Initial commitHEAD main

author: nfenwick <nfenwick@pglaf.org> 2025-05-13 09:21:02 -0700
committer: nfenwick <nfenwick@pglaf.org> 2025-05-13 09:21:02 -0700
commit: ae378b930a4cdacc17c96581a38f02884e7a1738 (patch)
tree: 074d622bcb201ab93d48fa29cc26be2c4ca00076 /76078-h
1 files changed, 13039 insertions, 0 deletions
diff --git a/76078-h/76078-h.htm b/76078-h/76078-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..859bd65
--- /dev/null
+++ b/76078-h/76078-h.htm
@@ -0,0 +1,13039 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>Német maszlag, török áfium by Géza Laczkó | Project
+Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2,h3 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2,h3 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+p.i0 {
+ text-indent: 0;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+/*  display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.poem {
+/* margin-left: 1.5em; */
+/* width: 90%; */
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.poem span.i2 {
+ display: block;
+ margin-left: 1em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.poem span.i4 {
+ display: block;
+ margin-left: 2em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76078 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p class="center"><span class="caption-150">LACZKÓ GÉZA</span></p>
+<h1>NÉMET MASZLAG, TÖRÖK ÁFIUM</h1>
+<p class="center"><span class="caption">REGÉNY KÉT
+RÉSZBEN</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1918</span></p>
+<p class="center"><span class=
+"caption">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">MAGYAR IROD. INTÉZET
+ÉS KÖNYVNYOMDA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">KIADÁSA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">FRANKLIN-TÁRSULAT
+NYOMDÁJA.</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id=
+"Page_3">-3-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ELŐHANG.</h2>
+</div>
+<h3>I.</h3>
+<p>– Jézus! Jézus! – üvöltötték a légrádi vitézek magasra emelt
+karabinnal vágtában gomolyogván le a domb lankáján, amelynek
+tetején pár lovas fogott körül egy szekeret. A szekérből egy nagy
+rézdob tetejéről egy kis dus, szőke, göndör haju, nagy fejü gyerek
+meresztette szemét a porfelhőbe takaródzó szinkavarodás után.</p>
+<p>Zrinyi György visszanézett a dombra; kerecsentollas forgóján
+megvillant egy drágakő s aztán mintha elragadta volna a nyomában
+zúgó vitézi förgeteg.</p>
+<p>– Né, cinegém, urficskám, ahun serénkedik apja ura törökfej
+kaszabolni! – bökött a gyerek felé egy katona a szekér mellé
+farolva lovával.</p>
+<p>– Lódulj idébb, agg eb! Talám csecset is adnál néki? – intette
+kellő tiszteletre a legényt a kis Miklóssal szemben, távolabbról
+egy nagybajszu öreg vitéz.</p>
+<p>Lent a völgyben fegyvertől, szerszámtól, félholdtól csillogó,
+zászlóval, kaftánnal, tollal lobogó török csapat igyekezett a Mura
+felé, poroszkálva ügető marhacsordát hajtván maga előtt. Hirtelen
+mozgolódás támadt a seregben: a puskatüztől, szablyafénytől villogó
+porfelhő a nyomukban kavargott <span class="pagenum"><a name=
+"Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> már. Mintha gyorsan előre
+taszítódott volna az összecsapódó két csoport, a mozdulat nyomában
+vastagabban vágott föl a por s belsejében dörgést, villámot hordó
+távoli fölyhővé vegyült török és magyar. A megriadt marhák
+szökkenő, ügyetlen vágtatással menekültek a folyóig, amelynek
+partján folyás ellen kanyarodva ügettek tovább.</p>
+<p>A kis Miklós mélázó szemmel merengett a kavarodásra, duzzadó
+ajkait feszülő figyelme összecsucsorítván.</p>
+<p>A porfelhőből szines cafatok szakadtak ki s szinte repültek a
+folyó felé, amelynek vizében aztán eltüntek; csak utóbb a folyó
+közepén megvillanó valamiről tudta meg a távoli szemlélő, hogy a
+menekülők nem fulladtak bele, hanem lovuk sörényébe kapaszkodva,
+meztelen kardjukat szájukba fogva sikerült átkapatniok a tulsó
+partra, török területre.</p>
+<p>A porgomolyag most egyszerre ketté vált, ujra összecsapódott s a
+folyó felé zökkent, majd ismét szállni, rohanni látszott s a parton
+sem állapodott meg… Belé!… Ott aztán mintha kihullott volna a
+magja, üresen szállt el a viz fölött, amelyben apró fekete pontok
+nyüzsögtek. A folyó egészen a tulsó partig feketéllett tőlük. Aztán
+a pontok is megoszoltak. Egy részük ujra szürke porfelhővé duzzadt
+az innenső parton… és ki törődik a másikkal?</p>
+<p>Poroszkálva ér föl Zrinyi György csapata a dombra.</p>
+<p>– Apa! holdacskát Nikinek! holdacskát! – rikoltoz elébe a
+fia.</p>
+<p>– Vitézek! Ihon ez háromévü gyermek együgyü szavában eldődi nagy
+vére kiált az virtus után való vágyakozásában! Az török holdat
+kévánja. Nyughass mast, fiam! Első vala néked <span class=
+"pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span> ez
+öszveakaszkodás az törökkel, részed ugyan lészen benne kapucánt
+tenned az nagy bestia orrára.</p>
+<p>Azzal fölkapta a fiucskát a dobról maga elé a nyeregbe. Miklós
+örömmel markolt a ló sörényébe és sikoltozni kezdett. A poros,
+lustos vitézek örvendve röhögtek jövendőbeli urukra. Az öreg vitéz
+elismeréssel sodorintott egyet bajszán s György bán felé vágván
+szemével, felkiáltott:</p>
+<p>– Aunye!</p>
+<p>– Ott, ott, apa! – kiáltott föl hirtelen Miklós, lemutatva
+vaskos kis ujjával a sikra.</p>
+<p>– Az török elhajtotta barminkat terelik erre az legények! Semmi
+az!</p>
+<p>Elől lovagolt a bán. Utánna egy szakasz válogatott vitéz, mind
+belső ember. Nyakig sáros lovaikon már megszáradt a tajték. Nehány
+fogoly törököt hajszolt mögöttük a többi; magas kopjáikon üveges
+szemü, nyitott száju török fejek, amelyekből alvadt vérrel rakott
+cafatok csüggtek alá. Vércsöpp hullott belőlük néha a tartó kézre.
+Egy fogoly fölsóhajtott, mire a mellette lovagló hónaljon rugta és
+süvegét lekapva, hangos nótára gyujtott:</p>
+<p>– Vitézek! mi lehet szebb dolog a végeknél?</p>
+<p>A nap gőgösen, jóllakottan hágott delelő pontjára.</p>
+<h3>II.</h3>
+<p>Magdaléna asszony ebédlőházában ült és a kandallóban lángoló
+hasábokat nézte. Fiacskái egy szegletben játszottak ócska
+kardokkal, paizzsal, nyillal, miegymással. Csaknem érintetlenül
+ment ki előle a kaszás lével készített kappan, meg a tehénhusos,
+mézes vöröskáposzta. Ha a vár káplánja nem eszik asztalánál,
+szégyenben marad az <span class="pagenum"><a name="Page_6" id=
+"Page_6">-6-</a></span> oszalyi vár szakácsmestere, mint eddig is
+annyiszor. Hiába, Magdaléna urnőnek nincs étvágya, az ura után
+vágyakozik, aki valahol a Kulpa mentén vadászik a zágrábi urakkal
+dúvadra.</p>
+<p>A káplán végigtörülte száját öklével és hátra dült a széken:
+vége a vacsorának.</p>
+<p>– Jól megtöltöztem, more hungarico, azzal kis tehénhússal!</p>
+<p>Magdaléna asszony elmosolyodott:</p>
+<p>– Ki erejit fogyatja, meg is kell növelje utóbb.</p>
+<p>– Urnőm, ne piritsd arcomra kisded ügyeközetömet!</p>
+<p>– Páter Gabrova, meddig juta atyaságod dolgában?</p>
+<p>– Nagyságod sohun nem látta, sohun nem hallotta az kifundáltam
+genealógiát.</p>
+<p>– Hallgatom imé!</p>
+<p>– Nagyságod vitézlő férje ura, György bán, nemdenem comes de
+Zrin, nimöt szomszéd rothadt nyelvin Graf von Serin? Mán mastan
+vagyon az leveles ládában levél, az franciscanusok superiorjának
+kezétől íratott anno 1517, kiben is amaz néhai való jó Zrinyi
+Miklós Slubythnak iratik, ki annyit tészen: Subich. Az nagyságos
+familia ősi nevezete imé: Subich! Mi légyen ez Subich? Nem egyéb,
+hanem az gens Sulpiciana nevezet lecsökkent formája.</p>
+<p>– Osztán igaz légyen ez, páter Gabrova?</p>
+<p>A páter vörös arcában neheztelően fordult a két vérrel futott
+szem urnője felé:</p>
+<p>– Az gens Sulpiciana nevezet annyi barbarus nemzet száján
+forogván, elferdült; mondák üdővel röviden Sulpiciana, majd
+Supiciana, majd penég Subiciana. Az gens Subiciana magyari nyelven
+annyit tészen: Subichok nemzetsége. Illő bizony, nagyságos
+urnőm…</p>
+<p>A páter megszakította szavát és szemmel a kis <span class=
+"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> Miklósra
+mutatott, aki a sarokban hagyta öccsét és vaskos kis lábait
+szétterpesztve a szenvedéllyel magyarázó pap előtt állt már jó
+ideje. Magdaléna asszony már emelkedett, hogy a gyereket
+visszatérítse játékaihoz, de a pap kérő-tiltón tartotta eléje kezét
+és a kis fiunak a nagy vörös ember heves mozdulataira irányuló
+kiváncsiságát igy magyarázta:</p>
+<p>– Ne vonsszuk el elmebéli táplálékát az ébredező virtustól.
+Illőbb néki dücső nemzetsége eredetit hallania, hogysem rozzant
+fegyverek között tenferegnie. Halljad, fiam! Eredeted visszaviszen
+Rómaságban amaz híres Sulpiciusok nemzetségében, kikből akkoron
+császár támada, Servius Sulpicius Galba…</p>
+<p>A páter tüzbe jövén, mindkét kezével magyarázott s az izgő-mozgó
+nagy emberen csodálkozó kis Miklós egy furcsa apró nevetést bökött
+ki gömbölyü szájacskáján.</p>
+<p>– Imé, miként nevet az vitézi indulat az oroszlánykölyökben,
+hallván eredésit hatalmas főoroszlányoktól. Nincs még vége, ecsém
+uram, az fényös eredetnek, föllyebb hághatunk még az viruló
+családfán. Az ragyogó pennáju Svetonius, régiségnek historicussa,
+följegyzé vala, hogy amaz Galba császár büszkeséggel hivalkodék
+származásán, ki az istenekig nyulik vala. Álla az császár
+tanácspalotájában vésővel irva az falon az gens Sulpiciana
+családfája, kinek törzsökén vala az ősanya neve: Pasiphaë, ki vala
+Helios és Perseis leánnya s az ősapáé, ki nem vala más, hanem
+Jupiter, az ű hütök szerént istenek és emberek közatyja.</p>
+<p>A páter egy széles ívü kézmozdulattal kapta a mázos kancsót és
+fenékig igyekezett üríteni, hatalmas kortyokban nyelvén az erős
+cirkvenicai vörös holudárt, nyilván a gens Sulpiciana egészségére.
+<span class="pagenum"><a name="Page_8" id=
+"Page_8">-8-</a></span></p>
+<p>Széchy Magdaléna arcán az öröm és nevetés kezdett játékos
+küzdelembe a fájdalommal.</p>
+<p>Gabrova aztán elvonult, a gyerekeket lefektette a vénasszony és
+Széchy Magdaléna egyedül ment ágyasházába. Oldozott ruhái úgy
+susogtak, mint a mesében; halkan ingó árnyéka hosszan nyulva a
+földön, fölkapaszkodott a falra is. Roppant az almáriom s szú
+percegett a ládában. Az ágyasztalkán gőzkörben pislogott a
+gyertya…</p>
+<p>Oszaly urnője sokáig feküdt mozdulatlanul hanyatt vörössel
+tündöklő kék kamuka superlátos nyoszolyájában a lágy dunna alatt és
+hazagondolt Alsó-Lindvára s azokra a napokra, amikor György még
+mint a Bánffy leány jegyese udvarolt körülötte, akit aztán cserben
+is hagyott őérette. György tüzes vére akkor csak őérette kavargott
+s most ki tudja, kinek a várában alszik ittasan egész napi
+dúvad-hajszolás után. A korán nagy méltóság, nagy gond terhétől
+roskadó asszonyka szeméből kicsordult egy könnycsepp. A szomszéd
+szobában fölsírt Péterke. Magdaléna fölült ágyában és figyelt.
+Semmi, a gyerek ujra elaludt. Úgy ült még ott sokáig, mig egyszer
+csak imára kulcsolódott a keze s remegő ajka megszólalt félhangosan
+a nagy csendben:</p>
+<p>– Mi atyánk, ki vagy mennyekben…</p>
+<p>S az ámennél halk sirás csöndes esőjét permetezve borult le
+párnájára Széchy Tamás főhopmester uram férjezett leánya.</p>
+<h3>III.</h3>
+<p>Haragosan emelkedett a nap a szelid Mura habjain tulról. Főuri
+büszkeséggel siklottak el a fallal kerített városka házain sugarai,
+de fénnyel borították el Csáktornya várának főkapuját s a fölötte
+emelkedő nagy kőbástyatornyot, mögötte <span class=
+"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> a négy
+contignatiós főépületet s a belőle északnak, délnek nyuló két
+szárnyat, mögöttük a tágas várpiacot, hogy a nyugati falon túl a
+kis Ternova vizét megcsillantva, a rajta túl elterülő szántóföldek
+sárgán hullámzó vetésein pihenjenek meg. Az északnak Szent-Ilonáig
+vonuló, gondosan ápolt vadaskertek őzikéi kiváncsian néztek szembe
+a párás ködben uszó hajnali nappal. Dél felé, a szilaj Dráváig
+sürüllő erdőben most vakkant föl álmából az ordas és furta magát
+bozótjaiba a vetésekből jóllakottan hazacsörtető vadkan.</p>
+<p>Csáktornya uj ura, György bán, az örökhagyónak édes öccse, alig
+vette birtokába Muraköz kulcsát, kiszórta lelkéből az ország
+dolgaiba kóstolt protestáns bátyjának emlékét és szélnek kergette
+Csáktornyáról a protestáns papokat a türelem Urának 1626-ik
+esztendejében. S még ez évben a neofita tulzó, heveskedő buzgalmát
+kiszorította szivéből a királyának tetszeni vágyás, magyar módra
+oktalanul való vitézkedés, erejének, hatalmának szükségtelen
+fitogtatása, merthogy a király hivta. Nem lett volna köteles vele,
+de a magyar csak azt teszi szivesen, amivel nem köteles. A lobbanó
+vérü, nagyerejü György bán Croatia országos dolgait sutba vágta
+tehát, s most sietve övezi derekára a vár hosszu palotájának
+fegyvertárában rubintos markolatu perzsa szablyáját. Magdaléna
+asszony bánatos ívbe huzódó ajakkal illeszti a távozó kalpagjának
+gyémántos forgójába a vitézi sólyomszárnyat.</p>
+<p>– Tudja kegyelmed, édes uram, mit tart az török példaszó?</p>
+<p>György bán szeme az asszony felé villan.</p>
+<p>– Azt, édes uram, de nem indul fel ellenem, ugy-é? Hát azt,
+hogy…</p>
+<p>György bán szablyája kettőt koppant a kockaköveken: ott állt
+egészen Magdaléna előtt és mélyen a szemébe nézett az ijedős
+asszonynak. Magdaléna <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span> a sötét tűzzel örvénylő szem mélyén olyat
+látott, ami szavát szegte; megértette s most először életében, hogy
+hiában beszélne ő, hiában akarna György bán mást, tenni csak így
+tudna. Megértette, hogy ezt a vért csak egy vonzza: a véglet, egy
+vezérli: a végzet. Megcsókolta a tüzelő homlokot és engedte utjára
+a vesztébe rohanót.</p>
+<p>A vár tágas piacán ott szorongott az ezer lovas, kikkel felséges
+urát volt megsegítendő Zrinyi György a protestánsok ellen
+Wallenstein oldalán. A karabinok vállra vetve; a kopják zászlócskái
+serényen lobogtak a reggeli szellőben; a kardok csörömpölve
+táncoltak a vitézek combján. A bán lovára szállt, ráncolt
+szemöldökkel tekintett végig csapatán, aztán megszólalt:</p>
+<p>– Jó napot, vitézek! Az mi kegyelmes fejedelmünk, hogy
+szolgálatjára légyünk, mezőbe szólíta bennünket az eretnek
+evangelicusok megrontására. Utunk az impériumban lészen dánus
+ellen. Ki-ki maga ügyeközeti szerént úgy forgolódjék hadban, hogy
+baja ne gyüljék vélem, de nékem is nem főgenerál Válenstán-nal!</p>
+<p>A kaput kitárták, a felvonó-hid lecsörömpölt s a vitézek
+kiáltozva, nevetgélve robogtak uruk után.</p>
+<p>A horvátok fiatal bánja, akit erre a hivatalra nem annyira
+személyes kiválósága, mint inkább királyának az ügyes vadászhoz,
+elismerést szomjazó alattvalóhoz, tüzes katholikushoz való
+hajlandósága emelt, utjában megállapodott Bécsben. Nem volt
+okvetlenül szükséges itt megállapodnia, de ürügyül vetvén, hogy nem
+lehet el egy pár uj karvas és uj strucctollas sisak nélkül, egy
+szép napon berobogott vitézeivel a délkeleti kapun, ahonnan egy
+széles főut az alig ezer lépésre emelkedő császári palota kapujának
+vezet, amely fölött fehér márványon rikítóan csillogott a nem régen
+aranyozott kétfejü sas. <span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
+"Page_11">-11-</a></span></p>
+<p>György bán felnézett a büszke címerre és keserü lé futott össze
+szájában, maga se tudta, miért.</p>
+<p>– Éretted veszek, ha pusztulok; még egyszer látnom
+kévántalak!</p>
+<p>Katonáit egy hadnagyára bizván, valahol a Sziget-külvárosban
+rendelt nekik szállást, maga pedig bekocogott az Aranyos Szarvasba,
+amelytől pár lépés a dunai kapu.</p>
+<p>Mig szolgája csizmáját huzta le lábáról, hogy puha szattyán
+papucsba bujtassa, elgondolkozott azon az időn, amikor még együtt
+ülte meg Miklós bátyjával az evangelica hit százados ünnepét… Két
+évre rá katholikussá lett, Pázmány térítette vissza az egyedül
+üdvözítő egyházba.</p>
+<p>– Ő az én lelkemnek tudós sáfárja. Légyen, ha pusztulok, árváim
+gondviselő atyja s ne vesse ki elméjéből méztermő, gőböly-hizlaló
+Muraközömet is… Hé, Vuk, nyissad fel az sraiptist!</p>
+<p>György bán oda ült az asztal mellé, az iró láda elé, amelyből
+penna, kalamáris, papiros került keze alá, és levelet irt nemes
+Magyarország primásának, esztergami érseknek, néki bizodalmas ura
+atyjának, hogy árva fiait könyörületes pártfogásába, minnyájunk
+édes hazájának, sőt Styriának oltalmára, megmaradására szolgáló,
+elhagyott Muraközét figyelmébe és gondviselésébe ajánlja.</p>
+<p>Másnap lóra ültek és komor ügetéssel, kevés pihenővel igyekeztek
+Wallenstein tábora felé Siléziába.</p>
+<p>A rövidre nyirt haju főgenerális széles homlokán magasra
+huzódott a szeszélyes ívü, hosszu szemöldök, mikor a tüzes magyar
+elébe járult.</p>
+<p>– Nem kedvelem e hebehurgya, verekedő vérü magyar grófocskákat,
+– szólt hátra halkan vicéjének a hadvezér.</p>
+<p>A német szót nem értő, suttogást utáló György bán bizalmatlanul
+nézett Wallensteinre. <span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
+"Page_12">-12-</a></span></p>
+<p>– Nem grófocska, maga a horvát bán, – sugta előre hajolva a
+vicegenerális.</p>
+<p>– Á! – szólt csodálkozást tettetve Wallenstein, aki nagyon jól
+tudta, ki áll előtte, – tehát nem grófocska, de királyocska!</p>
+<p>És gyülölet támadt a hiú, kegyetlen lélekben György bán iránt,
+mert ekkor már nagyravágyó álmok kavarogtak benne korlátlan
+hatalomról, önálló fejedelemségről, amelyet majd ésszel és erővel
+fog magának kiszakítani a német birodalom testéből.</p>
+<p>A bán lecsappant hévvel, de csak annál nagyobb önérzettel
+foglalta el helyét lovasaival Ferdinánd legnagyobb hadvezérének
+táborában. Ejh, ha egyszer kihuzhatja kardját, minden baj elmulik!
+De kard-ki-kard-ra nem igen került a sor, mert Wallenstein csak
+menetelt, menetelt Mansfeld után s minden figyelme arra irányult,
+hogy Mansfeld ne egyesülhessen a szövetséges Bethlen Gáborral.
+György bánban forrt a méreg s az ereiben fölhasználatlanul dübörgő
+harci kedv: rajtuk ütni, megütközni!</p>
+<p>– Illustrissime domine comes, Herr Graf, mein Herr, a mi
+előrehaladott saeculumunkban többet ad a vezér az észre, mint a
+bivalyi nyers erőre. A hadakozásban elsőbb a methodus, aztán jön
+csak a bunkó, – világosította fel kegyes mosolylyal Wallenstein a
+türelmetlenkedő bánt.</p>
+<p>– Excellentissime domine generalissime, nincsen szájam ize
+szerént az papirosbul való hadakozás, – vágott vissza György
+bán.</p>
+<p>– Tölpel! – sóhajtott fel Wallenstein.</p>
+<p>És tovább menetelt. Mansfeldet elvágta ugyan szövetségeseitől,
+de Bethlen Gábornak sikerült egyesülnie a budai basával s most
+szemben állott Palánka alatt a császáriakkal.</p>
+<p>Azt mondja reggel, kardját fölövezve, a bán <span class=
+"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> Forgách
+Miklósnak, kivel egy sátorban hált az éjjel:</p>
+<p>– Ez vassal ma török fejeket vagdosok!</p>
+<p>De az ütközet megint elmaradt. Zrinyi György lobogó vére nem
+nyughatott s pár vitézével portyázni indult… Vágtatva haladnak el
+egy berek mellett, de valami szokatlan zajra meredek ívben
+kanyarodnak vissza. Egy diszes kaftányu török ugrat ki talán husz
+lovassal a sürüből.</p>
+<p>– Vágd, rajta, vágd! – ordítja Zrinyi s a lobogó kaftány után
+zúdul. Eléri, közel férkőzik, elhagyja. Kardját most megforgatja a
+magasban s hátra suhintva, visszájára csapja el a török fejét. A
+csonka törzs magasra szökkenő vérrel önti el a fehér lovat, aranyos
+kápát, bársony nyerget, aztán lefordul a fübe.</p>
+<p>Zrinyi kopjavasra szúrja a fejet s visszaszáguldva, a tábor
+piacán főembereivel társalgó Wallenstein lába elé gurítja e
+szavakkal:</p>
+<p>– Ihon, ígyen köll megharcolni császár ű fölsége ellenségivel,
+ígyen győzödelmet szerezni!</p>
+<p>Wallenstein egy percre meghökkent a tolmácsolt kifakadáson,
+aztán bajuszát beharapva így szólt:</p>
+<p>– Láttam én már felesebb számmal is levágott fejet!</p>
+<p>– Látni láthattál, vágni sohse vágtál! – szólt György bán,
+megfordult s tajtékos lován nagy lassan elléptetett.</p>
+<p>Wallenstein bosszuja nem sokáig késett, a véres száju horvát
+kutyát a Vágvonal őrzésére rendelte, hadd pusztítsa el ott a
+galgóci táborban dúló pestis: Zrinyi György feketére dagadt
+hónaljjal, ágyékkal, lázasan érkezett meg párnás lektikájában
+Pázmány pozsonyi palotájába, ahol is karácsony hetében elhalt.</p>
+<p>«Két szép fiacskája maradott, Miklós és Péter, kikből neveljen
+az Isten jó urakat.»</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
+"Page_14">-14-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ELSŐ RÉSZ.</h2>
+</div>
+<h3>I.</h3>
+<p>Messziről elébük zúgott az ünneplő Gréc zaja. A Zrinyi fiúk és
+gyámjaik igyekeztek a főúri csemeték e nagyhírű iskolázó helyére. A
+nagy landkocsiban ült a két fiú meg Sennyei István győri püspök és
+Mikulich Tamás, királyi personalis. A kocsi mellett lovagolt
+Trautmansdorff Zsigmond, gréci főkapitány, a horvátországi végek
+generálissa és Batthyányi Ferenc, a kanizsai végek vicegenerálissa.
+Trautmansdorff arcán diadalmas, gonosz mosoly jelent meg néha,
+amint egyszer-egyszer nagyobb hullámban verte feléjük a szél a
+harangok szavát.</p>
+<p>– Ma van az fordulója, öcsém uraimék, – szólt be a kocsi ablakán
+a kis fiúkhoz, – hogy az utolsó eretnek evangelicus kihúzta lábát
+Gréc városábul.</p>
+<p>– Laudetur Dominus clementissimus! – bólintotta rá Sennyei.</p>
+<p>– Hatvan esztendőknek előtte – folytatta a gréci főkapitány –
+egyetlenben egy catholica hütöt követő burger ült vala az váras
+tanácsában <span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
+"Page_15">-15-</a></span> és Jézus társaságának atyái új és
+üsméretlen szerzetnek neveztettek vala.</p>
+<p>– Hírlik, – vette fel a szót a személynök úr, – Norinbergában
+egész kis colonia támada az Grécből elfutamodott lutherana
+confessiót valló beste poroszló ebekből.</p>
+<p>– És az Úr kegyelmének 1630-ik esztendejében, az mái áldott
+napon, – folytatta Trautmansdorff – csak catholicus fülekben ver
+echót az örvendező harangok szava. Hallja kegyelmetek, öcsém
+uraimék, az ki vékonyan csönget, Szent András kolostoráé az folyón
+innen, az ki rekedtesen szól, Mária mennybemenetelének templomáé az
+tulsó hídfőrül, az komolyan kongató, Szent Egyed templomáé az váras
+legtúlsó végirül!</p>
+<p>A főkapitány széles karimájú, tollas, nagy fekete kalapja hátra
+csúszott fején a nagy magyarázgatásban, kocsi ablakához
+hajuldozásban. Batthányi Ferenc hol fütyörészve nézett előre a sok
+tornyú város csillogó keresztjeire s az egyik végéről felnyúló
+hatalmas sziklahegyen komoran megülő várra, hol lova nyakát
+veregetve beszélt a türelmetlen állatnak. Nem szerette, ha vitézből
+paposan árad a szó.</p>
+<p>Péter a csizmája szárát vésegette körmével mogorván; Miklós édes
+anyjára gondolt s a Boldogságos Szűzre, akiknek alakja
+össze-összevegyült elmerülő lelkében.</p>
+<p>A hosszú, magas, hajlott vállú Vitális atya, a jezsuiták
+nagyhírű intézetének igazgatója, kegyesen fogadta az új magyar
+convictorokat.</p>
+<p>– Vagyon mán itt hazátokbéli, fiaim az Úrban, egy Frangyepán,
+egy Keglevich, egy gersei Pethő, két Ráttkay s még többen, s az
+haereditaria provinciákbul több főnemes familia ifjú sarjadéki.
+Isten hozott benneteket!</p>
+<p>Azzal átadta a gyerekeket egy felügyelő atyának, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> aki
+megmutatta nekik helyeiket a tanuló-teremben, az előadó-teremben,
+ágyaikat a dormitoriumban és mosdótáljaikat a dormitorium hosszú
+folyosóján.</p>
+<p>Péter igen fintorgatta az orrát a tisztelendő atyák komor
+egyszerűségű házában a csáktornyai vár zászlókkal, handzsárokkal,
+puskákkal, agganccsal, agyaras vaddisznó-fejjel, írott képekkel
+díszes folyosói, szőnyegekkel borított termei, freskókkal ékes
+hímes boltjai, tágas gőzfürdője, a szem sugarát messzevivő öreg
+bástyái után. Miklós csak nézett és dagadt a szíve, maga se tudta,
+miért. A messziről elébe köszöntő harangok szava, a hálaadó
+körmenet, amellyel a tanácsház terén találkoztak, a fényes
+dalmaticákba, ragyogó albákba öltözött papok sora, a nyomukban
+feketén vonuló jezsuiták hada, Gréc püspöke aranyszövésű
+pluviáléban drágakövektől csillogó fövegével, nehéz arany
+pásztorbotjával, a gyermek Jézust karján tartó Szűz arannyal szőtt
+kék palástos szobra, amint a hordozók lépteitől méltóságosan ingott
+a tömeg feje fölött, az atyák szigorú nyájassága, a komor falak, az
+idegen hangon búgó zsolozsmák, – rajongásig hevítették lelkében a
+megilletődést, amelyet édes anyjának búcsúcsókja keltett benne.</p>
+<p>Aznap este a dormitorium csendjében Péter haragosan rugdosta
+derekalját. A szomszéd ágyban Miklós félhangon imádkozott, míg
+lelkében ködös távolból harci zaj zúgása, könyvlap-fordulás
+susogása hallatszott.</p>
+<p>– Minémű mozgás, seppegés vagyon ottan? – hangzott föl hirtelen
+a teremben háló atya szava.</p>
+<p>Péter morogva zökkent másik oldalára és elcsendesedett; Miklós
+összeszorított ajakkal bámult a fényes karikákat táncoltató sötétbe
+még sokáig. <span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
+"Page_17">-17-</a></span></p>
+<h3>II.</h3>
+<p>Miklós szinte észrevétlenül siklott bele a munkás, tanuló
+életbe; Péter is beletörődött valahogy. Az atyák szűkszavú
+utasításai, szemmel kormányzó, nyájas szavakba burkolt rideg
+szigorúsága előbb-utóbb minden gyermeken győzedelmeskedett.</p>
+<p>A nagy tanuló-teremben egymás mellett ültek a gyerekek. A
+legtöbb egy füzetet tartott maga előtt; egy részén tenyerét
+nyugtatva, a másikba koronként bele-belepislantva, idegen szavakat
+magolt: meredő szemmel nézett maga elé és ajka hangtalanul járt. Ez
+latint, a másik németet vagy olaszt, a harmadik franciát, a
+negyedik spanyolt biflázott. Az a csoport nyelvtani szabályokat és
+mintapéldákat tanult könyv nélkül; egy másik latin auctorok szebb
+helyeit emlézte. Nagy szótárak levelei komolyan recsegtek,
+susogtak; tanulásban agyonnyúzott könyvek repedeztek; súrlódott a
+papiros, percegett a penna. A felügyelő páter fülében, amint
+körülsétált a teremben, egymásután hangzott vissza a sok sylva,
+sylvae, lac, lactis… die Holz, nein nein, das Holz… la pobreza,
+encierro… il pappa, io sono… le soldat, la fortification… Cato
+mirari se aiebat… arma vi-rumque ca-no Tro-jae qui-primus ab-oris…
+hogy amint odább megy, csakhamar elvegyüljön az általános
+suttogásban.</p>
+<p>Miklós egyet nyújtózott az asztal alá és hátradült székén:
+mindennel elkészült. De újra az asztalhoz hajolt, beleütötte a
+penna orrát a kalamárisba és elgondolkozott. Egy idő múlva fölírta
+az ív élére: Ne bántsd a magyart! közvetlenül alája: Zora puce bice
+dana!, lejjebb: It ürer, kerván gecser!, aztán az egészet aláhúzta.
+Ezeken a nyelveken beszélt Grécbe jövetele előtt. S most már
+büszkébben írt tovább: Nulla dies sine linea! – <span class=
+"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> Wer wagt,
+gewinnt! – Assai ben balla a chi la fortuna suona! – Un rey es Dios
+en la tierra. Végül az ív jobb sarkába odakanyarította: Nicolaus
+Comes a Zrin. Aztán fölkelt, jelentette a páternek, hogy elkészült,
+azonkívül ezt csinálta és átnyújtotta neki a szépen
+kikalligrafiázott ívet.</p>
+<p>A páter nézte, nézte, elmosolyodott, elkomolyodott.</p>
+<p>– Sok nyelven beszélsz, gyermekem, – mondta Miklósnak latinul, –
+szívem örül rajta, de mondásaid közül csak a latin és a spanyol
+tartalmát vésd szívedbe, a többit szórd ki belőle.</p>
+<p>Péter fürkészve pislogott bátyja felé, mi dolga lehet a
+páterrel. De meggondolta és örült neki, legalább nem figyel ide a
+páter. Kihúzta a fiókját s ma délelőtt legalább századszor
+megforgatta azt a török tőrt, amelyet az universitás egyik
+hallgatójától kapott cserébe egy hazulról hozott szép tiszta, kerek
+betűs latin könyvért, amit valahol Amstelodamumban nyomtak.</p>
+<p>Csöngettek. Szünet. A gyerekek kimentek az udvarra. Péter
+oda-ódalgott bátyjához.</p>
+<p>– Niki, mi dógod vót azzal csókával?</p>
+<p>– Bémutatám néki az idegen nyelvekben tött előrehaladásomat!</p>
+<p>– Hát osztán kufár kévánkozol lenned, avvagy királ, hogy annyi
+idegen idiómákban töröd az nyelved? Tanulok én is hun itt, hun ott
+egy-egy csöppet, de az te fejed ollyan, valamint az alaputréta
+nevezetű spanyor csuda az fazékban az sok gőzös tudomántul.</p>
+<p>– Akarád mondanod: olla podrida, – jegyezte meg Miklós.</p>
+<p>Péter ránézett és elnevette magát:</p>
+<p>– Jüvel, no, nyilazni egyet!</p>
+<p>– Azt mán igen.</p>
+<p>S a két testvér vidáman sietett a játéktér felé. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span></p>
+<h3>III.</h3>
+<p>Harangzúgásban, zászlólebegésben úszott Gréc és Trautmansdorff
+serényen lövette az örömet a vár ágyúiból, dördülő visszhangot
+keltve velük a környező hegyekben, a lengyel királyfi, Károly
+Ferdinánd boroszlai püspök legmagasabb látogatásának tiszteletére.
+A papság, a város előkelői és a tanács messze kimentek a falakon
+túl a vendég fogadására; a jezsuiták nagy aulájában pedig már napok
+óta folyt a kopácsolás, szögezés, festés, ragasztás. S míg itt a
+szinpad készült, a nagy négyszögű épületek különféle sarkaiban
+szorgalmasan tanulták szerepeiket vagy próbálgatták a hazulról
+utánuk küldött díszruhákat, kardot, sisakot a fiúk. Mindenki
+sietett, nyüzsgött az egész ház, csak Vitális páter járt-kelt,
+kukkantott be mindenhova, fogott meg minden szebb ruhadarabot,
+érintett meg minden díszletet szokott kísérteties mozdulataival,
+síri nyugalommal.</p>
+<p>Már a kapunál fésült, fodorított hajú szolgálatkész fiúcskák
+fogadták a vendégeket, akiket latin bókkal köszöntve a lépcsőig
+kisértek, ahol az universitás hallgatói vették át őket s kisértek
+egyenesen az aulába. A lobogókkal, templomi zászlókkal, címerekkel,
+dísznövénnyel, szőnyegekkel, cserlevél-füzérrel diszített
+nagyteremben aztán kiki rangjához mérten foglalt helyet az első
+négy sor piros bársony karszékeiben, vagy az utánuk sorakozó
+párnás, párnátlan székeken, hosszú lócákon. Az első sor középső
+karszéke előtt egy igen szép ázsiai szőnyeg, rajta karcsú, aranyos
+asztalka, az asztalkán feszület, kristály-palackban víz és
+kristálypohár. Itt foglalt helyet a vendég, akit az összegyült
+közönség néma fölállással üdvözölt, míg a függöny mögül eléharsant
+a fiúk kórusának latin köszöntő éneke. A lengyel királyfi láthatóan
+<span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
+"Page_20">-20-</a></span> meg volt hatva, kegyesen hajlongott
+jobbra-balra, az éneket állva hallgatta végig, a mellén lógó arany
+kereszt vastag láncát zavartan húzogatva hímzett fehér keztyűs
+kezével, amelyen ragyogón csillant meg a püspöki gyűrű. Az ének
+elhallgatott, a boroszlai püspök leült.</p>
+<p>Pillanatnyi csend. Az égszínkék, arany papircsillagokkal
+teleragasztott függöny lassan vonul kétfelé s a háttér vásznán
+megjelenik az ókori Athén rekonstruált képe, amelyre főleg egy fal
+mögül fölnyúló óriás méretű Pallas Athéné szoborról lehet
+ráismerni, mert a vászon felső bal sarkában a kétfejű sas, jobb
+sarkában a kereszt tünik a néző szemébe.</p>
+<p>Vitális atya nyugodt pislogással néz körül s a színen megjelenik
+drága prémes mentében, forgósan, kardosan a kis Zrinyi Miklós.
+Térdet hajt a püspök felé, kiegyenesedik és szavalni kezd:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Méltóságos pispek, pispekek
+elseje,<br /></span> <span class="i0">S ti, nemes iffiak, ország
+reménsége,<br /></span> <span class="i0">Mái komédiánk nagy Kódrus
+királrul<br /></span> <span class="i0">Példát adand néktek vitézi
+halálrul.<br /></span> <span class="i0">Jüve az dóroknak röttenetös
+hada,<br /></span> <span class="i0">De jó Kódrus királ ellenek
+támada;<br /></span> <span class="i0">Hazáért nem száná élete
+fogyását,<br /></span> <span class="i0">Mert kéváná inkább annak
+maradását,<br /></span> <span class="i0">Hogysem ű nyomorult élte
+fönntartását,<br /></span> <span class="i0">Igyen kimutatván, nem
+elfajzott fattya,<br /></span> <span class="i0">Athénás várasnak
+hanem igaz fia…<br /></span></div>
+</div>
+<p>Így szavalt még sokáig Miklós s keményen, horvátosan pattogva
+jött a szó ajkán. Amikor bevégezte, újra térdet hajtott a püspök
+felé és kihátrált a szinfalak mögé.</p>
+<p>A püspök úr kegyesen intett utána:</p>
+<p>– Bene, puer! <span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
+"Page_21">-21-</a></span></p>
+<p>A függöny összelebbent és pár perc múlva széthúzódó szárnyai
+mögött megjelent Kódrus király császári generálisnak öltözve,
+fényes páncélban s búcsút vett családjától, hazájától, isteneitől s
+hosszú negyedórákon át ontotta a vallásos életre, a király iránt
+tartozó hódoló engedelmességre vonatkozó intelmeit, amelyeknek
+szebb helyei élénk helyeslést váltottak ki a hallgatóság lelkéből.
+Azután jöttek a harci jelenetek, amelyek folyamán Kódrus király
+szabályos vitőr-vívás közben nem szünt meg az ügyetlenebb
+ellenfélt, az árulókat, Isten ellen hadakozókat mocskolni hosszú
+tirádákban, vagy, míg a szinfalak mögött kis diákok kardokat
+csattogtattak és doboltak, a színen egyedül, kivont karddal az
+önfeláldozást magasztalni, bőven ontva a klasszikus világ
+ismeretére valló hősi példákat. S közben fölvonult a szinpadra a
+tizenhetedik század csizmás, cipellős, tollas, szalagos, csipkés,
+páncélos katonai és polgári pompája, királyhűsége,
+protestáns-gyűlölete, vallási vitatkozásai és vakbuzgósága. A
+legnagyobb hatást természetesen az utolsó jelenet keltette,
+amelyben a dórok királya és Kódrus vívják halálos bajviadalukat
+szóval és karddal, mert lehetetlen volt a dór királyban Gusztáv
+Adolfra nem ismerni és Kódrusban Pappenheimra, aminthogy az athéni
+király már első szavától kezdve veszedelmesen hasonlított a kiváló
+katholikus hadvezérhez, aki ebben az évben halt hősi halált a
+lützeni csatában, amelynek folyamán a győztes Gusztáv Adolf is
+halálát lelte. A harci kedv s a gyűlölet lelkesedése pirította az
+arcokat a jeleneten végig. Mikor aztán a dór király elesik Kódrus
+csapásai alatt s haldokolva megbánja bűneit, eretnekségét és azt,
+hogy Athén ellen fegyvert fogott, viharosan zúg föl az éljen, az
+átok s tombol a terem.</p>
+<p>De csönd! Kódrus megszólal. Az ő sebe is halálos, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> de vidáman
+fog lelke kirepülni porhüvelyéből, mert igaz ügyért harcolt. Gyönge
+hangon említi még egypárszor a vallást s a királyt és meghal.</p>
+<p>S míg lázasan tombol az eddig visszafojtott s most hangos
+beszédben, tapsban, kiáltozásban felszabaduló lelkes izgatottság, a
+püspök úr pár szíves szót vált az alacsony, vékony, beesett arcú
+jezsuita páterrel, aki oly ügyes latin versekben alkalmazta
+Pappenheimra Codrus mondáját.</p>
+<p>Miklós, mint szereplő, szép rózsafűzért kapott a püspöktől
+ajándékba s nagyon örült neki; csak Péter morgolódott:</p>
+<p>– Szégyenség! Úgy forgatá az Kódrust kiábrázoló nímöt dióverő
+pózna az kocperdjit, valamint az talián alakos majma az fakalánt!
+De az csőre bé nem álla, akár egy eb aggnéé!</p>
+<h3>IV.</h3>
+<p>Tavaszi nap enyhe melege ömlött a nagyszombati prímási
+rezidencia nagy kertjére, amelynek gyümölcsfái között Pázmány Péter
+könyökig fölgyűrkőzve forgolódott kezében egy oltókéssel. Rendesen
+komor, kúpos ívbe hajló vastag szemöldöke most csöndeshajlású
+vonalba símult szét, kis kecskeszakálla az örömtől remegett: a
+Törökországból hozatott őszi barack csemete-ágait oltotta kertje
+fiatal törzseibe. Előre repesett a szíve, ha arra az időre gondolt,
+amikor az oltások piros arcú, bársonyos bőrű gyümölcsöket fognak
+teremni.</p>
+<p>A kert főútján hirtelen föltünt a siheder Zrinyi Miklós, aki
+nemrég fejezte be a kétéves rhétori tanfolyamot hatalmas gyámja
+közvetlen fölügyelete alatt s most olasz földre készül.
+Búcsú-találkozásra rendelte ide a bíboros. Miklós mögött
+kövérségétől döcögve lépked a kis vidám Senkviczy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> Mátyás,
+esztergomi kanonok, akit Pázmány a fiatal gróf mentorául szemelt ki
+az olaszföldi útra.</p>
+<p>– Jöszte, Miklós, addsza hamar amaz háncsot onnan az fa töviből!
+– kiáltott az érkező elé Pázmány.</p>
+<p>– Laudetur! – lihegte odaérve Senkviczy.</p>
+<p>Pázmány gondosan, pontosan bekötözte az utolsó oltást,
+megsímogatta egy ujjal a fiatal ág finom kérgét, aztán
+megfordult:</p>
+<p>– In aeternum, domine canonice! Kegyelmed csak tekéntsen környül
+az kertben, Miklóssal vagyon egy kicsinyég beszédem.</p>
+<p>Senkviczy hamisan pislogott nevető fekete szemével, meghajolt és
+elment.</p>
+<p>Pázmány a fiú vállára tette kezét:</p>
+<p>– Telepödjünk ez mogyorófa-lugasban! Nincsen illyen minden
+burger kertjiben. Hát, öcsém, mind az te magános javadra, mind az
+közönséges jóra nézve kévántatik peregrinatiód idegen országokban.
+Deáki esztendeid itten érik végeket. Valamit tudtam, megtettem.
+Ügyeköztem, hogy ollyaktól neveltessél tudománban, jó erkölcsökben,
+ollyakkal nyájaskodjál, kik meg ne oltsák az jó szikrát, kit édes
+szüléid oktatása szüvedben helyhezett, mert, valamely szükséges az
+téj kisdedkorunkban, oly szükséges az jó nevelés: mert ha anyánk
+mellyéből szopjuk az tejet, mellyel nevekedik gyengeségünk: az
+gyermekségből erednek azok az erkölcsök, mellyekkel tündöklik, vagy
+romlik öreg emberi állapatunk. Maradjon ez ebben. Derék fivá
+serdültél, nem panaszolkodom.</p>
+<p>Pázmány nyájas arca elkomorodott, hosszan nézett elgondolkozva a
+fiú szemébe, majd hirtelen megszólalt:</p>
+<p>– Vehetted eszedben, hallván gyakorta az palatinus urammal s más
+főemberekkel való beszélgetésimet, hogy nem kévánom az erdélyi
+fejedelem <span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
+"Page_24">-24-</a></span> romlását, hanem megmaradását, noha
+eretnek evangelicus. Kinek oka ez: Utolsó romlott állapatra jutott
+nemzetünk három részre szakada, egy az királ birtoka alatt vagyon,
+más az töröké alatt, az harmad rész Erdély. Mind az három erőtelen
+és fogyatkozott, merthogy külömb-külömb vallásokban gyönyörködik.
+Valami tudománom, készségem, buzgólkodásom vagyon ez világi
+ügyes-bajos életben, az catholica vallás és ereje szakadt nemzetem
+fölemelésére használom és használandom, míg életemet le nem
+kölletik tennem. Elsőben is, fontba vetve állapatunkat, szükséges
+és el nem mulatható, hogy mindeneknek előtte az királ birtoka alatt
+lakozók légyenek eggyek az catholica vallásban. Catholicus királ,
+catholica nemzet könnyűformán erőt vehetnek az törökön. De ekkor
+légy igazán vigyázásban, magyar! Mert az hadi szerencse császár
+felé fordulásának üdején azt mondhatná az Habsburgok familiája:
+«Te, magyari nemzet, megszabadétánk az török járomtól, jöszte az
+nímöt hámba!» Ez szavakat hallván, feltámad, bizonnyal tudom,
+Erdély császár ellenében. Ihon, ez okon ne romoljék Erdély, az
+magyar szabadság utolsó kűbástyája. Színes barátság az nímöté,
+esszel forgódjunk köztek.</p>
+<p>Miklós szívében felzendülve zúgott minden nemesebb érzés. Ez a
+nagy ember legbensőbb gondolatait adja át neki, mint egy csemetét,
+hogy növelje nagyra!</p>
+<p>Az érsek Miklós kezére helyezte kezét:</p>
+<p>– Testámentomom nékem ez, fiam! – tette hozzá csaknem ridegen. –
+De vagyon öröm is egy-egy csöppel az üröm poharában.</p>
+<p>Kiléptek a lugasból és Pázmány vidáman nézett szét gondosan
+ápolt, hatalmas kertjében a zöld táblákon, sárga kavicsos
+útakon.</p>
+<p>– Tudod-é, öcsém, mely módon, mely fortéllyal <span class=
+"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> nevel az
+jó kertész nagy diót, koraérő szőlőt, papiroshajú mondolát és diót,
+mag nélkül szűkölködő barackot? Nézzünk az canonicus uram után.</p>
+<p>Pázmány, Miklós vállán nyugtatva karját, vitte körül a kertben,
+közben élénken, kedvesen magyarázott:</p>
+<p>– Ez öt fa itten meggy-cseresnye. Spanyor meggybe ojtánk szász
+cseresnyét. Ha eszed, gyöngén savanyó meggynek véled, ám szájadban
+maradó íze utóbb cseresnyére mutat. Amott virul az körtvélbe ojtott
+renglót; formája, illata körtvél, héjja s húsa renglót. Vagyon
+almám, ki bévül répa… Ihon Senkviczy uram!</p>
+<p>– Ez osztán kert! – bólogatott a sétájából visszatért kanonok. –
+Úgy arányzom, nincsen párja Magyarországban.</p>
+<p>– Nem is szabad, hogy légyen! – jegyezte meg szelíd
+határozottsággal Pázmány. – Hát, fiam, Jézus s az ű szűz anyja
+vezérljenek utadban.</p>
+<p>Azzal mellére vonta Miklóst és gyöngéden símogatta egy ideig a
+hosszu, göndör fürtöket. Zrinyi féltérdre ereszkedett s a bíboros,
+az ifjú fejére téve mindkét kezét, halkan imádkozott. Miklós nagy
+tisztelettel csókolta meg az áldó kezet. Senkviczy is kezet csókolt
+az érseknek.</p>
+<p>Megindultak.</p>
+<p>Pázmány nézte, nézte a távozókat s mikor rajtakapta magát, hogy
+egy könnycsepp futott le bajuszába, erőt vett magán és utánuk
+kiáltott:</p>
+<p>– Miklós fiam, visszajüveteled korán el ne mulassad az kértem
+barack-fiatalokat ide küldened, mert mégis csak legjobbak az
+muraköziek. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span></p>
+<h3>V.</h3>
+<p>Alig értesült Ferdinánd, aki György bánt igen szerette volt
+türelmetlen vallásossága miatt, Pázmány szándékáról, hogy Miklóst
+olasz földre küldi, rögtön írt Sennyeinek és Mikulichnak, hogy a
+kellő útravaló iránt rendelkezzenek s hogy az uradalmi tisztek
+mindenben az érsek utasításait kövessék. Pázmánynak is írt és
+élénken érdeklődött az indulás ideje, a mentor személye, a kiséret
+iránt. A legmagasabb kegy és Pázmány figyelme kisérte Olaszországba
+a gyerek-ifjút, aki már nyolc esztendeje főlovászmestere urának,
+királyának. A fiatal zászlós-úrnak, aki könyvei mellől megilletődve
+figyelt fel néha a körülötte zajló, népek sorsát intéző
+eseményekre, kora komolyságát enyhítette, vidámságra hangolta az
+örökké tréfás, friss szellemű Senkviczy társasága. A kanonok úr nem
+fogyott ki a magyarázatból.</p>
+<p>– Gróf úr, – szólt a hajójuk előtt feltűnő Velencén elámuló
+Zrinyihez – nézze csak nagyságod untig az sárarany színű küveket,
+az víznek kékségit az rajta tánculó horgas orrú fekete csónikokkal.
+Több érő ez itt, mint az ember. Híres nagy parázna hely… Ahun a, az
+ott az ducale palatium! Gondolás, szállásadó gazdaasszony mind
+köntösöd húzza s biztat igen, hogy ű majd így, hogy úgy, hogy
+elviszen némely nagy szépségű híres fehérszemélyhez. Fársáng vagyon
+itt esztendőn által, álorcásan jün-megy itt még az becsülletes
+ember is, nemcsak az híres fő-fő istentelenek. Légy te az legaljosb
+ágrulszakadt országcsavargója, ha vagyon nyócvan ezer scudi az
+zsebedben, nemessé tészen ez váras ura. Áros portéka itt az
+nemesség! Hő, osztán az szemcsiklándó comoediák avvagy operák! nem
+láta ollyat nagyságod Gréchen! No, megkövetem, ne szegyenelje
+<span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
+"Page_27">-27-</a></span> nagyságod magát, gróf úr, tudom, tudja
+káros voltát, nem kévánja látását. Az Rialto nagy uccában, az Fejér
+oroszlán alatt lészen szállásunk. Reggelre kelve megnézzük, valamit
+erkölcsében meg nem tántorétott, igaz körösztény megtekénthet; az
+arsenált vagy cejtházat s az Muran nevű szigetbéli üvegcsűrt
+bizton.</p>
+<p>Zrinyit homályos vágyódások töltötték el a kék vizek
+örömvárosában. A templomok hűvös csöndjében, vagy szállása ablakán
+kitekintve, hirtelen csak elszorult a szíve s halántékában dobogva
+hullámzott a vér; úgy érezte el-elbágyadva, jó lenne itt a csendben
+megpihenni s nézni a körülötte zsibongó élet tarka képeit. Hisz
+olyan egyedül van!</p>
+<p>– Nem voltam-é eleddig is egyedül? Mérthogy mast érezem
+magánosságomat?</p>
+<p>Aztán ökölbe szorult kézzel nyújtózott egyet és vére hatalmas
+hullámokban ömölt szívére. Szeretett volna kardot markolni és vágni
+vele, amit ér; rikoltó hajrával vágtatni lobogó szélben a nyerítő
+paripájú ellenség közé és feszülő izommal sújtani, sújtani… Újra
+elbágyadt. Égett az arca, érezte: eszébe jutott az a barna arcú,
+villódzó szemű leány, aki fekete selyem kendőbe burkolódzva jött
+vele szembe az alkonyi pírban fürdő téren. Regényes, hihetetlen
+tervek jutottak eszébe, hogyan fogja kijátszani a kanonok
+éberségét, miként fog kötélen leereszkedni az ablak alatt ringó
+gondolába s hogy fog a holdfényen siklani csónaka sikátorok
+labirintján keresztül-kasul egy csendes ház elé, amelynek ablakában
+figyeli érkezését a villódzó szemű leány. Két meztelen barna
+kar…</p>
+<p>– Ejh! – rúgta ki maga alól a széket feldobbanva.</p>
+<p>A belépő Senkviczy, aki egy könyvet szorongatott a hóna alatt, a
+nagy csodálkozástól tétován forgatta ide-oda széles kerek arcát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
+"Page_28">-28-</a></span></p>
+<p>– Mit mível nagyságod?</p>
+<p>Miklós – és duzzadó ajka remegett, a haragtól-e, mitől –
+őszintén elmondta, hogy megkísértette a gonosz.</p>
+<p>A kanonok úr elnézően mosolygott:</p>
+<p>– Természet szerént való az iffiúi vér buzdulása, csak tudjuk
+zabolán tartanunk. Pironság nélkül tudhasd, eljüvend az üdő,
+mikoron tekélletes erkölcsökben nevekedett fő-fő leányasszonyt
+vissz ágyasházadban. De hagyján! Míg az Gonosz testednek lelkeddel
+egyetemben való veszésén munkálkodott, én épülésednek okáért
+könyvet vásárolék. Részben esméred az auctort, esmérd meg egészben
+amaz Tassot, ki nagy mesterséggel írá az ű Gerusalemme liberatáját,
+avvagy magyarán Szabados Jérusálemjit.</p>
+<p>Miklós fél éjjel olvasott; hatalmas képektől gomolygó
+képzelettel szinte rohant végig a könyvön: páncélos, sisakos,
+kópjás gyaloghad, mint a tüskés borz… a perzselő napfényen izzó
+város fakó bástyái… a főpapi nyugalmú Godofréd… a bűvös erdő
+alakváltó, titkos, pokoli élete… a szerelem szigetének bódító
+szellője… haragos harcok… puhító szeretkezés… vér és láng… Isten és
+ördög…</p>
+<p>A végére érve sokáig nézett a gyertya libegő lángjába, míg a
+kúpos oltóval le nem fojtotta világát.</p>
+<p>A kanonok úr beszélt, beszélt vagy mosolyogva hallgatott, mintha
+csak azért élt volna a világon, hogy ide-oda lógjon; de néha-néha
+villámgyorsan ránézett Miklósra, rögtön le is kapta tekintetét
+róla, elgondolkozott s mikor úgy vélte, hogy itt az ideje,
+meg-megjelent egy-egy könyvvel Zrinyi előtt.</p>
+<p>– Legkülömb patikaszer! – mondta ilyenkor magában. A száraz
+erkölcsi prédikációkat se szerette, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> de meg azt is gondolta,
+jobb, ha a fiú maga intézi el magával, ha mi baja van. A mustot se
+szőlőpásztor forralja, kiforr az magányosan is. Mert mindent
+elintézhet egyedül az ember, csak arra kell megtanítani, hogy
+hogyan lássa, amit lát, a mai életet, és hogyan nézze, amit nem
+lát, a klasszikus világot. Magyarázott is Senkviczy, hogy mi ez,
+hogy mi az; hogyan futtatja a talián még most is a kertjét
+négyszögben övező fákra a törzsek közé ültetett szőlőt, mint
+Vergilius idejében; s mikor befejezte kertészeti magyarázatát,
+előhúzta zsebéből az Eclogákat és a termékenységben zöldellő
+völgyeken ámuló Miklós kezébe nyomta, mert csak így lehet megérteni
+az olasz föld-megmunkálást, de meg Vergiliust is. Zrinyi ettől a
+furcsa kis emberkétől tanulta meg az életet a könyvvel, a könyvet
+az élettel magyarázni.</p>
+<h3>VI.</h3>
+<p>A politikai hatalmából aláhanyatló Itália csak annál erősebben
+irányította az idegen figyelmét a nagy multra s a nagyra menendő
+jelenre.</p>
+<p>Velencétől Rómáig, lovon, hintón, Senkviczy nem fogyott ki a
+szóból. Hévvel magyarázta, hogy a Po-n túl hol végződött a régi
+Venetia tartomány, hol kezdődött Gallia Cispadana, mikor léptek
+Umbria földjére. Az Adria partján fekvő Pesaro-n – hajdan Pisaurum!
+– túl az országút egy helyen szinte derékszögben fordult
+délnyugatnak. Senkviczy megállította a menetet, visszaszaladt,
+előrefutott s az arca mindig derültebb és derültebb lett, aztán
+hirtelen elsáppadt, odalépett Zrinyihez, s a lovon ülő combjára
+téve kezét, megilletődötten szólt:</p>
+<p>– Uram, paripád patkója az Via Flaminia vén <span class=
+"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> küvein
+kattog. Ez úton jüve ki hajdanta fénesség, tudomán, kűben és
+betű-őrző viaszkban tündöklő mindennémű mesterségek az Roma
+vetus-ból s ez úton onták az Urbs felé éjtszaki népek minden
+kincseket. Ember, üdő s állat öszvefogván ronták az Flaminiát, de
+pusztult küvein az nyomdokok lánc el nem szakada s mái nap is
+Romulus várasáig viszi az zarándokot.</p>
+<p>A kanonok szeme megtelt könnyel; Miklós megfogta a rajta nyugvó
+kezet és megilletődve nézett le az öregre.</p>
+<p>Senkviczy is lovat kért; nem birta volna ki a hintóban, mert
+mindent akart látni, nagyobb fát, bozontosabb bokrot,
+sarcophag-szegélyt, úthajlást előre… Milyen szép lehetett itt egy
+légió vonulása… a vértből, tunicá-ból előcsillanó férfias
+meztelenség… Ide állhatott ez alá a nagy fa alá tógáját fejére
+húzva az esőtől meglepett városi…</p>
+<p>És Senkviczy előadásában megelevenült a régi római élet Miklós
+szeme előtt, úgyannyira, hogy első pillanatra szinte meglepte, hogy
+Orbán pápa városában nem tógát hordanak a férfiak s a Campo
+Vaccino-n, ahol egy fűből kiemelkedő karcsú oszlop tövén heverő
+pásztor őrizte a legelő barmokat, nem a régi Forum mozgalmas zaja
+él. Idejébe telt, amíg megszokta a klasszikus kornak az új élet
+szövetén átfutó és itt-ott előcsillanó, aranyfényű fonalát. Később
+mély, súlyos gondolatokat hömpölygető élvezetet talált az új
+nagyságba szövődő régi nagyság szemléletén. Százados sírjából
+méltósággal villant föl itt egy kő, ott egy mozdulat, rom, arc,
+kifejezés; mint lidérc-láng lobbant föl előtte, ahol legkevésbbé
+várta, a klasszikus múlt egy-egy mozzanata. Most már nemcsak
+szerette, hanem kereste is a múlt és jelen egymás mellett álló
+ellentéteit. A Pantheon <span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
+"Page_31">-31-</a></span> árnyában, melynek tégláiról omlott a
+márványburkolat s amelynek előcsarnokáról leszedette Orbán az
+ércgerendákat, hogy ágyút öntessen belőlük, szívesen olvasta «il
+cavalier Marino» daloló verssorait: az elhagyott Arianna a tenger
+partján szunnyad, fehér leplének ezüstjén arannyal szőtt
+bíborlevelek, fülönfüggője két smaragd hajócska, homlokán hegyes
+gyémántkövet karommal tartó arany sas, meztelen talpacskáihoz
+csóközönnel szökik föl néha a tenger… S ablakában, a nyüzsgő,
+hangos, sok mozdulatú olasz uccai élet fölé kihajolva, az ősz hajú
+Soracte s ó falernumi régi, elegáns barátjának ércnél maradandóbb
+soraival mulatott, Impavidum ferient ruinae, – halt el Zrinyi ajkán
+a verssor s lent búgó kíséretből sikongva vált ki az epedő nóta egy
+öreg csavargó dudáján.</p>
+<p>Aztán, Senkviczy nem is tudta, szállásadójuk fiával, aki
+tudósféle ember volt, összevásároltatta magának, Tasso mesés harcai
+után reális ismeretekre vágyva, Machiavelli, Giorgio Basta,
+Ammirato, Malvezzi, Bisaccioni hadtudományi munkáit. A kanonok hadd
+képezze benne a tudóst, régi és új dolgok figyelő szemű ismerőjét;
+apja vére, ősei példája, vitézi hajlama, erős akarat hadd nevelje
+benne ezekkel a könyvekkel a jó katonát! Senkviczy bátyám nem ért
+az ilyesmikhez; hagyjuk békén, – gondolta magában.</p>
+<p>Orbán pápa, – aki több irányból törekedett a földi élet
+csúcsára: diplomatákkal finomkodva, hadat vezetve, latin verseket
+csiszolva, – mint az alázatosság királyának pompában úszó földi
+helytartója, nyájasan mosolygott a belépő Zrinyire. A színes és
+sötét talárral, fényes fegyverzettel, selymes, csipkés urakkal
+népes pápai udvarban idegenül érezte magát Miklós. Megmozdult már a
+legyezőre nyíló spanyol szakáll, felhangzott már <span class=
+"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> a
+hattyúprémmel szegélyezett, könyökigérő bíborgallérban trónoló
+Szentatya idegen lágysággal zenés latin szava… és Miklós még mindig
+arra a pár marcona legényre gondolt és fénylő vértjükre,
+feltollazott ódivatú sisakjukra, hosszában lefutó sárga, fekete,
+vörös csíkos bugyogójukra, akik hegyes alabárddal álltak őrt az
+ajtó előtt. Amint elhaladtak előttük, Senkviczy a fülébe súgta,
+hogy ama Michaelis Buonarotti rajzolta még II. Gyula pápa testőrjei
+számára ezt az uniformist. A pápa már elhallgatott és Zrinyi
+Senkviczy halk utasítására fölemelkedett hódoló leborulásából s a
+legfenségesebb földi kéz kitüntető csókolására járult.</p>
+<p>Orbán most egy könyvet tartott kezében és Zrinyi felé nyújtotta,
+kedvesen, szellemesen téve említést György bánról, a kereszténység
+védőbástyájának eme kitünő őrtálló katonájáról. Derüs kegyességgel
+méregette az előtte álló gyerekembert, aztán környezetére vetve egy
+tekintetet, Horatius versével fordult újra feléje:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Jók és erősek nemznek
+erőseket;<br /></span> <span class="i0">Még a tinónak, még a
+csikónak is<br /></span> <span class="i2">Apjára szít erkölcse, s
+nem költ<br /></span> <span class="i4">Gyáva galambot a bérci vad
+sas.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Zrinyi érzi, hogy igazat mond a Szentatya, szeretne valamit
+felelni, izma, önérzete egyaránt duzzad, de valami visszatartja
+attól, hogy itt, a fény és puhaság, a csiszolt szavak árnyas, merev
+udvarában vitézi hévről, önfeláldozó érzésről beszéljen és szava
+tán úgy hangozzék, mint ünnepségek termében táncoló fiatal medve
+rekedt bőgése.</p>
+<p>Orbán pár rövid, energikus utasítást ad még olaszul
+Senkviczynek, ne távozzanak anélkül, hogy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> nem
+beszélt vele a magyarországi állapotokról. Megmozdulnak a talárok,
+nyílnak az ajtók, félhangos olasz beszéd zümmögése kíséri Zrinyit
+le szinte az udvarig. Senkviczy végre megválik a szertartásosan
+udvariaskodó kísérőktől, köztük nehány jó pajtásától. Egyedül
+maradnak.</p>
+<p>– Gróf úr, mi szállt nagyságodban? Még nem is tekénté meg az
+szentséges atya ajándékát!</p>
+<p>Azzal elvette Zrinyitől a könyvet és belenézett:</p>
+<p>– Maphaei Barberini Poemata! Hüm! Ű szentsége latin poémái! Nem
+is ollyan rosszak, – folytatta körültekintve a kanonok úr, – tud az
+nyelven, versatus az mythologiában s vagyon fülének jó érzékensége
+az prosodiának régulái eránt. Boldog iffiú!</p>
+<p>– Paternitas vestra, – pattant föl szokatlan eréllyel Miklós, –
+ne végye rossz neven tülem, gyomrom fordul az símaságtul. Jól mondá
+Ű szentsége, sas vala atyám, de vijjogó, nem lészek én is hegyes
+csőrrel mézes hangon csácsogó galamb. Nem szájam tátására, de
+értelmem mívelésére, kardom forgatására vagyon szüvemnek
+hajlandósága. Szájat nyitok, valamikor kelletik, de lölköm előtt
+útálattal teljes csűrt-csavart szavakbul hívságos palota
+építése.</p>
+<p>Senkviczy először megdöbbent, de azután átölelte a karcsú ifjút
+és fülébe suttogta:</p>
+<p>– Igazzad van, ecsém! – és fölnyúlt megveregetni Miklós
+vállát.</p>
+<p>Ezután már csak néztek és olvastak, s ha kiabáló olaszokkal
+találkoztak vagy finoman udvariaskodó, körmönfontan vitatkozó
+urakat, papokat láttak, egymásra mosolyogtak, de a roskadó
+Colosseumtól a Péter-templom ragyogva emelkedő új oszlopsoraiig
+mindent megmutatott Senkviczy Zrinyinek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span></p>
+<h3>VII.</h3>
+<p>Megállapodott, művészire hajló kedéllyel érkezett vissza Zrinyi
+a következő év februárjában Magyarországba. Péter öccse az ezer
+tószemmel csillogó, süppedékes nádas, ingovány övezte Csáktornyán
+nyugton ült; haragra, békétlenségre hajló kedvét lovaglással,
+vadászattal töltötte. El-elvitatkozott ugyan a páterrel országos
+dolgokról, de szívesebben hallgatta horvát vitézeinek dávoriáit,
+vagy éjtszakai nyugalom előtt egy-egy nagy fa alatt mesélő öreg
+jobbágy tündérregéit. Közben vissza-visszazuhanó vágyódással
+kivánkozott nagy dolgok után.</p>
+<p>A hazatérő Miklós szokatlan melegséggel ölelte magához a dohogó
+Pétert, mert csak most értette meg öccse gréci elégedetlenségét.
+Mikor az est köpenyegébe burkolódzó vidéken Csáktornya kongó
+fabástyáiról végigtekintett s fölhatott hozzá a várukat övező,
+csaknem végtelen mocsarak, ingoványok vizében búgó, karattyoló
+békák ezrének egyhangú éneke, lohadó dölyffel gondolt nagy
+terveire, s a nagyravágyás ideges irigységével ábrándozott el
+figyelemmel olvasott, kivonatolt kedves hadtudományi iróinak
+tudóshoz illő utasításain, amelyek az elmélet magasáról hangzottak
+isteni parancsként. Hol vagyunk mi még ezektől? Hol van nálunk
+képzett katona? A magyar csak verekedni tud, vérét ontani, ha neki
+vadul; s ha meghal, van még pallosrengető magyar nemes elég, más
+áll a helyébe. De élni! a hazáért élni, fáradni ki tud? A mostani
+nemes nem gondolja meg, micsoda az igaz nemesség.</p>
+<p>– Ülnek haszontalanul fiaink, – magyarázta magának szinte
+hangosan Zrinyi, – vagy otthon atyjoknál és anyjoknál, vagy, ha
+ugyan derekassan látni, hallani akarnak (az mint ők mondják),
+<span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
+"Page_35">-35-</a></span> egy magyar úr udvarában beállanak és
+szerződnek: ott mit tanulnak? innya; mit többet? pompáskodni, egy
+mentét arannyal megprémezni, egy kantárt pillangókkal felcifrázni,
+egy forgóval, egy varrott lódinggal pipeskedni, egy paripát
+futtatni, egy szóval: esküdni, hazudni és semmi jót nem követni. Az
+úrfiak? Az ital nékik legnagyobb mesterség és katonaság; mentül
+aljosb s roszabb lovászokkal, kóborló katonácskával
+társalkodhatnak, legnagyobb katonaságnak tartják; senki nem tanul
+tudományokat, senki nem lészen zarándokká, hogy láthasson,
+tudhasson abbúl valamit hazájának szolgálni…</p>
+<p>A nép? Hm, – fűzte tovább gondolatait, – ki törődik vele?
+Dolgozzék, adózzék meg! A védelemért, amit <i>mi</i> nyujtunk, nem
+nagy ár! Az urak? Az erdélyi fejedelem vagy a felséges ausztriai
+ház verőfényén sütkező gonosz vagy jó bolondok. Idegen tanácsok,
+főgenerálok? Komédiás köntösben fenheázó idegenek; pedig, kinek nem
+bornya, nem nyalja. Kezdeni köll itt valamit! Csak velünk légyen a
+jó szerencse is Ez köll, semmi más.</p>
+<p>Messze a síkon fölhangzott az őrség kiáltása. Miklós önérzete
+egy kissé megerősödött. Ezt már ő csinálta. Öt ilyen őrség van
+egymástól egyenlő távolságra elhelyezve Csáktornyától a Muráig.
+Húsz-húsz katona őrködik a földmunkákkal megerősített helyeken s
+Kanizsa felé figyel, hogy készületlenül ne találja Muraközt a
+betörő török. Ezt már ő tanulta, ezt már ő honosította meg! Hejh!
+más élet lesz itt! S belecsapott ököllel a sötétbe.</p>
+<p>Másnap pár száz jó horvát lovassal átcsapott a Murán. A hajnali
+szürkületben ló nyakára hajolva vágtatott a kis csapat. Gyorsaság,
+óvatosság: török hódoltsági területen járnak. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span></p>
+<p>A faluban hajnalt kurjantott egy vén kakas; közbe-közbevonítva
+csaholt nehány komondor. A kertek felől kerültek. Egy kis szakasz
+előre lovagolt; utána egy másik kert-ajtót zúzott, istállókaput
+feszített s hajszolta az elől lovaglók után a bőgő, nyekergő lábas
+jószágot. A paraszt reszketve vagy káromkodva húzta magára subáját,
+ha még volt; vagy egykedvűen hagyta maga mellett elzúgni a vitézi
+förgeteget. Zrinyi legelől lovagolt suhanva, mint az üstökösnek
+magja. El-elmaradozó vitézei bementek vagy inkább betörtek a
+házakba is s amire kedvük jött, ami kezük ügyébe esett éppen,
+magukkal vitték. A paraszt szakállát cibálva követelték, adja elő
+pénzét. Trágár tréfákkal röhögtek össze, ha valamelyik nekiehült
+bajtársuk csűrbe, kazal mögé cipelt egy-egy még félig alvó, borzas
+hajadont. Egy hülye fogatlan öreg ellenkezni próbált azzal, aki új
+csizmáját akarta elemelni; a vitéz dühbe jött s az ágyékon rúgott
+öreg holtan esett össze föléje gyujtott vityillójában… Magyar
+jobbágy szenved, török úr bánja!</p>
+<p>Déli álmukat már Csáktornyán aludhatták a vitézek.</p>
+<p>De kölcsön kenyér visszajár! Magyaros ruhájú török végbeli
+vitézek dúló raja zúdult nemsokára Kanizsából át a Muraközre.
+Zrinyi későn értesült: a török messzire, kerülve játszotta ki az
+őrségek éberségét. Mire sólyomszárnyas süvegét szemére rántva
+nyeregbe vágta magát káromkodó öccsével, elhajtott marhái már a
+Murán túl bőgtek.</p>
+<p>A megdúlt községhez ért a csapat. A felgyújtott faluban
+szikraözönt okádva pattogott az égő nád, sisteregve zuhant le a
+lángnyelvben égre nyúló viskók gerendája. Ami épkézláb legény, lány
+a faluban volt, török láncon gyalogolt már Kanizsa <span class=
+"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> falai
+alatt. Éhező csecsemők sivákoltak tarka nagy párnába kötözve a
+földön, míg anyjuk szótlan kétségbeeséssel mosogatta alélt ura
+sebét a kútnál, vagy zokogott holtteste fölött a falu útjának
+porában fetrengve. Könnyü lábú arab lovak patája vágta föl az
+udvarok letaposott földjét, amelyeknek egy-egy zugában sadizmus
+csonkította meztelen női test hevert. Az úton rongyolt ruhájú vagy
+mindenükből kifosztott férfi holttestek feküdtek szanaszét. Itt
+tépett ingű, meggyalázott lány kémlelt ki rémülten a padlásablakon,
+elmult-e a vész; amott kerekre nyitott szemű fiúcska bámult
+öntudatlan kiváncsisággal a körülötte történőkre… Magyar jobbágy
+pusztul, magyar úr kára!</p>
+<p>Leverten, fojtva dübörgő indulattal léptet haza a csapat, s a
+bosszú alkalmát lesi. Rombolásban, öldöklésben, ragadozásban,
+szűz-gyalázásban nemtelen versenyre kél a féktelen portyázáshoz
+szokott magyar és török végbeli vitéz. S míg a békés falu helyén
+romhalmaz fölött kóvályognak a varjak, rettegve várja a vad
+idegentől születendő gyermekét a lány s szeméten rohad a
+sebesült.</p>
+<p>A dunántúli főkapitánynak, Batthyány Ádámnak előre ugró,
+hatalmas boltozatú homlokán összefutnak a ráncok ezekre a hírekre.
+Följelenti Zrinyit – némi féltékenykedéssel – a bécsi
+haditanácsnál, hogy veszélyezteti a békét. A haditanács intő
+levelet küld Zrinyinek, sőt a kancellária is neki áll csillapítani.
+A török közben újra beüt a király földjére s nyomban rá
+bepanaszolja Zrinyit a budai pasánál, akit megkér, hogy kezdjen
+tárgyalást ebben az ügyben a bécsi udvarral. De a következő évben
+már Batthyány is Zrinyi oldalán robog a portyázó beütéseken; s az
+óvatos, mindenkit kielégíteni szerető nádor is nagyobb sereggel
+óhajtana már beütni a hódoltságba. Bécs, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> amelynek
+szeme aggódóan függ a harmincéves háború színhelyén, burkolt
+szavakban megadja neki az engedélyt, de a nemesi fölkelés rozsdás
+gépezete nem működik s a pénz sem érkezik meg Bécsből.</p>
+<p>A török zajong, zavarog; itt is, ott is égre csap a felgyujtott
+falvak lángja s felbődül a jobbágy-keserv s a budai pasa csöndes,
+számító eréllyel szorítja sarokba a szelid lelkű, ingatag új
+Ferdinánd kormányát.</p>
+<p>Zrinyi is beleútálkozik a gabona-cséplő lovaglásokba,
+jobbágy-nyúzásba s szó nélkül engedelmeskedik a haditanács újabb
+rendeletének, hogy hagyja abba a hódoltságba való beütéseket s mint
+légrádi kapitány, fogadja engedelmesen a kerületi főkapitány
+utasításait. Péter is gondolt egyet, megúnta el-elábrándozó vagy
+felhevülve török földre lovagló bátyjával együtt élni, aki inni sem
+tudott, de nem is nagyon akart s aki, ha nem vadászott, könyveket
+vagy a Dráva erdeit bújta, – feleségül vette Frangepán Katát, a
+károlyvárosi főkapitány lobogó vérű, írogató leányát és Bakarba
+vonult, a tenger-szélre.</p>
+<h3>VIII.</h3>
+<p>Zrinyi eleinte nem vette észre, nem akarta észrevenni, mennyire
+egyedül maradt megközelíthetetlen várában. Egy ideig elfoglalta a
+vár fabástyáinak lerombolása, amelyek helyett erős kőbástyákat
+emeltetett. Szinte látta, hogy fut az új falnak az ágyúgolyó s hogy
+fúródik bele ereje törve a kemény mész és cementkeverékbe. De
+csakhamar elkedvetlenedve fordult el tőlük, hiába ontotta rájuk
+finom, csöndes bókjait Forstall Márk, az ausztriai augusztinusok
+tartományi főnöke és dicsérte <span class="pagenum"><a name=
+"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> agyba-főbe nagy hangon
+Cosimo páter, Zrinyi jószág-kormányzója.</p>
+<p>– Erősek, mikéntha titánok hordták volna öszve! – jegyezte meg
+Forstall.</p>
+<p>– Gondolja atyaságod? – felelt szórakozottan Miklós, akinek az
+járt eszében, hogy <i>csak</i> portyázó török sohse fogja erejüket
+próbára tenni. Derekas harcra, háborúra vágyott, ahol sík mezőn
+rendeletei szerint nyomulna előre gyalogosainak tömött oszlopa a
+száguldó Zrinyi-huszárok után… Hüvelyébe nyomta a török ellen
+villogó kardomat Bécs. Lesz-e alkalom és idő dicsőséggel húznom ki
+fölemelkedésemre…? De ne lássák most ezek a tépelődő gondok ráncait
+homlokomon… – Micsodás eredménnyel nyeli, pater Marce, atyaságod
+könyvesházam, leveles-ládáim porát? – fordult nevetve a
+baráthoz.</p>
+<p>Forstall szerényen mosolygott:</p>
+<p>– Nagyságod indulgentiájának legkegyelmesb engedelmével
+előbeszéllem.</p>
+<p>Cosimo atya türelmetlenül kezdte húzgálni kövér hasán lecsüngő
+nagyszemű olvasóját: ennek sose lesz vége s neki még be kellene
+számolnia a santoveci, strigovcsáki, cigánscsáki szőlőhegyek, a
+teresztenyakóci, gerkaneci halastavak állapotáról s bemutatnia
+kegyes urának az oszalyi, ribniki, grobniki, dreveniki, hrelini,
+brebiri, grisáni és bródmoravicei várak tiszttartóinak, a rakonoki,
+bosiákói és verboveci kastélyok felügyelőinek jelentéseit.</p>
+<p>– Gróf úr, kegyelmes uram nagyságos familiájának eredeti az
+históriai tudománok mái állapata szerént ez: négyszáz esztendőknek
+utánna, hogy Krisztus Jézus urunk, kinek neve dicsértessék
+mindörökké…</p>
+<p>– Ámen! – vágta rá Cosimo páter, aki nagy fejszámolásba merült
+éppen. <span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
+"Page_40">-40-</a></span></p>
+<p>– … világra jüve, élt vala… hm, neve nincs… Anonymus, ki,
+felesége fiat szülvén néki, lén Sueulados gót királ apja. Maradéki
+közül nagy híres neves amaz Ostrovius, Ostrovica várának építője,
+bosnyák bánok, horvát királok eldődje. Az nyolcadik bosnyák bán
+vala Tvartkó, kinek fia Barich, kinek fia Kulin, kinek fia Mladin
+apja halálával elveszté bánságát is. Miként simplex comes jüve
+Horvátországban, hol is familiájának csillaga felette kedvező
+constellatiókban nagy fényességű ragyogvánnyal vonyá környül
+magát.</p>
+<p>Lemondás, önérzet harcolva kavarogtak Zrinyi lelkében. Ezek a
+ködös, távoli alakok hősök lehettek, mert vérrel és izzadtsággal
+szerzi az ember a földön a hatalmat. De az apja, nagyapja, dédapja,
+– róluk már tudta biztosan – mind vérzettek, verejtékeztek a
+mostani óriási birtokért, amely szinte megszakítás nélkül húzódik a
+Murától az Ádriai tengerig.</p>
+<p>– Pater Cosme, engedjük az provinciális atyát vissza
+kalamárissához, mi penég lássunk hozzá.</p>
+<p>– Öröm nékem nagyságoddal beszéllenem, öröm nagyságod eldődivel
+társalkodnom, – szólt meghajolva Forstall és távozott.</p>
+<p>Migliani Cosimo örült, hogy egyedül maradt urával, legalább most
+elmondhatja néki minden búját, baját, mert nem vezet semmi jóra az
+ilyen végig feles osztozás, amilyet Mikulich uraimék eszeltek ki a
+két testvér között.</p>
+<p>– Kegyelmes fejedelem, nagyságos gróf úr, nékem kegyelmes uram,
+vagyon Buccariban több között egy malom négy kűvel, kiknek ketteje
+Péter uramé, ketteje nagyságodé. Fülemhez juta, hogy az molnár nagy
+dologüdőben nagyságod küvin is őrleté Péter uram gabnáját;
+Grobnikon az tárház amaz felét tölteté meg az tiszttartó éléssel,
+ki nagyságodé, az élés penég Péter uramé <span class=
+"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> vala;
+Csukovecen Péter uram két barac-fáját el-kidönté az szél s az
+tiszttartó az mi nyakunkra tolná az kárt. Így vagyon ez, nem
+másképp. Közös lónak túros az háta, mert nem löhet, miként almát,
+csak olyképpen ketté vágni tiszttartók, vámosok, jobbágyok,
+zsellérek, irtványosok népét, egyházakat, kegyuraságokat, várakat,
+várasakat, falvakat, udvarházakat, csűröket, pajtákat,
+csikókerteket, szőlőket, malmokat, szántókat, legelőket, bányákat,
+erdőket, makkosokat, réteket, vámokat, tizedeket és
+halastavakat.</p>
+<p>– Feketén lát igen kegyelmed! – mosolyogta feleletül Zrinyi, de
+érezte, hogy alapjában véve igaza van az ügybuzgó páternek. Milyen
+más lenne, ha nem kellene még a csáktornyai lakóház szárnyai felett
+is osztoznia öccsével! Nehezen, bajjal gyűlik így össze a pénz,
+pedig neki sokra van szüksége és gyakran. Megelégednék a
+Muraközzel, csak feltétlenül rendelkezhetnék vele! Istenem, az
+emberek mind mellette és előtte állnak szoros tömegben. Kik állanak
+ő mögötte? Jó horvát fiúk, hősi barmok. Kik többen? Iratos
+katonaság, tobzódásba, bűnbe fulladt agyú verekedő gépek. Nagyoknak
+parancsolni, értelmeket igyengetni, mindenek előtt állani,
+vezetni!</p>
+<p>– Egyébaránt ihon ezek s mások papirosra vetve, – nyujtott át
+Cosimo egy csomó írást Zrinyinek, s megelégedve, hogy lerázta
+magáról egy időre a gond, a mérgelődés terhét, elbúcsúzott urától
+és elment egy pohárka bort inni a várnagyhoz.</p>
+<p>Zrinyi egyedül maradt sötéten csillogó nagyravágyó terveivel.
+Merre nézzen, mihez kezdjen? A királyi kegy állandó, de enyhe
+napsütése sose fogja így kiemelni innen, a nagy emlékek nyomasztó
+terhe alól. És szórakozottan járta tekintete vadaskertjeit,
+amelyekből az irtás, tisztogatás, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> rendezés munkájának
+fejsze-kopácsolása, kerék-nyikorgása, hajhózása ide hozzá is
+elhatott.</p>
+<p>Hangos beszéd zavarta fel ábrándozásából. Cosimo páter szaladt
+feléje, amennyire tudott, mögötte a beborozott várnagy ingadozó
+alakja tünt föl s egészen eltakarta a nyomukban pipeskedve lépegető
+vékony kis Forstallt.</p>
+<p>– Nagyságos uram, – böködte ki lihegve magából a szavakat
+Cosimo, – röttenetös hirek. Az svécusok serege Siléziában!…
+pfüh…</p>
+<p>– Mi! – riadt föl Zrinyi.</p>
+<p>– Kis üdeje, éppen, hogy utolsó kártyámat vetem az asztalra
+páterkám elejben, – mondja bajuszát pödörgetve a várnagy, –
+ajtóstul dül bé reánk Mila, méltóztatik tudni, az az kerek faru
+szógáló, hogy ihon barát jüve Szent-Ilonárul, hirei vagynak. Mondom
+néki: Mila, te, Milica, ördög bujjék az lábad köz…</p>
+<p>– Nyelvét zabolára fogja kegyelmed! – esik szavába csöndesen
+Forstall.</p>
+<p>A várnagy dohogva rántja föl nadrágját:</p>
+<p>– Egy szóval, bejün az barát, mondja, hogy az kalastromban mulat
+kevés napok ulta az gárgyán egy attyafia, kit kivertek házábul az
+svécusok, hogy az ménkü lődörögjön az bugyogójukban! Igen
+szorongatják királ urunk seregét, kiben sokat levágának, még többet
+foglyul ejtének. Beste kurafia huszárjaik az Vág mentén
+száguldoznak immár. Hejh! megnehezültek az üdők fölöttünk, török
+rágja sarkunkat, svécus koronánkba kapott!</p>
+<p>– Tyüh! – folytatja Cosimo, – az gárgyán attyafia beszélli
+svécusok kegyetlenségit. Templomok keresztit letöretik, az szentek
+írott képeinek fejeket veszik, megfertézik az asszonynépeket,
+arany, ezüst, lábas marhában szeméremtelenül zsákmányolnak. Az
+gárgyán attyafia té-tova szaladó, földönfutó lén miattak!
+<span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
+"Page_43">-43-</a></span></p>
+<p>– Osztán el löhessen-é indulni amaz szalajtott sléziai szaván? –
+kérdi némi kétkedéssel Zrinyi.</p>
+<p>– Bizonyosan el! Nagy böcsülletes, szavahihető főfő kalmár
+hazájában, – bizonygatja hévvel Cosimo.</p>
+<p>– Nem zörög az haraszt, ha nem fú az szél, – jegyzi meg
+bölcselkedve a várnagy.</p>
+<p>– Háborús üdőkben sokszor hallásra leghihetetlenb az igaz, –
+csöndeskedi hozzá Forstall.</p>
+<p>– Haramják alkapitánnya, Patachich Péter uram az könyvesházban
+keressen kevés üdő telésével. Isten velek! – szól hirtelen,
+hangosan Zrinyi s a lépcsők felé indul.</p>
+<p>A három férfi egyedül marad. A várnagy szemmel vág Forstall
+felé:</p>
+<p>– Ember ez, nem gatyában vizellő nímöt!</p>
+<p>– Derék fi, igaz Brebiri fi! Sarka alatt dönög az főd! – tódítja
+Cosimo.</p>
+<p>– Mars bellicosus in persona! – fejezte be költői lendülettel
+Forstall.</p>
+<p>Azzal elvonultak mind a hárman kártyázni.</p>
+<p>Zrinyi, mire a hosszú palotához ért, amelynek boltozatos
+szobáiban álltak a falak mellett a család leveles, kincses ládái,
+készen volt tervével, folyamodni fog a felséghez, adjon neki
+felhatalmazást, jelöljön ki toborzó helyet, hogy öt horvát
+zászlóaljhoz még öt német századot fogadhasson, ezer emberével
+aztán ura, királya segítségére siet a svédek ellen hadakozó
+táborba. S míg Forstall megérkezett, akiért hamarosan utánaküldött,
+emelkedő önérzettel sétált föl és alá a tatár puzdrákkal,
+kézijjakkal, hosszú, cifrált jancsár puskákkal és mindenféle
+fegyverrel díszes falu csarnokokban. Igen, hálára fogja maga iránt
+kötelezni a királyt, aki önfeláldozását jutalmazandó bizonnyára nem
+fog késni nagyobb, vezetőbb állásba emelésével. Öntudatos
+határozottsággal ömlöttek ajkáról a szavak, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> amelyeket
+secretáriusa, Forstall apró, kerek, kalligrafikus betűkkel vetett
+papirra. Hajnalban már lovas szolga vágtatott a levéllel Bécs
+felé.</p>
+<p>Patachich Péter alig győzte kivárni a diktálás végét. Nézegetve
+ődöngött a harci jelvényekkel rakott folyosón. Sokáig elálldogált
+egy kép előtt, amely Zrinyi első hadi tettét örökítette meg. Egy
+török hátulról balkézzel elkapja a fiatal gróf mentéjét és
+jobbjában görbe kardot emel halálos sujtásra, de Zrinyi megelőzi,
+széles kardjával hátrakanyarítva csapja el támadója fejét. Végre
+jött Forstall a sok írásban meggémberedett ujjait nyomogatva s
+beküldte Patachichot főkapitányához; maga pedig a várnagy
+toronyszobája felé irányozta lépteit, hátha sikerülni fog
+visszanyernie elvesztett kerek tallérjait.</p>
+<p>– No, Péter, mint vannak az fiúk? – kérdi a belépőtől
+Zrinyi.</p>
+<p>– Nagyságos főkapitány uram, unakozás bántja üket; mikéntha
+geleszta marná fenekeket, alég hogy helyben ülhetnek. Folyik az
+luttenbergi torkokon le özönnel, kivált estvére kelve s mihent jó
+bor fejeket melegíté, némely dávoriát nagy torokkal kezd, némely
+hajdú fegyverrel táncot szökdös; miként az éh farkas, harcot,
+harcot kéván szüvük.</p>
+<p>– No, Péter, nem sok üdőn feküsztök mán téli szálláson, légyen
+gondviselésed emberre, lóra, prófontra, abrakra; mezőben szállunk,
+ugy löhet.</p>
+<p>– Igen is, – vágta rá keményen Patachich és örömtől ragyogott a
+szeme.</p>
+<p>Zrinyi, egyedül maradva, elővette Tacitusnak, kedves
+történetírójának Annales-eit s elgondolkozva lapozgatott bennük;
+egy helyen szemébe ötlött ez a mondás: Unam esse in armis salutem,
+sed ea consilio temperanda. Hamar följegyezte egy darab papírra.
+Aztán kemény, gőgös <span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
+"Page_45">-45-</a></span> mosoly jelent meg ajkai körül, beleütötte
+a pennát a kalamárisba és erős vonásokkal írt:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Taurus fortis est et
+occiditur,<br /></span> <span class="i0">Elefas grandis est et
+occiditur,<br /></span> <span class="i0">Leo ferus est et
+occiditur.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Az ember mivel erősb az bikánál, mivel nagyobb az elefántnál,
+mivel fenébb az oroszlánnál? és ha az esze nem volna, az többi
+egyiknek sem állhatna ellene, de ésszel uralkodik ez világon és az
+embereken is, az kinek több van. Mikor vis et consilium egy emberbe
+szerkezik: boldog az és böcsülletes, hatalmas és röttenetes.</p>
+<p>A pontot odavágva eldobta a tollat s meg volt elégedve
+magával.</p>
+<h3>IX.</h3>
+<p>A lovas szolgák, ki előrement jelenteni ura érkezését, ki
+elmaradozott, úgy hogy Zrinyi mögött csak Vitnyédy István, soproni
+ügyvéd, a gróf jogtanácsosa lovagolt, mikor föltünt előttük a
+nagy-hefflányi templom vaskos, négyszögű, kékes ónnal födött magas
+tornya.</p>
+<p>– Rosszul tészi kegyelmed, hogy perseverál az lutherana
+confessioban, – folytatta kedve ellenére a társalgást Zrinyi.</p>
+<p>– Ó, kegyelmes uram, – felelt elborult, makacs meggyőződéssel
+Vitnyédy, – mitévő légyek, belégyükerezett ez confessio szüvemben
+együgyü tisztaságával. Sok persequálásokat szenvedek miatta, de el
+nem szakadok tüle. Eh, nem baj ez, nagyobb az, hogy hütnek nincs
+hüt előtt böcsülleti. Catholicusoknak pompáskodó szertartásokat nem
+szeretem, de embert az okért el nem ítilek, hogy catholica
+vallásban keresi idvességét. Meg <span class="pagenum"><a name=
+"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> nem szűnünk mastani
+saeculumban egy az más hütinek mocskolásában, gyalázásában, ki nagy
+hiba, mert bizony jobb lenne, ha az lutheranus törökök ellen
+vitézkedő urak az vexállásokat hátra tévén, közös erővel
+fordulnának arcul az pogány törökre. Én mondom nagyságodnak,
+kegyelmes uram, én, Vitnyédy István, nemes Soprony várasának hütös
+nótáriussa, beste lutheranus – az mint mondják, – nímöt rontja az
+magyart hatalomért, értem; török rontja gazdagságért, értem; magyar
+rontja az magyart hütiért, nem értem, ha addig élek is.</p>
+<p>Zrinyi nem válaszolt, nem volt inyére a társalgás témája. Eszébe
+jutott a nádor bíboros ellenfele, Pázmány s a nagy-szombati kertben
+adott intelme, amelytől mintha kissé eltért volna, legalább is
+gondolatban. De nem, nem fordulhat szíve az evangelicusok felé, ha
+százszor magyarok is, mikor mindenét, jövendő nagyra kelését a
+királytól várja. Méltó-e hozzá azonban ez az önző gondolkodás?
+Hozzá, dédunokájához ama Zrinyi Miklósnak, akinek nevéhez a magyar
+história egyik legszebb önfeláldozása fűződik! Sokáig nézett szembe
+ezzel a gondolattal s nem talált kiutat semerre se.</p>
+<p>Vitnyédy magában motyogott, hogy minek is cipelte el erre az
+útra kegyes pártfogója, tán azért, hogy megtérítse, vagy azért,
+hogy… eh! legyintett a kezével, ő dolga.</p>
+<p>Kevés szolga és nagy csönd fogadták az érkezőket Esterházy
+Miklós hefflányi kastélyában. A nádor az egyik emeleti ablak előtt
+ült karosszékében s egykedvüen nézte az érkező vendégeket. Mért
+siessen fogadásukra? Jókor tudja meg akkor is, hogy kik, ha már itt
+lesznek. Ott van a tiszttartó, fogadja az őket helyette is.
+Vitnyédy elvonult a neki kijelölt szobába, mert sürgős levelet
+kellett írnia valahová Felső-Magyarországba. Zrinyi az úr után
+tudakozódott. <span class="pagenum"><a name="Page_47" id=
+"Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>A nádor délceg, magas alakja mintha kissé megtörten emelkedett
+volna fel karosszékéből a belépő fogadására. Visszakanyarodva
+göndörödő üstöke is megfogyatkozott; széles, kerekre nyírott,
+hullámos szakállát sűrűn tarkázta az ősz szál.</p>
+<p>– Apám uram! – sietett feléje megindultan Zrinyi s nagy
+tisztelettel csókolta meg az eléje nyújtott kezet.</p>
+<p>– Miklós öcsém, be megnövekedtél, miulta nem láttalak. Rád
+irattam, úgy-é, hogy ne berzenkedjél az török ellen, szegény fiam?
+Haragszol-é te is? – kérdezte keserű gyöngédséggel a nádor. – Azért
+jüttél talám, hogy számot vessünk egymással?</p>
+<p>– Uram apám, ha tött is ellenem nagyságod, nemesb principiumi
+vezérlék.</p>
+<p>– Nemes? Hm! Igazán mondod, fiú? Principium? Hm! Temessük el
+üket! Mán én csak temetek. Elhantoltam édes feleségemet, öregbik
+fiamat, menyemet…</p>
+<p>Zrinyi felkavart szívvel nézte Magyarország palatinusának
+csöndes gyötrődését.</p>
+<p>– Mért jüttél? – kérdezte komoran Esterházy, akiben Miklós
+látása feltépte a múlt sebeit.</p>
+<p>Zrinyi tudta, hogy ez az ember nem fogja kinevetni az ő magános
+tépelődéseit, elébe adhatja őket bátran. Aggódó, ideges bizalommal
+nézett a rá révedező szemekbe.</p>
+<p>– Légrádi kapitány jün palatinushoz, Zrini Esterházyhoz, szerető
+fia apja urához tanácsért, erősségért, mert, miként fölyhő szél
+előtt forog futásában, értelmem állhatatlan. Hogy az török ellen
+hadakozásom szünését parancsolák, elmém impériumbéli hadra fordult
+vala. Királnak fölkénáltam vala horvát zászlaimat, kértem ötszáz
+nímötöt hozzá… Mért romoljék karom ereje, szablyám éle tételen
+heverésben? Szükség vagyon oly <span class="pagenum"><a name=
+"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> fiakra, mint György bán
+maradéka, kiknek is nagyra kelése ország szabadulásának böcsös
+záloga. Tisztségeknek grádicsin fölfelé köll lépnem s ezt erősen
+akarásom nem bolond magam-bálványozása, de magyar hazám javának
+Zrinihöz illő keresése.</p>
+<p>– Vijjogjon az fiatal sólyom, szaggassa el skófiummal varrott
+pántlikáját lábárul, fölyhők magasán túl röpüljön, valamig tud.
+Engemet is az szerencse kereke fölhajta magasra s az mélységben
+vete… Oda adjuk mindenünket fölséges királ urunknak, kinek paisa
+alatt virul, öregbül az catholica religio. Mind ez világon, mind
+más világon idvezítő religiónkért rontjuk az magyart… Nímöt
+landsknechteket bevivém az véghelyekben, Ujvárban fejem is majd
+hogy ott nem marada velek… Elfelejtközék errül és sok másrul az
+királ, de eszében marada s mérgével csípé, mint az méhe fulánkja,
+hogy gyakor szóval intém, hajtaná meg az magyar nemzet szavára
+fülét, hallgatná meg gravámeniket, teljesítené kévánságokat, ha
+szent religiónk hátratétele nélkül löhetségös… Elfelejtközék arrul
+is, hogy megállék az ausztriai ház mellett, mint kűszikla, Bethlen
+Gábor ellenében, mikoron királ képe, Leopoldus is mást tennem
+sürgete. Megfelejtközék az magyar is az ű nagy gravámenikben
+éjjel-nappal való számtalan forgódásomrul királ előtt, de
+elméjekben maradt az nímöt landsknechtek dolga. Penég szent
+religiónk egyetlen fundámentoma az felséges ausztriai ház
+hatalmának, kire meg nékünk vagyon szükségünk az magyarok eggyé
+tevésében. Egy az pásztor, légyen az akol is egy! Akkor osztán
+öszvefogunk, nem lésznek dissensusok közöttünk s ha magyar megérti
+az magyart, nem sok üdőn kevélykedik az török szép hazánk
+birtokával. Látod, fiam, innen az, hogy catholica religio annyit
+tészen, mint magyarok egyessége, szabadossága. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span></p>
+<p>– Ihon e, apám, jól töttem, kit töttem! – kiáltott fel
+megkönnyebbülve, örömmel Zrinyi.</p>
+<p>– Jól? Hm! Nem mondtam. Úgy töttél, miként köllött. Jól?
+Sehogysem! Töreted erődet, agyad velejit apasztod, ontod az véredet
+királ urunkért, ki elfelejt, mert hálaadatlan. Kifacsarják belülled
+minden tudománodat, osztán sarokban vetnek, miként rongyot. Elejbéd
+tolonganak nímöt ministerek, idegen főgenerálok, semmire nem jutsz,
+ha jutsz is, mit érsz véle? Ehun e magam, palatinus vagyok nemzet
+és királ között, de nincs egyiknek is bizodalma bennem; miként
+remegő délibáb, az auctoritásom. De fáradok érettek, böcsüllöm
+üket, szeretem, mint hűtelen társát az szerelemben eszefordult
+férfiú… Te is csak igyen téssz majd, fiam… Ez az magyar fátum.</p>
+<p>Zrinyi szeme előtt vérontó, makacs küzdelmek sötét sejtelme
+vonult el, de felkerekedett benne a duzzadó erő magabízása:</p>
+<p>– Apám uram, nagyságod szavai elnyugvó naptól vészik bucsújokat;
+az enyimé csak mast kél ki az Oceánum tenger habjaibul.</p>
+<p>– Úgy, úgy, – bólintott a nádor, de már nem figyelt oda.</p>
+<p>Zrinyi észrevette és valami ürüggyel visszavonult, egyedül
+hagyva a magával évődő embert. Vidám, könnyű lépései alatt
+csikorogva ropogott a kert útjainak kavicsa; örült, hogy
+elhatározását nem kisebb ember helyeselte, mint Esterházy Miklós,
+aki a félreértések, neheztelések miatt elkedvetlenedve hiába
+mondott le a nádorságról, lemondását nem fogadták el, mert nem
+nélkülözhették azt az erkölcsi tőkét, amit az öreg főur személye
+képviselt. Valahonnan hangos gyerek-nevetés hangzott el hozzá.
+Frissen öntözött virágok szaga bomlott szét mindent betöltve; a
+lenyugvó <span class="pagenum"><a name="Page_50" id=
+"Page_50">-50-</a></span> nap sugarai már csak a fák koronáját
+verték, lent csöndesen remegett a bokor.</p>
+<p>A kis Palkó nevetett az előbb. Ott ült falován egy lugas előtt
+hangos játékban kiabálva. Az ő rikoltozása nem bántotta a nádor
+zajt kerülő fülét, neki minden szabad volt. A kedvelt! A ló körül
+összerakható képes kockajáték darabjai hevertek.</p>
+<p>– Jó napot, Palkó! – hajolt le hozzá kedvesen Zrinyi.</p>
+<p>A kis fiú durcás kiváncsisággal nézett a bácsira. A lugasból
+előkerült valaki, aki egyre nógatta a kis fiút, hogy köszöntse
+szépen, ha nem is ismeri, bátyja urát.</p>
+<p>– Hagyja kegyelmed! Mit nem kévánnánk gyermeki értelemtül! –
+azzal újra a fiúcska felé fordult s bajuszát mozgatta, szemöldökét
+vonogatta, hogy jó kedvre bírja az öcsköst.</p>
+<p>A fiú elmosolyodott egy kicsit, aztán összehúzta a száját:</p>
+<p>– Az Károl kocsis is tudi ám ezt!</p>
+<p>Zrinyinek tetszett a vaskos gyerek. Leguggolt a ló mellé,
+amelyről a fiúcska is leszállt, s a kockákból bástyát rakott neki a
+földön.</p>
+<p>– No, no, bácsika, no! Francuz kockáim, mit téssz velek? –
+nyűgösködött Palkó.</p>
+<p>– Rakó kocka, kegyelmes uram, hat képet mutat, kiknek egyike
+erdő! – próbálta a finom párizsi játékot barbárul kezelő idegent
+felvilágosítani néhai Szabó István uramné asszonyom, Palkó
+dajkája.</p>
+<p>Zrinyi legyintett a kezével s az asszonyra se hederítve
+megtanította Palkót, hogyan kell kavicsokkal szétágyúzni ezt a
+cifraságos török bástyát. Zrinyi nevetett, a kis fiú sivalkodott
+örömében, a dajka csöndesen sápítozott. A hulló kavicsok nagyokat
+koppantak a széteső kockákon. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p>
+<p>Egyszer csak föltekint a vendég és egy női alakot pillant meg az
+út hajlásánál vörös bársony vállban, ezüst paszománttal prémezett
+kék atlasz szoknyában.</p>
+<p>– No, öcsém, ég veled! – szólt Zrinyi a földről fölpattanva,
+hogy udvariasan a leány elé menjen.</p>
+<p>– Miki bátya, Miki bátya, ne menj, jöszte törököt dobgálni! –
+kiáltott utána Palkó.</p>
+<p>– Apám uram mondta, hogy az kertben mulat kegyelmed, gróf úr!
+Isten hozta minálunk! – nyújtotta feléje kezét Esterházy Julia. –
+Sétálnánk, ha úgy akarja kegyelmed. Megmutatom virágimat, –
+ajánlotta elfogódva, mint valami betanult leckét.</p>
+<p>– Miki bátya! – hangzott még utánuk Palkó szava.</p>
+<p>Zrinyi vidáman integetett vissza a fiúnak, hogy hallgasson,
+mindjárt visszajön, és ment a leány után, a karcsú alakra
+felejtkezve szemével.</p>
+<p>– Hugom asszony! – szólt a siető után.</p>
+<p>Julia megfordult és elmosolyodott. Zrinyi odaérve belenézett a
+két nagy beszédes szembe, de nem bírta sokáig, elnevette magát s
+zavarában rántott egyet meggyszínű kanavász dolmányán, hogy
+egyenesre símuljon az ezüst öv alatt:</p>
+<p>– Hun vagynak azok az virágok mán, no!?</p>
+<p>Julia csak nevetett és kedves macska-mozdulattal simított el
+szeméből egy hajszálat.</p>
+<p>– Ihon e, bátyám! – és beszaladt az ágyások közé s mutogatta,
+hajtogatta, simogatta virágait erre hajolva, arra hajolva
+köztük.</p>
+<p>Zrinyi az útról nézte bajuszát rágva, feszülő mellel, ökölbe
+szorult kézzel. Mi lenne, ha most oda ugrana melléje a virágok közé
+s magához ölelné, hogy a dereka roppanjon? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span></p>
+<p>– Nem mutatja kegyelmed az szöbbiket, az liljomot!</p>
+<p>– Liliom? Hun? – kérdezte komoly csodálkozással a lány.</p>
+<p>Zrinyi már belépett a virágok közé, megfogta Julia kezét s míg
+fölemelte, a magáé remegett s tétován mosolyogta az értetlenül
+ránézőre:</p>
+<p>– Ihon e!</p>
+<p>– Urfi! – szólt rá most már hideg rendreutasítással a lány
+Zrinyire.</p>
+<p>– Kisasszony! – viszonozta sápadtan az udvariasságot a
+legény.</p>
+<p>– Ne bomoljék, bátyám! – kérte nem sok idő mulva Julia
+megenyhülve, szeliden.</p>
+<p>– Juliska! – mondta nagy gyöngéden Miklós.</p>
+<p>Szemben álltak és nézték egymást hallgatagon, révedező szemmel,
+dobogó szívvel. A távolban Palkó nevetése csilingelt s a nagy fák
+árnyéka halkan csúszott előre a gyepen.</p>
+<h3>X.</h3>
+<p>Zrinyi, mikor visszaforduló tekintettel elbúcsúzott a
+nagy-hefflányi kastély tornyán lebegő Esterházy-címeres zászlótól,
+úgy érezte, hogy az Indiák kincsével távozik erről a helyről, ahova
+koldus-szegényen érkezett. Vitnyédy töprengve, morfondírozva
+lovagolt utána.</p>
+<p>– Hm! az böjtelő-havi hírek az svécusok operatiojárul Siléziában
+nem valának igazak! De nem baj, az ördög nem veszte rajta: ki nem
+történt meg böjtelő-havában, rajtuk üte csak az imént
+pünköst-havában. Bezzög mast kedves vármegyék, édes, szerelmetes
+vármegyék, tik is, lutherana confessiót vallók mind öszve, adjatok
+hamarsággal <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
+"Page_53">-53-</a></span> katonát, hajdut, lovakot, prófuntot!
+Palatinus uram is megereszté pennáját, hogy antul szebb, jobb
+kedvvel adakoznánk… Igen, de az törvények irott bötü, ki törődik
+velek? Királi igéret valamint köd és pára. Esküje nemkülömben,
+koronázási diploma megént csak úgy. Osztán az haereditaria
+provinciák, Silézia, Csehország, fizetik-é, kivel kötelesek, az
+magyar véghelyeknek, ű erős kűbástyáiknak az török ellen! Nem! Mi
+okért nem? Mivel nincs. Elvette minden jószágokat az királ, hogy az
+lutheránus svécus ellen hadakozzék, vagy éppen maga az svécus vevé
+el. Valami marada még ez után is, fölzabállották ű fölsége nímöt
+vitézi. Az magyar végbeli vitézek, ki megugrott, ki tolvaj, lopó
+lén. Ne légyen az törökkel való béke megújítása elmult
+böjtmás-havában, plundrájokban rezelnének az hirös nagy bécsi
+tanácsurak, ördögnek sáfárkodó szolgái, az lutheránus törökök ellen
+való szentelt vitéz nímöt grófok és generálisok, ló-, ökör-,
+tehén-, borjú-, disznó-, lud-, kecske- és szőlőpásztor vitézek.</p>
+<p>Zrinyi most csak mosolygott Vitnyédy haragos kifakadásain, bár
+az előbb még nagy ingadozásában megharagudott volna értük István
+uramra. Nyílegyenesen szédítő magasságokba vezetőnek látta most
+pályáját királya oldalán. Csak egyszer, egyetlen egyszer kötelezze
+le magának a felséges urat valami feltűnő módon éppen ezekben az
+időkben, mikor mindenki úgy beszél és gondolkozik, mint Vitnyédy,
+mikor a nádor maga lázadástól, polgárháborútól fél, mikor
+birtokukból kivert nemesek mint szabad hadnagyok kóborolnak
+szerteszét az országban s lopnak, szegény embert nyomorgatnak,
+mikor a vármegyék nem, vagy csak vonakodva engedelmeskednek a
+királyi parancsnak, mikor mellőztetés, elkeseredés, szegénység,
+nyomor <span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
+"Page_54">-54-</a></span> gőze homályosítja el a magyar fejeket, –
+csak most, az első lépésnél segítse a király, a többit majd meglépi
+egyedül is. Egyedül? A vér arcába szökött a fejébe cikázó
+gondolattól. Lehetetlen! De mégse! Mért lenne lehetetlen? A nádor
+veje! Esterházy csillaga hanyatlóban, de van még annyi ereje
+sugarának, hogy erős, messzeható fényt vessen arra, aki Julia ura
+lesz. Édes kis lány! Fekete hajú és szelíd. A maga képességei,
+óriási birtoka az Esterházy befolyásával és birtokaival mi mindent
+nem tehetnének, nagy Isten!</p>
+<p>– No, bizony, megfogá Torstenson, svécusok generálissa, az királ
+főgenerálját tisztviselőivel egyetemben… Olmützöt is megvevé! –
+gyönyörködött a katholikus hadak vereségében Vitnyédy.</p>
+<p>– Torstenson? – mormogta maga elé elgondolkozva Zrinyi.</p>
+<p>– Ű hát! Bécsi kapca, mast szorulj! Merthogy nem löhet még is
+nyakát szegni az igaz causának, valamint rühös macskakölyöknek.</p>
+<p>Körülbelül ilyen egyoldaluan folyt a két férfi társalgása
+Sopronig, amelynek kapujában Vitnyédy, akit Esterházyék a gróf
+illendőség megkövetelte leánynéző társának tekintettek, egész uton
+való töprengésének végeredményeként e szavakkal búcsúzott el kegyes
+pártfogójától, aki csak azért vitte magával Nagy-Hefflányba, hogy
+ne utazzék egyedül:</p>
+<p>– Uram, az királ nem oka bajjainknak, hanem az nemzetünkben lévő
+poroszlók! Isten vele, nagyságos uram!</p>
+<p>– Köszöntse nevemben Zsuzsánna asszonyt! – kiáltott a léptetve
+ballagó után Zrinyi.</p>
+<p>Csáktornyáról aztán, már lehető házasságra gondolva,
+türelmetlenebbül ajánlta föl szolgálatait a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> bécsi hadi
+tanácsnak: ötszáz embert fogad, de a maga erszényére s hűsége,
+önfeláldozása jutalmául azt kéri a felséges úrtól, hogy ruházza rá
+az összes horvát-magyar csapatok generalatusságát. Ha ezzel a
+méltósággal felruházva fog megjelenni Esterházy udvarában kérőnek,
+a nádor látni fogja, hogy nem valami birtokain peshedő nagy úrhoz
+adja a lányát feleségül, hanem egy fiatal hadvezérhez, aki előtt
+fényes pálya áll szabadon.</p>
+<p>Ez a gondolat foglalkoztatta, ha könyvei mellé könyökölt, ha a
+Dráva lépés-süllyesztő, mozdulatakasztó erdejének sürüjében járt.
+Sokszor megesett vele, hogy az utolsó lapot is elfordította, s nem
+tudta, mit olvasott; s a hegymagasságig egymásra döntött
+fatörzsekig is eljutott, ami széltében, hosszában három napi járó
+földre nyúlt a mögötte fekvő mély árokkal együtt török beütés
+ellen, s nem tudta, hogy került oda. Büszke, jövendő nagyságát
+titkosan rejtő nyugalommal élt mocsár-szigetén, vára falai közt.
+Kegyes lenézéssel, figyelmetlenül hallgatta Migliani páter
+terjedelmes gazdasági jelentéseit, mélységes megvetéssel a részeges
+várnagyéit. Forstall előadásain gúnyosan mosolygott magában: majd
+ha az én történetemet fogják megírni, az lesz a történet!
+Szófukarabbá vált, mint azelőtt volt, szellemi erejét fölemésztette
+teljesen a jövőbe nézés, az akarás. Várt s az idő múlt. Hiába
+jelentette Migliani, hogy a gabonát már régen csűrökbe
+takarították, hogy ma itt, holnap ott lesz szüret, eleinte nagy
+terveibe való elmerülése vonta el figyelmét, most már kezdődő s a
+hideg külső alatt csak annál jobban pusztító idegessége tette
+süketté olyan csekélységekkel szemben, mint óriási gazdaságának
+állapota. Dönögve, kongva vonúltak ki szekerein a hordók a várból,
+szőlővel tetézve jöttek meg; szomorúan búgott vagy tréfásan
+<span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
+"Page_56">-56-</a></span> rikkantott a taposó legények nótája;
+ostorpattogás, kerék-csikorgás jelentette az idei termés tárházakba
+vonulását, – Zrinyi alig vette észre, tekintetre se méltatta. Friss
+szántás feketéllett, ugarnak hagyott tarló barnult a Ternován túl,
+Zrinyi szeme befelé tekintve a bécsi udvar szobáit vagy a
+nagy-hefflányi kert útjait nézte. A Murától a tengerig izzadt a
+jobbágy, fáradott a barom, nyögött a szekér, káromkodott a
+tiszttartó, telt a tárház a télre készülő birtokon, – Zrinyi nem
+látott, nem hallott. Gondolkozott és várt. Mi az, hogy Julia nem ír
+és a hadi tanács nem válaszol? Szeretett volna belerúgni körülötte
+kujtorgó palotás agarába és felrúgni ezt a borbűzös állatot, aki
+parancsait várja.</p>
+<p>– Hajnalban készen légyen ember, eb! Rókaűzés! – rendelkezett
+ridegen.</p>
+<p>A várnagy kussolva kotródott a nagy úr haragja elől.</p>
+<p>Másnap Zrinyi már ott állt az udvar közepén nagy komoran, mikor
+a pecérek, lovászok hangja nyomán az istállók, ólak felől nyerítés,
+csaholás hangzott föl. Intett a falkamesternek, induljon. A
+lebocsátott hidon kopogva átügető mester után ugrálva, futkozva,
+kavarogva iramodott a csaholó falka. A zöld ruhás két lovas pecér
+komolyan igyekezett az ebek után.</p>
+<p>– Mi lesz az lóval? – mordult föl Zrinyi.</p>
+<p>Egy szolga rögtön az istállók felé szaladt. Csakhamar halálra
+sápadt arccal hozta ki vezetéken a prüsszögve, kényeskedve táncoló
+paripát egy lovász.</p>
+<p>– Nagyságos gróf uram, az heveder-szijj… – mentegetőzött
+bátortalanul a lovász.</p>
+<p>– Száz pálca, huszonöt lapátütés az kölyök talpára! –
+parancsolta rekedten Zrinyi s nyeregbe lendült. A sarkantyuba
+kapott paripa magasra <span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
+"Page_57">-57-</a></span> ágaskodva szökött egyet oldalvást, aztán
+szügybe vágott fejjel iramodott ki a kapun.</p>
+<p>A süppedékes zsombékok között kanyargó keskeny mellékúton
+óvatosan ügetett a falkamester; nyomában a kutyák, ki az úton
+loholt, ki az ingoványos talajon nyargalt el-elcsúszva,
+süllyedezve, tócsába cuppanva, sarat verve. A pecérek harsány
+hangja vissza-visszaszólította az elkalandozókat.</p>
+<p>A sík mezőre, száraz talajra érve alig lovagoltak egy kis
+fertály órát, megszólalt a falkamester kürtje: feltünt előttük az
+első róka. A szabadjára eresztett kutyák elnyúlva vágtattak a
+somfordálva rohanó, vissza-visszatekintgető róka után. Nyomukban
+Zrinyi félkézzel fogva a kantárszárat, a másikat csipején
+nyugtatva; mögötte a három pecér.</p>
+<p>Gyepes síkon suhant most szaladásuk; árkon, bokron, halmon
+hullámzott keresztül; domboldalon siklott le; fák közül cikázott
+elő és újra síkra ért. Most föl egy dombnak! Nádsövény mögött tünik
+el a róka. A kutyák a támadt résen átbújva vagy a sövényen átugorva
+zúdulnak be a szőlőbe. A lovak prüszkölve tapossák a karókat,
+tőkét, gerezdet: mustot gőzölög a föld utánuk. Tovább! Répát ver
+ki, őszi rózsát szaggat patájuk a kis falucska kertjeiben.
+Széttaposott liba béle fröccsen az útra. Ordító kölyök bujik
+kutyaólba a rohanó lovasok elől. Levett süveggel néz a jobbágy az
+udvarán keresztül száguldó úr után, aki a tehenét fejő asszony
+fölött ugrat el kevélyen, komoran. Egy udvar sarkában megszorul a
+róka, lompos farkával seper egyet még maga körül és vége van, véres
+nyál szivárog ki száján. A kutyák marakodva tépik, cibálják a
+dögöt; hol a magasba röpül, mint egy rongy, hol eltünik a sok
+összebujó, nyelvlógató fej között. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> Zrinyi remegő lábbal álló,
+tajtékos paripájáról nézi a kutyák marakodását, míg mentéje szélét
+jobbágyi csókkal tiszteli meg a ház födetlen fejű gazdája.</p>
+<p>Vacsora-időre érnek csak haza. Az úr fáradt, rossz kedvű.
