diff options
Diffstat (limited to '76078-0.txt')
| -rw-r--r-- | 76078-0.txt | 14249 |
1 files changed, 14249 insertions, 0 deletions
diff --git a/76078-0.txt b/76078-0.txt new file mode 100644 index 0000000..976b139 --- /dev/null +++ b/76078-0.txt @@ -0,0 +1,14249 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76078 *** + + +LACZKÓ GÉZA + +NÉMET MASZLAG, + +TÖRÖK ÁFIUM + +REGÉNY KÉT RÉSZBEN + +BUDAPEST, 1918 + +FRANKLIN-TÁRSULAT + +MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA + +KIADÁSA + +FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. + + + + +ELŐHANG. + + +I. + +– Jézus! Jézus! – üvöltötték a légrádi vitézek magasra emelt karabinnal +vágtában gomolyogván le a domb lankáján, amelynek tetején pár lovas +fogott körül egy szekeret. A szekérből egy nagy rézdob tetejéről egy kis +dus, szőke, göndör haju, nagy fejü gyerek meresztette szemét a +porfelhőbe takaródzó szinkavarodás után. + +Zrinyi György visszanézett a dombra; kerecsentollas forgóján megvillant +egy drágakő s aztán mintha elragadta volna a nyomában zúgó vitézi +förgeteg. + +– Né, cinegém, urficskám, ahun serénkedik apja ura törökfej kaszabolni! +– bökött a gyerek felé egy katona a szekér mellé farolva lovával. + +– Lódulj idébb, agg eb! Talám csecset is adnál néki? – intette kellő +tiszteletre a legényt a kis Miklóssal szemben, távolabbról egy +nagybajszu öreg vitéz. + +Lent a völgyben fegyvertől, szerszámtól, félholdtól csillogó, zászlóval, +kaftánnal, tollal lobogó török csapat igyekezett a Mura felé, +poroszkálva ügető marhacsordát hajtván maga előtt. Hirtelen mozgolódás +támadt a seregben: a puskatüztől, szablyafénytől villogó porfelhő a +nyomukban kavargott már. Mintha gyorsan előre taszítódott volna az +összecsapódó két csoport, a mozdulat nyomában vastagabban vágott föl a +por s belsejében dörgést, villámot hordó távoli fölyhővé vegyült török +és magyar. A megriadt marhák szökkenő, ügyetlen vágtatással menekültek a +folyóig, amelynek partján folyás ellen kanyarodva ügettek tovább. + +A kis Miklós mélázó szemmel merengett a kavarodásra, duzzadó ajkait +feszülő figyelme összecsucsorítván. + +A porfelhőből szines cafatok szakadtak ki s szinte repültek a folyó +felé, amelynek vizében aztán eltüntek; csak utóbb a folyó közepén +megvillanó valamiről tudta meg a távoli szemlélő, hogy a menekülők nem +fulladtak bele, hanem lovuk sörényébe kapaszkodva, meztelen kardjukat +szájukba fogva sikerült átkapatniok a tulsó partra, török területre. + +A porgomolyag most egyszerre ketté vált, ujra összecsapódott s a folyó +felé zökkent, majd ismét szállni, rohanni látszott s a parton sem +állapodott meg… Belé!… Ott aztán mintha kihullott volna a magja, üresen +szállt el a viz fölött, amelyben apró fekete pontok nyüzsögtek. A folyó +egészen a tulsó partig feketéllett tőlük. Aztán a pontok is megoszoltak. +Egy részük ujra szürke porfelhővé duzzadt az innenső parton… és ki +törődik a másikkal? + +Poroszkálva ér föl Zrinyi György csapata a dombra. + +– Apa! holdacskát Nikinek! holdacskát! – rikoltoz elébe a fia. + +– Vitézek! Ihon ez háromévü gyermek együgyü szavában eldődi nagy vére +kiált az virtus után való vágyakozásában! Az török holdat kévánja. +Nyughass mast, fiam! Első vala néked ez öszveakaszkodás az törökkel, +részed ugyan lészen benne kapucánt tenned az nagy bestia orrára. + +Azzal fölkapta a fiucskát a dobról maga elé a nyeregbe. Miklós örömmel +markolt a ló sörényébe és sikoltozni kezdett. A poros, lustos vitézek +örvendve röhögtek jövendőbeli urukra. Az öreg vitéz elismeréssel +sodorintott egyet bajszán s György bán felé vágván szemével, +felkiáltott: + +– Aunye! + +– Ott, ott, apa! – kiáltott föl hirtelen Miklós, lemutatva vaskos kis +ujjával a sikra. + +– Az török elhajtotta barminkat terelik erre az legények! Semmi az! + +Elől lovagolt a bán. Utánna egy szakasz válogatott vitéz, mind belső +ember. Nyakig sáros lovaikon már megszáradt a tajték. Nehány fogoly +törököt hajszolt mögöttük a többi; magas kopjáikon üveges szemü, nyitott +száju török fejek, amelyekből alvadt vérrel rakott cafatok csüggtek alá. +Vércsöpp hullott belőlük néha a tartó kézre. Egy fogoly fölsóhajtott, +mire a mellette lovagló hónaljon rugta és süvegét lekapva, hangos nótára +gyujtott: + +– Vitézek! mi lehet szebb dolog a végeknél? + +A nap gőgösen, jóllakottan hágott delelő pontjára. + + +II. + +Magdaléna asszony ebédlőházában ült és a kandallóban lángoló hasábokat +nézte. Fiacskái egy szegletben játszottak ócska kardokkal, paizzsal, +nyillal, miegymással. Csaknem érintetlenül ment ki előle a kaszás lével +készített kappan, meg a tehénhusos, mézes vöröskáposzta. Ha a vár +káplánja nem eszik asztalánál, szégyenben marad az oszalyi vár +szakácsmestere, mint eddig is annyiszor. Hiába, Magdaléna urnőnek nincs +étvágya, az ura után vágyakozik, aki valahol a Kulpa mentén vadászik a +zágrábi urakkal dúvadra. + +A káplán végigtörülte száját öklével és hátra dült a széken: vége a +vacsorának. + +– Jól megtöltöztem, more hungarico, azzal kis tehénhússal! + +Magdaléna asszony elmosolyodott: + +– Ki erejit fogyatja, meg is kell növelje utóbb. + +– Urnőm, ne piritsd arcomra kisded ügyeközetömet! + +– Páter Gabrova, meddig juta atyaságod dolgában? + +– Nagyságod sohun nem látta, sohun nem hallotta az kifundáltam +genealógiát. + +– Hallgatom imé! + +– Nagyságod vitézlő férje ura, György bán, nemdenem comes de Zrin, nimöt +szomszéd rothadt nyelvin Graf von Serin? Mán mastan vagyon az leveles +ládában levél, az franciscanusok superiorjának kezétől íratott anno +1517, kiben is amaz néhai való jó Zrinyi Miklós Slubythnak iratik, ki +annyit tészen: Subich. Az nagyságos familia ősi nevezete imé: Subich! Mi +légyen ez Subich? Nem egyéb, hanem az gens Sulpiciana nevezet lecsökkent +formája. + +– Osztán igaz légyen ez, páter Gabrova? + +A páter vörös arcában neheztelően fordult a két vérrel futott szem +urnője felé: + +– Az gens Sulpiciana nevezet annyi barbarus nemzet száján forogván, +elferdült; mondák üdővel röviden Sulpiciana, majd Supiciana, majd penég +Subiciana. Az gens Subiciana magyari nyelven annyit tészen: Subichok +nemzetsége. Illő bizony, nagyságos urnőm… + +A páter megszakította szavát és szemmel a kis Miklósra mutatott, aki a +sarokban hagyta öccsét és vaskos kis lábait szétterpesztve a +szenvedéllyel magyarázó pap előtt állt már jó ideje. Magdaléna asszony +már emelkedett, hogy a gyereket visszatérítse játékaihoz, de a pap +kérő-tiltón tartotta eléje kezét és a kis fiunak a nagy vörös ember +heves mozdulataira irányuló kiváncsiságát igy magyarázta: + +– Ne vonsszuk el elmebéli táplálékát az ébredező virtustól. Illőbb néki +dücső nemzetsége eredetit hallania, hogysem rozzant fegyverek között +tenferegnie. Halljad, fiam! Eredeted visszaviszen Rómaságban amaz híres +Sulpiciusok nemzetségében, kikből akkoron császár támada, Servius +Sulpicius Galba… + +A páter tüzbe jövén, mindkét kezével magyarázott s az izgő-mozgó nagy +emberen csodálkozó kis Miklós egy furcsa apró nevetést bökött ki +gömbölyü szájacskáján. + +– Imé, miként nevet az vitézi indulat az oroszlánykölyökben, hallván +eredésit hatalmas főoroszlányoktól. Nincs még vége, ecsém uram, az +fényös eredetnek, föllyebb hághatunk még az viruló családfán. Az ragyogó +pennáju Svetonius, régiségnek historicussa, följegyzé vala, hogy amaz +Galba császár büszkeséggel hivalkodék származásán, ki az istenekig +nyulik vala. Álla az császár tanácspalotájában vésővel irva az falon az +gens Sulpiciana családfája, kinek törzsökén vala az ősanya neve: +Pasiphaë, ki vala Helios és Perseis leánnya s az ősapáé, ki nem vala +más, hanem Jupiter, az ű hütök szerént istenek és emberek közatyja. + +A páter egy széles ívü kézmozdulattal kapta a mázos kancsót és fenékig +igyekezett üríteni, hatalmas kortyokban nyelvén az erős cirkvenicai +vörös holudárt, nyilván a gens Sulpiciana egészségére. + +Széchy Magdaléna arcán az öröm és nevetés kezdett játékos küzdelembe a +fájdalommal. + +Gabrova aztán elvonult, a gyerekeket lefektette a vénasszony és Széchy +Magdaléna egyedül ment ágyasházába. Oldozott ruhái úgy susogtak, mint a +mesében; halkan ingó árnyéka hosszan nyulva a földön, fölkapaszkodott a +falra is. Roppant az almáriom s szú percegett a ládában. Az ágyasztalkán +gőzkörben pislogott a gyertya… + +Oszaly urnője sokáig feküdt mozdulatlanul hanyatt vörössel tündöklő kék +kamuka superlátos nyoszolyájában a lágy dunna alatt és hazagondolt +Alsó-Lindvára s azokra a napokra, amikor György még mint a Bánffy leány +jegyese udvarolt körülötte, akit aztán cserben is hagyott őérette. +György tüzes vére akkor csak őérette kavargott s most ki tudja, kinek a +várában alszik ittasan egész napi dúvad-hajszolás után. A korán nagy +méltóság, nagy gond terhétől roskadó asszonyka szeméből kicsordult egy +könnycsepp. A szomszéd szobában fölsírt Péterke. Magdaléna fölült +ágyában és figyelt. Semmi, a gyerek ujra elaludt. Úgy ült még ott +sokáig, mig egyszer csak imára kulcsolódott a keze s remegő ajka +megszólalt félhangosan a nagy csendben: + +– Mi atyánk, ki vagy mennyekben… + +S az ámennél halk sirás csöndes esőjét permetezve borult le párnájára +Széchy Tamás főhopmester uram férjezett leánya. + + +III. + +Haragosan emelkedett a nap a szelid Mura habjain tulról. Főuri +büszkeséggel siklottak el a fallal kerített városka házain sugarai, de +fénnyel borították el Csáktornya várának főkapuját s a fölötte emelkedő +nagy kőbástyatornyot, mögötte a négy contignatiós főépületet s a belőle +északnak, délnek nyuló két szárnyat, mögöttük a tágas várpiacot, hogy a +nyugati falon túl a kis Ternova vizét megcsillantva, a rajta túl +elterülő szántóföldek sárgán hullámzó vetésein pihenjenek meg. Az +északnak Szent-Ilonáig vonuló, gondosan ápolt vadaskertek őzikéi +kiváncsian néztek szembe a párás ködben uszó hajnali nappal. Dél felé, a +szilaj Dráváig sürüllő erdőben most vakkant föl álmából az ordas és +furta magát bozótjaiba a vetésekből jóllakottan hazacsörtető vadkan. + +Csáktornya uj ura, György bán, az örökhagyónak édes öccse, alig vette +birtokába Muraköz kulcsát, kiszórta lelkéből az ország dolgaiba kóstolt +protestáns bátyjának emlékét és szélnek kergette Csáktornyáról a +protestáns papokat a türelem Urának 1626-ik esztendejében. S még ez +évben a neofita tulzó, heveskedő buzgalmát kiszorította szivéből a +királyának tetszeni vágyás, magyar módra oktalanul való vitézkedés, +erejének, hatalmának szükségtelen fitogtatása, merthogy a király hivta. +Nem lett volna köteles vele, de a magyar csak azt teszi szivesen, amivel +nem köteles. A lobbanó vérü, nagyerejü György bán Croatia országos +dolgait sutba vágta tehát, s most sietve övezi derekára a vár hosszu +palotájának fegyvertárában rubintos markolatu perzsa szablyáját. +Magdaléna asszony bánatos ívbe huzódó ajakkal illeszti a távozó +kalpagjának gyémántos forgójába a vitézi sólyomszárnyat. + +– Tudja kegyelmed, édes uram, mit tart az török példaszó? + +György bán szeme az asszony felé villan. + +– Azt, édes uram, de nem indul fel ellenem, ugy-é? Hát azt, hogy… + +György bán szablyája kettőt koppant a kockaköveken: ott állt egészen +Magdaléna előtt és mélyen a szemébe nézett az ijedős asszonynak. +Magdaléna a sötét tűzzel örvénylő szem mélyén olyat látott, ami szavát +szegte; megértette s most először életében, hogy hiában beszélne ő, +hiában akarna György bán mást, tenni csak így tudna. Megértette, hogy +ezt a vért csak egy vonzza: a véglet, egy vezérli: a végzet. Megcsókolta +a tüzelő homlokot és engedte utjára a vesztébe rohanót. + +A vár tágas piacán ott szorongott az ezer lovas, kikkel felséges urát +volt megsegítendő Zrinyi György a protestánsok ellen Wallenstein +oldalán. A karabinok vállra vetve; a kopják zászlócskái serényen +lobogtak a reggeli szellőben; a kardok csörömpölve táncoltak a vitézek +combján. A bán lovára szállt, ráncolt szemöldökkel tekintett végig +csapatán, aztán megszólalt: + +– Jó napot, vitézek! Az mi kegyelmes fejedelmünk, hogy szolgálatjára +légyünk, mezőbe szólíta bennünket az eretnek evangelicusok megrontására. +Utunk az impériumban lészen dánus ellen. Ki-ki maga ügyeközeti szerént +úgy forgolódjék hadban, hogy baja ne gyüljék vélem, de nékem is nem +főgenerál Válenstán-nal! + +A kaput kitárták, a felvonó-hid lecsörömpölt s a vitézek kiáltozva, +nevetgélve robogtak uruk után. + +A horvátok fiatal bánja, akit erre a hivatalra nem annyira személyes +kiválósága, mint inkább királyának az ügyes vadászhoz, elismerést +szomjazó alattvalóhoz, tüzes katholikushoz való hajlandósága emelt, +utjában megállapodott Bécsben. Nem volt okvetlenül szükséges itt +megállapodnia, de ürügyül vetvén, hogy nem lehet el egy pár uj karvas és +uj strucctollas sisak nélkül, egy szép napon berobogott vitézeivel a +délkeleti kapun, ahonnan egy széles főut az alig ezer lépésre emelkedő +császári palota kapujának vezet, amely fölött fehér márványon rikítóan +csillogott a nem régen aranyozott kétfejü sas. + +György bán felnézett a büszke címerre és keserü lé futott össze +szájában, maga se tudta, miért. + +– Éretted veszek, ha pusztulok; még egyszer látnom kévántalak! + +Katonáit egy hadnagyára bizván, valahol a Sziget-külvárosban rendelt +nekik szállást, maga pedig bekocogott az Aranyos Szarvasba, amelytől pár +lépés a dunai kapu. + +Mig szolgája csizmáját huzta le lábáról, hogy puha szattyán papucsba +bujtassa, elgondolkozott azon az időn, amikor még együtt ülte meg Miklós +bátyjával az evangelica hit százados ünnepét… Két évre rá katholikussá +lett, Pázmány térítette vissza az egyedül üdvözítő egyházba. + +– Ő az én lelkemnek tudós sáfárja. Légyen, ha pusztulok, árváim +gondviselő atyja s ne vesse ki elméjéből méztermő, gőböly-hizlaló +Muraközömet is… Hé, Vuk, nyissad fel az sraiptist! + +György bán oda ült az asztal mellé, az iró láda elé, amelyből penna, +kalamáris, papiros került keze alá, és levelet irt nemes Magyarország +primásának, esztergami érseknek, néki bizodalmas ura atyjának, hogy árva +fiait könyörületes pártfogásába, minnyájunk édes hazájának, sőt +Styriának oltalmára, megmaradására szolgáló, elhagyott Muraközét +figyelmébe és gondviselésébe ajánlja. + +Másnap lóra ültek és komor ügetéssel, kevés pihenővel igyekeztek +Wallenstein tábora felé Siléziába. + +A rövidre nyirt haju főgenerális széles homlokán magasra huzódott a +szeszélyes ívü, hosszu szemöldök, mikor a tüzes magyar elébe járult. + +– Nem kedvelem e hebehurgya, verekedő vérü magyar grófocskákat, – szólt +hátra halkan vicéjének a hadvezér. + +A német szót nem értő, suttogást utáló György bán bizalmatlanul nézett +Wallensteinre. + +– Nem grófocska, maga a horvát bán, – sugta előre hajolva a +vicegenerális. + +– Á! – szólt csodálkozást tettetve Wallenstein, aki nagyon jól tudta, ki +áll előtte, – tehát nem grófocska, de királyocska! + +És gyülölet támadt a hiú, kegyetlen lélekben György bán iránt, mert +ekkor már nagyravágyó álmok kavarogtak benne korlátlan hatalomról, +önálló fejedelemségről, amelyet majd ésszel és erővel fog magának +kiszakítani a német birodalom testéből. + +A bán lecsappant hévvel, de csak annál nagyobb önérzettel foglalta el +helyét lovasaival Ferdinánd legnagyobb hadvezérének táborában. Ejh, ha +egyszer kihuzhatja kardját, minden baj elmulik! De kard-ki-kard-ra nem +igen került a sor, mert Wallenstein csak menetelt, menetelt Mansfeld +után s minden figyelme arra irányult, hogy Mansfeld ne egyesülhessen a +szövetséges Bethlen Gáborral. György bánban forrt a méreg s az ereiben +fölhasználatlanul dübörgő harci kedv: rajtuk ütni, megütközni! + +– Illustrissime domine comes, Herr Graf, mein Herr, a mi előrehaladott +saeculumunkban többet ad a vezér az észre, mint a bivalyi nyers erőre. A +hadakozásban elsőbb a methodus, aztán jön csak a bunkó, – világosította +fel kegyes mosolylyal Wallenstein a türelmetlenkedő bánt. + +– Excellentissime domine generalissime, nincsen szájam ize szerént az +papirosbul való hadakozás, – vágott vissza György bán. + +– Tölpel! – sóhajtott fel Wallenstein. + +És tovább menetelt. Mansfeldet elvágta ugyan szövetségeseitől, de +Bethlen Gábornak sikerült egyesülnie a budai basával s most szemben +állott Palánka alatt a császáriakkal. + +Azt mondja reggel, kardját fölövezve, a bán Forgách Miklósnak, kivel egy +sátorban hált az éjjel: + +– Ez vassal ma török fejeket vagdosok! + +De az ütközet megint elmaradt. Zrinyi György lobogó vére nem nyughatott +s pár vitézével portyázni indult… Vágtatva haladnak el egy berek +mellett, de valami szokatlan zajra meredek ívben kanyarodnak vissza. Egy +diszes kaftányu török ugrat ki talán husz lovassal a sürüből. + +– Vágd, rajta, vágd! – ordítja Zrinyi s a lobogó kaftány után zúdul. +Eléri, közel férkőzik, elhagyja. Kardját most megforgatja a magasban s +hátra suhintva, visszájára csapja el a török fejét. A csonka törzs +magasra szökkenő vérrel önti el a fehér lovat, aranyos kápát, bársony +nyerget, aztán lefordul a fübe. + +Zrinyi kopjavasra szúrja a fejet s visszaszáguldva, a tábor piacán +főembereivel társalgó Wallenstein lába elé gurítja e szavakkal: + +– Ihon, ígyen köll megharcolni császár ű fölsége ellenségivel, ígyen +győzödelmet szerezni! + +Wallenstein egy percre meghökkent a tolmácsolt kifakadáson, aztán +bajuszát beharapva így szólt: + +– Láttam én már felesebb számmal is levágott fejet! + +– Látni láthattál, vágni sohse vágtál! – szólt György bán, megfordult s +tajtékos lován nagy lassan elléptetett. + +Wallenstein bosszuja nem sokáig késett, a véres száju horvát kutyát a +Vágvonal őrzésére rendelte, hadd pusztítsa el ott a galgóci táborban +dúló pestis: Zrinyi György feketére dagadt hónaljjal, ágyékkal, lázasan +érkezett meg párnás lektikájában Pázmány pozsonyi palotájába, ahol is +karácsony hetében elhalt. + +«Két szép fiacskája maradott, Miklós és Péter, kikből neveljen az Isten +jó urakat.» + + + + +ELSŐ RÉSZ. + + +I. + +Messziről elébük zúgott az ünneplő Gréc zaja. A Zrinyi fiúk és gyámjaik +igyekeztek a főúri csemeték e nagyhírű iskolázó helyére. A nagy +landkocsiban ült a két fiú meg Sennyei István győri püspök és Mikulich +Tamás, királyi personalis. A kocsi mellett lovagolt Trautmansdorff +Zsigmond, gréci főkapitány, a horvátországi végek generálissa és +Batthyányi Ferenc, a kanizsai végek vicegenerálissa. Trautmansdorff +arcán diadalmas, gonosz mosoly jelent meg néha, amint egyszer-egyszer +nagyobb hullámban verte feléjük a szél a harangok szavát. + +– Ma van az fordulója, öcsém uraimék, – szólt be a kocsi ablakán a kis +fiúkhoz, – hogy az utolsó eretnek evangelicus kihúzta lábát Gréc +városábul. + +– Laudetur Dominus clementissimus! – bólintotta rá Sennyei. + +– Hatvan esztendőknek előtte – folytatta a gréci főkapitány – +egyetlenben egy catholica hütöt követő burger ült vala az váras +tanácsában és Jézus társaságának atyái új és üsméretlen szerzetnek +neveztettek vala. + +– Hírlik, – vette fel a szót a személynök úr, – Norinbergában egész kis +colonia támada az Grécből elfutamodott lutherana confessiót valló beste +poroszló ebekből. + +– És az Úr kegyelmének 1630-ik esztendejében, az mái áldott napon, – +folytatta Trautmansdorff – csak catholicus fülekben ver echót az +örvendező harangok szava. Hallja kegyelmetek, öcsém uraimék, az ki +vékonyan csönget, Szent András kolostoráé az folyón innen, az ki +rekedtesen szól, Mária mennybemenetelének templomáé az tulsó hídfőrül, +az komolyan kongató, Szent Egyed templomáé az váras legtúlsó végirül! + +A főkapitány széles karimájú, tollas, nagy fekete kalapja hátra csúszott +fején a nagy magyarázgatásban, kocsi ablakához hajuldozásban. Batthányi +Ferenc hol fütyörészve nézett előre a sok tornyú város csillogó +keresztjeire s az egyik végéről felnyúló hatalmas sziklahegyen komoran +megülő várra, hol lova nyakát veregetve beszélt a türelmetlen állatnak. +Nem szerette, ha vitézből paposan árad a szó. + +Péter a csizmája szárát vésegette körmével mogorván; Miklós édes anyjára +gondolt s a Boldogságos Szűzre, akiknek alakja össze-összevegyült +elmerülő lelkében. + +A hosszú, magas, hajlott vállú Vitális atya, a jezsuiták nagyhírű +intézetének igazgatója, kegyesen fogadta az új magyar convictorokat. + +– Vagyon mán itt hazátokbéli, fiaim az Úrban, egy Frangyepán, egy +Keglevich, egy gersei Pethő, két Ráttkay s még többen, s az haereditaria +provinciákbul több főnemes familia ifjú sarjadéki. Isten hozott +benneteket! + +Azzal átadta a gyerekeket egy felügyelő atyának, aki megmutatta nekik +helyeiket a tanuló-teremben, az előadó-teremben, ágyaikat a +dormitoriumban és mosdótáljaikat a dormitorium hosszú folyosóján. + +Péter igen fintorgatta az orrát a tisztelendő atyák komor egyszerűségű +házában a csáktornyai vár zászlókkal, handzsárokkal, puskákkal, +agganccsal, agyaras vaddisznó-fejjel, írott képekkel díszes folyosói, +szőnyegekkel borított termei, freskókkal ékes hímes boltjai, tágas +gőzfürdője, a szem sugarát messzevivő öreg bástyái után. Miklós csak +nézett és dagadt a szíve, maga se tudta, miért. A messziről elébe +köszöntő harangok szava, a hálaadó körmenet, amellyel a tanácsház terén +találkoztak, a fényes dalmaticákba, ragyogó albákba öltözött papok sora, +a nyomukban feketén vonuló jezsuiták hada, Gréc püspöke aranyszövésű +pluviáléban drágakövektől csillogó fövegével, nehéz arany +pásztorbotjával, a gyermek Jézust karján tartó Szűz arannyal szőtt kék +palástos szobra, amint a hordozók lépteitől méltóságosan ingott a tömeg +feje fölött, az atyák szigorú nyájassága, a komor falak, az idegen +hangon búgó zsolozsmák, – rajongásig hevítették lelkében a +megilletődést, amelyet édes anyjának búcsúcsókja keltett benne. + +Aznap este a dormitorium csendjében Péter haragosan rugdosta derekalját. +A szomszéd ágyban Miklós félhangon imádkozott, míg lelkében ködös +távolból harci zaj zúgása, könyvlap-fordulás susogása hallatszott. + +– Minémű mozgás, seppegés vagyon ottan? – hangzott föl hirtelen a +teremben háló atya szava. + +Péter morogva zökkent másik oldalára és elcsendesedett; Miklós +összeszorított ajakkal bámult a fényes karikákat táncoltató sötétbe még +sokáig. + + +II. + +Miklós szinte észrevétlenül siklott bele a munkás, tanuló életbe; Péter +is beletörődött valahogy. Az atyák szűkszavú utasításai, szemmel +kormányzó, nyájas szavakba burkolt rideg szigorúsága előbb-utóbb minden +gyermeken győzedelmeskedett. + +A nagy tanuló-teremben egymás mellett ültek a gyerekek. A legtöbb egy +füzetet tartott maga előtt; egy részén tenyerét nyugtatva, a másikba +koronként bele-belepislantva, idegen szavakat magolt: meredő szemmel +nézett maga elé és ajka hangtalanul járt. Ez latint, a másik németet +vagy olaszt, a harmadik franciát, a negyedik spanyolt biflázott. Az a +csoport nyelvtani szabályokat és mintapéldákat tanult könyv nélkül; egy +másik latin auctorok szebb helyeit emlézte. Nagy szótárak levelei +komolyan recsegtek, susogtak; tanulásban agyonnyúzott könyvek +repedeztek; súrlódott a papiros, percegett a penna. A felügyelő páter +fülében, amint körülsétált a teremben, egymásután hangzott vissza a sok +sylva, sylvae, lac, lactis… die Holz, nein nein, das Holz… la pobreza, +encierro… il pappa, io sono… le soldat, la fortification… Cato mirari se +aiebat… arma vi-rumque ca-no Tro-jae qui-primus ab-oris… hogy amint +odább megy, csakhamar elvegyüljön az általános suttogásban. + +Miklós egyet nyújtózott az asztal alá és hátradült székén: mindennel +elkészült. De újra az asztalhoz hajolt, beleütötte a penna orrát a +kalamárisba és elgondolkozott. Egy idő múlva fölírta az ív élére: Ne +bántsd a magyart! közvetlenül alája: Zora puce bice dana!, lejjebb: It +ürer, kerván gecser!, aztán az egészet aláhúzta. Ezeken a nyelveken +beszélt Grécbe jövetele előtt. S most már büszkébben írt tovább: Nulla +dies sine linea! – Wer wagt, gewinnt! – Assai ben balla a chi la fortuna +suona! – Un rey es Dios en la tierra. Végül az ív jobb sarkába +odakanyarította: Nicolaus Comes a Zrin. Aztán fölkelt, jelentette a +páternek, hogy elkészült, azonkívül ezt csinálta és átnyújtotta neki a +szépen kikalligrafiázott ívet. + +A páter nézte, nézte, elmosolyodott, elkomolyodott. + +– Sok nyelven beszélsz, gyermekem, – mondta Miklósnak latinul, – szívem +örül rajta, de mondásaid közül csak a latin és a spanyol tartalmát vésd +szívedbe, a többit szórd ki belőle. + +Péter fürkészve pislogott bátyja felé, mi dolga lehet a páterrel. De +meggondolta és örült neki, legalább nem figyel ide a páter. Kihúzta a +fiókját s ma délelőtt legalább századszor megforgatta azt a török tőrt, +amelyet az universitás egyik hallgatójától kapott cserébe egy hazulról +hozott szép tiszta, kerek betűs latin könyvért, amit valahol +Amstelodamumban nyomtak. + +Csöngettek. Szünet. A gyerekek kimentek az udvarra. Péter oda-ódalgott +bátyjához. + +– Niki, mi dógod vót azzal csókával? + +– Bémutatám néki az idegen nyelvekben tött előrehaladásomat! + +– Hát osztán kufár kévánkozol lenned, avvagy királ, hogy annyi idegen +idiómákban töröd az nyelved? Tanulok én is hun itt, hun ott egy-egy +csöppet, de az te fejed ollyan, valamint az alaputréta nevezetű spanyor +csuda az fazékban az sok gőzös tudomántul. + +– Akarád mondanod: olla podrida, – jegyezte meg Miklós. + +Péter ránézett és elnevette magát: + +– Jüvel, no, nyilazni egyet! + +– Azt mán igen. + +S a két testvér vidáman sietett a játéktér felé. + + +III. + +Harangzúgásban, zászlólebegésben úszott Gréc és Trautmansdorff serényen +lövette az örömet a vár ágyúiból, dördülő visszhangot keltve velük a +környező hegyekben, a lengyel királyfi, Károly Ferdinánd boroszlai +püspök legmagasabb látogatásának tiszteletére. A papság, a város +előkelői és a tanács messze kimentek a falakon túl a vendég fogadására; +a jezsuiták nagy aulájában pedig már napok óta folyt a kopácsolás, +szögezés, festés, ragasztás. S míg itt a szinpad készült, a nagy +négyszögű épületek különféle sarkaiban szorgalmasan tanulták szerepeiket +vagy próbálgatták a hazulról utánuk küldött díszruhákat, kardot, sisakot +a fiúk. Mindenki sietett, nyüzsgött az egész ház, csak Vitális páter +járt-kelt, kukkantott be mindenhova, fogott meg minden szebb +ruhadarabot, érintett meg minden díszletet szokott kísérteties +mozdulataival, síri nyugalommal. + +Már a kapunál fésült, fodorított hajú szolgálatkész fiúcskák fogadták a +vendégeket, akiket latin bókkal köszöntve a lépcsőig kisértek, ahol az +universitás hallgatói vették át őket s kisértek egyenesen az aulába. A +lobogókkal, templomi zászlókkal, címerekkel, dísznövénnyel, +szőnyegekkel, cserlevél-füzérrel diszített nagyteremben aztán kiki +rangjához mérten foglalt helyet az első négy sor piros bársony +karszékeiben, vagy az utánuk sorakozó párnás, párnátlan székeken, hosszú +lócákon. Az első sor középső karszéke előtt egy igen szép ázsiai +szőnyeg, rajta karcsú, aranyos asztalka, az asztalkán feszület, +kristály-palackban víz és kristálypohár. Itt foglalt helyet a vendég, +akit az összegyült közönség néma fölállással üdvözölt, míg a függöny +mögül eléharsant a fiúk kórusának latin köszöntő éneke. A lengyel +királyfi láthatóan meg volt hatva, kegyesen hajlongott jobbra-balra, az +éneket állva hallgatta végig, a mellén lógó arany kereszt vastag láncát +zavartan húzogatva hímzett fehér keztyűs kezével, amelyen ragyogón +csillant meg a püspöki gyűrű. Az ének elhallgatott, a boroszlai püspök +leült. + +Pillanatnyi csend. Az égszínkék, arany papircsillagokkal teleragasztott +függöny lassan vonul kétfelé s a háttér vásznán megjelenik az ókori +Athén rekonstruált képe, amelyre főleg egy fal mögül fölnyúló óriás +méretű Pallas Athéné szoborról lehet ráismerni, mert a vászon felső bal +sarkában a kétfejű sas, jobb sarkában a kereszt tünik a néző szemébe. + +Vitális atya nyugodt pislogással néz körül s a színen megjelenik drága +prémes mentében, forgósan, kardosan a kis Zrinyi Miklós. Térdet hajt a +püspök felé, kiegyenesedik és szavalni kezd: + + – Méltóságos pispek, pispekek elseje, + S ti, nemes iffiak, ország reménsége, + Mái komédiánk nagy Kódrus királrul + Példát adand néktek vitézi halálrul. + Jüve az dóroknak röttenetös hada, + De jó Kódrus királ ellenek támada; + Hazáért nem száná élete fogyását, + Mert kéváná inkább annak maradását, + Hogysem ű nyomorult élte fönntartását, + Igyen kimutatván, nem elfajzott fattya, + Athénás várasnak hanem igaz fia… + +Így szavalt még sokáig Miklós s keményen, horvátosan pattogva jött a szó +ajkán. Amikor bevégezte, újra térdet hajtott a püspök felé és kihátrált +a szinfalak mögé. + +A püspök úr kegyesen intett utána: + +– Bene, puer! + +A függöny összelebbent és pár perc múlva széthúzódó szárnyai mögött +megjelent Kódrus király császári generálisnak öltözve, fényes páncélban +s búcsút vett családjától, hazájától, isteneitől s hosszú negyedórákon +át ontotta a vallásos életre, a király iránt tartozó hódoló +engedelmességre vonatkozó intelmeit, amelyeknek szebb helyei élénk +helyeslést váltottak ki a hallgatóság lelkéből. Azután jöttek a harci +jelenetek, amelyek folyamán Kódrus király szabályos vitőr-vívás közben +nem szünt meg az ügyetlenebb ellenfélt, az árulókat, Isten ellen +hadakozókat mocskolni hosszú tirádákban, vagy, míg a szinfalak mögött +kis diákok kardokat csattogtattak és doboltak, a színen egyedül, kivont +karddal az önfeláldozást magasztalni, bőven ontva a klasszikus világ +ismeretére valló hősi példákat. S közben fölvonult a szinpadra a +tizenhetedik század csizmás, cipellős, tollas, szalagos, csipkés, +páncélos katonai és polgári pompája, királyhűsége, protestáns-gyűlölete, +vallási vitatkozásai és vakbuzgósága. A legnagyobb hatást természetesen +az utolsó jelenet keltette, amelyben a dórok királya és Kódrus vívják +halálos bajviadalukat szóval és karddal, mert lehetetlen volt a dór +királyban Gusztáv Adolfra nem ismerni és Kódrusban Pappenheimra, +aminthogy az athéni király már első szavától kezdve veszedelmesen +hasonlított a kiváló katholikus hadvezérhez, aki ebben az évben halt +hősi halált a lützeni csatában, amelynek folyamán a győztes Gusztáv +Adolf is halálát lelte. A harci kedv s a gyűlölet lelkesedése pirította +az arcokat a jeleneten végig. Mikor aztán a dór király elesik Kódrus +csapásai alatt s haldokolva megbánja bűneit, eretnekségét és azt, hogy +Athén ellen fegyvert fogott, viharosan zúg föl az éljen, az átok s +tombol a terem. + +De csönd! Kódrus megszólal. Az ő sebe is halálos, de vidáman fog lelke +kirepülni porhüvelyéből, mert igaz ügyért harcolt. Gyönge hangon említi +még egypárszor a vallást s a királyt és meghal. + +S míg lázasan tombol az eddig visszafojtott s most hangos beszédben, +tapsban, kiáltozásban felszabaduló lelkes izgatottság, a püspök úr pár +szíves szót vált az alacsony, vékony, beesett arcú jezsuita páterrel, +aki oly ügyes latin versekben alkalmazta Pappenheimra Codrus mondáját. + +Miklós, mint szereplő, szép rózsafűzért kapott a püspöktől ajándékba s +nagyon örült neki; csak Péter morgolódott: + +– Szégyenség! Úgy forgatá az Kódrust kiábrázoló nímöt dióverő pózna az +kocperdjit, valamint az talián alakos majma az fakalánt! De az csőre bé +nem álla, akár egy eb aggnéé! + + +IV. + +Tavaszi nap enyhe melege ömlött a nagyszombati prímási rezidencia nagy +kertjére, amelynek gyümölcsfái között Pázmány Péter könyökig +fölgyűrkőzve forgolódott kezében egy oltókéssel. Rendesen komor, kúpos +ívbe hajló vastag szemöldöke most csöndeshajlású vonalba símult szét, +kis kecskeszakálla az örömtől remegett: a Törökországból hozatott őszi +barack csemete-ágait oltotta kertje fiatal törzseibe. Előre repesett a +szíve, ha arra az időre gondolt, amikor az oltások piros arcú, bársonyos +bőrű gyümölcsöket fognak teremni. + +A kert főútján hirtelen föltünt a siheder Zrinyi Miklós, aki nemrég +fejezte be a kétéves rhétori tanfolyamot hatalmas gyámja közvetlen +fölügyelete alatt s most olasz földre készül. Búcsú-találkozásra +rendelte ide a bíboros. Miklós mögött kövérségétől döcögve lépked a kis +vidám Senkviczy Mátyás, esztergomi kanonok, akit Pázmány a fiatal gróf +mentorául szemelt ki az olaszföldi útra. + +– Jöszte, Miklós, addsza hamar amaz háncsot onnan az fa töviből! – +kiáltott az érkező elé Pázmány. + +– Laudetur! – lihegte odaérve Senkviczy. + +Pázmány gondosan, pontosan bekötözte az utolsó oltást, megsímogatta egy +ujjal a fiatal ág finom kérgét, aztán megfordult: + +– In aeternum, domine canonice! Kegyelmed csak tekéntsen környül az +kertben, Miklóssal vagyon egy kicsinyég beszédem. + +Senkviczy hamisan pislogott nevető fekete szemével, meghajolt és elment. + +Pázmány a fiú vállára tette kezét: + +– Telepödjünk ez mogyorófa-lugasban! Nincsen illyen minden burger +kertjiben. Hát, öcsém, mind az te magános javadra, mind az közönséges +jóra nézve kévántatik peregrinatiód idegen országokban. Deáki esztendeid +itten érik végeket. Valamit tudtam, megtettem. Ügyeköztem, hogy +ollyaktól neveltessél tudománban, jó erkölcsökben, ollyakkal +nyájaskodjál, kik meg ne oltsák az jó szikrát, kit édes szüléid oktatása +szüvedben helyhezett, mert, valamely szükséges az téj kisdedkorunkban, +oly szükséges az jó nevelés: mert ha anyánk mellyéből szopjuk az tejet, +mellyel nevekedik gyengeségünk: az gyermekségből erednek azok az +erkölcsök, mellyekkel tündöklik, vagy romlik öreg emberi állapatunk. +Maradjon ez ebben. Derék fivá serdültél, nem panaszolkodom. + +Pázmány nyájas arca elkomorodott, hosszan nézett elgondolkozva a fiú +szemébe, majd hirtelen megszólalt: + +– Vehetted eszedben, hallván gyakorta az palatinus urammal s más +főemberekkel való beszélgetésimet, hogy nem kévánom az erdélyi fejedelem +romlását, hanem megmaradását, noha eretnek evangelicus. Kinek oka ez: +Utolsó romlott állapatra jutott nemzetünk három részre szakada, egy az +királ birtoka alatt vagyon, más az töröké alatt, az harmad rész Erdély. +Mind az három erőtelen és fogyatkozott, merthogy külömb-külömb +vallásokban gyönyörködik. Valami tudománom, készségem, buzgólkodásom +vagyon ez világi ügyes-bajos életben, az catholica vallás és ereje +szakadt nemzetem fölemelésére használom és használandom, míg életemet le +nem kölletik tennem. Elsőben is, fontba vetve állapatunkat, szükséges és +el nem mulatható, hogy mindeneknek előtte az királ birtoka alatt lakozók +légyenek eggyek az catholica vallásban. Catholicus királ, catholica +nemzet könnyűformán erőt vehetnek az törökön. De ekkor légy igazán +vigyázásban, magyar! Mert az hadi szerencse császár felé fordulásának +üdején azt mondhatná az Habsburgok familiája: «Te, magyari nemzet, +megszabadétánk az török járomtól, jöszte az nímöt hámba!» Ez szavakat +hallván, feltámad, bizonnyal tudom, Erdély császár ellenében. Ihon, ez +okon ne romoljék Erdély, az magyar szabadság utolsó kűbástyája. Színes +barátság az nímöté, esszel forgódjunk köztek. + +Miklós szívében felzendülve zúgott minden nemesebb érzés. Ez a nagy +ember legbensőbb gondolatait adja át neki, mint egy csemetét, hogy +növelje nagyra! + +Az érsek Miklós kezére helyezte kezét: + +– Testámentomom nékem ez, fiam! – tette hozzá csaknem ridegen. – De +vagyon öröm is egy-egy csöppel az üröm poharában. + +Kiléptek a lugasból és Pázmány vidáman nézett szét gondosan ápolt, +hatalmas kertjében a zöld táblákon, sárga kavicsos útakon. + +– Tudod-é, öcsém, mely módon, mely fortéllyal nevel az jó kertész nagy +diót, koraérő szőlőt, papiroshajú mondolát és diót, mag nélkül +szűkölködő barackot? Nézzünk az canonicus uram után. + +Pázmány, Miklós vállán nyugtatva karját, vitte körül a kertben, közben +élénken, kedvesen magyarázott: + +– Ez öt fa itten meggy-cseresnye. Spanyor meggybe ojtánk szász +cseresnyét. Ha eszed, gyöngén savanyó meggynek véled, ám szájadban +maradó íze utóbb cseresnyére mutat. Amott virul az körtvélbe ojtott +renglót; formája, illata körtvél, héjja s húsa renglót. Vagyon almám, ki +bévül répa… Ihon Senkviczy uram! + +– Ez osztán kert! – bólogatott a sétájából visszatért kanonok. – Úgy +arányzom, nincsen párja Magyarországban. + +– Nem is szabad, hogy légyen! – jegyezte meg szelíd határozottsággal +Pázmány. – Hát, fiam, Jézus s az ű szűz anyja vezérljenek utadban. + +Azzal mellére vonta Miklóst és gyöngéden símogatta egy ideig a hosszu, +göndör fürtöket. Zrinyi féltérdre ereszkedett s a bíboros, az ifjú +fejére téve mindkét kezét, halkan imádkozott. Miklós nagy tisztelettel +csókolta meg az áldó kezet. Senkviczy is kezet csókolt az érseknek. + +Megindultak. + +Pázmány nézte, nézte a távozókat s mikor rajtakapta magát, hogy egy +könnycsepp futott le bajuszába, erőt vett magán és utánuk kiáltott: + +– Miklós fiam, visszajüveteled korán el ne mulassad az kértem +barack-fiatalokat ide küldened, mert mégis csak legjobbak az muraköziek. + + +V. + +Alig értesült Ferdinánd, aki György bánt igen szerette volt türelmetlen +vallásossága miatt, Pázmány szándékáról, hogy Miklóst olasz földre +küldi, rögtön írt Sennyeinek és Mikulichnak, hogy a kellő útravaló iránt +rendelkezzenek s hogy az uradalmi tisztek mindenben az érsek utasításait +kövessék. Pázmánynak is írt és élénken érdeklődött az indulás ideje, a +mentor személye, a kiséret iránt. A legmagasabb kegy és Pázmány figyelme +kisérte Olaszországba a gyerek-ifjút, aki már nyolc esztendeje +főlovászmestere urának, királyának. A fiatal zászlós-úrnak, aki könyvei +mellől megilletődve figyelt fel néha a körülötte zajló, népek sorsát +intéző eseményekre, kora komolyságát enyhítette, vidámságra hangolta az +örökké tréfás, friss szellemű Senkviczy társasága. A kanonok úr nem +fogyott ki a magyarázatból. + +– Gróf úr, – szólt a hajójuk előtt feltűnő Velencén elámuló Zrinyihez – +nézze csak nagyságod untig az sárarany színű küveket, az víznek kékségit +az rajta tánculó horgas orrú fekete csónikokkal. Több érő ez itt, mint +az ember. Híres nagy parázna hely… Ahun a, az ott az ducale palatium! +Gondolás, szállásadó gazdaasszony mind köntösöd húzza s biztat igen, +hogy ű majd így, hogy úgy, hogy elviszen némely nagy szépségű híres +fehérszemélyhez. Fársáng vagyon itt esztendőn által, álorcásan jün-megy +itt még az becsülletes ember is, nemcsak az híres fő-fő istentelenek. +Légy te az legaljosb ágrulszakadt országcsavargója, ha vagyon nyócvan +ezer scudi az zsebedben, nemessé tészen ez váras ura. Áros portéka itt +az nemesség! Hő, osztán az szemcsiklándó comoediák avvagy operák! nem +láta ollyat nagyságod Gréchen! No, megkövetem, ne szegyenelje nagyságod +magát, gróf úr, tudom, tudja káros voltát, nem kévánja látását. Az +Rialto nagy uccában, az Fejér oroszlán alatt lészen szállásunk. Reggelre +kelve megnézzük, valamit erkölcsében meg nem tántorétott, igaz +körösztény megtekénthet; az arsenált vagy cejtházat s az Muran nevű +szigetbéli üvegcsűrt bizton. + +Zrinyit homályos vágyódások töltötték el a kék vizek örömvárosában. A +templomok hűvös csöndjében, vagy szállása ablakán kitekintve, hirtelen +csak elszorult a szíve s halántékában dobogva hullámzott a vér; úgy +érezte el-elbágyadva, jó lenne itt a csendben megpihenni s nézni a +körülötte zsibongó élet tarka képeit. Hisz olyan egyedül van! + +– Nem voltam-é eleddig is egyedül? Mérthogy mast érezem magánosságomat? + +Aztán ökölbe szorult kézzel nyújtózott egyet és vére hatalmas +hullámokban ömölt szívére. Szeretett volna kardot markolni és vágni +vele, amit ér; rikoltó hajrával vágtatni lobogó szélben a nyerítő +paripájú ellenség közé és feszülő izommal sújtani, sújtani… Újra +elbágyadt. Égett az arca, érezte: eszébe jutott az a barna arcú, +villódzó szemű leány, aki fekete selyem kendőbe burkolódzva jött vele +szembe az alkonyi pírban fürdő téren. Regényes, hihetetlen tervek +jutottak eszébe, hogyan fogja kijátszani a kanonok éberségét, miként fog +kötélen leereszkedni az ablak alatt ringó gondolába s hogy fog a +holdfényen siklani csónaka sikátorok labirintján keresztül-kasul egy +csendes ház elé, amelynek ablakában figyeli érkezését a villódzó szemű +leány. Két meztelen barna kar… + +– Ejh! – rúgta ki maga alól a széket feldobbanva. + +A belépő Senkviczy, aki egy könyvet szorongatott a hóna alatt, a nagy +csodálkozástól tétován forgatta ide-oda széles kerek arcát. + +– Mit mível nagyságod? + +Miklós – és duzzadó ajka remegett, a haragtól-e, mitől – őszintén +elmondta, hogy megkísértette a gonosz. + +A kanonok úr elnézően mosolygott: + +– Természet szerént való az iffiúi vér buzdulása, csak tudjuk zabolán +tartanunk. Pironság nélkül tudhasd, eljüvend az üdő, mikoron tekélletes +erkölcsökben nevekedett fő-fő leányasszonyt vissz ágyasházadban. De +hagyján! Míg az Gonosz testednek lelkeddel egyetemben való veszésén +munkálkodott, én épülésednek okáért könyvet vásárolék. Részben esméred +az auctort, esmérd meg egészben amaz Tassot, ki nagy mesterséggel írá az +ű Gerusalemme liberatáját, avvagy magyarán Szabados Jérusálemjit. + +Miklós fél éjjel olvasott; hatalmas képektől gomolygó képzelettel szinte +rohant végig a könyvön: páncélos, sisakos, kópjás gyaloghad, mint a +tüskés borz… a perzselő napfényen izzó város fakó bástyái… a főpapi +nyugalmú Godofréd… a bűvös erdő alakváltó, titkos, pokoli élete… a +szerelem szigetének bódító szellője… haragos harcok… puhító szeretkezés… +vér és láng… Isten és ördög… + +A végére érve sokáig nézett a gyertya libegő lángjába, míg a kúpos +oltóval le nem fojtotta világát. + +A kanonok úr beszélt, beszélt vagy mosolyogva hallgatott, mintha csak +azért élt volna a világon, hogy ide-oda lógjon; de néha-néha +villámgyorsan ránézett Miklósra, rögtön le is kapta tekintetét róla, +elgondolkozott s mikor úgy vélte, hogy itt az ideje, meg-megjelent +egy-egy könyvvel Zrinyi előtt. + +– Legkülömb patikaszer! – mondta ilyenkor magában. A száraz erkölcsi +prédikációkat se szerette, de meg azt is gondolta, jobb, ha a fiú maga +intézi el magával, ha mi baja van. A mustot se szőlőpásztor forralja, +kiforr az magányosan is. Mert mindent elintézhet egyedül az ember, csak +arra kell megtanítani, hogy hogyan lássa, amit lát, a mai életet, és +hogyan nézze, amit nem lát, a klasszikus világot. Magyarázott is +Senkviczy, hogy mi ez, hogy mi az; hogyan futtatja a talián még most is +a kertjét négyszögben övező fákra a törzsek közé ültetett szőlőt, mint +Vergilius idejében; s mikor befejezte kertészeti magyarázatát, előhúzta +zsebéből az Eclogákat és a termékenységben zöldellő völgyeken ámuló +Miklós kezébe nyomta, mert csak így lehet megérteni az olasz +föld-megmunkálást, de meg Vergiliust is. Zrinyi ettől a furcsa kis +emberkétől tanulta meg az életet a könyvvel, a könyvet az élettel +magyarázni. + + +VI. + +A politikai hatalmából aláhanyatló Itália csak annál erősebben +irányította az idegen figyelmét a nagy multra s a nagyra menendő +jelenre. + +Velencétől Rómáig, lovon, hintón, Senkviczy nem fogyott ki a szóból. +Hévvel magyarázta, hogy a Po-n túl hol végződött a régi Venetia +tartomány, hol kezdődött Gallia Cispadana, mikor léptek Umbria földjére. +Az Adria partján fekvő Pesaro-n – hajdan Pisaurum! – túl az országút egy +helyen szinte derékszögben fordult délnyugatnak. Senkviczy megállította +a menetet, visszaszaladt, előrefutott s az arca mindig derültebb és +derültebb lett, aztán hirtelen elsáppadt, odalépett Zrinyihez, s a lovon +ülő combjára téve kezét, megilletődötten szólt: + +– Uram, paripád patkója az Via Flaminia vén küvein kattog. Ez úton jüve +ki hajdanta fénesség, tudomán, kűben és betű-őrző viaszkban tündöklő +mindennémű mesterségek az Roma vetus-ból s ez úton onták az Urbs felé +éjtszaki népek minden kincseket. Ember, üdő s állat öszvefogván ronták +az Flaminiát, de pusztult küvein az nyomdokok lánc el nem szakada s mái +nap is Romulus várasáig viszi az zarándokot. + +A kanonok szeme megtelt könnyel; Miklós megfogta a rajta nyugvó kezet és +megilletődve nézett le az öregre. + +Senkviczy is lovat kért; nem birta volna ki a hintóban, mert mindent +akart látni, nagyobb fát, bozontosabb bokrot, sarcophag-szegélyt, +úthajlást előre… Milyen szép lehetett itt egy légió vonulása… a vértből, +tunicá-ból előcsillanó férfias meztelenség… Ide állhatott ez alá a nagy +fa alá tógáját fejére húzva az esőtől meglepett városi… + +És Senkviczy előadásában megelevenült a régi római élet Miklós szeme +előtt, úgyannyira, hogy első pillanatra szinte meglepte, hogy Orbán pápa +városában nem tógát hordanak a férfiak s a Campo Vaccino-n, ahol egy +fűből kiemelkedő karcsú oszlop tövén heverő pásztor őrizte a legelő +barmokat, nem a régi Forum mozgalmas zaja él. Idejébe telt, amíg +megszokta a klasszikus kornak az új élet szövetén átfutó és itt-ott +előcsillanó, aranyfényű fonalát. Később mély, súlyos gondolatokat +hömpölygető élvezetet talált az új nagyságba szövődő régi nagyság +szemléletén. Százados sírjából méltósággal villant föl itt egy kő, ott +egy mozdulat, rom, arc, kifejezés; mint lidérc-láng lobbant föl előtte, +ahol legkevésbbé várta, a klasszikus múlt egy-egy mozzanata. Most már +nemcsak szerette, hanem kereste is a múlt és jelen egymás mellett álló +ellentéteit. A Pantheon árnyában, melynek tégláiról omlott a +márványburkolat s amelynek előcsarnokáról leszedette Orbán az +ércgerendákat, hogy ágyút öntessen belőlük, szívesen olvasta «il +cavalier Marino» daloló verssorait: az elhagyott Arianna a tenger +partján szunnyad, fehér leplének ezüstjén arannyal szőtt bíborlevelek, +fülönfüggője két smaragd hajócska, homlokán hegyes gyémántkövet karommal +tartó arany sas, meztelen talpacskáihoz csóközönnel szökik föl néha a +tenger… S ablakában, a nyüzsgő, hangos, sok mozdulatú olasz uccai élet +fölé kihajolva, az ősz hajú Soracte s ó falernumi régi, elegáns +barátjának ércnél maradandóbb soraival mulatott, Impavidum ferient +ruinae, – halt el Zrinyi ajkán a verssor s lent búgó kíséretből sikongva +vált ki az epedő nóta egy öreg csavargó dudáján. + +Aztán, Senkviczy nem is tudta, szállásadójuk fiával, aki tudósféle ember +volt, összevásároltatta magának, Tasso mesés harcai után reális +ismeretekre vágyva, Machiavelli, Giorgio Basta, Ammirato, Malvezzi, +Bisaccioni hadtudományi munkáit. A kanonok hadd képezze benne a tudóst, +régi és új dolgok figyelő szemű ismerőjét; apja vére, ősei példája, +vitézi hajlama, erős akarat hadd nevelje benne ezekkel a könyvekkel a jó +katonát! Senkviczy bátyám nem ért az ilyesmikhez; hagyjuk békén, – +gondolta magában. + +Orbán pápa, – aki több irányból törekedett a földi élet csúcsára: +diplomatákkal finomkodva, hadat vezetve, latin verseket csiszolva, – +mint az alázatosság királyának pompában úszó földi helytartója, nyájasan +mosolygott a belépő Zrinyire. A színes és sötét talárral, fényes +fegyverzettel, selymes, csipkés urakkal népes pápai udvarban idegenül +érezte magát Miklós. Megmozdult már a legyezőre nyíló spanyol szakáll, +felhangzott már a hattyúprémmel szegélyezett, könyökigérő bíborgallérban +trónoló Szentatya idegen lágysággal zenés latin szava… és Miklós még +mindig arra a pár marcona legényre gondolt és fénylő vértjükre, +feltollazott ódivatú sisakjukra, hosszában lefutó sárga, fekete, vörös +csíkos bugyogójukra, akik hegyes alabárddal álltak őrt az ajtó előtt. +Amint elhaladtak előttük, Senkviczy a fülébe súgta, hogy ama Michaelis +Buonarotti rajzolta még II. Gyula pápa testőrjei számára ezt az +uniformist. A pápa már elhallgatott és Zrinyi Senkviczy halk utasítására +fölemelkedett hódoló leborulásából s a legfenségesebb földi kéz +kitüntető csókolására járult. + +Orbán most egy könyvet tartott kezében és Zrinyi felé nyújtotta, +kedvesen, szellemesen téve említést György bánról, a kereszténység +védőbástyájának eme kitünő őrtálló katonájáról. Derüs kegyességgel +méregette az előtte álló gyerekembert, aztán környezetére vetve egy +tekintetet, Horatius versével fordult újra feléje: + + Jók és erősek nemznek erőseket; + Még a tinónak, még a csikónak is + Apjára szít erkölcse, s nem költ + Gyáva galambot a bérci vad sas. + +Zrinyi érzi, hogy igazat mond a Szentatya, szeretne valamit felelni, +izma, önérzete egyaránt duzzad, de valami visszatartja attól, hogy itt, +a fény és puhaság, a csiszolt szavak árnyas, merev udvarában vitézi +hévről, önfeláldozó érzésről beszéljen és szava tán úgy hangozzék, mint +ünnepségek termében táncoló fiatal medve rekedt bőgése. + +Orbán pár rövid, energikus utasítást ad még olaszul Senkviczynek, ne +távozzanak anélkül, hogy nem beszélt vele a magyarországi állapotokról. +Megmozdulnak a talárok, nyílnak az ajtók, félhangos olasz beszéd +zümmögése kíséri Zrinyit le szinte az udvarig. Senkviczy végre megválik +a szertartásosan udvariaskodó kísérőktől, köztük nehány jó pajtásától. +Egyedül maradnak. + +– Gróf úr, mi szállt nagyságodban? Még nem is tekénté meg az szentséges +atya ajándékát! + +Azzal elvette Zrinyitől a könyvet és belenézett: + +– Maphaei Barberini Poemata! Hüm! Ű szentsége latin poémái! Nem is +ollyan rosszak, – folytatta körültekintve a kanonok úr, – tud az +nyelven, versatus az mythologiában s vagyon fülének jó érzékensége az +prosodiának régulái eránt. Boldog iffiú! + +– Paternitas vestra, – pattant föl szokatlan eréllyel Miklós, – ne végye +rossz neven tülem, gyomrom fordul az símaságtul. Jól mondá Ű szentsége, +sas vala atyám, de vijjogó, nem lészek én is hegyes csőrrel mézes hangon +csácsogó galamb. Nem szájam tátására, de értelmem mívelésére, kardom +forgatására vagyon szüvemnek hajlandósága. Szájat nyitok, valamikor +kelletik, de lölköm előtt útálattal teljes csűrt-csavart szavakbul +hívságos palota építése. + +Senkviczy először megdöbbent, de azután átölelte a karcsú ifjút és +fülébe suttogta: + +– Igazzad van, ecsém! – és fölnyúlt megveregetni Miklós vállát. + +Ezután már csak néztek és olvastak, s ha kiabáló olaszokkal találkoztak +vagy finoman udvariaskodó, körmönfontan vitatkozó urakat, papokat +láttak, egymásra mosolyogtak, de a roskadó Colosseumtól a Péter-templom +ragyogva emelkedő új oszlopsoraiig mindent megmutatott Senkviczy +Zrinyinek. + + +VII. + +Megállapodott, művészire hajló kedéllyel érkezett vissza Zrinyi a +következő év februárjában Magyarországba. Péter öccse az ezer tószemmel +csillogó, süppedékes nádas, ingovány övezte Csáktornyán nyugton ült; +haragra, békétlenségre hajló kedvét lovaglással, vadászattal töltötte. +El-elvitatkozott ugyan a páterrel országos dolgokról, de szívesebben +hallgatta horvát vitézeinek dávoriáit, vagy éjtszakai nyugalom előtt +egy-egy nagy fa alatt mesélő öreg jobbágy tündérregéit. Közben +vissza-visszazuhanó vágyódással kivánkozott nagy dolgok után. + +A hazatérő Miklós szokatlan melegséggel ölelte magához a dohogó Pétert, +mert csak most értette meg öccse gréci elégedetlenségét. Mikor az est +köpenyegébe burkolódzó vidéken Csáktornya kongó fabástyáiról +végigtekintett s fölhatott hozzá a várukat övező, csaknem végtelen +mocsarak, ingoványok vizében búgó, karattyoló békák ezrének egyhangú +éneke, lohadó dölyffel gondolt nagy terveire, s a nagyravágyás ideges +irigységével ábrándozott el figyelemmel olvasott, kivonatolt kedves +hadtudományi iróinak tudóshoz illő utasításain, amelyek az elmélet +magasáról hangzottak isteni parancsként. Hol vagyunk mi még ezektől? Hol +van nálunk képzett katona? A magyar csak verekedni tud, vérét ontani, ha +neki vadul; s ha meghal, van még pallosrengető magyar nemes elég, más +áll a helyébe. De élni! a hazáért élni, fáradni ki tud? A mostani nemes +nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség. + +– Ülnek haszontalanul fiaink, – magyarázta magának szinte hangosan +Zrinyi, – vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy, ha ugyan derekassan +látni, hallani akarnak (az mint ők mondják), egy magyar úr udvarában +beállanak és szerződnek: ott mit tanulnak? innya; mit többet? +pompáskodni, egy mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal +felcifrázni, egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát +futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Az +úrfiak? Az ital nékik legnagyobb mesterség és katonaság; mentül aljosb s +roszabb lovászokkal, kóborló katonácskával társalkodhatnak, legnagyobb +katonaságnak tartják; senki nem tanul tudományokat, senki nem lészen +zarándokká, hogy láthasson, tudhasson abbúl valamit hazájának szolgálni… + +A nép? Hm, – fűzte tovább gondolatait, – ki törődik vele? Dolgozzék, +adózzék meg! A védelemért, amit _mi_ nyujtunk, nem nagy ár! Az urak? Az +erdélyi fejedelem vagy a felséges ausztriai ház verőfényén sütkező +gonosz vagy jó bolondok. Idegen tanácsok, főgenerálok? Komédiás +köntösben fenheázó idegenek; pedig, kinek nem bornya, nem nyalja. +Kezdeni köll itt valamit! Csak velünk légyen a jó szerencse is Ez köll, +semmi más. + +Messze a síkon fölhangzott az őrség kiáltása. Miklós önérzete egy kissé +megerősödött. Ezt már ő csinálta. Öt ilyen őrség van egymástól egyenlő +távolságra elhelyezve Csáktornyától a Muráig. Húsz-húsz katona őrködik a +földmunkákkal megerősített helyeken s Kanizsa felé figyel, hogy +készületlenül ne találja Muraközt a betörő török. Ezt már ő tanulta, ezt +már ő honosította meg! Hejh! más élet lesz itt! S belecsapott ököllel a +sötétbe. + +Másnap pár száz jó horvát lovassal átcsapott a Murán. A hajnali +szürkületben ló nyakára hajolva vágtatott a kis csapat. Gyorsaság, +óvatosság: török hódoltsági területen járnak. + +A faluban hajnalt kurjantott egy vén kakas; közbe-közbevonítva csaholt +nehány komondor. A kertek felől kerültek. Egy kis szakasz előre +lovagolt; utána egy másik kert-ajtót zúzott, istállókaput feszített s +hajszolta az elől lovaglók után a bőgő, nyekergő lábas jószágot. A +paraszt reszketve vagy káromkodva húzta magára subáját, ha még volt; +vagy egykedvűen hagyta maga mellett elzúgni a vitézi förgeteget. Zrinyi +legelől lovagolt suhanva, mint az üstökösnek magja. El-elmaradozó +vitézei bementek vagy inkább betörtek a házakba is s amire kedvük jött, +ami kezük ügyébe esett éppen, magukkal vitték. A paraszt szakállát +cibálva követelték, adja elő pénzét. Trágár tréfákkal röhögtek össze, ha +valamelyik nekiehült bajtársuk csűrbe, kazal mögé cipelt egy-egy még +félig alvó, borzas hajadont. Egy hülye fogatlan öreg ellenkezni próbált +azzal, aki új csizmáját akarta elemelni; a vitéz dühbe jött s az ágyékon +rúgott öreg holtan esett össze föléje gyujtott vityillójában… Magyar +jobbágy szenved, török úr bánja! + +Déli álmukat már Csáktornyán aludhatták a vitézek. + +De kölcsön kenyér visszajár! Magyaros ruhájú török végbeli vitézek dúló +raja zúdult nemsokára Kanizsából át a Muraközre. Zrinyi későn értesült: +a török messzire, kerülve játszotta ki az őrségek éberségét. Mire +sólyomszárnyas süvegét szemére rántva nyeregbe vágta magát káromkodó +öccsével, elhajtott marhái már a Murán túl bőgtek. + +A megdúlt községhez ért a csapat. A felgyújtott faluban szikraözönt +okádva pattogott az égő nád, sisteregve zuhant le a lángnyelvben égre +nyúló viskók gerendája. Ami épkézláb legény, lány a faluban volt, török +láncon gyalogolt már Kanizsa falai alatt. Éhező csecsemők sivákoltak +tarka nagy párnába kötözve a földön, míg anyjuk szótlan kétségbeeséssel +mosogatta alélt ura sebét a kútnál, vagy zokogott holtteste fölött a +falu útjának porában fetrengve. Könnyü lábú arab lovak patája vágta föl +az udvarok letaposott földjét, amelyeknek egy-egy zugában sadizmus +csonkította meztelen női test hevert. Az úton rongyolt ruhájú vagy +mindenükből kifosztott férfi holttestek feküdtek szanaszét. Itt tépett +ingű, meggyalázott lány kémlelt ki rémülten a padlásablakon, elmult-e a +vész; amott kerekre nyitott szemű fiúcska bámult öntudatlan +kiváncsisággal a körülötte történőkre… Magyar jobbágy pusztul, magyar úr +kára! + +Leverten, fojtva dübörgő indulattal léptet haza a csapat, s a bosszú +alkalmát lesi. Rombolásban, öldöklésben, ragadozásban, szűz-gyalázásban +nemtelen versenyre kél a féktelen portyázáshoz szokott magyar és török +végbeli vitéz. S míg a békés falu helyén romhalmaz fölött kóvályognak a +varjak, rettegve várja a vad idegentől születendő gyermekét a lány s +szeméten rohad a sebesült. + +A dunántúli főkapitánynak, Batthyány Ádámnak előre ugró, hatalmas +boltozatú homlokán összefutnak a ráncok ezekre a hírekre. Följelenti +Zrinyit – némi féltékenykedéssel – a bécsi haditanácsnál, hogy +veszélyezteti a békét. A haditanács intő levelet küld Zrinyinek, sőt a +kancellária is neki áll csillapítani. A török közben újra beüt a király +földjére s nyomban rá bepanaszolja Zrinyit a budai pasánál, akit megkér, +hogy kezdjen tárgyalást ebben az ügyben a bécsi udvarral. De a következő +évben már Batthyány is Zrinyi oldalán robog a portyázó beütéseken; s az +óvatos, mindenkit kielégíteni szerető nádor is nagyobb sereggel óhajtana +már beütni a hódoltságba. Bécs, amelynek szeme aggódóan függ a +harmincéves háború színhelyén, burkolt szavakban megadja neki az +engedélyt, de a nemesi fölkelés rozsdás gépezete nem működik s a pénz +sem érkezik meg Bécsből. + +A török zajong, zavarog; itt is, ott is égre csap a felgyujtott falvak +lángja s felbődül a jobbágy-keserv s a budai pasa csöndes, számító +eréllyel szorítja sarokba a szelid lelkű, ingatag új Ferdinánd +kormányát. + +Zrinyi is beleútálkozik a gabona-cséplő lovaglásokba, jobbágy-nyúzásba s +szó nélkül engedelmeskedik a haditanács újabb rendeletének, hogy hagyja +abba a hódoltságba való beütéseket s mint légrádi kapitány, fogadja +engedelmesen a kerületi főkapitány utasításait. Péter is gondolt egyet, +megúnta el-elábrándozó vagy felhevülve török földre lovagló bátyjával +együtt élni, aki inni sem tudott, de nem is nagyon akart s aki, ha nem +vadászott, könyveket vagy a Dráva erdeit bújta, – feleségül vette +Frangepán Katát, a károlyvárosi főkapitány lobogó vérű, írogató leányát +és Bakarba vonult, a tenger-szélre. + + +VIII. + +Zrinyi eleinte nem vette észre, nem akarta észrevenni, mennyire egyedül +maradt megközelíthetetlen várában. Egy ideig elfoglalta a vár +fabástyáinak lerombolása, amelyek helyett erős kőbástyákat emeltetett. +Szinte látta, hogy fut az új falnak az ágyúgolyó s hogy fúródik bele +ereje törve a kemény mész és cementkeverékbe. De csakhamar +elkedvetlenedve fordult el tőlük, hiába ontotta rájuk finom, csöndes +bókjait Forstall Márk, az ausztriai augusztinusok tartományi főnöke és +dicsérte agyba-főbe nagy hangon Cosimo páter, Zrinyi jószág-kormányzója. + +– Erősek, mikéntha titánok hordták volna öszve! – jegyezte meg Forstall. + +– Gondolja atyaságod? – felelt szórakozottan Miklós, akinek az járt +eszében, hogy _csak_ portyázó török sohse fogja erejüket próbára tenni. +Derekas harcra, háborúra vágyott, ahol sík mezőn rendeletei szerint +nyomulna előre gyalogosainak tömött oszlopa a száguldó Zrinyi-huszárok +után… Hüvelyébe nyomta a török ellen villogó kardomat Bécs. Lesz-e +alkalom és idő dicsőséggel húznom ki fölemelkedésemre…? De ne lássák +most ezek a tépelődő gondok ráncait homlokomon… – Micsodás eredménnyel +nyeli, pater Marce, atyaságod könyvesházam, leveles-ládáim porát? – +fordult nevetve a baráthoz. + +Forstall szerényen mosolygott: + +– Nagyságod indulgentiájának legkegyelmesb engedelmével előbeszéllem. + +Cosimo atya türelmetlenül kezdte húzgálni kövér hasán lecsüngő nagyszemű +olvasóját: ennek sose lesz vége s neki még be kellene számolnia a +santoveci, strigovcsáki, cigánscsáki szőlőhegyek, a teresztenyakóci, +gerkaneci halastavak állapotáról s bemutatnia kegyes urának az oszalyi, +ribniki, grobniki, dreveniki, hrelini, brebiri, grisáni és bródmoravicei +várak tiszttartóinak, a rakonoki, bosiákói és verboveci kastélyok +felügyelőinek jelentéseit. + +– Gróf úr, kegyelmes uram nagyságos familiájának eredeti az históriai +tudománok mái állapata szerént ez: négyszáz esztendőknek utánna, hogy +Krisztus Jézus urunk, kinek neve dicsértessék mindörökké… + +– Ámen! – vágta rá Cosimo páter, aki nagy fejszámolásba merült éppen. + +– … világra jüve, élt vala… hm, neve nincs… Anonymus, ki, felesége fiat +szülvén néki, lén Sueulados gót királ apja. Maradéki közül nagy híres +neves amaz Ostrovius, Ostrovica várának építője, bosnyák bánok, horvát +királok eldődje. Az nyolcadik bosnyák bán vala Tvartkó, kinek fia +Barich, kinek fia Kulin, kinek fia Mladin apja halálával elveszté +bánságát is. Miként simplex comes jüve Horvátországban, hol is +familiájának csillaga felette kedvező constellatiókban nagy fényességű +ragyogvánnyal vonyá környül magát. + +Lemondás, önérzet harcolva kavarogtak Zrinyi lelkében. Ezek a ködös, +távoli alakok hősök lehettek, mert vérrel és izzadtsággal szerzi az +ember a földön a hatalmat. De az apja, nagyapja, dédapja, – róluk már +tudta biztosan – mind vérzettek, verejtékeztek a mostani óriási +birtokért, amely szinte megszakítás nélkül húzódik a Murától az Ádriai +tengerig. + +– Pater Cosme, engedjük az provinciális atyát vissza kalamárissához, mi +penég lássunk hozzá. + +– Öröm nékem nagyságoddal beszéllenem, öröm nagyságod eldődivel +társalkodnom, – szólt meghajolva Forstall és távozott. + +Migliani Cosimo örült, hogy egyedül maradt urával, legalább most +elmondhatja néki minden búját, baját, mert nem vezet semmi jóra az ilyen +végig feles osztozás, amilyet Mikulich uraimék eszeltek ki a két testvér +között. + +– Kegyelmes fejedelem, nagyságos gróf úr, nékem kegyelmes uram, vagyon +Buccariban több között egy malom négy kűvel, kiknek ketteje Péter uramé, +ketteje nagyságodé. Fülemhez juta, hogy az molnár nagy dologüdőben +nagyságod küvin is őrleté Péter uram gabnáját; Grobnikon az tárház amaz +felét tölteté meg az tiszttartó éléssel, ki nagyságodé, az élés penég +Péter uramé vala; Csukovecen Péter uram két barac-fáját el-kidönté az +szél s az tiszttartó az mi nyakunkra tolná az kárt. Így vagyon ez, nem +másképp. Közös lónak túros az háta, mert nem löhet, miként almát, csak +olyképpen ketté vágni tiszttartók, vámosok, jobbágyok, zsellérek, +irtványosok népét, egyházakat, kegyuraságokat, várakat, várasakat, +falvakat, udvarházakat, csűröket, pajtákat, csikókerteket, szőlőket, +malmokat, szántókat, legelőket, bányákat, erdőket, makkosokat, réteket, +vámokat, tizedeket és halastavakat. + +– Feketén lát igen kegyelmed! – mosolyogta feleletül Zrinyi, de érezte, +hogy alapjában véve igaza van az ügybuzgó páternek. Milyen más lenne, ha +nem kellene még a csáktornyai lakóház szárnyai felett is osztoznia +öccsével! Nehezen, bajjal gyűlik így össze a pénz, pedig neki sokra van +szüksége és gyakran. Megelégednék a Muraközzel, csak feltétlenül +rendelkezhetnék vele! Istenem, az emberek mind mellette és előtte állnak +szoros tömegben. Kik állanak ő mögötte? Jó horvát fiúk, hősi barmok. Kik +többen? Iratos katonaság, tobzódásba, bűnbe fulladt agyú verekedő gépek. +Nagyoknak parancsolni, értelmeket igyengetni, mindenek előtt állani, +vezetni! + +– Egyébaránt ihon ezek s mások papirosra vetve, – nyujtott át Cosimo egy +csomó írást Zrinyinek, s megelégedve, hogy lerázta magáról egy időre a +gond, a mérgelődés terhét, elbúcsúzott urától és elment egy pohárka bort +inni a várnagyhoz. + +Zrinyi egyedül maradt sötéten csillogó nagyravágyó terveivel. Merre +nézzen, mihez kezdjen? A királyi kegy állandó, de enyhe napsütése sose +fogja így kiemelni innen, a nagy emlékek nyomasztó terhe alól. És +szórakozottan járta tekintete vadaskertjeit, amelyekből az irtás, +tisztogatás, rendezés munkájának fejsze-kopácsolása, kerék-nyikorgása, +hajhózása ide hozzá is elhatott. + +Hangos beszéd zavarta fel ábrándozásából. Cosimo páter szaladt feléje, +amennyire tudott, mögötte a beborozott várnagy ingadozó alakja tünt föl +s egészen eltakarta a nyomukban pipeskedve lépegető vékony kis +Forstallt. + +– Nagyságos uram, – böködte ki lihegve magából a szavakat Cosimo, – +röttenetös hirek. Az svécusok serege Siléziában!… pfüh… + +– Mi! – riadt föl Zrinyi. + +– Kis üdeje, éppen, hogy utolsó kártyámat vetem az asztalra páterkám +elejben, – mondja bajuszát pödörgetve a várnagy, – ajtóstul dül bé reánk +Mila, méltóztatik tudni, az az kerek faru szógáló, hogy ihon barát jüve +Szent-Ilonárul, hirei vagynak. Mondom néki: Mila, te, Milica, ördög +bujjék az lábad köz… + +– Nyelvét zabolára fogja kegyelmed! – esik szavába csöndesen Forstall. + +A várnagy dohogva rántja föl nadrágját: + +– Egy szóval, bejün az barát, mondja, hogy az kalastromban mulat kevés +napok ulta az gárgyán egy attyafia, kit kivertek házábul az svécusok, +hogy az ménkü lődörögjön az bugyogójukban! Igen szorongatják királ urunk +seregét, kiben sokat levágának, még többet foglyul ejtének. Beste +kurafia huszárjaik az Vág mentén száguldoznak immár. Hejh! megnehezültek +az üdők fölöttünk, török rágja sarkunkat, svécus koronánkba kapott! + +– Tyüh! – folytatja Cosimo, – az gárgyán attyafia beszélli svécusok +kegyetlenségit. Templomok keresztit letöretik, az szentek írott képeinek +fejeket veszik, megfertézik az asszonynépeket, arany, ezüst, lábas +marhában szeméremtelenül zsákmányolnak. Az gárgyán attyafia té-tova +szaladó, földönfutó lén miattak! + +– Osztán el löhessen-é indulni amaz szalajtott sléziai szaván? – kérdi +némi kétkedéssel Zrinyi. + +– Bizonyosan el! Nagy böcsülletes, szavahihető főfő kalmár hazájában, – +bizonygatja hévvel Cosimo. + +– Nem zörög az haraszt, ha nem fú az szél, – jegyzi meg bölcselkedve a +várnagy. + +– Háborús üdőkben sokszor hallásra leghihetetlenb az igaz, – csöndeskedi +hozzá Forstall. + +– Haramják alkapitánnya, Patachich Péter uram az könyvesházban keressen +kevés üdő telésével. Isten velek! – szól hirtelen, hangosan Zrinyi s a +lépcsők felé indul. + +A három férfi egyedül marad. A várnagy szemmel vág Forstall felé: + +– Ember ez, nem gatyában vizellő nímöt! + +– Derék fi, igaz Brebiri fi! Sarka alatt dönög az főd! – tódítja Cosimo. + +– Mars bellicosus in persona! – fejezte be költői lendülettel Forstall. + +Azzal elvonultak mind a hárman kártyázni. + +Zrinyi, mire a hosszú palotához ért, amelynek boltozatos szobáiban +álltak a falak mellett a család leveles, kincses ládái, készen volt +tervével, folyamodni fog a felséghez, adjon neki felhatalmazást, +jelöljön ki toborzó helyet, hogy öt horvát zászlóaljhoz még öt német +századot fogadhasson, ezer emberével aztán ura, királya segítségére siet +a svédek ellen hadakozó táborba. S míg Forstall megérkezett, akiért +hamarosan utánaküldött, emelkedő önérzettel sétált föl és alá a tatár +puzdrákkal, kézijjakkal, hosszú, cifrált jancsár puskákkal és mindenféle +fegyverrel díszes falu csarnokokban. Igen, hálára fogja maga iránt +kötelezni a királyt, aki önfeláldozását jutalmazandó bizonnyára nem fog +késni nagyobb, vezetőbb állásba emelésével. Öntudatos határozottsággal +ömlöttek ajkáról a szavak, amelyeket secretáriusa, Forstall apró, kerek, +kalligrafikus betűkkel vetett papirra. Hajnalban már lovas szolga +vágtatott a levéllel Bécs felé. + +Patachich Péter alig győzte kivárni a diktálás végét. Nézegetve ődöngött +a harci jelvényekkel rakott folyosón. Sokáig elálldogált egy kép előtt, +amely Zrinyi első hadi tettét örökítette meg. Egy török hátulról +balkézzel elkapja a fiatal gróf mentéjét és jobbjában görbe kardot emel +halálos sujtásra, de Zrinyi megelőzi, széles kardjával hátrakanyarítva +csapja el támadója fejét. Végre jött Forstall a sok írásban +meggémberedett ujjait nyomogatva s beküldte Patachichot főkapitányához; +maga pedig a várnagy toronyszobája felé irányozta lépteit, hátha +sikerülni fog visszanyernie elvesztett kerek tallérjait. + +– No, Péter, mint vannak az fiúk? – kérdi a belépőtől Zrinyi. + +– Nagyságos főkapitány uram, unakozás bántja üket; mikéntha geleszta +marná fenekeket, alég hogy helyben ülhetnek. Folyik az luttenbergi +torkokon le özönnel, kivált estvére kelve s mihent jó bor fejeket +melegíté, némely dávoriát nagy torokkal kezd, némely hajdú fegyverrel +táncot szökdös; miként az éh farkas, harcot, harcot kéván szüvük. + +– No, Péter, nem sok üdőn feküsztök mán téli szálláson, légyen +gondviselésed emberre, lóra, prófontra, abrakra; mezőben szállunk, ugy +löhet. + +– Igen is, – vágta rá keményen Patachich és örömtől ragyogott a szeme. + +Zrinyi, egyedül maradva, elővette Tacitusnak, kedves történetírójának +Annales-eit s elgondolkozva lapozgatott bennük; egy helyen szemébe +ötlött ez a mondás: Unam esse in armis salutem, sed ea consilio +temperanda. Hamar följegyezte egy darab papírra. Aztán kemény, gőgös +mosoly jelent meg ajkai körül, beleütötte a pennát a kalamárisba és erős +vonásokkal írt: + + Taurus fortis est et occiditur, + Elefas grandis est et occiditur, + Leo ferus est et occiditur. + +Az ember mivel erősb az bikánál, mivel nagyobb az elefántnál, mivel +fenébb az oroszlánnál? és ha az esze nem volna, az többi egyiknek sem +állhatna ellene, de ésszel uralkodik ez világon és az embereken is, az +kinek több van. Mikor vis et consilium egy emberbe szerkezik: boldog az +és böcsülletes, hatalmas és röttenetes. + +A pontot odavágva eldobta a tollat s meg volt elégedve magával. + + +IX. + +A lovas szolgák, ki előrement jelenteni ura érkezését, ki elmaradozott, +úgy hogy Zrinyi mögött csak Vitnyédy István, soproni ügyvéd, a gróf +jogtanácsosa lovagolt, mikor föltünt előttük a nagy-hefflányi templom +vaskos, négyszögű, kékes ónnal födött magas tornya. + +– Rosszul tészi kegyelmed, hogy perseverál az lutherana confessioban, – +folytatta kedve ellenére a társalgást Zrinyi. + +– Ó, kegyelmes uram, – felelt elborult, makacs meggyőződéssel Vitnyédy, +– mitévő légyek, belégyükerezett ez confessio szüvemben együgyü +tisztaságával. Sok persequálásokat szenvedek miatta, de el nem szakadok +tüle. Eh, nem baj ez, nagyobb az, hogy hütnek nincs hüt előtt +böcsülleti. Catholicusoknak pompáskodó szertartásokat nem szeretem, de +embert az okért el nem ítilek, hogy catholica vallásban keresi +idvességét. Meg nem szűnünk mastani saeculumban egy az más hütinek +mocskolásában, gyalázásában, ki nagy hiba, mert bizony jobb lenne, ha az +lutheranus törökök ellen vitézkedő urak az vexállásokat hátra tévén, +közös erővel fordulnának arcul az pogány törökre. Én mondom +nagyságodnak, kegyelmes uram, én, Vitnyédy István, nemes Soprony +várasának hütös nótáriussa, beste lutheranus – az mint mondják, – nímöt +rontja az magyart hatalomért, értem; török rontja gazdagságért, értem; +magyar rontja az magyart hütiért, nem értem, ha addig élek is. + +Zrinyi nem válaszolt, nem volt inyére a társalgás témája. Eszébe jutott +a nádor bíboros ellenfele, Pázmány s a nagy-szombati kertben adott +intelme, amelytől mintha kissé eltért volna, legalább is gondolatban. De +nem, nem fordulhat szíve az evangelicusok felé, ha százszor magyarok is, +mikor mindenét, jövendő nagyra kelését a királytól várja. Méltó-e hozzá +azonban ez az önző gondolkodás? Hozzá, dédunokájához ama Zrinyi +Miklósnak, akinek nevéhez a magyar história egyik legszebb önfeláldozása +fűződik! Sokáig nézett szembe ezzel a gondolattal s nem talált kiutat +semerre se. + +Vitnyédy magában motyogott, hogy minek is cipelte el erre az útra kegyes +pártfogója, tán azért, hogy megtérítse, vagy azért, hogy… eh! legyintett +a kezével, ő dolga. + +Kevés szolga és nagy csönd fogadták az érkezőket Esterházy Miklós +hefflányi kastélyában. A nádor az egyik emeleti ablak előtt ült +karosszékében s egykedvüen nézte az érkező vendégeket. Mért siessen +fogadásukra? Jókor tudja meg akkor is, hogy kik, ha már itt lesznek. Ott +van a tiszttartó, fogadja az őket helyette is. Vitnyédy elvonult a neki +kijelölt szobába, mert sürgős levelet kellett írnia valahová +Felső-Magyarországba. Zrinyi az úr után tudakozódott. + +A nádor délceg, magas alakja mintha kissé megtörten emelkedett volna fel +karosszékéből a belépő fogadására. Visszakanyarodva göndörödő üstöke is +megfogyatkozott; széles, kerekre nyírott, hullámos szakállát sűrűn +tarkázta az ősz szál. + +– Apám uram! – sietett feléje megindultan Zrinyi s nagy tisztelettel +csókolta meg az eléje nyújtott kezet. + +– Miklós öcsém, be megnövekedtél, miulta nem láttalak. Rád irattam, +úgy-é, hogy ne berzenkedjél az török ellen, szegény fiam? Haragszol-é te +is? – kérdezte keserű gyöngédséggel a nádor. – Azért jüttél talám, hogy +számot vessünk egymással? + +– Uram apám, ha tött is ellenem nagyságod, nemesb principiumi vezérlék. + +– Nemes? Hm! Igazán mondod, fiú? Principium? Hm! Temessük el üket! Mán +én csak temetek. Elhantoltam édes feleségemet, öregbik fiamat, menyemet… + +Zrinyi felkavart szívvel nézte Magyarország palatinusának csöndes +gyötrődését. + +– Mért jüttél? – kérdezte komoran Esterházy, akiben Miklós látása +feltépte a múlt sebeit. + +Zrinyi tudta, hogy ez az ember nem fogja kinevetni az ő magános +tépelődéseit, elébe adhatja őket bátran. Aggódó, ideges bizalommal +nézett a rá révedező szemekbe. + +– Légrádi kapitány jün palatinushoz, Zrini Esterházyhoz, szerető fia +apja urához tanácsért, erősségért, mert, miként fölyhő szél előtt forog +futásában, értelmem állhatatlan. Hogy az török ellen hadakozásom +szünését parancsolák, elmém impériumbéli hadra fordult vala. Királnak +fölkénáltam vala horvát zászlaimat, kértem ötszáz nímötöt hozzá… Mért +romoljék karom ereje, szablyám éle tételen heverésben? Szükség vagyon +oly fiakra, mint György bán maradéka, kiknek is nagyra kelése ország +szabadulásának böcsös záloga. Tisztségeknek grádicsin fölfelé köll +lépnem s ezt erősen akarásom nem bolond magam-bálványozása, de magyar +hazám javának Zrinihöz illő keresése. + +– Vijjogjon az fiatal sólyom, szaggassa el skófiummal varrott +pántlikáját lábárul, fölyhők magasán túl röpüljön, valamig tud. Engemet +is az szerencse kereke fölhajta magasra s az mélységben vete… Oda adjuk +mindenünket fölséges királ urunknak, kinek paisa alatt virul, öregbül az +catholica religio. Mind ez világon, mind más világon idvezítő +religiónkért rontjuk az magyart… Nímöt landsknechteket bevivém az +véghelyekben, Ujvárban fejem is majd hogy ott nem marada velek… +Elfelejtközék errül és sok másrul az királ, de eszében marada s mérgével +csípé, mint az méhe fulánkja, hogy gyakor szóval intém, hajtaná meg az +magyar nemzet szavára fülét, hallgatná meg gravámeniket, teljesítené +kévánságokat, ha szent religiónk hátratétele nélkül löhetségös… +Elfelejtközék arrul is, hogy megállék az ausztriai ház mellett, mint +kűszikla, Bethlen Gábor ellenében, mikoron királ képe, Leopoldus is mást +tennem sürgete. Megfelejtközék az magyar is az ű nagy gravámenikben +éjjel-nappal való számtalan forgódásomrul királ előtt, de elméjekben +maradt az nímöt landsknechtek dolga. Penég szent religiónk egyetlen +fundámentoma az felséges ausztriai ház hatalmának, kire meg nékünk +vagyon szükségünk az magyarok eggyé tevésében. Egy az pásztor, légyen az +akol is egy! Akkor osztán öszvefogunk, nem lésznek dissensusok közöttünk +s ha magyar megérti az magyart, nem sok üdőn kevélykedik az török szép +hazánk birtokával. Látod, fiam, innen az, hogy catholica religio annyit +tészen, mint magyarok egyessége, szabadossága. + +– Ihon e, apám, jól töttem, kit töttem! – kiáltott fel megkönnyebbülve, +örömmel Zrinyi. + +– Jól? Hm! Nem mondtam. Úgy töttél, miként köllött. Jól? Sehogysem! +Töreted erődet, agyad velejit apasztod, ontod az véredet királ urunkért, +ki elfelejt, mert hálaadatlan. Kifacsarják belülled minden tudománodat, +osztán sarokban vetnek, miként rongyot. Elejbéd tolonganak nímöt +ministerek, idegen főgenerálok, semmire nem jutsz, ha jutsz is, mit érsz +véle? Ehun e magam, palatinus vagyok nemzet és királ között, de nincs +egyiknek is bizodalma bennem; miként remegő délibáb, az auctoritásom. De +fáradok érettek, böcsüllöm üket, szeretem, mint hűtelen társát az +szerelemben eszefordult férfiú… Te is csak igyen téssz majd, fiam… Ez az +magyar fátum. + +Zrinyi szeme előtt vérontó, makacs küzdelmek sötét sejtelme vonult el, +de felkerekedett benne a duzzadó erő magabízása: + +– Apám uram, nagyságod szavai elnyugvó naptól vészik bucsújokat; az +enyimé csak mast kél ki az Oceánum tenger habjaibul. + +– Úgy, úgy, – bólintott a nádor, de már nem figyelt oda. + +Zrinyi észrevette és valami ürüggyel visszavonult, egyedül hagyva a +magával évődő embert. Vidám, könnyű lépései alatt csikorogva ropogott a +kert útjainak kavicsa; örült, hogy elhatározását nem kisebb ember +helyeselte, mint Esterházy Miklós, aki a félreértések, neheztelések +miatt elkedvetlenedve hiába mondott le a nádorságról, lemondását nem +fogadták el, mert nem nélkülözhették azt az erkölcsi tőkét, amit az öreg +főur személye képviselt. Valahonnan hangos gyerek-nevetés hangzott el +hozzá. Frissen öntözött virágok szaga bomlott szét mindent betöltve; a +lenyugvó nap sugarai már csak a fák koronáját verték, lent csöndesen +remegett a bokor. + +A kis Palkó nevetett az előbb. Ott ült falován egy lugas előtt hangos +játékban kiabálva. Az ő rikoltozása nem bántotta a nádor zajt kerülő +fülét, neki minden szabad volt. A kedvelt! A ló körül összerakható képes +kockajáték darabjai hevertek. + +– Jó napot, Palkó! – hajolt le hozzá kedvesen Zrinyi. + +A kis fiú durcás kiváncsisággal nézett a bácsira. A lugasból előkerült +valaki, aki egyre nógatta a kis fiút, hogy köszöntse szépen, ha nem is +ismeri, bátyja urát. + +– Hagyja kegyelmed! Mit nem kévánnánk gyermeki értelemtül! – azzal újra +a fiúcska felé fordult s bajuszát mozgatta, szemöldökét vonogatta, hogy +jó kedvre bírja az öcsköst. + +A fiú elmosolyodott egy kicsit, aztán összehúzta a száját: + +– Az Károl kocsis is tudi ám ezt! + +Zrinyinek tetszett a vaskos gyerek. Leguggolt a ló mellé, amelyről a +fiúcska is leszállt, s a kockákból bástyát rakott neki a földön. + +– No, no, bácsika, no! Francuz kockáim, mit téssz velek? – nyűgösködött +Palkó. + +– Rakó kocka, kegyelmes uram, hat képet mutat, kiknek egyike erdő! – +próbálta a finom párizsi játékot barbárul kezelő idegent felvilágosítani +néhai Szabó István uramné asszonyom, Palkó dajkája. + +Zrinyi legyintett a kezével s az asszonyra se hederítve megtanította +Palkót, hogyan kell kavicsokkal szétágyúzni ezt a cifraságos török +bástyát. Zrinyi nevetett, a kis fiú sivalkodott örömében, a dajka +csöndesen sápítozott. A hulló kavicsok nagyokat koppantak a széteső +kockákon. + +Egyszer csak föltekint a vendég és egy női alakot pillant meg az út +hajlásánál vörös bársony vállban, ezüst paszománttal prémezett kék +atlasz szoknyában. + +– No, öcsém, ég veled! – szólt Zrinyi a földről fölpattanva, hogy +udvariasan a leány elé menjen. + +– Miki bátya, Miki bátya, ne menj, jöszte törököt dobgálni! – kiáltott +utána Palkó. + +– Apám uram mondta, hogy az kertben mulat kegyelmed, gróf úr! Isten +hozta minálunk! – nyújtotta feléje kezét Esterházy Julia. – Sétálnánk, +ha úgy akarja kegyelmed. Megmutatom virágimat, – ajánlotta elfogódva, +mint valami betanult leckét. + +– Miki bátya! – hangzott még utánuk Palkó szava. + +Zrinyi vidáman integetett vissza a fiúnak, hogy hallgasson, mindjárt +visszajön, és ment a leány után, a karcsú alakra felejtkezve szemével. + +– Hugom asszony! – szólt a siető után. + +Julia megfordult és elmosolyodott. Zrinyi odaérve belenézett a két nagy +beszédes szembe, de nem bírta sokáig, elnevette magát s zavarában +rántott egyet meggyszínű kanavász dolmányán, hogy egyenesre símuljon az +ezüst öv alatt: + +– Hun vagynak azok az virágok mán, no!? + +Julia csak nevetett és kedves macska-mozdulattal simított el szeméből +egy hajszálat. + +– Ihon e, bátyám! – és beszaladt az ágyások közé s mutogatta, +hajtogatta, simogatta virágait erre hajolva, arra hajolva köztük. + +Zrinyi az útról nézte bajuszát rágva, feszülő mellel, ökölbe szorult +kézzel. Mi lenne, ha most oda ugrana melléje a virágok közé s magához +ölelné, hogy a dereka roppanjon? + +– Nem mutatja kegyelmed az szöbbiket, az liljomot! + +– Liliom? Hun? – kérdezte komoly csodálkozással a lány. + +Zrinyi már belépett a virágok közé, megfogta Julia kezét s míg +fölemelte, a magáé remegett s tétován mosolyogta az értetlenül ránézőre: + +– Ihon e! + +– Urfi! – szólt rá most már hideg rendreutasítással a lány Zrinyire. + +– Kisasszony! – viszonozta sápadtan az udvariasságot a legény. + +– Ne bomoljék, bátyám! – kérte nem sok idő mulva Julia megenyhülve, +szeliden. + +– Juliska! – mondta nagy gyöngéden Miklós. + +Szemben álltak és nézték egymást hallgatagon, révedező szemmel, dobogó +szívvel. A távolban Palkó nevetése csilingelt s a nagy fák árnyéka +halkan csúszott előre a gyepen. + + +X. + +Zrinyi, mikor visszaforduló tekintettel elbúcsúzott a nagy-hefflányi +kastély tornyán lebegő Esterházy-címeres zászlótól, úgy érezte, hogy az +Indiák kincsével távozik erről a helyről, ahova koldus-szegényen +érkezett. Vitnyédy töprengve, morfondírozva lovagolt utána. + +– Hm! az böjtelő-havi hírek az svécusok operatiojárul Siléziában nem +valának igazak! De nem baj, az ördög nem veszte rajta: ki nem történt +meg böjtelő-havában, rajtuk üte csak az imént pünköst-havában. Bezzög +mast kedves vármegyék, édes, szerelmetes vármegyék, tik is, lutherana +confessiót vallók mind öszve, adjatok hamarsággal katonát, hajdut, +lovakot, prófuntot! Palatinus uram is megereszté pennáját, hogy antul +szebb, jobb kedvvel adakoznánk… Igen, de az törvények irott bötü, ki +törődik velek? Királi igéret valamint köd és pára. Esküje nemkülömben, +koronázási diploma megént csak úgy. Osztán az haereditaria provinciák, +Silézia, Csehország, fizetik-é, kivel kötelesek, az magyar véghelyeknek, +ű erős kűbástyáiknak az török ellen! Nem! Mi okért nem? Mivel nincs. +Elvette minden jószágokat az királ, hogy az lutheránus svécus ellen +hadakozzék, vagy éppen maga az svécus vevé el. Valami marada még ez után +is, fölzabállották ű fölsége nímöt vitézi. Az magyar végbeli vitézek, ki +megugrott, ki tolvaj, lopó lén. Ne légyen az törökkel való béke +megújítása elmult böjtmás-havában, plundrájokban rezelnének az hirös +nagy bécsi tanácsurak, ördögnek sáfárkodó szolgái, az lutheránus törökök +ellen való szentelt vitéz nímöt grófok és generálisok, ló-, ökör-, +tehén-, borjú-, disznó-, lud-, kecske- és szőlőpásztor vitézek. + +Zrinyi most csak mosolygott Vitnyédy haragos kifakadásain, bár az előbb +még nagy ingadozásában megharagudott volna értük István uramra. +Nyílegyenesen szédítő magasságokba vezetőnek látta most pályáját királya +oldalán. Csak egyszer, egyetlen egyszer kötelezze le magának a felséges +urat valami feltűnő módon éppen ezekben az időkben, mikor mindenki úgy +beszél és gondolkozik, mint Vitnyédy, mikor a nádor maga lázadástól, +polgárháborútól fél, mikor birtokukból kivert nemesek mint szabad +hadnagyok kóborolnak szerteszét az országban s lopnak, szegény embert +nyomorgatnak, mikor a vármegyék nem, vagy csak vonakodva +engedelmeskednek a királyi parancsnak, mikor mellőztetés, elkeseredés, +szegénység, nyomor gőze homályosítja el a magyar fejeket, – csak most, +az első lépésnél segítse a király, a többit majd meglépi egyedül is. +Egyedül? A vér arcába szökött a fejébe cikázó gondolattól. Lehetetlen! +De mégse! Mért lenne lehetetlen? A nádor veje! Esterházy csillaga +hanyatlóban, de van még annyi ereje sugarának, hogy erős, messzeható +fényt vessen arra, aki Julia ura lesz. Édes kis lány! Fekete hajú és +szelíd. A maga képességei, óriási birtoka az Esterházy befolyásával és +birtokaival mi mindent nem tehetnének, nagy Isten! + +– No, bizony, megfogá Torstenson, svécusok generálissa, az királ +főgenerálját tisztviselőivel egyetemben… Olmützöt is megvevé! – +gyönyörködött a katholikus hadak vereségében Vitnyédy. + +– Torstenson? – mormogta maga elé elgondolkozva Zrinyi. + +– Ű hát! Bécsi kapca, mast szorulj! Merthogy nem löhet még is nyakát +szegni az igaz causának, valamint rühös macskakölyöknek. + +Körülbelül ilyen egyoldaluan folyt a két férfi társalgása Sopronig, +amelynek kapujában Vitnyédy, akit Esterházyék a gróf illendőség +megkövetelte leánynéző társának tekintettek, egész uton való +töprengésének végeredményeként e szavakkal búcsúzott el kegyes +pártfogójától, aki csak azért vitte magával Nagy-Hefflányba, hogy ne +utazzék egyedül: + +– Uram, az királ nem oka bajjainknak, hanem az nemzetünkben lévő +poroszlók! Isten vele, nagyságos uram! + +– Köszöntse nevemben Zsuzsánna asszonyt! – kiáltott a léptetve ballagó +után Zrinyi. + +Csáktornyáról aztán, már lehető házasságra gondolva, türelmetlenebbül +ajánlta föl szolgálatait a bécsi hadi tanácsnak: ötszáz embert fogad, de +a maga erszényére s hűsége, önfeláldozása jutalmául azt kéri a felséges +úrtól, hogy ruházza rá az összes horvát-magyar csapatok +generalatusságát. Ha ezzel a méltósággal felruházva fog megjelenni +Esterházy udvarában kérőnek, a nádor látni fogja, hogy nem valami +birtokain peshedő nagy úrhoz adja a lányát feleségül, hanem egy fiatal +hadvezérhez, aki előtt fényes pálya áll szabadon. + +Ez a gondolat foglalkoztatta, ha könyvei mellé könyökölt, ha a Dráva +lépés-süllyesztő, mozdulatakasztó erdejének sürüjében járt. Sokszor +megesett vele, hogy az utolsó lapot is elfordította, s nem tudta, mit +olvasott; s a hegymagasságig egymásra döntött fatörzsekig is eljutott, +ami széltében, hosszában három napi járó földre nyúlt a mögötte fekvő +mély árokkal együtt török beütés ellen, s nem tudta, hogy került oda. +Büszke, jövendő nagyságát titkosan rejtő nyugalommal élt +mocsár-szigetén, vára falai közt. Kegyes lenézéssel, figyelmetlenül +hallgatta Migliani páter terjedelmes gazdasági jelentéseit, mélységes +megvetéssel a részeges várnagyéit. Forstall előadásain gúnyosan +mosolygott magában: majd ha az én történetemet fogják megírni, az lesz a +történet! Szófukarabbá vált, mint azelőtt volt, szellemi erejét +fölemésztette teljesen a jövőbe nézés, az akarás. Várt s az idő múlt. +Hiába jelentette Migliani, hogy a gabonát már régen csűrökbe +takarították, hogy ma itt, holnap ott lesz szüret, eleinte nagy terveibe +való elmerülése vonta el figyelmét, most már kezdődő s a hideg külső +alatt csak annál jobban pusztító idegessége tette süketté olyan +csekélységekkel szemben, mint óriási gazdaságának állapota. Dönögve, +kongva vonúltak ki szekerein a hordók a várból, szőlővel tetézve jöttek +meg; szomorúan búgott vagy tréfásan rikkantott a taposó legények nótája; +ostorpattogás, kerék-csikorgás jelentette az idei termés tárházakba +vonulását, – Zrinyi alig vette észre, tekintetre se méltatta. Friss +szántás feketéllett, ugarnak hagyott tarló barnult a Ternován túl, +Zrinyi szeme befelé tekintve a bécsi udvar szobáit vagy a nagy-hefflányi +kert útjait nézte. A Murától a tengerig izzadt a jobbágy, fáradott a +barom, nyögött a szekér, káromkodott a tiszttartó, telt a tárház a télre +készülő birtokon, – Zrinyi nem látott, nem hallott. Gondolkozott és +várt. Mi az, hogy Julia nem ír és a hadi tanács nem válaszol? Szeretett +volna belerúgni körülötte kujtorgó palotás agarába és felrúgni ezt a +borbűzös állatot, aki parancsait várja. + +– Hajnalban készen légyen ember, eb! Rókaűzés! – rendelkezett ridegen. + +A várnagy kussolva kotródott a nagy úr haragja elől. + +Másnap Zrinyi már ott állt az udvar közepén nagy komoran, mikor a +pecérek, lovászok hangja nyomán az istállók, ólak felől nyerítés, +csaholás hangzott föl. Intett a falkamesternek, induljon. A lebocsátott +hidon kopogva átügető mester után ugrálva, futkozva, kavarogva iramodott +a csaholó falka. A zöld ruhás két lovas pecér komolyan igyekezett az +ebek után. + +– Mi lesz az lóval? – mordult föl Zrinyi. + +Egy szolga rögtön az istállók felé szaladt. Csakhamar halálra sápadt +arccal hozta ki vezetéken a prüsszögve, kényeskedve táncoló paripát egy +lovász. + +– Nagyságos gróf uram, az heveder-szijj… – mentegetőzött bátortalanul a +lovász. + +– Száz pálca, huszonöt lapátütés az kölyök talpára! – parancsolta +rekedten Zrinyi s nyeregbe lendült. A sarkantyuba kapott paripa magasra +ágaskodva szökött egyet oldalvást, aztán szügybe vágott fejjel iramodott +ki a kapun. + +A süppedékes zsombékok között kanyargó keskeny mellékúton óvatosan +ügetett a falkamester; nyomában a kutyák, ki az úton loholt, ki az +ingoványos talajon nyargalt el-elcsúszva, süllyedezve, tócsába cuppanva, +sarat verve. A pecérek harsány hangja vissza-visszaszólította az +elkalandozókat. + +A sík mezőre, száraz talajra érve alig lovagoltak egy kis fertály órát, +megszólalt a falkamester kürtje: feltünt előttük az első róka. A +szabadjára eresztett kutyák elnyúlva vágtattak a somfordálva rohanó, +vissza-visszatekintgető róka után. Nyomukban Zrinyi félkézzel fogva a +kantárszárat, a másikat csipején nyugtatva; mögötte a három pecér. + +Gyepes síkon suhant most szaladásuk; árkon, bokron, halmon hullámzott +keresztül; domboldalon siklott le; fák közül cikázott elő és újra síkra +ért. Most föl egy dombnak! Nádsövény mögött tünik el a róka. A kutyák a +támadt résen átbújva vagy a sövényen átugorva zúdulnak be a szőlőbe. A +lovak prüszkölve tapossák a karókat, tőkét, gerezdet: mustot gőzölög a +föld utánuk. Tovább! Répát ver ki, őszi rózsát szaggat patájuk a kis +falucska kertjeiben. Széttaposott liba béle fröccsen az útra. Ordító +kölyök bujik kutyaólba a rohanó lovasok elől. Levett süveggel néz a +jobbágy az udvarán keresztül száguldó úr után, aki a tehenét fejő +asszony fölött ugrat el kevélyen, komoran. Egy udvar sarkában megszorul +a róka, lompos farkával seper egyet még maga körül és vége van, véres +nyál szivárog ki száján. A kutyák marakodva tépik, cibálják a dögöt; hol +a magasba röpül, mint egy rongy, hol eltünik a sok összebujó, +nyelvlógató fej között. Zrinyi remegő lábbal álló, tajtékos paripájáról +nézi a kutyák marakodását, míg mentéje szélét jobbágyi csókkal tiszteli +meg a ház födetlen fejű gazdája. + +Vacsora-időre érnek csak haza. Az úr fáradt, rossz kedvű. Szótalanul ül +a hosszú asztal közepén és sokat eszik nagy haragjában; két étel között +hátra dűl a falnak és elnyújtja lábait az asztal alatt. Jobbról-balról +csöndes sorban Migliani, Forstall, a várnagy, gyóntatója s két nemes +ifjú csörömpölnek halkan az óntányérokkal. Az asztal közepén óntálakban +áll a tehénhús kukrejttel, répa szalonnával, őzhús fekete lével. + +– Bort nékem! – kiáltott Zrinyi és ez volt az első szava a vacsoránál. + +A bortöltő inas a pohárszéktől egy ugrásban az asztalnál termett s +szinte remegett a keze, amint a kétfülű mázos kancsót ura ezüstpohara +fölé emelte. Forstall kiegyenesedve nézett körül, a várnagy ravaszkás +mosollyal vakarta bajusza tövit; a gyóntató alig láthatóan, de +rosszallóan rázta a fejét: mi ez? hisz sose ivott! + +Zrinyi egy hajtásra kiitta poharát, miután elköszöntötte a körülötte +ülőkre. Borzadás szaladt végig a hátán a könnyű bakari vodicától, de +összeszorította az öklét és újra bort kért. A várnagy sietett +fölhasználni az alkalmat és elköszöntötte urára kupának is beillő +poharát. Az ifjak hetykén, a papok halkan, szinte suttyomban ittak. A +harmadik pohár után kiderült egy kissé az úr kedélye. Rakott mívű, ében +nyelű késével ezüst poharát ütögette s énekhez nem szokott hangon +gyújtott rá egy nótára: + + Amott kerekedik + Egy fekete fölyhő, + Abban tollászkodik + Egy fekete holló. + +A várnagy, aki úgy érezte, hogy fel fog virulni csillaga, ha az úr +italra adja magát, elragadtatott rezgő hangon morgott hozzá valami +kiséret-félét. A papok megbotránkozva hallgatták az illetlen virágéneket +uruk ajkairól, de moccanni sem mertek. A két ifjú az asztal alatt +böködte egymást, hogy ehun e Miklós bátyánk! Ének közben aztán elfogta a +csuklás az urat. Cosimo páter vezette hálóházába. Míg inasa szomorú, +megbotránkozott arccal vetkőztette, Zrinyi gőgösen szegte hátra +le-lehajló fejét: még a mámorral is birkózott. Végre eldűlt az ágyon; +lábát már az inas segítette a paplan alá. Tüzelő szemmel nyújtózott el +párnáin s kis vártatva odaszólt az öregnek: + +– Küldd föl az Milát! + +A szolga nem akart a fülének hinni: az ő erkölcsös, istenfélő ura! + +– Küldd föl az Milát! – nyomott meg dacosan minden szótagot elnyújtva +Zrinyi. + +Az öreg szolga sietett a parancsot teljesíteni. + + +XI. + +Rövid, zaklatott álom után undorodva ébred; gyomra még most sincs +rendben s a keserűséget nem bírja elmosni torkáról. Csúnyának látja +tegnapi viselkedését; komoran vet számot magával, hogy többet sosem +iszik; de megbánást nem érez. Minek? Amit Zrinyi tesz, jól van téve. +Legalább jó lecke volt s a tanításért meg kell fizetni. Öltözködés +közben dacosan szidja magát: + +– Bort szomjúhozott az ínyed? Fehérnép köllött paplanyod alá? Hazudott +Zrini Zrininek! Veresd föl álmokból inasidat, nyergeltess, indulj! Ki +ura Zrini akarattyának? Hohó! + +Büszke-kihívóan nézett szembe a fölkelő nap párában úszó nagy vörös +tányérjával, de azért szinte szökve indult ki Csáktornyáról. Elől +lovagolt egyedül; szolgái, a landkocsi s a szekér messze mögötte +maradtak. A lovak alig bírták az erőltetett menetet; a nagy landkocsi +recsegve, kattogva, szökkenve himbálózott a széles úton. Vásárosok ekhós +kocsijai, ijedt parasztot döcögtető szekerek, vágtató lovas szolga, +sunyi pofájú, boros kóbor katonák, port verő marha-csorda, ki háttal, ki +szembe, cikázott el mellettük hol az egyik, hol a másik oldalon. Zrinyi +semmit se nézett; vágtatott lova nyakára hajolva az északi szél ellen. +Kőszeg táján eső érte őket utól; az úr beült a landkocsi párnáira s az +üvegablakon keresztül nézte a tájékra leereszkedő szürke esőfüggönyt. +Lelkére is kezdődő szomorúság csöndes esője permetezett és úgy érezte, +hogy enyhe lejtőn ismeretlen örvénybe ereszkedik alá. Az üvegnek koppanó +esőcseppek gyors szaladással iramodtak le rajta kövérebbé és kövérebbé +válva, majd piciny patakocskákká folyva szét. Miért e szomorúság? Eső +veri az utat, bánattal esőzik a lelkem! Mért? Mi az oka s mi lesz a +következménye? Semmi! Talán a mellettük elvágtató lovas ember viszi a +hadi tanács levelét Csáktornyára s Juliája biztosan epedve gondol reá. +És mégis szomorú! Mocskos kutyák rugaszkodnak, bámész parasztok néznek +az úr falujokon keresztül gördülő kocsija után, amely büszke lomhasággal +fröccsenti szét rájuk a sarat. + +Enyhe illatú este, bágyadt melegű őszi verőfénnyel érnek be Hefflányba. +A kastélyhoz vezető úton egymást éri a sok friss kerék-, patanyom s az +udvaron idegen csatlósok, laufferek, lovászok jönnek-mennek, álldogálnak +vagy évődnek hosszú dolmányú, sárga bőr gomboló harisnyás, kajla bajszú, +fülük előtt göndörödő hajtincses lengyelekkel. + +– Hm! Nádasdy uram itt mulat? – ismer rá Zrinyi a szolgahad ruhája +színére, címerére. – De az lengyelek? Iratos népet fogadott apám uram? + +Zrinyi a kertben találta a társaságot; éppen fölkészülődtek az ebédlő +palotába. Elől ment az öreg udvarmester, utána a nádor egy széles, magas +homlokú, nagy orrú, nagy szemű, kis savanyú arcú, kerek rövid állú +legény-emberrel, akinek kuszán pelyhedző bajsza ritkásan feketéllett +keserű ívbe hajlott szája fölött. Mögöttük Julia két sor gyönggyel +prémezett, arannyal átszőtt tengerszínű szoknyában; jobbján egy fiatal +férfi bíbor talárban, széles karimájú, lapos vörös kalapban; a karimán +átfűzött, füle mellett két oldalt leereszkedő, mellén összecsomózott +bíbor zsinór s a kalap alatt fejére borított vörös köpenynek vállaira +leomló szárnya vénasszonyossá keretezték az érdekes borotvált arcot. + +– Isten hozott, fiam! – fogadta vendégét kissé pártfogó és hideg +kedvességgel Esterházy. + +– Jó napot kegyelmednek, jó napot! – üdvözölte tulságos nyájassággal +Nádasdy. + +Julia semmitmondó tisztesség-tudással, a biboros lengyel királyi herceg +szórakozottan köszöntötte az újonnan érkezett mokány kinézésű magyart. + +A menet újra megindult; Zrinyi Julia balján lépegetett a kastély felé. +Egy szót se szólt; neki csak a lánnyal van beszéde. Beszél helyette +Kázmér herceg eleget. Előttük Esterházy csóválta aggodalmasan fejét +Nádasdy bizonygatásaira. Zrinyit nem érdekelte se a lengyel udvari élet, +se Nádasdy fontoskodó, halk szava. Beszélni szeretne a lánnyal! Akadály +elé torpanva, szomorúsága haraggá vált. Unta az étel előtti +cerimóniákat: a kézmosást, az asztaláldást, az ételeket felfedő +asztalnok lassúságát… az egész pereputtyot! Neki a lánnyal van beszéde! + +A fiatal kardinális csak Juliával beszél; kellemes torokhangú kiejtése +szerelmessé lágyítja kastélyaival, váraival dicsekedő csacsogását; +leteszi majd a bíbort, a pápa feloldja papi fogadalma alól, megházasodik +és vár. Mire? Talán a trónra! Nem lesz rossz dolga a feleségének… A lány +kedves mosolygással hallgatja, aztán Zrinyi felé fordul és ránevet. + +De nevet az apjára is, nevet Nádasdyra is! Mindenki jó neki? De mi az, +mit mondott Nádasdy uram? + +– Hála légyen religiónk erős Istenének! – bólintja rá a nádor. – Én +itthon héában nógatom az vármegyéket, hogy ű fölsége mastani nagy +szükségében hadi népet fogadjanak, addig ottan bécsi generálok +megfutamtatják Lipcse falai alul svécusok seregét. + +– Lutheranus ebek! No, Torstenson uram, pokol kötele tekeredjék az +nyakad köré! – epéskedik Nádasdy tovább, – mast ugrálj, lutyi! Friss az +fáma, de igaz, kit előbeszéllek. Bécs? Tyühühü! Fársáng vagyon minden +házban, uccán, korcsomában, nagy az öröm, mivelhogy Victoria istenné +szálldosa császár urunk hada fölött. + +– Úgy? Bizony mondja kegyelmed? – fordúl Kázmér is udvarias +érdeklődéssel a nagyot játszó, eszes gyerekember felé. + +– Bizony mondom, eminentissime princeps, Casimire, mert pecsét alatt +jüve nékem az hír. + +– Úgy mondá kegyelmed, nem forog veszedelmekben királ urunk hada, – +kérdi kétkedően Zrinyi. + +– Imént elucidálám az dolgok mibenlétét, nem hallá kegyelmed? Vót +svécusnak tizezer hajduja, elhulla bennek hétezer; sok kára vagyon +lovasában is, ott pusztult három generálissa, nyolc ezeredesse… + +Hát ezért nem válaszol Bécs az ajánlkozásra, ezért nem váltja be +igéretét a király a generalatusságot illetőleg és itt uralkodó házbéli +herceg és Magyarország leggazdagabb főura udvarolnak Julia körül, – +gondolta Zrinyi. Elmerengő szemmel nézett maga elé, mintha látná, hogyan +omlik össze nagyravágyó és szerelmes képzeletének két ragyogó palotája. + +A pohárnokok szinültig töltötték a serlegeket. Nádasdy késsel csapta el +a serleg szélén túl domborodó nehéz bor tetejét s fölemelve a drágakővel +rakott ezüst edényt, fölkiáltott: + +– Adja Isten császár királ urunk tellyes győzödelmét! – s lassan, +akadozva, de fenékig fölhajtotta. + +A két férfi szintúgy. Zrinyi nézte őket. + +– Kapitány úr, uram! – intette a köteles udvariasságra Zrinyit Nádasdy. + +– Ű fölsége győzödelmét tiszta szüvembül kévánom; de megbocsásson +kegyelmed csekély szolgájának, bort nem iszom. Adná Isten kévánságomat +vérem hullásával pecsételnem, – válaszolt komoly, merev udvariassággal +Zrinyi. + +– Hogy az néhai való jó György bán uram fia ne igyék! – hitetlenkedett +Nádasdy a hallatlan különcködésen. + +Kázmér érdeklődő mosollyal nézte a furcsa magyart. + +Esterházy most hercegi vendégére köszöntött egy hatalmas kupát, aki +sietett az udvariasságot viszonozni; aztán Nádasdyért ittak, meg újra +Esterházyért s egymás után Leopold főhercegért és Piccolominiért, a +császári sereg vezéreiért, bécsi és magyar nagyurakért, a lengyel +királyi ház tagjaiért… + +– Szeretsz-é még? – kérdezte halkan a lánytól Zrinyi a zajosan pokulázók +mellől odább vonulva. + +– Igen! – bólintott szelíden Julia. + +– Leánynézők? – faggatta tovább a két férfi felől a lányt. + +– Igen! + +– Melyikhöz mégy? – kérdezte, mint egyaránt lehetetlent, Zrinyi. + +– Nem tudom; apám uram választ, – felelte egyszerűen Julia, mintha a +világ legtermészetesebb kérdésére válaszolna. + +– És én? – sziszegte a foga közül Zrinyi. + +Szerelmesen csillogó szemmel nevetett Julia feleletet. + +A nádor belső inasa lépett most az ebédlő palotába, ahol álmosan +koppantgatták a gyertyák hamvát a szolgák. Egyenesen ura felé ment, +kezet csókolt neki s halkan jelentett valamit. + +– Eminentia Vestra, – fordult Kázmérhoz Esterházy, – lovas posta jüve +Cracoviábul. + +– Rendöljön nagyságod, palatinus uram, prebendát lovának, magának! +Lakozzanak, aluggyanak. Megolvasom reggel az levelet, – intézkedett +mámoros mosollyal a herceg, s a széles mozdulatban kéken csillant meg a +kardinálisi gyűrű zafirja. – Mit mond nagyságod? Most? Sürgetős? Ebadta +beste szolgája, mit zavarog most itten? No, gyüjjön bé! + +Julia lesütötte szemét az illetlen beszéd hallatára. + +Sáros, piszkos, fáradtságtól sápadt, lázas szemű legény lépett be a +palotába, egyik kezében süvege, a másikban a levél. Rekedten szól +valamit lengyelül, ura elé térdel, megcsókolja az írás szélét s úgy +nyujtja át. + +Kázmér packázó nemtörődömséggel, fejét ide-odahajtogatva bontja föl a +levelet. A kibontott írás aljára tekint, hogy kitől jön, aztán szívére +teszi a papirlapot, majd ajkához érteti az első sornál. Bólogató fejjel +olvas és pislog. Látszik, hogy most már megerőlteti a figyelmét. +Hirtelen elkomorodva mordul egyet, aztán széles, elégedett mosoly fut át +a sima arcon. + +– Mondd, készüljenek, megyünk! – kiált lengyelül a szolgának. + +A legény megcsókolja a földön söprő bíbor köntös szélét és elsiet. + +– Üstököket vonnyák otthun egy az másnak királ és rendek. Osztán +fölséges bátyám uram beteg is… Ha talám hamarost új királ köllene +otthun, azért mégyek haza, – mondja Kázmér egyszerűen, félig +öntudatlanul és fölkel. – Julia leányasszony… hát sajnálom, útra köll +kelnem. Azt kévánják tüllem, ha bátyám meghalálozik, hogy feleségül +végyem az… Eh!