Initial commitHEADmain

5 files changed, 27305 insertions, 0 deletions

diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes
new file mode 100644
index 0000000..d7b82bc
--- /dev/null
+++ b/.gitattributes
@@ -0,0 +1,4 @@
+*.txt text eol=lf
+*.htm text eol=lf
+*.html text eol=lf
+*.md text eol=lf
diff --git a/76078-0.txt b/76078-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..976b139
--- /dev/null
+++ b/76078-0.txt
@@ -0,0 +1,14249 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76078 ***
+
+
+LACZKÓ GÉZA
+
+NÉMET MASZLAG,
+
+TÖRÖK ÁFIUM
+
+REGÉNY KÉT RÉSZBEN
+
+BUDAPEST, 1918
+
+FRANKLIN-TÁRSULAT
+
+MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
+
+KIADÁSA
+
+FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
+
+
+
+
+ELŐHANG.
+
+
+I.
+
+– Jézus! Jézus! – üvöltötték a légrádi vitézek magasra emelt karabinnal
+vágtában gomolyogván le a domb lankáján, amelynek tetején pár lovas
+fogott körül egy szekeret. A szekérből egy nagy rézdob tetejéről egy kis
+dus, szőke, göndör haju, nagy fejü gyerek meresztette szemét a
+porfelhőbe takaródzó szinkavarodás után.
+
+Zrinyi György visszanézett a dombra; kerecsentollas forgóján megvillant
+egy drágakő s aztán mintha elragadta volna a nyomában zúgó vitézi
+förgeteg.
+
+– Né, cinegém, urficskám, ahun serénkedik apja ura törökfej kaszabolni!
+– bökött a gyerek felé egy katona a szekér mellé farolva lovával.
+
+– Lódulj idébb, agg eb! Talám csecset is adnál néki? – intette kellő
+tiszteletre a legényt a kis Miklóssal szemben, távolabbról egy
+nagybajszu öreg vitéz.
+
+Lent a völgyben fegyvertől, szerszámtól, félholdtól csillogó, zászlóval,
+kaftánnal, tollal lobogó török csapat igyekezett a Mura felé,
+poroszkálva ügető marhacsordát hajtván maga előtt. Hirtelen mozgolódás
+támadt a seregben: a puskatüztől, szablyafénytől villogó porfelhő a
+nyomukban kavargott már. Mintha gyorsan előre taszítódott volna az
+összecsapódó két csoport, a mozdulat nyomában vastagabban vágott föl a
+por s belsejében dörgést, villámot hordó távoli fölyhővé vegyült török
+és magyar. A megriadt marhák szökkenő, ügyetlen vágtatással menekültek a
+folyóig, amelynek partján folyás ellen kanyarodva ügettek tovább.
+
+A kis Miklós mélázó szemmel merengett a kavarodásra, duzzadó ajkait
+feszülő figyelme összecsucsorítván.
+
+A porfelhőből szines cafatok szakadtak ki s szinte repültek a folyó
+felé, amelynek vizében aztán eltüntek; csak utóbb a folyó közepén
+megvillanó valamiről tudta meg a távoli szemlélő, hogy a menekülők nem
+fulladtak bele, hanem lovuk sörényébe kapaszkodva, meztelen kardjukat
+szájukba fogva sikerült átkapatniok a tulsó partra, török területre.
+
+A porgomolyag most egyszerre ketté vált, ujra összecsapódott s a folyó
+felé zökkent, majd ismét szállni, rohanni látszott s a parton sem
+állapodott meg… Belé!… Ott aztán mintha kihullott volna a magja, üresen
+szállt el a viz fölött, amelyben apró fekete pontok nyüzsögtek. A folyó
+egészen a tulsó partig feketéllett tőlük. Aztán a pontok is megoszoltak.
+Egy részük ujra szürke porfelhővé duzzadt az innenső parton… és ki
+törődik a másikkal?
+
+Poroszkálva ér föl Zrinyi György csapata a dombra.
+
+– Apa! holdacskát Nikinek! holdacskát! – rikoltoz elébe a fia.
+
+– Vitézek! Ihon ez háromévü gyermek együgyü szavában eldődi nagy vére
+kiált az virtus után való vágyakozásában! Az török holdat kévánja.
+Nyughass mast, fiam! Első vala néked ez öszveakaszkodás az törökkel,
+részed ugyan lészen benne kapucánt tenned az nagy bestia orrára.
+
+Azzal fölkapta a fiucskát a dobról maga elé a nyeregbe. Miklós örömmel
+markolt a ló sörényébe és sikoltozni kezdett. A poros, lustos vitézek
+örvendve röhögtek jövendőbeli urukra. Az öreg vitéz elismeréssel
+sodorintott egyet bajszán s György bán felé vágván szemével,
+felkiáltott:
+
+– Aunye!
+
+– Ott, ott, apa! – kiáltott föl hirtelen Miklós, lemutatva vaskos kis
+ujjával a sikra.
+
+– Az török elhajtotta barminkat terelik erre az legények! Semmi az!
+
+Elől lovagolt a bán. Utánna egy szakasz válogatott vitéz, mind belső
+ember. Nyakig sáros lovaikon már megszáradt a tajték. Nehány fogoly
+törököt hajszolt mögöttük a többi; magas kopjáikon üveges szemü, nyitott
+száju török fejek, amelyekből alvadt vérrel rakott cafatok csüggtek alá.
+Vércsöpp hullott belőlük néha a tartó kézre. Egy fogoly fölsóhajtott,
+mire a mellette lovagló hónaljon rugta és süvegét lekapva, hangos nótára
+gyujtott:
+
+– Vitézek! mi lehet szebb dolog a végeknél?
+
+A nap gőgösen, jóllakottan hágott delelő pontjára.
+
+
+II.
+
+Magdaléna asszony ebédlőházában ült és a kandallóban lángoló hasábokat
+nézte. Fiacskái egy szegletben játszottak ócska kardokkal, paizzsal,
+nyillal, miegymással. Csaknem érintetlenül ment ki előle a kaszás lével
+készített kappan, meg a tehénhusos, mézes vöröskáposzta. Ha a vár
+káplánja nem eszik asztalánál, szégyenben marad az oszalyi vár
+szakácsmestere, mint eddig is annyiszor. Hiába, Magdaléna urnőnek nincs
+étvágya, az ura után vágyakozik, aki valahol a Kulpa mentén vadászik a
+zágrábi urakkal dúvadra.
+
+A káplán végigtörülte száját öklével és hátra dült a széken: vége a
+vacsorának.
+
+– Jól megtöltöztem, more hungarico, azzal kis tehénhússal!
+
+Magdaléna asszony elmosolyodott:
+
+– Ki erejit fogyatja, meg is kell növelje utóbb.
+
+– Urnőm, ne piritsd arcomra kisded ügyeközetömet!
+
+– Páter Gabrova, meddig juta atyaságod dolgában?
+
+– Nagyságod sohun nem látta, sohun nem hallotta az kifundáltam
+genealógiát.
+
+– Hallgatom imé!
+
+– Nagyságod vitézlő férje ura, György bán, nemdenem comes de Zrin, nimöt
+szomszéd rothadt nyelvin Graf von Serin? Mán mastan vagyon az leveles
+ládában levél, az franciscanusok superiorjának kezétől íratott anno
+1517, kiben is amaz néhai való jó Zrinyi Miklós Slubythnak iratik, ki
+annyit tészen: Subich. Az nagyságos familia ősi nevezete imé: Subich! Mi
+légyen ez Subich? Nem egyéb, hanem az gens Sulpiciana nevezet lecsökkent
+formája.
+
+– Osztán igaz légyen ez, páter Gabrova?
+
+A páter vörös arcában neheztelően fordult a két vérrel futott szem
+urnője felé:
+
+– Az gens Sulpiciana nevezet annyi barbarus nemzet száján forogván,
+elferdült; mondák üdővel röviden Sulpiciana, majd Supiciana, majd penég
+Subiciana. Az gens Subiciana magyari nyelven annyit tészen: Subichok
+nemzetsége. Illő bizony, nagyságos urnőm…
+
+A páter megszakította szavát és szemmel a kis Miklósra mutatott, aki a
+sarokban hagyta öccsét és vaskos kis lábait szétterpesztve a
+szenvedéllyel magyarázó pap előtt állt már jó ideje. Magdaléna asszony
+már emelkedett, hogy a gyereket visszatérítse játékaihoz, de a pap
+kérő-tiltón tartotta eléje kezét és a kis fiunak a nagy vörös ember
+heves mozdulataira irányuló kiváncsiságát igy magyarázta:
+
+– Ne vonsszuk el elmebéli táplálékát az ébredező virtustól. Illőbb néki
+dücső nemzetsége eredetit hallania, hogysem rozzant fegyverek között
+tenferegnie. Halljad, fiam! Eredeted visszaviszen Rómaságban amaz híres
+Sulpiciusok nemzetségében, kikből akkoron császár támada, Servius
+Sulpicius Galba…
+
+A páter tüzbe jövén, mindkét kezével magyarázott s az izgő-mozgó nagy
+emberen csodálkozó kis Miklós egy furcsa apró nevetést bökött ki
+gömbölyü szájacskáján.
+
+– Imé, miként nevet az vitézi indulat az oroszlánykölyökben, hallván
+eredésit hatalmas főoroszlányoktól. Nincs még vége, ecsém uram, az
+fényös eredetnek, föllyebb hághatunk még az viruló családfán. Az ragyogó
+pennáju Svetonius, régiségnek historicussa, följegyzé vala, hogy amaz
+Galba császár büszkeséggel hivalkodék származásán, ki az istenekig
+nyulik vala. Álla az császár tanácspalotájában vésővel irva az falon az
+gens Sulpiciana családfája, kinek törzsökén vala az ősanya neve:
+Pasiphaë, ki vala Helios és Perseis leánnya s az ősapáé, ki nem vala
+más, hanem Jupiter, az ű hütök szerént istenek és emberek közatyja.
+
+A páter egy széles ívü kézmozdulattal kapta a mázos kancsót és fenékig
+igyekezett üríteni, hatalmas kortyokban nyelvén az erős cirkvenicai
+vörös holudárt, nyilván a gens Sulpiciana egészségére.
+
+Széchy Magdaléna arcán az öröm és nevetés kezdett játékos küzdelembe a
+fájdalommal.
+
+Gabrova aztán elvonult, a gyerekeket lefektette a vénasszony és Széchy
+Magdaléna egyedül ment ágyasházába. Oldozott ruhái úgy susogtak, mint a
+mesében; halkan ingó árnyéka hosszan nyulva a földön, fölkapaszkodott a
+falra is. Roppant az almáriom s szú percegett a ládában. Az ágyasztalkán
+gőzkörben pislogott a gyertya…
+
+Oszaly urnője sokáig feküdt mozdulatlanul hanyatt vörössel tündöklő kék
+kamuka superlátos nyoszolyájában a lágy dunna alatt és hazagondolt
+Alsó-Lindvára s azokra a napokra, amikor György még mint a Bánffy leány
+jegyese udvarolt körülötte, akit aztán cserben is hagyott őérette.
+György tüzes vére akkor csak őérette kavargott s most ki tudja, kinek a
+várában alszik ittasan egész napi dúvad-hajszolás után. A korán nagy
+méltóság, nagy gond terhétől roskadó asszonyka szeméből kicsordult egy
+könnycsepp. A szomszéd szobában fölsírt Péterke. Magdaléna fölült
+ágyában és figyelt. Semmi, a gyerek ujra elaludt. Úgy ült még ott
+sokáig, mig egyszer csak imára kulcsolódott a keze s remegő ajka
+megszólalt félhangosan a nagy csendben:
+
+– Mi atyánk, ki vagy mennyekben…
+
+S az ámennél halk sirás csöndes esőjét permetezve borult le párnájára
+Széchy Tamás főhopmester uram férjezett leánya.
+
+
+III.
+
+Haragosan emelkedett a nap a szelid Mura habjain tulról. Főuri
+büszkeséggel siklottak el a fallal kerített városka házain sugarai, de
+fénnyel borították el Csáktornya várának főkapuját s a fölötte emelkedő
+nagy kőbástyatornyot, mögötte a négy contignatiós főépületet s a belőle
+északnak, délnek nyuló két szárnyat, mögöttük a tágas várpiacot, hogy a
+nyugati falon túl a kis Ternova vizét megcsillantva, a rajta túl
+elterülő szántóföldek sárgán hullámzó vetésein pihenjenek meg. Az
+északnak Szent-Ilonáig vonuló, gondosan ápolt vadaskertek őzikéi
+kiváncsian néztek szembe a párás ködben uszó hajnali nappal. Dél felé, a
+szilaj Dráváig sürüllő erdőben most vakkant föl álmából az ordas és
+furta magát bozótjaiba a vetésekből jóllakottan hazacsörtető vadkan.
+
+Csáktornya uj ura, György bán, az örökhagyónak édes öccse, alig vette
+birtokába Muraköz kulcsát, kiszórta lelkéből az ország dolgaiba kóstolt
+protestáns bátyjának emlékét és szélnek kergette Csáktornyáról a
+protestáns papokat a türelem Urának 1626-ik esztendejében. S még ez
+évben a neofita tulzó, heveskedő buzgalmát kiszorította szivéből a
+királyának tetszeni vágyás, magyar módra oktalanul való vitézkedés,
+erejének, hatalmának szükségtelen fitogtatása, merthogy a király hivta.
+Nem lett volna köteles vele, de a magyar csak azt teszi szivesen, amivel
+nem köteles. A lobbanó vérü, nagyerejü György bán Croatia országos
+dolgait sutba vágta tehát, s most sietve övezi derekára a vár hosszu
+palotájának fegyvertárában rubintos markolatu perzsa szablyáját.
+Magdaléna asszony bánatos ívbe huzódó ajakkal illeszti a távozó
+kalpagjának gyémántos forgójába a vitézi sólyomszárnyat.
+
+– Tudja kegyelmed, édes uram, mit tart az török példaszó?
+
+György bán szeme az asszony felé villan.
+
+– Azt, édes uram, de nem indul fel ellenem, ugy-é? Hát azt, hogy…
+
+György bán szablyája kettőt koppant a kockaköveken: ott állt egészen
+Magdaléna előtt és mélyen a szemébe nézett az ijedős asszonynak.
+Magdaléna a sötét tűzzel örvénylő szem mélyén olyat látott, ami szavát
+szegte; megértette s most először életében, hogy hiában beszélne ő,
+hiában akarna György bán mást, tenni csak így tudna. Megértette, hogy
+ezt a vért csak egy vonzza: a véglet, egy vezérli: a végzet. Megcsókolta
+a tüzelő homlokot és engedte utjára a vesztébe rohanót.
+
+A vár tágas piacán ott szorongott az ezer lovas, kikkel felséges urát
+volt megsegítendő Zrinyi György a protestánsok ellen Wallenstein
+oldalán. A karabinok vállra vetve; a kopják zászlócskái serényen
+lobogtak a reggeli szellőben; a kardok csörömpölve táncoltak a vitézek
+combján. A bán lovára szállt, ráncolt szemöldökkel tekintett végig
+csapatán, aztán megszólalt:
+
+– Jó napot, vitézek! Az mi kegyelmes fejedelmünk, hogy szolgálatjára
+légyünk, mezőbe szólíta bennünket az eretnek evangelicusok megrontására.
+Utunk az impériumban lészen dánus ellen. Ki-ki maga ügyeközeti szerént
+úgy forgolódjék hadban, hogy baja ne gyüljék vélem, de nékem is nem
+főgenerál Válenstán-nal!
+
+A kaput kitárták, a felvonó-hid lecsörömpölt s a vitézek kiáltozva,
+nevetgélve robogtak uruk után.
+
+A horvátok fiatal bánja, akit erre a hivatalra nem annyira személyes
+kiválósága, mint inkább királyának az ügyes vadászhoz, elismerést
+szomjazó alattvalóhoz, tüzes katholikushoz való hajlandósága emelt,
+utjában megállapodott Bécsben. Nem volt okvetlenül szükséges itt
+megállapodnia, de ürügyül vetvén, hogy nem lehet el egy pár uj karvas és
+uj strucctollas sisak nélkül, egy szép napon berobogott vitézeivel a
+délkeleti kapun, ahonnan egy széles főut az alig ezer lépésre emelkedő
+császári palota kapujának vezet, amely fölött fehér márványon rikítóan
+csillogott a nem régen aranyozott kétfejü sas.
+
+György bán felnézett a büszke címerre és keserü lé futott össze
+szájában, maga se tudta, miért.
+
+– Éretted veszek, ha pusztulok; még egyszer látnom kévántalak!
+
+Katonáit egy hadnagyára bizván, valahol a Sziget-külvárosban rendelt
+nekik szállást, maga pedig bekocogott az Aranyos Szarvasba, amelytől pár
+lépés a dunai kapu.
+
+Mig szolgája csizmáját huzta le lábáról, hogy puha szattyán papucsba
+bujtassa, elgondolkozott azon az időn, amikor még együtt ülte meg Miklós
+bátyjával az evangelica hit százados ünnepét… Két évre rá katholikussá
+lett, Pázmány térítette vissza az egyedül üdvözítő egyházba.
+
+– Ő az én lelkemnek tudós sáfárja. Légyen, ha pusztulok, árváim
+gondviselő atyja s ne vesse ki elméjéből méztermő, gőböly-hizlaló
+Muraközömet is… Hé, Vuk, nyissad fel az sraiptist!
+
+György bán oda ült az asztal mellé, az iró láda elé, amelyből penna,
+kalamáris, papiros került keze alá, és levelet irt nemes Magyarország
+primásának, esztergami érseknek, néki bizodalmas ura atyjának, hogy árva
+fiait könyörületes pártfogásába, minnyájunk édes hazájának, sőt
+Styriának oltalmára, megmaradására szolgáló, elhagyott Muraközét
+figyelmébe és gondviselésébe ajánlja.
+
+Másnap lóra ültek és komor ügetéssel, kevés pihenővel igyekeztek
+Wallenstein tábora felé Siléziába.
+
+A rövidre nyirt haju főgenerális széles homlokán magasra huzódott a
+szeszélyes ívü, hosszu szemöldök, mikor a tüzes magyar elébe járult.
+
+– Nem kedvelem e hebehurgya, verekedő vérü magyar grófocskákat, – szólt
+hátra halkan vicéjének a hadvezér.
+
+A német szót nem értő, suttogást utáló György bán bizalmatlanul nézett
+Wallensteinre.
+
+– Nem grófocska, maga a horvát bán, – sugta előre hajolva a
+vicegenerális.
+
+– Á! – szólt csodálkozást tettetve Wallenstein, aki nagyon jól tudta, ki
+áll előtte, – tehát nem grófocska, de királyocska!
+
+És gyülölet támadt a hiú, kegyetlen lélekben György bán iránt, mert
+ekkor már nagyravágyó álmok kavarogtak benne korlátlan hatalomról,
+önálló fejedelemségről, amelyet majd ésszel és erővel fog magának
+kiszakítani a német birodalom testéből.
+
+A bán lecsappant hévvel, de csak annál nagyobb önérzettel foglalta el
+helyét lovasaival Ferdinánd legnagyobb hadvezérének táborában. Ejh, ha
+egyszer kihuzhatja kardját, minden baj elmulik! De kard-ki-kard-ra nem
+igen került a sor, mert Wallenstein csak menetelt, menetelt Mansfeld
+után s minden figyelme arra irányult, hogy Mansfeld ne egyesülhessen a
+szövetséges Bethlen Gáborral. György bánban forrt a méreg s az ereiben
+fölhasználatlanul dübörgő harci kedv: rajtuk ütni, megütközni!
+
+– Illustrissime domine comes, Herr Graf, mein Herr, a mi előrehaladott
+saeculumunkban többet ad a vezér az észre, mint a bivalyi nyers erőre. A
+hadakozásban elsőbb a methodus, aztán jön csak a bunkó, – világosította
+fel kegyes mosolylyal Wallenstein a türelmetlenkedő bánt.
+
+– Excellentissime domine generalissime, nincsen szájam ize szerént az
+papirosbul való hadakozás, – vágott vissza György bán.
+
+– Tölpel! – sóhajtott fel Wallenstein.
+
+És tovább menetelt. Mansfeldet elvágta ugyan szövetségeseitől, de
+Bethlen Gábornak sikerült egyesülnie a budai basával s most szemben
+állott Palánka alatt a császáriakkal.
+
+Azt mondja reggel, kardját fölövezve, a bán Forgách Miklósnak, kivel egy
+sátorban hált az éjjel:
+
+– Ez vassal ma török fejeket vagdosok!
+
+De az ütközet megint elmaradt. Zrinyi György lobogó vére nem nyughatott
+s pár vitézével portyázni indult… Vágtatva haladnak el egy berek
+mellett, de valami szokatlan zajra meredek ívben kanyarodnak vissza. Egy
+diszes kaftányu török ugrat ki talán husz lovassal a sürüből.
+
+– Vágd, rajta, vágd! – ordítja Zrinyi s a lobogó kaftány után zúdul.
+Eléri, közel férkőzik, elhagyja. Kardját most megforgatja a magasban s
+hátra suhintva, visszájára csapja el a török fejét. A csonka törzs
+magasra szökkenő vérrel önti el a fehér lovat, aranyos kápát, bársony
+nyerget, aztán lefordul a fübe.
+
+Zrinyi kopjavasra szúrja a fejet s visszaszáguldva, a tábor piacán
+főembereivel társalgó Wallenstein lába elé gurítja e szavakkal:
+
+– Ihon, ígyen köll megharcolni császár ű fölsége ellenségivel, ígyen
+győzödelmet szerezni!
+
+Wallenstein egy percre meghökkent a tolmácsolt kifakadáson, aztán
+bajuszát beharapva így szólt:
+
+– Láttam én már felesebb számmal is levágott fejet!
+
+– Látni láthattál, vágni sohse vágtál! – szólt György bán, megfordult s
+tajtékos lován nagy lassan elléptetett.
+
+Wallenstein bosszuja nem sokáig késett, a véres száju horvát kutyát a
+Vágvonal őrzésére rendelte, hadd pusztítsa el ott a galgóci táborban
+dúló pestis: Zrinyi György feketére dagadt hónaljjal, ágyékkal, lázasan
+érkezett meg párnás lektikájában Pázmány pozsonyi palotájába, ahol is
+karácsony hetében elhalt.
+
+«Két szép fiacskája maradott, Miklós és Péter, kikből neveljen az Isten
+jó urakat.»
+
+
+
+
+ELSŐ RÉSZ.
+
+
+I.
+
+Messziről elébük zúgott az ünneplő Gréc zaja. A Zrinyi fiúk és gyámjaik
+igyekeztek a főúri csemeték e nagyhírű iskolázó helyére. A nagy
+landkocsiban ült a két fiú meg Sennyei István győri püspök és Mikulich
+Tamás, királyi personalis. A kocsi mellett lovagolt Trautmansdorff
+Zsigmond, gréci főkapitány, a horvátországi végek generálissa és
+Batthyányi Ferenc, a kanizsai végek vicegenerálissa. Trautmansdorff
+arcán diadalmas, gonosz mosoly jelent meg néha, amint egyszer-egyszer
+nagyobb hullámban verte feléjük a szél a harangok szavát.
+
+– Ma van az fordulója, öcsém uraimék, – szólt be a kocsi ablakán a kis
+fiúkhoz, – hogy az utolsó eretnek evangelicus kihúzta lábát Gréc
+városábul.
+
+– Laudetur Dominus clementissimus! – bólintotta rá Sennyei.
+
+– Hatvan esztendőknek előtte – folytatta a gréci főkapitány –
+egyetlenben egy catholica hütöt követő burger ült vala az váras
+tanácsában és Jézus társaságának atyái új és üsméretlen szerzetnek
+neveztettek vala.
+
+– Hírlik, – vette fel a szót a személynök úr, – Norinbergában egész kis
+colonia támada az Grécből elfutamodott lutherana confessiót valló beste
+poroszló ebekből.
+
+– És az Úr kegyelmének 1630-ik esztendejében, az mái áldott napon, –
+folytatta Trautmansdorff – csak catholicus fülekben ver echót az
+örvendező harangok szava. Hallja kegyelmetek, öcsém uraimék, az ki
+vékonyan csönget, Szent András kolostoráé az folyón innen, az ki
+rekedtesen szól, Mária mennybemenetelének templomáé az tulsó hídfőrül,
+az komolyan kongató, Szent Egyed templomáé az váras legtúlsó végirül!
+
+A főkapitány széles karimájú, tollas, nagy fekete kalapja hátra csúszott
+fején a nagy magyarázgatásban, kocsi ablakához hajuldozásban. Batthányi
+Ferenc hol fütyörészve nézett előre a sok tornyú város csillogó
+keresztjeire s az egyik végéről felnyúló hatalmas sziklahegyen komoran
+megülő várra, hol lova nyakát veregetve beszélt a türelmetlen állatnak.
+Nem szerette, ha vitézből paposan árad a szó.
+
+Péter a csizmája szárát vésegette körmével mogorván; Miklós édes anyjára
+gondolt s a Boldogságos Szűzre, akiknek alakja össze-összevegyült
+elmerülő lelkében.
+
+A hosszú, magas, hajlott vállú Vitális atya, a jezsuiták nagyhírű
+intézetének igazgatója, kegyesen fogadta az új magyar convictorokat.
+
+– Vagyon mán itt hazátokbéli, fiaim az Úrban, egy Frangyepán, egy
+Keglevich, egy gersei Pethő, két Ráttkay s még többen, s az haereditaria
+provinciákbul több főnemes familia ifjú sarjadéki. Isten hozott
+benneteket!
+
+Azzal átadta a gyerekeket egy felügyelő atyának, aki megmutatta nekik
+helyeiket a tanuló-teremben, az előadó-teremben, ágyaikat a
+dormitoriumban és mosdótáljaikat a dormitorium hosszú folyosóján.
+
+Péter igen fintorgatta az orrát a tisztelendő atyák komor egyszerűségű
+házában a csáktornyai vár zászlókkal, handzsárokkal, puskákkal,
+agganccsal, agyaras vaddisznó-fejjel, írott képekkel díszes folyosói,
+szőnyegekkel borított termei, freskókkal ékes hímes boltjai, tágas
+gőzfürdője, a szem sugarát messzevivő öreg bástyái után. Miklós csak
+nézett és dagadt a szíve, maga se tudta, miért. A messziről elébe
+köszöntő harangok szava, a hálaadó körmenet, amellyel a tanácsház terén
+találkoztak, a fényes dalmaticákba, ragyogó albákba öltözött papok sora,
+a nyomukban feketén vonuló jezsuiták hada, Gréc püspöke aranyszövésű
+pluviáléban drágakövektől csillogó fövegével, nehéz arany
+pásztorbotjával, a gyermek Jézust karján tartó Szűz arannyal szőtt kék
+palástos szobra, amint a hordozók lépteitől méltóságosan ingott a tömeg
+feje fölött, az atyák szigorú nyájassága, a komor falak, az idegen
+hangon búgó zsolozsmák, – rajongásig hevítették lelkében a
+megilletődést, amelyet édes anyjának búcsúcsókja keltett benne.
+
+Aznap este a dormitorium csendjében Péter haragosan rugdosta derekalját.
+A szomszéd ágyban Miklós félhangon imádkozott, míg lelkében ködös
+távolból harci zaj zúgása, könyvlap-fordulás susogása hallatszott.
+
+– Minémű mozgás, seppegés vagyon ottan? – hangzott föl hirtelen a
+teremben háló atya szava.
+
+Péter morogva zökkent másik oldalára és elcsendesedett; Miklós
+összeszorított ajakkal bámult a fényes karikákat táncoltató sötétbe még
+sokáig.
+
+
+II.
+
+Miklós szinte észrevétlenül siklott bele a munkás, tanuló életbe; Péter
+is beletörődött valahogy. Az atyák szűkszavú utasításai, szemmel
+kormányzó, nyájas szavakba burkolt rideg szigorúsága előbb-utóbb minden
+gyermeken győzedelmeskedett.
+
+A nagy tanuló-teremben egymás mellett ültek a gyerekek. A legtöbb egy
+füzetet tartott maga előtt; egy részén tenyerét nyugtatva, a másikba
+koronként bele-belepislantva, idegen szavakat magolt: meredő szemmel
+nézett maga elé és ajka hangtalanul járt. Ez latint, a másik németet
+vagy olaszt, a harmadik franciát, a negyedik spanyolt biflázott. Az a
+csoport nyelvtani szabályokat és mintapéldákat tanult könyv nélkül; egy
+másik latin auctorok szebb helyeit emlézte. Nagy szótárak levelei
+komolyan recsegtek, susogtak; tanulásban agyonnyúzott könyvek
+repedeztek; súrlódott a papiros, percegett a penna. A felügyelő páter
+fülében, amint körülsétált a teremben, egymásután hangzott vissza a sok
+sylva, sylvae, lac, lactis… die Holz, nein nein, das Holz… la pobreza,
+encierro… il pappa, io sono… le soldat, la fortification… Cato mirari se
+aiebat… arma vi-rumque ca-no Tro-jae qui-primus ab-oris… hogy amint
+odább megy, csakhamar elvegyüljön az általános suttogásban.
+
+Miklós egyet nyújtózott az asztal alá és hátradült székén: mindennel
+elkészült. De újra az asztalhoz hajolt, beleütötte a penna orrát a
+kalamárisba és elgondolkozott. Egy idő múlva fölírta az ív élére: Ne
+bántsd a magyart! közvetlenül alája: Zora puce bice dana!, lejjebb: It
+ürer, kerván gecser!, aztán az egészet aláhúzta. Ezeken a nyelveken
+beszélt Grécbe jövetele előtt. S most már büszkébben írt tovább: Nulla
+dies sine linea! – Wer wagt, gewinnt! – Assai ben balla a chi la fortuna
+suona! – Un rey es Dios en la tierra. Végül az ív jobb sarkába
+odakanyarította: Nicolaus Comes a Zrin. Aztán fölkelt, jelentette a
+páternek, hogy elkészült, azonkívül ezt csinálta és átnyújtotta neki a
+szépen kikalligrafiázott ívet.
+
+A páter nézte, nézte, elmosolyodott, elkomolyodott.
+
+– Sok nyelven beszélsz, gyermekem, – mondta Miklósnak latinul, – szívem
+örül rajta, de mondásaid közül csak a latin és a spanyol tartalmát vésd
+szívedbe, a többit szórd ki belőle.
+
+Péter fürkészve pislogott bátyja felé, mi dolga lehet a páterrel. De
+meggondolta és örült neki, legalább nem figyel ide a páter. Kihúzta a
+fiókját s ma délelőtt legalább századszor megforgatta azt a török tőrt,
+amelyet az universitás egyik hallgatójától kapott cserébe egy hazulról
+hozott szép tiszta, kerek betűs latin könyvért, amit valahol
+Amstelodamumban nyomtak.
+
+Csöngettek. Szünet. A gyerekek kimentek az udvarra. Péter oda-ódalgott
+bátyjához.
+
+– Niki, mi dógod vót azzal csókával?
+
+– Bémutatám néki az idegen nyelvekben tött előrehaladásomat!
+
+– Hát osztán kufár kévánkozol lenned, avvagy királ, hogy annyi idegen
+idiómákban töröd az nyelved? Tanulok én is hun itt, hun ott egy-egy
+csöppet, de az te fejed ollyan, valamint az alaputréta nevezetű spanyor
+csuda az fazékban az sok gőzös tudomántul.
+
+– Akarád mondanod: olla podrida, – jegyezte meg Miklós.
+
+Péter ránézett és elnevette magát:
+
+– Jüvel, no, nyilazni egyet!
+
+– Azt mán igen.
+
+S a két testvér vidáman sietett a játéktér felé.
+
+
+III.
+
+Harangzúgásban, zászlólebegésben úszott Gréc és Trautmansdorff serényen
+lövette az örömet a vár ágyúiból, dördülő visszhangot keltve velük a
+környező hegyekben, a lengyel királyfi, Károly Ferdinánd boroszlai
+püspök legmagasabb látogatásának tiszteletére. A papság, a város
+előkelői és a tanács messze kimentek a falakon túl a vendég fogadására;
+a jezsuiták nagy aulájában pedig már napok óta folyt a kopácsolás,
+szögezés, festés, ragasztás. S míg itt a szinpad készült, a nagy
+négyszögű épületek különféle sarkaiban szorgalmasan tanulták szerepeiket
+vagy próbálgatták a hazulról utánuk küldött díszruhákat, kardot, sisakot
+a fiúk. Mindenki sietett, nyüzsgött az egész ház, csak Vitális páter
+járt-kelt, kukkantott be mindenhova, fogott meg minden szebb
+ruhadarabot, érintett meg minden díszletet szokott kísérteties
+mozdulataival, síri nyugalommal.
+
+Már a kapunál fésült, fodorított hajú szolgálatkész fiúcskák fogadták a
+vendégeket, akiket latin bókkal köszöntve a lépcsőig kisértek, ahol az
+universitás hallgatói vették át őket s kisértek egyenesen az aulába. A
+lobogókkal, templomi zászlókkal, címerekkel, dísznövénnyel,
+szőnyegekkel, cserlevél-füzérrel diszített nagyteremben aztán kiki
+rangjához mérten foglalt helyet az első négy sor piros bársony
+karszékeiben, vagy az utánuk sorakozó párnás, párnátlan székeken, hosszú
+lócákon. Az első sor középső karszéke előtt egy igen szép ázsiai
+szőnyeg, rajta karcsú, aranyos asztalka, az asztalkán feszület,
+kristály-palackban víz és kristálypohár. Itt foglalt helyet a vendég,
+akit az összegyült közönség néma fölállással üdvözölt, míg a függöny
+mögül eléharsant a fiúk kórusának latin köszöntő éneke. A lengyel
+királyfi láthatóan meg volt hatva, kegyesen hajlongott jobbra-balra, az
+éneket állva hallgatta végig, a mellén lógó arany kereszt vastag láncát
+zavartan húzogatva hímzett fehér keztyűs kezével, amelyen ragyogón
+csillant meg a püspöki gyűrű. Az ének elhallgatott, a boroszlai püspök
+leült.
+
+Pillanatnyi csend. Az égszínkék, arany papircsillagokkal teleragasztott
+függöny lassan vonul kétfelé s a háttér vásznán megjelenik az ókori
+Athén rekonstruált képe, amelyre főleg egy fal mögül fölnyúló óriás
+méretű Pallas Athéné szoborról lehet ráismerni, mert a vászon felső bal
+sarkában a kétfejű sas, jobb sarkában a kereszt tünik a néző szemébe.
+
+Vitális atya nyugodt pislogással néz körül s a színen megjelenik drága
+prémes mentében, forgósan, kardosan a kis Zrinyi Miklós. Térdet hajt a
+püspök felé, kiegyenesedik és szavalni kezd:
+
+  – Méltóságos pispek, pispekek elseje,
+  S ti, nemes iffiak, ország reménsége,
+  Mái komédiánk nagy Kódrus királrul
+  Példát adand néktek vitézi halálrul.
+  Jüve az dóroknak röttenetös hada,
+  De jó Kódrus királ ellenek támada;
+  Hazáért nem száná élete fogyását,
+  Mert kéváná inkább annak maradását,
+  Hogysem ű nyomorult élte fönntartását,
+  Igyen kimutatván, nem elfajzott fattya,
+  Athénás várasnak hanem igaz fia…
+
+Így szavalt még sokáig Miklós s keményen, horvátosan pattogva jött a szó
+ajkán. Amikor bevégezte, újra térdet hajtott a püspök felé és kihátrált
+a szinfalak mögé.
+
+A püspök úr kegyesen intett utána:
+
+– Bene, puer!
+
+A függöny összelebbent és pár perc múlva széthúzódó szárnyai mögött
+megjelent Kódrus király császári generálisnak öltözve, fényes páncélban
+s búcsút vett családjától, hazájától, isteneitől s hosszú negyedórákon
+át ontotta a vallásos életre, a király iránt tartozó hódoló
+engedelmességre vonatkozó intelmeit, amelyeknek szebb helyei élénk
+helyeslést váltottak ki a hallgatóság lelkéből. Azután jöttek a harci
+jelenetek, amelyek folyamán Kódrus király szabályos vitőr-vívás közben
+nem szünt meg az ügyetlenebb ellenfélt, az árulókat, Isten ellen
+hadakozókat mocskolni hosszú tirádákban, vagy, míg a szinfalak mögött
+kis diákok kardokat csattogtattak és doboltak, a színen egyedül, kivont
+karddal az önfeláldozást magasztalni, bőven ontva a klasszikus világ
+ismeretére valló hősi példákat. S közben fölvonult a szinpadra a
+tizenhetedik század csizmás, cipellős, tollas, szalagos, csipkés,
+páncélos katonai és polgári pompája, királyhűsége, protestáns-gyűlölete,
+vallási vitatkozásai és vakbuzgósága. A legnagyobb hatást természetesen
+az utolsó jelenet keltette, amelyben a dórok királya és Kódrus vívják
+halálos bajviadalukat szóval és karddal, mert lehetetlen volt a dór
+királyban Gusztáv Adolfra nem ismerni és Kódrusban Pappenheimra,
+aminthogy az athéni király már első szavától kezdve veszedelmesen
+hasonlított a kiváló katholikus hadvezérhez, aki ebben az évben halt
+hősi halált a lützeni csatában, amelynek folyamán a győztes Gusztáv
+Adolf is halálát lelte. A harci kedv s a gyűlölet lelkesedése pirította
+az arcokat a jeleneten végig. Mikor aztán a dór király elesik Kódrus
+csapásai alatt s haldokolva megbánja bűneit, eretnekségét és azt, hogy
+Athén ellen fegyvert fogott, viharosan zúg föl az éljen, az átok s
+tombol a terem.
+
+De csönd! Kódrus megszólal. Az ő sebe is halálos, de vidáman fog lelke
+kirepülni porhüvelyéből, mert igaz ügyért harcolt. Gyönge hangon említi
+még egypárszor a vallást s a királyt és meghal.
+
+S míg lázasan tombol az eddig visszafojtott s most hangos beszédben,
+tapsban, kiáltozásban felszabaduló lelkes izgatottság, a püspök úr pár
+szíves szót vált az alacsony, vékony, beesett arcú jezsuita páterrel,
+aki oly ügyes latin versekben alkalmazta Pappenheimra Codrus mondáját.
+
+Miklós, mint szereplő, szép rózsafűzért kapott a püspöktől ajándékba s
+nagyon örült neki; csak Péter morgolódott:
+
+– Szégyenség! Úgy forgatá az Kódrust kiábrázoló nímöt dióverő pózna az
+kocperdjit, valamint az talián alakos majma az fakalánt! De az csőre bé
+nem álla, akár egy eb aggnéé!
+
+
+IV.
+
+Tavaszi nap enyhe melege ömlött a nagyszombati prímási rezidencia nagy
+kertjére, amelynek gyümölcsfái között Pázmány Péter könyökig
+fölgyűrkőzve forgolódott kezében egy oltókéssel. Rendesen komor, kúpos
+ívbe hajló vastag szemöldöke most csöndeshajlású vonalba símult szét,
+kis kecskeszakálla az örömtől remegett: a Törökországból hozatott őszi
+barack csemete-ágait oltotta kertje fiatal törzseibe. Előre repesett a
+szíve, ha arra az időre gondolt, amikor az oltások piros arcú, bársonyos
+bőrű gyümölcsöket fognak teremni.
+
+A kert főútján hirtelen föltünt a siheder Zrinyi Miklós, aki nemrég
+fejezte be a kétéves rhétori tanfolyamot hatalmas gyámja közvetlen
+fölügyelete alatt s most olasz földre készül. Búcsú-találkozásra
+rendelte ide a bíboros. Miklós mögött kövérségétől döcögve lépked a kis
+vidám Senkviczy Mátyás, esztergomi kanonok, akit Pázmány a fiatal gróf
+mentorául szemelt ki az olaszföldi útra.
+
+– Jöszte, Miklós, addsza hamar amaz háncsot onnan az fa töviből! –
+kiáltott az érkező elé Pázmány.
+
+– Laudetur! – lihegte odaérve Senkviczy.
+
+Pázmány gondosan, pontosan bekötözte az utolsó oltást, megsímogatta egy
+ujjal a fiatal ág finom kérgét, aztán megfordult:
+
+– In aeternum, domine canonice! Kegyelmed csak tekéntsen környül az
+kertben, Miklóssal vagyon egy kicsinyég beszédem.
+
+Senkviczy hamisan pislogott nevető fekete szemével, meghajolt és elment.
+
+Pázmány a fiú vállára tette kezét:
+
+– Telepödjünk ez mogyorófa-lugasban! Nincsen illyen minden burger
+kertjiben. Hát, öcsém, mind az te magános javadra, mind az közönséges
+jóra nézve kévántatik peregrinatiód idegen országokban. Deáki esztendeid
+itten érik végeket. Valamit tudtam, megtettem. Ügyeköztem, hogy
+ollyaktól neveltessél tudománban, jó erkölcsökben, ollyakkal
+nyájaskodjál, kik meg ne oltsák az jó szikrát, kit édes szüléid oktatása
+szüvedben helyhezett, mert, valamely szükséges az téj kisdedkorunkban,
+oly szükséges az jó nevelés: mert ha anyánk mellyéből szopjuk az tejet,
+mellyel nevekedik gyengeségünk: az gyermekségből erednek azok az
+erkölcsök, mellyekkel tündöklik, vagy romlik öreg emberi állapatunk.
+Maradjon ez ebben. Derék fivá serdültél, nem panaszolkodom.
+
+Pázmány nyájas arca elkomorodott, hosszan nézett elgondolkozva a fiú
+szemébe, majd hirtelen megszólalt:
+
+– Vehetted eszedben, hallván gyakorta az palatinus urammal s más
+főemberekkel való beszélgetésimet, hogy nem kévánom az erdélyi fejedelem
+romlását, hanem megmaradását, noha eretnek evangelicus. Kinek oka ez:
+Utolsó romlott állapatra jutott nemzetünk három részre szakada, egy az
+királ birtoka alatt vagyon, más az töröké alatt, az harmad rész Erdély.
+Mind az három erőtelen és fogyatkozott, merthogy külömb-külömb
+vallásokban gyönyörködik. Valami tudománom, készségem, buzgólkodásom
+vagyon ez világi ügyes-bajos életben, az catholica vallás és ereje
+szakadt nemzetem fölemelésére használom és használandom, míg életemet le
+nem kölletik tennem. Elsőben is, fontba vetve állapatunkat, szükséges és
+el nem mulatható, hogy mindeneknek előtte az királ birtoka alatt lakozók
+légyenek eggyek az catholica vallásban. Catholicus királ, catholica
+nemzet könnyűformán erőt vehetnek az törökön. De ekkor légy igazán
+vigyázásban, magyar! Mert az hadi szerencse császár felé fordulásának
+üdején azt mondhatná az Habsburgok familiája: «Te, magyari nemzet,
+megszabadétánk az török járomtól, jöszte az nímöt hámba!» Ez szavakat
+hallván, feltámad, bizonnyal tudom, Erdély császár ellenében. Ihon, ez
+okon ne romoljék Erdély, az magyar szabadság utolsó kűbástyája. Színes
+barátság az nímöté, esszel forgódjunk köztek.
+
+Miklós szívében felzendülve zúgott minden nemesebb érzés. Ez a nagy
+ember legbensőbb gondolatait adja át neki, mint egy csemetét, hogy
+növelje nagyra!
+
+Az érsek Miklós kezére helyezte kezét:
+
+– Testámentomom nékem ez, fiam! – tette hozzá csaknem ridegen. – De
+vagyon öröm is egy-egy csöppel az üröm poharában.
+
+Kiléptek a lugasból és Pázmány vidáman nézett szét gondosan ápolt,
+hatalmas kertjében a zöld táblákon, sárga kavicsos útakon.
+
+– Tudod-é, öcsém, mely módon, mely fortéllyal nevel az jó kertész nagy
+diót, koraérő szőlőt, papiroshajú mondolát és diót, mag nélkül
+szűkölködő barackot? Nézzünk az canonicus uram után.
+
+Pázmány, Miklós vállán nyugtatva karját, vitte körül a kertben, közben
+élénken, kedvesen magyarázott:
+
+– Ez öt fa itten meggy-cseresnye. Spanyor meggybe ojtánk szász
+cseresnyét. Ha eszed, gyöngén savanyó meggynek véled, ám szájadban
+maradó íze utóbb cseresnyére mutat. Amott virul az körtvélbe ojtott
+renglót; formája, illata körtvél, héjja s húsa renglót. Vagyon almám, ki
+bévül répa… Ihon Senkviczy uram!
+
+– Ez osztán kert! – bólogatott a sétájából visszatért kanonok. – Úgy
+arányzom, nincsen párja Magyarországban.
+
+– Nem is szabad, hogy légyen! – jegyezte meg szelíd határozottsággal
+Pázmány. – Hát, fiam, Jézus s az ű szűz anyja vezérljenek utadban.
+
+Azzal mellére vonta Miklóst és gyöngéden símogatta egy ideig a hosszu,
+göndör fürtöket. Zrinyi féltérdre ereszkedett s a bíboros, az ifjú
+fejére téve mindkét kezét, halkan imádkozott. Miklós nagy tisztelettel
+csókolta meg az áldó kezet. Senkviczy is kezet csókolt az érseknek.
+
+Megindultak.
+
+Pázmány nézte, nézte a távozókat s mikor rajtakapta magát, hogy egy
+könnycsepp futott le bajuszába, erőt vett magán és utánuk kiáltott:
+
+– Miklós fiam, visszajüveteled korán el ne mulassad az kértem
+barack-fiatalokat ide küldened, mert mégis csak legjobbak az muraköziek.
+
+
+V.
+
+Alig értesült Ferdinánd, aki György bánt igen szerette volt türelmetlen
+vallásossága miatt, Pázmány szándékáról, hogy Miklóst olasz földre
+küldi, rögtön írt Sennyeinek és Mikulichnak, hogy a kellő útravaló iránt
+rendelkezzenek s hogy az uradalmi tisztek mindenben az érsek utasításait
+kövessék. Pázmánynak is írt és élénken érdeklődött az indulás ideje, a
+mentor személye, a kiséret iránt. A legmagasabb kegy és Pázmány figyelme
+kisérte Olaszországba a gyerek-ifjút, aki már nyolc esztendeje
+főlovászmestere urának, királyának. A fiatal zászlós-úrnak, aki könyvei
+mellől megilletődve figyelt fel néha a körülötte zajló, népek sorsát
+intéző eseményekre, kora komolyságát enyhítette, vidámságra hangolta az
+örökké tréfás, friss szellemű Senkviczy társasága. A kanonok úr nem
+fogyott ki a magyarázatból.
+
+– Gróf úr, – szólt a hajójuk előtt feltűnő Velencén elámuló Zrinyihez –
+nézze csak nagyságod untig az sárarany színű küveket, az víznek kékségit
+az rajta tánculó horgas orrú fekete csónikokkal. Több érő ez itt, mint
+az ember. Híres nagy parázna hely… Ahun a, az ott az ducale palatium!
+Gondolás, szállásadó gazdaasszony mind köntösöd húzza s biztat igen,
+hogy ű majd így, hogy úgy, hogy elviszen némely nagy szépségű híres
+fehérszemélyhez. Fársáng vagyon itt esztendőn által, álorcásan jün-megy
+itt még az becsülletes ember is, nemcsak az híres fő-fő istentelenek.
+Légy te az legaljosb ágrulszakadt országcsavargója, ha vagyon nyócvan
+ezer scudi az zsebedben, nemessé tészen ez váras ura. Áros portéka itt
+az nemesség! Hő, osztán az szemcsiklándó comoediák avvagy operák! nem
+láta ollyat nagyságod Gréchen! No, megkövetem, ne szegyenelje nagyságod
+magát, gróf úr, tudom, tudja káros voltát, nem kévánja látását. Az
+Rialto nagy uccában, az Fejér oroszlán alatt lészen szállásunk. Reggelre
+kelve megnézzük, valamit erkölcsében meg nem tántorétott, igaz
+körösztény megtekénthet; az arsenált vagy cejtházat s az Muran nevű
+szigetbéli üvegcsűrt bizton.
+
+Zrinyit homályos vágyódások töltötték el a kék vizek örömvárosában. A
+templomok hűvös csöndjében, vagy szállása ablakán kitekintve, hirtelen
+csak elszorult a szíve s halántékában dobogva hullámzott a vér; úgy
+érezte el-elbágyadva, jó lenne itt a csendben megpihenni s nézni a
+körülötte zsibongó élet tarka képeit. Hisz olyan egyedül van!
+
+– Nem voltam-é eleddig is egyedül? Mérthogy mast érezem magánosságomat?
+
+Aztán ökölbe szorult kézzel nyújtózott egyet és vére hatalmas
+hullámokban ömölt szívére. Szeretett volna kardot markolni és vágni
+vele, amit ér; rikoltó hajrával vágtatni lobogó szélben a nyerítő
+paripájú ellenség közé és feszülő izommal sújtani, sújtani… Újra
+elbágyadt. Égett az arca, érezte: eszébe jutott az a barna arcú,
+villódzó szemű leány, aki fekete selyem kendőbe burkolódzva jött vele
+szembe az alkonyi pírban fürdő téren. Regényes, hihetetlen tervek
+jutottak eszébe, hogyan fogja kijátszani a kanonok éberségét, miként fog
+kötélen leereszkedni az ablak alatt ringó gondolába s hogy fog a
+holdfényen siklani csónaka sikátorok labirintján keresztül-kasul egy
+csendes ház elé, amelynek ablakában figyeli érkezését a villódzó szemű
+leány. Két meztelen barna kar…
+
+– Ejh! – rúgta ki maga alól a széket feldobbanva.
+
+A belépő Senkviczy, aki egy könyvet szorongatott a hóna alatt, a nagy
+csodálkozástól tétován forgatta ide-oda széles kerek arcát.
+
+– Mit mível nagyságod?
+
+Miklós – és duzzadó ajka remegett, a haragtól-e, mitől – őszintén
+elmondta, hogy megkísértette a gonosz.
+
+A kanonok úr elnézően mosolygott:
+
+– Természet szerént való az iffiúi vér buzdulása, csak tudjuk zabolán
+tartanunk. Pironság nélkül tudhasd, eljüvend az üdő, mikoron tekélletes
+erkölcsökben nevekedett fő-fő leányasszonyt vissz ágyasházadban. De
+hagyján! Míg az Gonosz testednek lelkeddel egyetemben való veszésén
+munkálkodott, én épülésednek okáért könyvet vásárolék. Részben esméred
+az auctort, esmérd meg egészben amaz Tassot, ki nagy mesterséggel írá az
+ű Gerusalemme liberatáját, avvagy magyarán Szabados Jérusálemjit.
+
+Miklós fél éjjel olvasott; hatalmas képektől gomolygó képzelettel szinte
+rohant végig a könyvön: páncélos, sisakos, kópjás gyaloghad, mint a
+tüskés borz… a perzselő napfényen izzó város fakó bástyái… a főpapi
+nyugalmú Godofréd… a bűvös erdő alakváltó, titkos, pokoli élete… a
+szerelem szigetének bódító szellője… haragos harcok… puhító szeretkezés…
+vér és láng… Isten és ördög…
+
+A végére érve sokáig nézett a gyertya libegő lángjába, míg a kúpos
+oltóval le nem fojtotta világát.
+
+A kanonok úr beszélt, beszélt vagy mosolyogva hallgatott, mintha csak
+azért élt volna a világon, hogy ide-oda lógjon; de néha-néha
+villámgyorsan ránézett Miklósra, rögtön le is kapta tekintetét róla,
+elgondolkozott s mikor úgy vélte, hogy itt az ideje, meg-megjelent
+egy-egy könyvvel Zrinyi előtt.
+
+– Legkülömb patikaszer! – mondta ilyenkor magában. A száraz erkölcsi
+prédikációkat se szerette, de meg azt is gondolta, jobb, ha a fiú maga
+intézi el magával, ha mi baja van. A mustot se szőlőpásztor forralja,
+kiforr az magányosan is. Mert mindent elintézhet egyedül az ember, csak
+arra kell megtanítani, hogy hogyan lássa, amit lát, a mai életet, és
+hogyan nézze, amit nem lát, a klasszikus világot. Magyarázott is
+Senkviczy, hogy mi ez, hogy mi az; hogyan futtatja a talián még most is
+a kertjét négyszögben övező fákra a törzsek közé ültetett szőlőt, mint
+Vergilius idejében; s mikor befejezte kertészeti magyarázatát, előhúzta
+zsebéből az Eclogákat és a termékenységben zöldellő völgyeken ámuló
+Miklós kezébe nyomta, mert csak így lehet megérteni az olasz
+föld-megmunkálást, de meg Vergiliust is. Zrinyi ettől a furcsa kis
+emberkétől tanulta meg az életet a könyvvel, a könyvet az élettel
+magyarázni.
+
+
+VI.
+
+A politikai hatalmából aláhanyatló Itália csak annál erősebben
+irányította az idegen figyelmét a nagy multra s a nagyra menendő
+jelenre.
+
+Velencétől Rómáig, lovon, hintón, Senkviczy nem fogyott ki a szóból.
+Hévvel magyarázta, hogy a Po-n túl hol végződött a régi Venetia
+tartomány, hol kezdődött Gallia Cispadana, mikor léptek Umbria földjére.
+Az Adria partján fekvő Pesaro-n – hajdan Pisaurum! – túl az országút egy
+helyen szinte derékszögben fordult délnyugatnak. Senkviczy megállította
+a menetet, visszaszaladt, előrefutott s az arca mindig derültebb és
+derültebb lett, aztán hirtelen elsáppadt, odalépett Zrinyihez, s a lovon
+ülő combjára téve kezét, megilletődötten szólt:
+
+– Uram, paripád patkója az Via Flaminia vén küvein kattog. Ez úton jüve
+ki hajdanta fénesség, tudomán, kűben és betű-őrző viaszkban tündöklő
+mindennémű mesterségek az Roma vetus-ból s ez úton onták az Urbs felé
+éjtszaki népek minden kincseket. Ember, üdő s állat öszvefogván ronták
+az Flaminiát, de pusztult küvein az nyomdokok lánc el nem szakada s mái
+nap is Romulus várasáig viszi az zarándokot.
+
+A kanonok szeme megtelt könnyel; Miklós megfogta a rajta nyugvó kezet és
+megilletődve nézett le az öregre.
+
+Senkviczy is lovat kért; nem birta volna ki a hintóban, mert mindent
+akart látni, nagyobb fát, bozontosabb bokrot, sarcophag-szegélyt,
+úthajlást előre… Milyen szép lehetett itt egy légió vonulása… a vértből,
+tunicá-ból előcsillanó férfias meztelenség… Ide állhatott ez alá a nagy
+fa alá tógáját fejére húzva az esőtől meglepett városi…
+
+És Senkviczy előadásában megelevenült a régi római élet Miklós szeme
+előtt, úgyannyira, hogy első pillanatra szinte meglepte, hogy Orbán pápa
+városában nem tógát hordanak a férfiak s a Campo Vaccino-n, ahol egy
+fűből kiemelkedő karcsú oszlop tövén heverő pásztor őrizte a legelő
+barmokat, nem a régi Forum mozgalmas zaja él. Idejébe telt, amíg
+megszokta a klasszikus kornak az új élet szövetén átfutó és itt-ott
+előcsillanó, aranyfényű fonalát. Később mély, súlyos gondolatokat
+hömpölygető élvezetet talált az új nagyságba szövődő régi nagyság
+szemléletén. Százados sírjából méltósággal villant föl itt egy kő, ott
+egy mozdulat, rom, arc, kifejezés; mint lidérc-láng lobbant föl előtte,
+ahol legkevésbbé várta, a klasszikus múlt egy-egy mozzanata. Most már
+nemcsak szerette, hanem kereste is a múlt és jelen egymás mellett álló
+ellentéteit. A Pantheon árnyában, melynek tégláiról omlott a
+márványburkolat s amelynek előcsarnokáról leszedette Orbán az
+ércgerendákat, hogy ágyút öntessen belőlük, szívesen olvasta «il
+cavalier Marino» daloló verssorait: az elhagyott Arianna a tenger
+partján szunnyad, fehér leplének ezüstjén arannyal szőtt bíborlevelek,
+fülönfüggője két smaragd hajócska, homlokán hegyes gyémántkövet karommal
+tartó arany sas, meztelen talpacskáihoz csóközönnel szökik föl néha a
+tenger… S ablakában, a nyüzsgő, hangos, sok mozdulatú olasz uccai élet
+fölé kihajolva, az ősz hajú Soracte s ó falernumi régi, elegáns
+barátjának ércnél maradandóbb soraival mulatott, Impavidum ferient
+ruinae, – halt el Zrinyi ajkán a verssor s lent búgó kíséretből sikongva
+vált ki az epedő nóta egy öreg csavargó dudáján.
+
+Aztán, Senkviczy nem is tudta, szállásadójuk fiával, aki tudósféle ember
+volt, összevásároltatta magának, Tasso mesés harcai után reális
+ismeretekre vágyva, Machiavelli, Giorgio Basta, Ammirato, Malvezzi,
+Bisaccioni hadtudományi munkáit. A kanonok hadd képezze benne a tudóst,
+régi és új dolgok figyelő szemű ismerőjét; apja vére, ősei példája,
+vitézi hajlama, erős akarat hadd nevelje benne ezekkel a könyvekkel a jó
+katonát! Senkviczy bátyám nem ért az ilyesmikhez; hagyjuk békén, –
+gondolta magában.
+
+Orbán pápa, – aki több irányból törekedett a földi élet csúcsára:
+diplomatákkal finomkodva, hadat vezetve, latin verseket csiszolva, –
+mint az alázatosság királyának pompában úszó földi helytartója, nyájasan
+mosolygott a belépő Zrinyire. A színes és sötét talárral, fényes
+fegyverzettel, selymes, csipkés urakkal népes pápai udvarban idegenül
+érezte magát Miklós. Megmozdult már a legyezőre nyíló spanyol szakáll,
+felhangzott már a hattyúprémmel szegélyezett, könyökigérő bíborgallérban
+trónoló Szentatya idegen lágysággal zenés latin szava… és Miklós még
+mindig arra a pár marcona legényre gondolt és fénylő vértjükre,
+feltollazott ódivatú sisakjukra, hosszában lefutó sárga, fekete, vörös
+csíkos bugyogójukra, akik hegyes alabárddal álltak őrt az ajtó előtt.
+Amint elhaladtak előttük, Senkviczy a fülébe súgta, hogy ama Michaelis
+Buonarotti rajzolta még II. Gyula pápa testőrjei számára ezt az
+uniformist. A pápa már elhallgatott és Zrinyi Senkviczy halk utasítására
+fölemelkedett hódoló leborulásából s a legfenségesebb földi kéz
+kitüntető csókolására járult.
+
+Orbán most egy könyvet tartott kezében és Zrinyi felé nyújtotta,
+kedvesen, szellemesen téve említést György bánról, a kereszténység
+védőbástyájának eme kitünő őrtálló katonájáról. Derüs kegyességgel
+méregette az előtte álló gyerekembert, aztán környezetére vetve egy
+tekintetet, Horatius versével fordult újra feléje:
+
+  Jók és erősek nemznek erőseket;
+  Még a tinónak, még a csikónak is
+    Apjára szít erkölcse, s nem költ
+      Gyáva galambot a bérci vad sas.
+
+Zrinyi érzi, hogy igazat mond a Szentatya, szeretne valamit felelni,
+izma, önérzete egyaránt duzzad, de valami visszatartja attól, hogy itt,
+a fény és puhaság, a csiszolt szavak árnyas, merev udvarában vitézi
+hévről, önfeláldozó érzésről beszéljen és szava tán úgy hangozzék, mint
+ünnepségek termében táncoló fiatal medve rekedt bőgése.
+
+Orbán pár rövid, energikus utasítást ad még olaszul Senkviczynek, ne
+távozzanak anélkül, hogy nem beszélt vele a magyarországi állapotokról.
+Megmozdulnak a talárok, nyílnak az ajtók, félhangos olasz beszéd
+zümmögése kíséri Zrinyit le szinte az udvarig. Senkviczy végre megválik
+a szertartásosan udvariaskodó kísérőktől, köztük nehány jó pajtásától.
+Egyedül maradnak.
+
+– Gróf úr, mi szállt nagyságodban? Még nem is tekénté meg az szentséges
+atya ajándékát!
+
+Azzal elvette Zrinyitől a könyvet és belenézett:
+
+– Maphaei Barberini Poemata! Hüm! Ű szentsége latin poémái! Nem is
+ollyan rosszak, – folytatta körültekintve a kanonok úr, – tud az
+nyelven, versatus az mythologiában s vagyon fülének jó érzékensége az
+prosodiának régulái eránt. Boldog iffiú!
+
+– Paternitas vestra, – pattant föl szokatlan eréllyel Miklós, – ne végye
+rossz neven tülem, gyomrom fordul az símaságtul. Jól mondá Ű szentsége,
+sas vala atyám, de vijjogó, nem lészek én is hegyes csőrrel mézes hangon
+csácsogó galamb. Nem szájam tátására, de értelmem mívelésére, kardom
+forgatására vagyon szüvemnek hajlandósága. Szájat nyitok, valamikor
+kelletik, de lölköm előtt útálattal teljes csűrt-csavart szavakbul
+hívságos palota építése.
+
+Senkviczy először megdöbbent, de azután átölelte a karcsú ifjút és
+fülébe suttogta:
+
+– Igazzad van, ecsém! – és fölnyúlt megveregetni Miklós vállát.
+
+Ezután már csak néztek és olvastak, s ha kiabáló olaszokkal találkoztak
+vagy finoman udvariaskodó, körmönfontan vitatkozó urakat, papokat
+láttak, egymásra mosolyogtak, de a roskadó Colosseumtól a Péter-templom
+ragyogva emelkedő új oszlopsoraiig mindent megmutatott Senkviczy
+Zrinyinek.
+
+
+VII.
+
+Megállapodott, művészire hajló kedéllyel érkezett vissza Zrinyi a
+következő év februárjában Magyarországba. Péter öccse az ezer tószemmel
+csillogó, süppedékes nádas, ingovány övezte Csáktornyán nyugton ült;
+haragra, békétlenségre hajló kedvét lovaglással, vadászattal töltötte.
+El-elvitatkozott ugyan a páterrel országos dolgokról, de szívesebben
+hallgatta horvát vitézeinek dávoriáit, vagy éjtszakai nyugalom előtt
+egy-egy nagy fa alatt mesélő öreg jobbágy tündérregéit. Közben
+vissza-visszazuhanó vágyódással kivánkozott nagy dolgok után.
+
+A hazatérő Miklós szokatlan melegséggel ölelte magához a dohogó Pétert,
+mert csak most értette meg öccse gréci elégedetlenségét. Mikor az est
+köpenyegébe burkolódzó vidéken Csáktornya kongó fabástyáiról
+végigtekintett s fölhatott hozzá a várukat övező, csaknem végtelen
+mocsarak, ingoványok vizében búgó, karattyoló békák ezrének egyhangú
+éneke, lohadó dölyffel gondolt nagy terveire, s a nagyravágyás ideges
+irigységével ábrándozott el figyelemmel olvasott, kivonatolt kedves
+hadtudományi iróinak tudóshoz illő utasításain, amelyek az elmélet
+magasáról hangzottak isteni parancsként. Hol vagyunk mi még ezektől? Hol
+van nálunk képzett katona? A magyar csak verekedni tud, vérét ontani, ha
+neki vadul; s ha meghal, van még pallosrengető magyar nemes elég, más
+áll a helyébe. De élni! a hazáért élni, fáradni ki tud? A mostani nemes
+nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség.
+
+– Ülnek haszontalanul fiaink, – magyarázta magának szinte hangosan
+Zrinyi, – vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy, ha ugyan derekassan
+látni, hallani akarnak (az mint ők mondják), egy magyar úr udvarában
+beállanak és szerződnek: ott mit tanulnak? innya; mit többet?
+pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal
+felcifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát
+futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Az
+úrfiak? Az ital nékik legnagyobb mesterség és katonaság; mentül aljosb s
+roszabb lovászokkal, kóborló katonácskával társalkodhatnak, legnagyobb
+katonaságnak tartják; senki nem tanul tudományokat, senki nem lészen
+zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abbúl valamit hazájának szolgálni…
+
+A nép? Hm, – fűzte tovább gondolatait, – ki törődik vele? Dolgozzék,
+adózzék meg! A védelemért, amit _mi_ nyujtunk, nem nagy ár! Az urak? Az
+erdélyi fejedelem vagy a felséges ausztriai ház verőfényén sütkező
+gonosz vagy jó bolondok. Idegen tanácsok, főgenerálok? Komédiás
+köntösben fenheázó idegenek; pedig, kinek nem bornya, nem nyalja.
+Kezdeni köll itt valamit! Csak velünk légyen a jó szerencse is Ez köll,
+semmi más.
+
+Messze a síkon fölhangzott az őrség kiáltása. Miklós önérzete egy kissé
+megerősödött. Ezt már ő csinálta. Öt ilyen őrség van egymástól egyenlő
+távolságra elhelyezve Csáktornyától a Muráig. Húsz-húsz katona őrködik a
+földmunkákkal megerősített helyeken s Kanizsa felé figyel, hogy
+készületlenül ne találja Muraközt a betörő török. Ezt már ő tanulta, ezt
+már ő honosította meg! Hejh! más élet lesz itt! S belecsapott ököllel a
+sötétbe.
+
+Másnap pár száz jó horvát lovassal átcsapott a Murán. A hajnali
+szürkületben ló nyakára hajolva vágtatott a kis csapat. Gyorsaság,
+óvatosság: török hódoltsági területen járnak.
+
+A faluban hajnalt kurjantott egy vén kakas; közbe-közbevonítva csaholt
+nehány komondor. A kertek felől kerültek. Egy kis szakasz előre
+lovagolt; utána egy másik kert-ajtót zúzott, istállókaput feszített s
+hajszolta az elől lovaglók után a bőgő, nyekergő lábas jószágot. A
+paraszt reszketve vagy káromkodva húzta magára subáját, ha még volt;
+vagy egykedvűen hagyta maga mellett elzúgni a vitézi förgeteget. Zrinyi
+legelől lovagolt suhanva, mint az üstökösnek magja. El-elmaradozó
+vitézei bementek vagy inkább betörtek a házakba is s amire kedvük jött,
+ami kezük ügyébe esett éppen, magukkal vitték. A paraszt szakállát
+cibálva követelték, adja elő pénzét. Trágár tréfákkal röhögtek össze, ha
+valamelyik nekiehült bajtársuk csűrbe, kazal mögé cipelt egy-egy még
+félig alvó, borzas hajadont. Egy hülye fogatlan öreg ellenkezni próbált
+azzal, aki új csizmáját akarta elemelni; a vitéz dühbe jött s az ágyékon
+rúgott öreg holtan esett össze föléje gyujtott vityillójában… Magyar
+jobbágy szenved, török úr bánja!
+
+Déli álmukat már Csáktornyán aludhatták a vitézek.
+
+De kölcsön kenyér visszajár! Magyaros ruhájú török végbeli vitézek dúló
+raja zúdult nemsokára Kanizsából át a Muraközre. Zrinyi későn értesült:
+a török messzire, kerülve játszotta ki az őrségek éberségét. Mire
+sólyomszárnyas süvegét szemére rántva nyeregbe vágta magát káromkodó
+öccsével, elhajtott marhái már a Murán túl bőgtek.
+
+A megdúlt községhez ért a csapat. A felgyújtott faluban szikraözönt
+okádva pattogott az égő nád, sisteregve zuhant le a lángnyelvben égre
+nyúló viskók gerendája. Ami épkézláb legény, lány a faluban volt, török
+láncon gyalogolt már Kanizsa falai alatt. Éhező csecsemők sivákoltak
+tarka nagy párnába kötözve a földön, míg anyjuk szótlan kétségbeeséssel
+mosogatta alélt ura sebét a kútnál, vagy zokogott holtteste fölött a
+falu útjának porában fetrengve. Könnyü lábú arab lovak patája vágta föl
+az udvarok letaposott földjét, amelyeknek egy-egy zugában sadizmus
+csonkította meztelen női test hevert. Az úton rongyolt ruhájú vagy
+mindenükből kifosztott férfi holttestek feküdtek szanaszét. Itt tépett
+ingű, meggyalázott lány kémlelt ki rémülten a padlásablakon, elmult-e a
+vész; amott kerekre nyitott szemű fiúcska bámult öntudatlan
+kiváncsisággal a körülötte történőkre… Magyar jobbágy pusztul, magyar úr
+kára!
+
+Leverten, fojtva dübörgő indulattal léptet haza a csapat, s a bosszú
+alkalmát lesi. Rombolásban, öldöklésben, ragadozásban, szűz-gyalázásban
+nemtelen versenyre kél a féktelen portyázáshoz szokott magyar és török
+végbeli vitéz. S míg a békés falu helyén romhalmaz fölött kóvályognak a
+varjak, rettegve várja a vad idegentől születendő gyermekét a lány s
+szeméten rohad a sebesült.
+
+A dunántúli főkapitánynak, Batthyány Ádámnak előre ugró, hatalmas
+boltozatú homlokán összefutnak a ráncok ezekre a hírekre. Följelenti
+Zrinyit – némi féltékenykedéssel – a bécsi haditanácsnál, hogy
+veszélyezteti a békét. A haditanács intő levelet küld Zrinyinek, sőt a
+kancellária is neki áll csillapítani. A török közben újra beüt a király
+földjére s nyomban rá bepanaszolja Zrinyit a budai pasánál, akit megkér,
+hogy kezdjen tárgyalást ebben az ügyben a bécsi udvarral. De a következő
+évben már Batthyány is Zrinyi oldalán robog a portyázó beütéseken; s az
+óvatos, mindenkit kielégíteni szerető nádor is nagyobb sereggel óhajtana
+már beütni a hódoltságba. Bécs, amelynek szeme aggódóan függ a
+harmincéves háború színhelyén, burkolt szavakban megadja neki az
+engedélyt, de a nemesi fölkelés rozsdás gépezete nem működik s a pénz
+sem érkezik meg Bécsből.
+
+A török zajong, zavarog; itt is, ott is égre csap a felgyujtott falvak
+lángja s felbődül a jobbágy-keserv s a budai pasa csöndes, számító
+eréllyel szorítja sarokba a szelid lelkű, ingatag új Ferdinánd
+kormányát.
+
+Zrinyi is beleútálkozik a gabona-cséplő lovaglásokba, jobbágy-nyúzásba s
+szó nélkül engedelmeskedik a haditanács újabb rendeletének, hogy hagyja
+abba a hódoltságba való beütéseket s mint légrádi kapitány, fogadja
+engedelmesen a kerületi főkapitány utasításait. Péter is gondolt egyet,
+megúnta el-elábrándozó vagy felhevülve török földre lovagló bátyjával
+együtt élni, aki inni sem tudott, de nem is nagyon akart s aki, ha nem
+vadászott, könyveket vagy a Dráva erdeit bújta, – feleségül vette
+Frangepán Katát, a károlyvárosi főkapitány lobogó vérű, írogató leányát
+és Bakarba vonult, a tenger-szélre.
+
+
+VIII.
+
+Zrinyi eleinte nem vette észre, nem akarta észrevenni, mennyire egyedül
+maradt megközelíthetetlen várában. Egy ideig elfoglalta a vár
+fabástyáinak lerombolása, amelyek helyett erős kőbástyákat emeltetett.
+Szinte látta, hogy fut az új falnak az ágyúgolyó s hogy fúródik bele
+ereje törve a kemény mész és cementkeverékbe. De csakhamar
+elkedvetlenedve fordult el tőlük, hiába ontotta rájuk finom, csöndes
+bókjait Forstall Márk, az ausztriai augusztinusok tartományi főnöke és
+dicsérte agyba-főbe nagy hangon Cosimo páter, Zrinyi jószág-kormányzója.
+
+– Erősek, mikéntha titánok hordták volna öszve! – jegyezte meg Forstall.
+
+– Gondolja atyaságod? – felelt szórakozottan Miklós, akinek az járt
+eszében, hogy _csak_ portyázó török sohse fogja erejüket próbára tenni.
+Derekas harcra, háborúra vágyott, ahol sík mezőn rendeletei szerint
+nyomulna előre gyalogosainak tömött oszlopa a száguldó Zrinyi-huszárok
+után… Hüvelyébe nyomta a török ellen villogó kardomat Bécs. Lesz-e
+alkalom és idő dicsőséggel húznom ki fölemelkedésemre…? De ne lássák
+most ezek a tépelődő gondok ráncait homlokomon… – Micsodás eredménnyel
+nyeli, pater Marce, atyaságod könyvesházam, leveles-ládáim porát? –
+fordult nevetve a baráthoz.
+
+Forstall szerényen mosolygott:
+
+– Nagyságod indulgentiájának legkegyelmesb engedelmével előbeszéllem.
+
+Cosimo atya türelmetlenül kezdte húzgálni kövér hasán lecsüngő nagyszemű
+olvasóját: ennek sose lesz vége s neki még be kellene számolnia a
+santoveci, strigovcsáki, cigánscsáki szőlőhegyek, a teresztenyakóci,
+gerkaneci halastavak állapotáról s bemutatnia kegyes urának az oszalyi,
+ribniki, grobniki, dreveniki, hrelini, brebiri, grisáni és bródmoravicei
+várak tiszttartóinak, a rakonoki, bosiákói és verboveci kastélyok
+felügyelőinek jelentéseit.
+
+– Gróf úr, kegyelmes uram nagyságos familiájának eredeti az históriai
+tudománok mái állapata szerént ez: négyszáz esztendőknek utánna, hogy
+Krisztus Jézus urunk, kinek neve dicsértessék mindörökké…
+
+– Ámen! – vágta rá Cosimo páter, aki nagy fejszámolásba merült éppen.
+
+– … világra jüve, élt vala… hm, neve nincs… Anonymus, ki, felesége fiat
+szülvén néki, lén Sueulados gót királ apja. Maradéki közül nagy híres
+neves amaz Ostrovius, Ostrovica várának építője, bosnyák bánok, horvát
+királok eldődje. Az nyolcadik bosnyák bán vala Tvartkó, kinek fia
+Barich, kinek fia Kulin, kinek fia Mladin apja halálával elveszté
+bánságát is. Miként simplex comes jüve Horvátországban, hol is
+familiájának csillaga felette kedvező constellatiókban nagy fényességű
+ragyogvánnyal vonyá környül magát.
+
+Lemondás, önérzet harcolva kavarogtak Zrinyi lelkében. Ezek a ködös,
+távoli alakok hősök lehettek, mert vérrel és izzadtsággal szerzi az
+ember a földön a hatalmat. De az apja, nagyapja, dédapja, – róluk már
+tudta biztosan – mind vérzettek, verejtékeztek a mostani óriási
+birtokért, amely szinte megszakítás nélkül húzódik a Murától az Ádriai
+tengerig.
+
+– Pater Cosme, engedjük az provinciális atyát vissza kalamárissához, mi
+penég lássunk hozzá.
+
+– Öröm nékem nagyságoddal beszéllenem, öröm nagyságod eldődivel
+társalkodnom, – szólt meghajolva Forstall és távozott.
+
+Migliani Cosimo örült, hogy egyedül maradt urával, legalább most
+elmondhatja néki minden búját, baját, mert nem vezet semmi jóra az ilyen
+végig feles osztozás, amilyet Mikulich uraimék eszeltek ki a két testvér
+között.
+
+– Kegyelmes fejedelem, nagyságos gróf úr, nékem kegyelmes uram, vagyon
+Buccariban több között egy malom négy kűvel, kiknek ketteje Péter uramé,
+ketteje nagyságodé. Fülemhez juta, hogy az molnár nagy dologüdőben
+nagyságod küvin is őrleté Péter uram gabnáját; Grobnikon az tárház amaz
+felét tölteté meg az tiszttartó éléssel, ki nagyságodé, az élés penég
+Péter uramé vala; Csukovecen Péter uram két barac-fáját el-kidönté az
+szél s az tiszttartó az mi nyakunkra tolná az kárt. Így vagyon ez, nem
+másképp. Közös lónak túros az háta, mert nem löhet, miként almát, csak
+olyképpen ketté vágni tiszttartók, vámosok, jobbágyok, zsellérek,
+irtványosok népét, egyházakat, kegyuraságokat, várakat, várasakat,
+falvakat, udvarházakat, csűröket, pajtákat, csikókerteket, szőlőket,
+malmokat, szántókat, legelőket, bányákat, erdőket, makkosokat, réteket,
+vámokat, tizedeket és halastavakat.
+
+– Feketén lát igen kegyelmed! – mosolyogta feleletül Zrinyi, de érezte,
+hogy alapjában véve igaza van az ügybuzgó páternek. Milyen más lenne, ha
+nem kellene még a csáktornyai lakóház szárnyai felett is osztoznia
+öccsével! Nehezen, bajjal gyűlik így össze a pénz, pedig neki sokra van
+szüksége és gyakran. Megelégednék a Muraközzel, csak feltétlenül
+rendelkezhetnék vele! Istenem, az emberek mind mellette és előtte állnak
+szoros tömegben. Kik állanak ő mögötte? Jó horvát fiúk, hősi barmok. Kik
+többen? Iratos katonaság, tobzódásba, bűnbe fulladt agyú verekedő gépek.
+Nagyoknak parancsolni, értelmeket igyengetni, mindenek előtt állani,
+vezetni!
+
+– Egyébaránt ihon ezek s mások papirosra vetve, – nyujtott át Cosimo egy
+csomó írást Zrinyinek, s megelégedve, hogy lerázta magáról egy időre a
+gond, a mérgelődés terhét, elbúcsúzott urától és elment egy pohárka bort
+inni a várnagyhoz.
+
+Zrinyi egyedül maradt sötéten csillogó nagyravágyó terveivel. Merre
+nézzen, mihez kezdjen? A királyi kegy állandó, de enyhe napsütése sose
+fogja így kiemelni innen, a nagy emlékek nyomasztó terhe alól. És
+szórakozottan járta tekintete vadaskertjeit, amelyekből az irtás,
+tisztogatás, rendezés munkájának fejsze-kopácsolása, kerék-nyikorgása,
+hajhózása ide hozzá is elhatott.
+
+Hangos beszéd zavarta fel ábrándozásából. Cosimo páter szaladt feléje,
+amennyire tudott, mögötte a beborozott várnagy ingadozó alakja tünt föl
+s egészen eltakarta a nyomukban pipeskedve lépegető vékony kis
+Forstallt.
+
+– Nagyságos uram, – böködte ki lihegve magából a szavakat Cosimo, –
+röttenetös hirek. Az svécusok serege Siléziában!… pfüh…
+
+– Mi! – riadt föl Zrinyi.
+
+– Kis üdeje, éppen, hogy utolsó kártyámat vetem az asztalra páterkám
+elejben, – mondja bajuszát pödörgetve a várnagy, – ajtóstul dül bé reánk
+Mila, méltóztatik tudni, az az kerek faru szógáló, hogy ihon barát jüve
+Szent-Ilonárul, hirei vagynak. Mondom néki: Mila, te, Milica, ördög
+bujjék az lábad köz…
+
+– Nyelvét zabolára fogja kegyelmed! – esik szavába csöndesen Forstall.
+
+A várnagy dohogva rántja föl nadrágját:
+
+– Egy szóval, bejün az barát, mondja, hogy az kalastromban mulat kevés
+napok ulta az gárgyán egy attyafia, kit kivertek házábul az svécusok,
+hogy az ménkü lődörögjön az bugyogójukban! Igen szorongatják királ urunk
+seregét, kiben sokat levágának, még többet foglyul ejtének. Beste
+kurafia huszárjaik az Vág mentén száguldoznak immár. Hejh! megnehezültek
+az üdők fölöttünk, török rágja sarkunkat, svécus koronánkba kapott!
+
+– Tyüh! – folytatja Cosimo, – az gárgyán attyafia beszélli svécusok
+kegyetlenségit. Templomok keresztit letöretik, az szentek írott képeinek
+fejeket veszik, megfertézik az asszonynépeket, arany, ezüst, lábas
+marhában szeméremtelenül zsákmányolnak. Az gárgyán attyafia té-tova
+szaladó, földönfutó lén miattak!
+
+– Osztán el löhessen-é indulni amaz szalajtott sléziai szaván? – kérdi
+némi kétkedéssel Zrinyi.
+
+– Bizonyosan el! Nagy böcsülletes, szavahihető főfő kalmár hazájában, –
+bizonygatja hévvel Cosimo.
+
+– Nem zörög az haraszt, ha nem fú az szél, – jegyzi meg bölcselkedve a
+várnagy.
+
+– Háborús üdőkben sokszor hallásra leghihetetlenb az igaz, – csöndeskedi
+hozzá Forstall.
+
+– Haramják alkapitánnya, Patachich Péter uram az könyvesházban keressen
+kevés üdő telésével. Isten velek! – szól hirtelen, hangosan Zrinyi s a
+lépcsők felé indul.
+
+A három férfi egyedül marad. A várnagy szemmel vág Forstall felé:
+
+– Ember ez, nem gatyában vizellő nímöt!
+
+– Derék fi, igaz Brebiri fi! Sarka alatt dönög az főd! – tódítja Cosimo.
+
+– Mars bellicosus in persona! – fejezte be költői lendülettel Forstall.
+
+Azzal elvonultak mind a hárman kártyázni.
+
+Zrinyi, mire a hosszú palotához ért, amelynek boltozatos szobáiban
+álltak a falak mellett a család leveles, kincses ládái, készen volt
+tervével, folyamodni fog a felséghez, adjon neki felhatalmazást,
+jelöljön ki toborzó helyet, hogy öt horvát zászlóaljhoz még öt német
+századot fogadhasson, ezer emberével aztán ura, királya segítségére siet
+a svédek ellen hadakozó táborba. S míg Forstall megérkezett, akiért
+hamarosan utánaküldött, emelkedő önérzettel sétált föl és alá a tatár
+puzdrákkal, kézijjakkal, hosszú, cifrált jancsár puskákkal és mindenféle
+fegyverrel díszes falu csarnokokban. Igen, hálára fogja maga iránt
+kötelezni a királyt, aki önfeláldozását jutalmazandó bizonnyára nem fog
+késni nagyobb, vezetőbb állásba emelésével. Öntudatos határozottsággal
+ömlöttek ajkáról a szavak, amelyeket secretáriusa, Forstall apró, kerek,
+kalligrafikus betűkkel vetett papirra. Hajnalban már lovas szolga
+vágtatott a levéllel Bécs felé.
+
+Patachich Péter alig győzte kivárni a diktálás végét. Nézegetve ődöngött
+a harci jelvényekkel rakott folyosón. Sokáig elálldogált egy kép előtt,
+amely Zrinyi első hadi tettét örökítette meg. Egy török hátulról
+balkézzel elkapja a fiatal gróf mentéjét és jobbjában görbe kardot emel
+halálos sujtásra, de Zrinyi megelőzi, széles kardjával hátrakanyarítva
+csapja el támadója fejét. Végre jött Forstall a sok írásban
+meggémberedett ujjait nyomogatva s beküldte Patachichot főkapitányához;
+maga pedig a várnagy toronyszobája felé irányozta lépteit, hátha
+sikerülni fog visszanyernie elvesztett kerek tallérjait.
+
+– No, Péter, mint vannak az fiúk? – kérdi a belépőtől Zrinyi.
+
+– Nagyságos főkapitány uram, unakozás bántja üket; mikéntha geleszta
+marná fenekeket, alég hogy helyben ülhetnek. Folyik az luttenbergi
+torkokon le özönnel, kivált estvére kelve s mihent jó bor fejeket
+melegíté, némely dávoriát nagy torokkal kezd, némely hajdú fegyverrel
+táncot szökdös; miként az éh farkas, harcot, harcot kéván szüvük.
+
+– No, Péter, nem sok üdőn feküsztök mán téli szálláson, légyen
+gondviselésed emberre, lóra, prófontra, abrakra; mezőben szállunk, ugy
+löhet.
+
+– Igen is, – vágta rá keményen Patachich és örömtől ragyogott a szeme.
+
+Zrinyi, egyedül maradva, elővette Tacitusnak, kedves történetírójának
+Annales-eit s elgondolkozva lapozgatott bennük; egy helyen szemébe
+ötlött ez a mondás: Unam esse in armis salutem, sed ea consilio
+temperanda. Hamar följegyezte egy darab papírra. Aztán kemény, gőgös
+mosoly jelent meg ajkai körül, beleütötte a pennát a kalamárisba és erős
+vonásokkal írt:
+
+  Taurus fortis est et occiditur,
+  Elefas grandis est et occiditur,
+  Leo ferus est et occiditur.
+
+Az ember mivel erősb az bikánál, mivel nagyobb az elefántnál, mivel
+fenébb az oroszlánnál? és ha az esze nem volna, az többi egyiknek sem
+állhatna ellene, de ésszel uralkodik ez világon és az embereken is, az
+kinek több van. Mikor vis et consilium egy emberbe szerkezik: boldog az
+és böcsülletes, hatalmas és röttenetes.
+
+A pontot odavágva eldobta a tollat s meg volt elégedve magával.
+
+
+IX.
+
+A lovas szolgák, ki előrement jelenteni ura érkezését, ki elmaradozott,
+úgy hogy Zrinyi mögött csak Vitnyédy István, soproni ügyvéd, a gróf
+jogtanácsosa lovagolt, mikor föltünt előttük a nagy-hefflányi templom
+vaskos, négyszögű, kékes ónnal födött magas tornya.
+
+– Rosszul tészi kegyelmed, hogy perseverál az lutherana confessioban, –
+folytatta kedve ellenére a társalgást Zrinyi.
+
+– Ó, kegyelmes uram, – felelt elborult, makacs meggyőződéssel Vitnyédy,
+– mitévő légyek, belégyükerezett ez confessio szüvemben együgyü
+tisztaságával. Sok persequálásokat szenvedek miatta, de el nem szakadok
+tüle. Eh, nem baj ez, nagyobb az, hogy hütnek nincs hüt előtt
+böcsülleti. Catholicusoknak pompáskodó szertartásokat nem szeretem, de
+embert az okért el nem ítilek, hogy catholica vallásban keresi
+idvességét. Meg nem szűnünk mastani saeculumban egy az más hütinek
+mocskolásában, gyalázásában, ki nagy hiba, mert bizony jobb lenne, ha az
+lutheranus törökök ellen vitézkedő urak az vexállásokat hátra tévén,
+közös erővel fordulnának arcul az pogány törökre. Én mondom
+nagyságodnak, kegyelmes uram, én, Vitnyédy István, nemes Soprony
+várasának hütös nótáriussa, beste lutheranus – az mint mondják, – nímöt
+rontja az magyart hatalomért, értem; török rontja gazdagságért, értem;
+magyar rontja az magyart hütiért, nem értem, ha addig élek is.
+
+Zrinyi nem válaszolt, nem volt inyére a társalgás témája. Eszébe jutott
+a nádor bíboros ellenfele, Pázmány s a nagy-szombati kertben adott
+intelme, amelytől mintha kissé eltért volna, legalább is gondolatban. De
+nem, nem fordulhat szíve az evangelicusok felé, ha százszor magyarok is,
+mikor mindenét, jövendő nagyra kelését a királytól várja. Méltó-e hozzá
+azonban ez az önző gondolkodás? Hozzá, dédunokájához ama Zrinyi
+Miklósnak, akinek nevéhez a magyar história egyik legszebb önfeláldozása
+fűződik! Sokáig nézett szembe ezzel a gondolattal s nem talált kiutat
+semerre se.
+
+Vitnyédy magában motyogott, hogy minek is cipelte el erre az útra kegyes
+pártfogója, tán azért, hogy megtérítse, vagy azért, hogy… eh! legyintett
+a kezével, ő dolga.
+
+Kevés szolga és nagy csönd fogadták az érkezőket Esterházy Miklós
+hefflányi kastélyában. A nádor az egyik emeleti ablak előtt ült
+karosszékében s egykedvüen nézte az érkező vendégeket. Mért siessen
+fogadásukra? Jókor tudja meg akkor is, hogy kik, ha már itt lesznek. Ott
+van a tiszttartó, fogadja az őket helyette is. Vitnyédy elvonult a neki
+kijelölt szobába, mert sürgős levelet kellett írnia valahová
+Felső-Magyarországba. Zrinyi az úr után tudakozódott.
+
+A nádor délceg, magas alakja mintha kissé megtörten emelkedett volna fel
+karosszékéből a belépő fogadására. Visszakanyarodva göndörödő üstöke is
+megfogyatkozott; széles, kerekre nyírott, hullámos szakállát sűrűn
+tarkázta az ősz szál.
+
+– Apám uram! – sietett feléje megindultan Zrinyi s nagy tisztelettel
+csókolta meg az eléje nyújtott kezet.
+
+– Miklós öcsém, be megnövekedtél, miulta nem láttalak. Rád irattam,
+úgy-é, hogy ne berzenkedjél az török ellen, szegény fiam? Haragszol-é te
+is? – kérdezte keserű gyöngédséggel a nádor. – Azért jüttél talám, hogy
+számot vessünk egymással?
+
+– Uram apám, ha tött is ellenem nagyságod, nemesb principiumi vezérlék.
+
+– Nemes? Hm! Igazán mondod, fiú? Principium? Hm! Temessük el üket! Mán
+én csak temetek. Elhantoltam édes feleségemet, öregbik fiamat, menyemet…
+
+Zrinyi felkavart szívvel nézte Magyarország palatinusának csöndes
+gyötrődését.
+
+– Mért jüttél? – kérdezte komoran Esterházy, akiben Miklós látása
+feltépte a múlt sebeit.
+
+Zrinyi tudta, hogy ez az ember nem fogja kinevetni az ő magános
+tépelődéseit, elébe adhatja őket bátran. Aggódó, ideges bizalommal
+nézett a rá révedező szemekbe.
+
+– Légrádi kapitány jün palatinushoz, Zrini Esterházyhoz, szerető fia
+apja urához tanácsért, erősségért, mert, miként fölyhő szél előtt forog
+futásában, értelmem állhatatlan. Hogy az török ellen hadakozásom
+szünését parancsolák, elmém impériumbéli hadra fordult vala. Királnak
+fölkénáltam vala horvát zászlaimat, kértem ötszáz nímötöt hozzá… Mért
+romoljék karom ereje, szablyám éle tételen heverésben? Szükség vagyon
+oly fiakra, mint György bán maradéka, kiknek is nagyra kelése ország
+szabadulásának böcsös záloga. Tisztségeknek grádicsin fölfelé köll
+lépnem s ezt erősen akarásom nem bolond magam-bálványozása, de magyar
+hazám javának Zrinihöz illő keresése.
+
+– Vijjogjon az fiatal sólyom, szaggassa el skófiummal varrott
+pántlikáját lábárul, fölyhők magasán túl röpüljön, valamig tud. Engemet
+is az szerencse kereke fölhajta magasra s az mélységben vete… Oda adjuk
+mindenünket fölséges királ urunknak, kinek paisa alatt virul, öregbül az
+catholica religio. Mind ez világon, mind más világon idvezítő
+religiónkért rontjuk az magyart… Nímöt landsknechteket bevivém az
+véghelyekben, Ujvárban fejem is majd hogy ott nem marada velek…
+Elfelejtközék errül és sok másrul az királ, de eszében marada s mérgével
+csípé, mint az méhe fulánkja, hogy gyakor szóval intém, hajtaná meg az
+magyar nemzet szavára fülét, hallgatná meg gravámeniket, teljesítené
+kévánságokat, ha szent religiónk hátratétele nélkül löhetségös…
+Elfelejtközék arrul is, hogy megállék az ausztriai ház mellett, mint
+kűszikla, Bethlen Gábor ellenében, mikoron királ képe, Leopoldus is mást
+tennem sürgete. Megfelejtközék az magyar is az ű nagy gravámenikben
+éjjel-nappal való számtalan forgódásomrul királ előtt, de elméjekben
+maradt az nímöt landsknechtek dolga. Penég szent religiónk egyetlen
+fundámentoma az felséges ausztriai ház hatalmának, kire meg nékünk
+vagyon szükségünk az magyarok eggyé tevésében. Egy az pásztor, légyen az
+akol is egy! Akkor osztán öszvefogunk, nem lésznek dissensusok közöttünk
+s ha magyar megérti az magyart, nem sok üdőn kevélykedik az török szép
+hazánk birtokával. Látod, fiam, innen az, hogy catholica religio annyit
+tészen, mint magyarok egyessége, szabadossága.
+
+– Ihon e, apám, jól töttem, kit töttem! – kiáltott fel megkönnyebbülve,
+örömmel Zrinyi.
+
+– Jól? Hm! Nem mondtam. Úgy töttél, miként köllött. Jól? Sehogysem!
+Töreted erődet, agyad velejit apasztod, ontod az véredet királ urunkért,
+ki elfelejt, mert hálaadatlan. Kifacsarják belülled minden tudománodat,
+osztán sarokban vetnek, miként rongyot. Elejbéd tolonganak nímöt
+ministerek, idegen főgenerálok, semmire nem jutsz, ha jutsz is, mit érsz
+véle? Ehun e magam, palatinus vagyok nemzet és királ között, de nincs
+egyiknek is bizodalma bennem; miként remegő délibáb, az auctoritásom. De
+fáradok érettek, böcsüllöm üket, szeretem, mint hűtelen társát az
+szerelemben eszefordult férfiú… Te is csak igyen téssz majd, fiam… Ez az
+magyar fátum.
+
+Zrinyi szeme előtt vérontó, makacs küzdelmek sötét sejtelme vonult el,
+de felkerekedett benne a duzzadó erő magabízása:
+
+– Apám uram, nagyságod szavai elnyugvó naptól vészik bucsújokat; az
+enyimé csak mast kél ki az Oceánum tenger habjaibul.
+
+– Úgy, úgy, – bólintott a nádor, de már nem figyelt oda.
+
+Zrinyi észrevette és valami ürüggyel visszavonult, egyedül hagyva a
+magával évődő embert. Vidám, könnyű lépései alatt csikorogva ropogott a
+kert útjainak kavicsa; örült, hogy elhatározását nem kisebb ember
+helyeselte, mint Esterházy Miklós, aki a félreértések, neheztelések
+miatt elkedvetlenedve hiába mondott le a nádorságról, lemondását nem
+fogadták el, mert nem nélkülözhették azt az erkölcsi tőkét, amit az öreg
+főur személye képviselt. Valahonnan hangos gyerek-nevetés hangzott el
+hozzá. Frissen öntözött virágok szaga bomlott szét mindent betöltve; a
+lenyugvó nap sugarai már csak a fák koronáját verték, lent csöndesen
+remegett a bokor.
+
+A kis Palkó nevetett az előbb. Ott ült falován egy lugas előtt hangos
+játékban kiabálva. Az ő rikoltozása nem bántotta a nádor zajt kerülő
+fülét, neki minden szabad volt. A kedvelt! A ló körül összerakható képes
+kockajáték darabjai hevertek.
+
+– Jó napot, Palkó! – hajolt le hozzá kedvesen Zrinyi.
+
+A kis fiú durcás kiváncsisággal nézett a bácsira. A lugasból előkerült
+valaki, aki egyre nógatta a kis fiút, hogy köszöntse szépen, ha nem is
+ismeri, bátyja urát.
+
+– Hagyja kegyelmed! Mit nem kévánnánk gyermeki értelemtül! – azzal újra
+a fiúcska felé fordult s bajuszát mozgatta, szemöldökét vonogatta, hogy
+jó kedvre bírja az öcsköst.
+
+A fiú elmosolyodott egy kicsit, aztán összehúzta a száját:
+
+– Az Károl kocsis is tudi ám ezt!
+
+Zrinyinek tetszett a vaskos gyerek. Leguggolt a ló mellé, amelyről a
+fiúcska is leszállt, s a kockákból bástyát rakott neki a földön.
+
+– No, no, bácsika, no! Francuz kockáim, mit téssz velek? – nyűgösködött
+Palkó.
+
+– Rakó kocka, kegyelmes uram, hat képet mutat, kiknek egyike erdő! –
+próbálta a finom párizsi játékot barbárul kezelő idegent felvilágosítani
+néhai Szabó István uramné asszonyom, Palkó dajkája.
+
+Zrinyi legyintett a kezével s az asszonyra se hederítve megtanította
+Palkót, hogyan kell kavicsokkal szétágyúzni ezt a cifraságos török
+bástyát. Zrinyi nevetett, a kis fiú sivalkodott örömében, a dajka
+csöndesen sápítozott. A hulló kavicsok nagyokat koppantak a széteső
+kockákon.
+
+Egyszer csak föltekint a vendég és egy női alakot pillant meg az út
+hajlásánál vörös bársony vállban, ezüst paszománttal prémezett kék
+atlasz szoknyában.
+
+– No, öcsém, ég veled! – szólt Zrinyi a földről fölpattanva, hogy
+udvariasan a leány elé menjen.
+
+– Miki bátya, Miki bátya, ne menj, jöszte törököt dobgálni! – kiáltott
+utána Palkó.
+
+– Apám uram mondta, hogy az kertben mulat kegyelmed, gróf úr! Isten
+hozta minálunk! – nyújtotta feléje kezét Esterházy Julia. – Sétálnánk,
+ha úgy akarja kegyelmed. Megmutatom virágimat, – ajánlotta elfogódva,
+mint valami betanult leckét.
+
+– Miki bátya! – hangzott még utánuk Palkó szava.
+
+Zrinyi vidáman integetett vissza a fiúnak, hogy hallgasson, mindjárt
+visszajön, és ment a leány után, a karcsú alakra felejtkezve szemével.
+
+– Hugom asszony! – szólt a siető után.
+
+Julia megfordult és elmosolyodott. Zrinyi odaérve belenézett a két nagy
+beszédes szembe, de nem bírta sokáig, elnevette magát s zavarában
+rántott egyet meggyszínű kanavász dolmányán, hogy egyenesre símuljon az
+ezüst öv alatt:
+
+– Hun vagynak azok az virágok mán, no!?
+
+Julia csak nevetett és kedves macska-mozdulattal simított el szeméből
+egy hajszálat.
+
+– Ihon e, bátyám! – és beszaladt az ágyások közé s mutogatta,
+hajtogatta, simogatta virágait erre hajolva, arra hajolva köztük.
+
+Zrinyi az útról nézte bajuszát rágva, feszülő mellel, ökölbe szorult
+kézzel. Mi lenne, ha most oda ugrana melléje a virágok közé s magához
+ölelné, hogy a dereka roppanjon?
+
+– Nem mutatja kegyelmed az szöbbiket, az liljomot!
+
+– Liliom? Hun? – kérdezte komoly csodálkozással a lány.
+
+Zrinyi már belépett a virágok közé, megfogta Julia kezét s míg
+fölemelte, a magáé remegett s tétován mosolyogta az értetlenül ránézőre:
+
+– Ihon e!
+
+– Urfi! – szólt rá most már hideg rendreutasítással a lány Zrinyire.
+
+– Kisasszony! – viszonozta sápadtan az udvariasságot a legény.
+
+– Ne bomoljék, bátyám! – kérte nem sok idő mulva Julia megenyhülve,
+szeliden.
+
+– Juliska! – mondta nagy gyöngéden Miklós.
+
+Szemben álltak és nézték egymást hallgatagon, révedező szemmel, dobogó
+szívvel. A távolban Palkó nevetése csilingelt s a nagy fák árnyéka
+halkan csúszott előre a gyepen.
+
+
+X.
+
+Zrinyi, mikor visszaforduló tekintettel elbúcsúzott a nagy-hefflányi
+kastély tornyán lebegő Esterházy-címeres zászlótól, úgy érezte, hogy az
+Indiák kincsével távozik erről a helyről, ahova koldus-szegényen
+érkezett. Vitnyédy töprengve, morfondírozva lovagolt utána.
+
+– Hm! az böjtelő-havi hírek az svécusok operatiojárul Siléziában nem
+valának igazak! De nem baj, az ördög nem veszte rajta: ki nem történt
+meg böjtelő-havában, rajtuk üte csak az imént pünköst-havában. Bezzög
+mast kedves vármegyék, édes, szerelmetes vármegyék, tik is, lutherana
+confessiót vallók mind öszve, adjatok hamarsággal katonát, hajdut,
+lovakot, prófuntot! Palatinus uram is megereszté pennáját, hogy antul
+szebb, jobb kedvvel adakoznánk… Igen, de az törvények irott bötü, ki
+törődik velek? Királi igéret valamint köd és pára. Esküje nemkülömben,
+koronázási diploma megént csak úgy. Osztán az haereditaria provinciák,
+Silézia, Csehország, fizetik-é, kivel kötelesek, az magyar véghelyeknek,
+ű erős kűbástyáiknak az török ellen! Nem! Mi okért nem? Mivel nincs.
+Elvette minden jószágokat az királ, hogy az lutheránus svécus ellen
+hadakozzék, vagy éppen maga az svécus vevé el. Valami marada még ez után
+is, fölzabállották ű fölsége nímöt vitézi. Az magyar végbeli vitézek, ki
+megugrott, ki tolvaj, lopó lén. Ne légyen az törökkel való béke
+megújítása elmult böjtmás-havában, plundrájokban rezelnének az hirös
+nagy bécsi tanácsurak, ördögnek sáfárkodó szolgái, az lutheránus törökök
+ellen való szentelt vitéz nímöt grófok és generálisok, ló-, ökör-,
+tehén-, borjú-, disznó-, lud-, kecske- és szőlőpásztor vitézek.
+
+Zrinyi most csak mosolygott Vitnyédy haragos kifakadásain, bár az előbb
+még nagy ingadozásában megharagudott volna értük István uramra.
+Nyílegyenesen szédítő magasságokba vezetőnek látta most pályáját királya
+oldalán. Csak egyszer, egyetlen egyszer kötelezze le magának a felséges
+urat valami feltűnő módon éppen ezekben az időkben, mikor mindenki úgy
+beszél és gondolkozik, mint Vitnyédy, mikor a nádor maga lázadástól,
+polgárháborútól fél, mikor birtokukból kivert nemesek mint szabad
+hadnagyok kóborolnak szerteszét az országban s lopnak, szegény embert
+nyomorgatnak, mikor a vármegyék nem, vagy csak vonakodva
+engedelmeskednek a királyi parancsnak, mikor mellőztetés, elkeseredés,
+szegénység, nyomor gőze homályosítja el a magyar fejeket, – csak most,
+az első lépésnél segítse a király, a többit majd meglépi egyedül is.
+Egyedül? A vér arcába szökött a fejébe cikázó gondolattól. Lehetetlen!
+De mégse! Mért lenne lehetetlen? A nádor veje! Esterházy csillaga
+hanyatlóban, de van még annyi ereje sugarának, hogy erős, messzeható
+fényt vessen arra, aki Julia ura lesz. Édes kis lány! Fekete hajú és
+szelíd. A maga képességei, óriási birtoka az Esterházy befolyásával és
+birtokaival mi mindent nem tehetnének, nagy Isten!
+
+– No, bizony, megfogá Torstenson, svécusok generálissa, az királ
+főgenerálját tisztviselőivel egyetemben… Olmützöt is megvevé! –
+gyönyörködött a katholikus hadak vereségében Vitnyédy.
+
+– Torstenson? – mormogta maga elé elgondolkozva Zrinyi.
+
+– Ű hát! Bécsi kapca, mast szorulj! Merthogy nem löhet még is nyakát
+szegni az igaz causának, valamint rühös macskakölyöknek.
+
+Körülbelül ilyen egyoldaluan folyt a két férfi társalgása Sopronig,
+amelynek kapujában Vitnyédy, akit Esterházyék a gróf illendőség
+megkövetelte leánynéző társának tekintettek, egész uton való
+töprengésének végeredményeként e szavakkal búcsúzott el kegyes
+pártfogójától, aki csak azért vitte magával Nagy-Hefflányba, hogy ne
+utazzék egyedül:
+
+– Uram, az királ nem oka bajjainknak, hanem az nemzetünkben lévő
+poroszlók! Isten vele, nagyságos uram!
+
+– Köszöntse nevemben Zsuzsánna asszonyt! – kiáltott a léptetve ballagó
+után Zrinyi.
+
+Csáktornyáról aztán, már lehető házasságra gondolva, türelmetlenebbül
+ajánlta föl szolgálatait a bécsi hadi tanácsnak: ötszáz embert fogad, de
+a maga erszényére s hűsége, önfeláldozása jutalmául azt kéri a felséges
+úrtól, hogy ruházza rá az összes horvát-magyar csapatok
+generalatusságát. Ha ezzel a méltósággal felruházva fog megjelenni
+Esterházy udvarában kérőnek, a nádor látni fogja, hogy nem valami
+birtokain peshedő nagy úrhoz adja a lányát feleségül, hanem egy fiatal
+hadvezérhez, aki előtt fényes pálya áll szabadon.
+
+Ez a gondolat foglalkoztatta, ha könyvei mellé könyökölt, ha a Dráva
+lépés-süllyesztő, mozdulatakasztó erdejének sürüjében járt. Sokszor
+megesett vele, hogy az utolsó lapot is elfordította, s nem tudta, mit
+olvasott; s a hegymagasságig egymásra döntött fatörzsekig is eljutott,
+ami széltében, hosszában három napi járó földre nyúlt a mögötte fekvő
+mély árokkal együtt török beütés ellen, s nem tudta, hogy került oda.
+Büszke, jövendő nagyságát titkosan rejtő nyugalommal élt
+mocsár-szigetén, vára falai közt. Kegyes lenézéssel, figyelmetlenül
+hallgatta Migliani páter terjedelmes gazdasági jelentéseit, mélységes
+megvetéssel a részeges várnagyéit. Forstall előadásain gúnyosan
+mosolygott magában: majd ha az én történetemet fogják megírni, az lesz a
+történet! Szófukarabbá vált, mint azelőtt volt, szellemi erejét
+fölemésztette teljesen a jövőbe nézés, az akarás. Várt s az idő múlt.
+Hiába jelentette Migliani, hogy a gabonát már régen csűrökbe
+takarították, hogy ma itt, holnap ott lesz szüret, eleinte nagy terveibe
+való elmerülése vonta el figyelmét, most már kezdődő s a hideg külső
+alatt csak annál jobban pusztító idegessége tette süketté olyan
+csekélységekkel szemben, mint óriási gazdaságának állapota. Dönögve,
+kongva vonúltak ki szekerein a hordók a várból, szőlővel tetézve jöttek
+meg; szomorúan búgott vagy tréfásan rikkantott a taposó legények nótája;
+ostorpattogás, kerék-csikorgás jelentette az idei termés tárházakba
+vonulását, – Zrinyi alig vette észre, tekintetre se méltatta. Friss
+szántás feketéllett, ugarnak hagyott tarló barnult a Ternován túl,
+Zrinyi szeme befelé tekintve a bécsi udvar szobáit vagy a nagy-hefflányi
+kert útjait nézte. A Murától a tengerig izzadt a jobbágy, fáradott a
+barom, nyögött a szekér, káromkodott a tiszttartó, telt a tárház a télre
+készülő birtokon, – Zrinyi nem látott, nem hallott. Gondolkozott és
+várt. Mi az, hogy Julia nem ír és a hadi tanács nem válaszol? Szeretett
+volna belerúgni körülötte kujtorgó palotás agarába és felrúgni ezt a
+borbűzös állatot, aki parancsait várja.
+
+– Hajnalban készen légyen ember, eb! Rókaűzés! – rendelkezett ridegen.
+
+A várnagy kussolva kotródott a nagy úr haragja elől.
+
+Másnap Zrinyi már ott állt az udvar közepén nagy komoran, mikor a
+pecérek, lovászok hangja nyomán az istállók, ólak felől nyerítés,
+csaholás hangzott föl. Intett a falkamesternek, induljon. A lebocsátott
+hidon kopogva átügető mester után ugrálva, futkozva, kavarogva iramodott
+a csaholó falka. A zöld ruhás két lovas pecér komolyan igyekezett az
+ebek után.
+
+– Mi lesz az lóval? – mordult föl Zrinyi.
+
+Egy szolga rögtön az istállók felé szaladt. Csakhamar halálra sápadt
+arccal hozta ki vezetéken a prüsszögve, kényeskedve táncoló paripát egy
+lovász.
+
+– Nagyságos gróf uram, az heveder-szijj… – mentegetőzött bátortalanul a
+lovász.
+
+– Száz pálca, huszonöt lapátütés az kölyök talpára! – parancsolta
+rekedten Zrinyi s nyeregbe lendült. A sarkantyuba kapott paripa magasra
+ágaskodva szökött egyet oldalvást, aztán szügybe vágott fejjel iramodott
+ki a kapun.
+
+A süppedékes zsombékok között kanyargó keskeny mellékúton óvatosan
+ügetett a falkamester; nyomában a kutyák, ki az úton loholt, ki az
+ingoványos talajon nyargalt el-elcsúszva, süllyedezve, tócsába cuppanva,
+sarat verve. A pecérek harsány hangja vissza-visszaszólította az
+elkalandozókat.
+
+A sík mezőre, száraz talajra érve alig lovagoltak egy kis fertály órát,
+megszólalt a falkamester kürtje: feltünt előttük az első róka. A
+szabadjára eresztett kutyák elnyúlva vágtattak a somfordálva rohanó,
+vissza-visszatekintgető róka után. Nyomukban Zrinyi félkézzel fogva a
+kantárszárat, a másikat csipején nyugtatva; mögötte a három pecér.
+
+Gyepes síkon suhant most szaladásuk; árkon, bokron, halmon hullámzott
+keresztül; domboldalon siklott le; fák közül cikázott elő és újra síkra
+ért. Most föl egy dombnak! Nádsövény mögött tünik el a róka. A kutyák a
+támadt résen átbújva vagy a sövényen átugorva zúdulnak be a szőlőbe. A
+lovak prüszkölve tapossák a karókat, tőkét, gerezdet: mustot gőzölög a
+föld utánuk. Tovább! Répát ver ki, őszi rózsát szaggat patájuk a kis
+falucska kertjeiben. Széttaposott liba béle fröccsen az útra. Ordító
+kölyök bujik kutyaólba a rohanó lovasok elől. Levett süveggel néz a
+jobbágy az udvarán keresztül száguldó úr után, aki a tehenét fejő
+asszony fölött ugrat el kevélyen, komoran. Egy udvar sarkában megszorul
+a róka, lompos farkával seper egyet még maga körül és vége van, véres
+nyál szivárog ki száján. A kutyák marakodva tépik, cibálják a dögöt; hol
+a magasba röpül, mint egy rongy, hol eltünik a sok összebujó,
+nyelvlógató fej között. Zrinyi remegő lábbal álló, tajtékos paripájáról
+nézi a kutyák marakodását, míg mentéje szélét jobbágyi csókkal tiszteli
+meg a ház födetlen fejű gazdája.
+
+Vacsora-időre érnek csak haza. Az úr fáradt, rossz kedvű. Szótalanul ül
+a hosszú asztal közepén és sokat eszik nagy haragjában; két étel között
+hátra dűl a falnak és elnyújtja lábait az asztal alatt. Jobbról-balról
+csöndes sorban Migliani, Forstall, a várnagy, gyóntatója s két nemes
+ifjú csörömpölnek halkan az óntányérokkal. Az asztal közepén óntálakban
+áll a tehénhús kukrejttel, répa szalonnával, őzhús fekete lével.
+
+– Bort nékem! – kiáltott Zrinyi és ez volt az első szava a vacsoránál.
+
+A bortöltő inas a pohárszéktől egy ugrásban az asztalnál termett s
+szinte remegett a keze, amint a kétfülű mázos kancsót ura ezüstpohara
+fölé emelte. Forstall kiegyenesedve nézett körül, a várnagy ravaszkás
+mosollyal vakarta bajusza tövit; a gyóntató alig láthatóan, de
+rosszallóan rázta a fejét: mi ez? hisz sose ivott!
+
+Zrinyi egy hajtásra kiitta poharát, miután elköszöntötte a körülötte
+ülőkre. Borzadás szaladt végig a hátán a könnyű bakari vodicától, de
+összeszorította az öklét és újra bort kért. A várnagy sietett
+fölhasználni az alkalmat és elköszöntötte urára kupának is beillő
+poharát. Az ifjak hetykén, a papok halkan, szinte suttyomban ittak. A
+harmadik pohár után kiderült egy kissé az úr kedélye. Rakott mívű, ében
+nyelű késével ezüst poharát ütögette s énekhez nem szokott hangon
+gyújtott rá egy nótára:
+
+  Amott kerekedik
+  Egy fekete fölyhő,
+  Abban tollászkodik
+  Egy fekete holló.
+
+A várnagy, aki úgy érezte, hogy fel fog virulni csillaga, ha az úr
+italra adja magát, elragadtatott rezgő hangon morgott hozzá valami
+kiséret-félét. A papok megbotránkozva hallgatták az illetlen virágéneket
+uruk ajkairól, de moccanni sem mertek. A két ifjú az asztal alatt
+böködte egymást, hogy ehun e Miklós bátyánk! Ének közben aztán elfogta a
+csuklás az urat. Cosimo páter vezette hálóházába. Míg inasa szomorú,
+megbotránkozott arccal vetkőztette, Zrinyi gőgösen szegte hátra
+le-lehajló fejét: még a mámorral is birkózott. Végre eldűlt az ágyon;
+lábát már az inas segítette a paplan alá. Tüzelő szemmel nyújtózott el
+párnáin s kis vártatva odaszólt az öregnek:
+
+– Küldd föl az Milát!
+
+A szolga nem akart a fülének hinni: az ő erkölcsös, istenfélő ura!
+
+– Küldd föl az Milát! – nyomott meg dacosan minden szótagot elnyújtva
+Zrinyi.
+
+Az öreg szolga sietett a parancsot teljesíteni.
+
+
+XI.
+
+Rövid, zaklatott álom után undorodva ébred; gyomra még most sincs
+rendben s a keserűséget nem bírja elmosni torkáról. Csúnyának látja
+tegnapi viselkedését; komoran vet számot magával, hogy többet sosem
+iszik; de megbánást nem érez. Minek? Amit Zrinyi tesz, jól van téve.
+Legalább jó lecke volt s a tanításért meg kell fizetni. Öltözködés
+közben dacosan szidja magát:
+
+– Bort szomjúhozott az ínyed? Fehérnép köllött paplanyod alá? Hazudott
+Zrini Zrininek! Veresd föl álmokból inasidat, nyergeltess, indulj! Ki
+ura Zrini akarattyának? Hohó!
+
+Büszke-kihívóan nézett szembe a fölkelő nap párában úszó nagy vörös
+tányérjával, de azért szinte szökve indult ki Csáktornyáról. Elől
+lovagolt egyedül; szolgái, a landkocsi s a szekér messze mögötte
+maradtak. A lovak alig bírták az erőltetett menetet; a nagy landkocsi
+recsegve, kattogva, szökkenve himbálózott a széles úton. Vásárosok ekhós
+kocsijai, ijedt parasztot döcögtető szekerek, vágtató lovas szolga,
+sunyi pofájú, boros kóbor katonák, port verő marha-csorda, ki háttal, ki
+szembe, cikázott el mellettük hol az egyik, hol a másik oldalon. Zrinyi
+semmit se nézett; vágtatott lova nyakára hajolva az északi szél ellen.
+Kőszeg táján eső érte őket utól; az úr beült a landkocsi párnáira s az
+üvegablakon keresztül nézte a tájékra leereszkedő szürke esőfüggönyt.
+Lelkére is kezdődő szomorúság csöndes esője permetezett és úgy érezte,
+hogy enyhe lejtőn ismeretlen örvénybe ereszkedik alá. Az üvegnek koppanó
+esőcseppek gyors szaladással iramodtak le rajta kövérebbé és kövérebbé
+válva, majd piciny patakocskákká folyva szét. Miért e szomorúság? Eső
+veri az utat, bánattal esőzik a lelkem! Mért? Mi az oka s mi lesz a
+következménye? Semmi! Talán a mellettük elvágtató lovas ember viszi a
+hadi tanács levelét Csáktornyára s Juliája biztosan epedve gondol reá.
+És mégis szomorú! Mocskos kutyák rugaszkodnak, bámész parasztok néznek
+az úr falujokon keresztül gördülő kocsija után, amely büszke lomhasággal
+fröccsenti szét rájuk a sarat.
+
+Enyhe illatú este, bágyadt melegű őszi verőfénnyel érnek be Hefflányba.
+A kastélyhoz vezető úton egymást éri a sok friss kerék-, patanyom s az
+udvaron idegen csatlósok, laufferek, lovászok jönnek-mennek, álldogálnak
+vagy évődnek hosszú dolmányú, sárga bőr gomboló harisnyás, kajla bajszú,
+fülük előtt göndörödő hajtincses lengyelekkel.
+
+– Hm! Nádasdy uram itt mulat? – ismer rá Zrinyi a szolgahad ruhája
+színére, címerére. – De az lengyelek? Iratos népet fogadott apám uram?
+
+Zrinyi a kertben találta a társaságot; éppen fölkészülődtek az ebédlő
+palotába. Elől ment az öreg udvarmester, utána a nádor egy széles, magas
+homlokú, nagy orrú, nagy szemű, kis savanyú arcú, kerek rövid állú
+legény-emberrel, akinek kuszán pelyhedző bajsza ritkásan feketéllett
+keserű ívbe hajlott szája fölött. Mögöttük Julia két sor gyönggyel
+prémezett, arannyal átszőtt tengerszínű szoknyában; jobbján egy fiatal
+férfi bíbor talárban, széles karimájú, lapos vörös kalapban; a karimán
+átfűzött, füle mellett két oldalt leereszkedő, mellén összecsomózott
+bíbor zsinór s a kalap alatt fejére borított vörös köpenynek vállaira
+leomló szárnya vénasszonyossá keretezték az érdekes borotvált arcot.
+
+– Isten hozott, fiam! – fogadta vendégét kissé pártfogó és hideg
+kedvességgel Esterházy.
+
+– Jó napot kegyelmednek, jó napot! – üdvözölte tulságos nyájassággal
+Nádasdy.
+
+Julia semmitmondó tisztesség-tudással, a biboros lengyel királyi herceg
+szórakozottan köszöntötte az újonnan érkezett mokány kinézésű magyart.
+
+A menet újra megindult; Zrinyi Julia balján lépegetett a kastély felé.
+Egy szót se szólt; neki csak a lánnyal van beszéde. Beszél helyette
+Kázmér herceg eleget. Előttük Esterházy csóválta aggodalmasan fejét
+Nádasdy bizonygatásaira. Zrinyit nem érdekelte se a lengyel udvari élet,
+se Nádasdy fontoskodó, halk szava. Beszélni szeretne a lánnyal! Akadály
+elé torpanva, szomorúsága haraggá vált. Unta az étel előtti
+cerimóniákat: a kézmosást, az asztaláldást, az ételeket felfedő
+asztalnok lassúságát… az egész pereputtyot! Neki a lánnyal van beszéde!
+
+A fiatal kardinális csak Juliával beszél; kellemes torokhangú kiejtése
+szerelmessé lágyítja kastélyaival, váraival dicsekedő csacsogását;
+leteszi majd a bíbort, a pápa feloldja papi fogadalma alól, megházasodik
+és vár. Mire? Talán a trónra! Nem lesz rossz dolga a feleségének… A lány
+kedves mosolygással hallgatja, aztán Zrinyi felé fordul és ránevet.
+
+De nevet az apjára is, nevet Nádasdyra is! Mindenki jó neki? De mi az,
+mit mondott Nádasdy uram?
+
+– Hála légyen religiónk erős Istenének! – bólintja rá a nádor. – Én
+itthon héában nógatom az vármegyéket, hogy ű fölsége mastani nagy
+szükségében hadi népet fogadjanak, addig ottan bécsi generálok
+megfutamtatják Lipcse falai alul svécusok seregét.
+
+– Lutheranus ebek! No, Torstenson uram, pokol kötele tekeredjék az
+nyakad köré! – epéskedik Nádasdy tovább, – mast ugrálj, lutyi! Friss az
+fáma, de igaz, kit előbeszéllek. Bécs? Tyühühü! Fársáng vagyon minden
+házban, uccán, korcsomában, nagy az öröm, mivelhogy Victoria istenné
+szálldosa császár urunk hada fölött.
+
+– Úgy? Bizony mondja kegyelmed? – fordúl Kázmér is udvarias
+érdeklődéssel a nagyot játszó, eszes gyerekember felé.
+
+– Bizony mondom, eminentissime princeps, Casimire, mert pecsét alatt
+jüve nékem az hír.
+
+– Úgy mondá kegyelmed, nem forog veszedelmekben királ urunk hada, –
+kérdi kétkedően Zrinyi.
+
+– Imént elucidálám az dolgok mibenlétét, nem hallá kegyelmed? Vót
+svécusnak tizezer hajduja, elhulla bennek hétezer; sok kára vagyon
+lovasában is, ott pusztult három generálissa, nyolc ezeredesse…
+
+Hát ezért nem válaszol Bécs az ajánlkozásra, ezért nem váltja be
+igéretét a király a generalatusságot illetőleg és itt uralkodó házbéli
+herceg és Magyarország leggazdagabb főura udvarolnak Julia körül, –
+gondolta Zrinyi. Elmerengő szemmel nézett maga elé, mintha látná, hogyan
+omlik össze nagyravágyó és szerelmes képzeletének két ragyogó palotája.
+
+A pohárnokok szinültig töltötték a serlegeket. Nádasdy késsel csapta el
+a serleg szélén túl domborodó nehéz bor tetejét s fölemelve a drágakővel
+rakott ezüst edényt, fölkiáltott:
+
+– Adja Isten császár királ urunk tellyes győzödelmét! – s lassan,
+akadozva, de fenékig fölhajtotta.
+
+A két férfi szintúgy. Zrinyi nézte őket.
+
+– Kapitány úr, uram! – intette a köteles udvariasságra Zrinyit Nádasdy.
+
+– Ű fölsége győzödelmét tiszta szüvembül kévánom; de megbocsásson
+kegyelmed csekély szolgájának, bort nem iszom. Adná Isten kévánságomat
+vérem hullásával pecsételnem, – válaszolt komoly, merev udvariassággal
+Zrinyi.
+
+– Hogy az néhai való jó György bán uram fia ne igyék! – hitetlenkedett
+Nádasdy a hallatlan különcködésen.
+
+Kázmér érdeklődő mosollyal nézte a furcsa magyart.
+
+Esterházy most hercegi vendégére köszöntött egy hatalmas kupát, aki
+sietett az udvariasságot viszonozni; aztán Nádasdyért ittak, meg újra
+Esterházyért s egymás után Leopold főhercegért és Piccolominiért, a
+császári sereg vezéreiért, bécsi és magyar nagyurakért, a lengyel
+királyi ház tagjaiért…
+
+– Szeretsz-é még? – kérdezte halkan a lánytól Zrinyi a zajosan pokulázók
+mellől odább vonulva.
+
+– Igen! – bólintott szelíden Julia.
+
+– Leánynézők? – faggatta tovább a két férfi felől a lányt.
+
+– Igen!
+
+– Melyikhöz mégy? – kérdezte, mint egyaránt lehetetlent, Zrinyi.
+
+– Nem tudom; apám uram választ, – felelte egyszerűen Julia, mintha a
+világ legtermészetesebb kérdésére válaszolna.
+
+– És én? – sziszegte a foga közül Zrinyi.
+
+Szerelmesen csillogó szemmel nevetett Julia feleletet.
+
+A nádor belső inasa lépett most az ebédlő palotába, ahol álmosan
+koppantgatták a gyertyák hamvát a szolgák. Egyenesen ura felé ment,
+kezet csókolt neki s halkan jelentett valamit.
+
+– Eminentia Vestra, – fordult Kázmérhoz Esterházy, – lovas posta jüve
+Cracoviábul.
+
+– Rendöljön nagyságod, palatinus uram, prebendát lovának, magának!
+Lakozzanak, aluggyanak. Megolvasom reggel az levelet, – intézkedett
+mámoros mosollyal a herceg, s a széles mozdulatban kéken csillant meg a
+kardinálisi gyűrű zafirja. – Mit mond nagyságod? Most? Sürgetős? Ebadta
+beste szolgája, mit zavarog most itten? No, gyüjjön bé!
+
+Julia lesütötte szemét az illetlen beszéd hallatára.
+
+Sáros, piszkos, fáradtságtól sápadt, lázas szemű legény lépett be a
+palotába, egyik kezében süvege, a másikban a levél. Rekedten szól
+valamit lengyelül, ura elé térdel, megcsókolja az írás szélét s úgy
+nyujtja át.
+
+Kázmér packázó nemtörődömséggel, fejét ide-odahajtogatva bontja föl a
+levelet. A kibontott írás aljára tekint, hogy kitől jön, aztán szívére
+teszi a papirlapot, majd ajkához érteti az első sornál. Bólogató fejjel
+olvas és pislog. Látszik, hogy most már megerőlteti a figyelmét.
+Hirtelen elkomorodva mordul egyet, aztán széles, elégedett mosoly fut át
+a sima arcon.
+
+– Mondd, készüljenek, megyünk! – kiált lengyelül a szolgának.
+
+A legény megcsókolja a földön söprő bíbor köntös szélét és elsiet.
+
+– Üstököket vonnyák otthun egy az másnak királ és rendek. Osztán
+fölséges bátyám uram beteg is… Ha talám hamarost új királ köllene
+otthun, azért mégyek haza, – mondja Kázmér egyszerűen, félig
+öntudatlanul és fölkel. – Julia leányasszony… hát sajnálom, útra köll
+kelnem. Azt kévánják tüllem, ha bátyám meghalálozik, hogy feleségül
+végyem az… Eh!… Wit mondjak? Az igazat, haza köll mennem. Bátyám uram,
+köszönöm kegyelmednek hozzám való jó akarattyát. Isten áldása
+kegyelmeden és egész házanépén.
+
+A két férfi összecsókolózik, összeölelkezik. Kázmér kedves hanyagsággal,
+Esterházy illő gyöngéd tisztelettel.
+
+Nádasdy udvariassága serleget emelve az idők elébe vág:
+
+– Az utolsó serleget Polonia hamar üdőn új királának egészségére, hosszú
+és dücsőséges kormányára köszöntöm.
+
+Kázmér most már gőgösen, a két magyar úr csöndes buzgósággal iszik.
+Sorra kezet csókolnak a kardinálisnak, aztán megindulnak a gyertyás,
+fáklyás szolgahad között az udvar felé, ahol patkó kattog, fáklyafény
+libeg, ló nyerít a hosszú, suhanó árnyékok s a pillanatra
+meg-megviláguló arcok között.
+
+– Isten áldja kegyelmedet, hugom asszony, majdnem mátkám nékem! –
+búcsuzik kedvesen Kázmér már lóhátról a vénasszonyával lakosztálya felé
+távozó leánytól.
+
+– No, palatinus uram, mast is ollyan nehez lészen az választás köztem s
+emez nyalatlan medvebocs között? – gúnyolódik magában Nádasdy.
+
+Zrinyi kezet ökölbe szorító, tompa kétségbeeséssel bámul egy fáklya
+lángjába.
+
+
+XII.
+
+Vadásztülök hangja búgott elhalón a távolban; az erdei gyalogösvényen
+csizmája sarka tavalyi avaron siklott vagy lucsokba vágódott mélyen.
+Megállt. A nyugati ég peremére bággyadó nap sugarai elöntötték a
+kopaszodó erdő zöldből biborba, biborból sárgába forduló lombozatát s
+aranyat vontak vén törzsek mohára. Anyját vesztett farkaskölyök
+vinnyogását hozta a szél. Fönt zúgott a nagy fák csapzott koronája, lent
+hallgatott a bokor. Feszülő melle kitágult s két karját hátrafeszítve
+belekiáltott a szürkülő estbe:
+
+– Hahó!
+
+A felriadó visszhang felelete lágy volt, mint az álmából ébredőé.
+
+Zrinyi összefonta a karját és nézte a föld férgét. Ez legyen-e sorsom? –
+Pázmány födeles szemöldöke és mélyen ülő, átható szeme remegett elébe a
+rezgő, ferde sugarak táncán s hallotta szavát, mint akkor a nagyszombati
+kertben… kard-csörrenés és lódobogás, hajrázás és Allah-kiáltás,
+összeomló bástya, bődülő ágyu, asszony-visítás, férfi-hörgés olvasott és
+látott emléke zúgott fülében… Ezrede készen áll, libben a szélben a vad
+fiúk farkas-kacagánya, parádés lova táncolva viszi a sor előtt szemlére…
+hajlongó derekak, csókra csucsorodó szájak között átölelve vezeti a
+király a trón felé őt, a király képét, hadainak generalissimussát, Buda
+fölszabadítóját a török járom alól, királyok, császárok hatalomban,
+aranyban fürdő pajtását…
+
+Mindez semmi! Miért? Egy leányért! Semmi, csakugyan semmi. Állt és feje
+lehorgadt. Bizony boldogabb a cserjén csörtető őz, bizony boldogabb a
+fán búgó vadgalamb, bizony boldogabb a föld férge. Semmi, semmi: a nap,
+az erdő, a lány, az ország, a familia…
+
+Hirtelen visszafordult, s mint mikor a vadkan szaggat ágat, lombot, úgy
+viaskodott hazafelé útjában Zrinyi a kursaneci erdő himbáló, útgátló
+ágaival. Mire hosszúszárú cselebi csizmáit rövid deli sarúval cserélte
+föl, leesett a korán beálló tél első hava. A mező szűzi fehér leplét
+szaggatottá tarkázta a sok tó, pocsolya, mocsárszem. Hiába próbált szóba
+ereszkedni vele a jószágigazgató páter, hiába «dicsértessék!»-ezett
+hangosan a háta mögött gyóntatója, válaszadás nélkül vonult be
+könyvesházába. Sokáig elüldögélt gondolkozva, melegedve a kályha
+mellett, a hosszú ládára terített puha szőnyegen. Mikor az ónas ablakon,
+amely mögött egyre ereszkedett alá a hó fehér szálú függönye, benyult az
+éjszaka ujja a meleg szobába, gyertyát gyujtatott.
+
+– Mán csak az Echó lészen szerelmem postája… – szólt maga elé s
+fájó-édesen lüktettek fejében a verssorok:
+
+  – Ha kérdi, élek-é, mondjad, hogy én égek,
+    Ha kérdi, kicsoda, mondjad, hogy van oda,
+
+  Az te rózsavirágod,
+  Kiről te harmatot,
+  Gyönge illatokot
+  Gyönyörködve szedtél,
+  Benne gyönyörködtél,
+  Mastan elárultad.
+  Mert talán nem tudtad,
+  Az nád töredékeny,
+  Noha nevedékeny,
+  Hogy megunod mingyárt,
+  Mert ránézni is árt,
+  Nézd hináros szemét,
+  Csoportos üstökét,
+  Széltül hajtott nyakát,
+  Nem álló derekát,
+  Nézd az ű gyükerét,
+  Meglátod erejét,
+  Mert nincs az ű benne,
+  Ki neked kellene,
+  Hadd el, én méhecském,
+  Édes, szép képecském,
+  Megtalálod nálam,
+  Ki bizony nem álom,
+  Mely friss az rózsaszál,
+  Noha tüskében áll,
+  Nem szúr meg tégedet,
+  Nem sérti szemedet.
+  Az virágja vörös,
+  Az gyükere erős,
+  Maga szép illatos,
+  Hozzád hasomlatos,
+  Lám, sokan szeretik,
+  Szépségnek viselik,
+  Csak te jűjj és szállj rá,
+  Kivánod másszorra
+  Ő állandóságát,
+  Rothadatlanságát,
+  Így ízene néked,
+  Az ki szeret téged.
+
+Vadászgató, verselgető tespedéséből nagy hírek verték föl: hazug volt a
+fáma a császáriak lipcsei győzelméről; ott is tönkre verte őket a svédek
+kövéres, szelid képű nagy hadvezére; Bécs gőgje letört s a király
+aggodalmasan halasztotta el az országgyülést újra. A kancellária sietve
+értesítette Zrinyit, hogy a király megadja a kért felhatalmazást a
+toborzásra.
+
+– Eszetekben vevétek mast Zrinit? – toppantott keserű dühvel, mikor a
+kancellária levelét elolvasta.
+
+Haragosan kelt ki magában királya ellen, szidta a rövidlátó bécsi
+urakat, elégedetlenkedett, korholt, duzzogott, – és nem mozdult.
+
+Két hétre rá királyi kinevezést kapott kézhez: a felséges úr az összes
+horvát csapatok parancsnokává emelte ezredesi rangban.
+
+– Áh!? Ugyan, az horvát zászlók ezeredesse? – s gúnyos nevetéssel dobta
+az asztalra az iratot. – Játékbábú vagyok-é én, kit tesznek, vesznek
+kények szerént?… Ezredes, hm? – kérdezte magától dohogva százszor is, de
+nagyravágyása nagy sebét mégis megenyhítette a kis flastrom s másnap már
+Légrádon rendelkezett. Megszólalt seregszedő embereinek toborzó sípja
+Óvártól le Ivanicig mindenütt s szállingózott, gyűlt Légrádra,
+Csáktornyára az iratos nép: életét megúnt vagy elüldözött paraszt,
+idegen név alatt bujdosó gonosztevő, kalandos álmoktól zavaros fejű
+ábrándozó, bosszút tajtékzó, dúlásra, vérre éhező világgá züllöttek,
+toprongyos vagy deli szegény legények, a fosztogatás, öldöklés
+tapasztalt mesteremberei.
+
+Zrinyi közben mindent felejtett: még semmi sincs későn! Nehéz szekereken
+érkezett Bécsből a munició; puskapor, fegyver, golyóbis, tűzcséve; deli
+csizma került a friss fizetésből a bocskoros lábakra; karabin és kopja a
+gyakorlott vagy ügyetlen kezekbe; Légrádon borgőzben hejje-hujázott a
+zsold talléraival dobálódzó vitézi mulatság, a környékben megadással
+sóhajtozott az élelemért megrabolt, meglopott paraszt; alakult az új
+ezredes új serege!
+
+De a megdúlt végek tüzes horvátjai vérre, a német zsoldosok pénzre
+szomjaztak, Zrinyi pedig emésztő dühvel szemlélte a természet
+megújulását: hát mire várnak? olyan jól megy dolguk, hogy nincs
+szükségük Zrinyi ezredére? Dús, lilás pára gőzölgött már a zöldelő
+zsombékok fölött, friss lomb-korona állt a déli szél elé s még mindig
+nem jött meg a hadi tanács behívója…
+
+Hajnalban riadót fuvatott. Dönögtek a rézdobok, rikoltozott a lóra ülő
+hadi nép. Zrinyi szégyellte magát: harcra vágyik, ahol a nemes vér
+buzgása nemes győzelmet szerez s kénytelen egér helyett
+fonál-gombolyagot kergetni, mint az asszonynépek ölbe szoktatott palotás
+macskája. Csáktornyán túl elcsendesült a csapat s mentül inkább
+közeledtek a hódoltság földjéhez, annál inkább keresték a födött utakat
+erdőkben, dombok alján. Egy határt jelentő oszlophoz érve, Zrinyi intett
+a vice-ezredesnek, hogy állitsa meg a katonákat, aztán kengyelében
+fölemelkedve elkiáltotta magát:
+
+– Vitézek! Ihon az török föld! Jézus nevében vigyázás, serénség!
+
+Mozgás támadt a kopja-erdő piros-fehér zászlócska-felhőjében, magasra
+emelkedtek a karabinok s felsivított egy-egy kiáltás, rikoltás a
+türelmetlen lovakon rázódó, zúgó tömegből. Egy sötét arcú horvát suhanc
+szó nélkül szállt le lováról s megvetése legfőbb jeléül az oszlop tövébe
+guggolt. A környékén állók röhögve üdvözölték a kitünő ötletet. De a
+rendelő gorombán intette helyére a legényt:
+
+– Félsz, hogy nadrágodban ereszted, ha törököt látsz? Lóra!
+
+Estére már Zalavár vidékének ingoványai közt keresték a száraz utat a
+közbeeső falukban zsebüket értékkel, hasukat borral teletöltött lovasok.
+Zrinyi maga csak átvágtatott a megrohant falukon; unta a rablást, a
+marakodást; s egy erdőcske szélén, tűz nélkül, messzire tolt előőrsök
+gyűrűjében megvonuló lovasai között utálattal gondolt a holnapi napra, a
+dúlás, lovaglás változatos vagy egyhangú unalmára. Mi haszna az a pár
+száz elhajtott marha, mikor ő mást akar? Mi haszna, ha a feje tisztul a
+szélben, mikor a szíve antul nehezebb?
+
+Sötét hajnallal lóra kaptak s nagy kerek vonalban elkanyarodva a
+Balatonhoz vágtak. Büszkén ügetett Zrinyi dandára élén a
+föveny-szegélyes gyöpös parton s nem igyekezett a Nagyberek mocsaras
+földjének bújtató fái, bokrai közé. A horvátok legénykedve forgatták
+szemüket, tetszett nekik a vakmerő játék, a nyilt vonulás itt, ahol vár
+várat, palánk palánkot ér s mindegyik rakva több-kevesebb őrködő
+katonával. A magyarok büszke nemtörődömséggel sercentettek egy hegyeset,
+ha éppen félrenézni méltóztattak. A németek mogorva elégedetlenséggel
+pislogtak nagy kalapjaik alól a fonyódi hegy várának tornyára s
+fellélekzettek, mikor a feléjük meredő homokhegy eltakarta őket. Zrinyi
+elszánt haragos lelkét jólesően izgatta a nyári nap ragyogó csöndjéből,
+a halkan ingó lombok közül minden pillanatban előbukkanható veszedelem
+tudata. Ahogy kiértek a hegy alól, elnyult lovon vágtat vissza az
+előhadból egy legény. Zrinyi kardot ránt, harsányan rendelkezik s a
+csapat éles szögben jobbra kanyarodva bevág egy alacsony, teknő-szerű
+völgybe, egyenesen szembe a kitörő várőrséggel. A karabinok vízszint
+kerülnek, előre ferdül a pika-erdő; vezérük csillogtatva forgatja feje
+fölött széles görbe kardját s rekedten, bőgve, rikoltva, sivítva hangzik
+föl soraikból:
+
+– Jézus! Jézus!
+
+– Allah! Allah! – zúg rá selymesen a folyton közeledő távolból.
+
+A csapat élén lovagló török kaftányába keveredve bukik le lováról; a
+szügyön talált paripa hanyatt hőkölve zuhan gazdájára. A karabinok sűrű
+füstje lomhán szálldos a két csapat fölött. Zrinyi mögött káromkodva
+bukik lova nyakára véres fejjel egy horvát. A lovak a puffogástól,
+puskapor-szagtól megvadulva tipornak egymásba. Itt egy pika torkon
+hasítva löki hanyatt a szembe lovaglót; villanó szablya-suhintás nyomán
+hull ott a földre egy kardot tartó kéz. Puhán szisszen a patkó taposta
+hús, fröccsen a vér, velő. Zrinyi kiáltozva vagdalkozik köröskörül: mint
+egy forgókerék fényes küllői, kardja csapásai.
+
+– Valláhi! Ez Zerin-oglu! – csattan föl egy török rémült kiáltása.
+
+Nyomában ágaskodó paripákon fordul, robban vissza csapatjuk.
+
+Vakmerő beütések, gyors dúlások, győzelmes összetűzések kellemetlen
+érzést keltő hangzásúvá tették a fiatal kapitány nevét a műveltségük,
+hatalmuk tetőpontján gazdagság, kényelem ezerféle kényeztetésében puhuló
+törökök előtt. A barbárság ismeretlen szellemi hatalmától lelkesített
+nagy testi erő vezető férfiben: örökre ijesztő misztikum a rengeteg
+pénzzel, rengeteg emberrel kicsiny nemzetekre eltaposó szándékkal zúduló
+s mégis ellenállásra találó nagy népek előtt.
+
+A magyar csapat vérszemet kapva, hencegő kiáltozásban zajosan
+handabandázva rohan utánuk föl a dombra. Zrinyi megáll a pár holttest
+között, amelyeket ideges kiváncsisággal szaglász lova, s a gőg mámorának
+köde száll föl fejébe:
+
+– Zerin-oglu, Zrini fia! Mely rémület rezegteté az szakállas öreg
+hangját! Apám dücső emlékezeti s hírem-nevem valamint két véres szablya
+függenek az ottomán hold fölött.
+
+Katonái majdnem a vár aljáig kergették a futókat, s egypár fogollyal
+tértek vissza kapitányukhoz. De innen már óvatosan, bújkálva,
+kerülgetve, inkább lopva, mint rabolva, lesbe állva, mint sík mezőn
+páváskodva igyekeztek vissza a Muraközbe.
+
+Szőlő-érésre aztán megjött a parancs: lóra! a morva szélekre!
+
+
+XIII.
+
+Az óriási tábor körül, amelyet mély árkú sánc fog gyűrűjébe, nagy
+távolságban föl van taposva a föld. A zászlókkal pompázó kisebb-nagyobb
+sátrak, kalyibák között széles utak vezetnek a tábor piacaira és
+kijáróihoz. Mint valami szűk és piszkos keleti városban, hangyamód
+nyüzsög a sok katona, kereskedő, szolga, asszonynép a
+sátor-sikátorokban, a tömérdek szekér és ló között. A széles utakon
+egy-egy csapatocska vonul el, vasravert hajduk dacoskodnak rajtuk végig
+a prófosz emberei előtt, itt a főgenerál lovagol keresztül kiséretével,
+ott jámbor kereskedő szekere döcög friss sörrel, jó borral a piac felé;
+az istrázsamester igyekszik vicéivel kifelé a táborból, kötés fával,
+csöbör vízzel sietnek térdig felgyűrt szoknyában a lányok a konyhák
+irányában, boros kártyázók lármája hangzik ki nem egy sátorból, egy
+sikátorban gúnyolódó bajtársak biztatnak két verekedőt, amott egy öreg
+lándzsarengető tartja hazudozásaival a szájtátó vagy hitetlenül
+ellentmondó fiatalokat. Zsákmányt, lopott holmit csereberélnek
+kiáltozva; forgókat, paszomántot, tollat, pitykéket kinál mindenféle
+nyelven a piacon ténfergőknek a kirakott árúi között guggoló kalmár;
+mázos korsókból isznak a csapravert hordók körül; gajdoló csoportok
+hallgatnak el, tágulnak odébb az útból egy-egy rittmeister vagy obrister
+közeledtére. Csipejét riszálva ődöng a kifestett arcú lány az ivók,
+tereferélők, kártyázók körül. Vitatkozás, röhej, vezénylés, alkudozás,
+jajgatás, ének, fegyvercsörgés, káromkodás, szekér-nyikorgás, nyerítés,
+ostorpattogás, marhabőgés, pata-kattogás, föld-döngés egybefolyó, tömör
+zaja kavarog a tábor fölött. Csak a tábortüzek kigyúlása után halkítja
+az éjszaka hangfogója s a körüljáró prófoszok szigorúsága tompa
+zümmögéssé a nagy erővel élő, lélekző tábor zavarát.
+
+Zrinyi kedvetlenül ült sátrában. Ki ő Gallas general-lieutenant
+táborában? A horvát ezred oberstere; egy magyar, malmokba, tizedért járó
+törökök lesből támadója; csengő aranyat jelentő foglyok halásza a
+végbeli állapotok zavaros vizében; a hadviselés magasabb elveihez nem is
+konyító, akinek kardforgatása csak tökéletesebb bicskázás; aranytól
+csillogó, de piszkos műveletlenségben élő, nagy szájú, rátartó magyar
+mágnások közül egy; kucsmás, dolmányos medve, aki a csipke s az áll
+közepén hegyeskedő piciny szakállocska nyugateurópai műveltségéhez még
+nem jutott el. Mindezt kiérezte Zrinyi a császár zsoldjában álló olasz,
+francia, német tisztek tekintetéből, modorából s finom, válogatott
+kifejezések selymén átszúró gorombaságaiból vagy szótalan nyilt
+megvetéséből… És Julia! Az a savanyodott állat legelteti vizenyős szemét
+rajta…
+
+– Nem jól vagyon ez így! – vagdosta bele sarkantyúját a sátor simára
+döngölt földjébe.
+
+Inkább lóra! Szinte örömmel fogadta Gallas parancsát: föl Árvába! onnan
+a jablunkai passusson nyugatra csapva egyesülés a Siléziában operálö
+Götz-cel, aztán együtt Olmütznek! Mire átvergődött lovasaival a tót
+hegyeken, mire componálta hadát Götz generáliséval, havas esőt vert
+szemébe az éjszaki szél ezrede ellenség-bolondító vagy felderítő
+lovaglásain.
+
+– Ezért bocsájtottam királ uram kezében személlyemet, ezeredemet?
+Vágtató lovon komédiázó madárijesztő képnek rendöli Zrini Miklóst, amaz
+szigetvári maradékát minden csipkés örvű, páncéros hasú nímöt
+teknősbéka? Apátok kalapos istenit! Karddal, karabinnal hegyikben esni,
+ez az tudománom, nem penég fenekek környül szaglászni, hogy: «Vigyázz,
+főgenerál uram, ihon errül, ihon mast meg arrul üté föl fejét az
+ellenség!»
+
+De még ennek a vitézi foglalkozásnak is hamar vége szakadt. Igy még csak
+itt-ott megszorítottak, kardra hánytak, foglyul ejtettek egypár embert
+Torstenson seregéből. De beállt a tél s Zrinyi ezrede az Olmütz körüli
+falvakba tért téli szállásra. Maga a vezér a dühtől, csalódástól,
+keserűségtől – ki tudja, mitől? – ágynak dőlt s lázban gyötrődve olvasta
+a bécsi hadi tanács szigorú rendszabályait messze, le Ausztriába
+elkalandozó lovasai ellen, s gyöngyöző homlok mögött hevülő képzelettel
+folyamodott a királyhoz, – azért nem használták nagyobb dolgok
+végrehajtására erejét, mert nem kért eleget! – hogy adjon horvát dandára
+mellé egy német ezredet s a károlyvárosi generalatusságból mozdítsa el
+az elaggott Frangepánt s ruházza reá a tisztet.
+
+Karácsony hetében ért haza az emésztő lázban hosszúra soványodott arcú
+vezér Csáktornyára.
+
+
+XIV.
+
+Az augusztusi nap keményen tűzött le a nagyszombati síkon torpadó
+császári táborra. A kerek aljú sátrak kúpos tetején bágyadtan csüngtek
+le a zászlócskák; a nagy hőségben pattogott a vásznuk s a körbe vert
+cölöpökhöz vonuló kötélzet. A tábor közepén, a nagy udvarú zárt
+négyszögekben kifelé forduló, elől nyitott markotányosbódék körül csak
+egypár nyelvlógató kutya leselkedett. De a fővezéri szálláson s a
+körülvevő főtiszti sátorokban hangos volt az élet. A királyi
+felszólításra elkeseredett dühvel vagy húzódozó gyűlölettel lóra ülő
+főnemesek tárgyalták az idei új esztendő rettenetes meglepetését.
+
+– Nímet landsknechtek tapodjanak apái hamvokon és szórják szélnek! –
+kiáltott Homonnai Drugeth. – Világban szalajtott kódus vagyok Rákóczy
+György fejedelem ő nagysága jóvoltából. Magva szakadjon az beste kurafia
+eretneknek.
+
+– Hát, János, hun vannak feleséged s apróid? – kérdezte részvéttel
+Barkóczy László.
+
+Drugeth arcát elöntötte sűrű, fekete vére:
+
+– Csavarognak, Laci, mezőn, erdőn, életeket s arany, ezüst marhájokat
+óva az utakon kóborlóktól. Hogy ekkép behumhatja szemit az Isten!!
+
+– Behumja? Hm! De alszik is! Hiszem az fejedelem sergének avángardja az
+sléziai morva széleken jár mán! Beholdultak néki az bányavárasok, az
+tizenhárom vármegye; kezén vannak Kálló, Tokaj, Kassa! – kiabálta
+felháborodva Wesselényi Ferenc.
+
+– Elnémul templomink haranginak nyelvek, az merre járnak; elvágdossák
+köteleket, agyon verik az harangozót, ki ellenek szegül. Fejeket vészik
+az Isten tiszteletére csinált képeknek s az mennybéli Úr Isten
+bosszúságára kopjákon hordozzák, – kesergett nemes méltósággal Csáky
+László.
+
+– Én is tudom, – folytatta Nádasdy, – szava hihető, bizonyos emberem
+hozá az hírt, hogy Kassán az főoltárra telepedve szalonnázott Kemény
+János uram néminemű hajdúja, s az oltár-keszkenyőben kené bicsakját. Hun
+itt, hun ott tapodják meg az szentségeket s rút marcangolásokat követnek
+el barátokon, papokon.
+
+Míg Nádasdy beszélt, Zrinyi figyelme egy pillanatra elterelődött az
+országos eseményekről s arra fordult, hogy most az ő Juliáját Nádasdy
+uramné asszonyomnak titulálják a kereszturi udvarban s talán epekedik is
+mezőbe szállt ura után… de Drugeth fölcsattanó szava akarata ellen is
+visszarántotta tépelődéséből.
+
+– Hát mi egyebet tehetett volna az feleségem? Feladá Jeszenőt, familiám
+utolsó refugiumát kegyelemre az fejedelemnek. «Port alája, kanócot, –
+parancsolta Rákóczy, – kirepült az madár, repüljön az fészek is!» Azt az
+keserves kínban fogantatott…
+
+– Bizony ellenségül vette Rákóczy, – mondta csöndesen az öreg Esterházy,
+– ez szegény hazát, kibe belé is veté az üszögöt. Hejh, méltatlanságot
+cselekeszik az fejedelem, merthogy mikoron mind az pogányoktul, mind
+egyéb nemzetségektül is békével volnánk, magunk kévánjuk fogyatnunk
+magunkat, arra ingerelvén az idegeneket is, az természet szerént való
+ellenségekkel együtt.
+
+– Jünnek mán Pucháim és Götz Siléziábul, nem lészünk csak úgy magánosan!
+– kiáltott föl bizakodással Zrinyi.
+
+– Hadd el, Miklós, bár mentek volna Gallas után az svécustól
+szorongatott dánus felsegéllésére, – szólt Csáky. – Az nímet generálok,
+tisztviselők és köz nímet vitézlő rend is hallhatatlan szörnyű
+istentelenségeket és iszonyú nagy sok inségeket és nyomorúságokat
+cselekesznek, az merre járnak.
+
+– Fölséges királ urunk vitézi azok is s mi igaz causánkért viselnek
+harcot, – szólt közbe engesztelően Esterházy.
+
+Az urak illendőségből nem akartak az öreg nádorral vitatkozásba
+elegyedni, de Barkóczy Lászlóban nem állt meg a szó:
+
+– Hejh! mégis csak idegenség gubernálja felséges urunkot magyarival
+szemben! mert mi dolog az, hogy hátra vetik az magyart mind intimum
+consiliumokon, mind az harc mezejében?
+
+– Én megmondám eleve, – szólt hirtelen és szokatlan keménységgel a
+nádor, – Ferdinandusnak, hogy sokat tehet ellene az fejedelem… Ki is
+indula Erdélybül az kikeleti szelekkel; maga Székelyhidnak, Zsigmond
+urfi Károlynak, Kemény János penég Szakmárnak nyomakodtak s kevés napok
+mulván, úgy lehet, az Vág rohanó vizei hozzák fejünkre hadastul űket.
+
+Zrinyi nem szólt, – csak a száját vonta összébb, – pedig lett volna oka
+rá, mert hiába kérte a téli szállásról a német ezredet s a károlyvárosi
+generalatust… a német ezredet majd a legközelebbi alkalommal, a
+generalatus betöltése pedig a belső-ausztriai rendektől függ… Jó, a
+generalatust nem, nehézségekkel jár, elhiszi… hanem most itt az alkalom,
+kérte is tavaszszal a megigért német ezredet s hozzá Károlyváros
+helyében a Capeletti-zászlóaljat… persze nem lehetett, mert a két német
+generálisnak kevés számu hada maradt, a nagyobb részt elvivé Gallas, s
+így ő még mindig csak ezer horvát kapitánya…
+
+A társalgás lassankint ellanyhadt, kinek-kinek fejébe ötölhetett a maga
+baja Béccsel, mellőztetése, miegymás s elgondolkozva, gunnyasztva várták
+a vendégek a tágas ponyva-szálláson a nádor vacsoráját, ami kint,
+messzebb, a kártyaházhoz hasonlatos konyha-kalibában süstörgött,
+rotyogott nyárson, üstben.
+
+– In vita invidia! – sóhajtott egyszer Esterházy.
+
+Közben az úti pohárszék-ládából előkerültek a nagy-hefflányi udvar drága
+kamuka abroszai s nehéz asztali ezüst marhája. A puha keleti szőnyegeken
+simán jött-ment a sok szolga.
+
+Első töltéskor fölemelte serlegét Csáky s folyton emelkedő
+hangsúlyozással szólt:
+
+– Urak! Catholica religiónkért öltözénk fegyverben! Az mellettünk
+hadakozót ne nézd, micsodás, miérthogy barátunk az. De az vélünk szemben
+kerülő eretnekek ellenségink mind halálig!
+
+Zajosan ittak az urak és bőven töltöztek s kártya mellett poharazva
+várták jobb hijján a másnapot. De Zrinyi, aki csak a nádor iránt érzett
+tiszteletből ült egy asztalhoz Nádasdyval, eltávozott, mihelyt az
+illendőség engedte és sátra párducbőrén végigvágva magát komoran szőtte
+tovább az imént nyert fonalat:
+
+– Külömb-külömbféle nyavalyákban estünk, kinek oka Szent István királtul
+nyert religiónkban való állhatatlanságunk, merthogy miulta közinkbe
+ragada az nímöt hüt, megsokasodának bűneink… Az sok feslett erkölcs,
+nehéz káromlás, hamis tanácslás, irigység, gyülölség, lopás, emberölés,
+és örök tobzódás!! Haragra is indula és igazságos büntetésre ellenünk az
+Seregeknek ura és ada töröknek olly hatalmat, hogy elrontja, veszti,
+csaknem utolsó nyomorúságban hozza szegény hazánkat… Ki lészen
+megváltója ez romlott magyar világnak? Talám nímöt generál uraimék?
+
+Megszédült a be nem fejezett gondolattól, de nagyravágyó lelke minden
+türelmetlenségével várta a derekas harcot, ami nem is késett soká.
+
+A csekély számú német nehéz katonasággal előrenyomuló Götzöt
+visszaszorították nyugatnak egész Privigyéig Kemény János vitézei, akik
+az örökletes királyságra törekvő Habsburgok, a türelmetlenül
+zsarnokoskodó katholikus papság erőszakosságai, törvénytelenségei ellen
+fogtak fegyvert az ország pénzének elvesztegetése, a véghelyek
+elhanyagolása, a jezsuiták alattomos behozatala, a nádor hatalmának
+megnyirbálása miatt. De jött Puchaim németeivel, az öreg nádor a
+magyarsággal s a vallásos rajongás, politikai hevület, mesterségszerű
+buzgalom, magános haszonlesés és düh összetornyosuló fellegei elől a
+halál kínjával vetekedő búsulással hátrált, hátrált keletnek a fejedelem
+vezére.
+
+… Északról ide látszik Ónod vára. Az egyesült császári sereg a dombokká
+halkuló borsodi hegyeknek támaszkodva készül az ütközetre, sietve
+csatolódnak föl a karvasak, mellvasak, pallos és koszperd. Ez még a
+karabinján, pisztolyán vizsgálja a kovát, az már embermagasságú ágasára
+fekteti a hosszú, nehéz muskatélyt; ez tollas sisakját, prémes kalpagját
+nyomja fejébe, az már kopja-erdőben vonul ki a táborból. Szembe,
+keletre, Rákóczy népének a Tiszába siető Sajó füzes, nádas ingoványaiig
+elnyúló táborából a sánc széles hídján most robban ki a hajdúság. De
+elejbük bődültek a nagy ágyuk, s puffogtak szinte szelíden a kisebbek.
+Rákóczy pattantyusai nem késtek a felelettel. Sűrű füst, nehéz szag
+kezdett elfeküdni a mezőn. A császáriak sáncokba vonulva menesztették
+golyóikat az eretnek rendbontók felé, de amonnan is emelkedtek a folyton
+előbbre, előbbre tolt sáncok halmai. A császári olasz pattantyusok
+ágyúgolyói biztos ívben röpülve vágtak csakhamar egybefolyó lyukakat a
+sáncok mögött felvonuló erdélyiekben vagy a sánchalmok tetejét seperve
+buktak a mögűlök harcolókra. Rákóczy ágyúgolyói többször vágódtak
+ártalmatlanul a földbe az ellenség sáncai előtt és mögött… Lovas csapat
+rugtat most a sáncvonal elé, élén a kardját üvöltve forgató Drugethtel;
+kópjás gyalogság nyomakodik utána. Drugeth már az ellenség legmesszebb
+tolt s hirtelen elhagyott sáncának tetején táncoltatja lovát. Azután
+eltünik az emberek, lovak kétfelől összecsapó árjának zavaros hullámai
+között. Puskapor szagú, fel-felrivanó, reccsenő tömör zajt zúgat a
+dombon figyelő császári vezérkar fülébe a Tiszáról fújó szél. Lent a
+harc gomolyaga egy helyben nyüzsög, tágul, szorul szeszélyesen változó
+körvonalaival. Puchaim egy percre abbahagyja fényes páncélján elfekvő
+csipkegallérjának ideges huzogatását s lemutat a síkra, ahol egy habos
+selyem zászlónak eddig rúdra csapzott nehéz ráncai kisimulva lobogtatják
+a Zrinyi-címert:
+
+– Die serinischen Huszaren! Wo ist der Graf? – kérdi körültekintve.
+
+Zrinyi lovasai csakugyan most indulnak helyükről, s gyönyörű ívben
+kanyarodva kapják oldalba az ellenség bal szárnyát. A Puchaim körül álló
+urak szétnéznek, Zrinyi nincs köztük, csakugyan ő maga lesz az, aki
+ezrede élén vágtat s akinek még aztán is fel-felvillanó sisakja most
+tünik el a kavarodásban. Wesselényi fölényesen mosolyog:
+
+– Nem tudja Miklós öcsénk, mit cselekeszik.
+
+– Hm, na! Talám bizony nagyon is jól tudja! – jegyzi meg sokat mondó
+hangsúllyal Nádasdy.
+
+– Wertlose Waghalsigkeit! – szól türelmetlenül Puchaim, akinek
+rendszeres hadviseléshez szokott elméjét bosszantja, hogy egy vezér így
+kiteszi magát s egészen szükségtelenül a személyes harc ezerféle
+halálveszedelmének. – Aber…! – kiált fel hirtelen örömmel s feszülő
+figyelemmel mered a síkra.
+
+A viaskodók zúgó tömege meginog a neki zökkenő ezred súlyos rohamától s
+tulsó fele mintha jobbra nyomódnék: mint egy szétgördülő hangyaboly,
+oszlik, ritkul a tömeg, egy-egy leszakadó foszlánya a tábor fele vág,
+másik a Sajó füzeseibe csap.
+
+– Mais c’est la victoire! – jegyzi meg könnyedén Puchaim mögött a sereg
+francia mérnöke.
+
+Rákóczy hada keveset hátrálva a Tiszának fordul s így igyekszik
+kisiklani az összébb-összébbvonuló két támadó front szorongatásából.
+Hasztalan! Kit fejbe nem sújt a suhanó kard, vesén nem döf a száguldó
+kopja, kétségbeesve fullad a Tisza vizébe; s aki átvergődik a tulsó
+partra, rémülettel néz vissza övéi romlására és eszeveszetten menekül
+torony iránt vagy ijedt állati ravaszsággal bújik meg valahol az éj
+beálltáig.
+
+A véresen, rongyosan, mámorosan megtérő Zrinyi kezében magasan lobog a
+Rákóczy-had egy vörös selyem zászlaja, amit maga csavart ki a mellbe
+taszított zászlótartó kezéből. A belső táborba érve leszáll lováról,
+egyet nyújtózik s a fővezéri sátor előtt jelentéseket átvevő Götz elé
+lép.
+
+– Főgenerál uram, ihon egy zászló!
+
+Götz int a jelentést tevő tisztnek, hogy várjon s Zrinyi felé fordul és
+kérdően néz rá.
+
+– Ja, so, so! – érti meg hirtelen a helyzetet; szórakozottan udvarias
+mosollyal emeli föl a zászló szövetét, nézi, tapintja: – Gyönyörűen
+varrott hím! – s újra a tiszt felé fordul, akinek gyors pergéssel ered
+meg a szava.
+
+Zrinyi vár, néz; fél szemöldöke fölrándul, odaveti a zászlót csatlósának
+s köszöntés nélkül indul sátra felé. Szégyenli magát. Nem értik ezek mi
+az, ha magyar magyar ellen emeli kezét, ráhazudtolva a természet
+rendjére? A saját vérét pusztítsa, akik kardja csapásai alatt
+elhomályosuló szemmel rogyva a fűbe, ugyanazon nyelven fohászkodnak
+Istenhez, amelyen anyja tanította imádkozni? Köteles vele? Nincs értéke…
+Fölkavarodva háborgott belsejében a mult, a hagyomány, a küzködő jelen s
+a jövő fényes képei.
+
+A hajnalban fölkerekedő tábor lomha csúszással indult meg északnak. A
+németek elemükben voltak; szinte fölszippantották az útjukba eső élést,
+barmot; hangos veszekedéssel turkáltak a felfeszített ládákban,
+almáriomokban; a nyomorult viskókban felszörpölték az utolsó köcsög
+aludt tejet, fölhajtották az utolsó pohár bort s röhögve gyalázták meg a
+sors súlyos szele alatt kalász módjára hajladozó lányokat, asszonyokat.
+Ellenálltak? Fölgyújtották a falut, kopjára nyársalva lökték szemétre a
+porontyokat s meztelen hajszolták a fehérnépet az utakra súlyos vasalású
+ágyúkerekek alá becstelen halálra. Ahol a német katona strucc-tollas,
+széles karimájú, fekete kalapja megjelent, vérbe, sárba, gyalázatba
+fulladva pusztult a magyar. Falukon az élő parasztot taposták kis
+vagyonkájáért, városon a halott főurat koporsóba vitt ékszereiért. Pár
+nap mulva már az elfoglalt Szerencs-en feszítették föl a Rákóczyak
+sírboltját a magyarok felsegéllésének ürügye alatt magyar borban, magyar
+vérben fürdő német katonák. Zrinyi utálattal látta, ameddig nézhette, a
+németek tobzódó garázdálkodását, hogy emeli életcéllá a szükségtelen
+fosztogatást, az ok nélküli emberölést. Ennél nem pogányabb a pogány
+török se!
+
+A fejedelem apjának, anyjának koporsóit kivonszolták a napfényre, hogy
+jobban lássanak. Lefeszítették a tetejüket, maguk alá lódították széknek
+s beletúrtak a porladozó testekbe nyakláncért, gyűrűért, mentegombokért.
+Kiszórták a töredező szálú hosszú hajat, a csizmában elvitték, ami
+beleszorult s a kifordított koporsó alól elgördülő koponyán búcsúzásul
+nagyot rúgtak. Az egyik nem volt rest utána hajolni, hóna alá dugta, –
+ki is nevették érte a többiek, – s vitte emlékül haza.
+
+Zrinyi megriadt, mikor a hír, ami csak úgy, minden nagyobb jelentőség
+nélkül keringett a császári seregben, füléhez jutott:
+
+– Illyen méltóságos embereket az koporsóbul kihányni, hamvokon tapodni!
+
+Csáky László sötéten szólt:
+
+– Nem taposták-é sárban Rákóczy hajdui is viszontag az szentségeket,
+kinél méltóságosb nincsen az universumban?
+
+– De magyar hamvak!
+
+– Nem esmérek mást, hanem csak eretneket és igaz hütöt az föld kerekén!
+
+A magyar urak komor-komolyan bólintottak, ki igaz vallásosságból, ki a
+mindent takaró ürügyet helyeselve.
+
+– Nímet bitangok tapodják haló porában, ebek marcangolják az élő husát,
+kinek Rákóczy az neve! – ordította Drugeth.
+
+Az urak újra bólintottak, ki igaz hazafias érzéssel, ki személyes
+gyűlölettel.
+
+Mért érzi ő itt magát olyan idegennek? Rosszabb-e ő vagy talán jobb,
+mint a többi főúr? Ki az igazi ellenség, a török-e vagy a német? Vagy a
+magyar legfenébb a magyarral? Mi fontosabb, a religió, vagy a magyarság?
+Az égi haza vagy a földi? Rettenetes kérdések kioldhatatlan,
+szétvághatatlan boga! Ó! talán mégis a helyes úton torpan meg most
+ingadozva!? A megváltás olyan lehetetlen-é? Krisztus, az emberré lett
+Isten, nem áldozta-e föl életét a világ bűneinek megváltására? Istenné
+kellene annak az embernek lenni, aki a magyar világot akarja megváltani
+bűneitől? Talán nem!! Zrinyinek akkor van igaza, ha Zrinyire gondol.
+Csukd be most a szemedet, ne láss; ha eltaposol valakit vagy valamit
+rohanásodban, ne érezze meg kényes talpad, ne dobbanjon meg bolondos
+szíved, mert neked haladnod kell. Meddig? Látjátok, egyenes az út!
+Megyek veletek, olyan vagyok, mint ti, de majd eltér az utam s csak én
+tudom, merre, mert kanyarodását én kerekítem!
+
+
+XV.
+
+Sűrűn pihézett a hó a meredek útra, – amelyen egy hol jobbra, hol balra
+faroló szánt húztak nagy nehezen fölfelé a párolgó lovak, – a mult
+havazások alatt amúgy is roskadozó fákra s a szánban ülő nagy prémes
+gallérú bundájára. Zrinyi jött Klenovnikra atyjafiát, Homonnai Drugethet
+látogatni.
+
+Ki mondja, hogy Drugeth hontalan? Klenovnik talán rosszabb, mint
+Jeszenő? Nem az övé, Draskovich Gáspáré, aki barátságból engedte át
+varasdvármegyei két vára közül az egyiket a hontalanul bujdosónak? Hát
+aztán? Ő használja, ő élvezi a kényelmet, amit nyújt, tehát annyi,
+mintha az övé lenne. Vajjon ki lesz otthon? Csak János bátyám és Anna
+asszony fognak várni a nagy palotán, míg a szolgák botosaimat fogják
+lehúzni odakint. Hideg van. Bizony jól is esnék egy kis meleg leves.
+Vajjon átjön-e Gáspár gróf Trakostyánról? Talán már át is jött. Gáspár
+bátyám szereti a szószaporítást, borpusztítást. De mért jövök én ide?
+Egyik sem kenyerem! Mindegy! A boldogtalan rokon megérdemli, hogy
+fölkeressük szerencsétlenségében! Jól fog esni neki a csekély figyelem,
+amellyel apolgatására sietek, a pénz magának, az ételneműek feleségének.
+
+Míg a felvonó-hidat leeresztette a bástya-torony ablakán kikukucskáló
+őr, Zrinyi visszanézett a völgybe, a fénylő hó, a fekete faderekak
+között jég-palástját csillogtató patakra. Milyen szép a tél békéje!
+
+Az épület kapuja elé kanyarodó szánt egy szál könnyű dolmányban, hajadon
+fővel fogadta Drugeth.
+
+– Isten hozott, Miklós öcsém! – kiáltotta rá vidáman.
+
+Zrinyi szótlanul ölelte át a rokont.
+
+Az egyik ablakból három fiatal nő találgatta, hogy ki lehet a vendég.
+
+– Bizonnyára Vuk bátyám uram! – mondta szelesen a másik kettő mögött
+ágaskodva a legfiatalabb.
+
+– Nem, Borbála, nem! – fordult vissza lemondó mosollyal egy bronz haj
+övezte, fekete szemű, fehér arc.
+
+– Be jól tudod, Eusébia! – szólt oda enyelegve az asztal mellől lányának
+Draskovich Gáspár.
+
+– Istenem, mely vulgáris tréfa! – sóhajtott magában Eusébia.
+
+– Csak valamely rosz hírt ne hozzon férjem uramnak! – sóhajtott a
+szenvedő arcú fiatal Drugethné.
+
+– Kit hozol, János? Csak nem Zrini Miklóst? – szólt a belépőkre
+Draskovich.
+
+– De bizon én azt! – erősködött tréfásan Drugeth.
+
+Zrinyi merev udvariassággal fogott kezet a nőkkel, tekintetre is alig
+méltatta őket s a két férfivel különebb vonult. A nők ujra leültek az
+ablak-mélyedésben s kézimunkáik fölé hajolva hallgatták a férfiak
+beszélgetését. Eusébia unottan tekintett az egyszerű, szinte szegényes
+ruhájú vendégre, aki megérezve a rászálló pillantást, arra fordult.
+Erősen kidudorodó szemöldök-csontjai között lefutó, egyetlen, mély ránca
+elsímult, amint szembe találta a lány sötét tüzű tekintetének villanása.
+– Gyönyörű haj! – gondolta magában, de homlokán újra megjelent a ránc s
+Zrinyi visszafordult a férfiak felé. A kis szeles Borbála nevetve
+pillantgatott fel munkájából s nyilt csodálkozással rá-ráfeledkezett a
+komoly vendégre. Anna asszony csak férjét nem értette, hogy tud így
+örülni valaki az ő helyzetében egy vendégnek, aki hozzá jön, de nem az ő
+várába; s most föl is kel és megy; biztosan a kárpitokat és szőnyegeket
+fogja felhúzatni a falakra s kihordatja a tárházból az ezüst edényeket,
+evőeszközöket a vendég tiszteletére s szegény ártatlan gyermekei, a Bora
+meg a Gyurkó, csaknem koldusok.
+
+– Csak egy tikmony sültig mulassátok magatokat nélkülem! – szólt vissza
+az ajtóból a két férfinek Drugeth.
+
+Gáspár gróf örömmel mosolygott utána.
+
+– Öcsém uram, látja te kegyelmed, – súgta vendégének Draskovich, – ez az
+igaz virtus, ki kész szűvel fogadja szerencse forgását. Mind jón, mind
+gonoszon állhatatlanságának, sokféle játékjának nincsen ű rajta hatalma.
+
+– Bizony, bátyám uram, mert szerencse ajándékját nem más szűvel vette,
+mint egy piros almát, az kit bánat nélkül mingyárt visszaadhat; vagy ha
+nem ád is, tudja, hogy megrothad.
+
+– Nékem még annyi se! Merthogy el nem fogadom, ha megkénál is véle
+Fortuna asszony anyám. Élek, valamint élhetek. Megadom, kivel tartozom,
+királomnak, nemzetségemnek, de magános előbbre menetelemet nem áhítom.
+Sokakat ronta, törete mán az tartalék nélkül való ambitio. Koporsómban
+is csak Draskovith lészek, de királi trónuson is csak az. Látom, öcsém
+uram, az lineákat, az kik határt vetnek előbbre menetelemnek; vagyon
+annyi ész bennem, jól innen maradok. Nem nyúlok az után is, kit
+elérhetnék, hogy ollyasra ne induljon föl bennem az kévánság, kit soha
+el nem érhetek. Egy Draskovith csak előre lépik, hátra sohun és soha. Én
+nem lépek egyet is! – fejezte be minden kicsiségen felülálló
+grandseigneuri mosollyal.
+
+Zrinyi végignézett az ápolt szakállon, derült, barna-piros arcon, a
+nyilt csillogású szemeken, a drága s aprólékos gonddal összeválogatott
+ruházaton s az irigység hirtelen támadó forgószele kavarta föl benne az
+indulatokat. Ez lenne-é a helyes út? Barmot hízlalni és búzát aratni,
+királynak lenni tiszttartók, jobbágyok hadán; fénnyel, pompával övezve
+gunnyasztani magányos várában, vadászni, vendégeskedni, enni, inni? Az
+egész a körül forog, hogy mi jobb és szebb, a Ma vagy a holnap.
+
+Drugeth valami kárpit elhelyezésében megakadt, hiszen nem a maga várában
+rendelkezett, s visszajött Draskovichért.
+
+– Mi tanácslást várhatsz tűlem? – válaszolt Drugethnek Gáspár gróf
+finoman, a látszatot mentve s mint vendéghez illik, Drugeth előtt ment
+ki az ajtón.
+
+Zrinyi kelletlen érzéssel, de udvariasan vonult közelebb a nőkhöz.
+
+– Mit csinál, asszonyom, Gyurkó, az gyönge virágszál, és Bora hugocskám?
+– fordult kedvesen Drugethnéhoz.
+
+Az asszonynak könny szökött szemébe:
+
+– Köszönöm kegyelmednek, csak elvannak.
+
+Zrinyi tehetetlennek érezte magát a síró fájdalommal szemben; édes anyja
+emléke villant a fejébe s szeretett volna más fordulatot adni a
+beszédnek. Drugethné megérezte, eltörülte szeméből a könnyet s
+mosolyogva folytatta:
+
+– Gyurkómnak minden öröme az nyilazásban, nyargalásban vagyon.
+
+– Vitéz lészen, valamint atyja ura.
+
+– Csak kicsinyég kisebb vitéz volna János! – válaszolt édes-bús arccal
+az asszony.
+
+– No, no, nem jól beszél kegyelmed, asszonyom, – rázta a fejét Zrinyi. –
+Az virtus haszon-hozó dolog mind az vitézlő personájának, mind
+hazájának.
+
+– Úgy bizony! – kottyant bele Borbála.
+
+Eusébia szája egyet rándult, Borbálára nézett, aztán Zrinyire s gőgös
+tekintete végre is az ablakon állapodott meg.
+
+– Lám, lám, hugom asszony, – nevette Zrinyi Borbálára, de szeme a másik
+lány aranyos hajának fényét kereste.
+
+– Hallám hírét bátyám uramnak! – folytatta Borbála kedveskedve.
+
+– Penég nincsen tálentumom az hímvarráshoz, – enyelgett Zrinyi.
+
+– Nem úgy, hanem úgy, hogy kegyelmed nagy nyomorítója az töröknek; vitéz
+hadnagy az félhold ellenében. Azért ne nézzen úgy rám, bátyám uram,
+mikéntha én volnék az kanizsai basa! Nem tréfaszó, kit beszéllek.
+
+– Borbála! – szólt Eusébia a leányra unott, feddő hangon.
+
+– Istenkém, Jézuskám, tűled az embernek jó kedve is alig lehet.
+
+Zrinyit kezdte bosszantani ez a dölyfös, unalommal bélelt leány; feléje
+fordult:
+
+– Sima fődü palotán szokatlan magamfajta vitéz szava nehezen perdül, de
+mán azért csak mégis megkérdem, nem-é inkább vitéznek lenne hugom
+asszony hütös felesége, hogysem másnak.
+
+– Szeressem én ütet, ű meg engem. Az többi, valamint füst és por! –
+válaszolt kurtán-furcsán Eusébia.
+
+– Fiúnak lettél volna csak jó! – mosolyogta Drugethné.
+
+– Nem ollyan rosz leánynak is! – mondta félhangon Zrinyi.
+
+Ezért meg Borbála haragudott meg s hirtelen nagy szorgalommal kezdett
+öltögetni.
+
+Eusébia Zrinyire nézett és elfakadt nevetve. Zrinyi eleinte vele
+kacagott, de azután úgy kezdte érezni, hogy neki nincs semmi oka a
+jókedvre, sőt inkább mintha ő lenne a nevetség tárgya; hirtelen
+abbahagyta. Eusébia is visszakomolyodott, de még később is
+föl-fölnevetett, mint aki nem tud kiverni a fejéből valami kitünő
+dolgot.
+
+Egyszeriben tülökhang, hidlánc-csörgés hatott fel hozzájuk puhán a külső
+havon át. Eusébia arcát, amelyről eltünt a gúny, meleg vidámság öntötte
+el; letette munkáját s egy másik ablakhoz lépve kinézett.
+
+Most jön a fattyuja, – gondolta magában goromba irigységgel Zrinyi. –
+Mit keresek én itt? – Kar-feszítő, szív-dobbantó vágy támadt benne az
+aranyos hajú lány után, aki senkivel sem törődve örült az érkezőnek.
+
+Kevésre rá nagy örömmel hozták be karon fogva Drugeth és Draskovich
+Erdődy Farkast, a petrinjai commendant fiát.
+
+Piperkőcösen alakított, tarkóig érő hajú, sárga csizmájú, gondozott
+ruhájú, szép fiú volt Erdődy; olyan, amilyeneket írott csata-képeken lát
+az ember. Eusébia szinte elébe szaladt, úgy sietett vele kezet fogni.
+Erdődy ábrándosan nézett az ábrándos szemekbe s tovább tartotta kezében
+a lány kezét, mint az illendőség engedte s a rokoni kötelék magyarázta
+volna. Borbálához lépve pajkosan mosolygott rá s éppen olyan hosszú
+ideig tartotta volna a kezét, de a lány nevető-durcásan vonta el magát
+előle. A nők újra letelepedtek munkáik mellé, a férfiak az asztal köré.
+Eusébia egy szempillantással a maga közelében jelölt ki széket Erdődynek
+a két csoport között, s ha a legény néha-néha Borbálára kedveskedett
+tekintetével, alig észrevehetően dobbantott egyet a lábával s elővillant
+a szoknya alól a himzett török papucs. Erdődy ilyenkor végigsimított a
+haján s szerelmesen nézett Eusébiára. Zrinyit, aki figyelte őket, majd
+fölvetette a méreg; legjobban szerette volna fejbe sújtani ezt a
+kikent-kifent nyalka fiatalt s másik kezével magához kanyarítani a
+rátartós kisasszonyt.
+
+– Kemény telünk van, – szólt Drugeth.
+
+– Hordatod-é mán vermidben az jeget, János? – kérdezte Draskovich.
+
+– Igen, igen, holnap kezdik, – felelt Drugeth, mint aki csak most
+határozza el magát a dologra.
+
+– Bár fagyna belé Rákóczy ügyeközeti az ecsedi lápban! – mondta Gáspár
+gróf.
+
+– De bizony vérben fog az fagyni! – kiáltott Zrinyi, aki örült, hogy
+valahogyan utat adhat háborgó dühének.
+
+– Meg is sokasoda Isten ostora rajtunk az külömb-külömbféle
+bálványozások miatt, kik közinkben férkőztek, – vélte Drugeth.
+
+– Nem voltunk restek az bűnre mi is, – legyintett a kezével Draskovich.
+
+– Annak oka is csak az bálványozás, – válaszolt Drugeth. – Kimenének
+fiaink külső országokban azzal nesszel, hogy az tudományokban
+tekélletesítik elméjeket s ihon, haza hozák az lutherana confessiót,
+ördög találmányát.
+
+– Kiki tudja, – szólt nyegle fölénnyel Erdődy, – amaz Luther Márton
+fölhajta egypár korsó sert, s úgy fabrikállá az új hütöt. Nyilván ördög
+dolga ez! Látja kegyelmetek, az utak, erdők, berkek teli vannak szegény
+legényekkel, szabad hadnagyokkal, az kiknek dúlás, fosztogatás kenyerek.
+
+– Győjtsünk osztán seregeket, – szólt Zrinyi, – illyen garázda
+kóborlókbul, kik az maguk vitézségek rudimentáit vagy kassai
+kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon, vagy
+más szabad várasok s szegény polgárok kárán végezték el; az kik nem az
+jó hírért, névért s böcsületért, hazájokhoz való szeretetekért iratták
+be magukat az hadakozásban, hanem hogy jobban ezeket az virtusokat
+szabadabbul űzhessék!
+
+– Az kostajnicai török nem tött annyi kárt talám Petrinja táján, mint az
+kóborló vitézek, – állította Erdődy.
+
+– Meg van kegyelmetek áldva, öcsém uram, arrafelé az predauciusok,
+valahok és sclavok népével is, – tette hozzá Draskovich.
+
+– Az is az török császároknak lelkeken szárad, – mondta Erdődy, – hogy
+pokol tüze pörkölje le fejekrül turbánjokat, hehehe; kihajták
+országukból az mi földünkre űket s mast az végeken az török ellen való
+vigyázás színe alatt lopnak, garázdálkodnak, kevélykednek. Az idegen nem
+kémélli, ki magyar.
+
+– Talám magyar az magyart igen? – kérdezte kihivóan Zrinyi.
+
+Eusébia meghökkenve tekintett föl munkájából a szólóra s valami gyönge
+érdeklődés villáma cikázott át szemén, amelynek sugara csak újra Erdődyn
+pihent meg szerelmesen.
+
+Erdődy kérdően nézett Zrinyire, aki az ellene s Péter ellen folyó
+személyes áskálódásokra gondolva tette föl a kérdést, amelyre Drugeth
+felelt fölcsattanva, aki csak egy gonoszt ismert a földön, Rákóczyt:
+
+– Arrul nem beszéllek, ki rajtunk esett, de azon felyül is mely igen
+röttenetös insolentiákat cselekedtenek Rákóczy hadai az magyaron s
+nemdenem űk is magyarok? Templomokat, parochiákat, udvarokat, városokat
+megdúltak; nemes és paraszt emberek sustentálására való javait, búzáit,
+borait, kenyerét, ruháját elvitték; szarvas és lábas marháit leverték és
+egyéb javait felprédálták. Sírokat felásván, holt testeket
+megháborították, lakos és igaz járatbeli jámbor kereskedő és egyéb
+embereket városokban és falvakban, házukban és útjokban mindenekbül
+kifosztották. Marhájokat elvonták, sokakat megkínoztak és megöltek, és
+egyéb kimondhatatlan istentelenséget, keserves kegyetlenséget,
+tribulatiókat és oppressiókat cselekedtenek.
+
+Zrinyi fölött hirtelen elborult az ég. Unta Drugeth hangos
+panaszolkodását, Draskovich selymes finomkodását, Erdődy nyegleségét, a
+nők butaságát vagy gonoszságát; az egész társaságot, a fajtáját, az
+országot! Ó! buja olasz völgyeken gördülő négyökrös szekéren hanyatt
+fekve a széna között Vergiliust olvasni… másutt lenni, cselekedni,
+szeretni: élni, ó élni!
+
+– Mikoron haza jüvék az táborbul, – hangzott fel szava szinte kiáltva, –
+az hol az legaljosb nímöt feldwäbel is nagyobb úr, mint királa védelmére
+fölült magyar nemes, szalad elejbém mán az vár piacán az kapitány s
+lelke szakadva előbeszélli, hogy Miklós bátyám uram meghagyott
+özvegyének bosiákói jobbágyai fegyveres kézzel törtek be udvarházában, s
+hogy udvarbíráját megölték, s hogy mindent feldúltak, prédáltak.
+
+– Hm! Aggebje parasztja! – szólt közbe Draskovich. – Büdös és kártévő!
+
+– Csak az, eresztenénk szájokra a zablát! – tódította Drugeth.
+
+– Az paraszt, az paraszt, mondja kegyelmetek! S az úr, nemes, nemzetes
+és vitézlő úr? Vannak néminemű új bányáink nékem s öcsém uramnak,
+Péternek, ki Lichben, ki Bakarban. Hát az minap Varasdon, croatiai és
+sclavoniai státusoknak gyűlésén nagy hangos panasz-szóra nyitá fel
+száját ellenünk Frangyepán Miklós uram, hogy így, hogy megintlen úgy, az
+bányák ide, az bányák oda. Tyűh! nagy gravámen! – gondulá az gyűlés. Egy
+szóval kiküldék zágrábvármegyei szolgabíró uramat, Jellachich Gábort,
+hogy az bányákat haladék nélkül betöltsük és betemessük.
+
+– Injuria! – kiáltott Drugeth.
+
+– Gubás ebnek fanos eb az társa, – bölcselkedett Draskovich.
+
+– Majd! – fejezte be megcsendesülve, nagy megvetéssel Zrinyi. Dolmánya
+alatt megfeszültek mellén az izmok, amint most Eusébiára nézett. – Eh! –
+gondolta magában, – Frangepán ugathat, a paraszt csak paraszt, Eusébia
+csak asszonyi állat; a német, ha generális is, csak német, de ő, ő
+Zrinyi!
+
+Drugethné nagyott sóhajtott és szomorúan rázta a fejét.
+
+A kályhában pattogva ropogott a kemény fa s hangja betöltötte a hirtelen
+nagy csöndbe burkolódzó termet. Hó-felhőket kavart odakint a zúgó vihar;
+az ónas ablakok sírva rezegtek. A férfiak bajuszukat pödörgették s maguk
+elé néztek; a nők munkáik fölé hajoltan öltögettek. Draskovich palotás
+agara nagyot ásítva nyújtózkodott elő az asztal alól, hogy ura széke alá
+gömbölyödve folytassa az alvást.
+
+– Jó kis zivatar! – szólalt meg kitekintve Drugeth.
+
+– Szegény őzikék kint az erdőben! – mondta Borbála.
+
+A férfiak elnevették magukat.
+
+– Majd lelűjjük üket, hogy ne fázzanak! – nyugtatta meg Borbálát
+tréfásan Draskovich.
+
+Eusébia leejtett valamit s amint Erdődy föladta neki, kezük összeért; a
+legény szeme kerekre tágult, a lány lehunyta az övét.
+
+Az oldalba rúgott agár vonítva ugrott ki a szék alól.
+
+– Öcsém uram, az agaram! – feddette tréfásan Zrinyit Draskovich.
+
+– Nem akartam, bátyám uram, – mentegetőzött mogorván Zrinyi, –
+megcsuszamlék csizmám az págyimentomon.
+
+Borbála szerelmes önfeledéssel nézett, nézett Zrinyire.
+
+– Soha nem ülünk mán asztalhoz? – kérdezte Drugeth.
+
+Ujra beállt a csönd. A kint féktelenül tomboló vihar a kéménybe szorulva
+panaszosan zokogott.
+
+
+XVI.
+
+– Megharagutt? Haragudjék! Majd megbékéll!
+
+– De, nagyságos uram, nem igen felette jó nekünk, ha Péter gróf
+haragszik.
+
+– Hát mitévő légyek? Térden csuszkorálva imádjam ű nagyságát? Enyim az
+gulya, osztán punktum. Süttessen másszor billogot az baromra, ki üvé, –
+zárta le a vitás marhacsordáról való eszmecserét Zrinyi.
+
+Migliani páter nem mozdult; kövér arcán gyorsan mozogtak a ráncok: úgy
+látszott, szeretett volna még valamit mondani.
+
+– Hallom atyaságodat, – jelentette türelmetlenül Zrinyi a társalgás
+folytatásába való beleegyezését.
+
+– Iszonyatos nagy infamia, nagyságos uram, kit előbeszélleni fogok uram
+kegyelmes engedelmével. Mikulich Tamás, amaz két lelkű, alattomos
+personális, nagyságtoknak bizony érdemetlen tutorja nagyságtok gyönge
+gyermekségeknek korán, széltén hirdeti, hogy nagyságodat Rákóczy
+valamely hajduja üstökön ragadva hurcolá Ónod alatt az erdélyiek
+táborában, hunnan is csak nagy sok könyörgésre, jól megsarcoltatva
+bocsájták vissza.
+
+Zrinyi türelmetlenül intett a kezével, hogy hallgasson.
+
+A páternek megmozdult a szája: még nem fejezte be; de urával nem mert
+ellenkezni, nagyot nyelve küldte vissza magába a feltolakvó szó áradatot
+s dohogva köszönt el.
+
+Ugassanak, mit bánja ő! Gondolata, mint a szétlőtt szárnyú madár,
+vergődve röpdösött Eusébia körül, ki fut előtte, mint galamb az ölyü
+előtt. Pedig az idő leszedheti ifjúsága rózsáit, sűrű barázdákkal
+megszánthatja orcáit, ezüstté fordíthatja aranyos haját. A gyöngyvirág
+könnyen hervad, a csorgó patak vissza nem folyhat! Ó Viola! kegyetlen
+Viola! Mint tigris a vérben, gyönyörködik véghetetlen nehéz bánatában.
+Az acél meglágyulhat tűzzel, mesterséggel, hangyanyom a kövön
+megismerszik idővel, de az ő sűrű sok sóhajtása annyi Violának, mint
+gyönge szél tölgyfának, mely meg hajolhat; mint tengerhab sziklának,
+melyet meg nem ronthat… Újra ez a mélységbe zuhanás, újra ez az
+örvénnyel küzdés! Mért? Oly óriási hiba-e egy élet számvetésében, ha
+kihagyjuk a tiszta, kézfogós, lakodalmas szerelmet? Neki cselekednie
+kell, rá hivatás vár ezen a rozzant magyar földön, mért borítja hát el
+most ez a sötét felhő tervei büszke erdejét? Nem volt-e elég a
+nagy-hefflányi küzködés, szégyen, ahol egy Zrinyi! Zrinyi elől vitték el
+a lányt? Ott az a nyavalyás, itt ez a nyalka állnak elébe; Julia
+Nádasdyné, Eusébia pedig Lykaont szereti.
+
+Ez a gondolat ült mögé nyergébe, ha kilovagolt; ez könyökölt melléje, ha
+olasz és latin könyveibe merült; ez burkolódzott bundájába, ha Légrádra
+ment rendelkezni; ez feküdt nyugvó helyére, ha aludni tért; ez fogta a
+tányérját magános ebédein; ez komolykodott ki a tükörből, ha
+fésülködött; ez hörgött föl rá a halálra sebzett vad szájából.
+
+Eseménytelen tépelődésben, erőltetett vadászatokban, komor
+parancsolgatásban, verselgetésben tölt Zrinyi Miklós tele. Mit ért a
+fényes családi fészek minden kényelmével, pompájával, ha nem nézte; mit
+az óriási birtok gondja, ha Miglianira hárította; mit a légrádi
+kapitányság, ha a török nyugton volt; mit a császári ezredesség, ha hada
+a tél előtt eloszlott; mit az egész izom-őrlő, idegpattantó küzdelem, ha
+egy lányra való mértéktelen vágya mindezt szétfujta, mint az őszi vihar
+a friss avart; ha minden boldogságát árnyképpé fordította ez a szerelem;
+ha minden értéke szétfolyva omlott el ujjai között, mint a Sátán
+ajándékozta pénz? Mit ért az ősök multja, mikor az ivadék jövője borult
+el? Mire az agy búgó zakatolása, ha közbeszólt a szív?
+
+Ó, milyen hosszúk ezek a rövid napok; mily örökkévalóságok a hosszú
+éjszakák! Nappal mindig ugyanazok az arcok s rajtuk ugyanaz az ijedt
+kiváncsiság, hogy mi lelheti az urat! Éjjel az az ezer formába öltöző
+egy valóság! Nappal az unalmas várbeliek, az unatkozó hadi nép röhögő,
+civakodó vagy mogorva, csöndes ide-odaténfergése! Éjjel a jövő, mint egy
+sötét barlangszáj; a gerincfeszitő testi vágy; a hiúság, nagyratörés
+szárnyaszegett vergődése.
+
+Mi lesz ennek a vége?
+
+Néha forrt benne minden indulat, remegett minden izom, – mint a
+repedésig fűtött katlan, – mikor szemébe paskolta a szél a havas esőt a
+kursaneci erdőben. Néha bágyadtan keringtek benne szerelmének,
+nagyravágyásának roncsai, mint hajótörő tengeri vész után csöndes
+öbölben árbóc, deszka, vitorla, – mikor könyvére könyökölve hallgatta
+magánossága társának, az öreg kályhának duruzsolását.
+
+És Klenovnik?
+
+Jobb szeretett oda nem menni. Ha ott volt, alig tudta magát
+visszatartani valami őrült erőszakosság elkövetésétől; tömör dühvel
+nézte a lányok között kakaskodó Erdődyt; bántotta Borbálának feléje
+forduló állhatatos bámulata, ingerelte Eusébia gőgös elfordulása. Mért
+vágyódik utána, mint Echo szó után, mint deres hóharmat napmelege után,
+mint tudatlan fürj csalogató síp után, mint mágnes a hideg vas után,
+mikor Eusébia konok és kegyetlen? Ha Erdődy ott volt, csak rá nézett,
+csak neki volt mosolya, csak számára volt jó szava s ő mehetett
+politizálni a férfiakkal, vigasztalhatta a siránkozó Drugethnét vagy
+hallgathatta Borbála kinálkozó csacsogását. S ha a piperkőc Vuk máshol
+mulatott, Eusébia, mint az alvajáró, jött, ment és sötét szeme befelé
+világított. Verseit szórakozott mosollyal fogadta s tán el sem olvasta
+őket! Kerülte, futott előle, mint ama könnyű köd a forgó szél előtt,
+mint hideg hóharmat nap melege előtt, mint fürj karvaly előtt, mint
+árnyék nap előtt.
+
+Riadva nézett néha magába s elijedt: Istenem, milyen szűk körben forog
+minden érzése, minden gondolata! Ember ő, férfi? Hisz mint a párzás
+dühében sívó oroszlán járja körül ezt a kemény kősziklát! Bágyadás és
+kavargó düh között váltakozó vágyakozásában megátkozta a szerelmet, amit
+a legaljasabb nevekkel illetett magában, nősténynek káromolta a nőt s
+aztán hűvös, sötét hajnalban menekült haza Csáktornyára.
+
+A török? Bánja is ő! Nyuvadjanak meg ott, ahol vannak! Fullasszák vérbe
+az országot s fulladjanak meg maguk is a diadal gőgjében! Legyen bár
+muzulmánná az esztergomi érsek, mit törődik ő vele!
+
+A király? Távoli kegyes idegen…
+
+A harc? Patkány-marakodás!
+
+A hadi pálya? Bohóc-kapaszkodás!
+
+Az élet? Rongy, rongy, rongy!
+
+Lóra! Sarkantyúzva hajszolta az izzadó dögöt sáron, jegen, havon
+keresztül; s este a csatakos hazaérés után a váltott ruha melegében
+ellágyulva ült a gyertya mellé s papirnak dülve burkolt, halvány
+idylliumokba, klasszikus képekbe öltöztette vad szerelmét, amelynek
+nyersesége át-átütött a síma, divatos mázon.
+
+Közben múlt a tél; a hó leolvadt a hegyekről s hófoltos pocséták
+borították a mezőket, amelyeknek feketeségét zölddel kezdte tarkázni a
+párapólyás csecsemő tavasz.
+
+Zrinyi elborulva nézte az örökegy játékot vára ablakából:
+
+– Mit örülök rajta, ha hegyrül lement az hó, ha bánat úgy hordoz, mint
+erős szájú ló, ha az én sok könnyem árvízhez hasonló, ha búm örökké nő,
+mint fára az komló?
+
+Aztán nem mozdult semerre se: otthon várta makacs magábavonulással az
+eseményeket. De vajjon jönnek-é? Mindegy! Eleget kergette idáig őket, ő
+futott utánuk. Most nem! Vár.
+
+
+XVII.
+
+Gyönge kopogás zaja hangzott a nehéz, vasalt tölgyfa ajtón.
+
+Zrinyi annyira belemerült olasz szerzőjével a Lancaster és York-ház
+hatalmas küzdelmének véres eseményeibe, hogy csak pillanatok mulva
+hallotta meg.
+
+Az ajtó-nyíláson Cosimo páter kémlelt be ijedt kiváncsisággal:
+
+– Néminemű megjelenteni valók volnának, nagyságos uram!
+
+Zrinyi intett, hogy csak jöjjön be. A páter belépett; de az ajtó nem
+csukódott be utánna, mert most Forstall fogta meg a kilincset, hogy
+Patachich Péternek adja át.
+
+Kint új erőre kapott májusi nap melegített s a nyitott ablakon keresztül
+behallatszott a kis, hímes boltú szobába a kert, az erdő tavaszi
+zsongása.
+
+– Laudetur! – morogták az érkezők.
+
+– In aeternum! – mosolyogta lenézéssel az úr, hogy íme, most csakugyan
+az események keresik fel őt, mert történni kellett valaminek, hogy ez a
+három ember önként kopogtat barlangja, a könyvesház ajtaján. Megjelölte
+körmével, ahol elhagyta az olvasást és a csöndben álldogálók felé
+fordította székét.
+
+– Hirek futamnak széjjel az országokban, – kezdte fontoskodó arccal
+Migliani, – Rákóczy új hadának új győzödelmirül. Kiindula Zsigmond úrfi
+Erdélybül, készen az cselekedetre, miként egy török s nagy vigyázással
+forgatja szablyáját ellenünk, miként egy spanyor. Puchaim generál
+futamik ám, de nem az harcba, hanem az harcbul; Szendrő felé nyomakodik
+vissza nagy sok bajlódással, kapkodásokkal; tollaskodó nímöt vitézin
+megszorula az plundra. Vagyon dolga az poroszlómesternek, merthogy
+morgolódnak, szökdösnek az nímötök, miként taval Rákóczy hajdui; az
+mezei borbély is nem nyugotja kezét ölben, mert telve táborunk
+sebesekkel. Mast tetszik ki, mely igaz az török példaszó, hogy ha az te
+ellenséged ollyan is, mint az elefánt, annyinak tartsad, mint az legyet,
+ne félj tüle; ha ollyan is, mint az légy, úgy se vesd meg, hanem
+oltalmazd tüle magadat, mint az elefánttul! Ihon elefánt lén az légybül,
+ki Puchaim füle környül zummogott! Más felül Torstenson kapott Gallas
+nímötjeiben mezei derék haddal, kiket meg is vere s mastan siet hadait
+componálni az úrfiéival.
+
+Zrinyi gondolkozva hallgatta a páter szapora szavát: most jó lenne
+megint Zrinyi, aki kidobja a pénzt az ablakon iratos vitézek fogadására
+s ott ágál ő fölségéhöz való hűségével az elsők sorában! Titkos
+megelégedéssel szólt:
+
+– Baj biz a!
+
+– Bizonnyal az, nagyságos uram! Személy szerént való insurrectiót
+hirdete ű fölsége az dunai két districtusnak; de nincsen bennek
+körösztény indulat és magyar vér, elhúzzák magokat az hadakozástul.
+
+Nem is bolondultak meg, hogy fölüljenek, – gondolta Zrinyi. Gúnyosan
+ötlött a fejébe, hogy most gyűlést tartanak Varasdon Horvát- és
+Szlavonországok urai.
+
+– Mit mívelnek az tekéntetes Karok és Rendek Varasdon? – kérdezte
+hangosan.
+
+Cosimo páter összekulcsolta hasán a kezét s fejét félrehajtva
+hallgatott: sajnos, ezt nem ő tudja; más fog beszélni s ő hallgathat.
+
+Forstall elsimította talárja mellén a ráncokat és megszólalt:
+
+– Királ urunk ű fölsége – győzödelem koszorúzza szent fejét! – ezer
+lovast sollicitála országi védelmére Rákóczy ellen, ki utolsó
+veszedelmet készít hazánknak. Az tekéntetes Karok és Rendek, – mint
+írják, – vitam et sanguinem készek áldozni, sed Croatia et Sclavonia,
+quae erant olim repletae militibus, hadi nép nélkül szűkölködnek s
+lehetetlen immár bennek az legnagyobb solddal is ezer lovast toborzani.
+Itt volnának, az igaz, az végbeli vitézek, de az török az szomszédságban
+leselkedik, kiért is az ország határai pusztán nem maradhassanak nemcsak
+az mi, de az haereditaria provinciák épségben megtartásoknak okáért is.
+
+Kis ravaszok, – gondolta Zrinyi, – az örökös tartományokat tolják
+mindjárt előtérbe, hogy a király megfélemedvén legkedvesebb s drágább
+országrésze elvesztésének gondolatától, a végbeli vitézeket meghagyja
+helyükön.
+
+– No, Patachich uram, – kérdezte hamiskás szájvonással Zrinyi, – hát
+osztán csakugyan komolyformán rözgölődik az török?
+
+– Mán akár tudták, akár nem az tekéntetes Karok és Rendek, nem csalták
+alá az királt, mert való, hogy az török császár hada Bosznában
+győlekezik. Azt beszélli az végbeli fáma, hogy horvát földön vagyon
+szándoka általtörni az velencések ellen. Nem lészen kárunkra az
+figyelmezés, főkapitány uram.
+
+– Hejh, pater Marce, be feledékeny kegyelmed, – kiáltott Migliani
+örülve, hogy a szót ismét magához kaparíthatta. – Esének egyéb
+történetek is az varasdi gyűlésen!
+
+Forstall bosszankodva vonta végig nyelvét ajkán: hogy is felejthette el;
+no igen, Patachich szólt közbe, csak azért nem mondhatta. Finom,
+udvarias mozdulattal adta át a szót Miglianinak.
+
+– Hát az történt, mint az provincialis atyaságátul értém, hogy az gyűlés
+színe előtt, – s vaskos ujjain kezdte számlálni, – Mikulich Tamás,
+Erdődy Farkas, Pethő István uraimék s tudja az nagy mufti, kicsuda,
+Jankovich Péter uramné és Laczkovich István uramné asszonyaim képében
+hangos panaszra fakadának Zrini Péter uram ellen, hogy néminemű
+földjüket, jószágokat az Dráva szigetein, nemkülönben Oszaly alatt s az
+Muraközön erő-hatalommal elfoglalta és magának tartotta.
+
+Zrinyiben, aki a végig felezett családi birtok ügyeiben sokszor
+összekoccant ugyan öccsével, most feltámadt a vére pártolása mégis:
+
+– No lám, az maszlagban megzabállottak mind frigyet vetének egy az
+mással ellenünk! És az croatiai statusok?
+
+– Kiküldék Petretich zágrábi prépost és Zakmárdy ítélőmester uraimékat
+Péter grófhoz az ország leveleivel, hogy jussát az törvény útján keresse
+s az erőszakosság cselekedetitül magát megtartóztassa.
+
+– Köszönöm kegyelmeteknek! – bocsátotta el kurtán embereit Zrinyi.
+
+A három férfi elköszönt és vonult a várnagy lakása felé a harminckét
+levelű bibliához s a mázos korsókhoz.
+
+Zrinyi egyedül maradva elgondolkozott. Baj és baj, mindenütt baj! Vitéz
+kéne ő fölségének! A vármegyék vonakodnak, a horvát rendek
+hímeznek-hámoznak… Most megint itt lenne az alkalom megmutatni, hogy
+Zrinyi tántoríthatatlan királya oldaláról; ha kell, utolsó sustákját is
+ő fölsége kezeihez bocsátja… Török had Boszniában? Rajtuk ütni valami
+hihetetlen vitézi vállalattal, milyen szép lenne!… Vagy elbánni ezekkel
+a hegyes fogú mezei egerekkel, akik Péter csűrje körül cincognak…! De
+minek? Mit csörtessen ő ebben a piszkos mocsárban valami távoli vetés
+reményében, mint egy koszos vadkan?! Nem érdemel meg a német egy olyan
+életet, mint az övé… s megérdemelné-é egymást fölfaló fajtája, hogy a
+török ellen való hadakozásban eméssze? Érdemes-e ezen a romlott magyar
+világon valamit kezdeni? Kinevette magát a «megváltás» eszméjéért, ami
+nem is olyan régen úgy felcsigázta minden képességét… Minek a mozdulat?
+Kár érte. A szobrok se mozdulnak s mégis szépek… Igaza van a töröknek,
+nagyon igaza: jobb ülni, mint állni; feküdni, mint ülni; de fekvésnél is
+jobb a holtan terülés!
+
+– Lássuk tovább, mi módon űzték, öldösték egy az mást amaz bolond
+angliusok hitván csörgős játékok bírásokért, – szólt hangosan; azzal
+robbanva kanyarította vissza székét szembe az asztallal s nekikönyökölt
+Biondi könyvének.
+
+Jöhettek aztán hozzá jelenteni akármit: Rákóczy… a király… Mikulich itt,
+a svédek ott, – dacos elfordulással minden cselekvéstől, minden
+tépelődéstől csak távoli árnyékokat mozgató olvasmányának és dohogó
+sétáinak élt.
+
+Ilyen lelki állapotban találta a királyi meghagyás, hogy a birodalmi
+sereg segítségeül ezer könnyű lovast fogadjon és siessen a császári
+táborba. Gúnyosan nevetett föl:
+
+– Ihon, jünnek az események csőstül! Nosza Herr Graf von Serin, ragadj
+mastan szablyához, toborozzál hadi népet, hiszem te vagy az, az kinek
+ugrálva, nem sóhajtva megyen ki az arany erszényébül! Kelj mezőben
+vitézid élén, derék leventa, merthogy talám mast lészen az üdeje, hogy
+hullat öledben egyetmást az földi jók fölséges asztalnok-mestere.
+Nélküled bizony egy szaró-széket sem tudnak megvenni nímöt generál
+uraimék!… Nem, nem megyek, – zúgott benne tombolva az elkeseredett
+ellenkezés.
+
+Az éjjel alig aludt valamit. Forgott az agyában a sok terv, búgott a
+szivében a sok indulat s nem tudott megállapodni egyiknél sem. Mint
+valami nyomorult, kormánya vesztett, vitorlája pusztult hajó-teknőt,
+hajtotta, himbálta, kavarta az örvénylő ár; öntudatának égve maradt kis
+mécsese is makacson, dacosan nézte a homályos háborgást. Fülében
+pillanatonként megújuló távoli ágyú-dübörgés zúgott s érezte, hogy
+halántékában kopogva lüktet a vér. Akarata, mint a fejbe kólintott
+ember, elalélva hallgatta az indulatok boszorkány-szombatjának belülről
+kihangzó tompa zaját.
+
+Vérben úszó szemekkel ébredt; vállát verő göndör haja összegubancolódva
+fogta körül sápadt arcát. Lomhán állott talpra, de mikor az ablak felé
+fordulva szembe találta a reggeli nap friss ragyogása, nagy elhatározás
+születésének nyers örömével szegte föl a fejét, mint aki a szerencse
+ellen ágaskodva egy kártyára teszi föl az ősi dominium utolsó ezer
+holdját.
+
+– Vuk öcsém tahát Varasdon fújja az kígyóküvet Péter ellen? Jó! Megyek
+az lányhoz és megkérdem… Megkérdem!!!
+
+Nyergeltetett. Lóra ülve megtapintotta az aranyhímes kápa pisztolyait s
+emberei nagy bámuldozására, egy szál lovas szolgával vágtatott ki a
+várból.
+
+
+XVIII.
+
+– Jó napot! – fogadta röviden a klenovniki várnagy alázatos köszöntését
+Zrinyi, a sok lovaglásban görbére gémberedett lábait egyengetve, míg két
+szolga söpörte, tisztogatta az út porától csizmáját, ruháját. – S az
+urak? – kérdezte az útra felkötött haját kieresztve a süveg alól.
+
+A szolgák tiszteletteljes távolba vonultak seprőikkel, kendőikkel és
+vártak.
+
+– Nagyságos uraim hajnallal Trakostyánra mentek, nagyságos uram!
+
+– Hát ki vagyon itthun?
+
+– Nagyságod szolgálatjára Drugeth nagyságos uramné asszonyom és Eusébia
+kisasszony, merthogy Borbála kisasszony kevés napok előtt haza mene
+atyja urához, de megjün az héten.
+
+Zrinyi gondolkozva nézett szét a hűvös kapualjban a muskatélyokon,
+szakállosokon, az őrszobájuk előtt padoló drabantokon. A külső udvarról
+nyíló kapu fél szárnyra, a belső udvarra nyíló teljesen, sarkig tárva:
+kint lángoló nap, közbül hűvös sötét.
+
+– Tudom az járást! – utasította vissza Zrinyi az ott ténfergő nemes inas
+ajánlkozását.
+
+– Az ebédlő palotából jobb kézt asszonyunk házában lésznek bizonnyára, –
+bátorkodott még megjegyezni a várnagy.
+
+Zrinyi intett a fejével, hogy jó s megindult a lépcsőház felé.
+
+A várnagy vont egyet a vállán s visszament a külső udvarra a lovak s a
+vendég szolga ellátásáról gondoskodni.
+
+A darabontok összevigyorogtak, ahogy az úr alakja eltünt a lépcsőkön.
+
+– Hüjh! de bölény-bika egy úr! – bökte az egyik oldalba a társát.
+
+– No, ha ez reá ereszkedik arra az vékonypénzű fehérnépre odafent… –
+mondta a másik.
+
+– Vértajtékot is hány az kisasszony, miként az szerelmes fülemüle, –
+fejezte be a harmadik.
+
+A negyedik trágár mozdulatokat kezdett tenni a kezével és szaporán
+hüittyegetett hozzá.
+
+Láttára hangosan csattant föl, majd alattomosan meglapulva vinnyogott
+még sokáig a röhögés.
+
+Zrinyi ezalatt benyitott az ebédlő palotába. Körülnézett. A sarokban
+kongatva ketyegett a nagy lábas óra; a szőnyeggel borított falon a
+sokágú gyertyatartókban még bent volt az utolsó mulatság óta a sok
+gyertyacsonk; de a kihúzható nagy asztal összetolva; a nagy pohárszék
+ajtai zárva. Mit akar? Mért jött ide, korlátot ismerni nem akaró
+indulataival a békés, rendezett életű családi fészekbe? Milyen bambán
+lóg a falon az az eledellel írott kép! S milyen rosszakaratú idegen arc
+néz vele szembe a fali tükörből!
+
+Hangok! Csakugyan a szomszéd szobában vannak. Elhatározó mozdulattal
+törülte kétfelé a bajuszát és benyitott.
+
+– Jó napot kévánok kegyelmeteknek, asszonyom és hugom asszony!
+
+A tompa férfi-hangra ijedten fordult az ajtó felé a két nő, akik az
+egyik ablakmélyedésben fonogatva azt hitték, hogy valami házbeli
+asszonynép nyitja rájuk olyan csendben az ajtót. Zavart köszönéssel
+fogadták a különös vendég különös érkezését.
+
+– Eljüttem kegyelmetekhez!
+
+– Örvendünk rajta, uram! – szólt Drugethné.
+
+Zrinyi fogott egy széket, nekitámasztotta a két ablak között lévő
+állványnak, amelyen ezüst-veretű ékszeres ládácskák sorakoztak halommal,
+s engedelmet kérő kurta mozdulat után leült rá szembe Eusébiával.
+
+– Osztán csak így magánosan kettesben mulatják kegyelmetek az üdőt? –
+kérdezte, féltékeny pillantással nézve körül Eusébiát.
+
+A szótlanul ülő lány rokkája egy percre megállt, de annál hangosabb
+pergéssel indult meg rögtön.
+
+– Uraimék Trakostyánra mentek! – felelt Drugethné.
+
+– Trakostyánra? – kérdezte Zrinyi, mondanivalóját gyúrva, gyömöszölve
+elméjében szavakba.
+
+– Igen, az tiszttartót akará, ha meg nem csalatom, két jobbágykölyök
+megölni, osztán kitudódott valamely módon…
+
+– Igen? Az tiszttartót?
+
+– Aztat.
+
+A rokkák frissen peregtek és Zrinyi a lábánál fekvő perzsa-szőnyeg
+rojtjait birizgálta a csizmája orrával.
+
+– Hugom asszony, – fordult hirtelen Eusébiához, mintha Drugethné ott se
+lenne, – kérdenék egyet kegyelmedtül. Az pallérozott udvari erkölcs
+másmilyen módját kévánná ez dolog végben vitelének; köntörfalazni nem
+tudok; várni nincsen bennem elegendő tűrés. Ez okon jüttem magam, Zrini
+Miklós Draskovith Eusébiához.
+
+A fejét meglepetten fölütő leány kezéből visszapöndörödve hullott ki a
+fonál. Drugethné szorongó szívvel kelt föl székéről, de mégis jónak
+látta a szoba hátsó falának támaszkodó fiókos szekrényhez menni s
+valaminek szorgos keresését mímelni.
+
+– Istenem Uram, csak uraimék honn volnának! – sóhajtotta magában
+félénken.
+
+A férfi duzzadó ajaka halkan remegett. A lány, megigazítva fején a
+drágaköves koronkát, hátraszegte a nyakát s tágra nyiló sötét szemében
+ismeretlen kéjt hozó ismeretlen veszedelem vágyása villódzott.
+
+Zrinyi közelebb hajolt a lányhoz:
+
+– Nem hizelkedtem soha kegyelmednek, hugom asszony, az egynémely versek,
+az kiket írtam…
+
+A lány elmeredő szemmel szólt közbe halkan:
+
+  – Fuss tülem, verseid mert nékem éles tőr,
+  Dér virágnak,
+  Kű buzának,
+  Horog halnak,
+  Lép madárnak,
+  Háló vadnak,
+  Métely juhnak,
+  Nyil szűvemnek,
+  Bús kedvemnek,
+  Mirigy életemnek.
+
+– Eusébia! – szállt föl elnyomottan a kiáltás Zrinyi torkából. Ime, a
+lány elolvasta, amiket írt, versben felel, fél tőle, talán szereti is.
+
+Drugethné félve tekintett vissza a szekrénytől, amelynek nyitott
+fiókjában idegesen tapintotta keze a csipkét, selymet.
+
+– Eusébia, – súgta rekedt önfeledéssel Zrinyi, – mikoron elsőben láttam
+kegyelmedet, beléveszett ebben az két boszorkányos szemben az életem.
+Nappal kegyetlenségével küzködtem, éjjel elepedt az innyem utánna. Az
+Adria tengernek fönn forgó habjai nem oly nagyok, mint voltak szemem
+árjai; égő szüvemnek lángos hatalmai nagyobbak, mint Mongibel lángjai.
+Könyörüljön nyomorú voltomon kegyelmed, mert Isten haragja örvényes
+habbá teheti könnyemet, szélvésszé fordíthatja sóhajtó kedvemet…
+Eusébia, egy szerelemben esze fordult beszédin ne induljon föl
+kegyelmed, de lássa, szeretem, háborgó indulatim úr lettek fölöttem,
+merthogy szeretem keservvel itatott szüvem minden erejivel.
+
+A lány szemének hosszú pillái félig lecsukódva remegtek.
+
+– Egy catholica hütünk legméltóságosb oltári szentségének nevére kérem,
+feleljen kegyelmed kesergő szerelmem színe előtt, tudna-é engem
+szeretni?
+
+– Talám! ki tudja? – kérdezte halkan maga elé merengő szemmel a lány.
+
+– Erdődyt szereti kegyelmed?
+
+– Igen… – hangzott a csöndes, réveteg válasz.
+
+Zrinyi feszülő karral markolta meg a széket.
+
+A lány rózsás fehér arcából, piros ajkából elvonult a vér, amikor
+megszólalt:
+
+– Későn jün kegyelmed, bátyám uram… Szüvemet Vuk birja… Talám ha előbb,
+ki tudja?… Mast késő!
+
+Domború formáival karcsú alakja fölállt a rokka mellől.
+
+– Váljunk szét békén, csendesz kézadással! – szólt kezet nyújtva a
+férfinek.
+
+Zrinyi egy pillanatig az övében érezte a forró, puha kezet, aztán
+tehetetlenül nézett a távozó után, hogy tünik el az ebédlő palotába
+vezető ajtón.
+
+– Teremtőm Uram, – sóhajtott Drugethné, – csak Jánosom maradt volna
+honn!
+
+Amint a becsukódó ajtó kilincse pattant, Zrinyi dereka megrokkant
+ültében, de rögtön rá kiegyenesedve rúgta ki maga alól a széket, az
+ajtóhoz ugrott, fölszakította s ott állt a rémülten visszaforduló
+gyönyörű alakkal szemben.
+
+– Eusébia! – tört ki a sóhaj boltozatosra táguló melléből, amint
+szempillái összecsukódtak s ökölbe szoruló karja hátra feszült.
+
+Két karja lassan fölemelkedett s hirtelen mint két acélkapocs csattant
+össze a lány derekán. Ajka az aranyos hajba temetkezett. Eusébia lihegő
+csókkal tapadt a férfi dolmányához ott, ahova a feje borult.
+
+– Ó, az fajtalanok! – mondta csöndesen az ajtón utánuk kémlelő Drugethné
+halálra ijedve.
+
+
+XIX.
+
+Mégis! Mégis!
+
+Ág csapott arcába, lova kövön botlott, Zrinyi nem bánta, a célját ért
+öntelt mosolyával hallgatta magában a diadal zengését.
+
+Nyomában röpült szolgája morogva az őrült vágtatás miatt.
+
+Milyen arcokat vágott az a szegény kis Drugethné s milyen meglepett
+elégedettséggel fogadta este a váratlan hírt a hazatérő jó Gáspár gróf!
+Még most is a fülében van a finom, hamiskás szerencsekivánat, amellyel
+Draskovich magához ölelte:
+
+– Öcsém uram, kegyelmed egész férfiú és jó vitéz. Lóháton megyen az
+körül árkos, legmagasb kűsziklán ülő vár megvételére és meg is veszi!
+
+Istenem, milyen más az ilyen apa, aki lányára bízza jövendőbelije
+kiválasztását… Előbb Erdődyre gondoltál? Igen jó! Most Zrinyit akarod?
+Az is igen jó!… Csodálatos a véletlen! Ennek a különcködő apának a
+furcsasága hogyan kezére játssza az eseményeket. Igen! Mert mit tett
+volna, ha a lány huzódozik s az apa már mást jelölt ki neki férjül?
+Elrabolta volna, mint valami tíz esztendőknek előtte a Mikes fiúk ott
+Erdélyben az özvegy Tarnóczyné leányát?… Ejh! de mit töpreng, mit néz a
+multba? Akár az övé, akár másé, nem jön vissza többet; mögötte marad,
+mint ez a rongy út kattogó patájú lova mögött.
+
+Ha nyilt mezőbe értek, lova szájára eresztette a zablát s míg behunyt
+szemét lágyan mosta a meleg szél, újra érezte a dolmányán áttüzelő csók
+hevét.
+
+Megvan! Az övé! Mit ámmogjon, nyavalyogjon tovább versben, vagy csak
+úgy? Az övé! Az övé! Sírt, kesergett, merészelt s most megvan, az övé!!!
+Most jön a jövő! Lássuk csak, igen, igen, a felséges úrnak nem lesz
+panasza, megnyílik újra a tágszájú erszény. Ezer lovast kért? Jó,
+meglesz az ezer lovas s fogad még hozzájuk háromezer gyalogost! Igen,
+igen, ennek így kell lenni, itt is lóháton kell nekirontani a kőszáli
+várnak. Most csak lesz értéke ennek a királyához hű, kötelesen felül
+való ragaszkodásnak, önfeláldozásnak?! Jegyajándék is fog majd kelleni,
+azért már most jó lesz valakit Bécsbe meneszteni; valami gyöngyös,
+gyémántos nyakbavető talán jó lenne. Igaz, elő kell keresni azt a
+tábla-gyémántos gyűrűt, amellyel az apja jegyezte el annak idején az
+édes anyját. Pénz is fog kelleni, mégpedig jó sok; kézfogón is,
+lakodalmon is lesz elég költsége. Az igaz, hogy ott Draskovich látja el
+a lakodalmasokat mindennel, de amíg ő oda ér a maga rokonaival, azok
+bizony esznek, a lovuk is eszik, maguk azon felül még isznak is. Nem
+sajnálja – sajnálja a török császár a lelkit a mennyországtól! – de
+utána kell nézni, annyi szent! Majd azt kiszámítja a páter, hogy oszlik
+meg az a pár ezer forint, amit a jobbágyokra fognak kivetni lakodalmas
+költség cimén; aztán a tiszttartóktól is be fog kéretni minden pénzt…
+Milyen keményen feszült a melle két almája az ő dolmányához!… Hejh!
+megsárgult a kalász reménye széltől hajtott vetésében! Most jön az
+aratás!
+
+Belevágta lova oldalába a sarkantyút, feszesre rántotta a kantárszárat s
+röpült, röpült haza Csáktornyára.
+
+Az egész májust lázas rendelkezésben töltötte. Míg toborzói szerte
+sípoltak a horvát végeken, maga Patachichnak adott rövid parancsokat
+vagy Migliani páterrel értekezett hosszasan. A páter elemében volt:
+zsirosan ragyogó arccal járt-kelt a várban, kérdezett, jegyzeteket
+csinált, parancsolt; kocsira ült s örömmel rázatta magát valami távoli
+tiszttartó házáig, ahol félnapokat töltött kenetes hangú parancsainak,
+intézkedéseinek hosszasan pergő előadásával. Csak sietni, csak sietni,
+ez volt vége-hosszatlan rendelkezéseinek minduntalan visszatérő
+jeligéje. S ha valamelyik nap vacsoraidőn megtért Csáktornyára, halálos
+fáradtságról panaszkodva egész éjjel is szóval tartotta volna urát az
+ebédlő palotán, ahonnan legelőször a gyóntató vonult el savanyú arccal
+másnapi hajnali miséjét hozva föl mentségül, aztán a várnagy
+jójtcakázott el az utolsó hatalmas korty után, végül Forstall
+illedelmeskedett haza aludni. A nemes ifjakat már Zrinyi küldte
+nyugovóra. Migliani pedig beszélt, összeadott, kivont:
+
+– Nagyságos uram, van, ki egy varasdi mérő árpát sem tud adni; jajgat,
+hogy az kanizsai vagy babocsai vagy berzencei vagy megintlen az
+kostajnicai török kihúzá alula az fejalt is, barmát kit levága, kit
+elhajta, egy szóval, nincs még egy pénze is; sopánkodnak, sírnak az
+asszonyi állatok, hogy éhhel köll veszniök, osztán mégis csak kijün az
+végin ládafiábul az tallér. Hejh! vagyon elme azokban az nyírett, fonott
+avagy gubancos hajzatú kobakokban! Csak adni nem! Bezzög elfelejtköznek
+arrul, hogy nagyságod s nagyságodhoz hasomló kemény, igaz magyar virtusú
+nemes urak harcokban naponta való forgódásikkal életeket vetik kockára
+tetves fajtájuk megmaradásáért. Mert, nagyságos uram, kérdem alázattal,
+mi lenne Croatiábul és Sclavoniábul nagyságtok hatható oltalmak nélkül?
+Két török elájet, avagy talám csak egy!… Az tiszttartóknak virtusok az
+vackon lustálkodás és lopás; Isten minden áldott napja Szent Heverd-el
+innepe; nincs az az üdőjárás, ki nékiek jó lenne; soha nem akkoron süt
+az nap, esik az eső, fú az szél, amikoron nékiek conveniálna, hogy
+süssön, essék, fújjon… Kursanec, nagyságos uram, csak nyolc
+jobbágy-telek, nem adhat többet… Ez mast mán öszvevéve, úgyé, nagyságos
+uram, annyi, mint ezer környülnyíretlen tallér? Ezer meg ismég ötven, az
+ezerötven Londinumban is…
+
+Zrinyi csak hallgatta, hallgatta a páter számvetését… s lelkében buja
+szerelemmel kísértett Eusébia gyönyörű teste.
+
+
+XX.
+
+Homályos fejük kerek szemű bambaságával nézték, rögre görnyedésükből
+fölemelkedve, a rongyos, piszkos jobbágyok Klenovnik táján a vár felé
+gördülő szekerek, hintók sokaságát s a mellettük ügető lovasokat: a
+Draskovich- és Zrinyi-rokonság ment kézfogóra.
+
+Mikor a vendégsereg porfelhője felgomolygott a láthatáron, megindultak a
+várból a fogadásukra rendelt lovasok s vágtatva siettek eléjük az úton.
+Uruk nevében elmondott ceremóniás istenhozott után közrefogták őket, s a
+hosszú, színes, tarka menet méltósággal kanyargott tovább Klenovnik
+felé. A férfiak süvegén vígan forgatta a szél a drágaköves boglárba
+tűzött sasszárnyat, darutollat. A nők hajukat rendezgették, nehéz selyem
+szoknyáik, finom csipke-kötényeik ráncait simítgatták a lomhán
+ringatódzó hintók párnáin. A hátulsó bakon álldigáló csatlósok
+le-leugrottak egy-egy dülöngős fordulónál a kocsit tartani. A fogatok
+első lovain ülő fellajtárok hátra-hátrafordultak s fejüket rázva
+vezették az agyonkeréknyomozott út jobb részére a hintókat.
+
+Acél-csörgés, szinek, csillogás, hangos szavú tréfa, por: vonult az úri
+menet.
+
+A vár kapuján tisztára mosdott, kefélt, díszbe öltözött s a szokatlan
+gúnyában mereven feszengő gyalogság őrködött. A várudvar gomolygó
+sokadalmát más két őrség nézte szinte megkövülve a bámészkodásban. A
+várnagy és a hopmester vették legelsőbb pillanatnyi szemügyre a
+nyekkenve megálló hintók címerét és a bentülők arcát; a hopmester a
+kezében gyűrődő, összeizzadt lajstromra tekintett, intett egy szolgának,
+aki a részükre kijelölt szobákba vezette a vendégeket. A hintók a szinek
+felé gördültek, a lovakat az istállók előtt kantározták le… s újabb
+hintó nyomult előre.
+
+Rokonok összetalálkoztak, régi barátok kurjantva ismertek egymásra;
+barátnők sírva vagy nevetve ölelkeztek. Kézfogás, fő- és térd-hajtás
+mozgatta színes tömeget, amelyben a szertartásos üdvözlések morgó
+zajából a jóban lévők hangos, bizalmas köszöntései hangzottak ki. Aztán
+széjjeloszlottak a nagy épületben s az udvaron csak a szolgák,
+csatlósok, inasok méregették irígy vagy megvető szemmel egymás ruházatát
+s vaskos tréfákkal incselkedtek, amelyeken széles ábrázattal vigyorogtak
+az őrködő gyalogok, féllábra ereszkedve. A muzsikások egy pajtában
+gyakorolták zenedarabjaikat, halkan erőlködve hegedűn, virginán, dobon,
+dudán, sípokon, trombitákon. Lent, a szakácsok süstörgő, rotyogó
+fazekai, forgó nyársai között a konyhamester rendelkezett harsányan;
+hosszú szolgasor hozta a kulcsár vezetése alatt nagy kosarakban a
+temérdek borsot, gyömbért, szerecsendióvirágot, malozsát, mandulát,
+szárnyast, halat, lisztet. Az ólakban a jobbágyok beszolgáltatott ökre,
+borja, malaca bőgött, sivított. Itt a vendégek udvari emberei hallgatták
+a klenovniki hopmester utasításait, kinek mi lesz a hivatalja; ott
+szénát vittek targoncán, vellára tűzve az istállók felé; apródok,
+frájok, inasok szaladtak ide-oda; csizma kopogott, szoknya suhogott.
+
+Az út porát magukról lerázott vendégek közben lassan gyülekeztek a nagy
+palotán, ahol Gáspár gróf és felesége fogadta a benyitókat. A
+leányasszony szobájában az udvarló leányok s a vénasszony nézegették,
+símogatták utoljára körül Eusébiát, akinek karcsu alakja franciavállba
+futó, ezüst virágokkal szőtt, arany-ezüst csipkés, nehéz suhogású
+testszínű tercenella szoknyából emelkedett ki. Puhán és rikítón fénylett
+ruháján a sok gyöngy, boglár. Zrinyi az épület valamelyik tulsó végében
+mustrálta magán türelmetlenül a vörös skarlát-posztó nadrágot s az
+aranyvirágokkal szőtt nehéz fehér selyem dolmányt; türkiz-köves ezüst
+sarkantyújával a szék lábát vagdosta és úgy várta a hopmestert, mikor
+jön már jelenteni, hogy a vendégek összegyültek mind a nagy palotán.
+
+A kézfogós lakoma énektől hangos, tánctól kopogós végének forgatagában
+egyszer Erdődy Farkas Borbála mellé került.
+
+– Szegény bátyám uram! – szólt a lány, babuskás részvéttel tekintve föl
+a ráncba vont homlokra.
+
+Erdődy félrekapta a fejét, de aztán visszanézett a lányra s bánatosan
+bólogatta:
+
+– Igyen van ez!
+
+Körülöttük lassú méltósággal, pajkos cifrával, duhaj nekilendüléssel
+forgott a tánc. A fal mellett a hosszú asztaloknál az ország
+főméltóságainak képében megjelent urak köré csoportosulva ivott a vendég
+öregje. A pohárnokok, csatlósok jöttek-mentek a kupákkal; vége-hossza
+sem volt a sok egymásra köszöntésnek. A gazda vezette a távol levő
+főszemélyek egészségére való ivást, aztán a vendégek kerültek sorra;
+majd a vendégek kezdtek a gazda egészségére inni; ittak a multra, ittak
+a jövőre, élőkre és holtakra.
