diff options
Diffstat (limited to '75932-0.txt')
| -rw-r--r-- | 75932-0.txt | 7302 |
1 files changed, 7302 insertions, 0 deletions
diff --git a/75932-0.txt b/75932-0.txt new file mode 100644 index 0000000..2b78334 --- /dev/null +++ b/75932-0.txt @@ -0,0 +1,7302 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75932 *** + + +R. BERDE MÁRIA + +TÉLUTÓ + +ELBESZÉLÉSEK + +PÁSZTORTŰZ KÖNYVTÁR 11. SZÁM. + +CLUJ-KOLOZSVÁR + +„MINERVA“ IRODALMI ÉS NYOMDAI MŰINTÉZET R.-T. KIADÁSA + +1928. + + + + +TÉLUTÓ. + + +I. + +Egy rothadt-meggyszín kázsmért választott ki az újmódi, fínom kelmék +halmazából és a két ablak közötti tükörhöz lépett. Gyászruháját +eltakarta vele, az arcához próbálta a színt. Kezét leejtette, a kelme +lecsúszott a földre. Két sebesen támadt könnycseppen keresztül kivetette +tekintetét a didergetős alkonyatban elmálló utcaképbe. + +A füstmocskos házcsonkokon, a kaputlan küszöbökön nőtt öles burjánon +csak az nem ijedt meg, aki már szomorúbb képeket is látott, vagy még +szomorúbb dolgokat hordott magában. + +… Levetni a feketét, amikor a multból ez az egyetlen, ami megmaradt? Nem +moccan-é meg kicsi testvére a gyaluforgácsderékaljon? A mészgödörbe +hordott négyszáznak csontálla nem csattan össze vádra? Hát az, akiről +nem tudja: halott-é, rab-é, vagy csak elfelejtette őt – és akit éppen +azért három rend feketében szeretne holtiglan meggyászolni? + +– Ez mind a multé – mondta anyja az imént, mikor ő még nem akarta azt +sem, hogy a házaló belépjen és a kelméket kibontsa. + +– Ide s tova elmátkásodol, csak nem fogod feketében húzni fel a gyűrűt. +Szegény lelkem Ágnesemnek megváltás volt a halál s még az elpusztultak +leányai közül is van, aki levetette már a gyászt. + +– És a város, anyám? + +– Hiszen te vagy a tudója, mi mindent tett már apád érette. Neked van a +legtöbb jussod, hogy vigasztalódj rajta. + +– És az, akiről még azt sem tudom… + +Elhallgatott, mert nem szerette, hogy a hangján hallszódjék a belső +zokogás. Anyja szigorú jósággal szólt rá: + +– A te gyászköntösöd már hálátlanság az élőkhöz. Akik a tenyerükön +hordanak… + +… Hiszen ha valaki látta volna meghalni. Ha maga, ha más olvasta volna +nevét a foglyok listájában. Ha hűtlenségének vette volna hírét, ha +bujdosásból izent volna. + +Kijárná a szabadságát, megvárná, utána bujdosnék – vagy hamvadt szívvel, +nyugtató kötelességből adná kezét a másiknak… De másfél év mult és semmi +jeladás. Egyetlen kósza hír – hazatért közvitéz hozta –, és annak is +csak rémlett: hogy kolerásan kikérték Vécsey táborából. Meghalt, mi +történt volna egyéb véle… De a szív, ha szeret, nem hisz a halálban. + +Lélekemésztő váddal engedelmeskedik így, temeti el a multat. Azt a +multat, amely több volt szerelemnél: bűvösszép újvilág volt, új nappal, +holddal és csillagokkal. Új szívvel, az új csillagok alatt… + +Ki lopta őt be abba a világba? + +Daróckabátos, vitézkötéses székely szolgadiák, forróbeszédű, +messzitekintetű. A sánta Kicsi-Ágnest tanította kátéra, egyszeregyre. +Később aztán, leckén kívül, egy történelem-könyvet is hozott. És közben +beplántált a házba egy csomó új szót, amit itt addig sohasem ejtettek… +Egyen fel is kacagott az apjuk: honleány… + +Pedig ezen nem volt mit kacagni: ez volt a jeligeszó, a titkos új +világba, ahol magasztos méltóságot lelt a szűkös-hivatású asszonyi élet. + +De az apa legyintett: + +– A „hon“ a férfiak dolga. + +Évek multak: egy báli estén, a tükrös toalett-asztalon élethalálharcot +vívott két csipkemansettás brust-bouquet. Símaképű, szőke svalizsér +küldte az egyiket, a másikat a keménykötésű, bajuszos jurátussá fejlett +hajdani kis praeceptor. És ő egyiket sem tűzte fel. A svalizsért nem +volt szabad – a jurátust nem akarta, nem tudta megsérteni. + +– Remis… mosolygott a halvány Ágneske a lócáról, ahonnan végignézte +Klaudinának édes izgalomban folyó készülődését. + +Azon a télen egyfelől cifra uniformisok, másfelől fekete tógák szegték +az életet… és azon a tavaszon már több volt, mint féltékenység, ahogy +svalizsér és jurátus egymásba fúrta a tekintetét… + +Először a lelkek gyúltak meg, aztán a házak… Azután… csak a cifra +uniformisok tértek vissza a halálos pusztulásból alig éledő városba. + +Győztek?… + +Csak felülkerekedtek. Kint, az országszéles csatamezőn. Bent, a +szívfenekén régen elbuktak… akkor, amikor Klaudina titkos cserében +háromszínű kokárdát adott egy csákó mellől nyujtott rózsaszálért. + +„Nefelejtsrózsa“ volt akkor a neve az ilyen emlékvirágnak. + +… Lehajolt a kelme után, leült vele a lócára, térdére simította, szokni +próbált hozzája. + +– Hálátlanság a gyászruhám… + +Mélyen, keserűen érezte ezt. Szülein kívül egy embert tudott csak, akit +valamivel még megajándékozhatott. Egyéb érzéseit elrabolta, elfecsérelte +a végzet. Testvéri gyöngédsége a menekülésben elhalt Kicsi-Ágnessel +feküdt egy koporsóban, szerelmét a kokárda alatt lobogó szív ragadta +Isten tudja, hová – csak a csöndes hála él még benne és az annak jár ki, +aki a legnagyobb jót tette velük. + +Akkora jót, hogy mikor a menekülés után Kolozsvárt viszontlátták +egymást, Kicsi-Ágnes ezzel fogadta: + +– Nem remis többé, Klaudina! Én és az Isten választottunk neked! + +Igen, minden nékiek ítéltetett: a diadal, a föld, és ő is… a „honleány“. + +Klaudina felállott, a szégyen égette. Jól tudta, hogy leánybarátnéi +közül egyse indult volna meg – még az utcán sem – egy császári tiszttel, +hát még zsandárral! Óh, de azok közül egyiket sem kötötte el a sors +olyan adósságlevéllel, mint őket. Egyikért sem szökött meg Losenau +alezredes parancsa ellenére egy császári tiszt az obrázsai táborból, +hogy mentőangyalnak érkezzék… + +Mégis: – Nem a császár emberei hozták fejükre a vészt? + +Apja azt mondta, minden a rebellióra megy vissza. Az éljent ordítozó +mesterifjakra, a bőrükben nem férő diákokra, a másföldjét kiosztó, +másjobbágyát felszabadító prókátor-basáskodásra… Ők idézték fel a +háborúságot. És a háború nem válogat az áldozatokban. + +Hogy döntsön ő benne, ki itt a hibás, mikor a férfiak sem tudják. Ő csak +egyet tud: hogy megég a keze, ha kinyujtja elégetni a kokárdát, a +nefelejtsrózsát, az önként bevonuló jurátusok daguerrotypjét… mind a +kincset, amit a halálban sem felejtett, amit a szívén mentett meg a +futáskor. + +Pedig el kell égetnie, ha kedves a húga emléke, az apja állása, ha +tiszteli önmagát és másra való gondolás nélkül akar a templomba menni +esküvőre. + +El kell égetnie mindent, ami tűzhalált tud halni, és ami nem tud?… +Körülnézett, mintha félne és feltűrte a ruhaújját. Felsőkarjára a könyök +fölé széles vaspánt volt kapcsolva. Ugyanolyan, amilyet más hölgyek +mostanában a csuklójukon hordtak. Nagy elgyűrűződés volt ez. Rabbal, +halottal, vagy ennél is többel: a legszentebb gyásszal, fájdalommal. + +Elnézte a bilincset, aztán lassan leeresztette a ruhája újját reája. + +Mi lesz a titkos, neki kétszeresen tilos ékszerrel? Ez meg nem ég. + +Mint a cövek, állt a szoba közepén, úgy töprengett. Ugyanazt érezte, +amit Ágnes halálvergődése felett. Most a „honleány“-t kellett eltemetni. +Csakhogy, úgy tetszett, ez keményebb haldokló, kegyetlenül viaskodik. + +– Hogy néz majd a templomban reád az öreg Juliusz néni… akinek fiát… +kötéllel… Patkós Simonné… Az ura Spielbergben… És mind a többi, akikkel +egyszerre vette Kolozsvárt a ternót, hogy szülővárosukat gyászolva +fekete processzióban vonuljanak a menedéket adó kollégiumból a +Farkas-utcai nagytemplomba… Akikkel ő tépést vitt a Redoutba, mikor azok +a megvarrt „kommiszt“ szolgáltatták be. Hiszen már akkor volt, aki sanda +szemmel nézett rája. Aki elsajnálta tőle az ilyen örömös szókat, hogy +Piski, Nagyszeben. Senkisem tudta, hogy leste pedig ő a beszédet a 11-ik +zászlóalj minden lépéséről… + +Szegény, alázatos koldusa volt ő a honleányi örömünnepeknek. Aztán néma, +jajnyelő ünneprontója. Mert apja sötéten szólt egy győzelmi +kivilágításkor: + +– Ezeket a gyertyákat az északi szél fogja kifújni. + +Attól kezdve nehéz bűntudatban ült az örvendezők között. Hogy ilyen +titkot tudhatott meg az apjától. + +Az apjától, a quietált császári huszárkapitánytól, aki nem engedte meg +leányának, hogy honvédfehérneműt varrjon. + +– Tépés: az keresztyéni kötelesség. A kommiszvarrás a rebellió +támogatása. + +Aki hangosan, keserű elégtételben kacagott fel Világos után: + +– Sokat akar a szarka…! + +… Azon a vasárnapon egy öreg polgárné a templom előtt fölfenyegetett az +égre: + +– Te is az ő pártjukon vagy, Öregisten! + +És három fiáért viselt gyászával visszafordult a templomajtóból. + +„Te is az ő pártjukon vagy…“ + +Nehéz, kegyetlen ige, ami mégis, mintha az ő fogalmazni gyáva lelkéből +szakadt volna ki. + +– És azért, mert az Ég amazokat vette tenyérre, te is – + +Hallotta újból az anyja szavát: + +– Ki is venne el más, mint császári, téged? S kinek is adná Czinege +István városfőhadnagy a leányát? A rebellisek mind földönfutók, se föld, +se tisztség. + +Néma daccal vitázott most: + +– És én ezért… adjam egy császárinak az életemet, a szívemet? + +Tiltón mozdult. + +– A szívemet nem! + +Sírt. Félredobta a meggyszínű kázsmért, felvett egy vadgalambszínűt. +Félgyászt. + +– Az életem egyé, a szívem másé. Kétszínű köntöst, félgyászt veszek +magamra. Kétszínű leszek egész a sírig. + +Anyja jött be. + +– Gyujts gyertyára, fiam, egész sötétben vagy. Választottál? + +– Választottam, édesanyám. A vadgalambszínűt. + +A gyertyához látott. + +– Sápasztani fog. Úgyis halovány vagy. Hanem hát illik, átmenetnek. + +– Kérem szépen édesanyám, segítsen összefogni a kelméket. + +– Nézz ki fiam egyszer, jön-e már a házaló. Ez aztán jó vásárt csinál. +Talán-talán megnyílik már egy valamirevaló singes bolt is. Rettenetes, +hogy így ne jussunk portékához. Apád tyúkkal, kaláccsal csalogatja ide +az örményeket. + +Klaudina az ablakhoz állt. Ember nem járt kint. Csak a házak rémei +lettek ijesztőbbek a homályban. És mégis gyorsabban fordult meg: + +– Jött valaki. A gángajtó csattant. + +Vette a karosgyertyatartót és kivilágított. Megrázta a fejét: „Senki“. +Betette az ajtót, de a szoba közepén megtorpant: mintha lépteket +neszelne. Kezében reszkettek a gyertyák sárga lángnyelvei. + +Anyja magához vonta a lócára. A hangja elrekedt: + +– Ne rémíts… Tudod, hogy félek… hogy mindenki fél itt esténként… azóta… + +– Én nem. Óh, ha visszajönnének a holtak!… + +… Az apa nem jöhetett. + +A városkancellárián most summázta mégegyszer a mondanivalóját: + +– Ha sem a gazda, sem egyetlen családtagja nem kerül elő, a termés +negyede a városé, az ingyen vetőmag fejében. Ha a tulajdonos előkerül, +úgy féltermés az övé, fél a megművelőé – a város lemond minden igényről +a megtérő polgár feletti örömében. + +A gazdátlan telkek megművelésére jelentkezett polgárok lassan +kihúzódtak. Meg voltak elégedve, szinte meghatva. Ez hallatszott a +tisztességgel ejtett köszönéseken, az ühmgetésen, ahogy a kőgrádicson +lekanyarogva összetanakodtak. + +A városfőhadnagy még meghagyta a kancellistának, hogy munka végeztével +térképet, terveket, listákat gondosan zárjon el az iratos almáriumba. +Azután felállott, felvette civilköpenyegét. Mindig civilben járt, mióta +egy rémes napon semmit sem segített nekik a császári uniformis. Vagy tán +úgy érezte, hogy a meggyötört polgárság inkább szenvedheti őt és inkább +bírható rá, hogy szolgálja saját javát, ha nem sérti a szemét a keserű +emlékezetű habitussal. + +A kancellista gyertyával világított utána a lépcsőre. + +Kint az este már fekete kezet tett a városra. Csak itt-ott szűrődött +soványka fény az épenmaradt szobák ablakaiból. + +Zsandártrapp… + +Rezescsákósok fáklyákkal világítottak a főhadnagy arcába. + +– Verzeihung. + +Már indultak is sebesen a piacnak. Ott kereszteztek egy másik fáklyás +csoportot. + +A főhadnagy fejet csóvált. Elég lehetett volna már. + +A Magyar-utca közepetáján megállott saját telke előtt. Két szobán és a +konyhán kívül minden beszakadt volt a tűztől. De már az utcára volt +halmozva a tégla, a cserép, amivel kitatarozza. Maholnap hely kell a +fiataloknak. Ha ugyan nem csak Klaudina kiböjtöléséig jött vissza +Apfler, svalizsérból zsandárfőhadnaggyá változva, és ha nem az a terve, +hogy messze nagy városba kérezkedjék majd, ahol mutogatni, ragyogtatni +lehet egy ilyen asszonyt. + +Benyomta a deszkából tákolt kaput és belülről gondosan visszazárta. A +gángablak párkányáról olajmécses szűrte, mint beteg szem, a fényét. +Mégis, majdnem egészen sötét volt a gáng túlsó vége, ahol a kidomborodó +pincefeljárat és a fal között egy kis függönnyel kerített kamra volt, +benne az asszonyok ruhatartó sifonérja. + +– Édesapám? + +Klaudina szobája küszöbén állott, köszönt és visszafordult, megnyugtatni +anyját, hogy az apa jött meg. + +A főhadnagy ismerte a felesége esti félelmeit, most azonban jómagát is +megállította valami. Tisztán hallotta, hogy a gáng végében fojtott szó +hívta. + +Pár lépést tett a függönyig, félrehúzta. Érezte, hogy valakivel +szembekerült. Teljes sötétben voltak és olyan szűkön, hogy majdnem +érintette arc az arcot. + +A főhadnagy két kézzel marokra fogta az idegen két kezét, hogy +tehetetlenné tegye. Sokan gyűlölik őt, tudta. + +– Ki van itt? – súgta rekedten, nehogy a nőket megrémítse. + +– Krizbai. + +A szorító kézkapocs meglazult. + +– … Miklós? + +– Krizbai Miklós, igen. + +– Fiam, te… jurátus úr! + +– Nincs semmi rangom… Általában Senki vagyok… E percben: menekülő. + +– A fáklyás zsandárok…? + +– Engem vadásznak. + +– Mit akar itt? + +– Menedéket. + +– Nálam? + +– Az egyetlennél, aki adhat e városban. + +– Bárki elrejtené. + +– Egyedül itt nem keresnek. Császári ház. + +– Nem fél, éppen azért? + +– Mitől? + +– Hogy itt bűn az, ami másutt irgalom. + +– Nem félek. + +– Hogy meri így megsérteni a hivatalnoki becsületem? + +– Ön nemcsak császári hivatalnok. Hanem magyar is. + +– A magyarember jó alattvaló. + +– Jobb embernek, mint alattvalónak. + +– Kötelességem kiadni Önt. + +– Magyarember a kutyát sem bántja, ha hozzámenekül. + +– Tartozom császáromnak. + +– Az Istennek nagyobbal tartozik. + +– Tudja-é, hogy miért quietáltam? + +– A liberális polgárok eltörték a lábát, mert az utcán megjegyzést tett +a tüntetésekre. + +– És tőlem kér irgalmat… a deákság hajdani vezér-liberálisa? + +– … A praeceptor, aki az Ön nagybeteg gyermekét annyiszor megkacagtatta. + +– Ágnes… kicsi Ágnesem… + +– Ön nem fog kiadni engem… legfeljebb kikerget a házából és sorsomra +hagy. De ha innen most kilépek – elvesztem. + +– Mit akar hát? + +– Tartson itt hajnalig. + +– Két szobánk maradt. Cselédünk van… + +– Pincében, kútban, hombárban… Óh, mihez vagyunk mi szokva! + +– S hajnalban? + +– Átöltöztet… maszkíroz… + +– Hasztalan. Minden út el lesz állva. + +– Vezesse félre a zsandárokat. + +– Mit mer kiejteni? + +– Enélkül hiába rejt el. + +Pillanatnyi dermedt hallgatás. A főhadnagy hangosan – a menekülő nem is +lélekzik. + +– … Nyomában voltak…? + +– Majdnem elfogtak. + +– Kicsoda? + +– Egy zsandárőrmester… szász ember, idevaló. + +– Hol? + +– Miriszlón innen, a Göblöhömben. + +– Felismerték vagy csak gyanúsnak találták? + +– Nem tudom. + +A gángra fénykéve ömlött, a fényben Klaudina ment végig a gángon. A két +férfi önkénytelen átfogta egymást, nehogy megmukkanjanak. + +A sötét újból rájuk nőtt. + +– A kezét valamire, Krizbai. + +A főhadnagy erősen eldurvult, cserepes tenyér szorítását érezte. És +mintha a kéznek két újja rongyban volna. + +– Ebben a házban senki meg nem sejtheti, hogy Ön kicsoda! + +Egy percre elakadt a menekülő lélekzete, tán a feje is lejjebb esett. +Miyen jó, hogy sötétben vannak. Hogy éppen hallgatni kell. Mert a +hajadon ismét elment előttük, visszatért a konyhából. + +A városfőhadnagy egy-két pillanatig még töprengett, de már erre alig +volt ideje. Az udvar piros, gőzös fényt kapott az utca felől. + +– Ne mozduljon – szólt sebesen, azután kiugrott a függöny mögül és az +asszonyoknál termett. + +– Be vannak téve az utcára a fatáblák? + +– Be, édesapám… mi az? + +– Semmi… semmi… Engedelem! + +Vállon fogta a két asszonyt és arccal a falnak fordította. + +– Nehogy megmozduljatok. + +A gángon már hallatszott, hogy zörgetik a kaput. Kézen fogva ragadta be +a menekülőt a szobába. Feltépte a kéményajtót. Krizbai szó nélkül is +értett. Már nem is volt sehol, már a kéményajtó is be volt téve, csak a +lehulló korom pergése hallatszott, csak a keze tapogása, ahogy +felkapaszkodott a kürtőn. + +Czinege kikiáltott a szolgálónak, hogy kaput nyisson. + +– Vizet a szoba-kemencébe! – Utasította Klaudinát. + +Apfler zsandárfőhadnagy jött, két fáklyással. Már a gángon előadta +kérését. Magyar szövegezés és a városi magyar hajdúk kellenek. +Lármadobszó mellett akarja az őrnagy kikiáltatni, mi büntetés vár arra, +aki az üldözöttet befogadja vagy bármimódon megsegíti, és milyen jutalom +a kiszolgáltatóra vagy nyomravezetőre. + +Apfler azután Klaudina szobájának küszöbéig lépett és onnan szalutált a +hölgyeknek. + +– Kisztihand. + +Az anya a kelméket fogdosta össze, Klaudina tüzes vaskanálon +levendula-szeszben eltett rózsabimbót égetett füstölőnek. Illatos fehér +felhőben, boldognak tetsző háziasságban tettek-vettek. + +– Köszönd meg a születésnapi bouquet-t, súgta az anya Klaudinának. + +Klaudina engedelmeskedett. + +– Köszönöm Eugène, a szíves figyelmet. + +– Mi szépben foglalatoskodnak a hölgyek? + +– Éppen ruhát választottunk. + +– Áh, ez fontos ügy… + +Mintha kellemes zavarba jött volna. + +Az apa Klaudina elé állott: + +– Egy zsebkendőt, fiam. + +Míg átvette: + +– Rágondolni se merjetek, ami történt! – + +Az utcán Czinege megkérdezte: + +– Haramia? + +– Rebellis. Őrmesterem megesküdött, hogy felismerte. Csak egy pillantást +vethetett ugyan arcába, mert ahogy rákiáltott, lefutott a Göblöhöm árkán +a gazba. + +– Az őrmester honnan ismeri? + +– Itt volt diák… Később is látta, mint honvédtisztet. Ha csakugyan ő az, +akit gondol, jó fogást csinálunk. + +– Neve? + +– Krizbai. Rég keresik, listán van. Torda óta nyomában vagyunk. + +Hirtelen észbekapott: + +– Megálljunk csak… Alighanem én is ismerem. Csak nem az, akivel bálokat +rendeztünk – + +Elhallgatott, az arca el is komorodott. Nehezen szánta magát a szóra: + +– De, ha úgy is volna… kötelesség. + +Czinege most érezte csak, hogy az egész testén elömlő jéghideg felenged +különös, ellenszegülő forróságba. + +– Hátha be se jött a városba? Mehetett Csombordnak, Apahidának. + +– A Tordai-úton nem futott keresztül. + +– Egy ember eltéveszthette szem elől a tengernyi gyomban. + +– Csakhogy az őrmester végigkergette a Hosszún, s a Kápolnán át a +Milotay-kertig követte. Ott zörögni hallotta a bokrokat és utánalőtt a +borostyánba. + +– S aztán? + +– Mikor odaért, a serkedő füvön pár csepp vért talált. Onnan pedig +csakis a Magyar-utcai kerteknek vehette magát. + +– Vagy az Őrhegynek… + +A városháza elé értek; a kancellista még dolgozott. A gyertyafény +kiszűrődött a kőgrádicsra. Apfler egy rongynak látszó zsebkendőt vont ki +mundérja zsebéből. Széjjelrázta. Rózsaalakú, piros foltok festették azt, +közben sár is pergett le róla. + +– Mi ez? + +– Ezzel törölte fel a vért a sáros fűről, hogy megmutassa. + +Czinege sok vért látott már. És most mégis: gyermekkorának irtózata +lepte meg. A piszkos zsebkendőbe szívódott, tiszta vér láttán valami +jutott eszébe, amit a bibliában az ártatlanok kiontott véréről tanult. + + +II. + +A két nő keze aláhanyatlott a színlelt szorgosságból és a két szempár +sokáig egymásba meredt. Az anya közelebb húzódott leányához, úgy mert +lopva egy pillantást vetni a kéményajtóra. + +– Mit gondol, édesanyám… itt maradjunk, itt várjuk meg? + +– Ha kimegyünk, én nem merek visszajönni többet. + +– Tegyünk mégis úgy, ahogy édesapám parancsolta. + +– Semmit sem parancsolt. + +– Azt mondta, rá se merjünk gondolni. Ez csak azt teheti: végezzünk +mindent úgy, mintha semmit sem tudnánk. Mint máskor szoktuk. + +– Igy mondta apád? + +– Igy, édesanyám. Instállom szépen a konyhába menni, én megterítem az +asztalt… a cselédnek se járhassa meg semmi az eszét… + +Terített, de csak a keze engedelmeskedett. Lelke tisztázgatott: + +– Haramia nem lehet, apám azt el nem rejti… Bujdosó? Hát mer az +idejönni? Régi, jóismerős. + +Apja kemény konzervatív volt mindig, de műveltségét, jellemét mindenki +tisztelte és a liberálisok között is voltak barátai. Sőt kedves +tiszttársa is akadt, aki, ahogy apja mondta, „berúgott a +negyvennyolctól“. S most ezek közűl egy… + +Dolga végeztén a szobájába tért, hogy szerető remegéssel gondolhasson az +édesapjára. Milyen jónak, bátornak látta most őt, akinek politikai +konoksága annyiszor sebezte véresre az ő szívét, akiről néha alig bírta +hinni, hogy szent meggyőződésből megy a maga útján. + +Soha sem fogja a mai este után szégyelni őt. Hiszen ha valóban honvédet +rejteget… akkor szándékán kívül is méltó a címre, melyet mindenki +megtagadott tőle, akkor „honfiú“, akkor hős… akkor a fejével játszik… + +A veszély érzése csak most környékezte meg. Összetette a kezét: + +– Én édes, jó Istenem! + +Újabb lárma. Kifújta a gyertyát, meghasította a spalettát. Házról-házra +jártak a fáklyások… vajjon „azt“ keresik? + +– Ha ide is betérnek?! + +Zajt hallott a kapunál és rettenve sietett ki. + +Apja jött meg. + +… A vacsoránál a városfőhadnagy csak ennyit mondott: + +– Klaudina fiam. Te ma anyáddal alszol. Zsuzsám lelkem, te add elő a +Marci gúnyáit. + +Marci a tavalyi darabont volt. Megházasodott s nemrég kölcsönt kért egy +rend viseltebb ruha fejében. + +– Hajnalban indítom a törökbúzát a tövisi vásárra. + +– Ne felejtse István lelkem, hogy Jancsi bá’ hazament húshagyóra. + +– Lesz, aki elvigye. Ti csak aludjatok jól. + +Semmit sem kérdeztek többet. + +Lefeküdtek, anyja apjának a helyébe, Klaudina az anya függönyös ágyába… + +– Semmit sem gyanítsz, Klaudina? + +– Aludjunk, édesanyám. Apám tudja, mit csinál. + +Fáradt szendergés jött az anyára, amikor Klaudina neszt vett a szomszéd +szobából. Ágya éppen az ajtó elé volt téve, a nagy helyszükségben. A +suttogás érthetetlen gomollyá olvadt az ajtón keresztül. + +Egyszer csak felült az ágyban. Fülét a hasadékhoz szorította. Próbálta a +kilincset, az ajtó megpattant, amennyire az ágy engedte. Imént elállott +szíve megindult mind hevesebb dobogásban. + +– Ne játszódj vélem, Istenem! – tördelte a kezét. + +Hirtelen felbuggyantak a könnyei. Meg volt bizonyosodva. Kinyujtózott +mereven… Ezer gondolat rohanta meg, nem bírt velük. Csak későn kezdett +számotvetni: + +… Nem fogja látni soha többet. Híre sem lesz… Tudni sem fogja soha, +milyen sokat siratta, milyen nagyon-nagyon szerette. Dehát mi hozta ide, +ha nem a szerelem, a remény, hogy vele találkozik? Ki védte idáig?… Mi +ez, ha nem felsőbb, égi útmutatás? + +Olyan boldog volt és olyan szerencsétlen. De a boldogsága nagyobb volt, +fénybe borította a szerencsétlenségét. Csak egyszer szemtől-szembe +állani vele!… + +A szomszéd szoba elsötétült, elcsendesedett. De ki aludt hármuk közül +egy szembehúnyást? A leány az órát hallgatta, ahogy zengve énekelte ki +az időt és elszánt, komorszép álmokat szövögetett. + +… Az óra négy csengőt és négy bongót kiáltott. + +Nesztelenül, a paplan alatt szedte magára köntösholmiit. Felkészült +egészen és észbevette, hogy a nagykendője künt a gángon lóg. Várt. + +Az éjfélótai csend ottbent is megszakadt. Gyertyafény szűrődött át a +hasítékon és még halkabb suttogás. A két férfi fogni ment az istállóba. + +Klaudina most felkelt, gondosan összevonta az ágy függönyét és anyjáig +lopózott. Az mélyen aludt, mintha az apa parancsa altatná. + +Kiosont a gángra, tetőtől talpig a nagykendőbe burkolózott, s a +pincedudor mögött sebten, találomra pár ruhanéműt rakott egy +általvetőbe. + +A gángablak kéken világosodott. + +A gángajtó, a kapu nyitva volt már. + +Itt-ott egy-egy szekér indult, falusi népek tartottak át a városon +Tövisnek. A Kakasdombon zsandár nézett a fejkendője alá és durva bókkal +továbberesztette. A Cifra Fogadóig keményen ment, ott meghúzódott a +kőfal mellett. Az első sápadt, sárga csík hasadt ki a szürkére borult +égen. + +A szíve folyton imádkozott. Ha ideér, túl van a zsandárokon. Végre +megismerte apja öszvéreit. + +Kiállt az útszélre. Alig mert az arcába nézni. Torzonborz bajusz vette +el úgyis a formáját. Inkább lesütötte a fejét. + +– Szépen meginstállom kendet, vigyen el bár Orbóig a szekéren. Tövisre +igyekszem. + +A menekülő szívét megjárta valami. + +– Asszony mellett még úgysem gyanítanak. Szekeret, törökbúzát, gúnyát, +asszonyt honnan kerítettem volna tegnap este óta? + +– Szálljon fel, húgom. Adja ide egyszer az általvetőt. + +Az újjatlan, durva kesztyűn át is érzett, hogy a segítő kézen kötés van. + +Klaudina szíve oly hangosan vert, hogy egy kezével fogta a kendő alatt. +Elhelyezkedett a szekéren, a férfi mellé, de egy szót sem bírt mondani. + +– Hát aztán, ha feleségemnek nézik húgomasszonyt? – kérdezte Krizbai +tréfásan. + +– Akkor kisebbet tévednek, mint gondolja Kegyed. + +És Klaudina hátracsúsztatta arcából a keszkenőt. + +– Az Istenért, vigyázzon! A gyeplő az öszvérek közé esik! + +Megfogta ő a gyeplőt. Közben elpirult, mert a férfi úgy nézett rá, +mintha az ég hasadt volna ki előtte. És csak nézett és semmi szót nem +talált. Csak a nevét találta meg: + +– Klaudina! + +– Tudja, hogyan és miért vagyok itt? + +– Nem tudok semmit – engedje, hogy ne is tudjak egy percre semmi többet +ennél. + +Arcát a kezébe temette, mintha imádkoznék, vagy összeszedné magát. +Klaudina gyöngéden nézte, nem zavarta. + +A köd felett, a széles völgyre sárga derengés hintődött. + +– A Kegyed apját én síromig nem fogom tudni eleget áldani… + +Bármilyen igaznak hangzott ez, Klaudina ebben a pillanatban mást várt. + +– Hogy ő ezt a jótéteményt is nekem szánta, utolsónak! + +– Ezt a jótéteményt? + +– A szekeremre küldi Kegyedet végső megtévesztésül! Ámbár egyet most már +nem értek! + +– Az Istenért ne áltassa magát… én… én a saját jószántamból jöttem. + +– Jószántából? + +A férfi szemén könnyes fény futott át. + +– Klaudina kisasszony… nekem nem szabad sírni… és úgy tudnék pedig +mostan. + +– Mindent mindjárt megért… Apám titkolta tőlünk, hisz Kegyed is látta… +hogy kit menekít meg. Én megismertem a hangját… az ajtón keresztül. És +tudtam: ha most elmegy, akkor… + +Elszégyenkezett. + +– Nem látjuk egymást soha többet… Szégyen, hogy én… indultam útnak, de – +hiszen mi egyéb hozta éppen az apám házába, ha nem az én emlékem? + +– Klaudina kisasszony. Ne legyen közöttünk semmi hazugság. Engem – +tudtommal – nem a Kegyed emléke vezérelt… + +A hajadon megdöbbent. + +– Amíg szerencsénk csillaga magasan állott, magam is hittem, hogy fényes +névvel fogok visszatérni. Kegyed apjaura is kényszerűen belátta volna, +melyik félen van az igazság. Nem úgy jött… Az álmokból egy irgalmas +öregleány kolerabarakkjában ébredtem fel. Másfél évig bujdokoltam nála a +Szilágyságban. Kertésze voltam. Paraszti sorban éltem volna, kitudja, +meddig, ha gyanút nem fognak reám. Menekültem… Tordán el kellett, hogy +áruljon valaki. Mikor tegnap a város szélén a nyomomban voltak s a +kezemből csepegő vér is árulkodott rólam… + +– Mi történt a kezével? + +– Átlőtte a zsandárőrmester, aki felfedezett. + +– Be van jól kötözve? + +– Ahogy tudtuk, férfiak. Akkor… elsőnek eszembejutott az én régi +principálisom… + +Klaudina hűvösre fordította a szót. + +– Értem. Kegyedet apám emberséges szíve vezette. + +– Hallgasson meg. A lelkem fenekén, magam sem tudva, talán egyéb is +vitte a lépésemet. Talán a remény is, hogy még egyszer láthatom +Kegyedet. Az első azonban, amit apjaura kívánt tőlem, az volt: hogy +Kegyed meg ne tudja kilétemet. És ez fájt ugyan, de egyben öröm is volt +nekem. + +– Mi volt ezen örvendeni való? + +Klaudina a keszkenőt felhúzta szélborzolt fejére, hogy eltakarja az +arcát. + +– Kettős öröm volt. Először, és ez rút és önző érzés: de bevallom, +boldogságot okozott, hogy apjaura még mindig félti a Kegyed lelkét a +velem való találkozástól. Ezért nem értettem, hogyan küldheti mégis a +szekeremre menyecskének. + +A hajadon kicsit kiderült. + +– Másodszor megsejtettem belőle, hogy Kegyed új útat lelt a boldogságba. + +– És ez is öröm volt? + +– … Én igen szeretném Kegyedet boldognak tudni a messzeségből. + +Az orbói völgy előtt jártak, jéghideg szél fújt le rájuk a havasok +felől. Klaudina arca keményre vált, szinte megvetőre. + +– Ha Kegyedet valóban érdekelné a boldogságom, mikor magamban voltam a +szobámban, Kegyed előjött volna, megkérdezni. + +– Apjaurának adott szavam ellenére? + +– A szeretet több az adott szónál. + +– A szeretet akkorra már megkapta a választ. + +– Csak az én válaszom a válasz. + +– Kegyedtől kapta meg. + +– Az én szájamból nem. + +– A Kegyed szájából… igen. Igaz, hogy nem szemtől szembe. + +Klaudina ismét Krizbaihoz fordult. De csak nézett. + +– Kegyed keresztnevén szólított egy férfit, amikor egy szívességet +köszönt meg neki. Nevelése, büszkesége ezt mással, mint +mátkájáramenendőjével szemben meg nem engedi. + +Klaudina feje alábbhanyatlott. + +– Egy férfit, akivel én Vízaknánál… Szelindeknél… ki tudja még hol, +szembenállottam… + +– Miklós… Hallgasson meg… azon voltam éppen, hogy leszállok és +visszafordulok… Jó, hogy ezt kimondta. Legalább elhalványíthatom magamon +a szeme előtt a legsötétebb foltot. Mikor a húgom haldoklott: egy képpel +fantáziált… Gomolygó felhőben egy fehérköpönyeges császári tisztet +látott. + +Klaudina behúnyta a szemét, megkeményítette magát. + +– A futáskor én anyámat elmenekítettem. Édesapánk a tehetetlen Ágnessel +maradt. Az első éjjel nem bántották őket. Másnap vízért kellett menni. +Édesapám levetette és Ágnes mellé készítette a huszárattiláját. „Ez +megvéd minket, mi császáriak vagyunk“!… Mire visszatért, a kapu bedöntve +– Ágnes ágya előtt martalócok dulakodtak, egyikük kacagva lándzsával +döfött az attilába. A felhasított párnákból a toll, mint sűrű felleg +szállt a levegőben. Apámat leteperték – akkor jött Apfler… + +Elhallgatott, magába veszett, csak a fejével bólintott a benne zajgó +képekhez. + +– … Mindig mondta Kicsi-Ágnes, hogy fejük felett mint a templombolt, +összeborult az utcatűz. Hogy a hó színt cserélt a földön a vértől, az +üszöktől… És hogy a ló folyton botlott a romokon… bútorokon… hullákon… +Mert lovon voltak, Ágnes apám ölében, s a fehér köpenyeg vezette őket. + +A könnyek ott bujkáltak Klaudina hangjában. + +– Ha engem mentett volna meg a gyehennából, az kevesebb lett volna. De +Kegyed tudja, mi volt nekünk a mi szegény Kicsi-Ágnesünk! + +… És ki tudja jobban, ha nem ő, a mai éjszaka után? Amikor a neve +menedéket adott neki, életet… + +– Klaudina kisasszony! Bocsásson meg nekem, hogyha szemrehányásnak +hangzott, amit mondtam! Mit van nekem jogomban, a szemére vetni? Vagyon, +tisztség nélkül… mit? + +– A szeretetnek földönfutó képében is volna joga, szemrehányni a +hűtlenséget. Csak a szeretetlenségnek nincsen joga, Krizbai úr! + +A férfi ajka mozgott. Magának beszélt. + +Rideg fenséggel nézett reá a hajadon. + +– És én… boldogtalan… utánajöttem Kegyednek, és nem gondoltam meg, hogy +másfél éven át nem próbált hírt adni magáról, hírt venni rólam! De így +legalább színről-színre láttam, hogy Kegyednek képzete sincsen a +szeretet főtörvényéről, amely azt parancsolja, hogy minden nyomorúságon +át is ne szünjünk meg szeretni és reménykedni. Én tudom ezt, Krizbai úr! +És most már nem szégyellem megmondani! Mi az a vagyon, az a tisztség? +Nekem elég volt a hangját meghallani, megtudni, hogy él, és én – tudja +meg: utánaszöktem Kegyednek! + +A Tövisi Pad tetejére értek, fujtatni kellett. Megállottak. Krizbai +mindkét kezével megragadta a hajadon kezét. Könyörgőn és mégis +kétségbeesetten kiáltotta: + +– Te velem akartál jönni a bizonytalanba? + +Könnyek futottak le az arcán. + +– Én nem tudom, hogy mit akartam. Én csak találkozni akartam veled, +mindenáron. Csak meg akartam mutatni a szívemet. A sorsomat a kezedbe +tettem. + +Odahajolt a férfihoz, alázatos volt, mint az Úr előtt. + +Mindent elfelejtettek. A télvégi reggelben bontakozó tájat, a +felhőszerűen átlátszó távol havasokat, a hófoltos, közeli, kopasz +szürkeséget. Vásárosok kívántak jószerencsét, zsandár ment el mellettük +és Krizbainak nem jutott eszébe, félni. Küszködött, nehezen. És a +hajadon várta az ítéletet. Halottsápadt volt a férfi arca, amikor +megszólalt: + +– Klaudina kisasszony, én arra kérem, forduljon vissza, érjen haza, még +mielőtt a szökését észrevennék. + +A hajadon is halálra sápadt. + +– Én Kegyedet magammal nem vihetem. A Kegyed édesapja életét, hivatalát, +becsületét tette kockára értem. Én az ő egyedüli kincsét el nem +rabolhatnám még akkor sem, ha nem volnék megkötve erre a neki adott +becsületszavammal. + +Míg ezt mondta, hideg harmat ült ki a homlokára. + +A hajadon dideregve burkolózott nagykendőjébe. + +– Még az is bűn volna, ha arra kérném, hogy próbálja apjaurát megnyerni, +hogy várhasson reám. A Kegyed testvérhúgának emlékéért volt apjaura +irgalommal hozzám, és ugyanezen emlékezet másnak ítéli Kegyedet. +Olyannak, akinek fentjár a csillaga. A bujdosók kenyere keserű, és +visszatérésre nincs remény… + +Klaudina úgy érezte, hogy ez mind igaz – annak, aki egy nagyobb igazat +nem ismer. + +– Leszállok. + +Ennyit felelt. + +– A Kakasdombig visszaviszem. + +– Gyalog akarok menni. + +– Nincs idő veszteni való. + +– Kegyed nem fordulhat a veszélybe vissza. + +– Kegyed nagyobbat kockáztat, ha megkésik, mint én. + +Többet nem beszéltek. Vágtában repült a szekér, a leány, mint a +fagyottember ült a deszkán. Egészen elburkolta magát. + +A Cifránál megállást parancsolt és leugrott a szekérről. Krizbai +kiszalasztotta a gyeplőt, utána nyúlt. + +– Engedje, hogy megcsókoljam a kezét… emlékül. + +– Emlékül?