… Wit mondjak? Az igazat, haza köll mennem. Bátyám uram, +köszönöm kegyelmednek hozzám való jó akarattyát. Isten áldása +kegyelmeden és egész házanépén. + +A két férfi összecsókolózik, összeölelkezik. Kázmér kedves hanyagsággal, +Esterházy illő gyöngéd tisztelettel. + +Nádasdy udvariassága serleget emelve az idők elébe vág: + +– Az utolsó serleget Polonia hamar üdőn új királának egészségére, hosszú +és dücsőséges kormányára köszöntöm. + +Kázmér most már gőgösen, a két magyar úr csöndes buzgósággal iszik. +Sorra kezet csókolnak a kardinálisnak, aztán megindulnak a gyertyás, +fáklyás szolgahad között az udvar felé, ahol patkó kattog, fáklyafény +libeg, ló nyerít a hosszú, suhanó árnyékok s a pillanatra +meg-megviláguló arcok között. + +– Isten áldja kegyelmedet, hugom asszony, majdnem mátkám nékem! – +búcsuzik kedvesen Kázmér már lóhátról a vénasszonyával lakosztálya felé +távozó leánytól. + +– No, palatinus uram, mast is ollyan nehez lészen az választás köztem s +emez nyalatlan medvebocs között? – gúnyolódik magában Nádasdy. + +Zrinyi kezet ökölbe szorító, tompa kétségbeeséssel bámul egy fáklya +lángjába. + + +XII. + +Vadásztülök hangja búgott elhalón a távolban; az erdei gyalogösvényen +csizmája sarka tavalyi avaron siklott vagy lucsokba vágódott mélyen. +Megállt. A nyugati ég peremére bággyadó nap sugarai elöntötték a +kopaszodó erdő zöldből biborba, biborból sárgába forduló lombozatát s +aranyat vontak vén törzsek mohára. Anyját vesztett farkaskölyök +vinnyogását hozta a szél. Fönt zúgott a nagy fák csapzott koronája, lent +hallgatott a bokor. Feszülő melle kitágult s két karját hátrafeszítve +belekiáltott a szürkülő estbe: + +– Hahó! + +A felriadó visszhang felelete lágy volt, mint az álmából ébredőé. + +Zrinyi összefonta a karját és nézte a föld férgét. Ez legyen-e sorsom? – +Pázmány födeles szemöldöke és mélyen ülő, átható szeme remegett elébe a +rezgő, ferde sugarak táncán s hallotta szavát, mint akkor a nagyszombati +kertben… kard-csörrenés és lódobogás, hajrázás és Allah-kiáltás, +összeomló bástya, bődülő ágyu, asszony-visítás, férfi-hörgés olvasott és +látott emléke zúgott fülében… Ezrede készen áll, libben a szélben a vad +fiúk farkas-kacagánya, parádés lova táncolva viszi a sor előtt szemlére… +hajlongó derekak, csókra csucsorodó szájak között átölelve vezeti a +király a trón felé őt, a király képét, hadainak generalissimussát, Buda +fölszabadítóját a török járom alól, királyok, császárok hatalomban, +aranyban fürdő pajtását… + +Mindez semmi! Miért? Egy leányért! Semmi, csakugyan semmi. Állt és feje +lehorgadt. Bizony boldogabb a cserjén csörtető őz, bizony boldogabb a +fán búgó vadgalamb, bizony boldogabb a föld férge. Semmi, semmi: a nap, +az erdő, a lány, az ország, a familia… + +Hirtelen visszafordult, s mint mikor a vadkan szaggat ágat, lombot, úgy +viaskodott hazafelé útjában Zrinyi a kursaneci erdő himbáló, útgátló +ágaival. Mire hosszúszárú cselebi csizmáit rövid deli sarúval cserélte +föl, leesett a korán beálló tél első hava. A mező szűzi fehér leplét +szaggatottá tarkázta a sok tó, pocsolya, mocsárszem. Hiába próbált szóba +ereszkedni vele a jószágigazgató páter, hiába «dicsértessék!»-ezett +hangosan a háta mögött gyóntatója, válaszadás nélkül vonult be +könyvesházába. Sokáig elüldögélt gondolkozva, melegedve a kályha +mellett, a hosszú ládára terített puha szőnyegen. Mikor az ónas ablakon, +amely mögött egyre ereszkedett alá a hó fehér szálú függönye, benyult az +éjszaka ujja a meleg szobába, gyertyát gyujtatott. + +– Mán csak az Echó lészen szerelmem postája… – szólt maga elé s +fájó-édesen lüktettek fejében a verssorok: + + – Ha kérdi, élek-é, mondjad, hogy én égek, + Ha kérdi, kicsoda, mondjad, hogy van oda, + + Az te rózsavirágod, + Kiről te harmatot, + Gyönge illatokot + Gyönyörködve szedtél, + Benne gyönyörködtél, + Mastan elárultad. + Mert talán nem tudtad, + Az nád töredékeny, + Noha nevedékeny, + Hogy megunod mingyárt, + Mert ránézni is árt, + Nézd hináros szemét, + Csoportos üstökét, + Széltül hajtott nyakát, + Nem álló derekát, + Nézd az ű gyükerét, + Meglátod erejét, + Mert nincs az ű benne, + Ki neked kellene, + Hadd el, én méhecském, + Édes, szép képecském, + Megtalálod nálam, + Ki bizony nem álom, + Mely friss az rózsaszál, + Noha tüskében áll, + Nem szúr meg tégedet, + Nem sérti szemedet. + Az virágja vörös, + Az gyükere erős, + Maga szép illatos, + Hozzád hasomlatos, + Lám, sokan szeretik, + Szépségnek viselik, + Csak te jűjj és szállj rá, + Kivánod másszorra + Ő állandóságát, + Rothadatlanságát, + Így ízene néked, + Az ki szeret téged. + +Vadászgató, verselgető tespedéséből nagy hírek verték föl: hazug volt a +fáma a császáriak lipcsei győzelméről; ott is tönkre verte őket a svédek +kövéres, szelid képű nagy hadvezére; Bécs gőgje letört s a király +aggodalmasan halasztotta el az országgyülést újra. A kancellária sietve +értesítette Zrinyit, hogy a király megadja a kért felhatalmazást a +toborzásra. + +– Eszetekben vevétek mast Zrinit? – toppantott keserű dühvel, mikor a +kancellária levelét elolvasta. + +Haragosan kelt ki magában királya ellen, szidta a rövidlátó bécsi +urakat, elégedetlenkedett, korholt, duzzogott, – és nem mozdult. + +Két hétre rá királyi kinevezést kapott kézhez: a felséges úr az összes +horvát csapatok parancsnokává emelte ezredesi rangban. + +– Áh!? Ugyan, az horvát zászlók ezeredesse? – s gúnyos nevetéssel dobta +az asztalra az iratot. – Játékbábú vagyok-é én, kit tesznek, vesznek +kények szerént?… Ezredes, hm? – kérdezte magától dohogva százszor is, de +nagyravágyása nagy sebét mégis megenyhítette a kis flastrom s másnap már +Légrádon rendelkezett. Megszólalt seregszedő embereinek toborzó sípja +Óvártól le Ivanicig mindenütt s szállingózott, gyűlt Légrádra, +Csáktornyára az iratos nép: életét megúnt vagy elüldözött paraszt, +idegen név alatt bujdosó gonosztevő, kalandos álmoktól zavaros fejű +ábrándozó, bosszút tajtékzó, dúlásra, vérre éhező világgá züllöttek, +toprongyos vagy deli szegény legények, a fosztogatás, öldöklés +tapasztalt mesteremberei. + +Zrinyi közben mindent felejtett: még semmi sincs későn! Nehéz szekereken +érkezett Bécsből a munició; puskapor, fegyver, golyóbis, tűzcséve; deli +csizma került a friss fizetésből a bocskoros lábakra; karabin és kopja a +gyakorlott vagy ügyetlen kezekbe; Légrádon borgőzben hejje-hujázott a +zsold talléraival dobálódzó vitézi mulatság, a környékben megadással +sóhajtozott az élelemért megrabolt, meglopott paraszt; alakult az új +ezredes új serege! + +De a megdúlt végek tüzes horvátjai vérre, a német zsoldosok pénzre +szomjaztak, Zrinyi pedig emésztő dühvel szemlélte a természet +megújulását: hát mire várnak? olyan jól megy dolguk, hogy nincs +szükségük Zrinyi ezredére? Dús, lilás pára gőzölgött már a zöldelő +zsombékok fölött, friss lomb-korona állt a déli szél elé s még mindig +nem jött meg a hadi tanács behívója… + +Hajnalban riadót fuvatott. Dönögtek a rézdobok, rikoltozott a lóra ülő +hadi nép. Zrinyi szégyellte magát: harcra vágyik, ahol a nemes vér +buzgása nemes győzelmet szerez s kénytelen egér helyett +fonál-gombolyagot kergetni, mint az asszonynépek ölbe szoktatott palotás +macskája. Csáktornyán túl elcsendesült a csapat s mentül inkább +közeledtek a hódoltság földjéhez, annál inkább keresték a födött utakat +erdőkben, dombok alján. Egy határt jelentő oszlophoz érve, Zrinyi intett +a vice-ezredesnek, hogy állitsa meg a katonákat, aztán kengyelében +fölemelkedve elkiáltotta magát: + +– Vitézek! Ihon az török föld! Jézus nevében vigyázás, serénség! + +Mozgás támadt a kopja-erdő piros-fehér zászlócska-felhőjében, magasra +emelkedtek a karabinok s felsivított egy-egy kiáltás, rikoltás a +türelmetlen lovakon rázódó, zúgó tömegből. Egy sötét arcú horvát suhanc +szó nélkül szállt le lováról s megvetése legfőbb jeléül az oszlop tövébe +guggolt. A környékén állók röhögve üdvözölték a kitünő ötletet. De a +rendelő gorombán intette helyére a legényt: + +– Félsz, hogy nadrágodban ereszted, ha törököt látsz? Lóra! + +Estére már Zalavár vidékének ingoványai közt keresték a száraz utat a +közbeeső falukban zsebüket értékkel, hasukat borral teletöltött lovasok. +Zrinyi maga csak átvágtatott a megrohant falukon; unta a rablást, a +marakodást; s egy erdőcske szélén, tűz nélkül, messzire tolt előőrsök +gyűrűjében megvonuló lovasai között utálattal gondolt a holnapi napra, a +dúlás, lovaglás változatos vagy egyhangú unalmára. Mi haszna az a pár +száz elhajtott marha, mikor ő mást akar? Mi haszna, ha a feje tisztul a +szélben, mikor a szíve antul nehezebb? + +Sötét hajnallal lóra kaptak s nagy kerek vonalban elkanyarodva a +Balatonhoz vágtak. Büszkén ügetett Zrinyi dandára élén a +föveny-szegélyes gyöpös parton s nem igyekezett a Nagyberek mocsaras +földjének bújtató fái, bokrai közé. A horvátok legénykedve forgatták +szemüket, tetszett nekik a vakmerő játék, a nyilt vonulás itt, ahol vár +várat, palánk palánkot ér s mindegyik rakva több-kevesebb őrködő +katonával. A magyarok büszke nemtörődömséggel sercentettek egy hegyeset, +ha éppen félrenézni méltóztattak. A németek mogorva elégedetlenséggel +pislogtak nagy kalapjaik alól a fonyódi hegy várának tornyára s +fellélekzettek, mikor a feléjük meredő homokhegy eltakarta őket. Zrinyi +elszánt haragos lelkét jólesően izgatta a nyári nap ragyogó csöndjéből, +a halkan ingó lombok közül minden pillanatban előbukkanható veszedelem +tudata. Ahogy kiértek a hegy alól, elnyult lovon vágtat vissza az +előhadból egy legény. Zrinyi kardot ránt, harsányan rendelkezik s a +csapat éles szögben jobbra kanyarodva bevág egy alacsony, teknő-szerű +völgybe, egyenesen szembe a kitörő várőrséggel. A karabinok vízszint +kerülnek, előre ferdül a pika-erdő; vezérük csillogtatva forgatja feje +fölött széles görbe kardját s rekedten, bőgve, rikoltva, sivítva hangzik +föl soraikból: + +– Jézus! Jézus! + +– Allah! Allah! – zúg rá selymesen a folyton közeledő távolból. + +A csapat élén lovagló török kaftányába keveredve bukik le lováról; a +szügyön talált paripa hanyatt hőkölve zuhan gazdájára. A karabinok sűrű +füstje lomhán szálldos a két csapat fölött. Zrinyi mögött káromkodva +bukik lova nyakára véres fejjel egy horvát. A lovak a puffogástól, +puskapor-szagtól megvadulva tipornak egymásba. Itt egy pika torkon +hasítva löki hanyatt a szembe lovaglót; villanó szablya-suhintás nyomán +hull ott a földre egy kardot tartó kéz. Puhán szisszen a patkó taposta +hús, fröccsen a vér, velő. Zrinyi kiáltozva vagdalkozik köröskörül: mint +egy forgókerék fényes küllői, kardja csapásai. + +– Valláhi! Ez Zerin-oglu! – csattan föl egy török rémült kiáltása. + +Nyomában ágaskodó paripákon fordul, robban vissza csapatjuk. + +Vakmerő beütések, gyors dúlások, győzelmes összetűzések kellemetlen +érzést keltő hangzásúvá tették a fiatal kapitány nevét a műveltségük, +hatalmuk tetőpontján gazdagság, kényelem ezerféle kényeztetésében puhuló +törökök előtt. A barbárság ismeretlen szellemi hatalmától lelkesített +nagy testi erő vezető férfiben: örökre ijesztő misztikum a rengeteg +pénzzel, rengeteg emberrel kicsiny nemzetekre eltaposó szándékkal zúduló +s mégis ellenállásra találó nagy népek előtt. + +A magyar csapat vérszemet kapva, hencegő kiáltozásban zajosan +handabandázva rohan utánuk föl a dombra. Zrinyi megáll a pár holttest +között, amelyeket ideges kiváncsisággal szaglász lova, s a gőg mámorának +köde száll föl fejébe: + +– Zerin-oglu, Zrini fia! Mely rémület rezegteté az szakállas öreg +hangját! Apám dücső emlékezeti s hírem-nevem valamint két véres szablya +függenek az ottomán hold fölött. + +Katonái majdnem a vár aljáig kergették a futókat, s egypár fogollyal +tértek vissza kapitányukhoz. De innen már óvatosan, bújkálva, +kerülgetve, inkább lopva, mint rabolva, lesbe állva, mint sík mezőn +páváskodva igyekeztek vissza a Muraközbe. + +Szőlő-érésre aztán megjött a parancs: lóra! a morva szélekre! + + +XIII. + +Az óriási tábor körül, amelyet mély árkú sánc fog gyűrűjébe, nagy +távolságban föl van taposva a föld. A zászlókkal pompázó kisebb-nagyobb +sátrak, kalyibák között széles utak vezetnek a tábor piacaira és +kijáróihoz. Mint valami szűk és piszkos keleti városban, hangyamód +nyüzsög a sok katona, kereskedő, szolga, asszonynép a +sátor-sikátorokban, a tömérdek szekér és ló között. A széles utakon +egy-egy csapatocska vonul el, vasravert hajduk dacoskodnak rajtuk végig +a prófosz emberei előtt, itt a főgenerál lovagol keresztül kiséretével, +ott jámbor kereskedő szekere döcög friss sörrel, jó borral a piac felé; +az istrázsamester igyekszik vicéivel kifelé a táborból, kötés fával, +csöbör vízzel sietnek térdig felgyűrt szoknyában a lányok a konyhák +irányában, boros kártyázók lármája hangzik ki nem egy sátorból, egy +sikátorban gúnyolódó bajtársak biztatnak két verekedőt, amott egy öreg +lándzsarengető tartja hazudozásaival a szájtátó vagy hitetlenül +ellentmondó fiatalokat. Zsákmányt, lopott holmit csereberélnek +kiáltozva; forgókat, paszomántot, tollat, pitykéket kinál mindenféle +nyelven a piacon ténfergőknek a kirakott árúi között guggoló kalmár; +mázos korsókból isznak a csapravert hordók körül; gajdoló csoportok +hallgatnak el, tágulnak odébb az útból egy-egy rittmeister vagy obrister +közeledtére. Csipejét riszálva ődöng a kifestett arcú lány az ivók, +tereferélők, kártyázók körül. Vitatkozás, röhej, vezénylés, alkudozás, +jajgatás, ének, fegyvercsörgés, káromkodás, szekér-nyikorgás, nyerítés, +ostorpattogás, marhabőgés, pata-kattogás, föld-döngés egybefolyó, tömör +zaja kavarog a tábor fölött. Csak a tábortüzek kigyúlása után halkítja +az éjszaka hangfogója s a körüljáró prófoszok szigorúsága tompa +zümmögéssé a nagy erővel élő, lélekző tábor zavarát. + +Zrinyi kedvetlenül ült sátrában. Ki ő Gallas general-lieutenant +táborában? A horvát ezred oberstere; egy magyar, malmokba, tizedért járó +törökök lesből támadója; csengő aranyat jelentő foglyok halásza a +végbeli állapotok zavaros vizében; a hadviselés magasabb elveihez nem is +konyító, akinek kardforgatása csak tökéletesebb bicskázás; aranytól +csillogó, de piszkos műveletlenségben élő, nagy szájú, rátartó magyar +mágnások közül egy; kucsmás, dolmányos medve, aki a csipke s az áll +közepén hegyeskedő piciny szakállocska nyugateurópai műveltségéhez még +nem jutott el. Mindezt kiérezte Zrinyi a császár zsoldjában álló olasz, +francia, német tisztek tekintetéből, modorából s finom, válogatott +kifejezések selymén átszúró gorombaságaiból vagy szótalan nyilt +megvetéséből… És Julia! Az a savanyodott állat legelteti vizenyős szemét +rajta… + +– Nem jól vagyon ez így! – vagdosta bele sarkantyúját a sátor simára +döngölt földjébe. + +Inkább lóra! Szinte örömmel fogadta Gallas parancsát: föl Árvába! onnan +a jablunkai passusson nyugatra csapva egyesülés a Siléziában operálö +Götz-cel, aztán együtt Olmütznek! Mire átvergődött lovasaival a tót +hegyeken, mire componálta hadát Götz generáliséval, havas esőt vert +szemébe az éjszaki szél ezrede ellenség-bolondító vagy felderítő +lovaglásain. + +– Ezért bocsájtottam királ uram kezében személlyemet, ezeredemet? +Vágtató lovon komédiázó madárijesztő képnek rendöli Zrini Miklóst, amaz +szigetvári maradékát minden csipkés örvű, páncéros hasú nímöt +teknősbéka? Apátok kalapos istenit! Karddal, karabinnal hegyikben esni, +ez az tudománom, nem penég fenekek környül szaglászni, hogy: «Vigyázz, +főgenerál uram, ihon errül, ihon mast meg arrul üté föl fejét az +ellenség!» + +De még ennek a vitézi foglalkozásnak is hamar vége szakadt. Igy még csak +itt-ott megszorítottak, kardra hánytak, foglyul ejtettek egypár embert +Torstenson seregéből. De beállt a tél s Zrinyi ezrede az Olmütz körüli +falvakba tért téli szállásra. Maga a vezér a dühtől, csalódástól, +keserűségtől – ki tudja, mitől? – ágynak dőlt s lázban gyötrődve olvasta +a bécsi hadi tanács szigorú rendszabályait messze, le Ausztriába +elkalandozó lovasai ellen, s gyöngyöző homlok mögött hevülő képzelettel +folyamodott a királyhoz, – azért nem használták nagyobb dolgok +végrehajtására erejét, mert nem kért eleget! – hogy adjon horvát dandára +mellé egy német ezredet s a károlyvárosi generalatusságból mozdítsa el +az elaggott Frangepánt s ruházza reá a tisztet. + +Karácsony hetében ért haza az emésztő lázban hosszúra soványodott arcú +vezér Csáktornyára. + + +XIV. + +Az augusztusi nap keményen tűzött le a nagyszombati síkon torpadó +császári táborra. A kerek aljú sátrak kúpos tetején bágyadtan csüngtek +le a zászlócskák; a nagy hőségben pattogott a vásznuk s a körbe vert +cölöpökhöz vonuló kötélzet. A tábor közepén, a nagy udvarú zárt +négyszögekben kifelé forduló, elől nyitott markotányosbódék körül csak +egypár nyelvlógató kutya leselkedett. De a fővezéri szálláson s a +körülvevő főtiszti sátorokban hangos volt az élet. A királyi +felszólításra elkeseredett dühvel vagy húzódozó gyűlölettel lóra ülő +főnemesek tárgyalták az idei új esztendő rettenetes meglepetését. + +– Nímet landsknechtek tapodjanak apái hamvokon és szórják szélnek! – +kiáltott Homonnai Drugeth. – Világban szalajtott kódus vagyok Rákóczy +György fejedelem ő nagysága jóvoltából. Magva szakadjon az beste kurafia +eretneknek. + +– Hát, János, hun vannak feleséged s apróid? – kérdezte részvéttel +Barkóczy László. + +Drugeth arcát elöntötte sűrű, fekete vére: + +– Csavarognak, Laci, mezőn, erdőn, életeket s arany, ezüst marhájokat +óva az utakon kóborlóktól. Hogy ekkép behumhatja szemit az Isten!! + +– Behumja? Hm! De alszik is! Hiszem az fejedelem sergének avángardja az +sléziai morva széleken jár mán! Beholdultak néki az bányavárasok, az +tizenhárom vármegye; kezén vannak Kálló, Tokaj, Kassa! – kiabálta +felháborodva Wesselényi Ferenc. + +– Elnémul templomink haranginak nyelvek, az merre járnak; elvágdossák +köteleket, agyon verik az harangozót, ki ellenek szegül. Fejeket vészik +az Isten tiszteletére csinált képeknek s az mennybéli Úr Isten +bosszúságára kopjákon hordozzák, – kesergett nemes méltósággal Csáky +László. + +– Én is tudom, – folytatta Nádasdy, – szava hihető, bizonyos emberem +hozá az hírt, hogy Kassán az főoltárra telepedve szalonnázott Kemény +János uram néminemű hajdúja, s az oltár-keszkenyőben kené bicsakját. Hun +itt, hun ott tapodják meg az szentségeket s rút marcangolásokat követnek +el barátokon, papokon. + +Míg Nádasdy beszélt, Zrinyi figyelme egy pillanatra elterelődött az +országos eseményekről s arra fordult, hogy most az ő Juliáját Nádasdy +uramné asszonyomnak titulálják a kereszturi udvarban s talán epekedik is +mezőbe szállt ura után… de Drugeth fölcsattanó szava akarata ellen is +visszarántotta tépelődéséből. + +– Hát mi egyebet tehetett volna az feleségem? Feladá Jeszenőt, familiám +utolsó refugiumát kegyelemre az fejedelemnek. «Port alája, kanócot, – +parancsolta Rákóczy, – kirepült az madár, repüljön az fészek is!» Azt az +keserves kínban fogantatott… + +– Bizony ellenségül vette Rákóczy, – mondta csöndesen az öreg Esterházy, +– ez szegény hazát, kibe belé is veté az üszögöt. Hejh, méltatlanságot +cselekeszik az fejedelem, merthogy mikoron mind az pogányoktul, mind +egyéb nemzetségektül is békével volnánk, magunk kévánjuk fogyatnunk +magunkat, arra ingerelvén az idegeneket is, az természet szerént való +ellenségekkel együtt. + +– Jünnek mán Pucháim és Götz Siléziábul, nem lészünk csak úgy magánosan! +– kiáltott föl bizakodással Zrinyi. + +– Hadd el, Miklós, bár mentek volna Gallas után az svécustól +szorongatott dánus felsegéllésére, – szólt Csáky. – Az nímet generálok, +tisztviselők és köz nímet vitézlő rend is hallhatatlan szörnyű +istentelenségeket és iszonyú nagy sok inségeket és nyomorúságokat +cselekesznek, az merre járnak. + +– Fölséges királ urunk vitézi azok is s mi igaz causánkért viselnek +harcot, – szólt közbe engesztelően Esterházy. + +Az urak illendőségből nem akartak az öreg nádorral vitatkozásba +elegyedni, de Barkóczy Lászlóban nem állt meg a szó: + +– Hejh! mégis csak idegenség gubernálja felséges urunkot magyarival +szemben! mert mi dolog az, hogy hátra vetik az magyart mind intimum +consiliumokon, mind az harc mezejében? + +– Én megmondám eleve, – szólt hirtelen és szokatlan keménységgel a +nádor, – Ferdinandusnak, hogy sokat tehet ellene az fejedelem… Ki is +indula Erdélybül az kikeleti szelekkel; maga Székelyhidnak, Zsigmond +urfi Károlynak, Kemény János penég Szakmárnak nyomakodtak s kevés napok +mulván, úgy lehet, az Vág rohanó vizei hozzák fejünkre hadastul űket. + +Zrinyi nem szólt, – csak a száját vonta összébb, – pedig lett volna oka +rá, mert hiába kérte a téli szállásról a német ezredet s a károlyvárosi +generalatust… a német ezredet majd a legközelebbi alkalommal, a +generalatus betöltése pedig a belső-ausztriai rendektől függ… Jó, a +generalatust nem, nehézségekkel jár, elhiszi… hanem most itt az alkalom, +kérte is tavaszszal a megigért német ezredet s hozzá Károlyváros +helyében a Capeletti-zászlóaljat… persze nem lehetett, mert a két német +generálisnak kevés számu hada maradt, a nagyobb részt elvivé Gallas, s +így ő még mindig csak ezer horvát kapitánya… + +A társalgás lassankint ellanyhadt, kinek-kinek fejébe ötölhetett a maga +baja Béccsel, mellőztetése, miegymás s elgondolkozva, gunnyasztva várták +a vendégek a tágas ponyva-szálláson a nádor vacsoráját, ami kint, +messzebb, a kártyaházhoz hasonlatos konyha-kalibában süstörgött, +rotyogott nyárson, üstben. + +– In vita invidia! – sóhajtott egyszer Esterházy. + +Közben az úti pohárszék-ládából előkerültek a nagy-hefflányi udvar drága +kamuka abroszai s nehéz asztali ezüst marhája. A puha keleti szőnyegeken +simán jött-ment a sok szolga. + +Első töltéskor fölemelte serlegét Csáky s folyton emelkedő +hangsúlyozással szólt: + +– Urak! Catholica religiónkért öltözénk fegyverben! Az mellettünk +hadakozót ne nézd, micsodás, miérthogy barátunk az. De az vélünk szemben +kerülő eretnekek ellenségink mind halálig! + +Zajosan ittak az urak és bőven töltöztek s kártya mellett poharazva +várták jobb hijján a másnapot. De Zrinyi, aki csak a nádor iránt érzett +tiszteletből ült egy asztalhoz Nádasdyval, eltávozott, mihelyt az +illendőség engedte és sátra párducbőrén végigvágva magát komoran szőtte +tovább az imént nyert fonalat: + +– Külömb-külömbféle nyavalyákban estünk, kinek oka Szent István királtul +nyert religiónkban való állhatatlanságunk, merthogy miulta közinkbe +ragada az nímöt hüt, megsokasodának bűneink… Az sok feslett erkölcs, +nehéz káromlás, hamis tanácslás, irigység, gyülölség, lopás, emberölés, +és örök tobzódás!! Haragra is indula és igazságos büntetésre ellenünk az +Seregeknek ura és ada töröknek olly hatalmat, hogy elrontja, veszti, +csaknem utolsó nyomorúságban hozza szegény hazánkat… Ki lészen +megváltója ez romlott magyar világnak? Talám nímöt generál uraimék? + +Megszédült a be nem fejezett gondolattól, de nagyravágyó lelke minden +türelmetlenségével várta a derekas harcot, ami nem is késett soká. + +A csekély számú német nehéz katonasággal előrenyomuló Götzöt +visszaszorították nyugatnak egész Privigyéig Kemény János vitézei, akik +az örökletes királyságra törekvő Habsburgok, a türelmetlenül +zsarnokoskodó katholikus papság erőszakosságai, törvénytelenségei ellen +fogtak fegyvert az ország pénzének elvesztegetése, a véghelyek +elhanyagolása, a jezsuiták alattomos behozatala, a nádor hatalmának +megnyirbálása miatt. De jött Puchaim németeivel, az öreg nádor a +magyarsággal s a vallásos rajongás, politikai hevület, mesterségszerű +buzgalom, magános haszonlesés és düh összetornyosuló fellegei elől a +halál kínjával vetekedő búsulással hátrált, hátrált keletnek a fejedelem +vezére. + +… Északról ide látszik Ónod vára. Az egyesült császári sereg a dombokká +halkuló borsodi hegyeknek támaszkodva készül az ütközetre, sietve +csatolódnak föl a karvasak, mellvasak, pallos és koszperd. Ez még a +karabinján, pisztolyán vizsgálja a kovát, az már embermagasságú ágasára +fekteti a hosszú, nehéz muskatélyt; ez tollas sisakját, prémes kalpagját +nyomja fejébe, az már kopja-erdőben vonul ki a táborból. Szembe, +keletre, Rákóczy népének a Tiszába siető Sajó füzes, nádas ingoványaiig +elnyúló táborából a sánc széles hídján most robban ki a hajdúság. De +elejbük bődültek a nagy ágyuk, s puffogtak szinte szelíden a kisebbek. +Rákóczy pattantyusai nem késtek a felelettel. Sűrű füst, nehéz szag +kezdett elfeküdni a mezőn. A császáriak sáncokba vonulva menesztették +golyóikat az eretnek rendbontók felé, de amonnan is emelkedtek a folyton +előbbre, előbbre tolt sáncok halmai. A császári olasz pattantyusok +ágyúgolyói biztos ívben röpülve vágtak csakhamar egybefolyó lyukakat a +sáncok mögött felvonuló erdélyiekben vagy a sánchalmok tetejét seperve +buktak a mögűlök harcolókra. Rákóczy ágyúgolyói többször vágódtak +ártalmatlanul a földbe az ellenség sáncai előtt és mögött… Lovas csapat +rugtat most a sáncvonal elé, élén a kardját üvöltve forgató Drugethtel; +kópjás gyalogság nyomakodik utána. Drugeth már az ellenség legmesszebb +tolt s hirtelen elhagyott sáncának tetején táncoltatja lovát. Azután +eltünik az emberek, lovak kétfelől összecsapó árjának zavaros hullámai +között. Puskapor szagú, fel-felrivanó, reccsenő tömör zajt zúgat a +dombon figyelő császári vezérkar fülébe a Tiszáról fújó szél. Lent a +harc gomolyaga egy helyben nyüzsög, tágul, szorul szeszélyesen változó +körvonalaival. Puchaim egy percre abbahagyja fényes páncélján elfekvő +csipkegallérjának ideges huzogatását s lemutat a síkra, ahol egy habos +selyem zászlónak eddig rúdra csapzott nehéz ráncai kisimulva lobogtatják +a Zrinyi-címert: + +– Die serinischen Huszaren! Wo ist der Graf? – kérdi körültekintve. + +Zrinyi lovasai csakugyan most indulnak helyükről, s gyönyörű ívben +kanyarodva kapják oldalba az ellenség bal szárnyát. A Puchaim körül álló +urak szétnéznek, Zrinyi nincs köztük, csakugyan ő maga lesz az, aki +ezrede élén vágtat s akinek még aztán is fel-felvillanó sisakja most +tünik el a kavarodásban. Wesselényi fölényesen mosolyog: + +– Nem tudja Miklós öcsénk, mit cselekeszik. + +– Hm, na! Talám bizony nagyon is jól tudja! – jegyzi meg sokat mondó +hangsúllyal Nádasdy. + +– Wertlose Waghalsigkeit! – szól türelmetlenül Puchaim, akinek +rendszeres hadviseléshez szokott elméjét bosszantja, hogy egy vezér így +kiteszi magát s egészen szükségtelenül a személyes harc ezerféle +halálveszedelmének. – Aber…! – kiált fel hirtelen örömmel s feszülő +figyelemmel mered a síkra. + +A viaskodók zúgó tömege meginog a neki zökkenő ezred súlyos rohamától s +tulsó fele mintha jobbra nyomódnék: mint egy szétgördülő hangyaboly, +oszlik, ritkul a tömeg, egy-egy leszakadó foszlánya a tábor fele vág, +másik a Sajó füzeseibe csap. + +– Mais c’est la victoire! – jegyzi meg könnyedén Puchaim mögött a sereg +francia mérnöke. + +Rákóczy hada keveset hátrálva a Tiszának fordul s így igyekszik +kisiklani az összébb-összébbvonuló két támadó front szorongatásából. +Hasztalan! Kit fejbe nem sújt a suhanó kard, vesén nem döf a száguldó +kopja, kétségbeesve fullad a Tisza vizébe; s aki átvergődik a tulsó +partra, rémülettel néz vissza övéi romlására és eszeveszetten menekül +torony iránt vagy ijedt állati ravaszsággal bújik meg valahol az éj +beálltáig. + +A véresen, rongyosan, mámorosan megtérő Zrinyi kezében magasan lobog a +Rákóczy-had egy vörös selyem zászlaja, amit maga csavart ki a mellbe +taszított zászlótartó kezéből. A belső táborba érve leszáll lováról, +egyet nyújtózik s a fővezéri sátor előtt jelentéseket átvevő Götz elé +lép. + +– Főgenerál uram, ihon egy zászló! + +Götz int a jelentést tevő tisztnek, hogy várjon s Zrinyi felé fordul és +kérdően néz rá. + +– Ja, so, so! – érti meg hirtelen a helyzetet; szórakozottan udvarias +mosollyal emeli föl a zászló szövetét, nézi, tapintja: – Gyönyörűen +varrott hím! – s újra a tiszt felé fordul, akinek gyors pergéssel ered +meg a szava. + +Zrinyi vár, néz; fél szemöldöke fölrándul, odaveti a zászlót csatlósának +s köszöntés nélkül indul sátra felé. Szégyenli magát. Nem értik ezek mi +az, ha magyar magyar ellen emeli kezét, ráhazudtolva a természet +rendjére? A saját vérét pusztítsa, akik kardja csapásai alatt +elhomályosuló szemmel rogyva a fűbe, ugyanazon nyelven fohászkodnak +Istenhez, amelyen anyja tanította imádkozni? Köteles vele? Nincs értéke… +Fölkavarodva háborgott belsejében a mult, a hagyomány, a küzködő jelen s +a jövő fényes képei. + +A hajnalban fölkerekedő tábor lomha csúszással indult meg északnak. A +németek elemükben voltak; szinte fölszippantották az útjukba eső élést, +barmot; hangos veszekedéssel turkáltak a felfeszített ládákban, +almáriomokban; a nyomorult viskókban felszörpölték az utolsó köcsög +aludt tejet, fölhajtották az utolsó pohár bort s röhögve gyalázták meg a +sors súlyos szele alatt kalász módjára hajladozó lányokat, asszonyokat. +Ellenálltak? Fölgyújtották a falut, kopjára nyársalva lökték szemétre a +porontyokat s meztelen hajszolták a fehérnépet az utakra súlyos vasalású +ágyúkerekek alá becstelen halálra. Ahol a német katona strucc-tollas, +széles karimájú, fekete kalapja megjelent, vérbe, sárba, gyalázatba +fulladva pusztult a magyar. Falukon az élő parasztot taposták kis +vagyonkájáért, városon a halott főurat koporsóba vitt ékszereiért. Pár +nap mulva már az elfoglalt Szerencs-en feszítették föl a Rákóczyak +sírboltját a magyarok felsegéllésének ürügye alatt magyar borban, magyar +vérben fürdő német katonák. Zrinyi utálattal látta, ameddig nézhette, a +németek tobzódó garázdálkodását, hogy emeli életcéllá a szükségtelen +fosztogatást, az ok nélküli emberölést. Ennél nem pogányabb a pogány +török se! + +A fejedelem apjának, anyjának koporsóit kivonszolták a napfényre, hogy +jobban lássanak. Lefeszítették a tetejüket, maguk alá lódították széknek +s beletúrtak a porladozó testekbe nyakláncért, gyűrűért, mentegombokért. +Kiszórták a töredező szálú hosszú hajat, a csizmában elvitték, ami +beleszorult s a kifordított koporsó alól elgördülő koponyán búcsúzásul +nagyot rúgtak. Az egyik nem volt rest utána hajolni, hóna alá dugta, – +ki is nevették érte a többiek, – s vitte emlékül haza. + +Zrinyi megriadt, mikor a hír, ami csak úgy, minden nagyobb jelentőség +nélkül keringett a császári seregben, füléhez jutott: + +– Illyen méltóságos embereket az koporsóbul kihányni, hamvokon tapodni! + +Csáky László sötéten szólt: + +– Nem taposták-é sárban Rákóczy hajdui is viszontag az szentségeket, +kinél méltóságosb nincsen az universumban? + +– De magyar hamvak! + +– Nem esmérek mást, hanem csak eretneket és igaz hütöt az föld kerekén! + +A magyar urak komor-komolyan bólintottak, ki igaz vallásosságból, ki a +mindent takaró ürügyet helyeselve. + +– Nímet bitangok tapodják haló porában, ebek marcangolják az élő husát, +kinek Rákóczy az neve! – ordította Drugeth. + +Az urak újra bólintottak, ki igaz hazafias érzéssel, ki személyes +gyűlölettel. + +Mért érzi ő itt magát olyan idegennek? Rosszabb-e ő vagy talán jobb, +mint a többi főúr? Ki az igazi ellenség, a török-e vagy a német? Vagy a +magyar legfenébb a magyarral? Mi fontosabb, a religió, vagy a magyarság? +Az égi haza vagy a földi? Rettenetes kérdések kioldhatatlan, +szétvághatatlan boga! Ó! talán mégis a helyes úton torpan meg most +ingadozva!? A megváltás olyan lehetetlen-é? Krisztus, az emberré lett +Isten, nem áldozta-e föl életét a világ bűneinek megváltására? Istenné +kellene annak az embernek lenni, aki a magyar világot akarja megváltani +bűneitől? Talán nem!! Zrinyinek akkor van igaza, ha Zrinyire gondol. +Csukd be most a szemedet, ne láss; ha eltaposol valakit vagy valamit +rohanásodban, ne érezze meg kényes talpad, ne dobbanjon meg bolondos +szíved, mert neked haladnod kell. Meddig? Látjátok, egyenes az út! +Megyek veletek, olyan vagyok, mint ti, de majd eltér az utam s csak én +tudom, merre, mert kanyarodását én kerekítem! + + +XV. + +Sűrűn pihézett a hó a meredek útra, – amelyen egy hol jobbra, hol balra +faroló szánt húztak nagy nehezen fölfelé a párolgó lovak, – a mult +havazások alatt amúgy is roskadozó fákra s a szánban ülő nagy prémes +gallérú bundájára. Zrinyi jött Klenovnikra atyjafiát, Homonnai Drugethet +látogatni. + +Ki mondja, hogy Drugeth hontalan? Klenovnik talán rosszabb, mint +Jeszenő? Nem az övé, Draskovich Gáspáré, aki barátságból engedte át +varasdvármegyei két vára közül az egyiket a hontalanul bujdosónak? Hát +aztán? Ő használja, ő élvezi a kényelmet, amit nyújt, tehát annyi, +mintha az övé lenne. Vajjon ki lesz otthon? Csak János bátyám és Anna +asszony fognak várni a nagy palotán, míg a szolgák botosaimat fogják +lehúzni odakint. Hideg van. Bizony jól is esnék egy kis meleg leves. +Vajjon átjön-e Gáspár gróf Trakostyánról? Talán már át is jött. Gáspár +bátyám szereti a szószaporítást, borpusztítást. De mért jövök én ide? +Egyik sem kenyerem! Mindegy! A boldogtalan rokon megérdemli, hogy +fölkeressük szerencsétlenségében! Jól fog esni neki a csekély figyelem, +amellyel apolgatására sietek, a pénz magának, az ételneműek feleségének. + +Míg a felvonó-hidat leeresztette a bástya-torony ablakán kikukucskáló +őr, Zrinyi visszanézett a völgybe, a fénylő hó, a fekete faderekak +között jég-palástját csillogtató patakra. Milyen szép a tél békéje! + +Az épület kapuja elé kanyarodó szánt egy szál könnyű dolmányban, hajadon +fővel fogadta Drugeth. + +– Isten hozott, Miklós öcsém! – kiáltotta rá vidáman. + +Zrinyi szótlanul ölelte át a rokont. + +Az egyik ablakból három fiatal nő találgatta, hogy ki lehet a vendég. + +– Bizonnyára Vuk bátyám uram! – mondta szelesen a másik kettő mögött +ágaskodva a legfiatalabb. + +– Nem, Borbála, nem! – fordult vissza lemondó mosollyal egy bronz haj +övezte, fekete szemű, fehér arc. + +– Be jól tudod, Eusébia! – szólt oda enyelegve az asztal mellől lányának +Draskovich Gáspár. + +– Istenem, mely vulgáris tréfa! – sóhajtott magában Eusébia. + +– Csak valamely rosz hírt ne hozzon férjem uramnak! – sóhajtott a +szenvedő arcú fiatal Drugethné. + +– Kit hozol, János? Csak nem Zrini Miklóst? – szólt a belépőkre +Draskovich. + +– De bizon én azt! – erősködött tréfásan Drugeth. + +Zrinyi merev udvariassággal fogott kezet a nőkkel, tekintetre is alig +méltatta őket s a két férfivel különebb vonult. A nők ujra leültek az +ablak-mélyedésben s kézimunkáik fölé hajolva hallgatták a férfiak +beszélgetését. Eusébia unottan tekintett az egyszerű, szinte szegényes +ruhájú vendégre, aki megérezve a rászálló pillantást, arra fordult. +Erősen kidudorodó szemöldök-csontjai között lefutó, egyetlen, mély ránca +elsímult, amint szembe találta a lány sötét tüzű tekintetének villanása. +– Gyönyörű haj! – gondolta magában, de homlokán újra megjelent a ránc s +Zrinyi visszafordult a férfiak felé. A kis szeles Borbála nevetve +pillantgatott fel munkájából s nyilt csodálkozással rá-ráfeledkezett a +komoly vendégre. Anna asszony csak férjét nem értette, hogy tud így +örülni valaki az ő helyzetében egy vendégnek, aki hozzá jön, de nem az ő +várába; s most föl is kel és megy; biztosan a kárpitokat és szőnyegeket +fogja felhúzatni a falakra s kihordatja a tárházból az ezüst edényeket, +evőeszközöket a vendég tiszteletére s szegény ártatlan gyermekei, a Bora +meg a Gyurkó, csaknem koldusok. + +– Csak egy tikmony sültig mulassátok magatokat nélkülem! – szólt vissza +az ajtóból a két férfinek Drugeth. + +Gáspár gróf örömmel mosolygott utána. + +– Öcsém uram, látja te kegyelmed, – súgta vendégének Draskovich, – ez az +igaz virtus, ki kész szűvel fogadja szerencse forgását. Mind jón, mind +gonoszon állhatatlanságának, sokféle játékjának nincsen ű rajta hatalma. + +– Bizony, bátyám uram, mert szerencse ajándékját nem más szűvel vette, +mint egy piros almát, az kit bánat nélkül mingyárt visszaadhat; vagy ha +nem ád is, tudja, hogy megrothad. + +– Nékem még annyi se! Merthogy el nem fogadom, ha megkénál is véle +Fortuna asszony anyám. Élek, valamint élhetek. Megadom, kivel tartozom, +királomnak, nemzetségemnek, de magános előbbre menetelemet nem áhítom. +Sokakat ronta, törete mán az tartalék nélkül való ambitio. Koporsómban +is csak Draskovith lészek, de királi trónuson is csak az. Látom, öcsém +uram, az lineákat, az kik határt vetnek előbbre menetelemnek; vagyon +annyi ész bennem, jól innen maradok. Nem nyúlok az után is, kit +elérhetnék, hogy ollyasra ne induljon föl bennem az kévánság, kit soha +el nem érhetek. Egy Draskovith csak előre lépik, hátra sohun és soha. Én +nem lépek egyet is! – fejezte be minden kicsiségen felülálló +grandseigneuri mosollyal. + +Zrinyi végignézett az ápolt szakállon, derült, barna-piros arcon, a +nyilt csillogású szemeken, a drága s aprólékos gonddal összeválogatott +ruházaton s az irigység hirtelen támadó forgószele kavarta föl benne az +indulatokat. Ez lenne-é a helyes út? Barmot hízlalni és búzát aratni, +királynak lenni tiszttartók, jobbágyok hadán; fénnyel, pompával övezve +gunnyasztani magányos várában, vadászni, vendégeskedni, enni, inni? Az +egész a körül forog, hogy mi jobb és szebb, a Ma vagy a holnap. + +Drugeth valami kárpit elhelyezésében megakadt, hiszen nem a maga várában +rendelkezett, s visszajött Draskovichért. + +– Mi tanácslást várhatsz tűlem? – válaszolt Drugethnek Gáspár gróf +finoman, a látszatot mentve s mint vendéghez illik, Drugeth előtt ment +ki az ajtón. + +Zrinyi kelletlen érzéssel, de udvariasan vonult közelebb a nőkhöz. + +– Mit csinál, asszonyom, Gyurkó, az gyönge virágszál, és Bora hugocskám? +– fordult kedvesen Drugethnéhoz. + +Az asszonynak könny szökött szemébe: + +– Köszönöm kegyelmednek, csak elvannak. + +Zrinyi tehetetlennek érezte magát a síró fájdalommal szemben; édes anyja +emléke villant a fejébe s szeretett volna más fordulatot adni a +beszédnek. Drugethné megérezte, eltörülte szeméből a könnyet s +mosolyogva folytatta: + +– Gyurkómnak minden öröme az nyilazásban, nyargalásban vagyon. + +– Vitéz lészen, valamint atyja ura. + +– Csak kicsinyég kisebb vitéz volna János! – válaszolt édes-bús arccal +az asszony. + +– No, no, nem jól beszél kegyelmed, asszonyom, – rázta a fejét Zrinyi. – +Az virtus haszon-hozó dolog mind az vitézlő personájának, mind +hazájának. + +– Úgy bizony! – kottyant bele Borbála. + +Eusébia szája egyet rándult, Borbálára nézett, aztán Zrinyire s gőgös +tekintete végre is az ablakon állapodott meg. + +– Lám, lám, hugom asszony, – nevette Zrinyi Borbálára, de szeme a másik +lány aranyos hajának fényét kereste. + +– Hallám hírét bátyám uramnak! – folytatta Borbála kedveskedve. + +– Penég nincsen tálentumom az hímvarráshoz, – enyelgett Zrinyi. + +– Nem úgy, hanem úgy, hogy kegyelmed nagy nyomorítója az töröknek; vitéz +hadnagy az félhold ellenében. Azért ne nézzen úgy rám, bátyám uram, +mikéntha én volnék az kanizsai basa! Nem tréfaszó, kit beszéllek. + +– Borbála! – szólt Eusébia a leányra unott, feddő hangon. + +– Istenkém, Jézuskám, tűled az embernek jó kedve is alig lehet. + +Zrinyit kezdte bosszantani ez a dölyfös, unalommal bélelt leány; feléje +fordult: + +– Sima fődü palotán szokatlan magamfajta vitéz szava nehezen perdül, de +mán azért csak mégis megkérdem, nem-é inkább vitéznek lenne hugom +asszony hütös felesége, hogysem másnak. + +– Szeressem én ütet, ű meg engem. Az többi, valamint füst és por! – +válaszolt kurtán-furcsán Eusébia. + +– Fiúnak lettél volna csak jó! – mosolyogta Drugethné. + +– Nem ollyan rosz leánynak is! – mondta félhangon Zrinyi. + +Ezért meg Borbála haragudott meg s hirtelen nagy szorgalommal kezdett +öltögetni. + +Eusébia Zrinyire nézett és elfakadt nevetve. Zrinyi eleinte vele +kacagott, de azután úgy kezdte érezni, hogy neki nincs semmi oka a +jókedvre, sőt inkább mintha ő lenne a nevetség tárgya; hirtelen +abbahagyta. Eusébia is visszakomolyodott, de még később is +föl-fölnevetett, mint aki nem tud kiverni a fejéből valami kitünő +dolgot. + +Egyszeriben tülökhang, hidlánc-csörgés hatott fel hozzájuk puhán a külső +havon át. Eusébia arcát, amelyről eltünt a gúny, meleg vidámság öntötte +el; letette munkáját s egy másik ablakhoz lépve kinézett. + +Most jön a fattyuja, – gondolta magában goromba irigységgel Zrinyi. – +Mit keresek én itt? – Kar-feszítő, szív-dobbantó vágy támadt benne az +aranyos hajú lány után, aki senkivel sem törődve örült az érkezőnek. + +Kevésre rá nagy örömmel hozták be karon fogva Drugeth és Draskovich +Erdődy Farkast, a petrinjai commendant fiát. + +Piperkőcösen alakított, tarkóig érő hajú, sárga csizmájú, gondozott +ruhájú, szép fiú volt Erdődy; olyan, amilyeneket írott csata-képeken lát +az ember. Eusébia szinte elébe szaladt, úgy sietett vele kezet fogni. +Erdődy ábrándosan nézett az ábrándos szemekbe s tovább tartotta kezében +a lány kezét, mint az illendőség engedte s a rokoni kötelék magyarázta +volna. Borbálához lépve pajkosan mosolygott rá s éppen olyan hosszú +ideig tartotta volna a kezét, de a lány nevető-durcásan vonta el magát +előle. A nők újra letelepedtek munkáik mellé, a férfiak az asztal köré. +Eusébia egy szempillantással a maga közelében jelölt ki széket Erdődynek +a két csoport között, s ha a legény néha-néha Borbálára kedveskedett +tekintetével, alig észrevehetően dobbantott egyet a lábával s elővillant +a szoknya alól a himzett török papucs. Erdődy ilyenkor végigsimított a +haján s szerelmesen nézett Eusébiára. Zrinyit, aki figyelte őket, majd +fölvetette a méreg; legjobban szerette volna fejbe sújtani ezt a +kikent-kifent nyalka fiatalt s másik kezével magához kanyarítani a +rátartós kisasszonyt. + +– Kemény telünk van, – szólt Drugeth. + +– Hordatod-é mán vermidben az jeget, János? – kérdezte Draskovich. + +– Igen, igen, holnap kezdik, – felelt Drugeth, mint aki csak most +határozza el magát a dologra. + +– Bár fagyna belé Rákóczy ügyeközeti az ecsedi lápban! – mondta Gáspár +gróf. + +– De bizony vérben fog az fagyni! – kiáltott Zrinyi, aki örült, hogy +valahogyan utat adhat háborgó dühének. + +– Meg is sokasoda Isten ostora rajtunk az külömb-külömbféle +bálványozások miatt, kik közinkben férkőztek, – vélte Drugeth. + +– Nem voltunk restek az bűnre mi is, – legyintett a kezével Draskovich. + +– Annak oka is csak az bálványozás, – válaszolt Drugeth. – Kimenének +fiaink külső országokban azzal nesszel, hogy az tudományokban +tekélletesítik elméjeket s ihon, haza hozák az lutherana confessiót, +ördög találmányát. + +– Kiki tudja, – szólt nyegle fölénnyel Erdődy, – amaz Luther Márton +fölhajta egypár korsó sert, s úgy fabrikállá az új hütöt. Nyilván ördög +dolga ez! Látja kegyelmetek, az utak, erdők, berkek teli vannak szegény +legényekkel, szabad hadnagyokkal, az kiknek dúlás, fosztogatás kenyerek. + +– Győjtsünk osztán seregeket, – szólt Zrinyi, – illyen garázda +kóborlókbul, kik az maguk vitézségek rudimentáit vagy kassai +kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon, vagy +más szabad várasok s szegény polgárok kárán végezték el; az kik nem az +jó hírért, névért s böcsületért, hazájokhoz való szeretetekért iratták +be magukat az hadakozásban, hanem hogy jobban ezeket az virtusokat +szabadabbul űzhessék! + +– Az kostajnicai török nem tött annyi kárt talám Petrinja táján, mint az +kóborló vitézek, – állította Erdődy. + +– Meg van kegyelmetek áldva, öcsém uram, arrafelé az predauciusok, +valahok és sclavok népével is, – tette hozzá Draskovich. + +– Az is az török császároknak lelkeken szárad, – mondta Erdődy, – hogy +pokol tüze pörkölje le fejekrül turbánjokat, hehehe; kihajták +országukból az mi földünkre űket s mast az végeken az török ellen való +vigyázás színe alatt lopnak, garázdálkodnak, kevélykednek. Az idegen nem +kémélli, ki magyar. + +– Talám magyar az magyart igen? – kérdezte kihivóan Zrinyi. + +Eusébia meghökkenve tekintett föl munkájából a szólóra s valami gyönge +érdeklődés villáma cikázott át szemén, amelynek sugara csak újra Erdődyn +pihent meg szerelmesen. + +Erdődy kérdően nézett Zrinyire, aki az ellene s Péter ellen folyó +személyes áskálódásokra gondolva tette föl a kérdést, amelyre Drugeth +felelt fölcsattanva, aki csak egy gonoszt ismert a földön, Rákóczyt: + +– Arrul nem beszéllek, ki rajtunk esett, de azon felyül is mely igen +röttenetös insolentiákat cselekedtenek Rákóczy hadai az magyaron s +nemdenem űk is magyarok? Templomokat, parochiákat, udvarokat, városokat +megdúltak; nemes és paraszt emberek sustentálására való javait, búzáit, +borait, kenyerét, ruháját elvitték; szarvas és lábas marháit leverték és +egyéb javait felprédálták. Sírokat felásván, holt testeket +megháborították, lakos és igaz járatbeli jámbor kereskedő és egyéb +embereket városokban és falvakban, házukban és útjokban mindenekbül +kifosztották. Marhájokat elvonták, sokakat megkínoztak és megöltek, és +egyéb kimondhatatlan istentelenséget, keserves kegyetlenséget, +tribulatiókat és oppressiókat cselekedtenek. + +Zrinyi fölött hirtelen elborult az ég. Unta Drugeth hangos +panaszolkodását, Draskovich selymes finomkodását, Erdődy nyegleségét, a +nők butaságát vagy gonoszságát; az egész társaságot, a fajtáját, az +országot! Ó! buja olasz völgyeken gördülő négyökrös szekéren hanyatt +fekve a széna között Vergiliust olvasni… másutt lenni, cselekedni, +szeretni: élni, ó élni! + +– Mikoron haza jüvék az táborbul, – hangzott fel szava szinte kiáltva, – +az hol az legaljosb nímöt feldwäbel is nagyobb úr, mint királa védelmére +fölült magyar nemes, szalad elejbém mán az vár piacán az kapitány s +lelke szakadva előbeszélli, hogy Miklós bátyám uram meghagyott +özvegyének bosiákói jobbágyai fegyveres kézzel törtek be udvarházában, s +hogy udvarbíráját megölték, s hogy mindent feldúltak, prédáltak. + +– Hm! Aggebje parasztja! – szólt közbe Draskovich. – Büdös és kártévő! + +– Csak az, eresztenénk szájokra a zablát! – tódította Drugeth. + +– Az paraszt, az paraszt, mondja kegyelmetek! S az úr, nemes, nemzetes +és vitézlő úr? Vannak néminemű új bányáink nékem s öcsém uramnak, +Péternek, ki Lichben, ki Bakarban. Hát az minap Varasdon, croatiai és +sclavoniai státusoknak gyűlésén nagy hangos panasz-szóra nyitá fel +száját ellenünk Frangyepán Miklós uram, hogy így, hogy megintlen úgy, az +bányák ide, az bányák oda. Tyűh! nagy gravámen! – gondulá az gyűlés. Egy +szóval kiküldék zágrábvármegyei szolgabíró uramat, Jellachich Gábort, +hogy az bányákat haladék nélkül betöltsük és betemessük. + +– Injuria! – kiáltott Drugeth. + +– Gubás ebnek fanos eb az társa, – bölcselkedett Draskovich. + +– Majd! – fejezte be megcsendesülve, nagy megvetéssel Zrinyi. Dolmánya +alatt megfeszültek mellén az izmok, amint most Eusébiára nézett. – Eh! – +gondolta magában, – Frangepán ugathat, a paraszt csak paraszt, Eusébia +csak asszonyi állat; a német, ha generális is, csak német, de ő, ő +Zrinyi! + +Drugethné nagyott sóhajtott és szomorúan rázta a fejét. + +A kályhában pattogva ropogott a kemény fa s hangja betöltötte a hirtelen +nagy csöndbe burkolódzó termet. Hó-felhőket kavart odakint a zúgó vihar; +az ónas ablakok sírva rezegtek. A férfiak bajuszukat pödörgették s maguk +elé néztek; a nők munkáik fölé hajoltan öltögettek. Draskovich palotás +agara nagyot ásítva nyújtózkodott elő az asztal alól, hogy ura széke alá +gömbölyödve folytassa az alvást. + +– Jó kis zivatar! – szólalt meg kitekintve Drugeth. + +– Szegény őzikék kint az erdőben! – mondta Borbála. + +A férfiak elnevették magukat. + +– Majd lelűjjük üket, hogy ne fázzanak! – nyugtatta meg Borbálát +tréfásan Draskovich. + +Eusébia leejtett valamit s amint Erdődy föladta neki, kezük összeért; a +legény szeme kerekre tágult, a lány lehunyta az övét. + +Az oldalba rúgott agár vonítva ugrott ki a szék alól. + +– Öcsém uram, az agaram! – feddette tréfásan Zrinyit Draskovich. + +– Nem akartam, bátyám uram, – mentegetőzött mogorván Zrinyi, – +megcsuszamlék csizmám az págyimentomon. + +Borbála szerelmes önfeledéssel nézett, nézett Zrinyire. + +– Soha nem ülünk mán asztalhoz? – kérdezte Drugeth. + +Ujra beállt a csönd. A kint féktelenül tomboló vihar a kéménybe szorulva +panaszosan zokogott. + + +XVI. + +– Megharagutt? Haragudjék! Majd megbékéll! + +– De, nagyságos uram, nem igen felette jó nekünk, ha Péter gróf +haragszik. + +– Hát mitévő légyek? Térden csuszkorálva imádjam ű nagyságát? Enyim az +gulya, osztán punktum. Süttessen másszor billogot az baromra, ki üvé, – +zárta le a vitás marhacsordáról való eszmecserét Zrinyi. + +Migliani páter nem mozdult; kövér arcán gyorsan mozogtak a ráncok: úgy +látszott, szeretett volna még valamit mondani. + +– Hallom atyaságodat, – jelentette türelmetlenül Zrinyi a társalgás +folytatásába való beleegyezését. + +– Iszonyatos nagy infamia, nagyságos uram, kit előbeszélleni fogok uram +kegyelmes engedelmével. Mikulich Tamás, amaz két lelkű, alattomos +personális, nagyságtoknak bizony érdemetlen tutorja nagyságtok gyönge +gyermekségeknek korán, széltén hirdeti, hogy nagyságodat Rákóczy +valamely hajduja üstökön ragadva hurcolá Ónod alatt az erdélyiek +táborában, hunnan is csak nagy sok könyörgésre, jól megsarcoltatva +bocsájták vissza. + +Zrinyi türelmetlenül intett a kezével, hogy hallgasson. + +A páternek megmozdult a szája: még nem fejezte be; de urával nem mert +ellenkezni, nagyot nyelve küldte vissza magába a feltolakvó szó áradatot +s dohogva köszönt el. + +Ugassanak, mit bánja ő! Gondolata, mint a szétlőtt szárnyú madár, +vergődve röpdösött Eusébia körül, ki fut előtte, mint galamb az ölyü +előtt. Pedig az idő leszedheti ifjúsága rózsáit, sűrű barázdákkal +megszánthatja orcáit, ezüstté fordíthatja aranyos haját. A gyöngyvirág +könnyen hervad, a csorgó patak vissza nem folyhat! Ó Viola! kegyetlen +Viola! Mint tigris a vérben, gyönyörködik véghetetlen nehéz bánatában. +Az acél meglágyulhat tűzzel, mesterséggel, hangyanyom a kövön +megismerszik idővel, de az ő sűrű sok sóhajtása annyi Violának, mint +gyönge szél tölgyfának, mely meg hajolhat; mint tengerhab sziklának, +melyet meg nem ronthat… Újra ez a mélységbe zuhanás, újra ez az +örvénnyel küzdés! Mért? Oly óriási hiba-e egy élet számvetésében, ha +kihagyjuk a tiszta, kézfogós, lakodalmas szerelmet? Neki cselekednie +kell, rá hivatás vár ezen a rozzant magyar földön, mért borítja hát el +most ez a sötét felhő tervei büszke erdejét? Nem volt-e elég a +nagy-hefflányi küzködés, szégyen, ahol egy Zrinyi! Zrinyi elől vitték el +a lányt? Ott az a nyavalyás, itt ez a nyalka állnak elébe; Julia +Nádasdyné, Eusébia pedig Lykaont szereti. + +Ez a gondolat ült mögé nyergébe, ha kilovagolt; ez könyökölt melléje, ha +olasz és latin könyveibe merült; ez burkolódzott bundájába, ha Légrádra +ment rendelkezni; ez feküdt nyugvó helyére, ha aludni tért; ez fogta a +tányérját magános ebédein; ez komolykodott ki a tükörből, ha +fésülködött; ez hörgött föl rá a halálra sebzett vad szájából. + +Eseménytelen tépelődésben, erőltetett vadászatokban, komor +parancsolgatásban, verselgetésben tölt Zrinyi Miklós tele. Mit ért a +fényes családi fészek minden kényelmével, pompájával, ha nem nézte; mit +az óriási birtok gondja, ha Miglianira hárította; mit a légrádi +kapitányság, ha a török nyugton volt; mit a császári ezredesség, ha hada +a tél előtt eloszlott; mit az egész izom-őrlő, idegpattantó küzdelem, ha +egy lányra való mértéktelen vágya mindezt szétfujta, mint az őszi vihar +a friss avart; ha minden boldogságát árnyképpé fordította ez a szerelem; +ha minden értéke szétfolyva omlott el ujjai között, mint a Sátán +ajándékozta pénz? Mit ért az ősök multja, mikor az ivadék jövője borult +el? Mire az agy búgó zakatolása, ha közbeszólt a szív? + +Ó, milyen hosszúk ezek a rövid napok; mily örökkévalóságok a hosszú +éjszakák! Nappal mindig ugyanazok az arcok s rajtuk ugyanaz az ijedt +kiváncsiság, hogy mi lelheti az urat! Éjjel az az ezer formába öltöző +egy valóság! Nappal az unalmas várbeliek, az unatkozó hadi nép röhögő, +civakodó vagy mogorva, csöndes ide-odaténfergése! Éjjel a jövő, mint egy +sötét barlangszáj; a gerincfeszitő testi vágy; a hiúság, nagyratörés +szárnyaszegett vergődése. + +Mi lesz ennek a vége? + +Néha forrt benne minden indulat, remegett minden izom, – mint a +repedésig fűtött katlan, – mikor szemébe paskolta a szél a havas esőt a +kursaneci erdőben. Néha bágyadtan keringtek benne szerelmének, +nagyravágyásának roncsai, mint hajótörő tengeri vész után csöndes +öbölben árbóc, deszka, vitorla, – mikor könyvére könyökölve hallgatta +magánossága társának, az öreg kályhának duruzsolását. + +És Klenovnik? + +Jobb szeretett oda nem menni. Ha ott volt, alig tudta magát +visszatartani valami őrült erőszakosság elkövetésétől; tömör dühvel +nézte a lányok között kakaskodó Erdődyt; bántotta Borbálának feléje +forduló állhatatos bámulata, ingerelte Eusébia gőgös elfordulása. Mért +vágyódik utána, mint Echo szó után, mint deres hóharmat napmelege után, +mint tudatlan fürj csalogató síp után, mint mágnes a hideg vas után, +mikor Eusébia konok és kegyetlen? Ha Erdődy ott volt, csak rá nézett, +csak neki volt mosolya, csak számára volt jó szava s ő mehetett +politizálni a férfiakkal, vigasztalhatta a siránkozó Drugethnét vagy +hallgathatta Borbála kinálkozó csacsogását. S ha a piperkőc Vuk máshol +mulatott, Eusébia, mint az alvajáró, jött, ment és sötét szeme befelé +világított. Verseit szórakozott mosollyal fogadta s tán el sem olvasta +őket! Kerülte, futott előle, mint ama könnyű köd a forgó szél előtt, +mint hideg hóharmat nap melege előtt, mint fürj karvaly előtt, mint +árnyék nap előtt. + +Riadva nézett néha magába s elijedt: Istenem, milyen szűk körben forog +minden érzése, minden gondolata! Ember ő, férfi? Hisz mint a párzás +dühében sívó oroszlán járja körül ezt a kemény kősziklát! Bágyadás és +kavargó düh között váltakozó vágyakozásában megátkozta a szerelmet, amit +a legaljasabb nevekkel illetett magában, nősténynek káromolta a nőt s +aztán hűvös, sötét hajnalban menekült haza Csáktornyára. + +A török? Bánja is ő! Nyuvadjanak meg ott, ahol vannak! Fullasszák vérbe +az országot s fulladjanak meg maguk is a diadal gőgjében! Legyen bár +muzulmánná az esztergomi érsek, mit törődik ő vele! + +A király? Távoli kegyes idegen… + +A harc? Patkány-marakodás! + +A hadi pálya? Bohóc-kapaszkodás! + +Az élet? Rongy, rongy, rongy! + +Lóra! Sarkantyúzva hajszolta az izzadó dögöt sáron, jegen, havon +keresztül; s este a csatakos hazaérés után a váltott ruha melegében +ellágyulva ült a gyertya mellé s papirnak dülve burkolt, halvány +idylliumokba, klasszikus képekbe öltöztette vad szerelmét, amelynek +nyersesége át-átütött a síma, divatos mázon. + +Közben múlt a tél; a hó leolvadt a hegyekről s hófoltos pocséták +borították a mezőket, amelyeknek feketeségét zölddel kezdte tarkázni a +párapólyás csecsemő tavasz. + +Zrinyi elborulva nézte az örökegy játékot vára ablakából: + +– Mit örülök rajta, ha hegyrül lement az hó, ha bánat úgy hordoz, mint +erős szájú ló, ha az én sok könnyem árvízhez hasonló, ha búm örökké nő, +mint fára az komló? + +Aztán nem mozdult semerre se: otthon várta makacs magábavonulással az +eseményeket. De vajjon jönnek-é? Mindegy! Eleget kergette idáig őket, ő +futott utánuk. Most nem! Vár. + + +XVII. + +Gyönge kopogás zaja hangzott a nehéz, vasalt tölgyfa ajtón. + +Zrinyi annyira belemerült olasz szerzőjével a Lancaster és York-ház +hatalmas küzdelmének véres eseményeibe, hogy csak pillanatok mulva +hallotta meg. + +Az ajtó-nyíláson Cosimo páter kémlelt be ijedt kiváncsisággal: + +– Néminemű megjelenteni valók volnának, nagyságos uram! + +Zrinyi intett, hogy csak jöjjön be. A páter belépett; de az ajtó nem +csukódott be utánna, mert most Forstall fogta meg a kilincset, hogy +Patachich Péternek adja át. + +Kint új erőre kapott májusi nap melegített s a nyitott ablakon keresztül +behallatszott a kis, hímes boltú szobába a kert, az erdő tavaszi +zsongása. + +– Laudetur! – morogták az érkezők. + +– In aeternum! – mosolyogta lenézéssel az úr, hogy íme, most csakugyan +az események keresik fel őt, mert történni kellett valaminek, hogy ez a +három ember önként kopogtat barlangja, a könyvesház ajtaján. Megjelölte +körmével, ahol elhagyta az olvasást és a csöndben álldogálók felé +fordította székét. + +– Hirek futamnak széjjel az országokban, – kezdte fontoskodó arccal +Migliani, – Rákóczy új hadának új győzödelmirül. Kiindula Zsigmond úrfi +Erdélybül, készen az cselekedetre, miként egy török s nagy vigyázással +forgatja szablyáját ellenünk, miként egy spanyor. Puchaim generál +futamik ám, de nem az harcba, hanem az harcbul; Szendrő felé nyomakodik +vissza nagy sok bajlódással, kapkodásokkal; tollaskodó nímöt vitézin +megszorula az plundra. Vagyon dolga az poroszlómesternek, merthogy +morgolódnak, szökdösnek az nímötök, miként taval Rákóczy hajdui; az +mezei borbély is nem nyugotja kezét ölben, mert telve táborunk +sebesekkel. Mast tetszik ki, mely igaz az török példaszó, hogy ha az te +ellenséged ollyan is, mint az elefánt, annyinak tartsad, mint az legyet, +ne félj tüle; ha ollyan is, mint az légy, úgy se vesd meg, hanem +oltalmazd tüle magadat, mint az elefánttul! Ihon elefánt lén az légybül, +ki Puchaim füle környül zummogott! Más felül Torstenson kapott Gallas +nímötjeiben mezei derék haddal, kiket meg is vere s mastan siet hadait +componálni az úrfiéival. + +Zrinyi gondolkozva hallgatta a páter szapora szavát: most jó lenne +megint Zrinyi, aki kidobja a pénzt az ablakon iratos vitézek fogadására +s ott ágál ő fölségéhöz való hűségével az elsők sorában! Titkos +megelégedéssel szólt: + +– Baj biz a! + +– Bizonnyal az, nagyságos uram! Személy szerént való insurrectiót +hirdete ű fölsége az dunai két districtusnak; de nincsen bennek +körösztény indulat és magyar vér, elhúzzák magokat az hadakozástul. + +Nem is bolondultak meg, hogy fölüljenek, – gondolta Zrinyi. Gúnyosan +ötlött a fejébe, hogy most gyűlést tartanak Varasdon Horvát- és +Szlavonországok urai. + +– Mit mívelnek az tekéntetes Karok és Rendek Varasdon? – kérdezte +hangosan. + +Cosimo páter összekulcsolta hasán a kezét s fejét félrehajtva +hallgatott: sajnos, ezt nem ő tudja; más fog beszélni s ő hallgathat. + +Forstall elsimította talárja mellén a ráncokat és megszólalt: + +– Királ urunk ű fölsége – győzödelem koszorúzza szent fejét! – ezer +lovast sollicitála országi védelmére Rákóczy ellen, ki utolsó +veszedelmet készít hazánknak. Az tekéntetes Karok és Rendek, – mint +írják, – vitam et sanguinem készek áldozni, sed Croatia et Sclavonia, +quae erant olim repletae militibus, hadi nép nélkül szűkölködnek s +lehetetlen immár bennek az legnagyobb solddal is ezer lovast toborzani. +Itt volnának, az igaz, az végbeli vitézek, de az török az szomszédságban +leselkedik, kiért is az ország határai pusztán nem maradhassanak nemcsak +az mi, de az haereditaria provinciák épségben megtartásoknak okáért is. + +Kis ravaszok, – gondolta Zrinyi, – az örökös tartományokat tolják +mindjárt előtérbe, hogy a király megfélemedvén legkedvesebb s drágább +országrésze elvesztésének gondolatától, a végbeli vitézeket meghagyja +helyükön. + +– No, Patachich uram, – kérdezte hamiskás szájvonással Zrinyi, – hát +osztán csakugyan komolyformán rözgölődik az török? + +– Mán akár tudták, akár nem az tekéntetes Karok és Rendek, nem csalták +alá az királt, mert való, hogy az török császár hada Bosznában +győlekezik. Azt beszélli az végbeli fáma, hogy horvát földön vagyon +szándoka általtörni az velencések ellen. Nem lészen kárunkra az +figyelmezés, főkapitány uram. + +– Hejh, pater Marce, be feledékeny kegyelmed, – kiáltott Migliani +örülve, hogy a szót ismét magához kaparíthatta. – Esének egyéb +történetek is az varasdi gyűlésen! + +Forstall bosszankodva vonta végig nyelvét ajkán: hogy is felejthette el; +no igen, Patachich szólt közbe, csak azért nem mondhatta. Finom, +udvarias mozdulattal adta át a szót Miglianinak. + +– Hát az történt, mint az provincialis atyaságátul értém, hogy az gyűlés +színe előtt, – s vaskos ujjain kezdte számlálni, – Mikulich Tamás, +Erdődy Farkas, Pethő István uraimék s tudja az nagy mufti, kicsuda, +Jankovich Péter uramné és Laczkovich István uramné asszonyaim képében +hangos panaszra fakadának Zrini Péter uram ellen, hogy néminemű +földjüket, jószágokat az Dráva szigetein, nemkülönben Oszaly alatt s az +Muraközön erő-hatalommal elfoglalta és magának tartotta. + +Zrinyiben, aki a végig felezett családi birtok ügyeiben sokszor +összekoccant ugyan öccsével, most feltámadt a vére pártolása mégis: + +– No lám, az maszlagban megzabállottak mind frigyet vetének egy az +mással ellenünk! És az croatiai statusok? + +– Kiküldék Petretich zágrábi prépost és Zakmárdy ítélőmester uraimékat +Péter grófhoz az ország leveleivel, hogy jussát az törvény útján keresse +s az erőszakosság cselekedetitül magát megtartóztassa. + +– Köszönöm kegyelmeteknek! – bocsátotta el kurtán embereit Zrinyi. + +A három férfi elköszönt és vonult a várnagy lakása felé a harminckét +levelű bibliához s a mázos korsókhoz. + +Zrinyi egyedül maradva elgondolkozott. Baj és baj, mindenütt baj! Vitéz +kéne ő fölségének! A vármegyék vonakodnak, a horvát rendek +hímeznek-hámoznak… Most megint itt lenne az alkalom megmutatni, hogy +Zrinyi tántoríthatatlan királya oldaláról; ha kell, utolsó sustákját is +ő fölsége kezeihez bocsátja… Török had Boszniában? Rajtuk ütni valami +hihetetlen vitézi vállalattal, milyen szép lenne!… Vagy elbánni ezekkel +a hegyes fogú mezei egerekkel, akik Péter csűrje körül cincognak…! De +minek? Mit csörtessen ő ebben a piszkos mocsárban valami távoli vetés +reményében, mint egy koszos vadkan?! Nem érdemel meg a német egy olyan +életet, mint az övé… s megérdemelné-é egymást fölfaló fajtája, hogy a +török ellen való hadakozásban eméssze? Érdemes-e ezen a romlott magyar +világon valamit kezdeni? Kinevette magát a «megváltás» eszméjéért, ami +nem is olyan régen úgy felcsigázta minden képességét… Minek a mozdulat? +Kár érte. A szobrok se mozdulnak s mégis szépek… Igaza van a töröknek, +nagyon igaza: jobb ülni, mint állni; feküdni, mint ülni; de fekvésnél is +jobb a holtan terülés! + +– Lássuk tovább, mi módon űzték, öldösték egy az mást amaz bolond +angliusok hitván csörgős játékok bírásokért, – szólt hangosan; azzal +robbanva kanyarította vissza székét szembe az asztallal s nekikönyökölt +Biondi könyvének. + +Jöhettek aztán hozzá jelenteni akármit: Rákóczy… a király… Mikulich itt, +a svédek ott, – dacos elfordulással minden cselekvéstől, minden +tépelődéstől csak távoli árnyékokat mozgató olvasmányának és dohogó +sétáinak élt. + +Ilyen lelki állapotban találta a királyi meghagyás, hogy a birodalmi +sereg segítségeül ezer könnyű lovast fogadjon és siessen a császári +táborba. Gúnyosan nevetett föl: + +– Ihon, jünnek az események csőstül! Nosza Herr Graf von Serin, ragadj +mastan szablyához, toborozzál hadi népet, hiszem te vagy az, az kinek +ugrálva, nem sóhajtva megyen ki az arany erszényébül! Kelj mezőben +vitézid élén, derék leventa, merthogy talám mast lészen az üdeje, hogy +hullat öledben egyetmást az földi jók fölséges asztalnok-mestere. +Nélküled bizony egy szaró-széket sem tudnak megvenni nímöt generál +uraimék!… Nem, nem megyek, – zúgott benne tombolva az elkeseredett +ellenkezés. + +Az éjjel alig aludt valamit. Forgott az agyában a sok terv, búgott a +szivében a sok indulat s nem tudott megállapodni egyiknél sem. Mint +valami nyomorult, kormánya vesztett, vitorlája pusztult hajó-teknőt, +hajtotta, himbálta, kavarta az örvénylő ár; öntudatának égve maradt kis +mécsese is makacson, dacosan nézte a homályos háborgást. Fülében +pillanatonként megújuló távoli ágyú-dübörgés zúgott s érezte, hogy +halántékában kopogva lüktet a vér. Akarata, mint a fejbe kólintott +ember, elalélva hallgatta az indulatok boszorkány-szombatjának belülről +kihangzó tompa zaját. + +Vérben úszó szemekkel ébredt; vállát verő göndör haja összegubancolódva +fogta körül sápadt arcát. Lomhán állott talpra, de mikor az ablak felé +fordulva szembe találta a reggeli nap friss ragyogása, nagy elhatározás +születésének nyers örömével szegte föl a fejét, mint aki a szerencse +ellen ágaskodva egy kártyára teszi föl az ősi dominium utolsó ezer +holdját. + +– Vuk öcsém tahát Varasdon fújja az kígyóküvet Péter ellen? Jó! Megyek +az lányhoz és megkérdem… Megkérdem!!! + +Nyergeltetett. Lóra ülve megtapintotta az aranyhímes kápa pisztolyait s +emberei nagy bámuldozására, egy szál lovas szolgával vágtatott ki a +várból. + + +XVIII. + +– Jó napot! – fogadta röviden a klenovniki várnagy alázatos köszöntését +Zrinyi, a sok lovaglásban görbére gémberedett lábait egyengetve, míg két +szolga söpörte, tisztogatta az út porától csizmáját, ruháját. – S az +urak? – kérdezte az útra felkötött haját kieresztve a süveg alól. + +A szolgák tiszteletteljes távolba vonultak seprőikkel, kendőikkel és +vártak. + +– Nagyságos uraim hajnallal Trakostyánra mentek, nagyságos uram! + +– Hát ki vagyon itthun? + +– Nagyságod szolgálatjára Drugeth nagyságos uramné asszonyom és Eusébia +kisasszony, merthogy Borbála kisasszony kevés napok előtt haza mene +atyja urához, de megjün az héten. + +Zrinyi gondolkozva nézett szét a hűvös kapualjban a muskatélyokon, +szakállosokon, az őrszobájuk előtt padoló drabantokon. A külső udvarról +nyíló kapu fél szárnyra, a belső udvarra nyíló teljesen, sarkig tárva: +kint lángoló nap, közbül hűvös sötét. + +– Tudom az járást! – utasította vissza Zrinyi az ott ténfergő nemes inas +ajánlkozását. + +– Az ebédlő palotából jobb kézt asszonyunk házában lésznek bizonnyára, – +bátorkodott még megjegyezni a várnagy. + +Zrinyi intett a fejével, hogy jó s megindult a lépcsőház felé. + +A várnagy vont egyet a vállán s visszament a külső udvarra a lovak s a +vendég szolga ellátásáról gondoskodni. + +A darabontok összevigyorogtak, ahogy az úr alakja eltünt a lépcsőkön. + +– Hüjh! de bölény-bika egy úr! – bökte az egyik oldalba a társát. + +– No, ha ez reá ereszkedik arra az vékonypénzű fehérnépre odafent… – +mondta a másik. + +– Vértajtékot is hány az kisasszony, miként az szerelmes fülemüle, – +fejezte be a harmadik. + +A negyedik trágár mozdulatokat kezdett tenni a kezével és szaporán +hüittyegetett hozzá. + +Láttára hangosan csattant föl, majd alattomosan meglapulva vinnyogott +még sokáig a röhögés. + +Zrinyi ezalatt benyitott az ebédlő palotába. Körülnézett. A sarokban +kongatva ketyegett a nagy lábas óra; a szőnyeggel borított falon a +sokágú gyertyatartókban még bent volt az utolsó mulatság óta a sok +gyertyacsonk; de a kihúzható nagy asztal összetolva; a nagy pohárszék +ajtai zárva. Mit akar? Mért jött ide, korlátot ismerni nem akaró +indulataival a békés, rendezett életű családi fészekbe? Milyen bambán +lóg a falon az az eledellel írott kép! S milyen rosszakaratú idegen arc +néz vele szembe a fali tükörből! + +Hangok! Csakugyan a szomszéd szobában vannak. Elhatározó mozdulattal +törülte kétfelé a bajuszát és benyitott. + +– Jó napot kévánok kegyelmeteknek, asszonyom és hugom asszony! + +A tompa férfi-hangra ijedten fordult az ajtó felé a két nő, akik az +egyik ablakmélyedésben fonogatva azt hitték, hogy valami házbeli +asszonynép nyitja rájuk olyan csendben az ajtót. Zavart köszönéssel +fogadták a különös vendég különös érkezését. + +– Eljüttem kegyelmetekhez! + +– Örvendünk rajta, uram! – szólt Drugethné. + +Zrinyi fogott egy széket, nekitámasztotta a két ablak között lévő +állványnak, amelyen ezüst-veretű ékszeres ládácskák sorakoztak halommal, +s engedelmet kérő kurta mozdulat után leült rá szembe Eusébiával. + +– Osztán csak így magánosan kettesben mulatják kegyelmetek az üdőt? – +kérdezte, féltékeny pillantással nézve körül Eusébiát. + +A szótlanul ülő lány rokkája egy percre megállt, de annál hangosabb +pergéssel indult meg rögtön. + +– Uraimék Trakostyánra mentek! – felelt Drugethné. + +– Trakostyánra? – kérdezte Zrinyi, mondanivalóját gyúrva, gyömöszölve +elméjében szavakba. + +– Igen, az tiszttartót akará, ha meg nem csalatom, két jobbágykölyök +megölni, osztán kitudódott valamely módon… + +– Igen? Az tiszttartót? + +– Aztat. + +A rokkák frissen peregtek és Zrinyi a lábánál fekvő perzsa-szőnyeg +rojtjait birizgálta a csizmája orrával. + +– Hugom asszony, – fordult hirtelen Eusébiához, mintha Drugethné ott se +lenne, – kérdenék egyet kegyelmedtül. Az pallérozott udvari erkölcs +másmilyen módját kévánná ez dolog végben vitelének; köntörfalazni nem +tudok; várni nincsen bennem elegendő tűrés. Ez okon jüttem magam, Zrini +Miklós Draskovith Eusébiához. + +A fejét meglepetten fölütő leány kezéből visszapöndörödve hullott ki a +fonál. Drugethné szorongó szívvel kelt föl székéről, de mégis jónak +látta a szoba hátsó falának támaszkodó fiókos szekrényhez menni s +valaminek szorgos keresését mímelni. + +– Istenem Uram, csak uraimék honn volnának! – sóhajtotta magában +félénken. + +A férfi duzzadó ajaka halkan remegett. A lány, megigazítva fején a +drágaköves koronkát, hátraszegte a nyakát s tágra nyiló sötét szemében +ismeretlen kéjt hozó ismeretlen veszedelem vágyása villódzott. + +Zrinyi közelebb hajolt a lányhoz: + +– Nem hizelkedtem soha kegyelmednek, hugom asszony, az egynémely versek, +az kiket írtam… + +A lány elmeredő szemmel szólt közbe halkan: + + – Fuss tülem, verseid mert nékem éles tőr, + Dér virágnak, + Kű buzának, + Horog halnak, + Lép madárnak, + Háló vadnak, + Métely juhnak, + Nyil szűvemnek, + Bús kedvemnek, + Mirigy életemnek. + +– Eusébia! – szállt föl elnyomottan a kiáltás Zrinyi torkából. Ime, a +lány elolvasta, amiket írt, versben felel, fél tőle, talán szereti is. + +Drugethné félve tekintett vissza a szekrénytől, amelynek nyitott +fiókjában idegesen tapintotta keze a csipkét, selymet. + +– Eusébia, – súgta rekedt önfeledéssel Zrinyi, – mikoron elsőben láttam +kegyelmedet, beléveszett ebben az két boszorkányos szemben az életem. +Nappal kegyetlenségével küzködtem, éjjel elepedt az innyem utánna. Az +Adria tengernek fönn forgó habjai nem oly nagyok, mint voltak szemem +árjai; égő szüvemnek lángos hatalmai nagyobbak, mint Mongibel lángjai. +Könyörüljön nyomorú voltomon kegyelmed, mert Isten haragja örvényes +habbá teheti könnyemet, szélvésszé fordíthatja sóhajtó kedvemet… +Eusébia, egy szerelemben esze fordult beszédin ne induljon föl +kegyelmed, de lássa, szeretem, háborgó indulatim úr lettek fölöttem, +merthogy szeretem keservvel itatott szüvem minden erejivel. + +A lány szemének hosszú pillái félig lecsukódva remegtek. + +– Egy catholica hütünk legméltóságosb oltári szentségének nevére kérem, +feleljen kegyelmed kesergő szerelmem színe előtt, tudna-é engem +szeretni? + +– Talám! ki tudja? – kérdezte halkan maga elé merengő szemmel a lány. + +– Erdődyt szereti kegyelmed? + +– Igen… – hangzott a csöndes, réveteg válasz. + +Zrinyi feszülő karral markolta meg a széket. + +A lány rózsás fehér arcából, piros ajkából elvonult a vér, amikor +megszólalt: + +– Későn jün kegyelmed, bátyám uram… Szüvemet Vuk birja… Talám ha előbb, +ki tudja?… Mast késő! + +Domború formáival karcsú alakja fölállt a rokka mellől. + +– Váljunk szét békén, csendesz kézadással! – szólt kezet nyújtva a +férfinek. + +Zrinyi egy pillanatig az övében érezte a forró, puha kezet, aztán +tehetetlenül nézett a távozó után, hogy tünik el az ebédlő palotába +vezető ajtón. + +– Teremtőm Uram, – sóhajtott Drugethné, – csak Jánosom maradt volna +honn! + +Amint a becsukódó ajtó kilincse pattant, Zrinyi dereka megrokkant +ültében, de rögtön rá kiegyenesedve rúgta ki maga alól a széket, az +ajtóhoz ugrott, fölszakította s ott állt a rémülten visszaforduló +gyönyörű alakkal szemben. + +– Eusébia! – tört ki a sóhaj boltozatosra táguló melléből, amint +szempillái összecsukódtak s ökölbe szoruló karja hátra feszült. + +Két karja lassan fölemelkedett s hirtelen mint két acélkapocs csattant +össze a lány derekán. Ajka az aranyos hajba temetkezett. Eusébia lihegő +csókkal tapadt a férfi dolmányához ott, ahova a feje borult. + +– Ó, az fajtalanok! – mondta csöndesen az ajtón utánuk kémlelő Drugethné +halálra ijedve. + + +XIX. + +Mégis! Mégis! + +Ág csapott arcába, lova kövön botlott, Zrinyi nem bánta, a célját ért +öntelt mosolyával hallgatta magában a diadal zengését. + +Nyomában röpült szolgája morogva az őrült vágtatás miatt. + +Milyen arcokat vágott az a szegény kis Drugethné s milyen meglepett +elégedettséggel fogadta este a váratlan hírt a hazatérő jó Gáspár gróf! +Még most is a fülében van a finom, hamiskás szerencsekivánat, amellyel +Draskovich magához ölelte: + +– Öcsém uram, kegyelmed egész férfiú és jó vitéz. Lóháton megyen az +körül árkos, legmagasb kűsziklán ülő vár megvételére és meg is veszi! + +Istenem, milyen más az ilyen apa, aki lányára bízza jövendőbelije +kiválasztását… Előbb Erdődyre gondoltál? Igen jó! Most Zrinyit akarod? +Az is igen jó!… Csodálatos a véletlen! Ennek a különcködő apának a +furcsasága hogyan kezére játssza az eseményeket. Igen! Mert mit tett +volna, ha a lány huzódozik s az apa már mást jelölt ki neki férjül? +Elrabolta volna, mint valami tíz esztendőknek előtte a Mikes fiúk ott +Erdélyben az özvegy Tarnóczyné leányát?… Ejh! de mit töpreng, mit néz a +multba? Akár az övé, akár másé, nem jön vissza többet; mögötte marad, +mint ez a rongy út kattogó patájú lova mögött. + +Ha nyilt mezőbe értek, lova szájára eresztette a zablát s míg behunyt +szemét lágyan mosta a meleg szél, újra érezte a dolmányán áttüzelő csók +hevét. + +Megvan! Az övé! Mit ámmogjon, nyavalyogjon tovább versben, vagy csak +úgy? Az övé! Az övé! Sírt, kesergett, merészelt s most megvan, az övé!!! +Most jön a jövő! Lássuk csak, igen, igen, a felséges úrnak nem lesz +panasza, megnyílik újra a tágszájú erszény. Ezer lovast kért? Jó, +meglesz az ezer lovas s fogad még hozzájuk háromezer gyalogost! Igen, +igen, ennek így kell lenni, itt is lóháton kell nekirontani a kőszáli +várnak. Most csak lesz értéke ennek a királyához hű, kötelesen felül +való ragaszkodásnak, önfeláldozásnak?! Jegyajándék is fog majd kelleni, +azért már most jó lesz valakit Bécsbe meneszteni; valami gyöngyös, +gyémántos nyakbavető talán jó lenne. Igaz, elő kell keresni azt a +tábla-gyémántos gyűrűt, amellyel az apja jegyezte el annak idején az +édes anyját. Pénz is fog kelleni, mégpedig jó sok; kézfogón is, +lakodalmon is lesz elég költsége. Az igaz, hogy ott Draskovich látja el +a lakodalmasokat mindennel, de amíg ő oda ér a maga rokonaival, azok +bizony esznek, a lovuk is eszik, maguk azon felül még isznak is. Nem +sajnálja – sajnálja a török császár a lelkit a mennyországtól! – de +utána kell nézni, annyi szent! Majd azt kiszámítja a páter, hogy oszlik +meg az a pár ezer forint, amit a jobbágyokra fognak kivetni lakodalmas +költség cimén; aztán a tiszttartóktól is be fog kéretni minden pénzt… +Milyen keményen feszült a melle két almája az ő dolmányához!