+Szótalanul ül a hosszú asztal közepén és sokat eszik nagy
+haragjában; két étel között hátra dűl a falnak és elnyújtja lábait
+az asztal alatt. Jobbról-balról csöndes sorban Migliani, Forstall,
+a várnagy, gyóntatója s két nemes ifjú csörömpölnek halkan az
+óntányérokkal. Az asztal közepén óntálakban áll a tehénhús
+kukrejttel, répa szalonnával, őzhús fekete lével.</p>
+<p>– Bort nékem! – kiáltott Zrinyi és ez volt az első szava a
+vacsoránál.</p>
+<p>A bortöltő inas a pohárszéktől egy ugrásban az asztalnál termett
+s szinte remegett a keze, amint a kétfülű mázos kancsót ura
+ezüstpohara fölé emelte. Forstall kiegyenesedve nézett körül, a
+várnagy ravaszkás mosollyal vakarta bajusza tövit; a gyóntató alig
+láthatóan, de rosszallóan rázta a fejét: mi ez? hisz sose
+ivott!</p>
+<p>Zrinyi egy hajtásra kiitta poharát, miután elköszöntötte a
+körülötte ülőkre. Borzadás szaladt végig a hátán a könnyű bakari
+vodicától, de összeszorította az öklét és újra bort kért. A várnagy
+sietett fölhasználni az alkalmat és elköszöntötte urára kupának is
+beillő poharát. Az ifjak hetykén, a papok halkan, szinte suttyomban
+ittak. A harmadik pohár után kiderült egy kissé az úr kedélye.
+Rakott mívű, ében nyelű késével ezüst poharát ütögette s énekhez
+nem szokott hangon gyújtott rá egy nótára:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Amott kerekedik<br /></span>
+<span class="i0">Egy fekete fölyhő,<br /></span> <span class=
+"i0">Abban tollászkodik<br /></span> <span class="i0">Egy fekete
+holló.<br /></span></div>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
+"Page_59">-59-</a></span></p>
+<p>A várnagy, aki úgy érezte, hogy fel fog virulni csillaga, ha az
+úr italra adja magát, elragadtatott rezgő hangon morgott hozzá
+valami kiséret-félét. A papok megbotránkozva hallgatták az illetlen
+virágéneket uruk ajkairól, de moccanni sem mertek. A két ifjú az
+asztal alatt böködte egymást, hogy ehun e Miklós bátyánk! Ének
+közben aztán elfogta a csuklás az urat. Cosimo páter vezette
+hálóházába. Míg inasa szomorú, megbotránkozott arccal vetkőztette,
+Zrinyi gőgösen szegte hátra le-lehajló fejét: még a mámorral is
+birkózott. Végre eldűlt az ágyon; lábát már az inas segítette a
+paplan alá. Tüzelő szemmel nyújtózott el párnáin s kis vártatva
+odaszólt az öregnek:</p>
+<p>– Küldd föl az Milát!</p>
+<p>A szolga nem akart a fülének hinni: az ő erkölcsös, istenfélő
+ura!</p>
+<p>– Küldd föl az Milát! – nyomott meg dacosan minden szótagot
+elnyújtva Zrinyi.</p>
+<p>Az öreg szolga sietett a parancsot teljesíteni.</p>
+<h3>XI.</h3>
+<p>Rövid, zaklatott álom után undorodva ébred; gyomra még most
+sincs rendben s a keserűséget nem bírja elmosni torkáról. Csúnyának
+látja tegnapi viselkedését; komoran vet számot magával, hogy többet
+sosem iszik; de megbánást nem érez. Minek? Amit Zrinyi tesz, jól
+van téve. Legalább jó lecke volt s a tanításért meg kell fizetni.
+Öltözködés közben dacosan szidja magát:</p>
+<p>– Bort szomjúhozott az ínyed? Fehérnép köllött paplanyod alá?
+Hazudott Zrini Zrininek! Veresd föl álmokból inasidat, nyergeltess,
+indulj! Ki ura Zrini akarattyának? Hohó! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p>
+<p>Büszke-kihívóan nézett szembe a fölkelő nap párában úszó nagy
+vörös tányérjával, de azért szinte szökve indult ki Csáktornyáról.
+Elől lovagolt egyedül; szolgái, a landkocsi s a szekér messze
+mögötte maradtak. A lovak alig bírták az erőltetett menetet; a nagy
+landkocsi recsegve, kattogva, szökkenve himbálózott a széles úton.
+Vásárosok ekhós kocsijai, ijedt parasztot döcögtető szekerek,
+vágtató lovas szolga, sunyi pofájú, boros kóbor katonák, port verő
+marha-csorda, ki háttal, ki szembe, cikázott el mellettük hol az
+egyik, hol a másik oldalon. Zrinyi semmit se nézett; vágtatott lova
+nyakára hajolva az északi szél ellen. Kőszeg táján eső érte őket
+utól; az úr beült a landkocsi párnáira s az üvegablakon keresztül
+nézte a tájékra leereszkedő szürke esőfüggönyt. Lelkére is kezdődő
+szomorúság csöndes esője permetezett és úgy érezte, hogy enyhe
+lejtőn ismeretlen örvénybe ereszkedik alá. Az üvegnek koppanó
+esőcseppek gyors szaladással iramodtak le rajta kövérebbé és
+kövérebbé válva, majd piciny patakocskákká folyva szét. Miért e
+szomorúság? Eső veri az utat, bánattal esőzik a lelkem! Mért? Mi az
+oka s mi lesz a következménye? Semmi! Talán a mellettük elvágtató
+lovas ember viszi a hadi tanács levelét Csáktornyára s Juliája
+biztosan epedve gondol reá. És mégis szomorú! Mocskos kutyák
+rugaszkodnak, bámész parasztok néznek az úr falujokon keresztül
+gördülő kocsija után, amely büszke lomhasággal fröccsenti szét
+rájuk a sarat.</p>
+<p>Enyhe illatú este, bágyadt melegű őszi verőfénnyel érnek be
+Hefflányba. A kastélyhoz vezető úton egymást éri a sok friss
+kerék-, patanyom s az udvaron idegen csatlósok, laufferek, lovászok
+jönnek-mennek, álldogálnak vagy évődnek hosszú dolmányú, sárga bőr
+gomboló harisnyás, <span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
+"Page_61">-61-</a></span> kajla bajszú, fülük előtt göndörödő
+hajtincses lengyelekkel.</p>
+<p>– Hm! Nádasdy uram itt mulat? – ismer rá Zrinyi a szolgahad
+ruhája színére, címerére. – De az lengyelek? Iratos népet fogadott
+apám uram?</p>
+<p>Zrinyi a kertben találta a társaságot; éppen fölkészülődtek az
+ebédlő palotába. Elől ment az öreg udvarmester, utána a nádor egy
+széles, magas homlokú, nagy orrú, nagy szemű, kis savanyú arcú,
+kerek rövid állú legény-emberrel, akinek kuszán pelyhedző bajsza
+ritkásan feketéllett keserű ívbe hajlott szája fölött. Mögöttük
+Julia két sor gyönggyel prémezett, arannyal átszőtt tengerszínű
+szoknyában; jobbján egy fiatal férfi bíbor talárban, széles
+karimájú, lapos vörös kalapban; a karimán átfűzött, füle mellett
+két oldalt leereszkedő, mellén összecsomózott bíbor zsinór s a
+kalap alatt fejére borított vörös köpenynek vállaira leomló szárnya
+vénasszonyossá keretezték az érdekes borotvált arcot.</p>
+<p>– Isten hozott, fiam! – fogadta vendégét kissé pártfogó és hideg
+kedvességgel Esterházy.</p>
+<p>– Jó napot kegyelmednek, jó napot! – üdvözölte tulságos
+nyájassággal Nádasdy.</p>
+<p>Julia semmitmondó tisztesség-tudással, a biboros lengyel királyi
+herceg szórakozottan köszöntötte az újonnan érkezett mokány
+kinézésű magyart.</p>
+<p>A menet újra megindult; Zrinyi Julia balján lépegetett a kastély
+felé. Egy szót se szólt; neki csak a lánnyal van beszéde. Beszél
+helyette Kázmér herceg eleget. Előttük Esterházy csóválta
+aggodalmasan fejét Nádasdy bizonygatásaira. Zrinyit nem érdekelte
+se a lengyel udvari élet, se Nádasdy fontoskodó, halk szava.
+Beszélni szeretne a lánnyal! Akadály elé torpanva, szomorúsága
+haraggá <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
+"Page_62">-62-</a></span> vált. Unta az étel előtti cerimóniákat: a
+kézmosást, az asztaláldást, az ételeket felfedő asztalnok
+lassúságát… az egész pereputtyot! Neki a lánnyal van beszéde!</p>
+<p>A fiatal kardinális csak Juliával beszél; kellemes torokhangú
+kiejtése szerelmessé lágyítja kastélyaival, váraival dicsekedő
+csacsogását; leteszi majd a bíbort, a pápa feloldja papi fogadalma
+alól, megházasodik és vár. Mire? Talán a trónra! Nem lesz rossz
+dolga a feleségének… A lány kedves mosolygással hallgatja, aztán
+Zrinyi felé fordul és ránevet.</p>
+<p>De nevet az apjára is, nevet Nádasdyra is! Mindenki jó neki? De
+mi az, mit mondott Nádasdy uram?</p>
+<p>– Hála légyen religiónk erős Istenének! – bólintja rá a nádor. –
+Én itthon héában nógatom az vármegyéket, hogy ű fölsége mastani
+nagy szükségében hadi népet fogadjanak, addig ottan bécsi generálok
+megfutamtatják Lipcse falai alul svécusok seregét.</p>
+<p>– Lutheranus ebek! No, Torstenson uram, pokol kötele tekeredjék
+az nyakad köré! – epéskedik Nádasdy tovább, – mast ugrálj, lutyi!
+Friss az fáma, de igaz, kit előbeszéllek. Bécs? Tyühühü! Fársáng
+vagyon minden házban, uccán, korcsomában, nagy az öröm, mivelhogy
+Victoria istenné szálldosa császár urunk hada fölött.</p>
+<p>– Úgy? Bizony mondja kegyelmed? – fordúl Kázmér is udvarias
+érdeklődéssel a nagyot játszó, eszes gyerekember felé.</p>
+<p>– Bizony mondom, eminentissime princeps, Casimire, mert pecsét
+alatt jüve nékem az hír.</p>
+<p>– Úgy mondá kegyelmed, nem forog veszedelmekben királ urunk
+hada, – kérdi kétkedően Zrinyi.</p>
+<p>– Imént elucidálám az dolgok mibenlétét, nem <span class=
+"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> hallá
+kegyelmed? Vót svécusnak tizezer hajduja, elhulla bennek hétezer;
+sok kára vagyon lovasában is, ott pusztult három generálissa, nyolc
+ezeredesse…</p>
+<p>Hát ezért nem válaszol Bécs az ajánlkozásra, ezért nem váltja be
+igéretét a király a generalatusságot illetőleg és itt uralkodó
+házbéli herceg és Magyarország leggazdagabb főura udvarolnak Julia
+körül, – gondolta Zrinyi. Elmerengő szemmel nézett maga elé, mintha
+látná, hogyan omlik össze nagyravágyó és szerelmes képzeletének két
+ragyogó palotája.</p>
+<p>A pohárnokok szinültig töltötték a serlegeket. Nádasdy késsel
+csapta el a serleg szélén túl domborodó nehéz bor tetejét s
+fölemelve a drágakővel rakott ezüst edényt, fölkiáltott:</p>
+<p>– Adja Isten császár királ urunk tellyes győzödelmét! – s
+lassan, akadozva, de fenékig fölhajtotta.</p>
+<p>A két férfi szintúgy. Zrinyi nézte őket.</p>
+<p>– Kapitány úr, uram! – intette a köteles udvariasságra Zrinyit
+Nádasdy.</p>
+<p>– Ű fölsége győzödelmét tiszta szüvembül kévánom; de
+megbocsásson kegyelmed csekély szolgájának, bort nem iszom. Adná
+Isten kévánságomat vérem hullásával pecsételnem, – válaszolt
+komoly, merev udvariassággal Zrinyi.</p>
+<p>– Hogy az néhai való jó György bán uram fia ne igyék! –
+hitetlenkedett Nádasdy a hallatlan különcködésen.</p>
+<p>Kázmér érdeklődő mosollyal nézte a furcsa magyart.</p>
+<p>Esterházy most hercegi vendégére köszöntött egy hatalmas kupát,
+aki sietett az udvariasságot viszonozni; aztán Nádasdyért ittak,
+meg újra Esterházyért s egymás után Leopold főhercegért és
+Piccolominiért, a császári sereg vezéreiért, bécsi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> és magyar
+nagyurakért, a lengyel királyi ház tagjaiért…</p>
+<p>– Szeretsz-é még? – kérdezte halkan a lánytól Zrinyi a zajosan
+pokulázók mellől odább vonulva.</p>
+<p>– Igen! – bólintott szelíden Julia.</p>
+<p>– Leánynézők? – faggatta tovább a két férfi felől a lányt.</p>
+<p>– Igen!</p>
+<p>– Melyikhöz mégy? – kérdezte, mint egyaránt lehetetlent,
+Zrinyi.</p>
+<p>– Nem tudom; apám uram választ, – felelte egyszerűen Julia,
+mintha a világ legtermészetesebb kérdésére válaszolna.</p>
+<p>– És én? – sziszegte a foga közül Zrinyi.</p>
+<p>Szerelmesen csillogó szemmel nevetett Julia feleletet.</p>
+<p>A nádor belső inasa lépett most az ebédlő palotába, ahol álmosan
+koppantgatták a gyertyák hamvát a szolgák. Egyenesen ura felé ment,
+kezet csókolt neki s halkan jelentett valamit.</p>
+<p>– Eminentia Vestra, – fordult Kázmérhoz Esterházy, – lovas posta
+jüve Cracoviábul.</p>
+<p>– Rendöljön nagyságod, palatinus uram, prebendát lovának,
+magának! Lakozzanak, aluggyanak. Megolvasom reggel az levelet, –
+intézkedett mámoros mosollyal a herceg, s a széles mozdulatban
+kéken csillant meg a kardinálisi gyűrű zafirja. – Mit mond
+nagyságod? Most? Sürgetős? Ebadta beste szolgája, mit zavarog most
+itten? No, gyüjjön bé!</p>
+<p>Julia lesütötte szemét az illetlen beszéd hallatára.</p>
+<p>Sáros, piszkos, fáradtságtól sápadt, lázas szemű legény lépett
+be a palotába, egyik kezében süvege, a másikban a levél. Rekedten
+szól valamit lengyelül, ura elé térdel, megcsókolja az írás szélét
+s úgy nyujtja át. <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>Kázmér packázó nemtörődömséggel, fejét ide-odahajtogatva bontja
+föl a levelet. A kibontott írás aljára tekint, hogy kitől jön,
+aztán szívére teszi a papirlapot, majd ajkához érteti az első
+sornál. Bólogató fejjel olvas és pislog. Látszik, hogy most már
+megerőlteti a figyelmét. Hirtelen elkomorodva mordul egyet, aztán
+széles, elégedett mosoly fut át a sima arcon.</p>
+<p>– Mondd, készüljenek, megyünk! – kiált lengyelül a
+szolgának.</p>
+<p>A legény megcsókolja a földön söprő bíbor köntös szélét és
+elsiet.</p>
+<p>– Üstököket vonnyák otthun egy az másnak királ és rendek. Osztán
+fölséges bátyám uram beteg is… Ha talám hamarost új királ köllene
+otthun, azért mégyek haza, – mondja Kázmér egyszerűen, félig
+öntudatlanul és fölkel. – Julia leányasszony… hát sajnálom, útra
+köll kelnem. Azt kévánják tüllem, ha bátyám meghalálozik, hogy
+feleségül végyem az… Eh!… Wit mondjak? Az igazat, haza köll mennem.
+Bátyám uram, köszönöm kegyelmednek hozzám való jó akarattyát. Isten
+áldása kegyelmeden és egész házanépén.</p>
+<p>A két férfi összecsókolózik, összeölelkezik. Kázmér kedves
+hanyagsággal, Esterházy illő gyöngéd tisztelettel.</p>
+<p>Nádasdy udvariassága serleget emelve az idők elébe vág:</p>
+<p>– Az utolsó serleget Polonia hamar üdőn új királának
+egészségére, hosszú és dücsőséges kormányára köszöntöm.</p>
+<p>Kázmér most már gőgösen, a két magyar úr csöndes buzgósággal
+iszik. Sorra kezet csókolnak a kardinálisnak, aztán megindulnak a
+gyertyás, fáklyás szolgahad között az udvar felé, ahol patkó
+kattog, fáklyafény libeg, ló nyerít a hosszú, suhanó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> árnyékok s
+a pillanatra meg-megviláguló arcok között.</p>
+<p>– Isten áldja kegyelmedet, hugom asszony, majdnem mátkám nékem!
+– búcsuzik kedvesen Kázmér már lóhátról a vénasszonyával
+lakosztálya felé távozó leánytól.</p>
+<p>– No, palatinus uram, mast is ollyan nehez lészen az választás
+köztem s emez nyalatlan medvebocs között? – gúnyolódik magában
+Nádasdy.</p>
+<p>Zrinyi kezet ökölbe szorító, tompa kétségbeeséssel bámul egy
+fáklya lángjába.</p>
+<h3>XII.</h3>
+<p>Vadásztülök hangja búgott elhalón a távolban; az erdei
+gyalogösvényen csizmája sarka tavalyi avaron siklott vagy lucsokba
+vágódott mélyen. Megállt. A nyugati ég peremére bággyadó nap
+sugarai elöntötték a kopaszodó erdő zöldből biborba, biborból
+sárgába forduló lombozatát s aranyat vontak vén törzsek mohára.
+Anyját vesztett farkaskölyök vinnyogását hozta a szél. Fönt zúgott
+a nagy fák csapzott koronája, lent hallgatott a bokor. Feszülő
+melle kitágult s két karját hátrafeszítve belekiáltott a szürkülő
+estbe:</p>
+<p>– Hahó!</p>
+<p>A felriadó visszhang felelete lágy volt, mint az álmából
+ébredőé.</p>
+<p>Zrinyi összefonta a karját és nézte a föld férgét. Ez legyen-e
+sorsom? – Pázmány födeles szemöldöke és mélyen ülő, átható szeme
+remegett elébe a rezgő, ferde sugarak táncán s hallotta szavát,
+mint akkor a nagyszombati kertben… kard-csörrenés és lódobogás,
+hajrázás és Allah-kiáltás, összeomló bástya, bődülő ágyu,
+asszony-visítás, <span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
+"Page_67">-67-</a></span> férfi-hörgés olvasott és látott emléke
+zúgott fülében… Ezrede készen áll, libben a szélben a vad fiúk
+farkas-kacagánya, parádés lova táncolva viszi a sor előtt szemlére…
+hajlongó derekak, csókra csucsorodó szájak között átölelve vezeti a
+király a trón felé őt, a király képét, hadainak generalissimussát,
+Buda fölszabadítóját a török járom alól, királyok, császárok
+hatalomban, aranyban fürdő pajtását…</p>
+<p>Mindez semmi! Miért? Egy leányért! Semmi, csakugyan semmi. Állt
+és feje lehorgadt. Bizony boldogabb a cserjén csörtető őz, bizony
+boldogabb a fán búgó vadgalamb, bizony boldogabb a föld férge.
+Semmi, semmi: a nap, az erdő, a lány, az ország, a familia…</p>
+<p>Hirtelen visszafordult, s mint mikor a vadkan szaggat ágat,
+lombot, úgy viaskodott hazafelé útjában Zrinyi a kursaneci erdő
+himbáló, útgátló ágaival. Mire hosszúszárú cselebi csizmáit rövid
+deli sarúval cserélte föl, leesett a korán beálló tél első hava. A
+mező szűzi fehér leplét szaggatottá tarkázta a sok tó, pocsolya,
+mocsárszem. Hiába próbált szóba ereszkedni vele a jószágigazgató
+páter, hiába «dicsértessék!»-ezett hangosan a háta mögött
+gyóntatója, válaszadás nélkül vonult be könyvesházába. Sokáig
+elüldögélt gondolkozva, melegedve a kályha mellett, a hosszú ládára
+terített puha szőnyegen. Mikor az ónas ablakon, amely mögött egyre
+ereszkedett alá a hó fehér szálú függönye, benyult az éjszaka ujja
+a meleg szobába, gyertyát gyujtatott.</p>
+<p>– Mán csak az Echó lészen szerelmem postája… – szólt maga elé s
+fájó-édesen lüktettek fejében a verssorok:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Ha kérdi, élek-é, mondjad,
+hogy én égek,<br /></span> <span class="i2">Ha kérdi, kicsoda,
+mondjad, hogy van oda,<br /></span></div>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span></p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Az te
+rózsavirágod,<br /></span> <span class="i0">Kiről te
+harmatot,<br /></span> <span class="i0">Gyönge
+illatokot<br /></span> <span class="i0">Gyönyörködve
+szedtél,<br /></span> <span class="i0">Benne
+gyönyörködtél,<br /></span> <span class="i0">Mastan
+elárultad.<br /></span> <span class="i0">Mert talán nem
+tudtad,<br /></span> <span class="i0">Az nád
+töredékeny,<br /></span> <span class="i0">Noha
+nevedékeny,<br /></span> <span class="i0">Hogy megunod
+mingyárt,<br /></span> <span class="i0">Mert ránézni is
+árt,<br /></span> <span class="i0">Nézd hináros
+szemét,<br /></span> <span class="i0">Csoportos
+üstökét,<br /></span> <span class="i0">Széltül hajtott
+nyakát,<br /></span> <span class="i0">Nem álló
+derekát,<br /></span> <span class="i0">Nézd az ű
+gyükerét,<br /></span> <span class="i0">Meglátod
+erejét,<br /></span> <span class="i0">Mert nincs az ű
+benne,<br /></span> <span class="i0">Ki neked kellene,<br /></span>
+<span class="i0">Hadd el, én méhecském,<br /></span> <span class=
+"i0">Édes, szép képecském,<br /></span> <span class="i0">Megtalálod
+nálam,<br /></span> <span class="i0">Ki bizony nem
+álom,<br /></span> <span class="i0">Mely friss az
+rózsaszál,<br /></span> <span class="i0">Noha tüskében
+áll,<br /></span> <span class="i0">Nem szúr meg
+tégedet,<br /></span> <span class="i0">Nem sérti
+szemedet.<br /></span> <span class="i0">Az virágja
+vörös,<br /></span> <span class="i0">Az gyükere erős,<br /></span>
+<span class="i0">Maga szép illatos,<br /></span> <span class=
+"i0">Hozzád hasomlatos,<br /></span> <span class="i0">Lám, sokan
+szeretik,<br /></span> <span class="i0">Szépségnek
+viselik,<br /></span> <span class="i0">Csak te jűjj és szállj
+rá,<br /></span> <span class="i0">Kivánod másszorra<br /></span>
+<span class="i0">Ő állandóságát,<br /></span> <span class=
+"i0">Rothadatlanságát,<br /></span> <span class="i0">Így ízene
+néked,<br /></span> <span class="i0">Az ki szeret
+téged.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Vadászgató, verselgető tespedéséből nagy hírek verték föl: hazug
+volt a fáma a császáriak lipcsei győzelméről; ott is tönkre verte
+őket a svédek kövéres, szelid képű nagy hadvezére; Bécs gőgje
+letört s a király aggodalmasan halasztotta el az országgyülést
+újra. A kancellária sietve értesítette Zrinyit, hogy a király
+megadja a kért felhatalmazást a toborzásra.</p>
+<p>– Eszetekben vevétek mast Zrinit? – toppantott keserű dühvel,
+mikor a kancellária levelét elolvasta.</p>
+<p>Haragosan kelt ki magában királya ellen, szidta a rövidlátó
+bécsi urakat, elégedetlenkedett, korholt, duzzogott, – és nem
+mozdult.</p>
+<p>Két hétre rá királyi kinevezést kapott kézhez: a felséges úr az
+összes horvát csapatok parancsnokává emelte ezredesi rangban.
+<span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
+"Page_69">-69-</a></span></p>
+<p>– Áh!? Ugyan, az horvát zászlók ezeredesse? – s gúnyos
+nevetéssel dobta az asztalra az iratot. – Játékbábú vagyok-é én,
+kit tesznek, vesznek kények szerént?… Ezredes, hm? – kérdezte
+magától dohogva százszor is, de nagyravágyása nagy sebét mégis
+megenyhítette a kis flastrom s másnap már Légrádon rendelkezett.
+Megszólalt seregszedő embereinek toborzó sípja Óvártól le Ivanicig
+mindenütt s szállingózott, gyűlt Légrádra, Csáktornyára az iratos
+nép: életét megúnt vagy elüldözött paraszt, idegen név alatt
+bujdosó gonosztevő, kalandos álmoktól zavaros fejű ábrándozó,
+bosszút tajtékzó, dúlásra, vérre éhező világgá züllöttek,
+toprongyos vagy deli szegény legények, a fosztogatás, öldöklés
+tapasztalt mesteremberei.</p>
+<p>Zrinyi közben mindent felejtett: még semmi sincs későn! Nehéz
+szekereken érkezett Bécsből a munició; puskapor, fegyver, golyóbis,
+tűzcséve; deli csizma került a friss fizetésből a bocskoros
+lábakra; karabin és kopja a gyakorlott vagy ügyetlen kezekbe;
+Légrádon borgőzben hejje-hujázott a zsold talléraival dobálódzó
+vitézi mulatság, a környékben megadással sóhajtozott az élelemért
+megrabolt, meglopott paraszt; alakult az új ezredes új serege!</p>
+<p>De a megdúlt végek tüzes horvátjai vérre, a német zsoldosok
+pénzre szomjaztak, Zrinyi pedig emésztő dühvel szemlélte a
+természet megújulását: hát mire várnak? olyan jól megy dolguk, hogy
+nincs szükségük Zrinyi ezredére? Dús, lilás pára gőzölgött már a
+zöldelő zsombékok fölött, friss lomb-korona állt a déli szél elé s
+még mindig nem jött meg a hadi tanács behívója…</p>
+<p>Hajnalban riadót fuvatott. Dönögtek a rézdobok, rikoltozott a
+lóra ülő hadi nép. Zrinyi szégyellte magát: harcra vágyik, ahol a
+nemes vér <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
+"Page_70">-70-</a></span> buzgása nemes győzelmet szerez s
+kénytelen egér helyett fonál-gombolyagot kergetni, mint az
+asszonynépek ölbe szoktatott palotás macskája. Csáktornyán túl
+elcsendesült a csapat s mentül inkább közeledtek a hódoltság
+földjéhez, annál inkább keresték a födött utakat erdőkben, dombok
+alján. Egy határt jelentő oszlophoz érve, Zrinyi intett a
+vice-ezredesnek, hogy állitsa meg a katonákat, aztán kengyelében
+fölemelkedve elkiáltotta magát:</p>
+<p>– Vitézek! Ihon az török föld! Jézus nevében vigyázás,
+serénség!</p>
+<p>Mozgás támadt a kopja-erdő piros-fehér zászlócska-felhőjében,
+magasra emelkedtek a karabinok s felsivított egy-egy kiáltás,
+rikoltás a türelmetlen lovakon rázódó, zúgó tömegből. Egy sötét
+arcú horvát suhanc szó nélkül szállt le lováról s megvetése legfőbb
+jeléül az oszlop tövébe guggolt. A környékén állók röhögve
+üdvözölték a kitünő ötletet. De a rendelő gorombán intette helyére
+a legényt:</p>
+<p>– Félsz, hogy nadrágodban ereszted, ha törököt látsz? Lóra!</p>
+<p>Estére már Zalavár vidékének ingoványai közt keresték a száraz
+utat a közbeeső falukban zsebüket értékkel, hasukat borral
+teletöltött lovasok. Zrinyi maga csak átvágtatott a megrohant
+falukon; unta a rablást, a marakodást; s egy erdőcske szélén, tűz
+nélkül, messzire tolt előőrsök gyűrűjében megvonuló lovasai között
+utálattal gondolt a holnapi napra, a dúlás, lovaglás változatos
+vagy egyhangú unalmára. Mi haszna az a pár száz elhajtott marha,
+mikor ő mást akar? Mi haszna, ha a feje tisztul a szélben, mikor a
+szíve antul nehezebb?</p>
+<p>Sötét hajnallal lóra kaptak s nagy kerek vonalban elkanyarodva a
+Balatonhoz vágtak. Büszkén ügetett Zrinyi dandára élén a
+föveny-szegélyes <span class="pagenum"><a name="Page_71" id=
+"Page_71">-71-</a></span> gyöpös parton s nem igyekezett a
+Nagyberek mocsaras földjének bújtató fái, bokrai közé. A horvátok
+legénykedve forgatták szemüket, tetszett nekik a vakmerő játék, a
+nyilt vonulás itt, ahol vár várat, palánk palánkot ér s mindegyik
+rakva több-kevesebb őrködő katonával. A magyarok büszke
+nemtörődömséggel sercentettek egy hegyeset, ha éppen félrenézni
+méltóztattak. A németek mogorva elégedetlenséggel pislogtak nagy
+kalapjaik alól a fonyódi hegy várának tornyára s fellélekzettek,
+mikor a feléjük meredő homokhegy eltakarta őket. Zrinyi elszánt
+haragos lelkét jólesően izgatta a nyári nap ragyogó csöndjéből, a
+halkan ingó lombok közül minden pillanatban előbukkanható
+veszedelem tudata. Ahogy kiértek a hegy alól, elnyult lovon vágtat
+vissza az előhadból egy legény. Zrinyi kardot ránt, harsányan
+rendelkezik s a csapat éles szögben jobbra kanyarodva bevág egy
+alacsony, teknő-szerű völgybe, egyenesen szembe a kitörő
+várőrséggel. A karabinok vízszint kerülnek, előre ferdül a
+pika-erdő; vezérük csillogtatva forgatja feje fölött széles görbe
+kardját s rekedten, bőgve, rikoltva, sivítva hangzik föl
+soraikból:</p>
+<p>– Jézus! Jézus!</p>
+<p>– Allah! Allah! – zúg rá selymesen a folyton közeledő
+távolból.</p>
+<p>A csapat élén lovagló török kaftányába keveredve bukik le
+lováról; a szügyön talált paripa hanyatt hőkölve zuhan gazdájára. A
+karabinok sűrű füstje lomhán szálldos a két csapat fölött. Zrinyi
+mögött káromkodva bukik lova nyakára véres fejjel egy horvát. A
+lovak a puffogástól, puskapor-szagtól megvadulva tipornak egymásba.
+Itt egy pika torkon hasítva löki hanyatt a szembe lovaglót; villanó
+szablya-suhintás nyomán hull ott a földre egy kardot tartó kéz.
+Puhán szisszen a <span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span> patkó taposta hús, fröccsen a vér, velő.
+Zrinyi kiáltozva vagdalkozik köröskörül: mint egy forgókerék fényes
+küllői, kardja csapásai.</p>
+<p>– Valláhi! Ez Zerin-oglu! – csattan föl egy török rémült
+kiáltása.</p>
+<p>Nyomában ágaskodó paripákon fordul, robban vissza csapatjuk.</p>
+<p>Vakmerő beütések, gyors dúlások, győzelmes összetűzések
+kellemetlen érzést keltő hangzásúvá tették a fiatal kapitány nevét
+a műveltségük, hatalmuk tetőpontján gazdagság, kényelem ezerféle
+kényeztetésében puhuló törökök előtt. A barbárság ismeretlen
+szellemi hatalmától lelkesített nagy testi erő vezető férfiben:
+örökre ijesztő misztikum a rengeteg pénzzel, rengeteg emberrel
+kicsiny nemzetekre eltaposó szándékkal zúduló s mégis ellenállásra
+találó nagy népek előtt.</p>
+<p>A magyar csapat vérszemet kapva, hencegő kiáltozásban zajosan
+handabandázva rohan utánuk föl a dombra. Zrinyi megáll a pár
+holttest között, amelyeket ideges kiváncsisággal szaglász lova, s a
+gőg mámorának köde száll föl fejébe:</p>
+<p>– Zerin-oglu, Zrini fia! Mely rémület rezegteté az szakállas
+öreg hangját! Apám dücső emlékezeti s hírem-nevem valamint két
+véres szablya függenek az ottomán hold fölött.</p>
+<p>Katonái majdnem a vár aljáig kergették a futókat, s egypár
+fogollyal tértek vissza kapitányukhoz. De innen már óvatosan,
+bújkálva, kerülgetve, inkább lopva, mint rabolva, lesbe állva, mint
+sík mezőn páváskodva igyekeztek vissza a Muraközbe.</p>
+<p>Szőlő-érésre aztán megjött a parancs: lóra! a morva szélekre!
+<span class="pagenum"><a name="Page_73" id=
+"Page_73">-73-</a></span></p>
+<h3>XIII.</h3>
+<p>Az óriási tábor körül, amelyet mély árkú sánc fog gyűrűjébe,
+nagy távolságban föl van taposva a föld. A zászlókkal pompázó
+kisebb-nagyobb sátrak, kalyibák között széles utak vezetnek a tábor
+piacaira és kijáróihoz. Mint valami szűk és piszkos keleti
+városban, hangyamód nyüzsög a sok katona, kereskedő, szolga,
+asszonynép a sátor-sikátorokban, a tömérdek szekér és ló között. A
+széles utakon egy-egy csapatocska vonul el, vasravert hajduk
+dacoskodnak rajtuk végig a prófosz emberei előtt, itt a főgenerál
+lovagol keresztül kiséretével, ott jámbor kereskedő szekere döcög
+friss sörrel, jó borral a piac felé; az istrázsamester igyekszik
+vicéivel kifelé a táborból, kötés fával, csöbör vízzel sietnek
+térdig felgyűrt szoknyában a lányok a konyhák irányában, boros
+kártyázók lármája hangzik ki nem egy sátorból, egy sikátorban
+gúnyolódó bajtársak biztatnak két verekedőt, amott egy öreg
+lándzsarengető tartja hazudozásaival a szájtátó vagy hitetlenül
+ellentmondó fiatalokat. Zsákmányt, lopott holmit csereberélnek
+kiáltozva; forgókat, paszomántot, tollat, pitykéket kinál
+mindenféle nyelven a piacon ténfergőknek a kirakott árúi között
+guggoló kalmár; mázos korsókból isznak a csapravert hordók körül;
+gajdoló csoportok hallgatnak el, tágulnak odébb az útból egy-egy
+rittmeister vagy obrister közeledtére. Csipejét riszálva ődöng a
+kifestett arcú lány az ivók, tereferélők, kártyázók körül.
+Vitatkozás, röhej, vezénylés, alkudozás, jajgatás, ének,
+fegyvercsörgés, káromkodás, szekér-nyikorgás, nyerítés,
+ostorpattogás, marhabőgés, pata-kattogás, föld-döngés egybefolyó,
+tömör zaja kavarog a tábor fölött. Csak a tábortüzek kigyúlása után
+halkítja az éjszaka hangfogója s a körüljáró prófoszok szigorúsága
+<span class="pagenum"><a name="Page_74" id=
+"Page_74">-74-</a></span> tompa zümmögéssé a nagy erővel élő,
+lélekző tábor zavarát.</p>
+<p>Zrinyi kedvetlenül ült sátrában. Ki ő Gallas general-lieutenant
+táborában? A horvát ezred oberstere; egy magyar, malmokba, tizedért
+járó törökök lesből támadója; csengő aranyat jelentő foglyok
+halásza a végbeli állapotok zavaros vizében; a hadviselés magasabb
+elveihez nem is konyító, akinek kardforgatása csak tökéletesebb
+bicskázás; aranytól csillogó, de piszkos műveletlenségben élő, nagy
+szájú, rátartó magyar mágnások közül egy; kucsmás, dolmányos medve,
+aki a csipke s az áll közepén hegyeskedő piciny szakállocska
+nyugateurópai műveltségéhez még nem jutott el. Mindezt kiérezte
+Zrinyi a császár zsoldjában álló olasz, francia, német tisztek
+tekintetéből, modorából s finom, válogatott kifejezések selymén
+átszúró gorombaságaiból vagy szótalan nyilt megvetéséből… És Julia!
+Az a savanyodott állat legelteti vizenyős szemét rajta…</p>
+<p>– Nem jól vagyon ez így! – vagdosta bele sarkantyúját a sátor
+simára döngölt földjébe.</p>
+<p>Inkább lóra! Szinte örömmel fogadta Gallas parancsát: föl
+Árvába! onnan a jablunkai passusson nyugatra csapva egyesülés a
+Siléziában operálö Götz-cel, aztán együtt Olmütznek! Mire
+átvergődött lovasaival a tót hegyeken, mire componálta hadát Götz
+generáliséval, havas esőt vert szemébe az éjszaki szél ezrede
+ellenség-bolondító vagy felderítő lovaglásain.</p>
+<p>– Ezért bocsájtottam királ uram kezében személlyemet,
+ezeredemet? Vágtató lovon komédiázó madárijesztő képnek rendöli
+Zrini Miklóst, amaz szigetvári maradékát minden csipkés örvű,
+páncéros hasú nímöt teknősbéka? Apátok kalapos istenit! Karddal,
+karabinnal hegyikben esni, ez az tudománom, nem penég fenekek
+környül szaglászni, <span class="pagenum"><a name="Page_75" id=
+"Page_75">-75-</a></span> hogy: «Vigyázz, főgenerál uram, ihon
+errül, ihon mast meg arrul üté föl fejét az ellenség!»</p>
+<p>De még ennek a vitézi foglalkozásnak is hamar vége szakadt. Igy
+még csak itt-ott megszorítottak, kardra hánytak, foglyul ejtettek
+egypár embert Torstenson seregéből. De beállt a tél s Zrinyi ezrede
+az Olmütz körüli falvakba tért téli szállásra. Maga a vezér a
+dühtől, csalódástól, keserűségtől – ki tudja, mitől? – ágynak dőlt
+s lázban gyötrődve olvasta a bécsi hadi tanács szigorú
+rendszabályait messze, le Ausztriába elkalandozó lovasai ellen, s
+gyöngyöző homlok mögött hevülő képzelettel folyamodott a királyhoz,
+– azért nem használták nagyobb dolgok végrehajtására erejét, mert
+nem kért eleget! – hogy adjon horvát dandára mellé egy német
+ezredet s a károlyvárosi generalatusságból mozdítsa el az elaggott
+Frangepánt s ruházza reá a tisztet.</p>
+<p>Karácsony hetében ért haza az emésztő lázban hosszúra
+soványodott arcú vezér Csáktornyára.</p>
+<h3>XIV.</h3>
+<p>Az augusztusi nap keményen tűzött le a nagyszombati síkon
+torpadó császári táborra. A kerek aljú sátrak kúpos tetején
+bágyadtan csüngtek le a zászlócskák; a nagy hőségben pattogott a
+vásznuk s a körbe vert cölöpökhöz vonuló kötélzet. A tábor közepén,
+a nagy udvarú zárt négyszögekben kifelé forduló, elől nyitott
+markotányosbódék körül csak egypár nyelvlógató kutya leselkedett.
+De a fővezéri szálláson s a körülvevő főtiszti sátorokban hangos
+volt az élet. A királyi felszólításra elkeseredett dühvel vagy
+húzódozó gyűlölettel lóra ülő főnemesek tárgyalták az idei új
+esztendő rettenetes meglepetését. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_76" id="Page_76">-76-</a></span></p>
+<p>– Nímet landsknechtek tapodjanak apái hamvokon és szórják
+szélnek! – kiáltott Homonnai Drugeth. – Világban szalajtott kódus
+vagyok Rákóczy György fejedelem ő nagysága jóvoltából. Magva
+szakadjon az beste kurafia eretneknek.</p>
+<p>– Hát, János, hun vannak feleséged s apróid? – kérdezte
+részvéttel Barkóczy László.</p>
+<p>Drugeth arcát elöntötte sűrű, fekete vére:</p>
+<p>– Csavarognak, Laci, mezőn, erdőn, életeket s arany, ezüst
+marhájokat óva az utakon kóborlóktól. Hogy ekkép behumhatja szemit
+az Isten!!</p>
+<p>– Behumja? Hm! De alszik is! Hiszem az fejedelem sergének
+avángardja az sléziai morva széleken jár mán! Beholdultak néki az
+bányavárasok, az tizenhárom vármegye; kezén vannak Kálló, Tokaj,
+Kassa! – kiabálta felháborodva Wesselényi Ferenc.</p>
+<p>– Elnémul templomink haranginak nyelvek, az merre járnak;
+elvágdossák köteleket, agyon verik az harangozót, ki ellenek
+szegül. Fejeket vészik az Isten tiszteletére csinált képeknek s az
+mennybéli Úr Isten bosszúságára kopjákon hordozzák, – kesergett
+nemes méltósággal Csáky László.</p>
+<p>– Én is tudom, – folytatta Nádasdy, – szava hihető, bizonyos
+emberem hozá az hírt, hogy Kassán az főoltárra telepedve
+szalonnázott Kemény János uram néminemű hajdúja, s az
+oltár-keszkenyőben kené bicsakját. Hun itt, hun ott tapodják meg az
+szentségeket s rút marcangolásokat követnek el barátokon,
+papokon.</p>
+<p>Míg Nádasdy beszélt, Zrinyi figyelme egy pillanatra elterelődött
+az országos eseményekről s arra fordult, hogy most az ő Juliáját
+Nádasdy uramné asszonyomnak titulálják a kereszturi udvarban s
+talán epekedik is mezőbe szállt ura után… de Drugeth fölcsattanó
+szava akarata ellen is visszarántotta tépelődéséből. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span></p>
+<p>– Hát mi egyebet tehetett volna az feleségem? Feladá Jeszenőt,
+familiám utolsó refugiumát kegyelemre az fejedelemnek. «Port alája,
+kanócot, – parancsolta Rákóczy, – kirepült az madár, repüljön az
+fészek is!» Azt az keserves kínban fogantatott…</p>
+<p>– Bizony ellenségül vette Rákóczy, – mondta csöndesen az öreg
+Esterházy, – ez szegény hazát, kibe belé is veté az üszögöt. Hejh,
+méltatlanságot cselekeszik az fejedelem, merthogy mikoron mind az
+pogányoktul, mind egyéb nemzetségektül is békével volnánk, magunk
+kévánjuk fogyatnunk magunkat, arra ingerelvén az idegeneket is, az
+természet szerént való ellenségekkel együtt.</p>
+<p>– Jünnek mán Pucháim és Götz Siléziábul, nem lészünk csak úgy
+magánosan! – kiáltott föl bizakodással Zrinyi.</p>
+<p>– Hadd el, Miklós, bár mentek volna Gallas után az svécustól
+szorongatott dánus felsegéllésére, – szólt Csáky. – Az nímet
+generálok, tisztviselők és köz nímet vitézlő rend is hallhatatlan
+szörnyű istentelenségeket és iszonyú nagy sok inségeket és
+nyomorúságokat cselekesznek, az merre járnak.</p>
+<p>– Fölséges királ urunk vitézi azok is s mi igaz causánkért
+viselnek harcot, – szólt közbe engesztelően Esterházy.</p>
+<p>Az urak illendőségből nem akartak az öreg nádorral vitatkozásba
+elegyedni, de Barkóczy Lászlóban nem állt meg a szó:</p>
+<p>– Hejh! mégis csak idegenség gubernálja felséges urunkot
+magyarival szemben! mert mi dolog az, hogy hátra vetik az magyart
+mind intimum consiliumokon, mind az harc mezejében?</p>
+<p>– Én megmondám eleve, – szólt hirtelen és szokatlan keménységgel
+a nádor, – Ferdinandusnak, hogy sokat tehet ellene az fejedelem… Ki
+<span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
+"Page_78">-78-</a></span> is indula Erdélybül az kikeleti
+szelekkel; maga Székelyhidnak, Zsigmond urfi Károlynak, Kemény
+János penég Szakmárnak nyomakodtak s kevés napok mulván, úgy lehet,
+az Vág rohanó vizei hozzák fejünkre hadastul űket.</p>
+<p>Zrinyi nem szólt, – csak a száját vonta összébb, – pedig lett
+volna oka rá, mert hiába kérte a téli szállásról a német ezredet s
+a károlyvárosi generalatust… a német ezredet majd a legközelebbi
+alkalommal, a generalatus betöltése pedig a belső-ausztriai
+rendektől függ… Jó, a generalatust nem, nehézségekkel jár, elhiszi…
+hanem most itt az alkalom, kérte is tavaszszal a megigért német
+ezredet s hozzá Károlyváros helyében a Capeletti-zászlóaljat…
+persze nem lehetett, mert a két német generálisnak kevés számu hada
+maradt, a nagyobb részt elvivé Gallas, s így ő még mindig csak ezer
+horvát kapitánya…</p>
+<p>A társalgás lassankint ellanyhadt, kinek-kinek fejébe ötölhetett
+a maga baja Béccsel, mellőztetése, miegymás s elgondolkozva,
+gunnyasztva várták a vendégek a tágas ponyva-szálláson a nádor
+vacsoráját, ami kint, messzebb, a kártyaházhoz hasonlatos
+konyha-kalibában süstörgött, rotyogott nyárson, üstben.</p>
+<p>– In vita invidia! – sóhajtott egyszer Esterházy.</p>
+<p>Közben az úti pohárszék-ládából előkerültek a nagy-hefflányi
+udvar drága kamuka abroszai s nehéz asztali ezüst marhája. A puha
+keleti szőnyegeken simán jött-ment a sok szolga.</p>
+<p>Első töltéskor fölemelte serlegét Csáky s folyton emelkedő
+hangsúlyozással szólt:</p>
+<p>– Urak! Catholica religiónkért öltözénk fegyverben! Az
+mellettünk hadakozót ne nézd, micsodás, miérthogy barátunk az. De
+az vélünk szemben kerülő eretnekek ellenségink mind halálig!
+<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
+"Page_79">-79-</a></span></p>
+<p>Zajosan ittak az urak és bőven töltöztek s kártya mellett
+poharazva várták jobb hijján a másnapot. De Zrinyi, aki csak a
+nádor iránt érzett tiszteletből ült egy asztalhoz Nádasdyval,
+eltávozott, mihelyt az illendőség engedte és sátra párducbőrén
+végigvágva magát komoran szőtte tovább az imént nyert fonalat:</p>
+<p>– Külömb-külömbféle nyavalyákban estünk, kinek oka Szent István
+királtul nyert religiónkban való állhatatlanságunk, merthogy miulta
+közinkbe ragada az nímöt hüt, megsokasodának bűneink… Az sok
+feslett erkölcs, nehéz káromlás, hamis tanácslás, irigység,
+gyülölség, lopás, emberölés, és örök tobzódás!! Haragra is indula
+és igazságos büntetésre ellenünk az Seregeknek ura és ada töröknek
+olly hatalmat, hogy elrontja, veszti, csaknem utolsó nyomorúságban
+hozza szegény hazánkat… Ki lészen megváltója ez romlott magyar
+világnak? Talám nímöt generál uraimék?</p>
+<p>Megszédült a be nem fejezett gondolattól, de nagyravágyó lelke
+minden türelmetlenségével várta a derekas harcot, ami nem is késett
+soká.</p>
+<p>A csekély számú német nehéz katonasággal előrenyomuló Götzöt
+visszaszorították nyugatnak egész Privigyéig Kemény János vitézei,
+akik az örökletes királyságra törekvő Habsburgok, a türelmetlenül
+zsarnokoskodó katholikus papság erőszakosságai, törvénytelenségei
+ellen fogtak fegyvert az ország pénzének elvesztegetése, a
+véghelyek elhanyagolása, a jezsuiták alattomos behozatala, a nádor
+hatalmának megnyirbálása miatt. De jött Puchaim németeivel, az öreg
+nádor a magyarsággal s a vallásos rajongás, politikai hevület,
+mesterségszerű buzgalom, magános haszonlesés és düh összetornyosuló
+fellegei elől a halál kínjával vetekedő búsulással hátrált, hátrált
+keletnek a fejedelem vezére. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_80" id="Page_80">-80-</a></span></p>
+<p>… Északról ide látszik Ónod vára. Az egyesült császári sereg a
+dombokká halkuló borsodi hegyeknek támaszkodva készül az ütközetre,
+sietve csatolódnak föl a karvasak, mellvasak, pallos és koszperd.
+Ez még a karabinján, pisztolyán vizsgálja a kovát, az már
+embermagasságú ágasára fekteti a hosszú, nehéz muskatélyt; ez
+tollas sisakját, prémes kalpagját nyomja fejébe, az már
+kopja-erdőben vonul ki a táborból. Szembe, keletre, Rákóczy népének
+a Tiszába siető Sajó füzes, nádas ingoványaiig elnyúló táborából a
+sánc széles hídján most robban ki a hajdúság. De elejbük bődültek a
+nagy ágyuk, s puffogtak szinte szelíden a kisebbek. Rákóczy
+pattantyusai nem késtek a felelettel. Sűrű füst, nehéz szag kezdett
+elfeküdni a mezőn. A császáriak sáncokba vonulva menesztették
+golyóikat az eretnek rendbontók felé, de amonnan is emelkedtek a
+folyton előbbre, előbbre tolt sáncok halmai. A császári olasz
+pattantyusok ágyúgolyói biztos ívben röpülve vágtak csakhamar
+egybefolyó lyukakat a sáncok mögött felvonuló erdélyiekben vagy a
+sánchalmok tetejét seperve buktak a mögűlök harcolókra. Rákóczy
+ágyúgolyói többször vágódtak ártalmatlanul a földbe az ellenség
+sáncai előtt és mögött… Lovas csapat rugtat most a sáncvonal elé,
+élén a kardját üvöltve forgató Drugethtel; kópjás gyalogság
+nyomakodik utána. Drugeth már az ellenség legmesszebb tolt s
+hirtelen elhagyott sáncának tetején táncoltatja lovát. Azután
+eltünik az emberek, lovak kétfelől összecsapó árjának zavaros
+hullámai között. Puskapor szagú, fel-felrivanó, reccsenő tömör zajt
+zúgat a dombon figyelő császári vezérkar fülébe a Tiszáról fújó
+szél. Lent a harc gomolyaga egy helyben nyüzsög, tágul, szorul
+szeszélyesen változó körvonalaival. Puchaim egy percre abbahagyja
+fényes páncélján elfekvő csipkegallérjának <span class=
+"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> ideges
+huzogatását s lemutat a síkra, ahol egy habos selyem zászlónak
+eddig rúdra csapzott nehéz ráncai kisimulva lobogtatják a
+Zrinyi-címert:</p>
+<p>– Die serinischen Huszaren! Wo ist der Graf? – kérdi
+körültekintve.</p>
+<p>Zrinyi lovasai csakugyan most indulnak helyükről, s gyönyörű
+ívben kanyarodva kapják oldalba az ellenség bal szárnyát. A Puchaim
+körül álló urak szétnéznek, Zrinyi nincs köztük, csakugyan ő maga
+lesz az, aki ezrede élén vágtat s akinek még aztán is
+fel-felvillanó sisakja most tünik el a kavarodásban. Wesselényi
+fölényesen mosolyog:</p>
+<p>– Nem tudja Miklós öcsénk, mit cselekeszik.</p>
+<p>– Hm, na! Talám bizony nagyon is jól tudja! – jegyzi meg sokat
+mondó hangsúllyal Nádasdy.</p>
+<p>– Wertlose Waghalsigkeit! – szól türelmetlenül Puchaim, akinek
+rendszeres hadviseléshez szokott elméjét bosszantja, hogy egy vezér
+így kiteszi magát s egészen szükségtelenül a személyes harc
+ezerféle halálveszedelmének. – Aber…! – kiált fel hirtelen örömmel
+s feszülő figyelemmel mered a síkra.</p>
+<p>A viaskodók zúgó tömege meginog a neki zökkenő ezred súlyos
+rohamától s tulsó fele mintha jobbra nyomódnék: mint egy
+szétgördülő hangyaboly, oszlik, ritkul a tömeg, egy-egy leszakadó
+foszlánya a tábor fele vág, másik a Sajó füzeseibe csap.</p>
+<p>– Mais c’est la victoire! – jegyzi meg könnyedén Puchaim mögött
+a sereg francia mérnöke.</p>
+<p>Rákóczy hada keveset hátrálva a Tiszának fordul s így igyekszik
+kisiklani az összébb-összébbvonuló két támadó front
+szorongatásából. Hasztalan! Kit fejbe nem sújt a suhanó kard, vesén
+nem döf a száguldó kopja, kétségbeesve fullad <span class=
+"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> a Tisza
+vizébe; s aki átvergődik a tulsó partra, rémülettel néz vissza övéi
+romlására és eszeveszetten menekül torony iránt vagy ijedt állati
+ravaszsággal bújik meg valahol az éj beálltáig.</p>
+<p>A véresen, rongyosan, mámorosan megtérő Zrinyi kezében magasan
+lobog a Rákóczy-had egy vörös selyem zászlaja, amit maga csavart ki
+a mellbe taszított zászlótartó kezéből. A belső táborba érve
+leszáll lováról, egyet nyújtózik s a fővezéri sátor előtt
+jelentéseket átvevő Götz elé lép.</p>
+<p>– Főgenerál uram, ihon egy zászló!</p>
+<p>Götz int a jelentést tevő tisztnek, hogy várjon s Zrinyi felé
+fordul és kérdően néz rá.</p>
+<p>– Ja, so, so! – érti meg hirtelen a helyzetet; szórakozottan
+udvarias mosollyal emeli föl a zászló szövetét, nézi, tapintja: –
+Gyönyörűen varrott hím! – s újra a tiszt felé fordul, akinek gyors
+pergéssel ered meg a szava.</p>
+<p>Zrinyi vár, néz; fél szemöldöke fölrándul, odaveti a zászlót
+csatlósának s köszöntés nélkül indul sátra felé. Szégyenli magát.
+Nem értik ezek mi az, ha magyar magyar ellen emeli kezét,
+ráhazudtolva a természet rendjére? A saját vérét pusztítsa, akik
+kardja csapásai alatt elhomályosuló szemmel rogyva a fűbe,
+ugyanazon nyelven fohászkodnak Istenhez, amelyen anyja tanította
+imádkozni? Köteles vele? Nincs értéke… Fölkavarodva háborgott
+belsejében a mult, a hagyomány, a küzködő jelen s a jövő fényes
+képei.</p>
+<p>A hajnalban fölkerekedő tábor lomha csúszással indult meg
+északnak. A németek elemükben voltak; szinte fölszippantották az
+útjukba eső élést, barmot; hangos veszekedéssel turkáltak a
+felfeszített ládákban, almáriomokban; a nyomorult viskókban
+felszörpölték az utolsó köcsög aludt tejet, fölhajtották az utolsó
+pohár bort s röhögve gyalázták meg a sors súlyos szele alatt kalász
+<span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
+"Page_83">-83-</a></span> módjára hajladozó lányokat, asszonyokat.
+Ellenálltak? Fölgyújtották a falut, kopjára nyársalva lökték
+szemétre a porontyokat s meztelen hajszolták a fehérnépet az utakra
+súlyos vasalású ágyúkerekek alá becstelen halálra. Ahol a német
+katona strucc-tollas, széles karimájú, fekete kalapja megjelent,
+vérbe, sárba, gyalázatba fulladva pusztult a magyar. Falukon az élő
+parasztot taposták kis vagyonkájáért, városon a halott főurat
+koporsóba vitt ékszereiért. Pár nap mulva már az elfoglalt
+Szerencs-en feszítették föl a Rákóczyak sírboltját a magyarok
+felsegéllésének ürügye alatt magyar borban, magyar vérben fürdő
+német katonák. Zrinyi utálattal látta, ameddig nézhette, a németek
+tobzódó garázdálkodását, hogy emeli életcéllá a szükségtelen
+fosztogatást, az ok nélküli emberölést. Ennél nem pogányabb a
+pogány török se!</p>
+<p>A fejedelem apjának, anyjának koporsóit kivonszolták a
+napfényre, hogy jobban lássanak. Lefeszítették a tetejüket, maguk
+alá lódították széknek s beletúrtak a porladozó testekbe
+nyakláncért, gyűrűért, mentegombokért. Kiszórták a töredező szálú
+hosszú hajat, a csizmában elvitték, ami beleszorult s a kifordított
+koporsó alól elgördülő koponyán búcsúzásul nagyot rúgtak. Az egyik
+nem volt rest utána hajolni, hóna alá dugta, – ki is nevették érte
+a többiek, – s vitte emlékül haza.</p>
+<p>Zrinyi megriadt, mikor a hír, ami csak úgy, minden nagyobb
+jelentőség nélkül keringett a császári seregben, füléhez
+jutott:</p>
+<p>– Illyen méltóságos embereket az koporsóbul kihányni, hamvokon
+tapodni!</p>
+<p>Csáky László sötéten szólt:</p>
+<p>– Nem taposták-é sárban Rákóczy hajdui is viszontag <span class=
+"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> az
+szentségeket, kinél méltóságosb nincsen az universumban?</p>
+<p>– De magyar hamvak!</p>
+<p>– Nem esmérek mást, hanem csak eretneket és igaz hütöt az föld
+kerekén!</p>
+<p>A magyar urak komor-komolyan bólintottak, ki igaz
+vallásosságból, ki a mindent takaró ürügyet helyeselve.</p>
+<p>– Nímet bitangok tapodják haló porában, ebek marcangolják az élő
+husát, kinek Rákóczy az neve! – ordította Drugeth.</p>
+<p>Az urak újra bólintottak, ki igaz hazafias érzéssel, ki
+személyes gyűlölettel.</p>
+<p>Mért érzi ő itt magát olyan idegennek? Rosszabb-e ő vagy talán
+jobb, mint a többi főúr? Ki az igazi ellenség, a török-e vagy a
+német? Vagy a magyar legfenébb a magyarral? Mi fontosabb, a
+religió, vagy a magyarság? Az égi haza vagy a földi? Rettenetes
+kérdések kioldhatatlan, szétvághatatlan boga! Ó! talán mégis a
+helyes úton torpan meg most ingadozva!? A megváltás olyan
+lehetetlen-é? Krisztus, az emberré lett Isten, nem áldozta-e föl
+életét a világ bűneinek megváltására? Istenné kellene annak az
+embernek lenni, aki a magyar világot akarja megváltani bűneitől?
+Talán nem!! Zrinyinek akkor van igaza, ha Zrinyire gondol. Csukd be
+most a szemedet, ne láss; ha eltaposol valakit vagy valamit
+rohanásodban, ne érezze meg kényes talpad, ne dobbanjon meg
+bolondos szíved, mert neked haladnod kell. Meddig? Látjátok,
+egyenes az út! Megyek veletek, olyan vagyok, mint ti, de majd eltér
+az utam s csak én tudom, merre, mert kanyarodását én kerekítem!
+<span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
+"Page_85">-85-</a></span></p>
+<h3>XV.</h3>
+<p>Sűrűn pihézett a hó a meredek útra, – amelyen egy hol jobbra,
+hol balra faroló szánt húztak nagy nehezen fölfelé a párolgó lovak,
+– a mult havazások alatt amúgy is roskadozó fákra s a szánban ülő
+nagy prémes gallérú bundájára. Zrinyi jött Klenovnikra atyjafiát,
+Homonnai Drugethet látogatni.</p>
+<p>Ki mondja, hogy Drugeth hontalan? Klenovnik talán rosszabb, mint
+Jeszenő? Nem az övé, Draskovich Gáspáré, aki barátságból engedte át
+varasdvármegyei két vára közül az egyiket a hontalanul bujdosónak?
+Hát aztán? Ő használja, ő élvezi a kényelmet, amit nyújt, tehát
+annyi, mintha az övé lenne. Vajjon ki lesz otthon? Csak János
+bátyám és Anna asszony fognak várni a nagy palotán, míg a szolgák
+botosaimat fogják lehúzni odakint. Hideg van. Bizony jól is esnék
+egy kis meleg leves. Vajjon átjön-e Gáspár gróf Trakostyánról?
+Talán már át is jött. Gáspár bátyám szereti a szószaporítást,
+borpusztítást. De mért jövök én ide? Egyik sem kenyerem! Mindegy! A
+boldogtalan rokon megérdemli, hogy fölkeressük
+szerencsétlenségében! Jól fog esni neki a csekély figyelem,
+amellyel apolgatására sietek, a pénz magának, az ételneműek
+feleségének.</p>
+<p>Míg a felvonó-hidat leeresztette a bástya-torony ablakán
+kikukucskáló őr, Zrinyi visszanézett a völgybe, a fénylő hó, a
+fekete faderekak között jég-palástját csillogtató patakra. Milyen
+szép a tél békéje!</p>
+<p>Az épület kapuja elé kanyarodó szánt egy szál könnyű dolmányban,
+hajadon fővel fogadta Drugeth.</p>
+<p>– Isten hozott, Miklós öcsém! – kiáltotta rá vidáman.
+<span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
+"Page_86">-86-</a></span></p>
+<p>Zrinyi szótlanul ölelte át a rokont.</p>
+<p>Az egyik ablakból három fiatal nő találgatta, hogy ki lehet a
+vendég.</p>
+<p>– Bizonnyára Vuk bátyám uram! – mondta szelesen a másik kettő
+mögött ágaskodva a legfiatalabb.</p>
+<p>– Nem, Borbála, nem! – fordult vissza lemondó mosollyal egy
+bronz haj övezte, fekete szemű, fehér arc.</p>
+<p>– Be jól tudod, Eusébia! – szólt oda enyelegve az asztal mellől
+lányának Draskovich Gáspár.</p>
+<p>– Istenem, mely vulgáris tréfa! – sóhajtott magában Eusébia.</p>
+<p>– Csak valamely rosz hírt ne hozzon férjem uramnak! – sóhajtott
+a szenvedő arcú fiatal Drugethné.</p>
+<p>– Kit hozol, János? Csak nem Zrini Miklóst? – szólt a belépőkre
+Draskovich.</p>
+<p>– De bizon én azt! – erősködött tréfásan Drugeth.</p>
+<p>Zrinyi merev udvariassággal fogott kezet a nőkkel, tekintetre is
+alig méltatta őket s a két férfivel különebb vonult. A nők ujra
+leültek az ablak-mélyedésben s kézimunkáik fölé hajolva hallgatták
+a férfiak beszélgetését. Eusébia unottan tekintett az egyszerű,
+szinte szegényes ruhájú vendégre, aki megérezve a rászálló
+pillantást, arra fordult. Erősen kidudorodó szemöldök-csontjai
+között lefutó, egyetlen, mély ránca elsímult, amint szembe találta
+a lány sötét tüzű tekintetének villanása. – Gyönyörű haj! –
+gondolta magában, de homlokán újra megjelent a ránc s Zrinyi
+visszafordult a férfiak felé. A kis szeles Borbála nevetve
+pillantgatott fel munkájából s nyilt csodálkozással
+rá-ráfeledkezett a komoly vendégre. Anna asszony csak férjét nem
+értette, hogy tud <span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
+"Page_87">-87-</a></span> így örülni valaki az ő helyzetében egy
+vendégnek, aki hozzá jön, de nem az ő várába; s most föl is kel és
+megy; biztosan a kárpitokat és szőnyegeket fogja felhúzatni a
+falakra s kihordatja a tárházból az ezüst edényeket, evőeszközöket
+a vendég tiszteletére s szegény ártatlan gyermekei, a Bora meg a
+Gyurkó, csaknem koldusok.</p>
+<p>– Csak egy tikmony sültig mulassátok magatokat nélkülem! – szólt
+vissza az ajtóból a két férfinek Drugeth.</p>
+<p>Gáspár gróf örömmel mosolygott utána.</p>
+<p>– Öcsém uram, látja te kegyelmed, – súgta vendégének Draskovich,
+– ez az igaz virtus, ki kész szűvel fogadja szerencse forgását.
+Mind jón, mind gonoszon állhatatlanságának, sokféle játékjának
+nincsen ű rajta hatalma.</p>
+<p>– Bizony, bátyám uram, mert szerencse ajándékját nem más szűvel
+vette, mint egy piros almát, az kit bánat nélkül mingyárt
+visszaadhat; vagy ha nem ád is, tudja, hogy megrothad.</p>
+<p>– Nékem még annyi se! Merthogy el nem fogadom, ha megkénál is
+véle Fortuna asszony anyám. Élek, valamint élhetek. Megadom, kivel
+tartozom, királomnak, nemzetségemnek, de magános előbbre
+menetelemet nem áhítom. Sokakat ronta, törete mán az tartalék
+nélkül való ambitio. Koporsómban is csak Draskovith lészek, de
+királi trónuson is csak az. Látom, öcsém uram, az lineákat, az kik
+határt vetnek előbbre menetelemnek; vagyon annyi ész bennem, jól
+innen maradok. Nem nyúlok az után is, kit elérhetnék, hogy ollyasra
+ne induljon föl bennem az kévánság, kit soha el nem érhetek. Egy
+Draskovith csak előre lépik, hátra sohun és soha. Én nem lépek
+egyet is! – fejezte be minden kicsiségen felülálló grandseigneuri
+mosollyal.</p>
+<p>Zrinyi végignézett az ápolt szakállon, derült, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span>
+barna-piros arcon, a nyilt csillogású szemeken, a drága s aprólékos
+gonddal összeválogatott ruházaton s az irigység hirtelen támadó
+forgószele kavarta föl benne az indulatokat. Ez lenne-é a helyes
+út? Barmot hízlalni és búzát aratni, királynak lenni tiszttartók,
+jobbágyok hadán; fénnyel, pompával övezve gunnyasztani magányos
+várában, vadászni, vendégeskedni, enni, inni? Az egész a körül
+forog, hogy mi jobb és szebb, a Ma vagy a holnap.</p>
+<p>Drugeth valami kárpit elhelyezésében megakadt, hiszen nem a maga
+várában rendelkezett, s visszajött Draskovichért.</p>
+<p>– Mi tanácslást várhatsz tűlem? – válaszolt Drugethnek Gáspár
+gróf finoman, a látszatot mentve s mint vendéghez illik, Drugeth
+előtt ment ki az ajtón.</p>
+<p>Zrinyi kelletlen érzéssel, de udvariasan vonult közelebb a
+nőkhöz.</p>
+<p>– Mit csinál, asszonyom, Gyurkó, az gyönge virágszál, és Bora
+hugocskám? – fordult kedvesen Drugethnéhoz.</p>
+<p>Az asszonynak könny szökött szemébe:</p>
+<p>– Köszönöm kegyelmednek, csak elvannak.</p>
+<p>Zrinyi tehetetlennek érezte magát a síró fájdalommal szemben;
+édes anyja emléke villant a fejébe s szeretett volna más fordulatot
+adni a beszédnek. Drugethné megérezte, eltörülte szeméből a könnyet
+s mosolyogva folytatta:</p>
+<p>– Gyurkómnak minden öröme az nyilazásban, nyargalásban
+vagyon.</p>
+<p>– Vitéz lészen, valamint atyja ura.</p>
+<p>– Csak kicsinyég kisebb vitéz volna János! – válaszolt édes-bús
+arccal az asszony.</p>
+<p>– No, no, nem jól beszél kegyelmed, asszonyom, – rázta a fejét
+Zrinyi. – Az virtus haszon-hozó dolog mind az vitézlő personájának,
+mind hazájának. <span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
+"Page_89">-89-</a></span></p>
+<p>– Úgy bizony! – kottyant bele Borbála.</p>
+<p>Eusébia szája egyet rándult, Borbálára nézett, aztán Zrinyire s
+gőgös tekintete végre is az ablakon állapodott meg.</p>
+<p>– Lám, lám, hugom asszony, – nevette Zrinyi Borbálára, de szeme
+a másik lány aranyos hajának fényét kereste.</p>
+<p>– Hallám hírét bátyám uramnak! – folytatta Borbála
+kedveskedve.</p>
+<p>– Penég nincsen tálentumom az hímvarráshoz, – enyelgett
+Zrinyi.</p>
+<p>– Nem úgy, hanem úgy, hogy kegyelmed nagy nyomorítója az
+töröknek; vitéz hadnagy az félhold ellenében. Azért ne nézzen úgy
+rám, bátyám uram, mikéntha én volnék az kanizsai basa! Nem
+tréfaszó, kit beszéllek.</p>
+<p>– Borbála! – szólt Eusébia a leányra unott, feddő hangon.</p>
+<p>– Istenkém, Jézuskám, tűled az embernek jó kedve is alig
+lehet.</p>
+<p>Zrinyit kezdte bosszantani ez a dölyfös, unalommal bélelt leány;
+feléje fordult:</p>
+<p>– Sima fődü palotán szokatlan magamfajta vitéz szava nehezen
+perdül, de mán azért csak mégis megkérdem, nem-é inkább vitéznek
+lenne hugom asszony hütös felesége, hogysem másnak.</p>
+<p>– Szeressem én ütet, ű meg engem. Az többi, valamint füst és
+por! – válaszolt kurtán-furcsán Eusébia.</p>
+<p>– Fiúnak lettél volna csak jó! – mosolyogta Drugethné.</p>
+<p>– Nem ollyan rosz leánynak is! – mondta félhangon Zrinyi.</p>
+<p>Ezért meg Borbála haragudott meg s hirtelen nagy szorgalommal
+kezdett öltögetni.</p>
+<p>Eusébia Zrinyire nézett és elfakadt nevetve. Zrinyi eleinte vele
+kacagott, de azután úgy kezdte <span class="pagenum"><a name=
+"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> érezni, hogy neki nincs
+semmi oka a jókedvre, sőt inkább mintha ő lenne a nevetség tárgya;
+hirtelen abbahagyta. Eusébia is visszakomolyodott, de még később is
+föl-fölnevetett, mint aki nem tud kiverni a fejéből valami kitünő
+dolgot.</p>
+<p>Egyszeriben tülökhang, hidlánc-csörgés hatott fel hozzájuk puhán
+a külső havon át. Eusébia arcát, amelyről eltünt a gúny, meleg
+vidámság öntötte el; letette munkáját s egy másik ablakhoz lépve
+kinézett.</p>
+<p>Most jön a fattyuja, – gondolta magában goromba irigységgel
+Zrinyi. – Mit keresek én itt? – Kar-feszítő, szív-dobbantó vágy
+támadt benne az aranyos hajú lány után, aki senkivel sem törődve
+örült az érkezőnek.</p>
+<p>Kevésre rá nagy örömmel hozták be karon fogva Drugeth és
+Draskovich Erdődy Farkast, a petrinjai commendant fiát.</p>
+<p>Piperkőcösen alakított, tarkóig érő hajú, sárga csizmájú,
+gondozott ruhájú, szép fiú volt Erdődy; olyan, amilyeneket írott
+csata-képeken lát az ember. Eusébia szinte elébe szaladt, úgy
+sietett vele kezet fogni. Erdődy ábrándosan nézett az ábrándos
+szemekbe s tovább tartotta kezében a lány kezét, mint az illendőség
+engedte s a rokoni kötelék magyarázta volna. Borbálához lépve
+pajkosan mosolygott rá s éppen olyan hosszú ideig tartotta volna a
+kezét, de a lány nevető-durcásan vonta el magát előle. A nők újra
+letelepedtek munkáik mellé, a férfiak az asztal köré. Eusébia egy
+szempillantással a maga közelében jelölt ki széket Erdődynek a két
+csoport között, s ha a legény néha-néha Borbálára kedveskedett
+tekintetével, alig észrevehetően dobbantott egyet a lábával s
+elővillant a szoknya alól a himzett török papucs. Erdődy ilyenkor
+végigsimított a haján s szerelmesen nézett Eusébiára. Zrinyit, aki
+figyelte <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
+"Page_91">-91-</a></span> őket, majd fölvetette a méreg; legjobban
+szerette volna fejbe sújtani ezt a kikent-kifent nyalka fiatalt s
+másik kezével magához kanyarítani a rátartós kisasszonyt.</p>
+<p>– Kemény telünk van, – szólt Drugeth.</p>
+<p>– Hordatod-é mán vermidben az jeget, János? – kérdezte
+Draskovich.</p>
+<p>– Igen, igen, holnap kezdik, – felelt Drugeth, mint aki csak
+most határozza el magát a dologra.</p>
+<p>– Bár fagyna belé Rákóczy ügyeközeti az ecsedi lápban! – mondta
+Gáspár gróf.</p>
+<p>– De bizony vérben fog az fagyni! – kiáltott Zrinyi, aki örült,
+hogy valahogyan utat adhat háborgó dühének.</p>
+<p>– Meg is sokasoda Isten ostora rajtunk az külömb-külömbféle
+bálványozások miatt, kik közinkben férkőztek, – vélte Drugeth.</p>
+<p>– Nem voltunk restek az bűnre mi is, – legyintett a kezével
+Draskovich.</p>
+<p>– Annak oka is csak az bálványozás, – válaszolt Drugeth. –
+Kimenének fiaink külső országokban azzal nesszel, hogy az
+tudományokban tekélletesítik elméjeket s ihon, haza hozák az
+lutherana confessiót, ördög találmányát.</p>
+<p>– Kiki tudja, – szólt nyegle fölénnyel Erdődy, – amaz Luther
+Márton fölhajta egypár korsó sert, s úgy fabrikállá az új hütöt.
+Nyilván ördög dolga ez! Látja kegyelmetek, az utak, erdők, berkek
+teli vannak szegény legényekkel, szabad hadnagyokkal, az kiknek
+dúlás, fosztogatás kenyerek.</p>
+<p>– Győjtsünk osztán seregeket, – szólt Zrinyi, – illyen garázda
+kóborlókbul, kik az maguk vitézségek rudimentáit vagy kassai
+kereskedőkön, vagy kecskeméti tőzséreken, vagy soproni kalmárokon,
+vagy más szabad várasok s szegény polgárok <span class=
+"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> kárán
+végezték el; az kik nem az jó hírért, névért s böcsületért,
+hazájokhoz való szeretetekért iratták be magukat az hadakozásban,
+hanem hogy jobban ezeket az virtusokat szabadabbul űzhessék!</p>
+<p>– Az kostajnicai török nem tött annyi kárt talám Petrinja táján,
+mint az kóborló vitézek, – állította Erdődy.</p>
+<p>– Meg van kegyelmetek áldva, öcsém uram, arrafelé az
+predauciusok, valahok és sclavok népével is, – tette hozzá
+Draskovich.</p>
+<p>– Az is az török császároknak lelkeken szárad, – mondta Erdődy,
+– hogy pokol tüze pörkölje le fejekrül turbánjokat, hehehe;
+kihajták országukból az mi földünkre űket s mast az végeken az
+török ellen való vigyázás színe alatt lopnak, garázdálkodnak,
+kevélykednek. Az idegen nem kémélli, ki magyar.</p>
+<p>– Talám magyar az magyart igen? – kérdezte kihivóan Zrinyi.</p>
+<p>Eusébia meghökkenve tekintett föl munkájából a szólóra s valami
+gyönge érdeklődés villáma cikázott át szemén, amelynek sugara csak
+újra Erdődyn pihent meg szerelmesen.</p>
+<p>Erdődy kérdően nézett Zrinyire, aki az ellene s Péter ellen
+folyó személyes áskálódásokra gondolva tette föl a kérdést, amelyre
+Drugeth felelt fölcsattanva, aki csak egy gonoszt ismert a földön,
+Rákóczyt:</p>
+<p>– Arrul nem beszéllek, ki rajtunk esett, de azon felyül is mely
+igen röttenetös insolentiákat cselekedtenek Rákóczy hadai az
+magyaron s nemdenem űk is magyarok? Templomokat, parochiákat,
+udvarokat, városokat megdúltak; nemes és paraszt emberek
+sustentálására való javait, búzáit, borait, kenyerét, ruháját
+elvitték; szarvas és lábas marháit leverték és egyéb javait
+felprédálták. Sírokat <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span> felásván, holt testeket megháborították,
+lakos és igaz járatbeli jámbor kereskedő és egyéb embereket
+városokban és falvakban, házukban és útjokban mindenekbül
+kifosztották. Marhájokat elvonták, sokakat megkínoztak és megöltek,
+és egyéb kimondhatatlan istentelenséget, keserves kegyetlenséget,
+tribulatiókat és oppressiókat cselekedtenek.</p>
+<p>Zrinyi fölött hirtelen elborult az ég. Unta Drugeth hangos
+panaszolkodását, Draskovich selymes finomkodását, Erdődy
+nyegleségét, a nők butaságát vagy gonoszságát; az egész társaságot,
+a fajtáját, az országot! Ó! buja olasz völgyeken gördülő négyökrös
+szekéren hanyatt fekve a széna között Vergiliust olvasni… másutt
+lenni, cselekedni, szeretni: élni, ó élni!</p>
+<p>– Mikoron haza jüvék az táborbul, – hangzott fel szava szinte
+kiáltva, – az hol az legaljosb nímöt feldwäbel is nagyobb úr, mint
+királa védelmére fölült magyar nemes, szalad elejbém mán az vár
+piacán az kapitány s lelke szakadva előbeszélli, hogy Miklós bátyám
+uram meghagyott özvegyének bosiákói jobbágyai fegyveres kézzel
+törtek be udvarházában, s hogy udvarbíráját megölték, s hogy
+mindent feldúltak, prédáltak.</p>
+<p>– Hm! Aggebje parasztja! – szólt közbe Draskovich. – Büdös és
+kártévő!</p>
+<p>– Csak az, eresztenénk szájokra a zablát! – tódította
+Drugeth.</p>
+<p>– Az paraszt, az paraszt, mondja kegyelmetek! S az úr, nemes,
+nemzetes és vitézlő úr? Vannak néminemű új bányáink nékem s öcsém
+uramnak, Péternek, ki Lichben, ki Bakarban. Hát az minap Varasdon,
+croatiai és sclavoniai státusoknak gyűlésén nagy hangos
+panasz-szóra nyitá fel száját ellenünk Frangyepán Miklós uram, hogy
+így, <span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
+"Page_94">-94-</a></span> hogy megintlen úgy, az bányák ide, az
+bányák oda. Tyűh! nagy gravámen! – gondulá az gyűlés. Egy szóval
+kiküldék zágrábvármegyei szolgabíró uramat, Jellachich Gábort, hogy
+az bányákat haladék nélkül betöltsük és betemessük.</p>
+<p>– Injuria! – kiáltott Drugeth.</p>
+<p>– Gubás ebnek fanos eb az társa, – bölcselkedett Draskovich.</p>
+<p>– Majd! – fejezte be megcsendesülve, nagy megvetéssel Zrinyi.
+Dolmánya alatt megfeszültek mellén az izmok, amint most Eusébiára
+nézett. – Eh! – gondolta magában, – Frangepán ugathat, a paraszt
+csak paraszt, Eusébia csak asszonyi állat; a német, ha generális
+is, csak német, de ő, ő Zrinyi!</p>
+<p>Drugethné nagyott sóhajtott és szomorúan rázta a fejét.</p>
+<p>A kályhában pattogva ropogott a kemény fa s hangja betöltötte a
+hirtelen nagy csöndbe burkolódzó termet. Hó-felhőket kavart odakint
+a zúgó vihar; az ónas ablakok sírva rezegtek. A férfiak bajuszukat
+pödörgették s maguk elé néztek; a nők munkáik fölé hajoltan
+öltögettek. Draskovich palotás agara nagyot ásítva nyújtózkodott
+elő az asztal alól, hogy ura széke alá gömbölyödve folytassa az
+alvást.</p>
+<p>– Jó kis zivatar! – szólalt meg kitekintve Drugeth.</p>
+<p>– Szegény őzikék kint az erdőben! – mondta Borbála.</p>
+<p>A férfiak elnevették magukat.</p>
+<p>– Majd lelűjjük üket, hogy ne fázzanak! – nyugtatta meg Borbálát
+tréfásan Draskovich.</p>
+<p>Eusébia leejtett valamit s amint Erdődy föladta neki, kezük
+összeért; a legény szeme kerekre tágult, a lány lehunyta az
+övét.</p>
+<p>Az oldalba rúgott agár vonítva ugrott ki a szék alól.
+<span class="pagenum"><a name="Page_95" id=
+"Page_95">-95-</a></span></p>
+<p>– Öcsém uram, az agaram! – feddette tréfásan Zrinyit
+Draskovich.</p>
+<p>– Nem akartam, bátyám uram, – mentegetőzött mogorván Zrinyi, –
+megcsuszamlék csizmám az págyimentomon.</p>
+<p>Borbála szerelmes önfeledéssel nézett, nézett Zrinyire.</p>
+<p>– Soha nem ülünk mán asztalhoz? – kérdezte Drugeth.</p>
+<p>Ujra beállt a csönd. A kint féktelenül tomboló vihar a kéménybe
+szorulva panaszosan zokogott.</p>
+<h3>XVI.</h3>
+<p>– Megharagutt? Haragudjék! Majd megbékéll!</p>
+<p>– De, nagyságos uram, nem igen felette jó nekünk, ha Péter gróf
+haragszik.</p>
+<p>– Hát mitévő légyek? Térden csuszkorálva imádjam ű nagyságát?
+Enyim az gulya, osztán punktum. Süttessen másszor billogot az
+baromra, ki üvé, – zárta le a vitás marhacsordáról való eszmecserét
+Zrinyi.</p>
+<p>Migliani páter nem mozdult; kövér arcán gyorsan mozogtak a
+ráncok: úgy látszott, szeretett volna még valamit mondani.</p>
+<p>– Hallom atyaságodat, – jelentette türelmetlenül Zrinyi a
+társalgás folytatásába való beleegyezését.</p>
+<p>– Iszonyatos nagy infamia, nagyságos uram, kit előbeszélleni
+fogok uram kegyelmes engedelmével. Mikulich Tamás, amaz két lelkű,
+alattomos personális, nagyságtoknak bizony érdemetlen tutorja
+nagyságtok gyönge gyermekségeknek korán, széltén hirdeti, hogy
+nagyságodat Rákóczy valamely hajduja üstökön ragadva hurcolá Ónod
+alatt <span class="pagenum"><a name="Page_96" id=
+"Page_96">-96-</a></span> az erdélyiek táborában, hunnan is csak
+nagy sok könyörgésre, jól megsarcoltatva bocsájták vissza.</p>
+<p>Zrinyi türelmetlenül intett a kezével, hogy hallgasson.</p>
+<p>A páternek megmozdult a szája: még nem fejezte be; de urával nem
+mert ellenkezni, nagyot nyelve küldte vissza magába a feltolakvó
+szó áradatot s dohogva köszönt el.</p>
+<p>Ugassanak, mit bánja ő! Gondolata, mint a szétlőtt szárnyú
+madár, vergődve röpdösött Eusébia körül, ki fut előtte, mint galamb
+az ölyü előtt. Pedig az idő leszedheti ifjúsága rózsáit, sűrű
+barázdákkal megszánthatja orcáit, ezüstté fordíthatja aranyos
+haját. A gyöngyvirág könnyen hervad, a csorgó patak vissza nem
+folyhat! Ó Viola! kegyetlen Viola! Mint tigris a vérben,
+gyönyörködik véghetetlen nehéz bánatában. Az acél meglágyulhat
+tűzzel, mesterséggel, hangyanyom a kövön megismerszik idővel, de az
+ő sűrű sok sóhajtása annyi Violának, mint gyönge szél tölgyfának,
+mely meg hajolhat; mint tengerhab sziklának, melyet meg nem
+ronthat… Újra ez a mélységbe zuhanás, újra ez az örvénnyel küzdés!
+Mért? Oly óriási hiba-e egy élet számvetésében, ha kihagyjuk a
+tiszta, kézfogós, lakodalmas szerelmet? Neki cselekednie kell, rá
+hivatás vár ezen a rozzant magyar földön, mért borítja hát el most
+ez a sötét felhő tervei büszke erdejét? Nem volt-e elég a
+nagy-hefflányi küzködés, szégyen, ahol egy Zrinyi! Zrinyi elől
+vitték el a lányt? Ott az a nyavalyás, itt ez a nyalka állnak
+elébe; Julia Nádasdyné, Eusébia pedig Lykaont szereti.</p>
+<p>Ez a gondolat ült mögé nyergébe, ha kilovagolt; ez könyökölt
+melléje, ha olasz és latin könyveibe merült; ez burkolódzott
+bundájába, ha Légrádra ment rendelkezni; ez feküdt nyugvó helyére,
+ha aludni tért; ez fogta a tányérját magános <span class=
+"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> ebédein;
+ez komolykodott ki a tükörből, ha fésülködött; ez hörgött föl rá a
+halálra sebzett vad szájából.</p>
+<p>Eseménytelen tépelődésben, erőltetett vadászatokban, komor
+parancsolgatásban, verselgetésben tölt Zrinyi Miklós tele. Mit ért
+a fényes családi fészek minden kényelmével, pompájával, ha nem
+nézte; mit az óriási birtok gondja, ha Miglianira hárította; mit a
+légrádi kapitányság, ha a török nyugton volt; mit a császári
+ezredesség, ha hada a tél előtt eloszlott; mit az egész izom-őrlő,
+idegpattantó küzdelem, ha egy lányra való mértéktelen vágya mindezt
+szétfujta, mint az őszi vihar a friss avart; ha minden boldogságát
+árnyképpé fordította ez a szerelem; ha minden értéke szétfolyva
+omlott el ujjai között, mint a Sátán ajándékozta pénz? Mit ért az
+ősök multja, mikor az ivadék jövője borult el? Mire az agy búgó
+zakatolása, ha közbeszólt a szív?</p>
+<p>Ó, milyen hosszúk ezek a rövid napok; mily örökkévalóságok a
+hosszú éjszakák! Nappal mindig ugyanazok az arcok s rajtuk ugyanaz
+az ijedt kiváncsiság, hogy mi lelheti az urat! Éjjel az az ezer
+formába öltöző egy valóság! Nappal az unalmas várbeliek, az
+unatkozó hadi nép röhögő, civakodó vagy mogorva, csöndes
+ide-odaténfergése! Éjjel a jövő, mint egy sötét barlangszáj; a
+gerincfeszitő testi vágy; a hiúság, nagyratörés szárnyaszegett
+vergődése.</p>
+<p>Mi lesz ennek a vége?</p>
+<p>Néha forrt benne minden indulat, remegett minden izom, – mint a
+repedésig fűtött katlan, – mikor szemébe paskolta a szél a havas
+esőt a kursaneci erdőben. Néha bágyadtan keringtek benne
+szerelmének, nagyravágyásának roncsai, mint hajótörő tengeri vész
+után csöndes öbölben árbóc, deszka, vitorla, – mikor könyvére
+könyökölve hallgatta <span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
+"Page_98">-98-</a></span> magánossága társának, az öreg kályhának
+duruzsolását.</p>
+<p>És Klenovnik?</p>
+<p>Jobb szeretett oda nem menni. Ha ott volt, alig tudta magát
+visszatartani valami őrült erőszakosság elkövetésétől; tömör dühvel
+nézte a lányok között kakaskodó Erdődyt; bántotta Borbálának feléje
+forduló állhatatos bámulata, ingerelte Eusébia gőgös elfordulása.
+Mért vágyódik utána, mint Echo szó után, mint deres hóharmat
+napmelege után, mint tudatlan fürj csalogató síp után, mint mágnes
+a hideg vas után, mikor Eusébia konok és kegyetlen? Ha Erdődy ott
+volt, csak rá nézett, csak neki volt mosolya, csak számára volt jó
+szava s ő mehetett politizálni a férfiakkal, vigasztalhatta a
+siránkozó Drugethnét vagy hallgathatta Borbála kinálkozó
+csacsogását. S ha a piperkőc Vuk máshol mulatott, Eusébia, mint az
+alvajáró, jött, ment és sötét szeme befelé világított. Verseit
+szórakozott mosollyal fogadta s tán el sem olvasta őket! Kerülte,
+futott előle, mint ama könnyű köd a forgó szél előtt, mint hideg
+hóharmat nap melege előtt, mint fürj karvaly előtt, mint árnyék nap
+előtt.</p>
+<p>Riadva nézett néha magába s elijedt: Istenem, milyen szűk körben
+forog minden érzése, minden gondolata! Ember ő, férfi? Hisz mint a
+párzás dühében sívó oroszlán járja körül ezt a kemény kősziklát!
+Bágyadás és kavargó düh között váltakozó vágyakozásában megátkozta
+a szerelmet, amit a legaljasabb nevekkel illetett magában,
+nősténynek káromolta a nőt s aztán hűvös, sötét hajnalban menekült
+haza Csáktornyára.</p>
+<p>A török? Bánja is ő! Nyuvadjanak meg ott, ahol vannak!
+Fullasszák vérbe az országot s fulladjanak meg maguk is a diadal
+gőgjében! Legyen bár muzulmánná az esztergomi érsek, mit törődik ő
+vele! <span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
+"Page_99">-99-</a></span></p>
+<p>A király? Távoli kegyes idegen…</p>
+<p>A harc? Patkány-marakodás!</p>
+<p>A hadi pálya? Bohóc-kapaszkodás!</p>
+<p>Az élet? Rongy, rongy, rongy!</p>
+<p>Lóra! Sarkantyúzva hajszolta az izzadó dögöt sáron, jegen, havon
+keresztül; s este a csatakos hazaérés után a váltott ruha melegében
+ellágyulva ült a gyertya mellé s papirnak dülve burkolt, halvány
+idylliumokba, klasszikus képekbe öltöztette vad szerelmét, amelynek
+nyersesége át-átütött a síma, divatos mázon.</p>
+<p>Közben múlt a tél; a hó leolvadt a hegyekről s hófoltos pocséták
+borították a mezőket, amelyeknek feketeségét zölddel kezdte
+tarkázni a párapólyás csecsemő tavasz.</p>
+<p>Zrinyi elborulva nézte az örökegy játékot vára ablakából:</p>
+<p>– Mit örülök rajta, ha hegyrül lement az hó, ha bánat úgy
+hordoz, mint erős szájú ló, ha az én sok könnyem árvízhez hasonló,
+ha búm örökké nő, mint fára az komló?</p>
+<p>Aztán nem mozdult semerre se: otthon várta makacs
+magábavonulással az eseményeket. De vajjon jönnek-é? Mindegy!
+Eleget kergette idáig őket, ő futott utánuk. Most nem! Vár.</p>
+<h3>XVII.</h3>
+<p>Gyönge kopogás zaja hangzott a nehéz, vasalt tölgyfa ajtón.</p>
+<p>Zrinyi annyira belemerült olasz szerzőjével a Lancaster és
+York-ház hatalmas küzdelmének véres eseményeibe, hogy csak
+pillanatok mulva hallotta meg.</p>
+<p>Az ajtó-nyíláson Cosimo páter kémlelt be ijedt kiváncsisággal:
+<span class="pagenum"><a name="Page_100" id=
+"Page_100">-100-</a></span></p>
+<p>– Néminemű megjelenteni valók volnának, nagyságos uram!</p>
+<p>Zrinyi intett, hogy csak jöjjön be. A páter belépett; de az ajtó
+nem csukódott be utánna, mert most Forstall fogta meg a kilincset,
+hogy Patachich Péternek adja át.</p>
+<p>Kint új erőre kapott májusi nap melegített s a nyitott ablakon
+keresztül behallatszott a kis, hímes boltú szobába a kert, az erdő
+tavaszi zsongása.</p>
+<p>– Laudetur! – morogták az érkezők.</p>
+<p>– In aeternum! – mosolyogta lenézéssel az úr, hogy íme, most
+csakugyan az események keresik fel őt, mert történni kellett
+valaminek, hogy ez a három ember önként kopogtat barlangja, a
+könyvesház ajtaján. Megjelölte körmével, ahol elhagyta az olvasást
+és a csöndben álldogálók felé fordította székét.</p>
+<p>– Hirek futamnak széjjel az országokban, – kezdte fontoskodó
+arccal Migliani, – Rákóczy új hadának új győzödelmirül. Kiindula
+Zsigmond úrfi Erdélybül, készen az cselekedetre, miként egy török s
+nagy vigyázással forgatja szablyáját ellenünk, miként egy spanyor.
+Puchaim generál futamik ám, de nem az harcba, hanem az harcbul;
+Szendrő felé nyomakodik vissza nagy sok bajlódással, kapkodásokkal;
+tollaskodó nímöt vitézin megszorula az plundra. Vagyon dolga az
+poroszlómesternek, merthogy morgolódnak, szökdösnek az nímötök,
+miként taval Rákóczy hajdui; az mezei borbély is nem nyugotja kezét
+ölben, mert telve táborunk sebesekkel. Mast tetszik ki, mely igaz
+az török példaszó, hogy ha az te ellenséged ollyan is, mint az
+elefánt, annyinak tartsad, mint az legyet, ne félj tüle; ha ollyan
+is, mint az légy, úgy se vesd meg, hanem oltalmazd tüle magadat,
+mint az elefánttul! Ihon elefánt lén az légybül, ki Puchaim füle
+környül <span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span> zummogott! Más felül Torstenson kapott
+Gallas nímötjeiben mezei derék haddal, kiket meg is vere s mastan
+siet hadait componálni az úrfiéival.</p>
+<p>Zrinyi gondolkozva hallgatta a páter szapora szavát: most jó
+lenne megint Zrinyi, aki kidobja a pénzt az ablakon iratos vitézek
+fogadására s ott ágál ő fölségéhöz való hűségével az elsők sorában!
+Titkos megelégedéssel szólt:</p>
+<p>– Baj biz a!</p>
+<p>– Bizonnyal az, nagyságos uram! Személy szerént való
+insurrectiót hirdete ű fölsége az dunai két districtusnak; de
+nincsen bennek körösztény indulat és magyar vér, elhúzzák magokat
+az hadakozástul.</p>
+<p>Nem is bolondultak meg, hogy fölüljenek, – gondolta Zrinyi.
+Gúnyosan ötlött a fejébe, hogy most gyűlést tartanak Varasdon
+Horvát- és Szlavonországok urai.</p>
+<p>– Mit mívelnek az tekéntetes Karok és Rendek Varasdon? –
+kérdezte hangosan.</p>
+<p>Cosimo páter összekulcsolta hasán a kezét s fejét félrehajtva
+hallgatott: sajnos, ezt nem ő tudja; más fog beszélni s ő
+hallgathat.</p>
+<p>Forstall elsimította talárja mellén a ráncokat és
+megszólalt:</p>
+<p>– Királ urunk ű fölsége – győzödelem koszorúzza szent fejét! –
+ezer lovast sollicitála országi védelmére Rákóczy ellen, ki utolsó
+veszedelmet készít hazánknak. Az tekéntetes Karok és Rendek, – mint
+írják, – vitam et sanguinem készek áldozni, sed Croatia et
+Sclavonia, quae erant olim repletae militibus, hadi nép nélkül
+szűkölködnek s lehetetlen immár bennek az legnagyobb solddal is
+ezer lovast toborzani. Itt volnának, az igaz, az végbeli vitézek,
+de az török az szomszédságban leselkedik, kiért is az ország
+határai pusztán nem maradhassanak nemcsak az mi, de az haereditaria
+provinciák épségben megtartásoknak okáért is. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p>
+<p>Kis ravaszok, – gondolta Zrinyi, – az örökös tartományokat
+tolják mindjárt előtérbe, hogy a király megfélemedvén legkedvesebb
+s drágább országrésze elvesztésének gondolatától, a végbeli
+vitézeket meghagyja helyükön.</p>
+<p>– No, Patachich uram, – kérdezte hamiskás szájvonással Zrinyi, –
+hát osztán csakugyan komolyformán rözgölődik az török?</p>
+<p>– Mán akár tudták, akár nem az tekéntetes Karok és Rendek, nem
+csalták alá az királt, mert való, hogy az török császár hada
+Bosznában győlekezik. Azt beszélli az végbeli fáma, hogy horvát
+földön vagyon szándoka általtörni az velencések ellen. Nem lészen
+kárunkra az figyelmezés, főkapitány uram.</p>
+<p>– Hejh, pater Marce, be feledékeny kegyelmed, – kiáltott
+Migliani örülve, hogy a szót ismét magához kaparíthatta. – Esének
+egyéb történetek is az varasdi gyűlésen!</p>
+<p>Forstall bosszankodva vonta végig nyelvét ajkán: hogy is
+felejthette el; no igen, Patachich szólt közbe, csak azért nem
+mondhatta. Finom, udvarias mozdulattal adta át a szót
+Miglianinak.</p>
+<p>– Hát az történt, mint az provincialis atyaságátul értém, hogy
+az gyűlés színe előtt, – s vaskos ujjain kezdte számlálni, –
+Mikulich Tamás, Erdődy Farkas, Pethő István uraimék s tudja az nagy
+mufti, kicsuda, Jankovich Péter uramné és Laczkovich István uramné
+asszonyaim képében hangos panaszra fakadának Zrini Péter uram
+ellen, hogy néminemű földjüket, jószágokat az Dráva szigetein,
+nemkülönben Oszaly alatt s az Muraközön erő-hatalommal elfoglalta
+és magának tartotta.</p>
+<p>Zrinyiben, aki a végig felezett családi birtok ügyeiben sokszor
+összekoccant ugyan öccsével, most feltámadt a vére pártolása mégis:
+<span class="pagenum"><a name="Page_103" id=
+"Page_103">-103-</a></span></p>
+<p>– No lám, az maszlagban megzabállottak mind frigyet vetének egy
+az mással ellenünk! És az croatiai statusok?</p>
+<p>– Kiküldék Petretich zágrábi prépost és Zakmárdy ítélőmester
+uraimékat Péter grófhoz az ország leveleivel, hogy jussát az
+törvény útján keresse s az erőszakosság cselekedetitül magát
+megtartóztassa.</p>
+<p>– Köszönöm kegyelmeteknek! – bocsátotta el kurtán embereit
+Zrinyi.</p>
+<p>A három férfi elköszönt és vonult a várnagy lakása felé a
+harminckét levelű bibliához s a mázos korsókhoz.</p>
+<p>Zrinyi egyedül maradva elgondolkozott. Baj és baj, mindenütt
+baj! Vitéz kéne ő fölségének! A vármegyék vonakodnak, a horvát
+rendek hímeznek-hámoznak… Most megint itt lenne az alkalom
+megmutatni, hogy Zrinyi tántoríthatatlan királya oldaláról; ha
+kell, utolsó sustákját is ő fölsége kezeihez bocsátja… Török had
+Boszniában? Rajtuk ütni valami hihetetlen vitézi vállalattal,
+milyen szép lenne!… Vagy elbánni ezekkel a hegyes fogú mezei
+egerekkel, akik Péter csűrje körül cincognak…! De minek? Mit
+csörtessen ő ebben a piszkos mocsárban valami távoli vetés
+reményében, mint egy koszos vadkan?! Nem érdemel meg a német egy
+olyan életet, mint az övé… s megérdemelné-é egymást fölfaló
+fajtája, hogy a török ellen való hadakozásban eméssze? Érdemes-e
+ezen a romlott magyar világon valamit kezdeni? Kinevette magát a
+«megváltás» eszméjéért, ami nem is olyan régen úgy felcsigázta
+minden képességét… Minek a mozdulat? Kár érte. A szobrok se
+mozdulnak s mégis szépek… Igaza van a töröknek, nagyon igaza: jobb
+ülni, mint állni; feküdni, mint ülni; de fekvésnél is jobb a holtan
+terülés! <span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
+"Page_104">-104-</a></span></p>
+<p>– Lássuk tovább, mi módon űzték, öldösték egy az mást amaz
+bolond angliusok hitván csörgős játékok bírásokért, – szólt
+hangosan; azzal robbanva kanyarította vissza székét szembe az
+asztallal s nekikönyökölt Biondi könyvének.</p>
+<p>Jöhettek aztán hozzá jelenteni akármit: Rákóczy… a király…
+Mikulich itt, a svédek ott, – dacos elfordulással minden
+cselekvéstől, minden tépelődéstől csak távoli árnyékokat mozgató
+olvasmányának és dohogó sétáinak élt.</p>
+<p>Ilyen lelki állapotban találta a királyi meghagyás, hogy a
+birodalmi sereg segítségeül ezer könnyű lovast fogadjon és siessen
+a császári táborba. Gúnyosan nevetett föl:</p>
+<p>– Ihon, jünnek az események csőstül! Nosza Herr Graf von Serin,
+ragadj mastan szablyához, toborozzál hadi népet, hiszem te vagy az,
+az kinek ugrálva, nem sóhajtva megyen ki az arany erszényébül! Kelj
+mezőben vitézid élén, derék leventa, merthogy talám mast lészen az
+üdeje, hogy hullat öledben egyetmást az földi jók fölséges
+asztalnok-mestere. Nélküled bizony egy szaró-széket sem tudnak
+megvenni nímöt generál uraimék!… Nem, nem megyek, – zúgott benne
+tombolva az elkeseredett ellenkezés.</p>
+<p>Az éjjel alig aludt valamit. Forgott az agyában a sok terv,
+búgott a szivében a sok indulat s nem tudott megállapodni egyiknél
+sem. Mint valami nyomorult, kormánya vesztett, vitorlája pusztult
+hajó-teknőt, hajtotta, himbálta, kavarta az örvénylő ár;
+öntudatának égve maradt kis mécsese is makacson, dacosan nézte a
+homályos háborgást. Fülében pillanatonként megújuló távoli
+ágyú-dübörgés zúgott s érezte, hogy halántékában kopogva lüktet a
+vér. Akarata, mint a fejbe kólintott ember, elalélva hallgatta az
+indulatok boszorkány-szombatjának belülről kihangzó tompa zaját.
+<span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
+"Page_105">-105-</a></span></p>
+<p>Vérben úszó szemekkel ébredt; vállát verő göndör haja
+összegubancolódva fogta körül sápadt arcát. Lomhán állott talpra,
+de mikor az ablak felé fordulva szembe találta a reggeli nap friss
+ragyogása, nagy elhatározás születésének nyers örömével szegte föl
+a fejét, mint aki a szerencse ellen ágaskodva egy kártyára teszi
+föl az ősi dominium utolsó ezer holdját.</p>
+<p>– Vuk öcsém tahát Varasdon fújja az kígyóküvet Péter ellen? Jó!
+Megyek az lányhoz és megkérdem… Megkérdem!!!</p>
+<p>Nyergeltetett. Lóra ülve megtapintotta az aranyhímes kápa
+pisztolyait s emberei nagy bámuldozására, egy szál lovas szolgával
+vágtatott ki a várból.</p>
+<h3>XVIII.</h3>
+<p>– Jó napot! – fogadta röviden a klenovniki várnagy alázatos
+köszöntését Zrinyi, a sok lovaglásban görbére gémberedett lábait
+egyengetve, míg két szolga söpörte, tisztogatta az út porától
+csizmáját, ruháját. – S az urak? – kérdezte az útra felkötött haját
+kieresztve a süveg alól.</p>
+<p>A szolgák tiszteletteljes távolba vonultak seprőikkel,
+kendőikkel és vártak.</p>
+<p>– Nagyságos uraim hajnallal Trakostyánra mentek, nagyságos
+uram!</p>
+<p>– Hát ki vagyon itthun?</p>
+<p>– Nagyságod szolgálatjára Drugeth nagyságos uramné asszonyom és
+Eusébia kisasszony, merthogy Borbála kisasszony kevés napok előtt
+haza mene atyja urához, de megjün az héten.</p>
+<p>Zrinyi gondolkozva nézett szét a hűvös kapualjban a
+muskatélyokon, szakállosokon, az őrszobájuk előtt padoló
+drabantokon. A külső udvarról nyíló kapu fél szárnyra, a belső
+udvarra <span class="pagenum"><a name="Page_106" id=
+"Page_106">-106-</a></span> nyíló teljesen, sarkig tárva: kint
+lángoló nap, közbül hűvös sötét.</p>
+<p>– Tudom az járást! – utasította vissza Zrinyi az ott ténfergő
+nemes inas ajánlkozását.</p>
+<p>– Az ebédlő palotából jobb kézt asszonyunk házában lésznek
+bizonnyára, – bátorkodott még megjegyezni a várnagy.</p>
+<p>Zrinyi intett a fejével, hogy jó s megindult a lépcsőház
+felé.</p>
+<p>A várnagy vont egyet a vállán s visszament a külső udvarra a
+lovak s a vendég szolga ellátásáról gondoskodni.</p>
+<p>A darabontok összevigyorogtak, ahogy az úr alakja eltünt a
+lépcsőkön.</p>
+<p>– Hüjh! de bölény-bika egy úr! – bökte az egyik oldalba a
+társát.</p>
+<p>– No, ha ez reá ereszkedik arra az vékonypénzű fehérnépre
+odafent… – mondta a másik.</p>
+<p>– Vértajtékot is hány az kisasszony, miként az szerelmes
+fülemüle, – fejezte be a harmadik.</p>
+<p>A negyedik trágár mozdulatokat kezdett tenni a kezével és
+szaporán hüittyegetett hozzá.</p>
+<p>Láttára hangosan csattant föl, majd alattomosan meglapulva
+vinnyogott még sokáig a röhögés.</p>
+<p>Zrinyi ezalatt benyitott az ebédlő palotába. Körülnézett. A
+sarokban kongatva ketyegett a nagy lábas óra; a szőnyeggel borított
+falon a sokágú gyertyatartókban még bent volt az utolsó mulatság
+óta a sok gyertyacsonk; de a kihúzható nagy asztal összetolva; a
+nagy pohárszék ajtai zárva. Mit akar? Mért jött ide, korlátot
+ismerni nem akaró indulataival a békés, rendezett életű családi
+fészekbe? Milyen bambán lóg a falon az az eledellel írott kép! S
+milyen rosszakaratú idegen arc néz vele szembe a fali tükörből!</p>
+<p>Hangok! Csakugyan a szomszéd szobában vannak. Elhatározó
+mozdulattal törülte kétfelé a bajuszát és benyitott. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p>
+<p>– Jó napot kévánok kegyelmeteknek, asszonyom és hugom
+asszony!</p>
+<p>A tompa férfi-hangra ijedten fordult az ajtó felé a két nő, akik
+az egyik ablakmélyedésben fonogatva azt hitték, hogy valami házbeli
+asszonynép nyitja rájuk olyan csendben az ajtót. Zavart köszönéssel
+fogadták a különös vendég különös érkezését.</p>
+<p>– Eljüttem kegyelmetekhez!</p>
+<p>– Örvendünk rajta, uram! – szólt Drugethné.</p>
+<p>Zrinyi fogott egy széket, nekitámasztotta a két ablak között
+lévő állványnak, amelyen ezüst-veretű ékszeres ládácskák sorakoztak
+halommal, s engedelmet kérő kurta mozdulat után leült rá szembe
+Eusébiával.</p>
+<p>– Osztán csak így magánosan kettesben mulatják kegyelmetek az
+üdőt? – kérdezte, féltékeny pillantással nézve körül Eusébiát.</p>
+<p>A szótlanul ülő lány rokkája egy percre megállt, de annál
+hangosabb pergéssel indult meg rögtön.</p>
+<p>– Uraimék Trakostyánra mentek! – felelt Drugethné.</p>
+<p>– Trakostyánra? – kérdezte Zrinyi, mondanivalóját gyúrva,
+gyömöszölve elméjében szavakba.</p>
+<p>– Igen, az tiszttartót akará, ha meg nem csalatom, két
+jobbágykölyök megölni, osztán kitudódott valamely módon…</p>
+<p>– Igen? Az tiszttartót?</p>
+<p>– Aztat.</p>
+<p>A rokkák frissen peregtek és Zrinyi a lábánál fekvő
+perzsa-szőnyeg rojtjait birizgálta a csizmája orrával.</p>
+<p>– Hugom asszony, – fordult hirtelen Eusébiához, mintha Drugethné
+ott se lenne, – kérdenék egyet kegyelmedtül. Az pallérozott udvari
+erkölcs másmilyen módját kévánná ez dolog végben <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span>
+vitelének; köntörfalazni nem tudok; várni nincsen bennem elegendő
+tűrés. Ez okon jüttem magam, Zrini Miklós Draskovith
+Eusébiához.</p>
+<p>A fejét meglepetten fölütő leány kezéből visszapöndörödve
+hullott ki a fonál. Drugethné szorongó szívvel kelt föl székéről,
+de mégis jónak látta a szoba hátsó falának támaszkodó fiókos
+szekrényhez menni s valaminek szorgos keresését mímelni.</p>
+<p>– Istenem Uram, csak uraimék honn volnának! – sóhajtotta magában
+félénken.</p>
+<p>A férfi duzzadó ajaka halkan remegett. A lány, megigazítva fején
+a drágaköves koronkát, hátraszegte a nyakát s tágra nyiló sötét
+szemében ismeretlen kéjt hozó ismeretlen veszedelem vágyása
+villódzott.</p>
+<p>Zrinyi közelebb hajolt a lányhoz:</p>
+<p>– Nem hizelkedtem soha kegyelmednek, hugom asszony, az egynémely
+versek, az kiket írtam…</p>
+<p>A lány elmeredő szemmel szólt közbe halkan:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Fuss tülem, verseid mert
+nékem éles tőr,<br /></span> <span class="i0">Dér
+virágnak,<br /></span> <span class="i0">Kű buzának,<br /></span>
+<span class="i0">Horog halnak,<br /></span> <span class="i0">Lép
+madárnak,<br /></span> <span class="i0">Háló vadnak,<br /></span>
+<span class="i0">Métely juhnak,<br /></span> <span class="i0">Nyil
+szűvemnek,<br /></span> <span class="i0">Bús
+kedvemnek,<br /></span> <span class="i0">Mirigy
+életemnek.<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Eusébia! – szállt föl elnyomottan a kiáltás Zrinyi torkából.
+Ime, a lány elolvasta, amiket írt, versben felel, fél tőle, talán
+szereti is.</p>
+<p>Drugethné félve tekintett vissza a szekrénytől, amelynek nyitott
+fiókjában idegesen tapintotta keze a csipkét, selymet. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span></p>
+<p>– Eusébia, – súgta rekedt önfeledéssel Zrinyi, – mikoron elsőben
+láttam kegyelmedet, beléveszett ebben az két boszorkányos szemben
+az életem. Nappal kegyetlenségével küzködtem, éjjel elepedt az
+innyem utánna. Az Adria tengernek fönn forgó habjai nem oly nagyok,
+mint voltak szemem árjai; égő szüvemnek lángos hatalmai nagyobbak,
+mint Mongibel lángjai. Könyörüljön nyomorú voltomon kegyelmed, mert
+Isten haragja örvényes habbá teheti könnyemet, szélvésszé
+fordíthatja sóhajtó kedvemet… Eusébia, egy szerelemben esze fordult
+beszédin ne induljon föl kegyelmed, de lássa, szeretem, háborgó
+indulatim úr lettek fölöttem, merthogy szeretem keservvel itatott
+szüvem minden erejivel.</p>
+<p>A lány szemének hosszú pillái félig lecsukódva remegtek.</p>
+<p>– Egy catholica hütünk legméltóságosb oltári szentségének nevére
+kérem, feleljen kegyelmed kesergő szerelmem színe előtt, tudna-é
+engem szeretni?</p>
+<p>– Talám! ki tudja? – kérdezte halkan maga elé merengő szemmel a
+lány.</p>
+<p>– Erdődyt szereti kegyelmed?</p>
+<p>– Igen… – hangzott a csöndes, réveteg válasz.</p>
+<p>Zrinyi feszülő karral markolta meg a széket.</p>
+<p>A lány rózsás fehér arcából, piros ajkából elvonult a vér,
+amikor megszólalt:</p>
+<p>– Későn jün kegyelmed, bátyám uram… Szüvemet Vuk birja… Talám ha
+előbb, ki tudja?… Mast késő!</p>
+<p>Domború formáival karcsú alakja fölállt a rokka mellől.</p>
+<p>– Váljunk szét békén, csendesz kézadással! – szólt kezet nyújtva
+a férfinek.</p>
+<p>Zrinyi egy pillanatig az övében érezte a forró, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> puha
+kezet, aztán tehetetlenül nézett a távozó után, hogy tünik el az
+ebédlő palotába vezető ajtón.</p>
+<p>– Teremtőm Uram, – sóhajtott Drugethné, – csak Jánosom maradt
+volna honn!</p>
+<p>Amint a becsukódó ajtó kilincse pattant, Zrinyi dereka
+megrokkant ültében, de rögtön rá kiegyenesedve rúgta ki maga alól a
+széket, az ajtóhoz ugrott, fölszakította s ott állt a rémülten
+visszaforduló gyönyörű alakkal szemben.</p>
+<p>– Eusébia! – tört ki a sóhaj boltozatosra táguló melléből, amint
+szempillái összecsukódtak s ökölbe szoruló karja hátra feszült.</p>
+<p>Két karja lassan fölemelkedett s hirtelen mint két acélkapocs
+csattant össze a lány derekán. Ajka az aranyos hajba temetkezett.
+Eusébia lihegő csókkal tapadt a férfi dolmányához ott, ahova a feje
+borult.</p>
+<p>– Ó, az fajtalanok! – mondta csöndesen az ajtón utánuk kémlelő
+Drugethné halálra ijedve.</p>
+<h3>XIX.</h3>
+<p>Mégis! Mégis!</p>
+<p>Ág csapott arcába, lova kövön botlott, Zrinyi nem bánta, a
+célját ért öntelt mosolyával hallgatta magában a diadal
+zengését.</p>
+<p>Nyomában röpült szolgája morogva az őrült vágtatás miatt.</p>
+<p>Milyen arcokat vágott az a szegény kis Drugethné s milyen
+meglepett elégedettséggel fogadta este a váratlan hírt a hazatérő
+jó Gáspár gróf! Még most is a fülében van a finom, hamiskás
+szerencsekivánat, amellyel Draskovich magához ölelte:</p>
+<p>– Öcsém uram, kegyelmed egész férfiú és jó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> vitéz.
+Lóháton megyen az körül árkos, legmagasb kűsziklán ülő vár
+megvételére és meg is veszi!</p>
+<p>Istenem, milyen más az ilyen apa, aki lányára bízza
+jövendőbelije kiválasztását… Előbb Erdődyre gondoltál? Igen jó!
+Most Zrinyit akarod? Az is igen jó!… Csodálatos a véletlen! Ennek a
+különcködő apának a furcsasága hogyan kezére játssza az
+eseményeket. Igen! Mert mit tett volna, ha a lány huzódozik s az
+apa már mást jelölt ki neki férjül? Elrabolta volna, mint valami
+tíz esztendőknek előtte a Mikes fiúk ott Erdélyben az özvegy
+Tarnóczyné leányát?… Ejh! de mit töpreng, mit néz a multba? Akár az
+övé, akár másé, nem jön vissza többet; mögötte marad, mint ez a
+rongy út kattogó patájú lova mögött.</p>
+<p>Ha nyilt mezőbe értek, lova szájára eresztette a zablát s míg
+behunyt szemét lágyan mosta a meleg szél, újra érezte a dolmányán
+áttüzelő csók hevét.</p>
+<p>Megvan! Az övé! Mit ámmogjon, nyavalyogjon tovább versben, vagy
+csak úgy? Az övé! Az övé! Sírt, kesergett, merészelt s most megvan,
+az övé!!! Most jön a jövő! Lássuk csak, igen, igen, a felséges
+úrnak nem lesz panasza, megnyílik újra a tágszájú erszény. Ezer
+lovast kért? Jó, meglesz az ezer lovas s fogad még hozzájuk
+háromezer gyalogost! Igen, igen, ennek így kell lenni, itt is
+lóháton kell nekirontani a kőszáli várnak. Most csak lesz értéke
+ennek a királyához hű, kötelesen felül való ragaszkodásnak,
+önfeláldozásnak?! Jegyajándék is fog majd kelleni, azért már most
+jó lesz valakit Bécsbe meneszteni; valami gyöngyös, gyémántos
+nyakbavető talán jó lenne. Igaz, elő kell keresni azt a
+tábla-gyémántos gyűrűt, amellyel az apja jegyezte el annak idején
+az édes anyját. Pénz is fog kelleni, mégpedig jó sok; kézfogón is,
+lakodalmon is lesz elég költsége. Az igaz, hogy ott Draskovich
+látja el a lakodalmasokat mindennel, de amíg ő oda ér <span class=
+"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> a maga
+rokonaival, azok bizony esznek, a lovuk is eszik, maguk azon felül
+még isznak is. Nem sajnálja – sajnálja a török császár a lelkit a
+mennyországtól! – de utána kell nézni, annyi szent! Majd azt
+kiszámítja a páter, hogy oszlik meg az a pár ezer forint, amit a
+jobbágyokra fognak kivetni lakodalmas költség cimén; aztán a
+tiszttartóktól is be fog kéretni minden pénzt… Milyen keményen
+feszült a melle két almája az ő dolmányához!… Hejh! megsárgult a
+kalász reménye széltől hajtott vetésében! Most jön az aratás!</p>
+<p>Belevágta lova oldalába a sarkantyút, feszesre rántotta a
+kantárszárat s röpült, röpült haza Csáktornyára.</p>
+<p>Az egész májust lázas rendelkezésben töltötte. Míg toborzói
+szerte sípoltak a horvát végeken, maga Patachichnak adott rövid
+parancsokat vagy Migliani páterrel értekezett hosszasan. A páter
+elemében volt: zsirosan ragyogó arccal járt-kelt a várban,
+kérdezett, jegyzeteket csinált, parancsolt; kocsira ült s örömmel
+rázatta magát valami távoli tiszttartó házáig, ahol félnapokat
+töltött kenetes hangú parancsainak, intézkedéseinek hosszasan pergő
+előadásával. Csak sietni, csak sietni, ez volt vége-hosszatlan
+rendelkezéseinek minduntalan visszatérő jeligéje. S ha valamelyik
+nap vacsoraidőn megtért Csáktornyára, halálos fáradtságról
+panaszkodva egész éjjel is szóval tartotta volna urát az ebédlő
+palotán, ahonnan legelőször a gyóntató vonult el savanyú arccal
+másnapi hajnali miséjét hozva föl mentségül, aztán a várnagy
+jójtcakázott el az utolsó hatalmas korty után, végül Forstall
+illedelmeskedett haza aludni. A nemes ifjakat már Zrinyi küldte
+nyugovóra. Migliani pedig beszélt, összeadott, kivont:</p>
+<p>– Nagyságos uram, van, ki egy varasdi mérő árpát sem tud adni;
+jajgat, hogy az kanizsai <span class="pagenum"><a name="Page_113"
+id="Page_113">-113-</a></span> vagy babocsai vagy berzencei vagy
+megintlen az kostajnicai török kihúzá alula az fejalt is, barmát
+kit levága, kit elhajta, egy szóval, nincs még egy pénze is;
+sopánkodnak, sírnak az asszonyi állatok, hogy éhhel köll veszniök,
+osztán mégis csak kijün az végin ládafiábul az tallér. Hejh! vagyon
+elme azokban az nyírett, fonott avagy gubancos hajzatú kobakokban!
