hugocska, te már nő vagy – hogy ezt jól
+megérthesd… Csak egy <span class="pagenum"><a name="Page_113" id=
+"Page_113">-113-</a></span> percre gondolj, Hugocska – az esküvőm
+estéjén – egy csókkal búcsúztam tőled…</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(magafeledten)</i>: És én azt súgtam: légy olyan
+boldog, amilyen jó – amilyen szép vagy –</p>
+<p>MÁRTA: Azokban az órákban gondoltál-e rám, Hugocska?… Tudod mi
+az, a koszorúdat vetni le és reszketni egy apádkorú, idegen ember
+lépteitől?! – Óh Istenem, le akartam térdelni a szobalány elé,
+sírni, könyörögni, hogy ki ne menjen… Aki ezt nem próbálta…
+<i>(könnyezik.)</i></p>
+<p>HUGOCSKA <i>(reszketve)</i>: Márta, szívem…</p>
+<p>MÁRTA: És most eredj, árulkodj rám, Hugocska!</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(félénk reménnyel)</i>: De ha ő úgyis csak egy
+gombostű neked –</p>
+<p>MÁRTA: Az a gombostű, ami a boldogsággal összeakaszt még –</p>
+<p>HUGOCSKA: És engem örökre sebezni fog!</p>
+<p>MÁRTA: Sebezni – téged?</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(kétségbeesetten)</i>: Hogyan éljek én itt
+melletted? – Hidd el, szégyelni fogjuk egymás szemébe nézni. – Óh
+Márta, kérlek, mindenre kérlek: küldd el Egont – örökre!</p>
+<p>MÁRTA: Ezt… Hugocska… ezt – óh Istenem –</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(könyörögve)</i>: Hiszen csak egy gombostűt kérek!
+Csak egy szép játékodat dobnád el és megtartanád a hugocskád
+szeretetét.</p>
+<p>MÁRTA: Hugocska… mit mondjak neked?</p>
+<p>HUGOCSKA:… hogy én kedvesebb vagyok neked egy játéknál!</p>
+<p>MÁRTA <i>(kínosan)</i>: Neked ezt tudnod, érezned kellene –</p>
+<p>HUGOCSKA: Hát akkor csak az következhetik, hogy –</p>
+<p>MÁRTA <i>(elszántan)</i>: Igen, Hugocska. Az. Hazudtam. Egon
+nekem nem –</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(nagyon ijedten)</i>:… nem játék?</p>
+<p>MÁRTA: Nem. Egon nekem a Minden.</p>
+<p>HUGOCSKA: <i>(nem jut lélekzethez.)</i></p>
+<p>MÁRTA: Hugocska, szívem – rosszul vagy? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span></p>
+<p>HUGOCSKA <i>(összeszedi magát)</i>:… kérdezni akarok valamit
+–</p>
+<p>MÁRTA: Elsápadtál!</p>
+<p>HUGOCSKA: Ez nem fontos… Márta, miért nem vagy becsületes?</p>
+<p>MÁRTA: Becstelennek tartasz?!</p>
+<p>HUGOCSKA: – arról, hogy szeret, senkisem tehet. Én tudom ezt! De
+–</p>
+<p>MÁRTA: Nos?</p>
+<p>HUGOCSKA: Miért nem mész vele?</p>
+<p>MÁRTA <i>(zavarban)</i>: Tudod, hogy ő még egy senki… most kezdi
+csak az életet… és nektek is oly nagy szükségetek van reám!</p>
+<p>HUGOCSKA: Miattam ne aggódj, én megtanultam tűrni s
+dolgozni.</p>
+<p>MÁRTA: És Gyurka?!</p>
+<p>HUGOCSKA: Hát – várj még egy kicsit s azután – én akárhova
+elmennék azzal, akit szeretek –</p>
+<p>MÁRTA: És az uram? Semmit sem tud róla, mibe került nekem
+hozzája szokni – mibe kerül ma is. Tudod, hogy ő boldog és
+megelégedett. És épen te biztatsz –</p>
+<p>HUGOCSKA: Én… én… <i>(elsimít a homlokán, mintegy
+eszmélve.)</i></p>
+<p>MÁRTA: – hogy egyszerűen otthagyjam faképnél, miután az élet
+legnagyobb bajain túlsegített! Ahelyett, hogy megóvnók az ő lelki
+nyugalmát. Hát, ha ez neked becsület –</p>
+<p>HUGOCSKA: Jaj, Márta – mintha igazad volna és… mintha mégsem
+volna igazad. <i>(Dörzsöli homlokát; szédül.)</i></p>
+<p>MÁRTA <i>(megfogja)</i>: Hugocska, te nagyon rosszul vagy!</p>
+<p>HUGOCSKA: Semmi az… fáj a fejem. Adj jeget –</p>
+<p>MÁRTA: <i>(csengetni akar.)</i></p>
+<p>HUGOCSKA <i>(az ajtófüggönyre mutat)</i>: Ott van.</p>
+<p>MÁRTA: <i>(szétnyitja a függönyt.)</i></p>
+<p>HUGOCSKA: Látod, nem leskelődtem. Ott a tál s a kötés a földön –
+<span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
+"Page_115">-115-</a></span></p>
+<p>MÁRTA: Hadd el Hugocska! <i>(Kiemeli az asztalkendőt és Hugocska
+homlokára szorítja.)</i></p>
+<p>HUGOCSKA: Csak szégyeltem magam –</p>
+<p>MÁRTA <i>(még mindig tartja az asztalkendőt Hugocska
+homlokára)</i>: Hát szégyen az, ha fáj a fejed?</p>
+<p>HUGOCSKA: De csúful áll a kötés – te is elbújnál ilyen
+kiábrándítón…</p>
+<p>MÁRTA: De hiszen, más is látott már bekötött homlokkal…</p>
+<p>HUGOCSKA: Más igen – de az <em class="gesperrt">más</em>!</p>
+<p>MÁRTA: Miért volna más?</p>
+<p>HUGOCSKA: Mert más engem nem vett soha még számba, de Egon
+virágot hozott nekem – s olyan szépen… olyan kedvesen kért mindig,
+hogy legyünk délután a sétatéri cukrászdában –</p>
+<p>MÁRTA <i>(leveszi kezét Hugocska fejéről)</i>: Istenem,
+Hugocska… te azt hitted? –</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(mosolyogni próbál)</i>: Nem hittem semmit – Semmit
+Márta, semmit…</p>
+<p>MÁRTA: Te azt hitted, hogy Egon <em class="gesperrt">neked</em>
+– hogy <em class="gesperrt">érted</em> –</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(növekvő zavarral)</i>: Én, Márta? – Én?… Hogy én
+hittem volna, hogy melletted számbajövök? –</p>
+<p>MÁRTA <i>(gyöngéden)</i>: De talán beleszőtted őt első
+álmaidba?</p>
+<p>HUGOCSKA: Nem, Márta! ne hidd, sohase hidd! – Én Hugocska
+vagyok, én kisleány vagyok, – én nem is tudok még álmodni.</p>
+<p>MÁRTA: Édes, szegény kicsi Hugocskám!</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(idegesen)</i>: Légy szíves és ne sajnálj engem!
+<i>(Pillanatra elveszti magát és kétségbeesetten felzokog.)</i></p>
+<p>MÁRTA: Hát már a jóságom sem kell, Hugocska? <i>(Hugocska nem
+felel, próbálja összeszedni magát. Pár lépést tesz a szobában,
+azután megáll Márta előtt.)</i></p>
+<p>HUGOCSKA: Esküdj meg, hogy nem gyanakszol! Hogy nem gyanusítasz
+– afféle álmokkal.</p>
+<p>MÁRTA: Hugocska szívem soha többet erről szó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> nem
+lesz. – Csak azt mondd meg most, hogy mit akarsz, mit tehetek
+érted?</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(lehajtja fejét, gondolkozik)</i>: Elmenni –</p>
+<p>MÁRTA <i>(reménykedőn)</i>: Lausanneba?</p>
+<p>HUGOCSKA: Márta, én nem Lausanneba, én az Árvaházba fogok
+visszamenni.</p>
+<p>MÁRTA: Oda, ahol grófi szobaleányokat nevelnek?</p>
+<p>HUGOCSKA: Házileányokat!</p>
+<p>MÁRTA: Hogy az <em class="gesperrt">én</em> hugom
+kegyelemkenyéren nőjön, azután mint házileány hányódjék? – Milyen
+szégyen volna!</p>
+<p>HUGOCSKA: De nekem csak <em class="gesperrt">így</em>, csak
+<em class="gesperrt">ez</em> az élet nem volna szégyen.</p>
+<p>MÁRTA: Csak nem akarsz minket rágalmaztatni, hogy nincs szívünk
+veled?</p>
+<p>HUGOCSKA: Márta, ne vágd el minden reményemet az élethez!</p>
+<p>MÁRTA: Lehetetlen, Hugocska! Én ebbe soha bele nem egyezem!</p>
+<p>HUGOCSKA: Én nem fogadhatok el tőled semmit többet! Én el akarok
+múlni a ti életetekből…</p>
+<p>MÁRTA: Hugocska kedves, te nem is tudod, mit beszélsz. Hiszen
+tudnod kellene, milyen drága vagy nekünk!</p>
+<p>HUGOCSKA: Mégis… ezentúl csak egy szomorú fenyegetés leszek
+nektek.</p>
+<p>MÁRTA <i>(keresi a szavakat)</i>: Mi úgy szeretnénk – mind –
+neked… egy szép életet teremteni –</p>
+<p>HUGOCSKA: A világ mégis összeomlott nekem. Egyetlen nagy seb
+vagyok Márta, amit nem lehet bekötni… <i>(fáradtan a szék támlájára
+dől.)</i></p>
+<p>MÁRTA: Hogy mondhatod ezt Hugocska?</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(nagyon komolyan)</i>: Márta, igazán… esküszöl, hogy
+én nem mehetek az Árvaházba?</p>
+<p>MÁRTA: A mi szégyenünk, meghurcoltatásunk nélkül – nem!</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(leejti fejét, inkább csak magának beszél, miközben
+az újján számol)</i>: Itt maradni? – <span class="pagenum"><a name=
+"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> Ilyen boldogtalanul… s
+mindenkinek így az útjában… <i>(A fejét rázza)</i>. Árulkodni –
+<i>(undorodva összereszket)</i>. Hallgatni, lekenyerezve
+<i>(fájdalmasan nyöszörög)</i>. Árvaház – botrány…? <i>(Ismét
+elernyed)</i>. Nincsen nekem utam, nincsen sehová –</p>
+<p>MÁRTA: Nem, nem Hugocska… hidd el, ha nagyobbra nősz… okosabban
+gondolkodol… annyi szép vár még reád!</p>
+<p>HUGOCSKA: Én semmit se látok, csak sötétet. – Zsákutakat. –
+Honnan vegyem én az erőt, nagyobbra nőni? <i>(Magába rogy, darabig
+nem törődik semmivel)</i>.</p>
+<p>SZOBALEÁNY: <i>(kopog.)</i></p>
+<p>MÁRTA: <i>(gyorsan egy tükörhöz fordul, puderezi magát)</i>
+Lehet!</p>
+<p>SZOBALEÁNY: Kérem ebédelni jönni. A nagyságos úr vár.
+<i>(Kimegy.)</i></p>
+<p>MÁRTA: Hugocska drága, menj a szobádba. Majd beszélünk még. –
+Most próbálj aludni, amíg a fejfájást kialszod. <i>(Kimenőben.)</i>
+Hugocska, igen?</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(megrezzen, alig figyelve)</i>: Igen.</p>
+<p>MÁRTA: Nézd, ki kell mennem az asztalhoz, különben feltűnik.
+<i>(A küszöbről visszafordul, mintha valami visszahívná)</i>: Vagy
+veled maradjak?</p>
+<p>HUGOCSKA <i>(csak most veszi igazán észre, hogy Márta ki akart
+menni. Feláll.)</i> Nem Márta… csak egy pillanatra. <i>(Márta
+visszajön; Hugocska a nyakára kapcsolja a kezét)</i>: Márta, én nem
+haragszom rád…</p>
+<p>MÁRTA: Hiszem, Hugocska.</p>
+<p>HUGOCSKA: De neked tudni kell, érezni… mindig, mindig, hogy én
+most nem haragudtam –</p>
+<p>MÁRTA: Tudom, te jó kis Hugocska vagy. <i>(Megcsókolja.)</i>
+Hanem most megpróbálod elaludni, ugye?</p>
+<p>HUGOCSKA: Megpróbálom –</p>
+<p><i>Márta kimegy. Hugocska pár pillanatig mozdulatlan. Aztán az
+újján számolja, hogy mit van mit tennie, ahogyan az imént Mártának
+számolta fel. De nem szól, csak a kisérő mozdulatokat teszi és az
+arcáról olvashatni. A számadás végén leejti a fejét és csendesen
+rázogatja. Aztán felkapja, körülnéz, odamegy a</i> <span class=
+"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span>
+<i>kommódhoz, amelynek zárában Márta a kulcsot bennfelejtette.
+Folyton körülfigyelve a kulcsot az alsó fiókba próbálja; kihúzza a
+fiókot, keresgél… Kiveszi Márta browningját, megnézegeti s a
+keblébe csúsztatja. Még egy pillanatig a színen marad. Egon piros
+rózsáját kiemeli a violák közül és magával akarja vinni. A
+küszöbről visszafordul, lassan a kommódig megy és a rózsát
+helyreteszi a violák közé. – Azután csendesen, elengedett tagokkal
+kisurran.</i></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
+"Page_119">-119-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MÁJUSI AJÁNDÉK.</h2>
+</div>
+<p>Ketten voltak, az asszony és a május.</p>
+<p>Az ablaknál állott mindakettő.</p>
+<p>A május befelé ólálkodott: rezgő fényekkel nyúlt a karszékekbe,
+tapogatott végig a fehérprémes heverőn.</p>
+<p>– Nincs nálad?</p>
+<p>Az asszony kikémlelt a májusba.</p>
+<p>– Hol rejted őt, nem most jön-é, keresztül rajtad?</p>
+<p>A május tagadón rázta szőke lombjait, lemutatott az út
+gereblyélt, töretlen homokjára.</p>
+<p>– Hozd el őt nekem. Olyan rég várok reá.</p>
+<p>– Ha olyan rég várod, miért nem csalogattad ibolyával húsvéti
+öntözőnek? Verted volna meg áprilisi csalfa bolondsággal.</p>
+<p>– Húsvétnál régebb várom…</p>
+<p>– Hát kérted volna a selyemálarcos, részeg Karneváltól, farsangi
+lázra.</p>
+<p>– Régebben kérem én őt magamnak.</p>
+<p>– Betlehemi csillagtól esdekelted volna, a karácsonytól, a
+legnagyobb ajándékozótól.</p>
+<p>– Már akkor is lankadt voltam a sóvárgásban.</p>
+<p>– Az ősz öledbe dobta volna, mint almát az éhes cigányleánynak,
+feltartott köntösébe.</p>
+<p>– Milyen vak vagy, milyen siket. Csak a szóból hallasz, csak a
+könnyből látsz… Én az első hajadoni hajnal óta őt lesem. Sorvadok
+érte azóta is.</p>
+<p>– És minden nyíló rózsához hasonlítasz.</p>
+<p>– A szépségemet ünnepi köntösnek viselem a fogadtatásra. De
+alatta a lelkem jaj nélkül szomorú, mint a régi gyásznál, amikor
+már csak befelé fordult a bánat, háttal a világnak…</p>
+<p>– És mi lenne, ha jönne.</p>
+<p>– Próbáltam jöttét valaha is? Láttam a napot a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> földre
+ereszkedni ölelésre? – Mi lenne?… Még elgondolni sem bírom.</p>
+<p>– Azt sem tudod, mit kérsz és kéred.</p>
+<p>– Térden.</p>
+<p>– És éppen tőlem? Én a pünkösdi királyságot osztom, a
+háromnapost.</p>
+<p>– És ha csak egynapost, – ha egyetlen órást… Az ölelés törvénye
+a mulandóság.</p>
+<p>– Bölcs vagy, sokat szenvedhettél már.</p>
+<p>– Bölcsebb is vagyok: tudom, hogy ami az enyém volt, az az
+enyém.</p>
+<p>– Óh, látlak, ahogy asszonyok szoktak. Kapaszkodol, átkozódol,
+sírsz és leveted a szépséged, az ünnepi köntöst, ha az ünnep
+elhervadott.</p>
+<p>– A királynék nem járnak büszkébben anyaságuk első tudott
+napján, mint ahogy én fogok járni ünnepem után.</p>
+<p>– Honnan veszed az erőt?</p>
+<p>– Abból, amit azután el nem vesz senki többet rólam, tőlem. A
+keze simogatásának selyméből, a csókjának örök elégültségre
+eljegyző édességéből.</p>
+<p>– Miért nem kérted, amikor a tavaly álltam ablakodnál, tavaly
+előtt?</p>
+<p>– Akkor még csak a lelkemben találkoztam vele.</p>
+<p>– És most?</p>
+<p>– Láttam test szerint.</p>
+<p>– Hol?</p>
+<p>– Egyszer, egy farsangi éjjelen.</p>
+<p>– Szóltál vele?</p>
+<p>– A bálterem bejáratát a tömeg ostromolta. Társaim elsodródtak
+tőlem… Ott tétováztam egy fenyőgirlándos boltív alatt… Fehér
+krizantémot viselt. Odalépett hozzám, ragyogó, magabízó
+ifjúságában, mintha csak a szívemből lépett volna elém… Azt mondta,
+bízzam reá magamat, elvezet. Megfogta a kezemet… Olyan kemény,
+meleg, tisztatapintású keze volt, mint a napsütött, hajlós, fiatal
+faágak… Keresztül a forró gyúródáson. Mentem a kezén, mint csillag
+után.</p>
+<p>– Álarcban voltál? <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span></p>
+<p>– Mikor nem viselünk mi álarcot? Ha a végzetünkkel találkozunk,
+akkor a leginkább.</p>
+<p>– Miért nem néztél kihívón, igérőn a szemébe?</p>
+<p>– Elgyengültem, mint leszédülni készülő szirom.</p>
+<p>– Hullottál volna elejébe.</p>
+<p>– Hogy megtaposson?</p>
+<p>– Se elszántan, se nyomorultan – hát akkor, hogy akarod
+megejteni magadnak?</p>
+<p>– Óh május, nem érted? El vagyok szánva mindenre. Futni vakon
+vele, ahová sodor, ez a bátorságom. Megnyitom szerelme előtt az
+engedelmességem sorompóit, ez az alázatom. De neki nem szabad
+tudni, hogy én akarom így! Hogy én sóvárgok régebb, hogy én halok
+meg hamarabb érte… Neki úgy kell jönni, mintha ő hozná magát,
+mintha térden csúszna, mintha levetné a koronáját a lábam
+zsámolyául… Segíts május, óh segíts! – Te az asszonyok barátja
+vagy. Te elhiteted a férfiúval, hogy ő akar, amikor ő a fonálon
+húzott báb – hogy ő a rabszolga, amikor a térdére hull a
+fejünk.</p>
+<p>Megértőn bólingattak május fürtei, a szőke lombok.</p>
+<p>– Tudom, tudom mi az asszonyok örök parancsa. Dicsőnek maradni a
+megadásban. Hanem most titkaidba kell beavatnod engem.</p>
+<p>– Nincs más titkom, csak ez az álom.</p>
+<p>– Minden nő csupa titok. És a titka csupa kész fegyver… Hajolj
+ki hozzám az ablakon, hogy jobban ismerjelek. Hogy tapintsam ki
+újjammal a hajad fogását, igyam az illatodból, kóstoljam meg a
+szájad ízét… Milyen okos vagy, milyen igazad van! Hogy kértél volna
+az ősztől: hiszen te szégyelled feltartani a ruhád, s kacagó
