1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
1001
1002
1003
1004
1005
1006
1007
1008
1009
1010
1011
1012
1013
1014
1015
1016
1017
1018
1019
1020
1021
1022
1023
1024
1025
1026
1027
1028
1029
1030
1031
1032
1033
1034
1035
1036
1037
1038
1039
1040
1041
1042
1043
1044
1045
1046
1047
1048
1049
1050
1051
1052
1053
1054
1055
1056
1057
1058
1059
1060
1061
1062
1063
1064
1065
1066
1067
1068
1069
1070
1071
1072
1073
1074
1075
1076
1077
1078
1079
1080
1081
1082
1083
1084
1085
1086
1087
1088
1089
1090
1091
1092
1093
1094
1095
1096
1097
1098
1099
1100
1101
1102
1103
1104
1105
1106
1107
1108
1109
1110
1111
1112
1113
1114
1115
1116
1117
1118
1119
1120
1121
1122
1123
1124
1125
1126
1127
1128
1129
1130
1131
1132
1133
1134
1135
1136
1137
1138
1139
1140
1141
1142
1143
1144
1145
1146
1147
1148
1149
1150
1151
1152
1153
1154
1155
1156
1157
1158
1159
1160
1161
1162
1163
1164
1165
1166
1167
1168
1169
1170
1171
1172
1173
1174
1175
1176
1177
1178
1179
1180
1181
1182
1183
1184
1185
1186
1187
1188
1189
1190
1191
1192
1193
1194
1195
1196
1197
1198
1199
1200
1201
1202
1203
1204
1205
1206
1207
1208
1209
1210
1211
1212
1213
1214
1215
1216
1217
1218
1219
1220
1221
1222
1223
1224
1225
1226
1227
1228
1229
1230
1231
1232
1233
1234
1235
1236
1237
1238
1239
1240
1241
1242
1243
1244
1245
1246
1247
1248
1249
1250
1251
1252
1253
1254
1255
1256
1257
1258
1259
1260
1261
1262
1263
1264
1265
1266
1267
1268
1269
1270
1271
1272
1273
1274
1275
1276
1277
1278
1279
1280
1281
1282
1283
1284
1285
1286
1287
1288
1289
1290
1291
1292
1293
1294
1295
1296
1297
1298
1299
1300
1301
1302
1303
1304
1305
1306
1307
1308
1309
1310
1311
1312
1313
1314
1315
1316
1317
1318
1319
1320
1321
1322
1323
1324
1325
1326
1327
1328
1329
1330
1331
1332
1333
1334
1335
1336
1337
1338
1339
1340
1341
1342
1343
1344
1345
1346
1347
1348
1349
1350
1351
1352
1353
1354
1355
1356
1357
1358
1359
1360
1361
1362
1363
1364
1365
1366
1367
1368
1369
1370
1371
1372
1373
1374
1375
1376
1377
1378
1379
1380
1381
1382
1383
1384
1385
1386
1387
1388
1389
1390
1391
1392
1393
1394
1395
1396
1397
1398
1399
1400
1401
1402
1403
1404
1405
1406
1407
1408
1409
1410
1411
1412
1413
1414
1415
1416
1417
1418
1419
1420
1421
1422
1423
1424
1425
1426
1427
1428
1429
1430
1431
1432
1433
1434
1435
1436
1437
1438
1439
1440
1441
1442
1443
1444
1445
1446
1447
1448
1449
1450
1451
1452
1453
1454
1455
1456
1457
1458
1459
1460
1461
1462
1463
1464
1465
1466
1467
1468
1469
1470
1471
1472
1473
1474
1475
1476
1477
1478
1479
1480
1481
1482
1483
1484
1485
1486
1487
1488
1489
1490
1491
1492
1493
1494
1495
1496
1497
1498
1499
1500
1501
1502
1503
1504
1505
1506
1507
1508
1509
1510
1511
1512
1513
1514
1515
1516
1517
1518
1519
1520
1521
1522
1523
1524
1525
1526
1527
1528
1529
1530
1531
1532
1533
1534
1535
1536
1537
1538
1539
1540
1541
1542
1543
1544
1545
1546
1547
1548
1549
1550
1551
1552
1553
1554
1555
1556
1557
1558
1559
1560
1561
1562
1563
1564
1565
1566
1567
1568
1569
1570
1571
1572
1573
1574
1575
1576
1577
1578
1579
1580
1581
1582
1583
1584
1585
1586
1587
1588
1589
1590
1591
1592
1593
1594
1595
1596
1597
1598
1599
1600
1601
1602
1603
1604
1605
1606
1607
1608
1609
1610
1611
1612
1613
1614
1615
1616
1617
1618
1619
1620
1621
1622
1623
1624
1625
1626
1627
1628
1629
1630
1631
1632
1633
1634
1635
1636
1637
1638
1639
1640
1641
1642
1643
1644
1645
1646
1647
1648
1649
1650
1651
1652
1653
1654
1655
1656
1657
1658
1659
1660
1661
1662
1663
1664
1665
1666
1667
1668
1669
1670
1671
1672
1673
1674
1675
1676
1677
1678
1679
1680
1681
1682
1683
1684
1685
1686
1687
1688
1689
1690
1691
1692
1693
1694
1695
1696
1697
1698
1699
1700
1701
1702
1703
1704
1705
1706
1707
1708
1709
1710
1711
1712
1713
1714
1715
1716
1717
1718
1719
1720
1721
1722
1723
1724
1725
1726
1727
1728
1729
1730
1731
1732
1733
1734
1735
1736
1737
1738
1739
1740
1741
1742
1743
1744
1745
1746
1747
1748
1749
1750
1751
1752
1753
1754
1755
1756
1757
1758
1759
1760
1761
1762
1763
1764
1765
1766
1767
1768
1769
1770
1771
1772
1773
1774
1775
1776
1777
1778
1779
1780
1781
1782
1783
1784
1785
1786
1787
1788
1789
1790
1791
1792
1793
1794
1795
1796
1797
1798
1799
1800
1801
1802
1803
1804
1805
1806
1807
1808
1809
1810
1811
1812
1813
1814
1815
1816
1817
1818
1819
1820
1821
1822
1823
1824
1825
1826
1827
1828
1829
1830
1831
1832
1833
1834
1835
1836
1837
1838
1839
1840
1841
1842
1843
1844
1845
1846
1847
1848
1849
1850
1851
1852
1853
1854
1855
1856
1857
1858
1859
1860
1861
1862
1863
1864
1865
1866
1867
1868
1869
1870
1871
1872
1873
1874
1875
1876
1877
1878
1879
1880
1881
1882
1883
1884
1885
1886
1887
1888
1889
1890
1891
1892
1893
1894
1895
1896
1897
1898
1899
1900
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
1910
1911
1912
1913
1914
1915
1916
1917
1918
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942
1943
1944
1945
1946
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1953
1954
1955
1956
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986
1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
2015
2016
2017
2018
2019
2020
2021
2022
2023
2024
2025
2026
2027
2028
2029
2030
2031
2032
2033
2034
2035
2036
2037
2038
2039
2040
2041
2042
2043
2044
2045
2046
2047
2048
2049
2050
2051
2052
2053
2054
2055
2056
2057
2058
2059
2060
2061
2062
2063
2064
2065
2066
2067
2068
2069
2070
2071
2072
2073
2074
2075
2076
2077
2078
2079
2080
2081
2082
2083
2084
2085
2086
2087
2088
2089
2090
2091
2092
2093
2094
2095
2096
2097
2098
2099
2100
2101
2102
2103
2104
2105
2106
2107
2108
2109
2110
2111
2112
2113
2114
2115
2116
2117
2118
2119
2120
2121
2122
2123
2124
2125
2126
2127
2128
2129
2130
2131
2132
2133
2134
2135
2136
2137
2138
2139
2140
2141
2142
2143
2144
2145
2146
2147
2148
2149
2150
2151
2152
2153
2154
2155
2156
2157
2158
2159
2160
2161
2162
2163
2164
2165
2166
2167
2168
2169
2170
2171
2172
2173
2174
2175
2176
2177
2178
2179
2180
2181
2182
2183
2184
2185
2186
2187
2188
2189
2190
2191
2192
2193
2194
2195
2196
2197
2198
2199
2200
2201
2202
2203
2204
2205
2206
2207
2208
2209
2210
2211
2212
2213
2214
2215
2216
2217
2218
2219
2220
2221
2222
2223
2224
2225
2226
2227
2228
2229
2230
2231
2232
2233
2234
2235
2236
2237
2238
2239
2240
2241
2242
2243
2244
2245
2246
2247
2248
2249
2250
2251
2252
2253
2254
2255
2256
2257
2258
2259
2260
2261
2262
2263
2264
2265
2266
2267
2268
2269
2270
2271
2272
2273
2274
2275
2276
2277
2278
2279
2280
2281
2282
2283
2284
2285
2286
2287
2288
2289
2290
2291
2292
2293
2294
2295
2296
2297
2298
2299
2300
2301
2302
2303
2304
2305
2306
2307
2308
2309
2310
2311
2312
2313
2314
2315
2316
2317
2318
2319
2320
2321
2322
2323
2324
2325
2326
2327
2328
2329
2330
2331
2332
2333
2334
2335
2336
2337
|
<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
"http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
<head>
<meta name="generator" content=
"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
<meta http-equiv="Content-Type" content=
"text/html; charset=utf-8" />
<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
<title>A tükör – Szegény kicsi Jula – Borzhistória by Mária Berde |
Project Gutenberg</title>
<style type="text/css">
