diff options
| author | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-05-14 08:25:35 -0700 |
|---|---|---|
| committer | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-05-14 08:25:35 -0700 |
| commit | 4349ee10e0b04a378946fbafb7071e1cee852daa (patch) | |
| tree | 42fed6b90008e6dfdcfa59e19454b8ab525f01d3 /76088-h | |
Diffstat (limited to '76088-h')
| -rw-r--r-- | 76088-h/76088-h.htm | 2337 | ||||
| -rw-r--r-- | 76088-h/images/cover.jpg | bin | 0 -> 253342 bytes |
2 files changed, 2337 insertions, 0 deletions
diff --git a/76088-h/76088-h.htm b/76088-h/76088-h.htm new file mode 100644 index 0000000..9a97ca7 --- /dev/null +++ b/76088-h/76088-h.htm @@ -0,0 +1,2337 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>A tükör – Szegény kicsi Jula – Borzhistória by Mária Berde | +Project Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} + +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.poem { + font-size: 0.9em; + display: table; + margin: auto; + text-align: left; +} + +.figcenter, .figcenter img { + max-width: 100%; +} + +.poem .stanza { + margin: 1em 0em 1em 0em; +} + +.poem span.i0 { + display: block; + margin-left: 0em; + padding-left: 3em; + text-indent: -3em; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; +/* text-indent: 0; */ + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76088 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= +"" /></div> +<hr class="chap" /> +<h1>A TÜKÖR</h1> +<p class="center"><span class="caption-large">SZEGÉNY KICSI JULA – +BORZHISTÓRIA</span></p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BERDE MÁRIA +NOVELLÁI</span></p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption-large">1920.</span></p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">KOSMOS R.-T. +MAROS-VÁSÁRHELY.</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_2" id= +"Page_2">-2-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id="Page_3"><br /> +-3-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A tükör.</h2> +</div> +<p>Sápadtarcu, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az +ezüst-arany himzésekkel mennyezetig zsufolt bazárban. A bazáros +zagyva franciasággal esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi +boltocska milliókat ér, – közben a száz frankra tartott vállkendőt +odaadta tiz frankért. Magukban maradva, a sápadt idegen törökre +forditotta a szót:</p> +<p>– Van régi holmid?</p> +<p>A török, kezével intve, félrelibbentette a boltocska hátsó +függönyét. Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől +megderengetett kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna.</p> +<p>– Te itt szoktál aludni?</p> +<p>A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban +odatartotta nehány szétteregetett szőnyeghez, a boltozatról +aláfüggő rézampolnához… Az európai szeme azonban egy, a falnak +hanyagul támasztott tükrön akadt meg. A tükör kerete a magasból +jövő derengésben alig csillogott, mintha vasból vagy nagyon +elpiszkolt ezüstből volna. <span class="pagenum"><a name="Page_4" +id="Page_4">-4-</a></span></p> +<p>– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt +a török.</p> +<p>Az európai e bókra a tükör után hajolt; az lehúzta a kezét, +amint könnyedén akarta fölemelni. Csak most tünt elő: mily gonddal +voltak kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű, +liliomfonásos arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se +mutatott.</p> +<p>– Mit adjak érte?</p> +<p>– Százezer frankot, uram.</p> +<p>– Szóval… tizezret? – kérdezte az európai finom gúnnyal.</p> +<p>– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim ben Abdullah +nem őriz olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni lehetne. +Ha nem jössz igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide be. Nézd +meg frenki, jól azt a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem tudom, +hogy hivják az ércét, de rozsda nem fogja és többet ér, mint a +vertarany. A tükörlapja pedig…</p> +<p>– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit…</p> +<p>– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki +bejött a bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a +tükörlap.</p> +<p>Az európai maga mellé állitotta az olajlámpást és kutatva +vizsgálta kiszemelt zsákmányát.</p> +<p>– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret. +Hát a munka rajta… <span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span> A tükörlap azonban… a vén ámitó csalni akar +vele, jó lesz hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt +fizetem meg; különben, ha rá jön, hogy magában a keretet taksálom +húszezerre, mindjárt külön fizetteti meg a meséjét…</p> +<p>Az öreg visszatért és leült a földre.</p> +<p>– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a +mezarthim csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz.</p> +<p>– Azt mondtad: a tükörlapról akarsz még szólani.</p> +<p>– Figyelj, frenki. A tükröt egy vándordervistől vettem, aki +Bagdadból zarándokolt Rumba. A Tigris-folyó partján vetette ki +lábához a víz, midőn egyszer reggeli áhitatmosdását teljesitette. +Megvettem tőle, mert láttam, hogy régi és hogy nagy kincs… Később +hallottam, hogy a bagdadiak ezer esztendeje keresik Kandazé +emirleánynak a Tigris-folyó hullámaiba veszett varázstükrét…</p> +<p>– Varázstükör? Miben áll a varázslata?</p> +<p>– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját multa felül +csodálatosságában. Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló +kezéből ered az – talán hallottad, hogy azokra bízatott valamikor a +világegyetem valamennyi titka. A tükör üveglapját ő úgy állította +össze, hogy az minden beleeső képet magába szívott és mindazt, amit +valaha látott, időnként visszasugározta. Rahman emir csináltatta e +tükröt, hogy felitatva leányának, Kandazénak <span class= +"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> +hasonlithatlan szépségét, azt a kalifának megmutathassa, anélkül, +hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a menyasszony +bemutatását házasság előtt, megszegné.</p> +<p>– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit +türelmetlenül.</p> +<p>– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak olyannak mutatta +képeit, aki értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, +a kalifán és Kandazén kivül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki +állitólag kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és +aki azután –</p> +<p>– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék +Ibraim, ismered-é a tükör nyitját?</p> +<p>– Nem én, uram.</p> +<p>– Persze, persze. – És az európai nevetett. – Ma is élnek a +csodák, csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a +vásárral, emlékezz. A mezarthim éppen nyitni akarja szemét… +Húszezer frankot adok.</p> +<p>– Adj uram ötvenezeret.</p> +<p>– Húszezret.</p> +<p>És az európai letette a pénzt.</p> +<p>– Igen vagy nem?</p> +<p>– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül +köszöntél…</p> +<p>Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását. +Hallgatva, egy darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna +alá fogva, kifelé indult <span class="pagenum"><a name="Page_7" id= +"Page_7">-7-</a></span> a stambuli ótörök városrész nehézillatú, +sikátorszerü utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyilt ki, mint +valami szikrázó ezüstlótusz az ég véghetetlen bibortengerében…</p> +<p> </p> +<p>A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyuló terembe +holdfény szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes +vitrinákat, mereven mosolygó aranyozott bálványokot cirógatva +végig, mint valami mennyei uszály földetseprő vége. Időnkint a +holduszályba ide-oda imbolygó árnyék esett: fiatal férfifej, egy, a +kezével kebléhez szoritott ovális keretre hajolva…</p> +<p>Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli +aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török +meséjét hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán +rábukkant egy följegyzésre, mely Kandazé tükrét emlitette… tehát +volt valami, valaha, valahol…</p> +<p>És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen +szerkezet, mely a beleesett fénysugarakat megőrizze, és bizonyos +külső hatás alatt visszavetitse a világba…?</p> +<p>Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha +fölszisszent: balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a +tudomány megtéveszthetlen fáklyája mellett hatolt előre az +<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> +elült századok, ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén, +bizonytalan ingoványok fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az +a vakszemü tükörlap a babona bilincseit sugározta rá: régi, hűvös, +józan mérlegelésekkel nem tudta beleosztályozni fölhalmozott, +vignettázott, kor, érték, hitelesség szerint mesterien elrendezett +régiségei közé. Nem tudott napirendre térni fölötte, nem uj +problémához menekülni tőle… agya és keze szüntelenül visszanyúlt a +tükörhöz, mint behunyt szemhez, amit föl akar nyitni, amibe bele +akar pillantani…</p> +<p>Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holduszály +egy könnyű indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve +a merengőt. A fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a +nyugágyon, nem volt ereje valóban nyugalomra térni. A tele hold +éppen a tejfehér tükörlapba esett: egyszerre a sima, hályogszerű +vak semmiség mélyülni kezdett, perspektivát kapott; valami csak +feltükröződött benne… Ah, nem a könyvekkel, vitrinekkel zsúfolt +háttér, hanem egy csipkeszerüen stukkózott, ívekbe boruló oszlopos +terem barnaarany mennyezete… De ez csak távoli, elvesző háttér +gyanánt, mindjárt elől egy fej hajolt a tükörhöz: két nagy, +mérhetetlenül tudatlan, sóvárgó, titokzatos és szomorú szem, +parányi összecsukott gránát virágajak, nehéz, sötét hajfelhők alatt +boruló, vakitó homlok… A fiatalember szíve elállott. A tükörből +tekintő arc egyszerre <span class="pagenum"><a name="Page_9" id= +"Page_9">-9-</a></span> abba a néma extázisba ragadta, amibe minden +férfit beleejt az igazi női szépség és az igazi női szomoruság. +Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, mintha szólitanák, +megfordult: helyette az egész pompázatos, falvánkosokkal, +szőnyegekkel ékitett csarnok képe hullt a tükörbe. Közepén +ezüstgyönggyel omló szökőkút, a kút medencéjét nyiló fehér hónapos +rózsák fonták körül.</p> +<p>Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye szétnyílt: egy +békaszerüen rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó +ruharakással, lapos, hervadt szájáról le lehetett olvasni a +szót:</p> +<p>– Kandazé…</p> +<p>A tudós szive őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul +beszélt és ő ezt a nyelvet értette…</p> +<p>– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali +diszedbe.</p> +<p>Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyü, de szemérmesen +hosszú fehér muszliningben volt, virágkarján, lábán semmiféle +ékszer. Az öregasszony azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő +kösöntyüket aggatott rá és megcsókolva lábacskáit, parányi +szattyánpapucsba bujtatta őket.</p> +<p>Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemü +szerecsen ajtónálló lépett be.</p> +<p>– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasságosabb atyád, az +emir akar megtisztelni látogatásával. Beléphet? <span class= +"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span></p> +<p>– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány.</p> +<p>Magas, derékigérő szakállu, zöldturbános férfi jelent meg, lassu +méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető +leányzónak.</p> +<p>– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága. +Én jöttem ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig +csak alázatos alattvalód…</p> +<p>A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt virágkarja +reszketni kezdett.</p> +<p>A hatalmas emir gyönyörködve nézte gyermekét és egy, az +öregasszony által elébeteritett bársonyvánkosra vonva magamellé, az +öregasszonyt egy kézintéssel kiparancsolta.</p> +<p>– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy +hirt hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben +mint parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e +csodatükör felszivta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép +holdtölte volt – tudtodon kivül a kalifához vitettem azt, isteni +szeme elé tárva, ki vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba, +átölelte a tükröt és Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon +eljegyez és mához harmadnapon feleségévé teszen, rangban minden +eddigiek felett álló nejévé és születendő fiadat örökösévé… +Leánykám, e perctől fogva a kalifa mátkája, az én felséges +uralkodóném, <span class="pagenum"><a name="Page_11" id= +"Page_11">-11-</a></span> a szent hit és szent birodalom leendő +kalifájának kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te és a te +férjed szegény szolgája…</p> +<p>A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka +összezárult, keble reszketve emelkedett, arca elfehérült…</p> +<p>– Ungo, háremem leghivebb őre, ki éberségedért nyerted +legkedvesebb gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő!</p> +<p>A vak szerecsen a kiáltásra ujból belépett és Kandazé lábához +térdelve, ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe.</p> +<p>– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a +perctől fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a +szerelemben, nekem az uralkodásban kezesünkké tetted.</p> +<p>Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A +leány azonban, mintha zöldszemü sárgakigyó csavarodna rá, hirtelen +halottfehéren, mint a lekaszált virág, végigesett a padozat tarka +márványzatán…</p> +<p> </p> +<p>A tükör hirtelen elhomályosult, mintha kendővel takarták volna +le, azután újra derengeni kezdett…</p> +<p>A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt: +lábát a déli arany verőfény melengette. Az öregasszony egy +bronzkandeláber <span class="pagenum"><a name="Page_12" id= +"Page_12">-12-</a></span> lángjába galyakat hintegetett: a lángból +kék és sárga füstbodrok szálldostak a leány halántéka felé… Kandazé +fölébredt.</p> +<p>– Fatma, – sugta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni +ajkáról a szót – hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e +valaha a szent kalifát?</p> +<p>– Bizony láttam, mikor a szerencsés háboru után a népnek +mutogatta magát.</p> +<p>– Mondd Fatma, fiatal-e még a szent kalifa?</p> +<p>– Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét +hatvan esztendő alatt gyüjtötte.</p> +<p>– Úgyhát mondd… nincsen bronzszínü arca és a szeme nem ég, mint +a parázs a kandeláber mélyületében…?</p> +<p>– Óh nem, nem. A felséges kalifa arca sárga, mint a tudós +pergamenek.</p> +<p>– Nagyon rút, Fatma?</p> +<p>– Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép? +Hát láttál te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kivül? +Hiszen te úgy nőttél fel, mint gyöngy a kagylóban, a a tenger +fenekén… Ha egyszer kalifa, akkor ő a férfiak elsője: szép bölcs és +jó.</p> +<p>– Mégis… a fiatalok szebbek.</p> +<p>Fatma döbbenve nézett a leányra.</p> +<p>– Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana, +leánykám. A férfiban csak a <span class="pagenum"><a name="Page_13" +id="Page_13">-13-</a></span> vétkezni vágyó nő válogat. Igaz +mohamedán hajadonra nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlitsa +őket, csak egy férfi van, akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog +egy nő a világon, ha észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is +vannak? Allahra, téged valami megbabonázott, hogy ilyen gontolatod +van. Megmondta már egy álom ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom, +betegség vagy romlás lesz belőle.