+szemmel kilesni a percet, mikor az alma leszédül… Angyalfiára sem
+várhatsz: éjjeli misén nem durvult a térded s az apácák fehér
+szerelmében fáznál. Farsangkor nem vagy pillangó: nehéz a szíved és
+lehúz… Te az én húgom vagy: pazar a bűntelen üdvösség sugárzásában
+– hanem az utad az szeméremkővel van kirakva. Buja vagy és sohasem
+kacér, áhítat vagy, de profánok az imáid. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span></p>
+<p>– Hanem fecsegő nem vagyok, május, te pedig csacsogsz és nem
+sietsz, hízelkedel és nem cselekszel.</p>
+<p>– Milyen bolond vagy. Sértegetsz, amikor én a titkaidból
+kelepcét fonogatok.</p>
+<p>… A férfi térdig vízben állt, a márványlapokat csiszolta. Sokkal
+pompásabb volt, mint mikor krizantémot viselt. Meztelen karján,
+mellén kivert az erő harmata, a szeme csókolta a munkát, mint a
+szeretőt még nem ismerőké.</p>
+<p>Egy sor ablak nyitva volt a műhelyben, szél osont be ott és
+kifeszegette a szembenlévő sor ablakot.</p>
+<p>Friss volt a szél és babra, meg-megcsapó, mint táncban repkedő
+asszonyi köntösnek szegélye. Fűszere a sápadt virágoké, gyengéd,
+lassan lebíró…</p>
+<p>A fej könnyen megszédül, a véső elcsuklik a mindig biztos kézben
+–</p>
+<p>Alkonyodott már és szinte szendergésre hajolt minden növény. De
+közben nőtt és duzzadott, mint álmában a koránfekvő gyermek.</p>
+<p>A fűbe terült és beszívta a föld lehelletét. Vajjon az
+gyöngyözte magából az ég alá kicsaló illatot?… Különös: maga nem
+álmos és a keze mégis lehúz, külön kíván elszenderedni… Az ő keze,
+a kalapács-sóvár, vésőn-kapó, sohasem ernyedő alkotni akarás.</p>
+<p>Hosszú, puha szálak símultak a tenyerébe: pihés
+félgöndörségek.</p>
+<p>– Talán árvalányhaj… talán – Óh miért is nem nő fekete
+árvalányhaj sűrű, fényes tömkelegben…</p>
+<p>Az égből látszott csüngeni a nehéz, piros akácgerezd. Letépte és
+mint gyermekkorában a kis zöld csészékből kifosztotta a szirmokat
+és szívni kezdte a sziromtöveket. Mézédes volt a kóstoló és mégis
+csak kivántatás. Mohóság lepte meg…</p>
+<p>– Hazamegyek… tán megéheztem…</p>
+<p>A város felé fordult, de újból arculverdeste a szél.</p>
+<p>Bodzavirágnak fehér tenyeréből, elejtett asszonyi zsebkendőről…
+honnan lepte meg már ez az illat?</p>
+<p>S mint hivogató kendő, integet. –</p>
+<p>Elindult a nyomában s az lebegett előtte, mint <span class=
+"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span>
+láthatatlanul verdeső óriási lepke… Kinyúlt a keze érte, mintha
+gyeplőjét tartaná és futott-futott vele. Az illatban igéret
+reszketett: most a rétre futunk, ahol az árvalányhaj dúsabban
+terem, mint a kasza alá a legsűrűbb mező és a piros akácból
+jóllakásig tart a mézszüret –</p>
+<p>Rácshoz ért, ott megtorpant a szél is. Repkény bokrétázta fehér
+villával állott szemben, az ablakban háttal halovány női
+sziluett.</p>
+<p>Homályosan eszmélt s a szíve nőtt. Mint gyermekkori, tisztafehér
+ünnepnapra: lebbent fel benne az emlékre szitált felejtkezés. Egy
+farsangi éjjel hallgatag, elburkolt asszonyt kisért ide haza szánon
+–</p>
+<p>… Az illat befordult a kertbe, felszaladt a lépcsőn s a verandán
+át bevonta őt a fehérfényű, oltártiszta kis szobába.</p>
+<p>Üdvözölték egymást. – A férfi a virágokat kereste, melyek olyan
+messzi küldték utána a hívogatást. De a szobában csak egyetlen
+virág volt – annak a fehér pórusaiból illant szerte a kábulat.</p>
+<p>Fekete árvalányhajkéve húzta-vette fel szelíden, ágyalt meg a
+férfi kezének, eleven selyemből az első nagyszerű elnyugvásra.</p>
+<p>Mézontó piros akác új és új virágot bontott –</p>
+<p>Künt az ablak alatt a május betakarózott az éjszaka csillagos
+lepedőjével és strázsát állott az üdvösségnek.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
+"Page_124">-124-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A KERT NEM TUD RÓLA.</h2>
+</div>
+<p>A kert olyan volt, amilyenné szerelmes asszonyok szokták ápolni
+boldogságuk környezetét. Olyan, mint egy titkos ünnepeket szolgáló
+kápolna, mint egy áhítattal vetett nyoszolya: rejtett volt, tiszta
+és pompázatos.</p>
+<p>A kereken háttal forduló házaknak még a vakablakaik szemét is
+bekötötte a magasra nyírt thujakerítés. A terrász elé virágágyak
+terültek, szőke porondos utakkal, smaragd-fényes füvekkel
+körülfogott élőszőnyegek, melyeknek színváltó, megújuló pompája a
+hóvirág szende-fehér bojtjaival harangozta be a tavaszt és a
+salviák tűznél pirosabb máglyáival feküdt a dér alá.</p>
+<p>Mégis a kertben több volt a zöld a virágnál. Már az ágyások
+közepén és szegleteiben is yuccák, dracenák, agavék tárták ki
+délies, merev szépségüket és rózsaszíneres márványedényeik köré a
+kövirózsák tömörültek pozsgás dombokba.</p>
+<p>Az ágyakon túl a bokrok zöldvilágú, mindig hűvös folyosókká
+borultak össze. Itt már a madarak is otthon voltak, éneklők és
+kedves hallgatagok, akiknek zaja halk pityegés és rebbent,
+lombsúrló suhanások…</p>
+<p>Ilyen volt az a kert, amely elé a terrászra legelőször kiültek a
+májusi csókváltás láza után, a csillagok alá, hogy ők legyenek
+tanui az egymásralelésnek, akik soha el nem múlnak a fejük felől.
+Ide, a terrászig sötétlett jobbkézt az a taxus lugas, ahol olvasni
+szokták a könyveket, amelyekben saját magukkal találkoztak szembe.
+Ebben a lugasban húnyta le szemét az asszony az ifjú Werther
+valószerűtlen szép keservein és itt takarta arcát a férfi
+Baudelairet olvasva abba a <span class="pagenum"><a name="Page_125"
+id="Page_125">-125-</a></span> selyemtömkelegbe, amelynek üde
+illata a meghasított fenyőfakéreg gazdag balzsamait idézte.</p>
+<p>Balkézt fenyőfák közül a hintaágy is idetetszett. Hányszor
+találta ott az asszonyt! Olyankor leült mellé és tán sohasem voltak
+szebb órák, mint mikor az ébredését várta… Vagy az az óra volt a
+gazdagabb, amikor az első könnyét látta? – Nem a szerelmükért esett
+az ki: egy kis rokongyermek volt súlyos beteg, akit a férfi sohse
+látott és akiért most mégis újra tanulta a gyermekkora óta
+elfelejtett imádságokat, csak azért, hogy az asszony mosolyát
+visszakapja megint.</p>
+<p>Az élet olyan szép volt, olyan dús és olyan változatlan
+körülötte! Ahogy az évek múltak: a szépsége, a jósága, a bűbája nem
+szenvedett törést. A vele való szerelem kultusszá avatódott,
+elcserélhetetlenné, mint a vallás.</p>
+<p>Ma újra ketten léptek ki a terrászra és kert és asszony sohasem
+voltak még ilyen színpompásan szépek. A pázsitszegélyek úgy
+csillogtak, mintha alólról világítanák őket. A virágok a tavaszi
+túlnyomó kék-fehér és az őszi túlnyomó sárga-piros közt delelőt
+tartottak. A leggyöngédebb égperem-színtől a rózsaszín-lilán át a
+nyári zenit szédítő kékjéig és a parasztpántlikák kacagó
+rózsaszínjéig pazarolták a szépséget a harangvirágok, a gyűszűvirág
+pedig piros és sárga tűzgerezdeket gyujtogatott közéjük. Most már
+értette a férfi, miért állta el az asszony előle napokig a kertbe
+vivő ajtót. Meglepetésnek szánta a delelőre ért virágzást. Ezt a
+pompát, amely mintha ismétlődött volna rajta. A homloka folttalan
+fehérén, a halántéka vonalas kékjein, a rózsaszínre hevült arcon és
+a forrópirosra csókolt ajkakon. A ruhájának is mása volt a
+legvilágosabb füvek zsenge zöldjében, szemének bársonyával is
+megpróbálta vetekedni az árvácskák legfelső sziromlevele. Csak a
+hajának nem akadt testvérszíne: sem a Krisztus-szemek vörösbarna
+foltjaiban, sem a széteső rózsák sötétreért porzóiban.</p>
+<p>A hosszú, néma gyönyörködés alatt az asszony lassan elborult.
+<span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
+"Page_126">-126-</a></span></p>
+<p>– A kert nem tud róla, mondta és szava elbotlott.</p>
+<p>– Miről?</p>
+<p>Csak megfogta a férfi kezét és vonni kezdte. Könnyű volt vonnia,
+az ő kezén a férfi sohsem kérdezte volna, hová viszik. Túl a kert
+virágos részén, ahol az első lombfolyosó nyilt, hosszú gallyakban
+csüggött a repkény. Dús, kemény, majdnem feketezöld volt a levele,
+a fehér erekben akárha tiszta, hűvös vére csergedezne.</p>
+<p>Az asszony felnyúlt egy gally után, lehúzta mélyen, elbabrált
+vele és aztán megmutatott rajta egy viaszsárga levelet.</p>
+<p>– Az első, – mondta csendesen.</p>
+<p>A visszaeresztett gally beleakadt halántékán leomló hajába és
+felborzolta azt. A férfi gyöngéden akarta lesímítni. És akkor
+valami a szemébe szúrt. Rövid, a többitől dacosan, idegenül elálló,
+göndörebb és érdesebb hajszál volt. Olyan színű, mint a barna
+érckövek tellérében feltetsző ezüstér.</p>
+<p>Az első…</p>
+<p>– A kert nem tud róla, mondta ismét az asszony, hogy az ősz
+benne páholyt nyitott magának.</p>
+<p>Kiigazította magát.</p>
+<p>– Nem is páholyt, csak egy kis leskelő nyílást, ahonnan
+végignézi még a színek színjátékát és aztán avarba sepri össze
+őket!</p>
+<p>Míg beszélt, lehajtott fejjel előrement, a férfi utána. Az a kis
+ezüstszál reszketett a jószagú nyári szélben, amely a szökőkút
+harmatát fújta rájuk.</p>
+<p>Leültek a fehér padra. – A férfi sápadt volt, mint a viaszsárga
+repkénylevél.</p>
+<p>– Kicsit fáradt vagyok, mondta az asszonynak. Végigfeküdt a
+padon és az ölébe hajtotta a fejét, aztán behúnyta a szemét, hogy
+ne kelljen beszélnie… Egy kép kezdte gyötörni. Az asszonyt látta a
+tükör előtt, amikor találkozik az első ősz hajszálával. Az
+asszonyt, aki nem kívánta tőle – legalább is sohasem szólt róla –
+hogy elhagyja érette nyugalmas otthonát, feleségét, gyermekeit.
+Hogy megadja neki is azt, ami halandó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span>
+szerelemből kinő, bele az örökkévalóságba: a gyermeket… Az
+asszonyt, akinek a szerelmén kívül egyebe nincs, aki az első ősz
+hajjal való találkozástól kezdve reszketni fog soha be nem vallott
+reszketéssel, hogy elveszíti azt az egyet, amiért mindent
+feláldozott.</p>
+<p>Vergődni látta ezt a pompás, nyugalmas embert, akit úgy ismert
+meg, mint a töretlen harmóniát. Vergődni és tán egy nap
+kimagyarázatlan búcsút venni, egy csak magában elvégzett leszámolás
+után, hogy feleség és anya lehet valaki dérütött halántékkal, de a
+szeretőhöz, a nagyszerű szeretőhöz ilyenkor a panasztalan
+elbúcsúzás talál.</p>
+<p>Óh, fájt a szíve és csak egy vígasztalása volt. Elmálló, alig
+kielemezhető érzés: hogy nem magamagáért, hanem az asszonyért fáj
+jobban a szíve. Érte, akit már maga elé lát apácaszínű köntösében,
+ahogy nem maradt már semmije, csak a multak örökös temetési
+szertartása. Míg ő, a férfi a kisleányát fogja majd homlokon
+csókolni esküvőre indultában és a fiának fog életbeindító
+kézszorítást nyujtani. És unokák fürge trappja ver talán taktust
+háza örömeihez, amikor leesik a hó az asszony udvarára és nő, nő
+süppedetlen egyszintesen, mert meg nem tapossa senki, hogy hozzá
+belépjen, s csak a madarak fínom lába ír csillagforma nyomokat a
+küszöbére…</p>
+<p>Az asszony elborulása nem volt több, mint a futófelhő árnyéka a
+kerten, amely alatt a színek mélysége még erőteljesebben
+kiviláglik. A mélabú fínom, szinte jóleső ernyedtsége csak akkor
+ért nála döbbenetre, amikor a férfit sóhajtani hallotta. És
+meglátta a hanyattfekvőnek szemszögében a lefolyni nem tudó
+könnyeket.</p>
+<p>– Az Istenért, megbúsítottalak, csak nem az első sárga
+levéllel?</p>
+<p>A férfi alig felfogható arcrebbenéssel intett igent. És már
+érezte is a szemén egy zsebkendő puha érintését.</p>
+<p>Csendes szóval, anyásan intette az asszony, ahogy a betegek füle
+elől lopják el a szomorító dolgokat: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p>
+<p>– Rejtsük el a könnyeidet. A kertnek nem szabad tudni róla, hogy
+máris megsirattad. Hadd virágozzék jó darabig gondtalan, nem
+sejtve, hogy szépségén karcolás esett…</p>
+<p>A kis patyolatkendőbe belefogta a felitatott könnyeket és mintha
+a legdrágábbjáért fakadtak volna, eldugta őket jól még forrón,
+gazdagon lüktető kebelébe.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
+"Page_129">-129-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KÉT GYÁSZ.</h2>
+</div>
+<p>Zárt kocsiban jött a temető kapujáig. Ne lássa meg senki, hogy
+csokrot hoz, amikor nincsen itt senki törvényes halottja.</p>
+<p>Pedig ekkora városban ki ismeri őt és ki tudja, merre temette el
+az övéit. De ahogy restellte valaha, hogy kandi szem felismerje
+rajta a csókok piros nyomát, úgy szégyelte volna most, hogy
+rábámuljanak gyászának fehér rózsáira.</p>
+<p>Esett a hó. A fenyővel szegett széles úton előttejárók lábnyomai
+barnállottak az újjnyi fehérségben. Egy kicsit formátlan, sűrűnlépő
+női lábé a középen, jobbfelől apró leányka cipellői, balfelől egy
+serdülő fiú szeges bakancsáé. És a fiú nyoma mellett valami
+kendőrojtnak súrlása a havon.</p>
+<p>Ösztönszerűen az útszélre húzódott, mintha nem illenék
+belegázolnia a három lépés összefogózó rajzolatába…</p>
+<p>Sohasem volt ilyen szép a temető. Halottaknapja után a sok virág
+még feldombolva állott a sírokon. A hóréteg, mint tapadó lepedő,
+nagyvonalúvá, faragványszerűvé nemesítette formáikat. Mintha
+márványsírok között menne fölfelé. Nem sietett. Az enyhe hószag, a
+világfelejtette csendesség lefogta vergődő fájdalmát és szent
+mélabúvá szenderült el az a lelkén.</p>
+<p>A halálnap évfordúlóján a tavalyi nyárra emlékezett vissza. Az
+utolsó nyárra.</p>
+<p>Már betegeskedett, olykor láza volt szegénynek. Az orvos
+leküldte Abbáziába. Ő maga a Balaton mellett egy éjszaka erre
+ébredt:</p>
+<p>– Légy mindig jó, amikor jó lehetsz.</p>
+<p>Másnap hajnalban már a Karsztról látta az Adria <span class=
+"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span>
+tojásdad tükreit felcsillani. Szelíd, olajozottan síma hullámok
+hátán vitte a hajó…</p>
+<p>A villa alsó lépcsőin zölden villámlottak a gyíkocskák.</p>
+<p>– Ach, die lieben Eidechsen! Die bringen uns das schöne
+Wetter!</p>
+<p>Fehérfőkötős, friss leányzó mondta ezt, a verandán ülő férfinak
+uzsonnát szolgálva fel.</p>
+<p>A férfi, mint aki egy biztosra vett reményt lát teljesedni,
+meglepődés nélkül ragyogott fel, ahogy a leány vállán át
+megpillantotta őt.</p>
+<p>… A nyár után alig látták egymást, de ilyen gazdag emlékekkel
+lehetett várni nyugodtan az új örömre.</p>
+<p>Nem jött soha több öröm. – Járvány támadt, amely alatt az
+emberek irtóztak elmenni egymás temetésére. Azokban a napokban
+odaadta volna az életét, hogy a szolgálója lehessen. Hogy
+megkenhesse a fejét, hogy hidegrázta testét melengesse. De az mind
+a más joga volt: neki be kellett érnie a szédült szavak s a csókok
+emlékével… Az asszony még ápolónőt sem engedett a küszöbön
+belépni.</p>
+<p>A cselédlépcsőn járt fel kérdezősködni a házba, mely előtt egy
+éjjel addig sétált, míg a rendőr megszólította… Hogy kellett magát
+összeszednie, hogy csak a jóismerős szimpla érdeklődését mutassa és
+ne vegye észre a cselédség, hogy lesi, hogy kap a szó után.</p>
+<p>– Ma jobbacskán van… ma rosszabbul… Meghalt.</p>
+<p>Sohasem fog tudni visszaemlékezni: mit felelt erre, hogyan
+került haza. Csak azt tudja még, amikor a koporsóhoz lépett.