… + +A hajadon sebten kiburkolózott a kendőből, feltűrte ruhaújját és +kipattintotta a felsőkarján hordott bilincset. Soká viselte: a bőr +alatta kékrozsdás volt és viaszsápadt. + +– Visszaadom a jegygyűrűt… amit Kegyedért viseltem. + +Odadobta a vaspántot és a szót: + +– Krizbai úr! Kegyed a legbecsületesebb ember a világon, de Kegyed +engemet sohasem szeretett! + +Mint a hátatfordított boldogság, megindult a köddel rámázott +feketevárosba. + + +III. + +Visszatérve a házba, a városfőhadnagy lefeküdt, anélkül, hogy +elnyugodott volna. Mit tett ő? Cinkosául szegődött egy embernek – nem, +egy ügynek, amelyet őrületnek tartott. Őrületnek, szerelemhez hasonló, +mámoros megtántorodásnak – de nem gonosz elvetemedettségnek. Másfél +esztendeje pedig csak azt látta, hogy e megtántorodás részeseit veszett +vadállatok gyanánt üldözik, gyilkolják halomra. + +„Istennek nagyobbal tartozik“, hallotta a menekülő szavát, és érezte +egész súlyával azt a különös parancsot, mely népe javáért a mindenkitől +megvetett szolgálatba és a szolgálatban ma ekkora hűtlenségbe +kényszerítette. Hogy hol van az igazság: szinte behúnyt szemmel a +meglévő hatalom eszközéül szolgálni, – nyíltan előbb lázadó, ma +irtóztatóan büntetett, lethargiában senyvedő népéhez állani, – vagy +kétfelé szolgálva, egy jóért dolgozva lassan mindkét felől meggyűlöltté +válni – nem tudta most megítélni. Nem is bírt valóban végiggondolni +mindenen. Érezte a meghasonlást magában, de hogy mi mivel került benne +szembe, arról tűnődni most nem volt alkalmas óra. Tudta, hogy a veszély +csak kilépett a küszöbén és hogy sokkal nagyobb, mint tegnap este. + +Minden percben megzörrenhetett a zsandárfegyver a kapun. + +E helyett azonban az asszonyok szobájában hallott kapkodást, lépéseket. +A felesége jött, ingrevett nagykendőben, hálófőkötőben, lábára strimfli +nélkül húzva a papucs. Sohasem látta így a szobájából kilépni. + +– Hol van Klaudina? + +– Már felkelt? + +– Eltűnt. + +A szó, amit az anya kiejtett, összeakasztotta a két szülő tekintetét. +Nem merték tovább fűzni. Az apa kifordult az ágyból, sebesen felöltözött +és nesztelenül kutatta át az egész telket, nehogy a cseléd észrevegyen +valamit… Az első elsápadásból arca mind sötétebb színt vett. Amikor +visszatért, a felesége megijedt tőle. Bezárta az ajtót maga után és az +öltözetlenségtől, rémülettől vacogó asszony elé állott. + +Kegyetlen rövidséggel metszette fel a talányt! + +– Maradt-e Klaudina magában az este? + +– Sokáig. + +– Hol? + +– A szobájában. + +– Te hagytad ott? + +– Ő kért, hogy menjek vacsorát főzni. + +– Úgy! + +Ökölbefogott kézzel, összehúzott szemmel az ablakhoz állt és +számotvetett. Aztán megfordult: + +– Klaudinát a menekült szöktette meg! + +Az asszony a kéményre intett. + +– Ő. Krizbai. A „honfiú“… a „honvédtiszt“… a gazember! + +Leesett egy székre, a szeme üvegesen meredt el egy pillanatra. Megrázta +a fejét. + +– Sokat feltételeztél rólam, jómadár, de az utolsó számításod túllőtt a +célon. Hogy hallgatni fogok. + +Felállt, járkált, megállott, felkacagott. És töredezve beszélt: + +– A becsületszavad! – A ruhámat, Zsuzsa! Hány óra? Úgy kell nekem! Két +úr bolond szolgájának! + +Az ajtóban elibeesdekelt az asszony: + +– Mit akar –? + +– Visszakapni, asszony, a megfutamodott leányodat! + +– Hová megy? + +– A zsandármériára. + +Az asszony rá akarta vetni magát, visszahúzni két esdeklő karjával. – +Elhárította, kilépett. + +… Most, hogy még az összefüggést sem értette, csak úgy, mint az állat, +amelyik nagy veszedelemben ösztönből a legokosabbat teszi, az anya +összeszedte magát. Mintha remélt volna valamit az önuralmától: +felköltötte a szolgálót, tüzeket gyujtatott, kiadta a reggelit, piacra +küldött. Amíg lehet, tartani magát, titkolni a szégyent. + +Csak egy félóra mult… Tompa, bizonytalan léptek a gángon. Klaudina, mint +a kísértet, megjelent. + +– Édesanyám! + +Összekulcsolt kézzel állott elejébe. + +Az anya felkiáltott: + +– Fiam, be se jőjj, szót se szólj, nincs idő rá, fuss apádért a +zsandármériára! Mutasd meg magadat nekie! + +Klaudina fordult. A gángküszöbön az apjával találta magát szemben. + +Az apa szó nélkül tántorodott az ajtófélfának. – Klaudina letérdelt +eléje. + +– Ne csókold a kezemet… hátha nekem kell tőled bocsánatot kérnem. – Hol +voltál? + +– Krizbaival találkozni. + +– Tudtával szöktél? + +– Tudtán kívül. + +– S nem kellettél? + +Alig hallatszott: + +– Nem. + +– Még a szégyenben sincs szerencséd. Elfelejtett? + +– Erről nem volt szó… Azt mondta: ő semmit sem tehet édesapámnak +ellenére. + +Czinege István megragadta és falhoz szorította a leányt. + +– És én… ide hallgass… mibe kergettél… én elárultam… én feljelentettem +Krizbait! + +Klaudina elomlott, némán, mint a levágott fű, az apja kezében. + +Az anya sikoltása, a házban támadt asszonyi lótás-futás egészen +kívülmaradt a főhadnagy pillanatnyi gondolatkörein. A nagy megfordulás, +hogy leányát visszakapta, de ártatlan vért juttat sötét kezekbe – szinte +felfoghatatlan volt, mintha tőle függetlenül egy gonosz hatalom +kápráztatná, hajszolná alig követhető események nyomában. + +– Megmenteni…!? + +Apflerbe kapaszkodott, indult is. Szemben találta, a zsandárméria felől +jött. Az arca felvillanásából látta, hogy az is őt keresi. Friss volt, +pedig az éjjel későig folyt a hajsza. + +– S ez úgy igaz, tekintetes Uram, ahogy az altiszt jelentette nekem? + +– Mit mondott? + +Sötéten, magába veszve hallgatta Apflert, mert úgy tetszett neki, hogy +nem emlékszik már mindenre pontosan. + +– Hogy a tekintetes Uram ma reggel hét órakor engem keresett a +zsandármérián, s nem találva, a szolgálattevőnek jelentette, hogy hol +fogható le Krizbai. + +Nem kapva semmi választ, folytatta: + +– Az altiszt mentegette szinte magát, hogy a patrullt a tegnap rekvirált +szekerek egyikén az én tudtom nélkül azonnal indította Tövisnek. Azzal +takarózott, hogy tekintetes Uram mozdulni nem akart az őrszobából, amíg +nem intézkedtek. Sőt – hogy követelte volna, hogy az őrmester is menjen, +aki tegnap felismerte. Hogy a menekülő már egy jó óra egérutat nyert és +csak abban lehet bízni, hogy a tövisi malomban elidőz, míg számbaadja a +molnárnak a szekeret. + +Czinege István alig bírta végighallgatni mindezt. Saját szavai idegenek +voltak… s olyan szörnyű volt a csengésük! + +– Még a ruháját is leírta eszerint a tekintetes Uram. Zöldzsinóros +abanadrág, szürke újjas, fekete kerekkalap – egy nőt is említett volna a +szekéren. + +A zsandármériára értek, Apfler irodahelyiségébe. + +Csak most, a leülésnél vette észre a főhadnagy, milyen sötét a Czinege +István arca. + +– Mondja, tekintetes Uram, a Krizbai tőrbecsalásáért forszírozta tegnap +este a torockói és csombordi utak erősebb szemmeltartását? + +Czinege kínosan tekintett fel töprengéséből. Egész szótlansága idején +azzal vetett számot, használhat-e az a majdnem másfélórai egérút +Krizbainak? Miért is nem faggatta ki Klaudinát, mennyire voltak az +útban? + +– Apfler, mint barátnak akarok neked most szólani. Vallani. Az este +nyolc és kilenc óra közt Krizbait a lakásomon találtam. Mikor az +őrmester a nyomába ért, a kerteken át az én portámig futott. +Elrejtettem. Hogy miért? Te emlékszel Kicsi-Ágnesre. Annak a gyermeknek +annyi jó órája volt az életben, amennyit ez az ember szerzett. +Megértheted, hogy – + +– Dehát nem éppen azért teszünk esküt a császárra, hogy még az ilyen +nehéz kísértésben is hívek maradhassunk? + +– Tegnap ilyenkor én is ezt mondtam volna. + +– Most aztán igazán nem értem a tekintetes Uramat. + +Czinege tudta, milyen kérdés következik. Elszánta magát. + +– Ne is szólj. Azt akarod kérdeni, hogy akkorhát miért… árulkodtam? +Azért: mert azt hittem, hogy – hogy rabolni járt nálam. + +Apfler előtt ez egészen érthetetlen volt. + +– Ezt neked most meg nem magyarázhatom. Értsd meg, egy szörnyű +gyalázattal gyanusítottam, elvesztettem a fejemet és iderohantam – +feladtam. + +Egészen halkan tette hozzá: + +– Amivel vádoltam… ártatlan benne… + +Nagyon rövid csend után szólalt meg Apfler: + +– Nem gondolja tekintetes Uram, hogy ez így jól van? Megtalálta a +kötelesség útját. Krizbai kézrekerül, tekintetes Uramnak nekem tett +vallomása pedig a sírban nem lehet jobb helyen… A jelentést rögtön +megfogalmazom. Úgy, hogy hivatalnoki, alattvalói becsülete foltatlan +marad. Enélkül minden összeomlik. + +Most magára is gondolt, a Klaudinával remélt boldog kapcsolatra, és +ezért elpirult, mert még nem volt minden nyílt beszéd tárgya közöttük. + +– Igen, igen, a családom jövője… De a polgárság… a város… Ha ők +megtudják, hogy én adtam kézre! + +– A mi embereink hallgatnak és a jelentéseink soha napfényre nem jutnak. + +– És a lelkiismeret? + +– Éppen annak kell megnyugodni, hogy esküjének eleget tett. + +– Még ez sem igaz! Még ebbe sem kapaszkodhatom, hogy megbocsássak +magamnak! Én Krizbait személyes, buta dühben… bosszúból… + +Felugrott: + +– Hát nem érted, hogy mit akarok? Tudni akarom, semmit sem tehetsz, hogy +Krizbai ne kerüljön kézre? + +Apfler csodálkozásból csodálkozásba esett. + +– Egyszer lehetetlen, mert hiszen tekintetes Uram maga küldte és +pontosan utasította a zsandárokat! Másodszor az én meggyőződésem, az én +tiszti becsületem! + +– Igen, igen! Nektek könnyű! Nektek nincs két becsületetek! + +– Két… becsületünk? + +Czinege István sötétre gyúlt. + +– Ez az… – mondta magának. + +Most megtalálta a nevét a visszásságnak, amely régóta rágta és most – +úgy érezte – halálosat mart a lelkébe. + +Darabig fel és alá járt, azután komor nyugalommal szólt: + +– Ird meg a jelentésedet az őrnagynak, ahogy jónak látod. Krizbain s +rajtam, az én lelkemen, legfeljebb az Isten ha segít. Legalább rajtatok +segítsen. + +– A jelentést megcsinálom. Nézze, tekintetes Uram, hiszen sokféleképpen +lehet valamit elmondani. Addig töröm rajta a fejemet, amíg úgy meg tudom +írni, hogy minden jó lesz. + +– Vigyázz, a jelentésed felborulhat. Ha Krizbai mindent úgy vall be, +ahogy volt… Nem, ezt ő nem fogja soha tenni. Tőle nem számíthatok semmi +olyan árulásra, ami könnyítene a lelkemen. Az egyedüli reményem az, hogy +ő másfélórával előrement. + +Az utcán volt, csak a szokás vitte a hivatal felé, mert az agya +össze-vissza gomolygott. A házuk előtt eszébe jutott Klaudina. +Homályosan derengett benne, hogy betegen hagyta. + +Belépett hozzá. A hajadon bő, fehér köntösben a lócán volt párnák közé +fektetve, a lába alatt meleg téglák. Színtelenre vált ajka semmit, a +szeme csupán egyet kérdezett. Az apa túl volt a haragon, csak mélységes +szánalmat érzett most iránta. + +– Meddig jutottatok, fiam, az útban? + +– Krizbai… val? + +– Vele. + +– A Tövisi Pad tetejéig. + +– Hány óra lehetett akkor? + +– Félhét… háromfertály… + +– Alig hiszem. Hogy tudtál volna onnan ilyen korán visszagyalogolni. Nem +volt még nyolc óra, amikor én hazajöttem. + +– Szekérrel hozott vissza a Cifráig. + +– Krizbai? Visszatért? + +– Azt mondta: nála csak az élet forog kockán, de nálam a becsületem. + +Czinege összement a karosszékben, mintha csontjait vesztette volna. Most +látta Krizbait, lelke egészében és most vált előtte világossá, hogy az +meg nem menekülhet. A visszatéréssel legalább háromfertály órát +veszített, a többit kipótolja a patrullnak pihent lovakkal befogott +szekere. + +– Találkoztál-e valakivel, aki rádismert? + +– Azt hiszem, senki sem ismert reám. Csak parasztokkal találkoztam. + +– Akkor még mindig marad számodra egy út az életben. + +– Igen, édesapám. + +Klaudina lehajtotta a fejét, mint ítélet után. + +Ez jól volt már, hát nem akart senkit se keseríteni. Felment a hivatalba +és ott várta, hogy meghallja a hírt, amely az ő lelkének lesz a halálos +ítélete. + +Dolgozni nem bírt, az ablakhoz állt és kibámult a piacra. Szemben a vár +fekete, kormosra perzselt gyűrűje, jobbkézt a félig tetőtlen kollégium, +s a kettő között a négyszáznak durván feldombolt sírhantja. A sírhant +előtt… a híg télutói sárban… + +Egy szekér jött a búzapiac felől, a tövisi útról, s a zsandárméria felé +tartott. Rezescsákósok közepén egy fiatal parasztlegényféle ült, a keze, +a lába láncon, a kalapját elveszíthette. Széltől-fagytól veretes arca +azonban a feltisztuló világosságban inkább elszántnak tetszett, mint +szenvedőnek. + +Egy-két utcagyermek és egy igen lerongyolt koldusasszonyféle követte a +szekeret. A felnőttek csak megállottak, mintha gyökeret vertek volna +ott, ahol a látvány érte őket. Férfiak sötéten néztek, asszonyok +eltakarták az arcukat… Temetés volt: elevent vittek temetni. A +lerongyolt, baglyas fehérnép azonban durva átkokba tört ki, s a +zsandárt, aki lefogta, összeköpdöste. A futáskor megőrült Bolond Nyika +volt. + +– Még ez is kockáztat valamit. + +Czinege István most érezte először a kínt, amelyben keresztrefeszített +népe haldokolt. Most kezdte érteni a nemalkuvó utakat, a keserű dacot, +amely a jót sem veszi szívesen attól, aki bántotta szentségeit. + +Ő más utat próbált és talán neki volt igaza… de mintha itt ez nem +számítna, ez az okos, józan, olcsó igazság, mintha volna egy más, egy +drágább, csak életen-véren vásárolható… az igazság, hogy a nemzetet +őrületeibe is követni kell. Mikor az egész test lázas, akkor minden +porcikája részt vesz benne, csak a verejték, csak a szenny kívánkozik el +belőle, hogy ne ossza az ő sorsát… Késő. Késő… Most egyedüli reménye, +hogy az ő kétszínű életén, mint két parton lábat vető hídon át, gyermeke +elvész azok közé, akiknél elfelejt lassan mindent, ami neki, az apának +még sajgott. + +Egy zsandár jött érette. Vuics őrnagy úr kéreti a városfőhadnagy urat a +zsandármériára. + +– – – – Egészen idegenszerű, a hosszú télen át elszokott, éles napfény +sütött be és még szembeötlőbbé tette a helyiség rideg voltát. Erdély +térképe s a fiatal uralkodó sugár képmása volt minden dísz itten. Az +őrnagy szemben ült az ajtóval a zöldposztós asztal mellett. Balról +Apfler, előtte a jegyzőkönyv. Pillantása megnyugtató volt, szinte +biztató. + +Az őrnagy korlátoltságánál jobban sebezte Czinegét a jobbján ülő szikár, +himlőhelyes kapitány jelenléte. Ez türelmetlenül futtatta át szemét egy +papíríven, Krizbai bűnlajstromán. + +A fogoly balkézt állott. Keze láncon, jobbján a kötést vér szennyezte. +Arca közömbös volt, mintha túl lenne az őt érhető legkeservesebben. +Mégis, mikor tekintete a belépő városfőhadnagyra fordult, új kérdező +szenvedés bukott fel benne. + +Az őrnagy kezet nyujtott Czinege Istvánnak. + +Szégyenletes felsülések sorozata volt idáig, e helyt, a zsandárság +szereplése. Minden megtört a hallgatag, megközelíthetetlen, konok népen. +Most végül egy „gutgesinnt“ érdemhez segítette az új államszervet. + +– Köszönöm, köszönöm. + +A fogoly behúnyta a szemét. Mi ez a „köszönöm“ Czinege Istvánnak? + +– Kérem a városfőhadnagy urat, vegye szemügyre a foglyot. Azonos-e +Krizbai Miklóssal, aki negyvennyolc tavaszán a helyi főiskolát mint +jurátus diák látogatta? + +Krizbai kímélni akarta Czinegét és elébe vágott: + +– Krizbai Miklós vagyok, az, akit keresnek. + +A kapitány izgágán kiáltott rá: + +– Ki kérdezte Önt? + +Az őrnagyhoz fordult: + +– Pardon, majd én. + +– Mit dicsekszik a nevével? Csak dicsekedjék továbbra is, ez az út +nagyon magasba vezet! Lássuk csak – a lépcsőket! + +Összehúzott szemmel újra az ívbe pillantott. + +– Krizbai Miklós 1848 nyarán diligentián kívül visszatért Háromszékből +és a helybeli iparos-, kereskedő- és tanulóifjakat a lázadó hadsereg +részére toborzotta. + +A kapitány elhallgatott, várta, hogy a fogoly tagadjon. + +Krizbai ráhagyta: + +– Úgy van. + +– Nevezett vezette azt a fehérszemkötős császári parlamentairt, akinek a +fedezete alatt Bem egész serege kibújt a kelepcéből Szászsebesnél. + +A fogoly feljebb emelte a fejét. + +– Valóban én voltam az egyik vezető. + +– A retiráda többi, komoly hadvezetéshez méltatlan, hitvány trükkjeiben +is főludas volt. + +– Minden erőmmel szolgáltam tábornokomat, Bemet és hazám ügyét. + +– … A „Honvéd“ cikkeiben gyalázta a császárt! Rágalmazta az osztrák +hadvezetőség nagyjait! + +– Csak azt írtam meg, hogy hitem szerint a császári felkelők felsőbb +parancs nélkül Enyedet nem merték volna elpusztítani. + +A kapitány előfúrta a fejét a fogoly felé. + +– Verfluchter Kerl! Miért menekült akkor mégis császári fedél alá? + +Krizbai Czinegére nézett. Látta, hogy a városfőhadnagy elsápad. + +– Erre nem felelek. + +– Császári ember szekerén lopakodott tovább! + +– Gyalog fogtak el Tövisen túl a gyulafehérvári úton. + +– – – Ez az ember nem az, aki csak úgy, semmi okból tagad. Kinek a +javára hazudik? Mi érdeke van benne? A kapitány gyanakodva tekintett +Czinege Istvánra. + +– Városfőhadnagy úr, mondja szemébe neki a vallomását! + +Apfler félhangosan fordult fellebbvalóihoz. + +– Bocsánat. A vallomás már írásban fekszik az őrnagy úr előtt. +Felesleges azt megismételtetni. + +Az őrnagy bólintott. + +– Valóban, időpocsékolás. A foglyot csak identifikálni akartuk és ez +megtörtént, nem tartozik rá, hogyan került horogra. + +– Az nem elég. Hallja meg a fogoly a feljelentő szájából, legyen neki ez +az első lecke. Lássa, hogy nem minden fajtájabeli veszett meg! + +Apfler súgva kérte: + +– Bocsánat kapitány úr, a városfőhadnagy úrnak mégis kellemetlen lehet, +hogy a fogoly előtt így leleplezze magát. + +– Was… kellemetlen? Jó hivatalnok fütyül rá, mit gondol róla egy +Kossuth-kutya! + +Apfler most az őrnagyhoz fordult: + +– Őrnagy úr, kérem… akkor is inkább olvassa fel valaki a vallomást! + +– Helyes. Kapitány úr, ne ragadtassa el magát! + +Apfler a kezébe vette a papírt. Köhintett és ezalatt a fogolyra nézett. +Üzent neki a szemével: + +– Annyit higgy belőle, amennyi neked valószínű. + +A városfőhadnagy felé szinte esdekelt a tekintete: + +– Hallgass… az Istenre kérlek, hallgass! + +Csakhogy a három tekintet nem értette meg egymást. + +– – – – „Czinege István városfőhadnagy úr a hozzá menekült Krizbai +Miklóst szemtől szemben ki nem utasíthatta a házából. Nevezett ugyanis +sok éven át volt gyermekeinek nevelője. A városfőhadnagy úr kénytelen +volt cselhez folyamodni. Este elrejtette Krizbait és hajnalban +útratette, amikor is nyomába vezette a zsandárságot…“ + +Czinege Istvánt mindmostanig a szégyen és a fájdalom lebénította. Most +bentszakadt lélekzettel meredt el a fogolyra… Döbbenet, – szinte utálat +sötétítette el annak arcát. + +Felugrott, kiáltani akart, leseperni magáról a lelkén esett szennyes +szókat, mint undorító férget… De ahogy hirtelen a halálsápadtan olvasó +fiatal férfira nézett, visszarekedt a kiáltása. Ha most elveszti a +fejét… ha kiabál… ha leleplez… Apflernek sírt ásott… Pedig az a maga +módján jót akart. + +Összeszedte erejét, eszét. + +– Őrnagy úr! Ezt a vallomást én nem mondtam penna alá Apfler főhadnagy +úrnak. Ő azt tévesen értelmezte és így tévesen okadatolta tetteimet. +Engedje meg, hogy kikorrigáljam azt, amit reggeli kusza +lelkiállapotomban elfelejtettem megmagyarázni. – Én Krizbai Miklóst, +gyermekeim praeceptorát elbújtattam és útratettem, azzal a tökéletes +szándékkal, hogy _megmenekítem!_ + +– És aztán megbánta szándékát? Felébredt alattvalói lelkiismerete? Az +eset érthető, sőt menthető… + +Az őrnagy szinte jóindulatúan mondta ezt. + +A városfőhadnagy keserves-keményen rakta egymás mellé a szót. + +– Én Krizbai Miklóst nem hivatali lelkiismeretből, hanem személyes +bosszúból jelentettem fel. Távozása után azt hittem, hogy megrabolt. + +A kapitány fintort vágott: + +– Ah… ilyen bizalmat gerjesztők a „honvédtiszt“ urak! + +Czinege csak egy pillanatig küszködött… a mindennél szentebbért… Amiért +az eddig legnagyobbnak vélt szégyent is fejére idézheti a szóban, +amellyel lecsapott a kapitányra: + +– Azt hittem, hogy megszöktette a leányomat! + +Apfler rémülten lépett hozzá közelebb. + +– És? + +A vallomástevő mély részvéttel nézett reá. + +– Krizbai Miklós nem szöktette el a leányomat. A leányom… maga szökött +utána, hogy megossza véle a nyomorúságot! + +Apflerre most szakadt rá a ház, amit eddig építgetett. + +Még az őrnagy is kitört: + +– Um Gotteswillen, ilyen skandalummal dicsekedni! + +– Alle die gleichen! – Szégyelje magát! – vágta feléje a kapitány. + +– Akik előtt én mán túl még szégyenkezni akarok tudni… azok előtt ez nem +szégyen… + +És pillantása összeforrt most a fogolyéval, találkozó testvériségben. + +– Ruhig! Mit hallgatjuk ezt a handabandát? Egy helyett kettőt fogtunk, +őrnagy úr s punktum! + +Az őrnagy zsandárokért küldötte ki Apflert. + +Míg megjöttek, a két tiszt halkan pár szót cserélt. A kapitány dörzsölte +a kezét örömében. De az őrnagy rosszkedvűen leintette: + +– Ez a második siker szerintem fiaskó. Ha az ilyenekből is kibújik a +kígyó, mint ez a Czinege István, akkor én nem tudom, mire építünk mi +itten?… + +Csörgő láncokkal jöttek a zsandárok. Czinege István már a fogoly mellett +állott, kezét bilincskészen rakta keresztbe. + +Csattant a vasperec… indulhattak. + +– Külön cellába! – kiáltott Apfler után a kapitány. + +Míg átmentek az udvaron az első napfényben borzongó fák alatt, Czinege +odasúgta Krizbainak: + +– Szereted még? + +– Arra nincs szó. + +– Fiam. Ha csak börtönt kapsz… ha visszatérsz… a tiéd. Élek vagy halok +addig: mindegy. + +– Miért tette ezt? Érettem? + +– Magamért. Jusson nekem is a ti kenyeretekből. + +A pincébe épített cella ajtajában Apfler mélységes szemrehányással +állott elibe Czinegének. Úgy tett, mintha a vasak biztonságát próbálná. + +– Mit üzen a családjának, tekintetes Uram? + +– Üzenem nekik, most már hiszem, hogy a honleány is nagy szó. Fejükre +idéztem… A honleány tűr és vár, amíg a honfiú szenved. + +Apfler a neki oly fájó üzenet után is lovagiasan búcsúzott. + +– Isten vele, tekintetes Uram. + +– Isten vele, főhadnagy úr. A tűz is lehet jó, a víz is lehet jó, +külön-külön. De össze nem folyhatnak soha. Annak jaj, aki megpróbálja. + + + + +KIFÜSTÖLÉS. + +Egy szekrényajtót kellett kinyitnia, hogy azon át az életbe lépjen. +Deszkái bátran koporsónak is nőhettek volna. Halott kelengye feküdt +benne. És ő hat éve hált egy koporsóval egyszobában. + +Mikor Judith csattani hallotta a zárat, erősen megfogózott. Anyja +elgyengült: „Lelkem leányom“ – és nedves volt a szemszöglete. Judith +rezzenés nélkül nézte az előbomló fehér tetemeket. Nehéz len-ingek +szálltak le a polcról: nagynénje ajándékai. Jó, falusi levendulaszag +bújdosott bennük. Ezek még nem fájtak úgy. Csak a gyermekkort +ragyogtatták vissza sápadt visszfényben. Boldog ámolygásokat a +nagykertben, a malomárok karikázó szőke hullámai mellett… Még vad volt +akkor és rakoncátlan, a fák tetején élt és belefütyült az életbe. +Fintort vágott a nagynéninek az ajándékra: + +– Én nem megyek férjhez soha! + +– Akkor is kell, fiam, kelengye. + +Kell. Most látja. Odarakta őket, anyja várakozó két kezére: + +– Ezeket elviszem. Kérem külön tenni. + +A második polcon asztalneműek pihentek, sokszemélyes abroszok – mert úgy +volt, hogy nagy házat fognak vinni, ünnep lesz az élet. Ezek mégsem +fájtak. Akkori szíve is a kicsi ünnepekre készült igazán: a vendégtelen +teríttetésre, mikor csak egyetlen harmadik ül asztalhoz: rózsaszín +köntösében a Boldogság. – Máskép lesz. Félasztalt fog magának teríteni, +mint a magános emberek és mellette az Árvaság fog ülni, a szürke, étvágy +felejtető asztaltárs. + +A kicsi abroszok… Ezek mélyen, messziben induló sajgást támasztottak a +szíve körül. Ezekbe már a lelkéből volt valami összefogva. + +A konyharuhák… A fehér szobalánykötények, máslis bóbiták… Tizennyolc +éves koráig járt iskolába, de azért gondos gazdasszony akart lenni, a +maga szemével tenni ragyogóvá mindent. Egy kicsit parancsolni is +vágyott, hiszen olyan gyermek volt még. De csak takaros lányoknak és +fínoman, előkelően… + +Picit összeszorította a fogát. Most jöttek a legfehérebb halottak. Szép +kísértetek, akik nem tudtak elmúlni, csak valami gyenge holtszínt, +sárgát kaptak. Battiszt lengeségek. Ingek, hibátlanul hímezve, +monogrammozva. Legalul egy csodaszép ágyhuzat, összefogva, rákészítve a +virágos brokát paplanra. Az ágyhuzaton pedig, összefogatlanul elomolva, +lerogyva reájuk, mintha siratná a sok halálraítélt csodát – + +Judith érezte, hogy hátán jégszilánk szúr végig. + +– Mama – mondta összeszedett nyugalommal – kérem csak a konyhába menni. +Majd én kiválasztom, mit akarok elvinni. + +Az anya ijedten nézett leányára, de engedelmeskedett. Oly tanácstalan +volt gyermekének sorsával szemben, hogy nem mert neki soha +ellentmondani. Talán ő volt az egészben a legszerencsétlenebb. – +Kifordult az ajtón, de nem ért a konyháig. Annyira félt, hogy leült a +szobaajtó elé és mert a kulcslyukon nem volt lelke leskelődni gyermeke +után, a fülével és a szívével hallgatózott. + +Mit akar, mért küldte ki őt? Sírni fog? Miért akar sírni most, amikor +sokesztendős konok küzdelemmel új életet teremtett magának az elsülyedt, +régi élet felett! Igaz, ünneptelen életet, egy messzi, ismeretlen, +reménytelen városkában. Az ő ünnepekre termett Judithja, aki bűbájos +nászútra, meleg és vidor fészekre volt kireppenőben; aki olyan ragyogó, +olyan tiszta, édes mátka volt, mint napraváró hajnali rózsafa. – Aki +egyszer mégis sápadtan, reszkető döbbenetben jött haza: + +Már többször észrevette, hogy egy rendőr ólálkodik mögötte. Eleinte +véletlennek tűnt, aztán kezdett kellemetlenné válni. Ma visszafordult és +kérdőre vonta érte. A rendőr bevallotta, hogy meg van bízva az +őrizettel. A kapitány úr adta ki neki a rendeletet, kísérje a +kisasszonyt, mert valaki gonosz szándékkal van iránta. Egy nőszemély. És +Judith indulni akart a rendőrkapitányhoz, végére járni a megalázó dolog +nyitjának. Az ajtóban megállította a postás. Levelet hozott, nem nagyon +kiírt, ismeretlen női írást. A levélben követelőn, kétségbeesett hangon +egy kérés és egy fenyegetés állott. Bontsa fel az eljegyzését. Arra a +férfira másnak van nagyobb joga. És ha nem tesz úgy, amint a levél kéri, +majd meglátja, mi következik: az utcán, a templomban, akárhol… + +– Ne menj sehova, – mondta ő, az anya – várd meg Lorántot. + +Egy rettentő félóra hosszat várakoztak akkor. Jómaga dadogott valamiket +Judithnak, hogy ez nem olyan tragikus. Csak botrány ne legyen, elvégre +Loránt férfi… Judith kitágult, értetlen szemmel meredt a történendőkbe. + +Végre jött a fínom, kedves fiú, akiben az ő világuk szerint senki semmi +hibát nem találhatott. Judith szótlanul odaadta neki a levelet. Azt +hitte, mindjárt minden jóra fordul, mert hiszen nem is fogta fel valóban +a helyzetet. + +A fiatalember elsápadt, soha így nem nézett a leányra. Lerogyott. + +– Judith… + +Megcsókolta a lábát. Akkor az anyára pillantott, vérpirosra vált, kezét +az arcára fedte és kifutott, kezében a levéllel. Ott álltak ők ketten, +tanácstalan összemeredésben: anya és leánya. + +Egy óra se mult, majdnem beesett az ajtón egy cseléd. + +– Az ügyvéd úr… az ügyvéd úr… + +Visítani kezdett. + +Judith vele futott, hajadonfőn. + +Még meleg volt a keze, a homloka. Óh, mintha élt, mintha aludt volna a +dívánon, csak a vértócsa mellette a földön, mondta az igazat. + +Judith sokáig beteg volt azután. + +Mikor testben fellábbadott, lelkileg sínylett. Nem volt szabad a +mátkaságára emlékeztetni őt senkinek és semminek. Az emlékeket tűzbe +vetette, az akkor viselt ruhákat elajándékozta. Egyszer összeesett: egy +új cseléd tudatlanul az asztalára rendezte Lorántnak gyermekkori képét, +amit Judith mindenekfelett dédelgetett valamikor. Amit egyedül el nem +égetett… + +Aztán, mikor mindent és mindenkit hallgatásra szoktatott, egyszerre +kemény lett és határozott. Kelengyéjét elzárta és újból tanulni fogott. +Nem örömben tette, hanem önmagát járomba hajtva. Szorgalma, haladása +példabeszéd volt, a diplomáját ablakba tehette volna. + +Most pedig indult is, az ország túlsó végébe, állásba. Ehhez az +útnakinduláshoz kellett kinyitnia a kelengyés szekrényt… Aminek a +rakosgatásához az anyát nem akarta társnak. + +– Óh Istenem, óh Istenem. + +Hiszen olyan nyugodtan kezdett hozzá. A kicsit rozsdás kulcsot vaskézzel +csavarta meg. Olyan okosan, tervszerűen válogatott. De aztán… Az anyai +sejtés a leányon pihenő, hűvös nyugalmon át érezte a beteg szív induló +reszketéseit. Kivált… A menyasszonyi inge úgy volt bedobva, ahogyan +félbenmaradt, a többi holmi fölé. Jól látta ő, hogy félt hozzányúlni. + +Sírni fog, egész bizonyosan sír. Nem szokott pedig. Csak rosszabb ne +legyen. Édes Istenem, csak rosszabb ne… + +Az anya sűrűn törülgette a szemét és figyelt, minden érzékét megfeszítve +figyelt. Nem hallott semmit. Még a lépéseit, a ruhája suhogását sem. Ez +még keservesebb volt. Kezét a kilincsre emelte… + +– – Ahogy anyja után betette az ajtót, Judith lassan ment a szekrény +felé. Úgy ment, mint kísértetnek elejébe. + +Nem fog sírni. Két ember birkózott benne sokáig: egy nyöszörgő letepert +és egy felüllévő fojtogató. A fojtogató elvégezte munkáját: keserű, +kemény diadallal ült már régen a megfojtott felett. Judith megértette +magával, hogy Loránt nem volt rosszabb, mint más férfi, csak +szerencsétlenebb: mert gyöngédebb és lelkiismeretesebb. És hogy az is +törvény, emberek törvénye, ami őt, Judithot érte. Hogy neki, a +legártatlanabbnak kell – ha így fordul a kocka, – a legnagyobb keresztet +felvennie. Felvette hősen, konokul. Sebzett erőkkel kiverekedett egy új +életlehetőséget. + +És ma birokra kel a kísértetek utolsó zúgával és le fogja győzni az +utolsó kísértetet. + +A kályhához ment és belenézett a tűzbe. Ropogós, félparazsas égés. A +máglya készen áll. Nyitva hagyta az ajtót, hogy gyorsan végezhessen. + +Visszatért a szekrényhez és utánanyúlt annak, amitől az imént reszketni +kezdett. Kihúzta, de távoltartotta magától. Egy lépést tett a tűz felé… +Az ing szertebomlott… + +A leány megtorpant. + +Milyen szép! Nagyon könnyű, szinte áttetsző selyem. A nyakánál +lehelletes csipkék közé hímezett rózsakoszorúcskák. A rövid újjon is… + +Leült, ölébe vette. Furcsa, nem irtózott. Nem rohanták meg a könnyek. +Csak a hervadtan is csillámló emlékek, melyek hozzátapadtak a +ruhadarabhoz. Ehhez a szépséges holmihoz, amely általa volt olyan remek. +Nagy, nagy munka. Hónapokon át készítette. És milyen örömös munka volt. +Azt nem tudja férfi. Öltésről öltésre díszíteni az üdvösségünket. Mindig +bezárta hozzá az ajtót, nehogy valaki meglássa. A tűz énekelt és ő +fűzte, öltötte, néha megcsókolta a selyemszálat. Fehér viharban +vágtatott át rajta: mire varrja. Néha kiesett a kezéből a tű… A vihar +felkarolta és elrobogott vele a szent Ismeretlenbe… + +Aztán… aztán félbenmaradt és koporsóba dobódott. + +Mennyit szenvedett, mennyiszer kívánta a halált még akkor is, amikor már +megbocsátott a halott mátkának! Mert az életnek nem tudott megbocsátani. +Az életet undortól, gyűlölettől lobogó szemmel nézte. + +– Pedig ha elfogadod, akkor meg kell teremtened magadnak az élet +elfogadható formáját is… + +Ezt parancsolta egyszer magának. + +És ez a forma kezdett is már jó ideje kialakulni. Munka, nyugalom, +közöny. + +Közöny? Az igazi közöny mosolyog, te pedig könnyektől tartasz és +autodafé-ra gyujtottál ma tüzet! + +Minek? Mindaddig, amíg nagy jelenetekben búcsúzol a multtól, amíg +égeted, temeted, irtózol tőle és keresztet vetsz reá: addig nem +váltottad át magadat a Közöny nagy, nyájas ünnepébe. Annak nincsenek +szertartásai, az örökegyforma és felindulásnélküli. + +Nem kell ide máglya, csak kifüstölés. Fújd rá a közönyödet és széthull +az igéző átok. És akkor igazán felvetted a sorsodat, elfogadtattad +magaddal a tragédiádat… + +Vedd a tűt Judith, végezd be az utolsó rózsát az ingeden, varrd el az +utolsó, még lelógó selyemszálat… Ird be az utikosaradba ragasztott +leltáradba, számold ki a többivel a mosónénak, és viseld el aztán, +felváltva a többi közömbössel… + +… Az anya úgy szenvedett, hogy már nem bírta. Ha Judithot ájulva a +földön találja… + +Benyitott, félve, szinte alázattal. + +A leány az ablak felé fordulva a selyemszálat nyálazta meg és belefűzte +a világosság felé magasan tartott varrótűbe. + + + + +VARGABETŰ. + +„_Az ő útjai végiremehetetlenek._“ + + +I. + +Öreganyám két Dobokai Druzsiánnát emlegetett. Az egyik fiatalon halt el, +a második – az első emlékére örökbefogadott gyermek – jószerencsét +csinált, szép családja volt, nagy kort ért el. Az elsőnek története itt +kezdődik: + +… Köhécsel, ásít, a kulcsai csörömpölnek – úgy bújik elő az egyházfi a +papilak alatti pincelakásból. Nyersül cserszen a nedves homok léptei +alatt, míg a templomig ér, mely, mintha a lakók erős, egybetömörült +lelke volna: uralkodik a körbefutó torha bástyákon és azokon túlnan a +város földszíntes, itt-ott még a forradalom óta rombadöntött házain. A +hűvösárnyékú, rózsaszínnapverésű korareggelbe halkan beleciterázó +verebek hirtelen megbicsaklanak a muzsikában úgy, mint a kulcs a +fonnyadt öreg kezében: a vár öblös, boltíves kaputorkán át kemény fiatal +lépésekkel nagyon deli úrfi dobog előre, kezében krémszínű selyempapirba +göngyölt titok. Szinte félretolja az öreget, szinte felszakítja az öreg +templomajtót, aztán eltűnik a csillogó kőlábak között, arra, ahol az +úrasztala lehet. Az egyházfi utána akar kandikálni, de orra előtt +sunyian surran be egy hórihorgas, pulykatojásképű nebuló, +vargainas-féle, ki ugyancsak cepel valami újságpapírba csavart bokrétát. +Pillanat és újra jön valaki. Ez pirulva, szépen meginstálja az +egyházfit, hogy beléphessen mereven kötött, kerek virágcsokrával a +templom hajnalias fehérségébe. Darócruhás, székely szolgadiák. + +Most már zömök reppenéssel riadnak szét a templom támasztó-pilléreiről a +verébfelhők. Seregben érkeznek a diákocskák, inasok, béresfiúk; kezükben +széttanult, nemzedékeken át szálló káté. Siketítően kong az oktatásra +hívó harang felettük, s míg egyesek tétován ácsorognak, fontoskodva +tanakodnak, a sápadtabbja a torony körül félkört járva magolja: + + – _Mózes ötköny-vét az – ótestámen-tomban._ + _Józsué a – bírák – s Ruth követik – nyomban._ + +Hajadonfős kicsicselédek pironkodnak befelé a várba. Polgárleányok +fejkendő alól dühös pillantásokat vetnek a „kisasszonyt“ súgó diákok +felé. Kalapos, fehérstrimflis úri kisasszonyok begyesen lépegetnek végig +a diákok sorfala között, se jobbra, se balra nem néznek és mégis +elpirulnak, mikor épen „előtte“ haladnak el. A deliszép úrfi mint két +égő gyertya, olyan szemmel kémel a templomajtó mellől a kaputorokba. + +Az egyházfi célzást tesz, hogy a tiszteletes úr, a város nagypapja már +megfrustukolt. A suhancsereg befelé tolakodik és leül, szembe a lányok +padjával, az úrasztala köré. + +– Kip-kop, kip-kop. + +Begyes, kis szőke lány topog végig a kőpadlaton. A fiúk feszülten +ügyelik. Most ér a helyére és hányavetin furakodik be a padba. +Megpillantja maga előtt az újságpapírba göngyölt valamit. Elfintorítja +arcát, de mintha ezzel örömét leplezné. Bontja… A pulykatojásképű suhanc +pokolian vigyorog… + +Fehérruhás, magas hajadon jő a padok között, büszke tartásának +ellenemond kissé lehajtott feje, földre szögezett tekintete. A deliszép +úrfi arcán a barnaságba bíborcsóvák gyulladnak. A leány most lép be a +padjába és riadtan bámul a krémszínű csomagra, mely mellett a tarka +mezei csokor is ott szerénykedik. Hirtelen felnéz – talán Istenre akart +– de tekintete megakad félúton, az égő gyertyaként lobogó két szemben… + +Zsupsz! + +Hahota. A begyes, kis szőke dühösen csapja ki a földre a csomagjából +kiforduló csalánpukétát (Szokása kikosarazni a tánciskolában az +ágrólszakadt diákokat és padján felejteni a mesterinasok virágait.) Ki +ezen mulat, ki a fehérruhás hajadon döbbenetét lesi, kit az a +cseresznyecsokréta izgat, ami zsinóron ereszkedik alá a karzatról egy +jóképü polgárleány elé. Valami régkonfirmált diáktól. + +– Ki innen a vének! – acsarkodik egy pöttöm kicsi diák. + +Senki se veszi észre, hogy a pap már ott áll, középen. + +– Ejnye, ejnye! Hát ti fiaim nagyvásárt csaptok Isten szent házában? + +Egyszerre mindenki vasárnapi arcot csinál. A szolgálók padba sülyesztik +zsebkendőbe fogott majoranna bokrétáikat. Szétnyílnak a káték. Az öreg +pap a szószékre csoszog. Megy a káté, ki darálja, ki páthosszal +szavalja, ki nyekergeti… + +– És most szólítom gróf Simonfay Zsiga úrfit. + +A deliszép úrfi felemelkedik. + +– Melyik az első parancsolat, erre feleljen a gróf. + +Az úrfi nyiltan a papra pillant, aztán a legsugárabb, legszendébb +hajadonra. Hangosan, pathetikusan szavalja, egyenest a lánynak: Én +vagyok a te Urad Istened… rajtam kívül más Isteneid ne legyenek! + +A leány megrezzen és hirtelen földreesik padjáról a tarka mezei bokréta. +Megriadt az igétől? Vagy gonosz varázslat szelét érezte meg? A +darócruhás szolgadiák holthalványan nézi, hogy a deliszép úrfi szemében +hogy vet lobbokat a gyertyafény… És az ő nagygonddal, hajnalban szedett +csokra lent hever a kisasszony lábánál… Jaj. Most meg is taposta +tudatlanul. Megtaposta, mert a tiszteletes úr a leányokra tért: + +– Szólítom Dobokai Druzsiánnát. + +A fehér leányzó felemelkedik. Szeme riadtan szegődik továbbra is a +selyempapír csomagra, ami oly nagy és olyan törékeny valamit rejt, hogy +nem merte padba gyömöszölni. + +– Mindezen parancsolatoknak mi a summája, Druzsiánna leányom? + +Mintha pillanatra elakadna a lélekzete, aztán: + +– Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és +minden… erődből… + +A leány itt elhalkul. Homloka elfehérül, szinte világít. De miért, +Istenem, miért? Azért a merésznél is több tekintetért, amellyel Zsiga +gróf a feleletét igenelte? Szerencse, hogy a pap kisegíti és egy +tepsiképü szolgálót hív fel: + +– Na, Kati fiam, hát aztán hány Isten van? + +– Hát instállom – erőlködik a leányzó, – csak egy van. + +– Nagyon jól van fiam. Látszik, hogy tanultál. + +… Káté végeztével másnapokon nagy volt a sietés. A kicsi cselédeket +reggeli edénymosogatás, a kisasszonyok egynémelyikét a varróiskola, +másikát szigorú édesanya várta, a diákokért már bolond csetepatét +csapott a kollégium csengettyűje. + +De ma vasárnap volt. + +– Szabad hazakísérnem? + +Simonfay Zsiga gróf kilépett a templomajtó előtt sorfalat álló diákok +közül, szorosan Dobokai Druzsiánna mellé. Nem várta a beleegyező +bólintást. Ügyesen, símán terelte aztán a nagy zavarban lévő hajadont a +széles Magyar-utca felé, honnan kerülővel, az állén át lehetett +hazajutniok. + +Udvariasan köszönt el Druzsiánna elmaradozó barátnéitől. Végre az +álléban voltak, csak ketten. Mert nem igen sétált benne szinte soha, +senki. Minek? Úri embernek szőlője van, oda megy levegőzni. Akinek +nincs, az csak nem fogja ott mutogatni a szegénységét? + +– Druzsiánna kisasszony, kegyed tekintetére se méltatta a virágaimat. De +mindegy. Fontosabb nekem az, hogy kegyedet ma szomorúnak látom. Mi oka +volna rá? + +A leány nagy, okos, szemrehányó tekintetet vetett fel az úrfi szemébe. + +– Kérem, instállom kegyedet, szóljon. + +Nehéz sóhaj. + +– Gróf úr, legyen szíves, ne hozzon több pukétát és… + +– És? esdeklem, szóljon hát! + +– Legyen áhítatosabb, mikor Istenről tanulunk. + +– Én áhítatosabb vagyok, mint ha úrvacsorát vennék. + +– De… mindig… mintha félremagyarázná a szent igéket… + +Az úrfi kicsit vállat vont. + +– Amiért kegyedre nézek? De csak bizonyos igéknél!