diff options
Diffstat (limited to '75932-h')
| -rw-r--r-- | 75932-h/75932-h.htm | 6022 |
1 files changed, 6022 insertions, 0 deletions
diff --git a/75932-h/75932-h.htm b/75932-h/75932-h.htm new file mode 100644 index 0000000..6c9d567 --- /dev/null +++ b/75932-h/75932-h.htm @@ -0,0 +1,6022 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Télutó by Mária Berde | Project Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2,h3 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2,h3 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +ul.lsoff { + list-style-type: none; + text-align: justify; +} + +table { + margin-left: auto; + margin-right: auto; +} + +td { + padding-left: 1em; + padding-right: 1em; +} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.right { + text-align: right; + margin-right: 1.5em; +} + +em.gesperrt { + font-style: normal; + letter-spacing: 0.2em; + padding-left: 0.2em; +} + +.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} + +.poem { + font-size: 0.9em; + display: table; + margin: auto; + text-align: left; +} + +.poem .stanza { + margin: 1em 0em 1em 0em; +} + +.poem span.i0 { + display: block; + margin-left: 0em; + padding-left: 3em; + text-indent: -3em; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; +/* text-indent: 0; */ + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +ul.indented { + padding-left: 10%; + text-indent: -5%; + text-align: justify; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75932 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<p class="center"><span class="caption-large">R. BERDE +MÁRIA</span></p> +<h1>TÉLUTÓ</h1> +<p class="center"><span class= +"caption-large">ELBESZÉLÉSEK</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center">PÁSZTORTŰZ KÖNYVTÁR 11. SZÁM.</p> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center">CLUJ-KOLOZSVÁR<br /> +„MINERVA“ IRODALMI ÉS NYOMDAI MŰINTÉZET R.-T.<br /> +KIADÁSA<br /> +1928.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_2" id= +"Page_2">-2-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id="Page_3"><br /> +-3-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TÉLUTÓ.</h2> +</div> +<h3>I.</h3> +<p>Egy rothadt-meggyszín kázsmért választott ki az újmódi, fínom +kelmék halmazából és a két ablak közötti tükörhöz lépett. +Gyászruháját eltakarta vele, az arcához próbálta a színt. Kezét +leejtette, a kelme lecsúszott a földre. Két sebesen támadt +könnycseppen keresztül kivetette tekintetét a didergetős +alkonyatban elmálló utcaképbe.</p> +<p>A füstmocskos házcsonkokon, a kaputlan küszöbökön nőtt öles +burjánon csak az nem ijedt meg, aki már szomorúbb képeket is +látott, vagy még szomorúbb dolgokat hordott magában.</p> +<p>… Levetni a feketét, amikor a multból ez az egyetlen, ami +megmaradt? Nem moccan-é meg kicsi testvére a +gyaluforgácsderékaljon? A mészgödörbe hordott négyszáznak csontálla +nem csattan össze vádra? Hát az, akiről nem tudja: halott-é, rab-é, +vagy csak elfelejtette őt – és akit éppen azért három rend +feketében szeretne holtiglan meggyászolni?</p> +<p>– Ez mind a multé – mondta anyja az imént, mikor ő még nem +akarta azt sem, hogy a házaló belépjen és a kelméket kibontsa.</p> +<p>– Ide s tova elmátkásodol, csak nem fogod feketében húzni fel a +gyűrűt. Szegény lelkem Ágnesemnek megváltás volt a halál s még az +elpusztultak leányai közül is van, aki levetette már a gyászt.</p> +<p>– És a város, anyám?</p> +<p>– Hiszen te vagy a tudója, mi mindent tett már apád érette. +Neked van a legtöbb jussod, hogy vigasztalódj rajta.</p> +<p>– És az, akiről még azt sem tudom…</p> +<p>Elhallgatott, mert nem szerette, hogy a hangján <span class= +"pagenum"><a name="Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> hallszódjék a +belső zokogás. Anyja szigorú jósággal szólt rá:</p> +<p>– A te gyászköntösöd már hálátlanság az élőkhöz. Akik a +tenyerükön hordanak…</p> +<p>… Hiszen ha valaki látta volna meghalni. Ha maga, ha más olvasta +volna nevét a foglyok listájában. Ha hűtlenségének vette volna +hírét, ha bujdosásból izent volna.</p> +<p>Kijárná a szabadságát, megvárná, utána bujdosnék – vagy hamvadt +szívvel, nyugtató kötelességből adná kezét a másiknak… De másfél év +mult és semmi jeladás. Egyetlen kósza hír – hazatért közvitéz hozta +–, és annak is csak rémlett: hogy kolerásan kikérték Vécsey +táborából. Meghalt, mi történt volna egyéb véle… De a szív, ha +szeret, nem hisz a halálban.</p> +<p>Lélekemésztő váddal engedelmeskedik így, temeti el a multat. Azt +a multat, amely több volt szerelemnél: bűvösszép újvilág volt, új +nappal, holddal és csillagokkal. Új szívvel, az új csillagok +alatt…</p> +<p>Ki lopta őt be abba a világba?</p> +<p>Daróckabátos, vitézkötéses székely szolgadiák, forróbeszédű, +messzitekintetű. A sánta Kicsi-Ágnest tanította kátéra, +egyszeregyre. Később aztán, leckén kívül, egy történelem-könyvet is +hozott. És közben beplántált a házba egy csomó új szót, amit itt +addig sohasem ejtettek… Egyen fel is kacagott az apjuk: +honleány…</p> +<p>Pedig ezen nem volt mit kacagni: ez volt a jeligeszó, a titkos +új világba, ahol magasztos méltóságot lelt a szűkös-hivatású +asszonyi élet.</p> +<p>De az apa legyintett:</p> +<p>– A „hon“ a férfiak dolga.</p> +<p>Évek multak: egy báli estén, a tükrös toalett-asztalon +élethalálharcot vívott két csipkemansettás brust-bouquet. Símaképű, +szőke svalizsér küldte az egyiket, a másikat a keménykötésű, +bajuszos jurátussá fejlett hajdani kis praeceptor. És ő egyiket sem +tűzte fel. A svalizsért nem volt szabad – a jurátust nem akarta, +nem tudta megsérteni. <span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span></p> +<p>– Remis… mosolygott a halvány Ágneske a lócáról, ahonnan +végignézte Klaudinának édes izgalomban folyó készülődését.</p> +<p>Azon a télen egyfelől cifra uniformisok, másfelől fekete tógák +szegték az életet… és azon a tavaszon már több volt, mint +féltékenység, ahogy svalizsér és jurátus egymásba fúrta a +tekintetét…</p> +<p>Először a lelkek gyúltak meg, aztán a házak… Azután… csak a +cifra uniformisok tértek vissza a halálos pusztulásból alig éledő +városba.</p> +<p>Győztek?…</p> +<p>Csak felülkerekedtek. Kint, az országszéles csatamezőn. Bent, a +szívfenekén régen elbuktak… akkor, amikor Klaudina titkos cserében +háromszínű kokárdát adott egy csákó mellől nyujtott +rózsaszálért.</p> +<p>„Nefelejtsrózsa“ volt akkor a neve az ilyen emlékvirágnak.</p> +<p>… Lehajolt a kelme után, leült vele a lócára, térdére simította, +szokni próbált hozzája.</p> +<p>– Hálátlanság a gyászruhám…</p> +<p>Mélyen, keserűen érezte ezt. Szülein kívül egy embert tudott +csak, akit valamivel még megajándékozhatott. Egyéb érzéseit +elrabolta, elfecsérelte a végzet. Testvéri gyöngédsége a +menekülésben elhalt Kicsi-Ágnessel feküdt egy koporsóban, szerelmét +a kokárda alatt lobogó szív ragadta Isten tudja, hová – csak a +csöndes hála él még benne és az annak jár ki, aki a legnagyobb jót +tette velük.</p> +<p>Akkora jót, hogy mikor a menekülés után Kolozsvárt viszontlátták +egymást, Kicsi-Ágnes ezzel fogadta:</p> +<p>– Nem remis többé, Klaudina! Én és az Isten választottunk +neked!</p> +<p>Igen, minden nékiek ítéltetett: a diadal, a föld, és ő is… a +„honleány“.</p> +<p>Klaudina felállott, a szégyen égette. Jól tudta, hogy +leánybarátnéi közül egyse indult volna meg – még az utcán sem – egy +császári tiszttel, hát még zsandárral! Óh, de azok közül egyiket +sem kötötte el a sors olyan adósságlevéllel, mint őket. Egyikért +sem szökött meg Losenau alezredes parancsa ellenére egy +<span class="pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> +császári tiszt az obrázsai táborból, hogy mentőangyalnak +érkezzék…</p> +<p>Mégis: – Nem a császár emberei hozták fejükre a vészt?</p> +<p>Apja azt mondta, minden a rebellióra megy vissza. Az éljent +ordítozó mesterifjakra, a bőrükben nem férő diákokra, a másföldjét +kiosztó, másjobbágyát felszabadító prókátor-basáskodásra… Ők +idézték fel a háborúságot. És a háború nem válogat az +áldozatokban.</p> +<p>Hogy döntsön ő benne, ki itt a hibás, mikor a férfiak sem +tudják. Ő csak egyet tud: hogy megég a keze, ha kinyujtja elégetni +a kokárdát, a nefelejtsrózsát, az önként bevonuló jurátusok +daguerrotypjét… mind a kincset, amit a halálban sem felejtett, amit +a szívén mentett meg a futáskor.</p> +<p>Pedig el kell égetnie, ha kedves a húga emléke, az apja állása, +ha tiszteli önmagát és másra való gondolás nélkül akar a templomba +menni esküvőre.</p> +<p>El kell égetnie mindent, ami tűzhalált tud halni, és ami nem +tud?… Körülnézett, mintha félne és feltűrte a ruhaújját. +Felsőkarjára a könyök fölé széles vaspánt volt kapcsolva. +Ugyanolyan, amilyet más hölgyek mostanában a csuklójukon hordtak. +Nagy elgyűrűződés volt ez. Rabbal, halottal, vagy ennél is többel: +a legszentebb gyásszal, fájdalommal.</p> +<p>Elnézte a bilincset, aztán lassan leeresztette a ruhája újját +reája.</p> +<p>Mi lesz a titkos, neki kétszeresen tilos ékszerrel? Ez meg nem +ég.</p> +<p>Mint a cövek, állt a szoba közepén, úgy töprengett. Ugyanazt +érezte, amit Ágnes halálvergődése felett. Most a „honleány“-t +kellett eltemetni. Csakhogy, úgy tetszett, ez keményebb haldokló, +kegyetlenül viaskodik.</p> +<p>– Hogy néz majd a templomban reád az öreg Juliusz néni… akinek +fiát… kötéllel… Patkós Simonné… Az ura Spielbergben… És mind a +többi, akikkel egyszerre vette Kolozsvárt a ternót, hogy +szülővárosukat gyászolva fekete processzióban vonuljanak a +menedéket adó kollégiumból a Farkas-utcai nagytemplomba… Akikkel ő +tépést vitt a Redoutba, mikor <span class="pagenum"><a name= +"Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> azok a megvarrt „kommiszt“ +szolgáltatták be. Hiszen már akkor volt, aki sanda szemmel nézett +rája. Aki elsajnálta tőle az ilyen örömös szókat, hogy Piski, +Nagyszeben. Senkisem tudta, hogy leste pedig ő a beszédet a 11-ik +zászlóalj minden lépéséről…</p> +<p>Szegény, alázatos koldusa volt ő a honleányi örömünnepeknek. +Aztán néma, jajnyelő ünneprontója. Mert apja sötéten szólt egy +győzelmi kivilágításkor:</p> +<p>– Ezeket a gyertyákat az északi szél fogja kifújni.</p> +<p>Attól kezdve nehéz bűntudatban ült az örvendezők között. Hogy +ilyen titkot tudhatott meg az apjától.</p> +<p>Az apjától, a quietált császári huszárkapitánytól, aki nem +engedte meg leányának, hogy honvédfehérneműt varrjon.</p> +<p>– Tépés: az keresztyéni kötelesség. A kommiszvarrás a rebellió +támogatása.</p> +<p>Aki hangosan, keserű elégtételben kacagott fel Világos után:</p> +<p>– Sokat akar a szarka…!</p> +<p>… Azon a vasárnapon egy öreg polgárné a templom előtt +fölfenyegetett az égre:</p> +<p>– Te is az ő pártjukon vagy, Öregisten!</p> +<p>És három fiáért viselt gyászával visszafordult a +templomajtóból.</p> +<p>„Te is az ő pártjukon vagy…“</p> +<p>Nehéz, kegyetlen ige, ami mégis, mintha az ő fogalmazni gyáva +lelkéből szakadt volna ki.</p> +<p>– És azért, mert az Ég amazokat vette tenyérre, te is –</p> +<p>Hallotta újból az anyja szavát:</p> +<p>– Ki is venne el más, mint császári, téged? S kinek is adná +Czinege István városfőhadnagy a leányát? A rebellisek mind +földönfutók, se föld, se tisztség.</p> +<p>Néma daccal vitázott most:</p> +<p>– És én ezért… adjam egy császárinak az életemet, a +szívemet?</p> +<p>Tiltón mozdult.</p> +<p>– A szívemet nem! <span class="pagenum"><a name="Page_8" id= +"Page_8">-8-</a></span></p> +<p>Sírt. Félredobta a meggyszínű kázsmért, felvett egy +vadgalambszínűt. Félgyászt.</p> +<p>– Az életem egyé, a szívem másé. Kétszínű köntöst, félgyászt +veszek magamra. Kétszínű leszek egész a sírig.</p> +<p>Anyja jött be.</p> +<p>– Gyujts gyertyára, fiam, egész sötétben vagy. Választottál?</p> +<p>– Választottam, édesanyám. A vadgalambszínűt.</p> +<p>A gyertyához látott.</p> +<p>– Sápasztani fog. Úgyis halovány vagy. Hanem hát illik, +átmenetnek.</p> +<p>– Kérem szépen édesanyám, segítsen összefogni a kelméket.</p> +<p>– Nézz ki fiam egyszer, jön-e már a házaló. Ez aztán jó vásárt +csinál. Talán-talán megnyílik már egy valamirevaló singes bolt is. +Rettenetes, hogy így ne jussunk portékához. Apád tyúkkal, kaláccsal +csalogatja ide az örményeket.</p> +<p>Klaudina az ablakhoz állt. Ember nem járt kint. Csak a házak +rémei lettek ijesztőbbek a homályban. És mégis gyorsabban fordult +meg:</p> +<p>– Jött valaki. A gángajtó csattant.</p> +<p>Vette a karosgyertyatartót és kivilágított. Megrázta a fejét: +„Senki“. Betette az ajtót, de a szoba közepén megtorpant: mintha +lépteket neszelne. Kezében reszkettek a gyertyák sárga +lángnyelvei.</p> +<p>Anyja magához vonta a lócára. A hangja elrekedt:</p> +<p>– Ne rémíts… Tudod, hogy félek… hogy mindenki fél itt esténként… +azóta…</p> +<p>– Én nem. Óh, ha visszajönnének a holtak!…</p> +<p>… Az apa nem jöhetett.</p> +<p>A városkancellárián most summázta mégegyszer a +mondanivalóját:</p> +<p>– Ha sem a gazda, sem egyetlen családtagja nem kerül elő, a +termés negyede a városé, az ingyen vetőmag fejében. Ha a tulajdonos +előkerül, úgy féltermés az övé, fél a megművelőé – a város lemond +minden igényről a megtérő polgár feletti örömében. <span class= +"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span></p> +<p>A gazdátlan telkek megművelésére jelentkezett polgárok lassan +kihúzódtak. Meg voltak elégedve, szinte meghatva. Ez hallatszott a +tisztességgel ejtett köszönéseken, az ühmgetésen, ahogy a +kőgrádicson lekanyarogva összetanakodtak.</p> +<p>A városfőhadnagy még meghagyta a kancellistának, hogy munka +végeztével térképet, terveket, listákat gondosan zárjon el az +iratos almáriumba. Azután felállott, felvette civilköpenyegét. +Mindig civilben járt, mióta egy rémes napon semmit sem segített +nekik a császári uniformis. Vagy tán úgy érezte, hogy a meggyötört +polgárság inkább szenvedheti őt és inkább bírható rá, hogy +szolgálja saját javát, ha nem sérti a szemét a keserű emlékezetű +habitussal.</p> +<p>A kancellista gyertyával világított utána a lépcsőre.</p> +<p>Kint az este már fekete kezet tett a városra. Csak itt-ott +szűrődött soványka fény az épenmaradt szobák ablakaiból.</p> +<p>Zsandártrapp…</p> +<p>Rezescsákósok fáklyákkal világítottak a főhadnagy arcába.</p> +<p>– Verzeihung.</p> +<p>Már indultak is sebesen a piacnak. Ott kereszteztek egy másik +fáklyás csoportot.</p> +<p>A főhadnagy fejet csóvált. Elég lehetett volna már.</p> +<p>A Magyar-utca közepetáján megállott saját telke előtt. Két +szobán és a konyhán kívül minden beszakadt volt a tűztől. De már az +utcára volt halmozva a tégla, a cserép, amivel kitatarozza. +Maholnap hely kell a fiataloknak. Ha ugyan nem csak Klaudina +kiböjtöléséig jött vissza Apfler, svalizsérból zsandárfőhadnaggyá +változva, és ha nem az a terve, hogy messze nagy városba +kérezkedjék majd, ahol mutogatni, ragyogtatni lehet egy ilyen +asszonyt.</p> +<p>Benyomta a deszkából tákolt kaput és belülről gondosan +visszazárta. A gángablak párkányáról olajmécses szűrte, mint beteg +szem, a fényét. Mégis, majdnem egészen sötét volt a gáng túlsó +vége, ahol a kidomborodó pincefeljárat és a fal között egy kis +függönnyel <span class="pagenum"><a name="Page_10" id= +"Page_10">-10-</a></span> kerített kamra volt, benne az asszonyok +ruhatartó sifonérja.</p> +<p>– Édesapám?</p> +<p>Klaudina szobája küszöbén állott, köszönt és visszafordult, +megnyugtatni anyját, hogy az apa jött meg.</p> +<p>A főhadnagy ismerte a felesége esti félelmeit, most azonban +jómagát is megállította valami. Tisztán hallotta, hogy a gáng +végében fojtott szó hívta.</p> +<p>Pár lépést tett a függönyig, félrehúzta. Érezte, hogy valakivel +szembekerült. Teljes sötétben voltak és olyan szűkön, hogy majdnem +érintette arc az arcot.</p> +<p>A főhadnagy két kézzel marokra fogta az idegen két kezét, hogy +tehetetlenné tegye. Sokan gyűlölik őt, tudta.</p> +<p>– Ki van itt? – súgta rekedten, nehogy a nőket megrémítse.</p> +<p>– Krizbai.</p> +<p>A szorító kézkapocs meglazult.</p> +<p>– … Miklós?</p> +<p>– Krizbai Miklós, igen.</p> +<p>– Fiam, te… jurátus úr!</p> +<p>– Nincs semmi rangom… Általában Senki vagyok… E percben: +menekülő.</p> +<p>– A fáklyás zsandárok…?</p> +<p>– Engem vadásznak.</p> +<p>– Mit akar itt?</p> +<p>– Menedéket.</p> +<p>– Nálam?</p> +<p>– Az egyetlennél, aki adhat e városban.</p> +<p>– Bárki elrejtené.</p> +<p>– Egyedül itt nem keresnek. Császári ház.</p> +<p>– Nem fél, éppen azért?</p> +<p>– Mitől?</p> +<p>– Hogy itt bűn az, ami másutt irgalom.</p> +<p>– Nem félek.</p> +<p>– Hogy meri így megsérteni a hivatalnoki becsületem?</p> +<p>– Ön nemcsak császári hivatalnok. Hanem magyar is.</p> +<p>– A magyarember jó alattvaló. <span class="pagenum"><a name= +"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span></p> +<p>– Jobb embernek, mint alattvalónak.</p> +<p>– Kötelességem kiadni Önt.</p> +<p>– Magyarember a kutyát sem bántja, ha hozzámenekül.</p> +<p>– Tartozom császáromnak.</p> +<p>– Az Istennek nagyobbal tartozik.</p> +<p>– Tudja-é, hogy miért quietáltam?</p> +<p>– A liberális polgárok eltörték a lábát, mert az utcán +megjegyzést tett a tüntetésekre.</p> +<p>– És tőlem kér irgalmat… a deákság hajdani vezér-liberálisa?</p> +<p>– … A praeceptor, aki az Ön nagybeteg gyermekét annyiszor +megkacagtatta.</p> +<p>– Ágnes… kicsi Ágnesem…</p> +<p>– Ön nem fog kiadni engem… legfeljebb kikerget a házából és +sorsomra hagy. De ha innen most kilépek – elvesztem.</p> +<p>– Mit akar hát?</p> +<p>– Tartson itt hajnalig.</p> +<p>– Két szobánk maradt. Cselédünk van…</p> +<p>– Pincében, kútban, hombárban… Óh, mihez vagyunk mi szokva!</p> +<p>– S hajnalban?</p> +<p>– Átöltöztet… maszkíroz…</p> +<p>– Hasztalan. Minden út el lesz állva.</p> +<p>– Vezesse félre a zsandárokat.</p> +<p>– Mit mer kiejteni?</p> +<p>– Enélkül hiába rejt el.</p> +<p>Pillanatnyi dermedt hallgatás. A főhadnagy hangosan – a menekülő +nem is lélekzik.</p> +<p>– … Nyomában voltak…?</p> +<p>– Majdnem elfogtak.</p> +<p>– Kicsoda?</p> +<p>– Egy zsandárőrmester… szász ember, idevaló.</p> +<p>– Hol?</p> +<p>– Miriszlón innen, a Göblöhömben.</p> +<p>– Felismerték vagy csak gyanúsnak találták?</p> +<p>– Nem tudom.</p> +<p>A gángra fénykéve ömlött, a fényben Klaudina <span class= +"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> ment végig +a gángon. A két férfi önkénytelen átfogta egymást, nehogy +megmukkanjanak.</p> +<p>A sötét újból rájuk nőtt.</p> +<p>– A kezét valamire, Krizbai.</p> +<p>A főhadnagy erősen eldurvult, cserepes tenyér szorítását érezte. +És mintha a kéznek két újja rongyban volna.</p> +<p>– Ebben a házban senki meg nem sejtheti, hogy Ön kicsoda!</p> +<p>Egy percre elakadt a menekülő lélekzete, tán a feje is lejjebb +esett. Miyen jó, hogy sötétben vannak. Hogy éppen hallgatni kell. +Mert a hajadon ismét elment előttük, visszatért a konyhából.</p> +<p>A városfőhadnagy egy-két pillanatig még töprengett, de már erre +alig volt ideje. Az udvar piros, gőzös fényt kapott az utca +felől.</p> +<p>– Ne mozduljon – szólt sebesen, azután kiugrott a függöny mögül +és az asszonyoknál termett.</p> +<p>– Be vannak téve az utcára a fatáblák?</p> +<p>– Be, édesapám… mi az?</p> +<p>– Semmi… semmi… Engedelem!</p> +<p>Vállon fogta a két asszonyt és arccal a falnak fordította.</p> +<p>– Nehogy megmozduljatok.</p> +<p>A gángon már hallatszott, hogy zörgetik a kaput. Kézen fogva +ragadta be a menekülőt a szobába. Feltépte a kéményajtót. Krizbai +szó nélkül is értett. Már nem is volt sehol, már a kéményajtó is be +volt téve, csak a lehulló korom pergése hallatszott, csak a keze +tapogása, ahogy felkapaszkodott a kürtőn.</p> +<p>Czinege kikiáltott a szolgálónak, hogy kaput nyisson.</p> +<p>– Vizet a szoba-kemencébe! – Utasította Klaudinát.</p> +<p>Apfler zsandárfőhadnagy jött, két fáklyással. Már a gángon +előadta kérését. Magyar szövegezés és a városi magyar hajdúk +kellenek. Lármadobszó mellett akarja az őrnagy kikiáltatni, mi +büntetés vár arra, aki az üldözöttet befogadja vagy bármimódon +megsegíti, és milyen jutalom a kiszolgáltatóra vagy nyomravezetőre. +<span class="pagenum"><a name="Page_13" id= +"Page_13">-13-</a></span></p> +<p>Apfler azután Klaudina szobájának küszöbéig lépett és onnan +szalutált a hölgyeknek.</p> +<p>– Kisztihand.</p> +<p>Az anya a kelméket fogdosta össze, Klaudina tüzes vaskanálon +levendula-szeszben eltett rózsabimbót égetett füstölőnek. Illatos +fehér felhőben, boldognak tetsző háziasságban tettek-vettek.</p> +<p>– Köszönd meg a születésnapi bouquet-t, súgta az anya +Klaudinának.</p> +<p>Klaudina engedelmeskedett.</p> +<p>– Köszönöm Eugène, a szíves figyelmet.</p> +<p>– Mi szépben foglalatoskodnak a hölgyek?</p> +<p>– Éppen ruhát választottunk.</p> +<p>– Áh, ez fontos ügy…</p> +<p>Mintha kellemes zavarba jött volna.</p> +<p>Az apa Klaudina elé állott:</p> +<p>– Egy zsebkendőt, fiam.</p> +<p>Míg átvette:</p> +<p>– Rágondolni se merjetek, ami történt! –</p> +<p>Az utcán Czinege megkérdezte:</p> +<p>– Haramia?</p> +<p>– Rebellis. Őrmesterem megesküdött, hogy felismerte. Csak egy +pillantást vethetett ugyan arcába, mert ahogy rákiáltott, lefutott +a Göblöhöm árkán a gazba.</p> +<p>– Az őrmester honnan ismeri?</p> +<p>– Itt volt diák… Később is látta, mint honvédtisztet. Ha +csakugyan ő az, akit gondol, jó fogást csinálunk.</p> +<p>– Neve?</p> +<p>– Krizbai. Rég keresik, listán van. Torda óta nyomában +vagyunk.</p> +<p>Hirtelen észbekapott:</p> +<p>– Megálljunk csak… Alighanem én is ismerem. Csak nem az, akivel +bálokat rendeztünk –</p> +<p>Elhallgatott, az arca el is komorodott. Nehezen szánta magát a +szóra:</p> +<p>– De, ha úgy is volna… kötelesség.</p> +<p>Czinege most érezte csak, hogy az egész testén elömlő +<span class="pagenum"><a name="Page_14" id= +"Page_14">-14-</a></span> jéghideg felenged különös, ellenszegülő +forróságba.</p> +<p>– Hátha be se jött a városba? Mehetett Csombordnak, +Apahidának.</p> +<p>– A Tordai-úton nem futott keresztül.</p> +<p>– Egy ember eltéveszthette szem elől a tengernyi gyomban.</p> +<p>– Csakhogy az őrmester végigkergette a Hosszún, s a Kápolnán át +a Milotay-kertig követte. Ott zörögni hallotta a bokrokat és +utánalőtt a borostyánba.</p> +<p>– S aztán?</p> +<p>– Mikor odaért, a serkedő füvön pár csepp vért talált. Onnan +pedig csakis a Magyar-utcai kerteknek vehette magát.</p> +<p>– Vagy az Őrhegynek…</p> +<p>A városháza elé értek; a kancellista még dolgozott. A +gyertyafény kiszűrődött a kőgrádicsra. Apfler egy rongynak látszó +zsebkendőt vont ki mundérja zsebéből. Széjjelrázta. Rózsaalakú, +piros foltok festették azt, közben sár is pergett le róla.</p> +<p>– Mi ez?</p> +<p>– Ezzel törölte fel a vért a sáros fűről, hogy megmutassa.</p> +<p>Czinege sok vért látott már. És most mégis: gyermekkorának +irtózata lepte meg. A piszkos zsebkendőbe szívódott, tiszta vér +láttán valami jutott eszébe, amit a bibliában az ártatlanok +kiontott véréről tanult.</p> +<h3>II.</h3> +<p>A két nő keze aláhanyatlott a színlelt szorgosságból és a két +szempár sokáig egymásba meredt. Az anya közelebb húzódott +leányához, úgy mert lopva egy pillantást vetni a kéményajtóra.</p> +<p>– Mit gondol, édesanyám… itt maradjunk, itt várjuk meg?</p> +<p>– Ha kimegyünk, én nem merek visszajönni többet.</p> +<p>– Tegyünk mégis úgy, ahogy édesapám parancsolta. <span class= +"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span></p> +<p>– Semmit sem parancsolt.</p> +<p>– Azt mondta, rá se merjünk gondolni. Ez csak azt teheti: +végezzünk mindent úgy, mintha semmit sem tudnánk. Mint máskor +szoktuk.</p> +<p>– Igy mondta apád?</p> +<p>– Igy, édesanyám. Instállom szépen a konyhába menni, én +megterítem az asztalt… a cselédnek se járhassa meg semmi az +eszét…</p> +<p>Terített, de csak a keze engedelmeskedett. Lelke +tisztázgatott:</p> +<p>– Haramia nem lehet, apám azt el nem rejti… Bujdosó? Hát mer az +idejönni? Régi, jóismerős.</p> +<p>Apja kemény konzervatív volt mindig, de műveltségét, jellemét +mindenki tisztelte és a liberálisok között is voltak barátai. Sőt +kedves tiszttársa is akadt, aki, ahogy apja mondta, „berúgott a +negyvennyolctól“. S most ezek közűl egy…</p> +<p>Dolga végeztén a szobájába tért, hogy szerető remegéssel +gondolhasson az édesapjára. Milyen jónak, bátornak látta most őt, +akinek politikai konoksága annyiszor sebezte véresre az ő szívét, +akiről néha alig bírta hinni, hogy szent meggyőződésből megy a maga +útján.</p> +<p>Soha sem fogja a mai este után szégyelni őt. Hiszen ha valóban +honvédet rejteget… akkor szándékán kívül is méltó a címre, melyet +mindenki megtagadott tőle, akkor „honfiú“, akkor hős… akkor a +fejével játszik…</p> +<p>A veszély érzése csak most környékezte meg. Összetette a +kezét:</p> +<p>– Én édes, jó Istenem!</p> +<p>Újabb lárma. Kifújta a gyertyát, meghasította a spalettát. +Házról-házra jártak a fáklyások… vajjon „azt“ keresik?</p> +<p>– Ha ide is betérnek?!</p> +<p>Zajt hallott a kapunál és rettenve sietett ki.</p> +<p>Apja jött meg.</p> +<p>… A vacsoránál a városfőhadnagy csak ennyit mondott: +<span class="pagenum"><a name="Page_16" id= +"Page_16">-16-</a></span></p> +<p>– Klaudina fiam. Te ma anyáddal alszol. Zsuzsám lelkem, te add +elő a Marci gúnyáit.</p> +<p>Marci a tavalyi darabont volt. Megházasodott s nemrég kölcsönt +kért egy rend viseltebb ruha fejében.</p> +<p>– Hajnalban indítom a törökbúzát a tövisi vásárra.</p> +<p>– Ne felejtse István lelkem, hogy Jancsi bá’ hazament +húshagyóra.</p> +<p>– Lesz, aki elvigye. Ti csak aludjatok jól.</p> +<p>Semmit sem kérdeztek többet.</p> +<p>Lefeküdtek, anyja apjának a helyébe, Klaudina az anya függönyös +ágyába…</p> +<p>– Semmit sem gyanítsz, Klaudina?</p> +<p>– Aludjunk, édesanyám. Apám tudja, mit csinál.</p> +<p>Fáradt szendergés jött az anyára, amikor Klaudina neszt vett a +szomszéd szobából. Ágya éppen az ajtó elé volt téve, a nagy +helyszükségben. A suttogás érthetetlen gomollyá olvadt az ajtón +keresztül.</p> +<p>Egyszer csak felült az ágyban. Fülét a hasadékhoz szorította. +Próbálta a kilincset, az ajtó megpattant, amennyire az ágy engedte. +Imént elállott szíve megindult mind hevesebb dobogásban.</p> +<p>– Ne játszódj vélem, Istenem! – tördelte a kezét.</p> +<p>Hirtelen felbuggyantak a könnyei. Meg volt bizonyosodva. +Kinyujtózott mereven… Ezer gondolat rohanta meg, nem bírt velük. +Csak későn kezdett számotvetni:</p> +<p>… Nem fogja látni soha többet. Híre sem lesz… Tudni sem fogja +soha, milyen sokat siratta, milyen nagyon-nagyon szerette. Dehát mi +hozta ide, ha nem a szerelem, a remény, hogy vele találkozik? Ki +védte idáig?… Mi ez, ha nem felsőbb, égi útmutatás?</p> +<p>Olyan boldog volt és olyan szerencsétlen. De a boldogsága +nagyobb volt, fénybe borította a szerencsétlenségét. Csak egyszer +szemtől-szembe állani vele!…</p> +<p>A szomszéd szoba elsötétült, elcsendesedett. De ki aludt hármuk +közül egy szembehúnyást? A leány az órát hallgatta, ahogy zengve +énekelte ki az időt és elszánt, komorszép álmokat szövögetett. +<span class="pagenum"><a name="Page_17" id= +"Page_17">-17-</a></span></p> +<p>… Az óra négy csengőt és négy bongót kiáltott.</p> +<p>Nesztelenül, a paplan alatt szedte magára köntösholmiit. +Felkészült egészen és észbevette, hogy a nagykendője künt a gángon +lóg. Várt.</p> +<p>Az éjfélótai csend ottbent is megszakadt. Gyertyafény szűrődött +át a hasítékon és még halkabb suttogás. A két férfi fogni ment az +istállóba.</p> +<p>Klaudina most felkelt, gondosan összevonta az ágy függönyét és +anyjáig lopózott. Az mélyen aludt, mintha az apa parancsa +altatná.</p> +<p>Kiosont a gángra, tetőtől talpig a nagykendőbe burkolózott, s a +pincedudor mögött sebten, találomra pár ruhanéműt rakott egy +általvetőbe.</p> +<p>A gángablak kéken világosodott.</p> +<p>A gángajtó, a kapu nyitva volt már.</p> +<p>Itt-ott egy-egy szekér indult, falusi népek tartottak át a +városon Tövisnek. A Kakasdombon zsandár nézett a fejkendője alá és +durva bókkal továbberesztette. A Cifra Fogadóig keményen ment, ott +meghúzódott a kőfal mellett. Az első sápadt, sárga csík hasadt ki a +szürkére borult égen.</p> +<p>A szíve folyton imádkozott. Ha ideér, túl van a zsandárokon. +Végre megismerte apja öszvéreit.</p> +<p>Kiállt az útszélre. Alig mert az arcába nézni. Torzonborz bajusz +vette el úgyis a formáját. Inkább lesütötte a fejét.</p> +<p>– Szépen meginstállom kendet, vigyen el bár Orbóig a szekéren. +Tövisre igyekszem.</p> +<p>A menekülő szívét megjárta valami.</p> +<p>– Asszony mellett még úgysem gyanítanak. Szekeret, törökbúzát, +gúnyát, asszonyt honnan kerítettem volna tegnap este óta?</p> +<p>– Szálljon fel, húgom. Adja ide egyszer az általvetőt.</p> +<p>Az újjatlan, durva kesztyűn át is érzett, hogy a segítő kézen +kötés van.</p> +<p>Klaudina szíve oly hangosan vert, hogy egy kezével fogta a kendő +alatt. Elhelyezkedett a szekéren, a férfi mellé, de egy szót sem +bírt mondani. <span class="pagenum"><a name="Page_18" id= +"Page_18">-18-</a></span></p> +<p>– Hát aztán, ha feleségemnek nézik húgomasszonyt? – kérdezte +Krizbai tréfásan.</p> +<p>– Akkor kisebbet tévednek, mint gondolja Kegyed.</p> +<p>És Klaudina hátracsúsztatta arcából a keszkenőt.</p> +<p>– Az Istenért, vigyázzon! A gyeplő az öszvérek közé esik!</p> +<p>Megfogta ő a gyeplőt. Közben elpirult, mert a férfi úgy nézett +rá, mintha az ég hasadt volna ki előtte. És csak nézett és semmi +szót nem talált. Csak a nevét találta meg:</p> +<p>– Klaudina!</p> +<p>– Tudja, hogyan és miért vagyok itt?</p> +<p>– Nem tudok semmit – engedje, hogy ne is tudjak egy percre semmi +többet ennél.</p> +<p>Arcát a kezébe temette, mintha imádkoznék, vagy összeszedné +magát. Klaudina gyöngéden nézte, nem zavarta.</p> +<p>A köd felett, a széles völgyre sárga derengés hintődött.</p> +<p>– A Kegyed apját én síromig nem fogom tudni eleget áldani…</p> +<p>Bármilyen igaznak hangzott ez, Klaudina ebben a pillanatban mást +várt.</p> +<p>– Hogy ő ezt a jótéteményt is nekem szánta, utolsónak!</p> +<p>– Ezt a jótéteményt?</p> +<p>– A szekeremre küldi Kegyedet végső megtévesztésül! Ámbár egyet +most már nem értek!</p> +<p>– Az Istenért ne áltassa magát… én… én a saját jószántamból +jöttem.</p> +<p>– Jószántából?</p> +<p>A férfi szemén könnyes fény futott át.</p> +<p>– Klaudina kisasszony… nekem nem szabad sírni… és úgy tudnék +pedig mostan.</p> +<p>– Mindent mindjárt megért… Apám titkolta tőlünk, hisz Kegyed is +látta… hogy kit menekít meg. Én megismertem a hangját… az ajtón +keresztül. És tudtam: ha most elmegy, akkor…</p> +<p>Elszégyenkezett. <span class="pagenum"><a name="Page_19" id= +"Page_19">-19-</a></span></p> +<p>– Nem látjuk egymást soha többet… Szégyen, hogy én… indultam +útnak, de – hiszen mi egyéb hozta éppen az apám házába, ha nem az +én emlékem?</p> +<p>– Klaudina kisasszony. Ne legyen közöttünk semmi hazugság. Engem +– tudtommal – nem a Kegyed emléke vezérelt…</p> +<p>A hajadon megdöbbent.</p> +<p>– Amíg szerencsénk csillaga magasan állott, magam is hittem, +hogy fényes névvel fogok visszatérni. Kegyed apjaura is kényszerűen +belátta volna, melyik félen van az igazság. Nem úgy jött… Az +álmokból egy irgalmas öregleány kolerabarakkjában ébredtem fel. +Másfél évig bujdokoltam nála a Szilágyságban. Kertésze voltam. +Paraszti sorban éltem volna, kitudja, meddig, ha gyanút nem fognak +reám. Menekültem… Tordán el kellett, hogy áruljon valaki. Mikor +tegnap a város szélén a nyomomban voltak s a kezemből csepegő vér +is árulkodott rólam…</p> +<p>– Mi történt a kezével?</p> +<p>– Átlőtte a zsandárőrmester, aki felfedezett.</p> +<p>– Be van jól kötözve?</p> +<p>– Ahogy tudtuk, férfiak. Akkor… elsőnek eszembejutott az én régi +principálisom…</p> +<p>Klaudina hűvösre fordította a szót.</p> +<p>– Értem. Kegyedet apám emberséges szíve vezette.</p> +<p>– Hallgasson meg. A lelkem fenekén, magam sem tudva, talán egyéb +is vitte a lépésemet. Talán a remény is, hogy még egyszer láthatom +Kegyedet. Az első azonban, amit apjaura kívánt tőlem, az volt: hogy +Kegyed meg ne tudja kilétemet. És ez fájt ugyan, de egyben öröm is +volt nekem.</p> +<p>– Mi volt ezen örvendeni való?</p> +<p>Klaudina a keszkenőt felhúzta szélborzolt fejére, hogy eltakarja +az arcát.</p> +<p>– Kettős öröm volt. Először, és ez rút és önző érzés: de +bevallom, boldogságot okozott, hogy apjaura még mindig félti a +Kegyed lelkét a velem való találkozástól. Ezért nem értettem, +hogyan küldheti mégis a szekeremre menyecskének. <span class= +"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span></p> +<p>A hajadon kicsit kiderült.</p> +<p>– Másodszor megsejtettem belőle, hogy Kegyed új útat lelt a +boldogságba.</p> +<p>– És ez is öröm volt?</p> +<p>– … Én igen szeretném Kegyedet boldognak tudni a +messzeségből.</p> +<p>Az orbói völgy előtt jártak, jéghideg szél fújt le rájuk a +havasok felől. Klaudina arca keményre vált, szinte megvetőre.</p> +<p>– Ha Kegyedet valóban érdekelné a boldogságom, mikor magamban +voltam a szobámban, Kegyed előjött volna, megkérdezni.</p> +<p>– Apjaurának adott szavam ellenére?</p> +<p>– A szeretet több az adott szónál.</p> +<p>– A szeretet akkorra már megkapta a választ.</p> +<p>– Csak az én válaszom a válasz.</p> +<p>– Kegyedtől kapta meg.</p> +<p>– Az én szájamból nem.</p> +<p>– A Kegyed szájából… igen. Igaz, hogy nem szemtől szembe.</p> +<p>Klaudina ismét Krizbaihoz fordult. De csak nézett.</p> +<p>– Kegyed keresztnevén szólított egy férfit, amikor egy +szívességet köszönt meg neki. Nevelése, büszkesége ezt mással, mint +mátkájáramenendőjével szemben meg nem engedi.</p> +<p>Klaudina feje alábbhanyatlott.</p> +<p>– Egy férfit, akivel én Vízaknánál… Szelindeknél… ki tudja még +hol, szembenállottam…</p> +<p>– Miklós… Hallgasson meg… azon voltam éppen, hogy leszállok és +visszafordulok… Jó, hogy ezt kimondta. Legalább elhalványíthatom +magamon a szeme előtt a legsötétebb foltot. Mikor a húgom +haldoklott: egy képpel fantáziált… Gomolygó felhőben egy +fehérköpönyeges császári tisztet látott.</p> +<p>Klaudina behúnyta a szemét, megkeményítette magát.</p> +<p>– A futáskor én anyámat elmenekítettem. Édesapánk a tehetetlen +Ágnessel maradt. Az első éjjel nem bántották őket. Másnap vízért +kellett menni. Édesapám <span class="pagenum"><a name="Page_21" id= +"Page_21">-21-</a></span> levetette és Ágnes mellé készítette a +huszárattiláját. „Ez megvéd minket, mi császáriak vagyunk“!… Mire +visszatért, a kapu bedöntve – Ágnes ágya előtt martalócok +dulakodtak, egyikük kacagva lándzsával döfött az attilába. A +felhasított párnákból a toll, mint sűrű felleg szállt a levegőben. +Apámat leteperték – akkor jött Apfler…</p> +<p>Elhallgatott, magába veszett, csak a fejével bólintott a benne +zajgó képekhez.</p> +<p>– … Mindig mondta Kicsi-Ágnes, hogy fejük felett mint a +templombolt, összeborult az utcatűz. Hogy a hó színt cserélt a +földön a vértől, az üszöktől… És hogy a ló folyton botlott a +romokon… bútorokon… hullákon… Mert lovon voltak, Ágnes apám ölében, +s a fehér köpenyeg vezette őket.</p> +<p>A könnyek ott bujkáltak Klaudina hangjában.</p> +<p>– Ha engem mentett volna meg a gyehennából, az kevesebb lett +volna. De Kegyed tudja, mi volt nekünk a mi szegény +Kicsi-Ágnesünk!</p> +<p>… És ki tudja jobban, ha nem ő, a mai éjszaka után? Amikor a +neve menedéket adott neki, életet…</p> +<p>– Klaudina kisasszony! Bocsásson meg nekem, hogyha +szemrehányásnak hangzott, amit mondtam! Mit van nekem jogomban, a +szemére vetni? Vagyon, tisztség nélkül… mit?</p> +<p>– A szeretetnek földönfutó képében is volna joga, szemrehányni a +hűtlenséget. Csak a szeretetlenségnek nincsen joga, Krizbai úr!</p> +<p>A férfi ajka mozgott. Magának beszélt.</p> +<p>Rideg fenséggel nézett reá a hajadon.</p> +<p>– És én… boldogtalan… utánajöttem Kegyednek, és nem gondoltam +meg, hogy másfél éven át nem próbált hírt adni magáról, hírt venni +rólam! De így legalább színről-színre láttam, hogy Kegyednek +képzete sincsen a szeretet főtörvényéről, amely azt parancsolja, +hogy minden nyomorúságon át is ne szünjünk meg szeretni és +reménykedni. Én tudom ezt, Krizbai úr! És most már nem szégyellem +megmondani! Mi az a vagyon, az a tisztség? Nekem elég volt a +hangját <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= +"Page_22">-22-</a></span> meghallani, megtudni, hogy él, és én – +tudja meg: utánaszöktem Kegyednek!</p> +<p>A Tövisi Pad tetejére értek, fujtatni kellett. Megállottak. +Krizbai mindkét kezével megragadta a hajadon kezét. Könyörgőn és +mégis kétségbeesetten kiáltotta:</p> +<p>– Te velem akartál jönni a bizonytalanba?</p> +<p>Könnyek futottak le az arcán.</p> +<p>– Én nem tudom, hogy mit akartam. Én csak találkozni akartam +veled, mindenáron. Csak meg akartam mutatni a szívemet. A sorsomat +a kezedbe tettem.</p> +<p>Odahajolt a férfihoz, alázatos volt, mint az Úr előtt.</p> +<p>Mindent elfelejtettek. A télvégi reggelben bontakozó tájat, a +felhőszerűen átlátszó távol havasokat, a hófoltos, közeli, kopasz +szürkeséget. Vásárosok kívántak jószerencsét, zsandár ment el +mellettük és Krizbainak nem jutott eszébe, félni. Küszködött, +nehezen. És a hajadon várta az ítéletet. Halottsápadt volt a férfi +arca, amikor megszólalt:</p> +<p>– Klaudina kisasszony, én arra kérem, forduljon vissza, érjen +haza, még mielőtt a szökését észrevennék.</p> +<p>A hajadon is halálra sápadt.</p> +<p>– Én Kegyedet magammal nem vihetem. A Kegyed édesapja életét, +hivatalát, becsületét tette kockára értem. Én az ő egyedüli kincsét +el nem rabolhatnám még akkor sem, ha nem volnék megkötve erre a +neki adott becsületszavammal.</p> +<p>Míg ezt mondta, hideg harmat ült ki a homlokára.</p> +<p>A hajadon dideregve burkolózott nagykendőjébe.</p> +<p>– Még az is bűn volna, ha arra kérném, hogy próbálja apjaurát +megnyerni, hogy várhasson reám. A Kegyed testvérhúgának emlékéért +volt apjaura irgalommal hozzám, és ugyanezen emlékezet másnak ítéli +Kegyedet. Olyannak, akinek fentjár a csillaga. A bujdosók kenyere +keserű, és visszatérésre nincs remény…</p> +<p>Klaudina úgy érezte, hogy ez mind igaz – annak, aki egy nagyobb +igazat nem ismer.</p> +<p>– Leszállok.</p> +<p>Ennyit felelt. <span class="pagenum"><a name="Page_23" id= +"Page_23">-23-</a></span></p> +<p>– A Kakasdombig visszaviszem.</p> +<p>– Gyalog akarok menni.</p> +<p>– Nincs idő veszteni való.</p> +<p>– Kegyed nem fordulhat a veszélybe vissza.</p> +<p>– Kegyed nagyobbat kockáztat, ha megkésik, mint én.</p> +<p>Többet nem beszéltek. Vágtában repült a szekér, a leány, mint a +fagyottember ült a deszkán. Egészen elburkolta magát.</p> +<p>A Cifránál megállást parancsolt és leugrott a szekérről. Krizbai +kiszalasztotta a gyeplőt, utána nyúlt.</p> +<p>– Engedje, hogy megcsókoljam a kezét… emlékül.</p> +<p>– Emlékül?…</p> +<p>A hajadon sebten kiburkolózott a kendőből, feltűrte ruhaújját és +kipattintotta a felsőkarján hordott bilincset. Soká viselte: a bőr +alatta kékrozsdás volt és viaszsápadt.</p> +<p>– Visszaadom a jegygyűrűt… amit Kegyedért viseltem.</p> +<p>Odadobta a vaspántot és a szót:</p> +<p>– Krizbai úr! Kegyed a legbecsületesebb ember a világon, de +Kegyed engemet sohasem szeretett!</p> +<p>Mint a hátatfordított boldogság, megindult a köddel rámázott +feketevárosba.</p> +<h3>III.</h3> +<p>Visszatérve a házba, a városfőhadnagy lefeküdt, anélkül, hogy +elnyugodott volna. Mit tett ő? Cinkosául szegődött egy embernek – +nem, egy ügynek, amelyet őrületnek tartott. Őrületnek, szerelemhez +hasonló, mámoros megtántorodásnak – de nem gonosz +elvetemedettségnek. Másfél esztendeje pedig csak azt látta, hogy e +megtántorodás részeseit veszett vadállatok gyanánt üldözik, +gyilkolják halomra.</p> +<p>„Istennek nagyobbal tartozik“, hallotta a menekülő szavát, és +érezte egész súlyával azt a különös parancsot, mely népe javáért a +mindenkitől megvetett szolgálatba és a szolgálatban ma ekkora +hűtlenségbe <span class="pagenum"><a name="Page_24" id= +"Page_24">-24-</a></span> kényszerítette. Hogy hol van az igazság: +szinte behúnyt szemmel a meglévő hatalom eszközéül szolgálni, – +nyíltan előbb lázadó, ma irtóztatóan büntetett, lethargiában +senyvedő népéhez állani, – vagy kétfelé szolgálva, egy jóért +dolgozva lassan mindkét felől meggyűlöltté válni – nem tudta most +megítélni. Nem is bírt valóban végiggondolni mindenen. Érezte a +meghasonlást magában, de hogy mi mivel került benne szembe, arról +tűnődni most nem volt alkalmas óra. Tudta, hogy a veszély csak +kilépett a küszöbén és hogy sokkal nagyobb, mint tegnap este.</p> +<p>Minden percben megzörrenhetett a zsandárfegyver a kapun.