… Hejh! +megsárgult a kalász reménye széltől hajtott vetésében! Most jön az +aratás! + +Belevágta lova oldalába a sarkantyút, feszesre rántotta a kantárszárat s +röpült, röpült haza Csáktornyára. + +Az egész májust lázas rendelkezésben töltötte. Míg toborzói szerte +sípoltak a horvát végeken, maga Patachichnak adott rövid parancsokat +vagy Migliani páterrel értekezett hosszasan. A páter elemében volt: +zsirosan ragyogó arccal járt-kelt a várban, kérdezett, jegyzeteket +csinált, parancsolt; kocsira ült s örömmel rázatta magát valami távoli +tiszttartó házáig, ahol félnapokat töltött kenetes hangú parancsainak, +intézkedéseinek hosszasan pergő előadásával. Csak sietni, csak sietni, +ez volt vége-hosszatlan rendelkezéseinek minduntalan visszatérő +jeligéje. S ha valamelyik nap vacsoraidőn megtért Csáktornyára, halálos +fáradtságról panaszkodva egész éjjel is szóval tartotta volna urát az +ebédlő palotán, ahonnan legelőször a gyóntató vonult el savanyú arccal +másnapi hajnali miséjét hozva föl mentségül, aztán a várnagy +jójtcakázott el az utolsó hatalmas korty után, végül Forstall +illedelmeskedett haza aludni. A nemes ifjakat már Zrinyi küldte +nyugovóra. Migliani pedig beszélt, összeadott, kivont: + +– Nagyságos uram, van, ki egy varasdi mérő árpát sem tud adni; jajgat, +hogy az kanizsai vagy babocsai vagy berzencei vagy megintlen az +kostajnicai török kihúzá alula az fejalt is, barmát kit levága, kit +elhajta, egy szóval, nincs még egy pénze is; sopánkodnak, sírnak az +asszonyi állatok, hogy éhhel köll veszniök, osztán mégis csak kijün az +végin ládafiábul az tallér. Hejh! vagyon elme azokban az nyírett, fonott +avagy gubancos hajzatú kobakokban! Csak adni nem! Bezzög elfelejtköznek +arrul, hogy nagyságod s nagyságodhoz hasomló kemény, igaz magyar virtusú +nemes urak harcokban naponta való forgódásikkal életeket vetik kockára +tetves fajtájuk megmaradásáért. Mert, nagyságos uram, kérdem alázattal, +mi lenne Croatiábul és Sclavoniábul nagyságtok hatható oltalmak nélkül? +Két török elájet, avagy talám csak egy!… Az tiszttartóknak virtusok az +vackon lustálkodás és lopás; Isten minden áldott napja Szent Heverd-el +innepe; nincs az az üdőjárás, ki nékiek jó lenne; soha nem akkoron süt +az nap, esik az eső, fú az szél, amikoron nékiek conveniálna, hogy +süssön, essék, fújjon… Kursanec, nagyságos uram, csak nyolc +jobbágy-telek, nem adhat többet… Ez mast mán öszvevéve, úgyé, nagyságos +uram, annyi, mint ezer környülnyíretlen tallér? Ezer meg ismég ötven, az +ezerötven Londinumban is… + +Zrinyi csak hallgatta, hallgatta a páter számvetését… s lelkében buja +szerelemmel kísértett Eusébia gyönyörű teste. + + +XX. + +Homályos fejük kerek szemű bambaságával nézték, rögre görnyedésükből +fölemelkedve, a rongyos, piszkos jobbágyok Klenovnik táján a vár felé +gördülő szekerek, hintók sokaságát s a mellettük ügető lovasokat: a +Draskovich- és Zrinyi-rokonság ment kézfogóra. + +Mikor a vendégsereg porfelhője felgomolygott a láthatáron, megindultak a +várból a fogadásukra rendelt lovasok s vágtatva siettek eléjük az úton. +Uruk nevében elmondott ceremóniás istenhozott után közrefogták őket, s a +hosszú, színes, tarka menet méltósággal kanyargott tovább Klenovnik +felé. A férfiak süvegén vígan forgatta a szél a drágaköves boglárba +tűzött sasszárnyat, darutollat. A nők hajukat rendezgették, nehéz selyem +szoknyáik, finom csipke-kötényeik ráncait simítgatták a lomhán +ringatódzó hintók párnáin. A hátulsó bakon álldigáló csatlósok +le-leugrottak egy-egy dülöngős fordulónál a kocsit tartani. A fogatok +első lovain ülő fellajtárok hátra-hátrafordultak s fejüket rázva +vezették az agyonkeréknyomozott út jobb részére a hintókat. + +Acél-csörgés, szinek, csillogás, hangos szavú tréfa, por: vonult az úri +menet. + +A vár kapuján tisztára mosdott, kefélt, díszbe öltözött s a szokatlan +gúnyában mereven feszengő gyalogság őrködött. A várudvar gomolygó +sokadalmát más két őrség nézte szinte megkövülve a bámészkodásban. A +várnagy és a hopmester vették legelsőbb pillanatnyi szemügyre a +nyekkenve megálló hintók címerét és a bentülők arcát; a hopmester a +kezében gyűrődő, összeizzadt lajstromra tekintett, intett egy szolgának, +aki a részükre kijelölt szobákba vezette a vendégeket. A hintók a szinek +felé gördültek, a lovakat az istállók előtt kantározták le… s újabb +hintó nyomult előre. + +Rokonok összetalálkoztak, régi barátok kurjantva ismertek egymásra; +barátnők sírva vagy nevetve ölelkeztek. Kézfogás, fő- és térd-hajtás +mozgatta színes tömeget, amelyben a szertartásos üdvözlések morgó +zajából a jóban lévők hangos, bizalmas köszöntései hangzottak ki. Aztán +széjjeloszlottak a nagy épületben s az udvaron csak a szolgák, +csatlósok, inasok méregették irígy vagy megvető szemmel egymás ruházatát +s vaskos tréfákkal incselkedtek, amelyeken széles ábrázattal vigyorogtak +az őrködő gyalogok, féllábra ereszkedve. A muzsikások egy pajtában +gyakorolták zenedarabjaikat, halkan erőlködve hegedűn, virginán, dobon, +dudán, sípokon, trombitákon. Lent, a szakácsok süstörgő, rotyogó +fazekai, forgó nyársai között a konyhamester rendelkezett harsányan; +hosszú szolgasor hozta a kulcsár vezetése alatt nagy kosarakban a +temérdek borsot, gyömbért, szerecsendióvirágot, malozsát, mandulát, +szárnyast, halat, lisztet. Az ólakban a jobbágyok beszolgáltatott ökre, +borja, malaca bőgött, sivított. Itt a vendégek udvari emberei hallgatták +a klenovniki hopmester utasításait, kinek mi lesz a hivatalja; ott +szénát vittek targoncán, vellára tűzve az istállók felé; apródok, +frájok, inasok szaladtak ide-oda; csizma kopogott, szoknya suhogott. + +Az út porát magukról lerázott vendégek közben lassan gyülekeztek a nagy +palotán, ahol Gáspár gróf és felesége fogadta a benyitókat. A +leányasszony szobájában az udvarló leányok s a vénasszony nézegették, +símogatták utoljára körül Eusébiát, akinek karcsu alakja franciavállba +futó, ezüst virágokkal szőtt, arany-ezüst csipkés, nehéz suhogású +testszínű tercenella szoknyából emelkedett ki. Puhán és rikítón fénylett +ruháján a sok gyöngy, boglár. Zrinyi az épület valamelyik tulsó végében +mustrálta magán türelmetlenül a vörös skarlát-posztó nadrágot s az +aranyvirágokkal szőtt nehéz fehér selyem dolmányt; türkiz-köves ezüst +sarkantyújával a szék lábát vagdosta és úgy várta a hopmestert, mikor +jön már jelenteni, hogy a vendégek összegyültek mind a nagy palotán. + +A kézfogós lakoma énektől hangos, tánctól kopogós végének forgatagában +egyszer Erdődy Farkas Borbála mellé került. + +– Szegény bátyám uram! – szólt a lány, babuskás részvéttel tekintve föl +a ráncba vont homlokra. + +Erdődy félrekapta a fejét, de aztán visszanézett a lányra s bánatosan +bólogatta: + +– Igyen van ez! + +Körülöttük lassú méltósággal, pajkos cifrával, duhaj nekilendüléssel +forgott a tánc. A fal mellett a hosszú asztaloknál az ország +főméltóságainak képében megjelent urak köré csoportosulva ivott a vendég +öregje. A pohárnokok, csatlósok jöttek-mentek a kupákkal; vége-hossza +sem volt a sok egymásra köszöntésnek. A gazda vezette a távol levő +főszemélyek egészségére való ivást, aztán a vendégek kerültek sorra; +majd a vendégek kezdtek a gazda egészségére inni; ittak a multra, ittak +a jövőre, élőkre és holtakra. + +– Jüjjön kegyelmed, álljunk ki az táncbul! – szólt bizalmas +beszélgetésre vágyással Borbálához Erdődy. Hetek óta igyekezett magának +megmagyarázni Eusébia hirtelen fordulását; nem értette sehogyse; szebb +is, fiatalabb is, mint Zrinyi, szerette is a lány, s egyszerre azalatt, +míg ő Varasdon volt, Zrinyihez pártolt. Egy könyvolvasó, versfaragó +katona! Ki hallott ilyet? Teljesen érthetetlen. Megkérdezte Eusébiát is. +A lány válasza még jobban összezavarta: dúlt lélek, nagy vágyakozások… +úgy kívánt valamit… éppen egy furcsa pillanatban jött… erős kézzel +rántotta magához, mint egy örvény… aztán megsímogatta a lelkét… Nem +méltó ő hozzá… gyöngeség, alávalóság, ilyeneket mondott saját magáról… +Mindig becsülni fogja azért, mint bajtárs a bajtársat… Fütyül rá! Mit +neki egy asszony állat becsülése! + +Borbála piciny sóhajjal felelt; s amint lehetett, kiálltak a nagy +komolysággal kackiáskodó párok közül s elvonultak egy ablak-mélyedésbe. +Az asszonyok összesúgtak, amerre mentek, a búbánatos pár láttára; s meg +is szólták rögtön a Draskovichokat, hogy csak úgy hagyják lányaikat +válogatni a legények között, mert nem jó, nem is illik az ilyen +szerelemből-szerelembe játék. + +– Szegény kis Borbálám, Isten vezérelje választásában! – súgta félhangon +János bán, amint a lánya elhaladt előtte. + +– Fáj? – kérdezte Borbála. + +Erdődy bólintott, hogy igen s elfordította szemét Eusébiának a tánc +köreiben büszkén vonagló karcsú alakjáról. + +Borbála melle csöndes, fojtott sóhajtással domborult pihegve. + +– Kegyelmed szán engemet! – mondta Erdődy némi hálával. + +– Esmérem, mi az megvettetés, én is. + +– No! + +– De igen, elhiggye kegyelmed! + +– Osztán hogyan? + +– Valamint kegyelmed. + +– Igen? + +– Igen! + +Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Borbála előkötője csipkés +szélit huzogatta, Erdődy meg nézte. + +– Könnyű kegyelmednek, merthogy legény, – szólalt meg idővel Borbála. + +– No! – nézett rá elérzékenyedve Erdődy. + +– Világ csúfja vagyok esztán: elfordítá tűlem orcáját az legény, kit +szerettem, – és görcsösen szippantotta föl már-már kitörő sírását. + +– Hugom asszony!… Kicsuda? – kérdezte Erdődy vággyal színezett +kiváncsisággal nézve a lány szemébe. + +Borbála mind a két kezével belekapaszkodott a szőnyeggel borított +padszékbe, amelyen ültek s fejével intett Zrinyi felé, aki egy asztal +előtt állt s hajlongva köszönte éppen az egészségére ürített kupákat. + +– Borbála! – sajnálkozott Erdődy s a lány kezére tette a kezét. + +Fiatal vérük izgatott, meleg lüktetéssel áramlott az érintkezési pont +felé. + +Füttyöngve sikongatott a síp, recsegett a trombita, buffogott a dob és +sírva kúszott elő a hegedűből a nóta dallama. Lépve, kerengve hullámzott +a táncolók csoportja; hosszúra nyúlva libegett a falon a sok +gyertya-láng. Hangos beszéd zúgott messzebb s felcsattant néha egy-egy +nevetés. + + +XXI. + +Zrinyi azzal az érzéssel indult vissza a háborúba a fenyegetett Pozsony +födözésére, hogy íme most megnyergelte a szerencsét és sarkantyúját +oldalába vágva, arra irányítja, amerre fölemelkedésének útja egyenesedik +beláthatatlan magasságokba. + +De fordult az idő, fordult a szerencse. + +A morva erdők susogó lombjai között már itt-ott sárga levél zörög és +Zrinyi töprengve ül sátrában. + +Hejh! micsoda lendület! micsoda kezdés! A lány, akinek sorsát egy tüzes +öleléssel örökre magához rántotta!… Fegyvertől csillogó négyezer marcona +vitéze… a vállukon lebegő farkas-bőr… a sok duzzadó izom! Mely vitézi +csörgő, villogó felvonulás Szakolcán az ámuló Ferdinánd király előtt!… +Aztán az a nyilt csata, kétszáz svéd halott, más kétszáz a rabszíjjára +fűzve!… S a táborban oly kevés a magyar úr! Hogy megbecsülték, szinte +dédelgették körülötte nyávogó hálájukkal… S aztán egyszerre mintha +roppanva szakadt volna meg valami az universum gépezetében: mint a +hangyákat a gyerek, úgy taposta el Jankaunál Torstenson serege a +császári hadat, Hatzfeld generált elfogták, Götz ott veszett… Rákóczy +egyesült a svédekkel Nagy-Tapolcsánynál, azután Brünn alatt…! Megrémült +a német: béke! béke! Még a halottjaik sebe is azt üvöltötte: béke! +béke!… Hogy örül a szerencse az ember esésének! Csaknem az égbe tette! +Ült magasan Zrinyi s hízott, de lám! lehanyatlott s most úgy +gyönyörködik esésében a kegyetlen Fátum, mint juhász kősziklán kőnek +görgésében… És Eusébia beteg, beteg! Kórnyadozik! Az a deli hajadon! Nem +is hiszi, nem lehet! Mitől lenne beteg? Talán szerelem betege? Bántja a +vágy? De ki után? Visszavágyik a Vuk keblére, vagy őutána epekedik?… És +Péternek újra nem hagy békét Mikulich. Hogy is tudta kieszközölni a +királytól azt a parancsot a vén personális? Bezzeg most Péter +elbontathatja méheseit a Dráva szigeteiben! S milyen elégtétel lehetett +az aggeb kajánjának, hogy éppen az ő kézfogója után volt kénytelen +megküldeni János bán a királyi parancsot Péternek!… Ó, ez a mocskos, +visszafordult magyar világ!… Hm! Gáspár gróf, ez, ez igazi önzetlen, +nagylelkű férfi… harmincezer forintot íratott be Trakostyánra és +Klenovnikra a zágrábi káptalan előtt az ő javára! Övé lesz a két vár, +ámbár a Draskovich javak jog szerint nem szállhatnak lányágra. Ez +legalább az övé! De az marad-e? + +Levél-pörgető őszi szél búgott a hajbókoló fák között, amerre a Vág +rohant délnek a partján haza vonuló császáriak mellett. + +Megszakadt a fonál, – emésztődött bévül Zrinyi, – mire se jutott s itt a +tél, amelyre fegyvervillogtató tavasz nem következik, mert ölében hozza +a békét. A király és Rákóczy biztosai már Tokajban versengenek a +béke-pontozatok valóra váltásának mikéntje felől… és ő alig tett +valamit, de semmit sem kapott. Mért is tért el a török-űzéstől, mért +kapaszkodott a király palástjába? Milyen nevetséges is ő, mint a +szappannal kent szálfa palackdíjáért fölfelé kúszó, aki a csúcstól alig +arasznyi távolságból csusszan le hirtelen vissza a földre!… Lovas ember +vágtat mezőn, halmokon; tarsolyában egy darab tintával mocskolt papir. +Kezedbe veszed, egy falevél se hullik le, földre se sújt, s lelkedben +mégis összeomlott valami… Hát meghalt az öreg Esterházy! Belehalt a +nádorságba!… Szegény jó öreg, könnyű néked már a magyar rög, mert +fölötted van s nem alattad!… Más lovas, más hír. Ó, hogy élnek az +emberek a világban, éppen úgy, mint azelőtt!… Hát Borbálát elvette a +Vuk! Klenovnik újra borban és örömben úszott; bizonnyára forgott a +nyárson a sült ökör az éhes paraszt szájak előtt s vályukban zubogott +előttük a bor. Erdődy biztosan kihuzta magát és billegetve rakta a lábát +s az az öreg rokon megint ijesztőn huhogatva csuklott a sarokban. +Tobzódó, részeg barmok!… De Eusébia az övé, az övé! Mit bánja ő! Sima +ölébe dülve maradékaiba fogja átfelejtkezni mindazt a nagyratörést, +amely ilyen csúfosan szakadt most a markába. + +Szerelemre fordult benne minden indulat, gondolat. Valami lázas, +asszonyra-éhes, gyötrő ébren-álomban tette meg az utat hazáig. + +Mikor másnap reggel Patachich Péter urát kereste, hogy megtudja, mi lesz +a várban és a környéken ideiglenesen elhelyezett katonáival, meg kellett +elégednie a várnagy egykedvű nemtudom válaszaival. + +– Hun az úr? – kérdezte Patachich. + +– Elment. + +– Hová? + +– Nem mondta. + +– Mi lészen mast az vitézekkel? + +– Ű tudja. + +– Nem tudja kegyelmed, szélnek eresztjük űket avagy téli szállásra +csapjuk? + +– Nem én. + +– Mi tévő légyek, monddsza kegyelmed! + +– Várakozzék kegyelmed! + +– Mire? + +– Az úr visszajüttire. + +– Mikorig? + +– Az míg haza nem jün. + +– Részeg kegyelmed! + +– No, csak no! Ne buzogjon kegyelmed! Ur dolga úr gondja! Tudja ű, mit +cselekeszik. Inkább csapjunk egyet, – fejezte be a várnagy jó kártyás +mozdulattal suhintva a levegőbe. + +Patachich vállat vont és elment az öreggel kártyázni. + +A sűrű erdős hegy tetejéről óriás fegyveres ökölként felnyúló +Trakostyánon nagy csend fogadta Zrinyit. Amint föltekintett a Ravna gora +télbe forduló öreg fejére, amint lenézett a kopott lomb-gyűrűben +halványkodó tó sima vizére, szivében fölsajgott az őszi fájdalom… +Fujdogál a hideg szél; és nemsokára hóval lepi be a tél a sárga csizma +nyomát… Elalszik a természet és elalszik a virtus. Ki sem tudja, mire +ébrednek! + +– Nagyságos uram, – jön eléje valaki alázatosan az épületből, – urunk +aluszik; kisasszonyunk itt mulat lent az könyvesházban. Hozzája vezetem +nagyságodat. + +Mintha más világból fordulna vissza Eusébia fényetört nagy, fekete +szeme, amint a belépő Zrinyire veti. Arca összerándul s csöndesen +ereszti ölébe az olvasott könyvet. + +– Megjüttem hozzád, Eusébiám! – szólt gyöngéden Zrinyi, keze még a +halkan betett ajtó kilincsén. + +– Isten hozott! – felel bágyadtan, szórakozottan Eusébia. + +Zrinyi melléje lép, letérdel, a lány ölébe hajtja a fejét s a szájához +vonja a lesoványodott, kék eres, sárgás kezet. Végre is Eusébia húzza el +az örökké tartónak tetsző csók elől kezét. + +Zrinyi megijed: + +– Beteg vagy? + +– Mán nem. + +Zrinyi részvéttel, szerelemmel nyúl újra a didergő kéz után. + +– Hagyjad, Miklós! – szól fáradt vonakodással a lány. + +– Mi bajod, Eusébia? + +– Nem tudom. + +– Szeretsz? + +A lány nem felel és petyhüdtté betegült gyönyörű vonásait belső sírás +húzza össze. + +– Eusébia, mi légyen ez? – kérdi Zrinyi a lányra fölmeredő arccal, a +szék karjába kapaszkodva. + +– Ne, Miklós, ne! – suttog a kérő szó az elforduló lány sápadt ajkán. + +– Eusébia, mi van véled? – kiáltja Zrinyi fölpattanva. + +A lány csöndes sírdogálással roskad magába. + +– Eusébia! – kiáltja újra s riadtan tekint körül földi vagy égi +segítségért. + +Csönd. + +– Eusébia! – most már üvölti. + +A megrezzenő lányból hangosan tör ki a zokogás; alig hallszik sírással +darabolt szava: + +– Menj, Miklós, menj! + +Kint lassú léptek finom nesze. + +Zrinyi az ajtóhoz ugrik: hallani akar, tudni akar! + +– Bátyám uram, mi van az mátkámmal? – támad a meglepetten megálló +Draskovichra, míg mögötte zuhanva csapódik be az ajtó. + +Draskovich nagy nyugalommal karon fogja Miklóst és viszi magával. Fönt a +bástya fokán a mellvédnek támaszkodva aztán megszólal: + +– Te mastan azt várod, hogy azt mondjam néked: Hallhaddsza öcsém… és +folyjék az pletykaszó számbul, Eusébia ezt cselekedte, Eusébia azt +mondta… Nem, öcsém! Én csak azt mondom néked, ereggy mast haza, de jól +vigyázz, kiszórd az útban haragodat kebledbül… Majd osztán alkalmatos +üdőn küldök utánnad! Okosságtalan az asszony állat, értelme változandó, +miként az hold. Nem, öcsém, nem, nem szóllok. Ne fujj, ne háborogj! Majd +küldök utánnad! + +– Mondja kegyelmed, mondá-é szóval, hogy nem szeret? + +– Mondtam, öcsém, majd küldök utánnad. + +Zrinyi hátrébb húzódott s öklével a levegőbe sújtva, kényszerítő hangon +kiáltotta: + +– Draskovith Gáspár! + +Gáspár gróf a félszemét összevonta s úgy nézte egy ideig Zrinyit, aztán +melléje lépett, bal kezével magához húzta a dacosan hátra szegülőt s +nyugodtan szólt: + +– Ugy van, mast nem szeret!… De én esmérem űtet és én mondtam néked, +hogy majd küldök utánnad. + +Zrinyiben felhördült a lélek, amint a mellvédnek dülve, szeme belemeredt +az őszi fátyolba takaródzó lenyugvó napba. + + +XXII. + +Patachich már pár perce ura előtt állt és várta a választ. + +Zrinyi tehetetlen borongással érezte, hogyan fagy ólmos némaságba +lelkében a szót utáló gondolat. Mintha a világ legfontosabb dolgát +mívelné, úgy nézte Patachich dolmányán az egyik szakadásnak fityegő +pitykét… A katonái! az ő katonái, előretörésének társai és eszközei!! +Egy szó fogja elhagyni ajkát s ez a buborék is szétpattan, mint a másik. +Szép buborékok voltak: domborún elnyúló, szivárvány-színű mese-folyók +kanyarogtak rajtuk a fényben. Csak egy szót fog szólni s elpattan ez is… +Lesz majd ő is szomorú nagyságos úr, aki pecérei között növeszti +szakállát ősei, királya, hazája, religiója nagyobb dicsőségére s majd ha +nyolcvan éves korában leesik az álla s szeme kifordul, ménkű nagy +címerrel vésett márvány-lapot támasztanak rája a remete pálosok Szent +Ilona kolostorában… Taedium vitae… S a törököt majd űzi más, magyar vagy +velencés, akivel most úgyis háborúban áll… Ó nem! de azért sem! Valami +rettenetesen erős fényességű kép ötlött fejébe… + +– Patachich uram, az hadi népet helyheztesse téli szállásokban; +kegyelmed penég Légrádon ülve várakozzék. + +Kiszakítjuk a fát gyökerestül, – gomolygott föl sötét rohanással Zrinyi +lelkéből a gondolat, mint a zára pattant bűvös edényből a szellemmé növő +füstsáv, – más földbe plántáljuk; kell, hogy virágozzék! Mi lehet itt +belőled? Nagy főgenerál? Német, francia, olasz, spanyol elibéd áll… +Palatinus, aki javait csökkenti a pompáskodásban, míg bele nem hal a +méregbe, emésztődésbe?… De ezért megintlen a magyarok esznek meg, hogy +lehetsz éppen te palatinus, mikor illyen meg illyen nagy urak, grófok +vannak még érdemesbek a hazában! El innen, el erről a földről, erről a +rohadt, Pozsonytól Váradig pocsétás, komisz magyar világból!… + +Térdére könyökölve megtámasztotta az arcát öklével, úgy gondolkozott +sokáig. Aztán neki dült az írásnak; az ideges, erélyes, nagy vonalú +betűk fölött szinte rángott keze a papiroson. Mikor elkészült, magához +vette az írást, kocsijáért kurjantott, amelybe az ámuló Miglianit karon +markolva tuszkolta be maga előtt. + +Zuzmarás erdőn, sáron, avaron keresztül döcögött, rugóin himbálódzva, +délnek a nagy landkocsi. Zrinyi szótlanul ült napokon át; Migliani kövér +ajka susogva mozgott s csettenve hullott az egyik olvasószem a másik +után. + +A hegy oldalában meglapuló kis udvarház tornácán hebegve fogadta nagy +vendégét, soha nem látott urát a tiszttartó, akit mindjárt másnap +magával vitt a páter a környékre felülvizsgálás ürügyével, hogy Zrinyi +nyugodt egyedülségben értekezhessék a titokban odarendelt franciskánus +baráttal. + +Zrinyi a búbos kemence padkáján ült; a barát előtte állt, szikár alakja +szinte az alacsony mennyezetig magasodott, amint mellére emelt kezeit +csuhája széles nyílású ujjaiba süllyesztve, figyelmesen hallgatta. + +– Ihon az levél, kiben megírtam vala az respublica szolgálatjában +állásomnak conditióit azon szavakkal, kikkel előbeszéllém az imént +kegyelmednek ez causát. In portu regio tengerre száll kegyelmed valamint +zarándok; bizonnyal találand kegyelmed az kikötő helyen alkalmatos +kereskedő gályát. Visszajüvet azon út, ki menet! Csáktornyára csak úgy +bévetődik, Isten nevében kéregetvén! Esküdjék kegyelmed! + +A barát letérdelt s tompa hangon mondta Zrinyi után az esküt, hogy +lutheránusok szórják ki sírjából hamvait rövid élet után, pokol tüzére +szálljon maga, pusztuljon ki a franciskánus rend a világból, ha bárkinek +is, a velencei respublika dux-át és főbb tanácsosit kivévén, szóval, +írásban, jellel vagy titkos ördögi mesterséggel elárulja azt, amit +tegnap estétől Csáktornyára való visszaérkezéséig hallott, látott, +beszélt, cselekedett, hallani, látni, beszélni, cselekedni fog Zrinyi +Miklós ügyében és érdekében. + +Valami férfi-hang dörmögött az ablak alatt, amelynek lantornája +meg-megreccsent a fölkerekedő széltől. A barát égre nyújtott két kézzel, +lehajtott fejjel imádkozott. Zrinyi mogorván szántogatta csizmája +sarkával a szoba földjét. + +Otthon aztán, amikor behúzta maga után könyvesháza ajtaját, felsajgott +benne valami. Elmegy, el fog menni; itt hagyja ezt a komoly, meleg +szobát, a török vértől foltos sok régi fegyver-lomot, komor bika öccsét, +a vidám, élénk arcú Batthyányt, a keserü Nádasdyt, a panaszzsák +Vitnyédyt, a hízelgő szavú, megnyerő asszony-férfit, Wesselényit, tetves +jobbágyait, azt az ördög-szállta leányt… mindent! Pénzért fogja verni a +törököt; irtatlan, idegen erdőben fog új utat vágni magának! A puha, +bujaságba merült velencések között az ő virtusa úgy fog tündökleni, mint +a kárbunkulus. Ó, igen, Zrinyiből lesz valaki, nagy valaki, akiről +bámuló, ijedt pofával fognak suttogni a bécsi udvar síma folyosóin +csuszkáló grófi, hercegi szemetek! Itt hagyja ezt a ganéjdombot… ó nagy +Isten!… amelyen eldődei vére csorgott… De mit siránkozik itt nyavalyás +szóval? Ugy lenne talán méltó a Szigetben halt Zrinyihez, ha hátra +könyököznék őt, a büszkén járót, továbbra is a császár körül tolongó, +bolondságokat csergető cifra szarkák? S a familia?… De mért? Ez nem +akadály! Megtette eddig, amit tehetett. Most elszakítja a pórázat… Az a +Zrinyi, akinek a török császár volt az ellensége, mégis jól járt. +Meghalt és száz tallér volt a díszes mente zsebében. + +Hirtelen fölállt, elővette Istvánffi magyar históriáját, föllapozta +benne a szigeti veszedelemről szóló részt és neki könyökölt az +olvasásnak… + +– Mérthogy éppen te lennél az legnagyobb familiádban? Az bűnökben +sillyedt nemzetet mérthogy éppen te akarnád megváltanod? Epigon vagy te +csak, groff Zrini Miklós! Amaz néhai való jó Zrini Miklós bán az hegynek +teteji, te magad az lankáján éppen hogy valamely kicsinded dudorodás… +Esmérd meg és szállj magadban! Csudálatos üdők, csudálatos vitéz nagy jó +emberséges ember! + +Érdeklődése szinte lázas magasságra hágott, mindent el akart olvasni, +ami őse kirohanására vonatkozott. Istvánffi után Zsámbokit vette elő, +olasz és horvát krónikákban lapozott; majd a Budina féle Historia +Szigethi, Reusner Miklós Memorabilia-i, Forgách Ferenc Kommentárjai, +Leunclavius János könyve, Karnarutic horvát költeménye került a keze +alá… Hogyan, mi ez? Mind ismeri, olvasta, emlékszik a szavakra is, s +most mégis olyan hihetetlen élő domborúsággal emelkedik ki előtte ez az +esemény, mint eddig soha… Hiába volt olyan kicsi Sziget, hiába egy ember +Zrinyi, ott nemcsak egy nyomorult földtúrásról volt szó, nemcsak egy +török császár halt meg falai alatt… Nagy Isten, várjunk csak, ott nagy +dolog történt… talán… a legnagyobb!! + +Alig evett, alig aludt, csak olvasott és éjjelenként paizs-koccanásnak +hallotta a szíve verését. Ujra Istvánffit vette elő: hallotta a leomló +fal robaját, érezte a savanyú puskapor-szagot, fülében csengett a bán +finoman fordulatos latin szónoklata s ha megállt egy-egy helyen, +gyuladozó képzelettel vítta tovább magában a papiron félbe maradt +harcot. Aztán a könyvbe nézett s ott más volt egy kissé a folytatás… + +Kint, a vékony jégpikkelyeket csillogtató téli mezőn gomolygó köd +tolult, ritkult. A mély sárba vágódott keréknyomok fagyottan meredeztek +alatta; mintha halálos görcs húzott volna össze fát, bokrot. + +– Nagyságos uram, én magam siettem, – nyitott a könyvéből, száz éves +multból föltekintő Zrinyire Migliani november utolján, – itten vagyon az +fráter! Mely igen elnyavalyásodott állapatban, nagyságos uram, ki nem is +mondhatom; orcája elhegyösödött, miként az réti ravaszé; szinte hogy +mélyföldekre elejében hallszik csontinak zörgések s valamint az nadrág +végiben varrott kapca, bőre éppen… + +– Jühet! – szólt zordonan közbe Zrinyi. + +Migliani megneheztelt és szó nélkül eltünt. + +– In nomine Domini! – hangzott szintelen-halkan a belépő barát szava. + +– Nehéz volt az út? – kérdezte érdeklődve Zrinyi a kézcsókkal hozzá +hajlótól. + +– Minden földi út egy és azon! + +– Akadék avagy baj? – faggatódzott tovább az úr. + +– Semmi! – volt a szenvtelen válasz. + +– S az respublika? + +– Kész szűvel látná nagyságodat hadában háromezer hajdujával, de az ezer +katonával nincsen mit kezdjen. + +Zrinyi hátrébb tolta a székét és szemét kereste a hideg barátnak, nem +gúnyolódik-e vajjon a csuhás fickó: + +– A Zrini-huszárok… + +– Az lovas hadi nép haszon nélkül való nékiek, mondá az dux véle szemben +lételem korán. + +Hát ezek is komédiázni mernek egy Zrinyivel? – s nyekkenve hasadt szét +kezében a fölkapott lúdtoll. – Az egész világ? Hát ki ő? Conditiókat +szab elejbe az a gyapju-bűzű kalmár csorda is? – A vaskos +Istvánffi-kötet koppanva zuhant odébb az asztalon. + +– Igazat szólasz? – rivallt föl Zrinyi. + +A barát már komor esküre emelte kezét lassú mozdulattal, de Zrinyi +kézlegyintése megállította: + +– Ejh! Nem megyek! + +A barát leeresztette kezét s állt szótalan, mozdulatlan. + +– Menj és várakozzál! + +A mély meghajlásban meglebbent a franciskánus kurta hajkoszorúja; kezet +csókolt s tompa dörmögéssel köszönt: + +– Laudetur! + +Zrinyi nem felelt; akkor már föl s alá járkált, összeszorított ajakkal, +ököllel nyomva vissza magába az indulatot; de mikor a barát lépéseinek +nesze is elhalt a folyosó kongó kövein, fennhangon tört ki: + +– Büzhödött, púposkodó kalmár-királ, te nyirbálnád meg az conditiót, kit +én proponáltam, Zrini Miklós? Az hajdúkat igen, az katonát nem? Ebnek +köll büdös kamora-szék Velencéd… Ki légyek én? + +Elhallgatott, mint aki fél saját igazságosztó egyenességétől, mert amint +dobbanó két könyökkel újra asztala mellé dült, mintha messze lüktetéssel +zümmögött volna fülébe a szó: epigon… epigon… + +Most már kínozta ez a gondolat, amelyben megnyugodva borongott őse +történetén, míg a barátot Velencében tudta. Visszhangos magas boltú +barlang az agya, indulatok széles deltája a szíve, nyügeszakított csikók +hajszolódnak a vérében… és Eusébia bamba sírásba süllyedve fordul el +tőle; Ferdinánd fölkefélt bajuszát békét igérő mosoly kunkorítja +barátságosan Rákóczy felé; a török csak tyúkokat lop és birkák gyapjában +nyisziteli a kardját; és azok a vizi patkány velencések… De ő mégis +Zrinyi, amilyen csak egy van, akit nem lehet a szemétre vetni, mint egy +csámpult sarku csizmát! A török mégis Budán ül! Eusébia mégis a mátkája! + +Maga elé húzta a könyvet s míg indulata csapkodva kavarta szárnyával a +jövő homályát, gondolata lázas gyönyörűséggel merült el a nagy multban… + +A könyv becsukódott s keserű, harcias zsongás-bongással zúgott benne +minden. Tollat fogott; izmos karja remegve feküdt az előtte fehérlő +árkus-papiron. + +– Én, az ki elhittem, hogy kellő közepe lészek ez hamis magyar világnak… +én, az ki Violám kegyetlenségével küzkedtem mind szóval, mind írással, +ültön ülök s az goromba Fátum sarka nyakamon. Futottam, fáradtam, kaptam +ez világon; véltem, hogy állandó boldogságot adjon s ihon az szerencse +tövébül szakadott markomban, s kis édesért száz ürmet adott… Mint Hektor +Trójának, úgy te Szigetvárnak erős őrzője voltál, mennyek országában +örvendező nagy eldődöm!… Igen, bűneinkért sujtol bennünket az Isten; +panaszinkra nem hajtotta fülét, nyavalyánkra nem tette szemét… Az +ottomán hold nagy fényösségére te vontad, Szigeti Zrini, elsőben az +legnagyobb homályosságot, azulta gyöngül az török… Megírom!… Megírom +Sziget históriáját! Igen! – kiáltott föl hangos örömben, – pennámmal +keresem híremet s honnan Scythiábul kijütt az magyar, merre vitézségét +látta az világ, azokrul helyekrül minden szem reám fog nézni hírrel, +böcsülettel, valamig világ lész!! + +Puhán koppant a kalamáris fenekén a toll s a papiron elgördültek a +finom, kerek betűk, amelyekből büszke kanyarintások szakadtak ki +itt-ott: + + – Én, az ki az előt iffiu elméuel + Jácottam szerelemnek édes uerséuel + Kűszkettem Viola kegyetlenségéuel + Mastan immár Mársnak hangassab uerséuel + + Fegyuert s Uitészt éneklek, Török hatalmát… + +A későn kelő téli nap már asztalánál lelte s meg este is, egy-egy +versszak után pontot téve, sokszor koppantotta el a lobogósra nyúlt +lángú gyertya hamvát. + +… Isten egy szemfordulásban megnézte a világot, de leginkább a +magyarokat vette észben, hogy nem járnak az úton, kit fia rendelt, az ő +szent nevének nincsen tiszteleti, + + De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás, + Irigység, gyűlölség és hamis tanácslás, + Fertelmes fajtalanság és rágalmazás, + Lopás, emberölés és örök tobzódás… + +Szinte látta, mint ereszti Michael arkangyal sugár szárnyait az égnek, +hogy röpül a poklok fenekére Alecto furiáért, aki a nagy Szelim +formájában férkezik Szulimán házában… A nagy szultán dühös haragra +gyulladt s már futnak a csauzok fejér patyolatban, hirdetik a hadat. +Széles halmon lovas főtörökök, köztük Szulimán biztatja őket, hogy Allah +nekik szánta magyar birodalmát. Arszlán budai vezér levele is +győzödelmet igér, mert + + Az magyarok leghenyélőbb népek, + Egyik az másikát gyűlölik, mint ebek, + Nincs köztük hadtudó, ha volna is, ezek + Az tisztviselőnek soha nem engednek. + +Jönnek az ottomán hold vitézei, szerecsen Amirassen, Demirhám, akinek +ökle elefántot ver agyon, a szerelmes ifju Delimán, az ő multakból +kikelő bánatos árnyéka, sok haragszavú dob tombolva robban, ellepi a had +a földet, mint széles mezőben a sok kalangya, nyíl és szablya villámik +mindenütt. + +… Nyughatatlan elméjű, áfiumevő Arszlán tábora megbomlik Palota alatt a +magyarok éjjeli kicsapása mián. Maga másnap a szép piros hajnal +eljövetele korán maszlagtul, bortul részegen szidja a bástya alatt a vár +kapitányát… Félve, rettegve siet el onnan gyorsan fölszedett sátraival +az ura kegyelmét oktalanul kereső részeges nagyszájú… Megindul a had +Konstantinápolybul. Száraz fejű, göndör üstökű, véres nagy szemű, vékony +lábú ló, magasan költ nyakán feje alá hajlik, körme, száraz ina, +valamint szarvasé, és rajta + + Ül vala mereven nagy császár nyeregben, + Fejér vékony patyolat vagyon fejében, + Két csoport kócsag toll alá áll széltében, + Szakálla merő ősz, halvány személyében. + +Kopja-erdő, ágyúk, halmozott szekerek, teve, bivaly, elefánt, szerszám, +szerszám, golyóbis és por… Jön a had! + +Erővel, színesen zeng benne a felbolygatott mult, s mire a türelmetlen +kéz papírra kerekíti, elfakul sokszor a szín, de erő hömpölygeti tovább +és tovább a búgássá nőtt zengést. + +A feszület már háromszor lehajlott az Isten előtt esedező szigeti +bánhoz; Siklós alatt már rajt ütött Zrinyi a törökön; a habozó szultán +már Sziget ellen fordult; a mézben kevert beszédű Halul s az ijesztő +Demirhám már megjárták Szigetet; már szétvált a leszálló sötétben +Demirhám és Deli Vid, abbanhagyva a párviadalt, mint két erdei kegyetlen +fene bika, kik szarvokkal egymásnak nem árthatának, – mikor égve ütött +ki újra szerelme sebén a fájdalom Violáért, kiért hiában bocsátott sűrű +felhők közzé szélnek annyi sok óhajtást. Mennyiszer könnyével ezt a +sebes Drávát árasztotta s nevelte haragos árját, mind érette s mind +hiába! Hiába énekel ő Márst haragos fegyverrel, hogy kínzó szerelmét +felejtse… Utoljára ír néki szép verset! Hallja meg Eusébia most Theseus +hitetlenségét, hallja meg Ariannának siralmas versét, s nagyobbnak vélje +háládatlan életét. + +Migliani már komolyan aggódott ura miatt: úr, ír, nagyokat eszik, +nagyokat alszik s mintha sohase lett volna Trakostyánon; annál jobban +megörült, hogy ihon, történik valami, mikor ablakán kinézve palotás +inast látott az istállók felé szaladni, akinek nyomában szolga lépett ki +a hópocsétás udvarra, kantár-szíjjánál vonva maga után a felnyergelt +paripát. A legény fölnézett az égre, szemébe húzta bárány-bőr süvegét, +karjára fűzte a kantár-szíjjat és úgy várt a hosszú palota előtt. A +komornyik újra megjelent az udvaron, kezében írás. Átadja a lovasnak, +akinek mosolyba vigyorul sárga bajsza, míg a másik magyarázgatva dugja +az orra alá bütykös hüvelykét. Né, már lóra is pattan! A páter hamar +fölrántja az ablakot és lekiált: + +– Hé, Estván, vagy ki vagy! + +A legény föltekint és sarkantyúba kapja a lovát. + +– Hová mensz, te? – kiált le hangosan a távolodó után. + +A legény vissza se néz, úgy süvölti szinte a kaputól: + +– Trakostyán! + +Migliani örvendező arccal néz körül kopasz falú szobájában s nyomban +elhatározza, hogy hálaadó tíz Miatyánkot és tíz Hiszekegyet fog most +rögtön elimádkozni a kápolnában s aztán bemegy a várnagyhoz egy kis +kártyára. + + +XXIII. + +A nyitott ablakon besüvített a friss, erdő-szagú tavaszi szél, az asztal +gyertyáinak lángját nyújtva, nyomorgatva. A várnagy csendet kérve emelte +föl a karját: kettős horvát síp hangja sikongott be az udvarbiró házának +nagy szobájába az éjszakából; úgy látszik, az úri társaság is ablakot +nyittatott amott az emeleten, a kisebb palotán. + +– Ez osztán mán élet! – szólt a várnagy pocakját szorongatva +elégedetten. + +– Zajosb, hogysem volt – hagyta helyben komolyan az udvarbíró. + +– Az! – szólt a vadászmester. + +– Az kanisai basa feneke alatt légyek nyűtt, hitván nyereg, ha nem igaz, +kit kegyelmed szava arányoz, kapitány uram! – hangoskodott a +főlovászmester a várnagy vállára ütve. – Hiszem klastrom vala, konvent +vagy káptalan, mi ördög csudája, Csáktornya urunk legénykedése korán, +merthogy kanok gyölekezete volt ez vár mind ez fejünkre nyílott +ezerhatszáznegyvenhatodik esztendejéig az Úrnak. Mastan penég teli az +vár minden rendű asszonyi állattal: frájcimmerné, fonóasszony, +varróleány, illyen leány, ollyan leány, még szűz leány is. + +A várnagy nyikkanva verte az asztal közepére a veres királyt. A többi is +nevetve adta be kártyáját az ütésbe. + +– La, hogy megkukorékol az agg kakas! – nevette rengő hájjal a várnagy. + +– Nem is ittam el az tehetségemet, valamint kegyelmed, – vágott vissza a +lovászmester. + +– No, de nem kegyelmed szándékán múlott el! – felelt halkabban amaz. + +Koccintottak; ittak. + +– Szép asszony az asszonyunk! – ingatta fejét kártya-keverés közben a +tárnokmester. + +– Penég kegyelmed nem is látta lakodalmas díszben, – mondta a hopmester, +új ember a gróf udvarában. A vadász- meg a lovászmester fejbólogatva +támogatták az állítást, mert ők is ott voltak Prainiken, többet tudnak +bele, mint az a másik három, aki addig Csáktornyát őrizte, hogy el ne +repüljön. + +– Az volt osztán az lakodalom! Kegyelmed teljes életében nem látott, +hogy egyebet ne mondjak, annyi csemege-speciálét, az mennyi ottan csak +egyetlenben egy asztalon hevert. Turuncs, pomagránát csak úgy gurult, +valamint Karsztban az kű! – magyarázta a lovászmester. + +– És az dísz, az pompa! – szólt szelíden a vadászmester. + +– Igaz a! – kapta fel a szót újra a lovászmester. – Az sok bársony, vont +arany, selyem ruha, drágakű, boglár! Még az lovaknak farmatringokon is +akkora drágaküvek tündöklöttek, mint az kegyelmed szeme. + +– Köllött is, hogy légyen! – tanítgatta uraimékat a hopmester, – hiszem +királ ű fölségének kegyelme egy hold telésében kétszer fordult urunk +felé: az esztendő küszöbén Szala és Somogy főispánja lén urunk… + +– Tudjuk, – bökte oda hegyes bajsza alul a várnagy. + +– Osztán mingyárt rá feld-vak-mester! – idézte emlékezetbe a tárnok. + +– Ugy vagyon! Ober-Feld-Wacht-Meister! – javította az udvarmester a +durva kiejtést, – avagy supremus campi vigiliarum praefectus… + +– Mit cifrázza kegyelmed? Mondja ki magyarán: főistrázsamester! – szólt +rá türelmetlenül a várnagy, akinek éppen utolsó ütését vitte el az orra +elől. + +Az udvarbiró ásítva dűlt hátra székén: + +– Talám ölég is lészen mára. Amoda át is kialuvának mán az lángok. + +A vadászmester már föl is kelt s csontjait ropogtatva nyújtózkodott. + +Az utolsó poharat már állva ürítették; aztán kezeltek, magukra +kanyarították a ládákra hányt mentéket és megindultak. A fekete égen +arany csillagok remegtek. Az udvaron megálltak egy percre; jó az így, +ital után; a várnagy még föl is kiáltott a toronyba a virrasztónak, nem +aludt-e el, felel-e. + +– Nézze kegyelmed! – rángatta meg a lovászmester a mente szárnyát, – +világ vagyon meg az ágyas ház ablakában. + +– De nem jóra van fordétva az kegyelmed szeme! – húzta el mentéjét a +várnagy. + +– Mérthogy is nem ment kegyelmed heréltek kapitánnyának +Konstancinápolyba? – duzzogott a lovászmester. – Mán csak észben sem +veheti az ember, hogy az ura szerelemtül nem aluszik… + +A kopogós csizmák zaja lassankint elhalt az udvar másik végében. Valami +kutya meg-megvonítva csaholt; halkan dobogtak a lovak az istállókban. + +Zrinyi nagy csendesen, hogy ne recsegjen, fölült az ágyban, lefojtotta a +gyertya lángját és eloldozta a kárpit zsinórját. Meleg, lassú suhogással +omlott össze a nehéz selyemfüggöny két szárnya. Óvatosan feküdt vissza, +hogy a mosolygós, sápadt kimerüléssel csak az imént elszenderedett +Eusébiája álmát ne zavarja. Tarkója alatt összefonta két kezét és úgy +gondolkozott hanyatt: + +– Gyönyörűséges vasárnap vala az amoda Prainiken… éget az teste, bársony +fogású barna bőre… + +A csöndbe elneszelő füle csak Eusébia mély, hosszú lélekzetvételét s a +saját szíve dobbanó verését hallotta. + +– … belévész az lelkem, az erőm, és nem fogyatja, de megneveli… köll-e +más az jó sorsnál?… Zrini vagyok!! tábori fő istrázsamester, supremus +comes Simigiensis és szeme esméretlen mélységekkel nyíladoz, mikoron +szerelemben roppan mellyemhez az dereka… + +Eusébia száraz köhögéssel ijedt föl, sóhajtott és elcsendesedett. + +– … édes kis virágom, – mosolyogta magában Zrinyi, – … az jó Széchy +Erzsébet asszonyom bizony meghaláloza; az öcsém szüvében penég harag +fenekedik, hogy néminemű ingó marhájárul nékem hagyakozott… ihon jün +szárnyas lován az szép hajnal, fejér tajtékkal mosódik zablája… + +Meglebbentette a kárpitot. + +– … előtte nagy futással oszlik az sötétség, körülötte az ég messzérül +tündöklik… Trakostyán és Klenovnik enyémek; vakmerő játékban kezde ipam +uram az familiájával, leány-ágra nem szállhatván az Draskovith dominium… +úgy sajdítom, az öcskös is forgat némely szándékot elméjében ellenem… +Bánom én?!… Mastan az Szulimán császár fő tanácsinak dévánjokat köll +megírnom; elsőben Szokolovics Mehmet beszéll, osztán Rusztán, császár +veji… ez kettő az ágyukkal való rontatás mellett emeli föl szavát… de az +tatár Delimán s amaz vad Demirhám haragos szüve teli méreggel… + + Nem ásó, nem kapa az mi győzödelmünk, + Hanem rettenetes acélyos fegyverünk… + +Delimán Zrinit halálos bajra híná… az császár viszontag felel: ágyukkal +Szigetre! + + Hogyha nem árthatunk aval mi Szigetnek, + Akkor leszen keleti vitéz kezednek… + +Ejh! csendesz nyugodalom, álom! – sóhajtotta és elaludt. + +A régi élet neki-neki eredő hangossága, hónapokig peshedő nyugalma, +hallgatag nappalai, vívódó éjszakái, a ki nem elégített nagyot akarás +belül lázongó dühe, a szolga-gyötrő, jobbágy-kínzó névtelen méreg, a +nagy, méltóságos szomorúság, az inyégető epedés elmúlt Csáktornyából, +mint fölhő szél elől. Nappal munka és mulatság, éjjel szerelem és álom. + +Mikor reggel fölsimogatta a válla felé hajló csipkés hálófőkötős fejet, +úgy érezte, hogy úr lett minden vele ellenkedő hatalmon. Az a kéz +egyaránt jól markol, ha selymes hajat simogat, ha szablyához ragad, ha +pennát táncoltat. Aztán elnézte még fektében, hogy karcsul ki az ágyból +arannyal, selyemmel varrott hosszú hálóingében Eusébia, hogy emeli +magára a reggeli hideg ellen fehér prémes, meggyszínű tafota +hálósubáját, hogyan csilingel az ezüst mosdómedencével, korsóval, hogyan +szisszen föl, ha a spongyia vize a nyakáról a hátába csurran; ilyenkor +lehunyta a szemét, s harcias verssorok verődtek kattogva egymáshoz +agyában. + +Eusébia, mielőtt öltözni ment volna, pirulva nevetett rá vissza az +ajtóból. Zrinyi gyerekes büszkeséggel, felsőbbséggel mosolygott +viszontag. Mikor az ajtó becsukódott a halkan távozó után, maga is +felugrott az ágyból, talpra; szembe nézett a reggeli fénytől ragyogó +ablakkal, lekapta fejéről a gyolcs hálósüveget s megrázta szőkén leomló, +puha sörényét. Jöhet a borbély! + +– Hun az esze kegyelmednek? – szólt rá komornyikjára – ez dolmány +tennapelőtt volt rajtam. Mást! Van, ki szemét rajta feledje, – gondolta +hozzá magában. + +Ebédig meghallgatta a várnagy borgőzös jelentését, megbeszélte a +hopmesterrel, hogy mely időmulatást fundált ki mára, rendelkezett, inast +szalajtott, lovast menesztett; aztán lement a könyvesházba. Az asztala +előtt megállt, két felé simította marokkal halántékán a fürtöket s +nyujtózva vágott szét ökölbe szorított két kezével. Féllábbal maga alá +rántotta a nagy setzel széket s még homályos volt a feje, mikor +fellapozott Istvánffi-ja fölé hajolt. Olvasott, olvasott s mikor az első +fényesebb sugár beleharsant agyába, fölegyenesedett, tollat vert a +kalamárisba s gondolkodás nélkül írta, ahogy jött: + +PARS OCTAVA. + +1. + + Ihon iűn szárnyos louon szép piros haynal, + Masodik zabláia feiér taitékyáual, + Az ló fekete uolt, de szőb Pegasusnál, + Orra likiábul tűz, szemébűl iűn halál. + +Az ebédnél székén hátra dőlve, lelkében magasra hágó dölyffel nézte +társaságát; csak félig hallotta, ami körülötte történt; keskenyre +összehúzott szeme mintha csak szűrve bocsátotta volna öntudatába a +hosszú asztalt, az ezüst edényekkel csörömpölő szolgákat, a nagy +evésben, italtól kipirult arcokat, a szines, fénylő, nyüzsgő +vendégsereget, de szóba nem szökkenthető büszkeség vonta meg a mély +barázdát szemöldök-közén, amikor a különös, sötét topázként ragyogó +Eusébián nyugodott meg végül tekintete. + +– Ki más, ha nem Mikulich Tamás! – folytatta Ráttkay György, zágrábi +kanonok hangosan, úgyhogy az elgondolkozó Zrinyi figyelmét is magára +vonta. – Az báni tábla jogszolgáltatása nem keveset szenyved ez királi +personális fellyebbező characterétől; nem enged el kezéből osztályos +vagy leánynegyedi pört is. + +– Rusnya parasztja! – kiáltotta bíborba szökő arccal Zrinyi Péter. + +– Kiben penég igazságos véget vetni az báni tábla tiszti! – bólintotta a +kanonok szavára Vitnyédy az asztal végiről, Zrinyi mellől. + +Batthyányi Ádám megborzolta nyírott fején magasra nevelt üstökét: únta +már ezt a sok komoly beszédet. Majd fertály óráig beszélt az előbb +kanonok uram valami históriás irka-firkáról, amit maga eszkábál össze, +most meg errül a… + +Ráttkaynak két végén messze beívelődött homloka vízszintes ráncokba +ugrott a nagy méltatlankodásban: + +– Légyen az bán, váras, biró, vármegye avagy singuláris persona, +Mikulich csak öszveakasztja kerekét véle, merthogy nyargalóban +bocsátotta telhetetlenségét minden után, ki superbiáját nevelheti et +quod aliquantum pretii habet, ez eredetire nézvést köz, tudására doctor, +értékére gazdag, személlyére nézvést galiba-szerző nagy fő híres beste +kurafi, – s a kicsúszott szót sűrű köhécseléssel igyekezett elborítani. +Hamar másba kezdett: – Kedves és sok tiszteletekre méltó, bennünket +minden asztali jókkal töltöztető, vendéglátó gazdánk, nékem bizodalmas +atyámfia, az imént értém amaz derék, virtusos Drugeth úr jó uram +halálát, kit Isten nyugasszon. Hogy ese az történet? + +– Guta üté az jó urat, canonicus uram, az stiriai szélen, mikoron +Rákóczy megbékéllésének hírét vévén Bécsben sietett volna az erdélyi had +kezében esett javai visszaszerzésére, – felelte Zrinyi. + +– Vala fiacskája is?! – érdeklődött tovább Ráttkay. + +– Gyurkó még Klenovnikon játszodoz; az őszön majd bémegy az gréci +jezsuiták collégiomokban, – mondta Gáspár gróf. + +A délest megint csak asztalnál találja Zrinyit. + +… A déván már eloszlott… Delimán kiméne császár sátorábul… Most jön a +kilenced rész: nagy Zrinyi törökrül hírt akar adni magyar királynak… +Juranics és Radivoj vajdák kimennek a kapun, mikor minden állat magának +legcsendesebben nyugodalmat vészen… vitéz kezek miátt sok reszeg török +harap a fű… + +Gyors léptek koppannak az ablak alatt, kiáltásra távolról kiáltás felel. +Ujra csönd, de aztán megint lépések, szapora döngésük most már a folyosó +kövein közeledik. Zrinyi levágja a tollat, föláll. Az ablak előtt árnyak +cikáznak el; a kiáltás mind sürübben harsan s mindig több reá a válasz. + +– Vajh! mi zöndülés ez? – kérdi magától hangosan s gondolkozva megy az +ajtó felé. Hirtelen kitárja maga előtt. Egy tekintet a lihegő, izzadt, +piszkos legényre, egy gyorsan váltott szó a várnaggyal s durranva +vágódik be Zrinyi mögött a nehéz ajtó. A várnagy s a legény szaladással +is alig győzik az úr sietős menését. Végig a folyosón, ki az udvarra! +Mint a szétzavart veréb-raj, szalad a sok szolga, komornyik, udvari +tisztviselő. A vendég-férfi már mind az udvaron. Zrinyi is ott áll +középen, egy szolga vállára támaszkodva félkézzel; egy másik vörösre +duzzadt arccal húzza ura lábára az uti magas cselebi csizmát. Maga a +hopmester köti föl pántlikával az úr haját, s illeszti fejére csúcsba +futó kupolás, zománcos sisakját. De pallosát egyedül szíjjazza derekára +s fölkiált az asszonyokhoz a nyitott ablakokba: + +– Muránál az török! + +Az ablakok egyszerre kiürülnek. + +Már patkó kattog, sisak zörög, kard csörög mindenfelé, lovak, emberek +nyerítő, kiáltó, sürgő tömegében. Karcsu ezüst patkó kopog, +szoknya-selyem suhog elő a nagy kapun ki az udvarra. Csók, ölelés, komor +biztatás, gyönge szavú kérés kavarja új alakulásokba a békéből harcra +riadtakat. + +Csörögve zuhan a felvonóhíd. Meg-megujulva borzong át rajta az elvágtató +lovasok tömör dübörgése… + +… Juranics és Radivoj!… Istenem! mikéntha egy saeculum forgott volna el +azulta! – eszmélt magára a győztes Zrinyi asztala mellett. Vérszagtól +fölverve vibrált még benne minden ideg, amint az egyszerű sorokat +papirra vetette: + + … Márs haragos dobia, s trombita felzörget, + Ihon, hoz házamhoz füstölgő üszököt + Kanisai Török, oltanom kel esztet. + +Hejh! micsuda harc! Süvöltő golyóbist röpítettek az karabinok s +vérpántlikát bocsájtva testébül bukdácsolt az török folyó vizében… + + Nem rőitöm Istentűl uet telentumomat + Kézzelis, ha lehet, köuetem Atiámat. + +Hogy megcsárognak az varjak amoda magas póznán függő török fejek +környül! + +Odakint tömött gomolyokban úszott a halvány kék égen a felhőhab s az +asztalon gyűlt az írott ív: + +Istenhez bocsátja lelkét a két vitéz vajda… Henyei bástyája leomlik… +világgá fut Delimán a török táborból, keze Rusztán vérétől mocskos… +török köntösben bujkál Deli Vid szultán Szulimán táborában… szive búsult +Delimán Kumilláját kesergi… a Karabul lovon vágtatva tér meg Szigetbe hű +feleségével Deli Vid… a török csügged, de áruló posta-galamb cikázik +közikbe… + +Aztán már, ha nyugalomba készült vagy elgondolkozva pillantott föl, nem +is emlékezett rá, mit írt, de pergett a sor, zizzenve fordult ív ív +után… + + És minden Angyal uisz magáual egy lölket, + Isten eleiben igy uiszik ezeket, + Egész Angyali kar szép Musikát kezdet, + És nékem meghagyák: szómnak tegyek uéget. + +Finis! – kiáltotta s gőgös mosollyal törte, tépte, hajította messze +magától a pennát. + + +XXIV. + +Hüvös októberi eső zuhogott az ónas, cserepes tetőkön, csettegett az +uccák kövére a kő-folyókákból, hurrogott búgva a réz-csatornákban s +verte mocskos szőkére a Duna vizét falakon, réten, füzesen túl. A hegyen +magasló vár elmosódva meredezett az esőfüggöny mögül Pozsony fölé. + +A főrendi tábla ülés-termében beharapott ajakkal, kardja hüvelyének +drágakövein motoszkálva hallgatta Zrinyi az ősz császári +consiliáriusnak, Khevenhüllernek szavait, aki a király nevében követelte +a Karok és Rendektől a Rákóczy-háborunak véget vető béke-diploma +törvénybe iktatását. Az elnöklő új palatinusnak, gróf Draskovich +Jánosnak nagy cseppekben gördült le az izzadtság duzzadt arcát keretelő, +tömött fekete szakállkoszorujába. Lippay primás nyugodtan simogatta +rövidre nyírt, égnek álló haját, míg körülötte izgatottan harsant föl a +helyeslés s fojtva zúgott az ellenmondás. + +Zrinyi elgondolkozott… A nyári nap heve vert még tajtékot a parádés +lovakon, mikor felgyűltek Pozsonyba… Personális uram, Mikulich jól +arányzott, mikor elsőben is a nádorválasztáson akarta kezdeni a +tanácskozásokat. Lám, János bán palatinusságra ment; a báni szék üres s +a personális ambitiója határt nem esmér. Hogy megzúgnak pipeskedő +pilises pap uraimék: nem kell a béke! erővel foglalt templomot dehogy +adnak vissza az eretnek evangelicusoknak!… – Mindent odavetnének az +catholica religióért, talám az többi magyarnak életeket is… Bánják ők, +ha koporsóban is, vagy német járomban, csak catholicus légyen! Én ne +lennék az, én, Zrini-fi, kik véreket minden üdőkön az igaz religió +megmaradásáért ontották?… de az magyar hazáért is! Krisztusom kegyelme! +más-é az religio causája, mint az hazáé?! + +Ostrozith Pál sürün kiáltotta közbe: recte! recte! Csáky László dühösen +intett feléje kezével, hogy hallgasson. + +Ihon, az evangelicus Ostrozith approbálja az catholicus királ szavát s +az catholicus Csáky László ellenében támad! Az patria et religio-bul +kiszakada az «et»… + +Khevenhüller nyugalmas szava elhalt. A nádor válaszol; hangja rekedt, +szava köntörfalazó. A két tanácsos fejet hajt és távozik. Csáky László s +körülte néhányan zúgva mozgolódnak. A katholikus többség most már +csillapulva, döbbenve hallgat és vár. + +Zrinyi figyelve néz körül, gondolata kémlel és magyaráz…: nem akarjátok +ti is, hogy Rákóczy új hadával új atrocitásokat hozzon magyar az +magyarra, az okon hallgattok, úgy-é? Nem mondjátok, de fejetekben +motoszkál, úgy-é, hogy az fölséges catholica religio fölötte áll ez +kicsinyes, más alul gyékényt-rángató veszkődésnek? Valaki az magyarok +közzül az lutheranus maszlagot ahitja, falja bé, karja nem bénul meg +attul kinek is. Nem mondjátok, de azon jár, úgy-é, elmétek, hogy az +pogány eb az végeken dúl és foglal, ellene köll feszülnetek s nem +határinkon bévül egy az más ellen? – Vége láthatatlan űr nyílása villant +meg egy percre Zrinyi fejében: nem a király és nem a vallás, csak +egyedül a magyar haza!! De… + +Lippay már állt, szúrós szeme öntudatlanul kutatott egy távoli +szegletet; fölemelt karja kiterjesztett tenyérrel nyúlt előre s izmos +hangja döngve kalapálta a főrendek fülébe: + +– Ego… sollemniter… contradico… – ünnepélyes tiltakozása a béke-diploma +becikkelyezése ellen hol szárnyas metaforán lebegett, hol durva +nyerseségen zökkent s mintha a körülötte zajló zúgás gyors folyamán +úszott volna, úgy tetszett a becsukott szemmel hallgató Zrinyinek. + +A hang még el sem ült egészen s a bogláros, prémes, bársonyos díszű +főrendeket üvöltő méltatlankodás kavarta föl helyeikről. Mint valami +mesés, érthetetlen, ijedt kőszobor, úgy ült helyén idegenül a nádor. +Csáky László kis csoportja sápadt szigetként tünt el a többség +forgatagos hullámaiban, amelyekből csak a papság jeges szirtje +emelkedett ki csöndes nyugalommal. + +Pálffy Pál derült, kerek arca ólomszínüre vált s izgatottan remegett +álla közepén a franciás szakállka, amint szólásra emelkedett. + +– Igen! judex curiae uram, igen! elsőben az haza, nem az papság! Az +vérünk hullása, testünk rothadása, az lengő gabona… Még az sívó paraszt +is kegyelmetek előtt, pap uraimék! – helyeselt Zrinyi, de hangja a +szomszédjáig sem ért. Már kiáltozás, tombolás, kard-csörgetés fojtotta +el a fölpattanó Csáky Lászlónak Lippayt támogató beszédét. + +Mért jött ő ide? – ült konokul agyán a gondolat, mint Pozsony fölött az +ólmos felhők serege. Fröcsköl a sár, ló viháncol: mennek; a kipirult +arcokból még most is vitatkozó szó gőzölög a nyirkos levegőbe. Mért jött +ő ide szó-áfiummal kábítani elméjét? Mit keres ő itt? Kihez jött? Kiért +jött? Kinek a szivét dobbantja ugyanaz a gondolat, kinek a karját +lendíti ugyanaz a vágy? Lippay? Vak majom, ki tüzet érez, holott ő +gyujtotta! Péter? A királlyal vadászgat s erejét mutogatván, boldog, ha +Ferdinánd észben veszi. Draskovich János? Prókátora talán most is a +zágrábi káptalan előtt panaszkodik Trakostyán és Klenovnik elidegenítése +miatt. Az evangelicusok? Külömb magyar lenne Rákóczy, mint ő, vagy +Pálffy, vagy akárki ez ordító főrendek közül? A király fölségesebb-é +vagy a lélekesméret szabadsága? A vallás vagy a haza? Mért válnak szét +egy ponton a legnagyobb dolgok? Ki választja szét őket? – Töprengj, +töprengj, békében savanyodott fő istrázsamester, – intette magát +hangosan, – fejed törésén múlik el az haza sorsa! Megülsz szállásodon s +hajaddal huzgálod ki fejedbül az nagy, csuda nagy gondolatokat, te +hivságokon kapkodó nagy gyerek! + +A lágy szőke hajjal övezett komor koponya fáradtan dült a karszék +támlájának. + +– Jobb napot kévánok nagyságodnak, praefectus úr jó uram, hogysem az +miénk vala az követek tábláján, – köszöntött savanyún Zrinyire Vitnyédy +a délután folyamán. + +Hogy összebogozódott minden, ami oly egyszerűnek tetszett Eusébia +oldalán! Mit keres ő itt? Elméje, mint a száraz tőgy! Eusébiája egyedül +az oszlopos ágyban! S mit keres itt ez a fiatal-öreg prókátor, akinek +kis porontyai otthon sivalkodnak Zsuzsánna asszony nyakán? A pénzét +lutheránus ifjaknak szórja külföldi akadémia-járásra s itt +főkolomposkodik maga fogyására, kárára a diétán a lutherana confessio +mellett. Nem jobban tenné-e, ha nyugodna otthon akár moszlimnak is, s +pendelyénél fogva lovaztatná kis fiát? + +– Gondokban láttatik nagyságodnak feje főlni… – tudakozódott gyöngéd +szóval a hosszan hallgatótól. + +– Mi ujság kegyelmetek tábláján? – rezzent föl Zrinyi. + +– Megbolondultul vagyunk, nagyságos uram. Földnek horgada praesideáló +Mikulich personális címeres ökör-szarvát formáló bajussza az sok főtörés +miátt, merthogy zsibolygás esék az táblán az két nímöt tanács-úr +propositiójoknak hallására. Hazánk fattyú és poronty nevet érdemlő fiai +igen ellene kiáltozának az linci diplomának, kinek articulussá levése +nagy gravámene lenne az catholica religiónak ordibálások szerént, hogy +nem kell kinek-kinek szabadosság hüte követésiben… + +A német Ferdinánd ihon törvénycikké emeltetné a béke-diplomát, az igaz, +csak azért, mert fél Rákóczytól, de a magyar nem tűri, hogy más +magyarnak több szabadsága legyen… De csak induljon ki még egyszer +hadával Rákóczy Erdélyből, vinnyogva kapaszkodik majd újra védelemért a +sok szájas katholikus a király palástjába. + +– … hogy az templomokat, kiket erővel foglaltak magoknak, nem bocsátják +mi kezünkre vissza. Hejh, nagyságos uram, lator ez mastani saeculumban +gubernáló plánéták operatiója! + +Sokáig panaszkodott még ezen a siránkozó húron Vitnyédy. Zrinyi csak +hallgatta. Közben fölrajzott fejében a király pompázó bevonulása azon a +szép szeptemberi napon a pozsonyi várba… a serleg-rázó sok vendégeskedés +a hóstáti úri lakokban… a sok hiábavaló szófia beszéd, mérges +üzenet-váltások a két tábla között, pletyka, kapacitálás, nyilt +ordítozás, titkos ravaszkodás, a fejedelem követeinek unszoló heve, a +papság konok makacssága, a kábító nyelv-csattogás. + +– Emberséges ember kegyelmed, és igaz magyar fi, Vitnyédy uram! Az +lutheránusoknak causájok igaz causa! – búcsúzott Zrinyi biztató +kézszorítással vendégétől. Nyelvén ült már a szó, a legszebb vallási +türelem szava, de elnyomta a gondolatot és visszanyelte a szót: ha ügyük +igaz is, vallásuk tébolygó eretnekség. + +Vitnyédy meglepetten nézett a küzködő lánggal égő nagy szemekbe egy +ideig; valami hálás, forró melegség ömledezett lassan a szívére; +egyszerre csak hirtelen lehajolt s kezet csókolt a kegyes nagy úrnak. + +Nehéz vértezetű, lassú mozdulatú gondolataival küzdött Zrinyi az +országgyülés egész folyama alatt. Amennyire lehetett, kerülte a király +németül finomkodó környezetét; a pezsgő borban, kongó szavakban úszó +főúri lakomákat; a tervezgető, legénykedő bizalmas összejöveteleket. A +tábla üléseire bejárt, de alig hallgatta az egy henye körben forgó +rhétori szólamok özönét; ha rájuk figyelmezett egy ideig, undorodva +fordult el csakhamar tekintete s lelke a Forumon táncoló szarkáktól és +örömmel sülyedt vissza gondolatai kövült erdejébe. Négyszáz templomot! +Húsz is sok! Legyen hát száztizennégy! Nem! A király dönt: legyen +kilencven! Hát mindig a gazda csizmája sarka döntsön e marakodó magyar +ebek között? Mindig a király? Hát ti vénasszonyok vagytok? Ám +csattogósra izmosult nyelvetek, de fejetek csak üres tökkolop s aszott +inu karotok, mint a holttetemé! Lármáztok, lármáztok s lám, a diploma is +már törvény… Nosza rajta, itt a szép kikelet, hajrá! hajrá! terülj, +asztalkám! tölj meg, serlegem! vonyíts a hazáért, feneketlen zsebedet +tapogatva, aztán úgy is elönt a bor, kezedet-lábadat se tudod összefogni +a nagy ivás miatt… Játék kell a nagy gyerekeknek! Koronázás, ifjabb +király; még él a harmadik, de legyen már negyedik Ferdinánd is valaki! +Ez kell nektek! Hogy ragyog Szent Iván havának langalló napja alatt a +sok arany, drágakő! Hogy megmosolyognak, ki büszkén meredő derékkal, ki +nyájasan kókadozva! S te, hullámos hajú, nevetős szép fiatal, István +királyunk koronája alatt, fölséges játékszer! De ülj csak nyakukra, +hajszold meg őket, ha az ország kantárát markodban kapod, mert a magyar +bitang és… Zavartan nyúlt homlokához, hogy lesimítsa róla az átkozódás +felhőjét… Hogy zenél a fiatal hang! Esküszik! a magyarok constitutiojára +esküszik… Szent és nagy dolog! + +A legszentebb, a legnagyobb! + +– Ereggy haza, Zrini Miklós, – biztatta magát belső szóval, – +vastagodott erővel ragadj az munkához, várják az tábormestert az +militiárul írt könyvek; az utolsó cél ihon megvilágosodék elmedben! +Haza, csak haza! + +Ó, magyarok szentelt hazája! + + +XXV. + +Kanizsa négy hatalmas bástyáján csüggedten lógtak az augusztus végi este +nyomasztó melegében a vörös és zöld zászlók. A báljemez-ágyuk piros +posztóval takartan bámultak le nyugat felé, a tikkadt mocsárban ívként +görbülő külvárosra, a rajta innen fekvő cölöpös kávéház fabódéjára s az +odább túl messze elnyúló zsombék-tengerre, amelyből a maga módja szerint +küldte Allah-hoz péntek esti imáját a brekegő békák ezre. Nyugalom és +sürü pára ült a réteken; a városon túl, a keleti dombokon még +meg-megcsillant egy-egy háztető keramitja a nyugvó nap késő sugarán. + +Az uccák deszka-járóin burkolt fejü asszonyok kopogtak sietve, mereven, +egyedül, mintha senki sem ismerné őket. Faházaikból, mecsetekből és +dsámiból hetyke sarkantyú-rázással jöttek ki kurta bőrdolmányaikban, +magyaros szabásu birkabőr nadrágban a kanizsai végház török vitézei. +Büszke janicsárok szegték hátra, kényesen lépegetve, magas, tollas, +hátukra csüngő végü fehér sapkával pompázó fejüket. Turbános fejü, +vánnyadt arcú öregek igyekeztek görbe háttal a keletre nyíló +Szigeti-kapu felé, amelynek magasra nyúló tornyában már megszólalt a +katonazene dobja, réztányérja, sikoltó sípja. A kapu előtt, szellős, +karcsu oszlopokon könnyű tetőt hordó londsa-kösk deszka-padlóján +törvénytudók, orvosok, költők korra, arcra, ruházatra igen-igen +külömböző kis csoportja üldögélt körben, a zenét hallgatva vagy Nizámi +verseinek szépségein vitatkozva művelt emberhez illő ékes perzsa +nyelven. A külváros kertjeiben hallgatagon ődöngött egy-egy sétáló, +lármásan vonult el egy-egy csapat. A vár cementtel burkolt terein az +ucca-seprők szerszáma ívelt kaszálva jobbra-balra; vizes-tömlőjük jött, +ürült. Az egyszerü, kicsiny és magos faházakból tüzön süstörgő vaj +tömött, finom illata szállt ki az uccára; a földszinten dobogva +zizegtették a szénát a jó melegben kedvükre vidult kényes török lovak. A +cölöpös kávéházban nagy csend és kis findsák mellett merengett a vendég. +A várfal alatt szinte alagúttá nyúló kapualja, az előkelők délutáni +hüssölő helye, lassan-lassan kiürült s helyette benépesedett a széles +várfal teteje: csöndes sétálók árnyékai mozogtak a magasban, a vár +védelmében elhullt hitharcosok zöld zászlóval, zöld lándsával tüzdelt +sirhalmai között, amelyeknek békés csatasorait az előkelők lugasos, +ápolt kertecskéi váltottak föl, ahol az urak csöndes dohányzással +enyhítgették a cukros, rózsavizes rizs és az omlós tésztájú fálákát +okozta nagy jóllakottságot. + +Ali, Kanizsa új basája most ért föl a várfalra Bihácsból érkezett +vendégével. Míg az idegen úr az éjbe merülő tájékot nézegette, Ali +gondolkozva tapogatta arcán a friss borotválást, fésülgette ujjaival +szájára boruló tömött bajszát: mért jött ez ide? látogató vagy +konstantinápolyi kém? Beléptek a kis kertbe. Ali hátrébb taszította +izzadt homlokáról a sólyomszárnyas, tenyérnyi széles prémü süveget s +intett egy legénynek. Aranyos bőr szőnyeg került eléjük s melléje +egy-egy bársony vánkos; a szőnyegre dohányzó szerek, apró findsák. + +– Háj! Huj! Háj! Huj! – harsant fel odébb a toronyból az őr kiáltása. + +A kiséret, szolganép elvonult. Leültek. + +– Oh! gyönyörűséges Zilhidse hónap áldott melege! – fohászkodott föl a +vendég. + +– Szultánom! bölcs szavad eltalálta a vidámító igazságot! – +udvariaskodott Ali. + +– Nemde? – kérdezte fáradtan a vendég. – Hogy érzi magát magas +személyed, szultánom, világra szóló vitézséged új állomás-helyén, e +paradicsomkertben? + +– A próféta – Allah áldja és üdvözölje őt! – szolgáinak legkisebbike +méltatlan ahhoz, hogy tudatlan szava tetszik-nem-tetszik-et mondjon +magasröptü elméd kitüntető kérdésére! – válaszolta Ali, míg magában azt +gondolta, majd éppen, szalad nyilatkozni, hogy amaz esetleg beárulja +Budán vagy a császári kengyel előtt. + +Ali intett s egy félig gyerek közeledett feléjük. Tisztes távolban maga +alá hajlította lábait, fél válláról lebocsátotta kaftánját, s pöngetve +igazgatta gyöngyházas tassánján a húrokat. A keleti kapu fölött most +buffant utolsót a katonazene nagy dobja. Rákezdte a gyerek lágy magas +hangján: + + – Miért panaszkodjam, szerencse, ellened? + – – – – – – – – – – – – – – + Kikeletkor áldasz a szép zöld erdővel, + Szerelmes fülemile éneklésével, + Égi madaraknak sok külömbségével, + Viz lassu zugással, szél lengedezéssel. + – – – – – – – – – – – – – – + Adsz nyáron nyugovást és szép csendességet, + Szép ciprus-árnyékokat, hűvös szeleket, + Gyöge tűvel varrott szép sátorernyőket, + Szomjúság megoltó jó szagos vizeket. + +Ali izgatottan figyelt a szolgái közt támadt hirtelen mozgolódásra. A +bihácsi úr kaftánja virágait simogatta s félszemmel pislogva neszelt a +körülötte történőkre. Amott rövid szóváltás zaja kerekedett föl a +csendben; a tömegből most kivált a várparancsnok alakja s utána egy +büszke kanizsai vitézé, aki durván tessékelt előre az urak színe elé +valami rongyos, öreg magyart. + +– Mind a hét földövön ismert vitézséged, szultánom, megbocsássa +leghaszontalanabb szolgádnak halált érdemlő merészségét, hogy együgyü +szavával méltóságos mulatságodat zavarni elég szemtelen, – alázkodott +meghajolva, mellén keresztbe kulcsolt kézzel ura előtt a várparancsnok, +míg a mögötte álló vitéz sóvárogva nézegette a vendég drágaköves +markolatu kardját. + +– Éber szemü dizdár-ja dicső Kanizsának, mi baj? – kérdezte kissé +türelmetlenül Ali. + +Az óvatos dizdár hol a vendégre, hol az énekes ifjura nézett. + +– Sürgős, fontos? – kérdezte félszemmel hunyorítva, halkan, parancsolóan +Ali. + +– Az, valláhi! – bizonyistenkedett, kipirult arccal feledkezve meg az +illemről, a várnagy. + +– Nagy türelmű, higgadt elnézésed, szultánom, talán meg fogja bocsátani, +– fordult mosolyogva Ali vendégéhez, – legilletlenebb, legneveletlenebb +szolgádnak rövid időre való visszavonulását ezzel a két becsületes +igazhitűvel s ezzel a gaz kjáfirral. + +– Ne alázz meg kéréseddel, szultánom! Ki ne hajolna meg dicső parancsod +előtt? + +Ali mosolygott s megindult a kert másik sarka felé; oda érve, durva +szóval fordult vissza a várnagy felé: + +– Oktalan barom, no, mi az? + +A várnagy szót se szólva csókolta meg a pasa kaftánjának szélét s a +vitézre mutatva, hátra lepett. + +– Nagyságos pasám! – szólt nyugodtan amaz, – történt, hogy elfogyott a +lovaim szénája. Hajnalban elmentünk hát szénáért a Mura felé. Ez a +piszkos vallásu ember, itt ni! oda merte dugni a pofáját a szérüskertbe; +éppen az övében voltunk. Rimánkodik, hogy ne bántsuk a szénáját. Mondom +neki: De még a fejed is a nyereg-szijjamon fog lógni mindjárt, ha sokat +ugatsz. Erre felel: Hagyd meg a szénát, ne bánts engem, hasznos titkot +tudok. Mondom neki: Ki a szóval tisztátalan torkodból! Azt feleli: Hát +várjatok csak! és úgy tesz, mintha gondolkoznék. Nem várunk, – feleltem. +Aztán fölraktuk a szénát, meg az öreget is. Itt van! + +Ali türelmetlenül hallgatta a hülye fecsegést. Ezért kellett a fiúnak +abbahagyni az éneket! Ezért kellett a vendégét magára hagyni! Mit fog az +róla mesélni!? + +– Nyissad fel az szádat, aggeb! – rivallt rá tiszta magyarsággal az +öregre. + +– Igen is, nagyságos uram, de ez kettő, – bökött a hüvelykivel hátra a +paraszt. + +– Te! – szólt Ali, – ha semmi érő, aprólék dolog, kit előbeszéllesz, ez +helybül ruglak az mocsárban! – azzal intett s a két török távolabb +vonult. + +A paraszt végig huzta markát egyik hajfonatán s letekintett a magas +várfalról: + +– Nagyságos pasa úr, jó uram! Történet szerént néminemű lábas marhát +hajték az légrádi piacra. Csuda nagy győlekezések vagyon ottan az +hadaknak. Kiki tudja, hogy Kanisa ellen lészen az menetel. + +Mefisztói derű fátyolkodott elő finoman a pasa arcán. + +– Kik? No, elsőben is Zrini!? + +– Nagyságos uram, nehéz üdőt él mastan az szegénység; osztán az fejem is +jó helyt vagyon az nyakamon, – célozgatott válaszadás helyett a paraszt. + +– Jó! Ha légrádi hallomásod igaz, száz tálergurust kapsz, ha vakot +vétesz szavaddal, patkó-szöget veretek mind az húsz körmöd alá, úgy +vétetem fejed! Mast mán beszélj: kik? hányan? + +– Az oszalyi Zrini urat, az ki az kisebb, szememmel látám; sok egyéb +urak is vagynak ottan. + +– Batthyány kapitán? + +– Annak jó úrnak csak vitézi jüvének Légráddá, maga személlye szerént +honn marada, az mint egy hajdujátul, jó régi hiteles atyámfiátul értém. + +– Nagy had? + +– Lehet talám százezernyi is! Sok! Valójában penég nem tudom. De tudom, +hogy ez éjnek evadján kelnek át az Murán. + +Ali megrezzent: hisz akkor reggelre itt vannak! Intett az dizdárnak. Egy +szó, egy intés s az már rohant. Majd odábbról a szolgák csapatja omlott +ki széjjel a kert ajtaján. Az öregre bilincs került s az maradt őrzője, +aki hozta. Ali a sötétben egyedül bécsi zsebóráját nézegette, amennyire +látta s egy patyolat kendővel törülgette arcáról az izzadtságot. Mikor +odalent a házak között elkurjant a riadó, megnyugodott némileg; udvarias +mosolyt egyengetett arcára ujjaival s visszaindult vendégéhez. + +– Szem előtt legyetek! – szólt közben az őrnek. + +Az öreg magyar lekuporodott a földre s magában elrablott szénája, napi +munkája értékét igyekezett levonni valahogy az igért pénzből. A nehéz +számadás sokáig elgyötörte. + +– Zavartan jelenek meg előtted, szultánom, mentséget nem érdemlő, +vakmerő távolmaradásom miatt. De e gaz keresztény ostoba beszéde +intézkednem kényszerített. Vigasztal az, hogy egyedül maradván, a +legjobb társaságban voltál. + +– A hitharcosok trombitáinak vérpezsdítő riadóját hallom. Talán az +eléggé meg nem vethető keresztények támadtak az égig érő, meedsudsi +falakkal bíró városra? Ebben az esetben engedd meg, szultánom, hogy +melletted keressem a vitézség kelyhének mámorát. + +– Ez alávaló paraszt előadása szerint reggelre ér ide épp oly +meggondolatlan, mint elvetemült csapatjuk. A hitharcosokra való +gondviselésem, ha nincs ellenedre, még egy ideig ébren tartana. Ha +akarod, szultánom, addig is meleg kávé mellett agg szót kovácsoljunk. + +Lent a várban fénypontok ugráltak; árnyak kavarogtak s búgott, csörgött +a harcra készülődés. Elmerülve hallgatták a harcos hangyaboly +nyüzsgését: Ali aggodalmas, tervezgető arccal; a bihácsi vendég +ábrándos, messzeröppent lélekkel. Itt várja a kanizsai basánál a +bizonyos harc bizonytalan szablyáját. Itt ül díszben és szomorún a +művelt kelet legsötétebb, legtávolibb nyugati határán; s ott, tengeren +túl, messze keletre van egy föld, perzsa föld; ott lakott, mint +becsületes sfita, míg szunnitává s törökké nem lett. Ó, távoli föld, +szép Mázenderán! Megszólalt: + + – Örök rózsa pompáz virágkert ölén, + Vadon kél a jácint hegy menedekén, + Liget lenge bokrán a bülbül hizelg, + Halmos rónaságon vidám őzi lejt… + Aranyszín föveggel kegyes, bölcs papok, + Aranyszín övekkel kevély lovagok! + +Ali derültebb arccal nézett föl vendégére: + +– Ó, Khoraszán gyönyört adó szavu bülbülje, Firduszi! – ismerte föl a +verset a kanizsai váli. + +– Ó, szultánom, sose fogom látni többé Mázenderánt! – szólt szomorú +meggyőződéssel a bihácsi úr. + +– A padisáh kegyelmes… + +– A padisáh?! Ugyan, szultánom, mit is törődik a világ menedékhelye +velünk? Mit törődik a birodalommal!? Isztámbulban a császári szeráj +környékén rég nem hallik már a muezzin imára hívó szózata, elnyomja a +dorbézolástól zúgó szeráj szünet nélkül való zaja. + +– Tudsz valamit? + +– Esküdj, hogy szád szómnak koporsója lesz! – szólt közelebb húzódva a +vendég. + +Ali égre emelt mutató-ujjal hívta tanuul az Istent. + +A bihácsi úr perzsa szava finoman zengett: az elégedetlenség nagy, a +janicsárok között kezdődött a szó nyiltabb kimondása, de most már az +ulemák is Ibráhim ellen fordulnak lassan-lassan… Isztámbul forr… +mindenki tudja, csak a padisáh nem… Holdas éjjeken aranytól, kövektől +csillogó csolnakában hárem-lányokból rakott ágyon hallgatja a Bogház +icsi beszédes hullámainak csacsogását… + +Harsányan hangzott a karcsu torony erkélyéről a müezzin hajnali ezán-ja: +nagy az Isten: + +– Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Tanuskodom, +hogy nincs istenség, csak Allah!… Az imádság jobb az alvásnál! Alláhu +ekber! Alláhu ekber! Lá-iláh ill-Alláh! + +Mire Ali elvégezte a reggeli imádságot, mosdást, a kanizsai vitézek egy +része már kint ügetett a réteken, hogy alkalmas helyen elrejtőzve lest +vessen a magyarnak, akinek csapatjai már a Szent Miklós domb tulsó +lejtőjének lábához lapulva várták hadnagyuknak, Zrinyinek rendelkezését. +A hajnali nap finom, párás csillagokat táncoltatott sisakon, mellvason, +rákfarkas comb-vérten. A vezető urak valamivel odébb tanácskoztak. + +– Kivonnyuk az szablyát, osztán vágunk véle! – mondta boros fővel a +nyergében is dülöngöző Bocskay János. + +A fiatal Dessich és Laczkovich elmosolyodtak, amint egy percre +visszafordultak az idegen táj lelkes bámulásából. + +Csanády János valami óvatos, nagy kerülőkkel dolgozó támadási terv +előadásába kezdett. Zrinyi Péter ásítva nézett farkasszemet a keleti ég +tüzes korongjával: ő majd csak üt, beszéljen más. + +Zrinyi Miklós, a kaland vezére, megjegyzés nélkül hallgatta végig a +véleményeket s most kiadta a parancsot: + +– Csanády uram, kegyelmed előre mégyen az vármegyei néppel olyképpen, +mint valamely portyázó csata, az törököt el-kicsalni az várbul. Osztán, +ha mán kint lészen az ürge az mezőben, hegyikben esünk mi, az derékhad. + +Csanády sarkantyúba kapott lova ágaskodva szökött hátra kényesen +egyet-kettőt s mikor földet ért két első lába újra, elnyult iramodással +kerülte a dombot Kanizsa felé. A kurjantásra dobbanva zudult nyomába a +megyei könnyű had. + +Erdődy Farkas megrázta fejét: + +– Ejh! oktalanságot mívelünk! + +Zrinyi sértődött döbbenéssel nézett a heveskedőre; szólni akart, de +Erdődy már a domb tetejére vezető ösvénynek hajtotta lovát. + +– Utánnam! hé! – kiáltott vissza szinte félútról. + +Négy szál lovas utánna is rugtatott. + +Zrinyi gúnyosan nézte a dombra kapaszkodókat: a Vuk! magyar hadviselés! +szófogadatlan bolond vitézkedés! + +Erdődy most tünt el az ösvény fejénél a fák között… Csönd. Csak a lovak +nyihognak s halkan csörög a fegyver… Puskalövés!… Ujra több! De hisz ez +egész közel… Amott már vágtat fölfelé az a négy! Istenem! mi ez? Erdődy… +Ujra puska ropog… De messzebb, ez határozottan messzebb!… Csönd… +Csattogva búg a messzeség… + +– Lest vetettek! – bődül fel Zrinyi keserűn. – Indulj, Patachich, +indulj!, – ordítja rekedten s a légrádiak elkavarognak. + +A domb alatt remeg a lovak ma, fakulnak az arcok. Egy kéz fölemelkedik s +minden szem az ösvényre fordul: üresen kaszál a kengyel egy lerohanó ló +oldalán… + +– László, az Vuk! – szól elfuló hangon Laczkovichnak s int a domb felé +Zrinyi. + +S míg egy kis csapat a dombnak üget, vágtatva sikamlik ki a derékhad +Kanizsa felé! + +Zrinyi őrjöngő dühvel rikoltja élükön: + +– Jézusom anyja! Jézus! + +Gyorsan fogy a tér, egy pillanat, s zökkenve ütődik neki a viaskodó +csoportnak a két Zrinyi népe. Mintha két hatalmas tenyér szorítaná össze +a küzdőket, összébb nyomul a kavargó boly. + +Ali s vendége a vár fokán állnak némán, a távoli harcot figyelve. A pasa +keze most ökölbe szorulva emelkedik föl, mintha korbáccsal akarna +közéjük sujtani: hátrálnak! Dühösen mormolja fogai között az +istenkáromlást: + +– Azt a tetves kalmár fajtáját annak a medinai csalónak! – Lovat! – +kiáltja hangosan s a lépcsők felé indul. Vendége utána. Nyomukban a +merev kiséret. Végig a fal mentén a Bécsi-kapuig hangtalan gyors cikázás +a rohanásuk. Mocskos víz fölött kopog a fahíd deszkája. A külváros +sövényei, viskói szaladnak mellettük hátra. Uj híd, új dübörgés. Itt a +mező! + +Elnyúlt lófejek, rengő szügyek, vágtatást kalapáló paták, halottmerev +arcok, libegő köntösök: jön vissza a menekülő kanizsai had. + +Aliban az istenkáromló szenvedélyt vallásos rajongássá neveli, nemesíti +a muszlim harcos akarat. + +– Hitharcosok! – kiált eléjük égre meresztett két nyitott tenyérrel s +torpanva áll meg a futó had, – hol hagytátok az iszlám dicsőségéért +lobogó vitézségteket? Kanizsát az ellenségnek ajándékozzátok-e? Mért +vonjátok ígyen fejetekre a padisáh rettenetes haragját s a hitetlen +Kjáfirisztán minden népeinek megvetését? Vissza! Előre! A kegyelmem +kegyelem, haragom halál! Előre! Tegnap születtem, ma meghalok! Előre! + +A seregben rés nyilt s a párolgó testek sikátorán kardot rántva +száguldott előre Ali, paripáját biztatva: + +– Bre! bre! babam! + +Mellette a bihácsi úr: aranyos kaftánja libegve úszik utánna, fején +vitézi darutoll remeg. + +A magyarok már hadi rendbe álltak. Fejük fölött mint vihar előtt csügött +nyelére a sok címeres, szűzanyás nehéz selyem zászló s a könnyű, +fecskefarku csíkos standár. A hosszú trombiták, tárogatók föl-kimeredve +recsegtek, búsongtak; lova nyakán buffogtatva csépelte a két rézüstöt a +dobos. + +– Allah! Allah! – hehezte amott a sok mély torok-hang a zöld és vörös +zászlók alatt; s zenekaruk oboája, sípja, cintányérja, csengő +acélrudacskája dobpergésen úszva ideget remegtetett. + +Már egymáshoz érnek. + +Egy ló rugtat ki a magyarok sorából, dülöngöző lovasa a levegőben +hadonász s lova nyakához kapkod. A jelenség nyilként furódik a törökök +közé s tünik el tömegükben. + +Összerobbannak. + +A föld dobogó kebléről üvöltés, csattogás, zeneszó kavarog porral a +levegő-égbe; nyugatabbra zsombékon, sárban cuppog a viaskodó gomolyag. + +– Ó, Mázenderán! – ordítja valaki halálra váltan, félig a sárba taposva. + +Fent a magasban vadludak v-je lüktetett biztosabb tanyára s tüzelt a +déli nap. + + +XXVI. + +A győztes sereg vezére csüggedten, gondolatokat tépve, morzsolgatva ért +haza. A had eloszlott: Batthyány népe haza indúlt; az iratos sereg +sietett elszéledni friss pénzével, friss rabokkal; Péter, aki +kilegénykedte magának az országgyülési vadászatok alatt királyi +kegyképpen a sichelbergi kapitányságot, hat századávál a birodalmi sereg +segítésére ment a svédek ellen. + +A svédek! Ő is harcolt ellenük s vajjon mi haszonnal? S a török! Mennyi +csete-páté, barom-hajszoló, fogoly-ejtő csatázás! Mi haszna? A török +birodalom hegyes körmű ujjai mindig és mindig messzebbre nyúlnak be +testünkbe. A hegytetőn, a várban magyar úr iszik a hazáért, de a hegy +lábánál a falu töröknek fizet, töröknek robotol. Bocskay már a kanizsai +tömlöcben alussza mámorát s Erdődy holttetemével Ludbrég felé megy a +szekér. Vitézi bolond resolutiók marakodó szájú nemzetsége, te utolsó +romlásra jutott magyar! Nagy mesterség, nehéz professio a vitézség! Mi +haszna? Mi haszna? + +– Te is elmondhatod, valamint amaz kurva Plautusnál: oleum et operam +perdidi! De nem, nem itt az baj! Esmérd meg csak magadban az +tekélletlenséget, mert bizony, heányos vala vitézséged az szemes környül +való vigyázás nélkül. Ihon, eszedben sem juta, hogy az török nyelvet +foghatott valahun az mezőben, ki renddel megbeszéllette neki Kanisa +rontását forgató szándékodat! Ne légyen az gyors rájuk ütés, könnyen úgy +fordulhatott volna, hogy te is az égre tátogsz mast vértajtékos +szájaddal, hanyattul esvén Kanisa mezején. Csak elő mast Tacitus, Julius +Császár, Vegetius, jó historicusi az régiségnek! Dülleszd csak neki +mellyedet az asztal peremének és tanulj! + +S mikor az ugrálni kezdő betűk közé fénykarikás sötét pontokat +villogtatott fáradt szeme, csüggedt gúnnyal kérdezte magától: + +– No, tábori fő istrázsamester, hun az tábor? + +Megint makacsul került mindent, ami átlátszó, szemnek beszélő, egyszerű; +és sötét nekilendülésekkel merült el könyveiben, az őszi lucsoktól +párolgó erdőkben s Eusébia őszi bánatú, rejtelmes szerelmében. Nem +mentek sehova, hozzájuk sem igen jöttek, – s tompa nyugalommal nézett +folytonosan magába, hogy nő beteges halommá lelkében a megáporodott erő- +és gondolat-fölösleg. Eusébia úgy forgolódott körülötte ezekben a komor, +dohogó hónapokban, mint a kéj selymében suhogó halál; szerelme nehéz +tömjénfüstként lomha izgalomban feküdte meg a férfi lelkét. + +Idő és alkalom lenne mostan, – forgatta untalan magában, – hogy a +király, megemlékezvén ősei s a saját érdemeiről, fölemelné… De mit is +beszél! – feddte magát gúnyosan, – nem hálás-e ő felsége? Nem adott-e +neki a kanizsai harc után hatalmat száz vértes tartására? Adott, bizony +adott, de… A bánság! Ki lesz az új bán? Talán bizony Mikulich, a vén +csahos pofájú kopó! Meglehet, meglehet, mert hiszen Horvát- és +Szlavonországok rendei Zrinyi Miklóst kérik maguk fölé bánul. Meglehet, +mert Mikulich régtől fogva hű császári szolga, Bécsben királyi keggyel +úrrá fujt paraszt. Hasznos állat, akinek váluja tetézve kell hogy +legyen. A titkos tanácsokon bizonnyára nem pihent tar feje és együtt +fujta a kígyókövet a német urakkal a Zrinyiek ellen. Meglehet, mert +hisz, ugye, a végeken többet tehet Mikulich jus-rágó csácsogása, mint +egy Zrinyi kardja! Ó, milyen nehéz az embernek, ha nem száll közéjük +csattogó korbáccsal: Ki, ki innen, árusok, ki Isten anyja, Mária +templomából, szép Magyarországból! Ha bizodalmas atyjafia, Ráttkay +kanonok nem ment volna el Péterrel a svédek ellen, most többet tudna; +mindenről és mindig van értesülése a jelen való idők e kitünő +historicusának. Csacsogó száj, de bátor fej és kemény husu szív. Mi +haszna? Keljen ki csak könyvesházából amaz írás, kerüljön csak nyomtató +műhelybe, majd eb-rudon is lökik ki szerzőjét a káptalanból. Mi végre a +szókimondás? Talán a jövőre számít? Amíg élsz, addig kell a legtöbb +hasznosat véghez… + +Erővel vetett gátat gondolatának, hogy ne kelljen Zrinyit szentebb célok +elé vagy kisebbek mögé helyeznie. + +Tépelődése körül változatlan sodródással gomolygott az élet folyama: +mosolygó, díszes ruhájú udvarlóleányok, hetyke nemes urfiak, köznapon is +ezüst tál, tányér az asztalon, jövőmenő tiszttartó és jobbágy, rakott +szekér nyikorgása, tallér- és fegyvervándorlás, alig hallott jelentések, +szórakozottan adott parancsok, Patachich, a várnagy, Migliani +szótengerének félelmes dagálya, megint a pókhasu várnagy, kongó kápolna +csöndes miséi, lóháton szitáló eső alatt, bőjt, szélverte arccal a némán +rohanó vad nyomában, porszagú fóliánsok, finom betűjü Elzevir és éjjel +az asszony. + +A bán! Egy ország dolgait kezében tartani! Véget vetni ennek a rabló, +garázda fejetlenségnek! A végbeli vitéznek pénzt, burgernek szabad utat, +jobbágynak nyugalmat, török szomszédnak gondot és Zrinyinek Zrinyihez +méltó hatalmat adni: milyen szép feladat lenne! + +Lázadó elégedetlenség forrt, még névtelenül, szivében s nyűgös kedvének +felhői sötéten gyülekeztek. + +De mit akar? Mire visz ez a néma, epekeverő dohogás? Körülötte a fényes, +pompázó élet, s ő itt mogorván emészti magát, mint asszony után a +bilincsen sínylődő rab! Mit akar? Ober-Feld-Wacht-Meister! S ahelyett, +hogy tanulna, hogy előkészülne komolyan a tábor igazgatására, rendben +tartására, itt acsarkodik a báni bot után szótlan szendeségben, mint +valamely szűz! Menjen oda, mondja meg, hogy ő lehet csak bán ez idők +szerint! Kérje, követelje, ha azt hiszi, hogy olyan nagy a jussa hozzá, +vagy pedig vesse ki szívéből ezt a vágytól csöpögő ámmogást. + +Igen! Zrinyi parancsol és Zrinyi engedelmeskedik. + +A történelem helyett katonai szakirodalom könyvei halmozódtak most +asztalán. Napokat töltött Giorgio Bastának a tábor-mesteri tisztségről +szóló könyvével, aztán neki ült gondosan kivonatolni Az ötödik Károly +császár idejében az militiárul írt tractatust, hogy pontos fogalma +legyen egyetlen gyalogezred szervezetéről, majd Svendy Lázár +ertekezéséből csinált extractatust, hogy pontosan tudja, egy egész +hadseregben kinek mi a tiszte. Most aztán hozzá lehet fogni a tábor +szervezésének elméletéhez. Mennyi zavaros, ingadozó kifejezés, +helytelen, elkérgesedett, régi intézkedés! A főgenerált lehetne magyarán +hadnagynak nevezni, mert akit most hadnagynak mondanak, az igazán +százados… Kevesebb szolga legyen a táborban, lovas sem kell annyi. +Hegyes, völgyes s árkos, vizes helyen szükségesebb a gyalog, mint a +lovas!… Nem kell a vitéznek annyi pénz, kapjon kevesebbet, de mi adjunk +neki köntöst, kenyeret és abrakot… + +Könyveket forgatott, írt, ábrákat rajzolt megnyugodott lélekkel s +készült a Tábori Kis Tracta: + +«… s így egész tábort, melyben 25.000 emberből álló had, minden +cselédivel, szükségével bővön elférhet, leírtunk, az kinek széli 456 +rud, hossza penig 80 rud. + +Szükség: az következendőkben annak megerősítéséről szóljunk…» + +Tülökhang, hidlánc-csörgés. Ki jöhet? + +Izgatott rosszkedvvel vetett egy tekintetet a vár piacára. + +– Mi az? – fölállt s az ablakhoz lépett. + +Izmos, nehéz német lovak párologtak a friss havon. + +– Császári cursor? – kérdezte magától meglepetten. – Mit hoz, mit +vinne?… Ez az császár handbrief-je, rajta az kis titokpecsét… ez másikon +az nagy pecsét! + +A szétbontott oklevél tartalmát egyszerre akarta megérteni s mégis +minden szót elolvasni. Halkan siklottak öntudata alatt a kalligrafiás +betűk s csak itt-ott lépte át öntudata küszöbét teljes világossággal +egy-egy kifejezés: kitünő hűség és dicséretes szolgálat… Magyarország +szent koronájának és ő felségének… a török… a végek… a szent római +birodalom háborúiban… a svédek… jövőben is… hűség… a báni hivatalra +emelve… felruházza… méltósággal és hatalommal, melyekkel a horvát bánok +élnek. Azért a báni hivatalra emelve felruházza mindama joghatósággal, +tisztességgel, kiváltsággal, méltósággal és hatalommal, melyekkel a +horvát bánok élnek. + +Mindent felejtő büszke nevetéssel dobta az asztalra az oklevelet: + +– Ihon, kit megmondék: sors bona, nihil aliud! + +(Vége az I. résznek.) + + + + +MÁSODIK RÉSZ. + + +I. + +A varasdi házak meredek, magas tetőin csillogva állt a hó; de a +tetőnyilások s a bő torku, födött kémények szaporán eregették a +felhőtlen ég fagyos derüjébe a kékellő füst-kacskaringókat. A kis +tanácsház nagy termében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok rendei +díszben nyüzsgő zsibongással várták az új bánért menesztett küldöttség +visszatérését. Az egyik csoportban egy rezgő fejü öreg tartott előadást +a Zrinyi-család nagy érdemeiről és jó horvát voltáról; igazi hívek s +hasznot leső örök közhelyeslők hallgatták figyelmesen. Mások izgatottan +tárgyalták, hogy a mult év elején, mikor az új bán Prágában járt a +királynál esküt tenni, a pettaui stájerek lefoglalták több becsületes +varasdi kereskedő mézét és vasát, s hozzá már magyar területen. Hangosan +vitatták, hogy jogorvoslatot fognak kérni: majd Zrinyi! majd az új bán – +kit Isten sokáig éltessen! – meg fogja mutatni…! Egy kétkedő lemondóan +intett a kezével, mit akarnak! hisz a belső ausztriai tanácsurak a +legnagyobb kerék-kötői Muraköz kereskedelmének, Zrinyi Pétert is +bepanaszolták tavaly a király előtt, mert – mondják – Krajnában gabonát +vásároltatott, hogy Horvátországon keresztül Bakarba, onnan Velencébe +szállittassa. Volt, aki azt is tudta, hogy a király meg akarta fosztani +a sichelbergi főkapitányságtól emiatt. Néhányan arról tanácskoztak, hogy +a királyi szabadságlevelek méltó megőrzése végett egy diszes láda +készittetése igen szükséges volna. Valaki a Draskovich nádor temetését +mesélte egypár öregnek: maga is ott volt gyászhoz illő hosszu, fekete +dolmányban. Egy piros taláros pap s egy kövér zágrábi úr sorra jártak +minden csoportot, hogy inditványuk egyhangu elfogadása elé semmi +váratlan akadály ne ágaskodjék: egyedül törvényes vallás a katholikus! +protestánsnak tilos az országba lépés! Egy savanyu képü kanonok a nem +rég kötött vesztfáliai béke eredményeit latolgatta. Hangos szavú fiatal +ember magyarázgatta nevetve, hogy a Zrinyi testvérek sokat veszekednek a +közös birtok miatt. Mikulich Tamás kopasz feje, békételen arca hol itt, +hol ott tünt fel s ha egy csoporthoz ért, a beszélők hirtelen +elhallgattak, majd fanyalogva érdeklődtek egészségi állapota, jobbágyai, +nevezetesebb perei iránt. S ha a nyughatatlansága odébb hajtotta az +öreget, megindult háta mögött a csendes suttogás: szép kis fiú a +Mikulich Sándor, nyiltan fosztogat, gyilkol a Wottuich meg a Banyaduorec +fiúkkal; ahol megfordulnak, nagy kár esik ott pénzben, borban, +asszonyban! + +– Mit bántjátok a Sándort? – pergette hangos szóval egy nyugodt arcu úr. +– Jeles vitéz! »Kocka, kupa, kártya, kurva« a jelmondata! + +A szóra, a nagy nevetésre több kisebb csoport megmozdult és arrafelé +nyomult. Mindenki tudott valamit s nehezen várta a másik szavának végét. +Csak úgy zsibongett a sok méltatlankodó, nevető, siránkozó, gúnyos, +dühös panasz: Fetter, az ivanici obrist, fegyveres német katonáival +rabolta el a zágrábi püspökség ivanici kastélyának összes butorzatát; a +petrinjai végbeliek az oborovói papi lakot fosztották ki s elhajtották a +turopolyai nemesség ötszáz disznaját. Hát a kaproncaiak, hát a kőrösiek! +Német katonák vágják le, ingyen, vásárra hajtott barmaikat! A kereskedők +inkább otthon ülnek. Minden rettenetesen drága s még úgy is nehezen +lehet hozzá jutni. Az utak nem biztosak. Hogy is lennének! A német +kapitányok maguk állnak rabolni induló vitézeik élére, így aztán a +kóborló katonák is vérszemet kapnak az utonállásra. A zengi kapitány a +befolyt harmincadot sikkasztotta el, egy zágrábmegyei viceszolgabiró az +ország adójából csipett le magának háromszáz kerek forintocskát. Minden +út egy kátyu-tenger; Kőrösön a bástyatorony teteje leégett; Ivanicon a +fal egy részét romba mosta az árok vize; úgy marad, senki sem gondol a +javitásra!