/*<![CDATA[*/
body {
margin-left: 10%;
margin-right: 10%;
}
h1,h2 {
text-align: center;
clear: both;
line-height: 200%;
}
h2 {
margin-top: 2em;
}
p {
margin-top: 0.75em;
margin-bottom: 0.75em;
}
body > p {
text-align: justify;
text-indent: 1.5em;
}
hr {
width: 33%;
margin-top: 2em;
margin-bottom: 2em;
margin-left: auto;
margin-right: auto;
clear: both;
}
hr.chap {width: 65%}
.pagenum {
/* visibility: hidden; */
/* display: none; */
position: absolute;
right: 2%;
color: gray;
font-size: smaller;
text-align: right;
text-indent:0;
}
.center {
text-align: center;
text-indent: 0;
}
.caption {font-weight: bold;}
.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
.figcenter {
margin: auto;
text-align: center;
}
.poem {
font-size: 0.9em;
display: table;
margin: auto;
text-align: left;
}
.figcenter, .figcenter img {
max-width: 100%;
}
.poem .stanza {
margin: 1em 0em 1em 0em;
}
.poem span.i0 {
display: block;
margin-left: 0em;
padding-left: 3em;
text-indent: -3em;
}
ul.TOC {
list-style-type: none;
padding-left: 10%;
/* text-indent: 0; */
text-indent: -5%;
width: 70%;
text-align: justify;
}
ul.TOC li {
margin-top: 0.25em;
}
span.ralign {
position: absolute;
text-align: right;
right: 15%;
top: auto;
}
/*]]>*/
</style>
</head>
<body>
<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76088 ***</div>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title=
"" /></div>
<hr class="chap" />
<h1>A TÜKÖR</h1>
<p class="center"><span class="caption-large">SZEGÉNY KICSI JULA –
BORZHISTÓRIA</span></p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">BERDE MÁRIA
NOVELLÁI</span></p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption-large">1920.</span></p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">KOSMOS R.-T.
MAROS-VÁSÁRHELY.</span></p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_2" id=
"Page_2">-2-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id="Page_3"><br />
-3-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>A tükör.</h2>
</div>
<p>Sápadtarcu, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az
ezüst-arany himzésekkel mennyezetig zsufolt bazárban. A bazáros
zagyva franciasággal esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi
boltocska milliókat ér, – közben a száz frankra tartott vállkendőt
odaadta tiz frankért. Magukban maradva, a sápadt idegen törökre
forditotta a szót:</p>
<p>– Van régi holmid?</p>
<p>A török, kezével intve, félrelibbentette a boltocska hátsó
függönyét. Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől
megderengetett kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna.</p>
<p>– Te itt szoktál aludni?</p>
<p>A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban
odatartotta nehány szétteregetett szőnyeghez, a boltozatról
aláfüggő rézampolnához… Az európai szeme azonban egy, a falnak
hanyagul támasztott tükrön akadt meg. A tükör kerete a magasból
jövő derengésben alig csillogott, mintha vasból vagy nagyon
elpiszkolt ezüstből volna. <span class="pagenum"><a name="Page_4"
id="Page_4">-4-</a></span></p>
<p>– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt
a török.</p>
<p>Az európai e bókra a tükör után hajolt; az lehúzta a kezét,
amint könnyedén akarta fölemelni. Csak most tünt elő: mily gonddal
voltak kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű,
liliomfonásos arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se
mutatott.</p>
<p>– Mit adjak érte?</p>
<p>– Százezer frankot, uram.</p>
<p>– Szóval… tizezret? – kérdezte az európai finom gúnnyal.</p>
<p>– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim ben Abdullah
nem őriz olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni lehetne.
Ha nem jössz igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide be. Nézd
meg frenki, jól azt a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem tudom,
hogy hivják az ércét, de rozsda nem fogja és többet ér, mint a
vertarany. A tükörlapja pedig…</p>
<p>– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit…</p>
<p>– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki
bejött a bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a
tükörlap.</p>
<p>Az európai maga mellé állitotta az olajlámpást és kutatva
vizsgálta kiszemelt zsákmányát.</p>
<p>– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret.
Hát a munka rajta… <span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
"Page_5">-5-</a></span> A tükörlap azonban… a vén ámitó csalni akar
vele, jó lesz hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt
fizetem meg; különben, ha rá jön, hogy magában a keretet taksálom
húszezerre, mindjárt külön fizetteti meg a meséjét…</p>
<p>Az öreg visszatért és leült a földre.</p>
<p>– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a
mezarthim csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz.</p>
<p>– Azt mondtad: a tükörlapról akarsz még szólani.</p>
<p>– Figyelj, frenki. A tükröt egy vándordervistől vettem, aki
Bagdadból zarándokolt Rumba. A Tigris-folyó partján vetette ki
lábához a víz, midőn egyszer reggeli áhitatmosdását teljesitette.
Megvettem tőle, mert láttam, hogy régi és hogy nagy kincs… Később
hallottam, hogy a bagdadiak ezer esztendeje keresik Kandazé
emirleánynak a Tigris-folyó hullámaiba veszett varázstükrét…</p>
<p>– Varázstükör? Miben áll a varázslata?</p>
<p>– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját multa felül
csodálatosságában. Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló
kezéből ered az – talán hallottad, hogy azokra bízatott valamikor a
világegyetem valamennyi titka. A tükör üveglapját ő úgy állította
össze, hogy az minden beleeső képet magába szívott és mindazt, amit
valaha látott, időnként visszasugározta. Rahman emir csináltatta e
tükröt, hogy felitatva leányának, Kandazénak <span class=
"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span>
hasonlithatlan szépségét, azt a kalifának megmutathassa, anélkül,
hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a menyasszony
bemutatását házasság előtt, megszegné.</p>
<p>– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit
türelmetlenül.</p>
<p>– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak olyannak mutatta
képeit, aki értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren,
a kalifán és Kandazén kivül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki
állitólag kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és
aki azután –</p>
<p>– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék
Ibraim, ismered-é a tükör nyitját?</p>
<p>– Nem én, uram.</p>
<p>– Persze, persze. – És az európai nevetett. – Ma is élnek a
csodák, csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a
vásárral, emlékezz. A mezarthim éppen nyitni akarja szemét…
Húszezer frankot adok.</p>
<p>– Adj uram ötvenezeret.</p>
<p>– Húszezret.</p>
<p>És az európai letette a pénzt.</p>
<p>– Igen vagy nem?</p>
<p>– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül
köszöntél…</p>
<p>Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását.