</p> +<p>E helyett azonban az asszonyok szobájában hallott kapkodást, +lépéseket. A felesége jött, ingrevett nagykendőben, hálófőkötőben, +lábára strimfli nélkül húzva a papucs. Sohasem látta így a +szobájából kilépni.</p> +<p>– Hol van Klaudina?</p> +<p>– Már felkelt?</p> +<p>– Eltűnt.</p> +<p>A szó, amit az anya kiejtett, összeakasztotta a két szülő +tekintetét. Nem merték tovább fűzni. Az apa kifordult az ágyból, +sebesen felöltözött és nesztelenül kutatta át az egész telket, +nehogy a cseléd észrevegyen valamit… Az első elsápadásból arca mind +sötétebb színt vett. Amikor visszatért, a felesége megijedt tőle. +Bezárta az ajtót maga után és az öltözetlenségtől, rémülettől +vacogó asszony elé állott.</p> +<p>Kegyetlen rövidséggel metszette fel a talányt!</p> +<p>– Maradt-e Klaudina magában az este?</p> +<p>– Sokáig.</p> +<p>– Hol?</p> +<p>– A szobájában.</p> +<p>– Te hagytad ott?</p> +<p>– Ő kért, hogy menjek vacsorát főzni.</p> +<p>– Úgy!</p> +<p>Ökölbefogott kézzel, összehúzott szemmel az ablakhoz állt és +számotvetett. Aztán megfordult:</p> +<p>– Klaudinát a menekült szöktette meg! <span class= +"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p> +<p>Az asszony a kéményre intett.</p> +<p>– Ő. Krizbai. A „honfiú“… a „honvédtiszt“… a gazember!</p> +<p>Leesett egy székre, a szeme üvegesen meredt el egy pillanatra. +Megrázta a fejét.</p> +<p>– Sokat feltételeztél rólam, jómadár, de az utolsó számításod +túllőtt a célon. Hogy hallgatni fogok.</p> +<p>Felállt, járkált, megállott, felkacagott. És töredezve +beszélt:</p> +<p>– A becsületszavad! – A ruhámat, Zsuzsa! Hány óra? Úgy kell +nekem! Két úr bolond szolgájának!</p> +<p>Az ajtóban elibeesdekelt az asszony:</p> +<p>– Mit akar –?</p> +<p>– Visszakapni, asszony, a megfutamodott leányodat!</p> +<p>– Hová megy?</p> +<p>– A zsandármériára.</p> +<p>Az asszony rá akarta vetni magát, visszahúzni két esdeklő +karjával. – Elhárította, kilépett.</p> +<p>… Most, hogy még az összefüggést sem értette, csak úgy, mint az +állat, amelyik nagy veszedelemben ösztönből a legokosabbat teszi, +az anya összeszedte magát. Mintha remélt volna valamit az +önuralmától: felköltötte a szolgálót, tüzeket gyujtatott, kiadta a +reggelit, piacra küldött. Amíg lehet, tartani magát, titkolni a +szégyent.</p> +<p>Csak egy félóra mult… Tompa, bizonytalan léptek a gángon. +Klaudina, mint a kísértet, megjelent.</p> +<p>– Édesanyám!</p> +<p>Összekulcsolt kézzel állott elejébe.</p> +<p>Az anya felkiáltott:</p> +<p>– Fiam, be se jőjj, szót se szólj, nincs idő rá, fuss apádért a +zsandármériára! Mutasd meg magadat nekie!</p> +<p>Klaudina fordult. A gángküszöbön az apjával találta magát +szemben.</p> +<p>Az apa szó nélkül tántorodott az ajtófélfának. – Klaudina +letérdelt eléje.</p> +<p>– Ne csókold a kezemet… hátha nekem kell tőled bocsánatot +kérnem. – Hol voltál?</p> +<p>– Krizbaival találkozni. <span class="pagenum"><a name="Page_26" +id="Page_26">-26-</a></span></p> +<p>– Tudtával szöktél?</p> +<p>– Tudtán kívül.</p> +<p>– S nem kellettél?</p> +<p>Alig hallatszott:</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– Még a szégyenben sincs szerencséd. Elfelejtett?</p> +<p>– Erről nem volt szó… Azt mondta: ő semmit sem tehet édesapámnak +ellenére.</p> +<p>Czinege István megragadta és falhoz szorította a leányt.</p> +<p>– És én… ide hallgass… mibe kergettél… én elárultam… én +feljelentettem Krizbait!</p> +<p>Klaudina elomlott, némán, mint a levágott fű, az apja +kezében.</p> +<p>Az anya sikoltása, a házban támadt asszonyi lótás-futás egészen +kívülmaradt a főhadnagy pillanatnyi gondolatkörein. A nagy +megfordulás, hogy leányát visszakapta, de ártatlan vért juttat +sötét kezekbe – szinte felfoghatatlan volt, mintha tőle függetlenül +egy gonosz hatalom kápráztatná, hajszolná alig követhető események +nyomában.</p> +<p>– Megmenteni…!?</p> +<p>Apflerbe kapaszkodott, indult is. Szemben találta, a +zsandárméria felől jött. Az arca felvillanásából látta, hogy az is +őt keresi. Friss volt, pedig az éjjel későig folyt a hajsza.</p> +<p>– S ez úgy igaz, tekintetes Uram, ahogy az altiszt jelentette +nekem?</p> +<p>– Mit mondott?</p> +<p>Sötéten, magába veszve hallgatta Apflert, mert úgy tetszett +neki, hogy nem emlékszik már mindenre pontosan.</p> +<p>– Hogy a tekintetes Uram ma reggel hét órakor engem keresett a +zsandármérián, s nem találva, a szolgálattevőnek jelentette, hogy +hol fogható le Krizbai.</p> +<p>Nem kapva semmi választ, folytatta:</p> +<p>– Az altiszt mentegette szinte magát, hogy a patrullt a tegnap +rekvirált szekerek egyikén az én tudtom nélkül azonnal indította +Tövisnek. Azzal takarózott, hogy tekintetes Uram mozdulni nem akart +az őrszobából, <span class="pagenum"><a name="Page_27" id= +"Page_27">-27-</a></span> amíg nem intézkedtek. Sőt – hogy +követelte volna, hogy az őrmester is menjen, aki tegnap felismerte. +Hogy a menekülő már egy jó óra egérutat nyert és csak abban lehet +bízni, hogy a tövisi malomban elidőz, míg számbaadja a molnárnak a +szekeret.</p> +<p>Czinege István alig bírta végighallgatni mindezt. Saját szavai +idegenek voltak… s olyan szörnyű volt a csengésük!</p> +<p>– Még a ruháját is leírta eszerint a tekintetes Uram. +Zöldzsinóros abanadrág, szürke újjas, fekete kerekkalap – egy nőt +is említett volna a szekéren.</p> +<p>A zsandármériára értek, Apfler irodahelyiségébe.</p> +<p>Csak most, a leülésnél vette észre a főhadnagy, milyen sötét a +Czinege István arca.</p> +<p>– Mondja, tekintetes Uram, a Krizbai tőrbecsalásáért forszírozta +tegnap este a torockói és csombordi utak erősebb +szemmeltartását?</p> +<p>Czinege kínosan tekintett fel töprengéséből. Egész szótlansága +idején azzal vetett számot, használhat-e az a majdnem másfélórai +egérút Krizbainak? Miért is nem faggatta ki Klaudinát, mennyire +voltak az útban?</p> +<p>– Apfler, mint barátnak akarok neked most szólani. Vallani. Az +este nyolc és kilenc óra közt Krizbait a lakásomon találtam. Mikor +az őrmester a nyomába ért, a kerteken át az én portámig futott. +Elrejtettem. Hogy miért? Te emlékszel Kicsi-Ágnesre. Annak a +gyermeknek annyi jó órája volt az életben, amennyit ez az ember +szerzett. Megértheted, hogy –</p> +<p>– Dehát nem éppen azért teszünk esküt a császárra, hogy még az +ilyen nehéz kísértésben is hívek maradhassunk?</p> +<p>– Tegnap ilyenkor én is ezt mondtam volna.</p> +<p>– Most aztán igazán nem értem a tekintetes Uramat.</p> +<p>Czinege tudta, milyen kérdés következik. Elszánta magát.</p> +<p>– Ne is szólj. Azt akarod kérdeni, hogy akkorhát miért… +árulkodtam? Azért: mert azt hittem, hogy – hogy rabolni járt +nálam.</p> +<p>Apfler előtt ez egészen érthetetlen volt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p> +<p>– Ezt neked most meg nem magyarázhatom. Értsd meg, egy szörnyű +gyalázattal gyanusítottam, elvesztettem a fejemet és iderohantam – +feladtam.</p> +<p>Egészen halkan tette hozzá:</p> +<p>– Amivel vádoltam… ártatlan benne…</p> +<p>Nagyon rövid csend után szólalt meg Apfler:</p> +<p>– Nem gondolja tekintetes Uram, hogy ez így jól van? Megtalálta +a kötelesség útját. Krizbai kézrekerül, tekintetes Uramnak nekem +tett vallomása pedig a sírban nem lehet jobb helyen… A jelentést +rögtön megfogalmazom. Úgy, hogy hivatalnoki, alattvalói becsülete +foltatlan marad. Enélkül minden összeomlik.</p> +<p>Most magára is gondolt, a Klaudinával remélt boldog kapcsolatra, +és ezért elpirult, mert még nem volt minden nyílt beszéd tárgya +közöttük.</p> +<p>– Igen, igen, a családom jövője… De a polgárság… a város… Ha ők +megtudják, hogy én adtam kézre!</p> +<p>– A mi embereink hallgatnak és a jelentéseink soha napfényre nem +jutnak.</p> +<p>– És a lelkiismeret?</p> +<p>– Éppen annak kell megnyugodni, hogy esküjének eleget tett.</p> +<p>– Még ez sem igaz! Még ebbe sem kapaszkodhatom, hogy +megbocsássak magamnak! Én Krizbait személyes, buta dühben… +bosszúból…</p> +<p>Felugrott:</p> +<p>– Hát nem érted, hogy mit akarok? Tudni akarom, semmit sem +tehetsz, hogy Krizbai ne kerüljön kézre?</p> +<p>Apfler csodálkozásból csodálkozásba esett.</p> +<p>– Egyszer lehetetlen, mert hiszen tekintetes Uram maga küldte és +pontosan utasította a zsandárokat! Másodszor az én meggyőződésem, +az én tiszti becsületem!</p> +<p>– Igen, igen! Nektek könnyű! Nektek nincs két becsületetek!</p> +<p>– Két… becsületünk?</p> +<p>Czinege István sötétre gyúlt.</p> +<p>– Ez az… – mondta magának. <span class="pagenum"><a name= +"Page_29" id="Page_29">-29-</a></span></p> +<p>Most megtalálta a nevét a visszásságnak, amely régóta rágta és +most – úgy érezte – halálosat mart a lelkébe.</p> +<p>Darabig fel és alá járt, azután komor nyugalommal szólt:</p> +<p>– Ird meg a jelentésedet az őrnagynak, ahogy jónak látod. +Krizbain s rajtam, az én lelkemen, legfeljebb az Isten ha segít. +Legalább rajtatok segítsen.</p> +<p>– A jelentést megcsinálom. Nézze, tekintetes Uram, hiszen +sokféleképpen lehet valamit elmondani. Addig töröm rajta a fejemet, +amíg úgy meg tudom írni, hogy minden jó lesz.</p> +<p>– Vigyázz, a jelentésed felborulhat. Ha Krizbai mindent úgy vall +be, ahogy volt… Nem, ezt ő nem fogja soha tenni. Tőle nem +számíthatok semmi olyan árulásra, ami könnyítene a lelkemen. Az +egyedüli reményem az, hogy ő másfélórával előrement.</p> +<p>Az utcán volt, csak a szokás vitte a hivatal felé, mert az agya +össze-vissza gomolygott. A házuk előtt eszébe jutott Klaudina. +Homályosan derengett benne, hogy betegen hagyta.</p> +<p>Belépett hozzá. A hajadon bő, fehér köntösben a lócán volt +párnák közé fektetve, a lába alatt meleg téglák. Színtelenre vált +ajka semmit, a szeme csupán egyet kérdezett. Az apa túl volt a +haragon, csak mélységes szánalmat érzett most iránta.</p> +<p>– Meddig jutottatok, fiam, az útban?</p> +<p>– Krizbai… val?</p> +<p>– Vele.</p> +<p>– A Tövisi Pad tetejéig.</p> +<p>– Hány óra lehetett akkor?</p> +<p>– Félhét… háromfertály…</p> +<p>– Alig hiszem. Hogy tudtál volna onnan ilyen korán +visszagyalogolni. Nem volt még nyolc óra, amikor én hazajöttem.</p> +<p>– Szekérrel hozott vissza a Cifráig.</p> +<p>– Krizbai? Visszatért?</p> +<p>– Azt mondta: nála csak az élet forog kockán, de nálam a +becsületem.</p> +<p>Czinege összement a karosszékben, mintha csontjait <span class= +"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> vesztette +volna. Most látta Krizbait, lelke egészében és most vált előtte +világossá, hogy az meg nem menekülhet. A visszatéréssel legalább +háromfertály órát veszített, a többit kipótolja a patrullnak pihent +lovakkal befogott szekere.</p> +<p>– Találkoztál-e valakivel, aki rádismert?</p> +<p>– Azt hiszem, senki sem ismert reám. Csak parasztokkal +találkoztam.</p> +<p>– Akkor még mindig marad számodra egy út az életben.</p> +<p>– Igen, édesapám.</p> +<p>Klaudina lehajtotta a fejét, mint ítélet után.</p> +<p>Ez jól volt már, hát nem akart senkit se keseríteni. Felment a +hivatalba és ott várta, hogy meghallja a hírt, amely az ő lelkének +lesz a halálos ítélete.</p> +<p>Dolgozni nem bírt, az ablakhoz állt és kibámult a piacra. +Szemben a vár fekete, kormosra perzselt gyűrűje, jobbkézt a félig +tetőtlen kollégium, s a kettő között a négyszáznak durván +feldombolt sírhantja. A sírhant előtt… a híg télutói sárban…</p> +<p>Egy szekér jött a búzapiac felől, a tövisi útról, s a +zsandárméria felé tartott. Rezescsákósok közepén egy fiatal +parasztlegényféle ült, a keze, a lába láncon, a kalapját +elveszíthette. Széltől-fagytól veretes arca azonban a feltisztuló +világosságban inkább elszántnak tetszett, mint szenvedőnek.</p> +<p>Egy-két utcagyermek és egy igen lerongyolt koldusasszonyféle +követte a szekeret. A felnőttek csak megállottak, mintha gyökeret +vertek volna ott, ahol a látvány érte őket. Férfiak sötéten néztek, +asszonyok eltakarták az arcukat… Temetés volt: elevent vittek +temetni. A lerongyolt, baglyas fehérnép azonban durva átkokba tört +ki, s a zsandárt, aki lefogta, összeköpdöste. A futáskor megőrült +Bolond Nyika volt.</p> +<p>– Még ez is kockáztat valamit.</p> +<p>Czinege István most érezte először a kínt, amelyben +keresztrefeszített népe haldokolt. Most kezdte érteni a nemalkuvó +utakat, a keserű dacot, amely a jót sem veszi szívesen attól, aki +bántotta szentségeit. <span class="pagenum"><a name="Page_31" id= +"Page_31">-31-</a></span></p> +<p>Ő más utat próbált és talán neki volt igaza… de mintha itt ez +nem számítna, ez az okos, józan, olcsó igazság, mintha volna egy +más, egy drágább, csak életen-véren vásárolható… az igazság, hogy a +nemzetet őrületeibe is követni kell. Mikor az egész test lázas, +akkor minden porcikája részt vesz benne, csak a verejték, csak a +szenny kívánkozik el belőle, hogy ne ossza az ő sorsát… Késő. Késő… +Most egyedüli reménye, hogy az ő kétszínű életén, mint két parton +lábat vető hídon át, gyermeke elvész azok közé, akiknél elfelejt +lassan mindent, ami neki, az apának még sajgott.</p> +<p>Egy zsandár jött érette. Vuics őrnagy úr kéreti a városfőhadnagy +urat a zsandármériára.</p> +<p>– – – – Egészen idegenszerű, a hosszú télen át elszokott, éles +napfény sütött be és még szembeötlőbbé tette a helyiség rideg +voltát. Erdély térképe s a fiatal uralkodó sugár képmása volt +minden dísz itten. Az őrnagy szemben ült az ajtóval a zöldposztós +asztal mellett. Balról Apfler, előtte a jegyzőkönyv. Pillantása +megnyugtató volt, szinte biztató.</p> +<p>Az őrnagy korlátoltságánál jobban sebezte Czinegét a jobbján ülő +szikár, himlőhelyes kapitány jelenléte. Ez türelmetlenül futtatta +át szemét egy papíríven, Krizbai bűnlajstromán.</p> +<p>A fogoly balkézt állott. Keze láncon, jobbján a kötést vér +szennyezte. Arca közömbös volt, mintha túl lenne az őt érhető +legkeservesebben. Mégis, mikor tekintete a belépő városfőhadnagyra +fordult, új kérdező szenvedés bukott fel benne.</p> +<p>Az őrnagy kezet nyujtott Czinege Istvánnak.</p> +<p>Szégyenletes felsülések sorozata volt idáig, e helyt, a +zsandárság szereplése. Minden megtört a hallgatag, +megközelíthetetlen, konok népen. Most végül egy „gutgesinnt“ +érdemhez segítette az új államszervet.</p> +<p>– Köszönöm, köszönöm.</p> +<p>A fogoly behúnyta a szemét. Mi ez a „köszönöm“ Czinege +Istvánnak?</p> +<p>– Kérem a városfőhadnagy urat, vegye szemügyre a foglyot. +Azonos-e Krizbai Miklóssal, aki negyvennyolc <span class= +"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> tavaszán a +helyi főiskolát mint jurátus diák látogatta?</p> +<p>Krizbai kímélni akarta Czinegét és elébe vágott:</p> +<p>– Krizbai Miklós vagyok, az, akit keresnek.</p> +<p>A kapitány izgágán kiáltott rá:</p> +<p>– Ki kérdezte Önt?</p> +<p>Az őrnagyhoz fordult:</p> +<p>– Pardon, majd én.</p> +<p>– Mit dicsekszik a nevével? Csak dicsekedjék továbbra is, ez az +út nagyon magasba vezet! Lássuk csak – a lépcsőket!</p> +<p>Összehúzott szemmel újra az ívbe pillantott.</p> +<p>– Krizbai Miklós 1848 nyarán diligentián kívül visszatért +Háromszékből és a helybeli iparos-, kereskedő- és tanulóifjakat a +lázadó hadsereg részére toborzotta.</p> +<p>A kapitány elhallgatott, várta, hogy a fogoly tagadjon.</p> +<p>Krizbai ráhagyta:</p> +<p>– Úgy van.</p> +<p>– Nevezett vezette azt a fehérszemkötős császári parlamentairt, +akinek a fedezete alatt Bem egész serege kibújt a kelepcéből +Szászsebesnél.</p> +<p>A fogoly feljebb emelte a fejét.</p> +<p>– Valóban én voltam az egyik vezető.</p> +<p>– A retiráda többi, komoly hadvezetéshez méltatlan, hitvány +trükkjeiben is főludas volt.</p> +<p>– Minden erőmmel szolgáltam tábornokomat, Bemet és hazám +ügyét.</p> +<p>– … A „Honvéd“ cikkeiben gyalázta a császárt! Rágalmazta az +osztrák hadvezetőség nagyjait!</p> +<p>– Csak azt írtam meg, hogy hitem szerint a császári felkelők +felsőbb parancs nélkül Enyedet nem merték volna elpusztítani.</p> +<p>A kapitány előfúrta a fejét a fogoly felé.</p> +<p>– Verfluchter Kerl! Miért menekült akkor mégis császári fedél +alá?</p> +<p>Krizbai Czinegére nézett. Látta, hogy a városfőhadnagy +elsápad.</p> +<p>– Erre nem felelek. <span class="pagenum"><a name="Page_33" id= +"Page_33">-33-</a></span></p> +<p>– Császári ember szekerén lopakodott tovább!</p> +<p>– Gyalog fogtak el Tövisen túl a gyulafehérvári úton.</p> +<p>– – – Ez az ember nem az, aki csak úgy, semmi okból tagad. Kinek +a javára hazudik? Mi érdeke van benne? A kapitány gyanakodva +tekintett Czinege Istvánra.</p> +<p>– Városfőhadnagy úr, mondja szemébe neki a vallomását!</p> +<p>Apfler félhangosan fordult fellebbvalóihoz.</p> +<p>– Bocsánat. A vallomás már írásban fekszik az őrnagy úr előtt. +Felesleges azt megismételtetni.</p> +<p>Az őrnagy bólintott.</p> +<p>– Valóban, időpocsékolás. A foglyot csak identifikálni akartuk +és ez megtörtént, nem tartozik rá, hogyan került horogra.</p> +<p>– Az nem elég. Hallja meg a fogoly a feljelentő szájából, legyen +neki ez az első lecke. Lássa, hogy nem minden fajtájabeli veszett +meg!</p> +<p>Apfler súgva kérte:</p> +<p>– Bocsánat kapitány úr, a városfőhadnagy úrnak mégis kellemetlen +lehet, hogy a fogoly előtt így leleplezze magát.</p> +<p>– Was… kellemetlen? Jó hivatalnok fütyül rá, mit gondol róla egy +Kossuth-kutya!</p> +<p>Apfler most az őrnagyhoz fordult:</p> +<p>– Őrnagy úr, kérem… akkor is inkább olvassa fel valaki a +vallomást!</p> +<p>– Helyes. Kapitány úr, ne ragadtassa el magát!</p> +<p>Apfler a kezébe vette a papírt. Köhintett és ezalatt a fogolyra +nézett. Üzent neki a szemével:</p> +<p>– Annyit higgy belőle, amennyi neked valószínű.</p> +<p>A városfőhadnagy felé szinte esdekelt a tekintete:</p> +<p>– Hallgass… az Istenre kérlek, hallgass!</p> +<p>Csakhogy a három tekintet nem értette meg egymást.</p> +<p>– – – – „Czinege István városfőhadnagy úr a hozzá menekült +Krizbai Miklóst szemtől szemben ki nem utasíthatta a házából. +Nevezett ugyanis sok éven <span class="pagenum"><a name="Page_34" +id="Page_34">-34-</a></span> át volt gyermekeinek nevelője. A +városfőhadnagy úr kénytelen volt cselhez folyamodni. Este +elrejtette Krizbait és hajnalban útratette, amikor is nyomába +vezette a zsandárságot…“</p> +<p>Czinege Istvánt mindmostanig a szégyen és a fájdalom +lebénította. Most bentszakadt lélekzettel meredt el a fogolyra… +Döbbenet, – szinte utálat sötétítette el annak arcát.</p> +<p>Felugrott, kiáltani akart, leseperni magáról a lelkén esett +szennyes szókat, mint undorító férget… De ahogy hirtelen a +halálsápadtan olvasó fiatal férfira nézett, visszarekedt a +kiáltása. Ha most elveszti a fejét… ha kiabál… ha leleplez… +Apflernek sírt ásott… Pedig az a maga módján jót akart.</p> +<p>Összeszedte erejét, eszét.</p> +<p>– Őrnagy úr! Ezt a vallomást én nem mondtam penna alá Apfler +főhadnagy úrnak. Ő azt tévesen értelmezte és így tévesen okadatolta +tetteimet. Engedje meg, hogy kikorrigáljam azt, amit reggeli kusza +lelkiállapotomban elfelejtettem megmagyarázni. – Én Krizbai +Miklóst, gyermekeim praeceptorát elbújtattam és útratettem, azzal a +tökéletes szándékkal, hogy <i>megmenekítem!</i></p> +<p>– És aztán megbánta szándékát? Felébredt alattvalói +lelkiismerete? Az eset érthető, sőt menthető…</p> +<p>Az őrnagy szinte jóindulatúan mondta ezt.</p> +<p>A városfőhadnagy keserves-keményen rakta egymás mellé a +szót.</p> +<p>– Én Krizbai Miklóst nem hivatali lelkiismeretből, hanem +személyes bosszúból jelentettem fel. Távozása után azt hittem, hogy +megrabolt.</p> +<p>A kapitány fintort vágott:</p> +<p>– Ah… ilyen bizalmat gerjesztők a „honvédtiszt“ urak!</p> +<p>Czinege csak egy pillanatig küszködött… a mindennél szentebbért… +Amiért az eddig legnagyobbnak vélt szégyent is fejére idézheti a +szóban, amellyel lecsapott a kapitányra:</p> +<p>– Azt hittem, hogy megszöktette a leányomat!</p> +<p>Apfler rémülten lépett hozzá közelebb. <span class= +"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p> +<p>– És?</p> +<p>A vallomástevő mély részvéttel nézett reá.</p> +<p>– Krizbai Miklós nem szöktette el a leányomat. A leányom… maga +szökött utána, hogy megossza véle a nyomorúságot!</p> +<p>Apflerre most szakadt rá a ház, amit eddig építgetett.</p> +<p>Még az őrnagy is kitört:</p> +<p>– Um Gotteswillen, ilyen skandalummal dicsekedni!</p> +<p>– Alle die gleichen! – Szégyelje magát! – vágta feléje a +kapitány.</p> +<p>– Akik előtt én mán túl még szégyenkezni akarok tudni… azok +előtt ez nem szégyen…</p> +<p>És pillantása összeforrt most a fogolyéval, találkozó +testvériségben.</p> +<p>– Ruhig! Mit hallgatjuk ezt a handabandát? Egy helyett kettőt +fogtunk, őrnagy úr s punktum!</p> +<p>Az őrnagy zsandárokért küldötte ki Apflert.</p> +<p>Míg megjöttek, a két tiszt halkan pár szót cserélt. A kapitány +dörzsölte a kezét örömében. De az őrnagy rosszkedvűen +leintette:</p> +<p>– Ez a második siker szerintem fiaskó. Ha az ilyenekből is +kibújik a kígyó, mint ez a Czinege István, akkor én nem tudom, mire +építünk mi itten?…</p> +<p>Csörgő láncokkal jöttek a zsandárok. Czinege István már a fogoly +mellett állott, kezét bilincskészen rakta keresztbe.</p> +<p>Csattant a vasperec… indulhattak.</p> +<p>– Külön cellába! – kiáltott Apfler után a kapitány.</p> +<p>Míg átmentek az udvaron az első napfényben borzongó fák alatt, +Czinege odasúgta Krizbainak:</p> +<p>– Szereted még?</p> +<p>– Arra nincs szó.</p> +<p>– Fiam. Ha csak börtönt kapsz… ha visszatérsz… a tiéd. Élek vagy +halok addig: mindegy.</p> +<p>– Miért tette ezt? Érettem?</p> +<p>– Magamért. Jusson nekem is a ti kenyeretekből. <span class= +"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span></p> +<p>A pincébe épített cella ajtajában Apfler mélységes +szemrehányással állott elibe Czinegének. Úgy tett, mintha a vasak +biztonságát próbálná.</p> +<p>– Mit üzen a családjának, tekintetes Uram?</p> +<p>– Üzenem nekik, most már hiszem, hogy a honleány is nagy szó. +Fejükre idéztem… A honleány tűr és vár, amíg a honfiú szenved.</p> +<p>Apfler a neki oly fájó üzenet után is lovagiasan búcsúzott.</p> +<p>– Isten vele, tekintetes Uram.</p> +<p>– Isten vele, főhadnagy úr. A tűz is lehet jó, a víz is lehet +jó, külön-külön. De össze nem folyhatnak soha. Annak jaj, aki +megpróbálja.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_37" id= +"Page_37">-37-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>KIFÜSTÖLÉS.</h2> +</div> +<p>Egy szekrényajtót kellett kinyitnia, hogy azon át az életbe +lépjen. Deszkái bátran koporsónak is nőhettek volna. Halott +kelengye feküdt benne. És ő hat éve hált egy koporsóval +egyszobában.</p> +<p>Mikor Judith csattani hallotta a zárat, erősen megfogózott. +Anyja elgyengült: „Lelkem leányom“ – és nedves volt a szemszöglete. +Judith rezzenés nélkül nézte az előbomló fehér tetemeket. Nehéz +len-ingek szálltak le a polcról: nagynénje ajándékai. Jó, falusi +levendulaszag bújdosott bennük. Ezek még nem fájtak úgy. Csak a +gyermekkort ragyogtatták vissza sápadt visszfényben. Boldog +ámolygásokat a nagykertben, a malomárok karikázó szőke hullámai +mellett… Még vad volt akkor és rakoncátlan, a fák tetején élt és +belefütyült az életbe. Fintort vágott a nagynéninek az +ajándékra:</p> +<p>– Én nem megyek férjhez soha!</p> +<p>– Akkor is kell, fiam, kelengye.</p> +<p>Kell. Most látja. Odarakta őket, anyja várakozó két kezére:</p> +<p>– Ezeket elviszem. Kérem külön tenni.</p> +<p>A második polcon asztalneműek pihentek, sokszemélyes abroszok – +mert úgy volt, hogy nagy házat fognak vinni, ünnep lesz az élet. +Ezek mégsem fájtak. Akkori szíve is a kicsi ünnepekre készült +igazán: a vendégtelen teríttetésre, mikor csak egyetlen harmadik ül +asztalhoz: rózsaszín köntösében a Boldogság. – Máskép lesz. +Félasztalt fog magának teríteni, mint a magános emberek és mellette +az Árvaság fog ülni, a szürke, étvágy felejtető asztaltárs.</p> +<p>A kicsi abroszok… Ezek mélyen, messziben induló <span class= +"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> sajgást +támasztottak a szíve körül. Ezekbe már a lelkéből volt valami +összefogva.</p> +<p>A konyharuhák… A fehér szobalánykötények, máslis bóbiták… +Tizennyolc éves koráig járt iskolába, de azért gondos gazdasszony +akart lenni, a maga szemével tenni ragyogóvá mindent. Egy kicsit +parancsolni is vágyott, hiszen olyan gyermek volt még. De csak +takaros lányoknak és fínoman, előkelően…</p> +<p>Picit összeszorította a fogát. Most jöttek a legfehérebb +halottak. Szép kísértetek, akik nem tudtak elmúlni, csak valami +gyenge holtszínt, sárgát kaptak. Battiszt lengeségek. Ingek, +hibátlanul hímezve, monogrammozva. Legalul egy csodaszép ágyhuzat, +összefogva, rákészítve a virágos brokát paplanra. Az ágyhuzaton +pedig, összefogatlanul elomolva, lerogyva reájuk, mintha siratná a +sok halálraítélt csodát –</p> +<p>Judith érezte, hogy hátán jégszilánk szúr végig.</p> +<p>– Mama – mondta összeszedett nyugalommal – kérem csak a konyhába +menni. Majd én kiválasztom, mit akarok elvinni.</p> +<p>Az anya ijedten nézett leányára, de engedelmeskedett. Oly +tanácstalan volt gyermekének sorsával szemben, hogy nem mert neki +soha ellentmondani. Talán ő volt az egészben a legszerencsétlenebb. +– Kifordult az ajtón, de nem ért a konyháig. Annyira félt, hogy +leült a szobaajtó elé és mert a kulcslyukon nem volt lelke +leskelődni gyermeke után, a fülével és a szívével hallgatózott.</p> +<p>Mit akar, mért küldte ki őt? Sírni fog? Miért akar sírni most, +amikor sokesztendős konok küzdelemmel új életet teremtett magának +az elsülyedt, régi élet felett! Igaz, ünneptelen életet, egy +messzi, ismeretlen, reménytelen városkában. Az ő ünnepekre termett +Judithja, aki bűbájos nászútra, meleg és vidor fészekre volt +kireppenőben; aki olyan ragyogó, olyan tiszta, édes mátka volt, +mint napraváró hajnali rózsafa. – Aki egyszer mégis sápadtan, +reszkető döbbenetben jött haza:</p> +<p>Már többször észrevette, hogy egy rendőr ólálkodik mögötte. +Eleinte véletlennek tűnt, aztán kezdett <span class= +"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> +kellemetlenné válni. Ma visszafordult és kérdőre vonta érte. A +rendőr bevallotta, hogy meg van bízva az őrizettel. A kapitány úr +adta ki neki a rendeletet, kísérje a kisasszonyt, mert valaki +gonosz szándékkal van iránta. Egy nőszemély. És Judith indulni +akart a rendőrkapitányhoz, végére járni a megalázó dolog nyitjának. +Az ajtóban megállította a postás. Levelet hozott, nem nagyon kiírt, +ismeretlen női írást. A levélben követelőn, kétségbeesett hangon +egy kérés és egy fenyegetés állott. Bontsa fel az eljegyzését. Arra +a férfira másnak van nagyobb joga. És ha nem tesz úgy, amint a +levél kéri, majd meglátja, mi következik: az utcán, a templomban, +akárhol…</p> +<p>– Ne menj sehova, – mondta ő, az anya – várd meg Lorántot.</p> +<p>Egy rettentő félóra hosszat várakoztak akkor. Jómaga dadogott +valamiket Judithnak, hogy ez nem olyan tragikus. Csak botrány ne +legyen, elvégre Loránt férfi… Judith kitágult, értetlen szemmel +meredt a történendőkbe.</p> +<p>Végre jött a fínom, kedves fiú, akiben az ő világuk szerint +senki semmi hibát nem találhatott. Judith szótlanul odaadta neki a +levelet. Azt hitte, mindjárt minden jóra fordul, mert hiszen nem is +fogta fel valóban a helyzetet.</p> +<p>A fiatalember elsápadt, soha így nem nézett a leányra. +Lerogyott.</p> +<p>– Judith…</p> +<p>Megcsókolta a lábát. Akkor az anyára pillantott, vérpirosra +vált, kezét az arcára fedte és kifutott, kezében a levéllel. Ott +álltak ők ketten, tanácstalan összemeredésben: anya és leánya.</p> +<p>Egy óra se mult, majdnem beesett az ajtón egy cseléd.</p> +<p>– Az ügyvéd úr… az ügyvéd úr…</p> +<p>Visítani kezdett.</p> +<p>Judith vele futott, hajadonfőn.</p> +<p>Még meleg volt a keze, a homloka. Óh, mintha élt, mintha aludt +volna a dívánon, csak a vértócsa mellette a földön, mondta az +igazat. <span class="pagenum"><a name="Page_40" id= +"Page_40">-40-</a></span></p> +<p>Judith sokáig beteg volt azután.</p> +<p>Mikor testben fellábbadott, lelkileg sínylett. Nem volt szabad a +mátkaságára emlékeztetni őt senkinek és semminek. Az emlékeket +tűzbe vetette, az akkor viselt ruhákat elajándékozta. Egyszer +összeesett: egy új cseléd tudatlanul az asztalára rendezte +Lorántnak gyermekkori képét, amit Judith mindenekfelett dédelgetett +valamikor. Amit egyedül el nem égetett…</p> +<p>Aztán, mikor mindent és mindenkit hallgatásra szoktatott, +egyszerre kemény lett és határozott. Kelengyéjét elzárta és újból +tanulni fogott. Nem örömben tette, hanem önmagát járomba hajtva. +Szorgalma, haladása példabeszéd volt, a diplomáját ablakba tehette +volna.</p> +<p>Most pedig indult is, az ország túlsó végébe, állásba. Ehhez az +útnakinduláshoz kellett kinyitnia a kelengyés szekrényt… Aminek a +rakosgatásához az anyát nem akarta társnak.</p> +<p>– Óh Istenem, óh Istenem.</p> +<p>Hiszen olyan nyugodtan kezdett hozzá. A kicsit rozsdás kulcsot +vaskézzel csavarta meg. Olyan okosan, tervszerűen válogatott. De +aztán… Az anyai sejtés a leányon pihenő, hűvös nyugalmon át érezte +a beteg szív induló reszketéseit. Kivált… A menyasszonyi inge úgy +volt bedobva, ahogyan félbenmaradt, a többi holmi fölé. Jól látta +ő, hogy félt hozzányúlni.</p> +<p>Sírni fog, egész bizonyosan sír. Nem szokott pedig. Csak +rosszabb ne legyen. Édes Istenem, csak rosszabb ne…</p> +<p>Az anya sűrűn törülgette a szemét és figyelt, minden érzékét +megfeszítve figyelt. Nem hallott semmit. Még a lépéseit, a ruhája +suhogását sem. Ez még keservesebb volt. Kezét a kilincsre +emelte…</p> +<p>– – Ahogy anyja után betette az ajtót, Judith lassan ment a +szekrény felé. Úgy ment, mint kísértetnek elejébe.</p> +<p>Nem fog sírni. Két ember birkózott benne sokáig: egy nyöszörgő +letepert és egy felüllévő fojtogató. A fojtogató elvégezte +munkáját: keserű, kemény diadallal ült már régen a megfojtott +felett. Judith megértette <span class="pagenum"><a name="Page_41" +id="Page_41">-41-</a></span> magával, hogy Loránt nem volt +rosszabb, mint más férfi, csak szerencsétlenebb: mert gyöngédebb és +lelkiismeretesebb. És hogy az is törvény, emberek törvénye, ami őt, +Judithot érte. Hogy neki, a legártatlanabbnak kell – ha így fordul +a kocka, – a legnagyobb keresztet felvennie. Felvette hősen, +konokul. Sebzett erőkkel kiverekedett egy új életlehetőséget.</p> +<p>És ma birokra kel a kísértetek utolsó zúgával és le fogja győzni +az utolsó kísértetet.</p> +<p>A kályhához ment és belenézett a tűzbe. Ropogós, félparazsas +égés. A máglya készen áll. Nyitva hagyta az ajtót, hogy gyorsan +végezhessen.</p> +<p>Visszatért a szekrényhez és utánanyúlt annak, amitől az imént +reszketni kezdett. Kihúzta, de távoltartotta magától. Egy lépést +tett a tűz felé… Az ing szertebomlott…</p> +<p>A leány megtorpant.</p> +<p>Milyen szép! Nagyon könnyű, szinte áttetsző selyem. A nyakánál +lehelletes csipkék közé hímezett rózsakoszorúcskák. A rövid újjon +is…</p> +<p>Leült, ölébe vette. Furcsa, nem irtózott. Nem rohanták meg a +könnyek. Csak a hervadtan is csillámló emlékek, melyek +hozzátapadtak a ruhadarabhoz. Ehhez a szépséges holmihoz, amely +általa volt olyan remek. Nagy, nagy munka. Hónapokon át készítette. +És milyen örömös munka volt. Azt nem tudja férfi. Öltésről öltésre +díszíteni az üdvösségünket. Mindig bezárta hozzá az ajtót, nehogy +valaki meglássa. A tűz énekelt és ő fűzte, öltötte, néha +megcsókolta a selyemszálat. Fehér viharban vágtatott át rajta: mire +varrja. Néha kiesett a kezéből a tű… A vihar felkarolta és +elrobogott vele a szent Ismeretlenbe…</p> +<p>Aztán… aztán félbenmaradt és koporsóba dobódott.</p> +<p>Mennyit szenvedett, mennyiszer kívánta a halált még akkor is, +amikor már megbocsátott a halott mátkának! Mert az életnek nem +tudott megbocsátani. Az életet undortól, gyűlölettől lobogó szemmel +nézte.</p> +<p>– Pedig ha elfogadod, akkor meg kell teremtened magadnak az élet +elfogadható formáját is… <span class="pagenum"><a name="Page_42" +id="Page_42">-42-</a></span></p> +<p>Ezt parancsolta egyszer magának.</p> +<p>És ez a forma kezdett is már jó ideje kialakulni. Munka, +nyugalom, közöny.</p> +<p>Közöny? Az igazi közöny mosolyog, te pedig könnyektől tartasz és +autodafé-ra gyujtottál ma tüzet!</p> +<p>Minek? Mindaddig, amíg nagy jelenetekben búcsúzol a multtól, +amíg égeted, temeted, irtózol tőle és keresztet vetsz reá: addig +nem váltottad át magadat a Közöny nagy, nyájas ünnepébe. Annak +nincsenek szertartásai, az örökegyforma és felindulásnélküli.</p> +<p>Nem kell ide máglya, csak kifüstölés. Fújd rá a közönyödet és +széthull az igéző átok. És akkor igazán felvetted a sorsodat, +elfogadtattad magaddal a tragédiádat…</p> +<p>Vedd a tűt Judith, végezd be az utolsó rózsát az ingeden, varrd +el az utolsó, még lelógó selyemszálat… Ird be az utikosaradba +ragasztott leltáradba, számold ki a többivel a mosónénak, és viseld +el aztán, felváltva a többi közömbössel…</p> +<p>… Az anya úgy szenvedett, hogy már nem bírta. Ha Judithot ájulva +a földön találja…</p> +<p>Benyitott, félve, szinte alázattal.</p> +<p>A leány az ablak felé fordulva a selyemszálat nyálazta meg és +belefűzte a világosság felé magasan tartott varrótűbe.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_43" id= +"Page_43">-43-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>VARGABETŰ.</h2> +</div> +<p class="right">„<i>Az ő útjai végiremehetetlenek.</i>“</p> +<h3>I.</h3> +<p>Öreganyám két Dobokai Druzsiánnát emlegetett. Az egyik fiatalon +halt el, a második – az első emlékére örökbefogadott gyermek – +jószerencsét csinált, szép családja volt, nagy kort ért el. Az +elsőnek története itt kezdődik:</p> +<p>… Köhécsel, ásít, a kulcsai csörömpölnek – úgy bújik elő az +egyházfi a papilak alatti pincelakásból. Nyersül cserszen a nedves +homok léptei alatt, míg a templomig ér, mely, mintha a lakók erős, +egybetömörült lelke volna: uralkodik a körbefutó torha bástyákon és +azokon túlnan a város földszíntes, itt-ott még a forradalom óta +rombadöntött házain. A hűvösárnyékú, rózsaszínnapverésű +korareggelbe halkan beleciterázó verebek hirtelen megbicsaklanak a +muzsikában úgy, mint a kulcs a fonnyadt öreg kezében: a vár öblös, +boltíves kaputorkán át kemény fiatal lépésekkel nagyon deli úrfi +dobog előre, kezében krémszínű selyempapirba göngyölt titok. Szinte +félretolja az öreget, szinte felszakítja az öreg templomajtót, +aztán eltűnik a csillogó kőlábak között, arra, ahol az úrasztala +lehet. Az egyházfi utána akar kandikálni, de orra előtt sunyian +surran be egy hórihorgas, pulykatojásképű nebuló, vargainas-féle, +ki ugyancsak cepel valami újságpapírba csavart bokrétát. Pillanat +és újra jön valaki. Ez pirulva, szépen meginstálja az egyházfit, +hogy beléphessen mereven kötött, kerek virágcsokrával a templom +hajnalias fehérségébe. Darócruhás, székely szolgadiák.</p> +<p>Most már zömök reppenéssel riadnak szét a templom <span class= +"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> +támasztó-pilléreiről a verébfelhők. Seregben érkeznek a diákocskák, +inasok, béresfiúk; kezükben széttanult, nemzedékeken át szálló +káté. Siketítően kong az oktatásra hívó harang felettük, s míg +egyesek tétován ácsorognak, fontoskodva tanakodnak, a sápadtabbja a +torony körül félkört járva magolja:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">– <i>Mózes ötköny-vét az – +ótestámen-tomban.</i><br /></span> <span class="i0"><i>Józsué a – +bírák – s Ruth követik – nyomban.</i><br /></span></div> +</div> +<p>Hajadonfős kicsicselédek pironkodnak befelé a várba. +Polgárleányok fejkendő alól dühös pillantásokat vetnek a +„kisasszonyt“ súgó diákok felé. Kalapos, fehérstrimflis úri +kisasszonyok begyesen lépegetnek végig a diákok sorfala között, se +jobbra, se balra nem néznek és mégis elpirulnak, mikor épen +„előtte“ haladnak el. A deliszép úrfi mint két égő gyertya, olyan +szemmel kémel a templomajtó mellől a kaputorokba.</p> +<p>Az egyházfi célzást tesz, hogy a tiszteletes úr, a város +nagypapja már megfrustukolt. A suhancsereg befelé tolakodik és +leül, szembe a lányok padjával, az úrasztala köré.</p> +<p>– Kip-kop, kip-kop.</p> +<p>Begyes, kis szőke lány topog végig a kőpadlaton. A fiúk +feszülten ügyelik. Most ér a helyére és hányavetin furakodik be a +padba. Megpillantja maga előtt az újságpapírba göngyölt valamit. +Elfintorítja arcát, de mintha ezzel örömét leplezné. Bontja… A +pulykatojásképű suhanc pokolian vigyorog…</p> +<p>Fehérruhás, magas hajadon jő a padok között, büszke tartásának +ellenemond kissé lehajtott feje, földre szögezett tekintete. A +deliszép úrfi arcán a barnaságba bíborcsóvák gyulladnak. A leány +most lép be a padjába és riadtan bámul a krémszínű csomagra, mely +mellett a tarka mezei csokor is ott szerénykedik. Hirtelen felnéz – +talán Istenre akart – de tekintete megakad félúton, az égő +gyertyaként lobogó két szemben…</p> +<p>Zsupsz!</p> +<p>Hahota. A begyes, kis szőke dühösen csapja ki a földre a +csomagjából kiforduló csalánpukétát (Szokása <span class= +"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> +kikosarazni a tánciskolában az ágrólszakadt diákokat és padján +felejteni a mesterinasok virágait.) Ki ezen mulat, ki a fehérruhás +hajadon döbbenetét lesi, kit az a cseresznyecsokréta izgat, ami +zsinóron ereszkedik alá a karzatról egy jóképü polgárleány elé. +Valami régkonfirmált diáktól.</p> +<p>– Ki innen a vének! – acsarkodik egy pöttöm kicsi diák.</p> +<p>Senki se veszi észre, hogy a pap már ott áll, középen.</p> +<p>– Ejnye, ejnye! Hát ti fiaim nagyvásárt csaptok Isten szent +házában?</p> +<p>Egyszerre mindenki vasárnapi arcot csinál. A szolgálók padba +sülyesztik zsebkendőbe fogott majoranna bokrétáikat. Szétnyílnak a +káték. Az öreg pap a szószékre csoszog. Megy a káté, ki darálja, ki +páthosszal szavalja, ki nyekergeti…</p> +<p>– És most szólítom gróf Simonfay Zsiga úrfit.</p> +<p>A deliszép úrfi felemelkedik.</p> +<p>– Melyik az első parancsolat, erre feleljen a gróf.</p> +<p>Az úrfi nyiltan a papra pillant, aztán a legsugárabb, +legszendébb hajadonra. Hangosan, pathetikusan szavalja, egyenest a +lánynak: Én vagyok a te Urad Istened… rajtam kívül más Isteneid ne +legyenek!</p> +<p>A leány megrezzen és hirtelen földreesik padjáról a tarka mezei +bokréta. Megriadt az igétől? Vagy gonosz varázslat szelét érezte +meg? A darócruhás szolgadiák holthalványan nézi, hogy a deliszép +úrfi szemében hogy vet lobbokat a gyertyafény… És az ő nagygonddal, +hajnalban szedett csokra lent hever a kisasszony lábánál… Jaj. Most +meg is taposta tudatlanul. Megtaposta, mert a tiszteletes úr a +leányokra tért:</p> +<p>– Szólítom Dobokai Druzsiánnát.</p> +<p>A fehér leányzó felemelkedik. Szeme riadtan szegődik továbbra is +a selyempapír csomagra, ami oly nagy és olyan törékeny valamit +rejt, hogy nem merte padba gyömöszölni. <span class= +"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span></p> +<p>– Mindezen parancsolatoknak mi a summája, Druzsiánna +leányom?</p> +<p>Mintha pillanatra elakadna a lélekzete, aztán:</p> +<p>– Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes +lelkedből és minden… erődből…</p> +<p>A leány itt elhalkul. Homloka elfehérül, szinte világít. De +miért, Istenem, miért? Azért a merésznél is több tekintetért, +amellyel Zsiga gróf a feleletét igenelte? Szerencse, hogy a pap +kisegíti és egy tepsiképü szolgálót hív fel:</p> +<p>– Na, Kati fiam, hát aztán hány Isten van?</p> +<p>– Hát instállom – erőlködik a leányzó, – csak egy van.</p> +<p>– Nagyon jól van fiam. Látszik, hogy tanultál.</p> +<p>… Káté végeztével másnapokon nagy volt a sietés. A kicsi +cselédeket reggeli edénymosogatás, a kisasszonyok egynémelyikét a +varróiskola, másikát szigorú édesanya várta, a diákokért már bolond +csetepatét csapott a kollégium csengettyűje.</p> +<p>De ma vasárnap volt.</p> +<p>– Szabad hazakísérnem?</p> +<p>Simonfay Zsiga gróf kilépett a templomajtó előtt sorfalat álló +diákok közül, szorosan Dobokai Druzsiánna mellé. Nem várta a +beleegyező bólintást. Ügyesen, símán terelte aztán a nagy zavarban +lévő hajadont a széles Magyar-utca felé, honnan kerülővel, az állén +át lehetett hazajutniok.</p> +<p>Udvariasan köszönt el Druzsiánna elmaradozó barátnéitől. Végre +az álléban voltak, csak ketten. Mert nem igen sétált benne szinte +soha, senki. Minek? Úri embernek szőlője van, oda megy levegőzni. +Akinek nincs, az csak nem fogja ott mutogatni a szegénységét?</p> +<p>– Druzsiánna kisasszony, kegyed tekintetére se méltatta a +virágaimat. De mindegy. Fontosabb nekem az, hogy kegyedet ma +szomorúnak látom. Mi oka volna rá?