… + +Kint a piacon, a Csáktornya felé vezető úton, bástyákon, falakon, a +fagytól recsegő hídon, a széles árok jegén burger és paraszt ácsorgott +ködmönben, subában, hímzett szűrben; a süvegek, kucsmák csöndesen +hullámzó tengerét német kalapok, magasra rakott női hajfonatok +tarkázták. A nagy hóban csizmák, botosok álltak mintegy leszögezve s kis +opánkás lábak tapicskoltak a hidegtől, mikor a jeges szél a cifra, +hímzett kötény mögé furakodva combjukhoz verte az átlátszó +patyolat-inget. Itt egy bőrpikkelyekkel dúsan cifra, ujjatlan ködmön, +ott egy hegyes főkötő, minden varrásnál kicifrázott ingujj, pávás, +gránátalmás himzések s a környékbeliek piros és fehér szinekben pompázó +ruhái között elszórva a fekete és barna szineket kedvelő uszkokok. + +Mikor elpukkant az első ágyulövés és hangját puhán görgette végig a +havas síkon az érkezők elé, megremegett a levegő és megbolygult a tömeg. + +Most állt meg kint a síkon, valami negyed órányira a várostól a báni +menet. A lovas nép után haladó legelső kocsiból Zrinyi lépett ki először +nyusztprémes, fehér bársony mentében; aranyos, drágaköves sarkantyúja +elsüppedt a mély hóban. Utánna Petretich püspök nagy bajsza, vastag, +nagy orra tünt fel a kocsi ajtajában; a dús selyem zsinórzat megfeszült +a hatalmas mellen, amint kiegyenesedett. Mire Erdődy Miklós, a király +másik biztosa is kiszállt a hintóból, Zrinyi már lovon ült. Elől, +farkasprémes hegyes süvegű tisztjeik vezetése alatt a horvát +karabélyosok tarka változatu, sokféle népviseletben hetykélkedő csapata +haladt; csak a vállukra varrt vörös posztódarab mutatta +összetartozásukat. Nyomukban trombitások, két század gyalog, hosszu +puskákkal. Aztán egy lovas úr a nyeregkápának támasztott, előre feszülő +báni zászlóval. Mögötte egy másik főúr a báni buzogánnyal. S messze, +méltóságos távolban utánna, a király két biztosa között, tigris-takarós +moldvai paripán hideg, merev arccal Miklós, Zrin örökös grófja, magyar +királyi főlovászmester, Zala és Somogy megyék főispánja, ő császári és +királyi felségének tanácsosa és kamarása, a légrádi véghely örökös +főkapitánya, ő császári és királyi legszentebb felsége Dalmát-, Horvát- +és Szlavonországainak bánja. Mögötte a vicebán, balján Migliani +páterrel, aki a ló nyakára kötött zacskókból szórta az ezüst, arany +pénzt a zsiviozó, éljenző, vivátozó eleven sövényre. Legutól a légrádiak +lovai rúgták a havat. + +Harang, dob, trombita, mozsárdurrogás szavától pezsgett minden ideg. + +Zrinyi kemény fejét is megkörnyékezte a mámor. Amint a lóról leszállt, +megállt egy pillanatra a hóra terített szőnyegen és visszatekintett a +tömegre, amelynek hullámai nyüzsögve törtek meg az urak, vitézek szines, +ragyogó torlaszán. A népem!… Hatalmam! – gondolta magában. – Az első +grádics! Kikeltem a limbusból a fényre, világosságra s most kezdődik az +élet! + +A karok és rendek vivátozó gyülekezete kucsmalengetéssel, lelkes +zajongással fogadta, amint a teremben megjelent. Erdődy Miklós beszél, a +bánra mutat, majd a királyi zászlóra és újra megnyilik a sok száj, búg a +levegő, karok lendülnek a magasba s megcsörrennek a kardok. Petretich +beszél: az ősök… a dicső Zrinyi vér… háboruban… a báni hivatalban… +mennyi ragyogó név, mennyi vér s a hír koszorúzó kedve!… és Miklós, az +új bán… török… svédek… a hit s a király… hűség, szolgálat… elismerés! A +püspök hatalmas ökle az égre lendül, majd mellére dobban s egy hódoló +mozdulattal vágódik hátra tisztelettel meghajló derekától s a mély hang +latin szavának tárogatós zenéje megszünik. Harmadszor búg fel a tomboló +vivát. Zrinyi megcsörrenti kardját, hogy a kábitó mámort lerázza magáról +s megszólal: + +– Ha e dicső… + +Buzgalmas, csendcsináló pisszegés, mozgás nyomja el hangját; aztán beáll +a csönd és selymes morajjá halkulva zeng körülöttük a külső tömeg zaja. + +– Ha e dicső királyság népes gyülése, – pattog keményen a bán latin +szava, – s a főrendek nemes és méltóságos tekintete nem bátoritana, nem +tudom, nagyságos, főtisztelendő és többi uraim, micsoda ok ösztönözhetne +e tehernek fölvételére. Eszembe ötlött, nem is egyszer, kérjük meg ő +császári felségét, legkegyelmesebb urunkat és királyunkat alázatosan, +hogy engem e terhes szolgálattól feloldani méltóztassék, mert az én +géniusom inkább a haza javáért való kardforgatásra, mint békehivatal +viselésére hív. (Hogy meghunyorog Mikulich uram! – gondolta magában.)… +különösen e nyomorúságos időkben, mikor sem biztos béke, sem nyilt +háboru nincsen, de minden zugoly csellel fenyeget, minden ország vagy +magának vagy másoknak romlást kohol… + +S míg a szivétől távol álló, betanult latin beszédet szavalta, minden +egyéb képessége fürkészve figyelte hallgatói arcát. + +– … ha talán a teher alatt roskadni láttok… örökké hálás leszek… Nem is +mulasztom el, amig ereimben egy csepp vér foly, ő felségének e kegyét +örökös szolgálataimmal kiérdemelni! (Vajjon? – suttogta szivében egy +gúnyos hang.) + +De negyedszer harsant fel a vivát és tombolt a lelkesedés. Zrinyi +nyugodtan állta a vihart s a legfeltünőbben ordítozók arcát igyekezett +megjegyezni, hogy kérdőjelet tegyen melléjük lelkében. Zakmárdy János +már fölállt s a karok és rendek, Zrinyi felé fordulva, hajolva, még +mindig éljeneztek. Az itélőmester szóra nyitotta száját, hangja nem is +hallatszott; várt. Ajaka újra megmozdult s erre, mintha csak vele +ellenkeznének, hirtelen magasabbra dagadt az ünneplés lármája. Várt, +aztán újra föl-fölemelte kezét s arcvonásai beszédre húzódtak. Hiába! a +vihar itt-ott meglankadt, de nem szünt. + +Zrinyi büszke szeméremmel sütötte földre szemét s Mikulich valahol hátul +unottan simogatta ujja bögyével a bajszát s »Silentium!« szólt néha +savanyún. S mikor a bán egyszer oldalt pillantott, néhányan +türelmetlenséget véltek kiolvasni tekintetéből s elkezdtek jóindulatu +csitítgatással pisszegni és nyugalomra inteni. – Silentium! Silentium! – +hangzott mind több és több oldalról. + +Zakmárdy beszéde után, amelyben a nemesség bókja hajlongott az új bán +felé, Zrinyi fölállt s nyomába kerekedett az egész gyülés. + +– Milyen zengő hang! Az a pompás mente! Sas-szemek, valóságos +sas-szemek! Milyen beszéd, micsoda tartalom! Igazi horvát nemes +önuralom! Egészen az apja, mintha csak őt látnám! Ilyen csak született +magyar úr lehet! Jobb, mint Mikulich! Majd elválik! Hát ez kinek fog +kedvezni? Buzgó katholikus, sokszor járul az Oltári szentséghez! Ez fog +aztán lakomákat adni! A felesége híres mulató család! Még ma este szólj +neki, nyerd meg igazunknak! Csuda büszke egy ember! Drága, kedves jó úr! +Éljen Zrinyi! Éljen! Dali egy termet! Éljen a mi bánunk! Éljen! – +hangoskodtak és suttogtak nyomában a karok és rendek. + +A ferencesek magas, négyszögü tornyában ujra megkondultak a harangok. A +simára taposott havon kényesen lépegettek a lovak, egyik-másik nyerítve +kezdett ficánkolásba. A keresztbe fektetett kopjákkal sorfalat álló +hajduk mögött a tarkán sövénylő nép ágaskodott némán vagy ordított +éljenezve. Talán nem is annyira a bánnak, akinek csak méltóságát +érezték, de tisztét alig érték fel ésszel, mint inkább a barmaikat s +magukat elhajtó török ellen vitézkedő légrádi kapitánynak szólt a +zajongó ünnepeltetés. + +A kóruson már kenetesen recsegett a sok tanulatlan hang éneke, mikor a +bán a templomba lépett. Csizmakopogás, sarkantyú-pengés, kard-csörgés, +ruha-suhogás, mentegomb-koppanás adta a különös kiséretet, mig mindenki +el nem helyezkedett a szük padokon. Az ének megszünt. Zrinyi fölállt s +jobb kezében a csipőjére támasztott buzogánnyal, baljában a zászlóval az +oltárhoz lépett az infulás fejü, ezüst pásztorbotos Petretich Péter elé +esküt tenni: + +– Ego Nicolaus Comes perpetuus a Zrinio… juro per Deum viventem… + +Kint trombita harsant, dob berregett, s közbe bömbölt a mozsár. + + +II. + +Gyöngéden törülte le a fájdalom gyöngyöző verítékét Eusébia homlokáról +Zrinyi. A sovány, gödrös arcban tekintet nélkül fordult a homályos fényü +szem s ólomfedélként borult rá a hosszu álmatlanság után végre is +elnehezedett pilla. A gyertyatartóban már csak egy csonk lángja libegett +ijedten, a sötétségben fuldokolva. Eusébia elaludt. Zrinyi elkoppantotta +nagy óvatosan a kis lángocska életét és prémes háló subájába burkolózva +hátra dült a beteg ágya mellé állitott nagy setzelszéken s lassu +állhatatossággal indult meg benne a tépelődés: + +– Beteg hivatal, beteg ország, beteg szív és beteg asszony, ez a +fátumom. Bán, kis király! de annak is csak árnyék! Kis embereknek kis +tisztséget adni, apró ügyekben apró itéletet hozni, azt igen, de ha a +török beront és én állon buzogányozom az ebadtát, hát Bécsbe citálnak a +méltóságos Hofkriegsrath elé, s ott a fülembe rágják és meg kell +értenem, hogy Zrinyi bán nem teheti azt, amit Zrinyi főkapitány. Mért +vagyok hát harmadik zászlósura az országnak? Jobban függök, mint +azelőtt! Ó, mily okosan tettem, hogy Péterrel ketté vágtuk az ősi +birtokot! Birja békével mind, ami a Drávától a tengerig nyúlik, hisz ő a +horvát! Muraköz, Szala, kőrösi három uradalom, szép földek, magyar úrnak +való birtok! S mily könnyen átengedte a bécsi házat! Persze, a felesége, +Frangepán-vér, akiknek tajtékot ver a szájuk, ha németet csak látnak is! +Hol volt eddig az eszem? Nem mint horvát katholikus, hanem mint magyar +birtokos főúr törhetek csak odáig, ahol kardom villanására figyel az +egész magyarság! Hát nem magyar-é a horvát? Hogy elhúzta Péter öcsém a +száját, mikor elejbe toltam a Szigeti veszedelmet: – Mérthogy nem irád +horvátul eldődöd históriáját? – Ejh! mindegy! Zrinyinek emelkednie kell, +hogy Magyarország ne bukjék! És az a jó horvát, aki jó magyar! Addig +csak praesideáljunk szorgalmatosan: segélyezzük a varasdi és zágrábi +jezsuiták építkezéseit, javítsuk az utakat, rendeljünk robotot a +romladozó véghelyek megerősítésére, panaszkodjunk a német kapitányok +ellen, akasztassuk a kóborló tolvajokat, írjunk át Stiriához, hogy +kárpótolja a megnyomorgatott varasdi kereskedőket, hajtassuk be az adót, +sírjunk a császár előtt, hogy kebeleztesse be végre az országunkban +független országosdit játszó valachokat, praedauciusokat, szlávokat +Croatiába, Sclavoniába! + +Eusébia felnyöszörgött. + +Zrinyi aggódva figyelt a sötétbe. A beteg lélekzete egyenletesen sipolt +ujra. + +– Mikulich meghalt, de csemetéje királyi kegyelemmel rabol, +garázdálkodik… Péter az öreg Frangepán vitézeivel Boszniába tört… De +előttem is megszaladt már Hasszán, az új kanizsai basa!… + +Eusébia fuldokolva riadt fel. + +– Biácska! – szólította halkan Zrinyi. + +– Jaj, Miklós! – sóhajtotta az asszony. – Halál kutyája ugat mellyemben. + +Zrinyi a paplan selymét idegesen gyűrő kéz után nyult. + +– Milyen bolond, milyen gaz, milyen hálaadatlan is ő. Mig Bécsben járt a +hadi tanács előtt mosakodni, Eusébia megbetegedett… Hát megbetegedett! +Elővette a régi kór. Majd elmúlik. Talán, ha hamarabb hazajött volna, ha +nem tölti az időt a könyvnyomtató műhelyben… milyen együgyü az a +nyomtató mester: Ádriai Tengernek Syrénája! ki hallott ilyet +könyveimnek?… megakadályozta volna Eusébiát annak a gondatlanságnak +elkövetésében, amelytől csak megfázott, aztán megint csak nem vigyázott +magára… Igen, az asszony szeleverdi és könnyü a kór! Milyen bolond, hogy +úgy belesüppedt ezekbe a gondolatokba, mint az éjszakába a világ. +Eusébia fiatal s aki a szerelemben erős, a halállal is megbirkózik az… +Halál? Ugyan! Csak az álmatlan szem karikáztat ijesztő látásokat előtte +a sötétben. Mi baj hát, lássuk?! A száz vértest nem kapja, a báni +fizetés kiutalványozásáról elfelejtkeztek, a törökkel ujra békét +kötöttek s a praedauciusok bekebelezésének ügye kátyuban feneklik. Hm! A +bán kötelessége, hogy a végbeli német kapitányokkal egyetértsen a király +javára. A király javára? Más-e a király java, mint az országé? + +– Talám csak az szine más, substantiája egy és azon! – tört elő dörmögve +a hang tépelődő lelkéből. Aztán ijedten figyelte, fölzavarta-e vele +Eusébiát. Gondolatai halkan eveztek tovább a sötétben: + +– A valachok, praedauciusok csak az ő felsége kinevezte commendantoknak +engedelmeskednek és fittyet hánynak karokra, rendekre, légyen az horvát, +légyen az magyar. De az én földeimen terjeszkednek, az Erdődyekén, a +Dersffyekén! Kilencedet nem fizetnek, el-becsalják maguk közé +jobbágyinkat!… Csendesség, Miklós, esztendeje sincs, hogy bán vagy! A +király java! A király ereje! S avval nevelkedik a kereszténység hatalma +s a kereszténységnek erősnek kell lennie, hogy egyberonthassa az ottomán +hold monarchiáját… Ki is nem lészen meg nélküled! – szólt hangosan, a +levegőbe suhintva öklével. + +Zavart álomban búgott föl a beteg. Zrinyi a szájára fektette tenyerét s +úgy gondolkozott tovább: + +– Mi emellett az a pár jobbágy s az az egynehány darabocska föld… S a +jog? Igen, a jog, és aztán? a jog! Jog az, aminek meg kell lennie! A +király szabadon akar rendelkezni legalább ezekkel, hogy saját földjükön +is szembe nézhessen a jó urakkal… Csígesd csak el túlon túl való +virtusodat, Miklós és add meg a császárnak, ami a császáré, hogy +megadassék Zrinyinek, ami Zrinyié!… A császár… Zrinyi… + +Ásítva vetette fejét a szék hátának, úgy nyomta el az álom. + +Másnap reggel fáradtság tompította fejjel, nyugodtan ébredt. De ahogy +végigsimitott homlokán, ráncba szökött a szemöldöke és zavaros +tekintettel meredt maga elé, mint aki tegnapi énjét keresi. + +– Niki! – szólt félkönyékre támaszkodva Eusébia. + +A ránc elsimult és gyöngéd fény gyulladt a nagy szemekben. + +– Jobbacskán vagyok, ki is kelek az ágybul! + +Zrinyi mosolyogva intett igent a fejével és segíteni akart Eusébiának a +felkelésben. + +Az asszony pihegve dült vissza a himzett párnákra és bágyadt kacérsággal +tiltakozott: + +– Nem, nem! Egészségben igen, de rút az beteg asszonyállat. Küldjed be +csak az frájt! + +A várnagy már köhhintgetve bámészkodott a könyvesházhoz vezető folyosó +ezerszer látott fegyvereire, műértő unalommal tapintva meg itt-ott egy +puzdrát, paizsot, mikor Zrinyi megjelent. + +– Jó reggelt, nagyságos uram! Hogy az basátul követ jütt! – jelentette +szűkszavuan, némi nehezteléssel a hosszu várakozás miatt. + +– Várom! – rendelkezett Zrinyi kurtán. + +A várnagy az ajtónyilásban leoldotta a követ szeméről a kendőt és +elégedett bajuszpödörgetéssel nézte a pár lépésre előtte álló s két +karját hódolatteljesen mellére kulcsoló törököt. Ugy gömbölyödik a háta, +mint a jól megkelt kenyér, – gondolta magában. Elmosolyodott, behúzta az +ajtót és elkocogott. + +– Szelám álejka, szultánom! – üdvözölte a követ a bánt félig törökül, +félig magyarul. + +– Isten hozta kegyelmedet! – szólt Zrinyi feléje lépve s kézfogásra +nyújtva kezét. + +A követ fölemelkedett, Zrinyihez lépett s nagy tisztelettel mellen +csókolta, csak azután fogadta el a kézfogást, újra mélyen meghajolva: + +– Az bánok bánjának, Khorvatisztán villogó pallosu vitézének, +Csakaturna, Légráddsik és ezer más égben nyúló vár és váras +nagytekintetü urának az vitézség mezején lovát szöktető Haszan, Kanisa +válija köszönetét küldi és szolgálatját alázatosan ajánlja. Az békének, +kinek diplomáját kevés napok előtt vivé az nemsze császári imperator elé +az padisáhnak főember szolgája, az mi végeinkre való alkalmaztatását +mindenekben kévánságod szerént végben vitetni rendölé. De az foglyoknak +szélnek eresztéseket nem akarja, az miként nagyságod akarja. Az foglyok +váltságoknak talléri jó tallérok, – mondá az pasa. Egyébaránt kész +baráti indulattal vagyon erányodban s kévánja, hogy nagyságod orcája +fényes légyen. + +– Urad szerencsekévánatát jó szűvel fogadom, köszönöm, de az foglyokat +elbocsássuk! + +– Az ki bajjal avagy sehogyan nem lészen, szultánom! + +Zrinyi türelmetlenül pattintott ujjával: + +– De kévánom! + +– Nagyságodé az kévánság, kettőtöké az végben vitel. + +Zrinyi nem is felelt. Ezek után tudta, hogy a pénzre éhes pasa nem fog a +foglyok kicserélésébe beleegyezni. + +– Türhetetesség, ne hagyj el! – intette magát félhangon. – Hát, uram, +lássuk mastan az légrádi béke-ünnepség dolgát! + +A követ mosolygó udvariassággal hajolt meg, mert a büszke úrnak ez a +mogorván odavetett felszólítása azt jelentette, hogy a basa ez egyetlen +feltételét elfogadja s hajlandó a békét megpecsételő közös ünnepség +idejéről, módozatairól beszélni: + +– Ó, nagyságos uram, ki vitéz vagy, mint Iszkender, bölcs is vagy, mint +Eflátun. + + +III. + +– Hocsa nekem ajándik: alutej és szüz lián! – kiáltotta értelmetlen +mosolygással egy török, akinek a magas, tollbokrétás fászurla már +félrebillent a fejében, s könyökével biztatta a mellette álló tarka +turbánost, hogy ő is segitsen neki kérni. + +– Fogd be az pofádat, te Mahumet-tojás! – legyintett nevetve a +körülöttük álló légrádiak közül az egyik. – Még mit nem? + +– Mást nem, csak eztöt kettőt, ides madsarlar! Agyatok, biszmillah, +Isten nevibe! + +Nagy röhögés között tágult a hirtelen képződött kör s a részeg török +egyedül maradt társával. Gondolkozva tartotta fel az orrát a levegőbe, +aztán intett a másiknak s megindult az ételszag után. Ellesett magyaros +duhaj mozdulattal rázta öklét a füle mellett s úgy dudolta: + + – Hun az pincse, szip menecske? + Szip menecske, hun az pincse? + +Tele volt Légrád idegen vitézekkel ezen a napon. Itt jó magyar képű, +magyaros ruháju végbeli törökök. Ott a nagy oszmán birodalom minden +részéről a véghelyekre sereglettek ujjatlan, rövid ujju, fehér, barna, +tarka bokáig érő köntösökben, amelyek alól bőrpapucs vagy sarkantyús +csizma nyúlt ki a hóba, olvadó latyakba. Itt egy lakáj fut magas, +karimátlan vörös sapkájában valami paranccsal; ott egy hosszú, kúpalaku +fehér nemez-sapkás lovász jártatja egy megkésett török úr paripáját. +Lovon, gyalog jön-megy a sok nyilt, kerek sisakos, turbános, magas +jancsársüveges török; leng a hátra hajló strucc-toll, remeg a +toll-bokréta; méltósággal omlik a janicsárok hátára süvegük zsákszerü +végződése; büszkén hegyesedik ég felé a vastagon fonott turbánokból a +sok piros, zöld fez csúcsa. Az ajkakon tiszta és tört magyarság, lármás +török szó, lágy perzsa beszéd. Az arabul kiabál, ez bosnyákul koldul. +Mind hetykélkedik, örül és barátkozik, mert így akarja a légrádi bor és +marhapecsenye s a két nemzet pasáinak barátkozó kedve. + +Maguk az urak a belső vár ebédlő palotájában lakoznak jó nehéz +ételekkel, borokkal. Az asztalfőn Zrinyi ül; mögötte áll kedves olasz +inasa, Angelo. Jobbra tőle hosszú sorban a törökök, balra a magyarok. A +magyarok nagyokat esznek, huzamosakat isznak; a törökök általában inkább +csak a borral barátkoznak. Ki a szemközt ülővel társalog, ki csöndben +eszik, ki élénk figyelemmel nézi az asztal tulsó végétől pár lépésre +emelkedő dobogón komédiázó utánzó bohócokat s nagyokat nevet az alakos +művészetének, aki sorban bemutatja a muszka, lengyel, magyar, zsidó nép +viseletét, asszonyokkal való bánásmódját, beszédjét. Ráttkay kerekre +nyílt, mosolygós szemmel figyeli a törököket. Orehóczy, az al-bán +komolyan eszik, néha fölfigyel Zrinyi szavára s meg újra a tányérjára +hajol. + +– … osztán én kivivém az levelet az várbul, – folytatja harsányan egy +kanizsai török, – minekutánna golyóbis-formára öszvegyúrtam, bécsináltam +spanyor-viaszkban és alányelém. Kimenék az várbul s mikor osztán az +táborunkban juték, kijüve az golyóbis is az természet útján. + +– Pöcegödör-posta! – nevette fölényesen a szemközt ülő magyar. + +– … de meg ám, még csak sárban kevert korpát is nem tudtunk az lovaknak +adnunk, elrágták az vályut s egy az másnak farkokat, sörényeket! + +– … olyan süheder voltam, hát ülök az falun kívül az árok szélin, nézem +az törököknek előlvonulásokat, jün egyszer csak egy ménkü nagy borjuféle +lábas marha, az térgye, valamint egy cipó, két kis szőrös domb az hátán. +Akkor láték elsőben is tevét, Dül tél-tul, lassan jár, talám tovább is +ér. + +Zrinyi előrehajolt, elmosolyodott, aztán közbeszólt: + +– Urak, mastan mán tudom, hunnan szármázik az magyar szó: tevékeny. + +A törökök, akik hallották a megjegyzést, elhárító, udvarias mozdulattal +tiltakoztak csöndesen, a magyarok hahotáztak vagy úgy tettek, mintha nem +értették volna. + +– … nagy nátha-hurutban csak erős hagymást egyék kegyelmed; forró +hidegben penég sós nyerskáposztát pec-olajjal, de ecet nélkül, igyék rá +nádmézes forrásvizet, utánna betakarózni, alunni! + +– Az köszvényemet, ki talpamban vagyon, ha előlvészen, mindenkoron csak +pálcázással és purgatioval kergetem ki. + +– … én is csak, ha harcban indulok, az hegyes tőrt mezételen ütöm át +mentém karján, hogy osztán kéznél légyen, kiki úgy cselekeszik! + +– … menten kétfelé esék az feje, az mint pallosomat reá eresztém! + +– … valláhi! in ott vót, egy kiált: Zerin-oglu! is nolcs-száz oszmánli +mingyárt futik, futik. + +A környéken nagy nevetés és bizonykodás fogadta e szavakat, amelyek +Zrinyit egészen hidegen hagyták. A finom oszmánlik kelletlenül +hallgatták a műveletlen ázsiai töröknek együgyü fecsegését. Egyikük meg +is jegyezte halkan az asztal végén: + +– Ez egy az karamán törökök, amaz hóbortos sakálok közül. Egy szóval +»tulsó parti«, – fejezte be a legnagyobb megvetéssel. + +A Zrinyihez legközelebb ülő öreg janicsár odabasi törökül fejtegette a +bánnak, hogy mért szereti jobban a magyart, mint a németet: + +– Tudod, fiam, a német nem olyan vitézi külsejü, mint a magyar. Jobbára +gyalogosok és nevetséges övükben az a rövid pózna, amelyet villaalakban +fölállítva puskáik alátámasztására használnak lövéskor. S milyen +visszataszító az a nagy fekete sapka, hosszu orru cipő, magas sarok s a +télen-nyáron örökös keztyü! Ó, fiam, hidd el, nem a hizelkedés mézét +akarom ezzel nyelved hegyére csöppenteni, de a vitéz magyarok mellett +olyanok, mint a zsidók. Ellenben a magyar reggel megmossa az arcát, mint +a török; a mi végbeli vitézeinktől alig lehet megkülömböztetni őket. +Kettős lóval járnak, övükben kard. Jó asztalotok van, fiam, +vendégszeretők vagytok; a foglyot nem kínozzátok, mint a németek. Egy +szóval tisztán evő lovas nép vagytok! + +– Érdekes, amit mondasz, atyám, – felelt törökül Zrinyi. + +– De mondd csak, fiam, hogy van az, hogy farsangon némely napon minden +ember megbolondul nálatok, aztán egyszer rájuk öntenek egy kis port s +mindenki visszakapja az eszét. + +Zrinyi nevetett s készséggel magyarázta meg a Hamvazó-szerda +jelentőségét. + +Odább egy tudóskodó aga adta elő a kétkedően bámuló, majd élénken +tiltakozó Ráttkay kanonoknak a magyarok eredetét, ahogy azt +Konstantinápolyban hallotta a nagyvezér szelamlikjában: + +– A magyarokat a négy perzsa eredetü Menucseher-fiú vezette ide, +Üngüruszba, akik négy helyen föld-várat építettek. S mikor kérdezték +őket, hogy kicsodák, perzsául feleltek: Biz mendsár-iz, azaz: Mi négy +ember vagyunk. Innen a »madsar« név. A magyar nyelv is a perzsából +származik. + +Az alakosok már eltüntek a dobogóról. A nagy ebéd végét járta; az +étekfogók elvonultak a nagy tálakkal, csak a pohárnokok és csatlósok +forgolódtak az urak körül az ürülő, telő kupákkal. A beszélgetés +mindenütt elhalkult, megszakadt: a dobogón kobozhúr pendült: + + – Egy régi dologrul szép krónikát mondok, + Kinek talám mássát ti nem hallottátok; + Egy ifju vitézrül, kin csudálkozhattok, + Szerelmes társárul, kin gondolkozhattok. + + Lőn vitéz Franciskó Zebernik várában, + Királ után kit bir hiv szolgálatjában, + Ki lakozik vala nagy kazdagságában, + Sok jámbor vitézi vannak vigasságban. + +A recsegő hanghoz sírva pengett a lágy, szomorkás kiséret. + +Kora alkonyatkor aztán vidám zeneszó kisérte ki a mámorosan zajongó +török csapatot a lakomán szabadnak nyilvánított légrádi révhez. + +– Isza és Merjem anya légyen véletek! – hangzott az udvarias kiáltás a +szakadozott, ritka jégtáblák között csöndesen úszó kompról a part felé. + +– Tikteket is segétsen Allá! – kiáltott nagy sokára egy magyar a folyó +felé legyintve kinyujtott karjával. + +A légrádiak nevetve sarkantyuzták visszafordulásra paripáikat. Mikor az +utolsó is bekattogott a felvonóhidon, eldördült egy ágyu s a vár kapuit +becsukták. A sarkokon felkapcsolták az uccákat elzáró láncokat s a fény +lassanként mindenütt kialudt. + + +IV. + +Zrinyi, bár nehezére esett, kemény elhatározással fogta magát a báni +hivatal jármába. Dolgozni, míg újra tenni nem lehet! – mondogatta +magában. Nyugodtan, pontosan látta el hivatalát s nem egyszer jutott +eszébe asztala mellett vagy tárgyalás közben tanuló-kora: a szorgalom és +engedelmesség évei. Hasszán nem jött el a légrádi béke-ünnepre, mert +szégyenelte, hogy egyszer csúfosan megszaladt Zrinyi előtt? A bán +készségesen találkozott vele másutt, később, ahogy és ahol akarja! +Turnicsán? Jó! Ha lázadva támadt benne az ellenkezés s legjobban +szerette volna felrúgni a tárgyalások nagy, nehéz, kecskelábu asztalát, +a gréci jezsuitákra gondolt s csitítva tette mellére a kezét. A vitéz +vagdalkozik, a bán kormányoz! A béke-ünnep csömöre még el sem ült s már +a messzi tavasz hideg földszagot hozó jeges szelével a török is +megjelent Szlavonországban s az elhajtott ember- és barom-csorda komor +hallgatásban, bőgve vonult az oszmán birodalom határa felé. Igen? Zrinyi +a kardja markolatát ütögette tenyerével, mintha jobban bele akarná +kalapálni hüvelyébe, nehogy akaratja ellenére süvöltve röpüljön ki +belőle s asztalához ülve tudósította a bécsi hadi tanácsot s egyben +utasítást kért a maga számára. Nyugalomban üljön? Csak a budai pasát +fogják figyelmeztetni, hogy a béke szorosabb megtartásán fáradozzék? +Helyesen vagyon! Zrinyi nem indít portyázó csatát, egy szál legényt se! +Az ivanici parancsnoknak úgy is nyaka szakadt egy ilyen alkalomkor. Az ő +baja! Zrinyi nem mozdul. Legfeljebb Varasdra megy gyűlésre. Meghallgatja +a királyhoz küldött emberük jelentését; foglalkozik a praedauciusok +dolgával; a végbeli kapitányoktól részletes kimutatást kér a hadi +felszerelésről: ismerni kivánja a helyzetet; robotost rendel +Petrinjához, Berkiszevinához, mert meg kell erősíteni a kulpai vonalat a +nyugtalankodó török ellen; előadja az uraknak a legnagyobb nyugalommal, +hogy a garázda, csendháborító Mikulich Sándor kibúvót keresve +bepanaszolta a királynál, hogy Medvevárat erővel el akarta foglalni s +báni hatalmával bűnös összejátszásra kényszerítette a karokat és +rendeket; higgadtan foglaltatja feliratba a rendek lelkes +megbotránkozását efelett. Elnököl a praedaucius-ügy rendbehozására +kirendelt vegyes bizottság ülésein; sajnálattal veszi tudomásul a király +két ausztriai biztosának kerékkötő magaviseletét, de hidegvérét nem +veszti el, nem, még akkor sem, amikor az ausztriai tanácsurak bevádolják +a király előtt, hogy Bakaron át ökröket vitet Velencébe s jön az +uralkodó szigorú utasítása, amely eltiltja az ökrök szállításától, +azonkivül a báni katonaságnak saját céljaira való használásától. +Mosolygó tisztelettel rakja félre az iratot. Ó, mert türelem, csak +türelem. + +Prágai útja, ünnepélyes báni esküje, amelyet a király kezébe tett le, +palotáknak, szobroknak és embereknek, a városi és udvari nyugtalan +életnek az uralkodó személyét emelő pompája, harcos viharoknak döbbentő +emlékei kövön, falon, jövendő viharoknak vallásos és politikai +vitatkozásokban kerekedő szele; aztán a varasdi beiktatás s a másnapi +országos ülés büszkeség-nevelő fénye, lelkesedése fölverte lelkében a +régi hagyományokat s önérzete tágult horizontján a Vallás és Király +kettős vezérlő csillaga ragyogott fel újra, de két évi bánoskodása alatt +egyre gyűlt a köd ragyogásuk elé. Könyvesházában gyakran elgondolkozott +a falról örök-egyforma merev élénkséggel alátekintő Pázmány képmása +előtt. Az udvari párt! Mindent csak a németnek, mindent a +katholicizmusért! A magyar nemzet nagysága, a magyar törvények! Eh! csak +velencei papiros-lámpások: szinesek, ragyogók, míg egy szél ki nem fujja +bennük a gyertya-világot, aztán a sötétben sárba, ronggyá taposott +szemét… Ha vallása előmenetelén buzgólkodik, Lippay vermébe esik? Ha a +királyért fárad, a németek szekerét tolja? Honnan várja hát nemzete +fölemelkedését?… Pázmánynak lenne igaza? Ó, Istenem!… De ha Erdély a +magyar szabadság utolsó kőbástyája, nemcsak azt kellene kivánnunk, hogy +ne romoljék Erdély, hanem inkább azt, hogy előremenjen!? De evangelikus! +Evangelikus? S aztán?… Bástya? Utolsó menedék?… Mért nem fegyver a török +ellen s egyszer, ha kell, a német ellen, a király el…? + +Gondolatát nem merte befejezni, de nem is igyekezett elfojtani s még +aznap levelet írt II. Rákóczy Györgynek, a nagyságos méltóságos +fejedelemnek, ő kegyelmes urának, s a kedves baráti tudósítások, +kérdezősködések nehezen forduló udvarias kifejezései között ott bujkált +már valami titkos, nagyot akaró rokonérzés melegsége. S amily mértékben +erősödött, oly mértékben szállt szivében mélyebbre és mélyebbre a +gondolat. + +Közben élte a nagy úr fényes, zajjal, munkával, emberekkel untig +telített életét. Sok gyertya fogyott és bor ezen a télen: egymást érte a +sok lakoma és ünnep. Míg az idegen lovak vihogva ropogtatták az ólakban +a gazda szénáját, fent, az ebédlő palotán piros arccal dicsérték az urak +a dús asztalt. Eusébia, holddá halkulva, halaványulva, de mindenütt ott +volt. Bágyadtan görbült a hímzett asztalterítőre, remegett kezében a +kis, arany markolatu kés, de figyelmes volt, kedves. Sajátságos fátyolos +vidámságu szeme zavart tűzzel villogott s karcsu nyakán az elfehérült +bőr alig takarta a kék ereket. + +Zrinyi el-elnézte sokáig a zajos asztal felett s ijedten kapta le róla a +szemét… Eh! hát lesoványodott, köhög! Majd megjavul tavaszra! Ez a +lucskos, enyhe, beteges tél, ez az oka! S visszaterelte tekintetét az +asszonyra. Köhög, megint köhög! + +Eusébia elővette szines hímzésü lengyel patyolat keszkenőjét, a szájához +emelte, aztán egy pillanatra beletekintett, majd gyorsan összehajtogatta +s az ölébe eresztette. A következő pillanatban már mosolyogva tréfált a +szomszédjával. + +Aztán zene, aztán tánc! Hosszu pohárköszöntők, hosszu ivások. Vadászat, +kártya, kocka; farsangos köntösben, álarccal alakos játék; nagy alvások; +kandalló mellett születő szerelmek; ország dolgáról való fontoskodás; +csöndben összenevető emberszólás; hangos érkezés, hangosabb búcsúzás: +úgy folyta körül az élet ezer változatu hullámával Zrinyit, mint a +józanság szikláját. Hallotta ő csobbanását, érezte illatát, átcsapott +rajta, de a szikla szikla maradt. Nem iszik, nem táncol, nem bujik +farsangos köntösbe, tőle zenélhetnek! A felesége, az egészen más; s aki +bán, annak sok mindent meg lehet bocsátani! + +– Megzápult az kedve bán urunknak! – mondta nyugovóra menés közben egy +úr egy másiknak a hosszu folyosón. + +– Kin is ne csudálkozzék kegyelmed! Mast jüve haza csak nem régen az +varasdi octaváról. Nem kicsin dolog törvént tenni annyi ügyes-bajos, +panaszolkodással teljes ember között. + +– Monddsza csak kegyelmed, igaz, hogy az bán ipa ura elpompáskodta +utolsó görbe sustákját is? + +– Még vagyon egynihány az zsebében az dézma részeges bolondnak! – felelt +a másik felfortyanva, – az is csak zsinegre való. + +Amaz köhintett s jobbnak látta egy általános értelmü hümmögéssel +befejezni a társalgást. + + +V. + +Az ajtónál még egyszer visszaforduló Zrinyinek a kezével intett Eusébia, +hogy jól van, be fog takarózni s míg engedelmessége jeléül nyakig magára +húzta a barna selyem paplant, rettegve gondolt előre, a kínos éjjeli +verejtékezésre, mindennapos hálótársára. A kályhában dúdolva égett a +frissen rakott tűz; elnyúlva táncolt az ágy fejénél álló asztalkán a +gyertya-láng, amelynek fényénél a fráj pepecselt valami kézimunkán. A +pipere-asztal tükre előtt nyitott födéllel állt az ezüsttel vert +patika-láda. + +Zrinyi a folyosó esti homályában figyelve hallgatózott egy ideig a szoba +felé. Aztán megindult lassan, gondolkozva: + +– Csak egy fölterjesztés a hadi tanácshoz… Röviden! Újabb beütések… +igen, röviden! + +Újra megállt. + +– Ugyan! Miulta lettél gyermek módjára ijedős, Miklós? Ereggy dolgodra! +– biztatta magát halkan s a csöndes hang dörmögő visszhangot vert a +kongó folyosón. Ez aztán fölébresztette. Most már egyenletes, nyugodt +léptek hangja csattogott vissza a falakról. + +Könyvesházában azért még töprengve ült a megkezdett sor előtt: + +– Kit érdekel ez most? Egy fuvallat s hogy kiesik a legnagyobbnak látszó +dolgokból is a tartalom! Eusébia beteg! Hát legyen római császárrá a +szultán, ki bánja? Gyerekség, no! pár perc csak az egész! + +Belerúgott a padlóba, az asztalra hajolt és serényen siklott a toll a +papiron… Mi az? A szú percegett vagy az őrt váltották? Mindegy! »… ennek +következtében, mint alázatosan jelenthetem, a nép csapatostul hagyja el +lakóhelyét, az örök veszélyeztetésnek kitett vidéken megritkul, másutt +megtolul, így amott nagy könnyebbséget, itt megint nagy teherrel +roskasztó elfoglaltságot szerezve a szolgabíráknak.« Azért azt +bátorkodom ajánlani… Ne, ezt ne írd! ne ajánlj semmit, írd meg, amit +tudsz, aztán vége! »Továbbá jelentem, hogy ez előtt tiz nappal, még +Nagy-Boldogasszony havában, a kostajnicai török…« + +Idegesen tekintett hátra az ajtónyílásra. + +– Uram! Asszonyunk látni kévánja nagyságodat! – jelentette zavartan, +sietősen Eusébiának egy fiatal asszonynépe. + +Zrinyi végignézett az ijedt lányon, beharapta az ajkát és szótlanul +megindult. Szokatlan határozottsággal hallotta a nyomában sietőnek +szoknyája suhogását, cipellőse kopogását. A felső folyosón már szaladt a +lány, hogy el ne maradjon. Az izgatott türelmetlenséggel fölrántott +ajtón halvány gyertyafény és béke szállt az érkező felé. De a fráj +remegő ajakkal, rémület dúlta szemöldökkel állt az ágy lábánál és újjait +nyomogatta. A gyűrött párnán szétszórt fekete haj, fájdalom ráncolta +elefántcsont arc s a halálos kín kék glóriájával övezett csukott szemek. +A vastag selyem paplan halkan rezgett a hidegtől reszkető test fölött. A +kis udvarló leány előkötője csipke-szegélyét huzogatva állt az ajtó +mellett. Zrinyi az ágy szélére ült s izmos, vérmes tenyerével +megsimogatta a szenvedő fejet. A nagy csöndben csak a fráj visszafojtott +sírásának szepegése hallatszott. Eusébia arca lassan kipirult s a +megtört szem csillogni kezdett. Köhécselve emelkedett félkönyékre, az +erek megdagadva lüktettek nyakán, szólni akart, de a mind bíborabbá váló +arcban az elfehérült ajak csak remegni tudott. Egyik kezével az ágy +szélébe markolt, a másik az ura combjába vájódott, a háta ívre görbült s +aztán elkezdett köhögni kínos, ugató, tüdőt szaggató köhögéssel. Zrinyi +mellére vonta a kis fejet, mintha hatalmasan dobogó szíve erejével +akarta volna meggyógyítani s komor, elszánt ihlettel nézett maga elé. +Eusébia fuldokolva köhögött. + +A kis udvarló leány most sikítva kapja szeme elé kezét, felrántja az +ajtót, eltünik. + +Mi az? Érzi, forróság ömlik el ölén. Fél karját fölemeli, letekint. +Habzó, piros vér a fehér dolmányon, szürke nadrágon, vér a sovány karon, +csipkén, szőnyegen! Egy-két köhhentés és kimerülve esik össze a +hajlékony, karcsu derék a férfi ölében. Fölemeli, visszafekteti. A +lehunyt pillák nem emelkednek, lihegve zihál a fonnyadt kebel halma. +Fölébe hajlik, eltörli tenyerével a domború homlok verejtékét, a piciny +száj vértajtékját, aztán fölemelkedik. Csak most látja a teljes +iszonyatot, szájára tapasztja kezét s görnyedten rohan ki a nyitott +ajtón a folyosóra. Szalad. Csattogva, kongva ébred nyomában a folyosó +csöndje. Falat érve, neki zuhan s dübörögve szakad föl a széles mellből +a sírás. De fölveti fejét; visszanyeli, s öklével ütné agyon a belül +vonitó zokogást. + +– Angelo! – ordítja maga elé a sötétbe. – Angelo! – másodszor is. + +Egy pillanatig gondolkozik, aztán visszaszalad. Nem mer az asszonyra +nézni. Háló-subáját keresi. Sietve magára veszi, gondosan összegombolja, +aztán körülnézi magát, nem látszik-e ki valahol véres folt. A fráj +ezalatt tiszta ágy-öltözetet hozott. Zrinyi az ágyhoz lép, paplanostul +fölnyalábolja a kimerülten szunnyadozót s leül vele a nagy karszékbe, +míg a fráj gyors kézzel vált huzatot. Óvatosan fekteti vissza a friss +párnákra, a lélekzetét is visszatartja. Int a frájnak, vigyázzon rá, +hozza rendbe és elsiet. A folyosón arca elé emeli mindkét tenyerét, +belesír csöndesen, aztán kisimítja szeméből az összegyült könnyet és +tovább siet. + +Lent a kapualjban körülneszelve áll Angelo feje fölé tartott +viaszkfáklyával. Zrinyi már a lépcsőről elébe kiált: + +– Presto, presto, Angelo! Hamar az borbélyt! + +– Légrádo… + +– Hát Légrádrul! S még ez órában lovas megy az zágrábi fizikusért! + +Zrinyi komoran nézte, hogy nyomakodik zökkenve a távolodó világosság +után a mély kapualj homálya. Visszaindult. A folyosóra érve benyitott +egy szobába s az ablakhoz lépett. Kint eső suhogott, kapu csikordult s +csukódott döngve. Csönd. Aztán fáklya-lobogás jött imbolyogva s eső +fojtotta vörös világában ember és ló mozgott. A beszélgetés hangja +közönyös dörmögéssel hatott el füléig. Azután ujra csönd és sötétség. A +felvonóhid láncai csörögtek messze, majd a lázadva, de lenyügözve lobogó +fáklya-láng jött vissza lassan. + +A szobában ujra rend és nyugalom. A koppantatlan gyertya-láng remegő +füst-fonálba nyúlva libegett; a habos fehér párnákon nyugodtan feküdt az +elefántcsont-arc s az ágy lábánál valami kézimunkán pepecselt a fráj. + +– Mingyárt jüvök! – súgta a lánynak s lábujjhegyen lépkedve átment a +másik szobába átöltözni. + +Eusébia aludt s a lány a tüzet élesztgette a nagy zöld cserép kályhában. + +– Térjen kegyelmed nyugovóra! – súgta ujra Zrinyi visszatérve. + +A fráj kérve intett nemet a fejével, de a bán nem engedett. A lány +kénytelen-kelletlen összeszedte cérnáját, patyolat-darabkáit és ment, +közben megkaparta a tüzet és az ajtóból visszasusogott: + +– Nagyságos uram, az tűz… + +Zrinyi intett, hogy lesz gondja rá. Mikor az ajtó becsukódott, egy +karszéket emelt halk lendülettel a kályha elé, megigazította az alvón a +selyem dunnát, tenyérrel nyomta el a gyertya lángját, nehogy a fúvásra +felébredjen Eusébia s szembe ült a tűzzel. Nézte, nézte s gondolata a +havas, lucskos utak dagadó sarát gázolta Légrád felé, Zágráb felé. + +Hajnalban megilletődve érkezett a légrádi vitézek borbélya, akinek +tudománya alig terjedt túl a golyóbis és nyíl-törek kivágásán, sebek +kiégetésén, törött csont helyrereccsentésén. Keveset tudott tanácsolni, +azt is elfogódva tette. Eusébia a délelőtt folyamán ujra vért hányt. +Aznap éjjel aztán megérkezett a zágrábi orvos is füvekkel, porokkal, +tanáccsal, komolyan és Zrinyi megnyugodva nézte a beteg körül való halk +forgolódását. + +Eusébia megadással itta a füvek levét, szenvedett és pusztult. Zrinyi az +ágya mellett töltötte minden idejét; éjjelenként ott aludt az ágy +lábánál a nagy karszékben s nappal döbbent megadással figyelte a halál +markában vergődő életét. Mindennap gondosan kikérdezte az orvost, tudni +akarta minden megfigyelését, minden hozzávetését, bizonyságát, sejtését. +Asztalánál most csak az orvos ült, akivel hosszasan, komolyan +elbeszélgetett a lejdai universitás orvos-tanítóiról, aztán +Hippokratesről, Galenusról, s arról a bizonyos londoni orvosról, +Harvey-ről, a vér keringését illető új, eretnek fölfedezéséről s újra +Eusébiáról, Paracelsusról, hektikások csodás gyógyulásáról. Gondjait +magára vehette, aki akarta, a várnagy, Migliani, Patachich, vice-bánja, +Orehóczy, törődött is ő vele. + +Március elején az orvos megkérte Zrinyit, hivasson még valakit +Csáktornyára, az ő megfigyelése talán már eltompult a mindennapos +gyakorlásban s tudománya, úgy tetszik, nem elég. Még abban az órában +indult s váltott lovakon szökellve röpült a bán levele Pozsonyba a híres +Moller Dávidért. A zágrábi orvos pedig most már hallgatagabban küzdött a +didergésből izzó lázba szökő enyészet és diadalmas követe, az omló vér +ellen: a pusztulás mintha korbáccsal hajtotta volna ki az életet a +hervadt testből, hogy csak aszú csontot és bőrt dobhasson majd +ravatalra. A zágrábi fizikus mind kevesebbet beszélt a betegről; s ha +szóba kényszerítette a bán aggodalma, Eusébia állapotának festéséről +szinte észrevétlenül tért át a kémiára, patika-szerek készítésére, +Paracelsusra, a jatro-kémia megalapítójára; szíves lomhasággal +magyarázta el, hogy az emberi test kénesőből, kénből és sóból áll, s ha +megbomlik az arány és sok lesz a só, hasmenés keletkezik, míg a sok kén +lázt okoz, így tehát úgy látszik, hogy a kénesővel van itt baj és… De +mondatát nem fejezte be; ahelyett visszatért Paracelsusra, a gyógyításra +alkalmazott kémia nagymesterére. + +Mikor a kis, vidám, gyors mozdulatu fiatalember megvizsgálta Eusébiát, +összevonta a szemöldökét, egy percig gondolkozott, aztán mosolyogva kért +egy kis türelmet Zrinyitől s az öreg kollégát maga elé bocsátva átvonult +a szomszéd szobába. + +Eusébia szeme bágyadt szerelmes tekintettel függött az urán, Zrinyié +komor nyugalommal a becsukódott ajtón. + +Mikor újra megjelent a nevető arcu emberke, a feszült csendet tréfával +törte meg. Oda állt az ágy elé és beszélt, beszélt folyékonyan +mindenről, csak betegségről és gyógyításról nem. Kérte Eusébiát, legyen +nyugodtan, a bizalom fél gyógyulás; a sápadt, álomtalanságtól dúlt arcu +Zrinyit aludni küldte, a frájt is megfenyegette, hogy ne makacskodjék, +feküdjön ő is ágyba, ő csak egy beteghez jött s nem akarja, hogy mire az +meggyógyul, másik kettővel gyűljék meg a baja. Kért, korholt tréfás, +szapora szóval alázatosan s nem tágított, míg meg nem tették, amit kért. +Mikor aztán egyedül maradt a zágrábival, maga szította fel a kályha +tüzét, betakarta a beteget és sietett ablakot nyitni a szellőzetlen +szobában. + +– Édes collega uram, elsőben is mindég csak friss ájer! – súgta oda a +másiknak később ablak-csukás közben, – merthogy az tisztátalan béavik +mindenben s ottan kóroknak, nyavalyáknak lészen szülő anyjává. + +Hajnal felé lázban, félrebeszélve ébredt Eusébia s lekivánkozott az +ágyról. A kis Moller nem sokat gondolkozott, illik-e, nem-e, intett a +másiknak, aki szinte megkövült e merészség láttán, felnyalábolták a +beteget s a kamoraszékre ültették. + +– Ez diarrhoea mértéke röttenetös, tudja-é kegyelmed? – suttogta döbbent +hangon Moller, mikor Eusébia álomba csöndesedett. + +– Nem tudtam, nem is alítám, nem mondá senki is! – felelte rémülten az +öreg fizikus. + +– Közelben vagyon az vég! + +– … hát monddsza csak kegyelmed…! + +S a duruzsoló kályha mellett, pattogó tűz előtt így suttogott a két +orvos reggelig. + +De a dagadtra aludt szemü bánt ujra csak vidám kedveskedéssel fogadta: +hogy aludt? mit álmodott? hogyne, ők is aludtak! mit is csináltak volna? +elszunyókáltak, az egyik itt, a másik ott. + +– Illustrissime ac mihi clementissime domine, az nagyságod +könyvesházának hire futamatot veve mind széllyel az hazában. Könyvek +szeretője vagyok én is, ez okon régulta kévánom nagyságod bibliothecáját +látnom. Supanich úr collega uram itten marad az nagyságos asszonynál. + +Moller műértő elismeréssel tapintotta meg itt-ott a pergament és szines +bőrkötéseket, kihúzott egy-egy könyvet a sorból, lapozgatott bennük, +bólogatott és egy szót sem szólt. + +– Nézze kegyelmed ez rézben metszett figurákkal illustrált Theatrum +anatomicum-ot! – szólt most a folyton másra gondoló elmerüléssel +kalauzkodó Zrinyi. + +Moller átvette a nagy könyvet, egy ideig két kézre ölelve tartotta, majd +halkan visszacsúsztatta a polcra, elegyengette a megzavart sort s +csöndes, komoly latin szóval fordult a bánhoz: + +– Domine Comes observandissime, a nagyságos asszony nyavalyája nem mai +keletü s most annál erősebben tört ki, mert évekig lappangva szünetelni +látszott. Férfi beszél férfinek, halált osztó katonának a halál ellen +tusakodó orvos. Az én tudományom és minden tudomány elégtelen már itt, +csak két orvosság van még hátra, a szeretet s az utolsó kenet. + +Zrinyi merev-mozdulatlan arccal tekintett le a kis emberre s hideget +árasztva nyomult sejtelmeinek kavargó homályából öntudata világosságába +Mors imperator. + + +VI. + +Megtörve, napok óta tartó makacs hallgatásban könyökölt a bán egy csomó +írás, papiros, könyv előtt. A nyitott ablakon keresztül friss, meleg +tavaszi fuvalom lendült be néha-néha a hűvös szobába. A kastélyban +csöndes jövés-menés, kopogás; lajtorját visznek, halk beszélgetés, +hatalmas gyertya csonkja a nagy, lábas tartóban, összehajtogatott fekete +posztó a legény vállán: Zrinyi mind látja, hallja az ablakon keresztül, +de időbe telik, míg fel is fogja. Akkor azonban felugrik, becsukja az +ablakot s az előtte álló ládára zökkenve, két karját két oldalt +leeresztve maga elé sír felemelt arccal s könnye sápadt, sovány arcán +lefutva hosszu fekete dolmányára csöppen. Igy ül órákig. Szeme már égető +szárazságban mered a homályos sarok felé, mégse mozdul. Bánata rohama +lassan-lassan leenyhül, de egyszerre csak megvonaglik a szája s felzokog +hangosan. A rémes, ugató férfi-sírás sokáig búgatja a mély bolthajtás +echoját. Aztán elsimítja szeméből a könnyet. Markát összeszorítva mély +lélekzetet vesz, ami föl csak szakadozva bufoghat már s a végin is +zokogásba fullad. Fölkel a ládáról, asztalához ül s írásaiban lapoz. +Bánatos ködön át csillog feléje Deli Vid csidája, magasul elébe a +szerecsen Demirhám, gomolyog a török Sziget romlott bástyája alatt. +Azután egy idillium-soron akad meg tekintete: Szálly le, szép Violám, +mint harmat az égbűl… – sírás csavarítja száraz torkát s arccal borul a +zizzenve gyűrődő papiros-halmazra. + +Ebédelni hívni már nem is merik. + +Délutáni álom idején, mikor egész Csáktornya csendes, szárazra törült +arccal, de vöröslő szemmel lép ki könyvesháza ajtaján; a homályos +folyosóról kiérve, idegenül pislog a lanyha verőfénybe s lehajtott +fejjel siet odább. A kápolna sötét zugolyában fölnéz a Boldogasszony kék +selyem palásttal borított kis márvány szobrára, leereszkedik a +térdeplőre s zavaros fejjel, tört hittel, makacsul imádkozik, könyörög, +míg zsibbadt térde bírja. Föláll. A kis oltárhoz járul, enyhítő malaszt +édességét érzi széthatni szivében, illendő megadással, szárnyra kelő +áhitattal, nyugodtan térdel le a legalsó lépcsőre s énekké verődik +indulatának egyenletessé halkult hullámzása: + + – Oh, te nagy Jehova, kegyelem forrása, + Kegyelmes Eloim, nagy Istennek fia, + Seregek Istene, Sidóknak királya, + Alfa és Omega és jók bizodalma! + Mi hasznod féreggel néked törvénykezned, + Hatalmat mutatnod és ránk fegyverkezned? + Száraz polyva ellen, az kit szél elhordoz, + Mutatod erődet, ha ránk haragot hozsz. + Uram, nem mi értünk, sem mi érdemünkért, + Hanem kegyelmezz meg magad irgalmáért, + Ne legyen heában, hogy fiad ontott vért + Körösztfán, mi értünk, s az mi váltságunkért! + +Gyertya-gyujtat táján visszatér könyvesházába. Ablakának fénye sokáig +pislog az éjszakába. Maga ott is alszik. A kályhától elfekvő ládára +tigris-bőr terül s nem egyszer pitymallik már, mikor ráveti magát. Ha +ébredne, lassan újra lehunyja pilláját, mert jó az álom és gonosz a +valóság. S újra csak felnyitja: a képek szines köde elfoszlott és kín a +csukott szemmel befelé nézés. Maga elé bámul, sírás szorítja torkát, de +könnye nem csordul, szárazan égő szeme előtt fénypontokat táncoltató +szürke mező ködlik. Odakint csizma kopog, ló nyerít, árnyék suhan az +ónas üveg-karikák előtt, kurjantás búg a messzeségben. A bán fölneszel. +Fájdalom vonja össze gyászoló szakáll kiverte borostás arcát s +visszaborul a tigrisbőrre. + +Az ajtó nyílik s egy övhöz csatolt hosszu száru csizmás, poros, lustos +alak tétováz föl a küszöbön. A legény leemeli porral, verejtékkel +csapzott hajáról a kucsmát s szólni készül. + +Az úr nem mozdul. Vergődő képzelete két nőalakkal küzködik: a melléhez +tapadó karcsu szűz s a halálos vázzá pusztult beteg szent, szerelmes +alakjával. + +A légrádi vitéz áll és vár; kint hangos beszéd örül s fiatalos kézzel +aranyat csurgat a nap. A szőke haj hullámai kuszáltan göndörödnek a +fekete-sárga sávos bőrre s görcsös fájdalom temeti beléjük a tíz ujjat. +A legény lábujjhegyre emelkedik s lassu vigyázással oson el, hogy fel ne +verje a nagy urat. + +– Édes jó nagy uram, kegyelmes nagyságos uram! – nyit be egy idő mulva +meghatottan Migliani öklére csavart olvasóval. + +Zrinyi föltekint. + +– Uram! Uram! – igyekszik együgyü jóindulattal életet önteni bele amaz. + +– Mért jüttél? – feddi rekedten Zrinyi. + +– Uram! Uram! Az légrádiak postát küldöttek, hogy hír jüve Petrinjárul, +hogy az kostajnicai török portyázó csatát bocsáta országunkban és hogy +az végeken mindenhun igön rezgölődik s hogy az Mura-torokhoz +baromcsordát ereszte, kit is mikoron az miéink környülkerítenének, +lesbül reájuk ronta s farkas kaszára veté üket; ott veszének mind egy +lábig, temetek mast is az mezőben… Uram! Uram! + +De Zrinyi nem állt meg, hátra sem tekintett s alakja csakhamar eltünt a +szomszéd szobában. + +A kétségbeesett barát egy ideig tanácstalanul pörgette olvasója szemeit, +aztán bús fejbólogatással kiment a könyvesházból. + +– Hagyja kegyelmed! – fogadta másnap a kocsin érkező Vitnyédyt, – nem +beszéll ű nagysága senkihez, elhiggye bár nékem kegyelmed. + +Zrinyi asztalánál ült és írt s bánatos gyönyörűséggel mormolta a +kerekedő sorokba: + + – Euridice eszemben ha iün szép száiod, + Két fekete szemed, aranios szép haiod, + Két domboru mellied és szép máruáni álod. + Feiér sima hasod, két szép gyönge lábod… + +– mikor Vitnyédy belépett hozzá. + +– Alázatos szolgálatomat ajánlva jó napot kévánok nagyságos uramnak! + +– Jó napot! + +– Nem másért, csak az okon jüvék, nagyságos uram, hogy Draskovith uram +megéntlen reám üzene Trakostyán és Klenovnik s az hozzájuk tartozó javak +kezére való visszabocsátása eránt, kihez az törvény szerént jusa van. De +az négyezer forintokat, kikrül jó asszonyunk nagyságodnak hagyakozék +testamentumában, írja, hogy nincsen szándokában megfizetnie. + +– Hallgasson kegyelmed! – ugrott fel éktelen dühre fordult bánatában +Zrinyi. – Lánya betegsége korán ritkává tette személlye látását ez +várban; az gyászos napon elsiete, mihant az illendőségtül teheti vala; s +ihon, az lánya utolsó akaratját megcsufolva, ember és Isten ellen +vétkezve ácsinkózik telhetetlen hamarsággal mastan az két várra! Nem +adom, nem adom az négy ezer forintok nélkül, azt az bitang, dézma beste +k… – s eltorzult arca bíbor-kékké duzzadt. – Menjen kegyelmed, – +folytatta csöndesebben, ujra lélekzethez jutva, – menjen… + +Vitnyédy kelletlen féloldalas mély meghajlással búcsúzott. + +Mintha bilincsekből ugrottak volna ki hetek óta a fájdalom nyűgében +senyvedő gondolatai: + +– Hol van belőled a pietás, Gáspár? Még ki se buggyant minden könny az +özvegy szeméből, te már húzod, mentéje ujjába ragadva, meghalt az +asszony, hol a hozomány?!… S a nagy szavu, kemény öklü horvát bán, a +nagyra kelés, törökverő szándok vitéze sírni se tud már… kobzatörött +Orpheus… s nincs az a tenger mélység, mely megoltaná az égő szivet… +Koppant a kalapács s a koporsó fáját hasító szög szívbe szaladt és a +kenetes szavak taláros szolgája tudós ajakkal lándsát forgatott benne… S +Gáspár dorbézolástól véres szeme! Asztal alá gurult pajtásait rugdosta +bizonnyal mámoros kedvében, mikor érte küldtem, hogy… Itt aztán elhitte… +és gyönge volt a szeme a látásra, szive a kínra: a lángjuk fojtott +gyász-fáklyák még füstölögtek s ő már gyorsan távolodó hintója párnáin +nyögött a fátum ellen. És most, és most a gaz…! + +Vaskos hajdu-szitkok özöne nyüzsgött fejében és érezte, hogy tehetetlen +velük szemben. Magasra vágott fejjel lépett az udvarra, dacosra vont +szemmel nézett el messze, a napsütésben ringatózó lomb-koronákra:… akkor +is tavasz volt; sebes szarvas gím nyomát keresvén járt Dráva erdején; +dűlt jegenyére ülve sírta panaszát Viola kegyetlensége ellen… Feje újra +lehorgadt. A kápolna felé indult. Tömjénfüstös hüssének csöndjén aztán +felmerült lelkében a virágos ravatal, rajta a halálba hervadt… Oda +borult a térdeplőre, elnehezedő feje karjára csuklott és néma könny +öntözte dolmánya ujját… + +… a monstrancia drágakövei között tisztán fehérlik a szent ostya… a +tömjénfüst bódítva kereng… az ötös csengő csilingelő harmóniája +leborulásra hív… fiatal hangok kiáltó buzgósága harsogja: Te Deum +laudamus; bánatos örömben búg tovább, ujjongva szárnyal aztán, hogy +áhítatos búgássá tompuljon ismét… nyers vádak, magasztos példák +harsonáznak a rekedt hangu páter prédikációjában… kint egymásnak felel +Gréc sok harangja s mintha tüzes nyelvek halvány fénye remegne a +levegőben… + +Borzongva riad föl akaratlan szunnyadásából. Fáradt szeme misztikus fény +villódzását látja a kék palást selymén. + +– Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok! Megfáradtam ohajtozásomban, +könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem az bánattul elbágyadt, +megvénhedett. Gyógyíts meg engemet, Uram, mert megháborodtak csontjaim!… +Igen! Grécbe! Igen! Páterek vigasztalása, szent-gyakorlat szomoru +édessége, ti gyógyítsatok meg engem! + +Amott már kocsis, fellajtár, csatlós forgolódott a hintó s a +felszerszámozott lovak körül. Az úr a déli napsütésben összefont +karokkal, vállai közé húzott fejjel bámult maga elé hideglelősen: + +– Hűvös a kápolna boltja… de mért nem melegít a nap tüze sem? Hejh, +útra! Grécben vár az enyhület vezeklő csöndje! + +Kattogva szaladt a hintó az úton, amelyen magasra szállt a könnyü nyári +por s Zrinyi egy sarokba dülve nézte a pocséták vizének csillogását +suhanva váltakozni mezők zöldjével, kalász sárgájával egy ideig, aztán +behunyta szemét: szédült. A fegyveres kiséret ügetése ütemesen dobogott +utánna. + +Mikor este felé a stiriai Pettauba értek, hogy éjjelre a grófi kastély +vendégei legyenek, a hintó hátulsó bakjáról leugró Angelo ijedten +rántotta fel a kocsi ajtaját: + +– Ahimè, il signore! + +A párnákon ott feküdt Zrinyi ájultan. + + +VII. + +Biztatóan csillogott Gáspár gróf mellvasa a napfényben, de sisakjáról +kissé tépetten csüngött alá a strucc-toll. A fehér szőrű paripa +nyugodtan állt lovasa alatt, aki nyergében fölemelkedve biztatta +vitézeit, a kis tisztásból szakadó keskeny ösvényre mutatva spanyol +kesztyűs kezében hanyagul tartott lovagló ostorával. A napfénnyel +pettyezett sűrü lombtenger fölé, az ösvény irányában jó távol, Klenovnik +bástya-tornyai bukkantak a ragyogó, tiszta kék égre. A vezér körül a +tisztáson lapulva tolongott a had: zsíros téli kucsmák, szőrük vesztett +bárány-bőr süvegek, távoli vidékek fura szalma-kalapjai, prémük szakadt +kozák süvegek, karimájuk rongyolt magas német kalapok, horpadt, repedt +sisakok, süveggé nyirt francia vendéghaj hetykén félrecsapva, kusza +szakáll, borostás arc, magyar, lengyel, hasított ujju török dolmány, új +és rongyos, kaftánból szükségben szabott, bő ujjú ingre kerített szűr, +szűk magyar nadrág, bosnyák bugyogó, széles gatya, csempe sarku csizma, +bocskor, török papucs, bakkancs, mezítelen láb, muskatély és stuc, +pallos és kocperd, buzogányos cséphadaró, egyenesre vert kasza, nyíl és +kopja, alkalmi, hevenyészett zászlók, vadonatúj trombiták, dobok tarka +gyülevész tömege. Az előhad már rég az ösvényre nyomult s még egyre +újabb és újabb fejek buktak föl a lejtős hegyoldalon a tisztás szintje +fölé. – Nem éppen dali legények, de vegyen jobbat, kinek több a kincse! +– gondolta a vezér a rendetlen vonulás sodrától szigetként körülfolyt +lován. Mámoros fejében büszkén lüktetett a közel mult: Sára nénjét +kipörkölte a luttenbergi kastélyból! A derekas tűz lángja messzire +lobogott az éjszakában! Klenovnikot nem adtad, édes vőm uram? Elveszem +most erővel! A cseles ostromra lesből lopakodó hadban itt-ott kulacs +kortyant, gazokhoz illő tiltott, bűnös dohányzás füstje kacskaringózott +kéken. Draskovich is megindult: a had eleje már a falak alá érhetett. +Lova botorkázva csuszkorált hegynek, szemébe ág verődött. + +Az előhad már üvöltve hajráz az árkok előtt s fölbámulva fegyvereit +rázza. Füstgomolyag támad most az egyik lőrés alján, terjengve száll és +oszlik; nyomában tompa pukkanás hangja ver visszhangot körül. Szótlanul +bukik a leghangosabb az árok vizébe fejjel s piros sáv hullámzik a +mocskos lé tetején. Ott újra füst, amott megint! Ordítva esik arcra +kettő-három, kínjuk vonaglása beletúr a földbe. A düh rekedt bőgése +harsan föl száz torokból: nehéz füst száll a magasba és pattog a +golyóbis a várfalon. A lőrések elnémulnak, de kis vártatva csak kilebben +aljukon a kis füstfelleg: káromkodva rogy itt térdre az egyik, bömbölve +vágodik el amott a más. + +Ocsudva kiált a fák közül kiugrató vezér: + +– Hejh! lesi-puskás beste lölkek, bujkálók, valamint uratok, az +nyavalyás! Hejh! ide jünnétek csak! + +A fényes, előreugró vérten fáradt golyóbis koppan. Újra elhull egypár +legény. + +– Az urat érte! Itt veszünk heában! Az úrra lűttek! Mért itt ez csúfos +veszés? Vissza, csak vissza! – hangzik zavarosan, míg fent szabályos +közökben durran a puska. Az előhad arcul fordul a felfelé tolulókra; +zagyva hullámaik összecsapnak s zuhatagként ömlik vissza az egész a +völgy felé. A harag félelemre váltan szűköl legördültében, de a völgyben +dühöngve ébred új erőre. + +– Előre, vitézek! – kiáltja a legelől szaladó; egy percre megtorpan, +kardot ránt s úgy rohan tovább. + +Kiáltozva, hadonászva, kavarog nyomán a dúlásra éhes had a messzeségben +fénylő tetővel békés udvarház felé. + +Gáspár gróf keserült szitkozódással rohan utánuk, hogy megállítsa, újabb +rohamra tüzelje népét a gyáván kövek mögé vonuló baglyok ellen, és fut +velük, szava korhol és biztat, kincset, majd bitófát igér. A közelében +rohanók érteni nem akarása zajongással nyomja el hangját, a távolabb +igyekvők azt hiszik, piros arca, fel-felreccsenő szava megtorlásra tüzel +s bátorító helyesléssel rikoltanak feléje. S mikor az elsők, a +földöntött kerítésen végig gázolva, az udvaron nyüzsögnek már, a vezér +tehetetlen dühe gúnyba keseredve nevet föl hangosan: igen, ez az Isten +ujja! Egyenesre feszülő derékkal ül meg nyergében az udvar közepén s +mellre font kézzel nézi, hogy önti el zsoldosainak piszkos áradata +Lipovnic minden zugát. A domboldalon ott fut a tiszttartó, ijedten néz +vissza-vissza, jön-e nyomába üldöző. – Ez jól járt! – gondolja magában +Gáspár gróf s szomoru gúnyos ránc kereteli száját. + +– Ludat lopott az aggeb! Ludat lopott az aggeb! – ráncigálnak ki amott +egy öreget a csűrből, gúnyolt fehér szakállánál fogva. Beléje rugdalnak +s káromkodva néznek új szórakozás után. Az öreg kullogva vonul az +árnyékba s ott szótlanul összerogy. + +Egy csapat az üresen hagyott lakóházból hord ki minden mozgathatót. A +másik az alacsony tűzhelyen rak sietve tüzet s aprítja az imént +agyonvert birka husát hagymával vegyest a láncon lógó üstbe. Azok a +padlás szalonnás kamrájában vihognak a nagy darab füstölt husok, +oldal-szalonnák láttán; ezek a pincében dalolnak bortól, drága, +szerelmes sljivovicától. + +A gróf leszáll lováról s a félfödelü tornácra telepedve nézi a +sáska-hadat. + +Ijedten áll, majd leszegett fejjel rugaszkodik egyet az összeterelt +barom. Az istállókból kivonszolt lovak hátán gyűl a zsákmány. Itt a +gabnahambárt ürítik hangosan; az alsó udvarban az asztagot dúlják s +hevenyén csépelnek a szérün. Rikkantva vakarintja örömében egy legény +füle tövét a szalmakazal mellett: a zizegő szálak közül szoknya csücske +kandikál elő. Vinnyogva kaparja körülötte egy ideig a szalmát, aztán +elfehéredett arccal, görcsre vonódott ujjakkal markol beléje. Közben a +kamrában, pincében s egyebütt elrejtőzött nőkre bukkannak, undorító +örömök védtelen martalékaira. S míg odafönt az udvaron a vidám dúlongók, +egymást övön ragadva, port verő, kerengő kolóban dalolnak a dudás körül, +a pincében, a csapra ütött hordók közé hajítva, szoros guzsba kötve, +sötét, néma dühvel mered maga elé az otthonért férfinép. + +Aztán tovább, Trakostyán felé! Az önérzet dobogva lüktet a mámoros +fejekben: van már lovuk, sójuk, szénájuk, lábas és egyéb marhájuk! +Vannak ők is olyan vitézek, mint a németek s más végbeliek, tudnak ők is +maguknak szerezni, ha van miből! Előre, csak előre! Hiába hegyesedik a +borzas erdők közül olyan büszkén égnek Trakostyán tornya, az övék lesz! +török, német istenuccse! + +De a vezér a völgyszorulat torkában magasra emeli kezét: – Állj! +Csendesség! Tábort verünk! – s egy züllött német tisztből, egy +birtokáról kivert erdélyi köznemesből s egy szökevény török úrból álló +vezérkarát maga mellé véve, távolabb vonult titkos hadi tanácskozásra. A +három kóborló hadnagy figyelemmel hallgatta végig a tervet, amely +szerint renddel felállított seregük éjjel fogja megrohanni a várat, a +részletek a helyzettől függnek! + +– Ja, ja! – helyeselt komolyan az egyik. – Instálom! – fontoskodott bele +ravaszul a másik. – Áferín! áferín! – brávózott lelkendezve a török. + +Megtelepedtek. Bokrok alján, fák tövén hortyogott, kockázott, +csereberélt, ivott a nagyobb rész; nehányan kivont karddal, feltekert +puskával őrködtek a közös zsákmány körül. Távolabb, a völgy kanyarodásán +túl nyűgözött lábbal tipegtek, szökdelltek a békében legelésző lovak. +Köröskörül egy legkülső gyűrüben elszórva guggoltak, hasaltak az +őrszemek a bozótban. Gáspár gróf az erdőszélre heveredve nézte a csöndes +távol büszke várát, amelynek ablakain, tornyán fénypontokat pattantott a +fáradtan ereszkedő nap; elgondolkozva babrált a fűbe állított sisak +rongyolt tollán s szemét egyszer csak körülöntötte a könny. + +Mikor a szürkület finom kezével szétmosta a biztos körvonalakat, +megindultak. Sietve suhant át csapatjuk a kis lapályon a várhegyet +borító fenyves sürü árnyékába. Most föl! A száraz tűlevél-avaron +meg-megsiklottak, görgő kövön el-elbotlottak a meredeken felkapaszkodók, +de útjukat csak csöndes zizzenés, recsegés jelzi. Vágy, harag, nehéz út +lihegteti a legelől haladó grófot. + +– Nagyságos uram, az felvonóhíd… – jelenti egy előre siklott s +visszatérő kém. + +Előbb a fülének, aztán a sötétben csak sejtő szemének sem akar hinni +Gáspár gróf: a felvonóhíd leeresztve! Minek? Mi az? Lép egyet előre, a +híd fája nagyot kong s előtte lejjebb megcsillan az árok vize. De mégis +igaz! Mi ez? Mint fekete felhő borult égen, gyűl, imbolyog a néma +ostromló had a gróf körül. A kapu zárva s keresztvasán súlyos lakat +függ. Hát odabenn nem lenne senki!? + +– Hejh, virrasztó! – kiált most utolsó próbának vakmerőn Draskovich. + +– Ó-ó-ó! – búgja utána zavartan, lüktetve a visszhang. + +A had meglapul s szaporán tolul vissza a mélyebb sötétbe, de a várból +nem felel senki, semmi. + +– Minden bitangtul üres az vár! Fáklyát! – kiált újra Gáspár gróf s a +hangja reszket. + +Zajongva éled a földön lapulva kúszó sok fekete halom. Amott már zúgatva +verik a ló-teher lakatot s görbített vas kutorász a széles kulcslyukban. +Nagyot csobban a lakat az árok vizében, pengve hull le a keresztvas, de +a kapu nem nyílik. Sokáig döng még a szögekkel cifra régi tölgykapu, +zuhog a csapás s libben magasra a fáklyafényen az árnyék. A gróf ott áll +elől s a felvonóhíd láncába fogózkodva biztatja izgatottan amúgy is +buzgó legényeit. + +– Szszsz! – sivít föl hirtelen a csöndre intő vészfütty. + +Csörtetve ugrik meg a legtávolabb álló csoport. A gróf hőkölve dül a +kapunak vállal. Fejjel borul a földre a fáklya, lángját aggódó láb +tapossa szét s elhal a döngés. Lest vetett-e a cselből kivonult őrség?… +Csönd! + +Lent valahol a hatalmas tó partján dühösen bömböl a medve. + +– Semmi az! – hangzik a sötétből egy nyugodt hang. – Talám odvas foga +kénozza az öreget, az okon rí! + +A futó megáll, a fáklya lángra gyúl s újra fölhangzik a döngés. A kapu +végre enged s a felvonóhíd egyik lánc-szemébe tűzött fáklya világánál +zsibongva kopog befelé a sötét áradat. + +Az udvaron már büszkén, kemény hangon intézkedik a gróf: szállásol, +ágyút szerel, őrséget oszt. Otthon van, egészen otthon! S míg iratos +népe vidám zajongással helyezkedik, kutat, eszik és iszik széjjel a +várban, maga az úr gondolkozva forgolódik hosszu árvaságtól recsegő +ágyában: + +– Ugy-é, aggebje, bolondja, vérséget, atyafiúi indulatot meggúgolván +azért játszottad vőd urad kezére az ősi dominiumot, hogy mast minden +értékedet zálogban vetve, javaidat lekötve, kénteleníttessél ez iratos, +dúló, kóborló néppel tulajdon magad várát vítatnod? Bezzög mast, ugy-é, +te vagy az bagoly rossz ember?… Hálaadatlan vagy te, Miklós!… Meg +kellett volna kuporgatnod, Gáspár, kid volt! megnézni az forintot, kit +kiadsz vala, mint vőd urad! Áskálódni, bujkálni, törvénytudó embereket +hizlalni, rokont, szomszédot kitúrni, mint Nádasdy vagy néhai való +Mikulich Főtolvaj. Felettébb finom úr voltál, Gáspár groff, nem nézted, +mikor, mennyit, miért! Ha ittas voltál… bársony dolmányban: úri +üdő-mulatás; kopott mentében, más borátul: züllött boriszák lén neved. +Nagy nyavalya az nyomorúság: az jó módban mosolygó személyünkregondolást +fojtogató dúlássá tészi… Rá figyelmezz!… Testamentumbéli utolsó +akaratod? Nem vala egy sustákom is, Eusébia, nem négyezer jó kemény +forintom… Bizony!… + + +VIII. + +A türelem előbb hagyta el Zrinyit, mint a láz. Trakostyánnak ipátul való +megvételére még mást küldött, de Kostajnica fölverésénél már személye +szerint ott volt. A hóstátot fölgyujtották, a belső várból kirobbanó +törököt visszanyomták és zsákmánnyal, elhajtott barommal nehezült hada +sietve igyekezett vissza, Petrinja felé. Mikor a Mosevnica patakához +értek, Allah-kiáltás hurrogott föl mögöttük újra. Elől a tajtékossá +duzzadt habokkal szökellve rohanó víz, a keskeny palló, hátul a +vereségen dühödt üldöző török! Míg a gyalogság arcul fordul az +üldözőkre, Zrinyi a palló fejéhez rugtat, magasra emelt kardja villanva +mutat a túlsó part felé, vezénylő szava messze harsog: + +– Katonák, előre! + +Mint elnyúlt, tarka, óriás szalag, porzik át a huszárság a hídon. + +A kard másodszor suhan: + +– Kürassziere! + +Csörögve, döngve vágtat át a nehéz csapat. A tulsó parton ketté válik s +elnyeli a cserje. + +Sarkantyúba kapott lovával maga is a hídra pattan, de parancsával vágtat +már a harcolók felé Ráttkay s nagy ívben kanyarodva el mellettük, torka +szakadtából közéjük üvölt: + +– Hajduk, az hídra! Utánam! Jézus! + +A törökkel dulakodó gyalogság most hirtelen hátat vet s a következő +pillanatban már gomolyogva zúg át rohanvást a pallón. A török csatasor +élén viaskodó, hosszu piros kaftányos, festett paripáju turbános vitéz +felkacag a közéjük táguló tér láttán. A futók után rugtat, népe vele. +Mindkét karja égnek emelve, s jobbjában hátra hajlik a görbe acél: + +– Biszm-illah! + +A tulsó parton rézsut megvillan a cserje. A paripát két hátsó lábára +emeli a szügyébe fúródó fájdalom s hanyatt zuhan a pallón tolongók közé. +A füstbe boruló cserje ropogva okádja a golyót s a híd kiürül. + +Visszatérő útjában Zrinyi győztes öröme Varasdon illő conditiók mellett +megbékél Draskovich-csal, aki, mióta Simoni kiostromolta Trakostyánból, +baráttól baráthoz utazgatott közbenjárásukat kérve; aztán Kis-Komárom +felmentésére lovagol, Segesd alá száll, de hamar megcsappan s szinte +örül, mikor a békén aggódó hadi tanács kiveszi lázas kezéből a kardot s +maga mehet haza töprengeni, mogorva-elvonultan Tacitust olvasni, hadi +discursusokat, aphorismákat írni. + +Körös megyében a császár kegyelemmel apolgatott valach-jainak dúló, +fosztogató körme alatt sipít a paraszt… Sipítson!… Fejszéjek csapásitól +búgva hanyatlik a százados sok faderék a bitorolt erdőkön… Fátumuk ez!… +A kárvallott nemesek jajja ékes betűjü írásban sír asztalán… Sírjon!… A +stiriaiak kapzsi vágyakozása el-elharap egy-egy részt a magyar határból… +a végekben loppal sokasodik a feneketlen zsebü, tág hasu német… Nádasdy +ellene vádaskodó panasz-szóval ődöng a császári antikamarákon… de a +szűkszavu Tacitus komoly, elmeébresztő auctor s az olvasásbéli gyönyörű +magad foglalatossága nagy öröm és nyugság. + +A hóvihar szele sziszegve sírt a folyosón. Zrinyi asztalának könyökölve +nézte Ráttkayt, aki egyik kezével a meleg kályhát tapogatta, a másikban +egy új könyvet tartott, amelyről áhítatos mosollyal olvasta le a büszke +címet: + +– ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA, GROFF ZRINI MIKLOS. Nyomtatta Béchben a’ +Koloniai Vduarban Kosmerovi Máté Czászár ó Felsége Könyvnyomtatója. ANNO +M. DCLI. Szép könyv! Idilliumok, á! és poema heroicum ama Sziget +veszésirül: dicséretes ügyekezet! Renddel megolvasandom, mihant +Zágrábban megtérek. De elsőben megjárom nagyságoddal Bécset, – fejezte +be hamiskás oldalpillantással. + +Zrinyi nevetve tiltakozott a századszor hallott unszolás ellen. + +– Domine Comes colendissime, vagyon némely igazság szavamban; valamit +itthun tészen nagyságod ez békés üdőkben, azont Bécsben is megteheti, +azaz semmit. Kostajnica, Kis-Komárom, Segesd ulta, mely várak alatt +megént nagy győzödelmeket írt bé nagyságod szablyája élivel az +históriában, békén az török. Gáspár úr Trakostyánban örül kápolnát +emeltetvén az Úr dücsősségire, hogy örök emlékezeti maradjon az vár +szabadulásának. Török háborgatni tiltja az hadi tanács. Lippay és Puchám +uramék, mulassunk Csáktornyán vagy Bécsben, csak ország nélkül való +beste latrok. Semmi, hogy én nem meheték pispekségre miattak, de +Magyarország is nem mehet jobb állapatra! Mast is Puchám Lippay +ösztökélésire bésúgá császárnak, hogy palatinus uram Pálffy Rákóczyval +titkon öszvefogva országháborítást forgat elméjében; kiben nincsen egy +maculányi igaz is! Merthogy Pálffy igaz ember, az más kettő penég ország +fattya! + +Mikor írsz a fejedelemnek? – ötlött Zrinyi fejébe a gondolat. – De ne +baráti, udvarló löttyedékkel töltsd meg leveledet, arrul írj, amire +gondolsz! + +– S mi okon boszontja nagyságod szeme világát ez sok bötüvel? + +Zrinyi vállat vont s papirosai közé bökött: + +– Ne légyen ez írás, elhiszem, széllyel is vet háborult indulatom! – +Szemében lelkes fény villanása cikázott föl: – Mert mast volna üdő +hozzá, hogy az törökökre hadakozhatnánk és visszanyernénk, az kit +elvesztettünk. Hejh, mi lenne, ha minnyájan egybenfognánk? Ha az lengyel +egy felül, olasz más felül, mi innen, Kazul basa tulsó részrül rázni +kezdenénk az ottomán fajnak fundamentomit! És az mind egy volna, mert +mindenik kénszeríttetik az török kárára. Velencések előttök való okért, +pápa hitünk terjedéséért, német azért, hogy üdő és alkalmatosság vagyon +rá, és ha ezt elmulatja, elrepül az jó óra, az kiben ülünk mast és +gyönyörködünk ebben az nem igen böcsülletes békesség szerzésében. Meg +akarná persa is az régi kárait fizetni és jövendőkrül magát assecurálni. + +– S ezt az körösztény világ kévánságát és várakozását kútban ejté egy +ministernek féltékeny természeti! Lopkovith uram császár udvarában +inkább fél az töröktül, mint nagyságod, az ki torkában lakik. Kiben +változást mi nem tehetünk! Induljunk fel tahát Bécsben! + +– De monddsza csak, lector uram, mi okon szorgalmaztatja ígyen az +Bécsben utazást? + +Ráttkayt zavarba ejtette az egyenes kérdés, amely mintha titkos terveire +akart volna fényt vetni. De Zrinyi gyanutlan, közömbös arccal várta a +választ. + +– Hát… csak üdő-mulatás okáért. Igazat szólva, nagyságod vagy bötüt vagy +tulajdon szüvét rágja. Nem jót tészen ez mastan nagyságodnak! + +Zrinyi elgondolkozva nézett a vastag szőnyegre, amely halkan süppedezett +a kanonok léptei alatt: + +Nem jót?… Lehet! Csunya forgószél volt… Építhetünk újra… De kinek? Nincs +fiad, Zrinyi Miklós!… s amint lecsukta szemét, kerek asszonyi formák, ki +tudja, hol hallott gyermek-gőgicsélés kisértett föl lelkében… Nagyon is +forró volt a nyár, tüzének gyümölcse nem érés, de aszály! + +– Osztán, nagyságos uram, Bécs látni viszen az Memoria Regum et Banorum, +szerelmes könyvemnek nyomatása is! – mosolyogta Ráttkay diplomáciája +Zrinyi szemébe utolsó tromful. + +Zrinyi tudta, milyen előkelő világításban szerepelnek ősei s ő maga is a +horvát jelennek ebben a merész hangu történetében. A hirtelen csöndben +valami vad vonás arabeszkje vágódott az egymást mereven nézőkre s míg +emlékezetük a küzdelmes multban tallózott, szemük villanása egy várt +jobb jövőbe sziporkázta fényét. + +– Eb, az ki megbánja! Útra! De császár palotájában bé nem megyünk ez +egyszer! + +– Nem hát! – szólt Ráttkay s mintha titkos tervei hálóját szőné, úgy +dörzsölgette öklét tenyerébe s tenyerét ököllé. + +Másnap már ott siklott a két szán a havas mezőn. Az elsőben mindenféle +bundával szörnyetegekké hizlalt Ráttkay, Zrinyi; a bakon két hosszu +puskáju legény között a kocsis. A másodikon némi elemózsia, ládák és tíz +puskás hajdu. Varju csapat fekete, mozdulatlan büszkesége ült a fehér +buckákon és szárnyra kelve lebbent odébb-odébb a csörgők ütemes zenéje +után; majd károgva kerengett a suhanók fölött. Hegyes füllel figyelő +farkas-horda nézett nagy messziről az utazók elé; véres orrlikaik +remegve kémlelték a párolgó lovak illatát, amelyet a déli szél hópihés +förgetegében hajszolt előre; aztán vágtatva csaptak oldalt a mezőre a +közeli erdő irányában; a fák alatt megálltak; de amint a suhanva növő +távolság pontokká zsugorította a szánokat, visszakullogtak az útra s +felnyújtott fejjel szükölve vonított a fehér térségen a fakó folt. A +távolból sötét vagy meg-megvillanó ablakszemekkel nézte egy-egy hóba +temetkezett házcsoport a gyors iramlást. Faluvégeken lovaik ideges, +büszke félelemmel prüsszögtek le eléjük penderedő csaholó kutyákra. +Kapufélről fedetlen paraszti fő, bámulás vagy köténye alá dugott kezü +asszonynép mosolya tisztelte meg az átutazó urakat. Estefelé csilingelve +futottak be csöndes udvarház, zajos kastély udvarára s fél éjjel is +elmelegedtek a fahéjas forralt borral párolgó mázas csuprok előtt. +Zrinyi nemivását elnézhetővé tette Ráttkay sürü kupa-ürítgetése s minden +beszélgetést pótolt a vendégekre lelt házigazda véget nem érő +kérdezősködése: mi van a vármegyén? hogy megy a contributió? ott is +annyi-e – a franc rágja meg! – a német katona, mint errefelé? igaz-e, +hogy a császár beteg? igaz-e, hogy Vitnyédy egy cracoviai áros tartozása +fejében más lengyel kereskedők borait lefoglalta s most a lengyelek +elmaradván Sopronból, a burgerek borai ott büdösödnek a nyakukon? +igaz-e, hogy a nyáron Candiánál a velencések tönkre verték a török +hajóhadat? hát Ázsiában csakugyan zavarognak-e a jancsárok? készül-e +csakugyan a török császár ő nagysága Magyarország ellen? kell-e majd +mezőbe szállni tavasz nyiltával? + +Tizedik napra Sopronba értek. Vitnyédy házi ruhában, süveg nélkül +szaladt le eléjük a havas udvarba; Zsuzsánna asszony a tornácról nézte a +kis Palkóval s a csöpp Erzsébettel a szánokról való lecihelődést. A nem +várt, magas látogatáson való nagy örömben futkosással, sürgés-forgással +élénkült meg egyszerre a ház. Vacsora közben azonban a gazda öröme +belefulladt a kupába s kikelt belőle a panasz szelleme: + +– Hejh! hogy megdühödék ellenem ez kecske- és nyirett szakállu +német-magyar soproni burgerleit! Hát nem ignominia-é, hogy mastan az +építéshez nem adnak olcsó téglát, meszet s az váras erdeibül fát, +merthogy valamely regulájokat rúgta volna faron házam falának magasabbra +való húzása? Mert mi légyen utolsó célja, nagyságos uram, az tanács ez +hiuságos vélem való majmoskodásának? De majd igazságot tészen köztünk az +üdő s palatinus uram ű kegyelmessége! + +Ráttkay alig leplezhető türelmetlenséggel hallgatta az izgága eretnek +panaszát, amelyen Zrinyi csak mosolygott s pártfogását igérte. Vitnyédy +nagy örömében nosza! latin verset szavaltatott nyolc éves Palkójával az +asztal fölött és Zsuzsánna asszonynak szigorúan meghagyta, hogy kellő +fokra hevítetten kerüljön az ágymelegítő a vendégek nyoszolyájába. + +Másnap reggel a szánon csak hosszabb fészkelődő töprengés után szólalt +meg Ráttkay: + +– Néha, bizony mondom, nem tudom, melyik az felettébb való ellenségünk, +az török-é vagy az evangelicus? + +Zrinyi nem felelt egy ideig; széthúzó, erőszakoskodó, viszálykodó, +mellverő henye kuruc vagy csúszó bécsi szolga nemzete bomlott helyzetén +jártatva eszét nézett le a mellettük gyorsan hátra suhanó havas útra. + +– Tudja mit, lector uram, nem az káspiai hegyekbül származott bestia, +nem is az lutheránus, de elsőben az magyar, osztán az német! – tette a +pontot elmélkedése végére a keserűség. + +– Res ita se habet! – morgott helybenhagyóan Ráttkay. + +Zrinyi, hogy a szolganép ne értse, latinra fordította a szót: + +– Potentia est justitia, ideo regnum sine lege; corabula vult esse +aquila, ideo nulla discretio in patria; denarius dat sententiam, ideo +regnum male regitur; voluntas est consiliarius, ideo regnum male +disponitur; deus est mortuus, ideo regnum potentioribus est repletum! + +– Verum est! + +Hallgatásuk hosszura nőtt, de az út egyre fogyott. A hat jó ló röpítve +vitte a prémes bálványként mozdulatlanul ülő két urat. Még két-három +idegen ágy nyirkos hidegsége, amelyet csak éppen hogy eltűrhetővé tett a +melegítő rézlap, – s a távolból a cikcakos falgyűrü mögül már szemükbe +tünt a bécsi házak tetejének fehéren csillogó sok ferde lapja, a +szabálytalan gömbbe szélesedő vagy hegyes nyílba futó torony-csúcsok +ritkás erdeje és barnával tarkázott fehérségében a legmagasabbra +emelkedő százados törzs: a Szent István templom tornya. + +Ráttkay is a Zrinyi-házban szállt meg. Egy-két napig, mialatt Zrinyinek +mindig akadt elintézni, rendelkezni valója a ház körül, Ráttkay a +kandalló mellett javítgatott egyet-mást a friss nyomásu lapok +el-elmázolódó betüi között vagy a breviáriumát darálta fejbólogatással, +sűrü keresztvetéssel ide-oda tekintgetve. Aztán lóra kaptak s a Neubau +állatkertjén is túl messzire kalandozva bejárták a közeli környéket és +sokszor oly késő est fordította be uccájukba fáradt paripáikat, hogy +mögöttük már csörömpölve emelkedett föl saroktól sarokig az uccát elzáró +vastag lánc. Bécs enyhe, egészséges tele vidámmá tette a gondtalanul +pihenők csöndes, csak beszélgetéssel terhes életét. Ismerős, úgy +látszik, nem fedezte föl itt tartózkodásukat, de maguk is messze +elkerülték a császári burgot, amelynek négyszögletes tölcsérbe nyíló sok +karcsu kéménye sürün kacskaringózta ég felé a füstöt. A kristályablakok +esténként fölragyogtak s mögöttük vidáman kerengett a maszkos farsang. +Mindenütt hire járt a városban, hogy a császár új feleségének +felejthetetlenné akarja tenni első farsangját és széltén beszéltek +valami nagy udvari álarcos ünnepségről, amelyen a Favorita lange Saal-ja +fényes vendégfogadót fog ábrázolni s egy arany-szív lesz a cégére. + +A hét végén, egy derült délután, amint lépést járó lovaikon haza felé +tartottak valamelyik csendes uccában, Ráttkay egyszer csak megrántotta a +kantárszárat és süvegét magasra emelte: + +– Servus! Servus! Guten Tag! Guten Tag! + +Zrinyi oda nézett, kinek szól ez a mozdulattal, szóval háromszoros +üdvözlet. Egy régi ház félig nyílt kapujából egy fiatal lány mosolygott +fel a kanonok úrra; kerek, piros arcát fülére fésült vastag, fekete +hajfonat, egyenesen fölcsapott széles prémszegélyü kerek téli süveg s +egy mellig érő keményített, ritkás mintáju dús csipkegallér keretezte; +rövid, fekete bársony palástját, amelynek szürke szőrme bélése szélesen +kihajlott, csak félig fogta össze, úgyhogy a nyíláson előtünt a fehér +stucli, amelybe kezeit rejtette, az egyszerü kék posztó szoknya, s a +szinte földig érő síma, fehér előkötő. Mögötte egy hasonló öltözetü néni +fogatlan száját nyitotta nagyra a kedves rokon látásán érzett öröm. +Zrinyi is baljával lefogta vállát verő göndör haját s jobbjával lassan +kucsmát emelt. A kapu becsukódott. Zrinyi fölnézett a két sor magas +ablakra: úri ház! + +– Szegény Anna hugom és Löbl János úr hátramaradott árvája! – magyarázta +buzgón Ráttkay. – Szép leány! – tette hozzá halkabban, mintegy kérdezve. + +Zrinyi nem szólt semmit, de az uccasarokról hanyagul visszatekintett. + + +IX. + +Ráttkay megfogta az oroszlán-szájból lefüggő hatalmas vaskarikát s +kétszer jól odalódította a kapuhoz. A zörgetésre megjelenő kapus tán be +sem eresztette volna a két férfit, ha Ráttkayt nem ismeri. El is mondta +ott mindjárt a küszöbön födetlen fővel, hogy bizony egypár öreg rokont, +papot nem tekintve, csak apácák, meg aggnék fordulnak meg náluk. Ne +vegyék haragra egy öreg szolgától, de az Isten hozta ezt a szép idegen +deli urat ebbe a csöndes házba… az ő kis úrnője… szinte, hogy apáca… a +világ ide hét mérföld… Az öreg motyogása érthetetlenné zavarosodott s +kifordult, vörös szemhéjjairól egy-egy nagy könnycsepp pottyant le +remegő, sovány kezére, amely tétovázva vonta csókra a két izmos kéz +csontos bütyök-sorát. Ha a látogatókat tovább vezette is egy időközben +előkerült piruló, merev tartásu leány, az öreg egyedül folytatta tovább +a megkezdett társalgást halk kulcscsörgetés között. Ráttkay a lépcsőkön +fölmenet izgatottan sietett elmondani Zrinyinek a furcsa kapus egész +élete történetét, amelyből azonban semmi sem világlott ki. Odafönt a +lány benyitott az első ajtón: motyogás, köhécselés, ruhasuhogás hangzott +ki az üveges folyosóra, amelynek meleg, gőzös levegőjében érzékeny +virágok várták a tavaszt. Az újra nyíló ajtó küszöbét Ráttkay lépte át +elsőnek, kezeit maga előtt széttárva kétszer is meghajolt s bizalmas +mosolya egyenesen az ablaknál álló két nő felé szállt. Aztán kinyúlt az +ajtón valami síma, makacs, papos mozdulattal, mintha a küszöb +átlépésének fáradalmától is meg akarta volna kimélni a nagyra becsült +vendéget. Zrinyi az ajtóban megállt s mély fejhajtás lebbentette meg a +szőke hajat a fekete dolmányon. A két nő ugyancsak mély bókkal felelt. + +– Nagyságos uram! – vágott bele Ráttkay, örömtől piros arccal feledkezve +meg magáról, a bán német köszöntésébe, – hugom asszonykám tud magyarul. +Magyar volt asszonyanyja, ha apja ura német is! + +– Tudom kicsint! – mondta bátran a leány s vidáman villant meg sötétkék +szeme s két sor apró egérfoga. + +Az öreg asszony már erőtlenül tologatott egy nagy karszéket az előkelő +vendég felé, s míg makacs vendéglátó hiúsága a segítségére siető Ráttkay +udvariasságával nevetve, tréfálva huzakodott a nagy szék két oldalán, +Zrinyi szeme a kis termet kerek formáin feledkezett. – Fiat szülő +szerelemre való! – gondolta magában hideg tisztánlátással, de a gondolat +nyomán rég nem érzett hévség ömlötte körül szivét. – Két mellye almája +kicsin, mint az bécsi asszonyi állatoké, de szeme magyarán tündöklik! – +folytatta magában önkénytelenül a jelenség részletezését. A leány állta +egy darabig a félig hunyt pillák alól rászögezett szem tekintetét; de +aztán mélyen elpirulva elnevette magát s hirtelen ő is a székkel +kinálókhoz szegődött: + +– Fogja helyét, Herr Graf, ez sellye-székben! + +Zrinyi egy szemrántással kergette vissza az öntudatlanságból feltolakodó +gondolatokat s leült. + +Megindult vontatottan a szertartásos társalgás a télvizről, farsangról, +Bécsről, Muraközről, virágokról, a ház elhunyt uráról. A leány kiváncsi +mosolya az ismeretlen Muraközről szeretett volna mindent hallani; a néni +tompán recsegő hangja az elhunyt báró jóságából, pontosságából nem akart +kifogyni; Ráttkay pedig, kezeit dörzsölve, Zrinyi hőstetteit igyekezett +mindenáron töviről-hegyire elmesélni. Zrinyi inkább csak hallgatott; +sokáig nézett mereven szembe a nénivel vagy Ráttkayval, hogy aztán a +lányon is rajta feledhesse tekintetét egy ideig. – Bizony boldog az, kit +ágyában bocsát! – ötlött fejébe tiszta érc pengésével a gondolat, ami +egyszerre kiemelte a kényelmes, meleg karszékből. + +Állt és búcsuzott. A kanonok ráncolt homlokkal kémlelte a kényszeredett +arc hamis restelkedését: – Igen, menni kell! + +– Mán? – kérdezte csöndes tréfával a leány, kezét nyujtva. + +– Schon! – felelt felvillanó jókedvvel a bán. – Kicsin és lágy kéz, – +gondolta magában. + +A néni éles hehegéssel, Ráttkay hümmögve nevettek az enyelgésen. + +Odakint azonban újra a régi komolyság tette szótlanná Zrinyit; csak az +uccán fordult egyszer Ráttkayhoz egy odavetett kérdéssel: + +– S az neve? + +– Mária, nagyságos uram, Mária Zsófia! + +Egy szót se szólt aztán hazáig és Ráttkay nem zavarta. + +– Minek ez? Minek? A gyászév még le sem pergett s ő már… De mért ne? +Aszály verte szerelem örökös özvegye maradjon?… Mért beszél így? Férfiú: +és atya akar lenni! Mégis, kora szándok! Német leány! Kora-é? Hült +indulata fakó rongyaiba mért takaródzék? Lám, Draskovich szinte hogy a +ravatal fölött kezdett vele huzakodásba, pedig csak a zsebe sírt! Mért +ne keresse hát ő szive nyugalmát, vére fönnmaradását? Ki ellen vet vele? +Emlékezetet, árnyékot öleljen? A halottat megsiratta! Sose felejtse el +tehát?… Német leány? Német szerelem? Ejh! csak a maga ökle légyen +magyar… + +Másnap jókor a kanonok úr fölcsizmázva hiába pengette végig sarkantyúit +az egész házban, Zrinyi már kilovagolt egyedül; tanácstalan aggodalmában +hiába kérdezte szemmel a nagy tükörből reá meredő hasonmását, hiába +száguldott el próbaképpen a szokott úton messze, a városon kivül, a bán +csak ebéd idején került elő s asztalnál csak az ország helyzetéről volt +hajlandó beszélni. Aztán újra nem látta vacsoráig. + +– Asszonyi állattal vagyon valahun titkos barátsága? Nem, nem, ő +nagysága nem buja indulatok vitéze! Császárhoz ment, ministerekhez? Nem, +nem, ő nagysága nem az, ki á-t mondván, bé-t alányeli! Szerelem? De mely +szerelem az, ki fut onnan, hová minden erejéből futnia kellenék? Homo +mysticus! – töprengett Ráttkay korrektura-nézegetés közben s háromszor +is elolvasott egy ivet, míg egészen ki tudta javítani. + +A hét végére az idő hirtelen megenyhült. Az ereszek szaporán csorgatták +a hó-levet, az uccákon pocséták szennye fröcsölt, kint az utakon magasra +dagadt a sár: a nagy lovaglásoknak vége szakadt. Ráttkay a kandalló +mellé telepedett s rövidre nyírt haját simogatva onnan figyelte +szótlanul, mitévő lészen most a bán ő nagysága. Zrinyi az ablakhoz +lódított egy karszéket, maga elé nyitott egy könyvet s messze elnézett +fölötte, de mihelyt Ráttkay készülő kérdéséhez bevezetésképpen +megmozdult vagy köhhintett, a bán fölrezzenve fordított egy lapot s a +legnagyobb figyelemmel mélyedt az olvasásba. + +– Hm! Nem akar beszélleni! Éppen hogy beszélleni nem akar! – motyogta +magában a kanonok úr, s lopva kandikált az újra ölbe ereszkedő könyvre. +Megmozdult. A könyv újra fölemelkedett. + +Egyszerre csak az alulról föllódított könyvtábla pattanva esett +csukódásra. Zrinyi egy ideig nézte a sima disznóbőr kötést, aztán az +előtte álló kis asztalra csúsztatta a könyvet s Ráttkay felé fordulva, +összehúzott szemmel, dacos mosolyra enyhülő merev arccal megszólalt: + +– Hát, lector uram, Mária hugomasszony látására mennénk talám! + +– Mán elhivém, nagyságos uram, hogy megromlott az beszéllőkéje! – derült +föl alázatos bizalmaskodással Ráttkay arca. + +Zrinyi harsány hahotára fakadt. Ráttkay készséggel folytatta. + +– Surge, amice, surge! – nevette a bán. + +Ráttkay egy hálaadó Ave-t mormolva rakta össze sebtében írásait; s +Löblékhez menet a kocsiban elégülten állapította meg magában: + +– Jeles fő halat foga hugomasszony hálója! + +Zrinyi egész uton jókedvü szóval tartotta; szokatlan élénkséggel csapott +egyik tárgyról a másikra, gyerekségéről a bécsi udvarra, Péter öccséről +a török harcokra. Ráttkay növekedő örömének csöndes, papos mosolyával +hallgatta. + +– Isten hozot nacságos uramot! – fogadta a bánt egy kis öntöző kannával +kezében Mária a folyosón. + +Ráttkay szokatlan hevü rokoni csókra vonta magához a keskeny homlokot. +Közben a nénike is kijött a szobából, csoszogva, örömtől hehegve, +köszöntésből, kézszorongatásból kifogyni nem akarva. + +– Csak ez aggné ne volna! – gondolta magában Zrinyi rosszkedvüen s egy +cserép virághoz lépett, föléje hajolt. + +Mária elébe kandikált, hogy melyik kedves virágára kiváncsi a nagy úr. +Ráttkay pedig hirtelen karon fogta a nénit s minden ellenkezése dacára +jámbor erőszakkal behurcolta a szobába. Az ajtón túl aztán gyors +jelekkel igyekezett megértetni a nehéz fejjel, hogy hadd ismerkedjenek +egy kicsit a «fiatalok». Az öreg végre megértette a helyzetet: ezer +ránccal vibrált föl hamiskás mosolya s nagyot sóhajtott a rég mult idők +emlékére. + +Zrinyi türelmetlenül kapta fel ökölbe szoruló kezét, mikor észrevette, +hogy egyedül hagyták őket: + +– Az alkalmatosság szerzők! – morogta fogai között, de amint a +fátyolosodó fényü szemekre, bíborba boruló arcra nézett, fölpezsdült +benne a vágy s homloka elől elhessentve a gondolatokat, közelebb lépett +a lányhoz. Orrcimpája tágultan remegett: + +– Az iffiuság illata! – súgta fülébe a kivánság. S amint már +öntudatlanul siklott szeme végig a gömbölyü kis alakon, megakadt a +zavarában csurgóra eresztett kancsón. A víz halkan, széles karikákra +mállva csöpögött a nagy kőkockára. Gyorsan lehajolt, hogy a kannát +egyenesre állítva, a lányhoz nyúlhasson. De amikor az izmos kéz a kis +kacsóra kapcsolódott, Mária rezzenve bocsátotta el a kannát, amely +konogva, bugyogva csörömpölt le a padozatra. Zrinyi lángoló arccal +hajolt a kanna után s mély ránc ékelődött szemöldökei közé és halálos +komolyság sötétlett szeméből, amint átnyujtotta a lánynak. Mária +bocsánatkérő, engedelmes macskamozdulattal hajtotta félre fejét. A bán +arca megenyhült; Mária elnevette magát s nyomban rá fölbúgott a Zrinyi +nevetése is. + +– Pádimentomra hullott az kanna! Pádimentomra hullott az kanna! – +örvendezett a szobában a kanonok úr a nem látott, de jelentőségesnek +sejtett eseményen. + + +X. + +Migliani páter megint ott állt, mint mindennap, a csáktornyai vár +bástyatornyának legfelső ablakában s a friss reggeli szél ellenében +szemét hunyorítva, tenyerét emelve, messze eltekintett a kora tavaszi +olvadás csillogó pocsétáin, tavain. Hiába oszlott a köd, az uton +legfeljebb egy-egy bivaly-fogat, ökrös-szekér mászott, de urat vivő hat +lovas hintó nem volt látható sehol. + +– Mi lehet az úrral? Lévnyaló lén császár udvarában? Megétették régi +haragosi, meghalt s el is temették? Kóborló szegény legények kezekben +esett? Nem lehet! Sem egyik, sem másik! De hun s miként vagyon? Mely +választot adjak Péter úrnak, ha megént az nagyságos úr után kérdezkedik! +Bécsben mulat, Bécsben mulat! Orehóczy vice-bán uram is ugyan püszöget ű +nagysága miátt, hogy hun az úr, mikoron jün az úr, üdeje lenne mán az +úrral beszélleni, merthogy hírek vagynak, hogy éppen Trautmansdorf +Zsigmond uram foglalta magát az praedauciusok bátorgatásában: hogy régi +szabadságikat, kiváltságikat jól megőrözzék, csak folyamodjanak az +királhoz, ha köll egy s más, de az rendeknek bé ne holduljanak! És senki +nem tudja, hun van! Jó, jó! Bécsben! De ki az rosszseb mulat ennyi üdeig +Bécsben? Vice-bán uram két szemével látta Varasdon Trautmansdorf +nevezetü főnémetet s az üdétt éppen praedauciusoknak két vajdájok is +Varasdon cellengett! + +Az udvari tisztviselők nem érezték nagy hiányát a bánnak. Csöndes +kártyának, csöndes ivásnak zajos kártyával, zajos ivással való +váltogatása teljesen kitöltötte uraimék idejét. Migliani hiába +siránkozott előttük az úr után, levonták maguk közé s estére kelve el is +altatták a páter lelkiismeretét; a reggel azonban megint csak a +toronyban lelte morfondírozásba merülten. El-elnézett Légrádról +Patachich is, komor híreket hozott a végekben gomba mód szaporodó német +katonákról, akik ellen nagy káromkodásokra, szitkokra fakadtak a dús +asztal mellett lakozók s ürült a kupa német veszésére, Patachich +egészségére. + +Zrinyinek úgy lefekvés előtt, a kandalló mellett melegedve, eszébe +ötlött nem egyszer Csáktornya, az urak, a báni hivatal, de gondolata +csak éppen hogy átsiklott rajtuk. + +– Pocséták sűrü, nehéz gőze ül arrafelé az síkon… s Mária teste +gyermek-szülő szentelt templommá lészen!