Hallgatva, egy darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna
alá fogva, kifelé indult <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=
"Page_7">-7-</a></span> a stambuli ótörök városrész nehézillatú,
sikátorszerü utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyilt ki, mint
valami szikrázó ezüstlótusz az ég véghetetlen bibortengerében…</p>
<p> </p>
<p>A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyuló terembe
holdfény szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes
vitrinákat, mereven mosolygó aranyozott bálványokot cirógatva
végig, mint valami mennyei uszály földetseprő vége. Időnkint a
holduszályba ide-oda imbolygó árnyék esett: fiatal férfifej, egy, a
kezével kebléhez szoritott ovális keretre hajolva…</p>
<p>Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli
aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török
meséjét hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán
rábukkant egy följegyzésre, mely Kandazé tükrét emlitette… tehát
volt valami, valaha, valahol…</p>
<p>És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen
szerkezet, mely a beleesett fénysugarakat megőrizze, és bizonyos
külső hatás alatt visszavetitse a világba…?</p>
<p>Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha
fölszisszent: balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a
tudomány megtéveszthetlen fáklyája mellett hatolt előre az
<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span>
elült századok, ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén,
bizonytalan ingoványok fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az
a vakszemü tükörlap a babona bilincseit sugározta rá: régi, hűvös,
józan mérlegelésekkel nem tudta beleosztályozni fölhalmozott,
vignettázott, kor, érték, hitelesség szerint mesterien elrendezett
régiségei közé. Nem tudott napirendre térni fölötte, nem uj
problémához menekülni tőle… agya és keze szüntelenül visszanyúlt a
tükörhöz, mint behunyt szemhez, amit föl akar nyitni, amibe bele
akar pillantani…</p>
<p>Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holduszály
egy könnyű indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve
a merengőt. A fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a
nyugágyon, nem volt ereje valóban nyugalomra térni. A tele hold
éppen a tejfehér tükörlapba esett: egyszerre a sima, hályogszerű
vak semmiség mélyülni kezdett, perspektivát kapott; valami csak
feltükröződött benne… Ah, nem a könyvekkel, vitrinekkel zsúfolt
háttér, hanem egy csipkeszerüen stukkózott, ívekbe boruló oszlopos
terem barnaarany mennyezete… De ez csak távoli, elvesző háttér
gyanánt, mindjárt elől egy fej hajolt a tükörhöz: két nagy,
mérhetetlenül tudatlan, sóvárgó, titokzatos és szomorú szem,
parányi összecsukott gránát virágajak, nehéz, sötét hajfelhők alatt
boruló, vakitó homlok… A fiatalember szíve elállott. A tükörből
tekintő arc egyszerre <span class="pagenum"><a name="Page_9" id=
"Page_9">-9-</a></span> abba a néma extázisba ragadta, amibe minden
férfit beleejt az igazi női szépség és az igazi női szomoruság.
Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, mintha szólitanák,
megfordult: helyette az egész pompázatos, falvánkosokkal,
szőnyegekkel ékitett csarnok képe hullt a tükörbe. Közepén
ezüstgyönggyel omló szökőkút, a kút medencéjét nyiló fehér hónapos
rózsák fonták körül.</p>
<p>Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye szétnyílt: egy
békaszerüen rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó
ruharakással, lapos, hervadt szájáról le lehetett olvasni a
szót:</p>
<p>– Kandazé…</p>
<p>A tudós szive őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul
beszélt és ő ezt a nyelvet értette…</p>
<p>– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali
diszedbe.</p>
<p>Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyü, de szemérmesen
hosszú fehér muszliningben volt, virágkarján, lábán semmiféle
ékszer. Az öregasszony azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő
kösöntyüket aggatott rá és megcsókolva lábacskáit, parányi
szattyánpapucsba bujtatta őket.</p>
<p>Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemü
szerecsen ajtónálló lépett be.</p>
<p>– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasságosabb atyád, az
emir akar megtisztelni látogatásával. Beléphet? <span class=
"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span></p>
<p>– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány.</p>
<p>Magas, derékigérő szakállu, zöldturbános férfi jelent meg, lassu
méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető
leányzónak.</p>
<p>– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága.
Én jöttem ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig
csak alázatos alattvalód…</p>
<p>A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt virágkarja
reszketni kezdett.</p>
<p>A hatalmas emir gyönyörködve nézte gyermekét és egy, az
öregasszony által elébeteritett bársonyvánkosra vonva magamellé, az
öregasszonyt egy kézintéssel kiparancsolta.</p>
<p>– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy
hirt hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben
mint parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e
csodatükör felszivta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép
holdtölte volt – tudtodon kivül a kalifához vitettem azt, isteni
szeme elé tárva, ki vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba,
átölelte a tükröt és Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon
eljegyez és mához harmadnapon feleségévé teszen, rangban minden
eddigiek felett álló nejévé és születendő fiadat örökösévé…
Leánykám, e perctől fogva a kalifa mátkája, az én felséges
uralkodóném, <span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
"Page_11">-11-</a></span> a szent hit és szent birodalom leendő
kalifájának kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te és a te
férjed szegény szolgája…</p>
<p>A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka
összezárult, keble reszketve emelkedett, arca elfehérült…</p>
<p>– Ungo, háremem leghivebb őre, ki éberségedért nyerted
legkedvesebb gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő!</p>
<p>A vak szerecsen a kiáltásra ujból belépett és Kandazé lábához
térdelve, ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe.</p>
<p>– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a
perctől fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a
szerelemben, nekem az uralkodásban kezesünkké tetted.</p>
<p>Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A
leány azonban, mintha zöldszemü sárgakigyó csavarodna rá, hirtelen
halottfehéren, mint a lekaszált virág, végigesett a padozat tarka
márványzatán…</p>
<p> </p>
<p>A tükör hirtelen elhomályosult, mintha kendővel takarták volna
le, azután újra derengeni kezdett…</p>
<p>A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt:
lábát a déli arany verőfény melengette. Az öregasszony egy
bronzkandeláber <span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
"Page_12">-12-</a></span> lángjába galyakat hintegetett: a lángból
kék és sárga füstbodrok szálldostak a leány halántéka felé… Kandazé
fölébredt.</p>
<p>– Fatma, – sugta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni
ajkáról a szót – hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e
valaha a szent kalifát?</p>
<p>– Bizony láttam, mikor a szerencsés háboru után a népnek
mutogatta magát.</p>
<p>– Mondd Fatma, fiatal-e még a szent kalifa?</p>
<p>– Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét
hatvan esztendő alatt gyüjtötte.</p>
<p>– Úgyhát mondd… nincsen bronzszínü arca és a szeme nem ég, mint
a parázs a kandeláber mélyületében…?</p>
<p>– Óh nem, nem. A felséges kalifa arca sárga, mint a tudós
pergamenek.</p>
<p>– Nagyon rút, Fatma?</p>
<p>– Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép?
Hát láttál te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kivül?
Hiszen te úgy nőttél fel, mint gyöngy a kagylóban, a a tenger
fenekén… Ha egyszer kalifa, akkor ő a férfiak elsője: szép bölcs és
jó.</p>
<p>– Mégis… a fiatalok szebbek.</p>
<p>Fatma döbbenve nézett a leányra.</p>
<p>– Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana,
leánykám. A férfiban csak a <span class="pagenum"><a name="Page_13"
id="Page_13">-13-</a></span> vétkezni vágyó nő válogat. Igaz
mohamedán hajadonra nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlitsa
őket, csak egy férfi van, akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog
egy nő a világon, ha észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is
vannak? Allahra, téged valami megbabonázott, hogy ilyen gontolatod
van. Megmondta már egy álom ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom,
betegség vagy romlás lesz belőle.</p>
<p>– Álom… miféle álom, Fatma?</p>
<p>– Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, – ott
láttalak az ablakrostélynál állani, és óh, szörnyüség, mintha egy
fiatal párduc hajolt volna feléd a rácson keresztül… Azért
jajgattam, mikor hirtelen felébredtem; és te hajnalló arccal,
mintha jó és nem gonosz jelek környékeznének, futottál felém az
ablak mellől… Mi az, galambkám, mért vacogsz? Ne félj, ne higyj az
öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a kisértésoszlató szent
fahánccsal?</p>
<p>Kandazé megragadta az öreg asszony cirógató kezét.</p>
<p>– Fatma, hű öreg Fatma, szeretsz te engem? jobban, mint
emirapám?</p>
<p>– Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, – őt is híven
szolgáltam, Allah juttassa a hurik kertjébe, – egy nap se hagytalak
el, egyetlen galambocskám. Belőlem szívtad az életet… miért kérded
hát, hogy szeretlek-e. <span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
"Page_14">-14-</a></span></p>
<p>Kandazé arcán biborvérfelhők gomolyogtak át, szeme emésztő
tüzben égett. Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett…</p>
<p> </p>
<p>A tükör újra elborult és újra megnyilatkozott.</p>
<p>Ugyanaz a csarnok, csakhogy a délelőtti világosság helyett
esthajnali rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál
aludt. A leány megmozdult, felkelt… Arcára fátylat, vállára könnyü
sált vetve, mezitláb lopózott az ablakig… A tükör az ablakon át a
kertet is visszaverte: haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg,
lángszinü rózsamezők hátterében mint valami fiatal ragadozó: egy
sudár kékkaftános legény bukkant fel… A teste bronz, a haja sörény,
a szeme parázs. Amint Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy
imádkozón, karját keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyü
macskalépésekkel surrant közelebb; megragadta és kiemelte az
ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint a forró szél alatt lengő
virág.</p>
<p>A szép idegen ajkához szoritotta a leányka kicsüggő fátyolát.