… + +A gróf megállott és erőst a leány szemébe nézett. Jaj, ha most valaki +ezt látná! Kicsi fúvásra milyen nagy szél kerekednék! + +Épen most fordult be pedig az álléba Vesmás Gáspárné, ki keresztanyja +Druzsiánnának. + +– Na, hova, hova? Konfirmációról? Persze, jót tesz a séta! Te úgyis +sápadt vagy, violám. Hát abban a papírban mit szégyelsz úgy tőlem? +Addsza csak… Jé, beh szép! Na, ezt itt nem kapálták! A gyorskocsi hozta. + +Belemosolygott szélesen a gróf szemébe. Közben megcsípte Druzsiánna +karját, hogy az értsen. + +– Te gyermek, a szalagod egy helyt fel van pattanva. Gróf úr, kérem, +menjen egy kicsit előre. Van nálam egy dajkatű. – Te szegény bogár, te. +Nálatok voltam, egy kis aszalt veresszőlőért, báránybecsinálthoz. +(Szokása volt a legképtelenebb dolgokért beállítani, csak, hogy +körülszimatolhasson mindenütt egy kis pletykamagért, amiből terebély +fákat növesztett.) Ne ellenkezz velem, hanem kísérjetek vissza hozzámig. +Aztán bejössz és nálam hagyod a pukétát. Gróf úr! Paracsoljon jönni. +Most pedig hazakísérnek engem. + +A két fiatal közrevette Vesmásné Csontt Apollónia asszonyságot, ki +szinte nekipirult, hogy ilyen izgalmas ügy vetélőjét kaphatta kézbe. + +– Menjetek csak balfelől, egymás mellett. Nem állok én karónak két +rózsafa közé. Hát bizony lelkeim, szép idő is az, amikor az ember +konfirmálni jár. Én is ott ismerkedtem meg Gáspárommal, Isten +nyugosztalja. + +– Igen, kapott a szón Zsiga gróf, felér két tánciskolával. + +Druzsiánna összehúzta homlokát, szinte szenvedőre vált az arca. + +Vesmásné tovább, folyton beszélt, mintha nem érezné, hogy az első +kipattant szikra égeti a fiatalokat. Pedig hogy égetett az a szikra. +Tüzén keresztül Druzsiánna csak fojtva érezte nagy, nagy félelmét szíve +fenekén. A gróf a kapunál kezet csókolt Vesmásnénak, époly alázattal, +ahogy főúri dámáknak szokás. Tudta ő, hol, mit, hogyan kell… + +Bent Druzsiánna szinte elgyengült. + +– Nó, te kicsi csirke, te. + +Csontt Apollónia karba ölelte a leánykát. Nagy érdeklődéssel és valami +gyöngédséggel szemében nézett reá. + +– Anyád vár. Azért tanácsos a tearózsákat – tearózsa most, április +végén! – itthagyni nálam. + +– Nagyon haragszik édes anyám…? + +– Na. Nem kell félni. Menj csak szépen haza. Aztán mondd azt, hogy +mostanig nálam voltál, mert látni akartad a zsurnált. S vártál, amíg +hazajöttem. Végre is a keresztanyád vagyok, s becsületes asszony. Nem is +tudom, mit félt úgy a gróftól. Annak a botra faragott szikulusnak +szánna… Hogy híjják? Bajka? Hisz az jobbágyfiú lehet… Na, előttem székre +se ülne, nem hogy a drága leányomat neki elprédáljam! Nem tudom én, vak +a te anyád, nem látja, milyen szép vagy? Aztán a Dobokaiak lófő +nemzetség, a százesztendős pikszidárius asszony se merne elődbe vágtatni +az úrvacsoránál… A székelyeknél a lófőleány grófkisasszony számba megy… + +A rózsafehér arcon mosoly ringott át. + +– Pólika néni… + +– Na, na. Most indulj már haza. A virágot majd elgondozom… Tearózsa! Ez +csak más, mint a Bajka Mózsa útilapuval kerített kakukkfű pukétái! + +Druzsiánna ráhajolt a virágokra, felitta illatukat, mint szíverősítőt. +Nagyon is fel kellett idézni a drága jó szagot, hogy özvegy anyja +küszöbén át merjen lépni. Óvatosan tette be a nehéz tölgy-kaput, még +egy-két pillanatot adott magának. + +A keskeny bolthajtásokkal átívelt, északos udvaron, a kővel kerített +gruppokban császárszakállak nyitogatták első zsengéiket. A futóka +bukfencet vetett a téglaboltokról, s a portuláka rikító szőnyege a +tornácig terült. Itt oly emberek laktak, akik el nem tapostak semmit. + +Druzsiánna kilincsig ért. Az anya – féligősz, de nem nagyon idős, talpig +gyászt viselő asszony – összeráncolt homlokkal fogadta: + +– Kisasszony, hol voltál mostanig? + +Ebben a hangban volt valami az ítélkező örökbíró mindentudó szigorából. +Ennek nem lehetett hazudni… + +– Nem nézem én, hogy maholnap pártás leány vagy. Azt hiszed, nem tudom, +ki szokott templomból hazakisérni? Te… te szerencsétlen! Ugyan mi +jóvégre vezet mindez? Kutya kutyával s macska macskával, mondta szegény +apám, az effélére! Már az sem tetszett nekem, mikor Zéfi grófné a +Máriskó kontesz kedvéért tánciskolát rendezett! Hívott volna akkor is +magukhoz valókat a vidékről, s nem egyszerű nemesleányokat! De persze +fösvény s azoknak szállást kellett volna, hogy adjon éjtszakára! Most +aztán nem tud ellenni tőled az a léhűtő grófi kócifer! Hogy is nem +szégyelli pelyhező szakállal konfirmálni! Ha eddig megvolt istentelenül, +mit jut épen az idén eszébe!… Jó is, hogy vége lesz már ennek a… Uram +bocsáss meg! Hogy az én leányom épen a konfirmációja alkalmával legyen +szóbeszéd tárgyává! Meg nem szenvedem, hogy mégegyszer végig cégéreztesd +magadat vele az utcákon! Mondd meg neki: gróf úr, én szegény leány +vagyok, mégcsak férfirokonaim sincsenek, akik megvédhetnének a világ +szája ellen! Ha igazi férfi, elmegy előlem! + +Mind nagyobb méregbe hozta magát. És épen, mert leánya fejlehajtva +rebegett előtte, épen mert néma volt és kimondhatatlanul gyámoltalan. +Virágnyi, madárnyi, akiken áttapos a vihar: szirmuk, szárnyuk +ellenállása gyengébb a lehelletnél. + + +II. + +Romlatag kőfalakon, templomcseréppel bordázott bástyatetőkön lilaszínű +parádét vont a borostyán és készült, készült a parádé egyre még. Öles +székely legények vállukon hordták a kidöntött növendék-fákat és állét +vertek belőle várkaputól templomig. Bent fürge fiúk +cserfalevélgirlandokat húztak át a karzatok között, padokba verődve +koronát-koszorút kötöttek a lányok. Soha máskor ilyen csacskaságot nem +látott a fehér templomhajó. Az volt a legény, aki az orgona tetejére +mászott, hogy bokrétákat tűzdeljen a legfelső sípokra. Bajka Mózsa a +tornyon át a padlásra merészkedett, hogy zsinóron engedje le a koronát +az úrasztala fölé. Meghal az anyja, ha most meglátná. Zsiga gróf kacagva +nézett a szédítő magas padláslyukból lekandikáló vasfejűre. + +– Én a jobb részt választom és kegyed lábához ülök, segíteni. Úgy sem +tudtam mostanában soha hazakísérni, eltűnt mindig, mint Hamupipőke. Nem +tudom, valamikor szokásban volt – a história professzor mondta – hogy a +templomba menekülők sértetlenek voltak. Hát ilyenképen vagyunk mi most +ketten… itt biztonságban vagyon a szívünk. + +Druzsiánna már az első szóknál megrázta a fejét. De különös volt, nem +mert az úrfi blaszfémiás beszédeire tiltakozni. Valami babonás, +félelmetes erő volt abban, hogy az Irás szavaival varrt hímet +szerelmükre. + +A gróf sorban adogatta fel a virágkosárból Druzsiánna keze alá a +vérpiros bazsarózsákat. Hogy tudta adni a virágot, milyen szépen, +ábrándos tűzben pillantott fel velük együtt, mintha mindegyikben az ő +teljes, bíborpiros szívét nyujtaná hódoló áldozat gyanánt. + +Mikor a nap már kései, elnyúló aranynézésekkel sepert végig a templom +virágba, lombba mártott, szinte elsötétített falain, az öreg pap is +becsoszogott, hogy utánanézzen a pompának. No, meg hogy „beitassa“ velük +a holnapi ünnepség rendjét. Nagy versengés folyt ugyanis a leányzók +között, ki hányadikul üljön a sorban. Sírás, összeveszés is volt már +emiatt és Kézdi Polixéna el volt szánva, hogy ölébe ül Krizbai Cécinek, +majd elhúzódik az eggyel lejjebb, ha a mollruhája ropog! – Mások hajnali +felkelést, az egyházfi megkerülgetését tervezték… + +– Hát édes gyermekeim. Egyet majd elfelejtettem. (Pedig napok óta +töprengett, hogyan adja be ezt némely áspiránsoknak.) Figyeljetek csak +ide. Hogy kiket fogok megáldani. Hát fiaim, ti ugyan tudjátok, hogy +Isten áldása mindnyájatokra egykép kitöltődik. Épen azért mindegy, hogy +kinek a fejére teszem a kezemet. De mégis, a rend s az illendőség úgy +kívánja, hogy megmondjam. Kettő vagyon itt, ki idejénél fogva első lehet +köztetek. Mert tanulásban mind igen derékul viseltétek magatokat… De úgy +gondolom, nem tartjátok méltatlannak az elsőségre Simonfay Zsiga gróf +úrfit és Dobokai Druzsiánna kisasszonyt… Simonfay gróf, úgye, méltóságod +tizenhét és fél esztendőket töltött be… Druzsiánna, téged én +kereszteltelek, tudom, most multál tizenhat. No lám, most már nem baj, +hogy két esztendeig betegeskedtél. Legalább egy gróffal együtt áldalak +meg. De kegyelmed gróf úr, mért késett annyira a jóban? A filozófia +klasszist járja már, ha jól tudom? + +– Anyámasszony igen kegyes és azt tartja, nem szabad zölden venni fel az +első úrvacsorát. Apámuram freidenker, ő nem törődött vele… + +A pap összeráncolta a homlokát. Az öreg Simonfay Mihály gróf istentelen +hírében állott, Voltaire volt az órákuluma. Épen azért kell bő áldásnak +szakadni a fiára, hogy tartson, hasson jó időkre… + +Azon az éjjelen a friss lombok fanyar illata megédesült a napnyi +pompázásra lekaszált tavaszi virágok lehelletétől. Nehéz ünnepi balzsam +keveredett ebből. S a sok virág: mintha a falak magukból virágozták +volna ki, hogy egy szűzi nász örömére csodát tegyenek. És ők ketten, a +templom főhelyén, szemben az ünnepiruhás, ünnepi arcú tömeggel, +virágfelhők és álomfelhők közepette… Druzsiánna nem tudta, mennyei vagy +földi malaszttól feszül patyolatdereka alatt ujjongó szíve. Összeforrt a +két üdvösség és elragadta valami fehér extázisba. Angyalnál +tündökletesebb és alázatosabb volt, mikor az áldásért a mohába vont +földre térdepelt… Csak a pap állt közöttük, jobbkeze a gróf, balja a +Druzsiánna fején. Az áldás hosszú volt, akár egy esketési beszéd. +Hogyne. Jobbkézt az első padban ott ült Simonfay Józéfa, Mihály gróf +vénkisasszony nagynénje, ki az ekklézsiának is gyűjt. Elfáradt a jó öreg +nagypap, s ahogy mindjobban ránehezedett a két fiatal főre, +összehajtotta azokat, hogy szinte érintették már egymást és egybecsókolt +arcuk tüzének lehellete. + +Bűn volt? Mikor ismét helyükön ültek, Druzsiánna szeme anyja szigorú, +kisírt tekintetével találkozott… Mert anyja mindig sírt a templomban. +Szülőit siratta: apját martalócok döfték át negyvenkilencben, anyja +belesorvadt a bánatba. Urát siratta, a kollégium inspektorát, kit +vadorzók ütöttek le a „Csókolók“-nál, messzi, havasi, irdatlan erdőben +és fiát, kit a Maros mindenesztendős pogányáldozatául szánt a sors. Igy +voltak az ő örömünnepeik is könnyesek. Vagy most még egyébért is hullott +az anya könnye? + +Druzsiánnában zűrzavaros érzéseket vert fel az anya komorsága, hogy +elrepítette szemét másfelé és akkor Pólika nénit látta, sugárzó arccal, +megelégedetten. Fiatal szíve öntudatlanul talált enyhet a mosolygó +arcban, mint a napra forduló virág a verőfényben. + +Pólika néni ötször változtatott helyet a templomban, míg olyat talált, +ahonnan mindent kellőképen szemügyre vehetett. Közben kétszer csaknem +összeveszett a polgárasszonyokkal, kiket ősi helyükre, hátrább +tessékelt. (Nézd az orcátlanjait, hova nem furakodnának!) Végre most +félig ölében ült egy fiatal asszonykának, akitől csak egy újjbegyni +helyet kért. + +Ünnepség után a nép a Magyar-utcára ömlött ki a várból. Szép, talpig +fehér lányok: kezükben imakönyv, csipkezsebkendő, amivel az első szent +bor után szárították meg fiatal ajkukat – és a kegyes mondásokkal +telenyomtatott emléklap. Szemlesütve lépegettek anyjuk mellett, diákok +csatlakoztak hozzájuk, úgy sétáltak fel és alá a macskafejes járdán, +vaskosaras földszinti házak, még a perzselés nyomait mutató romok előtt. +Dobokainé, bár a legbüszkébb anya lehetett, egyetlenben egyszer ment +csak végig az utcán. Leányával és Zsiga gróffal közrevétette magát és +ünnepélyesen komor maradt. Mint vasfalon kellett volna megtörnie rajta a +fiatalok tüzének. De Simonfay gróf, míg elkérte Druzsiánna emléklapját, +megérintette a leány kezét. + +– Örvendj ifjú a te ifjúságodnak… olvasta. Nekem a tiszteletes úr ezt az +igét mondta a kenyérhez. Szép ige, de nem nézik jó szemmel, ha az ember +követi. + +– Az igének folytatása van, mely óva int a meg nem engedett örömtől, +mert egyszer számonkérik örömeinket, szólt az anya kicsit élesen. + +– Igen…? Nem ismerem a folytatást, nem vagyok eléggé jártas az Irásban. +De amit tudok, az már nagyon sokat mond nekem… És mely igéket mondta +kegyednek a pap, Druzsiánna kisasszony? + +A leány remegve figyelt a beszédre. Félt, hogy a gróf megbotránkoztatja +anyját, az pedig megsérti a grófot. Most végigpillantott sajátmaga +makulátlan fehérbe öltözött alakján. + +– Azt mondta: maradjak mindig olyan fehér, mint a köntösöm. + +– No, de ilyen ellentmondó igék… + +Hirtelen elhallgatott a gróf és azt kérdezte, le fogja-e vétetni magát +Druzsiánna kisasszony? + +– Menjünk is a fotográfushoz, kapott az anya a szón, mert úgy is volt a +terve, hogy leánya életének e legszebb ünnepéből emlék maradjon fenn. De +a gróf beszédei után semmi kedve se volt már, bár egy szót se ejtett +szemrehányásfélét, míg haza nem értek. A középső házba nyitva, a házi +fontszőtt terítős ágyak, a lábas óra halk tipegése, s a fehérneműs +sifonerekben hervadó levendula hiába küldött békét feléjük, még +Druzsiánna tengelicéje is hasztalan üdvözölte vidám sikongással őket, az +anya Kálvin aszkéta arcába tekintett és szigorúan kezdte: + +– Druzsiánna. Rémítő dolgot tapasztaltam máma. Már a templomban láttam, +hogy minden igaz, amit beszélnek. De azt még se hittem, hogy annyira +légy vele, hogy a kezedet merje érinteni. Mit engedtél meg neki, hogy +így konfidenskedik és még előttem se modesztálja magát? + +– Semmit, semmit édesanyám… Igazán, igazán nem tehetek róla… + +– Ami történik, azért mindig a leány felelős! Ha megőrzöd a +méltóságodat, ő se mer tolakodni! S ha léhaság történik, mint ahogy +láttam, annak csak te vagy az oka! + +Druzsiánna sírni kezdett. Sírása bűntudatos színben mutatta és az anya +még szigorúbban kezdte magyarázni az ősi, kegyetlenségig puritán +elveket, amelyeknek szigorában nőttek fel a familia leányai évszázadok +óta. Már tudniillik a Dobokainé családjában, mert csak ő volt itt +„trunkus“, az apa beszármazott Szikuliából. + +Az áldozócsütörtöki csodaszép hangulat fekete keserűségbe fúlt. A pompás +kis ebédnél Druzsiánna semmit, az anya majdnem semmit se evett. A +délután szótlan szürkeségben telt el. Druzsiánnának fájt a feje és a +kanapéra dőlt. Templomba se mehetett, ahogy illett volna úrvacsora után. + +Még szomorúbb napok következtek. Nem kellett többet korareggel a +templomba járni. Az anya örvendett rajta és azon volt, hogy okos +szavakkal lohassza a tüzet. Hiába hallotta a parasztbabonát: hogy az +égből dobott tüzeket eső el nem oltja. Soha se hitt a babonában. + +– Oktalanság az egész. Minden csak az idő és a lelkierő kérdése. Át kell +esni a keserűségen. + +Druzsiánna szerelme pedig, mint a szentek mellett égő mécs olaja, nem +fogyott, hanem maga-magából gyarapodott. S amikép gyarapodott az olaj s +a tűz, apadt az edény, sápadozott, vékonyult a leányzó. Gyakorta ült +keresztülkötött fejjel a dobráma meg a recepárna mellé, míg az anya a +tűzhely előtt sebesen pergette a rokkát és zsoltárokat énekelt, vagy azt +a találót, keserveset: + + „_Fogd meg pajtás a vasvesszőt, a vasvesszőt,_ + _Verd meg vele a temetőt, a temetőt,_ + _Mért nem kedvez semmi szépnek,_ + _Semmi épnek…_“ + +És mégis: Druzsiánna imádkozva kérte az Urat, hogy ne fusson az idő, bár +semmi jót nem adott a jelen. De legalább tudta, hogy itt van, a városon +van az, akiért eped. Hanem ha julius elejére fordul… Simonfája kastélya +és aztán Leyda városa… mint delejtű a csillag felé, fog arra húzni az ő +sóhajainak csapata… + +Nem is volt már ez szerelem, valami nagy betegség volt, úgy fájt és úgy +hervasztott, valami lázféle, aminek nincs és nem is szabad, hogy legyen +orvossága. + +Régebb se voltak utcakati fajtájú népek, most épen sehova se jártak. +Druzsiánna csak vasárnap, a templomba, ahol nem illett szemet emelni a +karzaton ülő diákságra. Az anya néha a temetőbe járt ki. Leányát +kíméletből nem vitte, a hegy miatt. Ilyenkor Druzsiánna lelkéből +kisírhatta magát. Egyszer, mikor a legjavában sírdogált, valaki szépen +reáborult. + +A leányka felnyujtotta hozzá ölelő karját. + +– Pólika néni… + +– Ne sírj hát, na. Mindjárt nem sírsz, csak halld meg, mit mondok. Zsiga +gróf tegnap nálam tette tiszteletét… Azaz, hogy láttam elmenni az +ablakom alatt. Te, olyan volt az epekedéstől, mint egy váltott. +Megszólítottam. Miért ne? Tudom, hogy az emberek menekülnek a +megszólításaimtól. Hogy azt beszélik, hogy minden évben újra kell +huzatnom a könyöklő párnákat az ablakfámon. Bánom is én! Nem is laknám +én ilyen félreeső csendes helyt, mint ez a ti kolégyomutcátok! Bizony jó +mindent tudni, mindent látni! Meglátod azt most te is! Szóval, +megszólítottam Zsiga grófot. Aztán bánom is én a hírnevemet, mikor +fiatal szívek bajáról van szó. Nagyon hálás volt, aztán kétszer is kezet +csókolt. Hiába, csak a mágnások tudják, mit kíván az úri módi. Mondja +sokszor a kosztadónéja, Firtos professzorné, hogy milyen úrias tempói +vannak! Szóval hát kifaggattam és mondhatom neked, meg van az háborodva +érted. Na, ugyé, már gyógyulsz, eszem a szívedet! + +Druzsiánna mindkét kezével szorította keresztanyja kezét. + +– Mosolyogj hát bubám, mert bizonyisten szebb vagy akkor, mint egy +pápista szentkép. De aztán meg ne szakadj az örömtől, ha a többit +hallod! Megigértem ugyanis a grófnak, hogy összehozlak titeket. (Érezte, +hogyan kezd reszketni a lány.) Holnap délutánra kérezz át hozzám. Nálam +van egy divatzsurnál, most már igazán. Pattantyusnénak, annak a gazdag +örménynének hozta a gyorskocsi. Anyádat ez úgysem érdekli, ő fumigálja a +divatot. Pedig milyen rájfrahúzott szoknyák jönnek bé… Ekkorák né, mint +egy hordó… + +Druzsiánna oda se figyelt. Nagy tétovában volt. Hirtelen szomorúan, +mintegy tagadóan nézett az asszonyra. + +– Mi az, hát félsz? – tért magához a keresztanya szemléletes +divatelőadásából. + +– Félek, hogy megtudják… + +– Anyád? + +Druzsiánna hallgatott. + +– Ahá! Nehogy azt hidd, hogy megsértődöm. Tudom, mi a hírem. Húsvét +ünnepszombatja fejibe a diákok táblát szegeztek a kapumra: „Itt lakik a +város szája.“ Tudom én, hogy sokat jár a szám, de először is, csak +jóindulatúan beszélek. Másodszor mindig igazat mondok. S aztán, aki +sokat beszél, az legjobban el tud titkolni valamit. Ha én nem mondom el, +hogy nálam találkoztok, megesküszik rá mindenki, hogy nem találkoztok. +Majd azt mondják, ha ki is szivárog valami: Ugyan! Vesmásné rég +elkofálta volna, ha úgy volna! Én pedig ne legyek becsületes asszony, ha +elárullak! + +Ettől az órától kezdve Druzsiánna elkezdett sugározni. A titkos +boldogság a legjobb szer: gyógyszer, szépítőszer egyben. A leányzó +csöndes volt, szorgalmatos, engedelmes és néha énekelt. Különös +énekhangja volt, valami fájdalom remegett benne, mint a pattanni készülő +húrban. + +Az anya hálás volt Pólikának, hogy átsegíti gyermekét a bánaton. + +És elfutott az idő. A rózsalevelekként hulló tavaszi napok. Mikor +Druzsiánna mindennap átment Pólika nénihez, akinek ősi kertje kissé +felhagyott volt és gizgazos, mint az ablakban sokat könyöklő +fehérnépeké. De volt benne egy hátra, a kápolnadombra nyíló ajtó, +amelyen – ha véletlenül vagy készakarva nyitva felejtődött – láttatlanul +surranhatott be az arrafelé tanulgató diák és volt benne sátoros +kázsiával függönyzött filagória, benne gyeppad és körül virágok és +lepkék és tavasz, tavasz mindenfelé. És Druzsiánna virult köztük, mint a +tavasszal még kihajtó, magukat agyonvirágzó fák, akik elsorvadnak +kánikulára. + +A gróf szerelme gyönyörűség volt. Kisfaludy regéit érzékenyen +hangsúlyozva olvasta fel és énekelt is néha, gitárhoz, hogy: + + „_Istenhozzád te szende szép hölgy,_ + _Te bús lelkemnek édene…_“ + +Pólika néninek még a Druzsiánnáénál is jobban égett az arca, mikor a +szerelemnek ezt a magasztos megnyilatkozását látta. Ezenkívül Zsiga gróf +értett a mindennap más szerelmi szókhoz: sohse látott virágfajtákból +hozott pukétákat, tudott térdepelni, szendefényű szép szövétnekének +hívta Druzsiánnát és a csókot a leány ruhaszegélyén kezdte… Mert Pólika +néninek olykor vendégei jöttek, megaztán a könyöklőt se lehetett végkép +elhanyagolni és aztán ő nem úgy tartotta, mint Dobokainé, hogy a +jegygyűrűvel kell váltani az első csókot. Hadd örvendjenek egymásnak, +hiszen az ilyen szerelem, mint a grófé, le nem lohadhat és micsoda +büszkesége volna neki, hogy ő csinált grófnét a keresztleányából. Végre +is, már libapásztorleányt is vett el gróf feleségül és Druzsiánna egy +királyi trónra is méltó szépségében. + +S a hol őrzött, hol nem őrzött fiatalokban az áhítatból lassan áhítozás +támadt. Druzsiánna szerelme elterebélyesült és lett az a nagy, egyetlen +szerelem, mely mint szörnyű törvény olvasódik egynémely fejekre, csak +maga lehet a maga orvossága s nem fér bele a más szíveknek szabott +medrekbe… + +Nyár kezdte már forralni az ereket, utólszor kellett találkozni a +kázsiafüggönyös filagóriában. Mert a négylovas, címeres grófi batár +megérkezett már Simonfájáról, az úrfi után. Druzsiánna nem akart +gondolni a holnapra. Addig, amíg a gróf itt volt, egy könnycseppel, egy +sóhajtással nem akarta csorbítani végtelen boldogságukat. Szinte +öntudatlanul, minden szépségét, szerelmét e napra gyüjtötte. Titkon +csodaszép két zsebruhára valót recélt, egyikbe könnyeit fogja sírni, +másikat a grófnak adja. Fehér köntösét maga mosta, vasalta makulátlanra, +gesztenyeszín haját balzsammal illatosította. Még harisnyát is a +konfirmációsat, a pávafark-rámflist húzta, pedig ki látja? De élete ez +ünnepén tetőtől talpig habtiszta akart lenni. + +Mikor azonban délután anyja elé állott, az rövidesen szólt rá: + +– Minek ez a cifrálkodás szeredanap fejibe? Először illik kérezni, és +aztán öltözni. Ma itthon ülsz. Le kell szedni az ecetrózsát. Maholnap +elnyílik, s aztán nem lesz rózsavizünk. + +Druzsiánna megtántorodott. Bár nem volt szokása kunyorálni, most +esdekelni kezdett, és oly szívszakadva kérte anyját, hogy az, ki eleddig +mit sem gyanított, magára eszmélt: + +– Megérem, te nem Pólika nénédhez készültél? Megérem, cellengeni +szoktatok ilyenkor a Magyar-utcában? Csakmár az Isten elvinné innen… Nem +mész s punktum. + +Druzsiánna össze-vissza szurkálta a kezét a rózsaszedésnél. Estére nem +bírt a lábán állani, kirázta a hideg. Éjtszaka felkelt álmában, +felöltözött és futni akart Pólika nénihez. Pár napig feküdt aztán, mint +egy darab fa. Nem evett, nem beszélt. Mikor felkelt, nem vágyott ki +sehová. Jött pedig öccsének halála évfordulója. S hogy, hogy nem, erre a +napra marjult ki az anya bokája: kendermagért ment a hiúba a +tengelicének, és rosszul lépett le a grádicson. + +– El fogsz menni a temetőbe. Valakinek kint kell lenni máma. Lassan +mész, hogy ki ne fáraszd magadat. + +Druzsiánnának mindegy volt ez. Felvette fehér köntösét (pedig jaj, látni +se kívánta) és piros rózsákat kötött koszorúba. + +A temető magas hegyoldalban volt, forradalomkor kidöntött kétszáz sírkő +volt a lépcső a tetőig. És az ő sírjok ott volt, legfelül, ahonnan +szőlőkbe, erdővégekbe torkolt a temető. + +A sírok hosszában-széltében terültek, a borostyán ligetekké nőtt +felettük, mintha titkolná, hogy elfeledték rég a kaszáltatást, +díszítést. És sok család pusztult ki itten ágastól, gyökerestől +nemrégen. + +Már elmult rég a lilabolyhos tavasz, az akácból is csak valami hervadt, +nehéz illat maradt. Zinniák rikítottak mindenfelé, de a nap az ő +bőrlevelükön is kacagva csókolt; nem volt itt irgalom, a meredek, +víztelen hegyre hordott virágoknak tavaszon túl el kellett aszni az első +naptüzek után. + +Druzsiánna megállott a tetőn és visszafordult. Szeme lassan +megfényesült, mert az országútra látott, mely Simonfájára visz. Aztán +lépett egynehányat a zizzenő fűben… s hirtelen felsikoltott. + +Mintha sírba akarná rántani, valaki térden ölelte. Valaki, aki a fűben +heverészett. + +– Istenem… hogy kerülsz te ide?… Visszajöttél… + +– Nem tudod? Nem gondolod? El se mentem. Búcsúzatlan, tőled! Nem, soha! +Azzal a nappal tartoztál még nekem… nem is te tartoztál: az élet! Az +Isten, vagy a fátum! Szóval a batárt hazaküldtem a praeceptorral. +Kimentem Körtövésre, a Zéfi tánt majorjába. Adtam a jó rokont, az öreg +épen kint van, nehogy egy szem elvesszen az egresből… Apám se bánja, ha +az öregnek gazsulirozok egy cseppet… Közben be-beszöktem a városba, hírt +venni felőled… És vártam… + +– Mire? + +– Mire, kincsem? A mai napra. Vesmásné megmondta, hogy ma vagy anyád +őkigyelme, vagy te fogsz kijönni a sírhoz. + +– S ha édesanyám jött volna? + +– Akkor hozzátok futottam volna. Árkon bokron, egyenest. + +– Jaj… + +– A pokolba is, tudod, utánad. Ezért az egy napért. + +– Ne mondd ezt így: ezért az egy napért… Úgy fáj… mintha… mintha te… nem +örökre… + +A gróf csodálkozó döbbenéssel nézett a leányra. Az elszégyelte magát: + +– Menjünk… menjünk a sírhoz… + +Odaértek. Druzsiánna reá húzta a koszorút a derékontört oszlopot +ábrázoló sírkőre. Ma volt a negyedik évforduló. Ma először nem sírt a +sírnál. Szárazon ragyogott a szeme. Mintha nem is volna itten. + +Leültek a sírmelletti padra. Druzsiánna tekintete pillanatokra a mélyen +alant zsongó város tetőire szállott, aztán a völgy messzenyúló képébe +veszett. Az égperem végtelenében aranyporba húnyt a bűbájos Marosmente, +abba az aranyba torkolt bele a simonfái országút… Milyen csoda történt +azóta, hogy imént arra bámult… + +A gróf át akarta karolni az üdvösségbe veszett lányt. + +– Ó, nem… nem… hiszen hol vagyunk… itt bűn… + +Zsiga gróf rövidet kacagott. + +– Azt hiszed? A szerelem a legfőbb vallás, csak a szerelem +engedelmeskedik annak a törvénynek, hogy szeresd felebarátodat, mint +önmagadat. Csak a szerelmesünket szeretjük annyira… Nem? + +– Nem. + +– Hát? kevésbbé? + +Druzsiánna megrázta a fejét; közben megrózsállott és lesütötte a szemét. + +– Áh… jobban? Te gyönyörűségem, te! Tudd meg, hogy téged a templomban se +volna bűn… + +Druzsiánna elsápadt. + +– Valaki jön… + +Fölállott, előrehajolt, hogy a bokrok közt lelásson a sírkőgrádicsra. +Bajka Mózsit pillantotta meg, amint könyvébe bújva kapaszkodott fel a +grádicson. Idejártak az eminensek tanulni, de ez lám, még nyáron is +magol, miközben valami úrficskák mellett praeceptorkodik. Hja, otthon +nincs falat. + +– Menj, bújj el… Istenem… ha meglátnak… egy asszony is… ha anyámnak… + +– Nem megyek nélküled. + +Megfogta szorosan a leány kezét. Már kattogott a kő. Beszéd is +errefoszlott… + +– Eressz… menj… menjünk… + +Sebesen nyíltak, csapódtak körülöttük a bokrok. Olykor ugrani kellett át +a sírokon, kidőlt köveken. Az utatnyitó úrfi homlokát megcsapdosták a +gallyak. Kezét véresre hasogatták a csipkebokrok. + +De miért futottak még egyre? Valami kergette őket; de vajjon az emberek +szemétől való félelem? Bizonyos: Druzsiánna, a napok óta heverő, +bánatba, magaelengedésbe, reménytelenségbe zuhant, most valami fiatal, +forró életörömöt érzett: futni csapkodó cserjék között, lihegve, egy +erős kézen… + +A szőlőn túl bükkbe értek, annak is kétesztendős irtásába, hol hínáros +iszalagként sarjaztattak magukból kúsza bokrokat a kivágott törzsek. +Óriási harangvirágok csengették feléjük a csend, a magánosság +szimfóniáját. + +Egyszerre Druzsiánna elbotlott, féltérdre esett. A szíve nem bírta már, +meg egy inda is keresztül feküdt az útján. A gróf gyengéden fel akarta +emelni. + +– Úgy elfáradtam… pihegte szegényke. – Lélekzeni sem bírt. Mintha csak +harmatból volna a tüdeje. + +– Hát pihenjünk… Itt nem bánthat senki. Nem furcsa, hogy téged anyád és +engem keresztanyád küldött a mai találkozóra?… Milyen szép vagy +Druzsiánna! A szemed, az arcod, az ajkad hogy ég!… A futástól? Vagy +félsz? Attól is? Hát még? Te!… Te szendefényű szép szövétnek, aki +égedelemtűz-lángját gyujtottál!… + +Ott búcsúztak ők, Isten ölében, akiknek nem volt helyük elbúcsúzni +emberi szem, anyai szem előtt. + + +III. + +A nyár nem tett jót Druzsiánnának. Az úrfi igazán elment most már. +Mihály gróf nem is igen hagyta Simonfáján időt tölteni, aminthogy +leveleivel is bennelakott, mióta Zéfi tánt a konfirmáció után valami +képtelenséget árulkodott be Mihály grófnak, egy nefelejcsbokrétával, +nemzetiszín szalaggal kifestett levélben, mit „alkalommal“ küldött ki +Simonfájára. + +Druzsiánna megvilágosodott, elfehérült, mint a vas, ha minél jobban +izzik. Álomjárónak tetszett, nem aludt, nem evett, valami messziségbe +nézett. + +Pólika néni volt az egyedüli, akihez át-átment. Az anya nem bánta már, +tegyen, amit akar, úgy kezdett fájni a szíve leánya pusztulásán. + +Ki hitte volna, hogy az idő nem mindig orvosság, s hogy az ő leányának +nincs lelkiereje? + +Egy napon Pólika néni komoly szóra vonta Dobokainét. + +– Édes lelkem, Kalim, engedj meg, de sírba jut így a te Druzsiánnád. + +– Hát mit tegyek, az Isten szerelmére? Hívjam Baricz kirólgust? + +– Nem segít az, csak megijeszti az ilyen szívbéli bánatosokat. El +kellene vinni a leányt valamerre. Ne lássa ezt a helyet, ahol minden +arra az emberre emlékezteti… + +– Tudtam én azt, hogy nem jó az ilyen úrfiakkal szóba állani! Ugye, hogy +nincs bár egy sor írása a szegénykém számára! Kell is neki magunkfajta +örökre! Igen, legyeskedni, minden helybe mással! Aztán a +mágnáskisasszonyok… Itt persze Druzsiánna volt a legszebb. De azután… + +Pólika néni idáig zavartan lapult, – szokása ellenére. De most már +felpattant: + +– Na, már az én keresztleányomnál szebbet a hercegkisasszonyok között se +kap az a… hogy verje meg az Isten! + +Hirtelen elhallgatott, más vízre tért: + +– Kali. Hallgass rám. Én azt mondom, engedd azt a leányt velem. Tudod, +jön az ősz, megyek Mokányiába, betakarítni holmit. Magammal vinném +Boicára, a lelkemet. Hátha jót tesz az az áldott havasi levegő… + +A máskor sziklaerős anya ráborult a mozgékony kis Pólikára. + +– Ahogy gondoljátok… ahogy ő akarja… Te Pólika, _azon nap_ óta senyved +egyre… + +– Milyen nap óta? + +– Jaj, Pólika… Nyár elején egyszer… mit mondom, egyszer. A fiam halála +napján. Csillagos estére jött haza. Meg voltam rémülve, hogy +veleszökött, vagy neki ment a Marosnak… Persze megréguláztam, pedig +megfogadtam azelőtt egy perccel, hogy én Istenem! csak még egyszer +életben lássam! Feladtam neki a leckét, ahogy mi hallottuk, hogy hát a +leánynak a disznócsordával kell egyszerre hazajönni… De olyan zavart +volt, mintha nem volna helyt az esze. A hajában száraz cserelevél, a +válla felett egy piros vércsepp. Mintha valaki vérző újjal érintette +volna. Nem akart felelni, hol volt, mit csinált, hogy mocskolta be a +drága konfirmációs köntösét. Makacskodott, hát én is kifogytam a +békességes tűrésemből és… konfirmált létére… de megütöttem. Egyszer… +kétszer… de az furcsa volt, hogy tűrte az a verést. Az arcát ütöttem… +Mintha csak jól esnék neki, szinte odatartotta a fejét, mikor +félbehagytam. S Istenem, Istenem, csak a javát akartam, hiszen csak +azért tartottam kordában, mert azt akartam, hogy a hajnalcsillagnál +fényesebb legyen… Aztán tudod, a biblia is azt mondja, aki az ő +gyermekét szereti, az megveri… S lelkem anyám úgy tartotta, hogy az anya +veréseitől gyarapszik a gyermek… S az enyém összement azóta, mint egy +kicsi kesztyű… Az… anyám sorsától féltem… + +Pólika néni régen sírt már. Utoljára hangosan. + +– Ne mondd, lelkem Kalim, mert megszakad a szívem. Hídd bé a drága +gyermeket, kérdjük meg, akar-é velem jönni? + +Druzsiánna bejött, mint szép, fehér kísértet. Akart, mindent akart, amit +Pólika néni tanácsolt. + +Egy hét mulva ökörszekérre ültek és elkocogtak Boicára, ahol Pólika +néninek anyai része volt, egy kis két szobás, tapaszos udvarház, néhány +mokány zsellér vagy harminc holdon. Elég messzi volt a városhoz, még +csak falu sem volt; szétszórva guhadtak a földből a gomba formájú +viskói. Lóháton jártak le népei a városba és egy szót se tudtak az urak +nyelvén. + +Úgy novembertájt, mikor már a torma is ki van ásva, Pólika néni egy +hajnalban, rakott ökörszekér tetején, megérkezett. Nagyon jó híreket +hozott. Druzsiánna épül. Segített a szilvaszedésnél, szilvaíz főzésnél. +Ott volt a krumpliásásnál, kukoricafosztásnál. Most már azonban nem +mozdul ki a házból, mert nagyon erős a levegő. A kedve is jobb. Csak egy +baj van: nem akar hazajönni. Ő, (Pólika néni) eléhozta neki tegnap a +hazajövést, de csak sírt mint a záporeső. – Hát az anyját nem kívánja +látni? – Csókoltatja, s engedelmét kéri, hogy nem tud hazajönni. +Megszakadna a szíve. Meg aztán fáj neki az a verés is. Minek felizgatni. +Pólika kiköltözik hozzá télire, úgyis fonatni, szőtetni akar. Tavasszal +aztán visszajönnek. + +Vissza is jöttek május közepére. – Most derült ki, milyen lecsperdi +perszóna ez a Vesmásné Csontt Apollónia. Hogy csak a szája jár +örökkétig. Druzsiánna semmit helyre nem jött, sőt a nagy fehérsége +szinte ijesztett. Vagy egy fél esztendeig lábon húzta, azután ágynak +esett. Fehérségébe hamúszín vegyült, és lett belőle szegény, mozdulni is +alig bíró, eleven csontváz. Mindennek fejébe az anyjától végkép +elidegenedett. Nem nézett vele soha szembe, igent-nemet szólt csak +hozzája. Félt tőle, vagy megutálta? Mikor egyszer álmában az anya +megcsókolta, felébredt és rémülten sírni kezdett. Dobokainé össze is +perelt Vesmásnéval, hogy ő forgatta ki leánya szeretetéből, azon a nehéz +télidőn, mikor lóháton se lehetett Boicát megközelíteni. – Vesmásné +nyelt és hallgatott. + +Druzsiánna kihúzott még egy telet. Fehérborostyán hullásakor temették. – +Dobokainé először megvadult a fájdalomtól. Hónapokon át sírt és +éjszakánkint kifutott a temetőbe, a leánya sírjára. Aztán elnémult és +összement. Olyan volt, mint a magát sorvasztó, elrogyó rőzserakás. Régi, +rendes házatája zülleni kezdett. Kis vagyonkájával nem törődött. Miért? +– Lopták, csalták. Garmadákban rothadt a gyümölcs a kertben, a fák +alatt. Szép matróna külsejét az asszony koszladozni hagyta. Eljárt +szakadt köténnyel, frissítetlen főkötővel. Hát itt se gyógyított az idő. +Pedig két kerek esztendő múlt a Druzsiánna temetése után. + +Pólika néni sírva beszélte a romlást mindenfelé. + +Dobokainé aztán fogta magát egyszer, lefeküdt az ágyba és elküldött +Vesmásné után. Pedig elhültek volt egymástól, a Dobokainé sok +falángatózásai miatt. Hogy így, úgy, csak akinek soha se volt gyermeke, +csak attól telik ki az, ami Vesmásnétól kitelt… + +– Póli… Te mégis, mindig jó voltál velünk… Megmondom én: nem akarok +tovább élni ezen a világon. Ne ijedj meg. Nem akarok én elkárhozni, mert +akkor odaát se találkozhatom a lelkem halottammal. (Nem is gondolt már a +többire, csak Druzsiánnára.) Máskép akarok én elpusztulni. Isten +kegyelméből. Épen azért kérlek tégedet, valamire. Menj el a tiszteletes +úrhoz, s kérd meg, könyörögjön érettem vasárnap. Hogy az a szent Úristen +könyörüljön egy nagy betegen – mert a lélek betegsége a legnagyobb +betegség – és vegye magához… + +– Hát nem akarsz te élni semmi szín alatt, Kalim lelkem? + +– Nem én többet ezen a világon. Mert látod, mindig egy van a lelkemben: +hogy olyan szigorúra fogtam, pedig hát most már tudom, mindent rá +kellett volna hagynom, mert Baricz kirólgus megmondta, hogy ne vádoljam +magamat, mi tette tönkre, mert így se, úgy se maradt volna meg… Én csak +nyomorgattam… Iszonyú dolog ez, hogy nincs mód, a halotton valamit +jóvátenni… Minek éljek én ekkora kereszttel, Krisztus urunk is elesett +alatta… + +Pólika néni felhagyott a sírással. Gondolkozott egy kicsit. Pedig nem +volt kenyere a tünődés. + +– Jól van, Kali. Még máma elmegyek a várba, mert zsendül a tavasz, s +holnap indulok Boicára veteményeztetni. Vasárnapra megrendelem a +könyörgést. + +Következő vasárnap az egész templom sírva fakadt, oly szépen könyörgött +a nagypap: + +„Uram“ mondta, „tedd a te kezedet az ő szívére, mert ha te csak +kisújjaddal érinted az emberi bűnös, beteg szívet: a paradicsom +virágainak balzsamával telik meg az…“ + +Kérdezgették zsebkendős pukéták megől a vénasszonyok: ugyan kiről lehet +szó? + +Vesmásné aznap szürkehajnalon jött meg Mokányiából. Délutánig ki se +bújt. Tán ismét volt valami a rovásán Dobokainéval szemben? De nem, mert +délután átizent hozzája: + +– Kali, lelkem, jere, mert nálad is betegebb vagyok. + +Tudta, csak erre mozdul ki komaasszonya. + +Dobokainé töpörödötten, árván, de sietősen jött be az udvarra, nyitott +be a középső házba. Hiába, hogy még szükség van rá, ez visszahozta +valamelyest az erejét. + +– Mi az, mit ijesztesz te engem, mikor semmi bajod, a dívánban ülsz? + +– Jobban vagyok már, de te ülj le Kali, fúdd ki magadat. Nagy szóm van +ma veled. + +– Na, nekem is. Ma templom után vizitában volt nálam Reoli Pepi. Azt +mondta, a helyreálltomért imádkozott a pap… Mit csalafintáskodol? Nem +lehet bízni egy szavadban sem? + +– A pap az Úristen akaratáért és nem a mi gyarló kívánságainkért +könyörög. Gyere most velem, az első házba. + +Előrement és felnyitotta az ajtót… Egy karosszékben – furcsa, hogy +kerülhetett oda, – katrincás mokány menyecske ült, igazi havasi, még a +haja is a félfüle köré volt vastag varkocsban odakanyarintva. Különben +takaros fehérnép volt, s az ölében még takarosabb gyermeket tartott, +mintegy háromesztendőset. + +– Tedd a földre, Vironyika. + +A kicsi lecsúszott az ölből, de ijedten fogózott bele a katrincába. + +– Kali… nézd jól meg azt a gyermeket. + +Dobokainé úgy volt, mint aki viharba került és nem tudja, mi lesz vele. +Kínosan, mereven nézte a ragyogó fejet: angyalénak tetszett, akit látott +koporsóba, földbe téve és aki hihetetlen csodából visszareppent az +égből. + +– Kihez hasonlít…? + +Gyötrelmes jaj: + +– Druzsiánnám… + +– Na látod Kali. Ez a kicsi leány a Druzsiánnáé. A te unokád… Ne nézz +rám, mintha