</p> +<p>– Álom… miféle álom, Fatma?</p> +<p>– Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, – ott +láttalak az ablakrostélynál állani, és óh, szörnyüség, mintha egy +fiatal párduc hajolt volna feléd a rácson keresztül… Azért +jajgattam, mikor hirtelen felébredtem; és te hajnalló arccal, +mintha jó és nem gonosz jelek környékeznének, futottál felém az +ablak mellől… Mi az, galambkám, mért vacogsz? Ne félj, ne higyj az +öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a kisértésoszlató szent +fahánccsal?</p> +<p>Kandazé megragadta az öreg asszony cirógató kezét.</p> +<p>– Fatma, hű öreg Fatma, szeretsz te engem? jobban, mint +emirapám?</p> +<p>– Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, – őt is híven +szolgáltam, Allah juttassa a hurik kertjébe, – egy nap se hagytalak +el, egyetlen galambocskám. Belőlem szívtad az életet… miért kérded +hát, hogy szeretlek-e. <span class="pagenum"><a name="Page_14" id= +"Page_14">-14-</a></span></p> +<p>Kandazé arcán biborvérfelhők gomolyogtak át, szeme emésztő +tüzben égett. Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett…</p> +<p> </p> +<p>A tükör újra elborult és újra megnyilatkozott.</p> +<p>Ugyanaz a csarnok, csakhogy a délelőtti világosság helyett +esthajnali rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál +aludt. A leány megmozdult, felkelt… Arcára fátylat, vállára könnyü +sált vetve, mezitláb lopózott az ablakig… A tükör az ablakon át a +kertet is visszaverte: haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg, +lángszinü rózsamezők hátterében mint valami fiatal ragadozó: egy +sudár kékkaftános legény bukkant fel… A teste bronz, a haja sörény, +a szeme parázs. Amint Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy +imádkozón, karját keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyü +macskalépésekkel surrant közelebb; megragadta és kiemelte az +ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint a forró szél alatt lengő +virág.</p> +<p>A szép idegen ajkához szoritotta a leányka kicsüggő fátyolát. +Kandazé karját is aláejtette… A legény csókolt, csókolt és mégis: +szemét az ablakon keresztül, mint kutató kést, mely prédát keres, +villantotta a csarnokba.</p> +<p>– Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa +már megtekintette a rózsaberkeket, <span class="pagenum"><a name= +"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> kétmillió rózsát szedet a +város díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot, +tizezer narancs leve csurgott már a sörbetesek hordóiba, +szegfübors, szerecsendió és más drága fűszerszámok illatától részeg +a város; a mecsetek belsejéből a legszentebb szőnyegek kerülnek +elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak kaszálódnak le utad +ékitésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak téged… Nekem csak a +sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván szépséged +földöntuli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben +szolgálhassak. Mennyit lapultam, mig rámtévedt tekinteted át a +rácson; hány éjszakán át játszottam a halállal, mig az ablakrácsot +átfűrészeltem… most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak +egyszer engedd meg, hogy szememmel érinthessem a mennyei csarnokot, +melyben lakol, láthassalak téged tetőtől talpig.</p> +<p>– Oh, nagyon nagyot kérsz tőlem. Ha Fatma alszik is, az +ajtónálló…</p> +<p>– Hisz az vak.</p> +<p>– De hall, mint a vadállat.</p> +<p>– Csöndesen leszünk, mint a titkon adott csókok.</p> +<p>A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen betekeredett az +ablakon. De földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem többi falaira +vetette szemét és pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé +bámulva nézte… A legény észbekapott: <span class="pagenum"><a name= +"Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p> +<p>– Oh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert +hisz ők bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol +nélkül láthatják arcodat.</p> +<p>– Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám +parancsából tekintek.</p> +<p>A legény szeme megvillant, mint fegyver a napsugárban. Hirtelen +amaz egyetlen tükörhöz lépett.</p> +<p>Kandazé megragadta:</p> +<p>– Allahra, ne mutasd arcod e tükörnek…</p> +<p>De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad +szépségében a tükörlapba.</p> +<p>Kandazé pedig, mintha ijedtsége hirtelen boldogsággá hajnallana, +maga is belemosolygott a legény vállán át a tükörbe.</p> +<p>– Hát úgy legyen… hát nézz bele jól… – suttogta. – De aztán… +eredj, eredj. Siess, nagyon félek.</p> +<p>A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly vad volt, +hogy a márványmedence szélén álló üvegcse csendülve, cserepekre +törve gördült a medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra +tárta.</p> +<p>– Igérj valami drága ajándékot neki, – hördült a legény.</p> +<p>– Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő +tejgyermekének… – makogta az öregasszony. <span class= +"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span></p> +<p>– Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre. – És a legény +szemével majd átdöfte az öregasszonyt.</p> +<p>Fatma a földre terült és nehéz esküt rebegett.</p> +<p> </p> +<p>A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjszaka a holdat +is elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt, mintha +egy moccanása elüzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka +egymásraszáradt, pupillája sóvár, sötét üreggé tágult… A hold +sápadtan, mint lábadó beteg kezdett előbontakozni ködlepedőiből és +vele együtt a tükör arca is ujra elevenné vált…</p> +<p>Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszinü madarak +röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyilnak, +mintha a viz hófehér habja csordulna alá a káván. A szökőkút +szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek rózsaszinű +gőzzel füstölögnek… Kandazé halványpiros fátyolköntösben, vállán +papagályával, feje fölött lengő csodamadaraival a hurik táncát +lejti.</p> +<p>Az emir szakálát simogatva gyönyörködik benne.</p> +<p>Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai +ékszerek gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol… Táncol, mig +ajaka vérré, arca hóvá, szeme szikrázó csillaggá hevül a tánctól. +Mintha a tánccal őrjiteni készülne… <span class="pagenum"><a name= +"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span></p> +<p>Hirtelen, legszéditőbb keringéséből, legcsábitóbb +felnyulánkozásából alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva +földreborul… Csudamadarai rajban lepik el és csőrükkel +magasbaemelik homlokpántját és abból alácsüggő fátyolát… +Szenvedélytől izzó arca mint az üdvözitő nap a felhőkből: +előragyog, hogy elvakitson.</p> +<p>Aztán egészen lehanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a +nyitott alkóv selyemvánkosaira.</p> +<p>– Kandazé… győzhetetlen leszek… leszel: Nincs férfi, akit ez meg +ne őrjitene. És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog +és kér.</p> +<p>– Meg vagy elégedve?</p> +<p>Az emir bólint.</p> +<p>– Szabad ezért nekem is kérni tőled valamit?</p> +<p>– Kivánj és meglesz.</p> +<p>– Add nekem a varázstükröt… egészen.</p> +<p>– Egészen? Hisz egészen a tied.</p> +<p>– Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más +férfiszem fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg, +hogy nászom estéjén… összetörjem.</p> +<p>Az emir megdöbbent.</p> +<p>– A tükör egy vagyonba került. Kérj akármit, leánykám.</p> +<p>Kandazé esdve néz.</p> +<p>– Csak ezt tudom kérni.</p> +<p>– Az emir szava nem játék. Legyen. És most jöjjön Ungo. +<span class="pagenum"><a name="Page_19" id= +"Page_19">-19-</a></span></p> +<p>A vak szerecsen a kiáltásra egy gyöngyházzal beeresztett +rózsafaládát emel be a függöny mögötti ajtón.</p> +<p>– Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied +a kinai biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz. +Arra kér, hogy saját kezeddel teritsd azt majd rá a holnapi +nászlakomán, hadd lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet. +Egyébként pedig ma nem látlak többet; sirasd meg, amint illik, +leányságodat, senki sem fog megzavarni.</p> +<p>Kandazé semmit se szól. Szeme lehunyva, nagyon sápadt és úgy +mosolyog, mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog +lenne.</p> +<p> </p> +<p>Bíboros alkonyest könyököl a csarnok ablakán, a csarnok falain +sötétrózsaszinü virágfüzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé +tele marokkal hinti egy háncskosárból a rózsapelyhet. A +kandeláberek aranyfüstöt lehelnek. Kandazé halványpiros +fátyolruhájában a tükör előtt áll, átkarolja azt és ujjong:</p> +<p>– Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága +foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszin mosolyát… És +föl fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra +szórt csókjait… Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek, +falba, földbe, vizbe, <span class="pagenum"><a name="Page_20" id= +"Page_20">-20-</a></span> ahol más sohse lát és én lopott éjféli +órákon belédláthatok…</p> +<p>Kandazé tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a +tükörhöz és forró csókokat lehel bele. Aztán hirtelen tovarepes, az +ablak felé. – A legény most veti át magát a párkányon. A medence +szélére, a rózsák hűvösébe ülnek.</p> +<p>– Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szivem fenekére zártam +érted. Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek. +Parancsolj velem életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel +vendégeljelek meg, szólj, milyen ruhába öltözzem; kivánd, hogy +ellejtsem násztáncomat…</p> +<p>– Ebben a ruhában fogsz esküdni?</p> +<p>– Nem, ebben csak táncolni fogok… ha magunk leszünk a szent +kalifával…</p> +<p>Kandazé hangja elakad, arcán láng fut át.</p> +<p>– Hát öltözz az igazi nászruhádba.</p> +<p>– Az sulyos, abban nem tudok táncolni.</p> +<p>– Akkor hagyd a táncot.</p> +<p>– Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kivánságod… +a végén majd meglátod… És aztán átöltözöm a nászruhába. De először +téged akarlak megtisztelni.</p> +<p>Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente +Timur haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt +adta.</p> +<p>– Fatma, súgta az öregnek, készitsd elő leghűsebb sörbetedet, +legizesebb halvádat, mert mi ma <span class="pagenum"><a name= +"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> ujjongani és vendégeskedni +akarunk, ma mi vagyunk a menny és föld urai.</p> +<p>Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét. Az +oszlopok közt függő kalitokból tarka lepkerajként rebbentek elő az +ékszermadarak. A leány fátylat vett a kezébe és táncra lejtett…</p> +<p>Timur alig figyelt rá. Inkább a tükörhöz fordult és +belesuttogta:</p> +<p>– Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk +és akkor…</p> +<p>E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly +lebilincselő mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult… A +vérszinü gőzben imbolygó virágalak, az arc sürün elfátyolozott és +mégis sejtetett szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték. +Szeme mohón tapadt a leány meztelen lábfejére, mely az utolsó +széditő ütemeket lejtette… A lepkeszinü madárraj a leány fejére +szállt s amint tanitva volt a kalifa gyönyörüségére tenni azt: +csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé arcfátyolát. A leány +álmodhatatlan szépsége láttán Timur összereszketett. Soha se látott +szépséges finom főuri nőt szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt +képzete se, mi egy gyönyörü nő. És most a föld legszebbje vakitott +reá. Mintha villám érte volna, megtántorult és odahullott a leány +elé, hirtelen viharként kerekedett, szörnyü szenvedelemben. +<span class="pagenum"><a name="Page_22" id= +"Page_22">-22-</a></span></p> +<p>A leány hozzáhajolt:</p> +<p>– Mit parancsolsz… vegyem a nászruhámat?</p> +<p>A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának +illatát. Keble vadul emelkedett, szemében szédült gondolatok +kergetőztek:</p> +<p>– Vegyed… a nászruhádat… de az igazit – a legigazibbat.</p> +<p>– Mire gondolsz? suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a +legényből áradó vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal +varrt türkizleplemre? A redőzött indus muszlinuszályomra? A +vérszinü hajnalköntösömre?</p> +<p>Timur átölelte Kandazé térdét:</p> +<p>– Annak a ruhának a szine, mint a drága gyöngyé, érintése mint a +pihebársony, redője nincs, Allah remekbe szabta… Eredj, kérd meg +Fatmát, vetkeztessen téged abba a pompába…</p> +<p>Kandazé szivéreszoritott kézzel, mintegy megbabonázva suhant a +zöld függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem +közepén. Mintha szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát. +Aztán körülnézett… most megpillantotta a tükröt. Odarohant, +megfogta mindkét kezével és nehéz lélekzettel vallott neki:</p> +<p>– Istenem… hiszen én e tükörért jöttem… mit akarok?… mit várok?… +Itt vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb kincse, +győzhetetlen fegyvere: a tükör… Tükör, halld imádkozó szavamat, +hiszen imákat töprengtem ki <span class="pagenum"><a name="Page_23" +id="Page_23">-23-</a></span> sóvárgásomban, amiket belédsuttogjak… +Enyém vagy és veled együtt rabszolgám minden ember, nekem, aki +eddig mindenkinek rabszolgája voltam… Ahova én felfüggesztelek… +Ismerni fogom az összeesküvők jelbeszédét, a királynék bűneit, a +pénzcsinálók titkát; ott leszek az ellenség és a jóbarát +legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm veled, ott nincsen többé +titok… Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog lábamhoz hullani; és kéjjel +és üdvösséggel fogom gőgös gazdáimat, kegyetlen volt urnőimet +kipellengérezni… Elfuthatok most, most…</p> +<p>Az alkóv függönye megrebbent. Timur szemét üveges fény hálózta +be…</p> +<p>– Nem… nem birok. Nem, amig azt a kart magamra nem kapcsoltam, +azt az ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem… A +prófétára, még van idő a teljes sötétig… S ha nem maradok többé +magamra a tükörrel?… Nem, nem is kell. Hiszen vinni fogom őt is… az +asszonyok asszonyát… és a tükröt, a kincsek kincsét… Soha ilyen +zsákmányt!</p> +<p>És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a +szerelembeteg ragadozó nyújtotta az alkóv felé… Kandazé fehér +virágként emelkedve a függöny zöld hullámaiból: egyetlen +patyolat-shawlba burkolózva, lassan, lehajtott fejjel jött előre. +Oly néma alázattal jött, hogy Timur megértette. A liliomszínű +leplet csak egyetlen kapocs <span class="pagenum"><a name="Page_24" +id="Page_24">-24-</a></span> tartotta; törékeny, remegő opálkapocs: +Kandazénak szívéreszorított keze.</p> +<p>Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta +Kandazé opálkezét.</p> +<p> </p> +<p>A tükör ujra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében +félhalottként fekvő tudós homlokára szorította félkezét. Úgy +érezte, hogy a kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga, +félőrülten a kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető +talányos mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő +esztendeit leőrölni. Soha nem könyörgött semmiért: szívében most +vad, gyermeki szorongás támadt, sőt félelem, sőt rimánkodás: +tovább, tovább! Mint enyhülő megváltásba merült aztán ujra a +villámsebesen felbukó képözönbe.</p> +<p>Sötétlő estét látott, a medence szélén Fatmát és Timurt.</p> +<p>– Vigy el engem is, – könyörgött az öreg.</p> +<p>– Ha maradsz, árulónk, ha jösz, terhünkre lehetsz…</p> +<p>– Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz, +ha terhetekre válok.