Kandazé karját is aláejtette… A legény csókolt, csókolt és mégis:
szemét az ablakon keresztül, mint kutató kést, mely prédát keres,
villantotta a csarnokba.</p>
<p>– Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa
már megtekintette a rózsaberkeket, <span class="pagenum"><a name=
"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> kétmillió rózsát szedet a
város díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot,
tizezer narancs leve csurgott már a sörbetesek hordóiba,
szegfübors, szerecsendió és más drága fűszerszámok illatától részeg
a város; a mecsetek belsejéből a legszentebb szőnyegek kerülnek
elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak kaszálódnak le utad
ékitésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak téged… Nekem csak a
sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván szépséged
földöntuli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben
szolgálhassak. Mennyit lapultam, mig rámtévedt tekinteted át a
rácson; hány éjszakán át játszottam a halállal, mig az ablakrácsot
átfűrészeltem… most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak
egyszer engedd meg, hogy szememmel érinthessem a mennyei csarnokot,
melyben lakol, láthassalak téged tetőtől talpig.</p>
<p>– Oh, nagyon nagyot kérsz tőlem. Ha Fatma alszik is, az
ajtónálló…</p>
<p>– Hisz az vak.</p>
<p>– De hall, mint a vadállat.</p>
<p>– Csöndesen leszünk, mint a titkon adott csókok.</p>
<p>A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen betekeredett az
ablakon. De földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem többi falaira
vetette szemét és pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé
bámulva nézte… A legény észbekapott: <span class="pagenum"><a name=
"Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p>
<p>– Oh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert
hisz ők bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol
nélkül láthatják arcodat.</p>
<p>– Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám
parancsából tekintek.</p>
<p>A legény szeme megvillant, mint fegyver a napsugárban. Hirtelen
amaz egyetlen tükörhöz lépett.</p>
<p>Kandazé megragadta:</p>
<p>– Allahra, ne mutasd arcod e tükörnek…</p>
<p>De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad
szépségében a tükörlapba.</p>
<p>Kandazé pedig, mintha ijedtsége hirtelen boldogsággá hajnallana,
maga is belemosolygott a legény vállán át a tükörbe.</p>
<p>– Hát úgy legyen… hát nézz bele jól… – suttogta. – De aztán…
eredj, eredj. Siess, nagyon félek.</p>
<p>A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly vad volt,
hogy a márványmedence szélén álló üvegcse csendülve, cserepekre
törve gördült a medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra
tárta.</p>
<p>– Igérj valami drága ajándékot neki, – hördült a legény.</p>
<p>– Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő
tejgyermekének… – makogta az öregasszony. <span class=
"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span></p>
<p>– Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre. – És a legény
szemével majd átdöfte az öregasszonyt.</p>
<p>Fatma a földre terült és nehéz esküt rebegett.</p>
<p> </p>
<p>A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjszaka a holdat
is elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt, mintha
egy moccanása elüzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka
egymásraszáradt, pupillája sóvár, sötét üreggé tágult… A hold
sápadtan, mint lábadó beteg kezdett előbontakozni ködlepedőiből és
vele együtt a tükör arca is ujra elevenné vált…</p>
<p>Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszinü madarak
röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyilnak,
mintha a viz hófehér habja csordulna alá a káván. A szökőkút
szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek rózsaszinű
gőzzel füstölögnek… Kandazé halványpiros fátyolköntösben, vállán
papagályával, feje fölött lengő csodamadaraival a hurik táncát
lejti.</p>
<p>Az emir szakálát simogatva gyönyörködik benne.</p>
<p>Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai
ékszerek gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol… Táncol, mig
ajaka vérré, arca hóvá, szeme szikrázó csillaggá hevül a tánctól.
Mintha a tánccal őrjiteni készülne… <span class="pagenum"><a name=
"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span></p>
<p>Hirtelen, legszéditőbb keringéséből, legcsábitóbb
felnyulánkozásából alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva
földreborul… Csudamadarai rajban lepik el és csőrükkel
magasbaemelik homlokpántját és abból alácsüggő fátyolát…
Szenvedélytől izzó arca mint az üdvözitő nap a felhőkből:
előragyog, hogy elvakitson.</p>
<p>Aztán egészen lehanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a
nyitott alkóv selyemvánkosaira.</p>
<p>– Kandazé… győzhetetlen leszek… leszel: Nincs férfi, akit ez meg
ne őrjitene. És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog
és kér.</p>
<p>– Meg vagy elégedve?</p>
<p>Az emir bólint.</p>
<p>– Szabad ezért nekem is kérni tőled valamit?</p>
<p>– Kivánj és meglesz.</p>
<p>– Add nekem a varázstükröt… egészen.</p>
<p>– Egészen? Hisz egészen a tied.</p>
<p>– Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más
férfiszem fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg,
hogy nászom estéjén… összetörjem.</p>
<p>Az emir megdöbbent.</p>
<p>– A tükör egy vagyonba került. Kérj akármit, leánykám.</p>
<p>Kandazé esdve néz.</p>
<p>– Csak ezt tudom kérni.</p>
<p>– Az emir szava nem játék. Legyen. És most jöjjön Ungo.
<span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
"Page_19">-19-</a></span></p>
<p>A vak szerecsen a kiáltásra egy gyöngyházzal beeresztett
rózsafaládát emel be a függöny mögötti ajtón.</p>
<p>– Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied
a kinai biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz.
Arra kér, hogy saját kezeddel teritsd azt majd rá a holnapi
nászlakomán, hadd lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet.
Egyébként pedig ma nem látlak többet; sirasd meg, amint illik,
leányságodat, senki sem fog megzavarni.</p>
<p>Kandazé semmit se szól. Szeme lehunyva, nagyon sápadt és úgy
mosolyog, mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog
lenne.</p>
<p> </p>
<p>Bíboros alkonyest könyököl a csarnok ablakán, a csarnok falain
sötétrózsaszinü virágfüzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé
tele marokkal hinti egy háncskosárból a rózsapelyhet. A
kandeláberek aranyfüstöt lehelnek. Kandazé halványpiros
fátyolruhájában a tükör előtt áll, átkarolja azt és ujjong:</p>
<p>– Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága
foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszin mosolyát… És
föl fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra
szórt csókjait… Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek,
falba, földbe, vizbe, <span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
"Page_20">-20-</a></span> ahol más sohse lát és én lopott éjféli
órákon belédláthatok…</p>
<p>Kandazé tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a
tükörhöz és forró csókokat lehel bele. Aztán hirtelen tovarepes, az
ablak felé. – A legény most veti át magát a párkányon. A medence
szélére, a rózsák hűvösébe ülnek.</p>
<p>– Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szivem fenekére zártam
érted. Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek.
Parancsolj velem életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel
vendégeljelek meg, szólj, milyen ruhába öltözzem; kivánd, hogy
ellejtsem násztáncomat…</p>
<p>– Ebben a ruhában fogsz esküdni?</p>
<p>– Nem, ebben csak táncolni fogok… ha magunk leszünk a szent
kalifával…</p>
<p>Kandazé hangja elakad, arcán láng fut át.</p>
<p>– Hát öltözz az igazi nászruhádba.</p>
<p>– Az sulyos, abban nem tudok táncolni.</p>
<p>– Akkor hagyd a táncot.</p>
<p>– Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kivánságod…
a végén majd meglátod… És aztán átöltözöm a nászruhába. De először
téged akarlak megtisztelni.</p>
<p>Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente
Timur haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt
adta.</p>
<p>– Fatma, súgta az öregnek, készitsd elő leghűsebb sörbetedet,
legizesebb halvádat, mert mi ma <span class="pagenum"><a name=
"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> ujjongani és vendégeskedni
akarunk, ma mi vagyunk a menny és föld urai.</p>
<p>Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét. Az
oszlopok közt függő kalitokból tarka lepkerajként rebbentek elő az
ékszermadarak. A leány fátylat vett a kezébe és táncra lejtett…</p>
<p>Timur alig figyelt rá. Inkább a tükörhöz fordult és
belesuttogta:</p>
<p>– Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk
és akkor…</p>
<p>E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly
lebilincselő mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult… A
vérszinü gőzben imbolygó virágalak, az arc sürün elfátyolozott és
mégis sejtetett szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték.
Szeme mohón tapadt a leány meztelen lábfejére, mely az utolsó
széditő ütemeket lejtette… A lepkeszinü madárraj a leány fejére
szállt s amint tanitva volt a kalifa gyönyörüségére tenni azt:
csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé arcfátyolát. A leány
álmodhatatlan szépsége láttán Timur összereszketett. Soha se látott
szépséges finom főuri nőt szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt
képzete se, mi egy gyönyörü nő. És most a föld legszebbje vakitott
reá. Mintha villám érte volna, megtántorult és odahullott a leány
elé, hirtelen viharként kerekedett, szörnyü szenvedelemben.