bolond volnék… Lelkem, el ne szédülj… + +Leültette egy karosszékbe a holtraváló asszonyt, ki szemét is eltakarta, +mintha attól félne, hogy megvakul. Gyehennatűzbe, vagy felkelő napba +látott? + +Pillanatig hallgatott Vesmásné, aztán a tőle telhető higgadtsággal szólt +tovább: + +– Igazat beszélek. Most már tudod, miért imádkoztattam a gyógyulásodért. +Nem mondhatod többet, hogy nincs kiért élj és hogy sohase engesztelheted +ki Druzsiánna lányodat. Légy anyja a gyermekének… + +Vesmásné felvette s a hidegrázva reszkető anyának ölébe tette a kicsit. + +Mintegy álomban, mintegy tébolyultan nyúlt az utána… Belekapaszkodott, +mint fulladó a vízre hajló vadrózsagallyba, mely sebez is és mégis: +élet. Nem merte nézni a gyermeket, csak a puha kicsi, meleg kicsi +valóságát érezte, a havasillatú, ropogóshúsú friss tagjait… Mintha szíve +helyett szívet tettek volna kebelébe. + +Félkézzel a kicsit fogta, fejét beléjefúrta, másik kezével Pólika kezébe +fogózott. + +– Kalim lelkem… hallgass meg csak… Nagy bűnösök voltunk mi a te lányod +dolgában. Te üldözted, én kerítettem őket… S a mi fekete bűnünkért Isten +a legnagyobb jóval szégyenített meg… Mert tudod lelkem, most szinte azt +hiszem, ennek így kellett jönni… Druzsiánna a halálé volt, születése +óta… Szedett szőlő volnál te most, a gyermek nélkül… Hogy lányod helyett +lányod legyen, nagy nyomorúságok kerülőjét járatta veled az a fentvaló +Úristen… + +Az anya könnyei bővül hullottak a gyermek szép, síma gesztenyeszín +hajába. Mintha szárító, puha selyemkeszkenyőbe. + +De Vesmásné utolsó szavainál felpillantott, körülnézett, keresett +valamit. Egy képet, amelyen sápadtan ragyogott a tavaszelői nap. +Törékeny leányt ábrázolt az, konfirmációs ruhában, kezében imakönyv, +emléklap, homlokán gyógyíthatatlan két szenvedés koronája. + +Az anya felkelt s karján a szorosrafogott gyermekkel eliberogyott a +képnek. Mint tél oszoltán az újból forrni kezdő bor sikoltva tépi fel a +pecsétet: zokogva hördült ki belőle a szó: + +– És én téged megütöttelek! Én téged megütöttelek! + + + + +BOLDOGSÁG. + +– Na, hiszen ő is, szegény feje! + +Igy sóhajtgattak a nagynénik Imre unokaöccsük felett. „Valóságos Ázsia“, +mondogatták néha összefoglalóan a háza tájáról, de annak egyes eseteit +is gyakran beleszőtték példálózgatásaikba. + +„Már én csak azt az egyet tudom mondani“, így kezdődött a szó, de hány +ilyen „csak azt az egyet“ tudtak! + +– Hogy némely milyen könnyen él! + +– Padlót festet, hogy ne kelljen súroltatnia! + +– Kockacukrot vesz és cukorport, ahelyett, hogy vágná és törné a +süveget. + +– Poronyú almásbélessel vasárnapozik! Igazi restasszony tészta. + +– Ágyban kávézik, a haját csak szalaggal köti át, úgy hillérkedik +napestig! + +Ez a „némely“ az Imre felesége volt. Vézna húszesztendős madárka, bizony +nem sok komolysággal bélelték meg odahaza. Pedig lett volna rá okuk, +mert afféle templomegere-tanítóemberek voltak. Belé is pusztultak korán +a nyomorúságba és itt hagyták az életre nem nevelt egyetlenjüket. + +A fiatal asszony esetei így valóságos családi csemegéül szolgáltak új +rokonságának. Imre testvérnénje, egy örökké horgoló, időtöltött +kisasszony hordta a pompás beszédtémákat a tempós délutáni kávézásokhoz, +a „fúdd el s elrepül“ könnyűségű kalácshoz, a sűrű bivalytejhez és a +drága mérgekkel illatozó, nehéz fekete kávéhoz. + +– Tegnapra például… egy, kettő, három… (Eszternéne a láncszemeket +számlálta) odarendelte a mosónét… egy, kettő… s mikor az neki akar fogni +a dörgölésnek, kisül, hogy az este elfelejtettek áztatni – egy… kettő… +Persze az asszony nem ért rá facsarni, teregetni és másfél napszámot +kellett kifizetni neki… egy, kettő… egy, kettő. + +– Szegény Imre – túrhatja az orrával a földet! – sóhajtott a jólelkű +Józéfa néni. + +– Akit az Isten megvér, elveszi az eszét! – mérgelődött a kemény fajtájú +Johonka. + +Az egész házasság egy nagy „fuccsal“ kezdődött. Imrét „megütötte az +ördög a lapátjával“ és ahelyett, hogy gyüjtött volna, amivel önálló +irodát nyisson, leszerződött irodavezetőnek a principálisához. Eladta az +eszét, élhetett a más kutyája módjára ezentúl. A fiatalasszony, akinek +nem sült ki a szeme ezt az áldozatot elfogadni, hamar leszerepelt a +család előtt. A mézeshetek után levizitelt a rokonságban és mindenkit +visszahívott egy délutánra. Két napig erre készült. Tortát sütött, +sandvicheket kent, almát fényesített. A pohárszéket megrakta minden +jóval, az edény és asztalnemű is odakészítődött jóelőre. Ki akart tenni +magáért „Cunci asszony“. (Imre így becézte feleségét és ezt a nevét némi +csúfondáros akcentussal az egész család felkapta.) + +A vendégek megjöttek. Mind rokon volt, mind idősebb Cuncinál és mind +kézimunkát hozott. Szégyelhette magát a menyecske, hogy csak kibabázta +magát nagycifrán, de bizony nem volt mit előrángatni kézimunka fejében. +Olyan zavarban volt, annyit próbált kedveskedni a komoly, szigorúan +szóló néniknek, hogy teljesen elfelejtkezett a csemegékről. Eszter +oda-odavágott a szemével a kredencre, de hát hogy szólt volna! Nem az ő +dolga, hogy eszébe jusson a kínálkodás. + +Mikor a nénik már túl voltak a kapun – sértettségük diadalérzetében +sopánkodva hazafelé, akkor rémült rá Cunci is a felrakott pohárszékre. +Sírni kezdett kegyetlen szégyenkezésben, úgy elengedte magát, hogy az +urának kellett ágyba fektetnie, mint egy kis lányt, aki kőre csapta a +porcellánbubát. + +Egyetlen szerencséje az volt Cuncinak, hogy Eszter néne nem ütötte be +mindennap az orrát hozzájuk, ámbár erősen „jó sógorasszony“ volt, „hű +rokonság“, ahogy a családi szó járta. Igy aztán sok minden titokban +maradhatott. Például a Cunci zeneszerzése is. Volt neki egy rozoga, +hosszú-hosszú zongorája. (Nézd a lelkemet, gárniturja nincs és +klavirozik!) Hát versbeszedte egyszer az ura becenevét, akit ő Babunak +szólított. A verset meg is zenésítette. Egész délután, késő estig, a +zongoránál ült, szólamokat komponált és kottázott. Imre holtfáradtan +jött meg az irodából: + +– Vacsorázunk, fiam? + +– Jézusom… nincs egy falat kenyér a háznál. + +Mitévő legyen? Rázendítette a szerzeményt, énekelt és zongorázott teljes +erőből. De úgy kacagtatta a férjét a fura, nagyképüsködő dalocskával, +hogy az könnyekig volt és beérte a délről maradt mákos laskával. + +Már megint „pálám et publice“ történt Cunci másik híres esete. (Imre +családjában a nők is latin szólásokkal éltek.) + +Az esküvő után néhány héttel a nagynénék csak kezdték odadugni a +szájukat Eszter füléhez: + +– Nincs semmi újság a fiatalasszonynál? + +– Nem úgy viseli az magát! Szökdös egész nap, le a lépcsőn, föl a +lépcsőn, legtöbbet az ura nyakába. + +– Hivass hozzá, aki megvizsgálja. + +– Mondtam én már, mert émelyedett, de a párnába dugta a fejét és azt +mondta, ne beszéljek ilyenekről, a kútba ugrik, úgy szégyeli magát. + +Két nap mulva Cunci függönyt tett az ablakra, leszökött a párkányról és +többet nem volt mit szégyenkeznie. – Hiszen csak akkor csapott +spektákulumot! Annyit pityergett, annyit esküdt az ura fülébe, hogy +máskor ilyenkor olyan jó lesz, mint az angyal az égben. + +Igy folyt az élet „Babu és Cunciéknál.“ Történt ezer visszás dolog, nagy +és kicsi. Egyszer az összes befőttek peshedtek meg, máskor a kész új +ruhát bontotta szét Cunci és nem sikerült összeteremteni többet. Azután +asztalfutó nélkül terítettek, vagy vasárnap varrták a gombot a +kikészített fehérneműre. + +Ott laktak a város lenézett Porond-utcájában: három úgyahogy berendezett +lyukban, de ha pénzhez jutottak, hát Cunci azaleát vásárolt az ebédlőbe +és hálópyjamát az urának. Johonka csak a kezét csapta össze: + +– Hogy mit nem tud a kántorkisasszony! + +Megesett az is, hogy színházat béreltek s hogy berándultak Kolozsvárra. +Azután pedig a hónap végéig „éhkoppot ettek sóhajtott lére.“ + +Amellett nyavalyás kis fehérnép volt Cunci: hol egy nátha tette ágyba, +hol egyébért feküdt, amivel más asszony akár disznót öl a családban. A +félénksége pedig egész kacagás volt! Örökké nyügölődött vele az ura +nyakán, még az egértől is visítozva rohant. + +Szó, mint száz: Imre olyan „virtsaft“-ba került, hogy már siratgatni is +szokták a híres uzsonnákon. + +– Beh jó, hogy meghalt a szegény anyja, legalább nem látja ezt a +züllést. + +Ami azonban két táborra oszlatta a néniket, az Imre viselkedése volt. A +szentimentálisabb párt nemesnek, mártirosnak minősítette a férfi finom +tempóját: hogy nem panaszolt soha egy árva szóval. + +– Ritka nagylelkűség – mondotta Józéfa néni. – Mindig mosolyog, még az +utcán, magában-mentében is és ha az ember kérdi: hogy vagytok otthon, +azt feleli: jól, kezit csókolom, köszönöm, nagyon jól. + +– Ez a legcsúfosabb kétszínűség, megengedj, édes Józéfa. Ezért +hopocálhattam kicsi korában! Ahelyett, hogy mint anyjához jönne hozzám, +kipanaszolná magát és megkérne, hogy oktassam egy kicsit azt a +habhajdánét! + +A kis habhajdáné pedig egyszer csak fogta magát és meghalt. Ezt is olyan +önfejűen csinálta. Mikor Józéfa és Johonka néni éppen rászánták magukat, +hogy „lecsapnak“ valami rosszul beütött disznóvásár után. El voltak már +készülve a bevezetéssel. + +– „Nézze lelkem, a maga ura korán árván maradt, mi vájtuk ki a +nyomorúságból, anyja helyett anyja voltunk, hát csak van jogunk…“ stb. + +De mikor beállítottak, Cunci keservesen nyöszörgött és Babu rakta az +ecetes ruhákat a boldogtalanra. Persze télvíz idején kimelegedve +berohant a konyhából a fűtetlen első szobába, hogy lesse a katonazenét. +De azért a nénik elővették a jóságukat – az ember nézi, amit néz – és +felváltva ápolták. Azonban Cunci még az ágyban is udvariatlan volt, +folyton az urát akarta magánál; belefogózott a kezébe és ha menni akart, +karikára nyílt a szeme a kétségbeeséstől: + +– Ne hagyj itt magamra… ne hagyj itt magamra! + +Szegény elkínzott embernek semmi nyugtot nem engedett és mire behúnyta a +szemét, az összes néniket megsértve hagyta vissza. + +Imre szépen, komolyan viselte a gyászát. A nagynénik ki nem fogytak a +dícséretből. Hogy megbecsüli még holtában is! Soha egy rossz szót nem +beszél felőle. „A szegénykém“-nek emlegeti, ha szó van róla. + +Időt hagytak Imrének – ne szólhassa meg senki, hogy ők milyen fajta +familia – egy teljes esztendeig a fekete karszalag viselésére. Ekkor is +csak okkal-móddal kezdődött, hogy: + +– Hiszen szép, szép, de utóvégre is – + +Egyszer aztán Johonka mégis csak kirukkolt s a halál óta Imrénél lakó +Eszter is elkezdte a nótát, hogy ő nem bírja már a háztartást kétfelé. +(Nem oszlatta fel a magáét, ő tudta, miért.) + +Szegény Imre pedig már egészen elhelyezkedett ilyenformán az életbe: +hogy Esztike főz és uralkodik és ő minden vasárnap délután kisétál a +temetőbe. Hanem azután addig-addig hallotta a néniktől, hogy „ez így nem +élet“ és addig szenvedte az Eszter duzzogásait, amíg kezdett puhulni. + +Csak annyi terminust kért még, míg elkészül a szegénykének a sírköve. + +A jó nénik ezalatt újjra szedték a város eladó leányait. Családfát, +hírnevet latravetettek, no de szalmájában is megválogatták és azt is +kinézték, hogy legyen egy pár sustákja. Főleg árva leányt kutattak, aki +azonnal kézhez kapja az övét s nem böjtölteti az urát az örökségért. + +Pompás új asszony került. A másik még a kis újjával sem ért fel. Más is +az, ha a tapasztalat válogatja meg a feleséget, mint ha diákbálon +akadnak össze a fiatalok, ahol a cingár boka és csiri-csáré száj szédíti +az ifjú embert. + +Az új asszony erős volt, tán szebb is a másiknál, mindenesetre jóformájú +fehérnép. Símára fésült fején, komoly kontyán csak úgy pihent a szem. +Híres gazdasszony-anyának a leánya: három évig hordott egy kötényt és +minden ruháját maga varrta. + +Még a házasság előtt kivette Imrét a principális körméből és saját +irodájába, saját házba segítette. A rokonsága pöreit is elhozta +hozományba. Azután túladott férjének szedett-vedett bútorain, szép kész +garniturákat hozott ő azok helyett. Már az első héten leltárba vette az +ura fehérneműjét. Be is stoppolta az első asszony után maradt sok likat +a harisnyákon. Egyebet is átrendezett. A hálószoba nevetséges, sőt +Johonka szerint „orcátlan“ rózsaszínű lámpájáról lehúzta az ernyőt. +Könnyű munka volt: cafatban jött le a vázról, úgy meg volt évődve a +selyem. + +Imre csodálkozva állt meg este a józan, fehér világosságban, mintha +elszállt volna valami a rózsaszínű fényben. + +– Hol van a lámpaernyő? + +– Ott, – mutatott rá Ilona, egy marék elporosodott rongydarabra. + +Imre nézte a cafatokat. Ezek árasztották a meleg, andalító világosságot? + +Lassanként minden megváltozott körülötte. Nem is volt már, ami Cuncira +emlékeztessen. Épen csak álom-alakban járt még vissza. De ha Imre mélázó +kedvben ébredt és az álmokat emlegette, az asszony legyintett: + +– Álom s esős idő! + +Ilona mestere volt az életnek s az élhetőségnek. Ment is körülötte +minden, mint a karikacsapás. Bezzeg nyugodtan tehette most próbára +Johonka a tisztaságot Imrééknél. Felrakhatta a feketebársony kalapot a +sifonér tetejére: nem volt azon egy mákszemnyi por, amikor levette. +Honnan lett volna? A háziasszony jeggyel jelölte meg, hogy meddig +jutottak, ha netalán félbehagyta volna a cseléd a portörlést. Máskor +„meglepték“ a fiatalasszonyt, de ugyan nem jött az zavarba. Olyan +kamrája volt, mint az édenkert. Csak lekötött három szál füstölt +kolbászt a rúdról, forró vízbe dobta, tormát reszeltetett. Aztán kivette +a pohárszékből a mindig készentartott édestésztákat és olyan vacsorát +rögtönzött a váratlan vendégeknek, hogy aki jobbat kíván, az hazudik. + +Jöttek is gyakorta most már a nénik. „Végre van, ahová az ember néha +elmenjen.“ „Ez már talál a családba!“ Még a neve is. Nem is tűrte, hogy +kitekerjék, ő se sületlenkedett a férje nevével. Nem kínozta Imrét soha +semmivel. Igaz, hogy Imre néha szerette volna, ha több szükség van +reája. Ha este belefogóznék egy meleg kis kéz: + +– Kísérj végig a folyosón, úgy félek! + +Csakhogy nem félt ez az asszony semmitől. + +Mikor émelyedni kezdett, akkor szakkönyveket hozatott, eljárt doktort, +vénasszonyt. Mint az óra, olyan pontosan élt rendelet szerint. A +végnélküli csipkék helyett most már rékliket kötött, fásli-szalagot: +egy, kettő… egy, kettő. + +Két héttel a nagy esemény előtt már az utolsó szalag is be volt fűzve a +kis kelengyébe. Azután minden derendócia nélkül pompás fiúcskát szült. +Azt kívánt, az lett: az ilyen nagyszerű teremtés az Úristen dolgába is +bele tud szólani. Nem is folytatott olyan zöld beszédet, mint Cunci, aki +leánykáról ábrándozott, mert azt szebben lehet öltöztetni. + +Hat hét mulva fényes keresztelőt csaptak Imrikének. Huszan ülték körül a +lakomát. Az asztalfőn a fiatal anya, a család ünnepeltje, balján a +pappal, jobbján Antónia nénivel, a keresztmamával. Ez gyermektelen, +gazdag konziliárusné volt. Brassóból, az asszony rokonságából. + +Fogyott a sok nehéz étel, folyt a drága bor, egymást szégyenítették meg +a „tartalmas“ felköszöntők. A banda is felzendült a verandán, csupa +hivatlanul. + +Szép hallgató nótákat húztak, a vidám ember szereti úgy távolból a +szomorúságot. Imre is jól beléjük hallgatózott. És úgy csodálkozott, +hogy ez mind érte van és az övéiért. Az elégedett, tisztes rokonság, a +jó mód, a vigalom… olyan furcsa volt ez, még mindig olyan hihetetlen. + +Józéfa néni ábrándozott, de Johonka odasúgott a fiatalasszonynak s az +kapott a szón és továbbadta Imrének: + +– Fizess fiam, sok lesz a mulatság ára, ha ilyen sokáig engeded, hogy +húzzák. + +Imre felkelt és bement pénzért a hálószobába. Kitárta a vasszekrény +nehéz ajtaját és kihúzott egy fiókot. Gummiszállal átszorítva feküdt ott +a sok rendezett bankó, mellettük a pénztárkönyv és a ceruza. Milyen +pompás dolog ez, milyen zavarban is voltak egyszer Cuncival. Imre-napot +jött a banda megmuzsikálni és alig tudták a forintot a tükörfiókból, +mellényzsebből összevakargatni… Beh ijedten is nézett szegényke, hogy +nem tudják kiszurkolni. Mikor aztán megvolt az utolsó krajcár, átölelte +az ura vállát, táncra perdült vele: + +– Hadd húzzák még, ne siess! + +… Künt a banda már érezte, hogy illő lesz a frissbe fordulni. Abból is +már elzengett jó nehány, de a házi úr késett. Ilona asszony +nyugtalankodott: „Ez nem illik, rendetlenségre, szegénységre vall; +mintha keresni kellene nálunk a pénzt.“ + +Már mozdult, de Józéfa néni visszanyomta. + +– Te csak maradj, fiam, nem illik felkelned. + +Átment a nappalin, onnan nyílt a háló. A feléje szolgáló ajtó nyitva +volt. Imre nem hallotta meg, hogy valaki belépett. + +Úgy maradt arccal a kasszára dőlve, a válla össze-össze rándult. – +Józéfa néni megérintette. + +– Mi az, Imre fiam? + +A férfi mozdult, de nem volt még ereje visszazökkenni a rendes +mivoltába. És most az egyszer életében igazán úgy szólt a nénihez, +mintha az anyjának mondaná, őszintén, gyámoltalanul, kicsordulva: + +– Hagyjon el, Józéfa néni. – Én is voltam valaha boldog – + +Az arca nedves volt és piros, még a kassza oldalán is fényes, földig +futó csíkok íródtak a könnytől. + + + + +ALUL. + +A négyórással kellett a kislánynak megérkeznie. + +Kislánynak hívta csak a pár hét alatt, mióta megtudta, hogy van a +világon és hogy találkozni fog vele, hogy köze lesz hozzája. + +El is képzelte egészen, név szerint. Bizonyosan szőke, csak szőke lehet! +Nem túlságosan magas, inkább középtermetű, talán annál is kisebb. Nagy, +világos szeméből ámulva, balgatagon kukucskál a gyorsan táguló pupilla – +és sebesen beszél, mindig hirtelen szólva, mintha más utakon járó, +messzi álmokból riasztanák fel. + +Ilyen volt az anyja is. Kedves, meleg gyermek, virág a virágai között… +Nem volt a lelkében semmi rosszaság, semmi ingatagság. Benne magában +volt a hiba: a gyáva, gyámoltalan nagy szerelem, hogy nem mert szólani +abban az időben, amikor kinyílt a lány és várakozott arra, aki eljön a +lánysága után. + +És eljött a győztes. + +Akkor ő már hiába térdelt le elébe egy alkonyatkor a porondos kerti +úton, ott, ahol a labdarózsák eltakarták a fákat nyesegető apát. Hiába +kulcsolta át reszkető térdeit! + +Csak egy rémült, menekülő tekintetet kapott. – Elszaladt a lány, a +kislány. + +És azon az éjjelen még sokkal messzebb szaladt. Azaz, hogy nem ő ment, +hanem elhúzta a győztes, ahogyan a delej az akaratlan vasforgácsot. +Kiment hozzá a kertbe, mert a győztes úgy parancsolta. És kiment, már +parancs sem kellett hozzá, a kerten át az útra, ahol a hintó várt… + +„Ahol megtalálta, onnan már nem kívánta hazahozni.“ Igy szólt a krónika +tovább az öreg igazgató-tanítóról, meg szép, szőke, anyátlan +kislányáról. + +Modellje lett, szeretője, esketetlen asszonya a festőnek, aki fekete +volt és biztosszemű, könnyűszavú, amilyen soha sem járt sem azelőtt, sem +azután ott az Isten hátamögötti falucskában. + +Mindig azt hitte ő, az alulmaradt, hogy nagy sors várt reájuk, +kettőjükre. Csak most, hogy levelét vette a hajdani „kislány“-nak, csak +most tudja, hogy a halál kettévágta a győztes életet, és hogy a névtelen +asszony egy új, névtelen kislánnyal tért vissza a szamosmenti faluba. +Ott élt szegényen, megvetetten, hogy kibőjtölje a kicsinek a nagyapa +szeretetét, a nagyapai örökséget. + +„És amikor már minden jól lenne, énnekem kell meghalnom, kedves Szente +úr. Tudom, hogy nincsen sok oka, hogy jó legyen hozzám, de azt is tudom, +milyen jó szíve volt. Magára bízom a kislányomat, mert akije volna, azok +jó szemmel nem nézik. Számontartottam kedves Szente úr, bár messze +kérezett innen, hogy meg nem házasodott, így nem lesz neki senki a +mostohája. Mert maga – érzem – nem lesz az hozzá soha… Szoktassa rá házi +munkára, ha épen elé is vétetné vele a tanítónői oklevelét…“ + +A négyórás késett, és a váróterem lassan szürkébe borult. Szente úr, a +tanítóbácsi, nem olvashatta tovább a levelét, mert itt ezen a kis +állomáson nem volt szokás lámpát gyujtani, amíg az emberek az újjukat +látták. De hiszen tudta már könyv nélkül, meg aztán folyton sírva fakadt +úgyis, ha belenézett. + +Sohasem hitte, hogy életében még változás történhetik. Megvolt a +házikója, kertje. Nyulat, galambot tartott és szerette a falu +gyermekeit. A kántornénál kosztozott, és paphoz, jegyzőhöz eljárt +ferblire, vagy muzsikálni a táncoslábú kisasszonyoknak. + +Most pedig neki is lesz egy ilyen kicsi-kisasszonya. Ugyanhát +elmulhatott már vagy tizenkilenc éves, de azért még mindig kislány +bizonyára: szőke, filigrán és álomból felriadón pergeti a szót. + +A birtokocskát, ott a Szamos mellett, majd kiadja bérbe. A pénzt azonban +el nem költi. Bankba rakja, hozománynak. + +Itthon pedig új rendet teremt. A belső szobát, amelyet most nem fűt +télen, átadja a kislánynak. Jómaga sem hál többet a nagyszobában, abból +ebédlő legyen, meg nappali. Hanem a kamarát fogja átrendezni +legénytanyának. Állandó asszonyt is fogad a bejáróné helyett s azt sem +valami akárkit, hanem jobbfajtát, aki anyát is pótoljon a kislánynak. +Aztán ki tudja, az új kolléga, aki a papkisasszonyt nem kapja meg +úgysem… De egy ilyen szegény, névtelen kislánynak, aki szelíd és +szeretetvágyó lehet, nagy szerencse volna. + +Igaz persze, hogy akkor aztán jobban szeretné az urát, mint a gyámapját. + +Féltékenység szorította el Szente tanítóbácsi szívét. Nem, sokáig nem +fogja férjhezadni. Megtartja magánál és nagyon fogja szeretni. Nagyon, +nagyon hálás lesz a kései örömért, amit belehoz az ő magányos életébe. +Mint egy jóságos, boldog édesapa, olyan lesz vele… + +Édesapa! A szíve átmelegedett. És egyszerre eszébe jutott az a tekintet, +amelyet akkor estefelé vetett reá a festő, amikor a kislány kikosarazta +őt és ő kimondhatatlan bánatban kullogott hazafelé. + +Hanem meg kellett mégis halnia a győztesnek, fiatalon. És a leánya most +az övé, az alulmaradotté. + +„Apám“ – így fogja szólítani őt és az igazit nem szólíthatja soha már, +sehogy. A sors visszaadja neki ahelyett, akit a másik tőle elrabolt. + +Künt megpendült a jelzőharang ti-teng-je. Parasztok nehéz kopogással +baktattak kifelé. Szente tanító is a nyomukba hágott és kilépett az +állomás kicsiny előterére, ahol egy elkerített virágágyasban +georginakórók rothadtak a vizes hó alatt. + +Szürke, szinte piszkos ködből hámlott ki a vonat… Már hallatszott is a +dohogása. + +Átalvetős parasztasszonyok ugráltak le, a szomszéd nagyközségből, +vásárból jövet. Most vették meg gyermekeik téli kalapját, némelyiknek +két-három kis kalap volt egymás tetején a fejébe húzva. + +Szente megfeszült szemmel kutatott a homályban,… egyszerre +megszólították. + +Felfelé kellett válaszolnia a kérdezőnek, mert jóval magasabb volt az +nála. Prémboás, kosztümös, gyászfátylas úrnő, kezében csak egy kis +vászontokos bőrtáska. + +– Ön az egyetlen kabátos ember itt, hát nem lehet más, mint aki engem +vár – mondotta a mélyfestésű hang. + +– Szente tanító vagyok. + +– Jóestét. Ráskai Klára. + +Az anyját Kláricának hívták. + +A tanító csendes megütközéssel hallotta a nevet. + +– Ráskai? + +– Apám nevét hordom… némi joggal – felelt a hölgy és a hangja elárulta, +hogy nem restelkedik. – Majd mindjárt beszélek többet magamról, csak +vigyen be innen, ahol a vasútgőz átnedvesít egészen. + +A tanító gyámoltalanul érezte meg, hogy ügyetlen és elfogódott. A +legrosszabb helyen állott meg kérdezősködni. + +– Tessék, tessék csak kérem – kalauzolt. – A szekér… az a szekér ott +reánk vár. Nem ráz, kötéllel van hintamódon felkötve az ülése. + +– Várhat az még egy óráig Önre? + +– Reám? + +– Mert én az alulról érkező vonattal vissza akarok utazni. Tulajdonképen +másfelé vagyok útban, csupán kerülőt csináltam, hogy a tanító urat +megismerhessem. Nézze, csomagom sincsen. + +– Vagyis kegyed nem fog most bejönni velem a faluba? + +– Nem, uram, hiszen szó sem volt erről ugyebár a levelemben? + +– Akkor hazaküldöm… nem az enyém a fogat, nem várakoztathatom. + +Beléptek a váróterem keserűre bepipázott levegőjébe. + +A tanítónak, – úgy érezte – igen jó ötlete támadt. + +– Menjünk át a főnöki irodába, ott lámpa is ég és meleg is lesz. + +– Nem, dehogy! Csakis a tanító úrral akarok együtt lenni. Kinyitom az +ajtót, a száraz hidegtől nem félek. + +Leült a homályban, szemben a férfival és beszélni kezdett. Nyugodtan, +minden szót mintha megmért volna előbb. + +– Anyácskám szegény – tudja ugye, hogy csak négy hete temettem el – +utolsó napjaiban elárulta nekem, hogy a tanító úr jóindulatába ajánlott +engem. Látja, akárki jóindulatába ajánlott volna – nem kerestem volna +fel szívesen az illetőt. Nem találja különösnek, hogy egy diplomás, +felnőtt leányt rá kell bízni egy férfira, – akihez különben semmi köze? +Ne értsen félre, mert Önt nem számítom azokhoz. Sokat töprengett szegény +anyácskám, hogy kire bízzon. Én nagyon megörvendtem aztán, hogy a tanító +urat kérte gyámomnak. Mert mindig mondta, hogy Ön aranyszívű jó ember. +Igy hát nem is állhat utamba. – Mert nekem „utam“ van. Látja, azért +mondtam az imént, hogy némi joggal viselem az apám nevét. Anyácskám nem +igen akart erről az „út“-ról hallani. Azt mondta mindig: „nincs ott +boldogság fiam, asszonyember számára. Asszonynak otthon jó…“ Ó, nagyon +bohó gyerek volt az én szegény anyácskám! + +Egy kicsit elhallgatott. + +De a tanító nem felelt. Bámult és nem jutott eszébe semmiféle kérdés. + +A lány hangja a gyöngédből átforrósodott. + +– Már kicsike koromban festegettem. Apám adta az ecsetet először csak +úgy tréfából a kezembe. A képzőben alig tanultam valamit. Csak a paletta +érdekelt. Aztán a tél elején nagy titokban elküldtem néhány képemet +Pestre… Jablonczay mesterhez. Megírtam neki, hogy kinek a leánya vagyok. +Képzelje, levelet kaptam tőle magától. – Ha tudná, drága tanító úr, mit +írt! Nézze, itt a levél. Mindig, mindig nálam van. + +Kihúzta az írást kebeléből. + +– Van gyufája? + +A sárga fénynél eltáncoltak a betűk a tanító szeme előtt: „Vegye fel a +Ráskai nevet. Joga van hozzá, a legszentebb jogon, mert senki úgy nem +gyermeke az apjának, mint az, aki fényes képességeit örökölte.“ + +A leány hozzáhajolt a tanítóhoz és rábeszélő, meggyőző hangon +magyarázta: + +– Kérem, édes jó tanító úr, Önnek bele kell egyeznie mindabba, amit már +úgyis elrendeztem. Kiadtam a birtokocskát, a házat. Csak jóvá kell +hagyatni a szerződést az árvaszékkel. Pestre megyek a mesterhez tanulni. +Higgye meg, azért születtem, hogy az apám élete folytatódjék! – A +csomagjaim már útban vannak Pest felé… Olyan kevés idő van már… késett a +vonatom és a másik jelez mindjárt… + +A várószoba parasztjai újból kifelé indultak. Mozgolódott az iroda is. +Valaki pénzdarabbal verdeste a jegykiadó ablakát. + +– Kérem szépen, váltsa meg a jegyemet Budapestig. Ha az megvan, átadom +az írásokat, amelyeket jóvá kell hagyatnia. A címemet is felírom egy +névjegyre. Apám nénjénél fogok lakni… Most már ő is szívesen tud rólam. + +Pár perc mulva berobogott a vonat. Ablakaiból fehér, erős, szinte +kegyetlen fény esett ki a vígasztalan kicsi állomásra. + +Csak most, a felszállásnál látta a tanító igazából gyámleánya arcát. +Kemény, faragott vonásait sűrű hollóhaj keretezte… + +– Minden értem tett lépésért igen hálás leszek; egyébként igyekezni +fogok nagyon kevés bajt szerezni Önnek, – mondta, rövid, friss +kézszorítást adva búcsúzásul. + +De fent, a fehér fény teljében már nem figyelt többé a sáros, fénytelen +világra, amely odalent elmaradni készült mögötte. Boldog kipirultságban +gombolta szét kabátját az enyhe melegben és ahogy magasranyúlt a hálóig, +mégegyszer megmutatkozott a tanítónak. + +Sugár volt, fekete, biztos mozdulatú, bátorszemű. Olyan bátor, olyan +tisztánlátó volt a szeme, amilyen nyugodt és győznitudó a beszédmódja. +Az apja leánya volt, a győztesé, tetőtől talpig, kívül és a lélekben. + +Alul, a süppedt havon, visszaindult a tanító. Hátrahúzódott a +csatlakozni akaró parasztoktól… Egyedül, dideregve kullogott haza az +alacsony házikók között, ahol már csak egy-egy kutyavakkantás +köszöntötte a világtalan falusi koraéjszakában. + + + + +A TÜKÖR. + +Sápadtarcú, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az ezüst-arany +hímzésekkel mennyezetig zsúfolt bazárban. A bazáros zagyva franciasággal +esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi boltocska milliókat ér, – +közben a száz frankra tartott vállkendőt odaadta tíz frankért. Magukban +maradva, a sápadt idegen törökre fordította a szót: + +– Van régi holmid? + +A török kezével intve, félrebillentette a boltocska hátsó függönyét. +Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől megderengetett +kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna. + +– Te itt szoktál aludni? + +A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban odatartotta +néhány szétteregetett függönyhöz, szőnyeghez, majd a boltozatról +aláfüggő rézampolnához… Az európai szeme azonban egy, a falnak hanyagul +támasztott tükrön akadt meg. A tükör kerete a magasból jövő derengésben +alig csillogott, mintha vasból vagy nagyon elpiszkolt ezüstből volna. + +– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt a török. + +Az európai e bókra a tükör után hajolt; de az lehúzta a kezét, amint +könnyedén akarta fölemelni. Csak most tűnt elő: mily gonddal voltak +kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű, liliomfonásos +arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se mutatott. + +– Mit adjak érte? + +– Százezer frankot, uram. + +– Szóval… tízezret? – kérdezte az európai fínom gúnnyal. + +– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim ben Abdullah nem őriz +olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni lehetne. Ha nem jössz +igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide be. Nézd meg frenki jól azt +a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem tudom, hogy hívják az ércét, de +rozsda nem fogja és többet ér, mint a vertarany. A tükör lapja pedig… + +– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit… + +– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki bejött a +bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a tükörlap. + +Az európai maga mellé állította az olajlámpást és kutatva vizsgálta +kiszemelt zsákmányát. + +– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret. Hát a +munka rajta… A tükörlap azonban… a vén ámító csalni akar vele, jó lesz +hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt fizetem meg; különben ha +rá jön, hogy magában a keretet taksálom húszezerre, mindjárt külön +fizetteti meg a meséjét… + +Az öreg visszatért és leült a földre. + +– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a mezarthim +csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz. – Figyelj, frenki. A +tükröt egy vándordervistől vettem, aki Bagdadból zarándokolt Rumba. A +Tigris-folyó partján vetette ki lábához a víz, midőn egyszer reggeli +áhítatmosdását teljesítette. Megvettem tőle, mert láttam, hogy régi és +hogy nagy kincs… Később hallottam, hogy a bagdadiak ezer esztendeje +keresik Kandazé emirleánynak a Tigris-folyó hullámaiba veszett +varázstükrét… + +– Varázstükör? Miben áll a varázslata? + +– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját múlta felül csodálatosságában. +Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló kezéből ered az – talán +hallottad, hogy azokra bizatott valamikor a világegyetem valamennyi +titka. A tükör üveglapját ő úgy állította össze, hogy az minden beleeső +képet magába szívott és mindazt, amit valaha látott, időnként +visszasugározta. Rahman emir csináltatta e tükröt, hogy felitatva +leányának, Kandazénak hasonlíthatatlan szépségét, azt a kalifának +megmutathassa, anélkül, hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a +menyasszony bemutatását házasság előtt, megszegné. + +– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit +türelmetlenül. + +– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak annak mutatta képeit, aki +értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, a kalifán és +Kandazén kívül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki állítólag +kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és aki azután – + +– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék Ibraim, +ismered-é a tükör nyitját? + +– Nem én, uram. + +– Persze, persze. És az európai nevetett. – Ma is élnek a csodák, +csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a vásárral, emlékezz. +A mezarthim éppen nyitni akarja szemét… Húszezer frankot adok. + +– Adj uram ötvenezret. + +– Húszezret. + +És az európai letette a pénzt. + +– Igen vagy nem? + +– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül köszöntél… + +Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását. Hallgatva egy +darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna alá fogta, aztán +kifelé indult a stambuli ótörök városrész nehézillatú, sikátorszerű +utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyílt ki, mint szikrázó +ezüstlótusz az ég végtelen bíbortengerében… + +A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyúló terembe holdfény +szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes vitrinákat, mereven +mosolygó, aranyozott bálványokat cirógatva végig, akár mennyei uszálynak +földetseprő vége. Időnkint a holduszályba ide-oda imbolygó árnyék esett: +fiatal férfifej, egy a kezével kebléhez szorított ovális keretre +hajolva… + +Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli +aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török meséjét +hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán rábukkant egy +följegyzésre, mely Kandazé tükrét említette… tehát volt valami, valaha, +valahol… + +És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen szerkezet, mely +a beleesett fénysugarakat megőrizze és bizonyos külső hatás alatt +visszavetítse a világba…? + +Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha +fölszisszent: óh, balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a +tudomány megtéveszthetetlen fáklyája mellett hatolt előre az elült +századok, ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén, bizonytalan +ingoványok fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az a vakszemű +tükörlap a babona hatalmával sugározott rá: régi, hüvös, józan +mérlegelésekkel nem tudta beleosztályozni fölhalmozott, vignettázott, +kor, érték, hitelesség szerint mesterien elrendezett régiségei közé. Nem +tudott napirendre térni fölötte, nem új problémához menekülni tőle… agya +és keze szüntelenül visszanyúlt a tükörhöz, mint behúnyt szemhez, amit +föl akar nyitni, amibe bele akar pillantani… + +Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holdvilág egy könnyű +indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve a merengőt. A +fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a nyugágyon, nem volt +ereje valóban nyugalomra térni. + +A tele hold éppen a tejfehér tükörlapba esett: egyszerre a síma, +hályogszerű vak semmiség mélyülni kezdett, perspektivát kapott; valami +feltükröződött benne… Ah, nem a könyvekkel, vitrinekkel zsúfolt terem, +hanem egy csipkeszerűen stukkózott, ívekbe boruló oszlopos csarnok +barnaarany mennyezete… De ez csak távoli, elvesző háttér gyanánt, – +mindjárt elől egy fej hajolt a tükörhöz: két nagy, mérhetetlenül +tudatlan, sóvárgó, titokzatos és szomorú szem, parányi összecsukott +gránátvirág ajak, nehéz, sötét hajfelhők alatt vakító homlok… A +fiatalember szíve elállott. A tükörből tekintő arc egyszerre abba a néma +extázisba ragadta, amibe minden férfit beleejt az igazi női szépség és +az igazi női szomorúság. Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, mintha +szólítanák, megfordult: helyette az egész pompázatos, falvánkosokkal, +szőnyegekkel ékített csarnok képe hullt a tükörbe. Közepén +ezüstgyönggyel omló szökőkút. Medencéjét a nyíló fehér hónapos-rózsák +fonták körül. + +Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye széttárult: egy békaszerűen +rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó ruharakással, lapos, +hervadt szájáról le lehetett olvasni a szót: + +– Kandazé… + +A tudós szíve őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul beszélt +és ő ezt a nyelvet értette… + +– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali díszedbe. + +Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyű, de szemérmesen hosszú, +fehér muszliningben volt, karján, lábán semmiféle ékszer. Az öregasszony +azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő kösöntyűket aggatott rá és +megcsókolva lábacskáit, parányi szattyánpapucsba bújtatta őket. + +Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemű szerecsen +ajtónálló lépett be. + +– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasabb atyád, az emir akar +megtisztelni látogatásával. Beléphet? + +– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány. + +Magas, derékigérő szakállú, zöldturbános férfi jelent meg, lassú +méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető leányzónak. + +– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága. Én jöttem +ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig csak alázatos +alattvalód… + +A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt karja reszketni +kezdett. + +A hatalmas emir gyönyörködve nézte a gyermekét. Aztán egy elébeterített +bársonyvánkosra magamellé vonva őt, az öregasszonyt egy kézintéssel +kiparancsolta. + +– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy hírt +hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben, mint +parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e csodatükör +felszívta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép holdtölte volt – +tudtodon kívül a kalifához vitettem azt, isteni szeme elé tárva, ki +vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba, átölelte a tükröt és +Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon eljegyez és mához +harmadnapra feleségévé teszen, rangban minden eddigiek felett álló +nejévé és születendő fiadat örökösévé… Leánykám, e perctől fogva a +kalifa mátkája, az én felséges uralkodóném, a szent hit és szent +birodalom leendő kalifájának kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te +és a te férjed szegény szolgája… + +A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka összezárult, keble +reszketve emelkedett, arca elfehérült… + +– Ungo, háremem leghívebb őre, ki éberségedért nyerted legkedvesebb +gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő! + +A vak szerecsen a kiáltásra újból belépett és Kandazé lábához térdelve, +ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe. + +– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a perctől +fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a szerelemben, nekem +az uralkodásban kezesünkké tetted. + +Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A leány +azonban, mintha jéghideg kígyó csavarodna rá, hirtelen halottfehéren, +lekaszált virág módjára végigesett a padozat tarka márványkövein… + +A tükör most elhomályosult, mintha kendővel takarták volna le, azután +újra derengeni kezdett… + +A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt: lábát a +déli arany verőfény melengette. Az öregasszony egy bronzkandeláber +lángjába gallyakat hintegetett: a lángból kék és sárga füstbodrok +szálldostak a leány halántéka felé… Kandazé fölébredt. + +– Fatma, – súgta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni ajkáról a +szót – hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e valaha a szent +kalifát? + +– Bizony láttam, mikor a szerencsés háború után a népnek mutogatta +magát. + +– Mondd Fatma, fiatal-e még a szent kalifa? + +– Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét hatvan +esztendő alatt gyüjtötte. + +– Úgyhát mondd… nincsen bronzszínű arca és a szeme nem ég, mint a parázs +a kandeláber mélyületében…? + +– Óh nem, nem. A felséges kalifa arca sárga, mint a tudós pergamenek. + +– Nagyon rút, Fatma? + +– Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép? Hát láttál +te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kívül? Hiszen te úgy nőttél +fel, mint gyöngy a kagylóban, a tenger fenekén… Ha egyszer kalifa, akkor +ő a férfiak elsője: szép, bölcs és jó. + +– Mégis… a fiatalok szebbek. + +Fatma megdöbbenve nézett a leányra. + +– Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana, leánykám. A +férfiban csak a vétkezni vágyó nő válogat. Igaz mohamedán hajadonra +nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlítsa őket, csak egy férfi van, +akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog egy nő a világon, ha +észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is vannak? Allahra, téged +valami megbabonázott, hogy ilyen gondolatod van. Megmondta már egy álom +ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom, betegség vagy romlás lesz belőle. + +– Álom… miféle álom, Fatma? + +– Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, – ott láttalak +az ablakrostélynál állani és óh, szörnyűség, mintha egy fiatal párduc +hajolt volna feléd a rácson keresztül… Azért jajgattam, mikor hirtelen +felébredtem; és te hajnalló arccal, mintha jó és nem gonosz jelek +környékeznének, futottál felém az ablak mellől… Mi az, galambkám, miért +vacogsz? Ne félj, ne higgy az öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a +kísértésoszlató szent fahánccsal? + +Kandazé megragadta az öregasszony cirógató kezét. + +– Fatma, hű öreg Fatma, szeretsz te engem? Jobban, mint emirapám? + +– Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, – őt is híven szolgáltam, +Allah juttassa a hurik kertjébe, – egy nap se hagytalak el, egyetlen +galambocskám. Belőlem szívtad az életet… miért kérded hát, hogy +szeretlek-e. + +Kandazé arcán biborvérfelhők gyűltek, szeme emésztő tűzben égett. +Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett… + +A tükör újra elborult és újra megnyilatkozott. + +Ugyanaz a csarnok, csakhogy a déli világosság helyett esthajnali +rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál aludt. A leány +megmozdult, felkelt… Arcára fátylat, vállára könnyű sált vetve, mezítláb +lopózott az ablakig… A tükör az ablakon át a kertet is visszaverte: +haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg, lángszínű rózsamezők +hátterében mint valami fiatal ragadozó: sudár, kékkaftános legény +bukkant fel… A teste bronz, a haja sörény, a szeme parázs. Amint +Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy imádkozón, karját +keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyű macskalépésekkel surrant +közelebb; megragadta és kiemelte az ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint +a forró szél alatt lengő virág. + +A szép idegen ajkához szorította a leányka kicsüggő fátyolát. Kandazé +karját is aláejtette… A legény csókolt, csókolt és mégis: szemét az +ablakon keresztül, mint kutató tőrt, mely prédát keres, villantotta a +csarnokba. + +– Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa már +megtekintette a rózsaberkeket, tömérdek rózsát szedet a város +díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot, tízezer narancs +leve csurgott már a sörbetesek hordóiba, szegfűbors, szerecsendió és más +drága fűszerszámok illatától részeg a város; a mecsetek belsejéből a +legszentebb szőnyegek kerülnek elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak +kaszálódnak le az utak ékítésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak +téged… Nekem csak a sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván +szépséged földöntúli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben +szolgálhassak. Mennyit lapultam, míg rámtévedt tekinteted át a rácson; +hány éjtszakán át játszottam a halállal, míg az ablakrácsot +átfűrészeltem… most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak egyszer +engedd meg, hogy megtekinthessem a mennyei csarnokot, melyben lakol, +láthassalak téged tetőtől talpig. + +– Oh, nagyon nagyot kérsz tőlem. Ha Fatma alszik is, az ajtónálló… + +– Hisz az vak. + +– De hall, mint a vadállat. + +– Csöndesen leszünk, mint a titkon adott csókok. + +A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen besiklott az ablakon. De +földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem falaira vetette szemét és +pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé bámulva nézte… A legény +észbekapott: + +– Óh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert hisz ők +bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol nélkül +láthatják arcodat. + +– Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám parancsából +tekintek. + +A legény szeme villant, mint a fegyver a napsugárban. Hirtelen amaz +egyetlen tükörhöz lépett. + +Kandazé megragadta: + +– Allahra, ne mutasd arcod e tükörnek… + +De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad szépségében a +tükörlapba. + +Kandazé pedig, mintha ijedtsége váratlan boldogsággá hajnallana, maga is +belemosolygott a legény vállán át a tükörbe. + +– Hát úgy legyen… hát nézz bele jól… – suttogta. – De aztán… eredj, +eredj. Siess, nagyon félek. + +A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly heves volt, hogy a +márványmedence szélén álló üvegecske csendülve, cserepekre törve gördült +a medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra tárta. + +– Igérj valami drága ajándékot neki, – hördült a legény. + +– Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő +tejgyermekének… – makogta az öregasszony. + +– Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre. + +Fatma a földre terült és nehéz esküt rebegett. – + +A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjtszaka a holdat is +elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt, mintha egy +moccanása elűzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka egymásraszáradt, +pupillája sóvár, sötét üreggé tágult… A hold sápadtan, mint lábbadó +beteg kezdett előbontakozni ködlepedőiből és vele együtt a tükör arca is +újra elevenné vált… + +Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszínű madarak +röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyílnak. A +szökőkút szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek +rózsaszínű gőzzel füstölögnek… Kandazé halványpiros fátyolköntösben, +vállán papagályával, feje fölött lengő csodamadaraival a hurik táncát +lejti. + +Az emir szakállát simogatva gyönyörködik benne. + +Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai ékszerek +gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol… Táncol, míg ajaka vérré, arca +rózsává, szeme szikrázó csillaggá hevül a tánctól. Mintha a tánccal +őrjíteni készülne… + +Hirtelen, legszédítőbb keringéséből, legcsábítóbb felnyulánkozásából +alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva földreborul… Csodamadarai +rajban lepik el és csőrükkel magasbaemelik homlokpántját és abból +alácsüggő fátyolát… Szenvedélytől izzó arca, mint az üdvözítő nap a +felhőkből: előragyog, hogy elvakítson. + +Aztán egészen elhanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a nyitott +alkóv selyemvánkosaira. + +– Kandazé… győzhetetlen leszek… leszel. Nincs férfi, akit ez meg ne +őrjítene. + +És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog és kér. + +– Meg vagy elégedve? + +Az emir bólint. + +– Szabad ezért nekem is kérni tőled valamit? + +– Kívánj és meglesz. + +– Add nekem a varázstükröt… egészen. + +– Egészen? Hisz egészen a tied. + +– Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más férfiszem +fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg, hogy nászom +estéjén… összetörjem. + +Az emir megdöbben. + +– A tükör egy vagyonba került. Kérj akármit, leánykám. + +Kandazé esdve néz. + +– Csak ezt tudom kérni. + +– Az emir szava nem játék. Legyen. És most jőjjön Ungo. + +A vak szerecsen a hívásra egy gyöngyházzal beeresztett rózsafaládát emel +be a függöny mögötti ajtón. + +– Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied a kínai +biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz. Arra kér, +hogy saját kezeddel terítsd azt majd rá a holnapi nászlakomán, hadd +lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet. Egyébként pedig ma nem +látlak többet; sirasd meg, amint illik, leányságodat, senki sem fog +megzavarni. + +Kandazé semmit se szól. Szeme lehúnyva, nagyon sápadt és úgy mosolyog, +mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog lenne. + +Alkonyest izzik be a csarnok ablakán, a csarnok falain sötétrózsaszínű +virágfűzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé tele marokkal hinti egy +háncskosárból a rózsapelyhet. A kandeláberek aranyfüstöt lehelnek. +Kandazé halványpiros fátyolruhájában a tükör előtt áll, átkarolja azt és +ujjong: + +– Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága +foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszín mosolyát… És föl +fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra szórt +csókjait… Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek, falba, +földbe, vízbe, ahol más sohse lát és én lopott éjféli órákon +belédláthatok… + +Tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a tükörhöz és forró +csókokat lehel a lapjára. Aztán hirtelen tovarepes, az ablak iránt. – A +legény most veti át magát a párkányon. A medence szélére, a rózsák +hűvösébe ülnek. + +– Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szívem fenekére zártam érted. +Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek. Parancsolj velem +életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel vendégeljelek meg, +szólj, milyen ruhába öltözzem; kívánd, hogy ellejtsem násztáncomat… + +– Ebben a ruhában fogsz esküdni? + +– Nem, ebben csak táncolni fogok… ha magunk leszünk a szent kalifával… + +Hangja elakad, arcán láng fut át. + +– Hát öltözz az igazi nászruhádba. + +– Az súlyos, abban nem tudok táncolni. + +– Akkor hagyd a táncot. + +– Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kívánságod… a végén +majd meglátod… És aztán átöltözöm a nászruhába. De először téged akarlak +megtisztelni… + +Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente Timur +haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt adta. + +– Fatma, súgta az öregnek, készítsd elő leghűsebb sörbetedet, legízesebb +halvádat, mert mi ma ujjongani és vendégeskedni akarunk, ma mi vagyunk a +menny és föld urai. + +Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét. Az oszlopok +közt függő kalitokból tarka lepkerajként rebbentek elő a madarak. A +leány fátylat vett a kezébe és táncra ringott… + +Timur alig figyelt rá. Inkább a tükörhöz fordult és belesuttogta: + +– Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk és +akkor… + +E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly lebilincselő +mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult… A vérszínű gőzben +imbolygó virágalak, az arc sűrűn elfátyolozott és mégis sejtetett +szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték. Szeme mohón tapadt a +leány meztelen lábfejére, mely az utolsó szédítő ütemeket lejtette… A +lepkekönnyű madárraj a leány fejére szállt s amint tanítva volt a kalifa +gyönyörűségére tenni azt: csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé +arcfátyolát. A leány álmodhatatlan szépsége láttán Timur +összereszketett. Soha se látott szépséges fínom főúri nőt +szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt képzete se, mi egy gyönyörű nő. +És most a föld legszebbje vakított reá. Mintha villám érte volna, +megtántorult és odahullott a leány elé, hirtelen viharként kerekedett, +szörnyű szenvedelemben. + +Kandazé hozzáhajolt: + +– Mit parancsolsz… vegyem a nászruhámat? + +A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának illatát. +Keble vadul emelkedett, agyában szédült gondolatok kergetőztek: + +– Vegyed… a nászruhádat… de az igazit – a legigazibbat. + +– Mire gondolsz? – suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a legényből +áradó vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal varrt +türkizleplemre? A redőzött indus muszlinuszályomra? A vérszínű +hajnalköntösömre? + +Timur átölelte Kandazé térdét: + +– Annak a ruhának a színe, mint a drága gyöngyé, érintése mint a +pihebársony, redője nincs, Allah remekbe szabta… Eredj, kérd meg Fatmát, +vetkeztessen téged abba a pompába… + +Kandazé szívére szorított kézzel, mintegy megbabonázva suhant a zöld +függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem közepén. Mintha +szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát. Aztán körülnézett… +most megpillantotta a tükröt. Odarohant, megfogta mindkét kezével és +nehéz lélekzettel vallott neki: + +– A prófétára… hiszen én e tükörért jöttem… mit akarok?… mit várok?… Itt +vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb kincse, +győzhetetlen fegyvere: a tükör… Tükör, halld imádkozó szavamat, hiszen +imákat töprengtem ki sóvárgásomban, amiket belédsuttogjak… Enyém vagy és +veled együtt rabszolgám minden ember, nekem, aki eddig mindenkinek +rabszolgája voltam… Ahova én felfüggesztelek, beloplak… Ismerni fogom az +összesküvők jelbeszédét, a királynék bűneit, a pénzcsinálók titkát; ott +leszek az ellenség és a jóbarát legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm +veled, ott nincsen többé titok… Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog +lábamhoz hullani – és kéjjel és örömmel fogom gőgös gazdáimat, kegyetlen +volt úrnőimet kipellengérezni… Elfuthatok most, most… + +Az alkóv függönye megrebbent. Timur szemét üveges fény hálózta be… + +– Nem… nem bírok. Nem, amíg azt a kart magamra nem kapcsoltam, azt az +ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem… Van, még van idő a +teljes sötétig… S ha nem maradok többé magamra a tükörrel?!… Vinni fogom +őt is… az asszonyok asszonyát… és a tükröt, a kincsek kincsét… Soha +ilyen zsákmány! + +És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a szerelembeteg +ragadozó nyujtotta az alkóv felé… Kandazé fehér virágként emelkedve a +függöny zöld hullámaiból: egyetlen patyolat-shawlba burkolózva, lassan, +lehajtott fejjel jött előre. Oly néma alázattal jött, hogy Timur +megértette. A liliomszínű leplet csak egy kapocs tartotta; törékeny, +remegő opálkapocs: Kandazénak szívére szorított keze. + +Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta +szerelmese kezét. + +A tükör újra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében +félhalottként fekvő tudós homlokára szorította kezét. Úgy érezte, hogy a +kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga, félőrülten a +kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető talányos +mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő esztendeit leőrölni. +Szívében vad, gyermeki szorongás támadt, sőt félelem, sőt rimánkodás: +tovább, tovább! Mint enyhülő megváltásba merült aztán újra a sebesen +felbukó képözönbe. + +Sötétlő estét látott, a medence szélén Fatmát és Timurt. + +– Vigy el engem is, – könyörgött az öreg. + +– Ha maradsz, árulónk, ha jössz, terhünkre lehetsz… + +– Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz, ha +terhetekre válok. + +– Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami italt, +ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a halálnak. +Ah, hosszú volt a szerelem… Ha az éjfél a városon belül talál, veszve +vagyunk. A partőrök aludni térnek és a víz fölé leeresztik a rácsot… Már +pedig csak a folyón szabadulhatunk. A csónak odaát van a lótuszok +között: magam tákoltam. Először Kandazét fogod kisegíteni hozzám a +tükörrel együtt az ablakon… + +– A tükröt is? + +– A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk. Egyébként +pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert… + +És a legény megmutatta keskeny damaskusi pengéjét. + +– Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova… nem magamért, a +tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk… vele? + +– A világ ura leszek és őt a világ úrnőjévé teszem. + +– De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba az +üldözők engem meg téged és a holnaputáni a vérünk tócsájában fogja +megnézni orcáját… + +– Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a Tigris-folyó egy +kimosott, csak a víz felől megközelíthető titkos barlangjában leszünk. +Ott maradunk rejtve, míg az országot átkutatják. Onnan aztán napkeletre +megyünk, túl a Ganga-folyón, ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se +az emir, se a kalifa keze… + +Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen ragyogás: arca, válla, +karja az opálfény helyett korállrózsaszínben tündökölt, maga volt a +megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem látott meg semmit, szemét +Timuréba veszítette. + +Timur hozzáfordult: + +– Nos, Kandazé, te nem kérdezed, hova megyünk? + +– Ahova viszel. + +A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki együtt +akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította: + +– Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig a vizen +megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák lépteinket. + +A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv függönye +mögé kísérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a szerecsen +függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva, neszelődve az +ablakig vergődött és kezét rémülten dugta a rácstalan tátongó +ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye mögé. + +Az aranybarnán stukkózott terem álomszerű körvonalakban tetszett ki… +Egyetlen olajlámpa szűrte fényét a nehéz selyem függönyökre, a medence +fehér faragványaira, a szendergő rózsafejekre… Kandazé az ablaknál +remegett, a tükröt ölelve. Fatma egy váltottnak arcával jött, ment: néha +a kezét tördelte… Az ablaknál, a csillagos éjbe rajzolódva, megjelent +Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly lebbent el: Timur kiölelte az +ablakon. + +A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst +derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen fellebegő +holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek fantasztikus +körvonalaival, aztán egy acélszínű, fenségesen tovaimbolygó folyón +himbálózó kis lélekvesztő. + +Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is odavezette. +A kötél eloldódott, Timur kézbekapta az evezőt: karján az erek finom +zsinegekként dagadtak. Kandazé melléje símult: a tükröt maguk elé +tartva, abból bámulta a város elúszó képébe rajzolódó Timurt. Néha – +ilyenkor a vízre árnyék eshetett – a tükörlap egész éjbe borult, aztán +újra megderengett. + +Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt érkezőben +és íme, a folyót áthidaló kőívből a vaslécezet a víz fölé volt bocsátva. + +– Elkéstünk, – hörögte a legény. + +Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény volt, olyan +elszánt, hogy Kandazé szíve elállott. A csolnak épen a rácsba akart +ütődni… + +– Húnyd be a szemed, parancsolta Timur Kandazénak. + +Azután Fatmához fordult: + +– Emlékezz. Itt csak kettő menekülhet. Vissza pedig nem hagylak… + +– Kandazé nélkül csak a halál jó, bólintott az öregasszony. + +Mégegyszer Kandazéra vetette s aztán némán lehúnyta a szemét. + +Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a víz alá nyomta, hogy a rács fogai ne +engedjék föl a testét. Néhány hörgő bugyborék szállt a víz színére… +Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán átölelte a leányt. + +– Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélekzetet, amíg +nem mondom. + +Azzal lebukott a víz alá, mélyre, ahova a rács már nem ért… A tükörbe +sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen magasból szűrődött alá +a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a fekete-zöld világ ismét oszlani +kezdett… Timur a víz fölé emelkedett. Az erősbödő holdfényben folyó +ezüstté vált az ár: ezüstben úsztak tova, a tükörben pedig lassan álommá +mosódott a városfal, a pálmák, minaretek csipkézete. + +– Végy lélegzetet és ujjongj, – suttogta Timur. Az akadály gyors +letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban +megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást +úszott, hogy Kandazét majdnem egészen kiemelhesse a vízből. A leány +vonagló ajakkal, halálraréműlt szemmel Fatmát hívta, kereste… + +– Sohase kérdezd, hol van, ezt akarom. + +És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak így az ég és a +feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe eső arcára +fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang ütötte meg a fülét… +Messze, de a városfalon már innen, a folyóparton apró aranygőzös +csillagokként fáklyák rajzottak… A fáklyafüstben imbolygó, előresuhanó +árnyak: lovasok. Timur tudta, hogy a lovasok a víz sodránál és a +legsebesebb úszónál is gyorsabban jönnek… jönnek. Összeszedte minden +erejét, úgy haladt előre kétségbeesett, merész ívekben. + +Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, – mintha ijedtében – sápadozni +kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott… Hosszú nyíl szisszent a legény +válla mellé a vízbe, de a lövöldözőnek íjját egy másik elrántotta, +nyílván észrevette a Timur karján aléló Kandazét. + +A tükör újra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a +hullámfátyolon át… Aztán újra fel és újra alá… Ruháikat az ár tovamosta, +csak Kandazé palásthaja úszott velük. A legény homlokán, nyakán pattani +készülő érkötelek dagadtak: de úszott és élt Kandazé és vele volt a +tükör, a tükör… + +A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a vízbe vetette magát. +Timur összerándult: újra alábukni készült, ezúttal hosszabb időre. + +– Hadd engedem el a tükröt… esdekelt a leány. + +– Fogd, mintha az életemet tartanád! + +– Nem bírom… + +De azért fogta, szorította, míg újra a víz színére buktak. Szorította, +míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg újjait nem érezte többé… Timur +látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze meglazul a tükrön… Lelkében +pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a tükör, vagy a leány, a lány, vagy a +tükör… Egyiknek veszni kellett. + +– Allah a nőt a férfiú terhére teremtette. + +Behúnyta a szemét, nehogy a leány huriszépsége, nagy, szomorú, a percek +agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Őrjöngő mozdulattal +kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Óh, milyen könnyen +vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy mintha mindent +megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az úszó hajpalást egy +iszalagja még lábújjába ölelőzött a legénynek: és Timur lerúgta azt… + +Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, – a tükör és a tükörrel +együtt mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál tündöklőbb +asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni. + +De abban a pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt számára az +irgalom. A katonák nyilai rajban villámlottak feléje… Ahogy alábukott, +vörös vércsíkok húzódtak utána a víz hajnali fénytől világosodó +zöldjében; balvállába minden tempónál hasogató szúrás nyilallott. + +Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a tükör +utolsó képet vett föl a partról, az ég piros kárpitja alatt két térdelő +katona egy szétbontott fehér turbánba göngyölgette Kandazé tetemét. + +A vízben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze oldalt +maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény lelkében szörnyű +bizonyosság oltotta ki: üldözője elmaradt, mert önmaga a víz alatt +úszva, egy örvény sodrába került. Ha elengedi a tükröt, talán még +kivághatja magát így, sebektől hasogatva is. De nem: a tükröt soha, +semmiért! Sőt belekapaszkodott, sőt rátapadt a testével, hogy +vérszalagok futottak le a tükörlapon… És az örvény, mint vaskéz ragadta, +húzta le a semmibe: a tükör őrületes, zöldebb, zöldebb, sötétebb +kavargást mutatott… + +A fiatal tudós verdeső szívvel felült a kereveten. Mégegyszer a tükör +fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan zöld +végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme kidülledve, +szederjes ajkát a halak lakmározták… A tudós irtózva taszította el +magától az elborzasztó képet… A zuhanó csörömpölésre magához tért. Az +ablakon a halavány londoni reggel sápadt, most oltva ki a hold utolsó +ezüst fénykévéjét. A bálványok hozzáférhetetlen, megfejthetetlen +mosollyal köszöntötték. A húszezer frankos tükör a parketten hevert, +hátlapjával fölfelé. Pillanatig nem merte fölemelni: nem tudta, miért: +attól félt-e, hogy összetört, vagy hogy nem és hogy ismét azt az arcot +fogja rávetíteni. + +Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva, mintha +sok-sok fínom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok fehérek és +foltatlanok voltak, mint a sűrű tej. + +– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott agyán. – +Soha egy lélek se higgye magáról, hogy fölötte áll egy-egy bűvöletes óra +kísérteteinek. + +És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifjú +mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett. + + + + +HUGOCSKA. + + MÁRTA. EGON. + HUGOCSKA. SZOBALEÁNY. + +_Fehér világosságú, női nappali. A szemközt levő két ablakon, áttetsző +sztórokon keresztül napsütött, oleánderes, kerti-bútoros terrászra +látni. A terrászról középütt lejárat. A berendezés világos és kényelmes, +a szőnyegek is világosak. A bútorok zöme középtájt. A zongora a bal-, a +heverő a jobbsarokban. A két ablak között fiókos szekrény, felette Márta +képe életnagyságban: légies sálruha, meztelen váll. A fiókos szekrényen, +mintegy a kép alá állítva sok fehér viola. A jobb ablak előtt egy +elkezdett gobelin. Tetszés szerint: tükrök, vitrin, sok porcellán, kép, +könyv és kézimunka. A balfelől lévő ajtót nehéz szőnyeg takarja. Jobbra +is ajtó._ + +_Tavaszi késő délelőtt._ + +HUGOCSKA: _(Tizenöt éves. A zongoránál ül és valami egészen kezdetleges +gyakorlattal vesződik. Igen fínoman van öltöztetve. Rózsaszínű +stílruhája csak térdig ér. Lakkcipője van és a meztelen karján exotikus +fekete karperec. A haja mesterséges, kifogástalan lokknikba fésülve. +Sötétszőke. Sápadt arca még kialakulatlan, de már szépülőben.)_ + +_Feláll és csenget._ + +A SZOBALEÁNY _(Jobbfelől)_: Tetszett csengetni? + +HUGOCSKA: Legyen szíves és hozzon egy tálban hidegvizet. Tegyen bele egy +darab jeget és két kicsi asztalkendőt. + +SZOBALEÁNY: Igenis. _(Kimegy.)_ + +_Míg kint van, Hugocska egy székbe ül és a fejét fogja. Mikor a +szobaleány visszatér:_ + +HUGOCSKA: Csavarja ki az egyiket és adja ide! _(Összefogja és a +homlokára teszi.)_ Fogja a zsebkendőm, szorítsa rá vele. + +A SZOBALEÁNY _(a tálat egy kis székre helyezi a zongora mellé)_: Nem éri +bogra, hanem megtűzöm két biztostűvel. _(A tűket a kebléről kapcsolja +le.)_ Mennyit fáj a feje a kisasszonynak! + +HUGOCSKA: Mindig fáj, ha gyakorolok. + +A SZOBALEÁNY: Hát miért nem gyakorol kevesebbet a kisasszony? + +HUGOCSKA: Nekem sokat kell pótolni. A kezem se elég könnyű… _(Nézegeti a +kezét, széttárja újjait és nyujtogatja.)_ + +_Mialatt a szobaleány kimegy, Hugocska visszaül gyakorolni. Pár hangot +üt le, aztán rákönyököl a zongorára és fejét az öklén tartja. Majd +föláll, kihúzza a jeges ruhát a homlokkötése alól, a vízbe dobja és a +másikat csúsztatja a kötés alá. Az ablak felé van fordulva. A terrászon +a középütt levő lejáratnál feltűnik Márta és Egon. Hugocska gyorsan +felkapja a tálat és az ajtót takaró függöny mögé rejti. Le akarja oldani +a kötést a fejéről. A frizuráját összerontja. Nem boldogul. Hirtelen a +baloldali ajtófüggöny mögé lép és próbál menekülni: az ajtó zárva van. +Márta és Egon jobbkézt belépnek. Hugocska elcsendesül. A függöny mellől +még kikandikál a ruhájából egy rózsaszín fodor._ + +MÁRTA: _(Nincs több huszonnégy évesnél. Finom és ideges. Vakító +tenniszruhában, a kezében labdaverő. A kalapját a fiókos szekrényre +teszi, egy pillantást vet valamelyik tükörbe.)_ + +EGON _(szintén rakettel. Viselkedése meghatott és izgatott. A kezében +egy égő rózsa. Körülnéz)_: Itt minden olyan… világos! + +MÁRTA _(kulcsot keres ki ridiküljéből, kinyitja a fiókos szekrényt. +Kiveszi a labdaverő tokját. A kulcsot a szekrényben hagyja)_: Úgye, még +hazamenet leszáll a villamosról és beadja javításra?! Hogy épen ma +kellett meglazulnia. – Itt is, ezt a bőrpántot gépeljék le a tokon. + +EGON: Holnap reggel készen hozom a pályára. _(Ismét körülnéz.)_ Olyan +hálás vagyok ennek a kis hibának… + +MÁRTA: Kárörvendő? + +EGON: Behozott Magukhoz… a ház egy intim szentélyébe. _(Márta képéhez +fordul, a kalapja még a kezében.)_ + +MÁRTA: Tegye le a kalapját; úgy fest, mintha a képem előtt imádkoznék… + +EGON _(halkan)_: Márta, nem – _mintha_. + +MÁRTA _(mosolyogva megrázza a fejét. Óvatosan körülnéz.)_ + +EGON _(a virágokhoz hajol és közibük tűzi a hozott rózsát)_: Ugye, +megengedi, hogy megzavarjam ezt a fehér harmóniát… + +MÁRTA: Ezt Hugocskától kellene kérdeznie. Ő szedi a violákat képem alá. +Nem kedves? + +EGON: Boldog virágok! + +MÁRTA _(kicsit kacéran)_: Ez kinek szól, Hugocskának? + +EGON: Én Hugocskának is nagyon hálás vagyok. Úgy, mint a mai +húrlazulásnak. + +MÁRTA: Vigyázzon, sokat forog körüle… még megégeti magát! + +EGON: Én már _soha_, Márta. + +_(A Hugocska rózsaszín fodra összereszket. Az ajtófüggöny is kissé +meglebben.)_ + +MÁRTA: _(Újra körülnéz. Mutató újját az ajkára teszi, aztán hallgatásra +int vele.)_ + +EGON: _(Megfogja a feltartott újjat és alázatosan csókolgatja.)_ + +MÁRTA _(zavartan, gyöngéd szemrehányással)_: Kicsi… Egon – _(Szabad +kezével végigsímít a férfi haján.)_ + +HUGOCSKA _(meglebbenti a függönyt, újra elengedi, nagyon fojtottan)_: +Jaj…! + +MÁRTA _(elkapja a kezét, körülfigyel, nagyon izgatott)_: Menjen, kérem… +menjen! _(Szinte kituszkolja Egont, aki egy búcsúzó kézcsókkal kimegy.)_ + +_Márta az ajtóból visszajön és úgy vizsgálódik, mint a félénk emberek +lefekvés előtt. Megpillantja a_ _rózsaszínű fodrot és félrerántja a +függönyt. A függöny mögött Hugocska úgy áll, hogy háttal az ajtónak dől. +A kezét tördeli, egyébként hangtalan. A kötést már letépte. A haja +zilált._ + +_Ettől kezdve a jelenet egy darabig egészen halk hangon folyik._ + +MÁRTA: Hugocska…! + +HUGOCSKA: _(Előbbre lép. Magába veszve nyöszörög.)_ + +MÁRTA: Hugocska… Te… te leskelődtél?! + +HUGOCSKA _(magamagának, alig érthetőn)_: Nem igaz… nem igaz!… + +MÁRTA: Mit motyogsz? + +HUGOCSKA _(eltakarja a szemét)_: Nem igaz… nem igaz! + +MÁRTA: Szégyeld magad! Utánam! + +HUGOCSKA _(vinnyog)_: Nem… nem igaz! + +MÁRTA: Tagadsz a szemembe – szemtől szemembe! + +HUGOCSKA _(még mindig szinte magának)_: Nem igaz, amit láttam, _az_ nem +igaz! Amit hallottam, _az_ nem igaz! _(Hirtelen összekulcsolja kezét és +közelebb lép Mártához.)_ + +MÁRTA: Megbújtál a nappalimba! Feltett szándékkal – + +HUGOCSKA _(nyíltabban)_: Nem igaz… nem igaz! Én gyakoroltam és akkor – + +MÁRTA: Hugocska, ne hazudj! Egy hang se hallatszott ki!… + +HUGOCSKA: Nem hazudok. De ha hazudok is… Márta, nem az a borzasztó! + +MÁRTA: Csakugyan – hanem az, hogy kémnek álltál utánam! Az a borzasztó, +hogy most megismertelek! + +HUGOCSKA: Márta, szívem… _(Összekulcsolt kezével Mártát érinti.)_ Te ezt +nem hiheted… a te hugocskádról. – + +MÁRTA: Márta szívem? _(Ellöki.)_ Hízelgő, síma kígyó! – Hugocska?… +Mostohatestvér! + +HUGOCSKA: _(felcsuklik a lefojtott sírástól.)_ + +MÁRTA: Hogy bántam vele! Attól a pillanattól, hogy mostohaapánk +háromesztendősen a házunkba hozta! Hogy fájt a szívem, amikor apánk +halála után mama kénytelen volt árvaházba adni! Megfogadtam: mihelyt +tehetem, visszaveszem… és – + +HUGOCSKA: Miért… miért vettél vissza? + +MÁRTA _(keserűen)_: Biztosan haszonlesésből tettem, hogy cselédnek +tartsalak! A cseléd itt a nappalimban stílruhában tölti a délelőttöt; és +estefelé kikocsizik velem a sétatérre – _(Kacag)_. + +HUGOCSKA _(fájdalomban)_: Ne hányd föl Márta! Jobb volna nekem a szürke +vászon árva-ingben, mint… hogy _(hangosabban)_ hálás legyen… nekem… egy +idegen – mint a húrlazulásnak! + +MÁRTA: Minek?! + +HUGOCSKA: Nem érzed, milyen borzasztó szégyen ez? + +MÁRTA _(úgy, mint Hugocska, egyre hangosabban)_: Miféle húrlazulást, +szégyent zagyválsz itt össze-vissza? + +HUGOCSKA: Hogy én vagyok az ürügy, amelyért hozzánk jár… és te vagy a +cél… az igazi! + +MÁRTA: Bolond beszédek! – Van neked fogalmad, mi léhaságot fecsegnek +össze a fiatal emberek a fiatal asszonyoknak? + +HUGOCSKA: Óh, Márta, bár ne hallottam volna! – Mit tudom én, miért +vagyok én neked itt kedves? + +MÁRTA: Gyalázat, amivel most gyanusítasz! Hogy ő mért jár hozzánk, hogy +ő mért örül neked, az az ő ügye; de hogy én téged azért… azért hoztalak +a házamba – Mondd! merd ezt kimondani! + +HUGOCSKA _(hátrál)_: Nem, Márta… én ezt… + +MÁRTA: Öltöztettelek, taníttattalak, mint az édes húgomat! És ezt mind +csak azért? Mondd, merd azt mondani, hogy azért tettem. + +HUGOCSKA _(lesüti a szemét)_: Én ezt nem mondom – nem mondhatom. + +MÁRTA _(egészen közelből, tagolva)_: Hogy-egy idegen-férfi-a +házamba-jöhessen!