+
+– Jüjjön kegyelmed, álljunk ki az táncbul! – szólt bizalmas
+beszélgetésre vágyással Borbálához Erdődy. Hetek óta igyekezett magának
+megmagyarázni Eusébia hirtelen fordulását; nem értette sehogyse; szebb
+is, fiatalabb is, mint Zrinyi, szerette is a lány, s egyszerre azalatt,
+míg ő Varasdon volt, Zrinyihez pártolt. Egy könyvolvasó, versfaragó
+katona! Ki hallott ilyet? Teljesen érthetetlen. Megkérdezte Eusébiát is.
+A lány válasza még jobban összezavarta: dúlt lélek, nagy vágyakozások…
+úgy kívánt valamit… éppen egy furcsa pillanatban jött… erős kézzel
+rántotta magához, mint egy örvény… aztán megsímogatta a lelkét… Nem
+méltó ő hozzá… gyöngeség, alávalóság, ilyeneket mondott saját magáról…
+Mindig becsülni fogja azért, mint bajtárs a bajtársat… Fütyül rá! Mit
+neki egy asszony állat becsülése!
+
+Borbála piciny sóhajjal felelt; s amint lehetett, kiálltak a nagy
+komolysággal kackiáskodó párok közül s elvonultak egy ablak-mélyedésbe.
+Az asszonyok összesúgtak, amerre mentek, a búbánatos pár láttára; s meg
+is szólták rögtön a Draskovichokat, hogy csak úgy hagyják lányaikat
+válogatni a legények között, mert nem jó, nem is illik az ilyen
+szerelemből-szerelembe játék.
+
+– Szegény kis Borbálám, Isten vezérelje választásában! – súgta félhangon
+János bán, amint a lánya elhaladt előtte.
+
+– Fáj? – kérdezte Borbála.
+
+Erdődy bólintott, hogy igen s elfordította szemét Eusébiának a tánc
+köreiben büszkén vonagló karcsú alakjáról.
+
+Borbála melle csöndes, fojtott sóhajtással domborult pihegve.
+
+– Kegyelmed szán engemet! – mondta Erdődy némi hálával.
+
+– Esmérem, mi az megvettetés, én is.
+
+– No!
+
+– De igen, elhiggye kegyelmed!
+
+– Osztán hogyan?
+
+– Valamint kegyelmed.
+
+– Igen?
+
+– Igen!
+
+Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Borbála előkötője csipkés
+szélit huzogatta, Erdődy meg nézte.
+
+– Könnyű kegyelmednek, merthogy legény, – szólalt meg idővel Borbála.
+
+– No! – nézett rá elérzékenyedve Erdődy.
+
+– Világ csúfja vagyok esztán: elfordítá tűlem orcáját az legény, kit
+szerettem, – és görcsösen szippantotta föl már-már kitörő sírását.
+
+– Hugom asszony!… Kicsuda? – kérdezte Erdődy vággyal színezett
+kiváncsisággal nézve a lány szemébe.
+
+Borbála mind a két kezével belekapaszkodott a szőnyeggel borított
+padszékbe, amelyen ültek s fejével intett Zrinyi felé, aki egy asztal
+előtt állt s hajlongva köszönte éppen az egészségére ürített kupákat.
+
+– Borbála! – sajnálkozott Erdődy s a lány kezére tette a kezét.
+
+Fiatal vérük izgatott, meleg lüktetéssel áramlott az érintkezési pont
+felé.
+
+Füttyöngve sikongatott a síp, recsegett a trombita, buffogott a dob és
+sírva kúszott elő a hegedűből a nóta dallama. Lépve, kerengve hullámzott
+a táncolók csoportja; hosszúra nyúlva libegett a falon a sok
+gyertya-láng. Hangos beszéd zúgott messzebb s felcsattant néha egy-egy
+nevetés.
+
+
+XXI.
+
+Zrinyi azzal az érzéssel indult vissza a háborúba a fenyegetett Pozsony
+födözésére, hogy íme most megnyergelte a szerencsét és sarkantyúját
+oldalába vágva, arra irányítja, amerre fölemelkedésének útja egyenesedik
+beláthatatlan magasságokba.
+
+De fordult az idő, fordult a szerencse.
+
+A morva erdők susogó lombjai között már itt-ott sárga levél zörög és
+Zrinyi töprengve ül sátrában.
+
+Hejh! micsoda lendület! micsoda kezdés! A lány, akinek sorsát egy tüzes
+öleléssel örökre magához rántotta!… Fegyvertől csillogó négyezer marcona
+vitéze… a vállukon lebegő farkas-bőr… a sok duzzadó izom! Mely vitézi
+csörgő, villogó felvonulás Szakolcán az ámuló Ferdinánd király előtt!…
+Aztán az a nyilt csata, kétszáz svéd halott, más kétszáz a rabszíjjára
+fűzve!… S a táborban oly kevés a magyar úr! Hogy megbecsülték, szinte
+dédelgették körülötte nyávogó hálájukkal… S aztán egyszerre mintha
+roppanva szakadt volna meg valami az universum gépezetében: mint a
+hangyákat a gyerek, úgy taposta el Jankaunál Torstenson serege a
+császári hadat, Hatzfeld generált elfogták, Götz ott veszett… Rákóczy
+egyesült a svédekkel Nagy-Tapolcsánynál, azután Brünn alatt…! Megrémült
+a német: béke! béke! Még a halottjaik sebe is azt üvöltötte: béke!
+béke!… Hogy örül a szerencse az ember esésének! Csaknem az égbe tette!
+Ült magasan Zrinyi s hízott, de lám! lehanyatlott s most úgy
+gyönyörködik esésében a kegyetlen Fátum, mint juhász kősziklán kőnek
+görgésében… És Eusébia beteg, beteg! Kórnyadozik! Az a deli hajadon! Nem
+is hiszi, nem lehet! Mitől lenne beteg? Talán szerelem betege? Bántja a
+vágy? De ki után? Visszavágyik a Vuk keblére, vagy őutána epekedik?… És
+Péternek újra nem hagy békét Mikulich. Hogy is tudta kieszközölni a
+királytól azt a parancsot a vén personális? Bezzeg most Péter
+elbontathatja méheseit a Dráva szigeteiben! S milyen elégtétel lehetett
+az aggeb kajánjának, hogy éppen az ő kézfogója után volt kénytelen
+megküldeni János bán a királyi parancsot Péternek!… Ó, ez a mocskos,
+visszafordult magyar világ!… Hm! Gáspár gróf, ez, ez igazi önzetlen,
+nagylelkű férfi… harmincezer forintot íratott be Trakostyánra és
+Klenovnikra a zágrábi káptalan előtt az ő javára! Övé lesz a két vár,
+ámbár a Draskovich javak jog szerint nem szállhatnak lányágra. Ez
+legalább az övé! De az marad-e?
+
+Levél-pörgető őszi szél búgott a hajbókoló fák között, amerre a Vág
+rohant délnek a partján haza vonuló császáriak mellett.
+
+Megszakadt a fonál, – emésztődött bévül Zrinyi, – mire se jutott s itt a
+tél, amelyre fegyvervillogtató tavasz nem következik, mert ölében hozza
+a békét. A király és Rákóczy biztosai már Tokajban versengenek a
+béke-pontozatok valóra váltásának mikéntje felől… és ő alig tett
+valamit, de semmit sem kapott. Mért is tért el a török-űzéstől, mért
+kapaszkodott a király palástjába? Milyen nevetséges is ő, mint a
+szappannal kent szálfa palackdíjáért fölfelé kúszó, aki a csúcstól alig
+arasznyi távolságból csusszan le hirtelen vissza a földre!… Lovas ember
+vágtat mezőn, halmokon; tarsolyában egy darab tintával mocskolt papir.
+Kezedbe veszed, egy falevél se hullik le, földre se sújt, s lelkedben
+mégis összeomlott valami… Hát meghalt az öreg Esterházy! Belehalt a
+nádorságba!… Szegény jó öreg, könnyű néked már a magyar rög, mert
+fölötted van s nem alattad!… Más lovas, más hír. Ó, hogy élnek az
+emberek a világban, éppen úgy, mint azelőtt!… Hát Borbálát elvette a
+Vuk! Klenovnik újra borban és örömben úszott; bizonnyára forgott a
+nyárson a sült ökör az éhes paraszt szájak előtt s vályukban zubogott
+előttük a bor. Erdődy biztosan kihuzta magát és billegetve rakta a lábát
+s az az öreg rokon megint ijesztőn huhogatva csuklott a sarokban.
+Tobzódó, részeg barmok!… De Eusébia az övé, az övé! Mit bánja ő! Sima
+ölébe dülve maradékaiba fogja átfelejtkezni mindazt a nagyratörést,
+amely ilyen csúfosan szakadt most a markába.
+
+Szerelemre fordult benne minden indulat, gondolat. Valami lázas,
+asszonyra-éhes, gyötrő ébren-álomban tette meg az utat hazáig.
+
+Mikor másnap reggel Patachich Péter urát kereste, hogy megtudja, mi lesz
+a várban és a környéken ideiglenesen elhelyezett katonáival, meg kellett
+elégednie a várnagy egykedvű nemtudom válaszaival.
+
+– Hun az úr? – kérdezte Patachich.
+
+– Elment.
+
+– Hová?
+
+– Nem mondta.
+
+– Mi lészen mast az vitézekkel?
+
+– Ű tudja.
+
+– Nem tudja kegyelmed, szélnek eresztjük űket avagy téli szállásra
+csapjuk?
+
+– Nem én.
+
+– Mi tévő légyek, monddsza kegyelmed!
+
+– Várakozzék kegyelmed!
+
+– Mire?
+
+– Az úr visszajüttire.
+
+– Mikorig?
+
+– Az míg haza nem jün.
+
+– Részeg kegyelmed!
+
+– No, csak no! Ne buzogjon kegyelmed! Ur dolga úr gondja! Tudja ű, mit
+cselekeszik. Inkább csapjunk egyet, – fejezte be a várnagy jó kártyás
+mozdulattal suhintva a levegőbe.
+
+Patachich vállat vont és elment az öreggel kártyázni.
+
+A sűrű erdős hegy tetejéről óriás fegyveres ökölként felnyúló
+Trakostyánon nagy csend fogadta Zrinyit. Amint föltekintett a Ravna gora
+télbe forduló öreg fejére, amint lenézett a kopott lomb-gyűrűben
+halványkodó tó sima vizére, szivében fölsajgott az őszi fájdalom…
+Fujdogál a hideg szél; és nemsokára hóval lepi be a tél a sárga csizma
+nyomát… Elalszik a természet és elalszik a virtus. Ki sem tudja, mire
+ébrednek!
+
+– Nagyságos uram, – jön eléje valaki alázatosan az épületből, – urunk
+aluszik; kisasszonyunk itt mulat lent az könyvesházban. Hozzája vezetem
+nagyságodat.
+
+Mintha más világból fordulna vissza Eusébia fényetört nagy, fekete
+szeme, amint a belépő Zrinyire veti. Arca összerándul s csöndesen
+ereszti ölébe az olvasott könyvet.
+
+– Megjüttem hozzád, Eusébiám! – szólt gyöngéden Zrinyi, keze még a
+halkan betett ajtó kilincsén.
+
+– Isten hozott! – felel bágyadtan, szórakozottan Eusébia.
+
+Zrinyi melléje lép, letérdel, a lány ölébe hajtja a fejét s a szájához
+vonja a lesoványodott, kék eres, sárgás kezet. Végre is Eusébia húzza el
+az örökké tartónak tetsző csók elől kezét.
+
+Zrinyi megijed:
+
+– Beteg vagy?
+
+– Mán nem.
+
+Zrinyi részvéttel, szerelemmel nyúl újra a didergő kéz után.
+
+– Hagyjad, Miklós! – szól fáradt vonakodással a lány.
+
+– Mi bajod, Eusébia?
+
+– Nem tudom.
+
+– Szeretsz?
+
+A lány nem felel és petyhüdtté betegült gyönyörű vonásait belső sírás
+húzza össze.
+
+– Eusébia, mi légyen ez? – kérdi Zrinyi a lányra fölmeredő arccal, a
+szék karjába kapaszkodva.
+
+– Ne, Miklós, ne! – suttog a kérő szó az elforduló lány sápadt ajkán.
+
+– Eusébia, mi van véled? – kiáltja Zrinyi fölpattanva.
+
+A lány csöndes sírdogálással roskad magába.
+
+– Eusébia! – kiáltja újra s riadtan tekint körül földi vagy égi
+segítségért.
+
+Csönd.
+
+– Eusébia! – most már üvölti.
+
+A megrezzenő lányból hangosan tör ki a zokogás; alig hallszik sírással
+darabolt szava:
+
+– Menj, Miklós, menj!
+
+Kint lassú léptek finom nesze.
+
+Zrinyi az ajtóhoz ugrik: hallani akar, tudni akar!
+
+– Bátyám uram, mi van az mátkámmal? – támad a meglepetten megálló
+Draskovichra, míg mögötte zuhanva csapódik be az ajtó.
+
+Draskovich nagy nyugalommal karon fogja Miklóst és viszi magával. Fönt a
+bástya fokán a mellvédnek támaszkodva aztán megszólal:
+
+– Te mastan azt várod, hogy azt mondjam néked: Hallhaddsza öcsém… és
+folyjék az pletykaszó számbul, Eusébia ezt cselekedte, Eusébia azt
+mondta… Nem, öcsém! Én csak azt mondom néked, ereggy mast haza, de jól
+vigyázz, kiszórd az útban haragodat kebledbül… Majd osztán alkalmatos
+üdőn küldök utánnad! Okosságtalan az asszony állat, értelme változandó,
+miként az hold. Nem, öcsém, nem, nem szóllok. Ne fujj, ne háborogj! Majd
+küldök utánnad!
+
+– Mondja kegyelmed, mondá-é szóval, hogy nem szeret?
+
+– Mondtam, öcsém, majd küldök utánnad.
+
+Zrinyi hátrébb húzódott s öklével a levegőbe sújtva, kényszerítő hangon
+kiáltotta:
+
+– Draskovith Gáspár!
+
+Gáspár gróf a félszemét összevonta s úgy nézte egy ideig Zrinyit, aztán
+melléje lépett, bal kezével magához húzta a dacosan hátra szegülőt s
+nyugodtan szólt:
+
+– Ugy van, mast nem szeret!… De én esmérem űtet és én mondtam néked,
+hogy majd küldök utánnad.
+
+Zrinyiben felhördült a lélek, amint a mellvédnek dülve, szeme belemeredt
+az őszi fátyolba takaródzó lenyugvó napba.
+
+
+XXII.
+
+Patachich már pár perce ura előtt állt és várta a választ.
+
+Zrinyi tehetetlen borongással érezte, hogyan fagy ólmos némaságba
+lelkében a szót utáló gondolat. Mintha a világ legfontosabb dolgát
+mívelné, úgy nézte Patachich dolmányán az egyik szakadásnak fityegő
+pitykét… A katonái! az ő katonái, előretörésének társai és eszközei!!
+Egy szó fogja elhagyni ajkát s ez a buborék is szétpattan, mint a másik.
+Szép buborékok voltak: domborún elnyúló, szivárvány-színű mese-folyók
+kanyarogtak rajtuk a fényben. Csak egy szót fog szólni s elpattan ez is…
+Lesz majd ő is szomorú nagyságos úr, aki pecérei között növeszti
+szakállát ősei, királya, hazája, religiója nagyobb dicsőségére s majd ha
+nyolcvan éves korában leesik az álla s szeme kifordul, ménkű nagy
+címerrel vésett márvány-lapot támasztanak rája a remete pálosok Szent
+Ilona kolostorában… Taedium vitae… S a törököt majd űzi más, magyar vagy
+velencés, akivel most úgyis háborúban áll… Ó nem! de azért sem! Valami
+rettenetesen erős fényességű kép ötlött fejébe…
+
+– Patachich uram, az hadi népet helyheztesse téli szállásokban;
+kegyelmed penég Légrádon ülve várakozzék.
+
+Kiszakítjuk a fát gyökerestül, – gomolygott föl sötét rohanással Zrinyi
+lelkéből a gondolat, mint a zára pattant bűvös edényből a szellemmé növő
+füstsáv, – más földbe plántáljuk; kell, hogy virágozzék! Mi lehet itt
+belőled? Nagy főgenerál? Német, francia, olasz, spanyol elibéd áll…
+Palatinus, aki javait csökkenti a pompáskodásban, míg bele nem hal a
+méregbe, emésztődésbe?… De ezért megintlen a magyarok esznek meg, hogy
+lehetsz éppen te palatinus, mikor illyen meg illyen nagy urak, grófok
+vannak még érdemesbek a hazában! El innen, el erről a földről, erről a
+rohadt, Pozsonytól Váradig pocsétás, komisz magyar világból!…
+
+Térdére könyökölve megtámasztotta az arcát öklével, úgy gondolkozott
+sokáig. Aztán neki dült az írásnak; az ideges, erélyes, nagy vonalú
+betűk fölött szinte rángott keze a papiroson. Mikor elkészült, magához
+vette az írást, kocsijáért kurjantott, amelybe az ámuló Miglianit karon
+markolva tuszkolta be maga előtt.
+
+Zuzmarás erdőn, sáron, avaron keresztül döcögött, rugóin himbálódzva,
+délnek a nagy landkocsi. Zrinyi szótlanul ült napokon át; Migliani kövér
+ajka susogva mozgott s csettenve hullott az egyik olvasószem a másik
+után.
+
+A hegy oldalában meglapuló kis udvarház tornácán hebegve fogadta nagy
+vendégét, soha nem látott urát a tiszttartó, akit mindjárt másnap
+magával vitt a páter a környékre felülvizsgálás ürügyével, hogy Zrinyi
+nyugodt egyedülségben értekezhessék a titokban odarendelt franciskánus
+baráttal.
+
+Zrinyi a búbos kemence padkáján ült; a barát előtte állt, szikár alakja
+szinte az alacsony mennyezetig magasodott, amint mellére emelt kezeit
+csuhája széles nyílású ujjaiba süllyesztve, figyelmesen hallgatta.
+
+– Ihon az levél, kiben megírtam vala az respublica szolgálatjában
+állásomnak conditióit azon szavakkal, kikkel előbeszéllém az imént
+kegyelmednek ez causát. In portu regio tengerre száll kegyelmed valamint
+zarándok; bizonnyal találand kegyelmed az kikötő helyen alkalmatos
+kereskedő gályát. Visszajüvet azon út, ki menet! Csáktornyára csak úgy
+bévetődik, Isten nevében kéregetvén! Esküdjék kegyelmed!
+
+A barát letérdelt s tompa hangon mondta Zrinyi után az esküt, hogy
+lutheránusok szórják ki sírjából hamvait rövid élet után, pokol tüzére
+szálljon maga, pusztuljon ki a franciskánus rend a világból, ha bárkinek
+is, a velencei respublika dux-át és főbb tanácsosit kivévén, szóval,
+írásban, jellel vagy titkos ördögi mesterséggel elárulja azt, amit
+tegnap estétől Csáktornyára való visszaérkezéséig hallott, látott,
+beszélt, cselekedett, hallani, látni, beszélni, cselekedni fog Zrinyi
+Miklós ügyében és érdekében.
+
+Valami férfi-hang dörmögött az ablak alatt, amelynek lantornája
+meg-megreccsent a fölkerekedő széltől. A barát égre nyújtott két kézzel,
+lehajtott fejjel imádkozott. Zrinyi mogorván szántogatta csizmája
+sarkával a szoba földjét.
+
+Otthon aztán, amikor behúzta maga után könyvesháza ajtaját, felsajgott
+benne valami. Elmegy, el fog menni; itt hagyja ezt a komoly, meleg
+szobát, a török vértől foltos sok régi fegyver-lomot, komor bika öccsét,
+a vidám, élénk arcú Batthyányt, a keserü Nádasdyt, a panaszzsák
+Vitnyédyt, a hízelgő szavú, megnyerő asszony-férfit, Wesselényit, tetves
+jobbágyait, azt az ördög-szállta leányt… mindent! Pénzért fogja verni a
+törököt; irtatlan, idegen erdőben fog új utat vágni magának! A puha,
+bujaságba merült velencések között az ő virtusa úgy fog tündökleni, mint
+a kárbunkulus. Ó, igen, Zrinyiből lesz valaki, nagy valaki, akiről
+bámuló, ijedt pofával fognak suttogni a bécsi udvar síma folyosóin
+csuszkáló grófi, hercegi szemetek! Itt hagyja ezt a ganéjdombot… ó nagy
+Isten!… amelyen eldődei vére csorgott… De mit siránkozik itt nyavalyás
+szóval? Ugy lenne talán méltó a Szigetben halt Zrinyihez, ha hátra
+könyököznék őt, a büszkén járót, továbbra is a császár körül tolongó,
+bolondságokat csergető cifra szarkák? S a familia?… De mért? Ez nem
+akadály! Megtette eddig, amit tehetett. Most elszakítja a pórázat… Az a
+Zrinyi, akinek a török császár volt az ellensége, mégis jól járt.
+Meghalt és száz tallér volt a díszes mente zsebében.
+
+Hirtelen fölállt, elővette Istvánffi magyar históriáját, föllapozta
+benne a szigeti veszedelemről szóló részt és neki könyökölt az
+olvasásnak…
+
+– Mérthogy éppen te lennél az legnagyobb familiádban? Az bűnökben
+sillyedt nemzetet mérthogy éppen te akarnád megváltanod? Epigon vagy te
+csak, groff Zrini Miklós! Amaz néhai való jó Zrini Miklós bán az hegynek
+teteji, te magad az lankáján éppen hogy valamely kicsinded dudorodás…
+Esmérd meg és szállj magadban! Csudálatos üdők, csudálatos vitéz nagy jó
+emberséges ember!
+
+Érdeklődése szinte lázas magasságra hágott, mindent el akart olvasni,
+ami őse kirohanására vonatkozott. Istvánffi után Zsámbokit vette elő,
+olasz és horvát krónikákban lapozott; majd a Budina féle Historia
+Szigethi, Reusner Miklós Memorabilia-i, Forgách Ferenc Kommentárjai,
+Leunclavius János könyve, Karnarutic horvát költeménye került a keze
+alá… Hogyan, mi ez? Mind ismeri, olvasta, emlékszik a szavakra is, s
+most mégis olyan hihetetlen élő domborúsággal emelkedik ki előtte ez az
+esemény, mint eddig soha… Hiába volt olyan kicsi Sziget, hiába egy ember
+Zrinyi, ott nemcsak egy nyomorult földtúrásról volt szó, nemcsak egy
+török császár halt meg falai alatt… Nagy Isten, várjunk csak, ott nagy
+dolog történt… talán… a legnagyobb!!
+
+Alig evett, alig aludt, csak olvasott és éjjelenként paizs-koccanásnak
+hallotta a szíve verését. Ujra Istvánffit vette elő: hallotta a leomló
+fal robaját, érezte a savanyú puskapor-szagot, fülében csengett a bán
+finoman fordulatos latin szónoklata s ha megállt egy-egy helyen,
+gyuladozó képzelettel vítta tovább magában a papiron félbe maradt
+harcot. Aztán a könyvbe nézett s ott más volt egy kissé a folytatás…
+
+Kint, a vékony jégpikkelyeket csillogtató téli mezőn gomolygó köd
+tolult, ritkult. A mély sárba vágódott keréknyomok fagyottan meredeztek
+alatta; mintha halálos görcs húzott volna össze fát, bokrot.
+
+– Nagyságos uram, én magam siettem, – nyitott a könyvéből, száz éves
+multból föltekintő Zrinyire Migliani november utolján, – itten vagyon az
+fráter! Mely igen elnyavalyásodott állapatban, nagyságos uram, ki nem is
+mondhatom; orcája elhegyösödött, miként az réti ravaszé; szinte hogy
+mélyföldekre elejében hallszik csontinak zörgések s valamint az nadrág
+végiben varrott kapca, bőre éppen…
+
+– Jühet! – szólt zordonan közbe Zrinyi.
+
+Migliani megneheztelt és szó nélkül eltünt.
+
+– In nomine Domini! – hangzott szintelen-halkan a belépő barát szava.
+
+– Nehéz volt az út? – kérdezte érdeklődve Zrinyi a kézcsókkal hozzá
+hajlótól.
+
+– Minden földi út egy és azon!
+
+– Akadék avagy baj? – faggatódzott tovább az úr.
+
+– Semmi! – volt a szenvtelen válasz.
+
+– S az respublika?
+
+– Kész szűvel látná nagyságodat hadában háromezer hajdujával, de az ezer
+katonával nincsen mit kezdjen.
+
+Zrinyi hátrébb tolta a székét és szemét kereste a hideg barátnak, nem
+gúnyolódik-e vajjon a csuhás fickó:
+
+– A Zrini-huszárok…
+
+– Az lovas hadi nép haszon nélkül való nékiek, mondá az dux véle szemben
+lételem korán.
+
+Hát ezek is komédiázni mernek egy Zrinyivel? – s nyekkenve hasadt szét
+kezében a fölkapott lúdtoll. – Az egész világ? Hát ki ő? Conditiókat
+szab elejbe az a gyapju-bűzű kalmár csorda is? – A vaskos
+Istvánffi-kötet koppanva zuhant odébb az asztalon.
+
+– Igazat szólasz? – rivallt föl Zrinyi.
+
+A barát már komor esküre emelte kezét lassú mozdulattal, de Zrinyi
+kézlegyintése megállította:
+
+– Ejh! Nem megyek!
+
+A barát leeresztette kezét s állt szótalan, mozdulatlan.
+
+– Menj és várakozzál!
+
+A mély meghajlásban meglebbent a franciskánus kurta hajkoszorúja; kezet
+csókolt s tompa dörmögéssel köszönt:
+
+– Laudetur!
+
+Zrinyi nem felelt; akkor már föl s alá járkált, összeszorított ajakkal,
+ököllel nyomva vissza magába az indulatot; de mikor a barát lépéseinek
+nesze is elhalt a folyosó kongó kövein, fennhangon tört ki:
+
+– Büzhödött, púposkodó kalmár-királ, te nyirbálnád meg az conditiót, kit
+én proponáltam, Zrini Miklós? Az hajdúkat igen, az katonát nem? Ebnek
+köll büdös kamora-szék Velencéd… Ki légyek én?
+
+Elhallgatott, mint aki fél saját igazságosztó egyenességétől, mert amint
+dobbanó két könyökkel újra asztala mellé dült, mintha messze lüktetéssel
+zümmögött volna fülébe a szó: epigon… epigon…
+
+Most már kínozta ez a gondolat, amelyben megnyugodva borongott őse
+történetén, míg a barátot Velencében tudta. Visszhangos magas boltú
+barlang az agya, indulatok széles deltája a szíve, nyügeszakított csikók
+hajszolódnak a vérében… és Eusébia bamba sírásba süllyedve fordul el
+tőle; Ferdinánd fölkefélt bajuszát békét igérő mosoly kunkorítja
+barátságosan Rákóczy felé; a török csak tyúkokat lop és birkák gyapjában
+nyisziteli a kardját; és azok a vizi patkány velencések… De ő mégis
+Zrinyi, amilyen csak egy van, akit nem lehet a szemétre vetni, mint egy
+csámpult sarku csizmát! A török mégis Budán ül! Eusébia mégis a mátkája!
+
+Maga elé húzta a könyvet s míg indulata csapkodva kavarta szárnyával a
+jövő homályát, gondolata lázas gyönyörűséggel merült el a nagy multban…
+
+A könyv becsukódott s keserű, harcias zsongás-bongással zúgott benne
+minden. Tollat fogott; izmos karja remegve feküdt az előtte fehérlő
+árkus-papiron.
+
+– Én, az ki elhittem, hogy kellő közepe lészek ez hamis magyar világnak…
+én, az ki Violám kegyetlenségével küzkedtem mind szóval, mind írással,
+ültön ülök s az goromba Fátum sarka nyakamon. Futottam, fáradtam, kaptam
+ez világon; véltem, hogy állandó boldogságot adjon s ihon az szerencse
+tövébül szakadott markomban, s kis édesért száz ürmet adott… Mint Hektor
+Trójának, úgy te Szigetvárnak erős őrzője voltál, mennyek országában
+örvendező nagy eldődöm!… Igen, bűneinkért sujtol bennünket az Isten;
+panaszinkra nem hajtotta fülét, nyavalyánkra nem tette szemét… Az
+ottomán hold nagy fényösségére te vontad, Szigeti Zrini, elsőben az
+legnagyobb homályosságot, azulta gyöngül az török… Megírom!… Megírom
+Sziget históriáját! Igen! – kiáltott föl hangos örömben, – pennámmal
+keresem híremet s honnan Scythiábul kijütt az magyar, merre vitézségét
+látta az világ, azokrul helyekrül minden szem reám fog nézni hírrel,
+böcsülettel, valamig világ lész!!
+
+Puhán koppant a kalamáris fenekén a toll s a papiron elgördültek a
+finom, kerek betűk, amelyekből büszke kanyarintások szakadtak ki
+itt-ott:
+
+  – Én, az ki az előt iffiu elméuel
+    Jácottam szerelemnek édes uerséuel
+    Kűszkettem Viola kegyetlenségéuel
+    Mastan immár Mársnak hangassab uerséuel
+
+    Fegyuert s Uitészt éneklek, Török hatalmát…
+
+A későn kelő téli nap már asztalánál lelte s meg este is, egy-egy
+versszak után pontot téve, sokszor koppantotta el a lobogósra nyúlt
+lángú gyertya hamvát.
+
+… Isten egy szemfordulásban megnézte a világot, de leginkább a
+magyarokat vette észben, hogy nem járnak az úton, kit fia rendelt, az ő
+szent nevének nincsen tiszteleti,
+
+  De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,
+  Irigység, gyűlölség és hamis tanácslás,
+  Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,
+  Lopás, emberölés és örök tobzódás…
+
+Szinte látta, mint ereszti Michael arkangyal sugár szárnyait az égnek,
+hogy röpül a poklok fenekére Alecto furiáért, aki a nagy Szelim
+formájában férkezik Szulimán házában… A nagy szultán dühös haragra
+gyulladt s már futnak a csauzok fejér patyolatban, hirdetik a hadat.
+Széles halmon lovas főtörökök, köztük Szulimán biztatja őket, hogy Allah
+nekik szánta magyar birodalmát. Arszlán budai vezér levele is
+győzödelmet igér, mert
+
+  Az magyarok leghenyélőbb népek,
+  Egyik az másikát gyűlölik, mint ebek,
+  Nincs köztük hadtudó, ha volna is, ezek
+  Az tisztviselőnek soha nem engednek.
+
+Jönnek az ottomán hold vitézei, szerecsen Amirassen, Demirhám, akinek
+ökle elefántot ver agyon, a szerelmes ifju Delimán, az ő multakból
+kikelő bánatos árnyéka, sok haragszavú dob tombolva robban, ellepi a had
+a földet, mint széles mezőben a sok kalangya, nyíl és szablya villámik
+mindenütt.
+
+… Nyughatatlan elméjű, áfiumevő Arszlán tábora megbomlik Palota alatt a
+magyarok éjjeli kicsapása mián. Maga másnap a szép piros hajnal
+eljövetele korán maszlagtul, bortul részegen szidja a bástya alatt a vár
+kapitányát… Félve, rettegve siet el onnan gyorsan fölszedett sátraival
+az ura kegyelmét oktalanul kereső részeges nagyszájú… Megindul a had
+Konstantinápolybul. Száraz fejű, göndör üstökű, véres nagy szemű, vékony
+lábú ló, magasan költ nyakán feje alá hajlik, körme, száraz ina,
+valamint szarvasé, és rajta
+
+  Ül vala mereven nagy császár nyeregben,
+  Fejér vékony patyolat vagyon fejében,
+  Két csoport kócsag toll alá áll széltében,
+  Szakálla merő ősz, halvány személyében.
+
+Kopja-erdő, ágyúk, halmozott szekerek, teve, bivaly, elefánt, szerszám,
+szerszám, golyóbis és por… Jön a had!
+
+Erővel, színesen zeng benne a felbolygatott mult, s mire a türelmetlen
+kéz papírra kerekíti, elfakul sokszor a szín, de erő hömpölygeti tovább
+és tovább a búgássá nőtt zengést.
+
+A feszület már háromszor lehajlott az Isten előtt esedező szigeti
+bánhoz; Siklós alatt már rajt ütött Zrinyi a törökön; a habozó szultán
+már Sziget ellen fordult; a mézben kevert beszédű Halul s az ijesztő
+Demirhám már megjárták Szigetet; már szétvált a leszálló sötétben
+Demirhám és Deli Vid, abbanhagyva a párviadalt, mint két erdei kegyetlen
+fene bika, kik szarvokkal egymásnak nem árthatának, – mikor égve ütött
+ki újra szerelme sebén a fájdalom Violáért, kiért hiában bocsátott sűrű
+felhők közzé szélnek annyi sok óhajtást. Mennyiszer könnyével ezt a
+sebes Drávát árasztotta s nevelte haragos árját, mind érette s mind
+hiába! Hiába énekel ő Márst haragos fegyverrel, hogy kínzó szerelmét
+felejtse… Utoljára ír néki szép verset! Hallja meg Eusébia most Theseus
+hitetlenségét, hallja meg Ariannának siralmas versét, s nagyobbnak vélje
+háládatlan életét.
+
+Migliani már komolyan aggódott ura miatt: úr, ír, nagyokat eszik,
+nagyokat alszik s mintha sohase lett volna Trakostyánon; annál jobban
+megörült, hogy ihon, történik valami, mikor ablakán kinézve palotás
+inast látott az istállók felé szaladni, akinek nyomában szolga lépett ki
+a hópocsétás udvarra, kantár-szíjjánál vonva maga után a felnyergelt
+paripát. A legény fölnézett az égre, szemébe húzta bárány-bőr süvegét,
+karjára fűzte a kantár-szíjjat és úgy várt a hosszú palota előtt. A
+komornyik újra megjelent az udvaron, kezében írás. Átadja a lovasnak,
+akinek mosolyba vigyorul sárga bajsza, míg a másik magyarázgatva dugja
+az orra alá bütykös hüvelykét. Né, már lóra is pattan! A páter hamar
+fölrántja az ablakot és lekiált:
+
+– Hé, Estván, vagy ki vagy!
+
+A legény föltekint és sarkantyúba kapja a lovát.
+
+– Hová mensz, te? – kiált le hangosan a távolodó után.
+
+A legény vissza se néz, úgy süvölti szinte a kaputól:
+
+– Trakostyán!
+
+Migliani örvendező arccal néz körül kopasz falú szobájában s nyomban
+elhatározza, hogy hálaadó tíz Miatyánkot és tíz Hiszekegyet fog most
+rögtön elimádkozni a kápolnában s aztán bemegy a várnagyhoz egy kis
+kártyára.
+
+
+XXIII.
+
+A nyitott ablakon besüvített a friss, erdő-szagú tavaszi szél, az asztal
+gyertyáinak lángját nyújtva, nyomorgatva. A várnagy csendet kérve emelte
+föl a karját: kettős horvát síp hangja sikongott be az udvarbiró házának
+nagy szobájába az éjszakából; úgy látszik, az úri társaság is ablakot
+nyittatott amott az emeleten, a kisebb palotán.
+
+– Ez osztán mán élet! – szólt a várnagy pocakját szorongatva
+elégedetten.
+
+– Zajosb, hogysem volt – hagyta helyben komolyan az udvarbíró.
+
+– Az! – szólt a vadászmester.
+
+– Az kanisai basa feneke alatt légyek nyűtt, hitván nyereg, ha nem igaz,
+kit kegyelmed szava arányoz, kapitány uram! – hangoskodott a
+főlovászmester a várnagy vállára ütve. – Hiszem klastrom vala, konvent
+vagy káptalan, mi ördög csudája, Csáktornya urunk legénykedése korán,
+merthogy kanok gyölekezete volt ez vár mind ez fejünkre nyílott
+ezerhatszáznegyvenhatodik esztendejéig az Úrnak. Mastan penég teli az
+vár minden rendű asszonyi állattal: frájcimmerné, fonóasszony,
+varróleány, illyen leány, ollyan leány, még szűz leány is.
+
+A várnagy nyikkanva verte az asztal közepére a veres királyt. A többi is
+nevetve adta be kártyáját az ütésbe.
+
+– La, hogy megkukorékol az agg kakas! – nevette rengő hájjal a várnagy.
+
+– Nem is ittam el az tehetségemet, valamint kegyelmed, – vágott vissza a
+lovászmester.
+
+– No, de nem kegyelmed szándékán múlott el! – felelt halkabban amaz.
+
+Koccintottak; ittak.
+
+– Szép asszony az asszonyunk! – ingatta fejét kártya-keverés közben a
+tárnokmester.
+
+– Penég kegyelmed nem is látta lakodalmas díszben, – mondta a hopmester,
+új ember a gróf udvarában. A vadász- meg a lovászmester fejbólogatva
+támogatták az állítást, mert ők is ott voltak Prainiken, többet tudnak
+bele, mint az a másik három, aki addig Csáktornyát őrizte, hogy el ne
+repüljön.
+
+– Az volt osztán az lakodalom! Kegyelmed teljes életében nem látott,
+hogy egyebet ne mondjak, annyi csemege-speciálét, az mennyi ottan csak
+egyetlenben egy asztalon hevert. Turuncs, pomagránát csak úgy gurult,
+valamint Karsztban az kű! – magyarázta a lovászmester.
+
+– És az dísz, az pompa! – szólt szelíden a vadászmester.
+
+– Igaz a! – kapta fel a szót újra a lovászmester. – Az sok bársony, vont
+arany, selyem ruha, drágakű, boglár! Még az lovaknak farmatringokon is
+akkora drágaküvek tündöklöttek, mint az kegyelmed szeme.
+
+– Köllött is, hogy légyen! – tanítgatta uraimékat a hopmester, – hiszem
+királ ű fölségének kegyelme egy hold telésében kétszer fordult urunk
+felé: az esztendő küszöbén Szala és Somogy főispánja lén urunk…
+
+– Tudjuk, – bökte oda hegyes bajsza alul a várnagy.
+
+– Osztán mingyárt rá feld-vak-mester! – idézte emlékezetbe a tárnok.
+
+– Ugy vagyon! Ober-Feld-Wacht-Meister! – javította az udvarmester a
+durva kiejtést, – avagy supremus campi vigiliarum praefectus…
+
+– Mit cifrázza kegyelmed? Mondja ki magyarán: főistrázsamester! – szólt
+rá türelmetlenül a várnagy, akinek éppen utolsó ütését vitte el az orra
+elől.
+
+Az udvarbiró ásítva dűlt hátra székén:
+
+– Talám ölég is lészen mára. Amoda át is kialuvának mán az lángok.
+
+A vadászmester már föl is kelt s csontjait ropogtatva nyújtózkodott.
+
+Az utolsó poharat már állva ürítették; aztán kezeltek, magukra
+kanyarították a ládákra hányt mentéket és megindultak. A fekete égen
+arany csillagok remegtek. Az udvaron megálltak egy percre; jó az így,
+ital után; a várnagy még föl is kiáltott a toronyba a virrasztónak, nem
+aludt-e el, felel-e.
+
+– Nézze kegyelmed! – rángatta meg a lovászmester a mente szárnyát, –
+világ vagyon meg az ágyas ház ablakában.
+
+– De nem jóra van fordétva az kegyelmed szeme! – húzta el mentéjét a
+várnagy.
+
+– Mérthogy is nem ment kegyelmed heréltek kapitánnyának
+Konstancinápolyba? – duzzogott a lovászmester. – Mán csak észben sem
+veheti az ember, hogy az ura szerelemtül nem aluszik…
+
+A kopogós csizmák zaja lassankint elhalt az udvar másik végében. Valami
+kutya meg-megvonítva csaholt; halkan dobogtak a lovak az istállókban.
+
+Zrinyi nagy csendesen, hogy ne recsegjen, fölült az ágyban, lefojtotta a
+gyertya lángját és eloldozta a kárpit zsinórját. Meleg, lassú suhogással
+omlott össze a nehéz selyemfüggöny két szárnya. Óvatosan feküdt vissza,
+hogy a mosolygós, sápadt kimerüléssel csak az imént elszenderedett
+Eusébiája álmát ne zavarja. Tarkója alatt összefonta két kezét és úgy
+gondolkozott hanyatt:
+
+– Gyönyörűséges vasárnap vala az amoda Prainiken… éget az teste, bársony
+fogású barna bőre…
+
+A csöndbe elneszelő füle csak Eusébia mély, hosszú lélekzetvételét s a
+saját szíve dobbanó verését hallotta.
+
+– … belévész az lelkem, az erőm, és nem fogyatja, de megneveli… köll-e
+más az jó sorsnál?… Zrini vagyok!! tábori fő istrázsamester, supremus
+comes Simigiensis és szeme esméretlen mélységekkel nyíladoz, mikoron
+szerelemben roppan mellyemhez az dereka…
+
+Eusébia száraz köhögéssel ijedt föl, sóhajtott és elcsendesedett.
+
+– … édes kis virágom, – mosolyogta magában Zrinyi, – … az jó Széchy
+Erzsébet asszonyom bizony meghaláloza; az öcsém szüvében penég harag
+fenekedik, hogy néminemű ingó marhájárul nékem hagyakozott… ihon jün
+szárnyas lován az szép hajnal, fejér tajtékkal mosódik zablája…
+
+Meglebbentette a kárpitot.
+
+– … előtte nagy futással oszlik az sötétség, körülötte az ég messzérül
+tündöklik… Trakostyán és Klenovnik enyémek; vakmerő játékban kezde ipam
+uram az familiájával, leány-ágra nem szállhatván az Draskovith dominium…
+úgy sajdítom, az öcskös is forgat némely szándékot elméjében ellenem…
+Bánom én?!… Mastan az Szulimán császár fő tanácsinak dévánjokat köll
+megírnom; elsőben Szokolovics Mehmet beszéll, osztán Rusztán, császár
+veji… ez kettő az ágyukkal való rontatás mellett emeli föl szavát… de az
+tatár Delimán s amaz vad Demirhám haragos szüve teli méreggel…
+
+  Nem ásó, nem kapa az mi győzödelmünk,
+  Hanem rettenetes acélyos fegyverünk…
+
+Delimán Zrinit halálos bajra híná… az császár viszontag felel: ágyukkal
+Szigetre!
+
+  Hogyha nem árthatunk aval mi Szigetnek,
+  Akkor leszen keleti vitéz kezednek…
+
+Ejh! csendesz nyugodalom, álom! – sóhajtotta és elaludt.
+
+A régi élet neki-neki eredő hangossága, hónapokig peshedő nyugalma,
+hallgatag nappalai, vívódó éjszakái, a ki nem elégített nagyot akarás
+belül lázongó dühe, a szolga-gyötrő, jobbágy-kínzó névtelen méreg, a
+nagy, méltóságos szomorúság, az inyégető epedés elmúlt Csáktornyából,
+mint fölhő szél elől. Nappal munka és mulatság, éjjel szerelem és álom.
+
+Mikor reggel fölsimogatta a válla felé hajló csipkés hálófőkötős fejet,
+úgy érezte, hogy úr lett minden vele ellenkedő hatalmon. Az a kéz
+egyaránt jól markol, ha selymes hajat simogat, ha szablyához ragad, ha
+pennát táncoltat. Aztán elnézte még fektében, hogy karcsul ki az ágyból
+arannyal, selyemmel varrott hosszú hálóingében Eusébia, hogy emeli
+magára a reggeli hideg ellen fehér prémes, meggyszínű tafota
+hálósubáját, hogyan csilingel az ezüst mosdómedencével, korsóval, hogyan
+szisszen föl, ha a spongyia vize a nyakáról a hátába csurran; ilyenkor
+lehunyta a szemét, s harcias verssorok verődtek kattogva egymáshoz
+agyában.
+
+Eusébia, mielőtt öltözni ment volna, pirulva nevetett rá vissza az
+ajtóból. Zrinyi gyerekes büszkeséggel, felsőbbséggel mosolygott
+viszontag. Mikor az ajtó becsukódott a halkan távozó után, maga is
+felugrott az ágyból, talpra; szembe nézett a reggeli fénytől ragyogó
+ablakkal, lekapta fejéről a gyolcs hálósüveget s megrázta szőkén leomló,
+puha sörényét. Jöhet a borbély!
+
+– Hun az esze kegyelmednek? – szólt rá komornyikjára – ez dolmány
+tennapelőtt volt rajtam. Mást! Van, ki szemét rajta feledje, – gondolta
+hozzá magában.
+
+Ebédig meghallgatta a várnagy borgőzös jelentését, megbeszélte a
+hopmesterrel, hogy mely időmulatást fundált ki mára, rendelkezett, inast
+szalajtott, lovast menesztett; aztán lement a könyvesházba. Az asztala
+előtt megállt, két felé simította marokkal halántékán a fürtöket s
+nyujtózva vágott szét ökölbe szorított két kezével. Féllábbal maga alá
+rántotta a nagy setzel széket s még homályos volt a feje, mikor
+fellapozott Istvánffi-ja fölé hajolt. Olvasott, olvasott s mikor az első
+fényesebb sugár beleharsant agyába, fölegyenesedett, tollat vert a
+kalamárisba s gondolkodás nélkül írta, ahogy jött:
+
+PARS OCTAVA.
+
+1.
+
+  Ihon iűn szárnyos louon szép piros haynal,
+    Masodik zabláia feiér taitékyáual,
+    Az ló fekete uolt, de szőb Pegasusnál,
+    Orra likiábul tűz, szemébűl iűn halál.
+
+Az ebédnél székén hátra dőlve, lelkében magasra hágó dölyffel nézte
+társaságát; csak félig hallotta, ami körülötte történt; keskenyre
+összehúzott szeme mintha csak szűrve bocsátotta volna öntudatába a
+hosszú asztalt, az ezüst edényekkel csörömpölő szolgákat, a nagy
+evésben, italtól kipirult arcokat, a szines, fénylő, nyüzsgő
+vendégsereget, de szóba nem szökkenthető büszkeség vonta meg a mély
+barázdát szemöldök-közén, amikor a különös, sötét topázként ragyogó
+Eusébián nyugodott meg végül tekintete.
+
+– Ki más, ha nem Mikulich Tamás! – folytatta Ráttkay György, zágrábi
+kanonok hangosan, úgyhogy az elgondolkozó Zrinyi figyelmét is magára
+vonta. – Az báni tábla jogszolgáltatása nem keveset szenyved ez királi
+personális fellyebbező characterétől; nem enged el kezéből osztályos
+vagy leánynegyedi pört is.
+
+– Rusnya parasztja! – kiáltotta bíborba szökő arccal Zrinyi Péter.
+
+– Kiben penég igazságos véget vetni az báni tábla tiszti! – bólintotta a
+kanonok szavára Vitnyédy az asztal végiről, Zrinyi mellől.
+
+Batthyányi Ádám megborzolta nyírott fején magasra nevelt üstökét: únta
+már ezt a sok komoly beszédet. Majd fertály óráig beszélt az előbb
+kanonok uram valami históriás irka-firkáról, amit maga eszkábál össze,
+most meg errül a…
+
+Ráttkaynak két végén messze beívelődött homloka vízszintes ráncokba
+ugrott a nagy méltatlankodásban:
+
+– Légyen az bán, váras, biró, vármegye avagy singuláris persona,
+Mikulich csak öszveakasztja kerekét véle, merthogy nyargalóban
+bocsátotta telhetetlenségét minden után, ki superbiáját nevelheti et
+quod aliquantum pretii habet, ez eredetire nézvést köz, tudására doctor,
+értékére gazdag, személlyére nézvést galiba-szerző nagy fő híres beste
+kurafi, – s a kicsúszott szót sűrű köhécseléssel igyekezett elborítani.
+Hamar másba kezdett: – Kedves és sok tiszteletekre méltó, bennünket
+minden asztali jókkal töltöztető, vendéglátó gazdánk, nékem bizodalmas
+atyámfia, az imént értém amaz derék, virtusos Drugeth úr jó uram
+halálát, kit Isten nyugasszon. Hogy ese az történet?
+
+– Guta üté az jó urat, canonicus uram, az stiriai szélen, mikoron
+Rákóczy megbékéllésének hírét vévén Bécsben sietett volna az erdélyi had
+kezében esett javai visszaszerzésére, – felelte Zrinyi.
+
+– Vala fiacskája is?! – érdeklődött tovább Ráttkay.
+
+– Gyurkó még Klenovnikon játszodoz; az őszön majd bémegy az gréci
+jezsuiták collégiomokban, – mondta Gáspár gróf.
+
+A délest megint csak asztalnál találja Zrinyit.
+
+… A déván már eloszlott… Delimán kiméne császár sátorábul… Most jön a
+kilenced rész: nagy Zrinyi törökrül hírt akar adni magyar királynak…
+Juranics és Radivoj vajdák kimennek a kapun, mikor minden állat magának
+legcsendesebben nyugodalmat vészen… vitéz kezek miátt sok reszeg török
+harap a fű…
+
+Gyors léptek koppannak az ablak alatt, kiáltásra távolról kiáltás felel.
+Ujra csönd, de aztán megint lépések, szapora döngésük most már a folyosó
+kövein közeledik. Zrinyi levágja a tollat, föláll. Az ablak előtt árnyak
+cikáznak el; a kiáltás mind sürübben harsan s mindig több reá a válasz.
+
+– Vajh! mi zöndülés ez? – kérdi magától hangosan s gondolkozva megy az
+ajtó felé. Hirtelen kitárja maga előtt. Egy tekintet a lihegő, izzadt,
+piszkos legényre, egy gyorsan váltott szó a várnaggyal s durranva
+vágódik be Zrinyi mögött a nehéz ajtó. A várnagy s a legény szaladással
+is alig győzik az úr sietős menését. Végig a folyosón, ki az udvarra!
+Mint a szétzavart veréb-raj, szalad a sok szolga, komornyik, udvari
+tisztviselő. A vendég-férfi már mind az udvaron. Zrinyi is ott áll
+középen, egy szolga vállára támaszkodva félkézzel; egy másik vörösre
+duzzadt arccal húzza ura lábára az uti magas cselebi csizmát. Maga a
+hopmester köti föl pántlikával az úr haját, s illeszti fejére csúcsba
+futó kupolás, zománcos sisakját. De pallosát egyedül szíjjazza derekára
+s fölkiált az asszonyokhoz a nyitott ablakokba:
+
+– Muránál az török!
+
+Az ablakok egyszerre kiürülnek.
+
+Már patkó kattog, sisak zörög, kard csörög mindenfelé, lovak, emberek
+nyerítő, kiáltó, sürgő tömegében. Karcsu ezüst patkó kopog,
+szoknya-selyem suhog elő a nagy kapun ki az udvarra. Csók, ölelés, komor
+biztatás, gyönge szavú kérés kavarja új alakulásokba a békéből harcra
+riadtakat.
+
+Csörögve zuhan a felvonóhíd. Meg-megujulva borzong át rajta az elvágtató
+lovasok tömör dübörgése…
+
+… Juranics és Radivoj!… Istenem! mikéntha egy saeculum forgott volna el
+azulta! – eszmélt magára a győztes Zrinyi asztala mellett. Vérszagtól
+fölverve vibrált még benne minden ideg, amint az egyszerű sorokat
+papirra vetette:
+
+  … Márs haragos dobia, s trombita felzörget,
+  Ihon, hoz házamhoz füstölgő üszököt
+  Kanisai Török, oltanom kel esztet.
+
+Hejh! micsuda harc! Süvöltő golyóbist röpítettek az karabinok s
+vérpántlikát bocsájtva testébül bukdácsolt az török folyó vizében…
+
+  Nem rőitöm Istentűl uet telentumomat
+  Kézzelis, ha lehet, köuetem Atiámat.
+
+Hogy megcsárognak az varjak amoda magas póznán függő török fejek
+környül!
+
+Odakint tömött gomolyokban úszott a halvány kék égen a felhőhab s az
+asztalon gyűlt az írott ív:
+
+Istenhez bocsátja lelkét a két vitéz vajda… Henyei bástyája leomlik…
+világgá fut Delimán a török táborból, keze Rusztán vérétől mocskos…
+török köntösben bujkál Deli Vid szultán Szulimán táborában… szive búsult
+Delimán Kumilláját kesergi… a Karabul lovon vágtatva tér meg Szigetbe hű
+feleségével Deli Vid… a török csügged, de áruló posta-galamb cikázik
+közikbe…
+
+Aztán már, ha nyugalomba készült vagy elgondolkozva pillantott föl, nem
+is emlékezett rá, mit írt, de pergett a sor, zizzenve fordult ív ív
+után…
+
+  És minden Angyal uisz magáual egy lölket,
+    Isten eleiben igy uiszik ezeket,
+    Egész Angyali kar szép Musikát kezdet,
+    És nékem meghagyák: szómnak tegyek uéget.
+
+Finis! – kiáltotta s gőgös mosollyal törte, tépte, hajította messze
+magától a pennát.
+
+
+XXIV.
+
+Hüvös októberi eső zuhogott az ónas, cserepes tetőkön, csettegett az
+uccák kövére a kő-folyókákból, hurrogott búgva a réz-csatornákban s
+verte mocskos szőkére a Duna vizét falakon, réten, füzesen túl. A hegyen
+magasló vár elmosódva meredezett az esőfüggöny mögül Pozsony fölé.
+
+A főrendi tábla ülés-termében beharapott ajakkal, kardja hüvelyének
+drágakövein motoszkálva hallgatta Zrinyi az ősz császári
+consiliáriusnak, Khevenhüllernek szavait, aki a király nevében követelte
+a Karok és Rendektől a Rákóczy-háborunak véget vető béke-diploma
+törvénybe iktatását. Az elnöklő új palatinusnak, gróf Draskovich
+Jánosnak nagy cseppekben gördült le az izzadtság duzzadt arcát keretelő,
+tömött fekete szakállkoszorujába. Lippay primás nyugodtan simogatta
+rövidre nyírt, égnek álló haját, míg körülötte izgatottan harsant föl a
+helyeslés s fojtva zúgott az ellenmondás.
+
+Zrinyi elgondolkozott… A nyári nap heve vert még tajtékot a parádés
+lovakon, mikor felgyűltek Pozsonyba… Personális uram, Mikulich jól
+arányzott, mikor elsőben is a nádorválasztáson akarta kezdeni a
+tanácskozásokat. Lám, János bán palatinusságra ment; a báni szék üres s
+a personális ambitiója határt nem esmér. Hogy megzúgnak pipeskedő
+pilises pap uraimék: nem kell a béke! erővel foglalt templomot dehogy
+adnak vissza az eretnek evangelicusoknak!… – Mindent odavetnének az
+catholica religióért, talám az többi magyarnak életeket is… Bánják ők,
+ha koporsóban is, vagy német járomban, csak catholicus légyen! Én ne
+lennék az, én, Zrini-fi, kik véreket minden üdőkön az igaz religió
+megmaradásáért ontották?… de az magyar hazáért is! Krisztusom kegyelme!
+más-é az religio causája, mint az hazáé?!
+
+Ostrozith Pál sürün kiáltotta közbe: recte! recte! Csáky László dühösen
+intett feléje kezével, hogy hallgasson.
+
+Ihon, az evangelicus Ostrozith approbálja az catholicus királ szavát s
+az catholicus Csáky László ellenében támad! Az patria et religio-bul
+kiszakada az «et»…
+
+Khevenhüller nyugalmas szava elhalt. A nádor válaszol; hangja rekedt,
+szava köntörfalazó. A két tanácsos fejet hajt és távozik. Csáky László s
+körülte néhányan zúgva mozgolódnak. A katholikus többség most már
+csillapulva, döbbenve hallgat és vár.
+
+Zrinyi figyelve néz körül, gondolata kémlel és magyaráz…: nem akarjátok
+ti is, hogy Rákóczy új hadával új atrocitásokat hozzon magyar az
+magyarra, az okon hallgattok, úgy-é? Nem mondjátok, de fejetekben
+motoszkál, úgy-é, hogy az fölséges catholica religio fölötte áll ez
+kicsinyes, más alul gyékényt-rángató veszkődésnek? Valaki az magyarok
+közzül az lutheranus maszlagot ahitja, falja bé, karja nem bénul meg
+attul kinek is. Nem mondjátok, de azon jár, úgy-é, elmétek, hogy az
+pogány eb az végeken dúl és foglal, ellene köll feszülnetek s nem
+határinkon bévül egy az más ellen? – Vége láthatatlan űr nyílása villant
+meg egy percre Zrinyi fejében: nem a király és nem a vallás, csak
+egyedül a magyar haza!! De…
+
+Lippay már állt, szúrós szeme öntudatlanul kutatott egy távoli
+szegletet; fölemelt karja kiterjesztett tenyérrel nyúlt előre s izmos
+hangja döngve kalapálta a főrendek fülébe:
+
+– Ego… sollemniter… contradico… – ünnepélyes tiltakozása a béke-diploma
+becikkelyezése ellen hol szárnyas metaforán lebegett, hol durva
+nyerseségen zökkent s mintha a körülötte zajló zúgás gyors folyamán
+úszott volna, úgy tetszett a becsukott szemmel hallgató Zrinyinek.
+
+A hang még el sem ült egészen s a bogláros, prémes, bársonyos díszű
+főrendeket üvöltő méltatlankodás kavarta föl helyeikről. Mint valami
+mesés, érthetetlen, ijedt kőszobor, úgy ült helyén idegenül a nádor.
+Csáky László kis csoportja sápadt szigetként tünt el a többség
+forgatagos hullámaiban, amelyekből csak a papság jeges szirtje
+emelkedett ki csöndes nyugalommal.
+
+Pálffy Pál derült, kerek arca ólomszínüre vált s izgatottan remegett
+álla közepén a franciás szakállka, amint szólásra emelkedett.
+
+– Igen! judex curiae uram, igen! elsőben az haza, nem az papság! Az
+vérünk hullása, testünk rothadása, az lengő gabona… Még az sívó paraszt
+is kegyelmetek előtt, pap uraimék! – helyeselt Zrinyi, de hangja a
+szomszédjáig sem ért. Már kiáltozás, tombolás, kard-csörgetés fojtotta
+el a fölpattanó Csáky Lászlónak Lippayt támogató beszédét.
+
+Mért jött ő ide? – ült konokul agyán a gondolat, mint Pozsony fölött az
+ólmos felhők serege. Fröcsköl a sár, ló viháncol: mennek; a kipirult
+arcokból még most is vitatkozó szó gőzölög a nyirkos levegőbe. Mért jött
+ő ide szó-áfiummal kábítani elméjét? Mit keres ő itt? Kihez jött? Kiért
+jött? Kinek a szivét dobbantja ugyanaz a gondolat, kinek a karját
+lendíti ugyanaz a vágy? Lippay? Vak majom, ki tüzet érez, holott ő
+gyujtotta! Péter? A királlyal vadászgat s erejét mutogatván, boldog, ha
+Ferdinánd észben veszi. Draskovich János? Prókátora talán most is a
+zágrábi káptalan előtt panaszkodik Trakostyán és Klenovnik elidegenítése
+miatt. Az evangelicusok? Külömb magyar lenne Rákóczy, mint ő, vagy
+Pálffy, vagy akárki ez ordító főrendek közül? A király fölségesebb-é
+vagy a lélekesméret szabadsága? A vallás vagy a haza? Mért válnak szét
+egy ponton a legnagyobb dolgok? Ki választja szét őket? – Töprengj,
+töprengj, békében savanyodott fő istrázsamester, – intette magát
+hangosan, – fejed törésén múlik el az haza sorsa! Megülsz szállásodon s
+hajaddal huzgálod ki fejedbül az nagy, csuda nagy gondolatokat, te
+hivságokon kapkodó nagy gyerek!
+
+A lágy szőke hajjal övezett komor koponya fáradtan dült a karszék
+támlájának.
+
+– Jobb napot kévánok nagyságodnak, praefectus úr jó uram, hogysem az
+miénk vala az követek tábláján, – köszöntött savanyún Zrinyire Vitnyédy
+a délután folyamán.
+
+Hogy összebogozódott minden, ami oly egyszerűnek tetszett Eusébia
+oldalán! Mit keres ő itt? Elméje, mint a száraz tőgy! Eusébiája egyedül
+az oszlopos ágyban! S mit keres itt ez a fiatal-öreg prókátor, akinek
+kis porontyai otthon sivalkodnak Zsuzsánna asszony nyakán? A pénzét
+lutheránus ifjaknak szórja külföldi akadémia-járásra s itt
+főkolomposkodik maga fogyására, kárára a diétán a lutherana confessio
+mellett. Nem jobban tenné-e, ha nyugodna otthon akár moszlimnak is, s
+pendelyénél fogva lovaztatná kis fiát?
+
+– Gondokban láttatik nagyságodnak feje főlni… – tudakozódott gyöngéd
+szóval a hosszan hallgatótól.
+
+– Mi ujság kegyelmetek tábláján? – rezzent föl Zrinyi.
+
+– Megbolondultul vagyunk, nagyságos uram. Földnek horgada praesideáló
+Mikulich personális címeres ökör-szarvát formáló bajussza az sok főtörés
+miátt, merthogy zsibolygás esék az táblán az két nímöt tanács-úr
+propositiójoknak hallására. Hazánk fattyú és poronty nevet érdemlő fiai
+igen ellene kiáltozának az linci diplomának, kinek articulussá levése
+nagy gravámene lenne az catholica religiónak ordibálások szerént, hogy
+nem kell kinek-kinek szabadosság hüte követésiben…
+
+A német Ferdinánd ihon törvénycikké emeltetné a béke-diplomát, az igaz,
+csak azért, mert fél Rákóczytól, de a magyar nem tűri, hogy más
+magyarnak több szabadsága legyen… De csak induljon ki még egyszer
+hadával Rákóczy Erdélyből, vinnyogva kapaszkodik majd újra védelemért a
+sok szájas katholikus a király palástjába.
+
+– … hogy az templomokat, kiket erővel foglaltak magoknak, nem bocsátják
+mi kezünkre vissza. Hejh, nagyságos uram, lator ez mastani saeculumban
+gubernáló plánéták operatiója!
+
+Sokáig panaszkodott még ezen a siránkozó húron Vitnyédy. Zrinyi csak
+hallgatta. Közben fölrajzott fejében a király pompázó bevonulása azon a
+szép szeptemberi napon a pozsonyi várba… a serleg-rázó sok vendégeskedés
+a hóstáti úri lakokban… a sok hiábavaló szófia beszéd, mérges
+üzenet-váltások a két tábla között, pletyka, kapacitálás, nyilt
+ordítozás, titkos ravaszkodás, a fejedelem követeinek unszoló heve, a
+papság konok makacssága, a kábító nyelv-csattogás.
+
+– Emberséges ember kegyelmed, és igaz magyar fi, Vitnyédy uram! Az
+lutheránusoknak causájok igaz causa! – búcsúzott Zrinyi biztató
+kézszorítással vendégétől. Nyelvén ült már a szó, a legszebb vallási
+türelem szava, de elnyomta a gondolatot és visszanyelte a szót: ha ügyük
+igaz is, vallásuk tébolygó eretnekség.
+
+Vitnyédy meglepetten nézett a küzködő lánggal égő nagy szemekbe egy
+ideig; valami hálás, forró melegség ömledezett lassan a szívére;
+egyszerre csak hirtelen lehajolt s kezet csókolt a kegyes nagy úrnak.
+
+Nehéz vértezetű, lassú mozdulatú gondolataival küzdött Zrinyi az
+országgyülés egész folyama alatt. Amennyire lehetett, kerülte a király
+németül finomkodó környezetét; a pezsgő borban, kongó szavakban úszó
+főúri lakomákat; a tervezgető, legénykedő bizalmas összejöveteleket. A
+tábla üléseire bejárt, de alig hallgatta az egy henye körben forgó
+rhétori szólamok özönét; ha rájuk figyelmezett egy ideig, undorodva
+fordult el csakhamar tekintete s lelke a Forumon táncoló szarkáktól és
+örömmel sülyedt vissza gondolatai kövült erdejébe. Négyszáz templomot!
+Húsz is sok! Legyen hát száztizennégy! Nem! A király dönt: legyen
+kilencven! Hát mindig a gazda csizmája sarka döntsön e marakodó magyar
+ebek között? Mindig a király? Hát ti vénasszonyok vagytok? Ám
+csattogósra izmosult nyelvetek, de fejetek csak üres tökkolop s aszott
+inu karotok, mint a holttetemé! Lármáztok, lármáztok s lám, a diploma is
+már törvény… Nosza rajta, itt a szép kikelet, hajrá! hajrá! terülj,
+asztalkám! tölj meg, serlegem! vonyíts a hazáért, feneketlen zsebedet
+tapogatva, aztán úgy is elönt a bor, kezedet-lábadat se tudod összefogni
+a nagy ivás miatt… Játék kell a nagy gyerekeknek! Koronázás, ifjabb
+király; még él a harmadik, de legyen már negyedik Ferdinánd is valaki!
+Ez kell nektek! Hogy ragyog Szent Iván havának langalló napja alatt a
+sok arany, drágakő! Hogy megmosolyognak, ki büszkén meredő derékkal, ki
+nyájasan kókadozva! S te, hullámos hajú, nevetős szép fiatal, István
+királyunk koronája alatt, fölséges játékszer! De ülj csak nyakukra,
+hajszold meg őket, ha az ország kantárát markodban kapod, mert a magyar
+bitang és… Zavartan nyúlt homlokához, hogy lesimítsa róla az átkozódás
+felhőjét… Hogy zenél a fiatal hang! Esküszik! a magyarok constitutiojára
+esküszik… Szent és nagy dolog!
+
+A legszentebb, a legnagyobb!
+
+– Ereggy haza, Zrini Miklós, – biztatta magát belső szóval, –
+vastagodott erővel ragadj az munkához, várják az tábormestert az
+militiárul írt könyvek; az utolsó cél ihon megvilágosodék elmedben!
+Haza, csak haza!
+
+Ó, magyarok szentelt hazája!
+
+
+XXV.
+
+Kanizsa négy hatalmas bástyáján csüggedten lógtak az augusztus végi este
+nyomasztó melegében a vörös és zöld zászlók. A báljemez-ágyuk piros
+posztóval takartan bámultak le nyugat felé, a tikkadt mocsárban ívként
+görbülő külvárosra, a rajta innen fekvő cölöpös kávéház fabódéjára s az
+odább túl messze elnyúló zsombék-tengerre, amelyből a maga módja szerint
+küldte Allah-hoz péntek esti imáját a brekegő békák ezre. Nyugalom és
+sürü pára ült a réteken; a városon túl, a keleti dombokon még
+meg-megcsillant egy-egy háztető keramitja a nyugvó nap késő sugarán.
+
+Az uccák deszka-járóin burkolt fejü asszonyok kopogtak sietve, mereven,
+egyedül, mintha senki sem ismerné őket. Faházaikból, mecsetekből és
+dsámiból hetyke sarkantyú-rázással jöttek ki kurta bőrdolmányaikban,
+magyaros szabásu birkabőr nadrágban a kanizsai végház török vitézei.
+Büszke janicsárok szegték hátra, kényesen lépegetve, magas, tollas,
+hátukra csüngő végü fehér sapkával pompázó fejüket. Turbános fejü,
+vánnyadt arcú öregek igyekeztek görbe háttal a keletre nyíló
+Szigeti-kapu felé, amelynek magasra nyúló tornyában már megszólalt a
+katonazene dobja, réztányérja, sikoltó sípja. A kapu előtt, szellős,
+karcsu oszlopokon könnyű tetőt hordó londsa-kösk deszka-padlóján
+törvénytudók, orvosok, költők korra, arcra, ruházatra igen-igen
+külömböző kis csoportja üldögélt körben, a zenét hallgatva vagy Nizámi
+verseinek szépségein vitatkozva művelt emberhez illő ékes perzsa
+nyelven. A külváros kertjeiben hallgatagon ődöngött egy-egy sétáló,
+lármásan vonult el egy-egy csapat. A vár cementtel burkolt terein az
+ucca-seprők szerszáma ívelt kaszálva jobbra-balra; vizes-tömlőjük jött,
+ürült. Az egyszerü, kicsiny és magos faházakból tüzön süstörgő vaj
+tömött, finom illata szállt ki az uccára; a földszinten dobogva
+zizegtették a szénát a jó melegben kedvükre vidult kényes török lovak. A
+cölöpös kávéházban nagy csend és kis findsák mellett merengett a vendég.
+A várfal alatt szinte alagúttá nyúló kapualja, az előkelők délutáni
+hüssölő helye, lassan-lassan kiürült s helyette benépesedett a széles
+várfal teteje: csöndes sétálók árnyékai mozogtak a magasban, a vár
+védelmében elhullt hitharcosok zöld zászlóval, zöld lándsával tüzdelt
+sirhalmai között, amelyeknek békés csatasorait az előkelők lugasos,
+ápolt kertecskéi váltottak föl, ahol az urak csöndes dohányzással
+enyhítgették a cukros, rózsavizes rizs és az omlós tésztájú fálákát
+okozta nagy jóllakottságot.
+
+Ali, Kanizsa új basája most ért föl a várfalra Bihácsból érkezett
+vendégével. Míg az idegen úr az éjbe merülő tájékot nézegette, Ali
+gondolkozva tapogatta arcán a friss borotválást, fésülgette ujjaival
+szájára boruló tömött bajszát: mért jött ez ide? látogató vagy
+konstantinápolyi kém? Beléptek a kis kertbe. Ali hátrébb taszította
+izzadt homlokáról a sólyomszárnyas, tenyérnyi széles prémü süveget s
+intett egy legénynek. Aranyos bőr szőnyeg került eléjük s melléje
+egy-egy bársony vánkos; a szőnyegre dohányzó szerek, apró findsák.
+
+– Háj! Huj! Háj! Huj! – harsant fel odébb a toronyból az őr kiáltása.
+
+A kiséret, szolganép elvonult. Leültek.
+
+– Oh! gyönyörűséges Zilhidse hónap áldott melege! – fohászkodott föl a
+vendég.
+
+– Szultánom! bölcs szavad eltalálta a vidámító igazságot! –
+udvariaskodott Ali.
+
+– Nemde? – kérdezte fáradtan a vendég. – Hogy érzi magát magas
+személyed, szultánom, világra szóló vitézséged új állomás-helyén, e
+paradicsomkertben?
+
+– A próféta – Allah áldja és üdvözölje őt! – szolgáinak legkisebbike
+méltatlan ahhoz, hogy tudatlan szava tetszik-nem-tetszik-et mondjon
+magasröptü elméd kitüntető kérdésére! – válaszolta Ali, míg magában azt
+gondolta, majd éppen, szalad nyilatkozni, hogy amaz esetleg beárulja
+Budán vagy a császári kengyel előtt.
+
+Ali intett s egy félig gyerek közeledett feléjük. Tisztes távolban maga
+alá hajlította lábait, fél válláról lebocsátotta kaftánját, s pöngetve
+igazgatta gyöngyházas tassánján a húrokat. A keleti kapu fölött most
+buffant utolsót a katonazene nagy dobja. Rákezdte a gyerek lágy magas
+hangján:
+
+  – Miért panaszkodjam, szerencse, ellened?
+  – – – – – – – – – – – – – –
+  Kikeletkor áldasz a szép zöld erdővel,
+  Szerelmes fülemile éneklésével,
+  Égi madaraknak sok külömbségével,
+  Viz lassu zugással, szél lengedezéssel.
+  – – – – – – – – – – – – – –
+  Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet,
+  Szép ciprus-árnyékokat, hűvös szeleket,
+  Gyöge tűvel varrott szép sátorernyőket,
+  Szomjúság megoltó jó szagos vizeket.
+
+Ali izgatottan figyelt a szolgái közt támadt hirtelen mozgolódásra. A
+bihácsi úr kaftánja virágait simogatta s félszemmel pislogva neszelt a
+körülötte történőkre. Amott rövid szóváltás zaja kerekedett föl a
+csendben; a tömegből most kivált a várparancsnok alakja s utána egy
+büszke kanizsai vitézé, aki durván tessékelt előre az urak színe elé
+valami rongyos, öreg magyart.
+
+– Mind a hét földövön ismert vitézséged, szultánom, megbocsássa
+leghaszontalanabb szolgádnak halált érdemlő merészségét, hogy együgyü
+szavával méltóságos mulatságodat zavarni elég szemtelen, – alázkodott
+meghajolva, mellén keresztbe kulcsolt kézzel ura előtt a várparancsnok,
+míg a mögötte álló vitéz sóvárogva nézegette a vendég drágaköves
+markolatu kardját.
+
+– Éber szemü dizdár-ja dicső Kanizsának, mi baj? – kérdezte kissé
+türelmetlenül Ali.
+
+Az óvatos dizdár hol a vendégre, hol az énekes ifjura nézett.
+
+– Sürgős, fontos? – kérdezte félszemmel hunyorítva, halkan, parancsolóan
+Ali.
+
+– Az, valláhi! – bizonyistenkedett, kipirult arccal feledkezve meg az
+illemről, a várnagy.
+
+– Nagy türelmű, higgadt elnézésed, szultánom, talán meg fogja bocsátani,
+– fordult mosolyogva Ali vendégéhez, – legilletlenebb, legneveletlenebb
+szolgádnak rövid időre való visszavonulását ezzel a két becsületes
+igazhitűvel s ezzel a gaz kjáfirral.
+
+– Ne alázz meg kéréseddel, szultánom! Ki ne hajolna meg dicső parancsod
+előtt?
+
+Ali mosolygott s megindult a kert másik sarka felé; oda érve, durva
+szóval fordult vissza a várnagy felé:
+
+– Oktalan barom, no, mi az?
+
+A várnagy szót se szólva csókolta meg a pasa kaftánjának szélét s a
+vitézre mutatva, hátra lepett.
+
+– Nagyságos pasám! – szólt nyugodtan amaz, – történt, hogy elfogyott a
+lovaim szénája. Hajnalban elmentünk hát szénáért a Mura felé. Ez a
+piszkos vallásu ember, itt ni! oda merte dugni a pofáját a szérüskertbe;
+éppen az övében voltunk. Rimánkodik, hogy ne bántsuk a szénáját. Mondom
+neki: De még a fejed is a nyereg-szijjamon fog lógni mindjárt, ha sokat
+ugatsz. Erre felel: Hagyd meg a szénát, ne bánts engem, hasznos titkot
+tudok. Mondom neki: Ki a szóval tisztátalan torkodból! Azt feleli: Hát
+várjatok csak! és úgy tesz, mintha gondolkoznék. Nem várunk, – feleltem.
+Aztán fölraktuk a szénát, meg az öreget is. Itt van!
+
+Ali türelmetlenül hallgatta a hülye fecsegést. Ezért kellett a fiúnak
+abbahagyni az éneket! Ezért kellett a vendégét magára hagyni! Mit fog az
+róla mesélni!?
+
+– Nyissad fel az szádat, aggeb! – rivallt rá tiszta magyarsággal az
+öregre.
+
+– Igen is, nagyságos uram, de ez kettő, – bökött a hüvelykivel hátra a
+paraszt.
+
+– Te! – szólt Ali, – ha semmi érő, aprólék dolog, kit előbeszéllesz, ez
+helybül ruglak az mocsárban! – azzal intett s a két török távolabb
+vonult.
+
+A paraszt végig huzta markát egyik hajfonatán s letekintett a magas
+várfalról:
+
+– Nagyságos pasa úr, jó uram! Történet szerént néminemű lábas marhát
+hajték az légrádi piacra. Csuda nagy győlekezések vagyon ottan az
+hadaknak. Kiki tudja, hogy Kanisa ellen lészen az menetel.
+
+Mefisztói derű fátyolkodott elő finoman a pasa arcán.
+
+– Kik? No, elsőben is Zrini!?
+
+– Nagyságos uram, nehéz üdőt él mastan az szegénység; osztán az fejem is
+jó helyt vagyon az nyakamon, – célozgatott válaszadás helyett a paraszt.
+
+– Jó! Ha légrádi hallomásod igaz, száz tálergurust kapsz, ha vakot
+vétesz szavaddal, patkó-szöget veretek mind az húsz körmöd alá, úgy
+vétetem fejed! Mast mán beszélj: kik? hányan?
+
+– Az oszalyi Zrini urat, az ki az kisebb, szememmel látám; sok egyéb
+urak is vagynak ottan.
+
+– Batthyány kapitán?
+
+– Annak jó úrnak csak vitézi jüvének Légráddá, maga személlye szerént
+honn marada, az mint egy hajdujátul, jó régi hiteles atyámfiátul értém.
+
+– Nagy had?
+
+– Lehet talám százezernyi is! Sok! Valójában penég nem tudom. De tudom,
+hogy ez éjnek evadján kelnek át az Murán.
+
+Ali megrezzent: hisz akkor reggelre itt vannak! Intett az dizdárnak. Egy
+szó, egy intés s az már rohant. Majd odábbról a szolgák csapatja omlott
+ki széjjel a kert ajtaján. Az öregre bilincs került s az maradt őrzője,
+aki hozta. Ali a sötétben egyedül bécsi zsebóráját nézegette, amennyire
+látta s egy patyolat kendővel törülgette arcáról az izzadtságot. Mikor
+odalent a házak között elkurjant a riadó, megnyugodott némileg; udvarias
+mosolyt egyengetett arcára ujjaival s visszaindult vendégéhez.
+
+– Szem előtt legyetek! – szólt közben az őrnek.
+
+Az öreg magyar lekuporodott a földre s magában elrablott szénája, napi
+munkája értékét igyekezett levonni valahogy az igért pénzből. A nehéz
+számadás sokáig elgyötörte.
+
+– Zavartan jelenek meg előtted, szultánom, mentséget nem érdemlő,
+vakmerő távolmaradásom miatt. De e gaz keresztény ostoba beszéde
+intézkednem kényszerített. Vigasztal az, hogy egyedül maradván, a
+legjobb társaságban voltál.
+
+– A hitharcosok trombitáinak vérpezsdítő riadóját hallom. Talán az
+eléggé meg nem vethető keresztények támadtak az égig érő, meedsudsi
+falakkal bíró városra? Ebben az esetben engedd meg, szultánom, hogy
+melletted keressem a vitézség kelyhének mámorát.
+
+– Ez alávaló paraszt előadása szerint reggelre ér ide épp oly
+meggondolatlan, mint elvetemült csapatjuk. A hitharcosokra való
+gondviselésem, ha nincs ellenedre, még egy ideig ébren tartana. Ha
+akarod, szultánom, addig is meleg kávé mellett agg szót kovácsoljunk.
+
+Lent a várban fénypontok ugráltak; árnyak kavarogtak s búgott, csörgött
+a harcra készülődés. Elmerülve hallgatták a harcos hangyaboly
+nyüzsgését: Ali aggodalmas, tervezgető arccal; a bihácsi vendég
+ábrándos, messzeröppent lélekkel. Itt várja a kanizsai basánál a
+bizonyos harc bizonytalan szablyáját. Itt ül díszben és szomorún a
+művelt kelet legsötétebb, legtávolibb nyugati határán; s ott, tengeren
+túl, messze keletre van egy föld, perzsa föld; ott lakott, mint
+becsületes sfita, míg szunnitává s törökké nem lett. Ó, távoli föld,
+szép Mázenderán! Megszólalt:
+
+  – Örök rózsa pompáz virágkert ölén,
+  Vadon kél a jácint hegy menedekén,
+  Liget lenge bokrán a bülbül hizelg,
+  Halmos rónaságon vidám őzi lejt…
+  Aranyszín föveggel kegyes, bölcs papok,
+  Aranyszín övekkel kevély lovagok!
+
+Ali derültebb arccal nézett föl vendégére:
+
+– Ó, Khoraszán gyönyört adó szavu bülbülje, Firduszi! – ismerte föl a
+verset a kanizsai váli.
+
+– Ó, szultánom, sose fogom látni többé Mázenderánt! – szólt szomorú
+meggyőződéssel a bihácsi úr.
+
+– A padisáh kegyelmes…
+
+– A padisáh?! Ugyan, szultánom, mit is törődik a világ menedékhelye
+velünk? Mit törődik a birodalommal!? Isztámbulban a császári szeráj
+környékén rég nem hallik már a muezzin imára hívó szózata, elnyomja a
+dorbézolástól zúgó szeráj szünet nélkül való zaja.
+
+– Tudsz valamit?
+
+– Esküdj, hogy szád szómnak koporsója lesz! – szólt közelebb húzódva a
+vendég.
+
+Ali égre emelt mutató-ujjal hívta tanuul az Istent.
+
+A bihácsi úr perzsa szava finoman zengett: az elégedetlenség nagy, a
+janicsárok között kezdődött a szó nyiltabb kimondása, de most már az
+ulemák is Ibráhim ellen fordulnak lassan-lassan… Isztámbul forr…
+mindenki tudja, csak a padisáh nem… Holdas éjjeken aranytól, kövektől
+csillogó csolnakában hárem-lányokból rakott ágyon hallgatja a Bogház
+icsi beszédes hullámainak csacsogását…
+
+Harsányan hangzott a karcsu torony erkélyéről a müezzin hajnali ezán-ja:
+nagy az Isten:
+
+– Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Tanuskodom,
+hogy nincs istenség, csak Allah!… Az imádság jobb az alvásnál! Alláhu
+ekber! Alláhu ekber! Lá-iláh ill-Alláh!
+
+Mire Ali elvégezte a reggeli imádságot, mosdást, a kanizsai vitézek egy
+része már kint ügetett a réteken, hogy alkalmas helyen elrejtőzve lest
+vessen a magyarnak, akinek csapatjai már a Szent Miklós domb tulsó
+lejtőjének lábához lapulva várták hadnagyuknak, Zrinyinek rendelkezését.
+A hajnali nap finom, párás csillagokat táncoltatott sisakon, mellvason,
+rákfarkas comb-vérten. A vezető urak valamivel odébb tanácskoztak.
+
+– Kivonnyuk az szablyát, osztán vágunk véle! – mondta boros fővel a
+nyergében is dülöngöző Bocskay János.
+
+A fiatal Dessich és Laczkovich elmosolyodtak, amint egy percre
+visszafordultak az idegen táj lelkes bámulásából.
+
+Csanády János valami óvatos, nagy kerülőkkel dolgozó támadási terv
+előadásába kezdett. Zrinyi Péter ásítva nézett farkasszemet a keleti ég
+tüzes korongjával: ő majd csak üt, beszéljen más.
+
+Zrinyi Miklós, a kaland vezére, megjegyzés nélkül hallgatta végig a
+véleményeket s most kiadta a parancsot:
+
+– Csanády uram, kegyelmed előre mégyen az vármegyei néppel olyképpen,
+mint valamely portyázó csata, az törököt el-kicsalni az várbul. Osztán,
+ha mán kint lészen az ürge az mezőben, hegyikben esünk mi, az derékhad.
+
+Csanády sarkantyúba kapott lova ágaskodva szökött hátra kényesen
+egyet-kettőt s mikor földet ért két első lába újra, elnyult iramodással
+kerülte a dombot Kanizsa felé. A kurjantásra dobbanva zudult nyomába a
+megyei könnyű had.
+
+Erdődy Farkas megrázta fejét:
+
+– Ejh! oktalanságot mívelünk!
+
+Zrinyi sértődött döbbenéssel nézett a heveskedőre; szólni akart, de
+Erdődy már a domb tetejére vezető ösvénynek hajtotta lovát.
+
+– Utánnam! hé! – kiáltott vissza szinte félútról.
+
+Négy szál lovas utánna is rugtatott.
+
+Zrinyi gúnyosan nézte a dombra kapaszkodókat: a Vuk! magyar hadviselés!
+szófogadatlan bolond vitézkedés!
+
+Erdődy most tünt el az ösvény fejénél a fák között… Csönd. Csak a lovak
+nyihognak s halkan csörög a fegyver… Puskalövés!… Ujra több! De hisz ez
+egész közel… Amott már vágtat fölfelé az a négy! Istenem! mi ez? Erdődy…
+Ujra puska ropog… De messzebb, ez határozottan messzebb!… Csönd…
+Csattogva búg a messzeség…
+
+– Lest vetettek! – bődül fel Zrinyi keserűn. – Indulj, Patachich,
+indulj!, – ordítja rekedten s a légrádiak elkavarognak.
+
+A domb alatt remeg a lovak ma, fakulnak az arcok. Egy kéz fölemelkedik s
+minden szem az ösvényre fordul: üresen kaszál a kengyel egy lerohanó ló
+oldalán…
+
+– László, az Vuk! – szól elfuló hangon Laczkovichnak s int a domb felé
+Zrinyi.
+
+S míg egy kis csapat a dombnak üget, vágtatva sikamlik ki a derékhad
+Kanizsa felé!
+
+Zrinyi őrjöngő dühvel rikoltja élükön:
+
+– Jézusom anyja! Jézus!
+
+Gyorsan fogy a tér, egy pillanat, s zökkenve ütődik neki a viaskodó
+csoportnak a két Zrinyi népe. Mintha két hatalmas tenyér szorítaná össze
+a küzdőket, összébb nyomul a kavargó boly.
+
+Ali s vendége a vár fokán állnak némán, a távoli harcot figyelve. A pasa
+keze most ökölbe szorulva emelkedik föl, mintha korbáccsal akarna
+közéjük sujtani: hátrálnak! Dühösen mormolja fogai között az
+istenkáromlást:
+
+– Azt a tetves kalmár fajtáját annak a medinai csalónak! – Lovat! –
+kiáltja hangosan s a lépcsők felé indul. Vendége utána. Nyomukban a
+merev kiséret. Végig a fal mentén a Bécsi-kapuig hangtalan gyors cikázás
+a rohanásuk. Mocskos víz fölött kopog a fahíd deszkája. A külváros
+sövényei, viskói szaladnak mellettük hátra. Uj híd, új dübörgés. Itt a
+mező!
+
+Elnyúlt lófejek, rengő szügyek, vágtatást kalapáló paták, halottmerev
+arcok, libegő köntösök: jön vissza a menekülő kanizsai had.
+
+Aliban az istenkáromló szenvedélyt vallásos rajongássá neveli, nemesíti
+a muszlim harcos akarat.
+
+– Hitharcosok! – kiált eléjük égre meresztett két nyitott tenyérrel s
+torpanva áll meg a futó had, – hol hagytátok az iszlám dicsőségéért
+lobogó vitézségteket? Kanizsát az ellenségnek ajándékozzátok-e? Mért
+vonjátok ígyen fejetekre a padisáh rettenetes haragját s a hitetlen
+Kjáfirisztán minden népeinek megvetését? Vissza! Előre! A kegyelmem
+kegyelem, haragom halál! Előre! Tegnap születtem, ma meghalok! Előre!
+
+A seregben rés nyilt s a párolgó testek sikátorán kardot rántva
+száguldott előre Ali, paripáját biztatva:
+
+– Bre! bre! babam!
+
+Mellette a bihácsi úr: aranyos kaftánja libegve úszik utánna, fején
+vitézi darutoll remeg.
+
+A magyarok már hadi rendbe álltak. Fejük fölött mint vihar előtt csügött
+nyelére a sok címeres, szűzanyás nehéz selyem zászló s a könnyű,
+fecskefarku csíkos standár. A hosszú trombiták, tárogatók föl-kimeredve
+recsegtek, búsongtak; lova nyakán buffogtatva csépelte a két rézüstöt a
+dobos.
+
+– Allah! Allah! – hehezte amott a sok mély torok-hang a zöld és vörös
+zászlók alatt; s zenekaruk oboája, sípja, cintányérja, csengő
+acélrudacskája dobpergésen úszva ideget remegtetett.
+
+Már egymáshoz érnek.
+
+Egy ló rugtat ki a magyarok sorából, dülöngöző lovasa a levegőben
+hadonász s lova nyakához kapkod. A jelenség nyilként furódik a törökök
+közé s tünik el tömegükben.
+
+Összerobbannak.
+
+A föld dobogó kebléről üvöltés, csattogás, zeneszó kavarog porral a
+levegő-égbe; nyugatabbra zsombékon, sárban cuppog a viaskodó gomolyag.
+
+– Ó, Mázenderán! – ordítja valaki halálra váltan, félig a sárba taposva.
+
+Fent a magasban vadludak v-je lüktetett biztosabb tanyára s tüzelt a
+déli nap.
+
+
+XXVI.
+
+A győztes sereg vezére csüggedten, gondolatokat tépve, morzsolgatva ért
+haza. A had eloszlott: Batthyány népe haza indúlt; az iratos sereg
+sietett elszéledni friss pénzével, friss rabokkal; Péter, aki
+kilegénykedte magának az országgyülési vadászatok alatt királyi
+kegyképpen a sichelbergi kapitányságot, hat századávál a birodalmi sereg
+segítésére ment a svédek ellen.
+
+A svédek! Ő is harcolt ellenük s vajjon mi haszonnal? S a török! Mennyi
+csete-páté, barom-hajszoló, fogoly-ejtő csatázás! Mi haszna? A török
+birodalom hegyes körmű ujjai mindig és mindig messzebbre nyúlnak be
+testünkbe. A hegytetőn, a várban magyar úr iszik a hazáért, de a hegy
+lábánál a falu töröknek fizet, töröknek robotol. Bocskay már a kanizsai
+tömlöcben alussza mámorát s Erdődy holttetemével Ludbrég felé megy a
+szekér. Vitézi bolond resolutiók marakodó szájú nemzetsége, te utolsó
+romlásra jutott magyar! Nagy mesterség, nehéz professio a vitézség! Mi
+haszna? Mi haszna?
+
+– Te is elmondhatod, valamint amaz kurva Plautusnál: oleum et operam
+perdidi! De nem, nem itt az baj! Esmérd meg csak magadban az
+tekélletlenséget, mert bizony, heányos vala vitézséged az szemes környül
+való vigyázás nélkül. Ihon, eszedben sem juta, hogy az török nyelvet
+foghatott valahun az mezőben, ki renddel megbeszéllette neki Kanisa
+rontását forgató szándékodat! Ne légyen az gyors rájuk ütés, könnyen úgy
+fordulhatott volna, hogy te is az égre tátogsz mast vértajtékos
+szájaddal, hanyattul esvén Kanisa mezején. Csak elő mast Tacitus, Julius
+Császár, Vegetius, jó historicusi az régiségnek! Dülleszd csak neki
+mellyedet az asztal peremének és tanulj!
+
+S mikor az ugrálni kezdő betűk közé fénykarikás sötét pontokat
+villogtatott fáradt szeme, csüggedt gúnnyal kérdezte magától:
+
+– No, tábori fő istrázsamester, hun az tábor?
+
+Megint makacsul került mindent, ami átlátszó, szemnek beszélő, egyszerű;
+és sötét nekilendülésekkel merült el könyveiben, az őszi lucsoktól
+párolgó erdőkben s Eusébia őszi bánatú, rejtelmes szerelmében. Nem
+mentek sehova, hozzájuk sem igen jöttek, – s tompa nyugalommal nézett
+folytonosan magába, hogy nő beteges halommá lelkében a megáporodott erő-
+és gondolat-fölösleg. Eusébia úgy forgolódott körülötte ezekben a komor,
+dohogó hónapokban, mint a kéj selymében suhogó halál; szerelme nehéz
+tömjénfüstként lomha izgalomban feküdte meg a férfi lelkét.
+
+Idő és alkalom lenne mostan, – forgatta untalan magában, – hogy a
+király, megemlékezvén ősei s a saját érdemeiről, fölemelné… De mit is
+beszél! – feddte magát gúnyosan, – nem hálás-e ő felsége? Nem adott-e
+neki a kanizsai harc után hatalmat száz vértes tartására? Adott, bizony
+adott, de… A bánság! Ki lesz az új bán? Talán bizony Mikulich, a vén
+csahos pofájú kopó! Meglehet, meglehet, mert hiszen Horvát- és
+Szlavonországok rendei Zrinyi Miklóst kérik maguk fölé bánul. Meglehet,
+mert Mikulich régtől fogva hű császári szolga, Bécsben királyi keggyel
+úrrá fujt paraszt. Hasznos állat, akinek váluja tetézve kell hogy
+legyen. A titkos tanácsokon bizonnyára nem pihent tar feje és együtt
+fujta a kígyókövet a német urakkal a Zrinyiek ellen. Meglehet, mert
+hisz, ugye, a végeken többet tehet Mikulich jus-rágó csácsogása, mint
+egy Zrinyi kardja! Ó, milyen nehéz az embernek, ha nem száll közéjük
+csattogó korbáccsal: Ki, ki innen, árusok, ki Isten anyja, Mária
+templomából, szép Magyarországból! Ha bizodalmas atyjafia, Ráttkay
+kanonok nem ment volna el Péterrel a svédek ellen, most többet tudna;
+mindenről és mindig van értesülése a jelen való idők e kitünő
+historicusának. Csacsogó száj, de bátor fej és kemény husu szív. Mi
+haszna? Keljen ki csak könyvesházából amaz írás, kerüljön csak nyomtató
+műhelybe, majd eb-rudon is lökik ki szerzőjét a káptalanból. Mi végre a
+szókimondás? Talán a jövőre számít? Amíg élsz, addig kell a legtöbb
+hasznosat véghez…
+
+Erővel vetett gátat gondolatának, hogy ne kelljen Zrinyit szentebb célok
+elé vagy kisebbek mögé helyeznie.
+
+Tépelődése körül változatlan sodródással gomolygott az élet folyama:
+mosolygó, díszes ruhájú udvarlóleányok, hetyke nemes urfiak, köznapon is
+ezüst tál, tányér az asztalon, jövőmenő tiszttartó és jobbágy, rakott
+szekér nyikorgása, tallér- és fegyvervándorlás, alig hallott jelentések,
+szórakozottan adott parancsok, Patachich, a várnagy, Migliani
+szótengerének félelmes dagálya, megint a pókhasu várnagy, kongó kápolna
+csöndes miséi, lóháton szitáló eső alatt, bőjt, szélverte arccal a némán
+rohanó vad nyomában, porszagú fóliánsok, finom betűjü Elzevir és éjjel
+az asszony.
+
+A bán! Egy ország dolgait kezében tartani! Véget vetni ennek a rabló,
+garázda fejetlenségnek! A végbeli vitéznek pénzt, burgernek szabad utat,
+jobbágynak nyugalmat, török szomszédnak gondot és Zrinyinek Zrinyihez
+méltó hatalmat adni: milyen szép feladat lenne!
+
+Lázadó elégedetlenség forrt, még névtelenül, szivében s nyűgös kedvének
+felhői sötéten gyülekeztek.
+
+De mit akar? Mire visz ez a néma, epekeverő dohogás? Körülötte a fényes,
+pompázó élet, s ő itt mogorván emészti magát, mint asszony után a
+bilincsen sínylődő rab! Mit akar? Ober-Feld-Wacht-Meister! S ahelyett,
+hogy tanulna, hogy előkészülne komolyan a tábor igazgatására, rendben
+tartására, itt acsarkodik a báni bot után szótlan szendeségben, mint
+valamely szűz! Menjen oda, mondja meg, hogy ő lehet csak bán ez idők
+szerint! Kérje, követelje, ha azt hiszi, hogy olyan nagy a jussa hozzá,
+vagy pedig vesse ki szívéből ezt a vágytól csöpögő ámmogást.
+
+Igen! Zrinyi parancsol és Zrinyi engedelmeskedik.
+
+A történelem helyett katonai szakirodalom könyvei halmozódtak most
+asztalán. Napokat töltött Giorgio Bastának a tábor-mesteri tisztségről
+szóló könyvével, aztán neki ült gondosan kivonatolni Az ötödik Károly
+császár idejében az militiárul írt tractatust, hogy pontos fogalma
+legyen egyetlen gyalogezred szervezetéről, majd Svendy Lázár
+ertekezéséből csinált extractatust, hogy pontosan tudja, egy egész
+hadseregben kinek mi a tiszte. Most aztán hozzá lehet fogni a tábor
+szervezésének elméletéhez. Mennyi zavaros, ingadozó kifejezés,
+helytelen, elkérgesedett, régi intézkedés! A főgenerált lehetne magyarán
+hadnagynak nevezni, mert akit most hadnagynak mondanak, az igazán
+százados… Kevesebb szolga legyen a táborban, lovas sem kell annyi.
+Hegyes, völgyes s árkos, vizes helyen szükségesebb a gyalog, mint a
+lovas!… Nem kell a vitéznek annyi pénz, kapjon kevesebbet, de mi adjunk
+neki köntöst, kenyeret és abrakot…
+
+Könyveket forgatott, írt, ábrákat rajzolt megnyugodott lélekkel s
+készült a Tábori Kis Tracta:
+
+«… s így egész tábort, melyben 25.000 emberből álló had, minden
+cselédivel, szükségével bővön elférhet, leírtunk, az kinek széli 456
+rud, hossza penig 80 rud.
+
+Szükség: az következendőkben annak megerősítéséről szóljunk…»
+
+Tülökhang, hidlánc-csörgés. Ki jöhet?
+
+Izgatott rosszkedvvel vetett egy tekintetet a vár piacára.
+
+– Mi az? – fölállt s az ablakhoz lépett.
+
+Izmos, nehéz német lovak párologtak a friss havon.
+
+– Császári cursor? – kérdezte magától meglepetten. – Mit hoz, mit
+vinne?… Ez az császár handbrief-je, rajta az kis titokpecsét… ez másikon
+az nagy pecsét!
+
+A szétbontott oklevél tartalmát egyszerre akarta megérteni s mégis
+minden szót elolvasni. Halkan siklottak öntudata alatt a kalligrafiás
+betűk s csak itt-ott lépte át öntudata küszöbét teljes világossággal
+egy-egy kifejezés: kitünő hűség és dicséretes szolgálat… Magyarország
+szent koronájának és ő felségének… a török… a végek… a szent római
+birodalom háborúiban… a svédek… jövőben is… hűség… a báni hivatalra
+emelve… felruházza… méltósággal és hatalommal, melyekkel a horvát bánok
+élnek. Azért a báni hivatalra emelve felruházza mindama joghatósággal,
+tisztességgel, kiváltsággal, méltósággal és hatalommal, melyekkel a
+horvát bánok élnek.
+
+Mindent felejtő büszke nevetéssel dobta az asztalra az oklevelet:
+
+– Ihon, kit megmondék: sors bona, nihil aliud!
+
+(Vége az I. résznek.)
+
+
+
+
+MÁSODIK RÉSZ.
+
+
+I.
+
+A varasdi házak meredek, magas tetőin csillogva állt a hó; de a
+tetőnyilások s a bő torku, födött kémények szaporán eregették a
+felhőtlen ég fagyos derüjébe a kékellő füst-kacskaringókat. A kis
+tanácsház nagy termében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok rendei
+díszben nyüzsgő zsibongással várták az új bánért menesztett küldöttség
+visszatérését. Az egyik csoportban egy rezgő fejü öreg tartott előadást
+a Zrinyi-család nagy érdemeiről és jó horvát voltáról; igazi hívek s
+hasznot leső örök közhelyeslők hallgatták figyelmesen. Mások izgatottan
+tárgyalták, hogy a mult év elején, mikor az új bán Prágában járt a
+királynál esküt tenni, a pettaui stájerek lefoglalták több becsületes
+varasdi kereskedő mézét és vasát, s hozzá már magyar területen. Hangosan
+vitatták, hogy jogorvoslatot fognak kérni: majd Zrinyi! majd az új bán –
+kit Isten sokáig éltessen! – meg fogja mutatni…! Egy kétkedő lemondóan
+intett a kezével, mit akarnak! hisz a belső ausztriai tanácsurak a
+legnagyobb kerék-kötői Muraköz kereskedelmének, Zrinyi Pétert is
+bepanaszolták tavaly a király előtt, mert – mondják – Krajnában gabonát
+vásároltatott, hogy Horvátországon keresztül Bakarba, onnan Velencébe
+szállittassa. Volt, aki azt is tudta, hogy a király meg akarta fosztani
+a sichelbergi főkapitányságtól emiatt. Néhányan arról tanácskoztak, hogy
+a királyi szabadságlevelek méltó megőrzése végett egy diszes láda
+készittetése igen szükséges volna. Valaki a Draskovich nádor temetését
+mesélte egypár öregnek: maga is ott volt gyászhoz illő hosszu, fekete
+dolmányban. Egy piros taláros pap s egy kövér zágrábi úr sorra jártak
+minden csoportot, hogy inditványuk egyhangu elfogadása elé semmi
+váratlan akadály ne ágaskodjék: egyedül törvényes vallás a katholikus!
+protestánsnak tilos az országba lépés! Egy savanyu képü kanonok a nem
+rég kötött vesztfáliai béke eredményeit latolgatta. Hangos szavú fiatal
+ember magyarázgatta nevetve, hogy a Zrinyi testvérek sokat veszekednek a
+közös birtok miatt. Mikulich Tamás kopasz feje, békételen arca hol itt,
+hol ott tünt fel s ha egy csoporthoz ért, a beszélők hirtelen
+elhallgattak, majd fanyalogva érdeklődtek egészségi állapota, jobbágyai,
+nevezetesebb perei iránt. S ha a nyughatatlansága odébb hajtotta az
+öreget, megindult háta mögött a csendes suttogás: szép kis fiú a
+Mikulich Sándor, nyiltan fosztogat, gyilkol a Wottuich meg a Banyaduorec
+fiúkkal; ahol megfordulnak, nagy kár esik ott pénzben, borban,
+asszonyban!
+
+– Mit bántjátok a Sándort? – pergette hangos szóval egy nyugodt arcu úr.
+– Jeles vitéz! »Kocka, kupa, kártya, kurva« a jelmondata!
+
+A szóra, a nagy nevetésre több kisebb csoport megmozdult és arrafelé
+nyomult. Mindenki tudott valamit s nehezen várta a másik szavának végét.
+Csak úgy zsibongett a sok méltatlankodó, nevető, siránkozó, gúnyos,
+dühös panasz: Fetter, az ivanici obrist, fegyveres német katonáival
+rabolta el a zágrábi püspökség ivanici kastélyának összes butorzatát; a
+petrinjai végbeliek az oborovói papi lakot fosztották ki s elhajtották a
+turopolyai nemesség ötszáz disznaját. Hát a kaproncaiak, hát a kőrösiek!
+Német katonák vágják le, ingyen, vásárra hajtott barmaikat! A kereskedők
+inkább otthon ülnek. Minden rettenetesen drága s még úgy is nehezen
+lehet hozzá jutni. Az utak nem biztosak. Hogy is lennének! A német
+kapitányok maguk állnak rabolni induló vitézeik élére, így aztán a
+kóborló katonák is vérszemet kapnak az utonállásra. A zengi kapitány a
+befolyt harmincadot sikkasztotta el, egy zágrábmegyei viceszolgabiró az
+ország adójából csipett le magának háromszáz kerek forintocskát. Minden
+út egy kátyu-tenger; Kőrösön a bástyatorony teteje leégett; Ivanicon a
+fal egy részét romba mosta az árok vize; úgy marad, senki sem gondol a
+javitásra!…
+
+Kint a piacon, a Csáktornya felé vezető úton, bástyákon, falakon, a
+fagytól recsegő hídon, a széles árok jegén burger és paraszt ácsorgott
+ködmönben, subában, hímzett szűrben; a süvegek, kucsmák csöndesen
+hullámzó tengerét német kalapok, magasra rakott női hajfonatok
+tarkázták. A nagy hóban csizmák, botosok álltak mintegy leszögezve s kis
+opánkás lábak tapicskoltak a hidegtől, mikor a jeges szél a cifra,
+hímzett kötény mögé furakodva combjukhoz verte az átlátszó
+patyolat-inget. Itt egy bőrpikkelyekkel dúsan cifra, ujjatlan ködmön,
+ott egy hegyes főkötő, minden varrásnál kicifrázott ingujj, pávás,
+gránátalmás himzések s a környékbeliek piros és fehér szinekben pompázó
+ruhái között elszórva a fekete és barna szineket kedvelő uszkokok.
+
+Mikor elpukkant az első ágyulövés és hangját puhán görgette végig a
+havas síkon az érkezők elé, megremegett a levegő és megbolygult a tömeg.
+
+Most állt meg kint a síkon, valami negyed órányira a várostól a báni
+menet. A lovas nép után haladó legelső kocsiból Zrinyi lépett ki először
+nyusztprémes, fehér bársony mentében; aranyos, drágaköves sarkantyúja
+elsüppedt a mély hóban. Utánna Petretich püspök nagy bajsza, vastag,
+nagy orra tünt fel a kocsi ajtajában; a dús selyem zsinórzat megfeszült
+a hatalmas mellen, amint kiegyenesedett. Mire Erdődy Miklós, a király
+másik biztosa is kiszállt a hintóból, Zrinyi már lovon ült. Elől,
+farkasprémes hegyes süvegű tisztjeik vezetése alatt a horvát
+karabélyosok tarka változatu, sokféle népviseletben hetykélkedő csapata
+haladt; csak a vállukra varrt vörös posztódarab mutatta
+összetartozásukat. Nyomukban trombitások, két század gyalog, hosszu
+puskákkal. Aztán egy lovas úr a nyeregkápának támasztott, előre feszülő
+báni zászlóval. Mögötte egy másik főúr a báni buzogánnyal. S messze,
+méltóságos távolban utánna, a király két biztosa között, tigris-takarós
+moldvai paripán hideg, merev arccal Miklós, Zrin örökös grófja, magyar
+királyi főlovászmester, Zala és Somogy megyék főispánja, ő császári és
+királyi felségének tanácsosa és kamarása, a légrádi véghely örökös
+főkapitánya, ő császári és királyi legszentebb felsége Dalmát-, Horvát-
+és Szlavonországainak bánja. Mögötte a vicebán, balján Migliani
+páterrel, aki a ló nyakára kötött zacskókból szórta az ezüst, arany
+pénzt a zsiviozó, éljenző, vivátozó eleven sövényre. Legutól a légrádiak
+lovai rúgták a havat.
+
+Harang, dob, trombita, mozsárdurrogás szavától pezsgett minden ideg.
+
+Zrinyi kemény fejét is megkörnyékezte a mámor. Amint a lóról leszállt,
+megállt egy pillanatra a hóra terített szőnyegen és visszatekintett a
+tömegre, amelynek hullámai nyüzsögve törtek meg az urak, vitézek szines,
+ragyogó torlaszán. A népem!… Hatalmam! – gondolta magában. – Az első
+grádics! Kikeltem a limbusból a fényre, világosságra s most kezdődik az
+élet!
+
+A karok és rendek vivátozó gyülekezete kucsmalengetéssel, lelkes
+zajongással fogadta, amint a teremben megjelent. Erdődy Miklós beszél, a
+bánra mutat, majd a királyi zászlóra és újra megnyilik a sok száj, búg a
+levegő, karok lendülnek a magasba s megcsörrennek a kardok. Petretich
+beszél: az ősök… a dicső Zrinyi vér… háboruban… a báni hivatalban…
+mennyi ragyogó név, mennyi vér s a hír koszorúzó kedve!… és Miklós, az
+új bán… török… svédek… a hit s a király… hűség, szolgálat… elismerés! A
+püspök hatalmas ökle az égre lendül, majd mellére dobban s egy hódoló
+mozdulattal vágódik hátra tisztelettel meghajló derekától s a mély hang
+latin szavának tárogatós zenéje megszünik. Harmadszor búg fel a tomboló
+vivát. Zrinyi megcsörrenti kardját, hogy a kábitó mámort lerázza magáról
+s megszólal:
+
+– Ha e dicső…
+
+Buzgalmas, csendcsináló pisszegés, mozgás nyomja el hangját; aztán beáll
+a csönd és selymes morajjá halkulva zeng körülöttük a külső tömeg zaja.
+
+– Ha e dicső királyság népes gyülése, – pattog keményen a bán latin
+szava, – s a főrendek nemes és méltóságos tekintete nem bátoritana, nem
+tudom, nagyságos, főtisztelendő és többi uraim, micsoda ok ösztönözhetne
+e tehernek fölvételére. Eszembe ötlött, nem is egyszer, kérjük meg ő
+császári felségét, legkegyelmesebb urunkat és királyunkat alázatosan,
+hogy engem e terhes szolgálattól feloldani méltóztassék, mert az én
+géniusom inkább a haza javáért való kardforgatásra, mint békehivatal
+viselésére hív. (Hogy meghunyorog Mikulich uram! – gondolta magában.)…
+különösen e nyomorúságos időkben, mikor sem biztos béke, sem nyilt
+háboru nincsen, de minden zugoly csellel fenyeget, minden ország vagy
+magának vagy másoknak romlást kohol…
+
+S míg a szivétől távol álló, betanult latin beszédet szavalta, minden
+egyéb képessége fürkészve figyelte hallgatói arcát.
+
+– … ha talán a teher alatt roskadni láttok… örökké hálás leszek… Nem is
+mulasztom el, amig ereimben egy csepp vér foly, ő felségének e kegyét
+örökös szolgálataimmal kiérdemelni! (Vajjon? – suttogta szivében egy
+gúnyos hang.)
+
+De negyedszer harsant fel a vivát és tombolt a lelkesedés. Zrinyi
+nyugodtan állta a vihart s a legfeltünőbben ordítozók arcát igyekezett
+megjegyezni, hogy kérdőjelet tegyen melléjük lelkében. Zakmárdy János
+már fölállt s a karok és rendek, Zrinyi felé fordulva, hajolva, még
+mindig éljeneztek. Az itélőmester szóra nyitotta száját, hangja nem is
+hallatszott; várt. Ajaka újra megmozdult s erre, mintha csak vele
+ellenkeznének, hirtelen magasabbra dagadt az ünneplés lármája. Várt,
+aztán újra föl-fölemelte kezét s arcvonásai beszédre húzódtak. Hiába! a
+vihar itt-ott meglankadt, de nem szünt.
+
+Zrinyi büszke szeméremmel sütötte földre szemét s Mikulich valahol hátul
+unottan simogatta ujja bögyével a bajszát s »Silentium!« szólt néha
+savanyún. S mikor a bán egyszer oldalt pillantott, néhányan
+türelmetlenséget véltek kiolvasni tekintetéből s elkezdtek jóindulatu
+csitítgatással pisszegni és nyugalomra inteni. – Silentium! Silentium! –
+hangzott mind több és több oldalról.
+
+Zakmárdy beszéde után, amelyben a nemesség bókja hajlongott az új bán
+felé, Zrinyi fölállt s nyomába kerekedett az egész gyülés.
+
+– Milyen zengő hang! Az a pompás mente! Sas-szemek, valóságos
+sas-szemek! Milyen beszéd, micsoda tartalom! Igazi horvát nemes
+önuralom! Egészen az apja, mintha csak őt látnám! Ilyen csak született
+magyar úr lehet! Jobb, mint Mikulich! Majd elválik! Hát ez kinek fog
+kedvezni? Buzgó katholikus, sokszor járul az Oltári szentséghez! Ez fog
+aztán lakomákat adni! A felesége híres mulató család! Még ma este szólj
+neki, nyerd meg igazunknak! Csuda büszke egy ember! Drága, kedves jó úr!
+Éljen Zrinyi! Éljen! Dali egy termet! Éljen a mi bánunk! Éljen! –
+hangoskodtak és suttogtak nyomában a karok és rendek.
+
+A ferencesek magas, négyszögü tornyában ujra megkondultak a harangok. A
+simára taposott havon kényesen lépegettek a lovak, egyik-másik nyerítve
+kezdett ficánkolásba. A keresztbe fektetett kopjákkal sorfalat álló
+hajduk mögött a tarkán sövénylő nép ágaskodott némán vagy ordított
+éljenezve. Talán nem is annyira a bánnak, akinek csak méltóságát
+érezték, de tisztét alig érték fel ésszel, mint inkább a barmaikat s
+magukat elhajtó török ellen vitézkedő légrádi kapitánynak szólt a
+zajongó ünnepeltetés.
+
+A kóruson már kenetesen recsegett a sok tanulatlan hang éneke, mikor a
+bán a templomba lépett. Csizmakopogás, sarkantyú-pengés, kard-csörgés,
+ruha-suhogás, mentegomb-koppanás adta a különös kiséretet, mig mindenki
+el nem helyezkedett a szük padokon. Az ének megszünt. Zrinyi fölállt s
+jobb kezében a csipőjére támasztott buzogánnyal, baljában a zászlóval az
+oltárhoz lépett az infulás fejü, ezüst pásztorbotos Petretich Péter elé
+esküt tenni:
+
+– Ego Nicolaus Comes perpetuus a Zrinio… juro per Deum viventem…
+
+Kint trombita harsant, dob berregett, s közbe bömbölt a mozsár.
+
+
+II.
+
+Gyöngéden törülte le a fájdalom gyöngyöző verítékét Eusébia homlokáról
+Zrinyi. A sovány, gödrös arcban tekintet nélkül fordult a homályos fényü
+szem s ólomfedélként borult rá a hosszu álmatlanság után végre is
+elnehezedett pilla. A gyertyatartóban már csak egy csonk lángja libegett
+ijedten, a sötétségben fuldokolva. Eusébia elaludt. Zrinyi elkoppantotta
+nagy óvatosan a kis lángocska életét és prémes háló subájába burkolózva
+hátra dült a beteg ágya mellé állitott nagy setzelszéken s lassu
+állhatatossággal indult meg benne a tépelődés:
+
+– Beteg hivatal, beteg ország, beteg szív és beteg asszony, ez a
+fátumom. Bán, kis király! de annak is csak árnyék! Kis embereknek kis
+tisztséget adni, apró ügyekben apró itéletet hozni, azt igen, de ha a
+török beront és én állon buzogányozom az ebadtát, hát Bécsbe citálnak a
+méltóságos Hofkriegsrath elé, s ott a fülembe rágják és meg kell
+értenem, hogy Zrinyi bán nem teheti azt, amit Zrinyi főkapitány. Mért
+vagyok hát harmadik zászlósura az országnak? Jobban függök, mint
+azelőtt! Ó, mily okosan tettem, hogy Péterrel ketté vágtuk az ősi
+birtokot! Birja békével mind, ami a Drávától a tengerig nyúlik, hisz ő a
+horvát! Muraköz, Szala, kőrösi három uradalom, szép földek, magyar úrnak
+való birtok! S mily könnyen átengedte a bécsi házat! Persze, a felesége,
+Frangepán-vér, akiknek tajtékot ver a szájuk, ha németet csak látnak is!
+Hol volt eddig az eszem? Nem mint horvát katholikus, hanem mint magyar
+birtokos főúr törhetek csak odáig, ahol kardom villanására figyel az
+egész magyarság! Hát nem magyar-é a horvát? Hogy elhúzta Péter öcsém a
+száját, mikor elejbe toltam a Szigeti veszedelmet: – Mérthogy nem irád
+horvátul eldődöd históriáját? – Ejh! mindegy! Zrinyinek emelkednie kell,
+hogy Magyarország ne bukjék! És az a jó horvát, aki jó magyar! Addig
+csak praesideáljunk szorgalmatosan: segélyezzük a varasdi és zágrábi
+jezsuiták építkezéseit, javítsuk az utakat, rendeljünk robotot a
+romladozó véghelyek megerősítésére, panaszkodjunk a német kapitányok
+ellen, akasztassuk a kóborló tolvajokat, írjunk át Stiriához, hogy
+kárpótolja a megnyomorgatott varasdi kereskedőket, hajtassuk be az adót,
+sírjunk a császár előtt, hogy kebeleztesse be végre az országunkban
+független országosdit játszó valachokat, praedauciusokat, szlávokat
+Croatiába, Sclavoniába!
+
+Eusébia felnyöszörgött.
+
+Zrinyi aggódva figyelt a sötétbe. A beteg lélekzete egyenletesen sipolt
+ujra.
+
+– Mikulich meghalt, de csemetéje királyi kegyelemmel rabol,
+garázdálkodik… Péter az öreg Frangepán vitézeivel Boszniába tört… De
+előttem is megszaladt már Hasszán, az új kanizsai basa!…
+
+Eusébia fuldokolva riadt fel.
+
+– Biácska! – szólította halkan Zrinyi.
+
+– Jaj, Miklós! – sóhajtotta az asszony. – Halál kutyája ugat mellyemben.
+
+Zrinyi a paplan selymét idegesen gyűrő kéz után nyult.
+
+– Milyen bolond, milyen gaz, milyen hálaadatlan is ő. Mig Bécsben járt a
+hadi tanács előtt mosakodni, Eusébia megbetegedett… Hát megbetegedett!
+Elővette a régi kór. Majd elmúlik. Talán, ha hamarabb hazajött volna, ha
+nem tölti az időt a könyvnyomtató műhelyben… milyen együgyü az a
+nyomtató mester: Ádriai Tengernek Syrénája! ki hallott ilyet
+könyveimnek?… megakadályozta volna Eusébiát annak a gondatlanságnak
+elkövetésében, amelytől csak megfázott, aztán megint csak nem vigyázott
+magára… Igen, az asszony szeleverdi és könnyü a kór! Milyen bolond, hogy
+úgy belesüppedt ezekbe a gondolatokba, mint az éjszakába a világ.
+Eusébia fiatal s aki a szerelemben erős, a halállal is megbirkózik az…
+Halál? Ugyan! Csak az álmatlan szem karikáztat ijesztő látásokat előtte
+a sötétben. Mi baj hát, lássuk?! A száz vértest nem kapja, a báni
+fizetés kiutalványozásáról elfelejtkeztek, a törökkel ujra békét
+kötöttek s a praedauciusok bekebelezésének ügye kátyuban feneklik. Hm! A
+bán kötelessége, hogy a végbeli német kapitányokkal egyetértsen a király
+javára. A király javára? Más-e a király java, mint az országé?
+
+– Talám csak az szine más, substantiája egy és azon! – tört elő dörmögve
+a hang tépelődő lelkéből. Aztán ijedten figyelte, fölzavarta-e vele
+Eusébiát. Gondolatai halkan eveztek tovább a sötétben:
+
+– A valachok, praedauciusok csak az ő felsége kinevezte commendantoknak
+engedelmeskednek és fittyet hánynak karokra, rendekre, légyen az horvát,
+légyen az magyar. De az én földeimen terjeszkednek, az Erdődyekén, a
+Dersffyekén! Kilencedet nem fizetnek, el-becsalják maguk közé
+jobbágyinkat!… Csendesség, Miklós, esztendeje sincs, hogy bán vagy! A
+király java! A király ereje! S avval nevelkedik a kereszténység hatalma
+s a kereszténységnek erősnek kell lennie, hogy egyberonthassa az ottomán
+hold monarchiáját… Ki is nem lészen meg nélküled! – szólt hangosan, a
+levegőbe suhintva öklével.
+
+Zavart álomban búgott föl a beteg. Zrinyi a szájára fektette tenyerét s
+úgy gondolkozott tovább:
+
+– Mi emellett az a pár jobbágy s az az egynehány darabocska föld… S a
+jog? Igen, a jog, és aztán? a jog! Jog az, aminek meg kell lennie! A
+király szabadon akar rendelkezni legalább ezekkel, hogy saját földjükön
+is szembe nézhessen a jó urakkal… Csígesd csak el túlon túl való
+virtusodat, Miklós és add meg a császárnak, ami a császáré, hogy
+megadassék Zrinyinek, ami Zrinyié!… A császár… Zrinyi…
+
+Ásítva vetette fejét a szék hátának, úgy nyomta el az álom.
+
+Másnap reggel fáradtság tompította fejjel, nyugodtan ébredt. De ahogy
+végigsimitott homlokán, ráncba szökött a szemöldöke és zavaros
+tekintettel meredt maga elé, mint aki tegnapi énjét keresi.
+
+– Niki! – szólt félkönyékre támaszkodva Eusébia.
+
+A ránc elsimult és gyöngéd fény gyulladt a nagy szemekben.
+
+– Jobbacskán vagyok, ki is kelek az ágybul!
+
+Zrinyi mosolyogva intett igent a fejével és segíteni akart Eusébiának a
+felkelésben.
+
+Az asszony pihegve dült vissza a himzett párnákra és bágyadt kacérsággal
+tiltakozott:
+
+– Nem, nem! Egészségben igen, de rút az beteg asszonyállat. Küldjed be
+csak az frájt!
+
+A várnagy már köhhintgetve bámészkodott a könyvesházhoz vezető folyosó
+ezerszer látott fegyvereire, műértő unalommal tapintva meg itt-ott egy
+puzdrát, paizsot, mikor Zrinyi megjelent.
+
+– Jó reggelt, nagyságos uram! Hogy az basátul követ jütt! – jelentette
+szűkszavuan, némi nehezteléssel a hosszu várakozás miatt.
+
+– Várom! – rendelkezett Zrinyi kurtán.
+
+A várnagy az ajtónyilásban leoldotta a követ szeméről a kendőt és
+elégedett bajuszpödörgetéssel nézte a pár lépésre előtte álló s két
+karját hódolatteljesen mellére kulcsoló törököt. Ugy gömbölyödik a háta,
+mint a jól megkelt kenyér, – gondolta magában. Elmosolyodott, behúzta az
+ajtót és elkocogott.
+
+– Szelám álejka, szultánom! – üdvözölte a követ a bánt félig törökül,
+félig magyarul.
+
+– Isten hozta kegyelmedet! – szólt Zrinyi feléje lépve s kézfogásra
+nyújtva kezét.
+
+A követ fölemelkedett, Zrinyihez lépett s nagy tisztelettel mellen
+csókolta, csak azután fogadta el a kézfogást, újra mélyen meghajolva:
+
+– Az bánok bánjának, Khorvatisztán villogó pallosu vitézének,
+Csakaturna, Légráddsik és ezer más égben nyúló vár és váras
+nagytekintetü urának az vitézség mezején lovát szöktető Haszan, Kanisa
+válija köszönetét küldi és szolgálatját alázatosan ajánlja. Az békének,
+kinek diplomáját kevés napok előtt vivé az nemsze császári imperator elé
+az padisáhnak főember szolgája, az mi végeinkre való alkalmaztatását
+mindenekben kévánságod szerént végben vitetni rendölé. De az foglyoknak
+szélnek eresztéseket nem akarja, az miként nagyságod akarja. Az foglyok
+váltságoknak talléri jó tallérok, – mondá az pasa. Egyébaránt kész
+baráti indulattal vagyon erányodban s kévánja, hogy nagyságod orcája
+fényes légyen.
+
+– Urad szerencsekévánatát jó szűvel fogadom, köszönöm, de az foglyokat
+elbocsássuk!
+
+– Az ki bajjal avagy sehogyan nem lészen, szultánom!
+
+Zrinyi türelmetlenül pattintott ujjával:
+
+– De kévánom!
+
+– Nagyságodé az kévánság, kettőtöké az végben vitel.
+
+Zrinyi nem is felelt. Ezek után tudta, hogy a pénzre éhes pasa nem fog a
+foglyok kicserélésébe beleegyezni.
+
+– Türhetetesség, ne hagyj el! – intette magát félhangon. – Hát, uram,
+lássuk mastan az légrádi béke-ünnepség dolgát!
+
+A követ mosolygó udvariassággal hajolt meg, mert a büszke úrnak ez a
+mogorván odavetett felszólítása azt jelentette, hogy a basa ez egyetlen
+feltételét elfogadja s hajlandó a békét megpecsételő közös ünnepség
+idejéről, módozatairól beszélni:
+
+– Ó, nagyságos uram, ki vitéz vagy, mint Iszkender, bölcs is vagy, mint
+Eflátun.
+
+
+III.
+
+– Hocsa nekem ajándik: alutej és szüz lián! – kiáltotta értelmetlen
+mosolygással egy török, akinek a magas, tollbokrétás fászurla már
+félrebillent a fejében, s könyökével biztatta a mellette álló tarka
+turbánost, hogy ő is segitsen neki kérni.
+
+– Fogd be az pofádat, te Mahumet-tojás! – legyintett nevetve a
+körülöttük álló légrádiak közül az egyik. – Még mit nem?
+
+– Mást nem, csak eztöt kettőt, ides madsarlar! Agyatok, biszmillah,
+Isten nevibe!
+
+Nagy röhögés között tágult a hirtelen képződött kör s a részeg török
+egyedül maradt társával. Gondolkozva tartotta fel az orrát a levegőbe,
+aztán intett a másiknak s megindult az ételszag után. Ellesett magyaros
+duhaj mozdulattal rázta öklét a füle mellett s úgy dudolta:
+
+  – Hun az pincse, szip menecske?
+  Szip menecske, hun az pincse?
+
+Tele volt Légrád idegen vitézekkel ezen a napon. Itt jó magyar képű,
+magyaros ruháju végbeli törökök. Ott a nagy oszmán birodalom minden
+részéről a véghelyekre sereglettek ujjatlan, rövid ujju, fehér, barna,
+tarka bokáig érő köntösökben, amelyek alól bőrpapucs vagy sarkantyús
+csizma nyúlt ki a hóba, olvadó latyakba. Itt egy lakáj fut magas,
+karimátlan vörös sapkájában valami paranccsal; ott egy hosszú, kúpalaku
+fehér nemez-sapkás lovász jártatja egy megkésett török úr paripáját.
+Lovon, gyalog jön-megy a sok nyilt, kerek sisakos, turbános, magas
+jancsársüveges török; leng a hátra hajló strucc-toll, remeg a
+toll-bokréta; méltósággal omlik a janicsárok hátára süvegük zsákszerü
+végződése; büszkén hegyesedik ég felé a vastagon fonott turbánokból a
+sok piros, zöld fez csúcsa. Az ajkakon tiszta és tört magyarság, lármás
+török szó, lágy perzsa beszéd. Az arabul kiabál, ez bosnyákul koldul.
+Mind hetykélkedik, örül és barátkozik, mert így akarja a légrádi bor és
+marhapecsenye s a két nemzet pasáinak barátkozó kedve.
+
+Maguk az urak a belső vár ebédlő palotájában lakoznak jó nehéz
+ételekkel, borokkal. Az asztalfőn Zrinyi ül; mögötte áll kedves olasz
+inasa, Angelo. Jobbra tőle hosszú sorban a törökök, balra a magyarok. A
+magyarok nagyokat esznek, huzamosakat isznak; a törökök általában inkább
+csak a borral barátkoznak. Ki a szemközt ülővel társalog, ki csöndben
+eszik, ki élénk figyelemmel nézi az asztal tulsó végétől pár lépésre
+emelkedő dobogón komédiázó utánzó bohócokat s nagyokat nevet az alakos
+művészetének, aki sorban bemutatja a muszka, lengyel, magyar, zsidó nép
+viseletét, asszonyokkal való bánásmódját, beszédjét. Ráttkay kerekre
+nyílt, mosolygós szemmel figyeli a törököket. Orehóczy, az al-bán
+komolyan eszik, néha fölfigyel Zrinyi szavára s meg újra a tányérjára
+hajol.
+
+– … osztán én kivivém az levelet az várbul, – folytatja harsányan egy
+kanizsai török, – minekutánna golyóbis-formára öszvegyúrtam, bécsináltam
+spanyor-viaszkban és alányelém. Kimenék az várbul s mikor osztán az
+táborunkban juték, kijüve az golyóbis is az természet útján.
+
+– Pöcegödör-posta! – nevette fölényesen a szemközt ülő magyar.
+
+– … de meg ám, még csak sárban kevert korpát is nem tudtunk az lovaknak
+adnunk, elrágták az vályut s egy az másnak farkokat, sörényeket!
+
+– … olyan süheder voltam, hát ülök az falun kívül az árok szélin, nézem
+az törököknek előlvonulásokat, jün egyszer csak egy ménkü nagy borjuféle
+lábas marha, az térgye, valamint egy cipó, két kis szőrös domb az hátán.
+Akkor láték elsőben is tevét, Dül tél-tul, lassan jár, talám tovább is
+ér.
+
+Zrinyi előrehajolt, elmosolyodott, aztán közbeszólt:
+
+– Urak, mastan mán tudom, hunnan szármázik az magyar szó: tevékeny.
+
+A törökök, akik hallották a megjegyzést, elhárító, udvarias mozdulattal
+tiltakoztak csöndesen, a magyarok hahotáztak vagy úgy tettek, mintha nem
+értették volna.
+
+– … nagy nátha-hurutban csak erős hagymást egyék kegyelmed; forró
+hidegben penég sós nyerskáposztát pec-olajjal, de ecet nélkül, igyék rá
+nádmézes forrásvizet, utánna betakarózni, alunni!
+
+– Az köszvényemet, ki talpamban vagyon, ha előlvészen, mindenkoron csak
+pálcázással és purgatioval kergetem ki.
+
+– … én is csak, ha harcban indulok, az hegyes tőrt mezételen ütöm át
+mentém karján, hogy osztán kéznél légyen, kiki úgy cselekeszik!
+
+– … menten kétfelé esék az feje, az mint pallosomat reá eresztém!
+
+– … valláhi! in ott vót, egy kiált: Zerin-oglu! is nolcs-száz oszmánli
+mingyárt futik, futik.
+
+A környéken nagy nevetés és bizonykodás fogadta e szavakat, amelyek
+Zrinyit egészen hidegen hagyták. A finom oszmánlik kelletlenül
+hallgatták a műveletlen ázsiai töröknek együgyü fecsegését. Egyikük meg
+is jegyezte halkan az asztal végén:
+
+– Ez egy az karamán törökök, amaz hóbortos sakálok közül. Egy szóval
+»tulsó parti«, – fejezte be a legnagyobb megvetéssel.
+
+A Zrinyihez legközelebb ülő öreg janicsár odabasi törökül fejtegette a
+bánnak, hogy mért szereti jobban a magyart, mint a németet:
+
+– Tudod, fiam, a német nem olyan vitézi külsejü, mint a magyar. Jobbára
+gyalogosok és nevetséges övükben az a rövid pózna, amelyet villaalakban
+fölállítva puskáik alátámasztására használnak lövéskor. S milyen
+visszataszító az a nagy fekete sapka, hosszu orru cipő, magas sarok s a
+télen-nyáron örökös keztyü! Ó, fiam, hidd el, nem a hizelkedés mézét
+akarom ezzel nyelved hegyére csöppenteni, de a vitéz magyarok mellett
+olyanok, mint a zsidók. Ellenben a magyar reggel megmossa az arcát, mint
+a török; a mi végbeli vitézeinktől alig lehet megkülömböztetni őket.
+Kettős lóval járnak, övükben kard. Jó asztalotok van, fiam,
+vendégszeretők vagytok; a foglyot nem kínozzátok, mint a németek. Egy
+szóval tisztán evő lovas nép vagytok!
+
+– Érdekes, amit mondasz, atyám, – felelt törökül Zrinyi.
+
+– De mondd csak, fiam, hogy van az, hogy farsangon némely napon minden
+ember megbolondul nálatok, aztán egyszer rájuk öntenek egy kis port s
+mindenki visszakapja az eszét.
+
+Zrinyi nevetett s készséggel magyarázta meg a Hamvazó-szerda
+jelentőségét.
+
+Odább egy tudóskodó aga adta elő a kétkedően bámuló, majd élénken
+tiltakozó Ráttkay kanonoknak a magyarok eredetét, ahogy azt
+Konstantinápolyban hallotta a nagyvezér szelamlikjában:
+
+– A magyarokat a négy perzsa eredetü Menucseher-fiú vezette ide,
+Üngüruszba, akik négy helyen föld-várat építettek. S mikor kérdezték
+őket, hogy kicsodák, perzsául feleltek: Biz mendsár-iz, azaz: Mi négy
+ember vagyunk. Innen a »madsar« név. A magyar nyelv is a perzsából
+származik.
+
+Az alakosok már eltüntek a dobogóról. A nagy ebéd végét járta; az
+étekfogók elvonultak a nagy tálakkal, csak a pohárnokok és csatlósok
+forgolódtak az urak körül az ürülő, telő kupákkal. A beszélgetés
+mindenütt elhalkult, megszakadt: a dobogón kobozhúr pendült:
+
+  – Egy régi dologrul szép krónikát mondok,
+  Kinek talám mássát ti nem hallottátok;
+  Egy ifju vitézrül, kin csudálkozhattok,
+  Szerelmes társárul, kin gondolkozhattok.
+
+  Lőn vitéz Franciskó Zebernik várában,
+  Királ után kit bir hiv szolgálatjában,
+  Ki lakozik vala nagy kazdagságában,
+  Sok jámbor vitézi vannak vigasságban.
+
+A recsegő hanghoz sírva pengett a lágy, szomorkás kiséret.
+
+Kora alkonyatkor aztán vidám zeneszó kisérte ki a mámorosan zajongó
+török csapatot a lakomán szabadnak nyilvánított légrádi révhez.
+
+– Isza és Merjem anya légyen véletek! – hangzott az udvarias kiáltás a
+szakadozott, ritka jégtáblák között csöndesen úszó kompról a part felé.
+
+– Tikteket is segétsen Allá! – kiáltott nagy sokára egy magyar a folyó
+felé legyintve kinyujtott karjával.
+
+A légrádiak nevetve sarkantyuzták visszafordulásra paripáikat. Mikor az
+utolsó is bekattogott a felvonóhidon, eldördült egy ágyu s a vár kapuit
+becsukták. A sarkokon felkapcsolták az uccákat elzáró láncokat s a fény
+lassanként mindenütt kialudt.
+
+
+IV.
+
+Zrinyi, bár nehezére esett, kemény elhatározással fogta magát a báni
+hivatal jármába. Dolgozni, míg újra tenni nem lehet! – mondogatta
+magában. Nyugodtan, pontosan látta el hivatalát s nem egyszer jutott
+eszébe asztala mellett vagy tárgyalás közben tanuló-kora: a szorgalom és
+engedelmesség évei. Hasszán nem jött el a légrádi béke-ünnepre, mert
+szégyenelte, hogy egyszer csúfosan megszaladt Zrinyi előtt? A bán
+készségesen találkozott vele másutt, később, ahogy és ahol akarja!
+Turnicsán? Jó! Ha lázadva támadt benne az ellenkezés s legjobban
+szerette volna felrúgni a tárgyalások nagy, nehéz, kecskelábu asztalát,
+a gréci jezsuitákra gondolt s csitítva tette mellére a kezét. A vitéz
+vagdalkozik, a bán kormányoz! A béke-ünnep csömöre még el sem ült s már
+a messzi tavasz hideg földszagot hozó jeges szelével a török is
+megjelent Szlavonországban s az elhajtott ember- és barom-csorda komor
+hallgatásban, bőgve vonult az oszmán birodalom határa felé. Igen? Zrinyi
+a kardja markolatát ütögette tenyerével, mintha jobban bele akarná
+kalapálni hüvelyébe, nehogy akaratja ellenére süvöltve röpüljön ki
+belőle s asztalához ülve tudósította a bécsi hadi tanácsot s egyben
+utasítást kért a maga számára. Nyugalomban üljön? Csak a budai pasát
+fogják figyelmeztetni, hogy a béke szorosabb megtartásán fáradozzék?
+Helyesen vagyon! Zrinyi nem indít portyázó csatát, egy szál legényt se!
+Az ivanici parancsnoknak úgy is nyaka szakadt egy ilyen alkalomkor. Az ő
+baja! Zrinyi nem mozdul. Legfeljebb Varasdra megy gyűlésre. Meghallgatja
+a királyhoz küldött emberük jelentését; foglalkozik a praedauciusok
+dolgával; a végbeli kapitányoktól részletes kimutatást kér a hadi
+felszerelésről: ismerni kivánja a helyzetet; robotost rendel
+Petrinjához, Berkiszevinához, mert meg kell erősíteni a kulpai vonalat a
+nyugtalankodó török ellen; előadja az uraknak a legnagyobb nyugalommal,
+hogy a garázda, csendháborító Mikulich Sándor kibúvót keresve
+bepanaszolta a királynál, hogy Medvevárat erővel el akarta foglalni s
+báni hatalmával bűnös összejátszásra kényszerítette a karokat és
+rendeket; higgadtan foglaltatja feliratba a rendek lelkes
+megbotránkozását efelett. Elnököl a praedaucius-ügy rendbehozására
+kirendelt vegyes bizottság ülésein; sajnálattal veszi tudomásul a király
+két ausztriai biztosának kerékkötő magaviseletét, de hidegvérét nem
+veszti el, nem, még akkor sem, amikor az ausztriai tanácsurak bevádolják
+a király előtt, hogy Bakaron át ökröket vitet Velencébe s jön az
+uralkodó szigorú utasítása, amely eltiltja az ökrök szállításától,
+azonkivül a báni katonaságnak saját céljaira való használásától.
+Mosolygó tisztelettel rakja félre az iratot. Ó, mert türelem, csak
+türelem.
+
+Prágai útja, ünnepélyes báni esküje, amelyet a király kezébe tett le,
+palotáknak, szobroknak és embereknek, a városi és udvari nyugtalan
+életnek az uralkodó személyét emelő pompája, harcos viharoknak döbbentő
+emlékei kövön, falon, jövendő viharoknak vallásos és politikai
+vitatkozásokban kerekedő szele; aztán a varasdi beiktatás s a másnapi
+országos ülés büszkeség-nevelő fénye, lelkesedése fölverte lelkében a
+régi hagyományokat s önérzete tágult horizontján a Vallás és Király
+kettős vezérlő csillaga ragyogott fel újra, de két évi bánoskodása alatt
+egyre gyűlt a köd ragyogásuk elé. Könyvesházában gyakran elgondolkozott
+a falról örök-egyforma merev élénkséggel alátekintő Pázmány képmása
+előtt. Az udvari párt! Mindent csak a németnek, mindent a
+katholicizmusért! A magyar nemzet nagysága, a magyar törvények! Eh! csak
+velencei papiros-lámpások: szinesek, ragyogók, míg egy szél ki nem fujja
+bennük a gyertya-világot, aztán a sötétben sárba, ronggyá taposott
+szemét… Ha vallása előmenetelén buzgólkodik, Lippay vermébe esik? Ha a
+királyért fárad, a németek szekerét tolja? Honnan várja hát nemzete
+fölemelkedését?… Pázmánynak lenne igaza? Ó, Istenem!… De ha Erdély a
+magyar szabadság utolsó kőbástyája, nemcsak azt kellene kivánnunk, hogy
+ne romoljék Erdély, hanem inkább azt, hogy előremenjen!? De evangelikus!
+Evangelikus? S aztán?… Bástya? Utolsó menedék?… Mért nem fegyver a török
+ellen s egyszer, ha kell, a német ellen, a király el…?
+
+Gondolatát nem merte befejezni, de nem is igyekezett elfojtani s még
+aznap levelet írt II. Rákóczy Györgynek, a nagyságos méltóságos
+fejedelemnek, ő kegyelmes urának, s a kedves baráti tudósítások,
+kérdezősködések nehezen forduló udvarias kifejezései között ott bujkált
+már valami titkos, nagyot akaró rokonérzés melegsége. S amily mértékben
+erősödött, oly mértékben szállt szivében mélyebbre és mélyebbre a
+gondolat.
+
+Közben élte a nagy úr fényes, zajjal, munkával, emberekkel untig
+telített életét. Sok gyertya fogyott és bor ezen a télen: egymást érte a
+sok lakoma és ünnep. Míg az idegen lovak vihogva ropogtatták az ólakban
+a gazda szénáját, fent, az ebédlő palotán piros arccal dicsérték az urak
+a dús asztalt. Eusébia, holddá halkulva, halaványulva, de mindenütt ott
+volt. Bágyadtan görbült a hímzett asztalterítőre, remegett kezében a
+kis, arany markolatu kés, de figyelmes volt, kedves. Sajátságos fátyolos
+vidámságu szeme zavart tűzzel villogott s karcsu nyakán az elfehérült
+bőr alig takarta a kék ereket.
+
+Zrinyi el-elnézte sokáig a zajos asztal felett s ijedten kapta le róla a
+szemét… Eh! hát lesoványodott, köhög! Majd megjavul tavaszra! Ez a
+lucskos, enyhe, beteges tél, ez az oka! S visszaterelte tekintetét az
+asszonyra. Köhög, megint köhög!
+
+Eusébia elővette szines hímzésü lengyel patyolat keszkenőjét, a szájához
+emelte, aztán egy pillanatra beletekintett, majd gyorsan összehajtogatta
+s az ölébe eresztette. A következő pillanatban már mosolyogva tréfált a
+szomszédjával.
+
+Aztán zene, aztán tánc! Hosszu pohárköszöntők, hosszu ivások. Vadászat,
+kártya, kocka; farsangos köntösben, álarccal alakos játék; nagy alvások;
+kandalló mellett születő szerelmek; ország dolgáról való fontoskodás;
+csöndben összenevető emberszólás; hangos érkezés, hangosabb búcsúzás:
+úgy folyta körül az élet ezer változatu hullámával Zrinyit, mint a
+józanság szikláját. Hallotta ő csobbanását, érezte illatát, átcsapott
+rajta, de a szikla szikla maradt. Nem iszik, nem táncol, nem bujik
+farsangos köntösbe, tőle zenélhetnek! A felesége, az egészen más; s aki
+bán, annak sok mindent meg lehet bocsátani!
+
+– Megzápult az kedve bán urunknak! – mondta nyugovóra menés közben egy
+úr egy másiknak a hosszu folyosón.
+
+– Kin is ne csudálkozzék kegyelmed! Mast jüve haza csak nem régen az
+varasdi octaváról. Nem kicsin dolog törvént tenni annyi ügyes-bajos,
+panaszolkodással teljes ember között.
+
+– Monddsza csak kegyelmed, igaz, hogy az bán ipa ura elpompáskodta
+utolsó görbe sustákját is?
+
+– Még vagyon egynihány az zsebében az dézma részeges bolondnak! – felelt
+a másik felfortyanva, – az is csak zsinegre való.
+
+Amaz köhintett s jobbnak látta egy általános értelmü hümmögéssel
+befejezni a társalgást.
+
+
+V.
+
+Az ajtónál még egyszer visszaforduló Zrinyinek a kezével intett Eusébia,
+hogy jól van, be fog takarózni s míg engedelmessége jeléül nyakig magára
+húzta a barna selyem paplant, rettegve gondolt előre, a kínos éjjeli
+verejtékezésre, mindennapos hálótársára. A kályhában dúdolva égett a
+frissen rakott tűz; elnyúlva táncolt az ágy fejénél álló asztalkán a
+gyertya-láng, amelynek fényénél a fráj pepecselt valami kézimunkán. A
+pipere-asztal tükre előtt nyitott födéllel állt az ezüsttel vert
+patika-láda.
+
+Zrinyi a folyosó esti homályában figyelve hallgatózott egy ideig a szoba
+felé. Aztán megindult lassan, gondolkozva:
+
+– Csak egy fölterjesztés a hadi tanácshoz… Röviden! Újabb beütések…
+igen, röviden!
+
+Újra megállt.
+
+– Ugyan! Miulta lettél gyermek módjára ijedős, Miklós? Ereggy dolgodra!
+– biztatta magát halkan s a csöndes hang dörmögő visszhangot vert a
+kongó folyosón. Ez aztán fölébresztette. Most már egyenletes, nyugodt
+léptek hangja csattogott vissza a falakról.
+
+Könyvesházában azért még töprengve ült a megkezdett sor előtt:
+
+– Kit érdekel ez most? Egy fuvallat s hogy kiesik a legnagyobbnak látszó
+dolgokból is a tartalom! Eusébia beteg! Hát legyen római császárrá a
+szultán, ki bánja? Gyerekség, no! pár perc csak az egész!
+
+Belerúgott a padlóba, az asztalra hajolt és serényen siklott a toll a
+papiron… Mi az? A szú percegett vagy az őrt váltották? Mindegy! »… ennek
+következtében, mint alázatosan jelenthetem, a nép csapatostul hagyja el
+lakóhelyét, az örök veszélyeztetésnek kitett vidéken megritkul, másutt
+megtolul, így amott nagy könnyebbséget, itt megint nagy teherrel
+roskasztó elfoglaltságot szerezve a szolgabíráknak.« Azért azt
+bátorkodom ajánlani… Ne, ezt ne írd! ne ajánlj semmit, írd meg, amit
+tudsz, aztán vége! »Továbbá jelentem, hogy ez előtt tiz nappal, még
+Nagy-Boldogasszony havában, a kostajnicai török…«
+
+Idegesen tekintett hátra az ajtónyílásra.
+
+– Uram! Asszonyunk látni kévánja nagyságodat! – jelentette zavartan,
+sietősen Eusébiának egy fiatal asszonynépe.
+
+Zrinyi végignézett az ijedt lányon, beharapta az ajkát és szótlanul
+megindult. Szokatlan határozottsággal hallotta a nyomában sietőnek
+szoknyája suhogását, cipellőse kopogását. A felső folyosón már szaladt a
+lány, hogy el ne maradjon. Az izgatott türelmetlenséggel fölrántott
+ajtón halvány gyertyafény és béke szállt az érkező felé. De a fráj
+remegő ajakkal, rémület dúlta szemöldökkel állt az ágy lábánál és újjait
+nyomogatta. A gyűrött párnán szétszórt fekete haj, fájdalom ráncolta
+elefántcsont arc s a halálos kín kék glóriájával övezett csukott szemek.
+A vastag selyem paplan halkan rezgett a hidegtől reszkető test fölött. A
+kis udvarló leány előkötője csipke-szegélyét huzogatva állt az ajtó
+mellett. Zrinyi az ágy szélére ült s izmos, vérmes tenyerével
+megsimogatta a szenvedő fejet. A nagy csöndben csak a fráj visszafojtott
+sírásának szepegése hallatszott. Eusébia arca lassan kipirult s a
+megtört szem csillogni kezdett. Köhécselve emelkedett félkönyékre, az
+erek megdagadva lüktettek nyakán, szólni akart, de a mind bíborabbá váló
+arcban az elfehérült ajak csak remegni tudott. Egyik kezével az ágy
+szélébe markolt, a másik az ura combjába vájódott, a háta ívre görbült s
+aztán elkezdett köhögni kínos, ugató, tüdőt szaggató köhögéssel. Zrinyi
+mellére vonta a kis fejet, mintha hatalmasan dobogó szíve erejével
+akarta volna meggyógyítani s komor, elszánt ihlettel nézett maga elé.
+Eusébia fuldokolva köhögött.
+
+A kis udvarló leány most sikítva kapja szeme elé kezét, felrántja az
+ajtót, eltünik.
+
+Mi az? Érzi, forróság ömlik el ölén. Fél karját fölemeli, letekint.
+Habzó, piros vér a fehér dolmányon, szürke nadrágon, vér a sovány karon,
+csipkén, szőnyegen! Egy-két köhhentés és kimerülve esik össze a
+hajlékony, karcsu derék a férfi ölében. Fölemeli, visszafekteti. A
+lehunyt pillák nem emelkednek, lihegve zihál a fonnyadt kebel halma.
+Fölébe hajlik, eltörli tenyerével a domború homlok verejtékét, a piciny
+száj vértajtékját, aztán fölemelkedik. Csak most látja a teljes
+iszonyatot, szájára tapasztja kezét s görnyedten rohan ki a nyitott
+ajtón a folyosóra. Szalad. Csattogva, kongva ébred nyomában a folyosó
+csöndje. Falat érve, neki zuhan s dübörögve szakad föl a széles mellből
+a sírás. De fölveti fejét; visszanyeli, s öklével ütné agyon a belül
+vonitó zokogást.
+
+– Angelo! – ordítja maga elé a sötétbe. – Angelo! – másodszor is.
+
+Egy pillanatig gondolkozik, aztán visszaszalad. Nem mer az asszonyra
+nézni. Háló-subáját keresi. Sietve magára veszi, gondosan összegombolja,
+aztán körülnézi magát, nem látszik-e ki valahol véres folt. A fráj
+ezalatt tiszta ágy-öltözetet hozott. Zrinyi az ágyhoz lép, paplanostul
+fölnyalábolja a kimerülten szunnyadozót s leül vele a nagy karszékbe,
+míg a fráj gyors kézzel vált huzatot. Óvatosan fekteti vissza a friss
+párnákra, a lélekzetét is visszatartja. Int a frájnak, vigyázzon rá,
+hozza rendbe és elsiet. A folyosón arca elé emeli mindkét tenyerét,
+belesír csöndesen, aztán kisimítja szeméből az összegyült könnyet és
+tovább siet.
+
+Lent a kapualjban körülneszelve áll Angelo feje fölé tartott
+viaszkfáklyával. Zrinyi már a lépcsőről elébe kiált:
+
+– Presto, presto, Angelo! Hamar az borbélyt!
+
+– Légrádo…
+
+– Hát Légrádrul! S még ez órában lovas megy az zágrábi fizikusért!
+
+Zrinyi komoran nézte, hogy nyomakodik zökkenve a távolodó világosság
+után a mély kapualj homálya. Visszaindult. A folyosóra érve benyitott
+egy szobába s az ablakhoz lépett. Kint eső suhogott, kapu csikordult s
+csukódott döngve. Csönd. Aztán fáklya-lobogás jött imbolyogva s eső
+fojtotta vörös világában ember és ló mozgott. A beszélgetés hangja
+közönyös dörmögéssel hatott el füléig. Azután ujra csönd és sötétség. A
+felvonóhid láncai csörögtek messze, majd a lázadva, de lenyügözve lobogó
+fáklya-láng jött vissza lassan.
+
+A szobában ujra rend és nyugalom. A koppantatlan gyertya-láng remegő
+füst-fonálba nyúlva libegett; a habos fehér párnákon nyugodtan feküdt az
+elefántcsont-arc s az ágy lábánál valami kézimunkán pepecselt a fráj.
+
+– Mingyárt jüvök! – súgta a lánynak s lábujjhegyen lépkedve átment a
+másik szobába átöltözni.
+
+Eusébia aludt s a lány a tüzet élesztgette a nagy zöld cserép kályhában.
+
+– Térjen kegyelmed nyugovóra! – súgta ujra Zrinyi visszatérve.
+
+A fráj kérve intett nemet a fejével, de a bán nem engedett. A lány
+kénytelen-kelletlen összeszedte cérnáját, patyolat-darabkáit és ment,
+közben megkaparta a tüzet és az ajtóból visszasusogott:
+
+– Nagyságos uram, az tűz…
+
+Zrinyi intett, hogy lesz gondja rá. Mikor az ajtó becsukódott, egy
+karszéket emelt halk lendülettel a kályha elé, megigazította az alvón a
+selyem dunnát, tenyérrel nyomta el a gyertya lángját, nehogy a fúvásra
+felébredjen Eusébia s szembe ült a tűzzel. Nézte, nézte s gondolata a
+havas, lucskos utak dagadó sarát gázolta Légrád felé, Zágráb felé.
+
+Hajnalban megilletődve érkezett a légrádi vitézek borbélya, akinek
+tudománya alig terjedt túl a golyóbis és nyíl-törek kivágásán, sebek
+kiégetésén, törött csont helyrereccsentésén. Keveset tudott tanácsolni,
+azt is elfogódva tette. Eusébia a délelőtt folyamán ujra vért hányt.
+Aznap éjjel aztán megérkezett a zágrábi orvos is füvekkel, porokkal,
+tanáccsal, komolyan és Zrinyi megnyugodva nézte a beteg körül való halk
+forgolódását.
+
+Eusébia megadással itta a füvek levét, szenvedett és pusztult. Zrinyi az
+ágya mellett töltötte minden idejét; éjjelenként ott aludt az ágy
+lábánál a nagy karszékben s nappal döbbent megadással figyelte a halál
+markában vergődő életét. Mindennap gondosan kikérdezte az orvost, tudni
+akarta minden megfigyelését, minden hozzávetését, bizonyságát, sejtését.
+Asztalánál most csak az orvos ült, akivel hosszasan, komolyan
+elbeszélgetett a lejdai universitás orvos-tanítóiról, aztán
+Hippokratesről, Galenusról, s arról a bizonyos londoni orvosról,
+Harvey-ről, a vér keringését illető új, eretnek fölfedezéséről s újra
+Eusébiáról, Paracelsusról, hektikások csodás gyógyulásáról. Gondjait
+magára vehette, aki akarta, a várnagy, Migliani, Patachich, vice-bánja,
+Orehóczy, törődött is ő vele.
+
+Március elején az orvos megkérte Zrinyit, hivasson még valakit
+Csáktornyára, az ő megfigyelése talán már eltompult a mindennapos
+gyakorlásban s tudománya, úgy tetszik, nem elég. Még abban az órában
+indult s váltott lovakon szökellve röpült a bán levele Pozsonyba a híres
+Moller Dávidért. A zágrábi orvos pedig most már hallgatagabban küzdött a
+didergésből izzó lázba szökő enyészet és diadalmas követe, az omló vér
+ellen: a pusztulás mintha korbáccsal hajtotta volna ki az életet a
+hervadt testből, hogy csak aszú csontot és bőrt dobhasson majd
+ravatalra. A zágrábi fizikus mind kevesebbet beszélt a betegről; s ha
+szóba kényszerítette a bán aggodalma, Eusébia állapotának festéséről
+szinte észrevétlenül tért át a kémiára, patika-szerek készítésére,
+Paracelsusra, a jatro-kémia megalapítójára; szíves lomhasággal
+magyarázta el, hogy az emberi test kénesőből, kénből és sóból áll, s ha
+megbomlik az arány és sok lesz a só, hasmenés keletkezik, míg a sok kén
+lázt okoz, így tehát úgy látszik, hogy a kénesővel van itt baj és… De
+mondatát nem fejezte be; ahelyett visszatért Paracelsusra, a gyógyításra
+alkalmazott kémia nagymesterére.
+
+Mikor a kis, vidám, gyors mozdulatu fiatalember megvizsgálta Eusébiát,
+összevonta a szemöldökét, egy percig gondolkozott, aztán mosolyogva kért
+egy kis türelmet Zrinyitől s az öreg kollégát maga elé bocsátva átvonult
+a szomszéd szobába.
+
+Eusébia szeme bágyadt szerelmes tekintettel függött az urán, Zrinyié
+komor nyugalommal a becsukódott ajtón.
+
+Mikor újra megjelent a nevető arcu emberke, a feszült csendet tréfával
+törte meg. Oda állt az ágy elé és beszélt, beszélt folyékonyan
+mindenről, csak betegségről és gyógyításról nem. Kérte Eusébiát, legyen
+nyugodtan, a bizalom fél gyógyulás; a sápadt, álomtalanságtól dúlt arcu
+Zrinyit aludni küldte, a frájt is megfenyegette, hogy ne makacskodjék,
+feküdjön ő is ágyba, ő csak egy beteghez jött s nem akarja, hogy mire az
+meggyógyul, másik kettővel gyűljék meg a baja. Kért, korholt tréfás,
+szapora szóval alázatosan s nem tágított, míg meg nem tették, amit kért.
+Mikor aztán egyedül maradt a zágrábival, maga szította fel a kályha
+tüzét, betakarta a beteget és sietett ablakot nyitni a szellőzetlen
+szobában.
+
+– Édes collega uram, elsőben is mindég csak friss ájer! – súgta oda a
+másiknak később ablak-csukás közben, – merthogy az tisztátalan béavik
+mindenben s ottan kóroknak, nyavalyáknak lészen szülő anyjává.
+
+Hajnal felé lázban, félrebeszélve ébredt Eusébia s lekivánkozott az
+ágyról. A kis Moller nem sokat gondolkozott, illik-e, nem-e, intett a
+másiknak, aki szinte megkövült e merészség láttán, felnyalábolták a
+beteget s a kamoraszékre ültették.
+
+– Ez diarrhoea mértéke röttenetös, tudja-é kegyelmed? – suttogta döbbent
+hangon Moller, mikor Eusébia álomba csöndesedett.
+
+– Nem tudtam, nem is alítám, nem mondá senki is! – felelte rémülten az
+öreg fizikus.
+
+– Közelben vagyon az vég!
+
+– … hát monddsza csak kegyelmed…!
+
+S a duruzsoló kályha mellett, pattogó tűz előtt így suttogott a két
+orvos reggelig.
+
+De a dagadtra aludt szemü bánt ujra csak vidám kedveskedéssel fogadta:
+hogy aludt? mit álmodott? hogyne, ők is aludtak! mit is csináltak volna?
+elszunyókáltak, az egyik itt, a másik ott.
+
+– Illustrissime ac mihi clementissime domine, az nagyságod
+könyvesházának hire futamatot veve mind széllyel az hazában. Könyvek
+szeretője vagyok én is, ez okon régulta kévánom nagyságod bibliothecáját
+látnom. Supanich úr collega uram itten marad az nagyságos asszonynál.
+
+Moller műértő elismeréssel tapintotta meg itt-ott a pergament és szines
+bőrkötéseket, kihúzott egy-egy könyvet a sorból, lapozgatott bennük,
+bólogatott és egy szót sem szólt.
+
+– Nézze kegyelmed ez rézben metszett figurákkal illustrált Theatrum
+anatomicum-ot! – szólt most a folyton másra gondoló elmerüléssel
+kalauzkodó Zrinyi.
+
+Moller átvette a nagy könyvet, egy ideig két kézre ölelve tartotta, majd
+halkan visszacsúsztatta a polcra, elegyengette a megzavart sort s
+csöndes, komoly latin szóval fordult a bánhoz:
+
+– Domine Comes observandissime, a nagyságos asszony nyavalyája nem mai
+keletü s most annál erősebben tört ki, mert évekig lappangva szünetelni
+látszott. Férfi beszél férfinek, halált osztó katonának a halál ellen
+tusakodó orvos. Az én tudományom és minden tudomány elégtelen már itt,
+csak két orvosság van még hátra, a szeretet s az utolsó kenet.
+
+Zrinyi merev-mozdulatlan arccal tekintett le a kis emberre s hideget
+árasztva nyomult sejtelmeinek kavargó homályából öntudata világosságába
+Mors imperator.
+
+
+VI.
+
+Megtörve, napok óta tartó makacs hallgatásban könyökölt a bán egy csomó
+írás, papiros, könyv előtt. A nyitott ablakon keresztül friss, meleg
+tavaszi fuvalom lendült be néha-néha a hűvös szobába. A kastélyban
+csöndes jövés-menés, kopogás; lajtorját visznek, halk beszélgetés,
+hatalmas gyertya csonkja a nagy, lábas tartóban, összehajtogatott fekete
+posztó a legény vállán: Zrinyi mind látja, hallja az ablakon keresztül,
+de időbe telik, míg fel is fogja. Akkor azonban felugrik, becsukja az
+ablakot s az előtte álló ládára zökkenve, két karját két oldalt
+leeresztve maga elé sír felemelt arccal s könnye sápadt, sovány arcán
+lefutva hosszu fekete dolmányára csöppen. Igy ül órákig. Szeme már égető
+szárazságban mered a homályos sarok felé, mégse mozdul. Bánata rohama
+lassan-lassan leenyhül, de egyszerre csak megvonaglik a szája s felzokog
+hangosan. A rémes, ugató férfi-sírás sokáig búgatja a mély bolthajtás
+echoját. Aztán elsimítja szeméből a könnyet. Markát összeszorítva mély
+lélekzetet vesz, ami föl csak szakadozva bufoghat már s a végin is
+zokogásba fullad. Fölkel a ládáról, asztalához ül s írásaiban lapoz.
+Bánatos ködön át csillog feléje Deli Vid csidája, magasul elébe a
+szerecsen Demirhám, gomolyog a török Sziget romlott bástyája alatt.
+Azután egy idillium-soron akad meg tekintete: Szálly le, szép Violám,
+mint harmat az égbűl… – sírás csavarítja száraz torkát s arccal borul a
+zizzenve gyűrődő papiros-halmazra.
+
+Ebédelni hívni már nem is merik.
+
+Délutáni álom idején, mikor egész Csáktornya csendes, szárazra törült
+arccal, de vöröslő szemmel lép ki könyvesháza ajtaján; a homályos
+folyosóról kiérve, idegenül pislog a lanyha verőfénybe s lehajtott
+fejjel siet odább. A kápolna sötét zugolyában fölnéz a Boldogasszony kék
+selyem palásttal borított kis márvány szobrára, leereszkedik a
+térdeplőre s zavaros fejjel, tört hittel, makacsul imádkozik, könyörög,
+míg zsibbadt térde bírja. Föláll. A kis oltárhoz járul, enyhítő malaszt
+édességét érzi széthatni szivében, illendő megadással, szárnyra kelő
+áhitattal, nyugodtan térdel le a legalsó lépcsőre s énekké verődik
+indulatának egyenletessé halkult hullámzása:
+
+  – Oh, te nagy Jehova, kegyelem forrása,
+  Kegyelmes Eloim, nagy Istennek fia,
+  Seregek Istene, Sidóknak királya,
+  Alfa és Omega és jók bizodalma!
+  Mi hasznod féreggel néked törvénykezned,
+  Hatalmat mutatnod és ránk fegyverkezned?
+  Száraz polyva ellen, az kit szél elhordoz,
+  Mutatod erődet, ha ránk haragot hozsz.
+  Uram, nem mi értünk, sem mi érdemünkért,
+  Hanem kegyelmezz meg magad irgalmáért,
+  Ne legyen heában, hogy fiad ontott vért
+  Körösztfán, mi értünk, s az mi váltságunkért!
+
+Gyertya-gyujtat táján visszatér könyvesházába. Ablakának fénye sokáig
+pislog az éjszakába. Maga ott is alszik. A kályhától elfekvő ládára
+tigris-bőr terül s nem egyszer pitymallik már, mikor ráveti magát. Ha
+ébredne, lassan újra lehunyja pilláját, mert jó az álom és gonosz a
+valóság. S újra csak felnyitja: a képek szines köde elfoszlott és kín a
+csukott szemmel befelé nézés. Maga elé bámul, sírás szorítja torkát, de
+könnye nem csordul, szárazan égő szeme előtt fénypontokat táncoltató
+szürke mező ködlik. Odakint csizma kopog, ló nyerít, árnyék suhan az
+ónas üveg-karikák előtt, kurjantás búg a messzeségben. A bán fölneszel.
+Fájdalom vonja össze gyászoló szakáll kiverte borostás arcát s
+visszaborul a tigrisbőrre.
+
+Az ajtó nyílik s egy övhöz csatolt hosszu száru csizmás, poros, lustos
+alak tétováz föl a küszöbön. A legény leemeli porral, verejtékkel
+csapzott hajáról a kucsmát s szólni készül.
+
+Az úr nem mozdul. Vergődő képzelete két nőalakkal küzködik: a melléhez
+tapadó karcsu szűz s a halálos vázzá pusztult beteg szent, szerelmes
+alakjával.
+
+A légrádi vitéz áll és vár; kint hangos beszéd örül s fiatalos kézzel
+aranyat csurgat a nap. A szőke haj hullámai kuszáltan göndörödnek a
+fekete-sárga sávos bőrre s görcsös fájdalom temeti beléjük a tíz ujjat.
+A legény lábujjhegyre emelkedik s lassu vigyázással oson el, hogy fel ne
+verje a nagy urat.
+
+– Édes jó nagy uram, kegyelmes nagyságos uram! – nyit be egy idő mulva
+meghatottan Migliani öklére csavart olvasóval.
+
+Zrinyi föltekint.
+
+– Uram! Uram! – igyekszik együgyü jóindulattal életet önteni bele amaz.
+
+– Mért jüttél? – feddi rekedten Zrinyi.
+
+– Uram! Uram! Az légrádiak postát küldöttek, hogy hír jüve Petrinjárul,
+hogy az kostajnicai török portyázó csatát bocsáta országunkban és hogy
+az végeken mindenhun igön rezgölődik s hogy az Mura-torokhoz
+baromcsordát ereszte, kit is mikoron az miéink környülkerítenének,
+lesbül reájuk ronta s farkas kaszára veté üket; ott veszének mind egy
+lábig, temetek mast is az mezőben… Uram! Uram!
+
+De Zrinyi nem állt meg, hátra sem tekintett s alakja csakhamar eltünt a
+szomszéd szobában.
+
+A kétségbeesett barát egy ideig tanácstalanul pörgette olvasója szemeit,
+aztán bús fejbólogatással kiment a könyvesházból.
+
+– Hagyja kegyelmed! – fogadta másnap a kocsin érkező Vitnyédyt, – nem
+beszéll ű nagysága senkihez, elhiggye bár nékem kegyelmed.
+
+Zrinyi asztalánál ült és írt s bánatos gyönyörűséggel mormolta a
+kerekedő sorokba:
+
+  – Euridice eszemben ha iün szép száiod,
+  Két fekete szemed, aranios szép haiod,
+  Két domboru mellied és szép máruáni álod.
+  Feiér sima hasod, két szép gyönge lábod…
+
+– mikor Vitnyédy belépett hozzá.
+
+– Alázatos szolgálatomat ajánlva jó napot kévánok nagyságos uramnak!
+
+– Jó napot!
+
+– Nem másért, csak az okon jüvék, nagyságos uram, hogy Draskovith uram
+megéntlen reám üzene Trakostyán és Klenovnik s az hozzájuk tartozó javak
+kezére való visszabocsátása eránt, kihez az törvény szerént jusa van. De
+az négyezer forintokat, kikrül jó asszonyunk nagyságodnak hagyakozék
+testamentumában, írja, hogy nincsen szándokában megfizetnie.
+
+– Hallgasson kegyelmed! – ugrott fel éktelen dühre fordult bánatában
+Zrinyi. – Lánya betegsége korán ritkává tette személlye látását ez
+várban; az gyászos napon elsiete, mihant az illendőségtül teheti vala; s
+ihon, az lánya utolsó akaratját megcsufolva, ember és Isten ellen
+vétkezve ácsinkózik telhetetlen hamarsággal mastan az két várra! Nem
+adom, nem adom az négy ezer forintok nélkül, azt az bitang, dézma beste
+k… – s eltorzult arca bíbor-kékké duzzadt. – Menjen kegyelmed, –
+folytatta csöndesebben, ujra lélekzethez jutva, – menjen…
+
+Vitnyédy kelletlen féloldalas mély meghajlással búcsúzott.
+
+Mintha bilincsekből ugrottak volna ki hetek óta a fájdalom nyűgében
+senyvedő gondolatai:
+
+– Hol van belőled a pietás, Gáspár? Még ki se buggyant minden könny az
+özvegy szeméből, te már húzod, mentéje ujjába ragadva, meghalt az
+asszony, hol a hozomány?!… S a nagy szavu, kemény öklü horvát bán, a
+nagyra kelés, törökverő szándok vitéze sírni se tud már… kobzatörött
+Orpheus… s nincs az a tenger mélység, mely megoltaná az égő szivet…
+Koppant a kalapács s a koporsó fáját hasító szög szívbe szaladt és a
+kenetes szavak taláros szolgája tudós ajakkal lándsát forgatott benne… S
+Gáspár dorbézolástól véres szeme! Asztal alá gurult pajtásait rugdosta
+bizonnyal mámoros kedvében, mikor érte küldtem, hogy… Itt aztán elhitte…
+és gyönge volt a szeme a látásra, szive a kínra: a lángjuk fojtott
+gyász-fáklyák még füstölögtek s ő már gyorsan távolodó hintója párnáin
+nyögött a fátum ellen. És most, és most a gaz…!
+
+Vaskos hajdu-szitkok özöne nyüzsgött fejében és érezte, hogy tehetetlen
+velük szemben. Magasra vágott fejjel lépett az udvarra, dacosra vont
+szemmel nézett el messze, a napsütésben ringatózó lomb-koronákra:… akkor
+is tavasz volt; sebes szarvas gím nyomát keresvén járt Dráva erdején;
+dűlt jegenyére ülve sírta panaszát Viola kegyetlensége ellen… Feje újra
+lehorgadt. A kápolna felé indult. Tömjénfüstös hüssének csöndjén aztán
+felmerült lelkében a virágos ravatal, rajta a halálba hervadt… Oda
+borult a térdeplőre, elnehezedő feje karjára csuklott és néma könny
+öntözte dolmánya ujját…
+
+… a monstrancia drágakövei között tisztán fehérlik a szent ostya… a
+tömjénfüst bódítva kereng… az ötös csengő csilingelő harmóniája
+leborulásra hív… fiatal hangok kiáltó buzgósága harsogja: Te Deum
+laudamus; bánatos örömben búg tovább, ujjongva szárnyal aztán, hogy
+áhítatos búgássá tompuljon ismét… nyers vádak, magasztos példák
+harsonáznak a rekedt hangu páter prédikációjában… kint egymásnak felel
+Gréc sok harangja s mintha tüzes nyelvek halvány fénye remegne a
+levegőben…
+
+Borzongva riad föl akaratlan szunnyadásából. Fáradt szeme misztikus fény
+villódzását látja a kék palást selymén.
+
+– Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok! Megfáradtam ohajtozásomban,
+könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem az bánattul elbágyadt,
+megvénhedett. Gyógyíts meg engemet, Uram, mert megháborodtak csontjaim!…
+Igen! Grécbe! Igen! Páterek vigasztalása, szent-gyakorlat szomoru
+édessége, ti gyógyítsatok meg engem!
+
+Amott már kocsis, fellajtár, csatlós forgolódott a hintó s a
+felszerszámozott lovak körül. Az úr a déli napsütésben összefont
+karokkal, vállai közé húzott fejjel bámult maga elé hideglelősen:
+
+– Hűvös a kápolna boltja… de mért nem melegít a nap tüze sem? Hejh,
+útra! Grécben vár az enyhület vezeklő csöndje!
+
+Kattogva szaladt a hintó az úton, amelyen magasra szállt a könnyü nyári
+por s Zrinyi egy sarokba dülve nézte a pocséták vizének csillogását
+suhanva váltakozni mezők zöldjével, kalász sárgájával egy ideig, aztán
+behunyta szemét: szédült. A fegyveres kiséret ügetése ütemesen dobogott
+utánna.
+
+Mikor este felé a stiriai Pettauba értek, hogy éjjelre a grófi kastély
+vendégei legyenek, a hintó hátulsó bakjáról leugró Angelo ijedten
+rántotta fel a kocsi ajtaját:
+
+– Ahimè, il signore!
+
+A párnákon ott feküdt Zrinyi ájultan.
+
+
+VII.
+
+Biztatóan csillogott Gáspár gróf mellvasa a napfényben, de sisakjáról
+kissé tépetten csüngött alá a strucc-toll. A fehér szőrű paripa
+nyugodtan állt lovasa alatt, aki nyergében fölemelkedve biztatta
+vitézeit, a kis tisztásból szakadó keskeny ösvényre mutatva spanyol
+kesztyűs kezében hanyagul tartott lovagló ostorával. A napfénnyel
+pettyezett sűrü lombtenger fölé, az ösvény irányában jó távol, Klenovnik
+bástya-tornyai bukkantak a ragyogó, tiszta kék égre. A vezér körül a
+tisztáson lapulva tolongott a had: zsíros téli kucsmák, szőrük vesztett
+bárány-bőr süvegek, távoli vidékek fura szalma-kalapjai, prémük szakadt
+kozák süvegek, karimájuk rongyolt magas német kalapok, horpadt, repedt
+sisakok, süveggé nyirt francia vendéghaj hetykén félrecsapva, kusza
+szakáll, borostás arc, magyar, lengyel, hasított ujju török dolmány, új
+és rongyos, kaftánból szükségben szabott, bő ujjú ingre kerített szűr,
+szűk magyar nadrág, bosnyák bugyogó, széles gatya, csempe sarku csizma,
+bocskor, török papucs, bakkancs, mezítelen láb, muskatély és stuc,
+pallos és kocperd, buzogányos cséphadaró, egyenesre vert kasza, nyíl és
+kopja, alkalmi, hevenyészett zászlók, vadonatúj trombiták, dobok tarka
+gyülevész tömege. Az előhad már rég az ösvényre nyomult s még egyre
+újabb és újabb fejek buktak föl a lejtős hegyoldalon a tisztás szintje
+fölé. – Nem éppen dali legények, de vegyen jobbat, kinek több a kincse!
+– gondolta a vezér a rendetlen vonulás sodrától szigetként körülfolyt
+lován. Mámoros fejében büszkén lüktetett a közel mult: Sára nénjét
+kipörkölte a luttenbergi kastélyból! A derekas tűz lángja messzire
+lobogott az éjszakában! Klenovnikot nem adtad, édes vőm uram? Elveszem
+most erővel! A cseles ostromra lesből lopakodó hadban itt-ott kulacs
+kortyant, gazokhoz illő tiltott, bűnös dohányzás füstje kacskaringózott
+kéken. Draskovich is megindult: a had eleje már a falak alá érhetett.
+Lova botorkázva csuszkorált hegynek, szemébe ág verődött.
+
+Az előhad már üvöltve hajráz az árkok előtt s fölbámulva fegyvereit
+rázza. Füstgomolyag támad most az egyik lőrés alján, terjengve száll és
+oszlik; nyomában tompa pukkanás hangja ver visszhangot körül. Szótlanul
+bukik a leghangosabb az árok vizébe fejjel s piros sáv hullámzik a
+mocskos lé tetején. Ott újra füst, amott megint! Ordítva esik arcra
+kettő-három, kínjuk vonaglása beletúr a földbe. A düh rekedt bőgése
+harsan föl száz torokból: nehéz füst száll a magasba és pattog a
+golyóbis a várfalon. A lőrések elnémulnak, de kis vártatva csak kilebben
+aljukon a kis füstfelleg: káromkodva rogy itt térdre az egyik, bömbölve
+vágodik el amott a más.
+
+Ocsudva kiált a fák közül kiugrató vezér:
+
+– Hejh! lesi-puskás beste lölkek, bujkálók, valamint uratok, az
+nyavalyás! Hejh! ide jünnétek csak!
+
+A fényes, előreugró vérten fáradt golyóbis koppan. Újra elhull egypár
+legény.
+
+– Az urat érte! Itt veszünk heában! Az úrra lűttek! Mért itt ez csúfos
+veszés? Vissza, csak vissza! – hangzik zavarosan, míg fent szabályos
+közökben durran a puska. Az előhad arcul fordul a felfelé tolulókra;
+zagyva hullámaik összecsapnak s zuhatagként ömlik vissza az egész a
+völgy felé. A harag félelemre váltan szűköl legördültében, de a völgyben
+dühöngve ébred új erőre.
+
+– Előre, vitézek! – kiáltja a legelől szaladó; egy percre megtorpan,
+kardot ránt s úgy rohan tovább.
+
+Kiáltozva, hadonászva, kavarog nyomán a dúlásra éhes had a messzeségben
+fénylő tetővel békés udvarház felé.
+
+Gáspár gróf keserült szitkozódással rohan utánuk, hogy megállítsa, újabb
+rohamra tüzelje népét a gyáván kövek mögé vonuló baglyok ellen, és fut
+velük, szava korhol és biztat, kincset, majd bitófát igér. A közelében
+rohanók érteni nem akarása zajongással nyomja el hangját, a távolabb
+igyekvők azt hiszik, piros arca, fel-felreccsenő szava megtorlásra tüzel
+s bátorító helyesléssel rikoltanak feléje. S mikor az elsők, a
+földöntött kerítésen végig gázolva, az udvaron nyüzsögnek már, a vezér
+tehetetlen dühe gúnyba keseredve nevet föl hangosan: igen, ez az Isten
+ujja! Egyenesre feszülő derékkal ül meg nyergében az udvar közepén s
+mellre font kézzel nézi, hogy önti el zsoldosainak piszkos áradata
+Lipovnic minden zugát. A domboldalon ott fut a tiszttartó, ijedten néz
+vissza-vissza, jön-e nyomába üldöző. – Ez jól járt! – gondolja magában
+Gáspár gróf s szomoru gúnyos ránc kereteli száját.
+
+– Ludat lopott az aggeb! Ludat lopott az aggeb! – ráncigálnak ki amott
+egy öreget a csűrből, gúnyolt fehér szakállánál fogva. Beléje rugdalnak
+s káromkodva néznek új szórakozás után. Az öreg kullogva vonul az
+árnyékba s ott szótlanul összerogy.
+
+Egy csapat az üresen hagyott lakóházból hord ki minden mozgathatót. A
+másik az alacsony tűzhelyen rak sietve tüzet s aprítja az imént
+agyonvert birka husát hagymával vegyest a láncon lógó üstbe. Azok a
+padlás szalonnás kamrájában vihognak a nagy darab füstölt husok,
+oldal-szalonnák láttán; ezek a pincében dalolnak bortól, drága,
+szerelmes sljivovicától.
+
+A gróf leszáll lováról s a félfödelü tornácra telepedve nézi a
+sáska-hadat.
+
+Ijedten áll, majd leszegett fejjel rugaszkodik egyet az összeterelt
+barom. Az istállókból kivonszolt lovak hátán gyűl a zsákmány. Itt a
+gabnahambárt ürítik hangosan; az alsó udvarban az asztagot dúlják s
+hevenyén csépelnek a szérün. Rikkantva vakarintja örömében egy legény
+füle tövét a szalmakazal mellett: a zizegő szálak közül szoknya csücske
+kandikál elő. Vinnyogva kaparja körülötte egy ideig a szalmát, aztán
+elfehéredett arccal, görcsre vonódott ujjakkal markol beléje. Közben a
+kamrában, pincében s egyebütt elrejtőzött nőkre bukkannak, undorító
+örömök védtelen martalékaira. S míg odafönt az udvaron a vidám dúlongók,
+egymást övön ragadva, port verő, kerengő kolóban dalolnak a dudás körül,
+a pincében, a csapra ütött hordók közé hajítva, szoros guzsba kötve,
+sötét, néma dühvel mered maga elé az otthonért férfinép.
+
+Aztán tovább, Trakostyán felé! Az önérzet dobogva lüktet a mámoros
+fejekben: van már lovuk, sójuk, szénájuk, lábas és egyéb marhájuk!
+Vannak ők is olyan vitézek, mint a németek s más végbeliek, tudnak ők is
+maguknak szerezni, ha van miből! Előre, csak előre! Hiába hegyesedik a
+borzas erdők közül olyan büszkén égnek Trakostyán tornya, az övék lesz!
+török, német istenuccse!
+
+De a vezér a völgyszorulat torkában magasra emeli kezét: – Állj!
+Csendesség! Tábort verünk! – s egy züllött német tisztből, egy
+birtokáról kivert erdélyi köznemesből s egy szökevény török úrból álló
+vezérkarát maga mellé véve, távolabb vonult titkos hadi tanácskozásra. A
+három kóborló hadnagy figyelemmel hallgatta végig a tervet, amely
+szerint renddel felállított seregük éjjel fogja megrohanni a várat, a
+részletek a helyzettől függnek!
+
+– Ja, ja! – helyeselt komolyan az egyik. – Instálom! – fontoskodott bele
+ravaszul a másik. – Áferín! áferín! – brávózott lelkendezve a török.
+
+Megtelepedtek. Bokrok alján, fák tövén hortyogott, kockázott,
+csereberélt, ivott a nagyobb rész; nehányan kivont karddal, feltekert
+puskával őrködtek a közös zsákmány körül. Távolabb, a völgy kanyarodásán
+túl nyűgözött lábbal tipegtek, szökdelltek a békében legelésző lovak.
+Köröskörül egy legkülső gyűrüben elszórva guggoltak, hasaltak az
+őrszemek a bozótban. Gáspár gróf az erdőszélre heveredve nézte a csöndes
+távol büszke várát, amelynek ablakain, tornyán fénypontokat pattantott a
+fáradtan ereszkedő nap; elgondolkozva babrált a fűbe állított sisak
+rongyolt tollán s szemét egyszer csak körülöntötte a könny.
+
+Mikor a szürkület finom kezével szétmosta a biztos körvonalakat,
+megindultak. Sietve suhant át csapatjuk a kis lapályon a várhegyet
+borító fenyves sürü árnyékába. Most föl! A száraz tűlevél-avaron
+meg-megsiklottak, görgő kövön el-elbotlottak a meredeken felkapaszkodók,
+de útjukat csak csöndes zizzenés, recsegés jelzi. Vágy, harag, nehéz út
+lihegteti a legelől haladó grófot.
+
+– Nagyságos uram, az felvonóhíd… – jelenti egy előre siklott s
+visszatérő kém.
+
+Előbb a fülének, aztán a sötétben csak sejtő szemének sem akar hinni
+Gáspár gróf: a felvonóhíd leeresztve! Minek? Mi az? Lép egyet előre, a
+híd fája nagyot kong s előtte lejjebb megcsillan az árok vize. De mégis
+igaz! Mi ez? Mint fekete felhő borult égen, gyűl, imbolyog a néma
+ostromló had a gróf körül. A kapu zárva s keresztvasán súlyos lakat
+függ. Hát odabenn nem lenne senki!?
+
+– Hejh, virrasztó! – kiált most utolsó próbának vakmerőn Draskovich.
+
+– Ó-ó-ó! – búgja utána zavartan, lüktetve a visszhang.
+
+A had meglapul s szaporán tolul vissza a mélyebb sötétbe, de a várból
+nem felel senki, semmi.
+
+– Minden bitangtul üres az vár! Fáklyát! – kiált újra Gáspár gróf s a
+hangja reszket.
+
+Zajongva éled a földön lapulva kúszó sok fekete halom. Amott már zúgatva
+verik a ló-teher lakatot s görbített vas kutorász a széles kulcslyukban.
+Nagyot csobban a lakat az árok vizében, pengve hull le a keresztvas, de
+a kapu nem nyílik. Sokáig döng még a szögekkel cifra régi tölgykapu,
+zuhog a csapás s libben magasra a fáklyafényen az árnyék. A gróf ott áll
+elől s a felvonóhíd láncába fogózkodva biztatja izgatottan amúgy is
+buzgó legényeit.
+
+– Szszsz! – sivít föl hirtelen a csöndre intő vészfütty.
+
+Csörtetve ugrik meg a legtávolabb álló csoport. A gróf hőkölve dül a
+kapunak vállal. Fejjel borul a földre a fáklya, lángját aggódó láb
+tapossa szét s elhal a döngés. Lest vetett-e a cselből kivonult őrség?…
+Csönd!
+
+Lent valahol a hatalmas tó partján dühösen bömböl a medve.
+
+– Semmi az! – hangzik a sötétből egy nyugodt hang. – Talám odvas foga
+kénozza az öreget, az okon rí!
+
+A futó megáll, a fáklya lángra gyúl s újra fölhangzik a döngés. A kapu
+végre enged s a felvonóhíd egyik lánc-szemébe tűzött fáklya világánál
+zsibongva kopog befelé a sötét áradat.
+
+Az udvaron már büszkén, kemény hangon intézkedik a gróf: szállásol,
+ágyút szerel, őrséget oszt. Otthon van, egészen otthon! S míg iratos
+népe vidám zajongással helyezkedik, kutat, eszik és iszik széjjel a
+várban, maga az úr gondolkozva forgolódik hosszu árvaságtól recsegő
+ágyában:
+
+– Ugy-é, aggebje, bolondja, vérséget, atyafiúi indulatot meggúgolván
+azért játszottad vőd urad kezére az ősi dominiumot, hogy mast minden
+értékedet zálogban vetve, javaidat lekötve, kénteleníttessél ez iratos,
+dúló, kóborló néppel tulajdon magad várát vítatnod? Bezzög mast, ugy-é,
+te vagy az bagoly rossz ember?… Hálaadatlan vagy te, Miklós!… Meg
+kellett volna kuporgatnod, Gáspár, kid volt! megnézni az forintot, kit
+kiadsz vala, mint vőd urad! Áskálódni, bujkálni, törvénytudó embereket
+hizlalni, rokont, szomszédot kitúrni, mint Nádasdy vagy néhai való
+Mikulich Főtolvaj. Felettébb finom úr voltál, Gáspár groff, nem nézted,
+mikor, mennyit, miért! Ha ittas voltál… bársony dolmányban: úri
+üdő-mulatás; kopott mentében, más borátul: züllött boriszák lén neved.
+Nagy nyavalya az nyomorúság: az jó módban mosolygó személyünkregondolást
+fojtogató dúlássá tészi… Rá figyelmezz!… Testamentumbéli utolsó
+akaratod? Nem vala egy sustákom is, Eusébia, nem négyezer jó kemény
+forintom… Bizony!…
+
+
+VIII.
+
+A türelem előbb hagyta el Zrinyit, mint a láz. Trakostyánnak ipátul való
+megvételére még mást küldött, de Kostajnica fölverésénél már személye
+szerint ott volt. A hóstátot fölgyujtották, a belső várból kirobbanó
+törököt visszanyomták és zsákmánnyal, elhajtott barommal nehezült hada
+sietve igyekezett vissza, Petrinja felé. Mikor a Mosevnica patakához
+értek, Allah-kiáltás hurrogott föl mögöttük újra. Elől a tajtékossá
+duzzadt habokkal szökellve rohanó víz, a keskeny palló, hátul a
+vereségen dühödt üldöző török! Míg a gyalogság arcul fordul az
+üldözőkre, Zrinyi a palló fejéhez rugtat, magasra emelt kardja villanva
+mutat a túlsó part felé, vezénylő szava messze harsog:
+
+– Katonák, előre!
+
+Mint elnyúlt, tarka, óriás szalag, porzik át a huszárság a hídon.
+
+A kard másodszor suhan:
+
+– Kürassziere!
+
+Csörögve, döngve vágtat át a nehéz csapat. A tulsó parton ketté válik s
+elnyeli a cserje.
+
+Sarkantyúba kapott lovával maga is a hídra pattan, de parancsával vágtat
+már a harcolók felé Ráttkay s nagy ívben kanyarodva el mellettük, torka
+szakadtából közéjük üvölt:
+
+– Hajduk, az hídra! Utánam! Jézus!
+
+A törökkel dulakodó gyalogság most hirtelen hátat vet s a következő
+pillanatban már gomolyogva zúg át rohanvást a pallón. A török csatasor
+élén viaskodó, hosszu piros kaftányos, festett paripáju turbános vitéz
+felkacag a közéjük táguló tér láttán. A futók után rugtat, népe vele.
+Mindkét karja égnek emelve, s jobbjában hátra hajlik a görbe acél:
+
+– Biszm-illah!
+
+A tulsó parton rézsut megvillan a cserje. A paripát két hátsó lábára
+emeli a szügyébe fúródó fájdalom s hanyatt zuhan a pallón tolongók közé.
+A füstbe boruló cserje ropogva okádja a golyót s a híd kiürül.
+
+Visszatérő útjában Zrinyi győztes öröme Varasdon illő conditiók mellett
+megbékél Draskovich-csal, aki, mióta Simoni kiostromolta Trakostyánból,
+baráttól baráthoz utazgatott közbenjárásukat kérve; aztán Kis-Komárom
+felmentésére lovagol, Segesd alá száll, de hamar megcsappan s szinte
+örül, mikor a békén aggódó hadi tanács kiveszi lázas kezéből a kardot s
+maga mehet haza töprengeni, mogorva-elvonultan Tacitust olvasni, hadi
+discursusokat, aphorismákat írni.
+
+Körös megyében a császár kegyelemmel apolgatott valach-jainak dúló,
+fosztogató körme alatt sipít a paraszt… Sipítson!… Fejszéjek csapásitól
+búgva hanyatlik a százados sok faderék a bitorolt erdőkön… Fátumuk ez!…
+A kárvallott nemesek jajja ékes betűjü írásban sír asztalán… Sírjon!… A
+stiriaiak kapzsi vágyakozása el-elharap egy-egy részt a magyar határból…
+a végekben loppal sokasodik a feneketlen zsebü, tág hasu német… Nádasdy
+ellene vádaskodó panasz-szóval ődöng a császári antikamarákon… de a
+szűkszavu Tacitus komoly, elmeébresztő auctor s az olvasásbéli gyönyörű
+magad foglalatossága nagy öröm és nyugság.
+
+A hóvihar szele sziszegve sírt a folyosón. Zrinyi asztalának könyökölve
+nézte Ráttkayt, aki egyik kezével a meleg kályhát tapogatta, a másikban
+egy új könyvet tartott, amelyről áhítatos mosollyal olvasta le a büszke
+címet:
+
+– ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA, GROFF ZRINI MIKLOS. Nyomtatta Béchben a’
+Koloniai Vduarban Kosmerovi Máté Czászár ó Felsége Könyvnyomtatója. ANNO
+M. DCLI. Szép könyv! Idilliumok, á! és poema heroicum ama Sziget
+veszésirül: dicséretes ügyekezet! Renddel megolvasandom, mihant
+Zágrábban megtérek. De elsőben megjárom nagyságoddal Bécset, – fejezte
+be hamiskás oldalpillantással.
+
+Zrinyi nevetve tiltakozott a századszor hallott unszolás ellen.
+
+– Domine Comes colendissime, vagyon némely igazság szavamban; valamit
+itthun tészen nagyságod ez békés üdőkben, azont Bécsben is megteheti,
+azaz semmit. Kostajnica, Kis-Komárom, Segesd ulta, mely várak alatt
+megént nagy győzödelmeket írt bé nagyságod szablyája élivel az
+históriában, békén az török. Gáspár úr Trakostyánban örül kápolnát
+emeltetvén az Úr dücsősségire, hogy örök emlékezeti maradjon az vár
+szabadulásának. Török háborgatni tiltja az hadi tanács. Lippay és Puchám
+uramék, mulassunk Csáktornyán vagy Bécsben, csak ország nélkül való
+beste latrok. Semmi, hogy én nem meheték pispekségre miattak, de
+Magyarország is nem mehet jobb állapatra! Mast is Puchám Lippay
+ösztökélésire bésúgá császárnak, hogy palatinus uram Pálffy Rákóczyval
+titkon öszvefogva országháborítást forgat elméjében; kiben nincsen egy
+maculányi igaz is! Merthogy Pálffy igaz ember, az más kettő penég ország
+fattya!
+
+Mikor írsz a fejedelemnek? – ötlött Zrinyi fejébe a gondolat. – De ne
+baráti, udvarló löttyedékkel töltsd meg leveledet, arrul írj, amire
+gondolsz!
+
+– S mi okon boszontja nagyságod szeme világát ez sok bötüvel?
+
+Zrinyi vállat vont s papirosai közé bökött:
+
+– Ne légyen ez írás, elhiszem, széllyel is vet háborult indulatom! –
+Szemében lelkes fény villanása cikázott föl: – Mert mast volna üdő
+hozzá, hogy az törökökre hadakozhatnánk és visszanyernénk, az kit
+elvesztettünk. Hejh, mi lenne, ha minnyájan egybenfognánk? Ha az lengyel
+egy felül, olasz más felül, mi innen, Kazul basa tulsó részrül rázni
+kezdenénk az ottomán fajnak fundamentomit! És az mind egy volna, mert
+mindenik kénszeríttetik az török kárára. Velencések előttök való okért,
+pápa hitünk terjedéséért, német azért, hogy üdő és alkalmatosság vagyon
+rá, és ha ezt elmulatja, elrepül az jó óra, az kiben ülünk mast és
+gyönyörködünk ebben az nem igen böcsülletes békesség szerzésében. Meg
+akarná persa is az régi kárait fizetni és jövendőkrül magát assecurálni.
+
+– S ezt az körösztény világ kévánságát és várakozását kútban ejté egy
+ministernek féltékeny természeti! Lopkovith uram császár udvarában
+inkább fél az töröktül, mint nagyságod, az ki torkában lakik. Kiben
+változást mi nem tehetünk! Induljunk fel tahát Bécsben!
+
+– De monddsza csak, lector uram, mi okon szorgalmaztatja ígyen az
+Bécsben utazást?
+
+Ráttkayt zavarba ejtette az egyenes kérdés, amely mintha titkos terveire
+akart volna fényt vetni. De Zrinyi gyanutlan, közömbös arccal várta a
+választ.
+
+– Hát… csak üdő-mulatás okáért. Igazat szólva, nagyságod vagy bötüt vagy
+tulajdon szüvét rágja. Nem jót tészen ez mastan nagyságodnak!
+
+Zrinyi elgondolkozva nézett a vastag szőnyegre, amely halkan süppedezett
+a kanonok léptei alatt:
+
+Nem jót?… Lehet! Csunya forgószél volt… Építhetünk újra… De kinek? Nincs
+fiad, Zrinyi Miklós!… s amint lecsukta szemét, kerek asszonyi formák, ki
+tudja, hol hallott gyermek-gőgicsélés kisértett föl lelkében… Nagyon is
+forró volt a nyár, tüzének gyümölcse nem érés, de aszály!
+
+– Osztán, nagyságos uram, Bécs látni viszen az Memoria Regum et Banorum,
+szerelmes könyvemnek nyomatása is! – mosolyogta Ráttkay diplomáciája
+Zrinyi szemébe utolsó tromful.
+
+Zrinyi tudta, milyen előkelő világításban szerepelnek ősei s ő maga is a
+horvát jelennek ebben a merész hangu történetében. A hirtelen csöndben
+valami vad vonás arabeszkje vágódott az egymást mereven nézőkre s míg
+emlékezetük a küzdelmes multban tallózott, szemük villanása egy várt
+jobb jövőbe sziporkázta fényét.
+
+– Eb, az ki megbánja! Útra! De császár palotájában bé nem megyünk ez
+egyszer!
+
+– Nem hát! – szólt Ráttkay s mintha titkos tervei hálóját szőné, úgy
+dörzsölgette öklét tenyerébe s tenyerét ököllé.
+
+Másnap már ott siklott a két szán a havas mezőn. Az elsőben mindenféle
+bundával szörnyetegekké hizlalt Ráttkay, Zrinyi; a bakon két hosszu
+puskáju legény között a kocsis. A másodikon némi elemózsia, ládák és tíz
+puskás hajdu. Varju csapat fekete, mozdulatlan büszkesége ült a fehér
+buckákon és szárnyra kelve lebbent odébb-odébb a csörgők ütemes zenéje
+után; majd károgva kerengett a suhanók fölött. Hegyes füllel figyelő
+farkas-horda nézett nagy messziről az utazók elé; véres orrlikaik
+remegve kémlelték a párolgó lovak illatát, amelyet a déli szél hópihés
+förgetegében hajszolt előre; aztán vágtatva csaptak oldalt a mezőre a
+közeli erdő irányában; a fák alatt megálltak; de amint a suhanva növő
+távolság pontokká zsugorította a szánokat, visszakullogtak az útra s
+felnyújtott fejjel szükölve vonított a fehér térségen a fakó folt. A
+távolból sötét vagy meg-megvillanó ablakszemekkel nézte egy-egy hóba
+temetkezett házcsoport a gyors iramlást. Faluvégeken lovaik ideges,
+büszke félelemmel prüsszögtek le eléjük penderedő csaholó kutyákra.
+Kapufélről fedetlen paraszti fő, bámulás vagy köténye alá dugott kezü
+asszonynép mosolya tisztelte meg az átutazó urakat. Estefelé csilingelve
+futottak be csöndes udvarház, zajos kastély udvarára s fél éjjel is
+elmelegedtek a fahéjas forralt borral párolgó mázas csuprok előtt.
+Zrinyi nemivását elnézhetővé tette Ráttkay sürü kupa-ürítgetése s minden
+beszélgetést pótolt a vendégekre lelt házigazda véget nem érő
+kérdezősködése: mi van a vármegyén? hogy megy a contributió? ott is
+annyi-e – a franc rágja meg! – a német katona, mint errefelé? igaz-e,
+hogy a császár beteg? igaz-e, hogy Vitnyédy egy cracoviai áros tartozása
+fejében más lengyel kereskedők borait lefoglalta s most a lengyelek
+elmaradván Sopronból, a burgerek borai ott büdösödnek a nyakukon?
+igaz-e, hogy a nyáron Candiánál a velencések tönkre verték a török
+hajóhadat? hát Ázsiában csakugyan zavarognak-e a jancsárok? készül-e
+csakugyan a török császár ő nagysága Magyarország ellen? kell-e majd
+mezőbe szállni tavasz nyiltával?
+
+Tizedik napra Sopronba értek. Vitnyédy házi ruhában, süveg nélkül
+szaladt le eléjük a havas udvarba; Zsuzsánna asszony a tornácról nézte a
+kis Palkóval s a csöpp Erzsébettel a szánokról való lecihelődést. A nem
+várt, magas látogatáson való nagy örömben futkosással, sürgés-forgással
+élénkült meg egyszerre a ház. Vacsora közben azonban a gazda öröme
+belefulladt a kupába s kikelt belőle a panasz szelleme:
+
+– Hejh! hogy megdühödék ellenem ez kecske- és nyirett szakállu
+német-magyar soproni burgerleit! Hát nem ignominia-é, hogy mastan az
+építéshez nem adnak olcsó téglát, meszet s az váras erdeibül fát,
+merthogy valamely regulájokat rúgta volna faron házam falának magasabbra
+való húzása? Mert mi légyen utolsó célja, nagyságos uram, az tanács ez
+hiuságos vélem való majmoskodásának? De majd igazságot tészen köztünk az
+üdő s palatinus uram ű kegyelmessége!
+
+Ráttkay alig leplezhető türelmetlenséggel hallgatta az izgága eretnek
+panaszát, amelyen Zrinyi csak mosolygott s pártfogását igérte. Vitnyédy
+nagy örömében nosza! latin verset szavaltatott nyolc éves Palkójával az
+asztal fölött és Zsuzsánna asszonynak szigorúan meghagyta, hogy kellő
+fokra hevítetten kerüljön az ágymelegítő a vendégek nyoszolyájába.
+
+Másnap reggel a szánon csak hosszabb fészkelődő töprengés után szólalt
+meg Ráttkay:
+
+– Néha, bizony mondom, nem tudom, melyik az felettébb való ellenségünk,
+az török-é vagy az evangelicus?
+
+Zrinyi nem felelt egy ideig; széthúzó, erőszakoskodó, viszálykodó,
+mellverő henye kuruc vagy csúszó bécsi szolga nemzete bomlott helyzetén
+jártatva eszét nézett le a mellettük gyorsan hátra suhanó havas útra.
+
+– Tudja mit, lector uram, nem az káspiai hegyekbül származott bestia,
+nem is az lutheránus, de elsőben az magyar, osztán az német! – tette a
+pontot elmélkedése végére a keserűség.
+
+– Res ita se habet! – morgott helybenhagyóan Ráttkay.
+
+Zrinyi, hogy a szolganép ne értse, latinra fordította a szót:
+
+– Potentia est justitia, ideo regnum sine lege; corabula vult esse
+aquila, ideo nulla discretio in patria; denarius dat sententiam, ideo
+regnum male regitur; voluntas est consiliarius, ideo regnum male
+disponitur; deus est mortuus, ideo regnum potentioribus est repletum!
+
+– Verum est!
+
+Hallgatásuk hosszura nőtt, de az út egyre fogyott. A hat jó ló röpítve
+vitte a prémes bálványként mozdulatlanul ülő két urat. Még két-három
+idegen ágy nyirkos hidegsége, amelyet csak éppen hogy eltűrhetővé tett a
+melegítő rézlap, – s a távolból a cikcakos falgyűrü mögül már szemükbe
+tünt a bécsi házak tetejének fehéren csillogó sok ferde lapja, a
+szabálytalan gömbbe szélesedő vagy hegyes nyílba futó torony-csúcsok
+ritkás erdeje és barnával tarkázott fehérségében a legmagasabbra
+emelkedő százados törzs: a Szent István templom tornya.
+
+Ráttkay is a Zrinyi-házban szállt meg. Egy-két napig, mialatt Zrinyinek
+mindig akadt elintézni, rendelkezni valója a ház körül, Ráttkay a
+kandalló mellett javítgatott egyet-mást a friss nyomásu lapok
+el-elmázolódó betüi között vagy a breviáriumát darálta fejbólogatással,
+sűrü keresztvetéssel ide-oda tekintgetve. Aztán lóra kaptak s a Neubau
+állatkertjén is túl messzire kalandozva bejárták a közeli környéket és
+sokszor oly késő est fordította be uccájukba fáradt paripáikat, hogy
+mögöttük már csörömpölve emelkedett föl saroktól sarokig az uccát elzáró
+vastag lánc. Bécs enyhe, egészséges tele vidámmá tette a gondtalanul
+pihenők csöndes, csak beszélgetéssel terhes életét. Ismerős, úgy
+látszik, nem fedezte föl itt tartózkodásukat, de maguk is messze
+elkerülték a császári burgot, amelynek négyszögletes tölcsérbe nyíló sok
+karcsu kéménye sürün kacskaringózta ég felé a füstöt. A kristályablakok
+esténként fölragyogtak s mögöttük vidáman kerengett a maszkos farsang.
+Mindenütt hire járt a városban, hogy a császár új feleségének
+felejthetetlenné akarja tenni első farsangját és széltén beszéltek
+valami nagy udvari álarcos ünnepségről, amelyen a Favorita lange Saal-ja
+fényes vendégfogadót fog ábrázolni s egy arany-szív lesz a cégére.
+
+A hét végén, egy derült délután, amint lépést járó lovaikon haza felé
+tartottak valamelyik csendes uccában, Ráttkay egyszer csak megrántotta a
+kantárszárat és süvegét magasra emelte:
+
+– Servus! Servus! Guten Tag! Guten Tag!
+
+Zrinyi oda nézett, kinek szól ez a mozdulattal, szóval háromszoros
+üdvözlet. Egy régi ház félig nyílt kapujából egy fiatal lány mosolygott
+fel a kanonok úrra; kerek, piros arcát fülére fésült vastag, fekete
+hajfonat, egyenesen fölcsapott széles prémszegélyü kerek téli süveg s
+egy mellig érő keményített, ritkás mintáju dús csipkegallér keretezte;
+rövid, fekete bársony palástját, amelynek szürke szőrme bélése szélesen
+kihajlott, csak félig fogta össze, úgyhogy a nyíláson előtünt a fehér
+stucli, amelybe kezeit rejtette, az egyszerü kék posztó szoknya, s a
+szinte földig érő síma, fehér előkötő. Mögötte egy hasonló öltözetü néni
+fogatlan száját nyitotta nagyra a kedves rokon látásán érzett öröm.
+Zrinyi is baljával lefogta vállát verő göndör haját s jobbjával lassan
+kucsmát emelt. A kapu becsukódott. Zrinyi fölnézett a két sor magas
+ablakra: úri ház!
+
+– Szegény Anna hugom és Löbl János úr hátramaradott árvája! – magyarázta
+buzgón Ráttkay. – Szép leány! – tette hozzá halkabban, mintegy kérdezve.
+
+Zrinyi nem szólt semmit, de az uccasarokról hanyagul visszatekintett.
+
+
+IX.
+
+Ráttkay megfogta az oroszlán-szájból lefüggő hatalmas vaskarikát s
+kétszer jól odalódította a kapuhoz. A zörgetésre megjelenő kapus tán be
+sem eresztette volna a két férfit, ha Ráttkayt nem ismeri. El is mondta
+ott mindjárt a küszöbön födetlen fővel, hogy bizony egypár öreg rokont,
+papot nem tekintve, csak apácák, meg aggnék fordulnak meg náluk. Ne
+vegyék haragra egy öreg szolgától, de az Isten hozta ezt a szép idegen
+deli urat ebbe a csöndes házba… az ő kis úrnője… szinte, hogy apáca… a
+világ ide hét mérföld… Az öreg motyogása érthetetlenné zavarosodott s
+kifordult, vörös szemhéjjairól egy-egy nagy könnycsepp pottyant le
+remegő, sovány kezére, amely tétovázva vonta csókra a két izmos kéz
+csontos bütyök-sorát. Ha a látogatókat tovább vezette is egy időközben
+előkerült piruló, merev tartásu leány, az öreg egyedül folytatta tovább
+a megkezdett társalgást halk kulcscsörgetés között. Ráttkay a lépcsőkön
+fölmenet izgatottan sietett elmondani Zrinyinek a furcsa kapus egész
+élete történetét, amelyből azonban semmi sem világlott ki. Odafönt a
+lány benyitott az első ajtón: motyogás, köhécselés, ruhasuhogás hangzott
+ki az üveges folyosóra, amelynek meleg, gőzös levegőjében érzékeny
+virágok várták a tavaszt. Az újra nyíló ajtó küszöbét Ráttkay lépte át
+elsőnek, kezeit maga előtt széttárva kétszer is meghajolt s bizalmas
+mosolya egyenesen az ablaknál álló két nő felé szállt. Aztán kinyúlt az
+ajtón valami síma, makacs, papos mozdulattal, mintha a küszöb
+átlépésének fáradalmától is meg akarta volna kimélni a nagyra becsült
+vendéget. Zrinyi az ajtóban megállt s mély fejhajtás lebbentette meg a
+szőke hajat a fekete dolmányon. A két nő ugyancsak mély bókkal felelt.
+
+– Nagyságos uram! – vágott bele Ráttkay, örömtől piros arccal feledkezve
+meg magáról, a bán német köszöntésébe, – hugom asszonykám tud magyarul.
+Magyar volt asszonyanyja, ha apja ura német is!
+
+– Tudom kicsint! – mondta bátran a leány s vidáman villant meg sötétkék
+szeme s két sor apró egérfoga.
+
+Az öreg asszony már erőtlenül tologatott egy nagy karszéket az előkelő
+vendég felé, s míg makacs vendéglátó hiúsága a segítségére siető Ráttkay
+udvariasságával nevetve, tréfálva huzakodott a nagy szék két oldalán,
+Zrinyi szeme a kis termet kerek formáin feledkezett. – Fiat szülő
+szerelemre való! – gondolta magában hideg tisztánlátással, de a gondolat
+nyomán rég nem érzett hévség ömlötte körül szivét. – Két mellye almája
+kicsin, mint az bécsi asszonyi állatoké, de szeme magyarán tündöklik! –
+folytatta magában önkénytelenül a jelenség részletezését. A leány állta
+egy darabig a félig hunyt pillák alól rászögezett szem tekintetét; de
+aztán mélyen elpirulva elnevette magát s hirtelen ő is a székkel
+kinálókhoz szegődött:
+
+– Fogja helyét, Herr Graf, ez sellye-székben!
+
+Zrinyi egy szemrántással kergette vissza az öntudatlanságból feltolakodó
+gondolatokat s leült.
+
+Megindult vontatottan a szertartásos társalgás a télvizről, farsangról,
+Bécsről, Muraközről, virágokról, a ház elhunyt uráról. A leány kiváncsi
+mosolya az ismeretlen Muraközről szeretett volna mindent hallani; a néni
+tompán recsegő hangja az elhunyt báró jóságából, pontosságából nem akart
+kifogyni; Ráttkay pedig, kezeit dörzsölve, Zrinyi hőstetteit igyekezett
+mindenáron töviről-hegyire elmesélni. Zrinyi inkább csak hallgatott;
+sokáig nézett mereven szembe a nénivel vagy Ráttkayval, hogy aztán a
+lányon is rajta feledhesse tekintetét egy ideig. – Bizony boldog az, kit
+ágyában bocsát! – ötlött fejébe tiszta érc pengésével a gondolat, ami
+egyszerre kiemelte a kényelmes, meleg karszékből.
+
+Állt és búcsuzott. A kanonok ráncolt homlokkal kémlelte a kényszeredett
+arc hamis restelkedését: – Igen, menni kell!
+
+– Mán? – kérdezte csöndes tréfával a leány, kezét nyujtva.
+
+– Schon! – felelt felvillanó jókedvvel a bán. – Kicsin és lágy kéz, –
+gondolta magában.
+
+A néni éles hehegéssel, Ráttkay hümmögve nevettek az enyelgésen.
+
+Odakint azonban újra a régi komolyság tette szótlanná Zrinyit; csak az
+uccán fordult egyszer Ráttkayhoz egy odavetett kérdéssel:
+
+– S az neve?
+
+– Mária, nagyságos uram, Mária Zsófia!
+
+Egy szót se szólt aztán hazáig és Ráttkay nem zavarta.
+
+– Minek ez? Minek? A gyászév még le sem pergett s ő már… De mért ne?
+Aszály verte szerelem örökös özvegye maradjon?… Mért beszél így? Férfiú:
+és atya akar lenni! Mégis, kora szándok! Német leány! Kora-é? Hült
+indulata fakó rongyaiba mért takaródzék? Lám, Draskovich szinte hogy a
+ravatal fölött kezdett vele huzakodásba, pedig csak a zsebe sírt! Mért
+ne keresse hát ő szive nyugalmát, vére fönnmaradását? Ki ellen vet vele?
+Emlékezetet, árnyékot öleljen? A halottat megsiratta! Sose felejtse el
+tehát?… Német leány? Német szerelem? Ejh! csak a maga ökle légyen
+magyar…
+
+Másnap jókor a kanonok úr fölcsizmázva hiába pengette végig sarkantyúit
+az egész házban, Zrinyi már kilovagolt egyedül; tanácstalan aggodalmában
+hiába kérdezte szemmel a nagy tükörből reá meredő hasonmását, hiába
+száguldott el próbaképpen a szokott úton messze, a városon kivül, a bán
+csak ebéd idején került elő s asztalnál csak az ország helyzetéről volt
+hajlandó beszélni. Aztán újra nem látta vacsoráig.
+
+– Asszonyi állattal vagyon valahun titkos barátsága? Nem, nem, ő
+nagysága nem buja indulatok vitéze! Császárhoz ment, ministerekhez? Nem,
+nem, ő nagysága nem az, ki á-t mondván, bé-t alányeli! Szerelem? De mely
+szerelem az, ki fut onnan, hová minden erejéből futnia kellenék? Homo
+mysticus! – töprengett Ráttkay korrektura-nézegetés közben s háromszor
+is elolvasott egy ivet, míg egészen ki tudta javítani.
+
+A hét végére az idő hirtelen megenyhült. Az ereszek szaporán csorgatták
+a hó-levet, az uccákon pocséták szennye fröcsölt, kint az utakon magasra
+dagadt a sár: a nagy lovaglásoknak vége szakadt. Ráttkay a kandalló
+mellé telepedett s rövidre nyírt haját simogatva onnan figyelte
+szótlanul, mitévő lészen most a bán ő nagysága. Zrinyi az ablakhoz
+lódított egy karszéket, maga elé nyitott egy könyvet s messze elnézett
+fölötte, de mihelyt Ráttkay készülő kérdéséhez bevezetésképpen
+megmozdult vagy köhhintett, a bán fölrezzenve fordított egy lapot s a
+legnagyobb figyelemmel mélyedt az olvasásba.
+
+– Hm! Nem akar beszélleni! Éppen hogy beszélleni nem akar! – motyogta
+magában a kanonok úr, s lopva kandikált az újra ölbe ereszkedő könyvre.
+Megmozdult. A könyv újra fölemelkedett.
+
+Egyszerre csak az alulról föllódított könyvtábla pattanva esett
+csukódásra. Zrinyi egy ideig nézte a sima disznóbőr kötést, aztán az
+előtte álló kis asztalra csúsztatta a könyvet s Ráttkay felé fordulva,
+összehúzott szemmel, dacos mosolyra enyhülő merev arccal megszólalt:
+
+– Hát, lector uram, Mária hugomasszony látására mennénk talám!
+
+– Mán elhivém, nagyságos uram, hogy megromlott az beszéllőkéje! – derült
+föl alázatos bizalmaskodással Ráttkay arca.
+
+Zrinyi harsány hahotára fakadt. Ráttkay készséggel folytatta.
+
+– Surge, amice, surge! – nevette a bán.
+
+Ráttkay egy hálaadó Ave-t mormolva rakta össze sebtében írásait; s
+Löblékhez menet a kocsiban elégülten állapította meg magában:
+
+– Jeles fő halat foga hugomasszony hálója!
+
+Zrinyi egész uton jókedvü szóval tartotta; szokatlan élénkséggel csapott
+egyik tárgyról a másikra, gyerekségéről a bécsi udvarra, Péter öccséről
+a török harcokra. Ráttkay növekedő örömének csöndes, papos mosolyával
+hallgatta.
+
+– Isten hozot nacságos uramot! – fogadta a bánt egy kis öntöző kannával
+kezében Mária a folyosón.
+
+Ráttkay szokatlan hevü rokoni csókra vonta magához a keskeny homlokot.
+Közben a nénike is kijött a szobából, csoszogva, örömtől hehegve,
+köszöntésből, kézszorongatásból kifogyni nem akarva.
+
+– Csak ez aggné ne volna! – gondolta magában Zrinyi rosszkedvüen s egy
+cserép virághoz lépett, föléje hajolt.
+
+Mária elébe kandikált, hogy melyik kedves virágára kiváncsi a nagy úr.
+Ráttkay pedig hirtelen karon fogta a nénit s minden ellenkezése dacára
+jámbor erőszakkal behurcolta a szobába. Az ajtón túl aztán gyors
+jelekkel igyekezett megértetni a nehéz fejjel, hogy hadd ismerkedjenek
+egy kicsit a «fiatalok». Az öreg végre megértette a helyzetet: ezer
+ránccal vibrált föl hamiskás mosolya s nagyot sóhajtott a rég mult idők
+emlékére.
+
+Zrinyi türelmetlenül kapta fel ökölbe szoruló kezét, mikor észrevette,
+hogy egyedül hagyták őket:
+
+– Az alkalmatosság szerzők! – morogta fogai között, de amint a
+fátyolosodó fényü szemekre, bíborba boruló arcra nézett, fölpezsdült
+benne a vágy s homloka elől elhessentve a gondolatokat, közelebb lépett
+a lányhoz. Orrcimpája tágultan remegett:
+
+– Az iffiuság illata! – súgta fülébe a kivánság. S amint már
+öntudatlanul siklott szeme végig a gömbölyü kis alakon, megakadt a
+zavarában csurgóra eresztett kancsón. A víz halkan, széles karikákra
+mállva csöpögött a nagy kőkockára. Gyorsan lehajolt, hogy a kannát
+egyenesre állítva, a lányhoz nyúlhasson. De amikor az izmos kéz a kis
+kacsóra kapcsolódott, Mária rezzenve bocsátotta el a kannát, amely
+konogva, bugyogva csörömpölt le a padozatra. Zrinyi lángoló arccal
+hajolt a kanna után s mély ránc ékelődött szemöldökei közé és halálos
+komolyság sötétlett szeméből, amint átnyujtotta a lánynak. Mária
+bocsánatkérő, engedelmes macskamozdulattal hajtotta félre fejét. A bán
+arca megenyhült; Mária elnevette magát s nyomban rá fölbúgott a Zrinyi
+nevetése is.
+
+– Pádimentomra hullott az kanna! Pádimentomra hullott az kanna! –
+örvendezett a szobában a kanonok úr a nem látott, de jelentőségesnek
+sejtett eseményen.
+
+
+X.
+
+Migliani páter megint ott állt, mint mindennap, a csáktornyai vár
+bástyatornyának legfelső ablakában s a friss reggeli szél ellenében
+szemét hunyorítva, tenyerét emelve, messze eltekintett a kora tavaszi
+olvadás csillogó pocsétáin, tavain. Hiába oszlott a köd, az uton
+legfeljebb egy-egy bivaly-fogat, ökrös-szekér mászott, de urat vivő hat
+lovas hintó nem volt látható sehol.
+
+– Mi lehet az úrral? Lévnyaló lén császár udvarában? Megétették régi
+haragosi, meghalt s el is temették? Kóborló szegény legények kezekben
+esett? Nem lehet! Sem egyik, sem másik! De hun s miként vagyon? Mely
+választot adjak Péter úrnak, ha megént az nagyságos úr után kérdezkedik!
+Bécsben mulat, Bécsben mulat! Orehóczy vice-bán uram is ugyan püszöget ű
+nagysága miátt, hogy hun az úr, mikoron jün az úr, üdeje lenne mán az
+úrral beszélleni, merthogy hírek vagynak, hogy éppen Trautmansdorf
+Zsigmond uram foglalta magát az praedauciusok bátorgatásában: hogy régi
+szabadságikat, kiváltságikat jól megőrözzék, csak folyamodjanak az
+királhoz, ha köll egy s más, de az rendeknek bé ne holduljanak! És senki
+nem tudja, hun van! Jó, jó! Bécsben! De ki az rosszseb mulat ennyi üdeig
+Bécsben? Vice-bán uram két szemével látta Varasdon Trautmansdorf
+nevezetü főnémetet s az üdétt éppen praedauciusoknak két vajdájok is
+Varasdon cellengett!
+
+Az udvari tisztviselők nem érezték nagy hiányát a bánnak. Csöndes
+kártyának, csöndes ivásnak zajos kártyával, zajos ivással való
+váltogatása teljesen kitöltötte uraimék idejét. Migliani hiába
+siránkozott előttük az úr után, levonták maguk közé s estére kelve el is
+altatták a páter lelkiismeretét; a reggel azonban megint csak a
+toronyban lelte morfondírozásba merülten. El-elnézett Légrádról
+Patachich is, komor híreket hozott a végekben gomba mód szaporodó német
+katonákról, akik ellen nagy káromkodásokra, szitkokra fakadtak a dús
+asztal mellett lakozók s ürült a kupa német veszésére, Patachich
+egészségére.
+
+Zrinyinek úgy lefekvés előtt, a kandalló mellett melegedve, eszébe
+ötlött nem egyszer Csáktornya, az urak, a báni hivatal, de gondolata
+csak éppen hogy átsiklott rajtuk.
+
+– Pocséták sűrü, nehéz gőze ül arrafelé az síkon… s Mária teste
+gyermek-szülő szentelt templommá lészen!… Kicsin, sivalkodó, meleg, lágy
+tagu apróság, az kemény dereku Zrini fának lágy gyümölcse… Brrumm,
+brrumm, reng az bölcső s fölötte dajka-mese suttog… Vonyíthatsz akkor
+német generál-csürhe!… Utánnam leselkedtetek? Tudjátok Bécsben
+mulatásomat? Levéllel üzentek rám, igaz-é, hogy pogány ellenében
+velencéseket segítém? Ez rothadt török rágalmat kedvetek szerént lenne
+elhinnetek!? Nem igaz, nem segétém üket! De vagyon férfiu, kit, ha Isten
+ű fölsége érnem megadja, még megsegétek, úgy lehet, de ellenetek lészen
+az! Az üdeig, koncon marakodó ebek, ha tajtékot túr is csahos pofátok,
+csak megnevetem!
+
+– Egy asszony, egy királ, tudja-é kegyelmed, mi az, lector uram? –
+fordult hangos szóval a breviáriumát morzsolgató Ráttkayhoz.
+
+– Német asszony, magyar királ? – mosolyogta megértőn, ravaszul a
+kanonok.
+
+– Az! Jó éjtszakát! – felelt a bán s kemény kézszorítása búcsuzott.
+
+Másnap, mikor a két mindennapos vendég ebédidő táján megjelent a
+Löbl-házban, a megszokott csend helyett távolból zengő húrok hangja
+fogadta őket.
+
+– Ihon la, hugomasszony virgyinát ver! – szólt elismeréssel Ráttkay.
+
+A folyosón megálltak. A cimbalomszó elhalkulva kisérte most az akadozva
+felhangzó éneket:
+
+  – Most is örömemet
+  Magaddal elvitted
+  Kedvemmel egyetemben,
+  Reád gyult szerelmem
+  Titkon éget engem,
+  Keseredik elmémben,
+  Áldott szemeidet,
+  Gyenge szép szinedet
+  Juttatván én eszemben.
+
+Ráttkay ijedten nézte a bánt s szinte vért izzadt szégyenletében, hogy
+hol tanulhatta Mária ezt az illetlen dalt:
+
+– A… a… Balassi szerzette virág-ének! – hebegte puhatolódzásképen.
+
+– Fajtalan ének! – pattant föl megbotránkozásából Zrinyi.
+
+Bent is meghallhatták, mert az ének megszakadt s az ajtónyilásban
+megjelent Mária izgalomtól piros arca.
+
+– Jó napot kegyelmeteknek! Hallották? Ugy-é nem?
+
+Ráttkay buzgón integetett Zrinyi háta mögül a lánynak, hogy hallgasson.
+Zrinyi szótlanul adott kezet.
+
+– De hallották, látom. Ó, be szánom! Ebéd után Miklós bátyám uramnak
+kedvét szerezni akarék virágének dallásával. Magyar szó nehéz dallanom.
+Ó, be szánom!
+
+Ráttkay már a nénivel tárgyalt egy ablak-mélyedésben, hevesen
+hadonászva.
+
+– Mondjad, bátyám uram, rossz, kit mívelek?
+
+– Hát, hugom asszony, ki volt kegyelmednek praeceptora az virág-ének
+fuvásban?
+
+– Vagyon itten magyar konyhaszolgáló, ő mondá szavát, éneklé nótáját.
+
+– Nézzedsze, hugom asszony, főrendü leányasszonyokhoz, – kezdte
+szigorúan a bán, – felettébb nem méltó ez fajtalan énekek fuvása.
+
+– Mi az: fajtalan? – kérdezte ártatlan csodálkozással Mária.
+
+– De hagyján! – felelt Zrinyi elfordulva, hogy nevetését leplezze.
+
+A lány egészen megijedt:
+
+– Haragszol, kegyelmed? Nein, nein! Haragszik kegyelmed?
+
+– Nem, hugom asszony! – fordult vissza gyöngéden Zrinyi, kezét a lányéra
+téve. – Talám az magyar nyelvben is vagyon praeceptora kegyelmednek?
+
+Mária nem huzódozott; titkolt büszkeséggel bólította:
+
+– Van!
+
+A bán keze szorosabbra csukódott:
+
+– Mária! lenne-é kegyelmed magyar asszony?
+
+A lány keze megvonaglott.
+
+– Harag, gyülölségek egész oceánumja vagyon magyar és német között. Ugy
+lehet, üdők telésén, én, az horvát bán, szemben szegülök Béccsel s
+magyar hazám romlásán munkáló német generálokkal, tanácsurakkal.
+Kegyelmed, hugom asszony, semmit nem tett abban, hogy német. Szeretem
+kegyelmedet.
+
+A két könnybe boruló hálás szem a bánéba kapcsolódott.
+
+– Ma még Bécsben vagyon az póráz vége, kin táncoltatnak. Fölséges kéz
+tartja erővel. Őseim virtusa serkegetvén, húzom, ráncigálom. Mivé
+lennél, német leánybul vedlett magyar asszony, egy universális magyar
+zöndülés korán? Magyar lészen-é, fiat ha szülsz? Nem borulsz-é térdre
+előmben, ha Bécs ellen övedzeném szablyámat?
+
+Ráttkay meghökkenve fogta le a néni karját az ablak-mélyedésben, s
+kiegyenesedve hallgatta a magáról megfeledkező Zrinyi hangos beszédét.
+
+– Lehet-é az én feleségem német leány? Mit adsz cserében, ha eltágul
+mellőlem minden? Ó, Mária, felelj, écakáim tünődésit világosítsd meg
+szavaddal. Miért láttalak meg s miért kele szüvemben ez szerelem
+förgetege? Vénus rózsás bilincse, kit kezedbül vészek, nem dőjt-é bécsi
+mocsárban, monddsza csak? Ki ül országunk kormányán s irányítja rudját
+impérium haszna szerént? Német! Ki kevélykedik suton űlő hadakozása
+tudománával, az mezőkben nyargalászó magyart meggúgolva? Német! Kiért
+hull heában az magyar vére? Csak németért! Pusztul Somogy és Szala, hogy
+Stiria békén hizzék! Az végekben német vitéz győl védeni az magyart.
+Védeni? Nem, hanem asszonyát fertézni, borát fecsérleni, marháját
+elragadni, országát emészteni! Gyülölségre feketült szüvem minden ellen,
+ki német, de téged kivészlek, keservben fogant szerelmem, Mária!… Hejh!
+lector uram, György! fordulj csak arcul reám, nézzél szüvemben és
+könyörülj rajtam!
+
+Mária félénken helyezte reszkető kezét a bán vállára s szapora könny
+szántotta arcát szinte a férfiéhez értetve szólt:
+
+– Kit beszéllesz, nem mindet értem, de értelek és mondok: légy ma
+muszulmánná, hitesed lenni akarom. Jól van így?
+
+Zrinyi levont az ujjáról egy sárgás fényü régi gyémánt-gyűrüt, szótlanul
+a Mária ujjára húzta s vége érhetetlen makacs csókkal borult gyöngéden a
+gyűrüs kézre. Szőke haja szétomlott a lány fehér előkötőjén.
+
+
+XI.
+
+Havas, fagyos nyugalom leple terült simán mezőn, uton, lógott szakadozva
+bástyán, tetőn, kopasz koronákon. A nyugati ég vörös félszeme minden
+fényét, tüzét befelé sugározva hunyta össze pilláit a csöndesen
+ereszkedő köd ellenében. Csáktornya kéményeiből fuldokolva menekült a
+füst; ablakaiban remegve gyúlt ki a láng.
+
+A bán és új asszonya a kályha tüze mellett egymásnak hajolva hallgatták
+a vörös fénykévét lobogtató sötétben a mindig ritkább és ritkább
+kurjantással, csizma-kopogással, fáklya-villanással álomra készülő vár
+érzékzsongító, érzelem-gerjesztő elcsöndesedését. Zrinyi tompa,
+szerelmes hangja reménykedve búgott a nagy Rákóczy Györgyről, a
+legkülömb magyarról a föld kerekén, aki magasra fogja emelni a magyar
+nevet, amelyet itt sárba húz Bécs félékeny, önző kicsinyeskedése…
+Rákóczy legyen csak erős, legyen diadalmas!… Vesse csak hangos
+zörrenéssel a magyar világ mérő-serpenyőjébe kincsét, kardját! Igen!
+Legyen hát Rákóczy az, ami Zrinyi nem lehet, kinek bécsi butaság kötözte
+keze zsibbadtan pihen ölében! Másfél esztendeje! Ó, az a levegőt
+táncoltató, buja hevü nyár, a kettejük nyara, gyümölcsös ősszé duzzadt,…
+milyen rég volt!… s enyhén olvadt zöld tavasszá a fehér tél, hogy most
+újra itt legyen… Vezekénynél négy Esterházy halt egy napon… Rabló bég
+Kassa körül zsákmányolt ifjat, szüzet… A kanizsai nyúzó kéz végig
+simított a Batthyányi-birtokon… Predavec, valach kényére kóborol, nyilt
+lázadás!… A paraszt is már rablásra ehülten rázza öklét nemesi
+udvarházak, várak felé… A kemény kezü Erdődy Imre fut előlük birtokáról…
+S a bán, mit tehet a bán? A bán! Nevetség, Mária! A bán? Két száz puskát
+küld védelmére a hadi tanács, ha a török kirajzik várából, de Patachich
+haramiáinak fizetését zsebében felejti… A bán? Versent kelepelő uraknak
+praesideálhat s nem szabad meglátnia, hogy Bécs nem akarja
+nyugodalmunkat: hadd görénykedjék a lázadásba vadult jobbágy! hadd
+szájaskodjék a puskás kezü praedaucius! legalább féken fogjuk
+nyelvünket, Bécs ellen vitézkedő kedvünket… A zágrábi gyűlésből
+békéltetni cammogott bizottságot megnevette a paraszt…
+
+Mária félénken nyúlt föl megsimogatni a méltatlankodástól lüktetve
+tüzelő homlokot:
+
+– Aber, Nicolaus…
+
+Zrinyi megfogta s rózsaszínü tenyérré fordítva puha csókokkal tetézte a
+kis kezet:
+
+– Mind csak egy! Ha Isten nem vigyáz az mi dolgainkra, hanem, úgy
+tetszik, csak az egek sarkain sétál, vigyázok én, nem az bán, de én,
+Zrini!
+
+S míg szerelmes hévvel húzta magához az összegombolyodó macska kis
+asszonyt, puhábban fordult agyában a gondolat.
+
+Mindegy! Rákóczy követe elmés férfiú, szóból ért, tekintetből olvas… A
+hadi tanács, mint a chaméleon! Változó kedve most erővé velőzik, a
+törökre uszít s szigorúsággá rettent félelme megujra tilt! Felhők
+futása! Mert Rákóczy Moldvába tört s az áruló Lupul vajdát mind hadastul
+össze a sárba taposta! A lengyel korona már biztatón csillog a győzelem
+övezte fej felé… Hátrakushadva vonyít a török majd, Rákóczy és Zrinyi
+neve együtt fog az ajkakon forogni!…
+
+A gyertya utolsót lobbant s a bán remegő kézzel hámozta ki hálósubájából
+a halk nevetéssel szégyenkezve hozzá simuló puha aszonyt.