… Kicsin, sivalkodó, meleg, lágy +tagu apróság, az kemény dereku Zrini fának lágy gyümölcse… Brrumm, +brrumm, reng az bölcső s fölötte dajka-mese suttog… Vonyíthatsz akkor +német generál-csürhe!… Utánnam leselkedtetek? Tudjátok Bécsben +mulatásomat? Levéllel üzentek rám, igaz-é, hogy pogány ellenében +velencéseket segítém? Ez rothadt török rágalmat kedvetek szerént lenne +elhinnetek!? Nem igaz, nem segétém üket! De vagyon férfiu, kit, ha Isten +ű fölsége érnem megadja, még megsegétek, úgy lehet, de ellenetek lészen +az! Az üdeig, koncon marakodó ebek, ha tajtékot túr is csahos pofátok, +csak megnevetem! + +– Egy asszony, egy királ, tudja-é kegyelmed, mi az, lector uram? – +fordult hangos szóval a breviáriumát morzsolgató Ráttkayhoz. + +– Német asszony, magyar királ? – mosolyogta megértőn, ravaszul a +kanonok. + +– Az! Jó éjtszakát! – felelt a bán s kemény kézszorítása búcsuzott. + +Másnap, mikor a két mindennapos vendég ebédidő táján megjelent a +Löbl-házban, a megszokott csend helyett távolból zengő húrok hangja +fogadta őket. + +– Ihon la, hugomasszony virgyinát ver! – szólt elismeréssel Ráttkay. + +A folyosón megálltak. A cimbalomszó elhalkulva kisérte most az akadozva +felhangzó éneket: + + – Most is örömemet + Magaddal elvitted + Kedvemmel egyetemben, + Reád gyult szerelmem + Titkon éget engem, + Keseredik elmémben, + Áldott szemeidet, + Gyenge szép szinedet + Juttatván én eszemben. + +Ráttkay ijedten nézte a bánt s szinte vért izzadt szégyenletében, hogy +hol tanulhatta Mária ezt az illetlen dalt: + +– A… a… Balassi szerzette virág-ének! – hebegte puhatolódzásképen. + +– Fajtalan ének! – pattant föl megbotránkozásából Zrinyi. + +Bent is meghallhatták, mert az ének megszakadt s az ajtónyilásban +megjelent Mária izgalomtól piros arca. + +– Jó napot kegyelmeteknek! Hallották? Ugy-é nem? + +Ráttkay buzgón integetett Zrinyi háta mögül a lánynak, hogy hallgasson. +Zrinyi szótlanul adott kezet. + +– De hallották, látom. Ó, be szánom! Ebéd után Miklós bátyám uramnak +kedvét szerezni akarék virágének dallásával. Magyar szó nehéz dallanom. +Ó, be szánom! + +Ráttkay már a nénivel tárgyalt egy ablak-mélyedésben, hevesen +hadonászva. + +– Mondjad, bátyám uram, rossz, kit mívelek? + +– Hát, hugom asszony, ki volt kegyelmednek praeceptora az virág-ének +fuvásban? + +– Vagyon itten magyar konyhaszolgáló, ő mondá szavát, éneklé nótáját. + +– Nézzedsze, hugom asszony, főrendü leányasszonyokhoz, – kezdte +szigorúan a bán, – felettébb nem méltó ez fajtalan énekek fuvása. + +– Mi az: fajtalan? – kérdezte ártatlan csodálkozással Mária. + +– De hagyján! – felelt Zrinyi elfordulva, hogy nevetését leplezze. + +A lány egészen megijedt: + +– Haragszol, kegyelmed? Nein, nein! Haragszik kegyelmed? + +– Nem, hugom asszony! – fordult vissza gyöngéden Zrinyi, kezét a lányéra +téve. – Talám az magyar nyelvben is vagyon praeceptora kegyelmednek? + +Mária nem huzódozott; titkolt büszkeséggel bólította: + +– Van! + +A bán keze szorosabbra csukódott: + +– Mária! lenne-é kegyelmed magyar asszony? + +A lány keze megvonaglott. + +– Harag, gyülölségek egész oceánumja vagyon magyar és német között. Ugy +lehet, üdők telésén, én, az horvát bán, szemben szegülök Béccsel s +magyar hazám romlásán munkáló német generálokkal, tanácsurakkal. +Kegyelmed, hugom asszony, semmit nem tett abban, hogy német. Szeretem +kegyelmedet. + +A két könnybe boruló hálás szem a bánéba kapcsolódott. + +– Ma még Bécsben vagyon az póráz vége, kin táncoltatnak. Fölséges kéz +tartja erővel. Őseim virtusa serkegetvén, húzom, ráncigálom. Mivé +lennél, német leánybul vedlett magyar asszony, egy universális magyar +zöndülés korán? Magyar lészen-é, fiat ha szülsz? Nem borulsz-é térdre +előmben, ha Bécs ellen övedzeném szablyámat? + +Ráttkay meghökkenve fogta le a néni karját az ablak-mélyedésben, s +kiegyenesedve hallgatta a magáról megfeledkező Zrinyi hangos beszédét. + +– Lehet-é az én feleségem német leány? Mit adsz cserében, ha eltágul +mellőlem minden? Ó, Mária, felelj, écakáim tünődésit világosítsd meg +szavaddal. Miért láttalak meg s miért kele szüvemben ez szerelem +förgetege? Vénus rózsás bilincse, kit kezedbül vészek, nem dőjt-é bécsi +mocsárban, monddsza csak? Ki ül országunk kormányán s irányítja rudját +impérium haszna szerént? Német! Ki kevélykedik suton űlő hadakozása +tudománával, az mezőkben nyargalászó magyart meggúgolva? Német! Kiért +hull heában az magyar vére? Csak németért! Pusztul Somogy és Szala, hogy +Stiria békén hizzék! Az végekben német vitéz győl védeni az magyart. +Védeni? Nem, hanem asszonyát fertézni, borát fecsérleni, marháját +elragadni, országát emészteni! Gyülölségre feketült szüvem minden ellen, +ki német, de téged kivészlek, keservben fogant szerelmem, Mária!… Hejh! +lector uram, György! fordulj csak arcul reám, nézzél szüvemben és +könyörülj rajtam! + +Mária félénken helyezte reszkető kezét a bán vállára s szapora könny +szántotta arcát szinte a férfiéhez értetve szólt: + +– Kit beszéllesz, nem mindet értem, de értelek és mondok: légy ma +muszulmánná, hitesed lenni akarom. Jól van így? + +Zrinyi levont az ujjáról egy sárgás fényü régi gyémánt-gyűrüt, szótlanul +a Mária ujjára húzta s vége érhetetlen makacs csókkal borult gyöngéden a +gyűrüs kézre. Szőke haja szétomlott a lány fehér előkötőjén. + + +XI. + +Havas, fagyos nyugalom leple terült simán mezőn, uton, lógott szakadozva +bástyán, tetőn, kopasz koronákon. A nyugati ég vörös félszeme minden +fényét, tüzét befelé sugározva hunyta össze pilláit a csöndesen +ereszkedő köd ellenében. Csáktornya kéményeiből fuldokolva menekült a +füst; ablakaiban remegve gyúlt ki a láng. + +A bán és új asszonya a kályha tüze mellett egymásnak hajolva hallgatták +a vörös fénykévét lobogtató sötétben a mindig ritkább és ritkább +kurjantással, csizma-kopogással, fáklya-villanással álomra készülő vár +érzékzsongító, érzelem-gerjesztő elcsöndesedését. Zrinyi tompa, +szerelmes hangja reménykedve búgott a nagy Rákóczy Györgyről, a +legkülömb magyarról a föld kerekén, aki magasra fogja emelni a magyar +nevet, amelyet itt sárba húz Bécs félékeny, önző kicsinyeskedése… +Rákóczy legyen csak erős, legyen diadalmas!… Vesse csak hangos +zörrenéssel a magyar világ mérő-serpenyőjébe kincsét, kardját! Igen! +Legyen hát Rákóczy az, ami Zrinyi nem lehet, kinek bécsi butaság kötözte +keze zsibbadtan pihen ölében! Másfél esztendeje! Ó, az a levegőt +táncoltató, buja hevü nyár, a kettejük nyara, gyümölcsös ősszé duzzadt,… +milyen rég volt!… s enyhén olvadt zöld tavasszá a fehér tél, hogy most +újra itt legyen… Vezekénynél négy Esterházy halt egy napon… Rabló bég +Kassa körül zsákmányolt ifjat, szüzet… A kanizsai nyúzó kéz végig +simított a Batthyányi-birtokon… Predavec, valach kényére kóborol, nyilt +lázadás!… A paraszt is már rablásra ehülten rázza öklét nemesi +udvarházak, várak felé… A kemény kezü Erdődy Imre fut előlük birtokáról… +S a bán, mit tehet a bán? A bán! Nevetség, Mária! A bán? Két száz puskát +küld védelmére a hadi tanács, ha a török kirajzik várából, de Patachich +haramiáinak fizetését zsebében felejti… A bán? Versent kelepelő uraknak +praesideálhat s nem szabad meglátnia, hogy Bécs nem akarja +nyugodalmunkat: hadd görénykedjék a lázadásba vadult jobbágy! hadd +szájaskodjék a puskás kezü praedaucius! legalább féken fogjuk +nyelvünket, Bécs ellen vitézkedő kedvünket… A zágrábi gyűlésből +békéltetni cammogott bizottságot megnevette a paraszt… + +Mária félénken nyúlt föl megsimogatni a méltatlankodástól lüktetve +tüzelő homlokot: + +– Aber, Nicolaus… + +Zrinyi megfogta s rózsaszínü tenyérré fordítva puha csókokkal tetézte a +kis kezet: + +– Mind csak egy! Ha Isten nem vigyáz az mi dolgainkra, hanem, úgy +tetszik, csak az egek sarkain sétál, vigyázok én, nem az bán, de én, +Zrini! + +S míg szerelmes hévvel húzta magához az összegombolyodó macska kis +asszonyt, puhábban fordult agyában a gondolat. + +Mindegy! Rákóczy követe elmés férfiú, szóból ért, tekintetből olvas… A +hadi tanács, mint a chaméleon! Változó kedve most erővé velőzik, a +törökre uszít s szigorúsággá rettent félelme megujra tilt! Felhők +futása! Mert Rákóczy Moldvába tört s az áruló Lupul vajdát mind hadastul +össze a sárba taposta! A lengyel korona már biztatón csillog a győzelem +övezte fej felé… Hátrakushadva vonyít a török majd, Rákóczy és Zrinyi +neve együtt fog az ajkakon forogni!… + +A gyertya utolsót lobbant s a bán remegő kézzel hámozta ki hálósubájából +a halk nevetéssel szégyenkezve hozzá simuló puha aszonyt. + +Boldogsága taván ha vert is egy-egy fodrot távoli viharoknak zefirré +enyhülő förgetege, balzsamos szerelem mámorító nyugalma ringatta folyton +csobbanó vizén. A csáktornyai várban most nem sötét tüzü szövétnek +küzködő, beteg lángja lobog, nevető kis mécses pici pislogása hoz belé +csendességet, derüt. Milyen egyszerü az élet! s micsoda horizontok +nyilnak egy csöndes zugolyból, amelyek csak zavart látásuvá vakítják a +lovon rohanót! Az ezüst tálak a kincsesház ládáiban álmodoznak régi, +zajos lakomákról s az a borgörény várnagy egészben rendes ember, de a +szó-malom Migliani számadó pennája bizonytalan instrumentum… Ki hitte +volna? Uj asszony, új világ! S jobban esik a falat a kis palotán szűkös +családi körben, ahol csak ón-tányér konog s bizalmas ember ül. Németes +szokás? Hát igen! Megritkult a várban a sok borital-cavalier, de +megsokasodott a béke! Zrinyi várni tanul! Mit vár? Változást, zöndülést +vagy talán csak fiat? Ki tudja? Vár! A hajszolódás forró hidege +elröpült. A nyár lombja békét susog, a tél hava békét pihéz. Esemény? +Nem esemény-e minden éjszaka? Ambitio? Nem legszebb ambitio-e fiat +nemzeni? Ó, bár jönne már! Lombos lugasban, léptető ló hátán, +mécsvilágnál, hajnali szürke derengésben fogja-e fülébe súgni…? +Keresztelő! Mikor lesz Csáktornyán keresztelő?… Az is keresztelő volt +amoda a minap; Wesselényi kupát köszöntött el: «Rákóczy fejedelemnek +föltett szándékában nyaka szakadjon!» De ő felelt viszontag: «Nem erre +iszunk, hanem arra, hogy Isten segétse, mertha Erdély vész, Magyarország +is bukik!» Mondta csöndesen, mondta harag nélkül… Hol van a régi dühös +remegés? Nincs! Az új élet írja mindent beheggesztett!… + +Azzal fogta a tollat s megereszkedett idegekkel, kedves Tacitusa egy-egy +mondásán elindulva, szorgalmasan irogatta tovább a vitézség +circumstantiáiról szóló aphorismusait: + +– In Annalium primo Aphorismo írtuk azt, hogy az hírnek olyan természeti +vagyon, hogy az kihez ragaszkodik, nehezen válik el attul; igaz… + +A konyha-épület falán megkondult az ebédre hívó harang. Zrinyi letette a +tollat s mosolyogva figyelte a folyosó csendjét, mikor koppan meg rajta +először az érte jövőnek tipegő lépése… + +A második emeleten a nagy palotán már együtt ültek az uraimék. A várnagy +végignézett a pár emberen, csupa várbeli arcon s megvetéssel kenegette +nadrágjához bicsakját: + +– Vendég? Franc, nem vendég! Messzére elkerülik ez várat, valamint béle +dült sarut útfélen! Bizony, mikéntha ecetben tött volna el bennünket +télire ez pöttön bécsi fráj! Ha mán úgy neki buzdult üdőtlenül ez másad +násznak urunk gyermekfábrikálló kedve, magyar leánt talám bizony nem is +tanált volna ű nagysága! Hiszem németben zápult ez üdeig ű nagysága +foga, mastan még ágyában is tészi! – mordult egyet-egyet tányérjába. – +Tülök? Ki az rosszseb botlik ide? – neszelt fel ebéd vége felé a +kapu-nyitást kérő hangra. + +A figyelésre nyíló szájakban megállt a falat, csak az udvarbiró +vésegette egykedvüen tányérja szélét késével. Kint szóváltás lármája +közeledett. + +– Vendég! Lármát is csap! Hogy az mennybéli Atya áldja meg az +pampuláját! – örvendezett a várnagy. – Megnézzük! – s már ugrott is. + +Uraimék is letették a kanalat, bicskát, kicammogtak a lépcső fejére, +onnan nézték az első emeleti kis palota felé igyekvő, bőrbe-szőrbe +öltözött postát, akiről heves mozdulatai méltatlankodva fröccsentették +szét az olvadó havat: + +– Csak az úr kezihez szolgáltatom az levelet! + +– De csuron hó, latyak kegyelmed! – tanítgatta a feltartóztatni akaró +ifju lányos hangja a vörös arcu embert. + +– Hát nyalintsd le rúlam, öcsém! + +Uraimék jót nevettek odafönt a nemes inas buzgólkodásán. + +– Nem vendég az nyavalás, de csak posta! – szólt a várnagy. + +Uraimék vállat vontak s visszaszállingóztak a terembe. + +Mit hoz ólmos szárnyán ez a téli szél? – kérdezte magától Zrinyi. – +Milyen dühre fakasztó méreg lehellete fog kisüviteni a nagy pecsétek +alól? Nem akarok semmit, csak nyugalmat, mert várom az időt: Rákóczy +napjával hajnalló reggelt! Milyen követ hajít a világ békém pagonyába? +Mikulich Sándor rabolt már megint asszonyt buja kedve etetésére? Az +európai constellatiók horoscopiumára pislogó hadi tanácsnak jutott talán +eszébe valami? Péter hajszol törököt Bécs tilalma ellenére? Herberstein +kapitánykodik megint válogatott zaklatással a zenggiek fölött? + +Forstall csöndben köhhintgetett az asztal végén összesúgó ifjak felé. + +Mária gyöngéden megérintette az elgondolkozó Zrinyi karját: a bán +összerezzent s feltépte a pecséteket. Sáppadó arccal, bennszoruló +lélekzettel tolta el maga elől a tányért s az asztalon szétterített +papirlapra meredt mohón… + +– Meghalt…! – szakadt ki tompán melléből a szó. + +Az ebédelők kanala ijedt zörgéssel koppant az asztalon s néma csendben +emelkedett fel kiki. + +Zrinyi is állt. Gondolat akasztotta remegő keze tétován nyult +keresztvetésre: + +– Az Atyának… szegény palatinus! + +A névtelen ijedtség rémületté hördült a száradó torkokban. + +Ziháló zokogás futotta el könnyel a messze idők távolába néző bán szemét +és körülötte döbbenve búgott a halottakért való ima. + + +XII. + +Csikorgó, únt lassusággal fordult az év kereke Zrinyinek. + +Hiába pattant ki egy időben mindenütt a tavasz rügyeivel a török +beütéseké is; hiába legelte a nyári sarjut a német vitézek lova törvény +ellenére szegénység és úr földjén; hiába csatangolt a szolgaságot megúnt +jobbágy szerte a két főkapitányságban; hiába hozta meg az ősz a +mirigyhalál fekete gyümölcsét, ha tudomást is vett róluk egy-egy gyülés, +irat erejéig, még a Délia paripa is jobban érdekelte, mert Rákóczy +küldte s mintha a fejedelem hozzá való jóindulata, tüzes barátsága +ficánkolt volna a nemes állat ereiben… s titkos utak nagy kerülőin, +bizalmas embernél váltott lovakon jött-ment a sok clavisos levél +Rákóczytól Zrinyihez s viszont. Enyhülten, de csak annál tisztánlátóbb +makacssággal élt benne a gondolat: most jött el az ő ideje! + +Az eseménytelen tél dús éjszakákkal pompázó elvonultságában nagy komoly +hittel hallgatta Mária a bán bizakodó festegetését a jövőről; a harci +emlékek csarnokában büszkén föl s alá kopogót derékon ölelte s úgy +figyelt föl rá áhitatosan; este az ölébe ült s meleg ujjacskái a szőke +hajba nyomultak. Zrinyi, míg keze szerelmesen simogatta végig-végig az +asszonyt, nyugodt latolgatással beszélt: + +– Hát kicsuda?… Jó Csáky László, Csáky István? Hm! Értelemmel minden +dolgokat felérnek, de viszont, ha azt az ű bölcsességeket operatióra +avagy cselekedetre kellene tenni, nem tudnak semmit véghez vinni! +Wesseléni, az az igen tekélletlen kutyafi? Ha Puchám tudománt nem ad +néki és instructiót, nem röpülhet! Nádasdy bizony csak ország nélkül +való palatinusság-halászó csunya beste kurvafia, mert tudna szolgálni, +ha az privatum commodum be nem kötné néki az szeme… Aranyborjut imádók, +kit mi hogy nem nyalunk környül, az az baj! Baj? Sehogysem! Baj az +kukaság némának! S ez uraknak, Mária, tudod-é, kicsuda az Istenek? +Érsek! Ű az forrás s bizony minnyájan tűle infectusok, merthogy ha az +forrás zavaros, lehetetlen, hogy az patakja tiszta légyen. De mocorog +még Puchám is, az Wesseléni-pajtás, érsek-tojás! Messzérül való +adulátióval megkörnyékezé az nagyvezért, ki azt mondá Isztámbulban az +fejedelem nagy jó uram emberének, hogy Rákóczy szerezzen néki az elhalt +palatinus helyében egy császár mellett való belső, magyar-szerető +(hallod? magyar-szerető? mi?) urat, úgy mint Joannes Cristoforus +Puchámt, kinél mast az császár előtt kedvesb ember nincsen és igen hamar +nagyobb állapatra mégyen… Az ki hol bízik, ott hízik! + +Suttogó, mécslobogtató éjjel együtt merültek a szerelem s a jövő +horizontjainak kéjes kutatásába. Öleléstől fáradtan a jövőbe menekültek +s a tervezgetések pecsétje egy-egy csók volt. Migliani, Forstall, az +egész vár: bolondos álomkép furcsa figurái; reggel és este fény és +homály játékos kergetődzése; a török rém dajkamese; halmos Zágráb +mozgalmas gyülése a felgyulladott ájer táncoló délibábja… de a +palatinusság kelendő napja rózsás sugárujjakkal simogatta a jelent. + +Január derekán, csöndes ebéd végén egyszer csak Mária piros arca +halaványra fordult. Egyik keze az abrosz szélét morzsolgatta, a másik +mellén remegett; szólt volna, de szavát elfogta valami. Hirtelen csak +fölugrott s az ajtónak tartott. Zrinyiben bánatos emlékek rémlátása +viharzott fel, amint utána szökkent. A folyosón érte utól. + +A többiek is, ki fölugrott, ki fölállt, ki mehetnékesen nézett körül, de +Migliani mosolyogva intett a kezével: + +– Hagyján! Magzatkája jelenté méhbeli magzatoknak szokások szerént, hogy +ihon e, megkezdém az földi életet. + +Derült homloktapogatás, fejcsóválás követte a páter szavait: persze, +hogy persze! + +Mária megkönnyebbülten takarta el boldog könny szántotta arcát +szégyenletében ura elől. Zrinyi ideges, kiváncsi örömmel vonta magához a +húzódozót: + +– Mastan mán… ugy-é, Mária… bizonyosan…? + +Mária rátekintett s csak szempillája rebbentette az igent. Zrinyi +belemerült a két sötét szembe, mintha a test szerelmes, misztikus +műhelyébe akarna belepillantani, annyiszor csalódott vágya igazolását +keresve és simogató tenyerében gyöngédséggé enyhült féken fogott +szenvedélye, amint a tüzelő arc hamvába susogta: + +– Te… te… te!… + +S úgy átkarolva indult vele a lejárat felé. + +– Nem arra, Miklós! – szólt bizonytalanul Mária. + +– No, kicsin? – tudakolta gyöngéden az asszony kivánságát. + +– Éhes vagyok! + +Vidáman búgott a bán hatalmas nevetése a visszhangos falak között, s nem +állt meg benne a boldogság együgyü tréfája: + +– Mán is válosztgat! + +– Aber, Niki! – duzzogott gyerekesen a mosolygó asszony. + +Az ebédután nyugalmának mindent álomba bágyasztó csöndjében Zrinyi is +letette a tollat s fojtott izgalma addig figyelte a könyvesház kályhája +mellett olvasgatásból szendergésbe hajuló Máriát, míg egyszerre csak +cselekedetre éhesen ébredt benne a most már ivadéka jövőjén aggódó +tetterő: + +– Mit tettél eleddig, Miklós, az palatinusságért? Zugolyban ülvén +álomkép-kockákbul emeltél palotát? Az croatiai státusok követi reád +adják votumokat, az fejedelem s az öregbik fejedelemasszony követi +szintúgy, az hozzájuk szító kuruc magyarok nemkülömben… De oly +bizonyos-é, hogy ű fölsége candidatusok köziben tészen téged? Vajjon +nemzeted, esztendeid, készséged, cselekedettel tett bizonyságid, +hazádhoz való szereteted s az fejedelem assistentiája maguktul végben +viszik az dolgot császárnál? Ki tudja? + +Megrettent. Hátha nem is jelölik? Puchaim kiesett ugyan az udvar +gratiájábul, de így is csak a Lippay jelöltjét fogja támogatni. Lippay +pedig, bár hetet-havat igér mindenkinek, hitegeti Nádasdyt, Forgáchot, +de gondolatja Wesselényiért buzog, indulatja őérte keveri a mérget. + +– Nem, nem! Az nagy tiszteknek osztása valahol fávorral, gratiával és +practicával osztatik, veszett respublica az! De nem az-é az miénk? +Elegendő-é az Istenben s az fejedelemben bizakodnod néked, kirül mind az +község tudja, papnak, németnek nem nagy barátja vagy? De Zrinyi vagy! +Személlyed nem numerusnak végiben biggyesztett cifrát érő!… Latorság +volna! Latorság, jó, jó! De meglehet! Mit tészsz akkoron? Kinek fülére +csimpajkodol rágván, mint ebek erdei kanét? Döngetheted akkoron mán +koponyádat vak magabizásod csalatásának dühében! Föl, Miklós bán, ereggy +Bécsben! Topogj az anticamarákon, simogasd környül az németet, hogy +falnak ne állassanak! + +Izgatottan vártá a hireket, amelyek általános zavarról, fejetlenségről +beszéltek: a Pozsonyban már gyülekező rendek és karok kivánták is a +gyülést, mert nádort akartak, féltek is tőle, mert kiszivárgott, hogy +Ferdinánd ki akarja erőszakolni tőlük az örökletes királyság kimondását. +A folytonos mámorban úszó Szelepcsényi kancellár sima szavában királyi +megbizás érdeklődött a Pozsonyban töprengő tanácsuraknál, hogy +megtartsák-e a gyülést, vagy se. Megegyezésre ugyan nem juthattak, de az +ingadozó udvar végre mégis csak amellett döntött, legyen hát gyülés: a +nádorválasztást majd elhalasztatják valahogy. A nagy sietségben +megkéstek, eltévedtek s részben a kancellária pennájában maradtak a +meghivók: az érsekhez és Szelepcsényihez csak úgy ömlött a panasz a +meghivók sürgetésével, a nádori hivatal betöltésének követelésével; s a +Dunántúl csak most óbégatott a követválasztás. + +– Soha illyen alkalmatlan készületet az gyüléshez nem láttam! – mordult +fel Zrinyi a levelek olvasásán. – Toppanj elejbük, harsányat kiáltván, +mint vadult bikának, szelédült indulattal kényedre joháznak talám! + +Mária szomoruan nézte az uti készületet, de nem szólt s csak akkor +buggyant ki könnye, mikor a fellajtár elkurjantotta magát, az +istrángszijjak megfeszültek, a csatlósok a hátsó bakra pattantak s +rendülve fogott szaladásba a landkocsi, amely az ablakán kihajló, +kucsmáját lengető édes urát vitte messze utra… Kálváriára? + + +XIII. + +Korai, szokatlanul enyhe tavasz napja sütött bátortalanul a felhőtlen +égen; öreges, egykedvü, tömör méltósággal nyúlt belé barnán a Szent +István templom tornya. A várost körülvevő szabad térségen, falakon, +hidon, kapuk körül, uccán, piacokon sétáló, ácsorgó tarka tömeg örült a +csalóka februári napsütésnek. A kettős várfal széles közén már ott +kúposodtak a vasukat, szenüket áruló szegények galyakból, +tölgyfaháncsból összerótt kalyibái; az erkélyekre kikerült a virágcserép +s a csipogástól, füttytől, peccenő ugrándozástól hangos kalitka. A bán +kocsija távoli mezők sarától nehezülten kocogott a Zrinyi-ház felé… Itt +egy mély kivágásban arany keresztet rengető fehér mell, ott egy fekete, +zsinórozatlan kabát vállaira kihajló hatalmas kemény inggallér, +ezüst-abroncsos barna haj, hosszan libegő fehér selyem fátyolt fedő +fejkötő s tarkón lebbenő rövid fürtök, szines tollu nagy, sötét +férfikalapok árnyában vállra boruló csigás haj, térden alul visszatolt +szélesen elhajló csizmaszár, fölkefélt macskabajszok, kis szakállkák, +peckesen lépkedő vastag burger-lábikrák, szögletes cipő-orr, magas +sarok, nehézkesen forduló, széles-vastagra öltözött, divatosan rövid +derekuvá szabott jókedvü asszonyok, köszöntgető lovasember, festett +lovak húzta festett főúri hintó lassu himbálódzása, lóganéjt seperni +kifutó boltos-fiu, boltajtóban ácsorgó órás, szélhajtó gallérka, egyenes +gyikleső, egy-egy keleti kereskedő kaftánja, magyar kucsma, spanyol +satyak, hintó-lovak fején szines tollbokréta, emberen toll és toll, +csipke és szalag, az arcokon mulatni vágyó «Gemüth», a levegőben +harangszó és meleget hozó enyhe déli szél… + +Zrinyi kicsinylő, gőgös örömmel nézte a hintója elől táguló vagy ablakán +bekiváncsiskodó szines forgatagot: + +– Asszonyt vittem közzületek, viszek-é palatinusságot is? S ha nem? +Tahát akkor koldus-rimánkodás volt ez Bécs-járásod; az hol hrvatski, +madjar hund a neved! La, szép is lenne! Quos ego!… Hm! Az fejedelem +attyafiának fogadott, de lészen-é ereje palatinusságra meneszteni, az +kit akar, mikoron rossz magyarok s az magyarra örök gyülölség-hordozó +németek ollyan vaddá, ollyan gyanussá tették az ű méltóságos nevét, hogy +nyilván jót csak mondani is Rákóczyrul, sacrilegium, mortale peccatum?!… +Mérthogy nem szolgáltál Ferdinandusnak, miként Lippay, az magyart áruba +bocsájtván, mastan nem főlne fejed!? De szolgáltál az hazának s +mellyeddel védelmezted az haereditaria provinciákat! Meglássuk!… Baj! +baj! süketségre vetted számtalanszor Bécs szavát, merthogy kemény fejed +úgy akarja, hogy lovad tanácsosiddal együtt hordozzon!… Mastan bezzög +Bécsben jüttél s ugy tészsz, mint az, ki szüz leányt nem kaphatván, +hires kurvákkal táncol!… Csendeszség, Miklós, csendeszség! fiaddal +nehézkes feleséged reád gondol… Fiam? Lányom? Mán akárhogy, de kis +cselédem! Érted tészem, de magamért is! + +S míg a hideg, dohos szobákban búgott a kályha, süstörgött a kandalló, +Zrinyi kiült a napsütésbe az erkélyre. + +Az volt a szép tavasz, amoda a Löbl-palota erkélyén… Egymás kezét fogva +merengtek bele a friss ragyogásba: előttük csillogó vagy fekete +háztetők, a széles kőfal egy darabja s rajta egy-egy sétáló alakjának +csöndes keresztül lüktetése, túl a külső szabad térség egy foltja, +távoli házacskák, egy-két torony, aztán a kerek domborulatu hegyek téli +sápadtságán áttörő enyhe zöld lomb… Sürgés-forgás, ürülő almáriumok, +szög alatt koppanó ládák, a lajstromokkal tipegő, sápitozó néni, a +mirtuszos fehér atlasz ruha és ő maga: sötétkék selyemposztó nadrág, +félszárig rajta husz bokor ezüst kapocs, bokáig érő vörös saru, +ezüst-galonnal meghányt világoskék kamuka dolmány, kaftány-bélésü vörös +bársony mente… a fehér karinges Ráttkay… a stóla csomója alatt szerelmes +remegéssel kezébe mélyedő körmöcskék… «In nomine Patris»… az ünnepi +rezgéssel zengő komoly hang… s a csókkal kövezett út Csáktornyáig… Eh! + +Délután lóra ült s csöndes ügetés lüktette fejébe az emlékeket a +Ráttkayval annyiszor járt utakon. Az a kis öntöző kanna s a virágok, a +virgyina… s a dohogva érkező Péter, mogorva bemutatkozása: «Ja sam Petar +Zrinski!» S hogy megpuhult utóbb a nyakas horvát. Sokat beszélt +Velencéről az öcskös… Mit paktál azokkal? Nem tiszta fej, még elveszti +magát! Csak az imént, tavaly fosztotta meg a király minden méltóságától +valami dalmáciai szófogadatlan harc miatt… No, visszaszerzi az a kéz, +amelyik elvesztette. De most csak üljön békén maga s fogja be száját +németrágó felesége… Milyen szép nyugalmas vacsorák voltak azok, mi +hárman s az a két nő és szállt a szó jövőből multba, hogy a jelen +derülten mosolyogjon! S az az arcodba vájódó tekintetü két szem… Jól +tetted, Miklós, tied lesz a palatinusság is! + +Éjjel a magános, hideg ágyban pillanatnyi szomoru csüggedtség lopakodott +föl fáradt tagjaiból szivére: + +– Mi helyt s mi üdőn nyugszol meg, Miklós, elérvén, kit ambitiód kéván?… +Az te tölhetetlen… szájára eresztett ambitiód… + +De azért másnap már kora délelőtt kigördült a díszes, címeres hintó a +kapun, hogy a hatalmas első titkos tanácsoshoz, Auersperg herceghez +vigye a bánt. Az egy napos ragyogásnak vége volt és sűrü köd siklott le +a Morvamezőről Bécsre. Az uccákon megfogyott a gyalogjáró polgár s a +toluló ködben inkább csak hintó düllöngött, lovas lüktetett; de a nagy +minister palotája előtt és udvarán élénk volt az élet. Zrinyi nagyon +egyedül érezte magát, míg az érkezését jelentő német visszajöttére várt. +Várni, várni! Tanácskozik a főnémet! Ugye, itt van az antikamarázás? +Megszámlálhatja közben, hány lába van a széknek… Csakhamar megjelent +azonban maga a herceg udvarmestere s az akaratlan megváratásért ura +engedelmét kérve, alázkodó méltósággal, kissé meghajolva terjesztette az +előre bocsátott vendég elé útmutatón bal karját. + +A kor divatjához képest egyszerü, de drága eleganciával öltözött testes, +magas alak az ajtónyilásra zsebébe csusztatta a tenyerében tartott órát, +intett egy asztalnál ülő valakinek, hogy a tollbamondásnak vége s göndör +nagy haját libbentő könnyü fejbiccentéssel, leereszkedő kézfogást +kináló, magasra emelt kézzel sietett Zrinyi felé: + +– Oh! illustrissime, mihi colendissime domine bane ac amice, mily kedves +nagyságodtól, hogy bennünket is fölkeres! + +– Excellentissime domine princeps, méltóságod nagyon szives hozzám! + +– Kegyeskedjék e karszékben kipihenni fáradalmát nagyságod, Herr Graf! – +fordította német szóra a beszédet a herceg. + +Zrinyi leült s nem igen tudta, hogy folytassa a társalgást a hamiskás +pilla-rebbenéssel, jóindulatuan, nyájasan előrehajló ministerrel. + +– Kegyelmességed, mint látom, szinte elmerül a munkában. + +– Igen, igen, az országgyülés, az udvar Pozsonyba készül, Lipót főherceg +dolga s az ifju Ferdinánd elmulásával udvarunkra és rám kettősen szakadt +gyász… – s neveltjét említve hosszukás, széles, nyugodt vonásu arca +elborult. + +– Szegény, minden alattvalója szánakodására méltó császári és királyi +felség! + +– Ritka lelki és testi erő, bán ur! + +Császár beteges és erőtelen és minden ember prófétálja halálát +nemsokára, – gondolta magában Zrinyi. + +– Nagy ész, szilárd caracter! – folytatta a herceg. + +Az az ingadozó ember! – gondolta a bán. + +– Ki meglátja az igaz érdemet s az alattvalói hűséget jutalmazza! – +folytatta Auersperg saját kiváltságos helyzetére gondolva. + +– Hasonló ok hozott most Bécsbe! – szólt hirtelen, zavart mosolylyal +Zrinyi. – Sokan futják a palatinusság-pályát, tudom, talán én sem állok +méltatlanul közéjük. Kegyelmes uram, a jelölés dolgában… ő felsége talán +a jelöltek közé tesz… a méltóságod szava… ha jónak látja s nem tartja +helytelen vakmerőségnek részemről… hát… kimondom kereken, magyarán: +kérem kegyes assistentiáját! + +A pillanatra redőbe ugró homlokon már derübe simultak a ráncok: + +– Bán úr, nagyságos uram, mindent, amit parancsol! Ami tehetségemtől +telik, el nem mulatom felséges urunk szine előtt szóba hozni. Annyi, +mintha már meg is történt volna! De beszéljünk másról! + +Zrinyi lelkében az átsikló öröm valami bizonytalan, mosolygó +kételkedésnek adott helyet; köszönetképpen fejet hajtott s megfogta a +kardját, mint a ki menni készül. A szomszéd teremből áthalló zümmögés +most vitává hangosult. Auersperg göndör haján megmozdult a kis kerek +karimátlan bársony calotte. + +– De, bán úr, csak… – fordult Zrinyihez, mikor az ajtó fölpattant s egy +nagy fejű, eső, szél, nap cserzette arcú, jól kikent ritka bajszú úr +jelent meg a herceget nevén szólítva s tanuul híva valamilyen +állításának, amelyen még most is jót nevettek odabent. Az idegent +megpillantva, bocsánatot kért s dörmögve akart visszavonulni. De az +ajtóban pár szál bajszát sodorgatva megállt. + +– Jöjjön, kedves bán úr, jöjjön! – szólt Auersperg s Zrinyit karonfogta, +s úgy vezette az ajtó felé, amelynek még mindig gondolkozva fogta +kilincsét Souches gróf. + +– Est-ce vous, monsieur le comte? Veramente? Servus! – azzal keményen +megrázta Zrinyi kezét, s minden átmenet nélkül Auersperghez fordulva +elkezdte magyarázni az ügyet: – Je disois que nonobstant la paix… s +keményen, válogatatlan gorombaságokkal beszélte el az esetet, egy magyar +úr portyázását török területen, amelyet szerinte a hadművészet +szabályainak tekintetbe vételével hajtott végre, de Montecuccoli a +Fucina di Martera támaszkodva cáfolni igyekezett. S ahol már nem jutott +eszébe a megfelelő francia szó, némettel vagy olasszal pótolta. A +herceg, büszke lévén francia tudományára, amivel nem sokan +dicsekedhettek a császári udvarban, szapora »bien« és »oui« +közbeszurásával hallgatta a pattogó katonát. Míg ez a küszöbön tartott, +a teremben tartózkodó urak jól szemügyre vették a kucsmás fejűt s +gúnyosan mozdult egy-egy szemöldök, villant egy-egy szem. + +– Itt hozom a mi kedves horvát bánunkat, Muraköz harcokban villogó +csillagát! + +Az urak szertartásos hidegséggel, több-kevesebb udvariassággal hajtottak +fejet. Zrinyi nagy, büszke szivességgel üdvözölte mindegyiküket +külön-külön, bár csak az ujjak hegyét érintő, kényeskedő kézfogásuk +láthatóan megzavarta. Mikor szokod már meg ezt a majmoskodást? – +kérdezte magában. + +Montecuccoli keskeny ajku, széles szája pártfogó mosolyra görbült s +felfelé futó szemöldöke még feljebb ugrott: + +– Hogyan, kedves bán úr, nagyságod itt? Meghalt-e a kanizsai pasa? + +– Úgy látszik, csak alszik, gróf úr! – szólt kényszeredetten Zrinyi. + +– Engedje meg, hogy világosságához forduljunk, bán úr! – mosolygott a +keskeny, hosszú vágású szem. – Amint méltóztatik tudni, – folytatta +tanító hangon, – harmadfél esztendeje a Ghimes ellen vonuló Musztafa +pasát Forgách Ádám vitézei megszalasztották ugyan, de a támadás +mikéntjét nem beszélték meg előre. Az egész győzedelem a vakszerencse +műve volt, ennélfogva minden értéket nélkülöz. + +– Mais, mon cher, mio caro, il tempo era corto! – kiáltott Souches. – +Egypár vágás à la manière des François megtette a magáét. Cosî è quest’ +affare! + +– Planum et consilium elsők légyenek a hadviselőnek! – jelentette ki +szelid magasságokból Montecuccoli. + +– Uraim, azt gondolom, – szólt Zrinyi, – oly szükségbe hozza néha az +embereket a kénytelenség, hogy ha akkor akarnának tanácskozni és +gondolatban elmerülni, veszni kellene azonban nekik. Azért olyankor +inkább kell bátorsággal élni, hogysem okossággal. S e vélekedésemben +támogat egy jó auctor, mikor is azt mondja Gramond: Quandoque noxium est +consultius tractare negotia, praecipue in proelio, quo, etsi consilia +plurimum possunt, saepe facto magis est opus, quam alta indagine. + +– Eccolo! – nevette harsányan Souches gróf. + +– A vélemények eltérnek! – vonult vissza udvariasan a vitától +Montecuccoli. + +Most Rottal gróf nemes hajlásu orra, marcona bajusza és dús tokája +fordult Zrinyi felé s élénken érdeklődött, hogy milyen a viszony ez idők +szerint a stiriaiak s a szomszédos magyarok között. Az öreg, kopaszodó +Hatzfeld egy karszékben ülve simogatta divatját mult teljes szakállát s +nem vegyült a társalgásba. Montecuccoli és Souches egy ablakmélyedésbe +vonultak vitájukat folytatni. Auersperg és Rottal sokáig beszélgettek a +bánnal Croatia és Sclavonia ügyeiről s különösen a praedauciusokról, +gondosan kerülve minden határozottabb véleménynyilvánítást. Ez a császár +dolga, magának tartja fenn az intézkedést, az ő szavuk igazán… + +Zrinyit bosszantotta, hogy ilyen együgyünek nézik, hiszen jól tudta, +hogy Ferdinánd mindenben a herceg tanácsára hallgat, azt is tudta, hogy +ebben a dologban éppen a herceg keze a kerékkötő, de nem szólt… Majd ha +palatinus lesz, megmutatja ezeknek is, hogyha magyar fej, hát nem +szükségszerüen tökkolop. A három dús göndör hosszu hajzat sokáig +lengett, rezgett még a kis csoportban, míg odább Montecuccoli zengzetes +szavát sokszor hasította meg Souches rikoltó nevetése és »sacristi«-je. + +Mikor végre elment a magyar s az urak egyedül maradtak, Auersperg +megigazította és mélyebbre nyomta fejébe a kis sapkát: + +– Urak, ime a novum! Zrinyi Miklós bán, Csáktornya kardos angyala, +palatinus akar lenni. + +– Ah! Hm! Eh! – csodálkoztak és nevettek az urak. + +– Mit gondol ez az ember rólunk? – kérdezte a szigoru szemü Rottal. + +– Fantazmagóriákkal részegíti magát, mint a magyarok általában, – mondta +Montecuccoli. + +– Jó vitéz! – szólt közbe az öreg Hatzfeld. + +– Kétség kívül jó verekedő, mint a magyarok mind! – folytatta +Montecuccoli, – jó vitéz? Nem mondanám! + +– Oh! – kiáltott Souches, – nagy jártassága van a vitézségről írott +könyvekben! + +Montecuccoli fölfogta a nyilat és visszairányította: + +– Sok császári generálnak is dicsőségére válnék tudása, ez biztos! De +tudománya és gyakorlata között nagy szakadék tátong. Mert mit tud? +Körülbelül azt, amit mi. Mit tesz? Éppen az ellenkezőjét annak, amit mi +cselekszünk. Azok a franciáskodó nyaktörő mutatványok a harcok mezején +utóvégre is… + +Ez már nagyon is az elevenjire ért Souchesnak: + +– Eleget tréfáltunk már, gróf úr! + +Montecuccoli ajka még vékonyabbra feszült a belső megelégedéstől, amint +meghajtotta magát: + +– Hát igen! + +– Vakmerő vitéz! – mondta keményen Souches, – de nincs benne esprit, +találékony elme. Nehézkes, perclus, un ours mal léché! + +– In Städten, mit Feder in Hand ist er ein guter Soldat, aber zu Feldt +ist er ein Narr! – mondta a herceg. + +– Hát ír is? – érdeklődött Montecuccoli. + +– Rákóczynak legalább is egy elég nagy csomó manuscriptumot küldött, – +mondta a herceg, mint aki még többet is tud… – Igen! Olvasás végett. +Arról szól az opus, milyenek kell lenni a vitéz generálnak. + +– A státus első ministere mindent tud, – ismerte be udvarias +megsemmisüléssel Montecuccoli. + +– Sőt még annál is többet! – s az egyszerü, szinte kifejezéstelen arcon +valami szokatlan cikázott végig. – Factumokat mondok el: Rákóczynak +követe járt Csáktornyán. Rákóczy emberei Zrinyi palatinusságát +emlegetik. A levélváltás kettejük között állandó. A fejedelem, bár nagy +körültekintéssel, de szót emeltetett felséges urunknál Zrinyi mellett. +Ezek után ide jön és assistentiámat kéri. + +– Amilyen okos, olyan buta! – szólt Souches. + +Montecuccoli diszkrét megvetéssel nevetett, mint aki nagyon jól mulat. +De Rottal keményen háborgott: + +– Igyen van ez! A magyar akármilyen művelt, akármilyen okos, akármilyen +vitéz, de csak barbarus marad. – Az a gallértalan, meztelen nyak a +dolmányban, ah! + +– És mondják csak, uraim, meghagyva személyes vitézségét, amelyet nem is +akarok tőle elvitatni, mit tett ő? A nagy háboruban egypár vitézi +bolondoskodást a svédek ellen, amilyeneket egy francia ebéd után is meg +tud tenni, oui, bien repus, j’en avois fait beaucoup; aztán törökökre +vadászni, comme courre le lièvre. Kis nyulászat. Fatti eroici! – tört ki +a keserü rágalom Souchesból. + +Zrinyi, mindent összevéve, meg volt elégedve a fogadtatással, amelyben +Auersperg hercegnél részesült. Szinte jókedvüen járta tovább a bécsi +urak palotáit: Dietrichstein és Gonzaga hercegek szivesek voltak hozzá, +mint gentiluomo gentiluomo-hoz, de politika helyett inkább vadászatról +beszélgettek vele s végül is biztosították legjobb akaratukról; csak a +mélázó, nagy szemü, finom arcvonásu Lobkowitz herceg homlokán nem +simultak el a mélyen járó gondolat szántotta redők a szokatlan látogató +tiszteletére. A két oldalt zacskósan lekanyarodó arc előkelő fáradtsága +nem is igen igyekezett hamis mosoly alá rejtőzni. Az olvasásról, +álmatlanságról, töprengésről beszélő puffadt alju szemek tekintete nem +hizelkedett, nem ravaszkodott. A hadi tanács elnöke el-elgondolkozva, +kettéválasztott ritkás hosszu haját meg-megsimogatva hallgatta a bánt, +míg törökről, váráról, harcról, terveiről s a villogó kardu multról +beszélt, de amikor a nádor-ispánságról ejtett szót, megmozdult a nőiesen +kicsiny száj: + +– Nein, mein illustrissime, a magyarok constitutiójának dolgai igazán +nem esnek a bécsi Hofkriegsrath praesidentjének véleménye alá – Amugy is +teljesen szükségtelen a külön magyar alkotmány! – gondolta hozzá +magában. + +Ez utolsó, ez tekéntetes arcu férfi igaz ember, – rendezgette emlékeit +Zrinyi, míg a hosszu Landstrasson döcögő kocsija lassan-lassan maga +mögött hagyta Bécset, – de az többi? Nem játszódtak-é talám comoediát +vélem? Eh, dehogy! Zrini nem bábu s ha nevetésre ferdült szájok, nem +tették ingyért! Ha tették, hát látják mán benned kedvek ellenére, de +község kévánságára lett palatinust! Az tengely, kin fordul mast +jövendőd, az candidatio! Ha az jus, Rákóczy, az ország véled, vajh ki +legénykedhetnék ellened? + +A kétség szele, ha bele is kapaszkodott bizalma büszke erdejébe, a sarat +döngölő nehéz uton, mikor feltünt előtte messze, arra balra, sikon, +füzeseken tul a pozsonyi hegy tornya, megnyugodott. Csak az út tette +izgatottá, hisz helyzete nem ad aggodalomra okot! Estbe hajlott a +délután, mikor a dunai révhez ért. + +– Posony észben nem is vészi, hogy jün az uj palatinus! – merengett +Zrinyi a kompon, amely dalolva úszott a nagy csöndben csobbanó vizen. +Elnyujtott, ijedt ugatásra felelő távoli vakkantásokat hozott eléje a +szél. + + +XIV. + +A tavaszt játszó, csalfa ragyogásu tél derült ege alatt, a kúpos +tornyokkal szaggatott, csipkés tetejü városfalak között zajossá vált +ujra a csendes élet. A szűken kanyargó házsorok tövében a lovon, hintón, +gyalog ide-oda járó főurak, követek, vitézek, darabontok zajosan hetyke, +némán büszke nyüzsgése elől alázkodva állt félre, kapualjba, fal mellé a +burger, akinek vaspántos ládáiba halommal hajtotta az aranyat az +országgyülésre sereglők zsebeiből a rettenetessé nőtt drágaság. A +szállásokon, palotákban folyt a szó, a bor, fogyott a sok nehéz étel s +gyarapult az izgalom. Katholikus és protestáns, császárpárti és jó +magyar, erdélyi és király magyarja, török ellen buzgó és gravámenekben +úszó, békét áhító és pallos-rengető, nádorválasztást sürgető és +királyválasztáson csüngő, független és ezer érdek láncolta, dúsgazdag és +más vagyonán kapdosó, önzetlen és tisztségekre vágyó, fondorlatos eszü +és nyilt szavu, nagy államférfi és politikai szatócs naponként változó +csoportokba verődve munkált a maga igazán az indulatforraló és +pénz-fogyasztó haszontalan várakozásban. De a császár csak nem jött. A +rekedtre izgult tárgyalások, részegségbe fuló lakomák zavaros kis +piszkos hullámai közül úgy magaslott ki Zrinyi saját maga előtt, mint a +szirt. Nevette, hogy majdnem minden zászlós palotában volt egy-egy kis +nádortojás: itt a betegmáju Nádasdy figyelte vendégei arczát, ott a +büszke, duzzadó önérzetü Forgách tartott szinte minden nap a kupáit +ürítők előtt kéretlen nádori programmbeszédet, emitt Csáky ült +méltóságos, szűkszavu hallgatásban az asztalfőn, amott a daliás +Wesselényi mozgékonysága ivott az ivókkal, imádkozott az ájtatosokkal, +tréfált a nevetőkkel, kesergett a busongókkal. + +– Nyavalyás csóka, Fajankó, kűbálvány, táncoló alakos! – csapott le a +tünődő Zrinyi az önjelöltek mindegyikére. + +Lippay, mint a szellő, hol itt, hol ott simogatott végig lágyan egy +arcot, kifogyhatatlan szava és álnok jóindulata segítvén. + +– Palatinus léssz! – sugta hamiskásan remegő hangon Nádasdy fülébe. – +Gratiám és assistentiám, miként kűszikla állanak melletted! – rázta meg +keményen Csáky kezét. – In secreta confidentia, szt! mondom, az te +kosaradban szedem az palatinusság eprét, – ölelte át tuláradó +bizalmassággal Forgáchot. – Ha palatinusság locumtenense nem maradhatok +az országháborító és eretnek magyarok mián, te nyered el az elgördített +aranyalmát, fiam! – veregette meg őszinte pártfogással kedvelt +Wesselényije vállát. + +De a császár nem jött. + +A rohanó idő pedig csengve görgette maga előtt a kincsesládákból +kikapart, tiszttartó zsebekből kipréselt aranytallérokat s vele vitte az +urak türelmének, jó akaratának utolsó maradékát is. Az érsek és a +personális közvetítésével szemrehányóan sürgették az uralkodót, mikor +jön már le Pozsonyba!? A jelöltek is elunták a költekezést, a medve +bőrére való ivást, reményeik megcsappantak s az udvar huzavonája mögött +nem jót sejtettek. A bosszus urak mind hangosabban hangoztatták +gravámeneiket s a kiszivárgott hirekből megsejtvén vagy nagyon is jól +tudván, hogy a királyság kérdésében is készül valami, csak annál jobban +megkötötték magukat, hogy a nádorválasztás dolgában nem engednek. +Lippay, mint a finom hőmérő, mutatta Bécsben az indulatok hevének fokát +s végre aztán február utolján egyszer csak deszkával rakott dereglyék, +hajók, csónakok jelentek meg a Dunán Pozsony alatt. Az Eskü-domb +irányában a parton keztyüs kezü, nagy szavu, goromba német ingenier +parancsolgatott. Vontatottan szállt a kiáltás a vizen s lassan +sorakozott egymás mellé, orral az árnak fordulva, a sok nagy fekete +ladik. Készül a hajóhid, most már csak lejön! + +Egy nap aztán császári társzekerek hosszu raja kapaszkodott fel a +várhegy lejtőjén, bennük, rajtuk, körülöttük pirosra hízott, sápadtra +éjszakázott minden rendü és rangu udvari népség. A vár ablakai sarokra +nyiltak s a kéményekből fölszállt, ki tudja, mióta, az első füst. + +A szürke hajnalt visszhangos trombita- és dobszó verte föl merengéséből. +A házak zászlót tüztek magukba, az ablakokból szőnyegek ereszkedtek alá, +a burgercsemeték ünneplő ruháik fenekét koptatták a bástyákon, parti +füzeken. A városban minden magasabb pont emberfejektől göndörödött, +hadonászó karok kigyótengerével hullámzott. Az uccákon, mezőn kiváncsi +nyüzsgés fejfájító, szabálytalan ide-oda torlódása. Hahó! A levegőt +buffanó ágyudörgés rezegtette meg s hangja búgó visszhangot vert az +emberajkakon. A folyón túl elterülő sikon föltünt a menet. Mint valami +nagy sárga foltokkal telehányt, szines rongyocskákba hempergett óriási +kigyó kanyargott a sáros mezőn a hajóhid felé. A Hainburgig üdvözölni +előrement országgyülési küldöttség rugtatott legelől. A futó felhők +mögül elő-előkacérkodó nap ezer és ezer apró szines villámocskát +szakasztott bogláraikból, fegyvereikről, sallangos lószerszámjaikról. A +sólyomszárnyas, kolcsagos kucsmák, libegő menték, párduckacagányok után +előre feszülő, hosszu, karcsu trombiták recsegtek nagy német kalapok +alatt, duzzadó arcokhoz tapadva. Aztán vége érhetetlen méltóságos, +kettős libasor: futárok, lovászok egy-egy szerszámozatlan vezeték-lóval. +Hámnak feszülve három pár ló, egyik elsőn s egyik utolsón fellajtár és +kocsis s magában a négy nagy kerék között lógó otromba, bak nélküli +hintóban egy német úr. Mögötte ujra hat ló, nagy kalapu, hosszu haju, +köpenyes fellajtár a nyeregben, s domborodó, szines hintótető, alatta +büszke német úr. Ujra ló, nagy kalap, hintótető uccán, mezőn, hidon s +messze a sikon… + +– Kicsuda ez? – kérdezte valaki a tömegből. + +– Tudja az rosszseb! – felelt az oldalához nyomott szomszéd. + +S a főherceg első ministerének, Portiának nagy csontos, hosszukás arca +és utolérhetetlen gőggel meredező hosszu nagy orra, büszke bajsza vonult +el előttük a hintó üvege mögött. + +– Nem látja kegyelmed? – magyarázta egy világot látott lovász a vár +tövében, – spanyor bretra alatt ha ki ül, spanyor követ lészen +bizonnyal, hehehe! + +A városkapu táján egy bécsi olasz adta ingyen a tudományát, sorra +mutogatva a hintóbeli urakat: + +– Il Cavallerizzo maggiore dell’ Arciduca! Camerieri, consiglieri! + +A hintósor lassan vonult. + +– Il primo ministro di Sua Maestà! Evviva, evviva! – ordította most, +félénken vagy rosszkedvüen motyogott vivátoktól követve. + +A handabandára odatekintő Auersperg kövéres négyszögü arcában kegyesen +mozdult meg a külön dombocskaként hegyeskedő áll, kifejezéstelen kis +álmos szem. + +Utána trombitások, dobosok, recsegő, berregő hangfelhőt vontatva fejük +fölött. + +– Trombetti, timpali! – örvendezett most már magának az olasz ujjaival +castagnettázva. + +A ficánkoló lovu, csipkés urak szaggatta hosszu hintó-sor csak vonult, +vonult. Az érdeklődés lassanként türelmetlen unalommá csappant a +kerék-forgástól, lófej-bólogatástól elkábult fejekben. A császárné +hosszu loknijai, kedves mosolya, különösen finom kisérete sem érdekelte +már, mikor kint a mezőn egyszer csak zuhatagos zaju búgás közepette +kalap-, kucsmaraj rebbent a levegőbe s egy helyben libegett, mint +leszállni tétovázó szines madárcsapat. A raj s a búgás elült s idébb +rebbent fel ujra kalap, kucsma, hoch és vivát! Fegyverük csillogó, +szeszélyes élét váll fölött hátrafeszítő, födetlen hosszu haju, palástos +gyalog alabárdosok hosszu két sora közt középen jött lassan, +méltóságosan a császári hintó! A legfelségesebb úr csúcsos koponyája, +ritka kis szemöldöke, szenvedő, okos szeme, tövön tört orra, vánnyadt +arca, hatalmas állcsontja mintha már nem is e világból valók lettek +volna; intett, bólogatott, de mosolya ritkán sikerült. Szembe vele Lipót +főherceg sima, alján szétkunkorodó hosszu haj keretezte papos, fagyos +arca: széles homlok, szétálló vastag, fekete szemöldökök, hosszu +pilláju, nagy kerek szem, tág nyilásu nagy orr, csupasz, duzzadó ajak. +Sirba hajló mult és misztikus, hideg jövő. + +Mintha az éljenzés mormoló vizén usztak volna a vár felé. Durrant a +mozsár, bőgött az ágyu s a vár tornyának póznájára libegve kúszott föl a +büszke habsburgi zászló. + + +XV. + +Gróf Zrinyi Miklós, horvát bán gondolatokba merülten nézte, összefont +karja alá támasztott kardjára támaszkodva, a karok és rendek zugó +gomolyagát. + +Mint a dajkamesében: egy, kettő, három… és uj palatinussa lesz ennek a +busult országnak Zrinyiben… Most veszi át buzgó hódolat dagasztotta +piros arccal a cancellárius odafönt a várban a felséges ur kezéből a +palatinusság candidatusainak listáját… Hétrét görnyedve hátrál s hintója +lent vár… + +Mögötte élénk horvát szó csattogott. + +Feljöttek szép számmal a bánjukra szavazni… Derék fiai mind a két +hazának! Püspökök: egy, kettő… öt, hat! Frangepánok, Draskovichok, +Keglevichek: tiz… husz s a többi, a többi! Negyvenkilenc biztos votum! +Fejedelem két követe, öregbik fejedelemasszonyé kettő! Hogy összetartja +őket Klobusiczky uram csendes szava, practicás feje, sima mozdulata! Az +ötvenhárom! És ti felvidékiek, sanyargatott evangelicusok! Több, mint +száz, több, mint száz!… Ti mások amott, mindig a szerencsés szekerére +kapaszkodók, utolsó perc votumos leventái, szavazatdöntők… Talán +százötven is! A félénkek kushadó hada, zászló-szövet, ki csak nyelére +csapzottan nem remeg… Kétszáz! Ki lesz itt palatinus? Te, te, ki +szimatoló róka képében jársz föl s alá, nyugtalan elmédben +megháborodván, Nádasdy uram? Hiába parolázol tekintetes arcu, dali Csáky +István az érsekkel! Hiába süvöltözöl, jó Ádám úr!… Te meg csak lengesd +vénusz-vízben fürösztött szép szakálladat, szoknya-bástyának +gerjedelem-kopjás vitéze, Wesselényi! palatinusság nem asszonynép, kit +ágyunkban huzunk Muránnyal, ellenséggel mind össze! Lippay nagy úr, +Pucháim nagy úr, de hiába adtad el magadat nekik, Zrinyi mellett zúg a +vox populi! + +Az érkező Szelepcsényi magasra emeli papir-tekercses jobb kezét. A zúgás +hangos kiabálássá erősül, amelyből recsegve száll föl egy-egy +«silentium!» Kavarogva tódulnak helyeikre; egy utolsó mosoly, pillantás, +kézszorítás, biztató szó, kardcsörgés, csizma-csikorgás, mente-suhogás, +aztán megáll a mozdulat és a figyelő, előre meredő arcokban bennfagy a +szó. + +Csönd. Csak a kancellár köszörüli boros torkát. + +A két Zrinyi testvér egyértelmü mosollyal összenéz. + +– Ex evangelicis… Georgius Peréni… Sigismundus Thököli… + +Rezzenő mozgás szele futott át az urakon. + +– E… catholicis… + +– Szt! C-sz! Silentium! + +Zrinyi hátrafeszült ültében s beharapta az ajkát. + +– … Stephanus Csáky et… Franciscus Wesselini! + +Nádasdy beroppant mellel roskadt magába. Forgách káromkodva pattant föl +helyéről s haragtól remegett orrcimpája, amint Lippay felé ordított: + +– Eram candidatus… – s rekedten hányta az érsek szemére, hogy ő már két +izben volt nádorjelölt s most mégis kifelejtették. + +Wesselényi diadalos, félig lehajtott pilláju szeme büszkén kereste +Zrinyi tekintetét. A bán meg se moccant. Keserü hullámokba omlott alá +csöndesen szivében minden, minden. + +Hadonászó karok emelkedtek a levegőbe, morgott az elégedetlenkedés, +csattogott a tiltakozás. De Lippay kiadta a jelszót: Szavazzunk! +Wesselényi! S az eddig legkisebb pártu jelölt körül hirtelen buzgalmas +gyűrü keletkezett. Csáky hiába szidta messze bömbölő hangon az érseket, +szava megtört a már is vivátozó lelkesek zaján. A papok égre terjesztett +kezekkel, megbotránkozott arccal intették csendre a kuruc kedélyeket; s +az énekes-misés, sok orgonáló torok kenetesen zengő hang-lepellel +igyekezett elborítani a haragvók kellemetlenné váló zaját. + +– Eamus in suffragium! In suffragium! – zugott mindig tömöttebben. + +– Légyen meg, pulyák hada, kit akarsz! – ugrott föl Zrinyi széles +legyintéssel. – Ego! – ütött dobbanó mellére reménye vetését a jéggel +együtt verő lázadó indulata, – suffragor Comiti Wesselini! – Intett +hiveinek s ment szavazni. + +A zaj meglepetten ült el egy percre s kint valahol fátyolosan kongatott +tizet az óra. A döbbent nyáj tempós mogorvasággal ereszkedett alá vezére +után a most már lázas örömmel csobogó árba, amelynek hullámai +hunyászkodva nyitottak utat a bánnak. Lippay elé érve megállt, szólni +akart, de a szerepét felejtő érsek őszinte, ijedt ámulata gőgös, megvető +nevetésre pattantotta szét ajkát. Azzal megfordult s ment vissza a +helyére. Gondolattalan, mozdulatlan némaságban nézett el a kis +buzgólkodók s a nagy csalódottak feje fölött. Csak bent akadozott a +dobogás s fájt valami megszakadni készülő ér. Mellette Péter morgott +magában, ki tudja, mit! Mögötte a horvát püspökök suttogtak hevesen. +Hallotta hangjukat, szavukat nem értette. Öt körme belemélyedt a bársony +dolmány ujjába s támaszkodó másik tenyerében szinte a csontot érte +kardja markolata. Szédült. Szemét behunyta; odabent megereszkedett a +feszülő húr, bubbogva indult meg a dobogás s fejébe szökött az első +világos gondolat: gályapadhoz láncoltan ül álnok, örvényes fekete vizek +fölött… tenyere rátapad a lapátra… éget!… dereka mindjárt ketté törik… s +hiába! nem mozdul, a víz csak sár, televényes, hízott magyar + +– … sár! + +– Miklós! – tette rá a fölhördülő karjára kezét Péter. – Talám csak +mennénk! + +A terem ürült. + +– Kopó-falka! – intett a ragyogó napfényen gomolygókra Péter. + +– Péter! mi volt ez? – s a vérbe boruló szem aljára kikönyökölt két kis +szégyentelen, öntudatlan könnycsepp. + +S előttük, hullámzó gyalogon, forgolódó lovason túl irha-szakadásig +berregett a kattogó dob s a friss nádor huszárja szinte tüdejét köpte +bele a szemérmetlenül ujjongó trombitába. A levegőben kard, kucsma, kar, +vivát… + +– Vivat Palatinus illustrissimus Dominus Comes Franciscus Wesselini! +Vivat! Vivat! + + +XVI. + +A százféle hiuság ragyogtatását megunt napfény hófelhőbe öltözött, +amelynek fekete szárnyai fehér pihét szitálva simogatták végig nyirkos, +hüvös gyöngédséggel a várost, hegyet, mezőt, vizet. A Duna német hegyek +piszkos árjait zörgető gravámenes kedvvel rohant, medréből kikivánkozva. + +– Tyüh! Belzebub apánk ángya térgyit! aszongya, hogy hó!, – fohászkodott +föl a vén révész a kalyibájában. Ablakján a lantorna-papiros szaporán +pattogott. Egy darabból faragott, karcsu hosszu száru, tojásdadocska +öblü fapipájában bütykével mélyebbre nyomta a dohányt s kifordult az +ajtón. + +– Az istenit, la, pofádon ülsz? – mordult egy fellajtárra, aki majdnem +hegyibe gázolt a négyes fogattal. Az öreg a zabla-karikába ragadva +nyomta el maga fölül a lovat; a hintó megállt. Álmatlan arcu, mélyre +huzódott szemü, göndör nagy szőke haju úr tekintett ki belőle, mi +történt. De az öreg bocskorai már a part felé karikáztak. A hajóhíd +akaratlan, lomha kényességgel ingott a habokon s a közepe tájt mintha +fölemelkedtek volna rajta a deszkák. + +– Nem egyedül nagyságod, – folytatta a kocsiban Rákóczy egyik +országgyülési követe, Klobusiczky András uram fejtegetéseit a bánnak, – +igen felette disgustatus? Az urak mind, mint az agyonütöttek, ugy +járnak, lator, áruló érsek dolga miatt. + +– Bizony mondom kegyelmednek, ma tennék koronát Rákóczy fejére, ha +lehetne! – felelt elgondolkozva Zrinyi. + +A hintó éppen utnak lendült, mikor két egymást követő hatalmas reccsenés +nyomában rémült ordítás hatott hozzájuk. Zrinyi kardjához kapva ugrott +ki a kocsiból. A parton ácsorgó népség ijedten mutogatott a vizre, +amelyen suhanva rángatózott lefelé a derékon szakadt hid egy darabja; a +megmaradó táncolva igyekezett a parthoz simulni innen és túl. + +– Omen! – mondta fontoskodva Klobusiczky a bán háta mögött. + +– Ez hid kötte hazánkot Bécshez! – felelt halk gúnnyal a bán. – +Eltöretett része menten mégyen Buda felé! Ha karunk ereje szakasztaná +egy napon mind az láncokat, kik hozzája csatolnak, Klobusiczky uram!? + +S ha nem mondanád mindig, hanem tennél is valamit, Miklós! – biztatta +egy belső szó, míg tekintete szórakozottan járta a parton tanácstalan +kiabálással, hadonászással fel s alá szaladgálókat. – Kijátszottak! +Csúfosan nyakadra tapostak, mint a sziszegő kigyónak… S te mit téssz? +Ujra csak sziszegsz. Nincsen-é méreg-fogad? Marva marj, te örökkön marva +sziszegő! Nem látod-e, hogy a német idegen a magyarhoz? Hogy ültél ott, +mint a kárvallott kölyök, pendelyeddel szárogatván könnyeidet. Bizony +megsirattad a nádorságot ország-világ előtt! Hát lázítsd föl az +országot, szöges cséphadaróval verd ki a palatinusságból Ferencet, +tapodj rá a beteg ausztriai házra s plántáld tetejébe zászlaját az igazi +magyarnak! A magadét? Ahhoz még kicsiny vagy… Rákóczyét! Vele kelsz te +is majd magasra! + +– Klobusiczky uram, ha Rákóczy fegyverhez ragad az közszabadosság +védelmezésére, akkoron én… eh!… nem ezt, kérjen csak kegyelmed nevemmel +az méltóságos nagyságos úrtól dominiumot, tisztet, el-kimégyek +Magyarországbul Erdélybe… + +– … vagy talám lengyel földre! – célozgatott hamisan Klobusiczky a +fejedelem terveire. + +– Oda is! Tülem akármerre! Csak el innen ebbül veszett respublicábul! + +A csónakok elusztak, a népség elszéledt s a két úr sétálva követte a +hintót. + +A bán csak most látta igazán, mi történt vele. A töprengés befogta +büszkeségének indulatosan villogó szemét s szótlanul mutogatta a mult +szakaszait: bánságoddal nem törődtél; enyhe voltál, ha öntudatlanul is, +a praedauciusok dolgában, a testvérét elháló Mikulichcsal szemben, mert +szemed a nádorispánságon függött; a bécsi urak kinevettek, finoman +leráztak magukról, mint hattyu a vizet; viselős feleségedre nem gondolsz +már hetek óta; jó végbeli verekedő kapitánynak tartanak azok, de egy +egész had vezére, mire gondolsz? a horvát ügyeket el tudod intézni, +hiszen maguktól mennek, ha nem mennek, úgy maradnak; táncolsz, mint a +Paprika Jancsi s nem érzed a bécsi kezet, amelyik beléd nyul +mozdulatodat igazgatni; de közbenjárni nemzet és király között, +előljárni, az első magyarnak lenni, mire gondolsz? Az utolsó grabeni +suhanc is port tud hinteni a szemedbe, te buta magyar! + +– Klobusiczky uram, ha ma vony kardot az fejedelem… eh!… nem, inkább +bujdokni mégyek az csecsszopóval, ki jünni fog, hogysem… + +A csöndesen léptető hintó-lovak hőkölve álltak meg már a falakon belül +egy ucca-keresztezésnél; a kocsi kezdett lassan hátrafelé gurulni. A kis +uccából harisnyás, bugyogós, kis kalapu, olajbarna arcu idegen vitézek +bukkantak ki szótlan meneküléssel; utánnuk kivont szablyával, meztelen +tőrrel ordítva rohant egy csoport magyar. A két úr a hintó másik +oldalára kerülve meglepetten nézte a különös vadászatot. + +– Az spanyor ambassador emberi, – szólt Zrinyi. + +– S az palatinus uram vitézi! Mi légyen ez? + +Az egyik üvöltve előrerugaszkodó magyar csákánya most villogó kört +kanyarítva zuhan egy spanyol fejére. A karcsu legény véres rongyként +esik össze. A spanyolok visszafordulnak: a lebbenő kurta köpeny alól +hosszu spádély egyenes, merev fénye villan elő s a holton tapodó magyar +ordítva bukik arcra; melléből vérsugár pattan s tajtékos száján halálba +hal a szó: + +– Kurvanyátok! + +Messze nehéz lovak dobogása, vért-csörgés. Sikkantó fütty hangzik a +verekedők közül s a spanyolok ujra futásnak erednek. A hajduk váll közé +rántott fejjel kémlelnek körül; az egyik int s egy csöndesen nyiló kapu +mögött eltünik a kis csapat. + +Zrinyi vállat von s beül a hintóba. A kerék nyikkan, indulnak. + +Az uccából magasra emelt karddal rugtat ki Puchaim gróf. Egymásnak +nyomott apró kerek szemében harag, pufók arcán az indulat vérbibora; +élbe hajló domboru mellvasa csillogására dús csipke gallér borul. +Mögötte hatvan vértes: hatvan merev, zörgős acélszobor; egyik kezükben a +kantár, másikban az aggyal combjuknak támasztott német puska. Vezérük +káromkodva néz körül: senki! De igen, amott! Tehetetlen dühében kardját +baljába löki, a nyeregkápa himzett tokjából kiálló pisztolyához ragad s +lova nyaka mellett előrehajolva a menekülő spanyolok után lő: inkább +ijeszt, mint ölni akar. Csak az éjjel botorkált le a városba vitézeivel +az Amalfi hercegének szállása előtt ujból kitört verekedés elfojtására s +későn jött akkor is: a hercegnél éppen látogatást tevő spanyol követ +kocsisai már vérbe fagyva hevertek az összetört hintók körül… S most +ujra!… Fölötte, a padlás-ablakok homályában kajla bajszok mögött +csöndes, gonosz vigyorgás villódzik. Amott egy hintó! Tán azok tudnak +valamit! Sarkantyu! s a vértesek zörögve kanyarodnak uruk után. + +A hintó megáll s a kitekintő Zrinyitől udvariasan kér bocsánatot +Puchaim: + +– … Es hatte einer von den Spanischen eine Dame bey sich, welchen die +Hungarn ertappten, und, nach guten Stőssen, ihm die Liberey auszogen, +und versoffen. Als solches der Spanische Abgesandte erfuhr, empfand er +solches gar hoch, und befahl hierauf den Seinigen, die Schmach nach +Möglichkeit an den Hungarn zu rächen… + +A bán nem látott semmit, nem tudja, nem érdekelte. + +Még az alja sem fér meg egymással, – gondolta utánna, tovább kocsikázva. + +– Klobusiczky uram, az fejedelem alatta valója kévánok lennem! – szólalt +meg ujra, összezuzódott nagyravágyásának támasztékot keresve. + +… parancsolni született, nem engedelmeskedni!… És Rákóczy? Az magyar, az +más. Rá ugy tekint, mint természetes urára! Elmegy, el! Be akarták tömni +a száját, aranygyapjas rendet, mit kinálgattak neki, mikor torkát nem +kimélve háborgott minden ellen. De megmondta nekik, fütyül az +aranygyapjujokra, nem játékszer kell neki, de érdemeit megillető komoly +tisztség. Megmondta annak a Forgáchnak is, hogy ország árulója, mert a +pap után jár most változott tervekkel s szájaskodik, hogy igen, mondjon +le a nemzet a szabad királyválasztás jogáról… Hát mondjon le, bánja is +ő! Ő leszáll a fáról, amelyet maga alatt vág a bolond magyar… + +– Klobusiczky uram, kérjen kegyelmed alázatoson nevemmel személlyemet, +érdemimet illető tisztet kegyelmes urátul. + +Ezt hajtogatta hangosan, ezt elméjében s nem is igen figyelte a +behizelgő szó kecsegtetéseit: előbb Erdélyben, aztán Isten segedelmével +Lengyelországban, végül Magyarországban megkapja a bán, kit Isten neki +rendelt. Lesz Zrinyi még palatinus, de akkor a magyar királyt Rákóczynak +fogják hivni. + +– Ugy-é mert nem ellenzene nagyságod uramnak, ha ű az közszabadság +visszaszerzése végett Magyarországban törne? – akart mindenáron kötelező +választ Klobusiczky. + +Zrinyi már rá vágta volna büszkén, hogy nem! De hirtelen eszébe ötlött a +Rákóczy-hamvak meggyalázása ott messze térben és időben; s a nagy +csalódás után gyanakvásra hajló esze és e lelkébe belefirtató köznemes +ellen ágaskodó büszkesége hideg, gúnyos, gőgös mosolyra vonták a száját. + +– Megmondám, kérjen kegyelmed Zrininek tisztet Rákóczytul! + +A biztos prédát féltő Klobusiczky hunyászodott, mézes alázattal +bucsuzott a nagy úrtól, aki hintaját haza küldte s gyalog indult magános +sétára a tekervényes uccákon. Az elsikló felhők mögül engesztelően +kisütő kései nap halványan csillogtatta a gömbölyü dió-kövek közt +meghuzódó kis pocsétákat. A Halász-kaputól befelé kanyarodó kis uccán +kiváncsi asszonyok, gyerekek s nehány vitéz gyürüjében harsányan +hirdette a dobját pörgető kikiáltó, hogy fejvesztés terhe alatt tilos +bárkinek is kardot vagy tőrt vonni vagy egyébként verekedést provokálni. +A téren a közcsendre vigyázó vértesek és ágasaikra támaszkodó bugyogós +német muskatélyosok néztek harcias farkasszemet a semmivel. A különködő +kedvü nagyur lelke távolába néző emelt tekintettel lépett el mellettük +lassan. + +Hm! Hát érdemes? Érdemes napod minden óráját, agyad minden mozdulását +ezeknek szentelned? Ezeknek? De hátha csak magadnak? Te vagy-e csakugyan +az isteni providentia ama férfia, akire nemzeted vár? Vár? Halld! Az +érsek palotájában amott cimbalom peng, tárogató tutul; kacskaringó +füstszalaggal ünnepségre készül a ház… Vár? Várja bizony a béklyót +kezére, lelkére… Ereggy a pusztába s ki se kelj belőle, kivánatlan +magyar Messiás, te! Vigyázz! Ezt a posványban melegedő kigyófészket +elkerülje lábad! Menj utadra, Erdélynek! Mi keresni valód van itten? A +bübájos szakállu, asszony-vadász Ferkó hadd legyen palatinus Bécs +örömére, míg ki nem veri aranygyapju penésze s tán hercegség rühe! Menj! +Nem kell a magyarnak új Mátyás király, önként dobja az ausztriai ház +ölébe országa javai után koronáját is! Menj, mint őszi széllel költöző +madár… magasban rívó hangu költöző madár… Hintópárnákon rázkódó alvás +után Rákóczy generalissimussává ébredsz… Addig csak nyugalom, majd kelet +felől mess beléjük, jó Zrinyi Miklós! + +A nyugvó nap szeszélyes gúnnyal hunyorgott vissza egy utolsót a hegyek +mögül s piros haragját az ég aljára lökve elpihent Bécs irányában. A +házak ablakán mécs-világ pislantott föl, a kapuk előtt pocakos polgár +nézte a homályt, aztán sarkon fordult s kapuzár kattanása felelgetett +egymásnak innen és tul. Amottan trombita szólt, kocsi zörgött, ló +dobogott, ének kurjantott s nyugtalan kedvü kutyák kezdtek titkosan +egyetértő éjszakai csaholásba. A bán lehajtott fejjel ballagott ki az +országgyülési «zöld ház» uccájából. A sarkon sietős utu valaki ütközött +beléje. + +– Nem látsz? – mordult rá Zrinyi. + +A német, kalapját szemére rántva, némán igyekezett mellette elsiklani. + +– Halt! Wer da? – kiáltott most már a bán. + +A német futásnak eredt. + +A bán haragal lépett egyet, de rögtön megállt s figyelve nézte a +távolodót. + +Ejh! – legyintett s ujra megindult. Mi ez? Valami iratra lépett. +Körülnézett: a pénzverő ház sötétlett föléje. Amoda túl is egy a +kövezeten. Hm! Az a német mintha vitt volna valamit a köpenyege alatt. +Itt megint egy! Lehajolt, fölvette az irást s elmerülten baktatott +tovább, e két kis, jelentéktelennek látszó esemény kapcsolatát keresve. +A sarkon most fáklyás legények fordultak be; arcuk mint az ércszoboré +fénylett a füstfátyolt lobogtató láng alatt. Mögöttük, fegyveres +szolgáktól kisérve, testes, méltóságos, komoly magyar úr; fején félre +vágott, hengeres, magas tetejü fekete kalapos süveg, fél vállra vetve +elől összefogott kurta köpeny, kezében görcsös bot. Míg a legények a +kései sétáló arcába világítottak, Szunyogh Gáspár kalapja két oldalt +fölhajló széles karimájához bökött ujjával: + +– Jó estét, Miklós! Merre hajt illyen egyedül éjüdőn személlyedre való +gondviseletlenséged? + +– Adj Isten, Gáspár! Hát féljek is mán? + +– Undique pericula tibi imminent! – idézte a bán emlékezetébe a gömöri +főispán a mindenünnen utána ólálkodó veszélyt. + +– Hallám, hogy meg akarának az derék fiak étetni az palatinusság +dolgában való szájam nyitása miátt… Mégis orvokat talám nem uszítanak +nyomomban! + +– Az vigyázás soha nem ártalmas, Miklós! Ceterum quid agis? + +Zrinyi csak vállvonitással felelt s a kezében tartott irattal egy +fáklyához lépett. Egy pillantást vetett a két függőleges vonal közé +szorított sürü, apró, kerek betüs latin irásra, aztán a bűzös lángba +meredve, igyekezett elméjében fölidézni az imént látott német vonásait. + +– Mi az? + +– Mehercule! – kiáltott a bán, – scriptum aliquod turpe! – s átnyujtotta +az iratot Szunyoghnak. + +– Modus Reparandi Hungariam! – olvasta amaz a cimet félhangosan. + +– Ugy tetszik, néminemü futosó német szórta az imént az uccákon el, – +szólt Zrinyi. + +– Iramodj csak, Péter, – szólt oda Szunyogh az egyik fáklyásnak, – +illyes földön bitangban heverő irásért, ha lölnél egyet. + +A legény földnek irányitott fáklyával elindult. + +– Jüvel szállásomra, Gáspár, megolvassuk egyetemben! – inditványozta +hirtelen Zrinyi s ujra ott ült szemöldökközén a cselekvő kedvnek régóta +nem látott barázdája. + +A hegyről vigalom tüzelte szemekkel nézett le az éj takarója alatt +pihegő városra a királyi vár. Messze valahol részeg vitéz gajdolt teli +torokkal; egy sötét ablak mögül szerelmes citera pengett. Csizmáik sarka +keményen kopogott s mesés szörnyeteggé nőtt árnyékuk rángatódzva +huzódott utánuk a köveken. + + +XVII. + +A pozsonyi ligetek fái zölden bókolnak a hajnali friss szélben, amely +reszketve menekül a kelő nap heve előtt. A tárt ablakokon kisuhanó, +tikkadt éj helyébe tolakvó hűvös reggel borzongató kézzel ébresztgeti a +bánt. Lassan nyíló szeme pislogva igyekszik visszatartani fejében éjjeli +töprengésének eredményét, de kint már lovat kefélő legény énekel s +Angelo halkan nyitogatja rá az ajtót az ünnepi díszöltözet egy-egy +darabjával. + +Horvátok bánja, no, ébredj! A korona az éjjel már a székesegyház +sekrestyéjében aludt. Az ország botját a kezedbe nyomják majd s +düllesztheted a melledet a fényes menetben, királynét koronázni! S te +itt magadban aknákat, puskaporos latorkerteket építesz az örökletességi +törekvések szemtelen bástyája alá! Hejh! Szunyogh Gáspár, biz +összefogtunk! németet tanítunk táncolni magyar fütty szavára! +Klobusiczky uram dünnyögve neheztel, hogy nem röpültem mindjárt +Erdélybe. Csak rá kanyarítom a tetőt az épületre, aztán megyek! + +– Nem ezt, Angelo, az gyémántossat! – vette le süvegéről a szegényesnek +talált pompás forgót. + +Mire elindul lengyel földre, ott leszek Gyulafehérvárt, csak akarja, +mint generalissimussa. Ha a svédek a fejedelem segítségére jönnek s Bécs +nem szövetkezik össze a lengyelekkel, talán jó végre visszük a dolgot. +Zrinyi Miklós… Cracovia hercege? Nem is hangzik rosszul! Kipörköljük +várából Kázmér király urat, a hajdani hefflányi bíboros széptevőt! Derék +tréfa lenne! + +– Jó reggelt, urak! – köszöntötte a nádori szállás előtt Wesselényire +várakozó lovas előkelőket. A boglárokról lesikló napsugár hanyatt esett +a lovak ragyogóra kefélt farán s kikent patájukon sem nyugodhatott meg. + +Ha a porta nem bakafántoskodik bele a dologba, elsülhet szépen. Csak +legyen kedve Rákóczynak elég aranyat vetni az isztámbuli torkokba, +elhallgatnak bizonnyal. Meleg van! Pogányul tüzel erre a várbeli +följáróra… S a nádor ott elől milyen nyájas máma, idáig hallszik a +nevetése. No, csak menjetek, hívjátok a jó öreget!… A menet készül, ne +késsünk! Az élen ott halad már a magyar csapat, a peckes németek is… + +– Az német cavallerie után mink megyünk, Ádám! – szólt oda a büszke, +szép fejü Forgáchhoz. S a két fehér paripa zablára fogott szökkenéssel +indult meg hallgatag lovasaival lefelé a menedékes uton. + +S ha nem indulnék ki Erdélybe, hanem innen várnám az idők fordulását? +Kiindulok!… de előbb a táljukba köpök egy végsőt. Gyönyörü kis opus, +Modus Reparandi Hungariam! Régi fényes városaink, az igaz kereszténység +ápolására alapított szent helyeink pusztulnak, gyermekeinket török +harcosokul nevelik föl; dicsőséges szent királyaink, ha hallanának, +elasszonyosodott korcsoknak tartanának bennünket; ideje volna ügyünket +és hazánkat a pogány iga alól fölszabadítanunk, jól mondod! De most jön +az okoskodás, szép német okoskodás. Megtehetjük magunk? Nem, mert az +ausztriai háztól elszakadva a végbeli vitézeket fizetni, rendes +hadsereget tartani, független királyt táplálni nem tudnánk az örökös +tartományok és Bécs segítsége nélkül… Hát a magyar korona jövedelme +semmi? Mátyás tehát koldus volt? Talán bizony az örökös tartományok +őrzéséért kapott pénzből élünk?… Magyar nemzeti király visszavenné a +korona uradalmait s a nyomoruságos népet még több adóval roskasztaná? S +ha így is lenne, mint ahogy nincsen, nem szerette-e Mátyást úr és +paraszt egyként?… A környező népek ellenségeinkké válnának, mert +undorodnak tőlünk kezünktől kapott csapásaikra gondolva? Külföldi +segítséget nem kapnánk az ausztriai ház ellenállására s ha kapnánk, nem +tudnók fizetni? Kinek kell külföldi segítség? Erdély s Rákóczy! Haha! De +te ezt nem tudod, latin köntösbe bujt német! S ellenségeink lesztek, +környező nemzetek?… Mátyás Bécsben ült trónusra, az ám! + +Fölemelkedett nyergében s egy pillantással végignézte a menetet. Mögötte +furcsa pár: Auersperg s a szomoru arcu, sovány Dietrichstein herceg… +majd a nádor egyedül… a három követ, közbül a taláros nuntius… öt +festett mellü herold után jó távol egyedül a lóhoz nem szokott Lipót… +aztán a kivont kardu hopmester… a császári hintó, egyik ajtajánál a +derült, szép, kerek arcu, nevetős szemü, bozontos, göndör, dús haju +Piccolomini, Amalfi hercege ficánkoltatja fiatal öregségét, a másik +mellett szálas, hosszu, lebegős haju szobor: Gonzaga nagy, vénasszonyos, +biggyedt arca, bizalmatlan, merev két apró szeme, finom kis szája… + +Hol van, ha vitézünk annyi is lenne, hogy Dunát rekeszthetnénk velük, +hol van nemzetünkben a nagy hadvezető elme? Hisz alig ketten-hárman ha +értenek a földméréshez, erődítéshez, seregrendeléshez! Hol a régi magyar +hadi dicsőség? + +A menet szép ívben balra kanyarodva a város falának külső tövében +haladt. A sima tetőn, csipkés közökön, lőréseken lelkesedő éljen +tátotta, harsogó torku sok száz fej; amonnan az összesereglett külvárosi +csőcselék, szegénység zajongó árja tolulva törik meg Batthyány +vitézeinek kopja-sorompós eleven sövényén. + +Hol van a magyar hadvezér? Hát hol van? Itt lovagol nemzeti komédi… Itt +lovagol s ki törődik vele? Ó, te, Muraközöddel kalitkás vénülő oroszlán, +mikor rázod már meg sörényedet? Igen! Tétlenség száraz kutjába dobnak s +aztán úgy megsirnak, hogy hol van magyarok között nagy hadvezér! + +A Mihály-kapu hűvös boltjai alá érnek. + +Csak tizezer ilyen lovas, mint amilyen e kaput őrzi s hozzá szabad kéz, +rendelet nem tapasztotta száj s megmutatná Zrinyi… anyja méhébe rína +vissza minden kontyos török… + +A szük uccák színes rongyokkal, ágáló kiváncsival libegő, vibráló két +házsorát majdnem szétnyomta a csillogó, csörgő, dobogó menet dagadó +folyama, amely a székesegyház ajtaja előtt violaszin, fekete, fehér és +kék négyszögü birétumokkal, kopasz, hajkoszorus, dús fürtü fejekkel +hullámzó tarka talártengerbe torkollott. Innen türelmetlen lovak +remegtette mellvért-fal fénylett; túl német karabélyok meredtek a derült +égnek a nagy fekete kalapok közül, előttük Puchaim pufók mosolya. + +– Száján tartsad Déliát ágyú-szókor! – dobta lovásza kezére a kantárt +Zrinyi. + +Mi magunk tehát rongy, tehetetlen, koldus nép vagyunk. Kitől függ +szerencsénk, megszabadulásunk? Az ausztriai háztól! Ezektől! – szállt +elmerülő tekintete a sekrestye egyik szögletéből, ahol összefont +karokkal állt, a császári és koronázási díszbe öltöző Ferdinánd és +Eleonora felé. – No, megyünk! Előre, urak, hopmester, heroldok, +címervivők, császár, Forgách a kereszttel, Csáky országalmájával! + +A bán karja kifeszült, amint marka az ország arany botjának nyelére +kapcsolódott; a láncocskákon fityegő kis gömbök csilingelve verődtek a +királyi pálca tetején csillogó kristálygolyóhoz. + +Térdre roggyanva könyörögjünk hát a Habsburgoknak! Segítsenek rajtunk!… +pedig sok és súlyos panaszuk van nemzetünkre: tudják jól, hogyha magunk +erejéből foglalnánk vissza a török alatt nyögő magyar földet, +elszakadnánk tőlük… El! Igen! El! + +A bán szeme megkáprázott a tüdőre fekvő tömjénfüstben. A sekrestye +ajtajában hátra tekintett. Udvarias, alázatos büszkeséggel emelte +mögötte Wesselényi aranyhimes biborpárnán a koronát. + +Ugy hozod utánam, mintha kinálnád, ne, Miklós, a tied… Eh! bolondság! +Könyörögjünk ő felségének, hogy vegyen kegyes atyai indulatába? +Válasszuk meg őt és egyenes ágbeli fiörököseit egyszersmindenkorra igazi +és örökletes királyainkul? Hisz eddig is az események nyomása az ő +fejükre tette koronánkat! Gyerekeszü magyar, a szabad választás csak +cifraságos, üres név! Ismerd be hát! De mért legyen az?… Azt a pap-képűt +pedig választani fogjuk! + +Az egyszerü, széles oltár előtt suhogva, zengve folyt a koronázási mise. +A gyöngytől, csipkétől, drágakőtől roskadozó Eleonora körül tenyeret +terjesztve, most némán, majd kenetes dallal forgolódott a három infulás +főpap, a fehér miseing fölött kereken lebbenő, hosszu, nehéz +aranyhimzéssel rakott pluviáléjában. A királyi pálca gömböcskéit +összecsilingeltetve száll most a bán kezéből az érsekébe, onnan a +térdelő királyné jobbjába. Zrinyi, mint aki álomból ébred, kiegyenesedve +néz körül az oltár mellől: Ferdinándot mintha lenyomná a császári korona +súlya, kormánypálcája remeg kezében; talár, dolmány csillogó +színzagyvalék; az ország zászlói nyelükre csüggnek; a piros arcok, +födetlen fejek fölött alabárdok szeszélyes alaku csillogása s zuhogva +hömpölyög faltól falnak a Te Deum laudamus búskomoly, ósdi, széles +ujjongása, panaszló búgássa ernyed s rezzentő lendüléssel csattan fel +ujra… + +Tündöklő, színes cafat-világ, meddig jubilálsz rajtam? – vonaglik fel +Zrinyiben a bánat s szeme öntudatlanul tapad a fehér mell pihegtette +selymes sáppadtságu gyöngysorra. + + +XVIII. + +– Ach! mein Herr Gott! – tördelte kezét Mária a csáktornyai kastély +kapualjának hüsében s lesoványult fehér arcában fekete tűzzel égett +lázas két szeme. + +– Nyugodalom, asszonyom! – szólalt meg háta mögött a fráj, akinek kezét +csitítva fogta le egy nénike, hogy ugyis mindegy. + +Mária idegesen fordult hátra s csak ugy pergett száján az ingerült +szemrehányás. + +– Hallgass, hálaadatlan leánzó, mindig csak szerettelek, hagytalak +tenned, kit akartál. Az többi rosz leánzóknak szokások szerént mastan +ellenemben fordulsz. Nem szenyvedhetsz szemed előtt éngem, kinek te +annyival vagy adós, és nem térítheted meg felét is adósságodnak +környülem szakadásig való forgolódásoddal is, merthogy gyülölsz. Tahát +azért kell gyülölni velünk jótett barátinkat, asszonyinkat, hogy jól +tettek velünk? Az ű jelenlételek vagy látások veri tahát az mi szüvünket +s azért ha nem fizethetünk nékik, gyülöljük?… Jaj! Rugódozik! – +sikoltott föl hirtelen s boldogan félő mosolygással, testéhez tapasztott +tenyérrel figyelte a kis életecske ficánkolását. Aztán ujra a lány felé +fordult: – Bizony, nagy mocsok az hálaadatlanság! – A fejét forgatta, +sóhajtozott, ide-oda tipegett, aztán gyorsan megindult hátra s +kitekintett a napfényes belső udvarra, az árnyékos helyeken ülő, álló, +urukra várakozó várbeliekre. Zsémbelve döcögött ujra előre s a kapun +őrködő fegyvereseket nézte, nemes inast szalajtott a jó előre +leeresztett felvonóhidig s maga is ernyőnek emelt tenyere alól tekintett +ki a meleget táncoltató szürke útra, tikkadt zsombékra, aszott mezőre. + +– Hahó! Jün! Hahó! – hangzott le a kaputoronyból. A várbeliek kitódultak +a kapu fejére. A mozgolódó őrség rezzenve mintha kővé vált volna. Az +északi bástyáról dörrenve üvöltötte egy öreg cannon a vár örömét az +érkező elé. A fogadására előre küldött lovas csapat fénypontokat +csillantó porfelhője már visszafelé gomolygott. Mária kimerülten ült le +a hüssön az őrség üresen maradt padjára s csak egymást gyömöszölő +ujjaiban s szeme ragyogásában volt élet. + +Dobogó paták, zörgő kerék; a hid konog; éljenrikoltás, pattanó +karabély-salve: itt van! Mária föláll, nagyot sóhajt s nem tud előre +lépni… Megfogyott ő is!… Arcát nyomja a paszománt, de két karja ideges, +szerelmes tapogatással vonja magához a délceg derekat; a göndör haj +nyakát csiklandja s két száraz ajak tapad hosszan homlokához. S míg így +állnak összeölelkezve, a menteszárnyat jobbágyi alázat csókjai +lebbentgetik sorjában csöndes szeretettel. Aztán még sokáig néznek némán +a kapualjban lassu léptü kis feleségét a lépcsőkön ölelve vivő megtért +uruk után. + +– Hát megjüve! – Gonosz fáma kerenge penég felüle! – Ládd-é csizmáján +minden vármegyéknek földjébül öszverakott királ-domb porát? – Fogyottabb +ábrázatú, hogysem ennekelőtte! – Hej! bizony, országunk gondja csak +németet velősít! – Elnéztem csak, hogy kedvelli kis nimötjit drága +urunk! – Mégis csak előbb jüve haza az ur, hogysem gyermeke világra! – +Ugy nézzen rá kegyelmed, királt koronázott urunk, ű tette kezével az +nimet kolopra az koronát! – Ne álldogáljunk emberek! Dologra, hé! – +Örömömben serre szomjuhozék! – Éljen az nagyságos úr! – fecsegett, +fontoskodott, örült a lassan dolgára oszladozó várbeli népség. + +– Ugy elnehezedtem, ach, Miki! – panaszkodott kedvesen urához simulgatva +Mária. – Ez kicsiny ne légyen, talám meg is haltam volna, ollyan igen +felette szántam oda maradásodat! Osztán jó vala üdőd ott mulatása? + +– No, te, mit apolgatod kezemet? Szájamat inkább! – és hosszu csók után +elgondolkozva folytatja: – Üdő-mulatás? Mondjad, üdő-lopás!… Osztán +tudsz-é még szeretni egy illyen csirában áporodott palatinust? – +kérdezte keserü-édes mosolylyal. + +– Ne, Miki, ne, fáj nékem mastan az tréfa-szó! – borult a bánra sirásba +hajló apró nyögésekkel. + +Zrinyi gyöngéd izgalommal kezdte simogatni a kis fejet. + +– Fáj valahun? + +– Mán nem! – szólt Mária és nevetett: – Jó nékem, hogy itten vagy! + +– Nékem is jobb, – rezgett vissza komolyan. + +– Édes uram, mondja hát kegyelmed! – biztatta hizelkedve beszédre Mária. + +Zrinyi sokáig nem felelt, csak simogatta egyre görcsösebbé váló +gyöngédséggel az asszonyt. Egyszerre csak abbahagyta s keze ökölbe +szorulva lendült a levegőbe: + +– De kirázom még, jün ollyan üdő, fejekbül az kevély német gondolatokat! + +– Miklós! + +– Tétova kerengtünk hónapokon által Posomban! Töltek az hasak jó borral, +elmék német planumokkal s az magyar urak, valamint óriás lovas balletto +figuránsai, táncultak az bécsi aranyborju környül! Minden órán csömörlet +emelte szüvemet ajkimhoz, hogy arcul ukádjam üket keserüségem minden +undokságival… Ó, meghasonlás lén úr fölöttem, tenéked mondom, Máriám! +Nem az, hogy palatinusságra nem meheték, hanem az, hogy veszett nevü +köztek az magyar, kinek érzése nem német pórázon ugat! + +A dobbanva emelkedő dolmányon nyugvó kis fej ideges forgolódásba +kezdett. + +– No, galambocskám! + +– Mán semmi! + +Zrinyi megrázta a fejét: milyen önző bolond, éppen most rontja az +asszonyt dühe föltálalásával. Mi az egész világ palatinussága ez áldott +méhü kis feleséghez képest! Beszélj hozzá, kérdezd meg egészsége, +foglalatossága, a birtok állapotja felől… + +Mária sírva fakadt: + +– Miklós, úgy fáj! + +– Csendesz elmével türjed az természet rendölésit, kis feleség! + +– Igen! igen! – helyeselt ingerülten a szenvedő asszony, – édes +szerelemnek képiben roszat csináltok nékünk, szegény asszonyi +állatoknak, ti férfiak, osztán csak, kényetek töltvén, türhetetességet +prédikállotok! Bizony nagyon nem szép tülled… Jaj! Miklós! Jaj!… Ereggy, +ereggy, nem akarom látásodat! – s a szőnyeges, párnás padon ültében +sírva szegte fejét a falnak. + +Zrinyi fölállt s habozva nézett körül, mihez fogjon. Az ónas ablak íve +fekete rajzos fény-kendőt terített a földre s a rézsutos sugárhasábban +szürke tejút kavargott. Mit tegyen? + +– Mégis itten vagy? – nézett körül ismeretlen erő segítségét kérő +könnyes szemmel Mária. – Jaaj!… Ereggy! + +Zrinyi a tehetetlen nagyakarat lázas ötlet-keresésében nem mozdult. Az +asszony, ajkába harapva fájdalmát, vonagló arccal lihegett. + +Te oktalan! Hát… hátha már itt van az óra! Mit tudod te!? – s vissza se +tekintve az ajtónál termett. A folyosón megállt, merre menjen. Angelo +után akart kiáltani vagy a frájt idekurjantani… Szaladj, hogy későn ne +legyen! Futott s csizmája alatt kongva méltatlankodott a kockakő. Csak +meg ne lássák! Szíve a torkában dobogott, amint a lépcső fejénél +megállt. Ott megy valaki! Kiszáradt torkából rekedten szabadult a +kiáltás: + +– Hé! az frájt, bábát! – s nagy erővel fujta ki melléből a bennszorult +izgatottságot. + +A legény ijedten iramodott neki a parancsszóra. + +Öregszel, bán uram! Kis futás, nagy nyögés! Mi lelt? Tönkre zaklattak +benned minden ideget, minden húrt a pozsonyi napok! Beteg vagy! +Izgalommá peshedt benned az erő, melyet nemzeted, császárod nem +méltatott kegyelmesen fölhasználni. Belerokkansz ebbe a buzgásba, mint a +nádasba kivert, tehén után bőgő bika! Hiszen fájdalommal születünk! A +természet rendje ez! Mitől félsz? Mitől remeg inad? Pattogsz, +meg-megállsz, mint a bolond óra! + +– Istenem! istenem! gaz, bitang életem kegyelmes ura, mikoron adsz +csendeszséget háborult szüvemnek?… No, jünnek, bán, erősség! + +A fráj kettesével mérte a lépcsőfokokat; a nénike tipegve szaladt utána. +Angelo pedig már ura mögött állt némán, komoly-mozdulatlan. + +Délelőtt, dél, délután futkosásban telt el. A bán nagy, sietős léptekkel +járta a termeket, udvart, istállókat. A fegyvertárban megkoccantott egy +paizsot, suhintásra emelt régi szablyát, a polcról könyvet vont elő, +beletekintett és visszadobta, a kápolnában imádkozni akart, az ólaknál +kedves kopója után kiáltott, az istállóban faron lapogatta Délia +paripáját, a bástyáról egy percre belemeredt az aranyban fürdő zöld fák +remegésébe, egyik kapun álló kezéből kivette a hosszú puskát, megnézte, +fel van-e kovázva, a puskaporos torony ajtaján megpróbálta a lakatot. +Névtelen, céltalan, bizalmatlan, néma ellenőrzés hajszolta napestig. A +rendelkezése szerint minden negyedórában utána futó nemes inas +közeledtére megfordult, szó nélkül vette tudomásul, hogy még mindig +semmi; intett s maga tovább sietett. Alkonyatkor megállt a szürkülő +udvaron, szép szőke haját neki lengette az erdők felől kerekedő hüsitő +szélnek s megindult a ház felé. + +Mária ajtaja előtt megállt s meghajolva hallgatódzott: távoli zúgó +kopogás… Nem, semmi! Csak a halántékán lüktetett az ér. Lábujjhegyen +lépett odább s benyitott a szomszéd szobába. Az asztal fölött magányos +gyertya lángja táncolt. Egy alacsony széken kis fakád, szerteszét +fehéren szikrázó gyolcs-ruhák, pólya, kötött kis ujjas, gallérkás, hátul +nyitott ingecske… A bán egyszerre megenyhült; a szivében balzsamos +zengéssel felkerekedő béke valahogy homályos látásuvá melegítette el +szemét; keze gyöngéd szerelemmel babrált a kis ruhákon… Főkötő! Öklére +huzta a kis jószágot s úgy simogatta. Könnye most már kibuggyant s +lehellet-könnyű, forró utat vágva csurrant le arcán. + +Mária odaát felnyöszörgött. Zrinyi, mint akit rajtakaptak, ledobta az +asztalra a főkötőcskét s a benyiló ajtóhoz lépett… Halk csoszogás, más +semmi!