<span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
"Page_22">-22-</a></span></p>
<p>A leány hozzáhajolt:</p>
<p>– Mit parancsolsz… vegyem a nászruhámat?</p>
<p>A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának
illatát. Keble vadul emelkedett, szemében szédült gondolatok
kergetőztek:</p>
<p>– Vegyed… a nászruhádat… de az igazit – a legigazibbat.</p>
<p>– Mire gondolsz? suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a
legényből áradó vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal
varrt türkizleplemre? A redőzött indus muszlinuszályomra? A
vérszinü hajnalköntösömre?</p>
<p>Timur átölelte Kandazé térdét:</p>
<p>– Annak a ruhának a szine, mint a drága gyöngyé, érintése mint a
pihebársony, redője nincs, Allah remekbe szabta… Eredj, kérd meg
Fatmát, vetkeztessen téged abba a pompába…</p>
<p>Kandazé szivéreszoritott kézzel, mintegy megbabonázva suhant a
zöld függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem
közepén. Mintha szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát.
Aztán körülnézett… most megpillantotta a tükröt. Odarohant,
megfogta mindkét kezével és nehéz lélekzettel vallott neki:</p>
<p>– Istenem… hiszen én e tükörért jöttem… mit akarok?… mit várok?…
Itt vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb kincse,
győzhetetlen fegyvere: a tükör… Tükör, halld imádkozó szavamat,
hiszen imákat töprengtem ki <span class="pagenum"><a name="Page_23"
id="Page_23">-23-</a></span> sóvárgásomban, amiket belédsuttogjak…
Enyém vagy és veled együtt rabszolgám minden ember, nekem, aki
eddig mindenkinek rabszolgája voltam… Ahova én felfüggesztelek…
Ismerni fogom az összeesküvők jelbeszédét, a királynék bűneit, a
pénzcsinálók titkát; ott leszek az ellenség és a jóbarát
legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm veled, ott nincsen többé
titok… Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog lábamhoz hullani; és kéjjel
és üdvösséggel fogom gőgös gazdáimat, kegyetlen volt urnőimet
kipellengérezni… Elfuthatok most, most…</p>
<p>Az alkóv függönye megrebbent. Timur szemét üveges fény hálózta
be…</p>
<p>– Nem… nem birok. Nem, amig azt a kart magamra nem kapcsoltam,
azt az ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem… A
prófétára, még van idő a teljes sötétig… S ha nem maradok többé
magamra a tükörrel?… Nem, nem is kell. Hiszen vinni fogom őt is… az
asszonyok asszonyát… és a tükröt, a kincsek kincsét… Soha ilyen
zsákmányt!</p>
<p>És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a
szerelembeteg ragadozó nyújtotta az alkóv felé… Kandazé fehér
virágként emelkedve a függöny zöld hullámaiból: egyetlen
patyolat-shawlba burkolózva, lassan, lehajtott fejjel jött előre.
Oly néma alázattal jött, hogy Timur megértette. A liliomszínű
leplet csak egyetlen kapocs <span class="pagenum"><a name="Page_24"
id="Page_24">-24-</a></span> tartotta; törékeny, remegő opálkapocs:
Kandazénak szívéreszorított keze.</p>
<p>Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta
Kandazé opálkezét.</p>
<p> </p>
<p>A tükör ujra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében
félhalottként fekvő tudós homlokára szorította félkezét. Úgy
érezte, hogy a kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga,
félőrülten a kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető
talányos mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő
esztendeit leőrölni. Soha nem könyörgött semmiért: szívében most
vad, gyermeki szorongás támadt, sőt félelem, sőt rimánkodás:
tovább, tovább! Mint enyhülő megváltásba merült aztán ujra a
villámsebesen felbukó képözönbe.</p>
<p>Sötétlő estét látott, a medence szélén Fatmát és Timurt.</p>
<p>– Vigy el engem is, – könyörgött az öreg.</p>
<p>– Ha maradsz, árulónk, ha jösz, terhünkre lehetsz…</p>
<p>– Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz,
ha terhetekre válok.</p>
<p>– Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami
italt, ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a
halálnak. Ah, hosszu volt a szerelem. Ha az éjfél a városon
<span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
"Page_25">-25-</a></span> belül talál, veszve vagyunk. A partőrök
aludni térnek és a viz fölé leeresztik a rácsot… Már pedig csak a
folyón szabadulhatunk. A csónak oda át van a lótuszok között: magam
tákoltam. Először Kandazét fogod kisegiteni hozzám a tükörrel
együtt az ablakon…</p>
<p>– A tükröt is?</p>
<p>– A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk.
Egyébként pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert…</p>
<p>És a legény megmutatta keskeny damaskusi pengéjét.</p>
<p>– Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova… nem magamért, a
tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk…
vele?</p>
<p>– A világ ura leszek és őt a világ úrnőjévé teszem.</p>
<p>– De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba
az üldözők engem meg téged, és a holnaputáni a vérünk tócsájában
fogja megnézni orcáját…</p>
<p>– Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a
Tigris-folyó egy kimosott, csak a viz felől megközelithető titkos
barlangjában leszünk. Ott maradunk rejtve, míg az országot
átkutatják. Onnan aztán napkeletre megyünk, túl a Ganga-folyón,
ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se az emir, se a kalifa
keze…</p>
<p>Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen <span class=
"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> ragyogás:
arca, válla, karja az opálfény helyett korállrózsaszinben
tündökölt, maga volt a megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem
látott meg semmit, szemét Timuréba veszítette.</p>
<p>Timur hozzáfordult:</p>
<p>– Nos Kandazé, te nem kérdezed, hova megyünk?</p>
<p>– Ahova viszel.</p>
<p>A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki
együtt akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította:</p>
<p>– Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig
a vizen megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák
lépteinket.</p>
<p>A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv
függönye mögé kisérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a
szerecsen függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva,
neszelődve az ablakig vergődött és kezét réműlten furta a rácstalan
tátongó ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye
mögé.</p>
<p> </p>
<p>Az aranybarnán stukkózott terem csak álomszerű körvonalakban
tetszett ki… Egyetlen olajlámpa kezdte fényét szürni a nehéz
selyemfüggönyökre, a medence fehér faragványaira, a szendergő
rózsafejekre… Kandazé az ablaknál remegett, kezével a tükröt
ölelve. Fatma egy váltottnak <span class="pagenum"><a name=
"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> arcával jött, ment: néha a
kezét tördelte… Az ablaknál, a csillagos éjbe rajzolódva, megjelent
Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly lebbent el: Timur kiölelte az
ablakon.</p>
<p>A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst
derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen
fellebegő holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek
fantasztikus körvonalaival: aztán egy acélszínű, fenségesen
tovaimbolygó folyón himbálózó kis lélekvesztő.</p>
<p>Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is
odavezette. A kötél eloldózott, Timur kézbekapta az evezőt: karján
az erek finom zsinegekként dagadoztak. Kandazé melléje símult: a
tükröt maguk elé tartva, abból bámulta a város elúszó képébe
rajzolódó Timurt. Néha – ilyenkor a vizre árnyék eshetett – a
tükörlap egész éjbe borult, aztán ujra megderengett.</p>
<p>Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt
érkezőben és ime, a folyót áthidaló kőivből a vaslécezet a viz fölé
volt bocsátva.</p>
<p>– Elkéstünk, hörögte a legény.</p>
<p>Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény
volt, olyan elszánt, hogy Kandazé szive elállott. A csolnak épen a
rácsba akart ütődni…</p>
<p>– Húnyd be a szemed, parancsolta Timur Kandazénak. <span class=
"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p>
<p>A legény Fatmához fordult:</p>
<p>– Emlékezz. Itt csak kettő menekülhet. Vissza pedig nem
hagylak…</p>
<p>– Kandazé nélkül csak a halál jó, bólintott az öregasszony.</p>
<p>Mégegyszer Kandazéra vetette s aztán némán lehúnyta a
szemét.</p>
<p>Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a viz alá nyomta, hogy a rács
fogai ne engedjék föl a testét. Nehány hörgő bugyborék szállt a viz
színére… Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán
átölelte Kandazét.</p>
<p>– Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélegzetet,
amíg nem mondom.</p>
<p>Azzal lebukott a viz alá, mélyre, ahova a rács már nem ért… A
tükörbe sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen magasból
szűrődött alá a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a feketezöld
világ ismét oszolni kezdett… Timur a viz fölé emelkedett. Az
erősbödő holdfényben folyékony ezüstté vált az ár: ezüstben úsztak
tova, a tükörben pedig lassan álommá mosódott a városfal, a pálmák,
minaretek csipkézete.</p>
<p>– Végy lélegzetet és ujjongj, suttogta Timur. Az akadály gyors
letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban
megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást
úszott, hogy Kandazét majdnem egészen <span class=
"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span>
kiemelhesse a vizből. A leány vonagló ajakkal, halálrarémült
szemmel Fatmát hivta, kereste…</p>
<p>– Sohase kérdezd, hol van, ezt akarom.</p>
<p>És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak igy az
ég és a feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe
eső arcára fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang
ütötte meg a fülét… A tükröt balkezébe kapta: messze, de a
városfalon már innen, a folyóparton apró aranygőzös csillagokként
fáklyák rajzottak… A fáklyafüstben imbolygó, előresuhanó árnyak:
lovasok. Timur tudta, hogy a lovasok a viz sodránál és a
legsebesebb úszónál együttvéve is gyorsabban jönnek… jönnek.