+
+Boldogsága taván ha vert is egy-egy fodrot távoli viharoknak zefirré
+enyhülő förgetege, balzsamos szerelem mámorító nyugalma ringatta folyton
+csobbanó vizén. A csáktornyai várban most nem sötét tüzü szövétnek
+küzködő, beteg lángja lobog, nevető kis mécses pici pislogása hoz belé
+csendességet, derüt. Milyen egyszerü az élet! s micsoda horizontok
+nyilnak egy csöndes zugolyból, amelyek csak zavart látásuvá vakítják a
+lovon rohanót! Az ezüst tálak a kincsesház ládáiban álmodoznak régi,
+zajos lakomákról s az a borgörény várnagy egészben rendes ember, de a
+szó-malom Migliani számadó pennája bizonytalan instrumentum… Ki hitte
+volna? Uj asszony, új világ! S jobban esik a falat a kis palotán szűkös
+családi körben, ahol csak ón-tányér konog s bizalmas ember ül. Németes
+szokás? Hát igen! Megritkult a várban a sok borital-cavalier, de
+megsokasodott a béke! Zrinyi várni tanul! Mit vár? Változást, zöndülést
+vagy talán csak fiat? Ki tudja? Vár! A hajszolódás forró hidege
+elröpült. A nyár lombja békét susog, a tél hava békét pihéz. Esemény?
+Nem esemény-e minden éjszaka? Ambitio? Nem legszebb ambitio-e fiat
+nemzeni? Ó, bár jönne már! Lombos lugasban, léptető ló hátán,
+mécsvilágnál, hajnali szürke derengésben fogja-e fülébe súgni…?
+Keresztelő! Mikor lesz Csáktornyán keresztelő?… Az is keresztelő volt
+amoda a minap; Wesselényi kupát köszöntött el: «Rákóczy fejedelemnek
+föltett szándékában nyaka szakadjon!» De ő felelt viszontag: «Nem erre
+iszunk, hanem arra, hogy Isten segétse, mertha Erdély vész, Magyarország
+is bukik!» Mondta csöndesen, mondta harag nélkül… Hol van a régi dühös
+remegés? Nincs! Az új élet írja mindent beheggesztett!…
+
+Azzal fogta a tollat s megereszkedett idegekkel, kedves Tacitusa egy-egy
+mondásán elindulva, szorgalmasan irogatta tovább a vitézség
+circumstantiáiról szóló aphorismusait:
+
+– In Annalium primo Aphorismo írtuk azt, hogy az hírnek olyan természeti
+vagyon, hogy az kihez ragaszkodik, nehezen válik el attul; igaz…
+
+A konyha-épület falán megkondult az ebédre hívó harang. Zrinyi letette a
+tollat s mosolyogva figyelte a folyosó csendjét, mikor koppan meg rajta
+először az érte jövőnek tipegő lépése…
+
+A második emeleten a nagy palotán már együtt ültek az uraimék. A várnagy
+végignézett a pár emberen, csupa várbeli arcon s megvetéssel kenegette
+nadrágjához bicsakját:
+
+– Vendég? Franc, nem vendég! Messzére elkerülik ez várat, valamint béle
+dült sarut útfélen! Bizony, mikéntha ecetben tött volna el bennünket
+télire ez pöttön bécsi fráj! Ha mán úgy neki buzdult üdőtlenül ez másad
+násznak urunk gyermekfábrikálló kedve, magyar leánt talám bizony nem is
+tanált volna ű nagysága! Hiszem németben zápult ez üdeig ű nagysága
+foga, mastan még ágyában is tészi! – mordult egyet-egyet tányérjába. –
+Tülök? Ki az rosszseb botlik ide? – neszelt fel ebéd vége felé a
+kapu-nyitást kérő hangra.
+
+A figyelésre nyíló szájakban megállt a falat, csak az udvarbiró
+vésegette egykedvüen tányérja szélét késével. Kint szóváltás lármája
+közeledett.
+
+– Vendég! Lármát is csap! Hogy az mennybéli Atya áldja meg az
+pampuláját! – örvendezett a várnagy. – Megnézzük! – s már ugrott is.
+
+Uraimék is letették a kanalat, bicskát, kicammogtak a lépcső fejére,
+onnan nézték az első emeleti kis palota felé igyekvő, bőrbe-szőrbe
+öltözött postát, akiről heves mozdulatai méltatlankodva fröccsentették
+szét az olvadó havat:
+
+– Csak az úr kezihez szolgáltatom az levelet!
+
+– De csuron hó, latyak kegyelmed! – tanítgatta a feltartóztatni akaró
+ifju lányos hangja a vörös arcu embert.
+
+– Hát nyalintsd le rúlam, öcsém!
+
+Uraimék jót nevettek odafönt a nemes inas buzgólkodásán.
+
+– Nem vendég az nyavalás, de csak posta! – szólt a várnagy.
+
+Uraimék vállat vontak s visszaszállingóztak a terembe.
+
+Mit hoz ólmos szárnyán ez a téli szél? – kérdezte magától Zrinyi. –
+Milyen dühre fakasztó méreg lehellete fog kisüviteni a nagy pecsétek
+alól? Nem akarok semmit, csak nyugalmat, mert várom az időt: Rákóczy
+napjával hajnalló reggelt! Milyen követ hajít a világ békém pagonyába?
+Mikulich Sándor rabolt már megint asszonyt buja kedve etetésére? Az
+európai constellatiók horoscopiumára pislogó hadi tanácsnak jutott talán
+eszébe valami? Péter hajszol törököt Bécs tilalma ellenére? Herberstein
+kapitánykodik megint válogatott zaklatással a zenggiek fölött?
+
+Forstall csöndben köhhintgetett az asztal végén összesúgó ifjak felé.
+
+Mária gyöngéden megérintette az elgondolkozó Zrinyi karját: a bán
+összerezzent s feltépte a pecséteket. Sáppadó arccal, bennszoruló
+lélekzettel tolta el maga elől a tányért s az asztalon szétterített
+papirlapra meredt mohón…
+
+– Meghalt…! – szakadt ki tompán melléből a szó.
+
+Az ebédelők kanala ijedt zörgéssel koppant az asztalon s néma csendben
+emelkedett fel kiki.
+
+Zrinyi is állt. Gondolat akasztotta remegő keze tétován nyult
+keresztvetésre:
+
+– Az Atyának… szegény palatinus!
+
+A névtelen ijedtség rémületté hördült a száradó torkokban.
+
+Ziháló zokogás futotta el könnyel a messze idők távolába néző bán szemét
+és körülötte döbbenve búgott a halottakért való ima.
+
+
+XII.
+
+Csikorgó, únt lassusággal fordult az év kereke Zrinyinek.
+
+Hiába pattant ki egy időben mindenütt a tavasz rügyeivel a török
+beütéseké is; hiába legelte a nyári sarjut a német vitézek lova törvény
+ellenére szegénység és úr földjén; hiába csatangolt a szolgaságot megúnt
+jobbágy szerte a két főkapitányságban; hiába hozta meg az ősz a
+mirigyhalál fekete gyümölcsét, ha tudomást is vett róluk egy-egy gyülés,
+irat erejéig, még a Délia paripa is jobban érdekelte, mert Rákóczy
+küldte s mintha a fejedelem hozzá való jóindulata, tüzes barátsága
+ficánkolt volna a nemes állat ereiben… s titkos utak nagy kerülőin,
+bizalmas embernél váltott lovakon jött-ment a sok clavisos levél
+Rákóczytól Zrinyihez s viszont. Enyhülten, de csak annál tisztánlátóbb
+makacssággal élt benne a gondolat: most jött el az ő ideje!
+
+Az eseménytelen tél dús éjszakákkal pompázó elvonultságában nagy komoly
+hittel hallgatta Mária a bán bizakodó festegetését a jövőről; a harci
+emlékek csarnokában büszkén föl s alá kopogót derékon ölelte s úgy
+figyelt föl rá áhitatosan; este az ölébe ült s meleg ujjacskái a szőke
+hajba nyomultak. Zrinyi, míg keze szerelmesen simogatta végig-végig az
+asszonyt, nyugodt latolgatással beszélt:
+
+– Hát kicsuda?… Jó Csáky László, Csáky István? Hm! Értelemmel minden
+dolgokat felérnek, de viszont, ha azt az ű bölcsességeket operatióra
+avagy cselekedetre kellene tenni, nem tudnak semmit véghez vinni!
+Wesseléni, az az igen tekélletlen kutyafi? Ha Puchám tudománt nem ad
+néki és instructiót, nem röpülhet! Nádasdy bizony csak ország nélkül
+való palatinusság-halászó csunya beste kurvafia, mert tudna szolgálni,
+ha az privatum commodum be nem kötné néki az szeme… Aranyborjut imádók,
+kit mi hogy nem nyalunk környül, az az baj! Baj? Sehogysem! Baj az
+kukaság némának! S ez uraknak, Mária, tudod-é, kicsuda az Istenek?
+Érsek! Ű az forrás s bizony minnyájan tűle infectusok, merthogy ha az
+forrás zavaros, lehetetlen, hogy az patakja tiszta légyen. De mocorog
+még Puchám is, az Wesseléni-pajtás, érsek-tojás! Messzérül való
+adulátióval megkörnyékezé az nagyvezért, ki azt mondá Isztámbulban az
+fejedelem nagy jó uram emberének, hogy Rákóczy szerezzen néki az elhalt
+palatinus helyében egy császár mellett való belső, magyar-szerető
+(hallod? magyar-szerető? mi?) urat, úgy mint Joannes Cristoforus
+Puchámt, kinél mast az császár előtt kedvesb ember nincsen és igen hamar
+nagyobb állapatra mégyen… Az ki hol bízik, ott hízik!
+
+Suttogó, mécslobogtató éjjel együtt merültek a szerelem s a jövő
+horizontjainak kéjes kutatásába. Öleléstől fáradtan a jövőbe menekültek
+s a tervezgetések pecsétje egy-egy csók volt. Migliani, Forstall, az
+egész vár: bolondos álomkép furcsa figurái; reggel és este fény és
+homály játékos kergetődzése; a török rém dajkamese; halmos Zágráb
+mozgalmas gyülése a felgyulladott ájer táncoló délibábja… de a
+palatinusság kelendő napja rózsás sugárujjakkal simogatta a jelent.
+
+Január derekán, csöndes ebéd végén egyszer csak Mária piros arca
+halaványra fordult. Egyik keze az abrosz szélét morzsolgatta, a másik
+mellén remegett; szólt volna, de szavát elfogta valami. Hirtelen csak
+fölugrott s az ajtónak tartott. Zrinyiben bánatos emlékek rémlátása
+viharzott fel, amint utána szökkent. A folyosón érte utól.
+
+A többiek is, ki fölugrott, ki fölállt, ki mehetnékesen nézett körül, de
+Migliani mosolyogva intett a kezével:
+
+– Hagyján! Magzatkája jelenté méhbeli magzatoknak szokások szerént, hogy
+ihon e, megkezdém az földi életet.
+
+Derült homloktapogatás, fejcsóválás követte a páter szavait: persze,
+hogy persze!
+
+Mária megkönnyebbülten takarta el boldog könny szántotta arcát
+szégyenletében ura elől. Zrinyi ideges, kiváncsi örömmel vonta magához a
+húzódozót:
+
+– Mastan mán… ugy-é, Mária… bizonyosan…?
+
+Mária rátekintett s csak szempillája rebbentette az igent. Zrinyi
+belemerült a két sötét szembe, mintha a test szerelmes, misztikus
+műhelyébe akarna belepillantani, annyiszor csalódott vágya igazolását
+keresve és simogató tenyerében gyöngédséggé enyhült féken fogott
+szenvedélye, amint a tüzelő arc hamvába susogta:
+
+– Te… te… te!…
+
+S úgy átkarolva indult vele a lejárat felé.
+
+– Nem arra, Miklós! – szólt bizonytalanul Mária.
+
+– No, kicsin? – tudakolta gyöngéden az asszony kivánságát.
+
+– Éhes vagyok!
+
+Vidáman búgott a bán hatalmas nevetése a visszhangos falak között, s nem
+állt meg benne a boldogság együgyü tréfája:
+
+– Mán is válosztgat!
+
+– Aber, Niki! – duzzogott gyerekesen a mosolygó asszony.
+
+Az ebédután nyugalmának mindent álomba bágyasztó csöndjében Zrinyi is
+letette a tollat s fojtott izgalma addig figyelte a könyvesház kályhája
+mellett olvasgatásból szendergésbe hajuló Máriát, míg egyszerre csak
+cselekedetre éhesen ébredt benne a most már ivadéka jövőjén aggódó
+tetterő:
+
+– Mit tettél eleddig, Miklós, az palatinusságért? Zugolyban ülvén
+álomkép-kockákbul emeltél palotát? Az croatiai státusok követi reád
+adják votumokat, az fejedelem s az öregbik fejedelemasszony követi
+szintúgy, az hozzájuk szító kuruc magyarok nemkülömben… De oly
+bizonyos-é, hogy ű fölsége candidatusok köziben tészen téged? Vajjon
+nemzeted, esztendeid, készséged, cselekedettel tett bizonyságid,
+hazádhoz való szereteted s az fejedelem assistentiája maguktul végben
+viszik az dolgot császárnál? Ki tudja?
+
+Megrettent. Hátha nem is jelölik? Puchaim kiesett ugyan az udvar
+gratiájábul, de így is csak a Lippay jelöltjét fogja támogatni. Lippay
+pedig, bár hetet-havat igér mindenkinek, hitegeti Nádasdyt, Forgáchot,
+de gondolatja Wesselényiért buzog, indulatja őérte keveri a mérget.
+
+– Nem, nem! Az nagy tiszteknek osztása valahol fávorral, gratiával és
+practicával osztatik, veszett respublica az! De nem az-é az miénk?
+Elegendő-é az Istenben s az fejedelemben bizakodnod néked, kirül mind az
+község tudja, papnak, németnek nem nagy barátja vagy? De Zrinyi vagy!
+Személlyed nem numerusnak végiben biggyesztett cifrát érő!… Latorság
+volna! Latorság, jó, jó! De meglehet! Mit tészsz akkoron? Kinek fülére
+csimpajkodol rágván, mint ebek erdei kanét? Döngetheted akkoron mán
+koponyádat vak magabizásod csalatásának dühében! Föl, Miklós bán, ereggy
+Bécsben! Topogj az anticamarákon, simogasd környül az németet, hogy
+falnak ne állassanak!
+
+Izgatottan vártá a hireket, amelyek általános zavarról, fejetlenségről
+beszéltek: a Pozsonyban már gyülekező rendek és karok kivánták is a
+gyülést, mert nádort akartak, féltek is tőle, mert kiszivárgott, hogy
+Ferdinánd ki akarja erőszakolni tőlük az örökletes királyság kimondását.
+A folytonos mámorban úszó Szelepcsényi kancellár sima szavában királyi
+megbizás érdeklődött a Pozsonyban töprengő tanácsuraknál, hogy
+megtartsák-e a gyülést, vagy se. Megegyezésre ugyan nem juthattak, de az
+ingadozó udvar végre mégis csak amellett döntött, legyen hát gyülés: a
+nádorválasztást majd elhalasztatják valahogy. A nagy sietségben
+megkéstek, eltévedtek s részben a kancellária pennájában maradtak a
+meghivók: az érsekhez és Szelepcsényihez csak úgy ömlött a panasz a
+meghivók sürgetésével, a nádori hivatal betöltésének követelésével; s a
+Dunántúl csak most óbégatott a követválasztás.
+
+– Soha illyen alkalmatlan készületet az gyüléshez nem láttam! – mordult
+fel Zrinyi a levelek olvasásán. – Toppanj elejbük, harsányat kiáltván,
+mint vadult bikának, szelédült indulattal kényedre joháznak talám!
+
+Mária szomoruan nézte az uti készületet, de nem szólt s csak akkor
+buggyant ki könnye, mikor a fellajtár elkurjantotta magát, az
+istrángszijjak megfeszültek, a csatlósok a hátsó bakra pattantak s
+rendülve fogott szaladásba a landkocsi, amely az ablakán kihajló,
+kucsmáját lengető édes urát vitte messze utra… Kálváriára?
+
+
+XIII.
+
+Korai, szokatlanul enyhe tavasz napja sütött bátortalanul a felhőtlen
+égen; öreges, egykedvü, tömör méltósággal nyúlt belé barnán a Szent
+István templom tornya. A várost körülvevő szabad térségen, falakon,
+hidon, kapuk körül, uccán, piacokon sétáló, ácsorgó tarka tömeg örült a
+csalóka februári napsütésnek. A kettős várfal széles közén már ott
+kúposodtak a vasukat, szenüket áruló szegények galyakból,
+tölgyfaháncsból összerótt kalyibái; az erkélyekre kikerült a virágcserép
+s a csipogástól, füttytől, peccenő ugrándozástól hangos kalitka. A bán
+kocsija távoli mezők sarától nehezülten kocogott a Zrinyi-ház felé… Itt
+egy mély kivágásban arany keresztet rengető fehér mell, ott egy fekete,
+zsinórozatlan kabát vállaira kihajló hatalmas kemény inggallér,
+ezüst-abroncsos barna haj, hosszan libegő fehér selyem fátyolt fedő
+fejkötő s tarkón lebbenő rövid fürtök, szines tollu nagy, sötét
+férfikalapok árnyában vállra boruló csigás haj, térden alul visszatolt
+szélesen elhajló csizmaszár, fölkefélt macskabajszok, kis szakállkák,
+peckesen lépkedő vastag burger-lábikrák, szögletes cipő-orr, magas
+sarok, nehézkesen forduló, széles-vastagra öltözött, divatosan rövid
+derekuvá szabott jókedvü asszonyok, köszöntgető lovasember, festett
+lovak húzta festett főúri hintó lassu himbálódzása, lóganéjt seperni
+kifutó boltos-fiu, boltajtóban ácsorgó órás, szélhajtó gallérka, egyenes
+gyikleső, egy-egy keleti kereskedő kaftánja, magyar kucsma, spanyol
+satyak, hintó-lovak fején szines tollbokréta, emberen toll és toll,
+csipke és szalag, az arcokon mulatni vágyó «Gemüth», a levegőben
+harangszó és meleget hozó enyhe déli szél…
+
+Zrinyi kicsinylő, gőgös örömmel nézte a hintója elől táguló vagy ablakán
+bekiváncsiskodó szines forgatagot:
+
+– Asszonyt vittem közzületek, viszek-é palatinusságot is? S ha nem?
+Tahát akkor koldus-rimánkodás volt ez Bécs-járásod; az hol hrvatski,
+madjar hund a neved! La, szép is lenne! Quos ego!… Hm! Az fejedelem
+attyafiának fogadott, de lészen-é ereje palatinusságra meneszteni, az
+kit akar, mikoron rossz magyarok s az magyarra örök gyülölség-hordozó
+németek ollyan vaddá, ollyan gyanussá tették az ű méltóságos nevét, hogy
+nyilván jót csak mondani is Rákóczyrul, sacrilegium, mortale peccatum?!…
+Mérthogy nem szolgáltál Ferdinandusnak, miként Lippay, az magyart áruba
+bocsájtván, mastan nem főlne fejed!? De szolgáltál az hazának s
+mellyeddel védelmezted az haereditaria provinciákat! Meglássuk!… Baj!
+baj! süketségre vetted számtalanszor Bécs szavát, merthogy kemény fejed
+úgy akarja, hogy lovad tanácsosiddal együtt hordozzon!… Mastan bezzög
+Bécsben jüttél s ugy tészsz, mint az, ki szüz leányt nem kaphatván,
+hires kurvákkal táncol!… Csendeszség, Miklós, csendeszség! fiaddal
+nehézkes feleséged reád gondol… Fiam? Lányom? Mán akárhogy, de kis
+cselédem! Érted tészem, de magamért is!
+
+S míg a hideg, dohos szobákban búgott a kályha, süstörgött a kandalló,
+Zrinyi kiült a napsütésbe az erkélyre.
+
+Az volt a szép tavasz, amoda a Löbl-palota erkélyén… Egymás kezét fogva
+merengtek bele a friss ragyogásba: előttük csillogó vagy fekete
+háztetők, a széles kőfal egy darabja s rajta egy-egy sétáló alakjának
+csöndes keresztül lüktetése, túl a külső szabad térség egy foltja,
+távoli házacskák, egy-két torony, aztán a kerek domborulatu hegyek téli
+sápadtságán áttörő enyhe zöld lomb… Sürgés-forgás, ürülő almáriumok,
+szög alatt koppanó ládák, a lajstromokkal tipegő, sápitozó néni, a
+mirtuszos fehér atlasz ruha és ő maga: sötétkék selyemposztó nadrág,
+félszárig rajta husz bokor ezüst kapocs, bokáig érő vörös saru,
+ezüst-galonnal meghányt világoskék kamuka dolmány, kaftány-bélésü vörös
+bársony mente… a fehér karinges Ráttkay… a stóla csomója alatt szerelmes
+remegéssel kezébe mélyedő körmöcskék… «In nomine Patris»… az ünnepi
+rezgéssel zengő komoly hang… s a csókkal kövezett út Csáktornyáig… Eh!
+
+Délután lóra ült s csöndes ügetés lüktette fejébe az emlékeket a
+Ráttkayval annyiszor járt utakon. Az a kis öntöző kanna s a virágok, a
+virgyina… s a dohogva érkező Péter, mogorva bemutatkozása: «Ja sam Petar
+Zrinski!» S hogy megpuhult utóbb a nyakas horvát. Sokat beszélt
+Velencéről az öcskös… Mit paktál azokkal? Nem tiszta fej, még elveszti
+magát! Csak az imént, tavaly fosztotta meg a király minden méltóságától
+valami dalmáciai szófogadatlan harc miatt… No, visszaszerzi az a kéz,
+amelyik elvesztette. De most csak üljön békén maga s fogja be száját
+németrágó felesége… Milyen szép nyugalmas vacsorák voltak azok, mi
+hárman s az a két nő és szállt a szó jövőből multba, hogy a jelen
+derülten mosolyogjon! S az az arcodba vájódó tekintetü két szem… Jól
+tetted, Miklós, tied lesz a palatinusság is!
+
+Éjjel a magános, hideg ágyban pillanatnyi szomoru csüggedtség lopakodott
+föl fáradt tagjaiból szivére:
+
+– Mi helyt s mi üdőn nyugszol meg, Miklós, elérvén, kit ambitiód kéván?…
+Az te tölhetetlen… szájára eresztett ambitiód…
+
+De azért másnap már kora délelőtt kigördült a díszes, címeres hintó a
+kapun, hogy a hatalmas első titkos tanácsoshoz, Auersperg herceghez
+vigye a bánt. Az egy napos ragyogásnak vége volt és sűrü köd siklott le
+a Morvamezőről Bécsre. Az uccákon megfogyott a gyalogjáró polgár s a
+toluló ködben inkább csak hintó düllöngött, lovas lüktetett; de a nagy
+minister palotája előtt és udvarán élénk volt az élet. Zrinyi nagyon
+egyedül érezte magát, míg az érkezését jelentő német visszajöttére várt.
+Várni, várni! Tanácskozik a főnémet! Ugye, itt van az antikamarázás?
+Megszámlálhatja közben, hány lába van a széknek… Csakhamar megjelent
+azonban maga a herceg udvarmestere s az akaratlan megváratásért ura
+engedelmét kérve, alázkodó méltósággal, kissé meghajolva terjesztette az
+előre bocsátott vendég elé útmutatón bal karját.
+
+A kor divatjához képest egyszerü, de drága eleganciával öltözött testes,
+magas alak az ajtónyilásra zsebébe csusztatta a tenyerében tartott órát,
+intett egy asztalnál ülő valakinek, hogy a tollbamondásnak vége s göndör
+nagy haját libbentő könnyü fejbiccentéssel, leereszkedő kézfogást
+kináló, magasra emelt kézzel sietett Zrinyi felé:
+
+– Oh! illustrissime, mihi colendissime domine bane ac amice, mily kedves
+nagyságodtól, hogy bennünket is fölkeres!
+
+– Excellentissime domine princeps, méltóságod nagyon szives hozzám!
+
+– Kegyeskedjék e karszékben kipihenni fáradalmát nagyságod, Herr Graf! –
+fordította német szóra a beszédet a herceg.
+
+Zrinyi leült s nem igen tudta, hogy folytassa a társalgást a hamiskás
+pilla-rebbenéssel, jóindulatuan, nyájasan előrehajló ministerrel.
+
+– Kegyelmességed, mint látom, szinte elmerül a munkában.
+
+– Igen, igen, az országgyülés, az udvar Pozsonyba készül, Lipót főherceg
+dolga s az ifju Ferdinánd elmulásával udvarunkra és rám kettősen szakadt
+gyász… – s neveltjét említve hosszukás, széles, nyugodt vonásu arca
+elborult.
+
+– Szegény, minden alattvalója szánakodására méltó császári és királyi
+felség!
+
+– Ritka lelki és testi erő, bán ur!
+
+Császár beteges és erőtelen és minden ember prófétálja halálát
+nemsokára, – gondolta magában Zrinyi.
+
+– Nagy ész, szilárd caracter! – folytatta a herceg.
+
+Az az ingadozó ember! – gondolta a bán.
+
+– Ki meglátja az igaz érdemet s az alattvalói hűséget jutalmazza! –
+folytatta Auersperg saját kiváltságos helyzetére gondolva.
+
+– Hasonló ok hozott most Bécsbe! – szólt hirtelen, zavart mosolylyal
+Zrinyi. – Sokan futják a palatinusság-pályát, tudom, talán én sem állok
+méltatlanul közéjük. Kegyelmes uram, a jelölés dolgában… ő felsége talán
+a jelöltek közé tesz… a méltóságod szava… ha jónak látja s nem tartja
+helytelen vakmerőségnek részemről… hát… kimondom kereken, magyarán:
+kérem kegyes assistentiáját!
+
+A pillanatra redőbe ugró homlokon már derübe simultak a ráncok:
+
+– Bán úr, nagyságos uram, mindent, amit parancsol! Ami tehetségemtől
+telik, el nem mulatom felséges urunk szine előtt szóba hozni. Annyi,
+mintha már meg is történt volna! De beszéljünk másról!
+
+Zrinyi lelkében az átsikló öröm valami bizonytalan, mosolygó
+kételkedésnek adott helyet; köszönetképpen fejet hajtott s megfogta a
+kardját, mint a ki menni készül. A szomszéd teremből áthalló zümmögés
+most vitává hangosult. Auersperg göndör haján megmozdult a kis kerek
+karimátlan bársony calotte.
+
+– De, bán úr, csak… – fordult Zrinyihez, mikor az ajtó fölpattant s egy
+nagy fejű, eső, szél, nap cserzette arcú, jól kikent ritka bajszú úr
+jelent meg a herceget nevén szólítva s tanuul híva valamilyen
+állításának, amelyen még most is jót nevettek odabent. Az idegent
+megpillantva, bocsánatot kért s dörmögve akart visszavonulni. De az
+ajtóban pár szál bajszát sodorgatva megállt.
+
+– Jöjjön, kedves bán úr, jöjjön! – szólt Auersperg s Zrinyit karonfogta,
+s úgy vezette az ajtó felé, amelynek még mindig gondolkozva fogta
+kilincsét Souches gróf.
+
+– Est-ce vous, monsieur le comte? Veramente? Servus! – azzal keményen
+megrázta Zrinyi kezét, s minden átmenet nélkül Auersperghez fordulva
+elkezdte magyarázni az ügyet: – Je disois que nonobstant la paix… s
+keményen, válogatatlan gorombaságokkal beszélte el az esetet, egy magyar
+úr portyázását török területen, amelyet szerinte a hadművészet
+szabályainak tekintetbe vételével hajtott végre, de Montecuccoli a
+Fucina di Martera támaszkodva cáfolni igyekezett. S ahol már nem jutott
+eszébe a megfelelő francia szó, némettel vagy olasszal pótolta. A
+herceg, büszke lévén francia tudományára, amivel nem sokan
+dicsekedhettek a császári udvarban, szapora »bien« és »oui«
+közbeszurásával hallgatta a pattogó katonát. Míg ez a küszöbön tartott,
+a teremben tartózkodó urak jól szemügyre vették a kucsmás fejűt s
+gúnyosan mozdult egy-egy szemöldök, villant egy-egy szem.
+
+– Itt hozom a mi kedves horvát bánunkat, Muraköz harcokban villogó
+csillagát!
+
+Az urak szertartásos hidegséggel, több-kevesebb udvariassággal hajtottak
+fejet. Zrinyi nagy, büszke szivességgel üdvözölte mindegyiküket
+külön-külön, bár csak az ujjak hegyét érintő, kényeskedő kézfogásuk
+láthatóan megzavarta. Mikor szokod már meg ezt a majmoskodást? –
+kérdezte magában.
+
+Montecuccoli keskeny ajku, széles szája pártfogó mosolyra görbült s
+felfelé futó szemöldöke még feljebb ugrott:
+
+– Hogyan, kedves bán úr, nagyságod itt? Meghalt-e a kanizsai pasa?
+
+– Úgy látszik, csak alszik, gróf úr! – szólt kényszeredetten Zrinyi.
+
+– Engedje meg, hogy világosságához forduljunk, bán úr! – mosolygott a
+keskeny, hosszú vágású szem. – Amint méltóztatik tudni, – folytatta
+tanító hangon, – harmadfél esztendeje a Ghimes ellen vonuló Musztafa
+pasát Forgách Ádám vitézei megszalasztották ugyan, de a támadás
+mikéntjét nem beszélték meg előre. Az egész győzedelem a vakszerencse
+műve volt, ennélfogva minden értéket nélkülöz.
+
+– Mais, mon cher, mio caro, il tempo era corto! – kiáltott Souches. –
+Egypár vágás à la manière des François megtette a magáét. Cosî è quest’
+affare!
+
+– Planum et consilium elsők légyenek a hadviselőnek! – jelentette ki
+szelid magasságokból Montecuccoli.
+
+– Uraim, azt gondolom, – szólt Zrinyi, – oly szükségbe hozza néha az
+embereket a kénytelenség, hogy ha akkor akarnának tanácskozni és
+gondolatban elmerülni, veszni kellene azonban nekik. Azért olyankor
+inkább kell bátorsággal élni, hogysem okossággal. S e vélekedésemben
+támogat egy jó auctor, mikor is azt mondja Gramond: Quandoque noxium est
+consultius tractare negotia, praecipue in proelio, quo, etsi consilia
+plurimum possunt, saepe facto magis est opus, quam alta indagine.
+
+– Eccolo! – nevette harsányan Souches gróf.
+
+– A vélemények eltérnek! – vonult vissza udvariasan a vitától
+Montecuccoli.
+
+Most Rottal gróf nemes hajlásu orra, marcona bajusza és dús tokája
+fordult Zrinyi felé s élénken érdeklődött, hogy milyen a viszony ez idők
+szerint a stiriaiak s a szomszédos magyarok között. Az öreg, kopaszodó
+Hatzfeld egy karszékben ülve simogatta divatját mult teljes szakállát s
+nem vegyült a társalgásba. Montecuccoli és Souches egy ablakmélyedésbe
+vonultak vitájukat folytatni. Auersperg és Rottal sokáig beszélgettek a
+bánnal Croatia és Sclavonia ügyeiről s különösen a praedauciusokról,
+gondosan kerülve minden határozottabb véleménynyilvánítást. Ez a császár
+dolga, magának tartja fenn az intézkedést, az ő szavuk igazán…
+
+Zrinyit bosszantotta, hogy ilyen együgyünek nézik, hiszen jól tudta,
+hogy Ferdinánd mindenben a herceg tanácsára hallgat, azt is tudta, hogy
+ebben a dologban éppen a herceg keze a kerékkötő, de nem szólt… Majd ha
+palatinus lesz, megmutatja ezeknek is, hogyha magyar fej, hát nem
+szükségszerüen tökkolop. A három dús göndör hosszu hajzat sokáig
+lengett, rezgett még a kis csoportban, míg odább Montecuccoli zengzetes
+szavát sokszor hasította meg Souches rikoltó nevetése és »sacristi«-je.
+
+Mikor végre elment a magyar s az urak egyedül maradtak, Auersperg
+megigazította és mélyebbre nyomta fejébe a kis sapkát:
+
+– Urak, ime a novum! Zrinyi Miklós bán, Csáktornya kardos angyala,
+palatinus akar lenni.
+
+– Ah! Hm! Eh! – csodálkoztak és nevettek az urak.
+
+– Mit gondol ez az ember rólunk? – kérdezte a szigoru szemü Rottal.
+
+– Fantazmagóriákkal részegíti magát, mint a magyarok általában, – mondta
+Montecuccoli.
+
+– Jó vitéz! – szólt közbe az öreg Hatzfeld.
+
+– Kétség kívül jó verekedő, mint a magyarok mind! – folytatta
+Montecuccoli, – jó vitéz? Nem mondanám!
+
+– Oh! – kiáltott Souches, – nagy jártassága van a vitézségről írott
+könyvekben!
+
+Montecuccoli fölfogta a nyilat és visszairányította:
+
+– Sok császári generálnak is dicsőségére válnék tudása, ez biztos! De
+tudománya és gyakorlata között nagy szakadék tátong. Mert mit tud?
+Körülbelül azt, amit mi. Mit tesz? Éppen az ellenkezőjét annak, amit mi
+cselekszünk. Azok a franciáskodó nyaktörő mutatványok a harcok mezején
+utóvégre is…
+
+Ez már nagyon is az elevenjire ért Souchesnak:
+
+– Eleget tréfáltunk már, gróf úr!
+
+Montecuccoli ajka még vékonyabbra feszült a belső megelégedéstől, amint
+meghajtotta magát:
+
+– Hát igen!
+
+– Vakmerő vitéz! – mondta keményen Souches, – de nincs benne esprit,
+találékony elme. Nehézkes, perclus, un ours mal léché!
+
+– In Städten, mit Feder in Hand ist er ein guter Soldat, aber zu Feldt
+ist er ein Narr! – mondta a herceg.
+
+– Hát ír is? – érdeklődött Montecuccoli.
+
+– Rákóczynak legalább is egy elég nagy csomó manuscriptumot küldött, –
+mondta a herceg, mint aki még többet is tud… – Igen! Olvasás végett.
+Arról szól az opus, milyenek kell lenni a vitéz generálnak.
+
+– A státus első ministere mindent tud, – ismerte be udvarias
+megsemmisüléssel Montecuccoli.
+
+– Sőt még annál is többet! – s az egyszerü, szinte kifejezéstelen arcon
+valami szokatlan cikázott végig. – Factumokat mondok el: Rákóczynak
+követe járt Csáktornyán. Rákóczy emberei Zrinyi palatinusságát
+emlegetik. A levélváltás kettejük között állandó. A fejedelem, bár nagy
+körültekintéssel, de szót emeltetett felséges urunknál Zrinyi mellett.
+Ezek után ide jön és assistentiámat kéri.
+
+– Amilyen okos, olyan buta! – szólt Souches.
+
+Montecuccoli diszkrét megvetéssel nevetett, mint aki nagyon jól mulat.
+De Rottal keményen háborgott:
+
+– Igyen van ez! A magyar akármilyen művelt, akármilyen okos, akármilyen
+vitéz, de csak barbarus marad. – Az a gallértalan, meztelen nyak a
+dolmányban, ah!
+
+– És mondják csak, uraim, meghagyva személyes vitézségét, amelyet nem is
+akarok tőle elvitatni, mit tett ő? A nagy háboruban egypár vitézi
+bolondoskodást a svédek ellen, amilyeneket egy francia ebéd után is meg
+tud tenni, oui, bien repus, j’en avois fait beaucoup; aztán törökökre
+vadászni, comme courre le lièvre. Kis nyulászat. Fatti eroici! – tört ki
+a keserü rágalom Souchesból.
+
+Zrinyi, mindent összevéve, meg volt elégedve a fogadtatással, amelyben
+Auersperg hercegnél részesült. Szinte jókedvüen járta tovább a bécsi
+urak palotáit: Dietrichstein és Gonzaga hercegek szivesek voltak hozzá,
+mint gentiluomo gentiluomo-hoz, de politika helyett inkább vadászatról
+beszélgettek vele s végül is biztosították legjobb akaratukról; csak a
+mélázó, nagy szemü, finom arcvonásu Lobkowitz herceg homlokán nem
+simultak el a mélyen járó gondolat szántotta redők a szokatlan látogató
+tiszteletére. A két oldalt zacskósan lekanyarodó arc előkelő fáradtsága
+nem is igen igyekezett hamis mosoly alá rejtőzni. Az olvasásról,
+álmatlanságról, töprengésről beszélő puffadt alju szemek tekintete nem
+hizelkedett, nem ravaszkodott. A hadi tanács elnöke el-elgondolkozva,
+kettéválasztott ritkás hosszu haját meg-megsimogatva hallgatta a bánt,
+míg törökről, váráról, harcról, terveiről s a villogó kardu multról
+beszélt, de amikor a nádor-ispánságról ejtett szót, megmozdult a nőiesen
+kicsiny száj:
+
+– Nein, mein illustrissime, a magyarok constitutiójának dolgai igazán
+nem esnek a bécsi Hofkriegsrath praesidentjének véleménye alá – Amugy is
+teljesen szükségtelen a külön magyar alkotmány! – gondolta hozzá
+magában.
+
+Ez utolsó, ez tekéntetes arcu férfi igaz ember, – rendezgette emlékeit
+Zrinyi, míg a hosszu Landstrasson döcögő kocsija lassan-lassan maga
+mögött hagyta Bécset, – de az többi? Nem játszódtak-é talám comoediát
+vélem? Eh, dehogy! Zrini nem bábu s ha nevetésre ferdült szájok, nem
+tették ingyért! Ha tették, hát látják mán benned kedvek ellenére, de
+község kévánságára lett palatinust! Az tengely, kin fordul mast
+jövendőd, az candidatio! Ha az jus, Rákóczy, az ország véled, vajh ki
+legénykedhetnék ellened?
+
+A kétség szele, ha bele is kapaszkodott bizalma büszke erdejébe, a sarat
+döngölő nehéz uton, mikor feltünt előtte messze, arra balra, sikon,
+füzeseken tul a pozsonyi hegy tornya, megnyugodott. Csak az út tette
+izgatottá, hisz helyzete nem ad aggodalomra okot! Estbe hajlott a
+délután, mikor a dunai révhez ért.
+
+– Posony észben nem is vészi, hogy jün az uj palatinus! – merengett
+Zrinyi a kompon, amely dalolva úszott a nagy csöndben csobbanó vizen.
+Elnyujtott, ijedt ugatásra felelő távoli vakkantásokat hozott eléje a
+szél.
+
+
+XIV.
+
+A tavaszt játszó, csalfa ragyogásu tél derült ege alatt, a kúpos
+tornyokkal szaggatott, csipkés tetejü városfalak között zajossá vált
+ujra a csendes élet. A szűken kanyargó házsorok tövében a lovon, hintón,
+gyalog ide-oda járó főurak, követek, vitézek, darabontok zajosan hetyke,
+némán büszke nyüzsgése elől alázkodva állt félre, kapualjba, fal mellé a
+burger, akinek vaspántos ládáiba halommal hajtotta az aranyat az
+országgyülésre sereglők zsebeiből a rettenetessé nőtt drágaság. A
+szállásokon, palotákban folyt a szó, a bor, fogyott a sok nehéz étel s
+gyarapult az izgalom. Katholikus és protestáns, császárpárti és jó
+magyar, erdélyi és király magyarja, török ellen buzgó és gravámenekben
+úszó, békét áhító és pallos-rengető, nádorválasztást sürgető és
+királyválasztáson csüngő, független és ezer érdek láncolta, dúsgazdag és
+más vagyonán kapdosó, önzetlen és tisztségekre vágyó, fondorlatos eszü
+és nyilt szavu, nagy államférfi és politikai szatócs naponként változó
+csoportokba verődve munkált a maga igazán az indulatforraló és
+pénz-fogyasztó haszontalan várakozásban. De a császár csak nem jött. A
+rekedtre izgult tárgyalások, részegségbe fuló lakomák zavaros kis
+piszkos hullámai közül úgy magaslott ki Zrinyi saját maga előtt, mint a
+szirt. Nevette, hogy majdnem minden zászlós palotában volt egy-egy kis
+nádortojás: itt a betegmáju Nádasdy figyelte vendégei arczát, ott a
+büszke, duzzadó önérzetü Forgách tartott szinte minden nap a kupáit
+ürítők előtt kéretlen nádori programmbeszédet, emitt Csáky ült
+méltóságos, szűkszavu hallgatásban az asztalfőn, amott a daliás
+Wesselényi mozgékonysága ivott az ivókkal, imádkozott az ájtatosokkal,
+tréfált a nevetőkkel, kesergett a busongókkal.
+
+– Nyavalyás csóka, Fajankó, kűbálvány, táncoló alakos! – csapott le a
+tünődő Zrinyi az önjelöltek mindegyikére.
+
+Lippay, mint a szellő, hol itt, hol ott simogatott végig lágyan egy
+arcot, kifogyhatatlan szava és álnok jóindulata segítvén.
+
+– Palatinus léssz! – sugta hamiskásan remegő hangon Nádasdy fülébe. –
+Gratiám és assistentiám, miként kűszikla állanak melletted! – rázta meg
+keményen Csáky kezét. – In secreta confidentia, szt! mondom, az te
+kosaradban szedem az palatinusság eprét, – ölelte át tuláradó
+bizalmassággal Forgáchot. – Ha palatinusság locumtenense nem maradhatok
+az országháborító és eretnek magyarok mián, te nyered el az elgördített
+aranyalmát, fiam! – veregette meg őszinte pártfogással kedvelt
+Wesselényije vállát.
+
+De a császár nem jött.
+
+A rohanó idő pedig csengve görgette maga előtt a kincsesládákból
+kikapart, tiszttartó zsebekből kipréselt aranytallérokat s vele vitte az
+urak türelmének, jó akaratának utolsó maradékát is. Az érsek és a
+personális közvetítésével szemrehányóan sürgették az uralkodót, mikor
+jön már le Pozsonyba!? A jelöltek is elunták a költekezést, a medve
+bőrére való ivást, reményeik megcsappantak s az udvar huzavonája mögött
+nem jót sejtettek. A bosszus urak mind hangosabban hangoztatták
+gravámeneiket s a kiszivárgott hirekből megsejtvén vagy nagyon is jól
+tudván, hogy a királyság kérdésében is készül valami, csak annál jobban
+megkötötték magukat, hogy a nádorválasztás dolgában nem engednek.
+Lippay, mint a finom hőmérő, mutatta Bécsben az indulatok hevének fokát
+s végre aztán február utolján egyszer csak deszkával rakott dereglyék,
+hajók, csónakok jelentek meg a Dunán Pozsony alatt. Az Eskü-domb
+irányában a parton keztyüs kezü, nagy szavu, goromba német ingenier
+parancsolgatott. Vontatottan szállt a kiáltás a vizen s lassan
+sorakozott egymás mellé, orral az árnak fordulva, a sok nagy fekete
+ladik. Készül a hajóhid, most már csak lejön!
+
+Egy nap aztán császári társzekerek hosszu raja kapaszkodott fel a
+várhegy lejtőjén, bennük, rajtuk, körülöttük pirosra hízott, sápadtra
+éjszakázott minden rendü és rangu udvari népség. A vár ablakai sarokra
+nyiltak s a kéményekből fölszállt, ki tudja, mióta, az első füst.
+
+A szürke hajnalt visszhangos trombita- és dobszó verte föl merengéséből.
+A házak zászlót tüztek magukba, az ablakokból szőnyegek ereszkedtek alá,
+a burgercsemeték ünneplő ruháik fenekét koptatták a bástyákon, parti
+füzeken. A városban minden magasabb pont emberfejektől göndörödött,
+hadonászó karok kigyótengerével hullámzott. Az uccákon, mezőn kiváncsi
+nyüzsgés fejfájító, szabálytalan ide-oda torlódása. Hahó! A levegőt
+buffanó ágyudörgés rezegtette meg s hangja búgó visszhangot vert az
+emberajkakon. A folyón túl elterülő sikon föltünt a menet. Mint valami
+nagy sárga foltokkal telehányt, szines rongyocskákba hempergett óriási
+kigyó kanyargott a sáros mezőn a hajóhid felé. A Hainburgig üdvözölni
+előrement országgyülési küldöttség rugtatott legelől. A futó felhők
+mögül elő-előkacérkodó nap ezer és ezer apró szines villámocskát
+szakasztott bogláraikból, fegyvereikről, sallangos lószerszámjaikról. A
+sólyomszárnyas, kolcsagos kucsmák, libegő menték, párduckacagányok után
+előre feszülő, hosszu, karcsu trombiták recsegtek nagy német kalapok
+alatt, duzzadó arcokhoz tapadva. Aztán vége érhetetlen méltóságos,
+kettős libasor: futárok, lovászok egy-egy szerszámozatlan vezeték-lóval.
+Hámnak feszülve három pár ló, egyik elsőn s egyik utolsón fellajtár és
+kocsis s magában a négy nagy kerék között lógó otromba, bak nélküli
+hintóban egy német úr. Mögötte ujra hat ló, nagy kalapu, hosszu haju,
+köpenyes fellajtár a nyeregben, s domborodó, szines hintótető, alatta
+büszke német úr. Ujra ló, nagy kalap, hintótető uccán, mezőn, hidon s
+messze a sikon…
+
+– Kicsuda ez? – kérdezte valaki a tömegből.
+
+– Tudja az rosszseb! – felelt az oldalához nyomott szomszéd.
+
+S a főherceg első ministerének, Portiának nagy csontos, hosszukás arca
+és utolérhetetlen gőggel meredező hosszu nagy orra, büszke bajsza vonult
+el előttük a hintó üvege mögött.
+
+– Nem látja kegyelmed? – magyarázta egy világot látott lovász a vár
+tövében, – spanyor bretra alatt ha ki ül, spanyor követ lészen
+bizonnyal, hehehe!
+
+A városkapu táján egy bécsi olasz adta ingyen a tudományát, sorra
+mutogatva a hintóbeli urakat:
+
+– Il Cavallerizzo maggiore dell’ Arciduca! Camerieri, consiglieri!
+
+A hintósor lassan vonult.
+
+– Il primo ministro di Sua Maestà! Evviva, evviva! – ordította most,
+félénken vagy rosszkedvüen motyogott vivátoktól követve.
+
+A handabandára odatekintő Auersperg kövéres négyszögü arcában kegyesen
+mozdult meg a külön dombocskaként hegyeskedő áll, kifejezéstelen kis
+álmos szem.
+
+Utána trombitások, dobosok, recsegő, berregő hangfelhőt vontatva fejük
+fölött.
+
+– Trombetti, timpali! – örvendezett most már magának az olasz ujjaival
+castagnettázva.
+
+A ficánkoló lovu, csipkés urak szaggatta hosszu hintó-sor csak vonult,
+vonult. Az érdeklődés lassanként türelmetlen unalommá csappant a
+kerék-forgástól, lófej-bólogatástól elkábult fejekben. A császárné
+hosszu loknijai, kedves mosolya, különösen finom kisérete sem érdekelte
+már, mikor kint a mezőn egyszer csak zuhatagos zaju búgás közepette
+kalap-, kucsmaraj rebbent a levegőbe s egy helyben libegett, mint
+leszállni tétovázó szines madárcsapat. A raj s a búgás elült s idébb
+rebbent fel ujra kalap, kucsma, hoch és vivát! Fegyverük csillogó,
+szeszélyes élét váll fölött hátrafeszítő, födetlen hosszu haju, palástos
+gyalog alabárdosok hosszu két sora közt középen jött lassan,
+méltóságosan a császári hintó! A legfelségesebb úr csúcsos koponyája,
+ritka kis szemöldöke, szenvedő, okos szeme, tövön tört orra, vánnyadt
+arca, hatalmas állcsontja mintha már nem is e világból valók lettek
+volna; intett, bólogatott, de mosolya ritkán sikerült. Szembe vele Lipót
+főherceg sima, alján szétkunkorodó hosszu haj keretezte papos, fagyos
+arca: széles homlok, szétálló vastag, fekete szemöldökök, hosszu
+pilláju, nagy kerek szem, tág nyilásu nagy orr, csupasz, duzzadó ajak.
+Sirba hajló mult és misztikus, hideg jövő.
+
+Mintha az éljenzés mormoló vizén usztak volna a vár felé. Durrant a
+mozsár, bőgött az ágyu s a vár tornyának póznájára libegve kúszott föl a
+büszke habsburgi zászló.
+
+
+XV.
+
+Gróf Zrinyi Miklós, horvát bán gondolatokba merülten nézte, összefont
+karja alá támasztott kardjára támaszkodva, a karok és rendek zugó
+gomolyagát.
+
+Mint a dajkamesében: egy, kettő, három… és uj palatinussa lesz ennek a
+busult országnak Zrinyiben… Most veszi át buzgó hódolat dagasztotta
+piros arccal a cancellárius odafönt a várban a felséges ur kezéből a
+palatinusság candidatusainak listáját… Hétrét görnyedve hátrál s hintója
+lent vár…
+
+Mögötte élénk horvát szó csattogott.
+
+Feljöttek szép számmal a bánjukra szavazni… Derék fiai mind a két
+hazának! Püspökök: egy, kettő… öt, hat! Frangepánok, Draskovichok,
+Keglevichek: tiz… husz s a többi, a többi! Negyvenkilenc biztos votum!
+Fejedelem két követe, öregbik fejedelemasszonyé kettő! Hogy összetartja
+őket Klobusiczky uram csendes szava, practicás feje, sima mozdulata! Az
+ötvenhárom! És ti felvidékiek, sanyargatott evangelicusok! Több, mint
+száz, több, mint száz!… Ti mások amott, mindig a szerencsés szekerére
+kapaszkodók, utolsó perc votumos leventái, szavazatdöntők… Talán
+százötven is! A félénkek kushadó hada, zászló-szövet, ki csak nyelére
+csapzottan nem remeg… Kétszáz! Ki lesz itt palatinus? Te, te, ki
+szimatoló róka képében jársz föl s alá, nyugtalan elmédben
+megháborodván, Nádasdy uram? Hiába parolázol tekintetes arcu, dali Csáky
+István az érsekkel! Hiába süvöltözöl, jó Ádám úr!… Te meg csak lengesd
+vénusz-vízben fürösztött szép szakálladat, szoknya-bástyának
+gerjedelem-kopjás vitéze, Wesselényi! palatinusság nem asszonynép, kit
+ágyunkban huzunk Muránnyal, ellenséggel mind össze! Lippay nagy úr,
+Pucháim nagy úr, de hiába adtad el magadat nekik, Zrinyi mellett zúg a
+vox populi!
+
+Az érkező Szelepcsényi magasra emeli papir-tekercses jobb kezét. A zúgás
+hangos kiabálássá erősül, amelyből recsegve száll föl egy-egy
+«silentium!» Kavarogva tódulnak helyeikre; egy utolsó mosoly, pillantás,
+kézszorítás, biztató szó, kardcsörgés, csizma-csikorgás, mente-suhogás,
+aztán megáll a mozdulat és a figyelő, előre meredő arcokban bennfagy a
+szó.
+
+Csönd. Csak a kancellár köszörüli boros torkát.
+
+A két Zrinyi testvér egyértelmü mosollyal összenéz.
+
+– Ex evangelicis… Georgius Peréni… Sigismundus Thököli…
+
+Rezzenő mozgás szele futott át az urakon.
+
+– E… catholicis…
+
+– Szt! C-sz! Silentium!
+
+Zrinyi hátrafeszült ültében s beharapta az ajkát.
+
+– … Stephanus Csáky et… Franciscus Wesselini!
+
+Nádasdy beroppant mellel roskadt magába. Forgách káromkodva pattant föl
+helyéről s haragtól remegett orrcimpája, amint Lippay felé ordított:
+
+– Eram candidatus… – s rekedten hányta az érsek szemére, hogy ő már két
+izben volt nádorjelölt s most mégis kifelejtették.
+
+Wesselényi diadalos, félig lehajtott pilláju szeme büszkén kereste
+Zrinyi tekintetét. A bán meg se moccant. Keserü hullámokba omlott alá
+csöndesen szivében minden, minden.
+
+Hadonászó karok emelkedtek a levegőbe, morgott az elégedetlenkedés,
+csattogott a tiltakozás. De Lippay kiadta a jelszót: Szavazzunk!
+Wesselényi! S az eddig legkisebb pártu jelölt körül hirtelen buzgalmas
+gyűrü keletkezett. Csáky hiába szidta messze bömbölő hangon az érseket,
+szava megtört a már is vivátozó lelkesek zaján. A papok égre terjesztett
+kezekkel, megbotránkozott arccal intették csendre a kuruc kedélyeket; s
+az énekes-misés, sok orgonáló torok kenetesen zengő hang-lepellel
+igyekezett elborítani a haragvók kellemetlenné váló zaját.
+
+– Eamus in suffragium! In suffragium! – zugott mindig tömöttebben.
+
+– Légyen meg, pulyák hada, kit akarsz! – ugrott föl Zrinyi széles
+legyintéssel. – Ego! – ütött dobbanó mellére reménye vetését a jéggel
+együtt verő lázadó indulata, – suffragor Comiti Wesselini! – Intett
+hiveinek s ment szavazni.
+
+A zaj meglepetten ült el egy percre s kint valahol fátyolosan kongatott
+tizet az óra. A döbbent nyáj tempós mogorvasággal ereszkedett alá vezére
+után a most már lázas örömmel csobogó árba, amelynek hullámai
+hunyászkodva nyitottak utat a bánnak. Lippay elé érve megállt, szólni
+akart, de a szerepét felejtő érsek őszinte, ijedt ámulata gőgös, megvető
+nevetésre pattantotta szét ajkát. Azzal megfordult s ment vissza a
+helyére. Gondolattalan, mozdulatlan némaságban nézett el a kis
+buzgólkodók s a nagy csalódottak feje fölött. Csak bent akadozott a
+dobogás s fájt valami megszakadni készülő ér. Mellette Péter morgott
+magában, ki tudja, mit! Mögötte a horvát püspökök suttogtak hevesen.
+Hallotta hangjukat, szavukat nem értette. Öt körme belemélyedt a bársony
+dolmány ujjába s támaszkodó másik tenyerében szinte a csontot érte
+kardja markolata. Szédült. Szemét behunyta; odabent megereszkedett a
+feszülő húr, bubbogva indult meg a dobogás s fejébe szökött az első
+világos gondolat: gályapadhoz láncoltan ül álnok, örvényes fekete vizek
+fölött… tenyere rátapad a lapátra… éget!… dereka mindjárt ketté törik… s
+hiába! nem mozdul, a víz csak sár, televényes, hízott magyar
+
+– … sár!
+
+– Miklós! – tette rá a fölhördülő karjára kezét Péter. – Talám csak
+mennénk!
+
+A terem ürült.
+
+– Kopó-falka! – intett a ragyogó napfényen gomolygókra Péter.
+
+– Péter! mi volt ez? – s a vérbe boruló szem aljára kikönyökölt két kis
+szégyentelen, öntudatlan könnycsepp.
+
+S előttük, hullámzó gyalogon, forgolódó lovason túl irha-szakadásig
+berregett a kattogó dob s a friss nádor huszárja szinte tüdejét köpte
+bele a szemérmetlenül ujjongó trombitába. A levegőben kard, kucsma, kar,
+vivát…
+
+– Vivat Palatinus illustrissimus Dominus Comes Franciscus Wesselini!
+Vivat! Vivat!
+
+
+XVI.
+
+A százféle hiuság ragyogtatását megunt napfény hófelhőbe öltözött,
+amelynek fekete szárnyai fehér pihét szitálva simogatták végig nyirkos,
+hüvös gyöngédséggel a várost, hegyet, mezőt, vizet. A Duna német hegyek
+piszkos árjait zörgető gravámenes kedvvel rohant, medréből kikivánkozva.
+
+– Tyüh! Belzebub apánk ángya térgyit! aszongya, hogy hó!, – fohászkodott
+föl a vén révész a kalyibájában. Ablakján a lantorna-papiros szaporán
+pattogott. Egy darabból faragott, karcsu hosszu száru, tojásdadocska
+öblü fapipájában bütykével mélyebbre nyomta a dohányt s kifordult az
+ajtón.
+
+– Az istenit, la, pofádon ülsz? – mordult egy fellajtárra, aki majdnem
+hegyibe gázolt a négyes fogattal. Az öreg a zabla-karikába ragadva
+nyomta el maga fölül a lovat; a hintó megállt. Álmatlan arcu, mélyre
+huzódott szemü, göndör nagy szőke haju úr tekintett ki belőle, mi
+történt. De az öreg bocskorai már a part felé karikáztak. A hajóhíd
+akaratlan, lomha kényességgel ingott a habokon s a közepe tájt mintha
+fölemelkedtek volna rajta a deszkák.
+
+– Nem egyedül nagyságod, – folytatta a kocsiban Rákóczy egyik
+országgyülési követe, Klobusiczky András uram fejtegetéseit a bánnak, –
+igen felette disgustatus? Az urak mind, mint az agyonütöttek, ugy
+járnak, lator, áruló érsek dolga miatt.
+
+– Bizony mondom kegyelmednek, ma tennék koronát Rákóczy fejére, ha
+lehetne! – felelt elgondolkozva Zrinyi.
+
+A hintó éppen utnak lendült, mikor két egymást követő hatalmas reccsenés
+nyomában rémült ordítás hatott hozzájuk. Zrinyi kardjához kapva ugrott
+ki a kocsiból. A parton ácsorgó népség ijedten mutogatott a vizre,
+amelyen suhanva rángatózott lefelé a derékon szakadt hid egy darabja; a
+megmaradó táncolva igyekezett a parthoz simulni innen és túl.
+
+– Omen! – mondta fontoskodva Klobusiczky a bán háta mögött.
+
+– Ez hid kötte hazánkot Bécshez! – felelt halk gúnnyal a bán. –
+Eltöretett része menten mégyen Buda felé! Ha karunk ereje szakasztaná
+egy napon mind az láncokat, kik hozzája csatolnak, Klobusiczky uram!?
+
+S ha nem mondanád mindig, hanem tennél is valamit, Miklós! – biztatta
+egy belső szó, míg tekintete szórakozottan járta a parton tanácstalan
+kiabálással, hadonászással fel s alá szaladgálókat. – Kijátszottak!
+Csúfosan nyakadra tapostak, mint a sziszegő kigyónak… S te mit téssz?
+Ujra csak sziszegsz. Nincsen-é méreg-fogad? Marva marj, te örökkön marva
+sziszegő! Nem látod-e, hogy a német idegen a magyarhoz? Hogy ültél ott,
+mint a kárvallott kölyök, pendelyeddel szárogatván könnyeidet. Bizony
+megsirattad a nádorságot ország-világ előtt! Hát lázítsd föl az
+országot, szöges cséphadaróval verd ki a palatinusságból Ferencet,
+tapodj rá a beteg ausztriai házra s plántáld tetejébe zászlaját az igazi
+magyarnak! A magadét? Ahhoz még kicsiny vagy… Rákóczyét! Vele kelsz te
+is majd magasra!
+
+– Klobusiczky uram, ha Rákóczy fegyverhez ragad az közszabadosság
+védelmezésére, akkoron én… eh!… nem ezt, kérjen csak kegyelmed nevemmel
+az méltóságos nagyságos úrtól dominiumot, tisztet, el-kimégyek
+Magyarországbul Erdélybe…
+
+– … vagy talám lengyel földre! – célozgatott hamisan Klobusiczky a
+fejedelem terveire.
+
+– Oda is! Tülem akármerre! Csak el innen ebbül veszett respublicábul!
+
+A csónakok elusztak, a népség elszéledt s a két úr sétálva követte a
+hintót.
+
+A bán csak most látta igazán, mi történt vele. A töprengés befogta
+büszkeségének indulatosan villogó szemét s szótlanul mutogatta a mult
+szakaszait: bánságoddal nem törődtél; enyhe voltál, ha öntudatlanul is,
+a praedauciusok dolgában, a testvérét elháló Mikulichcsal szemben, mert
+szemed a nádorispánságon függött; a bécsi urak kinevettek, finoman
+leráztak magukról, mint hattyu a vizet; viselős feleségedre nem gondolsz
+már hetek óta; jó végbeli verekedő kapitánynak tartanak azok, de egy
+egész had vezére, mire gondolsz? a horvát ügyeket el tudod intézni,
+hiszen maguktól mennek, ha nem mennek, úgy maradnak; táncolsz, mint a
+Paprika Jancsi s nem érzed a bécsi kezet, amelyik beléd nyul
+mozdulatodat igazgatni; de közbenjárni nemzet és király között,
+előljárni, az első magyarnak lenni, mire gondolsz? Az utolsó grabeni
+suhanc is port tud hinteni a szemedbe, te buta magyar!
+
+– Klobusiczky uram, ha ma vony kardot az fejedelem… eh!… nem, inkább
+bujdokni mégyek az csecsszopóval, ki jünni fog, hogysem…
+
+A csöndesen léptető hintó-lovak hőkölve álltak meg már a falakon belül
+egy ucca-keresztezésnél; a kocsi kezdett lassan hátrafelé gurulni. A kis
+uccából harisnyás, bugyogós, kis kalapu, olajbarna arcu idegen vitézek
+bukkantak ki szótlan meneküléssel; utánnuk kivont szablyával, meztelen
+tőrrel ordítva rohant egy csoport magyar. A két úr a hintó másik
+oldalára kerülve meglepetten nézte a különös vadászatot.
+
+– Az spanyor ambassador emberi, – szólt Zrinyi.
+
+– S az palatinus uram vitézi! Mi légyen ez?
+
+Az egyik üvöltve előrerugaszkodó magyar csákánya most villogó kört
+kanyarítva zuhan egy spanyol fejére. A karcsu legény véres rongyként
+esik össze. A spanyolok visszafordulnak: a lebbenő kurta köpeny alól
+hosszu spádély egyenes, merev fénye villan elő s a holton tapodó magyar
+ordítva bukik arcra; melléből vérsugár pattan s tajtékos száján halálba
+hal a szó:
+
+– Kurvanyátok!
+
+Messze nehéz lovak dobogása, vért-csörgés. Sikkantó fütty hangzik a
+verekedők közül s a spanyolok ujra futásnak erednek. A hajduk váll közé
+rántott fejjel kémlelnek körül; az egyik int s egy csöndesen nyiló kapu
+mögött eltünik a kis csapat.
+
+Zrinyi vállat von s beül a hintóba. A kerék nyikkan, indulnak.
+
+Az uccából magasra emelt karddal rugtat ki Puchaim gróf. Egymásnak
+nyomott apró kerek szemében harag, pufók arcán az indulat vérbibora;
+élbe hajló domboru mellvasa csillogására dús csipke gallér borul.
+Mögötte hatvan vértes: hatvan merev, zörgős acélszobor; egyik kezükben a
+kantár, másikban az aggyal combjuknak támasztott német puska. Vezérük
+káromkodva néz körül: senki! De igen, amott! Tehetetlen dühében kardját
+baljába löki, a nyeregkápa himzett tokjából kiálló pisztolyához ragad s
+lova nyaka mellett előrehajolva a menekülő spanyolok után lő: inkább
+ijeszt, mint ölni akar. Csak az éjjel botorkált le a városba vitézeivel
+az Amalfi hercegének szállása előtt ujból kitört verekedés elfojtására s
+későn jött akkor is: a hercegnél éppen látogatást tevő spanyol követ
+kocsisai már vérbe fagyva hevertek az összetört hintók körül… S most
+ujra!… Fölötte, a padlás-ablakok homályában kajla bajszok mögött
+csöndes, gonosz vigyorgás villódzik. Amott egy hintó! Tán azok tudnak
+valamit! Sarkantyu! s a vértesek zörögve kanyarodnak uruk után.
+
+A hintó megáll s a kitekintő Zrinyitől udvariasan kér bocsánatot
+Puchaim:
+
+– … Es hatte einer von den Spanischen eine Dame bey sich, welchen die
+Hungarn ertappten, und, nach guten Stőssen, ihm die Liberey auszogen,
+und versoffen. Als solches der Spanische Abgesandte erfuhr, empfand er
+solches gar hoch, und befahl hierauf den Seinigen, die Schmach nach
+Möglichkeit an den Hungarn zu rächen…
+
+A bán nem látott semmit, nem tudja, nem érdekelte.
+
+Még az alja sem fér meg egymással, – gondolta utánna, tovább kocsikázva.
+
+– Klobusiczky uram, az fejedelem alatta valója kévánok lennem! – szólalt
+meg ujra, összezuzódott nagyravágyásának támasztékot keresve.
+
+… parancsolni született, nem engedelmeskedni!… És Rákóczy? Az magyar, az
+más. Rá ugy tekint, mint természetes urára! Elmegy, el! Be akarták tömni
+a száját, aranygyapjas rendet, mit kinálgattak neki, mikor torkát nem
+kimélve háborgott minden ellen. De megmondta nekik, fütyül az
+aranygyapjujokra, nem játékszer kell neki, de érdemeit megillető komoly
+tisztség. Megmondta annak a Forgáchnak is, hogy ország árulója, mert a
+pap után jár most változott tervekkel s szájaskodik, hogy igen, mondjon
+le a nemzet a szabad királyválasztás jogáról… Hát mondjon le, bánja is
+ő! Ő leszáll a fáról, amelyet maga alatt vág a bolond magyar…
+
+– Klobusiczky uram, kérjen kegyelmed alázatoson nevemmel személlyemet,
+érdemimet illető tisztet kegyelmes urátul.
+
+Ezt hajtogatta hangosan, ezt elméjében s nem is igen figyelte a
+behizelgő szó kecsegtetéseit: előbb Erdélyben, aztán Isten segedelmével
+Lengyelországban, végül Magyarországban megkapja a bán, kit Isten neki
+rendelt. Lesz Zrinyi még palatinus, de akkor a magyar királyt Rákóczynak
+fogják hivni.
+
+– Ugy-é mert nem ellenzene nagyságod uramnak, ha ű az közszabadság
+visszaszerzése végett Magyarországban törne? – akart mindenáron kötelező
+választ Klobusiczky.
+
+Zrinyi már rá vágta volna büszkén, hogy nem! De hirtelen eszébe ötlött a
+Rákóczy-hamvak meggyalázása ott messze térben és időben; s a nagy
+csalódás után gyanakvásra hajló esze és e lelkébe belefirtató köznemes
+ellen ágaskodó büszkesége hideg, gúnyos, gőgös mosolyra vonták a száját.
+
+– Megmondám, kérjen kegyelmed Zrininek tisztet Rákóczytul!
+
+A biztos prédát féltő Klobusiczky hunyászodott, mézes alázattal
+bucsuzott a nagy úrtól, aki hintaját haza küldte s gyalog indult magános
+sétára a tekervényes uccákon. Az elsikló felhők mögül engesztelően
+kisütő kései nap halványan csillogtatta a gömbölyü dió-kövek közt
+meghuzódó kis pocsétákat. A Halász-kaputól befelé kanyarodó kis uccán
+kiváncsi asszonyok, gyerekek s nehány vitéz gyürüjében harsányan
+hirdette a dobját pörgető kikiáltó, hogy fejvesztés terhe alatt tilos
+bárkinek is kardot vagy tőrt vonni vagy egyébként verekedést provokálni.
+A téren a közcsendre vigyázó vértesek és ágasaikra támaszkodó bugyogós
+német muskatélyosok néztek harcias farkasszemet a semmivel. A különködő
+kedvü nagyur lelke távolába néző emelt tekintettel lépett el mellettük
+lassan.
+
+Hm! Hát érdemes? Érdemes napod minden óráját, agyad minden mozdulását
+ezeknek szentelned? Ezeknek? De hátha csak magadnak? Te vagy-e csakugyan
+az isteni providentia ama férfia, akire nemzeted vár? Vár? Halld! Az
+érsek palotájában amott cimbalom peng, tárogató tutul; kacskaringó
+füstszalaggal ünnepségre készül a ház… Vár? Várja bizony a béklyót
+kezére, lelkére… Ereggy a pusztába s ki se kelj belőle, kivánatlan
+magyar Messiás, te! Vigyázz! Ezt a posványban melegedő kigyófészket
+elkerülje lábad! Menj utadra, Erdélynek! Mi keresni valód van itten? A
+bübájos szakállu, asszony-vadász Ferkó hadd legyen palatinus Bécs
+örömére, míg ki nem veri aranygyapju penésze s tán hercegség rühe! Menj!
+Nem kell a magyarnak új Mátyás király, önként dobja az ausztriai ház
+ölébe országa javai után koronáját is! Menj, mint őszi széllel költöző
+madár… magasban rívó hangu költöző madár… Hintópárnákon rázkódó alvás
+után Rákóczy generalissimussává ébredsz… Addig csak nyugalom, majd kelet
+felől mess beléjük, jó Zrinyi Miklós!
+
+A nyugvó nap szeszélyes gúnnyal hunyorgott vissza egy utolsót a hegyek
+mögül s piros haragját az ég aljára lökve elpihent Bécs irányában. A
+házak ablakán mécs-világ pislantott föl, a kapuk előtt pocakos polgár
+nézte a homályt, aztán sarkon fordult s kapuzár kattanása felelgetett
+egymásnak innen és tul. Amottan trombita szólt, kocsi zörgött, ló
+dobogott, ének kurjantott s nyugtalan kedvü kutyák kezdtek titkosan
+egyetértő éjszakai csaholásba. A bán lehajtott fejjel ballagott ki az
+országgyülési «zöld ház» uccájából. A sarkon sietős utu valaki ütközött
+beléje.
+
+– Nem látsz? – mordult rá Zrinyi.
+
+A német, kalapját szemére rántva, némán igyekezett mellette elsiklani.
+
+– Halt! Wer da? – kiáltott most már a bán.
+
+A német futásnak eredt.
+
+A bán haragal lépett egyet, de rögtön megállt s figyelve nézte a
+távolodót.
+
+Ejh! – legyintett s ujra megindult. Mi ez? Valami iratra lépett.
+Körülnézett: a pénzverő ház sötétlett föléje. Amoda túl is egy a
+kövezeten. Hm! Az a német mintha vitt volna valamit a köpenyege alatt.
+Itt megint egy! Lehajolt, fölvette az irást s elmerülten baktatott
+tovább, e két kis, jelentéktelennek látszó esemény kapcsolatát keresve.
+A sarkon most fáklyás legények fordultak be; arcuk mint az ércszoboré
+fénylett a füstfátyolt lobogtató láng alatt. Mögöttük, fegyveres
+szolgáktól kisérve, testes, méltóságos, komoly magyar úr; fején félre
+vágott, hengeres, magas tetejü fekete kalapos süveg, fél vállra vetve
+elől összefogott kurta köpeny, kezében görcsös bot. Míg a legények a
+kései sétáló arcába világítottak, Szunyogh Gáspár kalapja két oldalt
+fölhajló széles karimájához bökött ujjával:
+
+– Jó estét, Miklós! Merre hajt illyen egyedül éjüdőn személlyedre való
+gondviseletlenséged?
+
+– Adj Isten, Gáspár! Hát féljek is mán?
+
+– Undique pericula tibi imminent! – idézte a bán emlékezetébe a gömöri
+főispán a mindenünnen utána ólálkodó veszélyt.
+
+– Hallám, hogy meg akarának az derék fiak étetni az palatinusság
+dolgában való szájam nyitása miátt… Mégis orvokat talám nem uszítanak
+nyomomban!
+
+– Az vigyázás soha nem ártalmas, Miklós! Ceterum quid agis?
+
+Zrinyi csak vállvonitással felelt s a kezében tartott irattal egy
+fáklyához lépett. Egy pillantást vetett a két függőleges vonal közé
+szorított sürü, apró, kerek betüs latin irásra, aztán a bűzös lángba
+meredve, igyekezett elméjében fölidézni az imént látott német vonásait.
+
+– Mi az?
+
+– Mehercule! – kiáltott a bán, – scriptum aliquod turpe! – s átnyujtotta
+az iratot Szunyoghnak.
+
+– Modus Reparandi Hungariam! – olvasta amaz a cimet félhangosan.
+
+– Ugy tetszik, néminemü futosó német szórta az imént az uccákon el, –
+szólt Zrinyi.
+
+– Iramodj csak, Péter, – szólt oda Szunyogh az egyik fáklyásnak, –
+illyes földön bitangban heverő irásért, ha lölnél egyet.
+
+A legény földnek irányitott fáklyával elindult.
+
+– Jüvel szállásomra, Gáspár, megolvassuk egyetemben! – inditványozta
+hirtelen Zrinyi s ujra ott ült szemöldökközén a cselekvő kedvnek régóta
+nem látott barázdája.
+
+A hegyről vigalom tüzelte szemekkel nézett le az éj takarója alatt
+pihegő városra a királyi vár. Messze valahol részeg vitéz gajdolt teli
+torokkal; egy sötét ablak mögül szerelmes citera pengett. Csizmáik sarka
+keményen kopogott s mesés szörnyeteggé nőtt árnyékuk rángatódzva
+huzódott utánuk a köveken.
+
+
+XVII.
+
+A pozsonyi ligetek fái zölden bókolnak a hajnali friss szélben, amely
+reszketve menekül a kelő nap heve előtt. A tárt ablakokon kisuhanó,
+tikkadt éj helyébe tolakvó hűvös reggel borzongató kézzel ébresztgeti a
+bánt. Lassan nyíló szeme pislogva igyekszik visszatartani fejében éjjeli
+töprengésének eredményét, de kint már lovat kefélő legény énekel s
+Angelo halkan nyitogatja rá az ajtót az ünnepi díszöltözet egy-egy
+darabjával.
+
+Horvátok bánja, no, ébredj! A korona az éjjel már a székesegyház
+sekrestyéjében aludt. Az ország botját a kezedbe nyomják majd s
+düllesztheted a melledet a fényes menetben, királynét koronázni! S te
+itt magadban aknákat, puskaporos latorkerteket építesz az örökletességi
+törekvések szemtelen bástyája alá! Hejh! Szunyogh Gáspár, biz
+összefogtunk! németet tanítunk táncolni magyar fütty szavára!
+Klobusiczky uram dünnyögve neheztel, hogy nem röpültem mindjárt
+Erdélybe. Csak rá kanyarítom a tetőt az épületre, aztán megyek!
+
+– Nem ezt, Angelo, az gyémántossat! – vette le süvegéről a szegényesnek
+talált pompás forgót.
+
+Mire elindul lengyel földre, ott leszek Gyulafehérvárt, csak akarja,
+mint generalissimussa. Ha a svédek a fejedelem segítségére jönnek s Bécs
+nem szövetkezik össze a lengyelekkel, talán jó végre visszük a dolgot.
+Zrinyi Miklós… Cracovia hercege? Nem is hangzik rosszul! Kipörköljük
+várából Kázmér király urat, a hajdani hefflányi bíboros széptevőt! Derék
+tréfa lenne!
+
+– Jó reggelt, urak! – köszöntötte a nádori szállás előtt Wesselényire
+várakozó lovas előkelőket. A boglárokról lesikló napsugár hanyatt esett
+a lovak ragyogóra kefélt farán s kikent patájukon sem nyugodhatott meg.
+
+Ha a porta nem bakafántoskodik bele a dologba, elsülhet szépen. Csak
+legyen kedve Rákóczynak elég aranyat vetni az isztámbuli torkokba,
+elhallgatnak bizonnyal. Meleg van! Pogányul tüzel erre a várbeli
+följáróra… S a nádor ott elől milyen nyájas máma, idáig hallszik a
+nevetése. No, csak menjetek, hívjátok a jó öreget!… A menet készül, ne
+késsünk! Az élen ott halad már a magyar csapat, a peckes németek is…
+
+– Az német cavallerie után mink megyünk, Ádám! – szólt oda a büszke,
+szép fejü Forgáchhoz. S a két fehér paripa zablára fogott szökkenéssel
+indult meg hallgatag lovasaival lefelé a menedékes uton.
+
+S ha nem indulnék ki Erdélybe, hanem innen várnám az idők fordulását?
+Kiindulok!… de előbb a táljukba köpök egy végsőt. Gyönyörü kis opus,
+Modus Reparandi Hungariam! Régi fényes városaink, az igaz kereszténység
+ápolására alapított szent helyeink pusztulnak, gyermekeinket török
+harcosokul nevelik föl; dicsőséges szent királyaink, ha hallanának,
+elasszonyosodott korcsoknak tartanának bennünket; ideje volna ügyünket
+és hazánkat a pogány iga alól fölszabadítanunk, jól mondod! De most jön
+az okoskodás, szép német okoskodás. Megtehetjük magunk? Nem, mert az
+ausztriai háztól elszakadva a végbeli vitézeket fizetni, rendes
+hadsereget tartani, független királyt táplálni nem tudnánk az örökös
+tartományok és Bécs segítsége nélkül… Hát a magyar korona jövedelme
+semmi? Mátyás tehát koldus volt? Talán bizony az örökös tartományok
+őrzéséért kapott pénzből élünk?… Magyar nemzeti király visszavenné a
+korona uradalmait s a nyomoruságos népet még több adóval roskasztaná? S
+ha így is lenne, mint ahogy nincsen, nem szerette-e Mátyást úr és
+paraszt egyként?… A környező népek ellenségeinkké válnának, mert
+undorodnak tőlünk kezünktől kapott csapásaikra gondolva? Külföldi
+segítséget nem kapnánk az ausztriai ház ellenállására s ha kapnánk, nem
+tudnók fizetni? Kinek kell külföldi segítség? Erdély s Rákóczy! Haha! De
+te ezt nem tudod, latin köntösbe bujt német! S ellenségeink lesztek,
+környező nemzetek?… Mátyás Bécsben ült trónusra, az ám!
+
+Fölemelkedett nyergében s egy pillantással végignézte a menetet. Mögötte
+furcsa pár: Auersperg s a szomoru arcu, sovány Dietrichstein herceg…
+majd a nádor egyedül… a három követ, közbül a taláros nuntius… öt
+festett mellü herold után jó távol egyedül a lóhoz nem szokott Lipót…
+aztán a kivont kardu hopmester… a császári hintó, egyik ajtajánál a
+derült, szép, kerek arcu, nevetős szemü, bozontos, göndör, dús haju
+Piccolomini, Amalfi hercege ficánkoltatja fiatal öregségét, a másik
+mellett szálas, hosszu, lebegős haju szobor: Gonzaga nagy, vénasszonyos,
+biggyedt arca, bizalmatlan, merev két apró szeme, finom kis szája…
+
+Hol van, ha vitézünk annyi is lenne, hogy Dunát rekeszthetnénk velük,
+hol van nemzetünkben a nagy hadvezető elme? Hisz alig ketten-hárman ha
+értenek a földméréshez, erődítéshez, seregrendeléshez! Hol a régi magyar
+hadi dicsőség?
+
+A menet szép ívben balra kanyarodva a város falának külső tövében
+haladt. A sima tetőn, csipkés közökön, lőréseken lelkesedő éljen
+tátotta, harsogó torku sok száz fej; amonnan az összesereglett külvárosi
+csőcselék, szegénység zajongó árja tolulva törik meg Batthyány
+vitézeinek kopja-sorompós eleven sövényén.
+
+Hol van a magyar hadvezér? Hát hol van? Itt lovagol nemzeti komédi… Itt
+lovagol s ki törődik vele? Ó, te, Muraközöddel kalitkás vénülő oroszlán,
+mikor rázod már meg sörényedet? Igen! Tétlenség száraz kutjába dobnak s
+aztán úgy megsirnak, hogy hol van magyarok között nagy hadvezér!
+
+A Mihály-kapu hűvös boltjai alá érnek.
+
+Csak tizezer ilyen lovas, mint amilyen e kaput őrzi s hozzá szabad kéz,
+rendelet nem tapasztotta száj s megmutatná Zrinyi… anyja méhébe rína
+vissza minden kontyos török…
+
+A szük uccák színes rongyokkal, ágáló kiváncsival libegő, vibráló két
+házsorát majdnem szétnyomta a csillogó, csörgő, dobogó menet dagadó
+folyama, amely a székesegyház ajtaja előtt violaszin, fekete, fehér és
+kék négyszögü birétumokkal, kopasz, hajkoszorus, dús fürtü fejekkel
+hullámzó tarka talártengerbe torkollott. Innen türelmetlen lovak
+remegtette mellvért-fal fénylett; túl német karabélyok meredtek a derült
+égnek a nagy fekete kalapok közül, előttük Puchaim pufók mosolya.
+
+– Száján tartsad Déliát ágyú-szókor! – dobta lovásza kezére a kantárt
+Zrinyi.
+
+Mi magunk tehát rongy, tehetetlen, koldus nép vagyunk. Kitől függ
+szerencsénk, megszabadulásunk? Az ausztriai háztól! Ezektől! – szállt
+elmerülő tekintete a sekrestye egyik szögletéből, ahol összefont
+karokkal állt, a császári és koronázási díszbe öltöző Ferdinánd és
+Eleonora felé. – No, megyünk! Előre, urak, hopmester, heroldok,
+címervivők, császár, Forgách a kereszttel, Csáky országalmájával!
+
+A bán karja kifeszült, amint marka az ország arany botjának nyelére
+kapcsolódott; a láncocskákon fityegő kis gömbök csilingelve verődtek a
+királyi pálca tetején csillogó kristálygolyóhoz.
+
+Térdre roggyanva könyörögjünk hát a Habsburgoknak! Segítsenek rajtunk!…
+pedig sok és súlyos panaszuk van nemzetünkre: tudják jól, hogyha magunk
+erejéből foglalnánk vissza a török alatt nyögő magyar földet,
+elszakadnánk tőlük… El! Igen! El!
+
+A bán szeme megkáprázott a tüdőre fekvő tömjénfüstben. A sekrestye
+ajtajában hátra tekintett. Udvarias, alázatos büszkeséggel emelte
+mögötte Wesselényi aranyhimes biborpárnán a koronát.
+
+Ugy hozod utánam, mintha kinálnád, ne, Miklós, a tied… Eh! bolondság!
+Könyörögjünk ő felségének, hogy vegyen kegyes atyai indulatába?
+Válasszuk meg őt és egyenes ágbeli fiörököseit egyszersmindenkorra igazi
+és örökletes királyainkul? Hisz eddig is az események nyomása az ő
+fejükre tette koronánkat! Gyerekeszü magyar, a szabad választás csak
+cifraságos, üres név! Ismerd be hát! De mért legyen az?… Azt a pap-képűt
+pedig választani fogjuk!
+
+Az egyszerü, széles oltár előtt suhogva, zengve folyt a koronázási mise.
+A gyöngytől, csipkétől, drágakőtől roskadozó Eleonora körül tenyeret
+terjesztve, most némán, majd kenetes dallal forgolódott a három infulás
+főpap, a fehér miseing fölött kereken lebbenő, hosszu, nehéz
+aranyhimzéssel rakott pluviáléjában. A királyi pálca gömböcskéit
+összecsilingeltetve száll most a bán kezéből az érsekébe, onnan a
+térdelő királyné jobbjába. Zrinyi, mint aki álomból ébred, kiegyenesedve
+néz körül az oltár mellől: Ferdinándot mintha lenyomná a császári korona
+súlya, kormánypálcája remeg kezében; talár, dolmány csillogó
+színzagyvalék; az ország zászlói nyelükre csüggnek; a piros arcok,
+födetlen fejek fölött alabárdok szeszélyes alaku csillogása s zuhogva
+hömpölyög faltól falnak a Te Deum laudamus búskomoly, ósdi, széles
+ujjongása, panaszló búgássa ernyed s rezzentő lendüléssel csattan fel
+ujra…
+
+Tündöklő, színes cafat-világ, meddig jubilálsz rajtam? – vonaglik fel
+Zrinyiben a bánat s szeme öntudatlanul tapad a fehér mell pihegtette
+selymes sáppadtságu gyöngysorra.
+
+
+XVIII.
+
+– Ach! mein Herr Gott! – tördelte kezét Mária a csáktornyai kastély
+kapualjának hüsében s lesoványult fehér arcában fekete tűzzel égett
+lázas két szeme.
+
+– Nyugodalom, asszonyom! – szólalt meg háta mögött a fráj, akinek kezét
+csitítva fogta le egy nénike, hogy ugyis mindegy.
+
+Mária idegesen fordult hátra s csak ugy pergett száján az ingerült
+szemrehányás.
+
+– Hallgass, hálaadatlan leánzó, mindig csak szerettelek, hagytalak
+tenned, kit akartál. Az többi rosz leánzóknak szokások szerént mastan
+ellenemben fordulsz. Nem szenyvedhetsz szemed előtt éngem, kinek te
+annyival vagy adós, és nem térítheted meg felét is adósságodnak
+környülem szakadásig való forgolódásoddal is, merthogy gyülölsz. Tahát
+azért kell gyülölni velünk jótett barátinkat, asszonyinkat, hogy jól
+tettek velünk? Az ű jelenlételek vagy látások veri tahát az mi szüvünket
+s azért ha nem fizethetünk nékik, gyülöljük?… Jaj! Rugódozik! –
+sikoltott föl hirtelen s boldogan félő mosolygással, testéhez tapasztott
+tenyérrel figyelte a kis életecske ficánkolását. Aztán ujra a lány felé
+fordult: – Bizony, nagy mocsok az hálaadatlanság! – A fejét forgatta,
+sóhajtozott, ide-oda tipegett, aztán gyorsan megindult hátra s
+kitekintett a napfényes belső udvarra, az árnyékos helyeken ülő, álló,
+urukra várakozó várbeliekre. Zsémbelve döcögött ujra előre s a kapun
+őrködő fegyvereseket nézte, nemes inast szalajtott a jó előre
+leeresztett felvonóhidig s maga is ernyőnek emelt tenyere alól tekintett
+ki a meleget táncoltató szürke útra, tikkadt zsombékra, aszott mezőre.
+
+– Hahó! Jün! Hahó! – hangzott le a kaputoronyból. A várbeliek kitódultak
+a kapu fejére. A mozgolódó őrség rezzenve mintha kővé vált volna. Az
+északi bástyáról dörrenve üvöltötte egy öreg cannon a vár örömét az
+érkező elé. A fogadására előre küldött lovas csapat fénypontokat
+csillantó porfelhője már visszafelé gomolygott. Mária kimerülten ült le
+a hüssön az őrség üresen maradt padjára s csak egymást gyömöszölő
+ujjaiban s szeme ragyogásában volt élet.
+
+Dobogó paták, zörgő kerék; a hid konog; éljenrikoltás, pattanó
+karabély-salve: itt van! Mária föláll, nagyot sóhajt s nem tud előre
+lépni… Megfogyott ő is!… Arcát nyomja a paszománt, de két karja ideges,
+szerelmes tapogatással vonja magához a délceg derekat; a göndör haj
+nyakát csiklandja s két száraz ajak tapad hosszan homlokához. S míg így
+állnak összeölelkezve, a menteszárnyat jobbágyi alázat csókjai
+lebbentgetik sorjában csöndes szeretettel. Aztán még sokáig néznek némán
+a kapualjban lassu léptü kis feleségét a lépcsőkön ölelve vivő megtért
+uruk után.
+
+– Hát megjüve! – Gonosz fáma kerenge penég felüle! – Ládd-é csizmáján
+minden vármegyéknek földjébül öszverakott királ-domb porát? – Fogyottabb
+ábrázatú, hogysem ennekelőtte! – Hej! bizony, országunk gondja csak
+németet velősít! – Elnéztem csak, hogy kedvelli kis nimötjit drága
+urunk! – Mégis csak előbb jüve haza az ur, hogysem gyermeke világra! –
+Ugy nézzen rá kegyelmed, királt koronázott urunk, ű tette kezével az
+nimet kolopra az koronát! – Ne álldogáljunk emberek! Dologra, hé! –
+Örömömben serre szomjuhozék! – Éljen az nagyságos úr! – fecsegett,
+fontoskodott, örült a lassan dolgára oszladozó várbeli népség.
+
+– Ugy elnehezedtem, ach, Miki! – panaszkodott kedvesen urához simulgatva
+Mária. – Ez kicsiny ne légyen, talám meg is haltam volna, ollyan igen
+felette szántam oda maradásodat! Osztán jó vala üdőd ott mulatása?
+
+– No, te, mit apolgatod kezemet? Szájamat inkább! – és hosszu csók után
+elgondolkozva folytatja: – Üdő-mulatás? Mondjad, üdő-lopás!… Osztán
+tudsz-é még szeretni egy illyen csirában áporodott palatinust? –
+kérdezte keserü-édes mosolylyal.
+
+– Ne, Miki, ne, fáj nékem mastan az tréfa-szó! – borult a bánra sirásba
+hajló apró nyögésekkel.
+
+Zrinyi gyöngéd izgalommal kezdte simogatni a kis fejet.
+
+– Fáj valahun?
+
+– Mán nem! – szólt Mária és nevetett: – Jó nékem, hogy itten vagy!
+
+– Nékem is jobb, – rezgett vissza komolyan.
+
+– Édes uram, mondja hát kegyelmed! – biztatta hizelkedve beszédre Mária.
+
+Zrinyi sokáig nem felelt, csak simogatta egyre görcsösebbé váló
+gyöngédséggel az asszonyt. Egyszerre csak abbahagyta s keze ökölbe
+szorulva lendült a levegőbe:
+
+– De kirázom még, jün ollyan üdő, fejekbül az kevély német gondolatokat!
+
+– Miklós!
+
+– Tétova kerengtünk hónapokon által Posomban! Töltek az hasak jó borral,
+elmék német planumokkal s az magyar urak, valamint óriás lovas balletto
+figuránsai, táncultak az bécsi aranyborju környül! Minden órán csömörlet
+emelte szüvemet ajkimhoz, hogy arcul ukádjam üket keserüségem minden
+undokságival… Ó, meghasonlás lén úr fölöttem, tenéked mondom, Máriám!
+Nem az, hogy palatinusságra nem meheték, hanem az, hogy veszett nevü
+köztek az magyar, kinek érzése nem német pórázon ugat!
+
+A dobbanva emelkedő dolmányon nyugvó kis fej ideges forgolódásba
+kezdett.
+
+– No, galambocskám!
+
+– Mán semmi!
+
+Zrinyi megrázta a fejét: milyen önző bolond, éppen most rontja az
+asszonyt dühe föltálalásával. Mi az egész világ palatinussága ez áldott
+méhü kis feleséghez képest! Beszélj hozzá, kérdezd meg egészsége,
+foglalatossága, a birtok állapotja felől…
+
+Mária sírva fakadt:
+
+– Miklós, úgy fáj!
+
+– Csendesz elmével türjed az természet rendölésit, kis feleség!
+
+– Igen! igen! – helyeselt ingerülten a szenvedő asszony, – édes
+szerelemnek képiben roszat csináltok nékünk, szegény asszonyi
+állatoknak, ti férfiak, osztán csak, kényetek töltvén, türhetetességet
+prédikállotok! Bizony nagyon nem szép tülled… Jaj! Miklós! Jaj!… Ereggy,
+ereggy, nem akarom látásodat! – s a szőnyeges, párnás padon ültében
+sírva szegte fejét a falnak.
+
+Zrinyi fölállt s habozva nézett körül, mihez fogjon. Az ónas ablak íve
+fekete rajzos fény-kendőt terített a földre s a rézsutos sugárhasábban
+szürke tejút kavargott. Mit tegyen?
+
+– Mégis itten vagy? – nézett körül ismeretlen erő segítségét kérő
+könnyes szemmel Mária. – Jaaj!… Ereggy!
+
+Zrinyi a tehetetlen nagyakarat lázas ötlet-keresésében nem mozdult. Az
+asszony, ajkába harapva fájdalmát, vonagló arccal lihegett.
+
+Te oktalan! Hát… hátha már itt van az óra! Mit tudod te!? – s vissza se
+tekintve az ajtónál termett. A folyosón megállt, merre menjen. Angelo
+után akart kiáltani vagy a frájt idekurjantani… Szaladj, hogy későn ne
+legyen! Futott s csizmája alatt kongva méltatlankodott a kockakő. Csak
+meg ne lássák! Szíve a torkában dobogott, amint a lépcső fejénél
+megállt. Ott megy valaki! Kiszáradt torkából rekedten szabadult a
+kiáltás:
+
+– Hé! az frájt, bábát! – s nagy erővel fujta ki melléből a bennszorult
+izgatottságot.
+
+A legény ijedten iramodott neki a parancsszóra.
+
+Öregszel, bán uram! Kis futás, nagy nyögés! Mi lelt? Tönkre zaklattak
+benned minden ideget, minden húrt a pozsonyi napok! Beteg vagy!
+Izgalommá peshedt benned az erő, melyet nemzeted, császárod nem
+méltatott kegyelmesen fölhasználni. Belerokkansz ebbe a buzgásba, mint a
+nádasba kivert, tehén után bőgő bika! Hiszen fájdalommal születünk! A
+természet rendje ez! Mitől félsz? Mitől remeg inad? Pattogsz,
+meg-megállsz, mint a bolond óra!
+
+– Istenem! istenem! gaz, bitang életem kegyelmes ura, mikoron adsz
+csendeszséget háborult szüvemnek?… No, jünnek, bán, erősség!
+
+A fráj kettesével mérte a lépcsőfokokat; a nénike tipegve szaladt utána.
+Angelo pedig már ura mögött állt némán, komoly-mozdulatlan.
+
+Délelőtt, dél, délután futkosásban telt el. A bán nagy, sietős léptekkel
+járta a termeket, udvart, istállókat. A fegyvertárban megkoccantott egy
+paizsot, suhintásra emelt régi szablyát, a polcról könyvet vont elő,
+beletekintett és visszadobta, a kápolnában imádkozni akart, az ólaknál
+kedves kopója után kiáltott, az istállóban faron lapogatta Délia
+paripáját, a bástyáról egy percre belemeredt az aranyban fürdő zöld fák
+remegésébe, egyik kapun álló kezéből kivette a hosszú puskát, megnézte,
+fel van-e kovázva, a puskaporos torony ajtaján megpróbálta a lakatot.
+Névtelen, céltalan, bizalmatlan, néma ellenőrzés hajszolta napestig. A
+rendelkezése szerint minden negyedórában utána futó nemes inas
+közeledtére megfordult, szó nélkül vette tudomásul, hogy még mindig
+semmi; intett s maga tovább sietett. Alkonyatkor megállt a szürkülő
+udvaron, szép szőke haját neki lengette az erdők felől kerekedő hüsitő
+szélnek s megindult a ház felé.
+
+Mária ajtaja előtt megállt s meghajolva hallgatódzott: távoli zúgó
+kopogás… Nem, semmi! Csak a halántékán lüktetett az ér. Lábujjhegyen
+lépett odább s benyitott a szomszéd szobába. Az asztal fölött magányos
+gyertya lángja táncolt. Egy alacsony széken kis fakád, szerteszét
+fehéren szikrázó gyolcs-ruhák, pólya, kötött kis ujjas, gallérkás, hátul
+nyitott ingecske… A bán egyszerre megenyhült; a szivében balzsamos
+zengéssel felkerekedő béke valahogy homályos látásuvá melegítette el
+szemét; keze gyöngéd szerelemmel babrált a kis ruhákon… Főkötő! Öklére
+huzta a kis jószágot s úgy simogatta. Könnye most már kibuggyant s
+lehellet-könnyű, forró utat vágva csurrant le arcán.
+
+Mária odaát felnyöszörgött. Zrinyi, mint akit rajtakaptak, ledobta az
+asztalra a főkötőcskét s a benyiló ajtóhoz lépett… Halk csoszogás, más
+semmi!… Benyitott.
+
+A nénike ide-oda tapogva rakosgatott; a fráj a szoba közepe felé
+előrehúzott ágy fejénél állt. A mennyezettelen nyoszolyában elnyúlva,
+fáradtan, félre hajtott fejjel, lehunyt szemmel szendergett Mária. A
+lépéscsikorgásra föltekintő kimerült arcon bágyadt mosoly felhője futott
+át. A bán leült az ágy szélére, megfogta a kis forró kezet s
+lelkiismeretfurdalásos szánalommal nézte a fehéren remegő ajkakat. A kis
+kéz megrándult s makacs szorításra kapcsolódott. Zrinyi tehetetlen
+kicsinnyé törpülve nézte, csak nézte, hogy tépi, rázza a belső fájdalom
+a petyhüdt puhaságú, gömbölyü tagokat. A nénike jött-ment, tett-vett,
+egyszer csak odalépett a bán háta mögé s nagy tiszteletteljesen
+mutatóujja bütykével vállon bökte.
+
+– Nincsen javára nagyságod látása! – morogta a hirtelen megforduló
+arcába.
+
+– Igaz, igaz! – motyogta a bán zavartan, mintha csak elfelejtette volna
+és sietve engedelmeskedett az ismeretlen hatalom rejtélyes katonájának.
+
+Az ajtóban megfordult. Mária felpillantott. Még be se húzta maga után az
+ajtót, a néma tekintetre már rá borult az ólmos pilla kéksége.
+
+A gyolcs-mező közepén még mindig vigan járta táncát a gyertyalidérc…
+Istenem! előbb nem is látta: bölcső! Ó, mámoros álomba ringató bölcs
+bútor! Fáj az élet? Tente, baba, tente! S elalszol! Mért tudjuk mi
+minden lépésünket, öntudat, kegyetlen hóhér?… Bölcső! A kis fiamé!…
+Meglódította s úgy nevette magában esetlen ingását. A szomszéd szobából
+átható elfojtott kiáltásra összerezzent; lefogta a bölcső járását, úgy
+figyelt. Semmi! Egy darabig mozdulatlanul állt, aztán az ablakhoz
+lépett. Csöndet parancsoló marokkal nyitotta fel… Az óriási távolságokra
+domborodó augusztusi égbolt sötétjén szikrázó, komoly derüvel remegtek a
+csillagok… Mért remegtek ti is?… Nekitáguló szeme merev ragyogásúvá
+iparkodott nézni a legtündöklőbbet… Eh! Lendítve emelt az ablakhoz egy
+öreg karszéket, óvatosan beleereszkedett s fáradtan hunyta be szemét.
+
+… aztán a nádor állt fel… iratot csempésztek házába… kötelességszerüen
+elénk terjeszti az örökletesség mellett cincogó érveket. Hahá! Zúgnak!
+Jól teszik: a magyart gyalázza minden sora… Szunyogh jól beszélt!… Utána
+ő!… szisszenve néz össze Lippay és Wesselényi. Zúgnak. A zöld ház falát
+majdnem szétrepeszti a tiltakozás. Ezt megcsináltuk! Nem dugtuk mégse
+nyakunkat önként az örökletesség igájába, pedig Lippay már ott állt a
+járomszöggel, hogy felszarvazott ökörfejünket ki se vonhassuk belőle.
+Azért is csak választottunk! Mi akartuk Lipótot, nem apja nyomta
+örökébe!
+
+– Táncomra szabtalak benneteket!… Szt!
+
+Odaát mintha megállt volna az élet.
+
+Fiu lesz? Ádámnak nevezzük majd… Ha lány, biztosan Mária. Milyen lehet
+az asszony fájdalma? Szereti vagy undorodik tőle? S ha életet adva
+magáét veszti? Te leszel az oka! Sírba szeretted ezt is! Mindennapos
+kínt okozva fog előtted férfivá serdülni, kit legigazabban
+Lelkiismeret-furdalásra keresztelhetnél. Kire fogod bízni? Egyedül
+özvegységedben mogorva száraz dajkává fogsz keseredni… Ejh! mindig csak
+rosszat! Ugy turkálsz elkinzott elméd szülte gyászos képekben, mint
+felcser a nyüvel rothadt sebben!
+
+A koppantatlan gyertya, viaszát féloldalt lesirva, elnyult lánggal
+lobogott.
+
+… dél melegétől két hosszú órán át zsibongtak a derék karok és rendek…
+köztorokkal ordította a bolond lelkesedés: Vivat Leopoldus Primus
+Hungariae Rex! s kint a tornyon verték a dobokat, fujták a trombitákat;
+elpukkant az öreg basiliscus-ágyú s ugatva feleltek rá a kisebbek
+sáncról, bástyáról.
+
+– Csak Mária el ne szerencsétlenedjék! – morogta bajuszába.
+
+… s míg az érsek panquet-je dús asztaloknál feszengett, részegen, torkig
+lakva sipolt, táncolt, mulatott uccán a nép.
+
+Mi az? Hogy az ember agyára ül ez a nagy csönd… A kutyák sem ugatnak, az
+őr is tán alszik odafönt, tülke ölében hever… A német vitézek hát az
+elmult januárius huszonnegyedikétől számított három év alatt kiviendők…
+az országból… és… Mikulich Sándor… pörbe fogható… igen… hogy is?…
+gyűlést mikor tartsak?… igen… majd…
+
+Nagyot ásítva fogta tarkója mögé tíz ujja fésüjével kétfelől a haját s
+elaludt.
+
+… a három lépcsős császári trónon olyan ismerős arcu ember ül, nem tudja
+kivenni tisztán vonásait. Az ország tiz főzászlaját nevetős arcu urak
+markolják az oltár két oldalán, amelynek legfölső fokáról a
+nádorhelyettes – hisz ő a nádor maga! – harsányan kérdezi: «Akarjátok-é,
+hogy az jelenvaló groff Zrini Miklós, aranygyapjas vitéz, Lengyelország
+gubernátora, Magyarország királyává koronáztassék?» Buzgón kiáltják
+háromszor – a Ráttkay hangja hogy kihallszik! –: «Akarjuk! Éljen az
+király!» Letérdel és haragszik: «Ráttkay tegye fejemre az koronát!
+Esztergami érsek ű kényem szerént!» No, dobok és trombiták ott az
+erkélyen! Igen, így! Tra-rá, tra-rá, trarara-rá! Ne feledjük el,
+evangéliom után két aranyat kap az érsek. Hát Péter lett a bán, ő tartja
+kezében az ország almáját! Hisz én akartam! Igen! Jó! Piros-fehér-zöld
+posztóval bevont hidon haladunk a zárdatemplomba. Elől a zászlók, utánam
+harminc püspök. A tér fölött a Rathaus tornyáról milyen kötél vonul
+keresztbe? Egy ember van rajta. Szépen elém ereszkedik. Intek neki. Már
+a templomban vagyunk. Letérdelnek mind a tizen. Szent István kardjával
+jobb vállon ütöm őket háromszor. Igy lesznek az aranysarkantyus vitézek.
+A sarkantyujuk nem arany! Ez nem rend! Körüllovagoljuk a várost. A
+sáncokon mindenütt siposok, dobosok. Nem hallok semmit. Hogy is van? Az
+ott már a Duna! Leszállok a lóról. Egy, kettő, három, tizenhárom
+lépcsőfok. Fölül a nemzetiszin mennyezet. «Esküszöm az élő Istenre,
+hogy, mit? privilégiomotokat, szabadságitokat, immunitástokat…» Egy
+szökellés a királydomb. Suhintás erre, suhintás arra, emerre, amarra.
+Fáj a karom tőle s a nyakam. Suttogva búgnak az ágyuk. Föl a várba! A
+mentém gombja, paszomántja 30,000 forintot ér. Hejh! nádor, velencei
+követ! Ne hajtassatok olyan eszeveszetten! Egymásnak mentek! Egy ember
+odaszorul… A feje! Milyen sikoltás!!!
+
+Rémülten ébred ültében, két kezére támaszkodva. Homlokához nyúl. Súlyos
+verejték gyöngyei morzsolódnak szét tenyere alatt. Ki kiáltott?
+Hallotta! Nem álom! Hogy is volt?… Istenem! Mária!
+
+Meggémberedett nyakát megcsavarva fölugrik. A gyertya üszkös béle
+feketén lóg, tövén pislog csak egy kis kékes láng… Mi az?… Ki sir?
+
+– Öllee! ölleee! – rí odaát keserü fájdalommal egy ismeretlen, vékony
+hang.
+
+Ugrana, de nem mer. Az ajtó nyilik.
+
+– Nagyságos uram, leányt szüle asszonyunk!
+
+– Mind csak egy! – kiáltja s már a szobában van.
+
+– Jaj! – neveti eléje bágyadtan, hihetetlen boldogsággal kipirult,
+megszépült arcán Mária, – ollyan jó mast!
+
+Az asztalon valami kis fehér vászon-csomó mocorog csöndesen. A fráj
+fölemeli a ruha egyik csücskét s Zrinyi idegenkedő, sajnálkozó mosollyal
+nézi az elnyult fejü, csupasz aggastyán arcocskát. Mintha a képen látott
+öreg Löbl lenne nyolcvan esztendős korában!
+
+A nénike fehér pántlikára csomózott bizonytalan dolgot nyújt a bán felé:
+
+– Az köldök-madzag! Ha hét esztendős lészen s megoldja maga kezivel, jót
+jegyez!
+
+– Hát osztán bizonyosan leány? – kérdezi a bán.
+
+– Mán amiként én látom, az! – heheg az öreg asszony szemérmetlen
+tréfája. Azzal kapja a vászonba csavart cseppséget s megindul vele a
+másik szoba felé. A meleg viz már vár.
+
+– Ollyan jó mastan! Alhatnék! – pihegi boldogan Mária.
+
+– Mán penég aztot nem szabad! – mordul vissza komoly figyelmeztetéssel
+az öreg. – Könnyűképpen amoda Túl lenne csak az megébredés! Nem! Nem! Ne
+sivíts, no, fürdő lészen, ember-magocska! – lapogatta meg görcsös
+ujjaival a kis feneket.
+
+– Nagyon fájt? – kérdezi bugva Miklós.
+
+– Bizony hogy fájt – mosolyogja az asszony. – Örülsz?
+
+– Örülök! Hogyne!…
+
+– Ha csak leány is?
+
+– Ugy is!… Hát… inkább akartam volna fiat, de lett, az mit Isten adott,
+csak ű szent fölsége éltesse!
+
+A föld peremén szunnyadó hajnal most rugta le magáról könnyü takaróját.
+
+
+XIX.
+
+A csöndes vár gazdája magába tört, de csak annál nagyobbra nőtt
+dölyffel, nyugodtan nézett a jövőbe: csak még egypár, feszülő izmu lépés
+ebben a taposó malomban, aztán csakugyan jön a kardforgató,
+seregrendelő, szabad, nagy élet. A lengyel havasok hágóin át fog győztes
+hada élén új királyt hozni Magyarországnak! Milyen jó, hogy nem lett
+palatinus! Csak szükebbre cserélte volna a nyakát rángató pórázat! Minek
+az? Megy! Megy, amerre csillaga hivja! De előbb itt rendbe hoz mindent…
+Rossz szolga, vigyázzunk! – suttogják a kis auerspergek a sirja után
+nyögő császár fülébe. Nem! Csak azért se! Zrinyi-ugyse, nem! Hej,
+országbiró uram, Nádasdy Ferenc s fekete üstökü, érdemes komédiás, jeles
+nádor, csak szaggassátok véresre körmötöket a király kegyelmének
+kaparászásában! Én megyek és nem kötök hajót a lovam farkára, hogy a
+Tisza-parton hagyjam, mert bizonytalan az Erdélyből való visszatérés…
+sőt ha kell, Délia farkát szép kontyba csomózva itt is hagyom:
+játsszatok vele törököt, hofkrixkraxban csipkésen, ülve hadakozó német
+retyerutyátokkal egyetemben, vén szamarak!
+
+Csecsemő lánya az emlő-bimbót még jól szájába sem tudta fogni, már
+Varasdon praesideált országa rendei előtt. Lelkiismeretes pontossággal
+magyarázta, alkalmazta az országgyülésen kieszközölt articulusokat,
+amelyeknek kedve szerint való megszövegezéséért három erszény tallért
+kapott a kancellár. Bizottság ide, bizottság oda, utasítás-készités,
+egyéb fő, állami szecska-vágás, praedaucius, oláh, németek
+megfenyegetése; aztán asztal fölött sápítozó vagy pökhendi, csaholó,
+nagy ménkü fontos megbeszélések, lázadó jobbágy ellen királyi
+engedelemmel lóra ülés, erdőn-síkon paraszt-vadászat… De horvátok! Mért?
+Ha ki bánt, ha horvát is, vére éppúgy szökken, mint a töröké s a
+béle-metélt muszulmán nem büdösebb, mint a hagymán hízó horvát jobbágy!
+
+Utálat mégis! Emberek pecérje lettél, Miklós úr! Mint tövén rokkant
+napraforgó, úgy áll a kerék s fura, véres emberrongy mocskos bocskora
+csüng alá küllői közül. És Bécs nem akarta, hogy a horvát bán horvátot
+törjön kerékbe: legyen mit rabszíjjra fűzni Kostajnica basájának, mert
+félő, hogy kifogy a derék faj és stiriai pocakokba sussan majd a
+muszulmán kopja!
+
+Egy-egy három oszlopos, háromszögü akasztófa alatt úgy rántotta
+megállásra rémülten horkanó lovát, mint maga az Igazság! A füzes felé
+sikamlva rohant a menekülő s fent a dombon, Zrinyi mögött, derekas munka
+után nagyokat fujva törölte le dolmánya ujjával a ráfröccsent vért
+Patachich kapitány.
+
+Igazság! Kemény munka, szép szó. Kerékbe töretni! Görbedt gerincü horvát
+kuvaszokat?… Nem! Bécsi puhákat, nyálas pulyákat! Az lenne mulatság!
+Igen! Magyar úr kellene nyakatokra, ki jól szügyön vágna taréjos
+sarkantyujával, hogy abba gebbednétek! Magyar úr! Bécs fölött! Magyar
+úrnak táncolnának a Favorita sorompói között a tornajátékos lovak, neki
+nyílnának terraszain a virágok s magyar úr talpából nyalná ki a bécsi
+csürhe a csengő aranyat!… mint Mátyás király…
+
+Mátyás! Milyen zengő emlékezetü név! Mátyás… nemcsak kénnyel lett
+király, hanem in manu forti!… Erőhatalom!… Bár máskor is éljen vele a
+magyar, ha Mátyás királyra találhat… In manu forti!… Eh! csak jönnének
+már, csak hivna már Rákóczy! Elég volt az ugar-törés… Szűz föld! új cél!
+
+A decemberi jegen, havon recsegve érkező bécsi munitio után végre
+egyszer csakugyan régies formáju, kopott nagy landkocsi nyikorgott át a
+felvonóhidon az épület elé. A bán maga sietett a vastag bundákból
+görnyedten, ravaszkás, bizalmatlan körültekintgetések között kimászó két
+úr fogadására:
+
+– Vártam mán kegyelmeteket!
+
+A vendégek dünnyögő alázatossággal, össze-összepislogva csoszogtak
+befelé Zrinyi előtt kapualjban, folyosón, ahol egymás mentéje szárnyát
+meg-megrántva bámészkodtak szét a fegyverrel rakott falakra.
+
+A bán, mielőtt behúzta volna maga után könyvesháza ajtaját, még egyszer
+kitekintett a folyosóra, aztán nyilt, derüs arccal fordult az urak felé.
+
+Ébeni István uram már nagy gondolkozó huzakodásba merült törökösen
+borotvált fejének üstökével, mint aki nem akar beszélni egyhamar, de
+észrevévén, hogy Zrinyi arcán csodálkozássá hökkent a nyilt öröm, mégis
+csak megszólalt:
+
+– Eppeg jó, hagy béérkezénk nagyságad várában, merthagy künn és az hó!
+
+– És bizony! – bökte fel száraz, sovány góbé fejét Nagy Tamás.
+
+Zrinyi az ablakhoz lépett, neki vetette hátát a keresztfának s
+rámutatott két székre. Az ezer furfangtól remegő szarkalábas szemü két
+arc ösztönszerüen igyekezett kibujni a kellemetlen megvilágítás alól:
+Nagy Tamás a könyvekkel, papirlapokkal teleszórt asztal mellé telepedett
+le lógó fejével s félszeme az irásokra sandalgott. Ébeni uram a fal
+mellett huzódó padszékre kuporodott.
+
+– Erössen megfáradtam! – nézett szét bizonytalanul, közben alig
+észrevehetően Nagy Tamás felé billent a feje, de az úgy tett, mintha nem
+látta volna, fordult egyet ültében s elkezdte szálazni bus-kajla tatáros
+bajuszát.
+
+– Hát, uraim, mi ujság? – igyekezett a bán a dologra térni.
+
+– Atyafiui szeretettel s tiszteletadással s igaz szívbéli őrök
+szalgálatjával két paripát kűld méltóságas, kegyelmes urunk nagyságas
+uramnak.
+
+– Köszönöm! És?
+
+– Egyébaránt egészségben vagyan urunk mind cselédivel öszve, kihez
+hasanló jókat kéván s reményl nagyságadnak is! – folyt a derüs
+behizelgés Ébeni István ajkáról szélesen, elnyújtva, jó erdélyiesen.
+
+Ugy mérik szavukat, mint zsidó a kölcsön-pénzt! – gondolta Zrinyi a
+keresztbe fonta a karját mellén és hallgatott.
+
+Nagy Tamás a félig írt ívet sillabizálta hunyorogva: «… és az mi nagy
+Mátyás királyunk palástolhatták gyarlóságokat. Egyébbül én az mi
+királyunkban alig találnék vétket… Az ő szerencséje mindenütt nagy volt,
+mert az szorgalmatossága véghetetlen, mert fáradsága untalan, mert
+bátorsága győzhetetlen, mert vigyázása megcsalhatatlan. Nem csuda azért,
+az szerencse hogy pórázon járt…»
+
+Ébeni a csillagos égboltot ábrázoló mennyezetre emelte tekintetét, amely
+óvatosan siklott tovább lefelé az áttört mívű, keleti rézlámpás hosszú
+láncán. A lámpáson jó sokáig elmerengett, de végre is a nagy csönd halk
+fészkelődésre indította… Egyszerre csak homlokára csapott görcsös,
+csuzos ujjaival:
+
+– Tamás úrfi! Kegyelmed nem is mandja s nékem majd kiese elmémböl, hagy
+urunk levele még zsebemben lapúl! Éjnye, éjnye, instálom nagyságad
+bacsánatát, – azzal fölgombolta dolmányát s hosszas kutorászás után
+valami belső rejtek zsebből kiemelte az összevissza gyűrődött iratot. A
+térdere fektette s elkezdte simogatni, de Zrinyi eléje lépett, rideg
+engedelem-kéréssel kivette kezéből a fejedelmi kéziratot, s még a
+szomszéd szoba ajtajához sem ért, a feltört pecsét puhán hullt a
+szőnyegre.
+
+A két ember egyedöl maradt. Mosolyogva néztek össze ugyanabban a
+pillanatban, aztán elkezdtek egymásnak integetni. Nagy Tamás vállat vont
+s bajusza egyik végét fujogatta csöndesen a levegőbe. Majd fölkelt s
+maga is a lócára telepedett Ébeni mellé.
+
+– Nagy szamár kegyelmed! – bökte oda Ébeninek bajusz-fujtatás közben.
+
+– Tám csak nem?!
+
+– De tám igen!
+
+– Csinálja kegyelmed jabban!
+
+– Majd ha nékem ád titkoson száz tallérokot az fejedelem!
+
+Ébeni arca egy öreg kinaiévá vigyorult a belső jókedvtől:
+
+– Be accurate túdja!
+
+Szemközt hirtelen fölpattant az ajtó. A belépő bán szava ingerülten
+sivított már a küszöbről a lócán kushadók felé:
+
+– Hát perplexióban vannak kegyelmetek, mi?
+
+– Nehez állapat ez urunknak, nagy jó uram, s az bőlcsesség sem
+határtalan! – nyújtotta a szót Ébeni.
+
+– Mehercule! – kiáltott Zrinyi, türelmét vesztve, az összerezzenő
+erdélyiekre, – princeps Transsylvaniae affectat coronam Poloniae!… Mit
+bolondoskodunk?
+
+– Balandaskodunk? Instállom nagys… – hebegte Ébeni.
+
+– Igaz magyari szűvel kérem ű nagyságát, ez dücsőségtül messzére
+vettetett sötétségbül emelje ki mán az magyar nevezetet. Sőt jó lészen
+ügyekeznie, ha valamely derekas dolgot akar végben vinni, mert úgy
+látni, hogy az fatum nagy változásokat készít… Ferdinandus szinte hogy
+halódik s Leopoldus… ű tudja!… Nem az, kivel vet szövetséget, az
+lengyelekre zudult svécussal vagy magával az lengyellel, hanem az, hogy
+hada erős, tisztviselői jók, generálissa próbált, discretus, marhás, sok
+értékű úr, igaz ember légyen! Erősnek sok az barátja, gyöngétül az
+meglévők is elpártolkodnak!
+
+A két úr sűrün helyeselt, de csak úgy némán.
+
+Elejbük ment félutig! Csak annyit kellene mondaniok, hogy ezt a
+független, próbált vitézségű urat megtalálta a fejedelem a horvátok
+bánjában…
+
+Ébeni lehajolt, följebb rántotta csizmája egyik szárát, üstökét
+hátrasimította, aztán a másik száron is húzott egyet, végre fölállt:
+
+– Nagyságad tehátlan, mint értém, ha jól értém, javallja az lengyel
+expeditiot!
+
+Zrinyi az ajkába harapott.
+
+– Urunk nevében nagyságadnak hazzánk való gratiajáért köszönetünknek,
+háladatas köszönetünknek ajánlása után búcsut vészünk nagyságadtol. Az
+Ur lakazzék ez várban minden kegyelmével!
+
+Üstök-csavarintás, alázatos kézcsókok, bajusz-pederítés s már az ajtó
+felé csoszognak Rákóczy becsületes főember szolgái.
+
+Ébeni engesztelő alázattal fordul vissza a gyors távozáson szótlan
+sértődésben álló Zrinyi felé:
+
+– Instállom alázatasan nagyságas uramat, az főbb magyar uraknak
+tetszések győjtögetésében szűkecskére szabatatt az üdőnk!
+
+A bán gúnyosan bólogatva helyesel.
+
+A két ember újra megindul, de most meg Nagy Tamás fordul vissza:
+
+– Judex curiae, Nádasdy uram portája az közelebb statio!
+
+Azzal hajbókolva, instálva, sok szerencsét, egészséget kivánva
+sündörgött-fondorgott a két úr kifelé.
+
+Mögöttük döngve zuhant be az ajtó az élesen csattanó zárra.
+
+Ébeni ijedten állt meg a folyosón:
+
+– Bécsapá az ajtót!
+
+– Bé ám az szél! – pislantott ravaszul Nagy Tamás meg sem állva.
+
+
+XX.
+
+A kárpit hasadékán enyhe fény szürődött be a barna selyem paplanra.
+
+Megint reggel! – dörzsölgette kábultan súlyos pilláju szemét a bán.
+
+Mária összehuzott, kis, gyerek arcával buzgón aludt. Zrinyi feléje
+fordult s öntudatlan mosollyal nézte egy ideig, aztán megcsavarta fejét,
+amely fáradtan hanyatlott az összevisszagyűrt párnára.
+
+Macska! Az asszony csak macska! Vinnyogó szerelemből, gyereksírásból
+telik ki élete és boldogan alszik! Nem tudtad, Miklós, mi a lassu méreg?
+A fejed üres s mégis úgy zúg, a derekad fáj és combodat köszvény metéli…
+S ha ez se volna…? Lendültél egykor, gondolatod lángoló tűzkoszoru volt,
+amely tetteid búgó ágyugolyója előtt sisteregve röpült s most csak hamu
+nagy terveid pislogó üszke fölött… Szerelemben zajló éjjelen asszonyba
+ölöd erődet; kábító álomköntös fogja tagjaidat nappal és bugyborogva
+forr epéd; kis lányod csókja íztelen, tej-szagú s mégis uj jövő
+rejtelmes kupolája domborodik már a puha tagokból!… Hogy kijátszotok,
+Természet, Isten, egy ilyen szegény, nagyerős férfit! Ez hát az élet?
+Szerelem, vajudás, szoptatás? S te csak kukorékos hangú kakas? Harcias
+tarajodat csak nősző elevenség remegteti?… Nyögj, csak nyögj, gondold,
+hogy a köszvény, pedig az öntudat hasgat…
+
+A zsinór után nyúlt s a kárpit ugrálva húzódott el a nyugvók elől.
+
+Hisz reggel van! Az éjszaka hazugság volt!… De akkor mért sötétebb a
+világosság, mint a homály? Mert Rákóczy úgy akarta?
+
+– Bolond, üdőtlen vállalat! – morgott föl hangosan.
+
+– Ach, ich bin so… – nyögött föl tétován, le-lecsukódó pillákkal Mária s
+szava kéjes ásításba szenderült.
+
+Zrinyi a homlokára ütött öklével; befordult s fölkönyökölve elkezdte
+simogatni a kis, puha, kerek kezet.
+
+Mária elmosolyodott, de nem mozdult, még csak pillája sem rebbent.
+
+Vén fösvény! Fél tőlem, persze! Javalltam a lengyel hadjáratot, igen! De
+Zrinyivel! Félt, hogy fölibe kerekedek… Fölibe? Hm! Nem is olyan
+lehetetlen! – cikázott szája körül a gúny. – Rám fogsz még szorulni,
+György bátyám, ha most nem, hát majd a győzelem idején! Lengyel földön
+ellehetsz nélkülem, azt hiszed? Jó! De Magyarországon vagyok még valaki,
+ha hüvelybe rozsdásodott szablyaként fityegek is ebben a pocséta-várban!
+Eh! Reggel van, munkára!
+
+Óvatosan eltolta a paplant s gyors mozdulattal talpra szökkent.
+Félkézzel lerántotta magáról a hálóinget s a mosdótál elé állt.
+Belefektette arcát a hideg vízbe s úgy töltötte tarkójára az ezüst
+kancsó csobogó tartalmát.
+
+Mária sóhajtozva neszelt föl, nyujtózkodott, forgolódott, kinyitotta
+szemét, de a mosoly megint csak szendergésbe merevült arcán. A bán
+meztelen derékkal hajladozva, a levegőt öklözve, békáját feszítve s
+karját kivágva igyekezett szerelemben puhult izmait felvillanyozni. Majd
+villódzva sistergő göndör hajának állt neki fésüvel s ahol nem simult,
+tépte. A bajuszát jó keményen szétkefélte s mikor elkészült, az ágyhoz
+lépett. Megfogta a takaró csücskét, úgy vonta elfelé lassan az alvóról…
+
+Mária durcásan tiltakozott az ébresztgetés ellen s ijedten takargatta
+hosszú hálóingével tejfehér, gömbölyű combjait, amelyeknek finom bőre
+reszketve libabőrödzött a goromba hidegben. Még a lábaujja hegyét is
+befedte, úgy panaszkodott gyerekes nehezteléssel:
+
+– Ne nézzen kegyelmed! Nem kelek föl igyen!
+
+– Nono! Nono! – csititgatta az ura nevetve; de látva, hogy az
+összegombolyodott asszony nem mozdul, tréfás-lovagias mozdulattal
+rájakanyarította a paplant, hogy csak a füle látszott ki alóla:
+
+– Jó éjtszakát, Zrininé nagyságos asszonyom… nékem aranyos kis, bolondos
+feleségem! – toldotta meg egy csókkal.
+
+– Gonosz kegyelmed! – villogott ki nevetős haraggal a két ragyogó szem a
+paplan alól.
+
+Mire elszánta magát, hogy fölkeljen, Zrinyi már a belső udvaron kémlelte
+a bátortalanul, ködlő fénnyel emelkedő napot:
+
+– Kikelet, de foga vagyon! – azzal jobbra fordult s az északi fal felé
+tartott, amelynek tövében ékbe vágott tetejü, alacsony, zöldre festett
+deszkákból összerótt kerítésen belül török rabok, bocskoros jobbágyok
+turták, kapálták, gereblyézték a kertnek odahordott televény földet. Az
+egyik sarokban a koppanó fakalapács ugrasztgatta véső alatt formálódott
+lassan kőpad, asztal; fölöttük már ott fehérlett a frissen összerótt
+lugas váza. Itt lapos faládikákban bággyadozó palánták vártak
+elültetésre; amott nyesett gyökerü, karcsu csemeték feküdtek egy
+csomóban. Az gondos trágya-ágyat vetett a rózsatőnek, ez zsineggel mért
+utat. A pávás, gránátalmás faragott kapufélnek támaszkodva, hón alá
+fogott pálcával nézte őket egy drabant, aki az úr közeledtére hetyke
+alázattal kapta le süvegét. A jobbágyok is süvegelve emelkedtek föl
+görnyedésükből; a rabok fejet hajtottak s kezük álmosan érintette
+mellüket, szájukat, homlokukat.
+
+– Kimszi? – fordult Zrinyi, kiléte felől tudakozódva, egy beesett, ólmos
+arcu, nyitott száju, ritkás ősz szakállu, kis, görbe rabhoz.
+
+– Abu Bekr ibn Aflah, ó, fényes tekintetü király-bán! Tanitó voltam
+messze, délen, a Fehér tengeren túl, El-Magreb-ben! És még messzebb, a
+sárga homokon túl… Tombuktu… Bölcsességre figyelmes füleid nem hallották
+talán soha ezt a nevet! Ott tanítottam s nagy dolgok tudósának
+tartottak… De az emberek fiai gonosz tejet szoptak… és vágtató tevén
+menekültem, szultánom!… Aztán harcoltam Allah – kinek neve legyen örökké
+áldott – Allah útján a hitharcot: a golyók a mezőn vészcsillagok gyanánt
+táncoltak… telt a hold és fogyott… teve, öszvér, ló, mind megfordult
+combjaim ollója alatt… és foglyotokká tettetek! – s karjait összehúzva,
+két tenyerét arca mellett lappal előre kiterjesztve fölsóhajtott: – O!
+létezőknek Alkotója! a királyok királya, világok ura vagy, aki e földet
+különféle nemzetekkel felékésítetted s annyi százezernyi embert
+fenntartasz, nekik erőt, országot és szerencsét adsz, miért teszed őket
+a mi foglyainkká s minket az ő foglyaikká?
+
+Zrinyi biztatóan, bátorítóan tette kezét az öreg vállára s odább lépett.
+
+– Maszlagtul részeg mast is, nagyságos uram! – suttogta a háta mögött a
+drabant.
+
+A bán egy darabig gondolkozva nézte a dolgozókat, aztán sarkon fordult s
+könyvesháza felé tartott.
+
+S milyen nyugodtan kapál! Mámor és bánat remeg a szemében s jól van így;
+nem lázad, nem dul-ful, csak könnye pereg s te már előre bosszankodva
+gondolsz a levélre, amellyel ajtód előtt vár rád a németek futárja.
+Magadat sajnáld, ne azt az Abu-t, hisz gazember! Tudod biztosan, hogy
+Kanizsán ládaszám várják vissza a tallérok s itt mégis turbánja koszos,
+kaftánya merő mocsok, koldusnak teszi magát, hogy dús sarcot ne nézzenek
+ki belőle. De sírt! Hamisság és igaz érzés bolondos keveréke ez a görbe
+világ!
+
+– Nyugodalom? Mán megént!? – gyürődött össze kezében a bécsi levél. –
+Hát azért se!
+
+Félóra mulva riadó berregett, harsant az udvaron. Egy ölelés az
+asszonynak, egy csók a szurós bajusztól ijedező fogatlan, tejes szájra,
+aztán lóra és neki a világnak!
+
+Aznap éjjel idegen barom bőgött a bán ólaiban s új foglyok suttogtak
+titkos ujságokat a régieknek a pince sötétjében, vasalt kézzel, lábbal
+vetve neki hátukat ültükben a nyirkos falnak: megint más nagyvezir van…
+a padisáh mindig csak vadászik, kint kóborol, nem hiába átkozta meg
+legyilkolt napja, Ibrahim, hogy úgy éljen, mint mezőn a vad… a
+Dardanellák bejáratánál a velencések köves ágyui, tűzgolyói hetven hadi
+gályát süllyesztettek a zöld vizek alá; volt, melyet diadallal vontattak
+Velence útján…
+
+A bán fáradtan, gondolat nélkül gondolkozva könyökölt ki ablakán: az
+imájában leborulót faron rugva rántották ki alóla a kis szőnyeget… az
+sem szed több adót!… egy kis vér, nehány barom, mellszorító futás dobogó
+lovakon, por és füst: így szedi a horvátok bánja nevetséges
+hírkoszorujába a szegényes virágot…
+
+A csöndes éjben bánat és ihlet feszítette recsegő, mély torokhang
+sajátságos lejtésü énekén szállt föl hirtelen a Korán egy szurája:
+
+  Ha az ég majd ketté hasad,
+  ha a csillagok széthullanak,
+  s egymásrá szakadnak a tengerek
+  s kifordulnak a sirhelyek:
+  akkor tudja meg a lélek, hogy mit kezdett és mit végezett.
+  Ó ember! vakmerős…
+
+Durva hang szitka csattant s az ének megszakadt.
+
+Az álmodozásából kirezzentett Zrinyi sietve csukta be az ablakot s amint
+megfordult, az ágyban kuporgó Mária szemének epedő ragyogásával találta
+magát szemben…
+
+A kert szépen haladt. A lugas léceire kötözött ráncos bőrü, ösztövér
+venyigéken már hasadt a rügy, a kis palánták életet adó lucsokban ülve
+hiztak s várták a napot. A ritkás szálu, zöld gyepágyak között reccsenő
+kavicsu, sárga, keskeny utak kanyarogtak. Zrinyi lehajtott fejjel,
+lassan lépegetett rajtuk.
+
+– Nagyságos uram! levél Grécbül! – lobogtatott valamit Migliani a kis
+ajtónál.
+
+Komolyan kezdett hozzá Zrinyi, de aztán elnevette magát:
+
+– Ez megént uszít az törökre! Sem vélem, sem nálam nélkül nem lehetnek
+az koszosok. Ha békességet tartok törökkel, az Grécnek rosz, ha
+fölbontom, Bécsnek nem jó. Azt szokja vala mondani illyes nehez
+állapatban Klobusiczky uram Posomban amoda akkor erdélyi szóval: «Mast
+légy akas Damakas!» He! Gréc tahát kezemben nyomintja az szablyát:
+hajde, törökre! No, Zrini, hecc, hecc! – mint ebeket bikára… Hát,
+atyaságod, az rabok közzül amaz vén Abu Beker-t ide, osztán elé az
+nagyobb fejér zászlóval! Szóljon nevemmel Kiss Farkasnak, bemégyen
+emberivel Kanisa alá, török volt, esméri üket… no! Légyen békesség, ha
+Gréc harcot akar! Légyen legalább igaz titulussa Leslie uram
+panaszolkodásinak, hogy tulajdon fejem szerént cselekeszek mindenekben,
+kik törököt illetnek. Amaz Abu helyében kérem az pasátul… hm! nincs
+török láncon mast tisztviselőnk, ugyé? Hát két derék köz rendet…
+Mavro-t… és kit még?… Velimirt, az kertészt, igen, igen! – fejezte be
+mosolyogva.
+
+Azzal egy intéssel elbocsátotta a pátert s szemeit összehúzva merült el
+gondolataiba.
+
+
+XXI.
+
+Az éjjeli mécses lángocskája hajladozva, meg-megrebbenve úszott a kis
+olaj-tavon. A kályha tompa süvöltéssel felelgetett a tetőn táncoló
+viharnak, amely erőszakos incselkedéssel rántott egyet-egyet az ablakok
+fatábláin.
+
+A tépelődésében elvánnyadt arccal szunnyadó Zrinyi riadva ébredt a
+szomszéd szobából felhangzó gyerek-sirásra, amelyet sipítva ragadt
+magával a küszöb-közön zörögve áttolakvó szél. A bán megemelintette a
+selyem-suhogással lebegő kárpitot: a mécses összerázkódó fénye sárgán
+esett a mély nyugalommal alvó Mária arcába. A szomszédban is csönd, csak
+a kicsi sír erősebben…
+
+S mi volt a vége? – gondolkozott tovább tarkója alatt összefont kézzel,
+– a király nem akarja a predauciusok bekebelezését s az áldatlan
+huzakodásban a mi karunk fáradt el előbb… no, igen, a telkek ujra
+fölmérve, beirva, ez valami, a szolgabiróságoknak uj határokat huztunk…
+az adózás alapja most már biztosabb… Nem is mehettem volna! Nem mehettem
+volna, ha hív is Rákóczy! Királyom ellen fogtam volna fegyvert, a jó
+Ferdinánd ellen, aki bizony no, csak szövetséget kötött ám a
+lengyellel…! Mi az, hogy senki se mozdul a rivásra?
+
+Lassan fölkelt, belebujt papucsaiba, hálóköntösébe s átnyitott a
+szomszéd szobába. A szemközti falnak támasztott divánon ültéből
+fölborulva aludt a kis, barna képü horvát szoptatós dajka.
+
+A sarokban, a födeles ágyacska oldal-rostélyán belül, göndör lenhaj
+hullámai között egy nyitott száju, puffadt kövérségü sárga arcocska.
+Középen, a magától meg-megringó bölcsőben összeszorított öklöcskéit
+csáposan rezegtető kisebbik; szája négyszögletesre görbült a panaszos
+ordításban.
+
+Zrinyi körülnézett, vállat vont s a bölcsőhöz lépett morogva:
+
+– Jüjj, no, kis Katám, tisztában teszlek!
+
+*
+
+Az alacsonyan gomolyogva rohanó szürke felhőtenger alatt, a vastag fehér
+takarótól roskadó fenyők tövében messze fölfelé, a felhőbe bujt csúcs
+iránt, ezer és ezer kis fekete pont nyüzsög az egymásba simuló hatalmas
+rücskök ágyazta szakadék mély havában, amely csak nem akar fogyni a
+csipetenként odább lódító lapátok, ásók elől. A ragadós hó alatt éles
+szikla, lépést csusszantó kavics; útnak híre, se hamva. A góbé
+elkeseredetten húzza vissza fogásig süllyedő s a végin is csak sziklán
+pendülő ásóját:
+
+– Komé! vajjon látja-é Isten az mü nyavalyáinkot?
+
+– Látja ugyan, de Isten úgy segéjjen, ő sem tehet róla! – hangzik háta
+mögül mély meggyőződéssel.
+
+Lent, ahol a szakadék völggyé tágulva simul el, övig áll a hóban Rákóczy
+György és sóhajtva néz föl a szürkén fehérlő máramarosi bércekre:
+
+– Nem ember ellenségünk, hanem Isten van ellenünk… Majd tisztességes
+halált kivánnánk inkább!
+
+* * *
+
+A csáktornyai vár északi kapujának hidján bocskorok csoszognak, taliga
+zörög; fekete föld, mész, cement, délről jött nagy terméskövek rázódnak
+a sovány, izmos, meztelen barna karokra függeszkedő nyikorgással befelé.
+
+Zrinyi a régi lőporos torony aljában állva beszélget egy nagy kalapu kis
+alakkal, akinek fekete térdnadrágja oldalhasítékán kacéran buggyan elő a
+vörös selyem betét. Az idegen harsányat kiált s a térdszalagrózsa
+fityegőjének arany cafrangja türelmetlen toppantásban verődik sovány
+ikrájához: a hangra egy föld-kupac tetején álló felvigyázó szaladva
+iramodik a cementet keverők felé. Aztán újra Zrinyihez fordul s mutató
+ujját magyarázva helyezi a papirlap egyik pontjára. A bán figyelmesen
+követi az erődítési terveken ide-oda szaladgáló vékony ujjat.
+
+Majd lóra ülnek s a szekerek, taligák sora mellett elléptetve a
+vadaskert hosszában ügetnek északkeletnek. A kis ember egyszer csak
+föláll kengyelében, beletekint a kezében lobogó papirba s tenyerét szeme
+fölé ernyőzve néz el a stájer hegyek dombokba haló lábától messze
+keletre elnyúló síkon.
+
+– Monsieur le comte, ide jönne a redoute, – mutat előttük egy dombra.
+
+Zrinyi helyeslően bólint s a dombra szöktet. A dombon túl tavasziasra
+dagadt patak piszkos vize fölött palló.
+
+– … le tout protégé par un redan avec flancs! – azzal a tenyerébe rajzol
+egy négyszöget, ami a redoute-ot jelenti, egy vonalat kanyargat elébe,
+az a patak, rá, a redoute-tal szembe, két kisebb vonalat peckel
+keresztbe, az a hid; a patakon túl egy megtörve lefutó s a hid felé
+szétnyiló száru éket vés körmével, az a redan, a pallót védő szöggát.
+
+– Jól vagyon, ingenier uram! – szól Zrinyi.
+
+Megfordulnak s a két paripa néma léptetésben süppedezik a kövér füvön.
+
+A széthasadó felhők közül kibukó nappal szemben szivárvány ragyog fel s
+Krakóban búg a harang, bőg az ágyu. A buggyos ruháju svédek tollas
+kalapjainak, az erdélyi hajduk vörös, zöld kucsmáinak tengere már a
+Visztula hidján túl hullámzik tolongva, mikor égre lendül a kozákok
+keresztes zászlaja, megremeg a borzas prémű süvegük mellé tüzött apró
+levelü, egyenes faágacska, s megindul a hihetetlenül karcsu és hosszu
+szigonyos kopják alul földet érő ritkás erdeje. Dob recseg, vezénylő
+kard villan a magasba s lendülve úszik a többiek után a moldvai zászlók
+szentje, ökörfeje s az oláh selymek sólyma. Ujra színes, függélyes, bő
+svéd redők rengenek előre a porfelhőt kapáló lovakon… s mikor a por
+elül, vágtató lóval lépésben menve halad előre, szemét a Wawelen
+hatalmas tömegben, karcsu csúcsokkal, hegyes tetőkkel fölmeredő királyi
+várra függesztve, fehér vont arany dolmányban Rákóczy György. Mögötte a
+svéd, erdélyi, kozák, oláh urak tarka, gőgös, diadalos mosolyu csoportja
+előtt, kerek polyák kalapját szemébe huzva, Würtz, Krakó kapitánya és
+remegő keze tartotta selyem zacskóban zörrenve verődnek össze a behódolt
+város kulcsai. Utána síp, dob, trombita, por s a hódító lovak ezreinek
+szivet döngölő tompa dobogása…
+
+* * *
+
+A négy sarkán négy kerek toronyba gömbölyödő vár festett falán kigyulva
+csillogott a két sor ablak az alkony tüzében. Lent, a sárga, kopár
+sziklák övezte kis öbölben csüngő vitorláju bárkák pihentek csöndben
+összebujva a ringatódzó vizen, amelynek millió apró bibor hullámocskába
+szökkenő opálos fénytakarója békén terült el messze, a lilával foltos
+barna szikla-hegyekig. Fent az egyik ablak ragyogása rezzenve nyílt
+sötét négyszöggé s a kikönyöklőhöz kongó harangszóval keverten verte föl
+a sós, nedves tengeri szellő a portorei hajósok, halászok dudával
+kesergő, síppal sikongó ünnepi, ájtatos bánatát.
+
+– Elhiszem, német szóra fogta apró cselédidet bécsi feleséged, mi? –
+folytatta Péter, a bán mellé könyökölve, a nehéz hegyi úton megszakadt
+szóváltást.
+
+– Nyughass mán, Péter! – mordult fel Zrinyi.
+
+– De nem! Nem lehet, hogy teljességgel németté apolgatott az Löbl leány!
+
+– Péter! – egyenesedett ki Zrinyi.
+
+– Hát osztán? Péter, igen, Péter! Vessünk számot egyszer ez életben,
+vitézlő bátyám uram! Te jüttél felém… én mán csak ha az temetésedre
+mentem volna Csáktornyára…
+
+– Nem hozzád jüttem, jó testvér, az tengermelléki passusokat jüttem
+nézni, – szólt elcsendesülve, gúnyosan Zrinyi.
+
+– Mi okon vonyál ki hát barlangombul?… Mast itten vagyok és beszéllek.
+Én nem tanultam csehországi köntösöknek szabóságát, mint annyi sok más,
+vagyok, ki voltam s lészek, igaz horvát! Te? Elsőben magyarrá vedlett
+szüved, mastan meg… Eh! Mi dolog ez? Familiánk mint cometa szörnyen
+fénylett magasbul s mastan csak sindik, mint bujdokló fényü kicsinyded
+csillag! Bizony, Miklós, Katámmal gyakor szóval, sürü óhajtással
+szomorkodunk régi hirünk-nevünk gyalázatos veszésén… Jó, no, tudom, kit
+mond tekinteted: én csak én vagyok, alábbvaló nállad elmére, vitézségre…
+De nem vagyok így is sorban utolsó! Sirhatnék, Miklós, ha szároz szemem
+könnyet adna hozzá, látván irigy fátum alatt hajuló derekadat… Kicsuda
+pántolódjék mind az világgal az köz bontakozott állapatja miátt Horvát-
+és Magyarországon, ha nem a Zriniek!?… Én csak úgy mondom, vedd eszedben
+az szót: jobbágyinkbul nyolc ezeret könnyű szerrel állathatnánk talpra s
+az holdultságbul husz-, huszonötezer katonát szedhetnénk soldra…
+
+– Mit akarsz? – búgta, föltolakvó gondolataitól félve, a bán.
+
+– Azt, kit illenék, hogy te is akarj! – vágta szemébe merészen Péter.
+
+– S ha akarom? – állta a kihivó tekintetet Zrinyi.
+
+– Hejh! akkor! – s fenyegetve lendült Péter gróf ökle a terem falán
+függő, valami régi, füstös király-kép felé.
+
+– Akkor… akkor… várjuk, szép öcsém, az jobb üdőt, – csapódott le a bán
+csontos, izmos keze büszke öntudattal öccse vállára, – kinek szelleti
+Lengyelországbul fujdogál erre alá!
+
+– Keljünk eleiben! – gyult ki a vakmerő remény Péter szemében.
+
+– Nem, Péter, nem! – morogta ujra magába süllyedve Zrinyi.
+
+Az uszkokok főkapitánya elkedvetlenedve forditott hátat, majd
+visszapattanva fölkiáltott:
+
+– Mondd ki hát, hogy higgyek!
+
+Zrinyi szája gúnyos ívbe görbült, míg szeme Péter gróf lelkében
+olvasott:
+
+– … hogy magyarok közt királ kévánok lennem? – ejtett lassan, nyugodtan
+szót szó után, – s te palatinus?… Nem! Nem!
+
+– Velencés kezével?… Francuz… haddal? – suttogta lázas kiváncsisággal,
+egészen hozzá hajolva Péter.
+
+Az öccsére nem is figyelmező Zrinyi lelkében gyötrelmes örömmel
+született meg a gondolat…
+
+– De ország gubernátora, igen!
+
+A nagy teremben susogva, bugva kavargott a zavaros visszhang s a homály
+a tengerről föllépett a sziklákra.
+
+*
+
+Jobbról az enyhe lejtésű távoli hegyek zöldje felől a Schmielova vára
+alatt elsiető folyócska, balra a százszoros salvéval durrogó ágyuk
+füstjétől gomolygó magaslat; középen az egytornyu kis faluhoz kanyargó
+széles út. Az út mellett két felől, a szántássá taposott friss gyöpü
+síkon elszórva, arccal az útnak kisebb lovas csoportok; mögöttük
+két-két, innen a dombtól a falucskáig széles, szines, pikákkal,
+csidákkal tüzdelt csik, előttük a kapitányok ritkás arcvonala: kozák és
+magyar lovasság.
+
+S elől a dombon, amelyre fáradtan kúszik föl a falu útja, himzett
+nyeregtakarós lován Rákóczy György, Erdély fejedelme. Mögötte főemberei.
+
+– Keves az svécus, Kemény uram! – rezzen meg a fejedelem előre álló
+tömött szakálla.
+
+– De nem, nagyságos uram! – hangzik a bizonytalan válasz.
+
+– De bizony csak hét ezer vitéz! – bólint szomoruan, mint aki mindent
+tud, Rákóczy, s közben megfordul fejében, hogy a lengyelek mind
+elpártoltak tőle, még akik hozzá szítottak, azok is elhagyták,
+Lubomirski s a többiek, ki itt van, kevés is, rongy is… Szelepcsényi
+műve… itta a borát, lakta sátorát s a saját táborában érdekei ellen
+dolgozott… bécsi ötlet aljas eszköze… – Még az búcsuebéden is, – szólal
+meg hirtelen hangosan, – jól lakék, váltig esküvék Szüz Mária
+emlegetésével bővesen! Hajdu sem esküdhetik többet…!
+
+Az urak rábólintják az igent, tudják, kiről beszél.
+
+– Lator ember, én mondom, mert… – emeli föl kezét Kemény János, mikor
+Rákóczy int, s mögöttük oldalvást nagyot buffan a rézdob, fülsiketítő
+lármát okádva rebbennek föl a karcsu trombiták s a magaslat ágyúi
+nehézkes sietéssel fognak szaporább bömbölésbe. A fejedelem fehér
+paripája kifelé forduló patával, magas szögbe emelt, dagadó izmú lábbal
+indul meg; szálas farka a földet söpri. Rákóczy lekapja süvegét, combja
+mellett büszke alázattal feszíti hátra, dereka meggörbül s lehajló fején
+meglebben a frissen borotvált koponya üstöke…
+
+Szemben fodorított hosszú hajak, csipke-örvek, omló vonalu, könnyü ruhák
+sűrü rovátkája előtt egy szürke paripa keskenyülésü, hosszan lógó
+nyeregtakaróján ezer buggyanással redős bő, szalag-csokros nadrágszárban
+előrefeszülő két merev láb; nyeregkápában hosszú, cafrangos
+pisztolytasak; csipkehabos mell; jobbra egyenesen kinyuló kézben
+tollbokorba boruló föveg; legszebb hajlásu ívekbe simuló, klasszikusan
+egyenes arcvonalak; széles ajkon az orr tövéből elhajló vékonyka bajusz
+tiszta félköre; egyenes derékkal könnyü főhajtás: a szövetségese tegnapi
+első látogatását visszaadni jövő Károly Gusztáv, svéd király.
+
+– Serenissime ac potentissime rex… – remeg szinte meghatottan Rákóczy
+hangja.
+
+– Celsissime princeps… – harsan vissza büszke nyugalommal a köszöntés.
+
+* * *
+
+A vára udvarán lováról lelépő bán megtántorodott: mind a két lába
+remegett. Fáradtan csatolta le sisakját s amint homlokához nyult,
+gondolkozva kapta félre a fejét, aztán szeme elé emelve nézte az ujjai
+hegyére ragadt száraz vér porát, szivárgó vér nedvét. Sisakja belsejébe
+tekintett, külsejét vizsgálta s mosolyogva ölelte magához az aggodalmas
+ráncokba vont homloku Máriát:
+
+– Semmi, feleség, semmi! Kósza szablya-suhintás repeszté meg bévül ez
+pántot s az goromba szélü törés karistolá föl az bőrt… De az babócsai
+aga Allahjánál pipázik mán valahun pokloknak fenekén! – s ezzel aztán
+mintha el is mesélte volna egészen a Kanizsához közel ásott új sánca
+ellen támadó törökök ellen vívott ütközetét, tudakozódva folytatta: –
+Megjüvének Légrádrul, Varasdrul az harangöntők, kiket az bécsi ágyuöntő
+mester keze alá rendöltem?
+
+– Igen! – felelt Mária türelmetlen révetegséggel.
+
+– Az salétromcsináló ember?
+
+– Munkálkodik, édes uram, mint értem az várnagytul, de…
+
+– No! – nézett kutatva az asszony szemébe, akinek izgatottságát csak
+most vette észre, – Trézsi?
+
+– Nem jól vagyon! – felelte sírásra hajolva Mária.
+
+A füstös, összekapart mellvas zörrenve koppant a földön az épület felé
+siető bán mögött.
+
+– Trézsuka, kis cselédem! – hajolt kedveskedve ott fönt a beteg fölé.
+
+A halványsárga, kövéres arcban mosolyra nyilt a vértelen száj keskeny
+vonala; a két kis párnás kéz a poros, izzadt arcot paskolta:
+
+– Väterchen! Väterchen!
+
+– Látod? – fordult vissza bizakodva feleségéhez a bán.
+
+– Gott sey Dank! Mastan igen… de hun erőben, hun gyöngeségben, szinte
+minden órán fordul állapata… Jaj, jaj, édes uram! – fejezte be
+sopánkodva.
+
+– Vor dem Kinde! – intette rosszalóan hallgatásra Zrinyi.
+
+A kis Terézia figyelve nézte apját s Mária elnevette magát:
+
+– Talám többet is tud németül, mint apja ura!
+
+– Te, kis bécsi practicás! – fenyegette meg a bán a kacér
+vállvonogatással hátat fordító asszonyt.
+
+Mária a most már fecsegni, nevetgélni kezdő betegnél maradt, mindenféle
+gyanus szinü levet keverve, töltögetve üvegből csészébe, csészéből
+kanálba; Zrinyi pedig megfürdött, átöltözött s lement kis kertjébe,
+amelynek viruló zöldje gondos öntözés fakasztotta illatot sugározva
+fordult csöndesen a tikkadt nyári nap alkonyának árnyába.
+
+A bán nagyokat lélekzve, gondolkozva lépegetett a lucskos gyepen
+rózsatőtől rózsatőhöz. Itt egy bimbón simított végig ujja, ott egy
+selymes, halvány testü, buja rózsafejet fektetett két ujja között
+tenyerére és sokáig elnézte a vágytól széthajló kövér szirmokon duzzadó
+ereket. Amott papucsa orrával igazította ki egy másik tő véletlenül
+eltaposott gyürüs sáncocskáját; száraz levelet morzsantott le gyöngéden;
+sercegve égő hasas zöld rózsatetüt pörkölt le parázsló taplóval. Majd
+leguggolt a kis gyepszegélyes ágyak elé s vaskos keze alig érintve
+enyelgett kis, szines jószágaival: az öntudatlan nyiltsággal bólogató
+fejecskékkel… A szőke fürtök hirtelen haraggal zizzennek meg a
+dolmányon… Kezébe veszi a zöld levelek között alattomosan megbujó éles
+követ, föláll; ujjheggyel földet érintő bal lába előrefeszül, jobb karja
+hátra vágódik s megtelt, de még mindig gyönyörü teste íve gömbölyüre
+feszültéből előre pattan: a repülő kő sivító parabolája a várfal fölött
+hajlik kifelé, messze, az ároknak. Ez az ő kertje! De szisszenve kap a
+köszvény csákánya alatt megránduló tomporához… A másik… hm, a másik
+szinte eltünik a Bécsből s mindenünnen beléhajitott sok kicsi, nagy kő
+alatt… Köszvény! Csakugyan hosszú élet jele? De milyen életé?… Eh! kevés
+patientia, sikoltás és néha szitkozódás kell csak hozzá… – Ejnye, de
+cifrázza az hidat kérő tülkös! – neszelt föl hirtelen. – De türhetetlen!
+
+A kis, könnyü, nyitott kocsival szinte repül a négy ló az udvaron
+keresztül. A végig kigombolt dolmányu, ingelejü utas föláll ültéből s
+amint megpillantja a kertben a vár urát, ordító hadonászásba kezd. A
+négyes tajték-rongyokat fröcsögetve áll meg s a hadonászó alak
+hamarjában nem találja meg a lábát, amelyikkel kilépjen.
+
+– Nagyságos uram! – igyekszik roggyanó futással a kert felé, nyári
+kalapos süvegét libegtetve, – nagyságos uram, csuda nagy, dücsőséges
+fáma; győzödelem, győzödelem! Erdélyi uraim Dancka táján dobolnak!
+Cracovia, Sandomír ű nagysága kezén!… Bocsánatos gratiáját esedezem: jó
+napot kévánni majd felejték az örömtül, ki szüvemben hallelujáz… Pfüh!
+mán csak leülök ez kűpadra nagyságod engedelmével…
+
+– Jó napot, Vitnyédy uram! Ugyan béesett, mint üstökös, ez várban!
+
+– De Rákóczy az üstökös! Győzödelmes serge penég tündökléssel fényeskedő
+farka! Bizony fejében száll mán az lengyel korona! Lengyelország Erdély
+vazallusa lészen! Jól s okosan tevé Ferdinandus, hogy koporsóban bujt
+föld alá; szégyenletében bújna mast oda, vagy inkább félelmében! Hejh!
+az koronás fejü papocska mast odafönt Bécsben ríhat apja után, mi tévő
+lészen ez zimankótul fekete fölyhők feje fölött való győlekezése korán!
+
+Zrinyi kiegyenesedett. Fölkelt tehát már a nap a lengyel hegyek mögött
+és sugarának tüze bécsi hajakat pörköl s reménysége kis palántáit
+zöldíti nevedékennyé! Milyen jó most, hogy Lipót nem hivta meg a Rákóczy
+ellen küldendő sereg körül forgó megbeszélésekre, de még jobb, hogy az
+öreg Hatzfeldet állította ama tizenkét ezer ember élére!
+
+– Hejh! nagyságos uram, nagy grádiccsal vagyon feljebb az mi dolgunk!
+Merthogy hiteles az fáma… Mednyánszky uram embere hozá… Mast lészen
+üdeje, hogy ne aludjunk térdén az németnek, mikor amugy is reánk
+köszörült beretvája megrözzen kezében… hogy… mert – s szeretett volna
+még valamit mondani, valami nagyot, elhatározót, – … mast vagyon avagy
+lészen, vagy lenne alkalmatosság az bécsi kertekben való gyümölcsöket
+leszedetni… ha… – s tétovázó szeme elfordult az összefont karokkal mély
+tépelődésbe merevült bánról s az udvaron köröskörül sétáltatott
+megizzadt lovak kerengését követve igyekezett a fejében lázasan ugráló
+gondolatoknak valami fonalat találni, amelynek végére odacsomózhassa
+Zrinyi gyors beavatkozásának legalább az igéretét.
+
+Zrinyi szótlanul vetett számot magában talpra állítható fegyveres
+erejéről, zsoldosokról, Péter öccséről, barátairól, az elégedetlenekről.
+A képzeletében szétterülő Magyarország térképén már messze járt
+elgondolt hadával…
+
+Vitnyédy, minden egyes pitykét hosszasan megpödörgetvén, gombolgatta
+össze csöndben dolmányát… aztán csak egyet köszörült torkán, elsimított
+őszülő haján, fölállt s ünnepi lassusággal lépett a bán elé:
+
+– Nagyságos kegyelmes uram!
+
+Zrinyi fölrezzent s távoli ágyutüz villanásaival szikrázó szeme büszkén
+állta Vitnyédynek felekezeti bosszu, hazafias vágy, nagy, őszinte
+szeretet rajongó lángjával égő, könyörgő, szókimondástól szégyenkező
+tekintetét.
+
+– Uram! Az seregek urának és Istenének, kinek dücsőséges zászlója alatt
+nagyságod, mint hűv és szorgalmatos vitéze, más tunyáknak és eleik
+dücsőséges cselekedetétül elfajzott nemzetének confusiójára vitézkedik,
+szentséges óltalma és gondviselése alá ajánlva nagyságodat, nagy
+alázatossággal kévánom tiszta szivbül, hogy ű szent fölsége tanácsolja
+és vezérelje ez állhatatlanságban állhatatos üdőkben minden dücsőséges
+cselekedetekre… és ű szent fölsége harcoljon, igen, harcoljon
+nagyságoddal és tegye ellenségi előtt úgy röttenetessé, amint az
+keresztyén világ és ellenségi előtt is dücsőségessé… én… – s az
+összefonásból reszkető ujjakkal kivájt kart magával rántotta térdre
+rogyásába. A bán keze fején egy csók s egy könny melege égett.
+
+*
+
+De az eretnek Rákóczytól főpapi buzgalommal undorodó Lipót biztatására,
+aki olyan sietve újította meg a lengyel hitlevelet, hogy az országbirót
+és a horvát bánt el is felejtette meghíni a tanácskozásokra, a dán
+király hajóval, sereggel négy felől rohanta meg Svédországot. A svéd
+király Rákóczyban nagy hadvezér, jó barát helyett történetes sikerein
+elkapatott, ostobán ravaszkodó, hiú álbarátra lelt, aki önzésében
+elvakulva addig-addig halasztotta szövetségük levelét aláírni, mert
+magáénak akarta s képzelte egész Lengyelországot, míg a dán becsapás
+hirére Károly északnak készült és semmi sem kötelezvén, meg is indult.
+Most, amikor csak Steenbock és a bádeni őrgróf maradtak mellette,
+Rákóczy lelkében megnyilt az örvény, de Varsó bevétele s maradék
+készletének bora egy napra szivárványt vontak föléje. Ugyan! Mondják,
+hogy mindenütt körül veretlen, sőt harcot sem kóstolt lengyel hadak
+rajzanak s ő bizonytalan, de annál biztosabb veszedelmet rejtő
+gyürüjükben kerengve csak játssza a hódítósdit! Ugyan! Hisz Steenbock és
+hada vele van… De a svéd marsall tömpe orra, tömött bajusza már
+gondolkozva hajolt sátrában ura visszahivó parancsa fölé. Hiába
+átkozódott a királynak besétált fejedelem, hiába alázkodott méltósága
+magafeledten könyörgő sirásba, csak annyit ért el, hogy a svédek lassu
+lépésü utóhadnak maradva, a délkeletnek tartó erdélyiektől úgy szakadtak
+el loppal, hogy az ellenségtelen hajszában kifáradt, eleség hiján
+gyöngülő s kételkedni kezdő magyarok észre ne vegyék… mindjárt. Merre
+menjenek? Vége csakugyan a bekötött szemmel kergetődző királyosdinak?
+Ahogy a svédek tanácsolták, a Búg megduzzadt vizétől védve, Krakónak s
+onnan Moldován keresztül haza? Vagy, amire kozákjai sürgették, tovább,
+még inkább délkeletnek, Lemberg felé, hogy a sárga nádak hadai
+hetmánjának uj kozák segítő seregével találkozzanak a harcot folytatni,
+vagy inkább megkezdeni…? Mért nincs ellenség sehol? Minden város
+behódolt, de vajjon az övé maradt-e a háta mögött is? Mért csurran ki
+marka két szélén, amit belészorított? Hisz csak az a föld az övé,
+amelyen áll… S ha odább lép…? Ez az utolsó kártya, s bizonytalan lapjára
+mintha Chmielnicki hetmán kajla bajusza volna rápingálva… Üt-e mindent,
+hogy a boros poharak megtáncolnak az asztalon vagy egyáltalában kezébe
+kerül-e?… Mindegy! Csak előre!
+
+Mire a lápon áttapicskoltak, az oláh nem volt sehol; mire a folyón
+átkapattak, ki két ló közé lépve, ki tömlővel, ki véletlen dereglyén, –
+ha fulladásba is sodort az ár tiz-husz vitézt, azok legalább nem látták,
+– a maradék lengyelség is hűtlen árulóként a tulsó parton maradt…
+Mindegy, előre!… Jön-e a kért kozák segítség?… Igaz-e, hogy az uj
+nagyvezér, az öreg Köprüli parancsára tatár horda lovagol feléje, ki
+tudja, hol, messze-e vagy közel, hogy engedetlenségeért, a bolond
+hadjáratért megbüntesse?… Igaz-e, hogy a lengyelség egyesült mögötte s
+bekerítni készül?… Ez igaz! Őrizetlen utóhadából ezer kozákot levágtak…
+
+A sáros, piszkos borzas lovak remegő innal lépkedtek görnyedten
+bóbiskoló vagy villogó szemmel körül-körültekintő rongyos, tetves,
+éhségtől sáppadó arcu lovasaik alatt. A csidák hajdani büszke erdeje
+remegő, összevissza rács. Morajlik a nyomorult csorda s mintha rekedten
+rikoltaná itt-ott valaki: – Hátra!… hátra!…
+
+Rákóczy a kantárt a fáradt állat nyakába vetve, kifeszített két kezével
+a nyeregagyra támaszkodva, tágra nyilt, befelé néző szemmel tekintett el
+a bizonytalan, gödrös út két oldalán alacsony dombokkal messze hullámos
+tájon s azon gondolkozott, mit ad enni népének a legközelebbi pihenőn.
+Hogy ad ebédet, Ur Isten! aki a vacsorával is adós maradt?…
+
+A háta mögött felzugó rettenetes zajra, ordításra ijedten vágta oldalt a
+fejét.
+
+A por magasabbra csapott fel, amint a piszkos ember-ár szétzúdult
+jobbra-balra a sötét lomb között piros pontokkal diszlő sok fa alá. Ág
+reccsent, lomb-korona ingott a fákra röhögő ostrommal kapaszkodók alatt.
+A táj mozdulatlan, zöld békéje tarka nyüzsgéssé változott…
+
+– Mi az? – hördült egy pillanatra kiváncsisággá a fejedelem tompa
+apathiája.
+
+– Cseresnye, nagyságos uram! – léptetett melléje örömtől lengő hosszu
+szakállával Kemény János.
+
+– Tahát ebéd! – bólintott Rákóczy, az Isten kegyelmességére gondolva, –
+de mi lészen holnap? – sóhajtotta.
+
+– Cseresnye, nagyságos uram! – szólt halk biztatással, az út két oldalán
+előre, szinte a látóhatárig nyúló sötétzöld levelü fákra mutatva,
+Kemény.
+
+
+XXII.
+
+– Ha fekszel, nyugszol; ha ülsz, kevés ember lát: ha állasz, sokan
+látnak; ha mensz, félj az botlástul; ha botlol, félj az eséstül; ha
+esel, megtapodnak!… Mi az?
+
+A bán fölkönyökölt láz fűtötte párnáira s úgy figyelte a sötétet. A
+szomszédban halkan dudolt a kis dajka az álmatlan Trézsinek. Óvatosan
+visszafeküdt s fülére húzott paplana alatt dideregve kérdezte benső
+szóval magától:
+
+Pusztulásba kell-é vesznem, szerelmes Istenem, ki vagy a mennyben? Semmi
+se, hát csakugyan semmi se?… Mintha a halál sima, hideg keze tapogatna
+végig… Borzalom, borzalom!… Allah, allah! – süvölti az éjjel… a
+hegyszakadékba üvöltő, véres rongygomolyag hengeredik le, lefelé,
+hordozójába nyársalódik a derékon roppanó kopja, gurul a ló, gurul az
+ember, török és horvát vegyest… de lent, lent ott áll a véres testek
+halmába tűzött lándzsaként Rákóczy s ittasan ordít: «Hejh! bán úr,
+héában, nem akarom, hogy törökön erőt vehess! Ihon népem csuffal
+elveszejtém lengyel lápon, kozák mocsáron… Itt vagyok és nem fizetek;
+tetvek egyék bár Keményt s az erdélyi főrendeket az tatárrabságban, nem
+fizetek! Sergem tatár-szijjon, Erdély könnye malmot hajthatna, büntetni
+jün az nagyvezér… Én megfutamlék és sarcot nem fizetek senki fiáért és
+itt vagyok, élek és megnevetlek, hahaha!»
+
+A bán nevetésére Mária gyöngéd kérdéssel szólalt meg a szomszéd ágyban:
+
+– Miklós!?
+
+– Mi az? – rezzent föl zaklatott félálomból a bán.
+
+– Elhittem, beszéll kegyelmed magában!
+
+– Lázam vagyon, alitom! – ocsudott föl lassan Zrinyi.
+
+– Isten kezében vagyunk, Miklós! – suttogta Mária ujabb szunnyadásra
+fordulva egyet.
+
+Isten kezében, – gondolta tovább Zrinyi, – csakugyan! Kemény János uram
+is csak ott! Isten kezében, tatár kám kezében! Istenem, ott hagyni azt a
+nyomorult népet s nehányad magával futva rohanni haza, ez a
+Rákóczy-virtus!… Menten ment befelé, mint a hal a varsában, s nem vette
+észbe, kijöhet-e… Lassu léptetéssel, fiuk, pszt! a domb mögött a török,
+a hó sziszeg, az út kicsusszan lábunk alól, de csönd… negyven órán
+éhezve, fázva, álmatlanul… csak csöndben, a török nem alszik, ránk
+figyel… Figyeljen is, palatinus uram, édes apám uram, az én törvényes
+processusom a Széchy-urfiak ellen megakadályoztatott, ha azt teszi
+valóságosan nagyságod, hogy cooperált ez én ellenem való
+törvénytelenségben… ki kell verni Erdődy Imre grófot embereivel együtt a
+Mikulich-javakból… az országé már mind, ki övé volt, hisz
+confiscáltattak… igen, igen, most hajrá Zrinyi, fogj fegyvert, mert így
+lenne jó Rákóczynak, vond a magad földjére a törököt, hogy Rákóczyt
+békén hagyja… nem, Palásty uram, nem, tisztességesebb követségre adhatta
+volna fejét, mondja csak meg Rákóczynak kegyelmed – nem csak neve
+szerint, de valójában is Rák – a Zrinyiek között nem volt soha semmikor
+se gyáva, se urához hűtlen áruló… Lubomirski marsall hát megtapodta a
+Részeket… kölcsön kenyér!… Csináltasson uj cimert magának fejedelmi
+barátom: zöld mezőben aranyat számláló vén zsidót… Elbizakodás és
+fösvénység!… Ötvenezer aranyat ajánljon, Vitnyédy uram, a Mikulich-javak
+birtokommal határos részeiért, megveszem, mert, ugy-e, a Mikulich Sándor
+fia törvénytelen, apja javaihoz semmi köze?… lengő gálya uszik kék vizen
+s Péter szemében a nagy ismeretlen csillog… – hajszolt a láz gondolatot
+gondolat után s a zavaros tumultust a köszvény nyilallása hasítva
+szabdalta darabokra.
+
+A kései nap kései ébredése után mégse nyugodhatott: fölkelt. Székről
+székre, divánról divánra, ablakon könyöklésből padszékre heveredésbe
+hurcolta magával a romboló nyavalyát estig. Hisz annyi minden készül!
+Hogy maradhatna ágyban a bán?! A török itt és Erdélyben, uj áldással
+viselős felesége… Maga alig állt lábán, de zsámolyt hozott Máriának,
+lépcsőn ő segítette volna, kérdezte, biztatta lázfolttól virágos halvány
+arcán idegen mosolylyal. Kis lánykáival játszadozván, furcsa, izgatott,
+bolondos játékban sánta török gyanánt alláhozva futott előttük, aztán
+elhalványodva rogyott valami szőnyegre s foga nyomán kiserkedt a vér
+ajkából. A várbeliek félve kerülték, ijedten hallgatták. Aztán mozdulni
+sem tudott, lesoványodva feküdt mereven, szél verte fatörzsként egy-két
+napig ágyában s ahogy egy kis erőre kapott, megint csak fönt volt.
+Hihetetlen éles látásig feszített energiával tárgyalt hosszu
+délutánonként Miglianival tengeri kikötői kereskedelméről, hova mennyi
+hajórakomány léc, donga, bádog, foghagyma, bocskor, só, kőedény,
+szalonna, balta, olaj és fatál ment és fog menni. Egy éjjel hiába várta
+Mária aludni, nem jött s hajnalban Angelo könyvesházában lelte: a
+gyertya még égett, maga karjára borulva aludt. Angelo halk szavára,
+csöndes figyelmeztetésére gyermeki engedelmességgel kelt és indult
+mosakodni, öltözni. Ebédnél aztán feketével foltos fehér arca kiderült,
+mikor Máriájának elmesélhette, hogy másfél év alatt – az éjjel
+számította ki – százezer lirát keresett tisztán csak Bakar, Portus
+regius, Cirkvenice kikötőiből az Adriára kifutó kereskedelmével.
+
+– Nem haltam még meg, – fogadta halálos sápadtan, köszvénytől görnyedve
+a látására jövő Vitnyédyt, – csak bécsi tanácsba nem kévánkozom!
+
+Aztán karon fogta s vitte magával körül a várban megnézni, hogy az új
+bástyák cementje hogyan állja a fagyot. Ebédnél bőven evett, korsószám
+itta a vizet, beszélt, tréfált, jött-ment, cselekedett s azt hitte,
+senki se látja, mi emészti belül.
+
+Ha úgy egyedül maradt, okos szemü Angeloját is elküldvén magától, s
+görcs huzta kezében megremegett a toll és lázas szeme előtt táncoló
+örvénnyé futottak össze a sorok, összebicsakló derékkal omlott össze
+székében s úgy érezte, hogy még csak egy kis feszítés és szétpattan e
+bolond világ bomlott citerájának hurja, amelynek Zrinyi a neve. De
+Máriájára gondolt s összeszorított ököllel egyenesedett szembe a
+gyöngeséggel; Rákóczyról hírt hozó levél vagy ember jött, feszülő
+homlokkal ugrott föl kétségbeesett terv-keresésre; a törökről beszéltek,
+lüktető vérrel zugó agyában hadi vállalatra készített népének zavaros
+képe dübörgött kínosan. Apokaliptikus akarata mindig, mindenképen
+föl-fölemelte testi, lelki összeroskadásából.
+
+De duzzadó izmai lógós-hosszura ernyedtek, göndör sörénye selymében ősz
+szálak kigyói bujdokoltak tekergőzve, dereka meggörnyedt, arcán két
+gondgödör homorult, bőre vén pergament-szint váltott s combjain
+pötyögősen lebegett a nadrág.
+
+A kis asszonyka új szülés örömének, bajának élvén előre, befelé figyelt,
+kifelé csak mosolygott s nem sokat vett észre ura leromlásából. A
+gyóntató bőjtöt és imádságot rendelt s Istenre hivatkozott; Forstall
+minden nap elhatározta, hogy orvost hivat Pozsonyból vagy Bécsből, de,
+ura életének széltől nyomott lángja egyet villanván, meggondolkozott;
+Miglianit csak a gyöngülő testben megerősödött számoló elme ingerelte;
+az udvarában ténfergő nemes ifjak ijedt bámulattal figyelték a sohasem
+látottat; a folyton tépelődő lutheránus fejű Vitnyédy közeli végről
+suttogott magában… csak katonái, az ő katonái látták a bajt mindenfelé
+halál-formával telt agyukban egyszerüen súlyos, veszedelmes kórnak.
+
+Messze azonban csak forgott az élet kereke és fordulása furcsa árnyakat,
+fegyver és korona csillogását vetette a jelen zenitjére: a török
+fenyegetéseitől rettegő erdélyi rendek Rákóczyt letessékelték trónjáról;
+a tatár már átkelt a Neszteren, a szultán tábora Edirne hullámos síkján
+zsibongott, a hadra készülő pasa Budáján, a Gül-Baba dombja alatt
+rózsaligetben emelkedő Baruthkáne vára serényen kavarta bronz
+mozsaraiban a nedves, büdös török puskapor szenét, salétromát; Lobkovitz
+herceg aranya, szava pedig csilingelve, suttogva ömölte körül a
+választófejedelmeket Lipót császárrá választásának érdekében.
+
+A csáktornyai csöndes vár elhalkult urának erélye, akarata már csak
+fulladozva vergődött betegsége mocsarában, mikor egy februári nyugodt,
+hóeséses délelőtt Angelo azzal rántotta föl a könyvesház ajtaját:
+
+– Asszonyunk fiat szült, uram!
+
+A régi deli Zrinyi ugrott föl a szőnyeges ládáról, rohant folyosón,
+lépcsőn, simogatta a kis új idegent s borult csókhalommal, az ágy mellé
+rogyva, Mária kezére. De amint fölkelt, sápadt megtántorodását görcsös
+mosolya, kínos kiegyenesedése csak alig leplezte:
+
+– Az öröm… Mária… szűfogás jüve reám… mingyárt vissza…
+
+A folyosóra érve felfeszült, nagyot sóhajtott s ott esett össze a
+küszöbön hangtalanul, szinte vigyázva.
+
+A szobában léptek recsegtek, a kicsi vinnyogva sírt és Mária hangja
+hangos, ideges örömben rezgett.
+
+
+XXIII.
+
+A vastag falak között csendben pislákoló téli élet lassan-lassan ablakot
+nyitva, ajtót tárva, mindinkább kifelé igyekezett levegőre, napra. A vár
+mély zümmögése hangos beszéddé, kiabálássá, emberek, lovak, szekerek
+jövés-menésévé tavaszodott a megduzzadt vizek nehéz, zsongító párájával
+telt ég alatt. A széles udvarokon drabant rikácsolt s a bilincs-csörgést
+csoszogtató rabok pincében tetvesedett haja, szemöldöke szinte
+szégyellve sétáltatta penészét a fiatal tüzü déli verőn.
+
+A kis kert lugasa már árnyékot adott, de Zrinyi egy keresztútra állított
+és a napnak fordított karosszékből nézte enyhe borongással kedves
+kőpadját… Furcsa csapdákkal gazdag terü, bolondos hajsza, mért hínak
+életnek?… Mint a légy, zümmög, zümmög, körbe repdes, aztán beleesik a
+lángba… Ki volt az az idegen, aki lázas lelkét, mint egy zászlót
+lebegtette hónapokon keresztül, hogy aztán beletakarózva, hetekig
+forgolódjék unt melegü, puhaságával rettenetes derekalján? Mondják, hogy
+a horvát bán… Ismertem, derék fiu volt, csak egy kicsit fiatalos;
+ágaskodó, nyerítő mén a lelke…
+
+– Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni… – olvasta hangosan
+piszkossá forgatott Horatiusából s valami fájó, édes nyugalom hulláma
+csapott végig rajta; a könyvet is letette, hogy annál jobban érezze s
+nézett, nézett maga elé, szerte a gyöpre, a zöld jól esett szemének…
+
+S a hullám lassankint folyammá dagadt, amely gyöngéd erővel ragadta
+magával, mint a boldog fájdalom úszó szigetét… de ostor pattant valahol:
+puha mozdulatu gondolat-tündérek ugráltak le az úszó szigetről, hogy a
+jelen partjához halkan kikössék. A csönd azonban megint csak megnevelte
+az árt s a sziget kéjes lendüléssel indult tovább a misztikus vizen.
+
+Szinte szerelmes lett ebbe a sajátságos, gyöngeségében erős érzésbe:
+szeme gyakran merült el, mosolya sokszor hajnallott, mozdulata akarva
+hajlott selyem-puhaságu ívbe, teste a nagy horizonttal szemben való
+pihenést kereste, csakhogy elborítsa, magával vigye az a… az a… Ejh!
+mely csudálatos az élet! – sóhajtotta boldogan elébe.
+
+Kerülte a zajt, a bajt. Vára még mindig folyó erődítését csak a terveken
+követte; a török ellen Patachichot küldte s csak harmadnap meséltette el
+magának, mi történt; halálnak készülő kis Trézsije, betegesen vinnyogó,
+puffadt csöpp Izsákja látásától fájdalomban vonagló arccal kertjébe
+menekült, ahol megcsendesülve követte gondolatait, amelyek a nagy Végzet
+felé eveztek finom, ütemes evezőcsapással; új ágyuit csak papiron
+számlálta; a személyét tapodó, hajrázó bécsi rágalmakat fölhevülve
+előadó Vitnyédyt messiási mosollyal, krisztusi kézfelemeléssel intette
+nyugalomra:
+
+– Ember vagyok, vétek és esés nem idegen tüllem… de azoknak itéletek
+azzal vétkesít, hogy nem vagyok heliotropium, nap után járó fü… pap után
+járó fü… Bizony, Vitnyédy uram! De hagyján!
+
+Rákóczy dolgait a feleségével hallgattatta végig; levelet, melyben e név
+felötlött, azt is az ő kezébe nyomta. Este aztán távoli pásztortűz
+lidércfényével lobogó nagy, sötét éjszakába nyíló ablaka elé tolt egy
+karszéket, Máriát beleültette, maga egy zsámolyszékre ereszkedett elébe,
+fejét az asszony térdének szegte hanyatt s csöndesen megszólalt:
+
+– Mária, mint vagyon az mese az balga fejedelemrül?
+
+S míg szeme a nyári tüzet villogtató csillagok pislogásán bolyongott, az
+egyszerü csengésü asszonyi beszédben csakugyan mesévé tarkult,
+bolondosodott Rákóczy története, aki zordon makacssággal tolta föl magát
+a januári medgyesi gyülésen országa nyakára, amit már hiába
+reparálgattak az erdélyi rendek szóval, határozattal, a portához való
+hűségük éppen jókor írásba foglalásával májusban, mert Rákóczy hada a
+Részekben már kétszer is nekihuzakodott a budai pasa népének, a haragos
+kis köpcös, öreg Köprüli már átkelette népét a Dunán, patyolatos fejü
+követe Jenő átadását s az adó fölemelését követelte Erdélytől, a tatár
+lovak pedig már a határhegyek csuszamlóin botorkáztak földnek feszített,
+prüsszögő orrlyukkal kémlelve a szokatlan útnak guruló kavicsát, gördülő
+kövét.
+
+De a messze bugó felhő száraz villámlása nem érdekelte jobban, mint a
+távoli vihar alkonyati fényes játékát bámuló gyereket. Szép csuda!
+Elmulik, nyoma sem marad!
+
+Nyoma sem marad…
+
+Zöldül a kert… komolykás, idegen, nemes Horatius… odafent asszonyod sír
+s kis lányod talán már a halállal vívódik… Varasdon német katonák
+tobzódnak horvátjaid asszonyában, javában… Rákóczy veszett fejszéjének
+nyelével hadonáz… ó, fájdalmas, sötét, piszkos hullámu élet… jön a török
+és jön a halál… az öreg Bocskayt csak kiváltottuk… de Sziszeken újra
+egyenesre verte kaszáját a jobbágy… az a kis sárga virág, hogy néz,
+milyen szépen, nyugodtan s ha letaposod, nem sikolt… néma halál… és
+milyen a néma élet?… auream quisquis mediocritatem… O beate Sesti, vitae
+summa brevis spem nos vetat incohare longam… Gyógyulsz, öreg bán,
+gyógyulsz: – nagy bán, kis események – kerülöd már a napot s árnyékból
+nézed a messze útra indulókat…
+
+Az udvaron pálcás, puskás drabantok nézték flegmás falhoz dűlésből a
+Velencének gálya-evezősökül eladandó rab-csorda gyülekezését. Pislogva
+mászott a napvilágra a rongyos had, de lábukon új sárga bocskor
+fénylett, hogy a hosszu, tengerig tartó gyaloglásban végkép meg ne
+rokkanjanak. Egykedvüen álldogáltak a napon vagy guzsorodtak a fal tövén
+szótlan, mozdulatlan, bamba csoportban. Csak egy barna arcu, gyér
+szakállu friss rab, fiatal ember vált ki a nyájból. Megoldozta
+bocskorát, földre terítette jobb időkből megmaradt kaftánját s ráállt,
+hogy a reggeli szalát imáit, hajlongásait elvégezze. Senki sem törődött
+vele, csak az egyik drabant vigyorgott bajuszába a háta mögött. Mikor az
+arab ihlet ülte szemü fejét, térdepléséből arcra borulva, két keze közé
+földre hajtotta, a drabant egyet lépett s belé rugott, hogy fölborult. A
+rabok néma mozdulatlansága s a horvát legények comb-csapkodó röhögése
+közepette ugrott föl az arab, kezét buzogánynak emelve. De suhant a
+pálca s vért serkesztő bibor-lila csik dagadt föl a barna arcon
+keresztbe.
+
+Az istállók felől útra készült lovas szolgák léptettek elő s a pincéből
+föllépett az utolsó rab után a várnagy is, aki egy lajstromba tekintgető
+iródeákkal körüljárva, újra s utoljára végig mustrálta, számolta a
+rabokat. A nap lángolva úszott föl az égen; a rabok most már mind a
+földön kuporogtak maguk alá húzott lábbal s az árnyékon elheveredett
+drabantok között egy kis ón-pohárban csörögve táncolt a kocka. A nagy
+csönd kohó-melegében a lovak prüsszögve verték orrukat izzadtságtól
+párálló szügyükbe és szikrát kapáltak az udvar kövéből.
+
+A várnagy megállt, szeme elé tartott tenyérrel fölhunyorgott a napra s
+elvakkantotta magát:
+
+– No!
+
+Az ülők fölkerekedtek; a tarka batyuk s az egymás végébe aggatott
+két-három hosszukás négyszögletü kemény bőrtáskából álló uti készület
+vállra kanyarult. A tömött sorok között taszigálódva, káromkodva
+forgolódtak a kötöző szijjakkal a drabantok. Egy lovas nagyot kurjantott
+s az istállók felől fegyveres vitézek ügettek előre.
+
+Zrinyi kis kertjéből csöndes, jóleső merengéssel nézte a tarka, délceg
+gyürü övezte nyomorult, fakó csorda készülődését… Mennek s nem Allah
+vezeti őket, hanem csak Zadranin… kopár vágáson s mély zöldü völgyeken…
+szellő táncoltató tenger felé…
+
+A fülledt csöndön asszonyi sikoltás süvített végig s bugó zokogásba
+pattanva keringett visszhangosan a vén falak között.
+
+Zrinyi megrezzent, pilláját lehunyta s fejében lágyan lüktetve indult
+meg a sor: Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas regumque
+turres, – s két könnycsepp gyöngyözött elő szeme szögletében.
+
+Várnagy, drabantok, lovasok, rabok egy pillanatra az épület ablakai felé
+emelték tekintetüket, de villant a vezető tiszt kardja, indulást
+ösztökélt pálca, szitok s a menésnek lendülő tömegben egyszerre szakadt
+föl ötven torokból mogorva-mélyen:
+
+– Allahü! Allahüü!!
+
+
+XXIV.
+
+A stájer hegyekről lesüvített a közelgő tél lombfosztó kengyelfutója, a
+kis kert virágai dideregve rázták földre tarka fejüket s Zrinyi hosszu,
+gyászos mentéje ellobogott a varasdi uton néma vágtatásban.
+
+Mária ott térdelt nyár óta mindennapos gyászának hánykolódó bánatával a
+Szent Anya szobra előtt.
+
+Mikor a lángoló nap alatt kanyargó uton elrengett a kis koporsó Szent
+Ilona felé, ahol már várta a libegő gyertyalángok között zugó rekedt
+zsolozsma, akkor is csak ide menekült. Kéztördelő, görnyedező
+sóhajtással, sírással támogatta ég felé lelkében gondolatig el nem jutó
+remegő bánatát, de a szobor festett arca merev és hideg maradt, hiába
+táncoltatott rajta csalóka mosolyt az örök mécses rebbenő fénye. Aztán
+imádkozni akart, de megnyugtató, szokott zengésü kánoni ima nem jutott
+eszébe, rebegte összefüggéstelenül, amit lelke háborgása csak fölvetett,
+s kinlódó áhitata nyugtalan tengeréből egy barna szirt bukott ki
+minduntalan: Büntet az Isten, őseidet megtagadó, magyar asszonnyá
+szeretett német leány! Ilyenkor mogorva-egyenesen, büszke áhitattal
+mellette térdeplő urára tekintett, de a kemény vágásu profil nem
+mozdult, hideg és merev maradt. Igy vergődött heteken át; előtte a
+szobor, melyet élővé nem melegített égi csoda, mellette az ember, akit
+szoborrá fagyasztott a bánat.
+
+De most, hogy a fekete mente ellobogott a szélben, fölfakadt a gyász
+sebe s keserü önvád folyta be belőle lelkét. Rég elporladt kerek arc
+nézett reá szemrehányóan egy távoli szöglet alak-váltó szentképének
+csillogó keretéből s rég nem hallott tiszta csengéssel zugott föl
+fülében ősei nyelvén a megtagadott törvény: Német leány ne szüljön
+magyar fiat! Lányodat elvette s elveszi Isten Izsákot is, mert meg
+akartad lopni!
+
+– Oh, mein Vater! mein Gott! – s a kezére csavart olvasó kis ezüst
+keresztje halk pengéssel ütődött a gyöngyház-szemekhez.
+
+Könnyel homályosuló szeme a festett pirra tapadt s döbbenve érezte, hogy
+kel szárnyra szivében akarata ellen egy szent fogadás, amely a mult
+vétkeiért s a majdan magyar úrrá növő Izsákért cserében engesztelésül az
+Égi Anya örök szolgálatjára ajánlja egyetlen leányát, Mária-Katharinát.
+
+A horvát urak gyülése fölött elnöklő bán elmerülve számolgatta lelke
+temetőjének keresztjeit: itt nyugszik a nagyravágyás, ott a lengyel
+remény, az a kuruc akarásé, ez Trézsié… Trézsi… s most a vallásszabadság
+keresztjét faragják, szögezik szerte az országban és Rákóczy halálos
+fogócskát játszik a törökkel…
+
+– Sziszeket pedig bocsássuk által a király kezére s egyezzünk bele, hogy
+megrakják német katonával! – szólt közbe szintelen latin szóval, unva a
+lármát.
+
+– Mehercule, nullo modo, domine bane! – folytatta szónoklatát gróf
+Erdődy Imre, a bán ellen felzuduló elégedetlen morgás fölé lendítve
+dühösen csattanó hangját.
+
+Zrinyi kézzel, fejjel intett, hogy jól van.
+
+Hadd kiabáljanak! Kösse az ebet más a karóhoz! Ő legyen-e mindig
+tengelye ennek a némettel elegy horvát-magyar-török világnak? Hogy
+hevül, hadonáz Imre gróf, pedig talán nem is annyira a német katonák
+behozatalát ajánló bánra haragszik, mint inkább arra a Zrinyi Miklósra,
+aki ugyanazt a darabot akarja megvenni a gazdátlanná vált
+Mikulich-birtokból, amelyet ő… S a derék Mikulich Sándor már kávéval
+borozgat, s szelám álejkával mond jónapot valahol délen… Eh!… Ki mondja,
+hogy az élet zajos dicsőség, örömöt szülő hangos öröm! Tedd meg, hova
+Isten állított, amit a fátum rád mért. Ha örülsz, örvendj óvatosan,
+örvendj belül, de bánkódásod folyamát a bölcsesség gátja szorítsa kimért
+útba!
+
+Alig várta, hogy vége legyen az adó, pörök, katona, erődítések
+szóiszapos zuhatagának. Lanyha elerőtlenedéssel, bölcselkedő
+egykedvüséggel intézkedett mindenben, csak méltósága merevült régi
+teljességében Erdődy és pártja nyilt akadékoskodása, titkos bujtogatása
+ellen. Ellenségeit megvetette, barátjait elkerülte s ahogy tehette,
+Csáktornyának fordította lova fejét.
+
+– Koncrul ugató szeléndekek! – köpött az út porába; süvegét szemére
+rántotta s egy vágtában nyargalt haza.
+
+De otthon sem találta helyét. Izsák betegágya előtt összefacsarodó
+szivét hiába vitte Mária szerelméhez melegedni. Ha a nyult vonásokkal
+maga elé meredő asszony vállára tette kezét, s csöndesen megszólalt:
+
+– Határban tartóztassuk az kínt, az örömet az szerencse ugy is! – Mária
+zokogva borult rá, s vigasztalásra szoruló hirtelen némasága nem lelt
+több enyhítő szót. Könyvei ellenséges hidegséggel fogadták, a vár népe
+félve tért ki előle, a lőtt vad hályogos szeme ismeretlen váddal
+ingerelte, kopasz kertje nem ismert rá, az avar zörrenve panaszkodott
+ellene s a lomb-hullató erdő rekedt zugással kergette el-ki magából.
+
+Éjjente az asszony sírva huzódott félre szerelmes kezétől, csak az
+álmatlanság s a köszvény álltak őrt zavaros lomhasággal kavargó gondjai
+mellett reggelig. Néma utálat sötét madarai vertek fészket lelkében s
+maga meghasonlott, ördögi kedvvel eregette szét őket a vak éjszakában az
+asszonyra, Rákóczyra, országra, királyra…
+
+Konok örömmel kapott hát a királyi meghivón, amely Bécsbe szólította
+Erdély ügyében koronatanácsra s landkocsija nyekegve röpült a porfelhő
+előtt északnak.
+
+A kövér ősz dióverő póznái kopogtak itt, amott durrogó szüret óbégatott
+a hegyen; barna barázda fordult a sárga tarlón lomha barmok ekéje
+nyomán, trágya-halmocskák gőzölögtek a fáradt rögökön vagy kék kötényből
+mag-esőcske lendült a levegőbe ütemesen; faluk határán öreg fák rázták
+puha puffanással a fübe gyümölcsüket, szőlővel rakott puttonyos hátak
+másztak görnyedve a kunyhók felé, amelyek udvarán friss kazal sárgult s
+taposó suhanc ficánkolt a káposztás-kádban. Szürke selymü füzes
+simogatta végig útja irányát, sárguló erdő fogta két fal közé; távol
+barna tetők fölött kék füstcsikok kanyarogtak a beteg, hűs égre, pirosló
+lovas-csapat kuszott lüktetve a felhő árnyéka alá, fakóvá barnult s
+eltünt; hegyes toronytetőt figyelmeztető ujjul emelő városok nyomultak
+ki eléje alattomosan a földből s mire egészen fölébe emelkedtek,
+rosszkedvüen szállt ki párnáiról, hogy a postamester udvarán lovakat
+váltasson. S míg a hét órai harangszó kimerülten panaszolt az éj elé
+ijedt mécses-szemekkel pislogó házak fölött, a nagyságos bán úr a
+hajlékony gerincü postamester hüledezésére paraszt szalonna, barna
+kenyér vacsorát gyürt magába ingerülten, hogy rögtön tovább indulhasson.
+
+– Királ urunk feje mellé választá avagy nótaperben fogták ű nagyságát,
+hogy ollan halladékot szenyvedhetetlen útonjárása! – vélte a városka
+mindenben járatos jegyzője a sokféle veszedelemmel kockázatos szokatlan,
+oktalan rohanáson gondolkozva.
+
+A landkocsi fáklyája haldokló el-eltörpüléssel, neki-nekilendüléssel
+kuszott a sötétben, vörös fénye haragos-kutatva vibrált be a kocsi
+belsejébe s a bizonytalan világításban recsegve, csilingelve,
+prüsszögve, dobogva, fegyvercsörgéssel, ostorpattanással rohant,
+wachtert, éjjeli garázdát ijesztve, a különös jelenség Sopron felé, ahol
+Vitnyédy addig könyörgött szótlan bánatból néma dühbe forduló kedvü
+urának, míg meg nem igérte, hogy csak nappal utazik.
+
+– Veszedelem, halál talám inkább élet, domine egregie, merthogy életem
+koporsóban aluvás… Bene, no! Utazok naponta!
+
+S éjjel? Nyereség-mámorát részegséggel növelő úr, köznemes asztalán
+kártyázott, kockázott vagy a hajnali indulást virrasztó postamester
+német katona garázdálkodását, evangelicus-nyuzást, háboru-félelmet,
+drágaságot panaszló fecsegésével tartotta magát ébren. Reggel aztán
+csábító pengéssel sárgult elő a kocsi-ládából a veszteséget vagy
+szolgálatot fizető arany s az úr süvegéhez bökve vágta be magát a
+bőrpárnákra. Ha fehér falú ház békéjét csillogtató vörös-sárga lombok
+remegtek eléje, lehunyta szemét, hogy ne lássa; rozzant hidon
+átdübörögve, leste, nem roppan-e alattuk, hogy ott szeghesse nyakát;
+barázdán rohanó vad után a párnáról fölkapott pisztolyból küldte bánatos
+dühe haragját s ha az oktalan remegéstől fáradtan nyujtózkodva vetette
+magát hátra, álom helyett szégyenlős zokogás keserűsége húzta össze
+pilláit s vágy ekhózott föl száraz ajkán a kis halott csókja után.
+
+De amint az ősz aranyában fölbarnult előtte a császár városa, kétfelé
+simított kínban, tépelődésben kuszává rágott bajszán, dolmányát
+egyenesre rántotta, süvegét hátra lökte, s míg szivében csöndes
+pendüléssel sírt vissza valami bécsi mátkasága idejébe,
+fellajtár-ordítás, ostora pattanása rugaszkodva ragadta befelé a vén
+kapu fegyveresei között a gőgös méltóságu Illyricorum regnorum
+prorex-et.
+
+
+XXV.
+
+A Dráva zúgása egyre elhalóbban hangzott a vén fák hűvös boltja alatt
+kanyargó kis úton lépésben baktatók mögött. A jó moldvai paripák feszülő
+ívben magasló nyaka egyre jobban és jobban görnyedt föld felé; fejüket
+szügybe hajtva, nyitott szájjal lazítgattak olykor a zabla szorításán,
+amelynek kemény vasa karikát csilingeltetve ropogott tompán
+türelmetlenségüket, éhségüket őrlő fogaik között. De ideges játékban
+habos tajtékkal telemázolt szügyükből fület hegyezve vágták fel fejüket,
+ha innen-onnan néha megcsördült a sűrü; nyihogó röhögésük az urat
+kereste s szólítatlan megálltak. A bokor hallgatott, a fák sudara
+remegve rázta csillogó leveleit a hegyek mögé lépő nap piros bucsujában,
+a hűvös boltban harkály kopogott, vadgalamb búgott valahol mélyen s a
+mohos törzsek között szürke csönd figyelt. Semmi! A bán csettintett s a
+paripák zab után nyerítve, fáradt-kényesen ügetésbe kaptak. A bokor
+megingott és csörtetve rohant estéli ivásra a Dráva felé a meglapult
+vad.
+
+– Osztán? – kérdezte a hosszu lovaglásban kiszáradt torkát köszörülve
+Zrinyi Péter.
+
+– Osztán ez az egész! – felelt a bán.
+
+– Ejh! bátyám uram! – suhintott le lovagló ostora sudarával egy levelet
+Péter, – meddig várunk?
+
+– Bizony talám belé is halunk, öcsém uram!
+
+– Mán úgy lészen! Kosz egy élet!
+
+– Nem én mondtam!
+
+– Talám bizony látá is kegyelmed Velencében az galambot sülni, kire
+szájjal tátogunk mán esztendők ulta?
+
+A bán fölnevetett.
+
+– Illyen uraságos ur! Ládaszám ül várában az arany; mezein, erdein által
+széltül szélig halálban nyargalhat két paripát; magához kötelezte az
+velencei dux-ot, török anyák száján poronty-ijegető vász, Bécs előtt
+beste szájas, büdös magyar, osztán ű csak vár!
+
+– Kitetszik, Frangyepán leányt apolgatsz!
+
+– Nem is vagyok Bécs komája!
+
+– Péter! – búgott a fenyegető rendreutasítás.
+
+– Ejh! csak kivonszod az szitkot az emberbül!
+
+Amint az erdőből kiértek s az est kékjében fölfeketéllett előttük
+hunyorgó mécsvilág szemeivel a vár, Péter lova táguló orrcimpákkal
+emelte magasba fejét s prüsszentve kapott volna már ismeretlen
+veszedelemtől remegő inakkal vágtatásba, de a keleti eget döbbenve
+figyelő bán átnyult öccse kantárához s Péter visszafogta a bolondos
+állatot.
+
+A nyugati égen már rég letünt a mindennapos játék bibor tüze, a kék
+takarón csillag-ragyogás furta már magát keresztül, a keleti ég
+éjszakáján azonban különös, haragos hajnal fénylett.
+
+A fegyveresek lassan beérték a két nagy urat, akik a folyton feketülő
+mély hallgatásba fuló mezőn izgatott paripájuk hátáról nyeregben állva
+figyelték a keleti ég bakacsin kárpitján félkörben terjengő véres, tüzes
+pirkadást.
+
+A hid fejét szögbe hajoltan védő palánk sorompójánál ujra megállt a
+hirtelen gondolkodó hallgatásba merült kis csapat. Aztán felkapattak a
+mocsaras föld, árok vize fölött bizonytalanul sötétlő hidra s mielőtt
+fölhangzott volna a kürt a megszakadó deszka-utnak folytatást adó
+felvonóhíd leeresztéséért, még egyszer megálltak. A susogással,
+nyeregrecsegéssel, halk zörgéssel terhes pillanatnyi csöndben hirtelen
+csak felzengett Zrinyi egyszerü, nyugodt szava:
+
+– Kanisa ég!… Fujjad!
+
+Vidáman rikkant a kürt s csörögve szállt alá az éjben a vasalt hid a
+dobogó lovak előtt.
+
+A mély kapu-bolt fojtott visszhangot dübörgetve ontotta az udvaron
+táncoló fáklyák közé, az édes otthon gyerek-szavával, asszony-hangjával
+össze-vissza csicsergő, lágyan szóló zsibolygás elé a fekete vitézeket.
+
+Fél éjjel suttogó, mutogató, jövő-menő árnyak vizsgálták, bámulták
+bástyán, falon, torony-ablakban a keleti ég csillaghomályosító rejtelmes
+hajnalát.
+
+– Fűlött kazlak lángja az! – Török süt szalonnát falvaink lánginál! –
+Csuda égi jel: háboru lészen! – Kotor-ban van az veszedelem! – Ha
+mondom, az Mura nádasa ég! – Kétség, Kotor-é vagy Kanisa! – Az bizony
+dolog, hogy Kanisa lángozik! – szálltak a vélemények csoportról
+csoportra.
+
+A torony legfelső ablakában a hazatértek vacsoráján tántorgó örömbe
+littyent várnagy magyarázta hangosan a párkányon figyelve hasalók
+mögött:
+
+– Ott, ott, látja kegyelmetek? Két fejü sas jütt ki amaz kis fölyhő
+alul…
+
+– Teve az! – fordult hátra valaki.
+
+– De sas, két fejü penég!
+
+A bán gondolkozva jött le a ház falához ragasztott, udvarra szolgáló,
+fedeles falépsőn. Az asszonyé ma csak küszöbön váltott csók, maga lenn
+alszik tábori ágyon, hátha… S ha csakugyan Kanizsa ég! Megszállani
+rögtön! Velence, Rákóczy, magyarság, mindnek jó lenne… csak Bécsnek
+tekerné el orrát… hát öreg ágyuk nélkül: a szerződések kikötéseként
+egyedül ez tilalmas!… ejh, majd meglássuk!
+
+– Vitézek, drabantok, alunni! Tisztviselők, uraimék vigyázásban
+maradnak! Urunk rendölte! – hangzott éles kappanhangon a parancs a vár
+kutjának kávája mellől.
+
+A könyvesház ablaka nyitva. Közelében pad, melyen rendeletekre váró
+legények suttognak az udvar sötétjében. Bent, a nagy asztal mellett
+szétikszelő hevederes ágy szarvasbőrei között hallgatva könyököl a bán a
+gyertya lángjába meredő szemmel. A gyertya alatt széles könyvhátnak
+támasztott bécsi zsebóra ketyeg. A sarokban, a ládán egy-két tiszt és
+bóbiskoló iródeák.
+
+Mulik az idő és semmi! Ejh! egy fertály órácskát aluggyunk! – Tarkója
+alá gyűri a kis szarvasbőr párnát s pillái lezárulnak.
+
+A csönd fölé emelkedetten perceg a kis óra; két mély lélekzetvétel
+susog; kint néha lépés koppan s mormogás morajlik.
+
+A riadtan ébredő bán erőszakkal látóvá nyitogatott szempillái elé kapja
+az órát.
+
+Szinte éjfél! Mi az? Még mindig semmi! Pedig történni kellett valaminek
+s a parancsot szétküldte még vacsora előtt az őrhelyekre, hogy
+értesítsék! A paraszt úgy is tudja, hogy arannyal, jó szóval fizet
+mindent hirt! Máskor, ha rongyos nádas mellett lesre lapult száz török,
+hát egyszerre három hagymabűzös száj is jött jelenteni! S most…
+
+Fölugrott fektéből s úgy, ahogy volt, ingben, nadrágban, papucsban ki az
+udvarra, föl a toronyba. Amint nehéz léptei alatt megrecsegett a
+falépcső, a kis toronyszobában valaki fölemelte az ujját: a kupák
+kiürülten tüntek el a sötétbe, kártya, kocka dolmány alá bujt. Szabad,
+de hátha… – mosolyogta saját magától bocsánatkérően az ujj-emelő. Nem
+csalódtak, az úr mogorván csak biccentett fejével az állásba cihelődők
+köszöntésére s rögtön az ablakhoz lépett.
+
+Az égi jel elhalványodva, mélyre hasított szélekkel összeguzsorodva
+sárgállott már csak a láthatár alján, de az őrhelyek vonalát
+fáklya-csillagocskák mutatták. Lent fekete mélység, fönt szikrázó
+sötétség.
+
+– Mit látott kegyelmetek? – fordult vissza a bán hirtelen szóval.
+
+Az uraimék ámmogva vonogatták vállukat, de a várnagy előlépett, süvegét
+levette és csapzott üstökét elsimította izzadt homlokáról:
+
+– Nagyságos uram! Két kis órácskája lehet, az tüzben lenni láttató égen
+egy kis fölyhő alul egy két fejü sas jütt ki, annakutánna egy patyolatos
+fejü ember, ki az sasra rámenvén, aztat igen elvagdalta és utoljára két
+felé vágta, annakutánna egy oroszlány jüvén ki, kinek jobbik lábában
+fegyver lévén, az másikával azon patyolatos embert megragadván, lába alá
+tapodta, és ezek után nagy seregek láttattanak, kik egymással harcolván
+mind két részrül láttattak elesni, úgy hogy az ég miatta mind veresnek
+látszott, azután úgy tüntenek el!
+
+A körülállók sűrün bólogattak s egy-egy halk «bizonyosat beszéll» is
+mordult föl itt-ott.
+
+Zrinyi, aki makacsul ragaszkodott a gondolathoz, hogy Kanizsa ég, s akit
+bosszantott, hogy mig ő talpra állított mindenkit, Péter nyugodtan
+aludni ment, hogy «égi jel, doctorok rágódjanak rajta!» – eleinte
+hitetlenül hallgatta a mesét.
+
+– Osztán, egregie, nem étkeknek, italnak füstölgő emésztetlenségibül lén
+ez ébren-álom? – kérdezte bizalmatlanul.
+
+– Nem álom! Nem részeg egyikünk is! – morogtak körül a borgőzös kis
+szobában.
+
+Nem lehetetlen! A mi lelkünket testi felhő homályositja be, s a
+levegőben járók, kiknek sympathiájuk van a miénkkel, jelt adtak, hogy
+őrizzük magunkat!… Ejh! könyvben olvasott bolond találmány! Tüz volt az!
+
+– Az égi veresség tüztül lén? – kérdezte hangosan.
+
+– Égi jel vala, nagyságos uram! Az ég mintha tüzben volt volna, holott
+tüz nem vala, alitom, sohun!
+
+Égi jel?… A németet a török, a törököt… Ki?… Kardos oroszlán? Hm!
+Hollandus cimer hordja… Az nem lehet! Szablyás perzsa oroszlán? Inkább,
+de…
+
+– Tuú-tuú-túúuttu-túúuttu-tuú! – búgott lent egy idegen kürt-hang.
+
+– Kik vagytok? – bődült le a mélybe a vigyázó.
+
+– Erdélyi cursor, Nagy Domokos úrfi s húsz katona.
+
+– Hidat! – szólt Zrinyi s maga már indult lefelé.
+
+A torony alatt két oldalt a réseken fáklyák nyujtották ki kormos üstökü
+tüzfejüket: csakugyan kis csapat.
+
+A hid nyikorogva dörömbölt le s a várkapu kis kémlelő ablakának rácsai
+között benyult az igazoló ismert kézirat, de a kapu őrzők azért
+föltekert puskákkal állták körül a nyiló szárnynak fordított kis ágyut,
+amely mellett égő kanóccal állt pattantyusa: ki tudja!?
+
+A földön koppanó ágyu muskéták már a falnak ereszkedtek, a kanóc taposó
+talp alatt szisszent, az idegen vitézek az udvaron szedelőzködtek le
+lovaikról, a kapu szárnya csukásra hajlott s a bán ott helyben, az
+ágyunak támaszkodva fogott a csoda mód sürgős levél olvasásába, mikor
+Péter, akit a kürtszó kiváncsivá ébresztett, megszólalt bátyja háta
+mögött:
+
+– Što je novo?
+
+– Smrt! – suttogta lázas elmerülésben a bán.
+
+– Ki?
+
+– Rákóczy! – s mig egyik keze az irattal lecsuklott, a másik gondolkozó
+keresztvetésre emelkedett…
+
+– Bécsusztál, paraszt? – fogott nyakon egy besurranó piszkos bocskorost
+a kapus a körülállók gúnyos röhögése között. – Török vagy, paraszt
+bőrben? Majd kitolvajlá szemem! De kettő vagyon! Vén lud-lopó, igaz
+szakáll-é ez? – rázta ide-oda, szakállába markolva, az öreg rongyost.
+
+– Nagyságos uram! – könyörgött sirva az agg Zrinyi felé terjesztett
+kézzel.
+
+Halált kiáltott hát az égi jel néma nyelve s Erdélyre zuduló török
+tüzet… vagy Erdélyt békén hagyja, s Velence ellen fordul?… a duxszal
+szerződésem… tenni kellene valamit…
+
+– Khajr azizim! Á babam! Szálem alájkum, seggem alá bujj! Okszgeldem! –
+viháncoltak az öreget motozó, piszkáló legények.
+
+– Uram! Uram! – sivított a paraszt kétségbeesése.
+
+Zrinyi rezzenve ébredt gondolataiból:
+
+– Barmok!
+
+A gunyolódók kínos grimászba fagyott néma röhögéssel tágultak el az öreg
+elől, aki Zrinyi lábához rogyott:
+
+– Uram! Ez vitézek után lopakodtam… félős az mezőben éjjel… jüttem, hogy
+mondjam… én láttam hajnallal… osztán mind megemésztette az tüz Kanisát.
+
+Zrinyi a védtelen szegény rongy iránt nagy szeretetbe forduló örömmel
+emelte fel a parasztot a földről s ősz haját simogatva kérdezte az
+ijedelem vagy éhség miatt aléldozótól:
+
+– Kanisa ég, mondod?
+
+Az öregnek csak könyörgő szeme rebbentgette, hogy igen.
+
+– Ég tahát?
+
+– Égett… uram, uram… megemésztette… mind földig…
+
+A hajnal finom kiváncsisággal surrant be a kapu-bolt alá s a fáklya-fény
+nem érte sötétet szürke rózsaszinre festette.
+
+– Lovakot! – harsant a bán szava az udvar felé s visszafordulva
+kinyujtott karral mutatta sorba: – Te Légráddá, te Kotorba, te Varasdra,
+te… mind, ki fegyveres, Kanisa alá! Készülőt fujass!… No, Péter, ez
+lészen üdőm!
+
+A vigyázó harangja keményen kongatott s a trombita recsegésén
+megbolydult a vár.
+
+
+XXVI.
+
+Nyugatra a zsombék-tengeren innen lapuló síkon, keletre a zölddel bókoló
+dombok alján szerteszét mindenütt lebegő vásznu sátor-kup s két alacsony
+oszlopon nyugvó gerendának kétfelől nekitámasztott deszkák apró
+kártyaházai; sötét vonalakkal párhuzamost futó hosszu fekete földhányás
+béka-háborító, kigyófészek-verő szaggatott gyürüje; az utakon keresztbe
+zászlós fejü lándsák lóról emelkedő szabályos tömött nádasa; bogárhátu
+nyikorgó szekerek, nyargalászó magános kopják; a süppedékes talajon
+deszkára állított egy-egy kis falconetto vagy passavolante ágyu, mögötte
+fegyveres őrizet alatt poros hordó, halom golyóbis; tüzre lógó fekete
+bogrács; földturó jobbágyok háta görbedése, kapa villanása; távolabb
+béklyós lábu füvellő paripák; zöld széna, sárga szalma szekéren mozgó
+bástyája; gebe sor hátán izzadó vizes tömlők; a keleti dombok kertjeiben
+fölfeszített nyári lakok körül gyümölccsel lakozó nótás katonák és
+messze-messze az őrcsapatok mereven csillogó pontok.
+
+Közbül, a béka buborékos zöld lepel alatt alvó víz közepén, a kormos
+alacsony falak között fekete, összehányt vonalu, üszkös semmiség az
+elhamvadt Kanizsa. Csak amott csillog enyhe kéken a fürdő kis kupolája s
+itt négy csonkára égett minaret-gyertya között a romlás fölött siránkozó
+imáktól bugó khunkjár dsámi mint nagy fehér ravatal. A faltető
+kertecskéit, vértanu-sirjait, ágyuit szomoru ronccsá, kormos gomolyaggá
+söpörte a perzselő lehellet. Élés, hadi készlet, tömérdek puskapor,
+kétszáz deli ágyu, hejh, gondatlan Allah! minden odaveszett s a piszkos
+pernye havon céltalan ődöng ide-oda népség, vitéz, rabszolga, mig fejük
+fölött a bástyák épen maradt öreg ágyuinak torkával bömböli az ég négy
+tája felé éjjel-nappal Kanizsa romlását Szihráb Mohammed, a váli.
+
+Egy este aztán elhal az ágyuszó s a nap fáradtan fordítja el vörösre
+nézett szemét a feketén tátongó torok körül szinlő élet vidám
+mozgalmáról. Majd átlép a dombok mögül a nyugati szélben óriási két
+szárnyra nyitott sötét mentéjével az éjszaka, apró őrtüzeket gyujt
+földön, égen s brekegő, cirpelő buzgalommal tömi be a csöndet.
+
+– Te! – szólal meg a víz-szélen lábukat áztató vitézek közül az egyik a
+csobogó hallgatásban.
+
+– No!
+
+– Ott! – mutat el a viz fölött Kanizsa felé a másik, – jün!!
+
+– Mi?
+
+– Néminemü roszseb tudja micsuda!
+
+– Lócsecs jün az kegyelmed szájában!
+
+– Csihulj, te!
+
+– Igazán mondja Stipán, jün biz’ ott némely széltül hajtott nádszál, –
+szól bele a vitába a harmadik.
+
+– Fuvallom sem indul, osztán széltül hajtatja kegyelmed? – szólal meg a
+hitetlen, – de mán én is látom, jün!
+
+Az előreferdülő koppasztott nádszál halkan közeledett a part felé a
+sötétben.
+
+– Cssss, te, tudom mán! – morogta reszelősre halkított hangon a jószemü,
+– béka-posta! Ki, csak ki! osztán hasra amaz turás mögött!
+
+Csobbant a viz, feszülő nadrág reccsent s egy pillanat mulva már a kis
+földhányás mögött hasalt a három legény.
+
+A nádszál a parttól nem messze megállt s egyszerre csak eltünt egészen,
+de helyén egy kerek fej nagy, sötét mozdulatlan buborékja pattant.
+Előtte a keleti dombok borzas árnyéka fölött tejjel itatott kékségü
+éjjel az égen, mögötte a vizre lapított Kanizsa mellett el kétfelől, a
+viz és mocsár fekete körszalagján tul, a sormási dombokig nyúló síkon
+őrtüzek gyürüje. A fej egy pillanatra emberi alakká nőtt s nyomban rá
+csobogva kurtult buborékká ismét, aztán megindult a part felé.
+
+A legények a friss túrás mögött háromfelé hasalva lesték, merre veszi
+útját az a kicsoda.
+
+A csendes csobogás megszünt, csak a fü zizzent néha a hasmánt kuszó,
+meg-megpihenő útja nyomán, amely eleinte egyenesen a kupac felé
+mocorgott, de a tövében jobbra tért. Egyik lábát maga alá kanyarítva, a
+másikat messze hátranyujtva szökellt már a biztos siker
+türelmetlenségében, amikor csattanva béklyózta le egyik bokáját egy
+meleg, goromba hus-kapocs, s röhögve biztatta fölkelésre a karcos hang:
+
+– Jokarü, csodsuk!
+
+Dobbanó ugrás, hahota, finom acél-lánc csilingelése s a magát szótlanul
+hatalmukba adó engedelmesen indult meg kettejük között s a lánc másik
+végét csuklójára csavart harmadik előtt a fák alatt ugráló tűz felé.
+
+A virrasztó, aki eddig gondolkozva nézegette egy fa tövében a feje
+fölött csillagot szitáló, cserebogárrágta csipkés lomb-rostát, a
+közeledők neszére elordította magát:
+
+– Vitézek! vitézek! – s míg a legények fegyver után kapdosva ugráltak
+föl szerte, maga karabinját csipejére eresztve, a tűz elé lépett.
+
+– Elsül, te! – Még belém lűsz! – szóltak eléje nevetve a közeledők.
+
+– Micsudás cserebókot hozsz, Stipán? – vidult föl szeppenéséből az őr.
+
+A sáros, meztelen alak középre penderült.
+
+– Cserebók, hü, cserebók! – kuncogott hülyén egy kis tömzsi.
+
+– Cserebók? Török pók! – Vizi pók! – Finum pók! – Nyelves pók! –
+vidultak föl körben a legények a vezértől várt jutalom reményében.
+
+– Csimbók, cserebók! – kezdte rá az egyik, lomha ütemmel kisérve szavát
+s röhögve csattant fel a gúnyolódó kar:
+
+  – Csimbók, cserebók!
+  Hát az t… merre lóg?
+  Cérnán, fonálon,
+  Stájerlandi határon,
+  Cérnán, fonálon,
+  Stájerlandi határon!
+
+A szellősre nyitott fővezéri sátorban az ideges, álmatlan jelenbe hiába
+akart messze idők messze tájékáról álomhozó nyugalmat lopni a Julius
+Caesart olvasgató Zrinyi. Harcról a maga harca, idegen nép furcsaságáról
+bécsi németek furasága, gondról a maga gondja jutott eszébe s a szeme
+előtt szórakozott, derülő-boruló homályossággal futó idegen mult
+rohanását türelmetlen jelene vágtatása követte sorról sorra, lapokon át.
+
+Borus év! Sírással esőző napok, dühvel dübörgő villámos felhők!… Szegény
+kis Izsák, kicsiny fülemilém, nem vált már meg engem, zengőbb
+trombitával nem énekli magyar kar erejét… elröpüle tőlem… mint a könnyü
+árnyék, elkele előlem… Széchy-javak kufáros pofáju védői, hát
+becsaptatok! Martianec sem lesz az enyém… szolgámat verették meg a
+bitangok gyülés után, a földre éhes, irigy, armálisos fattyuk!… Ki
+bánja?… paradicsomkertbe ültetett kis virágom, csak téged siratlak…
+
+Váltott őrség kiáltása harsant a sátor előtt s a küszöbön keresztben
+alvó Angelo nyögve fordult másik oldalára.
+
+A könnyeiből felriadó Zrinyi lassan újra összeszűkülő, meg befelé látóvá
+táguló szeme előtt viziós élénkséggel pattant föl most a hiú
+tanácskozások császári kastélya, Laxenburg: körülgyürüdző, sárga lombu
+vén vadaskert… a tó vizéből magasra bukó kőpikkelyes hatalmas négyszög
+fölött két sötét torony tetejének acél-csillogásu lapos ékje, vékony
+csucsba hajló gulája… oldalt emelet-magas karcsu hid a vaskos kőlábnak,
+rajta vékony oszlopokon sokgömbü törökös kioszk a zölden tükrös viz
+fölött… a papos ruháju vékony Lipót rekedt, fátyolos hangja … Amott
+Szelepcsényi, a lengyel háló tudós, körmös ujju bogozója… a héjja-karmu,
+dominium ragadozó kamara praefectus, Zichy… a somfáról fügét szedők… Hol
+van a szivet tenyéren táncoltató nagy német-szolgálás, urak?… Rákóczy
+megfojtásához kivánt kanálnyi vizért ránk hoztátok az árvizet!… s Lipót
+a nyakában lógó aranygyapjut nézegetve keres magában krisztusi
+türelemhez erőt… egy német köhintés dönt Rákóczy életéről s a vesén
+rugott magyar csuka-bőrbe bujt… – és a halkan ködfoszlánnyá bomló képet
+beteg, szürke hullámu tengerré mossa szét az ólálkodó álom.
+
+– Uram, nyelvet fogának az vitézek. Beszélli, az inséges Kanisában hogy
+az főtörökök is korpát esznek, uram! – suttog fel egyszerre a
+szunnyadozó mellett Angelo kérő sürgetése.
+
+– Dajkád mesélé? – ül föl ágyán hitetlen rosszkedvüséggel Zrinyi.
+
+– Valláhi, ben kendü gözümle gördüm, – hangzik előre a sötétből a
+nyugalomra vágyó rab könyörgő szava, hogy saját szemével látta.
+
+– Mi lészen tahát? – vágja földhöz az egyedül maradó bán a könyvet. –
+Jün mán az császári levél? Itten lehetne! Az török Várad után csúsz!!
+Wesselényi és Souches vakmatyiskodva lesi az förgeteget Tokaj alatt s
+nem dörög elében, de csak nem is harangoz!… Mast vagyon üdeje Portia
+szerént az csak paripákon Tergestumba való sétállásnak! Halódva bukott
+lázábul koporsóban Rákóczy s csak hogy nem örömet lüvének Bécsben: ihon,
+absolutus rex Hungariae mán Leopoldus… s balsamomot renget az Ádria
+tenger szele!
+
+Öklöt ütésre rántó keserüség lökte fel ágyáról s hajszolta föl-alá
+sátrában.
+
+Erőt, beavatkozást suttogott a bécsi párnákon kuporgó titkos tanács,
+Grécbe nyargaltatták, Károlyvárosra hivták s mikor a hódoltságra csapott
+lángot és vért fakasztó tenyere, a letiltással hozzá küldött gróf Leslie
+Walter zacskós, puffadt szeme alját gúnyos öröm húzta össze s tréfásan
+táncolt a májusi napsugár nagy szakállán, homlokába kent haján. És
+most?… Fenyegetett Váradért előző cserében Kanizsát akarja… és kérdésére
+süket a felséges úr.
+
+– De bontakozást tészek ez zagyvalékban s temető prédikációt kiáltanak
+holnap Kanisa fölött az trombiták, dobok! – csapta szét ököllel a lengő
+ajtót, sátrából kilépve.
+
+Az éjjel hátralevő részét őrtüztől őrtüzhöz lovagolva, vitézeket
+szólongatva, véleményeket hallgatva, parancsokat osztogatva töltötte s
+mikor mosdani, sisakot csatolni szállására vonult, már ott kószált a
+látó határ alján koldus-condrákba bujt királyfiként a hajnal.
+
+Mire feljött a nap, a távol Kanizsa keleti falán ijedt hangya
+vándorolgatás vonalai kúsztak erre-arra, nyüzsgő mákszemek tolongásává
+zsufolódva a Sziget-kapu tornyán s körülte: szemben, a dombok alján
+hunyorgó, sanda ágyuk körül gyalogos ezrek raja zsibongott s a hid
+végének levegőbe csappantott deszka-fala felé rőzse-rakás, szekér-homok,
+gerenda fulladt szaporán a tó vizébe, hogy a cölöp-lábu óriás támlásszék
+hátát egyenes hiddá hajlítsák ostromló lábuk alá erővel.
+
+Nyugatra, Topráklik hóstáton, zsombék-tengeren innen, alacsony domb-hát
+gerincén félig kivont kardja markolatára kulcsolt kézzel, bozontos
+szemöldöke alól Kanizsa felett átnyilalló tekintettel várja Zrinyi az
+onnan túl operáló Nádasdy-gyalogok ágyu-jelét. Dombja mögött a
+védtelenül maradó külváros, Bécsi-kapu föllovaglására, bedöntésére majd
+előrobbanó Zrinyi-huszárok, horvát hajduk.
+
+Ló dobog föl hirtelen a hátsó lankán, német kiáltásra horvát morgás
+felel, sürgető hangok emelkednek az úr felé. Meg se fordul.
+
+– Nagyságos bán úr, megjüve az levél Grécbül! – szólal meg háta mögött
+Patachich.
+
+– Törjed meg pecsétjét, olvassad! – morogja maga elé vidám-elégedetten
+Zrinyi, a dombok előtt feldörrenő jelre leső mozdulatlanságában.
+
+– Domine domine illustrissime bane! – hangzik mögötte kiáltva.
+
+Zrinyi kardja lassan a levegőbe emelkedik s az előregörnyedőnek bal keze
+lova sörényébe ragad.
+
+– … rendeljük és meghagyjuk… Kanizsa ostromával felhagyván, népével
+egyetemben haza siessen… török bosszuját ne ingerelje fejünkre… egy vár
+birásáért két ország nyugalmát ne vesse kockára… Kihez egyébként királyi
+kegyelemben maradtunk…
+
+Tul, a dombok alján vörös villám lebben, fekete füstcsik siet dagadva az
+égbe, oszlik már, csak akkor buffan hangja.
+
+Zrinyiben felmordul a düh, kardja égre kiáltó csillogó merev jel a sárga
+ragyogásban… Egy suhintás és dobogva, zörögve rohan hatalma a rongy,
+fölégett vad-méh odu ellen… Egy suhintás és lázadó lesz a horvát bán,
+meggúnyolója király szavának… Egy suhintás és kiszakítja magát a
+farsangos táncból s Portia uram eggyel több ellenségre küldhet bugyogós
+hadat… Egy suhintás és tizezer ember élén lovagolhat szembe az egész
+pimasz, tetves világgal… tizezer százezrek ellen… a horvát bán két
+világbiró császár ellen…
+
+Villan a kard, de nem támadó jelben: bukfencezve cikázik a földre. Az
+ágaskodó paripa horkanva hátrál s rekedten kurjant a keserüség:
+
+– Hejh! Patachich, haza! Anyátok keservibe, haza!
+
+S az ismeretlen vihar érthetetlen felhője alatt állók döbbent csöndjében
+csak a sátrak felé rugaszkodó lónak sír-göröngy dobáló dobogása hallik.
+
+
+XXVII.
+
+A széles keréknyomban szőke viz pihent s az út két oldalán sötét falat
+állt az erdő. Az avarrá rozsdásodott idei zöldön gondolatokkal terhes
+csönd siklott kétfelől hátra a lassan lépegető mellett. Távol emberi
+hang zümmögött s előtte az erdőnyilásban, lebegő kárpitként öreg,
+mogorva felhők suhantak a kedvetlen erőtlenséggel fénylő napot
+elborítni. Zrinyi agyában, mig szeme a földnek tartott kis stuc csöve
+irányát követte, zökögve ütődtek egymáshoz pólyában halódó gondolatai.
+
+Hangtalan zaj, lombja árvult erdő, kalásztalan vetés, meddő szerelem… ez
+az élete. Falvak csóvája füstölög az égre, nem ő gyujtotta; seregek
+sáska-foltja simít letarolttá messze földeket, nem ő vezeti; vér
+csurran, tar koponya reped, az ő kardja hüvelyben lóg szögön és puskája
+csöve csak koszos vadkan után szimatol a cserjén… Utálat! Erdély szivét,
+szép Váradot, török handsár metszette ki s jó Zrinyi Miklósnak veszendő
+Erdélyhez immár semmi köze…
+
+Az út mellett tréfás kacskaringókat vetett a levegőbe egy dült tölgy
+gyökér-koronája s fönt a kopasz fák ágainak öleléséből cibálva rángatta
+szürke combjait a szajha kacérsággal menekülő felhő.
+
+A bán leült.
+
+Várad, Várad: utolsó tánc bomlott harsonája… Ejh! kidül a büszke tölgy s
+törzsére kiki rápihen… Elfekszel majd te is, horvátok nagyszerű bánja s
+kövedre német katona tát majd átutazó, bámész szemet… Hejh, Várad,
+váratlan zsilip, milyen pusztító árt szakaszt a magyar világra nem vélt
+törésed…?
+
+Hirtelen megfordult. Háta mögött zörgő csik csörtetett feléje a bokrokon
+át. Első mozdulata puskája felé kapott, de válla rándult s keze ölébe
+csusszant. A fakó-fekete szőrös, lihegő tömeg mintha a nyomában elfekvő
+véres szalaghoz kötötten rohant volna, orra szinte szántotta a szutykos
+avart. Csonka agyarával suta dühben vagdalkozott széjjel;
+föl-fölhorkanva a földnek feszítette, de a puha, nedves lepel éppen hogy
+sziszegve csak megkarcolódott. Zihálva, hörögve ügetett egyenest a
+törzsnek s mikor kemény feje koppanva zökkent az akadályon, vérfutotta
+szeme fölpislant; aztán jobbra csapott s röfögő dühvel vágta át magát a
+száraz lombkoronán.
+
+Ó, ha e veszett agyar a lucsokba vágná ki remegő szivét… ó, ha
+vérpatakban szakítaná ki torkából a szitkot, a vágyat…
+
+De a kinzó seb tovább marta csurranó vér-pórázán a halál elől menekülő
+néma dühöngést.
+
+A bán elfordult… de mikor már bizonytalan céllá húzta a távol a vakult
+vadat, ideges vágy szökkentette talpra. A stuc agya vállba vágódott,
+buffanva iramult a golyó a szerényen szétfoszló füst alatt s halálba
+rugta a felkalimpáló erdei kant.
+
+– Elhittem, halált hoz ez fekete kan, – nyugtatta lábát Zrinyi a vonagló
+dögre, – s én adám néki aztot. Kikinek csak igyen!… Ejh, verjed ki hát
+fejedbül áfium álmát, la, lábod alatt az erdei kan, merthogy stuccod
+vala hozzá!… Szegény magyar nemzet, annyira jutott-é csakugyan ügyed,
+hogy Zrini halálban keressen örök némaságot magának… fajának?… Ha Kanisa
+alul el is fujt az bécsi szél, ha Várad basasággá lén is, te mingyárt…?
+Hejh, azért sem!… Őrállód lészek, vigyázód, nemzetem, ki megjelentsem
+veszedelmedet!… Tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent, az kit
+tudok, kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd
+elől.
+
+S mintha agya sötétjében felcsattanó fény világosított volna meg
+hirtelen ijesztő barlang-csudákat, elrettent ihlettel kiáltott:
+
+– Ó, bátorságos s az menykű félelmétül gond nélkül való tengeri-medve
+magyar, mikor legjobban dörög is az ég, az mentül magassabb kűsziklára
+hágsz s ott édesden aluszol? Nézd az röttenetes sárkánt, mely méreggel,
+dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli az magyar koronát… az bécsi
+laurusnak gyükere, az melynek árnyéka alá adtuk magunkat, hogy
+megmaradhassunk, belső titkos okokbul hervad, hervad!… Imé kiáltok, imé
+üvőltök: Ne bántsd az magyart!
+
+Vadászainak tülke még sokáig hitta szólongva az urat le a Dráva
+füzeseiig, de Zrinyi már otthon ült asztala mellett. Tintás orru tolla
+azonban csak állt és hallgatott az izmos kézben, amely alatt árkuspapir
+téglája nőtt, tágult, völgyült, dombosodott révedező szeme előtt
+vágyainak Mekkájává: halmos csatamezővé… Innen a magyar, tul a török,
+maga kopasz tető ormán. Kucsma csúcsosodik mindenfelé, egy idegen sincs
+a roppant seregben s ott már csak korbács-ütésre huzakodik harcnak a
+jancsár! Mindenütt előre! Illanó ködként vonul előtte a török s
+vérharmat hull a pernyétől fekete sikra… Egy nemzet van: a magyar! Egy a
+vezére: Zrinyi!
+
+– Antidotum az békesség ellen… – morogta a bán s a bamba toll szárnyra
+lebbent a születő sorok fölött:
+
+«Cyrus királ, mikor Cresusra Sardis várasát vitatta volna, azt irja az
+historia, az várasnak megvételekor egy vitéz magára az Cresus királyra
+akadván, s nem tudván ki légyen, meg akarja vala ölni; Cresus királ fia,
+az ki egész életében néma vala, és soha egy szót azelőtt nem szólhatott
+vala…»
+
+A némáknak nyelve megnyilik; rozsdás kard villogva suhan ki hüvelyéből;
+Lippay, Wesselényi csömört kapnak a bécsi lakomától; gazból lesz főember
+s a becsületesben lázadó üvölt!!
+
+«Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, az ki
+az mi kedvünkért örömest szerencséltesse az maga békességes voltát az mi
+veszedelmünkkel. Az vizben haló embertül fél az hajóban ülő is, hogy
+őtet is be ne vonja magával.»
+
+Az idegesen összebarázdált papirmezőn megállt a penna… a futó törökök
+helyén szaladó németség tolla libeg s a nép-szavazat választotta új
+király nevét Zrinyi Miklósnak ordítja a tömeg.
+
+«… de ha idegenen fog állani az hadakozásnak administratiója, bizonyára
+semmit nem bizakodhatunk… az magyar nemzet az Magyarországgal egyenlő
+természetet visel; valaki idegen jün belé, avagy nem tud, avagy nincs
+szerencséje az operáláshoz… De méért kelljen elvesznünk, mig karunkban
+kopját, markunkban szablyát szoríthatunk? Nincsen-é Istennek hatalmában
+Mátyás királ dücsősségét kezünkben ismég ujonnan megvirágoztatni?»
+
+Hó hullott a hegyekre s éjjelenként riadót búgott a szél a
+kályhalyukban. Borzongva kérte az erdő a meleg takarót s meredten feküdt
+eléje a mező. Táncban kerengett a nyugati szél s fütyülve űzte maga
+előtt bozontos felhő-nyáját. A vár mogorván, mintha csak hátat fordított
+volna, hiába pislogtak feléje este az ijedt barna házikók. Egy-egy lovas
+robbant ki néha hidján, hintó kereke panaszkodott kapuja alá; szekér
+siránkozott elfelé belőle… egy fordulás még s együtt hagyta a csönddel a
+halott mezőt.