… Benyitott. + +A nénike ide-oda tapogva rakosgatott; a fráj a szoba közepe felé +előrehúzott ágy fejénél állt. A mennyezettelen nyoszolyában elnyúlva, +fáradtan, félre hajtott fejjel, lehunyt szemmel szendergett Mária. A +lépéscsikorgásra föltekintő kimerült arcon bágyadt mosoly felhője futott +át. A bán leült az ágy szélére, megfogta a kis forró kezet s +lelkiismeretfurdalásos szánalommal nézte a fehéren remegő ajkakat. A kis +kéz megrándult s makacs szorításra kapcsolódott. Zrinyi tehetetlen +kicsinnyé törpülve nézte, csak nézte, hogy tépi, rázza a belső fájdalom +a petyhüdt puhaságú, gömbölyü tagokat. A nénike jött-ment, tett-vett, +egyszer csak odalépett a bán háta mögé s nagy tiszteletteljesen +mutatóujja bütykével vállon bökte. + +– Nincsen javára nagyságod látása! – morogta a hirtelen megforduló +arcába. + +– Igaz, igaz! – motyogta a bán zavartan, mintha csak elfelejtette volna +és sietve engedelmeskedett az ismeretlen hatalom rejtélyes katonájának. + +Az ajtóban megfordult. Mária felpillantott. Még be se húzta maga után az +ajtót, a néma tekintetre már rá borult az ólmos pilla kéksége. + +A gyolcs-mező közepén még mindig vigan járta táncát a gyertyalidérc… +Istenem! előbb nem is látta: bölcső! Ó, mámoros álomba ringató bölcs +bútor! Fáj az élet? Tente, baba, tente! S elalszol! Mért tudjuk mi +minden lépésünket, öntudat, kegyetlen hóhér?… Bölcső! A kis fiamé!… +Meglódította s úgy nevette magában esetlen ingását. A szomszéd szobából +átható elfojtott kiáltásra összerezzent; lefogta a bölcső járását, úgy +figyelt. Semmi! Egy darabig mozdulatlanul állt, aztán az ablakhoz +lépett. Csöndet parancsoló marokkal nyitotta fel… Az óriási távolságokra +domborodó augusztusi égbolt sötétjén szikrázó, komoly derüvel remegtek a +csillagok… Mért remegtek ti is?… Nekitáguló szeme merev ragyogásúvá +iparkodott nézni a legtündöklőbbet… Eh! Lendítve emelt az ablakhoz egy +öreg karszéket, óvatosan beleereszkedett s fáradtan hunyta be szemét. + +… aztán a nádor állt fel… iratot csempésztek házába… kötelességszerüen +elénk terjeszti az örökletesség mellett cincogó érveket. Hahá! Zúgnak! +Jól teszik: a magyart gyalázza minden sora… Szunyogh jól beszélt!… Utána +ő!… szisszenve néz össze Lippay és Wesselényi. Zúgnak. A zöld ház falát +majdnem szétrepeszti a tiltakozás. Ezt megcsináltuk! Nem dugtuk mégse +nyakunkat önként az örökletesség igájába, pedig Lippay már ott állt a +járomszöggel, hogy felszarvazott ökörfejünket ki se vonhassuk belőle. +Azért is csak választottunk! Mi akartuk Lipótot, nem apja nyomta +örökébe! + +– Táncomra szabtalak benneteket!… Szt! + +Odaát mintha megállt volna az élet. + +Fiu lesz? Ádámnak nevezzük majd… Ha lány, biztosan Mária. Milyen lehet +az asszony fájdalma? Szereti vagy undorodik tőle? S ha életet adva +magáét veszti? Te leszel az oka! Sírba szeretted ezt is! Mindennapos +kínt okozva fog előtted férfivá serdülni, kit legigazabban +Lelkiismeret-furdalásra keresztelhetnél. Kire fogod bízni? Egyedül +özvegységedben mogorva száraz dajkává fogsz keseredni… Ejh! mindig csak +rosszat! Ugy turkálsz elkinzott elméd szülte gyászos képekben, mint +felcser a nyüvel rothadt sebben! + +A koppantatlan gyertya, viaszát féloldalt lesirva, elnyult lánggal +lobogott. + +… dél melegétől két hosszú órán át zsibongtak a derék karok és rendek… +köztorokkal ordította a bolond lelkesedés: Vivat Leopoldus Primus +Hungariae Rex! s kint a tornyon verték a dobokat, fujták a trombitákat; +elpukkant az öreg basiliscus-ágyú s ugatva feleltek rá a kisebbek +sáncról, bástyáról. + +– Csak Mária el ne szerencsétlenedjék! – morogta bajuszába. + +… s míg az érsek panquet-je dús asztaloknál feszengett, részegen, torkig +lakva sipolt, táncolt, mulatott uccán a nép. + +Mi az? Hogy az ember agyára ül ez a nagy csönd… A kutyák sem ugatnak, az +őr is tán alszik odafönt, tülke ölében hever… A német vitézek hát az +elmult januárius huszonnegyedikétől számított három év alatt kiviendők… +az országból… és… Mikulich Sándor… pörbe fogható… igen… hogy is?… +gyűlést mikor tartsak?… igen… majd… + +Nagyot ásítva fogta tarkója mögé tíz ujja fésüjével kétfelől a haját s +elaludt. + +… a három lépcsős császári trónon olyan ismerős arcu ember ül, nem tudja +kivenni tisztán vonásait. Az ország tiz főzászlaját nevetős arcu urak +markolják az oltár két oldalán, amelynek legfölső fokáról a +nádorhelyettes – hisz ő a nádor maga! – harsányan kérdezi: «Akarjátok-é, +hogy az jelenvaló groff Zrini Miklós, aranygyapjas vitéz, Lengyelország +gubernátora, Magyarország királyává koronáztassék?» Buzgón kiáltják +háromszor – a Ráttkay hangja hogy kihallszik! –: «Akarjuk! Éljen az +király!» Letérdel és haragszik: «Ráttkay tegye fejemre az koronát! +Esztergami érsek ű kényem szerént!» No, dobok és trombiták ott az +erkélyen! Igen, így! Tra-rá, tra-rá, trarara-rá! Ne feledjük el, +evangéliom után két aranyat kap az érsek. Hát Péter lett a bán, ő tartja +kezében az ország almáját! Hisz én akartam! Igen! Jó! Piros-fehér-zöld +posztóval bevont hidon haladunk a zárdatemplomba. Elől a zászlók, utánam +harminc püspök. A tér fölött a Rathaus tornyáról milyen kötél vonul +keresztbe? Egy ember van rajta. Szépen elém ereszkedik. Intek neki. Már +a templomban vagyunk. Letérdelnek mind a tizen. Szent István kardjával +jobb vállon ütöm őket háromszor. Igy lesznek az aranysarkantyus vitézek. +A sarkantyujuk nem arany! Ez nem rend! Körüllovagoljuk a várost. A +sáncokon mindenütt siposok, dobosok. Nem hallok semmit. Hogy is van? Az +ott már a Duna! Leszállok a lóról. Egy, kettő, három, tizenhárom +lépcsőfok. Fölül a nemzetiszin mennyezet. «Esküszöm az élő Istenre, +hogy, mit? privilégiomotokat, szabadságitokat, immunitástokat…» Egy +szökellés a királydomb. Suhintás erre, suhintás arra, emerre, amarra. +Fáj a karom tőle s a nyakam. Suttogva búgnak az ágyuk. Föl a várba! A +mentém gombja, paszomántja 30,000 forintot ér. Hejh! nádor, velencei +követ! Ne hajtassatok olyan eszeveszetten! Egymásnak mentek! Egy ember +odaszorul… A feje! Milyen sikoltás!!! + +Rémülten ébred ültében, két kezére támaszkodva. Homlokához nyúl. Súlyos +verejték gyöngyei morzsolódnak szét tenyere alatt. Ki kiáltott? +Hallotta! Nem álom! Hogy is volt?… Istenem! Mária! + +Meggémberedett nyakát megcsavarva fölugrik. A gyertya üszkös béle +feketén lóg, tövén pislog csak egy kis kékes láng… Mi az?… Ki sir? + +– Öllee! ölleee! – rí odaát keserü fájdalommal egy ismeretlen, vékony +hang. + +Ugrana, de nem mer. Az ajtó nyilik. + +– Nagyságos uram, leányt szüle asszonyunk! + +– Mind csak egy! – kiáltja s már a szobában van. + +– Jaj! – neveti eléje bágyadtan, hihetetlen boldogsággal kipirult, +megszépült arcán Mária, – ollyan jó mast! + +Az asztalon valami kis fehér vászon-csomó mocorog csöndesen. A fráj +fölemeli a ruha egyik csücskét s Zrinyi idegenkedő, sajnálkozó mosollyal +nézi az elnyult fejü, csupasz aggastyán arcocskát. Mintha a képen látott +öreg Löbl lenne nyolcvan esztendős korában! + +A nénike fehér pántlikára csomózott bizonytalan dolgot nyújt a bán felé: + +– Az köldök-madzag! Ha hét esztendős lészen s megoldja maga kezivel, jót +jegyez! + +– Hát osztán bizonyosan leány? – kérdezi a bán. + +– Mán amiként én látom, az! – heheg az öreg asszony szemérmetlen +tréfája. Azzal kapja a vászonba csavart cseppséget s megindul vele a +másik szoba felé. A meleg viz már vár. + +– Ollyan jó mastan! Alhatnék! – pihegi boldogan Mária. + +– Mán penég aztot nem szabad! – mordul vissza komoly figyelmeztetéssel +az öreg. – Könnyűképpen amoda Túl lenne csak az megébredés! Nem! Nem! Ne +sivíts, no, fürdő lészen, ember-magocska! – lapogatta meg görcsös +ujjaival a kis feneket. + +– Nagyon fájt? – kérdezi bugva Miklós. + +– Bizony hogy fájt – mosolyogja az asszony. – Örülsz? + +– Örülök! Hogyne!… + +– Ha csak leány is? + +– Ugy is!… Hát… inkább akartam volna fiat, de lett, az mit Isten adott, +csak ű szent fölsége éltesse! + +A föld peremén szunnyadó hajnal most rugta le magáról könnyü takaróját. + + +XIX. + +A csöndes vár gazdája magába tört, de csak annál nagyobbra nőtt +dölyffel, nyugodtan nézett a jövőbe: csak még egypár, feszülő izmu lépés +ebben a taposó malomban, aztán csakugyan jön a kardforgató, +seregrendelő, szabad, nagy élet. A lengyel havasok hágóin át fog győztes +hada élén új királyt hozni Magyarországnak! Milyen jó, hogy nem lett +palatinus! Csak szükebbre cserélte volna a nyakát rángató pórázat! Minek +az? Megy! Megy, amerre csillaga hivja! De előbb itt rendbe hoz mindent… +Rossz szolga, vigyázzunk! – suttogják a kis auerspergek a sirja után +nyögő császár fülébe. Nem! Csak azért se! Zrinyi-ugyse, nem! Hej, +országbiró uram, Nádasdy Ferenc s fekete üstökü, érdemes komédiás, jeles +nádor, csak szaggassátok véresre körmötöket a király kegyelmének +kaparászásában! Én megyek és nem kötök hajót a lovam farkára, hogy a +Tisza-parton hagyjam, mert bizonytalan az Erdélyből való visszatérés… +sőt ha kell, Délia farkát szép kontyba csomózva itt is hagyom: +játsszatok vele törököt, hofkrixkraxban csipkésen, ülve hadakozó német +retyerutyátokkal egyetemben, vén szamarak! + +Csecsemő lánya az emlő-bimbót még jól szájába sem tudta fogni, már +Varasdon praesideált országa rendei előtt. Lelkiismeretes pontossággal +magyarázta, alkalmazta az országgyülésen kieszközölt articulusokat, +amelyeknek kedve szerint való megszövegezéséért három erszény tallért +kapott a kancellár. Bizottság ide, bizottság oda, utasítás-készités, +egyéb fő, állami szecska-vágás, praedaucius, oláh, németek +megfenyegetése; aztán asztal fölött sápítozó vagy pökhendi, csaholó, +nagy ménkü fontos megbeszélések, lázadó jobbágy ellen királyi +engedelemmel lóra ülés, erdőn-síkon paraszt-vadászat… De horvátok! Mért? +Ha ki bánt, ha horvát is, vére éppúgy szökken, mint a töröké s a +béle-metélt muszulmán nem büdösebb, mint a hagymán hízó horvát jobbágy! + +Utálat mégis! Emberek pecérje lettél, Miklós úr! Mint tövén rokkant +napraforgó, úgy áll a kerék s fura, véres emberrongy mocskos bocskora +csüng alá küllői közül. És Bécs nem akarta, hogy a horvát bán horvátot +törjön kerékbe: legyen mit rabszíjjra fűzni Kostajnica basájának, mert +félő, hogy kifogy a derék faj és stiriai pocakokba sussan majd a +muszulmán kopja! + +Egy-egy három oszlopos, háromszögü akasztófa alatt úgy rántotta +megállásra rémülten horkanó lovát, mint maga az Igazság! A füzes felé +sikamlva rohant a menekülő s fent a dombon, Zrinyi mögött, derekas munka +után nagyokat fujva törölte le dolmánya ujjával a ráfröccsent vért +Patachich kapitány. + +Igazság! Kemény munka, szép szó. Kerékbe töretni! Görbedt gerincü horvát +kuvaszokat?… Nem! Bécsi puhákat, nyálas pulyákat! Az lenne mulatság! +Igen! Magyar úr kellene nyakatokra, ki jól szügyön vágna taréjos +sarkantyujával, hogy abba gebbednétek! Magyar úr! Bécs fölött! Magyar +úrnak táncolnának a Favorita sorompói között a tornajátékos lovak, neki +nyílnának terraszain a virágok s magyar úr talpából nyalná ki a bécsi +csürhe a csengő aranyat!… mint Mátyás király… + +Mátyás! Milyen zengő emlékezetü név! Mátyás… nemcsak kénnyel lett +király, hanem in manu forti!… Erőhatalom!… Bár máskor is éljen vele a +magyar, ha Mátyás királyra találhat… In manu forti!… Eh! csak jönnének +már, csak hivna már Rákóczy! Elég volt az ugar-törés… Szűz föld! új cél! + +A decemberi jegen, havon recsegve érkező bécsi munitio után végre +egyszer csakugyan régies formáju, kopott nagy landkocsi nyikorgott át a +felvonóhidon az épület elé. A bán maga sietett a vastag bundákból +görnyedten, ravaszkás, bizalmatlan körültekintgetések között kimászó két +úr fogadására: + +– Vártam mán kegyelmeteket! + +A vendégek dünnyögő alázatossággal, össze-összepislogva csoszogtak +befelé Zrinyi előtt kapualjban, folyosón, ahol egymás mentéje szárnyát +meg-megrántva bámészkodtak szét a fegyverrel rakott falakra. + +A bán, mielőtt behúzta volna maga után könyvesháza ajtaját, még egyszer +kitekintett a folyosóra, aztán nyilt, derüs arccal fordult az urak felé. + +Ébeni István uram már nagy gondolkozó huzakodásba merült törökösen +borotvált fejének üstökével, mint aki nem akar beszélni egyhamar, de +észrevévén, hogy Zrinyi arcán csodálkozássá hökkent a nyilt öröm, mégis +csak megszólalt: + +– Eppeg jó, hagy béérkezénk nagyságad várában, merthagy künn és az hó! + +– És bizony! – bökte fel száraz, sovány góbé fejét Nagy Tamás. + +Zrinyi az ablakhoz lépett, neki vetette hátát a keresztfának s +rámutatott két székre. Az ezer furfangtól remegő szarkalábas szemü két +arc ösztönszerüen igyekezett kibujni a kellemetlen megvilágítás alól: +Nagy Tamás a könyvekkel, papirlapokkal teleszórt asztal mellé telepedett +le lógó fejével s félszeme az irásokra sandalgott. Ébeni uram a fal +mellett huzódó padszékre kuporodott. + +– Erössen megfáradtam! – nézett szét bizonytalanul, közben alig +észrevehetően Nagy Tamás felé billent a feje, de az úgy tett, mintha nem +látta volna, fordult egyet ültében s elkezdte szálazni bus-kajla tatáros +bajuszát. + +– Hát, uraim, mi ujság? – igyekezett a bán a dologra térni. + +– Atyafiui szeretettel s tiszteletadással s igaz szívbéli őrök +szalgálatjával két paripát kűld méltóságas, kegyelmes urunk nagyságas +uramnak. + +– Köszönöm! És? + +– Egyébaránt egészségben vagyan urunk mind cselédivel öszve, kihez +hasanló jókat kéván s reményl nagyságadnak is! – folyt a derüs +behizelgés Ébeni István ajkáról szélesen, elnyújtva, jó erdélyiesen. + +Ugy mérik szavukat, mint zsidó a kölcsön-pénzt! – gondolta Zrinyi a +keresztbe fonta a karját mellén és hallgatott. + +Nagy Tamás a félig írt ívet sillabizálta hunyorogva: «… és az mi nagy +Mátyás királyunk palástolhatták gyarlóságokat. Egyébbül én az mi +királyunkban alig találnék vétket… Az ő szerencséje mindenütt nagy volt, +mert az szorgalmatossága véghetetlen, mert fáradsága untalan, mert +bátorsága győzhetetlen, mert vigyázása megcsalhatatlan. Nem csuda azért, +az szerencse hogy pórázon járt…» + +Ébeni a csillagos égboltot ábrázoló mennyezetre emelte tekintetét, amely +óvatosan siklott tovább lefelé az áttört mívű, keleti rézlámpás hosszú +láncán. A lámpáson jó sokáig elmerengett, de végre is a nagy csönd halk +fészkelődésre indította… Egyszerre csak homlokára csapott görcsös, +csuzos ujjaival: + +– Tamás úrfi! Kegyelmed nem is mandja s nékem majd kiese elmémböl, hagy +urunk levele még zsebemben lapúl! Éjnye, éjnye, instálom nagyságad +bacsánatát, – azzal fölgombolta dolmányát s hosszas kutorászás után +valami belső rejtek zsebből kiemelte az összevissza gyűrődött iratot. A +térdere fektette s elkezdte simogatni, de Zrinyi eléje lépett, rideg +engedelem-kéréssel kivette kezéből a fejedelmi kéziratot, s még a +szomszéd szoba ajtajához sem ért, a feltört pecsét puhán hullt a +szőnyegre. + +A két ember egyedöl maradt. Mosolyogva néztek össze ugyanabban a +pillanatban, aztán elkezdtek egymásnak integetni. Nagy Tamás vállat vont +s bajusza egyik végét fujogatta csöndesen a levegőbe. Majd fölkelt s +maga is a lócára telepedett Ébeni mellé. + +– Nagy szamár kegyelmed! – bökte oda Ébeninek bajusz-fujtatás közben. + +– Tám csak nem?! + +– De tám igen! + +– Csinálja kegyelmed jabban! + +– Majd ha nékem ád titkoson száz tallérokot az fejedelem! + +Ébeni arca egy öreg kinaiévá vigyorult a belső jókedvtől: + +– Be accurate túdja! + +Szemközt hirtelen fölpattant az ajtó. A belépő bán szava ingerülten +sivított már a küszöbről a lócán kushadók felé: + +– Hát perplexióban vannak kegyelmetek, mi? + +– Nehez állapat ez urunknak, nagy jó uram, s az bőlcsesség sem +határtalan! – nyújtotta a szót Ébeni. + +– Mehercule! – kiáltott Zrinyi, türelmét vesztve, az összerezzenő +erdélyiekre, – princeps Transsylvaniae affectat coronam Poloniae!… Mit +bolondoskodunk? + +– Balandaskodunk? Instállom nagys… – hebegte Ébeni. + +– Igaz magyari szűvel kérem ű nagyságát, ez dücsőségtül messzére +vettetett sötétségbül emelje ki mán az magyar nevezetet. Sőt jó lészen +ügyekeznie, ha valamely derekas dolgot akar végben vinni, mert úgy +látni, hogy az fatum nagy változásokat készít… Ferdinandus szinte hogy +halódik s Leopoldus… ű tudja!… Nem az, kivel vet szövetséget, az +lengyelekre zudult svécussal vagy magával az lengyellel, hanem az, hogy +hada erős, tisztviselői jók, generálissa próbált, discretus, marhás, sok +értékű úr, igaz ember légyen! Erősnek sok az barátja, gyöngétül az +meglévők is elpártolkodnak! + +A két úr sűrün helyeselt, de csak úgy némán. + +Elejbük ment félutig! Csak annyit kellene mondaniok, hogy ezt a +független, próbált vitézségű urat megtalálta a fejedelem a horvátok +bánjában… + +Ébeni lehajolt, följebb rántotta csizmája egyik szárát, üstökét +hátrasimította, aztán a másik száron is húzott egyet, végre fölállt: + +– Nagyságad tehátlan, mint értém, ha jól értém, javallja az lengyel +expeditiot! + +Zrinyi az ajkába harapott. + +– Urunk nevében nagyságadnak hazzánk való gratiajáért köszönetünknek, +háladatas köszönetünknek ajánlása után búcsut vészünk nagyságadtol. Az +Ur lakazzék ez várban minden kegyelmével! + +Üstök-csavarintás, alázatos kézcsókok, bajusz-pederítés s már az ajtó +felé csoszognak Rákóczy becsületes főember szolgái. + +Ébeni engesztelő alázattal fordul vissza a gyors távozáson szótlan +sértődésben álló Zrinyi felé: + +– Instállom alázatasan nagyságas uramat, az főbb magyar uraknak +tetszések győjtögetésében szűkecskére szabatatt az üdőnk! + +A bán gúnyosan bólogatva helyesel. + +A két ember újra megindul, de most meg Nagy Tamás fordul vissza: + +– Judex curiae, Nádasdy uram portája az közelebb statio! + +Azzal hajbókolva, instálva, sok szerencsét, egészséget kivánva +sündörgött-fondorgott a két úr kifelé. + +Mögöttük döngve zuhant be az ajtó az élesen csattanó zárra. + +Ébeni ijedten állt meg a folyosón: + +– Bécsapá az ajtót! + +– Bé ám az szél! – pislantott ravaszul Nagy Tamás meg sem állva. + + +XX. + +A kárpit hasadékán enyhe fény szürődött be a barna selyem paplanra. + +Megint reggel! – dörzsölgette kábultan súlyos pilláju szemét a bán. + +Mária összehuzott, kis, gyerek arcával buzgón aludt. Zrinyi feléje +fordult s öntudatlan mosollyal nézte egy ideig, aztán megcsavarta fejét, +amely fáradtan hanyatlott az összevisszagyűrt párnára. + +Macska! Az asszony csak macska! Vinnyogó szerelemből, gyereksírásból +telik ki élete és boldogan alszik! Nem tudtad, Miklós, mi a lassu méreg? +A fejed üres s mégis úgy zúg, a derekad fáj és combodat köszvény metéli… +S ha ez se volna…? Lendültél egykor, gondolatod lángoló tűzkoszoru volt, +amely tetteid búgó ágyugolyója előtt sisteregve röpült s most csak hamu +nagy terveid pislogó üszke fölött… Szerelemben zajló éjjelen asszonyba +ölöd erődet; kábító álomköntös fogja tagjaidat nappal és bugyborogva +forr epéd; kis lányod csókja íztelen, tej-szagú s mégis uj jövő +rejtelmes kupolája domborodik már a puha tagokból!… Hogy kijátszotok, +Természet, Isten, egy ilyen szegény, nagyerős férfit! Ez hát az élet? +Szerelem, vajudás, szoptatás? S te csak kukorékos hangú kakas? Harcias +tarajodat csak nősző elevenség remegteti?… Nyögj, csak nyögj, gondold, +hogy a köszvény, pedig az öntudat hasgat… + +A zsinór után nyúlt s a kárpit ugrálva húzódott el a nyugvók elől. + +Hisz reggel van! Az éjszaka hazugság volt!… De akkor mért sötétebb a +világosság, mint a homály? Mert Rákóczy úgy akarta? + +– Bolond, üdőtlen vállalat! – morgott föl hangosan. + +– Ach, ich bin so… – nyögött föl tétován, le-lecsukódó pillákkal Mária s +szava kéjes ásításba szenderült. + +Zrinyi a homlokára ütött öklével; befordult s fölkönyökölve elkezdte +simogatni a kis, puha, kerek kezet. + +Mária elmosolyodott, de nem mozdult, még csak pillája sem rebbent. + +Vén fösvény! Fél tőlem, persze! Javalltam a lengyel hadjáratot, igen! De +Zrinyivel! Félt, hogy fölibe kerekedek… Fölibe? Hm! Nem is olyan +lehetetlen! – cikázott szája körül a gúny. – Rám fogsz még szorulni, +György bátyám, ha most nem, hát majd a győzelem idején! Lengyel földön +ellehetsz nélkülem, azt hiszed? Jó! De Magyarországon vagyok még valaki, +ha hüvelybe rozsdásodott szablyaként fityegek is ebben a pocséta-várban! +Eh! Reggel van, munkára! + +Óvatosan eltolta a paplant s gyors mozdulattal talpra szökkent. +Félkézzel lerántotta magáról a hálóinget s a mosdótál elé állt. +Belefektette arcát a hideg vízbe s úgy töltötte tarkójára az ezüst +kancsó csobogó tartalmát. + +Mária sóhajtozva neszelt föl, nyujtózkodott, forgolódott, kinyitotta +szemét, de a mosoly megint csak szendergésbe merevült arcán. A bán +meztelen derékkal hajladozva, a levegőt öklözve, békáját feszítve s +karját kivágva igyekezett szerelemben puhult izmait felvillanyozni. Majd +villódzva sistergő göndör hajának állt neki fésüvel s ahol nem simult, +tépte. A bajuszát jó keményen szétkefélte s mikor elkészült, az ágyhoz +lépett. Megfogta a takaró csücskét, úgy vonta elfelé lassan az alvóról… + +Mária durcásan tiltakozott az ébresztgetés ellen s ijedten takargatta +hosszú hálóingével tejfehér, gömbölyű combjait, amelyeknek finom bőre +reszketve libabőrödzött a goromba hidegben. Még a lábaujja hegyét is +befedte, úgy panaszkodott gyerekes nehezteléssel: + +– Ne nézzen kegyelmed! Nem kelek föl igyen! + +– Nono! Nono! – csititgatta az ura nevetve; de látva, hogy az +összegombolyodott asszony nem mozdul, tréfás-lovagias mozdulattal +rájakanyarította a paplant, hogy csak a füle látszott ki alóla: + +– Jó éjtszakát, Zrininé nagyságos asszonyom… nékem aranyos kis, bolondos +feleségem! – toldotta meg egy csókkal. + +– Gonosz kegyelmed! – villogott ki nevetős haraggal a két ragyogó szem a +paplan alól. + +Mire elszánta magát, hogy fölkeljen, Zrinyi már a belső udvaron kémlelte +a bátortalanul, ködlő fénnyel emelkedő napot: + +– Kikelet, de foga vagyon! – azzal jobbra fordult s az északi fal felé +tartott, amelynek tövében ékbe vágott tetejü, alacsony, zöldre festett +deszkákból összerótt kerítésen belül török rabok, bocskoros jobbágyok +turták, kapálták, gereblyézték a kertnek odahordott televény földet. Az +egyik sarokban a koppanó fakalapács ugrasztgatta véső alatt formálódott +lassan kőpad, asztal; fölöttük már ott fehérlett a frissen összerótt +lugas váza. Itt lapos faládikákban bággyadozó palánták vártak +elültetésre; amott nyesett gyökerü, karcsu csemeték feküdtek egy +csomóban. Az gondos trágya-ágyat vetett a rózsatőnek, ez zsineggel mért +utat. A pávás, gránátalmás faragott kapufélnek támaszkodva, hón alá +fogott pálcával nézte őket egy drabant, aki az úr közeledtére hetyke +alázattal kapta le süvegét. A jobbágyok is süvegelve emelkedtek föl +görnyedésükből; a rabok fejet hajtottak s kezük álmosan érintette +mellüket, szájukat, homlokukat. + +– Kimszi? – fordult Zrinyi, kiléte felől tudakozódva, egy beesett, ólmos +arcu, nyitott száju, ritkás ősz szakállu, kis, görbe rabhoz. + +– Abu Bekr ibn Aflah, ó, fényes tekintetü király-bán! Tanitó voltam +messze, délen, a Fehér tengeren túl, El-Magreb-ben! És még messzebb, a +sárga homokon túl… Tombuktu… Bölcsességre figyelmes füleid nem hallották +talán soha ezt a nevet! Ott tanítottam s nagy dolgok tudósának +tartottak… De az emberek fiai gonosz tejet szoptak… és vágtató tevén +menekültem, szultánom!… Aztán harcoltam Allah – kinek neve legyen örökké +áldott – Allah útján a hitharcot: a golyók a mezőn vészcsillagok gyanánt +táncoltak… telt a hold és fogyott… teve, öszvér, ló, mind megfordult +combjaim ollója alatt… és foglyotokká tettetek! – s karjait összehúzva, +két tenyerét arca mellett lappal előre kiterjesztve fölsóhajtott: – O! +létezőknek Alkotója! a királyok királya, világok ura vagy, aki e földet +különféle nemzetekkel felékésítetted s annyi százezernyi embert +fenntartasz, nekik erőt, országot és szerencsét adsz, miért teszed őket +a mi foglyainkká s minket az ő foglyaikká? + +Zrinyi biztatóan, bátorítóan tette kezét az öreg vállára s odább lépett. + +– Maszlagtul részeg mast is, nagyságos uram! – suttogta a háta mögött a +drabant. + +A bán egy darabig gondolkozva nézte a dolgozókat, aztán sarkon fordult s +könyvesháza felé tartott. + +S milyen nyugodtan kapál! Mámor és bánat remeg a szemében s jól van így; +nem lázad, nem dul-ful, csak könnye pereg s te már előre bosszankodva +gondolsz a levélre, amellyel ajtód előtt vár rád a németek futárja. +Magadat sajnáld, ne azt az Abu-t, hisz gazember! Tudod biztosan, hogy +Kanizsán ládaszám várják vissza a tallérok s itt mégis turbánja koszos, +kaftánya merő mocsok, koldusnak teszi magát, hogy dús sarcot ne nézzenek +ki belőle. De sírt! Hamisság és igaz érzés bolondos keveréke ez a görbe +világ! + +– Nyugodalom? Mán megént!? – gyürődött össze kezében a bécsi levél. – +Hát azért se! + +Félóra mulva riadó berregett, harsant az udvaron. Egy ölelés az +asszonynak, egy csók a szurós bajusztól ijedező fogatlan, tejes szájra, +aztán lóra és neki a világnak! + +Aznap éjjel idegen barom bőgött a bán ólaiban s új foglyok suttogtak +titkos ujságokat a régieknek a pince sötétjében, vasalt kézzel, lábbal +vetve neki hátukat ültükben a nyirkos falnak: megint más nagyvezir van… +a padisáh mindig csak vadászik, kint kóborol, nem hiába átkozta meg +legyilkolt napja, Ibrahim, hogy úgy éljen, mint mezőn a vad… a +Dardanellák bejáratánál a velencések köves ágyui, tűzgolyói hetven hadi +gályát süllyesztettek a zöld vizek alá; volt, melyet diadallal vontattak +Velence útján… + +A bán fáradtan, gondolat nélkül gondolkozva könyökölt ki ablakán: az +imájában leborulót faron rugva rántották ki alóla a kis szőnyeget… az +sem szed több adót!… egy kis vér, nehány barom, mellszorító futás dobogó +lovakon, por és füst: így szedi a horvátok bánja nevetséges +hírkoszorujába a szegényes virágot… + +A csöndes éjben bánat és ihlet feszítette recsegő, mély torokhang +sajátságos lejtésü énekén szállt föl hirtelen a Korán egy szurája: + + Ha az ég majd ketté hasad, + ha a csillagok széthullanak, + s egymásrá szakadnak a tengerek + s kifordulnak a sirhelyek: + akkor tudja meg a lélek, hogy mit kezdett és mit végezett. + Ó ember! vakmerős… + +Durva hang szitka csattant s az ének megszakadt. + +Az álmodozásából kirezzentett Zrinyi sietve csukta be az ablakot s amint +megfordult, az ágyban kuporgó Mária szemének epedő ragyogásával találta +magát szemben… + +A kert szépen haladt. A lugas léceire kötözött ráncos bőrü, ösztövér +venyigéken már hasadt a rügy, a kis palánták életet adó lucsokban ülve +hiztak s várták a napot. A ritkás szálu, zöld gyepágyak között reccsenő +kavicsu, sárga, keskeny utak kanyarogtak. Zrinyi lehajtott fejjel, +lassan lépegetett rajtuk. + +– Nagyságos uram! levél Grécbül! – lobogtatott valamit Migliani a kis +ajtónál. + +Komolyan kezdett hozzá Zrinyi, de aztán elnevette magát: + +– Ez megént uszít az törökre! Sem vélem, sem nálam nélkül nem lehetnek +az koszosok. Ha békességet tartok törökkel, az Grécnek rosz, ha +fölbontom, Bécsnek nem jó. Azt szokja vala mondani illyes nehez +állapatban Klobusiczky uram Posomban amoda akkor erdélyi szóval: «Mast +légy akas Damakas!» He! Gréc tahát kezemben nyomintja az szablyát: +hajde, törökre! No, Zrini, hecc, hecc! – mint ebeket bikára… Hát, +atyaságod, az rabok közzül amaz vén Abu Beker-t ide, osztán elé az +nagyobb fejér zászlóval! Szóljon nevemmel Kiss Farkasnak, bemégyen +emberivel Kanisa alá, török volt, esméri üket… no! Légyen békesség, ha +Gréc harcot akar! Légyen legalább igaz titulussa Leslie uram +panaszolkodásinak, hogy tulajdon fejem szerént cselekeszek mindenekben, +kik törököt illetnek. Amaz Abu helyében kérem az pasátul… hm! nincs +török láncon mast tisztviselőnk, ugyé? Hát két derék köz rendet… +Mavro-t… és kit még?… Velimirt, az kertészt, igen, igen! – fejezte be +mosolyogva. + +Azzal egy intéssel elbocsátotta a pátert s szemeit összehúzva merült el +gondolataiba. + + +XXI. + +Az éjjeli mécses lángocskája hajladozva, meg-megrebbenve úszott a kis +olaj-tavon. A kályha tompa süvöltéssel felelgetett a tetőn táncoló +viharnak, amely erőszakos incselkedéssel rántott egyet-egyet az ablakok +fatábláin. + +A tépelődésében elvánnyadt arccal szunnyadó Zrinyi riadva ébredt a +szomszéd szobából felhangzó gyerek-sirásra, amelyet sipítva ragadt +magával a küszöb-közön zörögve áttolakvó szél. A bán megemelintette a +selyem-suhogással lebegő kárpitot: a mécses összerázkódó fénye sárgán +esett a mély nyugalommal alvó Mária arcába. A szomszédban is csönd, csak +a kicsi sír erősebben… + +S mi volt a vége? – gondolkozott tovább tarkója alatt összefont kézzel, +– a király nem akarja a predauciusok bekebelezését s az áldatlan +huzakodásban a mi karunk fáradt el előbb… no, igen, a telkek ujra +fölmérve, beirva, ez valami, a szolgabiróságoknak uj határokat huztunk… +az adózás alapja most már biztosabb… Nem is mehettem volna! Nem mehettem +volna, ha hív is Rákóczy! Királyom ellen fogtam volna fegyvert, a jó +Ferdinánd ellen, aki bizony no, csak szövetséget kötött ám a +lengyellel…! Mi az, hogy senki se mozdul a rivásra? + +Lassan fölkelt, belebujt papucsaiba, hálóköntösébe s átnyitott a +szomszéd szobába. A szemközti falnak támasztott divánon ültéből +fölborulva aludt a kis, barna képü horvát szoptatós dajka. + +A sarokban, a födeles ágyacska oldal-rostélyán belül, göndör lenhaj +hullámai között egy nyitott száju, puffadt kövérségü sárga arcocska. +Középen, a magától meg-megringó bölcsőben összeszorított öklöcskéit +csáposan rezegtető kisebbik; szája négyszögletesre görbült a panaszos +ordításban. + +Zrinyi körülnézett, vállat vont s a bölcsőhöz lépett morogva: + +– Jüjj, no, kis Katám, tisztában teszlek! + +* + +Az alacsonyan gomolyogva rohanó szürke felhőtenger alatt, a vastag fehér +takarótól roskadó fenyők tövében messze fölfelé, a felhőbe bujt csúcs +iránt, ezer és ezer kis fekete pont nyüzsög az egymásba simuló hatalmas +rücskök ágyazta szakadék mély havában, amely csak nem akar fogyni a +csipetenként odább lódító lapátok, ásók elől. A ragadós hó alatt éles +szikla, lépést csusszantó kavics; útnak híre, se hamva. A góbé +elkeseredetten húzza vissza fogásig süllyedő s a végin is csak sziklán +pendülő ásóját: + +– Komé! vajjon látja-é Isten az mü nyavalyáinkot? + +– Látja ugyan, de Isten úgy segéjjen, ő sem tehet róla! – hangzik háta +mögül mély meggyőződéssel. + +Lent, ahol a szakadék völggyé tágulva simul el, övig áll a hóban Rákóczy +György és sóhajtva néz föl a szürkén fehérlő máramarosi bércekre: + +– Nem ember ellenségünk, hanem Isten van ellenünk… Majd tisztességes +halált kivánnánk inkább! + +* * * + +A csáktornyai vár északi kapujának hidján bocskorok csoszognak, taliga +zörög; fekete föld, mész, cement, délről jött nagy terméskövek rázódnak +a sovány, izmos, meztelen barna karokra függeszkedő nyikorgással befelé. + +Zrinyi a régi lőporos torony aljában állva beszélget egy nagy kalapu kis +alakkal, akinek fekete térdnadrágja oldalhasítékán kacéran buggyan elő a +vörös selyem betét. Az idegen harsányat kiált s a térdszalagrózsa +fityegőjének arany cafrangja türelmetlen toppantásban verődik sovány +ikrájához: a hangra egy föld-kupac tetején álló felvigyázó szaladva +iramodik a cementet keverők felé. Aztán újra Zrinyihez fordul s mutató +ujját magyarázva helyezi a papirlap egyik pontjára. A bán figyelmesen +követi az erődítési terveken ide-oda szaladgáló vékony ujjat. + +Majd lóra ülnek s a szekerek, taligák sora mellett elléptetve a +vadaskert hosszában ügetnek északkeletnek. A kis ember egyszer csak +föláll kengyelében, beletekint a kezében lobogó papirba s tenyerét szeme +fölé ernyőzve néz el a stájer hegyek dombokba haló lábától messze +keletre elnyúló síkon. + +– Monsieur le comte, ide jönne a redoute, – mutat előttük egy dombra. + +Zrinyi helyeslően bólint s a dombra szöktet. A dombon túl tavasziasra +dagadt patak piszkos vize fölött palló. + +– … le tout protégé par un redan avec flancs! – azzal a tenyerébe rajzol +egy négyszöget, ami a redoute-ot jelenti, egy vonalat kanyargat elébe, +az a patak, rá, a redoute-tal szembe, két kisebb vonalat peckel +keresztbe, az a hid; a patakon túl egy megtörve lefutó s a hid felé +szétnyiló száru éket vés körmével, az a redan, a pallót védő szöggát. + +– Jól vagyon, ingenier uram! – szól Zrinyi. + +Megfordulnak s a két paripa néma léptetésben süppedezik a kövér füvön. + +A széthasadó felhők közül kibukó nappal szemben szivárvány ragyog fel s +Krakóban búg a harang, bőg az ágyu. A buggyos ruháju svédek tollas +kalapjainak, az erdélyi hajduk vörös, zöld kucsmáinak tengere már a +Visztula hidján túl hullámzik tolongva, mikor égre lendül a kozákok +keresztes zászlaja, megremeg a borzas prémű süvegük mellé tüzött apró +levelü, egyenes faágacska, s megindul a hihetetlenül karcsu és hosszu +szigonyos kopják alul földet érő ritkás erdeje. Dob recseg, vezénylő +kard villan a magasba s lendülve úszik a többiek után a moldvai zászlók +szentje, ökörfeje s az oláh selymek sólyma. Ujra színes, függélyes, bő +svéd redők rengenek előre a porfelhőt kapáló lovakon… s mikor a por +elül, vágtató lóval lépésben menve halad előre, szemét a Wawelen +hatalmas tömegben, karcsu csúcsokkal, hegyes tetőkkel fölmeredő királyi +várra függesztve, fehér vont arany dolmányban Rákóczy György. Mögötte a +svéd, erdélyi, kozák, oláh urak tarka, gőgös, diadalos mosolyu csoportja +előtt, kerek polyák kalapját szemébe huzva, Würtz, Krakó kapitánya és +remegő keze tartotta selyem zacskóban zörrenve verődnek össze a behódolt +város kulcsai. Utána síp, dob, trombita, por s a hódító lovak ezreinek +szivet döngölő tompa dobogása… + +* * * + +A négy sarkán négy kerek toronyba gömbölyödő vár festett falán kigyulva +csillogott a két sor ablak az alkony tüzében. Lent, a sárga, kopár +sziklák övezte kis öbölben csüngő vitorláju bárkák pihentek csöndben +összebujva a ringatódzó vizen, amelynek millió apró bibor hullámocskába +szökkenő opálos fénytakarója békén terült el messze, a lilával foltos +barna szikla-hegyekig. Fent az egyik ablak ragyogása rezzenve nyílt +sötét négyszöggé s a kikönyöklőhöz kongó harangszóval keverten verte föl +a sós, nedves tengeri szellő a portorei hajósok, halászok dudával +kesergő, síppal sikongó ünnepi, ájtatos bánatát. + +– Elhiszem, német szóra fogta apró cselédidet bécsi feleséged, mi? – +folytatta Péter, a bán mellé könyökölve, a nehéz hegyi úton megszakadt +szóváltást. + +– Nyughass mán, Péter! – mordult fel Zrinyi. + +– De nem! Nem lehet, hogy teljességgel németté apolgatott az Löbl leány! + +– Péter! – egyenesedett ki Zrinyi. + +– Hát osztán? Péter, igen, Péter! Vessünk számot egyszer ez életben, +vitézlő bátyám uram! Te jüttél felém… én mán csak ha az temetésedre +mentem volna Csáktornyára… + +– Nem hozzád jüttem, jó testvér, az tengermelléki passusokat jüttem +nézni, – szólt elcsendesülve, gúnyosan Zrinyi. + +– Mi okon vonyál ki hát barlangombul?… Mast itten vagyok és beszéllek. +Én nem tanultam csehországi köntösöknek szabóságát, mint annyi sok más, +vagyok, ki voltam s lészek, igaz horvát! Te? Elsőben magyarrá vedlett +szüved, mastan meg… Eh! Mi dolog ez? Familiánk mint cometa szörnyen +fénylett magasbul s mastan csak sindik, mint bujdokló fényü kicsinyded +csillag! Bizony, Miklós, Katámmal gyakor szóval, sürü óhajtással +szomorkodunk régi hirünk-nevünk gyalázatos veszésén… Jó, no, tudom, kit +mond tekinteted: én csak én vagyok, alábbvaló nállad elmére, vitézségre… +De nem vagyok így is sorban utolsó! Sirhatnék, Miklós, ha szároz szemem +könnyet adna hozzá, látván irigy fátum alatt hajuló derekadat… Kicsuda +pántolódjék mind az világgal az köz bontakozott állapatja miátt Horvát- +és Magyarországon, ha nem a Zriniek!?… Én csak úgy mondom, vedd eszedben +az szót: jobbágyinkbul nyolc ezeret könnyű szerrel állathatnánk talpra s +az holdultságbul husz-, huszonötezer katonát szedhetnénk soldra… + +– Mit akarsz? – búgta, föltolakvó gondolataitól félve, a bán. + +– Azt, kit illenék, hogy te is akarj! – vágta szemébe merészen Péter. + +– S ha akarom? – állta a kihivó tekintetet Zrinyi. + +– Hejh! akkor! – s fenyegetve lendült Péter gróf ökle a terem falán +függő, valami régi, füstös király-kép felé. + +– Akkor… akkor… várjuk, szép öcsém, az jobb üdőt, – csapódott le a bán +csontos, izmos keze büszke öntudattal öccse vállára, – kinek szelleti +Lengyelországbul fujdogál erre alá! + +– Keljünk eleiben! – gyult ki a vakmerő remény Péter szemében. + +– Nem, Péter, nem! – morogta ujra magába süllyedve Zrinyi. + +Az uszkokok főkapitánya elkedvetlenedve forditott hátat, majd +visszapattanva fölkiáltott: + +– Mondd ki hát, hogy higgyek! + +Zrinyi szája gúnyos ívbe görbült, míg szeme Péter gróf lelkében +olvasott: + +– … hogy magyarok közt királ kévánok lennem? – ejtett lassan, nyugodtan +szót szó után, – s te palatinus?… Nem! Nem! + +– Velencés kezével?… Francuz… haddal? – suttogta lázas kiváncsisággal, +egészen hozzá hajolva Péter. + +Az öccsére nem is figyelmező Zrinyi lelkében gyötrelmes örömmel +született meg a gondolat… + +– De ország gubernátora, igen! + +A nagy teremben susogva, bugva kavargott a zavaros visszhang s a homály +a tengerről föllépett a sziklákra. + +* + +Jobbról az enyhe lejtésű távoli hegyek zöldje felől a Schmielova vára +alatt elsiető folyócska, balra a százszoros salvéval durrogó ágyuk +füstjétől gomolygó magaslat; középen az egytornyu kis faluhoz kanyargó +széles út. Az út mellett két felől, a szántássá taposott friss gyöpü +síkon elszórva, arccal az útnak kisebb lovas csoportok; mögöttük +két-két, innen a dombtól a falucskáig széles, szines, pikákkal, +csidákkal tüzdelt csik, előttük a kapitányok ritkás arcvonala: kozák és +magyar lovasság. + +S elől a dombon, amelyre fáradtan kúszik föl a falu útja, himzett +nyeregtakarós lován Rákóczy György, Erdély fejedelme. Mögötte főemberei. + +– Keves az svécus, Kemény uram! – rezzen meg a fejedelem előre álló +tömött szakálla. + +– De nem, nagyságos uram! – hangzik a bizonytalan válasz. + +– De bizony csak hét ezer vitéz! – bólint szomoruan, mint aki mindent +tud, Rákóczy, s közben megfordul fejében, hogy a lengyelek mind +elpártoltak tőle, még akik hozzá szítottak, azok is elhagyták, +Lubomirski s a többiek, ki itt van, kevés is, rongy is… Szelepcsényi +műve… itta a borát, lakta sátorát s a saját táborában érdekei ellen +dolgozott… bécsi ötlet aljas eszköze… – Még az búcsuebéden is, – szólal +meg hirtelen hangosan, – jól lakék, váltig esküvék Szüz Mária +emlegetésével bővesen! Hajdu sem esküdhetik többet…! + +Az urak rábólintják az igent, tudják, kiről beszél. + +– Lator ember, én mondom, mert… – emeli föl kezét Kemény János, mikor +Rákóczy int, s mögöttük oldalvást nagyot buffan a rézdob, fülsiketítő +lármát okádva rebbennek föl a karcsu trombiták s a magaslat ágyúi +nehézkes sietéssel fognak szaporább bömbölésbe. A fejedelem fehér +paripája kifelé forduló patával, magas szögbe emelt, dagadó izmú lábbal +indul meg; szálas farka a földet söpri. Rákóczy lekapja süvegét, combja +mellett büszke alázattal feszíti hátra, dereka meggörbül s lehajló fején +meglebben a frissen borotvált koponya üstöke… + +Szemben fodorított hosszú hajak, csipke-örvek, omló vonalu, könnyü ruhák +sűrü rovátkája előtt egy szürke paripa keskenyülésü, hosszan lógó +nyeregtakaróján ezer buggyanással redős bő, szalag-csokros nadrágszárban +előrefeszülő két merev láb; nyeregkápában hosszú, cafrangos +pisztolytasak; csipkehabos mell; jobbra egyenesen kinyuló kézben +tollbokorba boruló föveg; legszebb hajlásu ívekbe simuló, klasszikusan +egyenes arcvonalak; széles ajkon az orr tövéből elhajló vékonyka bajusz +tiszta félköre; egyenes derékkal könnyü főhajtás: a szövetségese tegnapi +első látogatását visszaadni jövő Károly Gusztáv, svéd király. + +– Serenissime ac potentissime rex… – remeg szinte meghatottan Rákóczy +hangja. + +– Celsissime princeps… – harsan vissza büszke nyugalommal a köszöntés. + +* * * + +A vára udvarán lováról lelépő bán megtántorodott: mind a két lába +remegett. Fáradtan csatolta le sisakját s amint homlokához nyult, +gondolkozva kapta félre a fejét, aztán szeme elé emelve nézte az ujjai +hegyére ragadt száraz vér porát, szivárgó vér nedvét. Sisakja belsejébe +tekintett, külsejét vizsgálta s mosolyogva ölelte magához az aggodalmas +ráncokba vont homloku Máriát: + +– Semmi, feleség, semmi! Kósza szablya-suhintás repeszté meg bévül ez +pántot s az goromba szélü törés karistolá föl az bőrt… De az babócsai +aga Allahjánál pipázik mán valahun pokloknak fenekén! – s ezzel aztán +mintha el is mesélte volna egészen a Kanizsához közel ásott új sánca +ellen támadó törökök ellen vívott ütközetét, tudakozódva folytatta: – +Megjüvének Légrádrul, Varasdrul az harangöntők, kiket az bécsi ágyuöntő +mester keze alá rendöltem? + +– Igen! – felelt Mária türelmetlen révetegséggel. + +– Az salétromcsináló ember? + +– Munkálkodik, édes uram, mint értem az várnagytul, de… + +– No! – nézett kutatva az asszony szemébe, akinek izgatottságát csak +most vette észre, – Trézsi? + +– Nem jól vagyon! – felelte sírásra hajolva Mária. + +A füstös, összekapart mellvas zörrenve koppant a földön az épület felé +siető bán mögött. + +– Trézsuka, kis cselédem! – hajolt kedveskedve ott fönt a beteg fölé. + +A halványsárga, kövéres arcban mosolyra nyilt a vértelen száj keskeny +vonala; a két kis párnás kéz a poros, izzadt arcot paskolta: + +– Väterchen! Väterchen! + +– Látod? – fordult vissza bizakodva feleségéhez a bán. + +– Gott sey Dank! Mastan igen… de hun erőben, hun gyöngeségben, szinte +minden órán fordul állapata… Jaj, jaj, édes uram! – fejezte be +sopánkodva. + +– Vor dem Kinde! – intette rosszalóan hallgatásra Zrinyi. + +A kis Terézia figyelve nézte apját s Mária elnevette magát: + +– Talám többet is tud németül, mint apja ura! + +– Te, kis bécsi practicás! – fenyegette meg a bán a kacér +vállvonogatással hátat fordító asszonyt. + +Mária a most már fecsegni, nevetgélni kezdő betegnél maradt, mindenféle +gyanus szinü levet keverve, töltögetve üvegből csészébe, csészéből +kanálba; Zrinyi pedig megfürdött, átöltözött s lement kis kertjébe, +amelynek viruló zöldje gondos öntözés fakasztotta illatot sugározva +fordult csöndesen a tikkadt nyári nap alkonyának árnyába. + +A bán nagyokat lélekzve, gondolkozva lépegetett a lucskos gyepen +rózsatőtől rózsatőhöz. Itt egy bimbón simított végig ujja, ott egy +selymes, halvány testü, buja rózsafejet fektetett két ujja között +tenyerére és sokáig elnézte a vágytól széthajló kövér szirmokon duzzadó +ereket. Amott papucsa orrával igazította ki egy másik tő véletlenül +eltaposott gyürüs sáncocskáját; száraz levelet morzsantott le gyöngéden; +sercegve égő hasas zöld rózsatetüt pörkölt le parázsló taplóval. Majd +leguggolt a kis gyepszegélyes ágyak elé s vaskos keze alig érintve +enyelgett kis, szines jószágaival: az öntudatlan nyiltsággal bólogató +fejecskékkel… A szőke fürtök hirtelen haraggal zizzennek meg a +dolmányon… Kezébe veszi a zöld levelek között alattomosan megbujó éles +követ, föláll; ujjheggyel földet érintő bal lába előrefeszül, jobb karja +hátra vágódik s megtelt, de még mindig gyönyörü teste íve gömbölyüre +feszültéből előre pattan: a repülő kő sivító parabolája a várfal fölött +hajlik kifelé, messze, az ároknak. Ez az ő kertje! De szisszenve kap a +köszvény csákánya alatt megránduló tomporához… A másik… hm, a másik +szinte eltünik a Bécsből s mindenünnen beléhajitott sok kicsi, nagy kő +alatt… Köszvény! Csakugyan hosszú élet jele? De milyen életé?… Eh! kevés +patientia, sikoltás és néha szitkozódás kell csak hozzá… – Ejnye, de +cifrázza az hidat kérő tülkös! – neszelt föl hirtelen. – De türhetetlen! + +A kis, könnyü, nyitott kocsival szinte repül a négy ló az udvaron +keresztül. A végig kigombolt dolmányu, ingelejü utas föláll ültéből s +amint megpillantja a kertben a vár urát, ordító hadonászásba kezd. A +négyes tajték-rongyokat fröcsögetve áll meg s a hadonászó alak +hamarjában nem találja meg a lábát, amelyikkel kilépjen. + +– Nagyságos uram! – igyekszik roggyanó futással a kert felé, nyári +kalapos süvegét libegtetve, – nagyságos uram, csuda nagy, dücsőséges +fáma; győzödelem, győzödelem! Erdélyi uraim Dancka táján dobolnak! +Cracovia, Sandomír ű nagysága kezén!… Bocsánatos gratiáját esedezem: jó +napot kévánni majd felejték az örömtül, ki szüvemben hallelujáz… Pfüh! +mán csak leülök ez kűpadra nagyságod engedelmével… + +– Jó napot, Vitnyédy uram! Ugyan béesett, mint üstökös, ez várban! + +– De Rákóczy az üstökös! Győzödelmes serge penég tündökléssel fényeskedő +farka! Bizony fejében száll mán az lengyel korona! Lengyelország Erdély +vazallusa lészen! Jól s okosan tevé Ferdinandus, hogy koporsóban bujt +föld alá; szégyenletében bújna mast oda, vagy inkább félelmében! Hejh! +az koronás fejü papocska mast odafönt Bécsben ríhat apja után, mi tévő +lészen ez zimankótul fekete fölyhők feje fölött való győlekezése korán! + +Zrinyi kiegyenesedett. Fölkelt tehát már a nap a lengyel hegyek mögött +és sugarának tüze bécsi hajakat pörköl s reménysége kis palántáit +zöldíti nevedékennyé! Milyen jó most, hogy Lipót nem hivta meg a Rákóczy +ellen küldendő sereg körül forgó megbeszélésekre, de még jobb, hogy az +öreg Hatzfeldet állította ama tizenkét ezer ember élére! + +– Hejh! nagyságos uram, nagy grádiccsal vagyon feljebb az mi dolgunk! +Merthogy hiteles az fáma… Mednyánszky uram embere hozá… Mast lészen +üdeje, hogy ne aludjunk térdén az németnek, mikor amugy is reánk +köszörült beretvája megrözzen kezében… hogy… mert – s szeretett volna +még valamit mondani, valami nagyot, elhatározót, – … mast vagyon avagy +lészen, vagy lenne alkalmatosság az bécsi kertekben való gyümölcsöket +leszedetni… ha… – s tétovázó szeme elfordult az összefont karokkal mély +tépelődésbe merevült bánról s az udvaron köröskörül sétáltatott +megizzadt lovak kerengését követve igyekezett a fejében lázasan ugráló +gondolatoknak valami fonalat találni, amelynek végére odacsomózhassa +Zrinyi gyors beavatkozásának legalább az igéretét. + +Zrinyi szótlanul vetett számot magában talpra állítható fegyveres +erejéről, zsoldosokról, Péter öccséről, barátairól, az elégedetlenekről. +A képzeletében szétterülő Magyarország térképén már messze járt +elgondolt hadával… + +Vitnyédy, minden egyes pitykét hosszasan megpödörgetvén, gombolgatta +össze csöndben dolmányát… aztán csak egyet köszörült torkán, elsimított +őszülő haján, fölállt s ünnepi lassusággal lépett a bán elé: + +– Nagyságos kegyelmes uram! + +Zrinyi fölrezzent s távoli ágyutüz villanásaival szikrázó szeme büszkén +állta Vitnyédynek felekezeti bosszu, hazafias vágy, nagy, őszinte +szeretet rajongó lángjával égő, könyörgő, szókimondástól szégyenkező +tekintetét. + +– Uram! Az seregek urának és Istenének, kinek dücsőséges zászlója alatt +nagyságod, mint hűv és szorgalmatos vitéze, más tunyáknak és eleik +dücsőséges cselekedetétül elfajzott nemzetének confusiójára vitézkedik, +szentséges óltalma és gondviselése alá ajánlva nagyságodat, nagy +alázatossággal kévánom tiszta szivbül, hogy ű szent fölsége tanácsolja +és vezérelje ez állhatatlanságban állhatatos üdőkben minden dücsőséges +cselekedetekre… és ű szent fölsége harcoljon, igen, harcoljon +nagyságoddal és tegye ellenségi előtt úgy röttenetessé, amint az +keresztyén világ és ellenségi előtt is dücsőségessé… én… – s az +összefonásból reszkető ujjakkal kivájt kart magával rántotta térdre +rogyásába. A bán keze fején egy csók s egy könny melege égett. + +* + +De az eretnek Rákóczytól főpapi buzgalommal undorodó Lipót biztatására, +aki olyan sietve újította meg a lengyel hitlevelet, hogy az országbirót +és a horvát bánt el is felejtette meghíni a tanácskozásokra, a dán +király hajóval, sereggel négy felől rohanta meg Svédországot. A svéd +király Rákóczyban nagy hadvezér, jó barát helyett történetes sikerein +elkapatott, ostobán ravaszkodó, hiú álbarátra lelt, aki önzésében +elvakulva addig-addig halasztotta szövetségük levelét aláírni, mert +magáénak akarta s képzelte egész Lengyelországot, míg a dán becsapás +hirére Károly északnak készült és semmi sem kötelezvén, meg is indult. +Most, amikor csak Steenbock és a bádeni őrgróf maradtak mellette, +Rákóczy lelkében megnyilt az örvény, de Varsó bevétele s maradék +készletének bora egy napra szivárványt vontak föléje. Ugyan! Mondják, +hogy mindenütt körül veretlen, sőt harcot sem kóstolt lengyel hadak +rajzanak s ő bizonytalan, de annál biztosabb veszedelmet rejtő +gyürüjükben kerengve csak játssza a hódítósdit! Ugyan! Hisz Steenbock és +hada vele van… De a svéd marsall tömpe orra, tömött bajusza már +gondolkozva hajolt sátrában ura visszahivó parancsa fölé. Hiába +átkozódott a királynak besétált fejedelem, hiába alázkodott méltósága +magafeledten könyörgő sirásba, csak annyit ért el, hogy a svédek lassu +lépésü utóhadnak maradva, a délkeletnek tartó erdélyiektől úgy szakadtak +el loppal, hogy az ellenségtelen hajszában kifáradt, eleség hiján +gyöngülő s kételkedni kezdő magyarok észre ne vegyék… mindjárt. Merre +menjenek? Vége csakugyan a bekötött szemmel kergetődző királyosdinak? +Ahogy a svédek tanácsolták, a Búg megduzzadt vizétől védve, Krakónak s +onnan Moldován keresztül haza? Vagy, amire kozákjai sürgették, tovább, +még inkább délkeletnek, Lemberg felé, hogy a sárga nádak hadai +hetmánjának uj kozák segítő seregével találkozzanak a harcot folytatni, +vagy inkább megkezdeni…? Mért nincs ellenség sehol? Minden város +behódolt, de vajjon az övé maradt-e a háta mögött is? Mért csurran ki +marka két szélén, amit belészorított? Hisz csak az a föld az övé, +amelyen áll… S ha odább lép…? Ez az utolsó kártya, s bizonytalan lapjára +mintha Chmielnicki hetmán kajla bajusza volna rápingálva… Üt-e mindent, +hogy a boros poharak megtáncolnak az asztalon vagy egyáltalában kezébe +kerül-e?… Mindegy! Csak előre! + +Mire a lápon áttapicskoltak, az oláh nem volt sehol; mire a folyón +átkapattak, ki két ló közé lépve, ki tömlővel, ki véletlen dereglyén, – +ha fulladásba is sodort az ár tiz-husz vitézt, azok legalább nem látták, +– a maradék lengyelség is hűtlen árulóként a tulsó parton maradt… +Mindegy, előre!… Jön-e a kért kozák segítség?… Igaz-e, hogy az uj +nagyvezér, az öreg Köprüli parancsára tatár horda lovagol feléje, ki +tudja, hol, messze-e vagy közel, hogy engedetlenségeért, a bolond +hadjáratért megbüntesse?… Igaz-e, hogy a lengyelség egyesült mögötte s +bekerítni készül?… Ez igaz! Őrizetlen utóhadából ezer kozákot levágtak… + +A sáros, piszkos borzas lovak remegő innal lépkedtek görnyedten +bóbiskoló vagy villogó szemmel körül-körültekintő rongyos, tetves, +éhségtől sáppadó arcu lovasaik alatt. A csidák hajdani büszke erdeje +remegő, összevissza rács. Morajlik a nyomorult csorda s mintha rekedten +rikoltaná itt-ott valaki: – Hátra!… hátra!… + +Rákóczy a kantárt a fáradt állat nyakába vetve, kifeszített két kezével +a nyeregagyra támaszkodva, tágra nyilt, befelé néző szemmel tekintett el +a bizonytalan, gödrös út két oldalán alacsony dombokkal messze hullámos +tájon s azon gondolkozott, mit ad enni népének a legközelebbi pihenőn. +Hogy ad ebédet, Ur Isten! aki a vacsorával is adós maradt?… + +A háta mögött felzugó rettenetes zajra, ordításra ijedten vágta oldalt a +fejét. + +A por magasabbra csapott fel, amint a piszkos ember-ár szétzúdult +jobbra-balra a sötét lomb között piros pontokkal diszlő sok fa alá. Ág +reccsent, lomb-korona ingott a fákra röhögő ostrommal kapaszkodók alatt. +A táj mozdulatlan, zöld békéje tarka nyüzsgéssé változott… + +– Mi az? – hördült egy pillanatra kiváncsisággá a fejedelem tompa +apathiája. + +– Cseresnye, nagyságos uram! – léptetett melléje örömtől lengő hosszu +szakállával Kemény János. + +– Tahát ebéd! – bólintott Rákóczy, az Isten kegyelmességére gondolva, – +de mi lészen holnap? – sóhajtotta. + +– Cseresnye, nagyságos uram! – szólt halk biztatással, az út két oldalán +előre, szinte a látóhatárig nyúló sötétzöld levelü fákra mutatva, +Kemény. + + +XXII. + +– Ha fekszel, nyugszol; ha ülsz, kevés ember lát: ha állasz, sokan +látnak; ha mensz, félj az botlástul; ha botlol, félj az eséstül; ha +esel, megtapodnak!… Mi az? + +A bán fölkönyökölt láz fűtötte párnáira s úgy figyelte a sötétet. A +szomszédban halkan dudolt a kis dajka az álmatlan Trézsinek. Óvatosan +visszafeküdt s fülére húzott paplana alatt dideregve kérdezte benső +szóval magától: + +Pusztulásba kell-é vesznem, szerelmes Istenem, ki vagy a mennyben? Semmi +se, hát csakugyan semmi se?… Mintha a halál sima, hideg keze tapogatna +végig… Borzalom, borzalom!… Allah, allah! – süvölti az éjjel… a +hegyszakadékba üvöltő, véres rongygomolyag hengeredik le, lefelé, +hordozójába nyársalódik a derékon roppanó kopja, gurul a ló, gurul az +ember, török és horvát vegyest… de lent, lent ott áll a véres testek +halmába tűzött lándzsaként Rákóczy s ittasan ordít: «Hejh! bán úr, +héában, nem akarom, hogy törökön erőt vehess! Ihon népem csuffal +elveszejtém lengyel lápon, kozák mocsáron… Itt vagyok és nem fizetek; +tetvek egyék bár Keményt s az erdélyi főrendeket az tatárrabságban, nem +fizetek! Sergem tatár-szijjon, Erdély könnye malmot hajthatna, büntetni +jün az nagyvezér… Én megfutamlék és sarcot nem fizetek senki fiáért és +itt vagyok, élek és megnevetlek, hahaha!» + +A bán nevetésére Mária gyöngéd kérdéssel szólalt meg a szomszéd ágyban: + +– Miklós!? + +– Mi az? – rezzent föl zaklatott félálomból a bán. + +– Elhittem, beszéll kegyelmed magában! + +– Lázam vagyon, alitom! – ocsudott föl lassan Zrinyi. + +– Isten kezében vagyunk, Miklós! – suttogta Mária ujabb szunnyadásra +fordulva egyet. + +Isten kezében, – gondolta tovább Zrinyi, – csakugyan! Kemény János uram +is csak ott! Isten kezében, tatár kám kezében! Istenem, ott hagyni azt a +nyomorult népet s nehányad magával futva rohanni haza, ez a +Rákóczy-virtus!… Menten ment befelé, mint a hal a varsában, s nem vette +észbe, kijöhet-e… Lassu léptetéssel, fiuk, pszt! a domb mögött a török, +a hó sziszeg, az út kicsusszan lábunk alól, de csönd… negyven órán +éhezve, fázva, álmatlanul… csak csöndben, a török nem alszik, ránk +figyel… Figyeljen is, palatinus uram, édes apám uram, az én törvényes +processusom a Széchy-urfiak ellen megakadályoztatott, ha azt teszi +valóságosan nagyságod, hogy cooperált ez én ellenem való +törvénytelenségben… ki kell verni Erdődy Imre grófot embereivel együtt a +Mikulich-javakból… az országé már mind, ki övé volt, hisz +confiscáltattak… igen, igen, most hajrá Zrinyi, fogj fegyvert, mert így +lenne jó Rákóczynak, vond a magad földjére a törököt, hogy Rákóczyt +békén hagyja… nem, Palásty uram, nem, tisztességesebb követségre adhatta +volna fejét, mondja csak meg Rákóczynak kegyelmed – nem csak neve +szerint, de valójában is Rák – a Zrinyiek között nem volt soha semmikor +se gyáva, se urához hűtlen áruló… Lubomirski marsall hát megtapodta a +Részeket… kölcsön kenyér!… Csináltasson uj cimert magának fejedelmi +barátom: zöld mezőben aranyat számláló vén zsidót… Elbizakodás és +fösvénység!… Ötvenezer aranyat ajánljon, Vitnyédy uram, a Mikulich-javak +birtokommal határos részeiért, megveszem, mert, ugy-e, a Mikulich Sándor +fia törvénytelen, apja javaihoz semmi köze?… lengő gálya uszik kék vizen +s Péter szemében a nagy ismeretlen csillog… – hajszolt a láz gondolatot +gondolat után s a zavaros tumultust a köszvény nyilallása hasítva +szabdalta darabokra. + +A kései nap kései ébredése után mégse nyugodhatott: fölkelt. Székről +székre, divánról divánra, ablakon könyöklésből padszékre heveredésbe +hurcolta magával a romboló nyavalyát estig. Hisz annyi minden készül! +Hogy maradhatna ágyban a bán?! A török itt és Erdélyben, uj áldással +viselős felesége… Maga alig állt lábán, de zsámolyt hozott Máriának, +lépcsőn ő segítette volna, kérdezte, biztatta lázfolttól virágos halvány +arcán idegen mosolylyal. Kis lánykáival játszadozván, furcsa, izgatott, +bolondos játékban sánta török gyanánt alláhozva futott előttük, aztán +elhalványodva rogyott valami szőnyegre s foga nyomán kiserkedt a vér +ajkából. A várbeliek félve kerülték, ijedten hallgatták. Aztán mozdulni +sem tudott, lesoványodva feküdt mereven, szél verte fatörzsként egy-két +napig ágyában s ahogy egy kis erőre kapott, megint csak fönt volt. +Hihetetlen éles látásig feszített energiával tárgyalt hosszu +délutánonként Miglianival tengeri kikötői kereskedelméről, hova mennyi +hajórakomány léc, donga, bádog, foghagyma, bocskor, só, kőedény, +szalonna, balta, olaj és fatál ment és fog menni. Egy éjjel hiába várta +Mária aludni, nem jött s hajnalban Angelo könyvesházában lelte: a +gyertya még égett, maga karjára borulva aludt. Angelo halk szavára, +csöndes figyelmeztetésére gyermeki engedelmességgel kelt és indult +mosakodni, öltözni. Ebédnél aztán feketével foltos fehér arca kiderült, +mikor Máriájának elmesélhette, hogy másfél év alatt – az éjjel +számította ki – százezer lirát keresett tisztán csak Bakar, Portus +regius, Cirkvenice kikötőiből az Adriára kifutó kereskedelmével. + +– Nem haltam még meg, – fogadta halálos sápadtan, köszvénytől görnyedve +a látására jövő Vitnyédyt, – csak bécsi tanácsba nem kévánkozom! + +Aztán karon fogta s vitte magával körül a várban megnézni, hogy az új +bástyák cementje hogyan állja a fagyot. Ebédnél bőven evett, korsószám +itta a vizet, beszélt, tréfált, jött-ment, cselekedett s azt hitte, +senki se látja, mi emészti belül. + +Ha úgy egyedül maradt, okos szemü Angeloját is elküldvén magától, s +görcs huzta kezében megremegett a toll és lázas szeme előtt táncoló +örvénnyé futottak össze a sorok, összebicsakló derékkal omlott össze +székében s úgy érezte, hogy még csak egy kis feszítés és szétpattan e +bolond világ bomlott citerájának hurja, amelynek Zrinyi a neve. De +Máriájára gondolt s összeszorított ököllel egyenesedett szembe a +gyöngeséggel; Rákóczyról hírt hozó levél vagy ember jött, feszülő +homlokkal ugrott föl kétségbeesett terv-keresésre; a törökről beszéltek, +lüktető vérrel zugó agyában hadi vállalatra készített népének zavaros +képe dübörgött kínosan. Apokaliptikus akarata mindig, mindenképen +föl-fölemelte testi, lelki összeroskadásából. + +De duzzadó izmai lógós-hosszura ernyedtek, göndör sörénye selymében ősz +szálak kigyói bujdokoltak tekergőzve, dereka meggörnyedt, arcán két +gondgödör homorult, bőre vén pergament-szint váltott s combjain +pötyögősen lebegett a nadrág. + +A kis asszonyka új szülés örömének, bajának élvén előre, befelé figyelt, +kifelé csak mosolygott s nem sokat vett észre ura leromlásából. A +gyóntató bőjtöt és imádságot rendelt s Istenre hivatkozott; Forstall +minden nap elhatározta, hogy orvost hivat Pozsonyból vagy Bécsből, de, +ura életének széltől nyomott lángja egyet villanván, meggondolkozott; +Miglianit csak a gyöngülő testben megerősödött számoló elme ingerelte; +az udvarában ténfergő nemes ifjak ijedt bámulattal figyelték a sohasem +látottat; a folyton tépelődő lutheránus fejű Vitnyédy közeli végről +suttogott magában… csak katonái, az ő katonái látták a bajt mindenfelé +halál-formával telt agyukban egyszerüen súlyos, veszedelmes kórnak. + +Messze azonban csak forgott az élet kereke és fordulása furcsa árnyakat, +fegyver és korona csillogását vetette a jelen zenitjére: a török +fenyegetéseitől rettegő erdélyi rendek Rákóczyt letessékelték trónjáról; +a tatár már átkelt a Neszteren, a szultán tábora Edirne hullámos síkján +zsibongott, a hadra készülő pasa Budáján, a Gül-Baba dombja alatt +rózsaligetben emelkedő Baruthkáne vára serényen kavarta bronz +mozsaraiban a nedves, büdös török puskapor szenét, salétromát; Lobkovitz +herceg aranya, szava pedig csilingelve, suttogva ömölte körül a +választófejedelmeket Lipót császárrá választásának érdekében. + +A csáktornyai csöndes vár elhalkult urának erélye, akarata már csak +fulladozva vergődött betegsége mocsarában, mikor egy februári nyugodt, +hóeséses délelőtt Angelo azzal rántotta föl a könyvesház ajtaját: + +– Asszonyunk fiat szült, uram! + +A régi deli Zrinyi ugrott föl a szőnyeges ládáról, rohant folyosón, +lépcsőn, simogatta a kis új idegent s borult csókhalommal, az ágy mellé +rogyva, Mária kezére. De amint fölkelt, sápadt megtántorodását görcsös +mosolya, kínos kiegyenesedése csak alig leplezte: + +– Az öröm… Mária… szűfogás jüve reám… mingyárt vissza… + +A folyosóra érve felfeszült, nagyot sóhajtott s ott esett össze a +küszöbön hangtalanul, szinte vigyázva. + +A szobában léptek recsegtek, a kicsi vinnyogva sírt és Mária hangja +hangos, ideges örömben rezgett. + + +XXIII. + +A vastag falak között csendben pislákoló téli élet lassan-lassan ablakot +nyitva, ajtót tárva, mindinkább kifelé igyekezett levegőre, napra. A vár +mély zümmögése hangos beszéddé, kiabálássá, emberek, lovak, szekerek +jövés-menésévé tavaszodott a megduzzadt vizek nehéz, zsongító párájával +telt ég alatt. A széles udvarokon drabant rikácsolt s a bilincs-csörgést +csoszogtató rabok pincében tetvesedett haja, szemöldöke szinte +szégyellve sétáltatta penészét a fiatal tüzü déli verőn. + +A kis kert lugasa már árnyékot adott, de Zrinyi egy keresztútra állított +és a napnak fordított karosszékből nézte enyhe borongással kedves +kőpadját… Furcsa csapdákkal gazdag terü, bolondos hajsza, mért hínak +életnek?… Mint a légy, zümmög, zümmög, körbe repdes, aztán beleesik a +lángba… Ki volt az az idegen, aki lázas lelkét, mint egy zászlót +lebegtette hónapokon keresztül, hogy aztán beletakarózva, hetekig +forgolódjék unt melegü, puhaságával rettenetes derekalján? Mondják, hogy +a horvát bán… Ismertem, derék fiu volt, csak egy kicsit fiatalos; +ágaskodó, nyerítő mén a lelke… + +– Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni… – olvasta hangosan +piszkossá forgatott Horatiusából s valami fájó, édes nyugalom hulláma +csapott végig rajta; a könyvet is letette, hogy annál jobban érezze s +nézett, nézett maga elé, szerte a gyöpre, a zöld jól esett szemének… + +S a hullám lassankint folyammá dagadt, amely gyöngéd erővel ragadta +magával, mint a boldog fájdalom úszó szigetét… de ostor pattant valahol: +puha mozdulatu gondolat-tündérek ugráltak le az úszó szigetről, hogy a +jelen partjához halkan kikössék. A csönd azonban megint csak megnevelte +az árt s a sziget kéjes lendüléssel indult tovább a misztikus vizen. + +Szinte szerelmes lett ebbe a sajátságos, gyöngeségében erős érzésbe: +szeme gyakran merült el, mosolya sokszor hajnallott, mozdulata akarva +hajlott selyem-puhaságu ívbe, teste a nagy horizonttal szemben való +pihenést kereste, csakhogy elborítsa, magával vigye az a… az a… Ejh! +mely csudálatos az élet! – sóhajtotta boldogan elébe. + +Kerülte a zajt, a bajt. Vára még mindig folyó erődítését csak a terveken +követte; a török ellen Patachichot küldte s csak harmadnap meséltette el +magának, mi történt; halálnak készülő kis Trézsije, betegesen vinnyogó, +puffadt csöpp Izsákja látásától fájdalomban vonagló arccal kertjébe +menekült, ahol megcsendesülve követte gondolatait, amelyek a nagy Végzet +felé eveztek finom, ütemes evezőcsapással; új ágyuit csak papiron +számlálta; a személyét tapodó, hajrázó bécsi rágalmakat fölhevülve +előadó Vitnyédyt messiási mosollyal, krisztusi kézfelemeléssel intette +nyugalomra: + +– Ember vagyok, vétek és esés nem idegen tüllem… de azoknak itéletek +azzal vétkesít, hogy nem vagyok heliotropium, nap után járó fü… pap után +járó fü… Bizony, Vitnyédy uram! De hagyján! + +Rákóczy dolgait a feleségével hallgattatta végig; levelet, melyben e név +felötlött, azt is az ő kezébe nyomta. Este aztán távoli pásztortűz +lidércfényével lobogó nagy, sötét éjszakába nyíló ablaka elé tolt egy +karszéket, Máriát beleültette, maga egy zsámolyszékre ereszkedett elébe, +fejét az asszony térdének szegte hanyatt s csöndesen megszólalt: + +– Mária, mint vagyon az mese az balga fejedelemrül? + +S míg szeme a nyári tüzet villogtató csillagok pislogásán bolyongott, az +egyszerü csengésü asszonyi beszédben csakugyan mesévé tarkult, +bolondosodott Rákóczy története, aki zordon makacssággal tolta föl magát +a januári medgyesi gyülésen országa nyakára, amit már hiába +reparálgattak az erdélyi rendek szóval, határozattal, a portához való +hűségük éppen jókor írásba foglalásával májusban, mert Rákóczy hada a +Részekben már kétszer is nekihuzakodott a budai pasa népének, a haragos +kis köpcös, öreg Köprüli már átkelette népét a Dunán, patyolatos fejü +követe Jenő átadását s az adó fölemelését követelte Erdélytől, a tatár +lovak pedig már a határhegyek csuszamlóin botorkáztak földnek feszített, +prüsszögő orrlyukkal kémlelve a szokatlan útnak guruló kavicsát, gördülő +kövét. + +De a messze bugó felhő száraz villámlása nem érdekelte jobban, mint a +távoli vihar alkonyati fényes játékát bámuló gyereket. Szép csuda! +Elmulik, nyoma sem marad! + +Nyoma sem marad… + +Zöldül a kert… komolykás, idegen, nemes Horatius… odafent asszonyod sír +s kis lányod talán már a halállal vívódik… Varasdon német katonák +tobzódnak horvátjaid asszonyában, javában… Rákóczy veszett fejszéjének +nyelével hadonáz… ó, fájdalmas, sötét, piszkos hullámu élet… jön a török +és jön a halál… az öreg Bocskayt csak kiváltottuk… de Sziszeken újra +egyenesre verte kaszáját a jobbágy… az a kis sárga virág, hogy néz, +milyen szépen, nyugodtan s ha letaposod, nem sikolt… néma halál… és +milyen a néma élet?… auream quisquis mediocritatem… O beate Sesti, vitae +summa brevis spem nos vetat incohare longam… Gyógyulsz, öreg bán, +gyógyulsz: – nagy bán, kis események – kerülöd már a napot s árnyékból +nézed a messze útra indulókat… + +Az udvaron pálcás, puskás drabantok nézték flegmás falhoz dűlésből a +Velencének gálya-evezősökül eladandó rab-csorda gyülekezését. Pislogva +mászott a napvilágra a rongyos had, de lábukon új sárga bocskor +fénylett, hogy a hosszu, tengerig tartó gyaloglásban végkép meg ne +rokkanjanak. Egykedvüen álldogáltak a napon vagy guzsorodtak a fal tövén +szótlan, mozdulatlan, bamba csoportban. Csak egy barna arcu, gyér +szakállu friss rab, fiatal ember vált ki a nyájból. Megoldozta +bocskorát, földre terítette jobb időkből megmaradt kaftánját s ráállt, +hogy a reggeli szalát imáit, hajlongásait elvégezze. Senki sem törődött +vele, csak az egyik drabant vigyorgott bajuszába a háta mögött. Mikor az +arab ihlet ülte szemü fejét, térdepléséből arcra borulva, két keze közé +földre hajtotta, a drabant egyet lépett s belé rugott, hogy fölborult. A +rabok néma mozdulatlansága s a horvát legények comb-csapkodó röhögése +közepette ugrott föl az arab, kezét buzogánynak emelve. De suhant a +pálca s vért serkesztő bibor-lila csik dagadt föl a barna arcon +keresztbe. + +Az istállók felől útra készült lovas szolgák léptettek elő s a pincéből +föllépett az utolsó rab után a várnagy is, aki egy lajstromba tekintgető +iródeákkal körüljárva, újra s utoljára végig mustrálta, számolta a +rabokat. A nap lángolva úszott föl az égen; a rabok most már mind a +földön kuporogtak maguk alá húzott lábbal s az árnyékon elheveredett +drabantok között egy kis ón-pohárban csörögve táncolt a kocka. A nagy +csönd kohó-melegében a lovak prüsszögve verték orrukat izzadtságtól +párálló szügyükbe és szikrát kapáltak az udvar kövéből. + +A várnagy megállt, szeme elé tartott tenyérrel fölhunyorgott a napra s +elvakkantotta magát: + +– No! + +Az ülők fölkerekedtek; a tarka batyuk s az egymás végébe aggatott +két-három hosszukás négyszögletü kemény bőrtáskából álló uti készület +vállra kanyarult. A tömött sorok között taszigálódva, káromkodva +forgolódtak a kötöző szijjakkal a drabantok. Egy lovas nagyot kurjantott +s az istállók felől fegyveres vitézek ügettek előre. + +Zrinyi kis kertjéből csöndes, jóleső merengéssel nézte a tarka, délceg +gyürü övezte nyomorult, fakó csorda készülődését… Mennek s nem Allah +vezeti őket, hanem csak Zadranin… kopár vágáson s mély zöldü völgyeken… +szellő táncoltató tenger felé… + +A fülledt csöndön asszonyi sikoltás süvített végig s bugó zokogásba +pattanva keringett visszhangosan a vén falak között. + +Zrinyi megrezzent, pilláját lehunyta s fejében lágyan lüktetve indult +meg a sor: Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas regumque +turres, – s két könnycsepp gyöngyözött elő szeme szögletében. + +Várnagy, drabantok, lovasok, rabok egy pillanatra az épület ablakai felé +emelték tekintetüket, de villant a vezető tiszt kardja, indulást +ösztökélt pálca, szitok s a menésnek lendülő tömegben egyszerre szakadt +föl ötven torokból mogorva-mélyen: + +– Allahü! Allahüü!! + + +XXIV. + +A stájer hegyekről lesüvített a közelgő tél lombfosztó kengyelfutója, a +kis kert virágai dideregve rázták földre tarka fejüket s Zrinyi hosszu, +gyászos mentéje ellobogott a varasdi uton néma vágtatásban. + +Mária ott térdelt nyár óta mindennapos gyászának hánykolódó bánatával a +Szent Anya szobra előtt. + +Mikor a lángoló nap alatt kanyargó uton elrengett a kis koporsó Szent +Ilona felé, ahol már várta a libegő gyertyalángok között zugó rekedt +zsolozsma, akkor is csak ide menekült. Kéztördelő, görnyedező +sóhajtással, sírással támogatta ég felé lelkében gondolatig el nem jutó +remegő bánatát, de a szobor festett arca merev és hideg maradt, hiába +táncoltatott rajta csalóka mosolyt az örök mécses rebbenő fénye. Aztán +imádkozni akart, de megnyugtató, szokott zengésü kánoni ima nem jutott +eszébe, rebegte összefüggéstelenül, amit lelke háborgása csak fölvetett, +s kinlódó áhitata nyugtalan tengeréből egy barna szirt bukott ki +minduntalan: Büntet az Isten, őseidet megtagadó, magyar asszonnyá +szeretett német leány! Ilyenkor mogorva-egyenesen, büszke áhitattal +mellette térdeplő urára tekintett, de a kemény vágásu profil nem +mozdult, hideg és merev maradt. Igy vergődött heteken át; előtte a +szobor, melyet élővé nem melegített égi csoda, mellette az ember, akit +szoborrá fagyasztott a bánat. + +De most, hogy a fekete mente ellobogott a szélben, fölfakadt a gyász +sebe s keserü önvád folyta be belőle lelkét. Rég elporladt kerek arc +nézett reá szemrehányóan egy távoli szöglet alak-váltó szentképének +csillogó keretéből s rég nem hallott tiszta csengéssel zugott föl +fülében ősei nyelvén a megtagadott törvény: Német leány ne szüljön +magyar fiat! Lányodat elvette s elveszi Isten Izsákot is, mert meg +akartad lopni! + +– Oh, mein Vater! mein Gott! – s a kezére csavart olvasó kis ezüst +keresztje halk pengéssel ütődött a gyöngyház-szemekhez. + +Könnyel homályosuló szeme a festett pirra tapadt s döbbenve érezte, hogy +kel szárnyra szivében akarata ellen egy szent fogadás, amely a mult +vétkeiért s a majdan magyar úrrá növő Izsákért cserében engesztelésül az +Égi Anya örök szolgálatjára ajánlja egyetlen leányát, Mária-Katharinát. + +A horvát urak gyülése fölött elnöklő bán elmerülve számolgatta lelke +temetőjének keresztjeit: itt nyugszik a nagyravágyás, ott a lengyel +remény, az a kuruc akarásé, ez Trézsié… Trézsi… s most a vallásszabadság +keresztjét faragják, szögezik szerte az országban és Rákóczy halálos +fogócskát játszik a törökkel… + +– Sziszeket pedig bocsássuk által a király kezére s egyezzünk bele, hogy +megrakják német katonával! – szólt közbe szintelen latin szóval, unva a +lármát. + +– Mehercule, nullo modo, domine bane! – folytatta szónoklatát gróf +Erdődy Imre, a bán ellen felzuduló elégedetlen morgás fölé lendítve +dühösen csattanó hangját. + +Zrinyi kézzel, fejjel intett, hogy jól van. + +Hadd kiabáljanak! Kösse az ebet más a karóhoz! Ő legyen-e mindig +tengelye ennek a némettel elegy horvát-magyar-török világnak? Hogy +hevül, hadonáz Imre gróf, pedig talán nem is annyira a német katonák +behozatalát ajánló bánra haragszik, mint inkább arra a Zrinyi Miklósra, +aki ugyanazt a darabot akarja megvenni a gazdátlanná vált +Mikulich-birtokból, amelyet ő… S a derék Mikulich Sándor már kávéval +borozgat, s szelám álejkával mond jónapot valahol délen… Eh!… Ki mondja, +hogy az élet zajos dicsőség, örömöt szülő hangos öröm! Tedd meg, hova +Isten állított, amit a fátum rád mért. Ha örülsz, örvendj óvatosan, +örvendj belül, de bánkódásod folyamát a bölcsesség gátja szorítsa kimért +útba! + +Alig várta, hogy vége legyen az adó, pörök, katona, erődítések +szóiszapos zuhatagának. Lanyha elerőtlenedéssel, bölcselkedő +egykedvüséggel intézkedett mindenben, csak méltósága merevült régi +teljességében Erdődy és pártja nyilt akadékoskodása, titkos bujtogatása +ellen. Ellenségeit megvetette, barátjait elkerülte s ahogy tehette, +Csáktornyának fordította lova fejét. + +– Koncrul ugató szeléndekek! – köpött az út porába; süvegét szemére +rántotta s egy vágtában nyargalt haza. + +De otthon sem találta helyét. Izsák betegágya előtt összefacsarodó +szivét hiába vitte Mária szerelméhez melegedni. Ha a nyult vonásokkal +maga elé meredő asszony vállára tette kezét, s csöndesen megszólalt: + +– Határban tartóztassuk az kínt, az örömet az szerencse ugy is! – Mária +zokogva borult rá, s vigasztalásra szoruló hirtelen némasága nem lelt +több enyhítő szót. Könyvei ellenséges hidegséggel fogadták, a vár népe +félve tért ki előle, a lőtt vad hályogos szeme ismeretlen váddal +ingerelte, kopasz kertje nem ismert rá, az avar zörrenve panaszkodott +ellene s a lomb-hullató erdő rekedt zugással kergette el-ki magából. + +Éjjente az asszony sírva huzódott félre szerelmes kezétől, csak az +álmatlanság s a köszvény álltak őrt zavaros lomhasággal kavargó gondjai +mellett reggelig. Néma utálat sötét madarai vertek fészket lelkében s +maga meghasonlott, ördögi kedvvel eregette szét őket a vak éjszakában az +asszonyra, Rákóczyra, országra, királyra… + +Konok örömmel kapott hát a királyi meghivón, amely Bécsbe szólította +Erdély ügyében koronatanácsra s landkocsija nyekegve röpült a porfelhő +előtt északnak. + +A kövér ősz dióverő póznái kopogtak itt, amott durrogó szüret óbégatott +a hegyen; barna barázda fordult a sárga tarlón lomha barmok ekéje +nyomán, trágya-halmocskák gőzölögtek a fáradt rögökön vagy kék kötényből +mag-esőcske lendült a levegőbe ütemesen; faluk határán öreg fák rázták +puha puffanással a fübe gyümölcsüket, szőlővel rakott puttonyos hátak +másztak görnyedve a kunyhók felé, amelyek udvarán friss kazal sárgult s +taposó suhanc ficánkolt a káposztás-kádban. Szürke selymü füzes +simogatta végig útja irányát, sárguló erdő fogta két fal közé; távol +barna tetők fölött kék füstcsikok kanyarogtak a beteg, hűs égre, pirosló +lovas-csapat kuszott lüktetve a felhő árnyéka alá, fakóvá barnult s +eltünt; hegyes toronytetőt figyelmeztető ujjul emelő városok nyomultak +ki eléje alattomosan a földből s mire egészen fölébe emelkedtek, +rosszkedvüen szállt ki párnáiról, hogy a postamester udvarán lovakat +váltasson. S míg a hét órai harangszó kimerülten panaszolt az éj elé +ijedt mécses-szemekkel pislogó házak fölött, a nagyságos bán úr a +hajlékony gerincü postamester hüledezésére paraszt szalonna, barna +kenyér vacsorát gyürt magába ingerülten, hogy rögtön tovább indulhasson. + +– Királ urunk feje mellé választá avagy nótaperben fogták ű nagyságát, +hogy ollan halladékot szenyvedhetetlen útonjárása! – vélte a városka +mindenben járatos jegyzője a sokféle veszedelemmel kockázatos szokatlan, +oktalan rohanáson gondolkozva. + +A landkocsi fáklyája haldokló el-eltörpüléssel, neki-nekilendüléssel +kuszott a sötétben, vörös fénye haragos-kutatva vibrált be a kocsi +belsejébe s a bizonytalan világításban recsegve, csilingelve, +prüsszögve, dobogva, fegyvercsörgéssel, ostorpattanással rohant, +wachtert, éjjeli garázdát ijesztve, a különös jelenség Sopron felé, ahol +Vitnyédy addig könyörgött szótlan bánatból néma dühbe forduló kedvü +urának, míg meg nem igérte, hogy csak nappal utazik. + +– Veszedelem, halál talám inkább élet, domine egregie, merthogy életem +koporsóban aluvás… Bene, no! Utazok naponta! + +S éjjel? Nyereség-mámorát részegséggel növelő úr, köznemes asztalán +kártyázott, kockázott vagy a hajnali indulást virrasztó postamester +német katona garázdálkodását, evangelicus-nyuzást, háboru-félelmet, +drágaságot panaszló fecsegésével tartotta magát ébren. Reggel aztán +csábító pengéssel sárgult elő a kocsi-ládából a veszteséget vagy +szolgálatot fizető arany s az úr süvegéhez bökve vágta be magát a +bőrpárnákra. Ha fehér falú ház békéjét csillogtató vörös-sárga lombok +remegtek eléje, lehunyta szemét, hogy ne lássa; rozzant hidon +átdübörögve, leste, nem roppan-e alattuk, hogy ott szeghesse nyakát; +barázdán rohanó vad után a párnáról fölkapott pisztolyból küldte bánatos +dühe haragját s ha az oktalan remegéstől fáradtan nyujtózkodva vetette +magát hátra, álom helyett szégyenlős zokogás keserűsége húzta össze +pilláit s vágy ekhózott föl száraz ajkán a kis halott csókja után. + +De amint az ősz aranyában fölbarnult előtte a császár városa, kétfelé +simított kínban, tépelődésben kuszává rágott bajszán, dolmányát +egyenesre rántotta, süvegét hátra lökte, s míg szivében csöndes +pendüléssel sírt vissza valami bécsi mátkasága idejébe, +fellajtár-ordítás, ostora pattanása rugaszkodva ragadta befelé a vén +kapu fegyveresei között a gőgös méltóságu Illyricorum regnorum +prorex-et. + + +XXV. + +A Dráva zúgása egyre elhalóbban hangzott a vén fák hűvös boltja alatt +kanyargó kis úton lépésben baktatók mögött. A jó moldvai paripák feszülő +ívben magasló nyaka egyre jobban és jobban görnyedt föld felé; fejüket +szügybe hajtva, nyitott szájjal lazítgattak olykor a zabla szorításán, +amelynek kemény vasa karikát csilingeltetve ropogott tompán +türelmetlenségüket, éhségüket őrlő fogaik között. De ideges játékban +habos tajtékkal telemázolt szügyükből fület hegyezve vágták fel fejüket, +ha innen-onnan néha megcsördült a sűrü; nyihogó röhögésük az urat +kereste s szólítatlan megálltak. A bokor hallgatott, a fák sudara +remegve rázta csillogó leveleit a hegyek mögé lépő nap piros bucsujában, +a hűvös boltban harkály kopogott, vadgalamb búgott valahol mélyen s a +mohos törzsek között szürke csönd figyelt. Semmi! A bán csettintett s a +paripák zab után nyerítve, fáradt-kényesen ügetésbe kaptak. A bokor +megingott és csörtetve rohant estéli ivásra a Dráva felé a meglapult +vad. + +– Osztán? – kérdezte a hosszu lovaglásban kiszáradt torkát köszörülve +Zrinyi Péter. + +– Osztán ez az egész! – felelt a bán. + +– Ejh! bátyám uram! – suhintott le lovagló ostora sudarával egy levelet +Péter, – meddig várunk? + +– Bizony talám belé is halunk, öcsém uram! + +– Mán úgy lészen! Kosz egy élet! + +– Nem én mondtam! + +– Talám bizony látá is kegyelmed Velencében az galambot sülni, kire +szájjal tátogunk mán esztendők ulta? + +A bán fölnevetett. + +– Illyen uraságos ur! Ládaszám ül várában az arany; mezein, erdein által +széltül szélig halálban nyargalhat két paripát; magához kötelezte az +velencei dux-ot, török anyák száján poronty-ijegető vász, Bécs előtt +beste szájas, büdös magyar, osztán ű csak vár! + +– Kitetszik, Frangyepán leányt apolgatsz! + +– Nem is vagyok Bécs komája! + +– Péter! – búgott a fenyegető rendreutasítás. + +– Ejh! csak kivonszod az szitkot az emberbül! + +Amint az erdőből kiértek s az est kékjében fölfeketéllett előttük +hunyorgó mécsvilág szemeivel a vár, Péter lova táguló orrcimpákkal +emelte magasba fejét s prüsszentve kapott volna már ismeretlen +veszedelemtől remegő inakkal vágtatásba, de a keleti eget döbbenve +figyelő bán átnyult öccse kantárához s Péter visszafogta a bolondos +állatot. + +A nyugati égen már rég letünt a mindennapos játék bibor tüze, a kék +takarón csillag-ragyogás furta már magát keresztül, a keleti ég +éjszakáján azonban különös, haragos hajnal fénylett. + +A fegyveresek lassan beérték a két nagy urat, akik a folyton feketülő +mély hallgatásba fuló mezőn izgatott paripájuk hátáról nyeregben állva +figyelték a keleti ég bakacsin kárpitján félkörben terjengő véres, tüzes +pirkadást. + +A hid fejét szögbe hajoltan védő palánk sorompójánál ujra megállt a +hirtelen gondolkodó hallgatásba merült kis csapat. Aztán felkapattak a +mocsaras föld, árok vize fölött bizonytalanul sötétlő hidra s mielőtt +fölhangzott volna a kürt a megszakadó deszka-utnak folytatást adó +felvonóhíd leeresztéséért, még egyszer megálltak. A susogással, +nyeregrecsegéssel, halk zörgéssel terhes pillanatnyi csöndben hirtelen +csak felzengett Zrinyi egyszerü, nyugodt szava: + +– Kanisa ég!… Fujjad! + +Vidáman rikkant a kürt s csörögve szállt alá az éjben a vasalt hid a +dobogó lovak előtt. + +A mély kapu-bolt fojtott visszhangot dübörgetve ontotta az udvaron +táncoló fáklyák közé, az édes otthon gyerek-szavával, asszony-hangjával +össze-vissza csicsergő, lágyan szóló zsibolygás elé a fekete vitézeket. + +Fél éjjel suttogó, mutogató, jövő-menő árnyak vizsgálták, bámulták +bástyán, falon, torony-ablakban a keleti ég csillaghomályosító rejtelmes +hajnalát. + +– Fűlött kazlak lángja az! – Török süt szalonnát falvaink lánginál! – +Csuda égi jel: háboru lészen! – Kotor-ban van az veszedelem! – Ha +mondom, az Mura nádasa ég! – Kétség, Kotor-é vagy Kanisa! – Az bizony +dolog, hogy Kanisa lángozik! – szálltak a vélemények csoportról +csoportra. + +A torony legfelső ablakában a hazatértek vacsoráján tántorgó örömbe +littyent várnagy magyarázta hangosan a párkányon figyelve hasalók +mögött: + +– Ott, ott, látja kegyelmetek? Két fejü sas jütt ki amaz kis fölyhő +alul… + +– Teve az! – fordult hátra valaki. + +– De sas, két fejü penég! + +A bán gondolkozva jött le a ház falához ragasztott, udvarra szolgáló, +fedeles falépsőn. Az asszonyé ma csak küszöbön váltott csók, maga lenn +alszik tábori ágyon, hátha… S ha csakugyan Kanizsa ég! Megszállani +rögtön! Velence, Rákóczy, magyarság, mindnek jó lenne… csak Bécsnek +tekerné el orrát… hát öreg ágyuk nélkül: a szerződések kikötéseként +egyedül ez tilalmas!… ejh, majd meglássuk! + +– Vitézek, drabantok, alunni! Tisztviselők, uraimék vigyázásban +maradnak! Urunk rendölte! – hangzott éles kappanhangon a parancs a vár +kutjának kávája mellől. + +A könyvesház ablaka nyitva. Közelében pad, melyen rendeletekre váró +legények suttognak az udvar sötétjében. Bent, a nagy asztal mellett +szétikszelő hevederes ágy szarvasbőrei között hallgatva könyököl a bán a +gyertya lángjába meredő szemmel. A gyertya alatt széles könyvhátnak +támasztott bécsi zsebóra ketyeg. A sarokban, a ládán egy-két tiszt és +bóbiskoló iródeák. + +Mulik az idő és semmi! Ejh! egy fertály órácskát aluggyunk! – Tarkója +alá gyűri a kis szarvasbőr párnát s pillái lezárulnak. + +A csönd fölé emelkedetten perceg a kis óra; két mély lélekzetvétel +susog; kint néha lépés koppan s mormogás morajlik. + +A riadtan ébredő bán erőszakkal látóvá nyitogatott szempillái elé kapja +az órát. + +Szinte éjfél! Mi az? Még mindig semmi! Pedig történni kellett valaminek +s a parancsot szétküldte még vacsora előtt az őrhelyekre, hogy +értesítsék! A paraszt úgy is tudja, hogy arannyal, jó szóval fizet +mindent hirt! Máskor, ha rongyos nádas mellett lesre lapult száz török, +hát egyszerre három hagymabűzös száj is jött jelenteni! S most… + +Fölugrott fektéből s úgy, ahogy volt, ingben, nadrágban, papucsban ki az +udvarra, föl a toronyba. Amint nehéz léptei alatt megrecsegett a +falépcső, a kis toronyszobában valaki fölemelte az ujját: a kupák +kiürülten tüntek el a sötétbe, kártya, kocka dolmány alá bujt. Szabad, +de hátha… – mosolyogta saját magától bocsánatkérően az ujj-emelő. Nem +csalódtak, az úr mogorván csak biccentett fejével az állásba cihelődők +köszöntésére s rögtön az ablakhoz lépett. + +Az égi jel elhalványodva, mélyre hasított szélekkel összeguzsorodva +sárgállott már csak a láthatár alján, de az őrhelyek vonalát +fáklya-csillagocskák mutatták. Lent fekete mélység, fönt szikrázó +sötétség. + +– Mit látott kegyelmetek? – fordult vissza a bán hirtelen szóval. + +Az uraimék ámmogva vonogatták vállukat, de a várnagy előlépett, süvegét +levette és csapzott üstökét elsimította izzadt homlokáról: + +– Nagyságos uram! Két kis órácskája lehet, az tüzben lenni láttató égen +egy kis fölyhő alul egy két fejü sas jütt ki, annakutánna egy patyolatos +fejü ember, ki az sasra rámenvén, aztat igen elvagdalta és utoljára két +felé vágta, annakutánna egy oroszlány jüvén ki, kinek jobbik lábában +fegyver lévén, az másikával azon patyolatos embert megragadván, lába alá +tapodta, és ezek után nagy seregek láttattanak, kik egymással harcolván +mind két részrül láttattak elesni, úgy hogy az ég miatta mind veresnek +látszott, azután úgy tüntenek el! + +A körülállók sűrün bólogattak s egy-egy halk «bizonyosat beszéll» is +mordult föl itt-ott. + +Zrinyi, aki makacsul ragaszkodott a gondolathoz, hogy Kanizsa ég, s akit +bosszantott, hogy mig ő talpra állított mindenkit, Péter nyugodtan +aludni ment, hogy «égi jel, doctorok rágódjanak rajta!» – eleinte +hitetlenül hallgatta a mesét. + +– Osztán, egregie, nem étkeknek, italnak füstölgő emésztetlenségibül lén +ez ébren-álom? – kérdezte bizalmatlanul. + +– Nem álom! Nem részeg egyikünk is! – morogtak körül a borgőzös kis +szobában. + +Nem lehetetlen! A mi lelkünket testi felhő homályositja be, s a +levegőben járók, kiknek sympathiájuk van a miénkkel, jelt adtak, hogy +őrizzük magunkat!… Ejh! könyvben olvasott bolond találmány! Tüz volt az! + +– Az égi veresség tüztül lén? – kérdezte hangosan. + +– Égi jel vala, nagyságos uram! Az ég mintha tüzben volt volna, holott +tüz nem vala, alitom, sohun! + +Égi jel?… A németet a török, a törököt… Ki?… Kardos oroszlán? Hm! +Hollandus cimer hordja… Az nem lehet! Szablyás perzsa oroszlán? Inkább, +de… + +– Tuú-tuú-túúuttu-túúuttu-tuú! – búgott lent egy idegen kürt-hang. + +– Kik vagytok? – bődült le a mélybe a vigyázó. + +– Erdélyi cursor, Nagy Domokos úrfi s húsz katona. + +– Hidat! – szólt Zrinyi s maga már indult lefelé. + +A torony alatt két oldalt a réseken fáklyák nyujtották ki kormos üstökü +tüzfejüket: csakugyan kis csapat. + +A hid nyikorogva dörömbölt le s a várkapu kis kémlelő ablakának rácsai +között benyult az igazoló ismert kézirat, de a kapu őrzők azért +föltekert puskákkal állták körül a nyiló szárnynak fordított kis ágyut, +amely mellett égő kanóccal állt pattantyusa: ki tudja!? + +A földön koppanó ágyu muskéták már a falnak ereszkedtek, a kanóc taposó +talp alatt szisszent, az idegen vitézek az udvaron szedelőzködtek le +lovaikról, a kapu szárnya csukásra hajlott s a bán ott helyben, az +ágyunak támaszkodva fogott a csoda mód sürgős levél olvasásába, mikor +Péter, akit a kürtszó kiváncsivá ébresztett, megszólalt bátyja háta +mögött: + +– Što je novo? + +– Smrt! – suttogta lázas elmerülésben a bán. + +– Ki? + +– Rákóczy! – s mig egyik keze az irattal lecsuklott, a másik gondolkozó +keresztvetésre emelkedett… + +– Bécsusztál, paraszt? – fogott nyakon egy besurranó piszkos bocskorost +a kapus a körülállók gúnyos röhögése között. – Török vagy, paraszt +bőrben? Majd kitolvajlá szemem! De kettő vagyon! Vén lud-lopó, igaz +szakáll-é ez? – rázta ide-oda, szakállába markolva, az öreg rongyost. + +– Nagyságos uram! – könyörgött sirva az agg Zrinyi felé terjesztett +kézzel. + +Halált kiáltott hát az égi jel néma nyelve s Erdélyre zuduló török +tüzet… vagy Erdélyt békén hagyja, s Velence ellen fordul?… a duxszal +szerződésem… tenni kellene valamit… + +– Khajr azizim! Á babam! Szálem alájkum, seggem alá bujj! Okszgeldem! – +viháncoltak az öreget motozó, piszkáló legények. + +– Uram! Uram! – sivított a paraszt kétségbeesése. + +Zrinyi rezzenve ébredt gondolataiból: + +– Barmok! + +A gunyolódók kínos grimászba fagyott néma röhögéssel tágultak el az öreg +elől, aki Zrinyi lábához rogyott: + +– Uram! Ez vitézek után lopakodtam… félős az mezőben éjjel… jüttem, hogy +mondjam… én láttam hajnallal… osztán mind megemésztette az tüz Kanisát. + +Zrinyi a védtelen szegény rongy iránt nagy szeretetbe forduló örömmel +emelte fel a parasztot a földről s ősz haját simogatva kérdezte az +ijedelem vagy éhség miatt aléldozótól: + +– Kanisa ég, mondod? + +Az öregnek csak könyörgő szeme rebbentgette, hogy igen. + +– Ég tahát? + +– Égett… uram, uram… megemésztette… mind földig… + +A hajnal finom kiváncsisággal surrant be a kapu-bolt alá s a fáklya-fény +nem érte sötétet szürke rózsaszinre festette. + +– Lovakot! – harsant a bán szava az udvar felé s visszafordulva +kinyujtott karral mutatta sorba: – Te Légráddá, te Kotorba, te Varasdra, +te… mind, ki fegyveres, Kanisa alá! Készülőt fujass!