Összeszedte minden erejét, úgy haladt előre kétségbeesett, merész
ívekben.</p>
<p>Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, – mintha ijedtében –
sápadozni kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott… Hosszú nyíl
szisszent a legény válla mellé a vizbe, de a lövöldözőnek íjját egy
másik elrántotta, nyilván észrevette a Timur karján aléló
Kandazét.</p>
<p>A tükör ujra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a
hullámfátyolon át… Aztán ujra fel és ujra alá… Ruháikat az ár
tovamosta, csak Kandazé palásthaja úszott velük, takargatta a fiu
bronz és a leány márványmeztelenségét. A legény homlokán pattanni
készülő érkötelek dagadtak: de úszott és élt Kandazé és vele volt a
tükör, a tükör… <span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
"Page_30">-30-</a></span></p>
<p>A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a vizbe vetette
magát. Timur összerándult: újra alábukni készült, ezuttal hosszabb
időre.</p>
<p>– Hadd engedem el a tükröt… esdekelt a leány.</p>
<p>– Fogd, mintha az életemet tartanád!</p>
<p>– Nem birom…</p>
<p>De azért fogta, szorította, míg újra a viz szinére buktak.
Szorította, míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg ujjjait nem
érezte többé… Timur látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze
meglazul a tükrön… Lelkében pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a
tükör, vagy a leány, a lány, vagy a tükör… Egyiknek veszni
kellett.</p>
<p>– Allah a nőt a férfiu terhére teremtette.</p>
<p>Behunyta a szemét, nehogy a leány huriszépsége, nagy, szomorú, a
percek agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Örjöngő
mozdulattal kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Oh,
milyen könnyen vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy
mintha mindent megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az
úszó hajpalást egy iszalagja még lábujjába ölelőzött a legénynek:
és Timur lerugta azt…</p>
<p>Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, a tükör és a
tükörrel együtt mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál
tündöklőbb asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni. De
abban a pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt <span class=
"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> számára az
irgalom. A katonák nyilai rajban villámlottak feléje… Ahogy
alábukott, vörös vércsikok imbolyogtak utána a viz hajnali fénytől
világosodó zöldjében; balvállába minden tempónál hasogató szúrás
nyilallott.</p>
<p>Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a
tükör utolsó képet vett föl a partról: az ég hirtelentámadt
vérkárpitja alatt két térdeplő katona egy szétbontott fehér
turbánba göngyölgette Kandazé tetemét.</p>
<p>A vizben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze
oldalt maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény
lelkében szörnyü bizonyosság oltotta ki: üldözője elmaradt, mert
önmaga a viz alatt uszva, egy örvény sodrába került. Ha elengedi a
tükröt, talán még kivághatja magát igy, sebektől hasogatva is. De
nem: a tükröt soha, semmiért! Sőt belekapaszkodott, sőt rátekerte
testét, kogy vérszalagok futottak le a tükörlapon… És az örvény,
mint vaskéz ragadta, húzta le a semmibe: a tükör őrületes, zöldebb,
zöldebb, sötétebb, sötétebb kavargást mutatott…</p>
<p> </p>
<p>A fiatal tudós verdeső szivvel felült a kereveten. Mégegyszer a
tükör fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan
zöld végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme
kidülledve, ajkát a halak lakmározták… A tudós irtózva <span class=
"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> taszította
el magától a tébolyító képet… A zuhanó csörömpölésre magához tért.
Az ablakon a halavány londoni reggel sápadt, most oltva ki a hold
utolsó ezüst kévéjét. A bálványok hozzáférhetlen, megfejthetetlen
mosollyal köszöntötték. A húszezer frankos tükör a parketten
hevert, hátlapjával fölfelé. Pillanatig nem merte fölemelni: nem
tudta, miért: attól félt-e, hogy összetört, vagy hogy nem és hogy
ismét azt az arcot fogja rávetíteni.</p>
<p>Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva,
mintha sok-sok finom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok
fehérek és foltatlanok voltak, mint a sűrű tej.</p>
<p>– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott
agyán. – Soha egy lélek se higyje magáról, hogy fölötte áll egy-egy
bűvöletes óra kisérteteinek.</p>
<p>És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifju
mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
"Page_33">-33-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>Szegény kicsi Jula.</h2>
</div>
<p>A hegység fenyegetőn hajolt a falu fölé: a házak tán örök
féltükben húzták be szalmafedelüket egész a homlokukba; alázattal
pislantva a kereken betapasztott ablakszemükön keresztül, mintha
éjjel-nappal a hegy felé huzódó, talpalatig megművelt soványka
krumpli meg mákföldekért rimánkodnának: csapós hegyivíz, odvakból
lehelő jégfuvallás el ne sodorja-seperje. Isten szük marokkal mért,
a természet erőinek alakjában bujkáló gonosz pedig nagy hatalommal
pusztitott: nem csoda, ha a mennyei és földi titkos hatalmaknak
egyként fejethajtottak itt a népek…</p>
<p>A tavasz erre későn, felejtkezve, hanyagul érkezett, májusig is
foszladozni hagyta az észkos helyeken a tél fehér rongyait. Ha az
asszonyok a tavaszi madár füttyére letették a fonást és a kertbe
fordultak ki: a férfinép baltával vonult fel az erdőbe; halk
kattogás ümmögött le onnan aztán és a gyermekek egész nap lesték:
mikor jő meg <span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
"Page_34">-34-</a></span> a Szurdukvizén az első usztatott fenyőfa.