+Csak adni nem! Bezzög elfelejtköznek arrul, hogy nagyságod s
+nagyságodhoz hasomló kemény, igaz magyar virtusú nemes urak
+harcokban naponta való forgódásikkal életeket vetik kockára tetves
+fajtájuk megmaradásáért. Mert, nagyságos uram, kérdem alázattal, mi
+lenne Croatiábul és Sclavoniábul nagyságtok hatható oltalmak
+nélkül? Két török elájet, avagy talám csak egy!… Az tiszttartóknak
+virtusok az vackon lustálkodás és lopás; Isten minden áldott napja
+Szent Heverd-el innepe; nincs az az üdőjárás, ki nékiek jó lenne;
+soha nem akkoron süt az nap, esik az eső, fú az szél, amikoron
+nékiek conveniálna, hogy süssön, essék, fújjon… Kursanec, nagyságos
+uram, csak nyolc jobbágy-telek, nem adhat többet… Ez mast mán
+öszvevéve, úgyé, nagyságos uram, annyi, mint ezer környülnyíretlen
+tallér? Ezer meg ismég ötven, az ezerötven Londinumban is…</p>
+<p>Zrinyi csak hallgatta, hallgatta a páter számvetését… s lelkében
+buja szerelemmel kísértett Eusébia gyönyörű teste.</p>
+<h3>XX.</h3>
+<p>Homályos fejük kerek szemű bambaságával nézték, rögre
+görnyedésükből fölemelkedve, a rongyos, piszkos jobbágyok Klenovnik
+táján a vár <span class="pagenum"><a name="Page_114" id=
+"Page_114">-114-</a></span> felé gördülő szekerek, hintók sokaságát
+s a mellettük ügető lovasokat: a Draskovich- és Zrinyi-rokonság
+ment kézfogóra.</p>
+<p>Mikor a vendégsereg porfelhője felgomolygott a láthatáron,
+megindultak a várból a fogadásukra rendelt lovasok s vágtatva
+siettek eléjük az úton. Uruk nevében elmondott ceremóniás
+istenhozott után közrefogták őket, s a hosszú, színes, tarka menet
+méltósággal kanyargott tovább Klenovnik felé. A férfiak süvegén
+vígan forgatta a szél a drágaköves boglárba tűzött sasszárnyat,
+darutollat. A nők hajukat rendezgették, nehéz selyem szoknyáik,
+finom csipke-kötényeik ráncait simítgatták a lomhán ringatódzó
+hintók párnáin. A hátulsó bakon álldigáló csatlósok le-leugrottak
+egy-egy dülöngős fordulónál a kocsit tartani. A fogatok első lovain
+ülő fellajtárok hátra-hátrafordultak s fejüket rázva vezették az
+agyonkeréknyomozott út jobb részére a hintókat.</p>
+<p>Acél-csörgés, szinek, csillogás, hangos szavú tréfa, por: vonult
+az úri menet.</p>
+<p>A vár kapuján tisztára mosdott, kefélt, díszbe öltözött s a
+szokatlan gúnyában mereven feszengő gyalogság őrködött. A várudvar
+gomolygó sokadalmát más két őrség nézte szinte megkövülve a
+bámészkodásban. A várnagy és a hopmester vették legelsőbb
+pillanatnyi szemügyre a nyekkenve megálló hintók címerét és a
+bentülők arcát; a hopmester a kezében gyűrődő, összeizzadt
+lajstromra tekintett, intett egy szolgának, aki a részükre kijelölt
+szobákba vezette a vendégeket. A hintók a szinek felé gördültek, a
+lovakat az istállók előtt kantározták le… s újabb hintó nyomult
+előre.</p>
+<p>Rokonok összetalálkoztak, régi barátok kurjantva ismertek
+egymásra; barátnők sírva vagy nevetve ölelkeztek. Kézfogás, fő- és
+térd-hajtás mozgatta <span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
+"Page_115">-115-</a></span> színes tömeget, amelyben a szertartásos
+üdvözlések morgó zajából a jóban lévők hangos, bizalmas köszöntései
+hangzottak ki. Aztán széjjeloszlottak a nagy épületben s az udvaron
+csak a szolgák, csatlósok, inasok méregették irígy vagy megvető
+szemmel egymás ruházatát s vaskos tréfákkal incselkedtek, amelyeken
+széles ábrázattal vigyorogtak az őrködő gyalogok, féllábra
+ereszkedve. A muzsikások egy pajtában gyakorolták zenedarabjaikat,
+halkan erőlködve hegedűn, virginán, dobon, dudán, sípokon,
+trombitákon. Lent, a szakácsok süstörgő, rotyogó fazekai, forgó
+nyársai között a konyhamester rendelkezett harsányan; hosszú
+szolgasor hozta a kulcsár vezetése alatt nagy kosarakban a temérdek
+borsot, gyömbért, szerecsendióvirágot, malozsát, mandulát,
+szárnyast, halat, lisztet. Az ólakban a jobbágyok beszolgáltatott
+ökre, borja, malaca bőgött, sivított. Itt a vendégek udvari emberei
+hallgatták a klenovniki hopmester utasításait, kinek mi lesz a
+hivatalja; ott szénát vittek targoncán, vellára tűzve az istállók
+felé; apródok, frájok, inasok szaladtak ide-oda; csizma kopogott,
+szoknya suhogott.</p>
+<p>Az út porát magukról lerázott vendégek közben lassan gyülekeztek
+a nagy palotán, ahol Gáspár gróf és felesége fogadta a benyitókat.
+A leányasszony szobájában az udvarló leányok s a vénasszony
+nézegették, símogatták utoljára körül Eusébiát, akinek karcsu
+alakja franciavállba futó, ezüst virágokkal szőtt, arany-ezüst
+csipkés, nehéz suhogású testszínű tercenella szoknyából emelkedett
+ki. Puhán és rikítón fénylett ruháján a sok gyöngy, boglár. Zrinyi
+az épület valamelyik tulsó végében mustrálta magán türelmetlenül a
+vörös skarlát-posztó nadrágot s az aranyvirágokkal szőtt nehéz
+fehér selyem dolmányt; türkiz-köves ezüst sarkantyújával a szék
+lábát vagdosta és úgy várta <span class="pagenum"><a name=
+"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> a hopmestert, mikor jön
+már jelenteni, hogy a vendégek összegyültek mind a nagy
+palotán.</p>
+<p>A kézfogós lakoma énektől hangos, tánctól kopogós végének
+forgatagában egyszer Erdődy Farkas Borbála mellé került.</p>
+<p>– Szegény bátyám uram! – szólt a lány, babuskás részvéttel
+tekintve föl a ráncba vont homlokra.</p>
+<p>Erdődy félrekapta a fejét, de aztán visszanézett a lányra s
+bánatosan bólogatta:</p>
+<p>– Igyen van ez!</p>
+<p>Körülöttük lassú méltósággal, pajkos cifrával, duhaj
+nekilendüléssel forgott a tánc. A fal mellett a hosszú asztaloknál
+az ország főméltóságainak képében megjelent urak köré csoportosulva
+ivott a vendég öregje. A pohárnokok, csatlósok jöttek-mentek a
+kupákkal; vége-hossza sem volt a sok egymásra köszöntésnek. A gazda
+vezette a távol levő főszemélyek egészségére való ivást, aztán a
+vendégek kerültek sorra; majd a vendégek kezdtek a gazda
+egészségére inni; ittak a multra, ittak a jövőre, élőkre és
+holtakra.</p>
+<p>– Jüjjön kegyelmed, álljunk ki az táncbul! – szólt bizalmas
+beszélgetésre vágyással Borbálához Erdődy. Hetek óta igyekezett
+magának megmagyarázni Eusébia hirtelen fordulását; nem értette
+sehogyse; szebb is, fiatalabb is, mint Zrinyi, szerette is a lány,
+s egyszerre azalatt, míg ő Varasdon volt, Zrinyihez pártolt. Egy
+könyvolvasó, versfaragó katona! Ki hallott ilyet? Teljesen
+érthetetlen. Megkérdezte Eusébiát is. A lány válasza még jobban
+összezavarta: dúlt lélek, nagy vágyakozások… úgy kívánt valamit…
+éppen egy furcsa pillanatban jött… erős kézzel rántotta magához,
+mint egy örvény… aztán megsímogatta a lelkét… Nem méltó ő hozzá…
+gyöngeség, alávalóság, ilyeneket mondott saját magáról… Mindig
+<span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
+"Page_117">-117-</a></span> becsülni fogja azért, mint bajtárs a
+bajtársat… Fütyül rá! Mit neki egy asszony állat becsülése!</p>
+<p>Borbála piciny sóhajjal felelt; s amint lehetett, kiálltak a
+nagy komolysággal kackiáskodó párok közül s elvonultak egy
+ablak-mélyedésbe. Az asszonyok összesúgtak, amerre mentek, a
+búbánatos pár láttára; s meg is szólták rögtön a Draskovichokat,
+hogy csak úgy hagyják lányaikat válogatni a legények között, mert
+nem jó, nem is illik az ilyen szerelemből-szerelembe játék.</p>
+<p>– Szegény kis Borbálám, Isten vezérelje választásában! – súgta
+félhangon János bán, amint a lánya elhaladt előtte.</p>
+<p>– Fáj? – kérdezte Borbála.</p>
+<p>Erdődy bólintott, hogy igen s elfordította szemét Eusébiának a
+tánc köreiben büszkén vonagló karcsú alakjáról.</p>
+<p>Borbála melle csöndes, fojtott sóhajtással domborult
+pihegve.</p>
+<p>– Kegyelmed szán engemet! – mondta Erdődy némi hálával.</p>
+<p>– Esmérem, mi az megvettetés, én is.</p>
+<p>– No!</p>
+<p>– De igen, elhiggye kegyelmed!</p>
+<p>– Osztán hogyan?</p>
+<p>– Valamint kegyelmed.</p>
+<p>– Igen?</p>
+<p>– Igen!</p>
+<p>Egy darabig szótlanul ültek egymás mellett. Borbála előkötője
+csipkés szélit huzogatta, Erdődy meg nézte.</p>
+<p>– Könnyű kegyelmednek, merthogy legény, – szólalt meg idővel
+Borbála.</p>
+<p>– No! – nézett rá elérzékenyedve Erdődy.</p>
+<p>– Világ csúfja vagyok esztán: elfordítá tűlem orcáját az legény,
+kit szerettem, – és görcsösen szippantotta föl már-már kitörő
+sírását. <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span></p>
+<p>– Hugom asszony!… Kicsuda? – kérdezte Erdődy vággyal színezett
+kiváncsisággal nézve a lány szemébe.</p>
+<p>Borbála mind a két kezével belekapaszkodott a szőnyeggel
+borított padszékbe, amelyen ültek s fejével intett Zrinyi felé, aki
+egy asztal előtt állt s hajlongva köszönte éppen az egészségére
+ürített kupákat.</p>
+<p>– Borbála! – sajnálkozott Erdődy s a lány kezére tette a
+kezét.</p>
+<p>Fiatal vérük izgatott, meleg lüktetéssel áramlott az érintkezési
+pont felé.</p>
+<p>Füttyöngve sikongatott a síp, recsegett a trombita, buffogott a
+dob és sírva kúszott elő a hegedűből a nóta dallama. Lépve,
+kerengve hullámzott a táncolók csoportja; hosszúra nyúlva libegett
+a falon a sok gyertya-láng. Hangos beszéd zúgott messzebb s
+felcsattant néha egy-egy nevetés.</p>
+<h3>XXI.</h3>
+<p>Zrinyi azzal az érzéssel indult vissza a háborúba a fenyegetett
+Pozsony födözésére, hogy íme most megnyergelte a szerencsét és
+sarkantyúját oldalába vágva, arra irányítja, amerre
+fölemelkedésének útja egyenesedik beláthatatlan magasságokba.</p>
+<p>De fordult az idő, fordult a szerencse.</p>
+<p>A morva erdők susogó lombjai között már itt-ott sárga levél
+zörög és Zrinyi töprengve ül sátrában.</p>
+<p>Hejh! micsoda lendület! micsoda kezdés! A lány, akinek sorsát
+egy tüzes öleléssel örökre magához rántotta!… Fegyvertől csillogó
+négyezer marcona vitéze… a vállukon lebegő farkas-bőr… a sok
+duzzadó izom! Mely vitézi csörgő, villogó felvonulás Szakolcán az
+ámuló Ferdinánd király előtt!… Aztán az a nyilt csata, kétszáz svéd
+<span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
+"Page_119">-119-</a></span> halott, más kétszáz a rabszíjjára
+fűzve!… S a táborban oly kevés a magyar úr! Hogy megbecsülték,
+szinte dédelgették körülötte nyávogó hálájukkal… S aztán egyszerre
+mintha roppanva szakadt volna meg valami az universum gépezetében:
+mint a hangyákat a gyerek, úgy taposta el Jankaunál Torstenson
+serege a császári hadat, Hatzfeld generált elfogták, Götz ott
+veszett… Rákóczy egyesült a svédekkel Nagy-Tapolcsánynál, azután
+Brünn alatt…! Megrémült a német: béke! béke! Még a halottjaik sebe
+is azt üvöltötte: béke! béke!… Hogy örül a szerencse az ember
+esésének! Csaknem az égbe tette! Ült magasan Zrinyi s hízott, de
+lám! lehanyatlott s most úgy gyönyörködik esésében a kegyetlen
+Fátum, mint juhász kősziklán kőnek görgésében… És Eusébia beteg,
+beteg! Kórnyadozik! Az a deli hajadon! Nem is hiszi, nem lehet!
+Mitől lenne beteg? Talán szerelem betege? Bántja a vágy? De ki
+után? Visszavágyik a Vuk keblére, vagy őutána epekedik?… És
+Péternek újra nem hagy békét Mikulich. Hogy is tudta kieszközölni a
+királytól azt a parancsot a vén personális? Bezzeg most Péter
+elbontathatja méheseit a Dráva szigeteiben! S milyen elégtétel
+lehetett az aggeb kajánjának, hogy éppen az ő kézfogója után volt
+kénytelen megküldeni János bán a királyi parancsot Péternek!… Ó, ez
+a mocskos, visszafordult magyar világ!… Hm! Gáspár gróf, ez, ez
+igazi önzetlen, nagylelkű férfi… harmincezer forintot íratott be
+Trakostyánra és Klenovnikra a zágrábi káptalan előtt az ő javára!
+Övé lesz a két vár, ámbár a Draskovich javak jog szerint nem
+szállhatnak lányágra. Ez legalább az övé! De az marad-e?</p>
+<p>Levél-pörgető őszi szél búgott a hajbókoló fák között, amerre a
+Vág rohant délnek a partján haza vonuló császáriak mellett.</p>
+<p>Megszakadt a fonál, – emésztődött bévül Zrinyi, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> – mire
+se jutott s itt a tél, amelyre fegyvervillogtató tavasz nem
+következik, mert ölében hozza a békét. A király és Rákóczy biztosai
+már Tokajban versengenek a béke-pontozatok valóra váltásának
+mikéntje felől… és ő alig tett valamit, de semmit sem kapott. Mért
+is tért el a török-űzéstől, mért kapaszkodott a király palástjába?
+Milyen nevetséges is ő, mint a szappannal kent szálfa palackdíjáért
+fölfelé kúszó, aki a csúcstól alig arasznyi távolságból csusszan le
+hirtelen vissza a földre!… Lovas ember vágtat mezőn, halmokon;
+tarsolyában egy darab tintával mocskolt papir. Kezedbe veszed, egy
+falevél se hullik le, földre se sújt, s lelkedben mégis összeomlott
+valami… Hát meghalt az öreg Esterházy! Belehalt a nádorságba!…
+Szegény jó öreg, könnyű néked már a magyar rög, mert fölötted van s
+nem alattad!… Más lovas, más hír. Ó, hogy élnek az emberek a
+világban, éppen úgy, mint azelőtt!… Hát Borbálát elvette a Vuk!
+Klenovnik újra borban és örömben úszott; bizonnyára forgott a
+nyárson a sült ökör az éhes paraszt szájak előtt s vályukban
+zubogott előttük a bor. Erdődy biztosan kihuzta magát és billegetve
+rakta a lábát s az az öreg rokon megint ijesztőn huhogatva csuklott
+a sarokban. Tobzódó, részeg barmok!… De Eusébia az övé, az övé! Mit
+bánja ő! Sima ölébe dülve maradékaiba fogja átfelejtkezni mindazt a
+nagyratörést, amely ilyen csúfosan szakadt most a markába.</p>
+<p>Szerelemre fordult benne minden indulat, gondolat. Valami lázas,
+asszonyra-éhes, gyötrő ébren-álomban tette meg az utat hazáig.</p>
+<p>Mikor másnap reggel Patachich Péter urát kereste, hogy megtudja,
+mi lesz a várban és a környéken ideiglenesen elhelyezett
+katonáival, meg kellett elégednie a várnagy egykedvű nemtudom
+válaszaival. <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span></p>
+<p>– Hun az úr? – kérdezte Patachich.</p>
+<p>– Elment.</p>
+<p>– Hová?</p>
+<p>– Nem mondta.</p>
+<p>– Mi lészen mast az vitézekkel?</p>
+<p>– Ű tudja.</p>
+<p>– Nem tudja kegyelmed, szélnek eresztjük űket avagy téli
+szállásra csapjuk?</p>
+<p>– Nem én.</p>
+<p>– Mi tévő légyek, monddsza kegyelmed!</p>
+<p>– Várakozzék kegyelmed!</p>
+<p>– Mire?</p>
+<p>– Az úr visszajüttire.</p>
+<p>– Mikorig?</p>
+<p>– Az míg haza nem jün.</p>
+<p>– Részeg kegyelmed!</p>
+<p>– No, csak no! Ne buzogjon kegyelmed! Ur dolga úr gondja! Tudja
+ű, mit cselekeszik. Inkább csapjunk egyet, – fejezte be a várnagy
+jó kártyás mozdulattal suhintva a levegőbe.</p>
+<p>Patachich vállat vont és elment az öreggel kártyázni.</p>
+<p>A sűrű erdős hegy tetejéről óriás fegyveres ökölként felnyúló
+Trakostyánon nagy csend fogadta Zrinyit. Amint föltekintett a Ravna
+gora télbe forduló öreg fejére, amint lenézett a kopott
+lomb-gyűrűben halványkodó tó sima vizére, szivében fölsajgott az
+őszi fájdalom… Fujdogál a hideg szél; és nemsokára hóval lepi be a
+tél a sárga csizma nyomát… Elalszik a természet és elalszik a
+virtus. Ki sem tudja, mire ébrednek!</p>
+<p>– Nagyságos uram, – jön eléje valaki alázatosan az épületből, –
+urunk aluszik; kisasszonyunk itt mulat lent az könyvesházban.
+Hozzája vezetem nagyságodat.</p>
+<p>Mintha más világból fordulna vissza Eusébia fényetört nagy,
+fekete szeme, amint a belépő Zrinyire <span class=
+"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> veti.
+Arca összerándul s csöndesen ereszti ölébe az olvasott könyvet.</p>
+<p>– Megjüttem hozzád, Eusébiám! – szólt gyöngéden Zrinyi, keze még
+a halkan betett ajtó kilincsén.</p>
+<p>– Isten hozott! – felel bágyadtan, szórakozottan Eusébia.</p>
+<p>Zrinyi melléje lép, letérdel, a lány ölébe hajtja a fejét s a
+szájához vonja a lesoványodott, kék eres, sárgás kezet. Végre is
+Eusébia húzza el az örökké tartónak tetsző csók elől kezét.</p>
+<p>Zrinyi megijed:</p>
+<p>– Beteg vagy?</p>
+<p>– Mán nem.</p>
+<p>Zrinyi részvéttel, szerelemmel nyúl újra a didergő kéz után.</p>
+<p>– Hagyjad, Miklós! – szól fáradt vonakodással a lány.</p>
+<p>– Mi bajod, Eusébia?</p>
+<p>– Nem tudom.</p>
+<p>– Szeretsz?</p>
+<p>A lány nem felel és petyhüdtté betegült gyönyörű vonásait belső
+sírás húzza össze.</p>
+<p>– Eusébia, mi légyen ez? – kérdi Zrinyi a lányra fölmeredő
+arccal, a szék karjába kapaszkodva.</p>
+<p>– Ne, Miklós, ne! – suttog a kérő szó az elforduló lány sápadt
+ajkán.</p>
+<p>– Eusébia, mi van véled? – kiáltja Zrinyi fölpattanva.</p>
+<p>A lány csöndes sírdogálással roskad magába.</p>
+<p>– Eusébia! – kiáltja újra s riadtan tekint körül földi vagy égi
+segítségért.</p>
+<p>Csönd.</p>
+<p>– Eusébia! – most már üvölti.</p>
+<p>A megrezzenő lányból hangosan tör ki a zokogás; alig hallszik
+sírással darabolt szava: <span class="pagenum"><a name="Page_123"
+id="Page_123">-123-</a></span></p>
+<p>– Menj, Miklós, menj!</p>
+<p>Kint lassú léptek finom nesze.</p>
+<p>Zrinyi az ajtóhoz ugrik: hallani akar, tudni akar!</p>
+<p>– Bátyám uram, mi van az mátkámmal? – támad a meglepetten
+megálló Draskovichra, míg mögötte zuhanva csapódik be az ajtó.</p>
+<p>Draskovich nagy nyugalommal karon fogja Miklóst és viszi
+magával. Fönt a bástya fokán a mellvédnek támaszkodva aztán
+megszólal:</p>
+<p>– Te mastan azt várod, hogy azt mondjam néked: Hallhaddsza
+öcsém… és folyjék az pletykaszó számbul, Eusébia ezt cselekedte,
+Eusébia azt mondta… Nem, öcsém! Én csak azt mondom néked, ereggy
+mast haza, de jól vigyázz, kiszórd az útban haragodat kebledbül…
+Majd osztán alkalmatos üdőn küldök utánnad! Okosságtalan az asszony
+állat, értelme változandó, miként az hold. Nem, öcsém, nem, nem
+szóllok. Ne fujj, ne háborogj! Majd küldök utánnad!</p>
+<p>– Mondja kegyelmed, mondá-é szóval, hogy nem szeret?</p>
+<p>– Mondtam, öcsém, majd küldök utánnad.</p>
+<p>Zrinyi hátrébb húzódott s öklével a levegőbe sújtva, kényszerítő
+hangon kiáltotta:</p>
+<p>– Draskovith Gáspár!</p>
+<p>Gáspár gróf a félszemét összevonta s úgy nézte egy ideig
+Zrinyit, aztán melléje lépett, bal kezével magához húzta a dacosan
+hátra szegülőt s nyugodtan szólt:</p>
+<p>– Ugy van, mast nem szeret!… De én esmérem űtet és én mondtam
+néked, hogy majd küldök utánnad.</p>
+<p>Zrinyiben felhördült a lélek, amint a mellvédnek dülve, szeme
+belemeredt az őszi fátyolba takaródzó lenyugvó napba. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span></p>
+<h3>XXII.</h3>
+<p>Patachich már pár perce ura előtt állt és várta a választ.</p>
+<p>Zrinyi tehetetlen borongással érezte, hogyan fagy ólmos
+némaságba lelkében a szót utáló gondolat. Mintha a világ
+legfontosabb dolgát mívelné, úgy nézte Patachich dolmányán az egyik
+szakadásnak fityegő pitykét… A katonái! az ő katonái,
+előretörésének társai és eszközei!! Egy szó fogja elhagyni ajkát s
+ez a buborék is szétpattan, mint a másik. Szép buborékok voltak:
+domborún elnyúló, szivárvány-színű mese-folyók kanyarogtak rajtuk a
+fényben. Csak egy szót fog szólni s elpattan ez is… Lesz majd ő is
+szomorú nagyságos úr, aki pecérei között növeszti szakállát ősei,
+királya, hazája, religiója nagyobb dicsőségére s majd ha nyolcvan
+éves korában leesik az álla s szeme kifordul, ménkű nagy címerrel
+vésett márvány-lapot támasztanak rája a remete pálosok Szent Ilona
+kolostorában… Taedium vitae… S a törököt majd űzi más, magyar vagy
+velencés, akivel most úgyis háborúban áll… Ó nem! de azért sem!
+Valami rettenetesen erős fényességű kép ötlött fejébe…</p>
+<p>– Patachich uram, az hadi népet helyheztesse téli szállásokban;
+kegyelmed penég Légrádon ülve várakozzék.</p>
+<p>Kiszakítjuk a fát gyökerestül, – gomolygott föl sötét rohanással
+Zrinyi lelkéből a gondolat, mint a zára pattant bűvös edényből a
+szellemmé növő füstsáv, – más földbe plántáljuk; kell, hogy
+virágozzék! Mi lehet itt belőled? Nagy főgenerál? Német, francia,
+olasz, spanyol elibéd áll… Palatinus, aki javait csökkenti a
+pompáskodásban, míg bele nem hal a méregbe, emésztődésbe?… De ezért
+megintlen a magyarok esznek meg, hogy lehetsz éppen te palatinus,
+mikor illyen meg illyen nagy urak, grófok <span class=
+"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> vannak
+még érdemesbek a hazában! El innen, el erről a földről, erről a
+rohadt, Pozsonytól Váradig pocsétás, komisz magyar világból!…</p>
+<p>Térdére könyökölve megtámasztotta az arcát öklével, úgy
+gondolkozott sokáig. Aztán neki dült az írásnak; az ideges,
+erélyes, nagy vonalú betűk fölött szinte rángott keze a papiroson.
+Mikor elkészült, magához vette az írást, kocsijáért kurjantott,
+amelybe az ámuló Miglianit karon markolva tuszkolta be maga
+előtt.</p>
+<p>Zuzmarás erdőn, sáron, avaron keresztül döcögött, rugóin
+himbálódzva, délnek a nagy landkocsi. Zrinyi szótlanul ült napokon
+át; Migliani kövér ajka susogva mozgott s csettenve hullott az
+egyik olvasószem a másik után.</p>
+<p>A hegy oldalában meglapuló kis udvarház tornácán hebegve fogadta
+nagy vendégét, soha nem látott urát a tiszttartó, akit mindjárt
+másnap magával vitt a páter a környékre felülvizsgálás ürügyével,
+hogy Zrinyi nyugodt egyedülségben értekezhessék a titokban
+odarendelt franciskánus baráttal.</p>
+<p>Zrinyi a búbos kemence padkáján ült; a barát előtte állt, szikár
+alakja szinte az alacsony mennyezetig magasodott, amint mellére
+emelt kezeit csuhája széles nyílású ujjaiba süllyesztve,
+figyelmesen hallgatta.</p>
+<p>– Ihon az levél, kiben megírtam vala az respublica
+szolgálatjában állásomnak conditióit azon szavakkal, kikkel
+előbeszéllém az imént kegyelmednek ez causát. In portu regio
+tengerre száll kegyelmed valamint zarándok; bizonnyal találand
+kegyelmed az kikötő helyen alkalmatos kereskedő gályát. Visszajüvet
+azon út, ki menet! Csáktornyára csak úgy bévetődik, Isten nevében
+kéregetvén! Esküdjék kegyelmed!</p>
+<p>A barát letérdelt s tompa hangon mondta Zrinyi után az esküt,
+hogy lutheránusok szórják ki sírjából <span class=
+"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> hamvait
+rövid élet után, pokol tüzére szálljon maga, pusztuljon ki a
+franciskánus rend a világból, ha bárkinek is, a velencei respublika
+dux-át és főbb tanácsosit kivévén, szóval, írásban, jellel vagy
+titkos ördögi mesterséggel elárulja azt, amit tegnap estétől
+Csáktornyára való visszaérkezéséig hallott, látott, beszélt,
+cselekedett, hallani, látni, beszélni, cselekedni fog Zrinyi Miklós
+ügyében és érdekében.</p>
+<p>Valami férfi-hang dörmögött az ablak alatt, amelynek lantornája
+meg-megreccsent a fölkerekedő széltől. A barát égre nyújtott két
+kézzel, lehajtott fejjel imádkozott. Zrinyi mogorván szántogatta
+csizmája sarkával a szoba földjét.</p>
+<p>Otthon aztán, amikor behúzta maga után könyvesháza ajtaját,
+felsajgott benne valami. Elmegy, el fog menni; itt hagyja ezt a
+komoly, meleg szobát, a török vértől foltos sok régi fegyver-lomot,
+komor bika öccsét, a vidám, élénk arcú Batthyányt, a keserü
+Nádasdyt, a panaszzsák Vitnyédyt, a hízelgő szavú, megnyerő
+asszony-férfit, Wesselényit, tetves jobbágyait, azt az
+ördög-szállta leányt… mindent! Pénzért fogja verni a törököt;
+irtatlan, idegen erdőben fog új utat vágni magának! A puha,
+bujaságba merült velencések között az ő virtusa úgy fog tündökleni,
+mint a kárbunkulus. Ó, igen, Zrinyiből lesz valaki, nagy valaki,
+akiről bámuló, ijedt pofával fognak suttogni a bécsi udvar síma
+folyosóin csuszkáló grófi, hercegi szemetek! Itt hagyja ezt a
+ganéjdombot… ó nagy Isten!… amelyen eldődei vére csorgott… De mit
+siránkozik itt nyavalyás szóval? Ugy lenne talán méltó a Szigetben
+halt Zrinyihez, ha hátra könyököznék őt, a büszkén járót, továbbra
+is a császár körül tolongó, bolondságokat csergető cifra szarkák? S
+a familia?… De mért? Ez nem akadály! Megtette eddig, amit tehetett.
+Most elszakítja a pórázat… Az a Zrinyi, akinek a török császár volt
+az ellensége, mégis jól járt. Meghalt és száz tallér volt a díszes
+mente zsebében. <span class="pagenum"><a name="Page_127" id=
+"Page_127">-127-</a></span></p>
+<p>Hirtelen fölállt, elővette Istvánffi magyar históriáját,
+föllapozta benne a szigeti veszedelemről szóló részt és neki
+könyökölt az olvasásnak…</p>
+<p>– Mérthogy éppen te lennél az legnagyobb familiádban? Az
+bűnökben sillyedt nemzetet mérthogy éppen te akarnád megváltanod?
+Epigon vagy te csak, groff Zrini Miklós! Amaz néhai való jó Zrini
+Miklós bán az hegynek teteji, te magad az lankáján éppen hogy
+valamely kicsinded dudorodás… Esmérd meg és szállj magadban!
+Csudálatos üdők, csudálatos vitéz nagy jó emberséges ember!</p>
+<p>Érdeklődése szinte lázas magasságra hágott, mindent el akart
+olvasni, ami őse kirohanására vonatkozott. Istvánffi után Zsámbokit
+vette elő, olasz és horvát krónikákban lapozott; majd a Budina féle
+Historia Szigethi, Reusner Miklós Memorabilia-i, Forgách Ferenc
+Kommentárjai, Leunclavius János könyve, Karnarutic horvát
+költeménye került a keze alá… Hogyan, mi ez? Mind ismeri, olvasta,
+emlékszik a szavakra is, s most mégis olyan hihetetlen élő
+domborúsággal emelkedik ki előtte ez az esemény, mint eddig soha…
+Hiába volt olyan kicsi Sziget, hiába egy ember Zrinyi, ott nemcsak
+egy nyomorult földtúrásról volt szó, nemcsak egy török császár halt
+meg falai alatt… Nagy Isten, várjunk csak, ott nagy dolog történt…
+talán… a legnagyobb!!</p>
+<p>Alig evett, alig aludt, csak olvasott és éjjelenként
+paizs-koccanásnak hallotta a szíve verését. Ujra Istvánffit vette
+elő: hallotta a leomló fal robaját, érezte a savanyú
+puskapor-szagot, fülében csengett a bán finoman fordulatos latin
+szónoklata s ha megállt egy-egy helyen, gyuladozó képzelettel vítta
+tovább magában a papiron félbe maradt harcot. Aztán a könyvbe
+nézett s ott más volt egy kissé a folytatás…</p>
+<p>Kint, a vékony jégpikkelyeket csillogtató téli mezőn gomolygó
+köd tolult, ritkult. A mély sárba vágódott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span>
+keréknyomok fagyottan meredeztek alatta; mintha halálos görcs
+húzott volna össze fát, bokrot.</p>
+<p>– Nagyságos uram, én magam siettem, – nyitott a könyvéből, száz
+éves multból föltekintő Zrinyire Migliani november utolján, – itten
+vagyon az fráter! Mely igen elnyavalyásodott állapatban, nagyságos
+uram, ki nem is mondhatom; orcája elhegyösödött, miként az réti
+ravaszé; szinte hogy mélyföldekre elejében hallszik csontinak
+zörgések s valamint az nadrág végiben varrott kapca, bőre
+éppen…</p>
+<p>– Jühet! – szólt zordonan közbe Zrinyi.</p>
+<p>Migliani megneheztelt és szó nélkül eltünt.</p>
+<p>– In nomine Domini! – hangzott szintelen-halkan a belépő barát
+szava.</p>
+<p>– Nehéz volt az út? – kérdezte érdeklődve Zrinyi a kézcsókkal
+hozzá hajlótól.</p>
+<p>– Minden földi út egy és azon!</p>
+<p>– Akadék avagy baj? – faggatódzott tovább az úr.</p>
+<p>– Semmi! – volt a szenvtelen válasz.</p>
+<p>– S az respublika?</p>
+<p>– Kész szűvel látná nagyságodat hadában háromezer hajdujával, de
+az ezer katonával nincsen mit kezdjen.</p>
+<p>Zrinyi hátrébb tolta a székét és szemét kereste a hideg
+barátnak, nem gúnyolódik-e vajjon a csuhás fickó:</p>
+<p>– A Zrini-huszárok…</p>
+<p>– Az lovas hadi nép haszon nélkül való nékiek, mondá az dux véle
+szemben lételem korán.</p>
+<p>Hát ezek is komédiázni mernek egy Zrinyivel? – s nyekkenve
+hasadt szét kezében a fölkapott lúdtoll. – Az egész világ? Hát ki
+ő? Conditiókat szab elejbe az a gyapju-bűzű kalmár csorda is? – A
+vaskos Istvánffi-kötet koppanva zuhant odébb az asztalon.</p>
+<p>– Igazat szólasz? – rivallt föl Zrinyi. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span></p>
+<p>A barát már komor esküre emelte kezét lassú mozdulattal, de
+Zrinyi kézlegyintése megállította:</p>
+<p>– Ejh! Nem megyek!</p>
+<p>A barát leeresztette kezét s állt szótalan, mozdulatlan.</p>
+<p>– Menj és várakozzál!</p>
+<p>A mély meghajlásban meglebbent a franciskánus kurta
+hajkoszorúja; kezet csókolt s tompa dörmögéssel köszönt:</p>
+<p>– Laudetur!</p>
+<p>Zrinyi nem felelt; akkor már föl s alá járkált, összeszorított
+ajakkal, ököllel nyomva vissza magába az indulatot; de mikor a
+barát lépéseinek nesze is elhalt a folyosó kongó kövein, fennhangon
+tört ki:</p>
+<p>– Büzhödött, púposkodó kalmár-királ, te nyirbálnád meg az
+conditiót, kit én proponáltam, Zrini Miklós? Az hajdúkat igen, az
+katonát nem? Ebnek köll büdös kamora-szék Velencéd… Ki légyek
+én?</p>
+<p>Elhallgatott, mint aki fél saját igazságosztó egyenességétől,
+mert amint dobbanó két könyökkel újra asztala mellé dült, mintha
+messze lüktetéssel zümmögött volna fülébe a szó: epigon…
+epigon…</p>
+<p>Most már kínozta ez a gondolat, amelyben megnyugodva borongott
+őse történetén, míg a barátot Velencében tudta. Visszhangos magas
+boltú barlang az agya, indulatok széles deltája a szíve,
+nyügeszakított csikók hajszolódnak a vérében… és Eusébia bamba
+sírásba süllyedve fordul el tőle; Ferdinánd fölkefélt bajuszát
+békét igérő mosoly kunkorítja barátságosan Rákóczy felé; a török
+csak tyúkokat lop és birkák gyapjában nyisziteli a kardját; és azok
+a vizi patkány velencések… De ő mégis Zrinyi, amilyen csak egy van,
+akit nem lehet a szemétre vetni, mint egy csámpult sarku csizmát! A
+török mégis Budán ül! Eusébia mégis a mátkája!</p>
+<p>Maga elé húzta a könyvet s míg indulata csapkodva <span class=
+"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> kavarta
+szárnyával a jövő homályát, gondolata lázas gyönyörűséggel merült
+el a nagy multban…</p>
+<p>A könyv becsukódott s keserű, harcias zsongás-bongással zúgott
+benne minden. Tollat fogott; izmos karja remegve feküdt az előtte
+fehérlő árkus-papiron.</p>
+<p>– Én, az ki elhittem, hogy kellő közepe lészek ez hamis magyar
+világnak… én, az ki Violám kegyetlenségével küzkedtem mind szóval,
+mind írással, ültön ülök s az goromba Fátum sarka nyakamon.
+Futottam, fáradtam, kaptam ez világon; véltem, hogy állandó
+boldogságot adjon s ihon az szerencse tövébül szakadott markomban,
+s kis édesért száz ürmet adott… Mint Hektor Trójának, úgy te
+Szigetvárnak erős őrzője voltál, mennyek országában örvendező nagy
+eldődöm!… Igen, bűneinkért sujtol bennünket az Isten; panaszinkra
+nem hajtotta fülét, nyavalyánkra nem tette szemét… Az ottomán hold
+nagy fényösségére te vontad, Szigeti Zrini, elsőben az legnagyobb
+homályosságot, azulta gyöngül az török… Megírom!… Megírom Sziget
+históriáját! Igen! – kiáltott föl hangos örömben, – pennámmal
+keresem híremet s honnan Scythiábul kijütt az magyar, merre
+vitézségét látta az világ, azokrul helyekrül minden szem reám fog
+nézni hírrel, böcsülettel, valamig világ lész!!</p>
+<p>Puhán koppant a kalamáris fenekén a toll s a papiron elgördültek
+a finom, kerek betűk, amelyekből büszke kanyarintások szakadtak ki
+itt-ott:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Én, az ki az előt iffiu
+elméuel<br /></span> <span class="i2">Jácottam szerelemnek édes
+uerséuel<br /></span> <span class="i2">Kűszkettem Viola
+kegyetlenségéuel<br /></span> <span class="i2">Mastan immár Mársnak
+hangassab uerséuel<br /></span></div>
+<div class="stanza"><span class="i2">Fegyuert s Uitészt éneklek,
+Török hatalmát…<br /></span></div>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
+"Page_131">-131-</a></span></p>
+<p>A későn kelő téli nap már asztalánál lelte s meg este is,
+egy-egy versszak után pontot téve, sokszor koppantotta el a
+lobogósra nyúlt lángú gyertya hamvát.</p>
+<p>… Isten egy szemfordulásban megnézte a világot, de leginkább a
+magyarokat vette észben, hogy nem járnak az úton, kit fia rendelt,
+az ő szent nevének nincsen tiszteleti,</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">De sok feslett erkölcs és
+nehéz káromlás,<br /></span> <span class="i0">Irigység, gyűlölség
+és hamis tanácslás,<br /></span> <span class="i0">Fertelmes
+fajtalanság és rágalmazás,<br /></span> <span class="i0">Lopás,
+emberölés és örök tobzódás…<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Szinte látta, mint ereszti Michael arkangyal sugár
+szárnyait az égnek, hogy röpül a poklok fenekére Alecto furiáért,
+aki a nagy Szelim formájában férkezik Szulimán házában… A nagy
+szultán dühös haragra gyulladt s már futnak a csauzok fejér
+patyolatban, hirdetik a hadat. Széles halmon lovas főtörökök,
+köztük Szulimán biztatja őket, hogy Allah nekik szánta magyar
+birodalmát. Arszlán budai vezér levele is győzödelmet igér,
+mert</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Az magyarok leghenyélőbb
+népek,<br /></span> <span class="i0">Egyik az másikát gyűlölik,
+mint ebek,<br /></span> <span class="i0">Nincs köztük hadtudó, ha
+volna is, ezek<br /></span> <span class="i0">Az tisztviselőnek soha
+nem engednek.<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Jönnek az ottomán hold vitézei, szerecsen Amirassen,
+Demirhám, akinek ökle elefántot ver agyon, a szerelmes ifju
+Delimán, az ő multakból kikelő bánatos árnyéka, sok haragszavú dob
+tombolva robban, ellepi a had a földet, mint széles mezőben a sok
+kalangya, nyíl és szablya villámik mindenütt.</p>
+<p>… Nyughatatlan elméjű, áfiumevő Arszlán tábora megbomlik Palota
+alatt a magyarok éjjeli kicsapása <span class="pagenum"><a name=
+"Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> mián. Maga másnap a szép
+piros hajnal eljövetele korán maszlagtul, bortul részegen szidja a
+bástya alatt a vár kapitányát… Félve, rettegve siet el onnan
+gyorsan fölszedett sátraival az ura kegyelmét oktalanul kereső
+részeges nagyszájú… Megindul a had Konstantinápolybul. Száraz fejű,
+göndör üstökű, véres nagy szemű, vékony lábú ló, magasan költ
+nyakán feje alá hajlik, körme, száraz ina, valamint szarvasé, és
+rajta</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Ül vala mereven nagy császár
+nyeregben,<br /></span> <span class="i0">Fejér vékony patyolat
+vagyon fejében,<br /></span> <span class="i0">Két csoport kócsag
+toll alá áll széltében,<br /></span> <span class="i0">Szakálla merő
+ősz, halvány személyében.<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Kopja-erdő, ágyúk, halmozott szekerek, teve, bivaly,
+elefánt, szerszám, szerszám, golyóbis és por… Jön a had!</p>
+<p>Erővel, színesen zeng benne a felbolygatott mult, s mire a
+türelmetlen kéz papírra kerekíti, elfakul sokszor a szín, de erő
+hömpölygeti tovább és tovább a búgássá nőtt zengést.</p>
+<p>A feszület már háromszor lehajlott az Isten előtt esedező
+szigeti bánhoz; Siklós alatt már rajt ütött Zrinyi a törökön; a
+habozó szultán már Sziget ellen fordult; a mézben kevert beszédű
+Halul s az ijesztő Demirhám már megjárták Szigetet; már szétvált a
+leszálló sötétben Demirhám és Deli Vid, abbanhagyva a párviadalt,
+mint két erdei kegyetlen fene bika, kik szarvokkal egymásnak nem
+árthatának, – mikor égve ütött ki újra szerelme sebén a fájdalom
+Violáért, kiért hiában bocsátott sűrű felhők közzé szélnek annyi
+sok óhajtást. Mennyiszer könnyével ezt a sebes Drávát árasztotta s
+nevelte haragos árját, mind érette s mind hiába! Hiába énekel ő
+Márst haragos fegyverrel, hogy kínzó szerelmét felejtse… Utoljára
+ír néki szép verset! Hallja meg Eusébia most Theseus hitetlenségét,
+hallja meg Ariannának <span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
+"Page_133">-133-</a></span> siralmas versét, s nagyobbnak vélje
+háládatlan életét.</p>
+<p>Migliani már komolyan aggódott ura miatt: úr, ír, nagyokat
+eszik, nagyokat alszik s mintha sohase lett volna Trakostyánon;
+annál jobban megörült, hogy ihon, történik valami, mikor ablakán
+kinézve palotás inast látott az istállók felé szaladni, akinek
+nyomában szolga lépett ki a hópocsétás udvarra, kantár-szíjjánál
+vonva maga után a felnyergelt paripát. A legény fölnézett az égre,
+szemébe húzta bárány-bőr süvegét, karjára fűzte a kantár-szíjjat és
+úgy várt a hosszú palota előtt. A komornyik újra megjelent az
+udvaron, kezében írás. Átadja a lovasnak, akinek mosolyba vigyorul
+sárga bajsza, míg a másik magyarázgatva dugja az orra alá bütykös
+hüvelykét. Né, már lóra is pattan! A páter hamar fölrántja az
+ablakot és lekiált:</p>
+<p>– Hé, Estván, vagy ki vagy!</p>
+<p>A legény föltekint és sarkantyúba kapja a lovát.</p>
+<p>– Hová mensz, te? – kiált le hangosan a távolodó után.</p>
+<p>A legény vissza se néz, úgy süvölti szinte a kaputól:</p>
+<p>– Trakostyán!</p>
+<p>Migliani örvendező arccal néz körül kopasz falú szobájában s
+nyomban elhatározza, hogy hálaadó tíz Miatyánkot és tíz Hiszekegyet
+fog most rögtön elimádkozni a kápolnában s aztán bemegy a
+várnagyhoz egy kis kártyára.</p>
+<h3>XXIII.</h3>
+<p>A nyitott ablakon besüvített a friss, erdő-szagú tavaszi szél,
+az asztal gyertyáinak lángját nyújtva, nyomorgatva. A várnagy
+csendet kérve emelte föl a karját: kettős horvát síp hangja
+<span class="pagenum"><a name="Page_134" id=
+"Page_134">-134-</a></span> sikongott be az udvarbiró házának nagy
+szobájába az éjszakából; úgy látszik, az úri társaság is ablakot
+nyittatott amott az emeleten, a kisebb palotán.</p>
+<p>– Ez osztán mán élet! – szólt a várnagy pocakját szorongatva
+elégedetten.</p>
+<p>– Zajosb, hogysem volt – hagyta helyben komolyan az
+udvarbíró.</p>
+<p>– Az! – szólt a vadászmester.</p>
+<p>– Az kanisai basa feneke alatt légyek nyűtt, hitván nyereg, ha
+nem igaz, kit kegyelmed szava arányoz, kapitány uram! –
+hangoskodott a főlovászmester a várnagy vállára ütve. – Hiszem
+klastrom vala, konvent vagy káptalan, mi ördög csudája, Csáktornya
+urunk legénykedése korán, merthogy kanok gyölekezete volt ez vár
+mind ez fejünkre nyílott ezerhatszáznegyvenhatodik esztendejéig az
+Úrnak. Mastan penég teli az vár minden rendű asszonyi állattal:
+frájcimmerné, fonóasszony, varróleány, illyen leány, ollyan leány,
+még szűz leány is.</p>
+<p>A várnagy nyikkanva verte az asztal közepére a veres királyt. A
+többi is nevetve adta be kártyáját az ütésbe.</p>
+<p>– La, hogy megkukorékol az agg kakas! – nevette rengő hájjal a
+várnagy.</p>
+<p>– Nem is ittam el az tehetségemet, valamint kegyelmed, – vágott
+vissza a lovászmester.</p>
+<p>– No, de nem kegyelmed szándékán múlott el! – felelt halkabban
+amaz.</p>
+<p>Koccintottak; ittak.</p>
+<p>– Szép asszony az asszonyunk! – ingatta fejét kártya-keverés
+közben a tárnokmester.</p>
+<p>– Penég kegyelmed nem is látta lakodalmas díszben, – mondta a
+hopmester, új ember a gróf udvarában. A vadász- meg a lovászmester
+fejbólogatva támogatták az állítást, mert ők is ott voltak
+<span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span> Prainiken, többet tudnak bele, mint az
+a másik három, aki addig Csáktornyát őrizte, hogy el ne
+repüljön.</p>
+<p>– Az volt osztán az lakodalom! Kegyelmed teljes életében nem
+látott, hogy egyebet ne mondjak, annyi csemege-speciálét, az mennyi
+ottan csak egyetlenben egy asztalon hevert. Turuncs, pomagránát
+csak úgy gurult, valamint Karsztban az kű! – magyarázta a
+lovászmester.</p>
+<p>– És az dísz, az pompa! – szólt szelíden a vadászmester.</p>
+<p>– Igaz a! – kapta fel a szót újra a lovászmester. – Az sok
+bársony, vont arany, selyem ruha, drágakű, boglár! Még az lovaknak
+farmatringokon is akkora drágaküvek tündöklöttek, mint az kegyelmed
+szeme.</p>
+<p>– Köllött is, hogy légyen! – tanítgatta uraimékat a hopmester, –
+hiszem királ ű fölségének kegyelme egy hold telésében kétszer
+fordult urunk felé: az esztendő küszöbén Szala és Somogy főispánja
+lén urunk…</p>
+<p>– Tudjuk, – bökte oda hegyes bajsza alul a várnagy.</p>
+<p>– Osztán mingyárt rá feld-vak-mester! – idézte emlékezetbe a
+tárnok.</p>
+<p>– Ugy vagyon! Ober-Feld-Wacht-Meister! – javította az
+udvarmester a durva kiejtést, – avagy supremus campi vigiliarum
+praefectus…</p>
+<p>– Mit cifrázza kegyelmed? Mondja ki magyarán: főistrázsamester!
+– szólt rá türelmetlenül a várnagy, akinek éppen utolsó ütését
+vitte el az orra elől.</p>
+<p>Az udvarbiró ásítva dűlt hátra székén:</p>
+<p>– Talám ölég is lészen mára. Amoda át is kialuvának mán az
+lángok.</p>
+<p>A vadászmester már föl is kelt s csontjait ropogtatva
+nyújtózkodott. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
+"Page_136">-136-</a></span></p>
+<p>Az utolsó poharat már állva ürítették; aztán kezeltek, magukra
+kanyarították a ládákra hányt mentéket és megindultak. A fekete
+égen arany csillagok remegtek. Az udvaron megálltak egy percre; jó
+az így, ital után; a várnagy még föl is kiáltott a toronyba a
+virrasztónak, nem aludt-e el, felel-e.</p>
+<p>– Nézze kegyelmed! – rángatta meg a lovászmester a mente
+szárnyát, – világ vagyon meg az ágyas ház ablakában.</p>
+<p>– De nem jóra van fordétva az kegyelmed szeme! – húzta el
+mentéjét a várnagy.</p>
+<p>– Mérthogy is nem ment kegyelmed heréltek kapitánnyának
+Konstancinápolyba? – duzzogott a lovászmester. – Mán csak észben
+sem veheti az ember, hogy az ura szerelemtül nem aluszik…</p>
+<p>A kopogós csizmák zaja lassankint elhalt az udvar másik végében.
+Valami kutya meg-megvonítva csaholt; halkan dobogtak a lovak az
+istállókban.</p>
+<p>Zrinyi nagy csendesen, hogy ne recsegjen, fölült az ágyban,
+lefojtotta a gyertya lángját és eloldozta a kárpit zsinórját.
+Meleg, lassú suhogással omlott össze a nehéz selyemfüggöny két
+szárnya. Óvatosan feküdt vissza, hogy a mosolygós, sápadt
+kimerüléssel csak az imént elszenderedett Eusébiája álmát ne
+zavarja. Tarkója alatt összefonta két kezét és úgy gondolkozott
+hanyatt:</p>
+<p>– Gyönyörűséges vasárnap vala az amoda Prainiken… éget az teste,
+bársony fogású barna bőre…</p>
+<p>A csöndbe elneszelő füle csak Eusébia mély, hosszú
+lélekzetvételét s a saját szíve dobbanó verését hallotta.</p>
+<p>– … belévész az lelkem, az erőm, és nem fogyatja, de megneveli…
+köll-e más az jó sorsnál?… Zrini vagyok!! tábori fő istrázsamester,
+supremus comes Simigiensis és szeme esméretlen mélységekkel
+nyíladoz, mikoron szerelemben roppan mellyemhez az dereka…
+<span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
+"Page_137">-137-</a></span></p>
+<p>Eusébia száraz köhögéssel ijedt föl, sóhajtott és
+elcsendesedett.</p>
+<p>– … édes kis virágom, – mosolyogta magában Zrinyi, – … az jó
+Széchy Erzsébet asszonyom bizony meghaláloza; az öcsém szüvében
+penég harag fenekedik, hogy néminemű ingó marhájárul nékem
+hagyakozott… ihon jün szárnyas lován az szép hajnal, fejér
+tajtékkal mosódik zablája…</p>
+<p>Meglebbentette a kárpitot.</p>
+<p>– … előtte nagy futással oszlik az sötétség, körülötte az ég
+messzérül tündöklik… Trakostyán és Klenovnik enyémek; vakmerő
+játékban kezde ipam uram az familiájával, leány-ágra nem
+szállhatván az Draskovith dominium… úgy sajdítom, az öcskös is
+forgat némely szándékot elméjében ellenem… Bánom én?!… Mastan az
+Szulimán császár fő tanácsinak dévánjokat köll megírnom; elsőben
+Szokolovics Mehmet beszéll, osztán Rusztán, császár veji… ez kettő
+az ágyukkal való rontatás mellett emeli föl szavát… de az tatár
+Delimán s amaz vad Demirhám haragos szüve teli méreggel…</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Nem ásó, nem kapa az mi
+győzödelmünk,<br /></span> <span class="i0">Hanem rettenetes
+acélyos fegyverünk…<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Delimán Zrinit halálos bajra híná… az császár
+viszontag felel: ágyukkal Szigetre!</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Hogyha nem árthatunk aval mi
+Szigetnek,<br /></span> <span class="i0">Akkor leszen keleti vitéz
+kezednek…<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Ejh! csendesz nyugodalom, álom! – sóhajtotta és
+elaludt.</p>
+<p>A régi élet neki-neki eredő hangossága, hónapokig peshedő
+nyugalma, hallgatag nappalai, vívódó éjszakái, a ki nem elégített
+nagyot akarás belül lázongó dühe, a szolga-gyötrő, jobbágy-kínzó
+névtelen <span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
+"Page_138">-138-</a></span> méreg, a nagy, méltóságos szomorúság,
+az inyégető epedés elmúlt Csáktornyából, mint fölhő szél elől.
+Nappal munka és mulatság, éjjel szerelem és álom.</p>
+<p>Mikor reggel fölsimogatta a válla felé hajló csipkés hálófőkötős
+fejet, úgy érezte, hogy úr lett minden vele ellenkedő hatalmon. Az
+a kéz egyaránt jól markol, ha selymes hajat simogat, ha szablyához
+ragad, ha pennát táncoltat. Aztán elnézte még fektében, hogy
+karcsul ki az ágyból arannyal, selyemmel varrott hosszú hálóingében
+Eusébia, hogy emeli magára a reggeli hideg ellen fehér prémes,
+meggyszínű tafota hálósubáját, hogyan csilingel az ezüst
+mosdómedencével, korsóval, hogyan szisszen föl, ha a spongyia vize
+a nyakáról a hátába csurran; ilyenkor lehunyta a szemét, s harcias
+verssorok verődtek kattogva egymáshoz agyában.</p>
+<p>Eusébia, mielőtt öltözni ment volna, pirulva nevetett rá vissza
+az ajtóból. Zrinyi gyerekes büszkeséggel, felsőbbséggel mosolygott
+viszontag. Mikor az ajtó becsukódott a halkan távozó után, maga is
+felugrott az ágyból, talpra; szembe nézett a reggeli fénytől
+ragyogó ablakkal, lekapta fejéről a gyolcs hálósüveget s megrázta
+szőkén leomló, puha sörényét. Jöhet a borbély!</p>
+<p>– Hun az esze kegyelmednek? – szólt rá komornyikjára – ez
+dolmány tennapelőtt volt rajtam. Mást! Van, ki szemét rajta
+feledje, – gondolta hozzá magában.</p>
+<p>Ebédig meghallgatta a várnagy borgőzös jelentését, megbeszélte a
+hopmesterrel, hogy mely időmulatást fundált ki mára, rendelkezett,
+inast szalajtott, lovast menesztett; aztán lement a könyvesházba.
+Az asztala előtt megállt, két felé simította marokkal halántékán a
+fürtöket s nyujtózva vágott szét ökölbe szorított két kezével.
+Féllábbal maga alá rántotta a nagy setzel széket s még homályos
+volt <span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
+"Page_139">-139-</a></span> a feje, mikor fellapozott Istvánffi-ja
+fölé hajolt. Olvasott, olvasott s mikor az első fényesebb sugár
+beleharsant agyába, fölegyenesedett, tollat vert a kalamárisba s
+gondolkodás nélkül írta, ahogy jött:</p>
+<p class="center">PARS OCTAVA.</p>
+<p class="center">1.</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Ihon iűn szárnyos louon szép
+piros haynal,<br /></span> <span class="i2">Masodik zabláia feiér
+taitékyáual,<br /></span> <span class="i2">Az ló fekete uolt, de
+szőb Pegasusnál,<br /></span> <span class="i2">Orra likiábul tűz,
+szemébűl iűn halál.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Az ebédnél székén hátra dőlve, lelkében magasra hágó dölyffel
+nézte társaságát; csak félig hallotta, ami körülötte történt;
+keskenyre összehúzott szeme mintha csak szűrve bocsátotta volna
+öntudatába a hosszú asztalt, az ezüst edényekkel csörömpölő
+szolgákat, a nagy evésben, italtól kipirult arcokat, a szines,
+fénylő, nyüzsgő vendégsereget, de szóba nem szökkenthető büszkeség
+vonta meg a mély barázdát szemöldök-közén, amikor a különös, sötét
+topázként ragyogó Eusébián nyugodott meg végül tekintete.</p>
+<p>– Ki más, ha nem Mikulich Tamás! – folytatta Ráttkay György,
+zágrábi kanonok hangosan, úgyhogy az elgondolkozó Zrinyi figyelmét
+is magára vonta. – Az báni tábla jogszolgáltatása nem keveset
+szenyved ez királi personális fellyebbező characterétől; nem enged
+el kezéből osztályos vagy leánynegyedi pört is.</p>
+<p>– Rusnya parasztja! – kiáltotta bíborba szökő arccal Zrinyi
+Péter.</p>
+<p>– Kiben penég igazságos véget vetni az báni tábla tiszti! –
+bólintotta a kanonok szavára Vitnyédy az asztal végiről, Zrinyi
+mellől. <span class="pagenum"><a name="Page_140" id=
+"Page_140">-140-</a></span></p>
+<p>Batthyányi Ádám megborzolta nyírott fején magasra nevelt
+üstökét: únta már ezt a sok komoly beszédet. Majd fertály óráig
+beszélt az előbb kanonok uram valami históriás irka-firkáról, amit
+maga eszkábál össze, most meg errül a…</p>
+<p>Ráttkaynak két végén messze beívelődött homloka vízszintes
+ráncokba ugrott a nagy méltatlankodásban:</p>
+<p>– Légyen az bán, váras, biró, vármegye avagy singuláris persona,
+Mikulich csak öszveakasztja kerekét véle, merthogy nyargalóban
+bocsátotta telhetetlenségét minden után, ki superbiáját nevelheti
+et quod aliquantum pretii habet, ez eredetire nézvést köz, tudására
+doctor, értékére gazdag, személlyére nézvést galiba-szerző nagy fő
+híres beste kurafi, – s a kicsúszott szót sűrű köhécseléssel
+igyekezett elborítani. Hamar másba kezdett: – Kedves és sok
+tiszteletekre méltó, bennünket minden asztali jókkal töltöztető,
+vendéglátó gazdánk, nékem bizodalmas atyámfia, az imént értém amaz
+derék, virtusos Drugeth úr jó uram halálát, kit Isten nyugasszon.
+Hogy ese az történet?</p>
+<p>– Guta üté az jó urat, canonicus uram, az stiriai szélen,
+mikoron Rákóczy megbékéllésének hírét vévén Bécsben sietett volna
+az erdélyi had kezében esett javai visszaszerzésére, – felelte
+Zrinyi.</p>
+<p>– Vala fiacskája is?! – érdeklődött tovább Ráttkay.</p>
+<p>– Gyurkó még Klenovnikon játszodoz; az őszön majd bémegy az
+gréci jezsuiták collégiomokban, – mondta Gáspár gróf.</p>
+<p>A délest megint csak asztalnál találja Zrinyit.</p>
+<p>… A déván már eloszlott… Delimán kiméne császár sátorábul… Most
+jön a kilenced rész: nagy Zrinyi törökrül hírt akar adni magyar
+királynak… Juranics és Radivoj vajdák kimennek a kapun, mikor
+minden állat magának legcsendesebben nyugodalmat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> vészen…
+vitéz kezek miátt sok reszeg török harap a fű…</p>
+<p>Gyors léptek koppannak az ablak alatt, kiáltásra távolról
+kiáltás felel. Ujra csönd, de aztán megint lépések, szapora
+döngésük most már a folyosó kövein közeledik. Zrinyi levágja a
+tollat, föláll. Az ablak előtt árnyak cikáznak el; a kiáltás mind
+sürübben harsan s mindig több reá a válasz.</p>
+<p>– Vajh! mi zöndülés ez? – kérdi magától hangosan s gondolkozva
+megy az ajtó felé. Hirtelen kitárja maga előtt. Egy tekintet a
+lihegő, izzadt, piszkos legényre, egy gyorsan váltott szó a
+várnaggyal s durranva vágódik be Zrinyi mögött a nehéz ajtó. A
+várnagy s a legény szaladással is alig győzik az úr sietős menését.
+Végig a folyosón, ki az udvarra! Mint a szétzavart veréb-raj,
+szalad a sok szolga, komornyik, udvari tisztviselő. A vendég-férfi
+már mind az udvaron. Zrinyi is ott áll középen, egy szolga vállára
+támaszkodva félkézzel; egy másik vörösre duzzadt arccal húzza ura
+lábára az uti magas cselebi csizmát. Maga a hopmester köti föl
+pántlikával az úr haját, s illeszti fejére csúcsba futó kupolás,
+zománcos sisakját. De pallosát egyedül szíjjazza derekára s
+fölkiált az asszonyokhoz a nyitott ablakokba:</p>
+<p>– Muránál az török!</p>
+<p>Az ablakok egyszerre kiürülnek.</p>
+<p>Már patkó kattog, sisak zörög, kard csörög mindenfelé, lovak,
+emberek nyerítő, kiáltó, sürgő tömegében. Karcsu ezüst patkó kopog,
+szoknya-selyem suhog elő a nagy kapun ki az udvarra. Csók, ölelés,
+komor biztatás, gyönge szavú kérés kavarja új alakulásokba a
+békéből harcra riadtakat.</p>
+<p>Csörögve zuhan a felvonóhíd. Meg-megujulva borzong át rajta az
+elvágtató lovasok tömör dübörgése…</p>
+<p>… Juranics és Radivoj!… Istenem! mikéntha <span class=
+"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> egy
+saeculum forgott volna el azulta! – eszmélt magára a győztes Zrinyi
+asztala mellett. Vérszagtól fölverve vibrált még benne minden ideg,
+amint az egyszerű sorokat papirra vetette:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">… Márs haragos dobia, s
+trombita felzörget,<br /></span> <span class="i0">Ihon, hoz
+házamhoz füstölgő üszököt<br /></span> <span class="i0">Kanisai
+Török, oltanom kel esztet.<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Hejh! micsuda harc! Süvöltő golyóbist röpítettek az
+karabinok s vérpántlikát bocsájtva testébül bukdácsolt az török
+folyó vizében…</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Nem rőitöm Istentűl uet
+telentumomat<br /></span> <span class="i0">Kézzelis, ha lehet,
+köuetem Atiámat.<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Hogy megcsárognak az varjak amoda magas póznán függő
+török fejek környül!</p>
+<p>Odakint tömött gomolyokban úszott a halvány kék égen a felhőhab
+s az asztalon gyűlt az írott ív:</p>
+<p>Istenhez bocsátja lelkét a két vitéz vajda… Henyei bástyája
+leomlik… világgá fut Delimán a török táborból, keze Rusztán vérétől
+mocskos… török köntösben bujkál Deli Vid szultán Szulimán
+táborában… szive búsult Delimán Kumilláját kesergi… a Karabul lovon
+vágtatva tér meg Szigetbe hű feleségével Deli Vid… a török csügged,
+de áruló posta-galamb cikázik közikbe…</p>
+<p>Aztán már, ha nyugalomba készült vagy elgondolkozva pillantott
+föl, nem is emlékezett rá, mit írt, de pergett a sor, zizzenve
+fordult ív ív után…</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">És minden Angyal uisz magáual
+egy lölket,<br /></span> <span class="i2">Isten eleiben igy uiszik
+ezeket,<br /></span> <span class="i2">Egész Angyali kar szép
+Musikát kezdet,<br /></span> <span class="i2">És nékem meghagyák:
+szómnak tegyek uéget.<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">Finis! – kiáltotta s gőgös mosollyal törte, tépte,
+hajította messze magától a pennát. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_143" id="Page_143">-143-</a></span></p>
+<h3>XXIV.</h3>
+<p>Hüvös októberi eső zuhogott az ónas, cserepes tetőkön,
+csettegett az uccák kövére a kő-folyókákból, hurrogott búgva a
+réz-csatornákban s verte mocskos szőkére a Duna vizét falakon,
+réten, füzesen túl. A hegyen magasló vár elmosódva meredezett az
+esőfüggöny mögül Pozsony fölé.</p>
+<p>A főrendi tábla ülés-termében beharapott ajakkal, kardja
+hüvelyének drágakövein motoszkálva hallgatta Zrinyi az ősz császári
+consiliáriusnak, Khevenhüllernek szavait, aki a király nevében
+követelte a Karok és Rendektől a Rákóczy-háborunak véget vető
+béke-diploma törvénybe iktatását. Az elnöklő új palatinusnak, gróf
+Draskovich Jánosnak nagy cseppekben gördült le az izzadtság duzzadt
+arcát keretelő, tömött fekete szakállkoszorujába. Lippay primás
+nyugodtan simogatta rövidre nyírt, égnek álló haját, míg körülötte
+izgatottan harsant föl a helyeslés s fojtva zúgott az
+ellenmondás.</p>
+<p>Zrinyi elgondolkozott… A nyári nap heve vert még tajtékot a
+parádés lovakon, mikor felgyűltek Pozsonyba… Personális uram,
+Mikulich jól arányzott, mikor elsőben is a nádorválasztáson akarta
+kezdeni a tanácskozásokat. Lám, János bán palatinusságra ment; a
+báni szék üres s a personális ambitiója határt nem esmér. Hogy
+megzúgnak pipeskedő pilises pap uraimék: nem kell a béke! erővel
+foglalt templomot dehogy adnak vissza az eretnek evangelicusoknak!…
+– Mindent odavetnének az catholica religióért, talám az többi
+magyarnak életeket is… Bánják ők, ha koporsóban is, vagy német
+járomban, csak catholicus légyen! Én ne lennék az, én, Zrini-fi,
+kik véreket minden üdőkön az igaz religió megmaradásáért ontották?…
+de az magyar hazáért is! Krisztusom kegyelme! más-é az religio
+causája, mint az hazáé?! <span class="pagenum"><a name="Page_144"
+id="Page_144">-144-</a></span></p>
+<p>Ostrozith Pál sürün kiáltotta közbe: recte! recte! Csáky László
+dühösen intett feléje kezével, hogy hallgasson.</p>
+<p>Ihon, az evangelicus Ostrozith approbálja az catholicus királ
+szavát s az catholicus Csáky László ellenében támad! Az patria et
+religio-bul kiszakada az «et»…</p>
+<p>Khevenhüller nyugalmas szava elhalt. A nádor válaszol; hangja
+rekedt, szava köntörfalazó. A két tanácsos fejet hajt és távozik.
+Csáky László s körülte néhányan zúgva mozgolódnak. A katholikus
+többség most már csillapulva, döbbenve hallgat és vár.</p>
+<p>Zrinyi figyelve néz körül, gondolata kémlel és magyaráz…: nem
+akarjátok ti is, hogy Rákóczy új hadával új atrocitásokat hozzon
+magyar az magyarra, az okon hallgattok, úgy-é? Nem mondjátok, de
+fejetekben motoszkál, úgy-é, hogy az fölséges catholica religio
+fölötte áll ez kicsinyes, más alul gyékényt-rángató veszkődésnek?
+Valaki az magyarok közzül az lutheranus maszlagot ahitja, falja bé,
+karja nem bénul meg attul kinek is. Nem mondjátok, de azon jár,
+úgy-é, elmétek, hogy az pogány eb az végeken dúl és foglal, ellene
+köll feszülnetek s nem határinkon bévül egy az más ellen? – Vége
+láthatatlan űr nyílása villant meg egy percre Zrinyi fejében: nem a
+király és nem a vallás, csak egyedül a magyar haza!! De…</p>
+<p>Lippay már állt, szúrós szeme öntudatlanul kutatott egy távoli
+szegletet; fölemelt karja kiterjesztett tenyérrel nyúlt előre s
+izmos hangja döngve kalapálta a főrendek fülébe:</p>
+<p>– Ego… sollemniter… contradico… – ünnepélyes tiltakozása a
+béke-diploma becikkelyezése ellen hol szárnyas metaforán lebegett,
+hol durva nyerseségen zökkent s mintha a körülötte zajló zúgás
+gyors folyamán úszott volna, úgy tetszett a becsukott szemmel
+hallgató Zrinyinek. <span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
+"Page_145">-145-</a></span></p>
+<p>A hang még el sem ült egészen s a bogláros, prémes, bársonyos
+díszű főrendeket üvöltő méltatlankodás kavarta föl helyeikről. Mint
+valami mesés, érthetetlen, ijedt kőszobor, úgy ült helyén idegenül
+a nádor. Csáky László kis csoportja sápadt szigetként tünt el a
+többség forgatagos hullámaiban, amelyekből csak a papság jeges
+szirtje emelkedett ki csöndes nyugalommal.</p>
+<p>Pálffy Pál derült, kerek arca ólomszínüre vált s izgatottan
+remegett álla közepén a franciás szakállka, amint szólásra
+emelkedett.</p>
+<p>– Igen! judex curiae uram, igen! elsőben az haza, nem az papság!
+Az vérünk hullása, testünk rothadása, az lengő gabona… Még az sívó
+paraszt is kegyelmetek előtt, pap uraimék! – helyeselt Zrinyi, de
+hangja a szomszédjáig sem ért. Már kiáltozás, tombolás,
+kard-csörgetés fojtotta el a fölpattanó Csáky Lászlónak Lippayt
+támogató beszédét.</p>
+<p>Mért jött ő ide? – ült konokul agyán a gondolat, mint Pozsony
+fölött az ólmos felhők serege. Fröcsköl a sár, ló viháncol: mennek;
+a kipirult arcokból még most is vitatkozó szó gőzölög a nyirkos
+levegőbe. Mért jött ő ide szó-áfiummal kábítani elméjét? Mit keres
+ő itt? Kihez jött? Kiért jött? Kinek a szivét dobbantja ugyanaz a
+gondolat, kinek a karját lendíti ugyanaz a vágy? Lippay? Vak majom,
+ki tüzet érez, holott ő gyujtotta! Péter? A királlyal vadászgat s
+erejét mutogatván, boldog, ha Ferdinánd észben veszi. Draskovich
+János? Prókátora talán most is a zágrábi káptalan előtt panaszkodik
+Trakostyán és Klenovnik elidegenítése miatt. Az evangelicusok?
+Külömb magyar lenne Rákóczy, mint ő, vagy Pálffy, vagy akárki ez
+ordító főrendek közül? A király fölségesebb-é vagy a lélekesméret
+szabadsága? A vallás vagy a haza? Mért válnak szét egy ponton a
+legnagyobb dolgok? Ki választja szét őket? – Töprengj, töprengj,
+békében savanyodott <span class="pagenum"><a name="Page_146" id=
+"Page_146">-146-</a></span> fő istrázsamester, – intette magát
+hangosan, – fejed törésén múlik el az haza sorsa! Megülsz
+szállásodon s hajaddal huzgálod ki fejedbül az nagy, csuda nagy
+gondolatokat, te hivságokon kapkodó nagy gyerek!</p>
+<p>A lágy szőke hajjal övezett komor koponya fáradtan dült a
+karszék támlájának.</p>
+<p>– Jobb napot kévánok nagyságodnak, praefectus úr jó uram,
+hogysem az miénk vala az követek tábláján, – köszöntött savanyún
+Zrinyire Vitnyédy a délután folyamán.</p>
+<p>Hogy összebogozódott minden, ami oly egyszerűnek tetszett
+Eusébia oldalán! Mit keres ő itt? Elméje, mint a száraz tőgy!
+Eusébiája egyedül az oszlopos ágyban! S mit keres itt ez a
+fiatal-öreg prókátor, akinek kis porontyai otthon sivalkodnak
+Zsuzsánna asszony nyakán? A pénzét lutheránus ifjaknak szórja
+külföldi akadémia-járásra s itt főkolomposkodik maga fogyására,
+kárára a diétán a lutherana confessio mellett. Nem jobban tenné-e,
+ha nyugodna otthon akár moszlimnak is, s pendelyénél fogva
+lovaztatná kis fiát?</p>
+<p>– Gondokban láttatik nagyságodnak feje főlni… – tudakozódott
+gyöngéd szóval a hosszan hallgatótól.</p>
+<p>– Mi ujság kegyelmetek tábláján? – rezzent föl Zrinyi.</p>
+<p>– Megbolondultul vagyunk, nagyságos uram. Földnek horgada
+praesideáló Mikulich personális címeres ökör-szarvát formáló
+bajussza az sok főtörés miátt, merthogy zsibolygás esék az táblán
+az két nímöt tanács-úr propositiójoknak hallására. Hazánk fattyú és
+poronty nevet érdemlő fiai igen ellene kiáltozának az linci
+diplomának, kinek articulussá levése nagy gravámene lenne az
+catholica religiónak ordibálások szerént, hogy nem kell kinek-kinek
+szabadosság hüte követésiben… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_147" id="Page_147">-147-</a></span></p>
+<p>A német Ferdinánd ihon törvénycikké emeltetné a béke-diplomát,
+az igaz, csak azért, mert fél Rákóczytól, de a magyar nem tűri,
+hogy más magyarnak több szabadsága legyen… De csak induljon ki még
+egyszer hadával Rákóczy Erdélyből, vinnyogva kapaszkodik majd újra
+védelemért a sok szájas katholikus a király palástjába.</p>
+<p>– … hogy az templomokat, kiket erővel foglaltak magoknak, nem
+bocsátják mi kezünkre vissza. Hejh, nagyságos uram, lator ez
+mastani saeculumban gubernáló plánéták operatiója!</p>
+<p>Sokáig panaszkodott még ezen a siránkozó húron Vitnyédy. Zrinyi
+csak hallgatta. Közben fölrajzott fejében a király pompázó
+bevonulása azon a szép szeptemberi napon a pozsonyi várba… a
+serleg-rázó sok vendégeskedés a hóstáti úri lakokban… a sok
+hiábavaló szófia beszéd, mérges üzenet-váltások a két tábla között,
+pletyka, kapacitálás, nyilt ordítozás, titkos ravaszkodás, a
+fejedelem követeinek unszoló heve, a papság konok makacssága, a
+kábító nyelv-csattogás.</p>
+<p>– Emberséges ember kegyelmed, és igaz magyar fi, Vitnyédy uram!
+Az lutheránusoknak causájok igaz causa! – búcsúzott Zrinyi biztató
+kézszorítással vendégétől. Nyelvén ült már a szó, a legszebb
+vallási türelem szava, de elnyomta a gondolatot és visszanyelte a
+szót: ha ügyük igaz is, vallásuk tébolygó eretnekség.</p>
+<p>Vitnyédy meglepetten nézett a küzködő lánggal égő nagy szemekbe
+egy ideig; valami hálás, forró melegség ömledezett lassan a
+szívére; egyszerre csak hirtelen lehajolt s kezet csókolt a kegyes
+nagy úrnak.</p>
+<p>Nehéz vértezetű, lassú mozdulatú gondolataival küzdött Zrinyi az
+országgyülés egész folyama alatt. Amennyire lehetett, kerülte a
+király németül finomkodó <span class="pagenum"><a name="Page_148"
+id="Page_148">-148-</a></span> környezetét; a pezsgő borban, kongó
+szavakban úszó főúri lakomákat; a tervezgető, legénykedő bizalmas
+összejöveteleket. A tábla üléseire bejárt, de alig hallgatta az egy
+henye körben forgó rhétori szólamok özönét; ha rájuk figyelmezett
+egy ideig, undorodva fordult el csakhamar tekintete s lelke a
+Forumon táncoló szarkáktól és örömmel sülyedt vissza gondolatai
+kövült erdejébe. Négyszáz templomot! Húsz is sok! Legyen hát
+száztizennégy! Nem! A király dönt: legyen kilencven! Hát mindig a
+gazda csizmája sarka döntsön e marakodó magyar ebek között? Mindig
+a király? Hát ti vénasszonyok vagytok? Ám csattogósra izmosult
+nyelvetek, de fejetek csak üres tökkolop s aszott inu karotok, mint
+a holttetemé! Lármáztok, lármáztok s lám, a diploma is már törvény…
+Nosza rajta, itt a szép kikelet, hajrá! hajrá! terülj, asztalkám!
+tölj meg, serlegem! vonyíts a hazáért, feneketlen zsebedet
+tapogatva, aztán úgy is elönt a bor, kezedet-lábadat se tudod
+összefogni a nagy ivás miatt… Játék kell a nagy gyerekeknek!
+Koronázás, ifjabb király; még él a harmadik, de legyen már negyedik
+Ferdinánd is valaki! Ez kell nektek! Hogy ragyog Szent Iván havának
+langalló napja alatt a sok arany, drágakő! Hogy megmosolyognak, ki
+büszkén meredő derékkal, ki nyájasan kókadozva! S te, hullámos
+hajú, nevetős szép fiatal, István királyunk koronája alatt,
+fölséges játékszer! De ülj csak nyakukra, hajszold meg őket, ha az
+ország kantárát markodban kapod, mert a magyar bitang és… Zavartan
+nyúlt homlokához, hogy lesimítsa róla az átkozódás felhőjét… Hogy
+zenél a fiatal hang! Esküszik! a magyarok constitutiojára esküszik…
+Szent és nagy dolog!</p>
+<p>A legszentebb, a legnagyobb!</p>
+<p>– Ereggy haza, Zrini Miklós, – biztatta magát belső szóval, –
+vastagodott erővel ragadj az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> munkához, várják az
+tábormestert az militiárul írt könyvek; az utolsó cél ihon
+megvilágosodék elmedben! Haza, csak haza!</p>
+<p>Ó, magyarok szentelt hazája!</p>
+<h3>XXV.</h3>
+<p>Kanizsa négy hatalmas bástyáján csüggedten lógtak az augusztus
+végi este nyomasztó melegében a vörös és zöld zászlók. A
+báljemez-ágyuk piros posztóval takartan bámultak le nyugat felé, a
+tikkadt mocsárban ívként görbülő külvárosra, a rajta innen fekvő
+cölöpös kávéház fabódéjára s az odább túl messze elnyúló
+zsombék-tengerre, amelyből a maga módja szerint küldte Allah-hoz
+péntek esti imáját a brekegő békák ezre. Nyugalom és sürü pára ült
+a réteken; a városon túl, a keleti dombokon még meg-megcsillant
+egy-egy háztető keramitja a nyugvó nap késő sugarán.</p>
+<p>Az uccák deszka-járóin burkolt fejü asszonyok kopogtak sietve,
+mereven, egyedül, mintha senki sem ismerné őket. Faházaikból,
+mecsetekből és dsámiból hetyke sarkantyú-rázással jöttek ki kurta
+bőrdolmányaikban, magyaros szabásu birkabőr nadrágban a kanizsai
+végház török vitézei. Büszke janicsárok szegték hátra, kényesen
+lépegetve, magas, tollas, hátukra csüngő végü fehér sapkával
+pompázó fejüket. Turbános fejü, vánnyadt arcú öregek igyekeztek
+görbe háttal a keletre nyíló Szigeti-kapu felé, amelynek magasra
+nyúló tornyában már megszólalt a katonazene dobja, réztányérja,
+sikoltó sípja. A kapu előtt, szellős, karcsu oszlopokon könnyű
+tetőt hordó londsa-kösk deszka-padlóján törvénytudók, orvosok,
+költők korra, arcra, ruházatra igen-igen külömböző kis csoportja
+üldögélt körben, a zenét hallgatva vagy Nizámi verseinek szépségein
+vitatkozva <span class="pagenum"><a name="Page_150" id=
+"Page_150">-150-</a></span> művelt emberhez illő ékes perzsa
+nyelven. A külváros kertjeiben hallgatagon ődöngött egy-egy sétáló,
+lármásan vonult el egy-egy csapat. A vár cementtel burkolt terein
+az ucca-seprők szerszáma ívelt kaszálva jobbra-balra;
+vizes-tömlőjük jött, ürült. Az egyszerü, kicsiny és magos
+faházakból tüzön süstörgő vaj tömött, finom illata szállt ki az
+uccára; a földszinten dobogva zizegtették a szénát a jó melegben
+kedvükre vidult kényes török lovak. A cölöpös kávéházban nagy csend
+és kis findsák mellett merengett a vendég. A várfal alatt szinte
+alagúttá nyúló kapualja, az előkelők délutáni hüssölő helye,
+lassan-lassan kiürült s helyette benépesedett a széles várfal
+teteje: csöndes sétálók árnyékai mozogtak a magasban, a vár
+védelmében elhullt hitharcosok zöld zászlóval, zöld lándsával
+tüzdelt sirhalmai között, amelyeknek békés csatasorait az előkelők
+lugasos, ápolt kertecskéi váltottak föl, ahol az urak csöndes
+dohányzással enyhítgették a cukros, rózsavizes rizs és az omlós
+tésztájú fálákát okozta nagy jóllakottságot.</p>
+<p>Ali, Kanizsa új basája most ért föl a várfalra Bihácsból
+érkezett vendégével. Míg az idegen úr az éjbe merülő tájékot
+nézegette, Ali gondolkozva tapogatta arcán a friss borotválást,
+fésülgette ujjaival szájára boruló tömött bajszát: mért jött ez
+ide? látogató vagy konstantinápolyi kém? Beléptek a kis kertbe. Ali
+hátrébb taszította izzadt homlokáról a sólyomszárnyas, tenyérnyi
+széles prémü süveget s intett egy legénynek. Aranyos bőr szőnyeg
+került eléjük s melléje egy-egy bársony vánkos; a szőnyegre
+dohányzó szerek, apró findsák.</p>
+<p>– Háj! Huj! Háj! Huj! – harsant fel odébb a toronyból az őr
+kiáltása.</p>
+<p>A kiséret, szolganép elvonult. Leültek.</p>
+<p>– Oh! gyönyörűséges Zilhidse hónap áldott melege! – fohászkodott
+föl a vendég. <span class="pagenum"><a name="Page_151" id=
+"Page_151">-151-</a></span></p>
+<p>– Szultánom! bölcs szavad eltalálta a vidámító igazságot! –
+udvariaskodott Ali.</p>
+<p>– Nemde? – kérdezte fáradtan a vendég. – Hogy érzi magát magas
+személyed, szultánom, világra szóló vitézséged új állomás-helyén, e
+paradicsomkertben?</p>
+<p>– A próféta – Allah áldja és üdvözölje őt! – szolgáinak
+legkisebbike méltatlan ahhoz, hogy tudatlan szava
+tetszik-nem-tetszik-et mondjon magasröptü elméd kitüntető
+kérdésére! – válaszolta Ali, míg magában azt gondolta, majd éppen,
+szalad nyilatkozni, hogy amaz esetleg beárulja Budán vagy a
+császári kengyel előtt.</p>
+<p>Ali intett s egy félig gyerek közeledett feléjük. Tisztes
+távolban maga alá hajlította lábait, fél válláról lebocsátotta
+kaftánját, s pöngetve igazgatta gyöngyházas tassánján a húrokat. A
+keleti kapu fölött most buffant utolsót a katonazene nagy dobja.
+Rákezdte a gyerek lágy magas hangján:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Miért panaszkodjam,
+szerencse, ellened?<br /></span> <span class="i0">– – – – – – – – –
+– – – – –<br /></span> <span class="i0">Kikeletkor áldasz a szép
+zöld erdővel,<br /></span> <span class="i0">Szerelmes fülemile
+éneklésével,<br /></span> <span class="i0">Égi madaraknak sok
+külömbségével,<br /></span> <span class="i0">Viz lassu zugással,
+szél lengedezéssel.<br /></span> <span class="i0">– – – – – – – – –
+– – – – –<br /></span> <span class="i0">Adsz nyáron nyugovást és
+szép csendességet,<br /></span> <span class="i0">Szép
+ciprus-árnyékokat, hűvös szeleket,<br /></span> <span class=
+"i0">Gyöge tűvel varrott szép sátorernyőket,<br /></span>
+<span class="i0">Szomjúság megoltó jó szagos
+vizeket.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Ali izgatottan figyelt a szolgái közt támadt hirtelen
+mozgolódásra. A bihácsi úr kaftánja virágait simogatta s félszemmel
+pislogva neszelt a körülötte történőkre. Amott rövid szóváltás zaja
+kerekedett föl a csendben; a tömegből most kivált a várparancsnok
+<span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
+"Page_152">-152-</a></span> alakja s utána egy büszke kanizsai
+vitézé, aki durván tessékelt előre az urak színe elé valami
+rongyos, öreg magyart.</p>
+<p>– Mind a hét földövön ismert vitézséged, szultánom, megbocsássa
+leghaszontalanabb szolgádnak halált érdemlő merészségét, hogy
+együgyü szavával méltóságos mulatságodat zavarni elég szemtelen, –
+alázkodott meghajolva, mellén keresztbe kulcsolt kézzel ura előtt a
+várparancsnok, míg a mögötte álló vitéz sóvárogva nézegette a
+vendég drágaköves markolatu kardját.</p>
+<p>– Éber szemü dizdár-ja dicső Kanizsának, mi baj? – kérdezte
+kissé türelmetlenül Ali.</p>
+<p>Az óvatos dizdár hol a vendégre, hol az énekes ifjura
+nézett.</p>
+<p>– Sürgős, fontos? – kérdezte félszemmel hunyorítva, halkan,
+parancsolóan Ali.</p>
+<p>– Az, valláhi! – bizonyistenkedett, kipirult arccal feledkezve
+meg az illemről, a várnagy.</p>
+<p>– Nagy türelmű, higgadt elnézésed, szultánom, talán meg fogja
+bocsátani, – fordult mosolyogva Ali vendégéhez, – legilletlenebb,
+legneveletlenebb szolgádnak rövid időre való visszavonulását ezzel
+a két becsületes igazhitűvel s ezzel a gaz kjáfirral.</p>
+<p>– Ne alázz meg kéréseddel, szultánom! Ki ne hajolna meg dicső
+parancsod előtt?</p>
+<p>Ali mosolygott s megindult a kert másik sarka felé; oda érve,
+durva szóval fordult vissza a várnagy felé:</p>
+<p>– Oktalan barom, no, mi az?</p>
+<p>A várnagy szót se szólva csókolta meg a pasa kaftánjának szélét
+s a vitézre mutatva, hátra lepett.</p>
+<p>– Nagyságos pasám! – szólt nyugodtan amaz, – történt, hogy
+elfogyott a lovaim szénája. Hajnalban elmentünk hát szénáért a Mura
+felé. Ez a piszkos vallásu ember, itt ni! oda merte dugni a pofáját
+a szérüskertbe; éppen az övében voltunk. Rimánkodik, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> hogy ne
+bántsuk a szénáját. Mondom neki: De még a fejed is a
+nyereg-szijjamon fog lógni mindjárt, ha sokat ugatsz. Erre felel:
+Hagyd meg a szénát, ne bánts engem, hasznos titkot tudok. Mondom
+neki: Ki a szóval tisztátalan torkodból! Azt feleli: Hát várjatok
+csak! és úgy tesz, mintha gondolkoznék. Nem várunk, – feleltem.
+Aztán fölraktuk a szénát, meg az öreget is. Itt van!</p>
+<p>Ali türelmetlenül hallgatta a hülye fecsegést. Ezért kellett a
+fiúnak abbahagyni az éneket! Ezért kellett a vendégét magára
+hagyni! Mit fog az róla mesélni!?</p>
+<p>– Nyissad fel az szádat, aggeb! – rivallt rá tiszta magyarsággal
+az öregre.</p>
+<p>– Igen is, nagyságos uram, de ez kettő, – bökött a hüvelykivel
+hátra a paraszt.</p>
+<p>– Te! – szólt Ali, – ha semmi érő, aprólék dolog, kit
+előbeszéllesz, ez helybül ruglak az mocsárban! – azzal intett s a
+két török távolabb vonult.</p>
+<p>A paraszt végig huzta markát egyik hajfonatán s letekintett a
+magas várfalról:</p>
+<p>– Nagyságos pasa úr, jó uram! Történet szerént néminemű lábas
+marhát hajték az légrádi piacra. Csuda nagy győlekezések vagyon
+ottan az hadaknak. Kiki tudja, hogy Kanisa ellen lészen az
+menetel.</p>
+<p>Mefisztói derű fátyolkodott elő finoman a pasa arcán.</p>
+<p>– Kik? No, elsőben is Zrini!?</p>
+<p>– Nagyságos uram, nehéz üdőt él mastan az szegénység; osztán az
+fejem is jó helyt vagyon az nyakamon, – célozgatott válaszadás
+helyett a paraszt.</p>
+<p>– Jó! Ha légrádi hallomásod igaz, száz tálergurust kapsz, ha
+vakot vétesz szavaddal, patkó-szöget veretek mind az húsz körmöd
+alá, úgy vétetem fejed! Mast mán beszélj: kik? hányan?</p>
+<p>– Az oszalyi Zrini urat, az ki az kisebb, szememmel látám; sok
+egyéb urak is vagynak ottan. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_154" id="Page_154">-154-</a></span></p>
+<p>– Batthyány kapitán?</p>
+<p>– Annak jó úrnak csak vitézi jüvének Légráddá, maga személlye
+szerént honn marada, az mint egy hajdujátul, jó régi hiteles
+atyámfiátul értém.</p>
+<p>– Nagy had?</p>
+<p>– Lehet talám százezernyi is! Sok! Valójában penég nem tudom. De
+tudom, hogy ez éjnek evadján kelnek át az Murán.</p>
+<p>Ali megrezzent: hisz akkor reggelre itt vannak! Intett az
+dizdárnak. Egy szó, egy intés s az már rohant. Majd odábbról a
+szolgák csapatja omlott ki széjjel a kert ajtaján. Az öregre
+bilincs került s az maradt őrzője, aki hozta. Ali a sötétben
+egyedül bécsi zsebóráját nézegette, amennyire látta s egy patyolat
+kendővel törülgette arcáról az izzadtságot. Mikor odalent a házak
+között elkurjant a riadó, megnyugodott némileg; udvarias mosolyt
+egyengetett arcára ujjaival s visszaindult vendégéhez.</p>
+<p>– Szem előtt legyetek! – szólt közben az őrnek.</p>
+<p>Az öreg magyar lekuporodott a földre s magában elrablott
+szénája, napi munkája értékét igyekezett levonni valahogy az igért
+pénzből. A nehéz számadás sokáig elgyötörte.</p>
+<p>– Zavartan jelenek meg előtted, szultánom, mentséget nem
+érdemlő, vakmerő távolmaradásom miatt. De e gaz keresztény ostoba
+beszéde intézkednem kényszerített. Vigasztal az, hogy egyedül
+maradván, a legjobb társaságban voltál.</p>
+<p>– A hitharcosok trombitáinak vérpezsdítő riadóját hallom. Talán
+az eléggé meg nem vethető keresztények támadtak az égig érő,
+meedsudsi falakkal bíró városra? Ebben az esetben engedd meg,
+szultánom, hogy melletted keressem a vitézség kelyhének
+mámorát.</p>
+<p>– Ez alávaló paraszt előadása szerint reggelre ér ide épp oly
+meggondolatlan, mint elvetemült csapatjuk. A hitharcosokra való
+gondviselésem, ha nincs <span class="pagenum"><a name="Page_155"
+id="Page_155">-155-</a></span> ellenedre, még egy ideig ébren
+tartana. Ha akarod, szultánom, addig is meleg kávé mellett agg szót
+kovácsoljunk.</p>
+<p>Lent a várban fénypontok ugráltak; árnyak kavarogtak s búgott,
+csörgött a harcra készülődés. Elmerülve hallgatták a harcos
+hangyaboly nyüzsgését: Ali aggodalmas, tervezgető arccal; a bihácsi
+vendég ábrándos, messzeröppent lélekkel. Itt várja a kanizsai
+basánál a bizonyos harc bizonytalan szablyáját. Itt ül díszben és
+szomorún a művelt kelet legsötétebb, legtávolibb nyugati határán; s
+ott, tengeren túl, messze keletre van egy föld, perzsa föld; ott
+lakott, mint becsületes sfita, míg szunnitává s törökké nem lett.
+Ó, távoli föld, szép Mázenderán! Megszólalt:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Örök rózsa pompáz virágkert
+ölén,<br /></span> <span class="i0">Vadon kél a jácint hegy
+menedekén,<br /></span> <span class="i0">Liget lenge bokrán a
+bülbül hizelg,<br /></span> <span class="i0">Halmos rónaságon vidám
+őzi lejt…<br /></span> <span class="i0">Aranyszín föveggel kegyes,
+bölcs papok,<br /></span> <span class="i0">Aranyszín övekkel kevély
+lovagok!<br /></span></div>
+</div>
+<p>Ali derültebb arccal nézett föl vendégére:</p>
+<p>– Ó, Khoraszán gyönyört adó szavu bülbülje, Firduszi! – ismerte
+föl a verset a kanizsai váli.</p>
+<p>– Ó, szultánom, sose fogom látni többé Mázenderánt! – szólt
+szomorú meggyőződéssel a bihácsi úr.</p>
+<p>– A padisáh kegyelmes…</p>
+<p>– A padisáh?! Ugyan, szultánom, mit is törődik a világ
+menedékhelye velünk? Mit törődik a birodalommal!? Isztámbulban a
+császári szeráj környékén rég nem hallik már a muezzin imára hívó
+szózata, elnyomja a dorbézolástól zúgó szeráj szünet nélkül való
+zaja.</p>
+<p>– Tudsz valamit? <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
+"Page_156">-156-</a></span></p>
+<p>– Esküdj, hogy szád szómnak koporsója lesz! – szólt közelebb
+húzódva a vendég.</p>
+<p>Ali égre emelt mutató-ujjal hívta tanuul az Istent.</p>
+<p>A bihácsi úr perzsa szava finoman zengett: az elégedetlenség
+nagy, a janicsárok között kezdődött a szó nyiltabb kimondása, de
+most már az ulemák is Ibráhim ellen fordulnak lassan-lassan…
+Isztámbul forr… mindenki tudja, csak a padisáh nem… Holdas éjjeken
+aranytól, kövektől csillogó csolnakában hárem-lányokból rakott
+ágyon hallgatja a Bogház icsi beszédes hullámainak csacsogását…</p>
+<p>Harsányan hangzott a karcsu torony erkélyéről a müezzin hajnali
+ezán-ja: nagy az Isten:</p>
+<p>– Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Alláhu ekber!
+Tanuskodom, hogy nincs istenség, csak Allah!… Az imádság jobb az
+alvásnál! Alláhu ekber! Alláhu ekber! Lá-iláh ill-Alláh!</p>
+<p>Mire Ali elvégezte a reggeli imádságot, mosdást, a kanizsai
+vitézek egy része már kint ügetett a réteken, hogy alkalmas helyen
+elrejtőzve lest vessen a magyarnak, akinek csapatjai már a Szent
+Miklós domb tulsó lejtőjének lábához lapulva várták hadnagyuknak,
+Zrinyinek rendelkezését. A hajnali nap finom, párás csillagokat
+táncoltatott sisakon, mellvason, rákfarkas comb-vérten. A vezető
+urak valamivel odébb tanácskoztak.</p>
+<p>– Kivonnyuk az szablyát, osztán vágunk véle! – mondta boros
+fővel a nyergében is dülöngöző Bocskay János.</p>
+<p>A fiatal Dessich és Laczkovich elmosolyodtak, amint egy percre
+visszafordultak az idegen táj lelkes bámulásából.</p>
+<p>Csanády János valami óvatos, nagy kerülőkkel dolgozó támadási
+terv előadásába kezdett. Zrinyi Péter ásítva nézett farkasszemet a
+keleti ég tüzes korongjával: ő majd csak üt, beszéljen más.
+<span class="pagenum"><a name="Page_157" id=
+"Page_157">-157-</a></span></p>
+<p>Zrinyi Miklós, a kaland vezére, megjegyzés nélkül hallgatta
+végig a véleményeket s most kiadta a parancsot:</p>
+<p>– Csanády uram, kegyelmed előre mégyen az vármegyei néppel
+olyképpen, mint valamely portyázó csata, az törököt el-kicsalni az
+várbul. Osztán, ha mán kint lészen az ürge az mezőben, hegyikben
+esünk mi, az derékhad.</p>
+<p>Csanády sarkantyúba kapott lova ágaskodva szökött hátra kényesen
+egyet-kettőt s mikor földet ért két első lába újra, elnyult
+iramodással kerülte a dombot Kanizsa felé. A kurjantásra dobbanva
+zudult nyomába a megyei könnyű had.</p>
+<p>Erdődy Farkas megrázta fejét:</p>
+<p>– Ejh! oktalanságot mívelünk!</p>
+<p>Zrinyi sértődött döbbenéssel nézett a heveskedőre; szólni akart,
+de Erdődy már a domb tetejére vezető ösvénynek hajtotta lovát.</p>
+<p>– Utánnam! hé! – kiáltott vissza szinte félútról.</p>
+<p>Négy szál lovas utánna is rugtatott.</p>
+<p>Zrinyi gúnyosan nézte a dombra kapaszkodókat: a Vuk! magyar
+hadviselés! szófogadatlan bolond vitézkedés!</p>
+<p>Erdődy most tünt el az ösvény fejénél a fák között… Csönd. Csak
+a lovak nyihognak s halkan csörög a fegyver… Puskalövés!… Ujra
+több! De hisz ez egész közel… Amott már vágtat fölfelé az a négy!
+Istenem! mi ez? Erdődy… Ujra puska ropog… De messzebb, ez
+határozottan messzebb!… Csönd… Csattogva búg a messzeség…</p>
+<p>– Lest vetettek! – bődül fel Zrinyi keserűn. – Indulj,
+Patachich, indulj!, – ordítja rekedten s a légrádiak
+elkavarognak.</p>
+<p>A domb alatt remeg a lovak ma, fakulnak az arcok. Egy kéz
+fölemelkedik s minden szem az ösvényre fordul: üresen kaszál a
+kengyel egy lerohanó ló oldalán… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_158" id="Page_158">-158-</a></span></p>
+<p>– László, az Vuk! – szól elfuló hangon Laczkovichnak s int a
+domb felé Zrinyi.</p>
+<p>S míg egy kis csapat a dombnak üget, vágtatva sikamlik ki a
+derékhad Kanizsa felé!</p>
+<p>Zrinyi őrjöngő dühvel rikoltja élükön:</p>
+<p>– Jézusom anyja! Jézus!</p>
+<p>Gyorsan fogy a tér, egy pillanat, s zökkenve ütődik neki a
+viaskodó csoportnak a két Zrinyi népe. Mintha két hatalmas tenyér
+szorítaná össze a küzdőket, összébb nyomul a kavargó boly.</p>
+<p>Ali s vendége a vár fokán állnak némán, a távoli harcot
+figyelve. A pasa keze most ökölbe szorulva emelkedik föl, mintha
+korbáccsal akarna közéjük sujtani: hátrálnak! Dühösen mormolja
+fogai között az istenkáromlást:</p>
+<p>– Azt a tetves kalmár fajtáját annak a medinai csalónak! –
+Lovat! – kiáltja hangosan s a lépcsők felé indul. Vendége utána.
+Nyomukban a merev kiséret. Végig a fal mentén a Bécsi-kapuig
+hangtalan gyors cikázás a rohanásuk. Mocskos víz fölött kopog a
+fahíd deszkája. A külváros sövényei, viskói szaladnak mellettük
+hátra. Uj híd, új dübörgés. Itt a mező!</p>
+<p>Elnyúlt lófejek, rengő szügyek, vágtatást kalapáló paták,
+halottmerev arcok, libegő köntösök: jön vissza a menekülő kanizsai
+had.</p>
+<p>Aliban az istenkáromló szenvedélyt vallásos rajongássá neveli,
+nemesíti a muszlim harcos akarat.</p>
+<p>– Hitharcosok! – kiált eléjük égre meresztett két nyitott
+tenyérrel s torpanva áll meg a futó had, – hol hagytátok az iszlám
+dicsőségéért lobogó vitézségteket? Kanizsát az ellenségnek
+ajándékozzátok-e? Mért vonjátok ígyen fejetekre a padisáh
+rettenetes haragját s a hitetlen Kjáfirisztán minden népeinek
+megvetését? Vissza! Előre! A kegyelmem kegyelem, haragom halál!
+Előre! Tegnap születtem, ma meghalok! Előre! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p>
+<p>A seregben rés nyilt s a párolgó testek sikátorán kardot rántva
+száguldott előre Ali, paripáját biztatva:</p>
+<p>– Bre! bre! babam!</p>
+<p>Mellette a bihácsi úr: aranyos kaftánja libegve úszik utánna,
+fején vitézi darutoll remeg.</p>
+<p>A magyarok már hadi rendbe álltak. Fejük fölött mint vihar előtt
+csügött nyelére a sok címeres, szűzanyás nehéz selyem zászló s a
+könnyű, fecskefarku csíkos standár. A hosszú trombiták, tárogatók
+föl-kimeredve recsegtek, búsongtak; lova nyakán buffogtatva
+csépelte a két rézüstöt a dobos.</p>
+<p>– Allah! Allah! – hehezte amott a sok mély torok-hang a zöld és
+vörös zászlók alatt; s zenekaruk oboája, sípja, cintányérja, csengő
+acélrudacskája dobpergésen úszva ideget remegtetett.</p>
+<p>Már egymáshoz érnek.</p>
+<p>Egy ló rugtat ki a magyarok sorából, dülöngöző lovasa a
+levegőben hadonász s lova nyakához kapkod. A jelenség nyilként
+furódik a törökök közé s tünik el tömegükben.</p>
+<p>Összerobbannak.</p>
+<p>A föld dobogó kebléről üvöltés, csattogás, zeneszó kavarog
+porral a levegő-égbe; nyugatabbra zsombékon, sárban cuppog a
+viaskodó gomolyag.</p>
+<p>– Ó, Mázenderán! – ordítja valaki halálra váltan, félig a sárba
+taposva.</p>
+<p>Fent a magasban vadludak v-je lüktetett biztosabb tanyára s
+tüzelt a déli nap.</p>
+<h3>XXVI.</h3>
+<p>A győztes sereg vezére csüggedten, gondolatokat tépve,
+morzsolgatva ért haza. A had eloszlott: Batthyány népe haza indúlt;
+az iratos sereg sietett elszéledni friss pénzével, friss rabokkal;
+Péter, aki <span class="pagenum"><a name="Page_160" id=
+"Page_160">-160-</a></span> kilegénykedte magának az országgyülési
+vadászatok alatt királyi kegyképpen a sichelbergi kapitányságot,
+hat századávál a birodalmi sereg segítésére ment a svédek
+ellen.</p>
+<p>A svédek! Ő is harcolt ellenük s vajjon mi haszonnal? S a török!
+Mennyi csete-páté, barom-hajszoló, fogoly-ejtő csatázás! Mi haszna?
+A török birodalom hegyes körmű ujjai mindig és mindig messzebbre
+nyúlnak be testünkbe. A hegytetőn, a várban magyar úr iszik a
+hazáért, de a hegy lábánál a falu töröknek fizet, töröknek robotol.
+Bocskay már a kanizsai tömlöcben alussza mámorát s Erdődy
+holttetemével Ludbrég felé megy a szekér. Vitézi bolond resolutiók
+marakodó szájú nemzetsége, te utolsó romlásra jutott magyar! Nagy
+mesterség, nehéz professio a vitézség! Mi haszna? Mi haszna?</p>
+<p>– Te is elmondhatod, valamint amaz kurva Plautusnál: oleum et
+operam perdidi! De nem, nem itt az baj! Esmérd meg csak magadban az
+tekélletlenséget, mert bizony, heányos vala vitézséged az szemes
+környül való vigyázás nélkül. Ihon, eszedben sem juta, hogy az
+török nyelvet foghatott valahun az mezőben, ki renddel
+megbeszéllette neki Kanisa rontását forgató szándékodat! Ne légyen
+az gyors rájuk ütés, könnyen úgy fordulhatott volna, hogy te is az
+égre tátogsz mast vértajtékos szájaddal, hanyattul esvén Kanisa
+mezején. Csak elő mast Tacitus, Julius Császár, Vegetius, jó
+historicusi az régiségnek! Dülleszd csak neki mellyedet az asztal
+peremének és tanulj!</p>
+<p>S mikor az ugrálni kezdő betűk közé fénykarikás sötét pontokat
+villogtatott fáradt szeme, csüggedt gúnnyal kérdezte magától:</p>
+<p>– No, tábori fő istrázsamester, hun az tábor?</p>
+<p>Megint makacsul került mindent, ami átlátszó, szemnek beszélő,
+egyszerű; és sötét nekilendülésekkel merült el könyveiben, az őszi
+lucsoktól párolgó <span class="pagenum"><a name="Page_161" id=
+"Page_161">-161-</a></span> erdőkben s Eusébia őszi bánatú,
+rejtelmes szerelmében. Nem mentek sehova, hozzájuk sem igen jöttek,
+– s tompa nyugalommal nézett folytonosan magába, hogy nő beteges
+halommá lelkében a megáporodott erő- és gondolat-fölösleg. Eusébia
+úgy forgolódott körülötte ezekben a komor, dohogó hónapokban, mint
+a kéj selymében suhogó halál; szerelme nehéz tömjénfüstként lomha
+izgalomban feküdte meg a férfi lelkét.</p>
+<p>Idő és alkalom lenne mostan, – forgatta untalan magában, – hogy
+a király, megemlékezvén ősei s a saját érdemeiről, fölemelné… De
+mit is beszél! – feddte magát gúnyosan, – nem hálás-e ő felsége?
+Nem adott-e neki a kanizsai harc után hatalmat száz vértes
+tartására? Adott, bizony adott, de… A bánság! Ki lesz az új bán?
+Talán bizony Mikulich, a vén csahos pofájú kopó! Meglehet,
+meglehet, mert hiszen Horvát- és Szlavonországok rendei Zrinyi
+Miklóst kérik maguk fölé bánul. Meglehet, mert Mikulich régtől
+fogva hű császári szolga, Bécsben királyi keggyel úrrá fujt
+paraszt. Hasznos állat, akinek váluja tetézve kell hogy legyen. A
+titkos tanácsokon bizonnyára nem pihent tar feje és együtt fujta a
+kígyókövet a német urakkal a Zrinyiek ellen. Meglehet, mert hisz,
+ugye, a végeken többet tehet Mikulich jus-rágó csácsogása, mint egy
+Zrinyi kardja! Ó, milyen nehéz az embernek, ha nem száll közéjük
+csattogó korbáccsal: Ki, ki innen, árusok, ki Isten anyja, Mária
+templomából, szép Magyarországból! Ha bizodalmas atyjafia, Ráttkay
+kanonok nem ment volna el Péterrel a svédek ellen, most többet
+tudna; mindenről és mindig van értesülése a jelen való idők e
+kitünő historicusának. Csacsogó száj, de bátor fej és kemény husu
+szív. Mi haszna? Keljen ki csak könyvesházából amaz írás, kerüljön
+csak nyomtató műhelybe, majd eb-rudon is lökik ki szerzőjét a
+káptalanból. <span class="pagenum"><a name="Page_162" id=
+"Page_162">-162-</a></span> Mi végre a szókimondás? Talán a jövőre
+számít? Amíg élsz, addig kell a legtöbb hasznosat véghez…</p>
+<p>Erővel vetett gátat gondolatának, hogy ne kelljen Zrinyit
+szentebb célok elé vagy kisebbek mögé helyeznie.</p>
+<p>Tépelődése körül változatlan sodródással gomolygott az élet
+folyama: mosolygó, díszes ruhájú udvarlóleányok, hetyke nemes
+urfiak, köznapon is ezüst tál, tányér az asztalon, jövőmenő
+tiszttartó és jobbágy, rakott szekér nyikorgása, tallér- és
+fegyvervándorlás, alig hallott jelentések, szórakozottan adott
+parancsok, Patachich, a várnagy, Migliani szótengerének félelmes
+dagálya, megint a pókhasu várnagy, kongó kápolna csöndes miséi,
+lóháton szitáló eső alatt, bőjt, szélverte arccal a némán rohanó
+vad nyomában, porszagú fóliánsok, finom betűjü Elzevir és éjjel az
+asszony.</p>
+<p>A bán! Egy ország dolgait kezében tartani! Véget vetni ennek a
+rabló, garázda fejetlenségnek! A végbeli vitéznek pénzt, burgernek
+szabad utat, jobbágynak nyugalmat, török szomszédnak gondot és
+Zrinyinek Zrinyihez méltó hatalmat adni: milyen szép feladat
+lenne!</p>
+<p>Lázadó elégedetlenség forrt, még névtelenül, szivében s nyűgös
+kedvének felhői sötéten gyülekeztek.</p>
+<p>De mit akar? Mire visz ez a néma, epekeverő dohogás? Körülötte a
+fényes, pompázó élet, s ő itt mogorván emészti magát, mint asszony
+után a bilincsen sínylődő rab! Mit akar? Ober-Feld-Wacht-Meister! S
+ahelyett, hogy tanulna, hogy előkészülne komolyan a tábor
+igazgatására, rendben tartására, itt acsarkodik a báni bot után
+szótlan szendeségben, mint valamely szűz! Menjen oda, mondja meg,
+hogy ő lehet csak bán ez idők szerint! Kérje, követelje, ha azt
+hiszi, hogy olyan nagy a jussa hozzá, vagy pedig vesse ki szívéből
+ezt a vágytól csöpögő ámmogást. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p>
+<p>Igen! Zrinyi parancsol és Zrinyi engedelmeskedik.</p>
+<p>A történelem helyett katonai szakirodalom könyvei halmozódtak
+most asztalán. Napokat töltött Giorgio Bastának a tábor-mesteri
+tisztségről szóló könyvével, aztán neki ült gondosan kivonatolni Az
+ötödik Károly császár idejében az militiárul írt tractatust, hogy
+pontos fogalma legyen egyetlen gyalogezred szervezetéről, majd
+Svendy Lázár ertekezéséből csinált extractatust, hogy pontosan
+tudja, egy egész hadseregben kinek mi a tiszte. Most aztán hozzá
+lehet fogni a tábor szervezésének elméletéhez. Mennyi zavaros,
+ingadozó kifejezés, helytelen, elkérgesedett, régi intézkedés! A
+főgenerált lehetne magyarán hadnagynak nevezni, mert akit most
+hadnagynak mondanak, az igazán százados… Kevesebb szolga legyen a
+táborban, lovas sem kell annyi. Hegyes, völgyes s árkos, vizes
+helyen szükségesebb a gyalog, mint a lovas!… Nem kell a vitéznek
+annyi pénz, kapjon kevesebbet, de mi adjunk neki köntöst, kenyeret
+és abrakot…</p>
+<p>Könyveket forgatott, írt, ábrákat rajzolt megnyugodott lélekkel
+s készült a Tábori Kis Tracta:</p>
+<p>«… s így egész tábort, melyben 25.000 emberből álló had, minden
+cselédivel, szükségével bővön elférhet, leírtunk, az kinek széli
+456 rud, hossza penig 80 rud.</p>
+<p>Szükség: az következendőkben annak megerősítéséről
+szóljunk…»</p>
+<p>Tülökhang, hidlánc-csörgés. Ki jöhet?</p>
+<p>Izgatott rosszkedvvel vetett egy tekintetet a vár piacára.</p>
+<p>– Mi az? – fölállt s az ablakhoz lépett.</p>
+<p>Izmos, nehéz német lovak párologtak a friss havon.</p>
+<p>– Császári cursor? – kérdezte magától meglepetten. – Mit hoz,
+mit vinne?… Ez az császár handbrief-je, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> rajta
+az kis titokpecsét… ez másikon az nagy pecsét!</p>
+<p>A szétbontott oklevél tartalmát egyszerre akarta megérteni s
+mégis minden szót elolvasni. Halkan siklottak öntudata alatt a
+kalligrafiás betűk s csak itt-ott lépte át öntudata küszöbét teljes
+világossággal egy-egy kifejezés: kitünő hűség és dicséretes
+szolgálat… Magyarország szent koronájának és ő felségének… a török…
+a végek… a szent római birodalom háborúiban… a svédek… jövőben is…
+hűség… a báni hivatalra emelve… felruházza… méltósággal és
+hatalommal, melyekkel a horvát bánok élnek. Azért a báni hivatalra
+emelve felruházza mindama joghatósággal, tisztességgel,
+kiváltsággal, méltósággal és hatalommal, melyekkel a horvát bánok
+élnek.</p>
+<p>Mindent felejtő büszke nevetéssel dobta az asztalra az
+oklevelet:</p>
+<p>– Ihon, kit megmondék: sors bona, nihil aliud!</p>
+<p class="center">(Vége az I. résznek.) <span class=
+"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MÁSODIK RÉSZ.</h2>
+</div>
+<h3>I.</h3>
+<p>A varasdi házak meredek, magas tetőin csillogva állt a hó; de a
+tetőnyilások s a bő torku, födött kémények szaporán eregették a
+felhőtlen ég fagyos derüjébe a kékellő füst-kacskaringókat. A kis
+tanácsház nagy termében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok rendei
+díszben nyüzsgő zsibongással várták az új bánért menesztett
+küldöttség visszatérését. Az egyik csoportban egy rezgő fejü öreg
+tartott előadást a Zrinyi-család nagy érdemeiről és jó horvát
+voltáról; igazi hívek s hasznot leső örök közhelyeslők hallgatták
+figyelmesen. Mások izgatottan tárgyalták, hogy a mult év elején,
+mikor az új bán Prágában járt a királynál esküt tenni, a pettaui
+stájerek lefoglalták több becsületes varasdi kereskedő mézét és
+vasát, s hozzá már magyar területen. Hangosan vitatták, hogy
+jogorvoslatot fognak kérni: majd Zrinyi! majd az új bán – kit Isten
+sokáig éltessen! – meg fogja mutatni…! Egy kétkedő lemondóan intett
+a kezével, mit akarnak! hisz a belső ausztriai tanácsurak a
+legnagyobb kerék-kötői Muraköz kereskedelmének, Zrinyi Pétert is
+bepanaszolták tavaly a király előtt, mert – mondják – Krajnában
+gabonát vásároltatott, hogy Horvátországon keresztül <span class=
+"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span>
+Bakarba, onnan Velencébe szállittassa. Volt, aki azt is tudta, hogy
+a király meg akarta fosztani a sichelbergi főkapitányságtól emiatt.
+Néhányan arról tanácskoztak, hogy a királyi szabadságlevelek méltó
+megőrzése végett egy diszes láda készittetése igen szükséges volna.
+Valaki a Draskovich nádor temetését mesélte egypár öregnek: maga is
+ott volt gyászhoz illő hosszu, fekete dolmányban. Egy piros taláros
+pap s egy kövér zágrábi úr sorra jártak minden csoportot, hogy
+inditványuk egyhangu elfogadása elé semmi váratlan akadály ne
+ágaskodjék: egyedül törvényes vallás a katholikus! protestánsnak
+tilos az országba lépés! Egy savanyu képü kanonok a nem rég kötött
+vesztfáliai béke eredményeit latolgatta. Hangos szavú fiatal ember
+magyarázgatta nevetve, hogy a Zrinyi testvérek sokat veszekednek a
+közös birtok miatt. Mikulich Tamás kopasz feje, békételen arca hol
+itt, hol ott tünt fel s ha egy csoporthoz ért, a beszélők hirtelen
+elhallgattak, majd fanyalogva érdeklődtek egészségi állapota,
+jobbágyai, nevezetesebb perei iránt. S ha a nyughatatlansága odébb
+hajtotta az öreget, megindult háta mögött a csendes suttogás: szép
+kis fiú a Mikulich Sándor, nyiltan fosztogat, gyilkol a Wottuich
+meg a Banyaduorec fiúkkal; ahol megfordulnak, nagy kár esik ott
+pénzben, borban, asszonyban!</p>
+<p>– Mit bántjátok a Sándort? – pergette hangos szóval egy nyugodt
+arcu úr. – Jeles vitéz! »Kocka, kupa, kártya, kurva« a
+jelmondata!</p>
+<p>A szóra, a nagy nevetésre több kisebb csoport megmozdult és
+arrafelé nyomult. Mindenki tudott valamit s nehezen várta a másik
+szavának végét. Csak úgy zsibongett a sok méltatlankodó, nevető,
+siránkozó, gúnyos, dühös panasz: Fetter, az ivanici obrist,
+fegyveres német katonáival rabolta el a zágrábi püspökség ivanici
+kastélyának összes butorzatát; <span class="pagenum"><a name=
+"Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> a petrinjai végbeliek az
+oborovói papi lakot fosztották ki s elhajtották a turopolyai
+nemesség ötszáz disznaját. Hát a kaproncaiak, hát a kőrösiek! Német
+katonák vágják le, ingyen, vásárra hajtott barmaikat! A kereskedők
+inkább otthon ülnek. Minden rettenetesen drága s még úgy is nehezen
+lehet hozzá jutni. Az utak nem biztosak. Hogy is lennének! A német
+kapitányok maguk állnak rabolni induló vitézeik élére, így aztán a
+kóborló katonák is vérszemet kapnak az utonállásra. A zengi
+kapitány a befolyt harmincadot sikkasztotta el, egy zágrábmegyei
+viceszolgabiró az ország adójából csipett le magának háromszáz
+kerek forintocskát. Minden út egy kátyu-tenger; Kőrösön a
+bástyatorony teteje leégett; Ivanicon a fal egy részét romba mosta
+az árok vize; úgy marad, senki sem gondol a javitásra!…</p>
+<p>Kint a piacon, a Csáktornya felé vezető úton, bástyákon,
+falakon, a fagytól recsegő hídon, a széles árok jegén burger és
+paraszt ácsorgott ködmönben, subában, hímzett szűrben; a süvegek,
+kucsmák csöndesen hullámzó tengerét német kalapok, magasra rakott
+női hajfonatok tarkázták. A nagy hóban csizmák, botosok álltak
+mintegy leszögezve s kis opánkás lábak tapicskoltak a hidegtől,
+mikor a jeges szél a cifra, hímzett kötény mögé furakodva
+combjukhoz verte az átlátszó patyolat-inget. Itt egy
+bőrpikkelyekkel dúsan cifra, ujjatlan ködmön, ott egy hegyes
+főkötő, minden varrásnál kicifrázott ingujj, pávás, gránátalmás
+himzések s a környékbeliek piros és fehér szinekben pompázó ruhái
+között elszórva a fekete és barna szineket kedvelő uszkokok.</p>
+<p>Mikor elpukkant az első ágyulövés és hangját puhán görgette
+végig a havas síkon az érkezők elé, megremegett a levegő és
+megbolygult a tömeg.</p>
+<p>Most állt meg kint a síkon, valami negyed órányira <span class=
+"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> a
+várostól a báni menet. A lovas nép után haladó legelső kocsiból
+Zrinyi lépett ki először nyusztprémes, fehér bársony mentében;
+aranyos, drágaköves sarkantyúja elsüppedt a mély hóban. Utánna
+Petretich püspök nagy bajsza, vastag, nagy orra tünt fel a kocsi
+ajtajában; a dús selyem zsinórzat megfeszült a hatalmas mellen,
+amint kiegyenesedett. Mire Erdődy Miklós, a király másik biztosa is
+kiszállt a hintóból, Zrinyi már lovon ült. Elől, farkasprémes
+hegyes süvegű tisztjeik vezetése alatt a horvát karabélyosok tarka
+változatu, sokféle népviseletben hetykélkedő csapata haladt; csak a
+vállukra varrt vörös posztódarab mutatta összetartozásukat.