+Részvétét rebegte az asszonynak, aki úgy sírhatott és úgy sírt,
+mint aki az életénél többet vesztett. Ő pedig csak a szemével
+csókolhatta meg a homlokát.</p>
+<p>Azután a járvány kitört rajta is és feküdt hónapokig, míg a
+tavasz visszatette az életbe.</p>
+<p>… A temető széles útja most két keskenyebbre ágazott. Ő a
+jobbfelé vivőre fordult. Furcsa, a három pár lábnyom is arra.
+Gyanút fogott, kis oldalösvényre tért ki… Milyen jól is tette. A
+sűrű thuják mögül <span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
+"Page_131">-131-</a></span> megpillanthatta látatlanul a törvényes
+gyász ünnepét. A még sírkőtelen domb elé a kicsi asszony
+leterítette a fiú karján hozott plaidet és arra térdepeltek. Tiszta
+feketén a tiszta fehér temetőben. Az asszony sírt, a hozzáboruló
+gyermekek mély áhítatban imádkoztak. Előttük a behavazott hanton
+egy sárga krizantémcsokor szinte égett.</p>
+<p>Igen. Az ő virágjuk messzevilágíthatott, a fekete gyászuk mint
+szobor plántálódhatott a sír fölé. De neki, mint ma egy éve a
+cselédlépcsőházban: úgy kell kerülő utakon közelítenie és az
+ismeretlen sírok közt kószálnia, míg amazok kisírják előbbvaló
+könnyeiket… De hát kisebb az ő kínja, nagyobb az ő árvaságuk? Ki
+maradt úgy vissza, mint a fa, melyről az utolsó lombot is letépte a
+szél?…</p>
+<p>Csak ment, ment a nyomtalan fehér ösvényeken és már nagyon
+fázott. A hó kezdett hidegen lehelni, az ég fent kivetkőzött a puha
+fellegekből és szívni kezdte a még lent felejtett kis
+enyheséget.</p>
+<p>Sokáig didergett a tetőn, míg végre a temetőkapun kifordulni
+látta a három gyászolót.</p>
+<p>… Egész nyáron, egész őszön át visszahúzta a kezét minden
+virágtól. A szobáiba nem kívánta: olyan szép ünnepekre díszítette
+hajdan virággal a házát, hogy most fájt volna egy bimbót is látnia.
+S a temetőbe nem vihetett bár egy szálat is. Nem akarta, hogy az
+özvegy megütközzék, eltünődjék egyszer az idegen virágon… Most már
+lehet. Halottak napja lejárt, a halál évfordulója is. Leesett a hó:
+ki jön még ezután a temetőbe?</p>
+<p>Nem térdelt amazok nyomába, még a rózsáit is csak a sír lábához
+tette és odahullott a fedetlen hideg hóra és forró fájdalommal
+érezte át a halott közellétét.</p>
+<p>Ezen az éjjelen csendes elnyugvás borult reá. Úgy tetszett neki,
+hogy a halott felnyúl az ő virágaiért, lehúzza magához a kebelére,
+úgy pihen. Olyan épnek, romlatlan szépnek látta. Nem mint akkor,
+utoljára, a koporsóban: kékfekete ajakkal, elaszott arcéllel, alig
+összeérő szempillákkal. – Hanem úgy, ahogy elaludt néha: a feje az
+ölében, az arca kipirulva, <span class="pagenum"><a name="Page_132"
+id="Page_132">-132-</a></span> szinte kitelve a boldog pihenésben.
+Álmában köszönt ezért az álomért a jóságos Istennek.</p>
+<p>Aztán riadt a szelíd enyhülésből.</p>
+<p>… A temetés évfordulóján… A temetés évfordulóján holnap. – Ha az
+özvegy ezt a napot szánta utolsó látogatásnak az esztendőben! Talán
+hó esik még addig. Talán eltemeti a többi virághoz…</p>
+<p>Egész nap leste a havat, de az ég sápadtan ragyogott. Estére
+csupa csillag volt, csupa kegyetlen őrszem.</p>
+<p>Nem tudott elaludni.</p>
+<p>Hiába mondta: És ha meg is látja és ha el is töpreng rajta!</p>
+<p>– És miért nem mertél mégsem átgázolni azok lábnyomain? Miért
+nem térdepeltél a térdük nyomába?</p>
+<p>– Én őt egyetlenemül szerettem, ő tőlem tanulta meg a
+boldogságot!</p>
+<p>Éppen azért…</p>
+<p>A másik egész életében meg volt lopva. Ha sebzetlen szívvel is
+hordozta a tudattalan keresztet. A szíve mindig olyan tiszta volt,
+gyanút, kétkedést nem tudott soha. A saját jó lelke is őrizte a
+ráébredéstől. És ahogy az életével nem vetett borút az ő napos
+ösvényükre, csakúgy nem ejt most sem foltot az ő multjukra ünnepi
+áhítata, amellyel gyászát viseli. Imáiba egy cseppnyi méreg nem
+vegyül, könnyeibe semmi szemrehányás.</p>
+<p>És most hibázni el a kíméletet és most rombolni le a
+kegyeletét?!</p>
+<p>Úgy elszégyenkezett a maga önzésén…</p>
+<p>Milyen szomorú volna, ha ezzel zárulna az ő tisztán megőrzött
+szerelmük története… Mint az óceánból futó hullám, amely kristály
+talppal ér a partig és ott, miközben megtörik: felveri a szennyet…
+Pedig ez lesz a vége, ha megakad egy szem a virágjain, ha meglátja
+valaki leborulva… S ha csak a temető-őr, aki a sírokat
+gondozza.</p>
+<p>Szinte imádsággá foglalódott lelkében a szó:</p>
+<p>– Istenem, ne engedd, hogy miattam valaha is színt váltson az ő
+bánata. <span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
+"Page_133">-133-</a></span></p>
+<p>Nagyon sápadtan kelt. Alig reggelizett, kocsit hozatott és
+kiment a temetőbe.</p>
+<p>– És ha tudnám, hogy minden éjjel utánanyúlsz és a szívedre
+veszed.</p>
+<p>Szakadtak a könnyei.</p>
+<p>– Az élet ünnepe az enyém volt, a halál ünnepét: a gyászt
+hagyjuk meg neki csorbítatlanul! Vagy beárnyékolhatjuk, én
+kedvesem, az ő boldogságos gyászát? A fájdalomnak azt a drága
+harmóniáját, amelyben, mint egy fehér templom boltjai alatt, nőnek
+fel a gyermekeid! Mondj le róla, hogy koporsódban megérezd
+térdeplésem melegét és én lemondok a boldogságról, hogy a sírodat
+melengessem.</p>
+<p>… A virágok mintha kővé fagytak volna. Talán igazán ott pihentek
+két éjszakán a halottnak kebelén.</p>
+<p>Felemelte a csokrot, még a havat is elsimogatta, ahol beroskadt
+a rózsák nehéz feje alatt. Rátette egy virágtalanul maradt
+távolabbi halomra és megindult, vissza az üres életbe – csendben,
+elnyugodtan, mint aki megnyert egy szomorú csatát.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_134" id=
+"Page_134">-134-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>FRANCISKA TŰZZEL JÁTSZIK.</h2>
+</div>
+<p>A hó új volt és könnyű, a szán talpa mintha csak a levegőben
+suhanna s a csilingelés ezüst hullámokra bodrozta a kristálytiszta
+levegőt. A vaskos házak nekikönyökölve gyönyörködtek a soraik
+között vérkeringésként rohanó színes életben.</p>
+<p>Mint a hó és mint a csengetyűszó, fehér volt és ezüst a
+Franciska szánja. Takarói, prémjei is fehérek voltak, csak a
+bundája volt fényeszöld brokát, a capuchonja s az orcája volt
+halovány karmazsin.</p>
+<p>A bakon, szemben a sötétlilában pompázó Madame Muglennel, egy
+bencés pap ült, aki sietett a gáláns adóval:</p>
+<p>– Franciska kisasszony ma valóságos hóban feslett
+patyolat-rózsabimbó.</p>
+<p>Célttévesztett nyílvessző módjára hullott le a bók. Franciska
+nem ügyelte. Ő most éppen oldalthajolt és úgy nézett el a kocsis
+repkedő libériája mellett, előre.</p>
+<p>A pap kérdőn pillantott a társalkodóné kendőzött képébe, de az
+csak vállát vonogatta:</p>
+<p>– Wass weiss ich.</p>
+<p>… Talán egy paradicsommadaras turbán, amely módisabb az ő
+capuchonjánál, talán egy gazdagabb nyeregtakaró, hetykébb tartású
+kocsis izgatta?</p>
+<p>Kettővel előttük siklott a barnára pácolt, éppen nem hivalkodó
+úri szán, amelyben hátat mutatott egy barnabársony braganzai
+köpenyeg. És fehér cilinder alól világított a fényes hullámot vető
+aranyhaj.</p>
+<p>– Pardon – rebbent vissza Franciska az elkalandozásból – csak
+rózsa, főtisztelendő uram.</p>
+<p>– Miért?</p>
+<p>– Mert ha rózsabimbót mond, úgy tizenöt évet késett a
+komplimentuma. <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span></p>
+<p>Ismét előrepillantott, szinte zavartan mosolygott és elékereste
+a prém alól gyönggyel varrott ridiküljét. Könnyű illatfelhő
+színesítette belőle a nyersen üde levegőt.</p>
+<p>Lehúzta kesztyűjét, úgy keresgélt ki zsebkendők, üvegcsék és más
+apróságok közül egy kis, selyembe kötött hölgykalendáriumot s
+fellapozva odanyujtotta a papnak.</p>
+<p>A főtisztelendő igen jámbor, de csinos verset látott
+belemásolva, Franciska saját kezeírásában.</p>
+<p>– Ki írta ezt a verset?</p>
+<p>Franciska rejtelmesen mosolygott.</p>
+<p>– Nőszemély?</p>
+<p>– Nem.</p>
+<p>– Tehát férfi. Hm… Ezt?</p>
+<p>– Sem nő, sem férfi.</p>
+<p>A főtisztelendő hamiskásan csóvált fejet.</p>
+<p>– Meglátja. Ma este.</p>
+<p>Franciska kivonta a kalendáriumot a pap kezéből, nehogy az
+tovább lapozhasson benne.</p>
+<p>– Tehát egy új akvizició… bravó!</p>
+<p>– Rövid időre szól.</p>
+<p>– Gyorsan fog a körmére verni?</p>
+<p>– Menjen… diák, vakációra jött csak haza.</p>
+<p>– Szóval mégis csak férfi, jól gyanítottam.</p>
+<p>– Gyermek… Jó vers, mondja? Mert szépnek szép, én úgy
+találom.</p>
+<p>– Hány éves gyermek?</p>
+<p>– Tizenhétben jár.</p>
+<p>– Tizenhét éves koromban én sem írtam jobb verseket.</p>
+<p>Franciska eltüntette a ridikült. Előrehajolt és ráparancsolt a
+kocsisra, hogy vágjon elébe a többi szánnak és forduljon ki a
+Vágduna mellé, a szabad mezőkre.</p>
+<p>… Az aranyhajú fiút pillanatra szembe látta. Éppen oda volt az
+fordulva Konkoly-Thege főbíróhoz. A főbíró pedig ott babrált az
+ifjú kabátgombjainál.</p>
+<p>– Jó melegen van tartva a melled, fiacskám? Meglátod, jót tesz a
+tüdődnek a mindennapi friss <span class="pagenum"><a name=
+"Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> levegő. Nekem is rendelve
+van, egész vakáción szánkáztatlak.</p>
+<p>– Köszönöm, kedves keresztapám, a figyelmet.</p>
+<p>Most csillogott el mellettük a kagylóalakú, fehér-ezüst
+száncsoda.</p>
+<p>– Hát ez a világszépe merre kavillál el megint?</p>
+<p>A kérdés rosszaló volt, szinte ingerült.</p>
+<p>Az ifjú nagy virágkék szeme a meghatott köszöntés végeztével
+utána tágult Franciska szánjának.</p>
+<p>– Mint mindig, külön utakon jár.</p>
+<p>A keresztfiú nem érezte a szó élét. Szemére visszaereszkedett az
+álmatag fátyol.</p>
+<p>– Az gyönyörű út, amerre ő jár.</p>
+<p>A főbíró gyanakodva pillantott keresztfiára.</p>
+<p>– Ismered az életét?</p>
+<p>– Az irodalom, a művészet ragyogják be azt. Imé, Győrből is
+visszajáratja a költőpapot, hogy a kalendáriomot népünk számára
+léleképítő olvasmánnyá csinosítsa.</p>
+<p>– Úgy… igazad van, fiacskám. Az irodalom szép dolog. És főleg jó
+dolog… sok mindenre.</p>
+<p>– Igen is, keresztapám. A boldog nemzetnek büszkeség, a
+boldogtalannak fegyver.</p>
+<p>– Ezt persze így tanultad az iskolában.</p>
+<p>– Petrovics Sándor diáktársamtól tanultam még Pápán.</p>
+<p>– Sed datur et tertium.</p>
+<p>– És micsoda mégpedig?</p>
+<p>– Szép hölgyek ürügye… a szórakozásra.</p>
+<p>Az ifjú kinyíló lelke visszacsukódott. Igen ügyefogyott volt,
+másra terelni át a szót, hát hallgatott. A fehér-ezüst szánt
+elveszni látta Vágduna-menti lilaszínű esthajnalban, s benne a két
+titkon rajongott embert: az ünnepelt poétát és a nagyszerű
+maecenásleányt.</p>
+<p>Ugrált a szíve, mint egy kirepülni készülő madár. Ha ez a
+puritán keresztapa tudná, hová hivatalos ő ma este! De nem szól.
+Nehogy lebeszélje a még puritánabb édesanyát az engedélyről. Hiszen
+olyan fejcsóválva, <span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
+"Page_137">-137-</a></span> bátyjával, nénjével, sógorával tartott
+családi tanács után adta meg azt:</p>
+<p>– Hogy éppen meg ne sértsük, egy órára!</p>
+<p>Ezt az engedékenységet is csak a jó Eszter csikarta ki.</p>
+<p>– Édes anyám, a mi kis fiúnk nagy ember lesz, nem szabad
+elterelni a szent utakról.</p>
+<p>Vály sógor igen komoly volt, de nem érvelt se pro, se kontra.
+Mintha egyrészt küldené, mintha másrészt féltette volna is.</p>
+<p>A diák önkénytelen tapintotta meg a mellényzsebében dédelgetett
+bilétát, mint drága útlevelet, s ismételte el magában az írást:</p>
+<p>„A múzsák ifjú kegyeltjét ismerni óhajtja és ma este 9 órakor
+irodalmi soiréera várja – Weinmüller Franciska.“</p>
+<p>Ezen a névjegyen nem volt sem címer, sem korona. Rézkarcban egy
+kis görög templom állott rajta, hátterül babérliget és előtte az
+áldozatra tüzet serkentő múzsa.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Enyhén fénylő selyemgobelinek, antik aranyra festett bútorok.
+Csipkefínom porcellán jardiniére-ekben drága illatokkal locsolt
+selyem és bársony művirágok lehelték a könnyű kábulatot. A kandalló
+szinte túlmeleget árasztott, hogy a hölgyek mélyen dekolletálva is
+forrófehéren viruljanak.</p>
+<p>Madame Muglen a rikító színekből összeapplikált
+foulard-toiletteben már a legnagyobb karosszékben ült. A
+fehérpártás szobaleánnyal maga elé csúsztatta a lábtevő párnát is,
+az asztalra pedig odakészítette legyezőjét s a portubákos szelencét
+magának. Ezek voltak főmulatságai az irodalmi soiréekon is.</p>
+<p>A szomszéd szobából, Franciska „kredencéből“ halk csörömpölés
+hallatszott és a főtisztelendő poétának házigazda módján bizalmas
+utasítgatása:</p>
+<p>– Mit spóroltok a tejszínhabbal? Csak aztán ne legyen elég hideg
+a fácánpástétom: fülhúzást rendezek!</p>
+<p>Madame Muglen ezalatt a vendégeket fogadta.</p>
+<p>Legelsőnek egy szép fiatal asszony jött meg: nefelejcskék
+<span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
+"Page_138">-138-</a></span> kendőben, nefelejcskék bodrozott
+kasmirruhában. Hajába is kékszínű girlandocskák voltak elfűzve.</p>
+<p>Azután csupa férfiak érkeztek és végül a boudoir felől maga
+Franciska is belépett. Szárnyszerű, vállraöltő canezoukkal, remek
+shawlokkal utánozhatatlanná varázsolt toalettjei helyett ma
+bíborral szegett görög chitónban volt, de a ruhát derékban szorosan
+hordta, hogy el ne tagadódjék a karcsúsága és a vállán is jobban le
+volt az csúsztatva, mint ahogy a stílus előírta. Kökényszínű
+hajában gyémántokkal villózott a háromsoros aranyabroncs. De arca
+most már nem volt karmazsin, hanem bársonyfehér.</p>
+<p>– Édes kis művészném, csókolta össze a fiatalkát, s minden
+férfit kitüntetett valami bon-mot-val.</p>
+<p>Egy sárgafrakkos gigerlinek megjegyezte:</p>
+<p>– Még mindig bajusszal, mon deserteur?</p>
+<p>Mindenki értette a tréfát: Franciskáról szerették azt regélni a
+komáromiak, hogy hadserege kizárólagosan símaképűekből áll:
+színészekből és papokból… Lenci úr pedig, bár sem pap nem volt, sem
+színész, egyideig bajusztalanul lebzselt Franciska körül, most
+aztán, valami bosszúformán, megnövelte férfiúi díszét.</p>
+<p>– A mára igért akvizíciónál azonban nem kell tartani a
+bajusztól, huncutkodott a főtisztelendő.</p>
+<p>– Egyelőre… nevetett Franciska. – Boldogan, melegen izgatódott a
+diákifjú elvártában. De már-már szinte ideges is volt: szikrázó
+társalgás közben rápillantott egyszer a kandallón álló lábasórára.
+Ő, akinél társasági parancs volt, s áthágása nyílt sérelem: órára
+sohasem nézni!</p>
+<p>… Egy pillanatra meghökkent és elpirult a küszöbön.