Juniusra kivirult a mák, a falu felvette ünneplőjét. Rózsaszinlila
tengerbe süppedtek a barnácska házak, s ha a szél megindult,
rózsaszinlila sziromzápor kerekedett felibük.</p>
<p>Egyéb virág nem igen nyilt: egy két mályva az ereszek alatt,
sárga viola, szagos muszkáta az ablakdeszkákon… A munka és a föld a
krumplinak, a kukoricának meg a máknak kellett. Csak egyetlen
kunyhó előtt nyilt ki – honnan kerülhetett? – nyár derekán nehány
tulkarcsu, tuláttetsző fehér liliom. Ez a liliomos kunyhó egyébként
is valami felsőbb és titkos pártfogás alatt állt – a közhit szerint
arra vitt a tündérek útja, olykor a Szurdukba járván éjjelente
megfürdeni. Pedig a kunyhót ugyan szegény nép lakta: szegényebb
valamennyinél; egy öreg töpörödött anyóka meg az unokája. Az erdő
tartotta őket. Az árnyas, zengő-rengő, páfránysűrüs vadon adott
hármuknak – mert volt egy kecskéjük is – füvet a jászolba, galyat a
tüzhelyre, vadalmát, vackort az aszaló deszkákra. Egész nyáron át
terülj-terüljt játszott érettük: kezdte az édes barabollyal, amit a
földből kellett kikaparni, folytatta kék, zöld, fehér meg piroshátu
gombával, ami a lábosba került; a barna kenyérgombát nyersen is
megették: édes volt és tej csurgott belőle, a nagy hiribiket
felfüzve aszalgatták a tűzhely felett. – Az irtások illatos
eperrel, kásás galagonyával, a sürüség bibormálnával, <span class=
"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> kéklő
szederrel és késő őszön, harkálykopácsoláskor hamvas meg piros
áfonyával terült végül a kökényszüret befejezte a nyár pazar
kedvét. Az erdő volt a nyári gondviselés.</p>
<p>Őszönte Orsolya anyó mákot törni, krumplit ásni járt a gazdagok
két-három holdjaira. Ez kedves idő volt: a gyermekek tüzet raktak a
földek végén, a szénre egy-egy éretlenül maradt kukoricacsövet
dobtak, csemegének; később a mákfejtés, kukorica morzsolás jött,
lobogós pitvartüznél, kápráztató meseszó mellett. Ilyenkorra már a
tova százesztendős Ágota is a faluba érkezett nyári viskójából.</p>
<p>Ágota nénőt is ugy félig-meddig az erdő tartotta. Hanem egyéb
is. Apja, az öreg pakulár valaha kint lakott a hegység kopaszodó
lábánál, leányára egy kis nyári kunyhót, a vidék összes titkait,
babonáit és a gyógyitás tudományát hagyta. Jó örökség volt: meg
lehetett holtig élni belőle. A kilencvenkilencszer visszafelé
meritett szurdukvizbe kilencvenkilenc nyirfavesszőt főzve, megvolt
a szárazbetegségtől való fürdő; a vizbedobott széndarabbal irt
kereszt a homlokon a szemveréstől tett jót; a gyermekek éhnyála
sebet forrasztott, a talált sarló learatta a szemről az árpát: a
keresetlen csont kikente a csúzt a lábból, derékból, az istállóra
tűzött lókoponya szomszédba üzte a ragályt… a „kuruzs kuruzs“
ráolvasással főzött zsálya, bodza, hársfa és más főzetek,
borjuínból <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
"Page_36">-36-</a></span> száritott, tört hajnövesztők,
petrezselyemgyökérből főtt szeplővizek az öreg Ágota kunyhójába sok
embert, sok mákot, krumplit, kukoricát hajtottak. Ágota nénő
mindenre tudott tanácsot adni: még azt is tudta, amit soha senki,
hogyan lehet lányból fiut, fiuból leányt csinálni: csak a
szivárványon kell átbujtatni a kisdedet. Kezének hatalma átnyult a
tulvilágba: tenni tudott a halottak nyugalmáról is; a nyugtalan
elköltözöttek sirjára kalácsot és bort vitetett. Főjövedelme
azonban a szerelmi italokból volt. Ezekhez feketevarju máját,
küszöb előtti lábnyomnak sózott sarát, Szentgyörgy napján szedett
gyöngyharmatot, a szerető elégetett hajtincsét használta s még ki
tudja mi mindent! Hiszen épen abban volt a titokzat, hogy nem igen
árulta el a tudományát.</p>
<p>Ágota nénő télire a faluba költözött egy ángyához és sorba járta
a betakaritásokat, fosztókákat. Nem azért, hogy dolgozzék, hanem
hogy mesélhessen. Meséi alatt a gyermekek összébb huzódtak és
riadtan tekingettek a sötétbe, mert a mesékben sorban vonultak el a
környék titokzatos szellemei: a hegységen fönt nyujtózó
szürkeszakállas felhőkirály, aki a záport és a szelet önti; a
völgyekben holdfénynél a Szurduk felé fellebegő ködruhás
fehérember, akit meglátni halált jelent, s akit ép ezért jószerint
még senki meg nem nézett; aztán a reccsenő ágak közt csörtető
láncos kisértet, a tejet vérré, vért vizzé rontó sánta lidérc és a
vakszemü földikutya, <span class="pagenum"><a name="Page_37" id=
"Page_37">-37-</a></span> akinek feljárása a földindulást hozza
hirül. Mert a földikutya vájta út egyenest a világot hátánhordó
elefántig vezet, mely elefánt egy cethalon, s ez ismét egy más
szörnyetegen áll. Mikor pedig e szörnyek valamelyike egy oldalról a
másra fordul, akkor támad a földindulás; a földikutya pediglen
előre látja a szörnyetegek nyugtalanságát. Ágota olykor a falu egy
két emberét is beleszőtte meséibe: akik éjjelente cigánykereket
hányva farkassá változnak… Többet is tudna erről, mert bizony ő
látta is egynek a foga között a kádárék Ticája piros kötényének
foszlányát; akit azelőtti este egy farkaskutya letépett az
erdőszélen hazajövet.</p>
<p>De voltak Ágotának szelidebb meséi is, és volt egy, amit
százszor el lehetett hallgatni; ez pedig az Avascsúcs alatti
sziklakapúról szólott. Ez a szép, hatszögü bazaltsipokból
tornyadozó kapu egyenes bejáratul Tündérországba vezetett és aki
pünkösttájt, kökényviruláskor messziről nézte, az látta is, hogy a
tündérlányok olykor ki-kiteregették felibe hófehérre mosott
ingecskéiket. Ágota nénő azt is tudta, hogy a kapu minden
százesztendőben egyszer megnyílott, hogy egy esztendőre egy földi
gyermeket beeresszen. De annak aztán sok bibije volt: elsőben is a
gyermeknek teljes ártatlannak kellett lennie.</p>
<p>– Mert, mondogatta – én tudom még, amit már senki se tud, s amit
én apám után tudok, aki meg a nagyapjától vette volt; hogy mikor az
ő idejében elkövetkezett a megnyilás ideje, hát meg <span class=
"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> is nyilt
ám a kapú. Az ugy volt, hogy egy bárányka jó kis leány, akit a
hegyekre indultában ott ért az éj, lefeküdt a kapualjba aludni.
Másnap reggel csak a rongyos kis gúnyáját lelék ott; ejsze hogy a
tündérnép nem eresztette maga közibe azon rongyosan és már idekivül
felöltöztette. Nem is került soha vissza, bizonyára megszánták
odabent – merthogy kegyetlen mostohája volt, aki késő estennen
küldte zsendicéért az esztenákhoz – s aztán odafogták mindörökre
Tündérországba. Az anyja ugyan nem is ütötte a nyomát.</p>
<p>A gazda fia, akinek dolgoztak, s aki Bergengóciában volt katona,
közbeszólott.</p>
<p>– Hanem a papunk kiolvasta ám egy régi matrikulából, Ágota nénő,
hogy negyven év mulva a faluba egy viharverte vénasszony vetődött,
holtbetegen, ringyrongyosan, s hogy halálán – egy pajtában halódott
– azt beszélte félre, hogy őt ebből a faluból rabolták el és ezért
idejött meghalni. Ekkor vallotta be egy öregedő gazda, hogy ő
egyszer – jó harmincöt éve – látta is – dehát nemhitt a szemének –
a leánykát vásárra menet egy cigánykordén, afféle szemfényvesztő
kártyavető nép között… Az akkori pap, aki ezeket a matrikulába
felvette, bebizonyitottnak irja az egészet, úgy hogy a falu nyakába
szakadt az eltemettetés. Hát mondja Ágota anyó, megkövetem, mit
szól kied ehhez? <span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
"Page_39">-39-</a></span></p>
<p>Az öregasszony idáig furán mosolygott.</p>
<p>– Hát te fiam mit szólsz ahhoz, ami most lesz százesztendeje
történt s amiről mindenikünk öregszüléje emlékezett? Hogy mikor
legutoljára jött ideje a megnyilásnak, egy felfuvalkodott
gazdaleányt ki is küldtek a szülei a Tündérkapuba. Hát éjjel nagy
földindulás támadt s reggelre ott lelék a gyermeket: egy kőgerenda
leütötte. Világéletére boldogtalanforma maradt. Akkor világosodott
ki az is, hogy azelőtti nagypénteken elkergetett egy öregasszonyt a
kapualjból, ahová azt a havaseső beűzte. És odamerte vinni arcát a
Tündérkapuba! Persze a zsugori anyja meg apja azt remélték, majd
hoz valami gyöngyöt, drága tallérocskát! Hát ez pedig nem szófia
beszéd, kérdd csak meg az öregeket.</p>
<p>– De Ágota nénő – a fiu inkább évődött mint hitetlenkedett –
hiszen tavalyra is mondta már a százesztendőt s a falut úgy