… No, Péter, ez +lészen üdőm! + +A vigyázó harangja keményen kongatott s a trombita recsegésén +megbolydult a vár. + + +XXVI. + +Nyugatra a zsombék-tengeren innen lapuló síkon, keletre a zölddel bókoló +dombok alján szerteszét mindenütt lebegő vásznu sátor-kup s két alacsony +oszlopon nyugvó gerendának kétfelől nekitámasztott deszkák apró +kártyaházai; sötét vonalakkal párhuzamost futó hosszu fekete földhányás +béka-háborító, kigyófészek-verő szaggatott gyürüje; az utakon keresztbe +zászlós fejü lándsák lóról emelkedő szabályos tömött nádasa; bogárhátu +nyikorgó szekerek, nyargalászó magános kopják; a süppedékes talajon +deszkára állított egy-egy kis falconetto vagy passavolante ágyu, mögötte +fegyveres őrizet alatt poros hordó, halom golyóbis; tüzre lógó fekete +bogrács; földturó jobbágyok háta görbedése, kapa villanása; távolabb +béklyós lábu füvellő paripák; zöld széna, sárga szalma szekéren mozgó +bástyája; gebe sor hátán izzadó vizes tömlők; a keleti dombok kertjeiben +fölfeszített nyári lakok körül gyümölccsel lakozó nótás katonák és +messze-messze az őrcsapatok mereven csillogó pontok. + +Közbül, a béka buborékos zöld lepel alatt alvó víz közepén, a kormos +alacsony falak között fekete, összehányt vonalu, üszkös semmiség az +elhamvadt Kanizsa. Csak amott csillog enyhe kéken a fürdő kis kupolája s +itt négy csonkára égett minaret-gyertya között a romlás fölött siránkozó +imáktól bugó khunkjár dsámi mint nagy fehér ravatal. A faltető +kertecskéit, vértanu-sirjait, ágyuit szomoru ronccsá, kormos gomolyaggá +söpörte a perzselő lehellet. Élés, hadi készlet, tömérdek puskapor, +kétszáz deli ágyu, hejh, gondatlan Allah! minden odaveszett s a piszkos +pernye havon céltalan ődöng ide-oda népség, vitéz, rabszolga, mig fejük +fölött a bástyák épen maradt öreg ágyuinak torkával bömböli az ég négy +tája felé éjjel-nappal Kanizsa romlását Szihráb Mohammed, a váli. + +Egy este aztán elhal az ágyuszó s a nap fáradtan fordítja el vörösre +nézett szemét a feketén tátongó torok körül szinlő élet vidám +mozgalmáról. Majd átlép a dombok mögül a nyugati szélben óriási két +szárnyra nyitott sötét mentéjével az éjszaka, apró őrtüzeket gyujt +földön, égen s brekegő, cirpelő buzgalommal tömi be a csöndet. + +– Te! – szólal meg a víz-szélen lábukat áztató vitézek közül az egyik a +csobogó hallgatásban. + +– No! + +– Ott! – mutat el a viz fölött Kanizsa felé a másik, – jün!! + +– Mi? + +– Néminemü roszseb tudja micsuda! + +– Lócsecs jün az kegyelmed szájában! + +– Csihulj, te! + +– Igazán mondja Stipán, jün biz’ ott némely széltül hajtott nádszál, – +szól bele a vitába a harmadik. + +– Fuvallom sem indul, osztán széltül hajtatja kegyelmed? – szólal meg a +hitetlen, – de mán én is látom, jün! + +Az előreferdülő koppasztott nádszál halkan közeledett a part felé a +sötétben. + +– Cssss, te, tudom mán! – morogta reszelősre halkított hangon a jószemü, +– béka-posta! Ki, csak ki! osztán hasra amaz turás mögött! + +Csobbant a viz, feszülő nadrág reccsent s egy pillanat mulva már a kis +földhányás mögött hasalt a három legény. + +A nádszál a parttól nem messze megállt s egyszerre csak eltünt egészen, +de helyén egy kerek fej nagy, sötét mozdulatlan buborékja pattant. +Előtte a keleti dombok borzas árnyéka fölött tejjel itatott kékségü +éjjel az égen, mögötte a vizre lapított Kanizsa mellett el kétfelől, a +viz és mocsár fekete körszalagján tul, a sormási dombokig nyúló síkon +őrtüzek gyürüje. A fej egy pillanatra emberi alakká nőtt s nyomban rá +csobogva kurtult buborékká ismét, aztán megindult a part felé. + +A legények a friss túrás mögött háromfelé hasalva lesték, merre veszi +útját az a kicsoda. + +A csendes csobogás megszünt, csak a fü zizzent néha a hasmánt kuszó, +meg-megpihenő útja nyomán, amely eleinte egyenesen a kupac felé +mocorgott, de a tövében jobbra tért. Egyik lábát maga alá kanyarítva, a +másikat messze hátranyujtva szökellt már a biztos siker +türelmetlenségében, amikor csattanva béklyózta le egyik bokáját egy +meleg, goromba hus-kapocs, s röhögve biztatta fölkelésre a karcos hang: + +– Jokarü, csodsuk! + +Dobbanó ugrás, hahota, finom acél-lánc csilingelése s a magát szótlanul +hatalmukba adó engedelmesen indult meg kettejük között s a lánc másik +végét csuklójára csavart harmadik előtt a fák alatt ugráló tűz felé. + +A virrasztó, aki eddig gondolkozva nézegette egy fa tövében a feje +fölött csillagot szitáló, cserebogárrágta csipkés lomb-rostát, a +közeledők neszére elordította magát: + +– Vitézek! vitézek! – s míg a legények fegyver után kapdosva ugráltak +föl szerte, maga karabinját csipejére eresztve, a tűz elé lépett. + +– Elsül, te! – Még belém lűsz! – szóltak eléje nevetve a közeledők. + +– Micsudás cserebókot hozsz, Stipán? – vidult föl szeppenéséből az őr. + +A sáros, meztelen alak középre penderült. + +– Cserebók, hü, cserebók! – kuncogott hülyén egy kis tömzsi. + +– Cserebók? Török pók! – Vizi pók! – Finum pók! – Nyelves pók! – +vidultak föl körben a legények a vezértől várt jutalom reményében. + +– Csimbók, cserebók! – kezdte rá az egyik, lomha ütemmel kisérve szavát +s röhögve csattant fel a gúnyolódó kar: + + – Csimbók, cserebók! + Hát az t… merre lóg? + Cérnán, fonálon, + Stájerlandi határon, + Cérnán, fonálon, + Stájerlandi határon! + +A szellősre nyitott fővezéri sátorban az ideges, álmatlan jelenbe hiába +akart messze idők messze tájékáról álomhozó nyugalmat lopni a Julius +Caesart olvasgató Zrinyi. Harcról a maga harca, idegen nép furcsaságáról +bécsi németek furasága, gondról a maga gondja jutott eszébe s a szeme +előtt szórakozott, derülő-boruló homályossággal futó idegen mult +rohanását türelmetlen jelene vágtatása követte sorról sorra, lapokon át. + +Borus év! Sírással esőző napok, dühvel dübörgő villámos felhők!… Szegény +kis Izsák, kicsiny fülemilém, nem vált már meg engem, zengőbb +trombitával nem énekli magyar kar erejét… elröpüle tőlem… mint a könnyü +árnyék, elkele előlem… Széchy-javak kufáros pofáju védői, hát +becsaptatok! Martianec sem lesz az enyém… szolgámat verették meg a +bitangok gyülés után, a földre éhes, irigy, armálisos fattyuk!… Ki +bánja?… paradicsomkertbe ültetett kis virágom, csak téged siratlak… + +Váltott őrség kiáltása harsant a sátor előtt s a küszöbön keresztben +alvó Angelo nyögve fordult másik oldalára. + +A könnyeiből felriadó Zrinyi lassan újra összeszűkülő, meg befelé látóvá +táguló szeme előtt viziós élénkséggel pattant föl most a hiú +tanácskozások császári kastélya, Laxenburg: körülgyürüdző, sárga lombu +vén vadaskert… a tó vizéből magasra bukó kőpikkelyes hatalmas négyszög +fölött két sötét torony tetejének acél-csillogásu lapos ékje, vékony +csucsba hajló gulája… oldalt emelet-magas karcsu hid a vaskos kőlábnak, +rajta vékony oszlopokon sokgömbü törökös kioszk a zölden tükrös viz +fölött… a papos ruháju vékony Lipót rekedt, fátyolos hangja … Amott +Szelepcsényi, a lengyel háló tudós, körmös ujju bogozója… a héjja-karmu, +dominium ragadozó kamara praefectus, Zichy… a somfáról fügét szedők… Hol +van a szivet tenyéren táncoltató nagy német-szolgálás, urak?… Rákóczy +megfojtásához kivánt kanálnyi vizért ránk hoztátok az árvizet!… s Lipót +a nyakában lógó aranygyapjut nézegetve keres magában krisztusi +türelemhez erőt… egy német köhintés dönt Rákóczy életéről s a vesén +rugott magyar csuka-bőrbe bujt… – és a halkan ködfoszlánnyá bomló képet +beteg, szürke hullámu tengerré mossa szét az ólálkodó álom. + +– Uram, nyelvet fogának az vitézek. Beszélli, az inséges Kanisában hogy +az főtörökök is korpát esznek, uram! – suttog fel egyszerre a +szunnyadozó mellett Angelo kérő sürgetése. + +– Dajkád mesélé? – ül föl ágyán hitetlen rosszkedvüséggel Zrinyi. + +– Valláhi, ben kendü gözümle gördüm, – hangzik előre a sötétből a +nyugalomra vágyó rab könyörgő szava, hogy saját szemével látta. + +– Mi lészen tahát? – vágja földhöz az egyedül maradó bán a könyvet. – +Jün mán az császári levél? Itten lehetne! Az török Várad után csúsz!! +Wesselényi és Souches vakmatyiskodva lesi az förgeteget Tokaj alatt s +nem dörög elében, de csak nem is harangoz!… Mast vagyon üdeje Portia +szerént az csak paripákon Tergestumba való sétállásnak! Halódva bukott +lázábul koporsóban Rákóczy s csak hogy nem örömet lüvének Bécsben: ihon, +absolutus rex Hungariae mán Leopoldus… s balsamomot renget az Ádria +tenger szele! + +Öklöt ütésre rántó keserüség lökte fel ágyáról s hajszolta föl-alá +sátrában. + +Erőt, beavatkozást suttogott a bécsi párnákon kuporgó titkos tanács, +Grécbe nyargaltatták, Károlyvárosra hivták s mikor a hódoltságra csapott +lángot és vért fakasztó tenyere, a letiltással hozzá küldött gróf Leslie +Walter zacskós, puffadt szeme alját gúnyos öröm húzta össze s tréfásan +táncolt a májusi napsugár nagy szakállán, homlokába kent haján. És +most?… Fenyegetett Váradért előző cserében Kanizsát akarja… és kérdésére +süket a felséges úr. + +– De bontakozást tészek ez zagyvalékban s temető prédikációt kiáltanak +holnap Kanisa fölött az trombiták, dobok! – csapta szét ököllel a lengő +ajtót, sátrából kilépve. + +Az éjjel hátralevő részét őrtüztől őrtüzhöz lovagolva, vitézeket +szólongatva, véleményeket hallgatva, parancsokat osztogatva töltötte s +mikor mosdani, sisakot csatolni szállására vonult, már ott kószált a +látó határ alján koldus-condrákba bujt királyfiként a hajnal. + +Mire feljött a nap, a távol Kanizsa keleti falán ijedt hangya +vándorolgatás vonalai kúsztak erre-arra, nyüzsgő mákszemek tolongásává +zsufolódva a Sziget-kapu tornyán s körülte: szemben, a dombok alján +hunyorgó, sanda ágyuk körül gyalogos ezrek raja zsibongott s a hid +végének levegőbe csappantott deszka-fala felé rőzse-rakás, szekér-homok, +gerenda fulladt szaporán a tó vizébe, hogy a cölöp-lábu óriás támlásszék +hátát egyenes hiddá hajlítsák ostromló lábuk alá erővel. + +Nyugatra, Topráklik hóstáton, zsombék-tengeren innen, alacsony domb-hát +gerincén félig kivont kardja markolatára kulcsolt kézzel, bozontos +szemöldöke alól Kanizsa felett átnyilalló tekintettel várja Zrinyi az +onnan túl operáló Nádasdy-gyalogok ágyu-jelét. Dombja mögött a +védtelenül maradó külváros, Bécsi-kapu föllovaglására, bedöntésére majd +előrobbanó Zrinyi-huszárok, horvát hajduk. + +Ló dobog föl hirtelen a hátsó lankán, német kiáltásra horvát morgás +felel, sürgető hangok emelkednek az úr felé. Meg se fordul. + +– Nagyságos bán úr, megjüve az levél Grécbül! – szólal meg háta mögött +Patachich. + +– Törjed meg pecsétjét, olvassad! – morogja maga elé vidám-elégedetten +Zrinyi, a dombok előtt feldörrenő jelre leső mozdulatlanságában. + +– Domine domine illustrissime bane! – hangzik mögötte kiáltva. + +Zrinyi kardja lassan a levegőbe emelkedik s az előregörnyedőnek bal keze +lova sörényébe ragad. + +– … rendeljük és meghagyjuk… Kanizsa ostromával felhagyván, népével +egyetemben haza siessen… török bosszuját ne ingerelje fejünkre… egy vár +birásáért két ország nyugalmát ne vesse kockára… Kihez egyébként királyi +kegyelemben maradtunk… + +Tul, a dombok alján vörös villám lebben, fekete füstcsik siet dagadva az +égbe, oszlik már, csak akkor buffan hangja. + +Zrinyiben felmordul a düh, kardja égre kiáltó csillogó merev jel a sárga +ragyogásban… Egy suhintás és dobogva, zörögve rohan hatalma a rongy, +fölégett vad-méh odu ellen… Egy suhintás és lázadó lesz a horvát bán, +meggúnyolója király szavának… Egy suhintás és kiszakítja magát a +farsangos táncból s Portia uram eggyel több ellenségre küldhet bugyogós +hadat… Egy suhintás és tizezer ember élén lovagolhat szembe az egész +pimasz, tetves világgal… tizezer százezrek ellen… a horvát bán két +világbiró császár ellen… + +Villan a kard, de nem támadó jelben: bukfencezve cikázik a földre. Az +ágaskodó paripa horkanva hátrál s rekedten kurjant a keserüség: + +– Hejh! Patachich, haza! Anyátok keservibe, haza! + +S az ismeretlen vihar érthetetlen felhője alatt állók döbbent csöndjében +csak a sátrak felé rugaszkodó lónak sír-göröngy dobáló dobogása hallik. + + +XXVII. + +A széles keréknyomban szőke viz pihent s az út két oldalán sötét falat +állt az erdő. Az avarrá rozsdásodott idei zöldön gondolatokkal terhes +csönd siklott kétfelől hátra a lassan lépegető mellett. Távol emberi +hang zümmögött s előtte az erdőnyilásban, lebegő kárpitként öreg, +mogorva felhők suhantak a kedvetlen erőtlenséggel fénylő napot +elborítni. Zrinyi agyában, mig szeme a földnek tartott kis stuc csöve +irányát követte, zökögve ütődtek egymáshoz pólyában halódó gondolatai. + +Hangtalan zaj, lombja árvult erdő, kalásztalan vetés, meddő szerelem… ez +az élete. Falvak csóvája füstölög az égre, nem ő gyujtotta; seregek +sáska-foltja simít letarolttá messze földeket, nem ő vezeti; vér +csurran, tar koponya reped, az ő kardja hüvelyben lóg szögön és puskája +csöve csak koszos vadkan után szimatol a cserjén… Utálat! Erdély szivét, +szép Váradot, török handsár metszette ki s jó Zrinyi Miklósnak veszendő +Erdélyhez immár semmi köze… + +Az út mellett tréfás kacskaringókat vetett a levegőbe egy dült tölgy +gyökér-koronája s fönt a kopasz fák ágainak öleléséből cibálva rángatta +szürke combjait a szajha kacérsággal menekülő felhő. + +A bán leült. + +Várad, Várad: utolsó tánc bomlott harsonája… Ejh! kidül a büszke tölgy s +törzsére kiki rápihen… Elfekszel majd te is, horvátok nagyszerű bánja s +kövedre német katona tát majd átutazó, bámész szemet… Hejh, Várad, +váratlan zsilip, milyen pusztító árt szakaszt a magyar világra nem vélt +törésed…? + +Hirtelen megfordult. Háta mögött zörgő csik csörtetett feléje a bokrokon +át. Első mozdulata puskája felé kapott, de válla rándult s keze ölébe +csusszant. A fakó-fekete szőrös, lihegő tömeg mintha a nyomában elfekvő +véres szalaghoz kötötten rohant volna, orra szinte szántotta a szutykos +avart. Csonka agyarával suta dühben vagdalkozott széjjel; +föl-fölhorkanva a földnek feszítette, de a puha, nedves lepel éppen hogy +sziszegve csak megkarcolódott. Zihálva, hörögve ügetett egyenest a +törzsnek s mikor kemény feje koppanva zökkent az akadályon, vérfutotta +szeme fölpislant; aztán jobbra csapott s röfögő dühvel vágta át magát a +száraz lombkoronán. + +Ó, ha e veszett agyar a lucsokba vágná ki remegő szivét… ó, ha +vérpatakban szakítaná ki torkából a szitkot, a vágyat… + +De a kinzó seb tovább marta csurranó vér-pórázán a halál elől menekülő +néma dühöngést. + +A bán elfordult… de mikor már bizonytalan céllá húzta a távol a vakult +vadat, ideges vágy szökkentette talpra. A stuc agya vállba vágódott, +buffanva iramult a golyó a szerényen szétfoszló füst alatt s halálba +rugta a felkalimpáló erdei kant. + +– Elhittem, halált hoz ez fekete kan, – nyugtatta lábát Zrinyi a vonagló +dögre, – s én adám néki aztot. Kikinek csak igyen!… Ejh, verjed ki hát +fejedbül áfium álmát, la, lábod alatt az erdei kan, merthogy stuccod +vala hozzá!… Szegény magyar nemzet, annyira jutott-é csakugyan ügyed, +hogy Zrini halálban keressen örök némaságot magának… fajának?… Ha Kanisa +alul el is fujt az bécsi szél, ha Várad basasággá lén is, te mingyárt…? +Hejh, azért sem!… Őrállód lészek, vigyázód, nemzetem, ki megjelentsem +veszedelmedet!… Tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent, az kit +tudok, kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne kérd +elől. + +S mintha agya sötétjében felcsattanó fény világosított volna meg +hirtelen ijesztő barlang-csudákat, elrettent ihlettel kiáltott: + +– Ó, bátorságos s az menykű félelmétül gond nélkül való tengeri-medve +magyar, mikor legjobban dörög is az ég, az mentül magassabb kűsziklára +hágsz s ott édesden aluszol? Nézd az röttenetes sárkánt, mely méreggel, +dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli az magyar koronát… az bécsi +laurusnak gyükere, az melynek árnyéka alá adtuk magunkat, hogy +megmaradhassunk, belső titkos okokbul hervad, hervad!… Imé kiáltok, imé +üvőltök: Ne bántsd az magyart! + +Vadászainak tülke még sokáig hitta szólongva az urat le a Dráva +füzeseiig, de Zrinyi már otthon ült asztala mellett. Tintás orru tolla +azonban csak állt és hallgatott az izmos kézben, amely alatt árkuspapir +téglája nőtt, tágult, völgyült, dombosodott révedező szeme előtt +vágyainak Mekkájává: halmos csatamezővé… Innen a magyar, tul a török, +maga kopasz tető ormán. Kucsma csúcsosodik mindenfelé, egy idegen sincs +a roppant seregben s ott már csak korbács-ütésre huzakodik harcnak a +jancsár! Mindenütt előre! Illanó ködként vonul előtte a török s +vérharmat hull a pernyétől fekete sikra… Egy nemzet van: a magyar! Egy a +vezére: Zrinyi! + +– Antidotum az békesség ellen… – morogta a bán s a bamba toll szárnyra +lebbent a születő sorok fölött: + +«Cyrus királ, mikor Cresusra Sardis várasát vitatta volna, azt irja az +historia, az várasnak megvételekor egy vitéz magára az Cresus királyra +akadván, s nem tudván ki légyen, meg akarja vala ölni; Cresus királ fia, +az ki egész életében néma vala, és soha egy szót azelőtt nem szólhatott +vala…» + +A némáknak nyelve megnyilik; rozsdás kard villogva suhan ki hüvelyéből; +Lippay, Wesselényi csömört kapnak a bécsi lakomától; gazból lesz főember +s a becsületesben lázadó üvölt!! + +«Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet is, az ki +az mi kedvünkért örömest szerencséltesse az maga békességes voltát az mi +veszedelmünkkel. Az vizben haló embertül fél az hajóban ülő is, hogy +őtet is be ne vonja magával.» + +Az idegesen összebarázdált papirmezőn megállt a penna… a futó törökök +helyén szaladó németség tolla libeg s a nép-szavazat választotta új +király nevét Zrinyi Miklósnak ordítja a tömeg. + +«… de ha idegenen fog állani az hadakozásnak administratiója, bizonyára +semmit nem bizakodhatunk… az magyar nemzet az Magyarországgal egyenlő +természetet visel; valaki idegen jün belé, avagy nem tud, avagy nincs +szerencséje az operáláshoz… De méért kelljen elvesznünk, mig karunkban +kopját, markunkban szablyát szoríthatunk? Nincsen-é Istennek hatalmában +Mátyás királ dücsősségét kezünkben ismég ujonnan megvirágoztatni?» + +Hó hullott a hegyekre s éjjelenként riadót búgott a szél a +kályhalyukban. Borzongva kérte az erdő a meleg takarót s meredten feküdt +eléje a mező. Táncban kerengett a nyugati szél s fütyülve űzte maga +előtt bozontos felhő-nyáját. A vár mogorván, mintha csak hátat fordított +volna, hiába pislogtak feléje este az ijedt barna házikók. Egy-egy lovas +robbant ki néha hidján, hintó kereke panaszkodott kapuja alá; szekér +siránkozott elfelé belőle… egy fordulás még s együtt hagyta a csönddel a +halott mezőt. + +A vár ura, mint aki végrendeletét irja, gyertyavilágnál görnyedezett… +Török-kiverő csak magyar sereg s magyar főúr a vezére!… Kicsinyes +részletek s világ-históriát lendítő eszmék, lelkes faj-imádat s +magyar-káromló kétségbeesés, szárnyas nagyakarat s tehetetlen +toporzékolás akasztották, röpítették Az török áfium harsonás +vezérgondolatát a könnyen ötlő képek, súlyos okfejtések, hemzsegő +példák, ős-magyar szóbuzgás, latinozó kifejezésszegénység csodás +szövevényü Tankréd-erdejében. + +Aztán sírni szeretett volna, szó és szó helyett könnyel, epével +fröcskölni tele a papirt s szemébe vágni a ribanc fátumnak: lakjék vele +s maga hadd bukjék sírjába… fenébe! + +Mit ír? + +Hol a könyvnyomtató, ki sajtója alá szorítja, hol a magyar, ki elolvassa +s hol az a keserves Bécs, ki beleegyezést pöttyent rája? Még meg se +szülte, már megutálta kín foganta gyermekét. + +«Most ha valami csak megrözzenik is az török részérül, futunk ide s +tova, vizeken által, havasokon által, ki imide, ki amoda, minden +remediumunk csak az másoktul való segétség-koldulás, nincs magunknak +népünk kivel occurrálhassunk az veszedelemnek, nincs egy emberünk az kit +hová tehetnénk.» + +A havon varju-folt nagyszemü, fekete esője csapott le itt-amott és +éjjelenként éh farkas vonított az árok jegén a fáradt vörös fénnyel égő +ablakszemekre. A messze fehérséget hiába simogatta a nap vékony, remegő +öreg keze, szikrázott, de nem engedett, csak az ereszek +krokodilus-könnye csurrant jégcsappá fagyva nagy szeliden. + +A hatalmas, kemény fejet ököl támogatta már a lomha papirok fölé s +elnyűtten sírt a toll szemétdomb nyugalma után a görcsös ujjak között: + +«Ugy hallom Braziliában elég puszta ország vagyon; kérjünk spanyor +királytul egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk polgárrá. De +ha ki bízik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy csöp magyar vér +benne, kiáltson fel az égben az Istenhez, énekelje velem ez Debora +énekét: Qui sponte offertis de Israel animas vestras ad periculum, +benedicite Domine… Amen. Amen. Amen.» + + +XXVIII. + +A távol kék függönyére festve szürkén szomorkodott hátul Kanizsa vára. A +zöld mezőn keresztül hangos, szines szalag huzott a füzekkel szemérmesen +takaródzó Mura felé. Elől Zrinyi sisakján vert haragos szellőt a +strucctoll, utánna kétszáz lovas sisak- és páncéltengerén hányódott +sötéten a farkaskacagány, hajbókolt tarkán a hajladozó toll. Fölöttük a +nap ragyogásának feszülten furcsa, halott sereg: hórihorgas +kopja-testekre bolondjában odatűzött hideg török fejek. Aztán különös +párok tömött szakasza: szíjjra fűzött foglyokat dalolva, incselkedve +vezető kétszáz gyalog magyar. Ujra hat lovas; kopjáikra ütve hat aga +turbános sárga feje táncol mereven a mögöttük hordott +zsákmány-fegyverzet csörgésének lassu zenéjére. A mező zöldje most +közbe-tágul s három előkelő muzulmán aranyos sisaku fejét párducos +hadnagyok emelik magasra. Majd egyedül lóháton, gondolkodó pipafüstben +haragos bosszu görnyesztette valami főtörök. Utánna, gyalogok csipejére +állva, előre düléstől kinyujtott karjukba kapaszkodva, tizenhárom vörös +és zöld zászló selyme csettegteti a könnyü szélben a megalázott +félholdat. Aztán a dandár jön rendelt seregben; lobognak a márjás, +háromhalmos zászlók s örömük porral elegy száll kurjongatva az égbe. A +had mögött nagy nyaku tevék ringatják hátuk drága sátor-terhét, öszvérek +dobognak kényes deliséggel s mint szinesre festett irás-sor után +elmázolt fekete pont, a százhusz lomha bivaly. + +– Hm, elkésett a Tokaj alul Váraddal segítség dolgában alkudó nádor!… +Elömlött epéje belül s maga helyett a huzakodó rendeletek kátyujába +kerék-emelintő legényül Zrinyit kérte a királytól vezérnek. Levele még +szalonnás-ruhához simulva utazott valami tarsolyban a császár iránt s +Várad nyavalyás bástyáján már meglebbent a fehér zászló néma könyörgése… +Fejedelem támad görbe Erdélyország satnya vidékén esőtől növekvő +gombaként s ha lehull egy, férges alma sara a sorsa… S a vitézlő bán +papirt szánt és álmot arat! Harc Kanizsa alatt? Mi végre? Semmi az s te +csak török barom ujja türt ingü mészárosa vagy! Ha kiáltasz, utolsó +zablapallérozód is fület hegyez rá a sereg mögött… Lovon röpüljön +parancsod s hangyaboly legyen egy ezred dombon feszülő lábad alatt!… +Megint csak így? Panasz és dühös vágy! Elszánásod nem elég? Eldobott +Bécs, mint a paraszt elhált felesége fattyugyermekét. Ihon az országut, +koldulj vagy rabolj! A koldulás kenyerébe beletört fogad, no hát?! +Lázadó vagy, Miklós, csak tudnád, hol kezdjed! + +Az ágyba készülő kacér nap fátyolt vont maga elé és hideg sóhajtása +végig süvített a mezőn. Harmat köde szürkült bokrok, fű fölött s hátul +széna után bőgött az éhes bivaly. A büszke menet szines folttá loccsant +szét a mezőben s a magaslaton már sátor-karó fején kattogott a balta +foka. Mire a vezér lovát poros, száraz izzadtságától fényesre csutakolta +egy legény, magát párnás szőnyeg hívta sátra alá vacsora-váró +elmélkedésre. Bogrács kondult, lecsatolt mell-vas koppant, tüzre-való ág +recsegett a fák között, ember, barom fekvésre csökkent, csak éhese vagy +dolgosa sürgött, ődöngött előre-hátra. + +– Tégy valamit, Miklós! Tenni, cselekedni! – lüktetett az éhség, +fáradtság Zrinyi fülében. + +Mióta Portia rendelete elkergette Kanizsa alól, mint valami rühös ebet, +nem birt magával. Hiába keresett önámító feledést kertje rózsafejei +között, süppedékes erdő vadja nyomán, gyermeke szemében, asszonya +ölében, komoly levelekben, Erdélyre figyelésben, tanácsterem asztalánál, +harmathullató alkonyi lesben, kacskaringós sorokat síró pennája hegyén, +ujra meg ujra felpendült fejében a letiltó levél felhuzott orru, hetyke +parancsa. Százszor is elszánta magát, tenni fog nagyot, elhatározót, de +minden töprengése végén csak káromlásra akadt, mint a rabolni induló +eddig becsületes négy irányban néptelen utat szalajtó ut-keresztezésnél. +Fölrugta magát kedvetlen fektéből és kilépett sátra elé. + +Elől kelet dombjai merevítettek sötét karokat nyugat tünő fénye után. +Hátul a kis Kanizsa kényeskedett a Mura ölébe, amely mögött apró +mocsár-szemeket vakított rezes csillogásu tükör-darabokká a Styriában +lealvó nap. + +– Főkapitán nagyságos úr! – lépett melléje Patachich, – ha kit tenni +méltóztatik Légrád dolgában, üdeje hív az tevésre. A Dráva habjai ugyan +ebül nyaldossák az várfalakat, vizében szuttyant vagy husz háznak lábok +s maga lakosi megépítéseken ügyekeztek is, egyberomlának mind. + +– Mit tennem javallja kegyelmed? – kérdezte Zrinyi a domb régi +bástya-maradványait méregetve tanácstalanul. + +– Miként elsőben is mondám, nagyságos uram, viznek birodalma lészen az +váras, ha ma nem, de holnap bizonyosan. Van katonám, ki tetveit mán is +hurcolkodtatná… felette nem igen szeretik az fördőt! – célozgatott +Patachich a vár elhagyására. + +A bán hirtelen megállt: + +– Ez vala, ugyé, szigeti Zrini szolgája birtoka, Kecskevára, az hun +állunk? + +– Tulajdon maga ez hely! – felelt Patachich és ámulva nézett ura után, +aki szó nélkül a faképnél hagyta. + +Tarkójára boruló haját simogatva járta magánosan a domb tetejét jó +ideig. + +Rongyos, nyájatlan apostol, te… kérő tenyeredet néped közönye szögezte +által, szivedben bécsi poroszló lándsája forgatja a kínt s nyelved +hegyén már ott lebeg a consummatum est… de mért? Hogy Bécs csak annál +nyugodtabban fűtögesse a magyar confessio-torzsalkodások tüzét, mig +követe a szultáni trón előtt hasalva béke-könyörgésben fröcsögeti +nyálát?… És ha nem és ha csak azért sem consummatum est?… Sőt!!… Vihart +ide, levegő tisztító villámos csodát, nagy Isten! mely összeverje a +szerte bégető nyájat s elfujja fejünk felől a muzulmán felhőt! + +A legmagasabb pontra nézve, szalonka-huzást figyelő szemmel meredt bele +az alkonyatba. Előtte dombok lengedezése játszott Kanizsa felé, észak +ködei alján apró gyürődés sejttette Kottorit, délnek emerre Légrád +várává pattant a sik. + +– Elvethetném szeledet, kévánt, szerelmes vihar, ha itt… igen… Légrád +helyett is… itten várat… várat… igen… + +Még le sem zuhant az este, Zrinyi lépései már fölmérték a romok +területét s hajnalban mérnökért vágtatott a levélvivő legény. Reggel már +mindenki tudta az új vitézi szórakozást s mig egy csapat Csáktornyára +fordult rabokkal, zsákmánnyal élelemért, munitióért, a hegy alatt +sáncvonal dombult-mélyült feketén s kopogott, nyikordult, pendült, +buffogott, kurjantott és dalolt az épülő állandó tábor. + +A bükkösdi hegység dombjain fejsze csattogott s idébb talicskába fordult +az akaratos föld. A bécsi mérnök, akiért ezer tallér szaladt a tavasz +porával vig utakon, már három bástyára való földet, gerendát talált a +hegy lábánál. Egész nap csörgött, kuszott lejtőn föl, lejtőn le a +mérő-lánc s Wassenhoven uram pápaszemes orra éjjeken át piroslott le a +sátor melegében öt-hat mécses között a vár terveire. + +Egy csöndes reggelen riadó vihara szökkent a derült levegőbe: Kanizsa +felől zászló-lebegést, fegyvercsillogást rázó porfelhő gomolygott előre. +Zrinyi táborában lóra fordult a legény, karabinkakas nyekergett, szablya +villant s az árok hidján kopjás vitézi gombák raja ütközött ki tarkán. +De a porfelhő megállt s tunyán kezdett elülni a lebegésük lohadt kopja-, +zászló-rudak alá. Az idegen had előtt tisztán csillogott a fekete +lófarkas üstökü aranyos félhold. + +– Kanisai pasa maga jütt, ihon elül az tug-ja! – szólt föl Zrinyihez a +domb ereszkedőjéről vigan egy hadnagy. + +– Hejh! pattantyus, coigvarter, – kiáltott el oldalt a bán, – ágyubul +köszöntést töröknek adjunk. + +A tüzmester kanócot gyujtott s az ágyu gyujtólikát vizsgálva +fölnevetett: + +– Ihon lészen az jól jütt bilikum pohára! + +De lent ujra lebbent a por, zászló-lepel és kopjafecskefark s a távolodó +szürke gomolyagnak most az alja csillogott patkó-villanástól. + +– Ugy tetszik, nem szomjú az innyek! – szólt a tüzmester, a kanóc égő +fejét földnek nyomintva. + +De pár nap mulva levél jött a kanizsai basától: + +«Először, dicséret és dicsőség neki, akinek kegyelmei általánosak s akié +a nagylelküség; másodszor, magasztaltassék Mohammed, aki megmutatta +nekünk az ég teremtményét; harmadszor, üdvözöltessék az örömben négy +társ. Allah áldja meg őket mind! Te, aki a messiási nemzet vitézlő +királya, Csakaturna kapitánya Zerin-oglu vagy, ez igazmondó levél +megérkezésekor fogj pennát s nekem azonnal leird, vajjon császárod +parancsa-e avagy a te kezdeményed e vár épitése? Isten veled!» + +Zrinyi a belső megelégedés büszke örömével lökte a szép arab betüs irást +inasa kezébe s a követekhez fordult: + +– Egyeránt haszontalan, fiaim, császár kedvérül avagy az enyémrül +kérdezkednie az bassa urnak. Baromállóhelyet épitek császár barminak az +okon, ha az kanisaiakkal elegyülnek, kár ne essék bennek. S ha az bassa +úr akarattya kedvetlen az szégyenvalláshoz, lábas jószágát jüvőben ne +bocsássa az szép kanisai mezőben, merthogy mindenkoron nagy ebek lesznek +ez akolban. + +– Ó, szultánom, méért helyheztetsz tahát akolban pattantyut? – pislogott +a követ a sátor mellett álló mezei ágyura. + +– Csak ugy vadászatra farkasnak, medvének… – búcsuzott nevetve Zrinyi a +savanyodott udvariassággal bókolóktól. + +Titkos jókedve széles mosolyra rajzolta arca vonásait, amint elnézett a +nyulongó nyaku bivalyok, görnyedő hátak gerenda-csusztató, földet +kubikoló hangya-járása között lovaik felé csöndes vitatkozással +botorkáló követek után. + +– Ihon harcos, jüvendő tavaszod első fecskéi! – mordult föl ajkán a +belső öröm. + +Körülötte döngött a föld, tompán kongatott a bástya-fegyverzetté +kalapált gerenda, egyenes vonalba, hegyes ékbe türemlett a hegy eleje. A +vár piacának szánt tér kerületében csakhamar zsindely-rakó legények +daloltak a frissen épült házak tetején s az új malmokban csikorogva +fordult gabna-zuzásra a kerek kő. Mintha vulkáni erő nyomta volna föl a +hegy belsejéből, oly gyorsan nőtt bástya és cortina, erődfok, mellvéd, +árok, cölöpös sánc, de Zrinyi kedvének mégis lassan haladt. +Türelmetlenség remegett bozontos szemöldökein, amint végig nézett dolgok +rendjét majd megbomlasztó műve teljesedésbe izzadásán, erőlködésén. +Aztán föl-fölnevetett, mint a jó tréfa szerző s elégedetten incselgett +munkások, vitézek között. Aztán szeretett volna lóra kapni s +török-vadászó legényeivel hallgató berekben lapulni éhesen; szerette +volna könnyel, szerelmes csókkal teljesebb életre hivni a várat; +szerette volna új céloknak feszülő izmai erejét beledöngölni a +faltömésbe; szerette volna… + +Dolmánya szárnyát hirtelen megragadta s peregve pattant szét rajta a +gombsor; inge ujját fölgyürte s nagyot kiáltott: + +– Talicskát ide! – s nekiállt maga is napi három órán szép reményektől +súlyos földet tolni völgyből a hegyre derékfájásig, édes, enyhitő, kéjes +izzadt kábulásig. + + +XXIX. + +Hetek óta már betegen kujtorgott az őszi nap a fekete-kék felhők +vigasztalan sziklái között, a szélrázta erdő-fejekről hideg másod-eső +hullongott, lucsoktól fénylett a mező s a friss barázdák göröngye sárrá +hízva mállott szét barna latyakban. + +Kolozsvár egykedvüen kongató bástyái alabárdcsipkét villogtató őrt +küldözgettek néma föl-levonulásban egymáshoz, de a felvonó-hidak tenyere +csititva tapadt az öreg kapu-szájakra s a faltetőkről a bámész +ember-fejek tarka virágágyát lehervasztotta a völgyükben abgelesztező +németektől való félelem. A piac nagy tornya magasra nyujtotta kiváncsi +nyakát, a fellegvár kis erődje lesandalított Montecuccoli táborára, de +alattuk, a nagy kavicsokkal libabőrös uccákon, csöndben dugták össze +fejüket a kis házak. + +Egy nap aztán megnyiltak a város kapui s a Bethlen-bástya ötszögü +tornyán is abgeleszt-et ordított a fölváltott őrség a fenesi tető felé; +a várost császár védelme alá vevő roppant sereg pedig, bár Kemény János +könyörögve biztatta sima szavu, érdes lelkü vezérét: Marosvásárhelynek! +előre!, megfordult s törököt se látva, mégis kolerás, lázas ronggyá +tépve huzott északnak téli szállás iránt. + +Hirére pusztává ijedtek a falvak s ami otthon maradt, romboló, rabló +kezük zúzta vagy ragadta magával. Lovukon paraszt edénye csörgött, +párnája puffadozott, ködmöne lógott, asszonya sírt s mögötte barma +kullogott. Faluvégeken fákra huzott aggok ijesztő cégére kalimpált; +utfélen gyerekágyas asszony halódott a sárban; piacokon haj-pörkölés, +orrcsonkítás, fül-metszés, ujjköz-reszelés, emlő-metélés vidám munkája +röhögött; gombos tornyu templomban istenkáromlás piszka guggolt a fal +tövén; malac-pörkölő tüzük csecsemő-csontokon, hamuvá lapozódott +zsoltárokon éledt; erdei ösvényen embercserkésző német csizma +csoszogott; beteggé bujált nők kóboroltak a cserjén – s az undort és +pusztulást görgető részeg folyó előtt gróf Montecuccoli Rajmund +generális csillanó sisak alól csipkés páncélra tömött paróka-szárnyakat +eresztő hideg feje őszi szonetten töprengett. + +Az ebesfalvi kocsiszin mélyéről elővonszolt és ünnepivé sikált öreg +hintó azonban sár-tengerek ragadós hullámain rázta a fiatal Apaffy +Mihályt Ali szerdár tábora felé. Az alláhos, mézes találkozás +fülsiketítő zaját még csendes eső mosta tompává, de mikor Marosvásárhely +alatt a kerelői rét idegen sátrak fehér vakand-turásaitól népesült +élénkké, a nap egy felhő-fok tetejére hágott s bágyadt kiváncsiságát +szétöntötte a réten. + +A sik egyetlen domb-dudorodására hevenyészett kő-alkotmány alatt piros, +kék kalpagok, barna ködmenek, csótáros lófejek ritkás köre vonaglik már, +mikor a sátoros háttérből dsengizi harsona, tambura, tárogató és khákáni +dob szava mellett szemre vágott kucsmával, kiforditott mentében, pattogó +ostorral vágtat közéjük a tatárság öröme: csak az öregebbje ül a +nyeregben, a többi rohanó paripáján állva, guggolva, háttal előre, +oldalára csuszva, nyakán tót-ágas előre görbülő ivét rezgetve, hátán +keresztbe zsáknak lógva, négykézláb hasa alá kapva fitogtatja vad +erejét. Utánnuk kaftányos, szakállas komoly lovasok mindenféle szinü +fez-csucsot lüktető csapatja gerelydobáló dsirid-játékban érkezik végül +kontyba kötött farku, kis fejü keleti paripákon. + +Az istálló-szagu, rengő, toppantó, toporzékoló, nyeritő vagy hangtalan, +fegyelmezett merevségben körülfolyó élő erdő kis tisztásán aranyozott +szék áll s a széken régi forma hosszu galléros mentében, zöld vont arany +dolmányban, piros nadrágban sápadt arccal ül a fiatal Mihály úr. + +A maguk közt sikátort tágító lovasok közül egy tollforgót lengető óriási +turbán magaslik ki hirtelen. A tojásnyi gombokkal sulyos, fekete prémes +kék posztó mente hosszu szárnyai méltóságosan libegnek a lassan +közeledőn, arany sujtásos bő selyem ruháját szorító övében handsár és +kard topáz-szemü aranyos feje görbül; nyakon ragadt vezéri buzogánya +csipejére támaszkodva reng. + +– Erdel uj királának fákláját az pasa szerdár ur ihon meggyujtja! – +harsogja Apaffy felé a magas pártfogás bejelentését a közeledő Ibrahim +pasa. + +Mögötte himzett párnákon drága ajándék sulyos ránca buggyan, érce +tündöklik. + +Hermelin palást lendül a szolga-karról, gallérja a pasa hódoló csókját +surolja s a zavartan piruló vállára kanyarul; az alázatban meghajló +fejre kupolája gombján tollbokrétával deli aranyos sisak száll; a karcsu +derékra drágaköves öv kigyója tekerül; a tétovázó tenyérbe padisáhi +buzogány tolakszik. + +Óvatos, szertartásos kezek nyúlnak a hóna alá jobbról és balról s +mámorítóan suhog a kaftányok selyme az emelvény uj arany ragyogását +rikoltó trónszékéhez lassan, ünnepi csendben föllépegető mellett. + +A hullámos, fekete lófarkakat himbáló három «sáhi tug» s a levegőt +nyaldosó zöld, veres zászlók, lobogók merev és lágyan hajladozó +csillagos félholdjainak villogása közül káprázva mered egy pillanatig az +uj fejedelem a döbbentő tömegü keleti fejek gyürüjébe övezett kis magyar +csapatra, de Ibrahim sugó szava s egy vállrándítás megemberelik: a +drágaköves buzogány két térdére fekszik, kezei szétterülnek a levegőben +s mély hangja biztosan bugja: + +– Istenem után uramra, Mekka, Medina, Jérusálem, Bagdád, Dömöck, +Egyiptom, Hálem padisáhjára, Mohammed szultán khám ű császári +legkegyelmesb fölségére fris áldomásidat szállatni, mennyeknek +országában lakozó Atyám, ne késsél! – s a meghatott, buzgó ima szellője +kalászként hajlította földre, lova nyakára az egész tábort. + +A nagy csöndben árván kongató hangra csak a türelmetlenül bólogató +lófejek szügybe lógó cafrangos khotász-szal cifra szerszáma csilingelt +választ… + +A szultáni buzogány villogó fejjel meredt most föl a levegőbe s Apaffy +hangja harsogássá bátorulva szállt arcul reá forduló népe felé: + +– Az oszmán padisáh akarattyának mindenkoron engedtek-é? + +– Mindenkoron, jó szűvvel! – morgott fel körül a kis csoport. + +– Az tűlem kévánt háromezerhatvan kisze contributiót szent fogadással +megadnom fogadám… az török nemzetbéliekkel békén éljünk… ittasan is ne +légyünk terhekre…! + +– Az padisáhi contributiót megadjuk! – dünnyögték halkabban az erdélyi +urak. + +A pártfogó karok ujra hóna alá siklottak Apaffynak s a rezesen derengő +széles horizont zökögve szükült összébb és összébb jelen örömétől, jövő +félelmétől káprázó szeme előtt. Lent aztán, mig szerteszét csókra kérőn, +csókra nyujtva emelkedett a kéz s csapatokra oszoltan görnyedt uj uruk +lábához az erdélyiek hódolata, a török zenekarok tárogatója, trombitája, +csengős dobja felviharozva döngette visszhangért a környék rongyolt +erdeit. + +Az oszmán had sürü sövényében azonban bort kotyogtató hordók hosszu +szekér-sora kért vidám ostorpattogással utat a kis tisztás felé, ahol +már barnán dagadt ki a sütő-árkok hamva alól a sok óriás kenyér s friss +tüz nyársán kalimpált a nyuzott ökör. Székelyek, szászok, +királyhágón-tuliak napot röviddé óbégatott öröme fáklya-fejet, +rőzse-halmot gyujtva kurjongott a hosszu éjszakában s köröskörül hajnal +nyilását várva ült aggodalmas őrséget nyergében Ali óvatos népe. + + +XXX. + +Május mosolygott dombon, sikon s Zrini-Ujvár gerendás fegyverzetü +föld-falai alján Kanizsa vizétől, csendes Murától egy-egy széles +árok-kar cikcakkozott egymás felé biztos ölelésre. Összenéző végein +kapavillanással, ásó-lendülés közt nyüzsgött a dolgos: három megyének +kétezer jobbágya; tulsó két sarkán magasra sárguló friss zsilipek várták +az árokkarok között zöldülő tér árok-ággyá, töltés-görönggyé fordulását, +hogy zúgva bocsássák össze az új uton az oldalukat locsogtató piszkos +hullámokat. + +Fent, a vár udvarán vásár zsibongott. + +– Urak, urak! – penderült középre egy ordító öreg magyar markából egy +övig meztelen suhanc, – tizennyolc évü, mellye bivalyé, hasa +csuka-forma, ina acélyos! Igát is elvon!… Mi? + +– Khajr! – tiltakozott dacosan a borotvált fejü. + +– Pofádat, francos! – emelte ütésre kezét az öreg. + +– Hiszem, csipás! – fitymálkodott a kis gazdaságába munkást szerezni +óhajtó. + +– Tenyere nem csipás! – magyarázta amaz bütykös hüvelykével a fityma +ember orra alá bökdösve. + +– Uram, ez ezüst állu szüzliánt is…! – könyörgött odább egy kaftányos +ősz új urának, – minden hajfonata megír ezer tatárt! + +– Portéka kénál portékát, – morfondirozott hitetlen kétséggel az ezüst +pitykés vevő, a fehér arcu leányt nézegetve. + +– Aptya nékie! Inkább megáldozza magzattyát mellette, hogysem tűle +szakadva! – magyarázta, a váltság-díjakon nyerészkedő szivéhez szólva, +az újabb hasznot sejtő árus. + +– Nimötért messzely vaj, ez fingosért három s megadám az árát! – kiabált +amott földön kuporgó kövér, rongyos burnuszu arabra mutatva egy tömzsi +horvát. + +– Pálcával gyakorta jól kénáltassa kegyelmed az beste kurafiát! – +sivított az utolsó tanács emitt a vásárló után. + +– Brzo! Hajdü! No! – harsogott széjjel a tágas várpiacon s a bilincses +rabjaikra hangos vásárt csapók apró csoportjai körül bajusz-huzogatva, +fültövet vakarva őgyelegtek a hümmögő tanácstalanok. + +A dühös és enyelgő kinálat, bizonykodó alku, kétkedő s víg vásár +harsogó, dünnyögő zavara hirtelen pálcás hajduk szitkai előtt tágult +ketté, a főépület ajtajában megjelent az úr s a jobbján valami szalagos +főnémet. Mögöttük Patachich sandalgott a mellette álló, rajzos +papirlapot és körzőt vivő rittmeisterre, akinek nyomában asztalkát, +székeket, irószereket cipelő szolga sietett. + +Az udvaron az idegen tiszt megállt, megvető pillantása körülsiklott a +gyülevész zajon s a kalauzolni akaró bán mozdulatát udvariasan e +lhárítva, hadnagyához fordult: + +– Die geometrische Delineation! – Egyik kezét becsusztatta a csipkék +alatt domborodó szines, hosszu selyem mellényének három gombnyi nyilásán +és hozzáértő, hivatalos némasággal hajolt a másikban tartott alaprajzra. +Azután föltekintett s bizalmatlanul nézdelődött szét a várpiacon. A +csipkék között motozgó keze hirtelen kilendült és sietve vette körzőbe +az alaprajzon a vár piacának hosszát-szélét s mikor egymás után a lap +aljára vont mértékre vitte a távolságokat, rosszalón rázta meg a fejét: +a piac aránylag csakugyan kicsi! + +– Ja, ja! Ihre Exzellenz Herr Graf Montecucule hat es gut gesaget! – +morogta magában s az egyik középső bástyához vezető uton megindult. + +Az erődfokon, mig a rittmeister az asztalkának dülve figyelte +kalamárisba ütögetett pennáján a tinta gyors száradását, ujra kezdődött +a hivatalos várvizsgálat szem-düllesztése, nyak-meregetése s a körző +merev lábu tánca. + +– Das ist die Schantz Neu Serin! – bólogatta kicsinylő dölyffel maga elé +Holst ezredes. – Nagyságod tehát, – fordult hirtelen Zrinyihez, – +illustrissime Domine Bane, a méltóságos Hofkriegsrathoz intézett +epistolájában Isten birószéke elé rettenetes itéletre szólította mind, +akik e vár építésében gátolandják? – s választ se várva kiáltott hátra +az asztalka felé: + +– Keine bedeckten Wege. + +– Gáncsolódó fű nő a bécsi mezőkön, obrist uram! – lépett ki Zrinyi +büszkén fogadott némaságából. + +– De hagyján! – legyintett gunyosan mosolyogva Holst, – ha Vittniedi +nevü szolgája nagyságodnak üres kézzel is jött vissza Styriából könyörgő +utjáról, egypár főmagyar jóváhagyó egyetértését hozta ide tarsolyában… +Face-linie: vier Pasteien, drei halbe Monde… schwach!… Seiten, dito! + +A percegő toll csak ugy ugrált a rittmeister kezében s Holst méregető, +vizsgálódó hajolgatásából harsogó diktálásba egyenesedve ontotta +kifogásait: szögpásztázó lővonal rövid! lőtér csekély! irányvonal +meredek! mellvéd magas és keskeny… + +Zrinyi egy ideig némán nézte a fontos okvetetlenkedést, aztán elnevette +magát s a falpárkánynak dülve igyekezett az árkot túrókra való +figyelésbe pislogni fojtott dühétől homályosodó szemét. + +De a diktálás megszünt, a sok papir tekerccsé gördült, a kis asztalka +hordozhatóvá csukódott s Holst a bánhoz lépett: + +– Fölötte nagy kár, Herr Graf, e schantz-ért dacolásba kapni a felséges +urral s akaratunk ellenére, a végek védelmezéséhez kapott munitiót ide +szállítani… + +A bán megfordult s szembe fogadta a hiuságában sértett ingerült +tekintetét. + +– Nem szánja nagyságod a pénzt, a drága salétromot, pattantyusokat? – +piszkálódott tovább nyájasan az ezredes. + +– Erre is van megbizatása kegyelmednek? – pattant föl Zrinyi. + +– Mivelhogy a Neu-Serin-Schantz, török földön épülvén, nyilt békeszegés… + +– Birtokomon! és nem békeszegés!… Souches, Montecuccoli lomposai talán +nagypénteket dobolnak…? Az nem békeszegés… Csak mit én teszek, arra +pökhet rá minden német furier? + +Holst szakállkáját harapdálva keresett választ: + +– … a… birodalom… érdekei… nek csillagvizsgálója Bécsben áll, bán uram, +oda legjobban látszik minden kis és nagy, szőrös és puffadt csillag… mi… +onnan legjobban… kellő értékére tudjuk szállítani… misén ájtatoskodókat +templom-ajtóban leső, szire-szóra török ólakba, vermekbe kukkantó +végbeli vitézkedéseket… gróf uram!… + +– … csak Portia úr alszik nyugodtan, mert friauli birtokait is védi e +nyomorult… – kacagott föl Zrinyi. + +– … juhakol, – harsogta most már fenyegetően Holst is, – amelyért a +kanizsai basa fejét véres tekegolyóvá gördítette a szultán haragja! + +– De bezzeg Keménnyel Erdélybe sétáló főkatonátok, Montecuccoli ur miatt +egy török ebhóhér foga se hullott ki, ellenben Kemény Jánost döggé +taposták a nagy-szőllősi cécó gyáva futásnak rugaszkodó lovai… és, édes +obrist uram, kegyelmed pedig keressen más kurvát magának, ha enyelegni +akar! + +– Haragudt hangossággal szóllottak, de mirül, corporál uram? – kérdezte +a bástyán őrködő magyar a hintójuk felé rohanók mögött ellépegető úr +után bámulva. + +– Az török háborúrul! – pökte oda komolyan az altiszt. + +– Lészen tahát öreg pattantyus háboru? – kérdezte a legény +puska-acélának griffjén babrálva. + +– Azt tudom, aliglan, – vélte a biztos válasz, – merthogy megkrepált az +beste aggeb fő török mezei úr, Máhumet Köpredelem! + + +XXXI. + +A koronázó város keserves sikátoraiban néma megállásba csöndesedő, +suttogó tömörülésbe verődő, türelmetlen kiáltásokkal széjjelszakadozó +úri csoport mogorva vitatkozása kopogott szerte naponta, a régi +száz-gyertyás lakomák helyén fejet összedugó csöndes vacsorák mécse +pislogott, a diétán őrködő király vadászó nyergéből kihallgató +trónszékére szállt, szó folyt a bor helyett s a hajdani vidám +kupa-köszöntgetők ajkán szederjes szitok ült. Német-magyar +szolgamarakodás vére fröcsölt az est homályában s kint az országút +szürke szalagján fegyvert, golyóbist szállító szekér-sor hernyója +kúszott a buggyos, lebegős lovasok száguldtatásával játszó mező sátrai +felé. + +Követek, főrendek tábláján mogorván tárgyaltak a magukra maradt +katholikusok s ha lovasok zörögtek el az ablakok alatt, félbeszakította +mondatát a szónok. A protestánsok dühös tanácstalanság és prófétás +ihletü csökönyösség között hányódva kilincseltek Lipótnál, Portiánál s a +zavarokban hisztériássá betegült nádornál. A katholikusok zajongva +követelték a németek kivitelét, a protestánsoknak az ülés palotájába +erővel berendelését; az evangelikusok összeröffenve állottak ellen s +mikor már a meddő handabanda, Wesselényi könnyei, Portia udvarias +köntösü gorombasága engedésre kínozták őket, ijedten menesztettek futárt +a megyére, hogy az uj utasítás ellenállásra riogató vörös posztójától +ujra megvadulva tiltakozzanak minden hitegető puhítgatás ellen. + +– Fábrikállják rongy articulusikat magánosan csak az hütünkön tapodók! – +kiáltották a decretummal fenyegetőző nádor szemébe és Szepessy Pál +szállására gyűlve verték az asztalt: – Nem menünk diétára, nem! + +Az ijedezővé riasztott király imádkozott, misét hallgatott s ha a végső +szükség a folyton kérvényező protestánsok elé kényszerítette, magyarázó +szava csak érthetetlen suttogás volt s a mozdulni nem akarókat +megrettenve tiltotta el a folytonos előtte való alkalmatlankodástól. + +– Quid hoc ad dietam? – recsegett fátyolosan a királyi szó: – Causa +confessionis privatum malum est! + +A kis csoport némán állott, de a távozásuktól kopogó folyosókról +elégedetlenségük illetlen robaja behallatszott a belső termekbe is. + +A két párt apró árnyalatokba olvadva járt-kelt, hallgatott, ült, +hizelgett, esküdözött mind a maga igazára zöld szobában, szük szálláson, +uccán, mindenütt. Volt katholikus, ki csak Montecuccolira acsargott s a +protestáns dologból savanyu fintorgás közt nem csinált volna kázust; ez +németet, eretneket egy szitokban küldött poklok fenekére; amaz a +császári vezér ocsmány dulongóiról hallva rosszkedvüen csak nyelt egyet, +de ha az evangelicus szó ütötte meg fülét, dühödten csapdosta térdéhez +kucsmáját; a negyedik sürögve-forogva buzgott, hogy a magános szállások +fiók-diétáját valahogy behozza az országgyülés házába; «pökök reájok!» +sürgette az ötödik a törvény-alkotás munkáját. A protestánsok vallási +sérelmeik tárgyalása előtt semmiről sem akartak tudni, de volt köztük, +ki nyerendő grófi koronájának gombjait számlálgatva, hitfeleinek +hizelegve hazudott s Wesselényi előtt mindenért jótálló döngetéssel +verte a mellét. Büszke, makacs fennhéjázásukban azonban mindnyájan +megegyeztek. + +Rekkenő nyárrá tüzesedett a lanyha tavasz, új törvényekkel hizlalta +serényen a katholikus toll a Corpus jurist s a protestánsok riadt nyája +csak egyre bócorgott királytól Portiához, Wesselényitől Zrinyihez. + +Lipót, uralkodói terhébe tört krisztusi megadással suttogta el ujra +Lippay mondatait. Portia merevsége már csak szigort emlegetett. +Wesselényi nekihevülve rivant reájuk, ő is úgy tenne, ne engedjenek s +másnap sírva könyörgött, puhuljanak meg. + +– Egy kezemben vessző, másban kegyelem! – toppant ismét eléjük +fenyegetően. Majd üstök-csavargató szelid meggyőződéssé lágyulva +dorombolt szava: + +– Ne, ne…! Bocskaytok nincsen, Bethlen meghalt, Apaffynak fegyvere +nyugszik… ne… ne! Kiben bizhat kegyelmetek? + +– Eddig sem bizakodtunk azokban, kiknek lehelletek csak orrukban volt, +hanem bizakodtunk abban, kinek ma is azon mindenható ereje vagyon, hogy +valamint amaz dücső fejedelmeket az ű tiszteletinek ótalmaztatására +előlállatta, úgy mast is az cséphadaró mellől Gédeonokat, az juhok +mellől Dávidokat állathat elől Isráel szabadítására! – vágta rá rezgő +hangon a nagyszombati prédikátor s a dacos fejek kucsmába süppedtek és +elrecsegő sarkuk haragos örvényt turt a nádori kert kavicsos útjain. + +– Veszedelmünkön pityergő crocodilus! – Mesterségesen éneklő madár! – +morogták eltávozóban s megátalkodottságuk nem káromolt, nem zajongott +már, csak összepislogott. + +Zrinyi, új gyerekáldással nehézkes feleségén, szerelmes várán kalandozó +gondolatai után kivánkozva, unt kötelesség-tudással emelkedett a +szállása falai közé örvénylő elszánt zuhatag elé, állt a protestánsokat +hitegető Wesselényi mögött, írta a leveleket kegyelmes megbizójának, +Portia grófnak s ült be néhanap a törvény-őrlő malomba zakatolását +hallgatni szórakozott kardra-dülleszkedéssel. + +– Megént ez rutabb s kinosb szemétben rugódozom, penég nem kévántam! – +dünnyögte maga elé. + +A morgó morajlást fel-felugráló, kardot rázó, ököllel motolláló haragos +viharrá híva sivította most harsányan a szónokló Batthyányi Kristóf a +kezében lobogtatott füzetecske cimét: + +– Responsio ad calumnias Hungarorum, quae passim disseminentur, +Caesareas milites parum aut nihil efficisse in Hungaria. Anno 1661. + +– Másfél decennium telék ki idáig szinte, – évődött magával Zrinyi +félhangos figyelmetlensége, – hogy báni bot nyomja markomat s az +szentgyörgy-havi varasdi gyülés gravámeni szórul szóra azont +kesergették, kit bánságom elseje… de heában mondám magamnak: nem mensz +diétára! nagy menykü cicerós pennával iratott epistolában hivának +evangelicusoknak kérésekre személlyem távultartását eszekben vett +rendek… Mi végre?… Mastan Portiátul palatinushoz, Wesselénitül +evangelicusokhoz varga-bötüző utamon járom az tanácsur táncát, de ugyan +bolondultul… Mérthogy éppen én szelégyitgessem üket? Merthogy catholicus +hütöm semmi üdőn nem vén evangelicus templomgombot célul az +lövöldözésben?… Zrini-Ujvárral nőlt emberségem is? Vagyhogy gyapjat +tojik előttem minden farkas?… avagy… hűvségemet akarják igyen kímlő +fontra vetni? Hm!… Posom mezején hatezer német… Ellenem-é vagy +evangelicus fejekre kóknak?… Ejh! untat ez zakata! – emelkedett föl +hirtelen, menésre készen. + +– Articulum contra ducem!… Ad calumnias Montecuccolianas responsionem +dare!… Articulum! – süvöltözött mindenfelől a tehetetlen +összeroskadásában kopott szakállát, üstökét babráló s könnytől, mitől +káprázó szemét dörgölő palatinuspraesidens felé, míg Zrinyi +tépelődésének halkan sikló sajkája körül a rendetlen vita dörgő +hullámainak taréján szitok és megtorlás tajtékja habzott. + +Az ajtóból még egyszer visszatekintett. + +Wesselényi kérő-fájdalmas arccal állt emelvényén… s bömbölve furta bele +hirtelen mű-meggyőződésének lelkes baritonja a pillanatra csillapuló +zajba: + +– Dux hanc mendosam scripturam fecisse palam et publice negat! + +– Nyelves aggné s omnis in ferro salus az symbolumod! – morogta Zrinyi s +nagy csöndben kilépett. + +Az udvaron, mig emelkedő lába elé görnyedve tartotta a kengyelt a +lovász, a szolgák kártyázó csoportjából futva igyekezett feléje Angelo, +dolmánya alól irást huzogatva. + +Zrinyi nyergébe zörrent: + +– No! + +– Nimöt inas hozá imént! – nyujtotta föl a levelet Angelo. + +A papirdarab recsegve lengett a bán szakadozó nevetése előtt s gombóccá +gyürődve tünt el dolmánya zsebében: + +– Számot adnom az «schantz»-ért?… Éppen jókor, dücséretes dux! – s a +szokottnál keményebb sarkantyu-ékbe kapott paripa borzadó prüsszentéssel +szökött a kapu felé. + +A széles asztalon, földön, polcokon, széken, kereveten kövér theológiai +munkák, karcsu költők, szigoru históriák, nyütt hadi könyvek, kunkorodó +térképek mogorva, aranyos sarkai, ciceró-betüi, apró sorai, geometriás +ábrái, sisakos vezérei, kanyargó folyói tarkálltak, feketélltek tudós +zagyvaságban a szőnyegektől süppedő szoba komoly lakója körül, akinek +elmerült munkáját a nyári nap ellen álomra csukódó firhangos +ablak-szemekkel nézték a svéd, német és török fegyverrel, pörkölt +cafrangu zászlókkal, babérral, rámás királyokkal, költőkkel zsufolt +falak. + +A kopaszra nyirt fej okos szemei befelé világító ihletben emelkedtek a +belépőre, de rögtön bocsánatkérő széles mosoly borzalta össze a keskeny +ajak viharos vonalának végén simára kefélt sertéket s a méltóságosan +fölálló szertartásos tisztesség-tudással illesztette a tar koponyára a +nagy parókát: + +– Salve, Domine! + +Zrinyi leült s a fegyvereket nézegetve várt. + +Az iratai között keresgélő vezér lompos vendéghaja halk libbenésekkel +szántogatta a zizzenő papirt; a nagy sokára előhalászott terv körül +aztán gondolkozó, mérlegelő rezzenésekkel táncolt a föl s alá sétába +kapó széles vállain ide-oda. + +– Obrist Holst ur jelentése kapcsán… a Hofkriegsrath praesidensének +legkegyelmesb megbizásából… véleményt kell adnom… egypár pontra +vonatkozóan… némi fölvilágositásokat… – szólt oda közben-közben +Zrinyinek, papirról a bánra, bánról a levegőbe s ismét a tervre +merevítve szemét. + +A ceremóniás, körülményes kérdésekre Zrinyi sarkantyut rázogató, +tollforgót babráló, kardfejet ütögető uri nemtörődöm közvetlenséggel +válaszolgatott. A vezér lassu, összeadást kivonással ellenőrző +számvetéséhez közönyös gyorsasággal ontotta a százszor is rud, lánc, +lépés mértékébe vett sok szél-hossz adatait s előre bemondta a latolgató +éjjeleken felejthetetlenné rögződött eredményt. + +– Einen Moment, Herr Bane! – emelkedett Zrinyi türelmetlensége előtt +levegőbe a tétovázó toll s a számolgatás ujra kezdődött. + +Toll, terv, papirlapok egyszerre csak az asztalra repültek s a +karszékébe telepedőnek végső biztonságu itélete érdesen hangzott a bán +felé: + +– Javíthatatlan… védhetetlen…! + +– Mégis áll! Mégis megvédtem! – vont vállat csöndes szóval a bán. + +– Azért csak méltóztassék elbontatni! – sietett akadékoskodása +következményét levonni Montecuccoli. + +– Nem teszem! – peccent ridegen a válasz. + +A vezér hosszu, ápolt körmei ideges riadót berrentettek el egy fóliáns +kopogó oldalán: + +– Kár a szóért is e makacs céltudatlanság harmadrangu erődje miatt! + +Zrinyi kiegyenesedett ültében: + +– Több haszna van, mint a séta-hadviselésnek, mégis! – s Lipót két +legnagyobb katonájának szemében, az udvariasság és játszi közöny +köntösét lerugva haragosan villant össze a nyugateurópai marsirozó, +óvatos hadművészet s a vérpocsékló, vakmerő százados magyar +guerilla-harc megférhetetlen elve. + +– Nagyságod tehát szintén azok közül való, kik erdélyi expeditiómnak +mindenki előtt való szünetlen rágását abbanhagyni nem méltóztatnak? – +ösztökélte marakodásnak egy pillanatra olasz vére a hiu, nagy embert, de +erőt vett magán s fővezérsége gőgös tornyába vonulva megvetően szólt le +a kicsiny magyarra: – Nagyságod legalább itt van és számot adhat! + +– Számot adni, – fröccsent a megnyult arcba a kacagó kicsinylés, – +illustrissime ac optime dux? Hm!… Számot adni csak királyának tartozik a +horvátok bánja s a respublika utolsó burgerének is megvan a joga Erdélyt +puszta parlaggá sétáló, Keményt holt-tetemmé pártolgató, Felsővidéket +ignominiák mezejévé mocskoló nagyságod expeditiójáról véleményt +formálni. + +Montecuccoli sápadt méltósággal emelkedett föl ültéből: + +– Ily fekete gyűlölettel nem tárgyalok! + +– Gyűlölet? – rántotta talpra Zrinyit is az indulat, – s ha az is, +tapasztalat gyümölcse! De kegyelmed már ugy hozta magával magyar ellen +fenekedő gyülöletét, mikor Bécsbe botlott!… Fiatal fejem… emlékszik +nagyságod?… barátságát ajánlta egykor győztes, tudós generálisságodnak, +ki méltatlanoknak nevetve mutogatta a corporálból lett generál kegye +körül nyalakodó magyar zászlósur levelét!? + +Montecuccoli a bán elé toppant s ugy sziszegte arcába: + +– Corporálból is generált tesz a helyes hadi művészet… de végbeli +bicskás szajha lángész nem leli helyét a magas tudomány vezérelte +hadban. + +– Az igaz! – csuklott dühösen a bán nevetése, – nem értek e «soha meg ne +harcolj» titokzatos bölcsességü magas tudományhoz: miként kell csatát +még szándékban visszanyelni, barátot fegyverrel pingált faképnél hagyni, +ellen harácsát kukkinsloh-on nézni, babér helyén barmot gyüjtögetni! De +adja vissza nagyméltóságod égi tudománya Erdélynek Keményt, a békét, +bőséget és én, én fogom Marsnak, Herculesnek, felséges atyánknak +hirdetni, ki illatos Indiából szállt le közénk… Eh, csak szófia… +tettekkel beszéljünk! + +Az ajtónak induló után orditva reszketett a sötét igéret: + +– Fogunk, öcsém uram! + +– Pólyában vénhedett… taknyos… pennás… akadémiás… generál bolond! – +döngették a távozó Zrinyi lépései a várfolyosó kongó kőkockáiba. + +A város uccáin utnak öltözött lovasok ügetése keresztezte útját, nyitott +kapuju udvarokról rakott társzekerek, öreg landkocsik bámultak ki a +szemre vágott kucsmával vágtatóra; szállása udvarán fáradt paripák feje +lógott földnek s egy nyitott ablakból rikácsolva szállt a nyergéből +kiforduló felé: + +– … sem emberségek, sem hütök, sem igaz szavuk! De nem az nyeri el az +pálmát, az ki jól kezd futni és meddig az célt eléri, meglankad, hanem +mindvégig az ki jól végezi pályafutását… + +– Ihon uram! – mutatott az ajtóra a kivételes pompáju bársonyos, prémes +tolongás közepette szónokló Vitnyédy. + +– Jó napot, mi ujság, ur…? – fult bele Zrinyi üdvözlése a szeretet, +lelkesedés, elszánt gyülölet bömbölő lávájába: + +– Vivat! – Éljen az bán! – Ujság? Infámia! – Causánk istápja, éljen! – +Lölkünk-vesztő latrok! – Vivat! – Elmenünk! + +De Szepessy Pál előlépett s mig a kis fekete ember szenvedélyes szavait +apró tagokká szaggatták szögletes mozdulatai, halk süstörgéssé hült a +láva izzása. + +– Méltóságos fejedelem, nemes Horvátország bánja, magyarok eleje, +bucsu-vételünk ű szavával jüvénk nagyságod eleiben. Abban hütben +gyölekezénk dietára, hogy égben kiáltó gravámeninkre irt nyerendünk s +nyavalyáktul üres confessio-vallást vihetünk az tokos tapodta, +catholicus sanyargatta megyéknek s ihon, erdéli hadat, generalis hadi +állapatot emlegetvén mindeneknél fölségesb confessiónk causáját hátra +vetnünk szuttyongatnak. Keménységben feketült az catholicusoknak lölkök, +Portia ur csak practicás Disznós Geci, s királ ű fölsége fülét +siketségnek ű gyapottjával duggatták bé nyavalyában zabált biblia-sütő +ellenségink. Elmenünk tahát kiki haza, de nem annak elmulatásával, hogy +nagyságodnak próbált favoráért keserült szüvünk minden indulatival nagy +hálákat ne adtunk légyen. Az Uristen látogassa meg nagyságodat bév +áldomásival! Vale, princeps dominorum Hungariae! – s a kemény ember +hosszu fekete szempillái gyors pislogással morzsoltak két apró +gyöngyszemet szétfolyó könnyé. + +– Vale, vale! – morgott, suttogott a fülledt csöndben. + +– Én más hütöt vallok, – pattant ki Zrinyiből még forró dühe, – de +kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, kegyelmetek gravamene én +gravamenem… – s gondolatot keresve keserü csöndesedéssel tette hozzá: – +Vajh, lenne 100,000 pápista, 100,000 lutheranus, 100,000 kálvin-hütü +vitéze az királnak: űvelek mentté lehetne az haza!… Isten velek! + +Néma meghajlások, kulcsos kézszorítások, halk hálaszó, mogorva lemondás, +magtalan ijedelem, szótlan elszánás között bucsuzott az el-kitóduló +szomoru csapat. + +Az ajtó bezárult s az egyedül maradó Zrinyit terv-cséplő sétában +kergette szobáról szobára károgó csőrü gondolat-serege hosszu órákon át. + +A báni szállás délutáni nyugalmában aztán hirtelen csak öreg vasalt +ládák szája nyilt csikorogva, csattogó pálca alatt port pöfékelve +táncolt mente, nadrág, szerszámszijj feketült gyors kefe nyomán, zabla +csilingelt pallérozó zacskóban, s landkocsit mosott az otthoni szeretője +ölelése elé fütyülő legény. + + +XXXII. + +Az új faház szelamlikjának szellős csöndjében gondolkodva szörcsögött a +két pipa. Alattuk a cselédlakásokban már minden néma volt, csak fölöttük +zengett halkan a hárem álmatlanjainak kéjes citerája s topogott tompán +rabnői tánca. + +– A szerpentina-fű jószagu; ha összemorzsolják, rossz szagu! – szólt a +látogató. + +– Rútul bánt veled a rendbontó, igaz! – bólintott Ali, egy cukrozott +füge után nyulva. + +– Egy a prófétám – Allah tűzze zászlaját a bécsi nagy toronyra –: +Mohammed, egy az ellenségem: Zerin-oglu! – kiáltott fel amaz. + +– Egyél fügét és csendben szóljunk! + +– Próbált vitézséged higgadt türelme, szultánom, ne vegye rossznéven +tiszteletlen zajongásomat, de itt ülvén egy napi járóföld közelségben +őseim birtokától… Jártam a szájas, parókás gáliaiak között, Iszpánia +asszonyos fejü lakóival nehéz boroktól részegültem, az Álámán-hegy +örök-fehér csucsai alatt bujdokoltam s könnyü volt szivem. De mióta a +Boldogság Küszöbének, Isztámbulnak áldott köveit taposó érdemetlen lábam +Mohammed égi vallásának ölébe vezetett s csalás, erőszak honába, régi +hazámba hozott Köprülizáde Áhmed győzhetetlen, rusztemi seregének útja, +bolond szivem sebe újra sajog. + +Ali csak félig figyelte a régóta ravaszkodót, kit a nagyvezér selyem +burku irott parancsa rendelt Kanizsára s komoly bólogatással leplezte +gondolatainak Egert, Temesvárt, Jenőt s tengerentúli vezérsége földjét +bánatos emlékezés hullámaival körülöntő árját. + +– Hiában árulják, ó, dicsőség tornyán hüssölő szultánom, Tuna-Belgrad +csársi-jában éles kardunkat megevett varadin-belieknek pogány +királybálványait a merész hitharcosok, hiában telt meg velük, +hadjáratunknak győzelmet prófétálva, Kile ovászi utolsó zuga is Budin +alatt, hiában hajolt lábunk alá a jámbor Apaffy Erdélye végkép, hiában +ült a nevét népével együtt elvesztő Forgáchot a becstelenség sarába +taposó párkányi győzelem után a nagyvezir sátrában, a vörös szőnyegeken +heverő pénz, kaftány, ezüstös darutollforgók jutalmul szétosztandó +halmai között, hiában vagy te itt újra, ó válik válija, ha Zerin-oglu +kardja szabadon villog piszkos új oduja, Jeni kálá körül. + +Ali letette a pipát s egy kis tányérból ragadós fehér darabocskát +csiptetett két ujja közé: + +– Ez illatos helvát a dsigerdeleni harc vértanuinak lelkéért, +biszm-illah! + +A látogató szótlanul követte a példát, de míg Ali nyugalmasan rágódott +az édességen, amaz gyorsan lenyelte s rábeszélően hajolt a pasa felé: + +– Ó, ha ott lett volna számszámi vitézséged Dsigerdelen alatt! Forgách +kutyahitüjei már táborunk mellett lapultak… derékhadunk még túl, +Isztergon alatt állt… hej, szűk lett akkor fejünknek a világ a méltatlan +rettegéstől, de Ibrahim pasa mély elméje világító ötletet szült: +egyszerre csak ezer meg ezer teve lámpásokat ringatva oldalán kezdett +körüljárni a táborban; hajcsáraik kezüket össze-összecsapva «Allah, +segítsd meg a szultánt!» ordítoztak; itt lőttek, kiabáltak, ott állva +énekelték néhány ezeren a Korán arany igéit a vértanuk lelkéért… +Hajnalban lesen várta a tengernyinek hitt dicső harcosok maroknyi +csapata a már félelemben kétkedve közeledőket… Mint a répa, hasadt a +fej… Három mérföldig taposták tisztátalan veséiket gyorslábu lovaink s a +vértivó föld felett a Szengiáh dallam ünnepelt!! + +A kanizsai pasa szemében irigy lelkesedés lángja csillant, de mikor a +túlbuzgó idegen keze karjához ért, gyanakvása mély pillantással csukta +le szemét s meghiggadva szólt: + +– Derék jüzbasi uram, maradj csak párnádon ülve. + +A látogató elkedvetlenedve zökkent vissza párnájára s új pipára gyujtva +hallgatott. + +– Nézd, Szipáhi Iszkender, – kezdte nyugodtan Ali, fölülkerekedve, – míg +magyar úr voltál, piszkos tévelygésed idején, viszálykodtál +Zerin-ogluval, most igazhitü s Allah harcosa vagy és egyetlen célod a +nagy rendbontó megrontása: ezt érti kiki; hogy mit akarsz, tudom; de én +azt akarom, amit tudsz! + +– Átható tekinteted sasszeme előtt, szultánom, – hajtotta meg fejét az +idegen százados, – minden sziv nyitott könyv! Ime: Duk Mántikukule, a +sánta vezér, Cseklésznél táboroz; Zsuzsa generál a morva széleken. A +figyelem Irsekujvár felé irányul, Zerin-oglu pedig, régi jó emberem +biztos levele irja, Regedébe szaladt a varasdini német kapitány után. +Miért? Éles elméd, szultánom, máris ketté vágta kérdésem csomóját… +Segítségért! Irsekujvárért Kanisát! Nyughatatlan talpában e kulcsos vár +nagy tüske, te tudod legjobban, régi ellenfele!… Üres a juhakol, +pásztora messze jár! + +Ali megmozdult. + +– Ma, – suttogott behizelgően a látogató szava, – a hitetlenek bolond +szokása szerint vasárnap van, ivás, kurjongatás pihenő napja. Ha holnap +hajnalban meglopnánk Jeni kálá őrszemeit, míg vitézei mámoruk súlyos +álma alatt dögölnek… + +Ali fölnevetett: + +– Látod, egy órai igazság többet ér, mint hetven órai imádság!… Megyünk! +S ha sikerül szétrúgni a hitvány vakond-turást, fejedet +leborotváltatván, agává tesz Allah e világi árnyéka s a két szent város +szolgája elé boruló kérésem. + +A pribék hálás csókra emelte némán a pasa kaftánya szélét. + +Halk lépések, csöndes kezek suhogva hozták, helyezték a nagy szőnyegre a +friss kávét, dohányt s a két török úr mélázva pöfékelt a közöttük +pislogó mécses világa felé lomhálkodó füst sárgás és fehér áramlatainak +egyszin szürkévé vegyülő göndörödését nézve. + +– Bizzál bennem, kemény öklü váli, – vette fel a szót mohó buzgalommal +az idegen, mikor egyedül maradtak, – erdőtlen fa Zerin-oglu s gyökere +Jeni kálá… A pap-császár városában félnek tőle és gyűlölik… Tavaly őszön +a luteriánok dolgáért dühösbucsuzatlan hagyta ott esztelen gyülésüket; +katonái fosztogatását Gravicsa környéke panaszos levéllel sirja nap-nap +után Viana ura előtt; a hadról csácsogó kobakok együgyü tanácsa +kényünkre szolgáltatta békebontó Jeni kálát s csendzavaró urát… S a +magyarok? Insurrectiót hirdetett Wesselini, de a németek emésztő védelme +s szidsin veszedelmét hordó vitézeink nyugtalanító rajzása miatt a +nemesek otthon ülve szorongatják kardjukat… Ó, én ismerem őket!… Mit +mondjak még?… A télen szajha feleségét s újszülött fattyát Vianából haza +hozandó, csak Sopronyig mert elébük szánkázni a disznó és… + +– Elég a buzgás, – legyintett undorodó büszkeséggel Ali, – igéretem +márványba vésés! + +A pribék az intésre fölemelkedett s karját keresztbefonva hátrált az +ajtó felé. + +– Medveváráért Ujváradat! – morogta magában célját ért elégültséggel +percről-percre, szemét a csillagos égen ködbeoszló minaret fehér +kisértetére szögezve magános fáklyafény után imbolygó árnyékot kopogtató +utjában, a mogorva házak néma mentén. Hárem-rács mögött meztelen női +test viaszfényü árnyéka suhant el, sarok mellől buja prédára leső +janicsár vált ki a homályból a siető után nézve, fatalpán guggoló ágyu +karcsu nyaka csillant meg mellette s behuzott farkkal ódalgott a fal +sötétjébe a vacsora szemetjén rágódó kóbor kutya. + +Már alacsony kerítés, babonás bokor táncolt elő vörösen az éjből gyors +lépteitől jobbra-balra, mikor trombita riadása záporozott le messze +mögötte egy toronyból a fekete nyugalomra. A lélekzet-, tekintet-fogó +lomha bástyák felelgetve ébredeztek körül. A város morogva rázkódott meg +s kigyuló ezer mécses-szeme félálomban csodálkozott maga elé a +lódobogással, janicsárok ütemes döngésével, fegyvercsörgéssel +fáklyafejeket szalajtó éjjeli készülődés fölött. A háremekben elhalt a +citera-szó, de ima hurrogott az ablaktáblák mögött s a fénypontokat +rezegtető árnyakkal hullámos terecskéken pap-torkok áhítat feszítette +legmélyéről szállt föl a harcra hivó ima: + +– Holnap lesz a hitharcosok bájrámja, a vértanuknak a paradicsomba +repülésre alkalma… Istenem, az erő, a hatalom és a győzelem a tied! Tied +a kegyelem és az oltalom is! Barátodnak, Mohammed-el-Musztafának arca +viduljon fel s népét tedd győzelmessé és diadalmassá! + +A sötét tolongás sok kis patakja zúgva futott össze s magas parancs +tompította zajjal húzott a Bécsi kapu tátott szája felé; csörögve +lebbent eléje a felvonó-hid nyitotta mélységes éjszaka, meg-megvillant +élén a pasa égszinkék vértje s a rajbocsátó köpü álmos szemeit +lassan-lassan összecsukogatta. + +Utjuk mentén alvó viz feketült a hosszu fahid alatt, kertekbe bujt +alacsony házak sövényéből pislantott ki egy-egy kiváncsi mécses, halkan +ereszkedő szakaszokban feküdt eléjük a zsombék-tengerbe torkolló külső +hid s aztán csak a szünő, ujra kezdődő békabrekegés jelezte cuppogó +lépteik irányát. A homályban heggyé nevelődött dombok siklottak el a +posztóba csavart csoszogó paták mellett, szőke köpenyü kisértetként +halványkodott ki rájuk egy-egy éger a lengedezve motyogó sűrüből, +csikorgó kavicsu patak szaladt el alattuk, míg végre az egyszinü +szurokból szürke alázattal foszlott ki eléjük az út kinálkozása az erdős +dombok felé. + +A lucskos völgyecskéből most balra csapnak s ágreccsentő tarkaságuk fölé +barátságos lomb-takaró terül. A harmat ködén túl már ott feketülnek a +piros tetőkig ölelő karjaik közé süppedt házak előtt a tömzsi bástyák. A +lábukhoz vetett berkes siknak ereszkedő lejtő tetején pár barom bukik ki +a fák közül s hajszoló pásztoruk szerte-tekintgetve lépked lefelé; +balra, a Murának hajló meredek iránt, jobbra, a dombos szántóföldeken +száguldó lovasok tünnek, tünedeznek föl-el. A négy tehén s a +nyergeletlen tarka paripa gazdátlanul legel már az árok partján, de egy +bokor aljáról hívó pintyőke-sirás sipít föl háromszor egymás után. Az +erdőből halkan füttyent a válasz s egyszerre tiz irányból lovas-pár +bukkan elő a lombok alól s nyomukban négy kerék közé feküdt hosszú +létrák ereszkednek alá a lejtőn az igának feszülő bivalyok után. +Nyergük-ürülten bódorog szét a húsz paripa s gyors mozdulatu, csendes +alakok lesik már a cölöpös sáncon túl kampóval kezükben az árok fokáról +feléjük csuszó létrát. A Mura mocsarai felől most lófejek buknak a +fennsik szintje fölé s rugaszkodva viszik a vár alá a kettesével ülő +vitézeket. A szipáhikat újra elnyeli a folyónak hullámzó lejtő, de a +lovuk farán hozott szerdengecsdik a cölöpös sánc fölött hidat fekvő +létrán ugrálnak fokról-fokra a fal töve felé. Csobban a második árok +vize s reccsenő kötél alatt, koppanó szigony taszitásán emelkedik a +létra itt is, ott is. Mint vizet gázló óriások állnak meg egy percre +függélyesen, de vigasztalhatatlan csattogással sír a pintyőke s posztó +bugyolálta fejük halkan koppan a bástya falán. + +– Hat! – Vakot vetett! – Négy! – Mit mán te, fruska-magyar? Csak kettő! +– Egy! – Hat! – ugrál a földre terített köpenyen a kocka s tovább +csörgeti ujra ón-poharában a három bástya összecsődült őreinek játékos +kedve. + +Kivül, a létrákon foguk közé szorított meztelen karddal kúsznak fölfelé +a szerdengecsdik s alattuk a fokokba akasztott, csigára járó, két-águ +vas-ülőkék hosszu zsinór-csomója fogy a váltogatva húzó kezek erejétől. + +Az egyik vitéz csömörös nyujtózásban tápászkodik fel a földről, az inyét +elömlő keserű nyálon savanyú arccal kérődzve szédeleg a könyöklő felé s +ordítva esik össze tövében. + +A kocka megáll. + +– Ukádik! – fordul hátra részeg csuklással a másik őr. + +A harmadik arcán halálfélelem törli fehérré a mámoros bibort, hörögve +szökken ültéből s rohan elhagyott tornya felé. Ugrana már amaz is, de +földhöz babonázza a bástya-kerületben tiz fekete arcot keresztező +szablyák villogása; valami vesén taszitja, hogy előreborul, szótlan +vonaglással kuszik odébb s ronggyá horpad merevülő markában az ón-pohár. + +De kong már a vészharang veszettül… s az ingben-gatyában odatódulók +kopjáját, kardját lassanként rendszeres védelem muskétái, létrataszitó +rudjai, tüzes golyói, mázsás kövei, forró vize, szurka váltják föl és +sűrü zuhanástól locsog az árok vize. Amott a zöld ereszkedőt vágtató +láva folyja be s allahos zúgással közeledik… + +A csáktornyai hosszu palota hüsében békén beszélgetett a két testvér. + +– … nem Regedében, de Labda várában találánk öszve, – folytatta Péter +utjáról való beszámolását. – Hajdui jüttek is volna, ugy vonyatta fel +előttek az emelcsős kapukat osztán, hogy megköté magát: te erszényedből +fizetődjék soldjuk! + +– Enyimbül-é? – mordult fel Zrinyi. – Szent Jakab haváig várám +Köprülit!… 30,000 ember!… Tallérimbul telék ki ű soldjuk is!… Nincsen +több!… Álljon tahát Kanisa!… Taval ősz ulta, hogy Máriámat Bécsben vivém +megbabáznia – akkoron kenék orromban, hogy mind várastul öszve az +töröknek vetnek, ha el nem bontatom – mindentül elhagyatottan, minden +ótalombul megszűkölten küszködöm az muszurmán holddal csak ugy +magánoson… «Ne épits! Meg ne harcolj!» – cincogott az kriegsrath, penég +Köprüli mán Drinápolybul utját errefelé tartá s az királ keze irása +biztorgatott… csak orcul forditta rájuk minden alkalmatosság azért is… +vértül dühödött szüvem s egyre jütt az bécsi posta: «Vissza az +szablyával, bán ur!»… de mastan, hogy Érsekujvár környül nyargalódik +Köprüli, Linzben futni indulna egész Bécs s bontatja hóstátjait, +egyszeriben szabadossá tész török megnyomásában, Leslie ur azomban +ingyért még csak Istent is nem imád! + +– Hejh! nagy rakonca rajtunk az német! – sóhajtott Péter. + +– … s az mi tunyaságunk!… Csaknem mint az ebek… Minden nyavalyánkban +egymásra csak szánkat tátjuk… minden az maga hasznáért eleget perel s +pattog, az köz javáért megnémul… + +– Satisfactiódat néző tanácsával nyomosan emlekezék rólad primás +Bécsben, – kerülgette mondanivalóját Péter. + +De a bán rá sem hallgatott: + +– Ejh! mi fegyvert kezünkben nem vészünk, hanem mint az szamárok, +nyegünk az ösztön alatt… + +Kinos ötlet-bányászásban, majd feszengő tanácstalanságban nézegette +Péter a néma haraggal föl s alá sétálót hosszu ideig. + +– Mint vagyon Ádám? – penditett aztán végre egy más hurt. + +– Ádám? – vidult fel Zrinyi arca hirtelen. – Szopik és rí egészségben. + +Péter ábrázatja is szélesre derült s mintha csak ugy mondaná, nyájas +közömbösséggel szólt: + +– Grécet is megjárám… + +– Ugy? – fordult vissza a bán. – Az intimum consiliumnak udvarlottál? + +– Inkább űk nékem! + +– Ihon, la! az szamarat lakodalomban hitták, vagy vizük nincs, vagy +fájuk! – gúnyolódott Miklós. + +– Mind gréci, mind bécsi! – nyomta meg a szót Péter, mondandójához +ragaszkodva. + +A bán megállt s összehúzott szemmel várta a folytatást. + +– Hogy mindennek ellenünk kengyelben az lába… hogy mastan derekas hadi +állapatban vagyunk… + +– Mán csak hogy az török, meg én, meg te, meg jó Batthyányi Kristóf +öcsém… + +– … egyéb nincs benne, mint hogy gondolatjokban szállt személlyed! + +– Az ki egyszer megcsal, vigye el az ördög, ha másodszor, engemet is, ha +harmadszor, mindkettőnket újabban, mondja az francuz proverbiom. + +– Ejh, mit csavargok kerüllő beszédben? – fakadt ki Péter, türelmét +vesztve, – hát ihon az causa ű mezételenségiben: Minden magyar +insurrectionalis hadaknak… + +A megálló Zrinyi arcán kiváncsiság feszült. + +– … Alsó-Magyarországon kegyelmed, Felső-Magyarországon palatinus uram +légyen főkapitánnya, ez az kévánságok! Tetszésedet ű nevekkel kérdezem s +választodat várom! + +De Zrinyi már föl s alá sétált és nem felelt. Egyszerre csak odalépett a +polchoz, sarkánál ragadva kiemelt a sorból egy pergament-kötésü magas, +karcsu könyvet, egy ideig lapozott kéziratos ivei közt, aztán +szétfeszítette s Péter kezébe nyomta: + +– Olvasd hanggal, öcsém! + +Péter huzakodva fogta kézre a foliót s csak nehezen engedett a biztató +bólogatásnak: + +– 57. Sed neque Corbulo aemuli patiens (cap. 6.). Égen két nap, egy +országon két királ, egy hegyben két oroszlán, egy hadban két kapitány +nem lehet; mingyárt romlik az had, az hol kettő vagyon… az irégység nem +engedi nékik egyetérteni, az észnek külömbsége nem hágy egyet +parancsolni. Sok példa vagyon az római… + +Kint vész-mozsár durrant. + +A két testvér szeme összevillant, buffanva csapódott földre a könyv, +sarkon ütközésben nyekkent a föltépett ajtó s kettős néma sietés +dobogása verte föl a fegyveres csarnok csöndjét. + +A várpiac ragyogó békessége fölött csettegő-kongató harangja kötelét +ráncigálva ordított tornyában az őr: + +– Ujvár! Ujvár! + +Nyitott dolmányu, ingujjas, vértet csatoló, véletlen puskát, kardot +ragadt, hajadonfőtt ugrató lovasok, tolongó gyalogok zavaros árja +zubogott elő minden zugból s forrt nyugtalanul vezére körül… + +Az erdős dombok ormán türelmetlen csillámot vetett az égszinkék vért: +nyugatról, délről lüktető száguldást kapáló lovasok porfelhője úszott a +vár iránt. Ali hátratekintett. A földre rogyó jüzbasi vinnyogva emelte +feléje kegyelemkérő hüvelykét, de a pasa intett: kétségbeesett szűkölés +riadt a takarodót fúvó trombitákból s mögöttük hurokba rántott nyakkal +omlott össze a hátára térdelő két kaftány alatt a pribék. + + +XXXIII. + +Avagy most, avagy sohasem! + +A babérra éhes fiatal nagyvezér rettentő hordája egyre szorosabbá vonta +gyilkos gyűrüjét Érsekujvár körül; olasz pattantyusainak fekete +zárbuzánjai félkörü sáncaik mögül bömbölve okádták éjjel-nappal a +negyven, ötven fontos golyókat a porladó, omladozó hat erős bástyára; +rohamot aknaásás, hosszu jancsár-puskát, mérgezett hegyü tatár nyilat +ágyutorokból sziszegve, fröcsögve omló rozsdás vas, kátrány, zsíros +kanóc, lánc-kezekkel egybefogott páros kőgolyó kaszája váltott föl a +sulyos harminc napja tartó makacs ostromban; hiába törték itt derékon a +falpótló, karós, rőzsés földhányásra tűzött sok félholdas lobogót a +dúvad marakodássá szörnyült küzdelem magyarjai, amott lóháton nyargaltak +a feljáróvá romlott bástya-oldalon föl a szipáhik. Gönüllük, martoloszok +árok-töltő halmait taposva jancsár dsemaetek nyomultak a várra, mint +szikla ellen dühöngő hullám s estek vissza ismét. Amott a sikon hosszu +menet szőnyegei véres hustömegeket ringattak a közös sir felé s a friss +dombra tűzött darutollak, sólyomforgók körül bánatosan búgták az ulemák +a halottak szúráját, de a bástyák ellen ordítva vonultak ujra meg ujra, +folyton az élők s horgas végü alabárdjukba akadva, szétlőve, kaszabolva +hulltak közéjük a felmentő sereget halálra-szántan váró védők. A +vérfakasztó, ember ember ellen dühödt öldöklő gomolyag fölött savanyu +füst-felleg lustult oszladozva, ujra növelve s körüle egykedvü +szünetlenséggel bőgött a várzuzó sárgaréz ágyu-csorda… + +A dunántuli insurrectió mustra-helyén hosszu lábu struc-mony poharakkal +rakott asztal körül vivátozott a maga választotta új fővezérét ünneplő +magyar uri rend. Volt, aki sose látta még a világhires vitézt, évek +közéjük szakadását emlegette másik, öreg barátsága fazeka alá +gyujtogatott uj tüzet amaz; aztán hirtelen csöndre legyintgetve, +pisszegve, biztató pillogással, értelmetlen áhítattal, kérdő redőkbe +ugrasztott homlokkal, mosolygó rajongással nézték mindannyian a térdére +vetett kucsmája medályán unt szerénységgel babrálgatót, míg fölötte +szószékes zenével modulálta Wesselényi virágos beszéde az «utolsó +romlás»-t, «ősi virtus»-t: + +– Mindeneknek tükörül szolgáló, véreddel örökölt vitézséged, Miklós +öcsém, az ottomán holdnak homályító csorbulásával hozza vidámságban az +szegény, csaknem utolsó kétségben esett magyar világot… Ecce Mars +Hungaricus! – vágta ki a végén a cicerós magas c-t, s köz kortyogásban +borult a sok szájra a kupa a nádor emelte husz girás, zománcos +bilikomnak Zrinyi egészségére feketülő nehéz bora körül. + +Aztán megkezdődött a legmagasabb parancs várása: az urak kártya, ivás, +sétalovaglások, céltalan tanácskozások között ténfergették veszélytől +vadult hencegéssel, dölyfbe pólyált szótlan kishitüséggel, percről +percre élő lomha fatalizmussal harctalan vitézségtől csillogó, köteles +úri időlopásukat; a fegyveres nép verekedésbe, szomszéd falvak ámított +leányaiba, putris cigány szajhákba, boros csuporba, kocka-rázásba +pocsékolta hazulról hozott kocsmai, kertekaljai vitézsége szerény +tőkéjét s parádé, őrállás, csizmakenés, tervtelen gyakorlat, szórványos +céllövöldözés adta rongyos kamatját. A nádor barátian buzgott a +készítendő főkapitányi pecsétre, a fel nem kelő nemeseket büntetéssel +ijesztő rendeletre vonatkozó tanácsaival, de az insurrectió közvetlen +feladatáról, Montecuccolit, királyt emlegetve, csak hümmögni tudott. +Díszőrségre, lovas parádéra mindig tellett deli legény, de a mezőn +itt-ott üres karólyukak között sivárkodó gyöptelen foltok suttogták a +táborát végig-ügető főkapitány bosszus multtól, reménytaposó jelentől +zugó fülébe a sok suttyom hazaszökést. + +Még egy utolsó, nadrág-szijt eresztő, borgőzbe pácolt fene nagy ebéd s a +mozsár szólongató, harsonázó, ordító, undor szimbolumává nőtt +kucsmalengetést kiizzadt bucsu hangjai lassan-lassan elvesznek a +császári fővezérrel való kényszerü találkozásra siető bán észak felé +futó hintajának kerékkattogásában. Oroszvár után Légrád, Kottori, +Csáktornya, német urakhoz vitézt kérő lovaglás, kábító éjjeli számvetés, +száz levél, parancs s a nagy készület óriás edényébe csak huszanként, +ötvenenként cseppen, csurran nehezen gyülő iratos nép, gréci cejtház +sötét polcairól lemászó vértekbe csatolódó német. + +Mire a vénasszonyok nyarának ökörnyálas békéje szürke esőbe fulladt, +extra cursor hozta a sürgető parancsot: Montecuccolihoz Szerdahelyre, +onnan együtt Ujvárt fölmenteni! + +Érsekujvár fehér zászlót lengető füstös faláról azonban csónak +ereszkedett két hosszu láncon az elvezetett vizü árok sekélyébe s a +létrán alámászó követ kezében megcsörrentek a hódolni induló, selyem +zacskós kulcsok. Az alázkodó, rongyolt felvonóhidon, a fegyvertárt, +kincses házat lepecsételni siető zágárdsi basi után hat oda janicsár +nyomakodott… s mig az Esztergomi kapun Pio markgraf kétezer ép németje, +zsebükben a nagyvezér erkölcsi bizonyítványával s Forgách négyszázra +apadt fegyverese húzott elfele a várból, mint óriás tüskésborz, a Bécsi +kapun beözönlő török, tatár, oláh, moldvai harcosok felé terjesztett +kezében kivont karddal énekelte a Császár-bástyára tűzött félholdas +zászló alatt Ibráhim nikápolyi basa müezzinje, a világjáró Evlia +Cselebi, az ezánt és gülbenket: + +– … elhámd-ullah szumm elhámd-ullah…! + +A minden magyar hadak fővezérének németet, horvátot, insurrectiót +egybefogva tizennégyezer emberré nőtt törpe tábora Komárom alatt ásta +éppen félrehelyét, kútját, tűzhelyét a Csallóköz mocsaras földjébe, +mikor a vati választás óta elválhatatlan bámulója, Esterházy Pál, Zrinyi +sátrába rontott: + +– Ujvár az töröké! + +Zrinyi kezéből halkan szállt alá a könyv a tigris-takaróra és +hangtalanul sóhajtotta a szörnyü valósággal szembe: + +– Te colui, virtus, ut rem, tu nomen inane es! – s töprengésének Anteusa +újult erővel szökkent küzdelemre a kétségbeesés szakadéka szélén. + +Nappal gerinctörő kocsizás, sebessé tört combot feszítő néma ügetés, +este izetlen vacsora, illetetlen pohár, éjjel az álmatlanul összecsukott +pillák mögött a sok ismeretlen tájék kétfelől hátrasuhanó fekete +tolongása: így ment már szinte két hét óta. + +– Utját egyedül ű maga taposnia kévánó nem ugrik hináros árnak +közepiben! – fogta fáradt, reménytelen kábulatban a tollat s a +hazakérezkedő percegés bánatosan vágta a papirra, hogy feladata a török +elvonására Ujvár elestével megszünt. + +De Felső-Magyarország sebtiben összeverődött insurrectioja riadtan +széledt széjjel, Thököly István kupa után nyuló mohó reszketeg keze +eldobta a szablyát, Barkóczy báró ökle protestáns magyaron csapkodta ki +török ellen forralt s bennszorult dühét, a vérre, javakra falánk fürge +tatárok ostora a morva Fehérhegy alatt pattogott, a rendszeres +fosztogatásban vagyonosodó muzulmán harcosok Pozsony hízott mezein, +zsiros Kahlenbergen ügettek zsákmány után lógó nyelvvel, mint téli +ordasok, Montecuccoli szájas békéjü, trombitás lakodalmu tábora mellett +látástávolban húzott az érsekujvári rabszolgapiac felé a portyázásban +elesett vértanuk szétvagdalt, besózott hulláit vivő szekerek után az +elhajtott paraszt: férqak tizenként gyalog, asszony, gyerek kettesével +lovon, – s a bécsi póráz vége szorosabbra csavarodott a királyi csuklón +és magas parancs kergette a busult bánt följebb, csak följebb a hadi +szinen. + +Fölcuppantak hát a sátorkarók vizet rántva nyomukban, összesereglettek a +messze gyűrüben szétszórvt kopjás istrázsák; élés, munitió, szerszámok, +egyetmás, kézimalom, prédikátor négylovu kolyeszákra kuporodott és +sivító sippal, rezes torku trombitával vágtattak előre a tisztjei +csoportjában szügybe feszített fejű paripáján ülő fővezér előtt a +nyargaló zászlók. Az útra kanyarodó «mezei úr» mögött könnyü magyar +lovasai hátán ugrált a karabin, gyalogjai deli csizmája vágta a marsot. +Aztán a fundálók, művesek, szállásosztók zörgő, csikorgó céhe dübörgött +utánnuk, merev nyaku mezei pattantyuk gurultak zökögve, kopjákkal +tüzdelt két partjával együtt sikló hosszú szekérsor folyója duzzadt, a +Piccolomini és Bachone ezred óriás vaskockája ingott súlyosan s amott +hátul az elhagyott tábor fekete négyszögéből sáncoló parasztok, cseléd, +szekér, gyalog, lovas huzakodott kifelé. + +A nap készülő téli álma felhőit pislogta szét szeméről s azurral +szaggatott fekete varju-folt sikló kerengése rajzolt a légben károgó +csucsával az üres táborhely szemetjére lebbenő óriás kúpot… + +A messze elől szállongó porfelhő alól most kiszakadt s egy jobbra +sárguló borzas bereknek vágott a felderítő huszárság… Zrinyi kardja +megállásra villant… Hátul a szekerek ágyucsövekkel tüzdelt koszoruvá +faroltak össze s a szekérsánc-mester szava idáig harsogott… Elől, a +szétfoszló porfelhő mögött, folyam-könyökön túl távol falucska keresztje +csillant… + +A fővezér után rugtató lovasok vágtatása mellett acélosan zörgött a +kopaszodó berek… Barna foltokon fekvő husgomolyagon, szétterpesztett +lábbal hanyattvágódott szemérmetlen, csonka holttesteken szökdeltek át a +horkanó paripák; az alvégen kékre duzzadt fejből tajtékos nyelvet lógató +ezüst-pitykés biró bokázott kényesen, az öreg diófa hurkáról lenyulva s +trágyadombra vetett meztelen csecsemő sebét nyaldosta a szükölve odább +takarodó kóbor kutya… + +– Jézus! Jézus! – ordított a kerítetlen házacskák fehér sorfala közé +vágtató magyarság. + +A kis templom harangja keserves csilingelésbe kezdett; baltás, kaszás +parasztok óvakodtak elő innen-onnan; idegesen ugrott meg az uccán álló, +zsákmánnyal rakott paripa; a haslószijat oldottá rántva vetette sárba +drága terhét a nyergevesztett lovára vetődő turbános, bő ruhás török; +tömött zsebekkel lökte át magát amott a szérüskert korlátján a gyalog +futni kényszerült; udvarokon, kertben a megtorlás dühétől hörgő vad öröm +öldöklése zajongott; néma menekülő bukott lova fején keresztül piac, +ucca sarába rázuhanó paripája alá véres alommá; hosszunyelü, alattomos +sarló vágódott ki a riadtan döngölő pata bokájának faluvégi árok +mélyéről s a falu kitisztult. A csilingelés hirtelen megszünt, eltünt a +balta, paraszt, a kardját lova szőréhez kenő vitéz dolmánya ujjával +törülte ki szeméből a véres, sáros mocskot… s a felvégen kivont karddal, +turbánnal, lófejjel háromszor pántos üvöltő kapu tömte el az utat. + +Zrinyi trombitája egyet kiáltott s huszárjai őrült vágtával menekültek +vissza hanyatt-homlok a szekérsánc felé. + +– Bre! Bre! Allah! Allah! – berrent, huhogott mögöttük úthajláson túl a +csörgő üldözés zaja elhalóban. + +Egy pillanat még s a berek üvöltve zúdul a vak üldözőkre, a mezőnek +csapó meg visszaforduló Zrinyi-huszárság porából süvítő golyók vizszint +záporát ontva bontakozik ki s burkolózik mindjárt sűrü füstjébe a +szekérsánc és tarka-vörös vonagló pontokat, halálos görcs rángatta +karral, lábbal égre nyüzsgő véres halmokat szórva, hullajtva fut vissza, +oszlik búvó helyet keresve semmivé háromszoros támadás alatt a török +lovasság. + +Acélos, sós vérszagtól, puskaporfüst savanyuságától ideges, vadult ló, +lovas száguldoz szerteszét mocsárba menekülőt, Duna bokraiba búvót +tiporva, kaszabolva; lektikán, vállon, öszvérháton szótlan sebesült reng +lassan hátrafelé, de sikkant a síp, pereg a dob: a szekérsánc gyűrüje +egyenes vonallá merevül s lassu menetben megindul Vizvár felé. + +A vezér hintajában a szembeülésen idegen nap aszalta képü, frissen +bilincselt fogoly ül Esterházy Pál és Vitnyédy között: + +– Elegendők volnának, amiket te miveltél, ha Kanisa, Sziget már tied +volna és Budin kálászi-ban német császár parancsolna… Ne mondd, ó +Mekemorecs Azraele, ki kardodat oktalanul tiszta hitüek husával eteted, +hogy egy fejre két kéz esik! Frengisztán bas-irsekjei, királyai, +serifjei nem gondolnak Madsar diarival, Zuze király, Mántikukule +Rudolfusz király földi lyukakba bujván láthatatlan ürgévé lettek +előttünk, mért tehát egyedül, vitézeinket Szirát hidjára, Szelszebil +vizéhez halál kapuján keresztül taszítva kergetvén, te makacskodol, ó +Zerin-oglu? + +De a kis tábor útnak nyúlva, támadásba ágaskodva, védelemre gömbölyödve +egyre csak vonult följebb, följebb. + + +XXXIV. + +A kis falucska piacán az öreg diófa körül merev vas és könnyü csipke +csillogott. A kút káváján ivásra hajlitott vödör vize tollas német kalap +alól csurgott a péppé taposott sárba; a hosszu vályuban szörcsögtetve +oltották szomjukat a bús, lepcses száju nehéz lovak. A diófa padján +gőgös, vörös arcu, fáradt, fehér képü tisztek beszélgettek, hallgattak +unottan, sarkantyujukkal a sarat kapargálva s a fejükre szakadni készülő +szürke égre fintorogva mélán: büdös egy ország… ronda élelem, savanyu +bor… dühös paraszt és szerelem alatt harapó némber… ide mennek, oda +mennek, minek ez?