+Szőnyegtelen, súrlott padlóhoz és kálvinistafehér falakhoz volt
+szokva. Csillár alatt nem ült soha, csak a színházban. És itt
+süllyed a lába, mintha puhább talajra ért volna és szemben a falon
+egy Ámorkát oktató meztelen Vénusz mosolyogta meg a
+gyámoltalanságát.</p>
+<p>Előkerültek a közelgő újesztendőre szóló kalendáriom irodalmi
+részének kefelevonatai. Egy imádott <span class="pagenum"><a name=
+"Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> asszonyt pongyolában
+látni, semmi ahhoz képest, ami most fogta el a diákot: így
+kezdetleges formában pillanthatni bele az ország legnépszerűbb
+könyvének készülő lapjaiba.</p>
+<p>Egészen magába veszett és olyan hallgatag volt és ünnepélyes,
+mint az első úrvacsoránál. A társaság észrevette, hogy neki ez a
+stílusa és hagyták úgy viselkedni, mint a virágot, amely némán
+issza a napsugarat.</p>
+<p>Csak Franciska fogott fel tőle később egy tekintetet, amikor
+kredencezés után maga a zongorához lépett énekelni.</p>
+<p>A főtisztelendő karját nyujtotta a kékruhás
+porcellánbabának.</p>
+<p>– Kicsi asszony, nagy művésznő! – s a fiatalkát most placcra
+vezette.</p>
+<p>Lendvainé a <i>Falusi Kislányt</i> szavalta. Hanem ilyen édes
+libuskát még a főtisztelendő poéta sem képzelt el versének írásakor
+– mintha elfelejtené a reverendát, összecsókolta a harmatos asszony
+kacsóit.</p>
+<p>A diák ámult, hogy a múzsákat ilyen melegen is szabad ünnepelni.
+Ő bezzeg még a bűbájtól sem volt felocsudva, hogy meghajolhatott
+előtte, akit csak mint csillagot látott eddig a nézők névtelen
+sorából.</p>
+<p>Lenci úr, a sárgafrakkos, bajuszos gigerli már fészkelődött és
+hogy mindenkit lefőzzön, hatalmas páthosszal hazafiast szavalt.</p>
+<p>Erre azután kitört a politika. Micsoda szép dolgokban hittek
+ezek az emberek! Független hazáról zsibongtak és világraszóló hazai
+irodalomról. A diák azt hitte: felsőbb lények zsinatán van, ahol a
+jövendő dogmáit szabják meg. Most már mégúgysem mert szólni, nehogy
+ügyetlent mondjon… bár hiszen ők is próbáltak ilyesmikről álmodni a
+képzőtársaságban. Petrovics Sándor kivált szeretett gyönyörűket
+jósolni. De hogy azokban az álmokban a hon nagyjai is bíztak… ez
+egy kis kóstoló volt az üdvösségből.</p>
+<p>Pont tizenkettőkor a kandalló-óra vidám pásztornótát pengetett.
+Az ifjú észbekapott, hogy tizenegyre hazaígérkezett az
+édesanyjának. <span class="pagenum"><a name="Page_140" id=
+"Page_140">-140-</a></span></p>
+<p>– Nem maradhatok már egy percig sem, mert édesanyám
+fentvirrasztva vár.</p>
+<p>De csak most gyűlt meg a baja.</p>
+<p>Hohó, ifjú múzsabarát, ingyen nem lehet ki- és bejárni Helikon
+berkeiben. Fizesse meg előbb a maga obulusát!</p>
+<p>– Semmi sincs nálam – szabadkozott a diák, igen boldogan, hogy
+ez így van.</p>
+<p>– Csakhogy van ám nálunk!</p>
+<p>A főtisztelendő levette Franciska ridiküljét a kandallóról. A
+diák tűzpiros lett, tudta, hogy Eszter nénje dobraverte a városon
+egy versét, amely a Petrovics Sándoréval együtt díjat nyert Pápán a
+képzőtársaságban.</p>
+<p>Hát még mikor megismerte a kezébe nyomott hölgykalendáriomban a
+bűbájos maecenásleány kezeírását.</p>
+<p>– „<i>Mi ez?</i>“ – dadogta a címet s akkor egyszerre megnémult,
+mint rossz diák a beszekundázáskor.</p>
+<p>Aztán megváltódott. Mielőtt a szégyen teljes lett volna,
+Franciska hozzája lépett. Egyik kezével a kalendáriomot fogta le, a
+másikkal a szolgálatot felmondó ajkakat.</p>
+<p>– E poéma nagyobb nyilvánosságra van szánva. A hazamenés
+váltsága: hogy átadja nekem a Komáromi Kalendáriom friss
+kötetébe.</p>
+<p>… A diák úgy tébolygott haza, mintha berúgott volna a tokajitól.
+Pedig éppen csak az ajkáig vitte a poharat.</p>
+<p>Ahogy kihúzta a lábát, Lenci úr rosszmájúan akart sebezni:</p>
+<p>– Ennek nincs ugyan bajusza, de azért nagyobb deserteur nálam,
+Franciska kisasszony!</p>
+<p>– Mit tudja azt Kegyed?</p>
+<p>– Ez az első férfi, aki meg tud szökni Kegyedtől, mindjárt éjfél
+után.</p>
+<p>A főtisztelendő úr friss töltést praesentálva hozzátette:</p>
+<p>– S milyen bevehetetlen bástya mögé: a mamuska szoknyájához!
+<span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
+"Page_141">-141-</a></span></p>
+<p>– Csak Komárom vára bevehetetlen, – replikázott Franciska és
+sötétszürke szemén áthullámzott egy titokzatos, bujdokolón meleg
+sugár.</p>
+<p>– Úgy hát akkor Móric diák városunk ékes szimboluma!</p>
+<p>– Még nem volt próba alatt, kedves Lenci úr!</p>
+<p>– Ki meri a próbát? Művésznő kedves, – Lendvainéhoz fordult –,
+azt hiszem, Kegyed az ő zsánere: világos fürtök, nefelejcskoszorú,
+szendeség.</p>
+<p>Lenci úr felkapott egy poharat.</p>
+<p>– Én iszom a vár bevehetetlenségére!</p>
+<p>Franciska gőgösen vette a magáét és koccintott.</p>
+<p>– És én az ellenkezőjére!</p>
+<p>– Aki vádol, az bizonyítson!</p>
+<p>– Előre mit bizonyítsak?</p>
+<p>– Előre csak – fogadni lehet –, tréfált a tisztelendő.</p>
+<p>– Hát fogadjunk!</p>
+<p>– Velem? – ajánlkozott Lenci úr.</p>
+<p>– Nem – hűtötte le Franciska –, hanem magával Gergely.</p>
+<p>– Mibe? Csak borsos árat ne kérjen!</p>
+<p>– Sőt… Paprikásat kérek.</p>
+<p>– Hogyan?</p>
+<p>– Ismét ír, mint Komáromból való távozta előtt, egy „paprikás
+verset“ a kalendáriomba.</p>
+<p>A tisztelendőnek láthatóan nem tetszett ez.</p>
+<p>– Hm. Az asszonyok mindig jó árt szabnak. És mit kapok én, ha
+veszít?</p>
+<p>Franciska kinyitott egy rakott, gazdag vitrint. Ékszer-tokot
+vett ki belőle, amelynek elfakult zöldbársony ágyában brillánsokkal
+kirakott jókora kereszt feküdt.</p>
+<p>– Sokkal kevesebbet ér egy versnél?</p>
+<p>Rápróbálta Gergely főtisztelendőre. Csak úgy villózott az a
+fekete papi köntösön. Aztán kezet fogott a poétával.</p>
+<p>– Vágja el, Megyeri úr!</p>
+<p>A művész nem sietett.</p>
+<p>– Hohó, mire fogadnak tulajdonképen? Vagyis: miben is álljon a
+kapituláció? <span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
+"Page_142">-142-</a></span></p>
+<p>– Egy pásztorórában, természetesen – ízléstelenkedett Lenci
+úr.</p>
+<p>Franciska összeráncolta a szemöldökét, de csak annyit
+felelt:</p>
+<p>– Egy csókban, amit ő fog kicsikarni.</p>
+<p>– Vagy kikönyörögni, – enyhítette a szót Lendvainé asszony.</p>
+<p>– Terminusra! – fenyegetett a főtisztelendő. – Nekem két hét
+mulva Győrben kell lennem a katedrámon.</p>
+<p>– És a színtársulatnak is oszlania kell a „Sas“-ból, a
+farsangolók miatt.</p>
+<p>– Máskép nem is lehet. Móric diák is visszamegy Kecskemétre.</p>
+<p>– Kedves Franciska, a legnagyobb nehézséggel nem vet számot –
+aggodalmaskodott Lendvainé.</p>
+<p>– Mennyiben, kedvesem?</p>
+<p>– Hogy… ilyesmit nehéz bizonyítani.</p>
+<p>– Könnyű, igen könnyű! Tanut kerít. Megbujtat minket a szomszéd
+szobába.</p>
+<p>– Piha, Lenci úr, büszke vagyok, hogy… hogy megnövelte a
+bajuszát.</p>
+<p>Tóth Lőrinc az ajkába harapott.</p>
+<p>Ez a szó jól büntetett, más egyebekért is, Franciska most hát
+megbocsátó, derűs komolysággal jelentette ki:</p>
+<p>– A dolog, hölgyek és urak, becsületszóra megy.</p>
+<p>– Hogy hallgatunk róla?</p>
+<p>– Erre nem kell becsületszó, ez természetes. Hanem én adom
+szavamat, hogy őszintén beismerem a sikert vagy a vereséget. Tíz
+nap mulva, ó-esztendő éjszakáján ugyanitt találkozunk. Vagy
+paprikás vers lesz a frissen nyomott kalendáriomban, vagy Gergely
+főtisztelendő fogja a keresztet hordani.</p>
+<p>– Ez már fínom! – örvendezett Lendvainé asszony.</p>
+<p>– Tisztában van, hogy ez a fogadás mit jelent az üzletre nézve?
+– kérdezte most Gergely pap szinte szigorúan. – Már is késik a
+kalendáriom. <span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
+"Page_143">-143-</a></span></p>
+<p>– Azzal is tisztában vagyok, mit jelent az üzletre, ha kegyedtől
+újra verset hozhatok.</p>
+<p>– S ha mégsem hozhat? Szép summát játszik el a késedelemmel!</p>
+<p>– Annál nagyobbat is veszítettem már – akkor… tudniillik:
+mindent legyőző varázsomnak nimbuszát.</p>
+<p>Szinte szomorúan indult a mondás, de utolsó hangsúlya átcsapott
+a látszat kedvéért a játsziba.</p>
+<p>– Szóval, Kegyetek akkor hallgatagon tudomásul veszik, ki nyert,
+ki vesztett, és soha többé szó se essék róla… Ha kudarc, azért, ha
+siker, épp azért –</p>
+<p>Franciska elpirult és kikerülte Gergely pap tekintetét.</p>
+<p>… Móric diák most érkezett éppen haza. Anyja bibliázva
+virrasztott. Lehet, hogy szemrehányásokra készült, de ahelyett,
+amikor most visszakapta, forrón, megmentetten ölelte magához
+kisfiát.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Franciska lement a nyomdába, hogy maga nézzen utána parancsai
+teljesítésének. A nyomdakormos munkások úgy húzták ki magukat
+előtte, mint tették volt édesapjának. Az öreg Weinmüller szigorát
+leánya bűbájjal pótolta és ötletességgel – s az üzlet jobban
+virágzott most, mint valaha.</p>
+<p>A nyomdamester szolgálatkészen állott meg előtte.</p>
+<p>– Megkezdték már az áttördelést, Schnack mester?</p>
+<p>– Megkezdtük, ahogy a főtisztelendő úr a reggel
+megparancsolta.</p>
+<p>– Látni akarom, hova tétette a „Mi ez?“ című verset.</p>
+<p>– A második ív elejére.</p>
+<p>– A másodikra? Mutassa… nem, ez így nem jó, komáromi szülöttet
+az első ív elején mutatunk be.</p>
+<p>– Óriási munka. Az egész literaturai részt át kell tördelni.</p>
+<p>– Nem számít. A vers lesz az első közlemény. Mikorra kaphatok
+levonatot róla?</p>
+<p>– Holnap délre, tettes kisasszonyom. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span></p>
+<p>– Szólt a főtisztelendő úr arról, hogy még egy versnek hagyjanak
+helyet valahol?</p>
+<p>– Nem szólt semmit.</p>
+<p>– Ej!</p>
+<p>Megcsóválta ékes fejét, izgatottan befelé mosolyogva.</p>
+<p>– Csak hagyjanak ki akárhol…</p>
+<p>– Mekkorácskát körülbelül?</p>
+<p>– Mint a „paprikás versek“ voltak annak idején.</p>
+<p>– Mikor kapjuk meg a manuscriptumot?</p>
+<p>– Mikor?… Igyekezni fogok… hogy mire az első ív készen van…
+mikor lesz készen?</p>
+<p>– Bizony csak holnapután.</p>
+<p>– Holnaputánra – igen, megkapják, vagy… másképen intézkedem.
+Szóval: hagyjanak helyet a második ívben!</p>
+<p>Nagyon szórakozott volt. Alig jutott eszébe a második dolga.</p>
+<p>– Ha már összeírta, adja ide az alkalmazottak karácsonyi
+kívánságáról a listát.</p>
+<p>… Délután kihajtatott és oly gazdag bevásárlásokat csinált
+munkásainak, háznépének, mint soha. Pedig eddig sem kímélte a
+pénzt. Hanemhát ömlött az, mintha beléje szeretett volna
+Franciskába.</p>
+<p>Madame Muglen-nek régi álmát vette meg: a gyűrűkarkötőt.
+Impraktikus, méregdrága bolondság volt az, a kezet minden komoly
+munkára alkalmatlanná tevő: az egy stílusban tartott két ékszert a
+kézfejen át a karig finom lánc kötötte össze.</p>
+<p>És míg alku nélkül válogatott, gondolata másfelé járt.
+Kikocsizás előtt levélkét küldött el Móric diáknak, melyben holnap
+délutánra magához kérte a korrektura megtekintése végett.</p>
+<p>Olyan izgatott volt, akár az első légyott előtt. Minden
+fejtörést okozott: mit vegyen fel, milyen füstölővel illatosítsa
+szobáját, fényt teremtsen-e vagy félhomályt –</p>
+<p>Démont játsszék-e avagy olvadó szerelmes asszonyt?…</p>
+<p>Hiszen egészen biztos volt benne, hogy a fiú lelkét <span class=
+"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> már
+rabul fogta magának. Sokkal biztosabb, mint azoknál, akik két
+vőféllyel érkeztek kérőbe és még annál is, aki titkos kegyért
+esdekelt csupán.</p>
+<p>Kit a gyönyör, s kit a példátlan gazdagsága is vonzhatott, de az
+a tekintet, amit a diák feléje küldött…</p>
+<p>Szerelem?… De ő eddig sohasem tudta, hogy a szerelemnek ilyen
+töretlenül tiszta sugarú is lehet a tekintete.</p>
+<p>… A délelőtt már meghozta a maga örömét.</p>
+<p>„Nagyrabecsült kisasszonyom! Ma délután négy órakor tiszteletét
+teszi híve Ásvai Jókay Móricz.“</p>
+<p>… Kint lassan, ünnepélyesen foszlott alá a hó és a
+bethlehemjárók éneke már átszőtte az ünnepi szürkületet. Bent a
+nesztelenség szőnyegén ábrándok suhantak, megboldogították,
+benépesítették a pazarszép termeket…</p>
+<p>Nem volt már kérdés, sem a fény, sem a füstölő: az új módi
+szerint Franciska fenyőfát hozatott le Tótországból és a szalonban
+karácsonyfát állíttatott. Az bevilágította, beillatosította a
+termet. Csak a boudoirban égett néhány szál gyertya.</p>
+<p>Ismét a görög ruha volt rajta, hanem aranypánt helyett most méla
+gyöngyöket fűzött a hajába. A tükörbe nézett: virágzó napja volt
+ma, ilyenkor tudta, szédül és szédít…</p>
+<p>Jött-ment, álmodott, hogy karjai közt pihen a gyönyörű gyermek,
+hogy kifoszlik az elérhetetlenség, a bírhatatlanság hófehér
+lepleiből…</p>
+<p>Végre jött a diák és úgy mint a multkor: a szembekerülésnél
+vadrózsaszínt váltott.</p>
+<p>Franciska a boudoirba vezette. Ott leült a kínálásra és csak azt
+mondta:</p>
+<p>– Eljöttem…</p>
+<p>Ismét széthúzódtak szeméről a szinte bántó, a közel valóval
+szemben közönyt mutató álomfátylak. Tisztán nézett, érdeklődőn,
+várakozón Franciskára.</p>
+<p>Azonban váratlanul bejött a szobaleány. Nagyobb puccban volt,
+mint Móric diák Eszter nénje odahaza. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span>
+Jelentette, hogy a munkások boldog ünnepet akarnak kívánni a tettes
+kisasszonynak.</p>
+<p>Franciska egy kérdő pillantást vetett Móricra.</p>
+<p>– Bejőjjenek?</p>
+<p>Hogy erről megfeledkezett intézkedni!</p>
+<p>Érezte, hogy most már tapintatlanság volna a fiú mimózaságával
+szemben, ha elutasítaná őket az egyedüllét kedvéért.</p>
+<p>És értetlen, megsértődő csodálkozással vette észre, hogy az ifjú
+szinte boldogan honorálja az ünneplő küldöttség megjelentét. Jobb
+szeretné így, mint kettesben?…</p>
+<p>Mind ünneplőben voltak, mind kimosdva, kifésülődve. Schnack
+mester előlépett és ékes szavakkal éltette Franciskát, ki „árva
+honunkban a nemzeti nyelv pallérozásának támogatásában fényes
+példával jár elől.“</p>
+<p>Végigcsókolták az úrnő kezét és átvették a szobaleánytól a
+karácsonyfa alá halmozott csomagokat.</p>
+<p>– Ne zavarjon többet senki, – intette Franciska a leányzót, –
+Jókay úrral a korrekturát csináljuk.</p>
+<p>Visszatértek a boudoirba, ott Franciska átnyujtotta az ifjúnak a
+durva papírlapot, amelyen a kefelevonat állt. Móric tán az
+evangéliumot sem fogadta volna szebb mosolygással és ez a mosoly
+kibékítette Franciskát az előbbi sértődéssel.</p>
+<p>– Van plajbásza? Úgy jőjjön az íróasztalomhoz.</p>
+<p>Melléült Móricnak és tanítgatta, hogyan jelölje ki a
+sajtóhibákat. Néha megfogta a kezét és vezette azt, mint gyermekét.