</p> +<p>A leány nagy, okos, szemrehányó tekintetet vetett fel az úrfi +szemébe.</p> +<p>– Kérem, instállom kegyedet, szóljon. <span class= +"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p> +<p>Nehéz sóhaj.</p> +<p>– Gróf úr, legyen szíves, ne hozzon több pukétát és…</p> +<p>– És? esdeklem, szóljon hát!</p> +<p>– Legyen áhítatosabb, mikor Istenről tanulunk.</p> +<p>– Én áhítatosabb vagyok, mint ha úrvacsorát vennék.</p> +<p>– De… mindig… mintha félremagyarázná a szent igéket…</p> +<p>Az úrfi kicsit vállat vont.</p> +<p>– Amiért kegyedre nézek? De csak bizonyos igéknél!…</p> +<p>A gróf megállott és erőst a leány szemébe nézett. Jaj, ha most +valaki ezt látná! Kicsi fúvásra milyen nagy szél kerekednék!</p> +<p>Épen most fordult be pedig az álléba Vesmás Gáspárné, ki +keresztanyja Druzsiánnának.</p> +<p>– Na, hova, hova? Konfirmációról? Persze, jót tesz a séta! Te +úgyis sápadt vagy, violám. Hát abban a papírban mit szégyelsz úgy +tőlem? Addsza csak… Jé, beh szép! Na, ezt itt nem kapálták! A +gyorskocsi hozta.</p> +<p>Belemosolygott szélesen a gróf szemébe. Közben megcsípte +Druzsiánna karját, hogy az értsen.</p> +<p>– Te gyermek, a szalagod egy helyt fel van pattanva. Gróf úr, +kérem, menjen egy kicsit előre. Van nálam egy dajkatű. – Te szegény +bogár, te. Nálatok voltam, egy kis aszalt veresszőlőért, +báránybecsinálthoz. (Szokása volt a legképtelenebb dolgokért +beállítani, csak, hogy körülszimatolhasson mindenütt egy kis +pletykamagért, amiből terebély fákat növesztett.) Ne ellenkezz +velem, hanem kísérjetek vissza hozzámig. Aztán bejössz és nálam +hagyod a pukétát. Gróf úr! Paracsoljon jönni. Most pedig +hazakísérnek engem.</p> +<p>A két fiatal közrevette Vesmásné Csontt Apollónia asszonyságot, +ki szinte nekipirult, hogy ilyen izgalmas ügy vetélőjét kaphatta +kézbe.</p> +<p>– Menjetek csak balfelől, egymás mellett. Nem állok én karónak +két rózsafa közé. Hát bizony lelkeim, szép idő is az, amikor az +ember konfirmálni jár. Én is <span class="pagenum"><a name= +"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> ott ismerkedtem meg +Gáspárommal, Isten nyugosztalja.</p> +<p>– Igen, kapott a szón Zsiga gróf, felér két tánciskolával.</p> +<p>Druzsiánna összehúzta homlokát, szinte szenvedőre vált az +arca.</p> +<p>Vesmásné tovább, folyton beszélt, mintha nem érezné, hogy az +első kipattant szikra égeti a fiatalokat. Pedig hogy égetett az a +szikra. Tüzén keresztül Druzsiánna csak fojtva érezte nagy, nagy +félelmét szíve fenekén. A gróf a kapunál kezet csókolt Vesmásnénak, +époly alázattal, ahogy főúri dámáknak szokás. Tudta ő, hol, mit, +hogyan kell…</p> +<p>Bent Druzsiánna szinte elgyengült.</p> +<p>– Nó, te kicsi csirke, te.</p> +<p>Csontt Apollónia karba ölelte a leánykát. Nagy érdeklődéssel és +valami gyöngédséggel szemében nézett reá.</p> +<p>– Anyád vár. Azért tanácsos a tearózsákat – tearózsa most, +április végén! – itthagyni nálam.</p> +<p>– Nagyon haragszik édes anyám…?</p> +<p>– Na. Nem kell félni. Menj csak szépen haza. Aztán mondd azt, +hogy mostanig nálam voltál, mert látni akartad a zsurnált. S +vártál, amíg hazajöttem. Végre is a keresztanyád vagyok, s +becsületes asszony. Nem is tudom, mit félt úgy a gróftól. Annak a +botra faragott szikulusnak szánna… Hogy híjják? Bajka? Hisz az +jobbágyfiú lehet… Na, előttem székre se ülne, nem hogy a drága +leányomat neki elprédáljam! Nem tudom én, vak a te anyád, nem +látja, milyen szép vagy? Aztán a Dobokaiak lófő nemzetség, a +százesztendős pikszidárius asszony se merne elődbe vágtatni az +úrvacsoránál… A székelyeknél a lófőleány grófkisasszony számba +megy…</p> +<p>A rózsafehér arcon mosoly ringott át.</p> +<p>– Pólika néni…</p> +<p>– Na, na. Most indulj már haza. A virágot majd elgondozom… +Tearózsa! Ez csak más, mint a Bajka Mózsa útilapuval kerített +kakukkfű pukétái!</p> +<p>Druzsiánna ráhajolt a virágokra, felitta illatukat, <span class= +"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> mint +szíverősítőt. Nagyon is fel kellett idézni a drága jó szagot, hogy +özvegy anyja küszöbén át merjen lépni. Óvatosan tette be a nehéz +tölgy-kaput, még egy-két pillanatot adott magának.</p> +<p>A keskeny bolthajtásokkal átívelt, északos udvaron, a kővel +kerített gruppokban császárszakállak nyitogatták első zsengéiket. A +futóka bukfencet vetett a téglaboltokról, s a portuláka rikító +szőnyege a tornácig terült. Itt oly emberek laktak, akik el nem +tapostak semmit.</p> +<p>Druzsiánna kilincsig ért. Az anya – féligősz, de nem nagyon +idős, talpig gyászt viselő asszony – összeráncolt homlokkal +fogadta:</p> +<p>– Kisasszony, hol voltál mostanig?</p> +<p>Ebben a hangban volt valami az ítélkező örökbíró mindentudó +szigorából. Ennek nem lehetett hazudni…</p> +<p>– Nem nézem én, hogy maholnap pártás leány vagy. Azt hiszed, nem +tudom, ki szokott templomból hazakisérni? Te… te szerencsétlen! +Ugyan mi jóvégre vezet mindez? Kutya kutyával s macska macskával, +mondta szegény apám, az effélére! Már az sem tetszett nekem, mikor +Zéfi grófné a Máriskó kontesz kedvéért tánciskolát rendezett! +Hívott volna akkor is magukhoz valókat a vidékről, s nem egyszerű +nemesleányokat! De persze fösvény s azoknak szállást kellett volna, +hogy adjon éjtszakára! Most aztán nem tud ellenni tőled az a léhűtő +grófi kócifer! Hogy is nem szégyelli pelyhező szakállal +konfirmálni! Ha eddig megvolt istentelenül, mit jut épen az idén +eszébe!… Jó is, hogy vége lesz már ennek a… Uram bocsáss meg! Hogy +az én leányom épen a konfirmációja alkalmával legyen szóbeszéd +tárgyává! Meg nem szenvedem, hogy mégegyszer végig cégéreztesd +magadat vele az utcákon! Mondd meg neki: gróf úr, én szegény leány +vagyok, mégcsak férfirokonaim sincsenek, akik megvédhetnének a +világ szája ellen! Ha igazi férfi, elmegy előlem!</p> +<p>Mind nagyobb méregbe hozta magát. És épen, mert leánya +fejlehajtva rebegett előtte, épen mert <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> néma volt +és kimondhatatlanul gyámoltalan. Virágnyi, madárnyi, akiken áttapos +a vihar: szirmuk, szárnyuk ellenállása gyengébb a lehelletnél.</p> +<h3>II.</h3> +<p>Romlatag kőfalakon, templomcseréppel bordázott bástyatetőkön +lilaszínű parádét vont a borostyán és készült, készült a parádé +egyre még. Öles székely legények vállukon hordták a kidöntött +növendék-fákat és állét vertek belőle várkaputól templomig. Bent +fürge fiúk cserfalevélgirlandokat húztak át a karzatok között, +padokba verődve koronát-koszorút kötöttek a lányok. Soha máskor +ilyen csacskaságot nem látott a fehér templomhajó. Az volt a +legény, aki az orgona tetejére mászott, hogy bokrétákat tűzdeljen a +legfelső sípokra. Bajka Mózsa a tornyon át a padlásra merészkedett, +hogy zsinóron engedje le a koronát az úrasztala fölé. Meghal az +anyja, ha most meglátná. Zsiga gróf kacagva nézett a szédítő magas +padláslyukból lekandikáló vasfejűre.</p> +<p>– Én a jobb részt választom és kegyed lábához ülök, segíteni. +Úgy sem tudtam mostanában soha hazakísérni, eltűnt mindig, mint +Hamupipőke. Nem tudom, valamikor szokásban volt – a história +professzor mondta – hogy a templomba menekülők sértetlenek voltak. +Hát ilyenképen vagyunk mi most ketten… itt biztonságban vagyon a +szívünk.</p> +<p>Druzsiánna már az első szóknál megrázta a fejét. De különös +volt, nem mert az úrfi blaszfémiás beszédeire tiltakozni. Valami +babonás, félelmetes erő volt abban, hogy az Irás szavaival varrt +hímet szerelmükre.</p> +<p>A gróf sorban adogatta fel a virágkosárból Druzsiánna keze alá a +vérpiros bazsarózsákat. Hogy tudta adni a virágot, milyen szépen, +ábrándos tűzben pillantott fel velük együtt, mintha mindegyikben az +ő teljes, bíborpiros szívét nyujtaná hódoló áldozat gyanánt.</p> +<p>Mikor a nap már kései, elnyúló aranynézésekkel sepert végig a +templom virágba, lombba mártott, <span class="pagenum"><a name= +"Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> szinte elsötétített falain, +az öreg pap is becsoszogott, hogy utánanézzen a pompának. No, meg +hogy „beitassa“ velük a holnapi ünnepség rendjét. Nagy versengés +folyt ugyanis a leányzók között, ki hányadikul üljön a sorban. +Sírás, összeveszés is volt már emiatt és Kézdi Polixéna el volt +szánva, hogy ölébe ül Krizbai Cécinek, majd elhúzódik az eggyel +lejjebb, ha a mollruhája ropog! – Mások hajnali felkelést, az +egyházfi megkerülgetését tervezték…</p> +<p>– Hát édes gyermekeim. Egyet majd elfelejtettem. (Pedig napok +óta töprengett, hogyan adja be ezt némely áspiránsoknak.) +Figyeljetek csak ide. Hogy kiket fogok megáldani. Hát fiaim, ti +ugyan tudjátok, hogy Isten áldása mindnyájatokra egykép kitöltődik. +Épen azért mindegy, hogy kinek a fejére teszem a kezemet. De mégis, +a rend s az illendőség úgy kívánja, hogy megmondjam. Kettő vagyon +itt, ki idejénél fogva első lehet köztetek. Mert tanulásban mind +igen derékul viseltétek magatokat… De úgy gondolom, nem tartjátok +méltatlannak az elsőségre Simonfay Zsiga gróf úrfit és Dobokai +Druzsiánna kisasszonyt… Simonfay gróf, úgye, méltóságod tizenhét és +fél esztendőket töltött be… Druzsiánna, téged én kereszteltelek, +tudom, most multál tizenhat. No lám, most már nem baj, hogy két +esztendeig betegeskedtél. Legalább egy gróffal együtt áldalak meg. +De kegyelmed gróf úr, mért késett annyira a jóban? A filozófia +klasszist járja már, ha jól tudom?</p> +<p>– Anyámasszony igen kegyes és azt tartja, nem szabad zölden +venni fel az első úrvacsorát. Apámuram freidenker, ő nem törődött +vele…</p> +<p>A pap összeráncolta a homlokát. Az öreg Simonfay Mihály gróf +istentelen hírében állott, Voltaire volt az órákuluma. Épen azért +kell bő áldásnak szakadni a fiára, hogy tartson, hasson jó +időkre…</p> +<p>Azon az éjjelen a friss lombok fanyar illata megédesült a napnyi +pompázásra lekaszált tavaszi virágok lehelletétől. Nehéz ünnepi +balzsam keveredett ebből. S a sok virág: mintha a falak magukból +virágozták volna ki, hogy egy szűzi nász örömére csodát tegyenek. +<span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span> És ők ketten, a templom főhelyén, szemben +az ünnepiruhás, ünnepi arcú tömeggel, virágfelhők és álomfelhők +közepette… Druzsiánna nem tudta, mennyei vagy földi malaszttól +feszül patyolatdereka alatt ujjongó szíve. Összeforrt a két +üdvösség és elragadta valami fehér extázisba. Angyalnál +tündökletesebb és alázatosabb volt, mikor az áldásért a mohába vont +földre térdepelt… Csak a pap állt közöttük, jobbkeze a gróf, balja +a Druzsiánna fején. Az áldás hosszú volt, akár egy esketési beszéd. +Hogyne. Jobbkézt az első padban ott ült Simonfay Józéfa, Mihály +gróf vénkisasszony nagynénje, ki az ekklézsiának is gyűjt. Elfáradt +a jó öreg nagypap, s ahogy mindjobban ránehezedett a két fiatal +főre, összehajtotta azokat, hogy szinte érintették már egymást és +egybecsókolt arcuk tüzének lehellete.</p> +<p>Bűn volt? Mikor ismét helyükön ültek, Druzsiánna szeme anyja +szigorú, kisírt tekintetével találkozott… Mert anyja mindig sírt a +templomban. Szülőit siratta: apját martalócok döfték át +negyvenkilencben, anyja belesorvadt a bánatba. Urát siratta, a +kollégium inspektorát, kit vadorzók ütöttek le a „Csókolók“-nál, +messzi, havasi, irdatlan erdőben és fiát, kit a Maros +mindenesztendős pogányáldozatául szánt a sors. Igy voltak az ő +örömünnepeik is könnyesek. Vagy most még egyébért is hullott az +anya könnye?</p> +<p>Druzsiánnában zűrzavaros érzéseket vert fel az anya komorsága, +hogy elrepítette szemét másfelé és akkor Pólika nénit látta, +sugárzó arccal, megelégedetten. Fiatal szíve öntudatlanul talált +enyhet a mosolygó arcban, mint a napra forduló virág a +verőfényben.</p> +<p>Pólika néni ötször változtatott helyet a templomban, míg olyat +talált, ahonnan mindent kellőképen szemügyre vehetett. Közben +kétszer csaknem összeveszett a polgárasszonyokkal, kiket ősi +helyükre, hátrább tessékelt. (Nézd az orcátlanjait, hova nem +furakodnának!) Végre most félig ölében ült egy fiatal asszonykának, +akitől csak egy újjbegyni helyet kért.</p> +<p>Ünnepség után a nép a Magyar-utcára ömlött ki a várból. Szép, +talpig fehér lányok: kezükben imakönyv, <span class= +"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> +csipkezsebkendő, amivel az első szent bor után szárították meg +fiatal ajkukat – és a kegyes mondásokkal telenyomtatott emléklap. +Szemlesütve lépegettek anyjuk mellett, diákok csatlakoztak +hozzájuk, úgy sétáltak fel és alá a macskafejes járdán, vaskosaras +földszinti házak, még a perzselés nyomait mutató romok előtt. +Dobokainé, bár a legbüszkébb anya lehetett, egyetlenben egyszer +ment csak végig az utcán. Leányával és Zsiga gróffal közrevétette +magát és ünnepélyesen komor maradt. Mint vasfalon kellett volna +megtörnie rajta a fiatalok tüzének. De Simonfay gróf, míg elkérte +Druzsiánna emléklapját, megérintette a leány kezét.</p> +<p>– Örvendj ifjú a te ifjúságodnak… olvasta. Nekem a tiszteletes +úr ezt az igét mondta a kenyérhez. Szép ige, de nem nézik jó +szemmel, ha az ember követi.</p> +<p>– Az igének folytatása van, mely óva int a meg nem engedett +örömtől, mert egyszer számonkérik örömeinket, szólt az anya kicsit +élesen.</p> +<p>– Igen…? Nem ismerem a folytatást, nem vagyok eléggé jártas az +Irásban. De amit tudok, az már nagyon sokat mond nekem… És mely +igéket mondta kegyednek a pap, Druzsiánna kisasszony?</p> +<p>A leány remegve figyelt a beszédre. Félt, hogy a gróf +megbotránkoztatja anyját, az pedig megsérti a grófot. Most +végigpillantott sajátmaga makulátlan fehérbe öltözött alakján.</p> +<p>– Azt mondta: maradjak mindig olyan fehér, mint a köntösöm.</p> +<p>– No, de ilyen ellentmondó igék…</p> +<p>Hirtelen elhallgatott a gróf és azt kérdezte, le fogja-e vétetni +magát Druzsiánna kisasszony?</p> +<p>– Menjünk is a fotográfushoz, kapott az anya a szón, mert úgy is +volt a terve, hogy leánya életének e legszebb ünnepéből emlék +maradjon fenn. De a gróf beszédei után semmi kedve se volt már, bár +egy szót se ejtett szemrehányásfélét, míg haza nem értek. A középső +házba nyitva, a házi fontszőtt terítős ágyak, a lábas óra halk +tipegése, s a fehérneműs sifonerekben hervadó levendula hiába +küldött békét feléjük, <span class="pagenum"><a name="Page_54" id= +"Page_54">-54-</a></span> még Druzsiánna tengelicéje is hasztalan +üdvözölte vidám sikongással őket, az anya Kálvin aszkéta arcába +tekintett és szigorúan kezdte:</p> +<p>– Druzsiánna. Rémítő dolgot tapasztaltam máma. Már a templomban +láttam, hogy minden igaz, amit beszélnek. De azt még se hittem, +hogy annyira légy vele, hogy a kezedet merje érinteni. Mit engedtél +meg neki, hogy így konfidenskedik és még előttem se modesztálja +magát?</p> +<p>– Semmit, semmit édesanyám… Igazán, igazán nem tehetek róla…</p> +<p>– Ami történik, azért mindig a leány felelős! Ha megőrzöd a +méltóságodat, ő se mer tolakodni! S ha léhaság történik, mint ahogy +láttam, annak csak te vagy az oka!</p> +<p>Druzsiánna sírni kezdett. Sírása bűntudatos színben mutatta és +az anya még szigorúbban kezdte magyarázni az ősi, kegyetlenségig +puritán elveket, amelyeknek szigorában nőttek fel a familia leányai +évszázadok óta. Már tudniillik a Dobokainé családjában, mert csak ő +volt itt „trunkus“, az apa beszármazott Szikuliából.</p> +<p>Az áldozócsütörtöki csodaszép hangulat fekete keserűségbe fúlt. +A pompás kis ebédnél Druzsiánna semmit, az anya majdnem semmit se +evett. A délután szótlan szürkeségben telt el. Druzsiánnának fájt a +feje és a kanapéra dőlt. Templomba se mehetett, ahogy illett volna +úrvacsora után.</p> +<p>Még szomorúbb napok következtek. Nem kellett többet korareggel a +templomba járni. Az anya örvendett rajta és azon volt, hogy okos +szavakkal lohassza a tüzet. Hiába hallotta a parasztbabonát: hogy +az égből dobott tüzeket eső el nem oltja. Soha se hitt a +babonában.</p> +<p>– Oktalanság az egész. Minden csak az idő és a lelkierő kérdése. +Át kell esni a keserűségen.</p> +<p>Druzsiánna szerelme pedig, mint a szentek mellett égő mécs +olaja, nem fogyott, hanem maga-magából gyarapodott. S amikép +gyarapodott az olaj s a tűz, apadt az edény, sápadozott, vékonyult +a leányzó. Gyakorta <span class="pagenum"><a name="Page_55" id= +"Page_55">-55-</a></span> ült keresztülkötött fejjel a dobráma meg +a recepárna mellé, míg az anya a tűzhely előtt sebesen pergette a +rokkát és zsoltárokat énekelt, vagy azt a találót, keserveset:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">„<i>Fogd meg pajtás a +vasvesszőt, a vasvesszőt,</i><br /></span> <span class="i0"><i>Verd +meg vele a temetőt, a temetőt,</i><br /></span> <span class= +"i0"><i>Mért nem kedvez semmi szépnek,</i><br /></span> +<span class="i0"><i>Semmi épnek…</i>“<br /></span></div> +</div> +<p>És mégis: Druzsiánna imádkozva kérte az Urat, hogy ne fusson az +idő, bár semmi jót nem adott a jelen. De legalább tudta, hogy itt +van, a városon van az, akiért eped. Hanem ha julius elejére fordul… +Simonfája kastélya és aztán Leyda városa… mint delejtű a csillag +felé, fog arra húzni az ő sóhajainak csapata…</p> +<p>Nem is volt már ez szerelem, valami nagy betegség volt, úgy fájt +és úgy hervasztott, valami lázféle, aminek nincs és nem is szabad, +hogy legyen orvossága.</p> +<p>Régebb se voltak utcakati fajtájú népek, most épen sehova se +jártak. Druzsiánna csak vasárnap, a templomba, ahol nem illett +szemet emelni a karzaton ülő diákságra. Az anya néha a temetőbe +járt ki. Leányát kíméletből nem vitte, a hegy miatt. Ilyenkor +Druzsiánna lelkéből kisírhatta magát. Egyszer, mikor a legjavában +sírdogált, valaki szépen reáborult.</p> +<p>A leányka felnyujtotta hozzá ölelő karját.</p> +<p>– Pólika néni…</p> +<p>– Ne sírj hát, na. Mindjárt nem sírsz, csak halld meg, mit +mondok. Zsiga gróf tegnap nálam tette tiszteletét… Azaz, hogy +láttam elmenni az ablakom alatt. Te, olyan volt az epekedéstől, +mint egy váltott. Megszólítottam. Miért ne? Tudom, hogy az emberek +menekülnek a megszólításaimtól. Hogy azt beszélik, hogy minden +évben újra kell huzatnom a könyöklő párnákat az ablakfámon. Bánom +is én! Nem is laknám én ilyen félreeső csendes helyt, mint ez a ti +kolégyomutcátok! Bizony jó mindent tudni, mindent látni! Meglátod +azt most te is! Szóval, megszólítottam Zsiga grófot. Aztán bánom is +én a hírnevemet, mikor fiatal <span class="pagenum"><a name= +"Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> szívek bajáról van szó. +Nagyon hálás volt, aztán kétszer is kezet csókolt. Hiába, csak a +mágnások tudják, mit kíván az úri módi. Mondja sokszor a +kosztadónéja, Firtos professzorné, hogy milyen úrias tempói vannak! +Szóval hát kifaggattam és mondhatom neked, meg van az háborodva +érted. Na, ugyé, már gyógyulsz, eszem a szívedet!</p> +<p>Druzsiánna mindkét kezével szorította keresztanyja kezét.</p> +<p>– Mosolyogj hát bubám, mert bizonyisten szebb vagy akkor, mint +egy pápista szentkép. De aztán meg ne szakadj az örömtől, ha a +többit hallod! Megigértem ugyanis a grófnak, hogy összehozlak +titeket. (Érezte, hogyan kezd reszketni a lány.) Holnap délutánra +kérezz át hozzám. Nálam van egy divatzsurnál, most már igazán. +Pattantyusnénak, annak a gazdag örménynének hozta a gyorskocsi. +Anyádat ez úgysem érdekli, ő fumigálja a divatot. Pedig milyen +rájfrahúzott szoknyák jönnek bé… Ekkorák né, mint egy hordó…</p> +<p>Druzsiánna oda se figyelt. Nagy tétovában volt. Hirtelen +szomorúan, mintegy tagadóan nézett az asszonyra.</p> +<p>– Mi az, hát félsz? – tért magához a keresztanya szemléletes +divatelőadásából.</p> +<p>– Félek, hogy megtudják…</p> +<p>– Anyád?</p> +<p>Druzsiánna hallgatott.</p> +<p>– Ahá! Nehogy azt hidd, hogy megsértődöm. Tudom, mi a hírem. +Húsvét ünnepszombatja fejibe a diákok táblát szegeztek a kapumra: +„Itt lakik a város szája.“ Tudom én, hogy sokat jár a szám, de +először is, csak jóindulatúan beszélek. Másodszor mindig igazat +mondok. S aztán, aki sokat beszél, az legjobban el tud titkolni +valamit. Ha én nem mondom el, hogy nálam találkoztok, megesküszik +rá mindenki, hogy nem találkoztok. Majd azt mondják, ha ki is +szivárog valami: Ugyan! Vesmásné rég elkofálta volna, ha úgy volna! +Én pedig ne legyek becsületes asszony, ha elárullak!</p> +<p>Ettől az órától kezdve Druzsiánna elkezdett sugározni. A titkos +boldogság a legjobb szer: gyógyszer, <span class="pagenum"><a name= +"Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> szépítőszer egyben. A +leányzó csöndes volt, szorgalmatos, engedelmes és néha énekelt. +Különös énekhangja volt, valami fájdalom remegett benne, mint a +pattanni készülő húrban.</p> +<p>Az anya hálás volt Pólikának, hogy átsegíti gyermekét a +bánaton.</p> +<p>És elfutott az idő. A rózsalevelekként hulló tavaszi napok. +Mikor Druzsiánna mindennap átment Pólika nénihez, akinek ősi kertje +kissé felhagyott volt és gizgazos, mint az ablakban sokat könyöklő +fehérnépeké. De volt benne egy hátra, a kápolnadombra nyíló ajtó, +amelyen – ha véletlenül vagy készakarva nyitva felejtődött – +láttatlanul surranhatott be az arrafelé tanulgató diák és volt +benne sátoros kázsiával függönyzött filagória, benne gyeppad és +körül virágok és lepkék és tavasz, tavasz mindenfelé. És Druzsiánna +virult köztük, mint a tavasszal még kihajtó, magukat agyonvirágzó +fák, akik elsorvadnak kánikulára.</p> +<p>A gróf szerelme gyönyörűség volt. Kisfaludy regéit érzékenyen +hangsúlyozva olvasta fel és énekelt is néha, gitárhoz, hogy:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">„<i>Istenhozzád te szende szép +hölgy,</i><br /></span> <span class="i0"><i>Te bús lelkemnek +édene…</i>“<br /></span></div> +</div> +<p>Pólika néninek még a Druzsiánnáénál is jobban égett az arca, +mikor a szerelemnek ezt a magasztos megnyilatkozását látta. +Ezenkívül Zsiga gróf értett a mindennap más szerelmi szókhoz: sohse +látott virágfajtákból hozott pukétákat, tudott térdepelni, +szendefényű szép szövétnekének hívta Druzsiánnát és a csókot a +leány ruhaszegélyén kezdte… Mert Pólika néninek olykor vendégei +jöttek, megaztán a könyöklőt se lehetett végkép elhanyagolni és +aztán ő nem úgy tartotta, mint Dobokainé, hogy a jegygyűrűvel kell +váltani az első csókot. Hadd örvendjenek egymásnak, hiszen az ilyen +szerelem, mint a grófé, le nem lohadhat és micsoda büszkesége volna +neki, hogy ő csinált grófnét a keresztleányából. Végre is, már +libapásztorleányt is vett el gróf feleségül és Druzsiánna egy +királyi trónra is méltó szépségében. <span class="pagenum"><a name= +"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span></p> +<p>S a hol őrzött, hol nem őrzött fiatalokban az áhítatból lassan +áhítozás támadt. Druzsiánna szerelme elterebélyesült és lett az a +nagy, egyetlen szerelem, mely mint szörnyű törvény olvasódik +egynémely fejekre, csak maga lehet a maga orvossága s nem fér bele +a más szíveknek szabott medrekbe…</p> +<p>Nyár kezdte már forralni az ereket, utólszor kellett találkozni +a kázsiafüggönyös filagóriában. Mert a négylovas, címeres grófi +batár megérkezett már Simonfájáról, az úrfi után. Druzsiánna nem +akart gondolni a holnapra. Addig, amíg a gróf itt volt, egy +könnycseppel, egy sóhajtással nem akarta csorbítani végtelen +boldogságukat. Szinte öntudatlanul, minden szépségét, szerelmét e +napra gyüjtötte. Titkon csodaszép két zsebruhára valót recélt, +egyikbe könnyeit fogja sírni, másikat a grófnak adja. Fehér +köntösét maga mosta, vasalta makulátlanra, gesztenyeszín haját +balzsammal illatosította. Még harisnyát is a konfirmációsat, a +pávafark-rámflist húzta, pedig ki látja? De élete ez ünnepén +tetőtől talpig habtiszta akart lenni.</p> +<p>Mikor azonban délután anyja elé állott, az rövidesen szólt +rá:</p> +<p>– Minek ez a cifrálkodás szeredanap fejibe? Először illik +kérezni, és aztán öltözni. Ma itthon ülsz. Le kell szedni az +ecetrózsát. Maholnap elnyílik, s aztán nem lesz rózsavizünk.</p> +<p>Druzsiánna megtántorodott. Bár nem volt szokása kunyorálni, most +esdekelni kezdett, és oly szívszakadva kérte anyját, hogy az, ki +eleddig mit sem gyanított, magára eszmélt:</p> +<p>– Megérem, te nem Pólika nénédhez készültél? Megérem, cellengeni +szoktatok ilyenkor a Magyar-utcában? Csakmár az Isten elvinné +innen… Nem mész s punktum.</p> +<p>Druzsiánna össze-vissza szurkálta a kezét a rózsaszedésnél. +Estére nem bírt a lábán állani, kirázta a hideg. Éjtszaka felkelt +álmában, felöltözött és futni akart Pólika nénihez. Pár napig +feküdt aztán, mint egy darab fa. Nem evett, nem beszélt. Mikor +felkelt, nem vágyott ki sehová. Jött pedig öccsének halála +évfordulója. <span class="pagenum"><a name="Page_59" id= +"Page_59">-59-</a></span> S hogy, hogy nem, erre a napra marjult ki +az anya bokája: kendermagért ment a hiúba a tengelicének, és +rosszul lépett le a grádicson.</p> +<p>– El fogsz menni a temetőbe. Valakinek kint kell lenni máma. +Lassan mész, hogy ki ne fáraszd magadat.</p> +<p>Druzsiánnának mindegy volt ez. Felvette fehér köntösét (pedig +jaj, látni se kívánta) és piros rózsákat kötött koszorúba.</p> +<p>A temető magas hegyoldalban volt, forradalomkor kidöntött +kétszáz sírkő volt a lépcső a tetőig. És az ő sírjok ott volt, +legfelül, ahonnan szőlőkbe, erdővégekbe torkolt a temető.</p> +<p>A sírok hosszában-széltében terültek, a borostyán ligetekké nőtt +felettük, mintha titkolná, hogy elfeledték rég a kaszáltatást, +díszítést. És sok család pusztult ki itten ágastól, gyökerestől +nemrégen.</p> +<p>Már elmult rég a lilabolyhos tavasz, az akácból is csak valami +hervadt, nehéz illat maradt. Zinniák rikítottak mindenfelé, de a +nap az ő bőrlevelükön is kacagva csókolt; nem volt itt irgalom, a +meredek, víztelen hegyre hordott virágoknak tavaszon túl el kellett +aszni az első naptüzek után.</p> +<p>Druzsiánna megállott a tetőn és visszafordult. Szeme lassan +megfényesült, mert az országútra látott, mely Simonfájára visz. +Aztán lépett egynehányat a zizzenő fűben… s hirtelen +felsikoltott.</p> +<p>Mintha sírba akarná rántani, valaki térden ölelte. Valaki, aki a +fűben heverészett.</p> +<p>– Istenem… hogy kerülsz te ide?… Visszajöttél…</p> +<p>– Nem tudod? Nem gondolod? El se mentem. Búcsúzatlan, tőled! +Nem, soha! Azzal a nappal tartoztál még nekem… nem is te tartoztál: +az élet! Az Isten, vagy a fátum! Szóval a batárt hazaküldtem a +praeceptorral. Kimentem Körtövésre, a Zéfi tánt majorjába. Adtam a +jó rokont, az öreg épen kint van, nehogy egy szem elvesszen az +egresből… Apám se bánja, ha az öregnek gazsulirozok egy cseppet… +Közben be-beszöktem a városba, hírt venni felőled… És vártam… +<span class="pagenum"><a name="Page_60" id= +"Page_60">-60-</a></span></p> +<p>– Mire?</p> +<p>– Mire, kincsem? A mai napra. Vesmásné megmondta, hogy ma vagy +anyád őkigyelme, vagy te fogsz kijönni a sírhoz.</p> +<p>– S ha édesanyám jött volna?</p> +<p>– Akkor hozzátok futottam volna. Árkon bokron, egyenest.</p> +<p>– Jaj…</p> +<p>– A pokolba is, tudod, utánad. Ezért az egy napért.</p> +<p>– Ne mondd ezt így: ezért az egy napért… Úgy fáj… mintha… mintha +te… nem örökre…</p> +<p>A gróf csodálkozó döbbenéssel nézett a leányra. Az elszégyelte +magát:</p> +<p>– Menjünk… menjünk a sírhoz…</p> +<p>Odaértek. Druzsiánna reá húzta a koszorút a derékontört oszlopot +ábrázoló sírkőre. Ma volt a negyedik évforduló. Ma először nem sírt +a sírnál. Szárazon ragyogott a szeme. Mintha nem is volna +itten.</p> +<p>Leültek a sírmelletti padra. Druzsiánna tekintete pillanatokra a +mélyen alant zsongó város tetőire szállott, aztán a völgy +messzenyúló képébe veszett. Az égperem végtelenében aranyporba +húnyt a bűbájos Marosmente, abba az aranyba torkolt bele a simonfái +országút… Milyen csoda történt azóta, hogy imént arra bámult…</p> +<p>A gróf át akarta karolni az üdvösségbe veszett lányt.</p> +<p>– Ó, nem… nem… hiszen hol vagyunk… itt bűn…</p> +<p>Zsiga gróf rövidet kacagott.</p> +<p>– Azt hiszed? A szerelem a legfőbb vallás, csak a szerelem +engedelmeskedik annak a törvénynek, hogy szeresd felebarátodat, +mint önmagadat. Csak a szerelmesünket szeretjük annyira… Nem?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– Hát? kevésbbé?</p> +<p>Druzsiánna megrázta a fejét; közben megrózsállott és lesütötte a +szemét. <span class="pagenum"><a name="Page_61" id= +"Page_61">-61-</a></span></p> +<p>– Áh… jobban? Te gyönyörűségem, te! Tudd meg, hogy téged a +templomban se volna bűn…</p> +<p>Druzsiánna elsápadt.</p> +<p>– Valaki jön…</p> +<p>Fölállott, előrehajolt, hogy a bokrok közt lelásson a +sírkőgrádicsra. Bajka Mózsit pillantotta meg, amint könyvébe bújva +kapaszkodott fel a grádicson. Idejártak az eminensek tanulni, de ez +lám, még nyáron is magol, miközben valami úrficskák mellett +praeceptorkodik. Hja, otthon nincs falat.</p> +<p>– Menj, bújj el… Istenem… ha meglátnak… egy asszony is… ha +anyámnak…</p> +<p>– Nem megyek nélküled.</p> +<p>Megfogta szorosan a leány kezét. Már kattogott a kő. Beszéd is +errefoszlott…</p> +<p>– Eressz… menj… menjünk…</p> +<p>Sebesen nyíltak, csapódtak körülöttük a bokrok. Olykor ugrani +kellett át a sírokon, kidőlt köveken. Az utatnyitó úrfi homlokát +megcsapdosták a gallyak. Kezét véresre hasogatták a +csipkebokrok.</p> +<p>De miért futottak még egyre? Valami kergette őket; de vajjon az +emberek szemétől való félelem? Bizonyos: Druzsiánna, a napok óta +heverő, bánatba, magaelengedésbe, reménytelenségbe zuhant, most +valami fiatal, forró életörömöt érzett: futni csapkodó cserjék +között, lihegve, egy erős kézen…</p> +<p>A szőlőn túl bükkbe értek, annak is kétesztendős irtásába, hol +hínáros iszalagként sarjaztattak magukból kúsza bokrokat a kivágott +törzsek. Óriási harangvirágok csengették feléjük a csend, a +magánosság szimfóniáját.</p> +<p>Egyszerre Druzsiánna elbotlott, féltérdre esett. A szíve nem +bírta már, meg egy inda is keresztül feküdt az útján. A gróf +gyengéden fel akarta emelni.</p> +<p>– Úgy elfáradtam… pihegte szegényke. – Lélekzeni sem bírt. +Mintha csak harmatból volna a tüdeje.</p> +<p>– Hát pihenjünk… Itt nem bánthat senki. Nem furcsa, hogy téged +anyád és engem keresztanyád küldött a mai találkozóra?… Milyen szép +vagy Druzsiánna! <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= +"Page_62">-62-</a></span> A szemed, az arcod, az ajkad hogy ég!… A +futástól? Vagy félsz? Attól is? Hát még? Te!… Te szendefényű szép +szövétnek, aki égedelemtűz-lángját gyujtottál!…</p> +<p>Ott búcsúztak ők, Isten ölében, akiknek nem volt helyük +elbúcsúzni emberi szem, anyai szem előtt.</p> +<h3>III.</h3> +<p>A nyár nem tett jót Druzsiánnának. Az úrfi igazán elment most +már. Mihály gróf nem is igen hagyta Simonfáján időt tölteni, +aminthogy leveleivel is bennelakott, mióta Zéfi tánt a konfirmáció +után valami képtelenséget árulkodott be Mihály grófnak, egy +nefelejcsbokrétával, nemzetiszín szalaggal kifestett levélben, mit +„alkalommal“ küldött ki Simonfájára.</p> +<p>Druzsiánna megvilágosodott, elfehérült, mint a vas, ha minél +jobban izzik. Álomjárónak tetszett, nem aludt, nem evett, valami +messziségbe nézett.</p> +<p>Pólika néni volt az egyedüli, akihez át-átment. Az anya nem +bánta már, tegyen, amit akar, úgy kezdett fájni a szíve leánya +pusztulásán.</p> +<p>Ki hitte volna, hogy az idő nem mindig orvosság, s hogy az ő +leányának nincs lelkiereje?</p> +<p>Egy napon Pólika néni komoly szóra vonta Dobokainét.</p> +<p>– Édes lelkem, Kalim, engedj meg, de sírba jut így a te +Druzsiánnád.</p> +<p>– Hát mit tegyek, az Isten szerelmére? Hívjam Baricz +kirólgust?</p> +<p>– Nem segít az, csak megijeszti az ilyen szívbéli bánatosokat. +El kellene vinni a leányt valamerre. Ne lássa ezt a helyet, ahol +minden arra az emberre emlékezteti…</p> +<p>– Tudtam én azt, hogy nem jó az ilyen úrfiakkal szóba állani! +Ugye, hogy nincs bár egy sor írása a szegénykém számára! Kell is +neki magunkfajta örökre! Igen, legyeskedni, minden helybe mással! +Aztán a mágnáskisasszonyok… Itt persze Druzsiánna volt a legszebb. +De azután… <span class="pagenum"><a name="Page_63" id= +"Page_63">-63-</a></span></p> +<p>Pólika néni idáig zavartan lapult, – szokása ellenére. De most +már felpattant:</p> +<p>– Na, már az én keresztleányomnál szebbet a hercegkisasszonyok +között se kap az a… hogy verje meg az Isten!</p> +<p>Hirtelen elhallgatott, más vízre tért:</p> +<p>– Kali. Hallgass rám. Én azt mondom, engedd azt a leányt velem. +Tudod, jön az ősz, megyek Mokányiába, betakarítni holmit. Magammal +vinném Boicára, a lelkemet. Hátha jót tesz az az áldott havasi +levegő…</p> +<p>A máskor sziklaerős anya ráborult a mozgékony kis Pólikára.</p> +<p>– Ahogy gondoljátok… ahogy ő akarja… Te Pólika, <i>azon nap</i> +óta senyved egyre…</p> +<p>– Milyen nap óta?</p> +<p>– Jaj, Pólika… Nyár elején egyszer… mit mondom, egyszer. A fiam +halála napján. Csillagos estére jött haza. Meg voltam rémülve, hogy +veleszökött, vagy neki ment a Marosnak… Persze megréguláztam, pedig +megfogadtam azelőtt egy perccel, hogy én Istenem! csak még egyszer +életben lássam! Feladtam neki a leckét, ahogy mi hallottuk, hogy +hát a leánynak a disznócsordával kell egyszerre hazajönni… De olyan +zavart volt, mintha nem volna helyt az esze. A hajában száraz +cserelevél, a válla felett egy piros vércsepp. Mintha valaki vérző +újjal érintette volna. Nem akart felelni, hol volt, mit csinált, +hogy mocskolta be a drága konfirmációs köntösét. Makacskodott, hát +én is kifogytam a békességes tűrésemből és… konfirmált létére… de +megütöttem. Egyszer… kétszer… de az furcsa volt, hogy tűrte az a +verést. Az arcát ütöttem… Mintha csak jól esnék neki, szinte +odatartotta a fejét, mikor félbehagytam. S Istenem, Istenem, csak a +javát akartam, hiszen csak azért tartottam kordában, mert azt +akartam, hogy a hajnalcsillagnál fényesebb legyen… Aztán tudod, a +biblia is azt mondja, aki az ő gyermekét szereti, az megveri… S +lelkem anyám úgy tartotta, hogy az anya veréseitől gyarapszik a +gyermek… S az enyém összement <span class="pagenum"><a name= +"Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> azóta, mint egy kicsi +kesztyű… Az… anyám sorsától féltem…</p> +<p>Pólika néni régen sírt már. Utoljára hangosan.</p> +<p>– Ne mondd, lelkem Kalim, mert megszakad a szívem. Hídd bé a +drága gyermeket, kérdjük meg, akar-é velem jönni?</p> +<p>Druzsiánna bejött, mint szép, fehér kísértet. Akart, mindent +akart, amit Pólika néni tanácsolt.</p> +<p>Egy hét mulva ökörszekérre ültek és elkocogtak Boicára, ahol +Pólika néninek anyai része volt, egy kis két szobás, tapaszos +udvarház, néhány mokány zsellér vagy harminc holdon. Elég messzi +volt a városhoz, még csak falu sem volt; szétszórva guhadtak a +földből a gomba formájú viskói. Lóháton jártak le népei a városba +és egy szót se tudtak az urak nyelvén.</p> +<p>Úgy novembertájt, mikor már a torma is ki van ásva, Pólika néni +egy hajnalban, rakott ökörszekér tetején, megérkezett. Nagyon jó +híreket hozott. Druzsiánna épül. Segített a szilvaszedésnél, +szilvaíz főzésnél. Ott volt a krumpliásásnál, kukoricafosztásnál. +Most már azonban nem mozdul ki a házból, mert nagyon erős a levegő. +A kedve is jobb. Csak egy baj van: nem akar hazajönni. Ő, (Pólika +néni) eléhozta neki tegnap a hazajövést, de csak sírt mint a +záporeső. – Hát az anyját nem kívánja látni? – Csókoltatja, s +engedelmét kéri, hogy nem tud hazajönni. Megszakadna a szíve. Meg +aztán fáj neki az a verés is. Minek felizgatni. Pólika kiköltözik +hozzá télire, úgyis fonatni, szőtetni akar. Tavasszal aztán +visszajönnek.</p> +<p>Vissza is jöttek május közepére. – Most derült ki, milyen +lecsperdi perszóna ez a Vesmásné Csontt Apollónia. Hogy csak a +szája jár örökkétig. Druzsiánna semmit helyre nem jött, sőt a nagy +fehérsége szinte ijesztett. Vagy egy fél esztendeig lábon húzta, +azután ágynak esett. Fehérségébe hamúszín vegyült, és lett belőle +szegény, mozdulni is alig bíró, eleven csontváz. Mindennek fejébe +az anyjától végkép elidegenedett. Nem nézett vele soha szembe, +igent-nemet szólt csak hozzája. Félt tőle, vagy megutálta? Mikor +egyszer álmában az anya megcsókolta, felébredt és rémülten +<span class="pagenum"><a name="Page_65" id= +"Page_65">-65-</a></span> sírni kezdett. Dobokainé össze is perelt +Vesmásnéval, hogy ő forgatta ki leánya szeretetéből, azon a nehéz +télidőn, mikor lóháton se lehetett Boicát megközelíteni. – Vesmásné +nyelt és hallgatott.</p> +<p>Druzsiánna kihúzott még egy telet. Fehérborostyán hullásakor +temették. – Dobokainé először megvadult a fájdalomtól. Hónapokon át +sírt és éjszakánkint kifutott a temetőbe, a leánya sírjára. Aztán +elnémult és összement. Olyan volt, mint a magát sorvasztó, elrogyó +rőzserakás. Régi, rendes házatája zülleni kezdett. Kis +vagyonkájával nem törődött. Miért? – Lopták, csalták. Garmadákban +rothadt a gyümölcs a kertben, a fák alatt. Szép matróna külsejét az +asszony koszladozni hagyta. Eljárt szakadt köténnyel, frissítetlen +főkötővel. Hát itt se gyógyított az idő. Pedig két kerek esztendő +múlt a Druzsiánna temetése után.</p> +<p>Pólika néni sírva beszélte a romlást mindenfelé.</p> +<p>Dobokainé aztán fogta magát egyszer, lefeküdt az ágyba és +elküldött Vesmásné után. Pedig elhültek volt egymástól, a Dobokainé +sok falángatózásai miatt. Hogy így, úgy, csak akinek soha se volt +gyermeke, csak attól telik ki az, ami Vesmásnétól kitelt…</p> +<p>– Póli… Te mégis, mindig jó voltál velünk… Megmondom én: nem +akarok tovább élni ezen a világon. Ne ijedj meg. Nem akarok én +elkárhozni, mert akkor odaát se találkozhatom a lelkem halottammal. +(Nem is gondolt már a többire, csak Druzsiánnára.) Máskép akarok én +elpusztulni. Isten kegyelméből. Épen azért kérlek tégedet, +valamire. Menj el a tiszteletes úrhoz, s kérd meg, könyörögjön +érettem vasárnap. Hogy az a szent Úristen könyörüljön egy nagy +betegen – mert a lélek betegsége a legnagyobb betegség – és vegye +magához…</p> +<p>– Hát nem akarsz te élni semmi szín alatt, Kalim lelkem?</p> +<p>– Nem én többet ezen a világon. Mert látod, mindig egy van a +lelkemben: hogy olyan szigorúra fogtam, pedig hát most már tudom, +mindent rá kellett volna hagynom, mert Baricz kirólgus megmondta, +hogy ne <span class="pagenum"><a name="Page_66" id= +"Page_66">-66-</a></span> vádoljam magamat, mi tette tönkre, mert +így se, úgy se maradt volna meg… Én csak nyomorgattam… Iszonyú +dolog ez, hogy nincs mód, a halotton valamit jóvátenni… Minek éljek +én ekkora kereszttel, Krisztus urunk is elesett alatta…</p> +<p>Pólika néni felhagyott a sírással. Gondolkozott egy kicsit. +Pedig nem volt kenyere a tünődés.</p> +<p>– Jól van, Kali. Még máma elmegyek a várba, mert zsendül a +tavasz, s holnap indulok Boicára veteményeztetni. Vasárnapra +megrendelem a könyörgést.</p> +<p>Következő vasárnap az egész templom sírva fakadt, oly szépen +könyörgött a nagypap:</p> +<p>„Uram“ mondta, „tedd a te kezedet az ő szívére, mert ha te csak +kisújjaddal érinted az emberi bűnös, beteg szívet: a paradicsom +virágainak balzsamával telik meg az…“</p> +<p>Kérdezgették zsebkendős pukéták megől a vénasszonyok: ugyan +kiről lehet szó?</p> +<p>Vesmásné aznap szürkehajnalon jött meg Mokányiából. Délutánig ki +se bújt. Tán ismét volt valami a rovásán Dobokainéval szemben? De +nem, mert délután átizent hozzája:</p> +<p>– Kali, lelkem, jere, mert nálad is betegebb vagyok.</p> +<p>Tudta, csak erre mozdul ki komaasszonya.</p> +<p>Dobokainé töpörödötten, árván, de sietősen jött be az udvarra, +nyitott be a középső házba. Hiába, hogy még szükség van rá, ez +visszahozta valamelyest az erejét.</p> +<p>– Mi az, mit ijesztesz te engem, mikor semmi bajod, a dívánban +ülsz?</p> +<p>– Jobban vagyok már, de te ülj le Kali, fúdd ki magadat. Nagy +szóm van ma veled.</p> +<p>– Na, nekem is. Ma templom után vizitában volt nálam Reoli Pepi. +Azt mondta, a helyreálltomért imádkozott a pap… Mit +csalafintáskodol? Nem lehet bízni egy szavadban sem?</p> +<p>– A pap az Úristen akaratáért és nem a mi gyarló kívánságainkért +könyörög. Gyere most velem, az első házba. <span class= +"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span></p> +<p>Előrement és felnyitotta az ajtót… Egy karosszékben – furcsa, +hogy kerülhetett oda, – katrincás mokány menyecske ült, igazi +havasi, még a haja is a félfüle köré volt vastag varkocsban +odakanyarintva. Különben takaros fehérnép volt, s az ölében még +takarosabb gyermeket tartott, mintegy háromesztendőset.</p> +<p>– Tedd a földre, Vironyika.</p> +<p>A kicsi lecsúszott az ölből, de ijedten fogózott bele a +katrincába.</p> +<p>– Kali… nézd jól meg azt a gyermeket.