… Bécset nem fenyegeti veszedelem… no, csak vége lesz +valahogy; jön a tél, tánc, ivás, friss szerető és régi feleség müvelt +városokban, meleg kastélyokban… Körülöttük zsufolt némaságban állt, +tolongott Montecuccoli leib-kompániája. + +A templom tornyában nagyot reccsent az innen és tul elfekvő két tábort +figyelő őr trombitája. A tisztek morogva kapaszkodtak föl hirtelen +előkerült lovaikra. A faluháza alacsony ajtaján hányiveti, előkelő ifju +fodorított haja lebbent s az ajtófélt támogató alabárdosok krákogva +verték maguk elé két kézre fogott, bibor sallanggal szakállas furcsa +fegyverüket. A délkeleti országuton büszke trombitaharsogásban, +méltóságos, lassu fröcsöléssel döngölte latyakká az ólmos fényü +pocsétákat a közeledő kis magyar csapat. A németek sortűz salvéja egy +pukkanással lökte eléjük merev üdvözlete gomolygó füstjét; a magyarok +rikoltva vagdalták a levegőbe szerteszéjjel ropogó karabinjaik +összevissza fogadjisten-ét s az élükön lovagló kucsmája lassan +emelkedett kimért, csekély magasságba a szőke sörény fölé. + +Füst, trombitaszó elült, Zrinyi délceg alakja begörnyedt az alacsony +ajtón, a lovaikról leszálló tisztek, magyar urak pökhendi és zavart +köszöntgetéssel fanyalogtak egymás felé a padnak s a fegyelmezett +bambaságba fagyott németekre bajszpödörítve, össze-összevigyorogva, +fejjel integetve, nevetésre késztő fura hangokat adva incselkedtek át a +mozgékony magyarok. + +A földes szoba rég meszelt falának kakas kedélyü, vasba, szalagba, +csipkébe takart főnémetek támaszkodtak körül a paraszt fenekek simára +sikálta lócákon. A szalonna-, vörös bor-, tinta-foltos asztalon apró +fácskákkal, szép kis, különálló hegyecskékkel, karikákkal, piciny, egy +tornyu, két tornyu épületecskékkel, szabályosan hullámzó kanyargókkal, +gondosan sűrü feketére vonalzott pocsétákkal telehányt, nevektől +nyüzsgő, szeszélyes arányaiban hibás térkép terült szét; föléje göndör +fekete paróka, sima, merev szálu, kopott hosszu fürtök hajoltak. + +Az asztal iránt recsegő kemény léptek zajára Montecuccoli tervezgetésben +merevült pillantással kapta fel fejét, majd ujra térképe fölé hajolt s +óvatosan közeledő hosszu, finom mutató ujját egy pontra erélyesen +lebökve hirtelen fölállt. Puchaim már abbahagyta álla közepén szőkülő +kis szakállkája huzogatását s fontoskodó, komoly kézfogással lépett a +bán elé és a hármas üdvözlet vegyesen német, latin szava mogorván +morgott a fővezér intésére lassan kiszállingózók csizmaszár-csikorgás, +vért-koppanás zavarta csoszogó csöndjében. + +Zrinyi kucsmáját a térkép sarkára helyezte s szótlanul leült. +Montecuccoli mutató ujjával még mindig a papirlaphoz láncolva, másik +kezével odább tolta az alkalmatlan süveget és keskeny nyilásu szeme +sugarát folyton a kijelölt pontra szegezve nagy lassan ülésbe +ereszkedett: + +– Hat mérföld… az hat mérföld… – morzsolta fogai között. – Nunc Domine +Bane! – fordult aztán hangos szóval Zrinyihez. + +– Utolszor jöttem kegyelmességedhez! + +– Ugy? – villant a mohó, kéjes száj körül egy észrevehetetlen mosoly. + +– Eleget beszéltünk három egész nap, minek kezdjem ujra? + +– Valóban! – szólt komolyan a Feld-Marschall. + +Zrinyi tekintete idegesen vágódott át a sima arcba: gúnyolódik? De a +magasra vont szemöldökök két kérdőjele meg se moccant. Zrinyi feje +lehajlott, agyon unt, szecska-cséplő tárgyalásuknak új fordulatot +keresve huzogatta ki lába közé fogott tokjából kardját. A fényes acél +vér-csatornájában kétesen csillogtak büszke jelmondatának hajszálvonalai +s betü betü után csuszott lassan a türkiz-örves bársony mögé: nihil… +bona… ors… S. + +– Optime generalissime! – csattant a szablya ütközője, – nem Zrinyi +beszél a császári fővezérhez… de magyar nemzet ausztriai házhoz… ha +jobban tetszik: könyörög… hát könyörög, igen, nem Zrinyi, de a teje +apadt emlőn rívó csecsemő, rothadt zsúpon éhező, rémült paraszt: avagy +most avagy sohasem! Ottomán hold hordáival szemközt csak kettőnk kezében +van szablya… én kihuztam nem egyszer… huzza ki excellentiád is!… + +A csontos mutatóujj a levegőbe emelkedett s lassu görbülése +ökölszorításba temetkezve bujt el a gőgös karfonás hóna alatt. + +– … védje hát meg az ausztriai ház rongyolt magyarját, véres +contributiót verejtékező, jóban, rosszban hű magyarját… a keresztény +ököl a keresztény szüzet… mert félő, hogy császár birodalmának köve +töretett boglárja mindenestül a nagy bestia ölébe hull és mert végre is… + +S mig a büszkeségét két kézzel alányomó Zrinyi izgatottan kereste a +nemzetéért megalázkodó könyörgés szavait, szárazon hangzott fel +Montecuccoli szava: + +– Mein Herr Graf Bane, az élést, szénát és abrakot máris hat mérföldnyi +messzeségből kell harácsolnunk s ha nagyságoddal együttműködésre vinném +seregemet, nem jutna elegendő sem embernek, sem lónak. + +Zrinyi körmei combjába mélyedtek az asztal alatt. Kivülről vaskos +röhögés szaggatódzott be a nyomott csöndbe. + +– Egy döntő harc, – csikordult össze a bán foga, – erőt vehetne a +gyülevész csordán… A helyzet csomóját kegyelmességed kezébe tette az +Isten! + +– De, kérem, bán ur, hagyjuk a zsoltárt! Nem mozdulhatok! Bécset nem +tehetem föl egy kártyára! – füszerezte most már az előkelő unottság is a +szenvtelen szavakat. + +Az erektől duzzadó ököl koppanva zuhant a térkép közepére, de hirtelen +minden ideget pattanásig húzó erőfeszités fékezte le ütközése helyén: + +– Generalissime dux!… S ha mint cavalier cavaliert, kérem én +kegyelmességedet… + +Montecuccoli fölált. + +– Hát… hát akkor! – derült szét a máj-hizlaló guny az érdes arcon, – +mint cavalier, őszintén közlöm nagyságoddal Portia őkegyelmessége hozzám +intézett rendeletét. + +Azzal két csuklóján visszasimogatta a lágy csipkefelhőt s az asztalon +álló ezüst-pántos ládikából kiemelt egy levélformára összehajtogatott +papirlapot, szétbontotta s a bán elé teritette. + +– … utasítom… egyetmást ugyan a bánnal megbeszéljen… de hozzá +semmiképpen ne csatlakozzék… Tehát comédiát játszunk? – ugrott végre +rekedt kiáltásba a bán mormogása. + +– Pardon, a mappám! – nyult csöndes mosolylyal Montecuccoli a görcsös +marok alatt zizzenve gyürődő térkép után. + +Zrinyi vérbe boruló szeme a vezér arcára tapadt. Montecuccoli hidegen +állta a farkasszemet egy pillanatig, aztán hosszu, selymes pillája +megrebbent s jóleső csöndességgel ereszkedett csukódásra. Zrinyi elkapta +fejét, ökle a kucsmájára vágódott s szitkot morzsolt szét bajuszában. +Fejébe nyomkodta süvegét és sarkon fordult. + +– És merre méltóztatik bánságod operálását fordítani? – hangzott +szeliden a bucsu nélkül távozó után Montecuccoli kérdése. + +– Nach Comorra? – toldotta hozzá gyorsan, szinte biztatva a komáromi +főkapitány. + +– Lehet! – s a becsapódó ajtón belül nagy darab vályog hullott a földre. + +Montecuccoli vidám, halk nevetése körül röpködve lengtek parókája +szárnyai: + +– Hahaha!… Der Hungarn ihr «passama, passama»… Der ötschem urrám als mit +Ballen zu spielen vermeinend… hahaha!… so ein jämmerliches Volck! + + +XXXV. + +Az őszi ég párás, ólmos óriás kupakja mögött az elhajló nap reménytelen +szerelmének távoli tüze sejlett; hervadásba aszott csupasz fák +csurgatták busan magukról a szürke levet s a renyhe lapály bizonytalan +utján lassan-lassan ködbe, messzeségbe mállott a hazatérő magyar +insurrectió fátyolos dübörgése, kopott tarkasága. + +Az ut közepén álló Zrinyi félkezével a prémbe markolva huzta szemére a +kucsmát s a reményt adó feledést, a lova gubancos sörényében vonagló +másik szótlan gyöngédséggel avatta nagy elhagyatása osztályosává a +távozók után dobbantgató, fület hegyező, remegő paripát. Mögötte sip, +tárogató költögette utnak, vonta magával horvátjai, fogadott népe emberi +szótól árva, nyomasztó zörgését. + +– Ó, kintaláló Isten, így lészen az minden magyarok gyászban kevert +generálja hazája szerelméért portyászó szabad hadnaggyá! – mormogta a +prémről szája elé sikló hideg tenyérbe, s a két hegyes vas között +ágaskodó paripa két lábon fordulva zuhant vágtatásra a távolodók után. + +Pusztaság békéjét ásító, tetőtlenül, bevert szájjal, szemmel feketén +meredező, fojtott életet rejtegető falvak között, lábon rothadt vetéstől +hizó földön, parlaggá vadult szántáson, bujdosók álmát védő földi +lyukak, árva erdők, néptelen mezők mellett, hollórajt kerengető láposon, +sívó csikasz bukdácsoló zsombékjain, büzhödő holttetem, +madár-marcangolta dög messziről fehérlő bordái, elhányt saru, rongy, +csonka fegyver, kivert gonosztevők, utjuk hibázott elmaradozó dulók +jelzette csapán kullogtak fáradt, kedvetlen csöndben a győztes, zajongó +török sereg után, mint görnyedt hiénák a bömbölő oroszlán nyomában. + +Itt egypár tébolygó, gondtalanul zsákmányoló, majd harácsolók, lusta +utócsapat ellen villant a kardjuk, karabinjuk, s a fáradtság, +elkeseredés hősi dühre váltan öldökölt, torolt. De a jóllakott oroszlán +a kis mardosásokra ügyet sem vetve, nyugodtan cammogott odább; s ha +elevenjén érve megrázta sörényét, visszabömbölt és izmos farkával +szétsuhintott, az óvatos Zrinyi elsiklott a csapás elől s a bevehetetlen +Komárom kusza vonalu háromszögéből nézte az eredménytelenül üldözők +csalódott visszavonulását. + +A másnap dél azonban ujra mezőn lelte s nagy elhatározásával, kis +csapatjával visszafelé indult a Csallóköznek most felső részén mutatkozó +török nyugtalanítására; hordozható hidját átvetette a Dunán, Vágon, hogy +megmarakodjék az utóhadakkal; aztán a kétségbeesés vakmerőségével +szegezte mellét az érintetlen Dunántulra átkapni szerető nagyvezér +előhadának s mikor az Buda felé fordult téliszállásra huzó serege élén, +izgatott szavu, kusza irásu levelet menesztett Montecuccolihoz, hogyha +eddig nem, hát most rohanják meg egyesülten a nyugalomra siető török +sereget. A válasz késett s mikor megjött, elutasítást hozott. + +Az esőtől átnedvesedő sátorponyva alatt keserü nyugalommal meredt Zrinyi +a kezében remegő papirlapra, amelynek gondos kalligrafiáju kerek vonalai +között felrajzott előtte rongyolt táborának fáradt népe: sápadt, beesett +arcok mély üregeiben lázas-zavartan égő, kimerültség hályogába burkolt +szemek; száz ut sarától piszkos dolmányok szinehagyott rongya; érdes +szürkévé kopott, hajdan sárga csizmák, kapcaveszejtő szakadt bocskorok; +tépett sátrak, téli szőrt nevelt borzas, sovány paripák; romlott puskák, +rozsdás ágyuk, csorba kardok; egyhangu étel veszedelemben harácsolt unt +mocska… s a térdig érő sár hideg, közönyös Fertője, amelyben vonítva +ődöngenek össze-összecsattogó foggal, mint végső nyugalma helyét kereső +veszett, kóbor kuvasz… + +Azért se! Hej, trombita, sip, dob: előre! + +… a nyugat bibor párnáira lehajló nap utolsó sugaraiban messzire +fénylett mezőn, Dunán tul az esztergomi nagy dsámi kék kupolája, +nyulánk, fehér minaretje a pilisi hegyek magas, téli szintelenségbe +hanyatló rezes fala előtt. Az innenső part sikján álomra terpeszkedett a +nedves földből mesés testü szörnyeteggé előhuzakodó őszi köd és suhanva +siklott alája a bélai, kékitői dombok árva csapásain leügető szomjas, +éhes vad egy-egy fakó foltja. De amarról, Köbölkut felől fekete-sürüvé +gomolyodott mag közeledett s tünt el a párkányi utra széles-röviden +keresztbe lelankázó dombok erdejében. + +A nap lenyugodott s a fázósan előpislogó csillagok remegve huzkodták +össze magukon tépett, fekete felhő-paplanukat. Az éjszaka tengerébe +süllyedt mezőn néma magánosságban pihent a csönd, csak a borzas köddé +rejtelmesült fák alatt zörrent, lihegett a lesen lapuló Zrinyi-nép. + +A bán egy fatörzsnek dülve nézte a sötétségnek sötétséggel való +fárasztó, zavaros játékát s közben-közben csillag-fordulást figyelve +mérte az időt. + +A kiszabott percen már puha-észrevétlenül rég átgördült az éj kereke s a +háta mögött békételen morgás, pata-dobbanás és nyugodalmas mély +lélegzet, zab-ropogtatás susogott rejtelmesen. A föld éjszakája +föllopózott az égre s a korom-sötétben hüs szél rohant a völgyből +erőszakos ölelésre a csörgő levélhullást siró, nyöszörgő erdőnek. Zrinyi +már-már azt hitte, hogy félrevezette a cigány kém vagy a jelzett +utócsapat veszedelmet neszelve más irányba csapott, és vissza akart +vonulni, mikor egyszer csak a lassan meginduló eső parányi dobokat +csöndes-szaporán berregtető bánatos hangversenyébe messzehangzó, +vontatott, háromszoros bagolyhuhogás kiáltott bele mindig közelebb, +közelebb. + +– Lóra, legények! – recsegett hátra a vezér fojtott hangja. + +Az eső fátyolosan kopogott s egy jó negyed óra mulva bátortalanul +táncoló lámpa tünt fel az uton: alatta fehér turbán és halványan +világító öltözet, mintegy a levegőben uszva. A sötétség huzta, tolta a +magános beteg libegést. Nagy időre rá két keserves lámpa-lánc közé +fogott fekete tömeg csapogott, zörgött el alant. Hosszu szünet után tág +közökkel rakott, nyikorgó, zökögő, egyes lámpa-sor dübörgött előre. Majd +végül még nagyobb térközzel imbolygó lángok girbe-gurba táblája, rögtön +nyomában sötét csikorgás és ujabb fáklyacsapat. + +A domb feje most hirtelen megmozdult s a süstörögve pislogó fényfejek +ösztönösen sietésbe kaptak, de a lejtőn ledobogó, zörgő zaj már üvöltve +közeledett s a megállapodó vörös-fakó petty-mező tudós gyűrübe, +négyszögbe hajuldozva Allah kétségbeesetten segitségül hivott nevétől +morajlott. + +Zavaros tömegek zökkentek egymásnak; fegyver, győzelmi rivaj, sebhedt +ordítása bizonytalanul csattogott a bókoló, eltünő, fogyó fáklyavilágok +között, mintha az éjszaka leplébe gabalyodott Leviathán rugódozott volna +szabadulásért. + +De a széleken köröskörül újra és új fáklyák gyultak lángra, szakadozott +vonaluk félköre gyűrüs karolásba ivelt s ropogva szakadt a +bekerítendőkre golyó és keserült parola-kiáltás: + +– Ne bántsd az magyart! + +Az óriás félkör két vége összecsapódott s az ólmot, szitkot +eszeveszetten csapkodó gyilkos fáklya-gyűrü kerítette sötét vonaglás +bugó «Allah!»-ja, golyója lassan-lassan csak elfogyott. + +A lanka tetején trombita harsant, a lövöldözés elhallgatott s az óriás +gyűrün belül csak kialvó élet, haldokló lángocska hörgött, sercegett a +fáklya-oltogató zuhogó esőben. + +Keleten mogorván ébredő hajnal tologatta el sápadtra aludt arca elől a +felhőket: a gyűrü megbomlott, holt és dög igának feszülő ökrök után, +vontató kezek alatt mezőre, útszélre csúszott, szekér, ágyutalp jövetele +irányába fordult s a zsákmánnyal Komáromba visszainduló Patachich +kézcsókja némán bucsuzott a szótlan jóváhagyást bólongató szomoru +vezértől. + +A bán maga s vele maradó vitézlő népe a Dunának csapott, elrejtőzött a +füzesben s az éj jöttével a távolban pislogó Esztergomot figyelve az +óvatosan kiszemelt ponton átkapott a tulsó partra. Nap feljöttekor már a +hegyek közt hevert valami völgyszorulatban a nappali álomra bágyadt kis +tábor. Vezérnek, tisztnek még csak vertek sátrat, de a halálosan +kimerült vitézek zsufolt összevisszaságban roskadtak el a gulába rakott +puskák, pikák között pokrócon, mentén, köpönyegen s az összehuzózkodva +tenyeret arc alá támasztott, hasra terült, hanyatt terpeszkedett mély +álomban szuszogók fölött kisütött a lankadt nap fösvény könyörülete. +Borzongva ébredtek aztán a hüvös esti szélben s remegő ajakkal, reszkető +lábbal guggolták körül a vacsora-főző bátortalan tüzeket. Az erő, +világosság után óhajtó kábult öntudat kortyogó torokkal habzsolta a +bort, sert; kanizsai börtönben ült magyar hézagos tudománya elevenítőnek +nagy esküdözve állított kávékotyvalékot kavart; zsákmányolt pipa, dohány +élesztgette volna a mogorva ügyetlenséggel tanulók lelomhult +idegrendszerét, de kártya nem pattant, kocka nem ugrott, nóta nem búgott +köztük. + +Kis hajnalban újra úton voltak. + +Hegyhát domborult eléjük, meredek hivta próbára roncsolt erejüket, +völgynek csuszkoráltak, patak-sugát tapostak iszapos kölyök-örvénnyé, +emberi lakást, török földhányást messze elkerültek és mentek, egyre +mentek a rég elillant nagy sereg nyomán. Dombtetőről itt-ott kanyargó +folyónak folytatástalan, iránya sem sejtett darabja csillant a +ködnevelő, tulsóparti végtelen unalmu sik határán; más hegy oldalában +kezdetleges erőd, kék kupolácska, szerény-barna fa-minaret. Tovább! A +lassu lejtő egy helyen hirtelenebb szögbe hajolt vissza s az út +meredeknek ágaskodva, lomhán domborodó, egymásba málló emelkedésekkel +rakott nagy, kopasz, otromba tetőre vitt. + +A szél pisszegve rángatta a kucsma-tollakat s puha-kövérre fujva +lötyögtette a fel-felkapott mente-ujjakat a szájtátó, szomoru, néma +csöndben. + +Balra hosszukás sziget, rajt zöld lomb-falából kivedlett egypár szürke +házikó, túl a lila, nehéz párával rakott végtelen sik mély szakadások +barázdálta néptelen partja; odább délre ismeretlen róna sarával pocsétás +folyócskának a Dunába siklása, ölelő karja mögött gömbös fejü sírkövek +rendetlen, tömött hada; aztán a pár minarettel tüzdelt, árokkal, +alacsony fallal háromfelől kerített s a Dunának nyomott csekélyke Pest. +Az innenső parton török hadihajóhoz hasonló, hosszukás hegy tetején +magas, erős falakból fölszökő minaretek után messze földuzzadó város; +lábánál a Duna vizét néző, lapos tetejü házacskák ablak-szemekkel írt +sok össze-vissza dominó-kockája, amelyeknek szeszélyes vonala az innenső +hegylábat megkerülve halkan enyészik el a jobbra, újabb magas hegyek +lábához szolgáló mély lapály sirkövei felé. A Duna beteg, opálos vizében +nagy, kerek rondellák áztatják sötét lábukat a parthoz közel s ott, ahol +Buda legmagasabbra szökken az arany gömböket hordó kupolás királyi +palotában, a viz hátán csipkézett szélű, hullámzó hernyó-vonal a hosszú +hajóhid. A Kizil elma szeráj pirosan csillogó óriás almái mögött újabb +város-folt s aztán a szakadékos oldalu öreg Gürz-Eliász-baba hegye, +amelynek kopasz bubján félrevágott sapka a kis török palánk. Uton, +uccákon fehér pontocskában végződő vagy egyszinű vörös-barna foltok +mászkálnak s a magas falak aljába fúrt köpü-nyilások felé kigyózva +erőlködő utakon tömlőkkel, korsókkal hasas lovak bólogatnak egymást +váltó irányu kettős vonalban föl-le. + +A csapkolódó zajjal hangos vizi bástyák elhallgattak; lágy zenét, imára +hívó bugás-foszlányokat sejtett néha fülük. A nyugati lankák szőlleiben +lángok gyultak s Kiz ádászi Duna-ölelte, vedlett fái között dühösen +csaholt a kutya. + +– Iste Budin! – mutatott le egy török fogoly lelkesülten, aztán +összefont karokkal borult térdre a nagy szent közbenjárást kérve: + +– Sifáát já! Gül-baba! + +Egy hang se hangzott, mozdulat se szakadt s halkan fordultak vissza a +fáradt paripák. Vissza, csak haza már, gondolkodó úton, kábult fejjel… + +A novemberi szél szárnyán érkező Tisrini száni hó Kászim napja azonban a +Mérték mezejére gyűjtötte Buda alatt a hadakozást befejező oszmán +sereget. Egyhanguan darálta a harcosok lajstromát a katonaságot kifizető +basa diákja s ha a kétszer kiáltott név viselője nem jelentkezett, +melléje vetett egy hanyag «mim» betüt… mavt: halott! + + +XXXVI. + +Kis-Komárom hóharmatos sikjának fakó hideg vagdalkozásában recsegősre +meredt sátor-városa fölött trombita-szótól borzadt az áttetsző, fagyos +hajnali homály. A sátrak fülledt hidegében lomha fehér alakok villantak +talpra az arc alatt zuzmaraszakállt nevelt takarókból s sziszegő +káromkodással menekültek sisak, mellvas vattás bélésébe. Kint lámpák +lötyögtek szerte bóbiskolva; hajlott vállu ember gyűrüben sírt, +pattogott a fekete katlan-aljakat nyaldosó tüz; bamba botosok topogtak +ide-oda s a nyugati ég pállott feketesége előtt fehér pontocskák +hullongtak sűrü összevisszaságban. A lovak fejéről leoldották a meleget +tartó szalmacsomót, forró viz lottyant a földbe fagyott sátor-karókra, +szekérkerekekre, aztán hápogó dob, rikácsoló trombita mellett, oldalba +kapó süvítő szél alatt tarka folyóként zudult neki a huszezer ember a +gömbölyü hullámokba fagyott fehér tengert játszó mezőnek. A zajfogó +hólepel fölött ezer és ezer kis pára-felhő lebbent s a nagy csöndben +csodálatosan érthetővé tisztult az emberi hang. + +Kora délután tájt feketével foltos gyűrődésként tünt a dombtetőre kapott +előhad szemébe a hóhullás csíkozása mögött megvonuló kis Berzence. +Ostromos ölelésnek szakadozva, nyulva hömpölygött lefelé a had, de a +lelkes Jézus-üvöltözésre semmi sem felelt s a kis erőd falva +flegmatikusan pipázta tovább a holttest-szinü égbe oszló sok, kis, +békés, fehér füst-kacskaringóját; csak a falu jegén csuszkáló, féllábra +kötött fakorcsolyán ütemesen lendülő, lejtőn leszánkázó gyerekek tüntek +el nyomtalanul s a kutyák ugattak. De az alvégi viskók köhögve +gyulladtak ki itt is, ott is; kuszva, rohanva, egyenként, csapatostul +igyekezett a meglepett paraszt a palánk felé; az éhes dulókat földre +boruló aggastyánok, banyák, rivó porontyok s a legdrágábbat menteni +akaró fejetlen menekülés nyitotta almáriomok, ládák dus zsákmánya várta +és tétova, bőgő, bégető, röfögő csorda-foltok vonultak a biztató pikák +előtt a hevenyészve gömbölyödő szekértábor iránt. A kis dsánkurtarán +puskaropogással köszörülte torkát a hivatlan vendégeknek gorombább +válaszadásra, de mikor harmadnap a daloló, sütő-főző, részegeskedő tábor +fölött a dombon eltátották szájukat a félig hóba süllyedt hórihorgas +colubrinák s a kurta nyaku cannonok, ijedten hallgatott el s a fagyos +fehérség fölött meglebbent megadása zászlaja. + +Az örömben sívó, salvézó tábor közepén büszke önelégültséggel fogadta +Zrinyi a Berzence kulcsait hozó dizdárt és kiséretét. Hiába tunya a +várvesztő magyar, hiába önző, tétlen a német, hiába világbiró a török +császár hatalma, hiába köti magasra kelése kerekét Montecuccoli +kicsinyes bosszuja, a Holnap döntő szava az övé lesz! Berzence után +Babócsa, Pécs, a nagy hid s aztán Kanizsa! Ejh! nem ökle, pika-erdő +ellen vakmerészségben feszülő melle, Köprüli tatár-nyilas karácsonyi +ajándékát Murába fojtó személyes bátorsága, de hadvezető elméje teremt +ember és acsarkodó sors ellenére mostan a magyar és Zrinyi nevet +fölemelő uj hadi helyzetet! + +Másnap délben, a Rinya jégszalagját követő hét órai kemény ügetés után, +már a dombtetőn gubbaszkodó kis Babócsa körül mocskolta az északi +magaslatokról leförmedő öreg ágyui füstjével, puskaporával a tél szüzi +leplét az elbizakodott sereg. Babócsa felelt! Ohó! A nem várt +ellenkezésen megvadult pattantyusok siető puffogatásban vágták a +választ. Az álmából riadozó természet morogva elégedetlenkedett s +tisztaságát féltő aggodalommal szórta a villogó füstöt dörgető környékre +békésen szitáló havát. De Babócsa csak rengeteg kincséért remegő +halál-félelmében bömböltette a négy égtájtól segítséget kérő, fátyolos +hangu zárbuzánjait, estéli imádság idején azonban elcsöndesedett s +feszülten figyelte a kereken szürkülő látóhatárt…: az északi, nyugati ég +alját távoli tüzvészek vörhenye verte ki s nyulongott, pirult mindig +följebb és följebb; fekete, vékony pernye lepel vonta be felül a friss +hóesést s lába alatt a vacsora-tüzek előtt árnyékokat dobáló tábor zugó +jókedve morajlott… Másnap megadta magát. Őrsége világgá eredt s +tárházainak kincse: árpa, kétszersült, perzsa és örmény bor, kávé, +dohány, hosszu-vékony puska, ágyu, kaftány, ergaváni posztó, drágaköves +cselenk, szőnyeg, keresztény templomi edények, arany arabeszkkel +tultömött Korán, patkó s lótakaró, por és golyóbis s ki tudja, mi +minden, Zrinyi táborát hizlalta. + +Tovább, csak tovább! A bánban büszke, elkeseredett erővel égő élet mind +izgatottabb és izgatottabb lobbot vetett, amint vérben, tüzön, zsákmány +közt gázló hada Szigetvár felé közeledett. A tegnap délután nyugalmában, +míg a rajnaiak morogva engedelmeskedő csapata az üresen talált Barcs +fölégetésére délnek csapott, sátra éjjelében, s most, a szikrázó +hófelhőt verő vágtatásban mintha nagy őse lelkének kérő szava dörömbölte +volna fülébe: Bosszu! Nagy poémája foszlányos sorokban ütődött +emlékezetébe, elképzelt s később igazzá hitt bősz párviadalok +elevenedtek meg a vakító fehérségtől betegen égő szeme előtt, szerecsen +Demirhám bömbölt a csontig vágó jeges szélben, Kumilla panasza sirt a +vágtatásuk alatt savanyu szagu, üszkös mocsokká szétrepedő falvak +jajongó nőiben… Az a berek ott Radivoj nyilazásának rejteke, hóval +rakott két bokor-sor között az a mélyedes az Almás pataka s ott a torony +már… a torony… igen… Sziget! + +A vezér mögött lovagló urak már alig-alig birták az iramot, mikor Zrinyi +a vár irányából balra kikanyarodva fölkiáltott: + +– Urak! Az török császár ellen! + +S míg magyar és horvát az Almás mentén északra suhant, hogy a patak +recsegő, be-betöredező jege fölött átözönöljön, délnek, ahol a folyócska +széles mocsárrá lomhulása közepén vaskosan terpedt három tömzsi tagban +Sziget, Hohenlohe ágyuinak tüze villant jobbra, füstgomolya szökkent s +mire buffanása idáig hatott, láng csapott fel a fal mögül és óvárost a +belső várhoz kötő hidon zajongó tarka tolongás igyekezett beljebb és +beljebb… + +A tovarohanó had élén száguldó Zrinyi izgatottan forgott fejjel, +derékkal jobbra-balra: emlékét erőltette, bokor-szövevény, zuzmarabőrü +fák szaggatta távolságot mért szemhunyorogva… Ez már a török tábor volt, +itt lehetett a főut… arra kellett Barbálának a nagy szerecsennel +összeakadnia… igen, erre a főut császár sátorához: ott a türbe!! + +Alig hogy megálltak, el se helyezkedtek, Zrinyi parancsa csak most +rikoltozott a lassan kinyuló harcvonal előtt száguldozó tisztek +szájában, mikor a kopasz fák között sétautakat kanyargató domb tetején +deszka-palánk mögül, földfalról füst görgött az égnek s a ropogás, +buffanás nyomán jajgató, üvöltő rés szakadt a kopja-erdőben. De +felhangzott a «Jézus», ostromlétrák rovátkos vonala húzott a lejtőre +rohanók között s három könnyü ágyu dobálta a dübörgő füst mögött eltünő +erőd egyetlen kapuja felé kerek golyóit. A zajongó ostrom első hevében +észre sem vették, hogy a kicsiny palánka hirtelen elnémult… + +De Zrinyi már ihletett szótlanságban rugtatott a dombnak s a beszakadt +kapu rozsdás, üszkös roncsain elsőül szökött át lova. + +A teret szabálytalanul ölelő kis házikókban zajongva zúgott föl a +nyüzsgő zsákmányolás s a piac közepén a kék kupola alatt enyhe tarkaságu +kaput, ablakokat ölelő fehér márványu sirkápolna köré röhögve, +szitkozódva loccsant az idegen istent gyalázó dühös szentségtörés. A +tükrös márványlapok, a kőnek művészi gond keresztül-kasul vájta csodás +ölelkezésü növényzete, a szines faïence, szűz oszlopok ellen emberi +mocsok fröcsölt, puskatus, karó, vasdorong zuhogott. A bejárat nemes +patkóivét szögbe törten alátámasztó két ajtófél között a sarkából kidőlt +kapu dombormüvü bronzán csizmás magyar úr ordítozta a rombolás mikéntjét +befelé, ahol a kupola érces fényt aláöntő rézserlege alatt vad +összevisszaságban kavargott bocskoros vandál s szilánkokká szétvágódó +halk finomságu ornamentika, csapkodó fegyveragy, portfüstölgő sok drága +szőnyeg, koppanó lábas gyertyatartó, aranyedény. + +Zrinyi lova fáradt terpeszben nyomta szét két hátsó lábát s a szorosan +összetett két elsőn előre dülve szügybe vágott fejjel pihent; lovasa +elgondolkozva nézte, hogy szórja szélnek az idő e tán intő jelü bosszuja +a nagy Szulejmán belső részei fölé boruló mohammedán kegyelet ismeretlen +lélektől zengő márvány ölelését. + +Hosszu sóhaja domboruvá boltozta mellét s felvetődő tekintete a kupola +csucsára tűzött aranyhimü zöld selyem zászlóba akadt. Sietve tekintett +körül s: + +– Hejh! Radován! – bömbölt egy létrával, kötéllel bajlódó legény felé +szava. + +Az intésre falnak vágta fejét a létra, a következő percben hurok repült +a lobogó fölé, tövéig csúszva nagyot rántott rajta s a filandera +reccsenő bukfencben omlott alá a kupola menedekén. + +A Szigetvár alól mind komolyabbá magasló hegyek alján keletnek ügető +vegyes had Pellérden torpant vasárnapi nyugalomra; s alig hogy +fölkunkorodott a hegy, domb ölelte völgy bejáratában tábora, a népszerü +vezér lovas csatáit, megrohanásait unó és irigylő Hohenlohe gróf +sátrában, akit a bán mellé, de nem fönnhatósága alá rendelt a +félintézkedésekbe hagyományos szerelmü bécsi tanács, török fogoly +csavargatta hosszú ősz szakállát a tolmácsos, mogorva vallatás elé: + +– Pecsevi-i Szirem, mánend bág-i Irem! – sóhajtotta a szerémi Pécset +Irem kertjéhez hasonlító öreg s álmatag szemében kigyúlt a Béccsel +vetekvő gyönyörü, ragyogó város minden pompája. – Ó, kalapos fejü +királyi méltóság! tizenhat dsámi és mecset… a Kászim pasáé, minaretjének +égbe nyuló magassága második egész Üngüruszban. A belső várban +szemvidító szebilkháne csorgója, négy sarkán négy torony, az élet vize +áll benne… Az erkölcsös élet szivtépő hangu mesterének, Dseláleddin +Rumi-nak mevlevi dervisei ájtatos révületben kerengnek, forognak +nádfuvola hangjai mellett a tágas szemakháne puha porondján… + +– Hagyd a hülyeséget! – öntötte el a harag az apró, arányos +pöffetegekből összerakott arcot. + +– Igen, vihar-haragu királyom!… Négy kapuja van pokolmélységü árkának +vize felett… A hammam vetkező helyén szökőkut tányérja áll három bronz +ökörfejen, három teknősbéka háton, s tizenkét sárkánytorok önti belőle a +vizet… + +– Megnyuzatlak! – kiáltott fel a rajnai vezér. + +– Árok zsilipje hol van? Fal, bástya gyönge pontját mondjad! – +fordította törökre a fenyegetést a tolmács. + +– Elveszett Popofdsa, elveszett Brezensze… + +Hohenlohe türelmetlenül ugrott fel ültéből s a mellbe rugott aggot +sietve vonszolta kifelé a tolmács. + +Harmadnap hajnalán óriás gránát pattant a pécsi külváros szomjat keltő, +keserü füsttel párálló fekete üszkei közül s hajolt világító ivben a +belső város felé. Mecsek lábától, síkról háromszoros ágyudörej felelt s +a négy hidon négy tömött hadoszlopban robbant a négy kapunak német és +hajdu. A kaputornyok tüzet, golyót, követ, szurkot, forró vizet +zuhatagoztak alá a kincset igérő ostrom örömében, seb kínjában +üvöltözőkre, akiknek megritkuló, összetömörülő gomolyagából törött +fegyver, sisak, nagy kalap, vér-eresztő vonagló test zuhant, koppant az +árok bibor, fekete mocsokkal szennyesedett jegére. A budai kapu nagy +érclapokkal fedett szárnyán a kis csapóajtót feszegette a ravaszkodó +megrohanás; a szigeti kapu ellen erőlködők hirtelen visszahuzódtak s +vakmerő pattantyus irányította ágyuja csövét a kitisztult hid innenső +fejéről a makacs rézfalnak; a siklósi kapu fölé létrák, vaskampók +dűltek, koppantak a töredezett falnak; az új kapu fazsindelyes +toronytetőjére lángoló koszoruk, tüzes nyilak, gránátok röpültek a +lassan világosodó szürkeségben. + +Egyszerre mintha fölordított volna a halálosztó zugásban, csattogásban, +füstben remegő fal gyűrüje mögött meglapuló város aggodalmas csöndje. A +Mecsek néma oldaláról lefigyelő vezérkar összenézett. A havas fejü +magas, barna faházak, minaret-kopják négyszögében fehérlő kupolasapkák +között, körül, előtt kanyargó, terjengő uccák, terek tisztára sepert +kövei, hóbuckái között őrült futkosás támadt. Gyalog, hevenyészett +batyuval rakott öszvéren, kantározatlan lovon, egyik kezében apró +poronttyal, másikban rettegés ragadta karabinnal, pisztollyal +szállingózott, suhant és sikoltozva rohanó, fátyoluk vesztett asszonyok +csoportját pikaszegző tömött visszavonulásban védve özönlött a sok fehér +posztó kalpagu pécsi török a szilárd védelemmel kecsegtető vár egyetlen +kapuja felé, amelynek keskeny hidján életet mentve életen taposott. Itt +hirtelen fekete füstoszlop kanyarult sunyin egy tető fölött, ott beért +török paripája zuhant fejevett gazdájára, amott veszett teve himbáló +ügetése bőgött, emitt gyanus, véres gomolyag csobbant a kutak mélyén s +magános holttestre tűzbe boruló kátrány-lepel terült. A ravaszok sötét +kis udvarok gyanus helyeinek ásót feszítettek elásott kincsért, az +aggodalmasok lóhátról pikára szúrva gyűjtötték a zsákmányt maguk mögé, a +telhetetlenek kéjben ugráló ádámcsutkáján zubogva ömlött le a tömlők +nehéz bora, a vértől szerelemre vadultak asszony után kutattak a rácsos +háremekben, a vérengzők török fejet, körmöt, penist metélgettek a +csendes sikátorokban. Vér, hó, eleség, bor s mindenféle hulladék +émelyítő mocska taposódott szerteszét a végre is részegen ucca-félre +döglő hajduk, németek alatt. + +De a vár árka előtt sövény-négyszög állt föl, ölelő karjai között havas +göröngy zuhogott, nőtt Hohenlohe rendszeres ostromot tervező ágyúi alá, +hogy a fal szintjét elérje s Zrinyi ötezer lovas élén elvágtatott +délnek… + +… mögötte a kis dárdai erőd piacán, ostrom omlasztotta falain, csonkult +bástyáján vértó, holttesthalom, füstölgő üszök s előtte jó mérföld +hosszan az óriási hid tömör remeke: fagyos mocsár tömzsi cölöpeire, +jégtorlaszos viz kátrányos ladikaira támaszkodva, középen hidas +fapavillonokat emelve, négy karfa-vonal közé vett, háromszoros enyhe +barna tölgyfa-ut s a simára gyalult oszlopok, deszkák egymásba eresztett +tudós, nemes rendjén szögletes lámpafejek szabályos közökben +összehajlóvá csökkenő perspektiváju kettős sora messze, messze az eszéki +part távoláig. + +A bán összefonta karját s melle tágított kasába fujtatva járt ki s be a +levegő: + +– Mely szép az élet! Mely szép! + +A puszta hid innenső fele már ordítva káromkodó, vérihlett gyönyörben +daloló lovas dübörgést, ágyu-futást ringatott ütemes méltósággal a +felvont hidja pajzsát maga elé emelő, ijedt puskatüzet villogtató +emeletes őrbódé ellen s a parton lent jobbra balra zizegve omlott marok +alá, kürtős kévévé a rengeteg mocsár hóval szórt, sárgából feketévé +vedlő kusza, merev náderdeje. Tul a messzeségben Eszék csipkés fala +füstgolyót dobott az égre s az ágyu magja kutatva bugott errefelé, de az +őrházak időmarta fája pattogva robbant széjjel, a hat felvonóhid szinte +egyszerre zuhant hanyatt s vágtató lovas paripája farán, gyalog szállt +vitéz nyergén keresztben tornyosulva, harácsolt kordén, jobbágy-kobakon +lengve megindult az ezer meg ezer kötésbe rendelt nád-erdő néma omene a +táncpalotás simaságon Eszék felé. Mint fabábut játszó alakos a szinen, +kelt, lendült, állt egyenest, bukott korláton át fejjel a ladikot +szinültig rakó legény ölébe a sok merev kerekség. Eszék bömbölve +tiltakozott, de célon tul ugrott golyói, gőzlelküket süllyedésük helyén +kilökve fulladtak vizbe s ha célt találtak, féltett hidjukat rombolták +csak tűzzel, töréssel. A fagyos nád-legények már a korlátok között +kezdtek elfeküdni hosszant egymás tetejébe s buzgalmas gurulásuk tömte +egyre tömte a haszontalan lyukat. Eszék pár tornya, rovátkos kőgallérja +hiába fröcsölte-köpte kisebb-nagyobb golyóit, hegyesszögü hajlásba venni +kénytelenült czéljának széles vonala sehogysem akart a lövegek esési +pontja alá feküdni. + +A száraz szürkületben aztán egyszerre megmozdult a vizen, mocsáron +keresztbe fekvő óriás tetem: kék kacskaringók libbentek rajta s nőttek, +vastagultak, gomolygó feketévé sürüsödtek, míg magjuk vörösen izzóvá nem +derült. A bibor izzás szikra-záporokat lövellve, árbóc-magasságu +lángnyelvekké ugorva, sötét roncsokat dobálva, mohón ette maga körül a +füstöt, homályt s az óriási hid lassanként hullámos lángtengerré +nyujtózkodottan sivított, morgott föl az éjszakába. Távoli erdő, falu, +tanya, magános fa, kerek domb, jég-lapok, tükröző csikok bujtak elő nagy +kerületben szerte az éjből s vörös csodálkozással meredtek a középen +himbálódzó láng-hid felé, amely csökkenve, nekifeszülve küzdött a kormos +tincsekbe lebbegő rőt haját tépázni rohant északi széllel. A fehér +csillagokkal gyéren szórt égre rózsaszin fátyol terült; fekete pernye, +meleg fuvallat, rémes nappal fénye csapott a látványon vigadó táborra s +maradt el róla aszerint, amint a szél támadása alatt nyöszörgő, huhogó +lángsereg lábakötött menekülése Dárda felé futamult, Eszék iránt dült, +az égre panaszlott, vagy nyiló kévévé bomoltan jobbra-balra lapult. +Füstje vörös bélésü zászlók ezreként lebegett némán fölötte. + +Reggelre beteggé halványult a nyakán nyargaló sivitás ellen keserü-sötét +füst-sziklákat dobáló tüzvész. Izzó oszlopok dültek uri, lassu +kétségbeeséssel a jege olvadt vizbe, amelyen zsirban kerengő fekete +üszök-kendők usztak el délnek a bukdácsoló gerendák, lángolva szabadult +iromba csónakok után vészt hirdetni a téli szálláson pihenő harcos +muzulmán világnak. Jajgatva roskadt össze amott egy órjás láng-darab s +össze-vissza fekete uszássá csitult aztán a viz szinén. Az őrtornyok +merészen rakott, bolond vonalu ráccsá kormosodva emelték sovány vázukat +a nádrobbantgató égés fölé, amely lassankint uj erőre kapva, régi szinét +visszanyerve integetett karjaival a közelgő est felé. + +Zrinyi a suttogó, lelkesülő urak előtt szótlan távolban állt egyedül s +ihletett figyelem feszülése vésegette lelkébe kéjes vonalakkal örök +emlékül első és egyetlen igazi nagy tette muló vibrálását: + +– Eszék hidjával játszadozó iffiu hajnalom, következik-é reád Kanisa +megvételének kévántam napja…? + +Mint vezéri parancs egy helybe merevítette, kartács tizedelte ezredek, +elkülönült csoportokban remegett az égés a sötét sikon; fogyott a fény, +hizott a füst s világító, parázs-lábu fehér gőz-gémek kezdték +nyujtogatni karcsu nyakukat fölötte. Eszék tornyai még dühös pirban +meredeztek az innenső tüz erős világától, de falai már fáradtan buktak +egykedvü eltünésre a lábukhoz békélve visszatérő homályba. Itt füstté +huzakodva szökött meg a harcot unó láng-vitéz, ott csillogó zsarátnokká +taposva süstörögte közeli halálát, amott hulló gerenda nyakába +kapaszkodva ugrott a hüs vizü sírgödörbe. A tulsó part ágyui már egy +szót sem szóltak s a magyar tábor aludni tért. + +Reggelre kelve csak tűzmarta szélü ösztövér roncsok bolondjában +összeverődött hullámtörői ellen morgott a vén folyó s fekete +cölöp-fejekkel pontozott vonal mutatta Eszék felé a hajdani folytatást. + + +XXXVII. + +Kinyújtott karjával a dombtető egyetlen fácskájának támaszkodva nézte +Zrinyi a lábától csöndes ereszkedésbe hajló gyöp szürke-fényes +csillogásán a hajnali árnyék bátortalan születését. A mögötte kelő nap +sugarai nyomtalanul siklottak el a domb alatt terülő tábor piszkos +sátrain, friss hányásu körsáncán, de bíbor zománc közepébe tűzött +boglárrá aranyozták az egy-két félholdat villantó Kanizsát, s az +ellenség tüzes golyóitól való féltében fazsindelyeitől megfosztott sok +összevissza szarufa-bordázatát. Túl, a nyugati külön tábor csücskén pár +ágyu reze fénylett. Mögötte derengő zölden enyhe domb-buborékok; +legmesszebb hajnali ködfátylát bontogató sík, piros fejü erdők hegyeinek +egymásba folyó vonala. + +Sors bona… bizony! Vedd meg hát, világhirű bán, makacs Kanizsát! Hiába +fütyög nyakadon a spanyol király Tuson de Oro-ja, ágyuid repedtek vagy +nem hoztak golyót bögyükben! Hiába sietett Európa sok hercege, fejedelme +pénzzel, paripával, hizelgő levéllel üdvözletedre, kanizsai ostromodat +megkéstették a bécsi sonkolyok, kiknek téli expeditiód csak cavalcadé +vala!… Minek, jó francia Lajos, a tizezer ajándék arany, ha pocsékolt +időnket vissza nem válthatom vele? Hiába csörög zsebedben pápa olvasója, +babócsai mezőről nem imádkozhatod el-vissza új eszéki hidján Köprülit. + +Az egészségtelen zsirral párnázott arc ólmos foltjain bágyadt fájdalom +barázdált elő s a függélyes ránc fáradtan mosódott szét fel-felránduló +borzas szemöldökei között. + +Mögötte lova zablája ropogott gyönge gyöp morzsolásban s valami, +éjszakáját sirató rigó pipelt szerelmesen. + +Lent mintha a tábor megmozdult volna. + +A bán ökle könnyet dörzsölve kapott erőltetett virrasztások +mécsvilágától pilláját vesztő vörös szeméhez: mi az? + +Strozzival közös táboruk déli kijáróján békés szekér-sor mászott kifelé: +a poggyász-halmokon szaladgáló kutyák ugatása, a hosszu ostorok +durrogása utazást jelentett. Mi az? + +A hirtelen megforduló bán kezében zablát zörrentve rándult a kantár, az +oldalba döfött paripa nyerítve vágta fel fejét a legelésből s hátára +forduló lovasával ideges iramban dobogott le a lejtőn a Zrini-Ujvárnak +tartó út felé. A gyöpszélen visszarántott fék alatt megállásra +bicsaklott aztán és Zrinyi várakozóan nézett el jobbra a kordék, +kolyeszák hosszu vonata előtt lötyögő száz német lovas irányában, +akiknek élén ragyás kepü, ritka szőke bajszu, hosszu, csontos hadnagy +ült lusta, görbe háttal, csipőre tett ököllel nehéz léptü lován. Zrinyit +megpillantva kiegyenesedett s félig hátrafordulva bőgött népe felé: + +– Auu? – aztán előre kapta fejét s az érthetetlen harsány vakkantásra +köszöntő zörgéssel közeledett a század. + +– Wohin, Herr Rittmaister? – vágott eléje a rekedt kérdés. + +– Nach Neu-Serinschantz, Herr Graf General! – kiáltott a tiszt kardját +emelve s a csapat megállt. + +– Wieso? + +– Mein Herr Graf General, der General Lieutenant Herr Graf von Hohenloe +und der Feldmarschall Lieutenant Herr Graf Strozzi neben andern +Generals-Personen sich entschlossen, die bisshero continuirte Belägerung +gäntzlich auffzuheben. + +Zrinyi álla tokává gyűrődve süllyedt dolmánya gallérjába, jobb karja +kinyult s ernyedten lehajló keze feje csuklóban balra billent. A lomha +paripa fölemelte szakállas csülkét, a hadnagy kiáltott s előre +meresztett, részegség, bujaság ráncolta bamba pofák tizes profil-sorai +küllőztek el a szédülő magyar vezér előtt. + +Strozzi szállásán nyitott ládák, fegyverek, drágaságok, edények +hevertek, szolga-derekak hajuldoztak szerteszét s a vezér egyébként +rémült szigoruságu arca derüs mosolyt fénylett, amint kerevetéről +sebesült karját tapogatva rendelkezett, mit hová, hogyan pakoljanak. + +– Mi ez? – rőkönyödött a felfordult elkészülésre a német generál sátrába +rontó Zrinyi döbbent tekintete. + +– Látja nagyságod, – vonogatta vállait rosszkedvüen Strozzi, aki már +csak lóhátról akart elköszönni vezértársától. + +– Mit fogadott hát tegnap nagyságod Batthyányi, Esterházy előtt, hogy +velünk élni, halni fog? + +Strozzi savanyu hehegéssel fészkelődött föl helyéről s bajjal +kényszeredett ki összeszoruló száján a tréfa: + +– Balkezemet adtam csak rája… ugyan! + +– S Kanizsa? + +– Nincs ágyúnk, uram! – restelkedett Strozzi. + +– Hírünk, nevünk! + +– Két részre van szakítva a tábor! – dünnyögött a német vezér. + +– Latrok! – vágta szemébe magyarul Zrinyi. + +Strozzi arcán két bibor folt gyúlt ki s fejét vállai közé vonva húzta ki +magát: + +– Ich verstehe… keine «látrak»!… Alle bisshero angewandte Mühe und +Arbeit umbsonst gewesen, die Soldatesca schon drey Tage kein Brod +bekommen, wir auch keine Hoffnung zu machen, dass ins künfftige die +geringste Provision mehr einlangen könte, und nunmehr gewisse Kundschaft +eingelauffen, dass der Gross-Vezier mit einer grossen Macht von 50 biss +60.000 Mann auff dass Lager loss gienge, und… + +Kint a hangos magyar szóváltás dobogó zaja közeledett. + +– Ach, diese auch noch… – sziszegett föl Strozzi, ketreces medve +tehetetlenségével himbálva ide-oda magát. + +– Itten az bán ű nagysága! – fordult hátra a kipirult arccal berontó +Esterházy Pál. – Guten Tag, Herr Feldmarschall Lieutenant! + +– Guten Tag! – morogta a bejövők felé Strozzi, a földet nézegetve maga +körül, hogy hova köpjön ki utálatában. + +Aztán mindnyájan körülállták s németül, latinul, sőt magyarul csak úgy +ömlött feléje a tréfás szemrehányás, érces hangu követelés, esküje +komoly emlegetése, méltóságos rábeszélés, köpönyegrángató baráti kérés, +burkolt fenyegetés: az örvény szélén tántorgó magyar hadi becsület ezer +arcu, egy mivoltu maradásra biztatása. Strozzi vállába húzott fejjel +forgott jobbra-balra, fülét vakarta, bajuszát paskolta, orra nyergét +dörgölte mutató ujja kampójával s a karjait hallgatagon összefont bánra +pislogott néha-néha. + +– Mért mennénk el nagy gyalázatosan, – emelkedett egyszerre Zrinyi +hangja az összevisszasággá idegesült zaj fölé, – Kanizsa alól? A várban +egy tehenen kivül más élő állat nincsen, hat napja sincs hátra s a +nagyvezér tart tőlünk: Babócsán vesztegel… Kém, szökevény, fogoly +egyként vallja. + +– Forgatsch úr is török rabra hallgatott… + +– Ejh, mit! – suhintott utolsó érv helyett a büszke kérdés, – marad-e +hát nagyságod velünk? + +– Hol’ mich der Teufel, ich thue es nicht! – fakadt ki végre az elvvé +kínozott, methodikus ijedelem Strozziból. + +Fenyegető öklös csáp-erdő lendült, tátott száju szitkot szóró éktelen +zsivaj tört ki e szavakra a magyar urakból s ládikás asztalt, +fegyver-csomót zörgő hullásnak lökve tolongott a bánt magukkal ragadó +búcsuzatlan nekikerekedésük a kijárat felé. Hangos robogásuk Zrinyi +szállása felé tartott s fél óra mulva lovaslegények nyargalták a +kereskedőktől, asszonytól üres, fel s alá sürgő, szájas csoportokban +vitatkozó, titkon már sátorkarókat huzkodó katonák gyanus buzgalmától +forrongó körsáncot keresztül-kasul és külön kis század vágtatott át a +nyugati táborba Hohenlohéért. + +A tanácskozás hosszu asztala körül aztán szokatlan, izgalmas csönd s +rózsás-szürke félhomály töltötték meg a juniusi nap hevétől vörösen izzó +bordás ponyvakúp alá zárt forró nyarat. + +Zrinyi szúróssá vont szemü, jéghideg, dacos nyugalommal nézett végig a +piros reménységtől égő, nyúlt vonásu bizonytalanságban és makacs +elszánásban sáppadó, vagy közönyös, nagy képet merevítő arcokon, amint +szólásra emelkedett: + +– Császár ő felségének, nagy impériumnak, magyar hazámnak generáljai, +próbált vitézei, hű fiai, urak! Ez utolsó tanácsban mint Isten színe +előtt kérdezem nagyméltóságtokat, nagyságtokat és kegyelmeteket, +elfussunk-e gyalázatosan annyi vért, pénzt, vitás gyülést, fáradalmat, +virrasztást emésztett obsidiónknak teljesedést igérő utolsó órájában +vagy keresztény hitünkért, császárunkért, becsületünkért, édes hazánkért +eddig ezer csatában, ágyudörgésben, falmászásban, rohamban edzett +szivünk minden bátorságát összeszedve, Jézus és romlott Magyarország +szent nevével ajkunkon robbanjunk Köprülinek méltatlan ijedelmünkben +megháromszorozott, de valójában 24.000 jó katonánk ellen 20.000-nyi +gyülevész hadat hozó szájas fönnhéjjázására? + +– Nem úgy a kérdést, bán uram, – zuhant az asztalra fölényesen Hohenlohe +vaskeztyüs ökle. – Itt vesszünk-e bolond makacsságban vagy másutt éljünk +hitünkért jobb időkkel újuló harcra? + +Zrinyi keblébe mellkas feszítő mély sóhaj kínja tolakodott s zokkanó +szóban búgott ki ujra: + +– Ejh! Maradjunk?… Menjünk?… Ja, oder nein! + +– Nein! – marakodott elő Hohenlohe torkából rekedten az első szavazat. + +– Nein! – Nein! – Ja! – Nein! – Nein! – Nein! – rikácsolt, suttogott, +nyulongott és tátogott magyarosan a többség futni kivánó tiltakozása s +egypár magyar el-elfúló igenlése. + +A bán lehajtotta a fejét és hallgatott. + +Hohenlohe tarka struccbóbitája azonban föllebbent s a német urak, tovább +mire sem várva, ültükből spádé-zörgéssel, toll-libegéssel, hangos +szavazatmegokolással utánna kerekedtek. + +Rég elhangzott már az utolsó «also… ritirata… nach Serinschantz!», rég +elnyelte már a távol a nyerítő, szerteszét robogó pata-dobogást ottkinn, +mikor Zrinyi, két kezével az asztalperemnek dűlve, mint az álomjáró, +nagy lassan fölállt. Szeme szögletén sűrü szarkalábháló remegése +ütközött ki, vértelenné szívott ajkai keserü vonaglásra torzultak, +könyökhajlása reszketve kampózott arca elé s szégyentelen zokogása +megtörte a csendet. + +Az urak fölálltak s kint köröskörül tábor-oszlató trombita, dob +ujjongott kevélyen. + + +XXXVIII. + +A toronyszobába fölérő vigyázó hasát előre nyomva, két karját +összehúzva, vállropogtató nyújtózásban feszült hátra s ásítása hosszan +uázott a néma nyugalomba; előbuggyant könnyeit szétmázoló ökle alól +álmosan fejlett ki egy-egy tekintet délre, északra: az erdő-fejeken már +ott csillogott a hajnal aranyos diadémja, aztán érdeklődő pillogással +dülleszkedett neki a keleti ablak-félnek: a harmatos gyöngyökkel +teleszórt sík alján szokatlan fekete kárpit mögött vöröslött fátyolosan +a nap óriás tányérja; a sötét köd foszladozva szállt följebb és följebb +a sárguló korong lassu menekülése után s szabályos időközökben dördülő +ágyurobaj bummogott egyhanguan alatta. + +A külső védművektől elfutó fehér út erdőbe, mocsárba vesző tulsó végén +porbuborék pattant s lengedezve nőtt Csáktornya felé tartó kis +lovascsapattá. + +Zrinyi századszor felnyíló pillája már nem csukódott le: az +ágymennyezetre hímzett Szűz Mária palástja halványan kéklett fölötte, +reggel van! Lassan fölkönyökölt s nyoszolyájából kihajolva hallgatta jó +ideig a távoli morgást, aztán zokogó nevetéssel omlott vissza hanyatt és +szeme lezárult, de ijedten nyitotta ismét tágra, hogy a véres függönye +mögött felrajzó rendetlen futamodás, ténfergő tétlenségre szaporodó +német, halogató paróka-lengés, rőzsével-földdel tömődő árok, robbant +bástya-omladékon fölkúszó jancsár-ezer, éjjeli lobogásban égő cölöpös +sánc hangot, mozdulatot kínos hűséggel agyába rezzentő utált emlékét +elűzze magáról. + +A beteg ajtaján kint halk kopogás kapirgált föl hirtelen. + +– Ki az? – búgott rá ernyedten a közönyös kérdés. + +– Csak én! – jelent meg a szemérmes nyílásban Mária halvány arca. – +Esterhás uram jüve… + +– Mennyen ugyan vissza! + +– De, édes egyem!… + +– Mi végre? + +– Isten térítse kegyelmed tanácsát békességre, uram! Ne idegenítse az +barátot! – s szeme kérő pislogása, arca mozdulása magyarázta, hogy ott +áll amaz a háta mögött. + +– Pál! – szólt hangosan Zrinyi. + +– Itten vagyok, uram! – remegett torkot köszörülve a folyosóról. + +– Jüjj hát! + +Az ajtó egészen kinyílt s gyöngéden kattant csukódásra zárja a +visszavonuló Mária kezében. + +A bő, zsinórozatlan zöld vont arany dolmány kurta ujja visszahullott s a +magas prémü süveg kerecsen szárnya bús ünnepélyességgel szállt alá: + +– Jüttem nagyságodhoz, hogy visszahíjjam! + +A bán szelíd tagadással ingatta meg fejét. + +– Nagy sibolygás esék közikben, hogy eszben vék nagyságod elmentét. Mind +az generál urak és maga Montecuculi kérésekre történt ide csak postán +sietésem s ihon az Excellenz handbriefje, – vont ki dolmánya alól egy +elegáns hajtásu levelet. + +A kék eres, ráncos kéz renyhe nyugalommal esett a barna selyem paplanra +a meg se nézett bontatlan levéllel együtt: + +– Nem, öcsém uram, nem megyek vissza! + +– Nagyságodnak törökkel szemben létele egész ezered-érő! + +– Azzal is több, ki undok tétlenségben nézze váram veszését. + +– Még áll, uram! + +– Elméjekben, kévánságokban mán kőromlás bizony! + +– Nagyságos uram, Zrini-Ujvára nem is egész Magyarország, nem is egész +köröszténység, hanem csak egy szegeletecske. Ha sokan szép királyságokat +veszítettek az káspiai hegyekbül kiszabadult nagy bestia ellenében, +nagyságod magános úr létére nem röstellheti veszését. + +– Hát ugyé veszni fog? + +– Nem aztot mondám! + +– Megyek Leopoldushoz, térdéhez futok egyszer s utoljára… + +– Vitézségibül vesse nagyságod inkább igazságát! + +– Nem megyek vissza! + +– Romlott hazánk s csaknem utolsó kínra jutott nemzetem képében kérem +nagyságodat, hogy azért rosz helyért ne szerencséltesse életét, mert sem +Isten, sem világ előtt nem adhat számot, ha elrontja magát és faját, +mivelhogy sokáig fáradt az természet, míg nagyságodat formálta az pogány +holt eb fogyatására s az magyar név ótalmaztatására! + +– Nem megyek, fiam! Visszatérésem tahát szüvek keménységét megszaggatja, +gonosságok törsökét kivagdalja? Nem megyek! + +– Még csak az nyavalyás Nádasdy uram is ottan vagyon, hun egyedül +nagyságoddal légyen az had heános? + +– Mi végre mennyek! Hiszem vég szakadott az én hatalmomban! Kanisa alatt +német kezek mesterséggel csinálta csorbáját vitézségemnek Montecuccoli +úr maga jüve megigyenesíteni!… Majd Leopoldus, majd ű, ez egyszer ű… Az +gyalázatos ritirata után mondám naponta: nyargaljuk meg az török +táborát, vonnyunk szablyát reájok, de nem, folyó mögé szaladtak s +szigetem partjárul riogatják vissza az vizre kelő törököt, mint uszni +kapatott ebét az vadász! + +– S ha ottan vet hatot vagy vakot hadi szerencsénk utolsó harcban? + +– Ű dolgok! + +– Szerelmes apám uram, – kulcsolta össze utolsó erőfeszítésre két kezét +Esterházy, – képezze hát elméjében maga elé nagyságod hűvséges szolgáit, +jó magyarokat, kiknek karjait bénnává csapkodá nagyságod eljütte! + +– No, no! + +– Csak azt tudom, hogy Zrininek, az szigetitül igazán fajzottnak mast +ott helye vára alatt, mert valaki házát nem mentheti tűz veszedelmétül, +ezüst marha értékét mentse legalább! + +– Ejh, öcsém uram! + +– Mondjam hát, hogy visszajün nagyságod? + +– Mondjad hát… de csak Bécsbül megtérvén! – törölte le a bán inge +ujjával homloka forró harmatát. + +Esterházy fölállt: + +– Nagyságos uram… Isten… Isten velünk! – azzal hosszu haját két felől +lesimította, mint aki mátkájához indul s lángoló arccal sietett ki a +szobából. + +Vér-csíkok csurrantak lova véknyán, amint fegyveresei élén fütyülve +vágott neki a síknak. A Mura kanyargását követő füzes-sövény mind +közelebb-közelebb hajolt a távoli morajlás felé száguldó útja irányához… +Balra, egy kanyarulatnak majdnem szigetté kerekedő hurkában magyar +sátrak, hallgató ágyu villant a fák alól, előre, reduton, folyón túl +szembe fehérlett a vár nyüzsgő menedéke s füstbe boruló tetői, tornya +mögött a lombos hullámzás zöldjét szaggató muzulmán tábor. Le, +délkeletnek a távoli erdő óriás mocsár-szegélye előtt lapályuló +Mura-völgyön kopja sűrübe vékonyodó függélyes vonalakból összerótt +csillogó kockák lüktettek zászlócskalobogással; a part bokraiba bújt +óvatos batteriák nagyfogu fésüje meredt sárgán a víz felé; lejjebb, +egészen délnek szeszélyes sáncok cikcakja, golyótúrt mező mögött, +Drávának egyenesedő, sok hidu kis patakkal párhuzamos faerőd-vonalon túl +a főhadiszállás fehér vászon-városa nyüzsgött a letaposott vetés arany +alapján; s szembe, a balparton majdnem útja irányát folytatta a török +ágyu-sor sárgán csillogó rovátkás vonala a Murának szaladó lejtő fején +sövénykedve végig. + +De fogy a sík és nő a zaj, Allah neve búg, puska ropog látatlan a +bástyák alatt… + +Mögötte súlyos német ezred vágtat s a várba vezető híd redutjának +kanyarul nehézkesen. Esterházy zavarodottan hátratekint, félrevág s a +németek után száguld a lövöldözés iránt. + +A vársánc golyótól védett magasán Montecuccoli beszélget, makulátlan +keztyüjét simogatva finom ujjain, Sparr és Holst tábornokokkal. + +– Hihetetlen, uraim! Magára vonta, egyszerüen feje tetejére húzta a bán +a nagyvezért, hogy nyomja agyon… + +– Nézze excellentiád, – nyúlt ki Holst karja a romladékon szinte gurulva +fölfelézúduló jancsárság szines tömegére. + +– Helyesen is tette nagyságod, – szólt komolyan Sparr, – hogy ezuttal +nem nézte dicső hirének kockára tevését s eljött rendet csinálni. + +Lent, a vár lefutó oldalaival szemben szekérszám ontva nőtt a föld és +rőzsefal; a csekély árok vize kiszorulva engedett helyet a turbánok, +kucsmák ezerformáju, de egyként allahozó folyamának s döngő szakaszokban +dűlt be itt-ott a cölöpös palánk. + +Montecuccoli érdeklődve fordult a döngés felé: + +– Nézze csak azt a fickót, ott, ott, brávo, hitetlen!… igaz, nem jött +még vissza Esterházy? + +– Nem, kegyelmes uram! + +– Strozzi barátunkat azonban sajnálom, azért a bolond szigetért ott +hagyni életét, kegyetlen ötlet… + +Egy fáradt golyócska koppant lába előtt a földre. + +Montecuccoli felkapta fejét és körültekintett: a várra tolongó alláhos +tenger hullámai veszedelmesen dagadtak mind följebb, összébb a váratlan +rajtaütés negyedórák kérdésévé vált sikerének egyre növő vad zajában. + +– Tasso commendant urat kéretem! – tekintett hátra idegesen, de +visszafordulva ujra elmosolyodott. – Lovamat! – harsogott megint hátra. +– Mi az? – csettintett ujjával a mögötte feltünő Hohenlohe vörösre +izzadt arcát megpillantva. + +– E lövöldözés, Herr Graf Generalissime! – lihegte a rajnaiak vezére. + +– Nagyságod csak forduljon kegyesen vissza s méltóztassék a gondjaira +bízott erődítési munkálatokkal foglalkozni. + +Hohenlohe morogva faroltatta vissza paripáját s ugratott el jövetele +útján az oldaltámadás golyóitól már bizonytalanná vált várlejtőn. + +Montecuccoli kengyelébe lépett: + +– Wo ist denn dieser Tasso?… Ach, le voici!… Faműveket felgyujtatni, +aknák alá kanócot… csapatokat kivonni… + +A három vezér paripái táncoló forgásba riadtak hirtelen s nyerítő zabla +égnek feszítéssel ugrottak meg a biztos kéz szorítása adta irányban. + +– … und nach General-Quartier! – süvített vissza Tasso felé a bizalmas +vitézei tömött csoportja közé furakodó lovas utolsó parancsa. + +– Buona notte, Serin-schantz! – kacagott föl az ingó hajóhidon még +egyszer visszafordulva. + +A várra azonban fényes jancsár-hullám csapott fel, prófétája nevét +üvöltve s véres habba keveredve ömlött vissza ujra. A közelítő árkok +barázdálta fensíkon maga a nagyvezér imádkozott hangosan égre tartott +kardos és ökölbe szorított karu élő szoborként, igéret-aranya csengett a +harcra buzdító pasák szájában, fenyegetésük ostora csattogott előttük s +a jancsárok új gomolyaggal gazdagulva loccsantották a romlott falakra +elszánt támadásukat, de ujra visszazuhantak. A nagyvezér imája megszünt, +magasra emelkedett a korbács s a hátráló testvére puskája csövébe +szaladt… előre hát! + +– Biszm-illah! Insallah! Jek dir Allah! Allah! Allah! – s a hullám +rongyolt taréja fölcsapott a várba… + + +XXXIX. + +Az uccáról még utánnuk hallatszott a lassan oszladozó tömeg kapu előtt +makacs bámészkodásban ottmaradó töredékének szünni alig akaró +hoch-ozása. + +A félemelet magasságú ajtótól két oldalt a falhoz ragasztott pár lépcső +széles fején alázatos udvariassággal állt meg a hopmester s lemutatott a +terem közepén végighuzódó hosszu asztal mellett álló karosszékekre, +azzal gyorsan leszaladt a lépcsőn s az ebédlő másik végén nyiló kis +ajtón eltünt. + +Zrinyi is lelépegetett s egy székbe telepedve nézelődött körül. A +mennyezet fehér gipsz-faragványos cirádái közé foglalt négyszögü s +ovális mezőcskékről rikitó szinü festmények vaskos harcosai s a négy +világrészt jelképező külömböző szinü párok vonalai egyenesedtek fönt +vagy hajoltak a tetőzet boltjának gömbölyödését követve. A lépcső feje +alatt nyitott földszint ajtón át a kis tálalóból idecsillogtak a +pohárszék ragyogó készletének üvegje, ezüstje. Az asztalon, amely fölött +sok szögletes üvegnyelvü, zsufolt csillár függött, uti vászonburkából +félig kifejtett rongyos, füstös zöld selyem zászló nyujtózkodott végig. +Zrinyi a várakozás unalmában szórakozottan nyult a lobogó csücske után, +de riadtan tapadt szeme a szélébe himzett török tárikh aranyos +emléksorára. + +– Az Szulimán szultán béli temető helyének elragadtam zászlaja! Hun van +az kut, kire tüztem? Hun Zrini-Ujvár? – Ejh! – a zászlót eltolta +magától, nagy keserü-lassan fölemelkedett s benyitott a Rittersaalba. + +A fafaragványos mennyezet alatt, a levegőssé fúrt diszes, széles félfák +karolta, plafonig érő emeletes szemöldök koronázta három hatalmas ajtó +között ujra néma, magános csönd fogadta csak. Keze ökölbe szorult a +szégyenletes mult emlékébe tolakodásán s már nekirontott volna a belső +szobákba vezető ajtónak, hogy felkutassa megvárakoztatóját s leszámoljon +személyében egész Béccsel egy lázadó szitok, de két tenyere arcára +tapadt s görcsös mozdulatokkal dörzsölte volna kusza vonalaira a +hidegvért, mit idejötte előtt megfogadott. Léptei keményen dönögtek +végig a padozaton óriás, szines kályhától ónas ablakokig. Az egyiknél +végre megállt, homlokát nekiszoritotta a kert zöldjét sejtető hűs +hatszögecskéknek s úgy figyelte vére lassu csillapodását. Aztán +visszahuzódott s gunyos, reménytelen tehetetlenségében az üveglapokra +karcolt nevek, föliratok félig öntudatlan olvasásába kezdett: + +– … Anno 1663 den 6. April hat sich dass Saufen angehebt Vnd ale Tag ein +Ravsch geben bis Auff den 26. detto… + +Mögötte ajtó nyilt csöndes-csikorogva. + +– Kegyelmes uram szolgája! – fordult meg a bán dacos alig főhajtással a +belépő Portia felé. + +A minister köszöntése némán hajladozott, integetett. Aztán helyet jelölt +Zrinyinek egy domboru mintás, aranyos rajzu bőr karosszéken s maga is +leült: + +– Bocsánat, bán uram, de a békekötés dolga sok irást, tanácskozást hoz +magával s igen szűkre mért az időm! Parancsol nagyságod? + +– Kegyelmes minister gróf uram, majdnem egy hónapja, hogy itt várom +oldalamon e szablyával ő felsége rendelkezését a haza és a kereszténység +javára. + +Portia nem felelt s a szomszédból behallatszott az ebédre terités +ezüstjeinek csörgése. + +– Válaszát várom kegyelmességednek! + +– Mit mondjak, Herr Graf? + +– Mi-it?… Káraimért s a fejemre húzott gyalázatért hajlandók-e +nagyságtok kárpótolni? + +Portia kiálló arccsontjaira pir szökött s széles pillája büszke +megvetéssel ereszkedett alá szemére félfüggönyül. + +– Fölötte becsült bán uram, a varasdini kapitányságról szó sem lehet. E +hivatal a belső ausztriai tanácsurak rendelkezése alatt állván, nem +egyeztethető össze a báni méltósággal. S a külön röpülő hadtest? Hát, +kérem, ahol a háboru megszünt, nem látjuk be e röpködés hasznát, amely +csak a már minden kidudorodást óvatosan aplanáló diplomatia munkáját +zavarná az ellenfél békülékeny kedvének haszontalan ingerlésével! + +– Tehát satisfactióm nélkül menjek haza az ellenségnek kiszolgáltatott, +német katonák sanyargatásai elől menekülő kétezer fegyveres jobbágyom +elbujdoklásával néptelen, kiélt, romlással rakott szigetembe? – +villogott fel a bán szemében a belső láz s ingerült emlékezete vadul +forgatta udvaronchoz inkább, mint vitézhez illő kilincselgetése bécsi +idejének mindennapi olvasmányát, a királyi akarattal szembeszállásra +jogositó Tripartitum első rész kilencedik fejezetét s az Aranybulla +harmincegyedik pontját. + +Portia szinlelt restelkedéssel mosolyogta: + +– Ó, nem, nem! De legyen nagyságod belátással, nyakig ülök a napot, éjet +emésztő munkában és csak még egy kevés türelmét kérem, ha a kívánt úton +nem is, de arról biztosíthatom, hogy teljes satisfactiót fog kapni +nagyságod! + +Zrinyi szinte durva hirtelenséggel pattant föl helyéről, sarkantyuit +összeütve: + +– Tehát jó napot, Exzellenz! + +Portia, hogy ezuttal ilyen könnyen megszabadul a hetek óta hozzá +járogató alkalmatlan vendégtől, egyszerre lakodalmas nyájasságuvá vidult +s készséggel kisérte az ebédlő felé. + +A hosszu teremben már állt az asztal roskadó terítése s a török zászló +egy saroknak gubbaszkodva mélázott. + +– Nézze, édes bán uram, Montecuccoli ő nagyméltósága küldte Sankt +Gotthard alól, – nyult ki csontos keze a sarok felé. + +A bán visszafordult: + +– Csak az a kérdés, kinek golyói lyuggatták meg igyen! Legcsekélyebb +szolgája méltóságodnak! – zúgott a fenyegetésnek is beillő rideg bucsu. + +Portia hökkenve állt meg s dühösen sarkon fordult. + +Ahogy a bán alakja megjelent a kapuban, az ütköző sarok-kövön üldögélő +suhanc ordítva ugrott elébe: + +– Hoch der Graf von Serin! Hoch! + +– Hoch! Hoch! Vivat! – csapott fel a visszhang az egybesereglő ácsorgók +ajkán s a mindenünnen összefutó sétálókkal növő tömegük tolakodó +szeretettel csetlett-botlott a gyalog utjára induló után. Mint tömött +spanyolfal fogta körül lökdösődő, arcába tekintgető, némán bámuló és +kipirultan magyarázó, ünneplő, kiáltozó kavargásuk a némikép +megenyhülten bólogató, kucsmájához bökő bán elsietését. + +A Zrinyi-ház kapuja előtt önkéntes kisérete újabb lelkesedésre ragadva +kezdett hoch-ozásba s a nagy kalapok tollukat lógásnak hullajtva +táncoltak a piros burger-arcok fölött, mig a barna szárny be nem +csukódott mögötte. + +A kapu boltja alatt kék gyalogjai álltak kettős sort hegyesre kent +bajszu vajdájukkal élükön. A konyha-épület kéménye sürün füstölgött; +udvaron, ebédlő palotán, teljes ezüstjébe öltözött pohárszék, a +griffmadarakat ábrázoló sárga selyem recés abrosszal boritott asztal +körül konyhasáfár, hopmester, szolgalegény, pohárnok, apródok +jöttek-mentek, forgolódtak kiáltozó rendelkezéssel, néma +engedelmességgel. Az ebédlő egyik sarkában siposok, hegedűsök +tutulálták, cincogták összehangzóvá szerszámaikat. + +Alig volt annyi ideje, hogy ünneplőt váltson. Mikor ezüsttel varrott, +narancsszinü horvátos dolmányán nyilásába nyomta az utolsó gombot, hintó +zörgött meg a csendes uccában. A bán kihajolt a nyitott ablakon: csak a +magyar illem megkövetelte második meghivás ceremóniás mondókájával +házról-házra kocsizó Péter jött vissza! De az ucca végén kényesen +táncoló paripa fölött fehér hattyuprémmel szegett, hátul zöld és +rózsaszin szalagcsomóba fogott, szeszélyesen görbe fekete kalapkarima +tünt fel. + +A bán a folyosóra sietett s a lépcső fején megállt. + +– Szólott Reifemberg az secretum pactum dolgárul, – sugta fülébe a +kitünő vendégeik fogadására melléje álló Péter, a grádics-taposástól +lihegve, – mit akarsz tahát?… Francuz királban nem lenne éppen +idegenség… Mit akarsz? + +– Tarthasd nyelvedet lakozáskor! Majd megtetszik tanácsom maga +alkalmatosságával! + +Az uccán mind gyakoribb dobogás, kocsizörgés dübörgött a ház felé s a +lépcsők alján már feltünt a fehér prém. + +– Bon jour, Monsieur le Comte! – hullott, emelkedett kettős ívben a +széles mozdulatu köszöntést kanyaritó kalap. + +– Servus humillimus, Monseigneur! – lépett eléje a házigazda kézfogása. + +Subise herceg egyet rántott térdig érő kék bársony kabátját rézsut +csikozó két tenyér széles vállszalagjának dús aranyos cafrangján, +megmarkolta lejjebb pufók szalagcsokorba bujt kard-markolatát s a +latinul dünnyögő Péter oldalán belépett a fogadó-terembe. + +Kapu alja, lépcső hangos, nevető érkezés hetyke vidámságától +visszhangzott. Büszkén feszültek a zöld, kék, piros, barna harisnyákban +a térden buggyos s rögtön hosszu kabát alá bujó nadrágokat emelgető +lábak. Vállon, csuklón, spádé-markolaton, térdhajlásban, félcipő +csattján, kalap-karima fölhajló szélén, hosszan lógó fekete, fehér, +szőke parókák fürtjeit összefogásban szines szalagbokrok csapzottak, +zilálódtak kényesen. A zöld, kék, barna, lila bársony kabátok szélein, +mellén, az aljukra csúszott óriás zsebek szája körül, kihajtóin, +karimákon arany, ezüst galon rovátkái, szegélyei csillogtak mindenütt s +a duskálódó divat bolyhos szélü arany vállszalagokkal, cafrangos végü +patyolat-övekkel csikozta rézsut, keresztbe a delire feszített +törzseket, csipke-jabotból akasztott szakállt nyakukba s minden +nyiláson, ruhadarab-találkozásnál szalagcsomót, csipke-fityegőt +eresztett. + +– Ah, ah! – Monseigneur, tout à vous! – Et ce Turc? – Pardonnez-moi! – +Venez! – Ma foi! – Bon! – Je gage cent pistoles! – Cent pistoles +comptant? – Ah, comte, ton serviteur! – Têtebleu, quelle foule! – +lüktetett gördülékeny précieux hangsullyal s rikácsolt katonásan a +gyülekezés. + +A napkirály elbizakodott vitézei hihetetlen bőbeszédüséggel, +mozgékonysággal vették körül a bánt s mintha csak hulladékát hagyták +volna ott a hosszu uton, török-fullasztó Rába mellett a furia +francesének, úgy himbált, forgolódott Zrinyit ostromló ezer kérdésük, +étvágyuk, bornyakalásuk, szellemeskedő tréfájuk zajos élénkségben az +asztal körül, amelyre hosszu, méltóságos bucsujárásban vonult a rakott +tálak, kupák folyton ürülő sora. + +– E poharat, – emelkedett föl Coligny gróf, s zene, zaj illedelmesen +fulladt el egyszerre, – Nicolas Esdrin Comte de Serin egészségére s a +magyar nemzetre üritem! + +A helyükről robbanva fölkerekedők alig koccantották össze bor-loccsantó +kupáikat a szótlan-szerény Zrinyivel s alig helyezkedtek el ujra, már +állt La Feuillade maréchal: + +– … à la santé du héros qui l’an 1663 a fait l’une des plus belles +actions de nostre siècle ayant après une marche de plus de cinquante +lieues ruiné le pont d’Essek sur le Drave à la veüe du grand Vizir et de +l’armée Ottomane… et véritablement nous le pouvons nommer à juste titre +le fléau de l’Empire Ottoman puis que les Turcs ne le redoutent pas +moins qu’ ils ont fait autrefois Scandeberg… + +Azután Treuille marquis, Langle gróf s ki tudja, hányan álltak föl +egymás után Zrinyire köszönteni poharaikat, de mintha a mellőzött hős +érdemeit fitogtató, ferditett adatokat s zajos szeretetet pazarló +szónoklataik suttyomban Bécs ellen tüntettek volna. + +– … Nem is ebédeltek meg, – magyarázgatta La Feuillade a párbeszédekké +zilálódó hangosságban a bánhoz hajolva, – nem is igen volt mit, sokan +elkezdtek csomagolni, futni. Erre aztán a bécsi főolasz azt mondta, hogy +mindent beszüntet, éjjel sáncot von a török elé s majd onnan védekezik +másnap, hogy nagyobb baj ne legyen. A tanácsban mindenki meg volt +bolondulva. Mümmögtek, petyegtek, de egyszer csak fölugrott Hohenlohe: +«Ha most mindjárt nem kiséreljük meg a helyzet eldöntését, éjszaka +megszökik a sereg fele s ha éjjelre megtürjük a törököt elfoglalt +helyében, reggel mindnyájunk feje nem törzsökén, de valamilyen török +tarisznyájában lesz!» Montecuccoli, úgy látszik, igen meg van elégedve +feje mostani elhelyezésével, mert végre beleegyezett, de ha nem teszi +is, mindegy, mert a nagyvizir közben elkezdte döntögetni a helyzetet… +Szép volt!… A dögökön száraz lábbal át lehetett volna kelni a folyón. + +– Azt persze elhallgatja a maréchal, – mosolygott előzékenyen Coligny a +beszélgetők felé, – hogy ő maga egy szál kopjával kezében husz törököt +szurt le s négy zászlót szedett. + +– C’est la vérité! – vont vállat La Feuillade. – Egy szóval kár, hogy +nem volt ott, illüstrissimö! + +Zrinyi ajkára szoruló foga alatt vér serkedt. + +– De ott volt! – nevetett Coligny udvariasan s kapva az alkalmon, hogy +meglepetését elővezetheti, hátraszólt szolgájának: – Emmène-moi ce Türc! +– aztán a bánhoz fordult. – Igen, igen, úgy látom, a mieink, a Rába s az +ön neve tettek legtöbbet. Uraim! – emelte föl hangját körültekintve, – e +rab el fogja önöknek mesélni a nagy ütközet történetét, törökül ugyan, +de… – s rejtelmes mosolylyal hallgatott el. + +Mindnyájan kiváncsian néztek az ajtó felé, amelyen egy széles fonatu +fehér turbános, mellén hosszu és sürü vörös vitézkötéssel meghányt, +földig érő fehér kaftányu janicsár tiszt lépett be s Coligny intésére a +bánhoz közeledett. + +– Engedje meg nagyságod, hogy igaz bámulatom csekély jeléül e rabot +nagyságodnak fölajánljam! + +Zrinyi szórakozottan mormogott köszönetet s a törökhöz fordult: + +– Kim szin, babam? + +– Sah Pulád, a dogándsik csorbadsi-ja, – felelt lágy isztámbuli +lejtéssel a fogoly ezredes. + +– Mondja el a csatát! – kérte a bánt tolmácsul Coligny udvarias +sürgetése. + +– Légy szives, beszéld el, apám, ezeknek az uraknak a multkori nagy +ütközetet, – engedett a fölhivásnak félkedvvel a bán. + +A török meghajlott. A franciák fecsegve álmélkodtak Zrinyi tudományán, +dicsérték Coligny ötletes ajándékát, de az összekulcsolt kéz lassan +szétkapcsolódott az újra kiegyenesedő mellről: + +– Szultánom, ki madsar vagy s úgy tetszik, egyedül érted e keikavuszi +teremben zengzetes nyelvünket, a ló a rajta ülőé, a kard a felövezőé: +tehát beszélek. A cseresnye évszakában keltek át az átkozott +Zerin-oglutól elégetett… + +– Ah! voilà le nom du comte! – kiáltott La Feuillade. + +– … de három hónapi szakadatlan, bölcs és hozzáértő munkában ujra +felépitett öszeki hidon a szent zászlót lengető szerdár nyomában az +anatoliai, szivászi, karamáni, ádanai, merási, hálebi és damaskusi +csapatok. Sok égig érő várat, mely a királyok vágyódásainak tárgya, +megvettünk és levegőbe porrá, füstté, pernyévé robbantottuk a piszkos +Zerin-oglu… + +– De nouveau! – figyelmeztetett most Coligny. + +– … uj várát. Futottak előttünk Rudolfusz katonái, mint Kábil, ki +agyonverte Hábilt. Huszonegy napig csavarogtunk a Rábi mellett kerengve +lefelé, mig szembe értünk a tulsó parton remegő németekkel. A szerdár +fényes arcát a próféta zászlajához érintette és «siessetek az imádságra +a kimulás előtt, siessetek a bünbánatra a halál előtt» ima buzditotta +csatára a kemény szivü hitharcosokat. A tulsó parton esztelen, fekete +kaftányos irsekek jártak körül s drága füstölőkkel igyekeztek +haszontalanul sebezhetetlenné büvölni a kalapos fejüeket, kiket arany +kehelyből itattak egyenként bátrakká. A levegőt hiábavaló énekkel +szennyezték be, amely igy hangzott: Fil szonderbaresz dsu der Gebet +aller Heiligszten den kapucsenár Maria kuvvet. Aztán «Pazsorezs! +Pazsorezs! Jezsuzs! Jezsuzs!» – üvöltöztek, de mi diadalmas kiáltásokkal +nyomultunk át a vizen, vértanukhoz illő halálmegvetéssel. A németek +megfutottak, de a piros ruhás, zöld bársonyos, fehér parókás gáliaiak +hevesen támadtak. Rettenthetetlen janicsárjaink, kik ágyu nélkül +bocsátkoztak harcba, egyszerre csak hátrébb való sáncokba rendeltettek, +erre a szipáhik érthetetlen módon megzavarodva hátráltak, azt hivén +Allah büntetéséből, hogy a janicsárok futásnak adták vitéz fejüket. +Visszavonultak tehát a folyón, mit megint a janicsárok látván, ők is +meghátráltak. Sokan fulladtak vizbe, bizony. A nagyvezir pedig nem +nyujtotta át a folyón segitő kezét, mert méltatlan félelem kötötte meg, +mivel a hitetlenek seregét a nagy csöndháboritó Zerin-oglu vezette… + +– C’est pour la troisième fois! – nevette valaki. + +– … a szemtelen ellenség erre átjött a folyón és ellopott tiz ágyut. +Futottunk! Hátunk mögött egy kopjás kezü «bien, bien» kiáltozott, +társaim a vértanu halál borával részegültek s én boldogtalan fejü +fogollyá lettem. Ime, fiam, a csata igaz szavu története, hogy tárikhdsi +efendi sem írhatná jobban. + +– Ki mondta néked, apám, hogy Zerin-oglu volt a vezér? + +– Ki más lett volna? Külömben is többen látták vészcsillag táncolásához +hasonló küzdelmét a mezőn! – azzal nyugodtan összefonva karjait mellén, +elhallgatott. + +A hangos taps, brávózás, nevetés között Usez herceg felpattant helyéről, +a török urhoz sietett, karon fogta és mosolygó mozdulatokkal magyarázta, +hogy legyen lakomájuk részese. A fogoly sima megadással engedett s az +asztal felé indult, ahonnan La Feuillade teli kupát emelt elébe: + +– A la santé de monseigneur Mahomet! – és mindnyájan gyerekes jókedvvel +nevettek, örültek. + +Csak Zrinyi vetette hátát sápadt arccal, merev támaszkodásban a szék +támlájának, pillája remegve csukódott le s lüktető szive hajszolva +kergette bús mocsokká szerencsétlenedett fényes multját égő torka felé, +de La Feuillade szava kedélyesen fordult iránta: + +– Monsieur le Comte, vous qui savez le turc!… Serin, c’est vous! Mais +qu’est-ce donc, cet «oglou, oglou»? + + +XL. + +A tejszinü, bágyadt, lágy kékségü égen sugártalan ragyogással ünnepelt a +nap. A fehér-barna vár tiszta békességben furta lomha, széles testét az +arannyal szürt párás levegőbe, amelynek könnyü foszladozása alatt +ezüstösen fénylett a fakó zöld mező, csak északnak, délnek a távol +opálos ködei alá enyésző lombtalan fák fekete, éles, halott szövevénye +sirta az égre november szomoruságát. + +A hosszu palota ablaka ónait rezzentve tárult ketté s az összefont karu +bán alakja büszkén egyenesedett föl sötét négyszögében. + +Az épület árkán túl bocskoros, aba-condrás parasztok igyekeztek a keleti +kapu felé, vállukon ólmos botot, puskát emelve; előttük lovas +vadászszolgák feszítettek zöld dolmányaikban, mögöttük pórázra fogott, +lusta járásu, testes szelindekek huzták a visszafeszülő pecéreket. +Legutól hálótekercsek, karó-csomók vonultak előre a levegőben s a +vadászmester nagy szájjal kiabált eléjük a kapu-bolt alól. + +Vitnyédy tompított hangon folytatta rábeszélését: + +– Nagyságos uram, ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak! Bethlen +öcsém uram, ki kérdését hozá Gremonvillének, megviszi nagyságod +választját viszontag. Gyanuságban estem az békességrül való tracta +felől: kelepce lészen csak bizonnyal! Talám tudtára lén császárnak így +vagy úgy mi dolgunk… Ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak! + +Zrinyi csöndes méltósággal fordult meg: + +– Conscia mens recti famae mendacia ridet! Semmit nem vétettem, ha +veszek, ártatlanul, tisztességgel, az igazságért, nemzetemért veszek, +hogy az törökkel való gyalázatos békességet nem javallom, melyben nem +voltam egyedül. Holnapután megyek az két urfival! + +– De mégis, nagyságos uram… + +– Nincsen mégis! – emelte föl nyugodtan hangját a bán. – Volt egykoron +talám, mégis, türhetetesség! Mastan csak én vagyok s bestekurafiául +alácsalt nemzetem! Alattavaló, sőt szolga tekélletességének tetejére +jutottam, álmábul serkegetém az magyart, s mi üdőm maradt, törökkel +megvonyakodásban mulattam hazámért, s ihon, váram nincs, szigetem minden +jóbul kigyökereztetett, értékem megvékonyult s Portia ur az nékem tett +károkért ezer aranyat küldött egy himes turbában. Nem feddődésképpen +mondom… Német nem akar, magyar nem tud? Majd akar és tud, az kinek hadai +Rába vizének nyargalták az kontyost s kinek pispeke környül forgódik +Velencében öcsém uramné asszonyom új hadakozás inditásához foglalt +kedvünkkel. Alea jacta est, Vitnyédy uram! Nem babra játszadozunk +esztán!… Voltam, mint bomlott virgyina, de mastan Kézmárk vagyok, kibül +leszakad az fölszél, s támaszt nagy zugást, nem reked, nem lankad, hajul +előtte lágy, de szakad az kemény ág!… Mi okon röszket kegyelmed s néz, +miként ijedésben reám?… Igen, igen, országháboritó vagyok, ez idétt +szüvemben; francuz szablyával, velencés tallérral azomban de facto is az +lészek, nem személlyemért bolondjában, de ezerekért ősi constitutiónk +jussával s kegyelmed is ottan lészen oldalamnál, örömben sivitván szabad +hazám nevét az égben, méért jegyez hát mastan orcája kárhozatot?… Üljön +csak vissza sellyéjében kegyelmed, sohult és soha ollyan nyugodalmas nem +volt szüvem verése, olly tiszta értelmem, mint mastan s ha az fátum +német vérrel lustositja kezem, nem én kévántam, egy az hütöm! + +Azzal ujra az ablaknak fordult s apró, jóleső sóhajok között simogatta +ki szeméből, arcából az akaratlan, pillanatnyi lelkesedés kábulatát. + +Az ólak felől pár lovas léptetett elő a néma udvaron. + +– No, gyölekeznek mán! Menjünk! + +A folyosó tulsó végének nyilása elé nyurga, szines alak sárga csizmái +recsegtek éppen, mikor a könyvesház ajtaja becsukódott mögöttük. A külső +udvarra siető a lépések zaja felé tekintett, megállt, süvegét levette s +tulbuzgó illemtudással fordította rájuk fekete, örményes vonásu, +mozdulatlan arcát. + +– No, öcsém uram, – nyujtotta már messziről Zrinyi kezét, – tél vagyon, +s az kucsma fejbe való! + +Bethlen Miklós pirulva engedelmeskedett. + +– Hát Zichy öcsém uram? – fogta karon a melléje szegődőt Vitnyédy, mig a +bán az emeleti lépcsők alján megjelenő Mária felé előrement, s úgy +mormogta aztán bajusza alól: – Megmásolhatatlan ű nagysága kedve… + +– Kell is maga beszéljen Gremon… + +– Pszt! + +– Szép az üdő vadászatra, urak! – fordult az odalépők felé Zrinyiné. + +– Jó is lészen, nagyságos asszonyom, ez mái izes ebédet kicsinyég +lezötykinteni, – felelt nevető hizelgéssel Vitnyédy. + +Kint hámba fogott lovak fölött durrogott a fellajtár kóválygó ostora s +tágas hintó állt a kapuköz keretébe. + +– Vitnyédy uram, ide mellém! – szólt hágcsóra lépve a bán. – Öcsém +uram!… – fordult a szerényen lent maradóhoz, a szembe-ülésre mutatva. + +A mozduló hintó hátrarántotta, úgy intett vissza bucsut Máriának, aki +felé két kucsma és egy magas tetejü olasz kalap lenditett alázatos +köszöntést a hintó után rugtató három lovas fejéről. Szikra csillant az +utolsó élben lekattanó pata nyomán s Mária köntösét emelve fordult +visszamenésre. + +A kapu két oldalán csikorogva forogtak a hidat eresztő láncok csigái s +az őrök zörögve ugrottak sorfalat az ur hintajának. + +Balra, le délnek ereszkedően magas, fekete csucsfejü, nyomott kis fehér +arcu, apró szemü házacskák álldogáltak vázzá kopott kertekben a fénylő +párás sik békés szegélyeül; jobbra az árok acélos vizében tükröző sötét +várfal mohos kockái zökögtek hátrafelé utjuk mellett. Fölöttük fáradt +déli ragyogásban ferdült az ég öreg gavallérja s őszi bánat hűvös +rothadását ásította eléjük az erdő. + +Fénylő izzadtság alatt feketülő faderekak jöttek szembe, a közéjük +szivárkodott halvány arany ködöt szaggatva csikossá, maradozva álltak +meg egy pillanatra és sorakoztak némán a locsogva süppedező hintó mögé. +Aztán lassan tölcsérré nyiltak s úgy tágultak el a tisztásra érők +mellől. + +Szemközt a bokrok előtt már állt a vadfogó háló girbe-gurba rajzu szürke +keritése s karámos vonalban futott itt a sürübe s arra el a tisztás +tulsó sarkán szakadó uton a kocsinyommal párhuzamost. A vadászok a lábuk +közé kapott puskákba döngölték a töltést; a fiatal Migliani a két +Gusich-csal nevetgélt távolabb. + +Vitnyédy a már otthon golyókká harapdáltatott ólmokat tapogatta +tarsolyában s panaszolva sóhajtott a szótlan utban százszor visszanyelt +politizálása bevezetéseképp a puskája idegen mívét vizsgáló Bethlen +felé: + +– Hejh, öcsém uram, azt az lator-kedvü gubernáló plánétáját ez +saeculumnak, ugyan roszul vagyunk, kinél roszabbul nem lehetnénk. + +– Kinél roszabbul nem lehetnénk? – vette fel a szót még a hintóból a +bán, telekes bocskorára bő vadász-csizmát vonva. – Mondok erre egy mesét +kegyelmeteknek! Egyszer egy embert az ördögök visznek volt. Találkozik +egy barátja szemben véle, kérdi: – Hová mégy kenyeres? – Nem megyek, +hanem visznek. – Kik s hová? Felelék az ördögök: – Pokolba. Mond emez: – +Jaj, szegény, ugyan roszul vagy, kinél roszabbul nem lehetnél. Felele: – +Roszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is roszabbul. Melyre emez +álmélkodva: – Hogy lehetnél roszabbul, hiszem az pokol mindennél +roszabb. Felele: – Ugy vagyon az, de mast mégis visznek ők engemet, noha +pokolba, de az magok vállán, hátán, hogy mán nyugszom addig; de hátha +megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, mégis ugyis csak azon +pokolba mennék, hiszem roszabbul volnék ugy ennél is, – azzal szorosra +rántotta a hosszu csizmaszár füleibe huzott nadrágszijat derekán s +lelépett a gyöpre. + +Angelo már ott állt a feltekert, felporozott stuccal. + +Aztán megindultak a fák felé, átléptek az alacsony hálón s tágközü +raj-vonalba szakadozva nekivágtak a recsegő, suhogó sürünek. Mikor a hón +alá fogott utolsó puska-agy is eltünt az itt-ott még zöldellő +lombragyában, a tisztáson álló fővadászmester karja a zöld mente fehér +báránybélését kilebbentve szállt a magasba s mögötte felbúgott a kürt. + +Messze, a Dráva felől csapkodó, kopogó üvöltés válaszolt s csaholással +keverten közeledett óriási, láthatatlan félkörben keritve a borzas +figyelésbe meredt fekete erdőt, amelyre lassan szitált alá a néma égről +a délutáni szürkeség. + +Valahol a közelben dördülő lövés pukkant. A hajtók ágropogtató +orditozása megkétszereződött s őrjöngő vakkantások szakadtak a mind +dühösebbé erősödő csaholásból. A tisztás innenső fáihoz kötözött paripák +kényes előre-hátra toporzékolásban inat feszitve, fület hegyezve, +idegesen dobbantva rángatták kantárszijukat. Ijedelmük még le sem +csillapult, újabb lövés durrant el jobbkézt s pár percre rá röfögő +csörtetés utja hasadt a cserjén a háló utra forduló szöge felé. + +– Hé, legények! – kiáltott a vadászmester s maga már a lővonalon ugy +látszik sebesülten átszabadult vad zörgő közeledése iránt rugtatott +lovával. + +Az egyik karó nyekkenve hőkölt hanyatt a hálónak ütődő vadkan taszitásán +s az öregszemü kockákba gubancolódó vadra ropogva villámlott a mesterük +után szaladó vadászok akaratlan sortüze. A szőrekopott redves toka hörgő +hullámzásban meredt az égre, a magas fakó test négy kis lábát fölvetette +s fekete vért eresztve vágódott el lapossá. + +A vidám beszéd foszlányaival élénkülő sürüben elhallgatott az orditozás +s hajtók, urak, vadászok bokor-háritva, hálót hágva sereglettek a +tisztásra mindenfelől a dögre rohanó, dühösen ugató szelindekek után. +Amott a nyelv-lógató, fog-csattogtató ebek csaholó ugrálása fölött, +összefogott kis patáival két legény vállán fekvő rudba kapaszkodva +himbált előre a bán zsákmánya. + +– Nékem csak nincsen szerencsém, nyulfi sem jüve stuccom elé! – +panaszolta tréfás keserüséggel Vitnyédy a hintó párnáin csizmáját oldozó +Zrinyinek, aki nevetve vont vállat, de a kocsi másik oldalán izgatott +horvát szó perdült egy szélesen csillogó fogu fekete arcban. + +– Mit mond Paka, nagyságos uram? – kérdezte Vitnyédy. + +– Egy kant sebesitett, ment az vérin, mondja, ha utána mennénk, +elveszthetnők, – felelt a bán a hintóból kilépve. Azzal a paripák felé +indult s útközben egy vadász kezéből stucot ragadva szólt hátra a +szolgálatkészen nyomába induló Zichynek, Bethlennek: + +– Öcsém uraim, kegyelmetek csak maraggyon itt! + +Gusich kapitány is huzódozva, de készült s Vitnyédy lábát már kengyelbe +igazgatta egy inas. + +A bán lóra kapott: + +– Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uraimékkal, – intette le +jóakaratu kimélettel a fölösleges buzgalmat s úgy kiáltotta vissza a +Paka után rugtató paripáról: – Csak meglátom, mit mond ez bolond! + +Az avar sziszegő táncba rezzenve sirt fel a bánt követő három belső inas +dobogásán s a háló mellett lefutó ut kanyarodása csakhamar sürü falat +dobott mögéjük. + +Egy helyen aztán lefordult a fékbe rántott lóról Paka s hajuldozva bujt +a bokrok közé. Zrinyi is leszökkent s mig azok hárman a lovakat +kötözték, délceg alakja óvatosan ivelt el a lombok alá. + +Rövid puskáját előrefeszitve lépegetett a szinte nesztelenül sikló +horvát után, mikor egyszerre szemet kápráztatva ugrott meg a bokor +sürü-fekete alja, s a lábának zuhanó sötét gomolyagon keresztül arcra +bukott. + +Paka ijedten ágaskodott vissza a tompa, hangtalan esésre, egy fának +ugrott s ágaira kapva orditott megkövülten az ura hátán villogó röfögés +fekete vagdalkozására alá. + +A bokor töredezve szakadt az ut felől, kurta gallér alól gyors lövés +tüzes csikja durrant s az óriási kan leszegett fejjel menekült. + +A bán ingadozva állt talpra. Bal szeme eltünt a fehér homlokán nyilt s +arcán feketévé növelt bibor zuhatag alatt; jobb vállára bugyborékolva +szakadt sötétté csapzott fürtei alól a másik s vérrel ömlött keze +reszketve nyult kebelébe: + +– Ihol egy fa… állitsátok az sebnek vérit véle… az arra igen jó! + +Migliani remegve nyomta jobbról, balról, fönt, lent a talizmánt az omló +vérnek s könyökig mocskolva hagyta abba végre. + +Zrinyi megtántorodott. + +Gusich és Angelo hóna alá karoltak, úgy ültették a földre s a vériszapos +avarra rogyva kapkodták sebről marokba az alvadó vértől sikos fadarabot. + +– No, fiaim!… Mán jobbacskán… – hangzott alig a szó s az összeroskadó +derék mögül lassan kicsuszott a támasztó fatörzs. + +A két olasz sápadt rémülettel tekintett össze s Gusich csörtetve +elrohant. + +Az uton lódobogás távolodott, a két ember letérdelt s felcsukló sirásuk +zokogva enyészett bele a lezuhanó éjszakába. + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76078 *** |