</p> +<p>– Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami +italt, ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a +halálnak. Ah, hosszu volt a szerelem. Ha az éjfél a városon +<span class="pagenum"><a name="Page_25" id= +"Page_25">-25-</a></span> belül talál, veszve vagyunk. A partőrök +aludni térnek és a viz fölé leeresztik a rácsot… Már pedig csak a +folyón szabadulhatunk. A csónak oda át van a lótuszok között: magam +tákoltam. Először Kandazét fogod kisegiteni hozzám a tükörrel +együtt az ablakon…</p> +<p>– A tükröt is?</p> +<p>– A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk. +Egyébként pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert…</p> +<p>És a legény megmutatta keskeny damaskusi pengéjét.</p> +<p>– Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova… nem magamért, a +tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk… +vele?</p> +<p>– A világ ura leszek és őt a világ úrnőjévé teszem.</p> +<p>– De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba +az üldözők engem meg téged, és a holnaputáni a vérünk tócsájában +fogja megnézni orcáját…</p> +<p>– Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a +Tigris-folyó egy kimosott, csak a viz felől megközelithető titkos +barlangjában leszünk. Ott maradunk rejtve, míg az országot +átkutatják. Onnan aztán napkeletre megyünk, túl a Ganga-folyón, +ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se az emir, se a kalifa +keze…</p> +<p>Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen <span class= +"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> ragyogás: +arca, válla, karja az opálfény helyett korállrózsaszinben +tündökölt, maga volt a megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem +látott meg semmit, szemét Timuréba veszítette.</p> +<p>Timur hozzáfordult:</p> +<p>– Nos Kandazé, te nem kérdezed, hova megyünk?</p> +<p>– Ahova viszel.</p> +<p>A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki +együtt akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította:</p> +<p>– Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig +a vizen megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák +lépteinket.</p> +<p>A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv +függönye mögé kisérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a +szerecsen függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva, +neszelődve az ablakig vergődött és kezét réműlten furta a rácstalan +tátongó ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye +mögé.</p> +<p> </p> +<p>Az aranybarnán stukkózott terem csak álomszerű körvonalakban +tetszett ki… Egyetlen olajlámpa kezdte fényét szürni a nehéz +selyemfüggönyökre, a medence fehér faragványaira, a szendergő +rózsafejekre… Kandazé az ablaknál remegett, kezével a tükröt +ölelve. Fatma egy váltottnak <span class="pagenum"><a name= +"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> arcával jött, ment: néha a +kezét tördelte… Az ablaknál, a csillagos éjbe rajzolódva, megjelent +Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly lebbent el: Timur kiölelte az +ablakon.</p> +<p>A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst +derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen +fellebegő holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek +fantasztikus körvonalaival: aztán egy acélszínű, fenségesen +tovaimbolygó folyón himbálózó kis lélekvesztő.</p> +<p>Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is +odavezette. A kötél eloldózott, Timur kézbekapta az evezőt: karján +az erek finom zsinegekként dagadoztak. Kandazé melléje símult: a +tükröt maguk elé tartva, abból bámulta a város elúszó képébe +rajzolódó Timurt. Néha – ilyenkor a vizre árnyék eshetett – a +tükörlap egész éjbe borult, aztán ujra megderengett.</p> +<p>Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt +érkezőben és ime, a folyót áthidaló kőivből a vaslécezet a viz fölé +volt bocsátva.</p> +<p>– Elkéstünk, hörögte a legény.</p> +<p>Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény +volt, olyan elszánt, hogy Kandazé szive elállott. A csolnak épen a +rácsba akart ütődni…</p> +<p>– Húnyd be a szemed, parancsolta Timur Kandazénak. <span class= +"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p> +<p>A legény Fatmához fordult:</p> +<p>– Emlékezz. Itt csak kettő menekülhet. Vissza pedig nem +hagylak…</p> +<p>– Kandazé nélkül csak a halál jó, bólintott az öregasszony.</p> +<p>Mégegyszer Kandazéra vetette s aztán némán lehúnyta a +szemét.</p> +<p>Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a viz alá nyomta, hogy a rács +fogai ne engedjék föl a testét. Nehány hörgő bugyborék szállt a viz +színére… Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán +átölelte Kandazét.</p> +<p>– Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélegzetet, +amíg nem mondom.</p> +<p>Azzal lebukott a viz alá, mélyre, ahova a rács már nem ért… A +tükörbe sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen magasból +szűrődött alá a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a feketezöld +világ ismét oszolni kezdett… Timur a viz fölé emelkedett. Az +erősbödő holdfényben folyékony ezüstté vált az ár: ezüstben úsztak +tova, a tükörben pedig lassan álommá mosódott a városfal, a pálmák, +minaretek csipkézete.</p> +<p>– Végy lélegzetet és ujjongj, suttogta Timur. Az akadály gyors +letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban +megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást +úszott, hogy Kandazét majdnem egészen <span class= +"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> +kiemelhesse a vizből. A leány vonagló ajakkal, halálrarémült +szemmel Fatmát hivta, kereste…</p> +<p>– Sohase kérdezd, hol van, ezt akarom.</p> +<p>És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak igy az +ég és a feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe +eső arcára fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang +ütötte meg a fülét… A tükröt balkezébe kapta: messze, de a +városfalon már innen, a folyóparton apró aranygőzös csillagokként +fáklyák rajzottak… A fáklyafüstben imbolygó, előresuhanó árnyak: +lovasok. Timur tudta, hogy a lovasok a viz sodránál és a +legsebesebb úszónál együttvéve is gyorsabban jönnek… jönnek. +Összeszedte minden erejét, úgy haladt előre kétségbeesett, merész +ívekben.</p> +<p>Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, – mintha ijedtében – +sápadozni kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott… Hosszú nyíl +szisszent a legény válla mellé a vizbe, de a lövöldözőnek íjját egy +másik elrántotta, nyilván észrevette a Timur karján aléló +Kandazét.</p> +<p>A tükör ujra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a +hullámfátyolon át… Aztán ujra fel és ujra alá… Ruháikat az ár +tovamosta, csak Kandazé palásthaja úszott velük, takargatta a fiu +bronz és a leány márványmeztelenségét. A legény homlokán pattanni +készülő érkötelek dagadtak: de úszott és élt Kandazé és vele volt a +tükör, a tükör… <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= +"Page_30">-30-</a></span></p> +<p>A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a vizbe vetette +magát. Timur összerándult: újra alábukni készült, ezuttal hosszabb +időre.</p> +<p>– Hadd engedem el a tükröt… esdekelt a leány.</p> +<p>– Fogd, mintha az életemet tartanád!</p> +<p>– Nem birom…</p> +<p>De azért fogta, szorította, míg újra a viz szinére buktak. +Szorította, míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg ujjjait nem +érezte többé… Timur látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze +meglazul a tükrön… Lelkében pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a +tükör, vagy a leány, a lány, vagy a tükör… Egyiknek veszni +kellett.</p> +<p>– Allah a nőt a férfiu terhére teremtette.</p> +<p>Behunyta a szemét, nehogy a leány huriszépsége, nagy, szomorú, a +percek agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Örjöngő +mozdulattal kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Oh, +milyen könnyen vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy +mintha mindent megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az +úszó hajpalást egy iszalagja még lábujjába ölelőzött a legénynek: +és Timur lerugta azt…</p> +<p>Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, a tükör és a +tükörrel együtt mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál +tündöklőbb asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni. De +abban a pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt <span class= +"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> számára az +irgalom. A katonák nyilai rajban villámlottak feléje… Ahogy +alábukott, vörös vércsikok imbolyogtak utána a viz hajnali fénytől +világosodó zöldjében; balvállába minden tempónál hasogató szúrás +nyilallott.</p> +<p>Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a +tükör utolsó képet vett föl a partról: az ég hirtelentámadt +vérkárpitja alatt két térdeplő katona egy szétbontott fehér +turbánba göngyölgette Kandazé tetemét.</p> +<p>A vizben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze +oldalt maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény +lelkében szörnyü bizonyosság oltotta ki: üldözője elmaradt, mert +önmaga a viz alatt uszva, egy örvény sodrába került. Ha elengedi a +tükröt, talán még kivághatja magát igy, sebektől hasogatva is. De +nem: a tükröt soha, semmiért! Sőt belekapaszkodott, sőt rátekerte +testét, kogy vérszalagok futottak le a tükörlapon… És az örvény, +mint vaskéz ragadta, húzta le a semmibe: a tükör őrületes, zöldebb, +zöldebb, sötétebb, sötétebb kavargást mutatott…</p> +<p> </p> +<p>A fiatal tudós verdeső szivvel felült a kereveten. Mégegyszer a +tükör fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan +zöld végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme +kidülledve, ajkát a halak lakmározták… A tudós irtózva <span class= +"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> taszította +el magától a tébolyító képet… A zuhanó csörömpölésre magához tért. +Az ablakon a halavány londoni reggel sápadt, most oltva ki a hold +utolsó ezüst kévéjét. A bálványok hozzáférhetlen, megfejthetetlen +mosollyal köszöntötték. A húszezer frankos tükör a parketten +hevert, hátlapjával fölfelé. Pillanatig nem merte fölemelni: nem +tudta, miért: attól félt-e, hogy összetört, vagy hogy nem és hogy +ismét azt az arcot fogja rávetíteni.</p> +<p>Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva, +mintha sok-sok finom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok +fehérek és foltatlanok voltak, mint a sűrű tej.</p> +<p>– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott +agyán. – Soha egy lélek se higyje magáról, hogy fölötte áll egy-egy +bűvöletes óra kisérteteinek.</p> +<p>És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifju +mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_33" id= +"Page_33">-33-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Szegény kicsi Jula.</h2> +</div> +<p>A hegység fenyegetőn hajolt a falu fölé: a házak tán örök +féltükben húzták be szalmafedelüket egész a homlokukba; alázattal +pislantva a kereken betapasztott ablakszemükön keresztül, mintha +éjjel-nappal a hegy felé huzódó, talpalatig megművelt soványka +krumpli meg mákföldekért rimánkodnának: csapós hegyivíz, odvakból +lehelő jégfuvallás el ne sodorja-seperje. Isten szük marokkal mért, +a természet erőinek alakjában bujkáló gonosz pedig nagy hatalommal +pusztitott: nem csoda, ha a mennyei és földi titkos hatalmaknak +egyként fejethajtottak itt a népek…</p> +<p>A tavasz erre későn, felejtkezve, hanyagul érkezett, májusig is +foszladozni hagyta az észkos helyeken a tél fehér rongyait. Ha az +asszonyok a tavaszi madár füttyére letették a fonást és a kertbe +fordultak ki: a férfinép baltával vonult fel az erdőbe; halk +kattogás ümmögött le onnan aztán és a gyermekek egész nap lesték: +mikor jő meg <span class="pagenum"><a name="Page_34" id= +"Page_34">-34-</a></span> a Szurdukvizén az első usztatott fenyőfa. +Juniusra kivirult a mák, a falu felvette ünneplőjét. Rózsaszinlila +tengerbe süppedtek a barnácska házak, s ha a szél megindult, +rózsaszinlila sziromzápor kerekedett felibük.</p> +<p>Egyéb virág nem igen nyilt: egy két mályva az ereszek alatt, +sárga viola, szagos muszkáta az ablakdeszkákon… A munka és a föld a +krumplinak, a kukoricának meg a máknak kellett. Csak egyetlen +kunyhó előtt nyilt ki – honnan kerülhetett? – nyár derekán nehány +tulkarcsu, tuláttetsző fehér liliom. Ez a liliomos kunyhó egyébként +is valami felsőbb és titkos pártfogás alatt állt – a közhit szerint +arra vitt a tündérek útja, olykor a Szurdukba járván éjjelente +megfürdeni. Pedig a kunyhót ugyan szegény nép lakta: szegényebb +valamennyinél; egy öreg töpörödött anyóka meg az unokája. Az erdő +tartotta őket. Az árnyas, zengő-rengő, páfránysűrüs vadon adott +hármuknak – mert volt egy kecskéjük is – füvet a jászolba, galyat a +tüzhelyre, vadalmát, vackort az aszaló deszkákra. Egész nyáron át +terülj-terüljt játszott érettük: kezdte az édes barabollyal, amit a +földből kellett kikaparni, folytatta kék, zöld, fehér meg piroshátu +gombával, ami a lábosba került; a barna kenyérgombát nyersen is +megették: édes volt és tej csurgott belőle, a nagy hiribiket +felfüzve aszalgatták a tűzhely felett. – Az irtások illatos +eperrel, kásás galagonyával, a sürüség bibormálnával, <span class= +"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> kéklő +szederrel és késő őszön, harkálykopácsoláskor hamvas meg piros +áfonyával terült végül a kökényszüret befejezte a nyár pazar +kedvét. Az erdő volt a nyári gondviselés.</p> +<p>Őszönte Orsolya anyó mákot törni, krumplit ásni járt a gazdagok +két-három holdjaira. Ez kedves idő volt: a gyermekek tüzet raktak a +földek végén, a szénre egy-egy éretlenül maradt kukoricacsövet +dobtak, csemegének; később a mákfejtés, kukorica morzsolás jött, +lobogós pitvartüznél, kápráztató meseszó mellett. Ilyenkorra már a +tova százesztendős Ágota is a faluba érkezett nyári viskójából.</p> +<p>Ágota nénőt is ugy félig-meddig az erdő tartotta. Hanem egyéb +is. Apja, az öreg pakulár valaha kint lakott a hegység kopaszodó +lábánál, leányára egy kis nyári kunyhót, a vidék összes titkait, +babonáit és a gyógyitás tudományát hagyta. Jó örökség volt: meg +lehetett holtig élni belőle. A kilencvenkilencszer visszafelé +meritett szurdukvizbe kilencvenkilenc nyirfavesszőt főzve, megvolt +a szárazbetegségtől való fürdő; a vizbedobott széndarabbal irt +kereszt a homlokon a szemveréstől tett jót; a gyermekek éhnyála +sebet forrasztott, a talált sarló learatta a szemről az árpát: a +keresetlen csont kikente a csúzt a lábból, derékból, az istállóra +tűzött lókoponya szomszédba üzte a ragályt… a „kuruzs kuruzs“ +ráolvasással főzött zsálya, bodza, hársfa és más főzetek, +borjuínból <span class="pagenum"><a name="Page_36" id= +"Page_36">-36-</a></span> száritott, tört hajnövesztők, +petrezselyemgyökérből főtt szeplővizek az öreg Ágota kunyhójába sok +embert, sok mákot, krumplit, kukoricát hajtottak. Ágota nénő +mindenre tudott tanácsot adni: még azt is tudta, amit soha senki, +hogyan lehet lányból fiut, fiuból leányt csinálni: csak a +szivárványon kell átbujtatni a kisdedet. Kezének hatalma átnyult a +tulvilágba: tenni tudott a halottak nyugalmáról is; a nyugtalan +elköltözöttek sirjára kalácsot és bort vitetett. Főjövedelme +azonban a szerelmi italokból volt. Ezekhez feketevarju máját, +küszöb előtti lábnyomnak sózott sarát, Szentgyörgy napján szedett +gyöngyharmatot, a szerető elégetett hajtincsét használta s még ki +tudja mi mindent! Hiszen épen abban volt a titokzat, hogy nem igen +árulta el a tudományát.