+Nyomukban trombitások, két század gyalog, hosszu puskákkal. Aztán
+egy lovas úr a nyeregkápának támasztott, előre feszülő báni
+zászlóval. Mögötte egy másik főúr a báni buzogánnyal. S messze,
+méltóságos távolban utánna, a király két biztosa között,
+tigris-takarós moldvai paripán hideg, merev arccal Miklós, Zrin
+örökös grófja, magyar királyi főlovászmester, Zala és Somogy megyék
+főispánja, ő császári és királyi felségének tanácsosa és kamarása,
+a légrádi véghely örökös főkapitánya, ő császári és királyi
+legszentebb felsége Dalmát-, Horvát- és Szlavonországainak bánja.
+Mögötte a vicebán, balján Migliani páterrel, aki a ló nyakára
+kötött zacskókból szórta az ezüst, arany pénzt a zsiviozó, éljenző,
+vivátozó eleven sövényre. Legutól a légrádiak lovai rúgták a
+havat.</p>
+<p>Harang, dob, trombita, mozsárdurrogás szavától pezsgett minden
+ideg.</p>
+<p>Zrinyi kemény fejét is megkörnyékezte a mámor. Amint a lóról
+leszállt, megállt egy pillanatra a hóra terített szőnyegen és
+visszatekintett a tömegre, amelynek hullámai nyüzsögve törtek meg
+az urak, vitézek szines, ragyogó torlaszán. A népem!… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span>
+Hatalmam! – gondolta magában. – Az első grádics! Kikeltem a
+limbusból a fényre, világosságra s most kezdődik az élet!</p>
+<p>A karok és rendek vivátozó gyülekezete kucsmalengetéssel, lelkes
+zajongással fogadta, amint a teremben megjelent. Erdődy Miklós
+beszél, a bánra mutat, majd a királyi zászlóra és újra megnyilik a
+sok száj, búg a levegő, karok lendülnek a magasba s megcsörrennek a
+kardok. Petretich beszél: az ősök… a dicső Zrinyi vér… háboruban… a
+báni hivatalban… mennyi ragyogó név, mennyi vér s a hír koszorúzó
+kedve!… és Miklós, az új bán… török… svédek… a hit s a király…
+hűség, szolgálat… elismerés! A püspök hatalmas ökle az égre lendül,
+majd mellére dobban s egy hódoló mozdulattal vágódik hátra
+tisztelettel meghajló derekától s a mély hang latin szavának
+tárogatós zenéje megszünik. Harmadszor búg fel a tomboló vivát.
+Zrinyi megcsörrenti kardját, hogy a kábitó mámort lerázza magáról s
+megszólal:</p>
+<p>– Ha e dicső…</p>
+<p>Buzgalmas, csendcsináló pisszegés, mozgás nyomja el hangját;
+aztán beáll a csönd és selymes morajjá halkulva zeng körülöttük a
+külső tömeg zaja.</p>
+<p>– Ha e dicső királyság népes gyülése, – pattog keményen a bán
+latin szava, – s a főrendek nemes és méltóságos tekintete nem
+bátoritana, nem tudom, nagyságos, főtisztelendő és többi uraim,
+micsoda ok ösztönözhetne e tehernek fölvételére. Eszembe ötlött,
+nem is egyszer, kérjük meg ő császári felségét, legkegyelmesebb
+urunkat és királyunkat alázatosan, hogy engem e terhes szolgálattól
+feloldani méltóztassék, mert az én géniusom inkább a haza javáért
+való kardforgatásra, mint békehivatal viselésére hív. (Hogy
+meghunyorog Mikulich uram! – gondolta magában.)… különösen e
+nyomorúságos időkben, <span class="pagenum"><a name="Page_170" id=
+"Page_170">-170-</a></span> mikor sem biztos béke, sem nyilt háboru
+nincsen, de minden zugoly csellel fenyeget, minden ország vagy
+magának vagy másoknak romlást kohol…</p>
+<p>S míg a szivétől távol álló, betanult latin beszédet szavalta,
+minden egyéb képessége fürkészve figyelte hallgatói arcát.</p>
+<p>– … ha talán a teher alatt roskadni láttok… örökké hálás leszek…
+Nem is mulasztom el, amig ereimben egy csepp vér foly, ő felségének
+e kegyét örökös szolgálataimmal kiérdemelni! (Vajjon? – suttogta
+szivében egy gúnyos hang.)</p>
+<p>De negyedszer harsant fel a vivát és tombolt a lelkesedés.
+Zrinyi nyugodtan állta a vihart s a legfeltünőbben ordítozók arcát
+igyekezett megjegyezni, hogy kérdőjelet tegyen melléjük lelkében.
+Zakmárdy János már fölállt s a karok és rendek, Zrinyi felé
+fordulva, hajolva, még mindig éljeneztek. Az itélőmester szóra
+nyitotta száját, hangja nem is hallatszott; várt. Ajaka újra
+megmozdult s erre, mintha csak vele ellenkeznének, hirtelen
+magasabbra dagadt az ünneplés lármája. Várt, aztán újra
+föl-fölemelte kezét s arcvonásai beszédre húzódtak. Hiába! a vihar
+itt-ott meglankadt, de nem szünt.</p>
+<p>Zrinyi büszke szeméremmel sütötte földre szemét s Mikulich
+valahol hátul unottan simogatta ujja bögyével a bajszát s
+»Silentium!« szólt néha savanyún. S mikor a bán egyszer oldalt
+pillantott, néhányan türelmetlenséget véltek kiolvasni tekintetéből
+s elkezdtek jóindulatu csitítgatással pisszegni és nyugalomra
+inteni. – Silentium! Silentium! – hangzott mind több és több
+oldalról.</p>
+<p>Zakmárdy beszéde után, amelyben a nemesség bókja hajlongott az
+új bán felé, Zrinyi fölállt s nyomába kerekedett az egész
+gyülés.</p>
+<p>– Milyen zengő hang! Az a pompás mente! Sas-szemek, valóságos
+sas-szemek! Milyen beszéd, micsoda <span class="pagenum"><a name=
+"Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> tartalom! Igazi horvát
+nemes önuralom! Egészen az apja, mintha csak őt látnám! Ilyen csak
+született magyar úr lehet! Jobb, mint Mikulich! Majd elválik! Hát
+ez kinek fog kedvezni? Buzgó katholikus, sokszor járul az Oltári
+szentséghez! Ez fog aztán lakomákat adni! A felesége híres mulató
+család! Még ma este szólj neki, nyerd meg igazunknak! Csuda büszke
+egy ember! Drága, kedves jó úr! Éljen Zrinyi! Éljen! Dali egy
+termet! Éljen a mi bánunk! Éljen! – hangoskodtak és suttogtak
+nyomában a karok és rendek.</p>
+<p>A ferencesek magas, négyszögü tornyában ujra megkondultak a
+harangok. A simára taposott havon kényesen lépegettek a lovak,
+egyik-másik nyerítve kezdett ficánkolásba. A keresztbe fektetett
+kopjákkal sorfalat álló hajduk mögött a tarkán sövénylő nép
+ágaskodott némán vagy ordított éljenezve. Talán nem is annyira a
+bánnak, akinek csak méltóságát érezték, de tisztét alig érték fel
+ésszel, mint inkább a barmaikat s magukat elhajtó török ellen
+vitézkedő légrádi kapitánynak szólt a zajongó ünnepeltetés.</p>
+<p>A kóruson már kenetesen recsegett a sok tanulatlan hang éneke,
+mikor a bán a templomba lépett. Csizmakopogás, sarkantyú-pengés,
+kard-csörgés, ruha-suhogás, mentegomb-koppanás adta a különös
+kiséretet, mig mindenki el nem helyezkedett a szük padokon. Az ének
+megszünt. Zrinyi fölállt s jobb kezében a csipőjére támasztott
+buzogánnyal, baljában a zászlóval az oltárhoz lépett az infulás
+fejü, ezüst pásztorbotos Petretich Péter elé esküt tenni:</p>
+<p>– Ego Nicolaus Comes perpetuus a Zrinio… juro per Deum
+viventem…</p>
+<p>Kint trombita harsant, dob berregett, s közbe bömbölt a mozsár.
+<span class="pagenum"><a name="Page_172" id=
+"Page_172">-172-</a></span></p>
+<h3>II.</h3>
+<p>Gyöngéden törülte le a fájdalom gyöngyöző verítékét Eusébia
+homlokáról Zrinyi. A sovány, gödrös arcban tekintet nélkül fordult
+a homályos fényü szem s ólomfedélként borult rá a hosszu
+álmatlanság után végre is elnehezedett pilla. A gyertyatartóban már
+csak egy csonk lángja libegett ijedten, a sötétségben fuldokolva.
+Eusébia elaludt. Zrinyi elkoppantotta nagy óvatosan a kis lángocska
+életét és prémes háló subájába burkolózva hátra dült a beteg ágya
+mellé állitott nagy setzelszéken s lassu állhatatossággal indult
+meg benne a tépelődés:</p>
+<p>– Beteg hivatal, beteg ország, beteg szív és beteg asszony, ez a
+fátumom. Bán, kis király! de annak is csak árnyék! Kis embereknek
+kis tisztséget adni, apró ügyekben apró itéletet hozni, azt igen,
+de ha a török beront és én állon buzogányozom az ebadtát, hát
+Bécsbe citálnak a méltóságos Hofkriegsrath elé, s ott a fülembe
+rágják és meg kell értenem, hogy Zrinyi bán nem teheti azt, amit
+Zrinyi főkapitány. Mért vagyok hát harmadik zászlósura az
+országnak? Jobban függök, mint azelőtt! Ó, mily okosan tettem, hogy
+Péterrel ketté vágtuk az ősi birtokot! Birja békével mind, ami a
+Drávától a tengerig nyúlik, hisz ő a horvát! Muraköz, Szala, kőrösi
+három uradalom, szép földek, magyar úrnak való birtok! S mily
+könnyen átengedte a bécsi házat! Persze, a felesége, Frangepán-vér,
+akiknek tajtékot ver a szájuk, ha németet csak látnak is! Hol volt
+eddig az eszem? Nem mint horvát katholikus, hanem mint magyar
+birtokos főúr törhetek csak odáig, ahol kardom villanására figyel
+az egész magyarság! Hát nem magyar-é a horvát? Hogy elhúzta Péter
+öcsém a száját, mikor elejbe toltam a Szigeti veszedelmet: –
+Mérthogy nem irád horvátul eldődöd históriáját? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> – Ejh!
+mindegy! Zrinyinek emelkednie kell, hogy Magyarország ne bukjék! És
+az a jó horvát, aki jó magyar! Addig csak praesideáljunk
+szorgalmatosan: segélyezzük a varasdi és zágrábi jezsuiták
+építkezéseit, javítsuk az utakat, rendeljünk robotot a romladozó
+véghelyek megerősítésére, panaszkodjunk a német kapitányok ellen,
+akasztassuk a kóborló tolvajokat, írjunk át Stiriához, hogy
+kárpótolja a megnyomorgatott varasdi kereskedőket, hajtassuk be az
+adót, sírjunk a császár előtt, hogy kebeleztesse be végre az
+országunkban független országosdit játszó valachokat,
+praedauciusokat, szlávokat Croatiába, Sclavoniába!</p>
+<p>Eusébia felnyöszörgött.</p>
+<p>Zrinyi aggódva figyelt a sötétbe. A beteg lélekzete egyenletesen
+sipolt ujra.</p>
+<p>– Mikulich meghalt, de csemetéje királyi kegyelemmel rabol,
+garázdálkodik… Péter az öreg Frangepán vitézeivel Boszniába tört…
+De előttem is megszaladt már Hasszán, az új kanizsai basa!…</p>
+<p>Eusébia fuldokolva riadt fel.</p>
+<p>– Biácska! – szólította halkan Zrinyi.</p>
+<p>– Jaj, Miklós! – sóhajtotta az asszony. – Halál kutyája ugat
+mellyemben.</p>
+<p>Zrinyi a paplan selymét idegesen gyűrő kéz után nyult.</p>
+<p>– Milyen bolond, milyen gaz, milyen hálaadatlan is ő. Mig
+Bécsben járt a hadi tanács előtt mosakodni, Eusébia megbetegedett…
+Hát megbetegedett! Elővette a régi kór. Majd elmúlik. Talán, ha
+hamarabb hazajött volna, ha nem tölti az időt a könyvnyomtató
+műhelyben… milyen együgyü az a nyomtató mester: Ádriai Tengernek
+Syrénája! ki hallott ilyet könyveimnek?… megakadályozta volna
+Eusébiát annak a gondatlanságnak elkövetésében, amelytől csak
+megfázott, aztán megint csak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> nem vigyázott magára…
+Igen, az asszony szeleverdi és könnyü a kór! Milyen bolond, hogy
+úgy belesüppedt ezekbe a gondolatokba, mint az éjszakába a világ.
+Eusébia fiatal s aki a szerelemben erős, a halállal is megbirkózik
+az… Halál? Ugyan! Csak az álmatlan szem karikáztat ijesztő
+látásokat előtte a sötétben. Mi baj hát, lássuk?! A száz vértest
+nem kapja, a báni fizetés kiutalványozásáról elfelejtkeztek, a
+törökkel ujra békét kötöttek s a praedauciusok bekebelezésének ügye
+kátyuban feneklik. Hm! A bán kötelessége, hogy a végbeli német
+kapitányokkal egyetértsen a király javára. A király javára? Más-e a
+király java, mint az országé?</p>
+<p>– Talám csak az szine más, substantiája egy és azon! – tört elő
+dörmögve a hang tépelődő lelkéből. Aztán ijedten figyelte,
+fölzavarta-e vele Eusébiát. Gondolatai halkan eveztek tovább a
+sötétben:</p>
+<p>– A valachok, praedauciusok csak az ő felsége kinevezte
+commendantoknak engedelmeskednek és fittyet hánynak karokra,
+rendekre, légyen az horvát, légyen az magyar. De az én földeimen
+terjeszkednek, az Erdődyekén, a Dersffyekén! Kilencedet nem
+fizetnek, el-becsalják maguk közé jobbágyinkat!… Csendesség,
+Miklós, esztendeje sincs, hogy bán vagy! A király java! A király
+ereje! S avval nevelkedik a kereszténység hatalma s a
+kereszténységnek erősnek kell lennie, hogy egyberonthassa az
+ottomán hold monarchiáját… Ki is nem lészen meg nélküled! – szólt
+hangosan, a levegőbe suhintva öklével.</p>
+<p>Zavart álomban búgott föl a beteg. Zrinyi a szájára fektette
+tenyerét s úgy gondolkozott tovább:</p>
+<p>– Mi emellett az a pár jobbágy s az az egynehány darabocska
+föld… S a jog? Igen, a jog, és aztán? a jog! Jog az, aminek meg
+kell lennie! A király szabadon <span class="pagenum"><a name=
+"Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> akar rendelkezni legalább
+ezekkel, hogy saját földjükön is szembe nézhessen a jó urakkal…
+Csígesd csak el túlon túl való virtusodat, Miklós és add meg a
+császárnak, ami a császáré, hogy megadassék Zrinyinek, ami
+Zrinyié!… A császár… Zrinyi…</p>
+<p>Ásítva vetette fejét a szék hátának, úgy nyomta el az álom.</p>
+<p>Másnap reggel fáradtság tompította fejjel, nyugodtan ébredt. De
+ahogy végigsimitott homlokán, ráncba szökött a szemöldöke és
+zavaros tekintettel meredt maga elé, mint aki tegnapi énjét
+keresi.</p>
+<p>– Niki! – szólt félkönyékre támaszkodva Eusébia.</p>
+<p>A ránc elsimult és gyöngéd fény gyulladt a nagy szemekben.</p>
+<p>– Jobbacskán vagyok, ki is kelek az ágybul!</p>
+<p>Zrinyi mosolyogva intett igent a fejével és segíteni akart
+Eusébiának a felkelésben.</p>
+<p>Az asszony pihegve dült vissza a himzett párnákra és bágyadt
+kacérsággal tiltakozott:</p>
+<p>– Nem, nem! Egészségben igen, de rút az beteg asszonyállat.
+Küldjed be csak az frájt!</p>
+<p>A várnagy már köhhintgetve bámészkodott a könyvesházhoz vezető
+folyosó ezerszer látott fegyvereire, műértő unalommal tapintva meg
+itt-ott egy puzdrát, paizsot, mikor Zrinyi megjelent.</p>
+<p>– Jó reggelt, nagyságos uram! Hogy az basátul követ jütt! –
+jelentette szűkszavuan, némi nehezteléssel a hosszu várakozás
+miatt.</p>
+<p>– Várom! – rendelkezett Zrinyi kurtán.</p>
+<p>A várnagy az ajtónyilásban leoldotta a követ szeméről a kendőt
+és elégedett bajuszpödörgetéssel nézte a pár lépésre előtte álló s
+két karját hódolatteljesen mellére kulcsoló törököt. Ugy
+gömbölyödik a háta, mint a jól megkelt kenyér, – gondolta magában.
+<span class="pagenum"><a name="Page_176" id=
+"Page_176">-176-</a></span> Elmosolyodott, behúzta az ajtót és
+elkocogott.</p>
+<p>– Szelám álejka, szultánom! – üdvözölte a követ a bánt félig
+törökül, félig magyarul.</p>
+<p>– Isten hozta kegyelmedet! – szólt Zrinyi feléje lépve s
+kézfogásra nyújtva kezét.</p>
+<p>A követ fölemelkedett, Zrinyihez lépett s nagy tisztelettel
+mellen csókolta, csak azután fogadta el a kézfogást, újra mélyen
+meghajolva:</p>
+<p>– Az bánok bánjának, Khorvatisztán villogó pallosu vitézének,
+Csakaturna, Légráddsik és ezer más égben nyúló vár és váras
+nagytekintetü urának az vitézség mezején lovát szöktető Haszan,
+Kanisa válija köszönetét küldi és szolgálatját alázatosan ajánlja.
+Az békének, kinek diplomáját kevés napok előtt vivé az nemsze
+császári imperator elé az padisáhnak főember szolgája, az mi
+végeinkre való alkalmaztatását mindenekben kévánságod szerént
+végben vitetni rendölé. De az foglyoknak szélnek eresztéseket nem
+akarja, az miként nagyságod akarja. Az foglyok váltságoknak talléri
+jó tallérok, – mondá az pasa. Egyébaránt kész baráti indulattal
+vagyon erányodban s kévánja, hogy nagyságod orcája fényes
+légyen.</p>
+<p>– Urad szerencsekévánatát jó szűvel fogadom, köszönöm, de az
+foglyokat elbocsássuk!</p>
+<p>– Az ki bajjal avagy sehogyan nem lészen, szultánom!</p>
+<p>Zrinyi türelmetlenül pattintott ujjával:</p>
+<p>– De kévánom!</p>
+<p>– Nagyságodé az kévánság, kettőtöké az végben vitel.</p>
+<p>Zrinyi nem is felelt. Ezek után tudta, hogy a pénzre éhes pasa
+nem fog a foglyok kicserélésébe beleegyezni.</p>
+<p>– Türhetetesség, ne hagyj el! – intette magát <span class=
+"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span>
+félhangon. – Hát, uram, lássuk mastan az légrádi béke-ünnepség
+dolgát!</p>
+<p>A követ mosolygó udvariassággal hajolt meg, mert a büszke úrnak
+ez a mogorván odavetett felszólítása azt jelentette, hogy a basa ez
+egyetlen feltételét elfogadja s hajlandó a békét megpecsételő közös
+ünnepség idejéről, módozatairól beszélni:</p>
+<p>– Ó, nagyságos uram, ki vitéz vagy, mint Iszkender, bölcs is
+vagy, mint Eflátun.</p>
+<h3>III.</h3>
+<p>– Hocsa nekem ajándik: alutej és szüz lián! – kiáltotta
+értelmetlen mosolygással egy török, akinek a magas, tollbokrétás
+fászurla már félrebillent a fejében, s könyökével biztatta a
+mellette álló tarka turbánost, hogy ő is segitsen neki kérni.</p>
+<p>– Fogd be az pofádat, te Mahumet-tojás! – legyintett nevetve a
+körülöttük álló légrádiak közül az egyik. – Még mit nem?</p>
+<p>– Mást nem, csak eztöt kettőt, ides madsarlar! Agyatok,
+biszmillah, Isten nevibe!</p>
+<p>Nagy röhögés között tágult a hirtelen képződött kör s a részeg
+török egyedül maradt társával. Gondolkozva tartotta fel az orrát a
+levegőbe, aztán intett a másiknak s megindult az ételszag után.
+Ellesett magyaros duhaj mozdulattal rázta öklét a füle mellett s
+úgy dudolta:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Hun az pincse, szip
+menecske?<br /></span> <span class="i0">Szip menecske, hun az
+pincse?<br /></span></div>
+</div>
+<p>Tele volt Légrád idegen vitézekkel ezen a napon. Itt jó magyar
+képű, magyaros ruháju végbeli törökök. Ott a nagy oszmán birodalom
+minden részéről <span class="pagenum"><a name="Page_178" id=
+"Page_178">-178-</a></span> a véghelyekre sereglettek ujjatlan,
+rövid ujju, fehér, barna, tarka bokáig érő köntösökben, amelyek
+alól bőrpapucs vagy sarkantyús csizma nyúlt ki a hóba, olvadó
+latyakba. Itt egy lakáj fut magas, karimátlan vörös sapkájában
+valami paranccsal; ott egy hosszú, kúpalaku fehér nemez-sapkás
+lovász jártatja egy megkésett török úr paripáját. Lovon, gyalog
+jön-megy a sok nyilt, kerek sisakos, turbános, magas jancsársüveges
+török; leng a hátra hajló strucc-toll, remeg a toll-bokréta;
+méltósággal omlik a janicsárok hátára süvegük zsákszerü végződése;
+büszkén hegyesedik ég felé a vastagon fonott turbánokból a sok
+piros, zöld fez csúcsa. Az ajkakon tiszta és tört magyarság, lármás
+török szó, lágy perzsa beszéd. Az arabul kiabál, ez bosnyákul
+koldul. Mind hetykélkedik, örül és barátkozik, mert így akarja a
+légrádi bor és marhapecsenye s a két nemzet pasáinak barátkozó
+kedve.</p>
+<p>Maguk az urak a belső vár ebédlő palotájában lakoznak jó nehéz
+ételekkel, borokkal. Az asztalfőn Zrinyi ül; mögötte áll kedves
+olasz inasa, Angelo. Jobbra tőle hosszú sorban a törökök, balra a
+magyarok. A magyarok nagyokat esznek, huzamosakat isznak; a törökök
+általában inkább csak a borral barátkoznak. Ki a szemközt ülővel
+társalog, ki csöndben eszik, ki élénk figyelemmel nézi az asztal
+tulsó végétől pár lépésre emelkedő dobogón komédiázó utánzó
+bohócokat s nagyokat nevet az alakos művészetének, aki sorban
+bemutatja a muszka, lengyel, magyar, zsidó nép viseletét,
+asszonyokkal való bánásmódját, beszédjét. Ráttkay kerekre nyílt,
+mosolygós szemmel figyeli a törököket. Orehóczy, az al-bán komolyan
+eszik, néha fölfigyel Zrinyi szavára s meg újra a tányérjára
+hajol.</p>
+<p>– … osztán én kivivém az levelet az várbul, – folytatja
+harsányan egy kanizsai török, – minekutánna <span class=
+"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span>
+golyóbis-formára öszvegyúrtam, bécsináltam spanyor-viaszkban és
+alányelém. Kimenék az várbul s mikor osztán az táborunkban juték,
+kijüve az golyóbis is az természet útján.</p>
+<p>– Pöcegödör-posta! – nevette fölényesen a szemközt ülő
+magyar.</p>
+<p>– … de meg ám, még csak sárban kevert korpát is nem tudtunk az
+lovaknak adnunk, elrágták az vályut s egy az másnak farkokat,
+sörényeket!</p>
+<p>– … olyan süheder voltam, hát ülök az falun kívül az árok
+szélin, nézem az törököknek előlvonulásokat, jün egyszer csak egy
+ménkü nagy borjuféle lábas marha, az térgye, valamint egy cipó, két
+kis szőrös domb az hátán. Akkor láték elsőben is tevét, Dül
+tél-tul, lassan jár, talám tovább is ér.</p>
+<p>Zrinyi előrehajolt, elmosolyodott, aztán közbeszólt:</p>
+<p>– Urak, mastan mán tudom, hunnan szármázik az magyar szó:
+tevékeny.</p>
+<p>A törökök, akik hallották a megjegyzést, elhárító, udvarias
+mozdulattal tiltakoztak csöndesen, a magyarok hahotáztak vagy úgy
+tettek, mintha nem értették volna.</p>
+<p>– … nagy nátha-hurutban csak erős hagymást egyék kegyelmed;
+forró hidegben penég sós nyerskáposztát pec-olajjal, de ecet
+nélkül, igyék rá nádmézes forrásvizet, utánna betakarózni,
+alunni!</p>
+<p>– Az köszvényemet, ki talpamban vagyon, ha előlvészen,
+mindenkoron csak pálcázással és purgatioval kergetem ki.</p>
+<p>– … én is csak, ha harcban indulok, az hegyes tőrt mezételen
+ütöm át mentém karján, hogy osztán kéznél légyen, kiki úgy
+cselekeszik!</p>
+<p>– … menten kétfelé esék az feje, az mint pallosomat reá
+eresztém!</p>
+<p>– … valláhi! in ott vót, egy kiált: Zerin-oglu! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span> is
+nolcs-száz oszmánli mingyárt futik, futik.</p>
+<p>A környéken nagy nevetés és bizonykodás fogadta e szavakat,
+amelyek Zrinyit egészen hidegen hagyták. A finom oszmánlik
+kelletlenül hallgatták a műveletlen ázsiai töröknek együgyü
+fecsegését. Egyikük meg is jegyezte halkan az asztal végén:</p>
+<p>– Ez egy az karamán törökök, amaz hóbortos sakálok közül. Egy
+szóval »tulsó parti«, – fejezte be a legnagyobb megvetéssel.</p>
+<p>A Zrinyihez legközelebb ülő öreg janicsár odabasi törökül
+fejtegette a bánnak, hogy mért szereti jobban a magyart, mint a
+németet:</p>
+<p>– Tudod, fiam, a német nem olyan vitézi külsejü, mint a magyar.
+Jobbára gyalogosok és nevetséges övükben az a rövid pózna, amelyet
+villaalakban fölállítva puskáik alátámasztására használnak
+lövéskor. S milyen visszataszító az a nagy fekete sapka, hosszu
+orru cipő, magas sarok s a télen-nyáron örökös keztyü! Ó, fiam,
+hidd el, nem a hizelkedés mézét akarom ezzel nyelved hegyére
+csöppenteni, de a vitéz magyarok mellett olyanok, mint a zsidók.
+Ellenben a magyar reggel megmossa az arcát, mint a török; a mi
+végbeli vitézeinktől alig lehet megkülömböztetni őket. Kettős lóval
+járnak, övükben kard. Jó asztalotok van, fiam, vendégszeretők
+vagytok; a foglyot nem kínozzátok, mint a németek. Egy szóval
+tisztán evő lovas nép vagytok!</p>
+<p>– Érdekes, amit mondasz, atyám, – felelt törökül Zrinyi.</p>
+<p>– De mondd csak, fiam, hogy van az, hogy farsangon némely napon
+minden ember megbolondul nálatok, aztán egyszer rájuk öntenek egy
+kis port s mindenki visszakapja az eszét.</p>
+<p>Zrinyi nevetett s készséggel magyarázta meg a Hamvazó-szerda
+jelentőségét. <span class="pagenum"><a name="Page_181" id=
+"Page_181">-181-</a></span></p>
+<p>Odább egy tudóskodó aga adta elő a kétkedően bámuló, majd
+élénken tiltakozó Ráttkay kanonoknak a magyarok eredetét, ahogy azt
+Konstantinápolyban hallotta a nagyvezér szelamlikjában:</p>
+<p>– A magyarokat a négy perzsa eredetü Menucseher-fiú vezette ide,
+Üngüruszba, akik négy helyen föld-várat építettek. S mikor
+kérdezték őket, hogy kicsodák, perzsául feleltek: Biz mendsár-iz,
+azaz: Mi négy ember vagyunk. Innen a »madsar« név. A magyar nyelv
+is a perzsából származik.</p>
+<p>Az alakosok már eltüntek a dobogóról. A nagy ebéd végét járta;
+az étekfogók elvonultak a nagy tálakkal, csak a pohárnokok és
+csatlósok forgolódtak az urak körül az ürülő, telő kupákkal. A
+beszélgetés mindenütt elhalkult, megszakadt: a dobogón kobozhúr
+pendült:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Egy régi dologrul szép
+krónikát mondok,<br /></span> <span class="i0">Kinek talám mássát
+ti nem hallottátok;<br /></span> <span class="i0">Egy ifju
+vitézrül, kin csudálkozhattok,<br /></span> <span class=
+"i0">Szerelmes társárul, kin gondolkozhattok.<br /></span></div>
+<div class="stanza"><span class="i0">Lőn vitéz Franciskó Zebernik
+várában,<br /></span> <span class="i0">Királ után kit bir hiv
+szolgálatjában,<br /></span> <span class="i0">Ki lakozik vala nagy
+kazdagságában,<br /></span> <span class="i0">Sok jámbor vitézi
+vannak vigasságban.<br /></span></div>
+</div>
+<p>A recsegő hanghoz sírva pengett a lágy, szomorkás kiséret.</p>
+<p>Kora alkonyatkor aztán vidám zeneszó kisérte ki a mámorosan
+zajongó török csapatot a lakomán szabadnak nyilvánított légrádi
+révhez.</p>
+<p>– Isza és Merjem anya légyen véletek! – hangzott az udvarias
+kiáltás a szakadozott, ritka jégtáblák között csöndesen úszó
+kompról a part felé.</p>
+<p>– Tikteket is segétsen Allá! – kiáltott nagy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> sokára
+egy magyar a folyó felé legyintve kinyujtott karjával.</p>
+<p>A légrádiak nevetve sarkantyuzták visszafordulásra paripáikat.
+Mikor az utolsó is bekattogott a felvonóhidon, eldördült egy ágyu s
+a vár kapuit becsukták. A sarkokon felkapcsolták az uccákat elzáró
+láncokat s a fény lassanként mindenütt kialudt.</p>
+<h3>IV.</h3>
+<p>Zrinyi, bár nehezére esett, kemény elhatározással fogta magát a
+báni hivatal jármába. Dolgozni, míg újra tenni nem lehet! –
+mondogatta magában. Nyugodtan, pontosan látta el hivatalát s nem
+egyszer jutott eszébe asztala mellett vagy tárgyalás közben
+tanuló-kora: a szorgalom és engedelmesség évei. Hasszán nem jött el
+a légrádi béke-ünnepre, mert szégyenelte, hogy egyszer csúfosan
+megszaladt Zrinyi előtt? A bán készségesen találkozott vele másutt,
+később, ahogy és ahol akarja! Turnicsán? Jó! Ha lázadva támadt
+benne az ellenkezés s legjobban szerette volna felrúgni a
+tárgyalások nagy, nehéz, kecskelábu asztalát, a gréci jezsuitákra
+gondolt s csitítva tette mellére a kezét. A vitéz vagdalkozik, a
+bán kormányoz! A béke-ünnep csömöre még el sem ült s már a messzi
+tavasz hideg földszagot hozó jeges szelével a török is megjelent
+Szlavonországban s az elhajtott ember- és barom-csorda komor
+hallgatásban, bőgve vonult az oszmán birodalom határa felé. Igen?
+Zrinyi a kardja markolatát ütögette tenyerével, mintha jobban bele
+akarná kalapálni hüvelyébe, nehogy akaratja ellenére süvöltve
+röpüljön ki belőle s asztalához ülve tudósította a bécsi hadi
+tanácsot s egyben utasítást kért a maga számára. Nyugalomban üljön?
+Csak a budai pasát fogják <span class="pagenum"><a name="Page_183"
+id="Page_183">-183-</a></span> figyelmeztetni, hogy a béke
+szorosabb megtartásán fáradozzék? Helyesen vagyon! Zrinyi nem indít
+portyázó csatát, egy szál legényt se! Az ivanici parancsnoknak úgy
+is nyaka szakadt egy ilyen alkalomkor. Az ő baja! Zrinyi nem
+mozdul. Legfeljebb Varasdra megy gyűlésre. Meghallgatja a királyhoz
+küldött emberük jelentését; foglalkozik a praedauciusok dolgával; a
+végbeli kapitányoktól részletes kimutatást kér a hadi
+felszerelésről: ismerni kivánja a helyzetet; robotost rendel
+Petrinjához, Berkiszevinához, mert meg kell erősíteni a kulpai
+vonalat a nyugtalankodó török ellen; előadja az uraknak a
+legnagyobb nyugalommal, hogy a garázda, csendháborító Mikulich
+Sándor kibúvót keresve bepanaszolta a királynál, hogy Medvevárat
+erővel el akarta foglalni s báni hatalmával bűnös összejátszásra
+kényszerítette a karokat és rendeket; higgadtan foglaltatja
+feliratba a rendek lelkes megbotránkozását efelett. Elnököl a
+praedaucius-ügy rendbehozására kirendelt vegyes bizottság ülésein;
+sajnálattal veszi tudomásul a király két ausztriai biztosának
+kerékkötő magaviseletét, de hidegvérét nem veszti el, nem, még
+akkor sem, amikor az ausztriai tanácsurak bevádolják a király
+előtt, hogy Bakaron át ökröket vitet Velencébe s jön az uralkodó
+szigorú utasítása, amely eltiltja az ökrök szállításától, azonkivül
+a báni katonaságnak saját céljaira való használásától. Mosolygó
+tisztelettel rakja félre az iratot. Ó, mert türelem, csak
+türelem.</p>
+<p>Prágai útja, ünnepélyes báni esküje, amelyet a király kezébe
+tett le, palotáknak, szobroknak és embereknek, a városi és udvari
+nyugtalan életnek az uralkodó személyét emelő pompája, harcos
+viharoknak döbbentő emlékei kövön, falon, jövendő viharoknak
+vallásos és politikai vitatkozásokban kerekedő szele; aztán a
+varasdi beiktatás s a másnapi országos <span class=
+"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> ülés
+büszkeség-nevelő fénye, lelkesedése fölverte lelkében a régi
+hagyományokat s önérzete tágult horizontján a Vallás és Király
+kettős vezérlő csillaga ragyogott fel újra, de két évi bánoskodása
+alatt egyre gyűlt a köd ragyogásuk elé. Könyvesházában gyakran
+elgondolkozott a falról örök-egyforma merev élénkséggel alátekintő
+Pázmány képmása előtt. Az udvari párt! Mindent csak a németnek,
+mindent a katholicizmusért! A magyar nemzet nagysága, a magyar
+törvények! Eh! csak velencei papiros-lámpások: szinesek, ragyogók,
+míg egy szél ki nem fujja bennük a gyertya-világot, aztán a
+sötétben sárba, ronggyá taposott szemét… Ha vallása előmenetelén
+buzgólkodik, Lippay vermébe esik? Ha a királyért fárad, a németek
+szekerét tolja? Honnan várja hát nemzete fölemelkedését?…
+Pázmánynak lenne igaza? Ó, Istenem!… De ha Erdély a magyar
+szabadság utolsó kőbástyája, nemcsak azt kellene kivánnunk, hogy ne
+romoljék Erdély, hanem inkább azt, hogy előremenjen!? De
+evangelikus! Evangelikus? S aztán?… Bástya? Utolsó menedék?… Mért
+nem fegyver a török ellen s egyszer, ha kell, a német ellen, a
+király el…?</p>
+<p>Gondolatát nem merte befejezni, de nem is igyekezett elfojtani s
+még aznap levelet írt II. Rákóczy Györgynek, a nagyságos méltóságos
+fejedelemnek, ő kegyelmes urának, s a kedves baráti tudósítások,
+kérdezősködések nehezen forduló udvarias kifejezései között ott
+bujkált már valami titkos, nagyot akaró rokonérzés melegsége. S
+amily mértékben erősödött, oly mértékben szállt szivében mélyebbre
+és mélyebbre a gondolat.</p>
+<p>Közben élte a nagy úr fényes, zajjal, munkával, emberekkel untig
+telített életét. Sok gyertya fogyott és bor ezen a télen: egymást
+érte a sok lakoma <span class="pagenum"><a name="Page_185" id=
+"Page_185">-185-</a></span> és ünnep. Míg az idegen lovak vihogva
+ropogtatták az ólakban a gazda szénáját, fent, az ebédlő palotán
+piros arccal dicsérték az urak a dús asztalt. Eusébia, holddá
+halkulva, halaványulva, de mindenütt ott volt. Bágyadtan görbült a
+hímzett asztalterítőre, remegett kezében a kis, arany markolatu
+kés, de figyelmes volt, kedves. Sajátságos fátyolos vidámságu szeme
+zavart tűzzel villogott s karcsu nyakán az elfehérült bőr alig
+takarta a kék ereket.</p>
+<p>Zrinyi el-elnézte sokáig a zajos asztal felett s ijedten kapta
+le róla a szemét… Eh! hát lesoványodott, köhög! Majd megjavul
+tavaszra! Ez a lucskos, enyhe, beteges tél, ez az oka! S
+visszaterelte tekintetét az asszonyra. Köhög, megint köhög!</p>
+<p>Eusébia elővette szines hímzésü lengyel patyolat keszkenőjét, a
+szájához emelte, aztán egy pillanatra beletekintett, majd gyorsan
+összehajtogatta s az ölébe eresztette. A következő pillanatban már
+mosolyogva tréfált a szomszédjával.</p>
+<p>Aztán zene, aztán tánc! Hosszu pohárköszöntők, hosszu ivások.
+Vadászat, kártya, kocka; farsangos köntösben, álarccal alakos
+játék; nagy alvások; kandalló mellett születő szerelmek; ország
+dolgáról való fontoskodás; csöndben összenevető emberszólás; hangos
+érkezés, hangosabb búcsúzás: úgy folyta körül az élet ezer
+változatu hullámával Zrinyit, mint a józanság szikláját. Hallotta ő
+csobbanását, érezte illatát, átcsapott rajta, de a szikla szikla
+maradt. Nem iszik, nem táncol, nem bujik farsangos köntösbe, tőle
+zenélhetnek! A felesége, az egészen más; s aki bán, annak sok
+mindent meg lehet bocsátani!</p>
+<p>– Megzápult az kedve bán urunknak! – mondta nyugovóra menés
+közben egy úr egy másiknak a hosszu folyosón.</p>
+<p>– Kin is ne csudálkozzék kegyelmed! Mast jüve <span class=
+"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> haza
+csak nem régen az varasdi octaváról. Nem kicsin dolog törvént tenni
+annyi ügyes-bajos, panaszolkodással teljes ember között.</p>
+<p>– Monddsza csak kegyelmed, igaz, hogy az bán ipa ura
+elpompáskodta utolsó görbe sustákját is?</p>
+<p>– Még vagyon egynihány az zsebében az dézma részeges bolondnak!
+– felelt a másik felfortyanva, – az is csak zsinegre való.</p>
+<p>Amaz köhintett s jobbnak látta egy általános értelmü hümmögéssel
+befejezni a társalgást.</p>
+<h3>V.</h3>
+<p>Az ajtónál még egyszer visszaforduló Zrinyinek a kezével intett
+Eusébia, hogy jól van, be fog takarózni s míg engedelmessége jeléül
+nyakig magára húzta a barna selyem paplant, rettegve gondolt előre,
+a kínos éjjeli verejtékezésre, mindennapos hálótársára. A kályhában
+dúdolva égett a frissen rakott tűz; elnyúlva táncolt az ágy fejénél
+álló asztalkán a gyertya-láng, amelynek fényénél a fráj pepecselt
+valami kézimunkán. A pipere-asztal tükre előtt nyitott födéllel
+állt az ezüsttel vert patika-láda.</p>
+<p>Zrinyi a folyosó esti homályában figyelve hallgatózott egy ideig
+a szoba felé. Aztán megindult lassan, gondolkozva:</p>
+<p>– Csak egy fölterjesztés a hadi tanácshoz… Röviden! Újabb
+beütések… igen, röviden!</p>
+<p>Újra megállt.</p>
+<p>– Ugyan! Miulta lettél gyermek módjára ijedős, Miklós? Ereggy
+dolgodra! – biztatta magát halkan s a csöndes hang dörmögő
+visszhangot vert a kongó folyosón. Ez aztán fölébresztette. Most
+már egyenletes, nyugodt léptek hangja csattogott vissza a falakról.
+<span class="pagenum"><a name="Page_187" id=
+"Page_187">-187-</a></span></p>
+<p>Könyvesházában azért még töprengve ült a megkezdett sor
+előtt:</p>
+<p>– Kit érdekel ez most? Egy fuvallat s hogy kiesik a
+legnagyobbnak látszó dolgokból is a tartalom! Eusébia beteg! Hát
+legyen római császárrá a szultán, ki bánja? Gyerekség, no! pár perc
+csak az egész!</p>
+<p>Belerúgott a padlóba, az asztalra hajolt és serényen siklott a
+toll a papiron… Mi az? A szú percegett vagy az őrt váltották?
+Mindegy! »… ennek következtében, mint alázatosan jelenthetem, a nép
+csapatostul hagyja el lakóhelyét, az örök veszélyeztetésnek kitett
+vidéken megritkul, másutt megtolul, így amott nagy könnyebbséget,
+itt megint nagy teherrel roskasztó elfoglaltságot szerezve a
+szolgabíráknak.« Azért azt bátorkodom ajánlani… Ne, ezt ne írd! ne
+ajánlj semmit, írd meg, amit tudsz, aztán vége! »Továbbá jelentem,
+hogy ez előtt tiz nappal, még Nagy-Boldogasszony havában, a
+kostajnicai török…«</p>
+<p>Idegesen tekintett hátra az ajtónyílásra.</p>
+<p>– Uram! Asszonyunk látni kévánja nagyságodat! – jelentette
+zavartan, sietősen Eusébiának egy fiatal asszonynépe.</p>
+<p>Zrinyi végignézett az ijedt lányon, beharapta az ajkát és
+szótlanul megindult. Szokatlan határozottsággal hallotta a nyomában
+sietőnek szoknyája suhogását, cipellőse kopogását. A felső folyosón
+már szaladt a lány, hogy el ne maradjon. Az izgatott
+türelmetlenséggel fölrántott ajtón halvány gyertyafény és béke
+szállt az érkező felé. De a fráj remegő ajakkal, rémület dúlta
+szemöldökkel állt az ágy lábánál és újjait nyomogatta. A gyűrött
+párnán szétszórt fekete haj, fájdalom ráncolta elefántcsont arc s a
+halálos kín kék glóriájával övezett csukott szemek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> A
+vastag selyem paplan halkan rezgett a hidegtől reszkető test
+fölött. A kis udvarló leány előkötője csipke-szegélyét huzogatva
+állt az ajtó mellett. Zrinyi az ágy szélére ült s izmos, vérmes
+tenyerével megsimogatta a szenvedő fejet. A nagy csöndben csak a
+fráj visszafojtott sírásának szepegése hallatszott. Eusébia arca
+lassan kipirult s a megtört szem csillogni kezdett. Köhécselve
+emelkedett félkönyékre, az erek megdagadva lüktettek nyakán, szólni
+akart, de a mind bíborabbá váló arcban az elfehérült ajak csak
+remegni tudott. Egyik kezével az ágy szélébe markolt, a másik az
+ura combjába vájódott, a háta ívre görbült s aztán elkezdett
+köhögni kínos, ugató, tüdőt szaggató köhögéssel. Zrinyi mellére
+vonta a kis fejet, mintha hatalmasan dobogó szíve erejével akarta
+volna meggyógyítani s komor, elszánt ihlettel nézett maga elé.
+Eusébia fuldokolva köhögött.</p>
+<p>A kis udvarló leány most sikítva kapja szeme elé kezét,
+felrántja az ajtót, eltünik.</p>
+<p>Mi az? Érzi, forróság ömlik el ölén. Fél karját fölemeli,
+letekint. Habzó, piros vér a fehér dolmányon, szürke nadrágon, vér
+a sovány karon, csipkén, szőnyegen! Egy-két köhhentés és kimerülve
+esik össze a hajlékony, karcsu derék a férfi ölében. Fölemeli,
+visszafekteti. A lehunyt pillák nem emelkednek, lihegve zihál a
+fonnyadt kebel halma. Fölébe hajlik, eltörli tenyerével a domború
+homlok verejtékét, a piciny száj vértajtékját, aztán fölemelkedik.
+Csak most látja a teljes iszonyatot, szájára tapasztja kezét s
+görnyedten rohan ki a nyitott ajtón a folyosóra. Szalad. Csattogva,
+kongva ébred nyomában a folyosó csöndje. Falat érve, neki zuhan s
+dübörögve szakad föl a széles mellből a sírás. De fölveti fejét;
+visszanyeli, s öklével ütné agyon a belül vonitó zokogást.
+<span class="pagenum"><a name="Page_189" id=
+"Page_189">-189-</a></span></p>
+<p>– Angelo! – ordítja maga elé a sötétbe. – Angelo! – másodszor
+is.</p>
+<p>Egy pillanatig gondolkozik, aztán visszaszalad. Nem mer az
+asszonyra nézni. Háló-subáját keresi. Sietve magára veszi, gondosan
+összegombolja, aztán körülnézi magát, nem látszik-e ki valahol
+véres folt. A fráj ezalatt tiszta ágy-öltözetet hozott. Zrinyi az
+ágyhoz lép, paplanostul fölnyalábolja a kimerülten szunnyadozót s
+leül vele a nagy karszékbe, míg a fráj gyors kézzel vált huzatot.
+Óvatosan fekteti vissza a friss párnákra, a lélekzetét is
+visszatartja. Int a frájnak, vigyázzon rá, hozza rendbe és elsiet.
+A folyosón arca elé emeli mindkét tenyerét, belesír csöndesen,
+aztán kisimítja szeméből az összegyült könnyet és tovább siet.</p>
+<p>Lent a kapualjban körülneszelve áll Angelo feje fölé tartott
+viaszkfáklyával. Zrinyi már a lépcsőről elébe kiált:</p>
+<p>– Presto, presto, Angelo! Hamar az borbélyt!</p>
+<p>– Légrádo…</p>
+<p>– Hát Légrádrul! S még ez órában lovas megy az zágrábi
+fizikusért!</p>
+<p>Zrinyi komoran nézte, hogy nyomakodik zökkenve a távolodó
+világosság után a mély kapualj homálya. Visszaindult. A folyosóra
+érve benyitott egy szobába s az ablakhoz lépett. Kint eső suhogott,
+kapu csikordult s csukódott döngve. Csönd. Aztán fáklya-lobogás
+jött imbolyogva s eső fojtotta vörös világában ember és ló mozgott.
+A beszélgetés hangja közönyös dörmögéssel hatott el füléig. Azután
+ujra csönd és sötétség. A felvonóhid láncai csörögtek messze, majd
+a lázadva, de lenyügözve lobogó fáklya-láng jött vissza lassan.</p>
+<p>A szobában ujra rend és nyugalom. A koppantatlan gyertya-láng
+remegő füst-fonálba nyúlva libegett; a habos fehér párnákon
+nyugodtan feküdt az <span class="pagenum"><a name="Page_190" id=
+"Page_190">-190-</a></span> elefántcsont-arc s az ágy lábánál
+valami kézimunkán pepecselt a fráj.</p>
+<p>– Mingyárt jüvök! – súgta a lánynak s lábujjhegyen lépkedve
+átment a másik szobába átöltözni.</p>
+<p>Eusébia aludt s a lány a tüzet élesztgette a nagy zöld cserép
+kályhában.</p>
+<p>– Térjen kegyelmed nyugovóra! – súgta ujra Zrinyi
+visszatérve.</p>
+<p>A fráj kérve intett nemet a fejével, de a bán nem engedett. A
+lány kénytelen-kelletlen összeszedte cérnáját, patyolat-darabkáit
+és ment, közben megkaparta a tüzet és az ajtóból
+visszasusogott:</p>
+<p>– Nagyságos uram, az tűz…</p>
+<p>Zrinyi intett, hogy lesz gondja rá. Mikor az ajtó becsukódott,
+egy karszéket emelt halk lendülettel a kályha elé, megigazította az
+alvón a selyem dunnát, tenyérrel nyomta el a gyertya lángját,
+nehogy a fúvásra felébredjen Eusébia s szembe ült a tűzzel. Nézte,
+nézte s gondolata a havas, lucskos utak dagadó sarát gázolta Légrád
+felé, Zágráb felé.</p>
+<p>Hajnalban megilletődve érkezett a légrádi vitézek borbélya,
+akinek tudománya alig terjedt túl a golyóbis és nyíl-törek
+kivágásán, sebek kiégetésén, törött csont helyrereccsentésén.
+Keveset tudott tanácsolni, azt is elfogódva tette. Eusébia a
+délelőtt folyamán ujra vért hányt. Aznap éjjel aztán megérkezett a
+zágrábi orvos is füvekkel, porokkal, tanáccsal, komolyan és Zrinyi
+megnyugodva nézte a beteg körül való halk forgolódását.</p>
+<p>Eusébia megadással itta a füvek levét, szenvedett és pusztult.
+Zrinyi az ágya mellett töltötte minden idejét; éjjelenként ott
+aludt az ágy lábánál a nagy karszékben s nappal döbbent megadással
+figyelte a halál markában vergődő életét. Mindennap gondosan
+kikérdezte az orvost, tudni akarta minden megfigyelését,
+<span class="pagenum"><a name="Page_191" id=
+"Page_191">-191-</a></span> minden hozzávetését, bizonyságát,
+sejtését. Asztalánál most csak az orvos ült, akivel hosszasan,
+komolyan elbeszélgetett a lejdai universitás orvos-tanítóiról,
+aztán Hippokratesről, Galenusról, s arról a bizonyos londoni
+orvosról, Harvey-ről, a vér keringését illető új, eretnek
+fölfedezéséről s újra Eusébiáról, Paracelsusról, hektikások csodás
+gyógyulásáról. Gondjait magára vehette, aki akarta, a várnagy,
+Migliani, Patachich, vice-bánja, Orehóczy, törődött is ő vele.</p>
+<p>Március elején az orvos megkérte Zrinyit, hivasson még valakit
+Csáktornyára, az ő megfigyelése talán már eltompult a mindennapos
+gyakorlásban s tudománya, úgy tetszik, nem elég. Még abban az
+órában indult s váltott lovakon szökellve röpült a bán levele
+Pozsonyba a híres Moller Dávidért. A zágrábi orvos pedig most már
+hallgatagabban küzdött a didergésből izzó lázba szökő enyészet és
+diadalmas követe, az omló vér ellen: a pusztulás mintha korbáccsal
+hajtotta volna ki az életet a hervadt testből, hogy csak aszú
+csontot és bőrt dobhasson majd ravatalra. A zágrábi fizikus mind
+kevesebbet beszélt a betegről; s ha szóba kényszerítette a bán
+aggodalma, Eusébia állapotának festéséről szinte észrevétlenül tért
+át a kémiára, patika-szerek készítésére, Paracelsusra, a
+jatro-kémia megalapítójára; szíves lomhasággal magyarázta el, hogy
+az emberi test kénesőből, kénből és sóból áll, s ha megbomlik az
+arány és sok lesz a só, hasmenés keletkezik, míg a sok kén lázt
+okoz, így tehát úgy látszik, hogy a kénesővel van itt baj és… De
+mondatát nem fejezte be; ahelyett visszatért Paracelsusra, a
+gyógyításra alkalmazott kémia nagymesterére.</p>
+<p>Mikor a kis, vidám, gyors mozdulatu fiatalember megvizsgálta
+Eusébiát, összevonta a szemöldökét, egy percig gondolkozott, aztán
+mosolyogva kért egy <span class="pagenum"><a name="Page_192" id=
+"Page_192">-192-</a></span> kis türelmet Zrinyitől s az öreg
+kollégát maga elé bocsátva átvonult a szomszéd szobába.</p>
+<p>Eusébia szeme bágyadt szerelmes tekintettel függött az urán,
+Zrinyié komor nyugalommal a becsukódott ajtón.</p>
+<p>Mikor újra megjelent a nevető arcu emberke, a feszült csendet
+tréfával törte meg. Oda állt az ágy elé és beszélt, beszélt
+folyékonyan mindenről, csak betegségről és gyógyításról nem. Kérte
+Eusébiát, legyen nyugodtan, a bizalom fél gyógyulás; a sápadt,
+álomtalanságtól dúlt arcu Zrinyit aludni küldte, a frájt is
+megfenyegette, hogy ne makacskodjék, feküdjön ő is ágyba, ő csak
+egy beteghez jött s nem akarja, hogy mire az meggyógyul, másik
+kettővel gyűljék meg a baja. Kért, korholt tréfás, szapora szóval
+alázatosan s nem tágított, míg meg nem tették, amit kért. Mikor
+aztán egyedül maradt a zágrábival, maga szította fel a kályha
+tüzét, betakarta a beteget és sietett ablakot nyitni a szellőzetlen
+szobában.</p>
+<p>– Édes collega uram, elsőben is mindég csak friss ájer! – súgta
+oda a másiknak később ablak-csukás közben, – merthogy az
+tisztátalan béavik mindenben s ottan kóroknak, nyavalyáknak lészen
+szülő anyjává.</p>
+<p>Hajnal felé lázban, félrebeszélve ébredt Eusébia s lekivánkozott
+az ágyról. A kis Moller nem sokat gondolkozott, illik-e, nem-e,
+intett a másiknak, aki szinte megkövült e merészség láttán,
+felnyalábolták a beteget s a kamoraszékre ültették.</p>
+<p>– Ez diarrhoea mértéke röttenetös, tudja-é kegyelmed? – suttogta
+döbbent hangon Moller, mikor Eusébia álomba csöndesedett.</p>
+<p>– Nem tudtam, nem is alítám, nem mondá senki is! – felelte
+rémülten az öreg fizikus.</p>
+<p>– Közelben vagyon az vég! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_193" id="Page_193">-193-</a></span></p>
+<p>– … hát monddsza csak kegyelmed…!</p>
+<p>S a duruzsoló kályha mellett, pattogó tűz előtt így suttogott a
+két orvos reggelig.</p>
+<p>De a dagadtra aludt szemü bánt ujra csak vidám kedveskedéssel
+fogadta: hogy aludt? mit álmodott? hogyne, ők is aludtak! mit is
+csináltak volna? elszunyókáltak, az egyik itt, a másik ott.</p>
+<p>– Illustrissime ac mihi clementissime domine, az nagyságod
+könyvesházának hire futamatot veve mind széllyel az hazában.
+Könyvek szeretője vagyok én is, ez okon régulta kévánom nagyságod
+bibliothecáját látnom. Supanich úr collega uram itten marad az
+nagyságos asszonynál.</p>
+<p>Moller műértő elismeréssel tapintotta meg itt-ott a pergament és
+szines bőrkötéseket, kihúzott egy-egy könyvet a sorból, lapozgatott
+bennük, bólogatott és egy szót sem szólt.</p>
+<p>– Nézze kegyelmed ez rézben metszett figurákkal illustrált
+Theatrum anatomicum-ot! – szólt most a folyton másra gondoló
+elmerüléssel kalauzkodó Zrinyi.</p>
+<p>Moller átvette a nagy könyvet, egy ideig két kézre ölelve
+tartotta, majd halkan visszacsúsztatta a polcra, elegyengette a
+megzavart sort s csöndes, komoly latin szóval fordult a bánhoz:</p>
+<p>– Domine Comes observandissime, a nagyságos asszony nyavalyája
+nem mai keletü s most annál erősebben tört ki, mert évekig
+lappangva szünetelni látszott. Férfi beszél férfinek, halált osztó
+katonának a halál ellen tusakodó orvos. Az én tudományom és minden
+tudomány elégtelen már itt, csak két orvosság van még hátra, a
+szeretet s az utolsó kenet.</p>
+<p>Zrinyi merev-mozdulatlan arccal tekintett le a kis emberre s
+hideget árasztva nyomult sejtelmeinek kavargó homályából öntudata
+világosságába Mors imperator. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_194" id="Page_194">-194-</a></span></p>
+<h3>VI.</h3>
+<p>Megtörve, napok óta tartó makacs hallgatásban könyökölt a bán
+egy csomó írás, papiros, könyv előtt. A nyitott ablakon keresztül
+friss, meleg tavaszi fuvalom lendült be néha-néha a hűvös szobába.
+A kastélyban csöndes jövés-menés, kopogás; lajtorját visznek, halk
+beszélgetés, hatalmas gyertya csonkja a nagy, lábas tartóban,
+összehajtogatott fekete posztó a legény vállán: Zrinyi mind látja,
+hallja az ablakon keresztül, de időbe telik, míg fel is fogja.
+Akkor azonban felugrik, becsukja az ablakot s az előtte álló ládára
+zökkenve, két karját két oldalt leeresztve maga elé sír felemelt
+arccal s könnye sápadt, sovány arcán lefutva hosszu fekete
+dolmányára csöppen. Igy ül órákig. Szeme már égető szárazságban
+mered a homályos sarok felé, mégse mozdul. Bánata rohama
+lassan-lassan leenyhül, de egyszerre csak megvonaglik a szája s
+felzokog hangosan. A rémes, ugató férfi-sírás sokáig búgatja a mély
+bolthajtás echoját. Aztán elsimítja szeméből a könnyet. Markát
+összeszorítva mély lélekzetet vesz, ami föl csak szakadozva
+bufoghat már s a végin is zokogásba fullad. Fölkel a ládáról,
+asztalához ül s írásaiban lapoz. Bánatos ködön át csillog feléje
+Deli Vid csidája, magasul elébe a szerecsen Demirhám, gomolyog a
+török Sziget romlott bástyája alatt. Azután egy idillium-soron akad
+meg tekintete: Szálly le, szép Violám, mint harmat az égbűl… –
+sírás csavarítja száraz torkát s arccal borul a zizzenve gyűrődő
+papiros-halmazra.</p>
+<p>Ebédelni hívni már nem is merik.</p>
+<p>Délutáni álom idején, mikor egész Csáktornya csendes, szárazra
+törült arccal, de vöröslő szemmel lép ki könyvesháza ajtaján; a
+homályos folyosóról kiérve, idegenül pislog a lanyha verőfénybe s
+lehajtott <span class="pagenum"><a name="Page_195" id=
+"Page_195">-195-</a></span> fejjel siet odább. A kápolna sötét
+zugolyában fölnéz a Boldogasszony kék selyem palásttal borított kis
+márvány szobrára, leereszkedik a térdeplőre s zavaros fejjel, tört
+hittel, makacsul imádkozik, könyörög, míg zsibbadt térde bírja.
+Föláll. A kis oltárhoz járul, enyhítő malaszt édességét érzi
+széthatni szivében, illendő megadással, szárnyra kelő áhitattal,
+nyugodtan térdel le a legalsó lépcsőre s énekké verődik indulatának
+egyenletessé halkult hullámzása:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Oh, te nagy Jehova, kegyelem
+forrása,<br /></span> <span class="i0">Kegyelmes Eloim, nagy
+Istennek fia,<br /></span> <span class="i0">Seregek Istene,
+Sidóknak királya,<br /></span> <span class="i0">Alfa és Omega és
+jók bizodalma!<br /></span> <span class="i0">Mi hasznod féreggel
+néked törvénykezned,<br /></span> <span class="i0">Hatalmat
+mutatnod és ránk fegyverkezned?<br /></span> <span class=
+"i0">Száraz polyva ellen, az kit szél elhordoz,<br /></span>
+<span class="i0">Mutatod erődet, ha ránk haragot
+hozsz.<br /></span> <span class="i0">Uram, nem mi értünk, sem mi
+érdemünkért,<br /></span> <span class="i0">Hanem kegyelmezz meg
+magad irgalmáért,<br /></span> <span class="i0">Ne legyen heában,
+hogy fiad ontott vért<br /></span> <span class="i0">Körösztfán, mi
+értünk, s az mi váltságunkért!<br /></span></div>
+</div>
+<p>Gyertya-gyujtat táján visszatér könyvesházába. Ablakának fénye
+sokáig pislog az éjszakába. Maga ott is alszik. A kályhától elfekvő
+ládára tigris-bőr terül s nem egyszer pitymallik már, mikor ráveti
+magát. Ha ébredne, lassan újra lehunyja pilláját, mert jó az álom
+és gonosz a valóság. S újra csak felnyitja: a képek szines köde
+elfoszlott és kín a csukott szemmel befelé nézés. Maga elé bámul,
+sírás szorítja torkát, de könnye nem csordul, szárazan égő szeme
+előtt fénypontokat táncoltató szürke mező ködlik. Odakint csizma
+kopog, ló nyerít, árnyék suhan az ónas üveg-karikák előtt,
+kurjantás búg a <span class="pagenum"><a name="Page_196" id=
+"Page_196">-196-</a></span> messzeségben. A bán fölneszel. Fájdalom
+vonja össze gyászoló szakáll kiverte borostás arcát s visszaborul a
+tigrisbőrre.</p>
+<p>Az ajtó nyílik s egy övhöz csatolt hosszu száru csizmás, poros,
+lustos alak tétováz föl a küszöbön. A legény leemeli porral,
+verejtékkel csapzott hajáról a kucsmát s szólni készül.</p>
+<p>Az úr nem mozdul. Vergődő képzelete két nőalakkal küzködik: a
+melléhez tapadó karcsu szűz s a halálos vázzá pusztult beteg szent,
+szerelmes alakjával.</p>
+<p>A légrádi vitéz áll és vár; kint hangos beszéd örül s fiatalos
+kézzel aranyat csurgat a nap. A szőke haj hullámai kuszáltan
+göndörödnek a fekete-sárga sávos bőrre s görcsös fájdalom temeti
+beléjük a tíz ujjat. A legény lábujjhegyre emelkedik s lassu
+vigyázással oson el, hogy fel ne verje a nagy urat.</p>
+<p>– Édes jó nagy uram, kegyelmes nagyságos uram! – nyit be egy idő
+mulva meghatottan Migliani öklére csavart olvasóval.</p>
+<p>Zrinyi föltekint.</p>
+<p>– Uram! Uram! – igyekszik együgyü jóindulattal életet önteni
+bele amaz.</p>
+<p>– Mért jüttél? – feddi rekedten Zrinyi.</p>
+<p>– Uram! Uram! Az légrádiak postát küldöttek, hogy hír jüve
+Petrinjárul, hogy az kostajnicai török portyázó csatát bocsáta
+országunkban és hogy az végeken mindenhun igön rezgölődik s hogy az
+Mura-torokhoz baromcsordát ereszte, kit is mikoron az miéink
+környülkerítenének, lesbül reájuk ronta s farkas kaszára veté üket;
+ott veszének mind egy lábig, temetek mast is az mezőben… Uram!
+Uram!</p>
+<p>De Zrinyi nem állt meg, hátra sem tekintett s alakja csakhamar
+eltünt a szomszéd szobában.</p>
+<p>A kétségbeesett barát egy ideig tanácstalanul pörgette
+<span class="pagenum"><a name="Page_197" id=
+"Page_197">-197-</a></span> olvasója szemeit, aztán bús
+fejbólogatással kiment a könyvesházból.</p>
+<p>– Hagyja kegyelmed! – fogadta másnap a kocsin érkező Vitnyédyt,
+– nem beszéll ű nagysága senkihez, elhiggye bár nékem
+kegyelmed.</p>
+<p>Zrinyi asztalánál ült és írt s bánatos gyönyörűséggel mormolta a
+kerekedő sorokba:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Euridice eszemben ha iün
+szép száiod,<br /></span> <span class="i0">Két fekete szemed,
+aranios szép haiod,<br /></span> <span class="i0">Két domboru
+mellied és szép máruáni álod.<br /></span> <span class="i0">Feiér
+sima hasod, két szép gyönge lábod…<br /></span></div>
+</div>
+<p class="i0">– mikor Vitnyédy belépett hozzá.</p>
+<p>– Alázatos szolgálatomat ajánlva jó napot kévánok nagyságos
+uramnak!</p>
+<p>– Jó napot!</p>
+<p>– Nem másért, csak az okon jüvék, nagyságos uram, hogy
+Draskovith uram megéntlen reám üzene Trakostyán és Klenovnik s az
+hozzájuk tartozó javak kezére való visszabocsátása eránt, kihez az
+törvény szerént jusa van. De az négyezer forintokat, kikrül jó
+asszonyunk nagyságodnak hagyakozék testamentumában, írja, hogy
+nincsen szándokában megfizetnie.</p>
+<p>– Hallgasson kegyelmed! – ugrott fel éktelen dühre fordult
+bánatában Zrinyi. – Lánya betegsége korán ritkává tette személlye
+látását ez várban; az gyászos napon elsiete, mihant az
+illendőségtül teheti vala; s ihon, az lánya utolsó akaratját
+megcsufolva, ember és Isten ellen vétkezve ácsinkózik telhetetlen
+hamarsággal mastan az két várra! Nem adom, nem adom az négy ezer
+forintok nélkül, azt az bitang, dézma beste k… – s eltorzult arca
+bíbor-kékké duzzadt. – Menjen kegyelmed, – folytatta <span class=
+"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span>
+csöndesebben, ujra lélekzethez jutva, – menjen…</p>
+<p>Vitnyédy kelletlen féloldalas mély meghajlással búcsúzott.</p>
+<p>Mintha bilincsekből ugrottak volna ki hetek óta a fájdalom
+nyűgében senyvedő gondolatai:</p>
+<p>– Hol van belőled a pietás, Gáspár? Még ki se buggyant minden
+könny az özvegy szeméből, te már húzod, mentéje ujjába ragadva,
+meghalt az asszony, hol a hozomány?!… S a nagy szavu, kemény öklü
+horvát bán, a nagyra kelés, törökverő szándok vitéze sírni se tud
+már… kobzatörött Orpheus… s nincs az a tenger mélység, mely
+megoltaná az égő szivet… Koppant a kalapács s a koporsó fáját
+hasító szög szívbe szaladt és a kenetes szavak taláros szolgája
+tudós ajakkal lándsát forgatott benne… S Gáspár dorbézolástól véres
+szeme! Asztal alá gurult pajtásait rugdosta bizonnyal mámoros
+kedvében, mikor érte küldtem, hogy… Itt aztán elhitte… és gyönge
+volt a szeme a látásra, szive a kínra: a lángjuk fojtott
+gyász-fáklyák még füstölögtek s ő már gyorsan távolodó hintója
+párnáin nyögött a fátum ellen. És most, és most a gaz…!</p>
+<p>Vaskos hajdu-szitkok özöne nyüzsgött fejében és érezte, hogy
+tehetetlen velük szemben. Magasra vágott fejjel lépett az udvarra,
+dacosra vont szemmel nézett el messze, a napsütésben ringatózó
+lomb-koronákra:… akkor is tavasz volt; sebes szarvas gím nyomát
+keresvén járt Dráva erdején; dűlt jegenyére ülve sírta panaszát
+Viola kegyetlensége ellen… Feje újra lehorgadt. A kápolna felé
+indult. Tömjénfüstös hüssének csöndjén aztán felmerült lelkében a
+virágos ravatal, rajta a halálba hervadt… Oda borult a térdeplőre,
+elnehezedő feje karjára csuklott és néma könny öntözte dolmánya
+ujját… <span class="pagenum"><a name="Page_199" id=
+"Page_199">-199-</a></span></p>
+<p>… a monstrancia drágakövei között tisztán fehérlik a szent
+ostya… a tömjénfüst bódítva kereng… az ötös csengő csilingelő
+harmóniája leborulásra hív… fiatal hangok kiáltó buzgósága
+harsogja: Te Deum laudamus; bánatos örömben búg tovább, ujjongva
+szárnyal aztán, hogy áhítatos búgássá tompuljon ismét… nyers vádak,
+magasztos példák harsonáznak a rekedt hangu páter prédikációjában…
+kint egymásnak felel Gréc sok harangja s mintha tüzes nyelvek
+halvány fénye remegne a levegőben…</p>
+<p>Borzongva riad föl akaratlan szunnyadásából. Fáradt szeme
+misztikus fény villódzását látja a kék palást selymén.</p>
+<p>– Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok! Megfáradtam ohajtozásomban,
+könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem az bánattul
+elbágyadt, megvénhedett. Gyógyíts meg engemet, Uram, mert
+megháborodtak csontjaim!… Igen! Grécbe! Igen! Páterek vigasztalása,
+szent-gyakorlat szomoru édessége, ti gyógyítsatok meg engem!</p>
+<p>Amott már kocsis, fellajtár, csatlós forgolódott a hintó s a
+felszerszámozott lovak körül. Az úr a déli napsütésben összefont
+karokkal, vállai közé húzott fejjel bámult maga elé
+hideglelősen:</p>
+<p>– Hűvös a kápolna boltja… de mért nem melegít a nap tüze sem?
+Hejh, útra! Grécben vár az enyhület vezeklő csöndje!</p>
+<p>Kattogva szaladt a hintó az úton, amelyen magasra szállt a
+könnyü nyári por s Zrinyi egy sarokba dülve nézte a pocséták
+vizének csillogását suhanva váltakozni mezők zöldjével, kalász
+sárgájával egy ideig, aztán behunyta szemét: szédült. A fegyveres
+kiséret ügetése ütemesen dobogott utánna.</p>
+<p>Mikor este felé a stiriai Pettauba értek, hogy éjjelre a grófi
+kastély vendégei legyenek, a hintó <span class="pagenum"><a name=
+"Page_200" id="Page_200">-200-</a></span> hátulsó bakjáról leugró
+Angelo ijedten rántotta fel a kocsi ajtaját:</p>
+<p>– Ahimè, il signore!</p>
+<p>A párnákon ott feküdt Zrinyi ájultan.</p>
+<h3>VII.</h3>
+<p>Biztatóan csillogott Gáspár gróf mellvasa a napfényben, de
+sisakjáról kissé tépetten csüngött alá a strucc-toll. A fehér szőrű
+paripa nyugodtan állt lovasa alatt, aki nyergében fölemelkedve
+biztatta vitézeit, a kis tisztásból szakadó keskeny ösvényre
+mutatva spanyol kesztyűs kezében hanyagul tartott lovagló
+ostorával. A napfénnyel pettyezett sűrü lombtenger fölé, az ösvény
+irányában jó távol, Klenovnik bástya-tornyai bukkantak a ragyogó,
+tiszta kék égre. A vezér körül a tisztáson lapulva tolongott a had:
+zsíros téli kucsmák, szőrük vesztett bárány-bőr süvegek, távoli
+vidékek fura szalma-kalapjai, prémük szakadt kozák süvegek,
+karimájuk rongyolt magas német kalapok, horpadt, repedt sisakok,
+süveggé nyirt francia vendéghaj hetykén félrecsapva, kusza szakáll,
+borostás arc, magyar, lengyel, hasított ujju török dolmány, új és
+rongyos, kaftánból szükségben szabott, bő ujjú ingre kerített szűr,
+szűk magyar nadrág, bosnyák bugyogó, széles gatya, csempe sarku
+csizma, bocskor, török papucs, bakkancs, mezítelen láb, muskatély
+és stuc, pallos és kocperd, buzogányos cséphadaró, egyenesre vert
+kasza, nyíl és kopja, alkalmi, hevenyészett zászlók, vadonatúj
+trombiták, dobok tarka gyülevész tömege. Az előhad már rég az
+ösvényre nyomult s még egyre újabb és újabb fejek buktak föl a
+lejtős hegyoldalon a tisztás szintje fölé. – Nem éppen dali
+legények, de vegyen jobbat, kinek több a kincse! – gondolta
+<span class="pagenum"><a name="Page_201" id=
+"Page_201">-201-</a></span> a vezér a rendetlen vonulás sodrától
+szigetként körülfolyt lován. Mámoros fejében büszkén lüktetett a
+közel mult: Sára nénjét kipörkölte a luttenbergi kastélyból! A
+derekas tűz lángja messzire lobogott az éjszakában! Klenovnikot nem
+adtad, édes vőm uram? Elveszem most erővel! A cseles ostromra
+lesből lopakodó hadban itt-ott kulacs kortyant, gazokhoz illő
+tiltott, bűnös dohányzás füstje kacskaringózott kéken. Draskovich
+is megindult: a had eleje már a falak alá érhetett. Lova botorkázva
+csuszkorált hegynek, szemébe ág verődött.</p>
+<p>Az előhad már üvöltve hajráz az árkok előtt s fölbámulva
+fegyvereit rázza. Füstgomolyag támad most az egyik lőrés alján,
+terjengve száll és oszlik; nyomában tompa pukkanás hangja ver
+visszhangot körül. Szótlanul bukik a leghangosabb az árok vizébe
+fejjel s piros sáv hullámzik a mocskos lé tetején. Ott újra füst,
+amott megint! Ordítva esik arcra kettő-három, kínjuk vonaglása
+beletúr a földbe. A düh rekedt bőgése harsan föl száz torokból:
+nehéz füst száll a magasba és pattog a golyóbis a várfalon. A
+lőrések elnémulnak, de kis vártatva csak kilebben aljukon a kis
+füstfelleg: káromkodva rogy itt térdre az egyik, bömbölve vágodik
+el amott a más.</p>
+<p>Ocsudva kiált a fák közül kiugrató vezér:</p>
+<p>– Hejh! lesi-puskás beste lölkek, bujkálók, valamint uratok, az
+nyavalyás! Hejh! ide jünnétek csak!</p>
+<p>A fényes, előreugró vérten fáradt golyóbis koppan. Újra elhull
+egypár legény.</p>
+<p>– Az urat érte! Itt veszünk heában! Az úrra lűttek! Mért itt ez
+csúfos veszés? Vissza, csak vissza! – hangzik zavarosan, míg fent
+szabályos közökben durran a puska. Az előhad arcul fordul a felfelé
+tolulókra; zagyva hullámaik összecsapnak s zuhatagként ömlik vissza
+az egész a völgy felé. <span class="pagenum"><a name="Page_202" id=
+"Page_202">-202-</a></span> A harag félelemre váltan szűköl
+legördültében, de a völgyben dühöngve ébred új erőre.</p>
+<p>– Előre, vitézek! – kiáltja a legelől szaladó; egy percre
+megtorpan, kardot ránt s úgy rohan tovább.</p>
+<p>Kiáltozva, hadonászva, kavarog nyomán a dúlásra éhes had a
+messzeségben fénylő tetővel békés udvarház felé.</p>
+<p>Gáspár gróf keserült szitkozódással rohan utánuk, hogy
+megállítsa, újabb rohamra tüzelje népét a gyáván kövek mögé vonuló
+baglyok ellen, és fut velük, szava korhol és biztat, kincset, majd
+bitófát igér. A közelében rohanók érteni nem akarása zajongással
+nyomja el hangját, a távolabb igyekvők azt hiszik, piros arca,
+fel-felreccsenő szava megtorlásra tüzel s bátorító helyesléssel
+rikoltanak feléje. S mikor az elsők, a földöntött kerítésen végig
+gázolva, az udvaron nyüzsögnek már, a vezér tehetetlen dühe gúnyba
+keseredve nevet föl hangosan: igen, ez az Isten ujja! Egyenesre
+feszülő derékkal ül meg nyergében az udvar közepén s mellre font
+kézzel nézi, hogy önti el zsoldosainak piszkos áradata Lipovnic
+minden zugát. A domboldalon ott fut a tiszttartó, ijedten néz
+vissza-vissza, jön-e nyomába üldöző. – Ez jól járt! – gondolja
+magában Gáspár gróf s szomoru gúnyos ránc kereteli száját.</p>
+<p>– Ludat lopott az aggeb! Ludat lopott az aggeb! – ráncigálnak ki
+amott egy öreget a csűrből, gúnyolt fehér szakállánál fogva. Beléje
+rugdalnak s káromkodva néznek új szórakozás után. Az öreg kullogva
+vonul az árnyékba s ott szótlanul összerogy.</p>
+<p>Egy csapat az üresen hagyott lakóházból hord ki minden
+mozgathatót. A másik az alacsony tűzhelyen rak sietve tüzet s
+aprítja az imént agyonvert birka husát hagymával vegyest a láncon
+lógó üstbe. Azok a padlás szalonnás kamrájában vihognak a nagy
+darab füstölt husok, oldal-szalonnák láttán; <span class=
+"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> ezek a
+pincében dalolnak bortól, drága, szerelmes sljivovicától.</p>
+<p>A gróf leszáll lováról s a félfödelü tornácra telepedve nézi a
+sáska-hadat.</p>
+<p>Ijedten áll, majd leszegett fejjel rugaszkodik egyet az
+összeterelt barom. Az istállókból kivonszolt lovak hátán gyűl a
+zsákmány. Itt a gabnahambárt ürítik hangosan; az alsó udvarban az
+asztagot dúlják s hevenyén csépelnek a szérün. Rikkantva vakarintja
+örömében egy legény füle tövét a szalmakazal mellett: a zizegő
+szálak közül szoknya csücske kandikál elő. Vinnyogva kaparja
+körülötte egy ideig a szalmát, aztán elfehéredett arccal, görcsre
+vonódott ujjakkal markol beléje. Közben a kamrában, pincében s
+egyebütt elrejtőzött nőkre bukkannak, undorító örömök védtelen
+martalékaira. S míg odafönt az udvaron a vidám dúlongók, egymást
+övön ragadva, port verő, kerengő kolóban dalolnak a dudás körül, a
+pincében, a csapra ütött hordók közé hajítva, szoros guzsba kötve,
+sötét, néma dühvel mered maga elé az otthonért férfinép.</p>
+<p>Aztán tovább, Trakostyán felé! Az önérzet dobogva lüktet a
+mámoros fejekben: van már lovuk, sójuk, szénájuk, lábas és egyéb
+marhájuk! Vannak ők is olyan vitézek, mint a németek s más
+végbeliek, tudnak ők is maguknak szerezni, ha van miből! Előre,
+csak előre! Hiába hegyesedik a borzas erdők közül olyan büszkén
+égnek Trakostyán tornya, az övék lesz! török, német istenuccse!</p>
+<p>De a vezér a völgyszorulat torkában magasra emeli kezét: – Állj!
+Csendesség! Tábort verünk! – s egy züllött német tisztből, egy
+birtokáról kivert erdélyi köznemesből s egy szökevény török úrból
+álló vezérkarát maga mellé véve, távolabb vonult titkos hadi
+tanácskozásra. A három kóborló hadnagy figyelemmel hallgatta végig
+a tervet, amely szerint renddel <span class="pagenum"><a name=
+"Page_204" id="Page_204">-204-</a></span> felállított seregük éjjel
+fogja megrohanni a várat, a részletek a helyzettől függnek!</p>
+<p>– Ja, ja! – helyeselt komolyan az egyik. – Instálom! –
+fontoskodott bele ravaszul a másik. – Áferín! áferín! – brávózott
+lelkendezve a török.</p>
+<p>Megtelepedtek. Bokrok alján, fák tövén hortyogott, kockázott,
+csereberélt, ivott a nagyobb rész; nehányan kivont karddal,
+feltekert puskával őrködtek a közös zsákmány körül. Távolabb, a
+völgy kanyarodásán túl nyűgözött lábbal tipegtek, szökdelltek a
+békében legelésző lovak. Köröskörül egy legkülső gyűrüben elszórva
+guggoltak, hasaltak az őrszemek a bozótban. Gáspár gróf az
+erdőszélre heveredve nézte a csöndes távol büszke várát, amelynek
+ablakain, tornyán fénypontokat pattantott a fáradtan ereszkedő nap;
+elgondolkozva babrált a fűbe állított sisak rongyolt tollán s
+szemét egyszer csak körülöntötte a könny.</p>
+<p>Mikor a szürkület finom kezével szétmosta a biztos körvonalakat,
+megindultak. Sietve suhant át csapatjuk a kis lapályon a várhegyet
+borító fenyves sürü árnyékába. Most föl! A száraz tűlevél-avaron
+meg-megsiklottak, görgő kövön el-elbotlottak a meredeken
+felkapaszkodók, de útjukat csak csöndes zizzenés, recsegés jelzi.
+Vágy, harag, nehéz út lihegteti a legelől haladó grófot.</p>
+<p>– Nagyságos uram, az felvonóhíd… – jelenti egy előre siklott s
+visszatérő kém.</p>
+<p>Előbb a fülének, aztán a sötétben csak sejtő szemének sem akar
+hinni Gáspár gróf: a felvonóhíd leeresztve! Minek? Mi az? Lép egyet
+előre, a híd fája nagyot kong s előtte lejjebb megcsillan az árok
+vize. De mégis igaz! Mi ez? Mint fekete felhő borult égen, gyűl,
+imbolyog a néma ostromló had a gróf körül. A kapu zárva s
+keresztvasán súlyos lakat függ. Hát odabenn nem lenne senki!?
+<span class="pagenum"><a name="Page_205" id=
+"Page_205">-205-</a></span></p>
+<p>– Hejh, virrasztó! – kiált most utolsó próbának vakmerőn
+Draskovich.</p>
+<p>– Ó-ó-ó! – búgja utána zavartan, lüktetve a visszhang.</p>
+<p>A had meglapul s szaporán tolul vissza a mélyebb sötétbe, de a
+várból nem felel senki, semmi.</p>
+<p>– Minden bitangtul üres az vár! Fáklyát! – kiált újra Gáspár
+gróf s a hangja reszket.</p>
+<p>Zajongva éled a földön lapulva kúszó sok fekete halom. Amott már
+zúgatva verik a ló-teher lakatot s görbített vas kutorász a széles
+kulcslyukban. Nagyot csobban a lakat az árok vizében, pengve hull
+le a keresztvas, de a kapu nem nyílik. Sokáig döng még a szögekkel
+cifra régi tölgykapu, zuhog a csapás s libben magasra a
+fáklyafényen az árnyék. A gróf ott áll elől s a felvonóhíd láncába
+fogózkodva biztatja izgatottan amúgy is buzgó legényeit.</p>
+<p>– Szszsz! – sivít föl hirtelen a csöndre intő vészfütty.</p>
+<p>Csörtetve ugrik meg a legtávolabb álló csoport. A gróf hőkölve
+dül a kapunak vállal. Fejjel borul a földre a fáklya, lángját
+aggódó láb tapossa szét s elhal a döngés. Lest vetett-e a cselből
+kivonult őrség?… Csönd!</p>
+<p>Lent valahol a hatalmas tó partján dühösen bömböl a medve.</p>
+<p>– Semmi az! – hangzik a sötétből egy nyugodt hang. – Talám odvas
+foga kénozza az öreget, az okon rí!</p>
+<p>A futó megáll, a fáklya lángra gyúl s újra fölhangzik a döngés.
+A kapu végre enged s a felvonóhíd egyik lánc-szemébe tűzött fáklya
+világánál zsibongva kopog befelé a sötét áradat.</p>
+<p>Az udvaron már büszkén, kemény hangon intézkedik a gróf:
+szállásol, ágyút szerel, őrséget oszt. Otthon van, egészen otthon!
+S míg iratos népe <span class="pagenum"><a name="Page_206" id=
+"Page_206">-206-</a></span> vidám zajongással helyezkedik, kutat,
+eszik és iszik széjjel a várban, maga az úr gondolkozva forgolódik
+hosszu árvaságtól recsegő ágyában:</p>
+<p>– Ugy-é, aggebje, bolondja, vérséget, atyafiúi indulatot
+meggúgolván azért játszottad vőd urad kezére az ősi dominiumot,
+hogy mast minden értékedet zálogban vetve, javaidat lekötve,
+kénteleníttessél ez iratos, dúló, kóborló néppel tulajdon magad
+várát vítatnod? Bezzög mast, ugy-é, te vagy az bagoly rossz ember?…
+Hálaadatlan vagy te, Miklós!… Meg kellett volna kuporgatnod,
+Gáspár, kid volt! megnézni az forintot, kit kiadsz vala, mint vőd
+urad! Áskálódni, bujkálni, törvénytudó embereket hizlalni, rokont,
+szomszédot kitúrni, mint Nádasdy vagy néhai való Mikulich Főtolvaj.
+Felettébb finom úr voltál, Gáspár groff, nem nézted, mikor,
+mennyit, miért! Ha ittas voltál… bársony dolmányban: úri
+üdő-mulatás; kopott mentében, más borátul: züllött boriszák lén
+neved. Nagy nyavalya az nyomorúság: az jó módban mosolygó
+személyünkregondolást fojtogató dúlássá tészi… Rá figyelmezz!…
+Testamentumbéli utolsó akaratod? Nem vala egy sustákom is, Eusébia,
+nem négyezer jó kemény forintom… Bizony!…</p>
+<h3>VIII.</h3>
+<p>A türelem előbb hagyta el Zrinyit, mint a láz. Trakostyánnak
+ipátul való megvételére még mást küldött, de Kostajnica
+fölverésénél már személye szerint ott volt. A hóstátot
+fölgyujtották, a belső várból kirobbanó törököt visszanyomták és
+zsákmánnyal, elhajtott barommal nehezült hada sietve igyekezett
+vissza, Petrinja felé. Mikor a Mosevnica patakához értek,
+Allah-kiáltás hurrogott föl <span class="pagenum"><a name=
+"Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> mögöttük újra. Elől a
+tajtékossá duzzadt habokkal szökellve rohanó víz, a keskeny palló,
+hátul a vereségen dühödt üldöző török! Míg a gyalogság arcul fordul
+az üldözőkre, Zrinyi a palló fejéhez rugtat, magasra emelt kardja
+villanva mutat a túlsó part felé, vezénylő szava messze harsog:</p>
+<p>– Katonák, előre!</p>
+<p>Mint elnyúlt, tarka, óriás szalag, porzik át a huszárság a
+hídon.</p>
+<p>A kard másodszor suhan:</p>
+<p>– Kürassziere!</p>
+<p>Csörögve, döngve vágtat át a nehéz csapat. A tulsó parton ketté
+válik s elnyeli a cserje.</p>
+<p>Sarkantyúba kapott lovával maga is a hídra pattan, de
+parancsával vágtat már a harcolók felé Ráttkay s nagy ívben
+kanyarodva el mellettük, torka szakadtából közéjük üvölt:</p>
+<p>– Hajduk, az hídra! Utánam! Jézus!</p>
+<p>A törökkel dulakodó gyalogság most hirtelen hátat vet s a
+következő pillanatban már gomolyogva zúg át rohanvást a pallón. A
+török csatasor élén viaskodó, hosszu piros kaftányos, festett
+paripáju turbános vitéz felkacag a közéjük táguló tér láttán. A
+futók után rugtat, népe vele. Mindkét karja égnek emelve, s
+jobbjában hátra hajlik a görbe acél:</p>
+<p>– Biszm-illah!</p>
+<p>A tulsó parton rézsut megvillan a cserje. A paripát két hátsó
+lábára emeli a szügyébe fúródó fájdalom s hanyatt zuhan a pallón
+tolongók közé. A füstbe boruló cserje ropogva okádja a golyót s a
+híd kiürül.</p>
+<p>Visszatérő útjában Zrinyi győztes öröme Varasdon illő conditiók
+mellett megbékél Draskovich-csal, aki, mióta Simoni kiostromolta
+Trakostyánból, baráttól baráthoz utazgatott közbenjárásukat kérve;
+aztán Kis-Komárom felmentésére lovagol, Segesd <span class=
+"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> alá
+száll, de hamar megcsappan s szinte örül, mikor a békén aggódó hadi
+tanács kiveszi lázas kezéből a kardot s maga mehet haza töprengeni,
+mogorva-elvonultan Tacitust olvasni, hadi discursusokat,
+aphorismákat írni.</p>
+<p>Körös megyében a császár kegyelemmel apolgatott valach-jainak
+dúló, fosztogató körme alatt sipít a paraszt… Sipítson!… Fejszéjek
+csapásitól búgva hanyatlik a százados sok faderék a bitorolt
+erdőkön… Fátumuk ez!… A kárvallott nemesek jajja ékes betűjü
+írásban sír asztalán… Sírjon!… A stiriaiak kapzsi vágyakozása
+el-elharap egy-egy részt a magyar határból… a végekben loppal
+sokasodik a feneketlen zsebü, tág hasu német… Nádasdy ellene
+vádaskodó panasz-szóval ődöng a császári antikamarákon… de a
+szűkszavu Tacitus komoly, elmeébresztő auctor s az olvasásbéli
+gyönyörű magad foglalatossága nagy öröm és nyugság.</p>
+<p>A hóvihar szele sziszegve sírt a folyosón. Zrinyi asztalának
+könyökölve nézte Ráttkayt, aki egyik kezével a meleg kályhát
+tapogatta, a másikban egy új könyvet tartott, amelyről áhítatos
+mosollyal olvasta le a büszke címet:</p>
+<p>– ADRIAI TENGERNEK SYRENAIA, GROFF ZRINI MIKLOS. Nyomtatta
+Béchben a’ Koloniai Vduarban Kosmerovi Máté Czászár ó Felsége
+Könyvnyomtatója. ANNO M. DCLI. Szép könyv! Idilliumok, á! és poema
+heroicum ama Sziget veszésirül: dicséretes ügyekezet! Renddel
+megolvasandom, mihant Zágrábban megtérek. De elsőben megjárom
+nagyságoddal Bécset, – fejezte be hamiskás oldalpillantással.</p>
+<p>Zrinyi nevetve tiltakozott a századszor hallott unszolás
+ellen.</p>
+<p>– Domine Comes colendissime, vagyon némely igazság szavamban;
+valamit itthun tészen nagyságod <span class="pagenum"><a name=
+"Page_209" id="Page_209">-209-</a></span> ez békés üdőkben, azont
+Bécsben is megteheti, azaz semmit. Kostajnica, Kis-Komárom, Segesd
+ulta, mely várak alatt megént nagy győzödelmeket írt bé nagyságod
+szablyája élivel az históriában, békén az török. Gáspár úr
+Trakostyánban örül kápolnát emeltetvén az Úr dücsősségire, hogy
+örök emlékezeti maradjon az vár szabadulásának. Török háborgatni
+tiltja az hadi tanács. Lippay és Puchám uramék, mulassunk
+Csáktornyán vagy Bécsben, csak ország nélkül való beste latrok.
+Semmi, hogy én nem meheték pispekségre miattak, de Magyarország is
+nem mehet jobb állapatra! Mast is Puchám Lippay ösztökélésire
+bésúgá császárnak, hogy palatinus uram Pálffy Rákóczyval titkon
+öszvefogva országháborítást forgat elméjében; kiben nincsen egy
+maculányi igaz is! Merthogy Pálffy igaz ember, az más kettő penég
+ország fattya!</p>
+<p>Mikor írsz a fejedelemnek? – ötlött Zrinyi fejébe a gondolat. –
+De ne baráti, udvarló löttyedékkel töltsd meg leveledet, arrul írj,
+amire gondolsz!</p>
+<p>– S mi okon boszontja nagyságod szeme világát ez sok
+bötüvel?</p>
+<p>Zrinyi vállat vont s papirosai közé bökött:</p>
+<p>– Ne légyen ez írás, elhiszem, széllyel is vet háborult
+indulatom! – Szemében lelkes fény villanása cikázott föl: – Mert
+mast volna üdő hozzá, hogy az törökökre hadakozhatnánk és
+visszanyernénk, az kit elvesztettünk. Hejh, mi lenne, ha minnyájan
+egybenfognánk? Ha az lengyel egy felül, olasz más felül, mi innen,
+Kazul basa tulsó részrül rázni kezdenénk az ottomán fajnak
+fundamentomit! És az mind egy volna, mert mindenik kénszeríttetik
+az török kárára. Velencések előttök való okért, pápa hitünk
+terjedéséért, német azért, hogy üdő és alkalmatosság vagyon rá, és
+ha ezt elmulatja, elrepül az jó óra, az kiben ülünk mast és
+gyönyörködünk ebben <span class="pagenum"><a name="Page_210" id=
+"Page_210">-210-</a></span> az nem igen böcsülletes békesség
+szerzésében. Meg akarná persa is az régi kárait fizetni és
+jövendőkrül magát assecurálni.</p>
+<p>– S ezt az körösztény világ kévánságát és várakozását kútban
+ejté egy ministernek féltékeny természeti! Lopkovith uram császár
+udvarában inkább fél az töröktül, mint nagyságod, az ki torkában
+lakik. Kiben változást mi nem tehetünk! Induljunk fel tahát
+Bécsben!</p>
+<p>– De monddsza csak, lector uram, mi okon szorgalmaztatja ígyen
+az Bécsben utazást?</p>
+<p>Ráttkayt zavarba ejtette az egyenes kérdés, amely mintha titkos
+terveire akart volna fényt vetni. De Zrinyi gyanutlan, közömbös
+arccal várta a választ.</p>
+<p>– Hát… csak üdő-mulatás okáért. Igazat szólva, nagyságod vagy
+bötüt vagy tulajdon szüvét rágja. Nem jót tészen ez mastan
+nagyságodnak!</p>
+<p>Zrinyi elgondolkozva nézett a vastag szőnyegre, amely halkan
+süppedezett a kanonok léptei alatt:</p>
+<p>Nem jót?… Lehet! Csunya forgószél volt… Építhetünk újra… De
+kinek? Nincs fiad, Zrinyi Miklós!… s amint lecsukta szemét, kerek
+asszonyi formák, ki tudja, hol hallott gyermek-gőgicsélés kisértett
+föl lelkében… Nagyon is forró volt a nyár, tüzének gyümölcse nem
+érés, de aszály!</p>
+<p>– Osztán, nagyságos uram, Bécs látni viszen az Memoria Regum et
+Banorum, szerelmes könyvemnek nyomatása is! – mosolyogta Ráttkay
+diplomáciája Zrinyi szemébe utolsó tromful.</p>
+<p>Zrinyi tudta, milyen előkelő világításban szerepelnek ősei s ő
+maga is a horvát jelennek ebben a merész hangu történetében. A
+hirtelen csöndben valami vad vonás arabeszkje vágódott az egymást
+mereven nézőkre s míg emlékezetük a küzdelmes multban <span class=
+"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span>
+tallózott, szemük villanása egy várt jobb jövőbe sziporkázta
+fényét.</p>
+<p>– Eb, az ki megbánja! Útra! De császár palotájában bé nem
+megyünk ez egyszer!</p>
+<p>– Nem hát! – szólt Ráttkay s mintha titkos tervei hálóját szőné,
+úgy dörzsölgette öklét tenyerébe s tenyerét ököllé.</p>
+<p>Másnap már ott siklott a két szán a havas mezőn. Az elsőben
+mindenféle bundával szörnyetegekké hizlalt Ráttkay, Zrinyi; a bakon
+két hosszu puskáju legény között a kocsis. A másodikon némi
+elemózsia, ládák és tíz puskás hajdu. Varju csapat fekete,
+mozdulatlan büszkesége ült a fehér buckákon és szárnyra kelve
+lebbent odébb-odébb a csörgők ütemes zenéje után; majd károgva
+kerengett a suhanók fölött. Hegyes füllel figyelő farkas-horda
+nézett nagy messziről az utazók elé; véres orrlikaik remegve
+kémlelték a párolgó lovak illatát, amelyet a déli szél hópihés
+förgetegében hajszolt előre; aztán vágtatva csaptak oldalt a mezőre
+a közeli erdő irányában; a fák alatt megálltak; de amint a suhanva
+növő távolság pontokká zsugorította a szánokat, visszakullogtak az
+útra s felnyújtott fejjel szükölve vonított a fehér térségen a fakó
+folt. A távolból sötét vagy meg-megvillanó ablakszemekkel nézte
+egy-egy hóba temetkezett házcsoport a gyors iramlást. Faluvégeken
+lovaik ideges, büszke félelemmel prüsszögtek le eléjük penderedő
+csaholó kutyákra. Kapufélről fedetlen paraszti fő, bámulás vagy
+köténye alá dugott kezü asszonynép mosolya tisztelte meg az átutazó
+urakat. Estefelé csilingelve futottak be csöndes udvarház, zajos
+kastély udvarára s fél éjjel is elmelegedtek a fahéjas forralt
+borral párolgó mázas csuprok előtt. Zrinyi nemivását elnézhetővé
+tette Ráttkay sürü kupa-ürítgetése s minden beszélgetést pótolt a
+vendégekre lelt házigazda véget <span class="pagenum"><a name=
+"Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> nem érő kérdezősködése:
+mi van a vármegyén? hogy megy a contributió? ott is annyi-e – a
+franc rágja meg! – a német katona, mint errefelé? igaz-e, hogy a
+császár beteg? igaz-e, hogy Vitnyédy egy cracoviai áros tartozása
+fejében más lengyel kereskedők borait lefoglalta s most a lengyelek
+elmaradván Sopronból, a burgerek borai ott büdösödnek a nyakukon?
+igaz-e, hogy a nyáron Candiánál a velencések tönkre verték a török
+hajóhadat? hát Ázsiában csakugyan zavarognak-e a jancsárok?
+készül-e csakugyan a török császár ő nagysága Magyarország ellen?
+kell-e majd mezőbe szállni tavasz nyiltával?</p>
+<p>Tizedik napra Sopronba értek. Vitnyédy házi ruhában, süveg
+nélkül szaladt le eléjük a havas udvarba; Zsuzsánna asszony a
+tornácról nézte a kis Palkóval s a csöpp Erzsébettel a szánokról
+való lecihelődést. A nem várt, magas látogatáson való nagy örömben
+futkosással, sürgés-forgással élénkült meg egyszerre a ház. Vacsora
+közben azonban a gazda öröme belefulladt a kupába s kikelt belőle a
+panasz szelleme:</p>
+<p>– Hejh! hogy megdühödék ellenem ez kecske- és nyirett szakállu
+német-magyar soproni burgerleit! Hát nem ignominia-é, hogy mastan
+az építéshez nem adnak olcsó téglát, meszet s az váras erdeibül
+fát, merthogy valamely regulájokat rúgta volna faron házam falának
+magasabbra való húzása? Mert mi légyen utolsó célja, nagyságos
+uram, az tanács ez hiuságos vélem való majmoskodásának? De majd
+igazságot tészen köztünk az üdő s palatinus uram ű
+kegyelmessége!</p>
+<p>Ráttkay alig leplezhető türelmetlenséggel hallgatta az izgága
+eretnek panaszát, amelyen Zrinyi csak mosolygott s pártfogását
+igérte. Vitnyédy nagy örömében nosza! latin verset szavaltatott
+nyolc éves Palkójával az asztal fölött és Zsuzsánna asszonynak
+<span class="pagenum"><a name="Page_213" id=
+"Page_213">-213-</a></span> szigorúan meghagyta, hogy kellő fokra
+hevítetten kerüljön az ágymelegítő a vendégek nyoszolyájába.</p>
+<p>Másnap reggel a szánon csak hosszabb fészkelődő töprengés után
+szólalt meg Ráttkay:</p>
+<p>– Néha, bizony mondom, nem tudom, melyik az felettébb való
+ellenségünk, az török-é vagy az evangelicus?</p>
+<p>Zrinyi nem felelt egy ideig; széthúzó, erőszakoskodó,
+viszálykodó, mellverő henye kuruc vagy csúszó bécsi szolga nemzete
+bomlott helyzetén jártatva eszét nézett le a mellettük gyorsan
+hátra suhanó havas útra.</p>
+<p>– Tudja mit, lector uram, nem az káspiai hegyekbül származott
+bestia, nem is az lutheránus, de elsőben az magyar, osztán az
+német! – tette a pontot elmélkedése végére a keserűség.</p>
+<p>– Res ita se habet! – morgott helybenhagyóan Ráttkay.</p>
+<p>Zrinyi, hogy a szolganép ne értse, latinra fordította a
+szót:</p>
+<p>– Potentia est justitia, ideo regnum sine lege; corabula vult
+esse aquila, ideo nulla discretio in patria; denarius dat
+sententiam, ideo regnum male regitur; voluntas est consiliarius,
+ideo regnum male disponitur; deus est mortuus, ideo regnum
+potentioribus est repletum!</p>
+<p>– Verum est!</p>
+<p>Hallgatásuk hosszura nőtt, de az út egyre fogyott. A hat jó ló
+röpítve vitte a prémes bálványként mozdulatlanul ülő két urat. Még
+két-három idegen ágy nyirkos hidegsége, amelyet csak éppen hogy
+eltűrhetővé tett a melegítő rézlap, – s a távolból a cikcakos
+falgyűrü mögül már szemükbe tünt a bécsi házak tetejének fehéren
+csillogó sok ferde lapja, a szabálytalan gömbbe szélesedő vagy
+hegyes nyílba futó torony-csúcsok ritkás erdeje és barnával
+tarkázott <span class="pagenum"><a name="Page_214" id=
+"Page_214">-214-</a></span> fehérségében a legmagasabbra emelkedő
+százados törzs: a Szent István templom tornya.</p>
+<p>Ráttkay is a Zrinyi-házban szállt meg. Egy-két napig, mialatt
+Zrinyinek mindig akadt elintézni, rendelkezni valója a ház körül,
+Ráttkay a kandalló mellett javítgatott egyet-mást a friss nyomásu
+lapok el-elmázolódó betüi között vagy a breviáriumát darálta
+fejbólogatással, sűrü keresztvetéssel ide-oda tekintgetve. Aztán
+lóra kaptak s a Neubau állatkertjén is túl messzire kalandozva
+bejárták a közeli környéket és sokszor oly késő est fordította be
+uccájukba fáradt paripáikat, hogy mögöttük már csörömpölve
+emelkedett föl saroktól sarokig az uccát elzáró vastag lánc. Bécs
+enyhe, egészséges tele vidámmá tette a gondtalanul pihenők csöndes,
+csak beszélgetéssel terhes életét. Ismerős, úgy látszik, nem
+fedezte föl itt tartózkodásukat, de maguk is messze elkerülték a
+császári burgot, amelynek négyszögletes tölcsérbe nyíló sok karcsu
+kéménye sürün kacskaringózta ég felé a füstöt. A kristályablakok
+esténként fölragyogtak s mögöttük vidáman kerengett a maszkos
+farsang. Mindenütt hire járt a városban, hogy a császár új
+feleségének felejthetetlenné akarja tenni első farsangját és
+széltén beszéltek valami nagy udvari álarcos ünnepségről, amelyen a
+Favorita lange Saal-ja fényes vendégfogadót fog ábrázolni s egy
+arany-szív lesz a cégére.</p>
+<p>A hét végén, egy derült délután, amint lépést járó lovaikon haza
+felé tartottak valamelyik csendes uccában, Ráttkay egyszer csak
+megrántotta a kantárszárat és süvegét magasra emelte:</p>
+<p>– Servus! Servus! Guten Tag! Guten Tag!</p>
+<p>Zrinyi oda nézett, kinek szól ez a mozdulattal, szóval
+háromszoros üdvözlet. Egy régi ház félig nyílt kapujából egy fiatal
+lány mosolygott fel a kanonok úrra; kerek, piros arcát fülére
+fésült vastag, fekete <span class="pagenum"><a name="Page_215" id=
+"Page_215">-215-</a></span> hajfonat, egyenesen fölcsapott széles
+prémszegélyü kerek téli süveg s egy mellig érő keményített, ritkás
+mintáju dús csipkegallér keretezte; rövid, fekete bársony
+palástját, amelynek szürke szőrme bélése szélesen kihajlott, csak
+félig fogta össze, úgyhogy a nyíláson előtünt a fehér stucli,
+amelybe kezeit rejtette, az egyszerü kék posztó szoknya, s a szinte
+földig érő síma, fehér előkötő. Mögötte egy hasonló öltözetü néni
+fogatlan száját nyitotta nagyra a kedves rokon látásán érzett öröm.
+Zrinyi is baljával lefogta vállát verő göndör haját s jobbjával
+lassan kucsmát emelt. A kapu becsukódott. Zrinyi fölnézett a két
+sor magas ablakra: úri ház!</p>
+<p>– Szegény Anna hugom és Löbl János úr hátramaradott árvája! –
+magyarázta buzgón Ráttkay. – Szép leány! – tette hozzá halkabban,
+mintegy kérdezve.</p>
+<p>Zrinyi nem szólt semmit, de az uccasarokról hanyagul
+visszatekintett.</p>
+<h3>IX.</h3>
+<p>Ráttkay megfogta az oroszlán-szájból lefüggő hatalmas vaskarikát
+s kétszer jól odalódította a kapuhoz. A zörgetésre megjelenő kapus
+tán be sem eresztette volna a két férfit, ha Ráttkayt nem ismeri.
+El is mondta ott mindjárt a küszöbön födetlen fővel, hogy bizony
+egypár öreg rokont, papot nem tekintve, csak apácák, meg aggnék
+fordulnak meg náluk. Ne vegyék haragra egy öreg szolgától, de az
+Isten hozta ezt a szép idegen deli urat ebbe a csöndes házba… az ő
+kis úrnője… szinte, hogy apáca… a világ ide hét mérföld… Az öreg
+motyogása érthetetlenné zavarosodott s kifordult, vörös
+szemhéjjairól egy-egy nagy könnycsepp pottyant le remegő, sovány
+<span class="pagenum"><a name="Page_216" id=
+"Page_216">-216-</a></span> kezére, amely tétovázva vonta csókra a
+két izmos kéz csontos bütyök-sorát. Ha a látogatókat tovább vezette
+is egy időközben előkerült piruló, merev tartásu leány, az öreg
+egyedül folytatta tovább a megkezdett társalgást halk
+kulcscsörgetés között. Ráttkay a lépcsőkön fölmenet izgatottan
+sietett elmondani Zrinyinek a furcsa kapus egész élete történetét,
+amelyből azonban semmi sem világlott ki. Odafönt a lány benyitott
+az első ajtón: motyogás, köhécselés, ruhasuhogás hangzott ki az
+üveges folyosóra, amelynek meleg, gőzös levegőjében érzékeny
+virágok várták a tavaszt. Az újra nyíló ajtó küszöbét Ráttkay lépte
+át elsőnek, kezeit maga előtt széttárva kétszer is meghajolt s
+bizalmas mosolya egyenesen az ablaknál álló két nő felé szállt.
+Aztán kinyúlt az ajtón valami síma, makacs, papos mozdulattal,
+mintha a küszöb átlépésének fáradalmától is meg akarta volna
+kimélni a nagyra becsült vendéget. Zrinyi az ajtóban megállt s mély
+fejhajtás lebbentette meg a szőke hajat a fekete dolmányon. A két
+nő ugyancsak mély bókkal felelt.</p>
+<p>– Nagyságos uram! – vágott bele Ráttkay, örömtől piros arccal
+feledkezve meg magáról, a bán német köszöntésébe, – hugom
+asszonykám tud magyarul. Magyar volt asszonyanyja, ha apja ura
+német is!</p>
+<p>– Tudom kicsint! – mondta bátran a leány s vidáman villant meg
+sötétkék szeme s két sor apró egérfoga.</p>
+<p>Az öreg asszony már erőtlenül tologatott egy nagy karszéket az
+előkelő vendég felé, s míg makacs vendéglátó hiúsága a segítségére
+siető Ráttkay udvariasságával nevetve, tréfálva huzakodott a nagy
+szék két oldalán, Zrinyi szeme a kis termet kerek formáin
+feledkezett. – Fiat szülő szerelemre való! – gondolta magában hideg
+tisztánlátással, de a <span class="pagenum"><a name="Page_217" id=
+"Page_217">-217-</a></span> gondolat nyomán rég nem érzett hévség
+ömlötte körül szivét. – Két mellye almája kicsin, mint az bécsi
+asszonyi állatoké, de szeme magyarán tündöklik! – folytatta magában
+önkénytelenül a jelenség részletezését. A leány állta egy darabig a
+félig hunyt pillák alól rászögezett szem tekintetét; de aztán
+mélyen elpirulva elnevette magát s hirtelen ő is a székkel
+kinálókhoz szegődött:</p>
+<p>– Fogja helyét, Herr Graf, ez sellye-székben!</p>
+<p>Zrinyi egy szemrántással kergette vissza az öntudatlanságból
+feltolakodó gondolatokat s leült.</p>
+<p>Megindult vontatottan a szertartásos társalgás a télvizről,
+farsangról, Bécsről, Muraközről, virágokról, a ház elhunyt uráról.
+A leány kiváncsi mosolya az ismeretlen Muraközről szeretett volna
+mindent hallani; a néni tompán recsegő hangja az elhunyt báró
+jóságából, pontosságából nem akart kifogyni; Ráttkay pedig, kezeit
+dörzsölve, Zrinyi hőstetteit igyekezett mindenáron töviről-hegyire
+elmesélni. Zrinyi inkább csak hallgatott; sokáig nézett mereven
+szembe a nénivel vagy Ráttkayval, hogy aztán a lányon is rajta
+feledhesse tekintetét egy ideig. – Bizony boldog az, kit ágyában
+bocsát! – ötlött fejébe tiszta érc pengésével a gondolat, ami
+egyszerre kiemelte a kényelmes, meleg karszékből.</p>
+<p>Állt és búcsuzott. A kanonok ráncolt homlokkal kémlelte a
+kényszeredett arc hamis restelkedését: – Igen, menni kell!</p>
+<p>– Mán? – kérdezte csöndes tréfával a leány, kezét nyujtva.</p>
+<p>– Schon! – felelt felvillanó jókedvvel a bán. – Kicsin és lágy
+kéz, – gondolta magában.</p>
+<p>A néni éles hehegéssel, Ráttkay hümmögve nevettek az
+enyelgésen.</p>
+<p>Odakint azonban újra a régi komolyság tette szótlanná
+<span class="pagenum"><a name="Page_218" id=
+"Page_218">-218-</a></span> Zrinyit; csak az uccán fordult egyszer
+Ráttkayhoz egy odavetett kérdéssel:</p>
+<p>– S az neve?</p>
+<p>– Mária, nagyságos uram, Mária Zsófia!</p>
+<p>Egy szót se szólt aztán hazáig és Ráttkay nem zavarta.</p>
+<p>– Minek ez? Minek? A gyászév még le sem pergett s ő már… De mért
+ne? Aszály verte szerelem örökös özvegye maradjon?… Mért beszél
+így? Férfiú: és atya akar lenni! Mégis, kora szándok! Német leány!
+Kora-é? Hült indulata fakó rongyaiba mért takaródzék? Lám,
+Draskovich szinte hogy a ravatal fölött kezdett vele huzakodásba,
+pedig csak a zsebe sírt! Mért ne keresse hát ő szive nyugalmát,
+vére fönnmaradását? Ki ellen vet vele? Emlékezetet, árnyékot
+öleljen? A halottat megsiratta! Sose felejtse el tehát?… Német
+leány? Német szerelem? Ejh! csak a maga ökle légyen magyar…</p>
+<p>Másnap jókor a kanonok úr fölcsizmázva hiába pengette végig
+sarkantyúit az egész házban, Zrinyi már kilovagolt egyedül;
+tanácstalan aggodalmában hiába kérdezte szemmel a nagy tükörből reá
+meredő hasonmását, hiába száguldott el próbaképpen a szokott úton
+messze, a városon kivül, a bán csak ebéd idején került elő s
+asztalnál csak az ország helyzetéről volt hajlandó beszélni. Aztán
+újra nem látta vacsoráig.</p>
+<p>– Asszonyi állattal vagyon valahun titkos barátsága? Nem, nem, ő
+nagysága nem buja indulatok vitéze! Császárhoz ment, ministerekhez?
+Nem, nem, ő nagysága nem az, ki á-t mondván, bé-t alányeli!
+Szerelem? De mely szerelem az, ki fut onnan, hová minden erejéből
+futnia kellenék? Homo mysticus! – töprengett Ráttkay
+korrektura-nézegetés közben s <span class="pagenum"><a name=
+"Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> háromszor is elolvasott
+egy ivet, míg egészen ki tudta javítani.</p>
+<p>A hét végére az idő hirtelen megenyhült. Az ereszek szaporán
+csorgatták a hó-levet, az uccákon pocséták szennye fröcsölt, kint
+az utakon magasra dagadt a sár: a nagy lovaglásoknak vége szakadt.
+Ráttkay a kandalló mellé telepedett s rövidre nyírt haját simogatva
+onnan figyelte szótlanul, mitévő lészen most a bán ő nagysága.
+Zrinyi az ablakhoz lódított egy karszéket, maga elé nyitott egy
+könyvet s messze elnézett fölötte, de mihelyt Ráttkay készülő
+kérdéséhez bevezetésképpen megmozdult vagy köhhintett, a bán
+fölrezzenve fordított egy lapot s a legnagyobb figyelemmel mélyedt
+az olvasásba.</p>
+<p>– Hm! Nem akar beszélleni! Éppen hogy beszélleni nem akar! –
+motyogta magában a kanonok úr, s lopva kandikált az újra ölbe
+ereszkedő könyvre. Megmozdult. A könyv újra fölemelkedett.</p>
+<p>Egyszerre csak az alulról föllódított könyvtábla pattanva esett
+csukódásra. Zrinyi egy ideig nézte a sima disznóbőr kötést, aztán
+az előtte álló kis asztalra csúsztatta a könyvet s Ráttkay felé
+fordulva, összehúzott szemmel, dacos mosolyra enyhülő merev arccal
+megszólalt:</p>
+<p>– Hát, lector uram, Mária hugomasszony látására mennénk
+talám!</p>
+<p>– Mán elhivém, nagyságos uram, hogy megromlott az beszéllőkéje!
+– derült föl alázatos bizalmaskodással Ráttkay arca.</p>
+<p>Zrinyi harsány hahotára fakadt. Ráttkay készséggel
+folytatta.</p>
+<p>– Surge, amice, surge! – nevette a bán.</p>
+<p>Ráttkay egy hálaadó Ave-t mormolva rakta össze sebtében írásait;
+s Löblékhez menet a kocsiban elégülten állapította meg magában:</p>
+<p>– Jeles fő halat foga hugomasszony hálója! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_220" id="Page_220">-220-</a></span></p>
+<p>Zrinyi egész uton jókedvü szóval tartotta; szokatlan élénkséggel
+csapott egyik tárgyról a másikra, gyerekségéről a bécsi udvarra,
+Péter öccséről a török harcokra. Ráttkay növekedő örömének csöndes,
+papos mosolyával hallgatta.</p>
+<p>– Isten hozot nacságos uramot! – fogadta a bánt egy kis öntöző
+kannával kezében Mária a folyosón.</p>
+<p>Ráttkay szokatlan hevü rokoni csókra vonta magához a keskeny
+homlokot. Közben a nénike is kijött a szobából, csoszogva, örömtől
+hehegve, köszöntésből, kézszorongatásból kifogyni nem akarva.</p>
+<p>– Csak ez aggné ne volna! – gondolta magában Zrinyi rosszkedvüen
+s egy cserép virághoz lépett, föléje hajolt.</p>
+<p>Mária elébe kandikált, hogy melyik kedves virágára kiváncsi a
+nagy úr. Ráttkay pedig hirtelen karon fogta a nénit s minden
+ellenkezése dacára jámbor erőszakkal behurcolta a szobába. Az ajtón
+túl aztán gyors jelekkel igyekezett megértetni a nehéz fejjel, hogy
+hadd ismerkedjenek egy kicsit a «fiatalok». Az öreg végre
+megértette a helyzetet: ezer ránccal vibrált föl hamiskás mosolya s
+nagyot sóhajtott a rég mult idők emlékére.</p>
+<p>Zrinyi türelmetlenül kapta fel ökölbe szoruló kezét, mikor
+észrevette, hogy egyedül hagyták őket:</p>
+<p>– Az alkalmatosság szerzők! – morogta fogai között, de amint a
+fátyolosodó fényü szemekre, bíborba boruló arcra nézett,
+fölpezsdült benne a vágy s homloka elől elhessentve a gondolatokat,
+közelebb lépett a lányhoz. Orrcimpája tágultan remegett:</p>
+<p>– Az iffiuság illata! – súgta fülébe a kivánság. S amint már
+öntudatlanul siklott szeme végig a gömbölyü kis alakon, megakadt a
+zavarában csurgóra eresztett kancsón. A víz halkan, széles
+karikákra mállva csöpögött a nagy kőkockára. Gyorsan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_221" id="Page_221">-221-</a></span>
+lehajolt, hogy a kannát egyenesre állítva, a lányhoz nyúlhasson. De
+amikor az izmos kéz a kis kacsóra kapcsolódott, Mária rezzenve
+bocsátotta el a kannát, amely konogva, bugyogva csörömpölt le a
+padozatra. Zrinyi lángoló arccal hajolt a kanna után s mély ránc
+ékelődött szemöldökei közé és halálos komolyság sötétlett szeméből,
+amint átnyujtotta a lánynak. Mária bocsánatkérő, engedelmes
+macskamozdulattal hajtotta félre fejét. A bán arca megenyhült;
+Mária elnevette magát s nyomban rá fölbúgott a Zrinyi nevetése
+is.</p>
+<p>– Pádimentomra hullott az kanna! Pádimentomra hullott az kanna!