</p> +<p>Dobokainé úgy volt, mint aki viharba került és nem tudja, mi +lesz vele. Kínosan, mereven nézte a ragyogó fejet: angyalénak +tetszett, akit látott koporsóba, földbe téve és aki hihetetlen +csodából visszareppent az égből.</p> +<p>– Kihez hasonlít…?</p> +<p>Gyötrelmes jaj:</p> +<p>– Druzsiánnám…</p> +<p>– Na látod Kali. Ez a kicsi leány a Druzsiánnáé. A te unokád… Ne +nézz rám, mintha bolond volnék… Lelkem, el ne szédülj…</p> +<p>Leültette egy karosszékbe a holtraváló asszonyt, ki szemét is +eltakarta, mintha attól félne, hogy megvakul. Gyehennatűzbe, vagy +felkelő napba látott?</p> +<p>Pillanatig hallgatott Vesmásné, aztán a tőle telhető +higgadtsággal szólt tovább:</p> +<p>– Igazat beszélek. Most már tudod, miért imádkoztattam a +gyógyulásodért. Nem mondhatod többet, hogy nincs kiért élj és hogy +sohase engesztelheted ki Druzsiánna lányodat. Légy anyja a +gyermekének…</p> +<p>Vesmásné felvette s a hidegrázva reszkető anyának ölébe tette a +kicsit.</p> +<p>Mintegy álomban, mintegy tébolyultan nyúlt az utána… +Belekapaszkodott, mint fulladó a vízre hajló vadrózsagallyba, mely +sebez is és mégis: élet. Nem merte nézni a gyermeket, csak a puha +kicsi, meleg kicsi valóságát érezte, a havasillatú, ropogóshúsú +friss tagjait… Mintha szíve helyett szívet tettek volna kebelébe. +<span class="pagenum"><a name="Page_68" id= +"Page_68">-68-</a></span></p> +<p>Félkézzel a kicsit fogta, fejét beléjefúrta, másik kezével +Pólika kezébe fogózott.</p> +<p>– Kalim lelkem… hallgass meg csak… Nagy bűnösök voltunk mi a te +lányod dolgában. Te üldözted, én kerítettem őket… S a mi fekete +bűnünkért Isten a legnagyobb jóval szégyenített meg… Mert tudod +lelkem, most szinte azt hiszem, ennek így kellett jönni… Druzsiánna +a halálé volt, születése óta… Szedett szőlő volnál te most, a +gyermek nélkül… Hogy lányod helyett lányod legyen, nagy +nyomorúságok kerülőjét járatta veled az a fentvaló Úristen…</p> +<p>Az anya könnyei bővül hullottak a gyermek szép, síma +gesztenyeszín hajába. Mintha szárító, puha selyemkeszkenyőbe.</p> +<p>De Vesmásné utolsó szavainál felpillantott, körülnézett, +keresett valamit. Egy képet, amelyen sápadtan ragyogott a +tavaszelői nap. Törékeny leányt ábrázolt az, konfirmációs ruhában, +kezében imakönyv, emléklap, homlokán gyógyíthatatlan két szenvedés +koronája.</p> +<p>Az anya felkelt s karján a szorosrafogott gyermekkel +eliberogyott a képnek. Mint tél oszoltán az újból forrni kezdő bor +sikoltva tépi fel a pecsétet: zokogva hördült ki belőle a szó:</p> +<p>– És én téged megütöttelek! Én téged megütöttelek!</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>BOLDOGSÁG.</h2> +</div> +<p>– Na, hiszen ő is, szegény feje!</p> +<p>Igy sóhajtgattak a nagynénik Imre unokaöccsük felett. „Valóságos +Ázsia“, mondogatták néha összefoglalóan a háza tájáról, de annak +egyes eseteit is gyakran beleszőtték példálózgatásaikba.</p> +<p>„Már én csak azt az egyet tudom mondani“, így kezdődött a szó, +de hány ilyen „csak azt az egyet“ tudtak!</p> +<p>– Hogy némely milyen könnyen él!</p> +<p>– Padlót festet, hogy ne kelljen súroltatnia!</p> +<p>– Kockacukrot vesz és cukorport, ahelyett, hogy vágná és törné a +süveget.</p> +<p>– Poronyú almásbélessel vasárnapozik! Igazi restasszony +tészta.</p> +<p>– Ágyban kávézik, a haját csak szalaggal köti át, úgy +hillérkedik napestig!</p> +<p>Ez a „némely“ az Imre felesége volt. Vézna húszesztendős +madárka, bizony nem sok komolysággal bélelték meg odahaza. Pedig +lett volna rá okuk, mert afféle templomegere-tanítóemberek voltak. +Belé is pusztultak korán a nyomorúságba és itt hagyták az életre +nem nevelt egyetlenjüket.</p> +<p>A fiatal asszony esetei így valóságos családi csemegéül +szolgáltak új rokonságának. Imre testvérnénje, egy örökké horgoló, +időtöltött kisasszony hordta a pompás beszédtémákat a tempós +délutáni kávézásokhoz, a „fúdd el s elrepül“ könnyűségű kalácshoz, +a sűrű bivalytejhez és a drága mérgekkel illatozó, nehéz fekete +kávéhoz.</p> +<p>– Tegnapra például… egy, kettő, három… (Eszternéne a +láncszemeket számlálta) odarendelte a mosónét… egy, kettő… s mikor +az neki akar fogni <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span> a dörgölésnek, kisül, hogy az este +elfelejtettek áztatni – egy… kettő… Persze az asszony nem ért rá +facsarni, teregetni és másfél napszámot kellett kifizetni neki… +egy, kettő… egy, kettő.</p> +<p>– Szegény Imre – túrhatja az orrával a földet! – sóhajtott a +jólelkű Józéfa néni.</p> +<p>– Akit az Isten megvér, elveszi az eszét! – mérgelődött a kemény +fajtájú Johonka.</p> +<p>Az egész házasság egy nagy „fuccsal“ kezdődött. Imrét „megütötte +az ördög a lapátjával“ és ahelyett, hogy gyüjtött volna, amivel +önálló irodát nyisson, leszerződött irodavezetőnek a +principálisához. Eladta az eszét, élhetett a más kutyája módjára +ezentúl. A fiatalasszony, akinek nem sült ki a szeme ezt az +áldozatot elfogadni, hamar leszerepelt a család előtt. A mézeshetek +után levizitelt a rokonságban és mindenkit visszahívott egy +délutánra. Két napig erre készült. Tortát sütött, sandvicheket +kent, almát fényesített. A pohárszéket megrakta minden jóval, az +edény és asztalnemű is odakészítődött jóelőre. Ki akart tenni +magáért „Cunci asszony“. (Imre így becézte feleségét és ezt a nevét +némi csúfondáros akcentussal az egész család felkapta.)</p> +<p>A vendégek megjöttek. Mind rokon volt, mind idősebb Cuncinál és +mind kézimunkát hozott. Szégyelhette magát a menyecske, hogy csak +kibabázta magát nagycifrán, de bizony nem volt mit előrángatni +kézimunka fejében. Olyan zavarban volt, annyit próbált kedveskedni +a komoly, szigorúan szóló néniknek, hogy teljesen elfelejtkezett a +csemegékről. Eszter oda-odavágott a szemével a kredencre, de hát +hogy szólt volna! Nem az ő dolga, hogy eszébe jusson a +kínálkodás.</p> +<p>Mikor a nénik már túl voltak a kapun – sértettségük +diadalérzetében sopánkodva hazafelé, akkor rémült rá Cunci is a +felrakott pohárszékre. Sírni kezdett kegyetlen szégyenkezésben, úgy +elengedte magát, hogy az urának kellett ágyba fektetnie, mint egy +kis lányt, aki kőre csapta a porcellánbubát.</p> +<p>Egyetlen szerencséje az volt Cuncinak, hogy Eszter <span class= +"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> néne nem +ütötte be mindennap az orrát hozzájuk, ámbár erősen „jó +sógorasszony“ volt, „hű rokonság“, ahogy a családi szó járta. Igy +aztán sok minden titokban maradhatott. Például a Cunci zeneszerzése +is. Volt neki egy rozoga, hosszú-hosszú zongorája. (Nézd a +lelkemet, gárniturja nincs és klavirozik!) Hát versbeszedte egyszer +az ura becenevét, akit ő Babunak szólított. A verset meg is +zenésítette. Egész délután, késő estig, a zongoránál ült, +szólamokat komponált és kottázott. Imre holtfáradtan jött meg az +irodából:</p> +<p>– Vacsorázunk, fiam?</p> +<p>– Jézusom… nincs egy falat kenyér a háznál.</p> +<p>Mitévő legyen? Rázendítette a szerzeményt, énekelt és +zongorázott teljes erőből. De úgy kacagtatta a férjét a fura, +nagyképüsködő dalocskával, hogy az könnyekig volt és beérte a +délről maradt mákos laskával.</p> +<p>Már megint „pálám et publice“ történt Cunci másik híres esete. +(Imre családjában a nők is latin szólásokkal éltek.)</p> +<p>Az esküvő után néhány héttel a nagynénék csak kezdték odadugni a +szájukat Eszter füléhez:</p> +<p>– Nincs semmi újság a fiatalasszonynál?</p> +<p>– Nem úgy viseli az magát! Szökdös egész nap, le a lépcsőn, föl +a lépcsőn, legtöbbet az ura nyakába.</p> +<p>– Hivass hozzá, aki megvizsgálja.</p> +<p>– Mondtam én már, mert émelyedett, de a párnába dugta a fejét és +azt mondta, ne beszéljek ilyenekről, a kútba ugrik, úgy szégyeli +magát.</p> +<p>Két nap mulva Cunci függönyt tett az ablakra, leszökött a +párkányról és többet nem volt mit szégyenkeznie. – Hiszen csak +akkor csapott spektákulumot! Annyit pityergett, annyit esküdt az +ura fülébe, hogy máskor ilyenkor olyan jó lesz, mint az angyal az +égben.</p> +<p>Igy folyt az élet „Babu és Cunciéknál.“ Történt ezer visszás +dolog, nagy és kicsi. Egyszer az összes befőttek peshedtek meg, +máskor a kész új ruhát bontotta szét Cunci és nem sikerült +összeteremteni többet. <span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span> Azután asztalfutó nélkül terítettek, vagy +vasárnap varrták a gombot a kikészített fehérneműre.</p> +<p>Ott laktak a város lenézett Porond-utcájában: három úgyahogy +berendezett lyukban, de ha pénzhez jutottak, hát Cunci azaleát +vásárolt az ebédlőbe és hálópyjamát az urának. Johonka csak a kezét +csapta össze:</p> +<p>– Hogy mit nem tud a kántorkisasszony!</p> +<p>Megesett az is, hogy színházat béreltek s hogy berándultak +Kolozsvárra. Azután pedig a hónap végéig „éhkoppot ettek sóhajtott +lére.“</p> +<p>Amellett nyavalyás kis fehérnép volt Cunci: hol egy nátha tette +ágyba, hol egyébért feküdt, amivel más asszony akár disznót öl a +családban. A félénksége pedig egész kacagás volt! Örökké +nyügölődött vele az ura nyakán, még az egértől is visítozva +rohant.</p> +<p>Szó, mint száz: Imre olyan „virtsaft“-ba került, hogy már +siratgatni is szokták a híres uzsonnákon.</p> +<p>– Beh jó, hogy meghalt a szegény anyja, legalább nem látja ezt a +züllést.</p> +<p>Ami azonban két táborra oszlatta a néniket, az Imre viselkedése +volt. A szentimentálisabb párt nemesnek, mártirosnak minősítette a +férfi finom tempóját: hogy nem panaszolt soha egy árva szóval.</p> +<p>– Ritka nagylelkűség – mondotta Józéfa néni. – Mindig mosolyog, +még az utcán, magában-mentében is és ha az ember kérdi: hogy +vagytok otthon, azt feleli: jól, kezit csókolom, köszönöm, nagyon +jól.</p> +<p>– Ez a legcsúfosabb kétszínűség, megengedj, édes Józéfa. Ezért +hopocálhattam kicsi korában! Ahelyett, hogy mint anyjához jönne +hozzám, kipanaszolná magát és megkérne, hogy oktassam egy kicsit +azt a habhajdánét!</p> +<p>A kis habhajdáné pedig egyszer csak fogta magát és meghalt. Ezt +is olyan önfejűen csinálta. Mikor Józéfa és Johonka néni éppen +rászánták magukat, hogy „lecsapnak“ valami rosszul beütött +disznóvásár után. El voltak már készülve a bevezetéssel.</p> +<p>– „Nézze lelkem, a maga ura korán árván maradt, <span class= +"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> mi vájtuk +ki a nyomorúságból, anyja helyett anyja voltunk, hát csak van +jogunk…“ stb.</p> +<p>De mikor beállítottak, Cunci keservesen nyöszörgött és Babu +rakta az ecetes ruhákat a boldogtalanra. Persze télvíz idején +kimelegedve berohant a konyhából a fűtetlen első szobába, hogy +lesse a katonazenét. De azért a nénik elővették a jóságukat – az +ember nézi, amit néz – és felváltva ápolták. Azonban Cunci még az +ágyban is udvariatlan volt, folyton az urát akarta magánál; +belefogózott a kezébe és ha menni akart, karikára nyílt a szeme a +kétségbeeséstől:</p> +<p>– Ne hagyj itt magamra… ne hagyj itt magamra!</p> +<p>Szegény elkínzott embernek semmi nyugtot nem engedett és mire +behúnyta a szemét, az összes néniket megsértve hagyta vissza.</p> +<p>Imre szépen, komolyan viselte a gyászát. A nagynénik ki nem +fogytak a dícséretből. Hogy megbecsüli még holtában is! Soha egy +rossz szót nem beszél felőle. „A szegénykém“-nek emlegeti, ha szó +van róla.</p> +<p>Időt hagytak Imrének – ne szólhassa meg senki, hogy ők milyen +fajta familia – egy teljes esztendeig a fekete karszalag +viselésére. Ekkor is csak okkal-móddal kezdődött, hogy:</p> +<p>– Hiszen szép, szép, de utóvégre is –</p> +<p>Egyszer aztán Johonka mégis csak kirukkolt s a halál óta Imrénél +lakó Eszter is elkezdte a nótát, hogy ő nem bírja már a háztartást +kétfelé. (Nem oszlatta fel a magáét, ő tudta, miért.)</p> +<p>Szegény Imre pedig már egészen elhelyezkedett ilyenformán az +életbe: hogy Esztike főz és uralkodik és ő minden vasárnap délután +kisétál a temetőbe. Hanem azután addig-addig hallotta a néniktől, +hogy „ez így nem élet“ és addig szenvedte az Eszter duzzogásait, +amíg kezdett puhulni.</p> +<p>Csak annyi terminust kért még, míg elkészül a szegénykének a +sírköve.</p> +<p>A jó nénik ezalatt újjra szedték a város eladó leányait. +Családfát, hírnevet latravetettek, no de szalmájában is +megválogatták és azt is kinézték, hogy <span class= +"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> legyen egy +pár sustákja. Főleg árva leányt kutattak, aki azonnal kézhez kapja +az övét s nem böjtölteti az urát az örökségért.</p> +<p>Pompás új asszony került. A másik még a kis újjával sem ért fel. +Más is az, ha a tapasztalat válogatja meg a feleséget, mint ha +diákbálon akadnak össze a fiatalok, ahol a cingár boka és +csiri-csáré száj szédíti az ifjú embert.</p> +<p>Az új asszony erős volt, tán szebb is a másiknál, mindenesetre +jóformájú fehérnép. Símára fésült fején, komoly kontyán csak úgy +pihent a szem. Híres gazdasszony-anyának a leánya: három évig +hordott egy kötényt és minden ruháját maga varrta.</p> +<p>Még a házasság előtt kivette Imrét a principális körméből és +saját irodájába, saját házba segítette. A rokonsága pöreit is +elhozta hozományba. Azután túladott férjének szedett-vedett +bútorain, szép kész garniturákat hozott ő azok helyett. Már az első +héten leltárba vette az ura fehérneműjét. Be is stoppolta az első +asszony után maradt sok likat a harisnyákon. Egyebet is +átrendezett. A hálószoba nevetséges, sőt Johonka szerint „orcátlan“ +rózsaszínű lámpájáról lehúzta az ernyőt. Könnyű munka volt: +cafatban jött le a vázról, úgy meg volt évődve a selyem.</p> +<p>Imre csodálkozva állt meg este a józan, fehér világosságban, +mintha elszállt volna valami a rózsaszínű fényben.</p> +<p>– Hol van a lámpaernyő?</p> +<p>– Ott, – mutatott rá Ilona, egy marék elporosodott +rongydarabra.</p> +<p>Imre nézte a cafatokat. Ezek árasztották a meleg, andalító +világosságot?</p> +<p>Lassanként minden megváltozott körülötte. Nem is volt már, ami +Cuncira emlékeztessen. Épen csak álom-alakban járt még vissza. De +ha Imre mélázó kedvben ébredt és az álmokat emlegette, az asszony +legyintett:</p> +<p>– Álom s esős idő!</p> +<p>Ilona mestere volt az életnek s az élhetőségnek. Ment is +körülötte minden, mint a karikacsapás. Bezzeg <span class= +"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> nyugodtan +tehette most próbára Johonka a tisztaságot Imrééknél. Felrakhatta a +feketebársony kalapot a sifonér tetejére: nem volt azon egy +mákszemnyi por, amikor levette. Honnan lett volna? A háziasszony +jeggyel jelölte meg, hogy meddig jutottak, ha netalán félbehagyta +volna a cseléd a portörlést. Máskor „meglepték“ a fiatalasszonyt, +de ugyan nem jött az zavarba. Olyan kamrája volt, mint az édenkert. +Csak lekötött három szál füstölt kolbászt a rúdról, forró vízbe +dobta, tormát reszeltetett. Aztán kivette a pohárszékből a mindig +készentartott édestésztákat és olyan vacsorát rögtönzött a váratlan +vendégeknek, hogy aki jobbat kíván, az hazudik.</p> +<p>Jöttek is gyakorta most már a nénik. „Végre van, ahová az ember +néha elmenjen.“ „Ez már talál a családba!“ Még a neve is. Nem is +tűrte, hogy kitekerjék, ő se sületlenkedett a férje nevével. Nem +kínozta Imrét soha semmivel. Igaz, hogy Imre néha szerette volna, +ha több szükség van reája. Ha este belefogóznék egy meleg kis +kéz:</p> +<p>– Kísérj végig a folyosón, úgy félek!</p> +<p>Csakhogy nem félt ez az asszony semmitől.</p> +<p>Mikor émelyedni kezdett, akkor szakkönyveket hozatott, eljárt +doktort, vénasszonyt. Mint az óra, olyan pontosan élt rendelet +szerint. A végnélküli csipkék helyett most már rékliket kötött, +fásli-szalagot: egy, kettő… egy, kettő.</p> +<p>Két héttel a nagy esemény előtt már az utolsó szalag is be volt +fűzve a kis kelengyébe. Azután minden derendócia nélkül pompás +fiúcskát szült. Azt kívánt, az lett: az ilyen nagyszerű teremtés az +Úristen dolgába is bele tud szólani. Nem is folytatott olyan zöld +beszédet, mint Cunci, aki leánykáról ábrándozott, mert azt szebben +lehet öltöztetni.</p> +<p>Hat hét mulva fényes keresztelőt csaptak Imrikének. Huszan ülték +körül a lakomát. Az asztalfőn a fiatal anya, a család ünnepeltje, +balján a pappal, jobbján Antónia nénivel, a keresztmamával. Ez +gyermektelen, gazdag konziliárusné volt. Brassóból, az asszony +rokonságából. <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= +"Page_76">-76-</a></span></p> +<p>Fogyott a sok nehéz étel, folyt a drága bor, egymást +szégyenítették meg a „tartalmas“ felköszöntők. A banda is +felzendült a verandán, csupa hivatlanul.</p> +<p>Szép hallgató nótákat húztak, a vidám ember szereti úgy távolból +a szomorúságot. Imre is jól beléjük hallgatózott. És úgy +csodálkozott, hogy ez mind érte van és az övéiért. Az elégedett, +tisztes rokonság, a jó mód, a vigalom… olyan furcsa volt ez, még +mindig olyan hihetetlen.</p> +<p>Józéfa néni ábrándozott, de Johonka odasúgott a fiatalasszonynak +s az kapott a szón és továbbadta Imrének:</p> +<p>– Fizess fiam, sok lesz a mulatság ára, ha ilyen sokáig engeded, +hogy húzzák.</p> +<p>Imre felkelt és bement pénzért a hálószobába. Kitárta a +vasszekrény nehéz ajtaját és kihúzott egy fiókot. Gummiszállal +átszorítva feküdt ott a sok rendezett bankó, mellettük a +pénztárkönyv és a ceruza. Milyen pompás dolog ez, milyen zavarban +is voltak egyszer Cuncival. Imre-napot jött a banda megmuzsikálni +és alig tudták a forintot a tükörfiókból, mellényzsebből +összevakargatni… Beh ijedten is nézett szegényke, hogy nem tudják +kiszurkolni. Mikor aztán megvolt az utolsó krajcár, átölelte az ura +vállát, táncra perdült vele:</p> +<p>– Hadd húzzák még, ne siess!</p> +<p>… Künt a banda már érezte, hogy illő lesz a frissbe fordulni. +Abból is már elzengett jó nehány, de a házi úr késett. Ilona +asszony nyugtalankodott: „Ez nem illik, rendetlenségre, +szegénységre vall; mintha keresni kellene nálunk a pénzt.“</p> +<p>Már mozdult, de Józéfa néni visszanyomta.</p> +<p>– Te csak maradj, fiam, nem illik felkelned.</p> +<p>Átment a nappalin, onnan nyílt a háló. A feléje szolgáló ajtó +nyitva volt. Imre nem hallotta meg, hogy valaki belépett.</p> +<p>Úgy maradt arccal a kasszára dőlve, a válla össze-össze rándult. +– Józéfa néni megérintette.</p> +<p>– Mi az, Imre fiam?</p> +<p>A férfi mozdult, de nem volt még ereje visszazökkenni +<span class="pagenum"><a name="Page_77" id= +"Page_77">-77-</a></span> a rendes mivoltába. És most az egyszer +életében igazán úgy szólt a nénihez, mintha az anyjának mondaná, +őszintén, gyámoltalanul, kicsordulva:</p> +<p>– Hagyjon el, Józéfa néni. – Én is voltam valaha boldog –</p> +<p>Az arca nedves volt és piros, még a kassza oldalán is fényes, +földig futó csíkok íródtak a könnytől.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_78" id= +"Page_78">-78-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>ALUL.</h2> +</div> +<p>A négyórással kellett a kislánynak megérkeznie.</p> +<p>Kislánynak hívta csak a pár hét alatt, mióta megtudta, hogy van +a világon és hogy találkozni fog vele, hogy köze lesz hozzája.</p> +<p>El is képzelte egészen, név szerint. Bizonyosan szőke, csak +szőke lehet! Nem túlságosan magas, inkább középtermetű, talán annál +is kisebb. Nagy, világos szeméből ámulva, balgatagon kukucskál a +gyorsan táguló pupilla – és sebesen beszél, mindig hirtelen szólva, +mintha más utakon járó, messzi álmokból riasztanák fel.</p> +<p>Ilyen volt az anyja is. Kedves, meleg gyermek, virág a virágai +között… Nem volt a lelkében semmi rosszaság, semmi ingatagság. +Benne magában volt a hiba: a gyáva, gyámoltalan nagy szerelem, hogy +nem mert szólani abban az időben, amikor kinyílt a lány és +várakozott arra, aki eljön a lánysága után.</p> +<p>És eljött a győztes.</p> +<p>Akkor ő már hiába térdelt le elébe egy alkonyatkor a porondos +kerti úton, ott, ahol a labdarózsák eltakarták a fákat nyesegető +apát. Hiába kulcsolta át reszkető térdeit!</p> +<p>Csak egy rémült, menekülő tekintetet kapott. – Elszaladt a lány, +a kislány.</p> +<p>És azon az éjjelen még sokkal messzebb szaladt. Azaz, hogy nem ő +ment, hanem elhúzta a győztes, ahogyan a delej az akaratlan +vasforgácsot. Kiment hozzá a kertbe, mert a győztes úgy +parancsolta. És kiment, már parancs sem kellett hozzá, a kerten át +az útra, ahol a hintó várt…</p> +<p>„Ahol megtalálta, onnan már nem kívánta hazahozni.“ <span class= +"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> Igy szólt +a krónika tovább az öreg igazgató-tanítóról, meg szép, szőke, +anyátlan kislányáról.</p> +<p>Modellje lett, szeretője, esketetlen asszonya a festőnek, aki +fekete volt és biztosszemű, könnyűszavú, amilyen soha sem járt sem +azelőtt, sem azután ott az Isten hátamögötti falucskában.</p> +<p>Mindig azt hitte ő, az alulmaradt, hogy nagy sors várt reájuk, +kettőjükre. Csak most, hogy levelét vette a hajdani „kislány“-nak, +csak most tudja, hogy a halál kettévágta a győztes életet, és hogy +a névtelen asszony egy új, névtelen kislánnyal tért vissza a +szamosmenti faluba. Ott élt szegényen, megvetetten, hogy kibőjtölje +a kicsinek a nagyapa szeretetét, a nagyapai örökséget.</p> +<p>„És amikor már minden jól lenne, énnekem kell meghalnom, kedves +Szente úr. Tudom, hogy nincsen sok oka, hogy jó legyen hozzám, de +azt is tudom, milyen jó szíve volt. Magára bízom a kislányomat, +mert akije volna, azok jó szemmel nem nézik. Számontartottam kedves +Szente úr, bár messze kérezett innen, hogy meg nem házasodott, így +nem lesz neki senki a mostohája. Mert maga – érzem – nem lesz az +hozzá soha… Szoktassa rá házi munkára, ha épen elé is vétetné vele +a tanítónői oklevelét…“</p> +<p>A négyórás késett, és a váróterem lassan szürkébe borult. Szente +úr, a tanítóbácsi, nem olvashatta tovább a levelét, mert itt ezen a +kis állomáson nem volt szokás lámpát gyujtani, amíg az emberek az +újjukat látták. De hiszen tudta már könyv nélkül, meg aztán folyton +sírva fakadt úgyis, ha belenézett.</p> +<p>Sohasem hitte, hogy életében még változás történhetik. Megvolt a +házikója, kertje. Nyulat, galambot tartott és szerette a falu +gyermekeit. A kántornénál kosztozott, és paphoz, jegyzőhöz eljárt +ferblire, vagy muzsikálni a táncoslábú kisasszonyoknak.</p> +<p>Most pedig neki is lesz egy ilyen kicsi-kisasszonya. Ugyanhát +elmulhatott már vagy tizenkilenc éves, de azért még mindig kislány +bizonyára: szőke, filigrán és álomból felriadón pergeti a szót.</p> +<p>A birtokocskát, ott a Szamos mellett, majd kiadja <span class= +"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> bérbe. A +pénzt azonban el nem költi. Bankba rakja, hozománynak.</p> +<p>Itthon pedig új rendet teremt. A belső szobát, amelyet most nem +fűt télen, átadja a kislánynak. Jómaga sem hál többet a +nagyszobában, abból ebédlő legyen, meg nappali. Hanem a kamarát +fogja átrendezni legénytanyának. Állandó asszonyt is fogad a +bejáróné helyett s azt sem valami akárkit, hanem jobbfajtát, aki +anyát is pótoljon a kislánynak. Aztán ki tudja, az új kolléga, aki +a papkisasszonyt nem kapja meg úgysem… De egy ilyen szegény, +névtelen kislánynak, aki szelíd és szeretetvágyó lehet, nagy +szerencse volna.</p> +<p>Igaz persze, hogy akkor aztán jobban szeretné az urát, mint a +gyámapját.</p> +<p>Féltékenység szorította el Szente tanítóbácsi szívét. Nem, +sokáig nem fogja férjhezadni. Megtartja magánál és nagyon fogja +szeretni. Nagyon, nagyon hálás lesz a kései örömért, amit belehoz +az ő magányos életébe. Mint egy jóságos, boldog édesapa, olyan lesz +vele…</p> +<p>Édesapa! A szíve átmelegedett. És egyszerre eszébe jutott az a +tekintet, amelyet akkor estefelé vetett reá a festő, amikor a +kislány kikosarazta őt és ő kimondhatatlan bánatban kullogott +hazafelé.</p> +<p>Hanem meg kellett mégis halnia a győztesnek, fiatalon. És a +leánya most az övé, az alulmaradotté.</p> +<p>„Apám“ – így fogja szólítani őt és az igazit nem szólíthatja +soha már, sehogy. A sors visszaadja neki ahelyett, akit a másik +tőle elrabolt.</p> +<p>Künt megpendült a jelzőharang ti-teng-je. Parasztok nehéz +kopogással baktattak kifelé. Szente tanító is a nyomukba hágott és +kilépett az állomás kicsiny előterére, ahol egy elkerített +virágágyasban georginakórók rothadtak a vizes hó alatt.</p> +<p>Szürke, szinte piszkos ködből hámlott ki a vonat… Már +hallatszott is a dohogása.</p> +<p>Átalvetős parasztasszonyok ugráltak le, a szomszéd +nagyközségből, vásárból jövet. Most vették meg <span class= +"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> gyermekeik +téli kalapját, némelyiknek két-három kis kalap volt egymás tetején +a fejébe húzva.</p> +<p>Szente megfeszült szemmel kutatott a homályban,… egyszerre +megszólították.</p> +<p>Felfelé kellett válaszolnia a kérdezőnek, mert jóval magasabb +volt az nála. Prémboás, kosztümös, gyászfátylas úrnő, kezében csak +egy kis vászontokos bőrtáska.</p> +<p>– Ön az egyetlen kabátos ember itt, hát nem lehet más, mint aki +engem vár – mondotta a mélyfestésű hang.</p> +<p>– Szente tanító vagyok.</p> +<p>– Jóestét. Ráskai Klára.</p> +<p>Az anyját Kláricának hívták.</p> +<p>A tanító csendes megütközéssel hallotta a nevet.</p> +<p>– Ráskai?</p> +<p>– Apám nevét hordom… némi joggal – felelt a hölgy és a hangja +elárulta, hogy nem restelkedik. – Majd mindjárt beszélek többet +magamról, csak vigyen be innen, ahol a vasútgőz átnedvesít +egészen.</p> +<p>A tanító gyámoltalanul érezte meg, hogy ügyetlen és elfogódott. +A legrosszabb helyen állott meg kérdezősködni.</p> +<p>– Tessék, tessék csak kérem – kalauzolt. – A szekér… az a szekér +ott reánk vár. Nem ráz, kötéllel van hintamódon felkötve az +ülése.</p> +<p>– Várhat az még egy óráig Önre?</p> +<p>– Reám?</p> +<p>– Mert én az alulról érkező vonattal vissza akarok utazni. +Tulajdonképen másfelé vagyok útban, csupán kerülőt csináltam, hogy +a tanító urat megismerhessem. Nézze, csomagom sincsen.</p> +<p>– Vagyis kegyed nem fog most bejönni velem a faluba?</p> +<p>– Nem, uram, hiszen szó sem volt erről ugyebár a levelemben?</p> +<p>– Akkor hazaküldöm… nem az enyém a fogat, nem +várakoztathatom.</p> +<p>Beléptek a váróterem keserűre bepipázott levegőjébe. +<span class="pagenum"><a name="Page_82" id= +"Page_82">-82-</a></span></p> +<p>A tanítónak, – úgy érezte – igen jó ötlete támadt.</p> +<p>– Menjünk át a főnöki irodába, ott lámpa is ég és meleg is +lesz.</p> +<p>– Nem, dehogy! Csakis a tanító úrral akarok együtt lenni. +Kinyitom az ajtót, a száraz hidegtől nem félek.</p> +<p>Leült a homályban, szemben a férfival és beszélni kezdett. +Nyugodtan, minden szót mintha megmért volna előbb.</p> +<p>– Anyácskám szegény – tudja ugye, hogy csak négy hete temettem +el – utolsó napjaiban elárulta nekem, hogy a tanító úr jóindulatába +ajánlott engem. Látja, akárki jóindulatába ajánlott volna – nem +kerestem volna fel szívesen az illetőt. Nem találja különösnek, +hogy egy diplomás, felnőtt leányt rá kell bízni egy férfira, – +akihez különben semmi köze? Ne értsen félre, mert Önt nem számítom +azokhoz. Sokat töprengett szegény anyácskám, hogy kire bízzon. Én +nagyon megörvendtem aztán, hogy a tanító urat kérte gyámomnak. Mert +mindig mondta, hogy Ön aranyszívű jó ember. Igy hát nem is állhat +utamba. – Mert nekem „utam“ van. Látja, azért mondtam az imént, +hogy némi joggal viselem az apám nevét. Anyácskám nem igen akart +erről az „út“-ról hallani. Azt mondta mindig: „nincs ott boldogság +fiam, asszonyember számára. Asszonynak otthon jó…“ Ó, nagyon bohó +gyerek volt az én szegény anyácskám!</p> +<p>Egy kicsit elhallgatott.</p> +<p>De a tanító nem felelt. Bámult és nem jutott eszébe semmiféle +kérdés.</p> +<p>A lány hangja a gyöngédből átforrósodott.</p> +<p>– Már kicsike koromban festegettem. Apám adta az ecsetet először +csak úgy tréfából a kezembe. A képzőben alig tanultam valamit. Csak +a paletta érdekelt. Aztán a tél elején nagy titokban elküldtem +néhány képemet Pestre… Jablonczay mesterhez. Megírtam neki, hogy +kinek a leánya vagyok. Képzelje, levelet kaptam tőle magától. – Ha +tudná, drága tanító úr, mit írt! Nézze, itt a levél. Mindig, mindig +nálam van. <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= +"Page_83">-83-</a></span></p> +<p>Kihúzta az írást kebeléből.</p> +<p>– Van gyufája?</p> +<p>A sárga fénynél eltáncoltak a betűk a tanító szeme előtt: „Vegye +fel a Ráskai nevet. Joga van hozzá, a legszentebb jogon, mert senki +úgy nem gyermeke az apjának, mint az, aki fényes képességeit +örökölte.“</p> +<p>A leány hozzáhajolt a tanítóhoz és rábeszélő, meggyőző hangon +magyarázta:</p> +<p>– Kérem, édes jó tanító úr, Önnek bele kell egyeznie mindabba, +amit már úgyis elrendeztem. Kiadtam a birtokocskát, a házat. Csak +jóvá kell hagyatni a szerződést az árvaszékkel. Pestre megyek a +mesterhez tanulni. Higgye meg, azért születtem, hogy az apám élete +folytatódjék! – A csomagjaim már útban vannak Pest felé… Olyan +kevés idő van már… késett a vonatom és a másik jelez mindjárt…</p> +<p>A várószoba parasztjai újból kifelé indultak. Mozgolódott az +iroda is. Valaki pénzdarabbal verdeste a jegykiadó ablakát.</p> +<p>– Kérem szépen, váltsa meg a jegyemet Budapestig. Ha az megvan, +átadom az írásokat, amelyeket jóvá kell hagyatnia. A címemet is +felírom egy névjegyre. Apám nénjénél fogok lakni… Most már ő is +szívesen tud rólam.</p> +<p>Pár perc mulva berobogott a vonat. Ablakaiból fehér, erős, +szinte kegyetlen fény esett ki a vígasztalan kicsi állomásra.</p> +<p>Csak most, a felszállásnál látta a tanító igazából gyámleánya +arcát. Kemény, faragott vonásait sűrű hollóhaj keretezte…</p> +<p>– Minden értem tett lépésért igen hálás leszek; egyébként +igyekezni fogok nagyon kevés bajt szerezni Önnek, – mondta, rövid, +friss kézszorítást adva búcsúzásul.</p> +<p>De fent, a fehér fény teljében már nem figyelt többé a sáros, +fénytelen világra, amely odalent elmaradni készült mögötte. Boldog +kipirultságban gombolta szét kabátját az enyhe melegben és ahogy +magasranyúlt a hálóig, mégegyszer megmutatkozott a tanítónak. +<span class="pagenum"><a name="Page_84" id= +"Page_84">-84-</a></span></p> +<p>Sugár volt, fekete, biztos mozdulatú, bátorszemű. Olyan bátor, +olyan tisztánlátó volt a szeme, amilyen nyugodt és győznitudó a +beszédmódja. Az apja leánya volt, a győztesé, tetőtől talpig, kívül +és a lélekben.</p> +<p>Alul, a süppedt havon, visszaindult a tanító. Hátrahúzódott a +csatlakozni akaró parasztoktól… Egyedül, dideregve kullogott haza +az alacsony házikók között, ahol már csak egy-egy kutyavakkantás +köszöntötte a világtalan falusi koraéjszakában.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_85" id= +"Page_85">-85-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A TÜKÖR.</h2> +</div> +<p>Sápadtarcú, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az +ezüst-arany hímzésekkel mennyezetig zsúfolt bazárban. A bazáros +zagyva franciasággal esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi +boltocska milliókat ér, – közben a száz frankra tartott vállkendőt +odaadta tíz frankért. Magukban maradva, a sápadt idegen törökre +fordította a szót:</p> +<p>– Van régi holmid?</p> +<p>A török kezével intve, félrebillentette a boltocska hátsó +függönyét. Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől +megderengetett kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna.</p> +<p>– Te itt szoktál aludni?</p> +<p>A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban +odatartotta néhány szétteregetett függönyhöz, szőnyeghez, majd a +boltozatról aláfüggő rézampolnához… Az európai szeme azonban egy, a +falnak hanyagul támasztott tükrön akadt meg. A tükör kerete a +magasból jövő derengésben alig csillogott, mintha vasból vagy +nagyon elpiszkolt ezüstből volna.</p> +<p>– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt +a török.</p> +<p>Az európai e bókra a tükör után hajolt; de az lehúzta a kezét, +amint könnyedén akarta fölemelni. Csak most tűnt elő: mily gonddal +voltak kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű, +liliomfonásos arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se +mutatott.</p> +<p>– Mit adjak érte?</p> +<p>– Százezer frankot, uram.</p> +<p>– Szóval… tízezret? – kérdezte az európai fínom gúnnyal.</p> +<p>– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim <span class= +"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> ben +Abdullah nem őriz olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni +lehetne. Ha nem jössz igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide +be. Nézd meg frenki jól azt a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem +tudom, hogy hívják az ércét, de rozsda nem fogja és többet ér, mint +a vertarany. A tükör lapja pedig…</p> +<p>– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit…</p> +<p>– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki +bejött a bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a +tükörlap.</p> +<p>Az európai maga mellé állította az olajlámpást és kutatva +vizsgálta kiszemelt zsákmányát.</p> +<p>– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret. +Hát a munka rajta… A tükörlap azonban… a vén ámító csalni akar +vele, jó lesz hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt +fizetem meg; különben ha rá jön, hogy magában a keretet taksálom +húszezerre, mindjárt külön fizetteti meg a meséjét…</p> +<p>Az öreg visszatért és leült a földre.</p> +<p>– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a +mezarthim csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz. – Figyelj, +frenki. A tükröt egy vándordervistől vettem, aki Bagdadból +zarándokolt Rumba. A Tigris-folyó partján vetette ki lábához a víz, +midőn egyszer reggeli áhítatmosdását teljesítette. Megvettem tőle, +mert láttam, hogy régi és hogy nagy kincs… Később hallottam, hogy a +bagdadiak ezer esztendeje keresik Kandazé emirleánynak a +Tigris-folyó hullámaiba veszett varázstükrét…</p> +<p>– Varázstükör? Miben áll a varázslata?</p> +<p>– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját múlta felül +csodálatosságában. Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló +kezéből ered az – talán hallottad, hogy azokra bizatott valamikor a +világegyetem valamennyi titka. A tükör üveglapját ő úgy állította +össze, hogy az minden beleeső képet magába szívott és mindazt, amit +valaha látott, időnként visszasugározta. <span class= +"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> Rahman +emir csináltatta e tükröt, hogy felitatva leányának, Kandazénak +hasonlíthatatlan szépségét, azt a kalifának megmutathassa, anélkül, +hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a menyasszony +bemutatását házasság előtt, megszegné.</p> +<p>– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit +türelmetlenül.</p> +<p>– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak annak mutatta képeit, +aki értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, a +kalifán és Kandazén kívül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki +állítólag kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és +aki azután –</p> +<p>– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék +Ibraim, ismered-é a tükör nyitját?</p> +<p>– Nem én, uram.</p> +<p>– Persze, persze. És az európai nevetett. – Ma is élnek a +csodák, csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a +vásárral, emlékezz. A mezarthim éppen nyitni akarja szemét… +Húszezer frankot adok.</p> +<p>– Adj uram ötvenezret.</p> +<p>– Húszezret.</p> +<p>És az európai letette a pénzt.</p> +<p>– Igen vagy nem?</p> +<p>– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül +köszöntél…</p> +<p>Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását. +Hallgatva egy darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna alá +fogta, aztán kifelé indult a stambuli ótörök városrész nehézillatú, +sikátorszerű utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyílt ki, mint +szikrázó ezüstlótusz az ég végtelen bíbortengerében…</p> +<p>A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyúló terembe +holdfény szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes +vitrinákat, mereven mosolygó, aranyozott bálványokat cirógatva +végig, akár mennyei uszálynak földetseprő vége. Időnkint a +holduszályba ide-oda imbolygó árnyék esett: fiatal férfifej, egy a +kezével kebléhez szorított ovális keretre hajolva… <span class= +"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p> +<p>Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli +aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török +meséjét hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán +rábukkant egy följegyzésre, mely Kandazé tükrét említette… tehát +volt valami, valaha, valahol…</p> +<p>És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen +szerkezet, mely a beleesett fénysugarakat megőrizze és bizonyos +külső hatás alatt visszavetítse a világba…?</p> +<p>Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha +fölszisszent: óh, balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a +tudomány megtéveszthetetlen fáklyája mellett hatolt előre az elült +századok, ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén, +bizonytalan ingoványok fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az +a vakszemű tükörlap a babona hatalmával sugározott rá: régi, hüvös, +józan mérlegelésekkel nem tudta beleosztályozni fölhalmozott, +vignettázott, kor, érték, hitelesség szerint mesterien elrendezett +régiségei közé. Nem tudott napirendre térni fölötte, nem új +problémához menekülni tőle… agya és keze szüntelenül visszanyúlt a +tükörhöz, mint behúnyt szemhez, amit föl akar nyitni, amibe bele +akar pillantani…</p> +<p>Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holdvilág +egy könnyű indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve +a merengőt. A fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a +nyugágyon, nem volt ereje valóban nyugalomra térni.</p> +<p>A tele hold éppen a tejfehér tükörlapba esett: egyszerre a síma, +hályogszerű vak semmiség mélyülni kezdett, perspektivát kapott; +valami feltükröződött benne… Ah, nem a könyvekkel, vitrinekkel +zsúfolt terem, hanem egy csipkeszerűen stukkózott, ívekbe boruló +oszlopos csarnok barnaarany mennyezete… De ez csak távoli, elvesző +háttér gyanánt, – mindjárt elől egy fej hajolt a tükörhöz: két +nagy, mérhetetlenül tudatlan, sóvárgó, titokzatos és szomorú szem, +parányi összecsukott gránátvirág ajak, nehéz, sötét hajfelhők +<span class="pagenum"><a name="Page_89" id= +"Page_89">-89-</a></span> alatt vakító homlok… A fiatalember szíve +elállott. A tükörből tekintő arc egyszerre abba a néma extázisba +ragadta, amibe minden férfit beleejt az igazi női szépség és az +igazi női szomorúság. Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, +mintha szólítanák, megfordult: helyette az egész pompázatos, +falvánkosokkal, szőnyegekkel ékített csarnok képe hullt a tükörbe. +Közepén ezüstgyönggyel omló szökőkút. Medencéjét a nyíló fehér +hónapos-rózsák fonták körül.</p> +<p>Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye széttárult: egy +békaszerűen rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó +ruharakással, lapos, hervadt szájáról le lehetett olvasni a +szót:</p> +<p>– Kandazé…</p> +<p>A tudós szíve őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul +beszélt és ő ezt a nyelvet értette…</p> +<p>– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali +díszedbe.</p> +<p>Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyű, de szemérmesen +hosszú, fehér muszliningben volt, karján, lábán semmiféle ékszer. +Az öregasszony azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő +kösöntyűket aggatott rá és megcsókolva lábacskáit, parányi +szattyánpapucsba bújtatta őket.</p> +<p>Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemű +szerecsen ajtónálló lépett be.</p> +<p>– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasabb atyád, az emir +akar megtisztelni látogatásával. Beléphet?</p> +<p>– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány.</p> +<p>Magas, derékigérő szakállú, zöldturbános férfi jelent meg, lassú +méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető +leányzónak.</p> +<p>– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága. +Én jöttem ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig +csak alázatos alattvalód…</p> +<p>A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt karja +reszketni kezdett. <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= +"Page_90">-90-</a></span></p> +<p>A hatalmas emir gyönyörködve nézte a gyermekét. Aztán egy +elébeterített bársonyvánkosra magamellé vonva őt, az öregasszonyt +egy kézintéssel kiparancsolta.