+
+A vár ura, mint aki végrendeletét irja, gyertyavilágnál görnyedezett…
+Török-kiverő csak magyar sereg s magyar főúr a vezére!… Kicsinyes
+részletek s világ-históriát lendítő eszmék, lelkes faj-imádat s
+magyar-káromló kétségbeesés, szárnyas nagyakarat s tehetetlen
+toporzékolás akasztották, röpítették Az török áfium harsonás
+vezérgondolatát a könnyen ötlő képek, súlyos okfejtések, hemzsegő
+példák, ős-magyar szóbuzgás, latinozó kifejezésszegénység csodás
+szövevényü Tankréd-erdejében.
+
+Aztán sírni szeretett volna, szó és szó helyett könnyel, epével
+fröcskölni tele a papirt s szemébe vágni a ribanc fátumnak: lakjék vele
+s maga hadd bukjék sírjába… fenébe!
+
+Mit ír?
+
+Hol a könyvnyomtató, ki sajtója alá szorítja, hol a magyar, ki elolvassa
+s hol az a keserves Bécs, ki beleegyezést pöttyent rája? Még meg se
+szülte, már megutálta kín foganta gyermekét.
+
+«Most ha valami csak megrözzenik is az török részérül, futunk ide s
+tova, vizeken által, havasokon által, ki imide, ki amoda, minden
+remediumunk csak az másoktul való segétség-koldulás, nincs magunknak
+népünk kivel occurrálhassunk az veszedelemnek, nincs egy emberünk az kit
+hová tehetnénk.»
+
+A havon varju-folt nagyszemü, fekete esője csapott le itt-amott és
+éjjelenként éh farkas vonított az árok jegén a fáradt vörös fénnyel égő
+ablakszemekre. A messze fehérséget hiába simogatta a nap vékony, remegő
+öreg keze, szikrázott, de nem engedett, csak az ereszek
+krokodilus-könnye csurrant jégcsappá fagyva nagy szeliden.
+
+A hatalmas, kemény fejet ököl támogatta már a lomha papirok fölé s
+elnyűtten sírt a toll szemétdomb nyugalma után a görcsös ujjak között:
+
+«Ugy hallom Braziliában elég puszta ország vagyon; kérjünk spanyor
+királytul egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá. De
+ha ki bízik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csöp magyar vér
+benne, kiáltson fel az égben az Istenhez, énekelje velem ez Debora
+énekét: Qui sponte offertis de Israel animas vestras ad periculum,
+benedicite Domine… Amen. Amen. Amen.»
+
+
+XXVIII.
+
+A távol kék függönyére festve szürkén szomorkodott hátul Kanizsa vára. A
+zöld mezőn keresztül hangos, szines szalag huzott a füzekkel szemérmesen
+takaródzó Mura felé. Elől Zrinyi sisakján vert haragos szellőt a
+strucctoll, utánna kétszáz lovas sisak- és páncéltengerén hányódott
+sötéten a farkaskacagány, hajbókolt tarkán a hajladozó toll. Fölöttük a
+nap ragyogásának feszülten furcsa, halott sereg: hórihorgas
+kopja-testekre bolondjában odatűzött hideg török fejek. Aztán különös
+párok tömött szakasza: szíjjra fűzött foglyokat dalolva, incselkedve
+vezető kétszáz gyalog magyar. Ujra hat lovas; kopjáikra ütve hat aga
+turbános sárga feje táncol mereven a mögöttük hordott
+zsákmány-fegyverzet csörgésének lassu zenéjére. A mező zöldje most
+közbe-tágul s három előkelő muzulmán aranyos sisaku fejét párducos
+hadnagyok emelik magasra. Majd egyedül lóháton, gondolkodó pipafüstben
+haragos bosszu görnyesztette valami főtörök. Utánna, gyalogok csipejére
+állva, előre düléstől kinyujtott karjukba kapaszkodva, tizenhárom vörös
+és zöld zászló selyme csettegteti a könnyü szélben a megalázott
+félholdat. Aztán a dandár jön rendelt seregben; lobognak a márjás,
+háromhalmos zászlók s örömük porral elegy száll kurjongatva az égbe. A
+had mögött nagy nyaku tevék ringatják hátuk drága sátor-terhét, öszvérek
+dobognak kényes deliséggel s mint szinesre festett irás-sor után
+elmázolt fekete pont, a százhusz lomha bivaly.
+
+– Hm, elkésett a Tokaj alul Váraddal segítség dolgában alkudó nádor!…
+Elömlött epéje belül s maga helyett a huzakodó rendeletek kátyujába
+kerék-emelintő legényül Zrinyit kérte a királytól vezérnek. Levele még
+szalonnás-ruhához simulva utazott valami tarsolyban a császár iránt s
+Várad nyavalyás bástyáján már meglebbent a fehér zászló néma könyörgése…
+Fejedelem támad görbe Erdélyország satnya vidékén esőtől növekvő
+gombaként s ha lehull egy, férges alma sara a sorsa… S a vitézlő bán
+papirt szánt és álmot arat! Harc Kanizsa alatt? Mi végre? Semmi az s te
+csak török barom ujja türt ingü mészárosa vagy! Ha kiáltasz, utolsó
+zablapallérozód is fület hegyez rá a sereg mögött… Lovon röpüljön
+parancsod s hangyaboly legyen egy ezred dombon feszülő lábad alatt!…
+Megint csak így? Panasz és dühös vágy! Elszánásod nem elég? Eldobott
+Bécs, mint a paraszt elhált felesége fattyugyermekét. Ihon az országut,
+koldulj vagy rabolj! A koldulás kenyerébe beletört fogad, no hát?!
+Lázadó vagy, Miklós, csak tudnád, hol kezdjed!
+
+Az ágyba készülő kacér nap fátyolt vont maga elé és hideg sóhajtása
+végig süvített a mezőn. Harmat köde szürkült bokrok, fű fölött s hátul
+széna után bőgött az éhes bivaly. A büszke menet szines folttá loccsant
+szét a mezőben s a magaslaton már sátor-karó fején kattogott a balta
+foka. Mire a vezér lovát poros, száraz izzadtságától fényesre csutakolta
+egy legény, magát párnás szőnyeg hívta sátra alá vacsora-váró
+elmélkedésre. Bogrács kondult, lecsatolt mell-vas koppant, tüzre-való ág
+recsegett a fák között, ember, barom fekvésre csökkent, csak éhese vagy
+dolgosa sürgött, ődöngött előre-hátra.
+
+– Tégy valamit, Miklós! Tenni, cselekedni! – lüktetett az éhség,
+fáradtság Zrinyi fülében.
+
+Mióta Portia rendelete elkergette Kanizsa alól, mint valami rühös ebet,
+nem birt magával. Hiába keresett önámító feledést kertje rózsafejei
+között, süppedékes erdő vadja nyomán, gyermeke szemében, asszonya
+ölében, komoly levelekben, Erdélyre figyelésben, tanácsterem asztalánál,
+harmathullató alkonyi lesben, kacskaringós sorokat síró pennája hegyén,
+ujra meg ujra felpendült fejében a letiltó levél felhuzott orru, hetyke
+parancsa. Százszor is elszánta magát, tenni fog nagyot, elhatározót, de
+minden töprengése végén csak káromlásra akadt, mint a rabolni induló
+eddig becsületes négy irányban néptelen utat szalajtó ut-keresztezésnél.
+Fölrugta magát kedvetlen fektéből és kilépett sátra elé.
+
+Elől kelet dombjai merevítettek sötét karokat nyugat tünő fénye után.
+Hátul a kis Kanizsa kényeskedett a Mura ölébe, amely mögött apró
+mocsár-szemeket vakított rezes csillogásu tükör-darabokká a Styriában
+lealvó nap.
+
+– Főkapitán nagyságos úr! – lépett melléje Patachich, – ha kit tenni
+méltóztatik Légrád dolgában, üdeje hív az tevésre. A Dráva habjai ugyan
+ebül nyaldossák az várfalakat, vizében szuttyant vagy husz háznak lábok
+s maga lakosi megépítéseken ügyekeztek is, egyberomlának mind.
+
+– Mit tennem javallja kegyelmed? – kérdezte Zrinyi a domb régi
+bástya-maradványait méregetve tanácstalanul.
+
+– Miként elsőben is mondám, nagyságos uram, viznek birodalma lészen az
+váras, ha ma nem, de holnap bizonyosan. Van katonám, ki tetveit mán is
+hurcolkodtatná… felette nem igen szeretik az fördőt! – célozgatott
+Patachich a vár elhagyására.
+
+A bán hirtelen megállt:
+
+– Ez vala, ugyé, szigeti Zrini szolgája birtoka, Kecskevára, az hun
+állunk?
+
+– Tulajdon maga ez hely! – felelt Patachich és ámulva nézett ura után,
+aki szó nélkül a faképnél hagyta.
+
+Tarkójára boruló haját simogatva járta magánosan a domb tetejét jó
+ideig.
+
+Rongyos, nyájatlan apostol, te… kérő tenyeredet néped közönye szögezte
+által, szivedben bécsi poroszló lándsája forgatja a kínt s nyelved
+hegyén már ott lebeg a consummatum est… de mért? Hogy Bécs csak annál
+nyugodtabban fűtögesse a magyar confessio-torzsalkodások tüzét, mig
+követe a szultáni trón előtt hasalva béke-könyörgésben fröcsögeti
+nyálát?… És ha nem és ha csak azért sem consummatum est?… Sőt!!… Vihart
+ide, levegő tisztító villámos csodát, nagy Isten! mely összeverje a
+szerte bégető nyájat s elfujja fejünk felől a muzulmán felhőt!
+
+A legmagasabb pontra nézve, szalonka-huzást figyelő szemmel meredt bele
+az alkonyatba. Előtte dombok lengedezése játszott Kanizsa felé, észak
+ködei alján apró gyürődés sejttette Kottorit, délnek emerre Légrád
+várává pattant a sik.
+
+– Elvethetném szeledet, kévánt, szerelmes vihar, ha itt… igen… Légrád
+helyett is… itten várat… várat… igen…
+
+Még le sem zuhant az este, Zrinyi lépései már fölmérték a romok
+területét s hajnalban mérnökért vágtatott a levélvivő legény. Reggel már
+mindenki tudta az új vitézi szórakozást s mig egy csapat Csáktornyára
+fordult rabokkal, zsákmánnyal élelemért, munitióért, a hegy alatt
+sáncvonal dombult-mélyült feketén s kopogott, nyikordult, pendült,
+buffogott, kurjantott és dalolt az épülő állandó tábor.
+
+A bükkösdi hegység dombjain fejsze csattogott s idébb talicskába fordult
+az akaratos föld. A bécsi mérnök, akiért ezer tallér szaladt a tavasz
+porával vig utakon, már három bástyára való földet, gerendát talált a
+hegy lábánál. Egész nap csörgött, kuszott lejtőn föl, lejtőn le a
+mérő-lánc s Wassenhoven uram pápaszemes orra éjjeken át piroslott le a
+sátor melegében öt-hat mécses között a vár terveire.
+
+Egy csöndes reggelen riadó vihara szökkent a derült levegőbe: Kanizsa
+felől zászló-lebegést, fegyvercsillogást rázó porfelhő gomolygott előre.
+Zrinyi táborában lóra fordult a legény, karabinkakas nyekergett, szablya
+villant s az árok hidján kopjás vitézi gombák raja ütközött ki tarkán.
+De a porfelhő megállt s tunyán kezdett elülni a lebegésük lohadt kopja-,
+zászló-rudak alá. Az idegen had előtt tisztán csillogott a fekete
+lófarkas üstökü aranyos félhold.
+
+– Kanisai pasa maga jütt, ihon elül az tug-ja! – szólt föl Zrinyihez a
+domb ereszkedőjéről vigan egy hadnagy.
+
+– Hejh! pattantyus, coigvarter, – kiáltott el oldalt a bán, – ágyubul
+köszöntést töröknek adjunk.
+
+A tüzmester kanócot gyujtott s az ágyu gyujtólikát vizsgálva
+fölnevetett:
+
+– Ihon lészen az jól jütt bilikum pohára!
+
+De lent ujra lebbent a por, zászló-lepel és kopjafecskefark s a távolodó
+szürke gomolyagnak most az alja csillogott patkó-villanástól.
+
+– Ugy tetszik, nem szomjú az innyek! – szólt a tüzmester, a kanóc égő
+fejét földnek nyomintva.
+
+De pár nap mulva levél jött a kanizsai basától:
+
+«Először, dicséret és dicsőség neki, akinek kegyelmei általánosak s akié
+a nagylelküség; másodszor, magasztaltassék Mohammed, aki megmutatta
+nekünk az ég teremtményét; harmadszor, üdvözöltessék az örömben négy
+társ. Allah áldja meg őket mind! Te, aki a messiási nemzet vitézlő
+királya, Csakaturna kapitánya Zerin-oglu vagy, ez igazmondó levél
+megérkezésekor fogj pennát s nekem azonnal leird, vajjon császárod
+parancsa-e avagy a te kezdeményed e vár épitése? Isten veled!»
+
+Zrinyi a belső megelégedés büszke örömével lökte a szép arab betüs irást
+inasa kezébe s a követekhez fordult:
+
+– Egyeránt haszontalan, fiaim, császár kedvérül avagy az enyémrül
+kérdezkednie az bassa urnak. Baromállóhelyet épitek császár barminak az
+okon, ha az kanisaiakkal elegyülnek, kár ne essék bennek. S ha az bassa
+úr akarattya kedvetlen az szégyenvalláshoz, lábas jószágát jüvőben ne
+bocsássa az szép kanisai mezőben, merthogy mindenkoron nagy ebek lesznek
+ez akolban.
+
+– Ó, szultánom, méért helyheztetsz tahát akolban pattantyut? – pislogott
+a követ a sátor mellett álló mezei ágyura.
+
+– Csak ugy vadászatra farkasnak, medvének… – búcsuzott nevetve Zrinyi a
+savanyodott udvariassággal bókolóktól.
+
+Titkos jókedve széles mosolyra rajzolta arca vonásait, amint elnézett a
+nyulongó nyaku bivalyok, görnyedő hátak gerenda-csusztató, földet
+kubikoló hangya-járása között lovaik felé csöndes vitatkozással
+botorkáló követek után.
+
+– Ihon harcos, jüvendő tavaszod első fecskéi! – mordult föl ajkán a
+belső öröm.
+
+Körülötte döngött a föld, tompán kongatott a bástya-fegyverzetté
+kalapált gerenda, egyenes vonalba, hegyes ékbe türemlett a hegy eleje. A
+vár piacának szánt tér kerületében csakhamar zsindely-rakó legények
+daloltak a frissen épült házak tetején s az új malmokban csikorogva
+fordult gabna-zuzásra a kerek kő. Mintha vulkáni erő nyomta volna föl a
+hegy belsejéből, oly gyorsan nőtt bástya és cortina, erődfok, mellvéd,
+árok, cölöpös sánc, de Zrinyi kedvének mégis lassan haladt.
+Türelmetlenség remegett bozontos szemöldökein, amint végig nézett dolgok
+rendjét majd megbomlasztó műve teljesedésbe izzadásán, erőlködésén.
+Aztán föl-fölnevetett, mint a jó tréfa szerző s elégedetten incselgett
+munkások, vitézek között. Aztán szeretett volna lóra kapni s
+török-vadászó legényeivel hallgató berekben lapulni éhesen; szerette
+volna könnyel, szerelmes csókkal teljesebb életre hivni a várat;
+szerette volna új céloknak feszülő izmai erejét beledöngölni a
+faltömésbe; szerette volna…
+
+Dolmánya szárnyát hirtelen megragadta s peregve pattant szét rajta a
+gombsor; inge ujját fölgyürte s nagyot kiáltott:
+
+– Talicskát ide! – s nekiállt maga is napi három órán szép reményektől
+súlyos földet tolni völgyből a hegyre derékfájásig, édes, enyhitő, kéjes
+izzadt kábulásig.
+
+
+XXIX.
+
+Hetek óta már betegen kujtorgott az őszi nap a fekete-kék felhők
+vigasztalan sziklái között, a szélrázta erdő-fejekről hideg másod-eső
+hullongott, lucsoktól fénylett a mező s a friss barázdák göröngye sárrá
+hízva mállott szét barna latyakban.
+
+Kolozsvár egykedvüen kongató bástyái alabárdcsipkét villogtató őrt
+küldözgettek néma föl-levonulásban egymáshoz, de a felvonó-hidak tenyere
+csititva tapadt az öreg kapu-szájakra s a faltetőkről a bámész
+ember-fejek tarka virágágyát lehervasztotta a völgyükben abgelesztező
+németektől való félelem. A piac nagy tornya magasra nyujtotta kiváncsi
+nyakát, a fellegvár kis erődje lesandalított Montecuccoli táborára, de
+alattuk, a nagy kavicsokkal libabőrös uccákon, csöndben dugták össze
+fejüket a kis házak.
+
+Egy nap aztán megnyiltak a város kapui s a Bethlen-bástya ötszögü
+tornyán is abgeleszt-et ordított a fölváltott őrség a fenesi tető felé;
+a várost császár védelme alá vevő roppant sereg pedig, bár Kemény János
+könyörögve biztatta sima szavu, érdes lelkü vezérét: Marosvásárhelynek!
+előre!, megfordult s törököt se látva, mégis kolerás, lázas ronggyá
+tépve huzott északnak téli szállás iránt.
+
+Hirére pusztává ijedtek a falvak s ami otthon maradt, romboló, rabló
+kezük zúzta vagy ragadta magával. Lovukon paraszt edénye csörgött,
+párnája puffadozott, ködmöne lógott, asszonya sírt s mögötte barma
+kullogott. Faluvégeken fákra huzott aggok ijesztő cégére kalimpált;
+utfélen gyerekágyas asszony halódott a sárban; piacokon haj-pörkölés,
+orrcsonkítás, fül-metszés, ujjköz-reszelés, emlő-metélés vidám munkája
+röhögött; gombos tornyu templomban istenkáromlás piszka guggolt a fal
+tövén; malac-pörkölő tüzük csecsemő-csontokon, hamuvá lapozódott
+zsoltárokon éledt; erdei ösvényen embercserkésző német csizma
+csoszogott; beteggé bujált nők kóboroltak a cserjén – s az undort és
+pusztulást görgető részeg folyó előtt gróf Montecuccoli Rajmund
+generális csillanó sisak alól csipkés páncélra tömött paróka-szárnyakat
+eresztő hideg feje őszi szonetten töprengett.
+
+Az ebesfalvi kocsiszin mélyéről elővonszolt és ünnepivé sikált öreg
+hintó azonban sár-tengerek ragadós hullámain rázta a fiatal Apaffy
+Mihályt Ali szerdár tábora felé. Az alláhos, mézes találkozás
+fülsiketítő zaját még csendes eső mosta tompává, de mikor Marosvásárhely
+alatt a kerelői rét idegen sátrak fehér vakand-turásaitól népesült
+élénkké, a nap egy felhő-fok tetejére hágott s bágyadt kiváncsiságát
+szétöntötte a réten.
+
+A sik egyetlen domb-dudorodására hevenyészett kő-alkotmány alatt piros,
+kék kalpagok, barna ködmenek, csótáros lófejek ritkás köre vonaglik már,
+mikor a sátoros háttérből dsengizi harsona, tambura, tárogató és khákáni
+dob szava mellett szemre vágott kucsmával, kiforditott mentében, pattogó
+ostorral vágtat közéjük a tatárság öröme: csak az öregebbje ül a
+nyeregben, a többi rohanó paripáján állva, guggolva, háttal előre,
+oldalára csuszva, nyakán tót-ágas előre görbülő ivét rezgetve, hátán
+keresztbe zsáknak lógva, négykézláb hasa alá kapva fitogtatja vad
+erejét. Utánnuk kaftányos, szakállas komoly lovasok mindenféle szinü
+fez-csucsot lüktető csapatja gerelydobáló dsirid-játékban érkezik végül
+kontyba kötött farku, kis fejü keleti paripákon.
+
+Az istálló-szagu, rengő, toppantó, toporzékoló, nyeritő vagy hangtalan,
+fegyelmezett merevségben körülfolyó élő erdő kis tisztásán aranyozott
+szék áll s a széken régi forma hosszu galléros mentében, zöld vont arany
+dolmányban, piros nadrágban sápadt arccal ül a fiatal Mihály úr.
+
+A maguk közt sikátort tágító lovasok közül egy tollforgót lengető óriási
+turbán magaslik ki hirtelen. A tojásnyi gombokkal sulyos, fekete prémes
+kék posztó mente hosszu szárnyai méltóságosan libegnek a lassan
+közeledőn, arany sujtásos bő selyem ruháját szorító övében handsár és
+kard topáz-szemü aranyos feje görbül; nyakon ragadt vezéri buzogánya
+csipejére támaszkodva reng.
+
+– Erdel uj királának fákláját az pasa szerdár ur ihon meggyujtja! –
+harsogja Apaffy felé a magas pártfogás bejelentését a közeledő Ibrahim
+pasa.
+
+Mögötte himzett párnákon drága ajándék sulyos ránca buggyan, érce
+tündöklik.
+
+Hermelin palást lendül a szolga-karról, gallérja a pasa hódoló csókját
+surolja s a zavartan piruló vállára kanyarul; az alázatban meghajló
+fejre kupolája gombján tollbokrétával deli aranyos sisak száll; a karcsu
+derékra drágaköves öv kigyója tekerül; a tétovázó tenyérbe padisáhi
+buzogány tolakszik.
+
+Óvatos, szertartásos kezek nyúlnak a hóna alá jobbról és balról s
+mámorítóan suhog a kaftányok selyme az emelvény uj arany ragyogását
+rikoltó trónszékéhez lassan, ünnepi csendben föllépegető mellett.
+
+A hullámos, fekete lófarkakat himbáló három «sáhi tug» s a levegőt
+nyaldosó zöld, veres zászlók, lobogók merev és lágyan hajladozó
+csillagos félholdjainak villogása közül káprázva mered egy pillanatig az
+uj fejedelem a döbbentő tömegü keleti fejek gyürüjébe övezett kis magyar
+csapatra, de Ibrahim sugó szava s egy vállrándítás megemberelik: a
+drágaköves buzogány két térdére fekszik, kezei szétterülnek a levegőben
+s mély hangja biztosan bugja:
+
+– Istenem után uramra, Mekka, Medina, Jérusálem, Bagdád, Dömöck,
+Egyiptom, Hálem padisáhjára, Mohammed szultán khám ű császári
+legkegyelmesb fölségére fris áldomásidat szállatni, mennyeknek
+országában lakozó Atyám, ne késsél! – s a meghatott, buzgó ima szellője
+kalászként hajlította földre, lova nyakára az egész tábort.
+
+A nagy csöndben árván kongató hangra csak a türelmetlenül bólogató
+lófejek szügybe lógó cafrangos khotász-szal cifra szerszáma csilingelt
+választ…
+
+A szultáni buzogány villogó fejjel meredt most föl a levegőbe s Apaffy
+hangja harsogássá bátorulva szállt arcul reá forduló népe felé:
+
+– Az oszmán padisáh akarattyának mindenkoron engedtek-é?
+
+– Mindenkoron, jó szűvvel! – morgott fel körül a kis csoport.
+
+– Az tűlem kévánt háromezerhatvan kisze contributiót szent fogadással
+megadnom fogadám… az török nemzetbéliekkel békén éljünk… ittasan is ne
+légyünk terhekre…!
+
+– Az padisáhi contributiót megadjuk! – dünnyögték halkabban az erdélyi
+urak.
+
+A pártfogó karok ujra hóna alá siklottak Apaffynak s a rezesen derengő
+széles horizont zökögve szükült összébb és összébb jelen örömétől, jövő
+félelmétől káprázó szeme előtt. Lent aztán, mig szerteszét csókra kérőn,
+csókra nyujtva emelkedett a kéz s csapatokra oszoltan görnyedt uj uruk
+lábához az erdélyiek hódolata, a török zenekarok tárogatója, trombitája,
+csengős dobja felviharozva döngette visszhangért a környék rongyolt
+erdeit.
+
+Az oszmán had sürü sövényében azonban bort kotyogtató hordók hosszu
+szekér-sora kért vidám ostorpattogással utat a kis tisztás felé, ahol
+már barnán dagadt ki a sütő-árkok hamva alól a sok óriás kenyér s friss
+tüz nyársán kalimpált a nyuzott ökör. Székelyek, szászok,
+királyhágón-tuliak napot röviddé óbégatott öröme fáklya-fejet,
+rőzse-halmot gyujtva kurjongott a hosszu éjszakában s köröskörül hajnal
+nyilását várva ült aggodalmas őrséget nyergében Ali óvatos népe.
+
+
+XXX.
+
+Május mosolygott dombon, sikon s Zrini-Ujvár gerendás fegyverzetü
+föld-falai alján Kanizsa vizétől, csendes Murától egy-egy széles
+árok-kar cikcakkozott egymás felé biztos ölelésre. Összenéző végein
+kapavillanással, ásó-lendülés közt nyüzsgött a dolgos: három megyének
+kétezer jobbágya; tulsó két sarkán magasra sárguló friss zsilipek várták
+az árokkarok között zöldülő tér árok-ággyá, töltés-görönggyé fordulását,
+hogy zúgva bocsássák össze az új uton az oldalukat locsogtató piszkos
+hullámokat.
+
+Fent, a vár udvarán vásár zsibongott.
+
+– Urak, urak! – penderült középre egy ordító öreg magyar markából egy
+övig meztelen suhanc, – tizennyolc évü, mellye bivalyé, hasa
+csuka-forma, ina acélyos! Igát is elvon!… Mi?
+
+– Khajr! – tiltakozott dacosan a borotvált fejü.
+
+– Pofádat, francos! – emelte ütésre kezét az öreg.
+
+– Hiszem, csipás! – fitymálkodott a kis gazdaságába munkást szerezni
+óhajtó.
+
+– Tenyere nem csipás! – magyarázta amaz bütykös hüvelykével a fityma
+ember orra alá bökdösve.
+
+– Uram, ez ezüst állu szüzliánt is…! – könyörgött odább egy kaftányos
+ősz új urának, – minden hajfonata megír ezer tatárt!
+
+– Portéka kénál portékát, – morfondirozott hitetlen kétséggel az ezüst
+pitykés vevő, a fehér arcu leányt nézegetve.
+
+– Aptya nékie! Inkább megáldozza magzattyát mellette, hogysem tűle
+szakadva! – magyarázta, a váltság-díjakon nyerészkedő szivéhez szólva,
+az újabb hasznot sejtő árus.
+
+– Nimötért messzely vaj, ez fingosért három s megadám az árát! – kiabált
+amott földön kuporgó kövér, rongyos burnuszu arabra mutatva egy tömzsi
+horvát.
+
+– Pálcával gyakorta jól kénáltassa kegyelmed az beste kurafiát! –
+sivított az utolsó tanács emitt a vásárló után.
+
+– Brzo! Hajdü! No! – harsogott széjjel a tágas várpiacon s a bilincses
+rabjaikra hangos vásárt csapók apró csoportjai körül bajusz-huzogatva,
+fültövet vakarva őgyelegtek a hümmögő tanácstalanok.
+
+A dühös és enyelgő kinálat, bizonykodó alku, kétkedő s víg vásár
+harsogó, dünnyögő zavara hirtelen pálcás hajduk szitkai előtt tágult
+ketté, a főépület ajtajában megjelent az úr s a jobbján valami szalagos
+főnémet. Mögöttük Patachich sandalgott a mellette álló, rajzos
+papirlapot és körzőt vivő rittmeisterre, akinek nyomában asztalkát,
+székeket, irószereket cipelő szolga sietett.
+
+Az udvaron az idegen tiszt megállt, megvető pillantása körülsiklott a
+gyülevész zajon s a kalauzolni akaró bán mozdulatát udvariasan e
+lhárítva, hadnagyához fordult:
+
+– Die geometrische Delineation! – Egyik kezét becsusztatta a csipkék
+alatt domborodó szines, hosszu selyem mellényének három gombnyi nyilásán
+és hozzáértő, hivatalos némasággal hajolt a másikban tartott alaprajzra.
+Azután föltekintett s bizalmatlanul nézdelődött szét a várpiacon. A
+csipkék között motozgó keze hirtelen kilendült és sietve vette körzőbe
+az alaprajzon a vár piacának hosszát-szélét s mikor egymás után a lap
+aljára vont mértékre vitte a távolságokat, rosszalón rázta meg a fejét:
+a piac aránylag csakugyan kicsi!
+
+– Ja, ja! Ihre Exzellenz Herr Graf Montecucule hat es gut gesaget! –
+morogta magában s az egyik középső bástyához vezető uton megindult.
+
+Az erődfokon, mig a rittmeister az asztalkának dülve figyelte
+kalamárisba ütögetett pennáján a tinta gyors száradását, ujra kezdődött
+a hivatalos várvizsgálat szem-düllesztése, nyak-meregetése s a körző
+merev lábu tánca.
+
+– Das ist die Schantz Neu Serin! – bólogatta kicsinylő dölyffel maga elé
+Holst ezredes. – Nagyságod tehát, – fordult hirtelen Zrinyihez, –
+illustrissime Domine Bane, a méltóságos Hofkriegsrathoz intézett
+epistolájában Isten birószéke elé rettenetes itéletre szólította mind,
+akik e vár építésében gátolandják? – s választ se várva kiáltott hátra
+az asztalka felé:
+
+– Keine bedeckten Wege.
+
+– Gáncsolódó fű nő a bécsi mezőkön, obrist uram! – lépett ki Zrinyi
+büszkén fogadott némaságából.
+
+– De hagyján! – legyintett gunyosan mosolyogva Holst, – ha Vittniedi
+nevü szolgája nagyságodnak üres kézzel is jött vissza Styriából könyörgő
+utjáról, egypár főmagyar jóváhagyó egyetértését hozta ide tarsolyában…
+Face-linie: vier Pasteien, drei halbe Monde… schwach!… Seiten, dito!
+
+A percegő toll csak ugy ugrált a rittmeister kezében s Holst méregető,
+vizsgálódó hajolgatásából harsogó diktálásba egyenesedve ontotta
+kifogásait: szögpásztázó lővonal rövid! lőtér csekély! irányvonal
+meredek! mellvéd magas és keskeny…
+
+Zrinyi egy ideig némán nézte a fontos okvetetlenkedést, aztán elnevette
+magát s a falpárkánynak dülve igyekezett az árkot túrókra való
+figyelésbe pislogni fojtott dühétől homályosodó szemét.
+
+De a diktálás megszünt, a sok papir tekerccsé gördült, a kis asztalka
+hordozhatóvá csukódott s Holst a bánhoz lépett:
+
+– Fölötte nagy kár, Herr Graf, e schantz-ért dacolásba kapni a felséges
+urral s akaratunk ellenére, a végek védelmezéséhez kapott munitiót ide
+szállítani…
+
+A bán megfordult s szembe fogadta a hiuságában sértett ingerült
+tekintetét.
+
+– Nem szánja nagyságod a pénzt, a drága salétromot, pattantyusokat? –
+piszkálódott tovább nyájasan az ezredes.
+
+– Erre is van megbizatása kegyelmednek? – pattant föl Zrinyi.
+
+– Mivelhogy a Neu-Serin-Schantz, török földön épülvén, nyilt békeszegés…
+
+– Birtokomon! és nem békeszegés!… Souches, Montecuccoli lomposai talán
+nagypénteket dobolnak…? Az nem békeszegés… Csak mit én teszek, arra
+pökhet rá minden német furier?
+
+Holst szakállkáját harapdálva keresett választ:
+
+– … a… birodalom… érdekei… nek csillagvizsgálója Bécsben áll, bán uram,
+oda legjobban látszik minden kis és nagy, szőrös és puffadt csillag… mi…
+onnan legjobban… kellő értékére tudjuk szállítani… misén ájtatoskodókat
+templom-ajtóban leső, szire-szóra török ólakba, vermekbe kukkantó
+végbeli vitézkedéseket… gróf uram!…
+
+– … csak Portia úr alszik nyugodtan, mert friauli birtokait is védi e
+nyomorult… – kacagott föl Zrinyi.
+
+– … juhakol, – harsogta most már fenyegetően Holst is, – amelyért a
+kanizsai basa fejét véres tekegolyóvá gördítette a szultán haragja!
+
+– De bezzeg Keménnyel Erdélybe sétáló főkatonátok, Montecuccoli ur miatt
+egy török ebhóhér foga se hullott ki, ellenben Kemény Jánost döggé
+taposták a nagy-szőllősi cécó gyáva futásnak rugaszkodó lovai… és, édes
+obrist uram, kegyelmed pedig keressen más kurvát magának, ha enyelegni
+akar!
+
+– Haragudt hangossággal szóllottak, de mirül, corporál uram? – kérdezte
+a bástyán őrködő magyar a hintójuk felé rohanók mögött ellépegető úr
+után bámulva.
+
+– Az török háborúrul! – pökte oda komolyan az altiszt.
+
+– Lészen tahát öreg pattantyus háboru? – kérdezte a legény
+puska-acélának griffjén babrálva.
+
+– Azt tudom, aliglan, – vélte a biztos válasz, – merthogy megkrepált az
+beste aggeb fő török mezei úr, Máhumet Köpredelem!
+
+
+XXXI.
+
+A koronázó város keserves sikátoraiban néma megállásba csöndesedő,
+suttogó tömörülésbe verődő, türelmetlen kiáltásokkal széjjelszakadozó
+úri csoport mogorva vitatkozása kopogott szerte naponta, a régi
+száz-gyertyás lakomák helyén fejet összedugó csöndes vacsorák mécse
+pislogott, a diétán őrködő király vadászó nyergéből kihallgató
+trónszékére szállt, szó folyt a bor helyett s a hajdani vidám
+kupa-köszöntgetők ajkán szederjes szitok ült. Német-magyar
+szolgamarakodás vére fröcsölt az est homályában s kint az országút
+szürke szalagján fegyvert, golyóbist szállító szekér-sor hernyója
+kúszott a buggyos, lebegős lovasok száguldtatásával játszó mező sátrai
+felé.
+
+Követek, főrendek tábláján mogorván tárgyaltak a magukra maradt
+katholikusok s ha lovasok zörögtek el az ablakok alatt, félbeszakította
+mondatát a szónok. A protestánsok dühös tanácstalanság és prófétás
+ihletü csökönyösség között hányódva kilincseltek Lipótnál, Portiánál s a
+zavarokban hisztériássá betegült nádornál. A katholikusok zajongva
+követelték a németek kivitelét, a protestánsoknak az ülés palotájába
+erővel berendelését; az evangelikusok összeröffenve állottak ellen s
+mikor már a meddő handabanda, Wesselényi könnyei, Portia udvarias
+köntösü gorombasága engedésre kínozták őket, ijedten menesztettek futárt
+a megyére, hogy az uj utasítás ellenállásra riogató vörös posztójától
+ujra megvadulva tiltakozzanak minden hitegető puhítgatás ellen.
+
+– Fábrikállják rongy articulusikat magánosan csak az hütünkön tapodók! –
+kiáltották a decretummal fenyegetőző nádor szemébe és Szepessy Pál
+szállására gyűlve verték az asztalt: – Nem menünk diétára, nem!
+
+Az ijedezővé riasztott király imádkozott, misét hallgatott s ha a végső
+szükség a folyton kérvényező protestánsok elé kényszerítette, magyarázó
+szava csak érthetetlen suttogás volt s a mozdulni nem akarókat
+megrettenve tiltotta el a folytonos előtte való alkalmatlankodástól.
+
+– Quid hoc ad dietam? – recsegett fátyolosan a királyi szó: – Causa
+confessionis privatum malum est!
+
+A kis csoport némán állott, de a távozásuktól kopogó folyosókról
+elégedetlenségük illetlen robaja behallatszott a belső termekbe is.
+
+A két párt apró árnyalatokba olvadva járt-kelt, hallgatott, ült,
+hizelgett, esküdözött mind a maga igazára zöld szobában, szük szálláson,
+uccán, mindenütt. Volt katholikus, ki csak Montecuccolira acsargott s a
+protestáns dologból savanyu fintorgás közt nem csinált volna kázust; ez
+németet, eretneket egy szitokban küldött poklok fenekére; amaz a
+császári vezér ocsmány dulongóiról hallva rosszkedvüen csak nyelt egyet,
+de ha az evangelicus szó ütötte meg fülét, dühödten csapdosta térdéhez
+kucsmáját; a negyedik sürögve-forogva buzgott, hogy a magános szállások
+fiók-diétáját valahogy behozza az országgyülés házába; «pökök reájok!»
+sürgette az ötödik a törvény-alkotás munkáját. A protestánsok vallási
+sérelmeik tárgyalása előtt semmiről sem akartak tudni, de volt köztük,
+ki nyerendő grófi koronájának gombjait számlálgatva, hitfeleinek
+hizelegve hazudott s Wesselényi előtt mindenért jótálló döngetéssel
+verte a mellét. Büszke, makacs fennhéjázásukban azonban mindnyájan
+megegyeztek.
+
+Rekkenő nyárrá tüzesedett a lanyha tavasz, új törvényekkel hizlalta
+serényen a katholikus toll a Corpus jurist s a protestánsok riadt nyája
+csak egyre bócorgott királytól Portiához, Wesselényitől Zrinyihez.
+
+Lipót, uralkodói terhébe tört krisztusi megadással suttogta el ujra
+Lippay mondatait. Portia merevsége már csak szigort emlegetett.
+Wesselényi nekihevülve rivant reájuk, ő is úgy tenne, ne engedjenek s
+másnap sírva könyörgött, puhuljanak meg.
+
+– Egy kezemben vessző, másban kegyelem! – toppant ismét eléjük
+fenyegetően. Majd üstök-csavargató szelid meggyőződéssé lágyulva
+dorombolt szava:
+
+– Ne, ne…! Bocskaytok nincsen, Bethlen meghalt, Apaffynak fegyvere
+nyugszik… ne… ne! Kiben bizhat kegyelmetek?
+
+– Eddig sem bizakodtunk azokban, kiknek lehelletek csak orrukban volt,
+hanem bizakodtunk abban, kinek ma is azon mindenható ereje vagyon, hogy
+valamint amaz dücső fejedelmeket az ű tiszteletinek ótalmaztatására
+előlállatta, úgy mast is az cséphadaró mellől Gédeonokat, az juhok
+mellől Dávidokat állathat elől Isráel szabadítására! – vágta rá rezgő
+hangon a nagyszombati prédikátor s a dacos fejek kucsmába süppedtek és
+elrecsegő sarkuk haragos örvényt turt a nádori kert kavicsos útjain.
+
+– Veszedelmünkön pityergő crocodilus! – Mesterségesen éneklő madár! –
+morogták eltávozóban s megátalkodottságuk nem káromolt, nem zajongott
+már, csak összepislogott.
+
+Zrinyi, új gyerekáldással nehézkes feleségén, szerelmes várán kalandozó
+gondolatai után kivánkozva, unt kötelesség-tudással emelkedett a
+szállása falai közé örvénylő elszánt zuhatag elé, állt a protestánsokat
+hitegető Wesselényi mögött, írta a leveleket kegyelmes megbizójának,
+Portia grófnak s ült be néhanap a törvény-őrlő malomba zakatolását
+hallgatni szórakozott kardra-dülleszkedéssel.
+
+– Megént ez rutabb s kinosb szemétben rugódozom, penég nem kévántam! –
+dünnyögte maga elé.
+
+A morgó morajlást fel-felugráló, kardot rázó, ököllel motolláló haragos
+viharrá híva sivította most harsányan a szónokló Batthyányi Kristóf a
+kezében lobogtatott füzetecske cimét:
+
+– Responsio ad calumnias Hungarorum, quae passim disseminentur,
+Caesareas milites parum aut nihil efficisse in Hungaria. Anno 1661.
+
+– Másfél decennium telék ki idáig szinte, – évődött magával Zrinyi
+félhangos figyelmetlensége, – hogy báni bot nyomja markomat s az
+szentgyörgy-havi varasdi gyülés gravámeni szórul szóra azont
+kesergették, kit bánságom elseje… de heában mondám magamnak: nem mensz
+diétára! nagy menykü cicerós pennával iratott epistolában hivának
+evangelicusoknak kérésekre személlyem távultartását eszekben vett
+rendek… Mi végre?… Mastan Portiátul palatinushoz, Wesselénitül
+evangelicusokhoz varga-bötüző utamon járom az tanácsur táncát, de ugyan
+bolondultul… Mérthogy éppen én szelégyitgessem üket? Merthogy catholicus
+hütöm semmi üdőn nem vén evangelicus templomgombot célul az
+lövöldözésben?… Zrini-Ujvárral nőlt emberségem is? Vagyhogy gyapjat
+tojik előttem minden farkas?… avagy… hűvségemet akarják igyen kímlő
+fontra vetni? Hm!… Posom mezején hatezer német… Ellenem-é vagy
+evangelicus fejekre kóknak?… Ejh! untat ez zakata! – emelkedett föl
+hirtelen, menésre készen.
+
+– Articulum contra ducem!… Ad calumnias Montecuccolianas responsionem
+dare!… Articulum! – süvöltözött mindenfelől a tehetetlen
+összeroskadásában kopott szakállát, üstökét babráló s könnytől, mitől
+káprázó szemét dörgölő palatinuspraesidens felé, míg Zrinyi
+tépelődésének halkan sikló sajkája körül a rendetlen vita dörgő
+hullámainak taréján szitok és megtorlás tajtékja habzott.
+
+Az ajtóból még egyszer visszatekintett.
+
+Wesselényi kérő-fájdalmas arccal állt emelvényén… s bömbölve furta bele
+hirtelen mű-meggyőződésének lelkes baritonja a pillanatra csillapuló
+zajba:
+
+– Dux hanc mendosam scripturam fecisse palam et publice negat!
+
+– Nyelves aggné s omnis in ferro salus az symbolumod! – morogta Zrinyi s
+nagy csöndben kilépett.
+
+Az udvaron, mig emelkedő lába elé görnyedve tartotta a kengyelt a
+lovász, a szolgák kártyázó csoportjából futva igyekezett feléje Angelo,
+dolmánya alól irást huzogatva.
+
+Zrinyi nyergébe zörrent:
+
+– No!
+
+– Nimöt inas hozá imént! – nyujtotta föl a levelet Angelo.
+
+A papirdarab recsegve lengett a bán szakadozó nevetése előtt s gombóccá
+gyürődve tünt el dolmánya zsebében:
+
+– Számot adnom az «schantz»-ért?… Éppen jókor, dücséretes dux! – s a
+szokottnál keményebb sarkantyu-ékbe kapott paripa borzadó prüsszentéssel
+szökött a kapu felé.
+
+A széles asztalon, földön, polcokon, széken, kereveten kövér theológiai
+munkák, karcsu költők, szigoru históriák, nyütt hadi könyvek, kunkorodó
+térképek mogorva, aranyos sarkai, ciceró-betüi, apró sorai, geometriás
+ábrái, sisakos vezérei, kanyargó folyói tarkálltak, feketélltek tudós
+zagyvaságban a szőnyegektől süppedő szoba komoly lakója körül, akinek
+elmerült munkáját a nyári nap ellen álomra csukódó firhangos
+ablak-szemekkel nézték a svéd, német és török fegyverrel, pörkölt
+cafrangu zászlókkal, babérral, rámás királyokkal, költőkkel zsufolt
+falak.
+
+A kopaszra nyirt fej okos szemei befelé világító ihletben emelkedtek a
+belépőre, de rögtön bocsánatkérő széles mosoly borzalta össze a keskeny
+ajak viharos vonalának végén simára kefélt sertéket s a méltóságosan
+fölálló szertartásos tisztesség-tudással illesztette a tar koponyára a
+nagy parókát:
+
+– Salve, Domine!
+
+Zrinyi leült s a fegyvereket nézegetve várt.
+
+Az iratai között keresgélő vezér lompos vendéghaja halk libbenésekkel
+szántogatta a zizzenő papirt; a nagy sokára előhalászott terv körül
+aztán gondolkozó, mérlegelő rezzenésekkel táncolt a föl s alá sétába
+kapó széles vállain ide-oda.
+
+– Obrist Holst ur jelentése kapcsán… a Hofkriegsrath praesidensének
+legkegyelmesb megbizásából… véleményt kell adnom… egypár pontra
+vonatkozóan… némi fölvilágositásokat… – szólt oda közben-közben
+Zrinyinek, papirról a bánra, bánról a levegőbe s ismét a tervre
+merevítve szemét.
+
+A ceremóniás, körülményes kérdésekre Zrinyi sarkantyut rázogató,
+tollforgót babráló, kardfejet ütögető uri nemtörődöm közvetlenséggel
+válaszolgatott. A vezér lassu, összeadást kivonással ellenőrző
+számvetéséhez közönyös gyorsasággal ontotta a százszor is rud, lánc,
+lépés mértékébe vett sok szél-hossz adatait s előre bemondta a latolgató
+éjjeleken felejthetetlenné rögződött eredményt.
+
+– Einen Moment, Herr Bane! – emelkedett Zrinyi türelmetlensége előtt
+levegőbe a tétovázó toll s a számolgatás ujra kezdődött.
+
+Toll, terv, papirlapok egyszerre csak az asztalra repültek s a
+karszékébe telepedőnek végső biztonságu itélete érdesen hangzott a bán
+felé:
+
+– Javíthatatlan… védhetetlen…!
+
+– Mégis áll! Mégis megvédtem! – vont vállat csöndes szóval a bán.
+
+– Azért csak méltóztassék elbontatni! – sietett akadékoskodása
+következményét levonni Montecuccoli.
+
+– Nem teszem! – peccent ridegen a válasz.
+
+A vezér hosszu, ápolt körmei ideges riadót berrentettek el egy fóliáns
+kopogó oldalán:
+
+– Kár a szóért is e makacs céltudatlanság harmadrangu erődje miatt!
+
+Zrinyi kiegyenesedett ültében:
+
+– Több haszna van, mint a séta-hadviselésnek, mégis! – s Lipót két
+legnagyobb katonájának szemében, az udvariasság és játszi közöny
+köntösét lerugva haragosan villant össze a nyugateurópai marsirozó,
+óvatos hadművészet s a vérpocsékló, vakmerő százados magyar
+guerilla-harc megférhetetlen elve.
+
+– Nagyságod tehát szintén azok közül való, kik erdélyi expeditiómnak
+mindenki előtt való szünetlen rágását abbanhagyni nem méltóztatnak? –
+ösztökélte marakodásnak egy pillanatra olasz vére a hiu, nagy embert, de
+erőt vett magán s fővezérsége gőgös tornyába vonulva megvetően szólt le
+a kicsiny magyarra: – Nagyságod legalább itt van és számot adhat!
+
+– Számot adni, – fröccsent a megnyult arcba a kacagó kicsinylés, –
+illustrissime ac optime dux? Hm!… Számot adni csak királyának tartozik a
+horvátok bánja s a respublika utolsó burgerének is megvan a joga Erdélyt
+puszta parlaggá sétáló, Keményt holt-tetemmé pártolgató, Felsővidéket
+ignominiák mezejévé mocskoló nagyságod expeditiójáról véleményt
+formálni.
+
+Montecuccoli sápadt méltósággal emelkedett föl ültéből:
+
+– Ily fekete gyűlölettel nem tárgyalok!
+
+– Gyűlölet? – rántotta talpra Zrinyit is az indulat, – s ha az is,
+tapasztalat gyümölcse! De kegyelmed már ugy hozta magával magyar ellen
+fenekedő gyülöletét, mikor Bécsbe botlott!… Fiatal fejem… emlékszik
+nagyságod?… barátságát ajánlta egykor győztes, tudós generálisságodnak,
+ki méltatlanoknak nevetve mutogatta a corporálból lett generál kegye
+körül nyalakodó magyar zászlósur levelét!?
+
+Montecuccoli a bán elé toppant s ugy sziszegte arcába:
+
+– Corporálból is generált tesz a helyes hadi művészet… de végbeli
+bicskás szajha lángész nem leli helyét a magas tudomány vezérelte
+hadban.
+
+– Az igaz! – csuklott dühösen a bán nevetése, – nem értek e «soha meg ne
+harcolj» titokzatos bölcsességü magas tudományhoz: miként kell csatát
+még szándékban visszanyelni, barátot fegyverrel pingált faképnél hagyni,
+ellen harácsát kukkinsloh-on nézni, babér helyén barmot gyüjtögetni! De
+adja vissza nagyméltóságod égi tudománya Erdélynek Keményt, a békét,
+bőséget és én, én fogom Marsnak, Herculesnek, felséges atyánknak
+hirdetni, ki illatos Indiából szállt le közénk… Eh, csak szófia…
+tettekkel beszéljünk!
+
+Az ajtónak induló után orditva reszketett a sötét igéret:
+
+– Fogunk, öcsém uram!
+
+– Pólyában vénhedett… taknyos… pennás… akadémiás… generál bolond! –
+döngették a távozó Zrinyi lépései a várfolyosó kongó kőkockáiba.
+
+A város uccáin utnak öltözött lovasok ügetése keresztezte útját, nyitott
+kapuju udvarokról rakott társzekerek, öreg landkocsik bámultak ki a
+szemre vágott kucsmával vágtatóra; szállása udvarán fáradt paripák feje
+lógott földnek s egy nyitott ablakból rikácsolva szállt a nyergéből
+kiforduló felé:
+
+– … sem emberségek, sem hütök, sem igaz szavuk! De nem az nyeri el az
+pálmát, az ki jól kezd futni és meddig az célt eléri, meglankad, hanem
+mindvégig az ki jól végezi pályafutását…
+
+– Ihon uram! – mutatott az ajtóra a kivételes pompáju bársonyos, prémes
+tolongás közepette szónokló Vitnyédy.
+
+– Jó napot, mi ujság, ur…? – fult bele Zrinyi üdvözlése a szeretet,
+lelkesedés, elszánt gyülölet bömbölő lávájába:
+
+– Vivat! – Éljen az bán! – Ujság? Infámia! – Causánk istápja, éljen! –
+Lölkünk-vesztő latrok! – Vivat! – Elmenünk!
+
+De Szepessy Pál előlépett s mig a kis fekete ember szenvedélyes szavait
+apró tagokká szaggatták szögletes mozdulatai, halk süstörgéssé hült a
+láva izzása.
+
+– Méltóságos fejedelem, nemes Horvátország bánja, magyarok eleje,
+bucsu-vételünk ű szavával jüvénk nagyságod eleiben. Abban hütben
+gyölekezénk dietára, hogy égben kiáltó gravámeninkre irt nyerendünk s
+nyavalyáktul üres confessio-vallást vihetünk az tokos tapodta,
+catholicus sanyargatta megyéknek s ihon, erdéli hadat, generalis hadi
+állapatot emlegetvén mindeneknél fölségesb confessiónk causáját hátra
+vetnünk szuttyongatnak. Keménységben feketült az catholicusoknak lölkök,
+Portia ur csak practicás Disznós Geci, s királ ű fölsége fülét
+siketségnek ű gyapottjával duggatták bé nyavalyában zabált biblia-sütő
+ellenségink. Elmenünk tahát kiki haza, de nem annak elmulatásával, hogy
+nagyságodnak próbált favoráért keserült szüvünk minden indulatival nagy
+hálákat ne adtunk légyen. Az Uristen látogassa meg nagyságodat bév
+áldomásival! Vale, princeps dominorum Hungariae! – s a kemény ember
+hosszu fekete szempillái gyors pislogással morzsoltak két apró
+gyöngyszemet szétfolyó könnyé.
+
+– Vale, vale! – morgott, suttogott a fülledt csöndben.
+
+– Én más hütöt vallok, – pattant ki Zrinyiből még forró dühe, – de
+kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, kegyelmetek gravamene én
+gravamenem… – s gondolatot keresve keserü csöndesedéssel tette hozzá: –
+Vajh, lenne 100,000 pápista, 100,000 lutheranus, 100,000 kálvin-hütü
+vitéze az királnak: űvelek mentté lehetne az haza!… Isten velek!
+
+Néma meghajlások, kulcsos kézszorítások, halk hálaszó, mogorva lemondás,
+magtalan ijedelem, szótlan elszánás között bucsuzott az el-kitóduló
+szomoru csapat.
+
+Az ajtó bezárult s az egyedül maradó Zrinyit terv-cséplő sétában
+kergette szobáról szobára károgó csőrü gondolat-serege hosszu órákon át.
+
+A báni szállás délutáni nyugalmában aztán hirtelen csak öreg vasalt
+ládák szája nyilt csikorogva, csattogó pálca alatt port pöfékelve
+táncolt mente, nadrág, szerszámszijj feketült gyors kefe nyomán, zabla
+csilingelt pallérozó zacskóban, s landkocsit mosott az otthoni szeretője
+ölelése elé fütyülő legény.
+
+
+XXXII.
+
+Az új faház szelamlikjának szellős csöndjében gondolkodva szörcsögött a
+két pipa. Alattuk a cselédlakásokban már minden néma volt, csak fölöttük
+zengett halkan a hárem álmatlanjainak kéjes citerája s topogott tompán
+rabnői tánca.
+
+– A szerpentina-fű jószagu; ha összemorzsolják, rossz szagu! – szólt a
+látogató.
+
+– Rútul bánt veled a rendbontó, igaz! – bólintott Ali, egy cukrozott
+füge után nyulva.
+
+– Egy a prófétám – Allah tűzze zászlaját a bécsi nagy toronyra –:
+Mohammed, egy az ellenségem: Zerin-oglu! – kiáltott fel amaz.
+
+– Egyél fügét és csendben szóljunk!
+
+– Próbált vitézséged higgadt türelme, szultánom, ne vegye rossznéven
+tiszteletlen zajongásomat, de itt ülvén egy napi járóföld közelségben
+őseim birtokától… Jártam a szájas, parókás gáliaiak között, Iszpánia
+asszonyos fejü lakóival nehéz boroktól részegültem, az Álámán-hegy
+örök-fehér csucsai alatt bujdokoltam s könnyü volt szivem. De mióta a
+Boldogság Küszöbének, Isztámbulnak áldott köveit taposó érdemetlen lábam
+Mohammed égi vallásának ölébe vezetett s csalás, erőszak honába, régi
+hazámba hozott Köprülizáde Áhmed győzhetetlen, rusztemi seregének útja,
+bolond szivem sebe újra sajog.
+
+Ali csak félig figyelte a régóta ravaszkodót, kit a nagyvezér selyem
+burku irott parancsa rendelt Kanizsára s komoly bólogatással leplezte
+gondolatainak Egert, Temesvárt, Jenőt s tengerentúli vezérsége földjét
+bánatos emlékezés hullámaival körülöntő árját.
+
+– Hiában árulják, ó, dicsőség tornyán hüssölő szultánom, Tuna-Belgrad
+csársi-jában éles kardunkat megevett varadin-belieknek pogány
+királybálványait a merész hitharcosok, hiában telt meg velük,
+hadjáratunknak győzelmet prófétálva, Kile ovászi utolsó zuga is Budin
+alatt, hiában hajolt lábunk alá a jámbor Apaffy Erdélye végkép, hiában
+ült a nevét népével együtt elvesztő Forgáchot a becstelenség sarába
+taposó párkányi győzelem után a nagyvezir sátrában, a vörös szőnyegeken
+heverő pénz, kaftány, ezüstös darutollforgók jutalmul szétosztandó
+halmai között, hiában vagy te itt újra, ó válik válija, ha Zerin-oglu
+kardja szabadon villog piszkos új oduja, Jeni kálá körül.
+
+Ali letette a pipát s egy kis tányérból ragadós fehér darabocskát
+csiptetett két ujja közé:
+
+– Ez illatos helvát a dsigerdeleni harc vértanuinak lelkéért,
+biszm-illah!
+
+A látogató szótlanul követte a példát, de míg Ali nyugalmasan rágódott
+az édességen, amaz gyorsan lenyelte s rábeszélően hajolt a pasa felé:
+
+– Ó, ha ott lett volna számszámi vitézséged Dsigerdelen alatt! Forgách
+kutyahitüjei már táborunk mellett lapultak… derékhadunk még túl,
+Isztergon alatt állt… hej, szűk lett akkor fejünknek a világ a méltatlan
+rettegéstől, de Ibrahim pasa mély elméje világító ötletet szült:
+egyszerre csak ezer meg ezer teve lámpásokat ringatva oldalán kezdett
+körüljárni a táborban; hajcsáraik kezüket össze-összecsapva «Allah,
+segítsd meg a szultánt!» ordítoztak; itt lőttek, kiabáltak, ott állva
+énekelték néhány ezeren a Korán arany igéit a vértanuk lelkéért…
+Hajnalban lesen várta a tengernyinek hitt dicső harcosok maroknyi
+csapata a már félelemben kétkedve közeledőket… Mint a répa, hasadt a
+fej… Három mérföldig taposták tisztátalan veséiket gyorslábu lovaink s a
+vértivó föld felett a Szengiáh dallam ünnepelt!!
+
+A kanizsai pasa szemében irigy lelkesedés lángja csillant, de mikor a
+túlbuzgó idegen keze karjához ért, gyanakvása mély pillantással csukta
+le szemét s meghiggadva szólt:
+
+– Derék jüzbasi uram, maradj csak párnádon ülve.
+
+A látogató elkedvetlenedve zökkent vissza párnájára s új pipára gyujtva
+hallgatott.
+
+– Nézd, Szipáhi Iszkender, – kezdte nyugodtan Ali, fölülkerekedve, – míg
+magyar úr voltál, piszkos tévelygésed idején, viszálykodtál
+Zerin-ogluval, most igazhitü s Allah harcosa vagy és egyetlen célod a
+nagy rendbontó megrontása: ezt érti kiki; hogy mit akarsz, tudom; de én
+azt akarom, amit tudsz!
+
+– Átható tekinteted sasszeme előtt, szultánom, – hajtotta meg fejét az
+idegen százados, – minden sziv nyitott könyv! Ime: Duk Mántikukule, a
+sánta vezér, Cseklésznél táboroz; Zsuzsa generál a morva széleken. A
+figyelem Irsekujvár felé irányul, Zerin-oglu pedig, régi jó emberem
+biztos levele irja, Regedébe szaladt a varasdini német kapitány után.
+Miért? Éles elméd, szultánom, máris ketté vágta kérdésem csomóját…
+Segítségért! Irsekujvárért Kanisát! Nyughatatlan talpában e kulcsos vár
+nagy tüske, te tudod legjobban, régi ellenfele!… Üres a juhakol,
+pásztora messze jár!
+
+Ali megmozdult.
+
+– Ma, – suttogott behizelgően a látogató szava, – a hitetlenek bolond
+szokása szerint vasárnap van, ivás, kurjongatás pihenő napja. Ha holnap
+hajnalban meglopnánk Jeni kálá őrszemeit, míg vitézei mámoruk súlyos
+álma alatt dögölnek…
+
+Ali fölnevetett:
+
+– Látod, egy órai igazság többet ér, mint hetven órai imádság!… Megyünk!
+S ha sikerül szétrúgni a hitvány vakond-turást, fejedet
+leborotváltatván, agává tesz Allah e világi árnyéka s a két szent város
+szolgája elé boruló kérésem.
+
+A pribék hálás csókra emelte némán a pasa kaftánya szélét.
+
+Halk lépések, csöndes kezek suhogva hozták, helyezték a nagy szőnyegre a
+friss kávét, dohányt s a két török úr mélázva pöfékelt a közöttük
+pislogó mécses világa felé lomhálkodó füst sárgás és fehér áramlatainak
+egyszin szürkévé vegyülő göndörödését nézve.
+
+– Bizzál bennem, kemény öklü váli, – vette fel a szót mohó buzgalommal
+az idegen, mikor egyedül maradtak, – erdőtlen fa Zerin-oglu s gyökere
+Jeni kálá… A pap-császár városában félnek tőle és gyűlölik… Tavaly őszön
+a luteriánok dolgáért dühösbucsuzatlan hagyta ott esztelen gyülésüket;
+katonái fosztogatását Gravicsa környéke panaszos levéllel sirja nap-nap
+után Viana ura előtt; a hadról csácsogó kobakok együgyü tanácsa
+kényünkre szolgáltatta békebontó Jeni kálát s csendzavaró urát… S a
+magyarok? Insurrectiót hirdetett Wesselini, de a németek emésztő védelme
+s szidsin veszedelmét hordó vitézeink nyugtalanító rajzása miatt a
+nemesek otthon ülve szorongatják kardjukat… Ó, én ismerem őket!… Mit
+mondjak még?… A télen szajha feleségét s újszülött fattyát Vianából haza
+hozandó, csak Sopronyig mert elébük szánkázni a disznó és…
+
+– Elég a buzgás, – legyintett undorodó büszkeséggel Ali, – igéretem
+márványba vésés!
+
+A pribék az intésre fölemelkedett s karját keresztbefonva hátrált az
+ajtó felé.
+
+– Medveváráért Ujváradat! – morogta magában célját ért elégültséggel
+percről-percre, szemét a csillagos égen ködbeoszló minaret fehér
+kisértetére szögezve magános fáklyafény után imbolygó árnyékot kopogtató
+utjában, a mogorva házak néma mentén. Hárem-rács mögött meztelen női
+test viaszfényü árnyéka suhant el, sarok mellől buja prédára leső
+janicsár vált ki a homályból a siető után nézve, fatalpán guggoló ágyu
+karcsu nyaka csillant meg mellette s behuzott farkkal ódalgott a fal
+sötétjébe a vacsora szemetjén rágódó kóbor kutya.
+
+Már alacsony kerítés, babonás bokor táncolt elő vörösen az éjből gyors
+lépteitől jobbra-balra, mikor trombita riadása záporozott le messze
+mögötte egy toronyból a fekete nyugalomra. A lélekzet-, tekintet-fogó
+lomha bástyák felelgetve ébredeztek körül. A város morogva rázkódott meg
+s kigyuló ezer mécses-szeme félálomban csodálkozott maga elé a
+lódobogással, janicsárok ütemes döngésével, fegyvercsörgéssel
+fáklyafejeket szalajtó éjjeli készülődés fölött. A háremekben elhalt a
+citera-szó, de ima hurrogott az ablaktáblák mögött s a fénypontokat
+rezegtető árnyakkal hullámos terecskéken pap-torkok áhítat feszítette
+legmélyéről szállt föl a harcra hivó ima:
+
+– Holnap lesz a hitharcosok bájrámja, a vértanuknak a paradicsomba
+repülésre alkalma… Istenem, az erő, a hatalom és a győzelem a tied! Tied
+a kegyelem és az oltalom is! Barátodnak, Mohammed-el-Musztafának arca
+viduljon fel s népét tedd győzelmessé és diadalmassá!
+
+A sötét tolongás sok kis patakja zúgva futott össze s magas parancs
+tompította zajjal húzott a Bécsi kapu tátott szája felé; csörögve
+lebbent eléje a felvonó-hid nyitotta mélységes éjszaka, meg-megvillant
+élén a pasa égszinkék vértje s a rajbocsátó köpü álmos szemeit
+lassan-lassan összecsukogatta.
+
+Utjuk mentén alvó viz feketült a hosszu fahid alatt, kertekbe bujt
+alacsony házak sövényéből pislantott ki egy-egy kiváncsi mécses, halkan
+ereszkedő szakaszokban feküdt eléjük a zsombék-tengerbe torkolló külső
+hid s aztán csak a szünő, ujra kezdődő békabrekegés jelezte cuppogó
+lépteik irányát. A homályban heggyé nevelődött dombok siklottak el a
+posztóba csavart csoszogó paták mellett, szőke köpenyü kisértetként
+halványkodott ki rájuk egy-egy éger a lengedezve motyogó sűrüből,
+csikorgó kavicsu patak szaladt el alattuk, míg végre az egyszinü
+szurokból szürke alázattal foszlott ki eléjük az út kinálkozása az erdős
+dombok felé.
+
+A lucskos völgyecskéből most balra csapnak s ágreccsentő tarkaságuk fölé
+barátságos lomb-takaró terül. A harmat ködén túl már ott feketülnek a
+piros tetőkig ölelő karjaik közé süppedt házak előtt a tömzsi bástyák. A
+lábukhoz vetett berkes siknak ereszkedő lejtő tetején pár barom bukik ki
+a fák közül s hajszoló pásztoruk szerte-tekintgetve lépked lefelé;
+balra, a Murának hajló meredek iránt, jobbra, a dombos szántóföldeken
+száguldó lovasok tünnek, tünedeznek föl-el. A négy tehén s a
+nyergeletlen tarka paripa gazdátlanul legel már az árok partján, de egy
+bokor aljáról hívó pintyőke-sirás sipít föl háromszor egymás után. Az
+erdőből halkan füttyent a válasz s egyszerre tiz irányból lovas-pár
+bukkan elő a lombok alól s nyomukban négy kerék közé feküdt hosszú
+létrák ereszkednek alá a lejtőn az igának feszülő bivalyok után.
+Nyergük-ürülten bódorog szét a húsz paripa s gyors mozdulatu, csendes
+alakok lesik már a cölöpös sáncon túl kampóval kezükben az árok fokáról
+feléjük csuszó létrát. A Mura mocsarai felől most lófejek buknak a
+fennsik szintje fölé s rugaszkodva viszik a vár alá a kettesével ülő
+vitézeket. A szipáhikat újra elnyeli a folyónak hullámzó lejtő, de a
+lovuk farán hozott szerdengecsdik a cölöpös sánc fölött hidat fekvő
+létrán ugrálnak fokról-fokra a fal töve felé. Csobban a második árok
+vize s reccsenő kötél alatt, koppanó szigony taszitásán emelkedik a
+létra itt is, ott is. Mint vizet gázló óriások állnak meg egy percre
+függélyesen, de vigasztalhatatlan csattogással sír a pintyőke s posztó
+bugyolálta fejük halkan koppan a bástya falán.
+
+– Hat! – Vakot vetett! – Négy! – Mit mán te, fruska-magyar? Csak kettő!
+– Egy! – Hat! – ugrál a földre terített köpenyen a kocka s tovább
+csörgeti ujra ón-poharában a három bástya összecsődült őreinek játékos
+kedve.
+
+Kivül, a létrákon foguk közé szorított meztelen karddal kúsznak fölfelé
+a szerdengecsdik s alattuk a fokokba akasztott, csigára járó, két-águ
+vas-ülőkék hosszu zsinór-csomója fogy a váltogatva húzó kezek erejétől.
+
+Az egyik vitéz csömörös nyujtózásban tápászkodik fel a földről, az inyét
+elömlő keserű nyálon savanyú arccal kérődzve szédeleg a könyöklő felé s
+ordítva esik össze tövében.
+
+A kocka megáll.
+
+– Ukádik! – fordul hátra részeg csuklással a másik őr.
+
+A harmadik arcán halálfélelem törli fehérré a mámoros bibort, hörögve
+szökken ültéből s rohan elhagyott tornya felé. Ugrana már amaz is, de
+földhöz babonázza a bástya-kerületben tiz fekete arcot keresztező
+szablyák villogása; valami vesén taszitja, hogy előreborul, szótlan
+vonaglással kuszik odébb s ronggyá horpad merevülő markában az ón-pohár.
+
+De kong már a vészharang veszettül… s az ingben-gatyában odatódulók
+kopjáját, kardját lassanként rendszeres védelem muskétái, létrataszitó
+rudjai, tüzes golyói, mázsás kövei, forró vize, szurka váltják föl és
+sűrü zuhanástól locsog az árok vize. Amott a zöld ereszkedőt vágtató
+láva folyja be s allahos zúgással közeledik…
+
+A csáktornyai hosszu palota hüsében békén beszélgetett a két testvér.
+
+– … nem Regedében, de Labda várában találánk öszve, – folytatta Péter
+utjáról való beszámolását. – Hajdui jüttek is volna, ugy vonyatta fel
+előttek az emelcsős kapukat osztán, hogy megköté magát: te erszényedből
+fizetődjék soldjuk!
+
+– Enyimbül-é? – mordult fel Zrinyi. – Szent Jakab haváig várám
+Köprülit!… 30,000 ember!… Tallérimbul telék ki ű soldjuk is!… Nincsen
+több!… Álljon tahát Kanisa!… Taval ősz ulta, hogy Máriámat Bécsben vivém
+megbabáznia – akkoron kenék orromban, hogy mind várastul öszve az
+töröknek vetnek, ha el nem bontatom – mindentül elhagyatottan, minden
+ótalombul megszűkölten küszködöm az muszurmán holddal csak ugy
+magánoson… «Ne épits! Meg ne harcolj!» – cincogott az kriegsrath, penég
+Köprüli mán Drinápolybul utját errefelé tartá s az királ keze irása
+biztorgatott… csak orcul forditta rájuk minden alkalmatosság azért is…
+vértül dühödött szüvem s egyre jütt az bécsi posta: «Vissza az
+szablyával, bán ur!»… de mastan, hogy Érsekujvár környül nyargalódik
+Köprüli, Linzben futni indulna egész Bécs s bontatja hóstátjait,
+egyszeriben szabadossá tész török megnyomásában, Leslie ur azomban
+ingyért még csak Istent is nem imád!
+
+– Hejh! nagy rakonca rajtunk az német! – sóhajtott Péter.
+
+– … s az mi tunyaságunk!… Csaknem mint az ebek… Minden nyavalyánkban
+egymásra csak szánkat tátjuk… minden az maga hasznáért eleget perel s
+pattog, az köz javáért megnémul…
+
+– Satisfactiódat néző tanácsával nyomosan emlekezék rólad primás
+Bécsben, – kerülgette mondanivalóját Péter.
+
+De a bán rá sem hallgatott:
+
+– Ejh! mi fegyvert kezünkben nem vészünk, hanem mint az szamárok,
+nyegünk az ösztön alatt…
+
+Kinos ötlet-bányászásban, majd feszengő tanácstalanságban nézegette
+Péter a néma haraggal föl s alá sétálót hosszu ideig.
+
+– Mint vagyon Ádám? – penditett aztán végre egy más hurt.
+
+– Ádám? – vidult fel Zrinyi arca hirtelen. – Szopik és rí egészségben.
+
+Péter ábrázatja is szélesre derült s mintha csak ugy mondaná, nyájas
+közömbösséggel szólt:
+
+– Grécet is megjárám…
+
+– Ugy? – fordult vissza a bán. – Az intimum consiliumnak udvarlottál?
+
+– Inkább űk nékem!
+
+– Ihon, la! az szamarat lakodalomban hitták, vagy vizük nincs, vagy
+fájuk! – gúnyolódott Miklós.
+
+– Mind gréci, mind bécsi! – nyomta meg a szót Péter, mondandójához
+ragaszkodva.
+
+A bán megállt s összehúzott szemmel várta a folytatást.
+
+– Hogy mindennek ellenünk kengyelben az lába… hogy mastan derekas hadi
+állapatban vagyunk…
+
+– Mán csak hogy az török, meg én, meg te, meg jó Batthyányi Kristóf
+öcsém…
+
+– … egyéb nincs benne, mint hogy gondolatjokban szállt személlyed!
+
+– Az ki egyszer megcsal, vigye el az ördög, ha másodszor, engemet is, ha
+harmadszor, mindkettőnket újabban, mondja az francuz proverbiom.
+
+– Ejh, mit csavargok kerüllő beszédben? – fakadt ki Péter, türelmét
+vesztve, – hát ihon az causa ű mezételenségiben: Minden magyar
+insurrectionalis hadaknak…
+
+A megálló Zrinyi arcán kiváncsiság feszült.
+
+– … Alsó-Magyarországon kegyelmed, Felső-Magyarországon palatinus uram
+légyen főkapitánnya, ez az kévánságok! Tetszésedet ű nevekkel kérdezem s
+választodat várom!
+
+De Zrinyi már föl s alá sétált és nem felelt. Egyszerre csak odalépett a
+polchoz, sarkánál ragadva kiemelt a sorból egy pergament-kötésü magas,
+karcsu könyvet, egy ideig lapozott kéziratos ivei közt, aztán
+szétfeszítette s Péter kezébe nyomta:
+
+– Olvasd hanggal, öcsém!
+
+Péter huzakodva fogta kézre a foliót s csak nehezen engedett a biztató
+bólogatásnak:
+
+– 57. Sed neque Corbulo aemuli patiens (cap. 6.). Égen két nap, egy
+országon két királ, egy hegyben két oroszlán, egy hadban két kapitány
+nem lehet; mingyárt romlik az had, az hol kettő vagyon… az irégység nem
+engedi nékik egyetérteni, az észnek külömbsége nem hágy egyet
+parancsolni. Sok példa vagyon az római…
+
+Kint vész-mozsár durrant.
+
+A két testvér szeme összevillant, buffanva csapódott földre a könyv,
+sarkon ütközésben nyekkent a föltépett ajtó s kettős néma sietés
+dobogása verte föl a fegyveres csarnok csöndjét.
+
+A várpiac ragyogó békessége fölött csettegő-kongató harangja kötelét
+ráncigálva ordított tornyában az őr:
+
+– Ujvár! Ujvár!
+
+Nyitott dolmányu, ingujjas, vértet csatoló, véletlen puskát, kardot
+ragadt, hajadonfőtt ugrató lovasok, tolongó gyalogok zavaros árja
+zubogott elő minden zugból s forrt nyugtalanul vezére körül…
+
+Az erdős dombok ormán türelmetlen csillámot vetett az égszinkék vért:
+nyugatról, délről lüktető száguldást kapáló lovasok porfelhője úszott a
+vár iránt. Ali hátratekintett. A földre rogyó jüzbasi vinnyogva emelte
+feléje kegyelemkérő hüvelykét, de a pasa intett: kétségbeesett szűkölés
+riadt a takarodót fúvó trombitákból s mögöttük hurokba rántott nyakkal
+omlott össze a hátára térdelő két kaftány alatt a pribék.
+
+
+XXXIII.
+
+Avagy most, avagy sohasem!
+
+A babérra éhes fiatal nagyvezér rettentő hordája egyre szorosabbá vonta
+gyilkos gyűrüjét Érsekujvár körül; olasz pattantyusainak fekete
+zárbuzánjai félkörü sáncaik mögül bömbölve okádták éjjel-nappal a
+negyven, ötven fontos golyókat a porladó, omladozó hat erős bástyára;
+rohamot aknaásás, hosszu jancsár-puskát, mérgezett hegyü tatár nyilat
+ágyutorokból sziszegve, fröcsögve omló rozsdás vas, kátrány, zsíros
+kanóc, lánc-kezekkel egybefogott páros kőgolyó kaszája váltott föl a
+sulyos harminc napja tartó makacs ostromban; hiába törték itt derékon a
+falpótló, karós, rőzsés földhányásra tűzött sok félholdas lobogót a
+dúvad marakodássá szörnyült küzdelem magyarjai, amott lóháton nyargaltak
+a feljáróvá romlott bástya-oldalon föl a szipáhik. Gönüllük, martoloszok
+árok-töltő halmait taposva jancsár dsemaetek nyomultak a várra, mint
+szikla ellen dühöngő hullám s estek vissza ismét. Amott a sikon hosszu
+menet szőnyegei véres hustömegeket ringattak a közös sir felé s a friss
+dombra tűzött darutollak, sólyomforgók körül bánatosan búgták az ulemák
+a halottak szúráját, de a bástyák ellen ordítva vonultak ujra meg ujra,
+folyton az élők s horgas végü alabárdjukba akadva, szétlőve, kaszabolva
+hulltak közéjük a felmentő sereget halálra-szántan váró védők. A
+vérfakasztó, ember ember ellen dühödt öldöklő gomolyag fölött savanyu
+füst-felleg lustult oszladozva, ujra növelve s körüle egykedvü
+szünetlenséggel bőgött a várzuzó sárgaréz ágyu-csorda…
+
+A dunántuli insurrectió mustra-helyén hosszu lábu struc-mony poharakkal
+rakott asztal körül vivátozott a maga választotta új fővezérét ünneplő
+magyar uri rend. Volt, aki sose látta még a világhires vitézt, évek
+közéjük szakadását emlegette másik, öreg barátsága fazeka alá
+gyujtogatott uj tüzet amaz; aztán hirtelen csöndre legyintgetve,
+pisszegve, biztató pillogással, értelmetlen áhítattal, kérdő redőkbe
+ugrasztott homlokkal, mosolygó rajongással nézték mindannyian a térdére
+vetett kucsmája medályán unt szerénységgel babrálgatót, míg fölötte
+szószékes zenével modulálta Wesselényi virágos beszéde az «utolsó
+romlás»-t, «ősi virtus»-t:
+
+– Mindeneknek tükörül szolgáló, véreddel örökölt vitézséged, Miklós
+öcsém, az ottomán holdnak homályító csorbulásával hozza vidámságban az
+szegény, csaknem utolsó kétségben esett magyar világot… Ecce Mars
+Hungaricus! – vágta ki a végén a cicerós magas c-t, s köz kortyogásban
+borult a sok szájra a kupa a nádor emelte husz girás, zománcos
+bilikomnak Zrinyi egészségére feketülő nehéz bora körül.
+
+Aztán megkezdődött a legmagasabb parancs várása: az urak kártya, ivás,
+sétalovaglások, céltalan tanácskozások között ténfergették veszélytől
+vadult hencegéssel, dölyfbe pólyált szótlan kishitüséggel, percről
+percre élő lomha fatalizmussal harctalan vitézségtől csillogó, köteles
+úri időlopásukat; a fegyveres nép verekedésbe, szomszéd falvak ámított
+leányaiba, putris cigány szajhákba, boros csuporba, kocka-rázásba
+pocsékolta hazulról hozott kocsmai, kertekaljai vitézsége szerény
+tőkéjét s parádé, őrállás, csizmakenés, tervtelen gyakorlat, szórványos
+céllövöldözés adta rongyos kamatját. A nádor barátian buzgott a
+készítendő főkapitányi pecsétre, a fel nem kelő nemeseket büntetéssel
+ijesztő rendeletre vonatkozó tanácsaival, de az insurrectió közvetlen
+feladatáról, Montecuccolit, királyt emlegetve, csak hümmögni tudott.
+Díszőrségre, lovas parádéra mindig tellett deli legény, de a mezőn
+itt-ott üres karólyukak között sivárkodó gyöptelen foltok suttogták a
+táborát végig-ügető főkapitány bosszus multtól, reménytaposó jelentől
+zugó fülébe a sok suttyom hazaszökést.
+
+Még egy utolsó, nadrág-szijt eresztő, borgőzbe pácolt fene nagy ebéd s a
+mozsár szólongató, harsonázó, ordító, undor szimbolumává nőtt
+kucsmalengetést kiizzadt bucsu hangjai lassan-lassan elvesznek a
+császári fővezérrel való kényszerü találkozásra siető bán észak felé
+futó hintajának kerékkattogásában. Oroszvár után Légrád, Kottori,
+Csáktornya, német urakhoz vitézt kérő lovaglás, kábító éjjeli számvetés,
+száz levél, parancs s a nagy készület óriás edényébe csak huszanként,
+ötvenenként cseppen, csurran nehezen gyülő iratos nép, gréci cejtház
+sötét polcairól lemászó vértekbe csatolódó német.
+
+Mire a vénasszonyok nyarának ökörnyálas békéje szürke esőbe fulladt,
+extra cursor hozta a sürgető parancsot: Montecuccolihoz Szerdahelyre,
+onnan együtt Ujvárt fölmenteni!
+
+Érsekujvár fehér zászlót lengető füstös faláról azonban csónak
+ereszkedett két hosszu láncon az elvezetett vizü árok sekélyébe s a
+létrán alámászó követ kezében megcsörrentek a hódolni induló, selyem
+zacskós kulcsok. Az alázkodó, rongyolt felvonóhidon, a fegyvertárt,
+kincses házat lepecsételni siető zágárdsi basi után hat oda janicsár
+nyomakodott… s mig az Esztergomi kapun Pio markgraf kétezer ép németje,
+zsebükben a nagyvezér erkölcsi bizonyítványával s Forgách négyszázra
+apadt fegyverese húzott elfele a várból, mint óriás tüskésborz, a Bécsi
+kapun beözönlő török, tatár, oláh, moldvai harcosok felé terjesztett
+kezében kivont karddal énekelte a Császár-bástyára tűzött félholdas
+zászló alatt Ibráhim nikápolyi basa müezzinje, a világjáró Evlia
+Cselebi, az ezánt és gülbenket:
+
+– … elhámd-ullah szumm elhámd-ullah…!
+
+A minden magyar hadak fővezérének németet, horvátot, insurrectiót
+egybefogva tizennégyezer emberré nőtt törpe tábora Komárom alatt ásta
+éppen félrehelyét, kútját, tűzhelyét a Csallóköz mocsaras földjébe,
+mikor a vati választás óta elválhatatlan bámulója, Esterházy Pál, Zrinyi
+sátrába rontott:
+
+– Ujvár az töröké!
+
+Zrinyi kezéből halkan szállt alá a könyv a tigris-takaróra és
+hangtalanul sóhajtotta a szörnyü valósággal szembe:
+
+– Te colui, virtus, ut rem, tu nomen inane es! – s töprengésének Anteusa
+újult erővel szökkent küzdelemre a kétségbeesés szakadéka szélén.
+
+Nappal gerinctörő kocsizás, sebessé tört combot feszítő néma ügetés,
+este izetlen vacsora, illetetlen pohár, éjjel az álmatlanul összecsukott
+pillák mögött a sok ismeretlen tájék kétfelől hátrasuhanó fekete
+tolongása: így ment már szinte két hét óta.
+
+– Utját egyedül ű maga taposnia kévánó nem ugrik hináros árnak
+közepiben! – fogta fáradt, reménytelen kábulatban a tollat s a
+hazakérezkedő percegés bánatosan vágta a papirra, hogy feladata a török
+elvonására Ujvár elestével megszünt.
+
+De Felső-Magyarország sebtiben összeverődött insurrectioja riadtan
+széledt széjjel, Thököly István kupa után nyuló mohó reszketeg keze
+eldobta a szablyát, Barkóczy báró ökle protestáns magyaron csapkodta ki
+török ellen forralt s bennszorult dühét, a vérre, javakra falánk fürge
+tatárok ostora a morva Fehérhegy alatt pattogott, a rendszeres
+fosztogatásban vagyonosodó muzulmán harcosok Pozsony hízott mezein,
+zsiros Kahlenbergen ügettek zsákmány után lógó nyelvvel, mint téli
+ordasok, Montecuccoli szájas békéjü, trombitás lakodalmu tábora mellett
+látástávolban húzott az érsekujvári rabszolgapiac felé a portyázásban
+elesett vértanuk szétvagdalt, besózott hulláit vivő szekerek után az
+elhajtott paraszt: férqak tizenként gyalog, asszony, gyerek kettesével
+lovon, – s a bécsi póráz vége szorosabbra csavarodott a királyi csuklón
+és magas parancs kergette a busult bánt följebb, csak följebb a hadi
+szinen.
+
+Fölcuppantak hát a sátorkarók vizet rántva nyomukban, összesereglettek a
+messze gyűrüben szétszórvt kopjás istrázsák; élés, munitió, szerszámok,
+egyetmás, kézimalom, prédikátor négylovu kolyeszákra kuporodott és
+sivító sippal, rezes torku trombitával vágtattak előre a tisztjei
+csoportjában szügybe feszített fejű paripáján ülő fővezér előtt a
+nyargaló zászlók. Az útra kanyarodó «mezei úr» mögött könnyü magyar
+lovasai hátán ugrált a karabin, gyalogjai deli csizmája vágta a marsot.
+Aztán a fundálók, művesek, szállásosztók zörgő, csikorgó céhe dübörgött
+utánnuk, merev nyaku mezei pattantyuk gurultak zökögve, kopjákkal
+tüzdelt két partjával együtt sikló hosszú szekérsor folyója duzzadt, a
+Piccolomini és Bachone ezred óriás vaskockája ingott súlyosan s amott
+hátul az elhagyott tábor fekete négyszögéből sáncoló parasztok, cseléd,
+szekér, gyalog, lovas huzakodott kifelé.
+
+A nap készülő téli álma felhőit pislogta szét szeméről s azurral
+szaggatott fekete varju-folt sikló kerengése rajzolt a légben károgó
+csucsával az üres táborhely szemetjére lebbenő óriás kúpot…
+
+A messze elől szállongó porfelhő alól most kiszakadt s egy jobbra
+sárguló borzas bereknek vágott a felderítő huszárság… Zrinyi kardja
+megállásra villant… Hátul a szekerek ágyucsövekkel tüzdelt koszoruvá
+faroltak össze s a szekérsánc-mester szava idáig harsogott… Elől, a
+szétfoszló porfelhő mögött, folyam-könyökön túl távol falucska keresztje
+csillant…
+
+A fővezér után rugtató lovasok vágtatása mellett acélosan zörgött a
+kopaszodó berek… Barna foltokon fekvő husgomolyagon, szétterpesztett
+lábbal hanyattvágódott szemérmetlen, csonka holttesteken szökdeltek át a
+horkanó paripák; az alvégen kékre duzzadt fejből tajtékos nyelvet lógató
+ezüst-pitykés biró bokázott kényesen, az öreg diófa hurkáról lenyulva s
+trágyadombra vetett meztelen csecsemő sebét nyaldosta a szükölve odább
+takarodó kóbor kutya…
+
+– Jézus! Jézus! – ordított a kerítetlen házacskák fehér sorfala közé
+vágtató magyarság.
+
+A kis templom harangja keserves csilingelésbe kezdett; baltás, kaszás
+parasztok óvakodtak elő innen-onnan; idegesen ugrott meg az uccán álló,
+zsákmánnyal rakott paripa; a haslószijat oldottá rántva vetette sárba
+drága terhét a nyergevesztett lovára vetődő turbános, bő ruhás török;
+tömött zsebekkel lökte át magát amott a szérüskert korlátján a gyalog
+futni kényszerült; udvarokon, kertben a megtorlás dühétől hörgő vad öröm
+öldöklése zajongott; néma menekülő bukott lova fején keresztül piac,
+ucca sarába rázuhanó paripája alá véres alommá; hosszunyelü, alattomos
+sarló vágódott ki a riadtan döngölő pata bokájának faluvégi árok
+mélyéről s a falu kitisztult. A csilingelés hirtelen megszünt, eltünt a
+balta, paraszt, a kardját lova szőréhez kenő vitéz dolmánya ujjával
+törülte ki szeméből a véres, sáros mocskot… s a felvégen kivont karddal,
+turbánnal, lófejjel háromszor pántos üvöltő kapu tömte el az utat.
+
+Zrinyi trombitája egyet kiáltott s huszárjai őrült vágtával menekültek
+vissza hanyatt-homlok a szekérsánc felé.
+
+– Bre! Bre! Allah! Allah! – berrent, huhogott mögöttük úthajláson túl a
+csörgő üldözés zaja elhalóban.
+
+Egy pillanat még s a berek üvöltve zúdul a vak üldözőkre, a mezőnek
+csapó meg visszaforduló Zrinyi-huszárság porából süvítő golyók vizszint
+záporát ontva bontakozik ki s burkolózik mindjárt sűrü füstjébe a
+szekérsánc és tarka-vörös vonagló pontokat, halálos görcs rángatta
+karral, lábbal égre nyüzsgő véres halmokat szórva, hullajtva fut vissza,
+oszlik búvó helyet keresve semmivé háromszoros támadás alatt a török
+lovasság.
+
+Acélos, sós vérszagtól, puskaporfüst savanyuságától ideges, vadult ló,
+lovas száguldoz szerteszét mocsárba menekülőt, Duna bokraiba búvót
+tiporva, kaszabolva; lektikán, vállon, öszvérháton szótlan sebesült reng
+lassan hátrafelé, de sikkant a síp, pereg a dob: a szekérsánc gyűrüje
+egyenes vonallá merevül s lassu menetben megindul Vizvár felé.
+
+A vezér hintajában a szembeülésen idegen nap aszalta képü, frissen
+bilincselt fogoly ül Esterházy Pál és Vitnyédy között:
+
+– Elegendők volnának, amiket te miveltél, ha Kanisa, Sziget már tied
+volna és Budin kálászi-ban német császár parancsolna… Ne mondd, ó
+Mekemorecs Azraele, ki kardodat oktalanul tiszta hitüek husával eteted,
+hogy egy fejre két kéz esik! Frengisztán bas-irsekjei, királyai,
+serifjei nem gondolnak Madsar diarival, Zuze király, Mántikukule
+Rudolfusz király földi lyukakba bujván láthatatlan ürgévé lettek
+előttünk, mért tehát egyedül, vitézeinket Szirát hidjára, Szelszebil
+vizéhez halál kapuján keresztül taszítva kergetvén, te makacskodol, ó
+Zerin-oglu?
+
+De a kis tábor útnak nyúlva, támadásba ágaskodva, védelemre gömbölyödve
+egyre csak vonult följebb, följebb.
+
+
+XXXIV.
+
+A kis falucska piacán az öreg diófa körül merev vas és könnyü csipke
+csillogott. A kút káváján ivásra hajlitott vödör vize tollas német kalap
+alól csurgott a péppé taposott sárba; a hosszu vályuban szörcsögtetve
+oltották szomjukat a bús, lepcses száju nehéz lovak. A diófa padján
+gőgös, vörös arcu, fáradt, fehér képü tisztek beszélgettek, hallgattak
+unottan, sarkantyujukkal a sarat kapargálva s a fejükre szakadni készülő
+szürke égre fintorogva mélán: büdös egy ország… ronda élelem, savanyu
+bor… dühös paraszt és szerelem alatt harapó némber… ide mennek, oda
+mennek, minek ez?… Bécset nem fenyegeti veszedelem… no, csak vége lesz
+valahogy; jön a tél, tánc, ivás, friss szerető és régi feleség müvelt
+városokban, meleg kastélyokban… Körülöttük zsufolt némaságban állt,
+tolongott Montecuccoli leib-kompániája.
+
+A templom tornyában nagyot reccsent az innen és tul elfekvő két tábort
+figyelő őr trombitája. A tisztek morogva kapaszkodtak föl hirtelen
+előkerült lovaikra. A faluháza alacsony ajtaján hányiveti, előkelő ifju
+fodorított haja lebbent s az ajtófélt támogató alabárdosok krákogva
+verték maguk elé két kézre fogott, bibor sallanggal szakállas furcsa
+fegyverüket. A délkeleti országuton büszke trombitaharsogásban,
+méltóságos, lassu fröcsöléssel döngölte latyakká az ólmos fényü
+pocsétákat a közeledő kis magyar csapat. A németek sortűz salvéja egy
+pukkanással lökte eléjük merev üdvözlete gomolygó füstjét; a magyarok
+rikoltva vagdalták a levegőbe szerteszéjjel ropogó karabinjaik
+összevissza fogadjisten-ét s az élükön lovagló kucsmája lassan
+emelkedett kimért, csekély magasságba a szőke sörény fölé.
+
+Füst, trombitaszó elült, Zrinyi délceg alakja begörnyedt az alacsony
+ajtón, a lovaikról leszálló tisztek, magyar urak pökhendi és zavart
+köszöntgetéssel fanyalogtak egymás felé a padnak s a fegyelmezett
+bambaságba fagyott németekre bajszpödörítve, össze-összevigyorogva,
+fejjel integetve, nevetésre késztő fura hangokat adva incselkedtek át a
+mozgékony magyarok.
+
+A földes szoba rég meszelt falának kakas kedélyü, vasba, szalagba,
+csipkébe takart főnémetek támaszkodtak körül a paraszt fenekek simára
+sikálta lócákon. A szalonna-, vörös bor-, tinta-foltos asztalon apró
+fácskákkal, szép kis, különálló hegyecskékkel, karikákkal, piciny, egy
+tornyu, két tornyu épületecskékkel, szabályosan hullámzó kanyargókkal,
+gondosan sűrü feketére vonalzott pocsétákkal telehányt, nevektől
+nyüzsgő, szeszélyes arányaiban hibás térkép terült szét; föléje göndör
+fekete paróka, sima, merev szálu, kopott hosszu fürtök hajoltak.
+
+Az asztal iránt recsegő kemény léptek zajára Montecuccoli tervezgetésben
+merevült pillantással kapta fel fejét, majd ujra térképe fölé hajolt s
+óvatosan közeledő hosszu, finom mutató ujját egy pontra erélyesen
+lebökve hirtelen fölállt. Puchaim már abbahagyta álla közepén szőkülő
+kis szakállkája huzogatását s fontoskodó, komoly kézfogással lépett a
+bán elé és a hármas üdvözlet vegyesen német, latin szava mogorván
+morgott a fővezér intésére lassan kiszállingózók csizmaszár-csikorgás,
+vért-koppanás zavarta csoszogó csöndjében.
+
+Zrinyi kucsmáját a térkép sarkára helyezte s szótlanul leült.
+Montecuccoli mutató ujjával még mindig a papirlaphoz láncolva, másik
+kezével odább tolta az alkalmatlan süveget és keskeny nyilásu szeme
+sugarát folyton a kijelölt pontra szegezve nagy lassan ülésbe
+ereszkedett:
+
+– Hat mérföld… az hat mérföld… – morzsolta fogai között. – Nunc Domine
+Bane! – fordult aztán hangos szóval Zrinyihez.
+
+– Utolszor jöttem kegyelmességedhez!
+
+– Ugy? – villant a mohó, kéjes száj körül egy észrevehetetlen mosoly.
+
+– Eleget beszéltünk három egész nap, minek kezdjem ujra?
+
+– Valóban! – szólt komolyan a Feld-Marschall.
+
+Zrinyi tekintete idegesen vágódott át a sima arcba: gúnyolódik? De a
+magasra vont szemöldökök két kérdőjele meg se moccant. Zrinyi feje
+lehajlott, agyon unt, szecska-cséplő tárgyalásuknak új fordulatot
+keresve huzogatta ki lába közé fogott tokjából kardját. A fényes acél
+vér-csatornájában kétesen csillogtak büszke jelmondatának hajszálvonalai
+s betü betü után csuszott lassan a türkiz-örves bársony mögé: nihil…
+bona… ors… S.
+
+– Optime generalissime! – csattant a szablya ütközője, – nem Zrinyi
+beszél a császári fővezérhez… de magyar nemzet ausztriai házhoz… ha
+jobban tetszik: könyörög… hát könyörög, igen, nem Zrinyi, de a teje
+apadt emlőn rívó csecsemő, rothadt zsúpon éhező, rémült paraszt: avagy
+most avagy sohasem! Ottomán hold hordáival szemközt csak kettőnk kezében
+van szablya… én kihuztam nem egyszer… huzza ki excellentiád is!…
+
+A csontos mutatóujj a levegőbe emelkedett s lassu görbülése
+ökölszorításba temetkezve bujt el a gőgös karfonás hóna alatt.
+
+– … védje hát meg az ausztriai ház rongyolt magyarját, véres
+contributiót verejtékező, jóban, rosszban hű magyarját… a keresztény
+ököl a keresztény szüzet… mert félő, hogy császár birodalmának köve
+töretett boglárja mindenestül a nagy bestia ölébe hull és mert végre is…
+
+S mig a büszkeségét két kézzel alányomó Zrinyi izgatottan kereste a
+nemzetéért megalázkodó könyörgés szavait, szárazon hangzott fel
+Montecuccoli szava:
+
+– Mein Herr Graf Bane, az élést, szénát és abrakot máris hat mérföldnyi
+messzeségből kell harácsolnunk s ha nagyságoddal együttműködésre vinném
+seregemet, nem jutna elegendő sem embernek, sem lónak.
+
+Zrinyi körmei combjába mélyedtek az asztal alatt. Kivülről vaskos
+röhögés szaggatódzott be a nyomott csöndbe.
+
+– Egy döntő harc, – csikordult össze a bán foga, – erőt vehetne a
+gyülevész csordán… A helyzet csomóját kegyelmességed kezébe tette az
+Isten!
+
+– De, kérem, bán ur, hagyjuk a zsoltárt! Nem mozdulhatok! Bécset nem
+tehetem föl egy kártyára! – füszerezte most már az előkelő unottság is a
+szenvtelen szavakat.
+
+Az erektől duzzadó ököl koppanva zuhant a térkép közepére, de hirtelen
+minden ideget pattanásig húzó erőfeszités fékezte le ütközése helyén:
+
+– Generalissime dux!… S ha mint cavalier cavaliert, kérem én
+kegyelmességedet…
+
+Montecuccoli fölált.
+
+– Hát… hát akkor! – derült szét a máj-hizlaló guny az érdes arcon, –
+mint cavalier, őszintén közlöm nagyságoddal Portia őkegyelmessége hozzám
+intézett rendeletét.
+
+Azzal két csuklóján visszasimogatta a lágy csipkefelhőt s az asztalon
+álló ezüst-pántos ládikából kiemelt egy levélformára összehajtogatott
+papirlapot, szétbontotta s a bán elé teritette.
+
+– … utasítom… egyetmást ugyan a bánnal megbeszéljen… de hozzá
+semmiképpen ne csatlakozzék… Tehát comédiát játszunk? – ugrott végre
+rekedt kiáltásba a bán mormogása.
+
+– Pardon, a mappám! – nyult csöndes mosolylyal Montecuccoli a görcsös
+marok alatt zizzenve gyürődő térkép után.
+
+Zrinyi vérbe boruló szeme a vezér arcára tapadt. Montecuccoli hidegen
+állta a farkasszemet egy pillanatig, aztán hosszu, selymes pillája
+megrebbent s jóleső csöndességgel ereszkedett csukódásra. Zrinyi elkapta
+fejét, ökle a kucsmájára vágódott s szitkot morzsolt szét bajuszában.
+Fejébe nyomkodta süvegét és sarkon fordult.
+
+– És merre méltóztatik bánságod operálását fordítani? – hangzott
+szeliden a bucsu nélkül távozó után Montecuccoli kérdése.
+
+– Nach Comorra? – toldotta hozzá gyorsan, szinte biztatva a komáromi
+főkapitány.
+
+– Lehet! – s a becsapódó ajtón belül nagy darab vályog hullott a földre.
+
+Montecuccoli vidám, halk nevetése körül röpködve lengtek parókája
+szárnyai:
+
+– Hahaha!… Der Hungarn ihr «passama, passama»… Der ötschem urrám als mit
+Ballen zu spielen vermeinend… hahaha!… so ein jämmerliches Volck!
+
+
+XXXV.
+
+Az őszi ég párás, ólmos óriás kupakja mögött az elhajló nap reménytelen
+szerelmének távoli tüze sejlett; hervadásba aszott csupasz fák
+csurgatták busan magukról a szürke levet s a renyhe lapály bizonytalan
+utján lassan-lassan ködbe, messzeségbe mállott a hazatérő magyar
+insurrectió fátyolos dübörgése, kopott tarkasága.
+
+Az ut közepén álló Zrinyi félkezével a prémbe markolva huzta szemére a
+kucsmát s a reményt adó feledést, a lova gubancos sörényében vonagló
+másik szótlan gyöngédséggel avatta nagy elhagyatása osztályosává a
+távozók után dobbantgató, fület hegyező, remegő paripát. Mögötte sip,
+tárogató költögette utnak, vonta magával horvátjai, fogadott népe emberi
+szótól árva, nyomasztó zörgését.
+
+– Ó, kintaláló Isten, így lészen az minden magyarok gyászban kevert
+generálja hazája szerelméért portyászó szabad hadnaggyá! – mormogta a
+prémről szája elé sikló hideg tenyérbe, s a két hegyes vas között
+ágaskodó paripa két lábon fordulva zuhant vágtatásra a távolodók után.
+
+Pusztaság békéjét ásító, tetőtlenül, bevert szájjal, szemmel feketén
+meredező, fojtott életet rejtegető falvak között, lábon rothadt vetéstől
+hizó földön, parlaggá vadult szántáson, bujdosók álmát védő földi
+lyukak, árva erdők, néptelen mezők mellett, hollórajt kerengető láposon,
+sívó csikasz bukdácsoló zsombékjain, büzhödő holttetem,
+madár-marcangolta dög messziről fehérlő bordái, elhányt saru, rongy,
+csonka fegyver, kivert gonosztevők, utjuk hibázott elmaradozó dulók
+jelzette csapán kullogtak fáradt, kedvetlen csöndben a győztes, zajongó
+török sereg után, mint görnyedt hiénák a bömbölő oroszlán nyomában.
+
+Itt egypár tébolygó, gondtalanul zsákmányoló, majd harácsolók, lusta
+utócsapat ellen villant a kardjuk, karabinjuk, s a fáradtság,
+elkeseredés hősi dühre váltan öldökölt, torolt. De a jóllakott oroszlán
+a kis mardosásokra ügyet sem vetve, nyugodtan cammogott odább; s ha
+elevenjén érve megrázta sörényét, visszabömbölt és izmos farkával
+szétsuhintott, az óvatos Zrinyi elsiklott a csapás elől s a bevehetetlen
+Komárom kusza vonalu háromszögéből nézte az eredménytelenül üldözők
+csalódott visszavonulását.
+
+A másnap dél azonban ujra mezőn lelte s nagy elhatározásával, kis
+csapatjával visszafelé indult a Csallóköznek most felső részén mutatkozó
+török nyugtalanítására; hordozható hidját átvetette a Dunán, Vágon, hogy
+megmarakodjék az utóhadakkal; aztán a kétségbeesés vakmerőségével
+szegezte mellét az érintetlen Dunántulra átkapni szerető nagyvezér
+előhadának s mikor az Buda felé fordult téliszállásra huzó serege élén,
+izgatott szavu, kusza irásu levelet menesztett Montecuccolihoz, hogyha
+eddig nem, hát most rohanják meg egyesülten a nyugalomra siető török
+sereget. A válasz késett s mikor megjött, elutasítást hozott.
+
+Az esőtől átnedvesedő sátorponyva alatt keserü nyugalommal meredt Zrinyi
+a kezében remegő papirlapra, amelynek gondos kalligrafiáju kerek vonalai
+között felrajzott előtte rongyolt táborának fáradt népe: sápadt, beesett
+arcok mély üregeiben lázas-zavartan égő, kimerültség hályogába burkolt
+szemek; száz ut sarától piszkos dolmányok szinehagyott rongya; érdes
+szürkévé kopott, hajdan sárga csizmák, kapcaveszejtő szakadt bocskorok;
+tépett sátrak, téli szőrt nevelt borzas, sovány paripák; romlott puskák,
+rozsdás ágyuk, csorba kardok; egyhangu étel veszedelemben harácsolt unt
+mocska… s a térdig érő sár hideg, közönyös Fertője, amelyben vonítva
+ődöngenek össze-összecsattogó foggal, mint végső nyugalma helyét kereső
+veszett, kóbor kuvasz…
+
+Azért se! Hej, trombita, sip, dob: előre!
+
+… a nyugat bibor párnáira lehajló nap utolsó sugaraiban messzire
+fénylett mezőn, Dunán tul az esztergomi nagy dsámi kék kupolája,
+nyulánk, fehér minaretje a pilisi hegyek magas, téli szintelenségbe
+hanyatló rezes fala előtt. Az innenső part sikján álomra terpeszkedett a
+nedves földből mesés testü szörnyeteggé előhuzakodó őszi köd és suhanva
+siklott alája a bélai, kékitői dombok árva csapásain leügető szomjas,
+éhes vad egy-egy fakó foltja. De amarról, Köbölkut felől fekete-sürüvé
+gomolyodott mag közeledett s tünt el a párkányi utra széles-röviden
+keresztbe lelankázó dombok erdejében.
+
+A nap lenyugodott s a fázósan előpislogó csillagok remegve huzkodták
+össze magukon tépett, fekete felhő-paplanukat. Az éjszaka tengerébe
+süllyedt mezőn néma magánosságban pihent a csönd, csak a borzas köddé
+rejtelmesült fák alatt zörrent, lihegett a lesen lapuló Zrinyi-nép.
+
+A bán egy fatörzsnek dülve nézte a sötétségnek sötétséggel való
+fárasztó, zavaros játékát s közben-közben csillag-fordulást figyelve
+mérte az időt.
+
+A kiszabott percen már puha-észrevétlenül rég átgördült az éj kereke s a
+háta mögött békételen morgás, pata-dobbanás és nyugodalmas mély
+lélegzet, zab-ropogtatás susogott rejtelmesen. A föld éjszakája
+föllopózott az égre s a korom-sötétben hüs szél rohant a völgyből
+erőszakos ölelésre a csörgő levélhullást siró, nyöszörgő erdőnek. Zrinyi
+már-már azt hitte, hogy félrevezette a cigány kém vagy a jelzett
+utócsapat veszedelmet neszelve más irányba csapott, és vissza akart
+vonulni, mikor egyszer csak a lassan meginduló eső parányi dobokat
+csöndes-szaporán berregtető bánatos hangversenyébe messzehangzó,
+vontatott, háromszoros bagolyhuhogás kiáltott bele mindig közelebb,
+közelebb.
+
+– Lóra, legények! – recsegett hátra a vezér fojtott hangja.
+
+Az eső fátyolosan kopogott s egy jó negyed óra mulva bátortalanul
+táncoló lámpa tünt fel az uton: alatta fehér turbán és halványan
+világító öltözet, mintegy a levegőben uszva. A sötétség huzta, tolta a
+magános beteg libegést. Nagy időre rá két keserves lámpa-lánc közé
+fogott fekete tömeg csapogott, zörgött el alant. Hosszu szünet után tág
+közökkel rakott, nyikorgó, zökögő, egyes lámpa-sor dübörgött előre. Majd
+végül még nagyobb térközzel imbolygó lángok girbe-gurba táblája, rögtön
+nyomában sötét csikorgás és ujabb fáklyacsapat.
+
+A domb feje most hirtelen megmozdult s a süstörögve pislogó fényfejek
+ösztönösen sietésbe kaptak, de a lejtőn ledobogó, zörgő zaj már üvöltve
+közeledett s a megállapodó vörös-fakó petty-mező tudós gyűrübe,
+négyszögbe hajuldozva Allah kétségbeesetten segitségül hivott nevétől
+morajlott.
+
+Zavaros tömegek zökkentek egymásnak; fegyver, győzelmi rivaj, sebhedt
+ordítása bizonytalanul csattogott a bókoló, eltünő, fogyó fáklyavilágok
+között, mintha az éjszaka leplébe gabalyodott Leviathán rugódozott volna
+szabadulásért.
+
+De a széleken köröskörül újra és új fáklyák gyultak lángra, szakadozott
+vonaluk félköre gyűrüs karolásba ivelt s ropogva szakadt a
+bekerítendőkre golyó és keserült parola-kiáltás:
+
+– Ne bántsd az magyart!
+
+Az óriás félkör két vége összecsapódott s az ólmot, szitkot
+eszeveszetten csapkodó gyilkos fáklya-gyűrü kerítette sötét vonaglás
+bugó «Allah!»-ja, golyója lassan-lassan csak elfogyott.
+
+A lanka tetején trombita harsant, a lövöldözés elhallgatott s az óriás
+gyűrün belül csak kialvó élet, haldokló lángocska hörgött, sercegett a
+fáklya-oltogató zuhogó esőben.
+
+Keleten mogorván ébredő hajnal tologatta el sápadtra aludt arca elől a
+felhőket: a gyűrü megbomlott, holt és dög igának feszülő ökrök után,
+vontató kezek alatt mezőre, útszélre csúszott, szekér, ágyutalp jövetele
+irányába fordult s a zsákmánnyal Komáromba visszainduló Patachich
+kézcsókja némán bucsuzott a szótlan jóváhagyást bólongató szomoru
+vezértől.
+
+A bán maga s vele maradó vitézlő népe a Dunának csapott, elrejtőzött a
+füzesben s az éj jöttével a távolban pislogó Esztergomot figyelve az
+óvatosan kiszemelt ponton átkapott a tulsó partra. Nap feljöttekor már a
+hegyek közt hevert valami völgyszorulatban a nappali álomra bágyadt kis
+tábor. Vezérnek, tisztnek még csak vertek sátrat, de a halálosan
+kimerült vitézek zsufolt összevisszaságban roskadtak el a gulába rakott
+puskák, pikák között pokrócon, mentén, köpönyegen s az összehuzózkodva
+tenyeret arc alá támasztott, hasra terült, hanyatt terpeszkedett mély
+álomban szuszogók fölött kisütött a lankadt nap fösvény könyörülete.
+Borzongva ébredtek aztán a hüvös esti szélben s remegő ajakkal, reszkető
+lábbal guggolták körül a vacsora-főző bátortalan tüzeket. Az erő,
+világosság után óhajtó kábult öntudat kortyogó torokkal habzsolta a
+bort, sert; kanizsai börtönben ült magyar hézagos tudománya elevenítőnek
+nagy esküdözve állított kávékotyvalékot kavart; zsákmányolt pipa, dohány
+élesztgette volna a mogorva ügyetlenséggel tanulók lelomhult
+idegrendszerét, de kártya nem pattant, kocka nem ugrott, nóta nem búgott
+köztük.
+
+Kis hajnalban újra úton voltak.
+
+Hegyhát domborult eléjük, meredek hivta próbára roncsolt erejüket,
+völgynek csuszkoráltak, patak-sugát tapostak iszapos kölyök-örvénnyé,
+emberi lakást, török földhányást messze elkerültek és mentek, egyre
+mentek a rég elillant nagy sereg nyomán. Dombtetőről itt-ott kanyargó
+folyónak folytatástalan, iránya sem sejtett darabja csillant a
+ködnevelő, tulsóparti végtelen unalmu sik határán; más hegy oldalában
+kezdetleges erőd, kék kupolácska, szerény-barna fa-minaret. Tovább! A
+lassu lejtő egy helyen hirtelenebb szögbe hajolt vissza s az út
+meredeknek ágaskodva, lomhán domborodó, egymásba málló emelkedésekkel
+rakott nagy, kopasz, otromba tetőre vitt.
+
+A szél pisszegve rángatta a kucsma-tollakat s puha-kövérre fujva
+lötyögtette a fel-felkapott mente-ujjakat a szájtátó, szomoru, néma
+csöndben.
+
+Balra hosszukás sziget, rajt zöld lomb-falából kivedlett egypár szürke
+házikó, túl a lila, nehéz párával rakott végtelen sik mély szakadások
+barázdálta néptelen partja; odább délre ismeretlen róna sarával pocsétás
+folyócskának a Dunába siklása, ölelő karja mögött gömbös fejü sírkövek
+rendetlen, tömött hada; aztán a pár minarettel tüzdelt, árokkal,
+alacsony fallal háromfelől kerített s a Dunának nyomott csekélyke Pest.
+Az innenső parton török hadihajóhoz hasonló, hosszukás hegy tetején
+magas, erős falakból fölszökő minaretek után messze földuzzadó város;
+lábánál a Duna vizét néző, lapos tetejü házacskák ablak-szemekkel írt
+sok össze-vissza dominó-kockája, amelyeknek szeszélyes vonala az innenső
+hegylábat megkerülve halkan enyészik el a jobbra, újabb magas hegyek
+lábához szolgáló mély lapály sirkövei felé. A Duna beteg, opálos vizében
+nagy, kerek rondellák áztatják sötét lábukat a parthoz közel s ott, ahol
+Buda legmagasabbra szökken az arany gömböket hordó kupolás királyi
+palotában, a viz hátán csipkézett szélű, hullámzó hernyó-vonal a hosszú
+hajóhid. A Kizil elma szeráj pirosan csillogó óriás almái mögött újabb
+város-folt s aztán a szakadékos oldalu öreg Gürz-Eliász-baba hegye,
+amelynek kopasz bubján félrevágott sapka a kis török palánk. Uton,
+uccákon fehér pontocskában végződő vagy egyszinű vörös-barna foltok
+mászkálnak s a magas falak aljába fúrt köpü-nyilások felé kigyózva
+erőlködő utakon tömlőkkel, korsókkal hasas lovak bólogatnak egymást
+váltó irányu kettős vonalban föl-le.
+
+A csapkolódó zajjal hangos vizi bástyák elhallgattak; lágy zenét, imára
+hívó bugás-foszlányokat sejtett néha fülük. A nyugati lankák szőlleiben
+lángok gyultak s Kiz ádászi Duna-ölelte, vedlett fái között dühösen
+csaholt a kutya.
+
+– Iste Budin! – mutatott le egy török fogoly lelkesülten, aztán
+összefont karokkal borult térdre a nagy szent közbenjárást kérve:
+
+– Sifáát já! Gül-baba!
+
+Egy hang se hangzott, mozdulat se szakadt s halkan fordultak vissza a
+fáradt paripák. Vissza, csak haza már, gondolkodó úton, kábult fejjel…
+
+A novemberi szél szárnyán érkező Tisrini száni hó Kászim napja azonban a
+Mérték mezejére gyűjtötte Buda alatt a hadakozást befejező oszmán
+sereget. Egyhanguan darálta a harcosok lajstromát a katonaságot kifizető
+basa diákja s ha a kétszer kiáltott név viselője nem jelentkezett,
+melléje vetett egy hanyag «mim» betüt… mavt: halott!
+
+
+XXXVI.
+
+Kis-Komárom hóharmatos sikjának fakó hideg vagdalkozásában recsegősre
+meredt sátor-városa fölött trombita-szótól borzadt az áttetsző, fagyos
+hajnali homály. A sátrak fülledt hidegében lomha fehér alakok villantak
+talpra az arc alatt zuzmaraszakállt nevelt takarókból s sziszegő
+káromkodással menekültek sisak, mellvas vattás bélésébe. Kint lámpák
+lötyögtek szerte bóbiskolva; hajlott vállu ember gyűrüben sírt,
+pattogott a fekete katlan-aljakat nyaldosó tüz; bamba botosok topogtak
+ide-oda s a nyugati ég pállott feketesége előtt fehér pontocskák
+hullongtak sűrü összevisszaságban. A lovak fejéről leoldották a meleget
+tartó szalmacsomót, forró viz lottyant a földbe fagyott sátor-karókra,
+szekérkerekekre, aztán hápogó dob, rikácsoló trombita mellett, oldalba
+kapó süvítő szél alatt tarka folyóként zudult neki a huszezer ember a
+gömbölyü hullámokba fagyott fehér tengert játszó mezőnek. A zajfogó
+hólepel fölött ezer és ezer kis pára-felhő lebbent s a nagy csöndben
+csodálatosan érthetővé tisztult az emberi hang.
+
+Kora délután tájt feketével foltos gyűrődésként tünt a dombtetőre kapott
+előhad szemébe a hóhullás csíkozása mögött megvonuló kis Berzence.
+Ostromos ölelésnek szakadozva, nyulva hömpölygött lefelé a had, de a
+lelkes Jézus-üvöltözésre semmi sem felelt s a kis erőd falva
+flegmatikusan pipázta tovább a holttest-szinü égbe oszló sok, kis,
+békés, fehér füst-kacskaringóját; csak a falu jegén csuszkáló, féllábra
+kötött fakorcsolyán ütemesen lendülő, lejtőn leszánkázó gyerekek tüntek
+el nyomtalanul s a kutyák ugattak. De az alvégi viskók köhögve
+gyulladtak ki itt is, ott is; kuszva, rohanva, egyenként, csapatostul
+igyekezett a meglepett paraszt a palánk felé; az éhes dulókat földre
+boruló aggastyánok, banyák, rivó porontyok s a legdrágábbat menteni
+akaró fejetlen menekülés nyitotta almáriomok, ládák dus zsákmánya várta
+és tétova, bőgő, bégető, röfögő csorda-foltok vonultak a biztató pikák
+előtt a hevenyészve gömbölyödő szekértábor iránt. A kis dsánkurtarán
+puskaropogással köszörülte torkát a hivatlan vendégeknek gorombább
+válaszadásra, de mikor harmadnap a daloló, sütő-főző, részegeskedő tábor
+fölött a dombon eltátották szájukat a félig hóba süllyedt hórihorgas
+colubrinák s a kurta nyaku cannonok, ijedten hallgatott el s a fagyos
+fehérség fölött meglebbent megadása zászlaja.
+
+Az örömben sívó, salvézó tábor közepén büszke önelégültséggel fogadta
+Zrinyi a Berzence kulcsait hozó dizdárt és kiséretét. Hiába tunya a
+várvesztő magyar, hiába önző, tétlen a német, hiába világbiró a török
+császár hatalma, hiába köti magasra kelése kerekét Montecuccoli
+kicsinyes bosszuja, a Holnap döntő szava az övé lesz! Berzence után
+Babócsa, Pécs, a nagy hid s aztán Kanizsa! Ejh! nem ökle, pika-erdő
+ellen vakmerészségben feszülő melle, Köprüli tatár-nyilas karácsonyi
+ajándékát Murába fojtó személyes bátorsága, de hadvezető elméje teremt
+ember és acsarkodó sors ellenére mostan a magyar és Zrinyi nevet
+fölemelő uj hadi helyzetet!
+
+Másnap délben, a Rinya jégszalagját követő hét órai kemény ügetés után,
+már a dombtetőn gubbaszkodó kis Babócsa körül mocskolta az északi
+magaslatokról leförmedő öreg ágyui füstjével, puskaporával a tél szüzi
+leplét az elbizakodott sereg. Babócsa felelt! Ohó! A nem várt
+ellenkezésen megvadult pattantyusok siető puffogatásban vágták a
+választ. Az álmából riadozó természet morogva elégedetlenkedett s
+tisztaságát féltő aggodalommal szórta a villogó füstöt dörgető környékre
+békésen szitáló havát. De Babócsa csak rengeteg kincséért remegő
+halál-félelmében bömböltette a négy égtájtól segítséget kérő, fátyolos
+hangu zárbuzánjait, estéli imádság idején azonban elcsöndesedett s
+feszülten figyelte a kereken szürkülő látóhatárt…: az északi, nyugati ég
+alját távoli tüzvészek vörhenye verte ki s nyulongott, pirult mindig
+följebb és följebb; fekete, vékony pernye lepel vonta be felül a friss
+hóesést s lába alatt a vacsora-tüzek előtt árnyékokat dobáló tábor zugó
+jókedve morajlott… Másnap megadta magát. Őrsége világgá eredt s
+tárházainak kincse: árpa, kétszersült, perzsa és örmény bor, kávé,
+dohány, hosszu-vékony puska, ágyu, kaftány, ergaváni posztó, drágaköves
+cselenk, szőnyeg, keresztény templomi edények, arany arabeszkkel
+tultömött Korán, patkó s lótakaró, por és golyóbis s ki tudja, mi
+minden, Zrinyi táborát hizlalta.
+
+Tovább, csak tovább! A bánban büszke, elkeseredett erővel égő élet mind
+izgatottabb és izgatottabb lobbot vetett, amint vérben, tüzön, zsákmány
+közt gázló hada Szigetvár felé közeledett. A tegnap délután nyugalmában,
+míg a rajnaiak morogva engedelmeskedő csapata az üresen talált Barcs
+fölégetésére délnek csapott, sátra éjjelében, s most, a szikrázó
+hófelhőt verő vágtatásban mintha nagy őse lelkének kérő szava dörömbölte
+volna fülébe: Bosszu! Nagy poémája foszlányos sorokban ütődött
+emlékezetébe, elképzelt s később igazzá hitt bősz párviadalok
+elevenedtek meg a vakító fehérségtől betegen égő szeme előtt, szerecsen
+Demirhám bömbölt a csontig vágó jeges szélben, Kumilla panasza sirt a
+vágtatásuk alatt savanyu szagu, üszkös mocsokká szétrepedő falvak
+jajongó nőiben… Az a berek ott Radivoj nyilazásának rejteke, hóval
+rakott két bokor-sor között az a mélyedes az Almás pataka s ott a torony
+már… a torony… igen… Sziget!
+
+A vezér mögött lovagló urak már alig-alig birták az iramot, mikor Zrinyi
+a vár irányából balra kikanyarodva fölkiáltott:
+
+– Urak! Az török császár ellen!
+
+S míg magyar és horvát az Almás mentén északra suhant, hogy a patak
+recsegő, be-betöredező jege fölött átözönöljön, délnek, ahol a folyócska
+széles mocsárrá lomhulása közepén vaskosan terpedt három tömzsi tagban
+Sziget, Hohenlohe ágyuinak tüze villant jobbra, füstgomolya szökkent s
+mire buffanása idáig hatott, láng csapott fel a fal mögül és óvárost a
+belső várhoz kötő hidon zajongó tarka tolongás igyekezett beljebb és
+beljebb…
+
+A tovarohanó had élén száguldó Zrinyi izgatottan forgott fejjel,
+derékkal jobbra-balra: emlékét erőltette, bokor-szövevény, zuzmarabőrü
+fák szaggatta távolságot mért szemhunyorogva… Ez már a török tábor volt,
+itt lehetett a főut… arra kellett Barbálának a nagy szerecsennel
+összeakadnia… igen, erre a főut császár sátorához: ott a türbe!!
+
+Alig hogy megálltak, el se helyezkedtek, Zrinyi parancsa csak most
+rikoltozott a lassan kinyuló harcvonal előtt száguldozó tisztek
+szájában, mikor a kopasz fák között sétautakat kanyargató domb tetején
+deszka-palánk mögül, földfalról füst görgött az égnek s a ropogás,
+buffanás nyomán jajgató, üvöltő rés szakadt a kopja-erdőben. De
+felhangzott a «Jézus», ostromlétrák rovátkos vonala húzott a lejtőre
+rohanók között s három könnyü ágyu dobálta a dübörgő füst mögött eltünő
+erőd egyetlen kapuja felé kerek golyóit. A zajongó ostrom első hevében
+észre sem vették, hogy a kicsiny palánka hirtelen elnémult…
+
+De Zrinyi már ihletett szótlanságban rugtatott a dombnak s a beszakadt
+kapu rozsdás, üszkös roncsain elsőül szökött át lova.
+
+A teret szabálytalanul ölelő kis házikókban zajongva zúgott föl a
+nyüzsgő zsákmányolás s a piac közepén a kék kupola alatt enyhe tarkaságu
+kaput, ablakokat ölelő fehér márványu sirkápolna köré röhögve,
+szitkozódva loccsant az idegen istent gyalázó dühös szentségtörés. A
+tükrös márványlapok, a kőnek művészi gond keresztül-kasul vájta csodás
+ölelkezésü növényzete, a szines faïence, szűz oszlopok ellen emberi
+mocsok fröcsölt, puskatus, karó, vasdorong zuhogott. A bejárat nemes
+patkóivét szögbe törten alátámasztó két ajtófél között a sarkából kidőlt
+kapu dombormüvü bronzán csizmás magyar úr ordítozta a rombolás mikéntjét
+befelé, ahol a kupola érces fényt aláöntő rézserlege alatt vad
+összevisszaságban kavargott bocskoros vandál s szilánkokká szétvágódó
+halk finomságu ornamentika, csapkodó fegyveragy, portfüstölgő sok drága
+szőnyeg, koppanó lábas gyertyatartó, aranyedény.
+
+Zrinyi lova fáradt terpeszben nyomta szét két hátsó lábát s a szorosan
+összetett két elsőn előre dülve szügybe vágott fejjel pihent; lovasa
+elgondolkozva nézte, hogy szórja szélnek az idő e tán intő jelü bosszuja
+a nagy Szulejmán belső részei fölé boruló mohammedán kegyelet ismeretlen
+lélektől zengő márvány ölelését.
+
+Hosszu sóhaja domboruvá boltozta mellét s felvetődő tekintete a kupola
+csucsára tűzött aranyhimü zöld selyem zászlóba akadt. Sietve tekintett
+körül s:
+
+– Hejh! Radován! – bömbölt egy létrával, kötéllel bajlódó legény felé
+szava.
+
+Az intésre falnak vágta fejét a létra, a következő percben hurok repült
+a lobogó fölé, tövéig csúszva nagyot rántott rajta s a filandera
+reccsenő bukfencben omlott alá a kupola menedekén.
+
+A Szigetvár alól mind komolyabbá magasló hegyek alján keletnek ügető
+vegyes had Pellérden torpant vasárnapi nyugalomra; s alig hogy
+fölkunkorodott a hegy, domb ölelte völgy bejáratában tábora, a népszerü
+vezér lovas csatáit, megrohanásait unó és irigylő Hohenlohe gróf
+sátrában, akit a bán mellé, de nem fönnhatósága alá rendelt a
+félintézkedésekbe hagyományos szerelmü bécsi tanács, török fogoly
+csavargatta hosszú ősz szakállát a tolmácsos, mogorva vallatás elé:
+
+– Pecsevi-i Szirem, mánend bág-i Irem! – sóhajtotta a szerémi Pécset
+Irem kertjéhez hasonlító öreg s álmatag szemében kigyúlt a Béccsel
+vetekvő gyönyörü, ragyogó város minden pompája. – Ó, kalapos fejü
+királyi méltóság! tizenhat dsámi és mecset… a Kászim pasáé, minaretjének
+égbe nyuló magassága második egész Üngüruszban. A belső várban
+szemvidító szebilkháne csorgója, négy sarkán négy torony, az élet vize
+áll benne… Az erkölcsös élet szivtépő hangu mesterének, Dseláleddin
+Rumi-nak mevlevi dervisei ájtatos révületben kerengnek, forognak
+nádfuvola hangjai mellett a tágas szemakháne puha porondján…
+
+– Hagyd a hülyeséget! – öntötte el a harag az apró, arányos
+pöffetegekből összerakott arcot.
+
+– Igen, vihar-haragu királyom!… Négy kapuja van pokolmélységü árkának
+vize felett… A hammam vetkező helyén szökőkut tányérja áll három bronz
+ökörfejen, három teknősbéka háton, s tizenkét sárkánytorok önti belőle a
+vizet…
+
+– Megnyuzatlak! – kiáltott fel a rajnai vezér.
+
+– Árok zsilipje hol van? Fal, bástya gyönge pontját mondjad! –
+fordította törökre a fenyegetést a tolmács.
+
+– Elveszett Popofdsa, elveszett Brezensze…
+
+Hohenlohe türelmetlenül ugrott fel ültéből s a mellbe rugott aggot
+sietve vonszolta kifelé a tolmács.
+
+Harmadnap hajnalán óriás gránát pattant a pécsi külváros szomjat keltő,
+keserü füsttel párálló fekete üszkei közül s hajolt világító ivben a
+belső város felé. Mecsek lábától, síkról háromszoros ágyudörej felelt s
+a négy hidon négy tömött hadoszlopban robbant a négy kapunak német és
+hajdu. A kaputornyok tüzet, golyót, követ, szurkot, forró vizet
+zuhatagoztak alá a kincset igérő ostrom örömében, seb kínjában
+üvöltözőkre, akiknek megritkuló, összetömörülő gomolyagából törött
+fegyver, sisak, nagy kalap, vér-eresztő vonagló test zuhant, koppant az
+árok bibor, fekete mocsokkal szennyesedett jegére. A budai kapu nagy
+érclapokkal fedett szárnyán a kis csapóajtót feszegette a ravaszkodó
+megrohanás; a szigeti kapu ellen erőlködők hirtelen visszahuzódtak s
+vakmerő pattantyus irányította ágyuja csövét a kitisztult hid innenső
+fejéről a makacs rézfalnak; a siklósi kapu fölé létrák, vaskampók
+dűltek, koppantak a töredezett falnak; az új kapu fazsindelyes
+toronytetőjére lángoló koszoruk, tüzes nyilak, gránátok röpültek a
+lassan világosodó szürkeségben.
+
+Egyszerre mintha fölordított volna a halálosztó zugásban, csattogásban,
+füstben remegő fal gyűrüje mögött meglapuló város aggodalmas csöndje. A
+Mecsek néma oldaláról lefigyelő vezérkar összenézett. A havas fejü
+magas, barna faházak, minaret-kopják négyszögében fehérlő kupolasapkák
+között, körül, előtt kanyargó, terjengő uccák, terek tisztára sepert
+kövei, hóbuckái között őrült futkosás támadt. Gyalog, hevenyészett
+batyuval rakott öszvéren, kantározatlan lovon, egyik kezében apró
+poronttyal, másikban rettegés ragadta karabinnal, pisztollyal
+szállingózott, suhant és sikoltozva rohanó, fátyoluk vesztett asszonyok
+csoportját pikaszegző tömött visszavonulásban védve özönlött a sok fehér
+posztó kalpagu pécsi török a szilárd védelemmel kecsegtető vár egyetlen
+kapuja felé, amelynek keskeny hidján életet mentve életen taposott. Itt
+hirtelen fekete füstoszlop kanyarult sunyin egy tető fölött, ott beért
+török paripája zuhant fejevett gazdájára, amott veszett teve himbáló
+ügetése bőgött, emitt gyanus, véres gomolyag csobbant a kutak mélyén s
+magános holttestre tűzbe boruló kátrány-lepel terült. A ravaszok sötét
+kis udvarok gyanus helyeinek ásót feszítettek elásott kincsért, az
+aggodalmasok lóhátról pikára szúrva gyűjtötték a zsákmányt maguk mögé, a
+telhetetlenek kéjben ugráló ádámcsutkáján zubogva ömlött le a tömlők
+nehéz bora, a vértől szerelemre vadultak asszony után kutattak a rácsos
+háremekben, a vérengzők török fejet, körmöt, penist metélgettek a
+csendes sikátorokban. Vér, hó, eleség, bor s mindenféle hulladék
+émelyítő mocska taposódott szerteszét a végre is részegen ucca-félre
+döglő hajduk, németek alatt.
+
+De a vár árka előtt sövény-négyszög állt föl, ölelő karjai között havas
+göröngy zuhogott, nőtt Hohenlohe rendszeres ostromot tervező ágyúi alá,
+hogy a fal szintjét elérje s Zrinyi ötezer lovas élén elvágtatott
+délnek…
+
+… mögötte a kis dárdai erőd piacán, ostrom omlasztotta falain, csonkult
+bástyáján vértó, holttesthalom, füstölgő üszök s előtte jó mérföld
+hosszan az óriási hid tömör remeke: fagyos mocsár tömzsi cölöpeire,
+jégtorlaszos viz kátrányos ladikaira támaszkodva, középen hidas
+fapavillonokat emelve, négy karfa-vonal közé vett, háromszoros enyhe
+barna tölgyfa-ut s a simára gyalult oszlopok, deszkák egymásba eresztett
+tudós, nemes rendjén szögletes lámpafejek szabályos közökben
+összehajlóvá csökkenő perspektiváju kettős sora messze, messze az eszéki
+part távoláig.
+
+A bán összefonta karját s melle tágított kasába fujtatva járt ki s be a
+levegő:
+
+– Mely szép az élet! Mely szép!
+
+A puszta hid innenső fele már ordítva káromkodó, vérihlett gyönyörben
+daloló lovas dübörgést, ágyu-futást ringatott ütemes méltósággal a
+felvont hidja pajzsát maga elé emelő, ijedt puskatüzet villogtató
+emeletes őrbódé ellen s a parton lent jobbra balra zizegve omlott marok
+alá, kürtős kévévé a rengeteg mocsár hóval szórt, sárgából feketévé
+vedlő kusza, merev náderdeje. Tul a messzeségben Eszék csipkés fala
+füstgolyót dobott az égre s az ágyu magja kutatva bugott errefelé, de az
+őrházak időmarta fája pattogva robbant széjjel, a hat felvonóhid szinte
+egyszerre zuhant hanyatt s vágtató lovas paripája farán, gyalog szállt
+vitéz nyergén keresztben tornyosulva, harácsolt kordén, jobbágy-kobakon
+lengve megindult az ezer meg ezer kötésbe rendelt nád-erdő néma omene a
+táncpalotás simaságon Eszék felé. Mint fabábut játszó alakos a szinen,
+kelt, lendült, állt egyenest, bukott korláton át fejjel a ladikot
+szinültig rakó legény ölébe a sok merev kerekség. Eszék bömbölve
+tiltakozott, de célon tul ugrott golyói, gőzlelküket süllyedésük helyén
+kilökve fulladtak vizbe s ha célt találtak, féltett hidjukat rombolták
+csak tűzzel, töréssel. A fagyos nád-legények már a korlátok között
+kezdtek elfeküdni hosszant egymás tetejébe s buzgalmas gurulásuk tömte
+egyre tömte a haszontalan lyukat. Eszék pár tornya, rovátkos kőgallérja
+hiába fröcsölte-köpte kisebb-nagyobb golyóit, hegyesszögü hajlásba venni
+kénytelenült czéljának széles vonala sehogysem akart a lövegek esési
+pontja alá feküdni.
+
+A száraz szürkületben aztán egyszerre megmozdult a vizen, mocsáron
+keresztbe fekvő óriás tetem: kék kacskaringók libbentek rajta s nőttek,
+vastagultak, gomolygó feketévé sürüsödtek, míg magjuk vörösen izzóvá nem
+derült. A bibor izzás szikra-záporokat lövellve, árbóc-magasságu
+lángnyelvekké ugorva, sötét roncsokat dobálva, mohón ette maga körül a
+füstöt, homályt s az óriási hid lassanként hullámos lángtengerré
+nyujtózkodottan sivított, morgott föl az éjszakába. Távoli erdő, falu,
+tanya, magános fa, kerek domb, jég-lapok, tükröző csikok bujtak elő nagy
+kerületben szerte az éjből s vörös csodálkozással meredtek a középen
+himbálódzó láng-hid felé, amely csökkenve, nekifeszülve küzdött a kormos
+tincsekbe lebbegő rőt haját tépázni rohant északi széllel. A fehér
+csillagokkal gyéren szórt égre rózsaszin fátyol terült; fekete pernye,
+meleg fuvallat, rémes nappal fénye csapott a látványon vigadó táborra s
+maradt el róla aszerint, amint a szél támadása alatt nyöszörgő, huhogó
+lángsereg lábakötött menekülése Dárda felé futamult, Eszék iránt dült,
+az égre panaszlott, vagy nyiló kévévé bomoltan jobbra-balra lapult.
+Füstje vörös bélésü zászlók ezreként lebegett némán fölötte.
+
+Reggelre beteggé halványult a nyakán nyargaló sivitás ellen keserü-sötét
+füst-sziklákat dobáló tüzvész. Izzó oszlopok dültek uri, lassu
+kétségbeeséssel a jege olvadt vizbe, amelyen zsirban kerengő fekete
+üszök-kendők usztak el délnek a bukdácsoló gerendák, lángolva szabadult
+iromba csónakok után vészt hirdetni a téli szálláson pihenő harcos
+muzulmán világnak. Jajgatva roskadt össze amott egy órjás láng-darab s
+össze-vissza fekete uszássá csitult aztán a viz szinén. Az őrtornyok
+merészen rakott, bolond vonalu ráccsá kormosodva emelték sovány vázukat
+a nádrobbantgató égés fölé, amely lassankint uj erőre kapva, régi szinét
+visszanyerve integetett karjaival a közelgő est felé.
+
+Zrinyi a suttogó, lelkesülő urak előtt szótlan távolban állt egyedül s
+ihletett figyelem feszülése vésegette lelkébe kéjes vonalakkal örök
+emlékül első és egyetlen igazi nagy tette muló vibrálását:
+
+– Eszék hidjával játszadozó iffiu hajnalom, következik-é reád Kanisa
+megvételének kévántam napja…?
+
+Mint vezéri parancs egy helybe merevítette, kartács tizedelte ezredek,
+elkülönült csoportokban remegett az égés a sötét sikon; fogyott a fény,
+hizott a füst s világító, parázs-lábu fehér gőz-gémek kezdték
+nyujtogatni karcsu nyakukat fölötte. Eszék tornyai még dühös pirban
+meredeztek az innenső tüz erős világától, de falai már fáradtan buktak
+egykedvü eltünésre a lábukhoz békélve visszatérő homályba. Itt füstté
+huzakodva szökött meg a harcot unó láng-vitéz, ott csillogó zsarátnokká
+taposva süstörögte közeli halálát, amott hulló gerenda nyakába
+kapaszkodva ugrott a hüs vizü sírgödörbe. A tulsó part ágyui már egy
+szót sem szóltak s a magyar tábor aludni tért.
+
+Reggelre kelve csak tűzmarta szélü ösztövér roncsok bolondjában
+összeverődött hullámtörői ellen morgott a vén folyó s fekete
+cölöp-fejekkel pontozott vonal mutatta Eszék felé a hajdani folytatást.
+
+
+XXXVII.
+
+Kinyújtott karjával a dombtető egyetlen fácskájának támaszkodva nézte
+Zrinyi a lábától csöndes ereszkedésbe hajló gyöp szürke-fényes
+csillogásán a hajnali árnyék bátortalan születését. A mögötte kelő nap
+sugarai nyomtalanul siklottak el a domb alatt terülő tábor piszkos
+sátrain, friss hányásu körsáncán, de bíbor zománc közepébe tűzött
+boglárrá aranyozták az egy-két félholdat villantó Kanizsát, s az
+ellenség tüzes golyóitól való féltében fazsindelyeitől megfosztott sok
+összevissza szarufa-bordázatát. Túl, a nyugati külön tábor csücskén pár
+ágyu reze fénylett. Mögötte derengő zölden enyhe domb-buborékok;
+legmesszebb hajnali ködfátylát bontogató sík, piros fejü erdők hegyeinek
+egymásba folyó vonala.
+
+Sors bona… bizony! Vedd meg hát, világhirű bán, makacs Kanizsát! Hiába
+fütyög nyakadon a spanyol király Tuson de Oro-ja, ágyuid repedtek vagy
+nem hoztak golyót bögyükben! Hiába sietett Európa sok hercege, fejedelme
+pénzzel, paripával, hizelgő levéllel üdvözletedre, kanizsai ostromodat
+megkéstették a bécsi sonkolyok, kiknek téli expeditiód csak cavalcadé
+vala!… Minek, jó francia Lajos, a tizezer ajándék arany, ha pocsékolt
+időnket vissza nem válthatom vele? Hiába csörög zsebedben pápa olvasója,
+babócsai mezőről nem imádkozhatod el-vissza új eszéki hidján Köprülit.
+
+Az egészségtelen zsirral párnázott arc ólmos foltjain bágyadt fájdalom
+barázdált elő s a függélyes ránc fáradtan mosódott szét fel-felránduló
+borzas szemöldökei között.
+
+Mögötte lova zablája ropogott gyönge gyöp morzsolásban s valami,
+éjszakáját sirató rigó pipelt szerelmesen.
+
+Lent mintha a tábor megmozdult volna.
+
+A bán ökle könnyet dörzsölve kapott erőltetett virrasztások
+mécsvilágától pilláját vesztő vörös szeméhez: mi az?
+
+Strozzival közös táboruk déli kijáróján békés szekér-sor mászott kifelé:
+a poggyász-halmokon szaladgáló kutyák ugatása, a hosszu ostorok
+durrogása utazást jelentett. Mi az?
+
+A hirtelen megforduló bán kezében zablát zörrentve rándult a kantár, az
+oldalba döfött paripa nyerítve vágta fel fejét a legelésből s hátára
+forduló lovasával ideges iramban dobogott le a lejtőn a Zrini-Ujvárnak
+tartó út felé. A gyöpszélen visszarántott fék alatt megállásra
+bicsaklott aztán és Zrinyi várakozóan nézett el jobbra a kordék,
+kolyeszák hosszu vonata előtt lötyögő száz német lovas irányában,
+akiknek élén ragyás kepü, ritka szőke bajszu, hosszu, csontos hadnagy
+ült lusta, görbe háttal, csipőre tett ököllel nehéz léptü lován. Zrinyit
+megpillantva kiegyenesedett s félig hátrafordulva bőgött népe felé:
+
+– Auu? – aztán előre kapta fejét s az érthetetlen harsány vakkantásra
+köszöntő zörgéssel közeledett a század.
+
+– Wohin, Herr Rittmaister? – vágott eléje a rekedt kérdés.
+
+– Nach Neu-Serinschantz, Herr Graf General! – kiáltott a tiszt kardját
+emelve s a csapat megállt.
+
+– Wieso?
+
+– Mein Herr Graf General, der General Lieutenant Herr Graf von Hohenloe
+und der Feldmarschall Lieutenant Herr Graf Strozzi neben andern
+Generals-Personen sich entschlossen, die bisshero continuirte Belägerung
+gäntzlich auffzuheben.
+
+Zrinyi álla tokává gyűrődve süllyedt dolmánya gallérjába, jobb karja
+kinyult s ernyedten lehajló keze feje csuklóban balra billent. A lomha
+paripa fölemelte szakállas csülkét, a hadnagy kiáltott s előre
+meresztett, részegség, bujaság ráncolta bamba pofák tizes profil-sorai
+küllőztek el a szédülő magyar vezér előtt.
+
+Strozzi szállásán nyitott ládák, fegyverek, drágaságok, edények
+hevertek, szolga-derekak hajuldoztak szerteszét s a vezér egyébként
+rémült szigoruságu arca derüs mosolyt fénylett, amint kerevetéről
+sebesült karját tapogatva rendelkezett, mit hová, hogyan pakoljanak.
+
+– Mi ez? – rőkönyödött a felfordult elkészülésre a német generál sátrába
+rontó Zrinyi döbbent tekintete.
+
+– Látja nagyságod, – vonogatta vállait rosszkedvüen Strozzi, aki már
+csak lóhátról akart elköszönni vezértársától.
+
+– Mit fogadott hát tegnap nagyságod Batthyányi, Esterházy előtt, hogy
+velünk élni, halni fog?
+
+Strozzi savanyu hehegéssel fészkelődött föl helyéről s bajjal
+kényszeredett ki összeszoruló száján a tréfa:
+
+– Balkezemet adtam csak rája… ugyan!
+
+– S Kanizsa?
+
+– Nincs ágyúnk, uram! – restelkedett Strozzi.
+
+– Hírünk, nevünk!
+
+– Két részre van szakítva a tábor! – dünnyögött a német vezér.
+
+– Latrok! – vágta szemébe magyarul Zrinyi.
+
+Strozzi arcán két bibor folt gyúlt ki s fejét vállai közé vonva húzta ki
+magát:
+
+– Ich verstehe… keine «látrak»!… Alle bisshero angewandte Mühe und
+Arbeit umbsonst gewesen, die Soldatesca schon drey Tage kein Brod
+bekommen, wir auch keine Hoffnung zu machen, dass ins künfftige die
+geringste Provision mehr einlangen könte, und nunmehr gewisse Kundschaft
+eingelauffen, dass der Gross-Vezier mit einer grossen Macht von 50 biss
+60.000 Mann auff dass Lager loss gienge, und…
+
+Kint a hangos magyar szóváltás dobogó zaja közeledett.
+
+– Ach, diese auch noch… – sziszegett föl Strozzi, ketreces medve
+tehetetlenségével himbálva ide-oda magát.
+
+– Itten az bán ű nagysága! – fordult hátra a kipirult arccal berontó
+Esterházy Pál. – Guten Tag, Herr Feldmarschall Lieutenant!
+
+– Guten Tag! – morogta a bejövők felé Strozzi, a földet nézegetve maga
+körül, hogy hova köpjön ki utálatában.
+
+Aztán mindnyájan körülállták s németül, latinul, sőt magyarul csak úgy
+ömlött feléje a tréfás szemrehányás, érces hangu követelés, esküje
+komoly emlegetése, méltóságos rábeszélés, köpönyegrángató baráti kérés,
+burkolt fenyegetés: az örvény szélén tántorgó magyar hadi becsület ezer
+arcu, egy mivoltu maradásra biztatása. Strozzi vállába húzott fejjel
+forgott jobbra-balra, fülét vakarta, bajuszát paskolta, orra nyergét
+dörgölte mutató ujja kampójával s a karjait hallgatagon összefont bánra
+pislogott néha-néha.
+
+– Mért mennénk el nagy gyalázatosan, – emelkedett egyszerre Zrinyi
+hangja az összevisszasággá idegesült zaj fölé, – Kanizsa alól? A várban
+egy tehenen kivül más élő állat nincsen, hat napja sincs hátra s a
+nagyvezér tart tőlünk: Babócsán vesztegel… Kém, szökevény, fogoly
+egyként vallja.
+
+– Forgatsch úr is török rabra hallgatott…
+
+– Ejh, mit! – suhintott utolsó érv helyett a büszke kérdés, – marad-e
+hát nagyságod velünk?
+
+– Hol’ mich der Teufel, ich thue es nicht! – fakadt ki végre az elvvé
+kínozott, methodikus ijedelem Strozziból.
+
+Fenyegető öklös csáp-erdő lendült, tátott száju szitkot szóró éktelen
+zsivaj tört ki e szavakra a magyar urakból s ládikás asztalt,
+fegyver-csomót zörgő hullásnak lökve tolongott a bánt magukkal ragadó
+búcsuzatlan nekikerekedésük a kijárat felé. Hangos robogásuk Zrinyi
+szállása felé tartott s fél óra mulva lovaslegények nyargalták a
+kereskedőktől, asszonytól üres, fel s alá sürgő, szájas csoportokban
+vitatkozó, titkon már sátorkarókat huzkodó katonák gyanus buzgalmától
+forrongó körsáncot keresztül-kasul és külön kis század vágtatott át a
+nyugati táborba Hohenlohéért.
+
+A tanácskozás hosszu asztala körül aztán szokatlan, izgalmas csönd s
+rózsás-szürke félhomály töltötték meg a juniusi nap hevétől vörösen izzó
+bordás ponyvakúp alá zárt forró nyarat.
+
+Zrinyi szúróssá vont szemü, jéghideg, dacos nyugalommal nézett végig a
+piros reménységtől égő, nyúlt vonásu bizonytalanságban és makacs
+elszánásban sáppadó, vagy közönyös, nagy képet merevítő arcokon, amint
+szólásra emelkedett:
+
+– Császár ő felségének, nagy impériumnak, magyar hazámnak generáljai,
+próbált vitézei, hű fiai, urak! Ez utolsó tanácsban mint Isten színe
+előtt kérdezem nagyméltóságtokat, nagyságtokat és kegyelmeteket,
+elfussunk-e gyalázatosan annyi vért, pénzt, vitás gyülést, fáradalmat,
+virrasztást emésztett obsidiónknak teljesedést igérő utolsó órájában
+vagy keresztény hitünkért, császárunkért, becsületünkért, édes hazánkért
+eddig ezer csatában, ágyudörgésben, falmászásban, rohamban edzett
+szivünk minden bátorságát összeszedve, Jézus és romlott Magyarország
+szent nevével ajkunkon robbanjunk Köprülinek méltatlan ijedelmünkben
+megháromszorozott, de valójában 24.000 jó katonánk ellen 20.000-nyi
+gyülevész hadat hozó szájas fönnhéjjázására?
+
+– Nem úgy a kérdést, bán uram, – zuhant az asztalra fölényesen Hohenlohe
+vaskeztyüs ökle. – Itt vesszünk-e bolond makacsságban vagy másutt éljünk
+hitünkért jobb időkkel újuló harcra?
+
+Zrinyi keblébe mellkas feszítő mély sóhaj kínja tolakodott s zokkanó
+szóban búgott ki ujra:
+
+– Ejh! Maradjunk?… Menjünk?… Ja, oder nein!
+
+– Nein! – marakodott elő Hohenlohe torkából rekedten az első szavazat.
+
+– Nein! – Nein! – Ja! – Nein! – Nein! – Nein! – rikácsolt, suttogott,
+nyulongott és tátogott magyarosan a többség futni kivánó tiltakozása s
+egypár magyar el-elfúló igenlése.
+
+A bán lehajtotta a fejét és hallgatott.
+
+Hohenlohe tarka struccbóbitája azonban föllebbent s a német urak, tovább
+mire sem várva, ültükből spádé-zörgéssel, toll-libegéssel, hangos
+szavazatmegokolással utánna kerekedtek.
+
+Rég elhangzott már az utolsó «also… ritirata… nach Serinschantz!», rég
+elnyelte már a távol a nyerítő, szerteszét robogó pata-dobogást ottkinn,
+mikor Zrinyi, két kezével az asztalperemnek dűlve, mint az álomjáró,
+nagy lassan fölállt. Szeme szögletén sűrü szarkalábháló remegése
+ütközött ki, vértelenné szívott ajkai keserü vonaglásra torzultak,
+könyökhajlása reszketve kampózott arca elé s szégyentelen zokogása
+megtörte a csendet.
+
+Az urak fölálltak s kint köröskörül tábor-oszlató trombita, dob
+ujjongott kevélyen.
+
+
+XXXVIII.
+
+A toronyszobába fölérő vigyázó hasát előre nyomva, két karját
+összehúzva, vállropogtató nyújtózásban feszült hátra s ásítása hosszan
+uázott a néma nyugalomba; előbuggyant könnyeit szétmázoló ökle alól
+álmosan fejlett ki egy-egy tekintet délre, északra: az erdő-fejeken már
+ott csillogott a hajnal aranyos diadémja, aztán érdeklődő pillogással
+dülleszkedett neki a keleti ablak-félnek: a harmatos gyöngyökkel
+teleszórt sík alján szokatlan fekete kárpit mögött vöröslött fátyolosan
+a nap óriás tányérja; a sötét köd foszladozva szállt följebb és följebb
+a sárguló korong lassu menekülése után s szabályos időközökben dördülő
+ágyurobaj bummogott egyhanguan alatta.
+
+A külső védművektől elfutó fehér út erdőbe, mocsárba vesző tulsó végén
+porbuborék pattant s lengedezve nőtt Csáktornya felé tartó kis
+lovascsapattá.
+
+Zrinyi századszor felnyíló pillája már nem csukódott le: az
+ágymennyezetre hímzett Szűz Mária palástja halványan kéklett fölötte,
+reggel van! Lassan fölkönyökölt s nyoszolyájából kihajolva hallgatta jó
+ideig a távoli morgást, aztán zokogó nevetéssel omlott vissza hanyatt és
+szeme lezárult, de ijedten nyitotta ismét tágra, hogy a véres függönye
+mögött felrajzó rendetlen futamodás, ténfergő tétlenségre szaporodó
+német, halogató paróka-lengés, rőzsével-földdel tömődő árok, robbant
+bástya-omladékon fölkúszó jancsár-ezer, éjjeli lobogásban égő cölöpös
+sánc hangot, mozdulatot kínos hűséggel agyába rezzentő utált emlékét
+elűzze magáról.
+
+A beteg ajtaján kint halk kopogás kapirgált föl hirtelen.
+
+– Ki az? – búgott rá ernyedten a közönyös kérdés.
+
+– Csak én! – jelent meg a szemérmes nyílásban Mária halvány arca. –
+Esterhás uram jüve…
+
+– Mennyen ugyan vissza!
+
+– De, édes egyem!…
+
+– Mi végre?
+
+– Isten térítse kegyelmed tanácsát békességre, uram! Ne idegenítse az
+barátot! – s szeme kérő pislogása, arca mozdulása magyarázta, hogy ott
+áll amaz a háta mögött.
+
+– Pál! – szólt hangosan Zrinyi.
+
+– Itten vagyok, uram! – remegett torkot köszörülve a folyosóról.
+
+– Jüjj hát!
+
+Az ajtó egészen kinyílt s gyöngéden kattant csukódásra zárja a
+visszavonuló Mária kezében.
+
+A bő, zsinórozatlan zöld vont arany dolmány kurta ujja visszahullott s a
+magas prémü süveg kerecsen szárnya bús ünnepélyességgel szállt alá:
+
+– Jüttem nagyságodhoz, hogy visszahíjjam!
+
+A bán szelíd tagadással ingatta meg fejét.
+
+– Nagy sibolygás esék közikben, hogy eszben vék nagyságod elmentét. Mind
+az generál urak és maga Montecuculi kérésekre történt ide csak postán
+sietésem s ihon az Excellenz handbriefje, – vont ki dolmánya alól egy
+elegáns hajtásu levelet.
+
+A kék eres, ráncos kéz renyhe nyugalommal esett a barna selyem paplanra
+a meg se nézett bontatlan levéllel együtt:
+
+– Nem, öcsém uram, nem megyek vissza!
+
+– Nagyságodnak törökkel szemben létele egész ezered-érő!
+
+– Azzal is több, ki undok tétlenségben nézze váram veszését.
+
+– Még áll, uram!
+
+– Elméjekben, kévánságokban mán kőromlás bizony!
+
+– Nagyságos uram, Zrini-Ujvára nem is egész Magyarország, nem is egész
+köröszténység, hanem csak egy szegeletecske. Ha sokan szép királyságokat
+veszítettek az káspiai hegyekbül kiszabadult nagy bestia ellenében,
+nagyságod magános úr létére nem röstellheti veszését.
+
+– Hát ugyé veszni fog?
+
+– Nem aztot mondám!
+
+– Megyek Leopoldushoz, térdéhez futok egyszer s utoljára…
+
+– Vitézségibül vesse nagyságod inkább igazságát!
+
+– Nem megyek vissza!
+
+– Romlott hazánk s csaknem utolsó kínra jutott nemzetem képében kérem
+nagyságodat, hogy azért rosz helyért ne szerencséltesse életét, mert sem
+Isten, sem világ előtt nem adhat számot, ha elrontja magát és faját,
+mivelhogy sokáig fáradt az természet, míg nagyságodat formálta az pogány
+holt eb fogyatására s az magyar név ótalmaztatására!
+
+– Nem megyek, fiam! Visszatérésem tahát szüvek keménységét megszaggatja,
+gonosságok törsökét kivagdalja? Nem megyek!
+
+– Még csak az nyavalyás Nádasdy uram is ottan vagyon, hun egyedül
+nagyságoddal légyen az had heános?
+
+– Mi végre mennyek! Hiszem vég szakadott az én hatalmomban! Kanisa alatt
+német kezek mesterséggel csinálta csorbáját vitézségemnek Montecuccoli
+úr maga jüve megigyenesíteni!… Majd Leopoldus, majd ű, ez egyszer ű… Az
+gyalázatos ritirata után mondám naponta: nyargaljuk meg az török
+táborát, vonnyunk szablyát reájok, de nem, folyó mögé szaladtak s
+szigetem partjárul riogatják vissza az vizre kelő törököt, mint uszni
+kapatott ebét az vadász!
+
+– S ha ottan vet hatot vagy vakot hadi szerencsénk utolsó harcban?
+
+– Ű dolgok!
+
+– Szerelmes apám uram, – kulcsolta össze utolsó erőfeszítésre két kezét
+Esterházy, – képezze hát elméjében maga elé nagyságod hűvséges szolgáit,
+jó magyarokat, kiknek karjait bénnává csapkodá nagyságod eljütte!
+
+– No, no!
+
+– Csak azt tudom, hogy Zrininek, az szigetitül igazán fajzottnak mast
+ott helye vára alatt, mert valaki házát nem mentheti tűz veszedelmétül,
+ezüst marha értékét mentse legalább!
+
+– Ejh, öcsém uram!
+
+– Mondjam hát, hogy visszajün nagyságod?
+
+– Mondjad hát… de csak Bécsbül megtérvén! – törölte le a bán inge
+ujjával homloka forró harmatát.
+
+Esterházy fölállt:
+
+– Nagyságos uram… Isten… Isten velünk! – azzal hosszu haját két felől
+lesimította, mint aki mátkájához indul s lángoló arccal sietett ki a
+szobából.
+
+Vér-csíkok csurrantak lova véknyán, amint fegyveresei élén fütyülve
+vágott neki a síknak. A Mura kanyargását követő füzes-sövény mind
+közelebb-közelebb hajolt a távoli morajlás felé száguldó útja irányához…
+Balra, egy kanyarulatnak majdnem szigetté kerekedő hurkában magyar
+sátrak, hallgató ágyu villant a fák alól, előre, reduton, folyón túl
+szembe fehérlett a vár nyüzsgő menedéke s füstbe boruló tetői, tornya
+mögött a lombos hullámzás zöldjét szaggató muzulmán tábor. Le,
+délkeletnek a távoli erdő óriás mocsár-szegélye előtt lapályuló
+Mura-völgyön kopja sűrübe vékonyodó függélyes vonalakból összerótt
+csillogó kockák lüktettek zászlócskalobogással; a part bokraiba bújt
+óvatos batteriák nagyfogu fésüje meredt sárgán a víz felé; lejjebb,
+egészen délnek szeszélyes sáncok cikcakja, golyótúrt mező mögött,
+Drávának egyenesedő, sok hidu kis patakkal párhuzamos faerőd-vonalon túl
+a főhadiszállás fehér vászon-városa nyüzsgött a letaposott vetés arany
+alapján; s szembe, a balparton majdnem útja irányát folytatta a török
+ágyu-sor sárgán csillogó rovátkás vonala a Murának szaladó lejtő fején
+sövénykedve végig.
+
+De fogy a sík és nő a zaj, Allah neve búg, puska ropog látatlan a
+bástyák alatt…
+
+Mögötte súlyos német ezred vágtat s a várba vezető híd redutjának
+kanyarul nehézkesen. Esterházy zavarodottan hátratekint, félrevág s a
+németek után száguld a lövöldözés iránt.
+
+A vársánc golyótól védett magasán Montecuccoli beszélget, makulátlan
+keztyüjét simogatva finom ujjain, Sparr és Holst tábornokokkal.
+
+– Hihetetlen, uraim! Magára vonta, egyszerüen feje tetejére húzta a bán
+a nagyvezért, hogy nyomja agyon…
+
+– Nézze excellentiád, – nyúlt ki Holst karja a romladékon szinte gurulva
+fölfelézúduló jancsárság szines tömegére.
+
+– Helyesen is tette nagyságod, – szólt komolyan Sparr, – hogy ezuttal
+nem nézte dicső hirének kockára tevését s eljött rendet csinálni.
+
+Lent, a vár lefutó oldalaival szemben szekérszám ontva nőtt a föld és
+rőzsefal; a csekély árok vize kiszorulva engedett helyet a turbánok,
+kucsmák ezerformáju, de egyként allahozó folyamának s döngő szakaszokban
+dűlt be itt-ott a cölöpös palánk.
+
+Montecuccoli érdeklődve fordult a döngés felé:
+
+– Nézze csak azt a fickót, ott, ott, brávo, hitetlen!… igaz, nem jött
+még vissza Esterházy?
+
+– Nem, kegyelmes uram!
+
+– Strozzi barátunkat azonban sajnálom, azért a bolond szigetért ott
+hagyni életét, kegyetlen ötlet…
+
+Egy fáradt golyócska koppant lába előtt a földre.
+
+Montecuccoli felkapta fejét és körültekintett: a várra tolongó alláhos
+tenger hullámai veszedelmesen dagadtak mind följebb, összébb a váratlan
+rajtaütés negyedórák kérdésévé vált sikerének egyre növő vad zajában.
+
+– Tasso commendant urat kéretem! – tekintett hátra idegesen, de
+visszafordulva ujra elmosolyodott. – Lovamat! – harsogott megint hátra.
+– Mi az? – csettintett ujjával a mögötte feltünő Hohenlohe vörösre
+izzadt arcát megpillantva.
+
+– E lövöldözés, Herr Graf Generalissime! – lihegte a rajnaiak vezére.
+
+– Nagyságod csak forduljon kegyesen vissza s méltóztassék a gondjaira
+bízott erődítési munkálatokkal foglalkozni.
+
+Hohenlohe morogva faroltatta vissza paripáját s ugratott el jövetele
+útján az oldaltámadás golyóitól már bizonytalanná vált várlejtőn.
+
+Montecuccoli kengyelébe lépett:
+
+– Wo ist denn dieser Tasso?… Ach, le voici!… Faműveket felgyujtatni,
+aknák alá kanócot… csapatokat kivonni…
+
+A három vezér paripái táncoló forgásba riadtak hirtelen s nyerítő zabla
+égnek feszítéssel ugrottak meg a biztos kéz szorítása adta irányban.
+
+– … und nach General-Quartier! – süvített vissza Tasso felé a bizalmas
+vitézei tömött csoportja közé furakodó lovas utolsó parancsa.
+
+– Buona notte, Serin-schantz! – kacagott föl az ingó hajóhidon még
+egyszer visszafordulva.
+
+A várra azonban fényes jancsár-hullám csapott fel, prófétája nevét
+üvöltve s véres habba keveredve ömlött vissza ujra. A közelítő árkok
+barázdálta fensíkon maga a nagyvezér imádkozott hangosan égre tartott
+kardos és ökölbe szorított karu élő szoborként, igéret-aranya csengett a
+harcra buzdító pasák szájában, fenyegetésük ostora csattogott előttük s
+a jancsárok új gomolyaggal gazdagulva loccsantották a romlott falakra
+elszánt támadásukat, de ujra visszazuhantak. A nagyvezér imája megszünt,
+magasra emelkedett a korbács s a hátráló testvére puskája csövébe
+szaladt… előre hát!
+
+– Biszm-illah! Insallah! Jek dir Allah! Allah! Allah! – s a hullám
+rongyolt taréja fölcsapott a várba…
+
+
+XXXIX.
+
+Az uccáról még utánnuk hallatszott a lassan oszladozó tömeg kapu előtt
+makacs bámészkodásban ottmaradó töredékének szünni alig akaró
+hoch-ozása.
+
+A félemelet magasságú ajtótól két oldalt a falhoz ragasztott pár lépcső
+széles fején alázatos udvariassággal állt meg a hopmester s lemutatott a
+terem közepén végighuzódó hosszu asztal mellett álló karosszékekre,
+azzal gyorsan leszaladt a lépcsőn s az ebédlő másik végén nyiló kis
+ajtón eltünt.
+
+Zrinyi is lelépegetett s egy székbe telepedve nézelődött körül. A
+mennyezet fehér gipsz-faragványos cirádái közé foglalt négyszögü s
+ovális mezőcskékről rikitó szinü festmények vaskos harcosai s a négy
+világrészt jelképező külömböző szinü párok vonalai egyenesedtek fönt
+vagy hajoltak a tetőzet boltjának gömbölyödését követve. A lépcső feje
+alatt nyitott földszint ajtón át a kis tálalóból idecsillogtak a
+pohárszék ragyogó készletének üvegje, ezüstje. Az asztalon, amely fölött
+sok szögletes üvegnyelvü, zsufolt csillár függött, uti vászonburkából
+félig kifejtett rongyos, füstös zöld selyem zászló nyujtózkodott végig.
+Zrinyi a várakozás unalmában szórakozottan nyult a lobogó csücske után,
+de riadtan tapadt szeme a szélébe himzett török tárikh aranyos
+emléksorára.
+
+– Az Szulimán szultán béli temető helyének elragadtam zászlaja! Hun van
+az kut, kire tüztem? Hun Zrini-Ujvár? – Ejh! – a zászlót eltolta
+magától, nagy keserü-lassan fölemelkedett s benyitott a Rittersaalba.
+
+A fafaragványos mennyezet alatt, a levegőssé fúrt diszes, széles félfák
+karolta, plafonig érő emeletes szemöldök koronázta három hatalmas ajtó
+között ujra néma, magános csönd fogadta csak. Keze ökölbe szorult a
+szégyenletes mult emlékébe tolakodásán s már nekirontott volna a belső
+szobákba vezető ajtónak, hogy felkutassa megvárakoztatóját s leszámoljon
+személyében egész Béccsel egy lázadó szitok, de két tenyere arcára
+tapadt s görcsös mozdulatokkal dörzsölte volna kusza vonalaira a
+hidegvért, mit idejötte előtt megfogadott. Léptei keményen dönögtek
+végig a padozaton óriás, szines kályhától ónas ablakokig. Az egyiknél
+végre megállt, homlokát nekiszoritotta a kert zöldjét sejtető hűs
+hatszögecskéknek s úgy figyelte vére lassu csillapodását. Aztán
+visszahuzódott s gunyos, reménytelen tehetetlenségében az üveglapokra
+karcolt nevek, föliratok félig öntudatlan olvasásába kezdett:
+
+– … Anno 1663 den 6. April hat sich dass Saufen angehebt Vnd ale Tag ein
+Ravsch geben bis Auff den 26. detto…
+
+Mögötte ajtó nyilt csöndes-csikorogva.
+
+– Kegyelmes uram szolgája! – fordult meg a bán dacos alig főhajtással a
+belépő Portia felé.
+
+A minister köszöntése némán hajladozott, integetett. Aztán helyet jelölt
+Zrinyinek egy domboru mintás, aranyos rajzu bőr karosszéken s maga is
+leült:
+
+– Bocsánat, bán uram, de a békekötés dolga sok irást, tanácskozást hoz
+magával s igen szűkre mért az időm! Parancsol nagyságod?
+
+– Kegyelmes minister gróf uram, majdnem egy hónapja, hogy itt várom
+oldalamon e szablyával ő felsége rendelkezését a haza és a kereszténység
+javára.
+
+Portia nem felelt s a szomszédból behallatszott az ebédre terités
+ezüstjeinek csörgése.
+
+– Válaszát várom kegyelmességednek!
+
+– Mit mondjak, Herr Graf?
+
+– Mi-it?… Káraimért s a fejemre húzott gyalázatért hajlandók-e
+nagyságtok kárpótolni?
+
+Portia kiálló arccsontjaira pir szökött s széles pillája büszke
+megvetéssel ereszkedett alá szemére félfüggönyül.
+
+– Fölötte becsült bán uram, a varasdini kapitányságról szó sem lehet. E
+hivatal a belső ausztriai tanácsurak rendelkezése alatt állván, nem
+egyeztethető össze a báni méltósággal. S a külön röpülő hadtest? Hát,
+kérem, ahol a háboru megszünt, nem látjuk be e röpködés hasznát, amely
+csak a már minden kidudorodást óvatosan aplanáló diplomatia munkáját
+zavarná az ellenfél békülékeny kedvének haszontalan ingerlésével!
+
+– Tehát satisfactióm nélkül menjek haza az ellenségnek kiszolgáltatott,
+német katonák sanyargatásai elől menekülő kétezer fegyveres jobbágyom
+elbujdoklásával néptelen, kiélt, romlással rakott szigetembe? –
+villogott fel a bán szemében a belső láz s ingerült emlékezete vadul
+forgatta udvaronchoz inkább, mint vitézhez illő kilincselgetése bécsi
+idejének mindennapi olvasmányát, a királyi akarattal szembeszállásra
+jogositó Tripartitum első rész kilencedik fejezetét s az Aranybulla
+harmincegyedik pontját.
+
+Portia szinlelt restelkedéssel mosolyogta:
+
+– Ó, nem, nem! De legyen nagyságod belátással, nyakig ülök a napot, éjet
+emésztő munkában és csak még egy kevés türelmét kérem, ha a kívánt úton
+nem is, de arról biztosíthatom, hogy teljes satisfactiót fog kapni
+nagyságod!
+
+Zrinyi szinte durva hirtelenséggel pattant föl helyéről, sarkantyuit
+összeütve:
+
+– Tehát jó napot, Exzellenz!
+
+Portia, hogy ezuttal ilyen könnyen megszabadul a hetek óta hozzá
+járogató alkalmatlan vendégtől, egyszerre lakodalmas nyájasságuvá vidult
+s készséggel kisérte az ebédlő felé.
+
+A hosszu teremben már állt az asztal roskadó terítése s a török zászló
+egy saroknak gubbaszkodva mélázott.
+
+– Nézze, édes bán uram, Montecuccoli ő nagyméltósága küldte Sankt
+Gotthard alól, – nyult ki csontos keze a sarok felé.
+
+A bán visszafordult:
+
+– Csak az a kérdés, kinek golyói lyuggatták meg igyen! Legcsekélyebb
+szolgája méltóságodnak! – zúgott a fenyegetésnek is beillő rideg bucsu.
+
+Portia hökkenve állt meg s dühösen sarkon fordult.
+
+Ahogy a bán alakja megjelent a kapuban, az ütköző sarok-kövön üldögélő
+suhanc ordítva ugrott elébe:
+
+– Hoch der Graf von Serin! Hoch!
+
+– Hoch! Hoch! Vivat! – csapott fel a visszhang az egybesereglő ácsorgók
+ajkán s a mindenünnen összefutó sétálókkal növő tömegük tolakodó
+szeretettel csetlett-botlott a gyalog utjára induló után. Mint tömött
+spanyolfal fogta körül lökdösődő, arcába tekintgető, némán bámuló és
+kipirultan magyarázó, ünneplő, kiáltozó kavargásuk a némikép
+megenyhülten bólogató, kucsmájához bökő bán elsietését.
+
+A Zrinyi-ház kapuja előtt önkéntes kisérete újabb lelkesedésre ragadva
+kezdett hoch-ozásba s a nagy kalapok tollukat lógásnak hullajtva
+táncoltak a piros burger-arcok fölött, mig a barna szárny be nem
+csukódott mögötte.
+
+A kapu boltja alatt kék gyalogjai álltak kettős sort hegyesre kent
+bajszu vajdájukkal élükön. A konyha-épület kéménye sürün füstölgött;
+udvaron, ebédlő palotán, teljes ezüstjébe öltözött pohárszék, a
+griffmadarakat ábrázoló sárga selyem recés abrosszal boritott asztal
+körül konyhasáfár, hopmester, szolgalegény, pohárnok, apródok
+jöttek-mentek, forgolódtak kiáltozó rendelkezéssel, néma
+engedelmességgel. Az ebédlő egyik sarkában siposok, hegedűsök
+tutulálták, cincogták összehangzóvá szerszámaikat.
+
+Alig volt annyi ideje, hogy ünneplőt váltson. Mikor ezüsttel varrott,
+narancsszinü horvátos dolmányán nyilásába nyomta az utolsó gombot, hintó
+zörgött meg a csendes uccában. A bán kihajolt a nyitott ablakon: csak a
+magyar illem megkövetelte második meghivás ceremóniás mondókájával
+házról-házra kocsizó Péter jött vissza! De az ucca végén kényesen
+táncoló paripa fölött fehér hattyuprémmel szegett, hátul zöld és
+rózsaszin szalagcsomóba fogott, szeszélyesen görbe fekete kalapkarima
+tünt fel.
+
+A bán a folyosóra sietett s a lépcső fején megállt.
+
+– Szólott Reifemberg az secretum pactum dolgárul, – sugta fülébe a
+kitünő vendégeik fogadására melléje álló Péter, a grádics-taposástól
+lihegve, – mit akarsz tahát?… Francuz királban nem lenne éppen
+idegenség… Mit akarsz?
+
+– Tarthasd nyelvedet lakozáskor! Majd megtetszik tanácsom maga
+alkalmatosságával!
+
+Az uccán mind gyakoribb dobogás, kocsizörgés dübörgött a ház felé s a
+lépcsők alján már feltünt a fehér prém.
+
+– Bon jour, Monsieur le Comte! – hullott, emelkedett kettős ívben a
+széles mozdulatu köszöntést kanyaritó kalap.
+
+– Servus humillimus, Monseigneur! – lépett eléje a házigazda kézfogása.
+
+Subise herceg egyet rántott térdig érő kék bársony kabátját rézsut
+csikozó két tenyér széles vállszalagjának dús aranyos cafrangján,
+megmarkolta lejjebb pufók szalagcsokorba bujt kard-markolatát s a
+latinul dünnyögő Péter oldalán belépett a fogadó-terembe.
+
+Kapu alja, lépcső hangos, nevető érkezés hetyke vidámságától
+visszhangzott. Büszkén feszültek a zöld, kék, piros, barna harisnyákban
+a térden buggyos s rögtön hosszu kabát alá bujó nadrágokat emelgető
+lábak. Vállon, csuklón, spádé-markolaton, térdhajlásban, félcipő
+csattján, kalap-karima fölhajló szélén, hosszan lógó fekete, fehér,
+szőke parókák fürtjeit összefogásban szines szalagbokrok csapzottak,
+zilálódtak kényesen. A zöld, kék, barna, lila bársony kabátok szélein,
+mellén, az aljukra csúszott óriás zsebek szája körül, kihajtóin,
+karimákon arany, ezüst galon rovátkái, szegélyei csillogtak mindenütt s
+a duskálódó divat bolyhos szélü arany vállszalagokkal, cafrangos végü
+patyolat-övekkel csikozta rézsut, keresztbe a delire feszített
+törzseket, csipke-jabotból akasztott szakállt nyakukba s minden
+nyiláson, ruhadarab-találkozásnál szalagcsomót, csipke-fityegőt
+eresztett.
+
+– Ah, ah! – Monseigneur, tout à vous! – Et ce Turc? – Pardonnez-moi! –
+Venez! – Ma foi! – Bon! – Je gage cent pistoles! – Cent pistoles
+comptant? – Ah, comte, ton serviteur! – Têtebleu, quelle foule! –
+lüktetett gördülékeny précieux hangsullyal s rikácsolt katonásan a
+gyülekezés.
+
+A napkirály elbizakodott vitézei hihetetlen bőbeszédüséggel,
+mozgékonysággal vették körül a bánt s mintha csak hulladékát hagyták
+volna ott a hosszu uton, török-fullasztó Rába mellett a furia
+francesének, úgy himbált, forgolódott Zrinyit ostromló ezer kérdésük,
+étvágyuk, bornyakalásuk, szellemeskedő tréfájuk zajos élénkségben az
+asztal körül, amelyre hosszu, méltóságos bucsujárásban vonult a rakott
+tálak, kupák folyton ürülő sora.
+
+– E poharat, – emelkedett föl Coligny gróf, s zene, zaj illedelmesen
+fulladt el egyszerre, – Nicolas Esdrin Comte de Serin egészségére s a
+magyar nemzetre üritem!
+
+A helyükről robbanva fölkerekedők alig koccantották össze bor-loccsantó
+kupáikat a szótlan-szerény Zrinyivel s alig helyezkedtek el ujra, már
+állt La Feuillade maréchal:
+
+– … à la santé du héros qui l’an 1663 a fait l’une des plus belles
+actions de nostre siècle ayant après une marche de plus de cinquante
+lieues ruiné le pont d’Essek sur le Drave à la veüe du grand Vizir et de
+l’armée Ottomane… et véritablement nous le pouvons nommer à juste titre
+le fléau de l’Empire Ottoman puis que les Turcs ne le redoutent pas
+moins qu’ ils ont fait autrefois Scandeberg…
+
+Azután Treuille marquis, Langle gróf s ki tudja, hányan álltak föl
+egymás után Zrinyire köszönteni poharaikat, de mintha a mellőzött hős
+érdemeit fitogtató, ferditett adatokat s zajos szeretetet pazarló
+szónoklataik suttyomban Bécs ellen tüntettek volna.
+
+– … Nem is ebédeltek meg, – magyarázgatta La Feuillade a párbeszédekké
+zilálódó hangosságban a bánhoz hajolva, – nem is igen volt mit, sokan
+elkezdtek csomagolni, futni. Erre aztán a bécsi főolasz azt mondta, hogy
+mindent beszüntet, éjjel sáncot von a török elé s majd onnan védekezik
+másnap, hogy nagyobb baj ne legyen. A tanácsban mindenki meg volt
+bolondulva. Mümmögtek, petyegtek, de egyszer csak fölugrott Hohenlohe:
+«Ha most mindjárt nem kiséreljük meg a helyzet eldöntését, éjszaka
+megszökik a sereg fele s ha éjjelre megtürjük a törököt elfoglalt
+helyében, reggel mindnyájunk feje nem törzsökén, de valamilyen török
+tarisznyájában lesz!» Montecuccoli, úgy látszik, igen meg van elégedve
+feje mostani elhelyezésével, mert végre beleegyezett, de ha nem teszi
+is, mindegy, mert a nagyvizir közben elkezdte döntögetni a helyzetet…
+Szép volt!… A dögökön száraz lábbal át lehetett volna kelni a folyón.
+
+– Azt persze elhallgatja a maréchal, – mosolygott előzékenyen Coligny a
+beszélgetők felé, – hogy ő maga egy szál kopjával kezében husz törököt
+szurt le s négy zászlót szedett.
+
+– C’est la vérité! – vont vállat La Feuillade. – Egy szóval kár, hogy
+nem volt ott, illüstrissimö!
+
+Zrinyi ajkára szoruló foga alatt vér serkedt.
+
+– De ott volt! – nevetett Coligny udvariasan s kapva az alkalmon, hogy
+meglepetését elővezetheti, hátraszólt szolgájának: – Emmène-moi ce Türc!
+– aztán a bánhoz fordult. – Igen, igen, úgy látom, a mieink, a Rába s az
+ön neve tettek legtöbbet. Uraim! – emelte föl hangját körültekintve, – e
+rab el fogja önöknek mesélni a nagy ütközet történetét, törökül ugyan,
+de… – s rejtelmes mosolylyal hallgatott el.
+
+Mindnyájan kiváncsian néztek az ajtó felé, amelyen egy széles fonatu
+fehér turbános, mellén hosszu és sürü vörös vitézkötéssel meghányt,
+földig érő fehér kaftányu janicsár tiszt lépett be s Coligny intésére a
+bánhoz közeledett.
+
+– Engedje meg nagyságod, hogy igaz bámulatom csekély jeléül e rabot
+nagyságodnak fölajánljam!
+
+Zrinyi szórakozottan mormogott köszönetet s a törökhöz fordult:
+
+– Kim szin, babam?
+
+– Sah Pulád, a dogándsik csorbadsi-ja, – felelt lágy isztámbuli
+lejtéssel a fogoly ezredes.
+
+– Mondja el a csatát! – kérte a bánt tolmácsul Coligny udvarias
+sürgetése.
+
+– Légy szives, beszéld el, apám, ezeknek az uraknak a multkori nagy
+ütközetet, – engedett a fölhivásnak félkedvvel a bán.
+
+A török meghajlott. A franciák fecsegve álmélkodtak Zrinyi tudományán,
+dicsérték Coligny ötletes ajándékát, de az összekulcsolt kéz lassan
+szétkapcsolódott az újra kiegyenesedő mellről:
+
+– Szultánom, ki madsar vagy s úgy tetszik, egyedül érted e keikavuszi
+teremben zengzetes nyelvünket, a ló a rajta ülőé, a kard a felövezőé:
+tehát beszélek. A cseresnye évszakában keltek át az átkozott
+Zerin-oglutól elégetett…
+
+– Ah! voilà le nom du comte! – kiáltott La Feuillade.
+
+– … de három hónapi szakadatlan, bölcs és hozzáértő munkában ujra
+felépitett öszeki hidon a szent zászlót lengető szerdár nyomában az
+anatoliai, szivászi, karamáni, ádanai, merási, hálebi és damaskusi
+csapatok. Sok égig érő várat, mely a királyok vágyódásainak tárgya,
+megvettünk és levegőbe porrá, füstté, pernyévé robbantottuk a piszkos
+Zerin-oglu…
+
+– De nouveau! – figyelmeztetett most Coligny.
+
+– … uj várát. Futottak előttünk Rudolfusz katonái, mint Kábil, ki
+agyonverte Hábilt. Huszonegy napig csavarogtunk a Rábi mellett kerengve
+lefelé, mig szembe értünk a tulsó parton remegő németekkel. A szerdár
+fényes arcát a próféta zászlajához érintette és «siessetek az imádságra
+a kimulás előtt, siessetek a bünbánatra a halál előtt» ima buzditotta
+csatára a kemény szivü hitharcosokat. A tulsó parton esztelen, fekete
+kaftányos irsekek jártak körül s drága füstölőkkel igyekeztek
+haszontalanul sebezhetetlenné büvölni a kalapos fejüeket, kiket arany
+kehelyből itattak egyenként bátrakká. A levegőt hiábavaló énekkel
+szennyezték be, amely igy hangzott: Fil szonderbaresz dsu der Gebet
+aller Heiligszten den kapucsenár Maria kuvvet. Aztán «Pazsorezs!
+Pazsorezs! Jezsuzs! Jezsuzs!» – üvöltöztek, de mi diadalmas kiáltásokkal
+nyomultunk át a vizen, vértanukhoz illő halálmegvetéssel. A németek
+megfutottak, de a piros ruhás, zöld bársonyos, fehér parókás gáliaiak
+hevesen támadtak. Rettenthetetlen janicsárjaink, kik ágyu nélkül
+bocsátkoztak harcba, egyszerre csak hátrébb való sáncokba rendeltettek,
+erre a szipáhik érthetetlen módon megzavarodva hátráltak, azt hivén
+Allah büntetéséből, hogy a janicsárok futásnak adták vitéz fejüket.
+Visszavonultak tehát a folyón, mit megint a janicsárok látván, ők is
+meghátráltak. Sokan fulladtak vizbe, bizony. A nagyvezir pedig nem
+nyujtotta át a folyón segitő kezét, mert méltatlan félelem kötötte meg,
+mivel a hitetlenek seregét a nagy csöndháboritó Zerin-oglu vezette…
+
+– C’est pour la troisième fois! – nevette valaki.
+
+– … a szemtelen ellenség erre átjött a folyón és ellopott tiz ágyut.
+Futottunk! Hátunk mögött egy kopjás kezü «bien, bien» kiáltozott,
+társaim a vértanu halál borával részegültek s én boldogtalan fejü
+fogollyá lettem. Ime, fiam, a csata igaz szavu története, hogy tárikhdsi
+efendi sem írhatná jobban.
+
+– Ki mondta néked, apám, hogy Zerin-oglu volt a vezér?
+
+– Ki más lett volna? Külömben is többen látták vészcsillag táncolásához
+hasonló küzdelmét a mezőn! – azzal nyugodtan összefonva karjait mellén,
+elhallgatott.
+
+A hangos taps, brávózás, nevetés között Usez herceg felpattant helyéről,
+a török urhoz sietett, karon fogta és mosolygó mozdulatokkal magyarázta,
+hogy legyen lakomájuk részese. A fogoly sima megadással engedett s az
+asztal felé indult, ahonnan La Feuillade teli kupát emelt elébe:
+
+– A la santé de monseigneur Mahomet! – és mindnyájan gyerekes jókedvvel
+nevettek, örültek.
+
+Csak Zrinyi vetette hátát sápadt arccal, merev támaszkodásban a szék
+támlájának, pillája remegve csukódott le s lüktető szive hajszolva
+kergette bús mocsokká szerencsétlenedett fényes multját égő torka felé,
+de La Feuillade szava kedélyesen fordult iránta:
+
+– Monsieur le Comte, vous qui savez le turc!… Serin, c’est vous! Mais
+qu’est-ce donc, cet «oglou, oglou»?
+
+
+XL.
+
+A tejszinü, bágyadt, lágy kékségü égen sugártalan ragyogással ünnepelt a
+nap. A fehér-barna vár tiszta békességben furta lomha, széles testét az
+arannyal szürt párás levegőbe, amelynek könnyü foszladozása alatt
+ezüstösen fénylett a fakó zöld mező, csak északnak, délnek a távol
+opálos ködei alá enyésző lombtalan fák fekete, éles, halott szövevénye
+sirta az égre november szomoruságát.
+
+A hosszu palota ablaka ónait rezzentve tárult ketté s az összefont karu
+bán alakja büszkén egyenesedett föl sötét négyszögében.
+
+Az épület árkán túl bocskoros, aba-condrás parasztok igyekeztek a keleti
+kapu felé, vállukon ólmos botot, puskát emelve; előttük lovas
+vadászszolgák feszítettek zöld dolmányaikban, mögöttük pórázra fogott,
+lusta járásu, testes szelindekek huzták a visszafeszülő pecéreket.
+Legutól hálótekercsek, karó-csomók vonultak előre a levegőben s a
+vadászmester nagy szájjal kiabált eléjük a kapu-bolt alól.
+
+Vitnyédy tompított hangon folytatta rábeszélését:
+
+– Nagyságos uram, ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak! Bethlen
+öcsém uram, ki kérdését hozá Gremonvillének, megviszi nagyságod
+választját viszontag. Gyanuságban estem az békességrül való tracta
+felől: kelepce lészen csak bizonnyal! Talám tudtára lén császárnak így
+vagy úgy mi dolgunk… Ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak!
+
+Zrinyi csöndes méltósággal fordult meg:
+
+– Conscia mens recti famae mendacia ridet! Semmit nem vétettem, ha
+veszek, ártatlanul, tisztességgel, az igazságért, nemzetemért veszek,
+hogy az törökkel való gyalázatos békességet nem javallom, melyben nem
+voltam egyedül. Holnapután megyek az két urfival!
+
+– De mégis, nagyságos uram…
+
+– Nincsen mégis! – emelte föl nyugodtan hangját a bán. – Volt egykoron
+talám, mégis, türhetetesség! Mastan csak én vagyok s bestekurafiául
+alácsalt nemzetem! Alattavaló, sőt szolga tekélletességének tetejére
+jutottam, álmábul serkegetém az magyart, s mi üdőm maradt, törökkel
+megvonyakodásban mulattam hazámért, s ihon, váram nincs, szigetem minden
+jóbul kigyökereztetett, értékem megvékonyult s Portia ur az nékem tett
+károkért ezer aranyat küldött egy himes turbában. Nem feddődésképpen
+mondom… Német nem akar, magyar nem tud? Majd akar és tud, az kinek hadai
+Rába vizének nyargalták az kontyost s kinek pispeke környül forgódik
+Velencében öcsém uramné asszonyom új hadakozás inditásához foglalt
+kedvünkkel. Alea jacta est, Vitnyédy uram! Nem babra játszadozunk
+esztán!… Voltam, mint bomlott virgyina, de mastan Kézmárk vagyok, kibül
+leszakad az fölszél, s támaszt nagy zugást, nem reked, nem lankad, hajul
+előtte lágy, de szakad az kemény ág!… Mi okon röszket kegyelmed s néz,
+miként ijedésben reám?… Igen, igen, országháboritó vagyok, ez idétt
+szüvemben; francuz szablyával, velencés tallérral azomban de facto is az
+lészek, nem személlyemért bolondjában, de ezerekért ősi constitutiónk
+jussával s kegyelmed is ottan lészen oldalamnál, örömben sivitván szabad
+hazám nevét az égben, méért jegyez hát mastan orcája kárhozatot?… Üljön
+csak vissza sellyéjében kegyelmed, sohult és soha ollyan nyugodalmas nem
+volt szüvem verése, olly tiszta értelmem, mint mastan s ha az fátum
+német vérrel lustositja kezem, nem én kévántam, egy az hütöm!
+
+Azzal ujra az ablaknak fordult s apró, jóleső sóhajok között simogatta
+ki szeméből, arcából az akaratlan, pillanatnyi lelkesedés kábulatát.
+
+Az ólak felől pár lovas léptetett elő a néma udvaron.
+
+– No, gyölekeznek mán! Menjünk!
+
+A folyosó tulsó végének nyilása elé nyurga, szines alak sárga csizmái
+recsegtek éppen, mikor a könyvesház ajtaja becsukódott mögöttük. A külső
+udvarra siető a lépések zaja felé tekintett, megállt, süvegét levette s
+tulbuzgó illemtudással fordította rájuk fekete, örményes vonásu,
+mozdulatlan arcát.
+
+– No, öcsém uram, – nyujtotta már messziről Zrinyi kezét, – tél vagyon,
+s az kucsma fejbe való!
+
+Bethlen Miklós pirulva engedelmeskedett.
+
+– Hát Zichy öcsém uram? – fogta karon a melléje szegődőt Vitnyédy, mig a
+bán az emeleti lépcsők alján megjelenő Mária felé előrement, s úgy
+mormogta aztán bajusza alól: – Megmásolhatatlan ű nagysága kedve…
+
+– Kell is maga beszéljen Gremon…
+
+– Pszt!
+
+– Szép az üdő vadászatra, urak! – fordult az odalépők felé Zrinyiné.
+
+– Jó is lészen, nagyságos asszonyom, ez mái izes ebédet kicsinyég
+lezötykinteni, – felelt nevető hizelgéssel Vitnyédy.
+
+Kint hámba fogott lovak fölött durrogott a fellajtár kóválygó ostora s
+tágas hintó állt a kapuköz keretébe.
+
+– Vitnyédy uram, ide mellém! – szólt hágcsóra lépve a bán. – Öcsém
+uram!… – fordult a szerényen lent maradóhoz, a szembe-ülésre mutatva.
+
+A mozduló hintó hátrarántotta, úgy intett vissza bucsut Máriának, aki
+felé két kucsma és egy magas tetejü olasz kalap lenditett alázatos
+köszöntést a hintó után rugtató három lovas fejéről. Szikra csillant az
+utolsó élben lekattanó pata nyomán s Mária köntösét emelve fordult
+visszamenésre.
+
+A kapu két oldalán csikorogva forogtak a hidat eresztő láncok csigái s
+az őrök zörögve ugrottak sorfalat az ur hintajának.
+
+Balra, le délnek ereszkedően magas, fekete csucsfejü, nyomott kis fehér
+arcu, apró szemü házacskák álldogáltak vázzá kopott kertekben a fénylő
+párás sik békés szegélyeül; jobbra az árok acélos vizében tükröző sötét
+várfal mohos kockái zökögtek hátrafelé utjuk mellett. Fölöttük fáradt
+déli ragyogásban ferdült az ég öreg gavallérja s őszi bánat hűvös
+rothadását ásította eléjük az erdő.
+
+Fénylő izzadtság alatt feketülő faderekak jöttek szembe, a közéjük
+szivárkodott halvány arany ködöt szaggatva csikossá, maradozva álltak
+meg egy pillanatra és sorakoztak némán a locsogva süppedező hintó mögé.
+Aztán lassan tölcsérré nyiltak s úgy tágultak el a tisztásra érők
+mellől.
+
+Szemközt a bokrok előtt már állt a vadfogó háló girbe-gurba rajzu szürke
+keritése s karámos vonalban futott itt a sürübe s arra el a tisztás
+tulsó sarkán szakadó uton a kocsinyommal párhuzamost. A vadászok a lábuk
+közé kapott puskákba döngölték a töltést; a fiatal Migliani a két
+Gusich-csal nevetgélt távolabb.
+
+Vitnyédy a már otthon golyókká harapdáltatott ólmokat tapogatta
+tarsolyában s panaszolva sóhajtott a szótlan utban százszor visszanyelt
+politizálása bevezetéseképp a puskája idegen mívét vizsgáló Bethlen
+felé:
+
+– Hejh, öcsém uram, azt az lator-kedvü gubernáló plánétáját ez
+saeculumnak, ugyan roszul vagyunk, kinél roszabbul nem lehetnénk.
+
+– Kinél roszabbul nem lehetnénk? – vette fel a szót még a hintóból a
+bán, telekes bocskorára bő vadász-csizmát vonva. – Mondok erre egy mesét
+kegyelmeteknek! Egyszer egy embert az ördögök visznek volt. Találkozik
+egy barátja szemben véle, kérdi: – Hová mégy kenyeres? – Nem megyek,
+hanem visznek. – Kik s hová? Felelék az ördögök: – Pokolba. Mond emez: –
+Jaj, szegény, ugyan roszul vagy, kinél roszabbul nem lehetnél. Felele: –
+Roszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is roszabbul. Melyre emez
+álmélkodva: – Hogy lehetnél roszabbul, hiszem az pokol mindennél
+roszabb. Felele: – Ugy vagyon az, de mast mégis visznek ők engemet, noha
+pokolba, de az magok vállán, hátán, hogy mán nyugszom addig; de hátha
+megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, mégis ugyis csak azon
+pokolba mennék, hiszem roszabbul volnék ugy ennél is, – azzal szorosra
+rántotta a hosszu csizmaszár füleibe huzott nadrágszijat derekán s
+lelépett a gyöpre.
+
+Angelo már ott állt a feltekert, felporozott stuccal.
+
+Aztán megindultak a fák felé, átléptek az alacsony hálón s tágközü
+raj-vonalba szakadozva nekivágtak a recsegő, suhogó sürünek. Mikor a hón
+alá fogott utolsó puska-agy is eltünt az itt-ott még zöldellő
+lombragyában, a tisztáson álló fővadászmester karja a zöld mente fehér
+báránybélését kilebbentve szállt a magasba s mögötte felbúgott a kürt.
+
+Messze, a Dráva felől csapkodó, kopogó üvöltés válaszolt s csaholással
+keverten közeledett óriási, láthatatlan félkörben keritve a borzas
+figyelésbe meredt fekete erdőt, amelyre lassan szitált alá a néma égről
+a délutáni szürkeség.
+
+Valahol a közelben dördülő lövés pukkant. A hajtók ágropogtató
+orditozása megkétszereződött s őrjöngő vakkantások szakadtak a mind
+dühösebbé erősödő csaholásból. A tisztás innenső fáihoz kötözött paripák
+kényes előre-hátra toporzékolásban inat feszitve, fület hegyezve,
+idegesen dobbantva rángatták kantárszijukat. Ijedelmük még le sem
+csillapult, újabb lövés durrant el jobbkézt s pár percre rá röfögő
+csörtetés utja hasadt a cserjén a háló utra forduló szöge felé.
+
+– Hé, legények! – kiáltott a vadászmester s maga már a lővonalon ugy
+látszik sebesülten átszabadult vad zörgő közeledése iránt rugtatott
+lovával.
+
+Az egyik karó nyekkenve hőkölt hanyatt a hálónak ütődő vadkan taszitásán
+s az öregszemü kockákba gubancolódó vadra ropogva villámlott a mesterük
+után szaladó vadászok akaratlan sortüze. A szőrekopott redves toka hörgő
+hullámzásban meredt az égre, a magas fakó test négy kis lábát fölvetette
+s fekete vért eresztve vágódott el lapossá.
+
+A vidám beszéd foszlányaival élénkülő sürüben elhallgatott az orditozás
+s hajtók, urak, vadászok bokor-háritva, hálót hágva sereglettek a
+tisztásra mindenfelől a dögre rohanó, dühösen ugató szelindekek után.
+Amott a nyelv-lógató, fog-csattogtató ebek csaholó ugrálása fölött,
+összefogott kis patáival két legény vállán fekvő rudba kapaszkodva
+himbált előre a bán zsákmánya.
+
+– Nékem csak nincsen szerencsém, nyulfi sem jüve stuccom elé! –
+panaszolta tréfás keserüséggel Vitnyédy a hintó párnáin csizmáját oldozó
+Zrinyinek, aki nevetve vont vállat, de a kocsi másik oldalán izgatott
+horvát szó perdült egy szélesen csillogó fogu fekete arcban.
+
+– Mit mond Paka, nagyságos uram? – kérdezte Vitnyédy.
+
+– Egy kant sebesitett, ment az vérin, mondja, ha utána mennénk,
+elveszthetnők, – felelt a bán a hintóból kilépve. Azzal a paripák felé
+indult s útközben egy vadász kezéből stucot ragadva szólt hátra a
+szolgálatkészen nyomába induló Zichynek, Bethlennek:
+
+– Öcsém uraim, kegyelmetek csak maraggyon itt!
+
+Gusich kapitány is huzódozva, de készült s Vitnyédy lábát már kengyelbe
+igazgatta egy inas.
+
+A bán lóra kapott:
+
+– Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uraimékkal, – intette le
+jóakaratu kimélettel a fölösleges buzgalmat s úgy kiáltotta vissza a
+Paka után rugtató paripáról: – Csak meglátom, mit mond ez bolond!
+
+Az avar sziszegő táncba rezzenve sirt fel a bánt követő három belső inas
+dobogásán s a háló mellett lefutó ut kanyarodása csakhamar sürü falat
+dobott mögéjük.
+
+Egy helyen aztán lefordult a fékbe rántott lóról Paka s hajuldozva bujt
+a bokrok közé. Zrinyi is leszökkent s mig azok hárman a lovakat
+kötözték, délceg alakja óvatosan ivelt el a lombok alá.
+
+Rövid puskáját előrefeszitve lépegetett a szinte nesztelenül sikló
+horvát után, mikor egyszerre szemet kápráztatva ugrott meg a bokor
+sürü-fekete alja, s a lábának zuhanó sötét gomolyagon keresztül arcra
+bukott.
+
+Paka ijedten ágaskodott vissza a tompa, hangtalan esésre, egy fának
+ugrott s ágaira kapva orditott megkövülten az ura hátán villogó röfögés
+fekete vagdalkozására alá.
+
+A bokor töredezve szakadt az ut felől, kurta gallér alól gyors lövés
+tüzes csikja durrant s az óriási kan leszegett fejjel menekült.
+
+A bán ingadozva állt talpra. Bal szeme eltünt a fehér homlokán nyilt s
+arcán feketévé növelt bibor zuhatag alatt; jobb vállára bugyborékolva
+szakadt sötétté csapzott fürtei alól a másik s vérrel ömlött keze
+reszketve nyult kebelébe:
+
+– Ihol egy fa… állitsátok az sebnek vérit véle… az arra igen jó!
+
+Migliani remegve nyomta jobbról, balról, fönt, lent a talizmánt az omló
+vérnek s könyökig mocskolva hagyta abba végre.
+
+Zrinyi megtántorodott.
+
+Gusich és Angelo hóna alá karoltak, úgy ültették a földre s a vériszapos
+avarra rogyva kapkodták sebről marokba az alvadó vértől sikos fadarabot.
+
+– No, fiaim!… Mán jobbacskán… – hangzott alig a szó s az összeroskadó
+derék mögül lassan kicsuszott a támasztó fatörzs.
+
+A két olasz sápadt rémülettel tekintett össze s Gusich csörtetve
+elrohant.
+
+Az uton lódobogás távolodott, a két ember letérdelt s felcsukló sirásuk
+zokogva enyészett bele a lezuhanó éjszakába.
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76078 ***
diff --git a/76078-h/76078-h.htm b/76078-h/76078-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..859bd65
--- /dev/null
+++ b/76078-h/76078-h.htm
@@ -0,0 +1,13039 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>Német maszlag, török áfium by Géza Laczkó | Project
+Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2,h3 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2,h3 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+p.i0 {
+ text-indent: 0;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+/*  display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.poem {
+/* margin-left: 1.5em; */
+/* width: 90%; */
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.poem span.i2 {
+ display: block;
+ margin-left: 1em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.poem span.i4 {
+ display: block;
+ margin-left: 2em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76078 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p class="center"><span class="caption-150">LACZKÓ GÉZA</span></p>
+<h1>NÉMET MASZLAG, TÖRÖK ÁFIUM</h1>
+<p class="center"><span class="caption">REGÉNY KÉT
+RÉSZBEN</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1918</span></p>
+<p class="center"><span class=
+"caption">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">MAGYAR IROD. INTÉZET
+ÉS KÖNYVNYOMDA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">KIADÁSA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">FRANKLIN-TÁRSULAT
+NYOMDÁJA.</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id=
+"Page_3">-3-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ELŐHANG.</h2>
+</div>
+<h3>I.</h3>
+<p>– Jézus! Jézus! – üvöltötték a légrádi vitézek magasra emelt
+karabinnal vágtában gomolyogván le a domb lankáján, amelynek
+tetején pár lovas fogott körül egy szekeret. A szekérből egy nagy
+rézdob tetejéről egy kis dus, szőke, göndör haju, nagy fejü gyerek
+meresztette szemét a porfelhőbe takaródzó szinkavarodás után.</p>
+<p>Zrinyi György visszanézett a dombra; kerecsentollas forgóján
+megvillant egy drágakő s aztán mintha elragadta volna a nyomában
+zúgó vitézi förgeteg.</p>
+<p>– Né, cinegém, urficskám, ahun serénkedik apja ura törökfej
+kaszabolni! – bökött a gyerek felé egy katona a szekér mellé
+farolva lovával.</p>
+<p>– Lódulj idébb, agg eb! Talám csecset is adnál néki? – intette
+kellő tiszteletre a legényt a kis Miklóssal szemben, távolabbról
+egy nagybajszu öreg vitéz.</p>
+<p>Lent a völgyben fegyvertől, szerszámtól, félholdtól csillogó,
+zászlóval, kaftánnal, tollal lobogó török csapat igyekezett a Mura
+felé, poroszkálva ügető marhacsordát hajtván maga előtt. Hirtelen
+mozgolódás támadt a seregben: a puskatüztől, szablyafénytől villogó
+porfelhő a nyomukban kavargott <span class="pagenum"><a name=
+"Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> már. Mintha gyorsan előre
+taszítódott volna az összecsapódó két csoport, a mozdulat nyomában
+vastagabban vágott föl a por s belsejében dörgést, villámot hordó
+távoli fölyhővé vegyült török és magyar. A megriadt marhák
+szökkenő, ügyetlen vágtatással menekültek a folyóig, amelynek
+partján folyás ellen kanyarodva ügettek tovább.</p>
+<p>A kis Miklós mélázó szemmel merengett a kavarodásra, duzzadó
+ajkait feszülő figyelme összecsucsorítván.</p>
+<p>A porfelhőből szines cafatok szakadtak ki s szinte repültek a
+folyó felé, amelynek vizében aztán eltüntek; csak utóbb a folyó
+közepén megvillanó valamiről tudta meg a távoli szemlélő, hogy a
+menekülők nem fulladtak bele, hanem lovuk sörényébe kapaszkodva,
+meztelen kardjukat szájukba fogva sikerült átkapatniok a tulsó
+partra, török területre.</p>
+<p>A porgomolyag most egyszerre ketté vált, ujra összecsapódott s a
+folyó felé zökkent, majd ismét szállni, rohanni látszott s a parton
+sem állapodott meg… Belé!… Ott aztán mintha kihullott volna a
+magja, üresen szállt el a viz fölött, amelyben apró fekete pontok
+nyüzsögtek. A folyó egészen a tulsó partig feketéllett tőlük. Aztán
+a pontok is megoszoltak. Egy részük ujra szürke porfelhővé duzzadt
+az innenső parton… és ki törődik a másikkal?</p>
+<p>Poroszkálva ér föl Zrinyi György csapata a dombra.</p>
+<p>– Apa! holdacskát Nikinek! holdacskát! – rikoltoz elébe a
+fia.</p>
+<p>– Vitézek! Ihon ez háromévü gyermek együgyü szavában eldődi nagy
+vére kiált az virtus után való vágyakozásában! Az török holdat
+kévánja. Nyughass mast, fiam! Első vala néked <span class=
+"pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span> ez
+öszveakaszkodás az törökkel, részed ugyan lészen benne kapucánt
+tenned az nagy bestia orrára.</p>
+<p>Azzal fölkapta a fiucskát a dobról maga elé a nyeregbe. Miklós
+örömmel markolt a ló sörényébe és sikoltozni kezdett. A poros,
+lustos vitézek örvendve röhögtek jövendőbeli urukra. Az öreg vitéz
+elismeréssel sodorintott egyet bajszán s György bán felé vágván
+szemével, felkiáltott:</p>
+<p>– Aunye!</p>
+<p>– Ott, ott, apa! – kiáltott föl hirtelen Miklós, lemutatva
+vaskos kis ujjával a sikra.</p>
+<p>– Az török elhajtotta barminkat terelik erre az legények! Semmi
+az!</p>
+<p>Elől lovagolt a bán. Utánna egy szakasz válogatott vitéz, mind
+belső ember. Nyakig sáros lovaikon már megszáradt a tajték. Nehány
+fogoly törököt hajszolt mögöttük a többi; magas kopjáikon üveges
+szemü, nyitott száju török fejek, amelyekből alvadt vérrel rakott
+cafatok csüggtek alá. Vércsöpp hullott belőlük néha a tartó kézre.
+Egy fogoly fölsóhajtott, mire a mellette lovagló hónaljon rugta és
+süvegét lekapva, hangos nótára gyujtott:</p>
+<p>– Vitézek! mi lehet szebb dolog a végeknél?</p>
+<p>A nap gőgösen, jóllakottan hágott delelő pontjára.</p>
+<h3>II.</h3>
+<p>Magdaléna asszony ebédlőházában ült és a kandallóban lángoló
+hasábokat nézte. Fiacskái egy szegletben játszottak ócska
+kardokkal, paizzsal, nyillal, miegymással. Csaknem érintetlenül
+ment ki előle a kaszás lével készített kappan, meg a tehénhusos,
+mézes vöröskáposzta. Ha a vár káplánja nem eszik asztalánál,
+szégyenben marad az <span class="pagenum"><a name="Page_6" id=
+"Page_6">-6-</a></span> oszalyi vár szakácsmestere, mint eddig is
+annyiszor. Hiába, Magdaléna urnőnek nincs étvágya, az ura után
+vágyakozik, aki valahol a Kulpa mentén vadászik a zágrábi urakkal
+dúvadra.</p>
+<p>A káplán végigtörülte száját öklével és hátra dült a széken:
+vége a vacsorának.</p>
+<p>– Jól megtöltöztem, more hungarico, azzal kis tehénhússal!</p>
+<p>Magdaléna asszony elmosolyodott:</p>
+<p>– Ki erejit fogyatja, meg is kell növelje utóbb.</p>
+<p>– Urnőm, ne piritsd arcomra kisded ügyeközetömet!</p>
+<p>– Páter Gabrova, meddig juta atyaságod dolgában?</p>
+<p>– Nagyságod sohun nem látta, sohun nem hallotta az kifundáltam
+genealógiát.</p>
+<p>– Hallgatom imé!</p>
+<p>– Nagyságod vitézlő férje ura, György bán, nemdenem comes de
+Zrin, nimöt szomszéd rothadt nyelvin Graf von Serin? Mán mastan
+vagyon az leveles ládában levél, az franciscanusok superiorjának
+kezétől íratott anno 1517, kiben is amaz néhai való jó Zrinyi
+Miklós Slubythnak iratik, ki annyit tészen: Subich. Az nagyságos
+familia ősi nevezete imé: Subich! Mi légyen ez Subich? Nem egyéb,
+hanem az gens Sulpiciana nevezet lecsökkent formája.</p>
+<p>– Osztán igaz légyen ez, páter Gabrova?</p>
+<p>A páter vörös arcában neheztelően fordult a két vérrel futott
+szem urnője felé:</p>
+<p>– Az gens Sulpiciana nevezet annyi barbarus nemzet száján
+forogván, elferdült; mondák üdővel röviden Sulpiciana, majd
+Supiciana, majd penég Subiciana. Az gens Subiciana magyari nyelven
+annyit tészen: Subichok nemzetsége. Illő bizony, nagyságos
+urnőm…</p>
+<p>A páter megszakította szavát és szemmel a kis <span class=
+"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> Miklósra
+mutatott, aki a sarokban hagyta öccsét és vaskos kis lábait
+szétterpesztve a szenvedéllyel magyarázó pap előtt állt már jó
+ideje. Magdaléna asszony már emelkedett, hogy a gyereket
+visszatérítse játékaihoz, de a pap kérő-tiltón tartotta eléje kezét
+és a kis fiunak a nagy vörös ember heves mozdulataira irányuló
+kiváncsiságát igy magyarázta:</p>
+<p>– Ne vonsszuk el elmebéli táplálékát az ébredező virtustól.
+Illőbb néki dücső nemzetsége eredetit hallania, hogysem rozzant
+fegyverek között tenferegnie. Halljad, fiam! Eredeted visszaviszen
+Rómaságban amaz híres Sulpiciusok nemzetségében, kikből akkoron
+császár támada, Servius Sulpicius Galba…</p>
+<p>A páter tüzbe jövén, mindkét kezével magyarázott s az izgő-mozgó
+nagy emberen csodálkozó kis Miklós egy furcsa apró nevetést bökött
+ki gömbölyü szájacskáján.</p>
+<p>– Imé, miként nevet az vitézi indulat az oroszlánykölyökben,
+hallván eredésit hatalmas főoroszlányoktól. Nincs még vége, ecsém
+uram, az fényös eredetnek, föllyebb hághatunk még az viruló
+családfán. Az ragyogó pennáju Svetonius, régiségnek historicussa,
+följegyzé vala, hogy amaz Galba császár büszkeséggel hivalkodék
+származásán, ki az istenekig nyulik vala. Álla az császár
+tanácspalotájában vésővel irva az falon az gens Sulpiciana
+családfája, kinek törzsökén vala az ősanya neve: Pasiphaë, ki vala
+Helios és Perseis leánnya s az ősapáé, ki nem vala más, hanem
+Jupiter, az ű hütök szerént istenek és emberek közatyja.</p>
+<p>A páter egy széles ívü kézmozdulattal kapta a mázos kancsót és
+fenékig igyekezett üríteni, hatalmas kortyokban nyelvén az erős
+cirkvenicai vörös holudárt, nyilván a gens Sulpiciana egészségére.
+<span class="pagenum"><a name="Page_8" id=
+"Page_8">-8-</a></span></p>
+<p>Széchy Magdaléna arcán az öröm és nevetés kezdett játékos
+küzdelembe a fájdalommal.</p>
+<p>Gabrova aztán elvonult, a gyerekeket lefektette a vénasszony és
+Széchy Magdaléna egyedül ment ágyasházába. Oldozott ruhái úgy
+susogtak, mint a mesében; halkan ingó árnyéka hosszan nyulva a
+földön, fölkapaszkodott a falra is. Roppant az almáriom s szú
+percegett a ládában. Az ágyasztalkán gőzkörben pislogott a
+gyertya…</p>
+<p>Oszaly urnője sokáig feküdt mozdulatlanul hanyatt vörössel
+tündöklő kék kamuka superlátos nyoszolyájában a lágy dunna alatt és
+hazagondolt Alsó-Lindvára s azokra a napokra, amikor György még
+mint a Bánffy leány jegyese udvarolt körülötte, akit aztán cserben
+is hagyott őérette. György tüzes vére akkor csak őérette kavargott
+s most ki tudja, kinek a várában alszik ittasan egész napi
+dúvad-hajszolás után. A korán nagy méltóság, nagy gond terhétől
+roskadó asszonyka szeméből kicsordult egy könnycsepp. A szomszéd
+szobában fölsírt Péterke. Magdaléna fölült ágyában és figyelt.
+Semmi, a gyerek ujra elaludt. Úgy ült még ott sokáig, mig egyszer
+csak imára kulcsolódott a keze s remegő ajka megszólalt félhangosan
+a nagy csendben:</p>
+<p>– Mi atyánk, ki vagy mennyekben…</p>
+<p>S az ámennél halk sirás csöndes esőjét permetezve borult le
+párnájára Széchy Tamás főhopmester uram férjezett leánya.</p>
+<h3>III.</h3>
+<p>Haragosan emelkedett a nap a szelid Mura habjain tulról. Főuri
+büszkeséggel siklottak el a fallal kerített városka házain sugarai,
+de fénnyel borították el Csáktornya várának főkapuját s a fölötte
+emelkedő nagy kőbástyatornyot, mögötte <span class=
+"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> a négy
+contignatiós főépületet s a belőle északnak, délnek nyuló két
+szárnyat, mögöttük a tágas várpiacot, hogy a nyugati falon túl a
+kis Ternova vizét megcsillantva, a rajta túl elterülő szántóföldek
+sárgán hullámzó vetésein pihenjenek meg. Az északnak Szent-Ilonáig
+vonuló, gondosan ápolt vadaskertek őzikéi kiváncsian néztek szembe
+a párás ködben uszó hajnali nappal. Dél felé, a szilaj Dráváig
+sürüllő erdőben most vakkant föl álmából az ordas és furta magát
+bozótjaiba a vetésekből jóllakottan hazacsörtető vadkan.</p>
+<p>Csáktornya uj ura, György bán, az örökhagyónak édes öccse, alig
+vette birtokába Muraköz kulcsát, kiszórta lelkéből az ország
+dolgaiba kóstolt protestáns bátyjának emlékét és szélnek kergette
+Csáktornyáról a protestáns papokat a türelem Urának 1626-ik
+esztendejében. S még ez évben a neofita tulzó, heveskedő buzgalmát
+kiszorította szivéből a királyának tetszeni vágyás, magyar módra
+oktalanul való vitézkedés, erejének, hatalmának szükségtelen
+fitogtatása, merthogy a király hivta. Nem lett volna köteles vele,
+de a magyar csak azt teszi szivesen, amivel nem köteles. A lobbanó
+vérü, nagyerejü György bán Croatia országos dolgait sutba vágta
+tehát, s most sietve övezi derekára a vár hosszu palotájának
+fegyvertárában rubintos markolatu perzsa szablyáját. Magdaléna
+asszony bánatos ívbe huzódó ajakkal illeszti a távozó kalpagjának
+gyémántos forgójába a vitézi sólyomszárnyat.</p>
+<p>– Tudja kegyelmed, édes uram, mit tart az török példaszó?</p>
+<p>György bán szeme az asszony felé villan.</p>
+<p>– Azt, édes uram, de nem indul fel ellenem, ugy-é? Hát azt,
+hogy…</p>
+<p>György bán szablyája kettőt koppant a kockaköveken: ott állt
+egészen Magdaléna előtt és mélyen a szemébe nézett az ijedős
+asszonynak. Magdaléna <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span> a sötét tűzzel örvénylő szem mélyén olyat
+látott, ami szavát szegte; megértette s most először életében, hogy
+hiában beszélne ő, hiában akarna György bán mást, tenni csak így
+tudna. Megértette, hogy ezt a vért csak egy vonzza: a véglet, egy
+vezérli: a végzet. Megcsókolta a tüzelő homlokot és engedte utjára
+a vesztébe rohanót.</p>
+<p>A vár tágas piacán ott szorongott az ezer lovas, kikkel felséges
+urát volt megsegítendő Zrinyi György a protestánsok ellen
+Wallenstein oldalán. A karabinok vállra vetve; a kopják zászlócskái
+serényen lobogtak a reggeli szellőben; a kardok csörömpölve
+táncoltak a vitézek combján. A bán lovára szállt, ráncolt
+szemöldökkel tekintett végig csapatán, aztán megszólalt:</p>
+<p>– Jó napot, vitézek! Az mi kegyelmes fejedelmünk, hogy
+szolgálatjára légyünk, mezőbe szólíta bennünket az eretnek
+evangelicusok megrontására. Utunk az impériumban lészen dánus
+ellen. Ki-ki maga ügyeközeti szerént úgy forgolódjék hadban, hogy
+baja ne gyüljék vélem, de nékem is nem főgenerál Válenstán-nal!</p>
+<p>A kaput kitárták, a felvonó-hid lecsörömpölt s a vitézek
+kiáltozva, nevetgélve robogtak uruk után.</p>
+<p>A horvátok fiatal bánja, akit erre a hivatalra nem annyira
+személyes kiválósága, mint inkább királyának az ügyes vadászhoz,
+elismerést szomjazó alattvalóhoz, tüzes katholikushoz való
+hajlandósága emelt, utjában megállapodott Bécsben. Nem volt
+okvetlenül szükséges itt megállapodnia, de ürügyül vetvén, hogy nem
+lehet el egy pár uj karvas és uj strucctollas sisak nélkül, egy
+szép napon berobogott vitézeivel a délkeleti kapun, ahonnan egy
+széles főut az alig ezer lépésre emelkedő császári palota kapujának
+vezet, amely fölött fehér márványon rikítóan csillogott a nem régen
+aranyozott kétfejü sas. <span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
+"Page_11">-11-</a></span></p>
+<p>György bán felnézett a büszke címerre és keserü lé futott össze
+szájában, maga se tudta, miért.</p>
+<p>– Éretted veszek, ha pusztulok; még egyszer látnom
+kévántalak!</p>
+<p>Katonáit egy hadnagyára bizván, valahol a Sziget-külvárosban
+rendelt nekik szállást, maga pedig bekocogott az Aranyos Szarvasba,
+amelytől pár lépés a dunai kapu.</p>
+<p>Mig szolgája csizmáját huzta le lábáról, hogy puha szattyán
+papucsba bujtassa, elgondolkozott azon az időn, amikor még együtt
+ülte meg Miklós bátyjával az evangelica hit százados ünnepét… Két
+évre rá katholikussá lett, Pázmány térítette vissza az egyedül
+üdvözítő egyházba.</p>
+<p>– Ő az én lelkemnek tudós sáfárja. Légyen, ha pusztulok, árváim
+gondviselő atyja s ne vesse ki elméjéből méztermő, gőböly-hizlaló
+Muraközömet is… Hé, Vuk, nyissad fel az sraiptist!</p>
+<p>György bán oda ült az asztal mellé, az iró láda elé, amelyből
+penna, kalamáris, papiros került keze alá, és levelet irt nemes
+Magyarország primásának, esztergami érseknek, néki bizodalmas ura
+atyjának, hogy árva fiait könyörületes pártfogásába, minnyájunk
+édes hazájának, sőt Styriának oltalmára, megmaradására szolgáló,
+elhagyott Muraközét figyelmébe és gondviselésébe ajánlja.</p>
+<p>Másnap lóra ültek és komor ügetéssel, kevés pihenővel igyekeztek
+Wallenstein tábora felé Siléziába.</p>
+<p>A rövidre nyirt haju főgenerális széles homlokán magasra
+huzódott a szeszélyes ívü, hosszu szemöldök, mikor a tüzes magyar
+elébe járult.</p>
+<p>– Nem kedvelem e hebehurgya, verekedő vérü magyar grófocskákat,
+– szólt hátra halkan vicéjének a hadvezér.</p>
+<p>A német szót nem értő, suttogást utáló György bán bizalmatlanul
+nézett Wallensteinre. <span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
+"Page_12">-12-</a></span></p>
+<p>– Nem grófocska, maga a horvát bán, – sugta előre hajolva a
+vicegenerális.</p>
+<p>– Á! – szólt csodálkozást tettetve Wallenstein, aki nagyon jól
+tudta, ki áll előtte, – tehát nem grófocska, de királyocska!</p>
+<p>És gyülölet támadt a hiú, kegyetlen lélekben György bán iránt,
+mert ekkor már nagyravágyó álmok kavarogtak benne korlátlan
+hatalomról, önálló fejedelemségről, amelyet majd ésszel és erővel
+fog magának kiszakítani a német birodalom testéből.</p>
+<p>A bán lecsappant hévvel, de csak annál nagyobb önérzettel
+foglalta el helyét lovasaival Ferdinánd legnagyobb hadvezérének
+táborában. Ejh, ha egyszer kihuzhatja kardját, minden baj elmulik!
+De kard-ki-kard-ra nem igen került a sor, mert Wallenstein csak
+menetelt, menetelt Mansfeld után s minden figyelme arra irányult,
+hogy Mansfeld ne egyesülhessen a szövetséges Bethlen Gáborral.
+György bánban forrt a méreg s az ereiben fölhasználatlanul dübörgő
+harci kedv: rajtuk ütni, megütközni!</p>
+<p>– Illustrissime domine comes, Herr Graf, mein Herr, a mi
+előrehaladott saeculumunkban többet ad a vezér az észre, mint a
+bivalyi nyers erőre. A hadakozásban elsőbb a methodus, aztán jön
+csak a bunkó, – világosította fel kegyes mosolylyal Wallenstein a
+türelmetlenkedő bánt.</p>
+<p>– Excellentissime domine generalissime, nincsen szájam ize
+szerént az papirosbul való hadakozás, – vágott vissza György
+bán.</p>
+<p>– Tölpel! – sóhajtott fel Wallenstein.</p>
+<p>És tovább menetelt. Mansfeldet elvágta ugyan szövetségeseitől,
+de Bethlen Gábornak sikerült egyesülnie a budai basával s most
+szemben állott Palánka alatt a császáriakkal.</p>
+<p>Azt mondja reggel, kardját fölövezve, a bán <span class=
+"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> Forgách
+Miklósnak, kivel egy sátorban hált az éjjel:</p>
+<p>– Ez vassal ma török fejeket vagdosok!</p>
+<p>De az ütközet megint elmaradt. Zrinyi György lobogó vére nem
+nyughatott s pár vitézével portyázni indult… Vágtatva haladnak el
+egy berek mellett, de valami szokatlan zajra meredek ívben
+kanyarodnak vissza. Egy diszes kaftányu török ugrat ki talán husz
+lovassal a sürüből.</p>
+<p>– Vágd, rajta, vágd! – ordítja Zrinyi s a lobogó kaftány után
+zúdul. Eléri, közel férkőzik, elhagyja. Kardját most megforgatja a
+magasban s hátra suhintva, visszájára csapja el a török fejét. A
+csonka törzs magasra szökkenő vérrel önti el a fehér lovat, aranyos
+kápát, bársony nyerget, aztán lefordul a fübe.</p>
+<p>Zrinyi kopjavasra szúrja a fejet s visszaszáguldva, a tábor
+piacán főembereivel társalgó Wallenstein lába elé gurítja e
+szavakkal:</p>
+<p>– Ihon, ígyen köll megharcolni császár ű fölsége ellenségivel,
+ígyen győzödelmet szerezni!</p>
+<p>Wallenstein egy percre meghökkent a tolmácsolt kifakadáson,
+aztán bajuszát beharapva így szólt:</p>
+<p>– Láttam én már felesebb számmal is levágott fejet!</p>
+<p>– Látni láthattál, vágni sohse vágtál! – szólt György bán,
+megfordult s tajtékos lován nagy lassan elléptetett.</p>
+<p>Wallenstein bosszuja nem sokáig késett, a véres száju horvát
+kutyát a Vágvonal őrzésére rendelte, hadd pusztítsa el ott a
+galgóci táborban dúló pestis: Zrinyi György feketére dagadt
+hónaljjal, ágyékkal, lázasan érkezett meg párnás lektikájában
+Pázmány pozsonyi palotájába, ahol is karácsony hetében elhalt.</p>
+<p>«Két szép fiacskája maradott, Miklós és Péter, kikből neveljen
+az Isten jó urakat.»</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
+"Page_14">-14-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ELSŐ RÉSZ.</h2>
+</div>
+<h3>I.</h3>
+<p>Messziről elébük zúgott az ünneplő Gréc zaja. A Zrinyi fiúk és
+gyámjaik igyekeztek a főúri csemeték e nagyhírű iskolázó helyére. A
+nagy landkocsiban ült a két fiú meg Sennyei István győri püspök és
+Mikulich Tamás, királyi personalis. A kocsi mellett lovagolt
+Trautmansdorff Zsigmond, gréci főkapitány, a horvátországi végek
+generálissa és Batthyányi Ferenc, a kanizsai végek vicegenerálissa.
+Trautmansdorff arcán diadalmas, gonosz mosoly jelent meg néha,
+amint egyszer-egyszer nagyobb hullámban verte feléjük a szél a
+harangok szavát.</p>
+<p>– Ma van az fordulója, öcsém uraimék, – szólt be a kocsi ablakán
+a kis fiúkhoz, – hogy az utolsó eretnek evangelicus kihúzta lábát
+Gréc városábul.</p>
+<p>– Laudetur Dominus clementissimus! – bólintotta rá Sennyei.</p>
+<p>– Hatvan esztendőknek előtte – folytatta a gréci főkapitány –
+egyetlenben egy catholica hütöt követő burger ült vala az váras
+tanácsában <span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
+"Page_15">-15-</a></span> és Jézus társaságának atyái új és
+üsméretlen szerzetnek neveztettek vala.</p>
+<p>– Hírlik, – vette fel a szót a személynök úr, – Norinbergában
+egész kis colonia támada az Grécből elfutamodott lutherana
+confessiót valló beste poroszló ebekből.</p>
+<p>– És az Úr kegyelmének 1630-ik esztendejében, az mái áldott
+napon, – folytatta Trautmansdorff – csak catholicus fülekben ver
+echót az örvendező harangok szava. Hallja kegyelmetek, öcsém
+uraimék, az ki vékonyan csönget, Szent András kolostoráé az folyón
+innen, az ki rekedtesen szól, Mária mennybemenetelének templomáé az
+tulsó hídfőrül, az komolyan kongató, Szent Egyed templomáé az váras
+legtúlsó végirül!</p>
+<p>A főkapitány széles karimájú, tollas, nagy fekete kalapja hátra
+csúszott fején a nagy magyarázgatásban, kocsi ablakához
+hajuldozásban. Batthányi Ferenc hol fütyörészve nézett előre a sok
+tornyú város csillogó keresztjeire s az egyik végéről felnyúló
+hatalmas sziklahegyen komoran megülő várra, hol lova nyakát
+veregetve beszélt a türelmetlen állatnak. Nem szerette, ha vitézből
+paposan árad a szó.</p>
+<p>Péter a csizmája szárát vésegette körmével mogorván; Miklós édes
+anyjára gondolt s a Boldogságos Szűzre, akiknek alakja
+össze-összevegyült elmerülő lelkében.</p>
+<p>A hosszú, magas, hajlott vállú Vitális atya, a jezsuiták
+nagyhírű intézetének igazgatója, kegyesen fogadta az új magyar
+convictorokat.</p>
+<p>– Vagyon mán itt hazátokbéli, fiaim az Úrban, egy Frangyepán,
+egy Keglevich, egy gersei Pethő, két Ráttkay s még többen, s az
+haereditaria provinciákbul több főnemes familia ifjú sarjadéki.
+Isten hozott benneteket!</p>
+<p>Azzal átadta a gyerekeket egy felügyelő atyának, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> aki
+megmutatta nekik helyeiket a tanuló-teremben, az előadó-teremben,
+ágyaikat a dormitoriumban és mosdótáljaikat a dormitorium hosszú
+folyosóján.</p>
+<p>Péter igen fintorgatta az orrát a tisztelendő atyák komor
+egyszerűségű házában a csáktornyai vár zászlókkal, handzsárokkal,
+puskákkal, agganccsal, agyaras vaddisznó-fejjel, írott képekkel
+díszes folyosói, szőnyegekkel borított termei, freskókkal ékes
+hímes boltjai, tágas gőzfürdője, a szem sugarát messzevivő öreg
+bástyái után. Miklós csak nézett és dagadt a szíve, maga se tudta,
+miért. A messziről elébe köszöntő harangok szava, a hálaadó
+körmenet, amellyel a tanácsház terén találkoztak, a fényes
+dalmaticákba, ragyogó albákba öltözött papok sora, a nyomukban
+feketén vonuló jezsuiták hada, Gréc püspöke aranyszövésű
+pluviáléban drágakövektől csillogó fövegével, nehéz arany
+pásztorbotjával, a gyermek Jézust karján tartó Szűz arannyal szőtt
+kék palástos szobra, amint a hordozók lépteitől méltóságosan ingott
+a tömeg feje fölött, az atyák szigorú nyájassága, a komor falak, az
+idegen hangon búgó zsolozsmák, – rajongásig hevítették lelkében a
+megilletődést, amelyet édes anyjának búcsúcsókja keltett benne.</p>
+<p>Aznap este a dormitorium csendjében Péter haragosan rugdosta
+derekalját. A szomszéd ágyban Miklós félhangon imádkozott, míg
+lelkében ködös távolból harci zaj zúgása, könyvlap-fordulás
+susogása hallatszott.</p>
+<p>– Minémű mozgás, seppegés vagyon ottan? – hangzott föl hirtelen
+a teremben háló atya szava.</p>
+<p>Péter morogva zökkent másik oldalára és elcsendesedett; Miklós
+összeszorított ajakkal bámult a fényes karikákat táncoltató sötétbe
+még sokáig. <span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
+"Page_17">-17-</a></span></p>
+<h3>II.</h3>
+<p>Miklós szinte észrevétlenül siklott bele a munkás, tanuló
+életbe; Péter is beletörődött valahogy. Az atyák szűkszavú
+utasításai, szemmel kormányzó, nyájas szavakba burkolt rideg
+szigorúsága előbb-utóbb minden gyermeken győzedelmeskedett.</p>
+<p>A nagy tanuló-teremben egymás mellett ültek a gyerekek. A
+legtöbb egy füzetet tartott maga előtt; egy részén tenyerét
+nyugtatva, a másikba koronként bele-belepislantva, idegen szavakat
+magolt: meredő szemmel nézett maga elé és ajka hangtalanul járt. Ez
+latint, a másik németet vagy olaszt, a harmadik franciát, a
+negyedik spanyolt biflázott. Az a csoport nyelvtani szabályokat és
+mintapéldákat tanult könyv nélkül; egy másik latin auctorok szebb
+helyeit emlézte. Nagy szótárak levelei komolyan recsegtek,
+susogtak; tanulásban agyonnyúzott könyvek repedeztek; súrlódott a
+papiros, percegett a penna. A felügyelő páter fülében, amint
+körülsétált a teremben, egymásután hangzott vissza a sok sylva,
+sylvae, lac, lactis… die Holz, nein nein, das Holz… la pobreza,
+encierro… il pappa, io sono… le soldat, la fortification… Cato
+mirari se aiebat… arma vi-rumque ca-no Tro-jae qui-primus ab-oris…
+hogy amint odább megy, csakhamar elvegyüljön az általános
+suttogásban.</p>
+<p>Miklós egyet nyújtózott az asztal alá és hátradült székén:
+mindennel elkészült. De újra az asztalhoz hajolt, beleütötte a
+penna orrát a kalamárisba és elgondolkozott. Egy idő múlva fölírta
+az ív élére: Ne bántsd a magyart! közvetlenül alája: Zora puce bice
+dana!, lejjebb: It ürer, kerván gecser!, aztán az egészet aláhúzta.