</p> +<p>Ágota nénő télire a faluba költözött egy ángyához és sorba járta +a betakaritásokat, fosztókákat. Nem azért, hogy dolgozzék, hanem +hogy mesélhessen. Meséi alatt a gyermekek összébb huzódtak és +riadtan tekingettek a sötétbe, mert a mesékben sorban vonultak el a +környék titokzatos szellemei: a hegységen fönt nyujtózó +szürkeszakállas felhőkirály, aki a záport és a szelet önti; a +völgyekben holdfénynél a Szurduk felé fellebegő ködruhás +fehérember, akit meglátni halált jelent, s akit ép ezért jószerint +még senki meg nem nézett; aztán a reccsenő ágak közt csörtető +láncos kisértet, a tejet vérré, vért vizzé rontó sánta lidérc és a +vakszemü földikutya, <span class="pagenum"><a name="Page_37" id= +"Page_37">-37-</a></span> akinek feljárása a földindulást hozza +hirül. Mert a földikutya vájta út egyenest a világot hátánhordó +elefántig vezet, mely elefánt egy cethalon, s ez ismét egy más +szörnyetegen áll. Mikor pedig e szörnyek valamelyike egy oldalról a +másra fordul, akkor támad a földindulás; a földikutya pediglen +előre látja a szörnyetegek nyugtalanságát. Ágota olykor a falu egy +két emberét is beleszőtte meséibe: akik éjjelente cigánykereket +hányva farkassá változnak… Többet is tudna erről, mert bizony ő +látta is egynek a foga között a kádárék Ticája piros kötényének +foszlányát; akit azelőtti este egy farkaskutya letépett az +erdőszélen hazajövet.</p> +<p>De voltak Ágotának szelidebb meséi is, és volt egy, amit +százszor el lehetett hallgatni; ez pedig az Avascsúcs alatti +sziklakapúról szólott. Ez a szép, hatszögü bazaltsipokból +tornyadozó kapu egyenes bejáratul Tündérországba vezetett és aki +pünkösttájt, kökényviruláskor messziről nézte, az látta is, hogy a +tündérlányok olykor ki-kiteregették felibe hófehérre mosott +ingecskéiket. Ágota nénő azt is tudta, hogy a kapu minden +százesztendőben egyszer megnyílott, hogy egy esztendőre egy földi +gyermeket beeresszen. De annak aztán sok bibije volt: elsőben is a +gyermeknek teljes ártatlannak kellett lennie.</p> +<p>– Mert, mondogatta – én tudom még, amit már senki se tud, s amit +én apám után tudok, aki meg a nagyapjától vette volt; hogy mikor az +ő idejében elkövetkezett a megnyilás ideje, hát meg <span class= +"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> is nyilt +ám a kapú. Az ugy volt, hogy egy bárányka jó kis leány, akit a +hegyekre indultában ott ért az éj, lefeküdt a kapualjba aludni. +Másnap reggel csak a rongyos kis gúnyáját lelék ott; ejsze hogy a +tündérnép nem eresztette maga közibe azon rongyosan és már idekivül +felöltöztette. Nem is került soha vissza, bizonyára megszánták +odabent – merthogy kegyetlen mostohája volt, aki késő estennen +küldte zsendicéért az esztenákhoz – s aztán odafogták mindörökre +Tündérországba. Az anyja ugyan nem is ütötte a nyomát.</p> +<p>A gazda fia, akinek dolgoztak, s aki Bergengóciában volt katona, +közbeszólott.</p> +<p>– Hanem a papunk kiolvasta ám egy régi matrikulából, Ágota nénő, +hogy negyven év mulva a faluba egy viharverte vénasszony vetődött, +holtbetegen, ringyrongyosan, s hogy halálán – egy pajtában halódott +– azt beszélte félre, hogy őt ebből a faluból rabolták el és ezért +idejött meghalni. Ekkor vallotta be egy öregedő gazda, hogy ő +egyszer – jó harmincöt éve – látta is – dehát nemhitt a szemének – +a leánykát vásárra menet egy cigánykordén, afféle szemfényvesztő +kártyavető nép között… Az akkori pap, aki ezeket a matrikulába +felvette, bebizonyitottnak irja az egészet, úgy hogy a falu nyakába +szakadt az eltemettetés. Hát mondja Ágota anyó, megkövetem, mit +szól kied ehhez? <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span></p> +<p>Az öregasszony idáig furán mosolygott.</p> +<p>– Hát te fiam mit szólsz ahhoz, ami most lesz százesztendeje +történt s amiről mindenikünk öregszüléje emlékezett? Hogy mikor +legutoljára jött ideje a megnyilásnak, egy felfuvalkodott +gazdaleányt ki is küldtek a szülei a Tündérkapuba. Hát éjjel nagy +földindulás támadt s reggelre ott lelék a gyermeket: egy kőgerenda +leütötte. Világéletére boldogtalanforma maradt. Akkor világosodott +ki az is, hogy azelőtti nagypénteken elkergetett egy öregasszonyt a +kapualjból, ahová azt a havaseső beűzte. És odamerte vinni arcát a +Tündérkapuba! Persze a zsugori anyja meg apja azt remélték, majd +hoz valami gyöngyöt, drága tallérocskát! Hát ez pedig nem szófia +beszéd, kérdd csak meg az öregeket.</p> +<p>– De Ágota nénő – a fiu inkább évődött mint hitetlenkedett – +hiszen tavalyra is mondta már a százesztendőt s a falut úgy +felbolyditotta, hogy a dolog a papunk fülébe ment. Igaz-é, hogy ő +Péter-Pál utáni holdtöltekor kiment kieddel megmutatni, hogy az +egész csak mese?</p> +<p>A pap emlitésére Ágota kicsit nekipirult, a zavartól vagy a +méltatlankodástól?</p> +<p>– Galambom, a kapu igaz, hogy nem nyilt meg, de nem is +nyilhatott. Először is: mert ha a pap szent is, se nekem, se neki a +kapu meg nem nyilik. Nekem azért, mert nem vagyok ártatlan, neki +azért, mert ő nem hisz benne. Márpedig csak <span class= +"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> akkor +nyilik meg, ha hisznek benne szentül. Aztán pedig, s ez a fő, azt +hiszem, az esztendőt is eltévesztettem. Merthogy csak a jövő +nyáron… dehát jobb, ha nem is szólok. Az újévben, vagy azután, vagy +mégazután!</p> +<p>– Nó én is amondó vagyok, jobb ha nem mondja bizonyosra. Mert +még tán ujra kiviszik kiedet a kapuba éjszakázni.</p> +<p>És a legény nevetett. Ágota meg volt sértődve, most először fújt +rá falujabeli parasztszájból ilyen szél. Megborzongott. Valami +távoli vihart hallott ki belőle, mely a jövendőkben elsepri az ő +világát.</p> +<p>– Nagyon megokosodtál te odakint Bergengóciában, – szólt és +aztán nagy hallgatásba esett.</p> +<p>Mig ez folyt, a szorgos kezek csak tovább bontották a halmozott +mákfejet és a pergő mákszemek, zörgő mákhéjak belemuzsikáltak a +beszédbe. Hüvös őszvégre járt: a gazdag Bondáék pitvarában, lobogós +szabadtüznél folyt a munka.</p> +<p>A liliomoskunyhóbeli kicsi Jula nagy, tágranyilt szemmel bámult +bele Ágota meséjébe. Vézna, hallgató lányka volt ez a kicsi Jula, +mint minden öregember és nyomoruság nevelte gyermek. A faluba csak +néha, csak nagyanyóval járt ki, a többi gyermektől félt, mert +mindenkinél szegényebbnek tudta magát. A kis fiukat messzi +elkerülte, csupa madárkinzó, leánykahajcibáló gonoszt <span class= +"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> látott +bennük. Ágota nénőt mint az orákulumot hallgatta. A gyermek lelke +mindig szomjas volt, maga se tudta mire; csak azt tudta, hogy az +Ágota meséi oltogatták a benne égő néma szomjuságot, nem ugyan mint +a záporeső, hanem mint a harmat.</p> +<p>Mikor a munka – éjfél felé – befejeződött és a két véka +kifejtett mákért a nehány fertályka magukét megkapva haza felé +ballagtak a csipős októberben, Orsolya anyó megelégedve +tervezgetett.</p> +<p>– Mostmár meglesz a mézesmákos málé minden vasárnapra!</p> +<p>Kicsi Jula összerezzent.</p> +<p>– Nagyanyó – mondta valami érthetetlen összefüggésben – mi az, +hogy ártatlan valaki?</p> +<p>– Hát akinek nincs semmi bűne.</p> +<p>A gyermek elmerengett.</p> +<p>– Nagyanyó, – szólalt meg aztán – nekem vannak bűneim?</p> +<p>– Mindenkinek fiam, a világon.</p> +<p>– Nem lehet tőlük megszabadulni?</p> +<p>– Hogyne. Ha megvezeklünk értük.</p> +<p>– Hogy kell azt, nagyanyóka?</p> +<p>– Hát, hogy amiben vétettél, azt jóvá teszed tizszeresen.</p> +<p>A gyermek fölkapta fejét, kis kezét, mint aki ért. Többet nem is +szólt. Dideregve szedte lábát, észre is alig vette, mikorra +hazaértek. <span class="pagenum"><a name="Page_42" id= +"Page_42">-42-</a></span></p> +<p>A kunyhóban a nyitottkéményes pitvaron kivül csak egy kamrácska +volt, abban állott nagyanyó öreg nyoszolyája. Kicsi Jula az +ablaknál, a padkán szokott aludni. Jobb szerette volna biz ő +nagyanyó lábánál, de tartották magukat Ágota régulájához, hogy az +öreg ember elszivja a fiatal erejét, ha együtt hálnak. S kicsi +Julának ugyse volt sok a fiatalerőből!</p> +<p>Mint mindig, most is fölült, hogy elrebegje a boldogitó esti +gyermekhitvallást:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Három angyal fejem +felett,<br /></span> <span class="i0">Egyik megőriz +engemet;<br /></span> <span class="i0">Másik szememet +bezárja,<br /></span> <span class="i0">Harmadik lelkemet +várja…<br /></span></div> +</div> +<p>De a három angyal közül a második ma elfelejtette kicsi Julát. A +gyermek a hideg, bujóholdas, felhőrongyos éjszakán át az Avas-hegy +ezüstszürke sziklacifráit bámulta és közben a bűneivel számolt. +Első a mákos málé volt: tavaly karácsony szombatján egy darabkát +titkon kivett a kenyérládából. Ezt meg fogja mondani nagyanyónak és +megkéri: térdepeltesse le kukoricaszemre; más jóvátétel itt +nincsen. A másik bűne a szegfüszeges, fahéjas husvétünnepi kenyér +körül történt. Nagyanyó külön sütött neki belőle egy kis vakarót és +ő azt két napig meg se kóstolta örömében. Ünnep harmadnapján +azonban a kapuban játszadozott kukoricahajas, <span class= +"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> +gyolcsrafestett arcu bubájával, mellette a padkán ott volt a +kezdetlen cipója. Egyszer csak jön Karika, a görbelábú koldus és +kinyujtja a kezét. Ő kettétörte a cipót és kis habozás után a +nagyobbik darabot tartotta meg magának, pedig ő kicsi és délre jó +cibrelevest evett.</p> +<p>Ezeken túl azonban nem igen tudott semmiféle bűnére emlékezni. +Mert azt, hogy vasárnaponkint a templom utolsó padsorából némi +halvány, sóvárgó irigységgel tekintgetett az első sorok +bársonyvállas, pirosgyöngyös kis leányzói felé, azt nem tartotta +bűnnek, hanem a szegények örök, szomoru, természetes jogának. +Mindazonáltal épen arra gondolva, hogy lehetnek elfelejtett bűnei, +feltette magában, hogy ezekért nagy áldozatot hoz: azt a szép +nefelejtses skatulyát, amit nagyanyó a szatócstól hozott, s aminek +olyan jószaga volt, oda fogja adni a kovácsék béna Marikájának, +mert magáról tudta, hogy fáj az, ha úgy vágyunk valami +elérhetetlenre.</p> +<p>Ettől az éjszakától kezdve kicsi Jula valóságos angyallá +változott. Nemcsak a szappanszagú skatulyát, az ünnepi szegfüszeges +kenyeret adta ajándékba. Mihelyt a tél – ezidén a szokottnál is +nehezebb hótakaróval – leszakadt reájok és napokon át az utcaajtóig +is alig lehetett elhányni a havat: kicsi Jula folytatta +jótékonyságát a madarakon.</p> +<p>Abban a szenthitben élve, hogy istennek <span class= +"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> minden +teremtménye – még a gyom is – lelkes és értelmes, most a madarakat +segitette, mert most azok voltak az igazi koldusok. Óesztendő +éjszakáján a falun az aranyoscsikó szokott keresztülvágtatni és a +gyermekek kifényesitett csizmáiba piros pogácsaszivet, diót, almát +hullogatott. A kit megajándékozott, annak tarka zsebkendőből +zászlót is szurt a csizmájába: hadd lássa a gyermek első ébredésre, +keressen-e vagy se a csizmácskában. Az idén azonban – jórészt a +fagy miatt – csak két fényes ujkrajcárt, meg egy marék aszalt +meggyet csúsztatott kicsi Julának. A gyermek mégis mondhatlanul +örvendezett. Az aranyszinü ujkrajcárokat a következő vasárnap a +zörgős templomperselybe dobta.</p> +<p>A tavasz sohase jött ilyen későn. A liliomtövek táján csak +április közepén ütközött ki a fű. A fecskék csak juniusra érkeztek. +Kicsi Jula néha azt hitte: nem is lesz többé soha tavasz. Régi +kedves téli játszóhelyét a sütőkemence hátán egészen elfelejtette. +Rendesen az ablaknál álldogált: az Avas oldalát, a hóolvadást +leste.</p> +<p>De aztán olyan tavasz kerekedett, amilyen még soha. Ömlött a +naparany, pattantak a rügyek, csattogtak a rigók, hintáztak a +fecskék föl és alá; a liliomszárak csak ugy iramlottak a +levegőégnek. A legdúsabbnak igérkező ágakat kicsi Jula féltő, +babonás gonddal ápolgatta. Pünköst után az öreg Ágota főlszedte +sátorfáját. Valami nagy, titokzatos <span class="pagenum"><a name= +"Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> szerencsének látszott az is, +hogy a költözéshez segitségül kérte a kicsi Julát. Mindig sietett +ezzel a kiköltözéssel, mert idebent a faluban csak lopva jártak +hozzá az emberek: féltek a paptól, aki irgalmatlanul dorgálta őket +és aki Ágotára meg hiveire egyszer-kétszer rá is célzott már a +templomban az igével, hogy „aki fordul a szellemidézőkhöz és +jósokhoz, haragomat forditom ama személy ellen“.</p> +<p>A pap Ágotával örökös harcban állott. Ő ugyanis a falunak és az +öregasszonynak valamennyi csodáját meg tudta magyarázni, még azt +is, miért zöldül ki leghamarabb a liliomos kunyhó: mert egy +hegyhorpadásban délnek fordult a tájéka. A nép meg is hallgatta a +magyarázatot, csak ugy, mint az Ágota meséit is, hitte ezt is, +amazt is, „mert nem lehet tudni, hol az igazság“. Ha betegük volt, +Ágotához orvosságért, a paphoz pedig azért fordultak, hogy +könyörögjön a szenvedőért a templomban és igy megnyugodtak, hogy +mindennek elég van téve. Azonban tagadhatatlan, hogy a liliomos +kunyhóbeliek különös kegyelettel függtek Ágotán. Az ő hiuságukat +némileg legyezgette az Ágota és sértette a pap magyarázata. Akik +olyan szegények, azok a legnehezebben mondanak le arról, hogy +valami kiváltságuk, érdekességük legyen; mert hisz egyebük amugy +sincsen. Innen volt a nagy ragaszkodás az öregasszonyhoz, aki őket +tündéri pártfogás alá helyezte. A pap…? Az is <span class= +"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> hatalom +volt, de ő csak a mennybéliekhez volt bejáratos; Ágota a földi és +földalatti erőkkel cimborált és oh, azok mindig közelebb +vannak…</p> +<p>Langyos tavaszi illatok huzódtak a mezőkön, mikor Ágota a kicsi +Julával utnak eredt. Mindketten átalvetőt cipeltek, de kicsi Jula +mitsem érzett a teherből: tavasz volt, a századik tavasz…</p> +<p>A sürübe érve, egyhelyütt az ösvény elágozott. Kicsi Jula jobbra +akart térni.</p> +<p>– Nem arra fiam, az a Tündérkapu felé megy. Nagy kerülő.</p> +<p>– Messzi van ide az a… Tündérkapu… – dadogta kicsi Jula.</p> +<p>– Fiatalnak közel van. Ez az ösvény majd odáig visz. Egyébiránt +mindjárt odalátunk. A fehér tündérszoknyák már bizonyára ki vannak +aggatva fölibe.</p> +<p>Csakugyan, egy kopárabb helyre érve megpillantották jótávolra az +oszlopsort. Felette – felhők avagy kökényünneplők? – de mintha +fodros fehér leánykaváltozók volnának kiakgatva.</p> +<p>– Ágota nénő…</p> +<p>Nó mi az?</p> +<p>– Mondja csak… ezek… ugyanazok a tündérek?</p> +<p>– Hogy ugyanazok?</p> +<p>– Hát… akik arra felénk… járnak?</p> +<p>– Persze, hogy azok.</p> +<p>Kicsi Jula mélyen, boldogan fellélekzett, aztán vidáman szedte +tovább lábacskáját. <span class="pagenum"><a name="Page_47" id= +"Page_47">-47-</a></span></p> +<p>Ágota nénő kunyhóját sértetlenül találták. Nem mert ahhoz senki +egy ujjal is nyulni, mert Ágota „öntést“ csinált a kunyhó körül, +aki abba belelépett, azt nagy betegség vitte el. Másidőben kicsi +Jula szemet szájat tátott volna a sok száritott, gerendáról függő +levélcsomón. Most alig pihent, alig segitett a földet palaporral +megszitálni, a tüzhelyt megtapasztani, megmeszelni, a pókhálókat +leseprűzni, a cserépcsuprokat az ágasba tüzdelni: nyelte +falatkáját, keresztbekötötte vállán kopott hárászkendőjét és +elköszönt. Az öregasszony jutalmul a segitségért egy kis mázas, +csorba csuprot adott neki. Jula sebesen ment visszafelé, de azért +közben kikitért az erdőbe; nagy, elkésett illattalan ibolyákat, +csillagszemű télizöldet, hólyagos gyöngyvirágokat szaggatva a +csuporba. A csorgónál vizet is csurgatott a virágok alá… Az elágozó +ösvénynél körülpillantott, aztán sebesen fordult be a Tündérkapu +felé. A cserjésen át csak úgy találomra törtetett: ruhája pár helyt +megakadt, lábát itt-ott meghorzsolta… Hirtelen, az utolsó bokron is +áttörve elibelépett a sziklakapu. Sima, sűrűn, gyertyaegyenesen +egymásba rovátkozó oszlopok: a föld valami ősi, tüzes hányadékának +hideg csodává dermedése. A kaputövét mohás, bársonyos fű lepte, +fent azonban, túl az orgonasipszerü kapuarcon a hófehér +ingzászlócskák már nem integettek… Soha senki se is látta azokat +közelről, valahova csak visszahuzódtak a <span class= +"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> tündérek +ruhaszáritó bokrai, ha az ember a kapu aljába lépett.