+Óh, ez a Schnack mester. Olyan akkurátosan dolgozott, úgy akarta a
+kedvét a kisasszonynak, hogy alig lehetett hibát találni. Pedig,
+hogy reszketett az a keskeny, leányosan előkelő kéz, amikor
+Franciska gyöngéd irányításának engedett.</p>
+<p>Most újra eltűnt minden kétség Franciska szívéből.</p>
+<p>Úgy reszketett az a kéz, hogy kuszán írt, hogy elküldte a szívig
+a remegést – és mint a karcsú torony a félrevert harangtól, az
+egész fínom férfitest reszketni <span class="pagenum"><a name=
+"Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> kezdett: a leheletkönnyű
+arany hajcsigák szinte összepengtek.</p>
+<p>Franciska érezte: fényes ár sodorja őket. Nem nehéz megmondani,
+megadni semmit többé. Minden következik magától…</p>
+<p>– Elfelejtettünk valamit egészen.</p>
+<p>A gyermek csak nézett, de olyan tekintettel, amely egészen
+kiszolgáltatta.</p>
+<p>– A honoráriumot.</p>
+<p>– Óh… én nem akarok… semmit.</p>
+<p>– Gyermek, tanuljon meg sokat kérni az írásaiért, nagyon
+sokat.</p>
+<p>– Amennyit az ember szívének érnek, annyit úgysem lehet fizetni.
+Amennyit másnak ér, az igen kevés summa.</p>
+<p>– De én szeretnék e költeményért annyit fizetni, amennyit a
+költő szívének ér. Nevezze meg az árat –</p>
+<p>Mintha vakítaná a leány tekintete, az ifjú szeme olykor
+összerebbent.</p>
+<p>– Nincs rája szó.</p>
+<p>– Van. Én tudom.</p>
+<p>Franciska még mélyebben nézett. Ide már nem ért a szavak ereje:
+itt kötött szó nélkül üzent a lélek a léleknek. Csillagok serege
+tündöklött fel az égmélységű szemekben.</p>
+<p>– … Kérj.</p>
+<p>A fiú behúnyta a szemét, lélekben térdreomlott.</p>
+<p>– A legnagyobbat?…</p>
+<p>– A legnagyobbat.</p>
+<p>Odanyujtotta magát a leánynak… Franciska bezárt szemmel a száját
+kereste… s a homlokával találkozott. Ahogy ajka megérintette:
+érezte, hogy a gyöngéd bőrt fínom verejték üti át, amint a lehelet
+futja meg a tükröt.</p>
+<p>Nem szerelmet keresett, nem az ajkát kínálta…</p>
+<p>A csók után valóban leborult és megoldódott szívvel, de botló
+nyelvvel dadogott valamit, amiből Franciska megértette, hogy ő egy
+égi tisztaságos, felsőbb teremtés. A magyar literatura védőszentje,
+akit a magyar <span class="pagenum"><a name="Page_148" id=
+"Page_148">-148-</a></span> hajnal küldött előre pirkadásnak,
+akinek csókja lesz a kisdiák útravalója a Helikonra.</p>
+<p>… Ott állott a szalonban, a karácsonyfa előtt, keze
+összekulcsolódott, alácsüngött a búcsúzás után.</p>
+<p>Mi volt ez? Kudarc vagy diadal? Nem kapta meg, amit várt, – és
+többet kapott, mint amennyit valaha is álmodott magáról. Hogyan…
+hát ez a gyermek bevattázott füllel, befátyolozott szemmel jár az
+emberek között, hogy őt istennőnek tartja? És mi van vele… mi volt
+vele annak a csóknak pillanatában: hogy annak érezte magát, amit a
+kisfiú dadogott és hogy e percet szebbnek tartja annál, semhogy
+valaha ismétlődhessék… Szörnyű lenne, ha a gyermek ráébredne,
+milyen köznapit, milyen olcsót akart ő tőle. A hamvas, drága fiú,
+aki egy imádsággal térdelt elejébe.</p>
+<p>Hogy viselkedjék ezek után az óesztendőn összegyűlő soirée
+előtt? Magyarázzon, hogy se így, se úgy nem ütött ki a dolog, se
+nyert, se veszített?</p>
+<p>Előre látta Lenci úr gúnyos fintorát, ha meghallja, hogy a
+„kölyök“ múzsacsókot akart és térdepelt.</p>
+<p>Dobraütni ezt… ezt? Kikacagtatni egy szívnek fehér áhítatát?
+Drága, tiszta boldogsághullám hömpölyögtette meg a szívét. Soha.
+Hát? Hazudni, hogy a tiszta gyermek érzéki jutalmat csikart?</p>
+<p>Vesszen a büszkeség. Miért ne higgyék, hogy ő is akadt
+bevehetetlen várra… Nem, merthogy erős volt a vár, de olyan
+tündöklő, olyan sértetlen, hogy ő vált a gyöngévé, tehetetlenné
+előtte.</p>
+<p>Kivette a vitrinből és a karácsonyfára függesztette a
+keresztet.</p>
+<p>Az ajtó felnyílt, Gergely főtisztelendő bejelentés nélkül jött
+be. Nem is köszönt, csak komoran a leányhoz lépett.</p>
+<p>– Megmondtam Franciska, hogy ne lássam mégegyszer nálad Móric
+diákot.</p>
+<p>– Nem is fogod, Gergely, nyugodt lehetsz.</p>
+<p>– A kapud aljában találkoztam vele!</p>
+<p>– Az meglehet. <span class="pagenum"><a name="Page_149" id=
+"Page_149">-149-</a></span></p>
+<p>– Miért volt itt?</p>
+<p>– A fogadás értelmében magamhoz hívtam.</p>
+<p>– Nem figyelmeztettelek, hogy az egész fogadást csak játéknak
+szántam? Már nem bírom a Lenci szemtelen célzásait.</p>
+<p>– Dühös, mert kosarat kapott.</p>
+<p>– Dühös, mert gyanakszik, hogy miattam! Azért rögtönöztem a
+tréfát, hadd hintsek egy kis port a szemekbe.</p>
+<p>– Nem értelek, Gergely. Mit mondjak a társaságnak, ha Móric
+diákot próbára nem teszem?</p>
+<p>– Ideadod a keresztet, vagy megkapod a verset, ahogy tetszik, de
+felhagysz ennek a gyermeknek újjracsavarásával!</p>
+<p>– Neked az még jobb, ha kompromittálom magamat vele… Legalább
+nem tudják fel neked újra az iderándulásodat.</p>
+<p>– És saját hírneved?</p>
+<p>– … Az most… nem fájna nekem…</p>
+<p>– Franciska!</p>
+<p>Megszorította a leány csuklóját.</p>
+<p>– Ezt kapom én tőled? Aki tíz év óta jobbkezed, barátod,
+tanácsadód voltam, akit a „világias összeköttetéseim“ miatt
+száműztek Pestről Győr városába!</p>
+<p>– … Bocsáss meg… Tudod, hogy megszoktam játszani a tűzzel…</p>
+<p>– Passziód. De eddig hitványabb anyagot vettél hozzá. Ennek kár
+volna szárnyát perzselni.</p>
+<p>– Ne félj már.</p>
+<p>– Nem bántottad?</p>
+<p>– Próbáltam…</p>
+<p>– És persze elszédült, koldult – és te… te!… Ismerlek!</p>
+<p>Keserűen nézett a leányra. Minden szava felért egy ütéssel.
+Franciska csendesen felelt:</p>
+<p>– A fogadást… elvesztettem.</p>
+<p>– Ezt én el nem hiszem neked. Ha te egyszer akarsz valamit…</p>
+<p>– Mikor hazudtam?</p>
+<p>– Eddig még soha. <span class="pagenum"><a name="Page_150" id=
+"Page_150">-150-</a></span></p>
+<p>Franciska megfordult és szónélkül rámutatott a karácsonyfán
+szikrázó keresztre.</p>
+<p>– Ott függ a krisztkindlid.</p>
+<p>Gergely főtisztelendő mélységesen megzavarodott.</p>
+<p>– Hiszen a bűnöd ezzel nem kisebbedett.</p>
+<p>– De viszont megkaptam vele a bűnhödésemet!</p>
+<p>A pap megszállott egészen.</p>
+<p>– Ne haragudj reám!</p>
+<p>Egy kézcsók után leemelte a fáról és a tükör előtt kapcsolgatta
+magára a brilliántos nyereménykeresztet.</p>
+<p>– A paprikás vers hát elmarad. Hála. Nekem már van elég fórumom
+Pesten, mit kürtöljük vele hát a naptárban világgá, hogy még mindig
+összetartozunk…</p>
+<p>Franciska nem hallotta ezt. Ő most magamagában rendezett:</p>
+<p>– Ne is jőjjön többet soha Móric diák. Ne tudja meg soha, ki
+voltam.</p>
+<p>Két alkalmatlan és mégis édes könnyet törült ki az őrizetlen
+percben világszédítő szemének szögletéből.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_151" id=
+"Page_151">-151-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>VIPERA.</h2>
+</div>
+<p>Lent, az iskolakert siheder fenyőfái már pezderkedtek: friss
+ízeket dugdostak ki újjuk begyén. De ő visszafordult, megvizsgálta
+a vakítóra mosott üvegkádat, aztán csengetett.</p>
+<p>– Vizet kérek, Bogdán. Egyúttal menjen át az internátusba és
+küldje ide valamelyik nyolcadikost.</p>
+<p>Bogdán végigcsodálkozott a folyosókon. Ilyen fehérnép: formás,
+mint a jó gyümölcs. És csak a laborában ül. Délutánonként is.
+Áldott tavaszon is.</p>
+<p>Eszter, a tanár ezalatt csipesszel szedte ki a szeszből a
+nátrium darabkát.</p>
+<p>– Tessék.</p>
+<p>Darab forró, szikrázó napfénnyel jött be a diák. Mélyen,
+szertartva hajolt meg.</p>
+<p>– Nem fogom sokáig lefoglalni. Egyébként nem is kellett volna
+újból magának jönni.</p>
+<p>– Én… szívesen jövök… valóban.</p>
+<p>Jó negyedóráig csendben foglalkoztak a furcsa gépezetek, edények
+világában.</p>
+<p>– Ez is megy most. Holnap, a kellő pillanatban azonban cserben
+hagy.</p>
+<p>– A fiúk mindig beszélik, milyen szépek a kisérletek. Mi felit
+se láttuk.</p>
+<p>– Hálás publikum. – Kérem, hozza még ki a kénsavat. Aztán szabad
+mennie.</p>
+<p>A fiú átnyujtotta. Szép, nagy, erős, tiszta keze volt. – Mikor
+kifelé ment, megtorpadt a magára nyitott napfényben.</p>
+<p>– Kérem szépen, tanár úrnő, tessék mindig engem hívni
+segíteni.</p>
+<p>Hozzákapkodta a szót:</p>
+<p>– Én vegyészmérnök leszek. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p>
+<p>Eszter felpillantott. Most látta, hogy az inge is milyen tiszta.
+De a szeme a legtisztább. Acélkék, töretlen tükörű gyermekszem.</p>
+<p>– Köszönöm. Lente. – A fiú ismét szertartásosan hajolt meg.</p>
+<p>A tanár pillanatig megállott a munkában. Milyen kedves, különös,
+ragyogó gyermek. Tisztára, mint a havasi virágok, miket vasárnap
+piacra hoztak csíkbaszőtt-ruhás, éneklőbeszédű, fakószőkére
+mosdatott kisleányok.</p>
+<p>Csak papi ámbituson, falusi iskolában, város névvel ok nélkül
+keresztelt fészkek gimnáziumában terem meg ez a fajta. Pesten –
+mert ott tanított öt évet – sohase látta. Nem is tudott ilyenféle
+virágáról Istennek. A kis pesti ripőkök, akik közül egy esztendőre
+Erdély szélére kéredzett a hatalmas kormánytól! A fáradt idegeinek
+kellett. Ebbe a fészekbe, ahol az újonnan épült fényes gimnázium
+úgy kiidegenkedett a békés, régies környezetből, mint épen jómaga
+az emberek eszejárásából. Hogy féltek tőle! Egy nő, aki kamaszokat
+tanít! Háborús csodabogár.</p>
+<p>Na, és most ez a gyermek! Hát nem mosolyogni való furcsaság ez,
+hogy meglett férfiak kényelmetlenül érzik magukat, ostobaságokat
+beszélnek a társaságában, úgy tartanak tőle. A csekélyke hírnévtől.
+Hogy valami díjat nyert az anilinfestékekről szóló
+tanulmányáért…</p>
+<p>Ugyanakkor egy gyermek, egy tizenhétéves nagy csacsi jön a
+bizalmával. Ajánlkozik… Itt elszakadt a gondolatfonál. Elvágta
+valami kémiai probléma.</p>
+<p>Csak harmadnap bogozott új szálat az elszakadt gondolathoz.
+Ismét a „laborában“ voltak, előkészíteni. Eszter előtt mindjobban
+kibomlott a fiú mivolta. Leleménye, buzgalma és bájos ügyetlensége.
+Tiszta képén, melyet a nap már összecirókált aranyozó újjaival, egy
+kis pattanás. Úgy tartják ezt, a szerelemtől. Buzgón, lelkéből
+nyalatta a szeszlámpa nyelvével a lombikot, melybe Eszter klórkálit
+és barnakövet kevert. De néha, mint titokban ellőtt nyíl,
+szemsugara <span class="pagenum"><a name="Page_153" id=
+"Page_153">-153-</a></span> az üvegkádra surrant. Eszter keze
+liliomnak tetszett, a víz alatt. Ezt nézte, vagy a kisérletet?</p>
+<p>Üveglapot csúsztatott az oxigénnel telt üvegedényre. Kiemelte a
+vízből.</p>
+<p>– Gyujtsa meg kérem, a foszfort.</p>
+<p>Bedobták az oxigénbe. Heves lila lobogással telt meg az üveg.
+Mindkettőjük arca túlvilági glóriát kapott.</p>
+<p>– Csodaszép – mondta a fiú.</p>
+<p>De mire mondta?</p>
+<p>– Nézze, perc alatt elég.</p>
+<p>A fény sápadt halált halt.</p>
+<p>– Kérem most újra fűtni a lombikot.</p>
+<p>Aztán:</p>
+<p>– Fél maga az egértől?</p>
+<p>A fiú önérzetesen csudálkozott.</p>
+<p>– Akkor… nézze, itt a kendő alatt, abban a kalitkában… nyúljon
+be, fogja meg és eressze az üvegbe.</p>
+<p>A kicsi kedves állat. Riadva pottyant… s hirtelen lihegni,
+ujjongani kezdett. Két lábra állt, táncolt, szeme csillogott, mint
+két fekete gyöngyöcske. A fiú mosolygott. Egészen, mint egy
+gyermek.</p>
+<p>– Elég.</p>
+<p>Eszter ráengedte a híg levegőt. Elpetyhüdt, kialudt szinte a kis
+szegény. Leöntötték a mámorát. Olyan szívesen meghalt volna a sűrű
+életben.</p>
+<p>Eszter önkénytelenül kezet nyujtott a fiúnak; mert ma sokáig
+foglalkoztatta. Hogy jött ez? Általában nem szívesen fogta meg egy
+fiú kezét. Ezek a kamaszok hideg és lucskos tenyerűek. De milyen jó
+volt most hirtelen egy száraz, meleg, alig szélkifújta kezet kapni
+az övébe. Mintha marék, egészséges, szűz erőt. Alig érte át önnön
+vékony újjaival.</p>
+<p>És akkor látott valamit. Nem a lehelletnyi bíbort a fiú arcán.
+Egyebet: csalhatatlan lobbanást, melyre nincs szó és ami
+holtbizonyost árulkodik.</p>
+<p>Milyen félszegen, szinte megszégyenülve ment ki!</p>
+<p>– Balga fiú. <span class="pagenum"><a name="Page_154" id=
+"Page_154">-154-</a></span></p>
+<p>És mégis: a szemén át röppent egy friss, tavaszi mosoly. Hiába.
+Hogy drága, szép, szentséges valakinek, ez mégis legjobb itala a
+nőnek. Nincs, akit ne részegítene kicsit. Még a munka, az eszmék
+elszánt szolgálóit is.</p>
+<p>Kifelé tovább se esett csorba méltóságán. De befelé Eszter
+mostantól fogva állandóan örvendezett, akár egy kicsi leány.
+Mélyen, elmerülve végezte a dolgát, az önzetlen, meleg
+örömtudattal, hogy nem múlhat nap, hogy ne lássa. Hogy ne vegyen
+drága, kenetes fürdőt tekintetéből. Örömtűzben fellobbanó
+mosolyából. Aranybarna hajának fényéből, mely mint az életderű
+friss selyemlobogója köszönt feléje.</p>
+<p>Dehát hová vezet mindez? – Miért kell mindig, mindennek valahova
+vezetni? Az emberek találták ezt ki. Isten a jelennek adja a
+boldogságot: vedd és edd. – Óh, ne vezessen sehova: de most, most
+ragyogjon… Hiszen a foszfor szétcsillagzik semmivé, az egérke
+meghal, ha túlsokáig örvend… De egy kicsit, egy kicsit lihegni a
+higítatlan életben, boldogságban…</p>
+<p>Éjjel Eszter számot vetett magával. Nemsokára újra Pest… Nem
+fogja soha látni többet. És valami elmúl, kiéletlenül, mint
+erdőben-fakadt, soha senkitől se látott virág. Óh…</p>
+<p>Egyszerre mardosó kiváncsiság gyötörte meg. Nem nézte meg soha a
+kicsi fia száját. Olyan beszédes volt a szeme, túlbeszélte többi
+szépségeit. Csak homályosan emlékezett most rá, mint dús, édest
+igérő gyümölcsre.</p>
+<p>Nem látta nehány napig. Az érettségi írásbeliek folytak, valahol
+az intézet tornatermében, amerre Eszternek nem volt nappal
+keresete. Mert este eljárt néha, szinte mindenki tudta nélkül.
+Kulcsa volt a teremhez és tornázott a szereken. Kellett az izmai
+frisseségének. Az utolsó írásbelinap estéjén épen újra lement. A
+terem nyitva volt. Szinte nem akarva belekiáltott.</p>
+<p>– Ki van itt?</p>
+<p>A magas ablakokon bekáprázó naptól alig látott. Ferde
+fénygerenda alatt, tornarudak, létrák tömbje mögött ült a fiú.
+Eszter feléje ment, felismerte. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_155" id="Page_155">-155-</a></span></p>
+<p>– Kérem, miért nem felel?</p>
+<p>Le volt ejtve a keze, mindakettő. És csak nézett. Ahogy
+jelenésre. Eszteren átfutott, hogy ha véletlenül meg nem látja,
+talán elkezd tornászni, itt, előtte. Talán leskelődni akart,
+szándékosan?</p>
+<p>Harag futotta el.</p>
+<p>– Mit keres itt? – szólt rá.</p>
+<p>– Bocsánatot kérek. Megkértem Bogdán bácsit, hagyja nyitva a
+tornatermet. Minden búvóhelyen tanul már valaki. A padlásfeljárat
+volt az enyém… De most elvették a magántanulók.</p>
+<p>Eszter elszégyelte magát. A fiú elejtett kezén logaritmustábla.