</p> +<p>– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy +hírt hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben, +mint parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e +csodatükör felszívta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép +holdtölte volt – tudtodon kívül a kalifához vitettem azt, isteni +szeme elé tárva, ki vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba, +átölelte a tükröt és Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon +eljegyez és mához harmadnapra feleségévé teszen, rangban minden +eddigiek felett álló nejévé és születendő fiadat örökösévé… +Leánykám, e perctől fogva a kalifa mátkája, az én felséges +uralkodóném, a szent hit és szent birodalom leendő kalifájának +kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te és a te férjed szegény +szolgája…</p> +<p>A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka +összezárult, keble reszketve emelkedett, arca elfehérült…</p> +<p>– Ungo, háremem leghívebb őre, ki éberségedért nyerted +legkedvesebb gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő!</p> +<p>A vak szerecsen a kiáltásra újból belépett és Kandazé lábához +térdelve, ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe.</p> +<p>– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a +perctől fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a +szerelemben, nekem az uralkodásban kezesünkké tetted.</p> +<p>Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A +leány azonban, mintha jéghideg kígyó csavarodna rá, hirtelen +halottfehéren, lekaszált virág módjára végigesett a padozat tarka +márványkövein…</p> +<p>A tükör most elhomályosult, mintha kendővel takarták volna le, +azután újra derengeni kezdett…</p> +<p>A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt: +lábát a déli arany verőfény melengette. <span class= +"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> Az +öregasszony egy bronzkandeláber lángjába gallyakat hintegetett: a +lángból kék és sárga füstbodrok szálldostak a leány halántéka felé… +Kandazé fölébredt.</p> +<p>– Fatma, – súgta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni +ajkáról a szót – hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e +valaha a szent kalifát?</p> +<p>– Bizony láttam, mikor a szerencsés háború után a népnek +mutogatta magát.</p> +<p>– Mondd Fatma, fiatal-e még a szent kalifa?</p> +<p>– Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét +hatvan esztendő alatt gyüjtötte.</p> +<p>– Úgyhát mondd… nincsen bronzszínű arca és a szeme nem ég, mint +a parázs a kandeláber mélyületében…?</p> +<p>– Óh nem, nem. A felséges kalifa arca sárga, mint a tudós +pergamenek.</p> +<p>– Nagyon rút, Fatma?</p> +<p>– Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép? +Hát láttál te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kívül? +Hiszen te úgy nőttél fel, mint gyöngy a kagylóban, a tenger +fenekén… Ha egyszer kalifa, akkor ő a férfiak elsője: szép, bölcs +és jó.</p> +<p>– Mégis… a fiatalok szebbek.</p> +<p>Fatma megdöbbenve nézett a leányra.</p> +<p>– Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana, +leánykám. A férfiban csak a vétkezni vágyó nő válogat. Igaz +mohamedán hajadonra nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlítsa +őket, csak egy férfi van, akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog +egy nő a világon, ha észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is +vannak? Allahra, téged valami megbabonázott, hogy ilyen gondolatod +van. Megmondta már egy álom ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom, +betegség vagy romlás lesz belőle.</p> +<p>– Álom… miféle álom, Fatma?</p> +<p>– Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, – ott +láttalak az ablakrostélynál állani és óh, szörnyűség, mintha egy +fiatal párduc hajolt <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= +"Page_92">-92-</a></span> volna feléd a rácson keresztül… Azért +jajgattam, mikor hirtelen felébredtem; és te hajnalló arccal, +mintha jó és nem gonosz jelek környékeznének, futottál felém az +ablak mellől… Mi az, galambkám, miért vacogsz? Ne félj, ne higgy az +öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a kísértésoszlató szent +fahánccsal?</p> +<p>Kandazé megragadta az öregasszony cirógató kezét.</p> +<p>– Fatma, hű öreg Fatma, szeretsz te engem? Jobban, mint +emirapám?</p> +<p>– Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, – őt is híven +szolgáltam, Allah juttassa a hurik kertjébe, – egy nap se hagytalak +el, egyetlen galambocskám. Belőlem szívtad az életet… miért kérded +hát, hogy szeretlek-e.</p> +<p>Kandazé arcán biborvérfelhők gyűltek, szeme emésztő tűzben +égett. Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett…</p> +<p>A tükör újra elborult és újra megnyilatkozott.</p> +<p>Ugyanaz a csarnok, csakhogy a déli világosság helyett esthajnali +rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál aludt. A +leány megmozdult, felkelt… Arcára fátylat, vállára könnyű sált +vetve, mezítláb lopózott az ablakig… A tükör az ablakon át a kertet +is visszaverte: haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg, +lángszínű rózsamezők hátterében mint valami fiatal ragadozó: sudár, +kékkaftános legény bukkant fel… A teste bronz, a haja sörény, a +szeme parázs. Amint Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy +imádkozón, karját keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyű +macskalépésekkel surrant közelebb; megragadta és kiemelte az +ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint a forró szél alatt lengő +virág.</p> +<p>A szép idegen ajkához szorította a leányka kicsüggő fátyolát. +Kandazé karját is aláejtette… A legény csókolt, csókolt és mégis: +szemét az ablakon keresztül, mint kutató tőrt, mely prédát keres, +villantotta a csarnokba.</p> +<p>– Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa +már megtekintette a rózsaberkeket, <span class="pagenum"><a name= +"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> tömérdek rózsát szedet a +város díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot, +tízezer narancs leve csurgott már a sörbetesek hordóiba, +szegfűbors, szerecsendió és más drága fűszerszámok illatától részeg +a város; a mecsetek belsejéből a legszentebb szőnyegek kerülnek +elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak kaszálódnak le az utak +ékítésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak téged… Nekem csak a +sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván szépséged +földöntúli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben +szolgálhassak. Mennyit lapultam, míg rámtévedt tekinteted át a +rácson; hány éjtszakán át játszottam a halállal, míg az ablakrácsot +átfűrészeltem… most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak +egyszer engedd meg, hogy megtekinthessem a mennyei csarnokot, +melyben lakol, láthassalak téged tetőtől talpig.</p> +<p>– Oh, nagyon nagyot kérsz tőlem. Ha Fatma alszik is, az +ajtónálló…</p> +<p>– Hisz az vak.</p> +<p>– De hall, mint a vadállat.</p> +<p>– Csöndesen leszünk, mint a titkon adott csókok.</p> +<p>A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen besiklott az +ablakon. De földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem falaira +vetette szemét és pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé +bámulva nézte… A legény észbekapott:</p> +<p>– Óh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert +hisz ők bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol +nélkül láthatják arcodat.</p> +<p>– Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám +parancsából tekintek.</p> +<p>A legény szeme villant, mint a fegyver a napsugárban. Hirtelen +amaz egyetlen tükörhöz lépett.</p> +<p>Kandazé megragadta:</p> +<p>– Allahra, ne mutasd arcod e tükörnek…</p> +<p>De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad +szépségében a tükörlapba.</p> +<p>Kandazé pedig, mintha ijedtsége váratlan boldogsággá +<span class="pagenum"><a name="Page_94" id= +"Page_94">-94-</a></span> hajnallana, maga is belemosolygott a +legény vállán át a tükörbe.</p> +<p>– Hát úgy legyen… hát nézz bele jól… – suttogta. – De aztán… +eredj, eredj. Siess, nagyon félek.</p> +<p>A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly heves volt, +hogy a márványmedence szélén álló üvegecske csendülve, cserepekre +törve gördült a medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra +tárta.</p> +<p>– Igérj valami drága ajándékot neki, – hördült a legény.</p> +<p>– Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő +tejgyermekének… – makogta az öregasszony.</p> +<p>– Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre.</p> +<p>Fatma a földre terült és nehéz esküt rebegett. –</p> +<p>A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjtszaka a +holdat is elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt, +mintha egy moccanása elűzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka +egymásraszáradt, pupillája sóvár, sötét üreggé tágult… A hold +sápadtan, mint lábbadó beteg kezdett előbontakozni ködlepedőiből és +vele együtt a tükör arca is újra elevenné vált…</p> +<p>Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszínű madarak +röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyílnak. +A szökőkút szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek +rózsaszínű gőzzel füstölögnek… Kandazé halványpiros +fátyolköntösben, vállán papagályával, feje fölött lengő +csodamadaraival a hurik táncát lejti.</p> +<p>Az emir szakállát simogatva gyönyörködik benne.</p> +<p>Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai +ékszerek gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol… Táncol, míg +ajaka vérré, arca rózsává, szeme szikrázó csillaggá hevül a +tánctól. Mintha a tánccal őrjíteni készülne…</p> +<p>Hirtelen, legszédítőbb keringéséből, legcsábítóbb +felnyulánkozásából alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva +földreborul… Csodamadarai rajban lepik el és csőrükkel +magasbaemelik homlokpántját és abból <span class="pagenum"><a name= +"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> alácsüggő fátyolát… +Szenvedélytől izzó arca, mint az üdvözítő nap a felhőkből: +előragyog, hogy elvakítson.</p> +<p>Aztán egészen elhanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a +nyitott alkóv selyemvánkosaira.</p> +<p>– Kandazé… győzhetetlen leszek… leszel. Nincs férfi, akit ez meg +ne őrjítene.</p> +<p>És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog és +kér.</p> +<p>– Meg vagy elégedve?</p> +<p>Az emir bólint.</p> +<p>– Szabad ezért nekem is kérni tőled valamit?</p> +<p>– Kívánj és meglesz.</p> +<p>– Add nekem a varázstükröt… egészen.</p> +<p>– Egészen? Hisz egészen a tied.</p> +<p>– Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más +férfiszem fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg, +hogy nászom estéjén… összetörjem.</p> +<p>Az emir megdöbben.</p> +<p>– A tükör egy vagyonba került. Kérj akármit, leánykám.</p> +<p>Kandazé esdve néz.</p> +<p>– Csak ezt tudom kérni.</p> +<p>– Az emir szava nem játék. Legyen. És most jőjjön Ungo.</p> +<p>A vak szerecsen a hívásra egy gyöngyházzal beeresztett +rózsafaládát emel be a függöny mögötti ajtón.</p> +<p>– Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied +a kínai biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz. +Arra kér, hogy saját kezeddel terítsd azt majd rá a holnapi +nászlakomán, hadd lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet. +Egyébként pedig ma nem látlak többet; sirasd meg, amint illik, +leányságodat, senki sem fog megzavarni.</p> +<p>Kandazé semmit se szól. Szeme lehúnyva, nagyon sápadt és úgy +mosolyog, mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog +lenne.</p> +<p>Alkonyest izzik be a csarnok ablakán, a csarnok falain +sötétrózsaszínű virágfűzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé +tele marokkal hinti egy háncskosárból <span class= +"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> a +rózsapelyhet. A kandeláberek aranyfüstöt lehelnek. Kandazé +halványpiros fátyolruhájában a tükör előtt áll, átkarolja azt és +ujjong:</p> +<p>– Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága +foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszín mosolyát… És +föl fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra +szórt csókjait… Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek, +falba, földbe, vízbe, ahol más sohse lát és én lopott éjféli órákon +belédláthatok…</p> +<p>Tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a tükörhöz és +forró csókokat lehel a lapjára. Aztán hirtelen tovarepes, az ablak +iránt. – A legény most veti át magát a párkányon. A medence +szélére, a rózsák hűvösébe ülnek.</p> +<p>– Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szívem fenekére zártam +érted. Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek. +Parancsolj velem életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel +vendégeljelek meg, szólj, milyen ruhába öltözzem; kívánd, hogy +ellejtsem násztáncomat…</p> +<p>– Ebben a ruhában fogsz esküdni?</p> +<p>– Nem, ebben csak táncolni fogok… ha magunk leszünk a szent +kalifával…</p> +<p>Hangja elakad, arcán láng fut át.</p> +<p>– Hát öltözz az igazi nászruhádba.</p> +<p>– Az súlyos, abban nem tudok táncolni.</p> +<p>– Akkor hagyd a táncot.</p> +<p>– Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kívánságod… +a végén majd meglátod… És aztán átöltözöm a nászruhába. De először +téged akarlak megtisztelni…</p> +<p>Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente +Timur haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt +adta.</p> +<p>– Fatma, súgta az öregnek, készítsd elő leghűsebb sörbetedet, +legízesebb halvádat, mert mi ma ujjongani és vendégeskedni akarunk, +ma mi vagyunk a menny és föld urai.</p> +<p>Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét. +<span class="pagenum"><a name="Page_97" id= +"Page_97">-97-</a></span> Az oszlopok közt függő kalitokból tarka +lepkerajként rebbentek elő a madarak. A leány fátylat vett a kezébe +és táncra ringott…</p> +<p>Timur alig figyelt rá. Inkább a tükörhöz fordult és +belesuttogta:</p> +<p>– Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk +és akkor…</p> +<p>E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly +lebilincselő mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult… A +vérszínű gőzben imbolygó virágalak, az arc sűrűn elfátyolozott és +mégis sejtetett szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték. +Szeme mohón tapadt a leány meztelen lábfejére, mely az utolsó +szédítő ütemeket lejtette… A lepkekönnyű madárraj a leány fejére +szállt s amint tanítva volt a kalifa gyönyörűségére tenni azt: +csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé arcfátyolát. A leány +álmodhatatlan szépsége láttán Timur összereszketett. Soha se látott +szépséges fínom főúri nőt szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt +képzete se, mi egy gyönyörű nő. És most a föld legszebbje vakított +reá. Mintha villám érte volna, megtántorult és odahullott a leány +elé, hirtelen viharként kerekedett, szörnyű szenvedelemben.</p> +<p>Kandazé hozzáhajolt:</p> +<p>– Mit parancsolsz… vegyem a nászruhámat?</p> +<p>A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának +illatát. Keble vadul emelkedett, agyában szédült gondolatok +kergetőztek:</p> +<p>– Vegyed… a nászruhádat… de az igazit – a legigazibbat.</p> +<p>– Mire gondolsz? – suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a +legényből áradó vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal +varrt türkizleplemre? A redőzött indus muszlinuszályomra? A +vérszínű hajnalköntösömre?</p> +<p>Timur átölelte Kandazé térdét:</p> +<p>– Annak a ruhának a színe, mint a drága gyöngyé, érintése mint a +pihebársony, redője nincs, <span class="pagenum"><a name="Page_98" +id="Page_98">-98-</a></span> Allah remekbe szabta… Eredj, kérd meg +Fatmát, vetkeztessen téged abba a pompába…</p> +<p>Kandazé szívére szorított kézzel, mintegy megbabonázva suhant a +zöld függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem +közepén. Mintha szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát. +Aztán körülnézett… most megpillantotta a tükröt. Odarohant, +megfogta mindkét kezével és nehéz lélekzettel vallott neki:</p> +<p>– A prófétára… hiszen én e tükörért jöttem… mit akarok?… mit +várok?… Itt vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb +kincse, győzhetetlen fegyvere: a tükör… Tükör, halld imádkozó +szavamat, hiszen imákat töprengtem ki sóvárgásomban, amiket +belédsuttogjak… Enyém vagy és veled együtt rabszolgám minden ember, +nekem, aki eddig mindenkinek rabszolgája voltam… Ahova én +felfüggesztelek, beloplak… Ismerni fogom az összesküvők +jelbeszédét, a királynék bűneit, a pénzcsinálók titkát; ott leszek +az ellenség és a jóbarát legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm +veled, ott nincsen többé titok… Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog +lábamhoz hullani – és kéjjel és örömmel fogom gőgös gazdáimat, +kegyetlen volt úrnőimet kipellengérezni… Elfuthatok most, most…</p> +<p>Az alkóv függönye megrebbent. Timur szemét üveges fény hálózta +be…</p> +<p>– Nem… nem bírok. Nem, amíg azt a kart magamra nem kapcsoltam, +azt az ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem… Van, +még van idő a teljes sötétig… S ha nem maradok többé magamra a +tükörrel?!… Vinni fogom őt is… az asszonyok asszonyát… és a tükröt, +a kincsek kincsét… Soha ilyen zsákmány!</p> +<p>És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a +szerelembeteg ragadozó nyujtotta az alkóv felé… Kandazé fehér +virágként emelkedve a függöny zöld hullámaiból: egyetlen +patyolat-shawlba burkolózva, lassan, lehajtott fejjel jött előre. +Oly néma alázattal jött, hogy Timur megértette. A liliomszínű +<span class="pagenum"><a name="Page_99" id= +"Page_99">-99-</a></span> leplet csak egy kapocs tartotta; +törékeny, remegő opálkapocs: Kandazénak szívére szorított keze.</p> +<p>Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta +szerelmese kezét.</p> +<p>A tükör újra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében +félhalottként fekvő tudós homlokára szorította kezét. Úgy érezte, +hogy a kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga, +félőrülten a kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető +talányos mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő +esztendeit leőrölni. Szívében vad, gyermeki szorongás támadt, sőt +félelem, sőt rimánkodás: tovább, tovább! Mint enyhülő megváltásba +merült aztán újra a sebesen felbukó képözönbe.</p> +<p>Sötétlő estét látott, a medence szélén Fatmát és Timurt.</p> +<p>– Vigy el engem is, – könyörgött az öreg.</p> +<p>– Ha maradsz, árulónk, ha jössz, terhünkre lehetsz…</p> +<p>– Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz, +ha terhetekre válok.</p> +<p>– Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami +italt, ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a +halálnak. Ah, hosszú volt a szerelem… Ha az éjfél a városon belül +talál, veszve vagyunk. A partőrök aludni térnek és a víz fölé +leeresztik a rácsot… Már pedig csak a folyón szabadulhatunk. A +csónak odaát van a lótuszok között: magam tákoltam. Először +Kandazét fogod kisegíteni hozzám a tükörrel együtt az ablakon…</p> +<p>– A tükröt is?</p> +<p>– A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk. +Egyébként pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert…</p> +<p>És a legény megmutatta keskeny damaskusi pengéjét.</p> +<p>– Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova… nem magamért, a +tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk… +vele?</p> +<p>– A világ ura leszek és őt a világ úrnőjévé teszem. <span class= +"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p> +<p>– De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba +az üldözők engem meg téged és a holnaputáni a vérünk tócsájában +fogja megnézni orcáját…</p> +<p>– Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a +Tigris-folyó egy kimosott, csak a víz felől megközelíthető titkos +barlangjában leszünk. Ott maradunk rejtve, míg az országot +átkutatják. Onnan aztán napkeletre megyünk, túl a Ganga-folyón, +ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se az emir, se a kalifa +keze…</p> +<p>Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen ragyogás: arca, +válla, karja az opálfény helyett korállrózsaszínben tündökölt, maga +volt a megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem látott meg +semmit, szemét Timuréba veszítette.</p> +<p>Timur hozzáfordult:</p> +<p>– Nos, Kandazé, te nem kérdezed, hova megyünk?</p> +<p>– Ahova viszel.</p> +<p>A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki +együtt akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította:</p> +<p>– Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig +a vizen megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák +lépteinket.</p> +<p>A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv +függönye mögé kísérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a +szerecsen függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva, +neszelődve az ablakig vergődött és kezét rémülten dugta a rácstalan +tátongó ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye +mögé.</p> +<p>Az aranybarnán stukkózott terem álomszerű körvonalakban tetszett +ki… Egyetlen olajlámpa szűrte fényét a nehéz selyem függönyökre, a +medence fehér faragványaira, a szendergő rózsafejekre… Kandazé az +ablaknál remegett, a tükröt ölelve. Fatma egy váltottnak arcával +jött, ment: néha a kezét tördelte… Az ablaknál, a csillagos éjbe +rajzolódva, megjelent <span class="pagenum"><a name="Page_101" id= +"Page_101">-101-</a></span> Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly +lebbent el: Timur kiölelte az ablakon.</p> +<p>A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst +derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen +fellebegő holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek +fantasztikus körvonalaival, aztán egy acélszínű, fenségesen +tovaimbolygó folyón himbálózó kis lélekvesztő.</p> +<p>Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is +odavezette. A kötél eloldódott, Timur kézbekapta az evezőt: karján +az erek finom zsinegekként dagadtak. Kandazé melléje símult: a +tükröt maguk elé tartva, abból bámulta a város elúszó képébe +rajzolódó Timurt. Néha – ilyenkor a vízre árnyék eshetett – a +tükörlap egész éjbe borult, aztán újra megderengett.</p> +<p>Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt +érkezőben és íme, a folyót áthidaló kőívből a vaslécezet a víz fölé +volt bocsátva.</p> +<p>– Elkéstünk, – hörögte a legény.</p> +<p>Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény +volt, olyan elszánt, hogy Kandazé szíve elállott. A csolnak épen a +rácsba akart ütődni…</p> +<p>– Húnyd be a szemed, parancsolta Timur Kandazénak.</p> +<p>Azután Fatmához fordult:</p> +<p>– Emlékezz. Itt csak kettő menekülhet. Vissza pedig nem +hagylak…</p> +<p>– Kandazé nélkül csak a halál jó, bólintott az öregasszony.</p> +<p>Mégegyszer Kandazéra vetette s aztán némán lehúnyta a +szemét.</p> +<p>Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a víz alá nyomta, hogy a rács +fogai ne engedjék föl a testét. Néhány hörgő bugyborék szállt a víz +színére… Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán +átölelte a leányt.</p> +<p>– Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélekzetet, +amíg nem mondom.</p> +<p>Azzal lebukott a víz alá, mélyre, ahova a rács már <span class= +"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> nem +ért… A tükörbe sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen +magasból szűrődött alá a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a +fekete-zöld világ ismét oszlani kezdett… Timur a víz fölé +emelkedett. Az erősbödő holdfényben folyó ezüstté vált az ár: +ezüstben úsztak tova, a tükörben pedig lassan álommá mosódott a +városfal, a pálmák, minaretek csipkézete.</p> +<p>– Végy lélegzetet és ujjongj, – suttogta Timur. Az akadály gyors +letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban +megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást +úszott, hogy Kandazét majdnem egészen kiemelhesse a vízből. A leány +vonagló ajakkal, halálraréműlt szemmel Fatmát hívta, kereste…</p> +<p>– Sohase kérdezd, hol van, ezt akarom.</p> +<p>És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak így az +ég és a feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe +eső arcára fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang +ütötte meg a fülét… Messze, de a városfalon már innen, a +folyóparton apró aranygőzös csillagokként fáklyák rajzottak… A +fáklyafüstben imbolygó, előresuhanó árnyak: lovasok. Timur tudta, +hogy a lovasok a víz sodránál és a legsebesebb úszónál is +gyorsabban jönnek… jönnek. Összeszedte minden erejét, úgy haladt +előre kétségbeesett, merész ívekben.</p> +<p>Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, – mintha ijedtében – +sápadozni kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott… Hosszú nyíl +szisszent a legény válla mellé a vízbe, de a lövöldözőnek íjját egy +másik elrántotta, nyílván észrevette a Timur karján aléló +Kandazét.</p> +<p>A tükör újra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a +hullámfátyolon át… Aztán újra fel és újra alá… Ruháikat az ár +tovamosta, csak Kandazé palásthaja úszott velük. A legény homlokán, +nyakán pattani készülő érkötelek dagadtak: de úszott és élt Kandazé +és vele volt a tükör, a tükör…</p> +<p>A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a <span class= +"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> vízbe +vetette magát. Timur összerándult: újra alábukni készült, ezúttal +hosszabb időre.</p> +<p>– Hadd engedem el a tükröt… esdekelt a leány.</p> +<p>– Fogd, mintha az életemet tartanád!</p> +<p>– Nem bírom…</p> +<p>De azért fogta, szorította, míg újra a víz színére buktak. +Szorította, míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg újjait nem érezte +többé… Timur látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze meglazul a +tükrön… Lelkében pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a tükör, vagy a +leány, a lány, vagy a tükör… Egyiknek veszni kellett.</p> +<p>– Allah a nőt a férfiú terhére teremtette.</p> +<p>Behúnyta a szemét, nehogy a leány huriszépsége, nagy, szomorú, a +percek agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Őrjöngő +mozdulattal kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Óh, +milyen könnyen vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy +mintha mindent megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az +úszó hajpalást egy iszalagja még lábújjába ölelőzött a legénynek: +és Timur lerúgta azt…</p> +<p>Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, – a tükör és a +tükörrel együtt mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál +tündöklőbb asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni.</p> +<p>De abban a pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt +számára az irgalom. A katonák nyilai rajban villámlottak feléje… +Ahogy alábukott, vörös vércsíkok húzódtak utána a víz hajnali +fénytől világosodó zöldjében; balvállába minden tempónál hasogató +szúrás nyilallott.</p> +<p>Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a +tükör utolsó képet vett föl a partról, az ég piros kárpitja alatt +két térdelő katona egy szétbontott fehér turbánba göngyölgette +Kandazé tetemét.</p> +<p>A vízben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze +oldalt maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény +lelkében szörnyű bizonyosság <span class="pagenum"><a name= +"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> oltotta ki: üldözője +elmaradt, mert önmaga a víz alatt úszva, egy örvény sodrába került. +Ha elengedi a tükröt, talán még kivághatja magát így, sebektől +hasogatva is. De nem: a tükröt soha, semmiért! Sőt +belekapaszkodott, sőt rátapadt a testével, hogy vérszalagok +futottak le a tükörlapon… És az örvény, mint vaskéz ragadta, húzta +le a semmibe: a tükör őrületes, zöldebb, zöldebb, sötétebb +kavargást mutatott…</p> +<p>A fiatal tudós verdeső szívvel felült a kereveten. Mégegyszer a +tükör fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan +zöld végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme +kidülledve, szederjes ajkát a halak lakmározták… A tudós irtózva +taszította el magától az elborzasztó képet… A zuhanó csörömpölésre +magához tért. Az ablakon a halavány londoni reggel sápadt, most +oltva ki a hold utolsó ezüst fénykévéjét. A bálványok +hozzáférhetetlen, megfejthetetlen mosollyal köszöntötték. A +húszezer frankos tükör a parketten hevert, hátlapjával fölfelé. +Pillanatig nem merte fölemelni: nem tudta, miért: attól félt-e, +hogy összetört, vagy hogy nem és hogy ismét azt az arcot fogja +rávetíteni.</p> +<p>Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva, +mintha sok-sok fínom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok +fehérek és foltatlanok voltak, mint a sűrű tej.</p> +<p>– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott +agyán. – Soha egy lélek se higgye magáról, hogy fölötte áll egy-egy +bűvöletes óra kísérteteinek.</p> +<p>És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifjú +mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_105" id= +"Page_105">-105-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>HUGOCSKA.</h2> +</div> +<table> +<tr> +<td>MÁRTA.</td> +<td>EGON.</td> +</tr> +<tr> +<td>HUGOCSKA.</td> +<td>SZOBALEÁNY.</td> +</tr> +</table> +<p><i>Fehér világosságú, női nappali. A szemközt levő két ablakon, +áttetsző sztórokon keresztül napsütött, oleánderes, kerti-bútoros +terrászra látni. A terrászról középütt lejárat. A berendezés +világos és kényelmes, a szőnyegek is világosak. A bútorok zöme +középtájt. A zongora a bal-, a heverő a jobbsarokban. A két ablak +között fiókos szekrény, felette Márta képe életnagyságban: légies +sálruha, meztelen váll. A fiókos szekrényen, mintegy a kép alá +állítva sok fehér viola. A jobb ablak előtt egy elkezdett gobelin. +Tetszés szerint: tükrök, vitrin, sok porcellán, kép, könyv és +kézimunka. A balfelől lévő ajtót nehéz szőnyeg takarja. Jobbra is +ajtó.</i></p> +<p><i>Tavaszi késő délelőtt.</i></p> +<p>HUGOCSKA: <i>(Tizenöt éves. A zongoránál ül és valami egészen +kezdetleges gyakorlattal vesződik. Igen fínoman van öltöztetve. +Rózsaszínű stílruhája csak térdig ér. Lakkcipője van és a meztelen +karján exotikus fekete karperec. A haja mesterséges, kifogástalan +lokknikba fésülve. Sötétszőke. Sápadt arca még kialakulatlan, de +már szépülőben.)</i></p> +<p><i>Feláll és csenget.</i></p> +<p>A SZOBALEÁNY <i>(Jobbfelől)</i>: Tetszett csengetni?</p> +<p>HUGOCSKA: Legyen szíves és hozzon egy tálban hidegvizet. Tegyen +bele egy darab jeget és két kicsi asztalkendőt.</p> +<p>SZOBALEÁNY: Igenis. <i>(Kimegy.)</i></p> +<p><i>Míg kint van, Hugocska egy székbe ül és a fejét fogja. Mikor +a szobaleány visszatér:</i> <span class="pagenum"><a name= +"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p> +<p>HUGOCSKA: Csavarja ki az egyiket és adja ide! <i>(Összefogja és +a homlokára teszi.)</i> Fogja a zsebkendőm, szorítsa rá vele.</p> +<p>A SZOBALEÁNY <i>(a tálat egy kis székre helyezi a zongora +mellé)</i>: Nem éri bogra, hanem megtűzöm két biztostűvel. <i>(A +tűket a kebléről kapcsolja le.)</i> Mennyit fáj a feje a +kisasszonynak!</p> +<p>HUGOCSKA: Mindig fáj, ha gyakorolok.</p> +<p>A SZOBALEÁNY: Hát miért nem gyakorol kevesebbet a +kisasszony?</p> +<p>HUGOCSKA: Nekem sokat kell pótolni. A kezem se elég könnyű… +<i>(Nézegeti a kezét, széttárja újjait és nyujtogatja.)</i></p> +<p><i>Mialatt a szobaleány kimegy, Hugocska visszaül gyakorolni. +Pár hangot üt le, aztán rákönyököl a zongorára és fejét az öklén +tartja. Majd föláll, kihúzza a jeges ruhát a homlokkötése alól, a +vízbe dobja és a másikat csúsztatja a kötés alá. Az ablak felé van +fordulva. A terrászon a középütt levő lejáratnál feltűnik Márta és +Egon. Hugocska gyorsan felkapja a tálat és az ajtót takaró függöny +mögé rejti. Le akarja oldani a kötést a fejéről. A frizuráját +összerontja. Nem boldogul. Hirtelen a baloldali ajtófüggöny mögé +lép és próbál menekülni: az ajtó zárva van. Márta és Egon jobbkézt +belépnek. Hugocska elcsendesül. A függöny mellől még kikandikál a +ruhájából egy rózsaszín fodor.</i></p> +<p>MÁRTA: <i>(Nincs több huszonnégy évesnél. Finom és ideges. +Vakító tenniszruhában, a kezében labdaverő. A kalapját a fiókos +szekrényre teszi, egy pillantást vet valamelyik tükörbe.)</i></p> +<p>EGON <i>(szintén rakettel. Viselkedése meghatott és izgatott. A +kezében egy égő rózsa. Körülnéz)</i>: Itt minden olyan… +világos!</p> +<p>MÁRTA <i>(kulcsot keres ki ridiküljéből, kinyitja a fiókos +szekrényt. Kiveszi a labdaverő tokját. A kulcsot a szekrényben +hagyja)</i>: Úgye, még hazamenet leszáll a villamosról és beadja +javításra?! Hogy épen ma kellett meglazulnia. – Itt is, ezt a +bőrpántot gépeljék le a tokon.</p> +<p>EGON: Holnap reggel készen hozom a pályára. <span class= +"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> +<i>(Ismét körülnéz.)</i> Olyan hálás vagyok ennek a kis +hibának…</p> +<p>MÁRTA: Kárörvendő?</p> +<p>EGON: Behozott Magukhoz… a ház egy intim szentélyébe. <i>(Márta +képéhez fordul, a kalapja még a kezében.)</i></p> +<p>MÁRTA: Tegye le a kalapját; úgy fest, mintha a képem előtt +imádkoznék…</p> +<p>EGON <i>(halkan)</i>: Márta, nem – <i>mintha</i>.</p> +<p>MÁRTA <i>(mosolyogva megrázza a fejét. Óvatosan +körülnéz.)</i></p> +<p>EGON <i>(a virágokhoz hajol és közibük tűzi a hozott +rózsát)</i>: Ugye, megengedi, hogy megzavarjam ezt a fehér +harmóniát…</p> +<p>MÁRTA: Ezt Hugocskától kellene kérdeznie. Ő szedi a violákat +képem alá. Nem kedves?</p> +<p>EGON: Boldog virágok!</p> +<p>MÁRTA <i>(kicsit kacéran)</i>: Ez kinek szól, Hugocskának?</p> +<p>EGON: Én Hugocskának is nagyon hálás vagyok. Úgy, mint a mai +húrlazulásnak.</p> +<p>MÁRTA: Vigyázzon, sokat forog körüle… még megégeti magát!</p> +<p>EGON: Én már <i>soha</i>, Márta.</p> +<p><i>(A Hugocska rózsaszín fodra összereszket. Az ajtófüggöny is +kissé meglebben.)</i></p> +<p>MÁRTA: <i>(Újra körülnéz. Mutató újját az ajkára teszi, aztán +hallgatásra int vele.)</i></p> +<p>EGON: <i>(Megfogja a feltartott újjat és alázatosan +csókolgatja.)</i></p> +<p>MÁRTA <i>(zavartan, gyöngéd szemrehányással)</i>: Kicsi… Egon – +<i>(Szabad kezével végigsímít a férfi haján.)</i></p> +<p>HUGOCSKA <i>(meglebbenti a függönyt, újra elengedi, nagyon +fojtottan)</i>: Jaj…!</p> +<p>MÁRTA <i>(elkapja a kezét, körülfigyel, nagyon izgatott)</i>: +Menjen, kérem… menjen! <i>(Szinte kituszkolja Egont, aki egy +búcsúzó kézcsókkal kimegy.)</i></p> +<p><i>Márta az ajtóból visszajön és úgy vizsgálódik, mint a félénk +emberek lefekvés előtt. Megpillantja a</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> +<i>rózsaszínű fodrot és félrerántja a függönyt. A függöny mögött +Hugocska úgy áll, hogy háttal az ajtónak dől. A kezét tördeli, +egyébként hangtalan. A kötést már letépte. A haja zilált.</i></p> +<p><i>Ettől kezdve a jelenet egy darabig egészen halk hangon +folyik.</i></p> +<p>MÁRTA: Hugocska…!</p> +<p>HUGOCSKA: <i>(Előbbre lép. Magába veszve nyöszörög.)</i></p> +<p>MÁRTA: Hugocska… Te… te leskelődtél?!</p> +<p>HUGOCSKA <i>(magamagának, alig érthetőn)</i>: Nem igaz… nem +igaz!…</p> +<p>MÁRTA: Mit motyogsz?</p> +<p>HUGOCSKA <i>(eltakarja a szemét)</i>: Nem igaz… nem igaz!</p> +<p>MÁRTA: Szégyeld magad! Utánam!</p> +<p>HUGOCSKA <i>(vinnyog)</i>: Nem… nem igaz!</p> +<p>MÁRTA: Tagadsz a szemembe – szemtől szemembe!</p> +<p>HUGOCSKA <i>(még mindig szinte magának)</i>: Nem igaz, amit +láttam, <i>az</i> nem igaz! Amit hallottam, <i>az</i> nem igaz! +<i>(Hirtelen összekulcsolja kezét és közelebb lép +Mártához.)</i></p> +<p>MÁRTA: Megbújtál a nappalimba! Feltett szándékkal –</p> +<p>HUGOCSKA <i>(nyíltabban)</i>: Nem igaz… nem igaz! Én gyakoroltam +és akkor –</p> +<p>MÁRTA: Hugocska, ne hazudj! Egy hang se hallatszott ki!…</p> +<p>HUGOCSKA: Nem hazudok. De ha hazudok is… Márta, nem az a +borzasztó!</p> +<p>MÁRTA: Csakugyan – hanem az, hogy kémnek álltál utánam! Az a +borzasztó, hogy most megismertelek!</p> +<p>HUGOCSKA: Márta, szívem… <i>(Összekulcsolt kezével Mártát +érinti.)</i> Te ezt nem hiheted… a te hugocskádról. –</p> +<p>MÁRTA: Márta szívem? <i>(Ellöki.)</i> Hízelgő, síma kígyó! – +Hugocska?… Mostohatestvér!</p> +<p>HUGOCSKA: <i>(felcsuklik a lefojtott sírástól.)</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span></p> +<p>MÁRTA: Hogy bántam vele! Attól a pillanattól, hogy mostohaapánk +háromesztendősen a házunkba hozta! Hogy fájt a szívem, amikor apánk +halála után mama kénytelen volt árvaházba adni! Megfogadtam: +mihelyt tehetem, visszaveszem… és –</p> +<p>HUGOCSKA: Miért… miért vettél vissza?</p> +<p>MÁRTA <i>(keserűen)</i>: Biztosan haszonlesésből tettem, hogy +cselédnek tartsalak! A cseléd itt a nappalimban stílruhában tölti a +délelőttöt; és estefelé kikocsizik velem a sétatérre – +<i>(Kacag)</i>.</p> +<p>HUGOCSKA <i>(fájdalomban)</i>: Ne hányd föl Márta! Jobb volna +nekem a szürke vászon árva-ingben, mint… hogy <i>(hangosabban)</i> +hálás legyen… nekem… egy idegen – mint a húrlazulásnak!</p> +<p>MÁRTA: Minek?!</p> +<p>HUGOCSKA: Nem érzed, milyen borzasztó szégyen ez?</p> +<p>MÁRTA <i>(úgy, mint Hugocska, egyre hangosabban)</i>: Miféle +húrlazulást, szégyent zagyválsz itt össze-vissza?</p> +<p>HUGOCSKA: Hogy én vagyok az ürügy, amelyért hozzánk jár… és te +vagy a cél… az igazi!</p> +<p>MÁRTA: Bolond beszédek! – Van neked fogalmad, mi léhaságot +fecsegnek össze a fiatal emberek a fiatal asszonyoknak?</p> +<p>HUGOCSKA: Óh, Márta, bár ne hallottam volna! – Mit tudom én, +miért vagyok én neked itt kedves?</p> +<p>MÁRTA: Gyalázat, amivel most gyanusítasz! Hogy ő mért jár +hozzánk, hogy ő mért örül neked, az az ő ügye; de hogy én téged +azért… azért hoztalak a házamba – Mondd! merd ezt kimondani!</p> +<p>HUGOCSKA <i>(hátrál)</i>: Nem, Márta… én ezt…</p> +<p>MÁRTA: Öltöztettelek, taníttattalak, mint az édes húgomat! És +ezt mind csak <em class="gesperrt">azért</em>? Mondd, merd azt +mondani, hogy <em class="gesperrt">azért</em> tettem.</p> +<p>HUGOCSKA <i>(lesüti a szemét)</i>: Én ezt nem mondom – nem +mondhatom.</p> +<p>MÁRTA <i>(egészen közelből, tagolva)</i>: Hogy-egy +idegen-férfi-a házamba-jöhessen!… Szégyentelen!</p> +<p>HUGOCSKA: Nem… nem! – Hiszen te jó voltál… <span class= +"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> és én +téged nagyon, de nagyon szerettelek – <i>(a szeme, a hangja +könnyes)</i>. A fehér violák… épen ez a borzasztó…</p> +<p>MÁRTA: Mi a borzasztó?</p> +<p>HUGOCSKA: Hogy én nekem ezt most már mindig, amíg élek, tudnom +kell… hogy szégyeljem magamat, amikor az az ember a házunkba lép – +amikor visszaköszönsz neki az utcán…</p> +<p>MÁRTA: Gondoskodom róla, hogy ne lásd. Te ostoba kölyök vagy, +aki nem ismered a dolgok jelentőségét. Egy gombostűt láttál és +elefántokról van lidércnyomásod. – Mit tudod te, mi a flört?</p> +<p>HUGOCSKA: Ha ez flört – akkor meg kellene tiltani a tizenegyedik +parancsolatban…</p> +<p>MÁRTA: Két hét mulva Lausanneban leszel és ott maradsz, amíg +kacagni fogsz ezen a histórián és a saját értelmetlenségeden.</p> +<p>HUGOCSKA: Én ezen nem fogok soha sem kacagni… <i>(konokul)</i> +És Lausanneba nem megyek.</p> +<p>MÁRTA: Az előbb gyanusítottál, hogy céljaim vannak ittléteddel. +Most mivel gyanusítasz?!</p> +<p>HUGOCSKA: Én nem megyek Lausanneba a férjed pénzén!</p> +<p>MÁRTA: <em class="gesperrt">Én</em> – küldelek.</p> +<p>HUGOCSKA: Az ő pénzén!</p> +<p>MÁRTA: Reá mi a panaszod?</p> +<p>HUGOCSKA: Az, hogy semmi! Hogy jobb hozzám, a senkijéhez, +apámnál –</p> +<p>MÁRTA: És ezért te visszadobod a jóságát!</p> +<p>HUGOCSKA: Én sajnálom őt, én nem fogadom el az ő pénzét, a te +kezedből, amikor te tőle – verést, korbácsot érdemelsz!</p> +<p>MÁRTA: A szádra vigyázz! <i>(Tiltólag felemeli a kezét)</i>.</p> +<p>HUGOCSKA: Én megmondom neki, hogy rúgja le Egont a lépcsőn!