</p> +<p>Kicsi Julának kevés ideje volt: a nap már erősen hajlott az Avas +mögé. Mégis: addig járt kelt, mig a sziklasorban egy kis odut +talált, abba beállitotta a virágos csuprot. Ahogy visszafordult, a +rémült boldogságtól szinte összeesett. A sziklakapu csipkés +árnyékot vetett az előtte zöldelő mohamezőre, a csipkés árnyékban +most azonban egy karcsú, csinos, görbeszarvu parányi lovacska árnya +vetődött… Mire kicsi Jula föleszmélt, fölpillantott a kaputetőre, a +csoda kis állatnak csak könnyü, tovairamló lépteit hallotta…</p> +<p>Bizonyára a tündérhintók kis paripája, gondolta.</p> +<p>Dobogó szivvel, ragyogó szemmel, hajnalló arccal lépegetett +hazafelé. Most már bizonyos volt, hogy ezidén telik be a +százesztendő. Ettől kezdve szünetlen, lázas némaságban élt. Mint +egy álomjáró, végezte a surlást, tapasztást, mosogatást… Enni alig +evett. Régebb félt, most szerette, ha nagyanyó egyedül küldte az +erdőre. Kis kéregkosarával gyakran látták – és utoljára is ugy +látták, – hogy a Szurduk által félrevetett fenyőtörzsek torlaszán, +a hatalmas páfrányok között ülve szemét a vizből felnyiladozó óriás +nefelejtsek közt kristályló vizfenékbe veszitette. Ha +megszólitották, hát ugy összerezzent, mintha álomból verték volna +fel.</p> +<p>Péter-Pál utáni holdtölte éjszakáján kisurrant <span class= +"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> a kertbe +és leszakitotta a legteljesebb, bóditóan erősillatu liliomszálakat. +Cseppet se félt: a falubeli kutyákat mind ismerte. Mégis nem az +utcán, hanem a kertek alatt ment, vigyázva, hogy patyolatra mosott, +keményitett, gondosan kifoltozott fehérruháját be ne +csatakozza.</p> +<p>Az éj halkan lélekzelt: a tejut millió olvadt szikrában folyt át +az ég kék taván. Mire az erdőig ért, az utra rongyos, torz árnyékot +hányt a kapaszkodó hold. Lábához úntalan gömbölyü sünök gördültek. +Itt-ott a fenyőtű rengő szőnyeget teritett alája, máshol metsző +kövekbe verődött a körme. A cserjésben véresre karmolta karját, +lábszárát. A kapuba érve kicsi Jula fáradságtól, áhitattól egyként +rogyott le. Kezében kinyujtotta a liliomot, ajkáról hosszu, +hangtalan, rimánkodó ima folydogált:</p> +<p>– Ti szépséges, jóságos tündérek, oh, hogyne hinnék bennetek, +hogyne, szentül! Tudom, ti jártok akkor a földön, mikor a hó +olvadni kezd, ti töltitek meg éjjelente ezüsttel fönt a holdat, ti +szurkáljátok tele a réteket virággal… Mi ott lakunk a +hegyhorpadásban, a fehér nyirfák alatt, ahol most a liliomok +nyilnak. Hiszen ti nyitjátok ki őket. Ti jöttök hozzánk, hát +szerettek, én ezt hiszem, szentül hiszem. Én vagyok itt, oh +ismerjetek meg, ismerjetek rám a fehér liliomokról. Büneimért +megvezekeltem és imádkoztam sokat, nagyon sokat, reggel is, este +is, ebéd előtt is… <span class="pagenum"><a name="Page_50" id= +"Page_50">-50-</a></span> Rendülj meg te rengeteg kő, csendülj meg +te csoda kapú, nem kelek fel addig a földről, mig meg nem nyilsz +nekem…</p> +<p>Az éj tiszta volt és némaságos, a liliomok illata felhőként +terjengett benne és bóditó, áthatlan fátyolba göngyölte a gyermek +érzékeit. Fáradt feje mind mélyebbre lankadt bele az imádkozó +kezébe zárt virágbokorba, kis teste a térdeplésből szédült +elterülésbe nyult el. Úgy hitte, elalél a meddő könyörgésben, mikor +hirtelen, világosodó szemhéjain át a hold ezüstáradatában tisztán +látta a csodát: az oszlopkapu középen gyengén meghasadt és lassan, +mintha százesztendő alatt sarkai berozsdásodtak volna: fordulni +kezdett…</p> +<p>Egyszerre eltünt a gyermek aléltsága: mintha fölemelnék, +könnyedén kelt fel és virágait magához ölelve indult az elibenyiló +széles, aranyhomokkal hintett uton befelé. Az út mellett bársonyos, +messzi mező huzódott: a mezőt csodálatos virágok himezték, aminőket +kicsi Jula csak a boltosnál árult virágképecskékről ismert: +oroszlánszájak, sarkantyúk, boglárok, krisztusszemek. S a virágok +közt olyan gyönyörü, horgosszarvu lovacskák legeltek, amilyennek +egyszer az árnyékát megpillantotta. A háttérben gyönyörü kis falu +állott, csupa csinoska, aranyszalmás, korállcserepes tetejü ház, +ragyogó falaikat rózsa kúszta be. Az ablakokból csipkefüggönyök +integettek, az ereszek alól tarka-barka madarak szálldostak. +<span class="pagenum"><a name="Page_51" id= +"Page_51">-51-</a></span> Ragyogott a sok tulipánágy a +kiskertekben, a háztetőkre pedig bibor meg mézszinü gyümölccsel +rakott fák hajtották koronájukat. Mindezt pedig valami csillogó +fény öntötte el, a holdnál szelidebb, a napnál mosolygóbb +világosság. Kicsi Jula az égre nézett: hát akkor látta, hogy csak +csillagok vannak, de akkorák, mint az ökle és mindenféle szinüek: +kékek, vörösek, sárgák, rózsaszinüek.</p> +<p>Valami nagy ijedtség lepte meg a gyermeket. Végig nézett saját +kis köntösén, megtapogatta egyszerü fekete pertlibe szorosan befont +haját… Ha a gyönyörü liliomok nem lettek volna nála, bizony +visszafutott volna ilyen nyomorult-szegényesen.</p> +<p>De már mindenkép késő lett volna, mert a függönyös ablakokban +kandikáló tündérlányok megpillantották és integetni kezdtek, azután +pedig seregestül rebbentek elibe, a virágok közül, a lugasokból, +hintákról… Háromféle ruhát viseltek: kéket, fehéret és rózsaszinüt, +a hajukba is ugyanolyan szalag volt kötve és a nyakukba ugyanolyan +gyöngysor. Mindeniknek fátyla volt, amivel pajzán játékot üztek, +ide-oda lobogtatva azt. Csak a legszebbik viselt piros ruhát és a +fején gyémántos koronát, ebben az évben ő volt a királyné. Ez +kivált a többiek sorából és a földresütött szemü, szepegő kicsi +Julához lépett; bizony a leánykának a könnyei is hullottak, a +boldog ámulattól, vagy hogy szégyelte magát oly kopottasan? +<span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span></p> +<p>A tündérasszony hangja merő egy muzsika volt és mégis parancsoló +mint a királynéké:</p> +<p>– Te a liliomoskunyhóbeli kicsi Jula vagy, rád ismerünk, s mert +hittél bennünk és mert ártatlan vagy, magunk közzé eresztünk egy +esztendőre, de tovább egy napig se. Azért mielőtt közénk vegyülnél, +gondolj mégegyszer haza, a szegény kis kunyhótokra, a gyérlombu +nyirfákra, az ereszalatti pőre fecskefiakra… Fog-e izleni a málé és +lesz-e álmod a szalmapárnán, ha itt megszoktad a marcipánt, a ringó +piheágyat?</p> +<p>Kicsi Jula megdöbbent, azt hitte: elkergetik. Térde megrogyott, +keze összekulcsolódott, ajka elhalón suttogta, hogy hangja alig ért +fel a parányi tündérfülekbe:</p> +<p>– Te szép, te jó tündérasszony, s ha majd akármi vár reám… csak +most maradjak itten!</p> +<p>A tündérasszony intett, hogy fölkelhet.</p> +<p>– Milyen ruhát kivánsz magadnak? A rózsaszin a legpajzánabbaké, +a fehér a legártatlanabbaké, a kék a legigazabbul szeretőké…</p> +<p>Szeretni… ez a szó megütötte a gyermek fülét. Mintha lelke +titkos, névtelen szomját most néven nevezték volna…</p> +<p>– Kéket…</p> +<p>A tündérasszony megérintette vállát: egyszerre lehullott róla a +foltozott fehér köntös, helyette kék fátyol folyta be tagjait. +Nyakán ott <span class="pagenum"><a name="Page_53" id= +"Page_53">-53-</a></span> gyöngyözött a hüvös türkizsor, fején ott +repkedett a fátyol.</p> +<p>– Szedd össze földi ruháidat, kösd őket kis batyuba, tedd mellé +azt a kis csuprot, amit nekünk áldoztál és állitsd belé liliomodat. +Mikor hervadni kezd, visszaöltözöl földi leányzónak és kimégy a +kapun… Addig azonban velünk örülsz és az üdvöd teljes leszen. +Játszótársat is kapsz, egy kis tündérlovagot. Mit remegsz össze? +Azt hiszed, a tündérfiuk is cibálják a lányok haját, kővel +hajigálnak és nyelvet öltögetnek, amért a lányok nem másznak a +jegenyék tetejére? Nálunk a kisfiuk jók és kedvesek, abban telik az +örömük, ha minket mulattatnak. Ők találják ki a legpajzánabb, +leggyönyörüségesebb játékokat.</p> +<p>S megsuhintva királyi pálcáját, egyszerre a tündérfalu téres +piacáról, az ezüstpatak csolnakaiból, a piros almafák tetejéről +kedves kisfiusereg verődött össze, de ezek olyan kópé arcu kacagó +teremtések voltak: csupa jókedv és csupa kezesség. Mindenik egy kis +szalagvéget viselt a süvegén, mindenik szalagvég valamelyik +tündérlány barátságának záloga volt.</p> +<p>– Melyitek akarja ezt a földi lánykát – most testvérünket – +játszótársul?</p> +<p>A hetyke kis selymák rámutattak egy társukra:</p> +<p>– Ennek az élhetetlenkének nincs párja! <span class= +"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p> +<p>– Akarod? – kérdezte a tűndérasszony a fiucskát.</p> +<p>Az egy pillantást vetett kicsi Julára. A kicsi Jula azt hitte, +nagyon rútnak fogja találni őt és nemre fogja rázni a fejét. De nem +ugy volt. A fiucska igent intett és odajárult a leányka lábához és +kicsi Jula kitalálta, hogy most a szalagjából oda kell adnia egy +darabot zálogul. Közben pedig ugy rémlett neki, hogy lovagja a +Bondáék Janikájához hasonlit, aki ugyan sohse csufolta őt, de +viszont nem is nézett reá, mintha nem egy világban volnának. Most +pedig előtte térdelt.</p> +<p>A tündérek sorba álltak és bemutatták magukat az uj párnak: +ellebegve előttük szebbnél szebb neveket mondogattak feléjük. Kit +Gyöngyvirágnak hivtak, kit Hajnalnak, Napsugárnak, Pillének, +Patyolatkának; a kis fiukat Pajtikának, Játszinak, Leventének, +Pajzánnak… Utoljára saját pajtása is bemutatkozott: Őzikének +hivták. Kicsi Jula megrettent, hogy most neki is meg kell mondania +a nevét. Istenem, milyen rút neve van! Még a földi nevek közt is a +legszegényesebb… Őzike azonban megfogta a kezét:</p> +<p>– Téged mi Gyönyörünek hivunk, mert te gyönyörü vagy.</p> +<p>Oh, kicsi Jula szinte összeesett a boldogságtól. Ha ezt látnák, +hallanák a falubeli rátartós gazdaleányok! Bizony, most nem +fintorgatnák az orrukat, ha véletlenül melléjük ülne a +templompadba! <span class="pagenum"><a name="Page_55" id= +"Page_55">-55-</a></span></p> +<p>Azonban nem sok idő volt az odahagyott földiekre gondolni. +Kezdődött az örömünnep. Körbeálltak és lánc-lánc-hosszúláncot, +érik-a-meggyfát, meg bujj-bujj-zöldágat játszottak. De nem ugy, +mint a földön, ahol, mikor egyszer kicsi Jula nagyanyó biztatására +a játékba keveredett, hát senki se fogta szivesen az ő lúgtól, +mésztől cserepes kezét, hanem mindenik máshoz kérezkedett volna +szomszédul; s ahol őt egy álló délután senkise kapta a kör közepébe +soha, mikor azt fujták hogy:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Kapd bé szivem, kapd +bé<br /></span> <span class="i0">Akit szeretsz, kapd +bé…<br /></span></div> +</div> +<p>Most Őzike mindig csak őt választotta, neki énekelte hogy:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Ezt szeretem, ezt +kedvelem,<br /></span> <span class="i0">Adjon Isten eztet nékem +–<br /></span></div> +</div> +<p>És aztán úgy tartotta a kicsi Julát a táncban, mint Jula azt a +porcellánbabát, amit egyszer a gazdag Bonda Tercsi a kezébe adott +„kivántatni“ egy pillanatra… Olyan gyöngéden, puhán, olyan féltő +szeretettel és amig forogtak, egyre azt sugta a fülébe:</p> +<p>– Gyönyörü, gyönyörü, gyönyörü…</p> +<p>A tánc után lakoma jött és kicsi Jula életében először lakott +jól azokból a gyönyörü tésztákból, cukorkákból, amiket a vásárosok +bódéiban látott, mikor egyszer a szekeresék bevitték a nagyvásárra. +S mig eddegéltek, fejük fölött a tarka madarak egyszerre hangos +emberi szóval kezdtek <span class="pagenum"><a name="Page_56" id= +"Page_56">-56-</a></span> énekelni, de csengő szépen, akár a +templomi ének; s nem olyan makogva, ahogy a vásári beszélő +madarak…</p> +<p>És ez igy ment, nap-nap után. Mindig új és szebb mulatságok +következtek: erdőkre kocsikáztak, igazi hintón, csolnakáztak, arany +meg bibor gyümölcsöt szüreteltek, hintáztak és virágokkal +csatáztak… És ami a legjobb volt, hogy soha, senki se bántotta a +másikat, soha egy szót se veszekedtek, egy könnyet se sirtak, hanem +csak daloltak, csacsogtak, mosolyogtak. A fehér ruhások voltak a +legigazibb tündérgyermekek; ha a rózsaszinek nagyon pajzánok, a +kékek kicsit elmélázók voltak, akkor ők amazokat csititották, +emezeket viditották… Hányszor, ha kicsi Jula Őzikével kéz a kézben, +fej a fejhez hajtva elmerengtek muló boldogságukon, egy kis fehér +ruhás, akit Ezüstkének hivtak, és aki úgy tudott nézni, mint a +sánta Marika, a kovácséké, odajött és megcirógatta, játékba vitte +őket. Mert az is igaz, hogy az egész üdvösséges tündéréleten – +kicsi Julának úgy tetszett – valami bübájos szomoruságfátyol +lebegett: hogy föl kell ébredni belőle…</p> +<p>Mi történt ezalatt a földön? Szegény nagyanyó felverte a házat, +a telket aztán a falut-erdőt keserves sirással, kereséssel. Mikor +már egy teljes nap telt el a jajveszékelésben, estefelé, árnyék – +nyuláskor összetalálkozott a falun tul az öreg pakulárral, a +hegység csendes remetéjével, akinek <span class="pagenum"><a name= +"Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> családját valamikor +szemeláttára temette el a hófuvás, s aki azóta csak a juhaival meg +kecskéivel tudott beszélni, emberi szavát elveszitette; és sohse +járt a népek közé, mert a mások öröme a szivét hasogatta.</p> +<p>– Jaj öreg pakulár apó, nem látta valamerre az én kicsi +Julámat?</p> +<p>Az öreg ember bólintott a fejével és mindkét kezével nagyanyó +kunyhója felé mutogatott, aztán tovaballagott.</p> +<p>Nagyanyó gyorsan hazacibikelt. Hát igaza volt a pakulárnak. +Kicsi Jula ott feküdt: küszöb volt a derékalja, húnyó napfény a +lepedője, hervadt liliomág a párnája. Csak a szenesviz hidege +téritette magához, amit nagyanyó úgy, ahogy Ágotától tanulta, +sebtiben vetve a homlokára kent.</p> +<p>Kicsi Jula felnyitotta álomfátylas szemét és ocsúdozva +körülnézett. Csak nehezen eszmélt a gerendázott mennyezetre, +nagyanyó ráncos arcára…</p> +<p>– Hol voltál, te kósza?</p> +<p>A gyermek szivszaggatóan kezdett sirni. Szegény nagyanyó +megijedt, rimánkodásra fogta:</p> +<p>– Lelkem gyermekem, nem feddeni akarlak, dehát csak tudnia kell +öreganyádnak, hol kószáltál egy teljes napig?</p> +<p>Kicsi Jula tágra nyitotta szemét.</p> +<p>– Egy napig?</p> +<p>– Honnan kerülsz elő, monddsza hát!</p> +<p>De kicsi Jula csak tovább sirdogált. Az <span class= +"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> +öregasszony megdöbbent. Ezt a gyermeket megigézték, s az igézet – +úgy látszik – nem szünik a szenesviztől. Sőt rosszabb jött: kicsi +Jula a sirásban elfáradva, konok, szomoru hallgatásba merült; +szemét a mennyezetre függesztve meg se moccant, csak néha gördült +szeméből egy-egy nehéz könnycsepp, csak néha rándult össze sovány +válla. A herbateára rá se nézett, a friss málét elengedte a +kezéből, a melegitett kendőt leejtette lábáról. Minden izetlen +volt, kopott volt, szomorú volt…</p> +<p>Hajnalban öreganyó elfuttatott Ágotához. Az illatos füstfürdőt +csinált, aztán odaült az elkábult gyermekhez, megfogta a kezét a +saját sovány pókkezével, ráparancsolt, hogy üljön fel és mondja el, +hol volt. Ezalatt a pitvarba sokan begyültek, az egész falut +izgatta a kicsi Jula eltünte és titokzatos hazakerülése. A gyermek +Ágota parancsára mintegy lebüvölve engedelmeskedett. Szemét +egyetlen pontra meresztve, mint aki előtt sorban elevenen bukik fel +mindaz, amit elmond: eleinte nehezen, szégyenlősen, aztán az +ujraátélés mohó extázisába lendülve, szakgatott nehéz lélekzetet +merve kis tüdejébe, beszélt, beszélt.