+A földön könyvek.</p>
+<p>Szerette volna enyhíteni előbbi türelmetlenségét. Engesztelve
+nézett a fiúra. Az nem moccant. Aranyat szikrázott a szeme és
+nézett: boldogan, némán, engedelmesen. Olyan nagyon könyörgött,
+olyan kiszolgáltatva. Istenem, bizonyos, ha most azt mondja:
+menjen, rezzenés nélkül menni fog, de ha azt mondja: boruljon
+térdre és kérjen tőle akármit, hát azt is megteszi, mint a gyermek
+anyjától, akitől tudja, rossz soha nem jöhet.</p>
+<p>A lányba beleállott a világ, a környezet, a kötelességek; az
+egész nap iderekesztett fiúk után maradt nyomasztó levegő.</p>
+<p>– Menjen, menjen… gyermek, – mondta idegesen.</p>
+<p>A fiú nehezen, szinte cammogva indult. Szíve lüktetése mintha
+ide-oda rázta volna. Nagyot döngött a szárnyasajtó. És akkor Eszter
+hangosan, maga is hallva mondta:</p>
+<p>– Soha.</p>
+<p>De mire mondta? Mert nem rázta hozzá a fejét, hanem
+bólintgatott.</p>
+<p>– – Irásbeliek végeztével minden évben kivitték a fiúkat a
+Gyíkmálba. Szép szálfaerdők voltak arra.</p>
+<p>Hajnalban indultak. Végig énekelték a várost, a cigánysort, a
+zöld hullámos mezőket. Lihegtető oldalon is fújták. Kimászták a
+hegyoldalt, melybe fehér szoknyában <span class="pagenum"><a name=
+"Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> guggoltak a gazdag tavasz
+agyoncifrázott szeretői, dús, virágos bokrok.</p>
+<p>– Fiúk, szétmehettek. Délután ötre, a kürtszóra gyülekeztek.</p>
+<p>Nagy oszlódás támadt. Ki labdát rúgni keresett tisztást, ki a
+kilátókhoz készült. Gyöngyvirágosba, vagy a Gyíkcsúcsra.</p>
+<p>– Ott gyopár is van, – mondogatták.</p>
+<p>Lente botot faragott magának.</p>
+<p>– Hohó, vissza! Ne feledkezzetek fiúk, ha kígyót láttok, azt
+nyomban agyonvágni.</p>
+<p>Fele sem figyelt. Meg voltak bolondulva a tavasztól, a lerázott
+gondtól.</p>
+<p>– Igen, az erdőben erre már találtak kurtakígyót.</p>
+<p>A tanárnék a főzést dirigálták. Esztert nem hagyták semmihez.
+Főzzön ő csak a laborában.</p>
+<p>A leány végre is elővette köpenye zsebéből Whitmant és az élet
+énekeivel alájafeküdt egy vadlabdarózsafának. Mézszag és méznél
+nehezebb muzsika hömpölygött át a mélységes ég alatt. Elaludt,
+kipótolta a hajnalban elmulasztottakat. Nem álmodott. Csak
+súlytalan, táncos lebegést érzett, ahogy Tündérországba vihet az
+utazás.</p>
+<p>Nagy kiáltozásra ébredt. Délebédhez zavarták.</p>
+<p>Ebéd után az asszonyok lefeküdtek egy-egy köpenyegre. A férfiak
+iddogáltak, a fiatalabbja a fiúk után is látott. Eszter
+fellopódzott, hogy ne zavarjon, – lazult már a férfiak beszédje.
+Fehér köntöse, mint vitorla evezett bele az erdő zöldjébe. Mint
+kalandra, kincsre induló hajóé. Halkan énekelt és fehér virágokat
+szakított…</p>
+<p>Sokáig ment és engedte sajogva felvirulni felmérhetetlen gyöngéd
+vonzalmát, amit egy gyermek fogantatott meg benne. Olyan jóságos,
+homálytalan boldogság volt ez, hogy Eszter szemeszélén születtek és
+visszabuktak a drága, fiatal, tavaszi könnyek.</p>
+<p>Kilátóhoz ért. Mondták, hogy onnan, néha, különösen-áldott
+napokon látni lehet az üveghegyeket, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> melyeken túl a székely
+mesefa minden évben újra hajt.</p>
+<p>Ott voltak: tizenkét egyformán, bordásan errefelé meredő
+hegygerinc: tiszta ezüstből, a nap elsikamodott rajtuk.</p>
+<p>Sokáig nézett feléjük, arra gondolt, milyen jó, hogy
+elérhetetlenek, mert így megmaradnak örökre szépnek. – Esett a nap,
+mire tovaindult.</p>
+<p>Szíve még jobban elállott. Egy galagonyának virágcsokrokkal
+tűzdelt zöld kárpítja alatt…</p>
+<p>Félrehajtotta a gallyakat és megállott a tavalyi avarból már
+kifényesült ibolyalapuból vetett ágy lábánál. Milyen drága volt az
+alvó! Csaba seregéből, égi országútról földretévedt legénynek
+pihenő teste. A nap friss csókjaitól kipirkadt arca, melyen most
+egészen kiültek a kedvességek. Olyan szépre, forróra volt fáradva.
+Messzi járhatott, közel az éghez. Kicsit elizzadt, zilált fürtű
+fejéhez cifrabot szúrva s a botra nehány csillagforma virág kötve.
+Csillagok vigyáztak rá, a maga behúnyt csillagjai helyett. Igen, a
+szeme csukva volt és nem homályosíthatta el ajka ragyogását. Csak
+most látta Eszter igazából a fiú száját. Pirosbélű gyümölcs,
+melynek fája nem nyúlt ki még a paradicsomon. Drága, tiszta,
+mocsoktalan száj, alig pihés, serdülő arkangyalé.</p>
+<p>Gyorsan, feltartatlanul szakadtak ki az Eszter szemében egész
+nap – hetek óta bujdosó könnypatakocskák. Zihált, úgy zokogott.</p>
+<p>– Hát soha… igazán soha?</p>
+<p>– Soha.</p>
+<p>Jönnek az évek: és csókokat is hoznak talán. Jókat,
+becsületeseket, égetően is megáldókat. De soha ezt – soha forrásra
+még nem lelt, ökörnyomból, iszapból sohse kóstolt bűntelen-boldog
+szájét, soha legelsejét, zsengéjét fiatal, fecséletlen férfi
+kivirágzásának… Soha! Hogy nézhetne ő azután a világ és – óh – a
+gyermek szemébe?</p>
+<p>Állott és szinte sebesre nézte a két szemét, mint imént, a ködök
+tengerein úszó üveghegyek láttán. A fiú – tán a ráigéző nézéstől, –
+nyugtalankodni kezdett. Feje lecsúszott az alájagyűrt kalapról és
+mintha <span class="pagenum"><a name="Page_158" id=
+"Page_158">-158-</a></span> vágyna valami álmodott puhaságba fúrni:
+ahogy oldalt fordult, beljebb ágyazta az avarba. Eszter már azt
+hitte: ébred, félig visszalépett, hogy elmeneküljön.</p>
+<p>Jéghideg nyíl cikkant le a gerincén. Az elkúszált avarból tarka
+kis szörnyeteg ficánkolt elő. Ssz – piros, nehéz csepp buggyant,
+szélyült szét a megkívánt paradicsomi gyümölcsön. – Eszter ugrott,
+iszonyút tiport a kunkorodó kígyóra, érezte, ropog a feje a sarka
+alatt… és már térdelt a fiú előtt. Felemelte a drága, nehéz, még
+visszacsukló fejet és ott, ahol a halál beleütötte nyilát: ott
+kezdte szívni, erősen, gyötrésig, hogy érezte a torkán lefutó vért
+és nyelte, nyelte a vérrel kevert halált, kimondhatatlan
+elszántsággal, szilajsággal, viharos, eszeveszett jótevéssel.
+Csókolt és életet adott egyszerre, minden asszonyi áldás egy
+pillanatban szakadt reá. – Tudta, hogy a fiú rég éber, de nem
+engedte el, csak mikor sok, sok vérét elitta.</p>
+<p>Akkor lekapcsolta a száját és ráeszmélt: mit gondolhat! – …
+Ránézett. És <em class="gesperrt">azt</em> gondolta. Fölnyitott,
+végtelen mélységű szemtengerének színén angyalsereg rebbent
+keresztül, hála és üdvösség, határtalan, határtalan… És lehúnyta
+újra szemét és nyujtotta magát, továbbra és ajkával együtt a lelke
+is repesett feléje… S Eszter pillanatra odaadta magát a csoda
+eszközének, elég volt a vér, tudta és mégis, mégegyszer,
+kimondhatatlan gyengéden megérintette, felszentelte a fiú ajkát.
+Aztán elvette magáról, mint gyermeket kebelről.</p>
+<p>A fiú nyelvével érintette a sebet. Térdre esett, csókolni akarta
+a leány kezét.</p>
+<p>Eszter megfogta a fejét, nagykeményen és odafordította a
+kígyó-tetem felé. Szótlanul. Aztán:</p>
+<p>– Hallgasson… menjen… A tisztáson… Buzetzkó tanár úrnak van
+konyakja… fusson…</p>
+<p>A fiúból kiremegett a szó:</p>
+<p>– De tanár úrnő… hiszen ön… ön… is… a méreg! Óh, Istenem!</p>
+<p>Lángolt az arca, összekulcsolta a kezét, alsó szemhéjjára nagy,
+ragyogó gyémántok ültek ki.</p>
+<p>– Menjen, nem hallja! Parancsolom!</p>
+<p>Majdnem durván taszította meg a fiút. Még <span class=
+"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> utána
+kiáltott, bele az erdőbe, mintha vágó ostorral kergetné:</p>
+<p>– Fusson, fusson!…</p>
+<p>Eszterre ráhalt a csend. Megsimította újjával ajkait. Nem volt
+rajta semmi repedés. Amit elnyelt, az nem árthat, tudta. Behúnyt
+szemmel, hidegrázva ballagott kifelé, vissza. Körülötte halkan
+zúgott a csodatörténések atmoszférája. Csordultig volt; minden
+ízébe behatolt a jó s mint nehéz korsót, vitte magát.</p>
+<p>Az erdő szélén visszafordult, belenézett a rengetegbe.</p>
+<p>– Köszönöm… – remegte a minden titkok mögött ülőnek és arca
+hasonlított az üdvezültekéhez. – Köszönöm, örökre.</p>
+<p>– – Hetekig nem látta a fiút; nem tanított érettségi tárgyakat.
+Egyszer bekopogott az a laboratóriumba. Egy csokor havasi gyopárt
+hozott.</p>
+<p>– Kérem szépen, tanár úrnő, már rég vártam, hogy… – elpirult – a
+tanár úrnőnek szedtem… akkor…</p>
+<p>Lángba gyúlt, földetnyaló, alázatos máglya volt.</p>
+<p>Eszter nyugodtan, hidegen nézett a gyermekre, a hangja szinte
+vágott.</p>
+<p>– Köszönöm. De – és itt már szúrt a tekintete – azt az
+<em class="gesperrt">akkort</em> nem kellett volna kiejtenie.</p>
+<p>A gyermek letette a csokrocskát, amit Eszter kézbe se vett.
+Lehajtotta a fejét, összehorpadt, úgy ment ki a teremből, mint a
+kis egérke, mikor az oxigénből kikergették.</p>
+<p>Nem fogja soha tudni, hány könnyre tette be az ajtót.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_160" id=
+"Page_160">-160-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>OLAJFA.</h2>
+</div>
+<p>Hajnali esőre kelő arany reggelen történt, hogy sétája közben
+Anna lábához egy cserép virág zuhant. A leány, aki épen az első
+mély tavaszi lélekzeteket vette, döbbenve tekintett széjjel a
+zsendülő cserjék között, aztán a magasba. Bokrok virágozták körül a
+csúcsfedeles, ódon emeletes házikót, melynek erkélyéről a furcsa,
+szinte halálos tavaszi üzenet szédült le elejébe. Anna szemügyre
+vette a virágot: nem is virág volt az, hanem olajfapalánt, mely a
+nap felé kúsztatva törzsét, igen kihajolt az erkélyről és lebukott,
+talán meghalni. Most ott feküdt: nehány gallya eltört, cserepét
+csak a fogózó gyökerek tartották össze, hosszú szőke lombja Anna
+lábát cirógatta. A leány felkiáltott az erkélyre, aztán a nehéz,
+kicsit rozzant tölgyfaajtón próbált zörgetni: hasztalan. Mégcsak
+szomszéd se volt. Gyöngéden, mint valami szép és érzékeny
+sebesültet, felemelte a palántát és az ajtóhoz támasztotta, hogy a
+hazatérők mindjárt megtalálják és ápolásba vegyék.</p>
+<p>Különös volt, hogy ez az egyszerű élmény éjjel visszajárt
+emlékébe: a szőke növendékfa mintha feléje esdekelt volna sebesült
+karjával. Igen korán és némi halk lelkiismeretfurdalással ébredt.
+Mielőtt hivatalba ment volna, az elhagyott ligetbe irányította
+lépteit, a régi ház elé. Ime, az olajfa ott csüggedezett most is a
+bejárat előtt. Anna összerezzent és hosszan, tanácstalanul kémlelt
+a lefüggönyzött ablakokra, majd a málló kőfalon át a hallgató
+udvarba lesett. Senki.</p>
+<p>Hirtelen határozott. Lehajolt a beteg fácskához és óvatosan
+próbálta mindkét karba venni.</p>
+<p>Valaki elfogta előle a napfényt. Ahogy felpillantott:
+hajadonfős, kitűrt inges fiatal fiú hajolt hozzája. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> A
+ligeten túl, a szabad mezőn sétálhatott és a két emberkerülő így
+került egybe a szenvedő fácska fölött.</p>
+<p>– Én már tegnap is láttam és igen sajnáltam.</p>
+<p>– Hazaviszem, – felelt Anna egyszerűen. Alapjában véve nem is
+hederített a fiúra.</p>
+<p>– Segítsek?</p>
+<p>– Köszönöm… Legfeljebb hozza a köpenyemet… és majd ajtókat nyit
+nekem… ha lesz olyan szíves.</p>
+<p>Szinte egy szót se beszéltek Anna otthonáig. A szobában a
+vízvezeték kagylójába állították a növényt. Anna közben
+rendelkezett a fiúnak: rázza szét a csapzott leveleket, eressze meg
+a vízcsapot.</p>
+<p>Friss föld, tágasabb cserép következett este és a beteg másnapra
+megvidámodott. Aranyszőke feje boldogan kezdett ágaskodni a nap
+felé, Anna kertre nyíló balkonjáról. Később nehány bimbó pattant
+rajta és a békesség drága illatát lehelte be a szobába. Mikor már
+így kedveskedett a ragyogó olajfasiheder, egyik estefelé kicsit
+bátortalan kopogás riasztotta fel Annát olvasás közből. Első
+pillanatban nem ismert a mult reggeli fiúra.</p>
+<p>– A kis védencünkhöz jöttem…</p>
+<p>Annát megmelegítette ez a gyermeki kedvesség.</p>
+<p>– A fácskánkhoz? Minden gyöngédségre érdemes. Jőjjön.</p>
+<p>Ahogy kiléptek a balkonra, a fiú lehajolt a fához és
+megsimogatta ezüstveretes leveleit. Anna most látta, hogy barátja a
+huszas évek elején álló ifjúember, akinek kicsit sápadt arcából
+korát meghazudtoló tisztaságú sötétkék szem tekintett. Hátra,
+homlokától válláig vetve nehéz olajfaszőke fürtök estek. Ahogy
+elmosolyodott a fa állapotán, egész lényéből megható lágyság
+derengett és még a nyaka is, mely külön feltünt Annának,
+erőteljességéből elvesztett valamit a fehérségével.</p>
+<p>– Szép gyermek, – gondolta minden rezdülés nélkül.</p>
+<p>Nehány szót váltottak és Anna megkérte a fiút, tudja meg, kik
+laknak az elhagyott házban, ahonnan <span class="pagenum"><a name=
+"Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> védencük esett. A fiúnak
+erre újból jönni kellett és leplezetlen örömmel jött is.</p>
+<p>– Valami Reisch nevű özvegy tanárnéé a ház. Most vitte a
+gyermekét Segesvárra, mert a leányka súlyos beteg.</p>
+<p>– Vajjon meddig maradnak?</p>
+<p>Anna hangjában volt valami remegés, szeme ott tévedezett a
+fácska szőke fején.</p>
+<p>– Persze, ha visszajönnek…</p>
+<p>Szemét hirtelen az ilyen magános, életből kiárvult leányok
+tiszta, senki mástól nem fakadható könnye forrósította el.</p>
+<p>A fiú zavarba jött. Fogalma sem volt, mit kell tenni, mikor egy
+nőnek akaratlan fájdalmat okozott. Ajkát összehúzta, mélyen
+hallgatott és bűnbánóan nézett Anna arcába, mely halvány volt és
+fínom, mint a naptalanul kinyílt virág.</p>
+<p>Mikor leküzdötte könnyeit, a leány megszólalt:</p>
+<p>– Látja. Az emberek azt hiszik, az én koromban már nem lehet
+valaki balga. És én… én úgy megszerettem ezt a kicsi fát. Tudja,
+egy növény – anyám mondta, szegény – sohasem hálátlan. Kicsi
+gondért annyi örömöt ád.</p>
+<p>– Ön nagyon elhagyott… Ha nem veszi rossz néven, néha eljövök
+önhöz.</p>
+<p>Két napot se várt és újra jött és jött mindennap azontúl.
+Megbeszélték hivatalukat, olvastak és olykor, lámpagyujtás előtt,
+félvilágosságok puhaságában Chopint muzsikáltak. Vagy elkószáltak
+az alsóváros sülyedező gránitlapokkal kivert utcáiba, ahol
+árkádokkal nyujtott kezet egymásnak a zegzúgos utcasor és az ívek
+felett mint fehér óriásvirág virult fel a hold. Anna nyugodt, régen
+lehiggadt módján társalgott, Frigyes bámulatosan értett a
+hallgatás, a figyelem áhítatához. Lassan megtelítődött körülöttük a
+levegő valami fínom feszültséggel, amelyben élni, lélekzeni
+névtelen gyönyör volt. Sokáig ment ez így: egyik se tudott a másik
+öröméről. Egy semmiség dobott szikrát, villámot a feszültségbe és a
+fiú odahullott a leány fehér ölébe. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p>
+<p>Az illetetlen üdvösség csak órákig tartott, a titokzat csak
+hetekig. Annát nyomta a nagy csoda, mely nem úgy, nem akkor jött
+életébe, amikor várta. Kettőt tudott: hogy csak ezért a gyermekért
+volt érdemes világra jönnie, hogy érdemes volt, elhordani egy
+reménytelen robot-ifjúságot; és hogy mindenki, önnönlelkiismerete
+is megkövezi, ha elveszi magának örök rabul.</p>
+<p>A szóbeszéd szennyes árján úgy hányódtak már, mint két
+összekötött, tajtékhordta fehér rózsa. Apja, anyja, minden
+rokonsága gyötörte a fiút: mit akar, megbolondult? Huszonegy éves,
+csinos, gazdag és jövő áll előtte és ő, ő akar egy magánál tíz
+évvel is idősebb szegény és ismeretlen könyvelőkisasszonyt
+feleségül venni, akit fekete önzésnél egyéb nem vezethet! És jó,
+jó, most lesz valahogy, egyelőre: de mi lesz tíz esztendő mulva?