</p> +<p>MÁRTA: Azt – nem fogod tenni! Azt ne merd, hogy a szádat előtte +kinyisd…!</p> +<p>HUGOCSKA: Én sajnálom, nagyon sajnálom őt! <span class= +"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> Én az ő +pártján állok, én neki mindent mindjárt, ahogy hazajön –</p> +<p>MÁRTA: Hát ha sajnálod – mérgezd csak meg az életét!</p> +<p>HUGOCSKA: Megmérgezem…?</p> +<p>MÁRTA: Most, amikor az üzletből fáradtan hazajön – odamész +hozzá… ő megkérdi, ahogy szokta: No, kis sógorasszony, mikor nyílik +ki a pünkösdi piros rózsa? És te elpirulsz, mint rendesen és…</p> +<p>HUGOCSKA <i>(keservesen)</i>: Ó, Istenem –</p> +<p>MÁRTA: És azt mondod: Nézze Vilmos bácsi, ma ne tréfáljon velem… +Ma mondanivalóim vannak. Ma én a függöny mögé rejtőztem Mártára +leskelődni…</p> +<p>HUGOCSKA: Ezt nem fogom mondani!</p> +<p>MÁRTA: És láttam, amikor Márta és Egon –</p> +<p>HUGOCSKA: Hallgass Márta! Hallgass Márta!</p> +<p>MÁRTA <i>(kegyetlenül)</i>: Aki leskelődni tud, az nem szégyel +árulkodni sem – … amikor Márta és a szeretője összebújtak! És akkor +ő vagy hiszi és kifaggat – és kidob engem és visszahívja Gyurka +testvérünket a technikumról, hogy mehet irnoknak – vagy a víz +fenekére…</p> +<p>HUGOCSKA: Nem, ő nem fog ilyen bosszút venni.</p> +<p>MÁRTA: – vagy nem hisz el semmit… meggyűlöl téged és – mán túl +örökre figyelni fog engem!</p> +<p>HUGOCSKA <i>(ismételve)</i>: Nem hisz el semmit… meggyűlöl +engem… és örökre figyel téged… Ez jó lesz; ez így jó lesz! – És +akkor elmegyek Lausanneba, vagy küldjetek, mint rágalmazót a javító +intézetbe… mindegy.</p> +<p>MÁRTA <i>(talajt kezd veszíteni. Érzékenyül)</i>: A fő az, hogy +én boldogtalan legyek! A fő az, hogy engem Egontól elszakíts!</p> +<p>HUGOCSKA: Hogy elszakítsalak…? – Elszakítalak. Megmutattad, +hogyan lehet! Ő nem fog hinni semmit, meggyűlöl engem, de téged +őrizni fog!</p> +<p><i>Kint csöngetés; hallatszik, amint a szobalány valakit +beereszt és hogy a jövevény a folyosón egy másik szobába nyit be. – +Innen kezdve, a beszéd újra fojtottan folyik.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span></p> +<p>MÁRTA: Ez Vilmos – <i>(reszket)</i>.</p> +<p>HUGOCSKA <i>(elszántan)</i>: Megyek.</p> +<p>MÁRTA <i>(összekulcsolt kézzel elébe áll)</i>: Hugocska… lelkem… +hallgass meg… hiszen nem vagy már gyermek –</p> +<p>HUGOCSKA: Imént még kölyök voltam.</p> +<p>MÁRTA: Nem, Hugocska… érts meg – meg kell értened. <i>(Átfogja +Hugocskát, hogy visszatartsa.)</i></p> +<p>HUGOCSKA: Értelek, nagyon is értelek!</p> +<p>MÁRTA: Nem igaz – nem értesz. Nézd – <i>(Hugocska ki akarja +magát szabadítani)</i> ne fuss, várj… csak egy szót! – Én megmondom +most neked… csak ezt hallgasd meg <i>(kapkod)</i> – énnekem a +világon… csak <em class="gesperrt">annyi</em> örömöm van!</p> +<p>HUGOCSKA <i>(lefejti Mártát, hűvösen)</i>: A legirígyeltebb +asszony vagy a városon!</p> +<p>MÁRTA: Irígyelnek… a pénzt… a fényt… a szabadságot… amit a +férjem ad –</p> +<p>HUGOCSKA: Mindened van. Minden úgy van, ahogyan akarod – és nem +akarsz egy kis flörtről lemondani…?</p> +<p>MÁRTA <i>(lesütött szemmel)</i>: Hogy mondtad imént, Hugocska?… +Vilmos apád helyett apád?… <i>(nehezen)</i> nekem is az – apám – +semmi több! És te erre nem gondolsz –</p> +<p>HUGOCSKA <i>(csodálkozva rátekint)</i>: Neked is – – csak +apád?</p> +<p>MÁRTA <i>(egészen közel Hugocskához)</i>: Értesz-e Hugocska?! – +Férjhez mentem – mert szegény anyánkat nem volt miből tartanunk, – +mert Gyurkát egyetemre küldhettem – és téged hazahozhattalak! – +Odaadtam értetek fiatal életemet!…</p> +<p>HUGOCSKA: Te is örülsz… a gazdagságodnak.</p> +<p>MÁRTA: Nem annyira, mint gondolod! – Óh voltak óráim, +napjaim…</p> +<p>HUGOCSKA: Most mindig ragyogsz. Ami <em class= +"gesperrt">volt</em>, elmúlt.</p> +<p>MÁRTA: Vannak kínok, mikre ráemlékezni is félhalál – <i>(pár +pillanatig szótalan)</i> Hugocska, te már nő vagy – hogy ezt jól +megérthesd… Csak egy <span class="pagenum"><a name="Page_113" id= +"Page_113">-113-</a></span> percre gondolj, Hugocska – az esküvőm +estéjén – egy csókkal búcsúztam tőled…</p> +<p>HUGOCSKA <i>(magafeledten)</i>: És én azt súgtam: légy olyan +boldog, amilyen jó – amilyen szép vagy –</p> +<p>MÁRTA: Azokban az órákban gondoltál-e rám, Hugocska?… Tudod mi +az, a koszorúdat vetni le és reszketni egy apádkorú, idegen ember +lépteitől?! – Óh Istenem, le akartam térdelni a szobalány elé, +sírni, könyörögni, hogy ki ne menjen… Aki ezt nem próbálta… +<i>(könnyezik.)</i></p> +<p>HUGOCSKA <i>(reszketve)</i>: Márta, szívem…</p> +<p>MÁRTA: És most eredj, árulkodj rám, Hugocska!</p> +<p>HUGOCSKA <i>(félénk reménnyel)</i>: De ha ő úgyis csak egy +gombostű neked –</p> +<p>MÁRTA: Az a gombostű, ami a boldogsággal összeakaszt még –</p> +<p>HUGOCSKA: És engem örökre sebezni fog!</p> +<p>MÁRTA: Sebezni – téged?</p> +<p>HUGOCSKA <i>(kétségbeesetten)</i>: Hogyan éljek én itt +melletted? – Hidd el, szégyelni fogjuk egymás szemébe nézni. – Óh +Márta, kérlek, mindenre kérlek: küldd el Egont – örökre!</p> +<p>MÁRTA: Ezt… Hugocska… ezt – óh Istenem –</p> +<p>HUGOCSKA <i>(könyörögve)</i>: Hiszen csak egy gombostűt kérek! +Csak egy szép játékodat dobnád el és megtartanád a hugocskád +szeretetét.</p> +<p>MÁRTA: Hugocska… mit mondjak neked?</p> +<p>HUGOCSKA:… hogy én kedvesebb vagyok neked egy játéknál!</p> +<p>MÁRTA <i>(kínosan)</i>: Neked ezt tudnod, érezned kellene –</p> +<p>HUGOCSKA: Hát akkor csak az következhetik, hogy –</p> +<p>MÁRTA <i>(elszántan)</i>: Igen, Hugocska. Az. Hazudtam. Egon +nekem nem –</p> +<p>HUGOCSKA <i>(nagyon ijedten)</i>:… nem játék?</p> +<p>MÁRTA: Nem. Egon nekem a Minden.</p> +<p>HUGOCSKA: <i>(nem jut lélekzethez.)</i></p> +<p>MÁRTA: Hugocska, szívem – rosszul vagy? <span class= +"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span></p> +<p>HUGOCSKA <i>(összeszedi magát)</i>:… kérdezni akarok valamit +–</p> +<p>MÁRTA: Elsápadtál!</p> +<p>HUGOCSKA: Ez nem fontos… Márta, miért nem vagy becsületes?</p> +<p>MÁRTA: Becstelennek tartasz?!</p> +<p>HUGOCSKA: – arról, hogy szeret, senkisem tehet. Én tudom ezt! De +–</p> +<p>MÁRTA: Nos?</p> +<p>HUGOCSKA: Miért nem mész vele?</p> +<p>MÁRTA <i>(zavarban)</i>: Tudod, hogy ő még egy senki… most kezdi +csak az életet… és nektek is oly nagy szükségetek van reám!</p> +<p>HUGOCSKA: Miattam ne aggódj, én megtanultam tűrni s +dolgozni.</p> +<p>MÁRTA: És Gyurka?!</p> +<p>HUGOCSKA: Hát – várj még egy kicsit s azután – én akárhova +elmennék azzal, akit szeretek –</p> +<p>MÁRTA: És az uram? Semmit sem tud róla, mibe került nekem +hozzája szokni – mibe kerül ma is. Tudod, hogy ő boldog és +megelégedett. És épen te biztatsz –</p> +<p>HUGOCSKA: Én… én… <i>(elsimít a homlokán, mintegy +eszmélve.)</i></p> +<p>MÁRTA: – hogy egyszerűen otthagyjam faképnél, miután az élet +legnagyobb bajain túlsegített! Ahelyett, hogy megóvnók az ő lelki +nyugalmát. Hát, ha ez neked becsület –</p> +<p>HUGOCSKA: Jaj, Márta – mintha igazad volna és… mintha mégsem +volna igazad. <i>(Dörzsöli homlokát; szédül.)</i></p> +<p>MÁRTA <i>(megfogja)</i>: Hugocska, te nagyon rosszul vagy!</p> +<p>HUGOCSKA: Semmi az… fáj a fejem. Adj jeget –</p> +<p>MÁRTA: <i>(csengetni akar.)</i></p> +<p>HUGOCSKA <i>(az ajtófüggönyre mutat)</i>: Ott van.</p> +<p>MÁRTA: <i>(szétnyitja a függönyt.)</i></p> +<p>HUGOCSKA: Látod, nem leskelődtem. Ott a tál s a kötés a földön – +<span class="pagenum"><a name="Page_115" id= +"Page_115">-115-</a></span></p> +<p>MÁRTA: Hadd el Hugocska! <i>(Kiemeli az asztalkendőt és Hugocska +homlokára szorítja.)</i></p> +<p>HUGOCSKA: Csak szégyeltem magam –</p> +<p>MÁRTA <i>(még mindig tartja az asztalkendőt Hugocska +homlokára)</i>: Hát szégyen az, ha fáj a fejed?</p> +<p>HUGOCSKA: De csúful áll a kötés – te is elbújnál ilyen +kiábrándítón…</p> +<p>MÁRTA: De hiszen, más is látott már bekötött homlokkal…</p> +<p>HUGOCSKA: Más igen – de az <em class="gesperrt">más</em>!</p> +<p>MÁRTA: Miért volna más?</p> +<p>HUGOCSKA: Mert más engem nem vett soha még számba, de Egon +virágot hozott nekem – s olyan szépen… olyan kedvesen kért mindig, +hogy legyünk délután a sétatéri cukrászdában –</p> +<p>MÁRTA <i>(leveszi kezét Hugocska fejéről)</i>: Istenem, +Hugocska… te azt hitted? –</p> +<p>HUGOCSKA <i>(mosolyogni próbál)</i>: Nem hittem semmit – Semmit +Márta, semmit…</p> +<p>MÁRTA: Te azt hitted, hogy Egon <em class="gesperrt">neked</em> +– hogy <em class="gesperrt">érted</em> –</p> +<p>HUGOCSKA <i>(növekvő zavarral)</i>: Én, Márta? – Én?… Hogy én +hittem volna, hogy melletted számbajövök? –</p> +<p>MÁRTA <i>(gyöngéden)</i>: De talán beleszőtted őt első +álmaidba?</p> +<p>HUGOCSKA: Nem, Márta! ne hidd, sohase hidd! – Én Hugocska +vagyok, én kisleány vagyok, – én nem is tudok még álmodni.</p> +<p>MÁRTA: Édes, szegény kicsi Hugocskám!</p> +<p>HUGOCSKA <i>(idegesen)</i>: Légy szíves és ne sajnálj engem! +<i>(Pillanatra elveszti magát és kétségbeesetten felzokog.)</i></p> +<p>MÁRTA: Hát már a jóságom sem kell, Hugocska? <i>(Hugocska nem +felel, próbálja összeszedni magát. Pár lépést tesz a szobában, +azután megáll Márta előtt.)</i></p> +<p>HUGOCSKA: Esküdj meg, hogy nem gyanakszol! Hogy nem gyanusítasz +– afféle álmokkal.</p> +<p>MÁRTA: Hugocska szívem soha többet erről szó <span class= +"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> nem +lesz. – Csak azt mondd meg most, hogy mit akarsz, mit tehetek +érted?</p> +<p>HUGOCSKA <i>(lehajtja fejét, gondolkozik)</i>: Elmenni –</p> +<p>MÁRTA <i>(reménykedőn)</i>: Lausanneba?</p> +<p>HUGOCSKA: Márta, én nem Lausanneba, én az Árvaházba fogok +visszamenni.</p> +<p>MÁRTA: Oda, ahol grófi szobaleányokat nevelnek?</p> +<p>HUGOCSKA: Házileányokat!</p> +<p>MÁRTA: Hogy az <em class="gesperrt">én</em> hugom +kegyelemkenyéren nőjön, azután mint házileány hányódjék? – Milyen +szégyen volna!</p> +<p>HUGOCSKA: De nekem csak <em class="gesperrt">így</em>, csak +<em class="gesperrt">ez</em> az élet nem volna szégyen.</p> +<p>MÁRTA: Csak nem akarsz minket rágalmaztatni, hogy nincs szívünk +veled?</p> +<p>HUGOCSKA: Márta, ne vágd el minden reményemet az élethez!</p> +<p>MÁRTA: Lehetetlen, Hugocska! Én ebbe soha bele nem egyezem!</p> +<p>HUGOCSKA: Én nem fogadhatok el tőled semmit többet! Én el akarok +múlni a ti életetekből…</p> +<p>MÁRTA: Hugocska kedves, te nem is tudod, mit beszélsz. Hiszen +tudnod kellene, milyen drága vagy nekünk!</p> +<p>HUGOCSKA: Mégis… ezentúl csak egy szomorú fenyegetés leszek +nektek.</p> +<p>MÁRTA <i>(keresi a szavakat)</i>: Mi úgy szeretnénk – mind – +neked… egy szép életet teremteni –</p> +<p>HUGOCSKA: A világ mégis összeomlott nekem. Egyetlen nagy seb +vagyok Márta, amit nem lehet bekötni… <i>(fáradtan a szék támlájára +dől.)</i></p> +<p>MÁRTA: Hogy mondhatod ezt Hugocska?</p> +<p>HUGOCSKA <i>(nagyon komolyan)</i>: Márta, igazán… esküszöl, hogy +én nem mehetek az Árvaházba?</p> +<p>MÁRTA: A mi szégyenünk, meghurcoltatásunk nélkül – nem!</p> +<p>HUGOCSKA <i>(leejti fejét, inkább csak magának beszél, miközben +az újján számol)</i>: Itt maradni? – <span class="pagenum"><a name= +"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> Ilyen boldogtalanul… s +mindenkinek így az útjában… <i>(A fejét rázza)</i>. Árulkodni – +<i>(undorodva összereszket)</i>. Hallgatni, lekenyerezve +<i>(fájdalmasan nyöszörög)</i>. Árvaház – botrány…? <i>(Ismét +elernyed)</i>. Nincsen nekem utam, nincsen sehová –</p> +<p>MÁRTA: Nem, nem Hugocska… hidd el, ha nagyobbra nősz… okosabban +gondolkodol… annyi szép vár még reád!</p> +<p>HUGOCSKA: Én semmit se látok, csak sötétet. – Zsákutakat. – +Honnan vegyem én az erőt, nagyobbra nőni? <i>(Magába rogy, darabig +nem törődik semmivel)</i>.</p> +<p>SZOBALEÁNY: <i>(kopog.)</i></p> +<p>MÁRTA: <i>(gyorsan egy tükörhöz fordul, puderezi magát)</i> +Lehet!</p> +<p>SZOBALEÁNY: Kérem ebédelni jönni. A nagyságos úr vár. +<i>(Kimegy.)</i></p> +<p>MÁRTA: Hugocska drága, menj a szobádba. Majd beszélünk még. – +Most próbálj aludni, amíg a fejfájást kialszod. <i>(Kimenőben.)</i> +Hugocska, igen?</p> +<p>HUGOCSKA <i>(megrezzen, alig figyelve)</i>: Igen.</p> +<p>MÁRTA: Nézd, ki kell mennem az asztalhoz, különben feltűnik. +<i>(A küszöbről visszafordul, mintha valami visszahívná)</i>: Vagy +veled maradjak?</p> +<p>HUGOCSKA <i>(csak most veszi igazán észre, hogy Márta ki akart +menni. Feláll.)</i> Nem Márta… csak egy pillanatra. <i>(Márta +visszajön; Hugocska a nyakára kapcsolja a kezét)</i>: Márta, én nem +haragszom rád…</p> +<p>MÁRTA: Hiszem, Hugocska.</p> +<p>HUGOCSKA: De neked tudni kell, érezni… mindig, mindig, hogy én +most nem haragudtam –</p> +<p>MÁRTA: Tudom, te jó kis Hugocska vagy. <i>(Megcsókolja.)</i> +Hanem most megpróbálod elaludni, ugye?</p> +<p>HUGOCSKA: Megpróbálom –</p> +<p><i>Márta kimegy. Hugocska pár pillanatig mozdulatlan. Aztán az +újján számolja, hogy mit van mit tennie, ahogyan az imént Mártának +számolta fel. De nem szól, csak a kisérő mozdulatokat teszi és az +arcáról olvashatni. A számadás végén leejti a fejét és csendesen +rázogatja. Aztán felkapja, körülnéz, odamegy a</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> +<i>kommódhoz, amelynek zárában Márta a kulcsot bennfelejtette. +Folyton körülfigyelve a kulcsot az alsó fiókba próbálja; kihúzza a +fiókot, keresgél… Kiveszi Márta browningját, megnézegeti s a +keblébe csúsztatja. Még egy pillanatig a színen marad. Egon piros +rózsáját kiemeli a violák közül és magával akarja vinni. A +küszöbről visszafordul, lassan a kommódig megy és a rózsát +helyreteszi a violák közé. – Azután csendesen, elengedett tagokkal +kisurran.</i></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_119" id= +"Page_119">-119-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>MÁJUSI AJÁNDÉK.</h2> +</div> +<p>Ketten voltak, az asszony és a május.</p> +<p>Az ablaknál állott mindakettő.</p> +<p>A május befelé ólálkodott: rezgő fényekkel nyúlt a karszékekbe, +tapogatott végig a fehérprémes heverőn.</p> +<p>– Nincs nálad?</p> +<p>Az asszony kikémlelt a májusba.</p> +<p>– Hol rejted őt, nem most jön-é, keresztül rajtad?</p> +<p>A május tagadón rázta szőke lombjait, lemutatott az út +gereblyélt, töretlen homokjára.</p> +<p>– Hozd el őt nekem. Olyan rég várok reá.</p> +<p>– Ha olyan rég várod, miért nem csalogattad ibolyával húsvéti +öntözőnek? Verted volna meg áprilisi csalfa bolondsággal.</p> +<p>– Húsvétnál régebb várom…</p> +<p>– Hát kérted volna a selyemálarcos, részeg Karneváltól, farsangi +lázra.</p> +<p>– Régebben kérem én őt magamnak.</p> +<p>– Betlehemi csillagtól esdekelted volna, a karácsonytól, a +legnagyobb ajándékozótól.</p> +<p>– Már akkor is lankadt voltam a sóvárgásban.</p> +<p>– Az ősz öledbe dobta volna, mint almát az éhes cigányleánynak, +feltartott köntösébe.</p> +<p>– Milyen vak vagy, milyen siket. Csak a szóból hallasz, csak a +könnyből látsz… Én az első hajadoni hajnal óta őt lesem. Sorvadok +érte azóta is.</p> +<p>– És minden nyíló rózsához hasonlítasz.</p> +<p>– A szépségemet ünnepi köntösnek viselem a fogadtatásra. De +alatta a lelkem jaj nélkül szomorú, mint a régi gyásznál, amikor +már csak befelé fordult a bánat, háttal a világnak…</p> +<p>– És mi lenne, ha jönne.</p> +<p>– Próbáltam jöttét valaha is? Láttam a napot a <span class= +"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> földre +ereszkedni ölelésre? – Mi lenne?… Még elgondolni sem bírom.</p> +<p>– Azt sem tudod, mit kérsz és kéred.</p> +<p>– Térden.</p> +<p>– És éppen tőlem? Én a pünkösdi királyságot osztom, a +háromnapost.</p> +<p>– És ha csak egynapost, – ha egyetlen órást… Az ölelés törvénye +a mulandóság.</p> +<p>– Bölcs vagy, sokat szenvedhettél már.</p> +<p>– Bölcsebb is vagyok: tudom, hogy ami az enyém volt, az az +enyém.</p> +<p>– Óh, látlak, ahogy asszonyok szoktak. Kapaszkodol, átkozódol, +sírsz és leveted a szépséged, az ünnepi köntöst, ha az ünnep +elhervadott.</p> +<p>– A királynék nem járnak büszkébben anyaságuk első tudott +napján, mint ahogy én fogok járni ünnepem után.</p> +<p>– Honnan veszed az erőt?</p> +<p>– Abból, amit azután el nem vesz senki többet rólam, tőlem. A +keze simogatásának selyméből, a csókjának örök elégültségre +eljegyző édességéből.</p> +<p>– Miért nem kérted, amikor a tavaly álltam ablakodnál, tavaly +előtt?</p> +<p>– Akkor még csak a lelkemben találkoztam vele.</p> +<p>– És most?</p> +<p>– Láttam test szerint.</p> +<p>– Hol?</p> +<p>– Egyszer, egy farsangi éjjelen.</p> +<p>– Szóltál vele?</p> +<p>– A bálterem bejáratát a tömeg ostromolta. Társaim elsodródtak +tőlem… Ott tétováztam egy fenyőgirlándos boltív alatt… Fehér +krizantémot viselt. Odalépett hozzám, ragyogó, magabízó +ifjúságában, mintha csak a szívemből lépett volna elém… Azt mondta, +bízzam reá magamat, elvezet. Megfogta a kezemet… Olyan kemény, +meleg, tisztatapintású keze volt, mint a napsütött, hajlós, fiatal +faágak… Keresztül a forró gyúródáson. Mentem a kezén, mint csillag +után.</p> +<p>– Álarcban voltál? <span class="pagenum"><a name="Page_121" id= +"Page_121">-121-</a></span></p> +<p>– Mikor nem viselünk mi álarcot? Ha a végzetünkkel találkozunk, +akkor a leginkább.</p> +<p>– Miért nem néztél kihívón, igérőn a szemébe?</p> +<p>– Elgyengültem, mint leszédülni készülő szirom.</p> +<p>– Hullottál volna elejébe.</p> +<p>– Hogy megtaposson?</p> +<p>– Se elszántan, se nyomorultan – hát akkor, hogy akarod +megejteni magadnak?</p> +<p>– Óh május, nem érted? El vagyok szánva mindenre. Futni vakon +vele, ahová sodor, ez a bátorságom. Megnyitom szerelme előtt az +engedelmességem sorompóit, ez az alázatom. De neki nem szabad +tudni, hogy én akarom így! Hogy én sóvárgok régebb, hogy én halok +meg hamarabb érte… Neki úgy kell jönni, mintha ő hozná magát, +mintha térden csúszna, mintha levetné a koronáját a lábam +zsámolyául… Segíts május, óh segíts! – Te az asszonyok barátja +vagy. Te elhiteted a férfiúval, hogy ő akar, amikor ő a fonálon +húzott báb – hogy ő a rabszolga, amikor a térdére hull a +fejünk.</p> +<p>Megértőn bólingattak május fürtei, a szőke lombok.</p> +<p>– Tudom, tudom mi az asszonyok örök parancsa. Dicsőnek maradni a +megadásban. Hanem most titkaidba kell beavatnod engem.</p> +<p>– Nincs más titkom, csak ez az álom.</p> +<p>– Minden nő csupa titok. És a titka csupa kész fegyver… Hajolj +ki hozzám az ablakon, hogy jobban ismerjelek. Hogy tapintsam ki +újjammal a hajad fogását, igyam az illatodból, kóstoljam meg a +szájad ízét… Milyen okos vagy, milyen igazad van! Hogy kértél volna +az ősztől: hiszen te szégyelled feltartani a ruhád, s kacagó +szemmel kilesni a percet, mikor az alma leszédül… Angyalfiára sem +várhatsz: éjjeli misén nem durvult a térded s az apácák fehér +szerelmében fáznál. Farsangkor nem vagy pillangó: nehéz a szíved és +lehúz… Te az én húgom vagy: pazar a bűntelen üdvösség sugárzásában +– hanem az utad az szeméremkővel van kirakva. Buja vagy és sohasem +kacér, áhítat vagy, de profánok az imáid. <span class= +"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span></p> +<p>– Hanem fecsegő nem vagyok, május, te pedig csacsogsz és nem +sietsz, hízelkedel és nem cselekszel.</p> +<p>– Milyen bolond vagy. Sértegetsz, amikor én a titkaidból +kelepcét fonogatok.</p> +<p>… A férfi térdig vízben állt, a márványlapokat csiszolta. Sokkal +pompásabb volt, mint mikor krizantémot viselt. Meztelen karján, +mellén kivert az erő harmata, a szeme csókolta a munkát, mint a +szeretőt még nem ismerőké.</p> +<p>Egy sor ablak nyitva volt a műhelyben, szél osont be ott és +kifeszegette a szembenlévő sor ablakot.</p> +<p>Friss volt a szél és babra, meg-megcsapó, mint táncban repkedő +asszonyi köntösnek szegélye. Fűszere a sápadt virágoké, gyengéd, +lassan lebíró…</p> +<p>A fej könnyen megszédül, a véső elcsuklik a mindig biztos kézben +–</p> +<p>Alkonyodott már és szinte szendergésre hajolt minden növény. De +közben nőtt és duzzadott, mint álmában a koránfekvő gyermek.</p> +<p>A fűbe terült és beszívta a föld lehelletét. Vajjon az +gyöngyözte magából az ég alá kicsaló illatot?… Különös: maga nem +álmos és a keze mégis lehúz, külön kíván elszenderedni… Az ő keze, +a kalapács-sóvár, vésőn-kapó, sohasem ernyedő alkotni akarás.</p> +<p>Hosszú, puha szálak símultak a tenyerébe: pihés +félgöndörségek.</p> +<p>– Talán árvalányhaj… talán – Óh miért is nem nő fekete +árvalányhaj sűrű, fényes tömkelegben…</p> +<p>Az égből látszott csüngeni a nehéz, piros akácgerezd. Letépte és +mint gyermekkorában a kis zöld csészékből kifosztotta a szirmokat +és szívni kezdte a sziromtöveket. Mézédes volt a kóstoló és mégis +csak kivántatás. Mohóság lepte meg…</p> +<p>– Hazamegyek… tán megéheztem…</p> +<p>A város felé fordult, de újból arculverdeste a szél.</p> +<p>Bodzavirágnak fehér tenyeréből, elejtett asszonyi zsebkendőről… +honnan lepte meg már ez az illat?</p> +<p>S mint hivogató kendő, integet. –</p> +<p>Elindult a nyomában s az lebegett előtte, mint <span class= +"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> +láthatatlanul verdeső óriási lepke… Kinyúlt a keze érte, mintha +gyeplőjét tartaná és futott-futott vele. Az illatban igéret +reszketett: most a rétre futunk, ahol az árvalányhaj dúsabban +terem, mint a kasza alá a legsűrűbb mező és a piros akácból +jóllakásig tart a mézszüret –</p> +<p>Rácshoz ért, ott megtorpant a szél is. Repkény bokrétázta fehér +villával állott szemben, az ablakban háttal halovány női +sziluett.</p> +<p>Homályosan eszmélt s a szíve nőtt. Mint gyermekkori, tisztafehér +ünnepnapra: lebbent fel benne az emlékre szitált felejtkezés. Egy +farsangi éjjel hallgatag, elburkolt asszonyt kisért ide haza szánon +–</p> +<p>… Az illat befordult a kertbe, felszaladt a lépcsőn s a verandán +át bevonta őt a fehérfényű, oltártiszta kis szobába.</p> +<p>Üdvözölték egymást. – A férfi a virágokat kereste, melyek olyan +messzi küldték utána a hívogatást. De a szobában csak egyetlen +virág volt – annak a fehér pórusaiból illant szerte a kábulat.</p> +<p>Fekete árvalányhajkéve húzta-vette fel szelíden, ágyalt meg a +férfi kezének, eleven selyemből az első nagyszerű elnyugvásra.</p> +<p>Mézontó piros akác új és új virágot bontott –</p> +<p>Künt az ablak alatt a május betakarózott az éjszaka csillagos +lepedőjével és strázsát állott az üdvösségnek.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_124" id= +"Page_124">-124-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A KERT NEM TUD RÓLA.</h2> +</div> +<p>A kert olyan volt, amilyenné szerelmes asszonyok szokták ápolni +boldogságuk környezetét. Olyan, mint egy titkos ünnepeket szolgáló +kápolna, mint egy áhítattal vetett nyoszolya: rejtett volt, tiszta +és pompázatos.</p> +<p>A kereken háttal forduló házaknak még a vakablakaik szemét is +bekötötte a magasra nyírt thujakerítés. A terrász elé virágágyak +terültek, szőke porondos utakkal, smaragd-fényes füvekkel +körülfogott élőszőnyegek, melyeknek színváltó, megújuló pompája a +hóvirág szende-fehér bojtjaival harangozta be a tavaszt és a +salviák tűznél pirosabb máglyáival feküdt a dér alá.</p> +<p>Mégis a kertben több volt a zöld a virágnál. Már az ágyások +közepén és szegleteiben is yuccák, dracenák, agavék tárták ki +délies, merev szépségüket és rózsaszíneres márványedényeik köré a +kövirózsák tömörültek pozsgás dombokba.</p> +<p>Az ágyakon túl a bokrok zöldvilágú, mindig hűvös folyosókká +borultak össze. Itt már a madarak is otthon voltak, éneklők és +kedves hallgatagok, akiknek zaja halk pityegés és rebbent, +lombsúrló suhanások…</p> +<p>Ilyen volt az a kert, amely elé a terrászra legelőször kiültek a +májusi csókváltás láza után, a csillagok alá, hogy ők legyenek +tanui az egymásralelésnek, akik soha el nem múlnak a fejük felől. +Ide, a terrászig sötétlett jobbkézt az a taxus lugas, ahol olvasni +szokták a könyveket, amelyekben saját magukkal találkoztak szembe. +Ebben a lugasban húnyta le szemét az asszony az ifjú Werther +valószerűtlen szép keservein és itt takarta arcát a férfi +Baudelairet olvasva abba a <span class="pagenum"><a name="Page_125" +id="Page_125">-125-</a></span> selyemtömkelegbe, amelynek üde +illata a meghasított fenyőfakéreg gazdag balzsamait idézte.</p> +<p>Balkézt fenyőfák közül a hintaágy is idetetszett. Hányszor +találta ott az asszonyt! Olyankor leült mellé és tán sohasem voltak +szebb órák, mint mikor az ébredését várta… Vagy az az óra volt a +gazdagabb, amikor az első könnyét látta? – Nem a szerelmükért esett +az ki: egy kis rokongyermek volt súlyos beteg, akit a férfi sohse +látott és akiért most mégis újra tanulta a gyermekkora óta +elfelejtett imádságokat, csak azért, hogy az asszony mosolyát +visszakapja megint.</p> +<p>Az élet olyan szép volt, olyan dús és olyan változatlan +körülötte! Ahogy az évek múltak: a szépsége, a jósága, a bűbája nem +szenvedett törést. A vele való szerelem kultusszá avatódott, +elcserélhetetlenné, mint a vallás.</p> +<p>Ma újra ketten léptek ki a terrászra és kert és asszony sohasem +voltak még ilyen színpompásan szépek. A pázsitszegélyek úgy +csillogtak, mintha alólról világítanák őket. A virágok a tavaszi +túlnyomó kék-fehér és az őszi túlnyomó sárga-piros közt delelőt +tartottak. A leggyöngédebb égperem-színtől a rózsaszín-lilán át a +nyári zenit szédítő kékjéig és a parasztpántlikák kacagó +rózsaszínjéig pazarolták a szépséget a harangvirágok, a gyűszűvirág +pedig piros és sárga tűzgerezdeket gyujtogatott közéjük. Most már +értette a férfi, miért állta el az asszony előle napokig a kertbe +vivő ajtót. Meglepetésnek szánta a delelőre ért virágzást. Ezt a +pompát, amely mintha ismétlődött volna rajta. A homloka folttalan +fehérén, a halántéka vonalas kékjein, a rózsaszínre hevült arcon és +a forrópirosra csókolt ajkakon. A ruhájának is mása volt a +legvilágosabb füvek zsenge zöldjében, szemének bársonyával is +megpróbálta vetekedni az árvácskák legfelső sziromlevele. Csak a +hajának nem akadt testvérszíne: sem a Krisztus-szemek vörösbarna +foltjaiban, sem a széteső rózsák sötétreért porzóiban.</p> +<p>A hosszú, néma gyönyörködés alatt az asszony lassan elborult. +<span class="pagenum"><a name="Page_126" id= +"Page_126">-126-</a></span></p> +<p>– A kert nem tud róla, mondta és szava elbotlott.</p> +<p>– Miről?</p> +<p>Csak megfogta a férfi kezét és vonni kezdte. Könnyű volt vonnia, +az ő kezén a férfi sohsem kérdezte volna, hová viszik. Túl a kert +virágos részén, ahol az első lombfolyosó nyilt, hosszú gallyakban +csüggött a repkény. Dús, kemény, majdnem feketezöld volt a levele, +a fehér erekben akárha tiszta, hűvös vére csergedezne.</p> +<p>Az asszony felnyúlt egy gally után, lehúzta mélyen, elbabrált +vele és aztán megmutatott rajta egy viaszsárga levelet.</p> +<p>– Az első, – mondta csendesen.</p> +<p>A visszaeresztett gally beleakadt halántékán leomló hajába és +felborzolta azt. A férfi gyöngéden akarta lesímítni. És akkor +valami a szemébe szúrt. Rövid, a többitől dacosan, idegenül elálló, +göndörebb és érdesebb hajszál volt. Olyan színű, mint a barna +érckövek tellérében feltetsző ezüstér.</p> +<p>Az első…</p> +<p>– A kert nem tud róla, mondta ismét az asszony, hogy az ősz +benne páholyt nyitott magának.</p> +<p>Kiigazította magát.</p> +<p>– Nem is páholyt, csak egy kis leskelő nyílást, ahonnan +végignézi még a színek színjátékát és aztán avarba sepri össze +őket!</p> +<p>Míg beszélt, lehajtott fejjel előrement, a férfi utána. Az a kis +ezüstszál reszketett a jószagú nyári szélben, amely a szökőkút +harmatát fújta rájuk.</p> +<p>Leültek a fehér padra. – A férfi sápadt volt, mint a viaszsárga +repkénylevél.</p> +<p>– Kicsit fáradt vagyok, mondta az asszonynak. Végigfeküdt a +padon és az ölébe hajtotta a fejét, aztán behúnyta a szemét, hogy +ne kelljen beszélnie… Egy kép kezdte gyötörni. Az asszonyt látta a +tükör előtt, amikor találkozik az első ősz hajszálával. Az +asszonyt, aki nem kívánta tőle – legalább is sohasem szólt róla – +hogy elhagyja érette nyugalmas otthonát, feleségét, gyermekeit. +Hogy megadja neki is azt, ami halandó <span class= +"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> +szerelemből kinő, bele az örökkévalóságba: a gyermeket… Az +asszonyt, akinek a szerelmén kívül egyebe nincs, aki az első ősz +hajjal való találkozástól kezdve reszketni fog soha be nem vallott +reszketéssel, hogy elveszíti azt az egyet, amiért mindent +feláldozott.</p> +<p>Vergődni látta ezt a pompás, nyugalmas embert, akit úgy ismert +meg, mint a töretlen harmóniát. Vergődni és tán egy nap +kimagyarázatlan búcsút venni, egy csak magában elvégzett leszámolás +után, hogy feleség és anya lehet valaki dérütött halántékkal, de a +szeretőhöz, a nagyszerű szeretőhöz ilyenkor a panasztalan +elbúcsúzás talál.</p> +<p>Óh, fájt a szíve és csak egy vígasztalása volt. Elmálló, alig +kielemezhető érzés: hogy nem magamagáért, hanem az asszonyért fáj +jobban a szíve. Érte, akit már maga elé lát apácaszínű köntösében, +ahogy nem maradt már semmije, csak a multak örökös temetési +szertartása. Míg ő, a férfi a kisleányát fogja majd homlokon +csókolni esküvőre indultában és a fiának fog életbeindító +kézszorítást nyujtani. És unokák fürge trappja ver talán taktust +háza örömeihez, amikor leesik a hó az asszony udvarára és nő, nő +süppedetlen egyszintesen, mert meg nem tapossa senki, hogy hozzá +belépjen, s csak a madarak fínom lába ír csillagforma nyomokat a +küszöbére…</p> +<p>Az asszony elborulása nem volt több, mint a futófelhő árnyéka a +kerten, amely alatt a színek mélysége még erőteljesebben +kiviláglik. A mélabú fínom, szinte jóleső ernyedtsége csak akkor +ért nála döbbenetre, amikor a férfit sóhajtani hallotta. És +meglátta a hanyattfekvőnek szemszögében a lefolyni nem tudó +könnyeket.</p> +<p>– Az Istenért, megbúsítottalak, csak nem az első sárga +levéllel?</p> +<p>A férfi alig felfogható arcrebbenéssel intett igent. És már +érezte is a szemén egy zsebkendő puha érintését.</p> +<p>Csendes szóval, anyásan intette az asszony, ahogy a betegek füle +elől lopják el a szomorító dolgokat: <span class="pagenum"><a name= +"Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p> +<p>– Rejtsük el a könnyeidet. A kertnek nem szabad tudni róla, hogy +máris megsirattad. Hadd virágozzék jó darabig gondtalan, nem +sejtve, hogy szépségén karcolás esett…</p> +<p>A kis patyolatkendőbe belefogta a felitatott könnyeket és mintha +a legdrágábbjáért fakadtak volna, eldugta őket jól még forrón, +gazdagon lüktető kebelébe.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_129" id= +"Page_129">-129-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>KÉT GYÁSZ.</h2> +</div> +<p>Zárt kocsiban jött a temető kapujáig. Ne lássa meg senki, hogy +csokrot hoz, amikor nincsen itt senki törvényes halottja.</p> +<p>Pedig ekkora városban ki ismeri őt és ki tudja, merre temette el +az övéit. De ahogy restellte valaha, hogy kandi szem felismerje +rajta a csókok piros nyomát, úgy szégyelte volna most, hogy +rábámuljanak gyászának fehér rózsáira.</p> +<p>Esett a hó. A fenyővel szegett széles úton előttejárók lábnyomai +barnállottak az újjnyi fehérségben. Egy kicsit formátlan, sűrűnlépő +női lábé a középen, jobbfelől apró leányka cipellői, balfelől egy +serdülő fiú szeges bakancsáé. És a fiú nyoma mellett valami +kendőrojtnak súrlása a havon.</p> +<p>Ösztönszerűen az útszélre húzódott, mintha nem illenék +belegázolnia a három lépés összefogózó rajzolatába…</p> +<p>Sohasem volt ilyen szép a temető. Halottaknapja után a sok virág +még feldombolva állott a sírokon. A hóréteg, mint tapadó lepedő, +nagyvonalúvá, faragványszerűvé nemesítette formáikat. Mintha +márványsírok között menne fölfelé. Nem sietett. Az enyhe hószag, a +világfelejtette csendesség lefogta vergődő fájdalmát és szent +mélabúvá szenderült el az a lelkén.</p> +<p>A halálnap évfordúlóján a tavalyi nyárra emlékezett vissza. Az +utolsó nyárra.</p> +<p>Már betegeskedett, olykor láza volt szegénynek. Az orvos +leküldte Abbáziába. Ő maga a Balaton mellett egy éjszaka erre +ébredt:</p> +<p>– Légy mindig jó, amikor jó lehetsz.</p> +<p>Másnap hajnalban már a Karsztról látta az Adria <span class= +"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> +tojásdad tükreit felcsillani. Szelíd, olajozottan síma hullámok +hátán vitte a hajó…</p> +<p>A villa alsó lépcsőin zölden villámlottak a gyíkocskák.</p> +<p>– Ach, die lieben Eidechsen! Die bringen uns das schöne +Wetter!</p> +<p>Fehérfőkötős, friss leányzó mondta ezt, a verandán ülő férfinak +uzsonnát szolgálva fel.</p> +<p>A férfi, mint aki egy biztosra vett reményt lát teljesedni, +meglepődés nélkül ragyogott fel, ahogy a leány vállán át +megpillantotta őt.</p> +<p>… A nyár után alig látták egymást, de ilyen gazdag emlékekkel +lehetett várni nyugodtan az új örömre.</p> +<p>Nem jött soha több öröm. – Járvány támadt, amely alatt az +emberek irtóztak elmenni egymás temetésére. Azokban a napokban +odaadta volna az életét, hogy a szolgálója lehessen. Hogy +megkenhesse a fejét, hogy hidegrázta testét melengesse. De az mind +a más joga volt: neki be kellett érnie a szédült szavak s a csókok +emlékével… Az asszony még ápolónőt sem engedett a küszöbön +belépni.</p> +<p>A cselédlépcsőn járt fel kérdezősködni a házba, mely előtt egy +éjjel addig sétált, míg a rendőr megszólította… Hogy kellett magát +összeszednie, hogy csak a jóismerős szimpla érdeklődését mutassa és +ne vegye észre a cselédség, hogy lesi, hogy kap a szó után.</p> +<p>– Ma jobbacskán van… ma rosszabbul… Meghalt.</p> +<p>Sohasem fog tudni visszaemlékezni: mit felelt erre, hogyan +került haza. Csak azt tudja még, amikor a koporsóhoz lépett. +Részvétét rebegte az asszonynak, aki úgy sírhatott és úgy sírt, +mint aki az életénél többet vesztett. Ő pedig csak a szemével +csókolhatta meg a homlokát.</p> +<p>Azután a járvány kitört rajta is és feküdt hónapokig, míg a +tavasz visszatette az életbe.</p> +<p>… A temető széles útja most két keskenyebbre ágazott. Ő a +jobbfelé vivőre fordult. Furcsa, a három pár lábnyom is arra. +Gyanút fogott, kis oldalösvényre tért ki… Milyen jól is tette. A +sűrű thuják mögül <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= +"Page_131">-131-</a></span> megpillanthatta látatlanul a törvényes +gyász ünnepét. A még sírkőtelen domb elé a kicsi asszony +leterítette a fiú karján hozott plaidet és arra térdepeltek. Tiszta +feketén a tiszta fehér temetőben. Az asszony sírt, a hozzáboruló +gyermekek mély áhítatban imádkoztak. Előttük a behavazott hanton +egy sárga krizantémcsokor szinte égett.</p> +<p>Igen. Az ő virágjuk messzevilágíthatott, a fekete gyászuk mint +szobor plántálódhatott a sír fölé. De neki, mint ma egy éve a +cselédlépcsőházban: úgy kell kerülő utakon közelítenie és az +ismeretlen sírok közt kószálnia, míg amazok kisírják előbbvaló +könnyeiket… De hát kisebb az ő kínja, nagyobb az ő árvaságuk? Ki +maradt úgy vissza, mint a fa, melyről az utolsó lombot is letépte a +szél?…</p> +<p>Csak ment, ment a nyomtalan fehér ösvényeken és már nagyon +fázott. A hó kezdett hidegen lehelni, az ég fent kivetkőzött a puha +fellegekből és szívni kezdte a még lent felejtett kis +enyheséget.</p> +<p>Sokáig didergett a tetőn, míg végre a temetőkapun kifordulni +látta a három gyászolót.</p> +<p>… Egész nyáron, egész őszön át visszahúzta a kezét minden +virágtól. A szobáiba nem kívánta: olyan szép ünnepekre díszítette +hajdan virággal a házát, hogy most fájt volna egy bimbót is látnia. +S a temetőbe nem vihetett bár egy szálat is. Nem akarta, hogy az +özvegy megütközzék, eltünődjék egyszer az idegen virágon… Most már +lehet. Halottak napja lejárt, a halál évfordulója is. Leesett a hó: +ki jön még ezután a temetőbe?</p> +<p>Nem térdelt amazok nyomába, még a rózsáit is csak a sír lábához +tette és odahullott a fedetlen hideg hóra és forró fájdalommal +érezte át a halott közellétét.</p> +<p>Ezen az éjjelen csendes elnyugvás borult reá. Úgy tetszett neki, +hogy a halott felnyúl az ő virágaiért, lehúzza magához a kebelére, +úgy pihen. Olyan épnek, romlatlan szépnek látta. Nem mint akkor, +utoljára, a koporsóban: kékfekete ajakkal, elaszott arcéllel, alig +összeérő szempillákkal. – Hanem úgy, ahogy elaludt néha: a feje az +ölében, az arca kipirulva, <span class="pagenum"><a name="Page_132" +id="Page_132">-132-</a></span> szinte kitelve a boldog pihenésben. +Álmában köszönt ezért az álomért a jóságos Istennek.</p> +<p>Aztán riadt a szelíd enyhülésből.</p> +<p>… A temetés évfordulóján… A temetés évfordulóján holnap. – Ha az +özvegy ezt a napot szánta utolsó látogatásnak az esztendőben! Talán +hó esik még addig. Talán eltemeti a többi virághoz…</p> +<p>Egész nap leste a havat, de az ég sápadtan ragyogott. Estére +csupa csillag volt, csupa kegyetlen őrszem.</p> +<p>Nem tudott elaludni.</p> +<p>Hiába mondta: És ha meg is látja és ha el is töpreng rajta!</p> +<p>– És miért nem mertél mégsem átgázolni azok lábnyomain? Miért +nem térdepeltél a térdük nyomába?</p> +<p>– Én őt egyetlenemül szerettem, ő tőlem tanulta meg a +boldogságot!</p> +<p>Éppen azért…</p> +<p>A másik egész életében meg volt lopva. Ha sebzetlen szívvel is +hordozta a tudattalan keresztet. A szíve mindig olyan tiszta volt, +gyanút, kétkedést nem tudott soha. A saját jó lelke is őrizte a +ráébredéstől. És ahogy az életével nem vetett borút az ő napos +ösvényükre, csakúgy nem ejt most sem foltot az ő multjukra ünnepi +áhítata, amellyel gyászát viseli. Imáiba egy cseppnyi méreg nem +vegyül, könnyeibe semmi szemrehányás.</p> +<p>És most hibázni el a kíméletet és most rombolni le a +kegyeletét?!</p> +<p>Úgy elszégyenkezett a maga önzésén…</p> +<p>Milyen szomorú volna, ha ezzel zárulna az ő tisztán megőrzött +szerelmük története… Mint az óceánból futó hullám, amely kristály +talppal ér a partig és ott, miközben megtörik: felveri a szennyet… +Pedig ez lesz a vége, ha megakad egy szem a virágjain, ha meglátja +valaki leborulva… S ha csak a temető-őr, aki a sírokat +gondozza.</p> +<p>Szinte imádsággá foglalódott lelkében a szó:</p> +<p>– Istenem, ne engedd, hogy miattam valaha is színt váltson az ő +bánata. <span class="pagenum"><a name="Page_133" id= +"Page_133">-133-</a></span></p> +<p>Nagyon sápadtan kelt. Alig reggelizett, kocsit hozatott és +kiment a temetőbe.</p> +<p>– És ha tudnám, hogy minden éjjel utánanyúlsz és a szívedre +veszed.</p> +<p>Szakadtak a könnyei.</p> +<p>– Az élet ünnepe az enyém volt, a halál ünnepét: a gyászt +hagyjuk meg neki csorbítatlanul! Vagy beárnyékolhatjuk, én +kedvesem, az ő boldogságos gyászát? A fájdalomnak azt a drága +harmóniáját, amelyben, mint egy fehér templom boltjai alatt, nőnek +fel a gyermekeid! Mondj le róla, hogy koporsódban megérezd +térdeplésem melegét és én lemondok a boldogságról, hogy a sírodat +melengessem.</p> +<p>… A virágok mintha kővé fagytak volna. Talán igazán ott pihentek +két éjszakán a halottnak kebelén.</p> +<p>Felemelte a csokrot, még a havat is elsimogatta, ahol beroskadt +a rózsák nehéz feje alatt. Rátette egy virágtalanul maradt +távolabbi halomra és megindult, vissza az üres életbe – csendben, +elnyugodtan, mint aki megnyert egy szomorú csatát.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_134" id= +"Page_134">-134-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>FRANCISKA TŰZZEL JÁTSZIK.</h2> +</div> +<p>A hó új volt és könnyű, a szán talpa mintha csak a levegőben +suhanna s a csilingelés ezüst hullámokra bodrozta a kristálytiszta +levegőt. A vaskos házak nekikönyökölve gyönyörködtek a soraik +között vérkeringésként rohanó színes életben.</p> +<p>Mint a hó és mint a csengetyűszó, fehér volt és ezüst a +Franciska szánja. Takarói, prémjei is fehérek voltak, csak a +bundája volt fényeszöld brokát, a capuchonja s az orcája volt +halovány karmazsin.</p> +<p>A bakon, szemben a sötétlilában pompázó Madame Muglennel, egy +bencés pap ült, aki sietett a gáláns adóval:</p> +<p>– Franciska kisasszony ma valóságos hóban feslett +patyolat-rózsabimbó.</p> +<p>Célttévesztett nyílvessző módjára hullott le a bók. Franciska +nem ügyelte. Ő most éppen oldalthajolt és úgy nézett el a kocsis +repkedő libériája mellett, előre.</p> +<p>A pap kérdőn pillantott a társalkodóné kendőzött képébe, de az +csak vállát vonogatta:</p> +<p>– Wass weiss ich.</p> +<p>… Talán egy paradicsommadaras turbán, amely módisabb az ő +capuchonjánál, talán egy gazdagabb nyeregtakaró, hetykébb tartású +kocsis izgatta?</p> +<p>Kettővel előttük siklott a barnára pácolt, éppen nem hivalkodó +úri szán, amelyben hátat mutatott egy barnabársony braganzai +köpenyeg. És fehér cilinder alól világított a fényes hullámot vető +aranyhaj.