+– örvendezett a szobában a kanonok úr a nem látott, de
+jelentőségesnek sejtett eseményen.</p>
+<h3>X.</h3>
+<p>Migliani páter megint ott állt, mint mindennap, a csáktornyai
+vár bástyatornyának legfelső ablakában s a friss reggeli szél
+ellenében szemét hunyorítva, tenyerét emelve, messze eltekintett a
+kora tavaszi olvadás csillogó pocsétáin, tavain. Hiába oszlott a
+köd, az uton legfeljebb egy-egy bivaly-fogat, ökrös-szekér mászott,
+de urat vivő hat lovas hintó nem volt látható sehol.</p>
+<p>– Mi lehet az úrral? Lévnyaló lén császár udvarában? Megétették
+régi haragosi, meghalt s el is temették? Kóborló szegény legények
+kezekben esett? Nem lehet! Sem egyik, sem másik! De hun s miként
+vagyon? Mely választot adjak Péter úrnak, ha megént az nagyságos úr
+után kérdezkedik! Bécsben mulat, Bécsben mulat! Orehóczy vice-bán
+uram is ugyan püszöget ű nagysága miátt, hogy hun az úr, mikoron
+jün az úr, üdeje lenne mán az úrral <span class="pagenum"><a name=
+"Page_222" id="Page_222">-222-</a></span> beszélleni, merthogy
+hírek vagynak, hogy éppen Trautmansdorf Zsigmond uram foglalta
+magát az praedauciusok bátorgatásában: hogy régi szabadságikat,
+kiváltságikat jól megőrözzék, csak folyamodjanak az királhoz, ha
+köll egy s más, de az rendeknek bé ne holduljanak! És senki nem
+tudja, hun van! Jó, jó! Bécsben! De ki az rosszseb mulat ennyi
+üdeig Bécsben? Vice-bán uram két szemével látta Varasdon
+Trautmansdorf nevezetü főnémetet s az üdétt éppen praedauciusoknak
+két vajdájok is Varasdon cellengett!</p>
+<p>Az udvari tisztviselők nem érezték nagy hiányát a bánnak.
+Csöndes kártyának, csöndes ivásnak zajos kártyával, zajos ivással
+való váltogatása teljesen kitöltötte uraimék idejét. Migliani hiába
+siránkozott előttük az úr után, levonták maguk közé s estére kelve
+el is altatták a páter lelkiismeretét; a reggel azonban megint csak
+a toronyban lelte morfondírozásba merülten. El-elnézett Légrádról
+Patachich is, komor híreket hozott a végekben gomba mód szaporodó
+német katonákról, akik ellen nagy káromkodásokra, szitkokra
+fakadtak a dús asztal mellett lakozók s ürült a kupa német
+veszésére, Patachich egészségére.</p>
+<p>Zrinyinek úgy lefekvés előtt, a kandalló mellett melegedve,
+eszébe ötlött nem egyszer Csáktornya, az urak, a báni hivatal, de
+gondolata csak éppen hogy átsiklott rajtuk.</p>
+<p>– Pocséták sűrü, nehéz gőze ül arrafelé az síkon… s Mária teste
+gyermek-szülő szentelt templommá lészen!… Kicsin, sivalkodó, meleg,
+lágy tagu apróság, az kemény dereku Zrini fának lágy gyümölcse…
+Brrumm, brrumm, reng az bölcső s fölötte dajka-mese suttog…
+Vonyíthatsz akkor német generál-csürhe!… Utánnam leselkedtetek?
+Tudjátok Bécsben mulatásomat? Levéllel üzentek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span> rám,
+igaz-é, hogy pogány ellenében velencéseket segítém? Ez rothadt
+török rágalmat kedvetek szerént lenne elhinnetek!? Nem igaz, nem
+segétém üket! De vagyon férfiu, kit, ha Isten ű fölsége érnem
+megadja, még megsegétek, úgy lehet, de ellenetek lészen az! Az
+üdeig, koncon marakodó ebek, ha tajtékot túr is csahos pofátok,
+csak megnevetem!</p>
+<p>– Egy asszony, egy királ, tudja-é kegyelmed, mi az, lector uram?
+– fordult hangos szóval a breviáriumát morzsolgató Ráttkayhoz.</p>
+<p>– Német asszony, magyar királ? – mosolyogta megértőn, ravaszul a
+kanonok.</p>
+<p>– Az! Jó éjtszakát! – felelt a bán s kemény kézszorítása
+búcsuzott.</p>
+<p>Másnap, mikor a két mindennapos vendég ebédidő táján megjelent a
+Löbl-házban, a megszokott csend helyett távolból zengő húrok hangja
+fogadta őket.</p>
+<p>– Ihon la, hugomasszony virgyinát ver! – szólt elismeréssel
+Ráttkay.</p>
+<p>A folyosón megálltak. A cimbalomszó elhalkulva kisérte most az
+akadozva felhangzó éneket:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Most is
+örömemet<br /></span> <span class="i0">Magaddal
+elvitted<br /></span> <span class="i0">Kedvemmel
+egyetemben,<br /></span> <span class="i0">Reád gyult
+szerelmem<br /></span> <span class="i0">Titkon éget
+engem,<br /></span> <span class="i0">Keseredik
+elmémben,<br /></span> <span class="i0">Áldott
+szemeidet,<br /></span> <span class="i0">Gyenge szép
+szinedet<br /></span> <span class="i0">Juttatván én
+eszemben.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Ráttkay ijedten nézte a bánt s szinte vért izzadt
+szégyenletében, hogy hol tanulhatta Mária ezt az illetlen dalt:
+<span class="pagenum"><a name="Page_224" id=
+"Page_224">-224-</a></span></p>
+<p>– A… a… Balassi szerzette virág-ének! – hebegte
+puhatolódzásképen.</p>
+<p>– Fajtalan ének! – pattant föl megbotránkozásából Zrinyi.</p>
+<p>Bent is meghallhatták, mert az ének megszakadt s az
+ajtónyilásban megjelent Mária izgalomtól piros arca.</p>
+<p>– Jó napot kegyelmeteknek! Hallották? Ugy-é nem?</p>
+<p>Ráttkay buzgón integetett Zrinyi háta mögül a lánynak, hogy
+hallgasson. Zrinyi szótlanul adott kezet.</p>
+<p>– De hallották, látom. Ó, be szánom! Ebéd után Miklós bátyám
+uramnak kedvét szerezni akarék virágének dallásával. Magyar szó
+nehéz dallanom. Ó, be szánom!</p>
+<p>Ráttkay már a nénivel tárgyalt egy ablak-mélyedésben, hevesen
+hadonászva.</p>
+<p>– Mondjad, bátyám uram, rossz, kit mívelek?</p>
+<p>– Hát, hugom asszony, ki volt kegyelmednek praeceptora az
+virág-ének fuvásban?</p>
+<p>– Vagyon itten magyar konyhaszolgáló, ő mondá szavát, éneklé
+nótáját.</p>
+<p>– Nézzedsze, hugom asszony, főrendü leányasszonyokhoz, – kezdte
+szigorúan a bán, – felettébb nem méltó ez fajtalan énekek
+fuvása.</p>
+<p>– Mi az: fajtalan? – kérdezte ártatlan csodálkozással Mária.</p>
+<p>– De hagyján! – felelt Zrinyi elfordulva, hogy nevetését
+leplezze.</p>
+<p>A lány egészen megijedt:</p>
+<p>– Haragszol, kegyelmed? Nein, nein! Haragszik kegyelmed?</p>
+<p>– Nem, hugom asszony! – fordult vissza gyöngéden Zrinyi, kezét a
+lányéra téve. – Talám az magyar nyelvben is vagyon praeceptora
+kegyelmednek? <span class="pagenum"><a name="Page_225" id=
+"Page_225">-225-</a></span></p>
+<p>Mária nem huzódozott; titkolt büszkeséggel bólította:</p>
+<p>– Van!</p>
+<p>A bán keze szorosabbra csukódott:</p>
+<p>– Mária! lenne-é kegyelmed magyar asszony?</p>
+<p>A lány keze megvonaglott.</p>
+<p>– Harag, gyülölségek egész oceánumja vagyon magyar és német
+között. Ugy lehet, üdők telésén, én, az horvát bán, szemben
+szegülök Béccsel s magyar hazám romlásán munkáló német
+generálokkal, tanácsurakkal. Kegyelmed, hugom asszony, semmit nem
+tett abban, hogy német. Szeretem kegyelmedet.</p>
+<p>A két könnybe boruló hálás szem a bánéba kapcsolódott.</p>
+<p>– Ma még Bécsben vagyon az póráz vége, kin táncoltatnak.
+Fölséges kéz tartja erővel. Őseim virtusa serkegetvén, húzom,
+ráncigálom. Mivé lennél, német leánybul vedlett magyar asszony, egy
+universális magyar zöndülés korán? Magyar lészen-é, fiat ha szülsz?
+Nem borulsz-é térdre előmben, ha Bécs ellen övedzeném
+szablyámat?</p>
+<p>Ráttkay meghökkenve fogta le a néni karját az ablak-mélyedésben,
+s kiegyenesedve hallgatta a magáról megfeledkező Zrinyi hangos
+beszédét.</p>
+<p>– Lehet-é az én feleségem német leány? Mit adsz cserében, ha
+eltágul mellőlem minden? Ó, Mária, felelj, écakáim tünődésit
+világosítsd meg szavaddal. Miért láttalak meg s miért kele
+szüvemben ez szerelem förgetege? Vénus rózsás bilincse, kit
+kezedbül vészek, nem dőjt-é bécsi mocsárban, monddsza csak? Ki ül
+országunk kormányán s irányítja rudját impérium haszna szerént?
+Német! Ki kevélykedik suton űlő hadakozása tudománával, az mezőkben
+nyargalászó magyart meggúgolva? Német! Kiért hull heában az magyar
+vére? Csak németért! <span class="pagenum"><a name="Page_226" id=
+"Page_226">-226-</a></span> Pusztul Somogy és Szala, hogy Stiria
+békén hizzék! Az végekben német vitéz győl védeni az magyart.
+Védeni? Nem, hanem asszonyát fertézni, borát fecsérleni, marháját
+elragadni, országát emészteni! Gyülölségre feketült szüvem minden
+ellen, ki német, de téged kivészlek, keservben fogant szerelmem,
+Mária!… Hejh! lector uram, György! fordulj csak arcul reám, nézzél
+szüvemben és könyörülj rajtam!</p>
+<p>Mária félénken helyezte reszkető kezét a bán vállára s szapora
+könny szántotta arcát szinte a férfiéhez értetve szólt:</p>
+<p>– Kit beszéllesz, nem mindet értem, de értelek és mondok: légy
+ma muszulmánná, hitesed lenni akarom. Jól van így?</p>
+<p>Zrinyi levont az ujjáról egy sárgás fényü régi gyémánt-gyűrüt,
+szótlanul a Mária ujjára húzta s vége érhetetlen makacs csókkal
+borult gyöngéden a gyűrüs kézre. Szőke haja szétomlott a lány fehér
+előkötőjén.</p>
+<h3>XI.</h3>
+<p>Havas, fagyos nyugalom leple terült simán mezőn, uton, lógott
+szakadozva bástyán, tetőn, kopasz koronákon. A nyugati ég vörös
+félszeme minden fényét, tüzét befelé sugározva hunyta össze pilláit
+a csöndesen ereszkedő köd ellenében. Csáktornya kéményeiből
+fuldokolva menekült a füst; ablakaiban remegve gyúlt ki a láng.</p>
+<p>A bán és új asszonya a kályha tüze mellett egymásnak hajolva
+hallgatták a vörös fénykévét lobogtató sötétben a mindig ritkább és
+ritkább kurjantással, csizma-kopogással, fáklya-villanással álomra
+készülő <span class="pagenum"><a name="Page_227" id=
+"Page_227">-227-</a></span> vár érzékzsongító, érzelem-gerjesztő
+elcsöndesedését. Zrinyi tompa, szerelmes hangja reménykedve búgott
+a nagy Rákóczy Györgyről, a legkülömb magyarról a föld kerekén, aki
+magasra fogja emelni a magyar nevet, amelyet itt sárba húz Bécs
+félékeny, önző kicsinyeskedése… Rákóczy legyen csak erős, legyen
+diadalmas!… Vesse csak hangos zörrenéssel a magyar világ
+mérő-serpenyőjébe kincsét, kardját! Igen! Legyen hát Rákóczy az,
+ami Zrinyi nem lehet, kinek bécsi butaság kötözte keze zsibbadtan
+pihen ölében! Másfél esztendeje! Ó, az a levegőt táncoltató, buja
+hevü nyár, a kettejük nyara, gyümölcsös ősszé duzzadt,… milyen rég
+volt!… s enyhén olvadt zöld tavasszá a fehér tél, hogy most újra
+itt legyen… Vezekénynél négy Esterházy halt egy napon… Rabló bég
+Kassa körül zsákmányolt ifjat, szüzet… A kanizsai nyúzó kéz végig
+simított a Batthyányi-birtokon… Predavec, valach kényére kóborol,
+nyilt lázadás!… A paraszt is már rablásra ehülten rázza öklét
+nemesi udvarházak, várak felé… A kemény kezü Erdődy Imre fut előlük
+birtokáról… S a bán, mit tehet a bán? A bán! Nevetség, Mária! A
+bán? Két száz puskát küld védelmére a hadi tanács, ha a török
+kirajzik várából, de Patachich haramiáinak fizetését zsebében
+felejti… A bán? Versent kelepelő uraknak praesideálhat s nem szabad
+meglátnia, hogy Bécs nem akarja nyugodalmunkat: hadd görénykedjék a
+lázadásba vadult jobbágy! hadd szájaskodjék a puskás kezü
+praedaucius! legalább féken fogjuk nyelvünket, Bécs ellen vitézkedő
+kedvünket… A zágrábi gyűlésből békéltetni cammogott bizottságot
+megnevette a paraszt…</p>
+<p>Mária félénken nyúlt föl megsimogatni a méltatlankodástól
+lüktetve tüzelő homlokot:</p>
+<p>– Aber, Nicolaus… <span class="pagenum"><a name="Page_228" id=
+"Page_228">-228-</a></span></p>
+<p>Zrinyi megfogta s rózsaszínü tenyérré fordítva puha csókokkal
+tetézte a kis kezet:</p>
+<p>– Mind csak egy! Ha Isten nem vigyáz az mi dolgainkra, hanem,
+úgy tetszik, csak az egek sarkain sétál, vigyázok én, nem az bán,
+de én, Zrini!</p>
+<p>S míg szerelmes hévvel húzta magához az összegombolyodó macska
+kis asszonyt, puhábban fordult agyában a gondolat.</p>
+<p>Mindegy! Rákóczy követe elmés férfiú, szóból ért, tekintetből
+olvas… A hadi tanács, mint a chaméleon! Változó kedve most erővé
+velőzik, a törökre uszít s szigorúsággá rettent félelme megujra
+tilt! Felhők futása! Mert Rákóczy Moldvába tört s az áruló Lupul
+vajdát mind hadastul össze a sárba taposta! A lengyel korona már
+biztatón csillog a győzelem övezte fej felé… Hátrakushadva vonyít a
+török majd, Rákóczy és Zrinyi neve együtt fog az ajkakon
+forogni!…</p>
+<p>A gyertya utolsót lobbant s a bán remegő kézzel hámozta ki
+hálósubájából a halk nevetéssel szégyenkezve hozzá simuló puha
+aszonyt.</p>
+<p>Boldogsága taván ha vert is egy-egy fodrot távoli viharoknak
+zefirré enyhülő förgetege, balzsamos szerelem mámorító nyugalma
+ringatta folyton csobbanó vizén. A csáktornyai várban most nem
+sötét tüzü szövétnek küzködő, beteg lángja lobog, nevető kis mécses
+pici pislogása hoz belé csendességet, derüt. Milyen egyszerü az
+élet! s micsoda horizontok nyilnak egy csöndes zugolyból, amelyek
+csak zavart látásuvá vakítják a lovon rohanót! Az ezüst tálak a
+kincsesház ládáiban álmodoznak régi, zajos lakomákról s az a
+borgörény várnagy egészben rendes ember, de a szó-malom Migliani
+számadó pennája bizonytalan instrumentum… Ki hitte volna? Uj
+asszony, új világ! S jobban esik a falat a kis palotán szűkös
+családi körben, ahol csak ón-tányér konog <span class=
+"pagenum"><a name="Page_229" id="Page_229">-229-</a></span> s
+bizalmas ember ül. Németes szokás? Hát igen! Megritkult a várban a
+sok borital-cavalier, de megsokasodott a béke! Zrinyi várni tanul!
+Mit vár? Változást, zöndülést vagy talán csak fiat? Ki tudja? Vár!
+A hajszolódás forró hidege elröpült. A nyár lombja békét susog, a
+tél hava békét pihéz. Esemény? Nem esemény-e minden éjszaka?
+Ambitio? Nem legszebb ambitio-e fiat nemzeni? Ó, bár jönne már!
+Lombos lugasban, léptető ló hátán, mécsvilágnál, hajnali szürke
+derengésben fogja-e fülébe súgni…? Keresztelő! Mikor lesz
+Csáktornyán keresztelő?… Az is keresztelő volt amoda a minap;
+Wesselényi kupát köszöntött el: «Rákóczy fejedelemnek föltett
+szándékában nyaka szakadjon!» De ő felelt viszontag: «Nem erre
+iszunk, hanem arra, hogy Isten segétse, mertha Erdély vész,
+Magyarország is bukik!» Mondta csöndesen, mondta harag nélkül… Hol
+van a régi dühös remegés? Nincs! Az új élet írja mindent
+beheggesztett!…</p>
+<p>Azzal fogta a tollat s megereszkedett idegekkel, kedves Tacitusa
+egy-egy mondásán elindulva, szorgalmasan irogatta tovább a vitézség
+circumstantiáiról szóló aphorismusait:</p>
+<p>– In Annalium primo Aphorismo írtuk azt, hogy az hírnek olyan
+természeti vagyon, hogy az kihez ragaszkodik, nehezen válik el
+attul; igaz…</p>
+<p>A konyha-épület falán megkondult az ebédre hívó harang. Zrinyi
+letette a tollat s mosolyogva figyelte a folyosó csendjét, mikor
+koppan meg rajta először az érte jövőnek tipegő lépése…</p>
+<p>A második emeleten a nagy palotán már együtt ültek az uraimék. A
+várnagy végignézett a pár emberen, csupa várbeli arcon s
+megvetéssel kenegette nadrágjához bicsakját:</p>
+<p>– Vendég? Franc, nem vendég! Messzére elkerülik ez várat,
+valamint béle dült sarut útfélen! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_230" id="Page_230">-230-</a></span> Bizony, mikéntha ecetben
+tött volna el bennünket télire ez pöttön bécsi fráj! Ha mán úgy
+neki buzdult üdőtlenül ez másad násznak urunk gyermekfábrikálló
+kedve, magyar leánt talám bizony nem is tanált volna ű nagysága!
+Hiszem németben zápult ez üdeig ű nagysága foga, mastan még ágyában
+is tészi! – mordult egyet-egyet tányérjába. – Tülök? Ki az rosszseb
+botlik ide? – neszelt fel ebéd vége felé a kapu-nyitást kérő
+hangra.</p>
+<p>A figyelésre nyíló szájakban megállt a falat, csak az udvarbiró
+vésegette egykedvüen tányérja szélét késével. Kint szóváltás
+lármája közeledett.</p>
+<p>– Vendég! Lármát is csap! Hogy az mennybéli Atya áldja meg az
+pampuláját! – örvendezett a várnagy. – Megnézzük! – s már ugrott
+is.</p>
+<p>Uraimék is letették a kanalat, bicskát, kicammogtak a lépcső
+fejére, onnan nézték az első emeleti kis palota felé igyekvő,
+bőrbe-szőrbe öltözött postát, akiről heves mozdulatai
+méltatlankodva fröccsentették szét az olvadó havat:</p>
+<p>– Csak az úr kezihez szolgáltatom az levelet!</p>
+<p>– De csuron hó, latyak kegyelmed! – tanítgatta a feltartóztatni
+akaró ifju lányos hangja a vörös arcu embert.</p>
+<p>– Hát nyalintsd le rúlam, öcsém!</p>
+<p>Uraimék jót nevettek odafönt a nemes inas buzgólkodásán.</p>
+<p>– Nem vendég az nyavalás, de csak posta! – szólt a várnagy.</p>
+<p>Uraimék vállat vontak s visszaszállingóztak a terembe.</p>
+<p>Mit hoz ólmos szárnyán ez a téli szél? – kérdezte magától
+Zrinyi. – Milyen dühre fakasztó méreg lehellete fog kisüviteni a
+nagy pecsétek alól? Nem akarok semmit, csak nyugalmat, mert várom
+az időt: Rákóczy napjával hajnalló reggelt! Milyen követ
+<span class="pagenum"><a name="Page_231" id=
+"Page_231">-231-</a></span> hajít a világ békém pagonyába? Mikulich
+Sándor rabolt már megint asszonyt buja kedve etetésére? Az európai
+constellatiók horoscopiumára pislogó hadi tanácsnak jutott talán
+eszébe valami? Péter hajszol törököt Bécs tilalma ellenére?
+Herberstein kapitánykodik megint válogatott zaklatással a zenggiek
+fölött?</p>
+<p>Forstall csöndben köhhintgetett az asztal végén összesúgó ifjak
+felé.</p>
+<p>Mária gyöngéden megérintette az elgondolkozó Zrinyi karját: a
+bán összerezzent s feltépte a pecséteket. Sáppadó arccal,
+bennszoruló lélekzettel tolta el maga elől a tányért s az asztalon
+szétterített papirlapra meredt mohón…</p>
+<p>– Meghalt…! – szakadt ki tompán melléből a szó.</p>
+<p>Az ebédelők kanala ijedt zörgéssel koppant az asztalon s néma
+csendben emelkedett fel kiki.</p>
+<p>Zrinyi is állt. Gondolat akasztotta remegő keze tétován nyult
+keresztvetésre:</p>
+<p>– Az Atyának… szegény palatinus!</p>
+<p>A névtelen ijedtség rémületté hördült a száradó torkokban.</p>
+<p>Ziháló zokogás futotta el könnyel a messze idők távolába néző
+bán szemét és körülötte döbbenve búgott a halottakért való ima.</p>
+<h3>XII.</h3>
+<p>Csikorgó, únt lassusággal fordult az év kereke Zrinyinek.</p>
+<p>Hiába pattant ki egy időben mindenütt a tavasz rügyeivel a török
+beütéseké is; hiába legelte a nyári sarjut a német vitézek lova
+törvény ellenére szegénység és úr földjén; hiába csatangolt a
+szolgaságot <span class="pagenum"><a name="Page_232" id=
+"Page_232">-232-</a></span> megúnt jobbágy szerte a két
+főkapitányságban; hiába hozta meg az ősz a mirigyhalál fekete
+gyümölcsét, ha tudomást is vett róluk egy-egy gyülés, irat erejéig,
+még a Délia paripa is jobban érdekelte, mert Rákóczy küldte s
+mintha a fejedelem hozzá való jóindulata, tüzes barátsága ficánkolt
+volna a nemes állat ereiben… s titkos utak nagy kerülőin, bizalmas
+embernél váltott lovakon jött-ment a sok clavisos levél Rákóczytól
+Zrinyihez s viszont. Enyhülten, de csak annál tisztánlátóbb
+makacssággal élt benne a gondolat: most jött el az ő ideje!</p>
+<p>Az eseménytelen tél dús éjszakákkal pompázó elvonultságában nagy
+komoly hittel hallgatta Mária a bán bizakodó festegetését a
+jövőről; a harci emlékek csarnokában büszkén föl s alá kopogót
+derékon ölelte s úgy figyelt föl rá áhitatosan; este az ölébe ült s
+meleg ujjacskái a szőke hajba nyomultak. Zrinyi, míg keze
+szerelmesen simogatta végig-végig az asszonyt, nyugodt
+latolgatással beszélt:</p>
+<p>– Hát kicsuda?… Jó Csáky László, Csáky István? Hm! Értelemmel
+minden dolgokat felérnek, de viszont, ha azt az ű bölcsességeket
+operatióra avagy cselekedetre kellene tenni, nem tudnak semmit
+véghez vinni! Wesseléni, az az igen tekélletlen kutyafi? Ha Puchám
+tudománt nem ad néki és instructiót, nem röpülhet! Nádasdy bizony
+csak ország nélkül való palatinusság-halászó csunya beste kurvafia,
+mert tudna szolgálni, ha az privatum commodum be nem kötné néki az
+szeme… Aranyborjut imádók, kit mi hogy nem nyalunk környül, az az
+baj! Baj? Sehogysem! Baj az kukaság némának! S ez uraknak, Mária,
+tudod-é, kicsuda az Istenek? Érsek! Ű az forrás s bizony minnyájan
+tűle infectusok, merthogy ha az forrás zavaros, lehetetlen, hogy az
+patakja tiszta légyen. De mocorog még Puchám is, az
+Wesseléni-pajtás, érsek-tojás! Messzérül való <span class=
+"pagenum"><a name="Page_233" id="Page_233">-233-</a></span>
+adulátióval megkörnyékezé az nagyvezért, ki azt mondá Isztámbulban
+az fejedelem nagy jó uram emberének, hogy Rákóczy szerezzen néki az
+elhalt palatinus helyében egy császár mellett való belső,
+magyar-szerető (hallod? magyar-szerető? mi?) urat, úgy mint Joannes
+Cristoforus Puchámt, kinél mast az császár előtt kedvesb ember
+nincsen és igen hamar nagyobb állapatra mégyen… Az ki hol bízik,
+ott hízik!</p>
+<p>Suttogó, mécslobogtató éjjel együtt merültek a szerelem s a jövő
+horizontjainak kéjes kutatásába. Öleléstől fáradtan a jövőbe
+menekültek s a tervezgetések pecsétje egy-egy csók volt. Migliani,
+Forstall, az egész vár: bolondos álomkép furcsa figurái; reggel és
+este fény és homály játékos kergetődzése; a török rém dajkamese;
+halmos Zágráb mozgalmas gyülése a felgyulladott ájer táncoló
+délibábja… de a palatinusság kelendő napja rózsás sugárujjakkal
+simogatta a jelent.</p>
+<p>Január derekán, csöndes ebéd végén egyszer csak Mária piros arca
+halaványra fordult. Egyik keze az abrosz szélét morzsolgatta, a
+másik mellén remegett; szólt volna, de szavát elfogta valami.
+Hirtelen csak fölugrott s az ajtónak tartott. Zrinyiben bánatos
+emlékek rémlátása viharzott fel, amint utána szökkent. A folyosón
+érte utól.</p>
+<p>A többiek is, ki fölugrott, ki fölállt, ki mehetnékesen nézett
+körül, de Migliani mosolyogva intett a kezével:</p>
+<p>– Hagyján! Magzatkája jelenté méhbeli magzatoknak szokások
+szerént, hogy ihon e, megkezdém az földi életet.</p>
+<p>Derült homloktapogatás, fejcsóválás követte a páter szavait:
+persze, hogy persze!</p>
+<p>Mária megkönnyebbülten takarta el boldog könny szántotta arcát
+szégyenletében ura elől. Zrinyi <span class="pagenum"><a name=
+"Page_234" id="Page_234">-234-</a></span> ideges, kiváncsi örömmel
+vonta magához a húzódozót:</p>
+<p>– Mastan mán… ugy-é, Mária… bizonyosan…?</p>
+<p>Mária rátekintett s csak szempillája rebbentette az igent.
+Zrinyi belemerült a két sötét szembe, mintha a test szerelmes,
+misztikus műhelyébe akarna belepillantani, annyiszor csalódott
+vágya igazolását keresve és simogató tenyerében gyöngédséggé
+enyhült féken fogott szenvedélye, amint a tüzelő arc hamvába
+susogta:</p>
+<p>– Te… te… te!…</p>
+<p>S úgy átkarolva indult vele a lejárat felé.</p>
+<p>– Nem arra, Miklós! – szólt bizonytalanul Mária.</p>
+<p>– No, kicsin? – tudakolta gyöngéden az asszony kivánságát.</p>
+<p>– Éhes vagyok!</p>
+<p>Vidáman búgott a bán hatalmas nevetése a visszhangos falak
+között, s nem állt meg benne a boldogság együgyü tréfája:</p>
+<p>– Mán is válosztgat!</p>
+<p>– Aber, Niki! – duzzogott gyerekesen a mosolygó asszony.</p>
+<p>Az ebédután nyugalmának mindent álomba bágyasztó csöndjében
+Zrinyi is letette a tollat s fojtott izgalma addig figyelte a
+könyvesház kályhája mellett olvasgatásból szendergésbe hajuló
+Máriát, míg egyszerre csak cselekedetre éhesen ébredt benne a most
+már ivadéka jövőjén aggódó tetterő:</p>
+<p>– Mit tettél eleddig, Miklós, az palatinusságért? Zugolyban
+ülvén álomkép-kockákbul emeltél palotát? Az croatiai státusok
+követi reád adják votumokat, az fejedelem s az öregbik
+fejedelemasszony követi szintúgy, az hozzájuk szító kuruc magyarok
+nemkülömben… De oly bizonyos-é, hogy ű fölsége <span class=
+"pagenum"><a name="Page_235" id="Page_235">-235-</a></span>
+candidatusok köziben tészen téged? Vajjon nemzeted, esztendeid,
+készséged, cselekedettel tett bizonyságid, hazádhoz való szereteted
+s az fejedelem assistentiája maguktul végben viszik az dolgot
+császárnál? Ki tudja?</p>
+<p>Megrettent. Hátha nem is jelölik? Puchaim kiesett ugyan az udvar
+gratiájábul, de így is csak a Lippay jelöltjét fogja támogatni.
+Lippay pedig, bár hetet-havat igér mindenkinek, hitegeti Nádasdyt,
+Forgáchot, de gondolatja Wesselényiért buzog, indulatja őérte
+keveri a mérget.</p>
+<p>– Nem, nem! Az nagy tiszteknek osztása valahol fávorral,
+gratiával és practicával osztatik, veszett respublica az! De nem
+az-é az miénk? Elegendő-é az Istenben s az fejedelemben bizakodnod
+néked, kirül mind az község tudja, papnak, németnek nem nagy
+barátja vagy? De Zrinyi vagy! Személlyed nem numerusnak végiben
+biggyesztett cifrát érő!… Latorság volna! Latorság, jó, jó! De
+meglehet! Mit tészsz akkoron? Kinek fülére csimpajkodol rágván,
+mint ebek erdei kanét? Döngetheted akkoron mán koponyádat vak
+magabizásod csalatásának dühében! Föl, Miklós bán, ereggy Bécsben!
+Topogj az anticamarákon, simogasd környül az németet, hogy falnak
+ne állassanak!</p>
+<p>Izgatottan vártá a hireket, amelyek általános zavarról,
+fejetlenségről beszéltek: a Pozsonyban már gyülekező rendek és
+karok kivánták is a gyülést, mert nádort akartak, féltek is tőle,
+mert kiszivárgott, hogy Ferdinánd ki akarja erőszakolni tőlük az
+örökletes királyság kimondását. A folytonos mámorban úszó
+Szelepcsényi kancellár sima szavában királyi megbizás érdeklődött a
+Pozsonyban töprengő tanácsuraknál, hogy megtartsák-e a gyülést,
+vagy se. Megegyezésre ugyan nem juthattak, de az ingadozó udvar
+végre mégis csak amellett döntött, legyen hát <span class=
+"pagenum"><a name="Page_236" id="Page_236">-236-</a></span> gyülés:
+a nádorválasztást majd elhalasztatják valahogy. A nagy sietségben
+megkéstek, eltévedtek s részben a kancellária pennájában maradtak a
+meghivók: az érsekhez és Szelepcsényihez csak úgy ömlött a panasz a
+meghivók sürgetésével, a nádori hivatal betöltésének követelésével;
+s a Dunántúl csak most óbégatott a követválasztás.</p>
+<p>– Soha illyen alkalmatlan készületet az gyüléshez nem láttam! –
+mordult fel Zrinyi a levelek olvasásán. – Toppanj elejbük,
+harsányat kiáltván, mint vadult bikának, szelédült indulattal
+kényedre joháznak talám!</p>
+<p>Mária szomoruan nézte az uti készületet, de nem szólt s csak
+akkor buggyant ki könnye, mikor a fellajtár elkurjantotta magát, az
+istrángszijjak megfeszültek, a csatlósok a hátsó bakra pattantak s
+rendülve fogott szaladásba a landkocsi, amely az ablakán kihajló,
+kucsmáját lengető édes urát vitte messze utra… Kálváriára?</p>
+<h3>XIII.</h3>
+<p>Korai, szokatlanul enyhe tavasz napja sütött bátortalanul a
+felhőtlen égen; öreges, egykedvü, tömör méltósággal nyúlt belé
+barnán a Szent István templom tornya. A várost körülvevő szabad
+térségen, falakon, hidon, kapuk körül, uccán, piacokon sétáló,
+ácsorgó tarka tömeg örült a csalóka februári napsütésnek. A kettős
+várfal széles közén már ott kúposodtak a vasukat, szenüket áruló
+szegények galyakból, tölgyfaháncsból összerótt kalyibái; az
+erkélyekre kikerült a virágcserép s a csipogástól, füttytől,
+peccenő ugrándozástól hangos kalitka. A bán kocsija távoli mezők
+sarától nehezülten kocogott a Zrinyi-ház felé… Itt egy mély
+kivágásban <span class="pagenum"><a name="Page_237" id=
+"Page_237">-237-</a></span> arany keresztet rengető fehér mell, ott
+egy fekete, zsinórozatlan kabát vállaira kihajló hatalmas kemény
+inggallér, ezüst-abroncsos barna haj, hosszan libegő fehér selyem
+fátyolt fedő fejkötő s tarkón lebbenő rövid fürtök, szines tollu
+nagy, sötét férfikalapok árnyában vállra boruló csigás haj, térden
+alul visszatolt szélesen elhajló csizmaszár, fölkefélt
+macskabajszok, kis szakállkák, peckesen lépkedő vastag
+burger-lábikrák, szögletes cipő-orr, magas sarok, nehézkesen
+forduló, széles-vastagra öltözött, divatosan rövid derekuvá szabott
+jókedvü asszonyok, köszöntgető lovasember, festett lovak húzta
+festett főúri hintó lassu himbálódzása, lóganéjt seperni kifutó
+boltos-fiu, boltajtóban ácsorgó órás, szélhajtó gallérka, egyenes
+gyikleső, egy-egy keleti kereskedő kaftánja, magyar kucsma, spanyol
+satyak, hintó-lovak fején szines tollbokréta, emberen toll és toll,
+csipke és szalag, az arcokon mulatni vágyó «Gemüth», a levegőben
+harangszó és meleget hozó enyhe déli szél…</p>
+<p>Zrinyi kicsinylő, gőgös örömmel nézte a hintója elől táguló vagy
+ablakán bekiváncsiskodó szines forgatagot:</p>
+<p>– Asszonyt vittem közzületek, viszek-é palatinusságot is? S ha
+nem? Tahát akkor koldus-rimánkodás volt ez Bécs-járásod; az hol
+hrvatski, madjar hund a neved! La, szép is lenne! Quos ego!… Hm! Az
+fejedelem attyafiának fogadott, de lészen-é ereje palatinusságra
+meneszteni, az kit akar, mikoron rossz magyarok s az magyarra örök
+gyülölség-hordozó németek ollyan vaddá, ollyan gyanussá tették az ű
+méltóságos nevét, hogy nyilván jót csak mondani is Rákóczyrul,
+sacrilegium, mortale peccatum?!… Mérthogy nem szolgáltál
+Ferdinandusnak, miként Lippay, az magyart áruba bocsájtván, mastan
+nem főlne fejed!? De szolgáltál az hazának <span class=
+"pagenum"><a name="Page_238" id="Page_238">-238-</a></span> s
+mellyeddel védelmezted az haereditaria provinciákat! Meglássuk!…
+Baj! baj! süketségre vetted számtalanszor Bécs szavát, merthogy
+kemény fejed úgy akarja, hogy lovad tanácsosiddal együtt
+hordozzon!… Mastan bezzög Bécsben jüttél s ugy tészsz, mint az, ki
+szüz leányt nem kaphatván, hires kurvákkal táncol!… Csendeszség,
+Miklós, csendeszség! fiaddal nehézkes feleséged reád gondol… Fiam?
+Lányom? Mán akárhogy, de kis cselédem! Érted tészem, de magamért
+is!</p>
+<p>S míg a hideg, dohos szobákban búgott a kályha, süstörgött a
+kandalló, Zrinyi kiült a napsütésbe az erkélyre.</p>
+<p>Az volt a szép tavasz, amoda a Löbl-palota erkélyén… Egymás
+kezét fogva merengtek bele a friss ragyogásba: előttük csillogó
+vagy fekete háztetők, a széles kőfal egy darabja s rajta egy-egy
+sétáló alakjának csöndes keresztül lüktetése, túl a külső szabad
+térség egy foltja, távoli házacskák, egy-két torony, aztán a kerek
+domborulatu hegyek téli sápadtságán áttörő enyhe zöld lomb…
+Sürgés-forgás, ürülő almáriumok, szög alatt koppanó ládák, a
+lajstromokkal tipegő, sápitozó néni, a mirtuszos fehér atlasz ruha
+és ő maga: sötétkék selyemposztó nadrág, félszárig rajta husz bokor
+ezüst kapocs, bokáig érő vörös saru, ezüst-galonnal meghányt
+világoskék kamuka dolmány, kaftány-bélésü vörös bársony mente… a
+fehér karinges Ráttkay… a stóla csomója alatt szerelmes remegéssel
+kezébe mélyedő körmöcskék… «In nomine Patris»… az ünnepi rezgéssel
+zengő komoly hang… s a csókkal kövezett út Csáktornyáig… Eh!</p>
+<p>Délután lóra ült s csöndes ügetés lüktette fejébe az emlékeket a
+Ráttkayval annyiszor járt utakon. Az a kis öntöző kanna s a
+virágok, a virgyina… s a dohogva érkező Péter, mogorva
+bemutatkozása: <span class="pagenum"><a name="Page_239" id=
+"Page_239">-239-</a></span> «Ja sam Petar Zrinski!» S hogy
+megpuhult utóbb a nyakas horvát. Sokat beszélt Velencéről az
+öcskös… Mit paktál azokkal? Nem tiszta fej, még elveszti magát!
+Csak az imént, tavaly fosztotta meg a király minden méltóságától
+valami dalmáciai szófogadatlan harc miatt… No, visszaszerzi az a
+kéz, amelyik elvesztette. De most csak üljön békén maga s fogja be
+száját németrágó felesége… Milyen szép nyugalmas vacsorák voltak
+azok, mi hárman s az a két nő és szállt a szó jövőből multba, hogy
+a jelen derülten mosolyogjon! S az az arcodba vájódó tekintetü két
+szem… Jól tetted, Miklós, tied lesz a palatinusság is!</p>
+<p>Éjjel a magános, hideg ágyban pillanatnyi szomoru csüggedtség
+lopakodott föl fáradt tagjaiból szivére:</p>
+<p>– Mi helyt s mi üdőn nyugszol meg, Miklós, elérvén, kit ambitiód
+kéván?… Az te tölhetetlen… szájára eresztett ambitiód…</p>
+<p>De azért másnap már kora délelőtt kigördült a díszes, címeres
+hintó a kapun, hogy a hatalmas első titkos tanácsoshoz, Auersperg
+herceghez vigye a bánt. Az egy napos ragyogásnak vége volt és sűrü
+köd siklott le a Morvamezőről Bécsre. Az uccákon megfogyott a
+gyalogjáró polgár s a toluló ködben inkább csak hintó düllöngött,
+lovas lüktetett; de a nagy minister palotája előtt és udvarán élénk
+volt az élet. Zrinyi nagyon egyedül érezte magát, míg az érkezését
+jelentő német visszajöttére várt. Várni, várni! Tanácskozik a
+főnémet! Ugye, itt van az antikamarázás? Megszámlálhatja közben,
+hány lába van a széknek… Csakhamar megjelent azonban maga a herceg
+udvarmestere s az akaratlan megváratásért ura engedelmét kérve,
+alázkodó méltósággal, kissé meghajolva terjesztette az előre
+bocsátott vendég elé útmutatón bal karját. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span></p>
+<p>A kor divatjához képest egyszerü, de drága eleganciával öltözött
+testes, magas alak az ajtónyilásra zsebébe csusztatta a tenyerében
+tartott órát, intett egy asztalnál ülő valakinek, hogy a
+tollbamondásnak vége s göndör nagy haját libbentő könnyü
+fejbiccentéssel, leereszkedő kézfogást kináló, magasra emelt kézzel
+sietett Zrinyi felé:</p>
+<p>– Oh! illustrissime, mihi colendissime domine bane ac amice,
+mily kedves nagyságodtól, hogy bennünket is fölkeres!</p>
+<p>– Excellentissime domine princeps, méltóságod nagyon szives
+hozzám!</p>
+<p>– Kegyeskedjék e karszékben kipihenni fáradalmát nagyságod, Herr
+Graf! – fordította német szóra a beszédet a herceg.</p>
+<p>Zrinyi leült s nem igen tudta, hogy folytassa a társalgást a
+hamiskás pilla-rebbenéssel, jóindulatuan, nyájasan előrehajló
+ministerrel.</p>
+<p>– Kegyelmességed, mint látom, szinte elmerül a munkában.</p>
+<p>– Igen, igen, az országgyülés, az udvar Pozsonyba készül, Lipót
+főherceg dolga s az ifju Ferdinánd elmulásával udvarunkra és rám
+kettősen szakadt gyász… – s neveltjét említve hosszukás, széles,
+nyugodt vonásu arca elborult.</p>
+<p>– Szegény, minden alattvalója szánakodására méltó császári és
+királyi felség!</p>
+<p>– Ritka lelki és testi erő, bán ur!</p>
+<p>Császár beteges és erőtelen és minden ember prófétálja halálát
+nemsokára, – gondolta magában Zrinyi.</p>
+<p>– Nagy ész, szilárd caracter! – folytatta a herceg.</p>
+<p>Az az ingadozó ember! – gondolta a bán.</p>
+<p>– Ki meglátja az igaz érdemet s az alattvalói <span class=
+"pagenum"><a name="Page_241" id="Page_241">-241-</a></span> hűséget
+jutalmazza! – folytatta Auersperg saját kiváltságos helyzetére
+gondolva.</p>
+<p>– Hasonló ok hozott most Bécsbe! – szólt hirtelen, zavart
+mosolylyal Zrinyi. – Sokan futják a palatinusság-pályát, tudom,
+talán én sem állok méltatlanul közéjük. Kegyelmes uram, a jelölés
+dolgában… ő felsége talán a jelöltek közé tesz… a méltóságod szava…
+ha jónak látja s nem tartja helytelen vakmerőségnek részemről… hát…
+kimondom kereken, magyarán: kérem kegyes assistentiáját!</p>
+<p>A pillanatra redőbe ugró homlokon már derübe simultak a
+ráncok:</p>
+<p>– Bán úr, nagyságos uram, mindent, amit parancsol! Ami
+tehetségemtől telik, el nem mulatom felséges urunk szine előtt
+szóba hozni. Annyi, mintha már meg is történt volna! De beszéljünk
+másról!</p>
+<p>Zrinyi lelkében az átsikló öröm valami bizonytalan, mosolygó
+kételkedésnek adott helyet; köszönetképpen fejet hajtott s megfogta
+a kardját, mint a ki menni készül. A szomszéd teremből áthalló
+zümmögés most vitává hangosult. Auersperg göndör haján megmozdult a
+kis kerek karimátlan bársony calotte.</p>
+<p>– De, bán úr, csak… – fordult Zrinyihez, mikor az ajtó
+fölpattant s egy nagy fejű, eső, szél, nap cserzette arcú, jól
+kikent ritka bajszú úr jelent meg a herceget nevén szólítva s
+tanuul híva valamilyen állításának, amelyen még most is jót
+nevettek odabent. Az idegent megpillantva, bocsánatot kért s
+dörmögve akart visszavonulni. De az ajtóban pár szál bajszát
+sodorgatva megállt.</p>
+<p>– Jöjjön, kedves bán úr, jöjjön! – szólt Auersperg s Zrinyit
+karonfogta, s úgy vezette az ajtó <span class="pagenum"><a name=
+"Page_242" id="Page_242">-242-</a></span> felé, amelynek még mindig
+gondolkozva fogta kilincsét Souches gróf.</p>
+<p>– Est-ce vous, monsieur le comte? Veramente? Servus! – azzal
+keményen megrázta Zrinyi kezét, s minden átmenet nélkül
+Auersperghez fordulva elkezdte magyarázni az ügyet: – Je disois que
+nonobstant la paix… s keményen, válogatatlan gorombaságokkal
+beszélte el az esetet, egy magyar úr portyázását török területen,
+amelyet szerinte a hadművészet szabályainak tekintetbe vételével
+hajtott végre, de Montecuccoli a Fucina di Martera támaszkodva
+cáfolni igyekezett. S ahol már nem jutott eszébe a megfelelő
+francia szó, némettel vagy olasszal pótolta. A herceg, büszke lévén
+francia tudományára, amivel nem sokan dicsekedhettek a császári
+udvarban, szapora »bien« és »oui« közbeszurásával hallgatta a
+pattogó katonát. Míg ez a küszöbön tartott, a teremben tartózkodó
+urak jól szemügyre vették a kucsmás fejűt s gúnyosan mozdult
+egy-egy szemöldök, villant egy-egy szem.</p>
+<p>– Itt hozom a mi kedves horvát bánunkat, Muraköz harcokban
+villogó csillagát!</p>
+<p>Az urak szertartásos hidegséggel, több-kevesebb udvariassággal
+hajtottak fejet. Zrinyi nagy, büszke szivességgel üdvözölte
+mindegyiküket külön-külön, bár csak az ujjak hegyét érintő,
+kényeskedő kézfogásuk láthatóan megzavarta. Mikor szokod már meg
+ezt a majmoskodást? – kérdezte magában.</p>
+<p>Montecuccoli keskeny ajku, széles szája pártfogó mosolyra
+görbült s felfelé futó szemöldöke még feljebb ugrott:</p>
+<p>– Hogyan, kedves bán úr, nagyságod itt? Meghalt-e a kanizsai
+pasa?</p>
+<p>– Úgy látszik, csak alszik, gróf úr! – szólt kényszeredetten
+Zrinyi.</p>
+<p>– Engedje meg, hogy világosságához forduljunk, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_243" id="Page_243">-243-</a></span> bán úr!
+– mosolygott a keskeny, hosszú vágású szem. – Amint méltóztatik
+tudni, – folytatta tanító hangon, – harmadfél esztendeje a Ghimes
+ellen vonuló Musztafa pasát Forgách Ádám vitézei megszalasztották
+ugyan, de a támadás mikéntjét nem beszélték meg előre. Az egész
+győzedelem a vakszerencse műve volt, ennélfogva minden értéket
+nélkülöz.</p>
+<p>– Mais, mon cher, mio caro, il tempo era corto! – kiáltott
+Souches. – Egypár vágás à la manière des François megtette a
+magáét. Cosî è quest’ affare!</p>
+<p>– Planum et consilium elsők légyenek a hadviselőnek! –
+jelentette ki szelid magasságokból Montecuccoli.</p>
+<p>– Uraim, azt gondolom, – szólt Zrinyi, – oly szükségbe hozza
+néha az embereket a kénytelenség, hogy ha akkor akarnának
+tanácskozni és gondolatban elmerülni, veszni kellene azonban nekik.
+Azért olyankor inkább kell bátorsággal élni, hogysem okossággal. S
+e vélekedésemben támogat egy jó auctor, mikor is azt mondja
+Gramond: Quandoque noxium est consultius tractare negotia,
+praecipue in proelio, quo, etsi consilia plurimum possunt, saepe
+facto magis est opus, quam alta indagine.</p>
+<p>– Eccolo! – nevette harsányan Souches gróf.</p>
+<p>– A vélemények eltérnek! – vonult vissza udvariasan a vitától
+Montecuccoli.</p>
+<p>Most Rottal gróf nemes hajlásu orra, marcona bajusza és dús
+tokája fordult Zrinyi felé s élénken érdeklődött, hogy milyen a
+viszony ez idők szerint a stiriaiak s a szomszédos magyarok között.
+Az öreg, kopaszodó Hatzfeld egy karszékben ülve simogatta divatját
+mult teljes szakállát s nem vegyült a társalgásba. Montecuccoli és
+Souches egy ablakmélyedésbe vonultak vitájukat folytatni. Auersperg
+és Rottal sokáig <span class="pagenum"><a name="Page_244" id=
+"Page_244">-244-</a></span> beszélgettek a bánnal Croatia és
+Sclavonia ügyeiről s különösen a praedauciusokról, gondosan kerülve
+minden határozottabb véleménynyilvánítást. Ez a császár dolga,
+magának tartja fenn az intézkedést, az ő szavuk igazán…</p>
+<p>Zrinyit bosszantotta, hogy ilyen együgyünek nézik, hiszen jól
+tudta, hogy Ferdinánd mindenben a herceg tanácsára hallgat, azt is
+tudta, hogy ebben a dologban éppen a herceg keze a kerékkötő, de
+nem szólt… Majd ha palatinus lesz, megmutatja ezeknek is, hogyha
+magyar fej, hát nem szükségszerüen tökkolop. A három dús göndör
+hosszu hajzat sokáig lengett, rezgett még a kis csoportban, míg
+odább Montecuccoli zengzetes szavát sokszor hasította meg Souches
+rikoltó nevetése és »sacristi«-je.</p>
+<p>Mikor végre elment a magyar s az urak egyedül maradtak,
+Auersperg megigazította és mélyebbre nyomta fejébe a kis
+sapkát:</p>
+<p>– Urak, ime a novum! Zrinyi Miklós bán, Csáktornya kardos
+angyala, palatinus akar lenni.</p>
+<p>– Ah! Hm! Eh! – csodálkoztak és nevettek az urak.</p>
+<p>– Mit gondol ez az ember rólunk? – kérdezte a szigoru szemü
+Rottal.</p>
+<p>– Fantazmagóriákkal részegíti magát, mint a magyarok általában,
+– mondta Montecuccoli.</p>
+<p>– Jó vitéz! – szólt közbe az öreg Hatzfeld.</p>
+<p>– Kétség kívül jó verekedő, mint a magyarok mind! – folytatta
+Montecuccoli, – jó vitéz? Nem mondanám!</p>
+<p>– Oh! – kiáltott Souches, – nagy jártassága van a vitézségről
+írott könyvekben!</p>
+<p>Montecuccoli fölfogta a nyilat és visszairányította:</p>
+<p>– Sok császári generálnak is dicsőségére válnék tudása, ez
+biztos! De tudománya és gyakorlata között <span class=
+"pagenum"><a name="Page_245" id="Page_245">-245-</a></span> nagy
+szakadék tátong. Mert mit tud? Körülbelül azt, amit mi. Mit tesz?
+Éppen az ellenkezőjét annak, amit mi cselekszünk. Azok a
+franciáskodó nyaktörő mutatványok a harcok mezején utóvégre is…</p>
+<p>Ez már nagyon is az elevenjire ért Souchesnak:</p>
+<p>– Eleget tréfáltunk már, gróf úr!</p>
+<p>Montecuccoli ajka még vékonyabbra feszült a belső
+megelégedéstől, amint meghajtotta magát:</p>
+<p>– Hát igen!</p>
+<p>– Vakmerő vitéz! – mondta keményen Souches, – de nincs benne
+esprit, találékony elme. Nehézkes, perclus, un ours mal léché!</p>
+<p>– In Städten, mit Feder in Hand ist er ein guter Soldat, aber zu
+Feldt ist er ein Narr! – mondta a herceg.</p>
+<p>– Hát ír is? – érdeklődött Montecuccoli.</p>
+<p>– Rákóczynak legalább is egy elég nagy csomó manuscriptumot
+küldött, – mondta a herceg, mint aki még többet is tud… – Igen!
+Olvasás végett. Arról szól az opus, milyenek kell lenni a vitéz
+generálnak.</p>
+<p>– A státus első ministere mindent tud, – ismerte be udvarias
+megsemmisüléssel Montecuccoli.</p>
+<p>– Sőt még annál is többet! – s az egyszerü, szinte
+kifejezéstelen arcon valami szokatlan cikázott végig. – Factumokat
+mondok el: Rákóczynak követe járt Csáktornyán. Rákóczy emberei
+Zrinyi palatinusságát emlegetik. A levélváltás kettejük között
+állandó. A fejedelem, bár nagy körültekintéssel, de szót emeltetett
+felséges urunknál Zrinyi mellett. Ezek után ide jön és
+assistentiámat kéri.</p>
+<p>– Amilyen okos, olyan buta! – szólt Souches.</p>
+<p>Montecuccoli diszkrét megvetéssel nevetett, mint aki nagyon jól
+mulat. De Rottal keményen háborgott: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_246" id="Page_246">-246-</a></span></p>
+<p>– Igyen van ez! A magyar akármilyen művelt, akármilyen okos,
+akármilyen vitéz, de csak barbarus marad. – Az a gallértalan,
+meztelen nyak a dolmányban, ah!</p>
+<p>– És mondják csak, uraim, meghagyva személyes vitézségét,
+amelyet nem is akarok tőle elvitatni, mit tett ő? A nagy háboruban
+egypár vitézi bolondoskodást a svédek ellen, amilyeneket egy
+francia ebéd után is meg tud tenni, oui, bien repus, j’en avois
+fait beaucoup; aztán törökökre vadászni, comme courre le lièvre.
+Kis nyulászat. Fatti eroici! – tört ki a keserü rágalom
+Souchesból.</p>
+<p>Zrinyi, mindent összevéve, meg volt elégedve a fogadtatással,
+amelyben Auersperg hercegnél részesült. Szinte jókedvüen járta
+tovább a bécsi urak palotáit: Dietrichstein és Gonzaga hercegek
+szivesek voltak hozzá, mint gentiluomo gentiluomo-hoz, de politika
+helyett inkább vadászatról beszélgettek vele s végül is
+biztosították legjobb akaratukról; csak a mélázó, nagy szemü, finom
+arcvonásu Lobkowitz herceg homlokán nem simultak el a mélyen járó
+gondolat szántotta redők a szokatlan látogató tiszteletére. A két
+oldalt zacskósan lekanyarodó arc előkelő fáradtsága nem is igen
+igyekezett hamis mosoly alá rejtőzni. Az olvasásról,
+álmatlanságról, töprengésről beszélő puffadt alju szemek tekintete
+nem hizelkedett, nem ravaszkodott. A hadi tanács elnöke
+el-elgondolkozva, kettéválasztott ritkás hosszu haját
+meg-megsimogatva hallgatta a bánt, míg törökről, váráról, harcról,
+terveiről s a villogó kardu multról beszélt, de amikor a
+nádor-ispánságról ejtett szót, megmozdult a nőiesen kicsiny
+száj:</p>
+<p>– Nein, mein illustrissime, a magyarok constitutiójának dolgai
+igazán nem esnek a bécsi Hofkriegsrath praesidentjének véleménye
+alá – <span class="pagenum"><a name="Page_247" id=
+"Page_247">-247-</a></span> Amugy is teljesen szükségtelen a külön
+magyar alkotmány! – gondolta hozzá magában.</p>
+<p>Ez utolsó, ez tekéntetes arcu férfi igaz ember, – rendezgette
+emlékeit Zrinyi, míg a hosszu Landstrasson döcögő kocsija
+lassan-lassan maga mögött hagyta Bécset, – de az többi? Nem
+játszódtak-é talám comoediát vélem? Eh, dehogy! Zrini nem bábu s ha
+nevetésre ferdült szájok, nem tették ingyért! Ha tették, hát látják
+mán benned kedvek ellenére, de község kévánságára lett palatinust!
+Az tengely, kin fordul mast jövendőd, az candidatio! Ha az jus,
+Rákóczy, az ország véled, vajh ki legénykedhetnék ellened?</p>
+<p>A kétség szele, ha bele is kapaszkodott bizalma büszke erdejébe,
+a sarat döngölő nehéz uton, mikor feltünt előtte messze, arra
+balra, sikon, füzeseken tul a pozsonyi hegy tornya, megnyugodott.
+Csak az út tette izgatottá, hisz helyzete nem ad aggodalomra okot!
+Estbe hajlott a délután, mikor a dunai révhez ért.</p>
+<p>– Posony észben nem is vészi, hogy jün az uj palatinus! –
+merengett Zrinyi a kompon, amely dalolva úszott a nagy csöndben
+csobbanó vizen. Elnyujtott, ijedt ugatásra felelő távoli
+vakkantásokat hozott eléje a szél.</p>
+<h3>XIV.</h3>
+<p>A tavaszt játszó, csalfa ragyogásu tél derült ege alatt, a kúpos
+tornyokkal szaggatott, csipkés tetejü városfalak között zajossá
+vált ujra a csendes élet. A szűken kanyargó házsorok tövében a
+lovon, hintón, gyalog ide-oda járó főurak, követek, vitézek,
+darabontok zajosan hetyke, némán büszke nyüzsgése elől alázkodva
+állt félre, kapualjba, fal mellé a burger, akinek vaspántos ládáiba
+halommal hajtotta <span class="pagenum"><a name="Page_248" id=
+"Page_248">-248-</a></span> az aranyat az országgyülésre sereglők
+zsebeiből a rettenetessé nőtt drágaság. A szállásokon, palotákban
+folyt a szó, a bor, fogyott a sok nehéz étel s gyarapult az
+izgalom. Katholikus és protestáns, császárpárti és jó magyar,
+erdélyi és király magyarja, török ellen buzgó és gravámenekben
+úszó, békét áhító és pallos-rengető, nádorválasztást sürgető és
+királyválasztáson csüngő, független és ezer érdek láncolta,
+dúsgazdag és más vagyonán kapdosó, önzetlen és tisztségekre vágyó,
+fondorlatos eszü és nyilt szavu, nagy államférfi és politikai
+szatócs naponként változó csoportokba verődve munkált a maga igazán
+az indulatforraló és pénz-fogyasztó haszontalan várakozásban. De a
+császár csak nem jött. A rekedtre izgult tárgyalások, részegségbe
+fuló lakomák zavaros kis piszkos hullámai közül úgy magaslott ki
+Zrinyi saját maga előtt, mint a szirt. Nevette, hogy majdnem minden
+zászlós palotában volt egy-egy kis nádortojás: itt a betegmáju
+Nádasdy figyelte vendégei arczát, ott a büszke, duzzadó önérzetü
+Forgách tartott szinte minden nap a kupáit ürítők előtt kéretlen
+nádori programmbeszédet, emitt Csáky ült méltóságos, szűkszavu
+hallgatásban az asztalfőn, amott a daliás Wesselényi mozgékonysága
+ivott az ivókkal, imádkozott az ájtatosokkal, tréfált a nevetőkkel,
+kesergett a busongókkal.</p>
+<p>– Nyavalyás csóka, Fajankó, kűbálvány, táncoló alakos! – csapott
+le a tünődő Zrinyi az önjelöltek mindegyikére.</p>
+<p>Lippay, mint a szellő, hol itt, hol ott simogatott végig lágyan
+egy arcot, kifogyhatatlan szava és álnok jóindulata segítvén.</p>
+<p>– Palatinus léssz! – sugta hamiskásan remegő hangon Nádasdy
+fülébe. – Gratiám és assistentiám, miként kűszikla állanak
+melletted! – rázta meg <span class="pagenum"><a name="Page_249" id=
+"Page_249">-249-</a></span> keményen Csáky kezét. – In secreta
+confidentia, szt! mondom, az te kosaradban szedem az palatinusság
+eprét, – ölelte át tuláradó bizalmassággal Forgáchot. – Ha
+palatinusság locumtenense nem maradhatok az országháborító és
+eretnek magyarok mián, te nyered el az elgördített aranyalmát,
+fiam! – veregette meg őszinte pártfogással kedvelt Wesselényije
+vállát.</p>
+<p>De a császár nem jött.</p>
+<p>A rohanó idő pedig csengve görgette maga előtt a kincsesládákból
+kikapart, tiszttartó zsebekből kipréselt aranytallérokat s vele
+vitte az urak türelmének, jó akaratának utolsó maradékát is. Az
+érsek és a personális közvetítésével szemrehányóan sürgették az
+uralkodót, mikor jön már le Pozsonyba!? A jelöltek is elunták a
+költekezést, a medve bőrére való ivást, reményeik megcsappantak s
+az udvar huzavonája mögött nem jót sejtettek. A bosszus urak mind
+hangosabban hangoztatták gravámeneiket s a kiszivárgott hirekből
+megsejtvén vagy nagyon is jól tudván, hogy a királyság kérdésében
+is készül valami, csak annál jobban megkötötték magukat, hogy a
+nádorválasztás dolgában nem engednek. Lippay, mint a finom hőmérő,
+mutatta Bécsben az indulatok hevének fokát s végre aztán február
+utolján egyszer csak deszkával rakott dereglyék, hajók, csónakok
+jelentek meg a Dunán Pozsony alatt. Az Eskü-domb irányában a parton
+keztyüs kezü, nagy szavu, goromba német ingenier parancsolgatott.
+Vontatottan szállt a kiáltás a vizen s lassan sorakozott egymás
+mellé, orral az árnak fordulva, a sok nagy fekete ladik. Készül a
+hajóhid, most már csak lejön!</p>
+<p>Egy nap aztán császári társzekerek hosszu raja kapaszkodott fel
+a várhegy lejtőjén, bennük, rajtuk, körülöttük pirosra hízott,
+sápadtra éjszakázott <span class="pagenum"><a name="Page_250" id=
+"Page_250">-250-</a></span> minden rendü és rangu udvari népség. A
+vár ablakai sarokra nyiltak s a kéményekből fölszállt, ki tudja,
+mióta, az első füst.</p>
+<p>A szürke hajnalt visszhangos trombita- és dobszó verte föl
+merengéséből. A házak zászlót tüztek magukba, az ablakokból
+szőnyegek ereszkedtek alá, a burgercsemeték ünneplő ruháik fenekét
+koptatták a bástyákon, parti füzeken. A városban minden magasabb
+pont emberfejektől göndörödött, hadonászó karok kigyótengerével
+hullámzott. Az uccákon, mezőn kiváncsi nyüzsgés fejfájító,
+szabálytalan ide-oda torlódása. Hahó! A levegőt buffanó ágyudörgés
+rezegtette meg s hangja búgó visszhangot vert az emberajkakon. A
+folyón túl elterülő sikon föltünt a menet. Mint valami nagy sárga
+foltokkal telehányt, szines rongyocskákba hempergett óriási kigyó
+kanyargott a sáros mezőn a hajóhid felé. A Hainburgig üdvözölni
+előrement országgyülési küldöttség rugtatott legelől. A futó felhők
+mögül elő-előkacérkodó nap ezer és ezer apró szines villámocskát
+szakasztott bogláraikból, fegyvereikről, sallangos
+lószerszámjaikról. A sólyomszárnyas, kolcsagos kucsmák, libegő
+menték, párduckacagányok után előre feszülő, hosszu, karcsu
+trombiták recsegtek nagy német kalapok alatt, duzzadó arcokhoz
+tapadva. Aztán vége érhetetlen méltóságos, kettős libasor: futárok,
+lovászok egy-egy szerszámozatlan vezeték-lóval. Hámnak feszülve
+három pár ló, egyik elsőn s egyik utolsón fellajtár és kocsis s
+magában a négy nagy kerék között lógó otromba, bak nélküli hintóban
+egy német úr. Mögötte ujra hat ló, nagy kalapu, hosszu haju,
+köpenyes fellajtár a nyeregben, s domborodó, szines hintótető,
+alatta büszke német úr. Ujra ló, nagy kalap, hintótető uccán,
+mezőn, hidon s messze a sikon… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_251" id="Page_251">-251-</a></span></p>
+<p>– Kicsuda ez? – kérdezte valaki a tömegből.</p>
+<p>– Tudja az rosszseb! – felelt az oldalához nyomott szomszéd.</p>
+<p>S a főherceg első ministerének, Portiának nagy csontos,
+hosszukás arca és utolérhetetlen gőggel meredező hosszu nagy orra,
+büszke bajsza vonult el előttük a hintó üvege mögött.</p>
+<p>– Nem látja kegyelmed? – magyarázta egy világot látott lovász a
+vár tövében, – spanyor bretra alatt ha ki ül, spanyor követ lészen
+bizonnyal, hehehe!</p>
+<p>A városkapu táján egy bécsi olasz adta ingyen a tudományát,
+sorra mutogatva a hintóbeli urakat:</p>
+<p>– Il Cavallerizzo maggiore dell’ Arciduca! Camerieri,
+consiglieri!</p>
+<p>A hintósor lassan vonult.</p>
+<p>– Il primo ministro di Sua Maestà! Evviva, evviva! – ordította
+most, félénken vagy rosszkedvüen motyogott vivátoktól követve.</p>
+<p>A handabandára odatekintő Auersperg kövéres négyszögü arcában
+kegyesen mozdult meg a külön dombocskaként hegyeskedő áll,
+kifejezéstelen kis álmos szem.</p>
+<p>Utána trombitások, dobosok, recsegő, berregő hangfelhőt vontatva
+fejük fölött.</p>
+<p>– Trombetti, timpali! – örvendezett most már magának az olasz
+ujjaival castagnettázva.</p>
+<p>A ficánkoló lovu, csipkés urak szaggatta hosszu hintó-sor csak
+vonult, vonult. Az érdeklődés lassanként türelmetlen unalommá
+csappant a kerék-forgástól, lófej-bólogatástól elkábult fejekben. A
+császárné hosszu loknijai, kedves mosolya, különösen finom kisérete
+sem érdekelte már, mikor kint a mezőn egyszer csak zuhatagos zaju
+búgás közepette kalap-, kucsmaraj rebbent a levegőbe s egy helyben
+libegett, mint leszállni tétovázó szines madárcsapat. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_252" id="Page_252">-252-</a></span> A raj s
+a búgás elült s idébb rebbent fel ujra kalap, kucsma, hoch és
+vivát! Fegyverük csillogó, szeszélyes élét váll fölött
+hátrafeszítő, födetlen hosszu haju, palástos gyalog alabárdosok
+hosszu két sora közt középen jött lassan, méltóságosan a császári
+hintó! A legfelségesebb úr csúcsos koponyája, ritka kis szemöldöke,
+szenvedő, okos szeme, tövön tört orra, vánnyadt arca, hatalmas
+állcsontja mintha már nem is e világból valók lettek volna; intett,
+bólogatott, de mosolya ritkán sikerült. Szembe vele Lipót főherceg
+sima, alján szétkunkorodó hosszu haj keretezte papos, fagyos arca:
+széles homlok, szétálló vastag, fekete szemöldökök, hosszu pilláju,
+nagy kerek szem, tág nyilásu nagy orr, csupasz, duzzadó ajak. Sirba
+hajló mult és misztikus, hideg jövő.</p>
+<p>Mintha az éljenzés mormoló vizén usztak volna a vár felé.
+Durrant a mozsár, bőgött az ágyu s a vár tornyának póznájára
+libegve kúszott föl a büszke habsburgi zászló.</p>
+<h3>XV.</h3>
+<p>Gróf Zrinyi Miklós, horvát bán gondolatokba merülten nézte,
+összefont karja alá támasztott kardjára támaszkodva, a karok és
+rendek zugó gomolyagát.</p>
+<p>Mint a dajkamesében: egy, kettő, három… és uj palatinussa lesz
+ennek a busult országnak Zrinyiben… Most veszi át buzgó hódolat
+dagasztotta piros arccal a cancellárius odafönt a várban a felséges
+ur kezéből a palatinusság candidatusainak listáját… Hétrét
+görnyedve hátrál s hintója lent vár…</p>
+<p>Mögötte élénk horvát szó csattogott. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_253" id="Page_253">-253-</a></span></p>
+<p>Feljöttek szép számmal a bánjukra szavazni… Derék fiai mind a
+két hazának! Püspökök: egy, kettő… öt, hat! Frangepánok,
+Draskovichok, Keglevichek: tiz… husz s a többi, a többi!
+Negyvenkilenc biztos votum! Fejedelem két követe, öregbik
+fejedelemasszonyé kettő! Hogy összetartja őket Klobusiczky uram
+csendes szava, practicás feje, sima mozdulata! Az ötvenhárom! És ti
+felvidékiek, sanyargatott evangelicusok! Több, mint száz, több,
+mint száz!… Ti mások amott, mindig a szerencsés szekerére
+kapaszkodók, utolsó perc votumos leventái, szavazatdöntők… Talán
+százötven is! A félénkek kushadó hada, zászló-szövet, ki csak
+nyelére csapzottan nem remeg… Kétszáz! Ki lesz itt palatinus? Te,
+te, ki szimatoló róka képében jársz föl s alá, nyugtalan elmédben
+megháborodván, Nádasdy uram? Hiába parolázol tekintetes arcu, dali
+Csáky István az érsekkel! Hiába süvöltözöl, jó Ádám úr!… Te meg
+csak lengesd vénusz-vízben fürösztött szép szakálladat,
+szoknya-bástyának gerjedelem-kopjás vitéze, Wesselényi!
+palatinusság nem asszonynép, kit ágyunkban huzunk Muránnyal,
+ellenséggel mind össze! Lippay nagy úr, Pucháim nagy úr, de hiába
+adtad el magadat nekik, Zrinyi mellett zúg a vox populi!</p>
+<p>Az érkező Szelepcsényi magasra emeli papir-tekercses jobb kezét.
+A zúgás hangos kiabálássá erősül, amelyből recsegve száll föl
+egy-egy «silentium!» Kavarogva tódulnak helyeikre; egy utolsó
+mosoly, pillantás, kézszorítás, biztató szó, kardcsörgés,
+csizma-csikorgás, mente-suhogás, aztán megáll a mozdulat és a
+figyelő, előre meredő arcokban bennfagy a szó.</p>
+<p>Csönd. Csak a kancellár köszörüli boros torkát.</p>
+<p>A két Zrinyi testvér egyértelmü mosollyal összenéz. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_254" id="Page_254">-254-</a></span></p>
+<p>– Ex evangelicis… Georgius Peréni… Sigismundus Thököli…</p>
+<p>Rezzenő mozgás szele futott át az urakon.</p>
+<p>– E… catholicis…</p>
+<p>– Szt! C-sz! Silentium!</p>
+<p>Zrinyi hátrafeszült ültében s beharapta az ajkát.</p>
+<p>– … Stephanus Csáky et… Franciscus Wesselini!</p>
+<p>Nádasdy beroppant mellel roskadt magába. Forgách káromkodva
+pattant föl helyéről s haragtól remegett orrcimpája, amint Lippay
+felé ordított:</p>
+<p>– Eram candidatus… – s rekedten hányta az érsek szemére, hogy ő
+már két izben volt nádorjelölt s most mégis kifelejtették.</p>
+<p>Wesselényi diadalos, félig lehajtott pilláju szeme büszkén
+kereste Zrinyi tekintetét. A bán meg se moccant. Keserü hullámokba
+omlott alá csöndesen szivében minden, minden.</p>
+<p>Hadonászó karok emelkedtek a levegőbe, morgott az
+elégedetlenkedés, csattogott a tiltakozás. De Lippay kiadta a
+jelszót: Szavazzunk! Wesselényi! S az eddig legkisebb pártu jelölt
+körül hirtelen buzgalmas gyűrü keletkezett. Csáky hiába szidta
+messze bömbölő hangon az érseket, szava megtört a már is vivátozó
+lelkesek zaján. A papok égre terjesztett kezekkel, megbotránkozott
+arccal intették csendre a kuruc kedélyeket; s az énekes-misés, sok
+orgonáló torok kenetesen zengő hang-lepellel igyekezett elborítani
+a haragvók kellemetlenné váló zaját.</p>
+<p>– Eamus in suffragium! In suffragium! – zugott mindig
+tömöttebben.</p>
+<p>– Légyen meg, pulyák hada, kit akarsz! – ugrott föl Zrinyi
+széles legyintéssel. – Ego! – ütött dobbanó mellére reménye vetését
+a jéggel együtt verő lázadó indulata, – suffragor Comiti Wesselini!
+– Intett hiveinek s ment szavazni. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_255" id="Page_255">-255-</a></span></p>
+<p>A zaj meglepetten ült el egy percre s kint valahol fátyolosan
+kongatott tizet az óra. A döbbent nyáj tempós mogorvasággal
+ereszkedett alá vezére után a most már lázas örömmel csobogó árba,
+amelynek hullámai hunyászkodva nyitottak utat a bánnak. Lippay elé
+érve megállt, szólni akart, de a szerepét felejtő érsek őszinte,
+ijedt ámulata gőgös, megvető nevetésre pattantotta szét ajkát.
+Azzal megfordult s ment vissza a helyére. Gondolattalan,
+mozdulatlan némaságban nézett el a kis buzgólkodók s a nagy
+csalódottak feje fölött. Csak bent akadozott a dobogás s fájt
+valami megszakadni készülő ér. Mellette Péter morgott magában, ki
+tudja, mit! Mögötte a horvát püspökök suttogtak hevesen. Hallotta
+hangjukat, szavukat nem értette. Öt körme belemélyedt a bársony
+dolmány ujjába s támaszkodó másik tenyerében szinte a csontot érte
+kardja markolata. Szédült. Szemét behunyta; odabent megereszkedett
+a feszülő húr, bubbogva indult meg a dobogás s fejébe szökött az
+első világos gondolat: gályapadhoz láncoltan ül álnok, örvényes
+fekete vizek fölött… tenyere rátapad a lapátra… éget!… dereka
+mindjárt ketté törik… s hiába! nem mozdul, a víz csak sár,
+televényes, hízott magyar</p>
+<p>– … sár!</p>
+<p>– Miklós! – tette rá a fölhördülő karjára kezét Péter. – Talám
+csak mennénk!</p>
+<p>A terem ürült.</p>
+<p>– Kopó-falka! – intett a ragyogó napfényen gomolygókra
+Péter.</p>
+<p>– Péter! mi volt ez? – s a vérbe boruló szem aljára kikönyökölt
+két kis szégyentelen, öntudatlan könnycsepp.</p>
+<p>S előttük, hullámzó gyalogon, forgolódó lovason túl
+irha-szakadásig berregett a kattogó dob s a friss nádor huszárja
+szinte tüdejét köpte bele a szemérmetlenül <span class=
+"pagenum"><a name="Page_256" id="Page_256">-256-</a></span> ujjongó
+trombitába. A levegőben kard, kucsma, kar, vivát…</p>
+<p>– Vivat Palatinus illustrissimus Dominus Comes Franciscus
+Wesselini! Vivat! Vivat!</p>
+<h3>XVI.</h3>
+<p>A százféle hiuság ragyogtatását megunt napfény hófelhőbe
+öltözött, amelynek fekete szárnyai fehér pihét szitálva simogatták
+végig nyirkos, hüvös gyöngédséggel a várost, hegyet, mezőt, vizet.
+A Duna német hegyek piszkos árjait zörgető gravámenes kedvvel
+rohant, medréből kikivánkozva.</p>
+<p>– Tyüh! Belzebub apánk ángya térgyit! aszongya, hogy hó!, –
+fohászkodott föl a vén révész a kalyibájában. Ablakján a
+lantorna-papiros szaporán pattogott. Egy darabból faragott, karcsu
+hosszu száru, tojásdadocska öblü fapipájában bütykével mélyebbre
+nyomta a dohányt s kifordult az ajtón.</p>
+<p>– Az istenit, la, pofádon ülsz? – mordult egy fellajtárra, aki
+majdnem hegyibe gázolt a négyes fogattal. Az öreg a zabla-karikába
+ragadva nyomta el maga fölül a lovat; a hintó megállt. Álmatlan
+arcu, mélyre huzódott szemü, göndör nagy szőke haju úr tekintett ki
+belőle, mi történt. De az öreg bocskorai már a part felé
+karikáztak. A hajóhíd akaratlan, lomha kényességgel ingott a
+habokon s a közepe tájt mintha fölemelkedtek volna rajta a
+deszkák.</p>
+<p>– Nem egyedül nagyságod, – folytatta a kocsiban Rákóczy egyik
+országgyülési követe, Klobusiczky András uram fejtegetéseit a
+bánnak, – igen felette disgustatus? Az urak mind, mint az
+<span class="pagenum"><a name="Page_257" id=
+"Page_257">-257-</a></span> agyonütöttek, ugy járnak, lator, áruló
+érsek dolga miatt.</p>
+<p>– Bizony mondom kegyelmednek, ma tennék koronát Rákóczy fejére,
+ha lehetne! – felelt elgondolkozva Zrinyi.</p>
+<p>A hintó éppen utnak lendült, mikor két egymást követő hatalmas
+reccsenés nyomában rémült ordítás hatott hozzájuk. Zrinyi kardjához
+kapva ugrott ki a kocsiból. A parton ácsorgó népség ijedten
+mutogatott a vizre, amelyen suhanva rángatózott lefelé a derékon
+szakadt hid egy darabja; a megmaradó táncolva igyekezett a parthoz
+simulni innen és túl.</p>
+<p>– Omen! – mondta fontoskodva Klobusiczky a bán háta mögött.</p>
+<p>– Ez hid kötte hazánkot Bécshez! – felelt halk gúnnyal a bán. –
+Eltöretett része menten mégyen Buda felé! Ha karunk ereje
+szakasztaná egy napon mind az láncokat, kik hozzája csatolnak,
+Klobusiczky uram!?</p>
+<p>S ha nem mondanád mindig, hanem tennél is valamit, Miklós! –
+biztatta egy belső szó, míg tekintete szórakozottan járta a parton
+tanácstalan kiabálással, hadonászással fel s alá szaladgálókat. –
+Kijátszottak! Csúfosan nyakadra tapostak, mint a sziszegő kigyónak…
+S te mit téssz? Ujra csak sziszegsz. Nincsen-é méreg-fogad? Marva
+marj, te örökkön marva sziszegő! Nem látod-e, hogy a német idegen a
+magyarhoz? Hogy ültél ott, mint a kárvallott kölyök, pendelyeddel
+szárogatván könnyeidet. Bizony megsirattad a nádorságot
+ország-világ előtt! Hát lázítsd föl az országot, szöges
+cséphadaróval verd ki a palatinusságból Ferencet, tapodj rá a beteg
+ausztriai házra s plántáld tetejébe zászlaját az igazi magyarnak! A
+magadét? Ahhoz még kicsiny vagy… Rákóczyét! Vele kelsz te is majd
+magasra! <span class="pagenum"><a name="Page_258" id=
+"Page_258">-258-</a></span></p>
+<p>– Klobusiczky uram, ha Rákóczy fegyverhez ragad az
+közszabadosság védelmezésére, akkoron én… eh!… nem ezt, kérjen csak
+kegyelmed nevemmel az méltóságos nagyságos úrtól dominiumot,
+tisztet, el-kimégyek Magyarországbul Erdélybe…</p>
+<p>– … vagy talám lengyel földre! – célozgatott hamisan Klobusiczky
+a fejedelem terveire.</p>
+<p>– Oda is! Tülem akármerre! Csak el innen ebbül veszett
+respublicábul!</p>
+<p>A csónakok elusztak, a népség elszéledt s a két úr sétálva
+követte a hintót.</p>
+<p>A bán csak most látta igazán, mi történt vele. A töprengés
+befogta büszkeségének indulatosan villogó szemét s szótlanul
+mutogatta a mult szakaszait: bánságoddal nem törődtél; enyhe
+voltál, ha öntudatlanul is, a praedauciusok dolgában, a testvérét
+elháló Mikulichcsal szemben, mert szemed a nádorispánságon függött;
+a bécsi urak kinevettek, finoman leráztak magukról, mint hattyu a
+vizet; viselős feleségedre nem gondolsz már hetek óta; jó végbeli
+verekedő kapitánynak tartanak azok, de egy egész had vezére, mire
+gondolsz? a horvát ügyeket el tudod intézni, hiszen maguktól
+mennek, ha nem mennek, úgy maradnak; táncolsz, mint a Paprika
+Jancsi s nem érzed a bécsi kezet, amelyik beléd nyul mozdulatodat
+igazgatni; de közbenjárni nemzet és király között, előljárni, az
+első magyarnak lenni, mire gondolsz? Az utolsó grabeni suhanc is
+port tud hinteni a szemedbe, te buta magyar!</p>
+<p>– Klobusiczky uram, ha ma vony kardot az fejedelem… eh!… nem,
+inkább bujdokni mégyek az csecsszopóval, ki jünni fog, hogysem…</p>
+<p>A csöndesen léptető hintó-lovak hőkölve álltak meg már a falakon
+belül egy ucca-keresztezésnél; a kocsi kezdett lassan hátrafelé
+gurulni. A kis uccából harisnyás, bugyogós, kis kalapu, olajbarna
+arcu idegen <span class="pagenum"><a name="Page_259" id=
+"Page_259">-259-</a></span> vitézek bukkantak ki szótlan
+meneküléssel; utánnuk kivont szablyával, meztelen tőrrel ordítva
+rohant egy csoport magyar. A két úr a hintó másik oldalára kerülve
+meglepetten nézte a különös vadászatot.</p>
+<p>– Az spanyor ambassador emberi, – szólt Zrinyi.</p>
+<p>– S az palatinus uram vitézi! Mi légyen ez?</p>
+<p>Az egyik üvöltve előrerugaszkodó magyar csákánya most villogó
+kört kanyarítva zuhan egy spanyol fejére. A karcsu legény véres
+rongyként esik össze. A spanyolok visszafordulnak: a lebbenő kurta
+köpeny alól hosszu spádély egyenes, merev fénye villan elő s a
+holton tapodó magyar ordítva bukik arcra; melléből vérsugár pattan
+s tajtékos száján halálba hal a szó:</p>
+<p>– Kurvanyátok!</p>
+<p>Messze nehéz lovak dobogása, vért-csörgés. Sikkantó fütty
+hangzik a verekedők közül s a spanyolok ujra futásnak erednek. A
+hajduk váll közé rántott fejjel kémlelnek körül; az egyik int s egy
+csöndesen nyiló kapu mögött eltünik a kis csapat.</p>
+<p>Zrinyi vállat von s beül a hintóba. A kerék nyikkan,
+indulnak.</p>
+<p>Az uccából magasra emelt karddal rugtat ki Puchaim gróf.
+Egymásnak nyomott apró kerek szemében harag, pufók arcán az indulat
+vérbibora; élbe hajló domboru mellvasa csillogására dús csipke
+gallér borul. Mögötte hatvan vértes: hatvan merev, zörgős
+acélszobor; egyik kezükben a kantár, másikban az aggyal combjuknak
+támasztott német puska. Vezérük káromkodva néz körül: senki! De
+igen, amott! Tehetetlen dühében kardját baljába löki, a nyeregkápa
+himzett tokjából kiálló pisztolyához ragad s lova nyaka mellett
+előrehajolva a menekülő spanyolok után lő: inkább ijeszt, mint ölni
+akar. Csak az éjjel botorkált le a városba vitézeivel <span class=
+"pagenum"><a name="Page_260" id="Page_260">-260-</a></span> az
+Amalfi hercegének szállása előtt ujból kitört verekedés elfojtására
+s későn jött akkor is: a hercegnél éppen látogatást tevő spanyol
+követ kocsisai már vérbe fagyva hevertek az összetört hintók körül…
+S most ujra!… Fölötte, a padlás-ablakok homályában kajla bajszok
+mögött csöndes, gonosz vigyorgás villódzik. Amott egy hintó! Tán
+azok tudnak valamit! Sarkantyu! s a vértesek zörögve kanyarodnak
+uruk után.</p>
+<p>A hintó megáll s a kitekintő Zrinyitől udvariasan kér bocsánatot
+Puchaim:</p>
+<p>– … Es hatte einer von den Spanischen eine Dame bey sich,
+welchen die Hungarn ertappten, und, nach guten Stőssen, ihm die
+Liberey auszogen, und versoffen. Als solches der Spanische
+Abgesandte erfuhr, empfand er solches gar hoch, und befahl hierauf
+den Seinigen, die Schmach nach Möglichkeit an den Hungarn zu
+rächen…</p>
+<p>A bán nem látott semmit, nem tudja, nem érdekelte.</p>
+<p>Még az alja sem fér meg egymással, – gondolta utánna, tovább
+kocsikázva.</p>
+<p>– Klobusiczky uram, az fejedelem alatta valója kévánok lennem! –
+szólalt meg ujra, összezuzódott nagyravágyásának támasztékot
+keresve.</p>
+<p>… parancsolni született, nem engedelmeskedni!… És Rákóczy? Az
+magyar, az más. Rá ugy tekint, mint természetes urára! Elmegy, el!
+Be akarták tömni a száját, aranygyapjas rendet, mit kinálgattak
+neki, mikor torkát nem kimélve háborgott minden ellen. De megmondta
+nekik, fütyül az aranygyapjujokra, nem játékszer kell neki, de
+érdemeit megillető komoly tisztség. Megmondta annak a Forgáchnak
+is, hogy ország árulója, mert a pap után jár most változott
+tervekkel s szájaskodik, hogy igen, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_261" id="Page_261">-261-</a></span> mondjon le a nemzet a
+szabad királyválasztás jogáról… Hát mondjon le, bánja is ő! Ő
+leszáll a fáról, amelyet maga alatt vág a bolond magyar…</p>
+<p>– Klobusiczky uram, kérjen kegyelmed alázatoson nevemmel
+személlyemet, érdemimet illető tisztet kegyelmes urátul.</p>
+<p>Ezt hajtogatta hangosan, ezt elméjében s nem is igen figyelte a
+behizelgő szó kecsegtetéseit: előbb Erdélyben, aztán Isten
+segedelmével Lengyelországban, végül Magyarországban megkapja a
+bán, kit Isten neki rendelt. Lesz Zrinyi még palatinus, de akkor a
+magyar királyt Rákóczynak fogják hivni.</p>
+<p>– Ugy-é mert nem ellenzene nagyságod uramnak, ha ű az
+közszabadság visszaszerzése végett Magyarországban törne? – akart
+mindenáron kötelező választ Klobusiczky.</p>
+<p>Zrinyi már rá vágta volna büszkén, hogy nem! De hirtelen eszébe
+ötlött a Rákóczy-hamvak meggyalázása ott messze térben és időben; s
+a nagy csalódás után gyanakvásra hajló esze és e lelkébe
+belefirtató köznemes ellen ágaskodó büszkesége hideg, gúnyos, gőgös
+mosolyra vonták a száját.</p>
+<p>– Megmondám, kérjen kegyelmed Zrininek tisztet Rákóczytul!</p>
+<p>A biztos prédát féltő Klobusiczky hunyászodott, mézes alázattal
+bucsuzott a nagy úrtól, aki hintaját haza küldte s gyalog indult
+magános sétára a tekervényes uccákon. Az elsikló felhők mögül
+engesztelően kisütő kései nap halványan csillogtatta a gömbölyü
+dió-kövek közt meghuzódó kis pocsétákat. A Halász-kaputól befelé
+kanyarodó kis uccán kiváncsi asszonyok, gyerekek s nehány vitéz
+gyürüjében harsányan hirdette a dobját pörgető kikiáltó, hogy
+fejvesztés terhe alatt tilos bárkinek is kardot vagy tőrt vonni
+vagy egyébként verekedést provokálni. A téren a közcsendre vigyázó
+vértesek és ágasaikra támaszkodó <span class="pagenum"><a name=
+"Page_262" id="Page_262">-262-</a></span> bugyogós német
+muskatélyosok néztek harcias farkasszemet a semmivel. A különködő
+kedvü nagyur lelke távolába néző emelt tekintettel lépett el
+mellettük lassan.</p>
+<p>Hm! Hát érdemes? Érdemes napod minden óráját, agyad minden
+mozdulását ezeknek szentelned? Ezeknek? De hátha csak magadnak? Te
+vagy-e csakugyan az isteni providentia ama férfia, akire nemzeted
+vár? Vár? Halld! Az érsek palotájában amott cimbalom peng, tárogató
+tutul; kacskaringó füstszalaggal ünnepségre készül a ház… Vár?
+Várja bizony a béklyót kezére, lelkére… Ereggy a pusztába s ki se
+kelj belőle, kivánatlan magyar Messiás, te! Vigyázz! Ezt a
+posványban melegedő kigyófészket elkerülje lábad! Menj utadra,
+Erdélynek! Mi keresni valód van itten? A bübájos szakállu,
+asszony-vadász Ferkó hadd legyen palatinus Bécs örömére, míg ki nem
+veri aranygyapju penésze s tán hercegség rühe! Menj! Nem kell a
+magyarnak új Mátyás király, önként dobja az ausztriai ház ölébe
+országa javai után koronáját is! Menj, mint őszi széllel költöző
+madár… magasban rívó hangu költöző madár… Hintópárnákon rázkódó
+alvás után Rákóczy generalissimussává ébredsz… Addig csak nyugalom,
+majd kelet felől mess beléjük, jó Zrinyi Miklós!</p>
+<p>A nyugvó nap szeszélyes gúnnyal hunyorgott vissza egy utolsót a
+hegyek mögül s piros haragját az ég aljára lökve elpihent Bécs
+irányában. A házak ablakán mécs-világ pislantott föl, a kapuk előtt
+pocakos polgár nézte a homályt, aztán sarkon fordult s kapuzár
+kattanása felelgetett egymásnak innen és tul. Amottan trombita
+szólt, kocsi zörgött, ló dobogott, ének kurjantott s nyugtalan
+kedvü kutyák kezdtek titkosan egyetértő éjszakai csaholásba. A bán
+lehajtott fejjel ballagott ki az országgyülési <span class=
+"pagenum"><a name="Page_263" id="Page_263">-263-</a></span> «zöld
+ház» uccájából. A sarkon sietős utu valaki ütközött beléje.</p>
+<p>– Nem látsz? – mordult rá Zrinyi.</p>
+<p>A német, kalapját szemére rántva, némán igyekezett mellette
+elsiklani.</p>
+<p>– Halt! Wer da? – kiáltott most már a bán.</p>
+<p>A német futásnak eredt.</p>
+<p>A bán haragal lépett egyet, de rögtön megállt s figyelve nézte a
+távolodót.</p>
+<p>Ejh! – legyintett s ujra megindult. Mi ez? Valami iratra lépett.
+Körülnézett: a pénzverő ház sötétlett föléje. Amoda túl is egy a
+kövezeten. Hm! Az a német mintha vitt volna valamit a köpenyege
+alatt. Itt megint egy! Lehajolt, fölvette az irást s elmerülten
+baktatott tovább, e két kis, jelentéktelennek látszó esemény
+kapcsolatát keresve. A sarkon most fáklyás legények fordultak be;
+arcuk mint az ércszoboré fénylett a füstfátyolt lobogtató láng
+alatt. Mögöttük, fegyveres szolgáktól kisérve, testes, méltóságos,
+komoly magyar úr; fején félre vágott, hengeres, magas tetejü fekete
+kalapos süveg, fél vállra vetve elől összefogott kurta köpeny,
+kezében görcsös bot. Míg a legények a kései sétáló arcába
+világítottak, Szunyogh Gáspár kalapja két oldalt fölhajló széles
+karimájához bökött ujjával:</p>
+<p>– Jó estét, Miklós! Merre hajt illyen egyedül éjüdőn
+személlyedre való gondviseletlenséged?</p>
+<p>– Adj Isten, Gáspár! Hát féljek is mán?</p>
+<p>– Undique pericula tibi imminent! – idézte a bán emlékezetébe a
+gömöri főispán a mindenünnen utána ólálkodó veszélyt.</p>
+<p>– Hallám, hogy meg akarának az derék fiak étetni az palatinusság
+dolgában való szájam nyitása miátt… Mégis orvokat talám nem
+uszítanak nyomomban! <span class="pagenum"><a name="Page_264" id=
+"Page_264">-264-</a></span></p>
+<p>– Az vigyázás soha nem ártalmas, Miklós! Ceterum quid agis?</p>
+<p>Zrinyi csak vállvonitással felelt s a kezében tartott irattal
+egy fáklyához lépett. Egy pillantást vetett a két függőleges vonal
+közé szorított sürü, apró, kerek betüs latin irásra, aztán a bűzös
+lángba meredve, igyekezett elméjében fölidézni az imént látott
+német vonásait.</p>
+<p>– Mi az?</p>
+<p>– Mehercule! – kiáltott a bán, – scriptum aliquod turpe! – s
+átnyujtotta az iratot Szunyoghnak.</p>
+<p>– Modus Reparandi Hungariam! – olvasta amaz a cimet
+félhangosan.</p>
+<p>– Ugy tetszik, néminemü futosó német szórta az imént az uccákon
+el, – szólt Zrinyi.</p>
+<p>– Iramodj csak, Péter, – szólt oda Szunyogh az egyik fáklyásnak,
+– illyes földön bitangban heverő irásért, ha lölnél egyet.</p>
+<p>A legény földnek irányitott fáklyával elindult.</p>
+<p>– Jüvel szállásomra, Gáspár, megolvassuk egyetemben! –
+inditványozta hirtelen Zrinyi s ujra ott ült szemöldökközén a
+cselekvő kedvnek régóta nem látott barázdája.</p>
+<p>A hegyről vigalom tüzelte szemekkel nézett le az éj takarója
+alatt pihegő városra a királyi vár. Messze valahol részeg vitéz
+gajdolt teli torokkal; egy sötét ablak mögül szerelmes citera
+pengett. Csizmáik sarka keményen kopogott s mesés szörnyeteggé nőtt
+árnyékuk rángatódzva huzódott utánuk a köveken.</p>
+<h3>XVII.</h3>
+<p>A pozsonyi ligetek fái zölden bókolnak a hajnali friss szélben,
+amely reszketve menekül a kelő nap heve előtt. A tárt ablakokon
+kisuhanó, tikkadt <span class="pagenum"><a name="Page_265" id=
+"Page_265">-265-</a></span> éj helyébe tolakvó hűvös reggel
+borzongató kézzel ébresztgeti a bánt. Lassan nyíló szeme pislogva
+igyekszik visszatartani fejében éjjeli töprengésének eredményét, de
+kint már lovat kefélő legény énekel s Angelo halkan nyitogatja rá
+az ajtót az ünnepi díszöltözet egy-egy darabjával.</p>
+<p>Horvátok bánja, no, ébredj! A korona az éjjel már a székesegyház
+sekrestyéjében aludt. Az ország botját a kezedbe nyomják majd s
+düllesztheted a melledet a fényes menetben, királynét koronázni! S
+te itt magadban aknákat, puskaporos latorkerteket építesz az
+örökletességi törekvések szemtelen bástyája alá! Hejh! Szunyogh
+Gáspár, biz összefogtunk! németet tanítunk táncolni magyar fütty
+szavára! Klobusiczky uram dünnyögve neheztel, hogy nem röpültem
+mindjárt Erdélybe. Csak rá kanyarítom a tetőt az épületre, aztán
+megyek!</p>
+<p>– Nem ezt, Angelo, az gyémántossat! – vette le süvegéről a
+szegényesnek talált pompás forgót.</p>
+<p>Mire elindul lengyel földre, ott leszek Gyulafehérvárt, csak
+akarja, mint generalissimussa. Ha a svédek a fejedelem segítségére
+jönnek s Bécs nem szövetkezik össze a lengyelekkel, talán jó végre
+visszük a dolgot. Zrinyi Miklós… Cracovia hercege? Nem is hangzik
+rosszul! Kipörköljük várából Kázmér király urat, a hajdani
+hefflányi bíboros széptevőt! Derék tréfa lenne!</p>
+<p>– Jó reggelt, urak! – köszöntötte a nádori szállás előtt
+Wesselényire várakozó lovas előkelőket. A boglárokról lesikló
+napsugár hanyatt esett a lovak ragyogóra kefélt farán s kikent
+patájukon sem nyugodhatott meg.</p>
+<p>Ha a porta nem bakafántoskodik bele a dologba, elsülhet szépen.
+Csak legyen kedve Rákóczynak elég aranyat vetni az isztámbuli
+torkokba, elhallgatnak bizonnyal. Meleg van! Pogányul tüzel erre a
+várbeli <span class="pagenum"><a name="Page_266" id=
+"Page_266">-266-</a></span> följáróra… S a nádor ott elől milyen
+nyájas máma, idáig hallszik a nevetése. No, csak menjetek, hívjátok
+a jó öreget!… A menet készül, ne késsünk! Az élen ott halad már a
+magyar csapat, a peckes németek is…</p>
+<p>– Az német cavallerie után mink megyünk, Ádám! – szólt oda a
+büszke, szép fejü Forgáchhoz. S a két fehér paripa zablára fogott
+szökkenéssel indult meg hallgatag lovasaival lefelé a menedékes
+uton.</p>
+<p>S ha nem indulnék ki Erdélybe, hanem innen várnám az idők
+fordulását? Kiindulok!… de előbb a táljukba köpök egy végsőt.
+Gyönyörü kis opus, Modus Reparandi Hungariam! Régi fényes
+városaink, az igaz kereszténység ápolására alapított szent helyeink
+pusztulnak, gyermekeinket török harcosokul nevelik föl; dicsőséges
+szent királyaink, ha hallanának, elasszonyosodott korcsoknak
+tartanának bennünket; ideje volna ügyünket és hazánkat a pogány iga
+alól fölszabadítanunk, jól mondod! De most jön az okoskodás, szép
+német okoskodás. Megtehetjük magunk? Nem, mert az ausztriai háztól
+elszakadva a végbeli vitézeket fizetni, rendes hadsereget tartani,
+független királyt táplálni nem tudnánk az örökös tartományok és
+Bécs segítsége nélkül… Hát a magyar korona jövedelme semmi? Mátyás
+tehát koldus volt? Talán bizony az örökös tartományok őrzéséért
+kapott pénzből élünk?… Magyar nemzeti király visszavenné a korona
+uradalmait s a nyomoruságos népet még több adóval roskasztaná? S ha
+így is lenne, mint ahogy nincsen, nem szerette-e Mátyást úr és
+paraszt egyként?… A környező népek ellenségeinkké válnának, mert
+undorodnak tőlünk kezünktől kapott csapásaikra gondolva? Külföldi
+segítséget nem kapnánk az ausztriai ház ellenállására s ha kapnánk,
+nem tudnók fizetni? Kinek <span class="pagenum"><a name="Page_267"
+id="Page_267">-267-</a></span> kell külföldi segítség? Erdély s
+Rákóczy! Haha! De te ezt nem tudod, latin köntösbe bujt német! S
+ellenségeink lesztek, környező nemzetek?… Mátyás Bécsben ült
+trónusra, az ám!</p>
+<p>Fölemelkedett nyergében s egy pillantással végignézte a menetet.
+Mögötte furcsa pár: Auersperg s a szomoru arcu, sovány
+Dietrichstein herceg… majd a nádor egyedül… a három követ, közbül a
+taláros nuntius… öt festett mellü herold után jó távol egyedül a
+lóhoz nem szokott Lipót… aztán a kivont kardu hopmester… a császári
+hintó, egyik ajtajánál a derült, szép, kerek arcu, nevetős szemü,
+bozontos, göndör, dús haju Piccolomini, Amalfi hercege
+ficánkoltatja fiatal öregségét, a másik mellett szálas, hosszu,
+lebegős haju szobor: Gonzaga nagy, vénasszonyos, biggyedt arca,
+bizalmatlan, merev két apró szeme, finom kis szája…</p>
+<p>Hol van, ha vitézünk annyi is lenne, hogy Dunát rekeszthetnénk
+velük, hol van nemzetünkben a nagy hadvezető elme? Hisz alig
+ketten-hárman ha értenek a földméréshez, erődítéshez,
+seregrendeléshez! Hol a régi magyar hadi dicsőség?</p>
+<p>A menet szép ívben balra kanyarodva a város falának külső
+tövében haladt. A sima tetőn, csipkés közökön, lőréseken lelkesedő
+éljen tátotta, harsogó torku sok száz fej; amonnan az
+összesereglett külvárosi csőcselék, szegénység zajongó árja tolulva
+törik meg Batthyány vitézeinek kopja-sorompós eleven sövényén.</p>
+<p>Hol van a magyar hadvezér? Hát hol van? Itt lovagol nemzeti
+komédi… Itt lovagol s ki törődik vele? Ó, te, Muraközöddel kalitkás
+vénülő oroszlán, mikor rázod már meg sörényedet? Igen! Tétlenség
+száraz kutjába dobnak s aztán úgy megsirnak, hogy hol van magyarok
+között nagy hadvezér!</p>
+<p>A Mihály-kapu hűvös boltjai alá érnek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_268" id="Page_268">-268-</a></span></p>
+<p>Csak tizezer ilyen lovas, mint amilyen e kaput őrzi s hozzá
+szabad kéz, rendelet nem tapasztotta száj s megmutatná Zrinyi…
+anyja méhébe rína vissza minden kontyos török…</p>
+<p>A szük uccák színes rongyokkal, ágáló kiváncsival libegő,
+vibráló két házsorát majdnem szétnyomta a csillogó, csörgő, dobogó
+menet dagadó folyama, amely a székesegyház ajtaja előtt violaszin,
+fekete, fehér és kék négyszögü birétumokkal, kopasz, hajkoszorus,
+dús fürtü fejekkel hullámzó tarka talártengerbe torkollott. Innen
+türelmetlen lovak remegtette mellvért-fal fénylett; túl német
+karabélyok meredtek a derült égnek a nagy fekete kalapok közül,
+előttük Puchaim pufók mosolya.</p>
+<p>– Száján tartsad Déliát ágyú-szókor! – dobta lovásza kezére a
+kantárt Zrinyi.</p>
+<p>Mi magunk tehát rongy, tehetetlen, koldus nép vagyunk. Kitől
+függ szerencsénk, megszabadulásunk? Az ausztriai háztól! Ezektől! –
+szállt elmerülő tekintete a sekrestye egyik szögletéből, ahol
+összefont karokkal állt, a császári és koronázási díszbe öltöző
+Ferdinánd és Eleonora felé. – No, megyünk! Előre, urak, hopmester,
+heroldok, címervivők, császár, Forgách a kereszttel, Csáky
+országalmájával!</p>
+<p>A bán karja kifeszült, amint marka az ország arany botjának
+nyelére kapcsolódott; a láncocskákon fityegő kis gömbök csilingelve
+verődtek a királyi pálca tetején csillogó kristálygolyóhoz.</p>
+<p>Térdre roggyanva könyörögjünk hát a Habsburgoknak! Segítsenek
+rajtunk!… pedig sok és súlyos panaszuk van nemzetünkre: tudják jól,
+hogyha magunk erejéből foglalnánk vissza a török alatt nyögő magyar
+földet, elszakadnánk tőlük… El! Igen! El!</p>
+<p>A bán szeme megkáprázott a tüdőre fekvő tömjénfüstben.
+<span class="pagenum"><a name="Page_269" id=
+"Page_269">-269-</a></span> A sekrestye ajtajában hátra tekintett.
+Udvarias, alázatos büszkeséggel emelte mögötte Wesselényi
+aranyhimes biborpárnán a koronát.</p>
+<p>Ugy hozod utánam, mintha kinálnád, ne, Miklós, a tied… Eh!
+bolondság! Könyörögjünk ő felségének, hogy vegyen kegyes atyai
+indulatába? Válasszuk meg őt és egyenes ágbeli fiörököseit
+egyszersmindenkorra igazi és örökletes királyainkul? Hisz eddig is
+az események nyomása az ő fejükre tette koronánkat! Gyerekeszü
+magyar, a szabad választás csak cifraságos, üres név! Ismerd be
+hát! De mért legyen az?… Azt a pap-képűt pedig választani
+fogjuk!</p>
+<p>Az egyszerü, széles oltár előtt suhogva, zengve folyt a
+koronázási mise. A gyöngytől, csipkétől, drágakőtől roskadozó
+Eleonora körül tenyeret terjesztve, most némán, majd kenetes dallal
+forgolódott a három infulás főpap, a fehér miseing fölött kereken
+lebbenő, hosszu, nehéz aranyhimzéssel rakott pluviáléjában. A
+királyi pálca gömböcskéit összecsilingeltetve száll most a bán
+kezéből az érsekébe, onnan a térdelő királyné jobbjába. Zrinyi,
+mint aki álomból ébred, kiegyenesedve néz körül az oltár mellől:
+Ferdinándot mintha lenyomná a császári korona súlya, kormánypálcája
+remeg kezében; talár, dolmány csillogó színzagyvalék; az ország
+zászlói nyelükre csüggnek; a piros arcok, födetlen fejek fölött
+alabárdok szeszélyes alaku csillogása s zuhogva hömpölyög faltól
+falnak a Te Deum laudamus búskomoly, ósdi, széles ujjongása,
+panaszló búgássa ernyed s rezzentő lendüléssel csattan fel
+ujra…</p>
+<p>Tündöklő, színes cafat-világ, meddig jubilálsz rajtam? –
+vonaglik fel Zrinyiben a bánat s szeme öntudatlanul tapad a fehér
+mell pihegtette selymes sáppadtságu gyöngysorra. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_270" id="Page_270">-270-</a></span></p>
+<h3>XVIII.</h3>
+<p>– Ach! mein Herr Gott! – tördelte kezét Mária a csáktornyai
+kastély kapualjának hüsében s lesoványult fehér arcában fekete
+tűzzel égett lázas két szeme.</p>
+<p>– Nyugodalom, asszonyom! – szólalt meg háta mögött a fráj,
+akinek kezét csitítva fogta le egy nénike, hogy ugyis mindegy.</p>
+<p>Mária idegesen fordult hátra s csak ugy pergett száján az
+ingerült szemrehányás.</p>
+<p>– Hallgass, hálaadatlan leánzó, mindig csak szerettelek,
+hagytalak tenned, kit akartál. Az többi rosz leánzóknak szokások
+szerént mastan ellenemben fordulsz. Nem szenyvedhetsz szemed előtt
+éngem, kinek te annyival vagy adós, és nem térítheted meg felét is
+adósságodnak környülem szakadásig való forgolódásoddal is, merthogy
+gyülölsz. Tahát azért kell gyülölni velünk jótett barátinkat,
+asszonyinkat, hogy jól tettek velünk? Az ű jelenlételek vagy
+látások veri tahát az mi szüvünket s azért ha nem fizethetünk
+nékik, gyülöljük?… Jaj! Rugódozik! – sikoltott föl hirtelen s
+boldogan félő mosolygással, testéhez tapasztott tenyérrel figyelte
+a kis életecske ficánkolását. Aztán ujra a lány felé fordult: –
+Bizony, nagy mocsok az hálaadatlanság! – A fejét forgatta,
+sóhajtozott, ide-oda tipegett, aztán gyorsan megindult hátra s
+kitekintett a napfényes belső udvarra, az árnyékos helyeken ülő,
+álló, urukra várakozó várbeliekre. Zsémbelve döcögött ujra előre s
+a kapun őrködő fegyvereseket nézte, nemes inast szalajtott a jó
+előre leeresztett felvonóhidig s maga is ernyőnek emelt tenyere
+alól tekintett ki a meleget táncoltató szürke útra, tikkadt
+zsombékra, aszott mezőre.</p>
+<p>– Hahó! Jün! Hahó! – hangzott le a kaputoronyból. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_271" id="Page_271">-271-</a></span> A
+várbeliek kitódultak a kapu fejére. A mozgolódó őrség rezzenve
+mintha kővé vált volna. Az északi bástyáról dörrenve üvöltötte egy
+öreg cannon a vár örömét az érkező elé. A fogadására előre küldött
+lovas csapat fénypontokat csillantó porfelhője már visszafelé
+gomolygott. Mária kimerülten ült le a hüssön az őrség üresen maradt
+padjára s csak egymást gyömöszölő ujjaiban s szeme ragyogásában
+volt élet.</p>
+<p>Dobogó paták, zörgő kerék; a hid konog; éljenrikoltás, pattanó
+karabély-salve: itt van! Mária föláll, nagyot sóhajt s nem tud
+előre lépni… Megfogyott ő is!… Arcát nyomja a paszománt, de két
+karja ideges, szerelmes tapogatással vonja magához a délceg
+derekat; a göndör haj nyakát csiklandja s két száraz ajak tapad
+hosszan homlokához. S míg így állnak összeölelkezve, a
+menteszárnyat jobbágyi alázat csókjai lebbentgetik sorjában csöndes
+szeretettel. Aztán még sokáig néznek némán a kapualjban lassu léptü
+kis feleségét a lépcsőkön ölelve vivő megtért uruk után.</p>
+<p>– Hát megjüve! – Gonosz fáma kerenge penég felüle! – Ládd-é
+csizmáján minden vármegyéknek földjébül öszverakott királ-domb
+porát? – Fogyottabb ábrázatú, hogysem ennekelőtte! – Hej! bizony,
+országunk gondja csak németet velősít! – Elnéztem csak, hogy
+kedvelli kis nimötjit drága urunk! – Mégis csak előbb jüve haza az
+ur, hogysem gyermeke világra! – Ugy nézzen rá kegyelmed, királt
+koronázott urunk, ű tette kezével az nimet kolopra az koronát! – Ne
+álldogáljunk emberek! Dologra, hé! – Örömömben serre szomjuhozék! –
+Éljen az nagyságos úr! – fecsegett, fontoskodott, örült a lassan
+dolgára oszladozó várbeli népség.</p>
+<p>– Ugy elnehezedtem, ach, Miki! – panaszkodott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_272" id="Page_272">-272-</a></span>
+kedvesen urához simulgatva Mária. – Ez kicsiny ne légyen, talám meg
+is haltam volna, ollyan igen felette szántam oda maradásodat!
+Osztán jó vala üdőd ott mulatása?</p>
+<p>– No, te, mit apolgatod kezemet? Szájamat inkább! – és hosszu
+csók után elgondolkozva folytatja: – Üdő-mulatás? Mondjad,
+üdő-lopás!… Osztán tudsz-é még szeretni egy illyen csirában
+áporodott palatinust? – kérdezte keserü-édes mosolylyal.</p>
+<p>– Ne, Miki, ne, fáj nékem mastan az tréfa-szó! – borult a bánra
+sirásba hajló apró nyögésekkel.</p>
+<p>Zrinyi gyöngéd izgalommal kezdte simogatni a kis fejet.</p>
+<p>– Fáj valahun?</p>
+<p>– Mán nem! – szólt Mária és nevetett: – Jó nékem, hogy itten
+vagy!</p>
+<p>– Nékem is jobb, – rezgett vissza komolyan.</p>
+<p>– Édes uram, mondja hát kegyelmed! – biztatta hizelkedve
+beszédre Mária.</p>
+<p>Zrinyi sokáig nem felelt, csak simogatta egyre görcsösebbé váló
+gyöngédséggel az asszonyt. Egyszerre csak abbahagyta s keze ökölbe
+szorulva lendült a levegőbe:</p>
+<p>– De kirázom még, jün ollyan üdő, fejekbül az kevély német
+gondolatokat!</p>
+<p>– Miklós!</p>
+<p>– Tétova kerengtünk hónapokon által Posomban! Töltek az hasak jó
+borral, elmék német planumokkal s az magyar urak, valamint óriás
+lovas balletto figuránsai, táncultak az bécsi aranyborju környül!
+Minden órán csömörlet emelte szüvemet ajkimhoz, hogy arcul ukádjam
+üket keserüségem minden undokságival… Ó, meghasonlás lén úr
+fölöttem, tenéked mondom, Máriám! Nem az, hogy palatinusságra nem
+meheték, hanem az, hogy veszett nevü <span class="pagenum"><a name=
+"Page_273" id="Page_273">-273-</a></span> köztek az magyar, kinek
+érzése nem német pórázon ugat!</p>
+<p>A dobbanva emelkedő dolmányon nyugvó kis fej ideges forgolódásba
+kezdett.</p>
+<p>– No, galambocskám!</p>
+<p>– Mán semmi!</p>
+<p>Zrinyi megrázta a fejét: milyen önző bolond, éppen most rontja
+az asszonyt dühe föltálalásával. Mi az egész világ palatinussága ez
+áldott méhü kis feleséghez képest! Beszélj hozzá, kérdezd meg
+egészsége, foglalatossága, a birtok állapotja felől…</p>
+<p>Mária sírva fakadt:</p>
+<p>– Miklós, úgy fáj!</p>
+<p>– Csendesz elmével türjed az természet rendölésit, kis
+feleség!</p>
+<p>– Igen! igen! – helyeselt ingerülten a szenvedő asszony, – édes
+szerelemnek képiben roszat csináltok nékünk, szegény asszonyi
+állatoknak, ti férfiak, osztán csak, kényetek töltvén,
+türhetetességet prédikállotok! Bizony nagyon nem szép tülled… Jaj!
+Miklós! Jaj!… Ereggy, ereggy, nem akarom látásodat! – s a
+szőnyeges, párnás padon ültében sírva szegte fejét a falnak.</p>
+<p>Zrinyi fölállt s habozva nézett körül, mihez fogjon. Az ónas
+ablak íve fekete rajzos fény-kendőt terített a földre s a rézsutos
+sugárhasábban szürke tejút kavargott. Mit tegyen?</p>
+<p>– Mégis itten vagy? – nézett körül ismeretlen erő segítségét
+kérő könnyes szemmel Mária. – Jaaj!… Ereggy!</p>
+<p>Zrinyi a tehetetlen nagyakarat lázas ötlet-keresésében nem
+mozdult. Az asszony, ajkába harapva fájdalmát, vonagló arccal
+lihegett.</p>
+<p>Te oktalan! Hát… hátha már itt van az óra! Mit tudod te!? – s
+vissza se tekintve az ajtónál termett. A folyosón megállt, merre
+menjen. Angelo <span class="pagenum"><a name="Page_274" id=
+"Page_274">-274-</a></span> után akart kiáltani vagy a frájt
+idekurjantani… Szaladj, hogy későn ne legyen! Futott s csizmája
+alatt kongva méltatlankodott a kockakő. Csak meg ne lássák! Szíve a
+torkában dobogott, amint a lépcső fejénél megállt. Ott megy valaki!
+Kiszáradt torkából rekedten szabadult a kiáltás:</p>
+<p>– Hé! az frájt, bábát! – s nagy erővel fujta ki melléből a
+bennszorult izgatottságot.</p>
+<p>A legény ijedten iramodott neki a parancsszóra.</p>
+<p>Öregszel, bán uram! Kis futás, nagy nyögés! Mi lelt? Tönkre
+zaklattak benned minden ideget, minden húrt a pozsonyi napok! Beteg
+vagy! Izgalommá peshedt benned az erő, melyet nemzeted, császárod
+nem méltatott kegyelmesen fölhasználni. Belerokkansz ebbe a
+buzgásba, mint a nádasba kivert, tehén után bőgő bika! Hiszen
+fájdalommal születünk! A természet rendje ez! Mitől félsz? Mitől
+remeg inad? Pattogsz, meg-megállsz, mint a bolond óra!</p>
+<p>– Istenem! istenem! gaz, bitang életem kegyelmes ura, mikoron
+adsz csendeszséget háborult szüvemnek?… No, jünnek, bán,
+erősség!</p>
+<p>A fráj kettesével mérte a lépcsőfokokat; a nénike tipegve
+szaladt utána. Angelo pedig már ura mögött állt némán,
+komoly-mozdulatlan.</p>
+<p>Délelőtt, dél, délután futkosásban telt el. A bán nagy, sietős
+léptekkel járta a termeket, udvart, istállókat. A fegyvertárban
+megkoccantott egy paizsot, suhintásra emelt régi szablyát, a
+polcról könyvet vont elő, beletekintett és visszadobta, a
+kápolnában imádkozni akart, az ólaknál kedves kopója után kiáltott,
+az istállóban faron lapogatta Délia paripáját, a bástyáról egy
+percre belemeredt az aranyban fürdő zöld fák remegésébe, egyik
+kapun álló kezéből kivette a hosszú puskát, megnézte, fel
+<span class="pagenum"><a name="Page_275" id=
+"Page_275">-275-</a></span> van-e kovázva, a puskaporos torony
+ajtaján megpróbálta a lakatot. Névtelen, céltalan, bizalmatlan,
+néma ellenőrzés hajszolta napestig. A rendelkezése szerint minden
+negyedórában utána futó nemes inas közeledtére megfordult, szó
+nélkül vette tudomásul, hogy még mindig semmi; intett s maga tovább
+sietett. Alkonyatkor megállt a szürkülő udvaron, szép szőke haját
+neki lengette az erdők felől kerekedő hüsitő szélnek s megindult a
+ház felé.</p>
+<p>Mária ajtaja előtt megállt s meghajolva hallgatódzott: távoli
+zúgó kopogás… Nem, semmi! Csak a halántékán lüktetett az ér.