+Ezeken a nyelveken beszélt Grécbe jövetele előtt. S most már
+büszkébben írt tovább: Nulla dies sine linea! – <span class=
+"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> Wer wagt,
+gewinnt! – Assai ben balla a chi la fortuna suona! – Un rey es Dios
+en la tierra. Végül az ív jobb sarkába odakanyarította: Nicolaus
+Comes a Zrin. Aztán fölkelt, jelentette a páternek, hogy elkészült,
+azonkívül ezt csinálta és átnyújtotta neki a szépen
+kikalligrafiázott ívet.</p>
+<p>A páter nézte, nézte, elmosolyodott, elkomolyodott.</p>
+<p>– Sok nyelven beszélsz, gyermekem, – mondta Miklósnak latinul, –
+szívem örül rajta, de mondásaid közül csak a latin és a spanyol
+tartalmát vésd szívedbe, a többit szórd ki belőle.</p>
+<p>Péter fürkészve pislogott bátyja felé, mi dolga lehet a
+páterrel. De meggondolta és örült neki, legalább nem figyel ide a
+páter. Kihúzta a fiókját s ma délelőtt legalább századszor
+megforgatta azt a török tőrt, amelyet az universitás egyik
+hallgatójától kapott cserébe egy hazulról hozott szép tiszta, kerek
+betűs latin könyvért, amit valahol Amstelodamumban nyomtak.</p>
+<p>Csöngettek. Szünet. A gyerekek kimentek az udvarra. Péter
+oda-ódalgott bátyjához.</p>
+<p>– Niki, mi dógod vót azzal csókával?</p>
+<p>– Bémutatám néki az idegen nyelvekben tött előrehaladásomat!</p>
+<p>– Hát osztán kufár kévánkozol lenned, avvagy királ, hogy annyi
+idegen idiómákban töröd az nyelved? Tanulok én is hun itt, hun ott
+egy-egy csöppet, de az te fejed ollyan, valamint az alaputréta
+nevezetű spanyor csuda az fazékban az sok gőzös tudomántul.</p>
+<p>– Akarád mondanod: olla podrida, – jegyezte meg Miklós.</p>
+<p>Péter ránézett és elnevette magát:</p>
+<p>– Jüvel, no, nyilazni egyet!</p>
+<p>– Azt mán igen.</p>
+<p>S a két testvér vidáman sietett a játéktér felé. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span></p>
+<h3>III.</h3>
+<p>Harangzúgásban, zászlólebegésben úszott Gréc és Trautmansdorff
+serényen lövette az örömet a vár ágyúiból, dördülő visszhangot
+keltve velük a környező hegyekben, a lengyel királyfi, Károly
+Ferdinánd boroszlai püspök legmagasabb látogatásának tiszteletére.
+A papság, a város előkelői és a tanács messze kimentek a falakon
+túl a vendég fogadására; a jezsuiták nagy aulájában pedig már napok
+óta folyt a kopácsolás, szögezés, festés, ragasztás. S míg itt a
+szinpad készült, a nagy négyszögű épületek különféle sarkaiban
+szorgalmasan tanulták szerepeiket vagy próbálgatták a hazulról
+utánuk küldött díszruhákat, kardot, sisakot a fiúk. Mindenki
+sietett, nyüzsgött az egész ház, csak Vitális páter járt-kelt,
+kukkantott be mindenhova, fogott meg minden szebb ruhadarabot,
+érintett meg minden díszletet szokott kísérteties mozdulataival,
+síri nyugalommal.</p>
+<p>Már a kapunál fésült, fodorított hajú szolgálatkész fiúcskák
+fogadták a vendégeket, akiket latin bókkal köszöntve a lépcsőig
+kisértek, ahol az universitás hallgatói vették át őket s kisértek
+egyenesen az aulába. A lobogókkal, templomi zászlókkal, címerekkel,
+dísznövénnyel, szőnyegekkel, cserlevél-füzérrel diszített
+nagyteremben aztán kiki rangjához mérten foglalt helyet az első
+négy sor piros bársony karszékeiben, vagy az utánuk sorakozó
+párnás, párnátlan székeken, hosszú lócákon. Az első sor középső
+karszéke előtt egy igen szép ázsiai szőnyeg, rajta karcsú, aranyos
+asztalka, az asztalkán feszület, kristály-palackban víz és
+kristálypohár. Itt foglalt helyet a vendég, akit az összegyült
+közönség néma fölállással üdvözölt, míg a függöny mögül eléharsant
+a fiúk kórusának latin köszöntő éneke. A lengyel királyfi láthatóan
+<span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
+"Page_20">-20-</a></span> meg volt hatva, kegyesen hajlongott
+jobbra-balra, az éneket állva hallgatta végig, a mellén lógó arany
+kereszt vastag láncát zavartan húzogatva hímzett fehér keztyűs
+kezével, amelyen ragyogón csillant meg a püspöki gyűrű. Az ének
+elhallgatott, a boroszlai püspök leült.</p>
+<p>Pillanatnyi csend. Az égszínkék, arany papircsillagokkal
+teleragasztott függöny lassan vonul kétfelé s a háttér vásznán
+megjelenik az ókori Athén rekonstruált képe, amelyre főleg egy fal
+mögül fölnyúló óriás méretű Pallas Athéné szoborról lehet
+ráismerni, mert a vászon felső bal sarkában a kétfejű sas, jobb
+sarkában a kereszt tünik a néző szemébe.</p>
+<p>Vitális atya nyugodt pislogással néz körül s a színen megjelenik
+drága prémes mentében, forgósan, kardosan a kis Zrinyi Miklós.
+Térdet hajt a püspök felé, kiegyenesedik és szavalni kezd:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Méltóságos pispek, pispekek
+elseje,<br /></span> <span class="i0">S ti, nemes iffiak, ország
+reménsége,<br /></span> <span class="i0">Mái komédiánk nagy Kódrus
+királrul<br /></span> <span class="i0">Példát adand néktek vitézi
+halálrul.<br /></span> <span class="i0">Jüve az dóroknak röttenetös
+hada,<br /></span> <span class="i0">De jó Kódrus királ ellenek
+támada;<br /></span> <span class="i0">Hazáért nem száná élete
+fogyását,<br /></span> <span class="i0">Mert kéváná inkább annak
+maradását,<br /></span> <span class="i0">Hogysem ű nyomorult élte
+fönntartását,<br /></span> <span class="i0">Igyen kimutatván, nem
+elfajzott fattya,<br /></span> <span class="i0">Athénás várasnak
+hanem igaz fia…<br /></span></div>
+</div>
+<p>Így szavalt még sokáig Miklós s keményen, horvátosan pattogva
+jött a szó ajkán. Amikor bevégezte, újra térdet hajtott a püspök
+felé és kihátrált a szinfalak mögé.</p>
+<p>A püspök úr kegyesen intett utána:</p>
+<p>– Bene, puer! <span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
+"Page_21">-21-</a></span></p>
+<p>A függöny összelebbent és pár perc múlva széthúzódó szárnyai
+mögött megjelent Kódrus király császári generálisnak öltözve,
+fényes páncélban s búcsút vett családjától, hazájától, isteneitől s
+hosszú negyedórákon át ontotta a vallásos életre, a király iránt
+tartozó hódoló engedelmességre vonatkozó intelmeit, amelyeknek
+szebb helyei élénk helyeslést váltottak ki a hallgatóság lelkéből.
+Azután jöttek a harci jelenetek, amelyek folyamán Kódrus király
+szabályos vitőr-vívás közben nem szünt meg az ügyetlenebb
+ellenfélt, az árulókat, Isten ellen hadakozókat mocskolni hosszú
+tirádákban, vagy, míg a szinfalak mögött kis diákok kardokat
+csattogtattak és doboltak, a színen egyedül, kivont karddal az
+önfeláldozást magasztalni, bőven ontva a klasszikus világ
+ismeretére valló hősi példákat. S közben fölvonult a szinpadra a
+tizenhetedik század csizmás, cipellős, tollas, szalagos, csipkés,
+páncélos katonai és polgári pompája, királyhűsége,
+protestáns-gyűlölete, vallási vitatkozásai és vakbuzgósága. A
+legnagyobb hatást természetesen az utolsó jelenet keltette,
+amelyben a dórok királya és Kódrus vívják halálos bajviadalukat
+szóval és karddal, mert lehetetlen volt a dór királyban Gusztáv
+Adolfra nem ismerni és Kódrusban Pappenheimra, aminthogy az athéni
+király már első szavától kezdve veszedelmesen hasonlított a kiváló
+katholikus hadvezérhez, aki ebben az évben halt hősi halált a
+lützeni csatában, amelynek folyamán a győztes Gusztáv Adolf is
+halálát lelte. A harci kedv s a gyűlölet lelkesedése pirította az
+arcokat a jeleneten végig. Mikor aztán a dór király elesik Kódrus
+csapásai alatt s haldokolva megbánja bűneit, eretnekségét és azt,
+hogy Athén ellen fegyvert fogott, viharosan zúg föl az éljen, az
+átok s tombol a terem.</p>
+<p>De csönd! Kódrus megszólal. Az ő sebe is halálos, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> de vidáman
+fog lelke kirepülni porhüvelyéből, mert igaz ügyért harcolt. Gyönge
+hangon említi még egypárszor a vallást s a királyt és meghal.</p>
+<p>S míg lázasan tombol az eddig visszafojtott s most hangos
+beszédben, tapsban, kiáltozásban felszabaduló lelkes izgatottság, a
+püspök úr pár szíves szót vált az alacsony, vékony, beesett arcú
+jezsuita páterrel, aki oly ügyes latin versekben alkalmazta
+Pappenheimra Codrus mondáját.</p>
+<p>Miklós, mint szereplő, szép rózsafűzért kapott a püspöktől
+ajándékba s nagyon örült neki; csak Péter morgolódott:</p>
+<p>– Szégyenség! Úgy forgatá az Kódrust kiábrázoló nímöt dióverő
+pózna az kocperdjit, valamint az talián alakos majma az fakalánt!
+De az csőre bé nem álla, akár egy eb aggnéé!</p>
+<h3>IV.</h3>
+<p>Tavaszi nap enyhe melege ömlött a nagyszombati prímási
+rezidencia nagy kertjére, amelynek gyümölcsfái között Pázmány Péter
+könyökig fölgyűrkőzve forgolódott kezében egy oltókéssel. Rendesen
+komor, kúpos ívbe hajló vastag szemöldöke most csöndeshajlású
+vonalba símult szét, kis kecskeszakálla az örömtől remegett: a
+Törökországból hozatott őszi barack csemete-ágait oltotta kertje
+fiatal törzseibe. Előre repesett a szíve, ha arra az időre gondolt,
+amikor az oltások piros arcú, bársonyos bőrű gyümölcsöket fognak
+teremni.</p>
+<p>A kert főútján hirtelen föltünt a siheder Zrinyi Miklós, aki
+nemrég fejezte be a kétéves rhétori tanfolyamot hatalmas gyámja
+közvetlen fölügyelete alatt s most olasz földre készül.
+Búcsú-találkozásra rendelte ide a bíboros. Miklós mögött
+kövérségétől döcögve lépked a kis vidám Senkviczy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> Mátyás,
+esztergomi kanonok, akit Pázmány a fiatal gróf mentorául szemelt ki
+az olaszföldi útra.</p>
+<p>– Jöszte, Miklós, addsza hamar amaz háncsot onnan az fa töviből!
+– kiáltott az érkező elé Pázmány.</p>
+<p>– Laudetur! – lihegte odaérve Senkviczy.</p>
+<p>Pázmány gondosan, pontosan bekötözte az utolsó oltást,
+megsímogatta egy ujjal a fiatal ág finom kérgét, aztán
+megfordult:</p>
+<p>– In aeternum, domine canonice! Kegyelmed csak tekéntsen környül
+az kertben, Miklóssal vagyon egy kicsinyég beszédem.</p>
+<p>Senkviczy hamisan pislogott nevető fekete szemével, meghajolt és
+elment.</p>
+<p>Pázmány a fiú vállára tette kezét:</p>
+<p>– Telepödjünk ez mogyorófa-lugasban! Nincsen illyen minden
+burger kertjiben. Hát, öcsém, mind az te magános javadra, mind az
+közönséges jóra nézve kévántatik peregrinatiód idegen országokban.
+Deáki esztendeid itten érik végeket. Valamit tudtam, megtettem.
+Ügyeköztem, hogy ollyaktól neveltessél tudománban, jó erkölcsökben,
+ollyakkal nyájaskodjál, kik meg ne oltsák az jó szikrát, kit édes
+szüléid oktatása szüvedben helyhezett, mert, valamely szükséges az
+téj kisdedkorunkban, oly szükséges az jó nevelés: mert ha anyánk
+mellyéből szopjuk az tejet, mellyel nevekedik gyengeségünk: az
+gyermekségből erednek azok az erkölcsök, mellyekkel tündöklik, vagy
+romlik öreg emberi állapatunk. Maradjon ez ebben. Derék fivá
+serdültél, nem panaszolkodom.</p>
+<p>Pázmány nyájas arca elkomorodott, hosszan nézett elgondolkozva a
+fiú szemébe, majd hirtelen megszólalt:</p>
+<p>– Vehetted eszedben, hallván gyakorta az palatinus urammal s más
+főemberekkel való beszélgetésimet, hogy nem kévánom az erdélyi
+fejedelem <span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
+"Page_24">-24-</a></span> romlását, hanem megmaradását, noha
+eretnek evangelicus. Kinek oka ez: Utolsó romlott állapatra jutott
+nemzetünk három részre szakada, egy az királ birtoka alatt vagyon,
+más az töröké alatt, az harmad rész Erdély. Mind az három erőtelen
+és fogyatkozott, merthogy külömb-külömb vallásokban gyönyörködik.
+Valami tudománom, készségem, buzgólkodásom vagyon ez világi
+ügyes-bajos életben, az catholica vallás és ereje szakadt nemzetem
+fölemelésére használom és használandom, míg életemet le nem
+kölletik tennem. Elsőben is, fontba vetve állapatunkat, szükséges
+és el nem mulatható, hogy mindeneknek előtte az királ birtoka alatt
+lakozók légyenek eggyek az catholica vallásban. Catholicus királ,
+catholica nemzet könnyűformán erőt vehetnek az törökön. De ekkor
+légy igazán vigyázásban, magyar! Mert az hadi szerencse császár
+felé fordulásának üdején azt mondhatná az Habsburgok familiája:
+«Te, magyari nemzet, megszabadétánk az török járomtól, jöszte az
+nímöt hámba!» Ez szavakat hallván, feltámad, bizonnyal tudom,
+Erdély császár ellenében. Ihon, ez okon ne romoljék Erdély, az
+magyar szabadság utolsó kűbástyája. Színes barátság az nímöté,
+esszel forgódjunk köztek.</p>
+<p>Miklós szívében felzendülve zúgott minden nemesebb érzés. Ez a
+nagy ember legbensőbb gondolatait adja át neki, mint egy csemetét,
+hogy növelje nagyra!</p>
+<p>Az érsek Miklós kezére helyezte kezét:</p>
+<p>– Testámentomom nékem ez, fiam! – tette hozzá csaknem ridegen. –
+De vagyon öröm is egy-egy csöppel az üröm poharában.</p>
+<p>Kiléptek a lugasból és Pázmány vidáman nézett szét gondosan
+ápolt, hatalmas kertjében a zöld táblákon, sárga kavicsos
+útakon.</p>
+<p>– Tudod-é, öcsém, mely módon, mely fortéllyal <span class=
+"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> nevel az
+jó kertész nagy diót, koraérő szőlőt, papiroshajú mondolát és diót,
+mag nélkül szűkölködő barackot? Nézzünk az canonicus uram után.</p>
+<p>Pázmány, Miklós vállán nyugtatva karját, vitte körül a kertben,
+közben élénken, kedvesen magyarázott:</p>
+<p>– Ez öt fa itten meggy-cseresnye. Spanyor meggybe ojtánk szász
+cseresnyét. Ha eszed, gyöngén savanyó meggynek véled, ám szájadban
+maradó íze utóbb cseresnyére mutat. Amott virul az körtvélbe ojtott
+renglót; formája, illata körtvél, héjja s húsa renglót. Vagyon
+almám, ki bévül répa… Ihon Senkviczy uram!</p>
+<p>– Ez osztán kert! – bólogatott a sétájából visszatért kanonok. –
+Úgy arányzom, nincsen párja Magyarországban.</p>
+<p>– Nem is szabad, hogy légyen! – jegyezte meg szelíd
+határozottsággal Pázmány. – Hát, fiam, Jézus s az ű szűz anyja
+vezérljenek utadban.</p>
+<p>Azzal mellére vonta Miklóst és gyöngéden símogatta egy ideig a
+hosszu, göndör fürtöket. Zrinyi féltérdre ereszkedett s a bíboros,
+az ifjú fejére téve mindkét kezét, halkan imádkozott. Miklós nagy
+tisztelettel csókolta meg az áldó kezet. Senkviczy is kezet csókolt
+az érseknek.</p>
+<p>Megindultak.</p>
+<p>Pázmány nézte, nézte a távozókat s mikor rajtakapta magát, hogy
+egy könnycsepp futott le bajuszába, erőt vett magán és utánuk
+kiáltott:</p>
+<p>– Miklós fiam, visszajüveteled korán el ne mulassad az kértem
+barack-fiatalokat ide küldened, mert mégis csak legjobbak az
+muraköziek. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span></p>
+<h3>V.</h3>
+<p>Alig értesült Ferdinánd, aki György bánt igen szerette volt
+türelmetlen vallásossága miatt, Pázmány szándékáról, hogy Miklóst
+olasz földre küldi, rögtön írt Sennyeinek és Mikulichnak, hogy a
+kellő útravaló iránt rendelkezzenek s hogy az uradalmi tisztek
+mindenben az érsek utasításait kövessék. Pázmánynak is írt és
+élénken érdeklődött az indulás ideje, a mentor személye, a kiséret
+iránt. A legmagasabb kegy és Pázmány figyelme kisérte Olaszországba
+a gyerek-ifjút, aki már nyolc esztendeje főlovászmestere urának,
+királyának. A fiatal zászlós-úrnak, aki könyvei mellől megilletődve
+figyelt fel néha a körülötte zajló, népek sorsát intéző
+eseményekre, kora komolyságát enyhítette, vidámságra hangolta az
+örökké tréfás, friss szellemű Senkviczy társasága. A kanonok úr nem
+fogyott ki a magyarázatból.</p>
+<p>– Gróf úr, – szólt a hajójuk előtt feltűnő Velencén elámuló
+Zrinyihez – nézze csak nagyságod untig az sárarany színű küveket,
+az víznek kékségit az rajta tánculó horgas orrú fekete csónikokkal.
+Több érő ez itt, mint az ember. Híres nagy parázna hely… Ahun a, az
+ott az ducale palatium! Gondolás, szállásadó gazdaasszony mind
+köntösöd húzza s biztat igen, hogy ű majd így, hogy úgy, hogy
+elviszen némely nagy szépségű híres fehérszemélyhez. Fársáng vagyon
+itt esztendőn által, álorcásan jün-megy itt még az becsülletes
+ember is, nemcsak az híres fő-fő istentelenek. Légy te az legaljosb
+ágrulszakadt országcsavargója, ha vagyon nyócvan ezer scudi az
+zsebedben, nemessé tészen ez váras ura. Áros portéka itt az
+nemesség! Hő, osztán az szemcsiklándó comoediák avvagy operák! nem
+láta ollyat nagyságod Gréchen! No, megkövetem, ne szegyenelje
+<span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
+"Page_27">-27-</a></span> nagyságod magát, gróf úr, tudom, tudja
+káros voltát, nem kévánja látását. Az Rialto nagy uccában, az Fejér
+oroszlán alatt lészen szállásunk. Reggelre kelve megnézzük, valamit
+erkölcsében meg nem tántorétott, igaz körösztény megtekénthet; az
+arsenált vagy cejtházat s az Muran nevű szigetbéli üvegcsűrt
+bizton.</p>
+<p>Zrinyit homályos vágyódások töltötték el a kék vizek
+örömvárosában. A templomok hűvös csöndjében, vagy szállása ablakán
+kitekintve, hirtelen csak elszorult a szíve s halántékában dobogva
+hullámzott a vér; úgy érezte el-elbágyadva, jó lenne itt a csendben
+megpihenni s nézni a körülötte zsibongó élet tarka képeit. Hisz
+olyan egyedül van!</p>
+<p>– Nem voltam-é eleddig is egyedül? Mérthogy mast érezem
+magánosságomat?</p>
+<p>Aztán ökölbe szorult kézzel nyújtózott egyet és vére hatalmas
+hullámokban ömölt szívére. Szeretett volna kardot markolni és vágni
+vele, amit ér; rikoltó hajrával vágtatni lobogó szélben a nyerítő
+paripájú ellenség közé és feszülő izommal sújtani, sújtani… Újra
+elbágyadt. Égett az arca, érezte: eszébe jutott az a barna arcú,
+villódzó szemű leány, aki fekete selyem kendőbe burkolódzva jött
+vele szembe az alkonyi pírban fürdő téren. Regényes, hihetetlen
+tervek jutottak eszébe, hogyan fogja kijátszani a kanonok
+éberségét, miként fog kötélen leereszkedni az ablak alatt ringó
+gondolába s hogy fog a holdfényen siklani csónaka sikátorok
+labirintján keresztül-kasul egy csendes ház elé, amelynek ablakában
+figyeli érkezését a villódzó szemű leány. Két meztelen barna
+kar…</p>
+<p>– Ejh! – rúgta ki maga alól a széket feldobbanva.</p>
+<p>A belépő Senkviczy, aki egy könyvet szorongatott a hóna alatt, a
+nagy csodálkozástól tétován forgatta ide-oda széles kerek arcát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
+"Page_28">-28-</a></span></p>
+<p>– Mit mível nagyságod?</p>
+<p>Miklós – és duzzadó ajka remegett, a haragtól-e, mitől –
+őszintén elmondta, hogy megkísértette a gonosz.</p>
+<p>A kanonok úr elnézően mosolygott:</p>
+<p>– Természet szerént való az iffiúi vér buzdulása, csak tudjuk
+zabolán tartanunk. Pironság nélkül tudhasd, eljüvend az üdő,
+mikoron tekélletes erkölcsökben nevekedett fő-fő leányasszonyt
+vissz ágyasházadban. De hagyján! Míg az Gonosz testednek lelkeddel
+egyetemben való veszésén munkálkodott, én épülésednek okáért
+könyvet vásárolék. Részben esméred az auctort, esmérd meg egészben
+amaz Tassot, ki nagy mesterséggel írá az ű Gerusalemme liberatáját,
+avvagy magyarán Szabados Jérusálemjit.</p>
+<p>Miklós fél éjjel olvasott; hatalmas képektől gomolygó
+képzelettel szinte rohant végig a könyvön: páncélos, sisakos,
+kópjás gyaloghad, mint a tüskés borz… a perzselő napfényen izzó
+város fakó bástyái… a főpapi nyugalmú Godofréd… a bűvös erdő
+alakváltó, titkos, pokoli élete… a szerelem szigetének bódító
+szellője… haragos harcok… puhító szeretkezés… vér és láng… Isten és
+ördög…</p>
+<p>A végére érve sokáig nézett a gyertya libegő lángjába, míg a
+kúpos oltóval le nem fojtotta világát.</p>
+<p>A kanonok úr beszélt, beszélt vagy mosolyogva hallgatott, mintha
+csak azért élt volna a világon, hogy ide-oda lógjon; de néha-néha
+villámgyorsan ránézett Miklósra, rögtön le is kapta tekintetét
+róla, elgondolkozott s mikor úgy vélte, hogy itt az ideje,
+meg-megjelent egy-egy könyvvel Zrinyi előtt.</p>
+<p>– Legkülömb patikaszer! – mondta ilyenkor magában. A száraz
+erkölcsi prédikációkat se szerette, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> de meg azt is gondolta,
+jobb, ha a fiú maga intézi el magával, ha mi baja van. A mustot se
+szőlőpásztor forralja, kiforr az magányosan is. Mert mindent
+elintézhet egyedül az ember, csak arra kell megtanítani, hogy
+hogyan lássa, amit lát, a mai életet, és hogyan nézze, amit nem
+lát, a klasszikus világot. Magyarázott is Senkviczy, hogy mi ez,
+hogy mi az; hogyan futtatja a talián még most is a kertjét
+négyszögben övező fákra a törzsek közé ültetett szőlőt, mint
+Vergilius idejében; s mikor befejezte kertészeti magyarázatát,
+előhúzta zsebéből az Eclogákat és a termékenységben zöldellő
+völgyeken ámuló Miklós kezébe nyomta, mert csak így lehet megérteni
+az olasz föld-megmunkálást, de meg Vergiliust is. Zrinyi ettől a
+furcsa kis emberkétől tanulta meg az életet a könyvvel, a könyvet
+az élettel magyarázni.</p>
+<h3>VI.</h3>
+<p>A politikai hatalmából aláhanyatló Itália csak annál erősebben
+irányította az idegen figyelmét a nagy multra s a nagyra menendő
+jelenre.</p>
+<p>Velencétől Rómáig, lovon, hintón, Senkviczy nem fogyott ki a
+szóból. Hévvel magyarázta, hogy a Po-n túl hol végződött a régi
+Venetia tartomány, hol kezdődött Gallia Cispadana, mikor léptek
+Umbria földjére. Az Adria partján fekvő Pesaro-n – hajdan Pisaurum!
+– túl az országút egy helyen szinte derékszögben fordult
+délnyugatnak. Senkviczy megállította a menetet, visszaszaladt,
+előrefutott s az arca mindig derültebb és derültebb lett, aztán
+hirtelen elsáppadt, odalépett Zrinyihez, s a lovon ülő combjára
+téve kezét, megilletődötten szólt:</p>
+<p>– Uram, paripád patkója az Via Flaminia vén <span class=
+"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> küvein
+kattog. Ez úton jüve ki hajdanta fénesség, tudomán, kűben és
+betű-őrző viaszkban tündöklő mindennémű mesterségek az Roma
+vetus-ból s ez úton onták az Urbs felé éjtszaki népek minden
+kincseket. Ember, üdő s állat öszvefogván ronták az Flaminiát, de
+pusztult küvein az nyomdokok lánc el nem szakada s mái nap is
+Romulus várasáig viszi az zarándokot.</p>
+<p>A kanonok szeme megtelt könnyel; Miklós megfogta a rajta nyugvó
+kezet és megilletődve nézett le az öregre.</p>
+<p>Senkviczy is lovat kért; nem birta volna ki a hintóban, mert
+mindent akart látni, nagyobb fát, bozontosabb bokrot,
+sarcophag-szegélyt, úthajlást előre… Milyen szép lehetett itt egy
+légió vonulása… a vértből, tunicá-ból előcsillanó férfias
+meztelenség… Ide állhatott ez alá a nagy fa alá tógáját fejére
+húzva az esőtől meglepett városi…</p>
+<p>És Senkviczy előadásában megelevenült a régi római élet Miklós
+szeme előtt, úgyannyira, hogy első pillanatra szinte meglepte, hogy
+Orbán pápa városában nem tógát hordanak a férfiak s a Campo
+Vaccino-n, ahol egy fűből kiemelkedő karcsú oszlop tövén heverő
+pásztor őrizte a legelő barmokat, nem a régi Forum mozgalmas zaja
+él. Idejébe telt, amíg megszokta a klasszikus kornak az új élet
+szövetén átfutó és itt-ott előcsillanó, aranyfényű fonalát. Később
+mély, súlyos gondolatokat hömpölygető élvezetet talált az új
+nagyságba szövődő régi nagyság szemléletén. Százados sírjából
+méltósággal villant föl itt egy kő, ott egy mozdulat, rom, arc,
+kifejezés; mint lidérc-láng lobbant föl előtte, ahol legkevésbbé
+várta, a klasszikus múlt egy-egy mozzanata. Most már nemcsak
+szerette, hanem kereste is a múlt és jelen egymás mellett álló
+ellentéteit. A Pantheon <span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
+"Page_31">-31-</a></span> árnyában, melynek tégláiról omlott a
+márványburkolat s amelynek előcsarnokáról leszedette Orbán az
+ércgerendákat, hogy ágyút öntessen belőlük, szívesen olvasta «il
+cavalier Marino» daloló verssorait: az elhagyott Arianna a tenger
+partján szunnyad, fehér leplének ezüstjén arannyal szőtt
+bíborlevelek, fülönfüggője két smaragd hajócska, homlokán hegyes
+gyémántkövet karommal tartó arany sas, meztelen talpacskáihoz
+csóközönnel szökik föl néha a tenger… S ablakában, a nyüzsgő,
+hangos, sok mozdulatú olasz uccai élet fölé kihajolva, az ősz hajú
+Soracte s ó falernumi régi, elegáns barátjának ércnél maradandóbb
+soraival mulatott, Impavidum ferient ruinae, – halt el Zrinyi ajkán
+a verssor s lent búgó kíséretből sikongva vált ki az epedő nóta egy
+öreg csavargó dudáján.</p>
+<p>Aztán, Senkviczy nem is tudta, szállásadójuk fiával, aki
+tudósféle ember volt, összevásároltatta magának, Tasso mesés harcai
+után reális ismeretekre vágyva, Machiavelli, Giorgio Basta,
+Ammirato, Malvezzi, Bisaccioni hadtudományi munkáit. A kanonok hadd
+képezze benne a tudóst, régi és új dolgok figyelő szemű ismerőjét;
+apja vére, ősei példája, vitézi hajlama, erős akarat hadd nevelje
+benne ezekkel a könyvekkel a jó katonát! Senkviczy bátyám nem ért
+az ilyesmikhez; hagyjuk békén, – gondolta magában.</p>
+<p>Orbán pápa, – aki több irányból törekedett a földi élet
+csúcsára: diplomatákkal finomkodva, hadat vezetve, latin verseket
+csiszolva, – mint az alázatosság királyának pompában úszó földi
+helytartója, nyájasan mosolygott a belépő Zrinyire. A színes és
+sötét talárral, fényes fegyverzettel, selymes, csipkés urakkal
+népes pápai udvarban idegenül érezte magát Miklós. Megmozdult már a
+legyezőre nyíló spanyol szakáll, felhangzott már <span class=
+"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> a
+hattyúprémmel szegélyezett, könyökigérő bíborgallérban trónoló
+Szentatya idegen lágysággal zenés latin szava… és Miklós még mindig
+arra a pár marcona legényre gondolt és fénylő vértjükre,
+feltollazott ódivatú sisakjukra, hosszában lefutó sárga, fekete,
+vörös csíkos bugyogójukra, akik hegyes alabárddal álltak őrt az
+ajtó előtt. Amint elhaladtak előttük, Senkviczy a fülébe súgta,
+hogy ama Michaelis Buonarotti rajzolta még II. Gyula pápa testőrjei
+számára ezt az uniformist. A pápa már elhallgatott és Zrinyi
+Senkviczy halk utasítására fölemelkedett hódoló leborulásából s a
+legfenségesebb földi kéz kitüntető csókolására járult.</p>
+<p>Orbán most egy könyvet tartott kezében és Zrinyi felé nyújtotta,
+kedvesen, szellemesen téve említést György bánról, a kereszténység
+védőbástyájának eme kitünő őrtálló katonájáról. Derüs kegyességgel
+méregette az előtte álló gyerekembert, aztán környezetére vetve egy
+tekintetet, Horatius versével fordult újra feléje:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Jók és erősek nemznek
+erőseket;<br /></span> <span class="i0">Még a tinónak, még a
+csikónak is<br /></span> <span class="i2">Apjára szít erkölcse, s
+nem költ<br /></span> <span class="i4">Gyáva galambot a bérci vad
+sas.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Zrinyi érzi, hogy igazat mond a Szentatya, szeretne valamit
+felelni, izma, önérzete egyaránt duzzad, de valami visszatartja
+attól, hogy itt, a fény és puhaság, a csiszolt szavak árnyas, merev
+udvarában vitézi hévről, önfeláldozó érzésről beszéljen és szava
+tán úgy hangozzék, mint ünnepségek termében táncoló fiatal medve
+rekedt bőgése.</p>
+<p>Orbán pár rövid, energikus utasítást ad még olaszul
+Senkviczynek, ne távozzanak anélkül, hogy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> nem
+beszélt vele a magyarországi állapotokról. Megmozdulnak a talárok,
+nyílnak az ajtók, félhangos olasz beszéd zümmögése kíséri Zrinyit
+le szinte az udvarig. Senkviczy végre megválik a szertartásosan
+udvariaskodó kísérőktől, köztük nehány jó pajtásától. Egyedül
+maradnak.</p>
+<p>– Gróf úr, mi szállt nagyságodban? Még nem is tekénté meg az
+szentséges atya ajándékát!</p>
+<p>Azzal elvette Zrinyitől a könyvet és belenézett:</p>
+<p>– Maphaei Barberini Poemata! Hüm! Ű szentsége latin poémái! Nem
+is ollyan rosszak, – folytatta körültekintve a kanonok úr, – tud az
+nyelven, versatus az mythologiában s vagyon fülének jó érzékensége
+az prosodiának régulái eránt. Boldog iffiú!</p>
+<p>– Paternitas vestra, – pattant föl szokatlan eréllyel Miklós, –
+ne végye rossz neven tülem, gyomrom fordul az símaságtul. Jól mondá
+Ű szentsége, sas vala atyám, de vijjogó, nem lészek én is hegyes
+csőrrel mézes hangon csácsogó galamb. Nem szájam tátására, de
+értelmem mívelésére, kardom forgatására vagyon szüvemnek
+hajlandósága. Szájat nyitok, valamikor kelletik, de lölköm előtt
+útálattal teljes csűrt-csavart szavakbul hívságos palota
+építése.</p>
+<p>Senkviczy először megdöbbent, de azután átölelte a karcsú ifjút
+és fülébe suttogta:</p>
+<p>– Igazzad van, ecsém! – és fölnyúlt megveregetni Miklós
+vállát.</p>
+<p>Ezután már csak néztek és olvastak, s ha kiabáló olaszokkal
+találkoztak vagy finoman udvariaskodó, körmönfontan vitatkozó
+urakat, papokat láttak, egymásra mosolyogtak, de a roskadó
+Colosseumtól a Péter-templom ragyogva emelkedő új oszlopsoraiig
+mindent megmutatott Senkviczy Zrinyinek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span></p>
+<h3>VII.</h3>
+<p>Megállapodott, művészire hajló kedéllyel érkezett vissza Zrinyi
+a következő év februárjában Magyarországba. Péter öccse az ezer
+tószemmel csillogó, süppedékes nádas, ingovány övezte Csáktornyán
+nyugton ült; haragra, békétlenségre hajló kedvét lovaglással,
+vadászattal töltötte. El-elvitatkozott ugyan a páterrel országos
+dolgokról, de szívesebben hallgatta horvát vitézeinek dávoriáit,
+vagy éjtszakai nyugalom előtt egy-egy nagy fa alatt mesélő öreg
+jobbágy tündérregéit. Közben vissza-visszazuhanó vágyódással
+kivánkozott nagy dolgok után.</p>
+<p>A hazatérő Miklós szokatlan melegséggel ölelte magához a dohogó
+Pétert, mert csak most értette meg öccse gréci elégedetlenségét.
+Mikor az est köpenyegébe burkolódzó vidéken Csáktornya kongó
+fabástyáiról végigtekintett s fölhatott hozzá a várukat övező,
+csaknem végtelen mocsarak, ingoványok vizében búgó, karattyoló
+békák ezrének egyhangú éneke, lohadó dölyffel gondolt nagy
+terveire, s a nagyravágyás ideges irigységével ábrándozott el
+figyelemmel olvasott, kivonatolt kedves hadtudományi iróinak
+tudóshoz illő utasításain, amelyek az elmélet magasáról hangzottak
+isteni parancsként. Hol vagyunk mi még ezektől? Hol van nálunk
+képzett katona? A magyar csak verekedni tud, vérét ontani, ha neki
+vadul; s ha meghal, van még pallosrengető magyar nemes elég, más
+áll a helyébe. De élni! a hazáért élni, fáradni ki tud? A mostani
+nemes nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség.</p>
+<p>– Ülnek haszontalanul fiaink, – magyarázta magának szinte
+hangosan Zrinyi, – vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy, ha
+ugyan derekassan látni, hallani akarnak (az mint ők mondják),
+<span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
+"Page_35">-35-</a></span> egy magyar úr udvarában beállanak és
+szerződnek: ott mit tanulnak? innya; mit többet? pompáskodni, egy
+mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felcifrázni,
+egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát
+futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Az
+úrfiak? Az ital nékik legnagyobb mesterség és katonaság; mentül
+aljosb s roszabb lovászokkal, kóborló katonácskával
+társalkodhatnak, legnagyobb katonaságnak tartják; senki nem tanul
+tudományokat, senki nem lészen zarándokká, hogy láthasson,
+tudhasson abbúl valamit hazájának szolgálni…</p>
+<p>A nép? Hm, – fűzte tovább gondolatait, – ki törődik vele?
+Dolgozzék, adózzék meg! A védelemért, amit <i>mi</i> nyujtunk, nem
+nagy ár! Az urak? Az erdélyi fejedelem vagy a felséges ausztriai
+ház verőfényén sütkező gonosz vagy jó bolondok. Idegen tanácsok,
+főgenerálok? Komédiás köntösben fenheázó idegenek; pedig, kinek nem
+bornya, nem nyalja. Kezdeni köll itt valamit! Csak velünk légyen a
+jó szerencse is Ez köll, semmi más.</p>
+<p>Messze a síkon fölhangzott az őrség kiáltása. Miklós önérzete
+egy kissé megerősödött. Ezt már ő csinálta. Öt ilyen őrség van
+egymástól egyenlő távolságra elhelyezve Csáktornyától a Muráig.
+Húsz-húsz katona őrködik a földmunkákkal megerősített helyeken s
+Kanizsa felé figyel, hogy készületlenül ne találja Muraközt a
+betörő török. Ezt már ő tanulta, ezt már ő honosította meg! Hejh!
+más élet lesz itt! S belecsapott ököllel a sötétbe.</p>
+<p>Másnap pár száz jó horvát lovassal átcsapott a Murán. A hajnali
+szürkületben ló nyakára hajolva vágtatott a kis csapat. Gyorsaság,
+óvatosság: török hódoltsági területen járnak. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span></p>
+<p>A faluban hajnalt kurjantott egy vén kakas; közbe-közbevonítva
+csaholt nehány komondor. A kertek felől kerültek. Egy kis szakasz
+előre lovagolt; utána egy másik kert-ajtót zúzott, istállókaput
+feszített s hajszolta az elől lovaglók után a bőgő, nyekergő lábas
+jószágot. A paraszt reszketve vagy káromkodva húzta magára subáját,
+ha még volt; vagy egykedvűen hagyta maga mellett elzúgni a vitézi
+förgeteget. Zrinyi legelől lovagolt suhanva, mint az üstökösnek
+magja. El-elmaradozó vitézei bementek vagy inkább betörtek a
+házakba is s amire kedvük jött, ami kezük ügyébe esett éppen,
+magukkal vitték. A paraszt szakállát cibálva követelték, adja elő
+pénzét. Trágár tréfákkal röhögtek össze, ha valamelyik nekiehült
+bajtársuk csűrbe, kazal mögé cipelt egy-egy még félig alvó, borzas
+hajadont. Egy hülye fogatlan öreg ellenkezni próbált azzal, aki új
+csizmáját akarta elemelni; a vitéz dühbe jött s az ágyékon rúgott
+öreg holtan esett össze föléje gyujtott vityillójában… Magyar
+jobbágy szenved, török úr bánja!</p>
+<p>Déli álmukat már Csáktornyán aludhatták a vitézek.</p>
+<p>De kölcsön kenyér visszajár! Magyaros ruhájú török végbeli
+vitézek dúló raja zúdult nemsokára Kanizsából át a Muraközre.
+Zrinyi későn értesült: a török messzire, kerülve játszotta ki az
+őrségek éberségét. Mire sólyomszárnyas süvegét szemére rántva
+nyeregbe vágta magát káromkodó öccsével, elhajtott marhái már a
+Murán túl bőgtek.</p>
+<p>A megdúlt községhez ért a csapat. A felgyújtott faluban
+szikraözönt okádva pattogott az égő nád, sisteregve zuhant le a
+lángnyelvben égre nyúló viskók gerendája. Ami épkézláb legény, lány
+a faluban volt, török láncon gyalogolt már Kanizsa <span class=
+"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> falai
+alatt. Éhező csecsemők sivákoltak tarka nagy párnába kötözve a
+földön, míg anyjuk szótlan kétségbeeséssel mosogatta alélt ura
+sebét a kútnál, vagy zokogott holtteste fölött a falu útjának
+porában fetrengve. Könnyü lábú arab lovak patája vágta föl az
+udvarok letaposott földjét, amelyeknek egy-egy zugában sadizmus
+csonkította meztelen női test hevert. Az úton rongyolt ruhájú vagy
+mindenükből kifosztott férfi holttestek feküdtek szanaszét. Itt
+tépett ingű, meggyalázott lány kémlelt ki rémülten a padlásablakon,
+elmult-e a vész; amott kerekre nyitott szemű fiúcska bámult
+öntudatlan kiváncsisággal a körülötte történőkre… Magyar jobbágy
+pusztul, magyar úr kára!</p>
+<p>Leverten, fojtva dübörgő indulattal léptet haza a csapat, s a
+bosszú alkalmát lesi. Rombolásban, öldöklésben, ragadozásban,
+szűz-gyalázásban nemtelen versenyre kél a féktelen portyázáshoz
+szokott magyar és török végbeli vitéz. S míg a békés falu helyén
+romhalmaz fölött kóvályognak a varjak, rettegve várja a vad
+idegentől születendő gyermekét a lány s szeméten rohad a
+sebesült.</p>
+<p>A dunántúli főkapitánynak, Batthyány Ádámnak előre ugró,
+hatalmas boltozatú homlokán összefutnak a ráncok ezekre a hírekre.
+Följelenti Zrinyit – némi féltékenykedéssel – a bécsi
+haditanácsnál, hogy veszélyezteti a békét. A haditanács intő
+levelet küld Zrinyinek, sőt a kancellária is neki áll csillapítani.
+A török közben újra beüt a király földjére s nyomban rá
+bepanaszolja Zrinyit a budai pasánál, akit megkér, hogy kezdjen
+tárgyalást ebben az ügyben a bécsi udvarral. De a következő évben
+már Batthyány is Zrinyi oldalán robog a portyázó beütéseken; s az
+óvatos, mindenkit kielégíteni szerető nádor is nagyobb sereggel
+óhajtana már beütni a hódoltságba. Bécs, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> amelynek
+szeme aggódóan függ a harmincéves háború színhelyén, burkolt
+szavakban megadja neki az engedélyt, de a nemesi fölkelés rozsdás
+gépezete nem működik s a pénz sem érkezik meg Bécsből.</p>
+<p>A török zajong, zavarog; itt is, ott is égre csap a felgyujtott
+falvak lángja s felbődül a jobbágy-keserv s a budai pasa csöndes,
+számító eréllyel szorítja sarokba a szelid lelkű, ingatag új
+Ferdinánd kormányát.</p>
+<p>Zrinyi is beleútálkozik a gabona-cséplő lovaglásokba,
+jobbágy-nyúzásba s szó nélkül engedelmeskedik a haditanács újabb
+rendeletének, hogy hagyja abba a hódoltságba való beütéseket s mint
+légrádi kapitány, fogadja engedelmesen a kerületi főkapitány
+utasításait. Péter is gondolt egyet, megúnta el-elábrándozó vagy
+felhevülve török földre lovagló bátyjával együtt élni, aki inni sem
+tudott, de nem is nagyon akart s aki, ha nem vadászott, könyveket
+vagy a Dráva erdeit bújta, – feleségül vette Frangepán Katát, a
+károlyvárosi főkapitány lobogó vérű, írogató leányát és Bakarba
+vonult, a tenger-szélre.</p>
+<h3>VIII.</h3>
+<p>Zrinyi eleinte nem vette észre, nem akarta észrevenni, mennyire
+egyedül maradt megközelíthetetlen várában. Egy ideig elfoglalta a
+vár fabástyáinak lerombolása, amelyek helyett erős kőbástyákat
+emeltetett. Szinte látta, hogy fut az új falnak az ágyúgolyó s hogy
+fúródik bele ereje törve a kemény mész és cementkeverékbe. De
+csakhamar elkedvetlenedve fordult el tőlük, hiába ontotta rájuk
+finom, csöndes bókjait Forstall Márk, az ausztriai augusztinusok
+tartományi főnöke és dicsérte <span class="pagenum"><a name=
+"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> agyba-főbe nagy hangon
+Cosimo páter, Zrinyi jószág-kormányzója.</p>
+<p>– Erősek, mikéntha titánok hordták volna öszve! – jegyezte meg
+Forstall.</p>
+<p>– Gondolja atyaságod? – felelt szórakozottan Miklós, akinek az
+járt eszében, hogy <i>csak</i> portyázó török sohse fogja erejüket
+próbára tenni. Derekas harcra, háborúra vágyott, ahol sík mezőn
+rendeletei szerint nyomulna előre gyalogosainak tömött oszlopa a
+száguldó Zrinyi-huszárok után… Hüvelyébe nyomta a török ellen
+villogó kardomat Bécs. Lesz-e alkalom és idő dicsőséggel húznom ki
+fölemelkedésemre…? De ne lássák most ezek a tépelődő gondok ráncait
+homlokomon… – Micsodás eredménnyel nyeli, pater Marce, atyaságod
+könyvesházam, leveles-ládáim porát? – fordult nevetve a
+baráthoz.</p>
+<p>Forstall szerényen mosolygott:</p>
+<p>– Nagyságod indulgentiájának legkegyelmesb engedelmével
+előbeszéllem.</p>
+<p>Cosimo atya türelmetlenül kezdte húzgálni kövér hasán lecsüngő
+nagyszemű olvasóját: ennek sose lesz vége s neki még be kellene
+számolnia a santoveci, strigovcsáki, cigánscsáki szőlőhegyek, a
+teresztenyakóci, gerkaneci halastavak állapotáról s bemutatnia
+kegyes urának az oszalyi, ribniki, grobniki, dreveniki, hrelini,
+brebiri, grisáni és bródmoravicei várak tiszttartóinak, a rakonoki,
+bosiákói és verboveci kastélyok felügyelőinek jelentéseit.</p>
+<p>– Gróf úr, kegyelmes uram nagyságos familiájának eredeti az
+históriai tudománok mái állapata szerént ez: négyszáz esztendőknek
+utánna, hogy Krisztus Jézus urunk, kinek neve dicsértessék
+mindörökké…</p>
+<p>– Ámen! – vágta rá Cosimo páter, aki nagy fejszámolásba merült
+éppen. <span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
+"Page_40">-40-</a></span></p>
+<p>– … világra jüve, élt vala… hm, neve nincs… Anonymus, ki,
+felesége fiat szülvén néki, lén Sueulados gót királ apja. Maradéki
+közül nagy híres neves amaz Ostrovius, Ostrovica várának építője,
+bosnyák bánok, horvát királok eldődje. Az nyolcadik bosnyák bán
+vala Tvartkó, kinek fia Barich, kinek fia Kulin, kinek fia Mladin
+apja halálával elveszté bánságát is. Miként simplex comes jüve
+Horvátországban, hol is familiájának csillaga felette kedvező
+constellatiókban nagy fényességű ragyogvánnyal vonyá környül
+magát.</p>
+<p>Lemondás, önérzet harcolva kavarogtak Zrinyi lelkében. Ezek a
+ködös, távoli alakok hősök lehettek, mert vérrel és izzadtsággal
+szerzi az ember a földön a hatalmat. De az apja, nagyapja, dédapja,
+– róluk már tudta biztosan – mind vérzettek, verejtékeztek a
+mostani óriási birtokért, amely szinte megszakítás nélkül húzódik a
+Murától az Ádriai tengerig.</p>
+<p>– Pater Cosme, engedjük az provinciális atyát vissza
+kalamárissához, mi penég lássunk hozzá.</p>
+<p>– Öröm nékem nagyságoddal beszéllenem, öröm nagyságod eldődivel
+társalkodnom, – szólt meghajolva Forstall és távozott.</p>
+<p>Migliani Cosimo örült, hogy egyedül maradt urával, legalább most
+elmondhatja néki minden búját, baját, mert nem vezet semmi jóra az
+ilyen végig feles osztozás, amilyet Mikulich uraimék eszeltek ki a
+két testvér között.</p>
+<p>– Kegyelmes fejedelem, nagyságos gróf úr, nékem kegyelmes uram,
+vagyon Buccariban több között egy malom négy kűvel, kiknek ketteje
+Péter uramé, ketteje nagyságodé. Fülemhez juta, hogy az molnár nagy
+dologüdőben nagyságod küvin is őrleté Péter uram gabnáját;
+Grobnikon az tárház amaz felét tölteté meg az tiszttartó éléssel,
+ki nagyságodé, az élés penég Péter uramé <span class=
+"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> vala;
+Csukovecen Péter uram két barac-fáját el-kidönté az szél s az
+tiszttartó az mi nyakunkra tolná az kárt. Így vagyon ez, nem
+másképp. Közös lónak túros az háta, mert nem löhet, miként almát,
+csak olyképpen ketté vágni tiszttartók, vámosok, jobbágyok,
+zsellérek, irtványosok népét, egyházakat, kegyuraságokat, várakat,
+várasakat, falvakat, udvarházakat, csűröket, pajtákat,
+csikókerteket, szőlőket, malmokat, szántókat, legelőket, bányákat,
+erdőket, makkosokat, réteket, vámokat, tizedeket és
+halastavakat.</p>
+<p>– Feketén lát igen kegyelmed! – mosolyogta feleletül Zrinyi, de
+érezte, hogy alapjában véve igaza van az ügybuzgó páternek. Milyen
+más lenne, ha nem kellene még a csáktornyai lakóház szárnyai felett
+is osztoznia öccsével! Nehezen, bajjal gyűlik így össze a pénz,
+pedig neki sokra van szüksége és gyakran. Megelégednék a
+Muraközzel, csak feltétlenül rendelkezhetnék vele! Istenem, az
+emberek mind mellette és előtte állnak szoros tömegben. Kik állanak
+ő mögötte? Jó horvát fiúk, hősi barmok. Kik többen? Iratos
+katonaság, tobzódásba, bűnbe fulladt agyú verekedő gépek. Nagyoknak
+parancsolni, értelmeket igyengetni, mindenek előtt állani,
+vezetni!</p>
+<p>– Egyébaránt ihon ezek s mások papirosra vetve, – nyujtott át
+Cosimo egy csomó írást Zrinyinek, s megelégedve, hogy lerázta
+magáról egy időre a gond, a mérgelődés terhét, elbúcsúzott urától
+és elment egy pohárka bort inni a várnagyhoz.</p>
+<p>Zrinyi egyedül maradt sötéten csillogó nagyravágyó terveivel.
+Merre nézzen, mihez kezdjen? A királyi kegy állandó, de enyhe
+napsütése sose fogja így kiemelni innen, a nagy emlékek nyomasztó
+terhe alól. És szórakozottan járta tekintete vadaskertjeit,
+amelyekből az irtás, tisztogatás, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> rendezés munkájának
+fejsze-kopácsolása, kerék-nyikorgása, hajhózása ide hozzá is
+elhatott.</p>
+<p>Hangos beszéd zavarta fel ábrándozásából. Cosimo páter szaladt
+feléje, amennyire tudott, mögötte a beborozott várnagy ingadozó
+alakja tünt föl s egészen eltakarta a nyomukban pipeskedve lépegető
+vékony kis Forstallt.</p>
+<p>– Nagyságos uram, – böködte ki lihegve magából a szavakat
+Cosimo, – röttenetös hirek. Az svécusok serege Siléziában!…
+pfüh…</p>
+<p>– Mi! – riadt föl Zrinyi.</p>
+<p>– Kis üdeje, éppen, hogy utolsó kártyámat vetem az asztalra
+páterkám elejben, – mondja bajuszát pödörgetve a várnagy, –
+ajtóstul dül bé reánk Mila, méltóztatik tudni, az az kerek faru
+szógáló, hogy ihon barát jüve Szent-Ilonárul, hirei vagynak. Mondom
+néki: Mila, te, Milica, ördög bujjék az lábad köz…</p>
+<p>– Nyelvét zabolára fogja kegyelmed! – esik szavába csöndesen
+Forstall.</p>
+<p>A várnagy dohogva rántja föl nadrágját:</p>
+<p>– Egy szóval, bejün az barát, mondja, hogy az kalastromban mulat
+kevés napok ulta az gárgyán egy attyafia, kit kivertek házábul az
+svécusok, hogy az ménkü lődörögjön az bugyogójukban! Igen
+szorongatják királ urunk seregét, kiben sokat levágának, még többet
+foglyul ejtének. Beste kurafia huszárjaik az Vág mentén
+száguldoznak immár. Hejh! megnehezültek az üdők fölöttünk, török
+rágja sarkunkat, svécus koronánkba kapott!</p>
+<p>– Tyüh! – folytatja Cosimo, – az gárgyán attyafia beszélli
+svécusok kegyetlenségit. Templomok keresztit letöretik, az szentek
+írott képeinek fejeket veszik, megfertézik az asszonynépeket,
+arany, ezüst, lábas marhában szeméremtelenül zsákmányolnak. Az
+gárgyán attyafia té-tova szaladó, földönfutó lén miattak!
+<span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
+"Page_43">-43-</a></span></p>
+<p>– Osztán el löhessen-é indulni amaz szalajtott sléziai szaván? –
+kérdi némi kétkedéssel Zrinyi.</p>
+<p>– Bizonyosan el! Nagy böcsülletes, szavahihető főfő kalmár
+hazájában, – bizonygatja hévvel Cosimo.</p>
+<p>– Nem zörög az haraszt, ha nem fú az szél, – jegyzi meg
+bölcselkedve a várnagy.</p>
+<p>– Háborús üdőkben sokszor hallásra leghihetetlenb az igaz, –
+csöndeskedi hozzá Forstall.</p>
+<p>– Haramják alkapitánnya, Patachich Péter uram az könyvesházban
+keressen kevés üdő telésével. Isten velek! – szól hirtelen,
+hangosan Zrinyi s a lépcsők felé indul.</p>
+<p>A három férfi egyedül marad. A várnagy szemmel vág Forstall
+felé:</p>
+<p>– Ember ez, nem gatyában vizellő nímöt!</p>
+<p>– Derék fi, igaz Brebiri fi! Sarka alatt dönög az főd! – tódítja
+Cosimo.</p>
+<p>– Mars bellicosus in persona! – fejezte be költői lendülettel
+Forstall.</p>
+<p>Azzal elvonultak mind a hárman kártyázni.</p>
+<p>Zrinyi, mire a hosszú palotához ért, amelynek boltozatos
+szobáiban álltak a falak mellett a család leveles, kincses ládái,
+készen volt tervével, folyamodni fog a felséghez, adjon neki
+felhatalmazást, jelöljön ki toborzó helyet, hogy öt horvát
+zászlóaljhoz még öt német századot fogadhasson, ezer emberével
+aztán ura, királya segítségére siet a svédek ellen hadakozó
+táborba. S míg Forstall megérkezett, akiért hamarosan utánaküldött,
+emelkedő önérzettel sétált föl és alá a tatár puzdrákkal,
+kézijjakkal, hosszú, cifrált jancsár puskákkal és mindenféle
+fegyverrel díszes falu csarnokokban. Igen, hálára fogja maga iránt
+kötelezni a királyt, aki önfeláldozását jutalmazandó bizonnyára nem
+fog késni nagyobb, vezetőbb állásba emelésével. Öntudatos
+határozottsággal ömlöttek ajkáról a szavak, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> amelyeket
+secretáriusa, Forstall apró, kerek, kalligrafikus betűkkel vetett
+papirra. Hajnalban már lovas szolga vágtatott a levéllel Bécs
+felé.</p>
+<p>Patachich Péter alig győzte kivárni a diktálás végét. Nézegetve
+ődöngött a harci jelvényekkel rakott folyosón. Sokáig elálldogált
+egy kép előtt, amely Zrinyi első hadi tettét örökítette meg. Egy
+török hátulról balkézzel elkapja a fiatal gróf mentéjét és
+jobbjában görbe kardot emel halálos sujtásra, de Zrinyi megelőzi,
+széles kardjával hátrakanyarítva csapja el támadója fejét. Végre
+jött Forstall a sok írásban meggémberedett ujjait nyomogatva s
+beküldte Patachichot főkapitányához; maga pedig a várnagy
+toronyszobája felé irányozta lépteit, hátha sikerülni fog
+visszanyernie elvesztett kerek tallérjait.</p>
+<p>– No, Péter, mint vannak az fiúk? – kérdi a belépőtől
+Zrinyi.</p>
+<p>– Nagyságos főkapitány uram, unakozás bántja üket; mikéntha
+geleszta marná fenekeket, alég hogy helyben ülhetnek. Folyik az
+luttenbergi torkokon le özönnel, kivált estvére kelve s mihent jó
+bor fejeket melegíté, némely dávoriát nagy torokkal kezd, némely
+hajdú fegyverrel táncot szökdös; miként az éh farkas, harcot,
+harcot kéván szüvük.</p>
+<p>– No, Péter, nem sok üdőn feküsztök mán téli szálláson, légyen
+gondviselésed emberre, lóra, prófontra, abrakra; mezőben szállunk,
+ugy löhet.</p>
+<p>– Igen is, – vágta rá keményen Patachich és örömtől ragyogott a
+szeme.</p>
+<p>Zrinyi, egyedül maradva, elővette Tacitusnak, kedves
+történetírójának Annales-eit s elgondolkozva lapozgatott bennük;
+egy helyen szemébe ötlött ez a mondás: Unam esse in armis salutem,
+sed ea consilio temperanda. Hamar följegyezte egy darab papírra.
+Aztán kemény, gőgös <span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
+"Page_45">-45-</a></span> mosoly jelent meg ajkai körül, beleütötte
+a pennát a kalamárisba és erős vonásokkal írt:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Taurus fortis est et
+occiditur,<br /></span> <span class="i0">Elefas grandis est et
+occiditur,<br /></span> <span class="i0">Leo ferus est et
+occiditur.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Az ember mivel erősb az bikánál, mivel nagyobb az elefántnál,
+mivel fenébb az oroszlánnál? és ha az esze nem volna, az többi
+egyiknek sem állhatna ellene, de ésszel uralkodik ez világon és az
+embereken is, az kinek több van. Mikor vis et consilium egy emberbe
+szerkezik: boldog az és böcsülletes, hatalmas és röttenetes.</p>
+<p>A pontot odavágva eldobta a tollat s meg volt elégedve
+magával.</p>
+<h3>IX.</h3>
+<p>A lovas szolgák, ki előrement jelenteni ura érkezését, ki
+elmaradozott, úgy hogy Zrinyi mögött csak Vitnyédy István, soproni
+ügyvéd, a gróf jogtanácsosa lovagolt, mikor föltünt előttük a
+nagy-hefflányi templom vaskos, négyszögű, kékes ónnal födött magas
+tornya.</p>
+<p>– Rosszul tészi kegyelmed, hogy perseverál az lutherana
+confessioban, – folytatta kedve ellenére a társalgást Zrinyi.</p>
+<p>– Ó, kegyelmes uram, – felelt elborult, makacs meggyőződéssel
+Vitnyédy, – mitévő légyek, belégyükerezett ez confessio szüvemben
+együgyü tisztaságával. Sok persequálásokat szenvedek miatta, de el
+nem szakadok tüle. Eh, nem baj ez, nagyobb az, hogy hütnek nincs
+hüt előtt böcsülleti. Catholicusoknak pompáskodó szertartásokat nem
+szeretem, de embert az okért el nem ítilek, hogy catholica
+vallásban keresi idvességét. Meg <span class="pagenum"><a name=
+"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> nem szűnünk mastani
+saeculumban egy az más hütinek mocskolásában, gyalázásában, ki nagy
+hiba, mert bizony jobb lenne, ha az lutheranus törökök ellen
+vitézkedő urak az vexállásokat hátra tévén, közös erővel
+fordulnának arcul az pogány törökre. Én mondom nagyságodnak,
+kegyelmes uram, én, Vitnyédy István, nemes Soprony várasának hütös
+nótáriussa, beste lutheranus – az mint mondják, – nímöt rontja az
+magyart hatalomért, értem; török rontja gazdagságért, értem; magyar
+rontja az magyart hütiért, nem értem, ha addig élek is.</p>
+<p>Zrinyi nem válaszolt, nem volt inyére a társalgás témája. Eszébe
+jutott a nádor bíboros ellenfele, Pázmány s a nagy-szombati kertben
+adott intelme, amelytől mintha kissé eltért volna, legalább is
+gondolatban. De nem, nem fordulhat szíve az evangelicusok felé, ha
+százszor magyarok is, mikor mindenét, jövendő nagyra kelését a
+királytól várja. Méltó-e hozzá azonban ez az önző gondolkodás?
+Hozzá, dédunokájához ama Zrinyi Miklósnak, akinek nevéhez a magyar
+história egyik legszebb önfeláldozása fűződik! Sokáig nézett szembe
+ezzel a gondolattal s nem talált kiutat semerre se.</p>
+<p>Vitnyédy magában motyogott, hogy minek is cipelte el erre az
+útra kegyes pártfogója, tán azért, hogy megtérítse, vagy azért,
+hogy… eh! legyintett a kezével, ő dolga.</p>
+<p>Kevés szolga és nagy csönd fogadták az érkezőket Esterházy
+Miklós hefflányi kastélyában. A nádor az egyik emeleti ablak előtt
+ült karosszékében s egykedvüen nézte az érkező vendégeket. Mért
+siessen fogadásukra? Jókor tudja meg akkor is, hogy kik, ha már itt
+lesznek. Ott van a tiszttartó, fogadja az őket helyette is.
+Vitnyédy elvonult a neki kijelölt szobába, mert sürgős levelet
+kellett írnia valahová Felső-Magyarországba. Zrinyi az úr után
+tudakozódott. <span class="pagenum"><a name="Page_47" id=
+"Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>A nádor délceg, magas alakja mintha kissé megtörten emelkedett
+volna fel karosszékéből a belépő fogadására. Visszakanyarodva
+göndörödő üstöke is megfogyatkozott; széles, kerekre nyírott,
+hullámos szakállát sűrűn tarkázta az ősz szál.</p>
+<p>– Apám uram! – sietett feléje megindultan Zrinyi s nagy
+tisztelettel csókolta meg az eléje nyújtott kezet.</p>
+<p>– Miklós öcsém, be megnövekedtél, miulta nem láttalak. Rád
+irattam, úgy-é, hogy ne berzenkedjél az török ellen, szegény fiam?
+Haragszol-é te is? – kérdezte keserű gyöngédséggel a nádor. – Azért
+jüttél talám, hogy számot vessünk egymással?</p>
+<p>– Uram apám, ha tött is ellenem nagyságod, nemesb principiumi
+vezérlék.</p>
+<p>– Nemes? Hm! Igazán mondod, fiú? Principium? Hm! Temessük el
+üket! Mán én csak temetek. Elhantoltam édes feleségemet, öregbik
+fiamat, menyemet…</p>
+<p>Zrinyi felkavart szívvel nézte Magyarország palatinusának
+csöndes gyötrődését.</p>
+<p>– Mért jüttél? – kérdezte komoran Esterházy, akiben Miklós
+látása feltépte a múlt sebeit.</p>
+<p>Zrinyi tudta, hogy ez az ember nem fogja kinevetni az ő magános
+tépelődéseit, elébe adhatja őket bátran. Aggódó, ideges bizalommal
+nézett a rá révedező szemekbe.</p>
+<p>– Légrádi kapitány jün palatinushoz, Zrini Esterházyhoz, szerető
+fia apja urához tanácsért, erősségért, mert, miként fölyhő szél
+előtt forog futásában, értelmem állhatatlan. Hogy az török ellen
+hadakozásom szünését parancsolák, elmém impériumbéli hadra fordult
+vala. Királnak fölkénáltam vala horvát zászlaimat, kértem ötszáz
+nímötöt hozzá… Mért romoljék karom ereje, szablyám éle tételen
+heverésben? Szükség vagyon oly <span class="pagenum"><a name=
+"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> fiakra, mint György bán
+maradéka, kiknek is nagyra kelése ország szabadulásának böcsös
+záloga. Tisztségeknek grádicsin fölfelé köll lépnem s ezt erősen
+akarásom nem bolond magam-bálványozása, de magyar hazám javának
+Zrinihöz illő keresése.</p>
+<p>– Vijjogjon az fiatal sólyom, szaggassa el skófiummal varrott
+pántlikáját lábárul, fölyhők magasán túl röpüljön, valamig tud.
+Engemet is az szerencse kereke fölhajta magasra s az mélységben
+vete… Oda adjuk mindenünket fölséges királ urunknak, kinek paisa
+alatt virul, öregbül az catholica religio. Mind ez világon, mind
+más világon idvezítő religiónkért rontjuk az magyart… Nímöt
+landsknechteket bevivém az véghelyekben, Ujvárban fejem is majd
+hogy ott nem marada velek… Elfelejtközék errül és sok másrul az
+királ, de eszében marada s mérgével csípé, mint az méhe fulánkja,
+hogy gyakor szóval intém, hajtaná meg az magyar nemzet szavára
+fülét, hallgatná meg gravámeniket, teljesítené kévánságokat, ha
+szent religiónk hátratétele nélkül löhetségös… Elfelejtközék arrul
+is, hogy megállék az ausztriai ház mellett, mint kűszikla, Bethlen
+Gábor ellenében, mikoron királ képe, Leopoldus is mást tennem
+sürgete. Megfelejtközék az magyar is az ű nagy gravámenikben
+éjjel-nappal való számtalan forgódásomrul királ előtt, de
+elméjekben maradt az nímöt landsknechtek dolga. Penég szent
+religiónk egyetlen fundámentoma az felséges ausztriai ház
+hatalmának, kire meg nékünk vagyon szükségünk az magyarok eggyé
+tevésében. Egy az pásztor, légyen az akol is egy! Akkor osztán
+öszvefogunk, nem lésznek dissensusok közöttünk s ha magyar megérti
+az magyart, nem sok üdőn kevélykedik az török szép hazánk
+birtokával. Látod, fiam, innen az, hogy catholica religio annyit
+tészen, mint magyarok egyessége, szabadossága. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span></p>
+<p>– Ihon e, apám, jól töttem, kit töttem! – kiáltott fel
+megkönnyebbülve, örömmel Zrinyi.</p>
+<p>– Jól? Hm! Nem mondtam. Úgy töttél, miként köllött. Jól?
+Sehogysem! Töreted erődet, agyad velejit apasztod, ontod az véredet
+királ urunkért, ki elfelejt, mert hálaadatlan. Kifacsarják belülled
+minden tudománodat, osztán sarokban vetnek, miként rongyot. Elejbéd
+tolonganak nímöt ministerek, idegen főgenerálok, semmire nem jutsz,
+ha jutsz is, mit érsz véle? Ehun e magam, palatinus vagyok nemzet
+és királ között, de nincs egyiknek is bizodalma bennem; miként
+remegő délibáb, az auctoritásom. De fáradok érettek, böcsüllöm
+üket, szeretem, mint hűtelen társát az szerelemben eszefordult
+férfiú… Te is csak igyen téssz majd, fiam… Ez az magyar fátum.</p>
+<p>Zrinyi szeme előtt vérontó, makacs küzdelmek sötét sejtelme
+vonult el, de felkerekedett benne a duzzadó erő magabízása:</p>
+<p>– Apám uram, nagyságod szavai elnyugvó naptól vészik bucsújokat;
+az enyimé csak mast kél ki az Oceánum tenger habjaibul.</p>
+<p>– Úgy, úgy, – bólintott a nádor, de már nem figyelt oda.</p>
+<p>Zrinyi észrevette és valami ürüggyel visszavonult, egyedül
+hagyva a magával évődő embert. Vidám, könnyű lépései alatt
+csikorogva ropogott a kert útjainak kavicsa; örült, hogy
+elhatározását nem kisebb ember helyeselte, mint Esterházy Miklós,
+aki a félreértések, neheztelések miatt elkedvetlenedve hiába
+mondott le a nádorságról, lemondását nem fogadták el, mert nem
+nélkülözhették azt az erkölcsi tőkét, amit az öreg főur személye
+képviselt. Valahonnan hangos gyerek-nevetés hangzott el hozzá.
+Frissen öntözött virágok szaga bomlott szét mindent betöltve; a
+lenyugvó <span class="pagenum"><a name="Page_50" id=
+"Page_50">-50-</a></span> nap sugarai már csak a fák koronáját
+verték, lent csöndesen remegett a bokor.</p>
+<p>A kis Palkó nevetett az előbb. Ott ült falován egy lugas előtt
+hangos játékban kiabálva. Az ő rikoltozása nem bántotta a nádor
+zajt kerülő fülét, neki minden szabad volt. A kedvelt! A ló körül
+összerakható képes kockajáték darabjai hevertek.</p>
+<p>– Jó napot, Palkó! – hajolt le hozzá kedvesen Zrinyi.</p>
+<p>A kis fiú durcás kiváncsisággal nézett a bácsira. A lugasból
+előkerült valaki, aki egyre nógatta a kis fiút, hogy köszöntse
+szépen, ha nem is ismeri, bátyja urát.</p>
+<p>– Hagyja kegyelmed! Mit nem kévánnánk gyermeki értelemtül! –
+azzal újra a fiúcska felé fordult s bajuszát mozgatta, szemöldökét
+vonogatta, hogy jó kedvre bírja az öcsköst.</p>
+<p>A fiú elmosolyodott egy kicsit, aztán összehúzta a száját:</p>
+<p>– Az Károl kocsis is tudi ám ezt!</p>
+<p>Zrinyinek tetszett a vaskos gyerek. Leguggolt a ló mellé,
+amelyről a fiúcska is leszállt, s a kockákból bástyát rakott neki a
+földön.</p>
+<p>– No, no, bácsika, no! Francuz kockáim, mit téssz velek? –
+nyűgösködött Palkó.</p>
+<p>– Rakó kocka, kegyelmes uram, hat képet mutat, kiknek egyike
+erdő! – próbálta a finom párizsi játékot barbárul kezelő idegent
+felvilágosítani néhai Szabó István uramné asszonyom, Palkó
+dajkája.</p>
+<p>Zrinyi legyintett a kezével s az asszonyra se hederítve
+megtanította Palkót, hogyan kell kavicsokkal szétágyúzni ezt a
+cifraságos török bástyát. Zrinyi nevetett, a kis fiú sivalkodott
+örömében, a dajka csöndesen sápítozott. A hulló kavicsok nagyokat
+koppantak a széteső kockákon. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p>
+<p>Egyszer csak föltekint a vendég és egy női alakot pillant meg az
+út hajlásánál vörös bársony vállban, ezüst paszománttal prémezett
+kék atlasz szoknyában.</p>
+<p>– No, öcsém, ég veled! – szólt Zrinyi a földről fölpattanva,
+hogy udvariasan a leány elé menjen.</p>
+<p>– Miki bátya, Miki bátya, ne menj, jöszte törököt dobgálni! –
+kiáltott utána Palkó.</p>
+<p>– Apám uram mondta, hogy az kertben mulat kegyelmed, gróf úr!
+Isten hozta minálunk! – nyújtotta feléje kezét Esterházy Julia. –
+Sétálnánk, ha úgy akarja kegyelmed. Megmutatom virágimat, –
+ajánlotta elfogódva, mint valami betanult leckét.</p>
+<p>– Miki bátya! – hangzott még utánuk Palkó szava.</p>
+<p>Zrinyi vidáman integetett vissza a fiúnak, hogy hallgasson,
+mindjárt visszajön, és ment a leány után, a karcsú alakra
+felejtkezve szemével.</p>
+<p>– Hugom asszony! – szólt a siető után.</p>
+<p>Julia megfordult és elmosolyodott. Zrinyi odaérve belenézett a
+két nagy beszédes szembe, de nem bírta sokáig, elnevette magát s
+zavarában rántott egyet meggyszínű kanavász dolmányán, hogy
+egyenesre símuljon az ezüst öv alatt:</p>
+<p>– Hun vagynak azok az virágok mán, no!?</p>
+<p>Julia csak nevetett és kedves macska-mozdulattal simított el
+szeméből egy hajszálat.</p>
+<p>– Ihon e, bátyám! – és beszaladt az ágyások közé s mutogatta,
+hajtogatta, simogatta virágait erre hajolva, arra hajolva
+köztük.</p>
+<p>Zrinyi az útról nézte bajuszát rágva, feszülő mellel, ökölbe
+szorult kézzel. Mi lenne, ha most oda ugrana melléje a virágok közé
+s magához ölelné, hogy a dereka roppanjon? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span></p>
+<p>– Nem mutatja kegyelmed az szöbbiket, az liljomot!</p>
+<p>– Liliom? Hun? – kérdezte komoly csodálkozással a lány.</p>
+<p>Zrinyi már belépett a virágok közé, megfogta Julia kezét s míg
+fölemelte, a magáé remegett s tétován mosolyogta az értetlenül
+ránézőre:</p>
+<p>– Ihon e!</p>
+<p>– Urfi! – szólt rá most már hideg rendreutasítással a lány
+Zrinyire.</p>
+<p>– Kisasszony! – viszonozta sápadtan az udvariasságot a
+legény.</p>
+<p>– Ne bomoljék, bátyám! – kérte nem sok idő mulva Julia
+megenyhülve, szeliden.</p>
+<p>– Juliska! – mondta nagy gyöngéden Miklós.</p>
+<p>Szemben álltak és nézték egymást hallgatagon, révedező szemmel,
+dobogó szívvel. A távolban Palkó nevetése csilingelt s a nagy fák
+árnyéka halkan csúszott előre a gyepen.</p>
+<h3>X.</h3>
+<p>Zrinyi, mikor visszaforduló tekintettel elbúcsúzott a
+nagy-hefflányi kastély tornyán lebegő Esterházy-címeres zászlótól,
+úgy érezte, hogy az Indiák kincsével távozik erről a helyről, ahova
+koldus-szegényen érkezett. Vitnyédy töprengve, morfondírozva
+lovagolt utána.</p>
+<p>– Hm! az böjtelő-havi hírek az svécusok operatiojárul Siléziában
+nem valának igazak! De nem baj, az ördög nem veszte rajta: ki nem
+történt meg böjtelő-havában, rajtuk üte csak az imént
+pünköst-havában. Bezzög mast kedves vármegyék, édes, szerelmetes
+vármegyék, tik is, lutherana confessiót vallók mind öszve, adjatok
+hamarsággal <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
+"Page_53">-53-</a></span> katonát, hajdut, lovakot, prófuntot!
+Palatinus uram is megereszté pennáját, hogy antul szebb, jobb
+kedvvel adakoznánk… Igen, de az törvények irott bötü, ki törődik
+velek? Királi igéret valamint köd és pára. Esküje nemkülömben,
+koronázási diploma megént csak úgy. Osztán az haereditaria
+provinciák, Silézia, Csehország, fizetik-é, kivel kötelesek, az
+magyar véghelyeknek, ű erős kűbástyáiknak az török ellen! Nem! Mi
+okért nem? Mivel nincs. Elvette minden jószágokat az királ, hogy az
+lutheránus svécus ellen hadakozzék, vagy éppen maga az svécus vevé
+el. Valami marada még ez után is, fölzabállották ű fölsége nímöt
+vitézi. Az magyar végbeli vitézek, ki megugrott, ki tolvaj, lopó
+lén. Ne légyen az törökkel való béke megújítása elmult
+böjtmás-havában, plundrájokban rezelnének az hirös nagy bécsi
+tanácsurak, ördögnek sáfárkodó szolgái, az lutheránus törökök ellen
+való szentelt vitéz nímöt grófok és generálisok, ló-, ökör-,
+tehén-, borjú-, disznó-, lud-, kecske- és szőlőpásztor vitézek.</p>
+<p>Zrinyi most csak mosolygott Vitnyédy haragos kifakadásain, bár
+az előbb még nagy ingadozásában megharagudott volna értük István
+uramra. Nyílegyenesen szédítő magasságokba vezetőnek látta most
+pályáját királya oldalán. Csak egyszer, egyetlen egyszer kötelezze
+le magának a felséges urat valami feltűnő módon éppen ezekben az
+időkben, mikor mindenki úgy beszél és gondolkozik, mint Vitnyédy,
+mikor a nádor maga lázadástól, polgárháborútól fél, mikor
+birtokukból kivert nemesek mint szabad hadnagyok kóborolnak
+szerteszét az országban s lopnak, szegény embert nyomorgatnak,
+mikor a vármegyék nem, vagy csak vonakodva engedelmeskednek a
+királyi parancsnak, mikor mellőztetés, elkeseredés, szegénység,
+nyomor <span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
+"Page_54">-54-</a></span> gőze homályosítja el a magyar fejeket, –
+csak most, az első lépésnél segítse a király, a többit majd meglépi
+egyedül is. Egyedül? A vér arcába szökött a fejébe cikázó
+gondolattól. Lehetetlen! De mégse! Mért lenne lehetetlen? A nádor
+veje! Esterházy csillaga hanyatlóban, de van még annyi ereje
+sugarának, hogy erős, messzeható fényt vessen arra, aki Julia ura
+lesz. Édes kis lány! Fekete hajú és szelíd. A maga képességei,
+óriási birtoka az Esterházy befolyásával és birtokaival mi mindent
+nem tehetnének, nagy Isten!</p>
+<p>– No, bizony, megfogá Torstenson, svécusok generálissa, az királ
+főgenerálját tisztviselőivel egyetemben… Olmützöt is megvevé! –
+gyönyörködött a katholikus hadak vereségében Vitnyédy.</p>
+<p>– Torstenson? – mormogta maga elé elgondolkozva Zrinyi.</p>
+<p>– Ű hát! Bécsi kapca, mast szorulj! Merthogy nem löhet még is
+nyakát szegni az igaz causának, valamint rühös macskakölyöknek.</p>
+<p>Körülbelül ilyen egyoldaluan folyt a két férfi társalgása
+Sopronig, amelynek kapujában Vitnyédy, akit Esterházyék a gróf
+illendőség megkövetelte leánynéző társának tekintettek, egész uton
+való töprengésének végeredményeként e szavakkal búcsúzott el kegyes
+pártfogójától, aki csak azért vitte magával Nagy-Hefflányba, hogy
+ne utazzék egyedül:</p>
+<p>– Uram, az királ nem oka bajjainknak, hanem az nemzetünkben lévő
+poroszlók! Isten vele, nagyságos uram!</p>
+<p>– Köszöntse nevemben Zsuzsánna asszonyt! – kiáltott a léptetve
+ballagó után Zrinyi.</p>
+<p>Csáktornyáról aztán, már lehető házasságra gondolva,
+türelmetlenebbül ajánlta föl szolgálatait a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> bécsi hadi
+tanácsnak: ötszáz embert fogad, de a maga erszényére s hűsége,
+önfeláldozása jutalmául azt kéri a felséges úrtól, hogy ruházza rá
+az összes horvát-magyar csapatok generalatusságát. Ha ezzel a
+méltósággal felruházva fog megjelenni Esterházy udvarában kérőnek,
+a nádor látni fogja, hogy nem valami birtokain peshedő nagy úrhoz
+adja a lányát feleségül, hanem egy fiatal hadvezérhez, aki előtt
+fényes pálya áll szabadon.</p>
+<p>Ez a gondolat foglalkoztatta, ha könyvei mellé könyökölt, ha a
+Dráva lépés-süllyesztő, mozdulatakasztó erdejének sürüjében járt.
+Sokszor megesett vele, hogy az utolsó lapot is elfordította, s nem
+tudta, mit olvasott; s a hegymagasságig egymásra döntött
+fatörzsekig is eljutott, ami széltében, hosszában három napi járó
+földre nyúlt a mögötte fekvő mély árokkal együtt török beütés
+ellen, s nem tudta, hogy került oda. Büszke, jövendő nagyságát
+titkosan rejtő nyugalommal élt mocsár-szigetén, vára falai közt.
+Kegyes lenézéssel, figyelmetlenül hallgatta Migliani páter
+terjedelmes gazdasági jelentéseit, mélységes megvetéssel a részeges
+várnagyéit. Forstall előadásain gúnyosan mosolygott magában: majd
+ha az én történetemet fogják megírni, az lesz a történet!
+Szófukarabbá vált, mint azelőtt volt, szellemi erejét fölemésztette
+teljesen a jövőbe nézés, az akarás. Várt s az idő múlt. Hiába
+jelentette Migliani, hogy a gabonát már régen csűrökbe
+takarították, hogy ma itt, holnap ott lesz szüret, eleinte nagy
+terveibe való elmerülése vonta el figyelmét, most már kezdődő s a
+hideg külső alatt csak annál jobban pusztító idegessége tette
+süketté olyan csekélységekkel szemben, mint óriási gazdaságának
+állapota. Dönögve, kongva vonúltak ki szekerein a hordók a várból,
+szőlővel tetézve jöttek meg; szomorúan búgott vagy tréfásan
+<span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
+"Page_56">-56-</a></span> rikkantott a taposó legények nótája;
+ostorpattogás, kerék-csikorgás jelentette az idei termés tárházakba
+vonulását, – Zrinyi alig vette észre, tekintetre se méltatta. Friss
+szántás feketéllett, ugarnak hagyott tarló barnult a Ternován túl,
+Zrinyi szeme befelé tekintve a bécsi udvar szobáit vagy a
+nagy-hefflányi kert útjait nézte. A Murától a tengerig izzadt a
+jobbágy, fáradott a barom, nyögött a szekér, káromkodott a
+tiszttartó, telt a tárház a télre készülő birtokon, – Zrinyi nem
+látott, nem hallott. Gondolkozott és várt. Mi az, hogy Julia nem ír
+és a hadi tanács nem válaszol? Szeretett volna belerúgni körülötte
+kujtorgó palotás agarába és felrúgni ezt a borbűzös állatot, aki
+parancsait várja.</p>
+<p>– Hajnalban készen légyen ember, eb! Rókaűzés! – rendelkezett
+ridegen.</p>
+<p>A várnagy kussolva kotródott a nagy úr haragja elől.</p>
+<p>Másnap Zrinyi már ott állt az udvar közepén nagy komoran, mikor
+a pecérek, lovászok hangja nyomán az istállók, ólak felől nyerítés,
+csaholás hangzott föl. Intett a falkamesternek, induljon. A
+lebocsátott hidon kopogva átügető mester után ugrálva, futkozva,
+kavarogva iramodott a csaholó falka. A zöld ruhás két lovas pecér
+komolyan igyekezett az ebek után.</p>
+<p>– Mi lesz az lóval? – mordult föl Zrinyi.</p>
+<p>Egy szolga rögtön az istállók felé szaladt. Csakhamar halálra
+sápadt arccal hozta ki vezetéken a prüsszögve, kényeskedve táncoló
+paripát egy lovász.</p>
+<p>– Nagyságos gróf uram, az heveder-szijj… – mentegetőzött
+bátortalanul a lovász.</p>
+<p>– Száz pálca, huszonöt lapátütés az kölyök talpára! –
+parancsolta rekedten Zrinyi s nyeregbe lendült. A sarkantyuba
+kapott paripa magasra <span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
+"Page_57">-57-</a></span> ágaskodva szökött egyet oldalvást, aztán
+szügybe vágott fejjel iramodott ki a kapun.</p>
+<p>A süppedékes zsombékok között kanyargó keskeny mellékúton
+óvatosan ügetett a falkamester; nyomában a kutyák, ki az úton
+loholt, ki az ingoványos talajon nyargalt el-elcsúszva,
+süllyedezve, tócsába cuppanva, sarat verve. A pecérek harsány
+hangja vissza-visszaszólította az elkalandozókat.</p>
+<p>A sík mezőre, száraz talajra érve alig lovagoltak egy kis
+fertály órát, megszólalt a falkamester kürtje: feltünt előttük az
+első róka. A szabadjára eresztett kutyák elnyúlva vágtattak a
+somfordálva rohanó, vissza-visszatekintgető róka után. Nyomukban
+Zrinyi félkézzel fogva a kantárszárat, a másikat csipején
+nyugtatva; mögötte a három pecér.</p>
+<p>Gyepes síkon suhant most szaladásuk; árkon, bokron, halmon
+hullámzott keresztül; domboldalon siklott le; fák közül cikázott
+elő és újra síkra ért. Most föl egy dombnak! Nádsövény mögött tünik
+el a róka. A kutyák a támadt résen átbújva vagy a sövényen átugorva
+zúdulnak be a szőlőbe. A lovak prüszkölve tapossák a karókat,
+tőkét, gerezdet: mustot gőzölög a föld utánuk. Tovább! Répát ver
+ki, őszi rózsát szaggat patájuk a kis falucska kertjeiben.
+Széttaposott liba béle fröccsen az útra. Ordító kölyök bujik
+kutyaólba a rohanó lovasok elől. Levett süveggel néz a jobbágy az
+udvarán keresztül száguldó úr után, aki a tehenét fejő asszony
+fölött ugrat el kevélyen, komoran. Egy udvar sarkában megszorul a
+róka, lompos farkával seper egyet még maga körül és vége van, véres
+nyál szivárog ki száján. A kutyák marakodva tépik, cibálják a
+dögöt; hol a magasba röpül, mint egy rongy, hol eltünik a sok
+összebujó, nyelvlógató fej között. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> Zrinyi remegő lábbal álló,
+tajtékos paripájáról nézi a kutyák marakodását, míg mentéje szélét
+jobbágyi csókkal tiszteli meg a ház födetlen fejű gazdája.</p>
+<p>Vacsora-időre érnek csak haza. Az úr fáradt, rossz kedvű.
+Szótalanul ül a hosszú asztal közepén és sokat eszik nagy
+haragjában; két étel között hátra dűl a falnak és elnyújtja lábait
+az asztal alatt. Jobbról-balról csöndes sorban Migliani, Forstall,
+a várnagy, gyóntatója s két nemes ifjú csörömpölnek halkan az
+óntányérokkal. Az asztal közepén óntálakban áll a tehénhús
+kukrejttel, répa szalonnával, őzhús fekete lével.</p>
+<p>– Bort nékem! – kiáltott Zrinyi és ez volt az első szava a
+vacsoránál.</p>
+<p>A bortöltő inas a pohárszéktől egy ugrásban az asztalnál termett
+s szinte remegett a keze, amint a kétfülű mázos kancsót ura
+ezüstpohara fölé emelte. Forstall kiegyenesedve nézett körül, a
+várnagy ravaszkás mosollyal vakarta bajusza tövit; a gyóntató alig
+láthatóan, de rosszallóan rázta a fejét: mi ez? hisz sose
+ivott!</p>
+<p>Zrinyi egy hajtásra kiitta poharát, miután elköszöntötte a
+körülötte ülőkre. Borzadás szaladt végig a hátán a könnyű bakari
+vodicától, de összeszorította az öklét és újra bort kért. A várnagy
+sietett fölhasználni az alkalmat és elköszöntötte urára kupának is
+beillő poharát. Az ifjak hetykén, a papok halkan, szinte suttyomban
+ittak. A harmadik pohár után kiderült egy kissé az úr kedélye.
+Rakott mívű, ében nyelű késével ezüst poharát ütögette s énekhez
+nem szokott hangon gyújtott rá egy nótára:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Amott kerekedik<br /></span>
+<span class="i0">Egy fekete fölyhő,<br /></span> <span class=
+"i0">Abban tollászkodik<br /></span> <span class="i0">Egy fekete
+holló.<br /></span></div>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
+"Page_59">-59-</a></span></p>
+<p>A várnagy, aki úgy érezte, hogy fel fog virulni csillaga, ha az
+úr italra adja magát, elragadtatott rezgő hangon morgott hozzá
+valami kiséret-félét. A papok megbotránkozva hallgatták az illetlen
+virágéneket uruk ajkairól, de moccanni sem mertek. A két ifjú az
+asztal alatt böködte egymást, hogy ehun e Miklós bátyánk! Ének
+közben aztán elfogta a csuklás az urat. Cosimo páter vezette
+hálóházába. Míg inasa szomorú, megbotránkozott arccal vetkőztette,
+Zrinyi gőgösen szegte hátra le-lehajló fejét: még a mámorral is
+birkózott. Végre eldűlt az ágyon; lábát már az inas segítette a
+paplan alá. Tüzelő szemmel nyújtózott el párnáin s kis vártatva
+odaszólt az öregnek:</p>
+<p>– Küldd föl az Milát!</p>
+<p>A szolga nem akart a fülének hinni: az ő erkölcsös, istenfélő
+ura!</p>
+<p>– Küldd föl az Milát! – nyomott meg dacosan minden szótagot
+elnyújtva Zrinyi.</p>
+<p>Az öreg szolga sietett a parancsot teljesíteni.</p>
+<h3>XI.</h3>
+<p>Rövid, zaklatott álom után undorodva ébred; gyomra még most
+sincs rendben s a keserűséget nem bírja elmosni torkáról. Csúnyának
+látja tegnapi viselkedését; komoran vet számot magával, hogy többet
+sosem iszik; de megbánást nem érez. Minek? Amit Zrinyi tesz, jól
+van téve. Legalább jó lecke volt s a tanításért meg kell fizetni.
+Öltözködés közben dacosan szidja magát:</p>
+<p>– Bort szomjúhozott az ínyed? Fehérnép köllött paplanyod alá?
+Hazudott Zrini Zrininek! Veresd föl álmokból inasidat, nyergeltess,
+indulj! Ki ura Zrini akarattyának? Hohó! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p>
+<p>Büszke-kihívóan nézett szembe a fölkelő nap párában úszó nagy
+vörös tányérjával, de azért szinte szökve indult ki Csáktornyáról.
+Elől lovagolt egyedül; szolgái, a landkocsi s a szekér messze
+mögötte maradtak. A lovak alig bírták az erőltetett menetet; a nagy
+landkocsi recsegve, kattogva, szökkenve himbálózott a széles úton.
+Vásárosok ekhós kocsijai, ijedt parasztot döcögtető szekerek,
+vágtató lovas szolga, sunyi pofájú, boros kóbor katonák, port verő
+marha-csorda, ki háttal, ki szembe, cikázott el mellettük hol az
+egyik, hol a másik oldalon. Zrinyi semmit se nézett; vágtatott lova
+nyakára hajolva az északi szél ellen. Kőszeg táján eső érte őket
+utól; az úr beült a landkocsi párnáira s az üvegablakon keresztül
+nézte a tájékra leereszkedő szürke esőfüggönyt. Lelkére is kezdődő
+szomorúság csöndes esője permetezett és úgy érezte, hogy enyhe
+lejtőn ismeretlen örvénybe ereszkedik alá. Az üvegnek koppanó
+esőcseppek gyors szaladással iramodtak le rajta kövérebbé és
+kövérebbé válva, majd piciny patakocskákká folyva szét. Miért e
+szomorúság? Eső veri az utat, bánattal esőzik a lelkem! Mért? Mi az
+oka s mi lesz a következménye? Semmi! Talán a mellettük elvágtató
+lovas ember viszi a hadi tanács levelét Csáktornyára s Juliája
+biztosan epedve gondol reá. És mégis szomorú! Mocskos kutyák
+rugaszkodnak, bámész parasztok néznek az úr falujokon keresztül
+gördülő kocsija után, amely büszke lomhasággal fröccsenti szét
+rájuk a sarat.</p>
+<p>Enyhe illatú este, bágyadt melegű őszi verőfénnyel érnek be
+Hefflányba. A kastélyhoz vezető úton egymást éri a sok friss
+kerék-, patanyom s az udvaron idegen csatlósok, laufferek, lovászok
+jönnek-mennek, álldogálnak vagy évődnek hosszú dolmányú, sárga bőr
+gomboló harisnyás, <span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
+"Page_61">-61-</a></span> kajla bajszú, fülük előtt göndörödő
+hajtincses lengyelekkel.</p>
+<p>– Hm! Nádasdy uram itt mulat? – ismer rá Zrinyi a szolgahad
+ruhája színére, címerére. – De az lengyelek? Iratos népet fogadott
+apám uram?</p>
+<p>Zrinyi a kertben találta a társaságot; éppen fölkészülődtek az
+ebédlő palotába. Elől ment az öreg udvarmester, utána a nádor egy
+széles, magas homlokú, nagy orrú, nagy szemű, kis savanyú arcú,
+kerek rövid állú legény-emberrel, akinek kuszán pelyhedző bajsza
+ritkásan feketéllett keserű ívbe hajlott szája fölött. Mögöttük
+Julia két sor gyönggyel prémezett, arannyal átszőtt tengerszínű
+szoknyában; jobbján egy fiatal férfi bíbor talárban, széles
+karimájú, lapos vörös kalapban; a karimán átfűzött, füle mellett
+két oldalt leereszkedő, mellén összecsomózott bíbor zsinór s a
+kalap alatt fejére borított vörös köpenynek vállaira leomló szárnya
+vénasszonyossá keretezték az érdekes borotvált arcot.</p>
+<p>– Isten hozott, fiam! – fogadta vendégét kissé pártfogó és hideg
+kedvességgel Esterházy.</p>
+<p>– Jó napot kegyelmednek, jó napot! – üdvözölte tulságos
+nyájassággal Nádasdy.</p>
+<p>Julia semmitmondó tisztesség-tudással, a biboros lengyel királyi
+herceg szórakozottan köszöntötte az újonnan érkezett mokány
+kinézésű magyart.</p>
+<p>A menet újra megindult; Zrinyi Julia balján lépegetett a kastély
+felé. Egy szót se szólt; neki csak a lánnyal van beszéde. Beszél
+helyette Kázmér herceg eleget. Előttük Esterházy csóválta
+aggodalmasan fejét Nádasdy bizonygatásaira. Zrinyit nem érdekelte
+se a lengyel udvari élet, se Nádasdy fontoskodó, halk szava.
+Beszélni szeretne a lánnyal! Akadály elé torpanva, szomorúsága
+haraggá <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
+"Page_62">-62-</a></span> vált. Unta az étel előtti cerimóniákat: a
+kézmosást, az asztaláldást, az ételeket felfedő asztalnok
+lassúságát… az egész pereputtyot! Neki a lánnyal van beszéde!</p>
+<p>A fiatal kardinális csak Juliával beszél; kellemes torokhangú
+kiejtése szerelmessé lágyítja kastélyaival, váraival dicsekedő
+csacsogását; leteszi majd a bíbort, a pápa feloldja papi fogadalma
+alól, megházasodik és vár. Mire? Talán a trónra! Nem lesz rossz
+dolga a feleségének… A lány kedves mosolygással hallgatja, aztán
+Zrinyi felé fordul és ránevet.</p>
+<p>De nevet az apjára is, nevet Nádasdyra is! Mindenki jó neki? De
+mi az, mit mondott Nádasdy uram?</p>
+<p>– Hála légyen religiónk erős Istenének! – bólintja rá a nádor. –
+Én itthon héában nógatom az vármegyéket, hogy ű fölsége mastani
+nagy szükségében hadi népet fogadjanak, addig ottan bécsi generálok
+megfutamtatják Lipcse falai alul svécusok seregét.</p>
+<p>– Lutheranus ebek! No, Torstenson uram, pokol kötele tekeredjék
+az nyakad köré! – epéskedik Nádasdy tovább, – mast ugrálj, lutyi!
+Friss az fáma, de igaz, kit előbeszéllek. Bécs? Tyühühü! Fársáng
+vagyon minden házban, uccán, korcsomában, nagy az öröm, mivelhogy
+Victoria istenné szálldosa császár urunk hada fölött.</p>
+<p>– Úgy? Bizony mondja kegyelmed? – fordúl Kázmér is udvarias
+érdeklődéssel a nagyot játszó, eszes gyerekember felé.</p>
+<p>– Bizony mondom, eminentissime princeps, Casimire, mert pecsét
+alatt jüve nékem az hír.</p>
+<p>– Úgy mondá kegyelmed, nem forog veszedelmekben királ urunk
+hada, – kérdi kétkedően Zrinyi.</p>
+<p>– Imént elucidálám az dolgok mibenlétét, nem <span class=
+"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> hallá
+kegyelmed? Vót svécusnak tizezer hajduja, elhulla bennek hétezer;
+sok kára vagyon lovasában is, ott pusztult három generálissa, nyolc
+ezeredesse…</p>
+<p>Hát ezért nem válaszol Bécs az ajánlkozásra, ezért nem váltja be
+igéretét a király a generalatusságot illetőleg és itt uralkodó
+házbéli herceg és Magyarország leggazdagabb főura udvarolnak Julia
+körül, – gondolta Zrinyi. Elmerengő szemmel nézett maga elé, mintha
+látná, hogyan omlik össze nagyravágyó és szerelmes képzeletének két
+ragyogó palotája.</p>
+<p>A pohárnokok szinültig töltötték a serlegeket. Nádasdy késsel
+csapta el a serleg szélén túl domborodó nehéz bor tetejét s
+fölemelve a drágakővel rakott ezüst edényt, fölkiáltott:</p>
+<p>– Adja Isten császár királ urunk tellyes győzödelmét! – s
+lassan, akadozva, de fenékig fölhajtotta.</p>
+<p>A két férfi szintúgy. Zrinyi nézte őket.</p>
+<p>– Kapitány úr, uram! – intette a köteles udvariasságra Zrinyit
+Nádasdy.</p>
+<p>– Ű fölsége győzödelmét tiszta szüvembül kévánom; de
+megbocsásson kegyelmed csekély szolgájának, bort nem iszom. Adná
+Isten kévánságomat vérem hullásával pecsételnem, – válaszolt
+komoly, merev udvariassággal Zrinyi.</p>
+<p>– Hogy az néhai való jó György bán uram fia ne igyék! –
+hitetlenkedett Nádasdy a hallatlan különcködésen.</p>
+<p>Kázmér érdeklődő mosollyal nézte a furcsa magyart.</p>
+<p>Esterházy most hercegi vendégére köszöntött egy hatalmas kupát,
+aki sietett az udvariasságot viszonozni; aztán Nádasdyért ittak,
+meg újra Esterházyért s egymás után Leopold főhercegért és
+Piccolominiért, a császári sereg vezéreiért, bécsi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> és magyar
+nagyurakért, a lengyel királyi ház tagjaiért…</p>
+<p>– Szeretsz-é még? – kérdezte halkan a lánytól Zrinyi a zajosan
+pokulázók mellől odább vonulva.</p>
+<p>– Igen! – bólintott szelíden Julia.</p>
+<p>– Leánynézők? – faggatta tovább a két férfi felől a lányt.</p>
+<p>– Igen!</p>
+<p>– Melyikhöz mégy? – kérdezte, mint egyaránt lehetetlent,
+Zrinyi.</p>
+<p>– Nem tudom; apám uram választ, – felelte egyszerűen Julia,
+mintha a világ legtermészetesebb kérdésére válaszolna.</p>
+<p>– És én? – sziszegte a foga közül Zrinyi.</p>
+<p>Szerelmesen csillogó szemmel nevetett Julia feleletet.</p>
+<p>A nádor belső inasa lépett most az ebédlő palotába, ahol álmosan
+koppantgatták a gyertyák hamvát a szolgák. Egyenesen ura felé ment,
+kezet csókolt neki s halkan jelentett valamit.</p>
+<p>– Eminentia Vestra, – fordult Kázmérhoz Esterházy, – lovas posta
+jüve Cracoviábul.</p>
+<p>– Rendöljön nagyságod, palatinus uram, prebendát lovának,
+magának! Lakozzanak, aluggyanak. Megolvasom reggel az levelet, –
+intézkedett mámoros mosollyal a herceg, s a széles mozdulatban
+kéken csillant meg a kardinálisi gyűrű zafirja. – Mit mond
+nagyságod? Most? Sürgetős? Ebadta beste szolgája, mit zavarog most
+itten? No, gyüjjön bé!</p>
+<p>Julia lesütötte szemét az illetlen beszéd hallatára.</p>
+<p>Sáros, piszkos, fáradtságtól sápadt, lázas szemű legény lépett
+be a palotába, egyik kezében süvege, a másikban a levél. Rekedten
+szól valamit lengyelül, ura elé térdel, megcsókolja az írás szélét
+s úgy nyujtja át. <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>Kázmér packázó nemtörődömséggel, fejét ide-odahajtogatva bontja
+föl a levelet. A kibontott írás aljára tekint, hogy kitől jön,
+aztán szívére teszi a papirlapot, majd ajkához érteti az első
+sornál. Bólogató fejjel olvas és pislog. Látszik, hogy most már
+megerőlteti a figyelmét. Hirtelen elkomorodva mordul egyet, aztán
+széles, elégedett mosoly fut át a sima arcon.</p>
+<p>– Mondd, készüljenek, megyünk! – kiált lengyelül a
+szolgának.</p>
+<p>A legény megcsókolja a földön söprő bíbor köntös szélét és
+elsiet.</p>
+<p>– Üstököket vonnyák otthun egy az másnak királ és rendek. Osztán
+fölséges bátyám uram beteg is… Ha talám hamarost új királ köllene
+otthun, azért mégyek haza, – mondja Kázmér egyszerűen, félig
+öntudatlanul és fölkel. – Julia leányasszony… hát sajnálom, útra
+köll kelnem. Azt kévánják tüllem, ha bátyám meghalálozik, hogy
+feleségül végyem az… Eh!… Wit mondjak? Az igazat, haza köll mennem.
+Bátyám uram, köszönöm kegyelmednek hozzám való jó akarattyát. Isten
+áldása kegyelmeden és egész házanépén.</p>
+<p>A két férfi összecsókolózik, összeölelkezik. Kázmér kedves
+hanyagsággal, Esterházy illő gyöngéd tisztelettel.</p>
+<p>Nádasdy udvariassága serleget emelve az idők elébe vág:</p>
+<p>– Az utolsó serleget Polonia hamar üdőn új királának
+egészségére, hosszú és dücsőséges kormányára köszöntöm.</p>
+<p>Kázmér most már gőgösen, a két magyar úr csöndes buzgósággal
+iszik. Sorra kezet csókolnak a kardinálisnak, aztán megindulnak a
+gyertyás, fáklyás szolgahad között az udvar felé, ahol patkó
+kattog, fáklyafény libeg, ló nyerít a hosszú, suhanó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> árnyékok s
+a pillanatra meg-megviláguló arcok között.</p>
+<p>– Isten áldja kegyelmedet, hugom asszony, majdnem mátkám nékem!
+– búcsuzik kedvesen Kázmér már lóhátról a vénasszonyával
+lakosztálya felé távozó leánytól.</p>
+<p>– No, palatinus uram, mast is ollyan nehez lészen az választás
+köztem s emez nyalatlan medvebocs között? – gúnyolódik magában
+Nádasdy.</p>
+<p>Zrinyi kezet ökölbe szorító, tompa kétségbeeséssel bámul egy
+fáklya lángjába.</p>
+<h3>XII.</h3>
+<p>Vadásztülök hangja búgott elhalón a távolban; az erdei
+gyalogösvényen csizmája sarka tavalyi avaron siklott vagy lucsokba
+vágódott mélyen. Megállt. A nyugati ég peremére bággyadó nap
+sugarai elöntötték a kopaszodó erdő zöldből biborba, biborból
+sárgába forduló lombozatát s aranyat vontak vén törzsek mohára.
+Anyját vesztett farkaskölyök vinnyogását hozta a szél. Fönt zúgott
+a nagy fák csapzott koronája, lent hallgatott a bokor. Feszülő
+melle kitágult s két karját hátrafeszítve belekiáltott a szürkülő
+estbe:</p>
+<p>– Hahó!</p>
+<p>A felriadó visszhang felelete lágy volt, mint az álmából
+ébredőé.</p>
+<p>Zrinyi összefonta a karját és nézte a föld férgét. Ez legyen-e
+sorsom? – Pázmány födeles szemöldöke és mélyen ülő, átható szeme
+remegett elébe a rezgő, ferde sugarak táncán s hallotta szavát,
+mint akkor a nagyszombati kertben… kard-csörrenés és lódobogás,
+hajrázás és Allah-kiáltás, összeomló bástya, bődülő ágyu,
+asszony-visítás, <span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
+"Page_67">-67-</a></span> férfi-hörgés olvasott és látott emléke
+zúgott fülében… Ezrede készen áll, libben a szélben a vad fiúk
+farkas-kacagánya, parádés lova táncolva viszi a sor előtt szemlére…
+hajlongó derekak, csókra csucsorodó szájak között átölelve vezeti a
+király a trón felé őt, a király képét, hadainak generalissimussát,
+Buda fölszabadítóját a török járom alól, királyok, császárok
+hatalomban, aranyban fürdő pajtását…</p>
+<p>Mindez semmi! Miért? Egy leányért! Semmi, csakugyan semmi. Állt
+és feje lehorgadt. Bizony boldogabb a cserjén csörtető őz, bizony
+boldogabb a fán búgó vadgalamb, bizony boldogabb a föld férge.
+Semmi, semmi: a nap, az erdő, a lány, az ország, a familia…</p>
+<p>Hirtelen visszafordult, s mint mikor a vadkan szaggat ágat,
+lombot, úgy viaskodott hazafelé útjában Zrinyi a kursaneci erdő
+himbáló, útgátló ágaival. Mire hosszúszárú cselebi csizmáit rövid
+deli sarúval cserélte föl, leesett a korán beálló tél első hava. A
+mező szűzi fehér leplét szaggatottá tarkázta a sok tó, pocsolya,
+mocsárszem. Hiába próbált szóba ereszkedni vele a jószágigazgató
+páter, hiába «dicsértessék!»-ezett hangosan a háta mögött
+gyóntatója, válaszadás nélkül vonult be könyvesházába. Sokáig
+elüldögélt gondolkozva, melegedve a kályha mellett, a hosszú ládára
+terített puha szőnyegen. Mikor az ónas ablakon, amely mögött egyre
+ereszkedett alá a hó fehér szálú függönye, benyult az éjszaka ujja
+a meleg szobába, gyertyát gyujtatott.</p>
+<p>– Mán csak az Echó lészen szerelmem postája… – szólt maga elé s
+fájó-édesen lüktettek fejében a verssorok:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Ha kérdi, élek-é, mondjad,
+hogy én égek,<br /></span> <span class="i2">Ha kérdi, kicsoda,
+mondjad, hogy van oda,<br /></span></div>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span></p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Az te
+rózsavirágod,<br /></span> <span class="i0">Kiről te
+harmatot,<br /></span> <span class="i0">Gyönge
+illatokot<br /></span> <span class="i0">Gyönyörködve
+szedtél,<br /></span> <span class="i0">Benne
+gyönyörködtél,<br /></span> <span class="i0">Mastan
+elárultad.<br /></span> <span class="i0">Mert talán nem
+tudtad,<br /></span> <span class="i0">Az nád
+töredékeny,<br /></span> <span class="i0">Noha
+nevedékeny,<br /></span> <span class="i0">Hogy megunod
+mingyárt,<br /></span> <span class="i0">Mert ránézni is
+árt,<br /></span> <span class="i0">Nézd hináros
+szemét,<br /></span> <span class="i0">Csoportos
+üstökét,<br /></span> <span class="i0">Széltül hajtott
+nyakát,<br /></span> <span class="i0">Nem álló
+derekát,<br /></span> <span class="i0">Nézd az ű
+gyükerét,<br /></span> <span class="i0">Meglátod
+erejét,<br /></span> <span class="i0">Mert nincs az ű
+benne,<br /></span> <span class="i0">Ki neked kellene,<br /></span>
+<span class="i0">Hadd el, én méhecském,<br /></span> <span class=
+"i0">Édes, szép képecském,<br /></span> <span class="i0">Megtalálod
+nálam,<br /></span> <span class="i0">Ki bizony nem
+álom,<br /></span> <span class="i0">Mely friss az
+rózsaszál,<br /></span> <span class="i0">Noha tüskében
+áll,<br /></span> <span class="i0">Nem szúr meg
+tégedet,<br /></span> <span class="i0">Nem sérti
+szemedet.<br /></span> <span class="i0">Az virágja
+vörös,<br /></span> <span class="i0">Az gyükere erős,<br /></span>
+<span class="i0">Maga szép illatos,<br /></span> <span class=
+"i0">Hozzád hasomlatos,<br /></span> <span class="i0">Lám, sokan
+szeretik,<br /></span> <span class="i0">Szépségnek
+viselik,<br /></span> <span class="i0">Csak te jűjj és szállj
+rá,<br /></span> <span class="i0">Kivánod másszorra<br /></span>
+<span class="i0">Ő állandóságát,<br /></span> <span class=
+"i0">Rothadatlanságát,<br /></span> <span class="i0">Így ízene
+néked,<br /></span> <span class="i0">Az ki szeret
+téged.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Vadászgató, verselgető tespedéséből nagy hírek verték föl: hazug
+volt a fáma a császáriak lipcsei győzelméről; ott is tönkre verte
+őket a svédek kövéres, szelid képű nagy hadvezére; Bécs gőgje
+letört s a király aggodalmasan halasztotta el az országgyülést
+újra. A kancellária sietve értesítette Zrinyit, hogy a király
+megadja a kért felhatalmazást a toborzásra.</p>
+<p>– Eszetekben vevétek mast Zrinit? – toppantott keserű dühvel,
+mikor a kancellária levelét elolvasta.</p>
+<p>Haragosan kelt ki magában királya ellen, szidta a rövidlátó
+bécsi urakat, elégedetlenkedett, korholt, duzzogott, – és nem
+mozdult.</p>
+<p>Két hétre rá királyi kinevezést kapott kézhez: a felséges úr az
+összes horvát csapatok parancsnokává emelte ezredesi rangban.
+<span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
+"Page_69">-69-</a></span></p>
+<p>– Áh!? Ugyan, az horvát zászlók ezeredesse? – s gúnyos
+nevetéssel dobta az asztalra az iratot. – Játékbábú vagyok-é én,
+kit tesznek, vesznek kények szerént?… Ezredes, hm? – kérdezte
+magától dohogva százszor is, de nagyravágyása nagy sebét mégis
+megenyhítette a kis flastrom s másnap már Légrádon rendelkezett.
+Megszólalt seregszedő embereinek toborzó sípja Óvártól le Ivanicig
+mindenütt s szállingózott, gyűlt Légrádra, Csáktornyára az iratos
+nép: életét megúnt vagy elüldözött paraszt, idegen név alatt
+bujdosó gonosztevő, kalandos álmoktól zavaros fejű ábrándozó,
+bosszút tajtékzó, dúlásra, vérre éhező világgá züllöttek,
+toprongyos vagy deli szegény legények, a fosztogatás, öldöklés
+tapasztalt mesteremberei.</p>
+<p>Zrinyi közben mindent felejtett: még semmi sincs későn! Nehéz
+szekereken érkezett Bécsből a munició; puskapor, fegyver, golyóbis,
+tűzcséve; deli csizma került a friss fizetésből a bocskoros
+lábakra; karabin és kopja a gyakorlott vagy ügyetlen kezekbe;
+Légrádon borgőzben hejje-hujázott a zsold talléraival dobálódzó
+vitézi mulatság, a környékben megadással sóhajtozott az élelemért
+megrabolt, meglopott paraszt; alakult az új ezredes új serege!</p>
+<p>De a megdúlt végek tüzes horvátjai vérre, a német zsoldosok
+pénzre szomjaztak, Zrinyi pedig emésztő dühvel szemlélte a
+természet megújulását: hát mire várnak? olyan jól megy dolguk, hogy
+nincs szükségük Zrinyi ezredére? Dús, lilás pára gőzölgött már a
+zöldelő zsombékok fölött, friss lomb-korona állt a déli szél elé s
+még mindig nem jött meg a hadi tanács behívója…</p>
+<p>Hajnalban riadót fuvatott. Dönögtek a rézdobok, rikoltozott a
+lóra ülő hadi nép. Zrinyi szégyellte magát: harcra vágyik, ahol a
+nemes vér <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
+"Page_70">-70-</a></span> buzgása nemes győzelmet szerez s
+kénytelen egér helyett fonál-gombolyagot kergetni, mint az
+asszonynépek ölbe szoktatott palotás macskája. Csáktornyán túl
+elcsendesült a csapat s mentül inkább közeledtek a hódoltság
+földjéhez, annál inkább keresték a födött utakat erdőkben, dombok
+alján. Egy határt jelentő oszlophoz érve, Zrinyi intett a
+vice-ezredesnek, hogy állitsa meg a katonákat, aztán kengyelében
+fölemelkedve elkiáltotta magát:</p>
+<p>– Vitézek! Ihon az török föld! Jézus nevében vigyázás,
+serénség!</p>
+<p>Mozgás támadt a kopja-erdő piros-fehér zászlócska-felhőjében,
+magasra emelkedtek a karabinok s felsivított egy-egy kiáltás,
+rikoltás a türelmetlen lovakon rázódó, zúgó tömegből. Egy sötét
+arcú horvát suhanc szó nélkül szállt le lováról s megvetése legfőbb
+jeléül az oszlop tövébe guggolt. A környékén állók röhögve
+üdvözölték a kitünő ötletet. De a rendelő gorombán intette helyére
+a legényt:</p>
+<p>– Félsz, hogy nadrágodban ereszted, ha törököt látsz? Lóra!</p>
+<p>Estére már Zalavár vidékének ingoványai közt keresték a száraz
+utat a közbeeső falukban zsebüket értékkel, hasukat borral
+teletöltött lovasok. Zrinyi maga csak átvágtatott a megrohant
+falukon; unta a rablást, a marakodást; s egy erdőcske szélén, tűz
+nélkül, messzire tolt előőrsök gyűrűjében megvonuló lovasai között
+utálattal gondolt a holnapi napra, a dúlás, lovaglás változatos
+vagy egyhangú unalmára. Mi haszna az a pár száz elhajtott marha,
+mikor ő mást akar? Mi haszna, ha a feje tisztul a szélben, mikor a
+szíve antul nehezebb?</p>
+<p>Sötét hajnallal lóra kaptak s nagy kerek vonalban elkanyarodva a
+Balatonhoz vágtak. Büszkén ügetett Zrinyi dandára élén a
+föveny-szegélyes <span class="pagenum"><a name="Page_71" id=
+"Page_71">-71-</a></span> gyöpös parton s nem igyekezett a
+Nagyberek mocsaras földjének bújtató fái, bokrai közé. A horvátok
+legénykedve forgatták szemüket, tetszett nekik a vakmerő játék, a
+nyilt vonulás itt, ahol vár várat, palánk palánkot ér s mindegyik
+rakva több-kevesebb őrködő katonával. A magyarok büszke
+nemtörődömséggel sercentettek egy hegyeset, ha éppen félrenézni
+méltóztattak. A németek mogorva elégedetlenséggel pislogtak nagy
+kalapjaik alól a fonyódi hegy várának tornyára s fellélekzettek,
+mikor a feléjük meredő homokhegy eltakarta őket. Zrinyi elszánt
+haragos lelkét jólesően izgatta a nyári nap ragyogó csöndjéből, a
+halkan ingó lombok közül minden pillanatban előbukkanható
+veszedelem tudata. Ahogy kiértek a hegy alól, elnyult lovon vágtat
+vissza az előhadból egy legény. Zrinyi kardot ránt, harsányan
+rendelkezik s a csapat éles szögben jobbra kanyarodva bevág egy
+alacsony, teknő-szerű völgybe, egyenesen szembe a kitörő
+várőrséggel. A karabinok vízszint kerülnek, előre ferdül a
+pika-erdő; vezérük csillogtatva forgatja feje fölött széles görbe
+kardját s rekedten, bőgve, rikoltva, sivítva hangzik föl
+soraikból:</p>
+<p>– Jézus! Jézus!</p>
+<p>– Allah! Allah! – zúg rá selymesen a folyton közeledő
+távolból.</p>
+<p>A csapat élén lovagló török kaftányába keveredve bukik le
+lováról; a szügyön talált paripa hanyatt hőkölve zuhan gazdájára. A
+karabinok sűrű füstje lomhán szálldos a két csapat fölött. Zrinyi
+mögött káromkodva bukik lova nyakára véres fejjel egy horvát. A
+lovak a puffogástól, puskapor-szagtól megvadulva tipornak egymásba.
+Itt egy pika torkon hasítva löki hanyatt a szembe lovaglót; villanó
+szablya-suhintás nyomán hull ott a földre egy kardot tartó kéz.
+Puhán szisszen a <span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span> patkó taposta hús, fröccsen a vér, velő.
+Zrinyi kiáltozva vagdalkozik köröskörül: mint egy forgókerék fényes
+küllői, kardja csapásai.</p>
+<p>– Valláhi! Ez Zerin-oglu! – csattan föl egy török rémült
+kiáltása.</p>
+<p>Nyomában ágaskodó paripákon fordul, robban vissza csapatjuk.</p>
+<p>Vakmerő beütések, gyors dúlások, győzelmes összetűzések
+kellemetlen érzést keltő hangzásúvá tették a fiatal kapitány nevét
+a műveltségük, hatalmuk tetőpontján gazdagság, kényelem ezerféle
+kényeztetésében puhuló törökök előtt. A barbárság ismeretlen
+szellemi hatalmától lelkesített nagy testi erő vezető férfiben:
+örökre ijesztő misztikum a rengeteg pénzzel, rengeteg emberrel
+kicsiny nemzetekre eltaposó szándékkal zúduló s mégis ellenállásra
+találó nagy népek előtt.</p>
+<p>A magyar csapat vérszemet kapva, hencegő kiáltozásban zajosan
+handabandázva rohan utánuk föl a dombra. Zrinyi megáll a pár
+holttest között, amelyeket ideges kiváncsisággal szaglász lova, s a
+gőg mámorának köde száll föl fejébe:</p>
+<p>– Zerin-oglu, Zrini fia! Mely rémület rezegteté az szakállas
+öreg hangját! Apám dücső emlékezeti s hírem-nevem valamint két
+véres szablya függenek az ottomán hold fölött.</p>
+<p>Katonái majdnem a vár aljáig kergették a futókat, s egypár
+fogollyal tértek vissza kapitányukhoz. De innen már óvatosan,
+bújkálva, kerülgetve, inkább lopva, mint rabolva, lesbe állva, mint
+sík mezőn páváskodva igyekeztek vissza a Muraközbe.</p>
+<p>Szőlő-érésre aztán megjött a parancs: lóra! a morva szélekre!
+<span class="pagenum"><a name="Page_73" id=
+"Page_73">-73-</a></span></p>
+<h3>XIII.</h3>
+<p>Az óriási tábor körül, amelyet mély árkú sánc fog gyűrűjébe,
+nagy távolságban föl van taposva a föld. A zászlókkal pompázó
+kisebb-nagyobb sátrak, kalyibák között széles utak vezetnek a tábor
+piacaira és kijáróihoz. Mint valami szűk és piszkos keleti
+városban, hangyamód nyüzsög a sok katona, kereskedő, szolga,
+asszonynép a sátor-sikátorokban, a tömérdek szekér és ló között. A
+széles utakon egy-egy csapatocska vonul el, vasravert hajduk
+dacoskodnak rajtuk végig a prófosz emberei előtt, itt a főgenerál
+lovagol keresztül kiséretével, ott jámbor kereskedő szekere döcög
+friss sörrel, jó borral a piac felé; az istrázsamester igyekszik
+vicéivel kifelé a táborból, kötés fával, csöbör vízzel sietnek
+térdig felgyűrt szoknyában a lányok a konyhák irányában, boros
+kártyázók lármája hangzik ki nem egy sátorból, egy sikátorban
+gúnyolódó bajtársak biztatnak két verekedőt, amott egy öreg
+lándzsarengető tartja hazudozásaival a szájtátó vagy hitetlenül
+ellentmondó fiatalokat. Zsákmányt, lopott holmit csereberélnek
+kiáltozva; forgókat, paszomántot, tollat, pitykéket kinál
+mindenféle nyelven a piacon ténfergőknek a kirakott árúi között
+guggoló kalmár; mázos korsókból isznak a csapravert hordók körül;
+gajdoló csoportok hallgatnak el, tágulnak odébb az útból egy-egy
+rittmeister vagy obrister közeledtére. Csipejét riszálva ődöng a
+kifestett arcú lány az ivók, tereferélők, kártyázók körül.
+Vitatkozás, röhej, vezénylés, alkudozás, jajgatás, ének,
+fegyvercsörgés, káromkodás, szekér-nyikorgás, nyerítés,
+ostorpattogás, marhabőgés, pata-kattogás, föld-döngés egybefolyó,
+tömör zaja kavarog a tábor fölött. Csak a tábortüzek kigyúlása után
+halkítja az éjszaka hangfogója s a körüljáró prófoszok szigorúsága
+<span class="pagenum"><a name="Page_74" id=
+"Page_74">-74-</a></span> tompa zümmögéssé a nagy erővel élő,
+lélekző tábor zavarát.</p>
+<p>Zrinyi kedvetlenül ült sátrában. Ki ő Gallas general-lieutenant
+táborában? A horvát ezred oberstere; egy magyar, malmokba, tizedért
+járó törökök lesből támadója; csengő aranyat jelentő foglyok
+halásza a végbeli állapotok zavaros vizében; a hadviselés magasabb
+elveihez nem is konyító, akinek kardforgatása csak tökéletesebb
+bicskázás; aranytól csillogó, de piszkos műveletlenségben élő, nagy
+szájú, rátartó magyar mágnások közül egy; kucsmás, dolmányos medve,
+aki a csipke s az áll közepén hegyeskedő piciny szakállocska
+nyugateurópai műveltségéhez még nem jutott el. Mindezt kiérezte
+Zrinyi a császár zsoldjában álló olasz, francia, német tisztek
+tekintetéből, modorából s finom, válogatott kifejezések selymén
+átszúró gorombaságaiból vagy szótalan nyilt megvetéséből… És Julia!
+Az a savanyodott állat legelteti vizenyős szemét rajta…</p>
+<p>– Nem jól vagyon ez így! – vagdosta bele sarkantyúját a sátor
+simára döngölt földjébe.</p>
+<p>Inkább lóra! Szinte örömmel fogadta Gallas parancsát: föl
+Árvába! onnan a jablunkai passusson nyugatra csapva egyesülés a
+Siléziában operálö Götz-cel, aztán együtt Olmütznek! Mire
+átvergődött lovasaival a tót hegyeken, mire componálta hadát Götz
+generáliséval, havas esőt vert szemébe az éjszaki szél ezrede
+ellenség-bolondító vagy felderítő lovaglásain.</p>
+<p>– Ezért bocsájtottam királ uram kezében személlyemet,
+ezeredemet? Vágtató lovon komédiázó madárijesztő képnek rendöli
+Zrini Miklóst, amaz szigetvári maradékát minden csipkés örvű,
+páncéros hasú nímöt teknősbéka? Apátok kalapos istenit! Karddal,
+karabinnal hegyikben esni, ez az tudománom, nem penég fenekek
+környül szaglászni, <span class="pagenum"><a name="Page_75" id=
+"Page_75">-75-</a></span> hogy: «Vigyázz, főgenerál uram, ihon
+errül, ihon mast meg arrul üté föl fejét az ellenség!»</p>
+<p>De még ennek a vitézi foglalkozásnak is hamar vége szakadt. Igy
+még csak itt-ott megszorítottak, kardra hánytak, foglyul ejtettek
+egypár embert Torstenson seregéből. De beállt a tél s Zrinyi ezrede
+az Olmütz körüli falvakba tért téli szállásra. Maga a vezér a
+dühtől, csalódástól, keserűségtől – ki tudja, mitől? – ágynak dőlt
+s lázban gyötrődve olvasta a bécsi hadi tanács szigorú
+rendszabályait messze, le Ausztriába elkalandozó lovasai ellen, s
+gyöngyöző homlok mögött hevülő képzelettel folyamodott a királyhoz,
+– azért nem használták nagyobb dolgok végrehajtására erejét, mert
+nem kért eleget! – hogy adjon horvát dandára mellé egy német
+ezredet s a károlyvárosi generalatusságból mozdítsa el az elaggott
+Frangepánt s ruházza reá a tisztet.</p>
+<p>Karácsony hetében ért haza az emésztő lázban hosszúra
+soványodott arcú vezér Csáktornyára.</p>
+<h3>XIV.</h3>
+<p>Az augusztusi nap keményen tűzött le a nagyszombati síkon
+torpadó császári táborra. A kerek aljú sátrak kúpos tetején
+bágyadtan csüngtek le a zászlócskák; a nagy hőségben pattogott a
+vásznuk s a körbe vert cölöpökhöz vonuló kötélzet. A tábor közepén,
+a nagy udvarú zárt négyszögekben kifelé forduló, elől nyitott
+markotányosbódék körül csak egypár nyelvlógató kutya leselkedett.
+De a fővezéri szálláson s a körülvevő főtiszti sátorokban hangos
+volt az élet. A királyi felszólításra elkeseredett dühvel vagy
+húzódozó gyűlölettel lóra ülő főnemesek tárgyalták az idei új
+esztendő rettenetes meglepetését. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_76" id="Page_76">-76-</a></span></p>
+<p>– Nímet landsknechtek tapodjanak apái hamvokon és szórják
+szélnek! – kiáltott Homonnai Drugeth. – Világban szalajtott kódus
+vagyok Rákóczy György fejedelem ő nagysága jóvoltából. Magva
+szakadjon az beste kurafia eretneknek.</p>
+<p>– Hát, János, hun vannak feleséged s apróid? – kérdezte
+részvéttel Barkóczy László.</p>
+<p>Drugeth arcát elöntötte sűrű, fekete vére:</p>
+<p>– Csavarognak, Laci, mezőn, erdőn, életeket s arany, ezüst
+marhájokat óva az utakon kóborlóktól. Hogy ekkép behumhatja szemit
+az Isten!!</p>
+<p>– Behumja? Hm! De alszik is! Hiszem az fejedelem sergének
+avángardja az sléziai morva széleken jár mán! Beholdultak néki az
+bányavárasok, az tizenhárom vármegye; kezén vannak Kálló, Tokaj,
+Kassa! – kiabálta felháborodva Wesselényi Ferenc.</p>
+<p>– Elnémul templomink haranginak nyelvek, az merre járnak;
+elvágdossák köteleket, agyon verik az harangozót, ki ellenek
+szegül. Fejeket vészik az Isten tiszteletére csinált képeknek s az
+mennybéli Úr Isten bosszúságára kopjákon hordozzák, – kesergett
+nemes méltósággal Csáky László.</p>
+<p>– Én is tudom, – folytatta Nádasdy, – szava hihető, bizonyos
+emberem hozá az hírt, hogy Kassán az főoltárra telepedve
+szalonnázott Kemény János uram néminemű hajdúja, s az
+oltár-keszkenyőben kené bicsakját. Hun itt, hun ott tapodják meg az
+szentségeket s rút marcangolásokat követnek el barátokon,
+papokon.</p>
+<p>Míg Nádasdy beszélt, Zrinyi figyelme egy pillanatra elterelődött
+az országos eseményekről s arra fordult, hogy most az ő Juliáját
+Nádasdy uramné asszonyomnak titulálják a kereszturi udvarban s
+talán epekedik is mezőbe szállt ura után… de Drugeth fölcsattanó
+szava akarata ellen is visszarántotta tépelődéséből. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span></p>
+<p>– Hát mi egyebet tehetett volna az feleségem? Feladá Jeszenőt,
+familiám utolsó refugiumát kegyelemre az fejedelemnek. «Port alája,
+kanócot, – parancsolta Rákóczy, – kirepült az madár, repüljön az
+fészek is!» Azt az keserves kínban fogantatott…</p>
+<p>– Bizony ellenségül vette Rákóczy, – mondta csöndesen az öreg
+Esterházy, – ez szegény hazát, kibe belé is veté az üszögöt. Hejh,
+méltatlanságot cselekeszik az fejedelem, merthogy mikoron mind az
+pogányoktul, mind egyéb nemzetségektül is békével volnánk, magunk
+kévánjuk fogyatnunk magunkat, arra ingerelvén az idegeneket is, az
+természet szerént való ellenségekkel együtt.</p>
+<p>– Jünnek mán Pucháim és Götz Siléziábul, nem lészünk csak úgy
+magánosan! – kiáltott föl bizakodással Zrinyi.</p>
+<p>– Hadd el, Miklós, bár mentek volna Gallas után az svécustól
+szorongatott dánus felsegéllésére, – szólt Csáky. – Az nímet
+generálok, tisztviselők és köz nímet vitézlő rend is hallhatatlan
+szörnyű istentelenségeket és iszonyú nagy sok inségeket és
+nyomorúságokat cselekesznek, az merre járnak.</p>
+<p>– Fölséges királ urunk vitézi azok is s mi igaz causánkért
+viselnek harcot, – szólt közbe engesztelően Esterházy.</p>
+<p>Az urak illendőségből nem akartak az öreg nádorral vitatkozásba
+elegyedni, de Barkóczy Lászlóban nem állt meg a szó:</p>
+<p>– Hejh! mégis csak idegenség gubernálja felséges urunkot
+magyarival szemben! mert mi dolog az, hogy hátra vetik az magyart
+mind intimum consiliumokon, mind az harc mezejében?</p>
+<p>– Én megmondám eleve, – szólt hirtelen és szokatlan keménységgel
+a nádor, – Ferdinandusnak, hogy sokat tehet ellene az fejedelem… Ki
+<span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
+"Page_78">-78-</a></span> is indula Erdélybül az kikeleti
+szelekkel; maga Székelyhidnak, Zsigmond urfi Károlynak, Kemény
+János penég Szakmárnak nyomakodtak s kevés napok mulván, úgy lehet,
+az Vág rohanó vizei hozzák fejünkre hadastul űket.</p>
+<p>Zrinyi nem szólt, – csak a száját vonta összébb, – pedig lett
+volna oka rá, mert hiába kérte a téli szállásról a német ezredet s
+a károlyvárosi generalatust… a német ezredet majd a legközelebbi
+alkalommal, a generalatus betöltése pedig a belső-ausztriai
+rendektől függ… Jó, a generalatust nem, nehézségekkel jár, elhiszi…
+hanem most itt az alkalom, kérte is tavaszszal a megigért német
+ezredet s hozzá Károlyváros helyében a Capeletti-zászlóaljat…
+persze nem lehetett, mert a két német generálisnak kevés számu hada
+maradt, a nagyobb részt elvivé Gallas, s így ő még mindig csak ezer
+horvát kapitánya…</p>
+<p>A társalgás lassankint ellanyhadt, kinek-kinek fejébe ötölhetett
+a maga baja Béccsel, mellőztetése, miegymás s elgondolkozva,
+gunnyasztva várták a vendégek a tágas ponyva-szálláson a nádor
+vacsoráját, ami kint, messzebb, a kártyaházhoz hasonlatos
+konyha-kalibában süstörgött, rotyogott nyárson, üstben.</p>
+<p>– In vita invidia! – sóhajtott egyszer Esterházy.</p>
+<p>Közben az úti pohárszék-ládából előkerültek a nagy-hefflányi
+udvar drága kamuka abroszai s nehéz asztali ezüst marhája. A puha
+keleti szőnyegeken simán jött-ment a sok szolga.</p>
+<p>Első töltéskor fölemelte serlegét Csáky s folyton emelkedő
+hangsúlyozással szólt:</p>
+<p>– Urak! Catholica religiónkért öltözénk fegyverben! Az
+mellettünk hadakozót ne nézd, micsodás, miérthogy barátunk az. De
+az vélünk szemben kerülő eretnekek ellenségink mind halálig!
+<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
+"Page_79">-79-</a></span></p>
+<p>Zajosan ittak az urak és bőven töltöztek s kártya mellett
+poharazva várták jobb hijján a másnapot. De Zrinyi, aki csak a
+nádor iránt érzett tiszteletből ült egy asztalhoz Nádasdyval,
+eltávozott, mihelyt az illendőség engedte és sátra párducbőrén
+végigvágva magát komoran szőtte tovább az imént nyert fonalat:</p>
+<p>– Külömb-külömbféle nyavalyákban estünk, kinek oka Szent István
+királtul nyert religiónkban való állhatatlanságunk, merthogy miulta
+közinkbe ragada az nímöt hüt, megsokasodának bűneink… Az sok
+feslett erkölcs, nehéz káromlás, hamis tanácslás, irigység,
+gyülölség, lopás, emberölés, és örök tobzódás!! Haragra is indula
+és igazságos büntetésre ellenünk az Seregeknek ura és ada töröknek
+olly hatalmat, hogy elrontja, veszti, csaknem utolsó nyomorúságban
+hozza szegény hazánkat… Ki lészen megváltója ez romlott magyar
+világnak? Talám nímöt generál uraimék?</p>
+<p>Megszédült a be nem fejezett gondolattól, de nagyravágyó lelke
+minden türelmetlenségével várta a derekas harcot, ami nem is késett
+soká.</p>
+<p>A csekély számú német nehéz katonasággal előrenyomuló Götzöt
+visszaszorították nyugatnak egész Privigyéig Kemény János vitézei,
+akik az örökletes királyságra törekvő Habsburgok, a türelmetlenül
+zsarnokoskodó katholikus papság erőszakosságai, törvénytelenségei
+ellen fogtak fegyvert az ország pénzének elvesztegetése, a
+véghelyek elhanyagolása, a jezsuiták alattomos behozatala, a nádor
+hatalmának megnyirbálása miatt. De jött Puchaim németeivel, az öreg
+nádor a magyarsággal s a vallásos rajongás, politikai hevület,
+mesterségszerű buzgalom, magános haszonlesés és düh összetornyosuló
+fellegei elől a halál kínjával vetekedő búsulással hátrált, hátrált
+keletnek a fejedelem vezére. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_80" id="Page_80">-80-</a></span></p>
+<p>… Északról ide látszik Ónod vára. Az egyesült császári sereg a
+dombokká halkuló borsodi hegyeknek támaszkodva készül az ütközetre,
+sietve csatolódnak föl a karvasak, mellvasak, pallos és koszperd.
+Ez még a karabinján, pisztolyán vizsgálja a kovát, az már
+embermagasságú ágasára fekteti a hosszú, nehéz muskatélyt; ez
+tollas sisakját, prémes kalpagját nyomja fejébe, az már
+kopja-erdőben vonul ki a táborból. Szembe, keletre, Rákóczy népének
+a Tiszába siető Sajó füzes, nádas ingoványaiig elnyúló táborából a
+sánc széles hídján most robban ki a hajdúság. De elejbük bődültek a
+nagy ágyuk, s puffogtak szinte szelíden a kisebbek. Rákóczy
+pattantyusai nem késtek a felelettel. Sűrű füst, nehéz szag kezdett
+elfeküdni a mezőn. A császáriak sáncokba vonulva menesztették
+golyóikat az eretnek rendbontók felé, de amonnan is emelkedtek a
+folyton előbbre, előbbre tolt sáncok halmai. A császári olasz
+pattantyusok ágyúgolyói biztos ívben röpülve vágtak csakhamar
+egybefolyó lyukakat a sáncok mögött felvonuló erdélyiekben vagy a
+sánchalmok tetejét seperve buktak a mögűlök harcolókra. Rákóczy
+ágyúgolyói többször vágódtak ártalmatlanul a földbe az ellenség
+sáncai előtt és mögött… Lovas csapat rugtat most a sáncvonal elé,
+élén a kardját üvöltve forgató Drugethtel; kópjás gyalogság
+nyomakodik utána. Drugeth már az ellenség legmesszebb tolt s
+hirtelen elhagyott sáncának tetején táncoltatja lovát. Azután
+eltünik az emberek, lovak kétfelől összecsapó árjának zavaros
+hullámai között. Puskapor szagú, fel-felrivanó, reccsenő tömör zajt
+zúgat a dombon figyelő császári vezérkar fülébe a Tiszáról fújó
+szél. Lent a harc gomolyaga egy helyben nyüzsög, tágul, szorul
+szeszélyesen változó körvonalaival. Puchaim egy percre abbahagyja
+fényes páncélján elfekvő csipkegallérjának <span class=
+"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> ideges
+huzogatását s lemutat a síkra, ahol egy habos selyem zászlónak
+eddig rúdra csapzott nehéz ráncai kisimulva lobogtatják a
+Zrinyi-címert:</p>
+<p>– Die serinischen Huszaren! Wo ist der Graf? – kérdi
+körültekintve.</p>
+<p>Zrinyi lovasai csakugyan most indulnak helyükről, s gyönyörű
+ívben kanyarodva kapják oldalba az ellenség bal szárnyát. A Puchaim
+körül álló urak szétnéznek, Zrinyi nincs köztük, csakugyan ő maga
+lesz az, aki ezrede élén vágtat s akinek még aztán is
+fel-felvillanó sisakja most tünik el a kavarodásban. Wesselényi
+fölényesen mosolyog:</p>
+<p>– Nem tudja Miklós öcsénk, mit cselekeszik.</p>
+<p>– Hm, na! Talám bizony nagyon is jól tudja! – jegyzi meg sokat
+mondó hangsúllyal Nádasdy.</p>
+<p>– Wertlose Waghalsigkeit! – szól türelmetlenül Puchaim, akinek
+rendszeres hadviseléshez szokott elméjét bosszantja, hogy egy vezér
+így kiteszi magát s egészen szükségtelenül a személyes harc
+ezerféle halálveszedelmének. – Aber…! – kiált fel hirtelen örömmel
+s feszülő figyelemmel mered a síkra.</p>
+<p>A viaskodók zúgó tömege meginog a neki zökkenő ezred súlyos
+rohamától s tulsó fele mintha jobbra nyomódnék: mint egy
+szétgördülő hangyaboly, oszlik, ritkul a tömeg, egy-egy leszakadó
+foszlánya a tábor fele vág, másik a Sajó füzeseibe csap.</p>
+<p>– Mais c’est la victoire! – jegyzi meg könnyedén Puchaim mögött
+a sereg francia mérnöke.</p>
+<p>Rákóczy hada keveset hátrálva a Tiszának fordul s így igyekszik
+kisiklani az összébb-összébbvonuló két támadó front
+szorongatásából. Hasztalan! Kit fejbe nem sújt a suhanó kard, vesén
+nem döf a száguldó kopja, kétségbeesve fullad <span class=
+"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> a Tisza
+vizébe; s aki átvergődik a tulsó partra, rémülettel néz vissza övéi
+romlására és eszeveszetten menekül torony iránt vagy ijedt állati
+ravaszsággal bújik meg valahol az éj beálltáig.</p>
+<p>A véresen, rongyosan, mámorosan megtérő Zrinyi kezében magasan
+lobog a Rákóczy-had egy vörös selyem zászlaja, amit maga csavart ki
+a mellbe taszított zászlótartó kezéből. A belső táborba érve
+leszáll lováról, egyet nyújtózik s a fővezéri sátor előtt
+jelentéseket átvevő Götz elé lép.</p>
+<p>– Főgenerál uram, ihon egy zászló!</p>
+<p>Götz int a jelentést tevő tisztnek, hogy várjon s Zrinyi felé
+fordul és kérdően néz rá.</p>
+<p>– Ja, so, so! – érti meg hirtelen a helyzetet; szórakozottan
+udvarias mosollyal emeli föl a zászló szövetét, nézi, tapintja: –
+Gyönyörűen varrott hím! – s újra a tiszt felé fordul, akinek gyors
+pergéssel ered meg a szava.</p>
+<p>Zrinyi vár, néz; fél szemöldöke fölrándul, odaveti a zászlót
+csatlósának s köszöntés nélkül indul sátra felé. Szégyenli magát.
+Nem értik ezek mi az, ha magyar magyar ellen emeli kezét,
+ráhazudtolva a természet rendjére? A saját vérét pusztítsa, akik
+kardja csapásai alatt elhomályosuló szemmel rogyva a fűbe,
+ugyanazon nyelven fohászkodnak Istenhez, amelyen anyja tanította
+imádkozni? Köteles vele? Nincs értéke… Fölkavarodva háborgott
+belsejében a mult, a hagyomány, a küzködő jelen s a jövő fényes
+képei.</p>
+<p>A hajnalban fölkerekedő tábor lomha csúszással indult meg
+északnak. A németek elemükben voltak; szinte fölszippantották az
+útjukba eső élést, barmot; hangos veszekedéssel turkáltak a
+felfeszített ládákban, almáriomokban; a nyomorult viskókban
+felszörpölték az utolsó köcsög aludt tejet, fölhajtották az utolsó
+pohár bort s röhögve gyalázták meg a sors súlyos szele alatt kalász
+<span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
+"Page_83">-83-</a></span> módjára hajladozó lányokat, asszonyokat.
+Ellenálltak? Fölgyújtották a falut, kopjára nyársalva lökték
+szemétre a porontyokat s meztelen hajszolták a fehérnépet az utakra
+súlyos vasalású ágyúkerekek alá becstelen halálra. Ahol a német
+katona strucc-tollas, széles karimájú, fekete kalapja megjelent,
+vérbe, sárba, gyalázatba fulladva pusztult a magyar. Falukon az élő
+parasztot taposták kis vagyonkájáért, városon a halott főurat
+koporsóba vitt ékszereiért. Pár nap mulva már az elfoglalt
+Szerencs-en feszítették föl a Rákóczyak sírboltját a magyarok
+felsegéllésének ürügye alatt magyar borban, magyar vérben fürdő
+német katonák. Zrinyi utálattal látta, ameddig nézhette, a németek
+tobzódó garázdálkodását, hogy emeli életcéllá a szükségtelen
+fosztogatást, az ok nélküli emberölést. Ennél nem pogányabb a
+pogány török se!</p>
+<p>A fejedelem apjának, anyjának koporsóit kivonszolták a
+napfényre, hogy jobban lássanak. Lefeszítették a tetejüket, maguk
+alá lódították széknek s beletúrtak a porladozó testekbe
+nyakláncért, gyűrűért, mentegombokért. Kiszórták a töredező szálú
+hosszú hajat, a csizmában elvitték, ami beleszorult s a kifordított
+koporsó alól elgördülő koponyán búcsúzásul nagyot rúgtak. Az egyik
+nem volt rest utána hajolni, hóna alá dugta, – ki is nevették érte
+a többiek, – s vitte emlékül haza.</p>
+<p>Zrinyi megriadt, mikor a hír, ami csak úgy, minden nagyobb
+jelentőség nélkül keringett a császári seregben, füléhez
+jutott:</p>
+<p>– Illyen méltóságos embereket az koporsóbul kihányni, hamvokon
+tapodni!</p>
+<p>Csáky László sötéten szólt:</p>
+<p>– Nem taposták-é sárban Rákóczy hajdui is viszontag <span class=
+"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> az
+szentségeket, kinél méltóságosb nincsen az universumban?</p>
+<p>– De magyar hamvak!</p>
+<p>– Nem esmérek mást, hanem csak eretneket és igaz hütöt az föld
+kerekén!</p>
+<p>A magyar urak komor-komolyan bólintottak, ki igaz
+vallásosságból, ki a mindent takaró ürügyet helyeselve.</p>
+<p>– Nímet bitangok tapodják haló porában, ebek marcangolják az élő
+husát, kinek Rákóczy az neve! – ordította Drugeth.</p>
+<p>Az urak újra bólintottak, ki igaz hazafias érzéssel, ki
+személyes gyűlölettel.</p>
+<p>Mért érzi ő itt magát olyan idegennek? Rosszabb-e ő vagy talán
+jobb, mint a többi főúr? Ki az igazi ellenség, a török-e vagy a
+német? Vagy a magyar legfenébb a magyarral? Mi fontosabb, a
+religió, vagy a magyarság? Az égi haza vagy a földi? Rettenetes
+kérdések kioldhatatlan, szétvághatatlan boga! Ó! talán mégis a
+helyes úton torpan meg most ingadozva!? A megváltás olyan
+lehetetlen-é? Krisztus, az emberré lett Isten, nem áldozta-e föl
+életét a világ bűneinek megváltására? Istenné kellene annak az
+embernek lenni, aki a magyar világot akarja megváltani bűneitől?
+Talán nem!! Zrinyinek akkor van igaza, ha Zrinyire gondol. Csukd be
+most a szemedet, ne láss; ha eltaposol valakit vagy valamit
+rohanásodban, ne érezze meg kényes talpad, ne dobbanjon meg
+bolondos szíved, mert neked haladnod kell. Meddig? Látjátok,
+egyenes az út! Megyek veletek, olyan vagyok, mint ti, de majd eltér
+az utam s csak én tudom, merre, mert kanyarodását én kerekítem!
+<span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
+"Page_85">-85-</a></span></p>
+<h3>XV.</h3>
+<p>Sűrűn pihézett a hó a meredek útra, – amelyen egy hol jobbra,
+hol balra faroló szánt húztak nagy nehezen fölfelé a párolgó lovak,
+– a mult havazások alatt amúgy is roskadozó fákra s a szánban ülő
+nagy prémes gallérú bundájára. Zrinyi jött Klenovnikra atyjafiát,
+Homonnai Drugethet látogatni.</p>
+<p>Ki mondja, hogy Drugeth hontalan? Klenovnik talán rosszabb, mint
+Jeszenő? Nem az övé, Draskovich Gáspáré, aki barátságból engedte át
+varasdvármegyei két vára közül az egyiket a hontalanul bujdosónak?
+Hát aztán? Ő használja, ő élvezi a kényelmet, amit nyújt, tehát
+annyi, mintha az övé lenne. Vajjon ki lesz otthon? Csak János
+bátyám és Anna asszony fognak várni a nagy palotán, míg a szolgák
+botosaimat fogják lehúzni odakint. Hideg van. Bizony jól is esnék
+egy kis meleg leves. Vajjon átjön-e Gáspár gróf Trakostyánról?
+Talán már át is jött. Gáspár bátyám szereti a szószaporítást,
+borpusztítást. De mért jövök én ide? Egyik sem kenyerem! Mindegy! A
+boldogtalan rokon megérdemli, hogy fölkeressük
+szerencsétlenségében! Jól fog esni neki a csekély figyelem,
+amellyel apolgatására sietek, a pénz magának, az ételneműek
+feleségének.</p>
+<p>Míg a felvonó-hidat leeresztette a bástya-torony ablakán
+kikukucskáló őr, Zrinyi visszanézett a völgybe, a fénylő hó, a
+fekete faderekak között jég-palástját csillogtató patakra. Milyen
+szép a tél békéje!</p>
+<p>Az épület kapuja elé kanyarodó szánt egy szál könnyű dolmányban,
+hajadon fővel fogadta Drugeth.</p>
+<p>– Isten hozott, Miklós öcsém! – kiáltotta rá vidáman.
+<span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
+"Page_86">-86-</a></span></p>
+<p>Zrinyi szótlanul ölelte át a rokont.</p>
+<p>Az egyik ablakból három fiatal nő találgatta, hogy ki lehet a
+vendég.</p>
+<p>– Bizonnyára Vuk bátyám uram! – mondta szelesen a másik kettő
+mögött ágaskodva a legfiatalabb.</p>
+<p>– Nem, Borbála, nem! – fordult vissza lemondó mosollyal egy
+bronz haj övezte, fekete szemű, fehér arc.</p>
+<p>– Be jól tudod, Eusébia! – szólt oda enyelegve az asztal mellől
+lányának Draskovich Gáspár.</p>
+<p>– Istenem, mely vulgáris tréfa! – sóhajtott magában Eusébia.</p>
+<p>– Csak valamely rosz hírt ne hozzon férjem uramnak! – sóhajtott
+a szenvedő arcú fiatal Drugethné.</p>
+<p>– Kit hozol, János? Csak nem Zrini Miklóst? – szólt a belépőkre
+Draskovich.</p>
+<p>– De bizon én azt! – erősködött tréfásan Drugeth.</p>
+<p>Zrinyi merev udvariassággal fogott kezet a nőkkel, tekintetre is
+alig méltatta őket s a két férfivel különebb vonult. A nők ujra
+leültek az ablak-mélyedésben s kézimunkáik fölé hajolva hallgatták
+a férfiak beszélgetését. Eusébia unottan tekintett az egyszerű,
+szinte szegényes ruhájú vendégre, aki megérezve a rászálló
+pillantást, arra fordult. Erősen kidudorodó szemöldök-csontjai
+között lefutó, egyetlen, mély ránca elsímult, amint szembe találta
+a lány sötét tüzű tekintetének villanása. – Gyönyörű haj! –
+gondolta magában, de homlokán újra megjelent a ránc s Zrinyi
+visszafordult a férfiak felé. A kis szeles Borbála nevetve
+pillantgatott fel munkájából s nyilt csodálkozással
+rá-ráfeledkezett a komoly vendégre. Anna asszony csak férjét nem
+értette, hogy tud <span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
+"Page_87">-87-</a></span> így örülni valaki az ő helyzetében egy
+vendégnek, aki hozzá jön, de nem az ő várába; s most föl is kel és
+megy; biztosan a kárpitokat és szőnyegeket fogja felhúzatni a
+falakra s kihordatja a tárházból az ezüst edényeket, evőeszközöket
+a vendég tiszteletére s szegény ártatlan gyermekei, a Bora meg a
+Gyurkó, csaknem koldusok.</p>
+<p>– Csak egy tikmony sültig mulassátok magatokat nélkülem! – szólt
+vissza az ajtóból a két férfinek Drugeth.</p>
+<p>Gáspár gróf örömmel mosolygott utána.</p>
+<p>– Öcsém uram, látja te kegyelmed, – súgta vendégének Draskovich,
+– ez az igaz virtus, ki kész szűvel fogadja szerencse forgását.
+Mind jón, mind gonoszon állhatatlanságának, sokféle játékjának
+nincsen ű rajta hatalma.</p>
+<p>– Bizony, bátyám uram, mert szerencse ajándékját nem más szűvel
+vette, mint egy piros almát, az kit bánat nélkül mingyárt
+visszaadhat; vagy ha nem ád is, tudja, hogy megrothad.</p>
+<p>– Nékem még annyi se! Merthogy el nem fogadom, ha megkénál is
+véle Fortuna asszony anyám. Élek, valamint élhetek. Megadom, kivel
+tartozom, királomnak, nemzetségemnek, de magános előbbre
+menetelemet nem áhítom. Sokakat ronta, törete mán az tartalék
+nélkül való ambitio. Koporsómban is csak Draskovith lészek, de
+királi trónuson is csak az. Látom, öcsém uram, az lineákat, az kik
+határt vetnek előbbre menetelemnek; vagyon annyi ész bennem, jól
+innen maradok. Nem nyúlok az után is, kit elérhetnék, hogy ollyasra
+ne induljon föl bennem az kévánság, kit soha el nem érhetek. Egy
+Draskovith csak előre lépik, hátra sohun és soha. Én nem lépek
+egyet is! – fejezte be minden kicsiségen felülálló grandseigneuri
+mosollyal.</p>
+<p>Zrinyi végignézett az ápolt szakállon, derült, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span>
+barna-piros arcon, a nyilt csillogású szemeken, a drága s aprólékos
+gonddal összeválogatott ruházaton s az irigység hirtelen támadó
+forgószele kavarta föl benne az indulatokat. Ez lenne-é a helyes
+út? Barmot hízlalni és búzát aratni, királynak lenni tiszttartók,
+jobbágyok hadán; fénnyel, pompával övezve gunnyasztani magányos
+várában, vadászni, vendégeskedni, enni, inni? Az egész a körül
+forog, hogy mi jobb és szebb, a Ma vagy a holnap.</p>
+<p>Drugeth valami kárpit elhelyezésében megakadt, hiszen nem a maga
+várában rendelkezett, s visszajött Draskovichért.</p>
+<p>– Mi tanácslást várhatsz tűlem? – válaszolt Drugethnek Gáspár
+gróf finoman, a látszatot mentve s mint vendéghez illik, Drugeth
+előtt ment ki az ajtón.</p>
+<p>Zrinyi kelletlen érzéssel, de udvariasan vonult közelebb a
+nőkhöz.</p>
+<p>– Mit csinál, asszonyom, Gyurkó, az gyönge virágszál, és Bora
+hugocskám? – fordult kedvesen Drugethnéhoz.</p>
+<p>Az asszonynak könny szökött szemébe:</p>
+<p>– Köszönöm kegyelmednek, csak elvannak.</p>
+<p>Zrinyi tehetetlennek érezte magát a síró fájdalommal szemben;
+édes anyja emléke villant a fejébe s szeretett volna más fordulatot
+adni a beszédnek. Drugethné megérezte, eltörülte szeméből a könnyet
+s mosolyogva folytatta:</p>
+<p>– Gyurkómnak minden öröme az nyilazásban, nyargalásban
+vagyon.</p>
+<p>– Vitéz lészen, valamint atyja ura.</p>
+<p>– Csak kicsinyég kisebb vitéz volna János! – válaszolt édes-bús
+arccal az asszony.</p>
+<p>– No, no, nem jól beszél kegyelmed, asszonyom, – rázta a fejét
+Zrinyi. – Az virtus haszon-hozó dolog mind az vitézlő personájának,
+mind hazájának. <span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
+"Page_89">-89-</a></span></p>
+<p>– Úgy bizony! – kottyant bele Borbála.</p>
+<p>Eusébia szája egyet rándult, Borbálára nézett, aztán Zrinyire s
+gőgös tekintete végre is az ablakon állapodott meg.</p>
+<p>– Lám, lám, hugom asszony, – nevette Zrinyi Borbálára, de szeme
+a másik lány aranyos hajának fényét kereste.</p>
+<p>– Hallám hírét bátyám uramnak! – folytatta Borbála
+kedveskedve.</p>
+<p>– Penég nincsen tálentumom az hímvarráshoz, – enyelgett
+Zrinyi.</p>
+<p>– Nem úgy, hanem úgy, hogy kegyelmed nagy nyomorítója az
+töröknek; vitéz hadnagy az félhold ellenében. Azért ne nézzen úgy
+rám, bátyám uram, mikéntha én volnék az kanizsai basa! Nem
+tréfaszó, kit beszéllek.</p>
+<p>– Borbála! – szólt Eusébia a leányra unott, feddő hangon.</p>
+<p>– Istenkém, Jézuskám, tűled az embernek jó kedve is alig
+lehet.</p>
+<p>Zrinyit kezdte bosszantani ez a dölyfös, unalommal bélelt leány;
+feléje fordult:</p>
+<p>– Sima fődü palotán szokatlan magamfajta vitéz szava nehezen
+perdül, de mán azért csak mégis megkérdem, nem-é inkább vitéznek
+lenne hugom asszony hütös felesége, hogysem másnak.</p>
+<p>– Szeressem én ütet, ű meg engem. Az többi, valamint füst és
+por! – válaszolt kurtán-furcsán Eusébia.</p>
+<p>– Fiúnak lettél volna csak jó! – mosolyogta Drugethné.</p>
+<p>– Nem ollyan rosz leánynak is! – mondta félhangon Zrinyi.</p>
+<p>Ezért meg Borbála haragudott meg s hirtelen nagy szorgalommal
+kezdett öltögetni.</p>
+<p>Eusébia Zrinyire nézett és elfakadt nevetve. Zrinyi eleinte vele
+kacagott, de azután úgy kezdte <span class="pagenum"><a name=
+"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> érezni, hogy neki nincs
+semmi oka a jókedvre, sőt inkább mintha ő lenne a nevetség tárgya;
+hirtelen abbahagyta. Eusébia is visszakomolyodott, de még később is
+föl-fölnevetett, mint aki nem tud kiverni a fejéből valami kitünő
+dolgot.</p>
+<p>Egyszeriben tülökhang, hidlánc-csörgés hatott fel hozzájuk puhán
+a külső havon át. Eusébia arcát, amelyről eltünt a gúny, meleg
+vidámság öntötte el; letette munkáját s egy másik ablakhoz lépve
+kinézett.</p>
+<p>Most jön a fattyuja, – gondolta magában goromba irigységgel
+Zrinyi. – Mit keresek én itt? – Kar-feszítő, szív-dobbantó vágy
+támadt benne az aranyos hajú lány után, aki senkivel sem törődve
+örült az érkezőnek.</p>
+<p>Kevésre rá nagy örömmel hozták be karon fogva Drugeth és
+Draskovich Erdődy Farkast, a petrinjai commendant fiát.</p>
+<p>Piperkőcösen alakított, tarkóig érő hajú, sárga csizmájú,
+gondozott ruhájú, szép fiú volt Erdődy; olyan, amilyeneket írott
+csata-képeken lát az ember. Eusébia szinte elébe szaladt, úgy
+sietett vele kezet fogni. Erdődy ábrándosan nézett az ábrándos
+szemekbe s tovább tartotta kezében a lány kezét, mint az illendőség
+engedte s a rokoni kötelék magyarázta volna. Borbálához lépve
+pajkosan mosolygott rá s éppen olyan hosszú ideig tartotta volna a
+kezét, de a lány nevető-durcásan vonta el magát előle. A nők újra
+letelepedtek munkáik mellé, a férfiak az asztal köré. Eusébia egy
+szempillantással a maga közelében jelölt ki széket Erdődynek a két
+csoport között, s ha a legény néha-néha Borbálára kedveskedett
+tekintetével, alig észrevehetően dobbantott egyet a lábával s
+elővillant a szoknya alól a himzett török papucs. Erdődy ilyenkor
+végigsimított a haján s szerelmesen nézett Eusébiára. Zrinyit, aki
+figyelte <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
+"Page_91">-91-</a></span> őket, majd fölvetette a méreg; legjobban
+szerette volna fejbe sújtani ezt a kikent-kifent nyalka fiatalt s
+másik kezével magához kanyarítani a rátartós kisasszonyt.</p>
+<p>– Kemény telünk van, – szólt Drugeth.</p>
+<p>– Hordatod-é mán vermidben az jeget, János? – kérdezte
+Draskovich.</p>
+<p>– Igen, igen, holnap kezdik, – felelt Drugeth, mint aki csak
+most határozza el magát a dologra.</p>
+<p>– Bár fagyna belé Rákóczy ügyeközeti az ecsedi lápban! – mondta
+Gáspár gróf.</p>
+<p>– De bizony vérben fog az fagyni! – kiáltott Zrinyi, aki örült,
+hogy valahogyan utat adhat háborgó dühének.</p>
+<p>– Meg is sokasoda Isten ostora rajtunk az külömb-külömbféle
+bálványozások miatt, kik közinkben férkőztek, – vélte Drugeth.</p>
+<p>– Nem voltunk restek az bűnre mi is, – legyintett a kezével
+Draskovich.</p>
+<p>– Annak oka is csak az bálványozás, – válaszolt Drugeth. –
+Kimenének fiaink külső országokban azzal nesszel, hogy az
+tudományokban tekélletesítik elméjeket s ihon, haza hozák az
+lutherana confessiót, ördög találmányát.</p>
+<p>– Kiki tudja, – szólt nyegle fölénnyel Erdődy, – amaz Luther
+Márton fölhajta egypár korsó sert, s úgy fabrikállá az új hütöt.
+Nyilván ördög dolga ez! Látja kegyelmetek, az utak, erdők, berkek
+teli vannak szegény legényekkel, szabad hadnagyokkal, az kiknek
+dúlás, fosztogatás kenyerek.</p>
+<p>– Győjtsünk osztán seregeket, – szólt Zrinyi, – illyen garázda
+kóborlókbul, kik az maguk vitézségek rudimentáit vagy kassai
+kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon,
+vagy más szabad várasok s szegény polgárok <span class=
+"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> kárán
+végezték el; az kik nem az jó hírért, névért s böcsületért,
+hazájokhoz való szeretetekért iratták be magukat az hadakozásban,
+hanem hogy jobban ezeket az virtusokat szabadabbul űzhessék!</p>
+<p>– Az kostajnicai török nem tött annyi kárt talám Petrinja táján,
+mint az kóborló vitézek, – állította Erdődy.</p>
+<p>– Meg van kegyelmetek áldva, öcsém uram, arrafelé az
+predauciusok, valahok és sclavok népével is, – tette hozzá
+Draskovich.</p>
+<p>– Az is az török császároknak lelkeken szárad, – mondta Erdődy,
+– hogy pokol tüze pörkölje le fejekrül turbánjokat, hehehe;
+kihajták országukból az mi földünkre űket s mast az végeken az
+török ellen való vigyázás színe alatt lopnak, garázdálkodnak,
+kevélykednek. Az idegen nem kémélli, ki magyar.</p>
+<p>– Talám magyar az magyart igen? – kérdezte kihivóan Zrinyi.</p>
+<p>Eusébia meghökkenve tekintett föl munkájából a szólóra s valami
+gyönge érdeklődés villáma cikázott át szemén, amelynek sugara csak
+újra Erdődyn pihent meg szerelmesen.</p>
+<p>Erdődy kérdően nézett Zrinyire, aki az ellene s Péter ellen
+folyó személyes áskálódásokra gondolva tette föl a kérdést, amelyre
+Drugeth felelt fölcsattanva, aki csak egy gonoszt ismert a földön,
+Rákóczyt:</p>
+<p>– Arrul nem beszéllek, ki rajtunk esett, de azon felyül is mely
+igen röttenetös insolentiákat cselekedtenek Rákóczy hadai az
+magyaron s nemdenem űk is magyarok? Templomokat, parochiákat,
+udvarokat, városokat megdúltak; nemes és paraszt emberek
+sustentálására való javait, búzáit, borait, kenyerét, ruháját
+elvitték; szarvas és lábas marháit leverték és egyéb javait
+felprédálták. Sírokat <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span> felásván, holt testeket megháborították,
+lakos és igaz járatbeli jámbor kereskedő és egyéb embereket
+városokban és falvakban, házukban és útjokban mindenekbül
+kifosztották. Marhájokat elvonták, sokakat megkínoztak és megöltek,
+és egyéb kimondhatatlan istentelenséget, keserves kegyetlenséget,
+tribulatiókat és oppressiókat cselekedtenek.</p>
+<p>Zrinyi fölött hirtelen elborult az ég. Unta Drugeth hangos
+panaszolkodását, Draskovich selymes finomkodását, Erdődy
+nyegleségét, a nők butaságát vagy gonoszságát; az egész társaságot,
+a fajtáját, az országot! Ó! buja olasz völgyeken gördülő négyökrös
+szekéren hanyatt fekve a széna között Vergiliust olvasni… másutt
+lenni, cselekedni, szeretni: élni, ó élni!</p>
+<p>– Mikoron haza jüvék az táborbul, – hangzott fel szava szinte
+kiáltva, – az hol az legaljosb nímöt feldwäbel is nagyobb úr, mint
+királa védelmére fölült magyar nemes, szalad elejbém mán az vár
+piacán az kapitány s lelke szakadva előbeszélli, hogy Miklós bátyám
+uram meghagyott özvegyének bosiákói jobbágyai fegyveres kézzel
+törtek be udvarházában, s hogy udvarbíráját megölték, s hogy
+mindent feldúltak, prédáltak.</p>
+<p>– Hm! Aggebje parasztja! – szólt közbe Draskovich. – Büdös és
+kártévő!</p>
+<p>– Csak az, eresztenénk szájokra a zablát! – tódította
+Drugeth.</p>
+<p>– Az paraszt, az paraszt, mondja kegyelmetek! S az úr, nemes,
+nemzetes és vitézlő úr? Vannak néminemű új bányáink nékem s öcsém
+uramnak, Péternek, ki Lichben, ki Bakarban. Hát az minap Varasdon,
+croatiai és sclavoniai státusoknak gyűlésén nagy hangos
+panasz-szóra nyitá fel száját ellenünk Frangyepán Miklós uram, hogy
+így, <span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
+"Page_94">-94-</a></span> hogy megintlen úgy, az bányák ide, az
+bányák oda. Tyűh! nagy gravámen! – gondulá az gyűlés. Egy szóval
+kiküldék zágrábvármegyei szolgabíró uramat, Jellachich Gábort, hogy
+az bányákat haladék nélkül betöltsük és betemessük.</p>
+<p>– Injuria! – kiáltott Drugeth.</p>
+<p>– Gubás ebnek fanos eb az társa, – bölcselkedett Draskovich.</p>
+<p>– Majd! – fejezte be megcsendesülve, nagy megvetéssel Zrinyi.
+Dolmánya alatt megfeszültek mellén az izmok, amint most Eusébiára
+nézett. – Eh! – gondolta magában, – Frangepán ugathat, a paraszt
+csak paraszt, Eusébia csak asszonyi állat; a német, ha generális
+is, csak német, de ő, ő Zrinyi!</p>
+<p>Drugethné nagyott sóhajtott és szomorúan rázta a fejét.</p>
+<p>A kályhában pattogva ropogott a kemény fa s hangja betöltötte a
+hirtelen nagy csöndbe burkolódzó termet. Hó-felhőket kavart odakint
+a zúgó vihar; az ónas ablakok sírva rezegtek. A férfiak bajuszukat
+pödörgették s maguk elé néztek; a nők munkáik fölé hajoltan
+öltögettek. Draskovich palotás agara nagyot ásítva nyújtózkodott
+elő az asztal alól, hogy ura széke alá gömbölyödve folytassa az
+alvást.</p>
+<p>– Jó kis zivatar! – szólalt meg kitekintve Drugeth.</p>
+<p>– Szegény őzikék kint az erdőben! – mondta Borbála.</p>
+<p>A férfiak elnevették magukat.</p>
+<p>– Majd lelűjjük üket, hogy ne fázzanak! – nyugtatta meg Borbálát
+tréfásan Draskovich.</p>
+<p>Eusébia leejtett valamit s amint Erdődy föladta neki, kezük
+összeért; a legény szeme kerekre tágult, a lány lehunyta az
+övét.</p>
+<p>Az oldalba rúgott agár vonítva ugrott ki a szék alól.
+<span class="pagenum"><a name="Page_95" id=
+"Page_95">-95-</a></span></p>
+<p>– Öcsém uram, az agaram! – feddette tréfásan Zrinyit
+Draskovich.</p>
+<p>– Nem akartam, bátyám uram, – mentegetőzött mogorván Zrinyi, –
+megcsuszamlék csizmám az págyimentomon.</p>
+<p>Borbála szerelmes önfeledéssel nézett, nézett Zrinyire.</p>
+<p>– Soha nem ülünk mán asztalhoz? – kérdezte Drugeth.</p>
+<p>Ujra beállt a csönd. A kint féktelenül tomboló vihar a kéménybe
+szorulva panaszosan zokogott.</p>
+<h3>XVI.</h3>
+<p>– Megharagutt? Haragudjék! Majd megbékéll!</p>
+<p>– De, nagyságos uram, nem igen felette jó nekünk, ha Péter gróf
+haragszik.</p>
+<p>– Hát mitévő légyek? Térden csuszkorálva imádjam ű nagyságát?
+Enyim az gulya, osztán punktum. Süttessen másszor billogot az
+baromra, ki üvé, – zárta le a vitás marhacsordáról való eszmecserét
+Zrinyi.</p>
+<p>Migliani páter nem mozdult; kövér arcán gyorsan mozogtak a
+ráncok: úgy látszott, szeretett volna még valamit mondani.</p>
+<p>– Hallom atyaságodat, – jelentette türelmetlenül Zrinyi a
+társalgás folytatásába való beleegyezését.</p>
+<p>– Iszonyatos nagy infamia, nagyságos uram, kit előbeszélleni
+fogok uram kegyelmes engedelmével. Mikulich Tamás, amaz két lelkű,
+alattomos personális, nagyságtoknak bizony érdemetlen tutorja
+nagyságtok gyönge gyermekségeknek korán, széltén hirdeti, hogy
+nagyságodat Rákóczy valamely hajduja üstökön ragadva hurcolá Ónod
+alatt <span class="pagenum"><a name="Page_96" id=
+"Page_96">-96-</a></span> az erdélyiek táborában, hunnan is csak
+nagy sok könyörgésre, jól megsarcoltatva bocsájták vissza.</p>
+<p>Zrinyi türelmetlenül intett a kezével, hogy hallgasson.</p>
+<p>A páternek megmozdult a szája: még nem fejezte be; de urával nem
+mert ellenkezni, nagyot nyelve küldte vissza magába a feltolakvó
+szó áradatot s dohogva köszönt el.</p>
+<p>Ugassanak, mit bánja ő! Gondolata, mint a szétlőtt szárnyú
+madár, vergődve röpdösött Eusébia körül, ki fut előtte, mint galamb
+az ölyü előtt. Pedig az idő leszedheti ifjúsága rózsáit, sűrű
+barázdákkal megszánthatja orcáit, ezüstté fordíthatja aranyos
+haját. A gyöngyvirág könnyen hervad, a csorgó patak vissza nem
+folyhat! Ó Viola! kegyetlen Viola! Mint tigris a vérben,
+gyönyörködik véghetetlen nehéz bánatában. Az acél meglágyulhat
+tűzzel, mesterséggel, hangyanyom a kövön megismerszik idővel, de az
+ő sűrű sok sóhajtása annyi Violának, mint gyönge szél tölgyfának,
+mely meg hajolhat; mint tengerhab sziklának, melyet meg nem
+ronthat… Újra ez a mélységbe zuhanás, újra ez az örvénnyel küzdés!
+Mért? Oly óriási hiba-e egy élet számvetésében, ha kihagyjuk a
+tiszta, kézfogós, lakodalmas szerelmet? Neki cselekednie kell, rá
+hivatás vár ezen a rozzant magyar földön, mért borítja hát el most
+ez a sötét felhő tervei büszke erdejét? Nem volt-e elég a
+nagy-hefflányi küzködés, szégyen, ahol egy Zrinyi! Zrinyi elől
+vitték el a lányt? Ott az a nyavalyás, itt ez a nyalka állnak
+elébe; Julia Nádasdyné, Eusébia pedig Lykaont szereti.</p>
+<p>Ez a gondolat ült mögé nyergébe, ha kilovagolt; ez könyökölt
+melléje, ha olasz és latin könyveibe merült; ez burkolódzott
+bundájába, ha Légrádra ment rendelkezni; ez feküdt nyugvó helyére,
+ha aludni tért; ez fogta a tányérját magános <span class=
+"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> ebédein;
+ez komolykodott ki a tükörből, ha fésülködött; ez hörgött föl rá a
+halálra sebzett vad szájából.</p>
+<p>Eseménytelen tépelődésben, erőltetett vadászatokban, komor
+parancsolgatásban, verselgetésben tölt Zrinyi Miklós tele. Mit ért
+a fényes családi fészek minden kényelmével, pompájával, ha nem
+nézte; mit az óriási birtok gondja, ha Miglianira hárította; mit a
+légrádi kapitányság, ha a török nyugton volt; mit a császári
+ezredesség, ha hada a tél előtt eloszlott; mit az egész izom-őrlő,
+idegpattantó küzdelem, ha egy lányra való mértéktelen vágya mindezt
+szétfujta, mint az őszi vihar a friss avart; ha minden boldogságát
+árnyképpé fordította ez a szerelem; ha minden értéke szétfolyva
+omlott el ujjai között, mint a Sátán ajándékozta pénz? Mit ért az
+ősök multja, mikor az ivadék jövője borult el? Mire az agy búgó
+zakatolása, ha közbeszólt a szív?</p>
+<p>Ó, milyen hosszúk ezek a rövid napok; mily örökkévalóságok a
+hosszú éjszakák! Nappal mindig ugyanazok az arcok s rajtuk ugyanaz
+az ijedt kiváncsiság, hogy mi lelheti az urat! Éjjel az az ezer
+formába öltöző egy valóság! Nappal az unalmas várbeliek, az
+unatkozó hadi nép röhögő, civakodó vagy mogorva, csöndes
+ide-odaténfergése! Éjjel a jövő, mint egy sötét barlangszáj; a
+gerincfeszitő testi vágy; a hiúság, nagyratörés szárnyaszegett
+vergődése.</p>
+<p>Mi lesz ennek a vége?</p>
+<p>Néha forrt benne minden indulat, remegett minden izom, – mint a
+repedésig fűtött katlan, – mikor szemébe paskolta a szél a havas
+esőt a kursaneci erdőben. Néha bágyadtan keringtek benne
+szerelmének, nagyravágyásának roncsai, mint hajótörő tengeri vész
+után csöndes öbölben árbóc, deszka, vitorla, – mikor könyvére
+könyökölve hallgatta <span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
+"Page_98">-98-</a></span> magánossága társának, az öreg kályhának
+duruzsolását.</p>
+<p>És Klenovnik?</p>
+<p>Jobb szeretett oda nem menni. Ha ott volt, alig tudta magát
+visszatartani valami őrült erőszakosság elkövetésétől; tömör dühvel
+nézte a lányok között kakaskodó Erdődyt; bántotta Borbálának feléje
+forduló állhatatos bámulata, ingerelte Eusébia gőgös elfordulása.
+Mért vágyódik utána, mint Echo szó után, mint deres hóharmat
+napmelege után, mint tudatlan fürj csalogató síp után, mint mágnes
+a hideg vas után, mikor Eusébia konok és kegyetlen? Ha Erdődy ott
+volt, csak rá nézett, csak neki volt mosolya, csak számára volt jó
+szava s ő mehetett politizálni a férfiakkal, vigasztalhatta a
+siránkozó Drugethnét vagy hallgathatta Borbála kinálkozó
+csacsogását. S ha a piperkőc Vuk máshol mulatott, Eusébia, mint az
+alvajáró, jött, ment és sötét szeme befelé világított. Verseit
+szórakozott mosollyal fogadta s tán el sem olvasta őket! Kerülte,
+futott előle, mint ama könnyű köd a forgó szél előtt, mint hideg
+hóharmat nap melege előtt, mint fürj karvaly előtt, mint árnyék nap
+előtt.</p>
+<p>Riadva nézett néha magába s elijedt: Istenem, milyen szűk körben
+forog minden érzése, minden gondolata! Ember ő, férfi? Hisz mint a
+párzás dühében sívó oroszlán járja körül ezt a kemény kősziklát!
+Bágyadás és kavargó düh között váltakozó vágyakozásában megátkozta
+a szerelmet, amit a legaljasabb nevekkel illetett magában,
+nősténynek káromolta a nőt s aztán hűvös, sötét hajnalban menekült
+haza Csáktornyára.</p>
+<p>A török? Bánja is ő! Nyuvadjanak meg ott, ahol vannak!
+Fullasszák vérbe az országot s fulladjanak meg maguk is a diadal
+gőgjében! Legyen bár muzulmánná az esztergomi érsek, mit törődik ő
+vele! <span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
+"Page_99">-99-</a></span></p>
+<p>A király? Távoli kegyes idegen…</p>
+<p>A harc? Patkány-marakodás!</p>
+<p>A hadi pálya? Bohóc-kapaszkodás!</p>
+<p>Az élet? Rongy, rongy, rongy!</p>
+<p>Lóra! Sarkantyúzva hajszolta az izzadó dögöt sáron, jegen, havon
+keresztül; s este a csatakos hazaérés után a váltott ruha melegében
+ellágyulva ült a gyertya mellé s papirnak dülve burkolt, halvány
+idylliumokba, klasszikus képekbe öltöztette vad szerelmét, amelynek
+nyersesége át-átütött a síma, divatos mázon.</p>
+<p>Közben múlt a tél; a hó leolvadt a hegyekről s hófoltos pocséták
+borították a mezőket, amelyeknek feketeségét zölddel kezdte
+tarkázni a párapólyás csecsemő tavasz.</p>
+<p>Zrinyi elborulva nézte az örökegy játékot vára ablakából:</p>
+<p>– Mit örülök rajta, ha hegyrül lement az hó, ha bánat úgy
+hordoz, mint erős szájú ló, ha az én sok könnyem árvízhez hasonló,
+ha búm örökké nő, mint fára az komló?</p>
+<p>Aztán nem mozdult semerre se: otthon várta makacs
+magábavonulással az eseményeket. De vajjon jönnek-é? Mindegy!
+Eleget kergette idáig őket, ő futott utánuk. Most nem! Vár.</p>
+<h3>XVII.</h3>
+<p>Gyönge kopogás zaja hangzott a nehéz, vasalt tölgyfa ajtón.</p>
+<p>Zrinyi annyira belemerült olasz szerzőjével a Lancaster és
+York-ház hatalmas küzdelmének véres eseményeibe, hogy csak
+pillanatok mulva hallotta meg.</p>
+<p>Az ajtó-nyíláson Cosimo páter kémlelt be ijedt kiváncsisággal:
+<span class="pagenum"><a name="Page_100" id=
+"Page_100">-100-</a></span></p>
+<p>– Néminemű megjelenteni valók volnának, nagyságos uram!</p>
+<p>Zrinyi intett, hogy csak jöjjön be. A páter belépett; de az ajtó
+nem csukódott be utánna, mert most Forstall fogta meg a kilincset,
+hogy Patachich Péternek adja át.</p>
+<p>Kint új erőre kapott májusi nap melegített s a nyitott ablakon
+keresztül behallatszott a kis, hímes boltú szobába a kert, az erdő
+tavaszi zsongása.</p>
+<p>– Laudetur! – morogták az érkezők.</p>
+<p>– In aeternum! – mosolyogta lenézéssel az úr, hogy íme, most
+csakugyan az események keresik fel őt, mert történni kellett
+valaminek, hogy ez a három ember önként kopogtat barlangja, a
+könyvesház ajtaján. Megjelölte körmével, ahol elhagyta az olvasást
+és a csöndben álldogálók felé fordította székét.</p>
+<p>– Hirek futamnak széjjel az országokban, – kezdte fontoskodó
+arccal Migliani, – Rákóczy új hadának új győzödelmirül. Kiindula
+Zsigmond úrfi Erdélybül, készen az cselekedetre, miként egy török s
+nagy vigyázással forgatja szablyáját ellenünk, miként egy spanyor.
+Puchaim generál futamik ám, de nem az harcba, hanem az harcbul;
+Szendrő felé nyomakodik vissza nagy sok bajlódással, kapkodásokkal;
+tollaskodó nímöt vitézin megszorula az plundra. Vagyon dolga az
+poroszlómesternek, merthogy morgolódnak, szökdösnek az nímötök,
+miként taval Rákóczy hajdui; az mezei borbély is nem nyugotja kezét
+ölben, mert telve táborunk sebesekkel. Mast tetszik ki, mely igaz
+az török példaszó, hogy ha az te ellenséged ollyan is, mint az
+elefánt, annyinak tartsad, mint az legyet, ne félj tüle; ha ollyan
+is, mint az légy, úgy se vesd meg, hanem oltalmazd tüle magadat,
+mint az elefánttul! Ihon elefánt lén az légybül, ki Puchaim füle
+környül <span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span> zummogott! Más felül Torstenson kapott
+Gallas nímötjeiben mezei derék haddal, kiket meg is vere s mastan
+siet hadait componálni az úrfiéival.</p>
+<p>Zrinyi gondolkozva hallgatta a páter szapora szavát: most jó
+lenne megint Zrinyi, aki kidobja a pénzt az ablakon iratos vitézek
+fogadására s ott ágál ő fölségéhöz való hűségével az elsők sorában!
+Titkos megelégedéssel szólt:</p>
+<p>– Baj biz a!</p>
+<p>– Bizonnyal az, nagyságos uram! Személy szerént való
+insurrectiót hirdete ű fölsége az dunai két districtusnak; de
+nincsen bennek körösztény indulat és magyar vér, elhúzzák magokat
+az hadakozástul.</p>
+<p>Nem is bolondultak meg, hogy fölüljenek, – gondolta Zrinyi.
+Gúnyosan ötlött a fejébe, hogy most gyűlést tartanak Varasdon
+Horvát- és Szlavonországok urai.</p>
+<p>– Mit mívelnek az tekéntetes Karok és Rendek Varasdon? –
+kérdezte hangosan.</p>
+<p>Cosimo páter összekulcsolta hasán a kezét s fejét félrehajtva
+hallgatott: sajnos, ezt nem ő tudja; más fog beszélni s ő
+hallgathat.</p>
+<p>Forstall elsimította talárja mellén a ráncokat és
+megszólalt:</p>
+<p>– Királ urunk ű fölsége – győzödelem koszorúzza szent fejét! –
+ezer lovast sollicitála országi védelmére Rákóczy ellen, ki utolsó
+veszedelmet készít hazánknak. Az tekéntetes Karok és Rendek, – mint
+írják, – vitam et sanguinem készek áldozni, sed Croatia et
+Sclavonia, quae erant olim repletae militibus, hadi nép nélkül
+szűkölködnek s lehetetlen immár bennek az legnagyobb solddal is
+ezer lovast toborzani. Itt volnának, az igaz, az végbeli vitézek,
+de az török az szomszédságban leselkedik, kiért is az ország
+határai pusztán nem maradhassanak nemcsak az mi, de az haereditaria
+provinciák épségben megtartásoknak okáért is. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p>
+<p>Kis ravaszok, – gondolta Zrinyi, – az örökös tartományokat
+tolják mindjárt előtérbe, hogy a király megfélemedvén legkedvesebb
+s drágább országrésze elvesztésének gondolatától, a végbeli
+vitézeket meghagyja helyükön.</p>
+<p>– No, Patachich uram, – kérdezte hamiskás szájvonással Zrinyi, –
+hát osztán csakugyan komolyformán rözgölődik az török?</p>
+<p>– Mán akár tudták, akár nem az tekéntetes Karok és Rendek, nem
+csalták alá az királt, mert való, hogy az török császár hada
+Bosznában győlekezik. Azt beszélli az végbeli fáma, hogy horvát
+földön vagyon szándoka általtörni az velencések ellen. Nem lészen
+kárunkra az figyelmezés, főkapitány uram.</p>
+<p>– Hejh, pater Marce, be feledékeny kegyelmed, – kiáltott
+Migliani örülve, hogy a szót ismét magához kaparíthatta. – Esének
+egyéb történetek is az varasdi gyűlésen!</p>
+<p>Forstall bosszankodva vonta végig nyelvét ajkán: hogy is
+felejthette el; no igen, Patachich szólt közbe, csak azért nem
+mondhatta. Finom, udvarias mozdulattal adta át a szót
+Miglianinak.</p>
+<p>– Hát az történt, mint az provincialis atyaságátul értém, hogy
+az gyűlés színe előtt, – s vaskos ujjain kezdte számlálni, –
+Mikulich Tamás, Erdődy Farkas, Pethő István uraimék s tudja az nagy
+mufti, kicsuda, Jankovich Péter uramné és Laczkovich István uramné
+asszonyaim képében hangos panaszra fakadának Zrini Péter uram
+ellen, hogy néminemű földjüket, jószágokat az Dráva szigetein,
+nemkülönben Oszaly alatt s az Muraközön erő-hatalommal elfoglalta
+és magának tartotta.</p>
+<p>Zrinyiben, aki a végig felezett családi birtok ügyeiben sokszor
+összekoccant ugyan öccsével, most feltámadt a vére pártolása mégis:
+<span class="pagenum"><a name="Page_103" id=
+"Page_103">-103-</a></span></p>
+<p>– No lám, az maszlagban megzabállottak mind frigyet vetének egy
+az mással ellenünk! És az croatiai statusok?</p>
+<p>– Kiküldék Petretich zágrábi prépost és Zakmárdy ítélőmester
+uraimékat Péter grófhoz az ország leveleivel, hogy jussát az
+törvény útján keresse s az erőszakosság cselekedetitül magát
+megtartóztassa.</p>
+<p>– Köszönöm kegyelmeteknek! – bocsátotta el kurtán embereit
+Zrinyi.</p>
+<p>A három férfi elköszönt és vonult a várnagy lakása felé a
+harminckét levelű bibliához s a mázos korsókhoz.</p>
+<p>Zrinyi egyedül maradva elgondolkozott. Baj és baj, mindenütt
+baj! Vitéz kéne ő fölségének! A vármegyék vonakodnak, a horvát
+rendek hímeznek-hámoznak… Most megint itt lenne az alkalom
+megmutatni, hogy Zrinyi tántoríthatatlan királya oldaláról; ha
+kell, utolsó sustákját is ő fölsége kezeihez bocsátja… Török had
+Boszniában? Rajtuk ütni valami hihetetlen vitézi vállalattal,
+milyen szép lenne!… Vagy elbánni ezekkel a hegyes fogú mezei
+egerekkel, akik Péter csűrje körül cincognak…! De minek? Mit
+csörtessen ő ebben a piszkos mocsárban valami távoli vetés
+reményében, mint egy koszos vadkan?! Nem érdemel meg a német egy
+olyan életet, mint az övé… s megérdemelné-é egymást fölfaló
+fajtája, hogy a török ellen való hadakozásban eméssze? Érdemes-e
+ezen a romlott magyar világon valamit kezdeni? Kinevette magát a
+«megváltás» eszméjéért, ami nem is olyan régen úgy felcsigázta
+minden képességét… Minek a mozdulat? Kár érte. A szobrok se
+mozdulnak s mégis szépek… Igaza van a töröknek, nagyon igaza: jobb
+ülni, mint állni; feküdni, mint ülni; de fekvésnél is jobb a holtan
+terülés! <span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
+"Page_104">-104-</a></span></p>
+<p>– Lássuk tovább, mi módon űzték, öldösték egy az mást amaz
+bolond angliusok hitván csörgős játékok bírásokért, – szólt
+hangosan; azzal robbanva kanyarította vissza székét szembe az
+asztallal s nekikönyökölt Biondi könyvének.</p>
+<p>Jöhettek aztán hozzá jelenteni akármit: Rákóczy… a király…
+Mikulich itt, a svédek ott, – dacos elfordulással minden
+cselekvéstől, minden tépelődéstől csak távoli árnyékokat mozgató
+olvasmányának és dohogó sétáinak élt.</p>
+<p>Ilyen lelki állapotban találta a királyi meghagyás, hogy a
+birodalmi sereg segítségeül ezer könnyű lovast fogadjon és siessen
+a császári táborba. Gúnyosan nevetett föl:</p>
+<p>– Ihon, jünnek az események csőstül! Nosza Herr Graf von Serin,
+ragadj mastan szablyához, toborozzál hadi népet, hiszem te vagy az,
+az kinek ugrálva, nem sóhajtva megyen ki az arany erszényébül! Kelj
+mezőben vitézid élén, derék leventa, merthogy talám mast lészen az
+üdeje, hogy hullat öledben egyetmást az földi jók fölséges
+asztalnok-mestere. Nélküled bizony egy szaró-széket sem tudnak
+megvenni nímöt generál uraimék!… Nem, nem megyek, – zúgott benne
+tombolva az elkeseredett ellenkezés.</p>
+<p>Az éjjel alig aludt valamit. Forgott az agyában a sok terv,
+búgott a szivében a sok indulat s nem tudott megállapodni egyiknél
+sem. Mint valami nyomorult, kormánya vesztett, vitorlája pusztult
+hajó-teknőt, hajtotta, himbálta, kavarta az örvénylő ár;
+öntudatának égve maradt kis mécsese is makacson, dacosan nézte a
+homályos háborgást. Fülében pillanatonként megújuló távoli
+ágyú-dübörgés zúgott s érezte, hogy halántékában kopogva lüktet a
+vér. Akarata, mint a fejbe kólintott ember, elalélva hallgatta az
+indulatok boszorkány-szombatjának belülről kihangzó tompa zaját.
+<span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
+"Page_105">-105-</a></span></p>
+<p>Vérben úszó szemekkel ébredt; vállát verő göndör haja
+összegubancolódva fogta körül sápadt arcát. Lomhán állott talpra,
+de mikor az ablak felé fordulva szembe találta a reggeli nap friss
+ragyogása, nagy elhatározás születésének nyers örömével szegte föl
+a fejét, mint aki a szerencse ellen ágaskodva egy kártyára teszi
+föl az ősi dominium utolsó ezer holdját.</p>
+<p>– Vuk öcsém tahát Varasdon fújja az kígyóküvet Péter ellen? Jó!
+Megyek az lányhoz és megkérdem… Megkérdem!!!</p>
+<p>Nyergeltetett. Lóra ülve megtapintotta az aranyhímes kápa
+pisztolyait s emberei nagy bámuldozására, egy szál lovas szolgával
+vágtatott ki a várból.</p>
+<h3>XVIII.</h3>
+<p>– Jó napot! – fogadta röviden a klenovniki várnagy alázatos
+köszöntését Zrinyi, a sok lovaglásban görbére gémberedett lábait
+egyengetve, míg két szolga söpörte, tisztogatta az út porától
+csizmáját, ruháját. – S az urak? – kérdezte az útra felkötött haját
+kieresztve a süveg alól.</p>
+<p>A szolgák tiszteletteljes távolba vonultak seprőikkel,
+kendőikkel és vártak.</p>
+<p>– Nagyságos uraim hajnallal Trakostyánra mentek, nagyságos
+uram!</p>
+<p>– Hát ki vagyon itthun?</p>
+<p>– Nagyságod szolgálatjára Drugeth nagyságos uramné asszonyom és
+Eusébia kisasszony, merthogy Borbála kisasszony kevés napok előtt
+haza mene atyja urához, de megjün az héten.</p>
+<p>Zrinyi gondolkozva nézett szét a hűvös kapualjban a
+muskatélyokon, szakállosokon, az őrszobájuk előtt padoló
+drabantokon. A külső udvarról nyíló kapu fél szárnyra, a belső
+udvarra <span class="pagenum"><a name="Page_106" id=
+"Page_106">-106-</a></span> nyíló teljesen, sarkig tárva: kint
+lángoló nap, közbül hűvös sötét.</p>
+<p>– Tudom az járást! – utasította vissza Zrinyi az ott ténfergő
+nemes inas ajánlkozását.</p>
+<p>– Az ebédlő palotából jobb kézt asszonyunk házában lésznek
+bizonnyára, – bátorkodott még megjegyezni a várnagy.</p>
+<p>Zrinyi intett a fejével, hogy jó s megindult a lépcsőház
+felé.</p>
+<p>A várnagy vont egyet a vállán s visszament a külső udvarra a
+lovak s a vendég szolga ellátásáról gondoskodni.</p>
+<p>A darabontok összevigyorogtak, ahogy az úr alakja eltünt a
+lépcsőkön.</p>
+<p>– Hüjh! de bölény-bika egy úr! – bökte az egyik oldalba a
+társát.</p>
+<p>– No, ha ez reá ereszkedik arra az vékonypénzű fehérnépre
+odafent… – mondta a másik.</p>
+<p>– Vértajtékot is hány az kisasszony, miként az szerelmes
+fülemüle, – fejezte be a harmadik.</p>
+<p>A negyedik trágár mozdulatokat kezdett tenni a kezével és
+szaporán hüittyegetett hozzá.</p>
+<p>Láttára hangosan csattant föl, majd alattomosan meglapulva
+vinnyogott még sokáig a röhögés.</p>
+<p>Zrinyi ezalatt benyitott az ebédlő palotába. Körülnézett. A
+sarokban kongatva ketyegett a nagy lábas óra; a szőnyeggel borított
+falon a sokágú gyertyatartókban még bent volt az utolsó mulatság
+óta a sok gyertyacsonk; de a kihúzható nagy asztal összetolva; a
+nagy pohárszék ajtai zárva. Mit akar? Mért jött ide, korlátot
+ismerni nem akaró indulataival a békés, rendezett életű családi
+fészekbe? Milyen bambán lóg a falon az az eledellel írott kép! S
+milyen rosszakaratú idegen arc néz vele szembe a fali tükörből!</p>
+<p>Hangok! Csakugyan a szomszéd szobában vannak. Elhatározó
+mozdulattal törülte kétfelé a bajuszát és benyitott. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p>
+<p>– Jó napot kévánok kegyelmeteknek, asszonyom és hugom
+asszony!</p>
+<p>A tompa férfi-hangra ijedten fordult az ajtó felé a két nő, akik
+az egyik ablakmélyedésben fonogatva azt hitték, hogy valami házbeli
+asszonynép nyitja rájuk olyan csendben az ajtót. Zavart köszönéssel
+fogadták a különös vendég különös érkezését.</p>
+<p>– Eljüttem kegyelmetekhez!</p>
+<p>– Örvendünk rajta, uram! – szólt Drugethné.</p>
+<p>Zrinyi fogott egy széket, nekitámasztotta a két ablak között
+lévő állványnak, amelyen ezüst-veretű ékszeres ládácskák sorakoztak
+halommal, s engedelmet kérő kurta mozdulat után leült rá szembe
+Eusébiával.</p>
+<p>– Osztán csak így magánosan kettesben mulatják kegyelmetek az
+üdőt? – kérdezte, féltékeny pillantással nézve körül Eusébiát.</p>
+<p>A szótlanul ülő lány rokkája egy percre megállt, de annál
+hangosabb pergéssel indult meg rögtön.</p>
+<p>– Uraimék Trakostyánra mentek! – felelt Drugethné.</p>
+<p>– Trakostyánra? – kérdezte Zrinyi, mondanivalóját gyúrva,
+gyömöszölve elméjében szavakba.</p>
+<p>– Igen, az tiszttartót akará, ha meg nem csalatom, két
+jobbágykölyök megölni, osztán kitudódott valamely módon…</p>
+<p>– Igen? Az tiszttartót?</p>
+<p>– Aztat.</p>
+<p>A rokkák frissen peregtek és Zrinyi a lábánál fekvő
+perzsa-szőnyeg rojtjait birizgálta a csizmája orrával.</p>
+<p>– Hugom asszony, – fordult hirtelen Eusébiához, mintha Drugethné
+ott se lenne, – kérdenék egyet kegyelmedtül. Az pallérozott udvari
+erkölcs másmilyen módját kévánná ez dolog végben <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span>
+vitelének; köntörfalazni nem tudok; várni nincsen bennem elegendő
+tűrés. Ez okon jüttem magam, Zrini Miklós Draskovith
+Eusébiához.</p>
+<p>A fejét meglepetten fölütő leány kezéből visszapöndörödve
+hullott ki a fonál. Drugethné szorongó szívvel kelt föl székéről,
+de mégis jónak látta a szoba hátsó falának támaszkodó fiókos
+szekrényhez menni s valaminek szorgos keresését mímelni.</p>
+<p>– Istenem Uram, csak uraimék honn volnának! – sóhajtotta magában
+félénken.</p>
+<p>A férfi duzzadó ajaka halkan remegett. A lány, megigazítva fején
+a drágaköves koronkát, hátraszegte a nyakát s tágra nyiló sötét
+szemében ismeretlen kéjt hozó ismeretlen veszedelem vágyása
+villódzott.</p>
+<p>Zrinyi közelebb hajolt a lányhoz:</p>
+<p>– Nem hizelkedtem soha kegyelmednek, hugom asszony, az egynémely
+versek, az kiket írtam…</p>
+<p>A lány elmeredő szemmel szólt közbe halkan:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Fuss tülem, verseid mert
+nékem éles tőr,<br /></span> <span class="i0">Dér
+virágnak,<br /></span> <span class="i0">Kű buzának,<br /></span>
+<span class="i0">Horog halnak,<br /></span> <span class="i0">Lép
+madárnak,<br /></span> <span class="i0">Háló vadnak,<br /></span>
+<span class="i0">Métely juhnak,<br /></span> <span class="i0">Nyil
+szűvemnek,<br /></span> <span class="i0">Bús
+kedvemnek,<br /></span> <span class="i0">Mirigy
+életemnek.<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Eusébia! – szállt föl elnyomottan a kiáltás Zrinyi torkából.
+Ime, a lány elolvasta, amiket írt, versben felel, fél tőle, talán
+szereti is.</p>
+<p>Drugethné félve tekintett vissza a szekrénytől, amelynek nyitott
+fiókjában idegesen tapintotta keze a csipkét, selymet. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span></p>
+<p>– Eusébia, – súgta rekedt önfeledéssel Zrinyi, – mikoron elsőben
+láttam kegyelmedet, beléveszett ebben az két boszorkányos szemben
+az életem. Nappal kegyetlenségével küzködtem, éjjel elepedt az
+innyem utánna. Az Adria tengernek fönn forgó habjai nem oly nagyok,
+mint voltak szemem árjai; égő szüvemnek lángos hatalmai nagyobbak,
+mint Mongibel lángjai. Könyörüljön nyomorú voltomon kegyelmed, mert
+Isten haragja örvényes habbá teheti könnyemet, szélvésszé
+fordíthatja sóhajtó kedvemet… Eusébia, egy szerelemben esze fordult
+beszédin ne induljon föl kegyelmed, de lássa, szeretem, háborgó
+indulatim úr lettek fölöttem, merthogy szeretem keservvel itatott
+szüvem minden erejivel.</p>
+<p>A lány szemének hosszú pillái félig lecsukódva remegtek.</p>
+<p>– Egy catholica hütünk legméltóságosb oltári szentségének nevére
+kérem, feleljen kegyelmed kesergő szerelmem színe előtt, tudna-é
+engem szeretni?</p>
+<p>– Talám! ki tudja? – kérdezte halkan maga elé merengő szemmel a
+lány.</p>
+<p>– Erdődyt szereti kegyelmed?</p>
+<p>– Igen… – hangzott a csöndes, réveteg válasz.</p>
+<p>Zrinyi feszülő karral markolta meg a széket.</p>
+<p>A lány rózsás fehér arcából, piros ajkából elvonult a vér,
+amikor megszólalt:</p>
+<p>– Későn jün kegyelmed, bátyám uram… Szüvemet Vuk birja… Talám ha
+előbb, ki tudja?… Mast késő!</p>
+<p>Domború formáival karcsú alakja fölállt a rokka mellől.</p>
+<p>– Váljunk szét békén, csendesz kézadással! – szólt kezet nyújtva
+a férfinek.</p>
+<p>Zrinyi egy pillanatig az övében érezte a forró, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> puha
+kezet, aztán tehetetlenül nézett a távozó után, hogy tünik el az
+ebédlő palotába vezető ajtón.</p>
+<p>– Teremtőm Uram, – sóhajtott Drugethné, – csak Jánosom maradt
+volna honn!</p>
+<p>Amint a becsukódó ajtó kilincse pattant, Zrinyi dereka
+megrokkant ültében, de rögtön rá kiegyenesedve rúgta ki maga alól a
+széket, az ajtóhoz ugrott, fölszakította s ott állt a rémülten
+visszaforduló gyönyörű alakkal szemben.</p>
+<p>– Eusébia! – tört ki a sóhaj boltozatosra táguló melléből, amint
+szempillái összecsukódtak s ökölbe szoruló karja hátra feszült.</p>
+<p>Két karja lassan fölemelkedett s hirtelen mint két acélkapocs
+csattant össze a lány derekán. Ajka az aranyos hajba temetkezett.
+Eusébia lihegő csókkal tapadt a férfi dolmányához ott, ahova a feje
+borult.</p>
+<p>– Ó, az fajtalanok! – mondta csöndesen az ajtón utánuk kémlelő
+Drugethné halálra ijedve.</p>
+<h3>XIX.</h3>
+<p>Mégis! Mégis!</p>
+<p>Ág csapott arcába, lova kövön botlott, Zrinyi nem bánta, a
+célját ért öntelt mosolyával hallgatta magában a diadal
+zengését.</p>
+<p>Nyomában röpült szolgája morogva az őrült vágtatás miatt.</p>
+<p>Milyen arcokat vágott az a szegény kis Drugethné s milyen
+meglepett elégedettséggel fogadta este a váratlan hírt a hazatérő
+jó Gáspár gróf! Még most is a fülében van a finom, hamiskás
+szerencsekivánat, amellyel Draskovich magához ölelte:</p>
+<p>– Öcsém uram, kegyelmed egész férfiú és jó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> vitéz.
+Lóháton megyen az körül árkos, legmagasb kűsziklán ülő vár
+megvételére és meg is veszi!</p>
+<p>Istenem, milyen más az ilyen apa, aki lányára bízza
+jövendőbelije kiválasztását… Előbb Erdődyre gondoltál? Igen jó!
+Most Zrinyit akarod? Az is igen jó!… Csodálatos a véletlen! Ennek a
+különcködő apának a furcsasága hogyan kezére játssza az
+eseményeket. Igen! Mert mit tett volna, ha a lány huzódozik s az
+apa már mást jelölt ki neki férjül? Elrabolta volna, mint valami
+tíz esztendőknek előtte a Mikes fiúk ott Erdélyben az özvegy
+Tarnóczyné leányát?… Ejh! de mit töpreng, mit néz a multba? Akár az
+övé, akár másé, nem jön vissza többet; mögötte marad, mint ez a
+rongy út kattogó patájú lova mögött.</p>
+<p>Ha nyilt mezőbe értek, lova szájára eresztette a zablát s míg
+behunyt szemét lágyan mosta a meleg szél, újra érezte a dolmányán
+áttüzelő csók hevét.</p>
+<p>Megvan! Az övé! Mit ámmogjon, nyavalyogjon tovább versben, vagy
+csak úgy? Az övé! Az övé! Sírt, kesergett, merészelt s most megvan,
+az övé!!! Most jön a jövő! Lássuk csak, igen, igen, a felséges
+úrnak nem lesz panasza, megnyílik újra a tágszájú erszény. Ezer
+lovast kért? Jó, meglesz az ezer lovas s fogad még hozzájuk
+háromezer gyalogost! Igen, igen, ennek így kell lenni, itt is
+lóháton kell nekirontani a kőszáli várnak. Most csak lesz értéke
+ennek a királyához hű, kötelesen felül való ragaszkodásnak,
+önfeláldozásnak?! Jegyajándék is fog majd kelleni, azért már most
+jó lesz valakit Bécsbe meneszteni; valami gyöngyös, gyémántos
+nyakbavető talán jó lenne. Igaz, elő kell keresni azt a
+tábla-gyémántos gyűrűt, amellyel az apja jegyezte el annak idején
+az édes anyját. Pénz is fog kelleni, mégpedig jó sok; kézfogón is,
+lakodalmon is lesz elég költsége. Az igaz, hogy ott Draskovich
+látja el a lakodalmasokat mindennel, de amíg ő oda ér <span class=
+"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> a maga
+rokonaival, azok bizony esznek, a lovuk is eszik, maguk azon felül
+még isznak is. Nem sajnálja – sajnálja a török császár a lelkit a
+mennyországtól! – de utána kell nézni, annyi szent! Majd azt
+kiszámítja a páter, hogy oszlik meg az a pár ezer forint, amit a
+jobbágyokra fognak kivetni lakodalmas költség cimén; aztán a
+tiszttartóktól is be fog kéretni minden pénzt… Milyen keményen
+feszült a melle két almája az ő dolmányához!… Hejh! megsárgult a
+kalász reménye széltől hajtott vetésében! Most jön az aratás!</p>
+<p>Belevágta lova oldalába a sarkantyút, feszesre rántotta a
+kantárszárat s röpült, röpült haza Csáktornyára.</p>
+<p>Az egész májust lázas rendelkezésben töltötte. Míg toborzói
+szerte sípoltak a horvát végeken, maga Patachichnak adott rövid
+parancsokat vagy Migliani páterrel értekezett hosszasan. A páter
+elemében volt: zsirosan ragyogó arccal járt-kelt a várban,
+kérdezett, jegyzeteket csinált, parancsolt; kocsira ült s örömmel
+rázatta magát valami távoli tiszttartó házáig, ahol félnapokat
+töltött kenetes hangú parancsainak, intézkedéseinek hosszasan pergő
+előadásával. Csak sietni, csak sietni, ez volt vége-hosszatlan
+rendelkezéseinek minduntalan visszatérő jeligéje. S ha valamelyik
+nap vacsoraidőn megtért Csáktornyára, halálos fáradtságról
+panaszkodva egész éjjel is szóval tartotta volna urát az ebédlő
+palotán, ahonnan legelőször a gyóntató vonult el savanyú arccal
+másnapi hajnali miséjét hozva föl mentségül, aztán a várnagy
+jójtcakázott el az utolsó hatalmas korty után, végül Forstall
+illedelmeskedett haza aludni. A nemes ifjakat már Zrinyi küldte
+nyugovóra. Migliani pedig beszélt, összeadott, kivont:</p>
+<p>– Nagyságos uram, van, ki egy varasdi mérő árpát sem tud adni;
+jajgat, hogy az kanizsai <span class="pagenum"><a name="Page_113"
+id="Page_113">-113-</a></span> vagy babocsai vagy berzencei vagy
+megintlen az kostajnicai török kihúzá alula az fejalt is, barmát
+kit levága, kit elhajta, egy szóval, nincs még egy pénze is;
+sopánkodnak, sírnak az asszonyi állatok, hogy éhhel köll veszniök,
+osztán mégis csak kijün az végin ládafiábul az tallér. Hejh! vagyon
+elme azokban az nyírett, fonott avagy gubancos hajzatú kobakokban!
+Csak adni nem! Bezzög elfelejtköznek arrul, hogy nagyságod s
+nagyságodhoz hasomló kemény, igaz magyar virtusú nemes urak
+harcokban naponta való forgódásikkal életeket vetik kockára tetves
+fajtájuk megmaradásáért. Mert, nagyságos uram, kérdem alázattal, mi
+lenne Croatiábul és Sclavoniábul nagyságtok hatható oltalmak
+nélkül? Két török elájet, avagy talám csak egy!… Az tiszttartóknak
+virtusok az vackon lustálkodás és lopás; Isten minden áldott napja
+Szent Heverd-el innepe; nincs az az üdőjárás, ki nékiek jó lenne;
+soha nem akkoron süt az nap, esik az eső, fú az szél, amikoron
+nékiek conveniálna, hogy süssön, essék, fújjon… Kursanec, nagyságos
+uram, csak nyolc jobbágy-telek, nem adhat többet… Ez mast mán
+öszvevéve, úgyé, nagyságos uram, annyi, mint ezer környülnyíretlen
+tallér? Ezer meg ismég ötven, az ezerötven Londinumban is…</p>
+<p>Zrinyi csak hallgatta, hallgatta a páter számvetését… s lelkében
+buja szerelemmel kísértett Eusébia gyönyörű teste.</p>
+<h3>XX.</h3>
+<p>Homályos fejük kerek szemű bambaságával nézték, rögre
+görnyedésükből fölemelkedve, a rongyos, piszkos jobbágyok Klenovnik
+táján a vár <span class="pagenum"><a name="Page_114" id=
+"Page_114">-114-</a></span> felé gördülő szekerek, hintók sokaságát
+s a mellettük ügető lovasokat: a Draskovich- és Zrinyi-rokonság
+ment kézfogóra.</p>
+<p>Mikor a vendégsereg porfelhője felgomolygott a láthatáron,
+megindultak a várból a fogadásukra rendelt lovasok s vágtatva
+siettek eléjük az úton. Uruk nevében elmondott ceremóniás
+istenhozott után közrefogták őket, s a hosszú, színes, tarka menet
+méltósággal kanyargott tovább Klenovnik felé. A férfiak süvegén
+vígan forgatta a szél a drágaköves boglárba tűzött sasszárnyat,
+darutollat. A nők hajukat rendezgették, nehéz selyem szoknyáik,
+finom csipke-kötényeik ráncait simítgatták a lomhán ringatódzó
+hintók párnáin. A hátulsó bakon álldigáló csatlósok le-leugrottak
+egy-egy dülöngős fordulónál a kocsit tartani. A fogatok első lovain
+ülő fellajtárok hátra-hátrafordultak s fejüket rázva vezették az
+agyonkeréknyomozott út jobb részére a hintókat.</p>
+<p>Acél-csörgés, szinek, csillogás, hangos szavú tréfa, por: vonult
+az úri menet.</p>
+<p>A vár kapuján tisztára mosdott, kefélt, díszbe öltözött s a
+szokatlan gúnyában mereven feszengő gyalogság őrködött. A várudvar
+gomolygó sokadalmát más két őrség nézte szinte megkövülve a
+bámészkodásban. A várnagy és a hopmester vették legelsőbb
+pillanatnyi szemügyre a nyekkenve megálló hintók címerét és a
+bentülők arcát; a hopmester a kezében gyűrődő, összeizzadt
+lajstromra tekintett, intett egy szolgának, aki a részükre kijelölt
+szobákba vezette a vendégeket. A hintók a szinek felé gördültek, a
+lovakat az istállók előtt kantározták le… s újabb hintó nyomult
+előre.</p>
+<p>Rokonok összetalálkoztak, régi barátok kurjantva ismertek
+egymásra; barátnők sírva vagy nevetve ölelkeztek. Kézfogás, fő- és
+térd-hajtás mozgatta <span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
+"Page_115">-115-</a></span> színes tömeget, amelyben a szertartásos
+üdvözlések morgó zajából a jóban lévők hangos, bizalmas köszöntései
+hangzottak ki. Aztán széjjeloszlottak a nagy épületben s az udvaron
+csak a szolgák, csatlósok, inasok méregették irígy vagy megvető
+szemmel egymás ruházatát s vaskos tréfákkal incselkedtek, amelyeken
+széles ábrázattal vigyorogtak az őrködő gyalogok, féllábra
+ereszkedve. A muzsikások egy pajtában gyakorolták zenedarabjaikat,
+halkan erőlködve hegedűn, virginán, dobon, dudán, sípokon,
+trombitákon. Lent, a szakácsok süstörgő, rotyogó fazekai, forgó
+nyársai között a konyhamester rendelkezett harsányan; hosszú
+szolgasor hozta a kulcsár vezetése alatt nagy kosarakban a temérdek
+borsot, gyömbért, szerecsendióvirágot, malozsát, mandulát,
+szárnyast, halat, lisztet. Az ólakban a jobbágyok beszolgáltatott
+ökre, borja, malaca bőgött, sivított. Itt a vendégek udvari emberei
+hallgatták a klenovniki hopmester utasításait, kinek mi lesz a
+hivatalja; ott szénát vittek targoncán, vellára tűzve az istállók
+felé; apródok, frájok, inasok szaladtak ide-oda; csizma kopogott,
+szoknya suhogott.</p>
+<p>Az út porát magukról lerázott vendégek közben lassan gyülekeztek
+a nagy palotán, ahol Gáspár gróf és felesége fogadta a benyitókat.
+A leányasszony szobájában az udvarló leányok s a vénasszony
+nézegették, símogatták utoljára körül Eusébiát, akinek karcsu
+alakja franciavállba futó, ezüst virágokkal szőtt, arany-ezüst
+csipkés, nehéz suhogású testszínű tercenella szoknyából emelkedett
+ki. Puhán és rikítón fénylett ruháján a sok gyöngy, boglár. Zrinyi
+az épület valamelyik tulsó végében mustrálta magán türelmetlenül a
+vörös skarlát-posztó nadrágot s az aranyvirágokkal szőtt nehéz
+fehér selyem dolmányt; türkiz-köves ezüst sarkantyújával a szék
+lábát vagdosta és úgy várta <span class="pagenum"><a name=
+"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> a hopmestert, mikor jön
+már jelenteni, hogy a vendégek összegyültek mind a nagy
+palotán.</p>
+<p>A kézfogós lakoma énektől hangos, tánctól kopogós végének
+forgatagában egyszer Erdődy Farkas Borbála mellé került.</p>
+<p>– Szegény bátyám uram! – szólt a lány, babuskás részvéttel
+tekintve föl a ráncba vont homlokra.</p>
+<p>Erdődy félrekapta a fejét, de aztán visszanézett a lányra s
+bánatosan bólogatta:</p>
+<p>– Igyen van ez!</p>
+<p>Körülöttük lassú méltósággal, pajkos cifrával, duhaj
+nekilendüléssel forgott a tánc. A fal mellett a hosszú asztaloknál
+az ország főméltóságainak képében megjelent urak köré csoportosulva
+ivott a vendég öregje. A pohárnokok, csatlósok jöttek-mentek a
+kupákkal; vége-hossza sem volt a sok egymásra köszöntésnek. A gazda
+vezette a távol levő főszemélyek egészségére való ivást, aztán a
+vendégek kerültek sorra; majd a vendégek kezdtek a gazda
+egészségére inni; ittak a multra, ittak a jövőre, élőkre és
+holtakra.</p>
+<p>– Jüjjön kegyelmed, álljunk ki az táncbul! – szólt bizalmas
+beszélgetésre vágyással Borbálához Erdődy. Hetek óta igyekezett
+magának megmagyarázni Eusébia hirtelen fordulását; nem értette
+sehogyse; szebb is, fiatalabb is, mint Zrinyi, szerette is a lány,
+s egyszerre azalatt, míg ő Varasdon volt, Zrinyihez pártolt. Egy
+könyvolvasó, versfaragó katona! Ki hallott ilyet? Teljesen
+érthetetlen. Megkérdezte Eusébiát is. A lány válasza még jobban
+összezavarta: dúlt lélek, nagy vágyakozások… úgy kívánt valamit…
+éppen egy furcsa pillanatban jött… erős kézzel rántotta magához,
+mint egy örvény… aztán megsímogatta a lelkét… Nem méltó ő hozzá…
+gyöngeség, alávalóság, ilyeneket mondott saját magáról… Mindig
+<span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
+"Page_117">-117-</a></span> becsülni fogja azért, mint bajtárs a
+bajtársat… Fütyül rá! Mit neki egy asszony állat becsülése!</p>
+<p>Borbála piciny sóhajjal felelt; s amint lehetett, kiálltak a
+nagy komolysággal kackiáskodó párok közül s elvonultak egy
+ablak-mélyedésbe. Az asszonyok összesúgtak, amerre mentek, a
+búbánatos pár láttára; s meg is szólták rögtön a Draskovichokat,
+hogy csak úgy hagyják lányaikat válogatni a legények között, mert
+nem jó, nem is illik az ilyen szerelemből-szerelembe játék.</p>
+<p>– Szegény kis Borbálám, Isten vezérelje választásában! – súgta
+félhangon János bán, amint a lánya elhaladt előtte.</p>
+<p>– Fáj? – kérdezte Borbála.</p>
+<p>Erdődy bólintott, hogy igen s elfordította szemét Eusébiának a
+tánc köreiben büszkén vonagló karcsú alakjáról.</p>
+<p>Borbála melle csöndes, fojtott sóhajtással domborult
+pihegve.</p>
+<p>– Kegyelmed szán engemet! – mondta Erdődy némi hálával.</p>
+<p>– Esmérem, mi az megvettetés, én is.</p>
+<p>– No!</p>
+<p>– De igen, elhiggye kegyelmed!</p>
+<p>– Osztán hogyan?</p>
+<p>– Valamint kegyelmed.</p>
+<p>– Igen?</p>
+<p>– Igen!</p>
+<p>Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Borbála előkötője
+csipkés szélit huzogatta, Erdődy meg nézte.</p>
+<p>– Könnyű kegyelmednek, merthogy legény, – szólalt meg idővel
+Borbála.</p>
+<p>– No! – nézett rá elérzékenyedve Erdődy.</p>
+<p>– Világ csúfja vagyok esztán: elfordítá tűlem orcáját az legény,
+kit szerettem, – és görcsösen szippantotta föl már-már kitörő
+sírását. <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span></p>
+<p>– Hugom asszony!… Kicsuda? – kérdezte Erdődy vággyal színezett
+kiváncsisággal nézve a lány szemébe.</p>
+<p>Borbála mind a két kezével belekapaszkodott a szőnyeggel
+borított padszékbe, amelyen ültek s fejével intett Zrinyi felé, aki
+egy asztal előtt állt s hajlongva köszönte éppen az egészségére
+ürített kupákat.</p>
+<p>– Borbála! – sajnálkozott Erdődy s a lány kezére tette a
+kezét.</p>
+<p>Fiatal vérük izgatott, meleg lüktetéssel áramlott az érintkezési
+pont felé.</p>
+<p>Füttyöngve sikongatott a síp, recsegett a trombita, buffogott a
+dob és sírva kúszott elő a hegedűből a nóta dallama. Lépve,
+kerengve hullámzott a táncolók csoportja; hosszúra nyúlva libegett
+a falon a sok gyertya-láng. Hangos beszéd zúgott messzebb s
+felcsattant néha egy-egy nevetés.</p>
+<h3>XXI.</h3>
+<p>Zrinyi azzal az érzéssel indult vissza a háborúba a fenyegetett
+Pozsony födözésére, hogy íme most megnyergelte a szerencsét és
+sarkantyúját oldalába vágva, arra irányítja, amerre
+fölemelkedésének útja egyenesedik beláthatatlan magasságokba.</p>
+<p>De fordult az idő, fordult a szerencse.</p>
+<p>A morva erdők susogó lombjai között már itt-ott sárga levél
+zörög és Zrinyi töprengve ül sátrában.</p>
+<p>Hejh! micsoda lendület! micsoda kezdés! A lány, akinek sorsát
+egy tüzes öleléssel örökre magához rántotta!… Fegyvertől csillogó
+négyezer marcona vitéze… a vállukon lebegő farkas-bőr… a sok
+duzzadó izom! Mely vitézi csörgő, villogó felvonulás Szakolcán az
+ámuló Ferdinánd király előtt!… Aztán az a nyilt csata, kétszáz svéd
+<span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
+"Page_119">-119-</a></span> halott, más kétszáz a rabszíjjára
+fűzve!… S a táborban oly kevés a magyar úr! Hogy megbecsülték,
+szinte dédelgették körülötte nyávogó hálájukkal… S aztán egyszerre
+mintha roppanva szakadt volna meg valami az universum gépezetében:
+mint a hangyákat a gyerek, úgy taposta el Jankaunál Torstenson
+serege a császári hadat, Hatzfeld generált elfogták, Götz ott
+veszett… Rákóczy egyesült a svédekkel Nagy-Tapolcsánynál, azután
+Brünn alatt…! Megrémült a német: béke! béke! Még a halottjaik sebe
+is azt üvöltötte: béke! béke!… Hogy örül a szerencse az ember
+esésének! Csaknem az égbe tette! Ült magasan Zrinyi s hízott, de
+lám! lehanyatlott s most úgy gyönyörködik esésében a kegyetlen
+Fátum, mint juhász kősziklán kőnek görgésében… És Eusébia beteg,
+beteg! Kórnyadozik! Az a deli hajadon! Nem is hiszi, nem lehet!
+Mitől lenne beteg? Talán szerelem betege? Bántja a vágy? De ki
+után? Visszavágyik a Vuk keblére, vagy őutána epekedik?… És
+Péternek újra nem hagy békét Mikulich. Hogy is tudta kieszközölni a
+királytól azt a parancsot a vén personális? Bezzeg most Péter
+elbontathatja méheseit a Dráva szigeteiben! S milyen elégtétel
+lehetett az aggeb kajánjának, hogy éppen az ő kézfogója után volt
+kénytelen megküldeni János bán a királyi parancsot Péternek!… Ó, ez
+a mocskos, visszafordult magyar világ!… Hm! Gáspár gróf, ez, ez
+igazi önzetlen, nagylelkű férfi… harmincezer forintot íratott be
+Trakostyánra és Klenovnikra a zágrábi káptalan előtt az ő javára!
+Övé lesz a két vár, ámbár a Draskovich javak jog szerint nem
+szállhatnak lányágra. Ez legalább az övé! De az marad-e?</p>
+<p>Levél-pörgető őszi szél búgott a hajbókoló fák között, amerre a
+Vág rohant délnek a partján haza vonuló császáriak mellett.</p>
+<p>Megszakadt a fonál, – emésztődött bévül Zrinyi, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> – mire
+se jutott s itt a tél, amelyre fegyvervillogtató tavasz nem
+következik, mert ölében hozza a békét. A király és Rákóczy biztosai
+már Tokajban versengenek a béke-pontozatok valóra váltásának
+mikéntje felől… és ő alig tett valamit, de semmit sem kapott. Mért
+is tért el a török-űzéstől, mért kapaszkodott a király palástjába?
+Milyen nevetséges is ő, mint a szappannal kent szálfa palackdíjáért
+fölfelé kúszó, aki a csúcstól alig arasznyi távolságból csusszan le
+hirtelen vissza a földre!… Lovas ember vágtat mezőn, halmokon;
+tarsolyában egy darab tintával mocskolt papir. Kezedbe veszed, egy
+falevél se hullik le, földre se sújt, s lelkedben mégis összeomlott
+valami… Hát meghalt az öreg Esterházy! Belehalt a nádorságba!…
+Szegény jó öreg, könnyű néked már a magyar rög, mert fölötted van s
+nem alattad!… Más lovas, más hír. Ó, hogy élnek az emberek a
+világban, éppen úgy, mint azelőtt!… Hát Borbálát elvette a Vuk!
+Klenovnik újra borban és örömben úszott; bizonnyára forgott a
+nyárson a sült ökör az éhes paraszt szájak előtt s vályukban
+zubogott előttük a bor. Erdődy biztosan kihuzta magát és billegetve
+rakta a lábát s az az öreg rokon megint ijesztőn huhogatva csuklott
+a sarokban. Tobzódó, részeg barmok!… De Eusébia az övé, az övé! Mit
+bánja ő! Sima ölébe dülve maradékaiba fogja átfelejtkezni mindazt a
+nagyratörést, amely ilyen csúfosan szakadt most a markába.</p>
+<p>Szerelemre fordult benne minden indulat, gondolat. Valami lázas,
+asszonyra-éhes, gyötrő ébren-álomban tette meg az utat hazáig.</p>
+<p>Mikor másnap reggel Patachich Péter urát kereste, hogy megtudja,
+mi lesz a várban és a környéken ideiglenesen elhelyezett
+katonáival, meg kellett elégednie a várnagy egykedvű nemtudom
+válaszaival. <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span></p>
+<p>– Hun az úr? – kérdezte Patachich.</p>
+<p>– Elment.</p>
+<p>– Hová?</p>
+<p>– Nem mondta.</p>
+<p>– Mi lészen mast az vitézekkel?</p>
+<p>– Ű tudja.</p>
+<p>– Nem tudja kegyelmed, szélnek eresztjük űket avagy téli
+szállásra csapjuk?</p>
+<p>– Nem én.</p>
+<p>– Mi tévő légyek, monddsza kegyelmed!</p>
+<p>– Várakozzék kegyelmed!</p>
+<p>– Mire?</p>
+<p>– Az úr visszajüttire.</p>
+<p>– Mikorig?</p>
+<p>– Az míg haza nem jün.</p>
+<p>– Részeg kegyelmed!</p>
+<p>– No, csak no! Ne buzogjon kegyelmed! Ur dolga úr gondja! Tudja
+ű, mit cselekeszik. Inkább csapjunk egyet, – fejezte be a várnagy
+jó kártyás mozdulattal suhintva a levegőbe.</p>
+<p>Patachich vállat vont és elment az öreggel kártyázni.</p>
+<p>A sűrű erdős hegy tetejéről óriás fegyveres ökölként felnyúló
+Trakostyánon nagy csend fogadta Zrinyit. Amint föltekintett a Ravna
+gora télbe forduló öreg fejére, amint lenézett a kopott
+lomb-gyűrűben halványkodó tó sima vizére, szivében fölsajgott az
+őszi fájdalom… Fujdogál a hideg szél; és nemsokára hóval lepi be a
+tél a sárga csizma nyomát… Elalszik a természet és elalszik a
+virtus. Ki sem tudja, mire ébrednek!</p>
+<p>– Nagyságos uram, – jön eléje valaki alázatosan az épületből, –
+urunk aluszik; kisasszonyunk itt mulat lent az könyvesházban.
+Hozzája vezetem nagyságodat.</p>
+<p>Mintha más világból fordulna vissza Eusébia fényetört nagy,
+fekete szeme, amint a belépő Zrinyire <span class=
+"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> veti.
+Arca összerándul s csöndesen ereszti ölébe az olvasott könyvet.</p>
+<p>– Megjüttem hozzád, Eusébiám! – szólt gyöngéden Zrinyi, keze még
+a halkan betett ajtó kilincsén.</p>
+<p>– Isten hozott! – felel bágyadtan, szórakozottan Eusébia.</p>
+<p>Zrinyi melléje lép, letérdel, a lány ölébe hajtja a fejét s a
+szájához vonja a lesoványodott, kék eres, sárgás kezet. Végre is
+Eusébia húzza el az örökké tartónak tetsző csók elől kezét.</p>
+<p>Zrinyi megijed:</p>
+<p>– Beteg vagy?</p>
+<p>– Mán nem.</p>
+<p>Zrinyi részvéttel, szerelemmel nyúl újra a didergő kéz után.</p>
+<p>– Hagyjad, Miklós! – szól fáradt vonakodással a lány.</p>
+<p>– Mi bajod, Eusébia?</p>
+<p>– Nem tudom.</p>
+<p>– Szeretsz?</p>
+<p>A lány nem felel és petyhüdtté betegült gyönyörű vonásait belső
+sírás húzza össze.</p>
+<p>– Eusébia, mi légyen ez? – kérdi Zrinyi a lányra fölmeredő
+arccal, a szék karjába kapaszkodva.</p>
+<p>– Ne, Miklós, ne! – suttog a kérő szó az elforduló lány sápadt
+ajkán.</p>
+<p>– Eusébia, mi van véled? – kiáltja Zrinyi fölpattanva.</p>
+<p>A lány csöndes sírdogálással roskad magába.</p>
+<p>– Eusébia! – kiáltja újra s riadtan tekint körül földi vagy égi
+segítségért.</p>
+<p>Csönd.</p>
+<p>– Eusébia! – most már üvölti.</p>
+<p>A megrezzenő lányból hangosan tör ki a zokogás; alig hallszik
+sírással darabolt szava: <span class="pagenum"><a name="Page_123"
+id="Page_123">-123-</a></span></p>
+<p>– Menj, Miklós, menj!</p>
+<p>Kint lassú léptek finom nesze.</p>
+<p>Zrinyi az ajtóhoz ugrik: hallani akar, tudni akar!</p>
+<p>– Bátyám uram, mi van az mátkámmal? – támad a meglepetten
+megálló Draskovichra, míg mögötte zuhanva csapódik be az ajtó.</p>
+<p>Draskovich nagy nyugalommal karon fogja Miklóst és viszi
+magával. Fönt a bástya fokán a mellvédnek támaszkodva aztán
+megszólal:</p>
+<p>– Te mastan azt várod, hogy azt mondjam néked: Hallhaddsza
+öcsém… és folyjék az pletykaszó számbul, Eusébia ezt cselekedte,
+Eusébia azt mondta… Nem, öcsém! Én csak azt mondom néked, ereggy
+mast haza, de jól vigyázz, kiszórd az útban haragodat kebledbül…
+Majd osztán alkalmatos üdőn küldök utánnad! Okosságtalan az asszony
+állat, értelme változandó, miként az hold. Nem, öcsém, nem, nem
+szóllok. Ne fujj, ne háborogj! Majd küldök utánnad!</p>
+<p>– Mondja kegyelmed, mondá-é szóval, hogy nem szeret?</p>
+<p>– Mondtam, öcsém, majd küldök utánnad.</p>
+<p>Zrinyi hátrébb húzódott s öklével a levegőbe sújtva, kényszerítő
+hangon kiáltotta:</p>
+<p>– Draskovith Gáspár!</p>
+<p>Gáspár gróf a félszemét összevonta s úgy nézte egy ideig
+Zrinyit, aztán melléje lépett, bal kezével magához húzta a dacosan
+hátra szegülőt s nyugodtan szólt:</p>
+<p>– Ugy van, mast nem szeret!… De én esmérem űtet és én mondtam
+néked, hogy majd küldök utánnad.</p>
+<p>Zrinyiben felhördült a lélek, amint a mellvédnek dülve, szeme
+belemeredt az őszi fátyolba takaródzó lenyugvó napba. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span></p>
+<h3>XXII.</h3>
+<p>Patachich már pár perce ura előtt állt és várta a választ.</p>
+<p>Zrinyi tehetetlen borongással érezte, hogyan fagy ólmos
+némaságba lelkében a szót utáló gondolat. Mintha a világ
+legfontosabb dolgát mívelné, úgy nézte Patachich dolmányán az egyik
+szakadásnak fityegő pitykét… A katonái! az ő katonái,
+előretörésének társai és eszközei!! Egy szó fogja elhagyni ajkát s
+ez a buborék is szétpattan, mint a másik. Szép buborékok voltak:
+domborún elnyúló, szivárvány-színű mese-folyók kanyarogtak rajtuk a
+fényben. Csak egy szót fog szólni s elpattan ez is… Lesz majd ő is
+szomorú nagyságos úr, aki pecérei között növeszti szakállát ősei,
+királya, hazája, religiója nagyobb dicsőségére s majd ha nyolcvan
+éves korában leesik az álla s szeme kifordul, ménkű nagy címerrel
+vésett márvány-lapot támasztanak rája a remete pálosok Szent Ilona
+kolostorában… Taedium vitae… S a törököt majd űzi más, magyar vagy
+velencés, akivel most úgyis háborúban áll… Ó nem! de azért sem!