</p> +<p>– Pardon – rebbent vissza Franciska az elkalandozásból – csak +rózsa, főtisztelendő uram.</p> +<p>– Miért?</p> +<p>– Mert ha rózsabimbót mond, úgy tizenöt évet késett a +komplimentuma. <span class="pagenum"><a name="Page_135" id= +"Page_135">-135-</a></span></p> +<p>Ismét előrepillantott, szinte zavartan mosolygott és elékereste +a prém alól gyönggyel varrott ridiküljét. Könnyű illatfelhő +színesítette belőle a nyersen üde levegőt.</p> +<p>Lehúzta kesztyűjét, úgy keresgélt ki zsebkendők, üvegcsék és más +apróságok közül egy kis, selyembe kötött hölgykalendáriumot s +fellapozva odanyujtotta a papnak.</p> +<p>A főtisztelendő igen jámbor, de csinos verset látott +belemásolva, Franciska saját kezeírásában.</p> +<p>– Ki írta ezt a verset?</p> +<p>Franciska rejtelmesen mosolygott.</p> +<p>– Nőszemély?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– Tehát férfi. Hm… Ezt?</p> +<p>– Sem nő, sem férfi.</p> +<p>A főtisztelendő hamiskásan csóvált fejet.</p> +<p>– Meglátja. Ma este.</p> +<p>Franciska kivonta a kalendáriumot a pap kezéből, nehogy az +tovább lapozhasson benne.</p> +<p>– Tehát egy új akvizició… bravó!</p> +<p>– Rövid időre szól.</p> +<p>– Gyorsan fog a körmére verni?</p> +<p>– Menjen… diák, vakációra jött csak haza.</p> +<p>– Szóval mégis csak férfi, jól gyanítottam.</p> +<p>– Gyermek… Jó vers, mondja? Mert szépnek szép, én úgy +találom.</p> +<p>– Hány éves gyermek?</p> +<p>– Tizenhétben jár.</p> +<p>– Tizenhét éves koromban én sem írtam jobb verseket.</p> +<p>Franciska eltüntette a ridikült. Előrehajolt és ráparancsolt a +kocsisra, hogy vágjon elébe a többi szánnak és forduljon ki a +Vágduna mellé, a szabad mezőkre.</p> +<p>… Az aranyhajú fiút pillanatra szembe látta. Éppen oda volt az +fordulva Konkoly-Thege főbíróhoz. A főbíró pedig ott babrált az +ifjú kabátgombjainál.</p> +<p>– Jó melegen van tartva a melled, fiacskám? Meglátod, jót tesz a +tüdődnek a mindennapi friss <span class="pagenum"><a name= +"Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> levegő. Nekem is rendelve +van, egész vakáción szánkáztatlak.</p> +<p>– Köszönöm, kedves keresztapám, a figyelmet.</p> +<p>Most csillogott el mellettük a kagylóalakú, fehér-ezüst +száncsoda.</p> +<p>– Hát ez a világszépe merre kavillál el megint?</p> +<p>A kérdés rosszaló volt, szinte ingerült.</p> +<p>Az ifjú nagy virágkék szeme a meghatott köszöntés végeztével +utána tágult Franciska szánjának.</p> +<p>– Mint mindig, külön utakon jár.</p> +<p>A keresztfiú nem érezte a szó élét. Szemére visszaereszkedett az +álmatag fátyol.</p> +<p>– Az gyönyörű út, amerre ő jár.</p> +<p>A főbíró gyanakodva pillantott keresztfiára.</p> +<p>– Ismered az életét?</p> +<p>– Az irodalom, a művészet ragyogják be azt. Imé, Győrből is +visszajáratja a költőpapot, hogy a kalendáriomot népünk számára +léleképítő olvasmánnyá csinosítsa.</p> +<p>– Úgy… igazad van, fiacskám. Az irodalom szép dolog. És főleg jó +dolog… sok mindenre.</p> +<p>– Igen is, keresztapám. A boldog nemzetnek büszkeség, a +boldogtalannak fegyver.</p> +<p>– Ezt persze így tanultad az iskolában.</p> +<p>– Petrovics Sándor diáktársamtól tanultam még Pápán.</p> +<p>– Sed datur et tertium.</p> +<p>– És micsoda mégpedig?</p> +<p>– Szép hölgyek ürügye… a szórakozásra.</p> +<p>Az ifjú kinyíló lelke visszacsukódott. Igen ügyefogyott volt, +másra terelni át a szót, hát hallgatott. A fehér-ezüst szánt +elveszni látta Vágduna-menti lilaszínű esthajnalban, s benne a két +titkon rajongott embert: az ünnepelt poétát és a nagyszerű +maecenásleányt.</p> +<p>Ugrált a szíve, mint egy kirepülni készülő madár. Ha ez a +puritán keresztapa tudná, hová hivatalos ő ma este! De nem szól. +Nehogy lebeszélje a még puritánabb édesanyát az engedélyről. Hiszen +olyan fejcsóválva, <span class="pagenum"><a name="Page_137" id= +"Page_137">-137-</a></span> bátyjával, nénjével, sógorával tartott +családi tanács után adta meg azt:</p> +<p>– Hogy éppen meg ne sértsük, egy órára!</p> +<p>Ezt az engedékenységet is csak a jó Eszter csikarta ki.</p> +<p>– Édes anyám, a mi kis fiúnk nagy ember lesz, nem szabad +elterelni a szent utakról.</p> +<p>Vály sógor igen komoly volt, de nem érvelt se pro, se kontra. +Mintha egyrészt küldené, mintha másrészt féltette volna is.</p> +<p>A diák önkénytelen tapintotta meg a mellényzsebében dédelgetett +bilétát, mint drága útlevelet, s ismételte el magában az írást:</p> +<p>„A múzsák ifjú kegyeltjét ismerni óhajtja és ma este 9 órakor +irodalmi soiréera várja – Weinmüller Franciska.“</p> +<p>Ezen a névjegyen nem volt sem címer, sem korona. Rézkarcban egy +kis görög templom állott rajta, hátterül babérliget és előtte az +áldozatra tüzet serkentő múzsa.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Enyhén fénylő selyemgobelinek, antik aranyra festett bútorok. +Csipkefínom porcellán jardiniére-ekben drága illatokkal locsolt +selyem és bársony művirágok lehelték a könnyű kábulatot. A kandalló +szinte túlmeleget árasztott, hogy a hölgyek mélyen dekolletálva is +forrófehéren viruljanak.</p> +<p>Madame Muglen a rikító színekből összeapplikált +foulard-toiletteben már a legnagyobb karosszékben ült. A +fehérpártás szobaleánnyal maga elé csúsztatta a lábtevő párnát is, +az asztalra pedig odakészítette legyezőjét s a portubákos szelencét +magának. Ezek voltak főmulatságai az irodalmi soiréekon is.</p> +<p>A szomszéd szobából, Franciska „kredencéből“ halk csörömpölés +hallatszott és a főtisztelendő poétának házigazda módján bizalmas +utasítgatása:</p> +<p>– Mit spóroltok a tejszínhabbal? Csak aztán ne legyen elég hideg +a fácánpástétom: fülhúzást rendezek!</p> +<p>Madame Muglen ezalatt a vendégeket fogadta.</p> +<p>Legelsőnek egy szép fiatal asszony jött meg: nefelejcskék +<span class="pagenum"><a name="Page_138" id= +"Page_138">-138-</a></span> kendőben, nefelejcskék bodrozott +kasmirruhában. Hajába is kékszínű girlandocskák voltak elfűzve.</p> +<p>Azután csupa férfiak érkeztek és végül a boudoir felől maga +Franciska is belépett. Szárnyszerű, vállraöltő canezoukkal, remek +shawlokkal utánozhatatlanná varázsolt toalettjei helyett ma +bíborral szegett görög chitónban volt, de a ruhát derékban szorosan +hordta, hogy el ne tagadódjék a karcsúsága és a vállán is jobban le +volt az csúsztatva, mint ahogy a stílus előírta. Kökényszínű +hajában gyémántokkal villózott a háromsoros aranyabroncs. De arca +most már nem volt karmazsin, hanem bársonyfehér.</p> +<p>– Édes kis művészném, csókolta össze a fiatalkát, s minden +férfit kitüntetett valami bon-mot-val.</p> +<p>Egy sárgafrakkos gigerlinek megjegyezte:</p> +<p>– Még mindig bajusszal, mon deserteur?</p> +<p>Mindenki értette a tréfát: Franciskáról szerették azt regélni a +komáromiak, hogy hadserege kizárólagosan símaképűekből áll: +színészekből és papokból… Lenci úr pedig, bár sem pap nem volt, sem +színész, egyideig bajusztalanul lebzselt Franciska körül, most +aztán, valami bosszúformán, megnövelte férfiúi díszét.</p> +<p>– A mára igért akvizíciónál azonban nem kell tartani a +bajusztól, huncutkodott a főtisztelendő.</p> +<p>– Egyelőre… nevetett Franciska. – Boldogan, melegen izgatódott a +diákifjú elvártában. De már-már szinte ideges is volt: szikrázó +társalgás közben rápillantott egyszer a kandallón álló lábasórára. +Ő, akinél társasági parancs volt, s áthágása nyílt sérelem: órára +sohasem nézni!</p> +<p>… Egy pillanatra meghökkent és elpirult a küszöbön. +Szőnyegtelen, súrlott padlóhoz és kálvinistafehér falakhoz volt +szokva. Csillár alatt nem ült soha, csak a színházban. És itt +süllyed a lába, mintha puhább talajra ért volna és szemben a falon +egy Ámorkát oktató meztelen Vénusz mosolyogta meg a +gyámoltalanságát.</p> +<p>Előkerültek a közelgő újesztendőre szóló kalendáriom irodalmi +részének kefelevonatai. Egy imádott <span class="pagenum"><a name= +"Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> asszonyt pongyolában +látni, semmi ahhoz képest, ami most fogta el a diákot: így +kezdetleges formában pillanthatni bele az ország legnépszerűbb +könyvének készülő lapjaiba.</p> +<p>Egészen magába veszett és olyan hallgatag volt és ünnepélyes, +mint az első úrvacsoránál. A társaság észrevette, hogy neki ez a +stílusa és hagyták úgy viselkedni, mint a virágot, amely némán +issza a napsugarat.</p> +<p>Csak Franciska fogott fel tőle később egy tekintetet, amikor +kredencezés után maga a zongorához lépett énekelni.</p> +<p>A főtisztelendő karját nyujtotta a kékruhás +porcellánbabának.</p> +<p>– Kicsi asszony, nagy művésznő! – s a fiatalkát most placcra +vezette.</p> +<p>Lendvainé a <i>Falusi Kislányt</i> szavalta. Hanem ilyen édes +libuskát még a főtisztelendő poéta sem képzelt el versének írásakor +– mintha elfelejtené a reverendát, összecsókolta a harmatos asszony +kacsóit.</p> +<p>A diák ámult, hogy a múzsákat ilyen melegen is szabad ünnepelni. +Ő bezzeg még a bűbájtól sem volt felocsudva, hogy meghajolhatott +előtte, akit csak mint csillagot látott eddig a nézők névtelen +sorából.</p> +<p>Lenci úr, a sárgafrakkos, bajuszos gigerli már fészkelődött és +hogy mindenkit lefőzzön, hatalmas páthosszal hazafiast szavalt.</p> +<p>Erre azután kitört a politika. Micsoda szép dolgokban hittek +ezek az emberek! Független hazáról zsibongtak és világraszóló hazai +irodalomról. A diák azt hitte: felsőbb lények zsinatán van, ahol a +jövendő dogmáit szabják meg. Most már mégúgysem mert szólni, nehogy +ügyetlent mondjon… bár hiszen ők is próbáltak ilyesmikről álmodni a +képzőtársaságban. Petrovics Sándor kivált szeretett gyönyörűket +jósolni. De hogy azokban az álmokban a hon nagyjai is bíztak… ez +egy kis kóstoló volt az üdvösségből.</p> +<p>Pont tizenkettőkor a kandalló-óra vidám pásztornótát pengetett. +Az ifjú észbekapott, hogy tizenegyre hazaígérkezett az +édesanyjának. <span class="pagenum"><a name="Page_140" id= +"Page_140">-140-</a></span></p> +<p>– Nem maradhatok már egy percig sem, mert édesanyám +fentvirrasztva vár.</p> +<p>De csak most gyűlt meg a baja.</p> +<p>Hohó, ifjú múzsabarát, ingyen nem lehet ki- és bejárni Helikon +berkeiben. Fizesse meg előbb a maga obulusát!</p> +<p>– Semmi sincs nálam – szabadkozott a diák, igen boldogan, hogy +ez így van.</p> +<p>– Csakhogy van ám nálunk!</p> +<p>A főtisztelendő levette Franciska ridiküljét a kandallóról. A +diák tűzpiros lett, tudta, hogy Eszter nénje dobraverte a városon +egy versét, amely a Petrovics Sándoréval együtt díjat nyert Pápán a +képzőtársaságban.</p> +<p>Hát még mikor megismerte a kezébe nyomott hölgykalendáriomban a +bűbájos maecenásleány kezeírását.</p> +<p>– „<i>Mi ez?</i>“ – dadogta a címet s akkor egyszerre megnémult, +mint rossz diák a beszekundázáskor.</p> +<p>Aztán megváltódott. Mielőtt a szégyen teljes lett volna, +Franciska hozzája lépett. Egyik kezével a kalendáriomot fogta le, a +másikkal a szolgálatot felmondó ajkakat.</p> +<p>– E poéma nagyobb nyilvánosságra van szánva. A hazamenés +váltsága: hogy átadja nekem a Komáromi Kalendáriom friss +kötetébe.</p> +<p>… A diák úgy tébolygott haza, mintha berúgott volna a tokajitól. +Pedig éppen csak az ajkáig vitte a poharat.</p> +<p>Ahogy kihúzta a lábát, Lenci úr rosszmájúan akart sebezni:</p> +<p>– Ennek nincs ugyan bajusza, de azért nagyobb deserteur nálam, +Franciska kisasszony!</p> +<p>– Mit tudja azt Kegyed?</p> +<p>– Ez az első férfi, aki meg tud szökni Kegyedtől, mindjárt éjfél +után.</p> +<p>A főtisztelendő úr friss töltést praesentálva hozzátette:</p> +<p>– S milyen bevehetetlen bástya mögé: a mamuska szoknyájához! +<span class="pagenum"><a name="Page_141" id= +"Page_141">-141-</a></span></p> +<p>– Csak Komárom vára bevehetetlen, – replikázott Franciska és +sötétszürke szemén áthullámzott egy titokzatos, bujdokolón meleg +sugár.</p> +<p>– Úgy hát akkor Móric diák városunk ékes szimboluma!</p> +<p>– Még nem volt próba alatt, kedves Lenci úr!</p> +<p>– Ki meri a próbát? Művésznő kedves, – Lendvainéhoz fordult –, +azt hiszem, Kegyed az ő zsánere: világos fürtök, nefelejcskoszorú, +szendeség.</p> +<p>Lenci úr felkapott egy poharat.</p> +<p>– Én iszom a vár bevehetetlenségére!</p> +<p>Franciska gőgösen vette a magáét és koccintott.</p> +<p>– És én az ellenkezőjére!</p> +<p>– Aki vádol, az bizonyítson!</p> +<p>– Előre mit bizonyítsak?</p> +<p>– Előre csak – fogadni lehet –, tréfált a tisztelendő.</p> +<p>– Hát fogadjunk!</p> +<p>– Velem? – ajánlkozott Lenci úr.</p> +<p>– Nem – hűtötte le Franciska –, hanem magával Gergely.</p> +<p>– Mibe? Csak borsos árat ne kérjen!</p> +<p>– Sőt… Paprikásat kérek.</p> +<p>– Hogyan?</p> +<p>– Ismét ír, mint Komáromból való távozta előtt, egy „paprikás +verset“ a kalendáriomba.</p> +<p>A tisztelendőnek láthatóan nem tetszett ez.</p> +<p>– Hm. Az asszonyok mindig jó árt szabnak. És mit kapok én, ha +veszít?</p> +<p>Franciska kinyitott egy rakott, gazdag vitrint. Ékszer-tokot +vett ki belőle, amelynek elfakult zöldbársony ágyában brillánsokkal +kirakott jókora kereszt feküdt.</p> +<p>– Sokkal kevesebbet ér egy versnél?</p> +<p>Rápróbálta Gergely főtisztelendőre. Csak úgy villózott az a +fekete papi köntösön. Aztán kezet fogott a poétával.</p> +<p>– Vágja el, Megyeri úr!</p> +<p>A művész nem sietett.</p> +<p>– Hohó, mire fogadnak tulajdonképen? Vagyis: miben is álljon a +kapituláció? <span class="pagenum"><a name="Page_142" id= +"Page_142">-142-</a></span></p> +<p>– Egy pásztorórában, természetesen – ízléstelenkedett Lenci +úr.</p> +<p>Franciska összeráncolta a szemöldökét, de csak annyit +felelt:</p> +<p>– Egy csókban, amit ő fog kicsikarni.</p> +<p>– Vagy kikönyörögni, – enyhítette a szót Lendvainé asszony.</p> +<p>– Terminusra! – fenyegetett a főtisztelendő. – Nekem két hét +mulva Győrben kell lennem a katedrámon.</p> +<p>– És a színtársulatnak is oszlania kell a „Sas“-ból, a +farsangolók miatt.</p> +<p>– Máskép nem is lehet. Móric diák is visszamegy Kecskemétre.</p> +<p>– Kedves Franciska, a legnagyobb nehézséggel nem vet számot – +aggodalmaskodott Lendvainé.</p> +<p>– Mennyiben, kedvesem?</p> +<p>– Hogy… ilyesmit nehéz bizonyítani.</p> +<p>– Könnyű, igen könnyű! Tanut kerít. Megbujtat minket a szomszéd +szobába.</p> +<p>– Piha, Lenci úr, büszke vagyok, hogy… hogy megnövelte a +bajuszát.</p> +<p>Tóth Lőrinc az ajkába harapott.</p> +<p>Ez a szó jól büntetett, más egyebekért is, Franciska most hát +megbocsátó, derűs komolysággal jelentette ki:</p> +<p>– A dolog, hölgyek és urak, becsületszóra megy.</p> +<p>– Hogy hallgatunk róla?</p> +<p>– Erre nem kell becsületszó, ez természetes. Hanem én adom +szavamat, hogy őszintén beismerem a sikert vagy a vereséget. Tíz +nap mulva, ó-esztendő éjszakáján ugyanitt találkozunk. Vagy +paprikás vers lesz a frissen nyomott kalendáriomban, vagy Gergely +főtisztelendő fogja a keresztet hordani.</p> +<p>– Ez már fínom! – örvendezett Lendvainé asszony.</p> +<p>– Tisztában van, hogy ez a fogadás mit jelent az üzletre nézve? +– kérdezte most Gergely pap szinte szigorúan. – Már is késik a +kalendáriom. <span class="pagenum"><a name="Page_143" id= +"Page_143">-143-</a></span></p> +<p>– Azzal is tisztában vagyok, mit jelent az üzletre, ha kegyedtől +újra verset hozhatok.</p> +<p>– S ha mégsem hozhat? Szép summát játszik el a késedelemmel!</p> +<p>– Annál nagyobbat is veszítettem már – akkor… tudniillik: +mindent legyőző varázsomnak nimbuszát.</p> +<p>Szinte szomorúan indult a mondás, de utolsó hangsúlya átcsapott +a látszat kedvéért a játsziba.</p> +<p>– Szóval, Kegyetek akkor hallgatagon tudomásul veszik, ki nyert, +ki vesztett, és soha többé szó se essék róla… Ha kudarc, azért, ha +siker, épp azért –</p> +<p>Franciska elpirult és kikerülte Gergely pap tekintetét.</p> +<p>… Móric diák most érkezett éppen haza. Anyja bibliázva +virrasztott. Lehet, hogy szemrehányásokra készült, de ahelyett, +amikor most visszakapta, forrón, megmentetten ölelte magához +kisfiát.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Franciska lement a nyomdába, hogy maga nézzen utána parancsai +teljesítésének. A nyomdakormos munkások úgy húzták ki magukat +előtte, mint tették volt édesapjának. Az öreg Weinmüller szigorát +leánya bűbájjal pótolta és ötletességgel – s az üzlet jobban +virágzott most, mint valaha.</p> +<p>A nyomdamester szolgálatkészen állott meg előtte.</p> +<p>– Megkezdték már az áttördelést, Schnack mester?</p> +<p>– Megkezdtük, ahogy a főtisztelendő úr a reggel +megparancsolta.</p> +<p>– Látni akarom, hova tétette a „Mi ez?“ című verset.</p> +<p>– A második ív elejére.</p> +<p>– A másodikra? Mutassa… nem, ez így nem jó, komáromi szülöttet +az első ív elején mutatunk be.</p> +<p>– Óriási munka. Az egész literaturai részt át kell tördelni.</p> +<p>– Nem számít. A vers lesz az első közlemény. Mikorra kaphatok +levonatot róla?</p> +<p>– Holnap délre, tettes kisasszonyom. <span class= +"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span></p> +<p>– Szólt a főtisztelendő úr arról, hogy még egy versnek hagyjanak +helyet valahol?</p> +<p>– Nem szólt semmit.</p> +<p>– Ej!</p> +<p>Megcsóválta ékes fejét, izgatottan befelé mosolyogva.</p> +<p>– Csak hagyjanak ki akárhol…</p> +<p>– Mekkorácskát körülbelül?</p> +<p>– Mint a „paprikás versek“ voltak annak idején.</p> +<p>– Mikor kapjuk meg a manuscriptumot?</p> +<p>– Mikor?… Igyekezni fogok… hogy mire az első ív készen van… +mikor lesz készen?</p> +<p>– Bizony csak holnapután.</p> +<p>– Holnaputánra – igen, megkapják, vagy… másképen intézkedem. +Szóval: hagyjanak helyet a második ívben!</p> +<p>Nagyon szórakozott volt. Alig jutott eszébe a második dolga.</p> +<p>– Ha már összeírta, adja ide az alkalmazottak karácsonyi +kívánságáról a listát.</p> +<p>… Délután kihajtatott és oly gazdag bevásárlásokat csinált +munkásainak, háznépének, mint soha. Pedig eddig sem kímélte a +pénzt. Hanemhát ömlött az, mintha beléje szeretett volna +Franciskába.</p> +<p>Madame Muglen-nek régi álmát vette meg: a gyűrűkarkötőt. +Impraktikus, méregdrága bolondság volt az, a kezet minden komoly +munkára alkalmatlanná tevő: az egy stílusban tartott két ékszert a +kézfejen át a karig finom lánc kötötte össze.</p> +<p>És míg alku nélkül válogatott, gondolata másfelé járt. +Kikocsizás előtt levélkét küldött el Móric diáknak, melyben holnap +délutánra magához kérte a korrektura megtekintése végett.</p> +<p>Olyan izgatott volt, akár az első légyott előtt. Minden +fejtörést okozott: mit vegyen fel, milyen füstölővel illatosítsa +szobáját, fényt teremtsen-e vagy félhomályt –</p> +<p>Démont játsszék-e avagy olvadó szerelmes asszonyt?…</p> +<p>Hiszen egészen biztos volt benne, hogy a fiú lelkét <span class= +"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> már +rabul fogta magának. Sokkal biztosabb, mint azoknál, akik két +vőféllyel érkeztek kérőbe és még annál is, aki titkos kegyért +esdekelt csupán.</p> +<p>Kit a gyönyör, s kit a példátlan gazdagsága is vonzhatott, de az +a tekintet, amit a diák feléje küldött…</p> +<p>Szerelem?… De ő eddig sohasem tudta, hogy a szerelemnek ilyen +töretlenül tiszta sugarú is lehet a tekintete.</p> +<p>… A délelőtt már meghozta a maga örömét.</p> +<p>„Nagyrabecsült kisasszonyom! Ma délután négy órakor tiszteletét +teszi híve Ásvai Jókay Móricz.“</p> +<p>… Kint lassan, ünnepélyesen foszlott alá a hó és a +bethlehemjárók éneke már átszőtte az ünnepi szürkületet. Bent a +nesztelenség szőnyegén ábrándok suhantak, megboldogították, +benépesítették a pazarszép termeket…</p> +<p>Nem volt már kérdés, sem a fény, sem a füstölő: az új módi +szerint Franciska fenyőfát hozatott le Tótországból és a szalonban +karácsonyfát állíttatott. Az bevilágította, beillatosította a +termet. Csak a boudoirban égett néhány szál gyertya.</p> +<p>Ismét a görög ruha volt rajta, hanem aranypánt helyett most méla +gyöngyöket fűzött a hajába. A tükörbe nézett: virágzó napja volt +ma, ilyenkor tudta, szédül és szédít…</p> +<p>Jött-ment, álmodott, hogy karjai közt pihen a gyönyörű gyermek, +hogy kifoszlik az elérhetetlenség, a bírhatatlanság hófehér +lepleiből…</p> +<p>Végre jött a diák és úgy mint a multkor: a szembekerülésnél +vadrózsaszínt váltott.</p> +<p>Franciska a boudoirba vezette. Ott leült a kínálásra és csak azt +mondta:</p> +<p>– Eljöttem…</p> +<p>Ismét széthúzódtak szeméről a szinte bántó, a közel valóval +szemben közönyt mutató álomfátylak. Tisztán nézett, érdeklődőn, +várakozón Franciskára.</p> +<p>Azonban váratlanul bejött a szobaleány. Nagyobb puccban volt, +mint Móric diák Eszter nénje odahaza. <span class= +"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> +Jelentette, hogy a munkások boldog ünnepet akarnak kívánni a tettes +kisasszonynak.</p> +<p>Franciska egy kérdő pillantást vetett Móricra.</p> +<p>– Bejőjjenek?</p> +<p>Hogy erről megfeledkezett intézkedni!</p> +<p>Érezte, hogy most már tapintatlanság volna a fiú mimózaságával +szemben, ha elutasítaná őket az egyedüllét kedvéért.</p> +<p>És értetlen, megsértődő csodálkozással vette észre, hogy az ifjú +szinte boldogan honorálja az ünneplő küldöttség megjelentét. Jobb +szeretné így, mint kettesben?…</p> +<p>Mind ünneplőben voltak, mind kimosdva, kifésülődve. Schnack +mester előlépett és ékes szavakkal éltette Franciskát, ki „árva +honunkban a nemzeti nyelv pallérozásának támogatásában fényes +példával jár elől.“</p> +<p>Végigcsókolták az úrnő kezét és átvették a szobaleánytól a +karácsonyfa alá halmozott csomagokat.</p> +<p>– Ne zavarjon többet senki, – intette Franciska a leányzót, – +Jókay úrral a korrekturát csináljuk.</p> +<p>Visszatértek a boudoirba, ott Franciska átnyujtotta az ifjúnak a +durva papírlapot, amelyen a kefelevonat állt. Móric tán az +evangéliumot sem fogadta volna szebb mosolygással és ez a mosoly +kibékítette Franciskát az előbbi sértődéssel.</p> +<p>– Van plajbásza? Úgy jőjjön az íróasztalomhoz.</p> +<p>Melléült Móricnak és tanítgatta, hogyan jelölje ki a +sajtóhibákat. Néha megfogta a kezét és vezette azt, mint gyermekét. +Óh, ez a Schnack mester. Olyan akkurátosan dolgozott, úgy akarta a +kedvét a kisasszonynak, hogy alig lehetett hibát találni. Pedig, +hogy reszketett az a keskeny, leányosan előkelő kéz, amikor +Franciska gyöngéd irányításának engedett.</p> +<p>Most újra eltűnt minden kétség Franciska szívéből.</p> +<p>Úgy reszketett az a kéz, hogy kuszán írt, hogy elküldte a szívig +a remegést – és mint a karcsú torony a félrevert harangtól, az +egész fínom férfitest reszketni <span class="pagenum"><a name= +"Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> kezdett: a leheletkönnyű +arany hajcsigák szinte összepengtek.</p> +<p>Franciska érezte: fényes ár sodorja őket. Nem nehéz megmondani, +megadni semmit többé. Minden következik magától…</p> +<p>– Elfelejtettünk valamit egészen.</p> +<p>A gyermek csak nézett, de olyan tekintettel, amely egészen +kiszolgáltatta.</p> +<p>– A honoráriumot.</p> +<p>– Óh… én nem akarok… semmit.</p> +<p>– Gyermek, tanuljon meg sokat kérni az írásaiért, nagyon +sokat.</p> +<p>– Amennyit az ember szívének érnek, annyit úgysem lehet fizetni. +Amennyit másnak ér, az igen kevés summa.</p> +<p>– De én szeretnék e költeményért annyit fizetni, amennyit a +költő szívének ér. Nevezze meg az árat –</p> +<p>Mintha vakítaná a leány tekintete, az ifjú szeme olykor +összerebbent.</p> +<p>– Nincs rája szó.</p> +<p>– Van. Én tudom.</p> +<p>Franciska még mélyebben nézett. Ide már nem ért a szavak ereje: +itt kötött szó nélkül üzent a lélek a léleknek. Csillagok serege +tündöklött fel az égmélységű szemekben.</p> +<p>– … Kérj.</p> +<p>A fiú behúnyta a szemét, lélekben térdreomlott.</p> +<p>– A legnagyobbat?…</p> +<p>– A legnagyobbat.</p> +<p>Odanyujtotta magát a leánynak… Franciska bezárt szemmel a száját +kereste… s a homlokával találkozott. Ahogy ajka megérintette: +érezte, hogy a gyöngéd bőrt fínom verejték üti át, amint a lehelet +futja meg a tükröt.</p> +<p>Nem szerelmet keresett, nem az ajkát kínálta…</p> +<p>A csók után valóban leborult és megoldódott szívvel, de botló +nyelvvel dadogott valamit, amiből Franciska megértette, hogy ő egy +égi tisztaságos, felsőbb teremtés. A magyar literatura védőszentje, +akit a magyar <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= +"Page_148">-148-</a></span> hajnal küldött előre pirkadásnak, +akinek csókja lesz a kisdiák útravalója a Helikonra.</p> +<p>… Ott állott a szalonban, a karácsonyfa előtt, keze +összekulcsolódott, alácsüngött a búcsúzás után.</p> +<p>Mi volt ez? Kudarc vagy diadal? Nem kapta meg, amit várt, – és +többet kapott, mint amennyit valaha is álmodott magáról. Hogyan… +hát ez a gyermek bevattázott füllel, befátyolozott szemmel jár az +emberek között, hogy őt istennőnek tartja? És mi van vele… mi volt +vele annak a csóknak pillanatában: hogy annak érezte magát, amit a +kisfiú dadogott és hogy e percet szebbnek tartja annál, semhogy +valaha ismétlődhessék… Szörnyű lenne, ha a gyermek ráébredne, +milyen köznapit, milyen olcsót akart ő tőle. A hamvas, drága fiú, +aki egy imádsággal térdelt elejébe.</p> +<p>Hogy viselkedjék ezek után az óesztendőn összegyűlő soirée +előtt? Magyarázzon, hogy se így, se úgy nem ütött ki a dolog, se +nyert, se veszített?</p> +<p>Előre látta Lenci úr gúnyos fintorát, ha meghallja, hogy a +„kölyök“ múzsacsókot akart és térdepelt.</p> +<p>Dobraütni ezt… ezt? Kikacagtatni egy szívnek fehér áhítatát? +Drága, tiszta boldogsághullám hömpölyögtette meg a szívét. Soha. +Hát? Hazudni, hogy a tiszta gyermek érzéki jutalmat csikart?</p> +<p>Vesszen a büszkeség. Miért ne higgyék, hogy ő is akadt +bevehetetlen várra… Nem, merthogy erős volt a vár, de olyan +tündöklő, olyan sértetlen, hogy ő vált a gyöngévé, tehetetlenné +előtte.</p> +<p>Kivette a vitrinből és a karácsonyfára függesztette a +keresztet.</p> +<p>Az ajtó felnyílt, Gergely főtisztelendő bejelentés nélkül jött +be. Nem is köszönt, csak komoran a leányhoz lépett.</p> +<p>– Megmondtam Franciska, hogy ne lássam mégegyszer nálad Móric +diákot.</p> +<p>– Nem is fogod, Gergely, nyugodt lehetsz.</p> +<p>– A kapud aljában találkoztam vele!</p> +<p>– Az meglehet. <span class="pagenum"><a name="Page_149" id= +"Page_149">-149-</a></span></p> +<p>– Miért volt itt?</p> +<p>– A fogadás értelmében magamhoz hívtam.</p> +<p>– Nem figyelmeztettelek, hogy az egész fogadást csak játéknak +szántam? Már nem bírom a Lenci szemtelen célzásait.</p> +<p>– Dühös, mert kosarat kapott.</p> +<p>– Dühös, mert gyanakszik, hogy miattam! Azért rögtönöztem a +tréfát, hadd hintsek egy kis port a szemekbe.</p> +<p>– Nem értelek, Gergely. Mit mondjak a társaságnak, ha Móric +diákot próbára nem teszem?</p> +<p>– Ideadod a keresztet, vagy megkapod a verset, ahogy tetszik, de +felhagysz ennek a gyermeknek újjracsavarásával!</p> +<p>– Neked az még jobb, ha kompromittálom magamat vele… Legalább +nem tudják fel neked újra az iderándulásodat.</p> +<p>– És saját hírneved?</p> +<p>– … Az most… nem fájna nekem…</p> +<p>– Franciska!</p> +<p>Megszorította a leány csuklóját.</p> +<p>– Ezt kapom én tőled? Aki tíz év óta jobbkezed, barátod, +tanácsadód voltam, akit a „világias összeköttetéseim“ miatt +száműztek Pestről Győr városába!</p> +<p>– … Bocsáss meg… Tudod, hogy megszoktam játszani a tűzzel…</p> +<p>– Passziód. De eddig hitványabb anyagot vettél hozzá. Ennek kár +volna szárnyát perzselni.</p> +<p>– Ne félj már.</p> +<p>– Nem bántottad?</p> +<p>– Próbáltam…</p> +<p>– És persze elszédült, koldult – és te… te!… Ismerlek!</p> +<p>Keserűen nézett a leányra. Minden szava felért egy ütéssel. +Franciska csendesen felelt:</p> +<p>– A fogadást… elvesztettem.</p> +<p>– Ezt én el nem hiszem neked. Ha te egyszer akarsz valamit…</p> +<p>– Mikor hazudtam?</p> +<p>– Eddig még soha. <span class="pagenum"><a name="Page_150" id= +"Page_150">-150-</a></span></p> +<p>Franciska megfordult és szónélkül rámutatott a karácsonyfán +szikrázó keresztre.</p> +<p>– Ott függ a krisztkindlid.</p> +<p>Gergely főtisztelendő mélységesen megzavarodott.</p> +<p>– Hiszen a bűnöd ezzel nem kisebbedett.</p> +<p>– De viszont megkaptam vele a bűnhödésemet!</p> +<p>A pap megszállott egészen.</p> +<p>– Ne haragudj reám!</p> +<p>Egy kézcsók után leemelte a fáról és a tükör előtt kapcsolgatta +magára a brilliántos nyereménykeresztet.</p> +<p>– A paprikás vers hát elmarad. Hála. Nekem már van elég fórumom +Pesten, mit kürtöljük vele hát a naptárban világgá, hogy még mindig +összetartozunk…</p> +<p>Franciska nem hallotta ezt. Ő most magamagában rendezett:</p> +<p>– Ne is jőjjön többet soha Móric diák. Ne tudja meg soha, ki +voltam.</p> +<p>Két alkalmatlan és mégis édes könnyet törült ki az őrizetlen +percben világszédítő szemének szögletéből.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_151" id= +"Page_151">-151-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>VIPERA.</h2> +</div> +<p>Lent, az iskolakert siheder fenyőfái már pezderkedtek: friss +ízeket dugdostak ki újjuk begyén. De ő visszafordult, megvizsgálta +a vakítóra mosott üvegkádat, aztán csengetett.</p> +<p>– Vizet kérek, Bogdán. Egyúttal menjen át az internátusba és +küldje ide valamelyik nyolcadikost.</p> +<p>Bogdán végigcsodálkozott a folyosókon. Ilyen fehérnép: formás, +mint a jó gyümölcs. És csak a laborában ül. Délutánonként is. +Áldott tavaszon is.</p> +<p>Eszter, a tanár ezalatt csipesszel szedte ki a szeszből a +nátrium darabkát.</p> +<p>– Tessék.</p> +<p>Darab forró, szikrázó napfénnyel jött be a diák. Mélyen, +szertartva hajolt meg.</p> +<p>– Nem fogom sokáig lefoglalni. Egyébként nem is kellett volna +újból magának jönni.</p> +<p>– Én… szívesen jövök… valóban.</p> +<p>Jó negyedóráig csendben foglalkoztak a furcsa gépezetek, edények +világában.</p> +<p>– Ez is megy most. Holnap, a kellő pillanatban azonban cserben +hagy.</p> +<p>– A fiúk mindig beszélik, milyen szépek a kisérletek. Mi felit +se láttuk.</p> +<p>– Hálás publikum. – Kérem, hozza még ki a kénsavat. Aztán szabad +mennie.</p> +<p>A fiú átnyujtotta. Szép, nagy, erős, tiszta keze volt. – Mikor +kifelé ment, megtorpadt a magára nyitott napfényben.</p> +<p>– Kérem szépen, tanár úrnő, tessék mindig engem hívni +segíteni.</p> +<p>Hozzákapkodta a szót:</p> +<p>– Én vegyészmérnök leszek. <span class="pagenum"><a name= +"Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p> +<p>Eszter felpillantott. Most látta, hogy az inge is milyen tiszta. +De a szeme a legtisztább. Acélkék, töretlen tükörű gyermekszem.</p> +<p>– Köszönöm. Lente. – A fiú ismét szertartásosan hajolt meg.</p> +<p>A tanár pillanatig megállott a munkában. Milyen kedves, különös, +ragyogó gyermek. Tisztára, mint a havasi virágok, miket vasárnap +piacra hoztak csíkbaszőtt-ruhás, éneklőbeszédű, fakószőkére +mosdatott kisleányok.</p> +<p>Csak papi ámbituson, falusi iskolában, város névvel ok nélkül +keresztelt fészkek gimnáziumában terem meg ez a fajta. Pesten – +mert ott tanított öt évet – sohase látta. Nem is tudott ilyenféle +virágáról Istennek. A kis pesti ripőkök, akik közül egy esztendőre +Erdély szélére kéredzett a hatalmas kormánytól! A fáradt idegeinek +kellett. Ebbe a fészekbe, ahol az újonnan épült fényes gimnázium +úgy kiidegenkedett a békés, régies környezetből, mint épen jómaga +az emberek eszejárásából. Hogy féltek tőle! Egy nő, aki kamaszokat +tanít! Háborús csodabogár.</p> +<p>Na, és most ez a gyermek! Hát nem mosolyogni való furcsaság ez, +hogy meglett férfiak kényelmetlenül érzik magukat, ostobaságokat +beszélnek a társaságában, úgy tartanak tőle. A csekélyke hírnévtől. +Hogy valami díjat nyert az anilinfestékekről szóló +tanulmányáért…</p> +<p>Ugyanakkor egy gyermek, egy tizenhétéves nagy csacsi jön a +bizalmával. Ajánlkozik… Itt elszakadt a gondolatfonál. Elvágta +valami kémiai probléma.</p> +<p>Csak harmadnap bogozott új szálat az elszakadt gondolathoz. +Ismét a „laborában“ voltak, előkészíteni. Eszter előtt mindjobban +kibomlott a fiú mivolta. Leleménye, buzgalma és bájos ügyetlensége. +Tiszta képén, melyet a nap már összecirókált aranyozó újjaival, egy +kis pattanás. Úgy tartják ezt, a szerelemtől. Buzgón, lelkéből +nyalatta a szeszlámpa nyelvével a lombikot, melybe Eszter klórkálit +és barnakövet kevert. De néha, mint titokban ellőtt nyíl, +szemsugara <span class="pagenum"><a name="Page_153" id= +"Page_153">-153-</a></span> az üvegkádra surrant. Eszter keze +liliomnak tetszett, a víz alatt. Ezt nézte, vagy a kisérletet?</p> +<p>Üveglapot csúsztatott az oxigénnel telt üvegedényre. Kiemelte a +vízből.</p> +<p>– Gyujtsa meg kérem, a foszfort.</p> +<p>Bedobták az oxigénbe. Heves lila lobogással telt meg az üveg. +Mindkettőjük arca túlvilági glóriát kapott.</p> +<p>– Csodaszép – mondta a fiú.</p> +<p>De mire mondta?</p> +<p>– Nézze, perc alatt elég.</p> +<p>A fény sápadt halált halt.</p> +<p>– Kérem most újra fűtni a lombikot.</p> +<p>Aztán:</p> +<p>– Fél maga az egértől?</p> +<p>A fiú önérzetesen csudálkozott.</p> +<p>– Akkor… nézze, itt a kendő alatt, abban a kalitkában… nyúljon +be, fogja meg és eressze az üvegbe.</p> +<p>A kicsi kedves állat. Riadva pottyant… s hirtelen lihegni, +ujjongani kezdett. Két lábra állt, táncolt, szeme csillogott, mint +két fekete gyöngyöcske. A fiú mosolygott. Egészen, mint egy +gyermek.</p> +<p>– Elég.</p> +<p>Eszter ráengedte a híg levegőt. Elpetyhüdt, kialudt szinte a kis +szegény. Leöntötték a mámorát. Olyan szívesen meghalt volna a sűrű +életben.</p> +<p>Eszter önkénytelenül kezet nyujtott a fiúnak; mert ma sokáig +foglalkoztatta. Hogy jött ez? Általában nem szívesen fogta meg egy +fiú kezét. Ezek a kamaszok hideg és lucskos tenyerűek. De milyen jó +volt most hirtelen egy száraz, meleg, alig szélkifújta kezet kapni +az övébe. Mintha marék, egészséges, szűz erőt. Alig érte át önnön +vékony újjaival.</p> +<p>És akkor látott valamit. Nem a lehelletnyi bíbort a fiú arcán. +Egyebet: csalhatatlan lobbanást, melyre nincs szó és ami +holtbizonyost árulkodik.</p> +<p>Milyen félszegen, szinte megszégyenülve ment ki!</p> +<p>– Balga fiú. <span class="pagenum"><a name="Page_154" id= +"Page_154">-154-</a></span></p> +<p>És mégis: a szemén át röppent egy friss, tavaszi mosoly. Hiába. +Hogy drága, szép, szentséges valakinek, ez mégis legjobb itala a +nőnek. Nincs, akit ne részegítene kicsit. Még a munka, az eszmék +elszánt szolgálóit is.</p> +<p>Kifelé tovább se esett csorba méltóságán. De befelé Eszter +mostantól fogva állandóan örvendezett, akár egy kicsi leány. +Mélyen, elmerülve végezte a dolgát, az önzetlen, meleg +örömtudattal, hogy nem múlhat nap, hogy ne lássa. Hogy ne vegyen +drága, kenetes fürdőt tekintetéből. Örömtűzben fellobbanó +mosolyából. Aranybarna hajának fényéből, mely mint az életderű +friss selyemlobogója köszönt feléje.</p> +<p>Dehát hová vezet mindez? – Miért kell mindig, mindennek valahova +vezetni? Az emberek találták ezt ki. Isten a jelennek adja a +boldogságot: vedd és edd. – Óh, ne vezessen sehova: de most, most +ragyogjon… Hiszen a foszfor szétcsillagzik semmivé, az egérke +meghal, ha túlsokáig örvend… De egy kicsit, egy kicsit lihegni a +higítatlan életben, boldogságban…</p> +<p>Éjjel Eszter számot vetett magával. Nemsokára újra Pest… Nem +fogja soha látni többet. És valami elmúl, kiéletlenül, mint +erdőben-fakadt, soha senkitől se látott virág. Óh…</p> +<p>Egyszerre mardosó kiváncsiság gyötörte meg. Nem nézte meg soha a +kicsi fia száját. Olyan beszédes volt a szeme, túlbeszélte többi +szépségeit. Csak homályosan emlékezett most rá, mint dús, édest +igérő gyümölcsre.</p> +<p>Nem látta nehány napig. Az érettségi írásbeliek folytak, valahol +az intézet tornatermében, amerre Eszternek nem volt nappal +keresete. Mert este eljárt néha, szinte mindenki tudta nélkül. +Kulcsa volt a teremhez és tornázott a szereken. Kellett az izmai +frisseségének. Az utolsó írásbelinap estéjén épen újra lement. A +terem nyitva volt. Szinte nem akarva belekiáltott.</p> +<p>– Ki van itt?</p> +<p>A magas ablakokon bekáprázó naptól alig látott. Ferde +fénygerenda alatt, tornarudak, létrák tömbje mögött ült a fiú. +Eszter feléje ment, felismerte. <span class="pagenum"><a name= +"Page_155" id="Page_155">-155-</a></span></p> +<p>– Kérem, miért nem felel?</p> +<p>Le volt ejtve a keze, mindakettő. És csak nézett. Ahogy +jelenésre. Eszteren átfutott, hogy ha véletlenül meg nem látja, +talán elkezd tornászni, itt, előtte. Talán leskelődni akart, +szándékosan?</p> +<p>Harag futotta el.</p> +<p>– Mit keres itt? – szólt rá.</p> +<p>– Bocsánatot kérek. Megkértem Bogdán bácsit, hagyja nyitva a +tornatermet. Minden búvóhelyen tanul már valaki. A padlásfeljárat +volt az enyém… De most elvették a magántanulók.</p> +<p>Eszter elszégyelte magát. A fiú elejtett kezén logaritmustábla. +A földön könyvek.</p> +<p>Szerette volna enyhíteni előbbi türelmetlenségét. Engesztelve +nézett a fiúra. Az nem moccant. Aranyat szikrázott a szeme és +nézett: boldogan, némán, engedelmesen. Olyan nagyon könyörgött, +olyan kiszolgáltatva. Istenem, bizonyos, ha most azt mondja: +menjen, rezzenés nélkül menni fog, de ha azt mondja: boruljon +térdre és kérjen tőle akármit, hát azt is megteszi, mint a gyermek +anyjától, akitől tudja, rossz soha nem jöhet.</p> +<p>A lányba beleállott a világ, a környezet, a kötelességek; az +egész nap iderekesztett fiúk után maradt nyomasztó levegő.</p> +<p>– Menjen, menjen… gyermek, – mondta idegesen.</p> +<p>A fiú nehezen, szinte cammogva indult. Szíve lüktetése mintha +ide-oda rázta volna. Nagyot döngött a szárnyasajtó. És akkor Eszter +hangosan, maga is hallva mondta:</p> +<p>– Soha.</p> +<p>De mire mondta? Mert nem rázta hozzá a fejét, hanem +bólintgatott.</p> +<p>– – Irásbeliek végeztével minden évben kivitték a fiúkat a +Gyíkmálba. Szép szálfaerdők voltak arra.</p> +<p>Hajnalban indultak. Végig énekelték a várost, a cigánysort, a +zöld hullámos mezőket. Lihegtető oldalon is fújták. Kimászták a +hegyoldalt, melybe fehér szoknyában <span class="pagenum"><a name= +"Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> guggoltak a gazdag tavasz +agyoncifrázott szeretői, dús, virágos bokrok.</p> +<p>– Fiúk, szétmehettek. Délután ötre, a kürtszóra gyülekeztek.</p> +<p>Nagy oszlódás támadt. Ki labdát rúgni keresett tisztást, ki a +kilátókhoz készült. Gyöngyvirágosba, vagy a Gyíkcsúcsra.</p> +<p>– Ott gyopár is van, – mondogatták.</p> +<p>Lente botot faragott magának.</p> +<p>– Hohó, vissza! Ne feledkezzetek fiúk, ha kígyót láttok, azt +nyomban agyonvágni.</p> +<p>Fele sem figyelt. Meg voltak bolondulva a tavasztól, a lerázott +gondtól.</p> +<p>– Igen, az erdőben erre már találtak kurtakígyót.</p> +<p>A tanárnék a főzést dirigálták. Esztert nem hagyták semmihez. +Főzzön ő csak a laborában.</p> +<p>A leány végre is elővette köpenye zsebéből Whitmant és az élet +énekeivel alájafeküdt egy vadlabdarózsafának. Mézszag és méznél +nehezebb muzsika hömpölygött át a mélységes ég alatt. Elaludt, +kipótolta a hajnalban elmulasztottakat. Nem álmodott. Csak +súlytalan, táncos lebegést érzett, ahogy Tündérországba vihet az +utazás.</p> +<p>Nagy kiáltozásra ébredt. Délebédhez zavarták.</p> +<p>Ebéd után az asszonyok lefeküdtek egy-egy köpenyegre. A férfiak +iddogáltak, a fiatalabbja a fiúk után is látott. Eszter +fellopódzott, hogy ne zavarjon, – lazult már a férfiak beszédje. +Fehér köntöse, mint vitorla evezett bele az erdő zöldjébe. Mint +kalandra, kincsre induló hajóé. Halkan énekelt és fehér virágokat +szakított…</p> +<p>Sokáig ment és engedte sajogva felvirulni felmérhetetlen gyöngéd +vonzalmát, amit egy gyermek fogantatott meg benne. Olyan jóságos, +homálytalan boldogság volt ez, hogy Eszter szemeszélén születtek és +visszabuktak a drága, fiatal, tavaszi könnyek.</p> +<p>Kilátóhoz ért. Mondták, hogy onnan, néha, különösen-áldott +napokon látni lehet az üveghegyeket, <span class="pagenum"><a name= +"Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> melyeken túl a székely +mesefa minden évben újra hajt.</p> +<p>Ott voltak: tizenkét egyformán, bordásan errefelé meredő +hegygerinc: tiszta ezüstből, a nap elsikamodott rajtuk.</p> +<p>Sokáig nézett feléjük, arra gondolt, milyen jó, hogy +elérhetetlenek, mert így megmaradnak örökre szépnek. – Esett a nap, +mire tovaindult.