</p> +<p>Künn a leselkedő asszonyok lélekzetvisszafojtva, mozdulatlanul +figyeltek. Csak néha-néha néztek össze, bólingattak döbbent +ámulásban… Képzeletük annál jobban szürcsölt, mert nem hallottak +mindent és maguk eszelték ki az összefűggéseket. <span class= +"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> Mikor a +kicsi Jula odáig ért: hogyan vette vissza földi foltos ruháit, a +hervadó liliomokat; hogyan kisérte Őzike zokogva a kapuig, hogyan +fogadták egymásnak, hogy soha többé kacagni nem fognak… a +pitvarbeli asszonyok szemüket, orrukat törülgették és mikor kicsi +Jula sirásba tört ki, az egész pitvar hangosan zokogott.</p> +<p>Azután pedig nekipirulva, lelkendezve jártak házról házra, kicsi +Jula csudája lázba hozta az egész falut. Még a bergengóciás legény +se mert egyelőre kételkedni, mert hogy a kicsi Julát szellemkezek +hozták haza, az bizonyosnak látszott.</p> +<p>A tündérországot járt gyermek azonban nem akarta lábát a földre +tenni. Egész napokon, éjjeleken az őt ért nagy élmény +foglalkoztatta, lelkének minden izét, testének minden parányát. Nem +evett, nem ivott, nem is igen aludt, nem érdekelte semmi egyéb a +világon. Pedig a kiváncsi népség most sokmindent hordott a házba: +mákot, kölest, mézzel gyurt pogácsát… Nagyanyó eleinte örvendett +is: lám a kicsi Jula csudája még szerencsét hoz a házra. Hiába, a +szegénység…</p> +<p>Ágota nénő nem igen mozdult a gyermek mellől. Mintha a kicsi +Jula mostmár az ő titokzatos birodalmába tartozna. Most kacagjon a +Bonda fiú, most huzódjanak el tőle a pap előtt a rátartibb +asszonyok. Hallgatta, szinte szította a gyermek vallomásait, mig az +átalvetővel érkező kiváncsiaktól nagyanyó átvette a hozott jókat. +<span class="pagenum"><a name="Page_60" id= +"Page_60">-60-</a></span></p> +<p>Végül a lelkésznek is a fülébe jutott kicsi Jula története, s +hogy hivei seregestül járnak a tündérkapuhoz és állandóan a +liliomos kunyhó körül ólálkodnak, sápitva, tóditva, esküdözve. +Elindult hát világosságot gyujtani örök, gyógyíthatlan pogányságtól +mételyezett gyermekei lelkébe. A máskor oly csendes liliomos kunyhó +táján most ácsorgó alakokat talált, még a szomszéd falukból is. A +tűzhelytől az ajtóig mindenütt és mindenen űltek, legtöbben az +agyagból vert, palaporral megszitált földön. Olyik asszony +kigombolt mellén gyermeket szoptatott, másik altatott, vagy +pólyált. De mindez olyan csendesen ment, mintha valami pogány +szertartáson volnának. A szeme mindnek a kis kamrán függött, alig +huzódtak el, a papnak utat engedve. De aztán egyik a másikat +megrántotta-lökte figyelmeztetőn és egyszerre valamennyin +szégyenkező zavar vett erőt. De azért nem mozdultak. Tudták: most +lesz valami.</p> +<p>Odabent a kamrában kicsi Jula párnákkal feltámasztva ült. +Mellette az öreg Ágota, és faggatta a gyermeket. Az elrévedő +szemmel beszélt… Bár ajka néha mosolygott az emlékezés fényében, +egészben véve végtelenül szomorú látvány volt csontvázzá aszó +testével, csillaggá növekvő szemével. Talán volt benne – most már – +valami hiuság is, hogy igy csudájára járnak a népek.</p> +<p>A papban felforrt a vér. Még fiatal volt, még nem jutott el – s +nem is akart eljutni <span class="pagenum"><a name="Page_61" id= +"Page_61">-61-</a></span> soha – elődje csöndes megadásáig, aki +örült, ha népei eljártak a templomba és nem éltek hitetlenül +együtt. Nem, a fiatal pap még hitt önmagában és szenvedélyes +józansága most türelmetlen és kiméletlen fellépésre ragadta. +Odalépett az öreg Ágotához és megfogva a vállát, a pitvarba vonta. +A kiskamra ajtaját behajtotta…</p> +<p>– Farkas van a nyájban, Ágota anyó! És mereven az asszony +bennülő szemébe nézett. Az földre szegezte szemét, konokul +hallgatva.</p> +<p>– Vigyázzon, mert én a nyájamnak hű és szigoru pásztora vagyok. +Tudja, hogy végződik az ige, az a bizonyos? „Haragomat forditom ama +személy ellen és kiirtom őt népe köréből…“ A lábát nem fogja többé +a templomba betenni, de még a faluba se, ha tovább üzi +mesterségeit.</p> +<p>Az öreg szemefehére odavillant a pap haragtól sápadt arcába. +Nagy szó esett: mert Ágota hitt a papban, csak a pap volt neki +ellenlábasa, ő nem volt a papnak. Vallását szigoruan tartotta és +hitte, csak éppen többet is hitt annál. Annyi mindennel +találkozott, amit nehéz hagyományokkal terhelt lelke egyedül a +menybéliekből megmagyarázni nem tudott… Hirtelen látta saját magát +a karácsonyi hócsikorgós, a husvéti hóolvadós ösvényeken; az idegen +templomokban, az utolsó helyen görnyedezve, vagy csak állingálva a +templompitvarban; s látta az idegen asszonyfejeket, amint +összesugnak felette… <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= +"Page_62">-62-</a></span></p> +<p>Valamit ő is tudott volna mondani, azt, hogy ő jó keresztyén, +vagy azt, hogy soha az ő „mestersége“ senkit a templomtól el nem +riasztott, (hiszen a vallást szorosan beleszőtta a maga tanácsaiba) +hogy az ő igazainak élő bizonysága, tanuja ott fekszik a kamrabeli +ágyon… De szembeszállani először is nem a babona fegyvere, +másodszor nyilt csatavesztést jelentett volna, nem az igazságára, +hanem a látszólagos eredményre nézvést. A nép nyiltan a papnak +hajolna meg, sőt ha azt látná, hogy Ágota szembeágaskodik a mennyek +képviselőjével, az épen botránkozást szülne a lelkekben. A +babonának fejhajtva kell járni, alattomban, ő olyan mint a viz: +enged a belenyuló kéznek, mert tudja: ha a kéz elhuzódik, ő megint +visszafoly az ütött mélybe…</p> +<p>Ágota egy szó nélkül köszönt és kiment. Nem nézett az ácsorgó +asszonyokra, akik előtt ugy meg volt szégyenitve. Azonban azok se +büszkélkedtek, csak úgy hordták el magukat. Mintha a pap Krisztus +ostorát suhogtatná. Mikorra a háztáj elcsendesült, a pap +megpillantotta a tüzhely hátán hagyott ajándékokat.</p> +<p>– Orsolya anyó, maga kölesen árulja az unokája egészségét? Hát +nem látja, hogy az a gyermek beteg? Szégyelje magát: haszonért +mutogatni az unokája nyomoruságát, haszonért taszitani még beljebb +a nyomoruságba! Mán tul, mig a gyermek <span class= +"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> felépül, a +küszöbén rajtam kivül más a lábát be nem teszi!</p> +<p>Most belépett a gyermekhez. Megdöbbent annak kiégett mivoltán. +Megsimogatta, megfogta hervadt kezecskéjét. Érezte, hogy az aszott +kis test reszket és kuporog, mintha nagyon félne.</p> +<p>– Gyermekem, mondta neki gyöngéden, hiszel te a pap +bácsinak?</p> +<p>A gyermek szomoru szemmel nézett. Talán hallott is valamit az +Ágotára mondott itéletből s ez névtelen rémületbe taszitotta.</p> +<p>– Nos látod, pap bácsi eljött, hogy megmagyarázza neked, ami +véled történt. El fogod-e szépen mondani, hogy volt?</p> +<p>A lányka ajka megrándult. Szivében megbolydult a sejtelem, hogy +ez az ember nem hisz az ő történetében. És ez vaskapoccsal +szoritotta össze torkát. Egy-két szót próbált rebegni, de a hang +csak kinosan sajgott fel kebléből. A pap azt hitte: a gyermek a +gyöngeségtől nem bir szólani.</p> +<p>– Jöjjön be Orsolya anyó, mondja el maga a dolgot.</p> +<p>Nagyanyó az ágy lábához ült és engedelmesen mesélni kezdett. +Mindent ugy, ahogy tudta. Közben szünetlen a gyermekhez +fordult:</p> +<p>– Ugyé lelkem? Ugyé galambocskám?</p> +<p>A leányka csak a fejével intett, néha a szeme is felragyogott. +Csaknem elfelejtették, kinek mesélnek… a végén aztán a gyermek +lehunyt, áttetszően <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= +"Page_64">-64-</a></span> kék szemhéja alól nagy, ragyogó könnyek +eredtek.</p> +<p>A pap szigoru arccal figyelt. Imént ugy hitte, kicsi Julából a +hiuság szól, most azonban megdermedt a babona hatalmától; soha a +templomban ilyen hittel, ilyen meggyőződéssel, ragaszkodással nem +találkozott.</p> +<p>– Gyermekem, szólt a végén, jól figyelj. A tündérkapu egy régi +tüzhányóhegy maradványa, nem nyilhat az meg soha, mögötte csak +fekete kő van, mint maga a kapu. Ágota nénő meséjét csak +mulatságnak találták ki az emberek, szép azt hallgatni, de nem +szabad utána indulni. Te úgy megtöltötted a kis lelkedet azzal a +babonával, hogy a liliomok nehéz illatától elalélva beleálmodtad +magad a tündérvilágba. Valami jó lélek aztán megtalált a földön és +hazahozott öreganyád küszöbére. Érted most már?</p> +<p>A leányka behunyta a szemét, mintha hideg záporverést türne, +amit el kell türnie. Semmi életjelt nem adott, a paraszti félelem +és tisztelet nem engedte.</p> +<p>– Nyugodj meg ebben gyermekem, főleg pedig végy táplálékot +magadhoz. Ágota anyó, én ma ide fehér buzalisztet és óbort küldök, +etesse, erősitse ezt a gyermeket, majd akkor a lelke is megépül. +Egy biblia is jó lesz. Az öreg Ágotát pedig hozzá ne engedje +többet, mert én magát mint boszorkánycimborát kiprédikálom a +templomból. <span class="pagenum"><a name="Page_65" id= +"Page_65">-65-</a></span></p> +<p>Mikor a pap kiment, kicsi Jula felült az ágyon és hevesen +tiltakozva megrázta a fejét, egyszer, tizszer, sokszor; csak rázta +a fejét.</p> +<p>Vasárnap délelőtt a pap harmadszor is – ezuttal egészen nyiltan +– kiprédikálta Ágotát. Az öregasszony ugyan nem volt a templomban. +Nem mert, vagy talán épen dacolt? A lecke ezuttal már nem is +annyira neki, mint a gyülekezetnek szólt. A pap a babona szörnyű +kártételéről beszélt, mely valamikor egy leánykát a kóbor cigányok +kezére juttatott, egy másikat megnyomoritott s most ezt is a +legborzasztóbb sorba juttathatta volna: gonoszindulatu férfiak, +marcangoló fenevadak körmére. Csak az a fentvaló egyedüli Ur védte +meg, adta jó ember útjába a szegény kis leányt, igy is sorvasztó +betegség néz ki hideg földön hált testéből… És a babona – tette +hozzá – még egyre terjed, mert nem akad értelmes ember a házakban, +aki szétüssön az igével: „én és az én házam népe az Urat +szolgáljuk.“</p> +<p>Az asszonyok egymásra néztek, mintha a pap a másiknak beszélne, +a férfiak pedig templom után ököllel csaptak az asztalra:</p> +<p>– Adta fehérnépei, lehúzzák az ember orcájáról a bőrt.</p> +<p>Igy a templom után. De amikor a bergengóciás Bonda fiu odáig +hetvenkedett egy esti iddogálás közben, hogy ő bizony bele vág +csákányával a sziklakapuba, hadd világoljon már ki az <span class= +"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> igazság, +akkor nehány férfitorkon megakadt a pipafüst és senki se +ajánlkozott társul. Az öreg Bonda (aki a legnagyobbat ütött volt az +asztalra) otthon, a késő éjszakában a legény vállára tette a +kezét:</p> +<p>– Fiam, fiam… nem jó kisérteni se Istent, se mást –</p> +<p>S a fiu nagymersze el is párolgott a borral.</p> +<p>A kedélyek lassan lecsillapodtak. Senki se mert többé csodájára +járni a liliomos kunyhónak. De titokban tovább kúszott a rege, mint +az alattomban harapózó mezőtűz. A babona megkapta az igazi +tenyészőtalaját: az üldözést, a sötétséget.</p> +<p>Kicsi Jula azonban ugy érezte: hogy egészen magára maradt. Csak +a pap látogatta. A gyermek mukkanni se mert, még nagyanyja előtt +se, akit a pap szünetlen megjelenése nagy kordában tartott. Később +kicsi Jula azt állitotta, hogy neki nincs semmi baja, fel is kelt +és szünetlenül a küszöb előtt, a napon didergett. Ugy tett, mintha +mindent elfelejtett volna, akármiről inkább beszélt, mint +tündérországi utazásáról. Megreszketett, ha valaki emliteni merte, +mintha sebéhez nyulnának. A pap megnyugodott, hogy végre is eszére +tér és ritkábban látogatta.</p> +<p>Mikor azonban az ősz tördelni kezdte a száraz galyakat s a +Szurduk vize szennyesen törtetet, a szél pedig marékkal csapta +ablakhoz a <span class="pagenum"><a name="Page_67" id= +"Page_67">-67-</a></span> sárgult nyirlevelet, kicsi Jula +visszakuporgott az ágyba és ott napokig hallgatagon meredt valami +láthatatlanba. Hiába kinálta nagyanyó bubáit, hiába vett neki – +Istenem, beh nagy áron – uj kötényt, hiába sütött mákosmálét. Kicsi +Julának nem kellett semmi, semmi. Ha pedig magára volt, akkor +felült az ágyban és kitárt karral Őzikét könyörögte.</p> +<p>Egy keserves, hidegrázós éjszaka, mikor már az esze se látszott +helyt lenni, egy jobb percében felült és magára eszmélve, nagy +komolyan mondta:</p> +<p>– Nagyanyó, tudja mit…</p> +<p>– Mit, édes kis üdvösségem, mit?</p> +<p>A leányka reszketve sugta:</p> +<p>– Hivja el…</p> +<p>A boldogtalan nagyanyó titkon a kertek alatt futott érte. +Csaknem elibe térdelt, ugy rimánkodott, adja vissza kicsi Julát az +életnek, adjon neki enyhitő italt, földi kedvet…</p> +<p>Ágota nénő a fejét rázta:</p> +<p>– Orsolya anyó, én sok mindent tudok, de azt az egyet is tudom, +hogy akit a tündérek egyszer maguk közibe eresztettek, az a földön +többet helyét nem leli… De azért megyek, nagyon is megyek.</p> +<p>És jött. Diadalmas, alattomos fájdalommal ült az ágyhoz. Kicsi +Jula átölelte és a fülébe sugta:</p> +<p>– Ágota nénő… ugye igaz volt… ugye nem csak álom? <span class= +"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span></p> +<p>Ott is nyult ki az öreg boszorkány karjaiban, ő, az öreg +boszorkány hitének szegény kis vértanuja.</p> +<p>Reggel, mikor Ágota a nyujtóztatást végezvén vissza akart +surranni ángyához, épen összeütközött a belépő pappal. Első +szempillantásra megijedt, lesütötte a szemét és parasztos alázattal +akart elosonni; de aztán diadala mégis a fejébe szállt. Ő, a +nyájból kivert farkas, miután övé lett a bárány, dacosan +szembenézett a tehetetlen pásztorral.</p> +<p>– Engem hivatott; mormogta, mintha mentegetőzne, pedig nem +mentegetőzött; a pap sokáig töprengett, melyik szóra tette a +hangsulyt, mert bizonyos, hogy egyiken sajátságos, gúnyos nyomaték +volt.</p> +<p>A padkán, a gyermek aszott kis teteme mellett ott feküdt a +fehércipó, az óbor, meg a biblia: a pap megváltó szerei.</p> +<p>Azonban mégis az öreg Ágotának lett igaza, a tündérek értejöttek +annak, akit maguknak eljegyeztek.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Borzhistória.</h2> +</div> +<p>Alig hüvös, szellőtlen reggel. Körül az aranyszinü égbe +alacsony, gömbölyü, ugaros dombok ivelnek bele; a dombok ölében, a +tágas, sárgára égett udvar akáccal árnyalt oldalán a ház fehéren +vakit, mintha izzana. Pedig a hosszu, függőkertnek tetsző tornác +pazar virágpárkánya még hajnalian üde: a gardéniák merev piros meg +rózsaszin gömbjei, a lenge flokszok, a ledéren elomló lusta +petúniák harmatban szineskednek.</p> +<p>A verandán rövidszoknyás fruska áll: frissebb mint a körűle +ébredő virágok, se nem merev, se nem omlatag. Arca napcsókolt +szinü, vállig se érő rövid haja egyetlen sötét bronztömeg; nagy +barnazöld szeme kacagva köszönti az uj napot, még a fogát is +kivillantja a lány, mintha éppen bele akarna harapni a ma támadó uj +életbe.</p> +<p>Egyet-kettőt füttyint.</p> +<p>– Csokoládé, Bársonyka, Barbarossa!</p> +<p>És hirtelen az előügető kutyasereg közé ront, és +körültáncoltatja, udvaroltatja magát; velük <span class= +"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> együtt +hancurozva végig a sárgaföldü udvart. A haja göndör kigyókba +csavaródik, ágazik szerte, valóságos kis Meduzává zilálódik a +feje.</p> +<p>– Borzi, holla Borzi!</p> +<p>A hancurozó fruska meghallja ezt, keresztül a gazdasági +udvarokból szürődő cséplőgép dobogáson, baromfikáricsáláson. Fejét +felüti és arra iramlik, ahonnan szólitják.</p> +<p>Apja ott áll a munkások között.</p> +<p>– Borzi, a telefonhoz, csengetett!</p> +<p>A leányka lerázza magáról velerohanó kutyáit, felugrál a tornác +lépcsőin, beleütközik fehérkötős nénjébe – az épp a virágokat +öntözi – és az irodában terem.</p> +<p>– Halló, itt Zentelky uradalom.</p> +<p>– Bardócz intéző úr?</p> +<p>– Nem, a leánya.</p> +<p>– Anna vagy Rózsa kisasszony?</p> +<p>– Nem, Borzi. És ott?</p> +<p>– Zentelky gróf. Kérem közölni atyjával, hogy este érkezem s +hogy a kutyákra szükség lesz.</p> +<p>– Igenis méltós…</p> +<p>A telefon már lecsengett.</p> +<p>Borzi bronzarca kihevül.</p> +<p>– Hm, vadászat! Nyulra, rókára…?</p> +<p>Apjához ront.</p> +<p>– Apám, a gróf úr. Vadászni jön. Ma este itt lesz.</p> +<p>Borzi a konyha felé tünik. Az ajtóban a másik <span class= +"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> nénjének +megy neki: az éppen a süteményes receptkönyvében böngész. A könyv +kiesik Rózsa kezéből, a lapok szétrepülnek.