+Lábujjhegyen lépett odább s benyitott a szomszéd szobába. Az asztal
+fölött magányos gyertya lángja táncolt. Egy alacsony széken kis
+fakád, szerteszét fehéren szikrázó gyolcs-ruhák, pólya, kötött kis
+ujjas, gallérkás, hátul nyitott ingecske… A bán egyszerre
+megenyhült; a szivében balzsamos zengéssel felkerekedő béke
+valahogy homályos látásuvá melegítette el szemét; keze gyöngéd
+szerelemmel babrált a kis ruhákon… Főkötő! Öklére huzta a kis
+jószágot s úgy simogatta. Könnye most már kibuggyant s
+lehellet-könnyű, forró utat vágva csurrant le arcán.</p>
+<p>Mária odaát felnyöszörgött. Zrinyi, mint akit rajtakaptak,
+ledobta az asztalra a főkötőcskét s a benyiló ajtóhoz lépett… Halk
+csoszogás, más semmi!… Benyitott.</p>
+<p>A nénike ide-oda tapogva rakosgatott; a fráj a szoba közepe felé
+előrehúzott ágy fejénél állt. A mennyezettelen nyoszolyában
+elnyúlva, fáradtan, félre hajtott fejjel, lehunyt szemmel
+szendergett Mária. A lépéscsikorgásra föltekintő kimerült arcon
+bágyadt mosoly felhője futott át. A bán leült az ágy szélére,
+megfogta a kis forró kezet s lelkiismeretfurdalásos szánalommal
+nézte a fehéren remegő ajkakat. A kis kéz megrándult s makacs
+szorításra <span class="pagenum"><a name="Page_276" id=
+"Page_276">-276-</a></span> kapcsolódott. Zrinyi tehetetlen
+kicsinnyé törpülve nézte, csak nézte, hogy tépi, rázza a belső
+fájdalom a petyhüdt puhaságú, gömbölyü tagokat. A nénike jött-ment,
+tett-vett, egyszer csak odalépett a bán háta mögé s nagy
+tiszteletteljesen mutatóujja bütykével vállon bökte.</p>
+<p>– Nincsen javára nagyságod látása! – morogta a hirtelen
+megforduló arcába.</p>
+<p>– Igaz, igaz! – motyogta a bán zavartan, mintha csak
+elfelejtette volna és sietve engedelmeskedett az ismeretlen hatalom
+rejtélyes katonájának.</p>
+<p>Az ajtóban megfordult. Mária felpillantott. Még be se húzta maga
+után az ajtót, a néma tekintetre már rá borult az ólmos pilla
+kéksége.</p>
+<p>A gyolcs-mező közepén még mindig vigan járta táncát a
+gyertyalidérc… Istenem! előbb nem is látta: bölcső! Ó, mámoros
+álomba ringató bölcs bútor! Fáj az élet? Tente, baba, tente! S
+elalszol! Mért tudjuk mi minden lépésünket, öntudat, kegyetlen
+hóhér?… Bölcső! A kis fiamé!… Meglódította s úgy nevette magában
+esetlen ingását. A szomszéd szobából átható elfojtott kiáltásra
+összerezzent; lefogta a bölcső járását, úgy figyelt. Semmi! Egy
+darabig mozdulatlanul állt, aztán az ablakhoz lépett. Csöndet
+parancsoló marokkal nyitotta fel… Az óriási távolságokra domborodó
+augusztusi égbolt sötétjén szikrázó, komoly derüvel remegtek a
+csillagok… Mért remegtek ti is?… Nekitáguló szeme merev ragyogásúvá
+iparkodott nézni a legtündöklőbbet… Eh! Lendítve emelt az ablakhoz
+egy öreg karszéket, óvatosan beleereszkedett s fáradtan hunyta be
+szemét.</p>
+<p>… aztán a nádor állt fel… iratot csempésztek házába…
+kötelességszerüen elénk terjeszti az örökletesség mellett cincogó
+érveket. Hahá! Zúgnak! Jól teszik: a magyart gyalázza minden sora…
+<span class="pagenum"><a name="Page_277" id=
+"Page_277">-277-</a></span> Szunyogh jól beszélt!… Utána ő!…
+szisszenve néz össze Lippay és Wesselényi. Zúgnak. A zöld ház falát
+majdnem szétrepeszti a tiltakozás. Ezt megcsináltuk! Nem dugtuk
+mégse nyakunkat önként az örökletesség igájába, pedig Lippay már
+ott állt a járomszöggel, hogy felszarvazott ökörfejünket ki se
+vonhassuk belőle. Azért is csak választottunk! Mi akartuk Lipótot,
+nem apja nyomta örökébe!</p>
+<p>– Táncomra szabtalak benneteket!… Szt!</p>
+<p>Odaát mintha megállt volna az élet.</p>
+<p>Fiu lesz? Ádámnak nevezzük majd… Ha lány, biztosan Mária. Milyen
+lehet az asszony fájdalma? Szereti vagy undorodik tőle? S ha életet
+adva magáét veszti? Te leszel az oka! Sírba szeretted ezt is!
+Mindennapos kínt okozva fog előtted férfivá serdülni, kit
+legigazabban Lelkiismeret-furdalásra keresztelhetnél. Kire fogod
+bízni? Egyedül özvegységedben mogorva száraz dajkává fogsz
+keseredni… Ejh! mindig csak rosszat! Ugy turkálsz elkinzott elméd
+szülte gyászos képekben, mint felcser a nyüvel rothadt sebben!</p>
+<p>A koppantatlan gyertya, viaszát féloldalt lesirva, elnyult
+lánggal lobogott.</p>
+<p>… dél melegétől két hosszú órán át zsibongtak a derék karok és
+rendek… köztorokkal ordította a bolond lelkesedés: Vivat Leopoldus
+Primus Hungariae Rex! s kint a tornyon verték a dobokat, fujták a
+trombitákat; elpukkant az öreg basiliscus-ágyú s ugatva feleltek rá
+a kisebbek sáncról, bástyáról.</p>
+<p>– Csak Mária el ne szerencsétlenedjék! – morogta bajuszába.</p>
+<p>… s míg az érsek panquet-je dús asztaloknál feszengett,
+részegen, torkig lakva sipolt, táncolt, mulatott uccán a nép.
+<span class="pagenum"><a name="Page_278" id=
+"Page_278">-278-</a></span></p>
+<p>Mi az? Hogy az ember agyára ül ez a nagy csönd… A kutyák sem
+ugatnak, az őr is tán alszik odafönt, tülke ölében hever… A német
+vitézek hát az elmult januárius huszonnegyedikétől számított három
+év alatt kiviendők… az országból… és… Mikulich Sándor… pörbe
+fogható… igen… hogy is?… gyűlést mikor tartsak?… igen… majd…</p>
+<p>Nagyot ásítva fogta tarkója mögé tíz ujja fésüjével kétfelől a
+haját s elaludt.</p>
+<p>… a három lépcsős császári trónon olyan ismerős arcu ember ül,
+nem tudja kivenni tisztán vonásait. Az ország tiz főzászlaját
+nevetős arcu urak markolják az oltár két oldalán, amelynek legfölső
+fokáról a nádorhelyettes – hisz ő a nádor maga! – harsányan
+kérdezi: «Akarjátok-é, hogy az jelenvaló groff Zrini Miklós,
+aranygyapjas vitéz, Lengyelország gubernátora, Magyarország
+királyává koronáztassék?» Buzgón kiáltják háromszor – a Ráttkay
+hangja hogy kihallszik! –: «Akarjuk! Éljen az király!» Letérdel és
+haragszik: «Ráttkay tegye fejemre az koronát! Esztergami érsek ű
+kényem szerént!» No, dobok és trombiták ott az erkélyen! Igen, így!
+Tra-rá, tra-rá, trarara-rá! Ne feledjük el, evangéliom után két
+aranyat kap az érsek. Hát Péter lett a bán, ő tartja kezében az
+ország almáját! Hisz én akartam! Igen! Jó! Piros-fehér-zöld
+posztóval bevont hidon haladunk a zárdatemplomba. Elől a zászlók,
+utánam harminc püspök. A tér fölött a Rathaus tornyáról milyen
+kötél vonul keresztbe? Egy ember van rajta. Szépen elém ereszkedik.
+Intek neki. Már a templomban vagyunk. Letérdelnek mind a tizen.
+Szent István kardjával jobb vállon ütöm őket háromszor. Igy lesznek
+az aranysarkantyus vitézek. A sarkantyujuk nem arany! Ez nem rend!
+Körüllovagoljuk a várost. A sáncokon mindenütt siposok, dobosok.
+Nem hallok <span class="pagenum"><a name="Page_279" id=
+"Page_279">-279-</a></span> semmit. Hogy is van? Az ott már a Duna!
+Leszállok a lóról. Egy, kettő, három, tizenhárom lépcsőfok. Fölül a
+nemzetiszin mennyezet. «Esküszöm az élő Istenre, hogy, mit?
+privilégiomotokat, szabadságitokat, immunitástokat…» Egy szökellés
+a királydomb. Suhintás erre, suhintás arra, emerre, amarra. Fáj a
+karom tőle s a nyakam. Suttogva búgnak az ágyuk. Föl a várba! A
+mentém gombja, paszomántja 30,000 forintot ér. Hejh! nádor,
+velencei követ! Ne hajtassatok olyan eszeveszetten! Egymásnak
+mentek! Egy ember odaszorul… A feje! Milyen sikoltás!!!</p>
+<p>Rémülten ébred ültében, két kezére támaszkodva. Homlokához nyúl.
+Súlyos verejték gyöngyei morzsolódnak szét tenyere alatt. Ki
+kiáltott? Hallotta! Nem álom! Hogy is volt?… Istenem! Mária!</p>
+<p>Meggémberedett nyakát megcsavarva fölugrik. A gyertya üszkös
+béle feketén lóg, tövén pislog csak egy kis kékes láng… Mi az?… Ki
+sir?</p>
+<p>– Öllee! ölleee! – rí odaát keserü fájdalommal egy ismeretlen,
+vékony hang.</p>
+<p>Ugrana, de nem mer. Az ajtó nyilik.</p>
+<p>– Nagyságos uram, leányt szüle asszonyunk!</p>
+<p>– Mind csak egy! – kiáltja s már a szobában van.</p>
+<p>– Jaj! – neveti eléje bágyadtan, hihetetlen boldogsággal
+kipirult, megszépült arcán Mária, – ollyan jó mast!</p>
+<p>Az asztalon valami kis fehér vászon-csomó mocorog csöndesen. A
+fráj fölemeli a ruha egyik csücskét s Zrinyi idegenkedő, sajnálkozó
+mosollyal nézi az elnyult fejü, csupasz aggastyán arcocskát. Mintha
+a képen látott öreg Löbl lenne nyolcvan esztendős korában!</p>
+<p>A nénike fehér pántlikára csomózott bizonytalan dolgot nyújt a
+bán felé: <span class="pagenum"><a name="Page_280" id=
+"Page_280">-280-</a></span></p>
+<p>– Az köldök-madzag! Ha hét esztendős lészen s megoldja maga
+kezivel, jót jegyez!</p>
+<p>– Hát osztán bizonyosan leány? – kérdezi a bán.</p>
+<p>– Mán amiként én látom, az! – heheg az öreg asszony szemérmetlen
+tréfája. Azzal kapja a vászonba csavart cseppséget s megindul vele
+a másik szoba felé. A meleg viz már vár.</p>
+<p>– Ollyan jó mastan! Alhatnék! – pihegi boldogan Mária.</p>
+<p>– Mán penég aztot nem szabad! – mordul vissza komoly
+figyelmeztetéssel az öreg. – Könnyűképpen amoda Túl lenne csak az
+megébredés! Nem! Nem! Ne sivíts, no, fürdő lészen, ember-magocska!
+– lapogatta meg görcsös ujjaival a kis feneket.</p>
+<p>– Nagyon fájt? – kérdezi bugva Miklós.</p>
+<p>– Bizony hogy fájt – mosolyogja az asszony. – Örülsz?</p>
+<p>– Örülök! Hogyne!…</p>
+<p>– Ha csak leány is?</p>
+<p>– Ugy is!… Hát… inkább akartam volna fiat, de lett, az mit Isten
+adott, csak ű szent fölsége éltesse!</p>
+<p>A föld peremén szunnyadó hajnal most rugta le magáról könnyü
+takaróját.</p>
+<h3>XIX.</h3>
+<p>A csöndes vár gazdája magába tört, de csak annál nagyobbra nőtt
+dölyffel, nyugodtan nézett a jövőbe: csak még egypár, feszülő izmu
+lépés ebben a taposó malomban, aztán csakugyan jön a kardforgató,
+seregrendelő, szabad, nagy élet. A lengyel havasok hágóin át fog
+győztes hada élén új királyt hozni Magyarországnak! Milyen jó, hogy
+nem lett <span class="pagenum"><a name="Page_281" id=
+"Page_281">-281-</a></span> palatinus! Csak szükebbre cserélte
+volna a nyakát rángató pórázat! Minek az? Megy! Megy, amerre
+csillaga hivja! De előbb itt rendbe hoz mindent… Rossz szolga,
+vigyázzunk! – suttogják a kis auerspergek a sirja után nyögő
+császár fülébe. Nem! Csak azért se! Zrinyi-ugyse, nem! Hej,
+országbiró uram, Nádasdy Ferenc s fekete üstökü, érdemes komédiás,
+jeles nádor, csak szaggassátok véresre körmötöket a király
+kegyelmének kaparászásában! Én megyek és nem kötök hajót a lovam
+farkára, hogy a Tisza-parton hagyjam, mert bizonytalan az Erdélyből
+való visszatérés… sőt ha kell, Délia farkát szép kontyba csomózva
+itt is hagyom: játsszatok vele törököt, hofkrixkraxban csipkésen,
+ülve hadakozó német retyerutyátokkal egyetemben, vén szamarak!</p>
+<p>Csecsemő lánya az emlő-bimbót még jól szájába sem tudta fogni,
+már Varasdon praesideált országa rendei előtt. Lelkiismeretes
+pontossággal magyarázta, alkalmazta az országgyülésen kieszközölt
+articulusokat, amelyeknek kedve szerint való megszövegezéséért
+három erszény tallért kapott a kancellár. Bizottság ide, bizottság
+oda, utasítás-készités, egyéb fő, állami szecska-vágás,
+praedaucius, oláh, németek megfenyegetése; aztán asztal fölött
+sápítozó vagy pökhendi, csaholó, nagy ménkü fontos megbeszélések,
+lázadó jobbágy ellen királyi engedelemmel lóra ülés, erdőn-síkon
+paraszt-vadászat… De horvátok! Mért? Ha ki bánt, ha horvát is, vére
+éppúgy szökken, mint a töröké s a béle-metélt muszulmán nem
+büdösebb, mint a hagymán hízó horvát jobbágy!</p>
+<p>Utálat mégis! Emberek pecérje lettél, Miklós úr! Mint tövén
+rokkant napraforgó, úgy áll a kerék s fura, véres emberrongy
+mocskos bocskora csüng alá küllői közül. És Bécs nem akarta, hogy a
+horvát <span class="pagenum"><a name="Page_282" id=
+"Page_282">-282-</a></span> bán horvátot törjön kerékbe: legyen mit
+rabszíjjra fűzni Kostajnica basájának, mert félő, hogy kifogy a
+derék faj és stiriai pocakokba sussan majd a muszulmán kopja!</p>
+<p>Egy-egy három oszlopos, háromszögü akasztófa alatt úgy rántotta
+megállásra rémülten horkanó lovát, mint maga az Igazság! A füzes
+felé sikamlva rohant a menekülő s fent a dombon, Zrinyi mögött,
+derekas munka után nagyokat fujva törölte le dolmánya ujjával a
+ráfröccsent vért Patachich kapitány.</p>
+<p>Igazság! Kemény munka, szép szó. Kerékbe töretni! Görbedt
+gerincü horvát kuvaszokat?… Nem! Bécsi puhákat, nyálas pulyákat! Az
+lenne mulatság! Igen! Magyar úr kellene nyakatokra, ki jól szügyön
+vágna taréjos sarkantyujával, hogy abba gebbednétek! Magyar úr!
+Bécs fölött! Magyar úrnak táncolnának a Favorita sorompói között a
+tornajátékos lovak, neki nyílnának terraszain a virágok s magyar úr
+talpából nyalná ki a bécsi csürhe a csengő aranyat!… mint Mátyás
+király…</p>
+<p>Mátyás! Milyen zengő emlékezetü név! Mátyás… nemcsak kénnyel
+lett király, hanem in manu forti!… Erőhatalom!… Bár máskor is éljen
+vele a magyar, ha Mátyás királyra találhat… In manu forti!… Eh!
+csak jönnének már, csak hivna már Rákóczy! Elég volt az ugar-törés…
+Szűz föld! új cél!</p>
+<p>A decemberi jegen, havon recsegve érkező bécsi munitio után
+végre egyszer csakugyan régies formáju, kopott nagy landkocsi
+nyikorgott át a felvonóhidon az épület elé. A bán maga sietett a
+vastag bundákból görnyedten, ravaszkás, bizalmatlan
+körültekintgetések között kimászó két úr fogadására:</p>
+<p>– Vártam mán kegyelmeteket!</p>
+<p>A vendégek dünnyögő alázatossággal, össze-összepislogva
+<span class="pagenum"><a name="Page_283" id=
+"Page_283">-283-</a></span> csoszogtak befelé Zrinyi előtt
+kapualjban, folyosón, ahol egymás mentéje szárnyát meg-megrántva
+bámészkodtak szét a fegyverrel rakott falakra.</p>
+<p>A bán, mielőtt behúzta volna maga után könyvesháza ajtaját, még
+egyszer kitekintett a folyosóra, aztán nyilt, derüs arccal fordult
+az urak felé.</p>
+<p>Ébeni István uram már nagy gondolkozó huzakodásba merült
+törökösen borotvált fejének üstökével, mint aki nem akar beszélni
+egyhamar, de észrevévén, hogy Zrinyi arcán csodálkozássá hökkent a
+nyilt öröm, mégis csak megszólalt:</p>
+<p>– Eppeg jó, hagy béérkezénk nagyságad várában, merthagy künn és
+az hó!</p>
+<p>– És bizony! – bökte fel száraz, sovány góbé fejét Nagy
+Tamás.</p>
+<p>Zrinyi az ablakhoz lépett, neki vetette hátát a keresztfának s
+rámutatott két székre. Az ezer furfangtól remegő szarkalábas szemü
+két arc ösztönszerüen igyekezett kibujni a kellemetlen megvilágítás
+alól: Nagy Tamás a könyvekkel, papirlapokkal teleszórt asztal mellé
+telepedett le lógó fejével s félszeme az irásokra sandalgott. Ébeni
+uram a fal mellett huzódó padszékre kuporodott.</p>
+<p>– Erössen megfáradtam! – nézett szét bizonytalanul, közben alig
+észrevehetően Nagy Tamás felé billent a feje, de az úgy tett,
+mintha nem látta volna, fordult egyet ültében s elkezdte szálazni
+bus-kajla tatáros bajuszát.</p>
+<p>– Hát, uraim, mi ujság? – igyekezett a bán a dologra térni.</p>
+<p>– Atyafiui szeretettel s tiszteletadással s igaz szívbéli őrök
+szalgálatjával két paripát kűld méltóságas, kegyelmes urunk
+nagyságas uramnak.</p>
+<p>– Köszönöm! És?</p>
+<p>– Egyébaránt egészségben vagyan urunk mind <span class=
+"pagenum"><a name="Page_284" id="Page_284">-284-</a></span>
+cselédivel öszve, kihez hasanló jókat kéván s reményl nagyságadnak
+is! – folyt a derüs behizelgés Ébeni István ajkáról szélesen,
+elnyújtva, jó erdélyiesen.</p>
+<p>Ugy mérik szavukat, mint zsidó a kölcsön-pénzt! – gondolta
+Zrinyi a keresztbe fonta a karját mellén és hallgatott.</p>
+<p>Nagy Tamás a félig írt ívet sillabizálta hunyorogva: «… és az mi
+nagy Mátyás királyunk palástolhatták gyarlóságokat. Egyébbül én az
+mi királyunkban alig találnék vétket… Az ő szerencséje mindenütt
+nagy volt, mert az szorgalmatossága véghetetlen, mert fáradsága
+untalan, mert bátorsága győzhetetlen, mert vigyázása
+megcsalhatatlan. Nem csuda azért, az szerencse hogy pórázon
+járt…»</p>
+<p>Ébeni a csillagos égboltot ábrázoló mennyezetre emelte
+tekintetét, amely óvatosan siklott tovább lefelé az áttört mívű,
+keleti rézlámpás hosszú láncán. A lámpáson jó sokáig elmerengett,
+de végre is a nagy csönd halk fészkelődésre indította… Egyszerre
+csak homlokára csapott görcsös, csuzos ujjaival:</p>
+<p>– Tamás úrfi! Kegyelmed nem is mandja s nékem majd kiese
+elmémböl, hagy urunk levele még zsebemben lapúl! Éjnye, éjnye,
+instálom nagyságad bacsánatát, – azzal fölgombolta dolmányát s
+hosszas kutorászás után valami belső rejtek zsebből kiemelte az
+összevissza gyűrődött iratot. A térdere fektette s elkezdte
+simogatni, de Zrinyi eléje lépett, rideg engedelem-kéréssel kivette
+kezéből a fejedelmi kéziratot, s még a szomszéd szoba ajtajához sem
+ért, a feltört pecsét puhán hullt a szőnyegre.</p>
+<p>A két ember egyedöl maradt. Mosolyogva néztek össze ugyanabban a
+pillanatban, aztán elkezdtek egymásnak integetni. Nagy Tamás vállat
+vont s bajusza egyik végét fujogatta csöndesen a levegőbe.
+<span class="pagenum"><a name="Page_285" id=
+"Page_285">-285-</a></span> Majd fölkelt s maga is a lócára
+telepedett Ébeni mellé.</p>
+<p>– Nagy szamár kegyelmed! – bökte oda Ébeninek bajusz-fujtatás
+közben.</p>
+<p>– Tám csak nem?!</p>
+<p>– De tám igen!</p>
+<p>– Csinálja kegyelmed jabban!</p>
+<p>– Majd ha nékem ád titkoson száz tallérokot az fejedelem!</p>
+<p>Ébeni arca egy öreg kinaiévá vigyorult a belső jókedvtől:</p>
+<p>– Be accurate túdja!</p>
+<p>Szemközt hirtelen fölpattant az ajtó. A belépő bán szava
+ingerülten sivított már a küszöbről a lócán kushadók felé:</p>
+<p>– Hát perplexióban vannak kegyelmetek, mi?</p>
+<p>– Nehez állapat ez urunknak, nagy jó uram, s az bőlcsesség sem
+határtalan! – nyújtotta a szót Ébeni.</p>
+<p>– Mehercule! – kiáltott Zrinyi, türelmét vesztve, az
+összerezzenő erdélyiekre, – princeps Transsylvaniae affectat
+coronam Poloniae!… Mit bolondoskodunk?</p>
+<p>– Balandaskodunk? Instállom nagys… – hebegte Ébeni.</p>
+<p>– Igaz magyari szűvel kérem ű nagyságát, ez dücsőségtül messzére
+vettetett sötétségbül emelje ki mán az magyar nevezetet. Sőt jó
+lészen ügyekeznie, ha valamely derekas dolgot akar végben vinni,
+mert úgy látni, hogy az fatum nagy változásokat készít… Ferdinandus
+szinte hogy halódik s Leopoldus… ű tudja!… Nem az, kivel vet
+szövetséget, az lengyelekre zudult svécussal vagy magával az
+lengyellel, hanem az, hogy hada erős, tisztviselői jók, generálissa
+próbált, discretus, marhás, sok értékű úr, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_286" id="Page_286">-286-</a></span> igaz
+ember légyen! Erősnek sok az barátja, gyöngétül az meglévők is
+elpártolkodnak!</p>
+<p>A két úr sűrün helyeselt, de csak úgy némán.</p>
+<p>Elejbük ment félutig! Csak annyit kellene mondaniok, hogy ezt a
+független, próbált vitézségű urat megtalálta a fejedelem a horvátok
+bánjában…</p>
+<p>Ébeni lehajolt, följebb rántotta csizmája egyik szárát, üstökét
+hátrasimította, aztán a másik száron is húzott egyet, végre
+fölállt:</p>
+<p>– Nagyságad tehátlan, mint értém, ha jól értém, javallja az
+lengyel expeditiot!</p>
+<p>Zrinyi az ajkába harapott.</p>
+<p>– Urunk nevében nagyságadnak hazzánk való gratiajáért
+köszönetünknek, háladatas köszönetünknek ajánlása után búcsut
+vészünk nagyságadtol. Az Ur lakazzék ez várban minden
+kegyelmével!</p>
+<p>Üstök-csavarintás, alázatos kézcsókok, bajusz-pederítés s már az
+ajtó felé csoszognak Rákóczy becsületes főember szolgái.</p>
+<p>Ébeni engesztelő alázattal fordul vissza a gyors távozáson
+szótlan sértődésben álló Zrinyi felé:</p>
+<p>– Instállom alázatasan nagyságas uramat, az főbb magyar uraknak
+tetszések győjtögetésében szűkecskére szabatatt az üdőnk!</p>
+<p>A bán gúnyosan bólogatva helyesel.</p>
+<p>A két ember újra megindul, de most meg Nagy Tamás fordul
+vissza:</p>
+<p>– Judex curiae, Nádasdy uram portája az közelebb statio!</p>
+<p>Azzal hajbókolva, instálva, sok szerencsét, egészséget kivánva
+sündörgött-fondorgott a két úr kifelé.</p>
+<p>Mögöttük döngve zuhant be az ajtó az élesen csattanó zárra.</p>
+<p>Ébeni ijedten állt meg a folyosón: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_287" id="Page_287">-287-</a></span></p>
+<p>– Bécsapá az ajtót!</p>
+<p>– Bé ám az szél! – pislantott ravaszul Nagy Tamás meg sem
+állva.</p>
+<h3>XX.</h3>
+<p>A kárpit hasadékán enyhe fény szürődött be a barna selyem
+paplanra.</p>
+<p>Megint reggel! – dörzsölgette kábultan súlyos pilláju szemét a
+bán.</p>
+<p>Mária összehuzott, kis, gyerek arcával buzgón aludt. Zrinyi
+feléje fordult s öntudatlan mosollyal nézte egy ideig, aztán
+megcsavarta fejét, amely fáradtan hanyatlott az összevisszagyűrt
+párnára.</p>
+<p>Macska! Az asszony csak macska! Vinnyogó szerelemből,
+gyereksírásból telik ki élete és boldogan alszik! Nem tudtad,
+Miklós, mi a lassu méreg? A fejed üres s mégis úgy zúg, a derekad
+fáj és combodat köszvény metéli… S ha ez se volna…? Lendültél
+egykor, gondolatod lángoló tűzkoszoru volt, amely tetteid búgó
+ágyugolyója előtt sisteregve röpült s most csak hamu nagy terveid
+pislogó üszke fölött… Szerelemben zajló éjjelen asszonyba ölöd
+erődet; kábító álomköntös fogja tagjaidat nappal és bugyborogva
+forr epéd; kis lányod csókja íztelen, tej-szagú s mégis uj jövő
+rejtelmes kupolája domborodik már a puha tagokból!… Hogy
+kijátszotok, Természet, Isten, egy ilyen szegény, nagyerős férfit!
+Ez hát az élet? Szerelem, vajudás, szoptatás? S te csak kukorékos
+hangú kakas? Harcias tarajodat csak nősző elevenség remegteti?…
+Nyögj, csak nyögj, gondold, hogy a köszvény, pedig az öntudat
+hasgat…</p>
+<p>A zsinór után nyúlt s a kárpit ugrálva húzódott el a nyugvók
+elől. <span class="pagenum"><a name="Page_288" id=
+"Page_288">-288-</a></span></p>
+<p>Hisz reggel van! Az éjszaka hazugság volt!… De akkor mért
+sötétebb a világosság, mint a homály? Mert Rákóczy úgy akarta?</p>
+<p>– Bolond, üdőtlen vállalat! – morgott föl hangosan.</p>
+<p>– Ach, ich bin so… – nyögött föl tétován, le-lecsukódó pillákkal
+Mária s szava kéjes ásításba szenderült.</p>
+<p>Zrinyi a homlokára ütött öklével; befordult s fölkönyökölve
+elkezdte simogatni a kis, puha, kerek kezet.</p>
+<p>Mária elmosolyodott, de nem mozdult, még csak pillája sem
+rebbent.</p>
+<p>Vén fösvény! Fél tőlem, persze! Javalltam a lengyel hadjáratot,
+igen! De Zrinyivel! Félt, hogy fölibe kerekedek… Fölibe? Hm! Nem is
+olyan lehetetlen! – cikázott szája körül a gúny. – Rám fogsz még
+szorulni, György bátyám, ha most nem, hát majd a győzelem idején!
+Lengyel földön ellehetsz nélkülem, azt hiszed? Jó! De
+Magyarországon vagyok még valaki, ha hüvelybe rozsdásodott
+szablyaként fityegek is ebben a pocséta-várban! Eh! Reggel van,
+munkára!</p>
+<p>Óvatosan eltolta a paplant s gyors mozdulattal talpra szökkent.
+Félkézzel lerántotta magáról a hálóinget s a mosdótál elé állt.
+Belefektette arcát a hideg vízbe s úgy töltötte tarkójára az ezüst
+kancsó csobogó tartalmát.</p>
+<p>Mária sóhajtozva neszelt föl, nyujtózkodott, forgolódott,
+kinyitotta szemét, de a mosoly megint csak szendergésbe merevült
+arcán. A bán meztelen derékkal hajladozva, a levegőt öklözve,
+békáját feszítve s karját kivágva igyekezett szerelemben puhult
+izmait felvillanyozni. Majd villódzva sistergő göndör hajának állt
+neki fésüvel s ahol nem simult, tépte. A bajuszát jó keményen
+szétkefélte s mikor elkészült, az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_289" id="Page_289">-289-</a></span> ágyhoz lépett. Megfogta a
+takaró csücskét, úgy vonta elfelé lassan az alvóról…</p>
+<p>Mária durcásan tiltakozott az ébresztgetés ellen s ijedten
+takargatta hosszú hálóingével tejfehér, gömbölyű combjait,
+amelyeknek finom bőre reszketve libabőrödzött a goromba hidegben.
+Még a lábaujja hegyét is befedte, úgy panaszkodott gyerekes
+nehezteléssel:</p>
+<p>– Ne nézzen kegyelmed! Nem kelek föl igyen!</p>
+<p>– Nono! Nono! – csititgatta az ura nevetve; de látva, hogy az
+összegombolyodott asszony nem mozdul, tréfás-lovagias mozdulattal
+rájakanyarította a paplant, hogy csak a füle látszott ki alóla:</p>
+<p>– Jó éjtszakát, Zrininé nagyságos asszonyom… nékem aranyos kis,
+bolondos feleségem! – toldotta meg egy csókkal.</p>
+<p>– Gonosz kegyelmed! – villogott ki nevetős haraggal a két
+ragyogó szem a paplan alól.</p>
+<p>Mire elszánta magát, hogy fölkeljen, Zrinyi már a belső udvaron
+kémlelte a bátortalanul, ködlő fénnyel emelkedő napot:</p>
+<p>– Kikelet, de foga vagyon! – azzal jobbra fordult s az északi
+fal felé tartott, amelynek tövében ékbe vágott tetejü, alacsony,
+zöldre festett deszkákból összerótt kerítésen belül török rabok,
+bocskoros jobbágyok turták, kapálták, gereblyézték a kertnek
+odahordott televény földet. Az egyik sarokban a koppanó fakalapács
+ugrasztgatta véső alatt formálódott lassan kőpad, asztal; fölöttük
+már ott fehérlett a frissen összerótt lugas váza. Itt lapos
+faládikákban bággyadozó palánták vártak elültetésre; amott nyesett
+gyökerü, karcsu csemeték feküdtek egy csomóban. Az gondos
+trágya-ágyat vetett a rózsatőnek, ez zsineggel mért utat. A pávás,
+gránátalmás faragott kapufélnek támaszkodva, hón alá fogott
+pálcával nézte őket egy drabant, aki az úr közeledtére hetyke
+<span class="pagenum"><a name="Page_290" id=
+"Page_290">-290-</a></span> alázattal kapta le süvegét. A jobbágyok
+is süvegelve emelkedtek föl görnyedésükből; a rabok fejet hajtottak
+s kezük álmosan érintette mellüket, szájukat, homlokukat.</p>
+<p>– Kimszi? – fordult Zrinyi, kiléte felől tudakozódva, egy
+beesett, ólmos arcu, nyitott száju, ritkás ősz szakállu, kis, görbe
+rabhoz.</p>
+<p>– Abu Bekr ibn Aflah, ó, fényes tekintetü király-bán! Tanitó
+voltam messze, délen, a Fehér tengeren túl, El-Magreb-ben! És még
+messzebb, a sárga homokon túl… Tombuktu… Bölcsességre figyelmes
+füleid nem hallották talán soha ezt a nevet! Ott tanítottam s nagy
+dolgok tudósának tartottak… De az emberek fiai gonosz tejet
+szoptak… és vágtató tevén menekültem, szultánom!… Aztán harcoltam
+Allah – kinek neve legyen örökké áldott – Allah útján a hitharcot:
+a golyók a mezőn vészcsillagok gyanánt táncoltak… telt a hold és
+fogyott… teve, öszvér, ló, mind megfordult combjaim ollója alatt…
+és foglyotokká tettetek! – s karjait összehúzva, két tenyerét arca
+mellett lappal előre kiterjesztve fölsóhajtott: – O! létezőknek
+Alkotója! a királyok királya, világok ura vagy, aki e földet
+különféle nemzetekkel felékésítetted s annyi százezernyi embert
+fenntartasz, nekik erőt, országot és szerencsét adsz, miért teszed
+őket a mi foglyainkká s minket az ő foglyaikká?</p>
+<p>Zrinyi biztatóan, bátorítóan tette kezét az öreg vállára s odább
+lépett.</p>
+<p>– Maszlagtul részeg mast is, nagyságos uram! – suttogta a háta
+mögött a drabant.</p>
+<p>A bán egy darabig gondolkozva nézte a dolgozókat, aztán sarkon
+fordult s könyvesháza felé tartott.</p>
+<p>S milyen nyugodtan kapál! Mámor és bánat remeg a szemében s jól
+van így; nem lázad, nem dul-ful, csak könnye pereg s te már előre
+bosszankodva <span class="pagenum"><a name="Page_291" id=
+"Page_291">-291-</a></span> gondolsz a levélre, amellyel ajtód
+előtt vár rád a németek futárja. Magadat sajnáld, ne azt az Abu-t,
+hisz gazember! Tudod biztosan, hogy Kanizsán ládaszám várják vissza
+a tallérok s itt mégis turbánja koszos, kaftánya merő mocsok,
+koldusnak teszi magát, hogy dús sarcot ne nézzenek ki belőle. De
+sírt! Hamisság és igaz érzés bolondos keveréke ez a görbe
+világ!</p>
+<p>– Nyugodalom? Mán megént!? – gyürődött össze kezében a bécsi
+levél. – Hát azért se!</p>
+<p>Félóra mulva riadó berregett, harsant az udvaron. Egy ölelés az
+asszonynak, egy csók a szurós bajusztól ijedező fogatlan, tejes
+szájra, aztán lóra és neki a világnak!</p>
+<p>Aznap éjjel idegen barom bőgött a bán ólaiban s új foglyok
+suttogtak titkos ujságokat a régieknek a pince sötétjében, vasalt
+kézzel, lábbal vetve neki hátukat ültükben a nyirkos falnak: megint
+más nagyvezir van… a padisáh mindig csak vadászik, kint kóborol,
+nem hiába átkozta meg legyilkolt napja, Ibrahim, hogy úgy éljen,
+mint mezőn a vad… a Dardanellák bejáratánál a velencések köves
+ágyui, tűzgolyói hetven hadi gályát süllyesztettek a zöld vizek
+alá; volt, melyet diadallal vontattak Velence útján…</p>
+<p>A bán fáradtan, gondolat nélkül gondolkozva könyökölt ki
+ablakán: az imájában leborulót faron rugva rántották ki alóla a kis
+szőnyeget… az sem szed több adót!… egy kis vér, nehány barom,
+mellszorító futás dobogó lovakon, por és füst: így szedi a horvátok
+bánja nevetséges hírkoszorujába a szegényes virágot…</p>
+<p>A csöndes éjben bánat és ihlet feszítette recsegő, mély
+torokhang sajátságos lejtésü énekén szállt föl hirtelen a Korán egy
+szurája: <span class="pagenum"><a name="Page_292" id=
+"Page_292">-292-</a></span></p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Ha az ég majd ketté
+hasad,<br /></span> <span class="i0">ha a csillagok
+széthullanak,<br /></span> <span class="i0">s egymásrá szakadnak a
+tengerek<br /></span> <span class="i0">s kifordulnak a
+sirhelyek:<br /></span> <span class="i0">akkor tudja meg a lélek,
+hogy mit kezdett és mit végezett.<br /></span> <span class="i0">Ó
+ember! vakmerős…<br /></span></div>
+</div>
+<p>Durva hang szitka csattant s az ének megszakadt.</p>
+<p>Az álmodozásából kirezzentett Zrinyi sietve csukta be az ablakot
+s amint megfordult, az ágyban kuporgó Mária szemének epedő
+ragyogásával találta magát szemben…</p>
+<p>A kert szépen haladt. A lugas léceire kötözött ráncos bőrü,
+ösztövér venyigéken már hasadt a rügy, a kis palánták életet adó
+lucsokban ülve hiztak s várták a napot. A ritkás szálu, zöld
+gyepágyak között reccsenő kavicsu, sárga, keskeny utak kanyarogtak.
+Zrinyi lehajtott fejjel, lassan lépegetett rajtuk.</p>
+<p>– Nagyságos uram! levél Grécbül! – lobogtatott valamit Migliani
+a kis ajtónál.</p>
+<p>Komolyan kezdett hozzá Zrinyi, de aztán elnevette magát:</p>
+<p>– Ez megént uszít az törökre! Sem vélem, sem nálam nélkül nem
+lehetnek az koszosok. Ha békességet tartok törökkel, az Grécnek
+rosz, ha fölbontom, Bécsnek nem jó. Azt szokja vala mondani illyes
+nehez állapatban Klobusiczky uram Posomban amoda akkor erdélyi
+szóval: «Mast légy akas Damakas!» He! Gréc tahát kezemben nyomintja
+az szablyát: hajde, törökre! No, Zrini, hecc, hecc! – mint ebeket
+bikára… Hát, atyaságod, az rabok közzül amaz vén Abu Beker-t ide,
+osztán elé az nagyobb fejér zászlóval! Szóljon nevemmel Kiss
+Farkasnak, bemégyen emberivel Kanisa alá, török volt, esméri üket…
+no! Légyen békesség, ha Gréc harcot akar! Légyen legalább igaz
+titulussa Leslie uram panaszolkodásinak, hogy tulajdon fejem
+szerént cselekeszek mindenekben, kik törököt illetnek. Amaz Abu
+<span class="pagenum"><a name="Page_293" id=
+"Page_293">-293-</a></span> helyében kérem az pasátul… hm! nincs
+török láncon mast tisztviselőnk, ugyé? Hát két derék köz rendet…
+Mavro-t… és kit még?… Velimirt, az kertészt, igen, igen! – fejezte
+be mosolyogva.</p>
+<p>Azzal egy intéssel elbocsátotta a pátert s szemeit összehúzva
+merült el gondolataiba.</p>
+<h3>XXI.</h3>
+<p>Az éjjeli mécses lángocskája hajladozva, meg-megrebbenve úszott
+a kis olaj-tavon. A kályha tompa süvöltéssel felelgetett a tetőn
+táncoló viharnak, amely erőszakos incselkedéssel rántott
+egyet-egyet az ablakok fatábláin.</p>
+<p>A tépelődésében elvánnyadt arccal szunnyadó Zrinyi riadva ébredt
+a szomszéd szobából felhangzó gyerek-sirásra, amelyet sipítva
+ragadt magával a küszöb-közön zörögve áttolakvó szél. A bán
+megemelintette a selyem-suhogással lebegő kárpitot: a mécses
+összerázkódó fénye sárgán esett a mély nyugalommal alvó Mária
+arcába. A szomszédban is csönd, csak a kicsi sír erősebben…</p>
+<p>S mi volt a vége? – gondolkozott tovább tarkója alatt összefont
+kézzel, – a király nem akarja a predauciusok bekebelezését s az
+áldatlan huzakodásban a mi karunk fáradt el előbb… no, igen, a
+telkek ujra fölmérve, beirva, ez valami, a szolgabiróságoknak uj
+határokat huztunk… az adózás alapja most már biztosabb… Nem is
+mehettem volna! Nem mehettem volna, ha hív is Rákóczy! Királyom
+ellen fogtam volna fegyvert, a jó Ferdinánd ellen, aki bizony no,
+csak szövetséget kötött ám a lengyellel…! Mi az, hogy senki se
+mozdul a rivásra?</p>
+<p>Lassan fölkelt, belebujt papucsaiba, hálóköntösébe s átnyitott a
+szomszéd szobába. A szemközti falnak támasztott divánon ültéből
+fölborulva aludt a kis, barna képü horvát szoptatós dajka.
+<span class="pagenum"><a name="Page_294" id=
+"Page_294">-294-</a></span></p>
+<p>A sarokban, a födeles ágyacska oldal-rostélyán belül, göndör
+lenhaj hullámai között egy nyitott száju, puffadt kövérségü sárga
+arcocska. Középen, a magától meg-megringó bölcsőben összeszorított
+öklöcskéit csáposan rezegtető kisebbik; szája négyszögletesre
+görbült a panaszos ordításban.</p>
+<p>Zrinyi körülnézett, vállat vont s a bölcsőhöz lépett
+morogva:</p>
+<p>– Jüjj, no, kis Katám, tisztában teszlek!</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Az alacsonyan gomolyogva rohanó szürke felhőtenger alatt, a
+vastag fehér takarótól roskadó fenyők tövében messze fölfelé, a
+felhőbe bujt csúcs iránt, ezer és ezer kis fekete pont nyüzsög az
+egymásba simuló hatalmas rücskök ágyazta szakadék mély havában,
+amely csak nem akar fogyni a csipetenként odább lódító lapátok,
+ásók elől. A ragadós hó alatt éles szikla, lépést csusszantó
+kavics; útnak híre, se hamva. A góbé elkeseredetten húzza vissza
+fogásig süllyedő s a végin is csak sziklán pendülő ásóját:</p>
+<p>– Komé! vajjon látja-é Isten az mü nyavalyáinkot?</p>
+<p>– Látja ugyan, de Isten úgy segéjjen, ő sem tehet róla! –
+hangzik háta mögül mély meggyőződéssel.</p>
+<p>Lent, ahol a szakadék völggyé tágulva simul el, övig áll a hóban
+Rákóczy György és sóhajtva néz föl a szürkén fehérlő máramarosi
+bércekre:</p>
+<p>– Nem ember ellenségünk, hanem Isten van ellenünk… Majd
+tisztességes halált kivánnánk inkább!</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>A csáktornyai vár északi kapujának hidján bocskorok csoszognak,
+taliga zörög; fekete föld, mész, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_295" id="Page_295">-295-</a></span> cement, délről jött nagy
+terméskövek rázódnak a sovány, izmos, meztelen barna karokra
+függeszkedő nyikorgással befelé.</p>
+<p>Zrinyi a régi lőporos torony aljában állva beszélget egy nagy
+kalapu kis alakkal, akinek fekete térdnadrágja oldalhasítékán
+kacéran buggyan elő a vörös selyem betét. Az idegen harsányat kiált
+s a térdszalagrózsa fityegőjének arany cafrangja türelmetlen
+toppantásban verődik sovány ikrájához: a hangra egy föld-kupac
+tetején álló felvigyázó szaladva iramodik a cementet keverők felé.
+Aztán újra Zrinyihez fordul s mutató ujját magyarázva helyezi a
+papirlap egyik pontjára. A bán figyelmesen követi az erődítési
+terveken ide-oda szaladgáló vékony ujjat.</p>
+<p>Majd lóra ülnek s a szekerek, taligák sora mellett elléptetve a
+vadaskert hosszában ügetnek északkeletnek. A kis ember egyszer csak
+föláll kengyelében, beletekint a kezében lobogó papirba s tenyerét
+szeme fölé ernyőzve néz el a stájer hegyek dombokba haló lábától
+messze keletre elnyúló síkon.</p>
+<p>– Monsieur le comte, ide jönne a redoute, – mutat előttük egy
+dombra.</p>
+<p>Zrinyi helyeslően bólint s a dombra szöktet. A dombon túl
+tavasziasra dagadt patak piszkos vize fölött palló.</p>
+<p>– … le tout protégé par un redan avec flancs! – azzal a
+tenyerébe rajzol egy négyszöget, ami a redoute-ot jelenti, egy
+vonalat kanyargat elébe, az a patak, rá, a redoute-tal szembe, két
+kisebb vonalat peckel keresztbe, az a hid; a patakon túl egy
+megtörve lefutó s a hid felé szétnyiló száru éket vés körmével, az
+a redan, a pallót védő szöggát.</p>
+<p>– Jól vagyon, ingenier uram! – szól Zrinyi.</p>
+<p>Megfordulnak s a két paripa néma léptetésben süppedezik a kövér
+füvön. <span class="pagenum"><a name="Page_296" id=
+"Page_296">-296-</a></span></p>
+<p>A széthasadó felhők közül kibukó nappal szemben szivárvány
+ragyog fel s Krakóban búg a harang, bőg az ágyu. A buggyos ruháju
+svédek tollas kalapjainak, az erdélyi hajduk vörös, zöld kucsmáinak
+tengere már a Visztula hidján túl hullámzik tolongva, mikor égre
+lendül a kozákok keresztes zászlaja, megremeg a borzas prémű
+süvegük mellé tüzött apró levelü, egyenes faágacska, s megindul a
+hihetetlenül karcsu és hosszu szigonyos kopják alul földet érő
+ritkás erdeje. Dob recseg, vezénylő kard villan a magasba s
+lendülve úszik a többiek után a moldvai zászlók szentje, ökörfeje s
+az oláh selymek sólyma. Ujra színes, függélyes, bő svéd redők
+rengenek előre a porfelhőt kapáló lovakon… s mikor a por elül,
+vágtató lóval lépésben menve halad előre, szemét a Wawelen hatalmas
+tömegben, karcsu csúcsokkal, hegyes tetőkkel fölmeredő királyi
+várra függesztve, fehér vont arany dolmányban Rákóczy György.
+Mögötte a svéd, erdélyi, kozák, oláh urak tarka, gőgös, diadalos
+mosolyu csoportja előtt, kerek polyák kalapját szemébe huzva,
+Würtz, Krakó kapitánya és remegő keze tartotta selyem zacskóban
+zörrenve verődnek össze a behódolt város kulcsai. Utána síp, dob,
+trombita, por s a hódító lovak ezreinek szivet döngölő tompa
+dobogása…</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>A négy sarkán négy kerek toronyba gömbölyödő vár festett falán
+kigyulva csillogott a két sor ablak az alkony tüzében. Lent, a
+sárga, kopár sziklák övezte kis öbölben csüngő vitorláju bárkák
+pihentek csöndben összebujva a ringatódzó vizen, amelynek millió
+apró bibor hullámocskába szökkenő opálos fénytakarója békén terült
+el messze, a lilával foltos barna szikla-hegyekig. Fent az egyik
+ablak ragyogása <span class="pagenum"><a name="Page_297" id=
+"Page_297">-297-</a></span> rezzenve nyílt sötét négyszöggé s a
+kikönyöklőhöz kongó harangszóval keverten verte föl a sós, nedves
+tengeri szellő a portorei hajósok, halászok dudával kesergő, síppal
+sikongó ünnepi, ájtatos bánatát.</p>
+<p>– Elhiszem, német szóra fogta apró cselédidet bécsi feleséged,
+mi? – folytatta Péter, a bán mellé könyökölve, a nehéz hegyi úton
+megszakadt szóváltást.</p>
+<p>– Nyughass mán, Péter! – mordult fel Zrinyi.</p>
+<p>– De nem! Nem lehet, hogy teljességgel németté apolgatott az
+Löbl leány!</p>
+<p>– Péter! – egyenesedett ki Zrinyi.</p>
+<p>– Hát osztán? Péter, igen, Péter! Vessünk számot egyszer ez
+életben, vitézlő bátyám uram! Te jüttél felém… én mán csak ha az
+temetésedre mentem volna Csáktornyára…</p>
+<p>– Nem hozzád jüttem, jó testvér, az tengermelléki passusokat
+jüttem nézni, – szólt elcsendesülve, gúnyosan Zrinyi.</p>
+<p>– Mi okon vonyál ki hát barlangombul?… Mast itten vagyok és
+beszéllek. Én nem tanultam csehországi köntösöknek szabóságát, mint
+annyi sok más, vagyok, ki voltam s lészek, igaz horvát! Te? Elsőben
+magyarrá vedlett szüved, mastan meg… Eh! Mi dolog ez? Familiánk
+mint cometa szörnyen fénylett magasbul s mastan csak sindik, mint
+bujdokló fényü kicsinyded csillag! Bizony, Miklós, Katámmal gyakor
+szóval, sürü óhajtással szomorkodunk régi hirünk-nevünk gyalázatos
+veszésén… Jó, no, tudom, kit mond tekinteted: én csak én vagyok,
+alábbvaló nállad elmére, vitézségre… De nem vagyok így is sorban
+utolsó! Sirhatnék, Miklós, ha szároz szemem könnyet adna hozzá,
+látván irigy fátum alatt hajuló derekadat… Kicsuda pántolódjék mind
+az világgal az köz bontakozott állapatja miátt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_298" id="Page_298">-298-</a></span> Horvát-
+és Magyarországon, ha nem a Zriniek!?… Én csak úgy mondom, vedd
+eszedben az szót: jobbágyinkbul nyolc ezeret könnyű szerrel
+állathatnánk talpra s az holdultságbul husz-, huszonötezer katonát
+szedhetnénk soldra…</p>
+<p>– Mit akarsz? – búgta, föltolakvó gondolataitól félve, a
+bán.</p>
+<p>– Azt, kit illenék, hogy te is akarj! – vágta szemébe merészen
+Péter.</p>
+<p>– S ha akarom? – állta a kihivó tekintetet Zrinyi.</p>
+<p>– Hejh! akkor! – s fenyegetve lendült Péter gróf ökle a terem
+falán függő, valami régi, füstös király-kép felé.</p>
+<p>– Akkor… akkor… várjuk, szép öcsém, az jobb üdőt, – csapódott le
+a bán csontos, izmos keze büszke öntudattal öccse vállára, – kinek
+szelleti Lengyelországbul fujdogál erre alá!</p>
+<p>– Keljünk eleiben! – gyult ki a vakmerő remény Péter
+szemében.</p>
+<p>– Nem, Péter, nem! – morogta ujra magába süllyedve Zrinyi.</p>
+<p>Az uszkokok főkapitánya elkedvetlenedve forditott hátat, majd
+visszapattanva fölkiáltott:</p>
+<p>– Mondd ki hát, hogy higgyek!</p>
+<p>Zrinyi szája gúnyos ívbe görbült, míg szeme Péter gróf lelkében
+olvasott:</p>
+<p>– … hogy magyarok közt királ kévánok lennem? – ejtett lassan,
+nyugodtan szót szó után, – s te palatinus?… Nem! Nem!</p>
+<p>– Velencés kezével?… Francuz… haddal? – suttogta lázas
+kiváncsisággal, egészen hozzá hajolva Péter.</p>
+<p>Az öccsére nem is figyelmező Zrinyi lelkében gyötrelmes örömmel
+született meg a gondolat…</p>
+<p>– De ország gubernátora, igen! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_299" id="Page_299">-299-</a></span></p>
+<p>A nagy teremben susogva, bugva kavargott a zavaros visszhang s a
+homály a tengerről föllépett a sziklákra.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Jobbról az enyhe lejtésű távoli hegyek zöldje felől a Schmielova
+vára alatt elsiető folyócska, balra a százszoros salvéval durrogó
+ágyuk füstjétől gomolygó magaslat; középen az egytornyu kis faluhoz
+kanyargó széles út. Az út mellett két felől, a szántássá taposott
+friss gyöpü síkon elszórva, arccal az útnak kisebb lovas csoportok;
+mögöttük két-két, innen a dombtól a falucskáig széles, szines,
+pikákkal, csidákkal tüzdelt csik, előttük a kapitányok ritkás
+arcvonala: kozák és magyar lovasság.</p>
+<p>S elől a dombon, amelyre fáradtan kúszik föl a falu útja,
+himzett nyeregtakarós lován Rákóczy György, Erdély fejedelme.
+Mögötte főemberei.</p>
+<p>– Keves az svécus, Kemény uram! – rezzen meg a fejedelem előre
+álló tömött szakálla.</p>
+<p>– De nem, nagyságos uram! – hangzik a bizonytalan válasz.</p>
+<p>– De bizony csak hét ezer vitéz! – bólint szomoruan, mint aki
+mindent tud, Rákóczy, s közben megfordul fejében, hogy a lengyelek
+mind elpártoltak tőle, még akik hozzá szítottak, azok is elhagyták,
+Lubomirski s a többiek, ki itt van, kevés is, rongy is…
+Szelepcsényi műve… itta a borát, lakta sátorát s a saját táborában
+érdekei ellen dolgozott… bécsi ötlet aljas eszköze… – Még az
+búcsuebéden is, – szólal meg hirtelen hangosan, – jól lakék, váltig
+esküvék Szüz Mária emlegetésével bővesen! Hajdu sem esküdhetik
+többet…!</p>
+<p>Az urak rábólintják az igent, tudják, kiről beszél. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_300" id="Page_300">-300-</a></span></p>
+<p>– Lator ember, én mondom, mert… – emeli föl kezét Kemény János,
+mikor Rákóczy int, s mögöttük oldalvást nagyot buffan a rézdob,
+fülsiketítő lármát okádva rebbennek föl a karcsu trombiták s a
+magaslat ágyúi nehézkes sietéssel fognak szaporább bömbölésbe. A
+fejedelem fehér paripája kifelé forduló patával, magas szögbe
+emelt, dagadó izmú lábbal indul meg; szálas farka a földet söpri.
+Rákóczy lekapja süvegét, combja mellett büszke alázattal feszíti
+hátra, dereka meggörbül s lehajló fején meglebben a frissen
+borotvált koponya üstöke…</p>
+<p>Szemben fodorított hosszú hajak, csipke-örvek, omló vonalu,
+könnyü ruhák sűrü rovátkája előtt egy szürke paripa keskenyülésü,
+hosszan lógó nyeregtakaróján ezer buggyanással redős bő,
+szalag-csokros nadrágszárban előrefeszülő két merev láb;
+nyeregkápában hosszú, cafrangos pisztolytasak; csipkehabos mell;
+jobbra egyenesen kinyuló kézben tollbokorba boruló föveg; legszebb
+hajlásu ívekbe simuló, klasszikusan egyenes arcvonalak; széles
+ajkon az orr tövéből elhajló vékonyka bajusz tiszta félköre;
+egyenes derékkal könnyü főhajtás: a szövetségese tegnapi első
+látogatását visszaadni jövő Károly Gusztáv, svéd király.</p>
+<p>– Serenissime ac potentissime rex… – remeg szinte meghatottan
+Rákóczy hangja.</p>
+<p>– Celsissime princeps… – harsan vissza büszke nyugalommal a
+köszöntés.</p>
+<p class="center">* * *</p>
+<p>A vára udvarán lováról lelépő bán megtántorodott: mind a két
+lába remegett. Fáradtan csatolta le sisakját s amint homlokához
+nyult, gondolkozva kapta félre a fejét, aztán szeme elé emelve
+nézte az ujjai hegyére ragadt száraz vér porát, szivárgó vér
+<span class="pagenum"><a name="Page_301" id=
+"Page_301">-301-</a></span> nedvét. Sisakja belsejébe tekintett,
+külsejét vizsgálta s mosolyogva ölelte magához az aggodalmas
+ráncokba vont homloku Máriát:</p>
+<p>– Semmi, feleség, semmi! Kósza szablya-suhintás repeszté meg
+bévül ez pántot s az goromba szélü törés karistolá föl az bőrt… De
+az babócsai aga Allahjánál pipázik mán valahun pokloknak fenekén! –
+s ezzel aztán mintha el is mesélte volna egészen a Kanizsához közel
+ásott új sánca ellen támadó törökök ellen vívott ütközetét,
+tudakozódva folytatta: – Megjüvének Légrádrul, Varasdrul az
+harangöntők, kiket az bécsi ágyuöntő mester keze alá rendöltem?</p>
+<p>– Igen! – felelt Mária türelmetlen révetegséggel.</p>
+<p>– Az salétromcsináló ember?</p>
+<p>– Munkálkodik, édes uram, mint értem az várnagytul, de…</p>
+<p>– No! – nézett kutatva az asszony szemébe, akinek izgatottságát
+csak most vette észre, – Trézsi?</p>
+<p>– Nem jól vagyon! – felelte sírásra hajolva Mária.</p>
+<p>A füstös, összekapart mellvas zörrenve koppant a földön az
+épület felé siető bán mögött.</p>
+<p>– Trézsuka, kis cselédem! – hajolt kedveskedve ott fönt a beteg
+fölé.</p>
+<p>A halványsárga, kövéres arcban mosolyra nyilt a vértelen száj
+keskeny vonala; a két kis párnás kéz a poros, izzadt arcot
+paskolta:</p>
+<p>– Väterchen! Väterchen!</p>
+<p>– Látod? – fordult vissza bizakodva feleségéhez a bán.</p>
+<p>– Gott sey Dank! Mastan igen… de hun erőben, hun gyöngeségben,
+szinte minden órán fordul állapata… Jaj, jaj, édes uram! – fejezte
+be sopánkodva. <span class="pagenum"><a name="Page_302" id=
+"Page_302">-302-</a></span></p>
+<p>– Vor dem Kinde! – intette rosszalóan hallgatásra Zrinyi.</p>
+<p>A kis Terézia figyelve nézte apját s Mária elnevette magát:</p>
+<p>– Talám többet is tud németül, mint apja ura!</p>
+<p>– Te, kis bécsi practicás! – fenyegette meg a bán a kacér
+vállvonogatással hátat fordító asszonyt.</p>
+<p>Mária a most már fecsegni, nevetgélni kezdő betegnél maradt,
+mindenféle gyanus szinü levet keverve, töltögetve üvegből csészébe,
+csészéből kanálba; Zrinyi pedig megfürdött, átöltözött s lement kis
+kertjébe, amelynek viruló zöldje gondos öntözés fakasztotta illatot
+sugározva fordult csöndesen a tikkadt nyári nap alkonyának
+árnyába.</p>
+<p>A bán nagyokat lélekzve, gondolkozva lépegetett a lucskos gyepen
+rózsatőtől rózsatőhöz. Itt egy bimbón simított végig ujja, ott egy
+selymes, halvány testü, buja rózsafejet fektetett két ujja között
+tenyerére és sokáig elnézte a vágytól széthajló kövér szirmokon
+duzzadó ereket. Amott papucsa orrával igazította ki egy másik tő
+véletlenül eltaposott gyürüs sáncocskáját; száraz levelet
+morzsantott le gyöngéden; sercegve égő hasas zöld rózsatetüt
+pörkölt le parázsló taplóval. Majd leguggolt a kis gyepszegélyes
+ágyak elé s vaskos keze alig érintve enyelgett kis, szines
+jószágaival: az öntudatlan nyiltsággal bólogató fejecskékkel… A
+szőke fürtök hirtelen haraggal zizzennek meg a dolmányon… Kezébe
+veszi a zöld levelek között alattomosan megbujó éles követ, föláll;
+ujjheggyel földet érintő bal lába előrefeszül, jobb karja hátra
+vágódik s megtelt, de még mindig gyönyörü teste íve gömbölyüre
+feszültéből előre pattan: a repülő kő sivító parabolája a várfal
+fölött hajlik kifelé, messze, az ároknak. Ez az ő kertje! De
+szisszenve kap a köszvény csákánya alatt megránduló tomporához… A
+másik… hm, a másik <span class="pagenum"><a name="Page_303" id=
+"Page_303">-303-</a></span> szinte eltünik a Bécsből s mindenünnen
+beléhajitott sok kicsi, nagy kő alatt… Köszvény! Csakugyan hosszú
+élet jele? De milyen életé?… Eh! kevés patientia, sikoltás és néha
+szitkozódás kell csak hozzá… – Ejnye, de cifrázza az hidat kérő
+tülkös! – neszelt föl hirtelen. – De türhetetlen!</p>
+<p>A kis, könnyü, nyitott kocsival szinte repül a négy ló az
+udvaron keresztül. A végig kigombolt dolmányu, ingelejü utas föláll
+ültéből s amint megpillantja a kertben a vár urát, ordító
+hadonászásba kezd. A négyes tajték-rongyokat fröcsögetve áll meg s
+a hadonászó alak hamarjában nem találja meg a lábát, amelyikkel
+kilépjen.</p>
+<p>– Nagyságos uram! – igyekszik roggyanó futással a kert felé,
+nyári kalapos süvegét libegtetve, – nagyságos uram, csuda nagy,
+dücsőséges fáma; győzödelem, győzödelem! Erdélyi uraim Dancka táján
+dobolnak! Cracovia, Sandomír ű nagysága kezén!… Bocsánatos
+gratiáját esedezem: jó napot kévánni majd felejték az örömtül, ki
+szüvemben hallelujáz… Pfüh! mán csak leülök ez kűpadra nagyságod
+engedelmével…</p>
+<p>– Jó napot, Vitnyédy uram! Ugyan béesett, mint üstökös, ez
+várban!</p>
+<p>– De Rákóczy az üstökös! Győzödelmes serge penég tündökléssel
+fényeskedő farka! Bizony fejében száll mán az lengyel korona!
+Lengyelország Erdély vazallusa lészen! Jól s okosan tevé
+Ferdinandus, hogy koporsóban bujt föld alá; szégyenletében bújna
+mast oda, vagy inkább félelmében! Hejh! az koronás fejü papocska
+mast odafönt Bécsben ríhat apja után, mi tévő lészen ez zimankótul
+fekete fölyhők feje fölött való győlekezése korán!</p>
+<p>Zrinyi kiegyenesedett. Fölkelt tehát már a nap a lengyel hegyek
+mögött és sugarának tüze bécsi hajakat pörköl s reménysége kis
+palántáit zöldíti nevedékennyé! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_304" id="Page_304">-304-</a></span> Milyen jó most, hogy
+Lipót nem hivta meg a Rákóczy ellen küldendő sereg körül forgó
+megbeszélésekre, de még jobb, hogy az öreg Hatzfeldet állította ama
+tizenkét ezer ember élére!</p>
+<p>– Hejh! nagyságos uram, nagy grádiccsal vagyon feljebb az mi
+dolgunk! Merthogy hiteles az fáma… Mednyánszky uram embere hozá…
+Mast lészen üdeje, hogy ne aludjunk térdén az németnek, mikor amugy
+is reánk köszörült beretvája megrözzen kezében… hogy… mert – s
+szeretett volna még valamit mondani, valami nagyot, elhatározót, –
+… mast vagyon avagy lészen, vagy lenne alkalmatosság az bécsi
+kertekben való gyümölcsöket leszedetni… ha… – s tétovázó szeme
+elfordult az összefont karokkal mély tépelődésbe merevült bánról s
+az udvaron köröskörül sétáltatott megizzadt lovak kerengését
+követve igyekezett a fejében lázasan ugráló gondolatoknak valami
+fonalat találni, amelynek végére odacsomózhassa Zrinyi gyors
+beavatkozásának legalább az igéretét.</p>
+<p>Zrinyi szótlanul vetett számot magában talpra állítható
+fegyveres erejéről, zsoldosokról, Péter öccséről, barátairól, az
+elégedetlenekről. A képzeletében szétterülő Magyarország térképén
+már messze járt elgondolt hadával…</p>
+<p>Vitnyédy, minden egyes pitykét hosszasan megpödörgetvén,
+gombolgatta össze csöndben dolmányát… aztán csak egyet köszörült
+torkán, elsimított őszülő haján, fölállt s ünnepi lassusággal
+lépett a bán elé:</p>
+<p>– Nagyságos kegyelmes uram!</p>
+<p>Zrinyi fölrezzent s távoli ágyutüz villanásaival szikrázó szeme
+büszkén állta Vitnyédynek felekezeti bosszu, hazafias vágy, nagy,
+őszinte szeretet rajongó lángjával égő, könyörgő, szókimondástól
+szégyenkező tekintetét. <span class="pagenum"><a name="Page_305"
+id="Page_305">-305-</a></span></p>
+<p>– Uram! Az seregek urának és Istenének, kinek dücsőséges
+zászlója alatt nagyságod, mint hűv és szorgalmatos vitéze, más
+tunyáknak és eleik dücsőséges cselekedetétül elfajzott nemzetének
+confusiójára vitézkedik, szentséges óltalma és gondviselése alá
+ajánlva nagyságodat, nagy alázatossággal kévánom tiszta szivbül,
+hogy ű szent fölsége tanácsolja és vezérelje ez állhatatlanságban
+állhatatos üdőkben minden dücsőséges cselekedetekre… és ű szent
+fölsége harcoljon, igen, harcoljon nagyságoddal és tegye ellenségi
+előtt úgy röttenetessé, amint az keresztyén világ és ellenségi
+előtt is dücsőségessé… én… – s az összefonásból reszkető ujjakkal
+kivájt kart magával rántotta térdre rogyásába. A bán keze fején egy
+csók s egy könny melege égett.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>De az eretnek Rákóczytól főpapi buzgalommal undorodó Lipót
+biztatására, aki olyan sietve újította meg a lengyel hitlevelet,
+hogy az országbirót és a horvát bánt el is felejtette meghíni a
+tanácskozásokra, a dán király hajóval, sereggel négy felől rohanta
+meg Svédországot. A svéd király Rákóczyban nagy hadvezér, jó barát
+helyett történetes sikerein elkapatott, ostobán ravaszkodó, hiú
+álbarátra lelt, aki önzésében elvakulva addig-addig halasztotta
+szövetségük levelét aláírni, mert magáénak akarta s képzelte egész
+Lengyelországot, míg a dán becsapás hirére Károly északnak készült
+és semmi sem kötelezvén, meg is indult. Most, amikor csak Steenbock
+és a bádeni őrgróf maradtak mellette, Rákóczy lelkében megnyilt az
+örvény, de Varsó bevétele s maradék készletének bora egy napra
+szivárványt vontak föléje. Ugyan! Mondják, hogy mindenütt körül
+veretlen, sőt harcot sem kóstolt lengyel hadak rajzanak s ő
+<span class="pagenum"><a name="Page_306" id=
+"Page_306">-306-</a></span> bizonytalan, de annál biztosabb
+veszedelmet rejtő gyürüjükben kerengve csak játssza a hódítósdit!
+Ugyan! Hisz Steenbock és hada vele van… De a svéd marsall tömpe
+orra, tömött bajusza már gondolkozva hajolt sátrában ura visszahivó
+parancsa fölé. Hiába átkozódott a királynak besétált fejedelem,
+hiába alázkodott méltósága magafeledten könyörgő sirásba, csak
+annyit ért el, hogy a svédek lassu lépésü utóhadnak maradva, a
+délkeletnek tartó erdélyiektől úgy szakadtak el loppal, hogy az
+ellenségtelen hajszában kifáradt, eleség hiján gyöngülő s
+kételkedni kezdő magyarok észre ne vegyék… mindjárt. Merre
+menjenek? Vége csakugyan a bekötött szemmel kergetődző
+királyosdinak? Ahogy a svédek tanácsolták, a Búg megduzzadt vizétől
+védve, Krakónak s onnan Moldován keresztül haza? Vagy, amire
+kozákjai sürgették, tovább, még inkább délkeletnek, Lemberg felé,
+hogy a sárga nádak hadai hetmánjának uj kozák segítő seregével
+találkozzanak a harcot folytatni, vagy inkább megkezdeni…? Mért
+nincs ellenség sehol? Minden város behódolt, de vajjon az övé
+maradt-e a háta mögött is? Mért csurran ki marka két szélén, amit
+belészorított? Hisz csak az a föld az övé, amelyen áll… S ha odább
+lép…? Ez az utolsó kártya, s bizonytalan lapjára mintha Chmielnicki
+hetmán kajla bajusza volna rápingálva… Üt-e mindent, hogy a boros
+poharak megtáncolnak az asztalon vagy egyáltalában kezébe kerül-e?…
+Mindegy! Csak előre!</p>
+<p>Mire a lápon áttapicskoltak, az oláh nem volt sehol; mire a
+folyón átkapattak, ki két ló közé lépve, ki tömlővel, ki véletlen
+dereglyén, – ha fulladásba is sodort az ár tiz-husz vitézt, azok
+legalább nem látták, – a maradék lengyelség is hűtlen árulóként a
+tulsó parton maradt… Mindegy, előre!… Jön-e a kért kozák segítség?…
+Igaz-e, hogy az uj nagyvezér, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_307" id="Page_307">-307-</a></span> az öreg Köprüli
+parancsára tatár horda lovagol feléje, ki tudja, hol, messze-e vagy
+közel, hogy engedetlenségeért, a bolond hadjáratért megbüntesse?…
+Igaz-e, hogy a lengyelség egyesült mögötte s bekerítni készül?… Ez
+igaz! Őrizetlen utóhadából ezer kozákot levágtak…</p>
+<p>A sáros, piszkos borzas lovak remegő innal lépkedtek görnyedten
+bóbiskoló vagy villogó szemmel körül-körültekintő rongyos, tetves,
+éhségtől sáppadó arcu lovasaik alatt. A csidák hajdani büszke
+erdeje remegő, összevissza rács. Morajlik a nyomorult csorda s
+mintha rekedten rikoltaná itt-ott valaki: – Hátra!… hátra!…</p>
+<p>Rákóczy a kantárt a fáradt állat nyakába vetve, kifeszített két
+kezével a nyeregagyra támaszkodva, tágra nyilt, befelé néző szemmel
+tekintett el a bizonytalan, gödrös út két oldalán alacsony
+dombokkal messze hullámos tájon s azon gondolkozott, mit ad enni
+népének a legközelebbi pihenőn. Hogy ad ebédet, Ur Isten! aki a
+vacsorával is adós maradt?…</p>
+<p>A háta mögött felzugó rettenetes zajra, ordításra ijedten vágta
+oldalt a fejét.</p>
+<p>A por magasabbra csapott fel, amint a piszkos ember-ár
+szétzúdult jobbra-balra a sötét lomb között piros pontokkal diszlő
+sok fa alá. Ág reccsent, lomb-korona ingott a fákra röhögő
+ostrommal kapaszkodók alatt. A táj mozdulatlan, zöld békéje tarka
+nyüzsgéssé változott…</p>
+<p>– Mi az? – hördült egy pillanatra kiváncsisággá a fejedelem
+tompa apathiája.</p>
+<p>– Cseresnye, nagyságos uram! – léptetett melléje örömtől lengő
+hosszu szakállával Kemény János.</p>
+<p>– Tahát ebéd! – bólintott Rákóczy, az Isten kegyelmességére
+gondolva, – de mi lészen holnap? – sóhajtotta. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_308" id="Page_308">-308-</a></span></p>
+<p>– Cseresnye, nagyságos uram! – szólt halk biztatással, az út két
+oldalán előre, szinte a látóhatárig nyúló sötétzöld levelü fákra
+mutatva, Kemény.</p>
+<h3>XXII.</h3>
+<p>– Ha fekszel, nyugszol; ha ülsz, kevés ember lát: ha állasz,
+sokan látnak; ha mensz, félj az botlástul; ha botlol, félj az
+eséstül; ha esel, megtapodnak!… Mi az?</p>
+<p>A bán fölkönyökölt láz fűtötte párnáira s úgy figyelte a
+sötétet. A szomszédban halkan dudolt a kis dajka az álmatlan
+Trézsinek. Óvatosan visszafeküdt s fülére húzott paplana alatt
+dideregve kérdezte benső szóval magától:</p>
+<p>Pusztulásba kell-é vesznem, szerelmes Istenem, ki vagy a
+mennyben? Semmi se, hát csakugyan semmi se?… Mintha a halál sima,
+hideg keze tapogatna végig… Borzalom, borzalom!… Allah, allah! –
+süvölti az éjjel… a hegyszakadékba üvöltő, véres rongygomolyag
+hengeredik le, lefelé, hordozójába nyársalódik a derékon roppanó
+kopja, gurul a ló, gurul az ember, török és horvát vegyest… de
+lent, lent ott áll a véres testek halmába tűzött lándzsaként
+Rákóczy s ittasan ordít: «Hejh! bán úr, héában, nem akarom, hogy
+törökön erőt vehess! Ihon népem csuffal elveszejtém lengyel lápon,
+kozák mocsáron… Itt vagyok és nem fizetek; tetvek egyék bár Keményt
+s az erdélyi főrendeket az tatárrabságban, nem fizetek! Sergem
+tatár-szijjon, Erdély könnye malmot hajthatna, büntetni jün az
+nagyvezér… Én megfutamlék és sarcot nem fizetek senki fiáért és itt
+vagyok, élek és megnevetlek, hahaha!»</p>
+<p>A bán nevetésére Mária gyöngéd kérdéssel szólalt meg a szomszéd
+ágyban: <span class="pagenum"><a name="Page_309" id=
+"Page_309">-309-</a></span></p>
+<p>– Miklós!?</p>
+<p>– Mi az? – rezzent föl zaklatott félálomból a bán.</p>
+<p>– Elhittem, beszéll kegyelmed magában!</p>
+<p>– Lázam vagyon, alitom! – ocsudott föl lassan Zrinyi.</p>
+<p>– Isten kezében vagyunk, Miklós! – suttogta Mária ujabb
+szunnyadásra fordulva egyet.</p>
+<p>Isten kezében, – gondolta tovább Zrinyi, – csakugyan! Kemény
+János uram is csak ott! Isten kezében, tatár kám kezében! Istenem,
+ott hagyni azt a nyomorult népet s nehányad magával futva rohanni
+haza, ez a Rákóczy-virtus!… Menten ment befelé, mint a hal a
+varsában, s nem vette észbe, kijöhet-e… Lassu léptetéssel, fiuk,
+pszt! a domb mögött a török, a hó sziszeg, az út kicsusszan lábunk
+alól, de csönd… negyven órán éhezve, fázva, álmatlanul… csak
+csöndben, a török nem alszik, ránk figyel… Figyeljen is, palatinus
+uram, édes apám uram, az én törvényes processusom a Széchy-urfiak
+ellen megakadályoztatott, ha azt teszi valóságosan nagyságod, hogy
+cooperált ez én ellenem való törvénytelenségben… ki kell verni
+Erdődy Imre grófot embereivel együtt a Mikulich-javakból… az
+országé már mind, ki övé volt, hisz confiscáltattak… igen, igen,
+most hajrá Zrinyi, fogj fegyvert, mert így lenne jó Rákóczynak,
+vond a magad földjére a törököt, hogy Rákóczyt békén hagyja… nem,
+Palásty uram, nem, tisztességesebb követségre adhatta volna fejét,
+mondja csak meg Rákóczynak kegyelmed – nem csak neve szerint, de
+valójában is Rák – a Zrinyiek között nem volt soha semmikor se
+gyáva, se urához hűtlen áruló… Lubomirski marsall hát megtapodta a
+Részeket… kölcsön kenyér!… Csináltasson uj cimert magának fejedelmi
+barátom: zöld mezőben aranyat számláló vén zsidót… Elbizakodás
+<span class="pagenum"><a name="Page_310" id=
+"Page_310">-310-</a></span> és fösvénység!… Ötvenezer aranyat
+ajánljon, Vitnyédy uram, a Mikulich-javak birtokommal határos
+részeiért, megveszem, mert, ugy-e, a Mikulich Sándor fia
+törvénytelen, apja javaihoz semmi köze?… lengő gálya uszik kék
+vizen s Péter szemében a nagy ismeretlen csillog… – hajszolt a láz
+gondolatot gondolat után s a zavaros tumultust a köszvény
+nyilallása hasítva szabdalta darabokra.</p>
+<p>A kései nap kései ébredése után mégse nyugodhatott: fölkelt.
+Székről székre, divánról divánra, ablakon könyöklésből padszékre
+heveredésbe hurcolta magával a romboló nyavalyát estig. Hisz annyi
+minden készül! Hogy maradhatna ágyban a bán?! A török itt és
+Erdélyben, uj áldással viselős felesége… Maga alig állt lábán, de
+zsámolyt hozott Máriának, lépcsőn ő segítette volna, kérdezte,
+biztatta lázfolttól virágos halvány arcán idegen mosolylyal. Kis
+lánykáival játszadozván, furcsa, izgatott, bolondos játékban sánta
+török gyanánt alláhozva futott előttük, aztán elhalványodva rogyott
+valami szőnyegre s foga nyomán kiserkedt a vér ajkából. A várbeliek
+félve kerülték, ijedten hallgatták. Aztán mozdulni sem tudott,
+lesoványodva feküdt mereven, szél verte fatörzsként egy-két napig
+ágyában s ahogy egy kis erőre kapott, megint csak fönt volt.
+Hihetetlen éles látásig feszített energiával tárgyalt hosszu
+délutánonként Miglianival tengeri kikötői kereskedelméről, hova
+mennyi hajórakomány léc, donga, bádog, foghagyma, bocskor, só,
+kőedény, szalonna, balta, olaj és fatál ment és fog menni. Egy
+éjjel hiába várta Mária aludni, nem jött s hajnalban Angelo
+könyvesházában lelte: a gyertya még égett, maga karjára borulva
+aludt. Angelo halk szavára, csöndes figyelmeztetésére gyermeki
+engedelmességgel kelt és indult mosakodni, öltözni. Ebédnél aztán
+feketével foltos fehér arca kiderült, mikor Máriájának <span class=
+"pagenum"><a name="Page_311" id="Page_311">-311-</a></span>
+elmesélhette, hogy másfél év alatt – az éjjel számította ki –
+százezer lirát keresett tisztán csak Bakar, Portus regius,
+Cirkvenice kikötőiből az Adriára kifutó kereskedelmével.</p>
+<p>– Nem haltam még meg, – fogadta halálos sápadtan, köszvénytől
+görnyedve a látására jövő Vitnyédyt, – csak bécsi tanácsba nem
+kévánkozom!</p>
+<p>Aztán karon fogta s vitte magával körül a várban megnézni, hogy
+az új bástyák cementje hogyan állja a fagyot. Ebédnél bőven evett,
+korsószám itta a vizet, beszélt, tréfált, jött-ment, cselekedett s
+azt hitte, senki se látja, mi emészti belül.</p>
+<p>Ha úgy egyedül maradt, okos szemü Angeloját is elküldvén
+magától, s görcs huzta kezében megremegett a toll és lázas szeme
+előtt táncoló örvénnyé futottak össze a sorok, összebicsakló
+derékkal omlott össze székében s úgy érezte, hogy még csak egy kis
+feszítés és szétpattan e bolond világ bomlott citerájának hurja,
+amelynek Zrinyi a neve. De Máriájára gondolt s összeszorított
+ököllel egyenesedett szembe a gyöngeséggel; Rákóczyról hírt hozó
+levél vagy ember jött, feszülő homlokkal ugrott föl kétségbeesett
+terv-keresésre; a törökről beszéltek, lüktető vérrel zugó agyában
+hadi vállalatra készített népének zavaros képe dübörgött kínosan.
+Apokaliptikus akarata mindig, mindenképen föl-fölemelte testi,
+lelki összeroskadásából.</p>
+<p>De duzzadó izmai lógós-hosszura ernyedtek, göndör sörénye
+selymében ősz szálak kigyói bujdokoltak tekergőzve, dereka
+meggörnyedt, arcán két gondgödör homorult, bőre vén pergament-szint
+váltott s combjain pötyögősen lebegett a nadrág.</p>
+<p>A kis asszonyka új szülés örömének, bajának élvén előre, befelé
+figyelt, kifelé csak mosolygott s nem sokat vett észre ura
+leromlásából. A gyóntató bőjtöt és imádságot rendelt s Istenre
+hivatkozott; <span class="pagenum"><a name="Page_312" id=
+"Page_312">-312-</a></span> Forstall minden nap elhatározta, hogy
+orvost hivat Pozsonyból vagy Bécsből, de, ura életének széltől
+nyomott lángja egyet villanván, meggondolkozott; Miglianit csak a
+gyöngülő testben megerősödött számoló elme ingerelte; az udvarában
+ténfergő nemes ifjak ijedt bámulattal figyelték a sohasem látottat;
+a folyton tépelődő lutheránus fejű Vitnyédy közeli végről suttogott
+magában… csak katonái, az ő katonái látták a bajt mindenfelé
+halál-formával telt agyukban egyszerüen súlyos, veszedelmes
+kórnak.</p>
+<p>Messze azonban csak forgott az élet kereke és fordulása furcsa
+árnyakat, fegyver és korona csillogását vetette a jelen zenitjére:
+a török fenyegetéseitől rettegő erdélyi rendek Rákóczyt
+letessékelték trónjáról; a tatár már átkelt a Neszteren, a szultán
+tábora Edirne hullámos síkján zsibongott, a hadra készülő pasa
+Budáján, a Gül-Baba dombja alatt rózsaligetben emelkedő Baruthkáne
+vára serényen kavarta bronz mozsaraiban a nedves, büdös török
+puskapor szenét, salétromát; Lobkovitz herceg aranya, szava pedig
+csilingelve, suttogva ömölte körül a választófejedelmeket Lipót
+császárrá választásának érdekében.</p>
+<p>A csáktornyai csöndes vár elhalkult urának erélye, akarata már
+csak fulladozva vergődött betegsége mocsarában, mikor egy februári
+nyugodt, hóeséses délelőtt Angelo azzal rántotta föl a könyvesház
+ajtaját:</p>
+<p>– Asszonyunk fiat szült, uram!</p>
+<p>A régi deli Zrinyi ugrott föl a szőnyeges ládáról, rohant
+folyosón, lépcsőn, simogatta a kis új idegent s borult
+csókhalommal, az ágy mellé rogyva, Mária kezére. De amint fölkelt,
+sápadt megtántorodását görcsös mosolya, kínos kiegyenesedése csak
+alig leplezte: <span class="pagenum"><a name="Page_313" id=
+"Page_313">-313-</a></span></p>
+<p>– Az öröm… Mária… szűfogás jüve reám… mingyárt vissza…</p>
+<p>A folyosóra érve felfeszült, nagyot sóhajtott s ott esett össze
+a küszöbön hangtalanul, szinte vigyázva.</p>
+<p>A szobában léptek recsegtek, a kicsi vinnyogva sírt és Mária
+hangja hangos, ideges örömben rezgett.</p>
+<h3>XXIII.</h3>
+<p>A vastag falak között csendben pislákoló téli élet lassan-lassan
+ablakot nyitva, ajtót tárva, mindinkább kifelé igyekezett levegőre,
+napra. A vár mély zümmögése hangos beszéddé, kiabálássá, emberek,
+lovak, szekerek jövés-menésévé tavaszodott a megduzzadt vizek
+nehéz, zsongító párájával telt ég alatt. A széles udvarokon drabant
+rikácsolt s a bilincs-csörgést csoszogtató rabok pincében
+tetvesedett haja, szemöldöke szinte szégyellve sétáltatta penészét
+a fiatal tüzü déli verőn.</p>
+<p>A kis kert lugasa már árnyékot adott, de Zrinyi egy keresztútra
+állított és a napnak fordított karosszékből nézte enyhe borongással
+kedves kőpadját… Furcsa csapdákkal gazdag terü, bolondos hajsza,
+mért hínak életnek?… Mint a légy, zümmög, zümmög, körbe repdes,
+aztán beleesik a lángba… Ki volt az az idegen, aki lázas lelkét,
+mint egy zászlót lebegtette hónapokon keresztül, hogy aztán
+beletakarózva, hetekig forgolódjék unt melegü, puhaságával
+rettenetes derekalján? Mondják, hogy a horvát bán… Ismertem, derék
+fiu volt, csak egy kicsit fiatalos; ágaskodó, nyerítő mén a
+lelke…</p>
+<p>– Eheu fugaces, Postume, Postume, labuntur anni… – olvasta
+hangosan piszkossá forgatott Horatiusából s valami fájó, édes
+nyugalom hulláma csapott végig rajta; a könyvet is letette, hogy
+annál <span class="pagenum"><a name="Page_314" id=
+"Page_314">-314-</a></span> jobban érezze s nézett, nézett maga
+elé, szerte a gyöpre, a zöld jól esett szemének…</p>
+<p>S a hullám lassankint folyammá dagadt, amely gyöngéd erővel
+ragadta magával, mint a boldog fájdalom úszó szigetét… de ostor
+pattant valahol: puha mozdulatu gondolat-tündérek ugráltak le az
+úszó szigetről, hogy a jelen partjához halkan kikössék. A csönd
+azonban megint csak megnevelte az árt s a sziget kéjes lendüléssel
+indult tovább a misztikus vizen.</p>
+<p>Szinte szerelmes lett ebbe a sajátságos, gyöngeségében erős
+érzésbe: szeme gyakran merült el, mosolya sokszor hajnallott,
+mozdulata akarva hajlott selyem-puhaságu ívbe, teste a nagy
+horizonttal szemben való pihenést kereste, csakhogy elborítsa,
+magával vigye az a… az a… Ejh! mely csudálatos az élet! –
+sóhajtotta boldogan elébe.</p>
+<p>Kerülte a zajt, a bajt. Vára még mindig folyó erődítését csak a
+terveken követte; a török ellen Patachichot küldte s csak harmadnap
+meséltette el magának, mi történt; halálnak készülő kis Trézsije,
+betegesen vinnyogó, puffadt csöpp Izsákja látásától fájdalomban
+vonagló arccal kertjébe menekült, ahol megcsendesülve követte
+gondolatait, amelyek a nagy Végzet felé eveztek finom, ütemes
+evezőcsapással; új ágyuit csak papiron számlálta; a személyét
+tapodó, hajrázó bécsi rágalmakat fölhevülve előadó Vitnyédyt
+messiási mosollyal, krisztusi kézfelemeléssel intette
+nyugalomra:</p>
+<p>– Ember vagyok, vétek és esés nem idegen tüllem… de azoknak
+itéletek azzal vétkesít, hogy nem vagyok heliotropium, nap után
+járó fü… pap után járó fü… Bizony, Vitnyédy uram! De hagyján!</p>
+<p>Rákóczy dolgait a feleségével hallgattatta végig; levelet,
+melyben e név felötlött, azt is az ő kezébe <span class=
+"pagenum"><a name="Page_315" id="Page_315">-315-</a></span> nyomta.
+Este aztán távoli pásztortűz lidércfényével lobogó nagy, sötét
+éjszakába nyíló ablaka elé tolt egy karszéket, Máriát beleültette,
+maga egy zsámolyszékre ereszkedett elébe, fejét az asszony térdének
+szegte hanyatt s csöndesen megszólalt:</p>
+<p>– Mária, mint vagyon az mese az balga fejedelemrül?</p>
+<p>S míg szeme a nyári tüzet villogtató csillagok pislogásán
+bolyongott, az egyszerü csengésü asszonyi beszédben csakugyan
+mesévé tarkult, bolondosodott Rákóczy története, aki zordon
+makacssággal tolta föl magát a januári medgyesi gyülésen országa
+nyakára, amit már hiába reparálgattak az erdélyi rendek szóval,
+határozattal, a portához való hűségük éppen jókor írásba
+foglalásával májusban, mert Rákóczy hada a Részekben már kétszer is
+nekihuzakodott a budai pasa népének, a haragos kis köpcös, öreg
+Köprüli már átkelette népét a Dunán, patyolatos fejü követe Jenő
+átadását s az adó fölemelését követelte Erdélytől, a tatár lovak
+pedig már a határhegyek csuszamlóin botorkáztak földnek feszített,
+prüsszögő orrlyukkal kémlelve a szokatlan útnak guruló kavicsát,
+gördülő kövét.</p>
+<p>De a messze bugó felhő száraz villámlása nem érdekelte jobban,
+mint a távoli vihar alkonyati fényes játékát bámuló gyereket. Szép
+csuda! Elmulik, nyoma sem marad!</p>
+<p>Nyoma sem marad…</p>
+<p>Zöldül a kert… komolykás, idegen, nemes Horatius… odafent
+asszonyod sír s kis lányod talán már a halállal vívódik… Varasdon
+német katonák tobzódnak horvátjaid asszonyában, javában… Rákóczy
+veszett fejszéjének nyelével hadonáz… ó, fájdalmas, sötét, piszkos
+hullámu élet… jön a török és jön a halál… az öreg Bocskayt csak
+kiváltottuk… de Sziszeken újra egyenesre verte kaszáját a jobbágy…
+<span class="pagenum"><a name="Page_316" id=
+"Page_316">-316-</a></span> az a kis sárga virág, hogy néz, milyen
+szépen, nyugodtan s ha letaposod, nem sikolt… néma halál… és milyen
+a néma élet?… auream quisquis mediocritatem… O beate Sesti, vitae
+summa brevis spem nos vetat incohare longam… Gyógyulsz, öreg bán,
+gyógyulsz: – nagy bán, kis események – kerülöd már a napot s
+árnyékból nézed a messze útra indulókat…</p>
+<p>Az udvaron pálcás, puskás drabantok nézték flegmás falhoz
+dűlésből a Velencének gálya-evezősökül eladandó rab-csorda
+gyülekezését. Pislogva mászott a napvilágra a rongyos had, de
+lábukon új sárga bocskor fénylett, hogy a hosszu, tengerig tartó
+gyaloglásban végkép meg ne rokkanjanak. Egykedvüen álldogáltak a
+napon vagy guzsorodtak a fal tövén szótlan, mozdulatlan, bamba
+csoportban. Csak egy barna arcu, gyér szakállu friss rab, fiatal
+ember vált ki a nyájból. Megoldozta bocskorát, földre terítette
+jobb időkből megmaradt kaftánját s ráállt, hogy a reggeli szalát
+imáit, hajlongásait elvégezze. Senki sem törődött vele, csak az
+egyik drabant vigyorgott bajuszába a háta mögött. Mikor az arab
+ihlet ülte szemü fejét, térdepléséből arcra borulva, két keze közé
+földre hajtotta, a drabant egyet lépett s belé rugott, hogy
+fölborult. A rabok néma mozdulatlansága s a horvát legények
+comb-csapkodó röhögése közepette ugrott föl az arab, kezét
+buzogánynak emelve. De suhant a pálca s vért serkesztő bibor-lila
+csik dagadt föl a barna arcon keresztbe.</p>
+<p>Az istállók felől útra készült lovas szolgák léptettek elő s a
+pincéből föllépett az utolsó rab után a várnagy is, aki egy
+lajstromba tekintgető iródeákkal körüljárva, újra s utoljára végig
+mustrálta, számolta a rabokat. A nap lángolva úszott föl az égen; a
+rabok most már mind a földön kuporogtak maguk alá húzott lábbal s
+az árnyékon elheveredett drabantok <span class="pagenum"><a name=
+"Page_317" id="Page_317">-317-</a></span> között egy kis
+ón-pohárban csörögve táncolt a kocka. A nagy csönd kohó-melegében a
+lovak prüsszögve verték orrukat izzadtságtól párálló szügyükbe és
+szikrát kapáltak az udvar kövéből.</p>
+<p>A várnagy megállt, szeme elé tartott tenyérrel fölhunyorgott a
+napra s elvakkantotta magát:</p>
+<p>– No!</p>
+<p>Az ülők fölkerekedtek; a tarka batyuk s az egymás végébe
+aggatott két-három hosszukás négyszögletü kemény bőrtáskából álló
+uti készület vállra kanyarult. A tömött sorok között taszigálódva,
+káromkodva forgolódtak a kötöző szijjakkal a drabantok. Egy lovas
+nagyot kurjantott s az istállók felől fegyveres vitézek ügettek
+előre.</p>
+<p>Zrinyi kis kertjéből csöndes, jóleső merengéssel nézte a tarka,
+délceg gyürü övezte nyomorult, fakó csorda készülődését… Mennek s
+nem Allah vezeti őket, hanem csak Zadranin… kopár vágáson s mély
+zöldü völgyeken… szellő táncoltató tenger felé…</p>
+<p>A fülledt csöndön asszonyi sikoltás süvített végig s bugó
+zokogásba pattanva keringett visszhangosan a vén falak között.</p>
+<p>Zrinyi megrezzent, pilláját lehunyta s fejében lágyan lüktetve
+indult meg a sor: Pallida Mors aequo pulsat pede pauperum tabernas
+regumque turres, – s két könnycsepp gyöngyözött elő szeme
+szögletében.</p>
+<p>Várnagy, drabantok, lovasok, rabok egy pillanatra az épület
+ablakai felé emelték tekintetüket, de villant a vezető tiszt
+kardja, indulást ösztökélt pálca, szitok s a menésnek lendülő
+tömegben egyszerre szakadt föl ötven torokból mogorva-mélyen:</p>
+<p>– Allahü! Allahüü!! <span class="pagenum"><a name="Page_318" id=
+"Page_318">-318-</a></span></p>
+<h3>XXIV.</h3>
+<p>A stájer hegyekről lesüvített a közelgő tél lombfosztó
+kengyelfutója, a kis kert virágai dideregve rázták földre tarka
+fejüket s Zrinyi hosszu, gyászos mentéje ellobogott a varasdi uton
+néma vágtatásban.</p>
+<p>Mária ott térdelt nyár óta mindennapos gyászának hánykolódó
+bánatával a Szent Anya szobra előtt.</p>
+<p>Mikor a lángoló nap alatt kanyargó uton elrengett a kis koporsó
+Szent Ilona felé, ahol már várta a libegő gyertyalángok között zugó
+rekedt zsolozsma, akkor is csak ide menekült. Kéztördelő,
+görnyedező sóhajtással, sírással támogatta ég felé lelkében
+gondolatig el nem jutó remegő bánatát, de a szobor festett arca
+merev és hideg maradt, hiába táncoltatott rajta csalóka mosolyt az
+örök mécses rebbenő fénye. Aztán imádkozni akart, de megnyugtató,
+szokott zengésü kánoni ima nem jutott eszébe, rebegte
+összefüggéstelenül, amit lelke háborgása csak fölvetett, s kinlódó
+áhitata nyugtalan tengeréből egy barna szirt bukott ki minduntalan:
+Büntet az Isten, őseidet megtagadó, magyar asszonnyá szeretett
+német leány! Ilyenkor mogorva-egyenesen, büszke áhitattal mellette
+térdeplő urára tekintett, de a kemény vágásu profil nem mozdult,
+hideg és merev maradt. Igy vergődött heteken át; előtte a szobor,
+melyet élővé nem melegített égi csoda, mellette az ember, akit
+szoborrá fagyasztott a bánat.</p>
+<p>De most, hogy a fekete mente ellobogott a szélben, fölfakadt a
+gyász sebe s keserü önvád folyta be belőle lelkét. Rég elporladt
+kerek arc nézett reá szemrehányóan egy távoli szöglet alak-váltó
+szentképének csillogó keretéből s rég nem hallott tiszta csengéssel
+zugott föl fülében ősei nyelvén a megtagadott törvény: Német leány
+ne szüljön magyar <span class="pagenum"><a name="Page_319" id=
+"Page_319">-319-</a></span> fiat! Lányodat elvette s elveszi Isten
+Izsákot is, mert meg akartad lopni!</p>
+<p>– Oh, mein Vater! mein Gott! – s a kezére csavart olvasó kis
+ezüst keresztje halk pengéssel ütődött a gyöngyház-szemekhez.</p>
+<p>Könnyel homályosuló szeme a festett pirra tapadt s döbbenve
+érezte, hogy kel szárnyra szivében akarata ellen egy szent fogadás,
+amely a mult vétkeiért s a majdan magyar úrrá növő Izsákért
+cserében engesztelésül az Égi Anya örök szolgálatjára ajánlja
+egyetlen leányát, Mária-Katharinát.</p>
+<p>A horvát urak gyülése fölött elnöklő bán elmerülve számolgatta
+lelke temetőjének keresztjeit: itt nyugszik a nagyravágyás, ott a
+lengyel remény, az a kuruc akarásé, ez Trézsié… Trézsi… s most a
+vallásszabadság keresztjét faragják, szögezik szerte az országban
+és Rákóczy halálos fogócskát játszik a törökkel…</p>
+<p>– Sziszeket pedig bocsássuk által a király kezére s egyezzünk
+bele, hogy megrakják német katonával! – szólt közbe szintelen latin
+szóval, unva a lármát.</p>
+<p>– Mehercule, nullo modo, domine bane! – folytatta szónoklatát
+gróf Erdődy Imre, a bán ellen felzuduló elégedetlen morgás fölé
+lendítve dühösen csattanó hangját.</p>
+<p>Zrinyi kézzel, fejjel intett, hogy jól van.</p>
+<p>Hadd kiabáljanak! Kösse az ebet más a karóhoz! Ő legyen-e mindig
+tengelye ennek a némettel elegy horvát-magyar-török világnak? Hogy
+hevül, hadonáz Imre gróf, pedig talán nem is annyira a német
+katonák behozatalát ajánló bánra haragszik, mint inkább arra a
+Zrinyi Miklósra, aki ugyanazt a darabot akarja megvenni a
+gazdátlanná vált Mikulich-birtokból, amelyet ő… S a derék Mikulich
+Sándor már kávéval borozgat, s szelám álejkával mond jónapot
+<span class="pagenum"><a name="Page_320" id=
+"Page_320">-320-</a></span> valahol délen… Eh!… Ki mondja, hogy az
+élet zajos dicsőség, örömöt szülő hangos öröm! Tedd meg, hova Isten
+állított, amit a fátum rád mért. Ha örülsz, örvendj óvatosan,
+örvendj belül, de bánkódásod folyamát a bölcsesség gátja szorítsa
+kimért útba!</p>
+<p>Alig várta, hogy vége legyen az adó, pörök, katona, erődítések
+szóiszapos zuhatagának. Lanyha elerőtlenedéssel, bölcselkedő
+egykedvüséggel intézkedett mindenben, csak méltósága merevült régi
+teljességében Erdődy és pártja nyilt akadékoskodása, titkos
+bujtogatása ellen. Ellenségeit megvetette, barátjait elkerülte s
+ahogy tehette, Csáktornyának fordította lova fejét.</p>
+<p>– Koncrul ugató szeléndekek! – köpött az út porába; süvegét
+szemére rántotta s egy vágtában nyargalt haza.</p>
+<p>De otthon sem találta helyét. Izsák betegágya előtt
+összefacsarodó szivét hiába vitte Mária szerelméhez melegedni. Ha a
+nyult vonásokkal maga elé meredő asszony vállára tette kezét, s
+csöndesen megszólalt:</p>
+<p>– Határban tartóztassuk az kínt, az örömet az szerencse ugy is!
+– Mária zokogva borult rá, s vigasztalásra szoruló hirtelen
+némasága nem lelt több enyhítő szót. Könyvei ellenséges hidegséggel
+fogadták, a vár népe félve tért ki előle, a lőtt vad hályogos szeme
+ismeretlen váddal ingerelte, kopasz kertje nem ismert rá, az avar
+zörrenve panaszkodott ellene s a lomb-hullató erdő rekedt zugással
+kergette el-ki magából.</p>
+<p>Éjjente az asszony sírva huzódott félre szerelmes kezétől, csak
+az álmatlanság s a köszvény álltak őrt zavaros lomhasággal kavargó
+gondjai mellett reggelig. Néma utálat sötét madarai vertek fészket
+lelkében s maga meghasonlott, ördögi kedvvel eregette <span class=
+"pagenum"><a name="Page_321" id="Page_321">-321-</a></span> szét
+őket a vak éjszakában az asszonyra, Rákóczyra, országra,
+királyra…</p>
+<p>Konok örömmel kapott hát a királyi meghivón, amely Bécsbe
+szólította Erdély ügyében koronatanácsra s landkocsija nyekegve
+röpült a porfelhő előtt északnak.</p>
+<p>A kövér ősz dióverő póznái kopogtak itt, amott durrogó szüret
+óbégatott a hegyen; barna barázda fordult a sárga tarlón lomha
+barmok ekéje nyomán, trágya-halmocskák gőzölögtek a fáradt rögökön
+vagy kék kötényből mag-esőcske lendült a levegőbe ütemesen; faluk
+határán öreg fák rázták puha puffanással a fübe gyümölcsüket,
+szőlővel rakott puttonyos hátak másztak görnyedve a kunyhók felé,
+amelyek udvarán friss kazal sárgult s taposó suhanc ficánkolt a
+káposztás-kádban. Szürke selymü füzes simogatta végig útja irányát,
+sárguló erdő fogta két fal közé; távol barna tetők fölött kék
+füstcsikok kanyarogtak a beteg, hűs égre, pirosló lovas-csapat
+kuszott lüktetve a felhő árnyéka alá, fakóvá barnult s eltünt;
+hegyes toronytetőt figyelmeztető ujjul emelő városok nyomultak ki
+eléje alattomosan a földből s mire egészen fölébe emelkedtek,
+rosszkedvüen szállt ki párnáiról, hogy a postamester udvarán
+lovakat váltasson. S míg a hét órai harangszó kimerülten panaszolt
+az éj elé ijedt mécses-szemekkel pislogó házak fölött, a nagyságos
+bán úr a hajlékony gerincü postamester hüledezésére paraszt
+szalonna, barna kenyér vacsorát gyürt magába ingerülten, hogy
+rögtön tovább indulhasson.</p>
+<p>– Királ urunk feje mellé választá avagy nótaperben fogták ű
+nagyságát, hogy ollan halladékot szenyvedhetetlen útonjárása! –
+vélte a városka mindenben járatos jegyzője a sokféle veszedelemmel
+kockázatos szokatlan, oktalan rohanáson gondolkozva. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_322" id="Page_322">-322-</a></span></p>
+<p>A landkocsi fáklyája haldokló el-eltörpüléssel,
+neki-nekilendüléssel kuszott a sötétben, vörös fénye
+haragos-kutatva vibrált be a kocsi belsejébe s a bizonytalan
+világításban recsegve, csilingelve, prüsszögve, dobogva,
+fegyvercsörgéssel, ostorpattanással rohant, wachtert, éjjeli
+garázdát ijesztve, a különös jelenség Sopron felé, ahol Vitnyédy
+addig könyörgött szótlan bánatból néma dühbe forduló kedvü urának,
+míg meg nem igérte, hogy csak nappal utazik.</p>
+<p>– Veszedelem, halál talám inkább élet, domine egregie, merthogy
+életem koporsóban aluvás… Bene, no! Utazok naponta!</p>
+<p>S éjjel? Nyereség-mámorát részegséggel növelő úr, köznemes
+asztalán kártyázott, kockázott vagy a hajnali indulást virrasztó
+postamester német katona garázdálkodását, evangelicus-nyuzást,
+háboru-félelmet, drágaságot panaszló fecsegésével tartotta magát
+ébren. Reggel aztán csábító pengéssel sárgult elő a kocsi-ládából a
+veszteséget vagy szolgálatot fizető arany s az úr süvegéhez bökve
+vágta be magát a bőrpárnákra. Ha fehér falú ház békéjét csillogtató
+vörös-sárga lombok remegtek eléje, lehunyta szemét, hogy ne lássa;
+rozzant hidon átdübörögve, leste, nem roppan-e alattuk, hogy ott
+szeghesse nyakát; barázdán rohanó vad után a párnáról fölkapott
+pisztolyból küldte bánatos dühe haragját s ha az oktalan remegéstől
+fáradtan nyujtózkodva vetette magát hátra, álom helyett szégyenlős
+zokogás keserűsége húzta össze pilláit s vágy ekhózott föl száraz
+ajkán a kis halott csókja után.</p>
+<p>De amint az ősz aranyában fölbarnult előtte a császár városa,
+kétfelé simított kínban, tépelődésben kuszává rágott bajszán,
+dolmányát egyenesre rántotta, süvegét hátra lökte, s míg szivében
+csöndes pendüléssel sírt vissza valami bécsi mátkasága idejébe,
+<span class="pagenum"><a name="Page_323" id=
+"Page_323">-323-</a></span> fellajtár-ordítás, ostora pattanása
+rugaszkodva ragadta befelé a vén kapu fegyveresei között a gőgös
+méltóságu Illyricorum regnorum prorex-et.</p>
+<h3>XXV.</h3>
+<p>A Dráva zúgása egyre elhalóbban hangzott a vén fák hűvös boltja
+alatt kanyargó kis úton lépésben baktatók mögött. A jó moldvai
+paripák feszülő ívben magasló nyaka egyre jobban és jobban görnyedt
+föld felé; fejüket szügybe hajtva, nyitott szájjal lazítgattak
+olykor a zabla szorításán, amelynek kemény vasa karikát
+csilingeltetve ropogott tompán türelmetlenségüket, éhségüket őrlő
+fogaik között. De ideges játékban habos tajtékkal telemázolt
+szügyükből fület hegyezve vágták fel fejüket, ha innen-onnan néha
+megcsördült a sűrü; nyihogó röhögésük az urat kereste s szólítatlan
+megálltak. A bokor hallgatott, a fák sudara remegve rázta csillogó
+leveleit a hegyek mögé lépő nap piros bucsujában, a hűvös boltban
+harkály kopogott, vadgalamb búgott valahol mélyen s a mohos törzsek
+között szürke csönd figyelt. Semmi! A bán csettintett s a paripák
+zab után nyerítve, fáradt-kényesen ügetésbe kaptak. A bokor
+megingott és csörtetve rohant estéli ivásra a Dráva felé a
+meglapult vad.</p>
+<p>– Osztán? – kérdezte a hosszu lovaglásban kiszáradt torkát
+köszörülve Zrinyi Péter.</p>
+<p>– Osztán ez az egész! – felelt a bán.</p>
+<p>– Ejh! bátyám uram! – suhintott le lovagló ostora sudarával egy
+levelet Péter, – meddig várunk?</p>
+<p>– Bizony talám belé is halunk, öcsém uram!</p>
+<p>– Mán úgy lészen! Kosz egy élet!</p>
+<p>– Nem én mondtam! <span class="pagenum"><a name="Page_324" id=
+"Page_324">-324-</a></span></p>
+<p>– Talám bizony látá is kegyelmed Velencében az galambot sülni,
+kire szájjal tátogunk mán esztendők ulta?</p>
+<p>A bán fölnevetett.</p>
+<p>– Illyen uraságos ur! Ládaszám ül várában az arany; mezein,
+erdein által széltül szélig halálban nyargalhat két paripát;
+magához kötelezte az velencei dux-ot, török anyák száján
+poronty-ijegető vász, Bécs előtt beste szájas, büdös magyar, osztán
+ű csak vár!</p>
+<p>– Kitetszik, Frangyepán leányt apolgatsz!</p>
+<p>– Nem is vagyok Bécs komája!</p>
+<p>– Péter! – búgott a fenyegető rendreutasítás.</p>
+<p>– Ejh! csak kivonszod az szitkot az emberbül!</p>
+<p>Amint az erdőből kiértek s az est kékjében fölfeketéllett
+előttük hunyorgó mécsvilág szemeivel a vár, Péter lova táguló
+orrcimpákkal emelte magasba fejét s prüsszentve kapott volna már
+ismeretlen veszedelemtől remegő inakkal vágtatásba, de a keleti
+eget döbbenve figyelő bán átnyult öccse kantárához s Péter
+visszafogta a bolondos állatot.</p>
+<p>A nyugati égen már rég letünt a mindennapos játék bibor tüze, a
+kék takarón csillag-ragyogás furta már magát keresztül, a keleti ég
+éjszakáján azonban különös, haragos hajnal fénylett.</p>
+<p>A fegyveresek lassan beérték a két nagy urat, akik a folyton
+feketülő mély hallgatásba fuló mezőn izgatott paripájuk hátáról
+nyeregben állva figyelték a keleti ég bakacsin kárpitján félkörben
+terjengő véres, tüzes pirkadást.</p>
+<p>A hid fejét szögbe hajoltan védő palánk sorompójánál ujra
+megállt a hirtelen gondolkodó hallgatásba merült kis csapat. Aztán
+felkapattak a mocsaras föld, árok vize fölött bizonytalanul sötétlő
+hidra s mielőtt fölhangzott volna a kürt a megszakadó deszka-utnak
+folytatást adó felvonóhíd leeresztéséért, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_325" id="Page_325">-325-</a></span> még
+egyszer megálltak. A susogással, nyeregrecsegéssel, halk zörgéssel
+terhes pillanatnyi csöndben hirtelen csak felzengett Zrinyi
+egyszerü, nyugodt szava:</p>
+<p>– Kanisa ég!… Fujjad!</p>
+<p>Vidáman rikkant a kürt s csörögve szállt alá az éjben a vasalt
+hid a dobogó lovak előtt.</p>
+<p>A mély kapu-bolt fojtott visszhangot dübörgetve ontotta az
+udvaron táncoló fáklyák közé, az édes otthon gyerek-szavával,
+asszony-hangjával össze-vissza csicsergő, lágyan szóló zsibolygás
+elé a fekete vitézeket.</p>
+<p>Fél éjjel suttogó, mutogató, jövő-menő árnyak vizsgálták,
+bámulták bástyán, falon, torony-ablakban a keleti ég
+csillaghomályosító rejtelmes hajnalát.</p>
+<p>– Fűlött kazlak lángja az! – Török süt szalonnát falvaink
+lánginál! – Csuda égi jel: háboru lészen! – Kotor-ban van az
+veszedelem! – Ha mondom, az Mura nádasa ég! – Kétség, Kotor-é vagy
+Kanisa! – Az bizony dolog, hogy Kanisa lángozik! – szálltak a
+vélemények csoportról csoportra.</p>
+<p>A torony legfelső ablakában a hazatértek vacsoráján tántorgó
+örömbe littyent várnagy magyarázta hangosan a párkányon figyelve
+hasalók mögött:</p>
+<p>– Ott, ott, látja kegyelmetek? Két fejü sas jütt ki amaz kis
+fölyhő alul…</p>
+<p>– Teve az! – fordult hátra valaki.</p>
+<p>– De sas, két fejü penég!</p>
+<p>A bán gondolkozva jött le a ház falához ragasztott, udvarra
+szolgáló, fedeles falépsőn. Az asszonyé ma csak küszöbön váltott
+csók, maga lenn alszik tábori ágyon, hátha… S ha csakugyan Kanizsa
+ég! Megszállani rögtön! Velence, Rákóczy, magyarság, mindnek jó
+lenne… csak Bécsnek tekerné el orrát… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_326" id="Page_326">-326-</a></span> hát
+öreg ágyuk nélkül: a szerződések kikötéseként egyedül ez tilalmas!…
+ejh, majd meglássuk!</p>
+<p>– Vitézek, drabantok, alunni! Tisztviselők, uraimék vigyázásban
+maradnak! Urunk rendölte! – hangzott éles kappanhangon a parancs a
+vár kutjának kávája mellől.</p>
+<p>A könyvesház ablaka nyitva. Közelében pad, melyen rendeletekre
+váró legények suttognak az udvar sötétjében. Bent, a nagy asztal
+mellett szétikszelő hevederes ágy szarvasbőrei között hallgatva
+könyököl a bán a gyertya lángjába meredő szemmel. A gyertya alatt
+széles könyvhátnak támasztott bécsi zsebóra ketyeg. A sarokban, a
+ládán egy-két tiszt és bóbiskoló iródeák.</p>
+<p>Mulik az idő és semmi! Ejh! egy fertály órácskát aluggyunk! –
+Tarkója alá gyűri a kis szarvasbőr párnát s pillái lezárulnak.</p>
+<p>A csönd fölé emelkedetten perceg a kis óra; két mély
+lélekzetvétel susog; kint néha lépés koppan s mormogás
+morajlik.</p>
+<p>A riadtan ébredő bán erőszakkal látóvá nyitogatott szempillái
+elé kapja az órát.</p>
+<p>Szinte éjfél! Mi az? Még mindig semmi! Pedig történni kellett
+valaminek s a parancsot szétküldte még vacsora előtt az őrhelyekre,
+hogy értesítsék! A paraszt úgy is tudja, hogy arannyal, jó szóval
+fizet mindent hirt! Máskor, ha rongyos nádas mellett lesre lapult
+száz török, hát egyszerre három hagymabűzös száj is jött jelenteni!
+S most…</p>
+<p>Fölugrott fektéből s úgy, ahogy volt, ingben, nadrágban,
+papucsban ki az udvarra, föl a toronyba. Amint nehéz léptei alatt
+megrecsegett a falépcső, a kis toronyszobában valaki fölemelte az
+ujját: a kupák kiürülten tüntek el a sötétbe, kártya, kocka dolmány
+alá bujt. Szabad, de hátha… – mosolyogta saját magától
+bocsánatkérően az ujj-emelő. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_327" id="Page_327">-327-</a></span> Nem csalódtak, az úr
+mogorván csak biccentett fejével az állásba cihelődők köszöntésére
+s rögtön az ablakhoz lépett.</p>
+<p>Az égi jel elhalványodva, mélyre hasított szélekkel
+összeguzsorodva sárgállott már csak a láthatár alján, de az
+őrhelyek vonalát fáklya-csillagocskák mutatták. Lent fekete
+mélység, fönt szikrázó sötétség.</p>
+<p>– Mit látott kegyelmetek? – fordult vissza a bán hirtelen
+szóval.</p>
+<p>Az uraimék ámmogva vonogatták vállukat, de a várnagy előlépett,
+süvegét levette és csapzott üstökét elsimította izzadt
+homlokáról:</p>
+<p>– Nagyságos uram! Két kis órácskája lehet, az tüzben lenni
+láttató égen egy kis fölyhő alul egy két fejü sas jütt ki,
+annakutánna egy patyolatos fejü ember, ki az sasra rámenvén, aztat
+igen elvagdalta és utoljára két felé vágta, annakutánna egy
+oroszlány jüvén ki, kinek jobbik lábában fegyver lévén, az
+másikával azon patyolatos embert megragadván, lába alá tapodta, és
+ezek után nagy seregek láttattanak, kik egymással harcolván mind
+két részrül láttattak elesni, úgy hogy az ég miatta mind veresnek
+látszott, azután úgy tüntenek el!</p>
+<p>A körülállók sűrün bólogattak s egy-egy halk «bizonyosat
+beszéll» is mordult föl itt-ott.</p>
+<p>Zrinyi, aki makacsul ragaszkodott a gondolathoz, hogy Kanizsa
+ég, s akit bosszantott, hogy mig ő talpra állított mindenkit, Péter
+nyugodtan aludni ment, hogy «égi jel, doctorok rágódjanak rajta!» –
+eleinte hitetlenül hallgatta a mesét.</p>
+<p>– Osztán, egregie, nem étkeknek, italnak füstölgő
+emésztetlenségibül lén ez ébren-álom? – kérdezte bizalmatlanul.</p>
+<p>– Nem álom! Nem részeg egyikünk is! – morogtak körül a borgőzös
+kis szobában. <span class="pagenum"><a name="Page_328" id=
+"Page_328">-328-</a></span></p>
+<p>Nem lehetetlen! A mi lelkünket testi felhő homályositja be, s a
+levegőben járók, kiknek sympathiájuk van a miénkkel, jelt adtak,
+hogy őrizzük magunkat!… Ejh! könyvben olvasott bolond találmány!
+Tüz volt az!</p>
+<p>– Az égi veresség tüztül lén? – kérdezte hangosan.</p>
+<p>– Égi jel vala, nagyságos uram! Az ég mintha tüzben volt volna,
+holott tüz nem vala, alitom, sohun!</p>
+<p>Égi jel?… A németet a török, a törököt… Ki?… Kardos oroszlán?
+Hm! Hollandus cimer hordja… Az nem lehet! Szablyás perzsa oroszlán?
+Inkább, de…</p>
+<p>– Tuú-tuú-túúuttu-túúuttu-tuú! – búgott lent egy idegen
+kürt-hang.</p>
+<p>– Kik vagytok? – bődült le a mélybe a vigyázó.</p>
+<p>– Erdélyi cursor, Nagy Domokos úrfi s húsz katona.</p>
+<p>– Hidat! – szólt Zrinyi s maga már indult lefelé.</p>
+<p>A torony alatt két oldalt a réseken fáklyák nyujtották ki kormos
+üstökü tüzfejüket: csakugyan kis csapat.</p>
+<p>A hid nyikorogva dörömbölt le s a várkapu kis kémlelő ablakának
+rácsai között benyult az igazoló ismert kézirat, de a kapu őrzők
+azért föltekert puskákkal állták körül a nyiló szárnynak fordított
+kis ágyut, amely mellett égő kanóccal állt pattantyusa: ki
+tudja!?</p>
+<p>A földön koppanó ágyu muskéták már a falnak ereszkedtek, a kanóc
+taposó talp alatt szisszent, az idegen vitézek az udvaron
+szedelőzködtek le lovaikról, a kapu szárnya csukásra hajlott s a
+bán ott helyben, az ágyunak támaszkodva fogott a csoda mód sürgős
+levél olvasásába, mikor Péter, akit a kürtszó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_329" id="Page_329">-329-</a></span>
+kiváncsivá ébresztett, megszólalt bátyja háta mögött:</p>
+<p>– Što je novo?</p>
+<p>– Smrt! – suttogta lázas elmerülésben a bán.</p>
+<p>– Ki?</p>
+<p>– Rákóczy! – s mig egyik keze az irattal lecsuklott, a másik
+gondolkozó keresztvetésre emelkedett…</p>
+<p>– Bécsusztál, paraszt? – fogott nyakon egy besurranó piszkos
+bocskorost a kapus a körülállók gúnyos röhögése között. – Török
+vagy, paraszt bőrben? Majd kitolvajlá szemem! De kettő vagyon! Vén
+lud-lopó, igaz szakáll-é ez? – rázta ide-oda, szakállába markolva,
+az öreg rongyost.</p>
+<p>– Nagyságos uram! – könyörgött sirva az agg Zrinyi felé
+terjesztett kézzel.</p>
+<p>Halált kiáltott hát az égi jel néma nyelve s Erdélyre zuduló
+török tüzet… vagy Erdélyt békén hagyja, s Velence ellen fordul?… a
+duxszal szerződésem… tenni kellene valamit…</p>
+<p>– Khajr azizim! Á babam! Szálem alájkum, seggem alá bujj!
+Okszgeldem! – viháncoltak az öreget motozó, piszkáló legények.</p>
+<p>– Uram! Uram! – sivított a paraszt kétségbeesése.</p>
+<p>Zrinyi rezzenve ébredt gondolataiból:</p>
+<p>– Barmok!</p>
+<p>A gunyolódók kínos grimászba fagyott néma röhögéssel tágultak el
+az öreg elől, aki Zrinyi lábához rogyott:</p>
+<p>– Uram! Ez vitézek után lopakodtam… félős az mezőben éjjel…
+jüttem, hogy mondjam… én láttam hajnallal… osztán mind
+megemésztette az tüz Kanisát.</p>
+<p>Zrinyi a védtelen szegény rongy iránt nagy szeretetbe forduló
+örömmel emelte fel a parasztot a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_330" id="Page_330">-330-</a></span> földről s ősz haját
+simogatva kérdezte az ijedelem vagy éhség miatt aléldozótól:</p>
+<p>– Kanisa ég, mondod?</p>
+<p>Az öregnek csak könyörgő szeme rebbentgette, hogy igen.</p>
+<p>– Ég tahát?</p>
+<p>– Égett… uram, uram… megemésztette… mind földig…</p>
+<p>A hajnal finom kiváncsisággal surrant be a kapu-bolt alá s a
+fáklya-fény nem érte sötétet szürke rózsaszinre festette.</p>
+<p>– Lovakot! – harsant a bán szava az udvar felé s visszafordulva
+kinyujtott karral mutatta sorba: – Te Légráddá, te Kotorba, te
+Varasdra, te… mind, ki fegyveres, Kanisa alá! Készülőt fujass!… No,
+Péter, ez lészen üdőm!</p>
+<p>A vigyázó harangja keményen kongatott s a trombita recsegésén
+megbolydult a vár.</p>
+<h3>XXVI.</h3>
+<p>Nyugatra a zsombék-tengeren innen lapuló síkon, keletre a
+zölddel bókoló dombok alján szerteszét mindenütt lebegő vásznu
+sátor-kup s két alacsony oszlopon nyugvó gerendának kétfelől
+nekitámasztott deszkák apró kártyaházai; sötét vonalakkal
+párhuzamost futó hosszu fekete földhányás béka-háborító,
+kigyófészek-verő szaggatott gyürüje; az utakon keresztbe zászlós
+fejü lándsák lóról emelkedő szabályos tömött nádasa; bogárhátu
+nyikorgó szekerek, nyargalászó magános kopják; a süppedékes talajon
+deszkára állított egy-egy kis falconetto vagy passavolante ágyu,
+mögötte fegyveres őrizet alatt poros hordó, halom golyóbis; tüzre
+lógó fekete bogrács; földturó jobbágyok háta görbedése, kapa
+villanása; távolabb béklyós <span class="pagenum"><a name=
+"Page_331" id="Page_331">-331-</a></span> lábu füvellő paripák;
+zöld széna, sárga szalma szekéren mozgó bástyája; gebe sor hátán
+izzadó vizes tömlők; a keleti dombok kertjeiben fölfeszített nyári
+lakok körül gyümölccsel lakozó nótás katonák és messze-messze az
+őrcsapatok mereven csillogó pontok.</p>
+<p>Közbül, a béka buborékos zöld lepel alatt alvó víz közepén, a
+kormos alacsony falak között fekete, összehányt vonalu, üszkös
+semmiség az elhamvadt Kanizsa. Csak amott csillog enyhe kéken a
+fürdő kis kupolája s itt négy csonkára égett minaret-gyertya között
+a romlás fölött siránkozó imáktól bugó khunkjár dsámi mint nagy
+fehér ravatal. A faltető kertecskéit, vértanu-sirjait, ágyuit
+szomoru ronccsá, kormos gomolyaggá söpörte a perzselő lehellet.