+Valami rettenetesen erős fényességű kép ötlött fejébe…</p>
+<p>– Patachich uram, az hadi népet helyheztesse téli szállásokban;
+kegyelmed penég Légrádon ülve várakozzék.</p>
+<p>Kiszakítjuk a fát gyökerestül, – gomolygott föl sötét rohanással
+Zrinyi lelkéből a gondolat, mint a zára pattant bűvös edényből a
+szellemmé növő füstsáv, – más földbe plántáljuk; kell, hogy
+virágozzék! Mi lehet itt belőled? Nagy főgenerál? Német, francia,
+olasz, spanyol elibéd áll… Palatinus, aki javait csökkenti a
+pompáskodásban, míg bele nem hal a méregbe, emésztődésbe?… De ezért
+megintlen a magyarok esznek meg, hogy lehetsz éppen te palatinus,
+mikor illyen meg illyen nagy urak, grófok <span class=
+"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> vannak
+még érdemesbek a hazában! El innen, el erről a földről, erről a
+rohadt, Pozsonytól Váradig pocsétás, komisz magyar világból!…</p>
+<p>Térdére könyökölve megtámasztotta az arcát öklével, úgy
+gondolkozott sokáig. Aztán neki dült az írásnak; az ideges,
+erélyes, nagy vonalú betűk fölött szinte rángott keze a papiroson.
+Mikor elkészült, magához vette az írást, kocsijáért kurjantott,
+amelybe az ámuló Miglianit karon markolva tuszkolta be maga
+előtt.</p>
+<p>Zuzmarás erdőn, sáron, avaron keresztül döcögött, rugóin
+himbálódzva, délnek a nagy landkocsi. Zrinyi szótlanul ült napokon
+át; Migliani kövér ajka susogva mozgott s csettenve hullott az
+egyik olvasószem a másik után.</p>
+<p>A hegy oldalában meglapuló kis udvarház tornácán hebegve fogadta
+nagy vendégét, soha nem látott urát a tiszttartó, akit mindjárt
+másnap magával vitt a páter a környékre felülvizsgálás ürügyével,
+hogy Zrinyi nyugodt egyedülségben értekezhessék a titokban
+odarendelt franciskánus baráttal.</p>
+<p>Zrinyi a búbos kemence padkáján ült; a barát előtte állt, szikár
+alakja szinte az alacsony mennyezetig magasodott, amint mellére
+emelt kezeit csuhája széles nyílású ujjaiba süllyesztve,
+figyelmesen hallgatta.</p>
+<p>– Ihon az levél, kiben megírtam vala az respublica
+szolgálatjában állásomnak conditióit azon szavakkal, kikkel
+előbeszéllém az imént kegyelmednek ez causát. In portu regio
+tengerre száll kegyelmed valamint zarándok; bizonnyal találand
+kegyelmed az kikötő helyen alkalmatos kereskedő gályát. Visszajüvet
+azon út, ki menet! Csáktornyára csak úgy bévetődik, Isten nevében
+kéregetvén! Esküdjék kegyelmed!</p>
+<p>A barát letérdelt s tompa hangon mondta Zrinyi után az esküt,
+hogy lutheránusok szórják ki sírjából <span class=
+"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> hamvait
+rövid élet után, pokol tüzére szálljon maga, pusztuljon ki a
+franciskánus rend a világból, ha bárkinek is, a velencei respublika
+dux-át és főbb tanácsosit kivévén, szóval, írásban, jellel vagy
+titkos ördögi mesterséggel elárulja azt, amit tegnap estétől
+Csáktornyára való visszaérkezéséig hallott, látott, beszélt,
+cselekedett, hallani, látni, beszélni, cselekedni fog Zrinyi Miklós
+ügyében és érdekében.</p>
+<p>Valami férfi-hang dörmögött az ablak alatt, amelynek lantornája
+meg-megreccsent a fölkerekedő széltől. A barát égre nyújtott két
+kézzel, lehajtott fejjel imádkozott. Zrinyi mogorván szántogatta
+csizmája sarkával a szoba földjét.</p>
+<p>Otthon aztán, amikor behúzta maga után könyvesháza ajtaját,
+felsajgott benne valami. Elmegy, el fog menni; itt hagyja ezt a
+komoly, meleg szobát, a török vértől foltos sok régi fegyver-lomot,
+komor bika öccsét, a vidám, élénk arcú Batthyányt, a keserü
+Nádasdyt, a panaszzsák Vitnyédyt, a hízelgő szavú, megnyerő
+asszony-férfit, Wesselényit, tetves jobbágyait, azt az
+ördög-szállta leányt… mindent! Pénzért fogja verni a törököt;
+irtatlan, idegen erdőben fog új utat vágni magának! A puha,
+bujaságba merült velencések között az ő virtusa úgy fog tündökleni,
+mint a kárbunkulus. Ó, igen, Zrinyiből lesz valaki, nagy valaki,
+akiről bámuló, ijedt pofával fognak suttogni a bécsi udvar síma
+folyosóin csuszkáló grófi, hercegi szemetek! Itt hagyja ezt a
+ganéjdombot… ó nagy Isten!… amelyen eldődei vére csorgott… De mit
+siránkozik itt nyavalyás szóval? Ugy lenne talán méltó a Szigetben
+halt Zrinyihez, ha hátra könyököznék őt, a büszkén járót, továbbra
+is a császár körül tolongó, bolondságokat csergető cifra szarkák? S
+a familia?… De mért? Ez nem akadály! Megtette eddig, amit tehetett.
+Most elszakítja a pórázat… Az a Zrinyi, akinek a török császár volt
+az ellensége, mégis jól járt. Meghalt és száz tallér volt a díszes
+mente zsebében. <span class="pagenum"><a name="Page_127" id=
+"Page_127">-127-</a></span></p>
+<p>Hirtelen fölállt, elővette Istvánffi magyar históriáját,
+föllapozta benne a szigeti veszedelemről szóló részt és neki
+könyökölt az olvasásnak…</p>
+<p>– Mérthogy éppen te lennél az legnagyobb familiádban? Az
+bűnökben sillyedt nemzetet mérthogy éppen te akarnád megváltanod?
+Epigon vagy te csak, groff Zrini Miklós! Amaz néhai való jó Zrini
+Miklós bán az hegynek teteji, te magad az lankáján éppen hogy
+valamely kicsinded dudorodás… Esmérd meg és szállj magadban!
+Csudálatos üdők, csudálatos vitéz nagy jó emberséges ember!</p>
+<p>Érdeklődése szinte lázas magasságra hágott, mindent el akart
+olvasni, ami őse kirohanására vonatkozott. Istvánffi után Zsámbokit
+vette elő, olasz és horvát krónikákban lapozott; majd a Budina féle
+Historia Szigethi, Reusner Miklós Memorabilia-i, Forgách Ferenc
+Kommentárjai, Leunclavius János könyve, Karnarutic horvát
+költeménye került a keze alá… Hogyan, mi ez? Mind ismeri, olvasta,
+emlékszik a szavakra is, s most mégis olyan hihetetlen élő
+domborúsággal emelkedik ki előtte ez az esemény, mint eddig soha…
+Hiába volt olyan kicsi Sziget, hiába egy ember Zrinyi, ott nemcsak
+egy nyomorult földtúrásról volt szó, nemcsak egy török császár halt
+meg falai alatt… Nagy Isten, várjunk csak, ott nagy dolog történt…
+talán… a legnagyobb!!</p>
+<p>Alig evett, alig aludt, csak olvasott és éjjelenként
+paizs-koccanásnak hallotta a szíve verését. Ujra Istvánffit vette
+elő: hallotta a leomló fal robaját, érezte a savanyú
+puskapor-szagot, fülében csengett a bán finoman fordulatos latin
+szónoklata s ha megállt egy-egy helyen, gyuladozó képzelettel vítta
+tovább magában a papiron félbe maradt harcot. Aztán a könyvbe
+nézett s ott más volt egy kissé a folytatás…</p>
+<p>Kint, a vékony jégpikkelyeket csillogtató téli mezőn gomolygó
+köd tolult, ritkult. A mély sárba vágódott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span>
+keréknyomok fagyottan meredeztek alatta; mintha halálos görcs
+húzott volna össze fát, bokrot.</p>
+<p>– Nagyságos uram, én magam siettem, – nyitott a könyvéből, száz
+éves multból föltekintő Zrinyire Migliani november utolján, – itten
+vagyon az fráter! Mely igen elnyavalyásodott állapatban, nagyságos
+uram, ki nem is mondhatom; orcája elhegyösödött, miként az réti
+ravaszé; szinte hogy mélyföldekre elejében hallszik csontinak
+zörgések s valamint az nadrág végiben varrott kapca, bőre
+éppen…</p>
+<p>– Jühet! – szólt zordonan közbe Zrinyi.</p>
+<p>Migliani megneheztelt és szó nélkül eltünt.</p>
+<p>– In nomine Domini! – hangzott szintelen-halkan a belépő barát
+szava.</p>
+<p>– Nehéz volt az út? – kérdezte érdeklődve Zrinyi a kézcsókkal
+hozzá hajlótól.</p>
+<p>– Minden földi út egy és azon!</p>
+<p>– Akadék avagy baj? – faggatódzott tovább az úr.</p>
+<p>– Semmi! – volt a szenvtelen válasz.</p>
+<p>– S az respublika?</p>
+<p>– Kész szűvel látná nagyságodat hadában háromezer hajdujával, de
+az ezer katonával nincsen mit kezdjen.</p>
+<p>Zrinyi hátrébb tolta a székét és szemét kereste a hideg
+barátnak, nem gúnyolódik-e vajjon a csuhás fickó:</p>
+<p>– A Zrini-huszárok…</p>
+<p>– Az lovas hadi nép haszon nélkül való nékiek, mondá az dux véle
+szemben lételem korán.</p>
+<p>Hát ezek is komédiázni mernek egy Zrinyivel? – s nyekkenve
+hasadt szét kezében a fölkapott lúdtoll. – Az egész világ? Hát ki
+ő? Conditiókat szab elejbe az a gyapju-bűzű kalmár csorda is? – A
+vaskos Istvánffi-kötet koppanva zuhant odébb az asztalon.</p>
+<p>– Igazat szólasz? – rivallt föl Zrinyi. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span></p>
+<p>A barát már komor esküre emelte kezét lassú mozdulattal, de
+Zrinyi kézlegyintése megállította:</p>
+<p>– Ejh! Nem megyek!</p>
+<p>A barát leeresztette kezét s állt szótalan, mozdulatlan.</p>
+<p>– Menj és várakozzál!</p>
+<p>A mély meghajlásban meglebbent a franciskánus kurta
+hajkoszorúja; kezet csókolt s tompa dörmögéssel köszönt:</p>
+<p>– Laudetur!</p>
+<p>Zrinyi nem felelt; akkor már föl s alá járkált, összeszorított
+ajakkal, ököllel nyomva vissza magába az indulatot; de mikor a
+barát lépéseinek nesze is elhalt a folyosó kongó kövein, fennhangon
+tört ki:</p>
+<p>– Büzhödött, púposkodó kalmár-királ, te nyirbálnád meg az
+conditiót, kit én proponáltam, Zrini Miklós? Az hajdúkat igen, az
+katonát nem? Ebnek köll büdös kamora-szék Velencéd… Ki légyek
+én?</p>
+<p>Elhallgatott, mint aki fél saját igazságosztó egyenességétől,
+mert amint dobbanó két könyökkel újra asztala mellé dült, mintha
+messze lüktetéssel zümmögött volna fülébe a szó: epigon…
+epigon…</p>
+<p>Most már kínozta ez a gondolat, amelyben megnyugodva borongott
+őse történetén, míg a barátot Velencében tudta. Visszhangos magas
+boltú barlang az agya, indulatok széles deltája a szíve,
+nyügeszakított csikók hajszolódnak a vérében… és Eusébia bamba
+sírásba süllyedve fordul el tőle; Ferdinánd fölkefélt bajuszát
+békét igérő mosoly kunkorítja barátságosan Rákóczy felé; a török
+csak tyúkokat lop és birkák gyapjában nyisziteli a kardját; és azok
+a vizi patkány velencések… De ő mégis Zrinyi, amilyen csak egy van,
+akit nem lehet a szemétre vetni, mint egy csámpult sarku csizmát! A
+török mégis Budán ül! Eusébia mégis a mátkája!</p>
+<p>Maga elé húzta a könyvet s míg indulata csapkodva <span class=
+"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> kavarta
+szárnyával a jövő homályát, gondolata lázas gyönyörűséggel merült
+el a nagy multban…</p>
+<p>A könyv becsukódott s keserű, harcias zsongás-bongással zúgott
+benne minden. Tollat fogott; izmos karja remegve feküdt az előtte
+fehérlő árkus-papiron.</p>
+<p>– Én, az ki elhittem, hogy kellő közepe lészek ez hamis magyar
+világnak… én, az ki Violám kegyetlenségével küzkedtem mind szóval,
+mind írással, ültön ülök s az goromba Fátum sarka nyakamon.
+Futottam, fáradtam, kaptam ez világon; véltem, hogy állandó
+boldogságot adjon s ihon az szerencse tövébül szakadott markomban,
+s kis édesért száz ürmet adott… Mint Hektor Trójának, úgy te
+Szigetvárnak erős őrzője voltál, mennyek országában örvendező nagy
+eldődöm!… Igen, bűneinkért sujtol bennünket az Isten; panaszinkra
+nem hajtotta fülét, nyavalyánkra nem tette szemét… Az ottomán hold
+nagy fényösségére te vontad, Szigeti Zrini, elsőben az legnagyobb
+homályosságot, azulta gyöngül az török… Megírom!… Megírom Sziget
+históriáját! Igen! – kiáltott föl hangos örömben, – pennámmal
+keresem híremet s honnan Scythiábul kijütt az magyar, merre
+vitézségét látta az világ, azokrul helyekrül minden szem reám fog
+nézni hírrel, böcsülettel, valamig világ lész!!</p>
+<p>Puhán koppant a kalamáris fenekén a toll s a papiron elgördültek
+a finom, kerek betűk, amelyekből büszke kanyarintások szakadtak ki
+itt-ott:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Én, az ki az előt iffiu
+elméuel<br /></span> <span class="i2">Jácottam szerelemnek édes
+uerséuel<br /></span> <span class="i2">Kűszkettem Viola
+kegyetlenségéuel<br /></span> <span class="i2">Mastan immár Mársnak
+hangassab uerséuel<br /></span></div>
+<div class="stanza"><span class="i2">Fegyuert s Uitészt éneklek,
+Török hatalmát…<br /></span></div>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
+"Page_131">-131-</a></span></p>
+<p>A későn kelő téli nap már asztalánál lelte s meg este is,
+egy-egy versszak után pontot téve, sokszor koppantotta el a
+lobogósra nyúlt lángú gyertya hamvát.</p>
+<p>… Isten egy szemfordulásban megnézte a világot, de leginkább a
+magyarokat vette észben, hogy nem járnak az úton, kit fia rendelt,
+az ő szent nevének nincsen tiszteleti,</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">De sok feslett erkölcs és
+nehéz káromlás,<br /></span> <span class="i0">Irigység, gyűlölség
+és hamis tanácslás,<br /></span> <span class="i0">Fertelmes
+fajtalanság és rágalmazás,<br /></span> <span class="i0">Lopás,
+emberölés és örök tobzódás…<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Szinte látta, mint ereszti Michael arkangyal sugár
+szárnyait az égnek, hogy röpül a poklok fenekére Alecto furiáért,
+aki a nagy Szelim formájában férkezik Szulimán házában… A nagy
+szultán dühös haragra gyulladt s már futnak a csauzok fejér
+patyolatban, hirdetik a hadat. Széles halmon lovas főtörökök,
+köztük Szulimán biztatja őket, hogy Allah nekik szánta magyar
+birodalmát. Arszlán budai vezér levele is győzödelmet igér,
+mert</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Az magyarok leghenyélőbb
+népek,<br /></span> <span class="i0">Egyik az másikát gyűlölik,
+mint ebek,<br /></span> <span class="i0">Nincs köztük hadtudó, ha
+volna is, ezek<br /></span> <span class="i0">Az tisztviselőnek soha
+nem engednek.<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Jönnek az ottomán hold vitézei, szerecsen Amirassen,
+Demirhám, akinek ökle elefántot ver agyon, a szerelmes ifju
+Delimán, az ő multakból kikelő bánatos árnyéka, sok haragszavú dob
+tombolva robban, ellepi a had a földet, mint széles mezőben a sok
+kalangya, nyíl és szablya villámik mindenütt.</p>
+<p>… Nyughatatlan elméjű, áfiumevő Arszlán tábora megbomlik Palota
+alatt a magyarok éjjeli kicsapása <span class="pagenum"><a name=
+"Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> mián. Maga másnap a szép
+piros hajnal eljövetele korán maszlagtul, bortul részegen szidja a
+bástya alatt a vár kapitányát… Félve, rettegve siet el onnan
+gyorsan fölszedett sátraival az ura kegyelmét oktalanul kereső
+részeges nagyszájú… Megindul a had Konstantinápolybul. Száraz fejű,
+göndör üstökű, véres nagy szemű, vékony lábú ló, magasan költ
+nyakán feje alá hajlik, körme, száraz ina, valamint szarvasé, és
+rajta</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Ül vala mereven nagy császár
+nyeregben,<br /></span> <span class="i0">Fejér vékony patyolat
+vagyon fejében,<br /></span> <span class="i0">Két csoport kócsag
+toll alá áll széltében,<br /></span> <span class="i0">Szakálla merő
+ősz, halvány személyében.<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Kopja-erdő, ágyúk, halmozott szekerek, teve, bivaly,
+elefánt, szerszám, szerszám, golyóbis és por… Jön a had!</p>
+<p>Erővel, színesen zeng benne a felbolygatott mult, s mire a
+türelmetlen kéz papírra kerekíti, elfakul sokszor a szín, de erő
+hömpölygeti tovább és tovább a búgássá nőtt zengést.</p>
+<p>A feszület már háromszor lehajlott az Isten előtt esedező
+szigeti bánhoz; Siklós alatt már rajt ütött Zrinyi a törökön; a
+habozó szultán már Sziget ellen fordult; a mézben kevert beszédű
+Halul s az ijesztő Demirhám már megjárták Szigetet; már szétvált a
+leszálló sötétben Demirhám és Deli Vid, abbanhagyva a párviadalt,
+mint két erdei kegyetlen fene bika, kik szarvokkal egymásnak nem
+árthatának, – mikor égve ütött ki újra szerelme sebén a fájdalom
+Violáért, kiért hiában bocsátott sűrű felhők közzé szélnek annyi
+sok óhajtást. Mennyiszer könnyével ezt a sebes Drávát árasztotta s
+nevelte haragos árját, mind érette s mind hiába! Hiába énekel ő
+Márst haragos fegyverrel, hogy kínzó szerelmét felejtse… Utoljára
+ír néki szép verset! Hallja meg Eusébia most Theseus hitetlenségét,
+hallja meg Ariannának <span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
+"Page_133">-133-</a></span> siralmas versét, s nagyobbnak vélje
+háládatlan életét.</p>
+<p>Migliani már komolyan aggódott ura miatt: úr, ír, nagyokat
+eszik, nagyokat alszik s mintha sohase lett volna Trakostyánon;
+annál jobban megörült, hogy ihon, történik valami, mikor ablakán
+kinézve palotás inast látott az istállók felé szaladni, akinek
+nyomában szolga lépett ki a hópocsétás udvarra, kantár-szíjjánál
+vonva maga után a felnyergelt paripát. A legény fölnézett az égre,
+szemébe húzta bárány-bőr süvegét, karjára fűzte a kantár-szíjjat és
+úgy várt a hosszú palota előtt. A komornyik újra megjelent az
+udvaron, kezében írás. Átadja a lovasnak, akinek mosolyba vigyorul
+sárga bajsza, míg a másik magyarázgatva dugja az orra alá bütykös
+hüvelykét. Né, már lóra is pattan! A páter hamar fölrántja az
+ablakot és lekiált:</p>
+<p>– Hé, Estván, vagy ki vagy!</p>
+<p>A legény föltekint és sarkantyúba kapja a lovát.</p>
+<p>– Hová mensz, te? – kiált le hangosan a távolodó után.</p>
+<p>A legény vissza se néz, úgy süvölti szinte a kaputól:</p>
+<p>– Trakostyán!</p>
+<p>Migliani örvendező arccal néz körül kopasz falú szobájában s
+nyomban elhatározza, hogy hálaadó tíz Miatyánkot és tíz Hiszekegyet
+fog most rögtön elimádkozni a kápolnában s aztán bemegy a
+várnagyhoz egy kis kártyára.</p>
+<h3>XXIII.</h3>
+<p>A nyitott ablakon besüvített a friss, erdő-szagú tavaszi szél,
+az asztal gyertyáinak lángját nyújtva, nyomorgatva. A várnagy
+csendet kérve emelte föl a karját: kettős horvát síp hangja
+<span class="pagenum"><a name="Page_134" id=
+"Page_134">-134-</a></span> sikongott be az udvarbiró házának nagy
+szobájába az éjszakából; úgy látszik, az úri társaság is ablakot
+nyittatott amott az emeleten, a kisebb palotán.</p>
+<p>– Ez osztán mán élet! – szólt a várnagy pocakját szorongatva
+elégedetten.</p>
+<p>– Zajosb, hogysem volt – hagyta helyben komolyan az
+udvarbíró.</p>
+<p>– Az! – szólt a vadászmester.</p>
+<p>– Az kanisai basa feneke alatt légyek nyűtt, hitván nyereg, ha
+nem igaz, kit kegyelmed szava arányoz, kapitány uram! –
+hangoskodott a főlovászmester a várnagy vállára ütve. – Hiszem
+klastrom vala, konvent vagy káptalan, mi ördög csudája, Csáktornya
+urunk legénykedése korán, merthogy kanok gyölekezete volt ez vár
+mind ez fejünkre nyílott ezerhatszáznegyvenhatodik esztendejéig az
+Úrnak. Mastan penég teli az vár minden rendű asszonyi állattal:
+frájcimmerné, fonóasszony, varróleány, illyen leány, ollyan leány,
+még szűz leány is.</p>
+<p>A várnagy nyikkanva verte az asztal közepére a veres királyt. A
+többi is nevetve adta be kártyáját az ütésbe.</p>
+<p>– La, hogy megkukorékol az agg kakas! – nevette rengő hájjal a
+várnagy.</p>
+<p>– Nem is ittam el az tehetségemet, valamint kegyelmed, – vágott
+vissza a lovászmester.</p>
+<p>– No, de nem kegyelmed szándékán múlott el! – felelt halkabban
+amaz.</p>
+<p>Koccintottak; ittak.</p>
+<p>– Szép asszony az asszonyunk! – ingatta fejét kártya-keverés
+közben a tárnokmester.</p>
+<p>– Penég kegyelmed nem is látta lakodalmas díszben, – mondta a
+hopmester, új ember a gróf udvarában. A vadász- meg a lovászmester
+fejbólogatva támogatták az állítást, mert ők is ott voltak
+<span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span> Prainiken, többet tudnak bele, mint az
+a másik három, aki addig Csáktornyát őrizte, hogy el ne
+repüljön.</p>
+<p>– Az volt osztán az lakodalom! Kegyelmed teljes életében nem
+látott, hogy egyebet ne mondjak, annyi csemege-speciálét, az mennyi
+ottan csak egyetlenben egy asztalon hevert. Turuncs, pomagránát
+csak úgy gurult, valamint Karsztban az kű! – magyarázta a
+lovászmester.</p>
+<p>– És az dísz, az pompa! – szólt szelíden a vadászmester.</p>
+<p>– Igaz a! – kapta fel a szót újra a lovászmester. – Az sok
+bársony, vont arany, selyem ruha, drágakű, boglár! Még az lovaknak
+farmatringokon is akkora drágaküvek tündöklöttek, mint az kegyelmed
+szeme.</p>
+<p>– Köllött is, hogy légyen! – tanítgatta uraimékat a hopmester, –
+hiszem királ ű fölségének kegyelme egy hold telésében kétszer
+fordult urunk felé: az esztendő küszöbén Szala és Somogy főispánja
+lén urunk…</p>
+<p>– Tudjuk, – bökte oda hegyes bajsza alul a várnagy.</p>
+<p>– Osztán mingyárt rá feld-vak-mester! – idézte emlékezetbe a
+tárnok.</p>
+<p>– Ugy vagyon! Ober-Feld-Wacht-Meister! – javította az
+udvarmester a durva kiejtést, – avagy supremus campi vigiliarum
+praefectus…</p>
+<p>– Mit cifrázza kegyelmed? Mondja ki magyarán: főistrázsamester!
+– szólt rá türelmetlenül a várnagy, akinek éppen utolsó ütését
+vitte el az orra elől.</p>
+<p>Az udvarbiró ásítva dűlt hátra székén:</p>
+<p>– Talám ölég is lészen mára. Amoda át is kialuvának mán az
+lángok.</p>
+<p>A vadászmester már föl is kelt s csontjait ropogtatva
+nyújtózkodott. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
+"Page_136">-136-</a></span></p>
+<p>Az utolsó poharat már állva ürítették; aztán kezeltek, magukra
+kanyarították a ládákra hányt mentéket és megindultak. A fekete
+égen arany csillagok remegtek. Az udvaron megálltak egy percre; jó
+az így, ital után; a várnagy még föl is kiáltott a toronyba a
+virrasztónak, nem aludt-e el, felel-e.</p>
+<p>– Nézze kegyelmed! – rángatta meg a lovászmester a mente
+szárnyát, – világ vagyon meg az ágyas ház ablakában.</p>
+<p>– De nem jóra van fordétva az kegyelmed szeme! – húzta el
+mentéjét a várnagy.</p>
+<p>– Mérthogy is nem ment kegyelmed heréltek kapitánnyának
+Konstancinápolyba? – duzzogott a lovászmester. – Mán csak észben
+sem veheti az ember, hogy az ura szerelemtül nem aluszik…</p>
+<p>A kopogós csizmák zaja lassankint elhalt az udvar másik végében.
+Valami kutya meg-megvonítva csaholt; halkan dobogtak a lovak az
+istállókban.</p>
+<p>Zrinyi nagy csendesen, hogy ne recsegjen, fölült az ágyban,
+lefojtotta a gyertya lángját és eloldozta a kárpit zsinórját.
+Meleg, lassú suhogással omlott össze a nehéz selyemfüggöny két
+szárnya. Óvatosan feküdt vissza, hogy a mosolygós, sápadt
+kimerüléssel csak az imént elszenderedett Eusébiája álmát ne
+zavarja. Tarkója alatt összefonta két kezét és úgy gondolkozott
+hanyatt:</p>
+<p>– Gyönyörűséges vasárnap vala az amoda Prainiken… éget az teste,
+bársony fogású barna bőre…</p>
+<p>A csöndbe elneszelő füle csak Eusébia mély, hosszú
+lélekzetvételét s a saját szíve dobbanó verését hallotta.</p>
+<p>– … belévész az lelkem, az erőm, és nem fogyatja, de megneveli…
+köll-e más az jó sorsnál?… Zrini vagyok!! tábori fő istrázsamester,
+supremus comes Simigiensis és szeme esméretlen mélységekkel
+nyíladoz, mikoron szerelemben roppan mellyemhez az dereka…
+<span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
+"Page_137">-137-</a></span></p>
+<p>Eusébia száraz köhögéssel ijedt föl, sóhajtott és
+elcsendesedett.</p>
+<p>– … édes kis virágom, – mosolyogta magában Zrinyi, – … az jó
+Széchy Erzsébet asszonyom bizony meghaláloza; az öcsém szüvében
+penég harag fenekedik, hogy néminemű ingó marhájárul nékem
+hagyakozott… ihon jün szárnyas lován az szép hajnal, fejér
+tajtékkal mosódik zablája…</p>
+<p>Meglebbentette a kárpitot.</p>
+<p>– … előtte nagy futással oszlik az sötétség, körülötte az ég
+messzérül tündöklik… Trakostyán és Klenovnik enyémek; vakmerő
+játékban kezde ipam uram az familiájával, leány-ágra nem
+szállhatván az Draskovith dominium… úgy sajdítom, az öcskös is
+forgat némely szándékot elméjében ellenem… Bánom én?!… Mastan az
+Szulimán császár fő tanácsinak dévánjokat köll megírnom; elsőben
+Szokolovics Mehmet beszéll, osztán Rusztán, császár veji… ez kettő
+az ágyukkal való rontatás mellett emeli föl szavát… de az tatár
+Delimán s amaz vad Demirhám haragos szüve teli méreggel…</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Nem ásó, nem kapa az mi
+győzödelmünk,<br /></span> <span class="i0">Hanem rettenetes
+acélyos fegyverünk…<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Delimán Zrinit halálos bajra híná… az császár
+viszontag felel: ágyukkal Szigetre!</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Hogyha nem árthatunk aval mi
+Szigetnek,<br /></span> <span class="i0">Akkor leszen keleti vitéz
+kezednek…<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Ejh! csendesz nyugodalom, álom! – sóhajtotta és
+elaludt.</p>
+<p>A régi élet neki-neki eredő hangossága, hónapokig peshedő
+nyugalma, hallgatag nappalai, vívódó éjszakái, a ki nem elégített
+nagyot akarás belül lázongó dühe, a szolga-gyötrő, jobbágy-kínzó
+névtelen <span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
+"Page_138">-138-</a></span> méreg, a nagy, méltóságos szomorúság,
+az inyégető epedés elmúlt Csáktornyából, mint fölhő szél elől.
+Nappal munka és mulatság, éjjel szerelem és álom.</p>
+<p>Mikor reggel fölsimogatta a válla felé hajló csipkés hálófőkötős
+fejet, úgy érezte, hogy úr lett minden vele ellenkedő hatalmon. Az
+a kéz egyaránt jól markol, ha selymes hajat simogat, ha szablyához
+ragad, ha pennát táncoltat. Aztán elnézte még fektében, hogy
+karcsul ki az ágyból arannyal, selyemmel varrott hosszú hálóingében
+Eusébia, hogy emeli magára a reggeli hideg ellen fehér prémes,
+meggyszínű tafota hálósubáját, hogyan csilingel az ezüst
+mosdómedencével, korsóval, hogyan szisszen föl, ha a spongyia vize
+a nyakáról a hátába csurran; ilyenkor lehunyta a szemét, s harcias
+verssorok verődtek kattogva egymáshoz agyában.</p>
+<p>Eusébia, mielőtt öltözni ment volna, pirulva nevetett rá vissza
+az ajtóból. Zrinyi gyerekes büszkeséggel, felsőbbséggel mosolygott
+viszontag. Mikor az ajtó becsukódott a halkan távozó után, maga is
+felugrott az ágyból, talpra; szembe nézett a reggeli fénytől
+ragyogó ablakkal, lekapta fejéről a gyolcs hálósüveget s megrázta
+szőkén leomló, puha sörényét. Jöhet a borbély!</p>
+<p>– Hun az esze kegyelmednek? – szólt rá komornyikjára – ez
+dolmány tennapelőtt volt rajtam. Mást! Van, ki szemét rajta
+feledje, – gondolta hozzá magában.</p>
+<p>Ebédig meghallgatta a várnagy borgőzös jelentését, megbeszélte a
+hopmesterrel, hogy mely időmulatást fundált ki mára, rendelkezett,
+inast szalajtott, lovast menesztett; aztán lement a könyvesházba.
+Az asztala előtt megállt, két felé simította marokkal halántékán a
+fürtöket s nyujtózva vágott szét ökölbe szorított két kezével.
+Féllábbal maga alá rántotta a nagy setzel széket s még homályos
+volt <span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
+"Page_139">-139-</a></span> a feje, mikor fellapozott Istvánffi-ja
+fölé hajolt. Olvasott, olvasott s mikor az első fényesebb sugár
+beleharsant agyába, fölegyenesedett, tollat vert a kalamárisba s
+gondolkodás nélkül írta, ahogy jött:</p>
+<p class="center">PARS OCTAVA.</p>
+<p class="center">1.</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Ihon iűn szárnyos louon szép
+piros haynal,<br /></span> <span class="i2">Masodik zabláia feiér
+taitékyáual,<br /></span> <span class="i2">Az ló fekete uolt, de
+szőb Pegasusnál,<br /></span> <span class="i2">Orra likiábul tűz,
+szemébűl iűn halál.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Az ebédnél székén hátra dőlve, lelkében magasra hágó dölyffel
+nézte társaságát; csak félig hallotta, ami körülötte történt;
+keskenyre összehúzott szeme mintha csak szűrve bocsátotta volna
+öntudatába a hosszú asztalt, az ezüst edényekkel csörömpölő
+szolgákat, a nagy evésben, italtól kipirult arcokat, a szines,
+fénylő, nyüzsgő vendégsereget, de szóba nem szökkenthető büszkeség
+vonta meg a mély barázdát szemöldök-közén, amikor a különös, sötét
+topázként ragyogó Eusébián nyugodott meg végül tekintete.</p>
+<p>– Ki más, ha nem Mikulich Tamás! – folytatta Ráttkay György,
+zágrábi kanonok hangosan, úgyhogy az elgondolkozó Zrinyi figyelmét
+is magára vonta. – Az báni tábla jogszolgáltatása nem keveset
+szenyved ez királi personális fellyebbező characterétől; nem enged
+el kezéből osztályos vagy leánynegyedi pört is.</p>
+<p>– Rusnya parasztja! – kiáltotta bíborba szökő arccal Zrinyi
+Péter.</p>
+<p>– Kiben penég igazságos véget vetni az báni tábla tiszti! –
+bólintotta a kanonok szavára Vitnyédy az asztal végiről, Zrinyi
+mellől. <span class="pagenum"><a name="Page_140" id=
+"Page_140">-140-</a></span></p>
+<p>Batthyányi Ádám megborzolta nyírott fején magasra nevelt
+üstökét: únta már ezt a sok komoly beszédet. Majd fertály óráig
+beszélt az előbb kanonok uram valami históriás irka-firkáról, amit
+maga eszkábál össze, most meg errül a…</p>
+<p>Ráttkaynak két végén messze beívelődött homloka vízszintes
+ráncokba ugrott a nagy méltatlankodásban:</p>
+<p>– Légyen az bán, váras, biró, vármegye avagy singuláris persona,
+Mikulich csak öszveakasztja kerekét véle, merthogy nyargalóban
+bocsátotta telhetetlenségét minden után, ki superbiáját nevelheti
+et quod aliquantum pretii habet, ez eredetire nézvést köz, tudására
+doctor, értékére gazdag, személlyére nézvést galiba-szerző nagy fő
+híres beste kurafi, – s a kicsúszott szót sűrű köhécseléssel
+igyekezett elborítani. Hamar másba kezdett: – Kedves és sok
+tiszteletekre méltó, bennünket minden asztali jókkal töltöztető,
+vendéglátó gazdánk, nékem bizodalmas atyámfia, az imént értém amaz
+derék, virtusos Drugeth úr jó uram halálát, kit Isten nyugasszon.
+Hogy ese az történet?</p>
+<p>– Guta üté az jó urat, canonicus uram, az stiriai szélen,
+mikoron Rákóczy megbékéllésének hírét vévén Bécsben sietett volna
+az erdélyi had kezében esett javai visszaszerzésére, – felelte
+Zrinyi.</p>
+<p>– Vala fiacskája is?! – érdeklődött tovább Ráttkay.</p>
+<p>– Gyurkó még Klenovnikon játszodoz; az őszön majd bémegy az
+gréci jezsuiták collégiomokban, – mondta Gáspár gróf.</p>
+<p>A délest megint csak asztalnál találja Zrinyit.</p>
+<p>… A déván már eloszlott… Delimán kiméne császár sátorábul… Most
+jön a kilenced rész: nagy Zrinyi törökrül hírt akar adni magyar
+királynak… Juranics és Radivoj vajdák kimennek a kapun, mikor
+minden állat magának legcsendesebben nyugodalmat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> vészen…
+vitéz kezek miátt sok reszeg török harap a fű…</p>
+<p>Gyors léptek koppannak az ablak alatt, kiáltásra távolról
+kiáltás felel. Ujra csönd, de aztán megint lépések, szapora
+döngésük most már a folyosó kövein közeledik. Zrinyi levágja a
+tollat, föláll. Az ablak előtt árnyak cikáznak el; a kiáltás mind
+sürübben harsan s mindig több reá a válasz.</p>
+<p>– Vajh! mi zöndülés ez? – kérdi magától hangosan s gondolkozva
+megy az ajtó felé. Hirtelen kitárja maga előtt. Egy tekintet a
+lihegő, izzadt, piszkos legényre, egy gyorsan váltott szó a
+várnaggyal s durranva vágódik be Zrinyi mögött a nehéz ajtó. A
+várnagy s a legény szaladással is alig győzik az úr sietős menését.
+Végig a folyosón, ki az udvarra! Mint a szétzavart veréb-raj,
+szalad a sok szolga, komornyik, udvari tisztviselő. A vendég-férfi
+már mind az udvaron. Zrinyi is ott áll középen, egy szolga vállára
+támaszkodva félkézzel; egy másik vörösre duzzadt arccal húzza ura
+lábára az uti magas cselebi csizmát. Maga a hopmester köti föl
+pántlikával az úr haját, s illeszti fejére csúcsba futó kupolás,
+zománcos sisakját. De pallosát egyedül szíjjazza derekára s
+fölkiált az asszonyokhoz a nyitott ablakokba:</p>
+<p>– Muránál az török!</p>
+<p>Az ablakok egyszerre kiürülnek.</p>
+<p>Már patkó kattog, sisak zörög, kard csörög mindenfelé, lovak,
+emberek nyerítő, kiáltó, sürgő tömegében. Karcsu ezüst patkó kopog,
+szoknya-selyem suhog elő a nagy kapun ki az udvarra. Csók, ölelés,
+komor biztatás, gyönge szavú kérés kavarja új alakulásokba a
+békéből harcra riadtakat.</p>
+<p>Csörögve zuhan a felvonóhíd. Meg-megujulva borzong át rajta az
+elvágtató lovasok tömör dübörgése…</p>
+<p>… Juranics és Radivoj!… Istenem! mikéntha <span class=
+"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> egy
+saeculum forgott volna el azulta! – eszmélt magára a győztes Zrinyi
+asztala mellett. Vérszagtól fölverve vibrált még benne minden ideg,
+amint az egyszerű sorokat papirra vetette:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">… Márs haragos dobia, s
+trombita felzörget,<br /></span> <span class="i0">Ihon, hoz
+házamhoz füstölgő üszököt<br /></span> <span class="i0">Kanisai
+Török, oltanom kel esztet.<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Hejh! micsuda harc! Süvöltő golyóbist röpítettek az
+karabinok s vérpántlikát bocsájtva testébül bukdácsolt az török
+folyó vizében…</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Nem rőitöm Istentűl uet
+telentumomat<br /></span> <span class="i0">Kézzelis, ha lehet,
+köuetem Atiámat.<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Hogy megcsárognak az varjak amoda magas póznán függő
+török fejek környül!</p>
+<p>Odakint tömött gomolyokban úszott a halvány kék égen a felhőhab
+s az asztalon gyűlt az írott ív:</p>
+<p>Istenhez bocsátja lelkét a két vitéz vajda… Henyei bástyája
+leomlik… világgá fut Delimán a török táborból, keze Rusztán vérétől
+mocskos… török köntösben bujkál Deli Vid szultán Szulimán
+táborában… szive búsult Delimán Kumilláját kesergi… a Karabul lovon
+vágtatva tér meg Szigetbe hű feleségével Deli Vid… a török csügged,
+de áruló posta-galamb cikázik közikbe…</p>
+<p>Aztán már, ha nyugalomba készült vagy elgondolkozva pillantott
+föl, nem is emlékezett rá, mit írt, de pergett a sor, zizzenve
+fordult ív ív után…</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">És minden Angyal uisz magáual
+egy lölket,<br /></span> <span class="i2">Isten eleiben igy uiszik
+ezeket,<br /></span> <span class="i2">Egész Angyali kar szép
+Musikát kezdet,<br /></span> <span class="i2">És nékem meghagyák:
+szómnak tegyek uéget.<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Finis! – kiáltotta s gőgös mosollyal törte, tépte,
+hajította messze magától a pennát. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_143" id="Page_143">-143-</a></span></p>
+<h3>XXIV.</h3>
+<p>Hüvös októberi eső zuhogott az ónas, cserepes tetőkön,
+csettegett az uccák kövére a kő-folyókákból, hurrogott búgva a
+réz-csatornákban s verte mocskos szőkére a Duna vizét falakon,
+réten, füzesen túl. A hegyen magasló vár elmosódva meredezett az
+esőfüggöny mögül Pozsony fölé.</p>
+<p>A főrendi tábla ülés-termében beharapott ajakkal, kardja
+hüvelyének drágakövein motoszkálva hallgatta Zrinyi az ősz császári
+consiliáriusnak, Khevenhüllernek szavait, aki a király nevében
+követelte a Karok és Rendektől a Rákóczy-háborunak véget vető
+béke-diploma törvénybe iktatását. Az elnöklő új palatinusnak, gróf
+Draskovich Jánosnak nagy cseppekben gördült le az izzadtság duzzadt
+arcát keretelő, tömött fekete szakállkoszorujába. Lippay primás
+nyugodtan simogatta rövidre nyírt, égnek álló haját, míg körülötte
+izgatottan harsant föl a helyeslés s fojtva zúgott az
+ellenmondás.</p>
+<p>Zrinyi elgondolkozott… A nyári nap heve vert még tajtékot a
+parádés lovakon, mikor felgyűltek Pozsonyba… Personális uram,
+Mikulich jól arányzott, mikor elsőben is a nádorválasztáson akarta
+kezdeni a tanácskozásokat. Lám, János bán palatinusságra ment; a
+báni szék üres s a personális ambitiója határt nem esmér. Hogy
+megzúgnak pipeskedő pilises pap uraimék: nem kell a béke! erővel
+foglalt templomot dehogy adnak vissza az eretnek evangelicusoknak!…
+– Mindent odavetnének az catholica religióért, talám az többi
+magyarnak életeket is… Bánják ők, ha koporsóban is, vagy német
+járomban, csak catholicus légyen! Én ne lennék az, én, Zrini-fi,
+kik véreket minden üdőkön az igaz religió megmaradásáért ontották?…
+de az magyar hazáért is! Krisztusom kegyelme! más-é az religio
+causája, mint az hazáé?! <span class="pagenum"><a name="Page_144"
+id="Page_144">-144-</a></span></p>
+<p>Ostrozith Pál sürün kiáltotta közbe: recte! recte! Csáky László
+dühösen intett feléje kezével, hogy hallgasson.</p>
+<p>Ihon, az evangelicus Ostrozith approbálja az catholicus királ
+szavát s az catholicus Csáky László ellenében támad! Az patria et
+religio-bul kiszakada az «et»…</p>
+<p>Khevenhüller nyugalmas szava elhalt. A nádor válaszol; hangja
+rekedt, szava köntörfalazó. A két tanácsos fejet hajt és távozik.
+Csáky László s körülte néhányan zúgva mozgolódnak. A katholikus
+többség most már csillapulva, döbbenve hallgat és vár.</p>
+<p>Zrinyi figyelve néz körül, gondolata kémlel és magyaráz…: nem
+akarjátok ti is, hogy Rákóczy új hadával új atrocitásokat hozzon
+magyar az magyarra, az okon hallgattok, úgy-é? Nem mondjátok, de
+fejetekben motoszkál, úgy-é, hogy az fölséges catholica religio
+fölötte áll ez kicsinyes, más alul gyékényt-rángató veszkődésnek?
+Valaki az magyarok közzül az lutheranus maszlagot ahitja, falja bé,
+karja nem bénul meg attul kinek is. Nem mondjátok, de azon jár,
+úgy-é, elmétek, hogy az pogány eb az végeken dúl és foglal, ellene
+köll feszülnetek s nem határinkon bévül egy az más ellen? – Vége
+láthatatlan űr nyílása villant meg egy percre Zrinyi fejében: nem a
+király és nem a vallás, csak egyedül a magyar haza!! De…</p>
+<p>Lippay már állt, szúrós szeme öntudatlanul kutatott egy távoli
+szegletet; fölemelt karja kiterjesztett tenyérrel nyúlt előre s
+izmos hangja döngve kalapálta a főrendek fülébe:</p>
+<p>– Ego… sollemniter… contradico… – ünnepélyes tiltakozása a
+béke-diploma becikkelyezése ellen hol szárnyas metaforán lebegett,
+hol durva nyerseségen zökkent s mintha a körülötte zajló zúgás
+gyors folyamán úszott volna, úgy tetszett a becsukott szemmel
+hallgató Zrinyinek. <span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
+"Page_145">-145-</a></span></p>
+<p>A hang még el sem ült egészen s a bogláros, prémes, bársonyos
+díszű főrendeket üvöltő méltatlankodás kavarta föl helyeikről. Mint
+valami mesés, érthetetlen, ijedt kőszobor, úgy ült helyén idegenül
+a nádor. Csáky László kis csoportja sápadt szigetként tünt el a
+többség forgatagos hullámaiban, amelyekből csak a papság jeges
+szirtje emelkedett ki csöndes nyugalommal.</p>
+<p>Pálffy Pál derült, kerek arca ólomszínüre vált s izgatottan
+remegett álla közepén a franciás szakállka, amint szólásra
+emelkedett.</p>
+<p>– Igen! judex curiae uram, igen! elsőben az haza, nem az papság!
+Az vérünk hullása, testünk rothadása, az lengő gabona… Még az sívó
+paraszt is kegyelmetek előtt, pap uraimék! – helyeselt Zrinyi, de
+hangja a szomszédjáig sem ért. Már kiáltozás, tombolás,
+kard-csörgetés fojtotta el a fölpattanó Csáky Lászlónak Lippayt
+támogató beszédét.</p>
+<p>Mért jött ő ide? – ült konokul agyán a gondolat, mint Pozsony
+fölött az ólmos felhők serege. Fröcsköl a sár, ló viháncol: mennek;
+a kipirult arcokból még most is vitatkozó szó gőzölög a nyirkos
+levegőbe. Mért jött ő ide szó-áfiummal kábítani elméjét? Mit keres
+ő itt? Kihez jött? Kiért jött? Kinek a szivét dobbantja ugyanaz a
+gondolat, kinek a karját lendíti ugyanaz a vágy? Lippay? Vak majom,
+ki tüzet érez, holott ő gyujtotta! Péter? A királlyal vadászgat s
+erejét mutogatván, boldog, ha Ferdinánd észben veszi. Draskovich
+János? Prókátora talán most is a zágrábi káptalan előtt panaszkodik
+Trakostyán és Klenovnik elidegenítése miatt. Az evangelicusok?
+Külömb magyar lenne Rákóczy, mint ő, vagy Pálffy, vagy akárki ez
+ordító főrendek közül? A király fölségesebb-é vagy a lélekesméret
+szabadsága? A vallás vagy a haza? Mért válnak szét egy ponton a
+legnagyobb dolgok? Ki választja szét őket? – Töprengj, töprengj,
+békében savanyodott <span class="pagenum"><a name="Page_146" id=
+"Page_146">-146-</a></span> fő istrázsamester, – intette magát
+hangosan, – fejed törésén múlik el az haza sorsa! Megülsz
+szállásodon s hajaddal huzgálod ki fejedbül az nagy, csuda nagy
+gondolatokat, te hivságokon kapkodó nagy gyerek!</p>
+<p>A lágy szőke hajjal övezett komor koponya fáradtan dült a
+karszék támlájának.</p>
+<p>– Jobb napot kévánok nagyságodnak, praefectus úr jó uram,
+hogysem az miénk vala az követek tábláján, – köszöntött savanyún
+Zrinyire Vitnyédy a délután folyamán.</p>
+<p>Hogy összebogozódott minden, ami oly egyszerűnek tetszett
+Eusébia oldalán! Mit keres ő itt? Elméje, mint a száraz tőgy!
+Eusébiája egyedül az oszlopos ágyban! S mit keres itt ez a
+fiatal-öreg prókátor, akinek kis porontyai otthon sivalkodnak
+Zsuzsánna asszony nyakán? A pénzét lutheránus ifjaknak szórja
+külföldi akadémia-járásra s itt főkolomposkodik maga fogyására,
+kárára a diétán a lutherana confessio mellett. Nem jobban tenné-e,
+ha nyugodna otthon akár moszlimnak is, s pendelyénél fogva
+lovaztatná kis fiát?</p>
+<p>– Gondokban láttatik nagyságodnak feje főlni… – tudakozódott
+gyöngéd szóval a hosszan hallgatótól.</p>
+<p>– Mi ujság kegyelmetek tábláján? – rezzent föl Zrinyi.</p>
+<p>– Megbolondultul vagyunk, nagyságos uram. Földnek horgada
+praesideáló Mikulich personális címeres ökör-szarvát formáló
+bajussza az sok főtörés miátt, merthogy zsibolygás esék az táblán
+az két nímöt tanács-úr propositiójoknak hallására. Hazánk fattyú és
+poronty nevet érdemlő fiai igen ellene kiáltozának az linci
+diplomának, kinek articulussá levése nagy gravámene lenne az
+catholica religiónak ordibálások szerént, hogy nem kell kinek-kinek
+szabadosság hüte követésiben… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_147" id="Page_147">-147-</a></span></p>
+<p>A német Ferdinánd ihon törvénycikké emeltetné a béke-diplomát,
+az igaz, csak azért, mert fél Rákóczytól, de a magyar nem tűri,
+hogy más magyarnak több szabadsága legyen… De csak induljon ki még
+egyszer hadával Rákóczy Erdélyből, vinnyogva kapaszkodik majd újra
+védelemért a sok szájas katholikus a király palástjába.</p>
+<p>– … hogy az templomokat, kiket erővel foglaltak magoknak, nem
+bocsátják mi kezünkre vissza. Hejh, nagyságos uram, lator ez
+mastani saeculumban gubernáló plánéták operatiója!</p>
+<p>Sokáig panaszkodott még ezen a siránkozó húron Vitnyédy. Zrinyi
+csak hallgatta. Közben fölrajzott fejében a király pompázó
+bevonulása azon a szép szeptemberi napon a pozsonyi várba… a
+serleg-rázó sok vendégeskedés a hóstáti úri lakokban… a sok
+hiábavaló szófia beszéd, mérges üzenet-váltások a két tábla között,
+pletyka, kapacitálás, nyilt ordítozás, titkos ravaszkodás, a
+fejedelem követeinek unszoló heve, a papság konok makacssága, a
+kábító nyelv-csattogás.</p>
+<p>– Emberséges ember kegyelmed, és igaz magyar fi, Vitnyédy uram!
+Az lutheránusoknak causájok igaz causa! – búcsúzott Zrinyi biztató
+kézszorítással vendégétől. Nyelvén ült már a szó, a legszebb
+vallási türelem szava, de elnyomta a gondolatot és visszanyelte a
+szót: ha ügyük igaz is, vallásuk tébolygó eretnekség.</p>
+<p>Vitnyédy meglepetten nézett a küzködő lánggal égő nagy szemekbe
+egy ideig; valami hálás, forró melegség ömledezett lassan a
+szívére; egyszerre csak hirtelen lehajolt s kezet csókolt a kegyes
+nagy úrnak.</p>
+<p>Nehéz vértezetű, lassú mozdulatú gondolataival küzdött Zrinyi az
+országgyülés egész folyama alatt. Amennyire lehetett, kerülte a
+király németül finomkodó <span class="pagenum"><a name="Page_148"
+id="Page_148">-148-</a></span> környezetét; a pezsgő borban, kongó
+szavakban úszó főúri lakomákat; a tervezgető, legénykedő bizalmas
+összejöveteleket. A tábla üléseire bejárt, de alig hallgatta az egy
+henye körben forgó rhétori szólamok özönét; ha rájuk figyelmezett
+egy ideig, undorodva fordult el csakhamar tekintete s lelke a
+Forumon táncoló szarkáktól és örömmel sülyedt vissza gondolatai
+kövült erdejébe. Négyszáz templomot! Húsz is sok! Legyen hát
+száztizennégy! Nem! A király dönt: legyen kilencven! Hát mindig a
+gazda csizmája sarka döntsön e marakodó magyar ebek között? Mindig
+a király? Hát ti vénasszonyok vagytok? Ám csattogósra izmosult
+nyelvetek, de fejetek csak üres tökkolop s aszott inu karotok, mint
+a holttetemé! Lármáztok, lármáztok s lám, a diploma is már törvény…
+Nosza rajta, itt a szép kikelet, hajrá! hajrá! terülj, asztalkám!
+tölj meg, serlegem! vonyíts a hazáért, feneketlen zsebedet
+tapogatva, aztán úgy is elönt a bor, kezedet-lábadat se tudod
+összefogni a nagy ivás miatt… Játék kell a nagy gyerekeknek!
+Koronázás, ifjabb király; még él a harmadik, de legyen már negyedik
+Ferdinánd is valaki! Ez kell nektek! Hogy ragyog Szent Iván havának
+langalló napja alatt a sok arany, drágakő! Hogy megmosolyognak, ki
+büszkén meredő derékkal, ki nyájasan kókadozva! S te, hullámos
+hajú, nevetős szép fiatal, István királyunk koronája alatt,
+fölséges játékszer! De ülj csak nyakukra, hajszold meg őket, ha az
+ország kantárát markodban kapod, mert a magyar bitang és… Zavartan
+nyúlt homlokához, hogy lesimítsa róla az átkozódás felhőjét… Hogy
+zenél a fiatal hang! Esküszik! a magyarok constitutiojára esküszik…
+Szent és nagy dolog!</p>
+<p>A legszentebb, a legnagyobb!</p>
+<p>– Ereggy haza, Zrini Miklós, – biztatta magát belső szóval, –
+vastagodott erővel ragadj az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> munkához, várják az
+tábormestert az militiárul írt könyvek; az utolsó cél ihon
+megvilágosodék elmedben! Haza, csak haza!</p>
+<p>Ó, magyarok szentelt hazája!</p>
+<h3>XXV.</h3>
+<p>Kanizsa négy hatalmas bástyáján csüggedten lógtak az augusztus
+végi este nyomasztó melegében a vörös és zöld zászlók. A
+báljemez-ágyuk piros posztóval takartan bámultak le nyugat felé, a
+tikkadt mocsárban ívként görbülő külvárosra, a rajta innen fekvő
+cölöpös kávéház fabódéjára s az odább túl messze elnyúló
+zsombék-tengerre, amelyből a maga módja szerint küldte Allah-hoz
+péntek esti imáját a brekegő békák ezre. Nyugalom és sürü pára ült
+a réteken; a városon túl, a keleti dombokon még meg-megcsillant
+egy-egy háztető keramitja a nyugvó nap késő sugarán.</p>
+<p>Az uccák deszka-járóin burkolt fejü asszonyok kopogtak sietve,
+mereven, egyedül, mintha senki sem ismerné őket. Faházaikból,
+mecsetekből és dsámiból hetyke sarkantyú-rázással jöttek ki kurta
+bőrdolmányaikban, magyaros szabásu birkabőr nadrágban a kanizsai
+végház török vitézei. Büszke janicsárok szegték hátra, kényesen
+lépegetve, magas, tollas, hátukra csüngő végü fehér sapkával
+pompázó fejüket. Turbános fejü, vánnyadt arcú öregek igyekeztek
+görbe háttal a keletre nyíló Szigeti-kapu felé, amelynek magasra
+nyúló tornyában már megszólalt a katonazene dobja, réztányérja,
+sikoltó sípja. A kapu előtt, szellős, karcsu oszlopokon könnyű
+tetőt hordó londsa-kösk deszka-padlóján törvénytudók, orvosok,
+költők korra, arcra, ruházatra igen-igen külömböző kis csoportja
+üldögélt körben, a zenét hallgatva vagy Nizámi verseinek szépségein
+vitatkozva <span class="pagenum"><a name="Page_150" id=
+"Page_150">-150-</a></span> művelt emberhez illő ékes perzsa
+nyelven. A külváros kertjeiben hallgatagon ődöngött egy-egy sétáló,
+lármásan vonult el egy-egy csapat. A vár cementtel burkolt terein
+az ucca-seprők szerszáma ívelt kaszálva jobbra-balra;
+vizes-tömlőjük jött, ürült. Az egyszerü, kicsiny és magos
+faházakból tüzön süstörgő vaj tömött, finom illata szállt ki az
+uccára; a földszinten dobogva zizegtették a szénát a jó melegben
+kedvükre vidult kényes török lovak. A cölöpös kávéházban nagy csend
+és kis findsák mellett merengett a vendég. A várfal alatt szinte
+alagúttá nyúló kapualja, az előkelők délutáni hüssölő helye,
+lassan-lassan kiürült s helyette benépesedett a széles várfal
+teteje: csöndes sétálók árnyékai mozogtak a magasban, a vár
+védelmében elhullt hitharcosok zöld zászlóval, zöld lándsával
+tüzdelt sirhalmai között, amelyeknek békés csatasorait az előkelők
+lugasos, ápolt kertecskéi váltottak föl, ahol az urak csöndes
+dohányzással enyhítgették a cukros, rózsavizes rizs és az omlós
+tésztájú fálákát okozta nagy jóllakottságot.</p>
+<p>Ali, Kanizsa új basája most ért föl a várfalra Bihácsból
+érkezett vendégével. Míg az idegen úr az éjbe merülő tájékot
+nézegette, Ali gondolkozva tapogatta arcán a friss borotválást,
+fésülgette ujjaival szájára boruló tömött bajszát: mért jött ez
+ide? látogató vagy konstantinápolyi kém? Beléptek a kis kertbe. Ali
+hátrébb taszította izzadt homlokáról a sólyomszárnyas, tenyérnyi
+széles prémü süveget s intett egy legénynek. Aranyos bőr szőnyeg
+került eléjük s melléje egy-egy bársony vánkos; a szőnyegre
+dohányzó szerek, apró findsák.</p>
+<p>– Háj! Huj! Háj! Huj! – harsant fel odébb a toronyból az őr
+kiáltása.</p>
+<p>A kiséret, szolganép elvonult. Leültek.</p>
+<p>– Oh! gyönyörűséges Zilhidse hónap áldott melege! – fohászkodott
+föl a vendég. <span class="pagenum"><a name="Page_151" id=
+"Page_151">-151-</a></span></p>
+<p>– Szultánom! bölcs szavad eltalálta a vidámító igazságot! –
+udvariaskodott Ali.</p>
+<p>– Nemde? – kérdezte fáradtan a vendég. – Hogy érzi magát magas
+személyed, szultánom, világra szóló vitézséged új állomás-helyén, e
+paradicsomkertben?</p>
+<p>– A próféta – Allah áldja és üdvözölje őt! – szolgáinak
+legkisebbike méltatlan ahhoz, hogy tudatlan szava
+tetszik-nem-tetszik-et mondjon magasröptü elméd kitüntető
+kérdésére! – válaszolta Ali, míg magában azt gondolta, majd éppen,
+szalad nyilatkozni, hogy amaz esetleg beárulja Budán vagy a
+császári kengyel előtt.</p>
+<p>Ali intett s egy félig gyerek közeledett feléjük. Tisztes
+távolban maga alá hajlította lábait, fél válláról lebocsátotta
+kaftánját, s pöngetve igazgatta gyöngyházas tassánján a húrokat. A
+keleti kapu fölött most buffant utolsót a katonazene nagy dobja.
+Rákezdte a gyerek lágy magas hangján:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Miért panaszkodjam,
+szerencse, ellened?<br /></span> <span class="i0">– – – – – – – – –
+– – – – –<br /></span> <span class="i0">Kikeletkor áldasz a szép
+zöld erdővel,<br /></span> <span class="i0">Szerelmes fülemile
+éneklésével,<br /></span> <span class="i0">Égi madaraknak sok
+külömbségével,<br /></span> <span class="i0">Viz lassu zugással,
+szél lengedezéssel.<br /></span> <span class="i0">– – – – – – – – –
+– – – – –<br /></span> <span class="i0">Adsz nyáron nyugovást és
+szép csendességet,<br /></span> <span class="i0">Szép
+ciprus-árnyékokat, hűvös szeleket,<br /></span> <span class=
+"i0">Gyöge tűvel varrott szép sátorernyőket,<br /></span>
+<span class="i0">Szomjúság megoltó jó szagos
+vizeket.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Ali izgatottan figyelt a szolgái közt támadt hirtelen
+mozgolódásra. A bihácsi úr kaftánja virágait simogatta s félszemmel
+pislogva neszelt a körülötte történőkre. Amott rövid szóváltás zaja
+kerekedett föl a csendben; a tömegből most kivált a várparancsnok
+<span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
+"Page_152">-152-</a></span> alakja s utána egy büszke kanizsai
+vitézé, aki durván tessékelt előre az urak színe elé valami
+rongyos, öreg magyart.</p>
+<p>– Mind a hét földövön ismert vitézséged, szultánom, megbocsássa
+leghaszontalanabb szolgádnak halált érdemlő merészségét, hogy
+együgyü szavával méltóságos mulatságodat zavarni elég szemtelen, –
+alázkodott meghajolva, mellén keresztbe kulcsolt kézzel ura előtt a
+várparancsnok, míg a mögötte álló vitéz sóvárogva nézegette a
+vendég drágaköves markolatu kardját.</p>
+<p>– Éber szemü dizdár-ja dicső Kanizsának, mi baj? – kérdezte
+kissé türelmetlenül Ali.</p>
+<p>Az óvatos dizdár hol a vendégre, hol az énekes ifjura
+nézett.</p>
+<p>– Sürgős, fontos? – kérdezte félszemmel hunyorítva, halkan,
+parancsolóan Ali.</p>
+<p>– Az, valláhi! – bizonyistenkedett, kipirult arccal feledkezve
+meg az illemről, a várnagy.</p>
+<p>– Nagy türelmű, higgadt elnézésed, szultánom, talán meg fogja
+bocsátani, – fordult mosolyogva Ali vendégéhez, – legilletlenebb,
+legneveletlenebb szolgádnak rövid időre való visszavonulását ezzel
+a két becsületes igazhitűvel s ezzel a gaz kjáfirral.</p>
+<p>– Ne alázz meg kéréseddel, szultánom! Ki ne hajolna meg dicső
+parancsod előtt?</p>
+<p>Ali mosolygott s megindult a kert másik sarka felé; oda érve,
+durva szóval fordult vissza a várnagy felé:</p>
+<p>– Oktalan barom, no, mi az?</p>
+<p>A várnagy szót se szólva csókolta meg a pasa kaftánjának szélét
+s a vitézre mutatva, hátra lepett.</p>
+<p>– Nagyságos pasám! – szólt nyugodtan amaz, – történt, hogy
+elfogyott a lovaim szénája. Hajnalban elmentünk hát szénáért a Mura
+felé. Ez a piszkos vallásu ember, itt ni! oda merte dugni a pofáját
+a szérüskertbe; éppen az övében voltunk. Rimánkodik, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> hogy ne
+bántsuk a szénáját. Mondom neki: De még a fejed is a
+nyereg-szijjamon fog lógni mindjárt, ha sokat ugatsz. Erre felel:
+Hagyd meg a szénát, ne bánts engem, hasznos titkot tudok. Mondom
+neki: Ki a szóval tisztátalan torkodból! Azt feleli: Hát várjatok
+csak! és úgy tesz, mintha gondolkoznék. Nem várunk, – feleltem.
+Aztán fölraktuk a szénát, meg az öreget is. Itt van!</p>
+<p>Ali türelmetlenül hallgatta a hülye fecsegést. Ezért kellett a
+fiúnak abbahagyni az éneket! Ezért kellett a vendégét magára
+hagyni! Mit fog az róla mesélni!?</p>
+<p>– Nyissad fel az szádat, aggeb! – rivallt rá tiszta magyarsággal
+az öregre.</p>
+<p>– Igen is, nagyságos uram, de ez kettő, – bökött a hüvelykivel
+hátra a paraszt.</p>
+<p>– Te! – szólt Ali, – ha semmi érő, aprólék dolog, kit
+előbeszéllesz, ez helybül ruglak az mocsárban! – azzal intett s a
+két török távolabb vonult.</p>
+<p>A paraszt végig huzta markát egyik hajfonatán s letekintett a
+magas várfalról:</p>
+<p>– Nagyságos pasa úr, jó uram! Történet szerént néminemű lábas
+marhát hajték az légrádi piacra. Csuda nagy győlekezések vagyon
+ottan az hadaknak. Kiki tudja, hogy Kanisa ellen lészen az
+menetel.</p>
+<p>Mefisztói derű fátyolkodott elő finoman a pasa arcán.</p>
+<p>– Kik? No, elsőben is Zrini!?</p>
+<p>– Nagyságos uram, nehéz üdőt él mastan az szegénység; osztán az
+fejem is jó helyt vagyon az nyakamon, – célozgatott válaszadás
+helyett a paraszt.</p>
+<p>– Jó! Ha légrádi hallomásod igaz, száz tálergurust kapsz, ha
+vakot vétesz szavaddal, patkó-szöget veretek mind az húsz körmöd
+alá, úgy vétetem fejed! Mast mán beszélj: kik? hányan?</p>
+<p>– Az oszalyi Zrini urat, az ki az kisebb, szememmel látám; sok
+egyéb urak is vagynak ottan. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_154" id="Page_154">-154-</a></span></p>
+<p>– Batthyány kapitán?</p>
+<p>– Annak jó úrnak csak vitézi jüvének Légráddá, maga személlye
+szerént honn marada, az mint egy hajdujátul, jó régi hiteles
+atyámfiátul értém.</p>
+<p>– Nagy had?</p>
+<p>– Lehet talám százezernyi is! Sok! Valójában penég nem tudom. De
+tudom, hogy ez éjnek evadján kelnek át az Murán.</p>
+<p>Ali megrezzent: hisz akkor reggelre itt vannak! Intett az
+dizdárnak. Egy szó, egy intés s az már rohant. Majd odábbról a
+szolgák csapatja omlott ki széjjel a kert ajtaján. Az öregre
+bilincs került s az maradt őrzője, aki hozta. Ali a sötétben
+egyedül bécsi zsebóráját nézegette, amennyire látta s egy patyolat
+kendővel törülgette arcáról az izzadtságot. Mikor odalent a házak
+között elkurjant a riadó, megnyugodott némileg; udvarias mosolyt
+egyengetett arcára ujjaival s visszaindult vendégéhez.</p>
+<p>– Szem előtt legyetek! – szólt közben az őrnek.</p>
+<p>Az öreg magyar lekuporodott a földre s magában elrablott
+szénája, napi munkája értékét igyekezett levonni valahogy az igért
+pénzből. A nehéz számadás sokáig elgyötörte.</p>
+<p>– Zavartan jelenek meg előtted, szultánom, mentséget nem
+érdemlő, vakmerő távolmaradásom miatt. De e gaz keresztény ostoba
+beszéde intézkednem kényszerített. Vigasztal az, hogy egyedül
+maradván, a legjobb társaságban voltál.</p>
+<p>– A hitharcosok trombitáinak vérpezsdítő riadóját hallom. Talán
+az eléggé meg nem vethető keresztények támadtak az égig érő,
+meedsudsi falakkal bíró városra? Ebben az esetben engedd meg,
+szultánom, hogy melletted keressem a vitézség kelyhének
+mámorát.</p>
+<p>– Ez alávaló paraszt előadása szerint reggelre ér ide épp oly
+meggondolatlan, mint elvetemült csapatjuk. A hitharcosokra való
+gondviselésem, ha nincs <span class="pagenum"><a name="Page_155"
+id="Page_155">-155-</a></span> ellenedre, még egy ideig ébren
+tartana. Ha akarod, szultánom, addig is meleg kávé mellett agg szót
+kovácsoljunk.</p>
+<p>Lent a várban fénypontok ugráltak; árnyak kavarogtak s búgott,
+csörgött a harcra készülődés. Elmerülve hallgatták a harcos
+hangyaboly nyüzsgését: Ali aggodalmas, tervezgető arccal; a bihácsi
+vendég ábrándos, messzeröppent lélekkel. Itt várja a kanizsai
+basánál a bizonyos harc bizonytalan szablyáját. Itt ül díszben és
+szomorún a művelt kelet legsötétebb, legtávolibb nyugati határán; s
+ott, tengeren túl, messze keletre van egy föld, perzsa föld; ott
+lakott, mint becsületes sfita, míg szunnitává s törökké nem lett.
+Ó, távoli föld, szép Mázenderán! Megszólalt:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Örök rózsa pompáz virágkert
+ölén,<br /></span> <span class="i0">Vadon kél a jácint hegy
+menedekén,<br /></span> <span class="i0">Liget lenge bokrán a
+bülbül hizelg,<br /></span> <span class="i0">Halmos rónaságon vidám
+őzi lejt…<br /></span> <span class="i0">Aranyszín föveggel kegyes,
+bölcs papok,<br /></span> <span class="i0">Aranyszín övekkel kevély
+lovagok!<br /></span></div>
+</div>
+<p>Ali derültebb arccal nézett föl vendégére:</p>
+<p>– Ó, Khoraszán gyönyört adó szavu bülbülje, Firduszi! – ismerte
+föl a verset a kanizsai váli.</p>
+<p>– Ó, szultánom, sose fogom látni többé Mázenderánt! – szólt
+szomorú meggyőződéssel a bihácsi úr.</p>
+<p>– A padisáh kegyelmes…</p>
+<p>– A padisáh?! Ugyan, szultánom, mit is törődik a világ
+menedékhelye velünk? Mit törődik a birodalommal!? Isztámbulban a
+császári szeráj környékén rég nem hallik már a muezzin imára hívó
+szózata, elnyomja a dorbézolástól zúgó szeráj szünet nélkül való
+zaja.</p>
+<p>– Tudsz valamit? <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
+"Page_156">-156-</a></span></p>
+<p>– Esküdj, hogy szád szómnak koporsója lesz! – szólt közelebb
+húzódva a vendég.</p>
+<p>Ali égre emelt mutató-ujjal hívta tanuul az Istent.</p>
+<p>A bihácsi úr perzsa szava finoman zengett: az elégedetlenség
+nagy, a janicsárok között kezdődött a szó nyiltabb kimondása, de
+most már az ulemák is Ibráhim ellen fordulnak lassan-lassan…
+Isztámbul forr… mindenki tudja, csak a padisáh nem… Holdas éjjeken
+aranytól, kövektől csillogó csolnakában hárem-lányokból rakott
+ágyon hallgatja a Bogház icsi beszédes hullámainak csacsogását…</p>
+<p>Harsányan hangzott a karcsu torony erkélyéről a müezzin hajnali
+ezán-ja: nagy az Isten:</p>
+<p>– Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber!
+Tanuskodom, hogy nincs istenség, csak Allah!… Az imádság jobb az
+alvásnál! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Lá-iláh ill-Alláh!</p>
+<p>Mire Ali elvégezte a reggeli imádságot, mosdást, a kanizsai
+vitézek egy része már kint ügetett a réteken, hogy alkalmas helyen
+elrejtőzve lest vessen a magyarnak, akinek csapatjai már a Szent
+Miklós domb tulsó lejtőjének lábához lapulva várták hadnagyuknak,
+Zrinyinek rendelkezését. A hajnali nap finom, párás csillagokat
+táncoltatott sisakon, mellvason, rákfarkas comb-vérten. A vezető
+urak valamivel odébb tanácskoztak.</p>
+<p>– Kivonnyuk az szablyát, osztán vágunk véle! – mondta boros
+fővel a nyergében is dülöngöző Bocskay János.</p>
+<p>A fiatal Dessich és Laczkovich elmosolyodtak, amint egy percre
+visszafordultak az idegen táj lelkes bámulásából.</p>
+<p>Csanády János valami óvatos, nagy kerülőkkel dolgozó támadási
+terv előadásába kezdett. Zrinyi Péter ásítva nézett farkasszemet a
+keleti ég tüzes korongjával: ő majd csak üt, beszéljen más.
+<span class="pagenum"><a name="Page_157" id=
+"Page_157">-157-</a></span></p>
+<p>Zrinyi Miklós, a kaland vezére, megjegyzés nélkül hallgatta
+végig a véleményeket s most kiadta a parancsot:</p>
+<p>– Csanády uram, kegyelmed előre mégyen az vármegyei néppel
+olyképpen, mint valamely portyázó csata, az törököt el-kicsalni az
+várbul. Osztán, ha mán kint lészen az ürge az mezőben, hegyikben
+esünk mi, az derékhad.</p>
+<p>Csanády sarkantyúba kapott lova ágaskodva szökött hátra kényesen
+egyet-kettőt s mikor földet ért két első lába újra, elnyult
+iramodással kerülte a dombot Kanizsa felé. A kurjantásra dobbanva
+zudult nyomába a megyei könnyű had.</p>
+<p>Erdődy Farkas megrázta fejét:</p>
+<p>– Ejh! oktalanságot mívelünk!</p>
+<p>Zrinyi sértődött döbbenéssel nézett a heveskedőre; szólni akart,
+de Erdődy már a domb tetejére vezető ösvénynek hajtotta lovát.</p>
+<p>– Utánnam! hé! – kiáltott vissza szinte félútról.</p>
+<p>Négy szál lovas utánna is rugtatott.</p>
+<p>Zrinyi gúnyosan nézte a dombra kapaszkodókat: a Vuk! magyar
+hadviselés! szófogadatlan bolond vitézkedés!</p>
+<p>Erdődy most tünt el az ösvény fejénél a fák között… Csönd. Csak
+a lovak nyihognak s halkan csörög a fegyver… Puskalövés!… Ujra
+több! De hisz ez egész közel… Amott már vágtat fölfelé az a négy!
+Istenem! mi ez? Erdődy… Ujra puska ropog… De messzebb, ez
+határozottan messzebb!… Csönd… Csattogva búg a messzeség…</p>
+<p>– Lest vetettek! – bődül fel Zrinyi keserűn. – Indulj,
+Patachich, indulj!, – ordítja rekedten s a légrádiak
+elkavarognak.</p>
+<p>A domb alatt remeg a lovak ma, fakulnak az arcok. Egy kéz
+fölemelkedik s minden szem az ösvényre fordul: üresen kaszál a
+kengyel egy lerohanó ló oldalán… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_158" id="Page_158">-158-</a></span></p>
+<p>– László, az Vuk! – szól elfuló hangon Laczkovichnak s int a
+domb felé Zrinyi.</p>
+<p>S míg egy kis csapat a dombnak üget, vágtatva sikamlik ki a
+derékhad Kanizsa felé!</p>
+<p>Zrinyi őrjöngő dühvel rikoltja élükön:</p>
+<p>– Jézusom anyja! Jézus!</p>
+<p>Gyorsan fogy a tér, egy pillanat, s zökkenve ütődik neki a
+viaskodó csoportnak a két Zrinyi népe. Mintha két hatalmas tenyér
+szorítaná össze a küzdőket, összébb nyomul a kavargó boly.</p>
+<p>Ali s vendége a vár fokán állnak némán, a távoli harcot
+figyelve. A pasa keze most ökölbe szorulva emelkedik föl, mintha
+korbáccsal akarna közéjük sujtani: hátrálnak! Dühösen mormolja
+fogai között az istenkáromlást:</p>
+<p>– Azt a tetves kalmár fajtáját annak a medinai csalónak! –
+Lovat! – kiáltja hangosan s a lépcsők felé indul. Vendége utána.
+Nyomukban a merev kiséret. Végig a fal mentén a Bécsi-kapuig
+hangtalan gyors cikázás a rohanásuk. Mocskos víz fölött kopog a
+fahíd deszkája. A külváros sövényei, viskói szaladnak mellettük
+hátra. Uj híd, új dübörgés. Itt a mező!</p>
+<p>Elnyúlt lófejek, rengő szügyek, vágtatást kalapáló paták,
+halottmerev arcok, libegő köntösök: jön vissza a menekülő kanizsai
+had.</p>
+<p>Aliban az istenkáromló szenvedélyt vallásos rajongássá neveli,
+nemesíti a muszlim harcos akarat.</p>
+<p>– Hitharcosok! – kiált eléjük égre meresztett két nyitott
+tenyérrel s torpanva áll meg a futó had, – hol hagytátok az iszlám
+dicsőségéért lobogó vitézségteket? Kanizsát az ellenségnek
+ajándékozzátok-e? Mért vonjátok ígyen fejetekre a padisáh
+rettenetes haragját s a hitetlen Kjáfirisztán minden népeinek
+megvetését? Vissza! Előre! A kegyelmem kegyelem, haragom halál!
+Előre! Tegnap születtem, ma meghalok! Előre! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p>
+<p>A seregben rés nyilt s a párolgó testek sikátorán kardot rántva
+száguldott előre Ali, paripáját biztatva:</p>
+<p>– Bre! bre! babam!</p>
+<p>Mellette a bihácsi úr: aranyos kaftánja libegve úszik utánna,
+fején vitézi darutoll remeg.</p>
+<p>A magyarok már hadi rendbe álltak. Fejük fölött mint vihar előtt
+csügött nyelére a sok címeres, szűzanyás nehéz selyem zászló s a
+könnyű, fecskefarku csíkos standár. A hosszú trombiták, tárogatók
+föl-kimeredve recsegtek, búsongtak; lova nyakán buffogtatva
+csépelte a két rézüstöt a dobos.</p>
+<p>– Allah! Allah! – hehezte amott a sok mély torok-hang a zöld és
+vörös zászlók alatt; s zenekaruk oboája, sípja, cintányérja, csengő
+acélrudacskája dobpergésen úszva ideget remegtetett.</p>
+<p>Már egymáshoz érnek.</p>
+<p>Egy ló rugtat ki a magyarok sorából, dülöngöző lovasa a
+levegőben hadonász s lova nyakához kapkod. A jelenség nyilként
+furódik a törökök közé s tünik el tömegükben.</p>
+<p>Összerobbannak.</p>
+<p>A föld dobogó kebléről üvöltés, csattogás, zeneszó kavarog
+porral a levegő-égbe; nyugatabbra zsombékon, sárban cuppog a
+viaskodó gomolyag.</p>
+<p>– Ó, Mázenderán! – ordítja valaki halálra váltan, félig a sárba
+taposva.</p>
+<p>Fent a magasban vadludak v-je lüktetett biztosabb tanyára s
+tüzelt a déli nap.</p>
+<h3>XXVI.</h3>
+<p>A győztes sereg vezére csüggedten, gondolatokat tépve,
+morzsolgatva ért haza. A had eloszlott: Batthyány népe haza indúlt;
+az iratos sereg sietett elszéledni friss pénzével, friss rabokkal;
+Péter, aki <span class="pagenum"><a name="Page_160" id=
+"Page_160">-160-</a></span> kilegénykedte magának az országgyülési
+vadászatok alatt királyi kegyképpen a sichelbergi kapitányságot,
+hat századávál a birodalmi sereg segítésére ment a svédek
+ellen.</p>
+<p>A svédek! Ő is harcolt ellenük s vajjon mi haszonnal? S a török!
+Mennyi csete-páté, barom-hajszoló, fogoly-ejtő csatázás! Mi haszna?
+A török birodalom hegyes körmű ujjai mindig és mindig messzebbre
+nyúlnak be testünkbe. A hegytetőn, a várban magyar úr iszik a
+hazáért, de a hegy lábánál a falu töröknek fizet, töröknek robotol.
+Bocskay már a kanizsai tömlöcben alussza mámorát s Erdődy
+holttetemével Ludbrég felé megy a szekér. Vitézi bolond resolutiók
+marakodó szájú nemzetsége, te utolsó romlásra jutott magyar! Nagy
+mesterség, nehéz professio a vitézség! Mi haszna? Mi haszna?</p>
+<p>– Te is elmondhatod, valamint amaz kurva Plautusnál: oleum et
+operam perdidi! De nem, nem itt az baj! Esmérd meg csak magadban az
+tekélletlenséget, mert bizony, heányos vala vitézséged az szemes
+környül való vigyázás nélkül. Ihon, eszedben sem juta, hogy az
+török nyelvet foghatott valahun az mezőben, ki renddel
+megbeszéllette neki Kanisa rontását forgató szándékodat! Ne légyen
+az gyors rájuk ütés, könnyen úgy fordulhatott volna, hogy te is az
+égre tátogsz mast vértajtékos szájaddal, hanyattul esvén Kanisa
+mezején. Csak elő mast Tacitus, Julius Császár, Vegetius, jó
+historicusi az régiségnek! Dülleszd csak neki mellyedet az asztal
+peremének és tanulj!</p>
+<p>S mikor az ugrálni kezdő betűk közé fénykarikás sötét pontokat
+villogtatott fáradt szeme, csüggedt gúnnyal kérdezte magától:</p>
+<p>– No, tábori fő istrázsamester, hun az tábor?</p>
+<p>Megint makacsul került mindent, ami átlátszó, szemnek beszélő,
+egyszerű; és sötét nekilendülésekkel merült el könyveiben, az őszi
+lucsoktól párolgó <span class="pagenum"><a name="Page_161" id=
+"Page_161">-161-</a></span> erdőkben s Eusébia őszi bánatú,
+rejtelmes szerelmében. Nem mentek sehova, hozzájuk sem igen jöttek,
+– s tompa nyugalommal nézett folytonosan magába, hogy nő beteges
+halommá lelkében a megáporodott erő- és gondolat-fölösleg. Eusébia
+úgy forgolódott körülötte ezekben a komor, dohogó hónapokban, mint
+a kéj selymében suhogó halál; szerelme nehéz tömjénfüstként lomha
+izgalomban feküdte meg a férfi lelkét.</p>
+<p>Idő és alkalom lenne mostan, – forgatta untalan magában, – hogy
+a király, megemlékezvén ősei s a saját érdemeiről, fölemelné… De
+mit is beszél! – feddte magát gúnyosan, – nem hálás-e ő felsége?
+Nem adott-e neki a kanizsai harc után hatalmat száz vértes
+tartására? Adott, bizony adott, de… A bánság! Ki lesz az új bán?
+Talán bizony Mikulich, a vén csahos pofájú kopó! Meglehet,
+meglehet, mert hiszen Horvát- és Szlavonországok rendei Zrinyi
+Miklóst kérik maguk fölé bánul. Meglehet, mert Mikulich régtől
+fogva hű császári szolga, Bécsben királyi keggyel úrrá fujt
+paraszt. Hasznos állat, akinek váluja tetézve kell hogy legyen. A
+titkos tanácsokon bizonnyára nem pihent tar feje és együtt fujta a
+kígyókövet a német urakkal a Zrinyiek ellen. Meglehet, mert hisz,
+ugye, a végeken többet tehet Mikulich jus-rágó csácsogása, mint egy
+Zrinyi kardja! Ó, milyen nehéz az embernek, ha nem száll közéjük
+csattogó korbáccsal: Ki, ki innen, árusok, ki Isten anyja, Mária
+templomából, szép Magyarországból! Ha bizodalmas atyjafia, Ráttkay
+kanonok nem ment volna el Péterrel a svédek ellen, most többet
+tudna; mindenről és mindig van értesülése a jelen való idők e
+kitünő historicusának. Csacsogó száj, de bátor fej és kemény husu
+szív. Mi haszna? Keljen ki csak könyvesházából amaz írás, kerüljön
+csak nyomtató műhelybe, majd eb-rudon is lökik ki szerzőjét a
+káptalanból. <span class="pagenum"><a name="Page_162" id=
+"Page_162">-162-</a></span> Mi végre a szókimondás? Talán a jövőre
+számít? Amíg élsz, addig kell a legtöbb hasznosat véghez…</p>
+<p>Erővel vetett gátat gondolatának, hogy ne kelljen Zrinyit
+szentebb célok elé vagy kisebbek mögé helyeznie.</p>
+<p>Tépelődése körül változatlan sodródással gomolygott az élet
+folyama: mosolygó, díszes ruhájú udvarlóleányok, hetyke nemes
+urfiak, köznapon is ezüst tál, tányér az asztalon, jövőmenő
+tiszttartó és jobbágy, rakott szekér nyikorgása, tallér- és
+fegyvervándorlás, alig hallott jelentések, szórakozottan adott
+parancsok, Patachich, a várnagy, Migliani szótengerének félelmes
+dagálya, megint a pókhasu várnagy, kongó kápolna csöndes miséi,
+lóháton szitáló eső alatt, bőjt, szélverte arccal a némán rohanó
+vad nyomában, porszagú fóliánsok, finom betűjü Elzevir és éjjel az
+asszony.</p>
+<p>A bán! Egy ország dolgait kezében tartani! Véget vetni ennek a
+rabló, garázda fejetlenségnek! A végbeli vitéznek pénzt, burgernek
+szabad utat, jobbágynak nyugalmat, török szomszédnak gondot és
+Zrinyinek Zrinyihez méltó hatalmat adni: milyen szép feladat
+lenne!</p>
+<p>Lázadó elégedetlenség forrt, még névtelenül, szivében s nyűgös
+kedvének felhői sötéten gyülekeztek.</p>
+<p>De mit akar? Mire visz ez a néma, epekeverő dohogás? Körülötte a
+fényes, pompázó élet, s ő itt mogorván emészti magát, mint asszony
+után a bilincsen sínylődő rab! Mit akar? Ober-Feld-Wacht-Meister! S
+ahelyett, hogy tanulna, hogy előkészülne komolyan a tábor
+igazgatására, rendben tartására, itt acsarkodik a báni bot után
+szótlan szendeségben, mint valamely szűz! Menjen oda, mondja meg,
+hogy ő lehet csak bán ez idők szerint! Kérje, követelje, ha azt
+hiszi, hogy olyan nagy a jussa hozzá, vagy pedig vesse ki szívéből
+ezt a vágytól csöpögő ámmogást. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p>
+<p>Igen! Zrinyi parancsol és Zrinyi engedelmeskedik.</p>
+<p>A történelem helyett katonai szakirodalom könyvei halmozódtak
+most asztalán. Napokat töltött Giorgio Bastának a tábor-mesteri
+tisztségről szóló könyvével, aztán neki ült gondosan kivonatolni Az
+ötödik Károly császár idejében az militiárul írt tractatust, hogy
+pontos fogalma legyen egyetlen gyalogezred szervezetéről, majd
+Svendy Lázár ertekezéséből csinált extractatust, hogy pontosan
+tudja, egy egész hadseregben kinek mi a tiszte. Most aztán hozzá
+lehet fogni a tábor szervezésének elméletéhez. Mennyi zavaros,
+ingadozó kifejezés, helytelen, elkérgesedett, régi intézkedés! A
+főgenerált lehetne magyarán hadnagynak nevezni, mert akit most
+hadnagynak mondanak, az igazán százados… Kevesebb szolga legyen a
+táborban, lovas sem kell annyi. Hegyes, völgyes s árkos, vizes
+helyen szükségesebb a gyalog, mint a lovas!… Nem kell a vitéznek
+annyi pénz, kapjon kevesebbet, de mi adjunk neki köntöst, kenyeret
+és abrakot…</p>
+<p>Könyveket forgatott, írt, ábrákat rajzolt megnyugodott lélekkel
+s készült a Tábori Kis Tracta:</p>
+<p>«… s így egész tábort, melyben 25.000 emberből álló had, minden
+cselédivel, szükségével bővön elférhet, leírtunk, az kinek széli
+456 rud, hossza penig 80 rud.</p>
+<p>Szükség: az következendőkben annak megerősítéséről
+szóljunk…»</p>
+<p>Tülökhang, hidlánc-csörgés. Ki jöhet?</p>
+<p>Izgatott rosszkedvvel vetett egy tekintetet a vár piacára.</p>
+<p>– Mi az? – fölállt s az ablakhoz lépett.</p>
+<p>Izmos, nehéz német lovak párologtak a friss havon.</p>
+<p>– Császári cursor? – kérdezte magától meglepetten. – Mit hoz,
+mit vinne?… Ez az császár handbrief-je, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> rajta
+az kis titokpecsét… ez másikon az nagy pecsét!</p>
+<p>A szétbontott oklevél tartalmát egyszerre akarta megérteni s
+mégis minden szót elolvasni. Halkan siklottak öntudata alatt a
+kalligrafiás betűk s csak itt-ott lépte át öntudata küszöbét teljes
+világossággal egy-egy kifejezés: kitünő hűség és dicséretes
+szolgálat… Magyarország szent koronájának és ő felségének… a török…
+a végek… a szent római birodalom háborúiban… a svédek… jövőben is…
+hűség… a báni hivatalra emelve… felruházza… méltósággal és
+hatalommal, melyekkel a horvát bánok élnek. Azért a báni hivatalra
+emelve felruházza mindama joghatósággal, tisztességgel,
+kiváltsággal, méltósággal és hatalommal, melyekkel a horvát bánok
+élnek.</p>
+<p>Mindent felejtő büszke nevetéssel dobta az asztalra az
+oklevelet:</p>
+<p>– Ihon, kit megmondék: sors bona, nihil aliud!</p>
+<p class="center">(Vége az I. résznek.) <span class=
+"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MÁSODIK RÉSZ.</h2>
+</div>
+<h3>I.</h3>
+<p>A varasdi házak meredek, magas tetőin csillogva állt a hó; de a
+tetőnyilások s a bő torku, födött kémények szaporán eregették a
+felhőtlen ég fagyos derüjébe a kékellő füst-kacskaringókat. A kis
+tanácsház nagy termében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok rendei
+díszben nyüzsgő zsibongással várták az új bánért menesztett
+küldöttség visszatérését. Az egyik csoportban egy rezgő fejü öreg
+tartott előadást a Zrinyi-család nagy érdemeiről és jó horvát
+voltáról; igazi hívek s hasznot leső örök közhelyeslők hallgatták
+figyelmesen. Mások izgatottan tárgyalták, hogy a mult év elején,
+mikor az új bán Prágában járt a királynál esküt tenni, a pettaui
+stájerek lefoglalták több becsületes varasdi kereskedő mézét és
+vasát, s hozzá már magyar területen. Hangosan vitatták, hogy
+jogorvoslatot fognak kérni: majd Zrinyi! majd az új bán – kit Isten
+sokáig éltessen! – meg fogja mutatni…! Egy kétkedő lemondóan intett
+a kezével, mit akarnak! hisz a belső ausztriai tanácsurak a
+legnagyobb kerék-kötői Muraköz kereskedelmének, Zrinyi Pétert is
+bepanaszolták tavaly a király előtt, mert – mondják – Krajnában
+gabonát vásároltatott, hogy Horvátországon keresztül <span class=
+"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span>
+Bakarba, onnan Velencébe szállittassa. Volt, aki azt is tudta, hogy
+a király meg akarta fosztani a sichelbergi főkapitányságtól emiatt.
+Néhányan arról tanácskoztak, hogy a királyi szabadságlevelek méltó
+megőrzése végett egy diszes láda készittetése igen szükséges volna.
+Valaki a Draskovich nádor temetését mesélte egypár öregnek: maga is
+ott volt gyászhoz illő hosszu, fekete dolmányban. Egy piros taláros
+pap s egy kövér zágrábi úr sorra jártak minden csoportot, hogy
+inditványuk egyhangu elfogadása elé semmi váratlan akadály ne
+ágaskodjék: egyedül törvényes vallás a katholikus! protestánsnak
+tilos az országba lépés! Egy savanyu képü kanonok a nem rég kötött
+vesztfáliai béke eredményeit latolgatta. Hangos szavú fiatal ember
+magyarázgatta nevetve, hogy a Zrinyi testvérek sokat veszekednek a
+közös birtok miatt. Mikulich Tamás kopasz feje, békételen arca hol
+itt, hol ott tünt fel s ha egy csoporthoz ért, a beszélők hirtelen
+elhallgattak, majd fanyalogva érdeklődtek egészségi állapota,
+jobbágyai, nevezetesebb perei iránt. S ha a nyughatatlansága odébb
+hajtotta az öreget, megindult háta mögött a csendes suttogás: szép
+kis fiú a Mikulich Sándor, nyiltan fosztogat, gyilkol a Wottuich
+meg a Banyaduorec fiúkkal; ahol megfordulnak, nagy kár esik ott
+pénzben, borban, asszonyban!</p>
+<p>– Mit bántjátok a Sándort? – pergette hangos szóval egy nyugodt
+arcu úr. – Jeles vitéz! »Kocka, kupa, kártya, kurva« a
+jelmondata!</p>
+<p>A szóra, a nagy nevetésre több kisebb csoport megmozdult és
+arrafelé nyomult. Mindenki tudott valamit s nehezen várta a másik
+szavának végét. Csak úgy zsibongett a sok méltatlankodó, nevető,
+siránkozó, gúnyos, dühös panasz: Fetter, az ivanici obrist,
+fegyveres német katonáival rabolta el a zágrábi püspökség ivanici
+kastélyának összes butorzatát; <span class="pagenum"><a name=
+"Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> a petrinjai végbeliek az
+oborovói papi lakot fosztották ki s elhajtották a turopolyai
+nemesség ötszáz disznaját. Hát a kaproncaiak, hát a kőrösiek! Német
+katonák vágják le, ingyen, vásárra hajtott barmaikat! A kereskedők
+inkább otthon ülnek. Minden rettenetesen drága s még úgy is nehezen
+lehet hozzá jutni. Az utak nem biztosak. Hogy is lennének! A német
+kapitányok maguk állnak rabolni induló vitézeik élére, így aztán a
+kóborló katonák is vérszemet kapnak az utonállásra. A zengi
+kapitány a befolyt harmincadot sikkasztotta el, egy zágrábmegyei
+viceszolgabiró az ország adójából csipett le magának háromszáz
+kerek forintocskát. Minden út egy kátyu-tenger; Kőrösön a
+bástyatorony teteje leégett; Ivanicon a fal egy részét romba mosta
+az árok vize; úgy marad, senki sem gondol a javitásra!…</p>
+<p>Kint a piacon, a Csáktornya felé vezető úton, bástyákon,
+falakon, a fagytól recsegő hídon, a széles árok jegén burger és
+paraszt ácsorgott ködmönben, subában, hímzett szűrben; a süvegek,
+kucsmák csöndesen hullámzó tengerét német kalapok, magasra rakott
+női hajfonatok tarkázták. A nagy hóban csizmák, botosok álltak
+mintegy leszögezve s kis opánkás lábak tapicskoltak a hidegtől,
+mikor a jeges szél a cifra, hímzett kötény mögé furakodva
+combjukhoz verte az átlátszó patyolat-inget. Itt egy
+bőrpikkelyekkel dúsan cifra, ujjatlan ködmön, ott egy hegyes
+főkötő, minden varrásnál kicifrázott ingujj, pávás, gránátalmás
+himzések s a környékbeliek piros és fehér szinekben pompázó ruhái
+között elszórva a fekete és barna szineket kedvelő uszkokok.</p>
+<p>Mikor elpukkant az első ágyulövés és hangját puhán görgette
+végig a havas síkon az érkezők elé, megremegett a levegő és
+megbolygult a tömeg.</p>
+<p>Most állt meg kint a síkon, valami negyed órányira <span class=
+"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> a
+várostól a báni menet. A lovas nép után haladó legelső kocsiból
+Zrinyi lépett ki először nyusztprémes, fehér bársony mentében;
+aranyos, drágaköves sarkantyúja elsüppedt a mély hóban. Utánna
+Petretich püspök nagy bajsza, vastag, nagy orra tünt fel a kocsi
+ajtajában; a dús selyem zsinórzat megfeszült a hatalmas mellen,
+amint kiegyenesedett. Mire Erdődy Miklós, a király másik biztosa is
+kiszállt a hintóból, Zrinyi már lovon ült. Elől, farkasprémes
+hegyes süvegű tisztjeik vezetése alatt a horvát karabélyosok tarka
+változatu, sokféle népviseletben hetykélkedő csapata haladt; csak a
+vállukra varrt vörös posztódarab mutatta összetartozásukat.
+Nyomukban trombitások, két század gyalog, hosszu puskákkal. Aztán
+egy lovas úr a nyeregkápának támasztott, előre feszülő báni
+zászlóval. Mögötte egy másik főúr a báni buzogánnyal. S messze,
+méltóságos távolban utánna, a király két biztosa között,
+tigris-takarós moldvai paripán hideg, merev arccal Miklós, Zrin
+örökös grófja, magyar királyi főlovászmester, Zala és Somogy megyék
+főispánja, ő császári és királyi felségének tanácsosa és kamarása,
+a légrádi véghely örökös főkapitánya, ő császári és királyi
+legszentebb felsége Dalmát-, Horvát- és Szlavonországainak bánja.
+Mögötte a vicebán, balján Migliani páterrel, aki a ló nyakára
+kötött zacskókból szórta az ezüst, arany pénzt a zsiviozó, éljenző,
+vivátozó eleven sövényre. Legutól a légrádiak lovai rúgták a
+havat.</p>
+<p>Harang, dob, trombita, mozsárdurrogás szavától pezsgett minden
+ideg.</p>
+<p>Zrinyi kemény fejét is megkörnyékezte a mámor. Amint a lóról
+leszállt, megállt egy pillanatra a hóra terített szőnyegen és
+visszatekintett a tömegre, amelynek hullámai nyüzsögve törtek meg
+az urak, vitézek szines, ragyogó torlaszán. A népem!… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span>
+Hatalmam! – gondolta magában. – Az első grádics! Kikeltem a
+limbusból a fényre, világosságra s most kezdődik az élet!</p>
+<p>A karok és rendek vivátozó gyülekezete kucsmalengetéssel, lelkes
+zajongással fogadta, amint a teremben megjelent. Erdődy Miklós
+beszél, a bánra mutat, majd a királyi zászlóra és újra megnyilik a
+sok száj, búg a levegő, karok lendülnek a magasba s megcsörrennek a
+kardok. Petretich beszél: az ősök… a dicső Zrinyi vér… háboruban… a
+báni hivatalban… mennyi ragyogó név, mennyi vér s a hír koszorúzó
+kedve!… és Miklós, az új bán… török… svédek… a hit s a király…
+hűség, szolgálat… elismerés! A püspök hatalmas ökle az égre lendül,
+majd mellére dobban s egy hódoló mozdulattal vágódik hátra
+tisztelettel meghajló derekától s a mély hang latin szavának
+tárogatós zenéje megszünik. Harmadszor búg fel a tomboló vivát.
+Zrinyi megcsörrenti kardját, hogy a kábitó mámort lerázza magáról s
+megszólal:</p>
+<p>– Ha e dicső…</p>
+<p>Buzgalmas, csendcsináló pisszegés, mozgás nyomja el hangját;
+aztán beáll a csönd és selymes morajjá halkulva zeng körülöttük a
+külső tömeg zaja.</p>
+<p>– Ha e dicső királyság népes gyülése, – pattog keményen a bán
+latin szava, – s a főrendek nemes és méltóságos tekintete nem
+bátoritana, nem tudom, nagyságos, főtisztelendő és többi uraim,
+micsoda ok ösztönözhetne e tehernek fölvételére. Eszembe ötlött,
+nem is egyszer, kérjük meg ő császári felségét, legkegyelmesebb
+urunkat és királyunkat alázatosan, hogy engem e terhes szolgálattól
+feloldani méltóztassék, mert az én géniusom inkább a haza javáért
+való kardforgatásra, mint békehivatal viselésére hív. (Hogy
+meghunyorog Mikulich uram! – gondolta magában.)… különösen e
+nyomorúságos időkben, <span class="pagenum"><a name="Page_170" id=
+"Page_170">-170-</a></span> mikor sem biztos béke, sem nyilt háboru
+nincsen, de minden zugoly csellel fenyeget, minden ország vagy
+magának vagy másoknak romlást kohol…</p>
+<p>S míg a szivétől távol álló, betanult latin beszédet szavalta,
+minden egyéb képessége fürkészve figyelte hallgatói arcát.</p>
+<p>– … ha talán a teher alatt roskadni láttok… örökké hálás leszek…
+Nem is mulasztom el, amig ereimben egy csepp vér foly, ő felségének
+e kegyét örökös szolgálataimmal kiérdemelni! (Vajjon? – suttogta
+szivében egy gúnyos hang.)</p>
+<p>De negyedszer harsant fel a vivát és tombolt a lelkesedés.
+Zrinyi nyugodtan állta a vihart s a legfeltünőbben ordítozók arcát
+igyekezett megjegyezni, hogy kérdőjelet tegyen melléjük lelkében.
+Zakmárdy János már fölállt s a karok és rendek, Zrinyi felé
+fordulva, hajolva, még mindig éljeneztek. Az itélőmester szóra
+nyitotta száját, hangja nem is hallatszott; várt. Ajaka újra
+megmozdult s erre, mintha csak vele ellenkeznének, hirtelen
+magasabbra dagadt az ünneplés lármája. Várt, aztán újra
+föl-fölemelte kezét s arcvonásai beszédre húzódtak. Hiába! a vihar
+itt-ott meglankadt, de nem szünt.</p>
+<p>Zrinyi büszke szeméremmel sütötte földre szemét s Mikulich
+valahol hátul unottan simogatta ujja bögyével a bajszát s
+»Silentium!« szólt néha savanyún. S mikor a bán egyszer oldalt
+pillantott, néhányan türelmetlenséget véltek kiolvasni tekintetéből
+s elkezdtek jóindulatu csitítgatással pisszegni és nyugalomra
+inteni. – Silentium! Silentium! – hangzott mind több és több
+oldalról.</p>
+<p>Zakmárdy beszéde után, amelyben a nemesség bókja hajlongott az
+új bán felé, Zrinyi fölállt s nyomába kerekedett az egész
+gyülés.</p>
+<p>– Milyen zengő hang! Az a pompás mente! Sas-szemek, valóságos
+sas-szemek! Milyen beszéd, micsoda <span class="pagenum"><a name=
+"Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> tartalom! Igazi horvát
+nemes önuralom! Egészen az apja, mintha csak őt látnám! Ilyen csak
+született magyar úr lehet! Jobb, mint Mikulich! Majd elválik! Hát
+ez kinek fog kedvezni? Buzgó katholikus, sokszor járul az Oltári
+szentséghez! Ez fog aztán lakomákat adni! A felesége híres mulató
+család! Még ma este szólj neki, nyerd meg igazunknak! Csuda büszke
+egy ember! Drága, kedves jó úr! Éljen Zrinyi! Éljen! Dali egy
+termet! Éljen a mi bánunk! Éljen! – hangoskodtak és suttogtak
+nyomában a karok és rendek.</p>
+<p>A ferencesek magas, négyszögü tornyában ujra megkondultak a
+harangok. A simára taposott havon kényesen lépegettek a lovak,
+egyik-másik nyerítve kezdett ficánkolásba. A keresztbe fektetett
+kopjákkal sorfalat álló hajduk mögött a tarkán sövénylő nép
+ágaskodott némán vagy ordított éljenezve. Talán nem is annyira a
+bánnak, akinek csak méltóságát érezték, de tisztét alig érték fel
+ésszel, mint inkább a barmaikat s magukat elhajtó török ellen
+vitézkedő légrádi kapitánynak szólt a zajongó ünnepeltetés.</p>
+<p>A kóruson már kenetesen recsegett a sok tanulatlan hang éneke,
+mikor a bán a templomba lépett. Csizmakopogás, sarkantyú-pengés,
+kard-csörgés, ruha-suhogás, mentegomb-koppanás adta a különös
+kiséretet, mig mindenki el nem helyezkedett a szük padokon. Az ének
+megszünt. Zrinyi fölállt s jobb kezében a csipőjére támasztott
+buzogánnyal, baljában a zászlóval az oltárhoz lépett az infulás
+fejü, ezüst pásztorbotos Petretich Péter elé esküt tenni:</p>
+<p>– Ego Nicolaus Comes perpetuus a Zrinio… juro per Deum
+viventem…</p>
+<p>Kint trombita harsant, dob berregett, s közbe bömbölt a mozsár.
+<span class="pagenum"><a name="Page_172" id=
+"Page_172">-172-</a></span></p>
+<h3>II.</h3>
+<p>Gyöngéden törülte le a fájdalom gyöngyöző verítékét Eusébia
+homlokáról Zrinyi. A sovány, gödrös arcban tekintet nélkül fordult
+a homályos fényü szem s ólomfedélként borult rá a hosszu
+álmatlanság után végre is elnehezedett pilla. A gyertyatartóban már
+csak egy csonk lángja libegett ijedten, a sötétségben fuldokolva.
+Eusébia elaludt. Zrinyi elkoppantotta nagy óvatosan a kis lángocska
+életét és prémes háló subájába burkolózva hátra dült a beteg ágya
+mellé állitott nagy setzelszéken s lassu állhatatossággal indult
+meg benne a tépelődés:</p>
+<p>– Beteg hivatal, beteg ország, beteg szív és beteg asszony, ez a
+fátumom. Bán, kis király! de annak is csak árnyék! Kis embereknek
+kis tisztséget adni, apró ügyekben apró itéletet hozni, azt igen,
+de ha a török beront és én állon buzogányozom az ebadtát, hát
+Bécsbe citálnak a méltóságos Hofkriegsrath elé, s ott a fülembe
+rágják és meg kell értenem, hogy Zrinyi bán nem teheti azt, amit
+Zrinyi főkapitány. Mért vagyok hát harmadik zászlósura az
+országnak? Jobban függök, mint azelőtt! Ó, mily okosan tettem, hogy
+Péterrel ketté vágtuk az ősi birtokot! Birja békével mind, ami a
+Drávától a tengerig nyúlik, hisz ő a horvát! Muraköz, Szala, kőrösi
+három uradalom, szép földek, magyar úrnak való birtok! S mily
+könnyen átengedte a bécsi házat! Persze, a felesége, Frangepán-vér,
+akiknek tajtékot ver a szájuk, ha németet csak látnak is! Hol volt
+eddig az eszem? Nem mint horvát katholikus, hanem mint magyar
+birtokos főúr törhetek csak odáig, ahol kardom villanására figyel
+az egész magyarság! Hát nem magyar-é a horvát? Hogy elhúzta Péter
+öcsém a száját, mikor elejbe toltam a Szigeti veszedelmet: –
+Mérthogy nem irád horvátul eldődöd históriáját? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> – Ejh!
+mindegy! Zrinyinek emelkednie kell, hogy Magyarország ne bukjék! És
+az a jó horvát, aki jó magyar! Addig csak praesideáljunk
+szorgalmatosan: segélyezzük a varasdi és zágrábi jezsuiták
+építkezéseit, javítsuk az utakat, rendeljünk robotot a romladozó
+véghelyek megerősítésére, panaszkodjunk a német kapitányok ellen,
+akasztassuk a kóborló tolvajokat, írjunk át Stiriához, hogy
+kárpótolja a megnyomorgatott varasdi kereskedőket, hajtassuk be az
+adót, sírjunk a császár előtt, hogy kebeleztesse be végre az
+országunkban független országosdit játszó valachokat,
+praedauciusokat, szlávokat Croatiába, Sclavoniába!</p>
+<p>Eusébia felnyöszörgött.</p>
+<p>Zrinyi aggódva figyelt a sötétbe. A beteg lélekzete egyenletesen
+sipolt ujra.</p>
+<p>– Mikulich meghalt, de csemetéje királyi kegyelemmel rabol,
+garázdálkodik… Péter az öreg Frangepán vitézeivel Boszniába tört…
+De előttem is megszaladt már Hasszán, az új kanizsai basa!…</p>
+<p>Eusébia fuldokolva riadt fel.</p>
+<p>– Biácska! – szólította halkan Zrinyi.</p>
+<p>– Jaj, Miklós! – sóhajtotta az asszony. – Halál kutyája ugat
+mellyemben.</p>
+<p>Zrinyi a paplan selymét idegesen gyűrő kéz után nyult.</p>
+<p>– Milyen bolond, milyen gaz, milyen hálaadatlan is ő. Mig
+Bécsben járt a hadi tanács előtt mosakodni, Eusébia megbetegedett…
+Hát megbetegedett! Elővette a régi kór. Majd elmúlik. Talán, ha
+hamarabb hazajött volna, ha nem tölti az időt a könyvnyomtató
+műhelyben… milyen együgyü az a nyomtató mester: Ádriai Tengernek
+Syrénája! ki hallott ilyet könyveimnek?… megakadályozta volna
+Eusébiát annak a gondatlanságnak elkövetésében, amelytől csak
+megfázott, aztán megint csak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> nem vigyázott magára…
+Igen, az asszony szeleverdi és könnyü a kór! Milyen bolond, hogy
+úgy belesüppedt ezekbe a gondolatokba, mint az éjszakába a világ.
+Eusébia fiatal s aki a szerelemben erős, a halállal is megbirkózik
+az… Halál? Ugyan! Csak az álmatlan szem karikáztat ijesztő
+látásokat előtte a sötétben. Mi baj hát, lássuk?! A száz vértest
+nem kapja, a báni fizetés kiutalványozásáról elfelejtkeztek, a
+törökkel ujra békét kötöttek s a praedauciusok bekebelezésének ügye
+kátyuban feneklik. Hm! A bán kötelessége, hogy a végbeli német
+kapitányokkal egyetértsen a király javára. A király javára? Más-e a
+király java, mint az országé?</p>
+<p>– Talám csak az szine más, substantiája egy és azon! – tört elő
+dörmögve a hang tépelődő lelkéből. Aztán ijedten figyelte,
+fölzavarta-e vele Eusébiát. Gondolatai halkan eveztek tovább a
+sötétben:</p>
+<p>– A valachok, praedauciusok csak az ő felsége kinevezte
+commendantoknak engedelmeskednek és fittyet hánynak karokra,
+rendekre, légyen az horvát, légyen az magyar. De az én földeimen
+terjeszkednek, az Erdődyekén, a Dersffyekén! Kilencedet nem
+fizetnek, el-becsalják maguk közé jobbágyinkat!… Csendesség,
+Miklós, esztendeje sincs, hogy bán vagy! A király java! A király
+ereje! S avval nevelkedik a kereszténység hatalma s a
+kereszténységnek erősnek kell lennie, hogy egyberonthassa az
+ottomán hold monarchiáját… Ki is nem lészen meg nélküled! – szólt
+hangosan, a levegőbe suhintva öklével.</p>
+<p>Zavart álomban búgott föl a beteg. Zrinyi a szájára fektette
+tenyerét s úgy gondolkozott tovább:</p>
+<p>– Mi emellett az a pár jobbágy s az az egynehány darabocska
+föld… S a jog? Igen, a jog, és aztán? a jog! Jog az, aminek meg
+kell lennie! A király szabadon <span class="pagenum"><a name=
+"Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> akar rendelkezni legalább
+ezekkel, hogy saját földjükön is szembe nézhessen a jó urakkal…
+Csígesd csak el túlon túl való virtusodat, Miklós és add meg a
+császárnak, ami a császáré, hogy megadassék Zrinyinek, ami
+Zrinyié!… A császár… Zrinyi…</p>
+<p>Ásítva vetette fejét a szék hátának, úgy nyomta el az álom.</p>
+<p>Másnap reggel fáradtság tompította fejjel, nyugodtan ébredt. De
+ahogy végigsimitott homlokán, ráncba szökött a szemöldöke és
+zavaros tekintettel meredt maga elé, mint aki tegnapi énjét
+keresi.</p>
+<p>– Niki! – szólt félkönyékre támaszkodva Eusébia.</p>
+<p>A ránc elsimult és gyöngéd fény gyulladt a nagy szemekben.</p>
+<p>– Jobbacskán vagyok, ki is kelek az ágybul!</p>
+<p>Zrinyi mosolyogva intett igent a fejével és segíteni akart
+Eusébiának a felkelésben.</p>
+<p>Az asszony pihegve dült vissza a himzett párnákra és bágyadt
+kacérsággal tiltakozott:</p>
+<p>– Nem, nem! Egészségben igen, de rút az beteg asszonyállat.
+Küldjed be csak az frájt!</p>
+<p>A várnagy már köhhintgetve bámészkodott a könyvesházhoz vezető
+folyosó ezerszer látott fegyvereire, műértő unalommal tapintva meg
+itt-ott egy puzdrát, paizsot, mikor Zrinyi megjelent.</p>
+<p>– Jó reggelt, nagyságos uram! Hogy az basátul követ jütt! –
+jelentette szűkszavuan, némi nehezteléssel a hosszu várakozás
+miatt.</p>
+<p>– Várom! – rendelkezett Zrinyi kurtán.</p>
+<p>A várnagy az ajtónyilásban leoldotta a követ szeméről a kendőt
+és elégedett bajuszpödörgetéssel nézte a pár lépésre előtte álló s
+két karját hódolatteljesen mellére kulcsoló törököt. Ugy
+gömbölyödik a háta, mint a jól megkelt kenyér, – gondolta magában.
+<span class="pagenum"><a name="Page_176" id=
+"Page_176">-176-</a></span> Elmosolyodott, behúzta az ajtót és
+elkocogott.</p>
+<p>– Szelám álejka, szultánom! – üdvözölte a követ a bánt félig
+törökül, félig magyarul.</p>
+<p>– Isten hozta kegyelmedet! – szólt Zrinyi feléje lépve s
+kézfogásra nyújtva kezét.</p>
+<p>A követ fölemelkedett, Zrinyihez lépett s nagy tisztelettel
+mellen csókolta, csak azután fogadta el a kézfogást, újra mélyen
+meghajolva:</p>
+<p>– Az bánok bánjának, Khorvatisztán villogó pallosu vitézének,
+Csakaturna, Légráddsik és ezer más égben nyúló vár és váras
+nagytekintetü urának az vitézség mezején lovát szöktető Haszan,
+Kanisa válija köszönetét küldi és szolgálatját alázatosan ajánlja.
+Az békének, kinek diplomáját kevés napok előtt vivé az nemsze
+császári imperator elé az padisáhnak főember szolgája, az mi
+végeinkre való alkalmaztatását mindenekben kévánságod szerént
+végben vitetni rendölé. De az foglyoknak szélnek eresztéseket nem
+akarja, az miként nagyságod akarja. Az foglyok váltságoknak talléri
+jó tallérok, – mondá az pasa. Egyébaránt kész baráti indulattal
+vagyon erányodban s kévánja, hogy nagyságod orcája fényes
+légyen.</p>
+<p>– Urad szerencsekévánatát jó szűvel fogadom, köszönöm, de az
+foglyokat elbocsássuk!</p>
+<p>– Az ki bajjal avagy sehogyan nem lészen, szultánom!</p>
+<p>Zrinyi türelmetlenül pattintott ujjával:</p>
+<p>– De kévánom!</p>
+<p>– Nagyságodé az kévánság, kettőtöké az végben vitel.</p>
+<p>Zrinyi nem is felelt. Ezek után tudta, hogy a pénzre éhes pasa
+nem fog a foglyok kicserélésébe beleegyezni.</p>
+<p>– Türhetetesség, ne hagyj el! – intette magát <span class=
+"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span>
+félhangon. – Hát, uram, lássuk mastan az légrádi béke-ünnepség
+dolgát!</p>
+<p>A követ mosolygó udvariassággal hajolt meg, mert a büszke úrnak
+ez a mogorván odavetett felszólítása azt jelentette, hogy a basa ez
+egyetlen feltételét elfogadja s hajlandó a békét megpecsételő közös
+ünnepség idejéről, módozatairól beszélni:</p>
+<p>– Ó, nagyságos uram, ki vitéz vagy, mint Iszkender, bölcs is
+vagy, mint Eflátun.</p>
+<h3>III.</h3>
+<p>– Hocsa nekem ajándik: alutej és szüz lián! – kiáltotta
+értelmetlen mosolygással egy török, akinek a magas, tollbokrétás
+fászurla már félrebillent a fejében, s könyökével biztatta a
+mellette álló tarka turbánost, hogy ő is segitsen neki kérni.</p>
+<p>– Fogd be az pofádat, te Mahumet-tojás! – legyintett nevetve a
+körülöttük álló légrádiak közül az egyik. – Még mit nem?</p>
+<p>– Mást nem, csak eztöt kettőt, ides madsarlar! Agyatok,
+biszmillah, Isten nevibe!</p>
+<p>Nagy röhögés között tágult a hirtelen képződött kör s a részeg
+török egyedül maradt társával. Gondolkozva tartotta fel az orrát a
+levegőbe, aztán intett a másiknak s megindult az ételszag után.
+Ellesett magyaros duhaj mozdulattal rázta öklét a füle mellett s
+úgy dudolta:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Hun az pincse, szip
+menecske?<br /></span> <span class="i0">Szip menecske, hun az
+pincse?<br /></span></div>
+</div>
+<p>Tele volt Légrád idegen vitézekkel ezen a napon. Itt jó magyar
+képű, magyaros ruháju végbeli törökök. Ott a nagy oszmán birodalom
+minden részéről <span class="pagenum"><a name="Page_178" id=
+"Page_178">-178-</a></span> a véghelyekre sereglettek ujjatlan,
+rövid ujju, fehér, barna, tarka bokáig érő köntösökben, amelyek
+alól bőrpapucs vagy sarkantyús csizma nyúlt ki a hóba, olvadó
+latyakba. Itt egy lakáj fut magas, karimátlan vörös sapkájában
+valami paranccsal; ott egy hosszú, kúpalaku fehér nemez-sapkás
+lovász jártatja egy megkésett török úr paripáját. Lovon, gyalog
+jön-megy a sok nyilt, kerek sisakos, turbános, magas jancsársüveges
+török; leng a hátra hajló strucc-toll, remeg a toll-bokréta;
+méltósággal omlik a janicsárok hátára süvegük zsákszerü végződése;
+büszkén hegyesedik ég felé a vastagon fonott turbánokból a sok
+piros, zöld fez csúcsa. Az ajkakon tiszta és tört magyarság, lármás
+török szó, lágy perzsa beszéd. Az arabul kiabál, ez bosnyákul
+koldul. Mind hetykélkedik, örül és barátkozik, mert így akarja a
+légrádi bor és marhapecsenye s a két nemzet pasáinak barátkozó
+kedve.</p>
+<p>Maguk az urak a belső vár ebédlő palotájában lakoznak jó nehéz
+ételekkel, borokkal. Az asztalfőn Zrinyi ül; mögötte áll kedves
+olasz inasa, Angelo. Jobbra tőle hosszú sorban a törökök, balra a
+magyarok. A magyarok nagyokat esznek, huzamosakat isznak; a törökök
+általában inkább csak a borral barátkoznak. Ki a szemközt ülővel
+társalog, ki csöndben eszik, ki élénk figyelemmel nézi az asztal
+tulsó végétől pár lépésre emelkedő dobogón komédiázó utánzó
+bohócokat s nagyokat nevet az alakos művészetének, aki sorban
+bemutatja a muszka, lengyel, magyar, zsidó nép viseletét,
+asszonyokkal való bánásmódját, beszédjét. Ráttkay kerekre nyílt,
+mosolygós szemmel figyeli a törököket. Orehóczy, az al-bán komolyan
+eszik, néha fölfigyel Zrinyi szavára s meg újra a tányérjára
+hajol.</p>
+<p>– … osztán én kivivém az levelet az várbul, – folytatja
+harsányan egy kanizsai török, – minekutánna <span class=
+"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span>
+golyóbis-formára öszvegyúrtam, bécsináltam spanyor-viaszkban és
+alányelém. Kimenék az várbul s mikor osztán az táborunkban juték,
+kijüve az golyóbis is az természet útján.</p>
+<p>– Pöcegödör-posta! – nevette fölényesen a szemközt ülő
+magyar.</p>
+<p>– … de meg ám, még csak sárban kevert korpát is nem tudtunk az
+lovaknak adnunk, elrágták az vályut s egy az másnak farkokat,
+sörényeket!</p>
+<p>– … olyan süheder voltam, hát ülök az falun kívül az árok
+szélin, nézem az törököknek előlvonulásokat, jün egyszer csak egy
+ménkü nagy borjuféle lábas marha, az térgye, valamint egy cipó, két
+kis szőrös domb az hátán. Akkor láték elsőben is tevét, Dül
+tél-tul, lassan jár, talám tovább is ér.</p>
+<p>Zrinyi előrehajolt, elmosolyodott, aztán közbeszólt:</p>
+<p>– Urak, mastan mán tudom, hunnan szármázik az magyar szó:
+tevékeny.</p>
+<p>A törökök, akik hallották a megjegyzést, elhárító, udvarias
+mozdulattal tiltakoztak csöndesen, a magyarok hahotáztak vagy úgy
+tettek, mintha nem értették volna.</p>
+<p>– … nagy nátha-hurutban csak erős hagymást egyék kegyelmed;
+forró hidegben penég sós nyerskáposztát pec-olajjal, de ecet
+nélkül, igyék rá nádmézes forrásvizet, utánna betakarózni,
+alunni!</p>
+<p>– Az köszvényemet, ki talpamban vagyon, ha előlvészen,
+mindenkoron csak pálcázással és purgatioval kergetem ki.</p>
+<p>– … én is csak, ha harcban indulok, az hegyes tőrt mezételen
+ütöm át mentém karján, hogy osztán kéznél légyen, kiki úgy
+cselekeszik!</p>
+<p>– … menten kétfelé esék az feje, az mint pallosomat reá
+eresztém!</p>
+<p>– … valláhi! in ott vót, egy kiált: Zerin-oglu! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span> is
+nolcs-száz oszmánli mingyárt futik, futik.</p>
+<p>A környéken nagy nevetés és bizonykodás fogadta e szavakat,
+amelyek Zrinyit egészen hidegen hagyták. A finom oszmánlik
+kelletlenül hallgatták a műveletlen ázsiai töröknek együgyü
+fecsegését. Egyikük meg is jegyezte halkan az asztal végén:</p>
+<p>– Ez egy az karamán törökök, amaz hóbortos sakálok közül. Egy
+szóval »tulsó parti«, – fejezte be a legnagyobb megvetéssel.</p>
+<p>A Zrinyihez legközelebb ülő öreg janicsár odabasi törökül
+fejtegette a bánnak, hogy mért szereti jobban a magyart, mint a
+németet:</p>
+<p>– Tudod, fiam, a német nem olyan vitézi külsejü, mint a magyar.
+Jobbára gyalogosok és nevetséges övükben az a rövid pózna, amelyet
+villaalakban fölállítva puskáik alátámasztására használnak
+lövéskor. S milyen visszataszító az a nagy fekete sapka, hosszu
+orru cipő, magas sarok s a télen-nyáron örökös keztyü! Ó, fiam,
+hidd el, nem a hizelkedés mézét akarom ezzel nyelved hegyére
+csöppenteni, de a vitéz magyarok mellett olyanok, mint a zsidók.
+Ellenben a magyar reggel megmossa az arcát, mint a török; a mi
+végbeli vitézeinktől alig lehet megkülömböztetni őket. Kettős lóval
+járnak, övükben kard. Jó asztalotok van, fiam, vendégszeretők
+vagytok; a foglyot nem kínozzátok, mint a németek. Egy szóval
+tisztán evő lovas nép vagytok!</p>
+<p>– Érdekes, amit mondasz, atyám, – felelt törökül Zrinyi.</p>
+<p>– De mondd csak, fiam, hogy van az, hogy farsangon némely napon
+minden ember megbolondul nálatok, aztán egyszer rájuk öntenek egy
+kis port s mindenki visszakapja az eszét.</p>
+<p>Zrinyi nevetett s készséggel magyarázta meg a Hamvazó-szerda
+jelentőségét. <span class="pagenum"><a name="Page_181" id=
+"Page_181">-181-</a></span></p>
+<p>Odább egy tudóskodó aga adta elő a kétkedően bámuló, majd
+élénken tiltakozó Ráttkay kanonoknak a magyarok eredetét, ahogy azt
+Konstantinápolyban hallotta a nagyvezér szelamlikjában:</p>
+<p>– A magyarokat a négy perzsa eredetü Menucseher-fiú vezette ide,
+Üngüruszba, akik négy helyen föld-várat építettek. S mikor
+kérdezték őket, hogy kicsodák, perzsául feleltek: Biz mendsár-iz,
+azaz: Mi négy ember vagyunk. Innen a »madsar« név. A magyar nyelv
+is a perzsából származik.</p>
+<p>Az alakosok már eltüntek a dobogóról. A nagy ebéd végét járta;
+az étekfogók elvonultak a nagy tálakkal, csak a pohárnokok és
+csatlósok forgolódtak az urak körül az ürülő, telő kupákkal. A
+beszélgetés mindenütt elhalkult, megszakadt: a dobogón kobozhúr
+pendült:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Egy régi dologrul szép
+krónikát mondok,<br /></span> <span class="i0">Kinek talám mássát
+ti nem hallottátok;<br /></span> <span class="i0">Egy ifju
+vitézrül, kin csudálkozhattok,<br /></span> <span class=
+"i0">Szerelmes társárul, kin gondolkozhattok.<br /></span></div>
+<div class="stanza"><span class="i0">Lőn vitéz Franciskó Zebernik
+várában,<br /></span> <span class="i0">Királ után kit bir hiv
+szolgálatjában,<br /></span> <span class="i0">Ki lakozik vala nagy
+kazdagságában,<br /></span> <span class="i0">Sok jámbor vitézi
+vannak vigasságban.<br /></span></div>
+</div>
+<p>A recsegő hanghoz sírva pengett a lágy, szomorkás kiséret.</p>
+<p>Kora alkonyatkor aztán vidám zeneszó kisérte ki a mámorosan
+zajongó török csapatot a lakomán szabadnak nyilvánított légrádi
+révhez.</p>
+<p>– Isza és Merjem anya légyen véletek! – hangzott az udvarias
+kiáltás a szakadozott, ritka jégtáblák között csöndesen úszó
+kompról a part felé.</p>
+<p>– Tikteket is segétsen Allá! – kiáltott nagy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> sokára
+egy magyar a folyó felé legyintve kinyujtott karjával.</p>
+<p>A légrádiak nevetve sarkantyuzták visszafordulásra paripáikat.
+Mikor az utolsó is bekattogott a felvonóhidon, eldördült egy ágyu s
+a vár kapuit becsukták. A sarkokon felkapcsolták az uccákat elzáró
+láncokat s a fény lassanként mindenütt kialudt.</p>
+<h3>IV.</h3>
+<p>Zrinyi, bár nehezére esett, kemény elhatározással fogta magát a
+báni hivatal jármába. Dolgozni, míg újra tenni nem lehet! –
+mondogatta magában. Nyugodtan, pontosan látta el hivatalát s nem
+egyszer jutott eszébe asztala mellett vagy tárgyalás közben
+tanuló-kora: a szorgalom és engedelmesség évei. Hasszán nem jött el
+a légrádi béke-ünnepre, mert szégyenelte, hogy egyszer csúfosan
+megszaladt Zrinyi előtt? A bán készségesen találkozott vele másutt,
+később, ahogy és ahol akarja! Turnicsán? Jó! Ha lázadva támadt
+benne az ellenkezés s legjobban szerette volna felrúgni a
+tárgyalások nagy, nehéz, kecskelábu asztalát, a gréci jezsuitákra
+gondolt s csitítva tette mellére a kezét. A vitéz vagdalkozik, a
+bán kormányoz! A béke-ünnep csömöre még el sem ült s már a messzi
+tavasz hideg földszagot hozó jeges szelével a török is megjelent
+Szlavonországban s az elhajtott ember- és barom-csorda komor
+hallgatásban, bőgve vonult az oszmán birodalom határa felé. Igen?
+Zrinyi a kardja markolatát ütögette tenyerével, mintha jobban bele
+akarná kalapálni hüvelyébe, nehogy akaratja ellenére süvöltve
+röpüljön ki belőle s asztalához ülve tudósította a bécsi hadi
+tanácsot s egyben utasítást kért a maga számára. Nyugalomban üljön?
+Csak a budai pasát fogják <span class="pagenum"><a name="Page_183"
+id="Page_183">-183-</a></span> figyelmeztetni, hogy a béke
+szorosabb megtartásán fáradozzék? Helyesen vagyon! Zrinyi nem indít
+portyázó csatát, egy szál legényt se! Az ivanici parancsnoknak úgy
+is nyaka szakadt egy ilyen alkalomkor. Az ő baja! Zrinyi nem
+mozdul. Legfeljebb Varasdra megy gyűlésre. Meghallgatja a királyhoz
+küldött emberük jelentését; foglalkozik a praedauciusok dolgával; a
+végbeli kapitányoktól részletes kimutatást kér a hadi
+felszerelésről: ismerni kivánja a helyzetet; robotost rendel
+Petrinjához, Berkiszevinához, mert meg kell erősíteni a kulpai
+vonalat a nyugtalankodó török ellen; előadja az uraknak a
+legnagyobb nyugalommal, hogy a garázda, csendháborító Mikulich
+Sándor kibúvót keresve bepanaszolta a királynál, hogy Medvevárat
+erővel el akarta foglalni s báni hatalmával bűnös összejátszásra
+kényszerítette a karokat és rendeket; higgadtan foglaltatja
+feliratba a rendek lelkes megbotránkozását efelett. Elnököl a
+praedaucius-ügy rendbehozására kirendelt vegyes bizottság ülésein;
+sajnálattal veszi tudomásul a király két ausztriai biztosának
+kerékkötő magaviseletét, de hidegvérét nem veszti el, nem, még
+akkor sem, amikor az ausztriai tanácsurak bevádolják a király
+előtt, hogy Bakaron át ökröket vitet Velencébe s jön az uralkodó
+szigorú utasítása, amely eltiltja az ökrök szállításától, azonkivül
+a báni katonaságnak saját céljaira való használásától. Mosolygó
+tisztelettel rakja félre az iratot. Ó, mert türelem, csak
+türelem.</p>
+<p>Prágai útja, ünnepélyes báni esküje, amelyet a király kezébe
+tett le, palotáknak, szobroknak és embereknek, a városi és udvari
+nyugtalan életnek az uralkodó személyét emelő pompája, harcos
+viharoknak döbbentő emlékei kövön, falon, jövendő viharoknak
+vallásos és politikai vitatkozásokban kerekedő szele; aztán a
+varasdi beiktatás s a másnapi országos <span class=
+"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> ülés
+büszkeség-nevelő fénye, lelkesedése fölverte lelkében a régi
+hagyományokat s önérzete tágult horizontján a Vallás és Király
+kettős vezérlő csillaga ragyogott fel újra, de két évi bánoskodása
+alatt egyre gyűlt a köd ragyogásuk elé. Könyvesházában gyakran
+elgondolkozott a falról örök-egyforma merev élénkséggel alátekintő
+Pázmány képmása előtt. Az udvari párt! Mindent csak a németnek,
+mindent a katholicizmusért! A magyar nemzet nagysága, a magyar
+törvények! Eh! csak velencei papiros-lámpások: szinesek, ragyogók,
+míg egy szél ki nem fujja bennük a gyertya-világot, aztán a
+sötétben sárba, ronggyá taposott szemét… Ha vallása előmenetelén
+buzgólkodik, Lippay vermébe esik? Ha a királyért fárad, a németek
+szekerét tolja? Honnan várja hát nemzete fölemelkedését?…
+Pázmánynak lenne igaza? Ó, Istenem!… De ha Erdély a magyar
+szabadság utolsó kőbástyája, nemcsak azt kellene kivánnunk, hogy ne
+romoljék Erdély, hanem inkább azt, hogy előremenjen!? De
+evangelikus! Evangelikus? S aztán?… Bástya? Utolsó menedék?… Mért
+nem fegyver a török ellen s egyszer, ha kell, a német ellen, a
+király el…?</p>
+<p>Gondolatát nem merte befejezni, de nem is igyekezett elfojtani s
+még aznap levelet írt II. Rákóczy Györgynek, a nagyságos méltóságos
+fejedelemnek, ő kegyelmes urának, s a kedves baráti tudósítások,
+kérdezősködések nehezen forduló udvarias kifejezései között ott
+bujkált már valami titkos, nagyot akaró rokonérzés melegsége. S
+amily mértékben erősödött, oly mértékben szállt szivében mélyebbre
+és mélyebbre a gondolat.</p>
+<p>Közben élte a nagy úr fényes, zajjal, munkával, emberekkel untig
+telített életét. Sok gyertya fogyott és bor ezen a télen: egymást
+érte a sok lakoma <span class="pagenum"><a name="Page_185" id=
+"Page_185">-185-</a></span> és ünnep. Míg az idegen lovak vihogva
+ropogtatták az ólakban a gazda szénáját, fent, az ebédlő palotán
+piros arccal dicsérték az urak a dús asztalt. Eusébia, holddá
+halkulva, halaványulva, de mindenütt ott volt. Bágyadtan görbült a
+hímzett asztalterítőre, remegett kezében a kis, arany markolatu
+kés, de figyelmes volt, kedves. Sajátságos fátyolos vidámságu szeme
+zavart tűzzel villogott s karcsu nyakán az elfehérült bőr alig
+takarta a kék ereket.</p>
+<p>Zrinyi el-elnézte sokáig a zajos asztal felett s ijedten kapta
+le róla a szemét… Eh! hát lesoványodott, köhög! Majd megjavul
+tavaszra! Ez a lucskos, enyhe, beteges tél, ez az oka! S
+visszaterelte tekintetét az asszonyra. Köhög, megint köhög!</p>
+<p>Eusébia elővette szines hímzésü lengyel patyolat keszkenőjét, a
+szájához emelte, aztán egy pillanatra beletekintett, majd gyorsan
+összehajtogatta s az ölébe eresztette. A következő pillanatban már
+mosolyogva tréfált a szomszédjával.</p>
+<p>Aztán zene, aztán tánc! Hosszu pohárköszöntők, hosszu ivások.
+Vadászat, kártya, kocka; farsangos köntösben, álarccal alakos
+játék; nagy alvások; kandalló mellett születő szerelmek; ország
+dolgáról való fontoskodás; csöndben összenevető emberszólás; hangos
+érkezés, hangosabb búcsúzás: úgy folyta körül az élet ezer
+változatu hullámával Zrinyit, mint a józanság szikláját. Hallotta ő
+csobbanását, érezte illatát, átcsapott rajta, de a szikla szikla
+maradt. Nem iszik, nem táncol, nem bujik farsangos köntösbe, tőle
+zenélhetnek! A felesége, az egészen más; s aki bán, annak sok
+mindent meg lehet bocsátani!</p>
+<p>– Megzápult az kedve bán urunknak! – mondta nyugovóra menés
+közben egy úr egy másiknak a hosszu folyosón.</p>
+<p>– Kin is ne csudálkozzék kegyelmed! Mast jüve <span class=
+"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> haza
+csak nem régen az varasdi octaváról. Nem kicsin dolog törvént tenni
+annyi ügyes-bajos, panaszolkodással teljes ember között.</p>
+<p>– Monddsza csak kegyelmed, igaz, hogy az bán ipa ura
+elpompáskodta utolsó görbe sustákját is?</p>
+<p>– Még vagyon egynihány az zsebében az dézma részeges bolondnak!
+– felelt a másik felfortyanva, – az is csak zsinegre való.</p>
+<p>Amaz köhintett s jobbnak látta egy általános értelmü hümmögéssel
+befejezni a társalgást.</p>
+<h3>V.</h3>
+<p>Az ajtónál még egyszer visszaforduló Zrinyinek a kezével intett
+Eusébia, hogy jól van, be fog takarózni s míg engedelmessége jeléül
+nyakig magára húzta a barna selyem paplant, rettegve gondolt előre,
+a kínos éjjeli verejtékezésre, mindennapos hálótársára. A kályhában
+dúdolva égett a frissen rakott tűz; elnyúlva táncolt az ágy fejénél
+álló asztalkán a gyertya-láng, amelynek fényénél a fráj pepecselt
+valami kézimunkán. A pipere-asztal tükre előtt nyitott födéllel
+állt az ezüsttel vert patika-láda.</p>
+<p>Zrinyi a folyosó esti homályában figyelve hallgatózott egy ideig
+a szoba felé. Aztán megindult lassan, gondolkozva:</p>
+<p>– Csak egy fölterjesztés a hadi tanácshoz… Röviden! Újabb
+beütések… igen, röviden!</p>
+<p>Újra megállt.</p>
+<p>– Ugyan! Miulta lettél gyermek módjára ijedős, Miklós? Ereggy
+dolgodra! – biztatta magát halkan s a csöndes hang dörmögő
+visszhangot vert a kongó folyosón. Ez aztán fölébresztette. Most
+már egyenletes, nyugodt léptek hangja csattogott vissza a falakról.
+<span class="pagenum"><a name="Page_187" id=
+"Page_187">-187-</a></span></p>
+<p>Könyvesházában azért még töprengve ült a megkezdett sor
+előtt:</p>
+<p>– Kit érdekel ez most? Egy fuvallat s hogy kiesik a
+legnagyobbnak látszó dolgokból is a tartalom! Eusébia beteg! Hát
+legyen római császárrá a szultán, ki bánja? Gyerekség, no! pár perc
+csak az egész!</p>
+<p>Belerúgott a padlóba, az asztalra hajolt és serényen siklott a
+toll a papiron… Mi az? A szú percegett vagy az őrt váltották?
+Mindegy! »… ennek következtében, mint alázatosan jelenthetem, a nép
+csapatostul hagyja el lakóhelyét, az örök veszélyeztetésnek kitett
+vidéken megritkul, másutt megtolul, így amott nagy könnyebbséget,
+itt megint nagy teherrel roskasztó elfoglaltságot szerezve a
+szolgabíráknak.« Azért azt bátorkodom ajánlani… Ne, ezt ne írd! ne
+ajánlj semmit, írd meg, amit tudsz, aztán vége! »Továbbá jelentem,
+hogy ez előtt tiz nappal, még Nagy-Boldogasszony havában, a
+kostajnicai török…«</p>
+<p>Idegesen tekintett hátra az ajtónyílásra.</p>
+<p>– Uram! Asszonyunk látni kévánja nagyságodat! – jelentette
+zavartan, sietősen Eusébiának egy fiatal asszonynépe.</p>
+<p>Zrinyi végignézett az ijedt lányon, beharapta az ajkát és
+szótlanul megindult. Szokatlan határozottsággal hallotta a nyomában
+sietőnek szoknyája suhogását, cipellőse kopogását. A felső folyosón
+már szaladt a lány, hogy el ne maradjon. Az izgatott
+türelmetlenséggel fölrántott ajtón halvány gyertyafény és béke
+szállt az érkező felé. De a fráj remegő ajakkal, rémület dúlta
+szemöldökkel állt az ágy lábánál és újjait nyomogatta. A gyűrött
+párnán szétszórt fekete haj, fájdalom ráncolta elefántcsont arc s a
+halálos kín kék glóriájával övezett csukott szemek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> A
+vastag selyem paplan halkan rezgett a hidegtől reszkető test
+fölött. A kis udvarló leány előkötője csipke-szegélyét huzogatva
+állt az ajtó mellett. Zrinyi az ágy szélére ült s izmos, vérmes
+tenyerével megsimogatta a szenvedő fejet. A nagy csöndben csak a
+fráj visszafojtott sírásának szepegése hallatszott. Eusébia arca
+lassan kipirult s a megtört szem csillogni kezdett. Köhécselve
+emelkedett félkönyékre, az erek megdagadva lüktettek nyakán, szólni
+akart, de a mind bíborabbá váló arcban az elfehérült ajak csak
+remegni tudott. Egyik kezével az ágy szélébe markolt, a másik az
+ura combjába vájódott, a háta ívre görbült s aztán elkezdett
+köhögni kínos, ugató, tüdőt szaggató köhögéssel. Zrinyi mellére
+vonta a kis fejet, mintha hatalmasan dobogó szíve erejével akarta
+volna meggyógyítani s komor, elszánt ihlettel nézett maga elé.
+Eusébia fuldokolva köhögött.</p>
+<p>A kis udvarló leány most sikítva kapja szeme elé kezét,
+felrántja az ajtót, eltünik.</p>
+<p>Mi az? Érzi, forróság ömlik el ölén. Fél karját fölemeli,
+letekint. Habzó, piros vér a fehér dolmányon, szürke nadrágon, vér
+a sovány karon, csipkén, szőnyegen! Egy-két köhhentés és kimerülve
+esik össze a hajlékony, karcsu derék a férfi ölében. Fölemeli,
+visszafekteti. A lehunyt pillák nem emelkednek, lihegve zihál a
+fonnyadt kebel halma. Fölébe hajlik, eltörli tenyerével a domború
+homlok verejtékét, a piciny száj vértajtékját, aztán fölemelkedik.
+Csak most látja a teljes iszonyatot, szájára tapasztja kezét s
+görnyedten rohan ki a nyitott ajtón a folyosóra. Szalad. Csattogva,
+kongva ébred nyomában a folyosó csöndje. Falat érve, neki zuhan s
+dübörögve szakad föl a széles mellből a sírás. De fölveti fejét;
+visszanyeli, s öklével ütné agyon a belül vonitó zokogást.
+<span class="pagenum"><a name="Page_189" id=
+"Page_189">-189-</a></span></p>
+<p>– Angelo! – ordítja maga elé a sötétbe. – Angelo! – másodszor
+is.</p>
+<p>Egy pillanatig gondolkozik, aztán visszaszalad. Nem mer az
+asszonyra nézni. Háló-subáját keresi. Sietve magára veszi, gondosan
+összegombolja, aztán körülnézi magát, nem látszik-e ki valahol
+véres folt. A fráj ezalatt tiszta ágy-öltözetet hozott. Zrinyi az
+ágyhoz lép, paplanostul fölnyalábolja a kimerülten szunnyadozót s
+leül vele a nagy karszékbe, míg a fráj gyors kézzel vált huzatot.
+Óvatosan fekteti vissza a friss párnákra, a lélekzetét is
+visszatartja. Int a frájnak, vigyázzon rá, hozza rendbe és elsiet.
+A folyosón arca elé emeli mindkét tenyerét, belesír csöndesen,
+aztán kisimítja szeméből az összegyült könnyet és tovább siet.</p>
+<p>Lent a kapualjban körülneszelve áll Angelo feje fölé tartott
+viaszkfáklyával. Zrinyi már a lépcsőről elébe kiált:</p>
+<p>– Presto, presto, Angelo! Hamar az borbélyt!</p>
+<p>– Légrádo…</p>
+<p>– Hát Légrádrul! S még ez órában lovas megy az zágrábi
+fizikusért!</p>
+<p>Zrinyi komoran nézte, hogy nyomakodik zökkenve a távolodó
+világosság után a mély kapualj homálya. Visszaindult. A folyosóra
+érve benyitott egy szobába s az ablakhoz lépett. Kint eső suhogott,
+kapu csikordult s csukódott döngve. Csönd. Aztán fáklya-lobogás
+jött imbolyogva s eső fojtotta vörös világában ember és ló mozgott.
+A beszélgetés hangja közönyös dörmögéssel hatott el füléig. Azután
+ujra csönd és sötétség. A felvonóhid láncai csörögtek messze, majd
+a lázadva, de lenyügözve lobogó fáklya-láng jött vissza lassan.</p>
+<p>A szobában ujra rend és nyugalom. A koppantatlan gyertya-láng
+remegő füst-fonálba nyúlva libegett; a habos fehér párnákon
+nyugodtan feküdt az <span class="pagenum"><a name="Page_190" id=
+"Page_190">-190-</a></span> elefántcsont-arc s az ágy lábánál
+valami kézimunkán pepecselt a fráj.</p>
+<p>– Mingyárt jüvök! – súgta a lánynak s lábujjhegyen lépkedve
+átment a másik szobába átöltözni.</p>
+<p>Eusébia aludt s a lány a tüzet élesztgette a nagy zöld cserép
+kályhában.</p>
+<p>– Térjen kegyelmed nyugovóra! – súgta ujra Zrinyi
+visszatérve.</p>
+<p>A fráj kérve intett nemet a fejével, de a bán nem engedett. A
+lány kénytelen-kelletlen összeszedte cérnáját, patyolat-darabkáit
+és ment, közben megkaparta a tüzet és az ajtóból
+visszasusogott:</p>
+<p>– Nagyságos uram, az tűz…</p>
+<p>Zrinyi intett, hogy lesz gondja rá. Mikor az ajtó becsukódott,
+egy karszéket emelt halk lendülettel a kályha elé, megigazította az
+alvón a selyem dunnát, tenyérrel nyomta el a gyertya lángját,
+nehogy a fúvásra felébredjen Eusébia s szembe ült a tűzzel. Nézte,
+nézte s gondolata a havas, lucskos utak dagadó sarát gázolta Légrád
+felé, Zágráb felé.</p>
+<p>Hajnalban megilletődve érkezett a légrádi vitézek borbélya,
+akinek tudománya alig terjedt túl a golyóbis és nyíl-törek
+kivágásán, sebek kiégetésén, törött csont helyrereccsentésén.
+Keveset tudott tanácsolni, azt is elfogódva tette. Eusébia a
+délelőtt folyamán ujra vért hányt. Aznap éjjel aztán megérkezett a
+zágrábi orvos is füvekkel, porokkal, tanáccsal, komolyan és Zrinyi
+megnyugodva nézte a beteg körül való halk forgolódását.</p>
+<p>Eusébia megadással itta a füvek levét, szenvedett és pusztult.
+Zrinyi az ágya mellett töltötte minden idejét; éjjelenként ott
+aludt az ágy lábánál a nagy karszékben s nappal döbbent megadással
+figyelte a halál markában vergődő életét. Mindennap gondosan
+kikérdezte az orvost, tudni akarta minden megfigyelését,
+<span class="pagenum"><a name="Page_191" id=
+"Page_191">-191-</a></span> minden hozzávetését, bizonyságát,
+sejtését. Asztalánál most csak az orvos ült, akivel hosszasan,
+komolyan elbeszélgetett a lejdai universitás orvos-tanítóiról,
+aztán Hippokratesről, Galenusról, s arról a bizonyos londoni
+orvosról, Harvey-ről, a vér keringését illető új, eretnek
+fölfedezéséről s újra Eusébiáról, Paracelsusról, hektikások csodás
+gyógyulásáról. Gondjait magára vehette, aki akarta, a várnagy,
+Migliani, Patachich, vice-bánja, Orehóczy, törődött is ő vele.</p>
+<p>Március elején az orvos megkérte Zrinyit, hivasson még valakit
+Csáktornyára, az ő megfigyelése talán már eltompult a mindennapos
+gyakorlásban s tudománya, úgy tetszik, nem elég. Még abban az
+órában indult s váltott lovakon szökellve röpült a bán levele
+Pozsonyba a híres Moller Dávidért. A zágrábi orvos pedig most már
+hallgatagabban küzdött a didergésből izzó lázba szökő enyészet és
+diadalmas követe, az omló vér ellen: a pusztulás mintha korbáccsal
+hajtotta volna ki az életet a hervadt testből, hogy csak aszú
+csontot és bőrt dobhasson majd ravatalra. A zágrábi fizikus mind
+kevesebbet beszélt a betegről; s ha szóba kényszerítette a bán
+aggodalma, Eusébia állapotának festéséről szinte észrevétlenül tért
+át a kémiára, patika-szerek készítésére, Paracelsusra, a
+jatro-kémia megalapítójára; szíves lomhasággal magyarázta el, hogy
+az emberi test kénesőből, kénből és sóból áll, s ha megbomlik az
+arány és sok lesz a só, hasmenés keletkezik, míg a sok kén lázt
+okoz, így tehát úgy látszik, hogy a kénesővel van itt baj és… De
+mondatát nem fejezte be; ahelyett visszatért Paracelsusra, a
+gyógyításra alkalmazott kémia nagymesterére.</p>
+<p>Mikor a kis, vidám, gyors mozdulatu fiatalember megvizsgálta
+Eusébiát, összevonta a szemöldökét, egy percig gondolkozott, aztán
+mosolyogva kért egy <span class="pagenum"><a name="Page_192" id=
+"Page_192">-192-</a></span> kis türelmet Zrinyitől s az öreg
+kollégát maga elé bocsátva átvonult a szomszéd szobába.</p>
+<p>Eusébia szeme bágyadt szerelmes tekintettel függött az urán,
+Zrinyié komor nyugalommal a becsukódott ajtón.</p>
+<p>Mikor újra megjelent a nevető arcu emberke, a feszült csendet
+tréfával törte meg. Oda állt az ágy elé és beszélt, beszélt
+folyékonyan mindenről, csak betegségről és gyógyításról nem. Kérte
+Eusébiát, legyen nyugodtan, a bizalom fél gyógyulás; a sápadt,
+álomtalanságtól dúlt arcu Zrinyit aludni küldte, a frájt is
+megfenyegette, hogy ne makacskodjék, feküdjön ő is ágyba, ő csak
+egy beteghez jött s nem akarja, hogy mire az meggyógyul, másik
+kettővel gyűljék meg a baja. Kért, korholt tréfás, szapora szóval
+alázatosan s nem tágított, míg meg nem tették, amit kért. Mikor
+aztán egyedül maradt a zágrábival, maga szította fel a kályha
+tüzét, betakarta a beteget és sietett ablakot nyitni a szellőzetlen
+szobában.</p>
+<p>– Édes collega uram, elsőben is mindég csak friss ájer! – súgta
+oda a másiknak később ablak-csukás közben, – merthogy az
+tisztátalan béavik mindenben s ottan kóroknak, nyavalyáknak lészen
+szülő anyjává.</p>
+<p>Hajnal felé lázban, félrebeszélve ébredt Eusébia s lekivánkozott
+az ágyról. A kis Moller nem sokat gondolkozott, illik-e, nem-e,
+intett a másiknak, aki szinte megkövült e merészség láttán,
+felnyalábolták a beteget s a kamoraszékre ültették.</p>
+<p>– Ez diarrhoea mértéke röttenetös, tudja-é kegyelmed? – suttogta
+döbbent hangon Moller, mikor Eusébia álomba csöndesedett.</p>
+<p>– Nem tudtam, nem is alítám, nem mondá senki is! – felelte
+rémülten az öreg fizikus.</p>
+<p>– Közelben vagyon az vég! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_193" id="Page_193">-193-</a></span></p>
+<p>– … hát monddsza csak kegyelmed…!</p>
+<p>S a duruzsoló kályha mellett, pattogó tűz előtt így suttogott a
+két orvos reggelig.</p>
+<p>De a dagadtra aludt szemü bánt ujra csak vidám kedveskedéssel
+fogadta: hogy aludt? mit álmodott? hogyne, ők is aludtak! mit is
+csináltak volna? elszunyókáltak, az egyik itt, a másik ott.</p>
+<p>– Illustrissime ac mihi clementissime domine, az nagyságod
+könyvesházának hire futamatot veve mind széllyel az hazában.
+Könyvek szeretője vagyok én is, ez okon régulta kévánom nagyságod
+bibliothecáját látnom. Supanich úr collega uram itten marad az
+nagyságos asszonynál.</p>
+<p>Moller műértő elismeréssel tapintotta meg itt-ott a pergament és
+szines bőrkötéseket, kihúzott egy-egy könyvet a sorból, lapozgatott
+bennük, bólogatott és egy szót sem szólt.</p>
+<p>– Nézze kegyelmed ez rézben metszett figurákkal illustrált
+Theatrum anatomicum-ot! – szólt most a folyton másra gondoló
+elmerüléssel kalauzkodó Zrinyi.</p>
+<p>Moller átvette a nagy könyvet, egy ideig két kézre ölelve
+tartotta, majd halkan visszacsúsztatta a polcra, elegyengette a
+megzavart sort s csöndes, komoly latin szóval fordult a bánhoz:</p>
+<p>– Domine Comes observandissime, a nagyságos asszony nyavalyája
+nem mai keletü s most annál erősebben tört ki, mert évekig
+lappangva szünetelni látszott. Férfi beszél férfinek, halált osztó
+katonának a halál ellen tusakodó orvos. Az én tudományom és minden
+tudomány elégtelen már itt, csak két orvosság van még hátra, a
+szeretet s az utolsó kenet.</p>
+<p>Zrinyi merev-mozdulatlan arccal tekintett le a kis emberre s
+hideget árasztva nyomult sejtelmeinek kavargó homályából öntudata
+világosságába Mors imperator. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_194" id="Page_194">-194-</a></span></p>
+<h3>VI.</h3>
+<p>Megtörve, napok óta tartó makacs hallgatásban könyökölt a bán
+egy csomó írás, papiros, könyv előtt. A nyitott ablakon keresztül
+friss, meleg tavaszi fuvalom lendült be néha-néha a hűvös szobába.
+A kastélyban csöndes jövés-menés, kopogás; lajtorját visznek, halk
+beszélgetés, hatalmas gyertya csonkja a nagy, lábas tartóban,
+összehajtogatott fekete posztó a legény vállán: Zrinyi mind látja,
+hallja az ablakon keresztül, de időbe telik, míg fel is fogja.
+Akkor azonban felugrik, becsukja az ablakot s az előtte álló ládára
+zökkenve, két karját két oldalt leeresztve maga elé sír felemelt
+arccal s könnye sápadt, sovány arcán lefutva hosszu fekete
+dolmányára csöppen. Igy ül órákig. Szeme már égető szárazságban
+mered a homályos sarok felé, mégse mozdul. Bánata rohama
+lassan-lassan leenyhül, de egyszerre csak megvonaglik a szája s
+felzokog hangosan. A rémes, ugató férfi-sírás sokáig búgatja a mély
+bolthajtás echoját. Aztán elsimítja szeméből a könnyet. Markát
+összeszorítva mély lélekzetet vesz, ami föl csak szakadozva
+bufoghat már s a végin is zokogásba fullad. Fölkel a ládáról,
+asztalához ül s írásaiban lapoz. Bánatos ködön át csillog feléje
+Deli Vid csidája, magasul elébe a szerecsen Demirhám, gomolyog a
+török Sziget romlott bástyája alatt. Azután egy idillium-soron akad
+meg tekintete: Szálly le, szép Violám, mint harmat az égbűl… –
+sírás csavarítja száraz torkát s arccal borul a zizzenve gyűrődő
+papiros-halmazra.</p>
+<p>Ebédelni hívni már nem is merik.</p>
+<p>Délutáni álom idején, mikor egész Csáktornya csendes, szárazra
+törült arccal, de vöröslő szemmel lép ki könyvesháza ajtaján; a
+homályos folyosóról kiérve, idegenül pislog a lanyha verőfénybe s
+lehajtott <span class="pagenum"><a name="Page_195" id=
+"Page_195">-195-</a></span> fejjel siet odább. A kápolna sötét
+zugolyában fölnéz a Boldogasszony kék selyem palásttal borított kis
+márvány szobrára, leereszkedik a térdeplőre s zavaros fejjel, tört
+hittel, makacsul imádkozik, könyörög, míg zsibbadt térde bírja.
+Föláll. A kis oltárhoz járul, enyhítő malaszt édességét érzi
+széthatni szivében, illendő megadással, szárnyra kelő áhitattal,
+nyugodtan térdel le a legalsó lépcsőre s énekké verődik indulatának
+egyenletessé halkult hullámzása:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Oh, te nagy Jehova, kegyelem
+forrása,<br /></span> <span class="i0">Kegyelmes Eloim, nagy
+Istennek fia,<br /></span> <span class="i0">Seregek Istene,
+Sidóknak királya,<br /></span> <span class="i0">Alfa és Omega és
+jók bizodalma!<br /></span> <span class="i0">Mi hasznod féreggel
+néked törvénykezned,<br /></span> <span class="i0">Hatalmat
+mutatnod és ránk fegyverkezned?<br /></span> <span class=
+"i0">Száraz polyva ellen, az kit szél elhordoz,<br /></span>
+<span class="i0">Mutatod erődet, ha ránk haragot
+hozsz.<br /></span> <span class="i0">Uram, nem mi értünk, sem mi
+érdemünkért,<br /></span> <span class="i0">Hanem kegyelmezz meg
+magad irgalmáért,<br /></span> <span class="i0">Ne legyen heában,
+hogy fiad ontott vért<br /></span> <span class="i0">Körösztfán, mi
+értünk, s az mi váltságunkért!<br /></span></div>
+</div>
+<p>Gyertya-gyujtat táján visszatér könyvesházába. Ablakának fénye
+sokáig pislog az éjszakába. Maga ott is alszik. A kályhától elfekvő
+ládára tigris-bőr terül s nem egyszer pitymallik már, mikor ráveti
+magát. Ha ébredne, lassan újra lehunyja pilláját, mert jó az álom
+és gonosz a valóság. S újra csak felnyitja: a képek szines köde
+elfoszlott és kín a csukott szemmel befelé nézés. Maga elé bámul,
+sírás szorítja torkát, de könnye nem csordul, szárazan égő szeme
+előtt fénypontokat táncoltató szürke mező ködlik. Odakint csizma
+kopog, ló nyerít, árnyék suhan az ónas üveg-karikák előtt,
+kurjantás búg a <span class="pagenum"><a name="Page_196" id=
+"Page_196">-196-</a></span> messzeségben. A bán fölneszel. Fájdalom
+vonja össze gyászoló szakáll kiverte borostás arcát s visszaborul a
+tigrisbőrre.</p>
+<p>Az ajtó nyílik s egy övhöz csatolt hosszu száru csizmás, poros,
+lustos alak tétováz föl a küszöbön. A legény leemeli porral,
+verejtékkel csapzott hajáról a kucsmát s szólni készül.</p>
+<p>Az úr nem mozdul. Vergődő képzelete két nőalakkal küzködik: a
+melléhez tapadó karcsu szűz s a halálos vázzá pusztult beteg szent,
+szerelmes alakjával.</p>
+<p>A légrádi vitéz áll és vár; kint hangos beszéd örül s fiatalos
+kézzel aranyat csurgat a nap. A szőke haj hullámai kuszáltan
+göndörödnek a fekete-sárga sávos bőrre s görcsös fájdalom temeti
+beléjük a tíz ujjat. A legény lábujjhegyre emelkedik s lassu
+vigyázással oson el, hogy fel ne verje a nagy urat.</p>
+<p>– Édes jó nagy uram, kegyelmes nagyságos uram! – nyit be egy idő
+mulva meghatottan Migliani öklére csavart olvasóval.</p>
+<p>Zrinyi föltekint.</p>
+<p>– Uram! Uram! – igyekszik együgyü jóindulattal életet önteni
+bele amaz.</p>
+<p>– Mért jüttél? – feddi rekedten Zrinyi.</p>
+<p>– Uram! Uram! Az légrádiak postát küldöttek, hogy hír jüve
+Petrinjárul, hogy az kostajnicai török portyázó csatát bocsáta
+országunkban és hogy az végeken mindenhun igön rezgölődik s hogy az
+Mura-torokhoz baromcsordát ereszte, kit is mikoron az miéink
+környülkerítenének, lesbül reájuk ronta s farkas kaszára veté üket;
+ott veszének mind egy lábig, temetek mast is az mezőben… Uram!
+Uram!</p>
+<p>De Zrinyi nem állt meg, hátra sem tekintett s alakja csakhamar
+eltünt a szomszéd szobában.</p>
+<p>A kétségbeesett barát egy ideig tanácstalanul pörgette
+<span class="pagenum"><a name="Page_197" id=
+"Page_197">-197-</a></span> olvasója szemeit, aztán bús
+fejbólogatással kiment a könyvesházból.</p>
+<p>– Hagyja kegyelmed! – fogadta másnap a kocsin érkező Vitnyédyt,
+– nem beszéll ű nagysága senkihez, elhiggye bár nékem
+kegyelmed.</p>
+<p>Zrinyi asztalánál ült és írt s bánatos gyönyörűséggel mormolta a
+kerekedő sorokba:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Euridice eszemben ha iün
+szép száiod,<br /></span> <span class="i0">Két fekete szemed,
+aranios szép haiod,<br /></span> <span class="i0">Két domboru
+mellied és szép máruáni álod.<br /></span> <span class="i0">Feiér
+sima hasod, két szép gyönge lábod…<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">– mikor Vitnyédy belépett hozzá.</p>
+<p>– Alázatos szolgálatomat ajánlva jó napot kévánok nagyságos
+uramnak!</p>
+<p>– Jó napot!</p>
+<p>– Nem másért, csak az okon jüvék, nagyságos uram, hogy
+Draskovith uram megéntlen reám üzene Trakostyán és Klenovnik s az
+hozzájuk tartozó javak kezére való visszabocsátása eránt, kihez az
+törvény szerént jusa van. De az négyezer forintokat, kikrül jó
+asszonyunk nagyságodnak hagyakozék testamentumában, írja, hogy
+nincsen szándokában megfizetnie.</p>
+<p>– Hallgasson kegyelmed! – ugrott fel éktelen dühre fordult
+bánatában Zrinyi. – Lánya betegsége korán ritkává tette személlye
+látását ez várban; az gyászos napon elsiete, mihant az
+illendőségtül teheti vala; s ihon, az lánya utolsó akaratját
+megcsufolva, ember és Isten ellen vétkezve ácsinkózik telhetetlen
+hamarsággal mastan az két várra! Nem adom, nem adom az négy ezer
+forintok nélkül, azt az bitang, dézma beste k… – s eltorzult arca
+bíbor-kékké duzzadt. – Menjen kegyelmed, – folytatta <span class=
+"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span>
+csöndesebben, ujra lélekzethez jutva, – menjen…</p>
+<p>Vitnyédy kelletlen féloldalas mély meghajlással búcsúzott.</p>
+<p>Mintha bilincsekből ugrottak volna ki hetek óta a fájdalom
+nyűgében senyvedő gondolatai:</p>
+<p>– Hol van belőled a pietás, Gáspár? Még ki se buggyant minden
+könny az özvegy szeméből, te már húzod, mentéje ujjába ragadva,
+meghalt az asszony, hol a hozomány?!… S a nagy szavu, kemény öklü
+horvát bán, a nagyra kelés, törökverő szándok vitéze sírni se tud
+már… kobzatörött Orpheus… s nincs az a tenger mélység, mely
+megoltaná az égő szivet… Koppant a kalapács s a koporsó fáját
+hasító szög szívbe szaladt és a kenetes szavak taláros szolgája
+tudós ajakkal lándsát forgatott benne… S Gáspár dorbézolástól véres
+szeme! Asztal alá gurult pajtásait rugdosta bizonnyal mámoros
+kedvében, mikor érte küldtem, hogy… Itt aztán elhitte… és gyönge
+volt a szeme a látásra, szive a kínra: a lángjuk fojtott
+gyász-fáklyák még füstölögtek s ő már gyorsan távolodó hintója
+párnáin nyögött a fátum ellen. És most, és most a gaz…!</p>
+<p>Vaskos hajdu-szitkok özöne nyüzsgött fejében és érezte, hogy
+tehetetlen velük szemben. Magasra vágott fejjel lépett az udvarra,
+dacosra vont szemmel nézett el messze, a napsütésben ringatózó
+lomb-koronákra:… akkor is tavasz volt; sebes szarvas gím nyomát
+keresvén járt Dráva erdején; dűlt jegenyére ülve sírta panaszát
+Viola kegyetlensége ellen… Feje újra lehorgadt. A kápolna felé
+indult. Tömjénfüstös hüssének csöndjén aztán felmerült lelkében a
+virágos ravatal, rajta a halálba hervadt… Oda borult a térdeplőre,
+elnehezedő feje karjára csuklott és néma könny öntözte dolmánya
+ujját… <span class="pagenum"><a name="Page_199" id=
+"Page_199">-199-</a></span></p>
+<p>… a monstrancia drágakövei között tisztán fehérlik a szent
+ostya… a tömjénfüst bódítva kereng… az ötös csengő csilingelő
+harmóniája leborulásra hív… fiatal hangok kiáltó buzgósága
+harsogja: Te Deum laudamus; bánatos örömben búg tovább, ujjongva
+szárnyal aztán, hogy áhítatos búgássá tompuljon ismét… nyers vádak,
+magasztos példák harsonáznak a rekedt hangu páter prédikációjában…
+kint egymásnak felel Gréc sok harangja s mintha tüzes nyelvek
+halvány fénye remegne a levegőben…</p>
+<p>Borzongva riad föl akaratlan szunnyadásából. Fáradt szeme
+misztikus fény villódzását látja a kék palást selymén.</p>
+<p>– Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok! Megfáradtam ohajtozásomban,
+könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem az bánattul
+elbágyadt, megvénhedett. Gyógyíts meg engemet, Uram, mert
+megháborodtak csontjaim!… Igen! Grécbe! Igen! Páterek vigasztalása,
+szent-gyakorlat szomoru édessége, ti gyógyítsatok meg engem!</p>
+<p>Amott már kocsis, fellajtár, csatlós forgolódott a hintó s a
+felszerszámozott lovak körül. Az úr a déli napsütésben összefont
+karokkal, vállai közé húzott fejjel bámult maga elé
+hideglelősen:</p>
+<p>– Hűvös a kápolna boltja… de mért nem melegít a nap tüze sem?
+Hejh, útra! Grécben vár az enyhület vezeklő csöndje!</p>
+<p>Kattogva szaladt a hintó az úton, amelyen magasra szállt a
+könnyü nyári por s Zrinyi egy sarokba dülve nézte a pocséták
+vizének csillogását suhanva váltakozni mezők zöldjével, kalász
+sárgájával egy ideig, aztán behunyta szemét: szédült. A fegyveres
+kiséret ügetése ütemesen dobogott utánna.</p>
+<p>Mikor este felé a stiriai Pettauba értek, hogy éjjelre a grófi
+kastély vendégei legyenek, a hintó <span class="pagenum"><a name=
+"Page_200" id="Page_200">-200-</a></span> hátulsó bakjáról leugró
+Angelo ijedten rántotta fel a kocsi ajtaját:</p>
+<p>– Ahimè, il signore!</p>
+<p>A párnákon ott feküdt Zrinyi ájultan.</p>
+<h3>VII.</h3>
+<p>Biztatóan csillogott Gáspár gróf mellvasa a napfényben, de
+sisakjáról kissé tépetten csüngött alá a strucc-toll. A fehér szőrű
+paripa nyugodtan állt lovasa alatt, aki nyergében fölemelkedve
+biztatta vitézeit, a kis tisztásból szakadó keskeny ösvényre
+mutatva spanyol kesztyűs kezében hanyagul tartott lovagló
+ostorával. A napfénnyel pettyezett sűrü lombtenger fölé, az ösvény
+irányában jó távol, Klenovnik bástya-tornyai bukkantak a ragyogó,
+tiszta kék égre. A vezér körül a tisztáson lapulva tolongott a had:
+zsíros téli kucsmák, szőrük vesztett bárány-bőr süvegek, távoli
+vidékek fura szalma-kalapjai, prémük szakadt kozák süvegek,
+karimájuk rongyolt magas német kalapok, horpadt, repedt sisakok,
+süveggé nyirt francia vendéghaj hetykén félrecsapva, kusza szakáll,
+borostás arc, magyar, lengyel, hasított ujju török dolmány, új és
+rongyos, kaftánból szükségben szabott, bő ujjú ingre kerített szűr,
+szűk magyar nadrág, bosnyák bugyogó, széles gatya, csempe sarku
+csizma, bocskor, török papucs, bakkancs, mezítelen láb, muskatély
+és stuc, pallos és kocperd, buzogányos cséphadaró, egyenesre vert
+kasza, nyíl és kopja, alkalmi, hevenyészett zászlók, vadonatúj
+trombiták, dobok tarka gyülevész tömege. Az előhad már rég az
+ösvényre nyomult s még egyre újabb és újabb fejek buktak föl a
+lejtős hegyoldalon a tisztás szintje fölé. – Nem éppen dali
+legények, de vegyen jobbat, kinek több a kincse! – gondolta
+<span class="pagenum"><a name="Page_201" id=
+"Page_201">-201-</a></span> a vezér a rendetlen vonulás sodrától
+szigetként körülfolyt lován. Mámoros fejében büszkén lüktetett a
+közel mult: Sára nénjét kipörkölte a luttenbergi kastélyból! A
+derekas tűz lángja messzire lobogott az éjszakában! Klenovnikot nem
+adtad, édes vőm uram? Elveszem most erővel! A cseles ostromra
+lesből lopakodó hadban itt-ott kulacs kortyant, gazokhoz illő
+tiltott, bűnös dohányzás füstje kacskaringózott kéken. Draskovich
+is megindult: a had eleje már a falak alá érhetett. Lova botorkázva
+csuszkorált hegynek, szemébe ág verődött.</p>
+<p>Az előhad már üvöltve hajráz az árkok előtt s fölbámulva
+fegyvereit rázza. Füstgomolyag támad most az egyik lőrés alján,
+terjengve száll és oszlik; nyomában tompa pukkanás hangja ver
+visszhangot körül. Szótlanul bukik a leghangosabb az árok vizébe
+fejjel s piros sáv hullámzik a mocskos lé tetején. Ott újra füst,
+amott megint! Ordítva esik arcra kettő-három, kínjuk vonaglása
+beletúr a földbe. A düh rekedt bőgése harsan föl száz torokból:
+nehéz füst száll a magasba és pattog a golyóbis a várfalon. A
+lőrések elnémulnak, de kis vártatva csak kilebben aljukon a kis
+füstfelleg: káromkodva rogy itt térdre az egyik, bömbölve vágodik
+el amott a más.</p>
+<p>Ocsudva kiált a fák közül kiugrató vezér:</p>
+<p>– Hejh! lesi-puskás beste lölkek, bujkálók, valamint uratok, az
+nyavalyás! Hejh! ide jünnétek csak!</p>
+<p>A fényes, előreugró vérten fáradt golyóbis koppan. Újra elhull
+egypár legény.</p>
+<p>– Az urat érte! Itt veszünk heában! Az úrra lűttek! Mért itt ez
+csúfos veszés? Vissza, csak vissza! – hangzik zavarosan, míg fent
+szabályos közökben durran a puska. Az előhad arcul fordul a felfelé
+tolulókra; zagyva hullámaik összecsapnak s zuhatagként ömlik vissza
+az egész a völgy felé. <span class="pagenum"><a name="Page_202" id=
+"Page_202">-202-</a></span> A harag félelemre váltan szűköl
+legördültében, de a völgyben dühöngve ébred új erőre.</p>
+<p>– Előre, vitézek! – kiáltja a legelől szaladó; egy percre
+megtorpan, kardot ránt s úgy rohan tovább.</p>
+<p>Kiáltozva, hadonászva, kavarog nyomán a dúlásra éhes had a
+messzeségben fénylő tetővel békés udvarház felé.</p>
+<p>Gáspár gróf keserült szitkozódással rohan utánuk, hogy
+megállítsa, újabb rohamra tüzelje népét a gyáván kövek mögé vonuló
+baglyok ellen, és fut velük, szava korhol és biztat, kincset, majd
+bitófát igér. A közelében rohanók érteni nem akarása zajongással
+nyomja el hangját, a távolabb igyekvők azt hiszik, piros arca,
+fel-felreccsenő szava megtorlásra tüzel s bátorító helyesléssel
+rikoltanak feléje. S mikor az elsők, a földöntött kerítésen végig
+gázolva, az udvaron nyüzsögnek már, a vezér tehetetlen dühe gúnyba
+keseredve nevet föl hangosan: igen, ez az Isten ujja! Egyenesre
+feszülő derékkal ül meg nyergében az udvar közepén s mellre font
+kézzel nézi, hogy önti el zsoldosainak piszkos áradata Lipovnic
+minden zugát. A domboldalon ott fut a tiszttartó, ijedten néz
+vissza-vissza, jön-e nyomába üldöző. – Ez jól járt! – gondolja
+magában Gáspár gróf s szomoru gúnyos ránc kereteli száját.</p>
+<p>– Ludat lopott az aggeb! Ludat lopott az aggeb! – ráncigálnak ki
+amott egy öreget a csűrből, gúnyolt fehér szakállánál fogva. Beléje
+rugdalnak s káromkodva néznek új szórakozás után. Az öreg kullogva
+vonul az árnyékba s ott szótlanul összerogy.</p>
+<p>Egy csapat az üresen hagyott lakóházból hord ki minden
+mozgathatót. A másik az alacsony tűzhelyen rak sietve tüzet s
+aprítja az imént agyonvert birka husát hagymával vegyest a láncon
+lógó üstbe. Azok a padlás szalonnás kamrájában vihognak a nagy
+darab füstölt husok, oldal-szalonnák láttán; <span class=
+"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> ezek a
+pincében dalolnak bortól, drága, szerelmes sljivovicától.</p>
+<p>A gróf leszáll lováról s a félfödelü tornácra telepedve nézi a
+sáska-hadat.</p>
+<p>Ijedten áll, majd leszegett fejjel rugaszkodik egyet az
+összeterelt barom. Az istállókból kivonszolt lovak hátán gyűl a
+zsákmány. Itt a gabnahambárt ürítik hangosan; az alsó udvarban az
+asztagot dúlják s hevenyén csépelnek a szérün. Rikkantva vakarintja
+örömében egy legény füle tövét a szalmakazal mellett: a zizegő
+szálak közül szoknya csücske kandikál elő. Vinnyogva kaparja
+körülötte egy ideig a szalmát, aztán elfehéredett arccal, görcsre
+vonódott ujjakkal markol beléje. Közben a kamrában, pincében s
+egyebütt elrejtőzött nőkre bukkannak, undorító örömök védtelen
+martalékaira. S míg odafönt az udvaron a vidám dúlongók, egymást
+övön ragadva, port verő, kerengő kolóban dalolnak a dudás körül, a
+pincében, a csapra ütött hordók közé hajítva, szoros guzsba kötve,
+sötét, néma dühvel mered maga elé az otthonért férfinép.</p>
+<p>Aztán tovább, Trakostyán felé! Az önérzet dobogva lüktet a
+mámoros fejekben: van már lovuk, sójuk, szénájuk, lábas és egyéb
+marhájuk! Vannak ők is olyan vitézek, mint a németek s más
+végbeliek, tudnak ők is maguknak szerezni, ha van miből! Előre,
+csak előre! Hiába hegyesedik a borzas erdők közül olyan büszkén
+égnek Trakostyán tornya, az övék lesz! török, német istenuccse!</p>
+<p>De a vezér a völgyszorulat torkában magasra emeli kezét: – Állj!
+Csendesség! Tábort verünk! – s egy züllött német tisztből, egy
+birtokáról kivert erdélyi köznemesből s egy szökevény török úrból
+álló vezérkarát maga mellé véve, távolabb vonult titkos hadi
+tanácskozásra. A három kóborló hadnagy figyelemmel hallgatta végig
+a tervet, amely szerint renddel <span class="pagenum"><a name=
+"Page_204" id="Page_204">-204-</a></span> felállított seregük éjjel
+fogja megrohanni a várat, a részletek a helyzettől függnek!</p>
+<p>– Ja, ja! – helyeselt komolyan az egyik. – Instálom! –
+fontoskodott bele ravaszul a másik. – Áferín! áferín! – brávózott
+lelkendezve a török.</p>
+<p>Megtelepedtek. Bokrok alján, fák tövén hortyogott, kockázott,
+csereberélt, ivott a nagyobb rész; nehányan kivont karddal,
+feltekert puskával őrködtek a közös zsákmány körül. Távolabb, a
+völgy kanyarodásán túl nyűgözött lábbal tipegtek, szökdelltek a
+békében legelésző lovak. Köröskörül egy legkülső gyűrüben elszórva
+guggoltak, hasaltak az őrszemek a bozótban. Gáspár gróf az
+erdőszélre heveredve nézte a csöndes távol büszke várát, amelynek
+ablakain, tornyán fénypontokat pattantott a fáradtan ereszkedő nap;
+elgondolkozva babrált a fűbe állított sisak rongyolt tollán s
+szemét egyszer csak körülöntötte a könny.</p>
+<p>Mikor a szürkület finom kezével szétmosta a biztos körvonalakat,
+megindultak. Sietve suhant át csapatjuk a kis lapályon a várhegyet
+borító fenyves sürü árnyékába. Most föl! A száraz tűlevél-avaron
+meg-megsiklottak, görgő kövön el-elbotlottak a meredeken
+felkapaszkodók, de útjukat csak csöndes zizzenés, recsegés jelzi.
+Vágy, harag, nehéz út lihegteti a legelől haladó grófot.</p>
+<p>– Nagyságos uram, az felvonóhíd… – jelenti egy előre siklott s
+visszatérő kém.</p>
+<p>Előbb a fülének, aztán a sötétben csak sejtő szemének sem akar
+hinni Gáspár gróf: a felvonóhíd leeresztve! Minek? Mi az? Lép egyet
+előre, a híd fája nagyot kong s előtte lejjebb megcsillan az árok
+vize. De mégis igaz! Mi ez? Mint fekete felhő borult égen, gyűl,
+imbolyog a néma ostromló had a gróf körül. A kapu zárva s
+keresztvasán súlyos lakat függ. Hát odabenn nem lenne senki!?
+<span class="pagenum"><a name="Page_205" id=
+"Page_205">-205-</a></span></p>
+<p>– Hejh, virrasztó! – kiált most utolsó próbának vakmerőn
+Draskovich.</p>
+<p>– Ó-ó-ó! – búgja utána zavartan, lüktetve a visszhang.</p>
+<p>A had meglapul s szaporán tolul vissza a mélyebb sötétbe, de a
+várból nem felel senki, semmi.</p>
+<p>– Minden bitangtul üres az vár! Fáklyát! – kiált újra Gáspár
+gróf s a hangja reszket.</p>
+<p>Zajongva éled a földön lapulva kúszó sok fekete halom. Amott már
+zúgatva verik a ló-teher lakatot s görbített vas kutorász a széles
+kulcslyukban. Nagyot csobban a lakat az árok vizében, pengve hull
+le a keresztvas, de a kapu nem nyílik. Sokáig döng még a szögekkel
+cifra régi tölgykapu, zuhog a csapás s libben magasra a
+fáklyafényen az árnyék. A gróf ott áll elől s a felvonóhíd láncába
+fogózkodva biztatja izgatottan amúgy is buzgó legényeit.</p>
+<p>– Szszsz! – sivít föl hirtelen a csöndre intő vészfütty.</p>
+<p>Csörtetve ugrik meg a legtávolabb álló csoport. A gróf hőkölve
+dül a kapunak vállal. Fejjel borul a földre a fáklya, lángját
+aggódó láb tapossa szét s elhal a döngés. Lest vetett-e a cselből
+kivonult őrség?… Csönd!</p>
+<p>Lent valahol a hatalmas tó partján dühösen bömböl a medve.</p>
+<p>– Semmi az! – hangzik a sötétből egy nyugodt hang. – Talám odvas
+foga kénozza az öreget, az okon rí!</p>
+<p>A futó megáll, a fáklya lángra gyúl s újra fölhangzik a döngés.
+A kapu végre enged s a felvonóhíd egyik lánc-szemébe tűzött fáklya
+világánál zsibongva kopog befelé a sötét áradat.</p>
+<p>Az udvaron már büszkén, kemény hangon intézkedik a gróf:
+szállásol, ágyút szerel, őrséget oszt. Otthon van, egészen otthon!
+S míg iratos népe <span class="pagenum"><a name="Page_206" id=
+"Page_206">-206-</a></span> vidám zajongással helyezkedik, kutat,
+eszik és iszik széjjel a várban, maga az úr gondolkozva forgolódik
+hosszu árvaságtól recsegő ágyában:</p>
+<p>– Ugy-é, aggebje, bolondja, vérséget, atyafiúi indulatot
+meggúgolván azért játszottad vőd urad kezére az ősi dominiumot,
+hogy mast minden értékedet zálogban vetve, javaidat lekötve,
+kénteleníttessél ez iratos, dúló, kóborló néppel tulajdon magad
+várát vítatnod? Bezzög mast, ugy-é, te vagy az bagoly rossz ember?…
+Hálaadatlan vagy te, Miklós!… Meg kellett volna kuporgatnod,
+Gáspár, kid volt! megnézni az forintot, kit kiadsz vala, mint vőd
+urad! Áskálódni, bujkálni, törvénytudó embereket hizlalni, rokont,
+szomszédot kitúrni, mint Nádasdy vagy néhai való Mikulich Főtolvaj.
+Felettébb finom úr voltál, Gáspár groff, nem nézted, mikor,
+mennyit, miért! Ha ittas voltál… bársony dolmányban: úri
+üdő-mulatás; kopott mentében, más borátul: züllött boriszák lén
+neved. Nagy nyavalya az nyomorúság: az jó módban mosolygó
+személyünkregondolást fojtogató dúlássá tészi… Rá figyelmezz!…
+Testamentumbéli utolsó akaratod? Nem vala egy sustákom is, Eusébia,
+nem négyezer jó kemény forintom… Bizony!…</p>
+<h3>VIII.</h3>
+<p>A türelem előbb hagyta el Zrinyit, mint a láz. Trakostyánnak
+ipátul való megvételére még mást küldött, de Kostajnica
+fölverésénél már személye szerint ott volt. A hóstátot
+fölgyujtották, a belső várból kirobbanó törököt visszanyomták és
+zsákmánnyal, elhajtott barommal nehezült hada sietve igyekezett
+vissza, Petrinja felé. Mikor a Mosevnica patakához értek,
+Allah-kiáltás hurrogott föl <span class="pagenum"><a name=
+"Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> mögöttük újra. Elől a
+tajtékossá duzzadt habokkal szökellve rohanó víz, a keskeny palló,
+hátul a vereségen dühödt üldöző török! Míg a gyalogság arcul fordul
+az üldözőkre, Zrinyi a palló fejéhez rugtat, magasra emelt kardja
+villanva mutat a túlsó part felé, vezénylő szava messze harsog:</p>
+<p>– Katonák, előre!</p>
+<p>Mint elnyúlt, tarka, óriás szalag, porzik át a huszárság a
+hídon.</p>
+<p>A kard másodszor suhan:</p>
+<p>– Kürassziere!</p>
+<p>Csörögve, döngve vágtat át a nehéz csapat. A tulsó parton ketté
+válik s elnyeli a cserje.</p>
+<p>Sarkantyúba kapott lovával maga is a hídra pattan, de
+parancsával vágtat már a harcolók felé Ráttkay s nagy ívben
+kanyarodva el mellettük, torka szakadtából közéjük üvölt:</p>
+<p>– Hajduk, az hídra! Utánam! Jézus!</p>
+<p>A törökkel dulakodó gyalogság most hirtelen hátat vet s a
+következő pillanatban már gomolyogva zúg át rohanvást a pallón. A
+török csatasor élén viaskodó, hosszu piros kaftányos, festett
+paripáju turbános vitéz felkacag a közéjük táguló tér láttán. A
+futók után rugtat, népe vele. Mindkét karja égnek emelve, s
+jobbjában hátra hajlik a görbe acél:</p>
+<p>– Biszm-illah!</p>
+<p>A tulsó parton rézsut megvillan a cserje. A paripát két hátsó
+lábára emeli a szügyébe fúródó fájdalom s hanyatt zuhan a pallón
+tolongók közé. A füstbe boruló cserje ropogva okádja a golyót s a
+híd kiürül.</p>
+<p>Visszatérő útjában Zrinyi győztes öröme Varasdon illő conditiók
+mellett megbékél Draskovich-csal, aki, mióta Simoni kiostromolta
+Trakostyánból, baráttól baráthoz utazgatott közbenjárásukat kérve;
+aztán Kis-Komárom felmentésére lovagol, Segesd <span class=
+"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> alá
+száll, de hamar megcsappan s szinte örül, mikor a békén aggódó hadi
+tanács kiveszi lázas kezéből a kardot s maga mehet haza töprengeni,
+mogorva-elvonultan Tacitust olvasni, hadi discursusokat,
+aphorismákat írni.</p>
+<p>Körös megyében a császár kegyelemmel apolgatott valach-jainak
+dúló, fosztogató körme alatt sipít a paraszt… Sipítson!… Fejszéjek
+csapásitól búgva hanyatlik a százados sok faderék a bitorolt
+erdőkön… Fátumuk ez!… A kárvallott nemesek jajja ékes betűjü
+írásban sír asztalán… Sírjon!… A stiriaiak kapzsi vágyakozása
+el-elharap egy-egy részt a magyar határból… a végekben loppal
+sokasodik a feneketlen zsebü, tág hasu német… Nádasdy ellene
+vádaskodó panasz-szóval ődöng a császári antikamarákon… de a
+szűkszavu Tacitus komoly, elmeébresztő auctor s az olvasásbéli
+gyönyörű magad foglalatossága nagy öröm és nyugság.</p>
+<p>A hóvihar szele sziszegve sírt a folyosón. Zrinyi asztalának
+könyökölve nézte Ráttkayt, aki egyik kezével a meleg kályhát
+tapogatta, a másikban egy új könyvet tartott, amelyről áhítatos
+mosollyal olvasta le a büszke címet:</p>
+<p>– ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA, GROFF ZRINI MIKLOS. Nyomtatta
+Béchben a’ Koloniai Vduarban Kosmerovi Máté Czászár ó Felsége
+Könyvnyomtatója. ANNO M. DCLI. Szép könyv! Idilliumok, á! és poema
+heroicum ama Sziget veszésirül: dicséretes ügyekezet! Renddel
+megolvasandom, mihant Zágrábban megtérek. De elsőben megjárom
+nagyságoddal Bécset, – fejezte be hamiskás oldalpillantással.</p>
+<p>Zrinyi nevetve tiltakozott a századszor hallott unszolás
+ellen.</p>
+<p>– Domine Comes colendissime, vagyon némely igazság szavamban;
+valamit itthun tészen nagyságod <span class="pagenum"><a name=
+"Page_209" id="Page_209">-209-</a></span> ez békés üdőkben, azont
+Bécsben is megteheti, azaz semmit. Kostajnica, Kis-Komárom, Segesd
+ulta, mely várak alatt megént nagy győzödelmeket írt bé nagyságod
+szablyája élivel az históriában, békén az török. Gáspár úr
+Trakostyánban örül kápolnát emeltetvén az Úr dücsősségire, hogy
+örök emlékezeti maradjon az vár szabadulásának. Török háborgatni
+tiltja az hadi tanács. Lippay és Puchám uramék, mulassunk
+Csáktornyán vagy Bécsben, csak ország nélkül való beste latrok.
+Semmi, hogy én nem meheték pispekségre miattak, de Magyarország is
+nem mehet jobb állapatra! Mast is Puchám Lippay ösztökélésire
+bésúgá császárnak, hogy palatinus uram Pálffy Rákóczyval titkon
+öszvefogva országháborítást forgat elméjében; kiben nincsen egy
+maculányi igaz is! Merthogy Pálffy igaz ember, az más kettő penég
+ország fattya!</p>
+<p>Mikor írsz a fejedelemnek? – ötlött Zrinyi fejébe a gondolat. –
+De ne baráti, udvarló löttyedékkel töltsd meg leveledet, arrul írj,
+amire gondolsz!</p>
+<p>– S mi okon boszontja nagyságod szeme világát ez sok
+bötüvel?</p>
+<p>Zrinyi vállat vont s papirosai közé bökött:</p>
+<p>– Ne légyen ez írás, elhiszem, széllyel is vet háborult
+indulatom! – Szemében lelkes fény villanása cikázott föl: – Mert
+mast volna üdő hozzá, hogy az törökökre hadakozhatnánk és
+visszanyernénk, az kit elvesztettünk. Hejh, mi lenne, ha minnyájan
+egybenfognánk? Ha az lengyel egy felül, olasz más felül, mi innen,
+Kazul basa tulsó részrül rázni kezdenénk az ottomán fajnak
+fundamentomit! És az mind egy volna, mert mindenik kénszeríttetik
+az török kárára. Velencések előttök való okért, pápa hitünk
+terjedéséért, német azért, hogy üdő és alkalmatosság vagyon rá, és
+ha ezt elmulatja, elrepül az jó óra, az kiben ülünk mast és
+gyönyörködünk ebben <span class="pagenum"><a name="Page_210" id=
+"Page_210">-210-</a></span> az nem igen böcsülletes békesség
+szerzésében. Meg akarná persa is az régi kárait fizetni és
+jövendőkrül magát assecurálni.</p>
+<p>– S ezt az körösztény világ kévánságát és várakozását kútban
+ejté egy ministernek féltékeny természeti! Lopkovith uram császár
+udvarában inkább fél az töröktül, mint nagyságod, az ki torkában
+lakik. Kiben változást mi nem tehetünk! Induljunk fel tahát
+Bécsben!</p>
+<p>– De monddsza csak, lector uram, mi okon szorgalmaztatja ígyen
+az Bécsben utazást?</p>
+<p>Ráttkayt zavarba ejtette az egyenes kérdés, amely mintha titkos
+terveire akart volna fényt vetni. De Zrinyi gyanutlan, közömbös
+arccal várta a választ.</p>
+<p>– Hát… csak üdő-mulatás okáért. Igazat szólva, nagyságod vagy
+bötüt vagy tulajdon szüvét rágja. Nem jót tészen ez mastan
+nagyságodnak!</p>
+<p>Zrinyi elgondolkozva nézett a vastag szőnyegre, amely halkan
+süppedezett a kanonok léptei alatt:</p>
+<p>Nem jót?… Lehet! Csunya forgószél volt… Építhetünk újra… De
+kinek? Nincs fiad, Zrinyi Miklós!… s amint lecsukta szemét, kerek
+asszonyi formák, ki tudja, hol hallott gyermek-gőgicsélés kisértett
+föl lelkében… Nagyon is forró volt a nyár, tüzének gyümölcse nem
+érés, de aszály!</p>
+<p>– Osztán, nagyságos uram, Bécs látni viszen az Memoria Regum et
+Banorum, szerelmes könyvemnek nyomatása is! – mosolyogta Ráttkay
+diplomáciája Zrinyi szemébe utolsó tromful.</p>
+<p>Zrinyi tudta, milyen előkelő világításban szerepelnek ősei s ő
+maga is a horvát jelennek ebben a merész hangu történetében. A
+hirtelen csöndben valami vad vonás arabeszkje vágódott az egymást
+mereven nézőkre s míg emlékezetük a küzdelmes multban <span class=
+"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span>
+tallózott, szemük villanása egy várt jobb jövőbe sziporkázta
+fényét.</p>
+<p>– Eb, az ki megbánja! Útra! De császár palotájában bé nem
+megyünk ez egyszer!</p>
+<p>– Nem hát! – szólt Ráttkay s mintha titkos tervei hálóját szőné,
+úgy dörzsölgette öklét tenyerébe s tenyerét ököllé.</p>
+<p>Másnap már ott siklott a két szán a havas mezőn. Az elsőben
+mindenféle bundával szörnyetegekké hizlalt Ráttkay, Zrinyi; a bakon
+két hosszu puskáju legény között a kocsis. A másodikon némi
+elemózsia, ládák és tíz puskás hajdu. Varju csapat fekete,
+mozdulatlan büszkesége ült a fehér buckákon és szárnyra kelve
+lebbent odébb-odébb a csörgők ütemes zenéje után; majd károgva
+kerengett a suhanók fölött. Hegyes füllel figyelő farkas-horda
+nézett nagy messziről az utazók elé; véres orrlikaik remegve
+kémlelték a párolgó lovak illatát, amelyet a déli szél hópihés
+förgetegében hajszolt előre; aztán vágtatva csaptak oldalt a mezőre
+a közeli erdő irányában; a fák alatt megálltak; de amint a suhanva
+növő távolság pontokká zsugorította a szánokat, visszakullogtak az
+útra s felnyújtott fejjel szükölve vonított a fehér térségen a fakó
+folt. A távolból sötét vagy meg-megvillanó ablakszemekkel nézte
+egy-egy hóba temetkezett házcsoport a gyors iramlást. Faluvégeken
+lovaik ideges, büszke félelemmel prüsszögtek le eléjük penderedő
+csaholó kutyákra. Kapufélről fedetlen paraszti fő, bámulás vagy
+köténye alá dugott kezü asszonynép mosolya tisztelte meg az átutazó
+urakat. Estefelé csilingelve futottak be csöndes udvarház, zajos
+kastély udvarára s fél éjjel is elmelegedtek a fahéjas forralt
+borral párolgó mázas csuprok előtt. Zrinyi nemivását elnézhetővé
+tette Ráttkay sürü kupa-ürítgetése s minden beszélgetést pótolt a
+vendégekre lelt házigazda véget <span class="pagenum"><a name=
+"Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> nem érő kérdezősködése:
+mi van a vármegyén? hogy megy a contributió? ott is annyi-e – a
+franc rágja meg! – a német katona, mint errefelé? igaz-e, hogy a
+császár beteg? igaz-e, hogy Vitnyédy egy cracoviai áros tartozása
+fejében más lengyel kereskedők borait lefoglalta s most a lengyelek
+elmaradván Sopronból, a burgerek borai ott büdösödnek a nyakukon?
+igaz-e, hogy a nyáron Candiánál a velencések tönkre verték a török
+hajóhadat? hát Ázsiában csakugyan zavarognak-e a jancsárok?
+készül-e csakugyan a török császár ő nagysága Magyarország ellen?
+kell-e majd mezőbe szállni tavasz nyiltával?</p>
+<p>Tizedik napra Sopronba értek. Vitnyédy házi ruhában, süveg
+nélkül szaladt le eléjük a havas udvarba; Zsuzsánna asszony a
+tornácról nézte a kis Palkóval s a csöpp Erzsébettel a szánokról
+való lecihelődést. A nem várt, magas látogatáson való nagy örömben
+futkosással, sürgés-forgással élénkült meg egyszerre a ház. Vacsora
+közben azonban a gazda öröme belefulladt a kupába s kikelt belőle a
+panasz szelleme:</p>
+<p>– Hejh! hogy megdühödék ellenem ez kecske- és nyirett szakállu
+német-magyar soproni burgerleit! Hát nem ignominia-é, hogy mastan
+az építéshez nem adnak olcsó téglát, meszet s az váras erdeibül
+fát, merthogy valamely regulájokat rúgta volna faron házam falának
+magasabbra való húzása? Mert mi légyen utolsó célja, nagyságos
+uram, az tanács ez hiuságos vélem való majmoskodásának? De majd
+igazságot tészen köztünk az üdő s palatinus uram ű
+kegyelmessége!</p>
+<p>Ráttkay alig leplezhető türelmetlenséggel hallgatta az izgága
+eretnek panaszát, amelyen Zrinyi csak mosolygott s pártfogását
+igérte. Vitnyédy nagy örömében nosza! latin verset szavaltatott
+nyolc éves Palkójával az asztal fölött és Zsuzsánna asszonynak
+<span class="pagenum"><a name="Page_213" id=
+"Page_213">-213-</a></span> szigorúan meghagyta, hogy kellő fokra
+hevítetten kerüljön az ágymelegítő a vendégek nyoszolyájába.</p>
+<p>Másnap reggel a szánon csak hosszabb fészkelődő töprengés után
+szólalt meg Ráttkay:</p>
+<p>– Néha, bizony mondom, nem tudom, melyik az felettébb való
+ellenségünk, az török-é vagy az evangelicus?</p>
+<p>Zrinyi nem felelt egy ideig; széthúzó, erőszakoskodó,
+viszálykodó, mellverő henye kuruc vagy csúszó bécsi szolga nemzete
+bomlott helyzetén jártatva eszét nézett le a mellettük gyorsan
+hátra suhanó havas útra.</p>
+<p>– Tudja mit, lector uram, nem az káspiai hegyekbül származott
+bestia, nem is az lutheránus, de elsőben az magyar, osztán az
+német! – tette a pontot elmélkedése végére a keserűség.</p>
+<p>– Res ita se habet! – morgott helybenhagyóan Ráttkay.</p>
+<p>Zrinyi, hogy a szolganép ne értse, latinra fordította a
+szót:</p>
+<p>– Potentia est justitia, ideo regnum sine lege; corabula vult
+esse aquila, ideo nulla discretio in patria; denarius dat
+sententiam, ideo regnum male regitur; voluntas est consiliarius,
+ideo regnum male disponitur; deus est mortuus, ideo regnum
+potentioribus est repletum!</p>
+<p>– Verum est!</p>
+<p>Hallgatásuk hosszura nőtt, de az út egyre fogyott. A hat jó ló
+röpítve vitte a prémes bálványként mozdulatlanul ülő két urat. Még
+két-három idegen ágy nyirkos hidegsége, amelyet csak éppen hogy
+eltűrhetővé tett a melegítő rézlap, – s a távolból a cikcakos
+falgyűrü mögül már szemükbe tünt a bécsi házak tetejének fehéren
+csillogó sok ferde lapja, a szabálytalan gömbbe szélesedő vagy
+hegyes nyílba futó torony-csúcsok ritkás erdeje és barnával
+tarkázott <span class="pagenum"><a name="Page_214" id=
+"Page_214">-214-</a></span> fehérségében a legmagasabbra emelkedő
+százados törzs: a Szent István templom tornya.</p>
+<p>Ráttkay is a Zrinyi-házban szállt meg. Egy-két napig, mialatt
+Zrinyinek mindig akadt elintézni, rendelkezni valója a ház körül,
+Ráttkay a kandalló mellett javítgatott egyet-mást a friss nyomásu
+lapok el-elmázolódó betüi között vagy a breviáriumát darálta
+fejbólogatással, sűrü keresztvetéssel ide-oda tekintgetve. Aztán
+lóra kaptak s a Neubau állatkertjén is túl messzire kalandozva
+bejárták a közeli környéket és sokszor oly késő est fordította be
+uccájukba fáradt paripáikat, hogy mögöttük már csörömpölve
+emelkedett föl saroktól sarokig az uccát elzáró vastag lánc. Bécs
+enyhe, egészséges tele vidámmá tette a gondtalanul pihenők csöndes,
+csak beszélgetéssel terhes életét. Ismerős, úgy látszik, nem
+fedezte föl itt tartózkodásukat, de maguk is messze elkerülték a
+császári burgot, amelynek négyszögletes tölcsérbe nyíló sok karcsu
+kéménye sürün kacskaringózta ég felé a füstöt. A kristályablakok
+esténként fölragyogtak s mögöttük vidáman kerengett a maszkos
+farsang. Mindenütt hire járt a városban, hogy a császár új
+feleségének felejthetetlenné akarja tenni első farsangját és
+széltén beszéltek valami nagy udvari álarcos ünnepségről, amelyen a
+Favorita lange Saal-ja fényes vendégfogadót fog ábrázolni s egy
+arany-szív lesz a cégére.</p>
+<p>A hét végén, egy derült délután, amint lépést járó lovaikon haza
+felé tartottak valamelyik csendes uccában, Ráttkay egyszer csak
+megrántotta a kantárszárat és süvegét magasra emelte:</p>
+<p>– Servus! Servus! Guten Tag! Guten Tag!</p>
+<p>Zrinyi oda nézett, kinek szól ez a mozdulattal, szóval
+háromszoros üdvözlet. Egy régi ház félig nyílt kapujából egy fiatal
+lány mosolygott fel a kanonok úrra; kerek, piros arcát fülére
+fésült vastag, fekete <span class="pagenum"><a name="Page_215" id=
+"Page_215">-215-</a></span> hajfonat, egyenesen fölcsapott széles
+prémszegélyü kerek téli süveg s egy mellig érő keményített, ritkás
+mintáju dús csipkegallér keretezte; rövid, fekete bársony
+palástját, amelynek szürke szőrme bélése szélesen kihajlott, csak
+félig fogta össze, úgyhogy a nyíláson előtünt a fehér stucli,
+amelybe kezeit rejtette, az egyszerü kék posztó szoknya, s a szinte
+földig érő síma, fehér előkötő. Mögötte egy hasonló öltözetü néni
+fogatlan száját nyitotta nagyra a kedves rokon látásán érzett öröm.
+Zrinyi is baljával lefogta vállát verő göndör haját s jobbjával
+lassan kucsmát emelt. A kapu becsukódott. Zrinyi fölnézett a két
+sor magas ablakra: úri ház!</p>
+<p>– Szegény Anna hugom és Löbl János úr hátramaradott árvája! –
+magyarázta buzgón Ráttkay. – Szép leány! – tette hozzá halkabban,
+mintegy kérdezve.</p>
+<p>Zrinyi nem szólt semmit, de az uccasarokról hanyagul
+visszatekintett.</p>
+<h3>IX.</h3>
+<p>Ráttkay megfogta az oroszlán-szájból lefüggő hatalmas vaskarikát
+s kétszer jól odalódította a kapuhoz. A zörgetésre megjelenő kapus
+tán be sem eresztette volna a két férfit, ha Ráttkayt nem ismeri.
+El is mondta ott mindjárt a küszöbön födetlen fővel, hogy bizony
+egypár öreg rokont, papot nem tekintve, csak apácák, meg aggnék
+fordulnak meg náluk. Ne vegyék haragra egy öreg szolgától, de az
+Isten hozta ezt a szép idegen deli urat ebbe a csöndes házba… az ő
+kis úrnője… szinte, hogy apáca… a világ ide hét mérföld… Az öreg
+motyogása érthetetlenné zavarosodott s kifordult, vörös
+szemhéjjairól egy-egy nagy könnycsepp pottyant le remegő, sovány
+<span class="pagenum"><a name="Page_216" id=
+"Page_216">-216-</a></span> kezére, amely tétovázva vonta csókra a
+két izmos kéz csontos bütyök-sorát. Ha a látogatókat tovább vezette
+is egy időközben előkerült piruló, merev tartásu leány, az öreg
+egyedül folytatta tovább a megkezdett társalgást halk
+kulcscsörgetés között. Ráttkay a lépcsőkön fölmenet izgatottan
+sietett elmondani Zrinyinek a furcsa kapus egész élete történetét,
+amelyből azonban semmi sem világlott ki. Odafönt a lány benyitott
+az első ajtón: motyogás, köhécselés, ruhasuhogás hangzott ki az
+üveges folyosóra, amelynek meleg, gőzös levegőjében érzékeny
+virágok várták a tavaszt. Az újra nyíló ajtó küszöbét Ráttkay lépte
+át elsőnek, kezeit maga előtt széttárva kétszer is meghajolt s
+bizalmas mosolya egyenesen az ablaknál álló két nő felé szállt.
+Aztán kinyúlt az ajtón valami síma, makacs, papos mozdulattal,
+mintha a küszöb átlépésének fáradalmától is meg akarta volna
+kimélni a nagyra becsült vendéget. Zrinyi az ajtóban megállt s mély
+fejhajtás lebbentette meg a szőke hajat a fekete dolmányon. A két
+nő ugyancsak mély bókkal felelt.</p>
+<p>– Nagyságos uram! – vágott bele Ráttkay, örömtől piros arccal
+feledkezve meg magáról, a bán német köszöntésébe, – hugom
+asszonykám tud magyarul. Magyar volt asszonyanyja, ha apja ura
+német is!</p>
+<p>– Tudom kicsint! – mondta bátran a leány s vidáman villant meg
+sötétkék szeme s két sor apró egérfoga.</p>
+<p>Az öreg asszony már erőtlenül tologatott egy nagy karszéket az
+előkelő vendég felé, s míg makacs vendéglátó hiúsága a segítségére
+siető Ráttkay udvariasságával nevetve, tréfálva huzakodott a nagy
+szék két oldalán, Zrinyi szeme a kis termet kerek formáin
+feledkezett. – Fiat szülő szerelemre való! – gondolta magában hideg
+tisztánlátással, de a <span class="pagenum"><a name="Page_217" id=
+"Page_217">-217-</a></span> gondolat nyomán rég nem érzett hévség
+ömlötte körül szivét. – Két mellye almája kicsin, mint az bécsi
+asszonyi állatoké, de szeme magyarán tündöklik! – folytatta magában
+önkénytelenül a jelenség részletezését. A leány állta egy darabig a
+félig hunyt pillák alól rászögezett szem tekintetét; de aztán
+mélyen elpirulva elnevette magát s hirtelen ő is a székkel
+kinálókhoz szegődött:</p>
+<p>– Fogja helyét, Herr Graf, ez sellye-székben!</p>
+<p>Zrinyi egy szemrántással kergette vissza az öntudatlanságból
+feltolakodó gondolatokat s leült.</p>
+<p>Megindult vontatottan a szertartásos társalgás a télvizről,
+farsangról, Bécsről, Muraközről, virágokról, a ház elhunyt uráról.
+A leány kiváncsi mosolya az ismeretlen Muraközről szeretett volna
+mindent hallani; a néni tompán recsegő hangja az elhunyt báró
+jóságából, pontosságából nem akart kifogyni; Ráttkay pedig, kezeit
+dörzsölve, Zrinyi hőstetteit igyekezett mindenáron töviről-hegyire
+elmesélni. Zrinyi inkább csak hallgatott; sokáig nézett mereven
+szembe a nénivel vagy Ráttkayval, hogy aztán a lányon is rajta
+feledhesse tekintetét egy ideig. – Bizony boldog az, kit ágyában
+bocsát! – ötlött fejébe tiszta érc pengésével a gondolat, ami
+egyszerre kiemelte a kényelmes, meleg karszékből.</p>
+<p>Állt és búcsuzott. A kanonok ráncolt homlokkal kémlelte a
+kényszeredett arc hamis restelkedését: – Igen, menni kell!</p>
+<p>– Mán? – kérdezte csöndes tréfával a leány, kezét nyujtva.</p>
+<p>– Schon! – felelt felvillanó jókedvvel a bán. – Kicsin és lágy
+kéz, – gondolta magában.</p>
+<p>A néni éles hehegéssel, Ráttkay hümmögve nevettek az
+enyelgésen.</p>
+<p>Odakint azonban újra a régi komolyság tette szótlanná
+<span class="pagenum"><a name="Page_218" id=
+"Page_218">-218-</a></span> Zrinyit; csak az uccán fordult egyszer
+Ráttkayhoz egy odavetett kérdéssel:</p>
+<p>– S az neve?</p>
+<p>– Mária, nagyságos uram, Mária Zsófia!</p>
+<p>Egy szót se szólt aztán hazáig és Ráttkay nem zavarta.</p>
+<p>– Minek ez? Minek? A gyászév még le sem pergett s ő már… De mért
+ne? Aszály verte szerelem örökös özvegye maradjon?… Mért beszél
+így? Férfiú: és atya akar lenni! Mégis, kora szándok! Német leány!
+Kora-é? Hült indulata fakó rongyaiba mért takaródzék? Lám,
+Draskovich szinte hogy a ravatal fölött kezdett vele huzakodásba,
+pedig csak a zsebe sírt! Mért ne keresse hát ő szive nyugalmát,
+vére fönnmaradását? Ki ellen vet vele? Emlékezetet, árnyékot
+öleljen? A halottat megsiratta! Sose felejtse el tehát?… Német
+leány? Német szerelem? Ejh! csak a maga ökle légyen magyar…</p>
+<p>Másnap jókor a kanonok úr fölcsizmázva hiába pengette végig
+sarkantyúit az egész házban, Zrinyi már kilovagolt egyedül;
+tanácstalan aggodalmában hiába kérdezte szemmel a nagy tükörből reá
+meredő hasonmását, hiába száguldott el próbaképpen a szokott úton
+messze, a városon kivül, a bán csak ebéd idején került elő s
+asztalnál csak az ország helyzetéről volt hajlandó beszélni. Aztán
+újra nem látta vacsoráig.</p>
+<p>– Asszonyi állattal vagyon valahun titkos barátsága? Nem, nem, ő
+nagysága nem buja indulatok vitéze! Császárhoz ment, ministerekhez?
+Nem, nem, ő nagysága nem az, ki á-t mondván, bé-t alányeli!
+Szerelem? De mely szerelem az, ki fut onnan, hová minden erejéből
+futnia kellenék? Homo mysticus! – töprengett Ráttkay
+korrektura-nézegetés közben s <span class="pagenum"><a name=
+"Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> háromszor is elolvasott
+egy ivet, míg egészen ki tudta javítani.</p>
+<p>A hét végére az idő hirtelen megenyhült. Az ereszek szaporán
+csorgatták a hó-levet, az uccákon pocséták szennye fröcsölt, kint
+az utakon magasra dagadt a sár: a nagy lovaglásoknak vége szakadt.
+Ráttkay a kandalló mellé telepedett s rövidre nyírt haját simogatva
+onnan figyelte szótlanul, mitévő lészen most a bán ő nagysága.
+Zrinyi az ablakhoz lódított egy karszéket, maga elé nyitott egy
+könyvet s messze elnézett fölötte, de mihelyt Ráttkay készülő
+kérdéséhez bevezetésképpen megmozdult vagy köhhintett, a bán
+fölrezzenve fordított egy lapot s a legnagyobb figyelemmel mélyedt
+az olvasásba.</p>
+<p>– Hm! Nem akar beszélleni! Éppen hogy beszélleni nem akar! –
+motyogta magában a kanonok úr, s lopva kandikált az újra ölbe
+ereszkedő könyvre. Megmozdult. A könyv újra fölemelkedett.</p>
+<p>Egyszerre csak az alulról föllódított könyvtábla pattanva esett
+csukódásra. Zrinyi egy ideig nézte a sima disznóbőr kötést, aztán
+az előtte álló kis asztalra csúsztatta a könyvet s Ráttkay felé
+fordulva, összehúzott szemmel, dacos mosolyra enyhülő merev arccal
+megszólalt:</p>
+<p>– Hát, lector uram, Mária hugomasszony látására mennénk
+talám!</p>
+<p>– Mán elhivém, nagyságos uram, hogy megromlott az beszéllőkéje!
+– derült föl alázatos bizalmaskodással Ráttkay arca.</p>
+<p>Zrinyi harsány hahotára fakadt. Ráttkay készséggel
+folytatta.</p>
+<p>– Surge, amice, surge! – nevette a bán.</p>
+<p>Ráttkay egy hálaadó Ave-t mormolva rakta össze sebtében írásait;
+s Löblékhez menet a kocsiban elégülten állapította meg magában:</p>
+<p>– Jeles fő halat foga hugomasszony hálója! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_220" id="Page_220">-220-</a></span></p>
+<p>Zrinyi egész uton jókedvü szóval tartotta; szokatlan élénkséggel
+csapott egyik tárgyról a másikra, gyerekségéről a bécsi udvarra,
+Péter öccséről a török harcokra. Ráttkay növekedő örömének csöndes,
+papos mosolyával hallgatta.</p>
+<p>– Isten hozot nacságos uramot! – fogadta a bánt egy kis öntöző
+kannával kezében Mária a folyosón.</p>
+<p>Ráttkay szokatlan hevü rokoni csókra vonta magához a keskeny
+homlokot. Közben a nénike is kijött a szobából, csoszogva, örömtől
+hehegve, köszöntésből, kézszorongatásból kifogyni nem akarva.</p>
+<p>– Csak ez aggné ne volna! – gondolta magában Zrinyi rosszkedvüen
+s egy cserép virághoz lépett, föléje hajolt.</p>
+<p>Mária elébe kandikált, hogy melyik kedves virágára kiváncsi a
+nagy úr. Ráttkay pedig hirtelen karon fogta a nénit s minden
+ellenkezése dacára jámbor erőszakkal behurcolta a szobába. Az ajtón
+túl aztán gyors jelekkel igyekezett megértetni a nehéz fejjel, hogy
+hadd ismerkedjenek egy kicsit a «fiatalok». Az öreg végre
+megértette a helyzetet: ezer ránccal vibrált föl hamiskás mosolya s
+nagyot sóhajtott a rég mult idők emlékére.</p>
+<p>Zrinyi türelmetlenül kapta fel ökölbe szoruló kezét, mikor
+észrevette, hogy egyedül hagyták őket:</p>
+<p>– Az alkalmatosság szerzők! – morogta fogai között, de amint a
+fátyolosodó fényü szemekre, bíborba boruló arcra nézett,
+fölpezsdült benne a vágy s homloka elől elhessentve a gondolatokat,
+közelebb lépett a lányhoz. Orrcimpája tágultan remegett:</p>
+<p>– Az iffiuság illata! – súgta fülébe a kivánság. S amint már
+öntudatlanul siklott szeme végig a gömbölyü kis alakon, megakadt a
+zavarában csurgóra eresztett kancsón. A víz halkan, széles
+karikákra mállva csöpögött a nagy kőkockára. Gyorsan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_221" id="Page_221">-221-</a></span>
+lehajolt, hogy a kannát egyenesre állítva, a lányhoz nyúlhasson. De
+amikor az izmos kéz a kis kacsóra kapcsolódott, Mária rezzenve
+bocsátotta el a kannát, amely konogva, bugyogva csörömpölt le a
+padozatra. Zrinyi lángoló arccal hajolt a kanna után s mély ránc
+ékelődött szemöldökei közé és halálos komolyság sötétlett szeméből,
+amint átnyujtotta a lánynak. Mária bocsánatkérő, engedelmes
+macskamozdulattal hajtotta félre fejét. A bán arca megenyhült;
+Mária elnevette magát s nyomban rá fölbúgott a Zrinyi nevetése
+is.</p>
+<p>– Pádimentomra hullott az kanna! Pádimentomra hullott az kanna!
+– örvendezett a szobában a kanonok úr a nem látott, de
+jelentőségesnek sejtett eseményen.</p>
+<h3>X.</h3>
+<p>Migliani páter megint ott állt, mint mindennap, a csáktornyai
+vár bástyatornyának legfelső ablakában s a friss reggeli szél
+ellenében szemét hunyorítva, tenyerét emelve, messze eltekintett a
+kora tavaszi olvadás csillogó pocsétáin, tavain. Hiába oszlott a
+köd, az uton legfeljebb egy-egy bivaly-fogat, ökrös-szekér mászott,
+de urat vivő hat lovas hintó nem volt látható sehol.</p>
+<p>– Mi lehet az úrral? Lévnyaló lén császár udvarában? Megétették
+régi haragosi, meghalt s el is temették? Kóborló szegény legények
+kezekben esett? Nem lehet! Sem egyik, sem másik! De hun s miként
+vagyon? Mely választot adjak Péter úrnak, ha megént az nagyságos úr
+után kérdezkedik! Bécsben mulat, Bécsben mulat! Orehóczy vice-bán
+uram is ugyan püszöget ű nagysága miátt, hogy hun az úr, mikoron
+jün az úr, üdeje lenne mán az úrral <span class="pagenum"><a name=
+"Page_222" id="Page_222">-222-</a></span> beszélleni, merthogy
+hírek vagynak, hogy éppen Trautmansdorf Zsigmond uram foglalta
+magát az praedauciusok bátorgatásában: hogy régi szabadságikat,
+kiváltságikat jól megőrözzék, csak folyamodjanak az királhoz, ha
+köll egy s más, de az rendeknek bé ne holduljanak! És senki nem
+tudja, hun van! Jó, jó! Bécsben! De ki az rosszseb mulat ennyi
+üdeig Bécsben? Vice-bán uram két szemével látta Varasdon
+Trautmansdorf nevezetü főnémetet s az üdétt éppen praedauciusoknak
+két vajdájok is Varasdon cellengett!</p>
+<p>Az udvari tisztviselők nem érezték nagy hiányát a bánnak.
+Csöndes kártyának, csöndes ivásnak zajos kártyával, zajos ivással
+való váltogatása teljesen kitöltötte uraimék idejét. Migliani hiába
+siránkozott előttük az úr után, levonták maguk közé s estére kelve
+el is altatták a páter lelkiismeretét; a reggel azonban megint csak
+a toronyban lelte morfondírozásba merülten. El-elnézett Légrádról
+Patachich is, komor híreket hozott a végekben gomba mód szaporodó
+német katonákról, akik ellen nagy káromkodásokra, szitkokra
+fakadtak a dús asztal mellett lakozók s ürült a kupa német
+veszésére, Patachich egészségére.</p>
+<p>Zrinyinek úgy lefekvés előtt, a kandalló mellett melegedve,
+eszébe ötlött nem egyszer Csáktornya, az urak, a báni hivatal, de
+gondolata csak éppen hogy átsiklott rajtuk.</p>
+<p>– Pocséták sűrü, nehéz gőze ül arrafelé az síkon… s Mária teste
+gyermek-szülő szentelt templommá lészen!… Kicsin, sivalkodó, meleg,
+lágy tagu apróság, az kemény dereku Zrini fának lágy gyümölcse…
+Brrumm, brrumm, reng az bölcső s fölötte dajka-mese suttog…
+Vonyíthatsz akkor német generál-csürhe!… Utánnam leselkedtetek?
+Tudjátok Bécsben mulatásomat? Levéllel üzentek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span> rám,
+igaz-é, hogy pogány ellenében velencéseket segítém? Ez rothadt
+török rágalmat kedvetek szerént lenne elhinnetek!? Nem igaz, nem
+segétém üket! De vagyon férfiu, kit, ha Isten ű fölsége érnem
+megadja, még megsegétek, úgy lehet, de ellenetek lészen az! Az
+üdeig, koncon marakodó ebek, ha tajtékot túr is csahos pofátok,
+csak megnevetem!</p>
+<p>– Egy asszony, egy királ, tudja-é kegyelmed, mi az, lector uram?
+– fordult hangos szóval a breviáriumát morzsolgató Ráttkayhoz.</p>
+<p>– Német asszony, magyar királ? – mosolyogta megértőn, ravaszul a
+kanonok.</p>
+<p>– Az! Jó éjtszakát! – felelt a bán s kemény kézszorítása
+búcsuzott.</p>
+<p>Másnap, mikor a két mindennapos vendég ebédidő táján megjelent a
+Löbl-házban, a megszokott csend helyett távolból zengő húrok hangja
+fogadta őket.</p>
+<p>– Ihon la, hugomasszony virgyinát ver! – szólt elismeréssel
+Ráttkay.</p>
+<p>A folyosón megálltak. A cimbalomszó elhalkulva kisérte most az
+akadozva felhangzó éneket:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Most is
+örömemet<br /></span> <span class="i0">Magaddal
+elvitted<br /></span> <span class="i0">Kedvemmel
+egyetemben,<br /></span> <span class="i0">Reád gyult
+szerelmem<br /></span> <span class="i0">Titkon éget
+engem,<br /></span> <span class="i0">Keseredik
+elmémben,<br /></span> <span class="i0">Áldott
+szemeidet,<br /></span> <span class="i0">Gyenge szép
+szinedet<br /></span> <span class="i0">Juttatván én
+eszemben.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Ráttkay ijedten nézte a bánt s szinte vért izzadt
+szégyenletében, hogy hol tanulhatta Mária ezt az illetlen dalt:
+<span class="pagenum"><a name="Page_224" id=
+"Page_224">-224-</a></span></p>
+<p>– A… a… Balassi szerzette virág-ének! – hebegte
+puhatolódzásképen.</p>
+<p>– Fajtalan ének! – pattant föl megbotránkozásából Zrinyi.</p>
+<p>Bent is meghallhatták, mert az ének megszakadt s az
+ajtónyilásban megjelent Mária izgalomtól piros arca.</p>
+<p>– Jó napot kegyelmeteknek! Hallották? Ugy-é nem?</p>
+<p>Ráttkay buzgón integetett Zrinyi háta mögül a lánynak, hogy
+hallgasson. Zrinyi szótlanul adott kezet.</p>
+<p>– De hallották, látom. Ó, be szánom! Ebéd után Miklós bátyám
+uramnak kedvét szerezni akarék virágének dallásával. Magyar szó
+nehéz dallanom. Ó, be szánom!</p>
+<p>Ráttkay már a nénivel tárgyalt egy ablak-mélyedésben, hevesen
+hadonászva.</p>
+<p>– Mondjad, bátyám uram, rossz, kit mívelek?</p>
+<p>– Hát, hugom asszony, ki volt kegyelmednek praeceptora az
+virág-ének fuvásban?</p>
+<p>– Vagyon itten magyar konyhaszolgáló, ő mondá szavát, éneklé
+nótáját.</p>
+<p>– Nézzedsze, hugom asszony, főrendü leányasszonyokhoz, – kezdte
+szigorúan a bán, – felettébb nem méltó ez fajtalan énekek
+fuvása.</p>
+<p>– Mi az: fajtalan? – kérdezte ártatlan csodálkozással Mária.</p>
+<p>– De hagyján! – felelt Zrinyi elfordulva, hogy nevetését
+leplezze.</p>
+<p>A lány egészen megijedt:</p>
+<p>– Haragszol, kegyelmed? Nein, nein! Haragszik kegyelmed?</p>
+<p>– Nem, hugom asszony! – fordult vissza gyöngéden Zrinyi, kezét a
+lányéra téve. – Talám az magyar nyelvben is vagyon praeceptora
+kegyelmednek? <span class="pagenum"><a name="Page_225" id=
+"Page_225">-225-</a></span></p>
+<p>Mária nem huzódozott; titkolt büszkeséggel bólította:</p>
+<p>– Van!</p>
+<p>A bán keze szorosabbra csukódott:</p>
+<p>– Mária! lenne-é kegyelmed magyar asszony?</p>
+<p>A lány keze megvonaglott.</p>
+<p>– Harag, gyülölségek egész oceánumja vagyon magyar és német
+között. Ugy lehet, üdők telésén, én, az horvát bán, szemben
+szegülök Béccsel s magyar hazám romlásán munkáló német
+generálokkal, tanácsurakkal. Kegyelmed, hugom asszony, semmit nem
+tett abban, hogy német. Szeretem kegyelmedet.</p>
+<p>A két könnybe boruló hálás szem a bánéba kapcsolódott.</p>
+<p>– Ma még Bécsben vagyon az póráz vége, kin táncoltatnak.
+Fölséges kéz tartja erővel. Őseim virtusa serkegetvén, húzom,
+ráncigálom. Mivé lennél, német leánybul vedlett magyar asszony, egy
+universális magyar zöndülés korán? Magyar lészen-é, fiat ha szülsz?
+Nem borulsz-é térdre előmben, ha Bécs ellen övedzeném
+szablyámat?</p>
+<p>Ráttkay meghökkenve fogta le a néni karját az ablak-mélyedésben,
+s kiegyenesedve hallgatta a magáról megfeledkező Zrinyi hangos
+beszédét.</p>
+<p>– Lehet-é az én feleségem német leány? Mit adsz cserében, ha
+eltágul mellőlem minden? Ó, Mária, felelj, écakáim tünődésit
+világosítsd meg szavaddal. Miért láttalak meg s miért kele
+szüvemben ez szerelem förgetege? Vénus rózsás bilincse, kit
+kezedbül vészek, nem dőjt-é bécsi mocsárban, monddsza csak? Ki ül
+országunk kormányán s irányítja rudját impérium haszna szerént?
+Német! Ki kevélykedik suton űlő hadakozása tudománával, az mezőkben
+nyargalászó magyart meggúgolva? Német! Kiért hull heában az magyar
+vére? Csak németért! <span class="pagenum"><a name="Page_226" id=
+"Page_226">-226-</a></span> Pusztul Somogy és Szala, hogy Stiria
+békén hizzék! Az végekben német vitéz győl védeni az magyart.
+Védeni? Nem, hanem asszonyát fertézni, borát fecsérleni, marháját
+elragadni, országát emészteni! Gyülölségre feketült szüvem minden
+ellen, ki német, de téged kivészlek, keservben fogant szerelmem,
+Mária!… Hejh! lector uram, György! fordulj csak arcul reám, nézzél
+szüvemben és könyörülj rajtam!</p>
+<p>Mária félénken helyezte reszkető kezét a bán vállára s szapora
+könny szántotta arcát szinte a férfiéhez értetve szólt:</p>
+<p>– Kit beszéllesz, nem mindet értem, de értelek és mondok: légy
+ma muszulmánná, hitesed lenni akarom. Jól van így?</p>
+<p>Zrinyi levont az ujjáról egy sárgás fényü régi gyémánt-gyűrüt,
+szótlanul a Mária ujjára húzta s vége érhetetlen makacs csókkal
+borult gyöngéden a gyűrüs kézre. Szőke haja szétomlott a lány fehér
+előkötőjén.</p>
+<h3>XI.</h3>
+<p>Havas, fagyos nyugalom leple terült simán mezőn, uton, lógott
+szakadozva bástyán, tetőn, kopasz koronákon. A nyugati ég vörös
+félszeme minden fényét, tüzét befelé sugározva hunyta össze pilláit
+a csöndesen ereszkedő köd ellenében. Csáktornya kéményeiből
+fuldokolva menekült a füst; ablakaiban remegve gyúlt ki a láng.</p>
+<p>A bán és új asszonya a kályha tüze mellett egymásnak hajolva
+hallgatták a vörös fénykévét lobogtató sötétben a mindig ritkább és
+ritkább kurjantással, csizma-kopogással, fáklya-villanással álomra
+készülő <span class="pagenum"><a name="Page_227" id=
+"Page_227">-227-</a></span> vár érzékzsongító, érzelem-gerjesztő
+elcsöndesedését. Zrinyi tompa, szerelmes hangja reménykedve búgott
+a nagy Rákóczy Györgyről, a legkülömb magyarról a föld kerekén, aki
+magasra fogja emelni a magyar nevet, amelyet itt sárba húz Bécs
+félékeny, önző kicsinyeskedése… Rákóczy legyen csak erős, legyen
+diadalmas!… Vesse csak hangos zörrenéssel a magyar világ
+mérő-serpenyőjébe kincsét, kardját! Igen! Legyen hát Rákóczy az,
+ami Zrinyi nem lehet, kinek bécsi butaság kötözte keze zsibbadtan
+pihen ölében! Másfél esztendeje! Ó, az a levegőt táncoltató, buja
+hevü nyár, a kettejük nyara, gyümölcsös ősszé duzzadt,… milyen rég
+volt!… s enyhén olvadt zöld tavasszá a fehér tél, hogy most újra
+itt legyen… Vezekénynél négy Esterházy halt egy napon… Rabló bég
+Kassa körül zsákmányolt ifjat, szüzet… A kanizsai nyúzó kéz végig
+simított a Batthyányi-birtokon… Predavec, valach kényére kóborol,
+nyilt lázadás!… A paraszt is már rablásra ehülten rázza öklét
+nemesi udvarházak, várak felé… A kemény kezü Erdődy Imre fut előlük
+birtokáról… S a bán, mit tehet a bán? A bán! Nevetség, Mária! A
+bán? Két száz puskát küld védelmére a hadi tanács, ha a török
+kirajzik várából, de Patachich haramiáinak fizetését zsebében
+felejti… A bán? Versent kelepelő uraknak praesideálhat s nem szabad
+meglátnia, hogy Bécs nem akarja nyugodalmunkat: hadd görénykedjék a
+lázadásba vadult jobbágy! hadd szájaskodjék a puskás kezü
+praedaucius! legalább féken fogjuk nyelvünket, Bécs ellen vitézkedő
+kedvünket… A zágrábi gyűlésből békéltetni cammogott bizottságot
+megnevette a paraszt…</p>
+<p>Mária félénken nyúlt föl megsimogatni a méltatlankodástól
+lüktetve tüzelő homlokot:</p>
+<p>– Aber, Nicolaus… <span class="pagenum"><a name="Page_228" id=
+"Page_228">-228-</a></span></p>
+<p>Zrinyi megfogta s rózsaszínü tenyérré fordítva puha csókokkal
+tetézte a kis kezet:</p>
+<p>– Mind csak egy! Ha Isten nem vigyáz az mi dolgainkra, hanem,
+úgy tetszik, csak az egek sarkain sétál, vigyázok én, nem az bán,
+de én, Zrini!</p>
+<p>S míg szerelmes hévvel húzta magához az összegombolyodó macska
+kis asszonyt, puhábban fordult agyában a gondolat.</p>
+<p>Mindegy! Rákóczy követe elmés férfiú, szóból ért, tekintetből
+olvas… A hadi tanács, mint a chaméleon! Változó kedve most erővé
+velőzik, a törökre uszít s szigorúsággá rettent félelme megujra
+tilt! Felhők futása! Mert Rákóczy Moldvába tört s az áruló Lupul
+vajdát mind hadastul össze a sárba taposta! A lengyel korona már
+biztatón csillog a győzelem övezte fej felé… Hátrakushadva vonyít a
+török majd, Rákóczy és Zrinyi neve együtt fog az ajkakon
+forogni!…</p>
+<p>A gyertya utolsót lobbant s a bán remegő kézzel hámozta ki
+hálósubájából a halk nevetéssel szégyenkezve hozzá simuló puha
+aszonyt.</p>
+<p>Boldogsága taván ha vert is egy-egy fodrot távoli viharoknak
+zefirré enyhülő förgetege, balzsamos szerelem mámorító nyugalma
+ringatta folyton csobbanó vizén. A csáktornyai várban most nem
+sötét tüzü szövétnek küzködő, beteg lángja lobog, nevető kis mécses
+pici pislogása hoz belé csendességet, derüt. Milyen egyszerü az
+élet! s micsoda horizontok nyilnak egy csöndes zugolyból, amelyek
+csak zavart látásuvá vakítják a lovon rohanót! Az ezüst tálak a
+kincsesház ládáiban álmodoznak régi, zajos lakomákról s az a
+borgörény várnagy egészben rendes ember, de a szó-malom Migliani
+számadó pennája bizonytalan instrumentum… Ki hitte volna? Uj
+asszony, új világ! S jobban esik a falat a kis palotán szűkös
+családi körben, ahol csak ón-tányér konog <span class=
+"pagenum"><a name="Page_229" id="Page_229">-229-</a></span> s
+bizalmas ember ül. Németes szokás? Hát igen! Megritkult a várban a
+sok borital-cavalier, de megsokasodott a béke! Zrinyi várni tanul!
+Mit vár? Változást, zöndülést vagy talán csak fiat? Ki tudja? Vár!