</p> +<p>– Anyám, a gróf. Este itt van. Vadászni akar.</p> +<p>– Helyes, akkor ma itthon ülsz és segitsz a tortában, feleli +nénje.</p> +<p>– Már megigértem apámnak, hogy ma elmegyek vele megnézni a +Szabédyék caterpillar szántógépét. Szabédy is ott lesz és mindent +megmagyaráz nekünk.</p> +<p>– Mi közöd neked a szántógéphez? Az a férfiak dolga. És mit +izgat föl a vadászat? Az sem a szegény intézőlányok mulatságára van +kitalálva, szól az anya kicsit keserűn.</p> +<p>– És egyáltalán, te nem szégyelsz Szabédy elé kerülni? Ezt a +nénje mondja.</p> +<p>Borzi összeszoritja a fogát.</p> +<p>– Ezt a nyarat még nekem igértétek.</p> +<p>A kezével türelmetlenül int és már siet is kifelé.</p> +<p>– Borzikám, segits nekem a takaritásnál. Mind a kilenc szobát +rendbe kell szednünk, a gróf úr bizonyára nem egyedül jő +vadászni.</p> +<p>Ezt Borzi másik nénje mondja, a szelid, a virágokkal +foglalatoskodó. Borzi hozzádörgölődik.</p> +<p>– Oh, könyörülj. Tudod jól, hogy ezek életem utolsó szép +napjai.</p> +<p>A nénje mosolyog, de Borzi elkomolyul. <span class= +"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p> +<p>– Ne nevess, Anna. Most már egész biztos, hogy fölvettek az +intézetbe. Ki fogok müvelődni. Istenem… milyen szomoru dolog!</p> +<p>És Borzi szeme megfényesedik.</p> +<p>– Tudom én, hogy ez nem tőled indult. Ezt Rózsa főzte ki. És +anyánkat rábeszélte. Azt is tudom miért, vagyis kiért…</p> +<p>– De Borzi, igy nem élheted le az életed… Még ha gazdagok +lennénk…</p> +<p>– Miért nem leszünk gazdagok? Legalább én? Én gazdagnak +születtem. Szegényen, de gazdagnak…</p> +<p>A nénje megint elmosolyodik.</p> +<p>– Szegény kis Borzim. Erigy hát a szántógéphez.</p> +<p>Borzi lerobban a lépcsőn, az istállókhoz. Hetykén osztogatja +parancsait:</p> +<p>– A kis szekérbe fogj, Dani. A rázósba. A ponykat. Magad itthon +ülsz. A kicsi kocsis jön. Én hajtok.</p> +<p>Aztán a házba szalad a köpenyéért.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A mezőségi reggelt már átitatta az augusztusvégi naptüz, a +lankás dombok felett reszketve sugárzik a hőség, az utmenti +napraforgók aranyfodros fejeiket mind délnek forditották, egész +aranyfelhő verődik a porból a zörögve rohanó kis szekér után.</p> +<p>Borzi haján is mint aranyháló ül a nap, a <span class= +"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> leányka +hátraveti a fejét, amint félmarokkal a gyeplőt tartja, féllel a +rövid ostorát.</p> +<p>Egy távolabbi dombon már látja caterpillart. Mint valami otromba +fekete szörnyeteg gördül az nyolcekés lábával, feketére hasogatva +maga után a kiégett, sárgult gazzal benőtt tarlót. Fent a dombtetőn +Szabédy áll.</p> +<p>Borzi nem szégyell elébe kerülni. Egy kicsit talán igen, de +egészen kicsit. Először is az ismerkedésük miatt.</p> +<p>Borzi a tavaszon lovagolni tanult és semmit se tudva róla, hogy +a szomszéd fiatal földesúr, végezve a monostori akadémiát, +hazatért; hát gondtalanul poroszkált naponként Tóhát felé, ahol a +Szabédy kuria állt. És mert néha a ló makrancos is volt és +udvariatlankodott Borzival, hát egyszer éppen az utszélen ülve a +felhorzsolt lábát nézegette a leányka, mikor Szabédy arra +lovagolt.</p> +<p>– Pardon, a kisasszony, mint látom, megsebesült.</p> +<p>– Igen, és nincs nálam se zsebkendő, se flastrom.</p> +<p>Szabédy akkor kölcsönadta a zsebkendőjét és személyesen jött el +érte másnap.</p> +<p>Azonban Bardóczné nem a zsebkendőnek, hanem a két nagyobb +lányának tulajdonitotta Szabédy ama látogatását és még inkább az +utána következőket. Mintha Borzinak semmi köze sem lenne az +ismeretséghez, egyenest kiküldték a <span class="pagenum"><a name= +"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> kertbe, ha Szabédy +belovagolt az udvaron. Ellenben Rózsa kisasszony – ő volt a +legidősebb, huszat töltött – szebbnél szebb uj ruhákat kapott és +egész napokon teasüteményt készitett, a miből aztán Szabédynak +kellett a legtöbbet fogyasztania.</p> +<p>– Ez mind a Rózsa remekmüve, büszkélkedett ilyenkor Bardócz +intézőné.</p> +<p>De csak ezután történt az, amiért Borzinak „szégyelnie kellett +magát“.</p> +<p>Egy alkonynak is beillő késő juniusi délután Rózsa kisasszony +Szabédyval meg Annával a kertben andalgott. Már előre ráparancsolt +Annára, hogy a mályvabokroknál maradjon el tőlük. Ez nem lesz +feltünő, Anna ugyis imádja a virágokat. S a virágos kert ezerszin +pompában állott.</p> +<p>– A nyulnak ma ki kell ugrania a bokorból, dicsekedett +Rózsa.</p> +<p>Azután előre ment Szabédyval a pirosló cseresznyefák alá.</p> +<p>Rózsa akkor megállott és Szabédyre nézett.</p> +<p>– Nemde, kies kis rejtekhely ez itt? – kérdezte ábrándosan. Én +ide szoktam elvonulni… gondolataimmal… álmaimmal…</p> +<p>(No most ha van esze, megkérdi Szabédy, mik azok az álmok.)</p> +<p>De mielőtt Szabédy kérdezett volna, egy marok cseresznye repült +a fáról kettejök közé, még pedig egy biborbogyó szétfeselve épp a +<span class="pagenum"><a name="Page_75" id= +"Page_75">-75-</a></span> Szabédy ajkára, mintha lepecsételné azt. +Borzi fölnevetett a lomb között, ez sikerült.</p> +<p>Rózsa kisasszony elfelejtette, hogy ő itt ábrándozni szokott és +fölsziszegte a pirosbogyós lombsátorba:</p> +<p>– Majom!</p> +<p>Hát ezért kellett magát… nem Rózsának, hanem szerinte Borzinak +szégyelnie.</p> +<p>És való, hogy Szabédy a nyáreleji pár látogatás után nem igen +jött. Talán akkor is csak az a sok „Legyen szerencsénk“ hozta a +házhoz, amivel Bardóczné bucsuzott tőle mindig.</p> +<p>Borzi nem szégyenkezett a gyönyörü augusztusvégi reggelen. A +domb alá hajtva, a gyeplőt a kocsisnak dobta és perc alatt +fönntermett az idomtalan csodagépnél. Összevissza kérdezte +Szabédyt, mindent megvizsgálva, megtapogatva.</p> +<p>– Istenem, sóhajtott azután, ha én egy ilyen gépet vehetnék +magamnak.</p> +<p>Szabédy nevetett.</p> +<p>– A hölgyeknek igazán másfajta kivánságaik szoktak lenni. Mit +csinálna vele?</p> +<p>– Oh, maga nem ért engem. Ha ilyen gépem volna, akkor volna +hozzá sok földem is és nem kellene egy hónap mulva a tömlöcbe +mennem.</p> +<p>– Hova?</p> +<p>– Intézetbe. Tizenhétéves létemre. És ennek <span class= +"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> félig maga +az oka. Mióta cseresznyével megdobáltam… Anyám azt mondta akkor, +hogy neveletlenségem a házunk szerencséjét kockáztatja. +Folyamodtak… A gróf úr eljárt benne… Istenem, ha caterpillar gépem +lenne…</p> +<p>És Borzi szemébe könny lopódzott, ugy nézett a csunya fekete +óriásra.</p> +<p>Szabédy meghökkenve pillantott a lányra. Valami vadul kezdett +tiltakozni benne. Hogy ezt a pompás vad csikót hámba fogják.</p> +<p>– Szegény gyermek. És ezen már nincs változtatás?</p> +<p>– Óh manapság már nem történnek csodás fordulatok!</p> +<p>És Borzi hirtelen elszaladt, mert szégyelte feltörni fenyegető +könnyeit.</p> +<p>Bardócz intéző csak most kapaszkodott fel Szabédyhoz. Mikor a +géppel készen voltak, Szabédy hirtelen megszólalt, a tarló szélén +gubbasztó Borzira mutatva:</p> +<p>– De intéző úr, csak nem akarja ezt a gyermeket megölni?</p> +<p>– Önnek is panaszkodott? Ah, bajos dolog ez kedves Szabédy. A +leányt mégsem lehet fiunak nevelni. Én pedig ugy neveltem eddig ezt +az egyet. Mostanig. Legalább az anyja azt veti szememre. Most aztán +azt mondja a feleségem, hogy szégyent hoz a házra.</p> +<p>– Milyen szégyent? <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= +"Page_77">-77-</a></span></p> +<p>– Tudom is én. Én nem találok benne semmi szégyelni valót. Hogy +lovagol, hajt, kutyákat nevel, hogy csak parancsolni tud. Azt +mondják, elrontottam. Istenem. Ő az én egyedüli kis rózsabimbóm… +Szabédy talán nem hallotta még a rózsabimbóim történetét?… Mikor én +Hunyadból kijöttem… Azt talán tudja, hogy az apám „végzett“ +földbirtokos volt. Mikor aztán mindent elvégzett szegény, az életét +is, hát én csak három rózsabimbót téptem a kis kertünkből – akkor +már a máséból – azt a kalapomba tüztem. Majd kiviritanak nekem +valahol a rózsabimbók, azt gondoltam. Meg azt, hogy én ezentul is +úr leszek. Ha nem a magaméban, hát a máséban. Igy kerültem én gőgös +Hunyadhazámból a Mezőségre. Látja, ezért nem járunk mi sehova. Nem +a magunkéban ülünk s talán lenéznének… No de hová jutok. A +rózsákról akartam szólni. Amint látja, ki is viritottak nekem: a +három kisasszony leányom képében. De csak Borzi az igazi pünkösti +rózsa. A másik kettőt az anyjuk kényes üvegházi virágnak +nevelte.</p> +<p>– S most… ez is üvegházba kerül.</p> +<p>Ezt Szabédy mondta és tekintetét ismét Borzi felé küldte. A +leányka már nem szomorkodott. Vidoran, versenyezve követte az óriás +körökben haladó vasszörnyeteget. Fölborzolt göndör bronzhajának +sürüjéből arca, ajka idáig biborlott. Imént, mialatt könnyeit +takargatta, a tarlószélen néhány <span class="pagenum"><a name= +"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> rikitó buzavirágot tépett s +a fehér matrózbluzába tüzte.</p> +<p>– Valóban rózsa, moharózsa… szólt Szabédy hirtelen, minden +meggondolás nélkül. Borzi… nagyon találó név.</p> +<p>Bardócz elmosolyodott.</p> +<p>– Különben Borbála. De mert mindig borzas… Borzi! szólj a +kocsisnak! A grófot ma estére várjuk, fordult Bardócz ujra +Szabédyhoz.</p> +<p>A fiatalembernek eszébe jutott, hogy az idén már harmadszor jő a +gróf az uradalmába.</p> +<p>– Vadászni jön, – magyarázta Bardócz.</p> +<p>– A gróf úr… még mindig nőtlen? kérdezte Szabédy hirtelen, +látszólag minden logika nélkül.</p> +<p>– Az. De talán most már…</p> +<p>Bardócz elhallgatott. Az örök szabadban vassá kovácsolódott +arcán némi zavar tükrözött, mintha elszólta volna magát.</p> +<p>Mikorra Bardócz meg Borzi hazaértek, az intézőlak a szokottnál +is ragyogóbbá vált. A tornác, a veranda padlója aranysárgára +surolva, a virágokról minden sárguló levél lemetszve, a szobákban +friss csokrok illatoztak.</p> +<p>Rózsa a konyhából jött, óriás tál teasüteménnyel.</p> +<p>– Szép kisasszony, szólt oda Borzinak, a házi dolog elől mindig +megszökik.</p> +<p>– Meg bizony, felelt vissza Borzi dacosan.</p> +<p>Mindjárt ebéd után megjött a gróf vadászlegénye. <span class= +"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> Estefelé a +gróf is, de csak egyedül. Bardócznak mindjárt előadta +vadászterveit.</p> +<p>– Szó sincs valami nagy dologról. Borzvadászni jöttem. Remélem +vannak bőven borzaink? Mellesleg persze a gazdaságban is +körülnézünk.</p> +<p>– Sajnos, borz van bőven s igy róka is. A nyul ellenben mindig +ritkább.</p> +<p>– Na igen, ez a dolgok logikus sorrendje. A borzlyukba vonul a +róka s a róka eszi el a nyulainkat.</p> +<p>– Különben is égető szükségünk van borzzsirra. Nincs miben +puhitanunk a lószerszámokat. A legény már kinn járt és fölállitotta +a szalmaszálakat a borzlyukak elé. Még hajnalban meg kell néznie, +el vannak-e ütve a szalmaszálak.</p> +<p>– Jó volna ha társasággal mennénk. A kedves leányai…?</p> +<p>Bardócz kicsit utánagondolt.</p> +<p>– A kicsi, az jönni fog. A másik kettő, az nem biztos. Mindig +főznek vagy virágot öntöznek.</p> +<p>– No, akkor hát a kis Borzi. És talán meghivhatjuk az ezerholdas +szomszédot. Szabédyt.</p> +<p>– Hogyne. Nagy Nimród őkigyelme.</p> +<p>Bardócz a telefonhoz lépett.</p> +<p>– Intéző ur, a gróf, Borzi őnagysága, meg én?… Jó… Mikorra +parancsolnak?…</p> +<p>– Hajnalra. Ez hosszu komédia.</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span></p> +<p>Hajnal feslik.</p> +<p>Borzi most bujt ki ágyából és előre is kipillantott az égre. +Jaj, ha a jó Isten is ellene esküdött és felhőbe hunyta a fényes +napszemét: akkor életének utolsó vig napjaiból ez a legvidámabbnak +igérkező elromlott. De miért haragudna rá a jó Isten? Azért, mert +szereti az ő ragyogó, szabad világát? Dehogy haragszik, olyan +tündöklő arccal tekint be hozzá, hogy Borzi hármat penderedik, mig +a tükör elé jut. Zöldbarna lódenruhát ölt, szeggel kivert nehéz +cipőt, a haját fátyollal köti le.</p> +<p>Mindez nem megy minden zaj nékül, sőt! Anna fölébred, Borzira +kukkint.</p> +<p>– Te, egész csinos vagy.</p> +<p>Rózsa megtoldja:</p> +<p>– Vigyázz meg ne hóditsd… a grófot!</p> +<p>– És hátha nem reá pályázom?</p> +<p>Borzi ezt egész hetykén vágja oda.</p> +<p>Rózsa kipirul.</p> +<p>– Tőled minden kitelik, mormogja. Csak ajánlom a tisztességes +magaviseletet. Ebédre mi is kimegyünk, addig te is itthon +maradhatnál.</p> +<p>Borzi ezt már nem is hallja. Már a kutyákkal kergetőz. Puki, +Pufi, Mufi, Muki és a kis barna Csokoládé lesznek a nap hősei.</p> +<p>A kapunál ott áll Szabédy. Lóháton. Karcsu testén zöld +vadászruha; kicsit kemény vonásu arca <span class= +"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> napégett, +akár a Borzié. Tekintetét nem veszi le a játszó leánykáról.</p> +<p>– Jó reggelt Borzi.</p> +<p>– Nekem már kitünő reggelem van. Mit gondol! Vadászni fogok egy +valódi gróffal!</p> +<p>– Na, és minek örül jobban, a vadászatnak vagy a grófnak?</p> +<p>– Legjobban örülnék egy caterpillarnak, oldja meg Borzi a +gordiusi csomót.</p> +<p>A kis vadászkocsi már előállt. Borzi fölszáll és föladatja +magának a kutyákat.</p> +<p>Most jön a gróf. Borzi hirtelen érzi, hogy nem őt illeti az +elsőnek való kocsibaszállás. Le akar ugrani.</p> +<p>– Pardon, a hölgyek mindig elsők.</p> +<p>És a gróf visszatartja Borzit, megragadva a leány karját.</p> +<p>Szabédy nagyot nyel. Ah… borzvadászat. Utóvégre még Borzi lesz +az a borz.</p> +<p>Amint a vágtató kocsi után léptet, mindenféle furcsa gondolatai +kelnek. Már libapásztorlányt is vettek el grófok. És Borzi… micsoda +pompás teremtés. Nem az, hogy szép. Szép leány garmadában terem +Erdélyország kuriáin. Hanem különös, izzó és ártatlan. Egy forró +mennyországot fog adni öntudatlan annak… Kinek? Aki a kezét +kinyujtja érte. Dehát mit izgatja őt ez? Minek töpreng rajta? +Fájdalma neki egy ilyen édes teremtés szerencséje? Hát mióta irigy +ő? Irigy a maga fajtájára: <span class="pagenum"><a name="Page_82" +id="Page_82">-82-</a></span> egy elszegényedett uri familia jobb +sorsára?</p> +<p>– Szégyeld magad, mondja egész hangosan.</p> +<p>Vagy nem rájuk irigy? Hát kire… Aha… A grófra! A grófra. Hogy +Borzi mellett ül a homokfutón és hogy a leánykához hajolva, +elbeszélget vele. Szabédy nemcsak irigyli ezt, nem, egészen +felbőszül rá.</p> +<p>A kocsi most elhagyja az országutat. Nekihajt az uttalan +mezőknek, borz uraimék nem laknak a forgalmasabb helyeken. A +tarlókban nehány keréknyom mutatja, hol lehet valahogy +keresztülvergődni. A kocsi inog, dölingéz: Borzi ujjongva viháncol. +Dombokra kell fölkapaszkodni: most már árkon-bokron át iramlanak. +Borzi föláll az árkok előtt és tapsol, mikor beléjükruccannak.</p> +<p>A gróf nem sajnálja lovát, kocsiját. És ez csak Borziért van +igy.</p> +<p>Szabédy dühös. Utánaugrat a kocsinak, de senki se ügyel rá. +Borzi előre néz, mit érdekli őt, az, ami már elmaradt? Egy +zökkenőnél majdnem kirepül a kocsiból, a gróf megragadja, szinte +átöleli.</p> +<p>– Dőljünk fel, ah dőljünk fel! ujjong Borzi.</p> +<p>A gróf nevet, a kutyák kicsit rémülten csaholásznak.</p> +<p>Fönt, a meredek tetején már kitetszik a sürü bozóterdő.</p> +<p>A borzok hazája. <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= +"Page_83">-83-</a></span></p> +<p>Az oldalban zsellérház lapul, ott megállanak, a kocsi meg a +lovak ottmaradnak. Most már gyalog kell fölkaptatni. Pillanatra +minden oly gyönyörü: fiatal diófák árnyalta tisztás előttük, a +barnuló füvek közt csillagszemü kikiricsek. Visszatekintve a falu +mosolyog: bentről rút vályograkás, innen kedves, zöld bársonyba +himzett gyöngyszem a sok parányi ház.</p> +<p>A diófás tisztáson tul kezdődik a bozót. Pista, a vadászlegény +előremegy és négykézlábra esve csuszik be a sürübe.</p> +<p>– Utánam méltóztassanak! szól hátra konfidens fontossággal.</p> +<p>– De Borzi, szól hirtelen Szabédy, csak nem fog maga is… ily +módon?