… Szégyentelen! + +HUGOCSKA: Nem… nem! – Hiszen te jó voltál… és én téged nagyon, de nagyon +szerettelek – _(a szeme, a hangja könnyes)_. A fehér violák… épen ez a +borzasztó… + +MÁRTA: Mi a borzasztó? + +HUGOCSKA: Hogy én nekem ezt most már mindig, amíg élek, tudnom kell… +hogy szégyeljem magamat, amikor az az ember a házunkba lép – amikor +visszaköszönsz neki az utcán… + +MÁRTA: Gondoskodom róla, hogy ne lásd. Te ostoba kölyök vagy, aki nem +ismered a dolgok jelentőségét. Egy gombostűt láttál és elefántokról van +lidércnyomásod. – Mit tudod te, mi a flört? + +HUGOCSKA: Ha ez flört – akkor meg kellene tiltani a tizenegyedik +parancsolatban… + +MÁRTA: Két hét mulva Lausanneban leszel és ott maradsz, amíg kacagni +fogsz ezen a histórián és a saját értelmetlenségeden. + +HUGOCSKA: Én ezen nem fogok soha sem kacagni… _(konokul)_ És Lausanneba +nem megyek. + +MÁRTA: Az előbb gyanusítottál, hogy céljaim vannak ittléteddel. Most +mivel gyanusítasz?! + +HUGOCSKA: Én nem megyek Lausanneba a férjed pénzén! + +MÁRTA: Én – küldelek. + +HUGOCSKA: Az ő pénzén! + +MÁRTA: Reá mi a panaszod? + +HUGOCSKA: Az, hogy semmi! Hogy jobb hozzám, a senkijéhez, apámnál – + +MÁRTA: És ezért te visszadobod a jóságát! + +HUGOCSKA: Én sajnálom őt, én nem fogadom el az ő pénzét, a te kezedből, +amikor te tőle – verést, korbácsot érdemelsz! + +MÁRTA: A szádra vigyázz! _(Tiltólag felemeli a kezét)_. + +HUGOCSKA: Én megmondom neki, hogy rúgja le Egont a lépcsőn! + +MÁRTA: Azt – nem fogod tenni! Azt ne merd, hogy a szádat előtte +kinyisd…! + +HUGOCSKA: Én sajnálom, nagyon sajnálom őt! Én az ő pártján állok, én +neki mindent mindjárt, ahogy hazajön – + +MÁRTA: Hát ha sajnálod – mérgezd csak meg az életét! + +HUGOCSKA: Megmérgezem…? + +MÁRTA: Most, amikor az üzletből fáradtan hazajön – odamész hozzá… ő +megkérdi, ahogy szokta: No, kis sógorasszony, mikor nyílik ki a pünkösdi +piros rózsa? És te elpirulsz, mint rendesen és… + +HUGOCSKA _(keservesen)_: Ó, Istenem – + +MÁRTA: És azt mondod: Nézze Vilmos bácsi, ma ne tréfáljon velem… Ma +mondanivalóim vannak. Ma én a függöny mögé rejtőztem Mártára leskelődni… + +HUGOCSKA: Ezt nem fogom mondani! + +MÁRTA: És láttam, amikor Márta és Egon – + +HUGOCSKA: Hallgass Márta! Hallgass Márta! + +MÁRTA _(kegyetlenül)_: Aki leskelődni tud, az nem szégyel árulkodni sem +– … amikor Márta és a szeretője összebújtak! És akkor ő vagy hiszi és +kifaggat – és kidob engem és visszahívja Gyurka testvérünket a +technikumról, hogy mehet irnoknak – vagy a víz fenekére… + +HUGOCSKA: Nem, ő nem fog ilyen bosszút venni. + +MÁRTA: – vagy nem hisz el semmit… meggyűlöl téged és – mán túl örökre +figyelni fog engem! + +HUGOCSKA _(ismételve)_: Nem hisz el semmit… meggyűlöl engem… és örökre +figyel téged… Ez jó lesz; ez így jó lesz! – És akkor elmegyek +Lausanneba, vagy küldjetek, mint rágalmazót a javító intézetbe… mindegy. + +MÁRTA _(talajt kezd veszíteni. Érzékenyül)_: A fő az, hogy én +boldogtalan legyek! A fő az, hogy engem Egontól elszakíts! + +HUGOCSKA: Hogy elszakítsalak…? – Elszakítalak. Megmutattad, hogyan +lehet! Ő nem fog hinni semmit, meggyűlöl engem, de téged őrizni fog! + +_Kint csöngetés; hallatszik, amint a szobalány valakit beereszt és hogy +a jövevény a folyosón egy másik szobába nyit be. – Innen kezdve, a +beszéd újra fojtottan folyik._ + +MÁRTA: Ez Vilmos – _(reszket)_. + +HUGOCSKA _(elszántan)_: Megyek. + +MÁRTA _(összekulcsolt kézzel elébe áll)_: Hugocska… lelkem… hallgass +meg… hiszen nem vagy már gyermek – + +HUGOCSKA: Imént még kölyök voltam. + +MÁRTA: Nem, Hugocska… érts meg – meg kell értened. _(Átfogja Hugocskát, +hogy visszatartsa.)_ + +HUGOCSKA: Értelek, nagyon is értelek! + +MÁRTA: Nem igaz – nem értesz. Nézd – _(Hugocska ki akarja magát +szabadítani)_ ne fuss, várj… csak egy szót! – Én megmondom most neked… +csak ezt hallgasd meg _(kapkod)_ – énnekem a világon… csak annyi örömöm +van! + +HUGOCSKA _(lefejti Mártát, hűvösen)_: A legirígyeltebb asszony vagy a +városon! + +MÁRTA: Irígyelnek… a pénzt… a fényt… a szabadságot… amit a férjem ad – + +HUGOCSKA: Mindened van. Minden úgy van, ahogyan akarod – és nem akarsz +egy kis flörtről lemondani…? + +MÁRTA _(lesütött szemmel)_: Hogy mondtad imént, Hugocska?… Vilmos apád +helyett apád?… _(nehezen)_ nekem is az – apám – semmi több! És te erre +nem gondolsz – + +HUGOCSKA _(csodálkozva rátekint)_: Neked is – – csak apád? + +MÁRTA _(egészen közel Hugocskához)_: Értesz-e Hugocska?! – Férjhez +mentem – mert szegény anyánkat nem volt miből tartanunk, – mert Gyurkát +egyetemre küldhettem – és téged hazahozhattalak! – Odaadtam értetek +fiatal életemet!… + +HUGOCSKA: Te is örülsz… a gazdagságodnak. + +MÁRTA: Nem annyira, mint gondolod! – Óh voltak óráim, napjaim… + +HUGOCSKA: Most mindig ragyogsz. Ami volt, elmúlt. + +MÁRTA: Vannak kínok, mikre ráemlékezni is félhalál – _(pár pillanatig +szótalan)_ Hugocska, te már nő vagy – hogy ezt jól megérthesd… Csak egy +percre gondolj, Hugocska – az esküvőm estéjén – egy csókkal búcsúztam +tőled… + +HUGOCSKA _(magafeledten)_: És én azt súgtam: légy olyan boldog, amilyen +jó – amilyen szép vagy – + +MÁRTA: Azokban az órákban gondoltál-e rám, Hugocska?… Tudod mi az, a +koszorúdat vetni le és reszketni egy apádkorú, idegen ember lépteitől?! +– Óh Istenem, le akartam térdelni a szobalány elé, sírni, könyörögni, +hogy ki ne menjen… Aki ezt nem próbálta… _(könnyezik.)_ + +HUGOCSKA _(reszketve)_: Márta, szívem… + +MÁRTA: És most eredj, árulkodj rám, Hugocska! + +HUGOCSKA _(félénk reménnyel)_: De ha ő úgyis csak egy gombostű neked – + +MÁRTA: Az a gombostű, ami a boldogsággal összeakaszt még – + +HUGOCSKA: És engem örökre sebezni fog! + +MÁRTA: Sebezni – téged? + +HUGOCSKA _(kétségbeesetten)_: Hogyan éljek én itt melletted? – Hidd el, +szégyelni fogjuk egymás szemébe nézni. – Óh Márta, kérlek, mindenre +kérlek: küldd el Egont – örökre! + +MÁRTA: Ezt… Hugocska… ezt – óh Istenem – + +HUGOCSKA _(könyörögve)_: Hiszen csak egy gombostűt kérek! Csak egy szép +játékodat dobnád el és megtartanád a hugocskád szeretetét. + +MÁRTA: Hugocska… mit mondjak neked? + +HUGOCSKA:… hogy én kedvesebb vagyok neked egy játéknál! + +MÁRTA _(kínosan)_: Neked ezt tudnod, érezned kellene – + +HUGOCSKA: Hát akkor csak az következhetik, hogy – + +MÁRTA _(elszántan)_: Igen, Hugocska. Az. Hazudtam. Egon nekem nem – + +HUGOCSKA _(nagyon ijedten)_:… nem játék? + +MÁRTA: Nem. Egon nekem a Minden. + +HUGOCSKA: _(nem jut lélekzethez.)_ + +MÁRTA: Hugocska, szívem – rosszul vagy? + +HUGOCSKA _(összeszedi magát)_:… kérdezni akarok valamit – + +MÁRTA: Elsápadtál! + +HUGOCSKA: Ez nem fontos… Márta, miért nem vagy becsületes? + +MÁRTA: Becstelennek tartasz?! + +HUGOCSKA: – arról, hogy szeret, senkisem tehet. Én tudom ezt! De – + +MÁRTA: Nos? + +HUGOCSKA: Miért nem mész vele? + +MÁRTA _(zavarban)_: Tudod, hogy ő még egy senki… most kezdi csak az +életet… és nektek is oly nagy szükségetek van reám! + +HUGOCSKA: Miattam ne aggódj, én megtanultam tűrni s dolgozni. + +MÁRTA: És Gyurka?! + +HUGOCSKA: Hát – várj még egy kicsit s azután – én akárhova elmennék +azzal, akit szeretek – + +MÁRTA: És az uram? Semmit sem tud róla, mibe került nekem hozzája szokni +– mibe kerül ma is. Tudod, hogy ő boldog és megelégedett. És épen te +biztatsz – + +HUGOCSKA: Én… én… _(elsimít a homlokán, mintegy eszmélve.)_ + +MÁRTA: – hogy egyszerűen otthagyjam faképnél, miután az élet legnagyobb +bajain túlsegített! Ahelyett, hogy megóvnók az ő lelki nyugalmát. Hát, +ha ez neked becsület – + +HUGOCSKA: Jaj, Márta – mintha igazad volna és… mintha mégsem volna +igazad. _(Dörzsöli homlokát; szédül.)_ + +MÁRTA _(megfogja)_: Hugocska, te nagyon rosszul vagy! + +HUGOCSKA: Semmi az… fáj a fejem. Adj jeget – + +MÁRTA: _(csengetni akar.)_ + +HUGOCSKA _(az ajtófüggönyre mutat)_: Ott van. + +MÁRTA: _(szétnyitja a függönyt.)_ + +HUGOCSKA: Látod, nem leskelődtem. Ott a tál s a kötés a földön – + +MÁRTA: Hadd el Hugocska! _(Kiemeli az asztalkendőt és Hugocska homlokára +szorítja.)_ + +HUGOCSKA: Csak szégyeltem magam – + +MÁRTA _(még mindig tartja az asztalkendőt Hugocska homlokára)_: Hát +szégyen az, ha fáj a fejed? + +HUGOCSKA: De csúful áll a kötés – te is elbújnál ilyen kiábrándítón… + +MÁRTA: De hiszen, más is látott már bekötött homlokkal… + +HUGOCSKA: Más igen – de az más! + +MÁRTA: Miért volna más? + +HUGOCSKA: Mert más engem nem vett soha még számba, de Egon virágot +hozott nekem – s olyan szépen… olyan kedvesen kért mindig, hogy legyünk +délután a sétatéri cukrászdában – + +MÁRTA _(leveszi kezét Hugocska fejéről)_: Istenem, Hugocska… te azt +hitted? – + +HUGOCSKA _(mosolyogni próbál)_: Nem hittem semmit – Semmit Márta, +semmit… + +MÁRTA: Te azt hitted, hogy Egon neked – hogy érted – + +HUGOCSKA _(növekvő zavarral)_: Én, Márta? – Én?… Hogy én hittem volna, +hogy melletted számbajövök? – + +MÁRTA _(gyöngéden)_: De talán beleszőtted őt első álmaidba? + +HUGOCSKA: Nem, Márta! ne hidd, sohase hidd! – Én Hugocska vagyok, én +kisleány vagyok, – én nem is tudok még álmodni. + +MÁRTA: Édes, szegény kicsi Hugocskám! + +HUGOCSKA _(idegesen)_: Légy szíves és ne sajnálj engem! _(Pillanatra +elveszti magát és kétségbeesetten felzokog.)_ + +MÁRTA: Hát már a jóságom sem kell, Hugocska? _(Hugocska nem felel, +próbálja összeszedni magát. Pár lépést tesz a szobában, azután megáll +Márta előtt.)_ + +HUGOCSKA: Esküdj meg, hogy nem gyanakszol! Hogy nem gyanusítasz – afféle +álmokkal. + +MÁRTA: Hugocska szívem soha többet erről szó nem lesz. – Csak azt mondd +meg most, hogy mit akarsz, mit tehetek érted? + +HUGOCSKA _(lehajtja fejét, gondolkozik)_: Elmenni – + +MÁRTA _(reménykedőn)_: Lausanneba? + +HUGOCSKA: Márta, én nem Lausanneba, én az Árvaházba fogok visszamenni. + +MÁRTA: Oda, ahol grófi szobaleányokat nevelnek? + +HUGOCSKA: Házileányokat! + +MÁRTA: Hogy az én hugom kegyelemkenyéren nőjön, azután mint házileány +hányódjék? – Milyen szégyen volna! + +HUGOCSKA: De nekem csak így, csak ez az élet nem volna szégyen. + +MÁRTA: Csak nem akarsz minket rágalmaztatni, hogy nincs szívünk veled? + +HUGOCSKA: Márta, ne vágd el minden reményemet az élethez! + +MÁRTA: Lehetetlen, Hugocska! Én ebbe soha bele nem egyezem! + +HUGOCSKA: Én nem fogadhatok el tőled semmit többet! Én el akarok múlni a +ti életetekből… + +MÁRTA: Hugocska kedves, te nem is tudod, mit beszélsz. Hiszen tudnod +kellene, milyen drága vagy nekünk! + +HUGOCSKA: Mégis… ezentúl csak egy szomorú fenyegetés leszek nektek. + +MÁRTA _(keresi a szavakat)_: Mi úgy szeretnénk – mind – neked… egy szép +életet teremteni – + +HUGOCSKA: A világ mégis összeomlott nekem. Egyetlen nagy seb vagyok +Márta, amit nem lehet bekötni… _(fáradtan a szék támlájára dől.)_ + +MÁRTA: Hogy mondhatod ezt Hugocska? + +HUGOCSKA _(nagyon komolyan)_: Márta, igazán… esküszöl, hogy én nem +mehetek az Árvaházba? + +MÁRTA: A mi szégyenünk, meghurcoltatásunk nélkül – nem! + +HUGOCSKA _(leejti fejét, inkább csak magának beszél, miközben az újján +számol)_: Itt maradni? – Ilyen boldogtalanul… s mindenkinek így az +útjában… _(A fejét rázza)_. Árulkodni – _(undorodva összereszket)_. +Hallgatni, lekenyerezve _(fájdalmasan nyöszörög)_. Árvaház – botrány…? +_(Ismét elernyed)_. Nincsen nekem utam, nincsen sehová – + +MÁRTA: Nem, nem Hugocska… hidd el, ha nagyobbra nősz… okosabban +gondolkodol… annyi szép vár még reád! + +HUGOCSKA: Én semmit se látok, csak sötétet. – Zsákutakat. – Honnan +vegyem én az erőt, nagyobbra nőni? _(Magába rogy, darabig nem törődik +semmivel)_. + +SZOBALEÁNY: _(kopog.)_ + +MÁRTA: _(gyorsan egy tükörhöz fordul, puderezi magát)_ Lehet! + +SZOBALEÁNY: Kérem ebédelni jönni. A nagyságos úr vár. _(Kimegy.)_ + +MÁRTA: Hugocska drága, menj a szobádba. Majd beszélünk még. – Most +próbálj aludni, amíg a fejfájást kialszod. _(Kimenőben.)_ Hugocska, +igen? + +HUGOCSKA _(megrezzen, alig figyelve)_: Igen. + +MÁRTA: Nézd, ki kell mennem az asztalhoz, különben feltűnik. _(A +küszöbről visszafordul, mintha valami visszahívná)_: Vagy veled +maradjak? + +HUGOCSKA _(csak most veszi igazán észre, hogy Márta ki akart menni. +Feláll.)_ Nem Márta… csak egy pillanatra. _(Márta visszajön; Hugocska a +nyakára kapcsolja a kezét)_: Márta, én nem haragszom rád… + +MÁRTA: Hiszem, Hugocska. + +HUGOCSKA: De neked tudni kell, érezni… mindig, mindig, hogy én most nem +haragudtam – + +MÁRTA: Tudom, te jó kis Hugocska vagy. _(Megcsókolja.)_ Hanem most +megpróbálod elaludni, ugye? + +HUGOCSKA: Megpróbálom – + +_Márta kimegy. Hugocska pár pillanatig mozdulatlan. Aztán az újján +számolja, hogy mit van mit tennie, ahogyan az imént Mártának számolta +fel. De nem szól, csak a kisérő mozdulatokat teszi és az arcáról +olvashatni. A számadás végén leejti a fejét és csendesen rázogatja. +Aztán felkapja, körülnéz, odamegy a_ _kommódhoz, amelynek zárában Márta +a kulcsot bennfelejtette. Folyton körülfigyelve a kulcsot az alsó fiókba +próbálja; kihúzza a fiókot, keresgél… Kiveszi Márta browningját, +megnézegeti s a keblébe csúsztatja. Még egy pillanatig a színen marad. +Egon piros rózsáját kiemeli a violák közül és magával akarja vinni. A +küszöbről visszafordul, lassan a kommódig megy és a rózsát helyreteszi a +violák közé. – Azután csendesen, elengedett tagokkal kisurran._ + + + + +MÁJUSI AJÁNDÉK. + +Ketten voltak, az asszony és a május. + +Az ablaknál állott mindakettő. + +A május befelé ólálkodott: rezgő fényekkel nyúlt a karszékekbe, +tapogatott végig a fehérprémes heverőn. + +– Nincs nálad? + +Az asszony kikémlelt a májusba. + +– Hol rejted őt, nem most jön-é, keresztül rajtad? + +A május tagadón rázta szőke lombjait, lemutatott az út gereblyélt, +töretlen homokjára. + +– Hozd el őt nekem. Olyan rég várok reá. + +– Ha olyan rég várod, miért nem csalogattad ibolyával húsvéti öntözőnek? +Verted volna meg áprilisi csalfa bolondsággal. + +– Húsvétnál régebb várom… + +– Hát kérted volna a selyemálarcos, részeg Karneváltól, farsangi lázra. + +– Régebben kérem én őt magamnak. + +– Betlehemi csillagtól esdekelted volna, a karácsonytól, a legnagyobb +ajándékozótól. + +– Már akkor is lankadt voltam a sóvárgásban. + +– Az ősz öledbe dobta volna, mint almát az éhes cigányleánynak, +feltartott köntösébe. + +– Milyen vak vagy, milyen siket. Csak a szóból hallasz, csak a könnyből +látsz… Én az első hajadoni hajnal óta őt lesem. Sorvadok érte azóta is. + +– És minden nyíló rózsához hasonlítasz. + +– A szépségemet ünnepi köntösnek viselem a fogadtatásra. De alatta a +lelkem jaj nélkül szomorú, mint a régi gyásznál, amikor már csak befelé +fordult a bánat, háttal a világnak… + +– És mi lenne, ha jönne. + +– Próbáltam jöttét valaha is? Láttam a napot a földre ereszkedni +ölelésre? – Mi lenne?… Még elgondolni sem bírom. + +– Azt sem tudod, mit kérsz és kéred. + +– Térden. + +– És éppen tőlem? Én a pünkösdi királyságot osztom, a háromnapost. + +– És ha csak egynapost, – ha egyetlen órást… Az ölelés törvénye a +mulandóság. + +– Bölcs vagy, sokat szenvedhettél már. + +– Bölcsebb is vagyok: tudom, hogy ami az enyém volt, az az enyém. + +– Óh, látlak, ahogy asszonyok szoktak. Kapaszkodol, átkozódol, sírsz és +leveted a szépséged, az ünnepi köntöst, ha az ünnep elhervadott. + +– A királynék nem járnak büszkébben anyaságuk első tudott napján, mint +ahogy én fogok járni ünnepem után. + +– Honnan veszed az erőt? + +– Abból, amit azután el nem vesz senki többet rólam, tőlem. A keze +simogatásának selyméből, a csókjának örök elégültségre eljegyző +édességéből. + +– Miért nem kérted, amikor a tavaly álltam ablakodnál, tavaly előtt? + +– Akkor még csak a lelkemben találkoztam vele. + +– És most? + +– Láttam test szerint. + +– Hol? + +– Egyszer, egy farsangi éjjelen. + +– Szóltál vele? + +– A bálterem bejáratát a tömeg ostromolta. Társaim elsodródtak tőlem… +Ott tétováztam egy fenyőgirlándos boltív alatt… Fehér krizantémot +viselt. Odalépett hozzám, ragyogó, magabízó ifjúságában, mintha csak a +szívemből lépett volna elém… Azt mondta, bízzam reá magamat, elvezet. +Megfogta a kezemet… Olyan kemény, meleg, tisztatapintású keze volt, mint +a napsütött, hajlós, fiatal faágak… Keresztül a forró gyúródáson. Mentem +a kezén, mint csillag után. + +– Álarcban voltál? + +– Mikor nem viselünk mi álarcot? Ha a végzetünkkel találkozunk, akkor a +leginkább. + +– Miért nem néztél kihívón, igérőn a szemébe? + +– Elgyengültem, mint leszédülni készülő szirom. + +– Hullottál volna elejébe. + +– Hogy megtaposson? + +– Se elszántan, se nyomorultan – hát akkor, hogy akarod megejteni +magadnak? + +– Óh május, nem érted? El vagyok szánva mindenre. Futni vakon vele, +ahová sodor, ez a bátorságom. Megnyitom szerelme előtt az +engedelmességem sorompóit, ez az alázatom. De neki nem szabad tudni, +hogy én akarom így! Hogy én sóvárgok régebb, hogy én halok meg hamarabb +érte… Neki úgy kell jönni, mintha ő hozná magát, mintha térden csúszna, +mintha levetné a koronáját a lábam zsámolyául… Segíts május, óh segíts! +– Te az asszonyok barátja vagy. Te elhiteted a férfiúval, hogy ő akar, +amikor ő a fonálon húzott báb – hogy ő a rabszolga, amikor a térdére +hull a fejünk. + +Megértőn bólingattak május fürtei, a szőke lombok. + +– Tudom, tudom mi az asszonyok örök parancsa. Dicsőnek maradni a +megadásban. Hanem most titkaidba kell beavatnod engem. + +– Nincs más titkom, csak ez az álom. + +– Minden nő csupa titok. És a titka csupa kész fegyver… Hajolj ki hozzám +az ablakon, hogy jobban ismerjelek. Hogy tapintsam ki újjammal a hajad +fogását, igyam az illatodból, kóstoljam meg a szájad ízét… Milyen okos +vagy, milyen igazad van! Hogy kértél volna az ősztől: hiszen te +szégyelled feltartani a ruhád, s kacagó szemmel kilesni a percet, mikor +az alma leszédül… Angyalfiára sem várhatsz: éjjeli misén nem durvult a +térded s az apácák fehér szerelmében fáznál. Farsangkor nem vagy +pillangó: nehéz a szíved és lehúz… Te az én húgom vagy: pazar a bűntelen +üdvösség sugárzásában – hanem az utad az szeméremkővel van kirakva. Buja +vagy és sohasem kacér, áhítat vagy, de profánok az imáid. + +– Hanem fecsegő nem vagyok, május, te pedig csacsogsz és nem sietsz, +hízelkedel és nem cselekszel. + +– Milyen bolond vagy. Sértegetsz, amikor én a titkaidból kelepcét +fonogatok. + +… A férfi térdig vízben állt, a márványlapokat csiszolta. Sokkal +pompásabb volt, mint mikor krizantémot viselt. Meztelen karján, mellén +kivert az erő harmata, a szeme csókolta a munkát, mint a szeretőt még +nem ismerőké. + +Egy sor ablak nyitva volt a műhelyben, szél osont be ott és kifeszegette +a szembenlévő sor ablakot. + +Friss volt a szél és babra, meg-megcsapó, mint táncban repkedő asszonyi +köntösnek szegélye. Fűszere a sápadt virágoké, gyengéd, lassan lebíró… + +A fej könnyen megszédül, a véső elcsuklik a mindig biztos kézben – + +Alkonyodott már és szinte szendergésre hajolt minden növény. De közben +nőtt és duzzadott, mint álmában a koránfekvő gyermek. + +A fűbe terült és beszívta a föld lehelletét. Vajjon az gyöngyözte +magából az ég alá kicsaló illatot?… Különös: maga nem álmos és a keze +mégis lehúz, külön kíván elszenderedni… Az ő keze, a kalapács-sóvár, +vésőn-kapó, sohasem ernyedő alkotni akarás. + +Hosszú, puha szálak símultak a tenyerébe: pihés félgöndörségek. + +– Talán árvalányhaj… talán – Óh miért is nem nő fekete árvalányhaj sűrű, +fényes tömkelegben… + +Az égből látszott csüngeni a nehéz, piros akácgerezd. Letépte és mint +gyermekkorában a kis zöld csészékből kifosztotta a szirmokat és szívni +kezdte a sziromtöveket. Mézédes volt a kóstoló és mégis csak kivántatás. +Mohóság lepte meg… + +– Hazamegyek… tán megéheztem… + +A város felé fordult, de újból arculverdeste a szél. + +Bodzavirágnak fehér tenyeréből, elejtett asszonyi zsebkendőről… honnan +lepte meg már ez az illat? + +S mint hivogató kendő, integet. – + +Elindult a nyomában s az lebegett előtte, mint láthatatlanul verdeső +óriási lepke… Kinyúlt a keze érte, mintha gyeplőjét tartaná és +futott-futott vele. Az illatban igéret reszketett: most a rétre futunk, +ahol az árvalányhaj dúsabban terem, mint a kasza alá a legsűrűbb mező és +a piros akácból jóllakásig tart a mézszüret – + +Rácshoz ért, ott megtorpant a szél is. Repkény bokrétázta fehér villával +állott szemben, az ablakban háttal halovány női sziluett. + +Homályosan eszmélt s a szíve nőtt. Mint gyermekkori, tisztafehér +ünnepnapra: lebbent fel benne az emlékre szitált felejtkezés. Egy +farsangi éjjel hallgatag, elburkolt asszonyt kisért ide haza szánon – + +… Az illat befordult a kertbe, felszaladt a lépcsőn s a verandán át +bevonta őt a fehérfényű, oltártiszta kis szobába. + +Üdvözölték egymást. – A férfi a virágokat kereste, melyek olyan messzi +küldték utána a hívogatást. De a szobában csak egyetlen virág volt – +annak a fehér pórusaiból illant szerte a kábulat. + +Fekete árvalányhajkéve húzta-vette fel szelíden, ágyalt meg a férfi +kezének, eleven selyemből az első nagyszerű elnyugvásra. + +Mézontó piros akác új és új virágot bontott – + +Künt az ablak alatt a május betakarózott az éjszaka csillagos +lepedőjével és strázsát állott az üdvösségnek. + + + + +A KERT NEM TUD RÓLA. + +A kert olyan volt, amilyenné szerelmes asszonyok szokták ápolni +boldogságuk környezetét. Olyan, mint egy titkos ünnepeket szolgáló +kápolna, mint egy áhítattal vetett nyoszolya: rejtett volt, tiszta és +pompázatos. + +A kereken háttal forduló házaknak még a vakablakaik szemét is bekötötte +a magasra nyírt thujakerítés. A terrász elé virágágyak terültek, szőke +porondos utakkal, smaragd-fényes füvekkel körülfogott élőszőnyegek, +melyeknek színváltó, megújuló pompája a hóvirág szende-fehér bojtjaival +harangozta be a tavaszt és a salviák tűznél pirosabb máglyáival feküdt a +dér alá. + +Mégis a kertben több volt a zöld a virágnál. Már az ágyások közepén és +szegleteiben is yuccák, dracenák, agavék tárták ki délies, merev +szépségüket és rózsaszíneres márványedényeik köré a kövirózsák +tömörültek pozsgás dombokba. + +Az ágyakon túl a bokrok zöldvilágú, mindig hűvös folyosókká borultak +össze. Itt már a madarak is otthon voltak, éneklők és kedves +hallgatagok, akiknek zaja halk pityegés és rebbent, lombsúrló suhanások… + +Ilyen volt az a kert, amely elé a terrászra legelőször kiültek a májusi +csókváltás láza után, a csillagok alá, hogy ők legyenek tanui az +egymásralelésnek, akik soha el nem múlnak a fejük felől. Ide, a +terrászig sötétlett jobbkézt az a taxus lugas, ahol olvasni szokták a +könyveket, amelyekben saját magukkal találkoztak szembe. Ebben a +lugasban húnyta le szemét az asszony az ifjú Werther valószerűtlen szép +keservein és itt takarta arcát a férfi Baudelairet olvasva abba a +selyemtömkelegbe, amelynek üde illata a meghasított fenyőfakéreg gazdag +balzsamait idézte. + +Balkézt fenyőfák közül a hintaágy is idetetszett. Hányszor találta ott +az asszonyt! Olyankor leült mellé és tán sohasem voltak szebb órák, mint +mikor az ébredését várta… Vagy az az óra volt a gazdagabb, amikor az +első könnyét látta? – Nem a szerelmükért esett az ki: egy kis +rokongyermek volt súlyos beteg, akit a férfi sohse látott és akiért most +mégis újra tanulta a gyermekkora óta elfelejtett imádságokat, csak +azért, hogy az asszony mosolyát visszakapja megint. + +Az élet olyan szép volt, olyan dús és olyan változatlan körülötte! Ahogy +az évek múltak: a szépsége, a jósága, a bűbája nem szenvedett törést. A +vele való szerelem kultusszá avatódott, elcserélhetetlenné, mint a +vallás. + +Ma újra ketten léptek ki a terrászra és kert és asszony sohasem voltak +még ilyen színpompásan szépek. A pázsitszegélyek úgy csillogtak, mintha +alólról világítanák őket. A virágok a tavaszi túlnyomó kék-fehér és az +őszi túlnyomó sárga-piros közt delelőt tartottak. A leggyöngédebb +égperem-színtől a rózsaszín-lilán át a nyári zenit szédítő kékjéig és a +parasztpántlikák kacagó rózsaszínjéig pazarolták a szépséget a +harangvirágok, a gyűszűvirág pedig piros és sárga tűzgerezdeket +gyujtogatott közéjük. Most már értette a férfi, miért állta el az +asszony előle napokig a kertbe vivő ajtót. Meglepetésnek szánta a +delelőre ért virágzást. Ezt a pompát, amely mintha ismétlődött volna +rajta. A homloka folttalan fehérén, a halántéka vonalas kékjein, a +rózsaszínre hevült arcon és a forrópirosra csókolt ajkakon. A ruhájának +is mása volt a legvilágosabb füvek zsenge zöldjében, szemének +bársonyával is megpróbálta vetekedni az árvácskák legfelső sziromlevele. +Csak a hajának nem akadt testvérszíne: sem a Krisztus-szemek vörösbarna +foltjaiban, sem a széteső rózsák sötétreért porzóiban. + +A hosszú, néma gyönyörködés alatt az asszony lassan elborult. + +– A kert nem tud róla, mondta és szava elbotlott. + +– Miről? + +Csak megfogta a férfi kezét és vonni kezdte. Könnyű volt vonnia, az ő +kezén a férfi sohsem kérdezte volna, hová viszik. Túl a kert virágos +részén, ahol az első lombfolyosó nyilt, hosszú gallyakban csüggött a +repkény. Dús, kemény, majdnem feketezöld volt a levele, a fehér erekben +akárha tiszta, hűvös vére csergedezne. + +Az asszony felnyúlt egy gally után, lehúzta mélyen, elbabrált vele és +aztán megmutatott rajta egy viaszsárga levelet. + +– Az első, – mondta csendesen. + +A visszaeresztett gally beleakadt halántékán leomló hajába és +felborzolta azt. A férfi gyöngéden akarta lesímítni. És akkor valami a +szemébe szúrt. Rövid, a többitől dacosan, idegenül elálló, göndörebb és +érdesebb hajszál volt. Olyan színű, mint a barna érckövek tellérében +feltetsző ezüstér. + +Az első… + +– A kert nem tud róla, mondta ismét az asszony, hogy az ősz benne +páholyt nyitott magának. + +Kiigazította magát. + +– Nem is páholyt, csak egy kis leskelő nyílást, ahonnan végignézi még a +színek színjátékát és aztán avarba sepri össze őket! + +Míg beszélt, lehajtott fejjel előrement, a férfi utána. Az a kis +ezüstszál reszketett a jószagú nyári szélben, amely a szökőkút harmatát +fújta rájuk. + +Leültek a fehér padra. – A férfi sápadt volt, mint a viaszsárga +repkénylevél. + +– Kicsit fáradt vagyok, mondta az asszonynak. Végigfeküdt a padon és az +ölébe hajtotta a fejét, aztán behúnyta a szemét, hogy ne kelljen +beszélnie… Egy kép kezdte gyötörni. Az asszonyt látta a tükör előtt, +amikor találkozik az első ősz hajszálával. Az asszonyt, aki nem kívánta +tőle – legalább is sohasem szólt róla – hogy elhagyja érette nyugalmas +otthonát, feleségét, gyermekeit. Hogy megadja neki is azt, ami halandó +szerelemből kinő, bele az örökkévalóságba: a gyermeket… Az asszonyt, +akinek a szerelmén kívül egyebe nincs, aki az első ősz hajjal való +találkozástól kezdve reszketni fog soha be nem vallott reszketéssel, +hogy elveszíti azt az egyet, amiért mindent feláldozott. + +Vergődni látta ezt a pompás, nyugalmas embert, akit úgy ismert meg, mint +a töretlen harmóniát. Vergődni és tán egy nap kimagyarázatlan búcsút +venni, egy csak magában elvégzett leszámolás után, hogy feleség és anya +lehet valaki dérütött halántékkal, de a szeretőhöz, a nagyszerű +szeretőhöz ilyenkor a panasztalan elbúcsúzás talál. + +Óh, fájt a szíve és csak egy vígasztalása volt. Elmálló, alig +kielemezhető érzés: hogy nem magamagáért, hanem az asszonyért fáj jobban +a szíve. Érte, akit már maga elé lát apácaszínű köntösében, ahogy nem +maradt már semmije, csak a multak örökös temetési szertartása. Míg ő, a +férfi a kisleányát fogja majd homlokon csókolni esküvőre indultában és a +fiának fog életbeindító kézszorítást nyujtani. És unokák fürge trappja +ver talán taktust háza örömeihez, amikor leesik a hó az asszony udvarára +és nő, nő süppedetlen egyszintesen, mert meg nem tapossa senki, hogy +hozzá belépjen, s csak a madarak fínom lába ír csillagforma nyomokat a +küszöbére… + +Az asszony elborulása nem volt több, mint a futófelhő árnyéka a kerten, +amely alatt a színek mélysége még erőteljesebben kiviláglik. A mélabú +fínom, szinte jóleső ernyedtsége csak akkor ért nála döbbenetre, amikor +a férfit sóhajtani hallotta. És meglátta a hanyattfekvőnek szemszögében +a lefolyni nem tudó könnyeket. + +– Az Istenért, megbúsítottalak, csak nem az első sárga levéllel? + +A férfi alig felfogható arcrebbenéssel intett igent. És már érezte is a +szemén egy zsebkendő puha érintését. + +Csendes szóval, anyásan intette az asszony, ahogy a betegek füle elől +lopják el a szomorító dolgokat: + +– Rejtsük el a könnyeidet. A kertnek nem szabad tudni róla, hogy máris +megsirattad. Hadd virágozzék jó darabig gondtalan, nem sejtve, hogy +szépségén karcolás esett… + +A kis patyolatkendőbe belefogta a felitatott könnyeket és mintha a +legdrágábbjáért fakadtak volna, eldugta őket jól még forrón, gazdagon +lüktető kebelébe. + + + + +KÉT GYÁSZ. + +Zárt kocsiban jött a temető kapujáig. Ne lássa meg senki, hogy csokrot +hoz, amikor nincsen itt senki törvényes halottja. + +Pedig ekkora városban ki ismeri őt és ki tudja, merre temette el az +övéit. De ahogy restellte valaha, hogy kandi szem felismerje rajta a +csókok piros nyomát, úgy szégyelte volna most, hogy rábámuljanak +gyászának fehér rózsáira. + +Esett a hó. A fenyővel szegett széles úton előttejárók lábnyomai +barnállottak az újjnyi fehérségben. Egy kicsit formátlan, sűrűnlépő női +lábé a középen, jobbfelől apró leányka cipellői, balfelől egy serdülő +fiú szeges bakancsáé. És a fiú nyoma mellett valami kendőrojtnak súrlása +a havon. + +Ösztönszerűen az útszélre húzódott, mintha nem illenék belegázolnia a +három lépés összefogózó rajzolatába… + +Sohasem volt ilyen szép a temető. Halottaknapja után a sok virág még +feldombolva állott a sírokon. A hóréteg, mint tapadó lepedő, +nagyvonalúvá, faragványszerűvé nemesítette formáikat. Mintha +márványsírok között menne fölfelé. Nem sietett. Az enyhe hószag, a +világfelejtette csendesség lefogta vergődő fájdalmát és szent mélabúvá +szenderült el az a lelkén. + +A halálnap évfordúlóján a tavalyi nyárra emlékezett vissza. Az utolsó +nyárra. + +Már betegeskedett, olykor láza volt szegénynek. Az orvos leküldte +Abbáziába. Ő maga a Balaton mellett egy éjszaka erre ébredt: + +– Légy mindig jó, amikor jó lehetsz. + +Másnap hajnalban már a Karsztról látta az Adria tojásdad tükreit +felcsillani. Szelíd, olajozottan síma hullámok hátán vitte a hajó… + +A villa alsó lépcsőin zölden villámlottak a gyíkocskák. + +– Ach, die lieben Eidechsen! Die bringen uns das schöne Wetter! + +Fehérfőkötős, friss leányzó mondta ezt, a verandán ülő férfinak uzsonnát +szolgálva fel. + +A férfi, mint aki egy biztosra vett reményt lát teljesedni, meglepődés +nélkül ragyogott fel, ahogy a leány vállán át megpillantotta őt. + +… A nyár után alig látták egymást, de ilyen gazdag emlékekkel lehetett +várni nyugodtan az új örömre. + +Nem jött soha több öröm. – Járvány támadt, amely alatt az emberek +irtóztak elmenni egymás temetésére. Azokban a napokban odaadta volna az +életét, hogy a szolgálója lehessen. Hogy megkenhesse a fejét, hogy +hidegrázta testét melengesse. De az mind a más joga volt: neki be +kellett érnie a szédült szavak s a csókok emlékével… Az asszony még +ápolónőt sem engedett a küszöbön belépni. + +A cselédlépcsőn járt fel kérdezősködni a házba, mely előtt egy éjjel +addig sétált, míg a rendőr megszólította… Hogy kellett magát +összeszednie, hogy csak a jóismerős szimpla érdeklődését mutassa és ne +vegye észre a cselédség, hogy lesi, hogy kap a szó után. + +– Ma jobbacskán van… ma rosszabbul… Meghalt. + +Sohasem fog tudni visszaemlékezni: mit felelt erre, hogyan került haza. +Csak azt tudja még, amikor a koporsóhoz lépett. Részvétét rebegte az +asszonynak, aki úgy sírhatott és úgy sírt, mint aki az életénél többet +vesztett. Ő pedig csak a szemével csókolhatta meg a homlokát. + +Azután a járvány kitört rajta is és feküdt hónapokig, míg a tavasz +visszatette az életbe. + +… A temető széles útja most két keskenyebbre ágazott. Ő a jobbfelé +vivőre fordult. Furcsa, a három pár lábnyom is arra. Gyanút fogott, kis +oldalösvényre tért ki… Milyen jól is tette. A sűrű thuják mögül +megpillanthatta látatlanul a törvényes gyász ünnepét. A még sírkőtelen +domb elé a kicsi asszony leterítette a fiú karján hozott plaidet és arra +térdepeltek. Tiszta feketén a tiszta fehér temetőben. Az asszony sírt, a +hozzáboruló gyermekek mély áhítatban imádkoztak. Előttük a behavazott +hanton egy sárga krizantémcsokor szinte égett. + +Igen. Az ő virágjuk messzevilágíthatott, a fekete gyászuk mint szobor +plántálódhatott a sír fölé. De neki, mint ma egy éve a +cselédlépcsőházban: úgy kell kerülő utakon közelítenie és az ismeretlen +sírok közt kószálnia, míg amazok kisírják előbbvaló könnyeiket… De hát +kisebb az ő kínja, nagyobb az ő árvaságuk? Ki maradt úgy vissza, mint a +fa, melyről az utolsó lombot is letépte a szél?… + +Csak ment, ment a nyomtalan fehér ösvényeken és már nagyon fázott. A hó +kezdett hidegen lehelni, az ég fent kivetkőzött a puha fellegekből és +szívni kezdte a még lent felejtett kis enyheséget. + +Sokáig didergett a tetőn, míg végre a temetőkapun kifordulni látta a +három gyászolót. + +… Egész nyáron, egész őszön át visszahúzta a kezét minden virágtól. A +szobáiba nem kívánta: olyan szép ünnepekre díszítette hajdan virággal a +házát, hogy most fájt volna egy bimbót is látnia. S a temetőbe nem +vihetett bár egy szálat is. Nem akarta, hogy az özvegy megütközzék, +eltünődjék egyszer az idegen virágon… Most már lehet. Halottak napja +lejárt, a halál évfordulója is. Leesett a hó: ki jön még ezután a +temetőbe? + +Nem térdelt amazok nyomába, még a rózsáit is csak a sír lábához tette és +odahullott a fedetlen hideg hóra és forró fájdalommal érezte át a halott +közellétét. + +Ezen az éjjelen csendes elnyugvás borult reá. Úgy tetszett neki, hogy a +halott felnyúl az ő virágaiért, lehúzza magához a kebelére, úgy pihen. +Olyan épnek, romlatlan szépnek látta. Nem mint akkor, utoljára, a +koporsóban: kékfekete ajakkal, elaszott arcéllel, alig összeérő +szempillákkal. – Hanem úgy, ahogy elaludt néha: a feje az ölében, az +arca kipirulva, szinte kitelve a boldog pihenésben. Álmában köszönt +ezért az álomért a jóságos Istennek. + +Aztán riadt a szelíd enyhülésből. + +… A temetés évfordulóján… A temetés évfordulóján holnap. – Ha az özvegy +ezt a napot szánta utolsó látogatásnak az esztendőben! Talán hó esik még +addig. Talán eltemeti a többi virághoz… + +Egész nap leste a havat, de az ég sápadtan ragyogott. Estére csupa +csillag volt, csupa kegyetlen őrszem. + +Nem tudott elaludni. + +Hiába mondta: És ha meg is látja és ha el is töpreng rajta! + +– És miért nem mertél mégsem átgázolni azok lábnyomain? Miért nem +térdepeltél a térdük nyomába? + +– Én őt egyetlenemül szerettem, ő tőlem tanulta meg a boldogságot! + +Éppen azért… + +A másik egész életében meg volt lopva. Ha sebzetlen szívvel is hordozta +a tudattalan keresztet. A szíve mindig olyan tiszta volt, gyanút, +kétkedést nem tudott soha. A saját jó lelke is őrizte a ráébredéstől. És +ahogy az életével nem vetett borút az ő napos ösvényükre, csakúgy nem +ejt most sem foltot az ő multjukra ünnepi áhítata, amellyel gyászát +viseli. Imáiba egy cseppnyi méreg nem vegyül, könnyeibe semmi +szemrehányás. + +És most hibázni el a kíméletet és most rombolni le a kegyeletét?! + +Úgy elszégyenkezett a maga önzésén… + +Milyen szomorú volna, ha ezzel zárulna az ő tisztán megőrzött szerelmük +története… Mint az óceánból futó hullám, amely kristály talppal ér a +partig és ott, miközben megtörik: felveri a szennyet… Pedig ez lesz a +vége, ha megakad egy szem a virágjain, ha meglátja valaki leborulva… S +ha csak a temető-őr, aki a sírokat gondozza. + +Szinte imádsággá foglalódott lelkében a szó: + +– Istenem, ne engedd, hogy miattam valaha is színt váltson az ő bánata. + +Nagyon sápadtan kelt. Alig reggelizett, kocsit hozatott és kiment a +temetőbe. + +– És ha tudnám, hogy minden éjjel utánanyúlsz és a szívedre veszed. + +Szakadtak a könnyei. + +– Az élet ünnepe az enyém volt, a halál ünnepét: a gyászt hagyjuk meg +neki csorbítatlanul! Vagy beárnyékolhatjuk, én kedvesem, az ő +boldogságos gyászát? A fájdalomnak azt a drága harmóniáját, amelyben, +mint egy fehér templom boltjai alatt, nőnek fel a gyermekeid! Mondj le +róla, hogy koporsódban megérezd térdeplésem melegét és én lemondok a +boldogságról, hogy a sírodat melengessem. + +… A virágok mintha kővé fagytak volna. Talán igazán ott pihentek két +éjszakán a halottnak kebelén. + +Felemelte a csokrot, még a havat is elsimogatta, ahol beroskadt a rózsák +nehéz feje alatt. Rátette egy virágtalanul maradt távolabbi halomra és +megindult, vissza az üres életbe – csendben, elnyugodtan, mint aki +megnyert egy szomorú csatát. + + + + +FRANCISKA TŰZZEL JÁTSZIK. + +A hó új volt és könnyű, a szán talpa mintha csak a levegőben suhanna s a +csilingelés ezüst hullámokra bodrozta a kristálytiszta levegőt. A vaskos +házak nekikönyökölve gyönyörködtek a soraik között vérkeringésként +rohanó színes életben. + +Mint a hó és mint a csengetyűszó, fehér volt és ezüst a Franciska +szánja. Takarói, prémjei is fehérek voltak, csak a bundája volt +fényeszöld brokát, a capuchonja s az orcája volt halovány karmazsin. + +A bakon, szemben a sötétlilában pompázó Madame Muglennel, egy bencés pap +ült, aki sietett a gáláns adóval: + +– Franciska kisasszony ma valóságos hóban feslett patyolat-rózsabimbó. + +Célttévesztett nyílvessző módjára hullott le a bók. Franciska nem +ügyelte. Ő most éppen oldalthajolt és úgy nézett el a kocsis repkedő +libériája mellett, előre. + +A pap kérdőn pillantott a társalkodóné kendőzött képébe, de az csak +vállát vonogatta: + +– Wass weiss ich. + +… Talán egy paradicsommadaras turbán, amely módisabb az ő capuchonjánál, +talán egy gazdagabb nyeregtakaró, hetykébb tartású kocsis izgatta? + +Kettővel előttük siklott a barnára pácolt, éppen nem hivalkodó úri szán, +amelyben hátat mutatott egy barnabársony braganzai köpenyeg. És fehér +cilinder alól világított a fényes hullámot vető aranyhaj. + +– Pardon – rebbent vissza Franciska az elkalandozásból – csak rózsa, +főtisztelendő uram. + +– Miért? + +– Mert ha rózsabimbót mond, úgy tizenöt évet késett a komplimentuma. + +Ismét előrepillantott, szinte zavartan mosolygott és elékereste a prém +alól gyönggyel varrott ridiküljét. Könnyű illatfelhő színesítette belőle +a nyersen üde levegőt. + +Lehúzta kesztyűjét, úgy keresgélt ki zsebkendők, üvegcsék és más +apróságok közül egy kis, selyembe kötött hölgykalendáriumot s fellapozva +odanyujtotta a papnak. + +A főtisztelendő igen jámbor, de csinos verset látott belemásolva, +Franciska saját kezeírásában. + +– Ki írta ezt a verset? + +Franciska rejtelmesen mosolygott. + +– Nőszemély? + +– Nem. + +– Tehát férfi. Hm… Ezt? + +– Sem nő, sem férfi. + +A főtisztelendő hamiskásan csóvált fejet. + +– Meglátja. Ma este. + +Franciska kivonta a kalendáriumot a pap kezéből, nehogy az tovább +lapozhasson benne. + +– Tehát egy új akvizició… bravó! + +– Rövid időre szól. + +– Gyorsan fog a körmére verni? + +– Menjen… diák, vakációra jött csak haza. + +– Szóval mégis csak férfi, jól gyanítottam. + +– Gyermek… Jó vers, mondja? Mert szépnek szép, én úgy találom. + +– Hány éves gyermek? + +– Tizenhétben jár. + +– Tizenhét éves koromban én sem írtam jobb verseket. + +Franciska eltüntette a ridikült. Előrehajolt és ráparancsolt a kocsisra, +hogy vágjon elébe a többi szánnak és forduljon ki a Vágduna mellé, a +szabad mezőkre. + +… Az aranyhajú fiút pillanatra szembe látta. Éppen oda volt az fordulva +Konkoly-Thege főbíróhoz. A főbíró pedig ott babrált az ifjú +kabátgombjainál. + +– Jó melegen van tartva a melled, fiacskám? Meglátod, jót tesz a +tüdődnek a mindennapi friss levegő. Nekem is rendelve van, egész +vakáción szánkáztatlak. + +– Köszönöm, kedves keresztapám, a figyelmet. + +Most csillogott el mellettük a kagylóalakú, fehér-ezüst száncsoda. + +– Hát ez a világszépe merre kavillál el megint? + +A kérdés rosszaló volt, szinte ingerült. + +Az ifjú nagy virágkék szeme a meghatott köszöntés végeztével utána +tágult Franciska szánjának. + +– Mint mindig, külön utakon jár. + +A keresztfiú nem érezte a szó élét. Szemére visszaereszkedett az álmatag +fátyol. + +– Az gyönyörű út, amerre ő jár. + +A főbíró gyanakodva pillantott keresztfiára. + +– Ismered az életét? + +– Az irodalom, a művészet ragyogják be azt. Imé, Győrből is +visszajáratja a költőpapot, hogy a kalendáriomot népünk számára +léleképítő olvasmánnyá csinosítsa. + +– Úgy… igazad van, fiacskám. Az irodalom szép dolog. És főleg jó dolog… +sok mindenre. + +– Igen is, keresztapám. A boldog nemzetnek büszkeség, a boldogtalannak +fegyver. + +– Ezt persze így tanultad az iskolában. + +– Petrovics Sándor diáktársamtól tanultam még Pápán. + +– Sed datur et tertium. + +– És micsoda mégpedig? + +– Szép hölgyek ürügye… a szórakozásra. + +Az ifjú kinyíló lelke visszacsukódott. Igen ügyefogyott volt, másra +terelni át a szót, hát hallgatott. A fehér-ezüst szánt elveszni látta +Vágduna-menti lilaszínű esthajnalban, s benne a két titkon rajongott +embert: az ünnepelt poétát és a nagyszerű maecenásleányt. + +Ugrált a szíve, mint egy kirepülni készülő madár. Ha ez a puritán +keresztapa tudná, hová hivatalos ő ma este! De nem szól. Nehogy +lebeszélje a még puritánabb édesanyát az engedélyről. Hiszen olyan +fejcsóválva, bátyjával, nénjével, sógorával tartott családi tanács után +adta meg azt: + +– Hogy éppen meg ne sértsük, egy órára! + +Ezt az engedékenységet is csak a jó Eszter csikarta ki. + +– Édes anyám, a mi kis fiúnk nagy ember lesz, nem szabad elterelni a +szent utakról. + +Vály sógor igen komoly volt, de nem érvelt se pro, se kontra. Mintha +egyrészt küldené, mintha másrészt féltette volna is. + +A diák önkénytelen tapintotta meg a mellényzsebében dédelgetett bilétát, +mint drága útlevelet, s ismételte el magában az írást: + +„A múzsák ifjú kegyeltjét ismerni óhajtja és ma este 9 órakor irodalmi +soiréera várja – Weinmüller Franciska.