+A hajszolódás forró hidege elröpült. A nyár lombja békét susog, a
+tél hava békét pihéz. Esemény? Nem esemény-e minden éjszaka?
+Ambitio? Nem legszebb ambitio-e fiat nemzeni? Ó, bár jönne már!
+Lombos lugasban, léptető ló hátán, mécsvilágnál, hajnali szürke
+derengésben fogja-e fülébe súgni…? Keresztelő! Mikor lesz
+Csáktornyán keresztelő?… Az is keresztelő volt amoda a minap;
+Wesselényi kupát köszöntött el: «Rákóczy fejedelemnek föltett
+szándékában nyaka szakadjon!» De ő felelt viszontag: «Nem erre
+iszunk, hanem arra, hogy Isten segétse, mertha Erdély vész,
+Magyarország is bukik!» Mondta csöndesen, mondta harag nélkül… Hol
+van a régi dühös remegés? Nincs! Az új élet írja mindent
+beheggesztett!…</p>
+<p>Azzal fogta a tollat s megereszkedett idegekkel, kedves Tacitusa
+egy-egy mondásán elindulva, szorgalmasan irogatta tovább a vitézség
+circumstantiáiról szóló aphorismusait:</p>
+<p>– In Annalium primo Aphorismo írtuk azt, hogy az hírnek olyan
+természeti vagyon, hogy az kihez ragaszkodik, nehezen válik el
+attul; igaz…</p>
+<p>A konyha-épület falán megkondult az ebédre hívó harang. Zrinyi
+letette a tollat s mosolyogva figyelte a folyosó csendjét, mikor
+koppan meg rajta először az érte jövőnek tipegő lépése…</p>
+<p>A második emeleten a nagy palotán már együtt ültek az uraimék. A
+várnagy végignézett a pár emberen, csupa várbeli arcon s
+megvetéssel kenegette nadrágjához bicsakját:</p>
+<p>– Vendég? Franc, nem vendég! Messzére elkerülik ez várat,
+valamint béle dült sarut útfélen! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_230" id="Page_230">-230-</a></span> Bizony, mikéntha ecetben
+tött volna el bennünket télire ez pöttön bécsi fráj! Ha mán úgy
+neki buzdult üdőtlenül ez másad násznak urunk gyermekfábrikálló
+kedve, magyar leánt talám bizony nem is tanált volna ű nagysága!
+Hiszem németben zápult ez üdeig ű nagysága foga, mastan még ágyában
+is tészi! – mordult egyet-egyet tányérjába. – Tülök? Ki az rosszseb
+botlik ide? – neszelt fel ebéd vége felé a kapu-nyitást kérő
+hangra.</p>
+<p>A figyelésre nyíló szájakban megállt a falat, csak az udvarbiró
+vésegette egykedvüen tányérja szélét késével. Kint szóváltás
+lármája közeledett.</p>
+<p>– Vendég! Lármát is csap! Hogy az mennybéli Atya áldja meg az
+pampuláját! – örvendezett a várnagy. – Megnézzük! – s már ugrott
+is.</p>
+<p>Uraimék is letették a kanalat, bicskát, kicammogtak a lépcső
+fejére, onnan nézték az első emeleti kis palota felé igyekvő,
+bőrbe-szőrbe öltözött postát, akiről heves mozdulatai
+méltatlankodva fröccsentették szét az olvadó havat:</p>
+<p>– Csak az úr kezihez szolgáltatom az levelet!</p>
+<p>– De csuron hó, latyak kegyelmed! – tanítgatta a feltartóztatni
+akaró ifju lányos hangja a vörös arcu embert.</p>
+<p>– Hát nyalintsd le rúlam, öcsém!</p>
+<p>Uraimék jót nevettek odafönt a nemes inas buzgólkodásán.</p>
+<p>– Nem vendég az nyavalás, de csak posta! – szólt a várnagy.</p>
+<p>Uraimék vállat vontak s visszaszállingóztak a terembe.</p>
+<p>Mit hoz ólmos szárnyán ez a téli szél? – kérdezte magától
+Zrinyi. – Milyen dühre fakasztó méreg lehellete fog kisüviteni a
+nagy pecsétek alól? Nem akarok semmit, csak nyugalmat, mert várom
+az időt: Rákóczy napjával hajnalló reggelt! Milyen követ
+<span class="pagenum"><a name="Page_231" id=
+"Page_231">-231-</a></span> hajít a világ békém pagonyába? Mikulich
+Sándor rabolt már megint asszonyt buja kedve etetésére? Az európai
+constellatiók horoscopiumára pislogó hadi tanácsnak jutott talán
+eszébe valami? Péter hajszol törököt Bécs tilalma ellenére?
+Herberstein kapitánykodik megint válogatott zaklatással a zenggiek
+fölött?</p>
+<p>Forstall csöndben köhhintgetett az asztal végén összesúgó ifjak
+felé.</p>
+<p>Mária gyöngéden megérintette az elgondolkozó Zrinyi karját: a
+bán összerezzent s feltépte a pecséteket. Sáppadó arccal,
+bennszoruló lélekzettel tolta el maga elől a tányért s az asztalon
+szétterített papirlapra meredt mohón…</p>
+<p>– Meghalt…! – szakadt ki tompán melléből a szó.</p>
+<p>Az ebédelők kanala ijedt zörgéssel koppant az asztalon s néma
+csendben emelkedett fel kiki.</p>
+<p>Zrinyi is állt. Gondolat akasztotta remegő keze tétován nyult
+keresztvetésre:</p>
+<p>– Az Atyának… szegény palatinus!</p>
+<p>A névtelen ijedtség rémületté hördült a száradó torkokban.</p>
+<p>Ziháló zokogás futotta el könnyel a messze idők távolába néző
+bán szemét és körülötte döbbenve búgott a halottakért való ima.</p>
+<h3>XII.</h3>
+<p>Csikorgó, únt lassusággal fordult az év kereke Zrinyinek.</p>
+<p>Hiába pattant ki egy időben mindenütt a tavasz rügyeivel a török
+beütéseké is; hiába legelte a nyári sarjut a német vitézek lova
+törvény ellenére szegénység és úr földjén; hiába csatangolt a
+szolgaságot <span class="pagenum"><a name="Page_232" id=
+"Page_232">-232-</a></span> megúnt jobbágy szerte a két
+főkapitányságban; hiába hozta meg az ősz a mirigyhalál fekete
+gyümölcsét, ha tudomást is vett róluk egy-egy gyülés, irat erejéig,
+még a Délia paripa is jobban érdekelte, mert Rákóczy küldte s
+mintha a fejedelem hozzá való jóindulata, tüzes barátsága ficánkolt
+volna a nemes állat ereiben… s titkos utak nagy kerülőin, bizalmas
+embernél váltott lovakon jött-ment a sok clavisos levél Rákóczytól
+Zrinyihez s viszont. Enyhülten, de csak annál tisztánlátóbb
+makacssággal élt benne a gondolat: most jött el az ő ideje!</p>
+<p>Az eseménytelen tél dús éjszakákkal pompázó elvonultságában nagy
+komoly hittel hallgatta Mária a bán bizakodó festegetését a
+jövőről; a harci emlékek csarnokában büszkén föl s alá kopogót
+derékon ölelte s úgy figyelt föl rá áhitatosan; este az ölébe ült s
+meleg ujjacskái a szőke hajba nyomultak. Zrinyi, míg keze
+szerelmesen simogatta végig-végig az asszonyt, nyugodt
+latolgatással beszélt:</p>
+<p>– Hát kicsuda?… Jó Csáky László, Csáky István? Hm! Értelemmel
+minden dolgokat felérnek, de viszont, ha azt az ű bölcsességeket
+operatióra avagy cselekedetre kellene tenni, nem tudnak semmit
+véghez vinni! Wesseléni, az az igen tekélletlen kutyafi? Ha Puchám
+tudománt nem ad néki és instructiót, nem röpülhet! Nádasdy bizony
+csak ország nélkül való palatinusság-halászó csunya beste kurvafia,
+mert tudna szolgálni, ha az privatum commodum be nem kötné néki az
+szeme… Aranyborjut imádók, kit mi hogy nem nyalunk környül, az az
+baj! Baj? Sehogysem! Baj az kukaság némának! S ez uraknak, Mária,
+tudod-é, kicsuda az Istenek? Érsek! Ű az forrás s bizony minnyájan
+tűle infectusok, merthogy ha az forrás zavaros, lehetetlen, hogy az
+patakja tiszta légyen. De mocorog még Puchám is, az
+Wesseléni-pajtás, érsek-tojás! Messzérül való <span class=
+"pagenum"><a name="Page_233" id="Page_233">-233-</a></span>
+adulátióval megkörnyékezé az nagyvezért, ki azt mondá Isztámbulban
+az fejedelem nagy jó uram emberének, hogy Rákóczy szerezzen néki az
+elhalt palatinus helyében egy császár mellett való belső,
+magyar-szerető (hallod? magyar-szerető? mi?) urat, úgy mint Joannes
+Cristoforus Puchámt, kinél mast az császár előtt kedvesb ember
+nincsen és igen hamar nagyobb állapatra mégyen… Az ki hol bízik,
+ott hízik!</p>
+<p>Suttogó, mécslobogtató éjjel együtt merültek a szerelem s a jövő
+horizontjainak kéjes kutatásába. Öleléstől fáradtan a jövőbe
+menekültek s a tervezgetések pecsétje egy-egy csók volt. Migliani,
+Forstall, az egész vár: bolondos álomkép furcsa figurái; reggel és
+este fény és homály játékos kergetődzése; a török rém dajkamese;
+halmos Zágráb mozgalmas gyülése a felgyulladott ájer táncoló
+délibábja… de a palatinusság kelendő napja rózsás sugárujjakkal
+simogatta a jelent.</p>
+<p>Január derekán, csöndes ebéd végén egyszer csak Mária piros arca
+halaványra fordult. Egyik keze az abrosz szélét morzsolgatta, a
+másik mellén remegett; szólt volna, de szavát elfogta valami.
+Hirtelen csak fölugrott s az ajtónak tartott. Zrinyiben bánatos
+emlékek rémlátása viharzott fel, amint utána szökkent. A folyosón
+érte utól.</p>
+<p>A többiek is, ki fölugrott, ki fölállt, ki mehetnékesen nézett
+körül, de Migliani mosolyogva intett a kezével:</p>
+<p>– Hagyján! Magzatkája jelenté méhbeli magzatoknak szokások
+szerént, hogy ihon e, megkezdém az földi életet.</p>
+<p>Derült homloktapogatás, fejcsóválás követte a páter szavait:
+persze, hogy persze!</p>
+<p>Mária megkönnyebbülten takarta el boldog könny szántotta arcát
+szégyenletében ura elől. Zrinyi <span class="pagenum"><a name=
+"Page_234" id="Page_234">-234-</a></span> ideges, kiváncsi örömmel
+vonta magához a húzódozót:</p>
+<p>– Mastan mán… ugy-é, Mária… bizonyosan…?</p>
+<p>Mária rátekintett s csak szempillája rebbentette az igent.
+Zrinyi belemerült a két sötét szembe, mintha a test szerelmes,
+misztikus műhelyébe akarna belepillantani, annyiszor csalódott
+vágya igazolását keresve és simogató tenyerében gyöngédséggé
+enyhült féken fogott szenvedélye, amint a tüzelő arc hamvába
+susogta:</p>
+<p>– Te… te… te!…</p>
+<p>S úgy átkarolva indult vele a lejárat felé.</p>
+<p>– Nem arra, Miklós! – szólt bizonytalanul Mária.</p>
+<p>– No, kicsin? – tudakolta gyöngéden az asszony kivánságát.</p>
+<p>– Éhes vagyok!</p>
+<p>Vidáman búgott a bán hatalmas nevetése a visszhangos falak
+között, s nem állt meg benne a boldogság együgyü tréfája:</p>
+<p>– Mán is válosztgat!</p>
+<p>– Aber, Niki! – duzzogott gyerekesen a mosolygó asszony.</p>
+<p>Az ebédután nyugalmának mindent álomba bágyasztó csöndjében
+Zrinyi is letette a tollat s fojtott izgalma addig figyelte a
+könyvesház kályhája mellett olvasgatásból szendergésbe hajuló
+Máriát, míg egyszerre csak cselekedetre éhesen ébredt benne a most
+már ivadéka jövőjén aggódó tetterő:</p>
+<p>– Mit tettél eleddig, Miklós, az palatinusságért? Zugolyban
+ülvén álomkép-kockákbul emeltél palotát? Az croatiai státusok
+követi reád adják votumokat, az fejedelem s az öregbik
+fejedelemasszony követi szintúgy, az hozzájuk szító kuruc magyarok
+nemkülömben… De oly bizonyos-é, hogy ű fölsége <span class=
+"pagenum"><a name="Page_235" id="Page_235">-235-</a></span>
+candidatusok köziben tészen téged? Vajjon nemzeted, esztendeid,
+készséged, cselekedettel tett bizonyságid, hazádhoz való szereteted
+s az fejedelem assistentiája maguktul végben viszik az dolgot
+császárnál? Ki tudja?</p>
+<p>Megrettent. Hátha nem is jelölik? Puchaim kiesett ugyan az udvar
+gratiájábul, de így is csak a Lippay jelöltjét fogja támogatni.
+Lippay pedig, bár hetet-havat igér mindenkinek, hitegeti Nádasdyt,
+Forgáchot, de gondolatja Wesselényiért buzog, indulatja őérte
+keveri a mérget.</p>
+<p>– Nem, nem! Az nagy tiszteknek osztása valahol fávorral,
+gratiával és practicával osztatik, veszett respublica az! De nem
+az-é az miénk? Elegendő-é az Istenben s az fejedelemben bizakodnod
+néked, kirül mind az község tudja, papnak, németnek nem nagy
+barátja vagy? De Zrinyi vagy! Személlyed nem numerusnak végiben
+biggyesztett cifrát érő!… Latorság volna! Latorság, jó, jó! De
+meglehet! Mit tészsz akkoron? Kinek fülére csimpajkodol rágván,
+mint ebek erdei kanét? Döngetheted akkoron mán koponyádat vak
+magabizásod csalatásának dühében! Föl, Miklós bán, ereggy Bécsben!
+Topogj az anticamarákon, simogasd környül az németet, hogy falnak
+ne állassanak!</p>
+<p>Izgatottan vártá a hireket, amelyek általános zavarról,
+fejetlenségről beszéltek: a Pozsonyban már gyülekező rendek és
+karok kivánták is a gyülést, mert nádort akartak, féltek is tőle,
+mert kiszivárgott, hogy Ferdinánd ki akarja erőszakolni tőlük az
+örökletes királyság kimondását. A folytonos mámorban úszó
+Szelepcsényi kancellár sima szavában királyi megbizás érdeklődött a
+Pozsonyban töprengő tanácsuraknál, hogy megtartsák-e a gyülést,
+vagy se. Megegyezésre ugyan nem juthattak, de az ingadozó udvar
+végre mégis csak amellett döntött, legyen hát <span class=
+"pagenum"><a name="Page_236" id="Page_236">-236-</a></span> gyülés:
+a nádorválasztást majd elhalasztatják valahogy. A nagy sietségben
+megkéstek, eltévedtek s részben a kancellária pennájában maradtak a
+meghivók: az érsekhez és Szelepcsényihez csak úgy ömlött a panasz a
+meghivók sürgetésével, a nádori hivatal betöltésének követelésével;
+s a Dunántúl csak most óbégatott a követválasztás.</p>
+<p>– Soha illyen alkalmatlan készületet az gyüléshez nem láttam! –
+mordult fel Zrinyi a levelek olvasásán. – Toppanj elejbük,
+harsányat kiáltván, mint vadult bikának, szelédült indulattal
+kényedre joháznak talám!</p>
+<p>Mária szomoruan nézte az uti készületet, de nem szólt s csak
+akkor buggyant ki könnye, mikor a fellajtár elkurjantotta magát, az
+istrángszijjak megfeszültek, a csatlósok a hátsó bakra pattantak s
+rendülve fogott szaladásba a landkocsi, amely az ablakán kihajló,
+kucsmáját lengető édes urát vitte messze utra… Kálváriára?</p>
+<h3>XIII.</h3>
+<p>Korai, szokatlanul enyhe tavasz napja sütött bátortalanul a
+felhőtlen égen; öreges, egykedvü, tömör méltósággal nyúlt belé
+barnán a Szent István templom tornya. A várost körülvevő szabad
+térségen, falakon, hidon, kapuk körül, uccán, piacokon sétáló,
+ácsorgó tarka tömeg örült a csalóka februári napsütésnek. A kettős
+várfal széles közén már ott kúposodtak a vasukat, szenüket áruló
+szegények galyakból, tölgyfaháncsból összerótt kalyibái; az
+erkélyekre kikerült a virágcserép s a csipogástól, füttytől,
+peccenő ugrándozástól hangos kalitka. A bán kocsija távoli mezők
+sarától nehezülten kocogott a Zrinyi-ház felé… Itt egy mély
+kivágásban <span class="pagenum"><a name="Page_237" id=
+"Page_237">-237-</a></span> arany keresztet rengető fehér mell, ott
+egy fekete, zsinórozatlan kabát vállaira kihajló hatalmas kemény
+inggallér, ezüst-abroncsos barna haj, hosszan libegő fehér selyem
+fátyolt fedő fejkötő s tarkón lebbenő rövid fürtök, szines tollu
+nagy, sötét férfikalapok árnyában vállra boruló csigás haj, térden
+alul visszatolt szélesen elhajló csizmaszár, fölkefélt
+macskabajszok, kis szakállkák, peckesen lépkedő vastag
+burger-lábikrák, szögletes cipő-orr, magas sarok, nehézkesen
+forduló, széles-vastagra öltözött, divatosan rövid derekuvá szabott
+jókedvü asszonyok, köszöntgető lovasember, festett lovak húzta
+festett főúri hintó lassu himbálódzása, lóganéjt seperni kifutó
+boltos-fiu, boltajtóban ácsorgó órás, szélhajtó gallérka, egyenes
+gyikleső, egy-egy keleti kereskedő kaftánja, magyar kucsma, spanyol
+satyak, hintó-lovak fején szines tollbokréta, emberen toll és toll,
+csipke és szalag, az arcokon mulatni vágyó «Gemüth», a levegőben
+harangszó és meleget hozó enyhe déli szél…</p>
+<p>Zrinyi kicsinylő, gőgös örömmel nézte a hintója elől táguló vagy
+ablakán bekiváncsiskodó szines forgatagot:</p>
+<p>– Asszonyt vittem közzületek, viszek-é palatinusságot is? S ha
+nem? Tahát akkor koldus-rimánkodás volt ez Bécs-járásod; az hol
+hrvatski, madjar hund a neved! La, szép is lenne! Quos ego!… Hm! Az
+fejedelem attyafiának fogadott, de lészen-é ereje palatinusságra
+meneszteni, az kit akar, mikoron rossz magyarok s az magyarra örök
+gyülölség-hordozó németek ollyan vaddá, ollyan gyanussá tették az ű
+méltóságos nevét, hogy nyilván jót csak mondani is Rákóczyrul,
+sacrilegium, mortale peccatum?!… Mérthogy nem szolgáltál
+Ferdinandusnak, miként Lippay, az magyart áruba bocsájtván, mastan
+nem főlne fejed!? De szolgáltál az hazának <span class=
+"pagenum"><a name="Page_238" id="Page_238">-238-</a></span> s
+mellyeddel védelmezted az haereditaria provinciákat! Meglássuk!…
+Baj! baj! süketségre vetted számtalanszor Bécs szavát, merthogy
+kemény fejed úgy akarja, hogy lovad tanácsosiddal együtt
+hordozzon!… Mastan bezzög Bécsben jüttél s ugy tészsz, mint az, ki
+szüz leányt nem kaphatván, hires kurvákkal táncol!… Csendeszség,
+Miklós, csendeszség! fiaddal nehézkes feleséged reád gondol… Fiam?
+Lányom? Mán akárhogy, de kis cselédem! Érted tészem, de magamért
+is!</p>
+<p>S míg a hideg, dohos szobákban búgott a kályha, süstörgött a
+kandalló, Zrinyi kiült a napsütésbe az erkélyre.</p>
+<p>Az volt a szép tavasz, amoda a Löbl-palota erkélyén… Egymás
+kezét fogva merengtek bele a friss ragyogásba: előttük csillogó
+vagy fekete háztetők, a széles kőfal egy darabja s rajta egy-egy
+sétáló alakjának csöndes keresztül lüktetése, túl a külső szabad
+térség egy foltja, távoli házacskák, egy-két torony, aztán a kerek
+domborulatu hegyek téli sápadtságán áttörő enyhe zöld lomb…
+Sürgés-forgás, ürülő almáriumok, szög alatt koppanó ládák, a
+lajstromokkal tipegő, sápitozó néni, a mirtuszos fehér atlasz ruha
+és ő maga: sötétkék selyemposztó nadrág, félszárig rajta husz bokor
+ezüst kapocs, bokáig érő vörös saru, ezüst-galonnal meghányt
+világoskék kamuka dolmány, kaftány-bélésü vörös bársony mente… a
+fehér karinges Ráttkay… a stóla csomója alatt szerelmes remegéssel
+kezébe mélyedő körmöcskék… «In nomine Patris»… az ünnepi rezgéssel
+zengő komoly hang… s a csókkal kövezett út Csáktornyáig… Eh!</p>
+<p>Délután lóra ült s csöndes ügetés lüktette fejébe az emlékeket a
+Ráttkayval annyiszor járt utakon. Az a kis öntöző kanna s a
+virágok, a virgyina… s a dohogva érkező Péter, mogorva
+bemutatkozása: <span class="pagenum"><a name="Page_239" id=
+"Page_239">-239-</a></span> «Ja sam Petar Zrinski!» S hogy
+megpuhult utóbb a nyakas horvát. Sokat beszélt Velencéről az
+öcskös… Mit paktál azokkal? Nem tiszta fej, még elveszti magát!
+Csak az imént, tavaly fosztotta meg a király minden méltóságától
+valami dalmáciai szófogadatlan harc miatt… No, visszaszerzi az a
+kéz, amelyik elvesztette. De most csak üljön békén maga s fogja be
+száját németrágó felesége… Milyen szép nyugalmas vacsorák voltak
+azok, mi hárman s az a két nő és szállt a szó jövőből multba, hogy
+a jelen derülten mosolyogjon! S az az arcodba vájódó tekintetü két
+szem… Jól tetted, Miklós, tied lesz a palatinusság is!</p>
+<p>Éjjel a magános, hideg ágyban pillanatnyi szomoru csüggedtség
+lopakodott föl fáradt tagjaiból szivére:</p>
+<p>– Mi helyt s mi üdőn nyugszol meg, Miklós, elérvén, kit ambitiód
+kéván?… Az te tölhetetlen… szájára eresztett ambitiód…</p>
+<p>De azért másnap már kora délelőtt kigördült a díszes, címeres
+hintó a kapun, hogy a hatalmas első titkos tanácsoshoz, Auersperg
+herceghez vigye a bánt. Az egy napos ragyogásnak vége volt és sűrü
+köd siklott le a Morvamezőről Bécsre. Az uccákon megfogyott a
+gyalogjáró polgár s a toluló ködben inkább csak hintó düllöngött,
+lovas lüktetett; de a nagy minister palotája előtt és udvarán élénk
+volt az élet. Zrinyi nagyon egyedül érezte magát, míg az érkezését
+jelentő német visszajöttére várt. Várni, várni! Tanácskozik a
+főnémet! Ugye, itt van az antikamarázás? Megszámlálhatja közben,
+hány lába van a széknek… Csakhamar megjelent azonban maga a herceg
+udvarmestere s az akaratlan megváratásért ura engedelmét kérve,
+alázkodó méltósággal, kissé meghajolva terjesztette az előre
+bocsátott vendég elé útmutatón bal karját. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span></p>
+<p>A kor divatjához képest egyszerü, de drága eleganciával öltözött
+testes, magas alak az ajtónyilásra zsebébe csusztatta a tenyerében
+tartott órát, intett egy asztalnál ülő valakinek, hogy a
+tollbamondásnak vége s göndör nagy haját libbentő könnyü
+fejbiccentéssel, leereszkedő kézfogást kináló, magasra emelt kézzel
+sietett Zrinyi felé:</p>
+<p>– Oh! illustrissime, mihi colendissime domine bane ac amice,
+mily kedves nagyságodtól, hogy bennünket is fölkeres!</p>
+<p>– Excellentissime domine princeps, méltóságod nagyon szives
+hozzám!</p>
+<p>– Kegyeskedjék e karszékben kipihenni fáradalmát nagyságod, Herr
+Graf! – fordította német szóra a beszédet a herceg.</p>
+<p>Zrinyi leült s nem igen tudta, hogy folytassa a társalgást a
+hamiskás pilla-rebbenéssel, jóindulatuan, nyájasan előrehajló
+ministerrel.</p>
+<p>– Kegyelmességed, mint látom, szinte elmerül a munkában.</p>
+<p>– Igen, igen, az országgyülés, az udvar Pozsonyba készül, Lipót
+főherceg dolga s az ifju Ferdinánd elmulásával udvarunkra és rám
+kettősen szakadt gyász… – s neveltjét említve hosszukás, széles,
+nyugodt vonásu arca elborult.</p>
+<p>– Szegény, minden alattvalója szánakodására méltó császári és
+királyi felség!</p>
+<p>– Ritka lelki és testi erő, bán ur!</p>
+<p>Császár beteges és erőtelen és minden ember prófétálja halálát
+nemsokára, – gondolta magában Zrinyi.</p>
+<p>– Nagy ész, szilárd caracter! – folytatta a herceg.</p>
+<p>Az az ingadozó ember! – gondolta a bán.</p>
+<p>– Ki meglátja az igaz érdemet s az alattvalói <span class=
+"pagenum"><a name="Page_241" id="Page_241">-241-</a></span> hűséget
+jutalmazza! – folytatta Auersperg saját kiváltságos helyzetére
+gondolva.</p>
+<p>– Hasonló ok hozott most Bécsbe! – szólt hirtelen, zavart
+mosolylyal Zrinyi. – Sokan futják a palatinusság-pályát, tudom,
+talán én sem állok méltatlanul közéjük. Kegyelmes uram, a jelölés
+dolgában… ő felsége talán a jelöltek közé tesz… a méltóságod szava…
+ha jónak látja s nem tartja helytelen vakmerőségnek részemről… hát…
+kimondom kereken, magyarán: kérem kegyes assistentiáját!</p>
+<p>A pillanatra redőbe ugró homlokon már derübe simultak a
+ráncok:</p>
+<p>– Bán úr, nagyságos uram, mindent, amit parancsol! Ami
+tehetségemtől telik, el nem mulatom felséges urunk szine előtt
+szóba hozni. Annyi, mintha már meg is történt volna! De beszéljünk
+másról!</p>
+<p>Zrinyi lelkében az átsikló öröm valami bizonytalan, mosolygó
+kételkedésnek adott helyet; köszönetképpen fejet hajtott s megfogta
+a kardját, mint a ki menni készül. A szomszéd teremből áthalló
+zümmögés most vitává hangosult. Auersperg göndör haján megmozdult a
+kis kerek karimátlan bársony calotte.</p>
+<p>– De, bán úr, csak… – fordult Zrinyihez, mikor az ajtó
+fölpattant s egy nagy fejű, eső, szél, nap cserzette arcú, jól
+kikent ritka bajszú úr jelent meg a herceget nevén szólítva s
+tanuul híva valamilyen állításának, amelyen még most is jót
+nevettek odabent. Az idegent megpillantva, bocsánatot kért s
+dörmögve akart visszavonulni. De az ajtóban pár szál bajszát
+sodorgatva megállt.</p>
+<p>– Jöjjön, kedves bán úr, jöjjön! – szólt Auersperg s Zrinyit
+karonfogta, s úgy vezette az ajtó <span class="pagenum"><a name=
+"Page_242" id="Page_242">-242-</a></span> felé, amelynek még mindig
+gondolkozva fogta kilincsét Souches gróf.</p>
+<p>– Est-ce vous, monsieur le comte? Veramente? Servus! – azzal
+keményen megrázta Zrinyi kezét, s minden átmenet nélkül
+Auersperghez fordulva elkezdte magyarázni az ügyet: – Je disois que
+nonobstant la paix… s keményen, válogatatlan gorombaságokkal
+beszélte el az esetet, egy magyar úr portyázását török területen,
+amelyet szerinte a hadművészet szabályainak tekintetbe vételével
+hajtott végre, de Montecuccoli a Fucina di Martera támaszkodva
+cáfolni igyekezett. S ahol már nem jutott eszébe a megfelelő
+francia szó, némettel vagy olasszal pótolta. A herceg, büszke lévén
+francia tudományára, amivel nem sokan dicsekedhettek a császári
+udvarban, szapora »bien« és »oui« közbeszurásával hallgatta a
+pattogó katonát. Míg ez a küszöbön tartott, a teremben tartózkodó
+urak jól szemügyre vették a kucsmás fejűt s gúnyosan mozdult
+egy-egy szemöldök, villant egy-egy szem.</p>
+<p>– Itt hozom a mi kedves horvát bánunkat, Muraköz harcokban
+villogó csillagát!</p>
+<p>Az urak szertartásos hidegséggel, több-kevesebb udvariassággal
+hajtottak fejet. Zrinyi nagy, büszke szivességgel üdvözölte
+mindegyiküket külön-külön, bár csak az ujjak hegyét érintő,
+kényeskedő kézfogásuk láthatóan megzavarta. Mikor szokod már meg
+ezt a majmoskodást? – kérdezte magában.</p>
+<p>Montecuccoli keskeny ajku, széles szája pártfogó mosolyra
+görbült s felfelé futó szemöldöke még feljebb ugrott:</p>
+<p>– Hogyan, kedves bán úr, nagyságod itt? Meghalt-e a kanizsai
+pasa?</p>
+<p>– Úgy látszik, csak alszik, gróf úr! – szólt kényszeredetten
+Zrinyi.</p>
+<p>– Engedje meg, hogy világosságához forduljunk, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_243" id="Page_243">-243-</a></span> bán úr!
+– mosolygott a keskeny, hosszú vágású szem. – Amint méltóztatik
+tudni, – folytatta tanító hangon, – harmadfél esztendeje a Ghimes
+ellen vonuló Musztafa pasát Forgách Ádám vitézei megszalasztották
+ugyan, de a támadás mikéntjét nem beszélték meg előre. Az egész
+győzedelem a vakszerencse műve volt, ennélfogva minden értéket
+nélkülöz.</p>
+<p>– Mais, mon cher, mio caro, il tempo era corto! – kiáltott
+Souches. – Egypár vágás à la manière des François megtette a
+magáét. Cosî è quest’ affare!</p>
+<p>– Planum et consilium elsők légyenek a hadviselőnek! –
+jelentette ki szelid magasságokból Montecuccoli.</p>
+<p>– Uraim, azt gondolom, – szólt Zrinyi, – oly szükségbe hozza
+néha az embereket a kénytelenség, hogy ha akkor akarnának
+tanácskozni és gondolatban elmerülni, veszni kellene azonban nekik.
+Azért olyankor inkább kell bátorsággal élni, hogysem okossággal. S
+e vélekedésemben támogat egy jó auctor, mikor is azt mondja
+Gramond: Quandoque noxium est consultius tractare negotia,
+praecipue in proelio, quo, etsi consilia plurimum possunt, saepe
+facto magis est opus, quam alta indagine.</p>
+<p>– Eccolo! – nevette harsányan Souches gróf.</p>
+<p>– A vélemények eltérnek! – vonult vissza udvariasan a vitától
+Montecuccoli.</p>
+<p>Most Rottal gróf nemes hajlásu orra, marcona bajusza és dús
+tokája fordult Zrinyi felé s élénken érdeklődött, hogy milyen a
+viszony ez idők szerint a stiriaiak s a szomszédos magyarok között.
+Az öreg, kopaszodó Hatzfeld egy karszékben ülve simogatta divatját
+mult teljes szakállát s nem vegyült a társalgásba. Montecuccoli és
+Souches egy ablakmélyedésbe vonultak vitájukat folytatni. Auersperg
+és Rottal sokáig <span class="pagenum"><a name="Page_244" id=
+"Page_244">-244-</a></span> beszélgettek a bánnal Croatia és
+Sclavonia ügyeiről s különösen a praedauciusokról, gondosan kerülve
+minden határozottabb véleménynyilvánítást. Ez a császár dolga,
+magának tartja fenn az intézkedést, az ő szavuk igazán…</p>
+<p>Zrinyit bosszantotta, hogy ilyen együgyünek nézik, hiszen jól
+tudta, hogy Ferdinánd mindenben a herceg tanácsára hallgat, azt is
+tudta, hogy ebben a dologban éppen a herceg keze a kerékkötő, de
+nem szólt… Majd ha palatinus lesz, megmutatja ezeknek is, hogyha
+magyar fej, hát nem szükségszerüen tökkolop. A három dús göndör
+hosszu hajzat sokáig lengett, rezgett még a kis csoportban, míg
+odább Montecuccoli zengzetes szavát sokszor hasította meg Souches
+rikoltó nevetése és »sacristi«-je.</p>
+<p>Mikor végre elment a magyar s az urak egyedül maradtak,
+Auersperg megigazította és mélyebbre nyomta fejébe a kis
+sapkát:</p>
+<p>– Urak, ime a novum! Zrinyi Miklós bán, Csáktornya kardos
+angyala, palatinus akar lenni.</p>
+<p>– Ah! Hm! Eh! – csodálkoztak és nevettek az urak.</p>
+<p>– Mit gondol ez az ember rólunk? – kérdezte a szigoru szemü
+Rottal.</p>
+<p>– Fantazmagóriákkal részegíti magát, mint a magyarok általában,
+– mondta Montecuccoli.</p>
+<p>– Jó vitéz! – szólt közbe az öreg Hatzfeld.</p>
+<p>– Kétség kívül jó verekedő, mint a magyarok mind! – folytatta
+Montecuccoli, – jó vitéz? Nem mondanám!</p>
+<p>– Oh! – kiáltott Souches, – nagy jártassága van a vitézségről
+írott könyvekben!</p>
+<p>Montecuccoli fölfogta a nyilat és visszairányította:</p>
+<p>– Sok császári generálnak is dicsőségére válnék tudása, ez
+biztos! De tudománya és gyakorlata között <span class=
+"pagenum"><a name="Page_245" id="Page_245">-245-</a></span> nagy
+szakadék tátong. Mert mit tud? Körülbelül azt, amit mi. Mit tesz?
+Éppen az ellenkezőjét annak, amit mi cselekszünk. Azok a
+franciáskodó nyaktörő mutatványok a harcok mezején utóvégre is…</p>
+<p>Ez már nagyon is az elevenjire ért Souchesnak:</p>
+<p>– Eleget tréfáltunk már, gróf úr!</p>
+<p>Montecuccoli ajka még vékonyabbra feszült a belső
+megelégedéstől, amint meghajtotta magát:</p>
+<p>– Hát igen!</p>
+<p>– Vakmerő vitéz! – mondta keményen Souches, – de nincs benne
+esprit, találékony elme. Nehézkes, perclus, un ours mal léché!</p>
+<p>– In Städten, mit Feder in Hand ist er ein guter Soldat, aber zu
+Feldt ist er ein Narr! – mondta a herceg.</p>
+<p>– Hát ír is? – érdeklődött Montecuccoli.</p>
+<p>– Rákóczynak legalább is egy elég nagy csomó manuscriptumot
+küldött, – mondta a herceg, mint aki még többet is tud… – Igen!
+Olvasás végett. Arról szól az opus, milyenek kell lenni a vitéz
+generálnak.</p>
+<p>– A státus első ministere mindent tud, – ismerte be udvarias
+megsemmisüléssel Montecuccoli.</p>
+<p>– Sőt még annál is többet! – s az egyszerü, szinte
+kifejezéstelen arcon valami szokatlan cikázott végig. – Factumokat
+mondok el: Rákóczynak követe járt Csáktornyán. Rákóczy emberei
+Zrinyi palatinusságát emlegetik. A levélváltás kettejük között
+állandó. A fejedelem, bár nagy körültekintéssel, de szót emeltetett
+felséges urunknál Zrinyi mellett. Ezek után ide jön és
+assistentiámat kéri.</p>
+<p>– Amilyen okos, olyan buta! – szólt Souches.</p>
+<p>Montecuccoli diszkrét megvetéssel nevetett, mint aki nagyon jól
+mulat. De Rottal keményen háborgott: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_246" id="Page_246">-246-</a></span></p>
+<p>– Igyen van ez! A magyar akármilyen művelt, akármilyen okos,
+akármilyen vitéz, de csak barbarus marad. – Az a gallértalan,
+meztelen nyak a dolmányban, ah!</p>
+<p>– És mondják csak, uraim, meghagyva személyes vitézségét,
+amelyet nem is akarok tőle elvitatni, mit tett ő? A nagy háboruban
+egypár vitézi bolondoskodást a svédek ellen, amilyeneket egy
+francia ebéd után is meg tud tenni, oui, bien repus, j’en avois
+fait beaucoup; aztán törökökre vadászni, comme courre le lièvre.
+Kis nyulászat. Fatti eroici! – tört ki a keserü rágalom
+Souchesból.</p>
+<p>Zrinyi, mindent összevéve, meg volt elégedve a fogadtatással,
+amelyben Auersperg hercegnél részesült. Szinte jókedvüen járta
+tovább a bécsi urak palotáit: Dietrichstein és Gonzaga hercegek
+szivesek voltak hozzá, mint gentiluomo gentiluomo-hoz, de politika
+helyett inkább vadászatról beszélgettek vele s végül is
+biztosították legjobb akaratukról; csak a mélázó, nagy szemü, finom
+arcvonásu Lobkowitz herceg homlokán nem simultak el a mélyen járó
+gondolat szántotta redők a szokatlan látogató tiszteletére. A két
+oldalt zacskósan lekanyarodó arc előkelő fáradtsága nem is igen
+igyekezett hamis mosoly alá rejtőzni. Az olvasásról,
+álmatlanságról, töprengésről beszélő puffadt alju szemek tekintete
+nem hizelkedett, nem ravaszkodott. A hadi tanács elnöke
+el-elgondolkozva, kettéválasztott ritkás hosszu haját
+meg-megsimogatva hallgatta a bánt, míg törökről, váráról, harcról,
+terveiről s a villogó kardu multról beszélt, de amikor a
+nádor-ispánságról ejtett szót, megmozdult a nőiesen kicsiny
+száj:</p>
+<p>– Nein, mein illustrissime, a magyarok constitutiójának dolgai
+igazán nem esnek a bécsi Hofkriegsrath praesidentjének véleménye
+alá – <span class="pagenum"><a name="Page_247" id=
+"Page_247">-247-</a></span> Amugy is teljesen szükségtelen a külön
+magyar alkotmány! – gondolta hozzá magában.</p>
+<p>Ez utolsó, ez tekéntetes arcu férfi igaz ember, – rendezgette
+emlékeit Zrinyi, míg a hosszu Landstrasson döcögő kocsija
+lassan-lassan maga mögött hagyta Bécset, – de az többi? Nem
+játszódtak-é talám comoediát vélem? Eh, dehogy! Zrini nem bábu s ha
+nevetésre ferdült szájok, nem tették ingyért! Ha tették, hát látják
+mán benned kedvek ellenére, de község kévánságára lett palatinust!
+Az tengely, kin fordul mast jövendőd, az candidatio! Ha az jus,
+Rákóczy, az ország véled, vajh ki legénykedhetnék ellened?</p>
+<p>A kétség szele, ha bele is kapaszkodott bizalma büszke erdejébe,
+a sarat döngölő nehéz uton, mikor feltünt előtte messze, arra
+balra, sikon, füzeseken tul a pozsonyi hegy tornya, megnyugodott.
+Csak az út tette izgatottá, hisz helyzete nem ad aggodalomra okot!
+Estbe hajlott a délután, mikor a dunai révhez ért.</p>
+<p>– Posony észben nem is vészi, hogy jün az uj palatinus! –
+merengett Zrinyi a kompon, amely dalolva úszott a nagy csöndben
+csobbanó vizen. Elnyujtott, ijedt ugatásra felelő távoli
+vakkantásokat hozott eléje a szél.</p>
+<h3>XIV.</h3>
+<p>A tavaszt játszó, csalfa ragyogásu tél derült ege alatt, a kúpos
+tornyokkal szaggatott, csipkés tetejü városfalak között zajossá
+vált ujra a csendes élet. A szűken kanyargó házsorok tövében a
+lovon, hintón, gyalog ide-oda járó főurak, követek, vitézek,
+darabontok zajosan hetyke, némán büszke nyüzsgése elől alázkodva
+állt félre, kapualjba, fal mellé a burger, akinek vaspántos ládáiba
+halommal hajtotta <span class="pagenum"><a name="Page_248" id=
+"Page_248">-248-</a></span> az aranyat az országgyülésre sereglők
+zsebeiből a rettenetessé nőtt drágaság. A szállásokon, palotákban
+folyt a szó, a bor, fogyott a sok nehéz étel s gyarapult az
+izgalom. Katholikus és protestáns, császárpárti és jó magyar,
+erdélyi és király magyarja, török ellen buzgó és gravámenekben
+úszó, békét áhító és pallos-rengető, nádorválasztást sürgető és
+királyválasztáson csüngő, független és ezer érdek láncolta,
+dúsgazdag és más vagyonán kapdosó, önzetlen és tisztségekre vágyó,
+fondorlatos eszü és nyilt szavu, nagy államférfi és politikai
+szatócs naponként változó csoportokba verődve munkált a maga igazán
+az indulatforraló és pénz-fogyasztó haszontalan várakozásban. De a
+császár csak nem jött. A rekedtre izgult tárgyalások, részegségbe
+fuló lakomák zavaros kis piszkos hullámai közül úgy magaslott ki
+Zrinyi saját maga előtt, mint a szirt. Nevette, hogy majdnem minden
+zászlós palotában volt egy-egy kis nádortojás: itt a betegmáju
+Nádasdy figyelte vendégei arczát, ott a büszke, duzzadó önérzetü
+Forgách tartott szinte minden nap a kupáit ürítők előtt kéretlen
+nádori programmbeszédet, emitt Csáky ült méltóságos, szűkszavu
+hallgatásban az asztalfőn, amott a daliás Wesselényi mozgékonysága
+ivott az ivókkal, imádkozott az ájtatosokkal, tréfált a nevetőkkel,
+kesergett a busongókkal.</p>
+<p>– Nyavalyás csóka, Fajankó, kűbálvány, táncoló alakos! – csapott
+le a tünődő Zrinyi az önjelöltek mindegyikére.</p>
+<p>Lippay, mint a szellő, hol itt, hol ott simogatott végig lágyan
+egy arcot, kifogyhatatlan szava és álnok jóindulata segítvén.</p>
+<p>– Palatinus léssz! – sugta hamiskásan remegő hangon Nádasdy
+fülébe. – Gratiám és assistentiám, miként kűszikla állanak
+melletted! – rázta meg <span class="pagenum"><a name="Page_249" id=
+"Page_249">-249-</a></span> keményen Csáky kezét. – In secreta
+confidentia, szt! mondom, az te kosaradban szedem az palatinusság
+eprét, – ölelte át tuláradó bizalmassággal Forgáchot. – Ha
+palatinusság locumtenense nem maradhatok az országháborító és
+eretnek magyarok mián, te nyered el az elgördített aranyalmát,
+fiam! – veregette meg őszinte pártfogással kedvelt Wesselényije
+vállát.</p>
+<p>De a császár nem jött.</p>
+<p>A rohanó idő pedig csengve görgette maga előtt a kincsesládákból
+kikapart, tiszttartó zsebekből kipréselt aranytallérokat s vele
+vitte az urak türelmének, jó akaratának utolsó maradékát is. Az
+érsek és a personális közvetítésével szemrehányóan sürgették az
+uralkodót, mikor jön már le Pozsonyba!? A jelöltek is elunták a
+költekezést, a medve bőrére való ivást, reményeik megcsappantak s
+az udvar huzavonája mögött nem jót sejtettek. A bosszus urak mind
+hangosabban hangoztatták gravámeneiket s a kiszivárgott hirekből
+megsejtvén vagy nagyon is jól tudván, hogy a királyság kérdésében
+is készül valami, csak annál jobban megkötötték magukat, hogy a
+nádorválasztás dolgában nem engednek. Lippay, mint a finom hőmérő,
+mutatta Bécsben az indulatok hevének fokát s végre aztán február
+utolján egyszer csak deszkával rakott dereglyék, hajók, csónakok
+jelentek meg a Dunán Pozsony alatt. Az Eskü-domb irányában a parton
+keztyüs kezü, nagy szavu, goromba német ingenier parancsolgatott.
+Vontatottan szállt a kiáltás a vizen s lassan sorakozott egymás
+mellé, orral az árnak fordulva, a sok nagy fekete ladik. Készül a
+hajóhid, most már csak lejön!</p>
+<p>Egy nap aztán császári társzekerek hosszu raja kapaszkodott fel
+a várhegy lejtőjén, bennük, rajtuk, körülöttük pirosra hízott,
+sápadtra éjszakázott <span class="pagenum"><a name="Page_250" id=
+"Page_250">-250-</a></span> minden rendü és rangu udvari népség. A
+vár ablakai sarokra nyiltak s a kéményekből fölszállt, ki tudja,
+mióta, az első füst.</p>
+<p>A szürke hajnalt visszhangos trombita- és dobszó verte föl
+merengéséből. A házak zászlót tüztek magukba, az ablakokból
+szőnyegek ereszkedtek alá, a burgercsemeték ünneplő ruháik fenekét
+koptatták a bástyákon, parti füzeken. A városban minden magasabb
+pont emberfejektől göndörödött, hadonászó karok kigyótengerével
+hullámzott. Az uccákon, mezőn kiváncsi nyüzsgés fejfájító,
+szabálytalan ide-oda torlódása. Hahó! A levegőt buffanó ágyudörgés
+rezegtette meg s hangja búgó visszhangot vert az emberajkakon. A
+folyón túl elterülő sikon föltünt a menet. Mint valami nagy sárga
+foltokkal telehányt, szines rongyocskákba hempergett óriási kigyó
+kanyargott a sáros mezőn a hajóhid felé. A Hainburgig üdvözölni
+előrement országgyülési küldöttség rugtatott legelől. A futó felhők
+mögül elő-előkacérkodó nap ezer és ezer apró szines villámocskát
+szakasztott bogláraikból, fegyvereikről, sallangos
+lószerszámjaikról. A sólyomszárnyas, kolcsagos kucsmák, libegő
+menték, párduckacagányok után előre feszülő, hosszu, karcsu
+trombiták recsegtek nagy német kalapok alatt, duzzadó arcokhoz
+tapadva. Aztán vége érhetetlen méltóságos, kettős libasor: futárok,
+lovászok egy-egy szerszámozatlan vezeték-lóval. Hámnak feszülve
+három pár ló, egyik elsőn s egyik utolsón fellajtár és kocsis s
+magában a négy nagy kerék között lógó otromba, bak nélküli hintóban
+egy német úr. Mögötte ujra hat ló, nagy kalapu, hosszu haju,
+köpenyes fellajtár a nyeregben, s domborodó, szines hintótető,
+alatta büszke német úr. Ujra ló, nagy kalap, hintótető uccán,
+mezőn, hidon s messze a sikon… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_251" id="Page_251">-251-</a></span></p>
+<p>– Kicsuda ez? – kérdezte valaki a tömegből.</p>
+<p>– Tudja az rosszseb! – felelt az oldalához nyomott szomszéd.</p>
+<p>S a főherceg első ministerének, Portiának nagy csontos,
+hosszukás arca és utolérhetetlen gőggel meredező hosszu nagy orra,
+büszke bajsza vonult el előttük a hintó üvege mögött.</p>
+<p>– Nem látja kegyelmed? – magyarázta egy világot látott lovász a
+vár tövében, – spanyor bretra alatt ha ki ül, spanyor követ lészen
+bizonnyal, hehehe!</p>
+<p>A városkapu táján egy bécsi olasz adta ingyen a tudományát,
+sorra mutogatva a hintóbeli urakat:</p>
+<p>– Il Cavallerizzo maggiore dell’ Arciduca! Camerieri,
+consiglieri!</p>
+<p>A hintósor lassan vonult.</p>
+<p>– Il primo ministro di Sua Maestà! Evviva, evviva! – ordította
+most, félénken vagy rosszkedvüen motyogott vivátoktól követve.</p>
+<p>A handabandára odatekintő Auersperg kövéres négyszögü arcában
+kegyesen mozdult meg a külön dombocskaként hegyeskedő áll,
+kifejezéstelen kis álmos szem.</p>
+<p>Utána trombitások, dobosok, recsegő, berregő hangfelhőt vontatva
+fejük fölött.</p>
+<p>– Trombetti, timpali! – örvendezett most már magának az olasz
+ujjaival castagnettázva.</p>
+<p>A ficánkoló lovu, csipkés urak szaggatta hosszu hintó-sor csak
+vonult, vonult. Az érdeklődés lassanként türelmetlen unalommá
+csappant a kerék-forgástól, lófej-bólogatástól elkábult fejekben. A
+császárné hosszu loknijai, kedves mosolya, különösen finom kisérete
+sem érdekelte már, mikor kint a mezőn egyszer csak zuhatagos zaju
+búgás közepette kalap-, kucsmaraj rebbent a levegőbe s egy helyben
+libegett, mint leszállni tétovázó szines madárcsapat. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_252" id="Page_252">-252-</a></span> A raj s
+a búgás elült s idébb rebbent fel ujra kalap, kucsma, hoch és
+vivát! Fegyverük csillogó, szeszélyes élét váll fölött
+hátrafeszítő, födetlen hosszu haju, palástos gyalog alabárdosok
+hosszu két sora közt középen jött lassan, méltóságosan a császári
+hintó! A legfelségesebb úr csúcsos koponyája, ritka kis szemöldöke,
+szenvedő, okos szeme, tövön tört orra, vánnyadt arca, hatalmas
+állcsontja mintha már nem is e világból valók lettek volna; intett,
+bólogatott, de mosolya ritkán sikerült. Szembe vele Lipót főherceg
+sima, alján szétkunkorodó hosszu haj keretezte papos, fagyos arca:
+széles homlok, szétálló vastag, fekete szemöldökök, hosszu pilláju,
+nagy kerek szem, tág nyilásu nagy orr, csupasz, duzzadó ajak. Sirba
+hajló mult és misztikus, hideg jövő.</p>
+<p>Mintha az éljenzés mormoló vizén usztak volna a vár felé.
+Durrant a mozsár, bőgött az ágyu s a vár tornyának póznájára
+libegve kúszott föl a büszke habsburgi zászló.</p>
+<h3>XV.</h3>
+<p>Gróf Zrinyi Miklós, horvát bán gondolatokba merülten nézte,
+összefont karja alá támasztott kardjára támaszkodva, a karok és
+rendek zugó gomolyagát.</p>
+<p>Mint a dajkamesében: egy, kettő, három… és uj palatinussa lesz
+ennek a busult országnak Zrinyiben… Most veszi át buzgó hódolat
+dagasztotta piros arccal a cancellárius odafönt a várban a felséges
+ur kezéből a palatinusság candidatusainak listáját… Hétrét
+görnyedve hátrál s hintója lent vár…</p>
+<p>Mögötte élénk horvát szó csattogott. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_253" id="Page_253">-253-</a></span></p>
+<p>Feljöttek szép számmal a bánjukra szavazni… Derék fiai mind a
+két hazának! Püspökök: egy, kettő… öt, hat! Frangepánok,
+Draskovichok, Keglevichek: tiz… husz s a többi, a többi!
+Negyvenkilenc biztos votum! Fejedelem két követe, öregbik
+fejedelemasszonyé kettő! Hogy összetartja őket Klobusiczky uram
+csendes szava, practicás feje, sima mozdulata! Az ötvenhárom! És ti
+felvidékiek, sanyargatott evangelicusok! Több, mint száz, több,
+mint száz!… Ti mások amott, mindig a szerencsés szekerére
+kapaszkodók, utolsó perc votumos leventái, szavazatdöntők… Talán
+százötven is! A félénkek kushadó hada, zászló-szövet, ki csak
+nyelére csapzottan nem remeg… Kétszáz! Ki lesz itt palatinus? Te,
+te, ki szimatoló róka képében jársz föl s alá, nyugtalan elmédben
+megháborodván, Nádasdy uram? Hiába parolázol tekintetes arcu, dali
+Csáky István az érsekkel! Hiába süvöltözöl, jó Ádám úr!… Te meg
+csak lengesd vénusz-vízben fürösztött szép szakálladat,
+szoknya-bástyának gerjedelem-kopjás vitéze, Wesselényi!
+palatinusság nem asszonynép, kit ágyunkban huzunk Muránnyal,
+ellenséggel mind össze! Lippay nagy úr, Pucháim nagy úr, de hiába
+adtad el magadat nekik, Zrinyi mellett zúg a vox populi!</p>
+<p>Az érkező Szelepcsényi magasra emeli papir-tekercses jobb kezét.
+A zúgás hangos kiabálássá erősül, amelyből recsegve száll föl
+egy-egy «silentium!» Kavarogva tódulnak helyeikre; egy utolsó
+mosoly, pillantás, kézszorítás, biztató szó, kardcsörgés,
+csizma-csikorgás, mente-suhogás, aztán megáll a mozdulat és a
+figyelő, előre meredő arcokban bennfagy a szó.</p>
+<p>Csönd. Csak a kancellár köszörüli boros torkát.</p>
+<p>A két Zrinyi testvér egyértelmü mosollyal összenéz. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_254" id="Page_254">-254-</a></span></p>
+<p>– Ex evangelicis… Georgius Peréni… Sigismundus Thököli…</p>
+<p>Rezzenő mozgás szele futott át az urakon.</p>
+<p>– E… catholicis…</p>
+<p>– Szt! C-sz! Silentium!</p>
+<p>Zrinyi hátrafeszült ültében s beharapta az ajkát.</p>
+<p>– … Stephanus Csáky et… Franciscus Wesselini!</p>
+<p>Nádasdy beroppant mellel roskadt magába. Forgách káromkodva
+pattant föl helyéről s haragtól remegett orrcimpája, amint Lippay
+felé ordított:</p>
+<p>– Eram candidatus… – s rekedten hányta az érsek szemére, hogy ő
+már két izben volt nádorjelölt s most mégis kifelejtették.</p>
+<p>Wesselényi diadalos, félig lehajtott pilláju szeme büszkén
+kereste Zrinyi tekintetét. A bán meg se moccant. Keserü hullámokba
+omlott alá csöndesen szivében minden, minden.</p>
+<p>Hadonászó karok emelkedtek a levegőbe, morgott az
+elégedetlenkedés, csattogott a tiltakozás. De Lippay kiadta a
+jelszót: Szavazzunk! Wesselényi! S az eddig legkisebb pártu jelölt
+körül hirtelen buzgalmas gyűrü keletkezett. Csáky hiába szidta
+messze bömbölő hangon az érseket, szava megtört a már is vivátozó
+lelkesek zaján. A papok égre terjesztett kezekkel, megbotránkozott
+arccal intették csendre a kuruc kedélyeket; s az énekes-misés, sok
+orgonáló torok kenetesen zengő hang-lepellel igyekezett elborítani
+a haragvók kellemetlenné váló zaját.</p>
+<p>– Eamus in suffragium! In suffragium! – zugott mindig
+tömöttebben.</p>
+<p>– Légyen meg, pulyák hada, kit akarsz! – ugrott föl Zrinyi
+széles legyintéssel. – Ego! – ütött dobbanó mellére reménye vetését
+a jéggel együtt verő lázadó indulata, – suffragor Comiti Wesselini!
+– Intett hiveinek s ment szavazni. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_255" id="Page_255">-255-</a></span></p>
+<p>A zaj meglepetten ült el egy percre s kint valahol fátyolosan
+kongatott tizet az óra. A döbbent nyáj tempós mogorvasággal
+ereszkedett alá vezére után a most már lázas örömmel csobogó árba,
+amelynek hullámai hunyászkodva nyitottak utat a bánnak. Lippay elé
+érve megállt, szólni akart, de a szerepét felejtő érsek őszinte,
+ijedt ámulata gőgös, megvető nevetésre pattantotta szét ajkát.
+Azzal megfordult s ment vissza a helyére. Gondolattalan,
+mozdulatlan némaságban nézett el a kis buzgólkodók s a nagy
+csalódottak feje fölött. Csak bent akadozott a dobogás s fájt
+valami megszakadni készülő ér. Mellette Péter morgott magában, ki
+tudja, mit! Mögötte a horvát püspökök suttogtak hevesen. Hallotta
+hangjukat, szavukat nem értette. Öt körme belemélyedt a bársony
+dolmány ujjába s támaszkodó másik tenyerében szinte a csontot érte
+kardja markolata. Szédült. Szemét behunyta; odabent megereszkedett
+a feszülő húr, bubbogva indult meg a dobogás s fejébe szökött az
+első világos gondolat: gályapadhoz láncoltan ül álnok, örvényes
+fekete vizek fölött… tenyere rátapad a lapátra… éget!… dereka
+mindjárt ketté törik… s hiába! nem mozdul, a víz csak sár,
+televényes, hízott magyar</p>
+<p>– … sár!</p>
+<p>– Miklós! – tette rá a fölhördülő karjára kezét Péter. – Talám
+csak mennénk!</p>
+<p>A terem ürült.</p>
+<p>– Kopó-falka! – intett a ragyogó napfényen gomolygókra
+Péter.</p>
+<p>– Péter! mi volt ez? – s a vérbe boruló szem aljára kikönyökölt
+két kis szégyentelen, öntudatlan könnycsepp.</p>
+<p>S előttük, hullámzó gyalogon, forgolódó lovason túl
+irha-szakadásig berregett a kattogó dob s a friss nádor huszárja
+szinte tüdejét köpte bele a szemérmetlenül <span class=
+"pagenum"><a name="Page_256" id="Page_256">-256-</a></span> ujjongó
+trombitába. A levegőben kard, kucsma, kar, vivát…</p>
+<p>– Vivat Palatinus illustrissimus Dominus Comes Franciscus
+Wesselini! Vivat! Vivat!</p>
+<h3>XVI.</h3>
+<p>A százféle hiuság ragyogtatását megunt napfény hófelhőbe
+öltözött, amelynek fekete szárnyai fehér pihét szitálva simogatták
+végig nyirkos, hüvös gyöngédséggel a várost, hegyet, mezőt, vizet.
+A Duna német hegyek piszkos árjait zörgető gravámenes kedvvel
+rohant, medréből kikivánkozva.</p>
+<p>– Tyüh! Belzebub apánk ángya térgyit! aszongya, hogy hó!, –
+fohászkodott föl a vén révész a kalyibájában. Ablakján a
+lantorna-papiros szaporán pattogott. Egy darabból faragott, karcsu
+hosszu száru, tojásdadocska öblü fapipájában bütykével mélyebbre
+nyomta a dohányt s kifordult az ajtón.</p>
+<p>– Az istenit, la, pofádon ülsz? – mordult egy fellajtárra, aki
+majdnem hegyibe gázolt a négyes fogattal. Az öreg a zabla-karikába
+ragadva nyomta el maga fölül a lovat; a hintó megállt. Álmatlan
+arcu, mélyre huzódott szemü, göndör nagy szőke haju úr tekintett ki
+belőle, mi történt. De az öreg bocskorai már a part felé
+karikáztak. A hajóhíd akaratlan, lomha kényességgel ingott a
+habokon s a közepe tájt mintha fölemelkedtek volna rajta a
+deszkák.</p>
+<p>– Nem egyedül nagyságod, – folytatta a kocsiban Rákóczy egyik
+országgyülési követe, Klobusiczky András uram fejtegetéseit a
+bánnak, – igen felette disgustatus? Az urak mind, mint az
+<span class="pagenum"><a name="Page_257" id=
+"Page_257">-257-</a></span> agyonütöttek, ugy járnak, lator, áruló
+érsek dolga miatt.</p>
+<p>– Bizony mondom kegyelmednek, ma tennék koronát Rákóczy fejére,
+ha lehetne! – felelt elgondolkozva Zrinyi.</p>
+<p>A hintó éppen utnak lendült, mikor két egymást követő hatalmas
+reccsenés nyomában rémült ordítás hatott hozzájuk. Zrinyi kardjához
+kapva ugrott ki a kocsiból. A parton ácsorgó népség ijedten
+mutogatott a vizre, amelyen suhanva rángatózott lefelé a derékon
+szakadt hid egy darabja; a megmaradó táncolva igyekezett a parthoz
+simulni innen és túl.</p>
+<p>– Omen! – mondta fontoskodva Klobusiczky a bán háta mögött.</p>
+<p>– Ez hid kötte hazánkot Bécshez! – felelt halk gúnnyal a bán. –
+Eltöretett része menten mégyen Buda felé! Ha karunk ereje
+szakasztaná egy napon mind az láncokat, kik hozzája csatolnak,
+Klobusiczky uram!?</p>
+<p>S ha nem mondanád mindig, hanem tennél is valamit, Miklós! –
+biztatta egy belső szó, míg tekintete szórakozottan járta a parton
+tanácstalan kiabálással, hadonászással fel s alá szaladgálókat. –
+Kijátszottak! Csúfosan nyakadra tapostak, mint a sziszegő kigyónak…
+S te mit téssz? Ujra csak sziszegsz. Nincsen-é méreg-fogad? Marva
+marj, te örökkön marva sziszegő! Nem látod-e, hogy a német idegen a
+magyarhoz? Hogy ültél ott, mint a kárvallott kölyök, pendelyeddel
+szárogatván könnyeidet. Bizony megsirattad a nádorságot
+ország-világ előtt! Hát lázítsd föl az országot, szöges
+cséphadaróval verd ki a palatinusságból Ferencet, tapodj rá a beteg
+ausztriai házra s plántáld tetejébe zászlaját az igazi magyarnak! A
+magadét? Ahhoz még kicsiny vagy… Rákóczyét! Vele kelsz te is majd
+magasra! <span class="pagenum"><a name="Page_258" id=
+"Page_258">-258-</a></span></p>
+<p>– Klobusiczky uram, ha Rákóczy fegyverhez ragad az
+közszabadosság védelmezésére, akkoron én… eh!… nem ezt, kérjen csak
+kegyelmed nevemmel az méltóságos nagyságos úrtól dominiumot,
+tisztet, el-kimégyek Magyarországbul Erdélybe…</p>
+<p>– … vagy talám lengyel földre! – célozgatott hamisan Klobusiczky
+a fejedelem terveire.</p>
+<p>– Oda is! Tülem akármerre! Csak el innen ebbül veszett
+respublicábul!</p>
+<p>A csónakok elusztak, a népség elszéledt s a két úr sétálva
+követte a hintót.</p>
+<p>A bán csak most látta igazán, mi történt vele. A töprengés
+befogta büszkeségének indulatosan villogó szemét s szótlanul
+mutogatta a mult szakaszait: bánságoddal nem törődtél; enyhe
+voltál, ha öntudatlanul is, a praedauciusok dolgában, a testvérét
+elháló Mikulichcsal szemben, mert szemed a nádorispánságon függött;
+a bécsi urak kinevettek, finoman leráztak magukról, mint hattyu a
+vizet; viselős feleségedre nem gondolsz már hetek óta; jó végbeli
+verekedő kapitánynak tartanak azok, de egy egész had vezére, mire
+gondolsz? a horvát ügyeket el tudod intézni, hiszen maguktól
+mennek, ha nem mennek, úgy maradnak; táncolsz, mint a Paprika
+Jancsi s nem érzed a bécsi kezet, amelyik beléd nyul mozdulatodat
+igazgatni; de közbenjárni nemzet és király között, előljárni, az
+első magyarnak lenni, mire gondolsz? Az utolsó grabeni suhanc is
+port tud hinteni a szemedbe, te buta magyar!</p>
+<p>– Klobusiczky uram, ha ma vony kardot az fejedelem… eh!… nem,
+inkább bujdokni mégyek az csecsszopóval, ki jünni fog, hogysem…</p>
+<p>A csöndesen léptető hintó-lovak hőkölve álltak meg már a falakon
+belül egy ucca-keresztezésnél; a kocsi kezdett lassan hátrafelé
+gurulni. A kis uccából harisnyás, bugyogós, kis kalapu, olajbarna
+arcu idegen <span class="pagenum"><a name="Page_259" id=
+"Page_259">-259-</a></span> vitézek bukkantak ki szótlan
+meneküléssel; utánnuk kivont szablyával, meztelen tőrrel ordítva
+rohant egy csoport magyar. A két úr a hintó másik oldalára kerülve
+meglepetten nézte a különös vadászatot.</p>
+<p>– Az spanyor ambassador emberi, – szólt Zrinyi.</p>
+<p>– S az palatinus uram vitézi! Mi légyen ez?</p>
+<p>Az egyik üvöltve előrerugaszkodó magyar csákánya most villogó
+kört kanyarítva zuhan egy spanyol fejére. A karcsu legény véres
+rongyként esik össze. A spanyolok visszafordulnak: a lebbenő kurta
+köpeny alól hosszu spádély egyenes, merev fénye villan elő s a
+holton tapodó magyar ordítva bukik arcra; melléből vérsugár pattan
+s tajtékos száján halálba hal a szó:</p>
+<p>– Kurvanyátok!</p>
+<p>Messze nehéz lovak dobogása, vért-csörgés. Sikkantó fütty
+hangzik a verekedők közül s a spanyolok ujra futásnak erednek. A
+hajduk váll közé rántott fejjel kémlelnek körül; az egyik int s egy
+csöndesen nyiló kapu mögött eltünik a kis csapat.</p>
+<p>Zrinyi vállat von s beül a hintóba. A kerék nyikkan,
+indulnak.</p>
+<p>Az uccából magasra emelt karddal rugtat ki Puchaim gróf.
+Egymásnak nyomott apró kerek szemében harag, pufók arcán az indulat
+vérbibora; élbe hajló domboru mellvasa csillogására dús csipke
+gallér borul. Mögötte hatvan vértes: hatvan merev, zörgős
+acélszobor; egyik kezükben a kantár, másikban az aggyal combjuknak
+támasztott német puska. Vezérük káromkodva néz körül: senki! De
+igen, amott! Tehetetlen dühében kardját baljába löki, a nyeregkápa
+himzett tokjából kiálló pisztolyához ragad s lova nyaka mellett
+előrehajolva a menekülő spanyolok után lő: inkább ijeszt, mint ölni
+akar. Csak az éjjel botorkált le a városba vitézeivel <span class=
+"pagenum"><a name="Page_260" id="Page_260">-260-</a></span> az
+Amalfi hercegének szállása előtt ujból kitört verekedés elfojtására
+s későn jött akkor is: a hercegnél éppen látogatást tevő spanyol
+követ kocsisai már vérbe fagyva hevertek az összetört hintók körül…
+S most ujra!… Fölötte, a padlás-ablakok homályában kajla bajszok
+mögött csöndes, gonosz vigyorgás villódzik. Amott egy hintó! Tán
+azok tudnak valamit! Sarkantyu! s a vértesek zörögve kanyarodnak
+uruk után.</p>
+<p>A hintó megáll s a kitekintő Zrinyitől udvariasan kér bocsánatot
+Puchaim:</p>
+<p>– … Es hatte einer von den Spanischen eine Dame bey sich,
+welchen die Hungarn ertappten, und, nach guten Stőssen, ihm die
+Liberey auszogen, und versoffen. Als solches der Spanische
+Abgesandte erfuhr, empfand er solches gar hoch, und befahl hierauf
+den Seinigen, die Schmach nach Möglichkeit an den Hungarn zu
+rächen…</p>
+<p>A bán nem látott semmit, nem tudja, nem érdekelte.</p>
+<p>Még az alja sem fér meg egymással, – gondolta utánna, tovább
+kocsikázva.</p>
+<p>– Klobusiczky uram, az fejedelem alatta valója kévánok lennem! –
+szólalt meg ujra, összezuzódott nagyravágyásának támasztékot
+keresve.</p>
+<p>… parancsolni született, nem engedelmeskedni!… És Rákóczy? Az
+magyar, az más. Rá ugy tekint, mint természetes urára! Elmegy, el!
+Be akarták tömni a száját, aranygyapjas rendet, mit kinálgattak
+neki, mikor torkát nem kimélve háborgott minden ellen. De megmondta
+nekik, fütyül az aranygyapjujokra, nem játékszer kell neki, de
+érdemeit megillető komoly tisztség. Megmondta annak a Forgáchnak
+is, hogy ország árulója, mert a pap után jár most változott
+tervekkel s szájaskodik, hogy igen, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_261" id="Page_261">-261-</a></span> mondjon le a nemzet a
+szabad királyválasztás jogáról… Hát mondjon le, bánja is ő! Ő
+leszáll a fáról, amelyet maga alatt vág a bolond magyar…</p>
+<p>– Klobusiczky uram, kérjen kegyelmed alázatoson nevemmel
+személlyemet, érdemimet illető tisztet kegyelmes urátul.</p>
+<p>Ezt hajtogatta hangosan, ezt elméjében s nem is igen figyelte a
+behizelgő szó kecsegtetéseit: előbb Erdélyben, aztán Isten
+segedelmével Lengyelországban, végül Magyarországban megkapja a
+bán, kit Isten neki rendelt. Lesz Zrinyi még palatinus, de akkor a
+magyar királyt Rákóczynak fogják hivni.</p>
+<p>– Ugy-é mert nem ellenzene nagyságod uramnak, ha ű az
+közszabadság visszaszerzése végett Magyarországban törne? – akart
+mindenáron kötelező választ Klobusiczky.</p>
+<p>Zrinyi már rá vágta volna büszkén, hogy nem! De hirtelen eszébe
+ötlött a Rákóczy-hamvak meggyalázása ott messze térben és időben; s
+a nagy csalódás után gyanakvásra hajló esze és e lelkébe
+belefirtató köznemes ellen ágaskodó büszkesége hideg, gúnyos, gőgös
+mosolyra vonták a száját.</p>
+<p>– Megmondám, kérjen kegyelmed Zrininek tisztet Rákóczytul!</p>
+<p>A biztos prédát féltő Klobusiczky hunyászodott, mézes alázattal
+bucsuzott a nagy úrtól, aki hintaját haza küldte s gyalog indult
+magános sétára a tekervényes uccákon. Az elsikló felhők mögül
+engesztelően kisütő kései nap halványan csillogtatta a gömbölyü
+dió-kövek közt meghuzódó kis pocsétákat. A Halász-kaputól befelé
+kanyarodó kis uccán kiváncsi asszonyok, gyerekek s nehány vitéz
+gyürüjében harsányan hirdette a dobját pörgető kikiáltó, hogy
+fejvesztés terhe alatt tilos bárkinek is kardot vagy tőrt vonni
+vagy egyébként verekedést provokálni. A téren a közcsendre vigyázó
+vértesek és ágasaikra támaszkodó <span class="pagenum"><a name=
+"Page_262" id="Page_262">-262-</a></span> bugyogós német
+muskatélyosok néztek harcias farkasszemet a semmivel. A különködő
+kedvü nagyur lelke távolába néző emelt tekintettel lépett el
+mellettük lassan.</p>
+<p>Hm! Hát érdemes? Érdemes napod minden óráját, agyad minden
+mozdulását ezeknek szentelned? Ezeknek? De hátha csak magadnak? Te
+vagy-e csakugyan az isteni providentia ama férfia, akire nemzeted
+vár? Vár? Halld! Az érsek palotájában amott cimbalom peng, tárogató
+tutul; kacskaringó füstszalaggal ünnepségre készül a ház… Vár?
+Várja bizony a béklyót kezére, lelkére… Ereggy a pusztába s ki se
+kelj belőle, kivánatlan magyar Messiás, te! Vigyázz! Ezt a
+posványban melegedő kigyófészket elkerülje lábad! Menj utadra,
+Erdélynek! Mi keresni valód van itten? A bübájos szakállu,
+asszony-vadász Ferkó hadd legyen palatinus Bécs örömére, míg ki nem
+veri aranygyapju penésze s tán hercegség rühe! Menj! Nem kell a
+magyarnak új Mátyás király, önként dobja az ausztriai ház ölébe
+országa javai után koronáját is! Menj, mint őszi széllel költöző
+madár… magasban rívó hangu költöző madár… Hintópárnákon rázkódó
+alvás után Rákóczy generalissimussává ébredsz… Addig csak nyugalom,
+majd kelet felől mess beléjük, jó Zrinyi Miklós!</p>
+<p>A nyugvó nap szeszélyes gúnnyal hunyorgott vissza egy utolsót a
+hegyek mögül s piros haragját az ég aljára lökve elpihent Bécs
+irányában. A házak ablakán mécs-világ pislantott föl, a kapuk előtt
+pocakos polgár nézte a homályt, aztán sarkon fordult s kapuzár
+kattanása felelgetett egymásnak innen és tul. Amottan trombita
+szólt, kocsi zörgött, ló dobogott, ének kurjantott s nyugtalan
+kedvü kutyák kezdtek titkosan egyetértő éjszakai csaholásba. A bán
+lehajtott fejjel ballagott ki az országgyülési <span class=
+"pagenum"><a name="Page_263" id="Page_263">-263-</a></span> «zöld
+ház» uccájából. A sarkon sietős utu valaki ütközött beléje.</p>
+<p>– Nem látsz? – mordult rá Zrinyi.</p>
+<p>A német, kalapját szemére rántva, némán igyekezett mellette
+elsiklani.</p>
+<p>– Halt! Wer da? – kiáltott most már a bán.</p>
+<p>A német futásnak eredt.</p>
+<p>A bán haragal lépett egyet, de rögtön megállt s figyelve nézte a
+távolodót.</p>
+<p>Ejh! – legyintett s ujra megindult. Mi ez? Valami iratra lépett.
+Körülnézett: a pénzverő ház sötétlett föléje. Amoda túl is egy a
+kövezeten. Hm! Az a német mintha vitt volna valamit a köpenyege
+alatt. Itt megint egy! Lehajolt, fölvette az irást s elmerülten
+baktatott tovább, e két kis, jelentéktelennek látszó esemény
+kapcsolatát keresve. A sarkon most fáklyás legények fordultak be;
+arcuk mint az ércszoboré fénylett a füstfátyolt lobogtató láng
+alatt. Mögöttük, fegyveres szolgáktól kisérve, testes, méltóságos,
+komoly magyar úr; fején félre vágott, hengeres, magas tetejü fekete
+kalapos süveg, fél vállra vetve elől összefogott kurta köpeny,
+kezében görcsös bot. Míg a legények a kései sétáló arcába
+világítottak, Szunyogh Gáspár kalapja két oldalt fölhajló széles
+karimájához bökött ujjával:</p>
+<p>– Jó estét, Miklós! Merre hajt illyen egyedül éjüdőn
+személlyedre való gondviseletlenséged?</p>
+<p>– Adj Isten, Gáspár! Hát féljek is mán?</p>
+<p>– Undique pericula tibi imminent! – idézte a bán emlékezetébe a
+gömöri főispán a mindenünnen utána ólálkodó veszélyt.</p>
+<p>– Hallám, hogy meg akarának az derék fiak étetni az palatinusság
+dolgában való szájam nyitása miátt… Mégis orvokat talám nem
+uszítanak nyomomban! <span class="pagenum"><a name="Page_264" id=
+"Page_264">-264-</a></span></p>
+<p>– Az vigyázás soha nem ártalmas, Miklós! Ceterum quid agis?</p>
+<p>Zrinyi csak vállvonitással felelt s a kezében tartott irattal
+egy fáklyához lépett. Egy pillantást vetett a két függőleges vonal
+közé szorított sürü, apró, kerek betüs latin irásra, aztán a bűzös
+lángba meredve, igyekezett elméjében fölidézni az imént látott
+német vonásait.</p>
+<p>– Mi az?</p>
+<p>– Mehercule! – kiáltott a bán, – scriptum aliquod turpe! – s
+átnyujtotta az iratot Szunyoghnak.</p>
+<p>– Modus Reparandi Hungariam! – olvasta amaz a cimet
+félhangosan.</p>
+<p>– Ugy tetszik, néminemü futosó német szórta az imént az uccákon
+el, – szólt Zrinyi.</p>
+<p>– Iramodj csak, Péter, – szólt oda Szunyogh az egyik fáklyásnak,
+– illyes földön bitangban heverő irásért, ha lölnél egyet.</p>
+<p>A legény földnek irányitott fáklyával elindult.</p>
+<p>– Jüvel szállásomra, Gáspár, megolvassuk egyetemben! –
+inditványozta hirtelen Zrinyi s ujra ott ült szemöldökközén a
+cselekvő kedvnek régóta nem látott barázdája.</p>
+<p>A hegyről vigalom tüzelte szemekkel nézett le az éj takarója
+alatt pihegő városra a királyi vár. Messze valahol részeg vitéz
+gajdolt teli torokkal; egy sötét ablak mögül szerelmes citera
+pengett. Csizmáik sarka keményen kopogott s mesés szörnyeteggé nőtt
+árnyékuk rángatódzva huzódott utánuk a köveken.</p>
+<h3>XVII.</h3>
+<p>A pozsonyi ligetek fái zölden bókolnak a hajnali friss szélben,
+amely reszketve menekül a kelő nap heve előtt. A tárt ablakokon
+kisuhanó, tikkadt <span class="pagenum"><a name="Page_265" id=
+"Page_265">-265-</a></span> éj helyébe tolakvó hűvös reggel
+borzongató kézzel ébresztgeti a bánt. Lassan nyíló szeme pislogva
+igyekszik visszatartani fejében éjjeli töprengésének eredményét, de
+kint már lovat kefélő legény énekel s Angelo halkan nyitogatja rá
+az ajtót az ünnepi díszöltözet egy-egy darabjával.</p>
+<p>Horvátok bánja, no, ébredj! A korona az éjjel már a székesegyház
+sekrestyéjében aludt. Az ország botját a kezedbe nyomják majd s
+düllesztheted a melledet a fényes menetben, királynét koronázni! S
+te itt magadban aknákat, puskaporos latorkerteket építesz az
+örökletességi törekvések szemtelen bástyája alá! Hejh! Szunyogh
+Gáspár, biz összefogtunk! németet tanítunk táncolni magyar fütty
+szavára! Klobusiczky uram dünnyögve neheztel, hogy nem röpültem
+mindjárt Erdélybe. Csak rá kanyarítom a tetőt az épületre, aztán
+megyek!</p>
+<p>– Nem ezt, Angelo, az gyémántossat! – vette le süvegéről a
+szegényesnek talált pompás forgót.</p>
+<p>Mire elindul lengyel földre, ott leszek Gyulafehérvárt, csak
+akarja, mint generalissimussa. Ha a svédek a fejedelem segítségére
+jönnek s Bécs nem szövetkezik össze a lengyelekkel, talán jó végre
+visszük a dolgot. Zrinyi Miklós… Cracovia hercege? Nem is hangzik
+rosszul! Kipörköljük várából Kázmér király urat, a hajdani
+hefflányi bíboros széptevőt! Derék tréfa lenne!</p>
+<p>– Jó reggelt, urak! – köszöntötte a nádori szállás előtt
+Wesselényire várakozó lovas előkelőket. A boglárokról lesikló
+napsugár hanyatt esett a lovak ragyogóra kefélt farán s kikent
+patájukon sem nyugodhatott meg.</p>
+<p>Ha a porta nem bakafántoskodik bele a dologba, elsülhet szépen.
+Csak legyen kedve Rákóczynak elég aranyat vetni az isztámbuli
+torkokba, elhallgatnak bizonnyal. Meleg van! Pogányul tüzel erre a
+várbeli <span class="pagenum"><a name="Page_266" id=
+"Page_266">-266-</a></span> följáróra… S a nádor ott elől milyen
+nyájas máma, idáig hallszik a nevetése. No, csak menjetek, hívjátok
+a jó öreget!… A menet készül, ne késsünk! Az élen ott halad már a
+magyar csapat, a peckes németek is…</p>
+<p>– Az német cavallerie után mink megyünk, Ádám! – szólt oda a
+büszke, szép fejü Forgáchhoz. S a két fehér paripa zablára fogott
+szökkenéssel indult meg hallgatag lovasaival lefelé a menedékes
+uton.</p>
+<p>S ha nem indulnék ki Erdélybe, hanem innen várnám az idők
+fordulását? Kiindulok!… de előbb a táljukba köpök egy végsőt.
+Gyönyörü kis opus, Modus Reparandi Hungariam! Régi fényes
+városaink, az igaz kereszténység ápolására alapított szent helyeink
+pusztulnak, gyermekeinket török harcosokul nevelik föl; dicsőséges
+szent királyaink, ha hallanának, elasszonyosodott korcsoknak
+tartanának bennünket; ideje volna ügyünket és hazánkat a pogány iga
+alól fölszabadítanunk, jól mondod! De most jön az okoskodás, szép
+német okoskodás. Megtehetjük magunk? Nem, mert az ausztriai háztól
+elszakadva a végbeli vitézeket fizetni, rendes hadsereget tartani,
+független királyt táplálni nem tudnánk az örökös tartományok és
+Bécs segítsége nélkül… Hát a magyar korona jövedelme semmi? Mátyás
+tehát koldus volt? Talán bizony az örökös tartományok őrzéséért
+kapott pénzből élünk?… Magyar nemzeti király visszavenné a korona
+uradalmait s a nyomoruságos népet még több adóval roskasztaná? S ha
+így is lenne, mint ahogy nincsen, nem szerette-e Mátyást úr és
+paraszt egyként?… A környező népek ellenségeinkké válnának, mert
+undorodnak tőlünk kezünktől kapott csapásaikra gondolva? Külföldi
+segítséget nem kapnánk az ausztriai ház ellenállására s ha kapnánk,
+nem tudnók fizetni? Kinek <span class="pagenum"><a name="Page_267"
+id="Page_267">-267-</a></span> kell külföldi segítség? Erdély s
+Rákóczy! Haha! De te ezt nem tudod, latin köntösbe bujt német! S
+ellenségeink lesztek, környező nemzetek?… Mátyás Bécsben ült
+trónusra, az ám!</p>
+<p>Fölemelkedett nyergében s egy pillantással végignézte a menetet.
+Mögötte furcsa pár: Auersperg s a szomoru arcu, sovány
+Dietrichstein herceg… majd a nádor egyedül… a három követ, közbül a
+taláros nuntius… öt festett mellü herold után jó távol egyedül a
+lóhoz nem szokott Lipót… aztán a kivont kardu hopmester… a császári
+hintó, egyik ajtajánál a derült, szép, kerek arcu, nevetős szemü,
+bozontos, göndör, dús haju Piccolomini, Amalfi hercege
+ficánkoltatja fiatal öregségét, a másik mellett szálas, hosszu,
+lebegős haju szobor: Gonzaga nagy, vénasszonyos, biggyedt arca,
+bizalmatlan, merev két apró szeme, finom kis szája…</p>
+<p>Hol van, ha vitézünk annyi is lenne, hogy Dunát rekeszthetnénk
+velük, hol van nemzetünkben a nagy hadvezető elme? Hisz alig
+ketten-hárman ha értenek a földméréshez, erődítéshez,
+seregrendeléshez! Hol a régi magyar hadi dicsőség?</p>
+<p>A menet szép ívben balra kanyarodva a város falának külső
+tövében haladt. A sima tetőn, csipkés közökön, lőréseken lelkesedő
+éljen tátotta, harsogó torku sok száz fej; amonnan az
+összesereglett külvárosi csőcselék, szegénység zajongó árja tolulva
+törik meg Batthyány vitézeinek kopja-sorompós eleven sövényén.</p>
+<p>Hol van a magyar hadvezér? Hát hol van? Itt lovagol nemzeti
+komédi… Itt lovagol s ki törődik vele? Ó, te, Muraközöddel kalitkás
+vénülő oroszlán, mikor rázod már meg sörényedet? Igen! Tétlenség
+száraz kutjába dobnak s aztán úgy megsirnak, hogy hol van magyarok
+között nagy hadvezér!</p>
+<p>A Mihály-kapu hűvös boltjai alá érnek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_268" id="Page_268">-268-</a></span></p>
+<p>Csak tizezer ilyen lovas, mint amilyen e kaput őrzi s hozzá
+szabad kéz, rendelet nem tapasztotta száj s megmutatná Zrinyi…
+anyja méhébe rína vissza minden kontyos török…</p>
+<p>A szük uccák színes rongyokkal, ágáló kiváncsival libegő,
+vibráló két házsorát majdnem szétnyomta a csillogó, csörgő, dobogó
+menet dagadó folyama, amely a székesegyház ajtaja előtt violaszin,
+fekete, fehér és kék négyszögü birétumokkal, kopasz, hajkoszorus,
+dús fürtü fejekkel hullámzó tarka talártengerbe torkollott. Innen
+türelmetlen lovak remegtette mellvért-fal fénylett; túl német
+karabélyok meredtek a derült égnek a nagy fekete kalapok közül,
+előttük Puchaim pufók mosolya.</p>
+<p>– Száján tartsad Déliát ágyú-szókor! – dobta lovásza kezére a
+kantárt Zrinyi.</p>
+<p>Mi magunk tehát rongy, tehetetlen, koldus nép vagyunk. Kitől
+függ szerencsénk, megszabadulásunk? Az ausztriai háztól! Ezektől! –
+szállt elmerülő tekintete a sekrestye egyik szögletéből, ahol
+összefont karokkal állt, a császári és koronázási díszbe öltöző
+Ferdinánd és Eleonora felé. – No, megyünk! Előre, urak, hopmester,
+heroldok, címervivők, császár, Forgách a kereszttel, Csáky
+országalmájával!</p>
+<p>A bán karja kifeszült, amint marka az ország arany botjának
+nyelére kapcsolódott; a láncocskákon fityegő kis gömbök csilingelve
+verődtek a királyi pálca tetején csillogó kristálygolyóhoz.</p>
+<p>Térdre roggyanva könyörögjünk hát a Habsburgoknak! Segítsenek
+rajtunk!… pedig sok és súlyos panaszuk van nemzetünkre: tudják jól,
+hogyha magunk erejéből foglalnánk vissza a török alatt nyögő magyar
+földet, elszakadnánk tőlük… El! Igen! El!</p>
+<p>A bán szeme megkáprázott a tüdőre fekvő tömjénfüstben.
+<span class="pagenum"><a name="Page_269" id=
+"Page_269">-269-</a></span> A sekrestye ajtajában hátra tekintett.
+Udvarias, alázatos büszkeséggel emelte mögötte Wesselényi
+aranyhimes biborpárnán a koronát.</p>
+<p>Ugy hozod utánam, mintha kinálnád, ne, Miklós, a tied… Eh!
+bolondság! Könyörögjünk ő felségének, hogy vegyen kegyes atyai
+indulatába? Válasszuk meg őt és egyenes ágbeli fiörököseit
+egyszersmindenkorra igazi és örökletes királyainkul? Hisz eddig is
+az események nyomása az ő fejükre tette koronánkat! Gyerekeszü
+magyar, a szabad választás csak cifraságos, üres név! Ismerd be
+hát! De mért legyen az?… Azt a pap-képűt pedig választani
+fogjuk!</p>
+<p>Az egyszerü, széles oltár előtt suhogva, zengve folyt a
+koronázási mise. A gyöngytől, csipkétől, drágakőtől roskadozó
+Eleonora körül tenyeret terjesztve, most némán, majd kenetes dallal
+forgolódott a három infulás főpap, a fehér miseing fölött kereken
+lebbenő, hosszu, nehéz aranyhimzéssel rakott pluviáléjában. A
+királyi pálca gömböcskéit összecsilingeltetve száll most a bán
+kezéből az érsekébe, onnan a térdelő királyné jobbjába. Zrinyi,
+mint aki álomból ébred, kiegyenesedve néz körül az oltár mellől:
+Ferdinándot mintha lenyomná a császári korona súlya, kormánypálcája
+remeg kezében; talár, dolmány csillogó színzagyvalék; az ország
+zászlói nyelükre csüggnek; a piros arcok, födetlen fejek fölött
+alabárdok szeszélyes alaku csillogása s zuhogva hömpölyög faltól
+falnak a Te Deum laudamus búskomoly, ósdi, széles ujjongása,
+panaszló búgássa ernyed s rezzentő lendüléssel csattan fel
+ujra…</p>
+<p>Tündöklő, színes cafat-világ, meddig jubilálsz rajtam? –
+vonaglik fel Zrinyiben a bánat s szeme öntudatlanul tapad a fehér
+mell pihegtette selymes sáppadtságu gyöngysorra. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_270" id="Page_270">-270-</a></span></p>
+<h3>XVIII.</h3>
+<p>– Ach! mein Herr Gott! – tördelte kezét Mária a csáktornyai
+kastély kapualjának hüsében s lesoványult fehér arcában fekete
+tűzzel égett lázas két szeme.</p>
+<p>– Nyugodalom, asszonyom! – szólalt meg háta mögött a fráj,
+akinek kezét csitítva fogta le egy nénike, hogy ugyis mindegy.</p>
+<p>Mária idegesen fordult hátra s csak ugy pergett száján az
+ingerült szemrehányás.</p>
+<p>– Hallgass, hálaadatlan leánzó, mindig csak szerettelek,
+hagytalak tenned, kit akartál. Az többi rosz leánzóknak szokások
+szerént mastan ellenemben fordulsz. Nem szenyvedhetsz szemed előtt
+éngem, kinek te annyival vagy adós, és nem térítheted meg felét is
+adósságodnak környülem szakadásig való forgolódásoddal is, merthogy
+gyülölsz. Tahát azért kell gyülölni velünk jótett barátinkat,
+asszonyinkat, hogy jól tettek velünk? Az ű jelenlételek vagy
+látások veri tahát az mi szüvünket s azért ha nem fizethetünk
+nékik, gyülöljük?… Jaj! Rugódozik! – sikoltott föl hirtelen s
+boldogan félő mosolygással, testéhez tapasztott tenyérrel figyelte
+a kis életecske ficánkolását. Aztán ujra a lány felé fordult: –
+Bizony, nagy mocsok az hálaadatlanság! – A fejét forgatta,
+sóhajtozott, ide-oda tipegett, aztán gyorsan megindult hátra s
+kitekintett a napfényes belső udvarra, az árnyékos helyeken ülő,
+álló, urukra várakozó várbeliekre. Zsémbelve döcögött ujra előre s
+a kapun őrködő fegyvereseket nézte, nemes inast szalajtott a jó
+előre leeresztett felvonóhidig s maga is ernyőnek emelt tenyere
+alól tekintett ki a meleget táncoltató szürke útra, tikkadt
+zsombékra, aszott mezőre.</p>
+<p>– Hahó! Jün! Hahó! – hangzott le a kaputoronyból. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_271" id="Page_271">-271-</a></span> A
+várbeliek kitódultak a kapu fejére. A mozgolódó őrség rezzenve
+mintha kővé vált volna. Az északi bástyáról dörrenve üvöltötte egy
+öreg cannon a vár örömét az érkező elé. A fogadására előre küldött
+lovas csapat fénypontokat csillantó porfelhője már visszafelé
+gomolygott. Mária kimerülten ült le a hüssön az őrség üresen maradt
+padjára s csak egymást gyömöszölő ujjaiban s szeme ragyogásában
+volt élet.</p>
+<p>Dobogó paták, zörgő kerék; a hid konog; éljenrikoltás, pattanó
+karabély-salve: itt van! Mária föláll, nagyot sóhajt s nem tud
+előre lépni… Megfogyott ő is!… Arcát nyomja a paszománt, de két
+karja ideges, szerelmes tapogatással vonja magához a délceg
+derekat; a göndör haj nyakát csiklandja s két száraz ajak tapad
+hosszan homlokához. S míg így állnak összeölelkezve, a
+menteszárnyat jobbágyi alázat csókjai lebbentgetik sorjában csöndes
+szeretettel. Aztán még sokáig néznek némán a kapualjban lassu léptü
+kis feleségét a lépcsőkön ölelve vivő megtért uruk után.</p>
+<p>– Hát megjüve! – Gonosz fáma kerenge penég felüle! – Ládd-é
+csizmáján minden vármegyéknek földjébül öszverakott királ-domb
+porát? – Fogyottabb ábrázatú, hogysem ennekelőtte! – Hej! bizony,
+országunk gondja csak németet velősít! – Elnéztem csak, hogy
+kedvelli kis nimötjit drága urunk! – Mégis csak előbb jüve haza az
+ur, hogysem gyermeke világra! – Ugy nézzen rá kegyelmed, királt
+koronázott urunk, ű tette kezével az nimet kolopra az koronát! – Ne
+álldogáljunk emberek! Dologra, hé! – Örömömben serre szomjuhozék! –
+Éljen az nagyságos úr! – fecsegett, fontoskodott, örült a lassan
+dolgára oszladozó várbeli népség.</p>
+<p>– Ugy elnehezedtem, ach, Miki! – panaszkodott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_272" id="Page_272">-272-</a></span>
+kedvesen urához simulgatva Mária. – Ez kicsiny ne légyen, talám meg
+is haltam volna, ollyan igen felette szántam oda maradásodat!
+Osztán jó vala üdőd ott mulatása?</p>
+<p>– No, te, mit apolgatod kezemet? Szájamat inkább! – és hosszu
+csók után elgondolkozva folytatja: – Üdő-mulatás? Mondjad,
+üdő-lopás!… Osztán tudsz-é még szeretni egy illyen csirában
+áporodott palatinust? – kérdezte keserü-édes mosolylyal.</p>
+<p>– Ne, Miki, ne, fáj nékem mastan az tréfa-szó! – borult a bánra
+sirásba hajló apró nyögésekkel.</p>
+<p>Zrinyi gyöngéd izgalommal kezdte simogatni a kis fejet.</p>
+<p>– Fáj valahun?</p>
+<p>– Mán nem! – szólt Mária és nevetett: – Jó nékem, hogy itten
+vagy!</p>
+<p>– Nékem is jobb, – rezgett vissza komolyan.</p>
+<p>– Édes uram, mondja hát kegyelmed! – biztatta hizelkedve
+beszédre Mária.</p>
+<p>Zrinyi sokáig nem felelt, csak simogatta egyre görcsösebbé váló
+gyöngédséggel az asszonyt. Egyszerre csak abbahagyta s keze ökölbe
+szorulva lendült a levegőbe:</p>
+<p>– De kirázom még, jün ollyan üdő, fejekbül az kevély német
+gondolatokat!</p>
+<p>– Miklós!</p>
+<p>– Tétova kerengtünk hónapokon által Posomban! Töltek az hasak jó
+borral, elmék német planumokkal s az magyar urak, valamint óriás
+lovas balletto figuránsai, táncultak az bécsi aranyborju környül!
+Minden órán csömörlet emelte szüvemet ajkimhoz, hogy arcul ukádjam
+üket keserüségem minden undokságival… Ó, meghasonlás lén úr
+fölöttem, tenéked mondom, Máriám! Nem az, hogy palatinusságra nem
+meheték, hanem az, hogy veszett nevü <span class="pagenum"><a name=
+"Page_273" id="Page_273">-273-</a></span> köztek az magyar, kinek
+érzése nem német pórázon ugat!</p>
+<p>A dobbanva emelkedő dolmányon nyugvó kis fej ideges forgolódásba
+kezdett.</p>
+<p>– No, galambocskám!</p>
+<p>– Mán semmi!</p>
+<p>Zrinyi megrázta a fejét: milyen önző bolond, éppen most rontja
+az asszonyt dühe föltálalásával. Mi az egész világ palatinussága ez
+áldott méhü kis feleséghez képest! Beszélj hozzá, kérdezd meg
+egészsége, foglalatossága, a birtok állapotja felől…</p>
+<p>Mária sírva fakadt:</p>
+<p>– Miklós, úgy fáj!</p>
+<p>– Csendesz elmével türjed az természet rendölésit, kis
+feleség!</p>
+<p>– Igen! igen! – helyeselt ingerülten a szenvedő asszony, – édes
+szerelemnek képiben roszat csináltok nékünk, szegény asszonyi
+állatoknak, ti férfiak, osztán csak, kényetek töltvén,
+türhetetességet prédikállotok! Bizony nagyon nem szép tülled… Jaj!
+Miklós! Jaj!… Ereggy, ereggy, nem akarom látásodat! – s a
+szőnyeges, párnás padon ültében sírva szegte fejét a falnak.</p>
+<p>Zrinyi fölállt s habozva nézett körül, mihez fogjon. Az ónas
+ablak íve fekete rajzos fény-kendőt terített a földre s a rézsutos
+sugárhasábban szürke tejút kavargott. Mit tegyen?</p>
+<p>– Mégis itten vagy? – nézett körül ismeretlen erő segítségét
+kérő könnyes szemmel Mária. – Jaaj!… Ereggy!</p>
+<p>Zrinyi a tehetetlen nagyakarat lázas ötlet-keresésében nem
+mozdult. Az asszony, ajkába harapva fájdalmát, vonagló arccal
+lihegett.</p>
+<p>Te oktalan! Hát… hátha már itt van az óra! Mit tudod te!? – s
+vissza se tekintve az ajtónál termett. A folyosón megállt, merre
+menjen. Angelo <span class="pagenum"><a name="Page_274" id=
+"Page_274">-274-</a></span> után akart kiáltani vagy a frájt
+idekurjantani… Szaladj, hogy későn ne legyen! Futott s csizmája
+alatt kongva méltatlankodott a kockakő. Csak meg ne lássák! Szíve a
+torkában dobogott, amint a lépcső fejénél megállt. Ott megy valaki!
+Kiszáradt torkából rekedten szabadult a kiáltás:</p>
+<p>– Hé! az frájt, bábát! – s nagy erővel fujta ki melléből a
+bennszorult izgatottságot.</p>
+<p>A legény ijedten iramodott neki a parancsszóra.</p>
+<p>Öregszel, bán uram! Kis futás, nagy nyögés! Mi lelt? Tönkre
+zaklattak benned minden ideget, minden húrt a pozsonyi napok! Beteg
+vagy! Izgalommá peshedt benned az erő, melyet nemzeted, császárod
+nem méltatott kegyelmesen fölhasználni. Belerokkansz ebbe a
+buzgásba, mint a nádasba kivert, tehén után bőgő bika! Hiszen
+fájdalommal születünk! A természet rendje ez! Mitől félsz? Mitől
+remeg inad? Pattogsz, meg-megállsz, mint a bolond óra!</p>
+<p>– Istenem! istenem! gaz, bitang életem kegyelmes ura, mikoron
+adsz csendeszséget háborult szüvemnek?… No, jünnek, bán,
+erősség!</p>
+<p>A fráj kettesével mérte a lépcsőfokokat; a nénike tipegve
+szaladt utána. Angelo pedig már ura mögött állt némán,
+komoly-mozdulatlan.</p>
+<p>Délelőtt, dél, délután futkosásban telt el. A bán nagy, sietős
+léptekkel járta a termeket, udvart, istállókat. A fegyvertárban
+megkoccantott egy paizsot, suhintásra emelt régi szablyát, a
+polcról könyvet vont elő, beletekintett és visszadobta, a
+kápolnában imádkozni akart, az ólaknál kedves kopója után kiáltott,
+az istállóban faron lapogatta Délia paripáját, a bástyáról egy
+percre belemeredt az aranyban fürdő zöld fák remegésébe, egyik
+kapun álló kezéből kivette a hosszú puskát, megnézte, fel
+<span class="pagenum"><a name="Page_275" id=
+"Page_275">-275-</a></span> van-e kovázva, a puskaporos torony
+ajtaján megpróbálta a lakatot. Névtelen, céltalan, bizalmatlan,
+néma ellenőrzés hajszolta napestig. A rendelkezése szerint minden
+negyedórában utána futó nemes inas közeledtére megfordult, szó
+nélkül vette tudomásul, hogy még mindig semmi; intett s maga tovább
+sietett. Alkonyatkor megállt a szürkülő udvaron, szép szőke haját
+neki lengette az erdők felől kerekedő hüsitő szélnek s megindult a
+ház felé.</p>
+<p>Mária ajtaja előtt megállt s meghajolva hallgatódzott: távoli
+zúgó kopogás… Nem, semmi! Csak a halántékán lüktetett az ér.
+Lábujjhegyen lépett odább s benyitott a szomszéd szobába. Az asztal
+fölött magányos gyertya lángja táncolt. Egy alacsony széken kis
+fakád, szerteszét fehéren szikrázó gyolcs-ruhák, pólya, kötött kis
+ujjas, gallérkás, hátul nyitott ingecske… A bán egyszerre
+megenyhült; a szivében balzsamos zengéssel felkerekedő béke
+valahogy homályos látásuvá melegítette el szemét; keze gyöngéd
+szerelemmel babrált a kis ruhákon… Főkötő! Öklére huzta a kis
+jószágot s úgy simogatta. Könnye most már kibuggyant s
+lehellet-könnyű, forró utat vágva csurrant le arcán.</p>
+<p>Mária odaát felnyöszörgött. Zrinyi, mint akit rajtakaptak,
+ledobta az asztalra a főkötőcskét s a benyiló ajtóhoz lépett… Halk
+csoszogás, más semmi!… Benyitott.</p>
+<p>A nénike ide-oda tapogva rakosgatott; a fráj a szoba közepe felé
+előrehúzott ágy fejénél állt. A mennyezettelen nyoszolyában
+elnyúlva, fáradtan, félre hajtott fejjel, lehunyt szemmel
+szendergett Mária. A lépéscsikorgásra föltekintő kimerült arcon
+bágyadt mosoly felhője futott át. A bán leült az ágy szélére,
+megfogta a kis forró kezet s lelkiismeretfurdalásos szánalommal
+nézte a fehéren remegő ajkakat. A kis kéz megrándult s makacs
+szorításra <span class="pagenum"><a name="Page_276" id=
+"Page_276">-276-</a></span> kapcsolódott. Zrinyi tehetetlen
+kicsinnyé törpülve nézte, csak nézte, hogy tépi, rázza a belső
+fájdalom a petyhüdt puhaságú, gömbölyü tagokat. A nénike jött-ment,
+tett-vett, egyszer csak odalépett a bán háta mögé s nagy
+tiszteletteljesen mutatóujja bütykével vállon bökte.</p>
+<p>– Nincsen javára nagyságod látása! – morogta a hirtelen
+megforduló arcába.</p>
+<p>– Igaz, igaz! – motyogta a bán zavartan, mintha csak
+elfelejtette volna és sietve engedelmeskedett az ismeretlen hatalom
+rejtélyes katonájának.</p>
+<p>Az ajtóban megfordult. Mária felpillantott. Még be se húzta maga
+után az ajtót, a néma tekintetre már rá borult az ólmos pilla
+kéksége.</p>
+<p>A gyolcs-mező közepén még mindig vigan járta táncát a
+gyertyalidérc… Istenem! előbb nem is látta: bölcső! Ó, mámoros
+álomba ringató bölcs bútor! Fáj az élet? Tente, baba, tente! S
+elalszol! Mért tudjuk mi minden lépésünket, öntudat, kegyetlen
+hóhér?… Bölcső! A kis fiamé!… Meglódította s úgy nevette magában
+esetlen ingását. A szomszéd szobából átható elfojtott kiáltásra
+összerezzent; lefogta a bölcső járását, úgy figyelt. Semmi! Egy
+darabig mozdulatlanul állt, aztán az ablakhoz lépett. Csöndet
+parancsoló marokkal nyitotta fel… Az óriási távolságokra domborodó
+augusztusi égbolt sötétjén szikrázó, komoly derüvel remegtek a
+csillagok… Mért remegtek ti is?… Nekitáguló szeme merev ragyogásúvá
+iparkodott nézni a legtündöklőbbet… Eh! Lendítve emelt az ablakhoz
+egy öreg karszéket, óvatosan beleereszkedett s fáradtan hunyta be
+szemét.</p>
+<p>… aztán a nádor állt fel… iratot csempésztek házába…
+kötelességszerüen elénk terjeszti az örökletesség mellett cincogó
+érveket. Hahá! Zúgnak! Jól teszik: a magyart gyalázza minden sora…
+<span class="pagenum"><a name="Page_277" id=
+"Page_277">-277-</a></span> Szunyogh jól beszélt!… Utána ő!…
+szisszenve néz össze Lippay és Wesselényi. Zúgnak. A zöld ház falát
+majdnem szétrepeszti a tiltakozás. Ezt megcsináltuk! Nem dugtuk
+mégse nyakunkat önként az örökletesség igájába, pedig Lippay már
+ott állt a járomszöggel, hogy felszarvazott ökörfejünket ki se
+vonhassuk belőle. Azért is csak választottunk! Mi akartuk Lipótot,
+nem apja nyomta örökébe!</p>
+<p>– Táncomra szabtalak benneteket!… Szt!</p>
+<p>Odaát mintha megállt volna az élet.</p>
+<p>Fiu lesz? Ádámnak nevezzük majd… Ha lány, biztosan Mária. Milyen
+lehet az asszony fájdalma? Szereti vagy undorodik tőle? S ha életet
+adva magáét veszti? Te leszel az oka! Sírba szeretted ezt is!
+Mindennapos kínt okozva fog előtted férfivá serdülni, kit
+legigazabban Lelkiismeret-furdalásra keresztelhetnél. Kire fogod
+bízni? Egyedül özvegységedben mogorva száraz dajkává fogsz
+keseredni… Ejh! mindig csak rosszat! Ugy turkálsz elkinzott elméd
+szülte gyászos képekben, mint felcser a nyüvel rothadt sebben!</p>
+<p>A koppantatlan gyertya, viaszát féloldalt lesirva, elnyult
+lánggal lobogott.</p>
+<p>… dél melegétől két hosszú órán át zsibongtak a derék karok és
+rendek… köztorokkal ordította a bolond lelkesedés: Vivat Leopoldus
+Primus Hungariae Rex! s kint a tornyon verték a dobokat, fujták a
+trombitákat; elpukkant az öreg basiliscus-ágyú s ugatva feleltek rá
+a kisebbek sáncról, bástyáról.</p>
+<p>– Csak Mária el ne szerencsétlenedjék! – morogta bajuszába.</p>
+<p>… s míg az érsek panquet-je dús asztaloknál feszengett,
+részegen, torkig lakva sipolt, táncolt, mulatott uccán a nép.
+<span class="pagenum"><a name="Page_278" id=
+"Page_278">-278-</a></span></p>
+<p>Mi az? Hogy az ember agyára ül ez a nagy csönd… A kutyák sem
+ugatnak, az őr is tán alszik odafönt, tülke ölében hever… A német
+vitézek hát az elmult januárius huszonnegyedikétől számított három
+év alatt kiviendők… az országból… és… Mikulich Sándor… pörbe
+fogható… igen… hogy is?… gyűlést mikor tartsak?… igen… majd…</p>
+<p>Nagyot ásítva fogta tarkója mögé tíz ujja fésüjével kétfelől a
+haját s elaludt.</p>
+<p>… a három lépcsős császári trónon olyan ismerős arcu ember ül,
+nem tudja kivenni tisztán vonásait. Az ország tiz főzászlaját
+nevetős arcu urak markolják az oltár két oldalán, amelynek legfölső
+fokáról a nádorhelyettes – hisz ő a nádor maga! – harsányan
+kérdezi: «Akarjátok-é, hogy az jelenvaló groff Zrini Miklós,
+aranygyapjas vitéz, Lengyelország gubernátora, Magyarország
+királyává koronáztassék?» Buzgón kiáltják háromszor – a Ráttkay
+hangja hogy kihallszik! –: «Akarjuk! Éljen az király!» Letérdel és
+haragszik: «Ráttkay tegye fejemre az koronát! Esztergami érsek ű
+kényem szerént!» No, dobok és trombiták ott az erkélyen! Igen, így!
+Tra-rá, tra-rá, trarara-rá! Ne feledjük el, evangéliom után két
+aranyat kap az érsek. Hát Péter lett a bán, ő tartja kezében az
+ország almáját! Hisz én akartam! Igen! Jó! Piros-fehér-zöld
+posztóval bevont hidon haladunk a zárdatemplomba. Elől a zászlók,
+utánam harminc püspök. A tér fölött a Rathaus tornyáról milyen
+kötél vonul keresztbe? Egy ember van rajta. Szépen elém ereszkedik.
+Intek neki. Már a templomban vagyunk. Letérdelnek mind a tizen.
+Szent István kardjával jobb vállon ütöm őket háromszor. Igy lesznek
+az aranysarkantyus vitézek. A sarkantyujuk nem arany! Ez nem rend!
+Körüllovagoljuk a várost. A sáncokon mindenütt siposok, dobosok.
+Nem hallok <span class="pagenum"><a name="Page_279" id=
+"Page_279">-279-</a></span> semmit. Hogy is van? Az ott már a Duna!
+Leszállok a lóról. Egy, kettő, három, tizenhárom lépcsőfok. Fölül a
+nemzetiszin mennyezet. «Esküszöm az élő Istenre, hogy, mit?
+privilégiomotokat, szabadságitokat, immunitástokat…» Egy szökellés
+a királydomb. Suhintás erre, suhintás arra, emerre, amarra. Fáj a
+karom tőle s a nyakam. Suttogva búgnak az ágyuk. Föl a várba! A
+mentém gombja, paszomántja 30,000 forintot ér. Hejh! nádor,
+velencei követ! Ne hajtassatok olyan eszeveszetten! Egymásnak
+mentek! Egy ember odaszorul… A feje! Milyen sikoltás!!!</p>
+<p>Rémülten ébred ültében, két kezére támaszkodva. Homlokához nyúl.
+Súlyos verejték gyöngyei morzsolódnak szét tenyere alatt. Ki
+kiáltott? Hallotta! Nem álom! Hogy is volt?… Istenem! Mária!</p>
+<p>Meggémberedett nyakát megcsavarva fölugrik. A gyertya üszkös
+béle feketén lóg, tövén pislog csak egy kis kékes láng… Mi az?… Ki
+sir?</p>
+<p>– Öllee! ölleee! – rí odaát keserü fájdalommal egy ismeretlen,
+vékony hang.</p>
+<p>Ugrana, de nem mer. Az ajtó nyilik.</p>
+<p>– Nagyságos uram, leányt szüle asszonyunk!</p>
+<p>– Mind csak egy! – kiáltja s már a szobában van.</p>
+<p>– Jaj! – neveti eléje bágyadtan, hihetetlen boldogsággal
+kipirult, megszépült arcán Mária, – ollyan jó mast!</p>
+<p>Az asztalon valami kis fehér vászon-csomó mocorog csöndesen. A
+fráj fölemeli a ruha egyik csücskét s Zrinyi idegenkedő, sajnálkozó
+mosollyal nézi az elnyult fejü, csupasz aggastyán arcocskát. Mintha
+a képen látott öreg Löbl lenne nyolcvan esztendős korában!</p>
+<p>A nénike fehér pántlikára csomózott bizonytalan dolgot nyújt a
+bán felé: <span class="pagenum"><a name="Page_280" id=
+"Page_280">-280-</a></span></p>
+<p>– Az köldök-madzag! Ha hét esztendős lészen s megoldja maga
+kezivel, jót jegyez!</p>
+<p>– Hát osztán bizonyosan leány? – kérdezi a bán.</p>
+<p>– Mán amiként én látom, az! – heheg az öreg asszony szemérmetlen
+tréfája. Azzal kapja a vászonba csavart cseppséget s megindul vele
+a másik szoba felé. A meleg viz már vár.</p>
+<p>– Ollyan jó mastan! Alhatnék! – pihegi boldogan Mária.</p>
+<p>– Mán penég aztot nem szabad! – mordul vissza komoly
+figyelmeztetéssel az öreg. – Könnyűképpen amoda Túl lenne csak az
+megébredés! Nem! Nem! Ne sivíts, no, fürdő lészen, ember-magocska!
+– lapogatta meg görcsös ujjaival a kis feneket.</p>
+<p>– Nagyon fájt? – kérdezi bugva Miklós.</p>
+<p>– Bizony hogy fájt – mosolyogja az asszony. – Örülsz?</p>
+<p>– Örülök! Hogyne!…</p>
+<p>– Ha csak leány is?</p>
+<p>– Ugy is!… Hát… inkább akartam volna fiat, de lett, az mit Isten
+adott, csak ű szent fölsége éltesse!</p>
+<p>A föld peremén szunnyadó hajnal most rugta le magáról könnyü
+takaróját.</p>
+<h3>XIX.</h3>
+<p>A csöndes vár gazdája magába tört, de csak annál nagyobbra nőtt
+dölyffel, nyugodtan nézett a jövőbe: csak még egypár, feszülő izmu
+lépés ebben a taposó malomban, aztán csakugyan jön a kardforgató,
+seregrendelő, szabad, nagy élet. A lengyel havasok hágóin át fog
+győztes hada élén új királyt hozni Magyarországnak! Milyen jó, hogy
+nem lett <span class="pagenum"><a name="Page_281" id=
+"Page_281">-281-</a></span> palatinus! Csak szükebbre cserélte
+volna a nyakát rángató pórázat! Minek az? Megy! Megy, amerre
+csillaga hivja! De előbb itt rendbe hoz mindent… Rossz szolga,
+vigyázzunk! – suttogják a kis auerspergek a sirja után nyögő
+császár fülébe. Nem! Csak azért se! Zrinyi-ugyse, nem! Hej,
+országbiró uram, Nádasdy Ferenc s fekete üstökü, érdemes komédiás,
+jeles nádor, csak szaggassátok véresre körmötöket a király
+kegyelmének kaparászásában! Én megyek és nem kötök hajót a lovam
+farkára, hogy a Tisza-parton hagyjam, mert bizonytalan az Erdélyből
+való visszatérés… sőt ha kell, Délia farkát szép kontyba csomózva
+itt is hagyom: játsszatok vele törököt, hofkrixkraxban csipkésen,
+ülve hadakozó német retyerutyátokkal egyetemben, vén szamarak!</p>
+<p>Csecsemő lánya az emlő-bimbót még jól szájába sem tudta fogni,
+már Varasdon praesideált országa rendei előtt. Lelkiismeretes
+pontossággal magyarázta, alkalmazta az országgyülésen kieszközölt
+articulusokat, amelyeknek kedve szerint való megszövegezéséért
+három erszény tallért kapott a kancellár. Bizottság ide, bizottság
+oda, utasítás-készités, egyéb fő, állami szecska-vágás,
+praedaucius, oláh, németek megfenyegetése; aztán asztal fölött
+sápítozó vagy pökhendi, csaholó, nagy ménkü fontos megbeszélések,
+lázadó jobbágy ellen királyi engedelemmel lóra ülés, erdőn-síkon
+paraszt-vadászat… De horvátok! Mért? Ha ki bánt, ha horvát is, vére
+éppúgy szökken, mint a töröké s a béle-metélt muszulmán nem
+büdösebb, mint a hagymán hízó horvát jobbágy!</p>
+<p>Utálat mégis! Emberek pecérje lettél, Miklós úr! Mint tövén
+rokkant napraforgó, úgy áll a kerék s fura, véres emberrongy
+mocskos bocskora csüng alá küllői közül. És Bécs nem akarta, hogy a
+horvát <span class="pagenum"><a name="Page_282" id=
+"Page_282">-282-</a></span> bán horvátot törjön kerékbe: legyen mit
+rabszíjjra fűzni Kostajnica basájának, mert félő, hogy kifogy a
+derék faj és stiriai pocakokba sussan majd a muszulmán kopja!</p>
+<p>Egy-egy három oszlopos, háromszögü akasztófa alatt úgy rántotta
+megállásra rémülten horkanó lovát, mint maga az Igazság! A füzes
+felé sikamlva rohant a menekülő s fent a dombon, Zrinyi mögött,
+derekas munka után nagyokat fujva törölte le dolmánya ujjával a
+ráfröccsent vért Patachich kapitány.</p>
+<p>Igazság! Kemény munka, szép szó. Kerékbe töretni! Görbedt
+gerincü horvát kuvaszokat?… Nem! Bécsi puhákat, nyálas pulyákat! Az
+lenne mulatság! Igen! Magyar úr kellene nyakatokra, ki jól szügyön
+vágna taréjos sarkantyujával, hogy abba gebbednétek! Magyar úr!
+Bécs fölött! Magyar úrnak táncolnának a Favorita sorompói között a
+tornajátékos lovak, neki nyílnának terraszain a virágok s magyar úr
+talpából nyalná ki a bécsi csürhe a csengő aranyat!… mint Mátyás
+király…</p>
+<p>Mátyás! Milyen zengő emlékezetü név! Mátyás… nemcsak kénnyel
+lett király, hanem in manu forti!… Erőhatalom!… Bár máskor is éljen
+vele a magyar, ha Mátyás királyra találhat… In manu forti!… Eh!
+csak jönnének már, csak hivna már Rákóczy! Elég volt az ugar-törés…
+Szűz föld! új cél!</p>
+<p>A decemberi jegen, havon recsegve érkező bécsi munitio után
+végre egyszer csakugyan régies formáju, kopott nagy landkocsi
+nyikorgott át a felvonóhidon az épület elé. A bán maga sietett a
+vastag bundákból görnyedten, ravaszkás, bizalmatlan
+körültekintgetések között kimászó két úr fogadására:</p>
+<p>– Vártam mán kegyelmeteket!</p>
+<p>A vendégek dünnyögő alázatossággal, össze-összepislogva
+<span class="pagenum"><a name="Page_283" id=
+"Page_283">-283-</a></span> csoszogtak befelé Zrinyi előtt
+kapualjban, folyosón, ahol egymás mentéje szárnyát meg-megrántva
+bámészkodtak szét a fegyverrel rakott falakra.</p>
+<p>A bán, mielőtt behúzta volna maga után könyvesháza ajtaját, még
+egyszer kitekintett a folyosóra, aztán nyilt, derüs arccal fordult
+az urak felé.</p>
+<p>Ébeni István uram már nagy gondolkozó huzakodásba merült
+törökösen borotvált fejének üstökével, mint aki nem akar beszélni
+egyhamar, de észrevévén, hogy Zrinyi arcán csodálkozássá hökkent a
+nyilt öröm, mégis csak megszólalt:</p>
+<p>– Eppeg jó, hagy béérkezénk nagyságad várában, merthagy künn és
+az hó!</p>
+<p>– És bizony! – bökte fel száraz, sovány góbé fejét Nagy
+Tamás.</p>
+<p>Zrinyi az ablakhoz lépett, neki vetette hátát a keresztfának s
+rámutatott két székre. Az ezer furfangtól remegő szarkalábas szemü
+két arc ösztönszerüen igyekezett kibujni a kellemetlen megvilágítás
+alól: Nagy Tamás a könyvekkel, papirlapokkal teleszórt asztal mellé
+telepedett le lógó fejével s félszeme az irásokra sandalgott. Ébeni
+uram a fal mellett huzódó padszékre kuporodott.</p>
+<p>– Erössen megfáradtam! – nézett szét bizonytalanul, közben alig
+észrevehetően Nagy Tamás felé billent a feje, de az úgy tett,
+mintha nem látta volna, fordult egyet ültében s elkezdte szálazni
+bus-kajla tatáros bajuszát.</p>
+<p>– Hát, uraim, mi ujság? – igyekezett a bán a dologra térni.</p>
+<p>– Atyafiui szeretettel s tiszteletadással s igaz szívbéli őrök
+szalgálatjával két paripát kűld méltóságas, kegyelmes urunk
+nagyságas uramnak.</p>
+<p>– Köszönöm! És?</p>
+<p>– Egyébaránt egészségben vagyan urunk mind <span class=
+"pagenum"><a name="Page_284" id="Page_284">-284-</a></span>
+cselédivel öszve, kihez hasanló jókat kéván s reményl nagyságadnak
+is! – folyt a derüs behizelgés Ébeni István ajkáról szélesen,
+elnyújtva, jó erdélyiesen.</p>
+<p>Ugy mérik szavukat, mint zsidó a kölcsön-pénzt! – gondolta
+Zrinyi a keresztbe fonta a karját mellén és hallgatott.</p>
+<p>Nagy Tamás a félig írt ívet sillabizálta hunyorogva: «… és az mi
+nagy Mátyás királyunk palástolhatták gyarlóságokat. Egyébbül én az
+mi királyunkban alig találnék vétket… Az ő szerencséje mindenütt
+nagy volt, mert az szorgalmatossága véghetetlen, mert fáradsága
+untalan, mert bátorsága győzhetetlen, mert vigyázása
+megcsalhatatlan. Nem csuda azért, az szerencse hogy pórázon
+járt…»</p>
+<p>Ébeni a csillagos égboltot ábrázoló mennyezetre emelte
+tekintetét, amely óvatosan siklott tovább lefelé az áttört mívű,
+keleti rézlámpás hosszú láncán. A lámpáson jó sokáig elmerengett,
+de végre is a nagy csönd halk fészkelődésre indította… Egyszerre
+csak homlokára csapott görcsös, csuzos ujjaival:</p>
+<p>– Tamás úrfi! Kegyelmed nem is mandja s nékem majd kiese
+elmémböl, hagy urunk levele még zsebemben lapúl! Éjnye, éjnye,
+instálom nagyságad bacsánatát, – azzal fölgombolta dolmányát s
+hosszas kutorászás után valami belső rejtek zsebből kiemelte az
+összevissza gyűrődött iratot. A térdere fektette s elkezdte
+simogatni, de Zrinyi eléje lépett, rideg engedelem-kéréssel kivette
+kezéből a fejedelmi kéziratot, s még a szomszéd szoba ajtajához sem
+ért, a feltört pecsét puhán hullt a szőnyegre.</p>
+<p>A két ember egyedöl maradt. Mosolyogva néztek össze ugyanabban a
+pillanatban, aztán elkezdtek egymásnak integetni. Nagy Tamás vállat
+vont s bajusza egyik végét fujogatta csöndesen a levegőbe.
+<span class="pagenum"><a name="Page_285" id=
+"Page_285">-285-</a></span> Majd fölkelt s maga is a lócára
+telepedett Ébeni mellé.</p>
+<p>– Nagy szamár kegyelmed! – bökte oda Ébeninek bajusz-fujtatás
+közben.</p>
+<p>– Tám csak nem?!</p>
+<p>– De tám igen!</p>
+<p>– Csinálja kegyelmed jabban!</p>
+<p>– Majd ha nékem ád titkoson száz tallérokot az fejedelem!</p>
+<p>Ébeni arca egy öreg kinaiévá vigyorult a belső jókedvtől:</p>
+<p>– Be accurate túdja!</p>
+<p>Szemközt hirtelen fölpattant az ajtó. A belépő bán szava
+ingerülten sivított már a küszöbről a lócán kushadók felé:</p>
+<p>– Hát perplexióban vannak kegyelmetek, mi?</p>
+<p>– Nehez állapat ez urunknak, nagy jó uram, s az bőlcsesség sem
+határtalan! – nyújtotta a szót Ébeni.</p>
+<p>– Mehercule! – kiáltott Zrinyi, türelmét vesztve, az
+összerezzenő erdélyiekre, – princeps Transsylvaniae affectat
+coronam Poloniae!… Mit bolondoskodunk?</p>
+<p>– Balandaskodunk? Instállom nagys… – hebegte Ébeni.</p>
+<p>– Igaz magyari szűvel kérem ű nagyságát, ez dücsőségtül messzére
+vettetett sötétségbül emelje ki mán az magyar nevezetet. Sőt jó
+lészen ügyekeznie, ha valamely derekas dolgot akar végben vinni,
+mert úgy látni, hogy az fatum nagy változásokat készít… Ferdinandus
+szinte hogy halódik s Leopoldus… ű tudja!… Nem az, kivel vet
+szövetséget, az lengyelekre zudult svécussal vagy magával az
+lengyellel, hanem az, hogy hada erős, tisztviselői jók, generálissa
+próbált, discretus, marhás, sok értékű úr, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_286" id="Page_286">-286-</a></span> igaz
+ember légyen! Erősnek sok az barátja, gyöngétül az meglévők is
+elpártolkodnak!</p>
+<p>A két úr sűrün helyeselt, de csak úgy némán.</p>
+<p>Elejbük ment félutig! Csak annyit kellene mondaniok, hogy ezt a
+független, próbált vitézségű urat megtalálta a fejedelem a horvátok
+bánjában…</p>
+<p>Ébeni lehajolt, följebb rántotta csizmája egyik szárát, üstökét
+hátrasimította, aztán a másik száron is húzott egyet, végre
+fölállt:</p>
+<p>– Nagyságad tehátlan, mint értém, ha jól értém, javallja az
+lengyel expeditiot!</p>
+<p>Zrinyi az ajkába harapott.</p>
+<p>– Urunk nevében nagyságadnak hazzánk való gratiajáért
+köszönetünknek, háladatas köszönetünknek ajánlása után búcsut
+vészünk nagyságadtol. Az Ur lakazzék ez várban minden
+kegyelmével!</p>
+<p>Üstök-csavarintás, alázatos kézcsókok, bajusz-pederítés s már az
+ajtó felé csoszognak Rákóczy becsületes főember szolgái.</p>
+<p>Ébeni engesztelő alázattal fordul vissza a gyors távozáson
+szótlan sértődésben álló Zrinyi felé:</p>
+<p>– Instállom alázatasan nagyságas uramat, az főbb magyar uraknak
+tetszések győjtögetésében szűkecskére szabatatt az üdőnk!</p>
+<p>A bán gúnyosan bólogatva helyesel.</p>
+<p>A két ember újra megindul, de most meg Nagy Tamás fordul
+vissza:</p>
+<p>– Judex curiae, Nádasdy uram portája az közelebb statio!</p>
+<p>Azzal hajbókolva, instálva, sok szerencsét, egészséget kivánva
+sündörgött-fondorgott a két úr kifelé.</p>
+<p>Mögöttük döngve zuhant be az ajtó az élesen csattanó zárra.</p>
+<p>Ébeni ijedten állt meg a folyosón: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_287" id="Page_287">-287-</a></span></p>
+<p>– Bécsapá az ajtót!</p>
+<p>– Bé ám az szél! – pislantott ravaszul Nagy Tamás meg sem
+állva.</p>
+<h3>XX.</h3>
+<p>A kárpit hasadékán enyhe fény szürődött be a barna selyem
+paplanra.</p>
+<p>Megint reggel! – dörzsölgette kábultan súlyos pilláju szemét a
+bán.</p>
+<p>Mária összehuzott, kis, gyerek arcával buzgón aludt. Zrinyi
+feléje fordult s öntudatlan mosollyal nézte egy ideig, aztán
+megcsavarta fejét, amely fáradtan hanyatlott az összevisszagyűrt
+párnára.</p>
+<p>Macska! Az asszony csak macska! Vinnyogó szerelemből,
+gyereksírásból telik ki élete és boldogan alszik! Nem tudtad,
+Miklós, mi a lassu méreg? A fejed üres s mégis úgy zúg, a derekad
+fáj és combodat köszvény metéli… S ha ez se volna…? Lendültél
+egykor, gondolatod lángoló tűzkoszoru volt, amely tetteid búgó
+ágyugolyója előtt sisteregve röpült s most csak hamu nagy terveid
+pislogó üszke fölött… Szerelemben zajló éjjelen asszonyba ölöd
+erődet; kábító álomköntös fogja tagjaidat nappal és bugyborogva
+forr epéd; kis lányod csókja íztelen, tej-szagú s mégis uj jövő
+rejtelmes kupolája domborodik már a puha tagokból!… Hogy
+kijátszotok, Természet, Isten, egy ilyen szegény, nagyerős férfit!
+Ez hát az élet? Szerelem, vajudás, szoptatás? S te csak kukorékos
+hangú kakas? Harcias tarajodat csak nősző elevenség remegteti?…
+Nyögj, csak nyögj, gondold, hogy a köszvény, pedig az öntudat
+hasgat…</p>
+<p>A zsinór után nyúlt s a kárpit ugrálva húzódott el a nyugvók
+elől. <span class="pagenum"><a name="Page_288" id=
+"Page_288">-288-</a></span></p>
+<p>Hisz reggel van! Az éjszaka hazugság volt!… De akkor mért
+sötétebb a világosság, mint a homály? Mert Rákóczy úgy akarta?</p>
+<p>– Bolond, üdőtlen vállalat! – morgott föl hangosan.</p>
+<p>– Ach, ich bin so… – nyögött föl tétován, le-lecsukódó pillákkal
+Mária s szava kéjes ásításba szenderült.</p>
+<p>Zrinyi a homlokára ütött öklével; befordult s fölkönyökölve
+elkezdte simogatni a kis, puha, kerek kezet.</p>
+<p>Mária elmosolyodott, de nem mozdult, még csak pillája sem
+rebbent.</p>
+<p>Vén fösvény! Fél tőlem, persze! Javalltam a lengyel hadjáratot,
+igen! De Zrinyivel! Félt, hogy fölibe kerekedek… Fölibe? Hm! Nem is
+olyan lehetetlen! – cikázott szája körül a gúny. – Rám fogsz még
+szorulni, György bátyám, ha most nem, hát majd a győzelem idején!
+Lengyel földön ellehetsz nélkülem, azt hiszed? Jó! De
+Magyarországon vagyok még valaki, ha hüvelybe rozsdásodott
+szablyaként fityegek is ebben a pocséta-várban! Eh! Reggel van,
+munkára!</p>
+<p>Óvatosan eltolta a paplant s gyors mozdulattal talpra szökkent.
+Félkézzel lerántotta magáról a hálóinget s a mosdótál elé állt.
+Belefektette arcát a hideg vízbe s úgy töltötte tarkójára az ezüst
+kancsó csobogó tartalmát.</p>
+<p>Mária sóhajtozva neszelt föl, nyujtózkodott, forgolódott,
+kinyitotta szemét, de a mosoly megint csak szendergésbe merevült
+arcán. A bán meztelen derékkal hajladozva, a levegőt öklözve,
+békáját feszítve s karját kivágva igyekezett szerelemben puhult
+izmait felvillanyozni. Majd villódzva sistergő göndör hajának állt
+neki fésüvel s ahol nem simult, tépte. A bajuszát jó keményen
+szétkefélte s mikor elkészült, az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_289" id="Page_289">-289-</a></span> ágyhoz lépett. Megfogta a
+takaró csücskét, úgy vonta elfelé lassan az alvóról…</p>
+<p>Mária durcásan tiltakozott az ébresztgetés ellen s ijedten
+takargatta hosszú hálóingével tejfehér, gömbölyű combjait,
+amelyeknek finom bőre reszketve libabőrödzött a goromba hidegben.
+Még a lábaujja hegyét is befedte, úgy panaszkodott gyerekes
+nehezteléssel:</p>
+<p>– Ne nézzen kegyelmed! Nem kelek föl igyen!</p>
+<p>– Nono! Nono! – csititgatta az ura nevetve; de látva, hogy az
+összegombolyodott asszony nem mozdul, tréfás-lovagias mozdulattal
+rájakanyarította a paplant, hogy csak a füle látszott ki alóla:</p>
+<p>– Jó éjtszakát, Zrininé nagyságos asszonyom… nékem aranyos kis,
+bolondos feleségem! – toldotta meg egy csókkal.</p>
+<p>– Gonosz kegyelmed! – villogott ki nevetős haraggal a két
+ragyogó szem a paplan alól.</p>
+<p>Mire elszánta magát, hogy fölkeljen, Zrinyi már a belső udvaron
+kémlelte a bátortalanul, ködlő fénnyel emelkedő napot:</p>
+<p>– Kikelet, de foga vagyon! – azzal jobbra fordult s az északi
+fal felé tartott, amelynek tövében ékbe vágott tetejü, alacsony,
+zöldre festett deszkákból összerótt kerítésen belül török rabok,
+bocskoros jobbágyok turták, kapálták, gereblyézték a kertnek
+odahordott televény földet. Az egyik sarokban a koppanó fakalapács
+ugrasztgatta véső alatt formálódott lassan kőpad, asztal; fölöttük
+már ott fehérlett a frissen összerótt lugas váza. Itt lapos
+faládikákban bággyadozó palánták vártak elültetésre; amott nyesett
+gyökerü, karcsu csemeték feküdtek egy csomóban. Az gondos
+trágya-ágyat vetett a rózsatőnek, ez zsineggel mért utat. A pávás,
+gránátalmás faragott kapufélnek támaszkodva, hón alá fogott
+pálcával nézte őket egy drabant, aki az úr közeledtére hetyke
+<span class="pagenum"><a name="Page_290" id=
+"Page_290">-290-</a></span> alázattal kapta le süvegét. A jobbágyok
+is süvegelve emelkedtek föl görnyedésükből; a rabok fejet hajtottak
+s kezük álmosan érintette mellüket, szájukat, homlokukat.</p>
+<p>– Kimszi? – fordult Zrinyi, kiléte felől tudakozódva, egy
+beesett, ólmos arcu, nyitott száju, ritkás ősz szakállu, kis, görbe
+rabhoz.</p>
+<p>– Abu Bekr ibn Aflah, ó, fényes tekintetü király-bán! Tanitó
+voltam messze, délen, a Fehér tengeren túl, El-Magreb-ben! És még
+messzebb, a sárga homokon túl… Tombuktu… Bölcsességre figyelmes
+füleid nem hallották talán soha ezt a nevet! Ott tanítottam s nagy
+dolgok tudósának tartottak… De az emberek fiai gonosz tejet
+szoptak… és vágtató tevén menekültem, szultánom!… Aztán harcoltam
+Allah – kinek neve legyen örökké áldott – Allah útján a hitharcot:
+a golyók a mezőn vészcsillagok gyanánt táncoltak… telt a hold és
+fogyott… teve, öszvér, ló, mind megfordult combjaim ollója alatt…
+és foglyotokká tettetek! – s karjait összehúzva, két tenyerét arca
+mellett lappal előre kiterjesztve fölsóhajtott: – O! létezőknek
+Alkotója! a királyok királya, világok ura vagy, aki e földet
+különféle nemzetekkel felékésítetted s annyi százezernyi embert
+fenntartasz, nekik erőt, országot és szerencsét adsz, miért teszed
+őket a mi foglyainkká s minket az ő foglyaikká?</p>
+<p>Zrinyi biztatóan, bátorítóan tette kezét az öreg vállára s odább
+lépett.</p>
+<p>– Maszlagtul részeg mast is, nagyságos uram! – suttogta a háta
+mögött a drabant.</p>
+<p>A bán egy darabig gondolkozva nézte a dolgozókat, aztán sarkon
+fordult s könyvesháza felé tartott.</p>
+<p>S milyen nyugodtan kapál! Mámor és bánat remeg a szemében s jól
+van így; nem lázad, nem dul-ful, csak könnye pereg s te már előre
+bosszankodva <span class="pagenum"><a name="Page_291" id=
+"Page_291">-291-</a></span> gondolsz a levélre, amellyel ajtód
+előtt vár rád a németek futárja. Magadat sajnáld, ne azt az Abu-t,
+hisz gazember! Tudod biztosan, hogy Kanizsán ládaszám várják vissza
+a tallérok s itt mégis turbánja koszos, kaftánya merő mocsok,
+koldusnak teszi magát, hogy dús sarcot ne nézzenek ki belőle. De
+sírt! Hamisság és igaz érzés bolondos keveréke ez a görbe
+világ!</p>
+<p>– Nyugodalom? Mán megént!? – gyürődött össze kezében a bécsi
+levél. – Hát azért se!</p>
+<p>Félóra mulva riadó berregett, harsant az udvaron. Egy ölelés az
+asszonynak, egy csók a szurós bajusztól ijedező fogatlan, tejes
+szájra, aztán lóra és neki a világnak!</p>
+<p>Aznap éjjel idegen barom bőgött a bán ólaiban s új foglyok
+suttogtak titkos ujságokat a régieknek a pince sötétjében, vasalt
+kézzel, lábbal vetve neki hátukat ültükben a nyirkos falnak: megint
+más nagyvezir van… a padisáh mindig csak vadászik, kint kóborol,
+nem hiába átkozta meg legyilkolt napja, Ibrahim, hogy úgy éljen,
+mint mezőn a vad… a Dardanellák bejáratánál a velencések köves
+ágyui, tűzgolyói hetven hadi gályát süllyesztettek a zöld vizek
+alá; volt, melyet diadallal vontattak Velence útján…</p>
+<p>A bán fáradtan, gondolat nélkül gondolkozva könyökölt ki
+ablakán: az imájában leborulót faron rugva rántották ki alóla a kis
+szőnyeget… az sem szed több adót!… egy kis vér, nehány barom,
+mellszorító futás dobogó lovakon, por és füst: így szedi a horvátok
+bánja nevetséges hírkoszorujába a szegényes virágot…</p>
+<p>A csöndes éjben bánat és ihlet feszítette recsegő, mély
+torokhang sajátságos lejtésü énekén szállt föl hirtelen a Korán egy
+szurája: <span class="pagenum"><a name="Page_292" id=
+"Page_292">-292-</a></span></p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Ha az ég majd ketté
+hasad,<br /></span> <span class="i0">ha a csillagok
+széthullanak,<br /></span> <span class="i0">s egymásrá szakadnak a
+tengerek<br /></span> <span class="i0">s kifordulnak a
+sirhelyek:<br /></span> <span class="i0">akkor tudja meg a lélek,
+hogy mit kezdett és mit végezett.<br /></span> <span class="i0">Ó
+ember! vakmerős…<br /></span></div>
+</div>
+<p>Durva hang szitka csattant s az ének megszakadt.</p>
+<p>Az álmodozásából kirezzentett Zrinyi sietve csukta be az ablakot
+s amint megfordult, az ágyban kuporgó Mária szemének epedő
+ragyogásával találta magát szemben…</p>
+<p>A kert szépen haladt. A lugas léceire kötözött ráncos bőrü,
+ösztövér venyigéken már hasadt a rügy, a kis palánták életet adó
+lucsokban ülve hiztak s várták a napot. A ritkás szálu, zöld
+gyepágyak között reccsenő kavicsu, sárga, keskeny utak kanyarogtak.
+Zrinyi lehajtott fejjel, lassan lépegetett rajtuk.</p>
+<p>– Nagyságos uram! levél Grécbül! – lobogtatott valamit Migliani
+a kis ajtónál.</p>
+<p>Komolyan kezdett hozzá Zrinyi, de aztán elnevette magát:</p>
+<p>– Ez megént uszít az törökre! Sem vélem, sem nálam nélkül nem
+lehetnek az koszosok. Ha békességet tartok törökkel, az Grécnek
+rosz, ha fölbontom, Bécsnek nem jó. Azt szokja vala mondani illyes
+nehez állapatban Klobusiczky uram Posomban amoda akkor erdélyi
+szóval: «Mast légy akas Damakas!» He! Gréc tahát kezemben nyomintja
+az szablyát: hajde, törökre! No, Zrini, hecc, hecc! – mint ebeket
+bikára… Hát, atyaságod, az rabok közzül amaz vén Abu Beker-t ide,
+osztán elé az nagyobb fejér zászlóval! Szóljon nevemmel Kiss
+Farkasnak, bemégyen emberivel Kanisa alá, török volt, esméri üket…
+no! Légyen békesség, ha Gréc harcot akar! Légyen legalább igaz
+titulussa Leslie uram panaszolkodásinak, hogy tulajdon fejem
+szerént cselekeszek mindenekben, kik törököt illetnek. Amaz Abu
+<span class="pagenum"><a name="Page_293" id=
+"Page_293">-293-</a></span> helyében kérem az pasátul… hm! nincs
+török láncon mast tisztviselőnk, ugyé? Hát két derék köz rendet…
+Mavro-t… és kit még?… Velimirt, az kertészt, igen, igen! – fejezte
+be mosolyogva.</p>
+<p>Azzal egy intéssel elbocsátotta a pátert s szemeit összehúzva
+merült el gondolataiba.</p>
+<h3>XXI.</h3>
+<p>Az éjjeli mécses lángocskája hajladozva, meg-megrebbenve úszott
+a kis olaj-tavon. A kályha tompa süvöltéssel felelgetett a tetőn
+táncoló viharnak, amely erőszakos incselkedéssel rántott
+egyet-egyet az ablakok fatábláin.</p>
+<p>A tépelődésében elvánnyadt arccal szunnyadó Zrinyi riadva ébredt
+a szomszéd szobából felhangzó gyerek-sirásra, amelyet sipítva
+ragadt magával a küszöb-közön zörögve áttolakvó szél. A bán
+megemelintette a selyem-suhogással lebegő kárpitot: a mécses
+összerázkódó fénye sárgán esett a mély nyugalommal alvó Mária
+arcába. A szomszédban is csönd, csak a kicsi sír erősebben…</p>
+<p>S mi volt a vége? – gondolkozott tovább tarkója alatt összefont
+kézzel, – a király nem akarja a predauciusok bekebelezését s az
+áldatlan huzakodásban a mi karunk fáradt el előbb… no, igen, a
+telkek ujra fölmérve, beirva, ez valami, a szolgabiróságoknak uj
+határokat huztunk… az adózás alapja most már biztosabb… Nem is
+mehettem volna! Nem mehettem volna, ha hív is Rákóczy! Királyom
+ellen fogtam volna fegyvert, a jó Ferdinánd ellen, aki bizony no,
+csak szövetséget kötött ám a lengyellel…! Mi az, hogy senki se
+mozdul a rivásra?</p>
+<p>Lassan fölkelt, belebujt papucsaiba, hálóköntösébe s átnyitott a
+szomszéd szobába. A szemközti falnak támasztott divánon ültéből
+fölborulva aludt a kis, barna képü horvát szoptatós dajka.
+<span class="pagenum"><a name="Page_294" id=
+"Page_294">-294-</a></span></p>
+<p>A sarokban, a födeles ágyacska oldal-rostélyán belül, göndör
+lenhaj hullámai között egy nyitott száju, puffadt kövérségü sárga
+arcocska. Középen, a magától meg-megringó bölcsőben összeszorított
+öklöcskéit csáposan rezegtető kisebbik; szája négyszögletesre
+görbült a panaszos ordításban.</p>
+<p>Zrinyi körülnézett, vállat vont s a bölcsőhöz lépett
+morogva:</p>
+<p>– Jüjj, no, kis Katám, tisztában teszlek!</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Az alacsonyan gomolyogva rohanó szürke felhőtenger alatt, a
+vastag fehér takarótól roskadó fenyők tövében messze fölfelé, a
+felhőbe bujt csúcs iránt, ezer és ezer kis fekete pont nyüzsög az
+egymásba simuló hatalmas rücskök ágyazta szakadék mély havában,
+amely csak nem akar fogyni a csipetenként odább lódító lapátok,
+ásók elől. A ragadós hó alatt éles szikla, lépést csusszantó
+kavics; útnak híre, se hamva. A góbé elkeseredetten húzza vissza
+fogásig süllyedő s a végin is csak sziklán pendülő ásóját:</p>
+<p>– Komé! vajjon látja-é Isten az mü nyavalyáinkot?</p>
+<p>– Látja ugyan, de Isten úgy segéjjen, ő sem tehet róla! –
+hangzik háta mögül mély meggyőződéssel.</p>
+<p>Lent, ahol a szakadék völggyé tágulva simul el, övig áll a hóban
+Rákóczy György és sóhajtva néz föl a szürkén fehérlő máramarosi
+bércekre:</p>
+<p>– Nem ember ellenségünk, hanem Isten van ellenünk… Majd
+tisztességes halált kivánnánk inkább!</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>A csáktornyai vár északi kapujának hidján bocskorok csoszognak,
+taliga zörög; fekete föld, mész, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_295" id="Page_295">-295-</a></span> cement, délről jött nagy
+terméskövek rázódnak a sovány, izmos, meztelen barna karokra
+függeszkedő nyikorgással befelé.</p>
+<p>Zrinyi a régi lőporos torony aljában állva beszélget egy nagy
+kalapu kis alakkal, akinek fekete térdnadrágja oldalhasítékán
+kacéran buggyan elő a vörös selyem betét. Az idegen harsányat kiált
+s a térdszalagrózsa fityegőjének arany cafrangja türelmetlen
+toppantásban verődik sovány ikrájához: a hangra egy föld-kupac
+tetején álló felvigyázó szaladva iramodik a cementet keverők felé.
+Aztán újra Zrinyihez fordul s mutató ujját magyarázva helyezi a
+papirlap egyik pontjára. A bán figyelmesen követi az erődítési
+terveken ide-oda szaladgáló vékony ujjat.</p>
+<p>Majd lóra ülnek s a szekerek, taligák sora mellett elléptetve a
+vadaskert hosszában ügetnek északkeletnek. A kis ember egyszer csak
+föláll kengyelében, beletekint a kezében lobogó papirba s tenyerét
+szeme fölé ernyőzve néz el a stájer hegyek dombokba haló lábától
+messze keletre elnyúló síkon.</p>
+<p>– Monsieur le comte, ide jönne a redoute, – mutat előttük egy
+dombra.</p>
+<p>Zrinyi helyeslően bólint s a dombra szöktet. A dombon túl
+tavasziasra dagadt patak piszkos vize fölött palló.</p>
+<p>– … le tout protégé par un redan avec flancs! – azzal a
+tenyerébe rajzol egy négyszöget, ami a redoute-ot jelenti, egy
+vonalat kanyargat elébe, az a patak, rá, a redoute-tal szembe, két
+kisebb vonalat peckel keresztbe, az a hid; a patakon túl egy
+megtörve lefutó s a hid felé szétnyiló száru éket vés körmével, az
+a redan, a pallót védő szöggát.</p>
+<p>– Jól vagyon, ingenier uram! – szól Zrinyi.</p>
+<p>Megfordulnak s a két paripa néma léptetésben süppedezik a kövér
+füvön. <span class="pagenum"><a name="Page_296" id=
+"Page_296">-296-</a></span></p>
+<p>A széthasadó felhők közül kibukó nappal szemben szivárvány
+ragyog fel s Krakóban búg a harang, bőg az ágyu. A buggyos ruháju
+svédek tollas kalapjainak, az erdélyi hajduk vörös, zöld kucsmáinak
+tengere már a Visztula hidján túl hullámzik tolongva, mikor égre
+lendül a kozákok keresztes zászlaja, megremeg a borzas prémű
+süvegük mellé tüzött apró levelü, egyenes faágacska, s megindul a
+hihetetlenül karcsu és hosszu szigonyos kopják alul földet érő
+ritkás erdeje. Dob recseg, vezénylő kard villan a magasba s
+lendülve úszik a többiek után a moldvai zászlók szentje, ökörfeje s
+az oláh selymek sólyma. Ujra színes, függélyes, bő svéd redők
+rengenek előre a porfelhőt kapáló lovakon… s mikor a por elül,
+vágtató lóval lépésben menve halad előre, szemét a Wawelen hatalmas
+tömegben, karcsu csúcsokkal, hegyes tetőkkel fölmeredő királyi
+várra függesztve, fehér vont arany dolmányban Rákóczy György.
+Mögötte a svéd, erdélyi, kozák, oláh urak tarka, gőgös, diadalos
+mosolyu csoportja előtt, kerek polyák kalapját szemébe huzva,
+Würtz, Krakó kapitánya és remegő keze tartotta selyem zacskóban
+zörrenve verődnek össze a behódolt város kulcsai. Utána síp, dob,
+trombita, por s a hódító lovak ezreinek szivet döngölő tompa
+dobogása…</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>A négy sarkán négy kerek toronyba gömbölyödő vár festett falán
+kigyulva csillogott a két sor ablak az alkony tüzében. Lent, a
+sárga, kopár sziklák övezte kis öbölben csüngő vitorláju bárkák
+pihentek csöndben összebujva a ringatódzó vizen, amelynek millió
+apró bibor hullámocskába szökkenő opálos fénytakarója békén terült
+el messze, a lilával foltos barna szikla-hegyekig. Fent az egyik
+ablak ragyogása <span class="pagenum"><a name="Page_297" id=
+"Page_297">-297-</a></span> rezzenve nyílt sötét négyszöggé s a
+kikönyöklőhöz kongó harangszóval keverten verte föl a sós, nedves
+tengeri szellő a portorei hajósok, halászok dudával kesergő, síppal
+sikongó ünnepi, ájtatos bánatát.</p>
+<p>– Elhiszem, német szóra fogta apró cselédidet bécsi feleséged,
+mi? – folytatta Péter, a bán mellé könyökölve, a nehéz hegyi úton
+megszakadt szóváltást.</p>
+<p>– Nyughass mán, Péter! – mordult fel Zrinyi.</p>
+<p>– De nem! Nem lehet, hogy teljességgel németté apolgatott az
+Löbl leány!</p>
+<p>– Péter! – egyenesedett ki Zrinyi.</p>
+<p>– Hát osztán? Péter, igen, Péter! Vessünk számot egyszer ez
+életben, vitézlő bátyám uram! Te jüttél felém… én mán csak ha az
+temetésedre mentem volna Csáktornyára…</p>
+<p>– Nem hozzád jüttem, jó testvér, az tengermelléki passusokat
+jüttem nézni, – szólt elcsendesülve, gúnyosan Zrinyi.</p>
+<p>– Mi okon vonyál ki hát barlangombul?… Mast itten vagyok és
+beszéllek. Én nem tanultam csehországi köntösöknek szabóságát, mint
+annyi sok más, vagyok, ki voltam s lészek, igaz horvát! Te? Elsőben
+magyarrá vedlett szüved, mastan meg… Eh! Mi dolog ez? Familiánk
+mint cometa szörnyen fénylett magasbul s mastan csak sindik, mint
+bujdokló fényü kicsinyded csillag! Bizony, Miklós, Katámmal gyakor
+szóval, sürü óhajtással szomorkodunk régi hirünk-nevünk gyalázatos
+veszésén… Jó, no, tudom, kit mond tekinteted: én csak én vagyok,
+alábbvaló nállad elmére, vitézségre… De nem vagyok így is sorban
+utolsó! Sirhatnék, Miklós, ha szároz szemem könnyet adna hozzá,
+látván irigy fátum alatt hajuló derekadat… Kicsuda pántolódjék mind
+az világgal az köz bontakozott állapatja miátt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_298" id="Page_298">-298-</a></span> Horvát-
+és Magyarországon, ha nem a Zriniek!?… Én csak úgy mondom, vedd
+eszedben az szót: jobbágyinkbul nyolc ezeret könnyű szerrel
+állathatnánk talpra s az holdultságbul husz-, huszonötezer katonát
+szedhetnénk soldra…</p>
+<p>– Mit akarsz? – búgta, föltolakvó gondolataitól félve, a
+bán.</p>
+<p>– Azt, kit illenék, hogy te is akarj! – vágta szemébe merészen
+Péter.</p>
+<p>– S ha akarom? – állta a kihivó tekintetet Zrinyi.</p>
+<p>– Hejh! akkor! – s fenyegetve lendült Péter gróf ökle a terem
+falán függő, valami régi, füstös király-kép felé.</p>
+<p>– Akkor… akkor… várjuk, szép öcsém, az jobb üdőt, – csapódott le
+a bán csontos, izmos keze büszke öntudattal öccse vállára, – kinek
+szelleti Lengyelországbul fujdogál erre alá!</p>
+<p>– Keljünk eleiben! – gyult ki a vakmerő remény Péter
+szemében.</p>
+<p>– Nem, Péter, nem! – morogta ujra magába süllyedve Zrinyi.</p>
+<p>Az uszkokok főkapitánya elkedvetlenedve forditott hátat, majd
+visszapattanva fölkiáltott:</p>
+<p>– Mondd ki hát, hogy higgyek!</p>
+<p>Zrinyi szája gúnyos ívbe görbült, míg szeme Péter gróf lelkében
+olvasott:</p>
+<p>– … hogy magyarok közt királ kévánok lennem? – ejtett lassan,
+nyugodtan szót szó után, – s te palatinus?… Nem! Nem!</p>
+<p>– Velencés kezével?… Francuz… haddal? – suttogta lázas
+kiváncsisággal, egészen hozzá hajolva Péter.</p>
+<p>Az öccsére nem is figyelmező Zrinyi lelkében gyötrelmes örömmel
+született meg a gondolat…</p>
+<p>– De ország gubernátora, igen! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_299" id="Page_299">-299-</a></span></p>
+<p>A nagy teremben susogva, bugva kavargott a zavaros visszhang s a
+homály a tengerről föllépett a sziklákra.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Jobbról az enyhe lejtésű távoli hegyek zöldje felől a Schmielova
+vára alatt elsiető folyócska, balra a százszoros salvéval durrogó
+ágyuk füstjétől gomolygó magaslat; középen az egytornyu kis faluhoz
+kanyargó széles út. Az út mellett két felől, a szántássá taposott
+friss gyöpü síkon elszórva, arccal az útnak kisebb lovas csoportok;
+mögöttük két-két, innen a dombtól a falucskáig széles, szines,
+pikákkal, csidákkal tüzdelt csik, előttük a kapitányok ritkás
+arcvonala: kozák és magyar lovasság.</p>
+<p>S elől a dombon, amelyre fáradtan kúszik föl a falu útja,
+himzett nyeregtakarós lován Rákóczy György, Erdély fejedelme.
+Mögötte főemberei.</p>
+<p>– Keves az svécus, Kemény uram! – rezzen meg a fejedelem előre
+álló tömött szakálla.</p>
+<p>– De nem, nagyságos uram! – hangzik a bizonytalan válasz.</p>
+<p>– De bizony csak hét ezer vitéz! – bólint szomoruan, mint aki
+mindent tud, Rákóczy, s közben megfordul fejében, hogy a lengyelek
+mind elpártoltak tőle, még akik hozzá szítottak, azok is elhagyták,
+Lubomirski s a többiek, ki itt van, kevés is, rongy is…
+Szelepcsényi műve… itta a borát, lakta sátorát s a saját táborában
+érdekei ellen dolgozott… bécsi ötlet aljas eszköze… – Még az
+búcsuebéden is, – szólal meg hirtelen hangosan, – jól lakék, váltig
+esküvék Szüz Mária emlegetésével bővesen! Hajdu sem esküdhetik
+többet…!</p>
+<p>Az urak rábólintják az igent, tudják, kiről beszél. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_300" id="Page_300">-300-</a></span></p>
+<p>– Lator ember, én mondom, mert… – emeli föl kezét Kemény János,
+mikor Rákóczy int, s mögöttük oldalvást nagyot buffan a rézdob,
+fülsiketítő lármát okádva rebbennek föl a karcsu trombiták s a
+magaslat ágyúi nehézkes sietéssel fognak szaporább bömbölésbe. A
+fejedelem fehér paripája kifelé forduló patával, magas szögbe
+emelt, dagadó izmú lábbal indul meg; szálas farka a földet söpri.
+Rákóczy lekapja süvegét, combja mellett büszke alázattal feszíti
+hátra, dereka meggörbül s lehajló fején meglebben a frissen
+borotvált koponya üstöke…</p>
+<p>Szemben fodorított hosszú hajak, csipke-örvek, omló vonalu,
+könnyü ruhák sűrü rovátkája előtt egy szürke paripa keskenyülésü,
+hosszan lógó nyeregtakaróján ezer buggyanással redős bő,
+szalag-csokros nadrágszárban előrefeszülő két merev láb;
+nyeregkápában hosszú, cafrangos pisztolytasak; csipkehabos mell;
+jobbra egyenesen kinyuló kézben tollbokorba boruló föveg; legszebb
+hajlásu ívekbe simuló, klasszikusan egyenes arcvonalak; széles
+ajkon az orr tövéből elhajló vékonyka bajusz tiszta félköre;
+egyenes derékkal könnyü főhajtás: a szövetségese tegnapi első
+látogatását visszaadni jövő Károly Gusztáv, svéd király.</p>
+<p>– Serenissime ac potentissime rex… – remeg szinte meghatottan
+Rákóczy hangja.</p>
+<p>– Celsissime princeps… – harsan vissza büszke nyugalommal a
+köszöntés.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>A vára udvarán lováról lelépő bán megtántorodott: mind a két
+lába remegett. Fáradtan csatolta le sisakját s amint homlokához
+nyult, gondolkozva kapta félre a fejét, aztán szeme elé emelve
+nézte az ujjai hegyére ragadt száraz vér porát, szivárgó vér
+<span class="pagenum"><a name="Page_301" id=
+"Page_301">-301-</a></span> nedvét. Sisakja belsejébe tekintett,
+külsejét vizsgálta s mosolyogva ölelte magához az aggodalmas
+ráncokba vont homloku Máriát:</p>
+<p>– Semmi, feleség, semmi! Kósza szablya-suhintás repeszté meg
+bévül ez pántot s az goromba szélü törés karistolá föl az bőrt… De
+az babócsai aga Allahjánál pipázik mán valahun pokloknak fenekén! –
+s ezzel aztán mintha el is mesélte volna egészen a Kanizsához közel
+ásott új sánca ellen támadó törökök ellen vívott ütközetét,
+tudakozódva folytatta: – Megjüvének Légrádrul, Varasdrul az
+harangöntők, kiket az bécsi ágyuöntő mester keze alá rendöltem?</p>
+<p>– Igen! – felelt Mária türelmetlen révetegséggel.</p>
+<p>– Az salétromcsináló ember?</p>
+<p>– Munkálkodik, édes uram, mint értem az várnagytul, de…</p>
+<p>– No! – nézett kutatva az asszony szemébe, akinek izgatottságát
+csak most vette észre, – Trézsi?</p>
+<p>– Nem jól vagyon! – felelte sírásra hajolva Mária.</p>
+<p>A füstös, összekapart mellvas zörrenve koppant a földön az
+épület felé siető bán mögött.</p>
+<p>– Trézsuka, kis cselédem! – hajolt kedveskedve ott fönt a beteg
+fölé.</p>
+<p>A halványsárga, kövéres arcban mosolyra nyilt a vértelen száj
+keskeny vonala; a két kis párnás kéz a poros, izzadt arcot
+paskolta:</p>
+<p>– Väterchen! Väterchen!</p>
+<p>– Látod? – fordult vissza bizakodva feleségéhez a bán.</p>
+<p>– Gott sey Dank! Mastan igen… de hun erőben, hun gyöngeségben,
+szinte minden órán fordul állapata… Jaj, jaj, édes uram! – fejezte
+be sopánkodva. <span class="pagenum"><a name="Page_302" id=
+"Page_302">-302-</a></span></p>
+<p>– Vor dem Kinde! – intette rosszalóan hallgatásra Zrinyi.</p>
+<p>A kis Terézia figyelve nézte apját s Mária elnevette magát:</p>
+<p>– Talám többet is tud németül, mint apja ura!</p>
+<p>– Te, kis bécsi practicás! – fenyegette meg a bán a kacér
+vállvonogatással hátat fordító asszonyt.</p>
+<p>Mária a most már fecsegni, nevetgélni kezdő betegnél maradt,
+mindenféle gyanus szinü levet keverve, töltögetve üvegből csészébe,
+csészéből kanálba; Zrinyi pedig megfürdött, átöltözött s lement kis
+kertjébe, amelynek viruló zöldje gondos öntözés fakasztotta illatot
+sugározva fordult csöndesen a tikkadt nyári nap alkonyának
+árnyába.</p>
+<p>A bán nagyokat lélekzve, gondolkozva lépegetett a lucskos gyepen
+rózsatőtől rózsatőhöz. Itt egy bimbón simított végig ujja, ott egy
+selymes, halvány testü, buja rózsafejet fektetett két ujja között
+tenyerére és sokáig elnézte a vágytól széthajló kövér szirmokon
+duzzadó ereket. Amott papucsa orrával igazította ki egy másik tő
+véletlenül eltaposott gyürüs sáncocskáját; száraz levelet
+morzsantott le gyöngéden; sercegve égő hasas zöld rózsatetüt
+pörkölt le parázsló taplóval. Majd leguggolt a kis gyepszegélyes
+ágyak elé s vaskos keze alig érintve enyelgett kis, szines
+jószágaival: az öntudatlan nyiltsággal bólogató fejecskékkel… A
+szőke fürtök hirtelen haraggal zizzennek meg a dolmányon… Kezébe
+veszi a zöld levelek között alattomosan megbujó éles követ, föláll;
+ujjheggyel földet érintő bal lába előrefeszül, jobb karja hátra
+vágódik s megtelt, de még mindig gyönyörü teste íve gömbölyüre
+feszültéből előre pattan: a repülő kő sivító parabolája a várfal
+fölött hajlik kifelé, messze, az ároknak. Ez az ő kertje! De
+szisszenve kap a köszvény csákánya alatt megránduló tomporához… A
+másik… hm, a másik <span class="pagenum"><a name="Page_303" id=
+"Page_303">-303-</a></span> szinte eltünik a Bécsből s mindenünnen
+beléhajitott sok kicsi, nagy kő alatt… Köszvény! Csakugyan hosszú
+élet jele? De milyen életé?… Eh! kevés patientia, sikoltás és néha
+szitkozódás kell csak hozzá… – Ejnye, de cifrázza az hidat kérő
+tülkös! – neszelt föl hirtelen. – De türhetetlen!</p>
+<p>A kis, könnyü, nyitott kocsival szinte repül a négy ló az
+udvaron keresztül. A végig kigombolt dolmányu, ingelejü utas föláll
+ültéből s amint megpillantja a kertben a vár urát, ordító
+hadonászásba kezd. A négyes tajték-rongyokat fröcsögetve áll meg s
+a hadonászó alak hamarjában nem találja meg a lábát, amelyikkel
+kilépjen.</p>
+<p>– Nagyságos uram! – igyekszik roggyanó futással a kert felé,
+nyári kalapos süvegét libegtetve, – nagyságos uram, csuda nagy,
+dücsőséges fáma; győzödelem, győzödelem! Erdélyi uraim Dancka táján
+dobolnak! Cracovia, Sandomír ű nagysága kezén!… Bocsánatos
+gratiáját esedezem: jó napot kévánni majd felejték az örömtül, ki
+szüvemben hallelujáz… Pfüh! mán csak leülök ez kűpadra nagyságod
+engedelmével…</p>
+<p>– Jó napot, Vitnyédy uram! Ugyan béesett, mint üstökös, ez
+várban!</p>
+<p>– De Rákóczy az üstökös! Győzödelmes serge penég tündökléssel
+fényeskedő farka! Bizony fejében száll mán az lengyel korona!
+Lengyelország Erdély vazallusa lészen! Jól s okosan tevé
+Ferdinandus, hogy koporsóban bujt föld alá; szégyenletében bújna
+mast oda, vagy inkább félelmében! Hejh! az koronás fejü papocska
+mast odafönt Bécsben ríhat apja után, mi tévő lészen ez zimankótul
+fekete fölyhők feje fölött való győlekezése korán!</p>
+<p>Zrinyi kiegyenesedett. Fölkelt tehát már a nap a lengyel hegyek
+mögött és sugarának tüze bécsi hajakat pörköl s reménysége kis
+palántáit zöldíti nevedékennyé! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_304" id="Page_304">-304-</a></span> Milyen jó most, hogy
+Lipót nem hivta meg a Rákóczy ellen küldendő sereg körül forgó
+megbeszélésekre, de még jobb, hogy az öreg Hatzfeldet állította ama
+tizenkét ezer ember élére!</p>
+<p>– Hejh! nagyságos uram, nagy grádiccsal vagyon feljebb az mi
+dolgunk! Merthogy hiteles az fáma… Mednyánszky uram embere hozá…
+Mast lészen üdeje, hogy ne aludjunk térdén az németnek, mikor amugy
+is reánk köszörült beretvája megrözzen kezében… hogy… mert – s
+szeretett volna még valamit mondani, valami nagyot, elhatározót, –
+… mast vagyon avagy lészen, vagy lenne alkalmatosság az bécsi
+kertekben való gyümölcsöket leszedetni… ha… – s tétovázó szeme
+elfordult az összefont karokkal mély tépelődésbe merevült bánról s
+az udvaron köröskörül sétáltatott megizzadt lovak kerengését
+követve igyekezett a fejében lázasan ugráló gondolatoknak valami
+fonalat találni, amelynek végére odacsomózhassa Zrinyi gyors
+beavatkozásának legalább az igéretét.</p>
+<p>Zrinyi szótlanul vetett számot magában talpra állítható
+fegyveres erejéről, zsoldosokról, Péter öccséről, barátairól, az
+elégedetlenekről. A képzeletében szétterülő Magyarország térképén
+már messze járt elgondolt hadával…</p>
+<p>Vitnyédy, minden egyes pitykét hosszasan megpödörgetvén,
+gombolgatta össze csöndben dolmányát… aztán csak egyet köszörült
+torkán, elsimított őszülő haján, fölállt s ünnepi lassusággal
+lépett a bán elé:</p>
+<p>– Nagyságos kegyelmes uram!</p>
+<p>Zrinyi fölrezzent s távoli ágyutüz villanásaival szikrázó szeme
+büszkén állta Vitnyédynek felekezeti bosszu, hazafias vágy, nagy,
+őszinte szeretet rajongó lángjával égő, könyörgő, szókimondástól
+szégyenkező tekintetét. <span class="pagenum"><a name="Page_305"
+id="Page_305">-305-</a></span></p>
+<p>– Uram! Az seregek urának és Istenének, kinek dücsőséges
+zászlója alatt nagyságod, mint hűv és szorgalmatos vitéze, más
+tunyáknak és eleik dücsőséges cselekedetétül elfajzott nemzetének
+confusiójára vitézkedik, szentséges óltalma és gondviselése alá
+ajánlva nagyságodat, nagy alázatossággal kévánom tiszta szivbül,
+hogy ű szent fölsége tanácsolja és vezérelje ez állhatatlanságban
+állhatatos üdőkben minden dücsőséges cselekedetekre… és ű szent
+fölsége harcoljon, igen, harcoljon nagyságoddal és tegye ellenségi
+előtt úgy röttenetessé, amint az keresztyén világ és ellenségi
+előtt is dücsőségessé… én… – s az összefonásból reszkető ujjakkal
+kivájt kart magával rántotta térdre rogyásába. A bán keze fején egy
+csók s egy könny melege égett.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>De az eretnek Rákóczytól főpapi buzgalommal undorodó Lipót
+biztatására, aki olyan sietve újította meg a lengyel hitlevelet,
+hogy az országbirót és a horvát bánt el is felejtette meghíni a
+tanácskozásokra, a dán király hajóval, sereggel négy felől rohanta
+meg Svédországot. A svéd király Rákóczyban nagy hadvezér, jó barát
+helyett történetes sikerein elkapatott, ostobán ravaszkodó, hiú
+álbarátra lelt, aki önzésében elvakulva addig-addig halasztotta
+szövetségük levelét aláírni, mert magáénak akarta s képzelte egész
+Lengyelországot, míg a dán becsapás hirére Károly északnak készült
+és semmi sem kötelezvén, meg is indult. Most, amikor csak Steenbock
+és a bádeni őrgróf maradtak mellette, Rákóczy lelkében megnyilt az
+örvény, de Varsó bevétele s maradék készletének bora egy napra
+szivárványt vontak föléje. Ugyan! Mondják, hogy mindenütt körül
+veretlen, sőt harcot sem kóstolt lengyel hadak rajzanak s ő
+<span class="pagenum"><a name="Page_306" id=
+"Page_306">-306-</a></span> bizonytalan, de annál biztosabb
+veszedelmet rejtő gyürüjükben kerengve csak játssza a hódítósdit!
+Ugyan! Hisz Steenbock és hada vele van… De a svéd marsall tömpe
+orra, tömött bajusza már gondolkozva hajolt sátrában ura visszahivó
+parancsa fölé. Hiába átkozódott a királynak besétált fejedelem,
+hiába alázkodott méltósága magafeledten könyörgő sirásba, csak
+annyit ért el, hogy a svédek lassu lépésü utóhadnak maradva, a
+délkeletnek tartó erdélyiektől úgy szakadtak el loppal, hogy az
+ellenségtelen hajszában kifáradt, eleség hiján gyöngülő s
+kételkedni kezdő magyarok észre ne vegyék… mindjárt. Merre
+menjenek? Vége csakugyan a bekötött szemmel kergetődző
+királyosdinak? Ahogy a svédek tanácsolták, a Búg megduzzadt vizétől
+védve, Krakónak s onnan Moldován keresztül haza? Vagy, amire
+kozákjai sürgették, tovább, még inkább délkeletnek, Lemberg felé,
+hogy a sárga nádak hadai hetmánjának uj kozák segítő seregével
+találkozzanak a harcot folytatni, vagy inkább megkezdeni…? Mért
+nincs ellenség sehol? Minden város behódolt, de vajjon az övé
+maradt-e a háta mögött is? Mért csurran ki marka két szélén, amit
+belészorított? Hisz csak az a föld az övé, amelyen áll… S ha odább
+lép…? Ez az utolsó kártya, s bizonytalan lapjára mintha Chmielnicki
+hetmán kajla bajusza volna rápingálva… Üt-e mindent, hogy a boros
+poharak megtáncolnak az asztalon vagy egyáltalában kezébe kerül-e?…
+Mindegy! Csak előre!</p>
+<p>Mire a lápon áttapicskoltak, az oláh nem volt sehol; mire a
+folyón átkapattak, ki két ló közé lépve, ki tömlővel, ki véletlen
+dereglyén, – ha fulladásba is sodort az ár tiz-husz vitézt, azok
+legalább nem látták, – a maradék lengyelség is hűtlen árulóként a
+tulsó parton maradt… Mindegy, előre!… Jön-e a kért kozák segítség?…
+Igaz-e, hogy az uj nagyvezér, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_307" id="Page_307">-307-</a></span> az öreg Köprüli
+parancsára tatár horda lovagol feléje, ki tudja, hol, messze-e vagy
+közel, hogy engedetlenségeért, a bolond hadjáratért megbüntesse?…
+Igaz-e, hogy a lengyelség egyesült mögötte s bekerítni készül?… Ez
+igaz! Őrizetlen utóhadából ezer kozákot levágtak…</p>
+<p>A sáros, piszkos borzas lovak remegő innal lépkedtek görnyedten
+bóbiskoló vagy villogó szemmel körül-körültekintő rongyos, tetves,
+éhségtől sáppadó arcu lovasaik alatt. A csidák hajdani büszke
+erdeje remegő, összevissza rács. Morajlik a nyomorult csorda s
+mintha rekedten rikoltaná itt-ott valaki: – Hátra!… hátra!…</p>
+<p>Rákóczy a kantárt a fáradt állat nyakába vetve, kifeszített két
+kezével a nyeregagyra támaszkodva, tágra nyilt, befelé néző szemmel
+tekintett el a bizonytalan, gödrös út két oldalán alacsony
+dombokkal messze hullámos tájon s azon gondolkozott, mit ad enni
+népének a legközelebbi pihenőn. Hogy ad ebédet, Ur Isten! aki a
+vacsorával is adós maradt?…</p>
+<p>A háta mögött felzugó rettenetes zajra, ordításra ijedten vágta
+oldalt a fejét.</p>
+<p>A por magasabbra csapott fel, amint a piszkos ember-ár
+szétzúdult jobbra-balra a sötét lomb között piros pontokkal diszlő
+sok fa alá. Ág reccsent, lomb-korona ingott a fákra röhögő
+ostrommal kapaszkodók alatt. A táj mozdulatlan, zöld békéje tarka
+nyüzsgéssé változott…</p>
+<p>– Mi az? – hördült egy pillanatra kiváncsisággá a fejedelem
+tompa apathiája.</p>
+<p>– Cseresnye, nagyságos uram! – léptetett melléje örömtől lengő
+hosszu szakállával Kemény János.</p>
+<p>– Tahát ebéd! – bólintott Rákóczy, az Isten kegyelmességére
+gondolva, – de mi lészen holnap? – sóhajtotta. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_308" id="Page_308">-308-</a></span></p>
+<p>– Cseresnye, nagyságos uram! – szólt halk biztatással, az út két
+oldalán előre, szinte a látóhatárig nyúló sötétzöld levelü fákra
+mutatva, Kemény.</p>
+<h3>XXII.</h3>
+<p>– Ha fekszel, nyugszol; ha ülsz, kevés ember lát: ha állasz,
+sokan látnak; ha mensz, félj az botlástul; ha botlol, félj az
+eséstül; ha esel, megtapodnak!… Mi az?</p>
+<p>A bán fölkönyökölt láz fűtötte párnáira s úgy figyelte a
+sötétet. A szomszédban halkan dudolt a kis dajka az álmatlan
+Trézsinek. Óvatosan visszafeküdt s fülére húzott paplana alatt
+dideregve kérdezte benső szóval magától:</p>
+<p>Pusztulásba kell-é vesznem, szerelmes Istenem, ki vagy a
+mennyben? Semmi se, hát csakugyan semmi se?… Mintha a halál sima,
+hideg keze tapogatna végig… Borzalom, borzalom!… Allah, allah! –
+süvölti az éjjel… a hegyszakadékba üvöltő, véres rongygomolyag
+hengeredik le, lefelé, hordozójába nyársalódik a derékon roppanó
+kopja, gurul a ló, gurul az ember, török és horvát vegyest… de
+lent, lent ott áll a véres testek halmába tűzött lándzsaként
+Rákóczy s ittasan ordít: «Hejh! bán úr, héában, nem akarom, hogy
+törökön erőt vehess! Ihon népem csuffal elveszejtém lengyel lápon,
+kozák mocsáron… Itt vagyok és nem fizetek; tetvek egyék bár Keményt
+s az erdélyi főrendeket az tatárrabságban, nem fizetek! Sergem
+tatár-szijjon, Erdély könnye malmot hajthatna, büntetni jün az
+nagyvezér… Én megfutamlék és sarcot nem fizetek senki fiáért és itt
+vagyok, élek és megnevetlek, hahaha!»</p>
+<p>A bán nevetésére Mária gyöngéd kérdéssel szólalt meg a szomszéd
+ágyban: <span class="pagenum"><a name="Page_309" id=
+"Page_309">-309-</a></span></p>
+<p>– Miklós!?</p>
+<p>– Mi az? – rezzent föl zaklatott félálomból a bán.</p>
+<p>– Elhittem, beszéll kegyelmed magában!</p>
+<p>– Lázam vagyon, alitom! – ocsudott föl lassan Zrinyi.</p>
+<p>– Isten kezében vagyunk, Miklós! – suttogta Mária ujabb
+szunnyadásra fordulva egyet.</p>
+<p>Isten kezében, – gondolta tovább Zrinyi, – csakugyan! Kemény
+János uram is csak ott! Isten kezében, tatár kám kezében! Istenem,
+ott hagyni azt a nyomorult népet s nehányad magával futva rohanni
+haza, ez a Rákóczy-virtus!… Menten ment befelé, mint a hal a
+varsában, s nem vette észbe, kijöhet-e… Lassu léptetéssel, fiuk,
+pszt! a domb mögött a török, a hó sziszeg, az út kicsusszan lábunk
+alól, de csönd… negyven órán éhezve, fázva, álmatlanul… csak
+csöndben, a török nem alszik, ránk figyel… Figyeljen is, palatinus
+uram, édes apám uram, az én törvényes processusom a Széchy-urfiak
+ellen megakadályoztatott, ha azt teszi valóságosan nagyságod, hogy
+cooperált ez én ellenem való törvénytelenségben… ki kell verni
+Erdődy Imre grófot embereivel együtt a Mikulich-javakból… az
+országé már mind, ki övé volt, hisz confiscáltattak… igen, igen,
+most hajrá Zrinyi, fogj fegyvert, mert így lenne jó Rákóczynak,
+vond a magad földjére a törököt, hogy Rákóczyt békén hagyja… nem,
+Palásty uram, nem, tisztességesebb követségre adhatta volna fejét,
+mondja csak meg Rákóczynak kegyelmed – nem csak neve szerint, de
+valójában is Rák – a Zrinyiek között nem volt soha semmikor se
+gyáva, se urához hűtlen áruló… Lubomirski marsall hát megtapodta a
+Részeket… kölcsön kenyér!… Csináltasson uj cimert magának fejedelmi
+barátom: zöld mezőben aranyat számláló vén zsidót… Elbizakodás
+<span class="pagenum"><a name="Page_310" id=
+"Page_310">-310-</a></span> és fösvénység!… Ötvenezer aranyat
+ajánljon, Vitnyédy uram, a Mikulich-javak birtokommal határos
+részeiért, megveszem, mert, ugy-e, a Mikulich Sándor fia
+törvénytelen, apja javaihoz semmi köze?… lengő gálya uszik kék
+vizen s Péter szemében a nagy ismeretlen csillog… – hajszolt a láz
+gondolatot gondolat után s a zavaros tumultust a köszvény
+nyilallása hasítva szabdalta darabokra.</p>
+<p>A kései nap kései ébredése után mégse nyugodhatott: fölkelt.
+Székről székre, divánról divánra, ablakon könyöklésből padszékre
+heveredésbe hurcolta magával a romboló nyavalyát estig. Hisz annyi
+minden készül! Hogy maradhatna ágyban a bán?! A török itt és
+Erdélyben, uj áldással viselős felesége… Maga alig állt lábán, de
+zsámolyt hozott Máriának, lépcsőn ő segítette volna, kérdezte,
+biztatta lázfolttól virágos halvány arcán idegen mosolylyal. Kis
+lánykáival játszadozván, furcsa, izgatott, bolondos játékban sánta
+török gyanánt alláhozva futott előttük, aztán elhalványodva rogyott
+valami szőnyegre s foga nyomán kiserkedt a vér ajkából. A várbeliek
+félve kerülték, ijedten hallgatták. Aztán mozdulni sem tudott,
+lesoványodva feküdt mereven, szél verte fatörzsként egy-két napig
+ágyában s ahogy egy kis erőre kapott, megint csak fönt volt.
+Hihetetlen éles látásig feszített energiával tárgyalt hosszu
+délutánonként Miglianival tengeri kikötői kereskedelméről, hova
+mennyi hajórakomány léc, donga, bádog, foghagyma, bocskor, só,
+kőedény, szalonna, balta, olaj és fatál ment és fog menni. Egy
+éjjel hiába várta Mária aludni, nem jött s hajnalban Angelo
+könyvesházában lelte: a gyertya még égett, maga karjára borulva
+aludt. Angelo halk szavára, csöndes figyelmeztetésére gyermeki
+engedelmességgel kelt és indult mosakodni, öltözni. Ebédnél aztán
+feketével foltos fehér arca kiderült, mikor Máriájának <span class=
+"pagenum"><a name="Page_311" id="Page_311">-311-</a></span>
+elmesélhette, hogy másfél év alatt – az éjjel számította ki –
+százezer lirát keresett tisztán csak Bakar, Portus regius,
+Cirkvenice kikötőiből az Adriára kifutó kereskedelmével.</p>
+<p>– Nem haltam még meg, – fogadta halálos sápadtan, köszvénytől
+görnyedve a látására jövő Vitnyédyt, – csak bécsi tanácsba nem
+kévánkozom!</p>
+<p>Aztán karon fogta s vitte magával körül a várban megnézni, hogy
+az új bástyák cementje hogyan állja a fagyot. Ebédnél bőven evett,
+korsószám itta a vizet, beszélt, tréfált, jött-ment, cselekedett s
+azt hitte, senki se látja, mi emészti belül.</p>
+<p>Ha úgy egyedül maradt, okos szemü Angeloját is elküldvén
+magától, s görcs huzta kezében megremegett a toll és lázas szeme
+előtt táncoló örvénnyé futottak össze a sorok, összebicsakló
+derékkal omlott össze székében s úgy érezte, hogy még csak egy kis
+feszítés és szétpattan e bolond világ bomlott citerájának hurja,
+amelynek Zrinyi a neve. De Máriájára gondolt s összeszorított
+ököllel egyenesedett szembe a gyöngeséggel; Rákóczyról hírt hozó
+levél vagy ember jött, feszülő homlokkal ugrott föl kétségbeesett
+terv-keresésre; a törökről beszéltek, lüktető vérrel zugó agyában
+hadi vállalatra készített népének zavaros képe dübörgött kínosan.
+Apokaliptikus akarata mindig, mindenképen föl-fölemelte testi,
+lelki összeroskadásából.</p>
+<p>De duzzadó izmai lógós-hosszura ernyedtek, göndör sörénye
+selymében ősz szálak kigyói bujdokoltak tekergőzve, dereka
+meggörnyedt, arcán két gondgödör homorult, bőre vén pergament-szint
+váltott s combjain pötyögősen lebegett a nadrág.</p>
+<p>A kis asszonyka új szülés örömének, bajának élvén előre, befelé
+figyelt, kifelé csak mosolygott s nem sokat vett észre ura
+leromlásából. A gyóntató bőjtöt és imádságot rendelt s Istenre
+hivatkozott; <span class="pagenum"><a name="Page_312" id=
+"Page_312">-312-</a></span> Forstall minden nap elhatározta, hogy
+orvost hivat Pozsonyból vagy Bécsből, de, ura életének széltől
+nyomott lángja egyet villanván, meggondolkozott; Miglianit csak a
+gyöngülő testben megerősödött számoló elme ingerelte; az udvarában
+ténfergő nemes ifjak ijedt bámulattal figyelték a sohasem látottat;
+a folyton tépelődő lutheránus fejű Vitnyédy közeli végről suttogott
+magában… csak katonái, az ő katonái látták a bajt mindenfelé
+halál-formával telt agyukban egyszerüen súlyos, veszedelmes
+kórnak.</p>
+<p>Messze azonban csak forgott az élet kereke és fordulása furcsa
+árnyakat, fegyver és korona csillogását vetette a jelen zenitjére:
+a török fenyegetéseitől rettegő erdélyi rendek Rákóczyt
+letessékelték trónjáról; a tatár már átkelt a Neszteren, a szultán
+tábora Edirne hullámos síkján zsibongott, a hadra készülő pasa
+Budáján, a Gül-Baba dombja alatt rózsaligetben emelkedő Baruthkáne
+vára serényen kavarta bronz mozsaraiban a nedves, büdös török
+puskapor szenét, salétromát; Lobkovitz herceg aranya, szava pedig
+csilingelve, suttogva ömölte körül a választófejedelmeket Lipót
+császárrá választásának érdekében.</p>
+<p>A csáktornyai csöndes vár elhalkult urának erélye, akarata már
+csak fulladozva vergődött betegsége mocsarában, mikor egy februári
+nyugodt, hóeséses délelőtt Angelo azzal rántotta föl a könyvesház
+ajtaját:</p>
+<p>– Asszonyunk fiat szült, uram!</p>
+<p>A régi deli Zrinyi ugrott föl a szőnyeges ládáról, rohant
+folyosón, lépcsőn, simogatta a kis új idegent s borult
+csókhalommal, az ágy mellé rogyva, Mária kezére. De amint fölkelt,
+sápadt megtántorodását görcsös mosolya, kínos kiegyenesedése csak
+alig leplezte: <span class="pagenum"><a name="Page_313" id=
+"Page_313">-313-</a></span></p>
+<p>– Az öröm… Mária… szűfogás jüve reám… mingyárt vissza…</p>
+<p>A folyosóra érve felfeszült, nagyot sóhajtott s ott esett össze
+a küszöbön hangtalanul, szinte vigyázva.</p>
+<p>A szobában léptek recsegtek, a kicsi vinnyogva sírt és Mária
+hangja hangos, ideges örömben rezgett.</p>
+<h3>XXIII.</h3>
+<p>A vastag falak között csendben pislákoló téli élet lassan-lassan
+ablakot nyitva, ajtót tárva, mindinkább kifelé igyekezett levegőre,
+napra. A vár mély zümmögése hangos beszéddé, kiabálássá, emberek,
+lovak, szekerek jövés-menésévé tavaszodott a megduzzadt vizek
+nehéz, zsongító párájával telt ég alatt. A széles udvarokon drabant
+rikácsolt s a bilincs-csörgést csoszogtató rabok pincében
+tetvesedett haja, szemöldöke szinte szégyellve sétáltatta penészét
+a fiatal tüzü déli verőn.</p>
+<p>A kis kert lugasa már árnyékot adott, de Zrinyi egy keresztútra
+állított és a napnak fordított karosszékből nézte enyhe borongással
+kedves kőpadját… Furcsa csapdákkal gazdag terü, bolondos hajsza,
+mért hínak életnek?… Mint a légy, zümmög, zümmög, körbe repdes,
+aztán beleesik a lángba… Ki volt az az idegen, aki lázas lelkét,
+mint egy zászlót lebegtette hónapokon keresztül, hogy aztán
+beletakarózva, hetekig forgolódjék unt melegü, puhaságával
+rettenetes derekalján? Mondják, hogy a horvát bán… Ismertem, derék
+fiu volt, csak egy kicsit fiatalos; ágaskodó, nyerítő mén a
+lelke…</p>
+<p>– Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni… – olvasta
+hangosan piszkossá forgatott Horatiusából s valami fájó, édes
+nyugalom hulláma csapott végig rajta; a könyvet is letette, hogy
+annál <span class="pagenum"><a name="Page_314" id=
+"Page_314">-314-</a></span> jobban érezze s nézett, nézett maga
+elé, szerte a gyöpre, a zöld jól esett szemének…</p>
+<p>S a hullám lassankint folyammá dagadt, amely gyöngéd erővel
+ragadta magával, mint a boldog fájdalom úszó szigetét… de ostor
+pattant valahol: puha mozdulatu gondolat-tündérek ugráltak le az
+úszó szigetről, hogy a jelen partjához halkan kikössék. A csönd
+azonban megint csak megnevelte az árt s a sziget kéjes lendüléssel
+indult tovább a misztikus vizen.</p>
+<p>Szinte szerelmes lett ebbe a sajátságos, gyöngeségében erős
+érzésbe: szeme gyakran merült el, mosolya sokszor hajnallott,
+mozdulata akarva hajlott selyem-puhaságu ívbe, teste a nagy
+horizonttal szemben való pihenést kereste, csakhogy elborítsa,
+magával vigye az a… az a… Ejh! mely csudálatos az élet! –
+sóhajtotta boldogan elébe.</p>
+<p>Kerülte a zajt, a bajt. Vára még mindig folyó erődítését csak a
+terveken követte; a török ellen Patachichot küldte s csak harmadnap
+meséltette el magának, mi történt; halálnak készülő kis Trézsije,
+betegesen vinnyogó, puffadt csöpp Izsákja látásától fájdalomban
+vonagló arccal kertjébe menekült, ahol megcsendesülve követte
+gondolatait, amelyek a nagy Végzet felé eveztek finom, ütemes
+evezőcsapással; új ágyuit csak papiron számlálta; a személyét
+tapodó, hajrázó bécsi rágalmakat fölhevülve előadó Vitnyédyt
+messiási mosollyal, krisztusi kézfelemeléssel intette
+nyugalomra:</p>
+<p>– Ember vagyok, vétek és esés nem idegen tüllem… de azoknak
+itéletek azzal vétkesít, hogy nem vagyok heliotropium, nap után
+járó fü… pap után járó fü… Bizony, Vitnyédy uram! De hagyján!</p>
+<p>Rákóczy dolgait a feleségével hallgattatta végig; levelet,
+melyben e név felötlött, azt is az ő kezébe <span class=
+"pagenum"><a name="Page_315" id="Page_315">-315-</a></span> nyomta.
+Este aztán távoli pásztortűz lidércfényével lobogó nagy, sötét
+éjszakába nyíló ablaka elé tolt egy karszéket, Máriát beleültette,
+maga egy zsámolyszékre ereszkedett elébe, fejét az asszony térdének
+szegte hanyatt s csöndesen megszólalt:</p>
+<p>– Mária, mint vagyon az mese az balga fejedelemrül?</p>
+<p>S míg szeme a nyári tüzet villogtató csillagok pislogásán
+bolyongott, az egyszerü csengésü asszonyi beszédben csakugyan
+mesévé tarkult, bolondosodott Rákóczy története, aki zordon
+makacssággal tolta föl magát a januári medgyesi gyülésen országa
+nyakára, amit már hiába reparálgattak az erdélyi rendek szóval,
+határozattal, a portához való hűségük éppen jókor írásba
+foglalásával májusban, mert Rákóczy hada a Részekben már kétszer is
+nekihuzakodott a budai pasa népének, a haragos kis köpcös, öreg
+Köprüli már átkelette népét a Dunán, patyolatos fejü követe Jenő
+átadását s az adó fölemelését követelte Erdélytől, a tatár lovak
+pedig már a határhegyek csuszamlóin botorkáztak földnek feszített,
+prüsszögő orrlyukkal kémlelve a szokatlan útnak guruló kavicsát,
+gördülő kövét.</p>
+<p>De a messze bugó felhő száraz villámlása nem érdekelte jobban,
+mint a távoli vihar alkonyati fényes játékát bámuló gyereket. Szép
+csuda! Elmulik, nyoma sem marad!</p>
+<p>Nyoma sem marad…</p>
+<p>Zöldül a kert… komolykás, idegen, nemes Horatius… odafent
+asszonyod sír s kis lányod talán már a halállal vívódik… Varasdon
+német katonák tobzódnak horvátjaid asszonyában, javában… Rákóczy
+veszett fejszéjének nyelével hadonáz… ó, fájdalmas, sötét, piszkos
+hullámu élet… jön a török és jön a halál… az öreg Bocskayt csak
+kiváltottuk… de Sziszeken újra egyenesre verte kaszáját a jobbágy…
+<span class="pagenum"><a name="Page_316" id=
+"Page_316">-316-</a></span> az a kis sárga virág, hogy néz, milyen
+szépen, nyugodtan s ha letaposod, nem sikolt… néma halál… és milyen
+a néma élet?… auream quisquis mediocritatem… O beate Sesti, vitae
+summa brevis spem nos vetat incohare longam… Gyógyulsz, öreg bán,
+gyógyulsz: – nagy bán, kis események – kerülöd már a napot s
+árnyékból nézed a messze útra indulókat…</p>
+<p>Az udvaron pálcás, puskás drabantok nézték flegmás falhoz
+dűlésből a Velencének gálya-evezősökül eladandó rab-csorda
+gyülekezését. Pislogva mászott a napvilágra a rongyos had, de
+lábukon új sárga bocskor fénylett, hogy a hosszu, tengerig tartó
+gyaloglásban végkép meg ne rokkanjanak. Egykedvüen álldogáltak a
+napon vagy guzsorodtak a fal tövén szótlan, mozdulatlan, bamba
+csoportban. Csak egy barna arcu, gyér szakállu friss rab, fiatal
+ember vált ki a nyájból. Megoldozta bocskorát, földre terítette
+jobb időkből megmaradt kaftánját s ráállt, hogy a reggeli szalát
+imáit, hajlongásait elvégezze. Senki sem törődött vele, csak az
+egyik drabant vigyorgott bajuszába a háta mögött. Mikor az arab
+ihlet ülte szemü fejét, térdepléséből arcra borulva, két keze közé
+földre hajtotta, a drabant egyet lépett s belé rugott, hogy
+fölborult. A rabok néma mozdulatlansága s a horvát legények
+comb-csapkodó röhögése közepette ugrott föl az arab, kezét
+buzogánynak emelve. De suhant a pálca s vért serkesztő bibor-lila
+csik dagadt föl a barna arcon keresztbe.</p>
+<p>Az istállók felől útra készült lovas szolgák léptettek elő s a
+pincéből föllépett az utolsó rab után a várnagy is, aki egy
+lajstromba tekintgető iródeákkal körüljárva, újra s utoljára végig
+mustrálta, számolta a rabokat. A nap lángolva úszott föl az égen; a
+rabok most már mind a földön kuporogtak maguk alá húzott lábbal s
+az árnyékon elheveredett drabantok <span class="pagenum"><a name=
+"Page_317" id="Page_317">-317-</a></span> között egy kis
+ón-pohárban csörögve táncolt a kocka. A nagy csönd kohó-melegében a
+lovak prüsszögve verték orrukat izzadtságtól párálló szügyükbe és
+szikrát kapáltak az udvar kövéből.</p>
+<p>A várnagy megállt, szeme elé tartott tenyérrel fölhunyorgott a
+napra s elvakkantotta magát:</p>
+<p>– No!</p>
+<p>Az ülők fölkerekedtek; a tarka batyuk s az egymás végébe
+aggatott két-három hosszukás négyszögletü kemény bőrtáskából álló
+uti készület vállra kanyarult. A tömött sorok között taszigálódva,
+káromkodva forgolódtak a kötöző szijjakkal a drabantok. Egy lovas
+nagyot kurjantott s az istállók felől fegyveres vitézek ügettek
+előre.</p>
+<p>Zrinyi kis kertjéből csöndes, jóleső merengéssel nézte a tarka,
+délceg gyürü övezte nyomorult, fakó csorda készülődését… Mennek s
+nem Allah vezeti őket, hanem csak Zadranin… kopár vágáson s mély
+zöldü völgyeken… szellő táncoltató tenger felé…</p>
+<p>A fülledt csöndön asszonyi sikoltás süvített végig s bugó
+zokogásba pattanva keringett visszhangosan a vén falak között.</p>
+<p>Zrinyi megrezzent, pilláját lehunyta s fejében lágyan lüktetve
+indult meg a sor: Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas
+regumque turres, – s két könnycsepp gyöngyözött elő szeme
+szögletében.</p>
+<p>Várnagy, drabantok, lovasok, rabok egy pillanatra az épület
+ablakai felé emelték tekintetüket, de villant a vezető tiszt
+kardja, indulást ösztökélt pálca, szitok s a menésnek lendülő
+tömegben egyszerre szakadt föl ötven torokból mogorva-mélyen:</p>
+<p>– Allahü! Allahüü!! <span class="pagenum"><a name="Page_318" id=
+"Page_318">-318-</a></span></p>
+<h3>XXIV.</h3>
+<p>A stájer hegyekről lesüvített a közelgő tél lombfosztó
+kengyelfutója, a kis kert virágai dideregve rázták földre tarka
+fejüket s Zrinyi hosszu, gyászos mentéje ellobogott a varasdi uton
+néma vágtatásban.</p>
+<p>Mária ott térdelt nyár óta mindennapos gyászának hánykolódó
+bánatával a Szent Anya szobra előtt.</p>
+<p>Mikor a lángoló nap alatt kanyargó uton elrengett a kis koporsó
+Szent Ilona felé, ahol már várta a libegő gyertyalángok között zugó
+rekedt zsolozsma, akkor is csak ide menekült. Kéztördelő,
+görnyedező sóhajtással, sírással támogatta ég felé lelkében
+gondolatig el nem jutó remegő bánatát, de a szobor festett arca
+merev és hideg maradt, hiába táncoltatott rajta csalóka mosolyt az
+örök mécses rebbenő fénye. Aztán imádkozni akart, de megnyugtató,
+szokott zengésü kánoni ima nem jutott eszébe, rebegte
+összefüggéstelenül, amit lelke háborgása csak fölvetett, s kinlódó
+áhitata nyugtalan tengeréből egy barna szirt bukott ki minduntalan:
+Büntet az Isten, őseidet megtagadó, magyar asszonnyá szeretett
+német leány! Ilyenkor mogorva-egyenesen, büszke áhitattal mellette
+térdeplő urára tekintett, de a kemény vágásu profil nem mozdult,
+hideg és merev maradt. Igy vergődött heteken át; előtte a szobor,
+melyet élővé nem melegített égi csoda, mellette az ember, akit
+szoborrá fagyasztott a bánat.</p>
+<p>De most, hogy a fekete mente ellobogott a szélben, fölfakadt a
+gyász sebe s keserü önvád folyta be belőle lelkét. Rég elporladt
+kerek arc nézett reá szemrehányóan egy távoli szöglet alak-váltó
+szentképének csillogó keretéből s rég nem hallott tiszta csengéssel
+zugott föl fülében ősei nyelvén a megtagadott törvény: Német leány
+ne szüljön magyar <span class="pagenum"><a name="Page_319" id=
+"Page_319">-319-</a></span> fiat! Lányodat elvette s elveszi Isten
+Izsákot is, mert meg akartad lopni!</p>
+<p>– Oh, mein Vater! mein Gott! – s a kezére csavart olvasó kis
+ezüst keresztje halk pengéssel ütődött a gyöngyház-szemekhez.</p>
+<p>Könnyel homályosuló szeme a festett pirra tapadt s döbbenve
+érezte, hogy kel szárnyra szivében akarata ellen egy szent fogadás,
+amely a mult vétkeiért s a majdan magyar úrrá növő Izsákért
+cserében engesztelésül az Égi Anya örök szolgálatjára ajánlja
+egyetlen leányát, Mária-Katharinát.</p>
+<p>A horvát urak gyülése fölött elnöklő bán elmerülve számolgatta
+lelke temetőjének keresztjeit: itt nyugszik a nagyravágyás, ott a
+lengyel remény, az a kuruc akarásé, ez Trézsié… Trézsi… s most a
+vallásszabadság keresztjét faragják, szögezik szerte az országban
+és Rákóczy halálos fogócskát játszik a törökkel…</p>
+<p>– Sziszeket pedig bocsássuk által a király kezére s egyezzünk
+bele, hogy megrakják német katonával! – szólt közbe szintelen latin
+szóval, unva a lármát.</p>
+<p>– Mehercule, nullo modo, domine bane! – folytatta szónoklatát
+gróf Erdődy Imre, a bán ellen felzuduló elégedetlen morgás fölé
+lendítve dühösen csattanó hangját.</p>
+<p>Zrinyi kézzel, fejjel intett, hogy jól van.</p>
+<p>Hadd kiabáljanak! Kösse az ebet más a karóhoz! Ő legyen-e mindig
+tengelye ennek a némettel elegy horvát-magyar-török világnak? Hogy
+hevül, hadonáz Imre gróf, pedig talán nem is annyira a német
+katonák behozatalát ajánló bánra haragszik, mint inkább arra a
+Zrinyi Miklósra, aki ugyanazt a darabot akarja megvenni a
+gazdátlanná vált Mikulich-birtokból, amelyet ő… S a derék Mikulich
+Sándor már kávéval borozgat, s szelám álejkával mond jónapot
+<span class="pagenum"><a name="Page_320" id=
+"Page_320">-320-</a></span> valahol délen… Eh!… Ki mondja, hogy az
+élet zajos dicsőség, örömöt szülő hangos öröm! Tedd meg, hova Isten
+állított, amit a fátum rád mért. Ha örülsz, örvendj óvatosan,
+örvendj belül, de bánkódásod folyamát a bölcsesség gátja szorítsa
+kimért útba!</p>
+<p>Alig várta, hogy vége legyen az adó, pörök, katona, erődítések
+szóiszapos zuhatagának. Lanyha elerőtlenedéssel, bölcselkedő
+egykedvüséggel intézkedett mindenben, csak méltósága merevült régi
+teljességében Erdődy és pártja nyilt akadékoskodása, titkos
+bujtogatása ellen. Ellenségeit megvetette, barátjait elkerülte s
+ahogy tehette, Csáktornyának fordította lova fejét.</p>
+<p>– Koncrul ugató szeléndekek! – köpött az út porába; süvegét
+szemére rántotta s egy vágtában nyargalt haza.</p>
+<p>De otthon sem találta helyét. Izsák betegágya előtt
+összefacsarodó szivét hiába vitte Mária szerelméhez melegedni. Ha a
+nyult vonásokkal maga elé meredő asszony vállára tette kezét, s
+csöndesen megszólalt:</p>
+<p>– Határban tartóztassuk az kínt, az örömet az szerencse ugy is!
+– Mária zokogva borult rá, s vigasztalásra szoruló hirtelen
+némasága nem lelt több enyhítő szót. Könyvei ellenséges hidegséggel
+fogadták, a vár népe félve tért ki előle, a lőtt vad hályogos szeme
+ismeretlen váddal ingerelte, kopasz kertje nem ismert rá, az avar
+zörrenve panaszkodott ellene s a lomb-hullató erdő rekedt zugással
+kergette el-ki magából.</p>
+<p>Éjjente az asszony sírva huzódott félre szerelmes kezétől, csak
+az álmatlanság s a köszvény álltak őrt zavaros lomhasággal kavargó
+gondjai mellett reggelig. Néma utálat sötét madarai vertek fészket
+lelkében s maga meghasonlott, ördögi kedvvel eregette <span class=
+"pagenum"><a name="Page_321" id="Page_321">-321-</a></span> szét
+őket a vak éjszakában az asszonyra, Rákóczyra, országra,
+királyra…</p>
+<p>Konok örömmel kapott hát a királyi meghivón, amely Bécsbe
+szólította Erdély ügyében koronatanácsra s landkocsija nyekegve
+röpült a porfelhő előtt északnak.</p>
+<p>A kövér ősz dióverő póznái kopogtak itt, amott durrogó szüret
+óbégatott a hegyen; barna barázda fordult a sárga tarlón lomha
+barmok ekéje nyomán, trágya-halmocskák gőzölögtek a fáradt rögökön
+vagy kék kötényből mag-esőcske lendült a levegőbe ütemesen; faluk
+határán öreg fák rázták puha puffanással a fübe gyümölcsüket,
+szőlővel rakott puttonyos hátak másztak görnyedve a kunyhók felé,
+amelyek udvarán friss kazal sárgult s taposó suhanc ficánkolt a
+káposztás-kádban. Szürke selymü füzes simogatta végig útja irányát,
+sárguló erdő fogta két fal közé; távol barna tetők fölött kék
+füstcsikok kanyarogtak a beteg, hűs égre, pirosló lovas-csapat
+kuszott lüktetve a felhő árnyéka alá, fakóvá barnult s eltünt;
+hegyes toronytetőt figyelmeztető ujjul emelő városok nyomultak ki
+eléje alattomosan a földből s mire egészen fölébe emelkedtek,
+rosszkedvüen szállt ki párnáiról, hogy a postamester udvarán
+lovakat váltasson. S míg a hét órai harangszó kimerülten panaszolt
+az éj elé ijedt mécses-szemekkel pislogó házak fölött, a nagyságos
+bán úr a hajlékony gerincü postamester hüledezésére paraszt
+szalonna, barna kenyér vacsorát gyürt magába ingerülten, hogy
+rögtön tovább indulhasson.</p>
+<p>– Királ urunk feje mellé választá avagy nótaperben fogták ű
+nagyságát, hogy ollan halladékot szenyvedhetetlen útonjárása! –
+vélte a városka mindenben járatos jegyzője a sokféle veszedelemmel
+kockázatos szokatlan, oktalan rohanáson gondolkozva. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_322" id="Page_322">-322-</a></span></p>
+<p>A landkocsi fáklyája haldokló el-eltörpüléssel,
+neki-nekilendüléssel kuszott a sötétben, vörös fénye
+haragos-kutatva vibrált be a kocsi belsejébe s a bizonytalan
+világításban recsegve, csilingelve, prüsszögve, dobogva,
+fegyvercsörgéssel, ostorpattanással rohant, wachtert, éjjeli
+garázdát ijesztve, a különös jelenség Sopron felé, ahol Vitnyédy
+addig könyörgött szótlan bánatból néma dühbe forduló kedvü urának,
+míg meg nem igérte, hogy csak nappal utazik.</p>
+<p>– Veszedelem, halál talám inkább élet, domine egregie, merthogy
+életem koporsóban aluvás… Bene, no! Utazok naponta!</p>
+<p>S éjjel? Nyereség-mámorát részegséggel növelő úr, köznemes
+asztalán kártyázott, kockázott vagy a hajnali indulást virrasztó
+postamester német katona garázdálkodását, evangelicus-nyuzást,
+háboru-félelmet, drágaságot panaszló fecsegésével tartotta magát
+ébren. Reggel aztán csábító pengéssel sárgult elő a kocsi-ládából a
+veszteséget vagy szolgálatot fizető arany s az úr süvegéhez bökve
+vágta be magát a bőrpárnákra. Ha fehér falú ház békéjét csillogtató
+vörös-sárga lombok remegtek eléje, lehunyta szemét, hogy ne lássa;
+rozzant hidon átdübörögve, leste, nem roppan-e alattuk, hogy ott
+szeghesse nyakát; barázdán rohanó vad után a párnáról fölkapott
+pisztolyból küldte bánatos dühe haragját s ha az oktalan remegéstől
+fáradtan nyujtózkodva vetette magát hátra, álom helyett szégyenlős
+zokogás keserűsége húzta össze pilláit s vágy ekhózott föl száraz
+ajkán a kis halott csókja után.</p>
+<p>De amint az ősz aranyában fölbarnult előtte a császár városa,
+kétfelé simított kínban, tépelődésben kuszává rágott bajszán,
+dolmányát egyenesre rántotta, süvegét hátra lökte, s míg szivében
+csöndes pendüléssel sírt vissza valami bécsi mátkasága idejébe,
+<span class="pagenum"><a name="Page_323" id=
+"Page_323">-323-</a></span> fellajtár-ordítás, ostora pattanása
+rugaszkodva ragadta befelé a vén kapu fegyveresei között a gőgös
+méltóságu Illyricorum regnorum prorex-et.</p>
+<h3>XXV.</h3>
+<p>A Dráva zúgása egyre elhalóbban hangzott a vén fák hűvös boltja
+alatt kanyargó kis úton lépésben baktatók mögött. A jó moldvai
+paripák feszülő ívben magasló nyaka egyre jobban és jobban görnyedt
+föld felé; fejüket szügybe hajtva, nyitott szájjal lazítgattak
+olykor a zabla szorításán, amelynek kemény vasa karikát
+csilingeltetve ropogott tompán türelmetlenségüket, éhségüket őrlő
+fogaik között. De ideges játékban habos tajtékkal telemázolt
+szügyükből fület hegyezve vágták fel fejüket, ha innen-onnan néha
+megcsördült a sűrü; nyihogó röhögésük az urat kereste s szólítatlan
+megálltak. A bokor hallgatott, a fák sudara remegve rázta csillogó
+leveleit a hegyek mögé lépő nap piros bucsujában, a hűvös boltban
+harkály kopogott, vadgalamb búgott valahol mélyen s a mohos törzsek
+között szürke csönd figyelt. Semmi! A bán csettintett s a paripák
+zab után nyerítve, fáradt-kényesen ügetésbe kaptak. A bokor
+megingott és csörtetve rohant estéli ivásra a Dráva felé a
+meglapult vad.</p>
+<p>– Osztán? – kérdezte a hosszu lovaglásban kiszáradt torkát
+köszörülve Zrinyi Péter.</p>
+<p>– Osztán ez az egész! – felelt a bán.</p>
+<p>– Ejh! bátyám uram! – suhintott le lovagló ostora sudarával egy
+levelet Péter, – meddig várunk?</p>
+<p>– Bizony talám belé is halunk, öcsém uram!</p>
+<p>– Mán úgy lészen! Kosz egy élet!</p>
+<p>– Nem én mondtam! <span class="pagenum"><a name="Page_324" id=
+"Page_324">-324-</a></span></p>
+<p>– Talám bizony látá is kegyelmed Velencében az galambot sülni,
+kire szájjal tátogunk mán esztendők ulta?</p>
+<p>A bán fölnevetett.</p>
+<p>– Illyen uraságos ur! Ládaszám ül várában az arany; mezein,
+erdein által széltül szélig halálban nyargalhat két paripát;
+magához kötelezte az velencei dux-ot, török anyák száján
+poronty-ijegető vász, Bécs előtt beste szájas, büdös magyar, osztán
+ű csak vár!</p>
+<p>– Kitetszik, Frangyepán leányt apolgatsz!</p>
+<p>– Nem is vagyok Bécs komája!</p>
+<p>– Péter! – búgott a fenyegető rendreutasítás.</p>
+<p>– Ejh! csak kivonszod az szitkot az emberbül!</p>
+<p>Amint az erdőből kiértek s az est kékjében fölfeketéllett
+előttük hunyorgó mécsvilág szemeivel a vár, Péter lova táguló
+orrcimpákkal emelte magasba fejét s prüsszentve kapott volna már
+ismeretlen veszedelemtől remegő inakkal vágtatásba, de a keleti
+eget döbbenve figyelő bán átnyult öccse kantárához s Péter
+visszafogta a bolondos állatot.</p>
+<p>A nyugati égen már rég letünt a mindennapos játék bibor tüze, a
+kék takarón csillag-ragyogás furta már magát keresztül, a keleti ég
+éjszakáján azonban különös, haragos hajnal fénylett.</p>
+<p>A fegyveresek lassan beérték a két nagy urat, akik a folyton
+feketülő mély hallgatásba fuló mezőn izgatott paripájuk hátáról
+nyeregben állva figyelték a keleti ég bakacsin kárpitján félkörben
+terjengő véres, tüzes pirkadást.</p>
+<p>A hid fejét szögbe hajoltan védő palánk sorompójánál ujra
+megállt a hirtelen gondolkodó hallgatásba merült kis csapat. Aztán
+felkapattak a mocsaras föld, árok vize fölött bizonytalanul sötétlő
+hidra s mielőtt fölhangzott volna a kürt a megszakadó deszka-utnak
+folytatást adó felvonóhíd leeresztéséért, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_325" id="Page_325">-325-</a></span> még
+egyszer megálltak. A susogással, nyeregrecsegéssel, halk zörgéssel
+terhes pillanatnyi csöndben hirtelen csak felzengett Zrinyi
+egyszerü, nyugodt szava:</p>
+<p>– Kanisa ég!… Fujjad!</p>
+<p>Vidáman rikkant a kürt s csörögve szállt alá az éjben a vasalt
+hid a dobogó lovak előtt.</p>
+<p>A mély kapu-bolt fojtott visszhangot dübörgetve ontotta az
+udvaron táncoló fáklyák közé, az édes otthon gyerek-szavával,
+asszony-hangjával össze-vissza csicsergő, lágyan szóló zsibolygás
+elé a fekete vitézeket.</p>
+<p>Fél éjjel suttogó, mutogató, jövő-menő árnyak vizsgálták,
+bámulták bástyán, falon, torony-ablakban a keleti ég
+csillaghomályosító rejtelmes hajnalát.</p>
+<p>– Fűlött kazlak lángja az! – Török süt szalonnát falvaink
+lánginál! – Csuda égi jel: háboru lészen! – Kotor-ban van az
+veszedelem! – Ha mondom, az Mura nádasa ég! – Kétség, Kotor-é vagy
+Kanisa! – Az bizony dolog, hogy Kanisa lángozik! – szálltak a
+vélemények csoportról csoportra.</p>
+<p>A torony legfelső ablakában a hazatértek vacsoráján tántorgó
+örömbe littyent várnagy magyarázta hangosan a párkányon figyelve
+hasalók mögött:</p>
+<p>– Ott, ott, látja kegyelmetek? Két fejü sas jütt ki amaz kis
+fölyhő alul…</p>
+<p>– Teve az! – fordult hátra valaki.</p>
+<p>– De sas, két fejü penég!</p>
+<p>A bán gondolkozva jött le a ház falához ragasztott, udvarra
+szolgáló, fedeles falépsőn. Az asszonyé ma csak küszöbön váltott
+csók, maga lenn alszik tábori ágyon, hátha… S ha csakugyan Kanizsa
+ég! Megszállani rögtön! Velence, Rákóczy, magyarság, mindnek jó
+lenne… csak Bécsnek tekerné el orrát… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_326" id="Page_326">-326-</a></span> hát
+öreg ágyuk nélkül: a szerződések kikötéseként egyedül ez tilalmas!…
+ejh, majd meglássuk!</p>
+<p>– Vitézek, drabantok, alunni! Tisztviselők, uraimék vigyázásban
+maradnak! Urunk rendölte! – hangzott éles kappanhangon a parancs a
+vár kutjának kávája mellől.</p>
+<p>A könyvesház ablaka nyitva. Közelében pad, melyen rendeletekre
+váró legények suttognak az udvar sötétjében. Bent, a nagy asztal
+mellett szétikszelő hevederes ágy szarvasbőrei között hallgatva
+könyököl a bán a gyertya lángjába meredő szemmel. A gyertya alatt
+széles könyvhátnak támasztott bécsi zsebóra ketyeg. A sarokban, a
+ládán egy-két tiszt és bóbiskoló iródeák.</p>
+<p>Mulik az idő és semmi! Ejh! egy fertály órácskát aluggyunk! –
+Tarkója alá gyűri a kis szarvasbőr párnát s pillái lezárulnak.</p>
+<p>A csönd fölé emelkedetten perceg a kis óra; két mély
+lélekzetvétel susog; kint néha lépés koppan s mormogás
+morajlik.</p>
+<p>A riadtan ébredő bán erőszakkal látóvá nyitogatott szempillái
+elé kapja az órát.</p>
+<p>Szinte éjfél! Mi az? Még mindig semmi! Pedig történni kellett
+valaminek s a parancsot szétküldte még vacsora előtt az őrhelyekre,
+hogy értesítsék! A paraszt úgy is tudja, hogy arannyal, jó szóval
+fizet mindent hirt! Máskor, ha rongyos nádas mellett lesre lapult
+száz török, hát egyszerre három hagymabűzös száj is jött jelenteni!
+S most…</p>
+<p>Fölugrott fektéből s úgy, ahogy volt, ingben, nadrágban,
+papucsban ki az udvarra, föl a toronyba. Amint nehéz léptei alatt
+megrecsegett a falépcső, a kis toronyszobában valaki fölemelte az
+ujját: a kupák kiürülten tüntek el a sötétbe, kártya, kocka dolmány
+alá bujt. Szabad, de hátha… – mosolyogta saját magától
+bocsánatkérően az ujj-emelő. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_327" id="Page_327">-327-</a></span> Nem csalódtak, az úr
+mogorván csak biccentett fejével az állásba cihelődők köszöntésére
+s rögtön az ablakhoz lépett.</p>
+<p>Az égi jel elhalványodva, mélyre hasított szélekkel
+összeguzsorodva sárgállott már csak a láthatár alján, de az
+őrhelyek vonalát fáklya-csillagocskák mutatták. Lent fekete
+mélység, fönt szikrázó sötétség.</p>
+<p>– Mit látott kegyelmetek? – fordult vissza a bán hirtelen
+szóval.</p>
+<p>Az uraimék ámmogva vonogatták vállukat, de a várnagy előlépett,
+süvegét levette és csapzott üstökét elsimította izzadt
+homlokáról:</p>
+<p>– Nagyságos uram! Két kis órácskája lehet, az tüzben lenni
+láttató égen egy kis fölyhő alul egy két fejü sas jütt ki,
+annakutánna egy patyolatos fejü ember, ki az sasra rámenvén, aztat
+igen elvagdalta és utoljára két felé vágta, annakutánna egy
+oroszlány jüvén ki, kinek jobbik lábában fegyver lévén, az
+másikával azon patyolatos embert megragadván, lába alá tapodta, és
+ezek után nagy seregek láttattanak, kik egymással harcolván mind
+két részrül láttattak elesni, úgy hogy az ég miatta mind veresnek
+látszott, azután úgy tüntenek el!</p>
+<p>A körülállók sűrün bólogattak s egy-egy halk «bizonyosat
+beszéll» is mordult föl itt-ott.</p>
+<p>Zrinyi, aki makacsul ragaszkodott a gondolathoz, hogy Kanizsa
+ég, s akit bosszantott, hogy mig ő talpra állított mindenkit, Péter
+nyugodtan aludni ment, hogy «égi jel, doctorok rágódjanak rajta!» –
+eleinte hitetlenül hallgatta a mesét.</p>
+<p>– Osztán, egregie, nem étkeknek, italnak füstölgő
+emésztetlenségibül lén ez ébren-álom? – kérdezte bizalmatlanul.</p>
+<p>– Nem álom! Nem részeg egyikünk is! – morogtak körül a borgőzös
+kis szobában. <span class="pagenum"><a name="Page_328" id=
+"Page_328">-328-</a></span></p>
+<p>Nem lehetetlen! A mi lelkünket testi felhő homályositja be, s a
+levegőben járók, kiknek sympathiájuk van a miénkkel, jelt adtak,
+hogy őrizzük magunkat!… Ejh! könyvben olvasott bolond találmány!
+Tüz volt az!</p>
+<p>– Az égi veresség tüztül lén? – kérdezte hangosan.</p>
+<p>– Égi jel vala, nagyságos uram! Az ég mintha tüzben volt volna,
+holott tüz nem vala, alitom, sohun!</p>
+<p>Égi jel?… A németet a török, a törököt… Ki?… Kardos oroszlán?
+Hm! Hollandus cimer hordja… Az nem lehet! Szablyás perzsa oroszlán?
+Inkább, de…</p>
+<p>– Tuú-tuú-túúuttu-túúuttu-tuú! – búgott lent egy idegen
+kürt-hang.</p>
+<p>– Kik vagytok? – bődült le a mélybe a vigyázó.</p>
+<p>– Erdélyi cursor, Nagy Domokos úrfi s húsz katona.</p>
+<p>– Hidat! – szólt Zrinyi s maga már indult lefelé.</p>
+<p>A torony alatt két oldalt a réseken fáklyák nyujtották ki kormos
+üstökü tüzfejüket: csakugyan kis csapat.</p>
+<p>A hid nyikorogva dörömbölt le s a várkapu kis kémlelő ablakának
+rácsai között benyult az igazoló ismert kézirat, de a kapu őrzők
+azért föltekert puskákkal állták körül a nyiló szárnynak fordított
+kis ágyut, amely mellett égő kanóccal állt pattantyusa: ki
+tudja!?</p>
+<p>A földön koppanó ágyu muskéták már a falnak ereszkedtek, a kanóc
+taposó talp alatt szisszent, az idegen vitézek az udvaron
+szedelőzködtek le lovaikról, a kapu szárnya csukásra hajlott s a
+bán ott helyben, az ágyunak támaszkodva fogott a csoda mód sürgős
+levél olvasásába, mikor Péter, akit a kürtszó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_329" id="Page_329">-329-</a></span>
+kiváncsivá ébresztett, megszólalt bátyja háta mögött:</p>
+<p>– Što je novo?</p>
+<p>– Smrt! – suttogta lázas elmerülésben a bán.</p>
+<p>– Ki?</p>
+<p>– Rákóczy! – s mig egyik keze az irattal lecsuklott, a másik
+gondolkozó keresztvetésre emelkedett…</p>
+<p>– Bécsusztál, paraszt? – fogott nyakon egy besurranó piszkos
+bocskorost a kapus a körülállók gúnyos röhögése között. – Török
+vagy, paraszt bőrben? Majd kitolvajlá szemem! De kettő vagyon! Vén
+lud-lopó, igaz szakáll-é ez? – rázta ide-oda, szakállába markolva,
+az öreg rongyost.</p>
+<p>– Nagyságos uram! – könyörgött sirva az agg Zrinyi felé
+terjesztett kézzel.</p>
+<p>Halált kiáltott hát az égi jel néma nyelve s Erdélyre zuduló
+török tüzet… vagy Erdélyt békén hagyja, s Velence ellen fordul?… a
+duxszal szerződésem… tenni kellene valamit…</p>
+<p>– Khajr azizim! Á babam! Szálem alájkum, seggem alá bujj!
+Okszgeldem! – viháncoltak az öreget motozó, piszkáló legények.</p>
+<p>– Uram! Uram! – sivított a paraszt kétségbeesése.</p>
+<p>Zrinyi rezzenve ébredt gondolataiból:</p>
+<p>– Barmok!</p>
+<p>A gunyolódók kínos grimászba fagyott néma röhögéssel tágultak el
+az öreg elől, aki Zrinyi lábához rogyott:</p>
+<p>– Uram! Ez vitézek után lopakodtam… félős az mezőben éjjel…
+jüttem, hogy mondjam… én láttam hajnallal… osztán mind
+megemésztette az tüz Kanisát.</p>
+<p>Zrinyi a védtelen szegény rongy iránt nagy szeretetbe forduló
+örömmel emelte fel a parasztot a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_330" id="Page_330">-330-</a></span> földről s ősz haját
+simogatva kérdezte az ijedelem vagy éhség miatt aléldozótól:</p>
+<p>– Kanisa ég, mondod?</p>
+<p>Az öregnek csak könyörgő szeme rebbentgette, hogy igen.</p>
+<p>– Ég tahát?</p>
+<p>– Égett… uram, uram… megemésztette… mind földig…</p>
+<p>A hajnal finom kiváncsisággal surrant be a kapu-bolt alá s a
+fáklya-fény nem érte sötétet szürke rózsaszinre festette.</p>
+<p>– Lovakot! – harsant a bán szava az udvar felé s visszafordulva
+kinyujtott karral mutatta sorba: – Te Légráddá, te Kotorba, te
+Varasdra, te… mind, ki fegyveres, Kanisa alá! Készülőt fujass!… No,
+Péter, ez lészen üdőm!</p>
+<p>A vigyázó harangja keményen kongatott s a trombita recsegésén
+megbolydult a vár.</p>
+<h3>XXVI.</h3>
+<p>Nyugatra a zsombék-tengeren innen lapuló síkon, keletre a
+zölddel bókoló dombok alján szerteszét mindenütt lebegő vásznu
+sátor-kup s két alacsony oszlopon nyugvó gerendának kétfelől
+nekitámasztott deszkák apró kártyaházai; sötét vonalakkal
+párhuzamost futó hosszu fekete földhányás béka-háborító,
+kigyófészek-verő szaggatott gyürüje; az utakon keresztbe zászlós
+fejü lándsák lóról emelkedő szabályos tömött nádasa; bogárhátu
+nyikorgó szekerek, nyargalászó magános kopják; a süppedékes talajon
+deszkára állított egy-egy kis falconetto vagy passavolante ágyu,
+mögötte fegyveres őrizet alatt poros hordó, halom golyóbis; tüzre
+lógó fekete bogrács; földturó jobbágyok háta görbedése, kapa
+villanása; távolabb béklyós <span class="pagenum"><a name=
+"Page_331" id="Page_331">-331-</a></span> lábu füvellő paripák;
+zöld széna, sárga szalma szekéren mozgó bástyája; gebe sor hátán
+izzadó vizes tömlők; a keleti dombok kertjeiben fölfeszített nyári
+lakok körül gyümölccsel lakozó nótás katonák és messze-messze az
+őrcsapatok mereven csillogó pontok.</p>
+<p>Közbül, a béka buborékos zöld lepel alatt alvó víz közepén, a
+kormos alacsony falak között fekete, összehányt vonalu, üszkös
+semmiség az elhamvadt Kanizsa. Csak amott csillog enyhe kéken a
+fürdő kis kupolája s itt négy csonkára égett minaret-gyertya között
+a romlás fölött siránkozó imáktól bugó khunkjár dsámi mint nagy
+fehér ravatal. A faltető kertecskéit, vértanu-sirjait, ágyuit
+szomoru ronccsá, kormos gomolyaggá söpörte a perzselő lehellet.
+Élés, hadi készlet, tömérdek puskapor, kétszáz deli ágyu, hejh,
+gondatlan Allah! minden odaveszett s a piszkos pernye havon
+céltalan ődöng ide-oda népség, vitéz, rabszolga, mig fejük fölött a
+bástyák épen maradt öreg ágyuinak torkával bömböli az ég négy tája
+felé éjjel-nappal Kanizsa romlását Szihráb Mohammed, a váli.</p>
+<p>Egy este aztán elhal az ágyuszó s a nap fáradtan fordítja el
+vörösre nézett szemét a feketén tátongó torok körül szinlő élet
+vidám mozgalmáról. Majd átlép a dombok mögül a nyugati szélben
+óriási két szárnyra nyitott sötét mentéjével az éjszaka, apró
+őrtüzeket gyujt földön, égen s brekegő, cirpelő buzgalommal tömi be
+a csöndet.</p>
+<p>– Te! – szólal meg a víz-szélen lábukat áztató vitézek közül az
+egyik a csobogó hallgatásban.</p>
+<p>– No!</p>
+<p>– Ott! – mutat el a viz fölött Kanizsa felé a másik, – jün!!</p>
+<p>– Mi?</p>
+<p>– Néminemü roszseb tudja micsuda! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_332" id="Page_332">-332-</a></span></p>
+<p>– Lócsecs jün az kegyelmed szájában!</p>
+<p>– Csihulj, te!</p>
+<p>– Igazán mondja Stipán, jün biz’ ott némely széltül hajtott
+nádszál, – szól bele a vitába a harmadik.</p>
+<p>– Fuvallom sem indul, osztán széltül hajtatja kegyelmed? –
+szólal meg a hitetlen, – de mán én is látom, jün!</p>
+<p>Az előreferdülő koppasztott nádszál halkan közeledett a part
+felé a sötétben.</p>
+<p>– Cssss, te, tudom mán! – morogta reszelősre halkított hangon a
+jószemü, – béka-posta! Ki, csak ki! osztán hasra amaz turás
+mögött!</p>
+<p>Csobbant a viz, feszülő nadrág reccsent s egy pillanat mulva már
+a kis földhányás mögött hasalt a három legény.</p>
+<p>A nádszál a parttól nem messze megállt s egyszerre csak eltünt
+egészen, de helyén egy kerek fej nagy, sötét mozdulatlan buborékja
+pattant. Előtte a keleti dombok borzas árnyéka fölött tejjel
+itatott kékségü éjjel az égen, mögötte a vizre lapított Kanizsa
+mellett el kétfelől, a viz és mocsár fekete körszalagján tul, a
+sormási dombokig nyúló síkon őrtüzek gyürüje. A fej egy pillanatra
+emberi alakká nőtt s nyomban rá csobogva kurtult buborékká ismét,
+aztán megindult a part felé.</p>
+<p>A legények a friss túrás mögött háromfelé hasalva lesték, merre
+veszi útját az a kicsoda.</p>
+<p>A csendes csobogás megszünt, csak a fü zizzent néha a hasmánt
+kuszó, meg-megpihenő útja nyomán, amely eleinte egyenesen a kupac
+felé mocorgott, de a tövében jobbra tért. Egyik lábát maga alá
+kanyarítva, a másikat messze hátranyujtva szökellt már a biztos
+siker türelmetlenségében, amikor csattanva béklyózta le egyik
+bokáját egy meleg, goromba <span class="pagenum"><a name="Page_333"
+id="Page_333">-333-</a></span> hus-kapocs, s röhögve biztatta
+fölkelésre a karcos hang:</p>
+<p>– Jokarü, csodsuk!</p>
+<p>Dobbanó ugrás, hahota, finom acél-lánc csilingelése s a magát
+szótlanul hatalmukba adó engedelmesen indult meg kettejük között s
+a lánc másik végét csuklójára csavart harmadik előtt a fák alatt
+ugráló tűz felé.</p>
+<p>A virrasztó, aki eddig gondolkozva nézegette egy fa tövében a
+feje fölött csillagot szitáló, cserebogárrágta csipkés lomb-rostát,
+a közeledők neszére elordította magát:</p>
+<p>– Vitézek! vitézek! – s míg a legények fegyver után kapdosva
+ugráltak föl szerte, maga karabinját csipejére eresztve, a tűz elé
+lépett.</p>
+<p>– Elsül, te! – Még belém lűsz! – szóltak eléje nevetve a
+közeledők.</p>
+<p>– Micsudás cserebókot hozsz, Stipán? – vidult föl szeppenéséből
+az őr.</p>
+<p>A sáros, meztelen alak középre penderült.</p>
+<p>– Cserebók, hü, cserebók! – kuncogott hülyén egy kis tömzsi.</p>
+<p>– Cserebók? Török pók! – Vizi pók! – Finum pók! – Nyelves pók! –
+vidultak föl körben a legények a vezértől várt jutalom
+reményében.</p>
+<p>– Csimbók, cserebók! – kezdte rá az egyik, lomha ütemmel kisérve
+szavát s röhögve csattant fel a gúnyolódó kar:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Csimbók,
+cserebók!<br /></span> <span class="i0">Hát az t… merre
+lóg?<br /></span> <span class="i0">Cérnán, fonálon,<br /></span>
+<span class="i0">Stájerlandi határon,<br /></span> <span class=
+"i0">Cérnán, fonálon,<br /></span> <span class="i0">Stájerlandi
+határon!<br /></span></div>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_334" id=
+"Page_334">-334-</a></span></p>
+<p>A szellősre nyitott fővezéri sátorban az ideges, álmatlan
+jelenbe hiába akart messze idők messze tájékáról álomhozó nyugalmat
+lopni a Julius Caesart olvasgató Zrinyi. Harcról a maga harca,
+idegen nép furcsaságáról bécsi németek furasága, gondról a maga
+gondja jutott eszébe s a szeme előtt szórakozott, derülő-boruló
+homályossággal futó idegen mult rohanását türelmetlen jelene
+vágtatása követte sorról sorra, lapokon át.</p>
+<p>Borus év! Sírással esőző napok, dühvel dübörgő villámos felhők!…
+Szegény kis Izsák, kicsiny fülemilém, nem vált már meg engem,
+zengőbb trombitával nem énekli magyar kar erejét… elröpüle tőlem…
+mint a könnyü árnyék, elkele előlem… Széchy-javak kufáros pofáju
+védői, hát becsaptatok! Martianec sem lesz az enyém… szolgámat
+verették meg a bitangok gyülés után, a földre éhes, irigy,
+armálisos fattyuk!… Ki bánja?… paradicsomkertbe ültetett kis
+virágom, csak téged siratlak…</p>
+<p>Váltott őrség kiáltása harsant a sátor előtt s a küszöbön
+keresztben alvó Angelo nyögve fordult másik oldalára.</p>
+<p>A könnyeiből felriadó Zrinyi lassan újra összeszűkülő, meg
+befelé látóvá táguló szeme előtt viziós élénkséggel pattant föl
+most a hiú tanácskozások császári kastélya, Laxenburg:
+körülgyürüdző, sárga lombu vén vadaskert… a tó vizéből magasra bukó
+kőpikkelyes hatalmas négyszög fölött két sötét torony tetejének
+acél-csillogásu lapos ékje, vékony csucsba hajló gulája… oldalt
+emelet-magas karcsu hid a vaskos kőlábnak, rajta vékony oszlopokon
+sokgömbü törökös kioszk a zölden tükrös viz fölött… a papos ruháju
+vékony Lipót rekedt, fátyolos hangja <span class="pagenum"><a name=
+"Page_335" id="Page_335">-335-</a></span> … Amott Szelepcsényi, a
+lengyel háló tudós, körmös ujju bogozója… a héjja-karmu, dominium
+ragadozó kamara praefectus, Zichy… a somfáról fügét szedők… Hol van
+a szivet tenyéren táncoltató nagy német-szolgálás, urak?… Rákóczy
+megfojtásához kivánt kanálnyi vizért ránk hoztátok az árvizet!… s
+Lipót a nyakában lógó aranygyapjut nézegetve keres magában
+krisztusi türelemhez erőt… egy német köhintés dönt Rákóczy életéről
+s a vesén rugott magyar csuka-bőrbe bujt… – és a halkan
+ködfoszlánnyá bomló képet beteg, szürke hullámu tengerré mossa szét
+az ólálkodó álom.</p>
+<p>– Uram, nyelvet fogának az vitézek. Beszélli, az inséges
+Kanisában hogy az főtörökök is korpát esznek, uram! – suttog fel
+egyszerre a szunnyadozó mellett Angelo kérő sürgetése.</p>
+<p>– Dajkád mesélé? – ül föl ágyán hitetlen rosszkedvüséggel
+Zrinyi.</p>
+<p>– Valláhi, ben kendü gözümle gördüm, – hangzik előre a sötétből
+a nyugalomra vágyó rab könyörgő szava, hogy saját szemével
+látta.</p>
+<p>– Mi lészen tahát? – vágja földhöz az egyedül maradó bán a
+könyvet. – Jün mán az császári levél? Itten lehetne! Az török Várad
+után csúsz!! Wesselényi és Souches vakmatyiskodva lesi az
+förgeteget Tokaj alatt s nem dörög elében, de csak nem is
+harangoz!… Mast vagyon üdeje Portia szerént az csak paripákon
+Tergestumba való sétállásnak! Halódva bukott lázábul koporsóban
+Rákóczy s csak hogy nem örömet lüvének Bécsben: ihon, absolutus rex
+Hungariae mán Leopoldus… s balsamomot renget az Ádria tenger
+szele!</p>
+<p>Öklöt ütésre rántó keserüség lökte fel ágyáról s hajszolta
+föl-alá sátrában.</p>
+<p>Erőt, beavatkozást suttogott a bécsi párnákon kuporgó titkos
+tanács, Grécbe nyargaltatták, Károlyvárosra <span class=
+"pagenum"><a name="Page_336" id="Page_336">-336-</a></span> hivták
+s mikor a hódoltságra csapott lángot és vért fakasztó tenyere, a
+letiltással hozzá küldött gróf Leslie Walter zacskós, puffadt szeme
+alját gúnyos öröm húzta össze s tréfásan táncolt a májusi napsugár
+nagy szakállán, homlokába kent haján. És most?… Fenyegetett
+Váradért előző cserében Kanizsát akarja… és kérdésére süket a
+felséges úr.</p>
+<p>– De bontakozást tészek ez zagyvalékban s temető prédikációt
+kiáltanak holnap Kanisa fölött az trombiták, dobok! – csapta szét
+ököllel a lengő ajtót, sátrából kilépve.</p>
+<p>Az éjjel hátralevő részét őrtüztől őrtüzhöz lovagolva, vitézeket
+szólongatva, véleményeket hallgatva, parancsokat osztogatva
+töltötte s mikor mosdani, sisakot csatolni szállására vonult, már
+ott kószált a látó határ alján koldus-condrákba bujt királyfiként a
+hajnal.</p>
+<p>Mire feljött a nap, a távol Kanizsa keleti falán ijedt hangya
+vándorolgatás vonalai kúsztak erre-arra, nyüzsgő mákszemek
+tolongásává zsufolódva a Sziget-kapu tornyán s körülte: szemben, a
+dombok alján hunyorgó, sanda ágyuk körül gyalogos ezrek raja
+zsibongott s a hid végének levegőbe csappantott deszka-fala felé
+rőzse-rakás, szekér-homok, gerenda fulladt szaporán a tó vizébe,
+hogy a cölöp-lábu óriás támlásszék hátát egyenes hiddá hajlítsák
+ostromló lábuk alá erővel.</p>
+<p>Nyugatra, Topráklik hóstáton, zsombék-tengeren innen, alacsony
+domb-hát gerincén félig kivont kardja markolatára kulcsolt kézzel,
+bozontos szemöldöke alól Kanizsa felett átnyilalló tekintettel
+várja Zrinyi az onnan túl operáló Nádasdy-gyalogok ágyu-jelét.