…</p> +<p>– Miért ne? Gyermek vagyok. Most megyek intézetbe. És +smaragdszemét dacosan veti Szabédy szemébe. Mintha azt mondaná:</p> +<p>– Ne hagyj elmennem!</p> +<p>De Szabédy nem érti meg.</p> +<p>És akkor Borzi a földre fekszik, az apja meg a gróf után és mint +egy kis zöldbarna gyik, besurran a galagonyarengetegbe. Hogy +kúszik! Vissza se néz többet.</p> +<p>Mikor Szabédy is rászánja magát: már csak a nevetését hallja jó +bentről. A nevetése fáj, sebez: Szabédy hanyatt fordul. Nem akar +tovább. Nincs kedve semmihez, fölbámul a galagonyalomb között +azurló égre. Mi ez… Feje fölött, a tüskékbe <span class= +"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> akadva +aranybarna pókháló… Nem. Darabka fátyol. A Borziéból. Lekapja +onnan, és a kezébe szoritja… magához rejti. Ugy kuszik tovább. +Mintha drága talizmánt lelt volna.</p> +<p>– Holla! hangzik Bardócz hangja a sűrűből.</p> +<p>A kutyák izgatottan, szinte rikácsolva csaholnak.</p> +<p>A földigtüskés bozótban ott ásit a borzlyuk, körüle hatalmas +földhányás: a borzok lapátolták azt ki. Mily mélyre furhattak!</p> +<p>Az ásólegények munkára készen állanak. Pista, a nyalka vadászfiu +csak a nyilást őrzi, hogy kereket ne oldhasson a borz. Ho-hó… de +vajjon otthon van-e egyáltalán?</p> +<p>A kutyák még láncon vannak. Pukit most eleresztik.</p> +<p>Mint a nyil furódik a borzlyukba. Morog, csahol, szinte sikolt… +Hivják, csalogatják, nem jön ki többet, mig Pista ki nem húzza.</p> +<p>– Hurrá!</p> +<p>A Puki orrából csorog a vér. Borz urfi otthon van.</p> +<p>Puki vergődik, tekeredik a Pista kezében. Vissza akar bujni, az +első vágás felbőszitette. Mufit is elengedik. A másik kettő +nyöszörög, üvölt, felébredt bennük a vadászkedv. És láncra vannak +verve.</p> +<p>A gróf a kutyák után kúszik, bevilágit a borzlyukba. +<span class="pagenum"><a name="Page_85" id= +"Page_85">-85-</a></span></p> +<p>Borzi Csokoládét, a kedvenc dakliját ölben tartja. Majd rá is +sor kerül, mégpedig fontosabb szerepben. Csokoládé, a párnára +szokott becekutya azonban nem mutat semmi izgatottságot. Sőt mintha +nagyon barbár dolognak tartaná Pukiék lelkesült üvöltözését, +rosszalóan mormog néha-néha.</p> +<p>– Vesszőt faragni!</p> +<p>Pista nekilát.</p> +<p>A hosszú pálcát a gróf az odúba sülyeszti.</p> +<p>– Hm. Fölfelé megy a hegynek. Bajos lesz utánaásni.</p> +<p>Bardócz nézegeti, hol ássák az első gödröt. Mert a borz egyre +beljebb, beljebb vonul várába, felülről kell hozzáférni.</p> +<p>– Messétek le a galagonyákat!</p> +<p>Csattog a fejsze, egy kis tisztás keletkezik az irdatlanban.</p> +<p>– Ugy. Itt kezdhetitek. Itt nincs gyökér. Négyszögben +ássatok!</p> +<p>Omlik a föld, kemény, szijjas mezőségi agyag.</p> +<p>A föld alól szörnyü csatározás hangja hömpölyög. Puki meg Muki +csaholnak, a borz mintha sirna, mérges, vonyitó hangot ad, de csak +alig kiszüremlőt. A földre kell feküdni, az odu elé, hogy az ember +hallja.</p> +<p>A gróf aggodalmaskodik. Vajjon jó helyt ásnak? Ha elhibáznák s a +földalatti üreg másfelé kanyarodnék! Jó egy órája, hogy az ásó +nyesszen. <span class="pagenum"><a name="Page_86" id= +"Page_86">-86-</a></span> A legények derékon jóval felül vannak a +gödörben. Bardócz lekúszik, hallgatózik… semmi.</p> +<p>Tovább!</p> +<p>Most Borzi mászik be. Fülét a gödör aljára tapasztja. Mintha +hallana valamit… Hirtelen ölbeli kedvence nagyot vakkantva felugrik +mellőle, kisiklik a karjából. Meghallotta a földalatti riadalt! De +csak nem fél? Borzi örökre meggyülölné.</p> +<p>– Hallom… hallom! ujjong Borzi.</p> +<p>No, most vigyázni az ásással. Mert megeshetik, hogy a beszakadó +nyiláson át borz uram kereket old.</p> +<p>– Kéznél tartani a kutyákat! kiált a gróf Pistára.</p> +<p>Az is nagy kérdés, vajjon az eredeti bejárat meg a kiásott gödör +közti járatban lesz-e őkeme, mert akkor innenfelől az uj nyiláson +át is rá kell engedni a kutyákat. De ha még mélyebb a földalatti +gang, akkor nem kerülhet még két tüz közé a borz. Bevonul a mélybe, +ha hirtelen el nem bánnak vele. Akkor aztán uj gödröt kell ásni, +mindig tovább, mig a barlang végéig jutnak.</p> +<p>Most Puki előtámolyog a föld alól. Vérbe van köpülve. Muki +azonban tartja magát.</p> +<p>– A Puki, az meg van semmisülve, bölcselkedik Pista és láncot +vet a kidőlt harcosra.</p> +<p>A többi kutya őrjöng, hogy bocsássák szabadon őket. Pufit +elengedik. Vén, kicsit szélütött jószág. Az orra csupa régi +hegedés. A fejét féloldalt <span class="pagenum"><a name="Page_87" +id="Page_87">-87-</a></span> lógatja. De mikor érzi, hogy szabad, +diadalthorkantva rohant a gödörbe.</p> +<p>Szabédy Mufit tartja készen. Borzi Csokoládét. Most fog az ásott +gödör beszakadni, az uj nyilásba uj, friss harcosokat kell +bocsátani.</p> +<p>Az egyik ásó mélyen szalad a földbe.</p> +<p>– Megnyilt! kiáltja Bardócz. A kutyákat! Gyorsan!</p> +<p>A gróf a gödör szélén áll, a fegyvereket tölti.</p> +<p>A nyilást kikerekitik. Szabédy el akarja engedni Mufit.</p> +<p>Borzi elébeveti magát. Csokoládéé az elsőség. Odadobja a +nyilásnak kedves pajtikáját. Csokoládé bukfencet vet és usgyé! neki +a gödör meredekének, kifelé.</p> +<p>– Csokoládé! Gyáva gazember! sikit Borzi.</p> +<p>E pillanatban tüskés, csikos árnyék surran át a nyilásnál: a +borz! Mire Mufi nekiugrat, már elvillámlott, be, mélységes várába, +a föld gyomrába. Mufi utána.</p> +<p>A gróf szivéből nevet, és kezet nyujt Borzinak. Csokoládé +hőstettéhez gratulál. A kis gyalázatos ott lapul a Borzi +felöltőjén, egy galagonya aljában. Bardócz ráhúz egyet.</p> +<p>– Szép história! Neki az ásásnak!</p> +<p>És már délre jár. Még egy ilyen baklövés: bealkonyul és ott kell +hagyni az egészet. Holnapra pedig Borz uram kereket old. +<span class="pagenum"><a name="Page_88" id= +"Page_88">-88-</a></span></p> +<p>Borzi ki van pirulva a haragtól.</p> +<p>– Szégyentelen, semmirekellő! Takarodj!</p> +<p>Lehengeriti Csokoládét a köpenyéről.</p> +<p>Tulnan, a bozót aljából kiáltozás foszlik arrafelé. Pista +megszólal:</p> +<p>– A többi nagysádok.</p> +<p>Borzi kivergődik a galagonyásból. A tisztáson rőzserakás ég: ott +melegszik az ebéd. Rózsa a teasüteményeket rakosgatja. A szobalány +a földreterit, a zsellérné a tűz körül foglalatoskodik.</p> +<p>– Nem jöttök be? kérdi Borzi.</p> +<p>– Én irtózom a vértől. Az egész borzvadászat rémes állatkinzás. +Egyetlen szerencsétlen állatra ráuszittok öt-hat kutyát. És +reggeltől estig gyötritek a szegényt.</p> +<p>Ezt Anna mondja.</p> +<p>– És hogy festesz, Borzi, ha látnád! A fátylad egy rongy. A +hajad tele sárga galagonyalevéllel. A kezed…</p> +<p>Borzi keze össze van karmolva. A galagonyatüskék.</p> +<p>Rózsa még hozzáfüzi:</p> +<p>– Nem valami hóditó!</p> +<p>– Oh, ki gondol affélére abban a forró izgalomban odabent! +jelenti ki Borzi, és ez Rózsát kellemesen nyugtatja meg.</p> +<p>Most az urak is jönnek. A borzlyukat Pista, meg a kutyák őrzik. +Bármily pompás az ebéd, a négy vadász sietve, tempózás nélkül költi +el. Majd <span class="pagenum"><a name="Page_89" id= +"Page_89">-89-</a></span> jóllaknak este: bálmossal, szalonnában +pirult galambbal, párnafánkkal. Most minden: a borz!</p> +<p>Vissza a sürűbe!</p> +<p>Az uj gödör már embernyi mély. De nem hallani semmit a föld +alól. Próbakép a gróf beledobja Csokoládét: de az nem iramlik el +semerre. Az ő gyávasága ezentul a próbakő. Borzi rá se néz +többet.</p> +<p>A gödör egyre mélyül. Megkopogtatják az alját… mintha +kongana.</p> +<p>– Az alját ássátok! Vezényel Bardócz.</p> +<p>– Az oldalát! Az oldalát! kiált a gróf.</p> +<p>A legények nem tudják, kire hallgassanak.</p> +<p>Az izgalom nőttön nő.</p> +<p>A kutyák kettesével furakodnak a nyilásba, a láncon lévők +tombolnak. Hirtelen az oldal beszakad. No most! Ha ujra +elszalasztják, vége. Uj gödröt ásni már nincs idő. Az öklömnyi +sötét üreg kikerekedik az ásók nyomán. Benntről a kutyák őrülten +csaholnak, maguk előtt hajtják a borzot, innenfelől reszketve +tombol Mufi.</p> +<p>Az ásitó oduból keskeny, csíkozott fej ütődik ki; Mufi odakap. +Kiserked a vére, a borz orron harapta. De a borz is menekül. +Vissza. Vissza? Mögötte a tulnan szorongó kutyasereg. Két tűz közt +van és úgy látszik, a vára nincs tovább. Nincs hova huzódnia +bellebb. És a kutyák mégsem birnak vele. Talán körben forog, hogy +olyan <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= +"Page_90">-90-</a></span> sebeket osztogat? Üldözői vonitanak, de +nem tágitanak.</p> +<p>– Ki a gödörből! Bardócz kiáltja ezt az ásóslegényeknek.</p> +<p>– Félre mindenki! Ez a gróf.</p> +<p>A borz feje ismét kinn van.</p> +<p>– Ne lőjjön méltóságod: a kutyát sebzi meg!</p> +<p>– Bánom is én a kutyát, van elég!</p> +<p>– A kutyáim!</p> +<p>Bardócz megragadja a gróf kezét. A borz Mufival együtt +kihengeredett a gödör aljába, utána Pufiék, mind. Össze vannak +gabalyodva.</p> +<p>Puki, a láncravert, irtóztató csaholásba kezd, táncol, hempereg, +el akarja harapni a láncát.</p> +<p>Borzi lángoló arccal áll a gödör szélén. Szabédyval senki se +törődik. Az kedvetlenül tekint oda: a fegyverrel célzó, marcona, +fiatal főurra, s a hozzáhajló pompázatos kis Dianára, Borzira. Ah, +ezeket csak a borz érdekli most! Együtt ujjonganak. És ő, ő nem tud +ujjongani. Keserü és levert. Az ebéd alatt a gróf folyton Borzival +évődött. És neki azalatt teasüteményt kellett ennie. Hogy gyülöli +pedig a teasüteményt!</p> +<p>Most megdördül a kétcsövü. A borz hátából piros forrás eredez. +De azért él: vergődik, marakodik. Bardócz leugrik a gödörbe, hogy +elválassza a viaskodókat. A gróf utána. A kutyákat alig lehet a +borzról letépni. <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= +"Page_91">-91-</a></span></p> +<p>Olyan zürzavar támad, hogy senki se veszi észre az uj +szenzációt: a borz éltepárja most üti ki orrocskáját a nyilásból. +Rémülten gurul kifelé és nekiveti magát az oldalnak. Igy, ezért +győzték a harcot két felé, ketten voltak.</p> +<p>– Még egy, még egy! kiáltja el magát Borzi.</p> +<p>De senki se hallgat reá.</p> +<p>Borzi odarántja Szabédyt a gödörhöz.</p> +<p>– Löjjön! parancsol rá türelmetlen lázban.</p> +<p>Szabédy vállán érzi a leányka meleg kacsójának nyomát. A karja +megreszket.</p> +<p>Fegyvere elsül, a lövés egy galagonyatőbe furódik. A borz +visszanéz reájuk, mintha fügét mutatna, s eliramlik a sürübe.</p> +<p>A kutyák esze sincs helyt. És Borzi meg Szabédy elfelejtik +uszitani őket. Mialatt mindenki a másiknak, a haldokló borznak +tombol, ők hirtelen, az elszalasztott borz feletti ámultokban +egymásra tekintenek. De aztán szétrebbennek.</p> +<p>A hangulat tetőpontja lejárt.</p> +<p>Bardócz kimászik a gödörből: a kutyáit hozza. A gróf a borzot. +Sejtelmük sincs, hogy egyet elszalasztottak. A kutyák se vették +észre: a hátukon futott végig az eliramló kis szökevény. Úgy vivtak +a párjával, hogy meg se szimatolták a másikat.</p> +<p>Pista azonban kacskaringósan vágja ki:</p> +<p>– Ahajt szalad őkigyelmének a hites felesége. A Szabédy uraság +elhibádzta. <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= +"Page_92">-92-</a></span></p> +<p>A gróf odadobja a borzot a kutyáknak.</p> +<p>Hadd legyen jutalmuk: marcangolhassák a zsákmányukat. Szegény +borz! A hátán sötétpiros, lucskos, borzalmas seb; de még él: apró +szeme olyan szomoruan akad fenn, a csalit közt betekintő égen. A +teste csupa verejték: egész nap viaskodott. S a párja, az kereket +oldott, itthagyta.</p> +<p>– Pedig ez a nőstény, állapitja meg Pista.</p> +<p>– Igen. Néha mi vagyunk a bátrabbak. A férfiak pedig…</p> +<p>Borzi elhallgat. Szabédy mámoros, bámuló szemmel nézi őt.</p> +<p>– Gyávák…? sugja hirtelen. Ne higyje.</p> +<p>Künn a tisztáson ezalatt Anna kikiricset gyüjtött. Rózsa a +teasüteményeket pakkolta vissza. Volt miért hoznia. Szabédy mintha +robotból ette volna. A sürübe egyikük se kivánkozott. Patyolatruha +volt mindkettőn, rongyra tépődött volna.</p> +<p>Most jönnek a vadászok. Pista a borzot lóbálja, a kutyák majd +letépik őt, vérző orrukkal folyton nekikapnak. Még a szélütött Pufi +is. Agyon van pedig fáradva, tántorog. A gróf meg Bardócz nyakig +agyagba vannak maszatolva. Borzi szoknyaszéle is meghurcolódott a +sárga földben, a füléhez galagonyabogyókat tűzött; +galagonyabogyónyi ajka el van nyilva, mintha most már, nemsokára, +ahelyett, hogy tömlöcbe kerülne, szabad volna beleharapnia az +életbe. Hogy csillognak <span class="pagenum"><a name="Page_93" id= +"Page_93">-93-</a></span> az éles gyöngyfényű fogacskái! A szemére +aranyfátyol ereszkedett.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Az intézőlakra koraesti holdfény leng alá.</p> +<p>A konyha felől pompás vacsoraillat terjeng. Rózsa kisasszony a +szalonnában sült galambokat forgatja. Belátta, hogy a teasütemény +nem célravezető. Anna virágokat rak az ebédlőben fölteritett asztal +vázáiba.</p> +<p>A gróf most öltözik át. Bardócz a borzot nyúzatja. Szép, kövér +jószág.</p> +<p>Borzi, a kis semmittevő a verandán ül. A veranda gardéniái +hallgatózva tartják magasba fejecskéjüket. A rezedák mámort +lehelnek. A leányka izzó arcát gyengéden cirógatja a holdfény, haja +homlokába hull, mint a bronzfátyol.</p> +<p>Lódobogás. Most jött meg Szabédy. Imént hazament, ruhát +cserélni. Lassan jön fel a lépcsőkön a verandára.</p> +<p>– Borzi… szól gyengéden, mikor a leánykát megpillantja.</p> +<p>Borzi kicsit fölemeli a karját. Szabédy hozzáhajol.</p> +<p>– Nos… meg van elégedve a mai nappal?</p> +<p>– Meg. Nagyon szép volt.</p> +<p>– És még nincs vége. Még jöhet egy csodás fordulat benne. Bár +maga szerint ma már nincsenek csodás fordulatok.</p> +<p>– Hát vannak? <span class="pagenum"><a name="Page_94" id= +"Page_94">-94-</a></span></p> +<p>– Például nagy csoda lenne az, ha maga… ma este egy caterpillart +kapna ajándékba?</p> +<p>– És vele együtt… leheli a lányka.</p> +<p>– Vele együtt… ezer holdat.</p> +<p>Borzi fölveti nagy, drága szemét.</p> +<p>– Oh nem… hanem… téged!</p> +<p>Karja átkapcsolja a fiatalember erős nyakát.</p> +<p>– Vacsorálni! Nem illik mindig elkésni az asztaltól, pláne mikor +őméltósága itt van; szól föl egy csipős hang az udvarról. Rózsa +kisasszonyé.</p> +<p>Borziék az ebédlő felé mennek.</p> +<p>– No gróf, most már nem félek tőled!</p> +<p>Szabédy fölemelt fejjel lép az ebédlőbe.</p> +<p>A társalgás a vadászat körül forog. Mindenki nyert valamit +benne. Anna egy zsák kikiricset hozott haza. Rózsa kisasszony a +borzprémet ajándékul kapta a gróftól a sok jó teasüteményért. +Bardócz másfél liter borzzsirt remél a nyergeinek. A gróf… na, ő +meglőtte a borzot, egy vadásznál ez a főnyereség. Hát Szabédy? +Rajta mindenki nevet, hogy a maga borzát elszalasztotta.</p> +<p>– Ki tudja? szól Szabédy titokzatosan. Hátha megfogtam… +elevenen?</p> +<p>És szeme beleragyog Borziéba, és megszoritja az asztal alatt a +leányka meleg kacsóját.</p> +<p>Kimondhatatlan boldog. Sejtelme sincs, hogy a gróf maga is +vőlegény, Erdély legszebb főuri kisasszonyának jövendőbelije. Ha +sejtette volna, nem gondolt volna ma oly képtelenségekre, nem +<span class="pagenum"><a name="Page_95" id= +"Page_95">-95-</a></span> lett volna oly ostobául féltékeny; és ha +nem lett volna féltékeny, nem bolondult volna bele halálosan +Borziba, és nem is lenne most a világ legboldogabb embere. Lám, +lám, a balgaság néha a mennyország kapujába vezérel.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_96" id= +"Page_96">-96-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM.</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>A tükör <span class="ralign"><a href= +"#Page_3">3</a></span></li> +<li>Szegény kicsi Jula <span class="ralign"><a href= +"#Page_33">33</a></span></li> +<li>Borzhistória <span class="ralign"><a href= +"#Page_69">69</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76088 ***</div> +</body> +</html> + diff --git a/76088-h/images/cover.jpg b/76088-h/images/cover.jpg Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..bfdf41a --- /dev/null +++ b/76088-h/images/cover.jpg |