+Élés, hadi készlet, tömérdek puskapor, kétszáz deli ágyu, hejh,
+gondatlan Allah! minden odaveszett s a piszkos pernye havon
+céltalan ődöng ide-oda népség, vitéz, rabszolga, mig fejük fölött a
+bástyák épen maradt öreg ágyuinak torkával bömböli az ég négy tája
+felé éjjel-nappal Kanizsa romlását Szihráb Mohammed, a váli.</p>
+<p>Egy este aztán elhal az ágyuszó s a nap fáradtan fordítja el
+vörösre nézett szemét a feketén tátongó torok körül szinlő élet
+vidám mozgalmáról. Majd átlép a dombok mögül a nyugati szélben
+óriási két szárnyra nyitott sötét mentéjével az éjszaka, apró
+őrtüzeket gyujt földön, égen s brekegő, cirpelő buzgalommal tömi be
+a csöndet.</p>
+<p>– Te! – szólal meg a víz-szélen lábukat áztató vitézek közül az
+egyik a csobogó hallgatásban.</p>
+<p>– No!</p>
+<p>– Ott! – mutat el a viz fölött Kanizsa felé a másik, – jün!!</p>
+<p>– Mi?</p>
+<p>– Néminemü roszseb tudja micsuda! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_332" id="Page_332">-332-</a></span></p>
+<p>– Lócsecs jün az kegyelmed szájában!</p>
+<p>– Csihulj, te!</p>
+<p>– Igazán mondja Stipán, jün biz’ ott némely széltül hajtott
+nádszál, – szól bele a vitába a harmadik.</p>
+<p>– Fuvallom sem indul, osztán széltül hajtatja kegyelmed? –
+szólal meg a hitetlen, – de mán én is látom, jün!</p>
+<p>Az előreferdülő koppasztott nádszál halkan közeledett a part
+felé a sötétben.</p>
+<p>– Cssss, te, tudom mán! – morogta reszelősre halkított hangon a
+jószemü, – béka-posta! Ki, csak ki! osztán hasra amaz turás
+mögött!</p>
+<p>Csobbant a viz, feszülő nadrág reccsent s egy pillanat mulva már
+a kis földhányás mögött hasalt a három legény.</p>
+<p>A nádszál a parttól nem messze megállt s egyszerre csak eltünt
+egészen, de helyén egy kerek fej nagy, sötét mozdulatlan buborékja
+pattant. Előtte a keleti dombok borzas árnyéka fölött tejjel
+itatott kékségü éjjel az égen, mögötte a vizre lapított Kanizsa
+mellett el kétfelől, a viz és mocsár fekete körszalagján tul, a
+sormási dombokig nyúló síkon őrtüzek gyürüje. A fej egy pillanatra
+emberi alakká nőtt s nyomban rá csobogva kurtult buborékká ismét,
+aztán megindult a part felé.</p>
+<p>A legények a friss túrás mögött háromfelé hasalva lesték, merre
+veszi útját az a kicsoda.</p>
+<p>A csendes csobogás megszünt, csak a fü zizzent néha a hasmánt
+kuszó, meg-megpihenő útja nyomán, amely eleinte egyenesen a kupac
+felé mocorgott, de a tövében jobbra tért. Egyik lábát maga alá
+kanyarítva, a másikat messze hátranyujtva szökellt már a biztos
+siker türelmetlenségében, amikor csattanva béklyózta le egyik
+bokáját egy meleg, goromba <span class="pagenum"><a name="Page_333"
+id="Page_333">-333-</a></span> hus-kapocs, s röhögve biztatta
+fölkelésre a karcos hang:</p>
+<p>– Jokarü, csodsuk!</p>
+<p>Dobbanó ugrás, hahota, finom acél-lánc csilingelése s a magát
+szótlanul hatalmukba adó engedelmesen indult meg kettejük között s
+a lánc másik végét csuklójára csavart harmadik előtt a fák alatt
+ugráló tűz felé.</p>
+<p>A virrasztó, aki eddig gondolkozva nézegette egy fa tövében a
+feje fölött csillagot szitáló, cserebogárrágta csipkés lomb-rostát,
+a közeledők neszére elordította magát:</p>
+<p>– Vitézek! vitézek! – s míg a legények fegyver után kapdosva
+ugráltak föl szerte, maga karabinját csipejére eresztve, a tűz elé
+lépett.</p>
+<p>– Elsül, te! – Még belém lűsz! – szóltak eléje nevetve a
+közeledők.</p>
+<p>– Micsudás cserebókot hozsz, Stipán? – vidult föl szeppenéséből
+az őr.</p>
+<p>A sáros, meztelen alak középre penderült.</p>
+<p>– Cserebók, hü, cserebók! – kuncogott hülyén egy kis tömzsi.</p>
+<p>– Cserebók? Török pók! – Vizi pók! – Finum pók! – Nyelves pók! –
+vidultak föl körben a legények a vezértől várt jutalom
+reményében.</p>
+<p>– Csimbók, cserebók! – kezdte rá az egyik, lomha ütemmel kisérve
+szavát s röhögve csattant fel a gúnyolódó kar:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">– Csimbók,
+cserebók!<br /></span> <span class="i0">Hát az t… merre
+lóg?<br /></span> <span class="i0">Cérnán, fonálon,<br /></span>
+<span class="i0">Stájerlandi határon,<br /></span> <span class=
+"i0">Cérnán, fonálon,<br /></span> <span class="i0">Stájerlandi
+határon!<br /></span></div>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_334" id=
+"Page_334">-334-</a></span></p>
+<p>A szellősre nyitott fővezéri sátorban az ideges, álmatlan
+jelenbe hiába akart messze idők messze tájékáról álomhozó nyugalmat
+lopni a Julius Caesart olvasgató Zrinyi. Harcról a maga harca,
+idegen nép furcsaságáról bécsi németek furasága, gondról a maga
+gondja jutott eszébe s a szeme előtt szórakozott, derülő-boruló
+homályossággal futó idegen mult rohanását türelmetlen jelene
+vágtatása követte sorról sorra, lapokon át.</p>
+<p>Borus év! Sírással esőző napok, dühvel dübörgő villámos felhők!…
+Szegény kis Izsák, kicsiny fülemilém, nem vált már meg engem,
+zengőbb trombitával nem énekli magyar kar erejét… elröpüle tőlem…
+mint a könnyü árnyék, elkele előlem… Széchy-javak kufáros pofáju
+védői, hát becsaptatok! Martianec sem lesz az enyém… szolgámat
+verették meg a bitangok gyülés után, a földre éhes, irigy,
+armálisos fattyuk!… Ki bánja?… paradicsomkertbe ültetett kis
+virágom, csak téged siratlak…</p>
+<p>Váltott őrség kiáltása harsant a sátor előtt s a küszöbön
+keresztben alvó Angelo nyögve fordult másik oldalára.</p>
+<p>A könnyeiből felriadó Zrinyi lassan újra összeszűkülő, meg
+befelé látóvá táguló szeme előtt viziós élénkséggel pattant föl
+most a hiú tanácskozások császári kastélya, Laxenburg:
+körülgyürüdző, sárga lombu vén vadaskert… a tó vizéből magasra bukó
+kőpikkelyes hatalmas négyszög fölött két sötét torony tetejének
+acél-csillogásu lapos ékje, vékony csucsba hajló gulája… oldalt
+emelet-magas karcsu hid a vaskos kőlábnak, rajta vékony oszlopokon
+sokgömbü törökös kioszk a zölden tükrös viz fölött… a papos ruháju
+vékony Lipót rekedt, fátyolos hangja <span class="pagenum"><a name=
+"Page_335" id="Page_335">-335-</a></span> … Amott Szelepcsényi, a
+lengyel háló tudós, körmös ujju bogozója… a héjja-karmu, dominium
+ragadozó kamara praefectus, Zichy… a somfáról fügét szedők… Hol van
+a szivet tenyéren táncoltató nagy német-szolgálás, urak?… Rákóczy
+megfojtásához kivánt kanálnyi vizért ránk hoztátok az árvizet!… s
+Lipót a nyakában lógó aranygyapjut nézegetve keres magában
+krisztusi türelemhez erőt… egy német köhintés dönt Rákóczy életéről
+s a vesén rugott magyar csuka-bőrbe bujt… – és a halkan
+ködfoszlánnyá bomló képet beteg, szürke hullámu tengerré mossa szét
+az ólálkodó álom.</p>
+<p>– Uram, nyelvet fogának az vitézek. Beszélli, az inséges
+Kanisában hogy az főtörökök is korpát esznek, uram! – suttog fel
+egyszerre a szunnyadozó mellett Angelo kérő sürgetése.</p>
+<p>– Dajkád mesélé? – ül föl ágyán hitetlen rosszkedvüséggel
+Zrinyi.</p>
+<p>– Valláhi, ben kendü gözümle gördüm, – hangzik előre a sötétből
+a nyugalomra vágyó rab könyörgő szava, hogy saját szemével
+látta.</p>
+<p>– Mi lészen tahát? – vágja földhöz az egyedül maradó bán a
+könyvet. – Jün mán az császári levél? Itten lehetne! Az török Várad
+után csúsz!! Wesselényi és Souches vakmatyiskodva lesi az
+förgeteget Tokaj alatt s nem dörög elében, de csak nem is
+harangoz!… Mast vagyon üdeje Portia szerént az csak paripákon
+Tergestumba való sétállásnak! Halódva bukott lázábul koporsóban
+Rákóczy s csak hogy nem örömet lüvének Bécsben: ihon, absolutus rex
+Hungariae mán Leopoldus… s balsamomot renget az Ádria tenger
+szele!</p>
+<p>Öklöt ütésre rántó keserüség lökte fel ágyáról s hajszolta
+föl-alá sátrában.</p>
+<p>Erőt, beavatkozást suttogott a bécsi párnákon kuporgó titkos
+tanács, Grécbe nyargaltatták, Károlyvárosra <span class=
+"pagenum"><a name="Page_336" id="Page_336">-336-</a></span> hivták
+s mikor a hódoltságra csapott lángot és vért fakasztó tenyere, a
+letiltással hozzá küldött gróf Leslie Walter zacskós, puffadt szeme
+alját gúnyos öröm húzta össze s tréfásan táncolt a májusi napsugár
+nagy szakállán, homlokába kent haján. És most?… Fenyegetett
+Váradért előző cserében Kanizsát akarja… és kérdésére süket a
+felséges úr.</p>
+<p>– De bontakozást tészek ez zagyvalékban s temető prédikációt
+kiáltanak holnap Kanisa fölött az trombiták, dobok! – csapta szét
+ököllel a lengő ajtót, sátrából kilépve.</p>
+<p>Az éjjel hátralevő részét őrtüztől őrtüzhöz lovagolva, vitézeket
+szólongatva, véleményeket hallgatva, parancsokat osztogatva
+töltötte s mikor mosdani, sisakot csatolni szállására vonult, már
+ott kószált a látó határ alján koldus-condrákba bujt királyfiként a
+hajnal.</p>
+<p>Mire feljött a nap, a távol Kanizsa keleti falán ijedt hangya
+vándorolgatás vonalai kúsztak erre-arra, nyüzsgő mákszemek
+tolongásává zsufolódva a Sziget-kapu tornyán s körülte: szemben, a
+dombok alján hunyorgó, sanda ágyuk körül gyalogos ezrek raja
+zsibongott s a hid végének levegőbe csappantott deszka-fala felé
+rőzse-rakás, szekér-homok, gerenda fulladt szaporán a tó vizébe,
+hogy a cölöp-lábu óriás támlásszék hátát egyenes hiddá hajlítsák
+ostromló lábuk alá erővel.</p>
+<p>Nyugatra, Topráklik hóstáton, zsombék-tengeren innen, alacsony
+domb-hát gerincén félig kivont kardja markolatára kulcsolt kézzel,
+bozontos szemöldöke alól Kanizsa felett átnyilalló tekintettel
+várja Zrinyi az onnan túl operáló Nádasdy-gyalogok ágyu-jelét.
+Dombja mögött a védtelenül maradó külváros, Bécsi-kapu
+föllovaglására, bedöntésére majd előrobbanó Zrinyi-huszárok, horvát
+hajduk.</p>
+<p>Ló dobog föl hirtelen a hátsó lankán, német kiáltásra
+<span class="pagenum"><a name="Page_337" id=
+"Page_337">-337-</a></span> horvát morgás felel, sürgető hangok
+emelkednek az úr felé. Meg se fordul.</p>
+<p>– Nagyságos bán úr, megjüve az levél Grécbül! – szólal meg háta
+mögött Patachich.</p>
+<p>– Törjed meg pecsétjét, olvassad! – morogja maga elé
+vidám-elégedetten Zrinyi, a dombok előtt feldörrenő jelre leső
+mozdulatlanságában.</p>
+<p>– Domine domine illustrissime bane! – hangzik mögötte
+kiáltva.</p>
+<p>Zrinyi kardja lassan a levegőbe emelkedik s az előregörnyedőnek
+bal keze lova sörényébe ragad.</p>
+<p>– … rendeljük és meghagyjuk… Kanizsa ostromával felhagyván,
+népével egyetemben haza siessen… török bosszuját ne ingerelje
+fejünkre… egy vár birásáért két ország nyugalmát ne vesse kockára…
+Kihez egyébként királyi kegyelemben maradtunk…</p>
+<p>Tul, a dombok alján vörös villám lebben, fekete füstcsik siet
+dagadva az égbe, oszlik már, csak akkor buffan hangja.</p>
+<p>Zrinyiben felmordul a düh, kardja égre kiáltó csillogó merev jel
+a sárga ragyogásban… Egy suhintás és dobogva, zörögve rohan hatalma
+a rongy, fölégett vad-méh odu ellen… Egy suhintás és lázadó lesz a
+horvát bán, meggúnyolója király szavának… Egy suhintás és
+kiszakítja magát a farsangos táncból s Portia uram eggyel több
+ellenségre küldhet bugyogós hadat… Egy suhintás és tizezer ember
+élén lovagolhat szembe az egész pimasz, tetves világgal… tizezer
+százezrek ellen… a horvát bán két világbiró császár ellen…</p>
+<p>Villan a kard, de nem támadó jelben: bukfencezve cikázik a
+földre. Az ágaskodó paripa horkanva hátrál s rekedten kurjant a
+keserüség:</p>
+<p>– Hejh! Patachich, haza! Anyátok keservibe, haza! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_338" id="Page_338">-338-</a></span></p>
+<p>S az ismeretlen vihar érthetetlen felhője alatt állók döbbent
+csöndjében csak a sátrak felé rugaszkodó lónak sír-göröngy dobáló
+dobogása hallik.</p>
+<h3>XXVII.</h3>
+<p>A széles keréknyomban szőke viz pihent s az út két oldalán sötét
+falat állt az erdő. Az avarrá rozsdásodott idei zöldön
+gondolatokkal terhes csönd siklott kétfelől hátra a lassan lépegető
+mellett. Távol emberi hang zümmögött s előtte az erdőnyilásban,
+lebegő kárpitként öreg, mogorva felhők suhantak a kedvetlen
+erőtlenséggel fénylő napot elborítni. Zrinyi agyában, mig szeme a
+földnek tartott kis stuc csöve irányát követte, zökögve ütődtek
+egymáshoz pólyában halódó gondolatai.</p>
+<p>Hangtalan zaj, lombja árvult erdő, kalásztalan vetés, meddő
+szerelem… ez az élete. Falvak csóvája füstölög az égre, nem ő
+gyujtotta; seregek sáska-foltja simít letarolttá messze földeket,
+nem ő vezeti; vér csurran, tar koponya reped, az ő kardja hüvelyben
+lóg szögön és puskája csöve csak koszos vadkan után szimatol a
+cserjén… Utálat! Erdély szivét, szép Váradot, török handsár
+metszette ki s jó Zrinyi Miklósnak veszendő Erdélyhez immár semmi
+köze…</p>
+<p>Az út mellett tréfás kacskaringókat vetett a levegőbe egy dült
+tölgy gyökér-koronája s fönt a kopasz fák ágainak öleléséből
+cibálva rángatta szürke combjait a szajha kacérsággal menekülő
+felhő.</p>
+<p>A bán leült.</p>
+<p>Várad, Várad: utolsó tánc bomlott harsonája… Ejh! kidül a büszke
+tölgy s törzsére kiki rápihen… Elfekszel majd te is, horvátok
+nagyszerű bánja s kövedre német katona tát majd átutazó, bámész
+<span class="pagenum"><a name="Page_339" id=
+"Page_339">-339-</a></span> szemet… Hejh, Várad, váratlan zsilip,
+milyen pusztító árt szakaszt a magyar világra nem vélt
+törésed…?</p>
+<p>Hirtelen megfordult. Háta mögött zörgő csik csörtetett feléje a
+bokrokon át. Első mozdulata puskája felé kapott, de válla rándult s
+keze ölébe csusszant. A fakó-fekete szőrös, lihegő tömeg mintha a
+nyomában elfekvő véres szalaghoz kötötten rohant volna, orra szinte
+szántotta a szutykos avart. Csonka agyarával suta dühben
+vagdalkozott széjjel; föl-fölhorkanva a földnek feszítette, de a
+puha, nedves lepel éppen hogy sziszegve csak megkarcolódott.
+Zihálva, hörögve ügetett egyenest a törzsnek s mikor kemény feje
+koppanva zökkent az akadályon, vérfutotta szeme fölpislant; aztán
+jobbra csapott s röfögő dühvel vágta át magát a száraz
+lombkoronán.</p>
+<p>Ó, ha e veszett agyar a lucsokba vágná ki remegő szivét… ó, ha
+vérpatakban szakítaná ki torkából a szitkot, a vágyat…</p>
+<p>De a kinzó seb tovább marta csurranó vér-pórázán a halál elől
+menekülő néma dühöngést.</p>
+<p>A bán elfordult… de mikor már bizonytalan céllá húzta a távol a
+vakult vadat, ideges vágy szökkentette talpra. A stuc agya vállba
+vágódott, buffanva iramult a golyó a szerényen szétfoszló füst
+alatt s halálba rugta a felkalimpáló erdei kant.</p>
+<p>– Elhittem, halált hoz ez fekete kan, – nyugtatta lábát Zrinyi a
+vonagló dögre, – s én adám néki aztot. Kikinek csak igyen!… Ejh,
+verjed ki hát fejedbül áfium álmát, la, lábod alatt az erdei kan,
+merthogy stuccod vala hozzá!… Szegény magyar nemzet, annyira
+jutott-é csakugyan ügyed, hogy Zrini halálban keressen örök
+némaságot magának… fajának?… Ha Kanisa alul el is fujt az bécsi
+szél, ha Várad basasággá lén is, te mingyárt…? Hejh, azért sem!…
+Őrállód lészek, vigyázód, <span class="pagenum"><a name="Page_340"
+id="Page_340">-340-</a></span> nemzetem, ki megjelentsem
+veszedelmedet!… Tudománt tészek előtted, nagy Isten, mindent, az
+kit tudok, kikiáltok, hogy éntülem elaluvásomért nemzetem vérét ne
+kérd elől.</p>
+<p>S mintha agya sötétjében felcsattanó fény világosított volna meg
+hirtelen ijesztő barlang-csudákat, elrettent ihlettel kiáltott:</p>
+<p>– Ó, bátorságos s az menykű félelmétül gond nélkül való
+tengeri-medve magyar, mikor legjobban dörög is az ég, az mentül
+magassabb kűsziklára hágsz s ott édesden aluszol? Nézd az
+röttenetes sárkánt, mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul és
+ölében viseli az magyar koronát… az bécsi laurusnak gyükere, az
+melynek árnyéka alá adtuk magunkat, hogy megmaradhassunk, belső
+titkos okokbul hervad, hervad!… Imé kiáltok, imé üvőltök: Ne bántsd
+az magyart!</p>
+<p>Vadászainak tülke még sokáig hitta szólongva az urat le a Dráva
+füzeseiig, de Zrinyi már otthon ült asztala mellett. Tintás orru
+tolla azonban csak állt és hallgatott az izmos kézben, amely alatt
+árkuspapir téglája nőtt, tágult, völgyült, dombosodott révedező
+szeme előtt vágyainak Mekkájává: halmos csatamezővé… Innen a
+magyar, tul a török, maga kopasz tető ormán. Kucsma csúcsosodik
+mindenfelé, egy idegen sincs a roppant seregben s ott már csak
+korbács-ütésre huzakodik harcnak a jancsár! Mindenütt előre! Illanó
+ködként vonul előtte a török s vérharmat hull a pernyétől fekete
+sikra… Egy nemzet van: a magyar! Egy a vezére: Zrinyi!</p>
+<p>– Antidotum az békesség ellen… – morogta a bán s a bamba toll
+szárnyra lebbent a születő sorok fölött:</p>
+<p>«Cyrus királ, mikor Cresusra Sardis várasát vitatta volna, azt
+irja az historia, az várasnak megvételekor egy vitéz magára az
+Cresus királyra akadván, <span class="pagenum"><a name="Page_341"
+id="Page_341">-341-</a></span> s nem tudván ki légyen, meg akarja
+vala ölni; Cresus királ fia, az ki egész életében néma vala, és
+soha egy szót azelőtt nem szólhatott vala…»</p>
+<p>A némáknak nyelve megnyilik; rozsdás kard villogva suhan ki
+hüvelyéből; Lippay, Wesselényi csömört kapnak a bécsi lakomától;
+gazból lesz főember s a becsületesben lázadó üvölt!!</p>
+<p>«Mert én nem látok egy szomszédot is, sem egy idegen nemzetet
+is, az ki az mi kedvünkért örömest szerencséltesse az maga
+békességes voltát az mi veszedelmünkkel. Az vizben haló embertül
+fél az hajóban ülő is, hogy őtet is be ne vonja magával.»</p>
+<p>Az idegesen összebarázdált papirmezőn megállt a penna… a futó
+törökök helyén szaladó németség tolla libeg s a nép-szavazat
+választotta új király nevét Zrinyi Miklósnak ordítja a tömeg.</p>
+<p>«… de ha idegenen fog állani az hadakozásnak administratiója,
+bizonyára semmit nem bizakodhatunk… az magyar nemzet az
+Magyarországgal egyenlő természetet visel; valaki idegen jün belé,
+avagy nem tud, avagy nincs szerencséje az operáláshoz… De méért
+kelljen elvesznünk, mig karunkban kopját, markunkban szablyát
+szoríthatunk? Nincsen-é Istennek hatalmában Mátyás királ
+dücsősségét kezünkben ismég ujonnan megvirágoztatni?»</p>
+<p>Hó hullott a hegyekre s éjjelenként riadót búgott a szél a
+kályhalyukban. Borzongva kérte az erdő a meleg takarót s meredten
+feküdt eléje a mező. Táncban kerengett a nyugati szél s fütyülve
+űzte maga előtt bozontos felhő-nyáját. A vár mogorván, mintha csak
+hátat fordított volna, hiába pislogtak feléje este az ijedt barna
+házikók. Egy-egy lovas robbant ki néha hidján, hintó kereke
+panaszkodott kapuja alá; szekér siránkozott elfelé belőle… egy
+fordulás még s együtt hagyta a csönddel a halott mezőt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_342" id=
+"Page_342">-342-</a></span></p>
+<p>A vár ura, mint aki végrendeletét irja, gyertyavilágnál
+görnyedezett… Török-kiverő csak magyar sereg s magyar főúr a
+vezére!… Kicsinyes részletek s világ-históriát lendítő eszmék,
+lelkes faj-imádat s magyar-káromló kétségbeesés, szárnyas
+nagyakarat s tehetetlen toporzékolás akasztották, röpítették Az
+török áfium harsonás vezérgondolatát a könnyen ötlő képek, súlyos
+okfejtések, hemzsegő példák, ős-magyar szóbuzgás, latinozó
+kifejezésszegénység csodás szövevényü Tankréd-erdejében.</p>
+<p>Aztán sírni szeretett volna, szó és szó helyett könnyel, epével
+fröcskölni tele a papirt s szemébe vágni a ribanc fátumnak: lakjék
+vele s maga hadd bukjék sírjába… fenébe!</p>
+<p>Mit ír?</p>
+<p>Hol a könyvnyomtató, ki sajtója alá szorítja, hol a magyar, ki
+elolvassa s hol az a keserves Bécs, ki beleegyezést pöttyent rája?
+Még meg se szülte, már megutálta kín foganta gyermekét.</p>
+<p>«Most ha valami csak megrözzenik is az török részérül, futunk
+ide s tova, vizeken által, havasokon által, ki imide, ki amoda,
+minden remediumunk csak az másoktul való segétség-koldulás, nincs
+magunknak népünk kivel occurrálhassunk az veszedelemnek, nincs egy
+emberünk az kit hová tehetnénk.»</p>
+<p>A havon varju-folt nagyszemü, fekete esője csapott le itt-amott
+és éjjelenként éh farkas vonított az árok jegén a fáradt vörös
+fénnyel égő ablakszemekre. A messze fehérséget hiába simogatta a
+nap vékony, remegő öreg keze, szikrázott, de nem engedett, csak az
+ereszek krokodilus-könnye csurrant jégcsappá fagyva nagy
+szeliden.</p>
+<p>A hatalmas, kemény fejet ököl támogatta már a lomha papirok fölé
+s elnyűtten sírt a toll szemétdomb nyugalma után a görcsös ujjak
+között:</p>
+<p>«Ugy hallom Braziliában elég puszta ország vagyon; <span class=
+"pagenum"><a name="Page_343" id="Page_343">-343-</a></span> kérjünk
+spanyor királytul egy tartományt, csináljunk egy coloniát, legyünk
+polgárrá. De ha ki bízik Istenében, szereti hazáját, vagyon egy
+csöp magyar vér benne, kiáltson fel az égben az Istenhez, énekelje
+velem ez Debora énekét: Qui sponte offertis de Israel animas
+vestras ad periculum, benedicite Domine… Amen. Amen. Amen.»</p>
+<h3>XXVIII.</h3>
+<p>A távol kék függönyére festve szürkén szomorkodott hátul Kanizsa
+vára. A zöld mezőn keresztül hangos, szines szalag huzott a
+füzekkel szemérmesen takaródzó Mura felé. Elől Zrinyi sisakján vert
+haragos szellőt a strucctoll, utánna kétszáz lovas sisak- és
+páncéltengerén hányódott sötéten a farkaskacagány, hajbókolt tarkán
+a hajladozó toll. Fölöttük a nap ragyogásának feszülten furcsa,
+halott sereg: hórihorgas kopja-testekre bolondjában odatűzött hideg
+török fejek. Aztán különös párok tömött szakasza: szíjjra fűzött
+foglyokat dalolva, incselkedve vezető kétszáz gyalog magyar. Ujra
+hat lovas; kopjáikra ütve hat aga turbános sárga feje táncol
+mereven a mögöttük hordott zsákmány-fegyverzet csörgésének lassu
+zenéjére. A mező zöldje most közbe-tágul s három előkelő muzulmán
+aranyos sisaku fejét párducos hadnagyok emelik magasra. Majd
+egyedül lóháton, gondolkodó pipafüstben haragos bosszu
+görnyesztette valami főtörök. Utánna, gyalogok csipejére állva,
+előre düléstől kinyujtott karjukba kapaszkodva, tizenhárom vörös és
+zöld zászló selyme csettegteti a könnyü szélben a megalázott
+félholdat. Aztán a dandár jön rendelt seregben; lobognak a márjás,
+háromhalmos zászlók s örömük porral elegy száll kurjongatva az
+égbe. A had mögött nagy nyaku tevék ringatják hátuk <span class=
+"pagenum"><a name="Page_344" id="Page_344">-344-</a></span> drága
+sátor-terhét, öszvérek dobognak kényes deliséggel s mint szinesre
+festett irás-sor után elmázolt fekete pont, a százhusz lomha
+bivaly.</p>
+<p>– Hm, elkésett a Tokaj alul Váraddal segítség dolgában alkudó
+nádor!… Elömlött epéje belül s maga helyett a huzakodó rendeletek
+kátyujába kerék-emelintő legényül Zrinyit kérte a királytól
+vezérnek. Levele még szalonnás-ruhához simulva utazott valami
+tarsolyban a császár iránt s Várad nyavalyás bástyáján már
+meglebbent a fehér zászló néma könyörgése… Fejedelem támad görbe
+Erdélyország satnya vidékén esőtől növekvő gombaként s ha lehull
+egy, férges alma sara a sorsa… S a vitézlő bán papirt szánt és
+álmot arat! Harc Kanizsa alatt? Mi végre? Semmi az s te csak török
+barom ujja türt ingü mészárosa vagy! Ha kiáltasz, utolsó
+zablapallérozód is fület hegyez rá a sereg mögött… Lovon röpüljön
+parancsod s hangyaboly legyen egy ezred dombon feszülő lábad
+alatt!… Megint csak így? Panasz és dühös vágy! Elszánásod nem elég?
+Eldobott Bécs, mint a paraszt elhált felesége fattyugyermekét. Ihon
+az országut, koldulj vagy rabolj! A koldulás kenyerébe beletört
+fogad, no hát?! Lázadó vagy, Miklós, csak tudnád, hol kezdjed!</p>
+<p>Az ágyba készülő kacér nap fátyolt vont maga elé és hideg
+sóhajtása végig süvített a mezőn. Harmat köde szürkült bokrok, fű
+fölött s hátul széna után bőgött az éhes bivaly. A büszke menet
+szines folttá loccsant szét a mezőben s a magaslaton már sátor-karó
+fején kattogott a balta foka. Mire a vezér lovát poros, száraz
+izzadtságától fényesre csutakolta egy legény, magát párnás szőnyeg
+hívta sátra alá vacsora-váró elmélkedésre. Bogrács kondult,
+lecsatolt mell-vas koppant, tüzre-való ág recsegett a fák között,
+ember, barom fekvésre csökkent, csak éhese vagy dolgosa sürgött,
+ődöngött előre-hátra. <span class="pagenum"><a name="Page_345" id=
+"Page_345">-345-</a></span></p>
+<p>– Tégy valamit, Miklós! Tenni, cselekedni! – lüktetett az éhség,
+fáradtság Zrinyi fülében.</p>
+<p>Mióta Portia rendelete elkergette Kanizsa alól, mint valami
+rühös ebet, nem birt magával. Hiába keresett önámító feledést
+kertje rózsafejei között, süppedékes erdő vadja nyomán, gyermeke
+szemében, asszonya ölében, komoly levelekben, Erdélyre figyelésben,
+tanácsterem asztalánál, harmathullató alkonyi lesben, kacskaringós
+sorokat síró pennája hegyén, ujra meg ujra felpendült fejében a
+letiltó levél felhuzott orru, hetyke parancsa. Százszor is elszánta
+magát, tenni fog nagyot, elhatározót, de minden töprengése végén
+csak káromlásra akadt, mint a rabolni induló eddig becsületes négy
+irányban néptelen utat szalajtó ut-keresztezésnél. Fölrugta magát
+kedvetlen fektéből és kilépett sátra elé.</p>
+<p>Elől kelet dombjai merevítettek sötét karokat nyugat tünő fénye
+után. Hátul a kis Kanizsa kényeskedett a Mura ölébe, amely mögött
+apró mocsár-szemeket vakított rezes csillogásu tükör-darabokká a
+Styriában lealvó nap.</p>
+<p>– Főkapitán nagyságos úr! – lépett melléje Patachich, – ha kit
+tenni méltóztatik Légrád dolgában, üdeje hív az tevésre. A Dráva
+habjai ugyan ebül nyaldossák az várfalakat, vizében szuttyant vagy
+husz háznak lábok s maga lakosi megépítéseken ügyekeztek is,
+egyberomlának mind.</p>
+<p>– Mit tennem javallja kegyelmed? – kérdezte Zrinyi a domb régi
+bástya-maradványait méregetve tanácstalanul.</p>
+<p>– Miként elsőben is mondám, nagyságos uram, viznek birodalma
+lészen az váras, ha ma nem, de holnap bizonyosan. Van katonám, ki
+tetveit mán is hurcolkodtatná… felette nem igen szeretik az fördőt!
+– célozgatott Patachich a vár elhagyására.</p>
+<p>A bán hirtelen megállt: <span class="pagenum"><a name="Page_346"
+id="Page_346">-346-</a></span></p>
+<p>– Ez vala, ugyé, szigeti Zrini szolgája birtoka, Kecskevára, az
+hun állunk?</p>
+<p>– Tulajdon maga ez hely! – felelt Patachich és ámulva nézett ura
+után, aki szó nélkül a faképnél hagyta.</p>
+<p>Tarkójára boruló haját simogatva járta magánosan a domb tetejét
+jó ideig.</p>
+<p>Rongyos, nyájatlan apostol, te… kérő tenyeredet néped közönye
+szögezte által, szivedben bécsi poroszló lándsája forgatja a kínt s
+nyelved hegyén már ott lebeg a consummatum est… de mért? Hogy Bécs
+csak annál nyugodtabban fűtögesse a magyar confessio-torzsalkodások
+tüzét, mig követe a szultáni trón előtt hasalva béke-könyörgésben
+fröcsögeti nyálát?… És ha nem és ha csak azért sem consummatum
+est?… Sőt!!… Vihart ide, levegő tisztító villámos csodát, nagy
+Isten! mely összeverje a szerte bégető nyájat s elfujja fejünk
+felől a muzulmán felhőt!</p>
+<p>A legmagasabb pontra nézve, szalonka-huzást figyelő szemmel
+meredt bele az alkonyatba. Előtte dombok lengedezése játszott
+Kanizsa felé, észak ködei alján apró gyürődés sejttette Kottorit,
+délnek emerre Légrád várává pattant a sik.</p>
+<p>– Elvethetném szeledet, kévánt, szerelmes vihar, ha itt… igen…
+Légrád helyett is… itten várat… várat… igen…</p>
+<p>Még le sem zuhant az este, Zrinyi lépései már fölmérték a romok
+területét s hajnalban mérnökért vágtatott a levélvivő legény.
+Reggel már mindenki tudta az új vitézi szórakozást s mig egy csapat
+Csáktornyára fordult rabokkal, zsákmánnyal élelemért, munitióért, a
+hegy alatt sáncvonal dombult-mélyült feketén s kopogott,
+nyikordult, pendült, buffogott, kurjantott és dalolt az épülő
+állandó tábor.</p>
+<p>A bükkösdi hegység dombjain fejsze csattogott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_347" id="Page_347">-347-</a></span> s idébb
+talicskába fordult az akaratos föld. A bécsi mérnök, akiért ezer
+tallér szaladt a tavasz porával vig utakon, már három bástyára való
+földet, gerendát talált a hegy lábánál. Egész nap csörgött, kuszott
+lejtőn föl, lejtőn le a mérő-lánc s Wassenhoven uram pápaszemes
+orra éjjeken át piroslott le a sátor melegében öt-hat mécses között
+a vár terveire.</p>
+<p>Egy csöndes reggelen riadó vihara szökkent a derült levegőbe:
+Kanizsa felől zászló-lebegést, fegyvercsillogást rázó porfelhő
+gomolygott előre. Zrinyi táborában lóra fordult a legény,
+karabinkakas nyekergett, szablya villant s az árok hidján kopjás
+vitézi gombák raja ütközött ki tarkán. De a porfelhő megállt s
+tunyán kezdett elülni a lebegésük lohadt kopja-, zászló-rudak alá.
+Az idegen had előtt tisztán csillogott a fekete lófarkas üstökü
+aranyos félhold.</p>
+<p>– Kanisai pasa maga jütt, ihon elül az tug-ja! – szólt föl
+Zrinyihez a domb ereszkedőjéről vigan egy hadnagy.</p>
+<p>– Hejh! pattantyus, coigvarter, – kiáltott el oldalt a bán, –
+ágyubul köszöntést töröknek adjunk.</p>
+<p>A tüzmester kanócot gyujtott s az ágyu gyujtólikát vizsgálva
+fölnevetett:</p>
+<p>– Ihon lészen az jól jütt bilikum pohára!</p>
+<p>De lent ujra lebbent a por, zászló-lepel és kopjafecskefark s a
+távolodó szürke gomolyagnak most az alja csillogott
+patkó-villanástól.</p>
+<p>– Ugy tetszik, nem szomjú az innyek! – szólt a tüzmester, a
+kanóc égő fejét földnek nyomintva.</p>
+<p>De pár nap mulva levél jött a kanizsai basától:</p>
+<p>«Először, dicséret és dicsőség neki, akinek kegyelmei
+általánosak s akié a nagylelküség; másodszor, magasztaltassék
+Mohammed, aki megmutatta nekünk az ég teremtményét; harmadszor,
+üdvözöltessék az örömben négy társ. Allah áldja meg őket mind! Te,
+aki a messiási nemzet vitézlő királya, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_348" id="Page_348">-348-</a></span>
+Csakaturna kapitánya Zerin-oglu vagy, ez igazmondó levél
+megérkezésekor fogj pennát s nekem azonnal leird, vajjon császárod
+parancsa-e avagy a te kezdeményed e vár épitése? Isten veled!»</p>
+<p>Zrinyi a belső megelégedés büszke örömével lökte a szép arab
+betüs irást inasa kezébe s a követekhez fordult:</p>
+<p>– Egyeránt haszontalan, fiaim, császár kedvérül avagy az
+enyémrül kérdezkednie az bassa urnak. Baromállóhelyet épitek
+császár barminak az okon, ha az kanisaiakkal elegyülnek, kár ne
+essék bennek. S ha az bassa úr akarattya kedvetlen az
+szégyenvalláshoz, lábas jószágát jüvőben ne bocsássa az szép
+kanisai mezőben, merthogy mindenkoron nagy ebek lesznek ez
+akolban.</p>
+<p>– Ó, szultánom, méért helyheztetsz tahát akolban pattantyut? –
+pislogott a követ a sátor mellett álló mezei ágyura.</p>
+<p>– Csak ugy vadászatra farkasnak, medvének… – búcsuzott nevetve
+Zrinyi a savanyodott udvariassággal bókolóktól.</p>
+<p>Titkos jókedve széles mosolyra rajzolta arca vonásait, amint
+elnézett a nyulongó nyaku bivalyok, görnyedő hátak
+gerenda-csusztató, földet kubikoló hangya-járása között lovaik felé
+csöndes vitatkozással botorkáló követek után.</p>
+<p>– Ihon harcos, jüvendő tavaszod első fecskéi! – mordult föl
+ajkán a belső öröm.</p>
+<p>Körülötte döngött a föld, tompán kongatott a bástya-fegyverzetté
+kalapált gerenda, egyenes vonalba, hegyes ékbe türemlett a hegy
+eleje. A vár piacának szánt tér kerületében csakhamar zsindely-rakó
+legények daloltak a frissen épült házak tetején s az új malmokban
+csikorogva fordult gabna-zuzásra a kerek kő. Mintha vulkáni erő
+nyomta volna föl a hegy belsejéből, oly gyorsan nőtt bástya és
+cortina, <span class="pagenum"><a name="Page_349" id=
+"Page_349">-349-</a></span> erődfok, mellvéd, árok, cölöpös sánc,
+de Zrinyi kedvének mégis lassan haladt. Türelmetlenség remegett
+bozontos szemöldökein, amint végig nézett dolgok rendjét majd
+megbomlasztó műve teljesedésbe izzadásán, erőlködésén. Aztán
+föl-fölnevetett, mint a jó tréfa szerző s elégedetten incselgett
+munkások, vitézek között. Aztán szeretett volna lóra kapni s
+török-vadászó legényeivel hallgató berekben lapulni éhesen;
+szerette volna könnyel, szerelmes csókkal teljesebb életre hivni a
+várat; szerette volna új céloknak feszülő izmai erejét beledöngölni
+a faltömésbe; szerette volna…</p>
+<p>Dolmánya szárnyát hirtelen megragadta s peregve pattant szét
+rajta a gombsor; inge ujját fölgyürte s nagyot kiáltott:</p>
+<p>– Talicskát ide! – s nekiállt maga is napi három órán szép
+reményektől súlyos földet tolni völgyből a hegyre derékfájásig,
+édes, enyhitő, kéjes izzadt kábulásig.</p>
+<h3>XXIX.</h3>
+<p>Hetek óta már betegen kujtorgott az őszi nap a fekete-kék felhők
+vigasztalan sziklái között, a szélrázta erdő-fejekről hideg
+másod-eső hullongott, lucsoktól fénylett a mező s a friss barázdák
+göröngye sárrá hízva mállott szét barna latyakban.</p>
+<p>Kolozsvár egykedvüen kongató bástyái alabárdcsipkét villogtató
+őrt küldözgettek néma föl-levonulásban egymáshoz, de a
+felvonó-hidak tenyere csititva tapadt az öreg kapu-szájakra s a
+faltetőkről a bámész ember-fejek tarka virágágyát lehervasztotta a
+völgyükben abgelesztező németektől való félelem. A piac nagy tornya
+magasra nyujtotta kiváncsi nyakát, a fellegvár kis erődje
+lesandalított Montecuccoli <span class="pagenum"><a name="Page_350"
+id="Page_350">-350-</a></span> táborára, de alattuk, a nagy
+kavicsokkal libabőrös uccákon, csöndben dugták össze fejüket a kis
+házak.</p>
+<p>Egy nap aztán megnyiltak a város kapui s a Bethlen-bástya
+ötszögü tornyán is abgeleszt-et ordított a fölváltott őrség a
+fenesi tető felé; a várost császár védelme alá vevő roppant sereg
+pedig, bár Kemény János könyörögve biztatta sima szavu, érdes lelkü
+vezérét: Marosvásárhelynek! előre!, megfordult s törököt se látva,
+mégis kolerás, lázas ronggyá tépve huzott északnak téli szállás
+iránt.</p>
+<p>Hirére pusztává ijedtek a falvak s ami otthon maradt, romboló,
+rabló kezük zúzta vagy ragadta magával. Lovukon paraszt edénye
+csörgött, párnája puffadozott, ködmöne lógott, asszonya sírt s
+mögötte barma kullogott. Faluvégeken fákra huzott aggok ijesztő
+cégére kalimpált; utfélen gyerekágyas asszony halódott a sárban;
+piacokon haj-pörkölés, orrcsonkítás, fül-metszés, ujjköz-reszelés,
+emlő-metélés vidám munkája röhögött; gombos tornyu templomban
+istenkáromlás piszka guggolt a fal tövén; malac-pörkölő tüzük
+csecsemő-csontokon, hamuvá lapozódott zsoltárokon éledt; erdei
+ösvényen embercserkésző német csizma csoszogott; beteggé bujált nők
+kóboroltak a cserjén – s az undort és pusztulást görgető részeg
+folyó előtt gróf Montecuccoli Rajmund generális csillanó sisak alól
+csipkés páncélra tömött paróka-szárnyakat eresztő hideg feje őszi
+szonetten töprengett.</p>
+<p>Az ebesfalvi kocsiszin mélyéről elővonszolt és ünnepivé sikált
+öreg hintó azonban sár-tengerek ragadós hullámain rázta a fiatal
+Apaffy Mihályt Ali szerdár tábora felé. Az alláhos, mézes
+találkozás fülsiketítő zaját még csendes eső mosta tompává, de
+mikor Marosvásárhely alatt a kerelői rét idegen sátrak fehér
+vakand-turásaitól népesült élénkké, a nap <span class=
+"pagenum"><a name="Page_351" id="Page_351">-351-</a></span> egy
+felhő-fok tetejére hágott s bágyadt kiváncsiságát szétöntötte a
+réten.</p>
+<p>A sik egyetlen domb-dudorodására hevenyészett kő-alkotmány alatt
+piros, kék kalpagok, barna ködmenek, csótáros lófejek ritkás köre
+vonaglik már, mikor a sátoros háttérből dsengizi harsona, tambura,
+tárogató és khákáni dob szava mellett szemre vágott kucsmával,
+kiforditott mentében, pattogó ostorral vágtat közéjük a tatárság
+öröme: csak az öregebbje ül a nyeregben, a többi rohanó paripáján
+állva, guggolva, háttal előre, oldalára csuszva, nyakán tót-ágas
+előre görbülő ivét rezgetve, hátán keresztbe zsáknak lógva,
+négykézláb hasa alá kapva fitogtatja vad erejét. Utánnuk kaftányos,
+szakállas komoly lovasok mindenféle szinü fez-csucsot lüktető
+csapatja gerelydobáló dsirid-játékban érkezik végül kontyba kötött
+farku, kis fejü keleti paripákon.</p>
+<p>Az istálló-szagu, rengő, toppantó, toporzékoló, nyeritő vagy
+hangtalan, fegyelmezett merevségben körülfolyó élő erdő kis
+tisztásán aranyozott szék áll s a széken régi forma hosszu galléros
+mentében, zöld vont arany dolmányban, piros nadrágban sápadt arccal
+ül a fiatal Mihály úr.</p>
+<p>A maguk közt sikátort tágító lovasok közül egy tollforgót
+lengető óriási turbán magaslik ki hirtelen. A tojásnyi gombokkal
+sulyos, fekete prémes kék posztó mente hosszu szárnyai méltóságosan
+libegnek a lassan közeledőn, arany sujtásos bő selyem ruháját
+szorító övében handsár és kard topáz-szemü aranyos feje görbül;
+nyakon ragadt vezéri buzogánya csipejére támaszkodva reng.</p>
+<p>– Erdel uj királának fákláját az pasa szerdár ur ihon
+meggyujtja! – harsogja Apaffy felé a magas pártfogás bejelentését a
+közeledő Ibrahim pasa.</p>
+<p>Mögötte himzett párnákon drága ajándék sulyos ránca buggyan,
+érce tündöklik. <span class="pagenum"><a name="Page_352" id=
+"Page_352">-352-</a></span></p>
+<p>Hermelin palást lendül a szolga-karról, gallérja a pasa hódoló
+csókját surolja s a zavartan piruló vállára kanyarul; az alázatban
+meghajló fejre kupolája gombján tollbokrétával deli aranyos sisak
+száll; a karcsu derékra drágaköves öv kigyója tekerül; a tétovázó
+tenyérbe padisáhi buzogány tolakszik.</p>
+<p>Óvatos, szertartásos kezek nyúlnak a hóna alá jobbról és balról
+s mámorítóan suhog a kaftányok selyme az emelvény uj arany
+ragyogását rikoltó trónszékéhez lassan, ünnepi csendben föllépegető
+mellett.</p>
+<p>A hullámos, fekete lófarkakat himbáló három «sáhi tug» s a
+levegőt nyaldosó zöld, veres zászlók, lobogók merev és lágyan
+hajladozó csillagos félholdjainak villogása közül káprázva mered
+egy pillanatig az uj fejedelem a döbbentő tömegü keleti fejek
+gyürüjébe övezett kis magyar csapatra, de Ibrahim sugó szava s egy
+vállrándítás megemberelik: a drágaköves buzogány két térdére
+fekszik, kezei szétterülnek a levegőben s mély hangja biztosan
+bugja:</p>
+<p>– Istenem után uramra, Mekka, Medina, Jérusálem, Bagdád, Dömöck,
+Egyiptom, Hálem padisáhjára, Mohammed szultán khám ű császári
+legkegyelmesb fölségére fris áldomásidat szállatni, mennyeknek
+országában lakozó Atyám, ne késsél! – s a meghatott, buzgó ima
+szellője kalászként hajlította földre, lova nyakára az egész
+tábort.</p>
+<p>A nagy csöndben árván kongató hangra csak a türelmetlenül
+bólogató lófejek szügybe lógó cafrangos khotász-szal cifra
+szerszáma csilingelt választ…</p>
+<p>A szultáni buzogány villogó fejjel meredt most föl a levegőbe s
+Apaffy hangja harsogássá bátorulva szállt arcul reá forduló népe
+felé:</p>
+<p>– Az oszmán padisáh akarattyának mindenkoron engedtek-é?
+<span class="pagenum"><a name="Page_353" id=
+"Page_353">-353-</a></span></p>
+<p>– Mindenkoron, jó szűvvel! – morgott fel körül a kis
+csoport.</p>
+<p>– Az tűlem kévánt háromezerhatvan kisze contributiót szent
+fogadással megadnom fogadám… az török nemzetbéliekkel békén éljünk…
+ittasan is ne légyünk terhekre…!</p>
+<p>– Az padisáhi contributiót megadjuk! – dünnyögték halkabban az
+erdélyi urak.</p>
+<p>A pártfogó karok ujra hóna alá siklottak Apaffynak s a rezesen
+derengő széles horizont zökögve szükült összébb és összébb jelen
+örömétől, jövő félelmétől káprázó szeme előtt. Lent aztán, mig
+szerteszét csókra kérőn, csókra nyujtva emelkedett a kéz s
+csapatokra oszoltan görnyedt uj uruk lábához az erdélyiek hódolata,
+a török zenekarok tárogatója, trombitája, csengős dobja
+felviharozva döngette visszhangért a környék rongyolt erdeit.</p>
+<p>Az oszmán had sürü sövényében azonban bort kotyogtató hordók
+hosszu szekér-sora kért vidám ostorpattogással utat a kis tisztás
+felé, ahol már barnán dagadt ki a sütő-árkok hamva alól a sok óriás
+kenyér s friss tüz nyársán kalimpált a nyuzott ökör. Székelyek,
+szászok, királyhágón-tuliak napot röviddé óbégatott öröme
+fáklya-fejet, rőzse-halmot gyujtva kurjongott a hosszu éjszakában s
+köröskörül hajnal nyilását várva ült aggodalmas őrséget nyergében
+Ali óvatos népe.</p>
+<h3>XXX.</h3>
+<p>Május mosolygott dombon, sikon s Zrini-Ujvár gerendás
+fegyverzetü föld-falai alján Kanizsa vizétől, csendes Murától
+egy-egy széles árok-kar cikcakkozott egymás felé biztos ölelésre.
+Összenéző végein kapavillanással, ásó-lendülés közt nyüzsgött a
+dolgos: <span class="pagenum"><a name="Page_354" id=
+"Page_354">-354-</a></span> három megyének kétezer jobbágya; tulsó
+két sarkán magasra sárguló friss zsilipek várták az árokkarok
+között zöldülő tér árok-ággyá, töltés-görönggyé fordulását, hogy
+zúgva bocsássák össze az új uton az oldalukat locsogtató piszkos
+hullámokat.</p>
+<p>Fent, a vár udvarán vásár zsibongott.</p>
+<p>– Urak, urak! – penderült középre egy ordító öreg magyar
+markából egy övig meztelen suhanc, – tizennyolc évü, mellye
+bivalyé, hasa csuka-forma, ina acélyos! Igát is elvon!… Mi?</p>
+<p>– Khajr! – tiltakozott dacosan a borotvált fejü.</p>
+<p>– Pofádat, francos! – emelte ütésre kezét az öreg.</p>
+<p>– Hiszem, csipás! – fitymálkodott a kis gazdaságába munkást
+szerezni óhajtó.</p>
+<p>– Tenyere nem csipás! – magyarázta amaz bütykös hüvelykével a
+fityma ember orra alá bökdösve.</p>
+<p>– Uram, ez ezüst állu szüzliánt is…! – könyörgött odább egy
+kaftányos ősz új urának, – minden hajfonata megír ezer tatárt!</p>
+<p>– Portéka kénál portékát, – morfondirozott hitetlen kétséggel az
+ezüst pitykés vevő, a fehér arcu leányt nézegetve.</p>
+<p>– Aptya nékie! Inkább megáldozza magzattyát mellette, hogysem
+tűle szakadva! – magyarázta, a váltság-díjakon nyerészkedő szivéhez
+szólva, az újabb hasznot sejtő árus.</p>
+<p>– Nimötért messzely vaj, ez fingosért három s megadám az árát! –
+kiabált amott földön kuporgó kövér, rongyos burnuszu arabra mutatva
+egy tömzsi horvát.</p>
+<p>– Pálcával gyakorta jól kénáltassa kegyelmed az beste kurafiát!
+– sivított az utolsó tanács emitt a vásárló után.</p>
+<p>– Brzo! Hajdü! No! – harsogott széjjel a tágas <span class=
+"pagenum"><a name="Page_355" id="Page_355">-355-</a></span>
+várpiacon s a bilincses rabjaikra hangos vásárt csapók apró
+csoportjai körül bajusz-huzogatva, fültövet vakarva őgyelegtek a
+hümmögő tanácstalanok.</p>
+<p>A dühös és enyelgő kinálat, bizonykodó alku, kétkedő s víg vásár
+harsogó, dünnyögő zavara hirtelen pálcás hajduk szitkai előtt
+tágult ketté, a főépület ajtajában megjelent az úr s a jobbján
+valami szalagos főnémet. Mögöttük Patachich sandalgott a mellette
+álló, rajzos papirlapot és körzőt vivő rittmeisterre, akinek
+nyomában asztalkát, székeket, irószereket cipelő szolga
+sietett.</p>
+<p>Az udvaron az idegen tiszt megállt, megvető pillantása
+körülsiklott a gyülevész zajon s a kalauzolni akaró bán mozdulatát
+udvariasan e lhárítva, hadnagyához fordult:</p>
+<p>– Die geometrische Delineation! – Egyik kezét becsusztatta a
+csipkék alatt domborodó szines, hosszu selyem mellényének három
+gombnyi nyilásán és hozzáértő, hivatalos némasággal hajolt a
+másikban tartott alaprajzra. Azután föltekintett s bizalmatlanul
+nézdelődött szét a várpiacon. A csipkék között motozgó keze
+hirtelen kilendült és sietve vette körzőbe az alaprajzon a vár
+piacának hosszát-szélét s mikor egymás után a lap aljára vont
+mértékre vitte a távolságokat, rosszalón rázta meg a fejét: a piac
+aránylag csakugyan kicsi!</p>
+<p>– Ja, ja! Ihre Exzellenz Herr Graf Montecucule hat es gut
+gesaget! – morogta magában s az egyik középső bástyához vezető uton
+megindult.</p>
+<p>Az erődfokon, mig a rittmeister az asztalkának dülve figyelte
+kalamárisba ütögetett pennáján a tinta gyors száradását, ujra
+kezdődött a hivatalos várvizsgálat szem-düllesztése,
+nyak-meregetése s a körző merev lábu tánca.</p>
+<p>– Das ist die Schantz Neu Serin! – bólogatta kicsinylő dölyffel
+maga elé Holst ezredes. – Nagyságod <span class="pagenum"><a name=
+"Page_356" id="Page_356">-356-</a></span> tehát, – fordult hirtelen
+Zrinyihez, – illustrissime Domine Bane, a méltóságos
+Hofkriegsrathoz intézett epistolájában Isten birószéke elé
+rettenetes itéletre szólította mind, akik e vár építésében
+gátolandják? – s választ se várva kiáltott hátra az asztalka
+felé:</p>
+<p>– Keine bedeckten Wege.</p>
+<p>– Gáncsolódó fű nő a bécsi mezőkön, obrist uram! – lépett ki
+Zrinyi büszkén fogadott némaságából.</p>
+<p>– De hagyján! – legyintett gunyosan mosolyogva Holst, – ha
+Vittniedi nevü szolgája nagyságodnak üres kézzel is jött vissza
+Styriából könyörgő utjáról, egypár főmagyar jóváhagyó egyetértését
+hozta ide tarsolyában… Face-linie: vier Pasteien, drei halbe Monde…
+schwach!… Seiten, dito!</p>
+<p>A percegő toll csak ugy ugrált a rittmeister kezében s Holst
+méregető, vizsgálódó hajolgatásából harsogó diktálásba egyenesedve
+ontotta kifogásait: szögpásztázó lővonal rövid! lőtér csekély!
+irányvonal meredek! mellvéd magas és keskeny…</p>
+<p>Zrinyi egy ideig némán nézte a fontos okvetetlenkedést, aztán
+elnevette magát s a falpárkánynak dülve igyekezett az árkot túrókra
+való figyelésbe pislogni fojtott dühétől homályosodó szemét.</p>
+<p>De a diktálás megszünt, a sok papir tekerccsé gördült, a kis
+asztalka hordozhatóvá csukódott s Holst a bánhoz lépett:</p>
+<p>– Fölötte nagy kár, Herr Graf, e schantz-ért dacolásba kapni a
+felséges urral s akaratunk ellenére, a végek védelmezéséhez kapott
+munitiót ide szállítani…</p>
+<p>A bán megfordult s szembe fogadta a hiuságában sértett ingerült
+tekintetét.</p>
+<p>– Nem szánja nagyságod a pénzt, a drága salétromot, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_357" id="Page_357">-357-</a></span>
+pattantyusokat? – piszkálódott tovább nyájasan az ezredes.</p>
+<p>– Erre is van megbizatása kegyelmednek? – pattant föl
+Zrinyi.</p>
+<p>– Mivelhogy a Neu-Serin-Schantz, török földön épülvén, nyilt
+békeszegés…</p>
+<p>– Birtokomon! és nem békeszegés!… Souches, Montecuccoli lomposai
+talán nagypénteket dobolnak…? Az nem békeszegés… Csak mit én
+teszek, arra pökhet rá minden német furier?</p>
+<p>Holst szakállkáját harapdálva keresett választ:</p>
+<p>– … a… birodalom… érdekei… nek csillagvizsgálója Bécsben áll,
+bán uram, oda legjobban látszik minden kis és nagy, szőrös és
+puffadt csillag… mi… onnan legjobban… kellő értékére tudjuk
+szállítani… misén ájtatoskodókat templom-ajtóban leső, szire-szóra
+török ólakba, vermekbe kukkantó végbeli vitézkedéseket… gróf
+uram!…</p>
+<p>– … csak Portia úr alszik nyugodtan, mert friauli birtokait is
+védi e nyomorult… – kacagott föl Zrinyi.</p>
+<p>– … juhakol, – harsogta most már fenyegetően Holst is, –
+amelyért a kanizsai basa fejét véres tekegolyóvá gördítette a
+szultán haragja!</p>
+<p>– De bezzeg Keménnyel Erdélybe sétáló főkatonátok, Montecuccoli
+ur miatt egy török ebhóhér foga se hullott ki, ellenben Kemény
+Jánost döggé taposták a nagy-szőllősi cécó gyáva futásnak
+rugaszkodó lovai… és, édes obrist uram, kegyelmed pedig keressen
+más kurvát magának, ha enyelegni akar!</p>
+<p>– Haragudt hangossággal szóllottak, de mirül, corporál uram? –
+kérdezte a bástyán őrködő magyar a hintójuk felé rohanók mögött
+ellépegető úr után bámulva.</p>
+<p>– Az török háborúrul! – pökte oda komolyan az altiszt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_358" id=
+"Page_358">-358-</a></span></p>
+<p>– Lészen tahát öreg pattantyus háboru? – kérdezte a legény
+puska-acélának griffjén babrálva.</p>
+<p>– Azt tudom, aliglan, – vélte a biztos válasz, – merthogy
+megkrepált az beste aggeb fő török mezei úr, Máhumet
+Köpredelem!</p>
+<h3>XXXI.</h3>
+<p>A koronázó város keserves sikátoraiban néma megállásba
+csöndesedő, suttogó tömörülésbe verődő, türelmetlen kiáltásokkal
+széjjelszakadozó úri csoport mogorva vitatkozása kopogott szerte
+naponta, a régi száz-gyertyás lakomák helyén fejet összedugó
+csöndes vacsorák mécse pislogott, a diétán őrködő király vadászó
+nyergéből kihallgató trónszékére szállt, szó folyt a bor helyett s
+a hajdani vidám kupa-köszöntgetők ajkán szederjes szitok ült.
+Német-magyar szolgamarakodás vére fröcsölt az est homályában s kint
+az országút szürke szalagján fegyvert, golyóbist szállító
+szekér-sor hernyója kúszott a buggyos, lebegős lovasok
+száguldtatásával játszó mező sátrai felé.</p>
+<p>Követek, főrendek tábláján mogorván tárgyaltak a magukra maradt
+katholikusok s ha lovasok zörögtek el az ablakok alatt,
+félbeszakította mondatát a szónok. A protestánsok dühös
+tanácstalanság és prófétás ihletü csökönyösség között hányódva
+kilincseltek Lipótnál, Portiánál s a zavarokban hisztériássá
+betegült nádornál. A katholikusok zajongva követelték a németek
+kivitelét, a protestánsoknak az ülés palotájába erővel
+berendelését; az evangelikusok összeröffenve állottak ellen s mikor
+már a meddő handabanda, Wesselényi könnyei, Portia udvarias köntösü
+gorombasága engedésre kínozták őket, ijedten menesztettek futárt a
+megyére, hogy az uj utasítás ellenállásra riogató vörös posztójától
+ujra megvadulva tiltakozzanak minden hitegető puhítgatás ellen.
+<span class="pagenum"><a name="Page_359" id=
+"Page_359">-359-</a></span></p>
+<p>– Fábrikállják rongy articulusikat magánosan csak az hütünkön
+tapodók! – kiáltották a decretummal fenyegetőző nádor szemébe és
+Szepessy Pál szállására gyűlve verték az asztalt: – Nem menünk
+diétára, nem!</p>
+<p>Az ijedezővé riasztott király imádkozott, misét hallgatott s ha
+a végső szükség a folyton kérvényező protestánsok elé
+kényszerítette, magyarázó szava csak érthetetlen suttogás volt s a
+mozdulni nem akarókat megrettenve tiltotta el a folytonos előtte
+való alkalmatlankodástól.</p>
+<p>– Quid hoc ad dietam? – recsegett fátyolosan a királyi szó: –
+Causa confessionis privatum malum est!</p>
+<p>A kis csoport némán állott, de a távozásuktól kopogó folyosókról
+elégedetlenségük illetlen robaja behallatszott a belső termekbe
+is.</p>
+<p>A két párt apró árnyalatokba olvadva járt-kelt, hallgatott, ült,
+hizelgett, esküdözött mind a maga igazára zöld szobában, szük
+szálláson, uccán, mindenütt. Volt katholikus, ki csak
+Montecuccolira acsargott s a protestáns dologból savanyu fintorgás
+közt nem csinált volna kázust; ez németet, eretneket egy szitokban
+küldött poklok fenekére; amaz a császári vezér ocsmány dulongóiról
+hallva rosszkedvüen csak nyelt egyet, de ha az evangelicus szó
+ütötte meg fülét, dühödten csapdosta térdéhez kucsmáját; a negyedik
+sürögve-forogva buzgott, hogy a magános szállások fiók-diétáját
+valahogy behozza az országgyülés házába; «pökök reájok!» sürgette
+az ötödik a törvény-alkotás munkáját. A protestánsok vallási
+sérelmeik tárgyalása előtt semmiről sem akartak tudni, de volt
+köztük, ki nyerendő grófi koronájának gombjait számlálgatva,
+hitfeleinek hizelegve hazudott s Wesselényi előtt mindenért jótálló
+döngetéssel <span class="pagenum"><a name="Page_360" id=
+"Page_360">-360-</a></span> verte a mellét. Büszke, makacs
+fennhéjázásukban azonban mindnyájan megegyeztek.</p>
+<p>Rekkenő nyárrá tüzesedett a lanyha tavasz, új törvényekkel
+hizlalta serényen a katholikus toll a Corpus jurist s a
+protestánsok riadt nyája csak egyre bócorgott királytól Portiához,
+Wesselényitől Zrinyihez.</p>
+<p>Lipót, uralkodói terhébe tört krisztusi megadással suttogta el
+ujra Lippay mondatait. Portia merevsége már csak szigort
+emlegetett. Wesselényi nekihevülve rivant reájuk, ő is úgy tenne,
+ne engedjenek s másnap sírva könyörgött, puhuljanak meg.</p>
+<p>– Egy kezemben vessző, másban kegyelem! – toppant ismét eléjük
+fenyegetően. Majd üstök-csavargató szelid meggyőződéssé lágyulva
+dorombolt szava:</p>
+<p>– Ne, ne…! Bocskaytok nincsen, Bethlen meghalt, Apaffynak
+fegyvere nyugszik… ne… ne! Kiben bizhat kegyelmetek?</p>
+<p>– Eddig sem bizakodtunk azokban, kiknek lehelletek csak orrukban
+volt, hanem bizakodtunk abban, kinek ma is azon mindenható ereje
+vagyon, hogy valamint amaz dücső fejedelmeket az ű tiszteletinek
+ótalmaztatására előlállatta, úgy mast is az cséphadaró mellől
+Gédeonokat, az juhok mellől Dávidokat állathat elől Isráel
+szabadítására! – vágta rá rezgő hangon a nagyszombati prédikátor s
+a dacos fejek kucsmába süppedtek és elrecsegő sarkuk haragos
+örvényt turt a nádori kert kavicsos útjain.</p>
+<p>– Veszedelmünkön pityergő crocodilus! – Mesterségesen éneklő
+madár! – morogták eltávozóban s megátalkodottságuk nem káromolt,
+nem zajongott már, csak összepislogott.</p>
+<p>Zrinyi, új gyerekáldással nehézkes feleségén, szerelmes várán
+kalandozó gondolatai után kivánkozva, unt kötelesség-tudással
+emelkedett a szállása falai <span class="pagenum"><a name=
+"Page_361" id="Page_361">-361-</a></span> közé örvénylő elszánt
+zuhatag elé, állt a protestánsokat hitegető Wesselényi mögött, írta
+a leveleket kegyelmes megbizójának, Portia grófnak s ült be néhanap
+a törvény-őrlő malomba zakatolását hallgatni szórakozott
+kardra-dülleszkedéssel.</p>
+<p>– Megént ez rutabb s kinosb szemétben rugódozom, penég nem
+kévántam! – dünnyögte maga elé.</p>
+<p>A morgó morajlást fel-felugráló, kardot rázó, ököllel motolláló
+haragos viharrá híva sivította most harsányan a szónokló Batthyányi
+Kristóf a kezében lobogtatott füzetecske cimét:</p>
+<p>– Responsio ad calumnias Hungarorum, quae passim disseminentur,
+Caesareas milites parum aut nihil efficisse in Hungaria. Anno
+1661.</p>
+<p>– Másfél decennium telék ki idáig szinte, – évődött magával
+Zrinyi félhangos figyelmetlensége, – hogy báni bot nyomja markomat
+s az szentgyörgy-havi varasdi gyülés gravámeni szórul szóra azont
+kesergették, kit bánságom elseje… de heában mondám magamnak: nem
+mensz diétára! nagy menykü cicerós pennával iratott epistolában
+hivának evangelicusoknak kérésekre személlyem távultartását
+eszekben vett rendek… Mi végre?… Mastan Portiátul palatinushoz,
+Wesselénitül evangelicusokhoz varga-bötüző utamon járom az tanácsur
+táncát, de ugyan bolondultul… Mérthogy éppen én szelégyitgessem
+üket? Merthogy catholicus hütöm semmi üdőn nem vén evangelicus
+templomgombot célul az lövöldözésben?… Zrini-Ujvárral nőlt
+emberségem is? Vagyhogy gyapjat tojik előttem minden farkas?…
+avagy… hűvségemet akarják igyen kímlő fontra vetni? Hm!… Posom
+mezején hatezer német… Ellenem-é vagy evangelicus fejekre kóknak?…
+Ejh! untat ez zakata! – emelkedett föl hirtelen, menésre
+készen.</p>
+<p>– Articulum contra ducem!… Ad calumnias <span class=
+"pagenum"><a name="Page_362" id="Page_362">-362-</a></span>
+Montecuccolianas responsionem dare!… Articulum! – süvöltözött
+mindenfelől a tehetetlen összeroskadásában kopott szakállát,
+üstökét babráló s könnytől, mitől káprázó szemét dörgölő
+palatinuspraesidens felé, míg Zrinyi tépelődésének halkan sikló
+sajkája körül a rendetlen vita dörgő hullámainak taréján szitok és
+megtorlás tajtékja habzott.</p>
+<p>Az ajtóból még egyszer visszatekintett.</p>
+<p>Wesselényi kérő-fájdalmas arccal állt emelvényén… s bömbölve
+furta bele hirtelen mű-meggyőződésének lelkes baritonja a
+pillanatra csillapuló zajba:</p>
+<p>– Dux hanc mendosam scripturam fecisse palam et publice
+negat!</p>
+<p>– Nyelves aggné s omnis in ferro salus az symbolumod! – morogta
+Zrinyi s nagy csöndben kilépett.</p>
+<p>Az udvaron, mig emelkedő lába elé görnyedve tartotta a kengyelt
+a lovász, a szolgák kártyázó csoportjából futva igyekezett feléje
+Angelo, dolmánya alól irást huzogatva.</p>
+<p>Zrinyi nyergébe zörrent:</p>
+<p>– No!</p>
+<p>– Nimöt inas hozá imént! – nyujtotta föl a levelet Angelo.</p>
+<p>A papirdarab recsegve lengett a bán szakadozó nevetése előtt s
+gombóccá gyürődve tünt el dolmánya zsebében:</p>
+<p>– Számot adnom az «schantz»-ért?… Éppen jókor, dücséretes dux! –
+s a szokottnál keményebb sarkantyu-ékbe kapott paripa borzadó
+prüsszentéssel szökött a kapu felé.</p>
+<p>A széles asztalon, földön, polcokon, széken, kereveten kövér
+theológiai munkák, karcsu költők, szigoru históriák, nyütt hadi
+könyvek, kunkorodó térképek <span class="pagenum"><a name=
+"Page_363" id="Page_363">-363-</a></span> mogorva, aranyos sarkai,
+ciceró-betüi, apró sorai, geometriás ábrái, sisakos vezérei,
+kanyargó folyói tarkálltak, feketélltek tudós zagyvaságban a
+szőnyegektől süppedő szoba komoly lakója körül, akinek elmerült
+munkáját a nyári nap ellen álomra csukódó firhangos ablak-szemekkel
+nézték a svéd, német és török fegyverrel, pörkölt cafrangu
+zászlókkal, babérral, rámás királyokkal, költőkkel zsufolt
+falak.</p>
+<p>A kopaszra nyirt fej okos szemei befelé világító ihletben
+emelkedtek a belépőre, de rögtön bocsánatkérő széles mosoly
+borzalta össze a keskeny ajak viharos vonalának végén simára kefélt
+sertéket s a méltóságosan fölálló szertartásos tisztesség-tudással
+illesztette a tar koponyára a nagy parókát:</p>
+<p>– Salve, Domine!</p>
+<p>Zrinyi leült s a fegyvereket nézegetve várt.</p>
+<p>Az iratai között keresgélő vezér lompos vendéghaja halk
+libbenésekkel szántogatta a zizzenő papirt; a nagy sokára
+előhalászott terv körül aztán gondolkozó, mérlegelő rezzenésekkel
+táncolt a föl s alá sétába kapó széles vállain ide-oda.</p>
+<p>– Obrist Holst ur jelentése kapcsán… a Hofkriegsrath
+praesidensének legkegyelmesb megbizásából… véleményt kell adnom…
+egypár pontra vonatkozóan… némi fölvilágositásokat… – szólt oda
+közben-közben Zrinyinek, papirról a bánra, bánról a levegőbe s
+ismét a tervre merevítve szemét.</p>
+<p>A ceremóniás, körülményes kérdésekre Zrinyi sarkantyut rázogató,
+tollforgót babráló, kardfejet ütögető uri nemtörődöm
+közvetlenséggel válaszolgatott. A vezér lassu, összeadást
+kivonással ellenőrző számvetéséhez közönyös gyorsasággal ontotta a
+százszor is rud, lánc, lépés mértékébe vett sok szél-hossz adatait
+s előre bemondta a latolgató éjjeleken felejthetetlenné rögződött
+eredményt.</p>
+<p>– Einen Moment, Herr Bane! – emelkedett <span class=
+"pagenum"><a name="Page_364" id="Page_364">-364-</a></span> Zrinyi
+türelmetlensége előtt levegőbe a tétovázó toll s a számolgatás ujra
+kezdődött.</p>
+<p>Toll, terv, papirlapok egyszerre csak az asztalra repültek s a
+karszékébe telepedőnek végső biztonságu itélete érdesen hangzott a
+bán felé:</p>
+<p>– Javíthatatlan… védhetetlen…!</p>
+<p>– Mégis áll! Mégis megvédtem! – vont vállat csöndes szóval a
+bán.</p>
+<p>– Azért csak méltóztassék elbontatni! – sietett akadékoskodása
+következményét levonni Montecuccoli.</p>
+<p>– Nem teszem! – peccent ridegen a válasz.</p>
+<p>A vezér hosszu, ápolt körmei ideges riadót berrentettek el egy
+fóliáns kopogó oldalán:</p>
+<p>– Kár a szóért is e makacs céltudatlanság harmadrangu erődje
+miatt!</p>
+<p>Zrinyi kiegyenesedett ültében:</p>
+<p>– Több haszna van, mint a séta-hadviselésnek, mégis! – s Lipót
+két legnagyobb katonájának szemében, az udvariasság és játszi
+közöny köntösét lerugva haragosan villant össze a nyugateurópai
+marsirozó, óvatos hadművészet s a vérpocsékló, vakmerő százados
+magyar guerilla-harc megférhetetlen elve.</p>
+<p>– Nagyságod tehát szintén azok közül való, kik erdélyi
+expeditiómnak mindenki előtt való szünetlen rágását abbanhagyni nem
+méltóztatnak? – ösztökélte marakodásnak egy pillanatra olasz vére a
+hiu, nagy embert, de erőt vett magán s fővezérsége gőgös tornyába
+vonulva megvetően szólt le a kicsiny magyarra: – Nagyságod legalább
+itt van és számot adhat!</p>
+<p>– Számot adni, – fröccsent a megnyult arcba a kacagó kicsinylés,
+– illustrissime ac optime dux? Hm!… Számot adni csak királyának
+tartozik a horvátok bánja s a respublika utolsó burgerének is
+megvan a joga Erdélyt puszta parlaggá sétáló, Keményt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_365" id="Page_365">-365-</a></span>
+holt-tetemmé pártolgató, Felsővidéket ignominiák mezejévé mocskoló
+nagyságod expeditiójáról véleményt formálni.</p>
+<p>Montecuccoli sápadt méltósággal emelkedett föl ültéből:</p>
+<p>– Ily fekete gyűlölettel nem tárgyalok!</p>
+<p>– Gyűlölet? – rántotta talpra Zrinyit is az indulat, – s ha az
+is, tapasztalat gyümölcse! De kegyelmed már ugy hozta magával
+magyar ellen fenekedő gyülöletét, mikor Bécsbe botlott!… Fiatal
+fejem… emlékszik nagyságod?… barátságát ajánlta egykor győztes,
+tudós generálisságodnak, ki méltatlanoknak nevetve mutogatta a
+corporálból lett generál kegye körül nyalakodó magyar zászlósur
+levelét!?</p>
+<p>Montecuccoli a bán elé toppant s ugy sziszegte arcába:</p>
+<p>– Corporálból is generált tesz a helyes hadi művészet… de
+végbeli bicskás szajha lángész nem leli helyét a magas tudomány
+vezérelte hadban.</p>
+<p>– Az igaz! – csuklott dühösen a bán nevetése, – nem értek e
+«soha meg ne harcolj» titokzatos bölcsességü magas tudományhoz:
+miként kell csatát még szándékban visszanyelni, barátot fegyverrel
+pingált faképnél hagyni, ellen harácsát kukkinsloh-on nézni, babér
+helyén barmot gyüjtögetni! De adja vissza nagyméltóságod égi
+tudománya Erdélynek Keményt, a békét, bőséget és én, én fogom
+Marsnak, Herculesnek, felséges atyánknak hirdetni, ki illatos
+Indiából szállt le közénk… Eh, csak szófia… tettekkel
+beszéljünk!</p>
+<p>Az ajtónak induló után orditva reszketett a sötét igéret:</p>
+<p>– Fogunk, öcsém uram!</p>
+<p>– Pólyában vénhedett… taknyos… pennás… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_366" id="Page_366">-366-</a></span>
+akadémiás… generál bolond! – döngették a távozó Zrinyi lépései a
+várfolyosó kongó kőkockáiba.</p>
+<p>A város uccáin utnak öltözött lovasok ügetése keresztezte útját,
+nyitott kapuju udvarokról rakott társzekerek, öreg landkocsik
+bámultak ki a szemre vágott kucsmával vágtatóra; szállása udvarán
+fáradt paripák feje lógott földnek s egy nyitott ablakból
+rikácsolva szállt a nyergéből kiforduló felé:</p>
+<p>– … sem emberségek, sem hütök, sem igaz szavuk! De nem az nyeri
+el az pálmát, az ki jól kezd futni és meddig az célt eléri,
+meglankad, hanem mindvégig az ki jól végezi pályafutását…</p>
+<p>– Ihon uram! – mutatott az ajtóra a kivételes pompáju bársonyos,
+prémes tolongás közepette szónokló Vitnyédy.</p>
+<p>– Jó napot, mi ujság, ur…? – fult bele Zrinyi üdvözlése a
+szeretet, lelkesedés, elszánt gyülölet bömbölő lávájába:</p>
+<p>– Vivat! – Éljen az bán! – Ujság? Infámia! – Causánk istápja,
+éljen! – Lölkünk-vesztő latrok! – Vivat! – Elmenünk!</p>
+<p>De Szepessy Pál előlépett s mig a kis fekete ember szenvedélyes
+szavait apró tagokká szaggatták szögletes mozdulatai, halk
+süstörgéssé hült a láva izzása.</p>
+<p>– Méltóságos fejedelem, nemes Horvátország bánja, magyarok
+eleje, bucsu-vételünk ű szavával jüvénk nagyságod eleiben. Abban
+hütben gyölekezénk dietára, hogy égben kiáltó gravámeninkre irt
+nyerendünk s nyavalyáktul üres confessio-vallást vihetünk az tokos
+tapodta, catholicus sanyargatta megyéknek s ihon, erdéli hadat,
+generalis hadi állapatot emlegetvén mindeneknél fölségesb
+confessiónk causáját hátra vetnünk szuttyongatnak. Keménységben
+<span class="pagenum"><a name="Page_367" id=
+"Page_367">-367-</a></span> feketült az catholicusoknak lölkök,
+Portia ur csak practicás Disznós Geci, s királ ű fölsége fülét
+siketségnek ű gyapottjával duggatták bé nyavalyában zabált
+biblia-sütő ellenségink. Elmenünk tahát kiki haza, de nem annak
+elmulatásával, hogy nagyságodnak próbált favoráért keserült szüvünk
+minden indulatival nagy hálákat ne adtunk légyen. Az Uristen
+látogassa meg nagyságodat bév áldomásival! Vale, princeps dominorum
+Hungariae! – s a kemény ember hosszu fekete szempillái gyors
+pislogással morzsoltak két apró gyöngyszemet szétfolyó könnyé.</p>
+<p>– Vale, vale! – morgott, suttogott a fülledt csöndben.</p>
+<p>– Én más hütöt vallok, – pattant ki Zrinyiből még forró dühe, –
+de kegyelmetek szabadsága az én szabadságom, kegyelmetek gravamene
+én gravamenem… – s gondolatot keresve keserü csöndesedéssel tette
+hozzá: – Vajh, lenne 100,000 pápista, 100,000 lutheranus, 100,000
+kálvin-hütü vitéze az királnak: űvelek mentté lehetne az haza!…
+Isten velek!</p>
+<p>Néma meghajlások, kulcsos kézszorítások, halk hálaszó, mogorva
+lemondás, magtalan ijedelem, szótlan elszánás között bucsuzott az
+el-kitóduló szomoru csapat.</p>
+<p>Az ajtó bezárult s az egyedül maradó Zrinyit terv-cséplő sétában
+kergette szobáról szobára károgó csőrü gondolat-serege hosszu
+órákon át.</p>
+<p>A báni szállás délutáni nyugalmában aztán hirtelen csak öreg
+vasalt ládák szája nyilt csikorogva, csattogó pálca alatt port
+pöfékelve táncolt mente, nadrág, szerszámszijj feketült gyors kefe
+nyomán, zabla csilingelt pallérozó zacskóban, s landkocsit mosott
+az otthoni szeretője ölelése elé fütyülő legény. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_368" id="Page_368">-368-</a></span></p>
+<h3>XXXII.</h3>
+<p>Az új faház szelamlikjának szellős csöndjében gondolkodva
+szörcsögött a két pipa. Alattuk a cselédlakásokban már minden néma
+volt, csak fölöttük zengett halkan a hárem álmatlanjainak kéjes
+citerája s topogott tompán rabnői tánca.</p>
+<p>– A szerpentina-fű jószagu; ha összemorzsolják, rossz szagu! –
+szólt a látogató.</p>
+<p>– Rútul bánt veled a rendbontó, igaz! – bólintott Ali, egy
+cukrozott füge után nyulva.</p>
+<p>– Egy a prófétám – Allah tűzze zászlaját a bécsi nagy toronyra
+–: Mohammed, egy az ellenségem: Zerin-oglu! – kiáltott fel
+amaz.</p>
+<p>– Egyél fügét és csendben szóljunk!</p>
+<p>– Próbált vitézséged higgadt türelme, szultánom, ne vegye
+rossznéven tiszteletlen zajongásomat, de itt ülvén egy napi
+járóföld közelségben őseim birtokától… Jártam a szájas, parókás
+gáliaiak között, Iszpánia asszonyos fejü lakóival nehéz boroktól
+részegültem, az Álámán-hegy örök-fehér csucsai alatt bujdokoltam s
+könnyü volt szivem. De mióta a Boldogság Küszöbének, Isztámbulnak
+áldott köveit taposó érdemetlen lábam Mohammed égi vallásának ölébe
+vezetett s csalás, erőszak honába, régi hazámba hozott Köprülizáde
+Áhmed győzhetetlen, rusztemi seregének útja, bolond szivem sebe
+újra sajog.</p>
+<p>Ali csak félig figyelte a régóta ravaszkodót, kit a nagyvezér
+selyem burku irott parancsa rendelt Kanizsára s komoly bólogatással
+leplezte gondolatainak Egert, Temesvárt, Jenőt s tengerentúli
+vezérsége földjét bánatos emlékezés hullámaival körülöntő
+árját.</p>
+<p>– Hiában árulják, ó, dicsőség tornyán hüssölő szultánom,
+Tuna-Belgrad csársi-jában éles kardunkat megevett varadin-belieknek
+pogány királybálványait <span class="pagenum"><a name="Page_369"
+id="Page_369">-369-</a></span> a merész hitharcosok, hiában telt
+meg velük, hadjáratunknak győzelmet prófétálva, Kile ovászi utolsó
+zuga is Budin alatt, hiában hajolt lábunk alá a jámbor Apaffy
+Erdélye végkép, hiában ült a nevét népével együtt elvesztő
+Forgáchot a becstelenség sarába taposó párkányi győzelem után a
+nagyvezir sátrában, a vörös szőnyegeken heverő pénz, kaftány,
+ezüstös darutollforgók jutalmul szétosztandó halmai között, hiában
+vagy te itt újra, ó válik válija, ha Zerin-oglu kardja szabadon
+villog piszkos új oduja, Jeni kálá körül.</p>
+<p>Ali letette a pipát s egy kis tányérból ragadós fehér
+darabocskát csiptetett két ujja közé:</p>
+<p>– Ez illatos helvát a dsigerdeleni harc vértanuinak lelkéért,
+biszm-illah!</p>
+<p>A látogató szótlanul követte a példát, de míg Ali nyugalmasan
+rágódott az édességen, amaz gyorsan lenyelte s rábeszélően hajolt a
+pasa felé:</p>
+<p>– Ó, ha ott lett volna számszámi vitézséged Dsigerdelen alatt!
+Forgách kutyahitüjei már táborunk mellett lapultak… derékhadunk még
+túl, Isztergon alatt állt… hej, szűk lett akkor fejünknek a világ a
+méltatlan rettegéstől, de Ibrahim pasa mély elméje világító ötletet
+szült: egyszerre csak ezer meg ezer teve lámpásokat ringatva
+oldalán kezdett körüljárni a táborban; hajcsáraik kezüket
+össze-összecsapva «Allah, segítsd meg a szultánt!» ordítoztak; itt
+lőttek, kiabáltak, ott állva énekelték néhány ezeren a Korán arany
+igéit a vértanuk lelkéért… Hajnalban lesen várta a tengernyinek
+hitt dicső harcosok maroknyi csapata a már félelemben kétkedve
+közeledőket… Mint a répa, hasadt a fej… Három mérföldig taposták
+tisztátalan veséiket gyorslábu lovaink s a vértivó föld felett a
+Szengiáh dallam ünnepelt!!</p>
+<p>A kanizsai pasa szemében irigy lelkesedés lángja <span class=
+"pagenum"><a name="Page_370" id="Page_370">-370-</a></span>
+csillant, de mikor a túlbuzgó idegen keze karjához ért, gyanakvása
+mély pillantással csukta le szemét s meghiggadva szólt:</p>
+<p>– Derék jüzbasi uram, maradj csak párnádon ülve.</p>
+<p>A látogató elkedvetlenedve zökkent vissza párnájára s új pipára
+gyujtva hallgatott.</p>
+<p>– Nézd, Szipáhi Iszkender, – kezdte nyugodtan Ali,
+fölülkerekedve, – míg magyar úr voltál, piszkos tévelygésed idején,
+viszálykodtál Zerin-ogluval, most igazhitü s Allah harcosa vagy és
+egyetlen célod a nagy rendbontó megrontása: ezt érti kiki; hogy mit
+akarsz, tudom; de én azt akarom, amit tudsz!</p>
+<p>– Átható tekinteted sasszeme előtt, szultánom, – hajtotta meg
+fejét az idegen százados, – minden sziv nyitott könyv! Ime: Duk
+Mántikukule, a sánta vezér, Cseklésznél táboroz; Zsuzsa generál a
+morva széleken. A figyelem Irsekujvár felé irányul, Zerin-oglu
+pedig, régi jó emberem biztos levele irja, Regedébe szaladt a
+varasdini német kapitány után. Miért? Éles elméd, szultánom, máris
+ketté vágta kérdésem csomóját… Segítségért! Irsekujvárért Kanisát!
+Nyughatatlan talpában e kulcsos vár nagy tüske, te tudod legjobban,
+régi ellenfele!… Üres a juhakol, pásztora messze jár!</p>
+<p>Ali megmozdult.</p>
+<p>– Ma, – suttogott behizelgően a látogató szava, – a hitetlenek
+bolond szokása szerint vasárnap van, ivás, kurjongatás pihenő
+napja. Ha holnap hajnalban meglopnánk Jeni kálá őrszemeit, míg
+vitézei mámoruk súlyos álma alatt dögölnek…</p>
+<p>Ali fölnevetett:</p>
+<p>– Látod, egy órai igazság többet ér, mint hetven órai imádság!…
+Megyünk! S ha sikerül szétrúgni a hitvány vakond-turást, fejedet
+leborotváltatván, agává tesz Allah e világi árnyéka s a két szent
+város szolgája elé boruló kérésem. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_371" id="Page_371">-371-</a></span></p>
+<p>A pribék hálás csókra emelte némán a pasa kaftánya szélét.</p>
+<p>Halk lépések, csöndes kezek suhogva hozták, helyezték a nagy
+szőnyegre a friss kávét, dohányt s a két török úr mélázva pöfékelt
+a közöttük pislogó mécses világa felé lomhálkodó füst sárgás és
+fehér áramlatainak egyszin szürkévé vegyülő göndörödését nézve.</p>
+<p>– Bizzál bennem, kemény öklü váli, – vette fel a szót mohó
+buzgalommal az idegen, mikor egyedül maradtak, – erdőtlen fa
+Zerin-oglu s gyökere Jeni kálá… A pap-császár városában félnek tőle
+és gyűlölik… Tavaly őszön a luteriánok dolgáért dühösbucsuzatlan
+hagyta ott esztelen gyülésüket; katonái fosztogatását Gravicsa
+környéke panaszos levéllel sirja nap-nap után Viana ura előtt; a
+hadról csácsogó kobakok együgyü tanácsa kényünkre szolgáltatta
+békebontó Jeni kálát s csendzavaró urát… S a magyarok? Insurrectiót
+hirdetett Wesselini, de a németek emésztő védelme s szidsin
+veszedelmét hordó vitézeink nyugtalanító rajzása miatt a nemesek
+otthon ülve szorongatják kardjukat… Ó, én ismerem őket!… Mit
+mondjak még?… A télen szajha feleségét s újszülött fattyát Vianából
+haza hozandó, csak Sopronyig mert elébük szánkázni a disznó és…</p>
+<p>– Elég a buzgás, – legyintett undorodó büszkeséggel Ali, –
+igéretem márványba vésés!</p>
+<p>A pribék az intésre fölemelkedett s karját keresztbefonva
+hátrált az ajtó felé.</p>
+<p>– Medveváráért Ujváradat! – morogta magában célját ért
+elégültséggel percről-percre, szemét a csillagos égen ködbeoszló
+minaret fehér kisértetére szögezve magános fáklyafény után imbolygó
+árnyékot kopogtató utjában, a mogorva házak néma mentén.
+<span class="pagenum"><a name="Page_372" id=
+"Page_372">-372-</a></span> Hárem-rács mögött meztelen női test
+viaszfényü árnyéka suhant el, sarok mellől buja prédára leső
+janicsár vált ki a homályból a siető után nézve, fatalpán guggoló
+ágyu karcsu nyaka csillant meg mellette s behuzott farkkal ódalgott
+a fal sötétjébe a vacsora szemetjén rágódó kóbor kutya.</p>
+<p>Már alacsony kerítés, babonás bokor táncolt elő vörösen az éjből
+gyors lépteitől jobbra-balra, mikor trombita riadása záporozott le
+messze mögötte egy toronyból a fekete nyugalomra. A lélekzet-,
+tekintet-fogó lomha bástyák felelgetve ébredeztek körül. A város
+morogva rázkódott meg s kigyuló ezer mécses-szeme félálomban
+csodálkozott maga elé a lódobogással, janicsárok ütemes döngésével,
+fegyvercsörgéssel fáklyafejeket szalajtó éjjeli készülődés fölött.
+A háremekben elhalt a citera-szó, de ima hurrogott az ablaktáblák
+mögött s a fénypontokat rezegtető árnyakkal hullámos terecskéken
+pap-torkok áhítat feszítette legmélyéről szállt föl a harcra hivó
+ima:</p>
+<p>– Holnap lesz a hitharcosok bájrámja, a vértanuknak a
+paradicsomba repülésre alkalma… Istenem, az erő, a hatalom és a
+győzelem a tied! Tied a kegyelem és az oltalom is! Barátodnak,
+Mohammed-el-Musztafának arca viduljon fel s népét tedd győzelmessé
+és diadalmassá!</p>
+<p>A sötét tolongás sok kis patakja zúgva futott össze s magas
+parancs tompította zajjal húzott a Bécsi kapu tátott szája felé;
+csörögve lebbent eléje a felvonó-hid nyitotta mélységes éjszaka,
+meg-megvillant élén a pasa égszinkék vértje s a rajbocsátó köpü
+álmos szemeit lassan-lassan összecsukogatta.</p>
+<p>Utjuk mentén alvó viz feketült a hosszu fahid alatt, kertekbe
+bujt alacsony házak sövényéből pislantott ki egy-egy kiváncsi
+mécses, halkan ereszkedő szakaszokban feküdt eléjük a
+zsombék-tengerbe torkolló <span class="pagenum"><a name="Page_373"
+id="Page_373">-373-</a></span> külső hid s aztán csak a szünő, ujra
+kezdődő békabrekegés jelezte cuppogó lépteik irányát. A homályban
+heggyé nevelődött dombok siklottak el a posztóba csavart csoszogó
+paták mellett, szőke köpenyü kisértetként halványkodott ki rájuk
+egy-egy éger a lengedezve motyogó sűrüből, csikorgó kavicsu patak
+szaladt el alattuk, míg végre az egyszinü szurokból szürke
+alázattal foszlott ki eléjük az út kinálkozása az erdős dombok
+felé.</p>
+<p>A lucskos völgyecskéből most balra csapnak s ágreccsentő
+tarkaságuk fölé barátságos lomb-takaró terül. A harmat ködén túl
+már ott feketülnek a piros tetőkig ölelő karjaik közé süppedt házak
+előtt a tömzsi bástyák. A lábukhoz vetett berkes siknak ereszkedő
+lejtő tetején pár barom bukik ki a fák közül s hajszoló pásztoruk
+szerte-tekintgetve lépked lefelé; balra, a Murának hajló meredek
+iránt, jobbra, a dombos szántóföldeken száguldó lovasok tünnek,
+tünedeznek föl-el. A négy tehén s a nyergeletlen tarka paripa
+gazdátlanul legel már az árok partján, de egy bokor aljáról hívó
+pintyőke-sirás sipít föl háromszor egymás után. Az erdőből halkan
+füttyent a válasz s egyszerre tiz irányból lovas-pár bukkan elő a
+lombok alól s nyomukban négy kerék közé feküdt hosszú létrák
+ereszkednek alá a lejtőn az igának feszülő bivalyok után.
+Nyergük-ürülten bódorog szét a húsz paripa s gyors mozdulatu,
+csendes alakok lesik már a cölöpös sáncon túl kampóval kezükben az
+árok fokáról feléjük csuszó létrát. A Mura mocsarai felől most
+lófejek buknak a fennsik szintje fölé s rugaszkodva viszik a vár
+alá a kettesével ülő vitézeket. A szipáhikat újra elnyeli a
+folyónak hullámzó lejtő, de a lovuk farán hozott szerdengecsdik a
+cölöpös sánc fölött hidat fekvő létrán ugrálnak fokról-fokra a fal
+töve felé. Csobban a második árok vize s reccsenő kötél alatt,
+koppanó szigony taszitásán emelkedik a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_374" id="Page_374">-374-</a></span> létra
+itt is, ott is. Mint vizet gázló óriások állnak meg egy percre
+függélyesen, de vigasztalhatatlan csattogással sír a pintyőke s
+posztó bugyolálta fejük halkan koppan a bástya falán.</p>
+<p>– Hat! – Vakot vetett! – Négy! – Mit mán te, fruska-magyar? Csak
+kettő! – Egy! – Hat! – ugrál a földre terített köpenyen a kocka s
+tovább csörgeti ujra ón-poharában a három bástya összecsődült
+őreinek játékos kedve.</p>
+<p>Kivül, a létrákon foguk közé szorított meztelen karddal kúsznak
+fölfelé a szerdengecsdik s alattuk a fokokba akasztott, csigára
+járó, két-águ vas-ülőkék hosszu zsinór-csomója fogy a váltogatva
+húzó kezek erejétől.</p>
+<p>Az egyik vitéz csömörös nyujtózásban tápászkodik fel a földről,
+az inyét elömlő keserű nyálon savanyú arccal kérődzve szédeleg a
+könyöklő felé s ordítva esik össze tövében.</p>
+<p>A kocka megáll.</p>
+<p>– Ukádik! – fordul hátra részeg csuklással a másik őr.</p>
+<p>A harmadik arcán halálfélelem törli fehérré a mámoros bibort,
+hörögve szökken ültéből s rohan elhagyott tornya felé. Ugrana már
+amaz is, de földhöz babonázza a bástya-kerületben tiz fekete arcot
+keresztező szablyák villogása; valami vesén taszitja, hogy
+előreborul, szótlan vonaglással kuszik odébb s ronggyá horpad
+merevülő markában az ón-pohár.</p>
+<p>De kong már a vészharang veszettül… s az ingben-gatyában
+odatódulók kopjáját, kardját lassanként rendszeres védelem
+muskétái, létrataszitó rudjai, tüzes golyói, mázsás kövei, forró
+vize, szurka váltják föl és sűrü zuhanástól locsog az árok vize.
+Amott a zöld ereszkedőt vágtató láva folyja be s allahos zúgással
+közeledik… <span class="pagenum"><a name="Page_375" id=
+"Page_375">-375-</a></span></p>
+<p>A csáktornyai hosszu palota hüsében békén beszélgetett a két
+testvér.</p>
+<p>– … nem Regedében, de Labda várában találánk öszve, – folytatta
+Péter utjáról való beszámolását. – Hajdui jüttek is volna, ugy
+vonyatta fel előttek az emelcsős kapukat osztán, hogy megköté
+magát: te erszényedből fizetődjék soldjuk!</p>
+<p>– Enyimbül-é? – mordult fel Zrinyi. – Szent Jakab haváig várám
+Köprülit!… 30,000 ember!… Tallérimbul telék ki ű soldjuk is!…
+Nincsen több!… Álljon tahát Kanisa!… Taval ősz ulta, hogy Máriámat
+Bécsben vivém megbabáznia – akkoron kenék orromban, hogy mind
+várastul öszve az töröknek vetnek, ha el nem bontatom – mindentül
+elhagyatottan, minden ótalombul megszűkölten küszködöm az muszurmán
+holddal csak ugy magánoson… «Ne épits! Meg ne harcolj!» – cincogott
+az kriegsrath, penég Köprüli mán Drinápolybul utját errefelé tartá
+s az királ keze irása biztorgatott… csak orcul forditta rájuk
+minden alkalmatosság azért is… vértül dühödött szüvem s egyre jütt
+az bécsi posta: «Vissza az szablyával, bán ur!»… de mastan, hogy
+Érsekujvár környül nyargalódik Köprüli, Linzben futni indulna egész
+Bécs s bontatja hóstátjait, egyszeriben szabadossá tész török
+megnyomásában, Leslie ur azomban ingyért még csak Istent is nem
+imád!</p>
+<p>– Hejh! nagy rakonca rajtunk az német! – sóhajtott Péter.</p>
+<p>– … s az mi tunyaságunk!… Csaknem mint az ebek… Minden
+nyavalyánkban egymásra csak szánkat tátjuk… minden az maga
+hasznáért eleget perel s pattog, az köz javáért megnémul…</p>
+<p>– Satisfactiódat néző tanácsával nyomosan emlekezék rólad primás
+Bécsben, – kerülgette mondanivalóját Péter. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_376" id="Page_376">-376-</a></span></p>
+<p>De a bán rá sem hallgatott:</p>
+<p>– Ejh! mi fegyvert kezünkben nem vészünk, hanem mint az
+szamárok, nyegünk az ösztön alatt…</p>
+<p>Kinos ötlet-bányászásban, majd feszengő tanácstalanságban
+nézegette Péter a néma haraggal föl s alá sétálót hosszu ideig.</p>
+<p>– Mint vagyon Ádám? – penditett aztán végre egy más hurt.</p>
+<p>– Ádám? – vidult fel Zrinyi arca hirtelen. – Szopik és rí
+egészségben.</p>
+<p>Péter ábrázatja is szélesre derült s mintha csak ugy mondaná,
+nyájas közömbösséggel szólt:</p>
+<p>– Grécet is megjárám…</p>
+<p>– Ugy? – fordult vissza a bán. – Az intimum consiliumnak
+udvarlottál?</p>
+<p>– Inkább űk nékem!</p>
+<p>– Ihon, la! az szamarat lakodalomban hitták, vagy vizük nincs,
+vagy fájuk! – gúnyolódott Miklós.</p>
+<p>– Mind gréci, mind bécsi! – nyomta meg a szót Péter,
+mondandójához ragaszkodva.</p>
+<p>A bán megállt s összehúzott szemmel várta a folytatást.</p>
+<p>– Hogy mindennek ellenünk kengyelben az lába… hogy mastan
+derekas hadi állapatban vagyunk…</p>
+<p>– Mán csak hogy az török, meg én, meg te, meg jó Batthyányi
+Kristóf öcsém…</p>
+<p>– … egyéb nincs benne, mint hogy gondolatjokban szállt
+személlyed!</p>
+<p>– Az ki egyszer megcsal, vigye el az ördög, ha másodszor,
+engemet is, ha harmadszor, mindkettőnket újabban, mondja az francuz
+proverbiom.</p>
+<p>– Ejh, mit csavargok kerüllő beszédben? – fakadt ki Péter,
+türelmét vesztve, – hát ihon az causa <span class=
+"pagenum"><a name="Page_377" id="Page_377">-377-</a></span> ű
+mezételenségiben: Minden magyar insurrectionalis hadaknak…</p>
+<p>A megálló Zrinyi arcán kiváncsiság feszült.</p>
+<p>– … Alsó-Magyarországon kegyelmed, Felső-Magyarországon
+palatinus uram légyen főkapitánnya, ez az kévánságok! Tetszésedet ű
+nevekkel kérdezem s választodat várom!</p>
+<p>De Zrinyi már föl s alá sétált és nem felelt. Egyszerre csak
+odalépett a polchoz, sarkánál ragadva kiemelt a sorból egy
+pergament-kötésü magas, karcsu könyvet, egy ideig lapozott
+kéziratos ivei közt, aztán szétfeszítette s Péter kezébe
+nyomta:</p>
+<p>– Olvasd hanggal, öcsém!</p>
+<p>Péter huzakodva fogta kézre a foliót s csak nehezen engedett a
+biztató bólogatásnak:</p>
+<p>– 57. Sed neque Corbulo aemuli patiens (cap. 6.). Égen két nap,
+egy országon két királ, egy hegyben két oroszlán, egy hadban két
+kapitány nem lehet; mingyárt romlik az had, az hol kettő vagyon… az
+irégység nem engedi nékik egyetérteni, az észnek külömbsége nem
+hágy egyet parancsolni. Sok példa vagyon az római…</p>
+<p>Kint vész-mozsár durrant.</p>
+<p>A két testvér szeme összevillant, buffanva csapódott földre a
+könyv, sarkon ütközésben nyekkent a föltépett ajtó s kettős néma
+sietés dobogása verte föl a fegyveres csarnok csöndjét.</p>
+<p>A várpiac ragyogó békessége fölött csettegő-kongató harangja
+kötelét ráncigálva ordított tornyában az őr:</p>
+<p>– Ujvár! Ujvár!</p>
+<p>Nyitott dolmányu, ingujjas, vértet csatoló, véletlen puskát,
+kardot ragadt, hajadonfőtt ugrató lovasok, tolongó gyalogok zavaros
+árja zubogott elő minden zugból s forrt nyugtalanul vezére
+körül…</p>
+<p>Az erdős dombok ormán türelmetlen csillámot vetett <span class=
+"pagenum"><a name="Page_378" id="Page_378">-378-</a></span> az
+égszinkék vért: nyugatról, délről lüktető száguldást kapáló lovasok
+porfelhője úszott a vár iránt. Ali hátratekintett. A földre rogyó
+jüzbasi vinnyogva emelte feléje kegyelemkérő hüvelykét, de a pasa
+intett: kétségbeesett szűkölés riadt a takarodót fúvó trombitákból
+s mögöttük hurokba rántott nyakkal omlott össze a hátára térdelő
+két kaftány alatt a pribék.</p>
+<h3>XXXIII.</h3>
+<p>Avagy most, avagy sohasem!</p>
+<p>A babérra éhes fiatal nagyvezér rettentő hordája egyre
+szorosabbá vonta gyilkos gyűrüjét Érsekujvár körül; olasz
+pattantyusainak fekete zárbuzánjai félkörü sáncaik mögül bömbölve
+okádták éjjel-nappal a negyven, ötven fontos golyókat a porladó,
+omladozó hat erős bástyára; rohamot aknaásás, hosszu
+jancsár-puskát, mérgezett hegyü tatár nyilat ágyutorokból
+sziszegve, fröcsögve omló rozsdás vas, kátrány, zsíros kanóc,
+lánc-kezekkel egybefogott páros kőgolyó kaszája váltott föl a
+sulyos harminc napja tartó makacs ostromban; hiába törték itt
+derékon a falpótló, karós, rőzsés földhányásra tűzött sok félholdas
+lobogót a dúvad marakodássá szörnyült küzdelem magyarjai, amott
+lóháton nyargaltak a feljáróvá romlott bástya-oldalon föl a
+szipáhik. Gönüllük, martoloszok árok-töltő halmait taposva jancsár
+dsemaetek nyomultak a várra, mint szikla ellen dühöngő hullám s
+estek vissza ismét. Amott a sikon hosszu menet szőnyegei véres
+hustömegeket ringattak a közös sir felé s a friss dombra tűzött
+darutollak, sólyomforgók körül bánatosan búgták az ulemák a
+halottak szúráját, de a bástyák ellen ordítva vonultak ujra meg
+ujra, folyton az élők s horgas végü alabárdjukba akadva, szétlőve,
+<span class="pagenum"><a name="Page_379" id=
+"Page_379">-379-</a></span> kaszabolva hulltak közéjük a felmentő
+sereget halálra-szántan váró védők. A vérfakasztó, ember ember
+ellen dühödt öldöklő gomolyag fölött savanyu füst-felleg lustult
+oszladozva, ujra növelve s körüle egykedvü szünetlenséggel bőgött a
+várzuzó sárgaréz ágyu-csorda…</p>
+<p>A dunántuli insurrectió mustra-helyén hosszu lábu struc-mony
+poharakkal rakott asztal körül vivátozott a maga választotta új
+fővezérét ünneplő magyar uri rend. Volt, aki sose látta még a
+világhires vitézt, évek közéjük szakadását emlegette másik, öreg
+barátsága fazeka alá gyujtogatott uj tüzet amaz; aztán hirtelen
+csöndre legyintgetve, pisszegve, biztató pillogással, értelmetlen
+áhítattal, kérdő redőkbe ugrasztott homlokkal, mosolygó rajongással
+nézték mindannyian a térdére vetett kucsmája medályán unt
+szerénységgel babrálgatót, míg fölötte szószékes zenével modulálta
+Wesselényi virágos beszéde az «utolsó romlás»-t, «ősi
+virtus»-t:</p>
+<p>– Mindeneknek tükörül szolgáló, véreddel örökölt vitézséged,
+Miklós öcsém, az ottomán holdnak homályító csorbulásával hozza
+vidámságban az szegény, csaknem utolsó kétségben esett magyar
+világot… Ecce Mars Hungaricus! – vágta ki a végén a cicerós magas
+c-t, s köz kortyogásban borult a sok szájra a kupa a nádor emelte
+husz girás, zománcos bilikomnak Zrinyi egészségére feketülő nehéz
+bora körül.</p>
+<p>Aztán megkezdődött a legmagasabb parancs várása: az urak kártya,
+ivás, sétalovaglások, céltalan tanácskozások között ténfergették
+veszélytől vadult hencegéssel, dölyfbe pólyált szótlan
+kishitüséggel, percről percre élő lomha fatalizmussal harctalan
+vitézségtől csillogó, köteles úri időlopásukat; a fegyveres nép
+verekedésbe, szomszéd falvak ámított leányaiba, putris cigány
+szajhákba, boros csuporba, <span class="pagenum"><a name="Page_380"
+id="Page_380">-380-</a></span> kocka-rázásba pocsékolta hazulról
+hozott kocsmai, kertekaljai vitézsége szerény tőkéjét s parádé,
+őrállás, csizmakenés, tervtelen gyakorlat, szórványos céllövöldözés
+adta rongyos kamatját. A nádor barátian buzgott a készítendő
+főkapitányi pecsétre, a fel nem kelő nemeseket büntetéssel ijesztő
+rendeletre vonatkozó tanácsaival, de az insurrectió közvetlen
+feladatáról, Montecuccolit, királyt emlegetve, csak hümmögni
+tudott. Díszőrségre, lovas parádéra mindig tellett deli legény, de
+a mezőn itt-ott üres karólyukak között sivárkodó gyöptelen foltok
+suttogták a táborát végig-ügető főkapitány bosszus multtól,
+reménytaposó jelentől zugó fülébe a sok suttyom hazaszökést.</p>
+<p>Még egy utolsó, nadrág-szijt eresztő, borgőzbe pácolt fene nagy
+ebéd s a mozsár szólongató, harsonázó, ordító, undor szimbolumává
+nőtt kucsmalengetést kiizzadt bucsu hangjai lassan-lassan elvesznek
+a császári fővezérrel való kényszerü találkozásra siető bán észak
+felé futó hintajának kerékkattogásában. Oroszvár után Légrád,
+Kottori, Csáktornya, német urakhoz vitézt kérő lovaglás, kábító
+éjjeli számvetés, száz levél, parancs s a nagy készület óriás
+edényébe csak huszanként, ötvenenként cseppen, csurran nehezen
+gyülő iratos nép, gréci cejtház sötét polcairól lemászó vértekbe
+csatolódó német.</p>
+<p>Mire a vénasszonyok nyarának ökörnyálas békéje szürke esőbe
+fulladt, extra cursor hozta a sürgető parancsot: Montecuccolihoz
+Szerdahelyre, onnan együtt Ujvárt fölmenteni!</p>
+<p>Érsekujvár fehér zászlót lengető füstös faláról azonban csónak
+ereszkedett két hosszu láncon az elvezetett vizü árok sekélyébe s a
+létrán alámászó követ kezében megcsörrentek a hódolni induló,
+selyem zacskós kulcsok. Az alázkodó, rongyolt felvonóhidon,
+<span class="pagenum"><a name="Page_381" id=
+"Page_381">-381-</a></span> a fegyvertárt, kincses házat
+lepecsételni siető zágárdsi basi után hat oda janicsár nyomakodott…
+s mig az Esztergomi kapun Pio markgraf kétezer ép németje,
+zsebükben a nagyvezér erkölcsi bizonyítványával s Forgách
+négyszázra apadt fegyverese húzott elfele a várból, mint óriás
+tüskésborz, a Bécsi kapun beözönlő török, tatár, oláh, moldvai
+harcosok felé terjesztett kezében kivont karddal énekelte a
+Császár-bástyára tűzött félholdas zászló alatt Ibráhim nikápolyi
+basa müezzinje, a világjáró Evlia Cselebi, az ezánt és
+gülbenket:</p>
+<p>– … elhámd-ullah szumm elhámd-ullah…!</p>
+<p>A minden magyar hadak fővezérének németet, horvátot,
+insurrectiót egybefogva tizennégyezer emberré nőtt törpe tábora
+Komárom alatt ásta éppen félrehelyét, kútját, tűzhelyét a Csallóköz
+mocsaras földjébe, mikor a vati választás óta elválhatatlan
+bámulója, Esterházy Pál, Zrinyi sátrába rontott:</p>
+<p>– Ujvár az töröké!</p>
+<p>Zrinyi kezéből halkan szállt alá a könyv a tigris-takaróra és
+hangtalanul sóhajtotta a szörnyü valósággal szembe:</p>
+<p>– Te colui, virtus, ut rem, tu nomen inane es! – s töprengésének
+Anteusa újult erővel szökkent küzdelemre a kétségbeesés szakadéka
+szélén.</p>
+<p>Nappal gerinctörő kocsizás, sebessé tört combot feszítő néma
+ügetés, este izetlen vacsora, illetetlen pohár, éjjel az álmatlanul
+összecsukott pillák mögött a sok ismeretlen tájék kétfelől
+hátrasuhanó fekete tolongása: így ment már szinte két hét óta.</p>
+<p>– Utját egyedül ű maga taposnia kévánó nem ugrik hináros árnak
+közepiben! – fogta fáradt, reménytelen kábulatban a tollat s a
+hazakérezkedő percegés bánatosan vágta a papirra, hogy feladata a
+török elvonására Ujvár elestével megszünt.</p>
+<p>De Felső-Magyarország sebtiben összeverődött <span class=
+"pagenum"><a name="Page_382" id="Page_382">-382-</a></span>
+insurrectioja riadtan széledt széjjel, Thököly István kupa után
+nyuló mohó reszketeg keze eldobta a szablyát, Barkóczy báró ökle
+protestáns magyaron csapkodta ki török ellen forralt s bennszorult
+dühét, a vérre, javakra falánk fürge tatárok ostora a morva
+Fehérhegy alatt pattogott, a rendszeres fosztogatásban vagyonosodó
+muzulmán harcosok Pozsony hízott mezein, zsiros Kahlenbergen
+ügettek zsákmány után lógó nyelvvel, mint téli ordasok,
+Montecuccoli szájas békéjü, trombitás lakodalmu tábora mellett
+látástávolban húzott az érsekujvári rabszolgapiac felé a
+portyázásban elesett vértanuk szétvagdalt, besózott hulláit vivő
+szekerek után az elhajtott paraszt: férqak tizenként gyalog,
+asszony, gyerek kettesével lovon, – s a bécsi póráz vége
+szorosabbra csavarodott a királyi csuklón és magas parancs kergette
+a busult bánt följebb, csak följebb a hadi szinen.</p>
+<p>Fölcuppantak hát a sátorkarók vizet rántva nyomukban,
+összesereglettek a messze gyűrüben szétszórvt kopjás istrázsák;
+élés, munitió, szerszámok, egyetmás, kézimalom, prédikátor négylovu
+kolyeszákra kuporodott és sivító sippal, rezes torku trombitával
+vágtattak előre a tisztjei csoportjában szügybe feszített fejű
+paripáján ülő fővezér előtt a nyargaló zászlók. Az útra kanyarodó
+«mezei úr» mögött könnyü magyar lovasai hátán ugrált a karabin,
+gyalogjai deli csizmája vágta a marsot. Aztán a fundálók, művesek,
+szállásosztók zörgő, csikorgó céhe dübörgött utánnuk, merev nyaku
+mezei pattantyuk gurultak zökögve, kopjákkal tüzdelt két partjával
+együtt sikló hosszú szekérsor folyója duzzadt, a Piccolomini és
+Bachone ezred óriás vaskockája ingott súlyosan s amott hátul az
+elhagyott tábor fekete négyszögéből sáncoló parasztok, cseléd,
+szekér, gyalog, lovas huzakodott kifelé. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_383" id="Page_383">-383-</a></span></p>
+<p>A nap készülő téli álma felhőit pislogta szét szeméről s azurral
+szaggatott fekete varju-folt sikló kerengése rajzolt a légben
+károgó csucsával az üres táborhely szemetjére lebbenő óriás
+kúpot…</p>
+<p>A messze elől szállongó porfelhő alól most kiszakadt s egy
+jobbra sárguló borzas bereknek vágott a felderítő huszárság… Zrinyi
+kardja megállásra villant… Hátul a szekerek ágyucsövekkel tüzdelt
+koszoruvá faroltak össze s a szekérsánc-mester szava idáig
+harsogott… Elől, a szétfoszló porfelhő mögött, folyam-könyökön túl
+távol falucska keresztje csillant…</p>
+<p>A fővezér után rugtató lovasok vágtatása mellett acélosan
+zörgött a kopaszodó berek… Barna foltokon fekvő husgomolyagon,
+szétterpesztett lábbal hanyattvágódott szemérmetlen, csonka
+holttesteken szökdeltek át a horkanó paripák; az alvégen kékre
+duzzadt fejből tajtékos nyelvet lógató ezüst-pitykés biró bokázott
+kényesen, az öreg diófa hurkáról lenyulva s trágyadombra vetett
+meztelen csecsemő sebét nyaldosta a szükölve odább takarodó kóbor
+kutya…</p>
+<p>– Jézus! Jézus! – ordított a kerítetlen házacskák fehér sorfala
+közé vágtató magyarság.</p>
+<p>A kis templom harangja keserves csilingelésbe kezdett; baltás,
+kaszás parasztok óvakodtak elő innen-onnan; idegesen ugrott meg az
+uccán álló, zsákmánnyal rakott paripa; a haslószijat oldottá rántva
+vetette sárba drága terhét a nyergevesztett lovára vetődő turbános,
+bő ruhás török; tömött zsebekkel lökte át magát amott a szérüskert
+korlátján a gyalog futni kényszerült; udvarokon, kertben a
+megtorlás dühétől hörgő vad öröm öldöklése zajongott; néma menekülő
+bukott lova fején keresztül piac, ucca sarába rázuhanó paripája alá
+véres alommá; hosszunyelü, alattomos sarló vágódott ki a riadtan
+<span class="pagenum"><a name="Page_384" id=
+"Page_384">-384-</a></span> döngölő pata bokájának faluvégi árok
+mélyéről s a falu kitisztult. A csilingelés hirtelen megszünt,
+eltünt a balta, paraszt, a kardját lova szőréhez kenő vitéz
+dolmánya ujjával törülte ki szeméből a véres, sáros mocskot… s a
+felvégen kivont karddal, turbánnal, lófejjel háromszor pántos
+üvöltő kapu tömte el az utat.</p>
+<p>Zrinyi trombitája egyet kiáltott s huszárjai őrült vágtával
+menekültek vissza hanyatt-homlok a szekérsánc felé.</p>
+<p>– Bre! Bre! Allah! Allah! – berrent, huhogott mögöttük
+úthajláson túl a csörgő üldözés zaja elhalóban.</p>
+<p>Egy pillanat még s a berek üvöltve zúdul a vak üldözőkre, a
+mezőnek csapó meg visszaforduló Zrinyi-huszárság porából süvítő
+golyók vizszint záporát ontva bontakozik ki s burkolózik mindjárt
+sűrü füstjébe a szekérsánc és tarka-vörös vonagló pontokat, halálos
+görcs rángatta karral, lábbal égre nyüzsgő véres halmokat szórva,
+hullajtva fut vissza, oszlik búvó helyet keresve semmivé
+háromszoros támadás alatt a török lovasság.</p>
+<p>Acélos, sós vérszagtól, puskaporfüst savanyuságától ideges,
+vadult ló, lovas száguldoz szerteszét mocsárba menekülőt, Duna
+bokraiba búvót tiporva, kaszabolva; lektikán, vállon, öszvérháton
+szótlan sebesült reng lassan hátrafelé, de sikkant a síp, pereg a
+dob: a szekérsánc gyűrüje egyenes vonallá merevül s lassu menetben
+megindul Vizvár felé.</p>
+<p>A vezér hintajában a szembeülésen idegen nap aszalta képü,
+frissen bilincselt fogoly ül Esterházy Pál és Vitnyédy között:</p>
+<p>– Elegendők volnának, amiket te miveltél, ha Kanisa, Sziget már
+tied volna és Budin kálászi-ban német császár parancsolna… Ne
+mondd, ó Mekemorecs Azraele, ki kardodat oktalanul tiszta hitüek
+<span class="pagenum"><a name="Page_385" id=
+"Page_385">-385-</a></span> husával eteted, hogy egy fejre két kéz
+esik! Frengisztán bas-irsekjei, királyai, serifjei nem gondolnak
+Madsar diarival, Zuze király, Mántikukule Rudolfusz király földi
+lyukakba bujván láthatatlan ürgévé lettek előttünk, mért tehát
+egyedül, vitézeinket Szirát hidjára, Szelszebil vizéhez halál
+kapuján keresztül taszítva kergetvén, te makacskodol, ó
+Zerin-oglu?</p>
+<p>De a kis tábor útnak nyúlva, támadásba ágaskodva, védelemre
+gömbölyödve egyre csak vonult följebb, följebb.</p>
+<h3>XXXIV.</h3>
+<p>A kis falucska piacán az öreg diófa körül merev vas és könnyü
+csipke csillogott. A kút káváján ivásra hajlitott vödör vize tollas
+német kalap alól csurgott a péppé taposott sárba; a hosszu vályuban
+szörcsögtetve oltották szomjukat a bús, lepcses száju nehéz lovak.