“ + +Ezen a névjegyen nem volt sem címer, sem korona. Rézkarcban egy kis +görög templom állott rajta, hátterül babérliget és előtte az áldozatra +tüzet serkentő múzsa. + +* + +Enyhén fénylő selyemgobelinek, antik aranyra festett bútorok. +Csipkefínom porcellán jardiniére-ekben drága illatokkal locsolt selyem +és bársony művirágok lehelték a könnyű kábulatot. A kandalló szinte +túlmeleget árasztott, hogy a hölgyek mélyen dekolletálva is forrófehéren +viruljanak. + +Madame Muglen a rikító színekből összeapplikált foulard-toiletteben már +a legnagyobb karosszékben ült. A fehérpártás szobaleánnyal maga elé +csúsztatta a lábtevő párnát is, az asztalra pedig odakészítette +legyezőjét s a portubákos szelencét magának. Ezek voltak főmulatságai az +irodalmi soiréekon is. + +A szomszéd szobából, Franciska „kredencéből“ halk csörömpölés +hallatszott és a főtisztelendő poétának házigazda módján bizalmas +utasítgatása: + +– Mit spóroltok a tejszínhabbal? Csak aztán ne legyen elég hideg a +fácánpástétom: fülhúzást rendezek! + +Madame Muglen ezalatt a vendégeket fogadta. + +Legelsőnek egy szép fiatal asszony jött meg: nefelejcskék kendőben, +nefelejcskék bodrozott kasmirruhában. Hajába is kékszínű girlandocskák +voltak elfűzve. + +Azután csupa férfiak érkeztek és végül a boudoir felől maga Franciska is +belépett. Szárnyszerű, vállraöltő canezoukkal, remek shawlokkal +utánozhatatlanná varázsolt toalettjei helyett ma bíborral szegett görög +chitónban volt, de a ruhát derékban szorosan hordta, hogy el ne +tagadódjék a karcsúsága és a vállán is jobban le volt az csúsztatva, +mint ahogy a stílus előírta. Kökényszínű hajában gyémántokkal villózott +a háromsoros aranyabroncs. De arca most már nem volt karmazsin, hanem +bársonyfehér. + +– Édes kis művészném, csókolta össze a fiatalkát, s minden férfit +kitüntetett valami bon-mot-val. + +Egy sárgafrakkos gigerlinek megjegyezte: + +– Még mindig bajusszal, mon deserteur? + +Mindenki értette a tréfát: Franciskáról szerették azt regélni a +komáromiak, hogy hadserege kizárólagosan símaképűekből áll: színészekből +és papokból… Lenci úr pedig, bár sem pap nem volt, sem színész, egyideig +bajusztalanul lebzselt Franciska körül, most aztán, valami bosszúformán, +megnövelte férfiúi díszét. + +– A mára igért akvizíciónál azonban nem kell tartani a bajusztól, +huncutkodott a főtisztelendő. + +– Egyelőre… nevetett Franciska. – Boldogan, melegen izgatódott a +diákifjú elvártában. De már-már szinte ideges is volt: szikrázó +társalgás közben rápillantott egyszer a kandallón álló lábasórára. Ő, +akinél társasági parancs volt, s áthágása nyílt sérelem: órára sohasem +nézni! + +… Egy pillanatra meghökkent és elpirult a küszöbön. Szőnyegtelen, +súrlott padlóhoz és kálvinistafehér falakhoz volt szokva. Csillár alatt +nem ült soha, csak a színházban. És itt süllyed a lába, mintha puhább +talajra ért volna és szemben a falon egy Ámorkát oktató meztelen Vénusz +mosolyogta meg a gyámoltalanságát. + +Előkerültek a közelgő újesztendőre szóló kalendáriom irodalmi részének +kefelevonatai. Egy imádott asszonyt pongyolában látni, semmi ahhoz +képest, ami most fogta el a diákot: így kezdetleges formában +pillanthatni bele az ország legnépszerűbb könyvének készülő lapjaiba. + +Egészen magába veszett és olyan hallgatag volt és ünnepélyes, mint az +első úrvacsoránál. A társaság észrevette, hogy neki ez a stílusa és +hagyták úgy viselkedni, mint a virágot, amely némán issza a napsugarat. + +Csak Franciska fogott fel tőle később egy tekintetet, amikor kredencezés +után maga a zongorához lépett énekelni. + +A főtisztelendő karját nyujtotta a kékruhás porcellánbabának. + +– Kicsi asszony, nagy művésznő! – s a fiatalkát most placcra vezette. + +Lendvainé a _Falusi Kislányt_ szavalta. Hanem ilyen édes libuskát még a +főtisztelendő poéta sem képzelt el versének írásakor – mintha +elfelejtené a reverendát, összecsókolta a harmatos asszony kacsóit. + +A diák ámult, hogy a múzsákat ilyen melegen is szabad ünnepelni. Ő +bezzeg még a bűbájtól sem volt felocsudva, hogy meghajolhatott előtte, +akit csak mint csillagot látott eddig a nézők névtelen sorából. + +Lenci úr, a sárgafrakkos, bajuszos gigerli már fészkelődött és hogy +mindenkit lefőzzön, hatalmas páthosszal hazafiast szavalt. + +Erre azután kitört a politika. Micsoda szép dolgokban hittek ezek az +emberek! Független hazáról zsibongtak és világraszóló hazai irodalomról. +A diák azt hitte: felsőbb lények zsinatán van, ahol a jövendő dogmáit +szabják meg. Most már mégúgysem mert szólni, nehogy ügyetlent mondjon… +bár hiszen ők is próbáltak ilyesmikről álmodni a képzőtársaságban. +Petrovics Sándor kivált szeretett gyönyörűket jósolni. De hogy azokban +az álmokban a hon nagyjai is bíztak… ez egy kis kóstoló volt az +üdvösségből. + +Pont tizenkettőkor a kandalló-óra vidám pásztornótát pengetett. Az ifjú +észbekapott, hogy tizenegyre hazaígérkezett az édesanyjának. + +– Nem maradhatok már egy percig sem, mert édesanyám fentvirrasztva vár. + +De csak most gyűlt meg a baja. + +Hohó, ifjú múzsabarát, ingyen nem lehet ki- és bejárni Helikon +berkeiben. Fizesse meg előbb a maga obulusát! + +– Semmi sincs nálam – szabadkozott a diák, igen boldogan, hogy ez így +van. + +– Csakhogy van ám nálunk! + +A főtisztelendő levette Franciska ridiküljét a kandallóról. A diák +tűzpiros lett, tudta, hogy Eszter nénje dobraverte a városon egy versét, +amely a Petrovics Sándoréval együtt díjat nyert Pápán a +képzőtársaságban. + +Hát még mikor megismerte a kezébe nyomott hölgykalendáriomban a bűbájos +maecenásleány kezeírását. + +– „_Mi ez?_“ – dadogta a címet s akkor egyszerre megnémult, mint rossz +diák a beszekundázáskor. + +Aztán megváltódott. Mielőtt a szégyen teljes lett volna, Franciska +hozzája lépett. Egyik kezével a kalendáriomot fogta le, a másikkal a +szolgálatot felmondó ajkakat. + +– E poéma nagyobb nyilvánosságra van szánva. A hazamenés váltsága: hogy +átadja nekem a Komáromi Kalendáriom friss kötetébe. + +… A diák úgy tébolygott haza, mintha berúgott volna a tokajitól. Pedig +éppen csak az ajkáig vitte a poharat. + +Ahogy kihúzta a lábát, Lenci úr rosszmájúan akart sebezni: + +– Ennek nincs ugyan bajusza, de azért nagyobb deserteur nálam, Franciska +kisasszony! + +– Mit tudja azt Kegyed? + +– Ez az első férfi, aki meg tud szökni Kegyedtől, mindjárt éjfél után. + +A főtisztelendő úr friss töltést praesentálva hozzátette: + +– S milyen bevehetetlen bástya mögé: a mamuska szoknyájához! + +– Csak Komárom vára bevehetetlen, – replikázott Franciska és sötétszürke +szemén áthullámzott egy titokzatos, bujdokolón meleg sugár. + +– Úgy hát akkor Móric diák városunk ékes szimboluma! + +– Még nem volt próba alatt, kedves Lenci úr! + +– Ki meri a próbát? Művésznő kedves, – Lendvainéhoz fordult –, azt +hiszem, Kegyed az ő zsánere: világos fürtök, nefelejcskoszorú, +szendeség. + +Lenci úr felkapott egy poharat. + +– Én iszom a vár bevehetetlenségére! + +Franciska gőgösen vette a magáét és koccintott. + +– És én az ellenkezőjére! + +– Aki vádol, az bizonyítson! + +– Előre mit bizonyítsak? + +– Előre csak – fogadni lehet –, tréfált a tisztelendő. + +– Hát fogadjunk! + +– Velem? – ajánlkozott Lenci úr. + +– Nem – hűtötte le Franciska –, hanem magával Gergely. + +– Mibe? Csak borsos árat ne kérjen! + +– Sőt… Paprikásat kérek. + +– Hogyan? + +– Ismét ír, mint Komáromból való távozta előtt, egy „paprikás verset“ a +kalendáriomba. + +A tisztelendőnek láthatóan nem tetszett ez. + +– Hm. Az asszonyok mindig jó árt szabnak. És mit kapok én, ha veszít? + +Franciska kinyitott egy rakott, gazdag vitrint. Ékszer-tokot vett ki +belőle, amelynek elfakult zöldbársony ágyában brillánsokkal kirakott +jókora kereszt feküdt. + +– Sokkal kevesebbet ér egy versnél? + +Rápróbálta Gergely főtisztelendőre. Csak úgy villózott az a fekete papi +köntösön. Aztán kezet fogott a poétával. + +– Vágja el, Megyeri úr! + +A művész nem sietett. + +– Hohó, mire fogadnak tulajdonképen? Vagyis: miben is álljon a +kapituláció? + +– Egy pásztorórában, természetesen – ízléstelenkedett Lenci úr. + +Franciska összeráncolta a szemöldökét, de csak annyit felelt: + +– Egy csókban, amit ő fog kicsikarni. + +– Vagy kikönyörögni, – enyhítette a szót Lendvainé asszony. + +– Terminusra! – fenyegetett a főtisztelendő. – Nekem két hét mulva +Győrben kell lennem a katedrámon. + +– És a színtársulatnak is oszlania kell a „Sas“-ból, a farsangolók +miatt. + +– Máskép nem is lehet. Móric diák is visszamegy Kecskemétre. + +– Kedves Franciska, a legnagyobb nehézséggel nem vet számot – +aggodalmaskodott Lendvainé. + +– Mennyiben, kedvesem? + +– Hogy… ilyesmit nehéz bizonyítani. + +– Könnyű, igen könnyű! Tanut kerít. Megbujtat minket a szomszéd szobába. + +– Piha, Lenci úr, büszke vagyok, hogy… hogy megnövelte a bajuszát. + +Tóth Lőrinc az ajkába harapott. + +Ez a szó jól büntetett, más egyebekért is, Franciska most hát +megbocsátó, derűs komolysággal jelentette ki: + +– A dolog, hölgyek és urak, becsületszóra megy. + +– Hogy hallgatunk róla? + +– Erre nem kell becsületszó, ez természetes. Hanem én adom szavamat, +hogy őszintén beismerem a sikert vagy a vereséget. Tíz nap mulva, +ó-esztendő éjszakáján ugyanitt találkozunk. Vagy paprikás vers lesz a +frissen nyomott kalendáriomban, vagy Gergely főtisztelendő fogja a +keresztet hordani. + +– Ez már fínom! – örvendezett Lendvainé asszony. + +– Tisztában van, hogy ez a fogadás mit jelent az üzletre nézve? – +kérdezte most Gergely pap szinte szigorúan. – Már is késik a +kalendáriom. + +– Azzal is tisztában vagyok, mit jelent az üzletre, ha kegyedtől újra +verset hozhatok. + +– S ha mégsem hozhat? Szép summát játszik el a késedelemmel! + +– Annál nagyobbat is veszítettem már – akkor… tudniillik: mindent +legyőző varázsomnak nimbuszát. + +Szinte szomorúan indult a mondás, de utolsó hangsúlya átcsapott a +látszat kedvéért a játsziba. + +– Szóval, Kegyetek akkor hallgatagon tudomásul veszik, ki nyert, ki +vesztett, és soha többé szó se essék róla… Ha kudarc, azért, ha siker, +épp azért – + +Franciska elpirult és kikerülte Gergely pap tekintetét. + +… Móric diák most érkezett éppen haza. Anyja bibliázva virrasztott. +Lehet, hogy szemrehányásokra készült, de ahelyett, amikor most +visszakapta, forrón, megmentetten ölelte magához kisfiát. + +* + +Franciska lement a nyomdába, hogy maga nézzen utána parancsai +teljesítésének. A nyomdakormos munkások úgy húzták ki magukat előtte, +mint tették volt édesapjának. Az öreg Weinmüller szigorát leánya +bűbájjal pótolta és ötletességgel – s az üzlet jobban virágzott most, +mint valaha. + +A nyomdamester szolgálatkészen állott meg előtte. + +– Megkezdték már az áttördelést, Schnack mester? + +– Megkezdtük, ahogy a főtisztelendő úr a reggel megparancsolta. + +– Látni akarom, hova tétette a „Mi ez?“ című verset. + +– A második ív elejére. + +– A másodikra? Mutassa… nem, ez így nem jó, komáromi szülöttet az első +ív elején mutatunk be. + +– Óriási munka. Az egész literaturai részt át kell tördelni. + +– Nem számít. A vers lesz az első közlemény. Mikorra kaphatok levonatot +róla? + +– Holnap délre, tettes kisasszonyom. + +– Szólt a főtisztelendő úr arról, hogy még egy versnek hagyjanak helyet +valahol? + +– Nem szólt semmit. + +– Ej! + +Megcsóválta ékes fejét, izgatottan befelé mosolyogva. + +– Csak hagyjanak ki akárhol… + +– Mekkorácskát körülbelül? + +– Mint a „paprikás versek“ voltak annak idején. + +– Mikor kapjuk meg a manuscriptumot? + +– Mikor?… Igyekezni fogok… hogy mire az első ív készen van… mikor lesz +készen? + +– Bizony csak holnapután. + +– Holnaputánra – igen, megkapják, vagy… másképen intézkedem. Szóval: +hagyjanak helyet a második ívben! + +Nagyon szórakozott volt. Alig jutott eszébe a második dolga. + +– Ha már összeírta, adja ide az alkalmazottak karácsonyi kívánságáról a +listát. + +… Délután kihajtatott és oly gazdag bevásárlásokat csinált munkásainak, +háznépének, mint soha. Pedig eddig sem kímélte a pénzt. Hanemhát ömlött +az, mintha beléje szeretett volna Franciskába. + +Madame Muglen-nek régi álmát vette meg: a gyűrűkarkötőt. Impraktikus, +méregdrága bolondság volt az, a kezet minden komoly munkára +alkalmatlanná tevő: az egy stílusban tartott két ékszert a kézfejen át a +karig finom lánc kötötte össze. + +És míg alku nélkül válogatott, gondolata másfelé járt. Kikocsizás előtt +levélkét küldött el Móric diáknak, melyben holnap délutánra magához +kérte a korrektura megtekintése végett. + +Olyan izgatott volt, akár az első légyott előtt. Minden fejtörést +okozott: mit vegyen fel, milyen füstölővel illatosítsa szobáját, fényt +teremtsen-e vagy félhomályt – + +Démont játsszék-e avagy olvadó szerelmes asszonyt?… + +Hiszen egészen biztos volt benne, hogy a fiú lelkét már rabul fogta +magának. Sokkal biztosabb, mint azoknál, akik két vőféllyel érkeztek +kérőbe és még annál is, aki titkos kegyért esdekelt csupán. + +Kit a gyönyör, s kit a példátlan gazdagsága is vonzhatott, de az a +tekintet, amit a diák feléje küldött… + +Szerelem?… De ő eddig sohasem tudta, hogy a szerelemnek ilyen töretlenül +tiszta sugarú is lehet a tekintete. + +… A délelőtt már meghozta a maga örömét. + +„Nagyrabecsült kisasszonyom! Ma délután négy órakor tiszteletét teszi +híve Ásvai Jókay Móricz.“ + +… Kint lassan, ünnepélyesen foszlott alá a hó és a bethlehemjárók éneke +már átszőtte az ünnepi szürkületet. Bent a nesztelenség szőnyegén +ábrándok suhantak, megboldogították, benépesítették a pazarszép +termeket… + +Nem volt már kérdés, sem a fény, sem a füstölő: az új módi szerint +Franciska fenyőfát hozatott le Tótországból és a szalonban karácsonyfát +állíttatott. Az bevilágította, beillatosította a termet. Csak a +boudoirban égett néhány szál gyertya. + +Ismét a görög ruha volt rajta, hanem aranypánt helyett most méla +gyöngyöket fűzött a hajába. A tükörbe nézett: virágzó napja volt ma, +ilyenkor tudta, szédül és szédít… + +Jött-ment, álmodott, hogy karjai közt pihen a gyönyörű gyermek, hogy +kifoszlik az elérhetetlenség, a bírhatatlanság hófehér lepleiből… + +Végre jött a diák és úgy mint a multkor: a szembekerülésnél +vadrózsaszínt váltott. + +Franciska a boudoirba vezette. Ott leült a kínálásra és csak azt mondta: + +– Eljöttem… + +Ismét széthúzódtak szeméről a szinte bántó, a közel valóval szemben +közönyt mutató álomfátylak. Tisztán nézett, érdeklődőn, várakozón +Franciskára. + +Azonban váratlanul bejött a szobaleány. Nagyobb puccban volt, mint Móric +diák Eszter nénje odahaza. Jelentette, hogy a munkások boldog ünnepet +akarnak kívánni a tettes kisasszonynak. + +Franciska egy kérdő pillantást vetett Móricra. + +– Bejőjjenek? + +Hogy erről megfeledkezett intézkedni! + +Érezte, hogy most már tapintatlanság volna a fiú mimózaságával szemben, +ha elutasítaná őket az egyedüllét kedvéért. + +És értetlen, megsértődő csodálkozással vette észre, hogy az ifjú szinte +boldogan honorálja az ünneplő küldöttség megjelentét. Jobb szeretné így, +mint kettesben?… + +Mind ünneplőben voltak, mind kimosdva, kifésülődve. Schnack mester +előlépett és ékes szavakkal éltette Franciskát, ki „árva honunkban a +nemzeti nyelv pallérozásának támogatásában fényes példával jár elől.“ + +Végigcsókolták az úrnő kezét és átvették a szobaleánytól a karácsonyfa +alá halmozott csomagokat. + +– Ne zavarjon többet senki, – intette Franciska a leányzót, – Jókay +úrral a korrekturát csináljuk. + +Visszatértek a boudoirba, ott Franciska átnyujtotta az ifjúnak a durva +papírlapot, amelyen a kefelevonat állt. Móric tán az evangéliumot sem +fogadta volna szebb mosolygással és ez a mosoly kibékítette Franciskát +az előbbi sértődéssel. + +– Van plajbásza? Úgy jőjjön az íróasztalomhoz. + +Melléült Móricnak és tanítgatta, hogyan jelölje ki a sajtóhibákat. Néha +megfogta a kezét és vezette azt, mint gyermekét. Óh, ez a Schnack +mester. Olyan akkurátosan dolgozott, úgy akarta a kedvét a +kisasszonynak, hogy alig lehetett hibát találni. Pedig, hogy reszketett +az a keskeny, leányosan előkelő kéz, amikor Franciska gyöngéd +irányításának engedett. + +Most újra eltűnt minden kétség Franciska szívéből. + +Úgy reszketett az a kéz, hogy kuszán írt, hogy elküldte a szívig a +remegést – és mint a karcsú torony a félrevert harangtól, az egész fínom +férfitest reszketni kezdett: a leheletkönnyű arany hajcsigák szinte +összepengtek. + +Franciska érezte: fényes ár sodorja őket. Nem nehéz megmondani, megadni +semmit többé. Minden következik magától… + +– Elfelejtettünk valamit egészen. + +A gyermek csak nézett, de olyan tekintettel, amely egészen +kiszolgáltatta. + +– A honoráriumot. + +– Óh… én nem akarok… semmit. + +– Gyermek, tanuljon meg sokat kérni az írásaiért, nagyon sokat. + +– Amennyit az ember szívének érnek, annyit úgysem lehet fizetni. +Amennyit másnak ér, az igen kevés summa. + +– De én szeretnék e költeményért annyit fizetni, amennyit a költő +szívének ér. Nevezze meg az árat – + +Mintha vakítaná a leány tekintete, az ifjú szeme olykor összerebbent. + +– Nincs rája szó. + +– Van. Én tudom. + +Franciska még mélyebben nézett. Ide már nem ért a szavak ereje: itt +kötött szó nélkül üzent a lélek a léleknek. Csillagok serege tündöklött +fel az égmélységű szemekben. + +– … Kérj. + +A fiú behúnyta a szemét, lélekben térdreomlott. + +– A legnagyobbat?… + +– A legnagyobbat. + +Odanyujtotta magát a leánynak… Franciska bezárt szemmel a száját +kereste… s a homlokával találkozott. Ahogy ajka megérintette: érezte, +hogy a gyöngéd bőrt fínom verejték üti át, amint a lehelet futja meg a +tükröt. + +Nem szerelmet keresett, nem az ajkát kínálta… + +A csók után valóban leborult és megoldódott szívvel, de botló nyelvvel +dadogott valamit, amiből Franciska megértette, hogy ő egy égi +tisztaságos, felsőbb teremtés. A magyar literatura védőszentje, akit a +magyar hajnal küldött előre pirkadásnak, akinek csókja lesz a kisdiák +útravalója a Helikonra. + +… Ott állott a szalonban, a karácsonyfa előtt, keze összekulcsolódott, +alácsüngött a búcsúzás után. + +Mi volt ez? Kudarc vagy diadal? Nem kapta meg, amit várt, – és többet +kapott, mint amennyit valaha is álmodott magáról. Hogyan… hát ez a +gyermek bevattázott füllel, befátyolozott szemmel jár az emberek között, +hogy őt istennőnek tartja? És mi van vele… mi volt vele annak a csóknak +pillanatában: hogy annak érezte magát, amit a kisfiú dadogott és hogy e +percet szebbnek tartja annál, semhogy valaha ismétlődhessék… Szörnyű +lenne, ha a gyermek ráébredne, milyen köznapit, milyen olcsót akart ő +tőle. A hamvas, drága fiú, aki egy imádsággal térdelt elejébe. + +Hogy viselkedjék ezek után az óesztendőn összegyűlő soirée előtt? +Magyarázzon, hogy se így, se úgy nem ütött ki a dolog, se nyert, se +veszített? + +Előre látta Lenci úr gúnyos fintorát, ha meghallja, hogy a „kölyök“ +múzsacsókot akart és térdepelt. + +Dobraütni ezt… ezt? Kikacagtatni egy szívnek fehér áhítatát? Drága, +tiszta boldogsághullám hömpölyögtette meg a szívét. Soha. Hát? Hazudni, +hogy a tiszta gyermek érzéki jutalmat csikart? + +Vesszen a büszkeség. Miért ne higgyék, hogy ő is akadt bevehetetlen +várra… Nem, merthogy erős volt a vár, de olyan tündöklő, olyan +sértetlen, hogy ő vált a gyöngévé, tehetetlenné előtte. + +Kivette a vitrinből és a karácsonyfára függesztette a keresztet. + +Az ajtó felnyílt, Gergely főtisztelendő bejelentés nélkül jött be. Nem +is köszönt, csak komoran a leányhoz lépett. + +– Megmondtam Franciska, hogy ne lássam mégegyszer nálad Móric diákot. + +– Nem is fogod, Gergely, nyugodt lehetsz. + +– A kapud aljában találkoztam vele! + +– Az meglehet. + +– Miért volt itt? + +– A fogadás értelmében magamhoz hívtam. + +– Nem figyelmeztettelek, hogy az egész fogadást csak játéknak szántam? +Már nem bírom a Lenci szemtelen célzásait. + +– Dühös, mert kosarat kapott. + +– Dühös, mert gyanakszik, hogy miattam! Azért rögtönöztem a tréfát, hadd +hintsek egy kis port a szemekbe. + +– Nem értelek, Gergely. Mit mondjak a társaságnak, ha Móric diákot +próbára nem teszem? + +– Ideadod a keresztet, vagy megkapod a verset, ahogy tetszik, de +felhagysz ennek a gyermeknek újjracsavarásával! + +– Neked az még jobb, ha kompromittálom magamat vele… Legalább nem tudják +fel neked újra az iderándulásodat. + +– És saját hírneved? + +– … Az most… nem fájna nekem… + +– Franciska! + +Megszorította a leány csuklóját. + +– Ezt kapom én tőled? Aki tíz év óta jobbkezed, barátod, tanácsadód +voltam, akit a „világias összeköttetéseim“ miatt száműztek Pestről Győr +városába! + +– … Bocsáss meg… Tudod, hogy megszoktam játszani a tűzzel… + +– Passziód. De eddig hitványabb anyagot vettél hozzá. Ennek kár volna +szárnyát perzselni. + +– Ne félj már. + +– Nem bántottad? + +– Próbáltam… + +– És persze elszédült, koldult – és te… te!… Ismerlek! + +Keserűen nézett a leányra. Minden szava felért egy ütéssel. Franciska +csendesen felelt: + +– A fogadást… elvesztettem. + +– Ezt én el nem hiszem neked. Ha te egyszer akarsz valamit… + +– Mikor hazudtam? + +– Eddig még soha. + +Franciska megfordult és szónélkül rámutatott a karácsonyfán szikrázó +keresztre. + +– Ott függ a krisztkindlid. + +Gergely főtisztelendő mélységesen megzavarodott. + +– Hiszen a bűnöd ezzel nem kisebbedett. + +– De viszont megkaptam vele a bűnhödésemet! + +A pap megszállott egészen. + +– Ne haragudj reám! + +Egy kézcsók után leemelte a fáról és a tükör előtt kapcsolgatta magára a +brilliántos nyereménykeresztet. + +– A paprikás vers hát elmarad. Hála. Nekem már van elég fórumom Pesten, +mit kürtöljük vele hát a naptárban világgá, hogy még mindig +összetartozunk… + +Franciska nem hallotta ezt. Ő most magamagában rendezett: + +– Ne is jőjjön többet soha Móric diák. Ne tudja meg soha, ki voltam. + +Két alkalmatlan és mégis édes könnyet törült ki az őrizetlen percben +világszédítő szemének szögletéből. + + + + +VIPERA. + +Lent, az iskolakert siheder fenyőfái már pezderkedtek: friss ízeket +dugdostak ki újjuk begyén. De ő visszafordult, megvizsgálta a vakítóra +mosott üvegkádat, aztán csengetett. + +– Vizet kérek, Bogdán. Egyúttal menjen át az internátusba és küldje ide +valamelyik nyolcadikost. + +Bogdán végigcsodálkozott a folyosókon. Ilyen fehérnép: formás, mint a jó +gyümölcs. És csak a laborában ül. Délutánonként is. Áldott tavaszon is. + +Eszter, a tanár ezalatt csipesszel szedte ki a szeszből a nátrium +darabkát. + +– Tessék. + +Darab forró, szikrázó napfénnyel jött be a diák. Mélyen, szertartva +hajolt meg. + +– Nem fogom sokáig lefoglalni. Egyébként nem is kellett volna újból +magának jönni. + +– Én… szívesen jövök… valóban. + +Jó negyedóráig csendben foglalkoztak a furcsa gépezetek, edények +világában. + +– Ez is megy most. Holnap, a kellő pillanatban azonban cserben hagy. + +– A fiúk mindig beszélik, milyen szépek a kisérletek. Mi felit se +láttuk. + +– Hálás publikum. – Kérem, hozza még ki a kénsavat. Aztán szabad mennie. + +A fiú átnyujtotta. Szép, nagy, erős, tiszta keze volt. – Mikor kifelé +ment, megtorpadt a magára nyitott napfényben. + +– Kérem szépen, tanár úrnő, tessék mindig engem hívni segíteni. + +Hozzákapkodta a szót: + +– Én vegyészmérnök leszek. + +Eszter felpillantott. Most látta, hogy az inge is milyen tiszta. De a +szeme a legtisztább. Acélkék, töretlen tükörű gyermekszem. + +– Köszönöm. Lente. – A fiú ismét szertartásosan hajolt meg. + +A tanár pillanatig megállott a munkában. Milyen kedves, különös, ragyogó +gyermek. Tisztára, mint a havasi virágok, miket vasárnap piacra hoztak +csíkbaszőtt-ruhás, éneklőbeszédű, fakószőkére mosdatott kisleányok. + +Csak papi ámbituson, falusi iskolában, város névvel ok nélkül keresztelt +fészkek gimnáziumában terem meg ez a fajta. Pesten – mert ott tanított +öt évet – sohase látta. Nem is tudott ilyenféle virágáról Istennek. A +kis pesti ripőkök, akik közül egy esztendőre Erdély szélére kéredzett a +hatalmas kormánytól! A fáradt idegeinek kellett. Ebbe a fészekbe, ahol +az újonnan épült fényes gimnázium úgy kiidegenkedett a békés, régies +környezetből, mint épen jómaga az emberek eszejárásából. Hogy féltek +tőle! Egy nő, aki kamaszokat tanít! Háborús csodabogár. + +Na, és most ez a gyermek! Hát nem mosolyogni való furcsaság ez, hogy +meglett férfiak kényelmetlenül érzik magukat, ostobaságokat beszélnek a +társaságában, úgy tartanak tőle. A csekélyke hírnévtől. Hogy valami +díjat nyert az anilinfestékekről szóló tanulmányáért… + +Ugyanakkor egy gyermek, egy tizenhétéves nagy csacsi jön a bizalmával. +Ajánlkozik… Itt elszakadt a gondolatfonál. Elvágta valami kémiai +probléma. + +Csak harmadnap bogozott új szálat az elszakadt gondolathoz. Ismét a +„laborában“ voltak, előkészíteni. Eszter előtt mindjobban kibomlott a +fiú mivolta. Leleménye, buzgalma és bájos ügyetlensége. Tiszta képén, +melyet a nap már összecirókált aranyozó újjaival, egy kis pattanás. Úgy +tartják ezt, a szerelemtől. Buzgón, lelkéből nyalatta a szeszlámpa +nyelvével a lombikot, melybe Eszter klórkálit és barnakövet kevert. De +néha, mint titokban ellőtt nyíl, szemsugara az üvegkádra surrant. Eszter +keze liliomnak tetszett, a víz alatt. Ezt nézte, vagy a kisérletet? + +Üveglapot csúsztatott az oxigénnel telt üvegedényre. Kiemelte a vízből. + +– Gyujtsa meg kérem, a foszfort. + +Bedobták az oxigénbe. Heves lila lobogással telt meg az üveg. +Mindkettőjük arca túlvilági glóriát kapott. + +– Csodaszép – mondta a fiú. + +De mire mondta? + +– Nézze, perc alatt elég. + +A fény sápadt halált halt. + +– Kérem most újra fűtni a lombikot. + +Aztán: + +– Fél maga az egértől? + +A fiú önérzetesen csudálkozott. + +– Akkor… nézze, itt a kendő alatt, abban a kalitkában… nyúljon be, fogja +meg és eressze az üvegbe. + +A kicsi kedves állat. Riadva pottyant… s hirtelen lihegni, ujjongani +kezdett. Két lábra állt, táncolt, szeme csillogott, mint két fekete +gyöngyöcske. A fiú mosolygott. Egészen, mint egy gyermek. + +– Elég. + +Eszter ráengedte a híg levegőt. Elpetyhüdt, kialudt szinte a kis +szegény. Leöntötték a mámorát. Olyan szívesen meghalt volna a sűrű +életben. + +Eszter önkénytelenül kezet nyujtott a fiúnak; mert ma sokáig +foglalkoztatta. Hogy jött ez? Általában nem szívesen fogta meg egy fiú +kezét. Ezek a kamaszok hideg és lucskos tenyerűek. De milyen jó volt +most hirtelen egy száraz, meleg, alig szélkifújta kezet kapni az övébe. +Mintha marék, egészséges, szűz erőt. Alig érte át önnön vékony újjaival. + +És akkor látott valamit. Nem a lehelletnyi bíbort a fiú arcán. Egyebet: +csalhatatlan lobbanást, melyre nincs szó és ami holtbizonyost árulkodik. + +Milyen félszegen, szinte megszégyenülve ment ki! + +– Balga fiú. + +És mégis: a szemén át röppent egy friss, tavaszi mosoly. Hiába. Hogy +drága, szép, szentséges valakinek, ez mégis legjobb itala a nőnek. +Nincs, akit ne részegítene kicsit. Még a munka, az eszmék elszánt +szolgálóit is. + +Kifelé tovább se esett csorba méltóságán. De befelé Eszter mostantól +fogva állandóan örvendezett, akár egy kicsi leány. Mélyen, elmerülve +végezte a dolgát, az önzetlen, meleg örömtudattal, hogy nem múlhat nap, +hogy ne lássa. Hogy ne vegyen drága, kenetes fürdőt tekintetéből. +Örömtűzben fellobbanó mosolyából. Aranybarna hajának fényéből, mely mint +az életderű friss selyemlobogója köszönt feléje. + +Dehát hová vezet mindez? – Miért kell mindig, mindennek valahova +vezetni? Az emberek találták ezt ki. Isten a jelennek adja a +boldogságot: vedd és edd. – Óh, ne vezessen sehova: de most, most +ragyogjon… Hiszen a foszfor szétcsillagzik semmivé, az egérke meghal, ha +túlsokáig örvend… De egy kicsit, egy kicsit lihegni a higítatlan +életben, boldogságban… + +Éjjel Eszter számot vetett magával. Nemsokára újra Pest… Nem fogja soha +látni többet. És valami elmúl, kiéletlenül, mint erdőben-fakadt, soha +senkitől se látott virág. Óh… + +Egyszerre mardosó kiváncsiság gyötörte meg. Nem nézte meg soha a kicsi +fia száját. Olyan beszédes volt a szeme, túlbeszélte többi szépségeit. +Csak homályosan emlékezett most rá, mint dús, édest igérő gyümölcsre. + +Nem látta nehány napig. Az érettségi írásbeliek folytak, valahol az +intézet tornatermében, amerre Eszternek nem volt nappal keresete. Mert +este eljárt néha, szinte mindenki tudta nélkül. Kulcsa volt a teremhez +és tornázott a szereken. Kellett az izmai frisseségének. Az utolsó +írásbelinap estéjén épen újra lement. A terem nyitva volt. Szinte nem +akarva belekiáltott. + +– Ki van itt? + +A magas ablakokon bekáprázó naptól alig látott. Ferde fénygerenda alatt, +tornarudak, létrák tömbje mögött ült a fiú. Eszter feléje ment, +felismerte. + +– Kérem, miért nem felel? + +Le volt ejtve a keze, mindakettő. És csak nézett. Ahogy jelenésre. +Eszteren átfutott, hogy ha véletlenül meg nem látja, talán elkezd +tornászni, itt, előtte. Talán leskelődni akart, szándékosan? + +Harag futotta el. + +– Mit keres itt? – szólt rá. + +– Bocsánatot kérek. Megkértem Bogdán bácsit, hagyja nyitva a +tornatermet. Minden búvóhelyen tanul már valaki. A padlásfeljárat volt +az enyém… De most elvették a magántanulók. + +Eszter elszégyelte magát. A fiú elejtett kezén logaritmustábla. A földön +könyvek. + +Szerette volna enyhíteni előbbi türelmetlenségét. Engesztelve nézett a +fiúra. Az nem moccant. Aranyat szikrázott a szeme és nézett: boldogan, +némán, engedelmesen. Olyan nagyon könyörgött, olyan kiszolgáltatva. +Istenem, bizonyos, ha most azt mondja: menjen, rezzenés nélkül menni +fog, de ha azt mondja: boruljon térdre és kérjen tőle akármit, hát azt +is megteszi, mint a gyermek anyjától, akitől tudja, rossz soha nem +jöhet. + +A lányba beleállott a világ, a környezet, a kötelességek; az egész nap +iderekesztett fiúk után maradt nyomasztó levegő. + +– Menjen, menjen… gyermek, – mondta idegesen. + +A fiú nehezen, szinte cammogva indult. Szíve lüktetése mintha ide-oda +rázta volna. Nagyot döngött a szárnyasajtó. És akkor Eszter hangosan, +maga is hallva mondta: + +– Soha. + +De mire mondta? Mert nem rázta hozzá a fejét, hanem bólintgatott. + +– – Irásbeliek végeztével minden évben kivitték a fiúkat a Gyíkmálba. +Szép szálfaerdők voltak arra. + +Hajnalban indultak. Végig énekelték a várost, a cigánysort, a zöld +hullámos mezőket. Lihegtető oldalon is fújták. Kimászták a hegyoldalt, +melybe fehér szoknyában guggoltak a gazdag tavasz agyoncifrázott +szeretői, dús, virágos bokrok. + +– Fiúk, szétmehettek. Délután ötre, a kürtszóra gyülekeztek. + +Nagy oszlódás támadt. Ki labdát rúgni keresett tisztást, ki a kilátókhoz +készült. Gyöngyvirágosba, vagy a Gyíkcsúcsra. + +– Ott gyopár is van, – mondogatták. + +Lente botot faragott magának. + +– Hohó, vissza! Ne feledkezzetek fiúk, ha kígyót láttok, azt nyomban +agyonvágni. + +Fele sem figyelt. Meg voltak bolondulva a tavasztól, a lerázott gondtól. + +– Igen, az erdőben erre már találtak kurtakígyót. + +A tanárnék a főzést dirigálták. Esztert nem hagyták semmihez. Főzzön ő +csak a laborában. + +A leány végre is elővette köpenye zsebéből Whitmant és az élet énekeivel +alájafeküdt egy vadlabdarózsafának. Mézszag és méznél nehezebb muzsika +hömpölygött át a mélységes ég alatt. Elaludt, kipótolta a hajnalban +elmulasztottakat. Nem álmodott. Csak súlytalan, táncos lebegést érzett, +ahogy Tündérországba vihet az utazás. + +Nagy kiáltozásra ébredt. Délebédhez zavarták. + +Ebéd után az asszonyok lefeküdtek egy-egy köpenyegre. A férfiak +iddogáltak, a fiatalabbja a fiúk után is látott. Eszter fellopódzott, +hogy ne zavarjon, – lazult már a férfiak beszédje. Fehér köntöse, mint +vitorla evezett bele az erdő zöldjébe. Mint kalandra, kincsre induló +hajóé. Halkan énekelt és fehér virágokat szakított… + +Sokáig ment és engedte sajogva felvirulni felmérhetetlen gyöngéd +vonzalmát, amit egy gyermek fogantatott meg benne. Olyan jóságos, +homálytalan boldogság volt ez, hogy Eszter szemeszélén születtek és +visszabuktak a drága, fiatal, tavaszi könnyek. + +Kilátóhoz ért. Mondták, hogy onnan, néha, különösen-áldott napokon látni +lehet az üveghegyeket, melyeken túl a székely mesefa minden évben újra +hajt. + +Ott voltak: tizenkét egyformán, bordásan errefelé meredő hegygerinc: +tiszta ezüstből, a nap elsikamodott rajtuk. + +Sokáig nézett feléjük, arra gondolt, milyen jó, hogy elérhetetlenek, +mert így megmaradnak örökre szépnek. – Esett a nap, mire tovaindult. + +Szíve még jobban elállott. Egy galagonyának virágcsokrokkal tűzdelt zöld +kárpítja alatt… + +Félrehajtotta a gallyakat és megállott a tavalyi avarból már kifényesült +ibolyalapuból vetett ágy lábánál. Milyen drága volt az alvó! Csaba +seregéből, égi országútról földretévedt legénynek pihenő teste. A nap +friss csókjaitól kipirkadt arca, melyen most egészen kiültek a +kedvességek. Olyan szépre, forróra volt fáradva. Messzi járhatott, közel +az éghez. Kicsit elizzadt, zilált fürtű fejéhez cifrabot szúrva s a +botra nehány csillagforma virág kötve. Csillagok vigyáztak rá, a maga +behúnyt csillagjai helyett. Igen, a szeme csukva volt és nem +homályosíthatta el ajka ragyogását. Csak most látta Eszter igazából a +fiú száját. Pirosbélű gyümölcs, melynek fája nem nyúlt ki még a +paradicsomon. Drága, tiszta, mocsoktalan száj, alig pihés, serdülő +arkangyalé. + +Gyorsan, feltartatlanul szakadtak ki az Eszter szemében egész nap – +hetek óta bujdosó könnypatakocskák. Zihált, úgy zokogott. + +– Hát soha… igazán soha? + +– Soha. + +Jönnek az évek: és csókokat is hoznak talán. Jókat, becsületeseket, +égetően is megáldókat. De soha ezt – soha forrásra még nem lelt, +ökörnyomból, iszapból sohse kóstolt bűntelen-boldog szájét, soha +legelsejét, zsengéjét fiatal, fecséletlen férfi kivirágzásának… Soha! +Hogy nézhetne ő azután a világ és – óh – a gyermek szemébe? + +Állott és szinte sebesre nézte a két szemét, mint imént, a ködök +tengerein úszó üveghegyek láttán. A fiú – tán a ráigéző nézéstől, – +nyugtalankodni kezdett. Feje lecsúszott az alájagyűrt kalapról és mintha +vágyna valami álmodott puhaságba fúrni: ahogy oldalt fordult, beljebb +ágyazta az avarba. Eszter már azt hitte: ébred, félig visszalépett, hogy +elmeneküljön. + +Jéghideg nyíl cikkant le a gerincén. Az elkúszált avarból tarka kis +szörnyeteg ficánkolt elő. Ssz – piros, nehéz csepp buggyant, szélyült +szét a megkívánt paradicsomi gyümölcsön. – Eszter ugrott, iszonyút +tiport a kunkorodó kígyóra, érezte, ropog a feje a sarka alatt… és már +térdelt a fiú előtt. Felemelte a drága, nehéz, még visszacsukló fejet és +ott, ahol a halál beleütötte nyilát: ott kezdte szívni, erősen, +gyötrésig, hogy érezte a torkán lefutó vért és nyelte, nyelte a vérrel +kevert halált, kimondhatatlan elszántsággal, szilajsággal, viharos, +eszeveszett jótevéssel. Csókolt és életet adott egyszerre, minden +asszonyi áldás egy pillanatban szakadt reá. – Tudta, hogy a fiú rég +éber, de nem engedte el, csak mikor sok, sok vérét elitta. + +Akkor lekapcsolta a száját és ráeszmélt: mit gondolhat! – … Ránézett. És +azt gondolta. Fölnyitott, végtelen mélységű szemtengerének színén +angyalsereg rebbent keresztül, hála és üdvösség, határtalan, határtalan… +És lehúnyta újra szemét és nyujtotta magát, továbbra és ajkával együtt a +lelke is repesett feléje… S Eszter pillanatra odaadta magát a csoda +eszközének, elég volt a vér, tudta és mégis, mégegyszer, kimondhatatlan +gyengéden megérintette, felszentelte a fiú ajkát. Aztán elvette magáról, +mint gyermeket kebelről. + +A fiú nyelvével érintette a sebet. Térdre esett, csókolni akarta a leány +kezét. + +Eszter megfogta a fejét, nagykeményen és odafordította a kígyó-tetem +felé. Szótlanul. Aztán: + +– Hallgasson… menjen… A tisztáson… Buzetzkó tanár úrnak van konyakja… +fusson… + +A fiúból kiremegett a szó: + +– De tanár úrnő… hiszen ön… ön… is… a méreg! Óh, Istenem! + +Lángolt az arca, összekulcsolta a kezét, alsó szemhéjjára nagy, ragyogó +gyémántok ültek ki. + +– Menjen, nem hallja! Parancsolom! + +Majdnem durván taszította meg a fiút. Még utána kiáltott, bele az +erdőbe, mintha vágó ostorral kergetné: + +– Fusson, fusson!