+Dombja mögött a védtelenül maradó külváros, Bécsi-kapu
+föllovaglására, bedöntésére majd előrobbanó Zrinyi-huszárok, horvát
+hajduk.</p>
+<p>Ló dobog föl hirtelen a hátsó lankán, német kiáltásra
+<span class="pagenum"><a name="Page_337" id=
+"Page_337">-337-</a></span> horvát morgás felel, sürgető hangok
+emelkednek az úr felé. Meg se fordul.</p>
+<p>– Nagyságos bán úr, megjüve az levél Grécbül! – szólal meg háta
+mögött Patachich.</p>
+<p>– Törjed meg pecsétjét, olvassad! – morogja maga elé
+vidám-elégedetten Zrinyi, a dombok előtt feldörrenő jelre leső
+mozdulatlanságában.</p>
+<p>– Domine domine illustrissime bane! – hangzik mögötte
+kiáltva.</p>
+<p>Zrinyi kardja lassan a levegőbe emelkedik s az előregörnyedőnek
+bal keze lova sörényébe ragad.</p>
+<p>– … rendeljük és meghagyjuk… Kanizsa ostromával felhagyván,
+népével egyetemben haza siessen… török bosszuját ne ingerelje
+fejünkre… egy vár birásáért két ország nyugalmát ne vesse kockára…
+Kihez egyébként királyi kegyelemben maradtunk…</p>
+<p>Tul, a dombok alján vörös villám lebben, fekete füstcsik siet
+dagadva az égbe, oszlik már, csak akkor buffan hangja.</p>
+<p>Zrinyiben felmordul a düh, kardja égre kiáltó csillogó merev jel
+a sárga ragyogásban… Egy suhintás és dobogva, zörögve rohan hatalma
+a rongy, fölégett vad-méh odu ellen… Egy suhintás és lázadó lesz a
+horvát bán, meggúnyolója király szavának… Egy suhintás és
+kiszakítja magát a farsangos táncból s Portia uram eggyel több
+ellenségre küldhet bugyogós hadat… Egy suhintás és tizezer ember
+élén lovagolhat szembe az egész pimasz, tetves világgal… tizezer
+százezrek ellen… a horvát bán két világbiró császár ellen…</p>
+<p>Villan a kard, de nem támadó jelben: bukfencezve cikázik a
+földre. Az ágaskodó paripa horkanva hátrál s rekedten kurjant a
+keserüség:</p>
+<p>– Hejh! Patachich, haza! Anyátok keservibe, haza! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_338" id="Page_338">-338-</a></span></p>
+<p>S az ismeretlen vihar érthetetlen felhője alatt állók döbbent
+csöndjében csak a sátrak felé rugaszkodó lónak sír-göröngy dobáló
+dobogása hallik.</p>
+<h3>XXVII.</h3>
+<p>A széles keréknyomban szőke viz pihent s az út két oldalán sötét
+falat állt az erdő. Az avarrá rozsdásodott idei zöldön
+gondolatokkal terhes csönd siklott kétfelől hátra a lassan lépegető
+mellett. Távol emberi hang zümmögött s előtte az erdőnyilásban,
+lebegő kárpitként öreg, mogorva felhők suhantak a kedvetlen
+erőtlenséggel fénylő napot elborítni. Zrinyi agyában, mig szeme a
+földnek tartott kis stuc csöve irányát követte, zökögve ütődtek
+egymáshoz pólyában halódó gondolatai.</p>
+<p>Hangtalan zaj, lombja árvult erdő, kalásztalan vetés, meddő
+szerelem… ez az élete. Falvak csóvája füstölög az égre, nem ő
+gyujtotta; seregek sáska-foltja simít letarolttá messze földeket,
+nem ő vezeti; vér csurran, tar koponya reped, az ő kardja hüvelyben
+lóg szögön és puskája csöve csak koszos vadkan után szimatol a
+cserjén… Utálat! Erdély szivét, szép Váradot, török handsár
+metszette ki s jó Zrinyi Miklósnak veszendő Erdélyhez immár semmi
+köze…</p>
+<p>Az út mellett tréfás kacskaringókat vetett a levegőbe egy dült
+tölgy gyökér-koronája s fönt a kopasz fák ágainak öleléséből
+cibálva rángatta szürke combjait a szajha kacérsággal menekülő
+felhő.</p>
+<p>A bán leült.</p>
+<p>Várad, Várad: utolsó tánc bomlott harsonája… Ejh! kidül a büszke
+tölgy s törzsére kiki rápihen… Elfekszel majd te is, horvátok
+nagyszerű bánja s kövedre német katona tát majd átutazó, bámész
+<span class="pagenum"><a name="Page_339" id=
+"Page_339">-339-</a></span> szemet… Hejh, Várad, váratlan zsilip,
+milyen pusztító árt szakaszt a magyar világra nem vélt
+törésed…?</p>
+<p>Hirtelen megfordult. Háta mögött zörgő csik csörtetett feléje a
+bokrokon át. Első mozdulata puskája felé kapott, de válla rándult s
+keze ölébe csusszant. A fakó-fekete szőrös, lihegő tömeg mintha a
+nyomában elfekvő véres szalaghoz kötötten rohant volna, orra szinte
+szántotta a szutykos avart. Csonka agyarával suta dühben
+vagdalkozott széjjel; föl-fölhorkanva a földnek feszítette, de a
+puha, nedves lepel éppen hogy sziszegve csak megkarcolódott.
+Zihálva, hörögve ügetett egyenest a törzsnek s mikor kemény feje
+koppanva zökkent az akadályon, vérfutotta szeme fölpislant; aztán
+jobbra csapott s röfögő dühvel vágta át magát a száraz
+lombkoronán.</p>
+<p>Ó, ha e veszett agyar a lucsokba vágná ki remegő szivét… ó, ha
+vérpatakban szakítaná ki torkából a szitkot, a vágyat…</p>
+<p>De a kinzó seb tovább marta csurranó vér-pórázán a halál elől
+menekülő néma dühöngést.</p>
+<p>A bán elfordult… de mikor már bizonytalan céllá húzta a távol a
+vakult vadat, ideges vágy szökkentette talpra. A stuc agya vállba
+vágódott, buffanva iramult a golyó a szerényen szétfoszló füst
+alatt s halálba rugta a felkalimpáló erdei kant.</p>
+<p>– Elhittem, halált hoz ez fekete kan, – nyugtatta lábát Zrinyi a
+vonagló dögre, – s én adám néki aztot. Kikinek csak igyen!… Ejh,
+verjed ki hát fejedbül áfium álmát, la, lábod alatt az erdei kan,
+merthogy stuccod vala hozzá!… Szegény magyar nemzet, annyira
+jutott-é csakugyan ügyed, hogy Zrini halálban keressen örök
+némaságot magának… fajának?… Ha Kanisa alul el is fujt az bécsi
+szél, ha Várad basasággá lén is, te mingyárt…? Hejh, azért sem!…
+Őrállód lészek, vigyázód, <span class="pagenum"><a name="Page_340"
+id="Page_340">-340-</a></span> nemzetem, ki megjelentsem
+veszedelmedet!… Tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent, az
+kit tudok, kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne
+kérd elől.</p>
+<p>S mintha agya sötétjében felcsattanó fény világosított volna meg
+hirtelen ijesztő barlang-csudákat, elrettent ihlettel kiáltott:</p>
+<p>– Ó, bátorságos s az menykű félelmétül gond nélkül való
+tengeri-medve magyar, mikor legjobban dörög is az ég, az mentül
+magassabb kűsziklára hágsz s ott édesden aluszol? Nézd az
+röttenetes sárkánt, mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul és
+ölében viseli az magyar koronát… az bécsi laurusnak gyükere, az
+melynek árnyéka alá adtuk magunkat, hogy megmaradhassunk, belső
+titkos okokbul hervad, hervad!… Imé kiáltok, imé üvőltök: Ne bántsd
+az magyart!</p>
+<p>Vadászainak tülke még sokáig hitta szólongva az urat le a Dráva
+füzeseiig, de Zrinyi már otthon ült asztala mellett. Tintás orru
+tolla azonban csak állt és hallgatott az izmos kézben, amely alatt
+árkuspapir téglája nőtt, tágult, völgyült, dombosodott révedező
+szeme előtt vágyainak Mekkájává: halmos csatamezővé… Innen a
+magyar, tul a török, maga kopasz tető ormán. Kucsma csúcsosodik
+mindenfelé, egy idegen sincs a roppant seregben s ott már csak
+korbács-ütésre huzakodik harcnak a jancsár! Mindenütt előre! Illanó
+ködként vonul előtte a török s vérharmat hull a pernyétől fekete
+sikra… Egy nemzet van: a magyar! Egy a vezére: Zrinyi!</p>
+<p>– Antidotum az békesség ellen… – morogta a bán s a bamba toll
+szárnyra lebbent a születő sorok fölött:</p>
+<p>«Cyrus királ, mikor Cresusra Sardis várasát vitatta volna, azt
+irja az historia, az várasnak megvételekor egy vitéz magára az
+Cresus királyra akadván, <span class="pagenum"><a name="Page_341"
+id="Page_341">-341-</a></span> s nem tudván ki légyen, meg akarja
+vala ölni; Cresus királ fia, az ki egész életében néma vala, és
+soha egy szót azelőtt nem szólhatott vala…»</p>
+<p>A némáknak nyelve megnyilik; rozsdás kard villogva suhan ki
+hüvelyéből; Lippay, Wesselényi csömört kapnak a bécsi lakomától;
+gazból lesz főember s a becsületesben lázadó üvölt!!</p>
+<p>«Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet
+is, az ki az mi kedvünkért örömest szerencséltesse az maga
+békességes voltát az mi veszedelmünkkel. Az vizben haló embertül
+fél az hajóban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával.»</p>
+<p>Az idegesen összebarázdált papirmezőn megállt a penna… a futó
+törökök helyén szaladó németség tolla libeg s a nép-szavazat
+választotta új király nevét Zrinyi Miklósnak ordítja a tömeg.</p>
+<p>«… de ha idegenen fog állani az hadakozásnak administratiója,
+bizonyára semmit nem bizakodhatunk… az magyar nemzet az
+Magyarországgal egyenlő természetet visel; valaki idegen jün belé,
+avagy nem tud, avagy nincs szerencséje az operáláshoz… De méért
+kelljen elvesznünk, mig karunkban kopját, markunkban szablyát
+szoríthatunk? Nincsen-é Istennek hatalmában Mátyás királ
+dücsősségét kezünkben ismég ujonnan megvirágoztatni?»</p>
+<p>Hó hullott a hegyekre s éjjelenként riadót búgott a szél a
+kályhalyukban. Borzongva kérte az erdő a meleg takarót s meredten
+feküdt eléje a mező. Táncban kerengett a nyugati szél s fütyülve
+űzte maga előtt bozontos felhő-nyáját. A vár mogorván, mintha csak
+hátat fordított volna, hiába pislogtak feléje este az ijedt barna
+házikók. Egy-egy lovas robbant ki néha hidján, hintó kereke
+panaszkodott kapuja alá; szekér siránkozott elfelé belőle… egy
+fordulás még s együtt hagyta a csönddel a halott mezőt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_342" id=
+"Page_342">-342-</a></span></p>
+<p>A vár ura, mint aki végrendeletét irja, gyertyavilágnál
+görnyedezett… Török-kiverő csak magyar sereg s magyar főúr a
+vezére!… Kicsinyes részletek s világ-históriát lendítő eszmék,
+lelkes faj-imádat s magyar-káromló kétségbeesés, szárnyas
+nagyakarat s tehetetlen toporzékolás akasztották, röpítették Az
+török áfium harsonás vezérgondolatát a könnyen ötlő képek, súlyos
+okfejtések, hemzsegő példák, ős-magyar szóbuzgás, latinozó
+kifejezésszegénység csodás szövevényü Tankréd-erdejében.</p>
+<p>Aztán sírni szeretett volna, szó és szó helyett könnyel, epével
+fröcskölni tele a papirt s szemébe vágni a ribanc fátumnak: lakjék
+vele s maga hadd bukjék sírjába… fenébe!</p>
+<p>Mit ír?</p>
+<p>Hol a könyvnyomtató, ki sajtója alá szorítja, hol a magyar, ki
+elolvassa s hol az a keserves Bécs, ki beleegyezést pöttyent rája?
+Még meg se szülte, már megutálta kín foganta gyermekét.</p>
+<p>«Most ha valami csak megrözzenik is az török részérül, futunk
+ide s tova, vizeken által, havasokon által, ki imide, ki amoda,
+minden remediumunk csak az másoktul való segétség-koldulás, nincs
+magunknak népünk kivel occurrálhassunk az veszedelemnek, nincs egy
+emberünk az kit hová tehetnénk.»</p>
+<p>A havon varju-folt nagyszemü, fekete esője csapott le itt-amott
+és éjjelenként éh farkas vonított az árok jegén a fáradt vörös
+fénnyel égő ablakszemekre. A messze fehérséget hiába simogatta a
+nap vékony, remegő öreg keze, szikrázott, de nem engedett, csak az
+ereszek krokodilus-könnye csurrant jégcsappá fagyva nagy
+szeliden.</p>
+<p>A hatalmas, kemény fejet ököl támogatta már a lomha papirok fölé
+s elnyűtten sírt a toll szemétdomb nyugalma után a görcsös ujjak
+között:</p>
+<p>«Ugy hallom Braziliában elég puszta ország vagyon; <span class=
+"pagenum"><a name="Page_343" id="Page_343">-343-</a></span> kérjünk
+spanyor királytul egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk
+polgárrá. De ha ki bízik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy
+csöp magyar vér benne, kiáltson fel az égben az Istenhez, énekelje
+velem ez Debora énekét: Qui sponte offertis de Israel animas
+vestras ad periculum, benedicite Domine… Amen. Amen. Amen.»</p>
+<h3>XXVIII.</h3>
+<p>A távol kék függönyére festve szürkén szomorkodott hátul Kanizsa
+vára. A zöld mezőn keresztül hangos, szines szalag huzott a
+füzekkel szemérmesen takaródzó Mura felé. Elől Zrinyi sisakján vert
+haragos szellőt a strucctoll, utánna kétszáz lovas sisak- és
+páncéltengerén hányódott sötéten a farkaskacagány, hajbókolt tarkán
+a hajladozó toll. Fölöttük a nap ragyogásának feszülten furcsa,
+halott sereg: hórihorgas kopja-testekre bolondjában odatűzött hideg
+török fejek. Aztán különös párok tömött szakasza: szíjjra fűzött
+foglyokat dalolva, incselkedve vezető kétszáz gyalog magyar. Ujra
+hat lovas; kopjáikra ütve hat aga turbános sárga feje táncol
+mereven a mögöttük hordott zsákmány-fegyverzet csörgésének lassu
+zenéjére. A mező zöldje most közbe-tágul s három előkelő muzulmán
+aranyos sisaku fejét párducos hadnagyok emelik magasra. Majd
+egyedül lóháton, gondolkodó pipafüstben haragos bosszu
+görnyesztette valami főtörök. Utánna, gyalogok csipejére állva,
+előre düléstől kinyujtott karjukba kapaszkodva, tizenhárom vörös és
+zöld zászló selyme csettegteti a könnyü szélben a megalázott
+félholdat. Aztán a dandár jön rendelt seregben; lobognak a márjás,
+háromhalmos zászlók s örömük porral elegy száll kurjongatva az
+égbe. A had mögött nagy nyaku tevék ringatják hátuk <span class=
+"pagenum"><a name="Page_344" id="Page_344">-344-</a></span> drága
+sátor-terhét, öszvérek dobognak kényes deliséggel s mint szinesre
+festett irás-sor után elmázolt fekete pont, a százhusz lomha
+bivaly.</p>
+<p>– Hm, elkésett a Tokaj alul Váraddal segítség dolgában alkudó
+nádor!… Elömlött epéje belül s maga helyett a huzakodó rendeletek
+kátyujába kerék-emelintő legényül Zrinyit kérte a királytól
+vezérnek. Levele még szalonnás-ruhához simulva utazott valami
+tarsolyban a császár iránt s Várad nyavalyás bástyáján már
+meglebbent a fehér zászló néma könyörgése… Fejedelem támad görbe
+Erdélyország satnya vidékén esőtől növekvő gombaként s ha lehull
+egy, férges alma sara a sorsa… S a vitézlő bán papirt szánt és
+álmot arat! Harc Kanizsa alatt? Mi végre? Semmi az s te csak török
+barom ujja türt ingü mészárosa vagy! Ha kiáltasz, utolsó
+zablapallérozód is fület hegyez rá a sereg mögött… Lovon röpüljön
+parancsod s hangyaboly legyen egy ezred dombon feszülő lábad
+alatt!… Megint csak így? Panasz és dühös vágy! Elszánásod nem elég?
+Eldobott Bécs, mint a paraszt elhált felesége fattyugyermekét. Ihon
+az országut, koldulj vagy rabolj! A koldulás kenyerébe beletört
+fogad, no hát?! Lázadó vagy, Miklós, csak tudnád, hol kezdjed!</p>
+<p>Az ágyba készülő kacér nap fátyolt vont maga elé és hideg
+sóhajtása végig süvített a mezőn. Harmat köde szürkült bokrok, fű
+fölött s hátul széna után bőgött az éhes bivaly. A büszke menet
+szines folttá loccsant szét a mezőben s a magaslaton már sátor-karó
+fején kattogott a balta foka. Mire a vezér lovát poros, száraz
+izzadtságától fényesre csutakolta egy legény, magát párnás szőnyeg
+hívta sátra alá vacsora-váró elmélkedésre. Bogrács kondult,
+lecsatolt mell-vas koppant, tüzre-való ág recsegett a fák között,
+ember, barom fekvésre csökkent, csak éhese vagy dolgosa sürgött,
+ődöngött előre-hátra. <span class="pagenum"><a name="Page_345" id=
+"Page_345">-345-</a></span></p>
+<p>– Tégy valamit, Miklós! Tenni, cselekedni! – lüktetett az éhség,
+fáradtság Zrinyi fülében.</p>
+<p>Mióta Portia rendelete elkergette Kanizsa alól, mint valami
+rühös ebet, nem birt magával. Hiába keresett önámító feledést
+kertje rózsafejei között, süppedékes erdő vadja nyomán, gyermeke
+szemében, asszonya ölében, komoly levelekben, Erdélyre figyelésben,
+tanácsterem asztalánál, harmathullató alkonyi lesben, kacskaringós
+sorokat síró pennája hegyén, ujra meg ujra felpendült fejében a
+letiltó levél felhuzott orru, hetyke parancsa. Százszor is elszánta
+magát, tenni fog nagyot, elhatározót, de minden töprengése végén
+csak káromlásra akadt, mint a rabolni induló eddig becsületes négy
+irányban néptelen utat szalajtó ut-keresztezésnél. Fölrugta magát
+kedvetlen fektéből és kilépett sátra elé.</p>
+<p>Elől kelet dombjai merevítettek sötét karokat nyugat tünő fénye
+után. Hátul a kis Kanizsa kényeskedett a Mura ölébe, amely mögött
+apró mocsár-szemeket vakított rezes csillogásu tükör-darabokká a
+Styriában lealvó nap.</p>
+<p>– Főkapitán nagyságos úr! – lépett melléje Patachich, – ha kit
+tenni méltóztatik Légrád dolgában, üdeje hív az tevésre. A Dráva
+habjai ugyan ebül nyaldossák az várfalakat, vizében szuttyant vagy
+husz háznak lábok s maga lakosi megépítéseken ügyekeztek is,
+egyberomlának mind.</p>
+<p>– Mit tennem javallja kegyelmed? – kérdezte Zrinyi a domb régi
+bástya-maradványait méregetve tanácstalanul.</p>
+<p>– Miként elsőben is mondám, nagyságos uram, viznek birodalma
+lészen az váras, ha ma nem, de holnap bizonyosan. Van katonám, ki
+tetveit mán is hurcolkodtatná… felette nem igen szeretik az fördőt!
+– célozgatott Patachich a vár elhagyására.</p>
+<p>A bán hirtelen megállt: <span class="pagenum"><a name="Page_346"
+id="Page_346">-346-</a></span></p>
+<p>– Ez vala, ugyé, szigeti Zrini szolgája birtoka, Kecskevára, az
+hun állunk?</p>
+<p>– Tulajdon maga ez hely! – felelt Patachich és ámulva nézett ura
+után, aki szó nélkül a faképnél hagyta.</p>
+<p>Tarkójára boruló haját simogatva járta magánosan a domb tetejét
+jó ideig.</p>
+<p>Rongyos, nyájatlan apostol, te… kérő tenyeredet néped közönye
+szögezte által, szivedben bécsi poroszló lándsája forgatja a kínt s
+nyelved hegyén már ott lebeg a consummatum est… de mért? Hogy Bécs
+csak annál nyugodtabban fűtögesse a magyar confessio-torzsalkodások
+tüzét, mig követe a szultáni trón előtt hasalva béke-könyörgésben
+fröcsögeti nyálát?… És ha nem és ha csak azért sem consummatum
+est?… Sőt!!… Vihart ide, levegő tisztító villámos csodát, nagy
+Isten! mely összeverje a szerte bégető nyájat s elfujja fejünk
+felől a muzulmán felhőt!</p>
+<p>A legmagasabb pontra nézve, szalonka-huzást figyelő szemmel
+meredt bele az alkonyatba. Előtte dombok lengedezése játszott
+Kanizsa felé, észak ködei alján apró gyürődés sejttette Kottorit,
+délnek emerre Légrád várává pattant a sik.</p>
+<p>– Elvethetném szeledet, kévánt, szerelmes vihar, ha itt… igen…
+Légrád helyett is… itten várat… várat… igen…</p>
+<p>Még le sem zuhant az este, Zrinyi lépései már fölmérték a romok
+területét s hajnalban mérnökért vágtatott a levélvivő legény.
+Reggel már mindenki tudta az új vitézi szórakozást s mig egy csapat
+Csáktornyára fordult rabokkal, zsákmánnyal élelemért, munitióért, a
+hegy alatt sáncvonal dombult-mélyült feketén s kopogott,
+nyikordult, pendült, buffogott, kurjantott és dalolt az épülő
+állandó tábor.</p>
+<p>A bükkösdi hegység dombjain fejsze csattogott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_347" id="Page_347">-347-</a></span> s idébb
+talicskába fordult az akaratos föld. A bécsi mérnök, akiért ezer
+tallér szaladt a tavasz porával vig utakon, már három bástyára való
+földet, gerendát talált a hegy lábánál. Egész nap csörgött, kuszott
+lejtőn föl, lejtőn le a mérő-lánc s Wassenhoven uram pápaszemes
+orra éjjeken át piroslott le a sátor melegében öt-hat mécses között
+a vár terveire.</p>
+<p>Egy csöndes reggelen riadó vihara szökkent a derült levegőbe:
+Kanizsa felől zászló-lebegést, fegyvercsillogást rázó porfelhő
+gomolygott előre. Zrinyi táborában lóra fordult a legény,
+karabinkakas nyekergett, szablya villant s az árok hidján kopjás
+vitézi gombák raja ütközött ki tarkán. De a porfelhő megállt s
+tunyán kezdett elülni a lebegésük lohadt kopja-, zászló-rudak alá.
+Az idegen had előtt tisztán csillogott a fekete lófarkas üstökü
+aranyos félhold.</p>
+<p>– Kanisai pasa maga jütt, ihon elül az tug-ja! – szólt föl
+Zrinyihez a domb ereszkedőjéről vigan egy hadnagy.</p>
+<p>– Hejh! pattantyus, coigvarter, – kiáltott el oldalt a bán, –
+ágyubul köszöntést töröknek adjunk.</p>
+<p>A tüzmester kanócot gyujtott s az ágyu gyujtólikát vizsgálva
+fölnevetett:</p>
+<p>– Ihon lészen az jól jütt bilikum pohára!</p>
+<p>De lent ujra lebbent a por, zászló-lepel és kopjafecskefark s a
+távolodó szürke gomolyagnak most az alja csillogott
+patkó-villanástól.</p>
+<p>– Ugy tetszik, nem szomjú az innyek! – szólt a tüzmester, a
+kanóc égő fejét földnek nyomintva.</p>
+<p>De pár nap mulva levél jött a kanizsai basától:</p>
+<p>«Először, dicséret és dicsőség neki, akinek kegyelmei
+általánosak s akié a nagylelküség; másodszor, magasztaltassék
+Mohammed, aki megmutatta nekünk az ég teremtményét; harmadszor,
+üdvözöltessék az örömben négy társ. Allah áldja meg őket mind! Te,
+aki a messiási nemzet vitézlő királya, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_348" id="Page_348">-348-</a></span>
+Csakaturna kapitánya Zerin-oglu vagy, ez igazmondó levél
+megérkezésekor fogj pennát s nekem azonnal leird, vajjon császárod
+parancsa-e avagy a te kezdeményed e vár épitése? Isten veled!»</p>
+<p>Zrinyi a belső megelégedés büszke örömével lökte a szép arab
+betüs irást inasa kezébe s a követekhez fordult:</p>
+<p>– Egyeránt haszontalan, fiaim, császár kedvérül avagy az
+enyémrül kérdezkednie az bassa urnak. Baromállóhelyet épitek
+császár barminak az okon, ha az kanisaiakkal elegyülnek, kár ne
+essék bennek. S ha az bassa úr akarattya kedvetlen az
+szégyenvalláshoz, lábas jószágát jüvőben ne bocsássa az szép
+kanisai mezőben, merthogy mindenkoron nagy ebek lesznek ez
+akolban.</p>
+<p>– Ó, szultánom, méért helyheztetsz tahát akolban pattantyut? –
+pislogott a követ a sátor mellett álló mezei ágyura.</p>
+<p>– Csak ugy vadászatra farkasnak, medvének… – búcsuzott nevetve
+Zrinyi a savanyodott udvariassággal bókolóktól.</p>
+<p>Titkos jókedve széles mosolyra rajzolta arca vonásait, amint
+elnézett a nyulongó nyaku bivalyok, görnyedő hátak
+gerenda-csusztató, földet kubikoló hangya-járása között lovaik felé
+csöndes vitatkozással botorkáló követek után.</p>
+<p>– Ihon harcos, jüvendő tavaszod első fecskéi! – mordult föl
+ajkán a belső öröm.</p>
+<p>Körülötte döngött a föld, tompán kongatott a bástya-fegyverzetté
+kalapált gerenda, egyenes vonalba, hegyes ékbe türemlett a hegy
+eleje. A vár piacának szánt tér kerületében csakhamar zsindely-rakó
+legények daloltak a frissen épült házak tetején s az új malmokban
+csikorogva fordult gabna-zuzásra a kerek kő. Mintha vulkáni erő
+nyomta volna föl a hegy belsejéből, oly gyorsan nőtt bástya és
+cortina, <span class="pagenum"><a name="Page_349" id=
+"Page_349">-349-</a></span> erődfok, mellvéd, árok, cölöpös sánc,
+de Zrinyi kedvének mégis lassan haladt. Türelmetlenség remegett
+bozontos szemöldökein, amint végig nézett dolgok rendjét majd
+megbomlasztó műve teljesedésbe izzadásán, erőlködésén. Aztán
+föl-fölnevetett, mint a jó tréfa szerző s elégedetten incselgett
+munkások, vitézek között. Aztán szeretett volna lóra kapni s
+török-vadászó legényeivel hallgató berekben lapulni éhesen;
+szerette volna könnyel, szerelmes csókkal teljesebb életre hivni a
+várat; szerette volna új céloknak feszülő izmai erejét beledöngölni
+a faltömésbe; szerette volna…</p>
+<p>Dolmánya szárnyát hirtelen megragadta s peregve pattant szét
+rajta a gombsor; inge ujját fölgyürte s nagyot kiáltott:</p>
+<p>– Talicskát ide! – s nekiállt maga is napi három órán szép
+reményektől súlyos földet tolni völgyből a hegyre derékfájásig,
+édes, enyhitő, kéjes izzadt kábulásig.</p>
+<h3>XXIX.</h3>
+<p>Hetek óta már betegen kujtorgott az őszi nap a fekete-kék felhők
+vigasztalan sziklái között, a szélrázta erdő-fejekről hideg
+másod-eső hullongott, lucsoktól fénylett a mező s a friss barázdák
+göröngye sárrá hízva mállott szét barna latyakban.</p>
+<p>Kolozsvár egykedvüen kongató bástyái alabárdcsipkét villogtató
+őrt küldözgettek néma föl-levonulásban egymáshoz, de a
+felvonó-hidak tenyere csititva tapadt az öreg kapu-szájakra s a
+faltetőkről a bámész ember-fejek tarka virágágyát lehervasztotta a
+völgyükben abgelesztező németektől való félelem. A piac nagy tornya
+magasra nyujtotta kiváncsi nyakát, a fellegvár kis erődje
+lesandalított Montecuccoli <span class="pagenum"><a name="Page_350"
+id="Page_350">-350-</a></span> táborára, de alattuk, a nagy
+kavicsokkal libabőrös uccákon, csöndben dugták össze fejüket a kis
+házak.</p>
+<p>Egy nap aztán megnyiltak a város kapui s a Bethlen-bástya
+ötszögü tornyán is abgeleszt-et ordított a fölváltott őrség a
+fenesi tető felé; a várost császár védelme alá vevő roppant sereg
+pedig, bár Kemény János könyörögve biztatta sima szavu, érdes lelkü
+vezérét: Marosvásárhelynek! előre!, megfordult s törököt se látva,
+mégis kolerás, lázas ronggyá tépve huzott északnak téli szállás
+iránt.</p>
+<p>Hirére pusztává ijedtek a falvak s ami otthon maradt, romboló,
+rabló kezük zúzta vagy ragadta magával. Lovukon paraszt edénye
+csörgött, párnája puffadozott, ködmöne lógott, asszonya sírt s
+mögötte barma kullogott. Faluvégeken fákra huzott aggok ijesztő
+cégére kalimpált; utfélen gyerekágyas asszony halódott a sárban;
+piacokon haj-pörkölés, orrcsonkítás, fül-metszés, ujjköz-reszelés,
+emlő-metélés vidám munkája röhögött; gombos tornyu templomban
+istenkáromlás piszka guggolt a fal tövén; malac-pörkölő tüzük
+csecsemő-csontokon, hamuvá lapozódott zsoltárokon éledt; erdei
+ösvényen embercserkésző német csizma csoszogott; beteggé bujált nők
+kóboroltak a cserjén – s az undort és pusztulást görgető részeg
+folyó előtt gróf Montecuccoli Rajmund generális csillanó sisak alól
+csipkés páncélra tömött paróka-szárnyakat eresztő hideg feje őszi
+szonetten töprengett.</p>
+<p>Az ebesfalvi kocsiszin mélyéről elővonszolt és ünnepivé sikált
+öreg hintó azonban sár-tengerek ragadós hullámain rázta a fiatal
+Apaffy Mihályt Ali szerdár tábora felé. Az alláhos, mézes
+találkozás fülsiketítő zaját még csendes eső mosta tompává, de
+mikor Marosvásárhely alatt a kerelői rét idegen sátrak fehér
+vakand-turásaitól népesült élénkké, a nap <span class=
+"pagenum"><a name="Page_351" id="Page_351">-351-</a></span> egy
+felhő-fok tetejére hágott s bágyadt kiváncsiságát szétöntötte a
+réten.</p>
+<p>A sik egyetlen domb-dudorodására hevenyészett kő-alkotmány alatt
+piros, kék kalpagok, barna ködmenek, csótáros lófejek ritkás köre
+vonaglik már, mikor a sátoros háttérből dsengizi harsona, tambura,
+tárogató és khákáni dob szava mellett szemre vágott kucsmával,
+kiforditott mentében, pattogó ostorral vágtat közéjük a tatárság
+öröme: csak az öregebbje ül a nyeregben, a többi rohanó paripáján
+állva, guggolva, háttal előre, oldalára csuszva, nyakán tót-ágas
+előre görbülő ivét rezgetve, hátán keresztbe zsáknak lógva,
+négykézláb hasa alá kapva fitogtatja vad erejét. Utánnuk kaftányos,
+szakállas komoly lovasok mindenféle szinü fez-csucsot lüktető
+csapatja gerelydobáló dsirid-játékban érkezik végül kontyba kötött
+farku, kis fejü keleti paripákon.</p>
+<p>Az istálló-szagu, rengő, toppantó, toporzékoló, nyeritő vagy
+hangtalan, fegyelmezett merevségben körülfolyó élő erdő kis
+tisztásán aranyozott szék áll s a széken régi forma hosszu galléros
+mentében, zöld vont arany dolmányban, piros nadrágban sápadt arccal
+ül a fiatal Mihály úr.</p>
+<p>A maguk közt sikátort tágító lovasok közül egy tollforgót
+lengető óriási turbán magaslik ki hirtelen. A tojásnyi gombokkal
+sulyos, fekete prémes kék posztó mente hosszu szárnyai méltóságosan
+libegnek a lassan közeledőn, arany sujtásos bő selyem ruháját
+szorító övében handsár és kard topáz-szemü aranyos feje görbül;
+nyakon ragadt vezéri buzogánya csipejére támaszkodva reng.</p>
+<p>– Erdel uj királának fákláját az pasa szerdár ur ihon
+meggyujtja! – harsogja Apaffy felé a magas pártfogás bejelentését a
+közeledő Ibrahim pasa.</p>
+<p>Mögötte himzett párnákon drága ajándék sulyos ránca buggyan,
+érce tündöklik. <span class="pagenum"><a name="Page_352" id=
+"Page_352">-352-</a></span></p>
+<p>Hermelin palást lendül a szolga-karról, gallérja a pasa hódoló
+csókját surolja s a zavartan piruló vállára kanyarul; az alázatban
+meghajló fejre kupolája gombján tollbokrétával deli aranyos sisak
+száll; a karcsu derékra drágaköves öv kigyója tekerül; a tétovázó
+tenyérbe padisáhi buzogány tolakszik.</p>
+<p>Óvatos, szertartásos kezek nyúlnak a hóna alá jobbról és balról
+s mámorítóan suhog a kaftányok selyme az emelvény uj arany
+ragyogását rikoltó trónszékéhez lassan, ünnepi csendben föllépegető
+mellett.</p>
+<p>A hullámos, fekete lófarkakat himbáló három «sáhi tug» s a
+levegőt nyaldosó zöld, veres zászlók, lobogók merev és lágyan
+hajladozó csillagos félholdjainak villogása közül káprázva mered
+egy pillanatig az uj fejedelem a döbbentő tömegü keleti fejek
+gyürüjébe övezett kis magyar csapatra, de Ibrahim sugó szava s egy
+vállrándítás megemberelik: a drágaköves buzogány két térdére
+fekszik, kezei szétterülnek a levegőben s mély hangja biztosan
+bugja:</p>
+<p>– Istenem után uramra, Mekka, Medina, Jérusálem, Bagdád, Dömöck,
+Egyiptom, Hálem padisáhjára, Mohammed szultán khám ű császári
+legkegyelmesb fölségére fris áldomásidat szállatni, mennyeknek
+országában lakozó Atyám, ne késsél! – s a meghatott, buzgó ima
+szellője kalászként hajlította földre, lova nyakára az egész
+tábort.</p>
+<p>A nagy csöndben árván kongató hangra csak a türelmetlenül
+bólogató lófejek szügybe lógó cafrangos khotász-szal cifra
+szerszáma csilingelt választ…</p>
+<p>A szultáni buzogány villogó fejjel meredt most föl a levegőbe s
+Apaffy hangja harsogássá bátorulva szállt arcul reá forduló népe
+felé:</p>
+<p>– Az oszmán padisáh akarattyának mindenkoron engedtek-é?
+<span class="pagenum"><a name="Page_353" id=
+"Page_353">-353-</a></span></p>
+<p>– Mindenkoron, jó szűvvel! – morgott fel körül a kis
+csoport.</p>
+<p>– Az tűlem kévánt háromezerhatvan kisze contributiót szent
+fogadással megadnom fogadám… az török nemzetbéliekkel békén éljünk…
+ittasan is ne légyünk terhekre…!</p>
+<p>– Az padisáhi contributiót megadjuk! – dünnyögték halkabban az
+erdélyi urak.</p>
+<p>A pártfogó karok ujra hóna alá siklottak Apaffynak s a rezesen
+derengő széles horizont zökögve szükült összébb és összébb jelen
+örömétől, jövő félelmétől káprázó szeme előtt. Lent aztán, mig
+szerteszét csókra kérőn, csókra nyujtva emelkedett a kéz s
+csapatokra oszoltan görnyedt uj uruk lábához az erdélyiek hódolata,
+a török zenekarok tárogatója, trombitája, csengős dobja
+felviharozva döngette visszhangért a környék rongyolt erdeit.</p>
+<p>Az oszmán had sürü sövényében azonban bort kotyogtató hordók
+hosszu szekér-sora kért vidám ostorpattogással utat a kis tisztás
+felé, ahol már barnán dagadt ki a sütő-árkok hamva alól a sok óriás
+kenyér s friss tüz nyársán kalimpált a nyuzott ökör. Székelyek,
+szászok, királyhágón-tuliak napot röviddé óbégatott öröme
+fáklya-fejet, rőzse-halmot gyujtva kurjongott a hosszu éjszakában s
+köröskörül hajnal nyilását várva ült aggodalmas őrséget nyergében
+Ali óvatos népe.</p>
+<h3>XXX.</h3>
+<p>Május mosolygott dombon, sikon s Zrini-Ujvár gerendás
+fegyverzetü föld-falai alján Kanizsa vizétől, csendes Murától
+egy-egy széles árok-kar cikcakkozott egymás felé biztos ölelésre.
+Összenéző végein kapavillanással, ásó-lendülés közt nyüzsgött a
+dolgos: <span class="pagenum"><a name="Page_354" id=
+"Page_354">-354-</a></span> három megyének kétezer jobbágya; tulsó
+két sarkán magasra sárguló friss zsilipek várták az árokkarok
+között zöldülő tér árok-ággyá, töltés-görönggyé fordulását, hogy
+zúgva bocsássák össze az új uton az oldalukat locsogtató piszkos
+hullámokat.</p>
+<p>Fent, a vár udvarán vásár zsibongott.</p>
+<p>– Urak, urak! – penderült középre egy ordító öreg magyar
+markából egy övig meztelen suhanc, – tizennyolc évü, mellye
+bivalyé, hasa csuka-forma, ina acélyos! Igát is elvon!… Mi?</p>
+<p>– Khajr! – tiltakozott dacosan a borotvált fejü.</p>
+<p>– Pofádat, francos! – emelte ütésre kezét az öreg.</p>
+<p>– Hiszem, csipás! – fitymálkodott a kis gazdaságába munkást
+szerezni óhajtó.</p>
+<p>– Tenyere nem csipás! – magyarázta amaz bütykös hüvelykével a
+fityma ember orra alá bökdösve.</p>
+<p>– Uram, ez ezüst állu szüzliánt is…! – könyörgött odább egy
+kaftányos ősz új urának, – minden hajfonata megír ezer tatárt!</p>
+<p>– Portéka kénál portékát, – morfondirozott hitetlen kétséggel az
+ezüst pitykés vevő, a fehér arcu leányt nézegetve.</p>
+<p>– Aptya nékie! Inkább megáldozza magzattyát mellette, hogysem
+tűle szakadva! – magyarázta, a váltság-díjakon nyerészkedő szivéhez
+szólva, az újabb hasznot sejtő árus.</p>
+<p>– Nimötért messzely vaj, ez fingosért három s megadám az árát! –
+kiabált amott földön kuporgó kövér, rongyos burnuszu arabra mutatva
+egy tömzsi horvát.</p>
+<p>– Pálcával gyakorta jól kénáltassa kegyelmed az beste kurafiát!
+– sivított az utolsó tanács emitt a vásárló után.</p>
+<p>– Brzo! Hajdü! No! – harsogott széjjel a tágas <span class=
+"pagenum"><a name="Page_355" id="Page_355">-355-</a></span>
+várpiacon s a bilincses rabjaikra hangos vásárt csapók apró
+csoportjai körül bajusz-huzogatva, fültövet vakarva őgyelegtek a
+hümmögő tanácstalanok.</p>
+<p>A dühös és enyelgő kinálat, bizonykodó alku, kétkedő s víg vásár
+harsogó, dünnyögő zavara hirtelen pálcás hajduk szitkai előtt
+tágult ketté, a főépület ajtajában megjelent az úr s a jobbján
+valami szalagos főnémet. Mögöttük Patachich sandalgott a mellette
+álló, rajzos papirlapot és körzőt vivő rittmeisterre, akinek
+nyomában asztalkát, székeket, irószereket cipelő szolga
+sietett.</p>
+<p>Az udvaron az idegen tiszt megállt, megvető pillantása
+körülsiklott a gyülevész zajon s a kalauzolni akaró bán mozdulatát
+udvariasan e lhárítva, hadnagyához fordult:</p>
+<p>– Die geometrische Delineation! – Egyik kezét becsusztatta a
+csipkék alatt domborodó szines, hosszu selyem mellényének három
+gombnyi nyilásán és hozzáértő, hivatalos némasággal hajolt a
+másikban tartott alaprajzra. Azután föltekintett s bizalmatlanul
+nézdelődött szét a várpiacon. A csipkék között motozgó keze
+hirtelen kilendült és sietve vette körzőbe az alaprajzon a vár
+piacának hosszát-szélét s mikor egymás után a lap aljára vont
+mértékre vitte a távolságokat, rosszalón rázta meg a fejét: a piac
+aránylag csakugyan kicsi!</p>
+<p>– Ja, ja! Ihre Exzellenz Herr Graf Montecucule hat es gut
+gesaget! – morogta magában s az egyik középső bástyához vezető uton
+megindult.</p>
+<p>Az erődfokon, mig a rittmeister az asztalkának dülve figyelte
+kalamárisba ütögetett pennáján a tinta gyors száradását, ujra
+kezdődött a hivatalos várvizsgálat szem-düllesztése,
+nyak-meregetése s a körző merev lábu tánca.</p>
+<p>– Das ist die Schantz Neu Serin! – bólogatta kicsinylő dölyffel
+maga elé Holst ezredes. – Nagyságod <span class="pagenum"><a name=
+"Page_356" id="Page_356">-356-</a></span> tehát, – fordult hirtelen
+Zrinyihez, – illustrissime Domine Bane, a méltóságos
+Hofkriegsrathoz intézett epistolájában Isten birószéke elé
+rettenetes itéletre szólította mind, akik e vár építésében
+gátolandják? – s választ se várva kiáltott hátra az asztalka
+felé:</p>
+<p>– Keine bedeckten Wege.</p>
+<p>– Gáncsolódó fű nő a bécsi mezőkön, obrist uram! – lépett ki
+Zrinyi büszkén fogadott némaságából.</p>
+<p>– De hagyján! – legyintett gunyosan mosolyogva Holst, – ha
+Vittniedi nevü szolgája nagyságodnak üres kézzel is jött vissza
+Styriából könyörgő utjáról, egypár főmagyar jóváhagyó egyetértését
+hozta ide tarsolyában… Face-linie: vier Pasteien, drei halbe Monde…
+schwach!… Seiten, dito!</p>
+<p>A percegő toll csak ugy ugrált a rittmeister kezében s Holst
+méregető, vizsgálódó hajolgatásából harsogó diktálásba egyenesedve
+ontotta kifogásait: szögpásztázó lővonal rövid! lőtér csekély!
+irányvonal meredek! mellvéd magas és keskeny…</p>
+<p>Zrinyi egy ideig némán nézte a fontos okvetetlenkedést, aztán
+elnevette magát s a falpárkánynak dülve igyekezett az árkot túrókra
+való figyelésbe pislogni fojtott dühétől homályosodó szemét.</p>
+<p>De a diktálás megszünt, a sok papir tekerccsé gördült, a kis
+asztalka hordozhatóvá csukódott s Holst a bánhoz lépett:</p>
+<p>– Fölötte nagy kár, Herr Graf, e schantz-ért dacolásba kapni a
+felséges urral s akaratunk ellenére, a végek védelmezéséhez kapott
+munitiót ide szállítani…</p>
+<p>A bán megfordult s szembe fogadta a hiuságában sértett ingerült
+tekintetét.</p>
+<p>– Nem szánja nagyságod a pénzt, a drága salétromot, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_357" id="Page_357">-357-</a></span>
+pattantyusokat? – piszkálódott tovább nyájasan az ezredes.</p>
+<p>– Erre is van megbizatása kegyelmednek? – pattant föl
+Zrinyi.</p>
+<p>– Mivelhogy a Neu-Serin-Schantz, török földön épülvén, nyilt
+békeszegés…</p>
+<p>– Birtokomon! és nem békeszegés!… Souches, Montecuccoli lomposai
+talán nagypénteket dobolnak…? Az nem békeszegés… Csak mit én
+teszek, arra pökhet rá minden német furier?</p>
+<p>Holst szakállkáját harapdálva keresett választ:</p>
+<p>– … a… birodalom… érdekei… nek csillagvizsgálója Bécsben áll,
+bán uram, oda legjobban látszik minden kis és nagy, szőrös és
+puffadt csillag… mi… onnan legjobban… kellő értékére tudjuk
+szállítani… misén ájtatoskodókat templom-ajtóban leső, szire-szóra
+török ólakba, vermekbe kukkantó végbeli vitézkedéseket… gróf
+uram!…</p>
+<p>– … csak Portia úr alszik nyugodtan, mert friauli birtokait is
+védi e nyomorult… – kacagott föl Zrinyi.</p>
+<p>– … juhakol, – harsogta most már fenyegetően Holst is, –
+amelyért a kanizsai basa fejét véres tekegolyóvá gördítette a
+szultán haragja!</p>
+<p>– De bezzeg Keménnyel Erdélybe sétáló főkatonátok, Montecuccoli
+ur miatt egy török ebhóhér foga se hullott ki, ellenben Kemény
+Jánost döggé taposták a nagy-szőllősi cécó gyáva futásnak
+rugaszkodó lovai… és, édes obrist uram, kegyelmed pedig keressen
+más kurvát magának, ha enyelegni akar!</p>
+<p>– Haragudt hangossággal szóllottak, de mirül, corporál uram? –
+kérdezte a bástyán őrködő magyar a hintójuk felé rohanók mögött
+ellépegető úr után bámulva.</p>
+<p>– Az török háborúrul! – pökte oda komolyan az altiszt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_358" id=
+"Page_358">-358-</a></span></p>
+<p>– Lészen tahát öreg pattantyus háboru? – kérdezte a legény
+puska-acélának griffjén babrálva.</p>
+<p>– Azt tudom, aliglan, – vélte a biztos válasz, – merthogy
+megkrepált az beste aggeb fő török mezei úr, Máhumet
+Köpredelem!</p>
+<h3>XXXI.</h3>
+<p>A koronázó város keserves sikátoraiban néma megállásba
+csöndesedő, suttogó tömörülésbe verődő, türelmetlen kiáltásokkal
+széjjelszakadozó úri csoport mogorva vitatkozása kopogott szerte
+naponta, a régi száz-gyertyás lakomák helyén fejet összedugó
+csöndes vacsorák mécse pislogott, a diétán őrködő király vadászó
+nyergéből kihallgató trónszékére szállt, szó folyt a bor helyett s
+a hajdani vidám kupa-köszöntgetők ajkán szederjes szitok ült.
+Német-magyar szolgamarakodás vére fröcsölt az est homályában s kint
+az országút szürke szalagján fegyvert, golyóbist szállító
+szekér-sor hernyója kúszott a buggyos, lebegős lovasok
+száguldtatásával játszó mező sátrai felé.</p>
+<p>Követek, főrendek tábláján mogorván tárgyaltak a magukra maradt
+katholikusok s ha lovasok zörögtek el az ablakok alatt,
+félbeszakította mondatát a szónok. A protestánsok dühös
+tanácstalanság és prófétás ihletü csökönyösség között hányódva
+kilincseltek Lipótnál, Portiánál s a zavarokban hisztériássá
+betegült nádornál. A katholikusok zajongva követelték a németek
+kivitelét, a protestánsoknak az ülés palotájába erővel
+berendelését; az evangelikusok összeröffenve állottak ellen s mikor
+már a meddő handabanda, Wesselényi könnyei, Portia udvarias köntösü
+gorombasága engedésre kínozták őket, ijedten menesztettek futárt a
+megyére, hogy az uj utasítás ellenállásra riogató vörös posztójától
+ujra megvadulva tiltakozzanak minden hitegető puhítgatás ellen.
+<span class="pagenum"><a name="Page_359" id=
+"Page_359">-359-</a></span></p>
+<p>– Fábrikállják rongy articulusikat magánosan csak az hütünkön
+tapodók! – kiáltották a decretummal fenyegetőző nádor szemébe és
+Szepessy Pál szállására gyűlve verték az asztalt: – Nem menünk
+diétára, nem!</p>
+<p>Az ijedezővé riasztott király imádkozott, misét hallgatott s ha
+a végső szükség a folyton kérvényező protestánsok elé
+kényszerítette, magyarázó szava csak érthetetlen suttogás volt s a
+mozdulni nem akarókat megrettenve tiltotta el a folytonos előtte
+való alkalmatlankodástól.</p>
+<p>– Quid hoc ad dietam? – recsegett fátyolosan a királyi szó: –
+Causa confessionis privatum malum est!</p>
+<p>A kis csoport némán állott, de a távozásuktól kopogó folyosókról
+elégedetlenségük illetlen robaja behallatszott a belső termekbe
+is.</p>
+<p>A két párt apró árnyalatokba olvadva járt-kelt, hallgatott, ült,
+hizelgett, esküdözött mind a maga igazára zöld szobában, szük
+szálláson, uccán, mindenütt. Volt katholikus, ki csak
+Montecuccolira acsargott s a protestáns dologból savanyu fintorgás
+közt nem csinált volna kázust; ez németet, eretneket egy szitokban
+küldött poklok fenekére; amaz a császári vezér ocsmány dulongóiról
+hallva rosszkedvüen csak nyelt egyet, de ha az evangelicus szó
+ütötte meg fülét, dühödten csapdosta térdéhez kucsmáját; a negyedik
+sürögve-forogva buzgott, hogy a magános szállások fiók-diétáját
+valahogy behozza az országgyülés házába; «pökök reájok!» sürgette
+az ötödik a törvény-alkotás munkáját. A protestánsok vallási
+sérelmeik tárgyalása előtt semmiről sem akartak tudni, de volt
+köztük, ki nyerendő grófi koronájának gombjait számlálgatva,
+hitfeleinek hizelegve hazudott s Wesselényi előtt mindenért jótálló
+döngetéssel <span class="pagenum"><a name="Page_360" id=
+"Page_360">-360-</a></span> verte a mellét. Büszke, makacs
+fennhéjázásukban azonban mindnyájan megegyeztek.</p>
+<p>Rekkenő nyárrá tüzesedett a lanyha tavasz, új törvényekkel
+hizlalta serényen a katholikus toll a Corpus jurist s a
+protestánsok riadt nyája csak egyre bócorgott királytól Portiához,
+Wesselényitől Zrinyihez.</p>
+<p>Lipót, uralkodói terhébe tört krisztusi megadással suttogta el
+ujra Lippay mondatait. Portia merevsége már csak szigort
+emlegetett. Wesselényi nekihevülve rivant reájuk, ő is úgy tenne,
+ne engedjenek s másnap sírva könyörgött, puhuljanak meg.</p>
+<p>– Egy kezemben vessző, másban kegyelem! – toppant ismét eléjük
+fenyegetően. Majd üstök-csavargató szelid meggyőződéssé lágyulva
+dorombolt szava:</p>
+<p>– Ne, ne…! Bocskaytok nincsen, Bethlen meghalt, Apaffynak
+fegyvere nyugszik… ne… ne! Kiben bizhat kegyelmetek?</p>
+<p>– Eddig sem bizakodtunk azokban, kiknek lehelletek csak orrukban
+volt, hanem bizakodtunk abban, kinek ma is azon mindenható ereje
+vagyon, hogy valamint amaz dücső fejedelmeket az ű tiszteletinek
+ótalmaztatására előlállatta, úgy mast is az cséphadaró mellől
+Gédeonokat, az juhok mellől Dávidokat állathat elől Isráel
+szabadítására! – vágta rá rezgő hangon a nagyszombati prédikátor s
+a dacos fejek kucsmába süppedtek és elrecsegő sarkuk haragos
+örvényt turt a nádori kert kavicsos útjain.</p>
+<p>– Veszedelmünkön pityergő crocodilus! – Mesterségesen éneklő
+madár! – morogták eltávozóban s megátalkodottságuk nem káromolt,
+nem zajongott már, csak összepislogott.</p>
+<p>Zrinyi, új gyerekáldással nehézkes feleségén, szerelmes várán
+kalandozó gondolatai után kivánkozva, unt kötelesség-tudással
+emelkedett a szállása falai <span class="pagenum"><a name=
+"Page_361" id="Page_361">-361-</a></span> közé örvénylő elszánt
+zuhatag elé, állt a protestánsokat hitegető Wesselényi mögött, írta
+a leveleket kegyelmes megbizójának, Portia grófnak s ült be néhanap
+a törvény-őrlő malomba zakatolását hallgatni szórakozott
+kardra-dülleszkedéssel.</p>
+<p>– Megént ez rutabb s kinosb szemétben rugódozom, penég nem
+kévántam! – dünnyögte maga elé.</p>
+<p>A morgó morajlást fel-felugráló, kardot rázó, ököllel motolláló
+haragos viharrá híva sivította most harsányan a szónokló Batthyányi
+Kristóf a kezében lobogtatott füzetecske cimét:</p>
+<p>– Responsio ad calumnias Hungarorum, quae passim disseminentur,
+Caesareas milites parum aut nihil efficisse in Hungaria. Anno
+1661.</p>
+<p>– Másfél decennium telék ki idáig szinte, – évődött magával
+Zrinyi félhangos figyelmetlensége, – hogy báni bot nyomja markomat
+s az szentgyörgy-havi varasdi gyülés gravámeni szórul szóra azont
+kesergették, kit bánságom elseje… de heában mondám magamnak: nem
+mensz diétára! nagy menykü cicerós pennával iratott epistolában
+hivának evangelicusoknak kérésekre személlyem távultartását
+eszekben vett rendek… Mi végre?… Mastan Portiátul palatinushoz,
+Wesselénitül evangelicusokhoz varga-bötüző utamon járom az tanácsur
+táncát, de ugyan bolondultul… Mérthogy éppen én szelégyitgessem
+üket? Merthogy catholicus hütöm semmi üdőn nem vén evangelicus
+templomgombot célul az lövöldözésben?… Zrini-Ujvárral nőlt
+emberségem is? Vagyhogy gyapjat tojik előttem minden farkas?…
+avagy… hűvségemet akarják igyen kímlő fontra vetni? Hm!… Posom
+mezején hatezer német… Ellenem-é vagy evangelicus fejekre kóknak?…
+Ejh! untat ez zakata! – emelkedett föl hirtelen, menésre
+készen.</p>
+<p>– Articulum contra ducem!… Ad calumnias <span class=
+"pagenum"><a name="Page_362" id="Page_362">-362-</a></span>
+Montecuccolianas responsionem dare!… Articulum! – süvöltözött
+mindenfelől a tehetetlen összeroskadásában kopott szakállát,
+üstökét babráló s könnytől, mitől káprázó szemét dörgölő
+palatinuspraesidens felé, míg Zrinyi tépelődésének halkan sikló
+sajkája körül a rendetlen vita dörgő hullámainak taréján szitok és
+megtorlás tajtékja habzott.</p>
+<p>Az ajtóból még egyszer visszatekintett.</p>
+<p>Wesselényi kérő-fájdalmas arccal állt emelvényén… s bömbölve
+furta bele hirtelen mű-meggyőződésének lelkes baritonja a
+pillanatra csillapuló zajba:</p>
+<p>– Dux hanc mendosam scripturam fecisse palam et publice
+negat!</p>
+<p>– Nyelves aggné s omnis in ferro salus az symbolumod! – morogta
+Zrinyi s nagy csöndben kilépett.</p>
+<p>Az udvaron, mig emelkedő lába elé görnyedve tartotta a kengyelt
+a lovász, a szolgák kártyázó csoportjából futva igyekezett feléje
+Angelo, dolmánya alól irást huzogatva.</p>
+<p>Zrinyi nyergébe zörrent:</p>
+<p>– No!</p>
+<p>– Nimöt inas hozá imént! – nyujtotta föl a levelet Angelo.</p>
+<p>A papirdarab recsegve lengett a bán szakadozó nevetése előtt s
+gombóccá gyürődve tünt el dolmánya zsebében:</p>
+<p>– Számot adnom az «schantz»-ért?… Éppen jókor, dücséretes dux! –
+s a szokottnál keményebb sarkantyu-ékbe kapott paripa borzadó
+prüsszentéssel szökött a kapu felé.</p>
+<p>A széles asztalon, földön, polcokon, széken, kereveten kövér
+theológiai munkák, karcsu költők, szigoru históriák, nyütt hadi
+könyvek, kunkorodó térképek <span class="pagenum"><a name=
+"Page_363" id="Page_363">-363-</a></span> mogorva, aranyos sarkai,
+ciceró-betüi, apró sorai, geometriás ábrái, sisakos vezérei,
+kanyargó folyói tarkálltak, feketélltek tudós zagyvaságban a
+szőnyegektől süppedő szoba komoly lakója körül, akinek elmerült
+munkáját a nyári nap ellen álomra csukódó firhangos ablak-szemekkel
+nézték a svéd, német és török fegyverrel, pörkölt cafrangu
+zászlókkal, babérral, rámás királyokkal, költőkkel zsufolt
+falak.</p>
+<p>A kopaszra nyirt fej okos szemei befelé világító ihletben
+emelkedtek a belépőre, de rögtön bocsánatkérő széles mosoly
+borzalta össze a keskeny ajak viharos vonalának végén simára kefélt
+sertéket s a méltóságosan fölálló szertartásos tisztesség-tudással
+illesztette a tar koponyára a nagy parókát:</p>
+<p>– Salve, Domine!</p>
+<p>Zrinyi leült s a fegyvereket nézegetve várt.</p>
+<p>Az iratai között keresgélő vezér lompos vendéghaja halk
+libbenésekkel szántogatta a zizzenő papirt; a nagy sokára
+előhalászott terv körül aztán gondolkozó, mérlegelő rezzenésekkel
+táncolt a föl s alá sétába kapó széles vállain ide-oda.</p>
+<p>– Obrist Holst ur jelentése kapcsán… a Hofkriegsrath
+praesidensének legkegyelmesb megbizásából… véleményt kell adnom…
+egypár pontra vonatkozóan… némi fölvilágositásokat… – szólt oda
+közben-közben Zrinyinek, papirról a bánra, bánról a levegőbe s
+ismét a tervre merevítve szemét.</p>
+<p>A ceremóniás, körülményes kérdésekre Zrinyi sarkantyut rázogató,
+tollforgót babráló, kardfejet ütögető uri nemtörődöm
+közvetlenséggel válaszolgatott. A vezér lassu, összeadást
+kivonással ellenőrző számvetéséhez közönyös gyorsasággal ontotta a
+százszor is rud, lánc, lépés mértékébe vett sok szél-hossz adatait
+s előre bemondta a latolgató éjjeleken felejthetetlenné rögződött
+eredményt.</p>
+<p>– Einen Moment, Herr Bane! – emelkedett <span class=
+"pagenum"><a name="Page_364" id="Page_364">-364-</a></span> Zrinyi
+türelmetlensége előtt levegőbe a tétovázó toll s a számolgatás ujra
+kezdődött.</p>
+<p>Toll, terv, papirlapok egyszerre csak az asztalra repültek s a
+karszékébe telepedőnek végső biztonságu itélete érdesen hangzott a
+bán felé:</p>
+<p>– Javíthatatlan… védhetetlen…!</p>
+<p>– Mégis áll! Mégis megvédtem! – vont vállat csöndes szóval a
+bán.</p>
+<p>– Azért csak méltóztassék elbontatni! – sietett akadékoskodása
+következményét levonni Montecuccoli.</p>
+<p>– Nem teszem! – peccent ridegen a válasz.</p>
+<p>A vezér hosszu, ápolt körmei ideges riadót berrentettek el egy
+fóliáns kopogó oldalán:</p>
+<p>– Kár a szóért is e makacs céltudatlanság harmadrangu erődje
+miatt!</p>
+<p>Zrinyi kiegyenesedett ültében:</p>
+<p>– Több haszna van, mint a séta-hadviselésnek, mégis! – s Lipót
+két legnagyobb katonájának szemében, az udvariasság és játszi
+közöny köntösét lerugva haragosan villant össze a nyugateurópai
+marsirozó, óvatos hadművészet s a vérpocsékló, vakmerő százados
+magyar guerilla-harc megférhetetlen elve.</p>
+<p>– Nagyságod tehát szintén azok közül való, kik erdélyi
+expeditiómnak mindenki előtt való szünetlen rágását abbanhagyni nem
+méltóztatnak? – ösztökélte marakodásnak egy pillanatra olasz vére a
+hiu, nagy embert, de erőt vett magán s fővezérsége gőgös tornyába
+vonulva megvetően szólt le a kicsiny magyarra: – Nagyságod legalább
+itt van és számot adhat!</p>
+<p>– Számot adni, – fröccsent a megnyult arcba a kacagó kicsinylés,
+– illustrissime ac optime dux? Hm!… Számot adni csak királyának
+tartozik a horvátok bánja s a respublika utolsó burgerének is
+megvan a joga Erdélyt puszta parlaggá sétáló, Keményt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_365" id="Page_365">-365-</a></span>
+holt-tetemmé pártolgató, Felsővidéket ignominiák mezejévé mocskoló
+nagyságod expeditiójáról véleményt formálni.</p>
+<p>Montecuccoli sápadt méltósággal emelkedett föl ültéből:</p>
+<p>– Ily fekete gyűlölettel nem tárgyalok!</p>
+<p>– Gyűlölet? – rántotta talpra Zrinyit is az indulat, – s ha az
+is, tapasztalat gyümölcse! De kegyelmed már ugy hozta magával
+magyar ellen fenekedő gyülöletét, mikor Bécsbe botlott!… Fiatal
+fejem… emlékszik nagyságod?… barátságát ajánlta egykor győztes,
+tudós generálisságodnak, ki méltatlanoknak nevetve mutogatta a
+corporálból lett generál kegye körül nyalakodó magyar zászlósur
+levelét!?</p>
+<p>Montecuccoli a bán elé toppant s ugy sziszegte arcába:</p>
+<p>– Corporálból is generált tesz a helyes hadi művészet… de
+végbeli bicskás szajha lángész nem leli helyét a magas tudomány
+vezérelte hadban.</p>
+<p>– Az igaz! – csuklott dühösen a bán nevetése, – nem értek e
+«soha meg ne harcolj» titokzatos bölcsességü magas tudományhoz:
+miként kell csatát még szándékban visszanyelni, barátot fegyverrel
+pingált faképnél hagyni, ellen harácsát kukkinsloh-on nézni, babér
+helyén barmot gyüjtögetni! De adja vissza nagyméltóságod égi
+tudománya Erdélynek Keményt, a békét, bőséget és én, én fogom
+Marsnak, Herculesnek, felséges atyánknak hirdetni, ki illatos
+Indiából szállt le közénk… Eh, csak szófia… tettekkel
+beszéljünk!</p>
+<p>Az ajtónak induló után orditva reszketett a sötét igéret:</p>
+<p>– Fogunk, öcsém uram!</p>
+<p>– Pólyában vénhedett… taknyos… pennás… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_366" id="Page_366">-366-</a></span>
+akadémiás… generál bolond! – döngették a távozó Zrinyi lépései a
+várfolyosó kongó kőkockáiba.</p>
+<p>A város uccáin utnak öltözött lovasok ügetése keresztezte útját,
+nyitott kapuju udvarokról rakott társzekerek, öreg landkocsik
+bámultak ki a szemre vágott kucsmával vágtatóra; szállása udvarán
+fáradt paripák feje lógott földnek s egy nyitott ablakból
+rikácsolva szállt a nyergéből kiforduló felé:</p>
+<p>– … sem emberségek, sem hütök, sem igaz szavuk! De nem az nyeri
+el az pálmát, az ki jól kezd futni és meddig az célt eléri,
+meglankad, hanem mindvégig az ki jól végezi pályafutását…</p>
+<p>– Ihon uram! – mutatott az ajtóra a kivételes pompáju bársonyos,
+prémes tolongás közepette szónokló Vitnyédy.</p>
+<p>– Jó napot, mi ujság, ur…? – fult bele Zrinyi üdvözlése a
+szeretet, lelkesedés, elszánt gyülölet bömbölő lávájába:</p>
+<p>– Vivat! – Éljen az bán! – Ujság? Infámia! – Causánk istápja,
+éljen! – Lölkünk-vesztő latrok! – Vivat! – Elmenünk!</p>
+<p>De Szepessy Pál előlépett s mig a kis fekete ember szenvedélyes
+szavait apró tagokká szaggatták szögletes mozdulatai, halk
+süstörgéssé hült a láva izzása.</p>
+<p>– Méltóságos fejedelem, nemes Horvátország bánja, magyarok
+eleje, bucsu-vételünk ű szavával jüvénk nagyságod eleiben. Abban
+hütben gyölekezénk dietára, hogy égben kiáltó gravámeninkre irt
+nyerendünk s nyavalyáktul üres confessio-vallást vihetünk az tokos
+tapodta, catholicus sanyargatta megyéknek s ihon, erdéli hadat,
+generalis hadi állapatot emlegetvén mindeneknél fölségesb
+confessiónk causáját hátra vetnünk szuttyongatnak. Keménységben
+<span class="pagenum"><a name="Page_367" id=
+"Page_367">-367-</a></span> feketült az catholicusoknak lölkök,
+Portia ur csak practicás Disznós Geci, s királ ű fölsége fülét
+siketségnek ű gyapottjával duggatták bé nyavalyában zabált
+biblia-sütő ellenségink. Elmenünk tahát kiki haza, de nem annak
+elmulatásával, hogy nagyságodnak próbált favoráért keserült szüvünk
+minden indulatival nagy hálákat ne adtunk légyen. Az Uristen
+látogassa meg nagyságodat bév áldomásival! Vale, princeps dominorum
+Hungariae! – s a kemény ember hosszu fekete szempillái gyors
+pislogással morzsoltak két apró gyöngyszemet szétfolyó könnyé.</p>
+<p>– Vale, vale! – morgott, suttogott a fülledt csöndben.</p>
+<p>– Én más hütöt vallok, – pattant ki Zrinyiből még forró dühe, –
+de kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, kegyelmetek gravamene
+én gravamenem… – s gondolatot keresve keserü csöndesedéssel tette
+hozzá: – Vajh, lenne 100,000 pápista, 100,000 lutheranus, 100,000
+kálvin-hütü vitéze az királnak: űvelek mentté lehetne az haza!…
+Isten velek!</p>
+<p>Néma meghajlások, kulcsos kézszorítások, halk hálaszó, mogorva
+lemondás, magtalan ijedelem, szótlan elszánás között bucsuzott az
+el-kitóduló szomoru csapat.</p>
+<p>Az ajtó bezárult s az egyedül maradó Zrinyit terv-cséplő sétában
+kergette szobáról szobára károgó csőrü gondolat-serege hosszu
+órákon át.</p>
+<p>A báni szállás délutáni nyugalmában aztán hirtelen csak öreg
+vasalt ládák szája nyilt csikorogva, csattogó pálca alatt port
+pöfékelve táncolt mente, nadrág, szerszámszijj feketült gyors kefe
+nyomán, zabla csilingelt pallérozó zacskóban, s landkocsit mosott
+az otthoni szeretője ölelése elé fütyülő legény. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_368" id="Page_368">-368-</a></span></p>
+<h3>XXXII.</h3>
+<p>Az új faház szelamlikjának szellős csöndjében gondolkodva
+szörcsögött a két pipa. Alattuk a cselédlakásokban már minden néma
+volt, csak fölöttük zengett halkan a hárem álmatlanjainak kéjes
+citerája s topogott tompán rabnői tánca.</p>
+<p>– A szerpentina-fű jószagu; ha összemorzsolják, rossz szagu! –
+szólt a látogató.</p>
+<p>– Rútul bánt veled a rendbontó, igaz! – bólintott Ali, egy
+cukrozott füge után nyulva.</p>
+<p>– Egy a prófétám – Allah tűzze zászlaját a bécsi nagy toronyra
+–: Mohammed, egy az ellenségem: Zerin-oglu! – kiáltott fel
+amaz.</p>
+<p>– Egyél fügét és csendben szóljunk!</p>
+<p>– Próbált vitézséged higgadt türelme, szultánom, ne vegye
+rossznéven tiszteletlen zajongásomat, de itt ülvén egy napi
+járóföld közelségben őseim birtokától… Jártam a szájas, parókás
+gáliaiak között, Iszpánia asszonyos fejü lakóival nehéz boroktól
+részegültem, az Álámán-hegy örök-fehér csucsai alatt bujdokoltam s
+könnyü volt szivem. De mióta a Boldogság Küszöbének, Isztámbulnak
+áldott köveit taposó érdemetlen lábam Mohammed égi vallásának ölébe
+vezetett s csalás, erőszak honába, régi hazámba hozott Köprülizáde
+Áhmed győzhetetlen, rusztemi seregének útja, bolond szivem sebe
+újra sajog.</p>
+<p>Ali csak félig figyelte a régóta ravaszkodót, kit a nagyvezér
+selyem burku irott parancsa rendelt Kanizsára s komoly bólogatással
+leplezte gondolatainak Egert, Temesvárt, Jenőt s tengerentúli
+vezérsége földjét bánatos emlékezés hullámaival körülöntő
+árját.</p>
+<p>– Hiában árulják, ó, dicsőség tornyán hüssölő szultánom,
+Tuna-Belgrad csársi-jában éles kardunkat megevett varadin-belieknek
+pogány királybálványait <span class="pagenum"><a name="Page_369"
+id="Page_369">-369-</a></span> a merész hitharcosok, hiában telt
+meg velük, hadjáratunknak győzelmet prófétálva, Kile ovászi utolsó
+zuga is Budin alatt, hiában hajolt lábunk alá a jámbor Apaffy
+Erdélye végkép, hiában ült a nevét népével együtt elvesztő
+Forgáchot a becstelenség sarába taposó párkányi győzelem után a
+nagyvezir sátrában, a vörös szőnyegeken heverő pénz, kaftány,
+ezüstös darutollforgók jutalmul szétosztandó halmai között, hiában
+vagy te itt újra, ó válik válija, ha Zerin-oglu kardja szabadon
+villog piszkos új oduja, Jeni kálá körül.</p>
+<p>Ali letette a pipát s egy kis tányérból ragadós fehér
+darabocskát csiptetett két ujja közé:</p>
+<p>– Ez illatos helvát a dsigerdeleni harc vértanuinak lelkéért,
+biszm-illah!</p>
+<p>A látogató szótlanul követte a példát, de míg Ali nyugalmasan
+rágódott az édességen, amaz gyorsan lenyelte s rábeszélően hajolt a
+pasa felé:</p>
+<p>– Ó, ha ott lett volna számszámi vitézséged Dsigerdelen alatt!
+Forgách kutyahitüjei már táborunk mellett lapultak… derékhadunk még
+túl, Isztergon alatt állt… hej, szűk lett akkor fejünknek a világ a
+méltatlan rettegéstől, de Ibrahim pasa mély elméje világító ötletet
+szült: egyszerre csak ezer meg ezer teve lámpásokat ringatva
+oldalán kezdett körüljárni a táborban; hajcsáraik kezüket
+össze-összecsapva «Allah, segítsd meg a szultánt!» ordítoztak; itt
+lőttek, kiabáltak, ott állva énekelték néhány ezeren a Korán arany
+igéit a vértanuk lelkéért… Hajnalban lesen várta a tengernyinek
+hitt dicső harcosok maroknyi csapata a már félelemben kétkedve
+közeledőket… Mint a répa, hasadt a fej… Három mérföldig taposták
+tisztátalan veséiket gyorslábu lovaink s a vértivó föld felett a
+Szengiáh dallam ünnepelt!!</p>
+<p>A kanizsai pasa szemében irigy lelkesedés lángja <span class=
+"pagenum"><a name="Page_370" id="Page_370">-370-</a></span>
+csillant, de mikor a túlbuzgó idegen keze karjához ért, gyanakvása
+mély pillantással csukta le szemét s meghiggadva szólt:</p>
+<p>– Derék jüzbasi uram, maradj csak párnádon ülve.</p>
+<p>A látogató elkedvetlenedve zökkent vissza párnájára s új pipára
+gyujtva hallgatott.</p>
+<p>– Nézd, Szipáhi Iszkender, – kezdte nyugodtan Ali,
+fölülkerekedve, – míg magyar úr voltál, piszkos tévelygésed idején,
+viszálykodtál Zerin-ogluval, most igazhitü s Allah harcosa vagy és
+egyetlen célod a nagy rendbontó megrontása: ezt érti kiki; hogy mit
+akarsz, tudom; de én azt akarom, amit tudsz!</p>
+<p>– Átható tekinteted sasszeme előtt, szultánom, – hajtotta meg
+fejét az idegen százados, – minden sziv nyitott könyv! Ime: Duk
+Mántikukule, a sánta vezér, Cseklésznél táboroz; Zsuzsa generál a
+morva széleken. A figyelem Irsekujvár felé irányul, Zerin-oglu
+pedig, régi jó emberem biztos levele irja, Regedébe szaladt a
+varasdini német kapitány után. Miért? Éles elméd, szultánom, máris
+ketté vágta kérdésem csomóját… Segítségért! Irsekujvárért Kanisát!
+Nyughatatlan talpában e kulcsos vár nagy tüske, te tudod legjobban,
+régi ellenfele!… Üres a juhakol, pásztora messze jár!</p>
+<p>Ali megmozdult.</p>
+<p>– Ma, – suttogott behizelgően a látogató szava, – a hitetlenek
+bolond szokása szerint vasárnap van, ivás, kurjongatás pihenő
+napja. Ha holnap hajnalban meglopnánk Jeni kálá őrszemeit, míg
+vitézei mámoruk súlyos álma alatt dögölnek…</p>
+<p>Ali fölnevetett:</p>
+<p>– Látod, egy órai igazság többet ér, mint hetven órai imádság!…
+Megyünk! S ha sikerül szétrúgni a hitvány vakond-turást, fejedet
+leborotváltatván, agává tesz Allah e világi árnyéka s a két szent
+város szolgája elé boruló kérésem. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_371" id="Page_371">-371-</a></span></p>
+<p>A pribék hálás csókra emelte némán a pasa kaftánya szélét.</p>
+<p>Halk lépések, csöndes kezek suhogva hozták, helyezték a nagy
+szőnyegre a friss kávét, dohányt s a két török úr mélázva pöfékelt
+a közöttük pislogó mécses világa felé lomhálkodó füst sárgás és
+fehér áramlatainak egyszin szürkévé vegyülő göndörödését nézve.</p>
+<p>– Bizzál bennem, kemény öklü váli, – vette fel a szót mohó
+buzgalommal az idegen, mikor egyedül maradtak, – erdőtlen fa
+Zerin-oglu s gyökere Jeni kálá… A pap-császár városában félnek tőle
+és gyűlölik… Tavaly őszön a luteriánok dolgáért dühösbucsuzatlan
+hagyta ott esztelen gyülésüket; katonái fosztogatását Gravicsa
+környéke panaszos levéllel sirja nap-nap után Viana ura előtt; a
+hadról csácsogó kobakok együgyü tanácsa kényünkre szolgáltatta
+békebontó Jeni kálát s csendzavaró urát… S a magyarok? Insurrectiót
+hirdetett Wesselini, de a németek emésztő védelme s szidsin
+veszedelmét hordó vitézeink nyugtalanító rajzása miatt a nemesek
+otthon ülve szorongatják kardjukat… Ó, én ismerem őket!… Mit
+mondjak még?… A télen szajha feleségét s újszülött fattyát Vianából
+haza hozandó, csak Sopronyig mert elébük szánkázni a disznó és…</p>
+<p>– Elég a buzgás, – legyintett undorodó büszkeséggel Ali, –
+igéretem márványba vésés!</p>
+<p>A pribék az intésre fölemelkedett s karját keresztbefonva
+hátrált az ajtó felé.</p>
+<p>– Medveváráért Ujváradat! – morogta magában célját ért
+elégültséggel percről-percre, szemét a csillagos égen ködbeoszló
+minaret fehér kisértetére szögezve magános fáklyafény után imbolygó
+árnyékot kopogtató utjában, a mogorva házak néma mentén.
+<span class="pagenum"><a name="Page_372" id=
+"Page_372">-372-</a></span> Hárem-rács mögött meztelen női test
+viaszfényü árnyéka suhant el, sarok mellől buja prédára leső
+janicsár vált ki a homályból a siető után nézve, fatalpán guggoló
+ágyu karcsu nyaka csillant meg mellette s behuzott farkkal ódalgott
+a fal sötétjébe a vacsora szemetjén rágódó kóbor kutya.</p>
+<p>Már alacsony kerítés, babonás bokor táncolt elő vörösen az éjből
+gyors lépteitől jobbra-balra, mikor trombita riadása záporozott le
+messze mögötte egy toronyból a fekete nyugalomra. A lélekzet-,
+tekintet-fogó lomha bástyák felelgetve ébredeztek körül. A város
+morogva rázkódott meg s kigyuló ezer mécses-szeme félálomban
+csodálkozott maga elé a lódobogással, janicsárok ütemes döngésével,
+fegyvercsörgéssel fáklyafejeket szalajtó éjjeli készülődés fölött.
+A háremekben elhalt a citera-szó, de ima hurrogott az ablaktáblák
+mögött s a fénypontokat rezegtető árnyakkal hullámos terecskéken
+pap-torkok áhítat feszítette legmélyéről szállt föl a harcra hivó
+ima:</p>
+<p>– Holnap lesz a hitharcosok bájrámja, a vértanuknak a
+paradicsomba repülésre alkalma… Istenem, az erő, a hatalom és a
+győzelem a tied! Tied a kegyelem és az oltalom is! Barátodnak,
+Mohammed-el-Musztafának arca viduljon fel s népét tedd győzelmessé
+és diadalmassá!</p>
+<p>A sötét tolongás sok kis patakja zúgva futott össze s magas
+parancs tompította zajjal húzott a Bécsi kapu tátott szája felé;
+csörögve lebbent eléje a felvonó-hid nyitotta mélységes éjszaka,
+meg-megvillant élén a pasa égszinkék vértje s a rajbocsátó köpü
+álmos szemeit lassan-lassan összecsukogatta.</p>
+<p>Utjuk mentén alvó viz feketült a hosszu fahid alatt, kertekbe
+bujt alacsony házak sövényéből pislantott ki egy-egy kiváncsi
+mécses, halkan ereszkedő szakaszokban feküdt eléjük a
+zsombék-tengerbe torkolló <span class="pagenum"><a name="Page_373"
+id="Page_373">-373-</a></span> külső hid s aztán csak a szünő, ujra
+kezdődő békabrekegés jelezte cuppogó lépteik irányát. A homályban
+heggyé nevelődött dombok siklottak el a posztóba csavart csoszogó
+paták mellett, szőke köpenyü kisértetként halványkodott ki rájuk
+egy-egy éger a lengedezve motyogó sűrüből, csikorgó kavicsu patak
+szaladt el alattuk, míg végre az egyszinü szurokból szürke
+alázattal foszlott ki eléjük az út kinálkozása az erdős dombok
+felé.</p>
+<p>A lucskos völgyecskéből most balra csapnak s ágreccsentő
+tarkaságuk fölé barátságos lomb-takaró terül. A harmat ködén túl
+már ott feketülnek a piros tetőkig ölelő karjaik közé süppedt házak
+előtt a tömzsi bástyák. A lábukhoz vetett berkes siknak ereszkedő
+lejtő tetején pár barom bukik ki a fák közül s hajszoló pásztoruk
+szerte-tekintgetve lépked lefelé; balra, a Murának hajló meredek
+iránt, jobbra, a dombos szántóföldeken száguldó lovasok tünnek,
+tünedeznek föl-el. A négy tehén s a nyergeletlen tarka paripa
+gazdátlanul legel már az árok partján, de egy bokor aljáról hívó
+pintyőke-sirás sipít föl háromszor egymás után. Az erdőből halkan
+füttyent a válasz s egyszerre tiz irányból lovas-pár bukkan elő a
+lombok alól s nyomukban négy kerék közé feküdt hosszú létrák
+ereszkednek alá a lejtőn az igának feszülő bivalyok után.
+Nyergük-ürülten bódorog szét a húsz paripa s gyors mozdulatu,
+csendes alakok lesik már a cölöpös sáncon túl kampóval kezükben az
+árok fokáról feléjük csuszó létrát. A Mura mocsarai felől most
+lófejek buknak a fennsik szintje fölé s rugaszkodva viszik a vár
+alá a kettesével ülő vitézeket. A szipáhikat újra elnyeli a
+folyónak hullámzó lejtő, de a lovuk farán hozott szerdengecsdik a
+cölöpös sánc fölött hidat fekvő létrán ugrálnak fokról-fokra a fal
+töve felé. Csobban a második árok vize s reccsenő kötél alatt,
+koppanó szigony taszitásán emelkedik a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_374" id="Page_374">-374-</a></span> létra
+itt is, ott is. Mint vizet gázló óriások állnak meg egy percre
+függélyesen, de vigasztalhatatlan csattogással sír a pintyőke s
+posztó bugyolálta fejük halkan koppan a bástya falán.</p>
+<p>– Hat! – Vakot vetett! – Négy! – Mit mán te, fruska-magyar? Csak
+kettő! – Egy! – Hat! – ugrál a földre terített köpenyen a kocka s
+tovább csörgeti ujra ón-poharában a három bástya összecsődült
+őreinek játékos kedve.</p>
+<p>Kivül, a létrákon foguk közé szorított meztelen karddal kúsznak
+fölfelé a szerdengecsdik s alattuk a fokokba akasztott, csigára
+járó, két-águ vas-ülőkék hosszu zsinór-csomója fogy a váltogatva
+húzó kezek erejétől.</p>
+<p>Az egyik vitéz csömörös nyujtózásban tápászkodik fel a földről,
+az inyét elömlő keserű nyálon savanyú arccal kérődzve szédeleg a
+könyöklő felé s ordítva esik össze tövében.</p>
+<p>A kocka megáll.</p>
+<p>– Ukádik! – fordul hátra részeg csuklással a másik őr.</p>
+<p>A harmadik arcán halálfélelem törli fehérré a mámoros bibort,
+hörögve szökken ültéből s rohan elhagyott tornya felé. Ugrana már
+amaz is, de földhöz babonázza a bástya-kerületben tiz fekete arcot
+keresztező szablyák villogása; valami vesén taszitja, hogy
+előreborul, szótlan vonaglással kuszik odébb s ronggyá horpad
+merevülő markában az ón-pohár.</p>
+<p>De kong már a vészharang veszettül… s az ingben-gatyában
+odatódulók kopjáját, kardját lassanként rendszeres védelem
+muskétái, létrataszitó rudjai, tüzes golyói, mázsás kövei, forró
+vize, szurka váltják föl és sűrü zuhanástól locsog az árok vize.
+Amott a zöld ereszkedőt vágtató láva folyja be s allahos zúgással
+közeledik… <span class="pagenum"><a name="Page_375" id=
+"Page_375">-375-</a></span></p>
+<p>A csáktornyai hosszu palota hüsében békén beszélgetett a két
+testvér.</p>
+<p>– … nem Regedében, de Labda várában találánk öszve, – folytatta
+Péter utjáról való beszámolását. – Hajdui jüttek is volna, ugy
+vonyatta fel előttek az emelcsős kapukat osztán, hogy megköté
+magát: te erszényedből fizetődjék soldjuk!</p>
+<p>– Enyimbül-é? – mordult fel Zrinyi. – Szent Jakab haváig várám
+Köprülit!… 30,000 ember!… Tallérimbul telék ki ű soldjuk is!…
+Nincsen több!… Álljon tahát Kanisa!… Taval ősz ulta, hogy Máriámat
+Bécsben vivém megbabáznia – akkoron kenék orromban, hogy mind
+várastul öszve az töröknek vetnek, ha el nem bontatom – mindentül
+elhagyatottan, minden ótalombul megszűkölten küszködöm az muszurmán
+holddal csak ugy magánoson… «Ne épits! Meg ne harcolj!» – cincogott
+az kriegsrath, penég Köprüli mán Drinápolybul utját errefelé tartá
+s az királ keze irása biztorgatott… csak orcul forditta rájuk
+minden alkalmatosság azért is… vértül dühödött szüvem s egyre jütt
+az bécsi posta: «Vissza az szablyával, bán ur!»… de mastan, hogy
+Érsekujvár környül nyargalódik Köprüli, Linzben futni indulna egész
+Bécs s bontatja hóstátjait, egyszeriben szabadossá tész török
+megnyomásában, Leslie ur azomban ingyért még csak Istent is nem
+imád!</p>
+<p>– Hejh! nagy rakonca rajtunk az német! – sóhajtott Péter.</p>
+<p>– … s az mi tunyaságunk!… Csaknem mint az ebek… Minden
+nyavalyánkban egymásra csak szánkat tátjuk… minden az maga
+hasznáért eleget perel s pattog, az köz javáért megnémul…</p>
+<p>– Satisfactiódat néző tanácsával nyomosan emlekezék rólad primás
+Bécsben, – kerülgette mondanivalóját Péter. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_376" id="Page_376">-376-</a></span></p>
+<p>De a bán rá sem hallgatott:</p>
+<p>– Ejh! mi fegyvert kezünkben nem vészünk, hanem mint az
+szamárok, nyegünk az ösztön alatt…</p>
+<p>Kinos ötlet-bányászásban, majd feszengő tanácstalanságban
+nézegette Péter a néma haraggal föl s alá sétálót hosszu ideig.</p>
+<p>– Mint vagyon Ádám? – penditett aztán végre egy más hurt.</p>
+<p>– Ádám? – vidult fel Zrinyi arca hirtelen. – Szopik és rí
+egészségben.</p>
+<p>Péter ábrázatja is szélesre derült s mintha csak ugy mondaná,
+nyájas közömbösséggel szólt:</p>
+<p>– Grécet is megjárám…</p>
+<p>– Ugy? – fordult vissza a bán. – Az intimum consiliumnak
+udvarlottál?</p>
+<p>– Inkább űk nékem!</p>
+<p>– Ihon, la! az szamarat lakodalomban hitták, vagy vizük nincs,
+vagy fájuk! – gúnyolódott Miklós.</p>
+<p>– Mind gréci, mind bécsi! – nyomta meg a szót Péter,
+mondandójához ragaszkodva.</p>
+<p>A bán megállt s összehúzott szemmel várta a folytatást.</p>
+<p>– Hogy mindennek ellenünk kengyelben az lába… hogy mastan
+derekas hadi állapatban vagyunk…</p>
+<p>– Mán csak hogy az török, meg én, meg te, meg jó Batthyányi
+Kristóf öcsém…</p>
+<p>– … egyéb nincs benne, mint hogy gondolatjokban szállt
+személlyed!</p>
+<p>– Az ki egyszer megcsal, vigye el az ördög, ha másodszor,
+engemet is, ha harmadszor, mindkettőnket újabban, mondja az francuz
+proverbiom.</p>
+<p>– Ejh, mit csavargok kerüllő beszédben? – fakadt ki Péter,
+türelmét vesztve, – hát ihon az causa <span class=
+"pagenum"><a name="Page_377" id="Page_377">-377-</a></span> ű
+mezételenségiben: Minden magyar insurrectionalis hadaknak…</p>
+<p>A megálló Zrinyi arcán kiváncsiság feszült.</p>
+<p>– … Alsó-Magyarországon kegyelmed, Felső-Magyarországon
+palatinus uram légyen főkapitánnya, ez az kévánságok! Tetszésedet ű
+nevekkel kérdezem s választodat várom!</p>
+<p>De Zrinyi már föl s alá sétált és nem felelt. Egyszerre csak
+odalépett a polchoz, sarkánál ragadva kiemelt a sorból egy
+pergament-kötésü magas, karcsu könyvet, egy ideig lapozott
+kéziratos ivei közt, aztán szétfeszítette s Péter kezébe
+nyomta:</p>
+<p>– Olvasd hanggal, öcsém!</p>
+<p>Péter huzakodva fogta kézre a foliót s csak nehezen engedett a
+biztató bólogatásnak:</p>
+<p>– 57. Sed neque Corbulo aemuli patiens (cap. 6.). Égen két nap,
+egy országon két királ, egy hegyben két oroszlán, egy hadban két
+kapitány nem lehet; mingyárt romlik az had, az hol kettő vagyon… az
+irégység nem engedi nékik egyetérteni, az észnek külömbsége nem
+hágy egyet parancsolni. Sok példa vagyon az római…</p>
+<p>Kint vész-mozsár durrant.</p>
+<p>A két testvér szeme összevillant, buffanva csapódott földre a
+könyv, sarkon ütközésben nyekkent a föltépett ajtó s kettős néma
+sietés dobogása verte föl a fegyveres csarnok csöndjét.</p>
+<p>A várpiac ragyogó békessége fölött csettegő-kongató harangja
+kötelét ráncigálva ordított tornyában az őr:</p>
+<p>– Ujvár! Ujvár!</p>
+<p>Nyitott dolmányu, ingujjas, vértet csatoló, véletlen puskát,
+kardot ragadt, hajadonfőtt ugrató lovasok, tolongó gyalogok zavaros
+árja zubogott elő minden zugból s forrt nyugtalanul vezére
+körül…</p>
+<p>Az erdős dombok ormán türelmetlen csillámot vetett <span class=
+"pagenum"><a name="Page_378" id="Page_378">-378-</a></span> az
+égszinkék vért: nyugatról, délről lüktető száguldást kapáló lovasok
+porfelhője úszott a vár iránt. Ali hátratekintett. A földre rogyó
+jüzbasi vinnyogva emelte feléje kegyelemkérő hüvelykét, de a pasa
+intett: kétségbeesett szűkölés riadt a takarodót fúvó trombitákból
+s mögöttük hurokba rántott nyakkal omlott össze a hátára térdelő
+két kaftány alatt a pribék.</p>
+<h3>XXXIII.</h3>
+<p>Avagy most, avagy sohasem!</p>
+<p>A babérra éhes fiatal nagyvezér rettentő hordája egyre
+szorosabbá vonta gyilkos gyűrüjét Érsekujvár körül; olasz
+pattantyusainak fekete zárbuzánjai félkörü sáncaik mögül bömbölve
+okádták éjjel-nappal a negyven, ötven fontos golyókat a porladó,
+omladozó hat erős bástyára; rohamot aknaásás, hosszu
+jancsár-puskát, mérgezett hegyü tatár nyilat ágyutorokból
+sziszegve, fröcsögve omló rozsdás vas, kátrány, zsíros kanóc,
+lánc-kezekkel egybefogott páros kőgolyó kaszája váltott föl a
+sulyos harminc napja tartó makacs ostromban; hiába törték itt
+derékon a falpótló, karós, rőzsés földhányásra tűzött sok félholdas
+lobogót a dúvad marakodássá szörnyült küzdelem magyarjai, amott
+lóháton nyargaltak a feljáróvá romlott bástya-oldalon föl a
+szipáhik. Gönüllük, martoloszok árok-töltő halmait taposva jancsár
+dsemaetek nyomultak a várra, mint szikla ellen dühöngő hullám s
+estek vissza ismét. Amott a sikon hosszu menet szőnyegei véres
+hustömegeket ringattak a közös sir felé s a friss dombra tűzött
+darutollak, sólyomforgók körül bánatosan búgták az ulemák a
+halottak szúráját, de a bástyák ellen ordítva vonultak ujra meg
+ujra, folyton az élők s horgas végü alabárdjukba akadva, szétlőve,
+<span class="pagenum"><a name="Page_379" id=
+"Page_379">-379-</a></span> kaszabolva hulltak közéjük a felmentő
+sereget halálra-szántan váró védők. A vérfakasztó, ember ember
+ellen dühödt öldöklő gomolyag fölött savanyu füst-felleg lustult
+oszladozva, ujra növelve s körüle egykedvü szünetlenséggel bőgött a
+várzuzó sárgaréz ágyu-csorda…</p>
+<p>A dunántuli insurrectió mustra-helyén hosszu lábu struc-mony
+poharakkal rakott asztal körül vivátozott a maga választotta új
+fővezérét ünneplő magyar uri rend. Volt, aki sose látta még a
+világhires vitézt, évek közéjük szakadását emlegette másik, öreg
+barátsága fazeka alá gyujtogatott uj tüzet amaz; aztán hirtelen
+csöndre legyintgetve, pisszegve, biztató pillogással, értelmetlen
+áhítattal, kérdő redőkbe ugrasztott homlokkal, mosolygó rajongással
+nézték mindannyian a térdére vetett kucsmája medályán unt
+szerénységgel babrálgatót, míg fölötte szószékes zenével modulálta
+Wesselényi virágos beszéde az «utolsó romlás»-t, «ősi
+virtus»-t:</p>
+<p>– Mindeneknek tükörül szolgáló, véreddel örökölt vitézséged,
+Miklós öcsém, az ottomán holdnak homályító csorbulásával hozza
+vidámságban az szegény, csaknem utolsó kétségben esett magyar
+világot… Ecce Mars Hungaricus! – vágta ki a végén a cicerós magas
+c-t, s köz kortyogásban borult a sok szájra a kupa a nádor emelte
+husz girás, zománcos bilikomnak Zrinyi egészségére feketülő nehéz
+bora körül.</p>
+<p>Aztán megkezdődött a legmagasabb parancs várása: az urak kártya,
+ivás, sétalovaglások, céltalan tanácskozások között ténfergették
+veszélytől vadult hencegéssel, dölyfbe pólyált szótlan
+kishitüséggel, percről percre élő lomha fatalizmussal harctalan
+vitézségtől csillogó, köteles úri időlopásukat; a fegyveres nép
+verekedésbe, szomszéd falvak ámított leányaiba, putris cigány
+szajhákba, boros csuporba, <span class="pagenum"><a name="Page_380"
+id="Page_380">-380-</a></span> kocka-rázásba pocsékolta hazulról
+hozott kocsmai, kertekaljai vitézsége szerény tőkéjét s parádé,
+őrállás, csizmakenés, tervtelen gyakorlat, szórványos céllövöldözés
+adta rongyos kamatját. A nádor barátian buzgott a készítendő
+főkapitányi pecsétre, a fel nem kelő nemeseket büntetéssel ijesztő
+rendeletre vonatkozó tanácsaival, de az insurrectió közvetlen
+feladatáról, Montecuccolit, királyt emlegetve, csak hümmögni
+tudott. Díszőrségre, lovas parádéra mindig tellett deli legény, de
+a mezőn itt-ott üres karólyukak között sivárkodó gyöptelen foltok
+suttogták a táborát végig-ügető főkapitány bosszus multtól,
+reménytaposó jelentől zugó fülébe a sok suttyom hazaszökést.</p>
+<p>Még egy utolsó, nadrág-szijt eresztő, borgőzbe pácolt fene nagy
+ebéd s a mozsár szólongató, harsonázó, ordító, undor szimbolumává
+nőtt kucsmalengetést kiizzadt bucsu hangjai lassan-lassan elvesznek
+a császári fővezérrel való kényszerü találkozásra siető bán észak
+felé futó hintajának kerékkattogásában. Oroszvár után Légrád,
+Kottori, Csáktornya, német urakhoz vitézt kérő lovaglás, kábító
+éjjeli számvetés, száz levél, parancs s a nagy készület óriás
+edényébe csak huszanként, ötvenenként cseppen, csurran nehezen
+gyülő iratos nép, gréci cejtház sötét polcairól lemászó vértekbe
+csatolódó német.</p>
+<p>Mire a vénasszonyok nyarának ökörnyálas békéje szürke esőbe
+fulladt, extra cursor hozta a sürgető parancsot: Montecuccolihoz
+Szerdahelyre, onnan együtt Ujvárt fölmenteni!</p>
+<p>Érsekujvár fehér zászlót lengető füstös faláról azonban csónak
+ereszkedett két hosszu láncon az elvezetett vizü árok sekélyébe s a
+létrán alámászó követ kezében megcsörrentek a hódolni induló,
+selyem zacskós kulcsok. Az alázkodó, rongyolt felvonóhidon,
+<span class="pagenum"><a name="Page_381" id=
+"Page_381">-381-</a></span> a fegyvertárt, kincses házat
+lepecsételni siető zágárdsi basi után hat oda janicsár nyomakodott…
+s mig az Esztergomi kapun Pio markgraf kétezer ép németje,
+zsebükben a nagyvezér erkölcsi bizonyítványával s Forgách
+négyszázra apadt fegyverese húzott elfele a várból, mint óriás
+tüskésborz, a Bécsi kapun beözönlő török, tatár, oláh, moldvai
+harcosok felé terjesztett kezében kivont karddal énekelte a
+Császár-bástyára tűzött félholdas zászló alatt Ibráhim nikápolyi
+basa müezzinje, a világjáró Evlia Cselebi, az ezánt és
+gülbenket:</p>
+<p>– … elhámd-ullah szumm elhámd-ullah…!</p>
+<p>A minden magyar hadak fővezérének németet, horvátot,
+insurrectiót egybefogva tizennégyezer emberré nőtt törpe tábora
+Komárom alatt ásta éppen félrehelyét, kútját, tűzhelyét a Csallóköz
+mocsaras földjébe, mikor a vati választás óta elválhatatlan
+bámulója, Esterházy Pál, Zrinyi sátrába rontott:</p>
+<p>– Ujvár az töröké!</p>
+<p>Zrinyi kezéből halkan szállt alá a könyv a tigris-takaróra és
+hangtalanul sóhajtotta a szörnyü valósággal szembe:</p>
+<p>– Te colui, virtus, ut rem, tu nomen inane es! – s töprengésének
+Anteusa újult erővel szökkent küzdelemre a kétségbeesés szakadéka
+szélén.</p>
+<p>Nappal gerinctörő kocsizás, sebessé tört combot feszítő néma
+ügetés, este izetlen vacsora, illetetlen pohár, éjjel az álmatlanul
+összecsukott pillák mögött a sok ismeretlen tájék kétfelől
+hátrasuhanó fekete tolongása: így ment már szinte két hét óta.</p>
+<p>– Utját egyedül ű maga taposnia kévánó nem ugrik hináros árnak
+közepiben! – fogta fáradt, reménytelen kábulatban a tollat s a
+hazakérezkedő percegés bánatosan vágta a papirra, hogy feladata a
+török elvonására Ujvár elestével megszünt.</p>
+<p>De Felső-Magyarország sebtiben összeverődött <span class=
+"pagenum"><a name="Page_382" id="Page_382">-382-</a></span>
+insurrectioja riadtan széledt széjjel, Thököly István kupa után
+nyuló mohó reszketeg keze eldobta a szablyát, Barkóczy báró ökle
+protestáns magyaron csapkodta ki török ellen forralt s bennszorult
+dühét, a vérre, javakra falánk fürge tatárok ostora a morva
+Fehérhegy alatt pattogott, a rendszeres fosztogatásban vagyonosodó
+muzulmán harcosok Pozsony hízott mezein, zsiros Kahlenbergen
+ügettek zsákmány után lógó nyelvvel, mint téli ordasok,
+Montecuccoli szájas békéjü, trombitás lakodalmu tábora mellett
+látástávolban húzott az érsekujvári rabszolgapiac felé a
+portyázásban elesett vértanuk szétvagdalt, besózott hulláit vivő
+szekerek után az elhajtott paraszt: férqak tizenként gyalog,
+asszony, gyerek kettesével lovon, – s a bécsi póráz vége
+szorosabbra csavarodott a királyi csuklón és magas parancs kergette
+a busult bánt följebb, csak följebb a hadi szinen.</p>
+<p>Fölcuppantak hát a sátorkarók vizet rántva nyomukban,
+összesereglettek a messze gyűrüben szétszórvt kopjás istrázsák;
+élés, munitió, szerszámok, egyetmás, kézimalom, prédikátor négylovu
+kolyeszákra kuporodott és sivító sippal, rezes torku trombitával
+vágtattak előre a tisztjei csoportjában szügybe feszített fejű
+paripáján ülő fővezér előtt a nyargaló zászlók. Az útra kanyarodó
+«mezei úr» mögött könnyü magyar lovasai hátán ugrált a karabin,
+gyalogjai deli csizmája vágta a marsot. Aztán a fundálók, művesek,
+szállásosztók zörgő, csikorgó céhe dübörgött utánnuk, merev nyaku
+mezei pattantyuk gurultak zökögve, kopjákkal tüzdelt két partjával
+együtt sikló hosszú szekérsor folyója duzzadt, a Piccolomini és
+Bachone ezred óriás vaskockája ingott súlyosan s amott hátul az
+elhagyott tábor fekete négyszögéből sáncoló parasztok, cseléd,
+szekér, gyalog, lovas huzakodott kifelé. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_383" id="Page_383">-383-</a></span></p>
+<p>A nap készülő téli álma felhőit pislogta szét szeméről s azurral
+szaggatott fekete varju-folt sikló kerengése rajzolt a légben
+károgó csucsával az üres táborhely szemetjére lebbenő óriás
+kúpot…</p>
+<p>A messze elől szállongó porfelhő alól most kiszakadt s egy
+jobbra sárguló borzas bereknek vágott a felderítő huszárság… Zrinyi
+kardja megállásra villant… Hátul a szekerek ágyucsövekkel tüzdelt
+koszoruvá faroltak össze s a szekérsánc-mester szava idáig
+harsogott… Elől, a szétfoszló porfelhő mögött, folyam-könyökön túl
+távol falucska keresztje csillant…</p>
+<p>A fővezér után rugtató lovasok vágtatása mellett acélosan
+zörgött a kopaszodó berek… Barna foltokon fekvő husgomolyagon,
+szétterpesztett lábbal hanyattvágódott szemérmetlen, csonka
+holttesteken szökdeltek át a horkanó paripák; az alvégen kékre
+duzzadt fejből tajtékos nyelvet lógató ezüst-pitykés biró bokázott
+kényesen, az öreg diófa hurkáról lenyulva s trágyadombra vetett
+meztelen csecsemő sebét nyaldosta a szükölve odább takarodó kóbor
+kutya…</p>
+<p>– Jézus! Jézus! – ordított a kerítetlen házacskák fehér sorfala
+közé vágtató magyarság.</p>
+<p>A kis templom harangja keserves csilingelésbe kezdett; baltás,
+kaszás parasztok óvakodtak elő innen-onnan; idegesen ugrott meg az
+uccán álló, zsákmánnyal rakott paripa; a haslószijat oldottá rántva
+vetette sárba drága terhét a nyergevesztett lovára vetődő turbános,
+bő ruhás török; tömött zsebekkel lökte át magát amott a szérüskert
+korlátján a gyalog futni kényszerült; udvarokon, kertben a
+megtorlás dühétől hörgő vad öröm öldöklése zajongott; néma menekülő
+bukott lova fején keresztül piac, ucca sarába rázuhanó paripája alá
+véres alommá; hosszunyelü, alattomos sarló vágódott ki a riadtan
+<span class="pagenum"><a name="Page_384" id=
+"Page_384">-384-</a></span> döngölő pata bokájának faluvégi árok
+mélyéről s a falu kitisztult. A csilingelés hirtelen megszünt,
+eltünt a balta, paraszt, a kardját lova szőréhez kenő vitéz
+dolmánya ujjával törülte ki szeméből a véres, sáros mocskot… s a
+felvégen kivont karddal, turbánnal, lófejjel háromszor pántos
+üvöltő kapu tömte el az utat.</p>
+<p>Zrinyi trombitája egyet kiáltott s huszárjai őrült vágtával
+menekültek vissza hanyatt-homlok a szekérsánc felé.</p>
+<p>– Bre! Bre! Allah! Allah! – berrent, huhogott mögöttük
+úthajláson túl a csörgő üldözés zaja elhalóban.</p>
+<p>Egy pillanat még s a berek üvöltve zúdul a vak üldözőkre, a
+mezőnek csapó meg visszaforduló Zrinyi-huszárság porából süvítő
+golyók vizszint záporát ontva bontakozik ki s burkolózik mindjárt
+sűrü füstjébe a szekérsánc és tarka-vörös vonagló pontokat, halálos
+görcs rángatta karral, lábbal égre nyüzsgő véres halmokat szórva,
+hullajtva fut vissza, oszlik búvó helyet keresve semmivé
+háromszoros támadás alatt a török lovasság.</p>
+<p>Acélos, sós vérszagtól, puskaporfüst savanyuságától ideges,
+vadult ló, lovas száguldoz szerteszét mocsárba menekülőt, Duna
+bokraiba búvót tiporva, kaszabolva; lektikán, vállon, öszvérháton
+szótlan sebesült reng lassan hátrafelé, de sikkant a síp, pereg a
+dob: a szekérsánc gyűrüje egyenes vonallá merevül s lassu menetben
+megindul Vizvár felé.</p>
+<p>A vezér hintajában a szembeülésen idegen nap aszalta képü,
+frissen bilincselt fogoly ül Esterházy Pál és Vitnyédy között:</p>
+<p>– Elegendők volnának, amiket te miveltél, ha Kanisa, Sziget már
+tied volna és Budin kálászi-ban német császár parancsolna… Ne
+mondd, ó Mekemorecs Azraele, ki kardodat oktalanul tiszta hitüek
+<span class="pagenum"><a name="Page_385" id=
+"Page_385">-385-</a></span> husával eteted, hogy egy fejre két kéz
+esik! Frengisztán bas-irsekjei, királyai, serifjei nem gondolnak
+Madsar diarival, Zuze király, Mántikukule Rudolfusz király földi
+lyukakba bujván láthatatlan ürgévé lettek előttünk, mért tehát
+egyedül, vitézeinket Szirát hidjára, Szelszebil vizéhez halál
+kapuján keresztül taszítva kergetvén, te makacskodol, ó
+Zerin-oglu?</p>
+<p>De a kis tábor útnak nyúlva, támadásba ágaskodva, védelemre
+gömbölyödve egyre csak vonult följebb, följebb.</p>
+<h3>XXXIV.</h3>
+<p>A kis falucska piacán az öreg diófa körül merev vas és könnyü
+csipke csillogott. A kút káváján ivásra hajlitott vödör vize tollas
+német kalap alól csurgott a péppé taposott sárba; a hosszu vályuban
+szörcsögtetve oltották szomjukat a bús, lepcses száju nehéz lovak.
+A diófa padján gőgös, vörös arcu, fáradt, fehér képü tisztek
+beszélgettek, hallgattak unottan, sarkantyujukkal a sarat
+kapargálva s a fejükre szakadni készülő szürke égre fintorogva
+mélán: büdös egy ország… ronda élelem, savanyu bor… dühös paraszt
+és szerelem alatt harapó némber… ide mennek, oda mennek, minek ez?…
+Bécset nem fenyegeti veszedelem… no, csak vége lesz valahogy; jön a
+tél, tánc, ivás, friss szerető és régi feleség müvelt városokban,
+meleg kastélyokban… Körülöttük zsufolt némaságban állt, tolongott
+Montecuccoli leib-kompániája.</p>
+<p>A templom tornyában nagyot reccsent az innen és tul elfekvő két
+tábort figyelő őr trombitája. A tisztek morogva kapaszkodtak föl
+hirtelen előkerült lovaikra. A faluháza alacsony ajtaján hányiveti,
+előkelő ifju fodorított haja lebbent s az ajtófélt támogató
+<span class="pagenum"><a name="Page_386" id=
+"Page_386">-386-</a></span> alabárdosok krákogva verték maguk elé
+két kézre fogott, bibor sallanggal szakállas furcsa fegyverüket. A
+délkeleti országuton büszke trombitaharsogásban, méltóságos, lassu
+fröcsöléssel döngölte latyakká az ólmos fényü pocsétákat a közeledő
+kis magyar csapat. A németek sortűz salvéja egy pukkanással lökte
+eléjük merev üdvözlete gomolygó füstjét; a magyarok rikoltva
+vagdalták a levegőbe szerteszéjjel ropogó karabinjaik összevissza
+fogadjisten-ét s az élükön lovagló kucsmája lassan emelkedett
+kimért, csekély magasságba a szőke sörény fölé.</p>
+<p>Füst, trombitaszó elült, Zrinyi délceg alakja begörnyedt az
+alacsony ajtón, a lovaikról leszálló tisztek, magyar urak pökhendi
+és zavart köszöntgetéssel fanyalogtak egymás felé a padnak s a
+fegyelmezett bambaságba fagyott németekre bajszpödörítve,
+össze-összevigyorogva, fejjel integetve, nevetésre késztő fura
+hangokat adva incselkedtek át a mozgékony magyarok.</p>
+<p>A földes szoba rég meszelt falának kakas kedélyü, vasba,
+szalagba, csipkébe takart főnémetek támaszkodtak körül a paraszt
+fenekek simára sikálta lócákon. A szalonna-, vörös bor-,
+tinta-foltos asztalon apró fácskákkal, szép kis, különálló
+hegyecskékkel, karikákkal, piciny, egy tornyu, két tornyu
+épületecskékkel, szabályosan hullámzó kanyargókkal, gondosan sűrü
+feketére vonalzott pocsétákkal telehányt, nevektől nyüzsgő,
+szeszélyes arányaiban hibás térkép terült szét; föléje göndör
+fekete paróka, sima, merev szálu, kopott hosszu fürtök
+hajoltak.</p>
+<p>Az asztal iránt recsegő kemény léptek zajára Montecuccoli
+tervezgetésben merevült pillantással kapta fel fejét, majd ujra
+térképe fölé hajolt s óvatosan közeledő hosszu, finom mutató ujját
+egy pontra erélyesen lebökve hirtelen fölállt. Puchaim már
+abbahagyta álla közepén szőkülő kis szakállkája <span class=
+"pagenum"><a name="Page_387" id="Page_387">-387-</a></span>
+huzogatását s fontoskodó, komoly kézfogással lépett a bán elé és a
+hármas üdvözlet vegyesen német, latin szava mogorván morgott a
+fővezér intésére lassan kiszállingózók csizmaszár-csikorgás,
+vért-koppanás zavarta csoszogó csöndjében.</p>
+<p>Zrinyi kucsmáját a térkép sarkára helyezte s szótlanul leült.
+Montecuccoli mutató ujjával még mindig a papirlaphoz láncolva,
+másik kezével odább tolta az alkalmatlan süveget és keskeny nyilásu
+szeme sugarát folyton a kijelölt pontra szegezve nagy lassan ülésbe
+ereszkedett:</p>
+<p>– Hat mérföld… az hat mérföld… – morzsolta fogai között. – Nunc
+Domine Bane! – fordult aztán hangos szóval Zrinyihez.</p>
+<p>– Utolszor jöttem kegyelmességedhez!</p>
+<p>– Ugy? – villant a mohó, kéjes száj körül egy észrevehetetlen
+mosoly.</p>
+<p>– Eleget beszéltünk három egész nap, minek kezdjem ujra?</p>
+<p>– Valóban! – szólt komolyan a Feld-Marschall.</p>
+<p>Zrinyi tekintete idegesen vágódott át a sima arcba: gúnyolódik?
+De a magasra vont szemöldökök két kérdőjele meg se moccant. Zrinyi
+feje lehajlott, agyon unt, szecska-cséplő tárgyalásuknak új
+fordulatot keresve huzogatta ki lába közé fogott tokjából kardját.
+A fényes acél vér-csatornájában kétesen csillogtak büszke
+jelmondatának hajszálvonalai s betü betü után csuszott lassan a
+türkiz-örves bársony mögé: nihil… bona… ors… S.</p>
+<p>– Optime generalissime! – csattant a szablya ütközője, – nem
+Zrinyi beszél a császári fővezérhez… de magyar nemzet ausztriai
+házhoz… ha jobban tetszik: könyörög… hát könyörög, igen, nem
+Zrinyi, de a teje apadt emlőn rívó csecsemő, rothadt zsúpon éhező,
+rémült paraszt: avagy most avagy sohasem! Ottomán hold hordáival
+szemközt <span class="pagenum"><a name="Page_388" id=
+"Page_388">-388-</a></span> csak kettőnk kezében van szablya… én
+kihuztam nem egyszer… huzza ki excellentiád is!…</p>
+<p>A csontos mutatóujj a levegőbe emelkedett s lassu görbülése
+ökölszorításba temetkezve bujt el a gőgös karfonás hóna alatt.</p>
+<p>– … védje hát meg az ausztriai ház rongyolt magyarját, véres
+contributiót verejtékező, jóban, rosszban hű magyarját… a
+keresztény ököl a keresztény szüzet… mert félő, hogy császár
+birodalmának köve töretett boglárja mindenestül a nagy bestia ölébe
+hull és mert végre is…</p>
+<p>S mig a büszkeségét két kézzel alányomó Zrinyi izgatottan
+kereste a nemzetéért megalázkodó könyörgés szavait, szárazon
+hangzott fel Montecuccoli szava:</p>
+<p>– Mein Herr Graf Bane, az élést, szénát és abrakot máris hat
+mérföldnyi messzeségből kell harácsolnunk s ha nagyságoddal
+együttműködésre vinném seregemet, nem jutna elegendő sem embernek,
+sem lónak.</p>
+<p>Zrinyi körmei combjába mélyedtek az asztal alatt. Kivülről
+vaskos röhögés szaggatódzott be a nyomott csöndbe.</p>
+<p>– Egy döntő harc, – csikordult össze a bán foga, – erőt vehetne
+a gyülevész csordán… A helyzet csomóját kegyelmességed kezébe tette
+az Isten!</p>
+<p>– De, kérem, bán ur, hagyjuk a zsoltárt! Nem mozdulhatok! Bécset
+nem tehetem föl egy kártyára! – füszerezte most már az előkelő
+unottság is a szenvtelen szavakat.</p>
+<p>Az erektől duzzadó ököl koppanva zuhant a térkép közepére, de
+hirtelen minden ideget pattanásig húzó erőfeszités fékezte le
+ütközése helyén:</p>
+<p>– Generalissime dux!… S ha mint cavalier cavaliert, kérem én
+kegyelmességedet… <span class="pagenum"><a name="Page_389" id=
+"Page_389">-389-</a></span></p>
+<p>Montecuccoli fölált.</p>
+<p>– Hát… hát akkor! – derült szét a máj-hizlaló guny az érdes
+arcon, – mint cavalier, őszintén közlöm nagyságoddal Portia
+őkegyelmessége hozzám intézett rendeletét.</p>
+<p>Azzal két csuklóján visszasimogatta a lágy csipkefelhőt s az
+asztalon álló ezüst-pántos ládikából kiemelt egy levélformára
+összehajtogatott papirlapot, szétbontotta s a bán elé
+teritette.</p>
+<p>– … utasítom… egyetmást ugyan a bánnal megbeszéljen… de hozzá
+semmiképpen ne csatlakozzék… Tehát comédiát játszunk? – ugrott
+végre rekedt kiáltásba a bán mormogása.</p>
+<p>– Pardon, a mappám! – nyult csöndes mosolylyal Montecuccoli a
+görcsös marok alatt zizzenve gyürődő térkép után.</p>
+<p>Zrinyi vérbe boruló szeme a vezér arcára tapadt. Montecuccoli
+hidegen állta a farkasszemet egy pillanatig, aztán hosszu, selymes
+pillája megrebbent s jóleső csöndességgel ereszkedett csukódásra.
+Zrinyi elkapta fejét, ökle a kucsmájára vágódott s szitkot morzsolt
+szét bajuszában. Fejébe nyomkodta süvegét és sarkon fordult.</p>
+<p>– És merre méltóztatik bánságod operálását fordítani? – hangzott
+szeliden a bucsu nélkül távozó után Montecuccoli kérdése.</p>
+<p>– Nach Comorra? – toldotta hozzá gyorsan, szinte biztatva a
+komáromi főkapitány.</p>
+<p>– Lehet! – s a becsapódó ajtón belül nagy darab vályog hullott a
+földre.</p>
+<p>Montecuccoli vidám, halk nevetése körül röpködve lengtek
+parókája szárnyai:</p>
+<p>– Hahaha!… Der Hungarn ihr «passama, passama»… Der ötschem urrám
+als mit Ballen zu spielen vermeinend… hahaha!… so ein jämmerliches
+Volck! <span class="pagenum"><a name="Page_390" id=
+"Page_390">-390-</a></span></p>
+<h3>XXXV.</h3>
+<p>Az őszi ég párás, ólmos óriás kupakja mögött az elhajló nap
+reménytelen szerelmének távoli tüze sejlett; hervadásba aszott
+csupasz fák csurgatták busan magukról a szürke levet s a renyhe
+lapály bizonytalan utján lassan-lassan ködbe, messzeségbe mállott a
+hazatérő magyar insurrectió fátyolos dübörgése, kopott
+tarkasága.</p>
+<p>Az ut közepén álló Zrinyi félkezével a prémbe markolva huzta
+szemére a kucsmát s a reményt adó feledést, a lova gubancos
+sörényében vonagló másik szótlan gyöngédséggel avatta nagy
+elhagyatása osztályosává a távozók után dobbantgató, fület hegyező,
+remegő paripát. Mögötte sip, tárogató költögette utnak, vonta
+magával horvátjai, fogadott népe emberi szótól árva, nyomasztó
+zörgését.</p>
+<p>– Ó, kintaláló Isten, így lészen az minden magyarok gyászban
+kevert generálja hazája szerelméért portyászó szabad hadnaggyá! –
+mormogta a prémről szája elé sikló hideg tenyérbe, s a két hegyes
+vas között ágaskodó paripa két lábon fordulva zuhant vágtatásra a
+távolodók után.</p>
+<p>Pusztaság békéjét ásító, tetőtlenül, bevert szájjal, szemmel
+feketén meredező, fojtott életet rejtegető falvak között, lábon
+rothadt vetéstől hizó földön, parlaggá vadult szántáson, bujdosók
+álmát védő földi lyukak, árva erdők, néptelen mezők mellett,
+hollórajt kerengető láposon, sívó csikasz bukdácsoló zsombékjain,
+büzhödő holttetem, madár-marcangolta dög messziről fehérlő bordái,
+elhányt saru, rongy, csonka fegyver, kivert gonosztevők, utjuk
+hibázott elmaradozó dulók jelzette csapán kullogtak fáradt,
+kedvetlen csöndben a győztes, zajongó török sereg után, mint
+görnyedt hiénák a bömbölő oroszlán nyomában. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_391" id="Page_391">-391-</a></span></p>
+<p>Itt egypár tébolygó, gondtalanul zsákmányoló, majd harácsolók,
+lusta utócsapat ellen villant a kardjuk, karabinjuk, s a fáradtság,
+elkeseredés hősi dühre váltan öldökölt, torolt. De a jóllakott
+oroszlán a kis mardosásokra ügyet sem vetve, nyugodtan cammogott
+odább; s ha elevenjén érve megrázta sörényét, visszabömbölt és
+izmos farkával szétsuhintott, az óvatos Zrinyi elsiklott a csapás
+elől s a bevehetetlen Komárom kusza vonalu háromszögéből nézte az
+eredménytelenül üldözők csalódott visszavonulását.</p>
+<p>A másnap dél azonban ujra mezőn lelte s nagy elhatározásával,
+kis csapatjával visszafelé indult a Csallóköznek most felső részén
+mutatkozó török nyugtalanítására; hordozható hidját átvetette a
+Dunán, Vágon, hogy megmarakodjék az utóhadakkal; aztán a
+kétségbeesés vakmerőségével szegezte mellét az érintetlen
+Dunántulra átkapni szerető nagyvezér előhadának s mikor az Buda
+felé fordult téliszállásra huzó serege élén, izgatott szavu, kusza
+irásu levelet menesztett Montecuccolihoz, hogyha eddig nem, hát
+most rohanják meg egyesülten a nyugalomra siető török sereget. A
+válasz késett s mikor megjött, elutasítást hozott.</p>
+<p>Az esőtől átnedvesedő sátorponyva alatt keserü nyugalommal
+meredt Zrinyi a kezében remegő papirlapra, amelynek gondos
+kalligrafiáju kerek vonalai között felrajzott előtte rongyolt
+táborának fáradt népe: sápadt, beesett arcok mély üregeiben
+lázas-zavartan égő, kimerültség hályogába burkolt szemek; száz ut
+sarától piszkos dolmányok szinehagyott rongya; érdes szürkévé
+kopott, hajdan sárga csizmák, kapcaveszejtő szakadt bocskorok;
+tépett sátrak, téli szőrt nevelt borzas, sovány paripák; romlott
+puskák, rozsdás ágyuk, csorba kardok; egyhangu étel veszedelemben
+harácsolt unt mocska… <span class="pagenum"><a name="Page_392" id=
+"Page_392">-392-</a></span> s a térdig érő sár hideg, közönyös
+Fertője, amelyben vonítva ődöngenek össze-összecsattogó foggal,
+mint végső nyugalma helyét kereső veszett, kóbor kuvasz…</p>
+<p>Azért se! Hej, trombita, sip, dob: előre!</p>
+<p>… a nyugat bibor párnáira lehajló nap utolsó sugaraiban messzire
+fénylett mezőn, Dunán tul az esztergomi nagy dsámi kék kupolája,
+nyulánk, fehér minaretje a pilisi hegyek magas, téli szintelenségbe
+hanyatló rezes fala előtt. Az innenső part sikján álomra
+terpeszkedett a nedves földből mesés testü szörnyeteggé előhuzakodó
+őszi köd és suhanva siklott alája a bélai, kékitői dombok árva
+csapásain leügető szomjas, éhes vad egy-egy fakó foltja. De
+amarról, Köbölkut felől fekete-sürüvé gomolyodott mag közeledett s
+tünt el a párkányi utra széles-röviden keresztbe lelankázó dombok
+erdejében.</p>
+<p>A nap lenyugodott s a fázósan előpislogó csillagok remegve
+huzkodták össze magukon tépett, fekete felhő-paplanukat. Az éjszaka
+tengerébe süllyedt mezőn néma magánosságban pihent a csönd, csak a
+borzas köddé rejtelmesült fák alatt zörrent, lihegett a lesen
+lapuló Zrinyi-nép.</p>
+<p>A bán egy fatörzsnek dülve nézte a sötétségnek sötétséggel való
+fárasztó, zavaros játékát s közben-közben csillag-fordulást
+figyelve mérte az időt.</p>
+<p>A kiszabott percen már puha-észrevétlenül rég átgördült az éj
+kereke s a háta mögött békételen morgás, pata-dobbanás és
+nyugodalmas mély lélegzet, zab-ropogtatás susogott rejtelmesen. A
+föld éjszakája föllopózott az égre s a korom-sötétben hüs szél
+rohant a völgyből erőszakos ölelésre a csörgő levélhullást siró,
+nyöszörgő erdőnek. Zrinyi már-már azt hitte, hogy félrevezette a
+cigány kém vagy a jelzett utócsapat veszedelmet neszelve más
+irányba csapott, <span class="pagenum"><a name="Page_393" id=
+"Page_393">-393-</a></span> és vissza akart vonulni, mikor egyszer
+csak a lassan meginduló eső parányi dobokat csöndes-szaporán
+berregtető bánatos hangversenyébe messzehangzó, vontatott,
+háromszoros bagolyhuhogás kiáltott bele mindig közelebb,
+közelebb.</p>
+<p>– Lóra, legények! – recsegett hátra a vezér fojtott hangja.</p>
+<p>Az eső fátyolosan kopogott s egy jó negyed óra mulva
+bátortalanul táncoló lámpa tünt fel az uton: alatta fehér turbán és
+halványan világító öltözet, mintegy a levegőben uszva. A sötétség
+huzta, tolta a magános beteg libegést. Nagy időre rá két keserves
+lámpa-lánc közé fogott fekete tömeg csapogott, zörgött el alant.
+Hosszu szünet után tág közökkel rakott, nyikorgó, zökögő, egyes
+lámpa-sor dübörgött előre. Majd végül még nagyobb térközzel
+imbolygó lángok girbe-gurba táblája, rögtön nyomában sötét
+csikorgás és ujabb fáklyacsapat.</p>
+<p>A domb feje most hirtelen megmozdult s a süstörögve pislogó
+fényfejek ösztönösen sietésbe kaptak, de a lejtőn ledobogó, zörgő
+zaj már üvöltve közeledett s a megállapodó vörös-fakó petty-mező
+tudós gyűrübe, négyszögbe hajuldozva Allah kétségbeesetten
+segitségül hivott nevétől morajlott.</p>
+<p>Zavaros tömegek zökkentek egymásnak; fegyver, győzelmi rivaj,
+sebhedt ordítása bizonytalanul csattogott a bókoló, eltünő, fogyó
+fáklyavilágok között, mintha az éjszaka leplébe gabalyodott
+Leviathán rugódozott volna szabadulásért.</p>
+<p>De a széleken köröskörül újra és új fáklyák gyultak lángra,
+szakadozott vonaluk félköre gyűrüs karolásba ivelt s ropogva
+szakadt a bekerítendőkre golyó és keserült parola-kiáltás:</p>
+<p>– Ne bántsd az magyart!</p>
+<p>Az óriás félkör két vége összecsapódott s az ólmot, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_394" id="Page_394">-394-</a></span> szitkot
+eszeveszetten csapkodó gyilkos fáklya-gyűrü kerítette sötét
+vonaglás bugó «Allah!»-ja, golyója lassan-lassan csak
+elfogyott.</p>
+<p>A lanka tetején trombita harsant, a lövöldözés elhallgatott s az
+óriás gyűrün belül csak kialvó élet, haldokló lángocska hörgött,
+sercegett a fáklya-oltogató zuhogó esőben.</p>
+<p>Keleten mogorván ébredő hajnal tologatta el sápadtra aludt arca
+elől a felhőket: a gyűrü megbomlott, holt és dög igának feszülő
+ökrök után, vontató kezek alatt mezőre, útszélre csúszott, szekér,
+ágyutalp jövetele irányába fordult s a zsákmánnyal Komáromba
+visszainduló Patachich kézcsókja némán bucsuzott a szótlan
+jóváhagyást bólongató szomoru vezértől.</p>
+<p>A bán maga s vele maradó vitézlő népe a Dunának csapott,
+elrejtőzött a füzesben s az éj jöttével a távolban pislogó
+Esztergomot figyelve az óvatosan kiszemelt ponton átkapott a tulsó
+partra. Nap feljöttekor már a hegyek közt hevert valami
+völgyszorulatban a nappali álomra bágyadt kis tábor. Vezérnek,
+tisztnek még csak vertek sátrat, de a halálosan kimerült vitézek
+zsufolt összevisszaságban roskadtak el a gulába rakott puskák,
+pikák között pokrócon, mentén, köpönyegen s az összehuzózkodva
+tenyeret arc alá támasztott, hasra terült, hanyatt terpeszkedett
+mély álomban szuszogók fölött kisütött a lankadt nap fösvény
+könyörülete. Borzongva ébredtek aztán a hüvös esti szélben s remegő
+ajakkal, reszkető lábbal guggolták körül a vacsora-főző bátortalan
+tüzeket. Az erő, világosság után óhajtó kábult öntudat kortyogó
+torokkal habzsolta a bort, sert; kanizsai börtönben ült magyar
+hézagos tudománya elevenítőnek nagy esküdözve állított
+kávékotyvalékot kavart; zsákmányolt pipa, dohány élesztgette volna
+a mogorva ügyetlenséggel tanulók <span class="pagenum"><a name=
+"Page_395" id="Page_395">-395-</a></span> lelomhult idegrendszerét,
+de kártya nem pattant, kocka nem ugrott, nóta nem búgott
+köztük.</p>
+<p>Kis hajnalban újra úton voltak.</p>
+<p>Hegyhát domborult eléjük, meredek hivta próbára roncsolt
+erejüket, völgynek csuszkoráltak, patak-sugát tapostak iszapos
+kölyök-örvénnyé, emberi lakást, török földhányást messze elkerültek
+és mentek, egyre mentek a rég elillant nagy sereg nyomán.
+Dombtetőről itt-ott kanyargó folyónak folytatástalan, iránya sem
+sejtett darabja csillant a ködnevelő, tulsóparti végtelen unalmu
+sik határán; más hegy oldalában kezdetleges erőd, kék kupolácska,
+szerény-barna fa-minaret. Tovább! A lassu lejtő egy helyen
+hirtelenebb szögbe hajolt vissza s az út meredeknek ágaskodva,
+lomhán domborodó, egymásba málló emelkedésekkel rakott nagy,
+kopasz, otromba tetőre vitt.</p>
+<p>A szél pisszegve rángatta a kucsma-tollakat s puha-kövérre fujva
+lötyögtette a fel-felkapott mente-ujjakat a szájtátó, szomoru, néma
+csöndben.</p>
+<p>Balra hosszukás sziget, rajt zöld lomb-falából kivedlett egypár
+szürke házikó, túl a lila, nehéz párával rakott végtelen sik mély
+szakadások barázdálta néptelen partja; odább délre ismeretlen róna
+sarával pocsétás folyócskának a Dunába siklása, ölelő karja mögött
+gömbös fejü sírkövek rendetlen, tömött hada; aztán a pár minarettel
+tüzdelt, árokkal, alacsony fallal háromfelől kerített s a Dunának
+nyomott csekélyke Pest. Az innenső parton török hadihajóhoz
+hasonló, hosszukás hegy tetején magas, erős falakból fölszökő
+minaretek után messze földuzzadó város; lábánál a Duna vizét néző,
+lapos tetejü házacskák ablak-szemekkel írt sok össze-vissza
+dominó-kockája, amelyeknek szeszélyes vonala az innenső hegylábat
+megkerülve halkan enyészik el a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_396" id="Page_396">-396-</a></span> jobbra, újabb magas
+hegyek lábához szolgáló mély lapály sirkövei felé. A Duna beteg,
+opálos vizében nagy, kerek rondellák áztatják sötét lábukat a
+parthoz közel s ott, ahol Buda legmagasabbra szökken az arany
+gömböket hordó kupolás királyi palotában, a viz hátán csipkézett
+szélű, hullámzó hernyó-vonal a hosszú hajóhid. A Kizil elma szeráj
+pirosan csillogó óriás almái mögött újabb város-folt s aztán a
+szakadékos oldalu öreg Gürz-Eliász-baba hegye, amelynek kopasz
+bubján félrevágott sapka a kis török palánk. Uton, uccákon fehér
+pontocskában végződő vagy egyszinű vörös-barna foltok mászkálnak s
+a magas falak aljába fúrt köpü-nyilások felé kigyózva erőlködő
+utakon tömlőkkel, korsókkal hasas lovak bólogatnak egymást váltó
+irányu kettős vonalban föl-le.</p>
+<p>A csapkolódó zajjal hangos vizi bástyák elhallgattak; lágy
+zenét, imára hívó bugás-foszlányokat sejtett néha fülük. A nyugati
+lankák szőlleiben lángok gyultak s Kiz ádászi Duna-ölelte, vedlett
+fái között dühösen csaholt a kutya.</p>
+<p>– Iste Budin! – mutatott le egy török fogoly lelkesülten, aztán
+összefont karokkal borult térdre a nagy szent közbenjárást
+kérve:</p>
+<p>– Sifáát já! Gül-baba!</p>
+<p>Egy hang se hangzott, mozdulat se szakadt s halkan fordultak
+vissza a fáradt paripák. Vissza, csak haza már, gondolkodó úton,
+kábult fejjel…</p>
+<p>A novemberi szél szárnyán érkező Tisrini száni hó Kászim napja
+azonban a Mérték mezejére gyűjtötte Buda alatt a hadakozást
+befejező oszmán sereget. Egyhanguan darálta a harcosok lajstromát a
+katonaságot kifizető basa diákja s ha a kétszer kiáltott név
+viselője nem jelentkezett, melléje vetett egy hanyag «mim» betüt…
+mavt: halott! <span class="pagenum"><a name="Page_397" id=
+"Page_397">-397-</a></span></p>
+<h3>XXXVI.</h3>
+<p>Kis-Komárom hóharmatos sikjának fakó hideg vagdalkozásában
+recsegősre meredt sátor-városa fölött trombita-szótól borzadt az
+áttetsző, fagyos hajnali homály. A sátrak fülledt hidegében lomha
+fehér alakok villantak talpra az arc alatt zuzmaraszakállt nevelt
+takarókból s sziszegő káromkodással menekültek sisak, mellvas
+vattás bélésébe. Kint lámpák lötyögtek szerte bóbiskolva; hajlott
+vállu ember gyűrüben sírt, pattogott a fekete katlan-aljakat
+nyaldosó tüz; bamba botosok topogtak ide-oda s a nyugati ég pállott
+feketesége előtt fehér pontocskák hullongtak sűrü
+összevisszaságban. A lovak fejéről leoldották a meleget tartó
+szalmacsomót, forró viz lottyant a földbe fagyott sátor-karókra,
+szekérkerekekre, aztán hápogó dob, rikácsoló trombita mellett,
+oldalba kapó süvítő szél alatt tarka folyóként zudult neki a
+huszezer ember a gömbölyü hullámokba fagyott fehér tengert játszó
+mezőnek. A zajfogó hólepel fölött ezer és ezer kis pára-felhő
+lebbent s a nagy csöndben csodálatosan érthetővé tisztult az emberi
+hang.</p>
+<p>Kora délután tájt feketével foltos gyűrődésként tünt a
+dombtetőre kapott előhad szemébe a hóhullás csíkozása mögött
+megvonuló kis Berzence. Ostromos ölelésnek szakadozva, nyulva
+hömpölygött lefelé a had, de a lelkes Jézus-üvöltözésre semmi sem
+felelt s a kis erőd falva flegmatikusan pipázta tovább a
+holttest-szinü égbe oszló sok, kis, békés, fehér
+füst-kacskaringóját; csak a falu jegén csuszkáló, féllábra kötött
+fakorcsolyán ütemesen lendülő, lejtőn leszánkázó gyerekek tüntek el
+nyomtalanul s a kutyák ugattak. De az alvégi viskók köhögve
+gyulladtak ki itt is, ott is; kuszva, rohanva, egyenként,
+csapatostul igyekezett a meglepett paraszt a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_398" id="Page_398">-398-</a></span> palánk
+felé; az éhes dulókat földre boruló aggastyánok, banyák, rivó
+porontyok s a legdrágábbat menteni akaró fejetlen menekülés
+nyitotta almáriomok, ládák dus zsákmánya várta és tétova, bőgő,
+bégető, röfögő csorda-foltok vonultak a biztató pikák előtt a
+hevenyészve gömbölyödő szekértábor iránt. A kis dsánkurtarán
+puskaropogással köszörülte torkát a hivatlan vendégeknek gorombább
+válaszadásra, de mikor harmadnap a daloló, sütő-főző, részegeskedő
+tábor fölött a dombon eltátották szájukat a félig hóba süllyedt
+hórihorgas colubrinák s a kurta nyaku cannonok, ijedten hallgatott
+el s a fagyos fehérség fölött meglebbent megadása zászlaja.</p>
+<p>Az örömben sívó, salvézó tábor közepén büszke önelégültséggel
+fogadta Zrinyi a Berzence kulcsait hozó dizdárt és kiséretét. Hiába
+tunya a várvesztő magyar, hiába önző, tétlen a német, hiába
+világbiró a török császár hatalma, hiába köti magasra kelése
+kerekét Montecuccoli kicsinyes bosszuja, a Holnap döntő szava az
+övé lesz! Berzence után Babócsa, Pécs, a nagy hid s aztán Kanizsa!
+Ejh! nem ökle, pika-erdő ellen vakmerészségben feszülő melle,
+Köprüli tatár-nyilas karácsonyi ajándékát Murába fojtó személyes
+bátorsága, de hadvezető elméje teremt ember és acsarkodó sors
+ellenére mostan a magyar és Zrinyi nevet fölemelő uj hadi
+helyzetet!</p>
+<p>Másnap délben, a Rinya jégszalagját követő hét órai kemény
+ügetés után, már a dombtetőn gubbaszkodó kis Babócsa körül
+mocskolta az északi magaslatokról leförmedő öreg ágyui füstjével,
+puskaporával a tél szüzi leplét az elbizakodott sereg. Babócsa
+felelt! Ohó! A nem várt ellenkezésen megvadult pattantyusok siető
+puffogatásban vágták a választ. Az álmából riadozó természet
+morogva elégedetlenkedett s tisztaságát féltő aggodalommal
+<span class="pagenum"><a name="Page_399" id=
+"Page_399">-399-</a></span> szórta a villogó füstöt dörgető
+környékre békésen szitáló havát. De Babócsa csak rengeteg kincséért
+remegő halál-félelmében bömböltette a négy égtájtól segítséget
+kérő, fátyolos hangu zárbuzánjait, estéli imádság idején azonban
+elcsöndesedett s feszülten figyelte a kereken szürkülő látóhatárt…:
+az északi, nyugati ég alját távoli tüzvészek vörhenye verte ki s
+nyulongott, pirult mindig följebb és följebb; fekete, vékony pernye
+lepel vonta be felül a friss hóesést s lába alatt a vacsora-tüzek
+előtt árnyékokat dobáló tábor zugó jókedve morajlott… Másnap
+megadta magát. Őrsége világgá eredt s tárházainak kincse: árpa,
+kétszersült, perzsa és örmény bor, kávé, dohány, hosszu-vékony
+puska, ágyu, kaftány, ergaváni posztó, drágaköves cselenk, szőnyeg,
+keresztény templomi edények, arany arabeszkkel tultömött Korán,
+patkó s lótakaró, por és golyóbis s ki tudja, mi minden, Zrinyi
+táborát hizlalta.</p>
+<p>Tovább, csak tovább! A bánban büszke, elkeseredett erővel égő
+élet mind izgatottabb és izgatottabb lobbot vetett, amint vérben,
+tüzön, zsákmány közt gázló hada Szigetvár felé közeledett. A tegnap
+délután nyugalmában, míg a rajnaiak morogva engedelmeskedő csapata
+az üresen talált Barcs fölégetésére délnek csapott, sátra
+éjjelében, s most, a szikrázó hófelhőt verő vágtatásban mintha nagy
+őse lelkének kérő szava dörömbölte volna fülébe: Bosszu! Nagy
+poémája foszlányos sorokban ütődött emlékezetébe, elképzelt s
+később igazzá hitt bősz párviadalok elevenedtek meg a vakító
+fehérségtől betegen égő szeme előtt, szerecsen Demirhám bömbölt a
+csontig vágó jeges szélben, Kumilla panasza sirt a vágtatásuk alatt
+savanyu szagu, üszkös mocsokká szétrepedő falvak jajongó nőiben… Az
+a berek ott Radivoj nyilazásának rejteke, hóval rakott két
+bokor-sor <span class="pagenum"><a name="Page_400" id=
+"Page_400">-400-</a></span> között az a mélyedes az Almás pataka s
+ott a torony már… a torony… igen… Sziget!</p>
+<p>A vezér mögött lovagló urak már alig-alig birták az iramot,
+mikor Zrinyi a vár irányából balra kikanyarodva fölkiáltott:</p>
+<p>– Urak! Az török császár ellen!</p>
+<p>S míg magyar és horvát az Almás mentén északra suhant, hogy a
+patak recsegő, be-betöredező jege fölött átözönöljön, délnek, ahol
+a folyócska széles mocsárrá lomhulása közepén vaskosan terpedt
+három tömzsi tagban Sziget, Hohenlohe ágyuinak tüze villant jobbra,
+füstgomolya szökkent s mire buffanása idáig hatott, láng csapott
+fel a fal mögül és óvárost a belső várhoz kötő hidon zajongó tarka
+tolongás igyekezett beljebb és beljebb…</p>
+<p>A tovarohanó had élén száguldó Zrinyi izgatottan forgott fejjel,
+derékkal jobbra-balra: emlékét erőltette, bokor-szövevény,
+zuzmarabőrü fák szaggatta távolságot mért szemhunyorogva… Ez már a
+török tábor volt, itt lehetett a főut… arra kellett Barbálának a
+nagy szerecsennel összeakadnia… igen, erre a főut császár
+sátorához: ott a türbe!!</p>
+<p>Alig hogy megálltak, el se helyezkedtek, Zrinyi parancsa csak
+most rikoltozott a lassan kinyuló harcvonal előtt száguldozó
+tisztek szájában, mikor a kopasz fák között sétautakat kanyargató
+domb tetején deszka-palánk mögül, földfalról füst görgött az égnek
+s a ropogás, buffanás nyomán jajgató, üvöltő rés szakadt a
+kopja-erdőben. De felhangzott a «Jézus», ostromlétrák rovátkos
+vonala húzott a lejtőre rohanók között s három könnyü ágyu dobálta
+a dübörgő füst mögött eltünő erőd egyetlen kapuja felé kerek
+golyóit. A zajongó ostrom első hevében észre sem vették, hogy a
+kicsiny palánka hirtelen elnémult…</p>
+<p>De Zrinyi már ihletett szótlanságban rugtatott a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_401" id="Page_401">-401-</a></span> dombnak
+s a beszakadt kapu rozsdás, üszkös roncsain elsőül szökött át
+lova.</p>
+<p>A teret szabálytalanul ölelő kis házikókban zajongva zúgott föl
+a nyüzsgő zsákmányolás s a piac közepén a kék kupola alatt enyhe
+tarkaságu kaput, ablakokat ölelő fehér márványu sirkápolna köré
+röhögve, szitkozódva loccsant az idegen istent gyalázó dühös
+szentségtörés. A tükrös márványlapok, a kőnek művészi gond
+keresztül-kasul vájta csodás ölelkezésü növényzete, a szines
+faïence, szűz oszlopok ellen emberi mocsok fröcsölt, puskatus,
+karó, vasdorong zuhogott. A bejárat nemes patkóivét szögbe törten
+alátámasztó két ajtófél között a sarkából kidőlt kapu dombormüvü
+bronzán csizmás magyar úr ordítozta a rombolás mikéntjét befelé,
+ahol a kupola érces fényt aláöntő rézserlege alatt vad
+összevisszaságban kavargott bocskoros vandál s szilánkokká
+szétvágódó halk finomságu ornamentika, csapkodó fegyveragy,
+portfüstölgő sok drága szőnyeg, koppanó lábas gyertyatartó,
+aranyedény.</p>
+<p>Zrinyi lova fáradt terpeszben nyomta szét két hátsó lábát s a
+szorosan összetett két elsőn előre dülve szügybe vágott fejjel
+pihent; lovasa elgondolkozva nézte, hogy szórja szélnek az idő e
+tán intő jelü bosszuja a nagy Szulejmán belső részei fölé boruló
+mohammedán kegyelet ismeretlen lélektől zengő márvány ölelését.</p>
+<p>Hosszu sóhaja domboruvá boltozta mellét s felvetődő tekintete a
+kupola csucsára tűzött aranyhimü zöld selyem zászlóba akadt. Sietve
+tekintett körül s:</p>
+<p>– Hejh! Radován! – bömbölt egy létrával, kötéllel bajlódó legény
+felé szava.</p>
+<p>Az intésre falnak vágta fejét a létra, a következő percben hurok
+repült a lobogó fölé, tövéig csúszva nagyot rántott rajta s a
+filandera reccsenő bukfencben omlott alá a kupola menedekén.
+<span class="pagenum"><a name="Page_402" id=
+"Page_402">-402-</a></span></p>
+<p>A Szigetvár alól mind komolyabbá magasló hegyek alján keletnek
+ügető vegyes had Pellérden torpant vasárnapi nyugalomra; s alig
+hogy fölkunkorodott a hegy, domb ölelte völgy bejáratában tábora, a
+népszerü vezér lovas csatáit, megrohanásait unó és irigylő
+Hohenlohe gróf sátrában, akit a bán mellé, de nem fönnhatósága alá
+rendelt a félintézkedésekbe hagyományos szerelmü bécsi tanács,
+török fogoly csavargatta hosszú ősz szakállát a tolmácsos, mogorva
+vallatás elé:</p>
+<p>– Pecsevi-i Szirem, mánend bág-i Irem! – sóhajtotta a szerémi
+Pécset Irem kertjéhez hasonlító öreg s álmatag szemében kigyúlt a
+Béccsel vetekvő gyönyörü, ragyogó város minden pompája. – Ó,
+kalapos fejü királyi méltóság! tizenhat dsámi és mecset… a Kászim
+pasáé, minaretjének égbe nyuló magassága második egész Üngüruszban.
+A belső várban szemvidító szebilkháne csorgója, négy sarkán négy
+torony, az élet vize áll benne… Az erkölcsös élet szivtépő hangu
+mesterének, Dseláleddin Rumi-nak mevlevi dervisei ájtatos
+révületben kerengnek, forognak nádfuvola hangjai mellett a tágas
+szemakháne puha porondján…</p>
+<p>– Hagyd a hülyeséget! – öntötte el a harag az apró, arányos
+pöffetegekből összerakott arcot.</p>
+<p>– Igen, vihar-haragu királyom!… Négy kapuja van pokolmélységü
+árkának vize felett… A hammam vetkező helyén szökőkut tányérja áll
+három bronz ökörfejen, három teknősbéka háton, s tizenkét
+sárkánytorok önti belőle a vizet…</p>
+<p>– Megnyuzatlak! – kiáltott fel a rajnai vezér.</p>
+<p>– Árok zsilipje hol van? Fal, bástya gyönge pontját mondjad! –
+fordította törökre a fenyegetést a tolmács.</p>
+<p>– Elveszett Popofdsa, elveszett Brezensze… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_403" id="Page_403">-403-</a></span></p>
+<p>Hohenlohe türelmetlenül ugrott fel ültéből s a mellbe rugott
+aggot sietve vonszolta kifelé a tolmács.</p>
+<p>Harmadnap hajnalán óriás gránát pattant a pécsi külváros szomjat
+keltő, keserü füsttel párálló fekete üszkei közül s hajolt világító
+ivben a belső város felé. Mecsek lábától, síkról háromszoros
+ágyudörej felelt s a négy hidon négy tömött hadoszlopban robbant a
+négy kapunak német és hajdu. A kaputornyok tüzet, golyót, követ,
+szurkot, forró vizet zuhatagoztak alá a kincset igérő ostrom
+örömében, seb kínjában üvöltözőkre, akiknek megritkuló,
+összetömörülő gomolyagából törött fegyver, sisak, nagy kalap,
+vér-eresztő vonagló test zuhant, koppant az árok bibor, fekete
+mocsokkal szennyesedett jegére. A budai kapu nagy érclapokkal
+fedett szárnyán a kis csapóajtót feszegette a ravaszkodó
+megrohanás; a szigeti kapu ellen erőlködők hirtelen visszahuzódtak
+s vakmerő pattantyus irányította ágyuja csövét a kitisztult hid
+innenső fejéről a makacs rézfalnak; a siklósi kapu fölé létrák,
+vaskampók dűltek, koppantak a töredezett falnak; az új kapu
+fazsindelyes toronytetőjére lángoló koszoruk, tüzes nyilak,
+gránátok röpültek a lassan világosodó szürkeségben.</p>
+<p>Egyszerre mintha fölordított volna a halálosztó zugásban,
+csattogásban, füstben remegő fal gyűrüje mögött meglapuló város
+aggodalmas csöndje. A Mecsek néma oldaláról lefigyelő vezérkar
+összenézett. A havas fejü magas, barna faházak, minaret-kopják
+négyszögében fehérlő kupolasapkák között, körül, előtt kanyargó,
+terjengő uccák, terek tisztára sepert kövei, hóbuckái között őrült
+futkosás támadt. Gyalog, hevenyészett batyuval rakott öszvéren,
+kantározatlan lovon, egyik kezében apró poronttyal, másikban
+rettegés ragadta karabinnal, pisztollyal szállingózott, suhant és
+sikoltozva rohanó, fátyoluk <span class="pagenum"><a name=
+"Page_404" id="Page_404">-404-</a></span> vesztett asszonyok
+csoportját pikaszegző tömött visszavonulásban védve özönlött a sok
+fehér posztó kalpagu pécsi török a szilárd védelemmel kecsegtető
+vár egyetlen kapuja felé, amelynek keskeny hidján életet mentve
+életen taposott. Itt hirtelen fekete füstoszlop kanyarult sunyin
+egy tető fölött, ott beért török paripája zuhant fejevett
+gazdájára, amott veszett teve himbáló ügetése bőgött, emitt gyanus,
+véres gomolyag csobbant a kutak mélyén s magános holttestre tűzbe
+boruló kátrány-lepel terült. A ravaszok sötét kis udvarok gyanus
+helyeinek ásót feszítettek elásott kincsért, az aggodalmasok
+lóhátról pikára szúrva gyűjtötték a zsákmányt maguk mögé, a
+telhetetlenek kéjben ugráló ádámcsutkáján zubogva ömlött le a
+tömlők nehéz bora, a vértől szerelemre vadultak asszony után
+kutattak a rácsos háremekben, a vérengzők török fejet, körmöt,
+penist metélgettek a csendes sikátorokban. Vér, hó, eleség, bor s
+mindenféle hulladék émelyítő mocska taposódott szerteszét a végre
+is részegen ucca-félre döglő hajduk, németek alatt.</p>
+<p>De a vár árka előtt sövény-négyszög állt föl, ölelő karjai
+között havas göröngy zuhogott, nőtt Hohenlohe rendszeres ostromot
+tervező ágyúi alá, hogy a fal szintjét elérje s Zrinyi ötezer lovas
+élén elvágtatott délnek…</p>
+<p>… mögötte a kis dárdai erőd piacán, ostrom omlasztotta falain,
+csonkult bástyáján vértó, holttesthalom, füstölgő üszök s előtte jó
+mérföld hosszan az óriási hid tömör remeke: fagyos mocsár tömzsi
+cölöpeire, jégtorlaszos viz kátrányos ladikaira támaszkodva,
+középen hidas fapavillonokat emelve, négy karfa-vonal közé vett,
+háromszoros enyhe barna tölgyfa-ut s a simára gyalult oszlopok,
+deszkák egymásba eresztett tudós, nemes rendjén szögletes
+lámpafejek szabályos közökben összehajlóvá <span class=
+"pagenum"><a name="Page_405" id="Page_405">-405-</a></span>
+csökkenő perspektiváju kettős sora messze, messze az eszéki part
+távoláig.</p>
+<p>A bán összefonta karját s melle tágított kasába fujtatva járt ki
+s be a levegő:</p>
+<p>– Mely szép az élet! Mely szép!</p>
+<p>A puszta hid innenső fele már ordítva káromkodó, vérihlett
+gyönyörben daloló lovas dübörgést, ágyu-futást ringatott ütemes
+méltósággal a felvont hidja pajzsát maga elé emelő, ijedt
+puskatüzet villogtató emeletes őrbódé ellen s a parton lent jobbra
+balra zizegve omlott marok alá, kürtős kévévé a rengeteg mocsár
+hóval szórt, sárgából feketévé vedlő kusza, merev náderdeje. Tul a
+messzeségben Eszék csipkés fala füstgolyót dobott az égre s az ágyu
+magja kutatva bugott errefelé, de az őrházak időmarta fája pattogva
+robbant széjjel, a hat felvonóhid szinte egyszerre zuhant hanyatt s
+vágtató lovas paripája farán, gyalog szállt vitéz nyergén
+keresztben tornyosulva, harácsolt kordén, jobbágy-kobakon lengve
+megindult az ezer meg ezer kötésbe rendelt nád-erdő néma omene a
+táncpalotás simaságon Eszék felé. Mint fabábut játszó alakos a
+szinen, kelt, lendült, állt egyenest, bukott korláton át fejjel a
+ladikot szinültig rakó legény ölébe a sok merev kerekség. Eszék
+bömbölve tiltakozott, de célon tul ugrott golyói, gőzlelküket
+süllyedésük helyén kilökve fulladtak vizbe s ha célt találtak,
+féltett hidjukat rombolták csak tűzzel, töréssel. A fagyos
+nád-legények már a korlátok között kezdtek elfeküdni hosszant
+egymás tetejébe s buzgalmas gurulásuk tömte egyre tömte a
+haszontalan lyukat. Eszék pár tornya, rovátkos kőgallérja hiába
+fröcsölte-köpte kisebb-nagyobb golyóit, hegyesszögü hajlásba venni
+kénytelenült czéljának széles vonala sehogysem akart a lövegek
+esési pontja alá feküdni. <span class="pagenum"><a name="Page_406"
+id="Page_406">-406-</a></span></p>
+<p>A száraz szürkületben aztán egyszerre megmozdult a vizen,
+mocsáron keresztbe fekvő óriás tetem: kék kacskaringók libbentek
+rajta s nőttek, vastagultak, gomolygó feketévé sürüsödtek, míg
+magjuk vörösen izzóvá nem derült. A bibor izzás szikra-záporokat
+lövellve, árbóc-magasságu lángnyelvekké ugorva, sötét roncsokat
+dobálva, mohón ette maga körül a füstöt, homályt s az óriási hid
+lassanként hullámos lángtengerré nyujtózkodottan sivított, morgott
+föl az éjszakába. Távoli erdő, falu, tanya, magános fa, kerek domb,
+jég-lapok, tükröző csikok bujtak elő nagy kerületben szerte az
+éjből s vörös csodálkozással meredtek a középen himbálódzó láng-hid
+felé, amely csökkenve, nekifeszülve küzdött a kormos tincsekbe
+lebbegő rőt haját tépázni rohant északi széllel. A fehér
+csillagokkal gyéren szórt égre rózsaszin fátyol terült; fekete
+pernye, meleg fuvallat, rémes nappal fénye csapott a látványon
+vigadó táborra s maradt el róla aszerint, amint a szél támadása
+alatt nyöszörgő, huhogó lángsereg lábakötött menekülése Dárda felé
+futamult, Eszék iránt dült, az égre panaszlott, vagy nyiló kévévé
+bomoltan jobbra-balra lapult. Füstje vörös bélésü zászlók ezreként
+lebegett némán fölötte.</p>
+<p>Reggelre beteggé halványult a nyakán nyargaló sivitás ellen
+keserü-sötét füst-sziklákat dobáló tüzvész. Izzó oszlopok dültek
+uri, lassu kétségbeeséssel a jege olvadt vizbe, amelyen zsirban
+kerengő fekete üszök-kendők usztak el délnek a bukdácsoló gerendák,
+lángolva szabadult iromba csónakok után vészt hirdetni a téli
+szálláson pihenő harcos muzulmán világnak. Jajgatva roskadt össze
+amott egy órjás láng-darab s össze-vissza fekete uszássá csitult
+aztán a viz szinén. Az őrtornyok merészen rakott, bolond vonalu
+ráccsá kormosodva emelték sovány vázukat a nádrobbantgató égés
+fölé, amely lassankint <span class="pagenum"><a name="Page_407" id=
+"Page_407">-407-</a></span> uj erőre kapva, régi szinét
+visszanyerve integetett karjaival a közelgő est felé.</p>
+<p>Zrinyi a suttogó, lelkesülő urak előtt szótlan távolban állt
+egyedül s ihletett figyelem feszülése vésegette lelkébe kéjes
+vonalakkal örök emlékül első és egyetlen igazi nagy tette muló
+vibrálását:</p>
+<p>– Eszék hidjával játszadozó iffiu hajnalom, következik-é reád
+Kanisa megvételének kévántam napja…?</p>
+<p>Mint vezéri parancs egy helybe merevítette, kartács tizedelte
+ezredek, elkülönült csoportokban remegett az égés a sötét sikon;
+fogyott a fény, hizott a füst s világító, parázs-lábu fehér
+gőz-gémek kezdték nyujtogatni karcsu nyakukat fölötte. Eszék
+tornyai még dühös pirban meredeztek az innenső tüz erős világától,
+de falai már fáradtan buktak egykedvü eltünésre a lábukhoz békélve
+visszatérő homályba. Itt füstté huzakodva szökött meg a harcot unó
+láng-vitéz, ott csillogó zsarátnokká taposva süstörögte közeli
+halálát, amott hulló gerenda nyakába kapaszkodva ugrott a hüs vizü
+sírgödörbe. A tulsó part ágyui már egy szót sem szóltak s a magyar
+tábor aludni tért.</p>
+<p>Reggelre kelve csak tűzmarta szélü ösztövér roncsok bolondjában
+összeverődött hullámtörői ellen morgott a vén folyó s fekete
+cölöp-fejekkel pontozott vonal mutatta Eszék felé a hajdani
+folytatást.</p>
+<h3>XXXVII.</h3>
+<p>Kinyújtott karjával a dombtető egyetlen fácskájának támaszkodva
+nézte Zrinyi a lábától csöndes ereszkedésbe hajló gyöp
+szürke-fényes csillogásán a hajnali árnyék bátortalan születését. A
+mögötte kelő nap sugarai nyomtalanul siklottak el a domb alatt
+terülő tábor piszkos sátrain, friss hányásu körsáncán, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_408" id="Page_408">-408-</a></span> de
+bíbor zománc közepébe tűzött boglárrá aranyozták az egy-két
+félholdat villantó Kanizsát, s az ellenség tüzes golyóitól való
+féltében fazsindelyeitől megfosztott sok összevissza
+szarufa-bordázatát. Túl, a nyugati külön tábor csücskén pár ágyu
+reze fénylett. Mögötte derengő zölden enyhe domb-buborékok;
+legmesszebb hajnali ködfátylát bontogató sík, piros fejü erdők
+hegyeinek egymásba folyó vonala.</p>
+<p>Sors bona… bizony! Vedd meg hát, világhirű bán, makacs Kanizsát!
+Hiába fütyög nyakadon a spanyol király Tuson de Oro-ja, ágyuid
+repedtek vagy nem hoztak golyót bögyükben! Hiába sietett Európa sok
+hercege, fejedelme pénzzel, paripával, hizelgő levéllel
+üdvözletedre, kanizsai ostromodat megkéstették a bécsi sonkolyok,
+kiknek téli expeditiód csak cavalcadé vala!… Minek, jó francia
+Lajos, a tizezer ajándék arany, ha pocsékolt időnket vissza nem
+válthatom vele? Hiába csörög zsebedben pápa olvasója, babócsai
+mezőről nem imádkozhatod el-vissza új eszéki hidján Köprülit.</p>
+<p>Az egészségtelen zsirral párnázott arc ólmos foltjain bágyadt
+fájdalom barázdált elő s a függélyes ránc fáradtan mosódott szét
+fel-felránduló borzas szemöldökei között.</p>
+<p>Mögötte lova zablája ropogott gyönge gyöp morzsolásban s valami,
+éjszakáját sirató rigó pipelt szerelmesen.</p>
+<p>Lent mintha a tábor megmozdult volna.</p>
+<p>A bán ökle könnyet dörzsölve kapott erőltetett virrasztások
+mécsvilágától pilláját vesztő vörös szeméhez: mi az?</p>
+<p>Strozzival közös táboruk déli kijáróján békés szekér-sor mászott
+kifelé: a poggyász-halmokon szaladgáló kutyák ugatása, a hosszu
+ostorok durrogása utazást jelentett. Mi az? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_409" id="Page_409">-409-</a></span></p>
+<p>A hirtelen megforduló bán kezében zablát zörrentve rándult a
+kantár, az oldalba döfött paripa nyerítve vágta fel fejét a
+legelésből s hátára forduló lovasával ideges iramban dobogott le a
+lejtőn a Zrini-Ujvárnak tartó út felé. A gyöpszélen visszarántott
+fék alatt megállásra bicsaklott aztán és Zrinyi várakozóan nézett
+el jobbra a kordék, kolyeszák hosszu vonata előtt lötyögő száz
+német lovas irányában, akiknek élén ragyás kepü, ritka szőke
+bajszu, hosszu, csontos hadnagy ült lusta, görbe háttal, csipőre
+tett ököllel nehéz léptü lován. Zrinyit megpillantva kiegyenesedett
+s félig hátrafordulva bőgött népe felé:</p>
+<p>– Auu? – aztán előre kapta fejét s az érthetetlen harsány
+vakkantásra köszöntő zörgéssel közeledett a század.</p>
+<p>– Wohin, Herr Rittmaister? – vágott eléje a rekedt kérdés.</p>
+<p>– Nach Neu-Serinschantz, Herr Graf General! – kiáltott a tiszt
+kardját emelve s a csapat megállt.</p>
+<p>– Wieso?</p>
+<p>– Mein Herr Graf General, der General Lieutenant Herr Graf von
+Hohenloe und der Feldmarschall Lieutenant Herr Graf Strozzi neben
+andern Generals-Personen sich entschlossen, die bisshero
+continuirte Belägerung gäntzlich auffzuheben.</p>
+<p>Zrinyi álla tokává gyűrődve süllyedt dolmánya gallérjába, jobb
+karja kinyult s ernyedten lehajló keze feje csuklóban balra
+billent. A lomha paripa fölemelte szakállas csülkét, a hadnagy
+kiáltott s előre meresztett, részegség, bujaság ráncolta bamba
+pofák tizes profil-sorai küllőztek el a szédülő magyar vezér
+előtt.</p>
+<p>Strozzi szállásán nyitott ládák, fegyverek, drágaságok, edények
+hevertek, szolga-derekak hajuldoztak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_410" id="Page_410">-410-</a></span> szerteszét s a vezér
+egyébként rémült szigoruságu arca derüs mosolyt fénylett, amint
+kerevetéről sebesült karját tapogatva rendelkezett, mit hová,
+hogyan pakoljanak.</p>
+<p>– Mi ez? – rőkönyödött a felfordult elkészülésre a német generál
+sátrába rontó Zrinyi döbbent tekintete.</p>
+<p>– Látja nagyságod, – vonogatta vállait rosszkedvüen Strozzi, aki
+már csak lóhátról akart elköszönni vezértársától.</p>
+<p>– Mit fogadott hát tegnap nagyságod Batthyányi, Esterházy előtt,
+hogy velünk élni, halni fog?</p>
+<p>Strozzi savanyu hehegéssel fészkelődött föl helyéről s bajjal
+kényszeredett ki összeszoruló száján a tréfa:</p>
+<p>– Balkezemet adtam csak rája… ugyan!</p>
+<p>– S Kanizsa?</p>
+<p>– Nincs ágyúnk, uram! – restelkedett Strozzi.</p>
+<p>– Hírünk, nevünk!</p>
+<p>– Két részre van szakítva a tábor! – dünnyögött a német
+vezér.</p>
+<p>– Latrok! – vágta szemébe magyarul Zrinyi.</p>
+<p>Strozzi arcán két bibor folt gyúlt ki s fejét vállai közé vonva
+húzta ki magát:</p>
+<p>– Ich verstehe… keine «látrak»!… Alle bisshero angewandte Mühe
+und Arbeit umbsonst gewesen, die Soldatesca schon drey Tage kein
+Brod bekommen, wir auch keine Hoffnung zu machen, dass ins
+künfftige die geringste Provision mehr einlangen könte, und nunmehr
+gewisse Kundschaft eingelauffen, dass der Gross-Vezier mit einer
+grossen Macht von 50 biss 60.000 Mann auff dass Lager loss gienge,
+und…</p>
+<p>Kint a hangos magyar szóváltás dobogó zaja közeledett.
+<span class="pagenum"><a name="Page_411" id=
+"Page_411">-411-</a></span></p>
+<p>– Ach, diese auch noch… – sziszegett föl Strozzi, ketreces medve
+tehetetlenségével himbálva ide-oda magát.</p>
+<p>– Itten az bán ű nagysága! – fordult hátra a kipirult arccal
+berontó Esterházy Pál. – Guten Tag, Herr Feldmarschall
+Lieutenant!</p>
+<p>– Guten Tag! – morogta a bejövők felé Strozzi, a földet
+nézegetve maga körül, hogy hova köpjön ki utálatában.</p>
+<p>Aztán mindnyájan körülállták s németül, latinul, sőt magyarul
+csak úgy ömlött feléje a tréfás szemrehányás, érces hangu
+követelés, esküje komoly emlegetése, méltóságos rábeszélés,
+köpönyegrángató baráti kérés, burkolt fenyegetés: az örvény szélén
+tántorgó magyar hadi becsület ezer arcu, egy mivoltu maradásra
+biztatása. Strozzi vállába húzott fejjel forgott jobbra-balra,
+fülét vakarta, bajuszát paskolta, orra nyergét dörgölte mutató ujja
+kampójával s a karjait hallgatagon összefont bánra pislogott
+néha-néha.</p>
+<p>– Mért mennénk el nagy gyalázatosan, – emelkedett egyszerre
+Zrinyi hangja az összevisszasággá idegesült zaj fölé, – Kanizsa
+alól? A várban egy tehenen kivül más élő állat nincsen, hat napja
+sincs hátra s a nagyvezér tart tőlünk: Babócsán vesztegel… Kém,
+szökevény, fogoly egyként vallja.</p>
+<p>– Forgatsch úr is török rabra hallgatott…</p>
+<p>– Ejh, mit! – suhintott utolsó érv helyett a büszke kérdés, –
+marad-e hát nagyságod velünk?</p>
+<p>– Hol’ mich der Teufel, ich thue es nicht! – fakadt ki végre az
+elvvé kínozott, methodikus ijedelem Strozziból.</p>
+<p>Fenyegető öklös csáp-erdő lendült, tátott száju szitkot szóró
+éktelen zsivaj tört ki e szavakra a magyar urakból s ládikás
+asztalt, fegyver-csomót zörgő hullásnak lökve tolongott a bánt
+magukkal ragadó <span class="pagenum"><a name="Page_412" id=
+"Page_412">-412-</a></span> búcsuzatlan nekikerekedésük a kijárat
+felé. Hangos robogásuk Zrinyi szállása felé tartott s fél óra mulva
+lovaslegények nyargalták a kereskedőktől, asszonytól üres, fel s
+alá sürgő, szájas csoportokban vitatkozó, titkon már sátorkarókat
+huzkodó katonák gyanus buzgalmától forrongó körsáncot
+keresztül-kasul és külön kis század vágtatott át a nyugati táborba
+Hohenlohéért.</p>
+<p>A tanácskozás hosszu asztala körül aztán szokatlan, izgalmas
+csönd s rózsás-szürke félhomály töltötték meg a juniusi nap hevétől
+vörösen izzó bordás ponyvakúp alá zárt forró nyarat.</p>
+<p>Zrinyi szúróssá vont szemü, jéghideg, dacos nyugalommal nézett
+végig a piros reménységtől égő, nyúlt vonásu bizonytalanságban és
+makacs elszánásban sáppadó, vagy közönyös, nagy képet merevítő
+arcokon, amint szólásra emelkedett:</p>
+<p>– Császár ő felségének, nagy impériumnak, magyar hazámnak
+generáljai, próbált vitézei, hű fiai, urak! Ez utolsó tanácsban
+mint Isten színe előtt kérdezem nagyméltóságtokat, nagyságtokat és
+kegyelmeteket, elfussunk-e gyalázatosan annyi vért, pénzt, vitás
+gyülést, fáradalmat, virrasztást emésztett obsidiónknak teljesedést
+igérő utolsó órájában vagy keresztény hitünkért, császárunkért,
+becsületünkért, édes hazánkért eddig ezer csatában, ágyudörgésben,
+falmászásban, rohamban edzett szivünk minden bátorságát
+összeszedve, Jézus és romlott Magyarország szent nevével ajkunkon
+robbanjunk Köprülinek méltatlan ijedelmünkben megháromszorozott, de
+valójában 24.000 jó katonánk ellen 20.000-nyi gyülevész hadat hozó
+szájas fönnhéjjázására?</p>
+<p>– Nem úgy a kérdést, bán uram, – zuhant az asztalra fölényesen
+Hohenlohe vaskeztyüs ökle. – Itt vesszünk-e bolond makacsságban
+vagy másutt éljünk hitünkért jobb időkkel újuló harcra?
+<span class="pagenum"><a name="Page_413" id=
+"Page_413">-413-</a></span></p>
+<p>Zrinyi keblébe mellkas feszítő mély sóhaj kínja tolakodott s
+zokkanó szóban búgott ki ujra:</p>
+<p>– Ejh! Maradjunk?… Menjünk?… Ja, oder nein!</p>
+<p>– Nein! – marakodott elő Hohenlohe torkából rekedten az első
+szavazat.</p>
+<p>– Nein! – Nein! – Ja! – Nein! – Nein! – Nein! – rikácsolt,
+suttogott, nyulongott és tátogott magyarosan a többség futni kivánó
+tiltakozása s egypár magyar el-elfúló igenlése.</p>
+<p>A bán lehajtotta a fejét és hallgatott.</p>
+<p>Hohenlohe tarka struccbóbitája azonban föllebbent s a német
+urak, tovább mire sem várva, ültükből spádé-zörgéssel,
+toll-libegéssel, hangos szavazatmegokolással utánna kerekedtek.</p>
+<p>Rég elhangzott már az utolsó «also… ritirata… nach
+Serinschantz!», rég elnyelte már a távol a nyerítő, szerteszét
+robogó pata-dobogást ottkinn, mikor Zrinyi, két kezével az
+asztalperemnek dűlve, mint az álomjáró, nagy lassan fölállt. Szeme
+szögletén sűrü szarkalábháló remegése ütközött ki, vértelenné
+szívott ajkai keserü vonaglásra torzultak, könyökhajlása reszketve
+kampózott arca elé s szégyentelen zokogása megtörte a csendet.</p>
+<p>Az urak fölálltak s kint köröskörül tábor-oszlató trombita, dob
+ujjongott kevélyen.</p>
+<h3>XXXVIII.</h3>
+<p>A toronyszobába fölérő vigyázó hasát előre nyomva, két karját
+összehúzva, vállropogtató nyújtózásban feszült hátra s ásítása
+hosszan uázott a néma nyugalomba; előbuggyant könnyeit szétmázoló
+ökle alól álmosan fejlett ki egy-egy tekintet délre, északra: az
+erdő-fejeken már ott csillogott a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_414" id="Page_414">-414-</a></span> hajnal aranyos diadémja,
+aztán érdeklődő pillogással dülleszkedett neki a keleti
+ablak-félnek: a harmatos gyöngyökkel teleszórt sík alján szokatlan
+fekete kárpit mögött vöröslött fátyolosan a nap óriás tányérja; a
+sötét köd foszladozva szállt följebb és följebb a sárguló korong
+lassu menekülése után s szabályos időközökben dördülő ágyurobaj
+bummogott egyhanguan alatta.</p>
+<p>A külső védművektől elfutó fehér út erdőbe, mocsárba vesző tulsó
+végén porbuborék pattant s lengedezve nőtt Csáktornya felé tartó
+kis lovascsapattá.</p>
+<p>Zrinyi századszor felnyíló pillája már nem csukódott le: az
+ágymennyezetre hímzett Szűz Mária palástja halványan kéklett
+fölötte, reggel van! Lassan fölkönyökölt s nyoszolyájából kihajolva
+hallgatta jó ideig a távoli morgást, aztán zokogó nevetéssel omlott
+vissza hanyatt és szeme lezárult, de ijedten nyitotta ismét tágra,
+hogy a véres függönye mögött felrajzó rendetlen futamodás, ténfergő
+tétlenségre szaporodó német, halogató paróka-lengés,
+rőzsével-földdel tömődő árok, robbant bástya-omladékon fölkúszó
+jancsár-ezer, éjjeli lobogásban égő cölöpös sánc hangot, mozdulatot
+kínos hűséggel agyába rezzentő utált emlékét elűzze magáról.</p>
+<p>A beteg ajtaján kint halk kopogás kapirgált föl hirtelen.</p>
+<p>– Ki az? – búgott rá ernyedten a közönyös kérdés.</p>
+<p>– Csak én! – jelent meg a szemérmes nyílásban Mária halvány
+arca. – Esterhás uram jüve…</p>
+<p>– Mennyen ugyan vissza!</p>
+<p>– De, édes egyem!…</p>
+<p>– Mi végre?</p>
+<p>– Isten térítse kegyelmed tanácsát békességre, uram! Ne
+idegenítse az barátot! – s szeme kérő <span class=
+"pagenum"><a name="Page_415" id="Page_415">-415-</a></span>
+pislogása, arca mozdulása magyarázta, hogy ott áll amaz a háta
+mögött.</p>
+<p>– Pál! – szólt hangosan Zrinyi.</p>
+<p>– Itten vagyok, uram! – remegett torkot köszörülve a
+folyosóról.</p>
+<p>– Jüjj hát!</p>
+<p>Az ajtó egészen kinyílt s gyöngéden kattant csukódásra zárja a
+visszavonuló Mária kezében.</p>
+<p>A bő, zsinórozatlan zöld vont arany dolmány kurta ujja
+visszahullott s a magas prémü süveg kerecsen szárnya bús
+ünnepélyességgel szállt alá:</p>
+<p>– Jüttem nagyságodhoz, hogy visszahíjjam!</p>
+<p>A bán szelíd tagadással ingatta meg fejét.</p>
+<p>– Nagy sibolygás esék közikben, hogy eszben vék nagyságod
+elmentét. Mind az generál urak és maga Montecuculi kérésekre
+történt ide csak postán sietésem s ihon az Excellenz handbriefje, –
+vont ki dolmánya alól egy elegáns hajtásu levelet.</p>
+<p>A kék eres, ráncos kéz renyhe nyugalommal esett a barna selyem
+paplanra a meg se nézett bontatlan levéllel együtt:</p>
+<p>– Nem, öcsém uram, nem megyek vissza!</p>
+<p>– Nagyságodnak törökkel szemben létele egész ezered-érő!</p>
+<p>– Azzal is több, ki undok tétlenségben nézze váram veszését.</p>
+<p>– Még áll, uram!</p>
+<p>– Elméjekben, kévánságokban mán kőromlás bizony!</p>
+<p>– Nagyságos uram, Zrini-Ujvára nem is egész Magyarország, nem is
+egész köröszténység, hanem csak egy szegeletecske. Ha sokan szép
+királyságokat veszítettek az káspiai hegyekbül kiszabadult nagy
+bestia ellenében, nagyságod magános úr létére nem röstellheti
+veszését.</p>
+<p>– Hát ugyé veszni fog? <span class="pagenum"><a name="Page_416"
+id="Page_416">-416-</a></span></p>
+<p>– Nem aztot mondám!</p>
+<p>– Megyek Leopoldushoz, térdéhez futok egyszer s utoljára…</p>
+<p>– Vitézségibül vesse nagyságod inkább igazságát!</p>
+<p>– Nem megyek vissza!</p>
+<p>– Romlott hazánk s csaknem utolsó kínra jutott nemzetem képében
+kérem nagyságodat, hogy azért rosz helyért ne szerencséltesse
+életét, mert sem Isten, sem világ előtt nem adhat számot, ha
+elrontja magát és faját, mivelhogy sokáig fáradt az természet, míg
+nagyságodat formálta az pogány holt eb fogyatására s az magyar név
+ótalmaztatására!</p>
+<p>– Nem megyek, fiam! Visszatérésem tahát szüvek keménységét
+megszaggatja, gonosságok törsökét kivagdalja? Nem megyek!</p>
+<p>– Még csak az nyavalyás Nádasdy uram is ottan vagyon, hun
+egyedül nagyságoddal légyen az had heános?</p>
+<p>– Mi végre mennyek! Hiszem vég szakadott az én hatalmomban!
+Kanisa alatt német kezek mesterséggel csinálta csorbáját
+vitézségemnek Montecuccoli úr maga jüve megigyenesíteni!… Majd
+Leopoldus, majd ű, ez egyszer ű… Az gyalázatos ritirata után mondám
+naponta: nyargaljuk meg az török táborát, vonnyunk szablyát reájok,
+de nem, folyó mögé szaladtak s szigetem partjárul riogatják vissza
+az vizre kelő törököt, mint uszni kapatott ebét az vadász!</p>
+<p>– S ha ottan vet hatot vagy vakot hadi szerencsénk utolsó
+harcban?</p>
+<p>– Ű dolgok!</p>
+<p>– Szerelmes apám uram, – kulcsolta össze utolsó erőfeszítésre
+két kezét Esterházy, – képezze hát elméjében maga elé nagyságod
+hűvséges szolgáit, <span class="pagenum"><a name="Page_417" id=
+"Page_417">-417-</a></span> jó magyarokat, kiknek karjait bénnává
+csapkodá nagyságod eljütte!</p>
+<p>– No, no!</p>
+<p>– Csak azt tudom, hogy Zrininek, az szigetitül igazán fajzottnak
+mast ott helye vára alatt, mert valaki házát nem mentheti tűz
+veszedelmétül, ezüst marha értékét mentse legalább!</p>
+<p>– Ejh, öcsém uram!</p>
+<p>– Mondjam hát, hogy visszajün nagyságod?</p>
+<p>– Mondjad hát… de csak Bécsbül megtérvén! – törölte le a bán
+inge ujjával homloka forró harmatát.</p>
+<p>Esterházy fölállt:</p>
+<p>– Nagyságos uram… Isten… Isten velünk! – azzal hosszu haját két
+felől lesimította, mint aki mátkájához indul s lángoló arccal
+sietett ki a szobából.</p>
+<p>Vér-csíkok csurrantak lova véknyán, amint fegyveresei élén
+fütyülve vágott neki a síknak. A Mura kanyargását követő
+füzes-sövény mind közelebb-közelebb hajolt a távoli morajlás felé
+száguldó útja irányához… Balra, egy kanyarulatnak majdnem szigetté
+kerekedő hurkában magyar sátrak, hallgató ágyu villant a fák alól,
+előre, reduton, folyón túl szembe fehérlett a vár nyüzsgő menedéke
+s füstbe boruló tetői, tornya mögött a lombos hullámzás zöldjét
+szaggató muzulmán tábor. Le, délkeletnek a távoli erdő óriás
+mocsár-szegélye előtt lapályuló Mura-völgyön kopja sűrübe vékonyodó
+függélyes vonalakból összerótt csillogó kockák lüktettek
+zászlócskalobogással; a part bokraiba bújt óvatos batteriák
+nagyfogu fésüje meredt sárgán a víz felé; lejjebb, egészen délnek
+szeszélyes sáncok cikcakja, golyótúrt mező mögött, Drávának
+egyenesedő, sok hidu kis patakkal párhuzamos faerőd-vonalon túl a
+főhadiszállás fehér vászon-városa nyüzsgött a letaposott
+<span class="pagenum"><a name="Page_418" id=
+"Page_418">-418-</a></span> vetés arany alapján; s szembe, a
+balparton majdnem útja irányát folytatta a török ágyu-sor sárgán
+csillogó rovátkás vonala a Murának szaladó lejtő fején sövénykedve
+végig.</p>
+<p>De fogy a sík és nő a zaj, Allah neve búg, puska ropog látatlan
+a bástyák alatt…</p>
+<p>Mögötte súlyos német ezred vágtat s a várba vezető híd
+redutjának kanyarul nehézkesen. Esterházy zavarodottan hátratekint,
+félrevág s a németek után száguld a lövöldözés iránt.</p>
+<p>A vársánc golyótól védett magasán Montecuccoli beszélget,
+makulátlan keztyüjét simogatva finom ujjain, Sparr és Holst
+tábornokokkal.</p>
+<p>– Hihetetlen, uraim! Magára vonta, egyszerüen feje tetejére
+húzta a bán a nagyvezért, hogy nyomja agyon…</p>
+<p>– Nézze excellentiád, – nyúlt ki Holst karja a romladékon szinte
+gurulva fölfelézúduló jancsárság szines tömegére.</p>
+<p>– Helyesen is tette nagyságod, – szólt komolyan Sparr, – hogy
+ezuttal nem nézte dicső hirének kockára tevését s eljött rendet
+csinálni.</p>
+<p>Lent, a vár lefutó oldalaival szemben szekérszám ontva nőtt a
+föld és rőzsefal; a csekély árok vize kiszorulva engedett helyet a
+turbánok, kucsmák ezerformáju, de egyként allahozó folyamának s
+döngő szakaszokban dűlt be itt-ott a cölöpös palánk.</p>
+<p>Montecuccoli érdeklődve fordult a döngés felé:</p>
+<p>– Nézze csak azt a fickót, ott, ott, brávo, hitetlen!… igaz, nem
+jött még vissza Esterházy?</p>
+<p>– Nem, kegyelmes uram!</p>
+<p>– Strozzi barátunkat azonban sajnálom, azért a bolond szigetért
+ott hagyni életét, kegyetlen ötlet…</p>
+<p>Egy fáradt golyócska koppant lába előtt a földre.</p>
+<p>Montecuccoli felkapta fejét és körültekintett: a várra tolongó
+alláhos tenger hullámai veszedelmesen <span class=
+"pagenum"><a name="Page_419" id="Page_419">-419-</a></span>
+dagadtak mind följebb, összébb a váratlan rajtaütés negyedórák
+kérdésévé vált sikerének egyre növő vad zajában.</p>
+<p>– Tasso commendant urat kéretem! – tekintett hátra idegesen, de
+visszafordulva ujra elmosolyodott. – Lovamat! – harsogott megint
+hátra. – Mi az? – csettintett ujjával a mögötte feltünő Hohenlohe
+vörösre izzadt arcát megpillantva.</p>
+<p>– E lövöldözés, Herr Graf Generalissime! – lihegte a rajnaiak
+vezére.</p>
+<p>– Nagyságod csak forduljon kegyesen vissza s méltóztassék a
+gondjaira bízott erődítési munkálatokkal foglalkozni.</p>
+<p>Hohenlohe morogva faroltatta vissza paripáját s ugratott el
+jövetele útján az oldaltámadás golyóitól már bizonytalanná vált
+várlejtőn.</p>
+<p>Montecuccoli kengyelébe lépett:</p>
+<p>– Wo ist denn dieser Tasso?… Ach, le voici!… Faműveket
+felgyujtatni, aknák alá kanócot… csapatokat kivonni…</p>
+<p>A három vezér paripái táncoló forgásba riadtak hirtelen s
+nyerítő zabla égnek feszítéssel ugrottak meg a biztos kéz szorítása
+adta irányban.</p>
+<p>– … und nach General-Quartier! – süvített vissza Tasso felé a
+bizalmas vitézei tömött csoportja közé furakodó lovas utolsó
+parancsa.</p>
+<p>– Buona notte, Serin-schantz! – kacagott föl az ingó hajóhidon
+még egyszer visszafordulva.</p>
+<p>A várra azonban fényes jancsár-hullám csapott fel, prófétája
+nevét üvöltve s véres habba keveredve ömlött vissza ujra. A
+közelítő árkok barázdálta fensíkon maga a nagyvezér imádkozott
+hangosan égre tartott kardos és ökölbe szorított karu élő
+szoborként, igéret-aranya csengett a harcra buzdító pasák szájában,
+fenyegetésük ostora csattogott előttük s a jancsárok új gomolyaggal
+gazdagulva loccsantották <span class="pagenum"><a name="Page_420"
+id="Page_420">-420-</a></span> a romlott falakra elszánt
+támadásukat, de ujra visszazuhantak. A nagyvezér imája megszünt,
+magasra emelkedett a korbács s a hátráló testvére puskája csövébe
+szaladt… előre hát!</p>
+<p>– Biszm-illah! Insallah! Jek dir Allah! Allah! Allah! – s a
+hullám rongyolt taréja fölcsapott a várba…</p>
+<h3>XXXIX.</h3>
+<p>Az uccáról még utánnuk hallatszott a lassan oszladozó tömeg kapu
+előtt makacs bámészkodásban ottmaradó töredékének szünni alig akaró
+hoch-ozása.</p>
+<p>A félemelet magasságú ajtótól két oldalt a falhoz ragasztott pár
+lépcső széles fején alázatos udvariassággal állt meg a hopmester s
+lemutatott a terem közepén végighuzódó hosszu asztal mellett álló
+karosszékekre, azzal gyorsan leszaladt a lépcsőn s az ebédlő másik
+végén nyiló kis ajtón eltünt.</p>
+<p>Zrinyi is lelépegetett s egy székbe telepedve nézelődött körül.
+A mennyezet fehér gipsz-faragványos cirádái közé foglalt négyszögü
+s ovális mezőcskékről rikitó szinü festmények vaskos harcosai s a
+négy világrészt jelképező külömböző szinü párok vonalai
+egyenesedtek fönt vagy hajoltak a tetőzet boltjának gömbölyödését
+követve. A lépcső feje alatt nyitott földszint ajtón át a kis
+tálalóból idecsillogtak a pohárszék ragyogó készletének üvegje,
+ezüstje. Az asztalon, amely fölött sok szögletes üvegnyelvü,
+zsufolt csillár függött, uti vászonburkából félig kifejtett
+rongyos, füstös zöld selyem zászló nyujtózkodott végig. Zrinyi a
+várakozás unalmában szórakozottan nyult a lobogó csücske után, de
+riadtan tapadt szeme a szélébe himzett török tárikh aranyos
+emléksorára.</p>
+<p>– Az Szulimán szultán béli temető helyének elragadtam
+<span class="pagenum"><a name="Page_421" id=
+"Page_421">-421-</a></span> zászlaja! Hun van az kut, kire tüztem?
+Hun Zrini-Ujvár? – Ejh! – a zászlót eltolta magától, nagy
+keserü-lassan fölemelkedett s benyitott a Rittersaalba.</p>
+<p>A fafaragványos mennyezet alatt, a levegőssé fúrt diszes, széles
+félfák karolta, plafonig érő emeletes szemöldök koronázta három
+hatalmas ajtó között ujra néma, magános csönd fogadta csak. Keze
+ökölbe szorult a szégyenletes mult emlékébe tolakodásán s már
+nekirontott volna a belső szobákba vezető ajtónak, hogy felkutassa
+megvárakoztatóját s leszámoljon személyében egész Béccsel egy
+lázadó szitok, de két tenyere arcára tapadt s görcsös mozdulatokkal
+dörzsölte volna kusza vonalaira a hidegvért, mit idejötte előtt
+megfogadott. Léptei keményen dönögtek végig a padozaton óriás,
+szines kályhától ónas ablakokig. Az egyiknél végre megállt,
+homlokát nekiszoritotta a kert zöldjét sejtető hűs hatszögecskéknek
+s úgy figyelte vére lassu csillapodását. Aztán visszahuzódott s
+gunyos, reménytelen tehetetlenségében az üveglapokra karcolt nevek,
+föliratok félig öntudatlan olvasásába kezdett:</p>
+<p>– … Anno 1663 den 6. April hat sich dass Saufen angehebt Vnd ale
+Tag ein Ravsch geben bis Auff den 26. detto…</p>
+<p>Mögötte ajtó nyilt csöndes-csikorogva.</p>
+<p>– Kegyelmes uram szolgája! – fordult meg a bán dacos alig
+főhajtással a belépő Portia felé.</p>
+<p>A minister köszöntése némán hajladozott, integetett. Aztán
+helyet jelölt Zrinyinek egy domboru mintás, aranyos rajzu bőr
+karosszéken s maga is leült:</p>
+<p>– Bocsánat, bán uram, de a békekötés dolga sok irást,
+tanácskozást hoz magával s igen szűkre mért az időm! Parancsol
+nagyságod?</p>
+<p>– Kegyelmes minister gróf uram, majdnem egy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_422" id="Page_422">-422-</a></span>
+hónapja, hogy itt várom oldalamon e szablyával ő felsége
+rendelkezését a haza és a kereszténység javára.</p>
+<p>Portia nem felelt s a szomszédból behallatszott az ebédre
+terités ezüstjeinek csörgése.</p>
+<p>– Válaszát várom kegyelmességednek!</p>
+<p>– Mit mondjak, Herr Graf?</p>
+<p>– Mi-it?… Káraimért s a fejemre húzott gyalázatért hajlandók-e
+nagyságtok kárpótolni?</p>
+<p>Portia kiálló arccsontjaira pir szökött s széles pillája büszke
+megvetéssel ereszkedett alá szemére félfüggönyül.</p>
+<p>– Fölötte becsült bán uram, a varasdini kapitányságról szó sem
+lehet. E hivatal a belső ausztriai tanácsurak rendelkezése alatt
+állván, nem egyeztethető össze a báni méltósággal. S a külön röpülő
+hadtest? Hát, kérem, ahol a háboru megszünt, nem látjuk be e
+röpködés hasznát, amely csak a már minden kidudorodást óvatosan
+aplanáló diplomatia munkáját zavarná az ellenfél békülékeny
+kedvének haszontalan ingerlésével!</p>
+<p>– Tehát satisfactióm nélkül menjek haza az ellenségnek
+kiszolgáltatott, német katonák sanyargatásai elől menekülő kétezer
+fegyveres jobbágyom elbujdoklásával néptelen, kiélt, romlással
+rakott szigetembe? – villogott fel a bán szemében a belső láz s
+ingerült emlékezete vadul forgatta udvaronchoz inkább, mint
+vitézhez illő kilincselgetése bécsi idejének mindennapi
+olvasmányát, a királyi akarattal szembeszállásra jogositó
+Tripartitum első rész kilencedik fejezetét s az Aranybulla
+harmincegyedik pontját.</p>
+<p>Portia szinlelt restelkedéssel mosolyogta:</p>
+<p>– Ó, nem, nem! De legyen nagyságod belátással, nyakig ülök a
+napot, éjet emésztő munkában és csak még egy kevés türelmét kérem,
+ha a kívánt <span class="pagenum"><a name="Page_423" id=
+"Page_423">-423-</a></span> úton nem is, de arról biztosíthatom,
+hogy teljes satisfactiót fog kapni nagyságod!</p>
+<p>Zrinyi szinte durva hirtelenséggel pattant föl helyéről,
+sarkantyuit összeütve:</p>
+<p>– Tehát jó napot, Exzellenz!</p>
+<p>Portia, hogy ezuttal ilyen könnyen megszabadul a hetek óta hozzá
+járogató alkalmatlan vendégtől, egyszerre lakodalmas nyájasságuvá
+vidult s készséggel kisérte az ebédlő felé.</p>
+<p>A hosszu teremben már állt az asztal roskadó terítése s a török
+zászló egy saroknak gubbaszkodva mélázott.</p>
+<p>– Nézze, édes bán uram, Montecuccoli ő nagyméltósága küldte
+Sankt Gotthard alól, – nyult ki csontos keze a sarok felé.</p>
+<p>A bán visszafordult:</p>
+<p>– Csak az a kérdés, kinek golyói lyuggatták meg igyen!
+Legcsekélyebb szolgája méltóságodnak! – zúgott a fenyegetésnek is
+beillő rideg bucsu.</p>
+<p>Portia hökkenve állt meg s dühösen sarkon fordult.</p>
+<p>Ahogy a bán alakja megjelent a kapuban, az ütköző sarok-kövön
+üldögélő suhanc ordítva ugrott elébe:</p>
+<p>– Hoch der Graf von Serin! Hoch!</p>
+<p>– Hoch! Hoch! Vivat! – csapott fel a visszhang az egybesereglő
+ácsorgók ajkán s a mindenünnen összefutó sétálókkal növő tömegük
+tolakodó szeretettel csetlett-botlott a gyalog utjára induló után.
+Mint tömött spanyolfal fogta körül lökdösődő, arcába tekintgető,
+némán bámuló és kipirultan magyarázó, ünneplő, kiáltozó kavargásuk
+a némikép megenyhülten bólogató, kucsmájához bökő bán
+elsietését.</p>
+<p>A Zrinyi-ház kapuja előtt önkéntes kisérete újabb lelkesedésre
+ragadva kezdett hoch-ozásba s a nagy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_424" id="Page_424">-424-</a></span> kalapok tollukat lógásnak
+hullajtva táncoltak a piros burger-arcok fölött, mig a barna szárny
+be nem csukódott mögötte.</p>
+<p>A kapu boltja alatt kék gyalogjai álltak kettős sort hegyesre
+kent bajszu vajdájukkal élükön. A konyha-épület kéménye sürün
+füstölgött; udvaron, ebédlő palotán, teljes ezüstjébe öltözött
+pohárszék, a griffmadarakat ábrázoló sárga selyem recés abrosszal
+boritott asztal körül konyhasáfár, hopmester, szolgalegény,
+pohárnok, apródok jöttek-mentek, forgolódtak kiáltozó
+rendelkezéssel, néma engedelmességgel. Az ebédlő egyik sarkában
+siposok, hegedűsök tutulálták, cincogták összehangzóvá
+szerszámaikat.</p>
+<p>Alig volt annyi ideje, hogy ünneplőt váltson. Mikor ezüsttel
+varrott, narancsszinü horvátos dolmányán nyilásába nyomta az utolsó
+gombot, hintó zörgött meg a csendes uccában. A bán kihajolt a
+nyitott ablakon: csak a magyar illem megkövetelte második meghivás
+ceremóniás mondókájával házról-házra kocsizó Péter jött vissza! De
+az ucca végén kényesen táncoló paripa fölött fehér hattyuprémmel
+szegett, hátul zöld és rózsaszin szalagcsomóba fogott, szeszélyesen
+görbe fekete kalapkarima tünt fel.</p>
+<p>A bán a folyosóra sietett s a lépcső fején megállt.</p>
+<p>– Szólott Reifemberg az secretum pactum dolgárul, – sugta fülébe
+a kitünő vendégeik fogadására melléje álló Péter, a
+grádics-taposástól lihegve, – mit akarsz tahát?… Francuz királban
+nem lenne éppen idegenség… Mit akarsz?</p>
+<p>– Tarthasd nyelvedet lakozáskor! Majd megtetszik tanácsom maga
+alkalmatosságával!</p>
+<p>Az uccán mind gyakoribb dobogás, kocsizörgés dübörgött a ház
+felé s a lépcsők alján már feltünt a fehér prém.</p>
+<p>– Bon jour, Monsieur le Comte! – hullott, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_425" id="Page_425">-425-</a></span>
+emelkedett kettős ívben a széles mozdulatu köszöntést kanyaritó
+kalap.</p>
+<p>– Servus humillimus, Monseigneur! – lépett eléje a házigazda
+kézfogása.</p>
+<p>Subise herceg egyet rántott térdig érő kék bársony kabátját
+rézsut csikozó két tenyér széles vállszalagjának dús aranyos
+cafrangján, megmarkolta lejjebb pufók szalagcsokorba bujt
+kard-markolatát s a latinul dünnyögő Péter oldalán belépett a
+fogadó-terembe.</p>
+<p>Kapu alja, lépcső hangos, nevető érkezés hetyke vidámságától
+visszhangzott. Büszkén feszültek a zöld, kék, piros, barna
+harisnyákban a térden buggyos s rögtön hosszu kabát alá bujó
+nadrágokat emelgető lábak. Vállon, csuklón, spádé-markolaton,
+térdhajlásban, félcipő csattján, kalap-karima fölhajló szélén,
+hosszan lógó fekete, fehér, szőke parókák fürtjeit összefogásban
+szines szalagbokrok csapzottak, zilálódtak kényesen. A zöld, kék,
+barna, lila bársony kabátok szélein, mellén, az aljukra csúszott
+óriás zsebek szája körül, kihajtóin, karimákon arany, ezüst galon
+rovátkái, szegélyei csillogtak mindenütt s a duskálódó divat
+bolyhos szélü arany vállszalagokkal, cafrangos végü
+patyolat-övekkel csikozta rézsut, keresztbe a delire feszített
+törzseket, csipke-jabotból akasztott szakállt nyakukba s minden
+nyiláson, ruhadarab-találkozásnál szalagcsomót, csipke-fityegőt
+eresztett.</p>
+<p>– Ah, ah! – Monseigneur, tout à vous! – Et ce Turc? –
+Pardonnez-moi! – Venez! – Ma foi! – Bon! – Je gage cent pistoles! –
+Cent pistoles comptant? – Ah, comte, ton serviteur! – Têtebleu,
+quelle foule! – lüktetett gördülékeny précieux hangsullyal s
+rikácsolt katonásan a gyülekezés.</p>
+<p>A napkirály elbizakodott vitézei hihetetlen bőbeszédüséggel,
+mozgékonysággal vették körül a bánt <span class="pagenum"><a name=
+"Page_426" id="Page_426">-426-</a></span> s mintha csak hulladékát
+hagyták volna ott a hosszu uton, török-fullasztó Rába mellett a
+furia francesének, úgy himbált, forgolódott Zrinyit ostromló ezer
+kérdésük, étvágyuk, bornyakalásuk, szellemeskedő tréfájuk zajos
+élénkségben az asztal körül, amelyre hosszu, méltóságos
+bucsujárásban vonult a rakott tálak, kupák folyton ürülő sora.</p>
+<p>– E poharat, – emelkedett föl Coligny gróf, s zene, zaj
+illedelmesen fulladt el egyszerre, – Nicolas Esdrin Comte de Serin
+egészségére s a magyar nemzetre üritem!</p>
+<p>A helyükről robbanva fölkerekedők alig koccantották össze
+bor-loccsantó kupáikat a szótlan-szerény Zrinyivel s alig
+helyezkedtek el ujra, már állt La Feuillade maréchal:</p>
+<p>– … à la santé du héros qui l’an 1663 a fait l’une des plus
+belles actions de nostre siècle ayant après une marche de plus de
+cinquante lieues ruiné le pont d’Essek sur le Drave à la veüe du
+grand Vizir et de l’armée Ottomane… et véritablement nous le
+pouvons nommer à juste titre le fléau de l’Empire Ottoman puis que
+les Turcs ne le redoutent pas moins qu’ ils ont fait autrefois
+Scandeberg…</p>
+<p>Azután Treuille marquis, Langle gróf s ki tudja, hányan álltak
+föl egymás után Zrinyire köszönteni poharaikat, de mintha a
+mellőzött hős érdemeit fitogtató, ferditett adatokat s zajos
+szeretetet pazarló szónoklataik suttyomban Bécs ellen tüntettek
+volna.</p>
+<p>– … Nem is ebédeltek meg, – magyarázgatta La Feuillade a
+párbeszédekké zilálódó hangosságban a bánhoz hajolva, – nem is igen
+volt mit, sokan elkezdtek csomagolni, futni. Erre aztán a bécsi
+főolasz azt mondta, hogy mindent beszüntet, éjjel sáncot von a
+török elé s majd onnan védekezik másnap, hogy nagyobb baj ne
+legyen. A tanácsban mindenki meg volt bolondulva. Mümmögtek,
+petyegtek, de <span class="pagenum"><a name="Page_427" id=
+"Page_427">-427-</a></span> egyszer csak fölugrott Hohenlohe: «Ha
+most mindjárt nem kiséreljük meg a helyzet eldöntését, éjszaka
+megszökik a sereg fele s ha éjjelre megtürjük a törököt elfoglalt
+helyében, reggel mindnyájunk feje nem törzsökén, de valamilyen
+török tarisznyájában lesz!» Montecuccoli, úgy látszik, igen meg van
+elégedve feje mostani elhelyezésével, mert végre beleegyezett, de
+ha nem teszi is, mindegy, mert a nagyvizir közben elkezdte
+döntögetni a helyzetet… Szép volt!… A dögökön száraz lábbal át
+lehetett volna kelni a folyón.</p>
+<p>– Azt persze elhallgatja a maréchal, – mosolygott előzékenyen
+Coligny a beszélgetők felé, – hogy ő maga egy szál kopjával kezében
+husz törököt szurt le s négy zászlót szedett.</p>
+<p>– C’est la vérité! – vont vállat La Feuillade. – Egy szóval kár,
+hogy nem volt ott, illüstrissimö!</p>
+<p>Zrinyi ajkára szoruló foga alatt vér serkedt.</p>
+<p>– De ott volt! – nevetett Coligny udvariasan s kapva az
+alkalmon, hogy meglepetését elővezetheti, hátraszólt szolgájának: –
+Emmène-moi ce Türc! – aztán a bánhoz fordult. – Igen, igen, úgy
+látom, a mieink, a Rába s az ön neve tettek legtöbbet. Uraim! –
+emelte föl hangját körültekintve, – e rab el fogja önöknek mesélni
+a nagy ütközet történetét, törökül ugyan, de… – s rejtelmes
+mosolylyal hallgatott el.</p>
+<p>Mindnyájan kiváncsian néztek az ajtó felé, amelyen egy széles
+fonatu fehér turbános, mellén hosszu és sürü vörös vitézkötéssel
+meghányt, földig érő fehér kaftányu janicsár tiszt lépett be s
+Coligny intésére a bánhoz közeledett.</p>
+<p>– Engedje meg nagyságod, hogy igaz bámulatom csekély jeléül e
+rabot nagyságodnak fölajánljam! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_428" id="Page_428">-428-</a></span></p>
+<p>Zrinyi szórakozottan mormogott köszönetet s a törökhöz
+fordult:</p>
+<p>– Kim szin, babam?</p>
+<p>– Sah Pulád, a dogándsik csorbadsi-ja, – felelt lágy isztámbuli
+lejtéssel a fogoly ezredes.</p>
+<p>– Mondja el a csatát! – kérte a bánt tolmácsul Coligny udvarias
+sürgetése.</p>
+<p>– Légy szives, beszéld el, apám, ezeknek az uraknak a multkori
+nagy ütközetet, – engedett a fölhivásnak félkedvvel a bán.</p>
+<p>A török meghajlott. A franciák fecsegve álmélkodtak Zrinyi
+tudományán, dicsérték Coligny ötletes ajándékát, de az
+összekulcsolt kéz lassan szétkapcsolódott az újra kiegyenesedő
+mellről:</p>
+<p>– Szultánom, ki madsar vagy s úgy tetszik, egyedül érted e
+keikavuszi teremben zengzetes nyelvünket, a ló a rajta ülőé, a kard
+a felövezőé: tehát beszélek. A cseresnye évszakában keltek át az
+átkozott Zerin-oglutól elégetett…</p>
+<p>– Ah! voilà le nom du comte! – kiáltott La Feuillade.</p>
+<p>– … de három hónapi szakadatlan, bölcs és hozzáértő munkában
+ujra felépitett öszeki hidon a szent zászlót lengető szerdár
+nyomában az anatoliai, szivászi, karamáni, ádanai, merási, hálebi
+és damaskusi csapatok. Sok égig érő várat, mely a királyok
+vágyódásainak tárgya, megvettünk és levegőbe porrá, füstté,
+pernyévé robbantottuk a piszkos Zerin-oglu…</p>
+<p>– De nouveau! – figyelmeztetett most Coligny.</p>
+<p>– … uj várát. Futottak előttünk Rudolfusz katonái, mint Kábil,
+ki agyonverte Hábilt. Huszonegy napig csavarogtunk a Rábi mellett
+kerengve lefelé, mig szembe értünk a tulsó parton remegő
+németekkel. A szerdár fényes arcát a próféta zászlajához érintette
+és «siessetek az imádságra a kimulás előtt, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_429" id="Page_429">-429-</a></span>
+siessetek a bünbánatra a halál előtt» ima buzditotta csatára a
+kemény szivü hitharcosokat. A tulsó parton esztelen, fekete
+kaftányos irsekek jártak körül s drága füstölőkkel igyekeztek
+haszontalanul sebezhetetlenné büvölni a kalapos fejüeket, kiket
+arany kehelyből itattak egyenként bátrakká. A levegőt hiábavaló
+énekkel szennyezték be, amely igy hangzott: Fil szonderbaresz dsu
+der Gebet aller Heiligszten den kapucsenár Maria kuvvet. Aztán
+«Pazsorezs! Pazsorezs! Jezsuzs! Jezsuzs!» – üvöltöztek, de mi
+diadalmas kiáltásokkal nyomultunk át a vizen, vértanukhoz illő
+halálmegvetéssel. A németek megfutottak, de a piros ruhás, zöld
+bársonyos, fehér parókás gáliaiak hevesen támadtak. Rettenthetetlen
+janicsárjaink, kik ágyu nélkül bocsátkoztak harcba, egyszerre csak
+hátrébb való sáncokba rendeltettek, erre a szipáhik érthetetlen
+módon megzavarodva hátráltak, azt hivén Allah büntetéséből, hogy a
+janicsárok futásnak adták vitéz fejüket. Visszavonultak tehát a
+folyón, mit megint a janicsárok látván, ők is meghátráltak. Sokan
+fulladtak vizbe, bizony. A nagyvezir pedig nem nyujtotta át a
+folyón segitő kezét, mert méltatlan félelem kötötte meg, mivel a
+hitetlenek seregét a nagy csöndháboritó Zerin-oglu vezette…</p>
+<p>– C’est pour la troisième fois! – nevette valaki.</p>
+<p>– … a szemtelen ellenség erre átjött a folyón és ellopott tiz
+ágyut. Futottunk! Hátunk mögött egy kopjás kezü «bien, bien»
+kiáltozott, társaim a vértanu halál borával részegültek s én
+boldogtalan fejü fogollyá lettem. Ime, fiam, a csata igaz szavu
+története, hogy tárikhdsi efendi sem írhatná jobban.</p>
+<p>– Ki mondta néked, apám, hogy Zerin-oglu volt a vezér?</p>
+<p>– Ki más lett volna? Külömben is többen látták vészcsillag
+táncolásához hasonló küzdelmét a mezőn! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_430" id="Page_430">-430-</a></span> – azzal
+nyugodtan összefonva karjait mellén, elhallgatott.</p>
+<p>A hangos taps, brávózás, nevetés között Usez herceg felpattant
+helyéről, a török urhoz sietett, karon fogta és mosolygó
+mozdulatokkal magyarázta, hogy legyen lakomájuk részese. A fogoly
+sima megadással engedett s az asztal felé indult, ahonnan La
+Feuillade teli kupát emelt elébe:</p>
+<p>– A la santé de monseigneur Mahomet! – és mindnyájan gyerekes
+jókedvvel nevettek, örültek.</p>
+<p>Csak Zrinyi vetette hátát sápadt arccal, merev támaszkodásban a
+szék támlájának, pillája remegve csukódott le s lüktető szive
+hajszolva kergette bús mocsokká szerencsétlenedett fényes multját
+égő torka felé, de La Feuillade szava kedélyesen fordult
+iránta:</p>
+<p>– Monsieur le Comte, vous qui savez le turc!… Serin, c’est vous!
+Mais qu’est-ce donc, cet «oglou, oglou»?</p>
+<h3>XL.</h3>
+<p>A tejszinü, bágyadt, lágy kékségü égen sugártalan ragyogással
+ünnepelt a nap. A fehér-barna vár tiszta békességben furta lomha,
+széles testét az arannyal szürt párás levegőbe, amelynek könnyü
+foszladozása alatt ezüstösen fénylett a fakó zöld mező, csak
+északnak, délnek a távol opálos ködei alá enyésző lombtalan fák
+fekete, éles, halott szövevénye sirta az égre november
+szomoruságát.</p>
+<p>A hosszu palota ablaka ónait rezzentve tárult ketté s az
+összefont karu bán alakja büszkén egyenesedett föl sötét
+négyszögében.</p>
+<p>Az épület árkán túl bocskoros, aba-condrás parasztok igyekeztek
+a keleti kapu felé, vállukon ólmos botot, puskát emelve; előttük
+lovas vadászszolgák feszítettek <span class="pagenum"><a name=
+"Page_431" id="Page_431">-431-</a></span> zöld dolmányaikban,
+mögöttük pórázra fogott, lusta járásu, testes szelindekek huzták a
+visszafeszülő pecéreket. Legutól hálótekercsek, karó-csomók
+vonultak előre a levegőben s a vadászmester nagy szájjal kiabált
+eléjük a kapu-bolt alól.</p>
+<p>Vitnyédy tompított hangon folytatta rábeszélését:</p>
+<p>– Nagyságos uram, ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak!
+Bethlen öcsém uram, ki kérdését hozá Gremonvillének, megviszi
+nagyságod választját viszontag. Gyanuságban estem az békességrül
+való tracta felől: kelepce lészen csak bizonnyal! Talám tudtára lén
+császárnak így vagy úgy mi dolgunk… Ne méltóztassék Bécsben mennie
+nagyságodnak!</p>
+<p>Zrinyi csöndes méltósággal fordult meg:</p>
+<p>– Conscia mens recti famae mendacia ridet! Semmit nem vétettem,
+ha veszek, ártatlanul, tisztességgel, az igazságért, nemzetemért
+veszek, hogy az törökkel való gyalázatos békességet nem javallom,
+melyben nem voltam egyedül. Holnapután megyek az két urfival!</p>
+<p>– De mégis, nagyságos uram…</p>
+<p>– Nincsen mégis! – emelte föl nyugodtan hangját a bán. – Volt
+egykoron talám, mégis, türhetetesség! Mastan csak én vagyok s
+bestekurafiául alácsalt nemzetem! Alattavaló, sőt szolga
+tekélletességének tetejére jutottam, álmábul serkegetém az magyart,
+s mi üdőm maradt, törökkel megvonyakodásban mulattam hazámért, s
+ihon, váram nincs, szigetem minden jóbul kigyökereztetett, értékem
+megvékonyult s Portia ur az nékem tett károkért ezer aranyat
+küldött egy himes turbában. Nem feddődésképpen mondom… Német nem
+akar, magyar nem tud? Majd akar és tud, az kinek hadai Rába vizének
+nyargalták az kontyost s kinek pispeke környül forgódik Velencében
+öcsém uramné asszonyom új hadakozás <span class="pagenum"><a name=
+"Page_432" id="Page_432">-432-</a></span> inditásához foglalt
+kedvünkkel. Alea jacta est, Vitnyédy uram! Nem babra játszadozunk
+esztán!… Voltam, mint bomlott virgyina, de mastan Kézmárk vagyok,
+kibül leszakad az fölszél, s támaszt nagy zugást, nem reked, nem
+lankad, hajul előtte lágy, de szakad az kemény ág!… Mi okon röszket
+kegyelmed s néz, miként ijedésben reám?… Igen, igen, országháboritó
+vagyok, ez idétt szüvemben; francuz szablyával, velencés tallérral
+azomban de facto is az lészek, nem személlyemért bolondjában, de
+ezerekért ősi constitutiónk jussával s kegyelmed is ottan lészen
+oldalamnál, örömben sivitván szabad hazám nevét az égben, méért
+jegyez hát mastan orcája kárhozatot?… Üljön csak vissza sellyéjében
+kegyelmed, sohult és soha ollyan nyugodalmas nem volt szüvem
+verése, olly tiszta értelmem, mint mastan s ha az fátum német
+vérrel lustositja kezem, nem én kévántam, egy az hütöm!</p>
+<p>Azzal ujra az ablaknak fordult s apró, jóleső sóhajok között
+simogatta ki szeméből, arcából az akaratlan, pillanatnyi lelkesedés
+kábulatát.</p>
+<p>Az ólak felől pár lovas léptetett elő a néma udvaron.</p>
+<p>– No, gyölekeznek mán! Menjünk!</p>
+<p>A folyosó tulsó végének nyilása elé nyurga, szines alak sárga
+csizmái recsegtek éppen, mikor a könyvesház ajtaja becsukódott
+mögöttük. A külső udvarra siető a lépések zaja felé tekintett,
+megállt, süvegét levette s tulbuzgó illemtudással fordította rájuk
+fekete, örményes vonásu, mozdulatlan arcát.</p>
+<p>– No, öcsém uram, – nyujtotta már messziről Zrinyi kezét, – tél
+vagyon, s az kucsma fejbe való!</p>
+<p>Bethlen Miklós pirulva engedelmeskedett.</p>
+<p>– Hát Zichy öcsém uram? – fogta karon a melléje szegődőt
+Vitnyédy, mig a bán az emeleti lépcsők alján megjelenő Mária felé
+előrement, s úgy <span class="pagenum"><a name="Page_433" id=
+"Page_433">-433-</a></span> mormogta aztán bajusza alól: –
+Megmásolhatatlan ű nagysága kedve…</p>
+<p>– Kell is maga beszéljen Gremon…</p>
+<p>– Pszt!</p>
+<p>– Szép az üdő vadászatra, urak! – fordult az odalépők felé
+Zrinyiné.</p>
+<p>– Jó is lészen, nagyságos asszonyom, ez mái izes ebédet
+kicsinyég lezötykinteni, – felelt nevető hizelgéssel Vitnyédy.</p>
+<p>Kint hámba fogott lovak fölött durrogott a fellajtár kóválygó
+ostora s tágas hintó állt a kapuköz keretébe.</p>
+<p>– Vitnyédy uram, ide mellém! – szólt hágcsóra lépve a bán. –
+Öcsém uram!… – fordult a szerényen lent maradóhoz, a szembe-ülésre
+mutatva.</p>
+<p>A mozduló hintó hátrarántotta, úgy intett vissza bucsut
+Máriának, aki felé két kucsma és egy magas tetejü olasz kalap
+lenditett alázatos köszöntést a hintó után rugtató három lovas
+fejéről. Szikra csillant az utolsó élben lekattanó pata nyomán s
+Mária köntösét emelve fordult visszamenésre.</p>
+<p>A kapu két oldalán csikorogva forogtak a hidat eresztő láncok
+csigái s az őrök zörögve ugrottak sorfalat az ur hintajának.</p>
+<p>Balra, le délnek ereszkedően magas, fekete csucsfejü, nyomott
+kis fehér arcu, apró szemü házacskák álldogáltak vázzá kopott
+kertekben a fénylő párás sik békés szegélyeül; jobbra az árok
+acélos vizében tükröző sötét várfal mohos kockái zökögtek hátrafelé
+utjuk mellett. Fölöttük fáradt déli ragyogásban ferdült az ég öreg
+gavallérja s őszi bánat hűvös rothadását ásította eléjük az
+erdő.</p>
+<p>Fénylő izzadtság alatt feketülő faderekak jöttek szembe, a
+közéjük szivárkodott halvány arany ködöt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_434" id="Page_434">-434-</a></span>
+szaggatva csikossá, maradozva álltak meg egy pillanatra és
+sorakoztak némán a locsogva süppedező hintó mögé. Aztán lassan
+tölcsérré nyiltak s úgy tágultak el a tisztásra érők mellől.</p>
+<p>Szemközt a bokrok előtt már állt a vadfogó háló girbe-gurba
+rajzu szürke keritése s karámos vonalban futott itt a sürübe s arra
+el a tisztás tulsó sarkán szakadó uton a kocsinyommal párhuzamost.
+A vadászok a lábuk közé kapott puskákba döngölték a töltést; a
+fiatal Migliani a két Gusich-csal nevetgélt távolabb.</p>
+<p>Vitnyédy a már otthon golyókká harapdáltatott ólmokat tapogatta
+tarsolyában s panaszolva sóhajtott a szótlan utban százszor
+visszanyelt politizálása bevezetéseképp a puskája idegen mívét
+vizsgáló Bethlen felé:</p>
+<p>– Hejh, öcsém uram, azt az lator-kedvü gubernáló plánétáját ez
+saeculumnak, ugyan roszul vagyunk, kinél roszabbul nem
+lehetnénk.</p>
+<p>– Kinél roszabbul nem lehetnénk? – vette fel a szót még a
+hintóból a bán, telekes bocskorára bő vadász-csizmát vonva. –
+Mondok erre egy mesét kegyelmeteknek! Egyszer egy embert az ördögök
+visznek volt. Találkozik egy barátja szemben véle, kérdi: – Hová
+mégy kenyeres? – Nem megyek, hanem visznek. – Kik s hová? Felelék
+az ördögök: – Pokolba. Mond emez: – Jaj, szegény, ugyan roszul
+vagy, kinél roszabbul nem lehetnél. Felele: – Roszul bizony, de
+mégis lehetnék én ennél is roszabbul. Melyre emez álmélkodva: –
+Hogy lehetnél roszabbul, hiszem az pokol mindennél roszabb. Felele:
+– Ugy vagyon az, de mast mégis visznek ők engemet, noha pokolba, de
+az magok vállán, hátán, hogy mán nyugszom addig; de hátha
+megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, mégis ugyis csak
+<span class="pagenum"><a name="Page_435" id=
+"Page_435">-435-</a></span> azon pokolba mennék, hiszem roszabbul
+volnék ugy ennél is, – azzal szorosra rántotta a hosszu csizmaszár
+füleibe huzott nadrágszijat derekán s lelépett a gyöpre.</p>
+<p>Angelo már ott állt a feltekert, felporozott stuccal.</p>
+<p>Aztán megindultak a fák felé, átléptek az alacsony hálón s
+tágközü raj-vonalba szakadozva nekivágtak a recsegő, suhogó
+sürünek. Mikor a hón alá fogott utolsó puska-agy is eltünt az
+itt-ott még zöldellő lombragyában, a tisztáson álló fővadászmester
+karja a zöld mente fehér báránybélését kilebbentve szállt a magasba
+s mögötte felbúgott a kürt.</p>
+<p>Messze, a Dráva felől csapkodó, kopogó üvöltés válaszolt s
+csaholással keverten közeledett óriási, láthatatlan félkörben
+keritve a borzas figyelésbe meredt fekete erdőt, amelyre lassan
+szitált alá a néma égről a délutáni szürkeség.</p>
+<p>Valahol a közelben dördülő lövés pukkant. A hajtók ágropogtató
+orditozása megkétszereződött s őrjöngő vakkantások szakadtak a mind
+dühösebbé erősödő csaholásból. A tisztás innenső fáihoz kötözött
+paripák kényes előre-hátra toporzékolásban inat feszitve, fület
+hegyezve, idegesen dobbantva rángatták kantárszijukat. Ijedelmük
+még le sem csillapult, újabb lövés durrant el jobbkézt s pár percre
+rá röfögő csörtetés utja hasadt a cserjén a háló utra forduló szöge
+felé.</p>
+<p>– Hé, legények! – kiáltott a vadászmester s maga már a lővonalon
+ugy látszik sebesülten átszabadult vad zörgő közeledése iránt
+rugtatott lovával.</p>
+<p>Az egyik karó nyekkenve hőkölt hanyatt a hálónak ütődő vadkan
+taszitásán s az öregszemü kockákba gubancolódó vadra ropogva
+villámlott a mesterük után szaladó vadászok akaratlan sortüze. A
+szőrekopott redves toka hörgő hullámzásban meredt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_436" id="Page_436">-436-</a></span> az
+égre, a magas fakó test négy kis lábát fölvetette s fekete vért
+eresztve vágódott el lapossá.</p>
+<p>A vidám beszéd foszlányaival élénkülő sürüben elhallgatott az
+orditozás s hajtók, urak, vadászok bokor-háritva, hálót hágva
+sereglettek a tisztásra mindenfelől a dögre rohanó, dühösen ugató
+szelindekek után. Amott a nyelv-lógató, fog-csattogtató ebek
+csaholó ugrálása fölött, összefogott kis patáival két legény vállán
+fekvő rudba kapaszkodva himbált előre a bán zsákmánya.</p>
+<p>– Nékem csak nincsen szerencsém, nyulfi sem jüve stuccom elé! –
+panaszolta tréfás keserüséggel Vitnyédy a hintó párnáin csizmáját
+oldozó Zrinyinek, aki nevetve vont vállat, de a kocsi másik oldalán
+izgatott horvát szó perdült egy szélesen csillogó fogu fekete
+arcban.</p>
+<p>– Mit mond Paka, nagyságos uram? – kérdezte Vitnyédy.</p>
+<p>– Egy kant sebesitett, ment az vérin, mondja, ha utána mennénk,
+elveszthetnők, – felelt a bán a hintóból kilépve. Azzal a paripák
+felé indult s útközben egy vadász kezéből stucot ragadva szólt
+hátra a szolgálatkészen nyomába induló Zichynek, Bethlennek:</p>
+<p>– Öcsém uraim, kegyelmetek csak maraggyon itt!</p>
+<p>Gusich kapitány is huzódozva, de készült s Vitnyédy lábát már
+kengyelbe igazgatta egy inas.</p>
+<p>A bán lóra kapott:</p>
+<p>– Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uraimékkal, – intette
+le jóakaratu kimélettel a fölösleges buzgalmat s úgy kiáltotta
+vissza a Paka után rugtató paripáról: – Csak meglátom, mit mond ez
+bolond! <span class="pagenum"><a name="Page_437" id=
+"Page_437">-437-</a></span></p>
+<p>Az avar sziszegő táncba rezzenve sirt fel a bánt követő három
+belső inas dobogásán s a háló mellett lefutó ut kanyarodása
+csakhamar sürü falat dobott mögéjük.</p>
+<p>Egy helyen aztán lefordult a fékbe rántott lóról Paka s
+hajuldozva bujt a bokrok közé. Zrinyi is leszökkent s mig azok
+hárman a lovakat kötözték, délceg alakja óvatosan ivelt el a lombok
+alá.</p>
+<p>Rövid puskáját előrefeszitve lépegetett a szinte nesztelenül
+sikló horvát után, mikor egyszerre szemet kápráztatva ugrott meg a
+bokor sürü-fekete alja, s a lábának zuhanó sötét gomolyagon
+keresztül arcra bukott.</p>
+<p>Paka ijedten ágaskodott vissza a tompa, hangtalan esésre, egy
+fának ugrott s ágaira kapva orditott megkövülten az ura hátán
+villogó röfögés fekete vagdalkozására alá.</p>
+<p>A bokor töredezve szakadt az ut felől, kurta gallér alól gyors
+lövés tüzes csikja durrant s az óriási kan leszegett fejjel
+menekült.</p>
+<p>A bán ingadozva állt talpra. Bal szeme eltünt a fehér homlokán
+nyilt s arcán feketévé növelt bibor zuhatag alatt; jobb vállára
+bugyborékolva szakadt sötétté csapzott fürtei alól a másik s vérrel
+ömlött keze reszketve nyult kebelébe:</p>
+<p>– Ihol egy fa… állitsátok az sebnek vérit véle… az arra igen
+jó!</p>
+<p>Migliani remegve nyomta jobbról, balról, fönt, lent a talizmánt
+az omló vérnek s könyökig mocskolva hagyta abba végre.</p>
+<p>Zrinyi megtántorodott.</p>
+<p>Gusich és Angelo hóna alá karoltak, úgy ültették a földre s a
+vériszapos avarra rogyva kapkodták sebről marokba az alvadó vértől
+sikos fadarabot. <span class="pagenum"><a name="Page_438" id=
+"Page_438">-438-</a></span></p>
+<p>– No, fiaim!… Mán jobbacskán… – hangzott alig a szó s az
+összeroskadó derék mögül lassan kicsuszott a támasztó fatörzs.</p>
+<p>A két olasz sápadt rémülettel tekintett össze s Gusich csörtetve
+elrohant.</p>
+<p>Az uton lódobogás távolodott, a két ember letérdelt s felcsukló
+sirásuk zokogva enyészett bele a lezuhanó éjszakába.</p>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76078 ***</div>
+</body>
+</html>
+
diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt
new file mode 100644
index 0000000..b5dba15
--- /dev/null
+++ b/LICENSE.txt
@@ -0,0 +1,11 @@
+This book, including all associated images, markup, improvements,
+metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be
+in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES.
+
+Procedures for determining public domain status are described in
+the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org.
+
+No investigation has been made concerning possible copyrights in
+jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize
+this book outside of the United States should confirm copyright
+status under the laws that apply to them.
diff --git a/README.md b/README.md
new file mode 100644
index 0000000..1c38b97
--- /dev/null
+++ b/README.md
@@ -0,0 +1,2 @@
+Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for
+book #76078 (https://www.gutenberg.org/ebooks/76078)