+Frigyes alig kész férfi, Anna hervadó asszony! A természetet nem
+lehet megcsalni, borzasztóan bosszulja meg magát: poklot készít
+mindkettejüknek. – Olyan piszkokat is kezdtek besúgni az ilyen
+„férfiak közé járó“ nőkről, hogy a fiú halálrasebezve ott hagyta
+szülei házát s meghúzódott egy hónapos szobában. Ekkor jött az is,
+hogy Anna, nehéz vergődések után: elküldötte Frigyest magától
+örökre.</p>
+<p>Nehány ólomlassú, ólomnehéz hét után egy este valaki kopogás
+nélkül topogott be Anna elélettelenedett szobájába. Frigyes
+lakásadónéja várvirrasztón lelkendezett Annának, hogy jőjjön,
+nagyon gyorsan jőjjön, az úrfi meghal, vagy megbolondul.</p>
+<p>A tél fehér szemmel bámult be az ablakon: Frigyes az ágyon ült,
+de csak azért, mert az orvos és anyja kétfelől fogták a kezét; szép
+arca dúlt volt, a szelídség és értelem lágy vonásai elzilálódtak
+rajta. Mikor Annát megpillantotta: egyszerre mintha
+föleszmélne:</p>
+<p>– Elmult… – mondta magának, s szelíden húzta ki kezét a
+bilincsből, fölállott, mosolya fehér fénynek tetszett… Nehány
+ingatag lépés és odacsuklott Anna elé, olajfaszőke fejelombja a
+leány lábára <span class="pagenum"><a name="Page_164" id=
+"Page_164">-164-</a></span> omlott. És vér: nehány csepp forró,
+piros élet a halántékából, mint oltárra áldozás.</p>
+<p>Óh, szép, boldogtalan chérub az ágyon, ahonnan az egyik vagy
+másik paradicsomra kellett ébrednie! A földire ébredt.</p>
+<p>Az anya, ki érteküldött volt Annának, átengedte fiát. Olyan
+arccal, mint nyereményt a tudott hamiskártyásnak. Tavasszal megvolt
+az esküvő. Pár nappal előtte történt valami. Anna és Frigyes a
+balkonon ültek. Behúnyt szemmel ölelték egymást a béke felhősűrű
+illatában. Lábuk alól kisiklott a valóság.</p>
+<p>Valaki aprón, bizonytalanul tipegett át a szobán és rájuknyitva
+halkan, boldogan felsikoltott. Aztán zavarba jött, rákpirosra
+szégyenkezett és dadogva kezdte a mondókáját:</p>
+<p>– Néni kérem… szépen… Ne tessék haragudni… ez a fa… az én fám…
+az én olajfám… Beteg voltam… Segesvárt voltunk… sokáig… sokat
+sírtam érte… Megkaptuk a ház előtt egy cserépdarabját… Tegnap,
+ahogy erre mentem az iskolába… megéreztem a szagát… Erre senkinek
+sincs… A lakóné mondta a földszinten… hogy néni… tavaly, mikor…</p>
+<p>Sovány kis cicára emlékeztető, vöröshajú félszász leányka volt.
+Csokros szája vonaglott, hirtelen színesedő és újra lesápadó arcán
+kövér könnyek gurultak.</p>
+<p>Anna mintha messzi magasból esett volna kemény földre.</p>
+<p>– Gyermekem… – mondta és küzdött elszoruló gégéjével, a virágot…
+a fát én mentettem meg, nélkülem elpusztul… de a tied… Vidd… el
+tudod vinni?</p>
+<p>A gyermek letérdelt a cseréphez. Pihegve emelte fel, úgy vágott
+pukkedlit és megindult kifelé… Az ajtónál azonban beütődött a fa,
+lehasadt egy gallya. Anna felszisszent. A gyermek letette a fát és
+ártatlanul lépett Annához:</p>
+<p>– Néni kérem… ne tessék sírni… A fát ki kell már ültetni… de ha
+nagyon szereti, én… én mindig hozok belőle néninek egy ágat…
+<span class="pagenum"><a name="Page_165" id=
+"Page_165">-165-</a></span></p>
+<p>Anna halványan felmosolygott és megsímogatta a kisleány göndör
+fejét.</p>
+<p>– Köszönöm, kedvesem… eredj csak.</p>
+<p>Frigyes Annához lépett.</p>
+<p>– Nem szabad sírni… A fának jobb… ugy-e, ez a fő… A letört ága
+majd begyógyul.</p>
+<p>Másnap egyéb vigasszal jött.</p>
+<p>– Valami iszonyú banális ötletem van… de tudja, mit? Menjünk
+Olaszországba. Olajfák…</p>
+<p>Különös nászút volt. Anna, mint valami hűvös barátnő járt férje
+mellett. Frigyes alig merte megcsókolni a homlokát. De ment utána
+vak ösztönben: hogy Annától csak jó jöhet, hogy utána lehajtott
+lélekkel menni, menni kell.</p>
+<p>Velencében csak egy szobát kaptak.</p>
+<p>– Anna?</p>
+<p>– Ma este elmegyünk a Szent Márk templomba</p>
+<p>– Aztán?</p>
+<p>– Diszíttesd ki szobánkat olajágakkal, gránátvirággal.</p>
+<p>Mikor Anna szobájukba lépett, egyetlen ezüst szőkeség volt az,
+bíborcsillagokkal megtüzdelve. Pillanatokra mosolyba olvadt, mintha
+megrogyott volna Frigyes félénk ölelésére: de kiegyenesedett.</p>
+<p>Leült az asztalhoz, írópapírt, tollat vett elő, lecsatolta
+kebléről a platinatűt, férje ajándékát és újjhegyébe szúrt a tűvel.
+Frigyes csaknem zokogni kezdett. Anna nyugodtan mosolygott rá. A
+vércseppet újjáról a tollra cseppintette és írni fogott. A férfi
+szívelállva nézte: milyen szép most Anna! Ha eddig olyan volt, mint
+reggel a virág, amit este félhervadtan vízbe tettek: kinyílt,
+megteljesedett, most mintha erre a szépségre valaki komor koronát
+tett volna.</p>
+<p>Mikor készen volt, behajtogatta az írást, mint
+szekretér-játékban szokás, aztán hasonlíthatlan gyengédséggel
+nézett férjére és elibenyujtotta a kezét.</p>
+<p>– A nevedet… – súgta.</p>
+<p>Frigyes aláírta a tudhatatlant.</p>
+<p>– Most pedig… menjünk. <span class="pagenum"><a name="Page_166"
+id="Page_166">-166-</a></span></p>
+<p>A templom fülledt félhomályában Anna egy oldalfülkébe vonta
+férjét. Letérdelt, kést vett elő és kifeszített a padlóból egy
+mozaikkövecskét. A cédulát a parányi üregbe dugta, a kövecskét
+visszaszorította helyébe. Aztán leborult a földre és röviden,
+buzgón imádkozott.</p>
+<p>Szobájuk előtt, mikor a hasítékon már elibük omlott és kezdte
+lerészegíteni őket az olajfa illata, Anna még egy percig tartotta
+magát.</p>
+<p>– Ne felejtsd el soha, hol van az az írás… Ha valamikor
+valamire… nem találsz feleletet, – esküdj meg, akkor… addig
+soha…</p>
+<p>Évek szédültek alá. Eleinte minden tavasz elhozta nekik az
+olajfácska emlékét. Minden tavaszon bekopogtatott a Reisch leányka
+egy nyíló gallyal. Egyszer aztán utóljára jött: valami távoli
+zárdába került, kékruhás kis prepának. Anna csak formaképen
+említette neki, hogy mikor visszatér, mutassa meg magát
+nagyleányságában. Az olajág fétiskultusza letünt, ahogy a házaspár
+romantikus szerelme külsőségtelen szentséggé mélyült. És hulltak az
+évek.</p>
+<p>Egy koranyári délután Anna a kertrenyíló verandán olvasott.
+Kékruhás, nyúlánk leány jött fel az úton, kicsit félszegül köszönt
+és hirtelen színt váltott. A Reisch leányka volt, diplomáját hozta
+megmutatni. Anna elbeszélgetett vele a négy zárdai esztendőről,
+aztán meghívta másnapra uzsonnára…</p>
+<p>A tegnapi kék dresszben jött el és csak mikor letette a rontó
+egyensapkát, köpenyt, tünt elő különösszép, rozsdára barnult haja,
+döbbentően fehér bőrszíne. Míg Anna teríttetett, Frigyes sétára
+ment Ríkével és megmutatta neki a kert csodáját, egy másfélméteres,
+halvány máglyaként pompálló yuccát. A férfi derűs örömet érzett,
+mikor a leányka világoszöld szeme sötétre tágult a
+csodálkozástól.</p>
+<p>Közben Annát vendég zavarta meg: férjének egy pesti barátja,
+kivel együtt volt az akadémián. A vendég és Anna alig egy pár szót
+váltottak, jóformán rá se eszméltek egymásra, Frigyes és Ríke
+visszatértek. <span class="pagenum"><a name="Page_167" id=
+"Page_167">-167-</a></span> És Ríke három rózsát hozott: egyet a
+kezében, kettőt az arcán.</p>
+<p>Vidáman, zajosan ültek uzsonnához. A barátot felhangolta a meleg
+és gazdag környezet.</p>
+<p>– Barátom, – ujjongott – te vagy a legboldogabb ember a világon!
+Ilyen fiatal és szép feleséged van és ilyen fiatal és szép
+anyád!</p>
+<p>A nyári égből dér szakadt le, megdermedt a kedv az asztal
+körül.</p>
+<p>Este Frigyes nagyon gyöngéd volt szerelmében. Anna férjének
+minden remegésében megérezte a jótehetetlen szánalmat és ez
+fájt.</p>
+<p>Nehány heti borongás szakadt az asszony szívére. De lassan
+fölengedett ez. Rikével többször találkoztak, de Anna nem igen
+vette számba, hogy Frigyes olykor egyedül is elsétált a
+gyermekekkel a ligetbe.</p>
+<p>Azonban közbejött valami. Egyszer Anna egy ligetbeli padon
+üldögélt férjével. Egy könyvről beszélt neki és hirtelen reáébredt,
+hogy Frigyes másra figyel. Ríke jött szembe, nagyon könnyű kék
+nyári köntösben, kezében pálca-egyenes, sötétlila erdeililiom.
+Anna, ki azt a képét tette el tudatába, mikor legelőször jött fel
+az idén a veranda lépcsőjén, alig ismert reá. Erdei tündérnek tűnt
+és feje fölemeltségében volt valami, ami az asszonyt
+megdöbbentette. A félszeg gyermek erejetudó nővé vált benne néhány
+hét alatt. Honnan e csoda? Anna Frigyes felragyogó tekintetébe
+nézett és elhallgatott, mint a megpattant óra.</p>
+<p>Ezidőben Frigyes nagyon fínom volt és alázatos, hozzá mélyen
+komoly. Annát mindez nem nyugtatta meg. Kéztördelő gyötrelmek után
+másnap utánalopózott a fiatalok közös sétájának. De csak egyet
+látott: hogy fiatalon, bűntudatlanul beszélgetnek és hogy soha
+senki olyan szépen még nem illett össze, mint ez a két nagyon szép,
+fiatal emberi teremtés, ott, Istennek árnyaló zöld tenyerei
+alatt.</p>
+<p>Mégis: messziről követte őket. Mikor a ligetentúli, fávalszegett
+sétaútra tértek, maga áthágott egy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> venyigekerítést és az út
+felett, a szőlők mentében követte őket. Szegesdrótokat, hágópadokat
+kellett átlépnie, harisnyáját felhasította, itt-ott vére cseppent
+el a virágos fűre. Az út mellett padok szóródtak, egyiken megültek
+Frigyes és Ríke. Anna egy szénaboglyához támaszkodott. Minden
+szavuk elért hozzáig. Szomorúbbat, mocsoktalanabbat nem hallhatott
+annál, amit hallott. Frigyes komolyan könyörgött Ríkének, hogy csak
+a zárdát ne emlegesse. Ríke torkában könnyek gurguláztak, ki is
+pottyantak azután. Frigyes önkénytelen akarta letörülni a gyermek
+kezefejére hullott cseppeket.</p>
+<p>Ríke elrántotta a kezét és kétségbeesetten nézett Frigyesre.</p>
+<p>– Adjon kezet Ríke. Nem bűn. Nem fogjuk látni egymást többet és
+magának nem szabad haragudnia rám. Én Annát soha meg nem
+szomoríthatom… sem maga, Ríke.</p>
+<p>Ríke nem felelt, csak engedelmesen, igenelve bólintott. Közben
+egyik sebes könnye megkergette a másikat.</p>
+<p>Anna kimondhatatlanul megalázva roskadozott haza. Nem zavarta
+percre se az egész nap halálsápadt Frigyest. Nem zavarta azután se,
+mikor Frigyes helyét nem lelve ődöngött a házban.</p>
+<p>Nehány nap múlt, Anna rendezett, írt, számadatlan utakat tett.
+Bizonyos, hogy ezekben a napokban került toalettasztala fiókjába a
+pirosító. A fegyver, amiről anyósa azt jósolta, hogy utolsó
+menedéke lesz keserves asszonyi harcában a szemöldökfestővel,
+álfürtökkel egyetemben. Majd… most.</p>
+<p>Tíz napig pirosította magát Anna. A tizenegyedik éjtszaka nem
+feküdt le. Nehéz éjtszakája volt. Hajnalban belopózott férje
+szobájába. Frigyes nyugtalanul, az ágyon keresztbevetődve aludt.
+Szép hajkalászai szétszóródtak a párnán, egy pászma lecsüngött az
+ágy párkányán. Szétkapcsolódott ingéből kidomborodott csodálatos
+nyaka, melyre Anna nem tudott tántorodás nélkül nézni soha.
+Lábújjhegyen osont az ágyig, ajkát odatartotta Frigyes fölé. Pár
+pillanatig – méznehéz, <span class="pagenum"><a name="Page_169" id=
+"Page_169">-169-</a></span> méregnehéz pillanatig – csókoltatta
+magát a férfiból áradó fiatal forró élettel. Néhány nagy könnye
+szivárgott el a haj sápadt aranya között. Frigyes felébredt. Lelke
+pillanatra elvesztette az idő talaját, Annáé volt e percben,
+egészen, számlálatlan örömök társultak az ily órán, így ébredéshez…
+Töretlenül ragyogott fel asszonyához, tudatlanul adott neki
+ajándékot, mindentfelérőt.</p>
+<p>Mélységes hála töltődött ki Annában. Úgy maradt, mozdulatlan,
+míg a fínoman árnyalt, kékhamvas szemhéj kioltotta a tüzet, mely
+fölött utoljára melegedett. Megnyúlva, sápadottan, ragyogón
+imbolygott a küszöbön egy percig, ahogy a haldokló láng szokott,
+ahogy bolygótűz, mielőtt tovairamlana…</p>
+<p>Fuldokló fájdalmú napok szakadtak Frigyes fejére. Velejét
+aszító, meddő kutatások hónapjai után egy álomtalan éjszaka ütött
+beléje az emlék:</p>
+<p>– Velence!</p>
+<p>… Szédítő robogás, mely alatt nászának emlékei, sírból kikelő
+szép, ijesztő halottak kavarogták körül.</p>
+<p>Tikkadt, nehézillatú nyárestén feszegette a követ. Nem jött.
+Összetörte. Két írás volt alatta: egy régi és egy új. Állkapcsa
+össze-összecsattant, míg az elsőt kibontotta. Sárgára halványult,
+vérrel írott eskű:</p>
+<p>„Én, Tatros Anna, esküszöm az élő Istenre, hogy az első
+pillanatban, melyben megérzem, hogy uram nélkülem boldogabb lenne,
+el fogok tünni életéből, ámen.“ Alatta: Frigyes.</p>
+<p>A második új, de már megfeketült írású levél volt:</p>
+<p>„Mosolyogj, hogy folytatom a hajdani romantikát és ide rejtem
+második levelemet. De előbb olvasnod kell az elsőt, hogy a
+másodikat megértsed. Tudnod kell eskümről, az én igazi esküvőmről.
+Állok eskümnek, bárha későn. Gyenge voltam. Nem akkor jöttem el
+tőled, mikor órám ütött. Ne vess meg engem úgy érte, ahogy én
+megvetettem magamat nálad létem utolsó éjjelén. El kellett volna
+jönnöm, mielőtt szerelmem szeplőtlenségét utánad való leskődéssel
+mocskoltam volna be. De még mindig eléggé siettem ahhoz, hogy
+keserű, egymásiránti igazságtalanságokat kikerüljek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> Mert
+nekem ép úgy jogom lenne szemedre hányni megtántorodásodat, mint
+neked: megtántorodni. Két igazságból egyiknek bukni kell és a tied
+az erősebb; előbb-utóbb győzne. Reménytelen harcba minek vinni az
+enyémet: sárba hurcolni fehér szerelmemet?</p>
+<p>Érts meg: miért írok. Tudnod kell: szívemben nincs egyetlen
+hangja a keserűségnek. Ki voltam én előtted? Szegény, szomorú,
+időtöltött, életenkívüli leány. És te felhoztad a napot nekem,
+feljöttél magad, mint a nap. Megismertem veled az angyalok örömeit.
+Vajjon rádöbbentél te is utolsó közös napjainkban arra, amit tíz
+esztendőn át mindenki minden tekintetében rámvetett: hogy hogyan
+mertem! Te, aki tudtad azt is, milyen rezdületlen magamnekiadással
+vettem fel mindig szerelmedet… Nem villant át soha rajtad: hogy
+nincs lelkiismeretem? Most már tudod, hogy volt, hogy sohasem
+tudtalak örökké magaménak.</p>
+<p>Nem mondhatom meg: hová megyek. Ha azt írnám, meghalok, elvenném
+a nyugtod. Ha azt: csak elmegyek utadból, keresnél, tudom, halálig.