… + +Eszterre ráhalt a csend. Megsimította újjával ajkait. Nem volt rajta +semmi repedés. Amit elnyelt, az nem árthat, tudta. Behúnyt szemmel, +hidegrázva ballagott kifelé, vissza. Körülötte halkan zúgott a +csodatörténések atmoszférája. Csordultig volt; minden ízébe behatolt a +jó s mint nehéz korsót, vitte magát. + +Az erdő szélén visszafordult, belenézett a rengetegbe. + +– Köszönöm… – remegte a minden titkok mögött ülőnek és arca hasonlított +az üdvezültekéhez. – Köszönöm, örökre. + +– – Hetekig nem látta a fiút; nem tanított érettségi tárgyakat. Egyszer +bekopogott az a laboratóriumba. Egy csokor havasi gyopárt hozott. + +– Kérem szépen, tanár úrnő, már rég vártam, hogy… – elpirult – a tanár +úrnőnek szedtem… akkor… + +Lángba gyúlt, földetnyaló, alázatos máglya volt. + +Eszter nyugodtan, hidegen nézett a gyermekre, a hangja szinte vágott. + +– Köszönöm. De – és itt már szúrt a tekintete – azt az akkort nem +kellett volna kiejtenie. + +A gyermek letette a csokrocskát, amit Eszter kézbe se vett. Lehajtotta a +fejét, összehorpadt, úgy ment ki a teremből, mint a kis egérke, mikor az +oxigénből kikergették. + +Nem fogja soha tudni, hány könnyre tette be az ajtót. + + + + +OLAJFA. + +Hajnali esőre kelő arany reggelen történt, hogy sétája közben Anna +lábához egy cserép virág zuhant. A leány, aki épen az első mély tavaszi +lélekzeteket vette, döbbenve tekintett széjjel a zsendülő cserjék +között, aztán a magasba. Bokrok virágozták körül a csúcsfedeles, ódon +emeletes házikót, melynek erkélyéről a furcsa, szinte halálos tavaszi +üzenet szédült le elejébe. Anna szemügyre vette a virágot: nem is virág +volt az, hanem olajfapalánt, mely a nap felé kúsztatva törzsét, igen +kihajolt az erkélyről és lebukott, talán meghalni. Most ott feküdt: +nehány gallya eltört, cserepét csak a fogózó gyökerek tartották össze, +hosszú szőke lombja Anna lábát cirógatta. A leány felkiáltott az +erkélyre, aztán a nehéz, kicsit rozzant tölgyfaajtón próbált zörgetni: +hasztalan. Mégcsak szomszéd se volt. Gyöngéden, mint valami szép és +érzékeny sebesültet, felemelte a palántát és az ajtóhoz támasztotta, +hogy a hazatérők mindjárt megtalálják és ápolásba vegyék. + +Különös volt, hogy ez az egyszerű élmény éjjel visszajárt emlékébe: a +szőke növendékfa mintha feléje esdekelt volna sebesült karjával. Igen +korán és némi halk lelkiismeretfurdalással ébredt. Mielőtt hivatalba +ment volna, az elhagyott ligetbe irányította lépteit, a régi ház elé. +Ime, az olajfa ott csüggedezett most is a bejárat előtt. Anna +összerezzent és hosszan, tanácstalanul kémlelt a lefüggönyzött +ablakokra, majd a málló kőfalon át a hallgató udvarba lesett. Senki. + +Hirtelen határozott. Lehajolt a beteg fácskához és óvatosan próbálta +mindkét karba venni. + +Valaki elfogta előle a napfényt. Ahogy felpillantott: hajadonfős, kitűrt +inges fiatal fiú hajolt hozzája. A ligeten túl, a szabad mezőn +sétálhatott és a két emberkerülő így került egybe a szenvedő fácska +fölött. + +– Én már tegnap is láttam és igen sajnáltam. + +– Hazaviszem, – felelt Anna egyszerűen. Alapjában véve nem is hederített +a fiúra. + +– Segítsek? + +– Köszönöm… Legfeljebb hozza a köpenyemet… és majd ajtókat nyit nekem… +ha lesz olyan szíves. + +Szinte egy szót se beszéltek Anna otthonáig. A szobában a vízvezeték +kagylójába állították a növényt. Anna közben rendelkezett a fiúnak: +rázza szét a csapzott leveleket, eressze meg a vízcsapot. + +Friss föld, tágasabb cserép következett este és a beteg másnapra +megvidámodott. Aranyszőke feje boldogan kezdett ágaskodni a nap felé, +Anna kertre nyíló balkonjáról. Később nehány bimbó pattant rajta és a +békesség drága illatát lehelte be a szobába. Mikor már így kedveskedett +a ragyogó olajfasiheder, egyik estefelé kicsit bátortalan kopogás +riasztotta fel Annát olvasás közből. Első pillanatban nem ismert a mult +reggeli fiúra. + +– A kis védencünkhöz jöttem… + +Annát megmelegítette ez a gyermeki kedvesség. + +– A fácskánkhoz? Minden gyöngédségre érdemes. Jőjjön. + +Ahogy kiléptek a balkonra, a fiú lehajolt a fához és megsimogatta +ezüstveretes leveleit. Anna most látta, hogy barátja a huszas évek +elején álló ifjúember, akinek kicsit sápadt arcából korát meghazudtoló +tisztaságú sötétkék szem tekintett. Hátra, homlokától válláig vetve +nehéz olajfaszőke fürtök estek. Ahogy elmosolyodott a fa állapotán, +egész lényéből megható lágyság derengett és még a nyaka is, mely külön +feltünt Annának, erőteljességéből elvesztett valamit a fehérségével. + +– Szép gyermek, – gondolta minden rezdülés nélkül. + +Nehány szót váltottak és Anna megkérte a fiút, tudja meg, kik laknak az +elhagyott házban, ahonnan védencük esett. A fiúnak erre újból jönni +kellett és leplezetlen örömmel jött is. + +– Valami Reisch nevű özvegy tanárnéé a ház. Most vitte a gyermekét +Segesvárra, mert a leányka súlyos beteg. + +– Vajjon meddig maradnak? + +Anna hangjában volt valami remegés, szeme ott tévedezett a fácska szőke +fején. + +– Persze, ha visszajönnek… + +Szemét hirtelen az ilyen magános, életből kiárvult leányok tiszta, senki +mástól nem fakadható könnye forrósította el. + +A fiú zavarba jött. Fogalma sem volt, mit kell tenni, mikor egy nőnek +akaratlan fájdalmat okozott. Ajkát összehúzta, mélyen hallgatott és +bűnbánóan nézett Anna arcába, mely halvány volt és fínom, mint a +naptalanul kinyílt virág. + +Mikor leküzdötte könnyeit, a leány megszólalt: + +– Látja. Az emberek azt hiszik, az én koromban már nem lehet valaki +balga. És én… én úgy megszerettem ezt a kicsi fát. Tudja, egy növény – +anyám mondta, szegény – sohasem hálátlan. Kicsi gondért annyi örömöt ád. + +– Ön nagyon elhagyott… Ha nem veszi rossz néven, néha eljövök önhöz. + +Két napot se várt és újra jött és jött mindennap azontúl. Megbeszélték +hivatalukat, olvastak és olykor, lámpagyujtás előtt, félvilágosságok +puhaságában Chopint muzsikáltak. Vagy elkószáltak az alsóváros sülyedező +gránitlapokkal kivert utcáiba, ahol árkádokkal nyujtott kezet egymásnak +a zegzúgos utcasor és az ívek felett mint fehér óriásvirág virult fel a +hold. Anna nyugodt, régen lehiggadt módján társalgott, Frigyes +bámulatosan értett a hallgatás, a figyelem áhítatához. Lassan +megtelítődött körülöttük a levegő valami fínom feszültséggel, amelyben +élni, lélekzeni névtelen gyönyör volt. Sokáig ment ez így: egyik se +tudott a másik öröméről. Egy semmiség dobott szikrát, villámot a +feszültségbe és a fiú odahullott a leány fehér ölébe. + +Az illetetlen üdvösség csak órákig tartott, a titokzat csak hetekig. +Annát nyomta a nagy csoda, mely nem úgy, nem akkor jött életébe, amikor +várta. Kettőt tudott: hogy csak ezért a gyermekért volt érdemes világra +jönnie, hogy érdemes volt, elhordani egy reménytelen robot-ifjúságot; és +hogy mindenki, önnönlelkiismerete is megkövezi, ha elveszi magának örök +rabul. + +A szóbeszéd szennyes árján úgy hányódtak már, mint két összekötött, +tajtékhordta fehér rózsa. Apja, anyja, minden rokonsága gyötörte a fiút: +mit akar, megbolondult? Huszonegy éves, csinos, gazdag és jövő áll +előtte és ő, ő akar egy magánál tíz évvel is idősebb szegény és +ismeretlen könyvelőkisasszonyt feleségül venni, akit fekete önzésnél +egyéb nem vezethet! És jó, jó, most lesz valahogy, egyelőre: de mi lesz +tíz esztendő mulva? Frigyes alig kész férfi, Anna hervadó asszony! A +természetet nem lehet megcsalni, borzasztóan bosszulja meg magát: poklot +készít mindkettejüknek. – Olyan piszkokat is kezdtek besúgni az ilyen +„férfiak közé járó“ nőkről, hogy a fiú halálrasebezve ott hagyta szülei +házát s meghúzódott egy hónapos szobában. Ekkor jött az is, hogy Anna, +nehéz vergődések után: elküldötte Frigyest magától örökre. + +Nehány ólomlassú, ólomnehéz hét után egy este valaki kopogás nélkül +topogott be Anna elélettelenedett szobájába. Frigyes lakásadónéja +várvirrasztón lelkendezett Annának, hogy jőjjön, nagyon gyorsan jőjjön, +az úrfi meghal, vagy megbolondul. + +A tél fehér szemmel bámult be az ablakon: Frigyes az ágyon ült, de csak +azért, mert az orvos és anyja kétfelől fogták a kezét; szép arca dúlt +volt, a szelídség és értelem lágy vonásai elzilálódtak rajta. Mikor +Annát megpillantotta: egyszerre mintha föleszmélne: + +– Elmult… – mondta magának, s szelíden húzta ki kezét a bilincsből, +fölállott, mosolya fehér fénynek tetszett… Nehány ingatag lépés és +odacsuklott Anna elé, olajfaszőke fejelombja a leány lábára omlott. És +vér: nehány csepp forró, piros élet a halántékából, mint oltárra +áldozás. + +Óh, szép, boldogtalan chérub az ágyon, ahonnan az egyik vagy másik +paradicsomra kellett ébrednie! A földire ébredt. + +Az anya, ki érteküldött volt Annának, átengedte fiát. Olyan arccal, mint +nyereményt a tudott hamiskártyásnak. Tavasszal megvolt az esküvő. Pár +nappal előtte történt valami. Anna és Frigyes a balkonon ültek. Behúnyt +szemmel ölelték egymást a béke felhősűrű illatában. Lábuk alól kisiklott +a valóság. + +Valaki aprón, bizonytalanul tipegett át a szobán és rájuknyitva halkan, +boldogan felsikoltott. Aztán zavarba jött, rákpirosra szégyenkezett és +dadogva kezdte a mondókáját: + +– Néni kérem… szépen… Ne tessék haragudni… ez a fa… az én fám… az én +olajfám… Beteg voltam… Segesvárt voltunk… sokáig… sokat sírtam érte… +Megkaptuk a ház előtt egy cserépdarabját… Tegnap, ahogy erre mentem az +iskolába… megéreztem a szagát… Erre senkinek sincs… A lakóné mondta a +földszinten… hogy néni… tavaly, mikor… + +Sovány kis cicára emlékeztető, vöröshajú félszász leányka volt. Csokros +szája vonaglott, hirtelen színesedő és újra lesápadó arcán kövér könnyek +gurultak. + +Anna mintha messzi magasból esett volna kemény földre. + +– Gyermekem… – mondta és küzdött elszoruló gégéjével, a virágot… a fát +én mentettem meg, nélkülem elpusztul… de a tied… Vidd… el tudod vinni? + +A gyermek letérdelt a cseréphez. Pihegve emelte fel, úgy vágott +pukkedlit és megindult kifelé… Az ajtónál azonban beütődött a fa, +lehasadt egy gallya. Anna felszisszent. A gyermek letette a fát és +ártatlanul lépett Annához: + +– Néni kérem… ne tessék sírni… A fát ki kell már ültetni… de ha nagyon +szereti, én… én mindig hozok belőle néninek egy ágat… + +Anna halványan felmosolygott és megsímogatta a kisleány göndör fejét. + +– Köszönöm, kedvesem… eredj csak. + +Frigyes Annához lépett. + +– Nem szabad sírni… A fának jobb… ugy-e, ez a fő… A letört ága majd +begyógyul. + +Másnap egyéb vigasszal jött. + +– Valami iszonyú banális ötletem van… de tudja, mit? Menjünk +Olaszországba. Olajfák… + +Különös nászút volt. Anna, mint valami hűvös barátnő járt férje mellett. +Frigyes alig merte megcsókolni a homlokát. De ment utána vak ösztönben: +hogy Annától csak jó jöhet, hogy utána lehajtott lélekkel menni, menni +kell. + +Velencében csak egy szobát kaptak. + +– Anna? + +– Ma este elmegyünk a Szent Márk templomba + +– Aztán? + +– Diszíttesd ki szobánkat olajágakkal, gránátvirággal. + +Mikor Anna szobájukba lépett, egyetlen ezüst szőkeség volt az, +bíborcsillagokkal megtüzdelve. Pillanatokra mosolyba olvadt, mintha +megrogyott volna Frigyes félénk ölelésére: de kiegyenesedett. + +Leült az asztalhoz, írópapírt, tollat vett elő, lecsatolta kebléről a +platinatűt, férje ajándékát és újjhegyébe szúrt a tűvel. Frigyes csaknem +zokogni kezdett. Anna nyugodtan mosolygott rá. A vércseppet újjáról a +tollra cseppintette és írni fogott. A férfi szívelállva nézte: milyen +szép most Anna! Ha eddig olyan volt, mint reggel a virág, amit este +félhervadtan vízbe tettek: kinyílt, megteljesedett, most mintha erre a +szépségre valaki komor koronát tett volna. + +Mikor készen volt, behajtogatta az írást, mint szekretér-játékban +szokás, aztán hasonlíthatlan gyengédséggel nézett férjére és +elibenyujtotta a kezét. + +– A nevedet… – súgta. + +Frigyes aláírta a tudhatatlant. + +– Most pedig… menjünk. + +A templom fülledt félhomályában Anna egy oldalfülkébe vonta férjét. +Letérdelt, kést vett elő és kifeszített a padlóból egy mozaikkövecskét. +A cédulát a parányi üregbe dugta, a kövecskét visszaszorította helyébe. +Aztán leborult a földre és röviden, buzgón imádkozott. + +Szobájuk előtt, mikor a hasítékon már elibük omlott és kezdte +lerészegíteni őket az olajfa illata, Anna még egy percig tartotta magát. + +– Ne felejtsd el soha, hol van az az írás… Ha valamikor valamire… nem +találsz feleletet, – esküdj meg, akkor… addig soha… + +Évek szédültek alá. Eleinte minden tavasz elhozta nekik az olajfácska +emlékét. Minden tavaszon bekopogtatott a Reisch leányka egy nyíló +gallyal. Egyszer aztán utóljára jött: valami távoli zárdába került, +kékruhás kis prepának. Anna csak formaképen említette neki, hogy mikor +visszatér, mutassa meg magát nagyleányságában. Az olajág fétiskultusza +letünt, ahogy a házaspár romantikus szerelme külsőségtelen szentséggé +mélyült. És hulltak az évek. + +Egy koranyári délután Anna a kertrenyíló verandán olvasott. Kékruhás, +nyúlánk leány jött fel az úton, kicsit félszegül köszönt és hirtelen +színt váltott. A Reisch leányka volt, diplomáját hozta megmutatni. Anna +elbeszélgetett vele a négy zárdai esztendőről, aztán meghívta másnapra +uzsonnára… + +A tegnapi kék dresszben jött el és csak mikor letette a rontó +egyensapkát, köpenyt, tünt elő különösszép, rozsdára barnult haja, +döbbentően fehér bőrszíne. Míg Anna teríttetett, Frigyes sétára ment +Ríkével és megmutatta neki a kert csodáját, egy másfélméteres, halvány +máglyaként pompálló yuccát. A férfi derűs örömet érzett, mikor a leányka +világoszöld szeme sötétre tágult a csodálkozástól. + +Közben Annát vendég zavarta meg: férjének egy pesti barátja, kivel +együtt volt az akadémián. A vendég és Anna alig egy pár szót váltottak, +jóformán rá se eszméltek egymásra, Frigyes és Ríke visszatértek. És Ríke +három rózsát hozott: egyet a kezében, kettőt az arcán. + +Vidáman, zajosan ültek uzsonnához. A barátot felhangolta a meleg és +gazdag környezet. + +– Barátom, – ujjongott – te vagy a legboldogabb ember a világon! Ilyen +fiatal és szép feleséged van és ilyen fiatal és szép anyád! + +A nyári égből dér szakadt le, megdermedt a kedv az asztal körül. + +Este Frigyes nagyon gyöngéd volt szerelmében. Anna férjének minden +remegésében megérezte a jótehetetlen szánalmat és ez fájt. + +Nehány heti borongás szakadt az asszony szívére. De lassan fölengedett +ez. Rikével többször találkoztak, de Anna nem igen vette számba, hogy +Frigyes olykor egyedül is elsétált a gyermekekkel a ligetbe. + +Azonban közbejött valami. Egyszer Anna egy ligetbeli padon üldögélt +férjével. Egy könyvről beszélt neki és hirtelen reáébredt, hogy Frigyes +másra figyel. Ríke jött szembe, nagyon könnyű kék nyári köntösben, +kezében pálca-egyenes, sötétlila erdeililiom. Anna, ki azt a képét tette +el tudatába, mikor legelőször jött fel az idén a veranda lépcsőjén, alig +ismert reá. Erdei tündérnek tűnt és feje fölemeltségében volt valami, +ami az asszonyt megdöbbentette. A félszeg gyermek erejetudó nővé vált +benne néhány hét alatt. Honnan e csoda? Anna Frigyes felragyogó +tekintetébe nézett és elhallgatott, mint a megpattant óra. + +Ezidőben Frigyes nagyon fínom volt és alázatos, hozzá mélyen komoly. +Annát mindez nem nyugtatta meg. Kéztördelő gyötrelmek után másnap +utánalopózott a fiatalok közös sétájának. De csak egyet látott: hogy +fiatalon, bűntudatlanul beszélgetnek és hogy soha senki olyan szépen még +nem illett össze, mint ez a két nagyon szép, fiatal emberi teremtés, +ott, Istennek árnyaló zöld tenyerei alatt. + +Mégis: messziről követte őket. Mikor a ligetentúli, fávalszegett +sétaútra tértek, maga áthágott egy venyigekerítést és az út felett, a +szőlők mentében követte őket. Szegesdrótokat, hágópadokat kellett +átlépnie, harisnyáját felhasította, itt-ott vére cseppent el a virágos +fűre. Az út mellett padok szóródtak, egyiken megültek Frigyes és Ríke. +Anna egy szénaboglyához támaszkodott. Minden szavuk elért hozzáig. +Szomorúbbat, mocsoktalanabbat nem hallhatott annál, amit hallott. +Frigyes komolyan könyörgött Ríkének, hogy csak a zárdát ne emlegesse. +Ríke torkában könnyek gurguláztak, ki is pottyantak azután. Frigyes +önkénytelen akarta letörülni a gyermek kezefejére hullott cseppeket. + +Ríke elrántotta a kezét és kétségbeesetten nézett Frigyesre. + +– Adjon kezet Ríke. Nem bűn. Nem fogjuk látni egymást többet és magának +nem szabad haragudnia rám. Én Annát soha meg nem szomoríthatom… sem +maga, Ríke. + +Ríke nem felelt, csak engedelmesen, igenelve bólintott. Közben egyik +sebes könnye megkergette a másikat. + +Anna kimondhatatlanul megalázva roskadozott haza. Nem zavarta percre se +az egész nap halálsápadt Frigyest. Nem zavarta azután se, mikor Frigyes +helyét nem lelve ődöngött a házban. + +Nehány nap múlt, Anna rendezett, írt, számadatlan utakat tett. Bizonyos, +hogy ezekben a napokban került toalettasztala fiókjába a pirosító. A +fegyver, amiről anyósa azt jósolta, hogy utolsó menedéke lesz keserves +asszonyi harcában a szemöldökfestővel, álfürtökkel egyetemben. Majd… +most. + +Tíz napig pirosította magát Anna. A tizenegyedik éjtszaka nem feküdt le. +Nehéz éjtszakája volt. Hajnalban belopózott férje szobájába. Frigyes +nyugtalanul, az ágyon keresztbevetődve aludt. Szép hajkalászai +szétszóródtak a párnán, egy pászma lecsüngött az ágy párkányán. +Szétkapcsolódott ingéből kidomborodott csodálatos nyaka, melyre Anna nem +tudott tántorodás nélkül nézni soha. Lábújjhegyen osont az ágyig, ajkát +odatartotta Frigyes fölé. Pár pillanatig – méznehéz, méregnehéz +pillanatig – csókoltatta magát a férfiból áradó fiatal forró élettel. +Néhány nagy könnye szivárgott el a haj sápadt aranya között. Frigyes +felébredt. Lelke pillanatra elvesztette az idő talaját, Annáé volt e +percben, egészen, számlálatlan örömök társultak az ily órán, így +ébredéshez… Töretlenül ragyogott fel asszonyához, tudatlanul adott neki +ajándékot, mindentfelérőt. + +Mélységes hála töltődött ki Annában. Úgy maradt, mozdulatlan, míg a +fínoman árnyalt, kékhamvas szemhéj kioltotta a tüzet, mely fölött +utoljára melegedett. Megnyúlva, sápadottan, ragyogón imbolygott a +küszöbön egy percig, ahogy a haldokló láng szokott, ahogy bolygótűz, +mielőtt tovairamlana… + +Fuldokló fájdalmú napok szakadtak Frigyes fejére. Velejét aszító, meddő +kutatások hónapjai után egy álomtalan éjszaka ütött beléje az emlék: + +– Velence! + +… Szédítő robogás, mely alatt nászának emlékei, sírból kikelő szép, +ijesztő halottak kavarogták körül. + +Tikkadt, nehézillatú nyárestén feszegette a követ. Nem jött. Összetörte. +Két írás volt alatta: egy régi és egy új. Állkapcsa össze-összecsattant, +míg az elsőt kibontotta. Sárgára halványult, vérrel írott eskű: + +„Én, Tatros Anna, esküszöm az élő Istenre, hogy az első pillanatban, +melyben megérzem, hogy uram nélkülem boldogabb lenne, el fogok tünni +életéből, ámen.“ Alatta: Frigyes. + +A második új, de már megfeketült írású levél volt: + +„Mosolyogj, hogy folytatom a hajdani romantikát és ide rejtem második +levelemet. De előbb olvasnod kell az elsőt, hogy a másodikat megértsed. +Tudnod kell eskümről, az én igazi esküvőmről. Állok eskümnek, bárha +későn. Gyenge voltam. Nem akkor jöttem el tőled, mikor órám ütött. Ne +vess meg engem úgy érte, ahogy én megvetettem magamat nálad létem utolsó +éjjelén. El kellett volna jönnöm, mielőtt szerelmem szeplőtlenségét +utánad való leskődéssel mocskoltam volna be. De még mindig eléggé +siettem ahhoz, hogy keserű, egymásiránti igazságtalanságokat kikerüljek. +Mert nekem ép úgy jogom lenne szemedre hányni megtántorodásodat, mint +neked: megtántorodni. Két igazságból egyiknek bukni kell és a tied az +erősebb; előbb-utóbb győzne. Reménytelen harcba minek vinni az enyémet: +sárba hurcolni fehér szerelmemet? + +Érts meg: miért írok. Tudnod kell: szívemben nincs egyetlen hangja a +keserűségnek. Ki voltam én előtted? Szegény, szomorú, időtöltött, +életenkívüli leány. És te felhoztad a napot nekem, feljöttél magad, mint +a nap. Megismertem veled az angyalok örömeit. Vajjon rádöbbentél te is +utolsó közös napjainkban arra, amit tíz esztendőn át mindenki minden +tekintetében rámvetett: hogy hogyan mertem! Te, aki tudtad azt is, +milyen rezdületlen magamnekiadással vettem fel mindig szerelmedet… Nem +villant át soha rajtad: hogy nincs lelkiismeretem? Most már tudod, hogy +volt, hogy sohasem tudtalak örökké magaménak. + +Nem mondhatom meg: hová megyek. Ha azt írnám, meghalok, elvenném a +nyugtod. Ha azt: csak elmegyek utadból, keresnél, tudom, halálig. Olyan +egy, ki imádkozik a boldogságodért: (mert könyörgöm, legyetek boldogok) +üdvezült, vagy hervadó szegény asszony. Köszönöm, hogy mikor utoljára +szemembe néztél, úgy néztél, mint szerelmünk első hajnalának ébredésén. +Ez több volt, mint életemtől számítottam, rámcseppenő csepp a túláradó +örök malasztból. – Szerettelek volna megszólítani levelem élén. De +hogyan?… Olajfám, rövid ölembehullt üdvöm, szőke békességem?? Hidd el, +nincs szó… + +Az olajfa jegyében: békével válok tőled. Köszönöm neked és Istenemnek, +hogy vagy, hogy voltál nekem… Kimondhatatlan hálával, szerelemmel +köszöntlek: + +_Anna_.“ + + + + +RESERVATION. + +A patikus gyógyszerekért ment be Enyedre. Nyári délután indult ki +Torockó táncteremtiszta piacáról. Az alkony pirossága a Kövek előtt +érte. Rózsaszín és sötétlila fújta be a szürke sziklafalakat, ahogy a +falu felől megközelítette őket; de sötétkékbe mállott a világ, amire +laposra fordult ki a függő kőtömbök alól. + +Nyírmezőig vak este lett. Kilenc órakor ilyenhelyt már éjfélszámba van. +Csak a falun átsíró tétova patak derengett valamelyest a fűzek között, +csak egyetlen sárga csillag pislant meg valahol egy magasabb marton. + +Kicsi kerek ablakszemből kukucskált az ki nagyon ijedten az éjszakába. A +legmódosabb mészégető portája lehet ott, ahol gyertyára is telik. + +Amikor a fogat épen egyirányba ért a gyertyafényes ablakkal, olyan +ordítás hasított belé a sötétbe, hogy valamennyi kutya felvonított rája. + +Árnyék rohant az útnak, egyenest a kocsi-felhágóhoz verődve. +Megkapaszkodott, próbálta magát fölvetni reá! + +Pillanat mulva a patikus elé fekete gombolyag lapult és a térdét két +mohó kar fogta át. + +– Irgalmazz nekem! Épen… épen utólért! + +– Ki vagy, mi az ördög bánt? + +Már könnyebbülő hang fakadt a lassan kiegyenesedő alakból, már +kereszteket szórt magára az imént görcsösen kapaszkodó kéz. + +– Ne emlegesd uram… ő volt maga… a prikulics! Megkergetett…! + +– Nonó, lehetett egyéb is. + +– Láttam, ahogy hányta a cigánykereket, úgy forgott a farka, mint a +kerék küllője! + +A patikus tisztába jött most már, hogy kutya vetette magát a legény +után. + +– Eiszem, nem jóban sántikáltál a mészégetőház körül? Tán a +cseresznyefát tapogattad? + +A legény hangján most átütött az önérzet. + +– Én? Szabad nekem az út oda, édesebb dologhoz is, mint a cseresznye! + +A patikus megcsattintotta az öngyujtóját. A kis világnál ugyancsak +elámult. A nyálas sihederke helyett, akit elképzelt magának a sötétben, +szépnövésű, kemény legényre látott. Cigánybarna képén rózsák virítottak +és mohó tüzek a szeme bársonyán. + +– Hogy hínak, fiam? + +– Tódornak. + +– Voltál katona? + +– Voltam biza, Gyulafehérváron. + +– És nem tanultad meg ott, hogy ne ijedj meg a magad árnyékától? + +– Jaj uram, nem félek én semmitől a világon. Akár a temetőben is +elalszok. De a prikuliccsal minden hiába. Kiszíjja a karból az erőt, +hogy meg se lehet ütni! + +– És a lábból nem szíjja ki? + +– Kacagsz rajtam, hogy úgy ugrottam fel a kocsidra, mint a macska a +kerítésre Pedig… ahol megy! + +A legény összezsugorodott és újból belefogózott a patikusba. A +mészégetőház sárga csillagszemét hirtelen eltakarta valami elfutó +árnyék. + +– Csak most érjek haza… Csak most! – vacogta a boldogtalan. + +– Aztán mondd csak, hogy nézett ki az átkozott féreg? + +– Hát csúf, fekete, szőrös; mondtam, hogy farka is van, hosszú, mint a +tehénnek! + +Elhallgatott és hányta a keresztet. + +– Na, ne irígyelje senki többet Marikucát, a mészégetőét. Mit ér a +szépsége, a módja, a büszkesége, ha a prikulics magának akarja! Aki +szóba álltunk vélle, azt mind megkergette a gonosz. Két legényt a mult +héten a patakba vert. Egyiket a szívfogása vette elő, a másik a +sárgabetegséget kapta meg ijedtében. Pedig hát az is volt katona, még +éppeg Kolozsváron! + +– Aztán hol lepett meg téged a prikulics? + +– Egyenest a mészégető kemencéből ugrott ki. Még teli volt a szőre, +ahogy összekente magát a fehérséggel! + +– Nem gondolod, hogy valaki csúfolkodik veletek? + +– Anyám is látta, amikor az egyik legényt a patakba hengerítette… +Aszonta, az igazi, akivel egyszer ő is találkozott a Kövek között. Mert +ott lakik. Ide csak lejár, őrizni Marikucát, amíg egyszer elrabolhatja. +A barlangba fogja vinni, oda a nagy Gaurába, ahol a sas is lakik. + +– Na, mennyiért mondtad volna ezt el Fehérvárt az őrmester úrnak? + +– Jaj uram, ott nem hiszik, ott nincs efféle. De itt van, itt mindig is +lesz, a Kövek között! + +A patikus nem vesztegetett több szót. + +Kisvártatva a legény kiszökött a robogó kocsiból futtában mondva áldást. +És eltünt egy kősövénnyel kerített putri felé. + +A patikus másnap ebéd után indult haza. A hegyek között későn érő +cseresznyefák piros köszöntéssel integettek, útrakihajolva a kőből +rakott kerítések felett. + +Túl a falun és innen a Köveken fűzfával szegett rétecskén fehér +szoknyák, ingek, kék vállak, sárgamintás keszkenők virágzottak a friss +füveken. Egyetlenegy piros köntös fénylett ki a többi közül, mint a +szegfű az ibolyából. + +Most gyűlt a vasárnapi tánc. + +Most közelgett a muzsika a falu felől. Két kormos cincogta az öt ütemből +álló zsukáta dallamot. + +A patikus leszállott, előreküldte a fogatot az itatóig. Maga fordul +egyet a népek között. Ott van a pap is, megkérdi a beteg felesége felől. + +Ahogy közelért, ráismert a piros virágszálra. Szerette az a pirosat, +patikából is vásárolta. Egyéb orvosság nem kellett soha neki. + +Igazi faluszépe. Széles arccsont, két virító rózsával. Vastag, fényes +barna fonatok a füle megől eresztve, telisteli fonva sok recés csigával. +Kemény az egész test. Csak a keze nem falusilány-kéz. Nagy, de +finomrajzú és a körmei, mint a mandulák. Holdasak, bekarmosodnak… + +A piros kendő, a piros váll, a piros kötény meg csupa selyem, csupa +bársony. + +Semmittevő faj szerelemrehajtott gyönyörűsége ez a lány. + +Ott áll a középen, a többi leányzót fogja az irígység. Tavaly kéket +indított el, most pirosat indít a falu divatjának. + +Jönnek a legények a Kövek közül. Hozzák bokrétában a pünkösdi szekfűt. +Ki ennek, ki amannak… de legtöbben a piros Marikucának. + +Vagy nem? – Ez is, az is elmegy mellette, mögötte. Odaszánja a virágját +másnak. Nohát, nem is lehet valakinek az egész falu a bolondja… + +A patikus félszemmel is ráismer Tódorra. Lassan kerül az elő, tétovázva. +Csak nem tart napfelköltén túl is az ijedelme? + +Marikuca egyedül áll a középen. A szája körül játékot űz a büszke +megvetés a forró várakozással, esdekléssel. Jaj, ha ez is szégyenben +hagyja, mikor szinte minden leánynak megvan már a virágja! + +Tódor elsápad a leány szépségétől. Egyet-kettőt feléjelép – aztán +megbicsaklik a lába és a háta megé kerül. A kancsi Jiliska már reméli, +hogy feléje. Nem. Tódor elbódorog valamerre, oda a patakmartra. Tán +sírni megy, tán a virágot vízbehajítani. Másnak adni? Nem. Azt az egyet +nem, még a prikulics kedvéért sem. + +Marikuca áll, mint a kő. Hát mindenki az ördögnek szánja? Lobog a szeme. + +– Ej Vaszi – kiált reá a töpörödött, félreképű kis nyavalyásra, aki most +kullog elő valamelyik szikla megöl – add ide a bokrétádat! + +Odaszögdécsel az, vigyori örvendezésben. A leány majd kirántja a csokrot +a kezéből. Aztán a füléhez dugja, hogy még szebb legyen véle. + +Indul a tánc, Marikuca Vaszival fogózik. + +A patikus is indul. Eleget látott! Látta a prikulics hatalmát. + +– Reservation, – mondja maga elé és nézi az égnekfutó sziklafalakat. + +… Ahogy az indiánok pusztuló fajának áthághatlan területeket tartanak +fenn utolsó menedékül, úgy rezerválja a sors a Köveket a prikulicsok +örök védővárának. + +– Itt mindig is lesz – mondotta tegnap a legény. + +… Jó esztendő mult, mire a patikus újra látta Tódort. Istállót +építtetett akkoriban, meszet rendelni szállott ki a hintóból. + +Hanem megváltozott a legény. Alig ismert reája, ahogy elibejött +utcaajtót nyitni. Nem hasonlított sem a hajdani éjszaka rémült férgéhez, +sem a félresomfordáló, kétségbeesett hűtelenhez. Arcán széles jókedv, +szeme csupa eleven tűz. + +– Ejnye Tódor, tán fiatal házas vagy? + +– De nem én. + +– Hát mit ragyogsz rám olyan titokzatosan? Tán megnyúztad a prikulicsot? + +– Bár fogadtam volna szavadat és próbáltam volna megnyúzni! Most én +ülnék a legnagyobb mészkemence mellett – ámbár így sincsen egészen +elhibázva az élet. + +– Szavadat se értem. + +– Nem is illik arról értelmesen kimagyarázkodni. + +– Akkor már asszonyi ügy. Hanem hát tudod, hogy patikusnak sokmindent +meg szabad mondani, mert az tud hallgatni. Elmondtam-é valaha, melyik +leány mivel szépíti az arcát? + +A legény tett-vett még egy kicsit a gondolatai között. + +– Emlékszel, ugy-e, hogy akkor Vaszival fogózott? + +– A szegényke. + +– Biza, szegény! Férjhez is hozzája kellett, hogy menjen. Az a nyavalyás +egyedül nem tágított tőle. + +– S a prikulics hagyta? + +– Hagyta hát. Persze, hagyhatta is. Mert amikor félesztendős +asszonysorban volt Marikuca, egy estefelé a patakmarton találkoztam +vele. Erősen megszépült, aztán a prikulics se háborgott mostanság, hát +meg nem álltam, hogy ne menjek el szorosan mellette. Akkor odaszól nekem +csak úgy a félszájból: + +„Te Tódor, eiszem téged is megkergetett?“ „Meg engem.“ „Hát – mondja ő +sebesen – milyen formája volt?“ „Hát prikulics formája,“ – mondom. +„Félnél tőle, ha mégegyszer látnád? Mondjad, hogy nem.“ Úgy mosolygott +hozzá, hogy azt mondtam: „Ha ketten látnók, eiszem nem.“ „Na, akkor +gyere el ma délután hozzánk. Megmutatom neked a prikulics farkát.“ „Hát +az urad?“ „Csak attól ne félj te. Fáért megy apámmal… a bitang!“ + +Hát én mentem is. Télre járt akkor, az elsőházban pattogott a tűz, aztán +friss lángos is volt az asztalon, káposztával töltve. De Marikuca azt +mondta: előbb a hiúba megyünk. Mert erősen gazdagok, gerendás háza van a +Marikuca apjának. Ott aztán egy katonaládát mutat nekem. „Nyisd fel +Tódor, ott a prikulics.“ Reszketett a karom – de nem akartam előtte +szégyenben maradni. Én féljek, amikor az a hitvány Vaszi nem félt? A +ládában – majd kiugrott a szemem – egy molyos kozsók volt, egy szőrös +álorca és egy száraz tehénfarok. „Teremtőm, Szűzmáriám! Vaszi… Vaszi +volt a prikulics!“ – ordítottam. „Ő hát“, – mondotta Marikuca igen +keserűen szólva. „Dugta tőlem a kulcsot a ládához, de csak azért is +kézrekerítettem. Mert nem fért semmikép a fejembe, hogy a prikulics épen +Vaszitól féljen!… Igy kaparintott ő meg engem. Az Isten verje meg! Verje +meg, úgy verje meg, amilyen igaz, hogy én mást szerettem!… De az +elhagyott, szégyenben marasztalt, a vasárnapi táncban!“ Bizony, sírt is +a menyecske. Még vigasztalni se mertem, olyan keserű volt az én szívem +is. „Azért nem haragszom érte már…“ – mondta aztán csillapodva. „Mert +azt láttam, hogy a virágot vízre eresztetted. Nem adtad sem Jiliskának, +sem másnak. Aztán prikulics prikulics, ki nem fél tőle? Hanem ez a +ládabeli, ettől nem félünk többet. Ha a kérőimet elriogatta, riassza el +a leskelődőket is, amikor az igaz szeretőmet ölelni kívánom. Úgy fogom +előtted mindig kikergetni, mint a kuvaszt, hogy őrizzen kettőnket. Ne +félj, hallgatni fog, szolgálni fog, mert ha egyszer én elmondom, hogy ő +volt a prikulics, bőr nem marad a hátán, ami csúfat a legényekkel sorban +mívelt!“ + +– Eszerint a faluban újra jár a gonosz? – kérdezte a patikus hamiskodva. + +– Jár az, minden este – kacagott a legény. + +– Na de most már csak elhiszed, hogy az egész prikulics csak efféle +emberi csalfaság? + +Tódor a Kövek felé nézett és csendesen rázogatta a fejét, hogy csak úgy +harangoztak hosszú, fényes fekete fürtei. + +– Azért vannak, hidd el uram, vannak igaziak is. Nem jó azokat +letagadni, mert akkor tesznek róla, hogy higgyünk bennök. + + + + +TARTALOM: + + Télutó 3 + Kifüstölés 37 + Vargabetű 43 + Boldogság 69 + Alul 78 + A tükör 85 + Hugocska 105 + Májusi ajándék 119 + A kert nem tud róla 124 + Két gyász 129 + Franciska tűzzel játszik 134 + Vipera 151 + Olajfa 160 + Reservation 171 + + + + +Szerző egyéb művei: + +=Bacsányiné Baumberg Gabriella.= Doktori értekezés. Kolozsvár, 1912. + +=Versek.= Budapest, 1912. + +=Az Örök Film.= Regény. Budapest, 1917. + +=Tükör.= Novellák. Marosvásárhely, 1920. + +=Rina Kincse.= Novellák. Temesvár, 1923. + +=Vizen hold.= Novellák. Kolozsvár, 1924. + +=Haláltánc.= Regény. Budapest, 1924. + +=A szent szégyen.= Regény. Marosvásárhely, 1925. + +=Enyedi Történetek.= (Az ifjúság számára.) Nagyvárad, 1926. + +=Romuald és Andriána.= Regény, Berlin, 1927. + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75932 *** |