</p> +<p>Szíve még jobban elállott. Egy galagonyának virágcsokrokkal +tűzdelt zöld kárpítja alatt…</p> +<p>Félrehajtotta a gallyakat és megállott a tavalyi avarból már +kifényesült ibolyalapuból vetett ágy lábánál. Milyen drága volt az +alvó! Csaba seregéből, égi országútról földretévedt legénynek +pihenő teste. A nap friss csókjaitól kipirkadt arca, melyen most +egészen kiültek a kedvességek. Olyan szépre, forróra volt fáradva. +Messzi járhatott, közel az éghez. Kicsit elizzadt, zilált fürtű +fejéhez cifrabot szúrva s a botra nehány csillagforma virág kötve. +Csillagok vigyáztak rá, a maga behúnyt csillagjai helyett. Igen, a +szeme csukva volt és nem homályosíthatta el ajka ragyogását. Csak +most látta Eszter igazából a fiú száját. Pirosbélű gyümölcs, +melynek fája nem nyúlt ki még a paradicsomon. Drága, tiszta, +mocsoktalan száj, alig pihés, serdülő arkangyalé.</p> +<p>Gyorsan, feltartatlanul szakadtak ki az Eszter szemében egész +nap – hetek óta bujdosó könnypatakocskák. Zihált, úgy zokogott.</p> +<p>– Hát soha… igazán soha?</p> +<p>– Soha.</p> +<p>Jönnek az évek: és csókokat is hoznak talán. Jókat, +becsületeseket, égetően is megáldókat. De soha ezt – soha forrásra +még nem lelt, ökörnyomból, iszapból sohse kóstolt bűntelen-boldog +szájét, soha legelsejét, zsengéjét fiatal, fecséletlen férfi +kivirágzásának… Soha! Hogy nézhetne ő azután a világ és – óh – a +gyermek szemébe?</p> +<p>Állott és szinte sebesre nézte a két szemét, mint imént, a ködök +tengerein úszó üveghegyek láttán. A fiú – tán a ráigéző nézéstől, – +nyugtalankodni kezdett. Feje lecsúszott az alájagyűrt kalapról és +mintha <span class="pagenum"><a name="Page_158" id= +"Page_158">-158-</a></span> vágyna valami álmodott puhaságba fúrni: +ahogy oldalt fordult, beljebb ágyazta az avarba. Eszter már azt +hitte: ébred, félig visszalépett, hogy elmeneküljön.</p> +<p>Jéghideg nyíl cikkant le a gerincén. Az elkúszált avarból tarka +kis szörnyeteg ficánkolt elő. Ssz – piros, nehéz csepp buggyant, +szélyült szét a megkívánt paradicsomi gyümölcsön. – Eszter ugrott, +iszonyút tiport a kunkorodó kígyóra, érezte, ropog a feje a sarka +alatt… és már térdelt a fiú előtt. Felemelte a drága, nehéz, még +visszacsukló fejet és ott, ahol a halál beleütötte nyilát: ott +kezdte szívni, erősen, gyötrésig, hogy érezte a torkán lefutó vért +és nyelte, nyelte a vérrel kevert halált, kimondhatatlan +elszántsággal, szilajsággal, viharos, eszeveszett jótevéssel. +Csókolt és életet adott egyszerre, minden asszonyi áldás egy +pillanatban szakadt reá. – Tudta, hogy a fiú rég éber, de nem +engedte el, csak mikor sok, sok vérét elitta.</p> +<p>Akkor lekapcsolta a száját és ráeszmélt: mit gondolhat! – … +Ránézett. És <em class="gesperrt">azt</em> gondolta. Fölnyitott, +végtelen mélységű szemtengerének színén angyalsereg rebbent +keresztül, hála és üdvösség, határtalan, határtalan… És lehúnyta +újra szemét és nyujtotta magát, továbbra és ajkával együtt a lelke +is repesett feléje… S Eszter pillanatra odaadta magát a csoda +eszközének, elég volt a vér, tudta és mégis, mégegyszer, +kimondhatatlan gyengéden megérintette, felszentelte a fiú ajkát. +Aztán elvette magáról, mint gyermeket kebelről.</p> +<p>A fiú nyelvével érintette a sebet. Térdre esett, csókolni akarta +a leány kezét.</p> +<p>Eszter megfogta a fejét, nagykeményen és odafordította a +kígyó-tetem felé. Szótlanul. Aztán:</p> +<p>– Hallgasson… menjen… A tisztáson… Buzetzkó tanár úrnak van +konyakja… fusson…</p> +<p>A fiúból kiremegett a szó:</p> +<p>– De tanár úrnő… hiszen ön… ön… is… a méreg! Óh, Istenem!</p> +<p>Lángolt az arca, összekulcsolta a kezét, alsó szemhéjjára nagy, +ragyogó gyémántok ültek ki.</p> +<p>– Menjen, nem hallja! Parancsolom!</p> +<p>Majdnem durván taszította meg a fiút. Még <span class= +"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> utána +kiáltott, bele az erdőbe, mintha vágó ostorral kergetné:</p> +<p>– Fusson, fusson!…</p> +<p>Eszterre ráhalt a csend. Megsimította újjával ajkait. Nem volt +rajta semmi repedés. Amit elnyelt, az nem árthat, tudta. Behúnyt +szemmel, hidegrázva ballagott kifelé, vissza. Körülötte halkan +zúgott a csodatörténések atmoszférája. Csordultig volt; minden +ízébe behatolt a jó s mint nehéz korsót, vitte magát.</p> +<p>Az erdő szélén visszafordult, belenézett a rengetegbe.</p> +<p>– Köszönöm… – remegte a minden titkok mögött ülőnek és arca +hasonlított az üdvezültekéhez. – Köszönöm, örökre.</p> +<p>– – Hetekig nem látta a fiút; nem tanított érettségi tárgyakat. +Egyszer bekopogott az a laboratóriumba. Egy csokor havasi gyopárt +hozott.</p> +<p>– Kérem szépen, tanár úrnő, már rég vártam, hogy… – elpirult – a +tanár úrnőnek szedtem… akkor…</p> +<p>Lángba gyúlt, földetnyaló, alázatos máglya volt.</p> +<p>Eszter nyugodtan, hidegen nézett a gyermekre, a hangja szinte +vágott.</p> +<p>– Köszönöm. De – és itt már szúrt a tekintete – azt az +<em class="gesperrt">akkort</em> nem kellett volna kiejtenie.</p> +<p>A gyermek letette a csokrocskát, amit Eszter kézbe se vett. +Lehajtotta a fejét, összehorpadt, úgy ment ki a teremből, mint a +kis egérke, mikor az oxigénből kikergették.</p> +<p>Nem fogja soha tudni, hány könnyre tette be az ajtót.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_160" id= +"Page_160">-160-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>OLAJFA.</h2> +</div> +<p>Hajnali esőre kelő arany reggelen történt, hogy sétája közben +Anna lábához egy cserép virág zuhant. A leány, aki épen az első +mély tavaszi lélekzeteket vette, döbbenve tekintett széjjel a +zsendülő cserjék között, aztán a magasba. Bokrok virágozták körül a +csúcsfedeles, ódon emeletes házikót, melynek erkélyéről a furcsa, +szinte halálos tavaszi üzenet szédült le elejébe. Anna szemügyre +vette a virágot: nem is virág volt az, hanem olajfapalánt, mely a +nap felé kúsztatva törzsét, igen kihajolt az erkélyről és lebukott, +talán meghalni. Most ott feküdt: nehány gallya eltört, cserepét +csak a fogózó gyökerek tartották össze, hosszú szőke lombja Anna +lábát cirógatta. A leány felkiáltott az erkélyre, aztán a nehéz, +kicsit rozzant tölgyfaajtón próbált zörgetni: hasztalan. Mégcsak +szomszéd se volt. Gyöngéden, mint valami szép és érzékeny +sebesültet, felemelte a palántát és az ajtóhoz támasztotta, hogy a +hazatérők mindjárt megtalálják és ápolásba vegyék.</p> +<p>Különös volt, hogy ez az egyszerű élmény éjjel visszajárt +emlékébe: a szőke növendékfa mintha feléje esdekelt volna sebesült +karjával. Igen korán és némi halk lelkiismeretfurdalással ébredt. +Mielőtt hivatalba ment volna, az elhagyott ligetbe irányította +lépteit, a régi ház elé. Ime, az olajfa ott csüggedezett most is a +bejárat előtt. Anna összerezzent és hosszan, tanácstalanul kémlelt +a lefüggönyzött ablakokra, majd a málló kőfalon át a hallgató +udvarba lesett. Senki.</p> +<p>Hirtelen határozott. Lehajolt a beteg fácskához és óvatosan +próbálta mindkét karba venni.</p> +<p>Valaki elfogta előle a napfényt. Ahogy felpillantott: +hajadonfős, kitűrt inges fiatal fiú hajolt hozzája. <span class= +"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> A +ligeten túl, a szabad mezőn sétálhatott és a két emberkerülő így +került egybe a szenvedő fácska fölött.</p> +<p>– Én már tegnap is láttam és igen sajnáltam.</p> +<p>– Hazaviszem, – felelt Anna egyszerűen. Alapjában véve nem is +hederített a fiúra.</p> +<p>– Segítsek?</p> +<p>– Köszönöm… Legfeljebb hozza a köpenyemet… és majd ajtókat nyit +nekem… ha lesz olyan szíves.</p> +<p>Szinte egy szót se beszéltek Anna otthonáig. A szobában a +vízvezeték kagylójába állították a növényt. Anna közben +rendelkezett a fiúnak: rázza szét a csapzott leveleket, eressze meg +a vízcsapot.</p> +<p>Friss föld, tágasabb cserép következett este és a beteg másnapra +megvidámodott. Aranyszőke feje boldogan kezdett ágaskodni a nap +felé, Anna kertre nyíló balkonjáról. Később nehány bimbó pattant +rajta és a békesség drága illatát lehelte be a szobába. Mikor már +így kedveskedett a ragyogó olajfasiheder, egyik estefelé kicsit +bátortalan kopogás riasztotta fel Annát olvasás közből. Első +pillanatban nem ismert a mult reggeli fiúra.</p> +<p>– A kis védencünkhöz jöttem…</p> +<p>Annát megmelegítette ez a gyermeki kedvesség.</p> +<p>– A fácskánkhoz? Minden gyöngédségre érdemes. Jőjjön.</p> +<p>Ahogy kiléptek a balkonra, a fiú lehajolt a fához és +megsimogatta ezüstveretes leveleit. Anna most látta, hogy barátja a +huszas évek elején álló ifjúember, akinek kicsit sápadt arcából +korát meghazudtoló tisztaságú sötétkék szem tekintett. Hátra, +homlokától válláig vetve nehéz olajfaszőke fürtök estek. Ahogy +elmosolyodott a fa állapotán, egész lényéből megható lágyság +derengett és még a nyaka is, mely külön feltünt Annának, +erőteljességéből elvesztett valamit a fehérségével.</p> +<p>– Szép gyermek, – gondolta minden rezdülés nélkül.</p> +<p>Nehány szót váltottak és Anna megkérte a fiút, tudja meg, kik +laknak az elhagyott házban, ahonnan <span class="pagenum"><a name= +"Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> védencük esett. A fiúnak +erre újból jönni kellett és leplezetlen örömmel jött is.</p> +<p>– Valami Reisch nevű özvegy tanárnéé a ház. Most vitte a +gyermekét Segesvárra, mert a leányka súlyos beteg.</p> +<p>– Vajjon meddig maradnak?</p> +<p>Anna hangjában volt valami remegés, szeme ott tévedezett a +fácska szőke fején.</p> +<p>– Persze, ha visszajönnek…</p> +<p>Szemét hirtelen az ilyen magános, életből kiárvult leányok +tiszta, senki mástól nem fakadható könnye forrósította el.</p> +<p>A fiú zavarba jött. Fogalma sem volt, mit kell tenni, mikor egy +nőnek akaratlan fájdalmat okozott. Ajkát összehúzta, mélyen +hallgatott és bűnbánóan nézett Anna arcába, mely halvány volt és +fínom, mint a naptalanul kinyílt virág.</p> +<p>Mikor leküzdötte könnyeit, a leány megszólalt:</p> +<p>– Látja. Az emberek azt hiszik, az én koromban már nem lehet +valaki balga. És én… én úgy megszerettem ezt a kicsi fát. Tudja, +egy növény – anyám mondta, szegény – sohasem hálátlan. Kicsi +gondért annyi örömöt ád.</p> +<p>– Ön nagyon elhagyott… Ha nem veszi rossz néven, néha eljövök +önhöz.</p> +<p>Két napot se várt és újra jött és jött mindennap azontúl. +Megbeszélték hivatalukat, olvastak és olykor, lámpagyujtás előtt, +félvilágosságok puhaságában Chopint muzsikáltak. Vagy elkószáltak +az alsóváros sülyedező gránitlapokkal kivert utcáiba, ahol +árkádokkal nyujtott kezet egymásnak a zegzúgos utcasor és az ívek +felett mint fehér óriásvirág virult fel a hold. Anna nyugodt, régen +lehiggadt módján társalgott, Frigyes bámulatosan értett a +hallgatás, a figyelem áhítatához. Lassan megtelítődött körülöttük a +levegő valami fínom feszültséggel, amelyben élni, lélekzeni +névtelen gyönyör volt. Sokáig ment ez így: egyik se tudott a másik +öröméről. Egy semmiség dobott szikrát, villámot a feszültségbe és a +fiú odahullott a leány fehér ölébe. <span class="pagenum"><a name= +"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p> +<p>Az illetetlen üdvösség csak órákig tartott, a titokzat csak +hetekig. Annát nyomta a nagy csoda, mely nem úgy, nem akkor jött +életébe, amikor várta. Kettőt tudott: hogy csak ezért a gyermekért +volt érdemes világra jönnie, hogy érdemes volt, elhordani egy +reménytelen robot-ifjúságot; és hogy mindenki, önnönlelkiismerete +is megkövezi, ha elveszi magának örök rabul.</p> +<p>A szóbeszéd szennyes árján úgy hányódtak már, mint két +összekötött, tajtékhordta fehér rózsa. Apja, anyja, minden +rokonsága gyötörte a fiút: mit akar, megbolondult? Huszonegy éves, +csinos, gazdag és jövő áll előtte és ő, ő akar egy magánál tíz +évvel is idősebb szegény és ismeretlen könyvelőkisasszonyt +feleségül venni, akit fekete önzésnél egyéb nem vezethet! És jó, +jó, most lesz valahogy, egyelőre: de mi lesz tíz esztendő mulva? +Frigyes alig kész férfi, Anna hervadó asszony! A természetet nem +lehet megcsalni, borzasztóan bosszulja meg magát: poklot készít +mindkettejüknek. – Olyan piszkokat is kezdtek besúgni az ilyen +„férfiak közé járó“ nőkről, hogy a fiú halálrasebezve ott hagyta +szülei házát s meghúzódott egy hónapos szobában. Ekkor jött az is, +hogy Anna, nehéz vergődések után: elküldötte Frigyest magától +örökre.</p> +<p>Nehány ólomlassú, ólomnehéz hét után egy este valaki kopogás +nélkül topogott be Anna elélettelenedett szobájába. Frigyes +lakásadónéja várvirrasztón lelkendezett Annának, hogy jőjjön, +nagyon gyorsan jőjjön, az úrfi meghal, vagy megbolondul.</p> +<p>A tél fehér szemmel bámult be az ablakon: Frigyes az ágyon ült, +de csak azért, mert az orvos és anyja kétfelől fogták a kezét; szép +arca dúlt volt, a szelídség és értelem lágy vonásai elzilálódtak +rajta. Mikor Annát megpillantotta: egyszerre mintha +föleszmélne:</p> +<p>– Elmult… – mondta magának, s szelíden húzta ki kezét a +bilincsből, fölállott, mosolya fehér fénynek tetszett… Nehány +ingatag lépés és odacsuklott Anna elé, olajfaszőke fejelombja a +leány lábára <span class="pagenum"><a name="Page_164" id= +"Page_164">-164-</a></span> omlott. És vér: nehány csepp forró, +piros élet a halántékából, mint oltárra áldozás.</p> +<p>Óh, szép, boldogtalan chérub az ágyon, ahonnan az egyik vagy +másik paradicsomra kellett ébrednie! A földire ébredt.</p> +<p>Az anya, ki érteküldött volt Annának, átengedte fiát. Olyan +arccal, mint nyereményt a tudott hamiskártyásnak. Tavasszal megvolt +az esküvő. Pár nappal előtte történt valami. Anna és Frigyes a +balkonon ültek. Behúnyt szemmel ölelték egymást a béke felhősűrű +illatában. Lábuk alól kisiklott a valóság.</p> +<p>Valaki aprón, bizonytalanul tipegett át a szobán és rájuknyitva +halkan, boldogan felsikoltott. Aztán zavarba jött, rákpirosra +szégyenkezett és dadogva kezdte a mondókáját:</p> +<p>– Néni kérem… szépen… Ne tessék haragudni… ez a fa… az én fám… +az én olajfám… Beteg voltam… Segesvárt voltunk… sokáig… sokat +sírtam érte… Megkaptuk a ház előtt egy cserépdarabját… Tegnap, +ahogy erre mentem az iskolába… megéreztem a szagát… Erre senkinek +sincs… A lakóné mondta a földszinten… hogy néni… tavaly, mikor…</p> +<p>Sovány kis cicára emlékeztető, vöröshajú félszász leányka volt. +Csokros szája vonaglott, hirtelen színesedő és újra lesápadó arcán +kövér könnyek gurultak.</p> +<p>Anna mintha messzi magasból esett volna kemény földre.</p> +<p>– Gyermekem… – mondta és küzdött elszoruló gégéjével, a virágot… +a fát én mentettem meg, nélkülem elpusztul… de a tied… Vidd… el +tudod vinni?</p> +<p>A gyermek letérdelt a cseréphez. Pihegve emelte fel, úgy vágott +pukkedlit és megindult kifelé… Az ajtónál azonban beütődött a fa, +lehasadt egy gallya. Anna felszisszent. A gyermek letette a fát és +ártatlanul lépett Annához:</p> +<p>– Néni kérem… ne tessék sírni… A fát ki kell már ültetni… de ha +nagyon szereti, én… én mindig hozok belőle néninek egy ágat… +<span class="pagenum"><a name="Page_165" id= +"Page_165">-165-</a></span></p> +<p>Anna halványan felmosolygott és megsímogatta a kisleány göndör +fejét.</p> +<p>– Köszönöm, kedvesem… eredj csak.</p> +<p>Frigyes Annához lépett.</p> +<p>– Nem szabad sírni… A fának jobb… ugy-e, ez a fő… A letört ága +majd begyógyul.</p> +<p>Másnap egyéb vigasszal jött.</p> +<p>– Valami iszonyú banális ötletem van… de tudja, mit? Menjünk +Olaszországba. Olajfák…</p> +<p>Különös nászút volt. Anna, mint valami hűvös barátnő járt férje +mellett. Frigyes alig merte megcsókolni a homlokát. De ment utána +vak ösztönben: hogy Annától csak jó jöhet, hogy utána lehajtott +lélekkel menni, menni kell.</p> +<p>Velencében csak egy szobát kaptak.</p> +<p>– Anna?</p> +<p>– Ma este elmegyünk a Szent Márk templomba</p> +<p>– Aztán?</p> +<p>– Diszíttesd ki szobánkat olajágakkal, gránátvirággal.</p> +<p>Mikor Anna szobájukba lépett, egyetlen ezüst szőkeség volt az, +bíborcsillagokkal megtüzdelve. Pillanatokra mosolyba olvadt, mintha +megrogyott volna Frigyes félénk ölelésére: de kiegyenesedett.</p> +<p>Leült az asztalhoz, írópapírt, tollat vett elő, lecsatolta +kebléről a platinatűt, férje ajándékát és újjhegyébe szúrt a tűvel. +Frigyes csaknem zokogni kezdett. Anna nyugodtan mosolygott rá. A +vércseppet újjáról a tollra cseppintette és írni fogott. A férfi +szívelállva nézte: milyen szép most Anna! Ha eddig olyan volt, mint +reggel a virág, amit este félhervadtan vízbe tettek: kinyílt, +megteljesedett, most mintha erre a szépségre valaki komor koronát +tett volna.</p> +<p>Mikor készen volt, behajtogatta az írást, mint +szekretér-játékban szokás, aztán hasonlíthatlan gyengédséggel +nézett férjére és elibenyujtotta a kezét.</p> +<p>– A nevedet… – súgta.</p> +<p>Frigyes aláírta a tudhatatlant.</p> +<p>– Most pedig… menjünk. <span class="pagenum"><a name="Page_166" +id="Page_166">-166-</a></span></p> +<p>A templom fülledt félhomályában Anna egy oldalfülkébe vonta +férjét. Letérdelt, kést vett elő és kifeszített a padlóból egy +mozaikkövecskét. A cédulát a parányi üregbe dugta, a kövecskét +visszaszorította helyébe. Aztán leborult a földre és röviden, +buzgón imádkozott.</p> +<p>Szobájuk előtt, mikor a hasítékon már elibük omlott és kezdte +lerészegíteni őket az olajfa illata, Anna még egy percig tartotta +magát.</p> +<p>– Ne felejtsd el soha, hol van az az írás… Ha valamikor +valamire… nem találsz feleletet, – esküdj meg, akkor… addig +soha…</p> +<p>Évek szédültek alá. Eleinte minden tavasz elhozta nekik az +olajfácska emlékét. Minden tavaszon bekopogtatott a Reisch leányka +egy nyíló gallyal. Egyszer aztán utóljára jött: valami távoli +zárdába került, kékruhás kis prepának. Anna csak formaképen +említette neki, hogy mikor visszatér, mutassa meg magát +nagyleányságában. Az olajág fétiskultusza letünt, ahogy a házaspár +romantikus szerelme külsőségtelen szentséggé mélyült. És hulltak az +évek.</p> +<p>Egy koranyári délután Anna a kertrenyíló verandán olvasott. +Kékruhás, nyúlánk leány jött fel az úton, kicsit félszegül köszönt +és hirtelen színt váltott. A Reisch leányka volt, diplomáját hozta +megmutatni. Anna elbeszélgetett vele a négy zárdai esztendőről, +aztán meghívta másnapra uzsonnára…</p> +<p>A tegnapi kék dresszben jött el és csak mikor letette a rontó +egyensapkát, köpenyt, tünt elő különösszép, rozsdára barnult haja, +döbbentően fehér bőrszíne. Míg Anna teríttetett, Frigyes sétára +ment Ríkével és megmutatta neki a kert csodáját, egy másfélméteres, +halvány máglyaként pompálló yuccát. A férfi derűs örömet érzett, +mikor a leányka világoszöld szeme sötétre tágult a +csodálkozástól.</p> +<p>Közben Annát vendég zavarta meg: férjének egy pesti barátja, +kivel együtt volt az akadémián. A vendég és Anna alig egy pár szót +váltottak, jóformán rá se eszméltek egymásra, Frigyes és Ríke +visszatértek. <span class="pagenum"><a name="Page_167" id= +"Page_167">-167-</a></span> És Ríke három rózsát hozott: egyet a +kezében, kettőt az arcán.</p> +<p>Vidáman, zajosan ültek uzsonnához. A barátot felhangolta a meleg +és gazdag környezet.</p> +<p>– Barátom, – ujjongott – te vagy a legboldogabb ember a világon! +Ilyen fiatal és szép feleséged van és ilyen fiatal és szép +anyád!</p> +<p>A nyári égből dér szakadt le, megdermedt a kedv az asztal +körül.</p> +<p>Este Frigyes nagyon gyöngéd volt szerelmében. Anna férjének +minden remegésében megérezte a jótehetetlen szánalmat és ez +fájt.</p> +<p>Nehány heti borongás szakadt az asszony szívére. De lassan +fölengedett ez. Rikével többször találkoztak, de Anna nem igen +vette számba, hogy Frigyes olykor egyedül is elsétált a +gyermekekkel a ligetbe.</p> +<p>Azonban közbejött valami. Egyszer Anna egy ligetbeli padon +üldögélt férjével. Egy könyvről beszélt neki és hirtelen reáébredt, +hogy Frigyes másra figyel. Ríke jött szembe, nagyon könnyű kék +nyári köntösben, kezében pálca-egyenes, sötétlila erdeililiom. +Anna, ki azt a képét tette el tudatába, mikor legelőször jött fel +az idén a veranda lépcsőjén, alig ismert reá. Erdei tündérnek tűnt +és feje fölemeltségében volt valami, ami az asszonyt +megdöbbentette. A félszeg gyermek erejetudó nővé vált benne néhány +hét alatt. Honnan e csoda? Anna Frigyes felragyogó tekintetébe +nézett és elhallgatott, mint a megpattant óra.</p> +<p>Ezidőben Frigyes nagyon fínom volt és alázatos, hozzá mélyen +komoly. Annát mindez nem nyugtatta meg. Kéztördelő gyötrelmek után +másnap utánalopózott a fiatalok közös sétájának. De csak egyet +látott: hogy fiatalon, bűntudatlanul beszélgetnek és hogy soha +senki olyan szépen még nem illett össze, mint ez a két nagyon szép, +fiatal emberi teremtés, ott, Istennek árnyaló zöld tenyerei +alatt.</p> +<p>Mégis: messziről követte őket. Mikor a ligetentúli, fávalszegett +sétaútra tértek, maga áthágott egy <span class="pagenum"><a name= +"Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> venyigekerítést és az út +felett, a szőlők mentében követte őket. Szegesdrótokat, hágópadokat +kellett átlépnie, harisnyáját felhasította, itt-ott vére cseppent +el a virágos fűre. Az út mellett padok szóródtak, egyiken megültek +Frigyes és Ríke. Anna egy szénaboglyához támaszkodott. Minden +szavuk elért hozzáig. Szomorúbbat, mocsoktalanabbat nem hallhatott +annál, amit hallott. Frigyes komolyan könyörgött Ríkének, hogy csak +a zárdát ne emlegesse. Ríke torkában könnyek gurguláztak, ki is +pottyantak azután. Frigyes önkénytelen akarta letörülni a gyermek +kezefejére hullott cseppeket.</p> +<p>Ríke elrántotta a kezét és kétségbeesetten nézett Frigyesre.</p> +<p>– Adjon kezet Ríke. Nem bűn. Nem fogjuk látni egymást többet és +magának nem szabad haragudnia rám. Én Annát soha meg nem +szomoríthatom… sem maga, Ríke.</p> +<p>Ríke nem felelt, csak engedelmesen, igenelve bólintott. Közben +egyik sebes könnye megkergette a másikat.</p> +<p>Anna kimondhatatlanul megalázva roskadozott haza. Nem zavarta +percre se az egész nap halálsápadt Frigyest. Nem zavarta azután se, +mikor Frigyes helyét nem lelve ődöngött a házban.</p> +<p>Nehány nap múlt, Anna rendezett, írt, számadatlan utakat tett. +Bizonyos, hogy ezekben a napokban került toalettasztala fiókjába a +pirosító. A fegyver, amiről anyósa azt jósolta, hogy utolsó +menedéke lesz keserves asszonyi harcában a szemöldökfestővel, +álfürtökkel egyetemben. Majd… most.</p> +<p>Tíz napig pirosította magát Anna. A tizenegyedik éjtszaka nem +feküdt le. Nehéz éjtszakája volt. Hajnalban belopózott férje +szobájába. Frigyes nyugtalanul, az ágyon keresztbevetődve aludt. +Szép hajkalászai szétszóródtak a párnán, egy pászma lecsüngött az +ágy párkányán. Szétkapcsolódott ingéből kidomborodott csodálatos +nyaka, melyre Anna nem tudott tántorodás nélkül nézni soha. +Lábújjhegyen osont az ágyig, ajkát odatartotta Frigyes fölé. Pár +pillanatig – méznehéz, <span class="pagenum"><a name="Page_169" id= +"Page_169">-169-</a></span> méregnehéz pillanatig – csókoltatta +magát a férfiból áradó fiatal forró élettel. Néhány nagy könnye +szivárgott el a haj sápadt aranya között. Frigyes felébredt. Lelke +pillanatra elvesztette az idő talaját, Annáé volt e percben, +egészen, számlálatlan örömök társultak az ily órán, így ébredéshez… +Töretlenül ragyogott fel asszonyához, tudatlanul adott neki +ajándékot, mindentfelérőt.</p> +<p>Mélységes hála töltődött ki Annában. Úgy maradt, mozdulatlan, +míg a fínoman árnyalt, kékhamvas szemhéj kioltotta a tüzet, mely +fölött utoljára melegedett. Megnyúlva, sápadottan, ragyogón +imbolygott a küszöbön egy percig, ahogy a haldokló láng szokott, +ahogy bolygótűz, mielőtt tovairamlana…</p> +<p>Fuldokló fájdalmú napok szakadtak Frigyes fejére. Velejét +aszító, meddő kutatások hónapjai után egy álomtalan éjszaka ütött +beléje az emlék:</p> +<p>– Velence!</p> +<p>… Szédítő robogás, mely alatt nászának emlékei, sírból kikelő +szép, ijesztő halottak kavarogták körül.</p> +<p>Tikkadt, nehézillatú nyárestén feszegette a követ. Nem jött. +Összetörte. Két írás volt alatta: egy régi és egy új. Állkapcsa +össze-összecsattant, míg az elsőt kibontotta. Sárgára halványult, +vérrel írott eskű:</p> +<p>„Én, Tatros Anna, esküszöm az élő Istenre, hogy az első +pillanatban, melyben megérzem, hogy uram nélkülem boldogabb lenne, +el fogok tünni életéből, ámen.“ Alatta: Frigyes.</p> +<p>A második új, de már megfeketült írású levél volt:</p> +<p>„Mosolyogj, hogy folytatom a hajdani romantikát és ide rejtem +második levelemet. De előbb olvasnod kell az elsőt, hogy a +másodikat megértsed. Tudnod kell eskümről, az én igazi esküvőmről. +Állok eskümnek, bárha későn. Gyenge voltam. Nem akkor jöttem el +tőled, mikor órám ütött. Ne vess meg engem úgy érte, ahogy én +megvetettem magamat nálad létem utolsó éjjelén. El kellett volna +jönnöm, mielőtt szerelmem szeplőtlenségét utánad való leskődéssel +mocskoltam volna be. De még mindig eléggé siettem ahhoz, hogy +keserű, egymásiránti igazságtalanságokat kikerüljek. <span class= +"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> Mert +nekem ép úgy jogom lenne szemedre hányni megtántorodásodat, mint +neked: megtántorodni. Két igazságból egyiknek bukni kell és a tied +az erősebb; előbb-utóbb győzne. Reménytelen harcba minek vinni az +enyémet: sárba hurcolni fehér szerelmemet?</p> +<p>Érts meg: miért írok. Tudnod kell: szívemben nincs egyetlen +hangja a keserűségnek. Ki voltam én előtted? Szegény, szomorú, +időtöltött, életenkívüli leány. És te felhoztad a napot nekem, +feljöttél magad, mint a nap. Megismertem veled az angyalok örömeit. +Vajjon rádöbbentél te is utolsó közös napjainkban arra, amit tíz +esztendőn át mindenki minden tekintetében rámvetett: hogy hogyan +mertem! Te, aki tudtad azt is, milyen rezdületlen magamnekiadással +vettem fel mindig szerelmedet… Nem villant át soha rajtad: hogy +nincs lelkiismeretem? Most már tudod, hogy volt, hogy sohasem +tudtalak örökké magaménak.</p> +<p>Nem mondhatom meg: hová megyek. Ha azt írnám, meghalok, elvenném +a nyugtod. Ha azt: csak elmegyek utadból, keresnél, tudom, halálig. +Olyan egy, ki imádkozik a boldogságodért: (mert könyörgöm, legyetek +boldogok) üdvezült, vagy hervadó szegény asszony. Köszönöm, hogy +mikor utoljára szemembe néztél, úgy néztél, mint szerelmünk első +hajnalának ébredésén. Ez több volt, mint életemtől számítottam, +rámcseppenő csepp a túláradó örök malasztból. – Szerettelek volna +megszólítani levelem élén. De hogyan?… Olajfám, rövid ölembehullt +üdvöm, szőke békességem?? Hidd el, nincs szó…</p> +<p>Az olajfa jegyében: békével válok tőled. Köszönöm neked és +Istenemnek, hogy vagy, hogy voltál nekem… Kimondhatatlan hálával, +szerelemmel köszöntlek:</p> +<p class="right"><i>Anna</i>.“</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_171" id= +"Page_171">-171-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>RESERVATION.</h2> +</div> +<p>A patikus gyógyszerekért ment be Enyedre. Nyári délután indult +ki Torockó táncteremtiszta piacáról. Az alkony pirossága a Kövek +előtt érte. Rózsaszín és sötétlila fújta be a szürke sziklafalakat, +ahogy a falu felől megközelítette őket; de sötétkékbe mállott a +világ, amire laposra fordult ki a függő kőtömbök alól.</p> +<p>Nyírmezőig vak este lett. Kilenc órakor ilyenhelyt már +éjfélszámba van. Csak a falun átsíró tétova patak derengett +valamelyest a fűzek között, csak egyetlen sárga csillag pislant meg +valahol egy magasabb marton.</p> +<p>Kicsi kerek ablakszemből kukucskált az ki nagyon ijedten az +éjszakába. A legmódosabb mészégető portája lehet ott, ahol +gyertyára is telik.</p> +<p>Amikor a fogat épen egyirányba ért a gyertyafényes ablakkal, +olyan ordítás hasított belé a sötétbe, hogy valamennyi kutya +felvonított rája.</p> +<p>Árnyék rohant az útnak, egyenest a kocsi-felhágóhoz verődve. +Megkapaszkodott, próbálta magát fölvetni reá!</p> +<p>Pillanat mulva a patikus elé fekete gombolyag lapult és a térdét +két mohó kar fogta át.</p> +<p>– Irgalmazz nekem! Épen… épen utólért!</p> +<p>– Ki vagy, mi az ördög bánt?</p> +<p>Már könnyebbülő hang fakadt a lassan kiegyenesedő alakból, már +kereszteket szórt magára az imént görcsösen kapaszkodó kéz.</p> +<p>– Ne emlegesd uram… ő volt maga… a prikulics! Megkergetett…!</p> +<p>– Nonó, lehetett egyéb is.</p> +<p>– Láttam, ahogy hányta a cigánykereket, úgy forgott a farka, +mint a kerék küllője! <span class="pagenum"><a name="Page_172" id= +"Page_172">-172-</a></span></p> +<p>A patikus tisztába jött most már, hogy kutya vetette magát a +legény után.</p> +<p>– Eiszem, nem jóban sántikáltál a mészégetőház körül? Tán a +cseresznyefát tapogattad?</p> +<p>A legény hangján most átütött az önérzet.</p> +<p>– Én? Szabad nekem az út oda, édesebb dologhoz is, mint a +cseresznye!</p> +<p>A patikus megcsattintotta az öngyujtóját. A kis világnál +ugyancsak elámult. A nyálas sihederke helyett, akit elképzelt +magának a sötétben, szépnövésű, kemény legényre látott. Cigánybarna +képén rózsák virítottak és mohó tüzek a szeme bársonyán.</p> +<p>– Hogy hínak, fiam?</p> +<p>– Tódornak.</p> +<p>– Voltál katona?</p> +<p>– Voltam biza, Gyulafehérváron.</p> +<p>– És nem tanultad meg ott, hogy ne ijedj meg a magad +árnyékától?</p> +<p>– Jaj uram, nem félek én semmitől a világon. Akár a temetőben is +elalszok. De a prikuliccsal minden hiába. Kiszíjja a karból az +erőt, hogy meg se lehet ütni!</p> +<p>– És a lábból nem szíjja ki?</p> +<p>– Kacagsz rajtam, hogy úgy ugrottam fel a kocsidra, mint a +macska a kerítésre Pedig… ahol megy!</p> +<p>A legény összezsugorodott és újból belefogózott a patikusba. A +mészégetőház sárga csillagszemét hirtelen eltakarta valami elfutó +árnyék.</p> +<p>– Csak most érjek haza… Csak most! – vacogta a boldogtalan.</p> +<p>– Aztán mondd csak, hogy nézett ki az átkozott féreg?</p> +<p>– Hát csúf, fekete, szőrös; mondtam, hogy farka is van, hosszú, +mint a tehénnek!</p> +<p>Elhallgatott és hányta a keresztet.</p> +<p>– Na, ne irígyelje senki többet Marikucát, a mészégetőét. Mit ér +a szépsége, a módja, a büszkesége, ha a prikulics magának akarja! +Aki szóba álltunk vélle, azt mind megkergette a gonosz. Két legényt +a mult héten a patakba vert. Egyiket a szívfogása vette +<span class="pagenum"><a name="Page_173" id= +"Page_173">-173-</a></span> elő, a másik a sárgabetegséget kapta +meg ijedtében. Pedig hát az is volt katona, még éppeg +Kolozsváron!</p> +<p>– Aztán hol lepett meg téged a prikulics?</p> +<p>– Egyenest a mészégető kemencéből ugrott ki. Még teli volt a +szőre, ahogy összekente magát a fehérséggel!</p> +<p>– Nem gondolod, hogy valaki csúfolkodik veletek?</p> +<p>– Anyám is látta, amikor az egyik legényt a patakba +hengerítette… Aszonta, az igazi, akivel egyszer ő is találkozott a +Kövek között. Mert ott lakik. Ide csak lejár, őrizni Marikucát, +amíg egyszer elrabolhatja. A barlangba fogja vinni, oda a nagy +Gaurába, ahol a sas is lakik.</p> +<p>– Na, mennyiért mondtad volna ezt el Fehérvárt az őrmester +úrnak?</p> +<p>– Jaj uram, ott nem hiszik, ott nincs efféle. De itt van, itt +mindig is lesz, a Kövek között!</p> +<p>A patikus nem vesztegetett több szót.</p> +<p>Kisvártatva a legény kiszökött a robogó kocsiból futtában mondva +áldást. És eltünt egy kősövénnyel kerített putri felé.</p> +<p>A patikus másnap ebéd után indult haza. A hegyek között későn +érő cseresznyefák piros köszöntéssel integettek, útrakihajolva a +kőből rakott kerítések felett.</p> +<p>Túl a falun és innen a Köveken fűzfával szegett rétecskén fehér +szoknyák, ingek, kék vállak, sárgamintás keszkenők virágzottak a +friss füveken. Egyetlenegy piros köntös fénylett ki a többi közül, +mint a szegfű az ibolyából.</p> +<p>Most gyűlt a vasárnapi tánc.</p> +<p>Most közelgett a muzsika a falu felől. Két kormos cincogta az öt +ütemből álló zsukáta dallamot.</p> +<p>A patikus leszállott, előreküldte a fogatot az itatóig. Maga +fordul egyet a népek között. Ott van a pap is, megkérdi a beteg +felesége felől.</p> +<p>Ahogy közelért, ráismert a piros virágszálra. Szerette az a +pirosat, patikából is vásárolta. Egyéb orvosság nem kellett soha +neki. <span class="pagenum"><a name="Page_174" id= +"Page_174">-174-</a></span></p> +<p>Igazi faluszépe. Széles arccsont, két virító rózsával. Vastag, +fényes barna fonatok a füle megől eresztve, telisteli fonva sok +recés csigával. Kemény az egész test. Csak a keze nem +falusilány-kéz. Nagy, de finomrajzú és a körmei, mint a mandulák. +Holdasak, bekarmosodnak…</p> +<p>A piros kendő, a piros váll, a piros kötény meg csupa selyem, +csupa bársony.</p> +<p>Semmittevő faj szerelemrehajtott gyönyörűsége ez a lány.</p> +<p>Ott áll a középen, a többi leányzót fogja az irígység. Tavaly +kéket indított el, most pirosat indít a falu divatjának.</p> +<p>Jönnek a legények a Kövek közül. Hozzák bokrétában a pünkösdi +szekfűt. Ki ennek, ki amannak… de legtöbben a piros +Marikucának.</p> +<p>Vagy nem? – Ez is, az is elmegy mellette, mögötte. Odaszánja a +virágját másnak. Nohát, nem is lehet valakinek az egész falu a +bolondja…</p> +<p>A patikus félszemmel is ráismer Tódorra. Lassan kerül az elő, +tétovázva. Csak nem tart napfelköltén túl is az ijedelme?</p> +<p>Marikuca egyedül áll a középen. A szája körül játékot űz a +büszke megvetés a forró várakozással, esdekléssel. Jaj, ha ez is +szégyenben hagyja, mikor szinte minden leánynak megvan már a +virágja!</p> +<p>Tódor elsápad a leány szépségétől. Egyet-kettőt feléjelép – +aztán megbicsaklik a lába és a háta megé kerül. A kancsi Jiliska +már reméli, hogy feléje. Nem. Tódor elbódorog valamerre, oda a +patakmartra. Tán sírni megy, tán a virágot vízbehajítani. Másnak +adni? Nem. Azt az egyet nem, még a prikulics kedvéért sem.</p> +<p>Marikuca áll, mint a kő. Hát mindenki az ördögnek szánja? Lobog +a szeme.</p> +<p>– Ej Vaszi – kiált reá a töpörödött, félreképű kis nyavalyásra, +aki most kullog elő valamelyik szikla megöl – add ide a +bokrétádat!</p> +<p>Odaszögdécsel az, vigyori örvendezésben. A <span class= +"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> leány +majd kirántja a csokrot a kezéből. Aztán a füléhez dugja, hogy még +szebb legyen véle.</p> +<p>Indul a tánc, Marikuca Vaszival fogózik.</p> +<p>A patikus is indul. Eleget látott! Látta a prikulics +hatalmát.</p> +<p>– Reservation, – mondja maga elé és nézi az égnekfutó +sziklafalakat.</p> +<p>… Ahogy az indiánok pusztuló fajának áthághatlan területeket +tartanak fenn utolsó menedékül, úgy rezerválja a sors a Köveket a +prikulicsok örök védővárának.</p> +<p>– Itt mindig is lesz – mondotta tegnap a legény.</p> +<p>… Jó esztendő mult, mire a patikus újra látta Tódort. Istállót +építtetett akkoriban, meszet rendelni szállott ki a hintóból.</p> +<p>Hanem megváltozott a legény. Alig ismert reája, ahogy elibejött +utcaajtót nyitni. Nem hasonlított sem a hajdani éjszaka rémült +férgéhez, sem a félresomfordáló, kétségbeesett hűtelenhez. Arcán +széles jókedv, szeme csupa eleven tűz.</p> +<p>– Ejnye Tódor, tán fiatal házas vagy?</p> +<p>– De nem én.</p> +<p>– Hát mit ragyogsz rám olyan titokzatosan? Tán megnyúztad a +prikulicsot?</p> +<p>– Bár fogadtam volna szavadat és próbáltam volna megnyúzni! Most +én ülnék a legnagyobb mészkemence mellett – ámbár így sincsen +egészen elhibázva az élet.</p> +<p>– Szavadat se értem.</p> +<p>– Nem is illik arról értelmesen kimagyarázkodni.</p> +<p>– Akkor már asszonyi ügy. Hanem hát tudod, hogy patikusnak +sokmindent meg szabad mondani, mert az tud hallgatni. Elmondtam-é +valaha, melyik leány mivel szépíti az arcát?</p> +<p>A legény tett-vett még egy kicsit a gondolatai között.</p> +<p>– Emlékszel, ugy-e, hogy akkor Vaszival fogózott?</p> +<p>– A szegényke.</p> +<p>– Biza, szegény! Férjhez is hozzája kellett, hogy <span class= +"pagenum"><a name="Page_176" id="Page_176">-176-</a></span> menjen. +Az a nyavalyás egyedül nem tágított tőle.</p> +<p>– S a prikulics hagyta?</p> +<p>– Hagyta hát. Persze, hagyhatta is. Mert amikor félesztendős +asszonysorban volt Marikuca, egy estefelé a patakmarton találkoztam +vele. Erősen megszépült, aztán a prikulics se háborgott mostanság, +hát meg nem álltam, hogy ne menjek el szorosan mellette. Akkor +odaszól nekem csak úgy a félszájból:</p> +<p>„Te Tódor, eiszem téged is megkergetett?“ „Meg engem.“ „Hát – +mondja ő sebesen – milyen formája volt?“ „Hát prikulics formája,“ – +mondom. „Félnél tőle, ha mégegyszer látnád? Mondjad, hogy nem.“ Úgy +mosolygott hozzá, hogy azt mondtam: „Ha ketten látnók, eiszem nem.“ +„Na, akkor gyere el ma délután hozzánk. Megmutatom neked a +prikulics farkát.“ „Hát az urad?“ „Csak attól ne félj te. Fáért +megy apámmal… a bitang!“</p> +<p>Hát én mentem is. Télre járt akkor, az elsőházban pattogott a +tűz, aztán friss lángos is volt az asztalon, káposztával töltve. De +Marikuca azt mondta: előbb a hiúba megyünk. Mert erősen gazdagok, +gerendás háza van a Marikuca apjának. Ott aztán egy katonaládát +mutat nekem. „Nyisd fel Tódor, ott a prikulics.“ Reszketett a karom +– de nem akartam előtte szégyenben maradni. Én féljek, amikor az a +hitvány Vaszi nem félt? A ládában – majd kiugrott a szemem – egy +molyos kozsók volt, egy szőrös álorca és egy száraz tehénfarok. +„Teremtőm, Szűzmáriám! Vaszi… Vaszi volt a prikulics!“ – +ordítottam. „Ő hát“, – mondotta Marikuca igen keserűen szólva. +„Dugta tőlem a kulcsot a ládához, de csak azért is kézrekerítettem. +Mert nem fért semmikép a fejembe, hogy a prikulics épen Vaszitól +féljen!… Igy kaparintott ő meg engem. Az Isten verje meg! Verje +meg, úgy verje meg, amilyen igaz, hogy én mást szerettem!… De az +elhagyott, szégyenben marasztalt, a vasárnapi táncban!“ Bizony, +sírt is a menyecske. Még vigasztalni se mertem, olyan keserű volt +az én szívem is. „Azért nem haragszom érte már…“ – mondta aztán +csillapodva. „Mert azt láttam, hogy a virágot vízre <span class= +"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> +eresztetted. Nem adtad sem Jiliskának, sem másnak. Aztán prikulics +prikulics, ki nem fél tőle? Hanem ez a ládabeli, ettől nem félünk +többet. Ha a kérőimet elriogatta, riassza el a leskelődőket is, +amikor az igaz szeretőmet ölelni kívánom. Úgy fogom előtted mindig +kikergetni, mint a kuvaszt, hogy őrizzen kettőnket. Ne félj, +hallgatni fog, szolgálni fog, mert ha egyszer én elmondom, hogy ő +volt a prikulics, bőr nem marad a hátán, ami csúfat a legényekkel +sorban mívelt!“</p> +<p>– Eszerint a faluban újra jár a gonosz? – kérdezte a patikus +hamiskodva.</p> +<p>– Jár az, minden este – kacagott a legény.</p> +<p>– Na de most már csak elhiszed, hogy az egész prikulics csak +efféle emberi csalfaság?</p> +<p>Tódor a Kövek felé nézett és csendesen rázogatta a fejét, hogy +csak úgy harangoztak hosszú, fényes fekete fürtei.</p> +<p>– Azért vannak, hidd el uram, vannak igaziak is. Nem jó azokat +letagadni, mert akkor tesznek róla, hogy higgyünk bennök.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_178" id= +"Page_178">-178-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM:</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>Télutó <span class="ralign"><a href="#Page_3">3</a></span></li> +<li>Kifüstölés <span class="ralign"><a href= +"#Page_37">37</a></span></li> +<li>Vargabetű <span class="ralign"><a href= +"#Page_43">43</a></span></li> +<li>Boldogság <span class="ralign"><a href= +"#Page_69">69</a></span></li> +<li>Alul <span class="ralign"><a href="#Page_78">78</a></span></li> +<li>A tükör <span class="ralign"><a href= +"#Page_85">85</a></span></li> +<li>Hugocska <span class="ralign"><a href= +"#Page_105">105</a></span></li> +<li>Májusi ajándék <span class="ralign"><a href= +"#Page_119">119</a></span></li> +<li>A kert nem tud róla <span class="ralign"><a href= +"#Page_124">124</a></span></li> +<li>Két gyász <span class="ralign"><a href= +"#Page_129">129</a></span></li> +<li>Franciska tűzzel játszik <span class="ralign"><a href= +"#Page_134">134</a></span></li> +<li>Vipera <span class="ralign"><a href= +"#Page_151">151</a></span></li> +<li>Olajfa <span class="ralign"><a href= +"#Page_160">160</a></span></li> +<li>Reservation <span class="ralign"><a href= +"#Page_171">171</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_179" id= +"Page_179">-179-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Szerző egyéb művei:</h2> +</div> +<ul class="lsoff indented"> +<li><b>Bacsányiné Baumberg Gabriella.</b> Doktori értekezés. +Kolozsvár, 1912.</li> +<li><b>Versek.</b> Budapest, 1912.</li> +<li><b>Az Örök Film.</b> Regény. Budapest, 1917.</li> +<li><b>Tükör.</b> Novellák. Marosvásárhely, 1920.</li> +<li><b>Rina Kincse.</b> Novellák. Temesvár, 1923.</li> +<li><b>Vizen hold.</b> Novellák. Kolozsvár, 1924.</li> +<li><b>Haláltánc.</b> Regény. Budapest, 1924.</li> +<li><b>A szent szégyen.</b> Regény. Marosvásárhely, 1925.</li> +<li><b>Enyedi Történetek.</b> (Az ifjúság számára.) Nagyvárad, +1926.</li> +<li><b>Romuald és Andriána.</b> Regény, Berlin, 1927.</li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75932 ***</div> +</body> +</html> + |