+Olyan egy, ki imádkozik a boldogságodért: (mert könyörgöm, legyetek
+boldogok) üdvezült, vagy hervadó szegény asszony. Köszönöm, hogy
+mikor utoljára szemembe néztél, úgy néztél, mint szerelmünk első
+hajnalának ébredésén. Ez több volt, mint életemtől számítottam,
+rámcseppenő csepp a túláradó örök malasztból. – Szerettelek volna
+megszólítani levelem élén. De hogyan?… Olajfám, rövid ölembehullt
+üdvöm, szőke békességem?? Hidd el, nincs szó…</p>
+<p>Az olajfa jegyében: békével válok tőled. Köszönöm neked és
+Istenemnek, hogy vagy, hogy voltál nekem… Kimondhatatlan hálával,
+szerelemmel köszöntlek:</p>
+<p class="right"><i>Anna</i>.“</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_171" id=
+"Page_171">-171-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>RESERVATION.</h2>
+</div>
+<p>A patikus gyógyszerekért ment be Enyedre. Nyári délután indult
+ki Torockó táncteremtiszta piacáról. Az alkony pirossága a Kövek
+előtt érte. Rózsaszín és sötétlila fújta be a szürke sziklafalakat,
+ahogy a falu felől megközelítette őket; de sötétkékbe mállott a
+világ, amire laposra fordult ki a függő kőtömbök alól.</p>
+<p>Nyírmezőig vak este lett. Kilenc órakor ilyenhelyt már
+éjfélszámba van. Csak a falun átsíró tétova patak derengett
+valamelyest a fűzek között, csak egyetlen sárga csillag pislant meg
+valahol egy magasabb marton.</p>
+<p>Kicsi kerek ablakszemből kukucskált az ki nagyon ijedten az
+éjszakába. A legmódosabb mészégető portája lehet ott, ahol
+gyertyára is telik.</p>
+<p>Amikor a fogat épen egyirányba ért a gyertyafényes ablakkal,
+olyan ordítás hasított belé a sötétbe, hogy valamennyi kutya
+felvonított rája.</p>
+<p>Árnyék rohant az útnak, egyenest a kocsi-felhágóhoz verődve.
+Megkapaszkodott, próbálta magát fölvetni reá!</p>
+<p>Pillanat mulva a patikus elé fekete gombolyag lapult és a térdét
+két mohó kar fogta át.</p>
+<p>– Irgalmazz nekem! Épen… épen utólért!</p>
+<p>– Ki vagy, mi az ördög bánt?</p>
+<p>Már könnyebbülő hang fakadt a lassan kiegyenesedő alakból, már
+kereszteket szórt magára az imént görcsösen kapaszkodó kéz.</p>
+<p>– Ne emlegesd uram… ő volt maga… a prikulics! Megkergetett…!</p>
+<p>– Nonó, lehetett egyéb is.</p>
+<p>– Láttam, ahogy hányta a cigánykereket, úgy forgott a farka,
+mint a kerék küllője! <span class="pagenum"><a name="Page_172" id=
+"Page_172">-172-</a></span></p>
+<p>A patikus tisztába jött most már, hogy kutya vetette magát a
+legény után.</p>
+<p>– Eiszem, nem jóban sántikáltál a mészégetőház körül? Tán a
+cseresznyefát tapogattad?</p>
+<p>A legény hangján most átütött az önérzet.</p>
+<p>– Én? Szabad nekem az út oda, édesebb dologhoz is, mint a
+cseresznye!</p>
+<p>A patikus megcsattintotta az öngyujtóját. A kis világnál
+ugyancsak elámult. A nyálas sihederke helyett, akit elképzelt
+magának a sötétben, szépnövésű, kemény legényre látott. Cigánybarna
+képén rózsák virítottak és mohó tüzek a szeme bársonyán.</p>
+<p>– Hogy hínak, fiam?</p>
+<p>– Tódornak.</p>
+<p>– Voltál katona?</p>
+<p>– Voltam biza, Gyulafehérváron.</p>
+<p>– És nem tanultad meg ott, hogy ne ijedj meg a magad
+árnyékától?</p>
+<p>– Jaj uram, nem félek én semmitől a világon. Akár a temetőben is
+elalszok. De a prikuliccsal minden hiába. Kiszíjja a karból az
+erőt, hogy meg se lehet ütni!</p>
+<p>– És a lábból nem szíjja ki?</p>
+<p>– Kacagsz rajtam, hogy úgy ugrottam fel a kocsidra, mint a
+macska a kerítésre Pedig… ahol megy!</p>
+<p>A legény összezsugorodott és újból belefogózott a patikusba. A
+mészégetőház sárga csillagszemét hirtelen eltakarta valami elfutó
+árnyék.</p>
+<p>– Csak most érjek haza… Csak most! – vacogta a boldogtalan.</p>
+<p>– Aztán mondd csak, hogy nézett ki az átkozott féreg?</p>
+<p>– Hát csúf, fekete, szőrös; mondtam, hogy farka is van, hosszú,
+mint a tehénnek!</p>
+<p>Elhallgatott és hányta a keresztet.</p>
+<p>– Na, ne irígyelje senki többet Marikucát, a mészégetőét. Mit ér
+a szépsége, a módja, a büszkesége, ha a prikulics magának akarja!
+Aki szóba álltunk vélle, azt mind megkergette a gonosz. Két legényt
+a mult héten a patakba vert. Egyiket a szívfogása vette
+<span class="pagenum"><a name="Page_173" id=
+"Page_173">-173-</a></span> elő, a másik a sárgabetegséget kapta
+meg ijedtében. Pedig hát az is volt katona, még éppeg
+Kolozsváron!</p>
+<p>– Aztán hol lepett meg téged a prikulics?</p>
+<p>– Egyenest a mészégető kemencéből ugrott ki. Még teli volt a
+szőre, ahogy összekente magát a fehérséggel!</p>
+<p>– Nem gondolod, hogy valaki csúfolkodik veletek?</p>
+<p>– Anyám is látta, amikor az egyik legényt a patakba
+hengerítette… Aszonta, az igazi, akivel egyszer ő is találkozott a
+Kövek között. Mert ott lakik. Ide csak lejár, őrizni Marikucát,
+amíg egyszer elrabolhatja. A barlangba fogja vinni, oda a nagy
+Gaurába, ahol a sas is lakik.</p>
+<p>– Na, mennyiért mondtad volna ezt el Fehérvárt az őrmester
+úrnak?</p>
+<p>– Jaj uram, ott nem hiszik, ott nincs efféle. De itt van, itt
+mindig is lesz, a Kövek között!</p>
+<p>A patikus nem vesztegetett több szót.</p>
+<p>Kisvártatva a legény kiszökött a robogó kocsiból futtában mondva
+áldást. És eltünt egy kősövénnyel kerített putri felé.</p>
+<p>A patikus másnap ebéd után indult haza. A hegyek között későn
+érő cseresznyefák piros köszöntéssel integettek, útrakihajolva a
+kőből rakott kerítések felett.</p>
+<p>Túl a falun és innen a Köveken fűzfával szegett rétecskén fehér
+szoknyák, ingek, kék vállak, sárgamintás keszkenők virágzottak a
+friss füveken. Egyetlenegy piros köntös fénylett ki a többi közül,
+mint a szegfű az ibolyából.</p>
+<p>Most gyűlt a vasárnapi tánc.</p>
+<p>Most közelgett a muzsika a falu felől. Két kormos cincogta az öt
+ütemből álló zsukáta dallamot.</p>
+<p>A patikus leszállott, előreküldte a fogatot az itatóig. Maga
+fordul egyet a népek között. Ott van a pap is, megkérdi a beteg
+felesége felől.</p>
+<p>Ahogy közelért, ráismert a piros virágszálra. Szerette az a
+pirosat, patikából is vásárolta. Egyéb orvosság nem kellett soha
+neki. <span class="pagenum"><a name="Page_174" id=
+"Page_174">-174-</a></span></p>
+<p>Igazi faluszépe. Széles arccsont, két virító rózsával. Vastag,
+fényes barna fonatok a füle megől eresztve, telisteli fonva sok
+recés csigával. Kemény az egész test. Csak a keze nem
+falusilány-kéz. Nagy, de finomrajzú és a körmei, mint a mandulák.
+Holdasak, bekarmosodnak…</p>
+<p>A piros kendő, a piros váll, a piros kötény meg csupa selyem,
+csupa bársony.</p>
+<p>Semmittevő faj szerelemrehajtott gyönyörűsége ez a lány.</p>
+<p>Ott áll a középen, a többi leányzót fogja az irígység. Tavaly
+kéket indított el, most pirosat indít a falu divatjának.</p>
+<p>Jönnek a legények a Kövek közül. Hozzák bokrétában a pünkösdi
+szekfűt. Ki ennek, ki amannak… de legtöbben a piros
+Marikucának.</p>
+<p>Vagy nem? – Ez is, az is elmegy mellette, mögötte. Odaszánja a
+virágját másnak. Nohát, nem is lehet valakinek az egész falu a
+bolondja…</p>
+<p>A patikus félszemmel is ráismer Tódorra. Lassan kerül az elő,
+tétovázva. Csak nem tart napfelköltén túl is az ijedelme?</p>
+<p>Marikuca egyedül áll a középen. A szája körül játékot űz a
+büszke megvetés a forró várakozással, esdekléssel. Jaj, ha ez is
+szégyenben hagyja, mikor szinte minden leánynak megvan már a
+virágja!</p>
+<p>Tódor elsápad a leány szépségétől. Egyet-kettőt feléjelép –
+aztán megbicsaklik a lába és a háta megé kerül. A kancsi Jiliska
+már reméli, hogy feléje. Nem. Tódor elbódorog valamerre, oda a
+patakmartra. Tán sírni megy, tán a virágot vízbehajítani. Másnak
+adni? Nem. Azt az egyet nem, még a prikulics kedvéért sem.</p>
+<p>Marikuca áll, mint a kő. Hát mindenki az ördögnek szánja? Lobog
+a szeme.</p>
+<p>– Ej Vaszi – kiált reá a töpörödött, félreképű kis nyavalyásra,
+aki most kullog elő valamelyik szikla megöl – add ide a
+bokrétádat!</p>
+<p>Odaszögdécsel az, vigyori örvendezésben. A <span class=
+"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> leány
+majd kirántja a csokrot a kezéből. Aztán a füléhez dugja, hogy még
+szebb legyen véle.</p>
+<p>Indul a tánc, Marikuca Vaszival fogózik.</p>
+<p>A patikus is indul. Eleget látott! Látta a prikulics
+hatalmát.</p>
+<p>– Reservation, – mondja maga elé és nézi az égnekfutó
+sziklafalakat.</p>
+<p>… Ahogy az indiánok pusztuló fajának áthághatlan területeket
+tartanak fenn utolsó menedékül, úgy rezerválja a sors a Köveket a
+prikulicsok örök védővárának.</p>
+<p>– Itt mindig is lesz – mondotta tegnap a legény.</p>
+<p>… Jó esztendő mult, mire a patikus újra látta Tódort. Istállót
+építtetett akkoriban, meszet rendelni szállott ki a hintóból.</p>
+<p>Hanem megváltozott a legény. Alig ismert reája, ahogy elibejött
+utcaajtót nyitni. Nem hasonlított sem a hajdani éjszaka rémült
+férgéhez, sem a félresomfordáló, kétségbeesett hűtelenhez. Arcán
+széles jókedv, szeme csupa eleven tűz.</p>
+<p>– Ejnye Tódor, tán fiatal házas vagy?</p>
+<p>– De nem én.</p>
+<p>– Hát mit ragyogsz rám olyan titokzatosan? Tán megnyúztad a
+prikulicsot?</p>
+<p>– Bár fogadtam volna szavadat és próbáltam volna megnyúzni! Most
+én ülnék a legnagyobb mészkemence mellett – ámbár így sincsen
+egészen elhibázva az élet.</p>
+<p>– Szavadat se értem.</p>
+<p>– Nem is illik arról értelmesen kimagyarázkodni.</p>
+<p>– Akkor már asszonyi ügy. Hanem hát tudod, hogy patikusnak
+sokmindent meg szabad mondani, mert az tud hallgatni. Elmondtam-é
+valaha, melyik leány mivel szépíti az arcát?</p>
+<p>A legény tett-vett még egy kicsit a gondolatai között.</p>
+<p>– Emlékszel, ugy-e, hogy akkor Vaszival fogózott?</p>
+<p>– A szegényke.</p>
+<p>– Biza, szegény! Férjhez is hozzája kellett, hogy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_176" id="Page_176">-176-</a></span> menjen.
+Az a nyavalyás egyedül nem tágított tőle.</p>
+<p>– S a prikulics hagyta?</p>
+<p>– Hagyta hát. Persze, hagyhatta is. Mert amikor félesztendős
+asszonysorban volt Marikuca, egy estefelé a patakmarton találkoztam
+vele. Erősen megszépült, aztán a prikulics se háborgott mostanság,
+hát meg nem álltam, hogy ne menjek el szorosan mellette. Akkor
+odaszól nekem csak úgy a félszájból:</p>
+<p>„Te Tódor, eiszem téged is megkergetett?“ „Meg engem.“ „Hát –
+mondja ő sebesen – milyen formája volt?“ „Hát prikulics formája,“ –
+mondom. „Félnél tőle, ha mégegyszer látnád? Mondjad, hogy nem.“ Úgy
+mosolygott hozzá, hogy azt mondtam: „Ha ketten látnók, eiszem nem.“
+„Na, akkor gyere el ma délután hozzánk. Megmutatom neked a
+prikulics farkát.“ „Hát az urad?“ „Csak attól ne félj te. Fáért
+megy apámmal… a bitang!“</p>
+<p>Hát én mentem is. Télre járt akkor, az elsőházban pattogott a
+tűz, aztán friss lángos is volt az asztalon, káposztával töltve. De
+Marikuca azt mondta: előbb a hiúba megyünk. Mert erősen gazdagok,
+gerendás háza van a Marikuca apjának. Ott aztán egy katonaládát
+mutat nekem. „Nyisd fel Tódor, ott a prikulics.“ Reszketett a karom
+– de nem akartam előtte szégyenben maradni. Én féljek, amikor az a
+hitvány Vaszi nem félt? A ládában – majd kiugrott a szemem – egy
+molyos kozsók volt, egy szőrös álorca és egy száraz tehénfarok.
+„Teremtőm, Szűzmáriám! Vaszi… Vaszi volt a prikulics!“ –
+ordítottam. „Ő hát“, – mondotta Marikuca igen keserűen szólva.
+„Dugta tőlem a kulcsot a ládához, de csak azért is kézrekerítettem.
+Mert nem fért semmikép a fejembe, hogy a prikulics épen Vaszitól
+féljen!… Igy kaparintott ő meg engem. Az Isten verje meg! Verje
+meg, úgy verje meg, amilyen igaz, hogy én mást szerettem!… De az
+elhagyott, szégyenben marasztalt, a vasárnapi táncban!“ Bizony,
+sírt is a menyecske. Még vigasztalni se mertem, olyan keserű volt
+az én szívem is. „Azért nem haragszom érte már…“ – mondta aztán
+csillapodva. „Mert azt láttam, hogy a virágot vízre <span class=
+"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span>
+eresztetted. Nem adtad sem Jiliskának, sem másnak. Aztán prikulics
+prikulics, ki nem fél tőle? Hanem ez a ládabeli, ettől nem félünk
+többet. Ha a kérőimet elriogatta, riassza el a leskelődőket is,
+amikor az igaz szeretőmet ölelni kívánom. Úgy fogom előtted mindig
+kikergetni, mint a kuvaszt, hogy őrizzen kettőnket. Ne félj,
+hallgatni fog, szolgálni fog, mert ha egyszer én elmondom, hogy ő
+volt a prikulics, bőr nem marad a hátán, ami csúfat a legényekkel
+sorban mívelt!“</p>
+<p>– Eszerint a faluban újra jár a gonosz? – kérdezte a patikus
+hamiskodva.</p>
+<p>– Jár az, minden este – kacagott a legény.</p>
+<p>– Na de most már csak elhiszed, hogy az egész prikulics csak
+efféle emberi csalfaság?</p>
+<p>Tódor a Kövek felé nézett és csendesen rázogatta a fejét, hogy
+csak úgy harangoztak hosszú, fényes fekete fürtei.</p>
+<p>– Azért vannak, hidd el uram, vannak igaziak is. Nem jó azokat
+letagadni, mert akkor tesznek róla, hogy higgyünk bennök.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_178" id=
+"Page_178">-178-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TARTALOM:</h2>
+</div>
+<ul class="TOC">
+<li>Télutó <span class="ralign"><a href="#Page_3">3</a></span></li>
+<li>Kifüstölés <span class="ralign"><a href=
+"#Page_37">37</a></span></li>
+<li>Vargabetű <span class="ralign"><a href=
+"#Page_43">43</a></span></li>
+<li>Boldogság <span class="ralign"><a href=
+"#Page_69">69</a></span></li>
+<li>Alul <span class="ralign"><a href="#Page_78">78</a></span></li>
+<li>A tükör <span class="ralign"><a href=
+"#Page_85">85</a></span></li>
+<li>Hugocska <span class="ralign"><a href=
+"#Page_105">105</a></span></li>
+<li>Májusi ajándék <span class="ralign"><a href=
+"#Page_119">119</a></span></li>
+<li>A kert nem tud róla <span class="ralign"><a href=
+"#Page_124">124</a></span></li>
+<li>Két gyász <span class="ralign"><a href=
+"#Page_129">129</a></span></li>
+<li>Franciska tűzzel játszik <span class="ralign"><a href=
+"#Page_134">134</a></span></li>
+<li>Vipera <span class="ralign"><a href=
+"#Page_151">151</a></span></li>
+<li>Olajfa <span class="ralign"><a href=
+"#Page_160">160</a></span></li>
+<li>Reservation <span class="ralign"><a href=
+"#Page_171">171</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_179" id=
+"Page_179">-179-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Szerző egyéb művei:</h2>
+</div>
+<ul class="lsoff indented">
+<li><b>Bacsányiné Baumberg Gabriella.</b> Doktori értekezés.
+Kolozsvár, 1912.</li>
+<li><b>Versek.</b> Budapest, 1912.</li>
+<li><b>Az Örök Film.</b> Regény. Budapest, 1917.</li>
+<li><b>Tükör.</b> Novellák. Marosvásárhely, 1920.</li>
+<li><b>Rina Kincse.</b> Novellák. Temesvár, 1923.</li>
+<li><b>Vizen hold.</b> Novellák. Kolozsvár, 1924.</li>
+<li><b>Haláltánc.</b> Regény. Budapest, 1924.</li>
+<li><b>A szent szégyen.</b> Regény. Marosvásárhely, 1925.</li>
+<li><b>Enyedi Történetek.</b> (Az ifjúság számára.) Nagyvárad,
+1926.</li>
+<li><b>Romuald és Andriána.</b> Regény, Berlin, 1927.</li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75932 ***</div>
+</body>
+</html>
+
diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt
new file mode 100644
index 0000000..b5dba15
--- /dev/null
+++ b/LICENSE.txt
@@ -0,0 +1,11 @@
+This book, including all associated images, markup, improvements,
+metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be
+in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES.
+
+Procedures for determining public domain status are described in
+the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org.
+
+No investigation has been made concerning possible copyrights in
+jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize
+this book outside of the United States should confirm copyright
+status under the laws that apply to them.
diff --git a/README.md b/README.md
new file mode 100644
index 0000000..f92436a
--- /dev/null
+++ b/README.md
@@ -0,0 +1,2 @@
+Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for
+book #75932 (https://www.gutenberg.org/ebooks/75932)