+A diófa padján gőgös, vörös arcu, fáradt, fehér képü tisztek
+beszélgettek, hallgattak unottan, sarkantyujukkal a sarat
+kapargálva s a fejükre szakadni készülő szürke égre fintorogva
+mélán: büdös egy ország… ronda élelem, savanyu bor… dühös paraszt
+és szerelem alatt harapó némber… ide mennek, oda mennek, minek ez?…
+Bécset nem fenyegeti veszedelem… no, csak vége lesz valahogy; jön a
+tél, tánc, ivás, friss szerető és régi feleség müvelt városokban,
+meleg kastélyokban… Körülöttük zsufolt némaságban állt, tolongott
+Montecuccoli leib-kompániája.</p>
+<p>A templom tornyában nagyot reccsent az innen és tul elfekvő két
+tábort figyelő őr trombitája. A tisztek morogva kapaszkodtak föl
+hirtelen előkerült lovaikra. A faluháza alacsony ajtaján hányiveti,
+előkelő ifju fodorított haja lebbent s az ajtófélt támogató
+<span class="pagenum"><a name="Page_386" id=
+"Page_386">-386-</a></span> alabárdosok krákogva verték maguk elé
+két kézre fogott, bibor sallanggal szakállas furcsa fegyverüket. A
+délkeleti országuton büszke trombitaharsogásban, méltóságos, lassu
+fröcsöléssel döngölte latyakká az ólmos fényü pocsétákat a közeledő
+kis magyar csapat. A németek sortűz salvéja egy pukkanással lökte
+eléjük merev üdvözlete gomolygó füstjét; a magyarok rikoltva
+vagdalták a levegőbe szerteszéjjel ropogó karabinjaik összevissza
+fogadjisten-ét s az élükön lovagló kucsmája lassan emelkedett
+kimért, csekély magasságba a szőke sörény fölé.</p>
+<p>Füst, trombitaszó elült, Zrinyi délceg alakja begörnyedt az
+alacsony ajtón, a lovaikról leszálló tisztek, magyar urak pökhendi
+és zavart köszöntgetéssel fanyalogtak egymás felé a padnak s a
+fegyelmezett bambaságba fagyott németekre bajszpödörítve,
+össze-összevigyorogva, fejjel integetve, nevetésre késztő fura
+hangokat adva incselkedtek át a mozgékony magyarok.</p>
+<p>A földes szoba rég meszelt falának kakas kedélyü, vasba,
+szalagba, csipkébe takart főnémetek támaszkodtak körül a paraszt
+fenekek simára sikálta lócákon. A szalonna-, vörös bor-,
+tinta-foltos asztalon apró fácskákkal, szép kis, különálló
+hegyecskékkel, karikákkal, piciny, egy tornyu, két tornyu
+épületecskékkel, szabályosan hullámzó kanyargókkal, gondosan sűrü
+feketére vonalzott pocsétákkal telehányt, nevektől nyüzsgő,
+szeszélyes arányaiban hibás térkép terült szét; föléje göndör
+fekete paróka, sima, merev szálu, kopott hosszu fürtök
+hajoltak.</p>
+<p>Az asztal iránt recsegő kemény léptek zajára Montecuccoli
+tervezgetésben merevült pillantással kapta fel fejét, majd ujra
+térképe fölé hajolt s óvatosan közeledő hosszu, finom mutató ujját
+egy pontra erélyesen lebökve hirtelen fölállt. Puchaim már
+abbahagyta álla közepén szőkülő kis szakállkája <span class=
+"pagenum"><a name="Page_387" id="Page_387">-387-</a></span>
+huzogatását s fontoskodó, komoly kézfogással lépett a bán elé és a
+hármas üdvözlet vegyesen német, latin szava mogorván morgott a
+fővezér intésére lassan kiszállingózók csizmaszár-csikorgás,
+vért-koppanás zavarta csoszogó csöndjében.</p>
+<p>Zrinyi kucsmáját a térkép sarkára helyezte s szótlanul leült.
+Montecuccoli mutató ujjával még mindig a papirlaphoz láncolva,
+másik kezével odább tolta az alkalmatlan süveget és keskeny nyilásu
+szeme sugarát folyton a kijelölt pontra szegezve nagy lassan ülésbe
+ereszkedett:</p>
+<p>– Hat mérföld… az hat mérföld… – morzsolta fogai között. – Nunc
+Domine Bane! – fordult aztán hangos szóval Zrinyihez.</p>
+<p>– Utolszor jöttem kegyelmességedhez!</p>
+<p>– Ugy? – villant a mohó, kéjes száj körül egy észrevehetetlen
+mosoly.</p>
+<p>– Eleget beszéltünk három egész nap, minek kezdjem ujra?</p>
+<p>– Valóban! – szólt komolyan a Feld-Marschall.</p>
+<p>Zrinyi tekintete idegesen vágódott át a sima arcba: gúnyolódik?
+De a magasra vont szemöldökök két kérdőjele meg se moccant. Zrinyi
+feje lehajlott, agyon unt, szecska-cséplő tárgyalásuknak új
+fordulatot keresve huzogatta ki lába közé fogott tokjából kardját.
+A fényes acél vér-csatornájában kétesen csillogtak büszke
+jelmondatának hajszálvonalai s betü betü után csuszott lassan a
+türkiz-örves bársony mögé: nihil… bona… ors… S.</p>
+<p>– Optime generalissime! – csattant a szablya ütközője, – nem
+Zrinyi beszél a császári fővezérhez… de magyar nemzet ausztriai
+házhoz… ha jobban tetszik: könyörög… hát könyörög, igen, nem
+Zrinyi, de a teje apadt emlőn rívó csecsemő, rothadt zsúpon éhező,
+rémült paraszt: avagy most avagy sohasem! Ottomán hold hordáival
+szemközt <span class="pagenum"><a name="Page_388" id=
+"Page_388">-388-</a></span> csak kettőnk kezében van szablya… én
+kihuztam nem egyszer… huzza ki excellentiád is!…</p>
+<p>A csontos mutatóujj a levegőbe emelkedett s lassu görbülése
+ökölszorításba temetkezve bujt el a gőgös karfonás hóna alatt.</p>
+<p>– … védje hát meg az ausztriai ház rongyolt magyarját, véres
+contributiót verejtékező, jóban, rosszban hű magyarját… a
+keresztény ököl a keresztény szüzet… mert félő, hogy császár
+birodalmának köve töretett boglárja mindenestül a nagy bestia ölébe
+hull és mert végre is…</p>
+<p>S mig a büszkeségét két kézzel alányomó Zrinyi izgatottan
+kereste a nemzetéért megalázkodó könyörgés szavait, szárazon
+hangzott fel Montecuccoli szava:</p>
+<p>– Mein Herr Graf Bane, az élést, szénát és abrakot máris hat
+mérföldnyi messzeségből kell harácsolnunk s ha nagyságoddal
+együttműködésre vinném seregemet, nem jutna elegendő sem embernek,
+sem lónak.</p>
+<p>Zrinyi körmei combjába mélyedtek az asztal alatt. Kivülről
+vaskos röhögés szaggatódzott be a nyomott csöndbe.</p>
+<p>– Egy döntő harc, – csikordult össze a bán foga, – erőt vehetne
+a gyülevész csordán… A helyzet csomóját kegyelmességed kezébe tette
+az Isten!</p>
+<p>– De, kérem, bán ur, hagyjuk a zsoltárt! Nem mozdulhatok! Bécset
+nem tehetem föl egy kártyára! – füszerezte most már az előkelő
+unottság is a szenvtelen szavakat.</p>
+<p>Az erektől duzzadó ököl koppanva zuhant a térkép közepére, de
+hirtelen minden ideget pattanásig húzó erőfeszités fékezte le
+ütközése helyén:</p>
+<p>– Generalissime dux!… S ha mint cavalier cavaliert, kérem én
+kegyelmességedet… <span class="pagenum"><a name="Page_389" id=
+"Page_389">-389-</a></span></p>
+<p>Montecuccoli fölált.</p>
+<p>– Hát… hát akkor! – derült szét a máj-hizlaló guny az érdes
+arcon, – mint cavalier, őszintén közlöm nagyságoddal Portia
+őkegyelmessége hozzám intézett rendeletét.</p>
+<p>Azzal két csuklóján visszasimogatta a lágy csipkefelhőt s az
+asztalon álló ezüst-pántos ládikából kiemelt egy levélformára
+összehajtogatott papirlapot, szétbontotta s a bán elé
+teritette.</p>
+<p>– … utasítom… egyetmást ugyan a bánnal megbeszéljen… de hozzá
+semmiképpen ne csatlakozzék… Tehát comédiát játszunk? – ugrott
+végre rekedt kiáltásba a bán mormogása.</p>
+<p>– Pardon, a mappám! – nyult csöndes mosolylyal Montecuccoli a
+görcsös marok alatt zizzenve gyürődő térkép után.</p>
+<p>Zrinyi vérbe boruló szeme a vezér arcára tapadt. Montecuccoli
+hidegen állta a farkasszemet egy pillanatig, aztán hosszu, selymes
+pillája megrebbent s jóleső csöndességgel ereszkedett csukódásra.
+Zrinyi elkapta fejét, ökle a kucsmájára vágódott s szitkot morzsolt
+szét bajuszában. Fejébe nyomkodta süvegét és sarkon fordult.</p>
+<p>– És merre méltóztatik bánságod operálását fordítani? – hangzott
+szeliden a bucsu nélkül távozó után Montecuccoli kérdése.</p>
+<p>– Nach Comorra? – toldotta hozzá gyorsan, szinte biztatva a
+komáromi főkapitány.</p>
+<p>– Lehet! – s a becsapódó ajtón belül nagy darab vályog hullott a
+földre.</p>
+<p>Montecuccoli vidám, halk nevetése körül röpködve lengtek
+parókája szárnyai:</p>
+<p>– Hahaha!… Der Hungarn ihr «passama, passama»… Der ötschem urrám
+als mit Ballen zu spielen vermeinend… hahaha!… so ein jämmerliches
+Volck! <span class="pagenum"><a name="Page_390" id=
+"Page_390">-390-</a></span></p>
+<h3>XXXV.</h3>
+<p>Az őszi ég párás, ólmos óriás kupakja mögött az elhajló nap
+reménytelen szerelmének távoli tüze sejlett; hervadásba aszott
+csupasz fák csurgatták busan magukról a szürke levet s a renyhe
+lapály bizonytalan utján lassan-lassan ködbe, messzeségbe mállott a
+hazatérő magyar insurrectió fátyolos dübörgése, kopott
+tarkasága.</p>
+<p>Az ut közepén álló Zrinyi félkezével a prémbe markolva huzta
+szemére a kucsmát s a reményt adó feledést, a lova gubancos
+sörényében vonagló másik szótlan gyöngédséggel avatta nagy
+elhagyatása osztályosává a távozók után dobbantgató, fület hegyező,
+remegő paripát. Mögötte sip, tárogató költögette utnak, vonta
+magával horvátjai, fogadott népe emberi szótól árva, nyomasztó
+zörgését.</p>
+<p>– Ó, kintaláló Isten, így lészen az minden magyarok gyászban
+kevert generálja hazája szerelméért portyászó szabad hadnaggyá! –
+mormogta a prémről szája elé sikló hideg tenyérbe, s a két hegyes
+vas között ágaskodó paripa két lábon fordulva zuhant vágtatásra a
+távolodók után.</p>
+<p>Pusztaság békéjét ásító, tetőtlenül, bevert szájjal, szemmel
+feketén meredező, fojtott életet rejtegető falvak között, lábon
+rothadt vetéstől hizó földön, parlaggá vadult szántáson, bujdosók
+álmát védő földi lyukak, árva erdők, néptelen mezők mellett,
+hollórajt kerengető láposon, sívó csikasz bukdácsoló zsombékjain,
+büzhödő holttetem, madár-marcangolta dög messziről fehérlő bordái,
+elhányt saru, rongy, csonka fegyver, kivert gonosztevők, utjuk
+hibázott elmaradozó dulók jelzette csapán kullogtak fáradt,
+kedvetlen csöndben a győztes, zajongó török sereg után, mint
+görnyedt hiénák a bömbölő oroszlán nyomában. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_391" id="Page_391">-391-</a></span></p>
+<p>Itt egypár tébolygó, gondtalanul zsákmányoló, majd harácsolók,
+lusta utócsapat ellen villant a kardjuk, karabinjuk, s a fáradtság,
+elkeseredés hősi dühre váltan öldökölt, torolt. De a jóllakott
+oroszlán a kis mardosásokra ügyet sem vetve, nyugodtan cammogott
+odább; s ha elevenjén érve megrázta sörényét, visszabömbölt és
+izmos farkával szétsuhintott, az óvatos Zrinyi elsiklott a csapás
+elől s a bevehetetlen Komárom kusza vonalu háromszögéből nézte az
+eredménytelenül üldözők csalódott visszavonulását.</p>
+<p>A másnap dél azonban ujra mezőn lelte s nagy elhatározásával,
+kis csapatjával visszafelé indult a Csallóköznek most felső részén
+mutatkozó török nyugtalanítására; hordozható hidját átvetette a
+Dunán, Vágon, hogy megmarakodjék az utóhadakkal; aztán a
+kétségbeesés vakmerőségével szegezte mellét az érintetlen
+Dunántulra átkapni szerető nagyvezér előhadának s mikor az Buda
+felé fordult téliszállásra huzó serege élén, izgatott szavu, kusza
+irásu levelet menesztett Montecuccolihoz, hogyha eddig nem, hát
+most rohanják meg egyesülten a nyugalomra siető török sereget. A
+válasz késett s mikor megjött, elutasítást hozott.</p>
+<p>Az esőtől átnedvesedő sátorponyva alatt keserü nyugalommal
+meredt Zrinyi a kezében remegő papirlapra, amelynek gondos
+kalligrafiáju kerek vonalai között felrajzott előtte rongyolt
+táborának fáradt népe: sápadt, beesett arcok mély üregeiben
+lázas-zavartan égő, kimerültség hályogába burkolt szemek; száz ut
+sarától piszkos dolmányok szinehagyott rongya; érdes szürkévé
+kopott, hajdan sárga csizmák, kapcaveszejtő szakadt bocskorok;
+tépett sátrak, téli szőrt nevelt borzas, sovány paripák; romlott
+puskák, rozsdás ágyuk, csorba kardok; egyhangu étel veszedelemben
+harácsolt unt mocska… <span class="pagenum"><a name="Page_392" id=
+"Page_392">-392-</a></span> s a térdig érő sár hideg, közönyös
+Fertője, amelyben vonítva ődöngenek össze-összecsattogó foggal,
+mint végső nyugalma helyét kereső veszett, kóbor kuvasz…</p>
+<p>Azért se! Hej, trombita, sip, dob: előre!</p>
+<p>… a nyugat bibor párnáira lehajló nap utolsó sugaraiban messzire
+fénylett mezőn, Dunán tul az esztergomi nagy dsámi kék kupolája,
+nyulánk, fehér minaretje a pilisi hegyek magas, téli szintelenségbe
+hanyatló rezes fala előtt. Az innenső part sikján álomra
+terpeszkedett a nedves földből mesés testü szörnyeteggé előhuzakodó
+őszi köd és suhanva siklott alája a bélai, kékitői dombok árva
+csapásain leügető szomjas, éhes vad egy-egy fakó foltja. De
+amarról, Köbölkut felől fekete-sürüvé gomolyodott mag közeledett s
+tünt el a párkányi utra széles-röviden keresztbe lelankázó dombok
+erdejében.</p>
+<p>A nap lenyugodott s a fázósan előpislogó csillagok remegve
+huzkodták össze magukon tépett, fekete felhő-paplanukat. Az éjszaka
+tengerébe süllyedt mezőn néma magánosságban pihent a csönd, csak a
+borzas köddé rejtelmesült fák alatt zörrent, lihegett a lesen
+lapuló Zrinyi-nép.</p>
+<p>A bán egy fatörzsnek dülve nézte a sötétségnek sötétséggel való
+fárasztó, zavaros játékát s közben-közben csillag-fordulást
+figyelve mérte az időt.</p>
+<p>A kiszabott percen már puha-észrevétlenül rég átgördült az éj
+kereke s a háta mögött békételen morgás, pata-dobbanás és
+nyugodalmas mély lélegzet, zab-ropogtatás susogott rejtelmesen. A
+föld éjszakája föllopózott az égre s a korom-sötétben hüs szél
+rohant a völgyből erőszakos ölelésre a csörgő levélhullást siró,
+nyöszörgő erdőnek. Zrinyi már-már azt hitte, hogy félrevezette a
+cigány kém vagy a jelzett utócsapat veszedelmet neszelve más
+irányba csapott, <span class="pagenum"><a name="Page_393" id=
+"Page_393">-393-</a></span> és vissza akart vonulni, mikor egyszer
+csak a lassan meginduló eső parányi dobokat csöndes-szaporán
+berregtető bánatos hangversenyébe messzehangzó, vontatott,
+háromszoros bagolyhuhogás kiáltott bele mindig közelebb,
+közelebb.</p>
+<p>– Lóra, legények! – recsegett hátra a vezér fojtott hangja.</p>
+<p>Az eső fátyolosan kopogott s egy jó negyed óra mulva
+bátortalanul táncoló lámpa tünt fel az uton: alatta fehér turbán és
+halványan világító öltözet, mintegy a levegőben uszva. A sötétség
+huzta, tolta a magános beteg libegést. Nagy időre rá két keserves
+lámpa-lánc közé fogott fekete tömeg csapogott, zörgött el alant.
+Hosszu szünet után tág közökkel rakott, nyikorgó, zökögő, egyes
+lámpa-sor dübörgött előre. Majd végül még nagyobb térközzel
+imbolygó lángok girbe-gurba táblája, rögtön nyomában sötét
+csikorgás és ujabb fáklyacsapat.</p>
+<p>A domb feje most hirtelen megmozdult s a süstörögve pislogó
+fényfejek ösztönösen sietésbe kaptak, de a lejtőn ledobogó, zörgő
+zaj már üvöltve közeledett s a megállapodó vörös-fakó petty-mező
+tudós gyűrübe, négyszögbe hajuldozva Allah kétségbeesetten
+segitségül hivott nevétől morajlott.</p>
+<p>Zavaros tömegek zökkentek egymásnak; fegyver, győzelmi rivaj,
+sebhedt ordítása bizonytalanul csattogott a bókoló, eltünő, fogyó
+fáklyavilágok között, mintha az éjszaka leplébe gabalyodott
+Leviathán rugódozott volna szabadulásért.</p>
+<p>De a széleken köröskörül újra és új fáklyák gyultak lángra,
+szakadozott vonaluk félköre gyűrüs karolásba ivelt s ropogva
+szakadt a bekerítendőkre golyó és keserült parola-kiáltás:</p>
+<p>– Ne bántsd az magyart!</p>
+<p>Az óriás félkör két vége összecsapódott s az ólmot, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_394" id="Page_394">-394-</a></span> szitkot
+eszeveszetten csapkodó gyilkos fáklya-gyűrü kerítette sötét
+vonaglás bugó «Allah!»-ja, golyója lassan-lassan csak
+elfogyott.</p>
+<p>A lanka tetején trombita harsant, a lövöldözés elhallgatott s az
+óriás gyűrün belül csak kialvó élet, haldokló lángocska hörgött,
+sercegett a fáklya-oltogató zuhogó esőben.</p>
+<p>Keleten mogorván ébredő hajnal tologatta el sápadtra aludt arca
+elől a felhőket: a gyűrü megbomlott, holt és dög igának feszülő
+ökrök után, vontató kezek alatt mezőre, útszélre csúszott, szekér,
+ágyutalp jövetele irányába fordult s a zsákmánnyal Komáromba
+visszainduló Patachich kézcsókja némán bucsuzott a szótlan
+jóváhagyást bólongató szomoru vezértől.</p>
+<p>A bán maga s vele maradó vitézlő népe a Dunának csapott,
+elrejtőzött a füzesben s az éj jöttével a távolban pislogó
+Esztergomot figyelve az óvatosan kiszemelt ponton átkapott a tulsó
+partra. Nap feljöttekor már a hegyek közt hevert valami
+völgyszorulatban a nappali álomra bágyadt kis tábor. Vezérnek,
+tisztnek még csak vertek sátrat, de a halálosan kimerült vitézek
+zsufolt összevisszaságban roskadtak el a gulába rakott puskák,
+pikák között pokrócon, mentén, köpönyegen s az összehuzózkodva
+tenyeret arc alá támasztott, hasra terült, hanyatt terpeszkedett
+mély álomban szuszogók fölött kisütött a lankadt nap fösvény
+könyörülete. Borzongva ébredtek aztán a hüvös esti szélben s remegő
+ajakkal, reszkető lábbal guggolták körül a vacsora-főző bátortalan
+tüzeket. Az erő, világosság után óhajtó kábult öntudat kortyogó
+torokkal habzsolta a bort, sert; kanizsai börtönben ült magyar
+hézagos tudománya elevenítőnek nagy esküdözve állított
+kávékotyvalékot kavart; zsákmányolt pipa, dohány élesztgette volna
+a mogorva ügyetlenséggel tanulók <span class="pagenum"><a name=
+"Page_395" id="Page_395">-395-</a></span> lelomhult idegrendszerét,
+de kártya nem pattant, kocka nem ugrott, nóta nem búgott
+köztük.</p>
+<p>Kis hajnalban újra úton voltak.</p>
+<p>Hegyhát domborult eléjük, meredek hivta próbára roncsolt
+erejüket, völgynek csuszkoráltak, patak-sugát tapostak iszapos
+kölyök-örvénnyé, emberi lakást, török földhányást messze elkerültek
+és mentek, egyre mentek a rég elillant nagy sereg nyomán.
+Dombtetőről itt-ott kanyargó folyónak folytatástalan, iránya sem
+sejtett darabja csillant a ködnevelő, tulsóparti végtelen unalmu
+sik határán; más hegy oldalában kezdetleges erőd, kék kupolácska,
+szerény-barna fa-minaret. Tovább! A lassu lejtő egy helyen
+hirtelenebb szögbe hajolt vissza s az út meredeknek ágaskodva,
+lomhán domborodó, egymásba málló emelkedésekkel rakott nagy,
+kopasz, otromba tetőre vitt.</p>
+<p>A szél pisszegve rángatta a kucsma-tollakat s puha-kövérre fujva
+lötyögtette a fel-felkapott mente-ujjakat a szájtátó, szomoru, néma
+csöndben.</p>
+<p>Balra hosszukás sziget, rajt zöld lomb-falából kivedlett egypár
+szürke házikó, túl a lila, nehéz párával rakott végtelen sik mély
+szakadások barázdálta néptelen partja; odább délre ismeretlen róna
+sarával pocsétás folyócskának a Dunába siklása, ölelő karja mögött
+gömbös fejü sírkövek rendetlen, tömött hada; aztán a pár minarettel
+tüzdelt, árokkal, alacsony fallal háromfelől kerített s a Dunának
+nyomott csekélyke Pest. Az innenső parton török hadihajóhoz
+hasonló, hosszukás hegy tetején magas, erős falakból fölszökő
+minaretek után messze földuzzadó város; lábánál a Duna vizét néző,
+lapos tetejü házacskák ablak-szemekkel írt sok össze-vissza
+dominó-kockája, amelyeknek szeszélyes vonala az innenső hegylábat
+megkerülve halkan enyészik el a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_396" id="Page_396">-396-</a></span> jobbra, újabb magas
+hegyek lábához szolgáló mély lapály sirkövei felé. A Duna beteg,
+opálos vizében nagy, kerek rondellák áztatják sötét lábukat a
+parthoz közel s ott, ahol Buda legmagasabbra szökken az arany
+gömböket hordó kupolás királyi palotában, a viz hátán csipkézett
+szélű, hullámzó hernyó-vonal a hosszú hajóhid. A Kizil elma szeráj
+pirosan csillogó óriás almái mögött újabb város-folt s aztán a
+szakadékos oldalu öreg Gürz-Eliász-baba hegye, amelynek kopasz
+bubján félrevágott sapka a kis török palánk. Uton, uccákon fehér
+pontocskában végződő vagy egyszinű vörös-barna foltok mászkálnak s
+a magas falak aljába fúrt köpü-nyilások felé kigyózva erőlködő
+utakon tömlőkkel, korsókkal hasas lovak bólogatnak egymást váltó
+irányu kettős vonalban föl-le.</p>
+<p>A csapkolódó zajjal hangos vizi bástyák elhallgattak; lágy
+zenét, imára hívó bugás-foszlányokat sejtett néha fülük. A nyugati
+lankák szőlleiben lángok gyultak s Kiz ádászi Duna-ölelte, vedlett
+fái között dühösen csaholt a kutya.</p>
+<p>– Iste Budin! – mutatott le egy török fogoly lelkesülten, aztán
+összefont karokkal borult térdre a nagy szent közbenjárást
+kérve:</p>
+<p>– Sifáát já! Gül-baba!</p>
+<p>Egy hang se hangzott, mozdulat se szakadt s halkan fordultak
+vissza a fáradt paripák. Vissza, csak haza már, gondolkodó úton,
+kábult fejjel…</p>
+<p>A novemberi szél szárnyán érkező Tisrini száni hó Kászim napja
+azonban a Mérték mezejére gyűjtötte Buda alatt a hadakozást
+befejező oszmán sereget. Egyhanguan darálta a harcosok lajstromát a
+katonaságot kifizető basa diákja s ha a kétszer kiáltott név
+viselője nem jelentkezett, melléje vetett egy hanyag «mim» betüt…
+mavt: halott! <span class="pagenum"><a name="Page_397" id=
+"Page_397">-397-</a></span></p>
+<h3>XXXVI.</h3>
+<p>Kis-Komárom hóharmatos sikjának fakó hideg vagdalkozásában
+recsegősre meredt sátor-városa fölött trombita-szótól borzadt az
+áttetsző, fagyos hajnali homály. A sátrak fülledt hidegében lomha
+fehér alakok villantak talpra az arc alatt zuzmaraszakállt nevelt
+takarókból s sziszegő káromkodással menekültek sisak, mellvas
+vattás bélésébe. Kint lámpák lötyögtek szerte bóbiskolva; hajlott
+vállu ember gyűrüben sírt, pattogott a fekete katlan-aljakat
+nyaldosó tüz; bamba botosok topogtak ide-oda s a nyugati ég pállott
+feketesége előtt fehér pontocskák hullongtak sűrü
+összevisszaságban. A lovak fejéről leoldották a meleget tartó
+szalmacsomót, forró viz lottyant a földbe fagyott sátor-karókra,
+szekérkerekekre, aztán hápogó dob, rikácsoló trombita mellett,
+oldalba kapó süvítő szél alatt tarka folyóként zudult neki a
+huszezer ember a gömbölyü hullámokba fagyott fehér tengert játszó
+mezőnek. A zajfogó hólepel fölött ezer és ezer kis pára-felhő
+lebbent s a nagy csöndben csodálatosan érthetővé tisztult az emberi
+hang.</p>
+<p>Kora délután tájt feketével foltos gyűrődésként tünt a
+dombtetőre kapott előhad szemébe a hóhullás csíkozása mögött
+megvonuló kis Berzence. Ostromos ölelésnek szakadozva, nyulva
+hömpölygött lefelé a had, de a lelkes Jézus-üvöltözésre semmi sem
+felelt s a kis erőd falva flegmatikusan pipázta tovább a
+holttest-szinü égbe oszló sok, kis, békés, fehér
+füst-kacskaringóját; csak a falu jegén csuszkáló, féllábra kötött
+fakorcsolyán ütemesen lendülő, lejtőn leszánkázó gyerekek tüntek el
+nyomtalanul s a kutyák ugattak. De az alvégi viskók köhögve
+gyulladtak ki itt is, ott is; kuszva, rohanva, egyenként,
+csapatostul igyekezett a meglepett paraszt a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_398" id="Page_398">-398-</a></span> palánk
+felé; az éhes dulókat földre boruló aggastyánok, banyák, rivó
+porontyok s a legdrágábbat menteni akaró fejetlen menekülés
+nyitotta almáriomok, ládák dus zsákmánya várta és tétova, bőgő,
+bégető, röfögő csorda-foltok vonultak a biztató pikák előtt a
+hevenyészve gömbölyödő szekértábor iránt. A kis dsánkurtarán
+puskaropogással köszörülte torkát a hivatlan vendégeknek gorombább
+válaszadásra, de mikor harmadnap a daloló, sütő-főző, részegeskedő
+tábor fölött a dombon eltátották szájukat a félig hóba süllyedt
+hórihorgas colubrinák s a kurta nyaku cannonok, ijedten hallgatott
+el s a fagyos fehérség fölött meglebbent megadása zászlaja.</p>
+<p>Az örömben sívó, salvézó tábor közepén büszke önelégültséggel
+fogadta Zrinyi a Berzence kulcsait hozó dizdárt és kiséretét. Hiába
+tunya a várvesztő magyar, hiába önző, tétlen a német, hiába
+világbiró a török császár hatalma, hiába köti magasra kelése
+kerekét Montecuccoli kicsinyes bosszuja, a Holnap döntő szava az
+övé lesz! Berzence után Babócsa, Pécs, a nagy hid s aztán Kanizsa!
+Ejh! nem ökle, pika-erdő ellen vakmerészségben feszülő melle,
+Köprüli tatár-nyilas karácsonyi ajándékát Murába fojtó személyes
+bátorsága, de hadvezető elméje teremt ember és acsarkodó sors
+ellenére mostan a magyar és Zrinyi nevet fölemelő uj hadi
+helyzetet!</p>
+<p>Másnap délben, a Rinya jégszalagját követő hét órai kemény
+ügetés után, már a dombtetőn gubbaszkodó kis Babócsa körül
+mocskolta az északi magaslatokról leförmedő öreg ágyui füstjével,
+puskaporával a tél szüzi leplét az elbizakodott sereg. Babócsa
+felelt! Ohó! A nem várt ellenkezésen megvadult pattantyusok siető
+puffogatásban vágták a választ. Az álmából riadozó természet
+morogva elégedetlenkedett s tisztaságát féltő aggodalommal
+<span class="pagenum"><a name="Page_399" id=
+"Page_399">-399-</a></span> szórta a villogó füstöt dörgető
+környékre békésen szitáló havát. De Babócsa csak rengeteg kincséért
+remegő halál-félelmében bömböltette a négy égtájtól segítséget
+kérő, fátyolos hangu zárbuzánjait, estéli imádság idején azonban
+elcsöndesedett s feszülten figyelte a kereken szürkülő látóhatárt…:
+az északi, nyugati ég alját távoli tüzvészek vörhenye verte ki s
+nyulongott, pirult mindig följebb és följebb; fekete, vékony pernye
+lepel vonta be felül a friss hóesést s lába alatt a vacsora-tüzek
+előtt árnyékokat dobáló tábor zugó jókedve morajlott… Másnap
+megadta magát. Őrsége világgá eredt s tárházainak kincse: árpa,
+kétszersült, perzsa és örmény bor, kávé, dohány, hosszu-vékony
+puska, ágyu, kaftány, ergaváni posztó, drágaköves cselenk, szőnyeg,
+keresztény templomi edények, arany arabeszkkel tultömött Korán,
+patkó s lótakaró, por és golyóbis s ki tudja, mi minden, Zrinyi
+táborát hizlalta.</p>
+<p>Tovább, csak tovább! A bánban büszke, elkeseredett erővel égő
+élet mind izgatottabb és izgatottabb lobbot vetett, amint vérben,
+tüzön, zsákmány közt gázló hada Szigetvár felé közeledett. A tegnap
+délután nyugalmában, míg a rajnaiak morogva engedelmeskedő csapata
+az üresen talált Barcs fölégetésére délnek csapott, sátra
+éjjelében, s most, a szikrázó hófelhőt verő vágtatásban mintha nagy
+őse lelkének kérő szava dörömbölte volna fülébe: Bosszu! Nagy
+poémája foszlányos sorokban ütődött emlékezetébe, elképzelt s
+később igazzá hitt bősz párviadalok elevenedtek meg a vakító
+fehérségtől betegen égő szeme előtt, szerecsen Demirhám bömbölt a
+csontig vágó jeges szélben, Kumilla panasza sirt a vágtatásuk alatt
+savanyu szagu, üszkös mocsokká szétrepedő falvak jajongó nőiben… Az
+a berek ott Radivoj nyilazásának rejteke, hóval rakott két
+bokor-sor <span class="pagenum"><a name="Page_400" id=
+"Page_400">-400-</a></span> között az a mélyedes az Almás pataka s
+ott a torony már… a torony… igen… Sziget!</p>
+<p>A vezér mögött lovagló urak már alig-alig birták az iramot,
+mikor Zrinyi a vár irányából balra kikanyarodva fölkiáltott:</p>
+<p>– Urak! Az török császár ellen!</p>
+<p>S míg magyar és horvát az Almás mentén északra suhant, hogy a
+patak recsegő, be-betöredező jege fölött átözönöljön, délnek, ahol
+a folyócska széles mocsárrá lomhulása közepén vaskosan terpedt
+három tömzsi tagban Sziget, Hohenlohe ágyuinak tüze villant jobbra,
+füstgomolya szökkent s mire buffanása idáig hatott, láng csapott
+fel a fal mögül és óvárost a belső várhoz kötő hidon zajongó tarka
+tolongás igyekezett beljebb és beljebb…</p>
+<p>A tovarohanó had élén száguldó Zrinyi izgatottan forgott fejjel,
+derékkal jobbra-balra: emlékét erőltette, bokor-szövevény,
+zuzmarabőrü fák szaggatta távolságot mért szemhunyorogva… Ez már a
+török tábor volt, itt lehetett a főut… arra kellett Barbálának a
+nagy szerecsennel összeakadnia… igen, erre a főut császár
+sátorához: ott a türbe!!</p>
+<p>Alig hogy megálltak, el se helyezkedtek, Zrinyi parancsa csak
+most rikoltozott a lassan kinyuló harcvonal előtt száguldozó
+tisztek szájában, mikor a kopasz fák között sétautakat kanyargató
+domb tetején deszka-palánk mögül, földfalról füst görgött az égnek
+s a ropogás, buffanás nyomán jajgató, üvöltő rés szakadt a
+kopja-erdőben. De felhangzott a «Jézus», ostromlétrák rovátkos
+vonala húzott a lejtőre rohanók között s három könnyü ágyu dobálta
+a dübörgő füst mögött eltünő erőd egyetlen kapuja felé kerek
+golyóit. A zajongó ostrom első hevében észre sem vették, hogy a
+kicsiny palánka hirtelen elnémult…</p>
+<p>De Zrinyi már ihletett szótlanságban rugtatott a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_401" id="Page_401">-401-</a></span> dombnak
+s a beszakadt kapu rozsdás, üszkös roncsain elsőül szökött át
+lova.</p>
+<p>A teret szabálytalanul ölelő kis házikókban zajongva zúgott föl
+a nyüzsgő zsákmányolás s a piac közepén a kék kupola alatt enyhe
+tarkaságu kaput, ablakokat ölelő fehér márványu sirkápolna köré
+röhögve, szitkozódva loccsant az idegen istent gyalázó dühös
+szentségtörés. A tükrös márványlapok, a kőnek művészi gond
+keresztül-kasul vájta csodás ölelkezésü növényzete, a szines
+faïence, szűz oszlopok ellen emberi mocsok fröcsölt, puskatus,
+karó, vasdorong zuhogott. A bejárat nemes patkóivét szögbe törten
+alátámasztó két ajtófél között a sarkából kidőlt kapu dombormüvü
+bronzán csizmás magyar úr ordítozta a rombolás mikéntjét befelé,
+ahol a kupola érces fényt aláöntő rézserlege alatt vad
+összevisszaságban kavargott bocskoros vandál s szilánkokká
+szétvágódó halk finomságu ornamentika, csapkodó fegyveragy,
+portfüstölgő sok drága szőnyeg, koppanó lábas gyertyatartó,
+aranyedény.</p>
+<p>Zrinyi lova fáradt terpeszben nyomta szét két hátsó lábát s a
+szorosan összetett két elsőn előre dülve szügybe vágott fejjel
+pihent; lovasa elgondolkozva nézte, hogy szórja szélnek az idő e
+tán intő jelü bosszuja a nagy Szulejmán belső részei fölé boruló
+mohammedán kegyelet ismeretlen lélektől zengő márvány ölelését.</p>
+<p>Hosszu sóhaja domboruvá boltozta mellét s felvetődő tekintete a
+kupola csucsára tűzött aranyhimü zöld selyem zászlóba akadt. Sietve
+tekintett körül s:</p>
+<p>– Hejh! Radován! – bömbölt egy létrával, kötéllel bajlódó legény
+felé szava.</p>
+<p>Az intésre falnak vágta fejét a létra, a következő percben hurok
+repült a lobogó fölé, tövéig csúszva nagyot rántott rajta s a
+filandera reccsenő bukfencben omlott alá a kupola menedekén.
+<span class="pagenum"><a name="Page_402" id=
+"Page_402">-402-</a></span></p>
+<p>A Szigetvár alól mind komolyabbá magasló hegyek alján keletnek
+ügető vegyes had Pellérden torpant vasárnapi nyugalomra; s alig
+hogy fölkunkorodott a hegy, domb ölelte völgy bejáratában tábora, a
+népszerü vezér lovas csatáit, megrohanásait unó és irigylő
+Hohenlohe gróf sátrában, akit a bán mellé, de nem fönnhatósága alá
+rendelt a félintézkedésekbe hagyományos szerelmü bécsi tanács,
+török fogoly csavargatta hosszú ősz szakállát a tolmácsos, mogorva
+vallatás elé:</p>
+<p>– Pecsevi-i Szirem, mánend bág-i Irem! – sóhajtotta a szerémi
+Pécset Irem kertjéhez hasonlító öreg s álmatag szemében kigyúlt a
+Béccsel vetekvő gyönyörü, ragyogó város minden pompája. – Ó,
+kalapos fejü királyi méltóság! tizenhat dsámi és mecset… a Kászim
+pasáé, minaretjének égbe nyuló magassága második egész Üngüruszban.
+A belső várban szemvidító szebilkháne csorgója, négy sarkán négy
+torony, az élet vize áll benne… Az erkölcsös élet szivtépő hangu
+mesterének, Dseláleddin Rumi-nak mevlevi dervisei ájtatos
+révületben kerengnek, forognak nádfuvola hangjai mellett a tágas
+szemakháne puha porondján…</p>
+<p>– Hagyd a hülyeséget! – öntötte el a harag az apró, arányos
+pöffetegekből összerakott arcot.</p>
+<p>– Igen, vihar-haragu királyom!… Négy kapuja van pokolmélységü
+árkának vize felett… A hammam vetkező helyén szökőkut tányérja áll
+három bronz ökörfejen, három teknősbéka háton, s tizenkét
+sárkánytorok önti belőle a vizet…</p>
+<p>– Megnyuzatlak! – kiáltott fel a rajnai vezér.</p>
+<p>– Árok zsilipje hol van? Fal, bástya gyönge pontját mondjad! –
+fordította törökre a fenyegetést a tolmács.</p>
+<p>– Elveszett Popofdsa, elveszett Brezensze… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_403" id="Page_403">-403-</a></span></p>
+<p>Hohenlohe türelmetlenül ugrott fel ültéből s a mellbe rugott
+aggot sietve vonszolta kifelé a tolmács.</p>
+<p>Harmadnap hajnalán óriás gránát pattant a pécsi külváros szomjat
+keltő, keserü füsttel párálló fekete üszkei közül s hajolt világító
+ivben a belső város felé. Mecsek lábától, síkról háromszoros
+ágyudörej felelt s a négy hidon négy tömött hadoszlopban robbant a
+négy kapunak német és hajdu. A kaputornyok tüzet, golyót, követ,
+szurkot, forró vizet zuhatagoztak alá a kincset igérő ostrom
+örömében, seb kínjában üvöltözőkre, akiknek megritkuló,
+összetömörülő gomolyagából törött fegyver, sisak, nagy kalap,
+vér-eresztő vonagló test zuhant, koppant az árok bibor, fekete
+mocsokkal szennyesedett jegére. A budai kapu nagy érclapokkal
+fedett szárnyán a kis csapóajtót feszegette a ravaszkodó
+megrohanás; a szigeti kapu ellen erőlködők hirtelen visszahuzódtak
+s vakmerő pattantyus irányította ágyuja csövét a kitisztult hid
+innenső fejéről a makacs rézfalnak; a siklósi kapu fölé létrák,
+vaskampók dűltek, koppantak a töredezett falnak; az új kapu
+fazsindelyes toronytetőjére lángoló koszoruk, tüzes nyilak,
+gránátok röpültek a lassan világosodó szürkeségben.</p>
+<p>Egyszerre mintha fölordított volna a halálosztó zugásban,
+csattogásban, füstben remegő fal gyűrüje mögött meglapuló város
+aggodalmas csöndje. A Mecsek néma oldaláról lefigyelő vezérkar
+összenézett. A havas fejü magas, barna faházak, minaret-kopják
+négyszögében fehérlő kupolasapkák között, körül, előtt kanyargó,
+terjengő uccák, terek tisztára sepert kövei, hóbuckái között őrült
+futkosás támadt. Gyalog, hevenyészett batyuval rakott öszvéren,
+kantározatlan lovon, egyik kezében apró poronttyal, másikban
+rettegés ragadta karabinnal, pisztollyal szállingózott, suhant és
+sikoltozva rohanó, fátyoluk <span class="pagenum"><a name=
+"Page_404" id="Page_404">-404-</a></span> vesztett asszonyok
+csoportját pikaszegző tömött visszavonulásban védve özönlött a sok
+fehér posztó kalpagu pécsi török a szilárd védelemmel kecsegtető
+vár egyetlen kapuja felé, amelynek keskeny hidján életet mentve
+életen taposott. Itt hirtelen fekete füstoszlop kanyarult sunyin
+egy tető fölött, ott beért török paripája zuhant fejevett
+gazdájára, amott veszett teve himbáló ügetése bőgött, emitt gyanus,
+véres gomolyag csobbant a kutak mélyén s magános holttestre tűzbe
+boruló kátrány-lepel terült. A ravaszok sötét kis udvarok gyanus
+helyeinek ásót feszítettek elásott kincsért, az aggodalmasok
+lóhátról pikára szúrva gyűjtötték a zsákmányt maguk mögé, a
+telhetetlenek kéjben ugráló ádámcsutkáján zubogva ömlött le a
+tömlők nehéz bora, a vértől szerelemre vadultak asszony után
+kutattak a rácsos háremekben, a vérengzők török fejet, körmöt,
+penist metélgettek a csendes sikátorokban. Vér, hó, eleség, bor s
+mindenféle hulladék émelyítő mocska taposódott szerteszét a végre
+is részegen ucca-félre döglő hajduk, németek alatt.</p>
+<p>De a vár árka előtt sövény-négyszög állt föl, ölelő karjai
+között havas göröngy zuhogott, nőtt Hohenlohe rendszeres ostromot
+tervező ágyúi alá, hogy a fal szintjét elérje s Zrinyi ötezer lovas
+élén elvágtatott délnek…</p>
+<p>… mögötte a kis dárdai erőd piacán, ostrom omlasztotta falain,
+csonkult bástyáján vértó, holttesthalom, füstölgő üszök s előtte jó
+mérföld hosszan az óriási hid tömör remeke: fagyos mocsár tömzsi
+cölöpeire, jégtorlaszos viz kátrányos ladikaira támaszkodva,
+középen hidas fapavillonokat emelve, négy karfa-vonal közé vett,
+háromszoros enyhe barna tölgyfa-ut s a simára gyalult oszlopok,
+deszkák egymásba eresztett tudós, nemes rendjén szögletes
+lámpafejek szabályos közökben összehajlóvá <span class=
+"pagenum"><a name="Page_405" id="Page_405">-405-</a></span>
+csökkenő perspektiváju kettős sora messze, messze az eszéki part
+távoláig.</p>
+<p>A bán összefonta karját s melle tágított kasába fujtatva járt ki
+s be a levegő:</p>
+<p>– Mely szép az élet! Mely szép!</p>
+<p>A puszta hid innenső fele már ordítva káromkodó, vérihlett
+gyönyörben daloló lovas dübörgést, ágyu-futást ringatott ütemes
+méltósággal a felvont hidja pajzsát maga elé emelő, ijedt
+puskatüzet villogtató emeletes őrbódé ellen s a parton lent jobbra
+balra zizegve omlott marok alá, kürtős kévévé a rengeteg mocsár
+hóval szórt, sárgából feketévé vedlő kusza, merev náderdeje. Tul a
+messzeségben Eszék csipkés fala füstgolyót dobott az égre s az ágyu
+magja kutatva bugott errefelé, de az őrházak időmarta fája pattogva
+robbant széjjel, a hat felvonóhid szinte egyszerre zuhant hanyatt s
+vágtató lovas paripája farán, gyalog szállt vitéz nyergén
+keresztben tornyosulva, harácsolt kordén, jobbágy-kobakon lengve
+megindult az ezer meg ezer kötésbe rendelt nád-erdő néma omene a
+táncpalotás simaságon Eszék felé. Mint fabábut játszó alakos a
+szinen, kelt, lendült, állt egyenest, bukott korláton át fejjel a
+ladikot szinültig rakó legény ölébe a sok merev kerekség. Eszék
+bömbölve tiltakozott, de célon tul ugrott golyói, gőzlelküket
+süllyedésük helyén kilökve fulladtak vizbe s ha célt találtak,
+féltett hidjukat rombolták csak tűzzel, töréssel. A fagyos
+nád-legények már a korlátok között kezdtek elfeküdni hosszant
+egymás tetejébe s buzgalmas gurulásuk tömte egyre tömte a
+haszontalan lyukat. Eszék pár tornya, rovátkos kőgallérja hiába
+fröcsölte-köpte kisebb-nagyobb golyóit, hegyesszögü hajlásba venni
+kénytelenült czéljának széles vonala sehogysem akart a lövegek
+esési pontja alá feküdni. <span class="pagenum"><a name="Page_406"
+id="Page_406">-406-</a></span></p>
+<p>A száraz szürkületben aztán egyszerre megmozdult a vizen,
+mocsáron keresztbe fekvő óriás tetem: kék kacskaringók libbentek
+rajta s nőttek, vastagultak, gomolygó feketévé sürüsödtek, míg
+magjuk vörösen izzóvá nem derült. A bibor izzás szikra-záporokat
+lövellve, árbóc-magasságu lángnyelvekké ugorva, sötét roncsokat
+dobálva, mohón ette maga körül a füstöt, homályt s az óriási hid
+lassanként hullámos lángtengerré nyujtózkodottan sivított, morgott
+föl az éjszakába. Távoli erdő, falu, tanya, magános fa, kerek domb,
+jég-lapok, tükröző csikok bujtak elő nagy kerületben szerte az
+éjből s vörös csodálkozással meredtek a középen himbálódzó láng-hid
+felé, amely csökkenve, nekifeszülve küzdött a kormos tincsekbe
+lebbegő rőt haját tépázni rohant északi széllel. A fehér
+csillagokkal gyéren szórt égre rózsaszin fátyol terült; fekete
+pernye, meleg fuvallat, rémes nappal fénye csapott a látványon
+vigadó táborra s maradt el róla aszerint, amint a szél támadása
+alatt nyöszörgő, huhogó lángsereg lábakötött menekülése Dárda felé
+futamult, Eszék iránt dült, az égre panaszlott, vagy nyiló kévévé
+bomoltan jobbra-balra lapult. Füstje vörös bélésü zászlók ezreként
+lebegett némán fölötte.</p>
+<p>Reggelre beteggé halványult a nyakán nyargaló sivitás ellen
+keserü-sötét füst-sziklákat dobáló tüzvész. Izzó oszlopok dültek
+uri, lassu kétségbeeséssel a jege olvadt vizbe, amelyen zsirban
+kerengő fekete üszök-kendők usztak el délnek a bukdácsoló gerendák,
+lángolva szabadult iromba csónakok után vészt hirdetni a téli
+szálláson pihenő harcos muzulmán világnak. Jajgatva roskadt össze
+amott egy órjás láng-darab s össze-vissza fekete uszássá csitult
+aztán a viz szinén. Az őrtornyok merészen rakott, bolond vonalu
+ráccsá kormosodva emelték sovány vázukat a nádrobbantgató égés
+fölé, amely lassankint <span class="pagenum"><a name="Page_407" id=
+"Page_407">-407-</a></span> uj erőre kapva, régi szinét
+visszanyerve integetett karjaival a közelgő est felé.</p>
+<p>Zrinyi a suttogó, lelkesülő urak előtt szótlan távolban állt
+egyedül s ihletett figyelem feszülése vésegette lelkébe kéjes
+vonalakkal örök emlékül első és egyetlen igazi nagy tette muló
+vibrálását:</p>
+<p>– Eszék hidjával játszadozó iffiu hajnalom, következik-é reád
+Kanisa megvételének kévántam napja…?</p>
+<p>Mint vezéri parancs egy helybe merevítette, kartács tizedelte
+ezredek, elkülönült csoportokban remegett az égés a sötét sikon;
+fogyott a fény, hizott a füst s világító, parázs-lábu fehér
+gőz-gémek kezdték nyujtogatni karcsu nyakukat fölötte. Eszék
+tornyai még dühös pirban meredeztek az innenső tüz erős világától,
+de falai már fáradtan buktak egykedvü eltünésre a lábukhoz békélve
+visszatérő homályba. Itt füstté huzakodva szökött meg a harcot unó
+láng-vitéz, ott csillogó zsarátnokká taposva süstörögte közeli
+halálát, amott hulló gerenda nyakába kapaszkodva ugrott a hüs vizü
+sírgödörbe. A tulsó part ágyui már egy szót sem szóltak s a magyar
+tábor aludni tért.</p>
+<p>Reggelre kelve csak tűzmarta szélü ösztövér roncsok bolondjában
+összeverődött hullámtörői ellen morgott a vén folyó s fekete
+cölöp-fejekkel pontozott vonal mutatta Eszék felé a hajdani
+folytatást.</p>
+<h3>XXXVII.</h3>
+<p>Kinyújtott karjával a dombtető egyetlen fácskájának támaszkodva
+nézte Zrinyi a lábától csöndes ereszkedésbe hajló gyöp
+szürke-fényes csillogásán a hajnali árnyék bátortalan születését. A
+mögötte kelő nap sugarai nyomtalanul siklottak el a domb alatt
+terülő tábor piszkos sátrain, friss hányásu körsáncán, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_408" id="Page_408">-408-</a></span> de
+bíbor zománc közepébe tűzött boglárrá aranyozták az egy-két
+félholdat villantó Kanizsát, s az ellenség tüzes golyóitól való
+féltében fazsindelyeitől megfosztott sok összevissza
+szarufa-bordázatát. Túl, a nyugati külön tábor csücskén pár ágyu
+reze fénylett. Mögötte derengő zölden enyhe domb-buborékok;
+legmesszebb hajnali ködfátylát bontogató sík, piros fejü erdők
+hegyeinek egymásba folyó vonala.</p>
+<p>Sors bona… bizony! Vedd meg hát, világhirű bán, makacs Kanizsát!
+Hiába fütyög nyakadon a spanyol király Tuson de Oro-ja, ágyuid
+repedtek vagy nem hoztak golyót bögyükben! Hiába sietett Európa sok
+hercege, fejedelme pénzzel, paripával, hizelgő levéllel
+üdvözletedre, kanizsai ostromodat megkéstették a bécsi sonkolyok,
+kiknek téli expeditiód csak cavalcadé vala!… Minek, jó francia
+Lajos, a tizezer ajándék arany, ha pocsékolt időnket vissza nem
+válthatom vele? Hiába csörög zsebedben pápa olvasója, babócsai
+mezőről nem imádkozhatod el-vissza új eszéki hidján Köprülit.</p>
+<p>Az egészségtelen zsirral párnázott arc ólmos foltjain bágyadt
+fájdalom barázdált elő s a függélyes ránc fáradtan mosódott szét
+fel-felránduló borzas szemöldökei között.</p>
+<p>Mögötte lova zablája ropogott gyönge gyöp morzsolásban s valami,
+éjszakáját sirató rigó pipelt szerelmesen.</p>
+<p>Lent mintha a tábor megmozdult volna.</p>
+<p>A bán ökle könnyet dörzsölve kapott erőltetett virrasztások
+mécsvilágától pilláját vesztő vörös szeméhez: mi az?</p>
+<p>Strozzival közös táboruk déli kijáróján békés szekér-sor mászott
+kifelé: a poggyász-halmokon szaladgáló kutyák ugatása, a hosszu
+ostorok durrogása utazást jelentett. Mi az? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_409" id="Page_409">-409-</a></span></p>
+<p>A hirtelen megforduló bán kezében zablát zörrentve rándult a
+kantár, az oldalba döfött paripa nyerítve vágta fel fejét a
+legelésből s hátára forduló lovasával ideges iramban dobogott le a
+lejtőn a Zrini-Ujvárnak tartó út felé. A gyöpszélen visszarántott
+fék alatt megállásra bicsaklott aztán és Zrinyi várakozóan nézett
+el jobbra a kordék, kolyeszák hosszu vonata előtt lötyögő száz
+német lovas irányában, akiknek élén ragyás kepü, ritka szőke
+bajszu, hosszu, csontos hadnagy ült lusta, görbe háttal, csipőre
+tett ököllel nehéz léptü lován. Zrinyit megpillantva kiegyenesedett
+s félig hátrafordulva bőgött népe felé:</p>
+<p>– Auu? – aztán előre kapta fejét s az érthetetlen harsány
+vakkantásra köszöntő zörgéssel közeledett a század.</p>
+<p>– Wohin, Herr Rittmaister? – vágott eléje a rekedt kérdés.</p>
+<p>– Nach Neu-Serinschantz, Herr Graf General! – kiáltott a tiszt
+kardját emelve s a csapat megállt.</p>
+<p>– Wieso?</p>
+<p>– Mein Herr Graf General, der General Lieutenant Herr Graf von
+Hohenloe und der Feldmarschall Lieutenant Herr Graf Strozzi neben
+andern Generals-Personen sich entschlossen, die bisshero
+continuirte Belägerung gäntzlich auffzuheben.</p>
+<p>Zrinyi álla tokává gyűrődve süllyedt dolmánya gallérjába, jobb
+karja kinyult s ernyedten lehajló keze feje csuklóban balra
+billent. A lomha paripa fölemelte szakállas csülkét, a hadnagy
+kiáltott s előre meresztett, részegség, bujaság ráncolta bamba
+pofák tizes profil-sorai küllőztek el a szédülő magyar vezér
+előtt.</p>
+<p>Strozzi szállásán nyitott ládák, fegyverek, drágaságok, edények
+hevertek, szolga-derekak hajuldoztak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_410" id="Page_410">-410-</a></span> szerteszét s a vezér
+egyébként rémült szigoruságu arca derüs mosolyt fénylett, amint
+kerevetéről sebesült karját tapogatva rendelkezett, mit hová,
+hogyan pakoljanak.</p>
+<p>– Mi ez? – rőkönyödött a felfordult elkészülésre a német generál
+sátrába rontó Zrinyi döbbent tekintete.</p>
+<p>– Látja nagyságod, – vonogatta vállait rosszkedvüen Strozzi, aki
+már csak lóhátról akart elköszönni vezértársától.</p>
+<p>– Mit fogadott hát tegnap nagyságod Batthyányi, Esterházy előtt,
+hogy velünk élni, halni fog?</p>
+<p>Strozzi savanyu hehegéssel fészkelődött föl helyéről s bajjal
+kényszeredett ki összeszoruló száján a tréfa:</p>
+<p>– Balkezemet adtam csak rája… ugyan!</p>
+<p>– S Kanizsa?</p>
+<p>– Nincs ágyúnk, uram! – restelkedett Strozzi.</p>
+<p>– Hírünk, nevünk!</p>
+<p>– Két részre van szakítva a tábor! – dünnyögött a német
+vezér.</p>
+<p>– Latrok! – vágta szemébe magyarul Zrinyi.</p>
+<p>Strozzi arcán két bibor folt gyúlt ki s fejét vállai közé vonva
+húzta ki magát:</p>
+<p>– Ich verstehe… keine «látrak»!… Alle bisshero angewandte Mühe
+und Arbeit umbsonst gewesen, die Soldatesca schon drey Tage kein
+Brod bekommen, wir auch keine Hoffnung zu machen, dass ins
+künfftige die geringste Provision mehr einlangen könte, und nunmehr
+gewisse Kundschaft eingelauffen, dass der Gross-Vezier mit einer
+grossen Macht von 50 biss 60.000 Mann auff dass Lager loss gienge,
+und…</p>
+<p>Kint a hangos magyar szóváltás dobogó zaja közeledett.
+<span class="pagenum"><a name="Page_411" id=
+"Page_411">-411-</a></span></p>
+<p>– Ach, diese auch noch… – sziszegett föl Strozzi, ketreces medve
+tehetetlenségével himbálva ide-oda magát.</p>
+<p>– Itten az bán ű nagysága! – fordult hátra a kipirult arccal
+berontó Esterházy Pál. – Guten Tag, Herr Feldmarschall
+Lieutenant!</p>
+<p>– Guten Tag! – morogta a bejövők felé Strozzi, a földet
+nézegetve maga körül, hogy hova köpjön ki utálatában.</p>
+<p>Aztán mindnyájan körülállták s németül, latinul, sőt magyarul
+csak úgy ömlött feléje a tréfás szemrehányás, érces hangu
+követelés, esküje komoly emlegetése, méltóságos rábeszélés,
+köpönyegrángató baráti kérés, burkolt fenyegetés: az örvény szélén
+tántorgó magyar hadi becsület ezer arcu, egy mivoltu maradásra
+biztatása. Strozzi vállába húzott fejjel forgott jobbra-balra,
+fülét vakarta, bajuszát paskolta, orra nyergét dörgölte mutató ujja
+kampójával s a karjait hallgatagon összefont bánra pislogott
+néha-néha.</p>
+<p>– Mért mennénk el nagy gyalázatosan, – emelkedett egyszerre
+Zrinyi hangja az összevisszasággá idegesült zaj fölé, – Kanizsa
+alól? A várban egy tehenen kivül más élő állat nincsen, hat napja
+sincs hátra s a nagyvezér tart tőlünk: Babócsán vesztegel… Kém,
+szökevény, fogoly egyként vallja.</p>
+<p>– Forgatsch úr is török rabra hallgatott…</p>
+<p>– Ejh, mit! – suhintott utolsó érv helyett a büszke kérdés, –
+marad-e hát nagyságod velünk?</p>
+<p>– Hol’ mich der Teufel, ich thue es nicht! – fakadt ki végre az
+elvvé kínozott, methodikus ijedelem Strozziból.</p>
+<p>Fenyegető öklös csáp-erdő lendült, tátott száju szitkot szóró
+éktelen zsivaj tört ki e szavakra a magyar urakból s ládikás
+asztalt, fegyver-csomót zörgő hullásnak lökve tolongott a bánt
+magukkal ragadó <span class="pagenum"><a name="Page_412" id=
+"Page_412">-412-</a></span> búcsuzatlan nekikerekedésük a kijárat
+felé. Hangos robogásuk Zrinyi szállása felé tartott s fél óra mulva
+lovaslegények nyargalták a kereskedőktől, asszonytól üres, fel s
+alá sürgő, szájas csoportokban vitatkozó, titkon már sátorkarókat
+huzkodó katonák gyanus buzgalmától forrongó körsáncot
+keresztül-kasul és külön kis század vágtatott át a nyugati táborba
+Hohenlohéért.</p>
+<p>A tanácskozás hosszu asztala körül aztán szokatlan, izgalmas
+csönd s rózsás-szürke félhomály töltötték meg a juniusi nap hevétől
+vörösen izzó bordás ponyvakúp alá zárt forró nyarat.</p>
+<p>Zrinyi szúróssá vont szemü, jéghideg, dacos nyugalommal nézett
+végig a piros reménységtől égő, nyúlt vonásu bizonytalanságban és
+makacs elszánásban sáppadó, vagy közönyös, nagy képet merevítő
+arcokon, amint szólásra emelkedett:</p>
+<p>– Császár ő felségének, nagy impériumnak, magyar hazámnak
+generáljai, próbált vitézei, hű fiai, urak! Ez utolsó tanácsban
+mint Isten színe előtt kérdezem nagyméltóságtokat, nagyságtokat és
+kegyelmeteket, elfussunk-e gyalázatosan annyi vért, pénzt, vitás
+gyülést, fáradalmat, virrasztást emésztett obsidiónknak teljesedést
+igérő utolsó órájában vagy keresztény hitünkért, császárunkért,
+becsületünkért, édes hazánkért eddig ezer csatában, ágyudörgésben,
+falmászásban, rohamban edzett szivünk minden bátorságát
+összeszedve, Jézus és romlott Magyarország szent nevével ajkunkon
+robbanjunk Köprülinek méltatlan ijedelmünkben megháromszorozott, de
+valójában 24.000 jó katonánk ellen 20.000-nyi gyülevész hadat hozó
+szájas fönnhéjjázására?</p>
+<p>– Nem úgy a kérdést, bán uram, – zuhant az asztalra fölényesen
+Hohenlohe vaskeztyüs ökle. – Itt vesszünk-e bolond makacsságban
+vagy másutt éljünk hitünkért jobb időkkel újuló harcra?
+<span class="pagenum"><a name="Page_413" id=
+"Page_413">-413-</a></span></p>
+<p>Zrinyi keblébe mellkas feszítő mély sóhaj kínja tolakodott s
+zokkanó szóban búgott ki ujra:</p>
+<p>– Ejh! Maradjunk?… Menjünk?… Ja, oder nein!</p>
+<p>– Nein! – marakodott elő Hohenlohe torkából rekedten az első
+szavazat.</p>
+<p>– Nein! – Nein! – Ja! – Nein! – Nein! – Nein! – rikácsolt,
+suttogott, nyulongott és tátogott magyarosan a többség futni kivánó
+tiltakozása s egypár magyar el-elfúló igenlése.</p>
+<p>A bán lehajtotta a fejét és hallgatott.</p>
+<p>Hohenlohe tarka struccbóbitája azonban föllebbent s a német
+urak, tovább mire sem várva, ültükből spádé-zörgéssel,
+toll-libegéssel, hangos szavazatmegokolással utánna kerekedtek.</p>
+<p>Rég elhangzott már az utolsó «also… ritirata… nach
+Serinschantz!», rég elnyelte már a távol a nyerítő, szerteszét
+robogó pata-dobogást ottkinn, mikor Zrinyi, két kezével az
+asztalperemnek dűlve, mint az álomjáró, nagy lassan fölállt. Szeme
+szögletén sűrü szarkalábháló remegése ütközött ki, vértelenné
+szívott ajkai keserü vonaglásra torzultak, könyökhajlása reszketve
+kampózott arca elé s szégyentelen zokogása megtörte a csendet.</p>
+<p>Az urak fölálltak s kint köröskörül tábor-oszlató trombita, dob
+ujjongott kevélyen.</p>
+<h3>XXXVIII.</h3>
+<p>A toronyszobába fölérő vigyázó hasát előre nyomva, két karját
+összehúzva, vállropogtató nyújtózásban feszült hátra s ásítása
+hosszan uázott a néma nyugalomba; előbuggyant könnyeit szétmázoló
+ökle alól álmosan fejlett ki egy-egy tekintet délre, északra: az
+erdő-fejeken már ott csillogott a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_414" id="Page_414">-414-</a></span> hajnal aranyos diadémja,
+aztán érdeklődő pillogással dülleszkedett neki a keleti
+ablak-félnek: a harmatos gyöngyökkel teleszórt sík alján szokatlan
+fekete kárpit mögött vöröslött fátyolosan a nap óriás tányérja; a
+sötét köd foszladozva szállt följebb és följebb a sárguló korong
+lassu menekülése után s szabályos időközökben dördülő ágyurobaj
+bummogott egyhanguan alatta.</p>
+<p>A külső védművektől elfutó fehér út erdőbe, mocsárba vesző tulsó
+végén porbuborék pattant s lengedezve nőtt Csáktornya felé tartó
+kis lovascsapattá.</p>
+<p>Zrinyi századszor felnyíló pillája már nem csukódott le: az
+ágymennyezetre hímzett Szűz Mária palástja halványan kéklett
+fölötte, reggel van! Lassan fölkönyökölt s nyoszolyájából kihajolva
+hallgatta jó ideig a távoli morgást, aztán zokogó nevetéssel omlott
+vissza hanyatt és szeme lezárult, de ijedten nyitotta ismét tágra,
+hogy a véres függönye mögött felrajzó rendetlen futamodás, ténfergő
+tétlenségre szaporodó német, halogató paróka-lengés,
+rőzsével-földdel tömődő árok, robbant bástya-omladékon fölkúszó
+jancsár-ezer, éjjeli lobogásban égő cölöpös sánc hangot, mozdulatot
+kínos hűséggel agyába rezzentő utált emlékét elűzze magáról.</p>
+<p>A beteg ajtaján kint halk kopogás kapirgált föl hirtelen.</p>
+<p>– Ki az? – búgott rá ernyedten a közönyös kérdés.</p>
+<p>– Csak én! – jelent meg a szemérmes nyílásban Mária halvány
+arca. – Esterhás uram jüve…</p>
+<p>– Mennyen ugyan vissza!</p>
+<p>– De, édes egyem!…</p>
+<p>– Mi végre?</p>
+<p>– Isten térítse kegyelmed tanácsát békességre, uram! Ne
+idegenítse az barátot! – s szeme kérő <span class=
+"pagenum"><a name="Page_415" id="Page_415">-415-</a></span>
+pislogása, arca mozdulása magyarázta, hogy ott áll amaz a háta
+mögött.</p>
+<p>– Pál! – szólt hangosan Zrinyi.</p>
+<p>– Itten vagyok, uram! – remegett torkot köszörülve a
+folyosóról.</p>
+<p>– Jüjj hát!</p>
+<p>Az ajtó egészen kinyílt s gyöngéden kattant csukódásra zárja a
+visszavonuló Mária kezében.</p>
+<p>A bő, zsinórozatlan zöld vont arany dolmány kurta ujja
+visszahullott s a magas prémü süveg kerecsen szárnya bús
+ünnepélyességgel szállt alá:</p>
+<p>– Jüttem nagyságodhoz, hogy visszahíjjam!</p>
+<p>A bán szelíd tagadással ingatta meg fejét.</p>
+<p>– Nagy sibolygás esék közikben, hogy eszben vék nagyságod
+elmentét. Mind az generál urak és maga Montecuculi kérésekre
+történt ide csak postán sietésem s ihon az Excellenz handbriefje, –
+vont ki dolmánya alól egy elegáns hajtásu levelet.</p>
+<p>A kék eres, ráncos kéz renyhe nyugalommal esett a barna selyem
+paplanra a meg se nézett bontatlan levéllel együtt:</p>
+<p>– Nem, öcsém uram, nem megyek vissza!</p>
+<p>– Nagyságodnak törökkel szemben létele egész ezered-érő!</p>
+<p>– Azzal is több, ki undok tétlenségben nézze váram veszését.</p>
+<p>– Még áll, uram!</p>
+<p>– Elméjekben, kévánságokban mán kőromlás bizony!</p>
+<p>– Nagyságos uram, Zrini-Ujvára nem is egész Magyarország, nem is
+egész köröszténység, hanem csak egy szegeletecske. Ha sokan szép
+királyságokat veszítettek az káspiai hegyekbül kiszabadult nagy
+bestia ellenében, nagyságod magános úr létére nem röstellheti
+veszését.</p>
+<p>– Hát ugyé veszni fog? <span class="pagenum"><a name="Page_416"
+id="Page_416">-416-</a></span></p>
+<p>– Nem aztot mondám!</p>
+<p>– Megyek Leopoldushoz, térdéhez futok egyszer s utoljára…</p>
+<p>– Vitézségibül vesse nagyságod inkább igazságát!</p>
+<p>– Nem megyek vissza!</p>
+<p>– Romlott hazánk s csaknem utolsó kínra jutott nemzetem képében
+kérem nagyságodat, hogy azért rosz helyért ne szerencséltesse
+életét, mert sem Isten, sem világ előtt nem adhat számot, ha
+elrontja magát és faját, mivelhogy sokáig fáradt az természet, míg
+nagyságodat formálta az pogány holt eb fogyatására s az magyar név
+ótalmaztatására!</p>
+<p>– Nem megyek, fiam! Visszatérésem tahát szüvek keménységét
+megszaggatja, gonosságok törsökét kivagdalja? Nem megyek!</p>
+<p>– Még csak az nyavalyás Nádasdy uram is ottan vagyon, hun
+egyedül nagyságoddal légyen az had heános?</p>
+<p>– Mi végre mennyek! Hiszem vég szakadott az én hatalmomban!
+Kanisa alatt német kezek mesterséggel csinálta csorbáját
+vitézségemnek Montecuccoli úr maga jüve megigyenesíteni!… Majd
+Leopoldus, majd ű, ez egyszer ű… Az gyalázatos ritirata után mondám
+naponta: nyargaljuk meg az török táborát, vonnyunk szablyát reájok,
+de nem, folyó mögé szaladtak s szigetem partjárul riogatják vissza
+az vizre kelő törököt, mint uszni kapatott ebét az vadász!</p>
+<p>– S ha ottan vet hatot vagy vakot hadi szerencsénk utolsó
+harcban?</p>
+<p>– Ű dolgok!</p>
+<p>– Szerelmes apám uram, – kulcsolta össze utolsó erőfeszítésre
+két kezét Esterházy, – képezze hát elméjében maga elé nagyságod
+hűvséges szolgáit, <span class="pagenum"><a name="Page_417" id=
+"Page_417">-417-</a></span> jó magyarokat, kiknek karjait bénnává
+csapkodá nagyságod eljütte!</p>
+<p>– No, no!</p>
+<p>– Csak azt tudom, hogy Zrininek, az szigetitül igazán fajzottnak
+mast ott helye vára alatt, mert valaki házát nem mentheti tűz
+veszedelmétül, ezüst marha értékét mentse legalább!</p>
+<p>– Ejh, öcsém uram!</p>
+<p>– Mondjam hát, hogy visszajün nagyságod?</p>
+<p>– Mondjad hát… de csak Bécsbül megtérvén! – törölte le a bán
+inge ujjával homloka forró harmatát.</p>
+<p>Esterházy fölállt:</p>
+<p>– Nagyságos uram… Isten… Isten velünk! – azzal hosszu haját két
+felől lesimította, mint aki mátkájához indul s lángoló arccal
+sietett ki a szobából.</p>
+<p>Vér-csíkok csurrantak lova véknyán, amint fegyveresei élén
+fütyülve vágott neki a síknak. A Mura kanyargását követő
+füzes-sövény mind közelebb-közelebb hajolt a távoli morajlás felé
+száguldó útja irányához… Balra, egy kanyarulatnak majdnem szigetté
+kerekedő hurkában magyar sátrak, hallgató ágyu villant a fák alól,
+előre, reduton, folyón túl szembe fehérlett a vár nyüzsgő menedéke
+s füstbe boruló tetői, tornya mögött a lombos hullámzás zöldjét
+szaggató muzulmán tábor. Le, délkeletnek a távoli erdő óriás
+mocsár-szegélye előtt lapályuló Mura-völgyön kopja sűrübe vékonyodó
+függélyes vonalakból összerótt csillogó kockák lüktettek
+zászlócskalobogással; a part bokraiba bújt óvatos batteriák
+nagyfogu fésüje meredt sárgán a víz felé; lejjebb, egészen délnek
+szeszélyes sáncok cikcakja, golyótúrt mező mögött, Drávának
+egyenesedő, sok hidu kis patakkal párhuzamos faerőd-vonalon túl a
+főhadiszállás fehér vászon-városa nyüzsgött a letaposott
+<span class="pagenum"><a name="Page_418" id=
+"Page_418">-418-</a></span> vetés arany alapján; s szembe, a
+balparton majdnem útja irányát folytatta a török ágyu-sor sárgán
+csillogó rovátkás vonala a Murának szaladó lejtő fején sövénykedve
+végig.</p>
+<p>De fogy a sík és nő a zaj, Allah neve búg, puska ropog látatlan
+a bástyák alatt…</p>
+<p>Mögötte súlyos német ezred vágtat s a várba vezető híd
+redutjának kanyarul nehézkesen. Esterházy zavarodottan hátratekint,
+félrevág s a németek után száguld a lövöldözés iránt.</p>
+<p>A vársánc golyótól védett magasán Montecuccoli beszélget,
+makulátlan keztyüjét simogatva finom ujjain, Sparr és Holst
+tábornokokkal.</p>
+<p>– Hihetetlen, uraim! Magára vonta, egyszerüen feje tetejére
+húzta a bán a nagyvezért, hogy nyomja agyon…</p>
+<p>– Nézze excellentiád, – nyúlt ki Holst karja a romladékon szinte
+gurulva fölfelézúduló jancsárság szines tömegére.</p>
+<p>– Helyesen is tette nagyságod, – szólt komolyan Sparr, – hogy
+ezuttal nem nézte dicső hirének kockára tevését s eljött rendet
+csinálni.</p>
+<p>Lent, a vár lefutó oldalaival szemben szekérszám ontva nőtt a
+föld és rőzsefal; a csekély árok vize kiszorulva engedett helyet a
+turbánok, kucsmák ezerformáju, de egyként allahozó folyamának s
+döngő szakaszokban dűlt be itt-ott a cölöpös palánk.</p>
+<p>Montecuccoli érdeklődve fordult a döngés felé:</p>
+<p>– Nézze csak azt a fickót, ott, ott, brávo, hitetlen!… igaz, nem
+jött még vissza Esterházy?</p>
+<p>– Nem, kegyelmes uram!</p>
+<p>– Strozzi barátunkat azonban sajnálom, azért a bolond szigetért
+ott hagyni életét, kegyetlen ötlet…</p>
+<p>Egy fáradt golyócska koppant lába előtt a földre.</p>
+<p>Montecuccoli felkapta fejét és körültekintett: a várra tolongó
+alláhos tenger hullámai veszedelmesen <span class=
+"pagenum"><a name="Page_419" id="Page_419">-419-</a></span>
+dagadtak mind följebb, összébb a váratlan rajtaütés negyedórák
+kérdésévé vált sikerének egyre növő vad zajában.</p>
+<p>– Tasso commendant urat kéretem! – tekintett hátra idegesen, de
+visszafordulva ujra elmosolyodott. – Lovamat! – harsogott megint
+hátra. – Mi az? – csettintett ujjával a mögötte feltünő Hohenlohe
+vörösre izzadt arcát megpillantva.</p>
+<p>– E lövöldözés, Herr Graf Generalissime! – lihegte a rajnaiak
+vezére.</p>
+<p>– Nagyságod csak forduljon kegyesen vissza s méltóztassék a
+gondjaira bízott erődítési munkálatokkal foglalkozni.</p>
+<p>Hohenlohe morogva faroltatta vissza paripáját s ugratott el
+jövetele útján az oldaltámadás golyóitól már bizonytalanná vált
+várlejtőn.</p>
+<p>Montecuccoli kengyelébe lépett:</p>
+<p>– Wo ist denn dieser Tasso?… Ach, le voici!… Faműveket
+felgyujtatni, aknák alá kanócot… csapatokat kivonni…</p>
+<p>A három vezér paripái táncoló forgásba riadtak hirtelen s
+nyerítő zabla égnek feszítéssel ugrottak meg a biztos kéz szorítása
+adta irányban.</p>
+<p>– … und nach General-Quartier! – süvített vissza Tasso felé a
+bizalmas vitézei tömött csoportja közé furakodó lovas utolsó
+parancsa.</p>
+<p>– Buona notte, Serin-schantz! – kacagott föl az ingó hajóhidon
+még egyszer visszafordulva.</p>
+<p>A várra azonban fényes jancsár-hullám csapott fel, prófétája
+nevét üvöltve s véres habba keveredve ömlött vissza ujra. A
+közelítő árkok barázdálta fensíkon maga a nagyvezér imádkozott
+hangosan égre tartott kardos és ökölbe szorított karu élő
+szoborként, igéret-aranya csengett a harcra buzdító pasák szájában,
+fenyegetésük ostora csattogott előttük s a jancsárok új gomolyaggal
+gazdagulva loccsantották <span class="pagenum"><a name="Page_420"
+id="Page_420">-420-</a></span> a romlott falakra elszánt
+támadásukat, de ujra visszazuhantak. A nagyvezér imája megszünt,
+magasra emelkedett a korbács s a hátráló testvére puskája csövébe
+szaladt… előre hát!</p>
+<p>– Biszm-illah! Insallah! Jek dir Allah! Allah! Allah! – s a
+hullám rongyolt taréja fölcsapott a várba…</p>
+<h3>XXXIX.</h3>
+<p>Az uccáról még utánnuk hallatszott a lassan oszladozó tömeg kapu
+előtt makacs bámészkodásban ottmaradó töredékének szünni alig akaró
+hoch-ozása.</p>
+<p>A félemelet magasságú ajtótól két oldalt a falhoz ragasztott pár
+lépcső széles fején alázatos udvariassággal állt meg a hopmester s
+lemutatott a terem közepén végighuzódó hosszu asztal mellett álló
+karosszékekre, azzal gyorsan leszaladt a lépcsőn s az ebédlő másik
+végén nyiló kis ajtón eltünt.</p>
+<p>Zrinyi is lelépegetett s egy székbe telepedve nézelődött körül.
+A mennyezet fehér gipsz-faragványos cirádái közé foglalt négyszögü
+s ovális mezőcskékről rikitó szinü festmények vaskos harcosai s a
+négy világrészt jelképező külömböző szinü párok vonalai
+egyenesedtek fönt vagy hajoltak a tetőzet boltjának gömbölyödését
+követve. A lépcső feje alatt nyitott földszint ajtón át a kis
+tálalóból idecsillogtak a pohárszék ragyogó készletének üvegje,
+ezüstje. Az asztalon, amely fölött sok szögletes üvegnyelvü,
+zsufolt csillár függött, uti vászonburkából félig kifejtett
+rongyos, füstös zöld selyem zászló nyujtózkodott végig. Zrinyi a
+várakozás unalmában szórakozottan nyult a lobogó csücske után, de
+riadtan tapadt szeme a szélébe himzett török tárikh aranyos
+emléksorára.</p>
+<p>– Az Szulimán szultán béli temető helyének elragadtam
+<span class="pagenum"><a name="Page_421" id=
+"Page_421">-421-</a></span> zászlaja! Hun van az kut, kire tüztem?
+Hun Zrini-Ujvár? – Ejh! – a zászlót eltolta magától, nagy
+keserü-lassan fölemelkedett s benyitott a Rittersaalba.</p>
+<p>A fafaragványos mennyezet alatt, a levegőssé fúrt diszes, széles
+félfák karolta, plafonig érő emeletes szemöldök koronázta három
+hatalmas ajtó között ujra néma, magános csönd fogadta csak. Keze
+ökölbe szorult a szégyenletes mult emlékébe tolakodásán s már
+nekirontott volna a belső szobákba vezető ajtónak, hogy felkutassa
+megvárakoztatóját s leszámoljon személyében egész Béccsel egy
+lázadó szitok, de két tenyere arcára tapadt s görcsös mozdulatokkal
+dörzsölte volna kusza vonalaira a hidegvért, mit idejötte előtt
+megfogadott. Léptei keményen dönögtek végig a padozaton óriás,
+szines kályhától ónas ablakokig. Az egyiknél végre megállt,
+homlokát nekiszoritotta a kert zöldjét sejtető hűs hatszögecskéknek
+s úgy figyelte vére lassu csillapodását. Aztán visszahuzódott s
+gunyos, reménytelen tehetetlenségében az üveglapokra karcolt nevek,
+föliratok félig öntudatlan olvasásába kezdett:</p>
+<p>– … Anno 1663 den 6. April hat sich dass Saufen angehebt Vnd ale
+Tag ein Ravsch geben bis Auff den 26. detto…</p>
+<p>Mögötte ajtó nyilt csöndes-csikorogva.</p>
+<p>– Kegyelmes uram szolgája! – fordult meg a bán dacos alig
+főhajtással a belépő Portia felé.</p>
+<p>A minister köszöntése némán hajladozott, integetett. Aztán
+helyet jelölt Zrinyinek egy domboru mintás, aranyos rajzu bőr
+karosszéken s maga is leült:</p>
+<p>– Bocsánat, bán uram, de a békekötés dolga sok irást,
+tanácskozást hoz magával s igen szűkre mért az időm! Parancsol
+nagyságod?</p>
+<p>– Kegyelmes minister gróf uram, majdnem egy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_422" id="Page_422">-422-</a></span>
+hónapja, hogy itt várom oldalamon e szablyával ő felsége
+rendelkezését a haza és a kereszténység javára.</p>
+<p>Portia nem felelt s a szomszédból behallatszott az ebédre
+terités ezüstjeinek csörgése.</p>
+<p>– Válaszát várom kegyelmességednek!</p>
+<p>– Mit mondjak, Herr Graf?</p>
+<p>– Mi-it?… Káraimért s a fejemre húzott gyalázatért hajlandók-e
+nagyságtok kárpótolni?</p>
+<p>Portia kiálló arccsontjaira pir szökött s széles pillája büszke
+megvetéssel ereszkedett alá szemére félfüggönyül.</p>
+<p>– Fölötte becsült bán uram, a varasdini kapitányságról szó sem
+lehet. E hivatal a belső ausztriai tanácsurak rendelkezése alatt
+állván, nem egyeztethető össze a báni méltósággal. S a külön röpülő
+hadtest? Hát, kérem, ahol a háboru megszünt, nem látjuk be e
+röpködés hasznát, amely csak a már minden kidudorodást óvatosan
+aplanáló diplomatia munkáját zavarná az ellenfél békülékeny
+kedvének haszontalan ingerlésével!</p>
+<p>– Tehát satisfactióm nélkül menjek haza az ellenségnek
+kiszolgáltatott, német katonák sanyargatásai elől menekülő kétezer
+fegyveres jobbágyom elbujdoklásával néptelen, kiélt, romlással
+rakott szigetembe? – villogott fel a bán szemében a belső láz s
+ingerült emlékezete vadul forgatta udvaronchoz inkább, mint
+vitézhez illő kilincselgetése bécsi idejének mindennapi
+olvasmányát, a királyi akarattal szembeszállásra jogositó
+Tripartitum első rész kilencedik fejezetét s az Aranybulla
+harmincegyedik pontját.</p>
+<p>Portia szinlelt restelkedéssel mosolyogta:</p>
+<p>– Ó, nem, nem! De legyen nagyságod belátással, nyakig ülök a
+napot, éjet emésztő munkában és csak még egy kevés türelmét kérem,
+ha a kívánt <span class="pagenum"><a name="Page_423" id=
+"Page_423">-423-</a></span> úton nem is, de arról biztosíthatom,
+hogy teljes satisfactiót fog kapni nagyságod!</p>
+<p>Zrinyi szinte durva hirtelenséggel pattant föl helyéről,
+sarkantyuit összeütve:</p>
+<p>– Tehát jó napot, Exzellenz!</p>
+<p>Portia, hogy ezuttal ilyen könnyen megszabadul a hetek óta hozzá
+járogató alkalmatlan vendégtől, egyszerre lakodalmas nyájasságuvá
+vidult s készséggel kisérte az ebédlő felé.</p>
+<p>A hosszu teremben már állt az asztal roskadó terítése s a török
+zászló egy saroknak gubbaszkodva mélázott.</p>
+<p>– Nézze, édes bán uram, Montecuccoli ő nagyméltósága küldte
+Sankt Gotthard alól, – nyult ki csontos keze a sarok felé.</p>
+<p>A bán visszafordult:</p>
+<p>– Csak az a kérdés, kinek golyói lyuggatták meg igyen!
+Legcsekélyebb szolgája méltóságodnak! – zúgott a fenyegetésnek is
+beillő rideg bucsu.</p>
+<p>Portia hökkenve állt meg s dühösen sarkon fordult.</p>
+<p>Ahogy a bán alakja megjelent a kapuban, az ütköző sarok-kövön
+üldögélő suhanc ordítva ugrott elébe:</p>
+<p>– Hoch der Graf von Serin! Hoch!</p>
+<p>– Hoch! Hoch! Vivat! – csapott fel a visszhang az egybesereglő
+ácsorgók ajkán s a mindenünnen összefutó sétálókkal növő tömegük
+tolakodó szeretettel csetlett-botlott a gyalog utjára induló után.
+Mint tömött spanyolfal fogta körül lökdösődő, arcába tekintgető,
+némán bámuló és kipirultan magyarázó, ünneplő, kiáltozó kavargásuk
+a némikép megenyhülten bólogató, kucsmájához bökő bán
+elsietését.</p>
+<p>A Zrinyi-ház kapuja előtt önkéntes kisérete újabb lelkesedésre
+ragadva kezdett hoch-ozásba s a nagy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_424" id="Page_424">-424-</a></span> kalapok tollukat lógásnak
+hullajtva táncoltak a piros burger-arcok fölött, mig a barna szárny
+be nem csukódott mögötte.</p>
+<p>A kapu boltja alatt kék gyalogjai álltak kettős sort hegyesre
+kent bajszu vajdájukkal élükön. A konyha-épület kéménye sürün
+füstölgött; udvaron, ebédlő palotán, teljes ezüstjébe öltözött
+pohárszék, a griffmadarakat ábrázoló sárga selyem recés abrosszal
+boritott asztal körül konyhasáfár, hopmester, szolgalegény,
+pohárnok, apródok jöttek-mentek, forgolódtak kiáltozó
+rendelkezéssel, néma engedelmességgel. Az ebédlő egyik sarkában
+siposok, hegedűsök tutulálták, cincogták összehangzóvá
+szerszámaikat.</p>
+<p>Alig volt annyi ideje, hogy ünneplőt váltson. Mikor ezüsttel
+varrott, narancsszinü horvátos dolmányán nyilásába nyomta az utolsó
+gombot, hintó zörgött meg a csendes uccában. A bán kihajolt a
+nyitott ablakon: csak a magyar illem megkövetelte második meghivás
+ceremóniás mondókájával házról-házra kocsizó Péter jött vissza! De
+az ucca végén kényesen táncoló paripa fölött fehér hattyuprémmel
+szegett, hátul zöld és rózsaszin szalagcsomóba fogott, szeszélyesen
+görbe fekete kalapkarima tünt fel.</p>
+<p>A bán a folyosóra sietett s a lépcső fején megállt.</p>
+<p>– Szólott Reifemberg az secretum pactum dolgárul, – sugta fülébe
+a kitünő vendégeik fogadására melléje álló Péter, a
+grádics-taposástól lihegve, – mit akarsz tahát?… Francuz királban
+nem lenne éppen idegenség… Mit akarsz?</p>
+<p>– Tarthasd nyelvedet lakozáskor! Majd megtetszik tanácsom maga
+alkalmatosságával!</p>
+<p>Az uccán mind gyakoribb dobogás, kocsizörgés dübörgött a ház
+felé s a lépcsők alján már feltünt a fehér prém.</p>
+<p>– Bon jour, Monsieur le Comte! – hullott, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_425" id="Page_425">-425-</a></span>
+emelkedett kettős ívben a széles mozdulatu köszöntést kanyaritó
+kalap.</p>
+<p>– Servus humillimus, Monseigneur! – lépett eléje a házigazda
+kézfogása.</p>
+<p>Subise herceg egyet rántott térdig érő kék bársony kabátját
+rézsut csikozó két tenyér széles vállszalagjának dús aranyos
+cafrangján, megmarkolta lejjebb pufók szalagcsokorba bujt
+kard-markolatát s a latinul dünnyögő Péter oldalán belépett a
+fogadó-terembe.</p>
+<p>Kapu alja, lépcső hangos, nevető érkezés hetyke vidámságától
+visszhangzott. Büszkén feszültek a zöld, kék, piros, barna
+harisnyákban a térden buggyos s rögtön hosszu kabát alá bujó
+nadrágokat emelgető lábak. Vállon, csuklón, spádé-markolaton,
+térdhajlásban, félcipő csattján, kalap-karima fölhajló szélén,
+hosszan lógó fekete, fehér, szőke parókák fürtjeit összefogásban
+szines szalagbokrok csapzottak, zilálódtak kényesen. A zöld, kék,
+barna, lila bársony kabátok szélein, mellén, az aljukra csúszott
+óriás zsebek szája körül, kihajtóin, karimákon arany, ezüst galon
+rovátkái, szegélyei csillogtak mindenütt s a duskálódó divat
+bolyhos szélü arany vállszalagokkal, cafrangos végü
+patyolat-övekkel csikozta rézsut, keresztbe a delire feszített
+törzseket, csipke-jabotból akasztott szakállt nyakukba s minden
+nyiláson, ruhadarab-találkozásnál szalagcsomót, csipke-fityegőt
+eresztett.</p>
+<p>– Ah, ah! – Monseigneur, tout à vous! – Et ce Turc? –
+Pardonnez-moi! – Venez! – Ma foi! – Bon! – Je gage cent pistoles! –
+Cent pistoles comptant? – Ah, comte, ton serviteur! – Têtebleu,
+quelle foule! – lüktetett gördülékeny précieux hangsullyal s
+rikácsolt katonásan a gyülekezés.</p>
+<p>A napkirály elbizakodott vitézei hihetetlen bőbeszédüséggel,
+mozgékonysággal vették körül a bánt <span class="pagenum"><a name=
+"Page_426" id="Page_426">-426-</a></span> s mintha csak hulladékát
+hagyták volna ott a hosszu uton, török-fullasztó Rába mellett a
+furia francesének, úgy himbált, forgolódott Zrinyit ostromló ezer
+kérdésük, étvágyuk, bornyakalásuk, szellemeskedő tréfájuk zajos
+élénkségben az asztal körül, amelyre hosszu, méltóságos
+bucsujárásban vonult a rakott tálak, kupák folyton ürülő sora.</p>
+<p>– E poharat, – emelkedett föl Coligny gróf, s zene, zaj
+illedelmesen fulladt el egyszerre, – Nicolas Esdrin Comte de Serin
+egészségére s a magyar nemzetre üritem!</p>
+<p>A helyükről robbanva fölkerekedők alig koccantották össze
+bor-loccsantó kupáikat a szótlan-szerény Zrinyivel s alig
+helyezkedtek el ujra, már állt La Feuillade maréchal:</p>
+<p>– … à la santé du héros qui l’an 1663 a fait l’une des plus
+belles actions de nostre siècle ayant après une marche de plus de
+cinquante lieues ruiné le pont d’Essek sur le Drave à la veüe du
+grand Vizir et de l’armée Ottomane… et véritablement nous le
+pouvons nommer à juste titre le fléau de l’Empire Ottoman puis que
+les Turcs ne le redoutent pas moins qu’ ils ont fait autrefois
+Scandeberg…</p>
+<p>Azután Treuille marquis, Langle gróf s ki tudja, hányan álltak
+föl egymás után Zrinyire köszönteni poharaikat, de mintha a
+mellőzött hős érdemeit fitogtató, ferditett adatokat s zajos
+szeretetet pazarló szónoklataik suttyomban Bécs ellen tüntettek
+volna.</p>
+<p>– … Nem is ebédeltek meg, – magyarázgatta La Feuillade a
+párbeszédekké zilálódó hangosságban a bánhoz hajolva, – nem is igen
+volt mit, sokan elkezdtek csomagolni, futni. Erre aztán a bécsi
+főolasz azt mondta, hogy mindent beszüntet, éjjel sáncot von a
+török elé s majd onnan védekezik másnap, hogy nagyobb baj ne
+legyen. A tanácsban mindenki meg volt bolondulva. Mümmögtek,
+petyegtek, de <span class="pagenum"><a name="Page_427" id=
+"Page_427">-427-</a></span> egyszer csak fölugrott Hohenlohe: «Ha
+most mindjárt nem kiséreljük meg a helyzet eldöntését, éjszaka
+megszökik a sereg fele s ha éjjelre megtürjük a törököt elfoglalt
+helyében, reggel mindnyájunk feje nem törzsökén, de valamilyen
+török tarisznyájában lesz!» Montecuccoli, úgy látszik, igen meg van
+elégedve feje mostani elhelyezésével, mert végre beleegyezett, de
+ha nem teszi is, mindegy, mert a nagyvizir közben elkezdte
+döntögetni a helyzetet… Szép volt!… A dögökön száraz lábbal át
+lehetett volna kelni a folyón.</p>
+<p>– Azt persze elhallgatja a maréchal, – mosolygott előzékenyen
+Coligny a beszélgetők felé, – hogy ő maga egy szál kopjával kezében
+husz törököt szurt le s négy zászlót szedett.</p>
+<p>– C’est la vérité! – vont vállat La Feuillade. – Egy szóval kár,
+hogy nem volt ott, illüstrissimö!</p>
+<p>Zrinyi ajkára szoruló foga alatt vér serkedt.</p>
+<p>– De ott volt! – nevetett Coligny udvariasan s kapva az
+alkalmon, hogy meglepetését elővezetheti, hátraszólt szolgájának: –
+Emmène-moi ce Türc! – aztán a bánhoz fordult. – Igen, igen, úgy
+látom, a mieink, a Rába s az ön neve tettek legtöbbet. Uraim! –
+emelte föl hangját körültekintve, – e rab el fogja önöknek mesélni
+a nagy ütközet történetét, törökül ugyan, de… – s rejtelmes
+mosolylyal hallgatott el.</p>
+<p>Mindnyájan kiváncsian néztek az ajtó felé, amelyen egy széles
+fonatu fehér turbános, mellén hosszu és sürü vörös vitézkötéssel
+meghányt, földig érő fehér kaftányu janicsár tiszt lépett be s
+Coligny intésére a bánhoz közeledett.</p>
+<p>– Engedje meg nagyságod, hogy igaz bámulatom csekély jeléül e
+rabot nagyságodnak fölajánljam! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_428" id="Page_428">-428-</a></span></p>
+<p>Zrinyi szórakozottan mormogott köszönetet s a törökhöz
+fordult:</p>
+<p>– Kim szin, babam?</p>
+<p>– Sah Pulád, a dogándsik csorbadsi-ja, – felelt lágy isztámbuli
+lejtéssel a fogoly ezredes.</p>
+<p>– Mondja el a csatát! – kérte a bánt tolmácsul Coligny udvarias
+sürgetése.</p>
+<p>– Légy szives, beszéld el, apám, ezeknek az uraknak a multkori
+nagy ütközetet, – engedett a fölhivásnak félkedvvel a bán.</p>
+<p>A török meghajlott. A franciák fecsegve álmélkodtak Zrinyi
+tudományán, dicsérték Coligny ötletes ajándékát, de az
+összekulcsolt kéz lassan szétkapcsolódott az újra kiegyenesedő
+mellről:</p>
+<p>– Szultánom, ki madsar vagy s úgy tetszik, egyedül érted e
+keikavuszi teremben zengzetes nyelvünket, a ló a rajta ülőé, a kard
+a felövezőé: tehát beszélek. A cseresnye évszakában keltek át az
+átkozott Zerin-oglutól elégetett…</p>
+<p>– Ah! voilà le nom du comte! – kiáltott La Feuillade.</p>
+<p>– … de három hónapi szakadatlan, bölcs és hozzáértő munkában
+ujra felépitett öszeki hidon a szent zászlót lengető szerdár
+nyomában az anatoliai, szivászi, karamáni, ádanai, merási, hálebi
+és damaskusi csapatok. Sok égig érő várat, mely a királyok
+vágyódásainak tárgya, megvettünk és levegőbe porrá, füstté,
+pernyévé robbantottuk a piszkos Zerin-oglu…</p>
+<p>– De nouveau! – figyelmeztetett most Coligny.</p>
+<p>– … uj várát. Futottak előttünk Rudolfusz katonái, mint Kábil,
+ki agyonverte Hábilt. Huszonegy napig csavarogtunk a Rábi mellett
+kerengve lefelé, mig szembe értünk a tulsó parton remegő
+németekkel. A szerdár fényes arcát a próféta zászlajához érintette
+és «siessetek az imádságra a kimulás előtt, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_429" id="Page_429">-429-</a></span>
+siessetek a bünbánatra a halál előtt» ima buzditotta csatára a
+kemény szivü hitharcosokat. A tulsó parton esztelen, fekete
+kaftányos irsekek jártak körül s drága füstölőkkel igyekeztek
+haszontalanul sebezhetetlenné büvölni a kalapos fejüeket, kiket
+arany kehelyből itattak egyenként bátrakká. A levegőt hiábavaló
+énekkel szennyezték be, amely igy hangzott: Fil szonderbaresz dsu
+der Gebet aller Heiligszten den kapucsenár Maria kuvvet. Aztán
+«Pazsorezs! Pazsorezs! Jezsuzs! Jezsuzs!» – üvöltöztek, de mi
+diadalmas kiáltásokkal nyomultunk át a vizen, vértanukhoz illő
+halálmegvetéssel. A németek megfutottak, de a piros ruhás, zöld
+bársonyos, fehér parókás gáliaiak hevesen támadtak. Rettenthetetlen
+janicsárjaink, kik ágyu nélkül bocsátkoztak harcba, egyszerre csak
+hátrébb való sáncokba rendeltettek, erre a szipáhik érthetetlen
+módon megzavarodva hátráltak, azt hivén Allah büntetéséből, hogy a
+janicsárok futásnak adták vitéz fejüket. Visszavonultak tehát a
+folyón, mit megint a janicsárok látván, ők is meghátráltak. Sokan
+fulladtak vizbe, bizony. A nagyvezir pedig nem nyujtotta át a
+folyón segitő kezét, mert méltatlan félelem kötötte meg, mivel a
+hitetlenek seregét a nagy csöndháboritó Zerin-oglu vezette…</p>
+<p>– C’est pour la troisième fois! – nevette valaki.</p>
+<p>– … a szemtelen ellenség erre átjött a folyón és ellopott tiz
+ágyut. Futottunk! Hátunk mögött egy kopjás kezü «bien, bien»
+kiáltozott, társaim a vértanu halál borával részegültek s én
+boldogtalan fejü fogollyá lettem. Ime, fiam, a csata igaz szavu
+története, hogy tárikhdsi efendi sem írhatná jobban.</p>
+<p>– Ki mondta néked, apám, hogy Zerin-oglu volt a vezér?</p>
+<p>– Ki más lett volna? Külömben is többen látták vészcsillag
+táncolásához hasonló küzdelmét a mezőn! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_430" id="Page_430">-430-</a></span> – azzal
+nyugodtan összefonva karjait mellén, elhallgatott.</p>
+<p>A hangos taps, brávózás, nevetés között Usez herceg felpattant
+helyéről, a török urhoz sietett, karon fogta és mosolygó
+mozdulatokkal magyarázta, hogy legyen lakomájuk részese. A fogoly
+sima megadással engedett s az asztal felé indult, ahonnan La
+Feuillade teli kupát emelt elébe:</p>
+<p>– A la santé de monseigneur Mahomet! – és mindnyájan gyerekes
+jókedvvel nevettek, örültek.</p>
+<p>Csak Zrinyi vetette hátát sápadt arccal, merev támaszkodásban a
+szék támlájának, pillája remegve csukódott le s lüktető szive
+hajszolva kergette bús mocsokká szerencsétlenedett fényes multját
+égő torka felé, de La Feuillade szava kedélyesen fordult
+iránta:</p>
+<p>– Monsieur le Comte, vous qui savez le turc!… Serin, c’est vous!
+Mais qu’est-ce donc, cet «oglou, oglou»?</p>
+<h3>XL.</h3>
+<p>A tejszinü, bágyadt, lágy kékségü égen sugártalan ragyogással
+ünnepelt a nap. A fehér-barna vár tiszta békességben furta lomha,
+széles testét az arannyal szürt párás levegőbe, amelynek könnyü
+foszladozása alatt ezüstösen fénylett a fakó zöld mező, csak
+északnak, délnek a távol opálos ködei alá enyésző lombtalan fák
+fekete, éles, halott szövevénye sirta az égre november
+szomoruságát.</p>
+<p>A hosszu palota ablaka ónait rezzentve tárult ketté s az
+összefont karu bán alakja büszkén egyenesedett föl sötét
+négyszögében.</p>
+<p>Az épület árkán túl bocskoros, aba-condrás parasztok igyekeztek
+a keleti kapu felé, vállukon ólmos botot, puskát emelve; előttük
+lovas vadászszolgák feszítettek <span class="pagenum"><a name=
+"Page_431" id="Page_431">-431-</a></span> zöld dolmányaikban,
+mögöttük pórázra fogott, lusta járásu, testes szelindekek huzták a
+visszafeszülő pecéreket. Legutól hálótekercsek, karó-csomók
+vonultak előre a levegőben s a vadászmester nagy szájjal kiabált
+eléjük a kapu-bolt alól.</p>
+<p>Vitnyédy tompított hangon folytatta rábeszélését:</p>
+<p>– Nagyságos uram, ne méltóztassék Bécsben mennie nagyságodnak!
+Bethlen öcsém uram, ki kérdését hozá Gremonvillének, megviszi
+nagyságod választját viszontag. Gyanuságban estem az békességrül
+való tracta felől: kelepce lészen csak bizonnyal! Talám tudtára lén
+császárnak így vagy úgy mi dolgunk… Ne méltóztassék Bécsben mennie
+nagyságodnak!</p>
+<p>Zrinyi csöndes méltósággal fordult meg:</p>
+<p>– Conscia mens recti famae mendacia ridet! Semmit nem vétettem,
+ha veszek, ártatlanul, tisztességgel, az igazságért, nemzetemért
+veszek, hogy az törökkel való gyalázatos békességet nem javallom,
+melyben nem voltam egyedül. Holnapután megyek az két urfival!</p>
+<p>– De mégis, nagyságos uram…</p>
+<p>– Nincsen mégis! – emelte föl nyugodtan hangját a bán. – Volt
+egykoron talám, mégis, türhetetesség! Mastan csak én vagyok s
+bestekurafiául alácsalt nemzetem! Alattavaló, sőt szolga
+tekélletességének tetejére jutottam, álmábul serkegetém az magyart,
+s mi üdőm maradt, törökkel megvonyakodásban mulattam hazámért, s
+ihon, váram nincs, szigetem minden jóbul kigyökereztetett, értékem
+megvékonyult s Portia ur az nékem tett károkért ezer aranyat
+küldött egy himes turbában. Nem feddődésképpen mondom… Német nem
+akar, magyar nem tud? Majd akar és tud, az kinek hadai Rába vizének
+nyargalták az kontyost s kinek pispeke környül forgódik Velencében
+öcsém uramné asszonyom új hadakozás <span class="pagenum"><a name=
+"Page_432" id="Page_432">-432-</a></span> inditásához foglalt
+kedvünkkel. Alea jacta est, Vitnyédy uram! Nem babra játszadozunk
+esztán!… Voltam, mint bomlott virgyina, de mastan Kézmárk vagyok,
+kibül leszakad az fölszél, s támaszt nagy zugást, nem reked, nem
+lankad, hajul előtte lágy, de szakad az kemény ág!… Mi okon röszket
+kegyelmed s néz, miként ijedésben reám?… Igen, igen, országháboritó
+vagyok, ez idétt szüvemben; francuz szablyával, velencés tallérral
+azomban de facto is az lészek, nem személlyemért bolondjában, de
+ezerekért ősi constitutiónk jussával s kegyelmed is ottan lészen
+oldalamnál, örömben sivitván szabad hazám nevét az égben, méért
+jegyez hát mastan orcája kárhozatot?… Üljön csak vissza sellyéjében
+kegyelmed, sohult és soha ollyan nyugodalmas nem volt szüvem
+verése, olly tiszta értelmem, mint mastan s ha az fátum német
+vérrel lustositja kezem, nem én kévántam, egy az hütöm!</p>
+<p>Azzal ujra az ablaknak fordult s apró, jóleső sóhajok között
+simogatta ki szeméből, arcából az akaratlan, pillanatnyi lelkesedés
+kábulatát.</p>
+<p>Az ólak felől pár lovas léptetett elő a néma udvaron.</p>
+<p>– No, gyölekeznek mán! Menjünk!</p>
+<p>A folyosó tulsó végének nyilása elé nyurga, szines alak sárga
+csizmái recsegtek éppen, mikor a könyvesház ajtaja becsukódott
+mögöttük. A külső udvarra siető a lépések zaja felé tekintett,
+megállt, süvegét levette s tulbuzgó illemtudással fordította rájuk
+fekete, örményes vonásu, mozdulatlan arcát.</p>
+<p>– No, öcsém uram, – nyujtotta már messziről Zrinyi kezét, – tél
+vagyon, s az kucsma fejbe való!</p>
+<p>Bethlen Miklós pirulva engedelmeskedett.</p>
+<p>– Hát Zichy öcsém uram? – fogta karon a melléje szegődőt
+Vitnyédy, mig a bán az emeleti lépcsők alján megjelenő Mária felé
+előrement, s úgy <span class="pagenum"><a name="Page_433" id=
+"Page_433">-433-</a></span> mormogta aztán bajusza alól: –
+Megmásolhatatlan ű nagysága kedve…</p>
+<p>– Kell is maga beszéljen Gremon…</p>
+<p>– Pszt!</p>
+<p>– Szép az üdő vadászatra, urak! – fordult az odalépők felé
+Zrinyiné.</p>
+<p>– Jó is lészen, nagyságos asszonyom, ez mái izes ebédet
+kicsinyég lezötykinteni, – felelt nevető hizelgéssel Vitnyédy.</p>
+<p>Kint hámba fogott lovak fölött durrogott a fellajtár kóválygó
+ostora s tágas hintó állt a kapuköz keretébe.</p>
+<p>– Vitnyédy uram, ide mellém! – szólt hágcsóra lépve a bán. –
+Öcsém uram!… – fordult a szerényen lent maradóhoz, a szembe-ülésre
+mutatva.</p>
+<p>A mozduló hintó hátrarántotta, úgy intett vissza bucsut
+Máriának, aki felé két kucsma és egy magas tetejü olasz kalap
+lenditett alázatos köszöntést a hintó után rugtató három lovas
+fejéről. Szikra csillant az utolsó élben lekattanó pata nyomán s
+Mária köntösét emelve fordult visszamenésre.</p>
+<p>A kapu két oldalán csikorogva forogtak a hidat eresztő láncok
+csigái s az őrök zörögve ugrottak sorfalat az ur hintajának.</p>
+<p>Balra, le délnek ereszkedően magas, fekete csucsfejü, nyomott
+kis fehér arcu, apró szemü házacskák álldogáltak vázzá kopott
+kertekben a fénylő párás sik békés szegélyeül; jobbra az árok
+acélos vizében tükröző sötét várfal mohos kockái zökögtek hátrafelé
+utjuk mellett. Fölöttük fáradt déli ragyogásban ferdült az ég öreg
+gavallérja s őszi bánat hűvös rothadását ásította eléjük az
+erdő.</p>
+<p>Fénylő izzadtság alatt feketülő faderekak jöttek szembe, a
+közéjük szivárkodott halvány arany ködöt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_434" id="Page_434">-434-</a></span>
+szaggatva csikossá, maradozva álltak meg egy pillanatra és
+sorakoztak némán a locsogva süppedező hintó mögé. Aztán lassan
+tölcsérré nyiltak s úgy tágultak el a tisztásra érők mellől.</p>
+<p>Szemközt a bokrok előtt már állt a vadfogó háló girbe-gurba
+rajzu szürke keritése s karámos vonalban futott itt a sürübe s arra
+el a tisztás tulsó sarkán szakadó uton a kocsinyommal párhuzamost.
+A vadászok a lábuk közé kapott puskákba döngölték a töltést; a
+fiatal Migliani a két Gusich-csal nevetgélt távolabb.</p>
+<p>Vitnyédy a már otthon golyókká harapdáltatott ólmokat tapogatta
+tarsolyában s panaszolva sóhajtott a szótlan utban százszor
+visszanyelt politizálása bevezetéseképp a puskája idegen mívét
+vizsgáló Bethlen felé:</p>
+<p>– Hejh, öcsém uram, azt az lator-kedvü gubernáló plánétáját ez
+saeculumnak, ugyan roszul vagyunk, kinél roszabbul nem
+lehetnénk.</p>
+<p>– Kinél roszabbul nem lehetnénk? – vette fel a szót még a
+hintóból a bán, telekes bocskorára bő vadász-csizmát vonva. –
+Mondok erre egy mesét kegyelmeteknek! Egyszer egy embert az ördögök
+visznek volt. Találkozik egy barátja szemben véle, kérdi: – Hová
+mégy kenyeres? – Nem megyek, hanem visznek. – Kik s hová? Felelék
+az ördögök: – Pokolba. Mond emez: – Jaj, szegény, ugyan roszul
+vagy, kinél roszabbul nem lehetnél. Felele: – Roszul bizony, de
+mégis lehetnék én ennél is roszabbul. Melyre emez álmélkodva: –
+Hogy lehetnél roszabbul, hiszem az pokol mindennél roszabb. Felele:
+– Ugy vagyon az, de mast mégis visznek ők engemet, noha pokolba, de
+az magok vállán, hátán, hogy mán nyugszom addig; de hátha
+megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, mégis ugyis csak
+<span class="pagenum"><a name="Page_435" id=
+"Page_435">-435-</a></span> azon pokolba mennék, hiszem roszabbul
+volnék ugy ennél is, – azzal szorosra rántotta a hosszu csizmaszár
+füleibe huzott nadrágszijat derekán s lelépett a gyöpre.</p>
+<p>Angelo már ott állt a feltekert, felporozott stuccal.</p>
+<p>Aztán megindultak a fák felé, átléptek az alacsony hálón s
+tágközü raj-vonalba szakadozva nekivágtak a recsegő, suhogó
+sürünek. Mikor a hón alá fogott utolsó puska-agy is eltünt az
+itt-ott még zöldellő lombragyában, a tisztáson álló fővadászmester
+karja a zöld mente fehér báránybélését kilebbentve szállt a magasba
+s mögötte felbúgott a kürt.</p>
+<p>Messze, a Dráva felől csapkodó, kopogó üvöltés válaszolt s
+csaholással keverten közeledett óriási, láthatatlan félkörben
+keritve a borzas figyelésbe meredt fekete erdőt, amelyre lassan
+szitált alá a néma égről a délutáni szürkeség.</p>
+<p>Valahol a közelben dördülő lövés pukkant. A hajtók ágropogtató
+orditozása megkétszereződött s őrjöngő vakkantások szakadtak a mind
+dühösebbé erősödő csaholásból. A tisztás innenső fáihoz kötözött
+paripák kényes előre-hátra toporzékolásban inat feszitve, fület
+hegyezve, idegesen dobbantva rángatták kantárszijukat. Ijedelmük
+még le sem csillapult, újabb lövés durrant el jobbkézt s pár percre
+rá röfögő csörtetés utja hasadt a cserjén a háló utra forduló szöge
+felé.</p>
+<p>– Hé, legények! – kiáltott a vadászmester s maga már a lővonalon
+ugy látszik sebesülten átszabadult vad zörgő közeledése iránt
+rugtatott lovával.</p>
+<p>Az egyik karó nyekkenve hőkölt hanyatt a hálónak ütődő vadkan
+taszitásán s az öregszemü kockákba gubancolódó vadra ropogva
+villámlott a mesterük után szaladó vadászok akaratlan sortüze. A
+szőrekopott redves toka hörgő hullámzásban meredt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_436" id="Page_436">-436-</a></span> az
+égre, a magas fakó test négy kis lábát fölvetette s fekete vért
+eresztve vágódott el lapossá.</p>
+<p>A vidám beszéd foszlányaival élénkülő sürüben elhallgatott az
+orditozás s hajtók, urak, vadászok bokor-háritva, hálót hágva
+sereglettek a tisztásra mindenfelől a dögre rohanó, dühösen ugató
+szelindekek után. Amott a nyelv-lógató, fog-csattogtató ebek
+csaholó ugrálása fölött, összefogott kis patáival két legény vállán
+fekvő rudba kapaszkodva himbált előre a bán zsákmánya.</p>
+<p>– Nékem csak nincsen szerencsém, nyulfi sem jüve stuccom elé! –
+panaszolta tréfás keserüséggel Vitnyédy a hintó párnáin csizmáját
+oldozó Zrinyinek, aki nevetve vont vállat, de a kocsi másik oldalán
+izgatott horvát szó perdült egy szélesen csillogó fogu fekete
+arcban.</p>
+<p>– Mit mond Paka, nagyságos uram? – kérdezte Vitnyédy.</p>
+<p>– Egy kant sebesitett, ment az vérin, mondja, ha utána mennénk,
+elveszthetnők, – felelt a bán a hintóból kilépve. Azzal a paripák
+felé indult s útközben egy vadász kezéből stucot ragadva szólt
+hátra a szolgálatkészen nyomába induló Zichynek, Bethlennek:</p>
+<p>– Öcsém uraim, kegyelmetek csak maraggyon itt!</p>
+<p>Gusich kapitány is huzódozva, de készült s Vitnyédy lábát már
+kengyelbe igazgatta egy inas.</p>
+<p>A bán lóra kapott:</p>
+<p>– Csak beszélgessen itt kegyelmetek öcsém uraimékkal, – intette
+le jóakaratu kimélettel a fölösleges buzgalmat s úgy kiáltotta
+vissza a Paka után rugtató paripáról: – Csak meglátom, mit mond ez
+bolond! <span class="pagenum"><a name="Page_437" id=
+"Page_437">-437-</a></span></p>
+<p>Az avar sziszegő táncba rezzenve sirt fel a bánt követő három
+belső inas dobogásán s a háló mellett lefutó ut kanyarodása
+csakhamar sürü falat dobott mögéjük.</p>
+<p>Egy helyen aztán lefordult a fékbe rántott lóról Paka s
+hajuldozva bujt a bokrok közé. Zrinyi is leszökkent s mig azok
+hárman a lovakat kötözték, délceg alakja óvatosan ivelt el a lombok
+alá.</p>
+<p>Rövid puskáját előrefeszitve lépegetett a szinte nesztelenül
+sikló horvát után, mikor egyszerre szemet kápráztatva ugrott meg a
+bokor sürü-fekete alja, s a lábának zuhanó sötét gomolyagon
+keresztül arcra bukott.</p>
+<p>Paka ijedten ágaskodott vissza a tompa, hangtalan esésre, egy
+fának ugrott s ágaira kapva orditott megkövülten az ura hátán
+villogó röfögés fekete vagdalkozására alá.</p>
+<p>A bokor töredezve szakadt az ut felől, kurta gallér alól gyors
+lövés tüzes csikja durrant s az óriási kan leszegett fejjel
+menekült.</p>
+<p>A bán ingadozva állt talpra. Bal szeme eltünt a fehér homlokán
+nyilt s arcán feketévé növelt bibor zuhatag alatt; jobb vállára
+bugyborékolva szakadt sötétté csapzott fürtei alól a másik s vérrel
+ömlött keze reszketve nyult kebelébe:</p>
+<p>– Ihol egy fa… állitsátok az sebnek vérit véle… az arra igen
+jó!</p>
+<p>Migliani remegve nyomta jobbról, balról, fönt, lent a talizmánt
+az omló vérnek s könyökig mocskolva hagyta abba végre.</p>
+<p>Zrinyi megtántorodott.</p>
+<p>Gusich és Angelo hóna alá karoltak, úgy ültették a földre s a
+vériszapos avarra rogyva kapkodták sebről marokba az alvadó vértől
+sikos fadarabot. <span class="pagenum"><a name="Page_438" id=
+"Page_438">-438-</a></span></p>
+<p>– No, fiaim!… Mán jobbacskán… – hangzott alig a szó s az
+összeroskadó derék mögül lassan kicsuszott a támasztó fatörzs.</p>
+<p>A két olasz sápadt rémülettel tekintett össze s Gusich csörtetve
+elrohant.</p>
+<p>Az uton lódobogás távolodott, a két ember letérdelt s felcsukló
+sirásuk zokogva enyészett bele a lezuhanó éjszakába.</p>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76078 ***</div>
+</body>
+</html>
+
author	nfenwick <nfenwick@pglaf.org>	2025-05-13 09:21:02 -0700
committer	nfenwick <nfenwick@pglaf.org>	2025-05-13 09:21:02 -0700
commit	ae378b930a4cdacc17c96581a38f02884e7a1738 (patch)
tree	074d622bcb201ab93d48fa29cc26be2c4ca00076 /76078-h