felbolyditotta, hogy a dolog a papunk fülébe ment. Igaz-é, hogy ő
Péter-Pál utáni holdtöltekor kiment kieddel megmutatni, hogy az
egész csak mese?</p>
<p>A pap emlitésére Ágota kicsit nekipirult, a zavartól vagy a
méltatlankodástól?</p>
<p>– Galambom, a kapu igaz, hogy nem nyilt meg, de nem is
nyilhatott. Először is: mert ha a pap szent is, se nekem, se neki a
kapu meg nem nyilik. Nekem azért, mert nem vagyok ártatlan, neki
azért, mert ő nem hisz benne. Márpedig csak <span class=
"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> akkor
nyilik meg, ha hisznek benne szentül. Aztán pedig, s ez a fő, azt
hiszem, az esztendőt is eltévesztettem. Merthogy csak a jövő
nyáron… dehát jobb, ha nem is szólok. Az újévben, vagy azután, vagy
mégazután!</p>
<p>– Nó én is amondó vagyok, jobb ha nem mondja bizonyosra. Mert
még tán ujra kiviszik kiedet a kapuba éjszakázni.</p>
<p>És a legény nevetett. Ágota meg volt sértődve, most először fújt
rá falujabeli parasztszájból ilyen szél. Megborzongott. Valami
távoli vihart hallott ki belőle, mely a jövendőkben elsepri az ő
világát.</p>
<p>– Nagyon megokosodtál te odakint Bergengóciában, – szólt és
aztán nagy hallgatásba esett.</p>
<p>Mig ez folyt, a szorgos kezek csak tovább bontották a halmozott
mákfejet és a pergő mákszemek, zörgő mákhéjak belemuzsikáltak a
beszédbe. Hüvös őszvégre járt: a gazdag Bondáék pitvarában, lobogós
szabadtüznél folyt a munka.</p>
<p>A liliomoskunyhóbeli kicsi Jula nagy, tágranyilt szemmel bámult
bele Ágota meséjébe. Vézna, hallgató lányka volt ez a kicsi Jula,
mint minden öregember és nyomoruság nevelte gyermek. A faluba csak
néha, csak nagyanyóval járt ki, a többi gyermektől félt, mert
mindenkinél szegényebbnek tudta magát. A kis fiukat messzi
elkerülte, csupa madárkinzó, leánykahajcibáló gonoszt <span class=
"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> látott
bennük. Ágota nénőt mint az orákulumot hallgatta. A gyermek lelke
mindig szomjas volt, maga se tudta mire; csak azt tudta, hogy az
Ágota meséi oltogatták a benne égő néma szomjuságot, nem ugyan mint
a záporeső, hanem mint a harmat.</p>
<p>Mikor a munka – éjfél felé – befejeződött és a két véka
kifejtett mákért a nehány fertályka magukét megkapva haza felé
ballagtak a csipős októberben, Orsolya anyó megelégedve
tervezgetett.</p>
<p>– Mostmár meglesz a mézesmákos málé minden vasárnapra!</p>
<p>Kicsi Jula összerezzent.</p>
<p>– Nagyanyó – mondta valami érthetetlen összefüggésben – mi az,
hogy ártatlan valaki?</p>
<p>– Hát akinek nincs semmi bűne.</p>
<p>A gyermek elmerengett.</p>
<p>– Nagyanyó, – szólalt meg aztán – nekem vannak bűneim?</p>
<p>– Mindenkinek fiam, a világon.</p>
<p>– Nem lehet tőlük megszabadulni?</p>
<p>– Hogyne. Ha megvezeklünk értük.</p>
<p>– Hogy kell azt, nagyanyóka?</p>
<p>– Hát, hogy amiben vétettél, azt jóvá teszed tizszeresen.</p>
<p>A gyermek fölkapta fejét, kis kezét, mint aki ért. Többet nem is
szólt. Dideregve szedte lábát, észre is alig vette, mikorra
hazaértek. <span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
"Page_42">-42-</a></span></p>
<p>A kunyhóban a nyitottkéményes pitvaron kivül csak egy kamrácska
volt, abban állott nagyanyó öreg nyoszolyája. Kicsi Jula az
ablaknál, a padkán szokott aludni. Jobb szerette volna biz ő
nagyanyó lábánál, de tartották magukat Ágota régulájához, hogy az
öreg ember elszivja a fiatal erejét, ha együtt hálnak. S kicsi
Julának ugyse volt sok a fiatalerőből!</p>
<p>Mint mindig, most is fölült, hogy elrebegje a boldogitó esti
gyermekhitvallást:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Három angyal fejem
felett,<br /></span> <span class="i0">Egyik megőriz
engemet;<br /></span> <span class="i0">Másik szememet
bezárja,<br /></span> <span class="i0">Harmadik lelkemet
várja…<br /></span></div>
</div>
<p>De a három angyal közül a második ma elfelejtette kicsi Julát. A
gyermek a hideg, bujóholdas, felhőrongyos éjszakán át az Avas-hegy
ezüstszürke sziklacifráit bámulta és közben a bűneivel számolt.
Első a mákos málé volt: tavaly karácsony szombatján egy darabkát
titkon kivett a kenyérládából. Ezt meg fogja mondani nagyanyónak és
megkéri: térdepeltesse le kukoricaszemre; más jóvátétel itt
nincsen. A másik bűne a szegfüszeges, fahéjas husvétünnepi kenyér
körül történt. Nagyanyó külön sütött neki belőle egy kis vakarót és
ő azt két napig meg se kóstolta örömében. Ünnep harmadnapján
azonban a kapuban játszadozott kukoricahajas, <span class=
"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span>
gyolcsrafestett arcu bubájával, mellette a padkán ott volt a
kezdetlen cipója. Egyszer csak jön Karika, a görbelábú koldus és
kinyujtja a kezét. Ő kettétörte a cipót és kis habozás után a
nagyobbik darabot tartotta meg magának, pedig ő kicsi és délre jó
cibrelevest evett.</p>
<p>Ezeken túl azonban nem igen tudott semmiféle bűnére emlékezni.
Mert azt, hogy vasárnaponkint a templom utolsó padsorából némi
halvány, sóvárgó irigységgel tekintgetett az első sorok
bársonyvállas, pirosgyöngyös kis leányzói felé, azt nem tartotta
bűnnek, hanem a szegények örök, szomoru, természetes jogának.
Mindazonáltal épen arra gondolva, hogy lehetnek elfelejtett bűnei,
feltette magában, hogy ezekért nagy áldozatot hoz: azt a szép
nefelejtses skatulyát, amit nagyanyó a szatócstól hozott, s aminek
olyan jószaga volt, oda fogja adni a kovácsék béna Marikájának,
mert magáról tudta, hogy fáj az, ha úgy vágyunk valami
elérhetetlenre.</p>
<p>Ettől az éjszakától kezdve kicsi Jula valóságos angyallá
változott. Nemcsak a szappanszagú skatulyát, az ünnepi szegfüszeges
kenyeret adta ajándékba. Mihelyt a tél – ezidén a szokottnál is
nehezebb hótakaróval – leszakadt reájok és napokon át az utcaajtóig
is alig lehetett elhányni a havat: kicsi Jula folytatta
jótékonyságát a madarakon.</p>
<p>Abban a szenthitben élve, hogy istennek <span class=
"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> minden
teremtménye – még a gyom is – lelkes és értelmes, most a madarakat
segitette, mert most azok voltak az igazi koldusok. Óesztendő
éjszakáján a falun az aranyoscsikó szokott keresztülvágtatni és a
gyermekek kifényesitett csizmáiba piros pogácsaszivet, diót, almát
hullogatott. A kit megajándékozott, annak tarka zsebkendőből
zászlót is szurt a csizmájába: hadd lássa a gyermek első ébredésre,
keressen-e vagy se a csizmácskában. Az idén azonban – jórészt a
fagy miatt – csak két fényes ujkrajcárt, meg egy marék aszalt
meggyet csúsztatott kicsi Julának. A gyermek mégis mondhatlanul
örvendezett. Az aranyszinü ujkrajcárokat a következő vasárnap a
zörgős templomperselybe dobta.</p>
<p>A tavasz sohase jött ilyen későn. A liliomtövek táján csak
április közepén ütközött ki a fű. A fecskék csak juniusra érkeztek.
Kicsi Jula néha azt hitte: nem is lesz többé soha tavasz. Régi
kedves téli játszóhelyét a sütőkemence hátán egészen elfelejtette.
Rendesen az ablaknál álldogált: az Avas oldalát, a hóolvadást
leste.</p>
<p>De aztán olyan tavasz kerekedett, amilyen még soha. Ömlött a
naparany, pattantak a rügyek, csattogtak a rigók, hintáztak a
fecskék föl és alá; a liliomszárak csak ugy iramlottak a
levegőégnek. A legdúsabbnak igérkező ágakat kicsi Jula féltő,
babonás gonddal ápolgatta. Pünköst után az öreg Ágota főlszedte
sátorfáját. Valami nagy, titokzatos <span class="pagenum"><a name=
"Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> szerencsének látszott az is,
hogy a költözéshez segitségül kérte a kicsi Julát. Mindig sietett
ezzel a kiköltözéssel, mert idebent a faluban csak lopva jártak
hozzá az emberek: féltek a paptól, aki irgalmatlanul dorgálta őket
és aki Ágotára meg hiveire egyszer-kétszer rá is célzott már a
templomban az igével, hogy „aki fordul a szellemidézőkhöz és
jósokhoz, haragomat forditom ama személy ellen“.</p>
<p>A pap Ágotával örökös harcban állott. Ő ugyanis a falunak és az
öregasszonynak valamennyi csodáját meg tudta magyarázni, még azt
is, miért zöldül ki leghamarabb a liliomos kunyhó: mert egy
hegyhorpadásban délnek fordult a tájéka. A nép meg is hallgatta a
magyarázatot, csak ugy, mint az Ágota meséit is, hitte ezt is,
amazt is, „mert nem lehet tudni, hol az igazság“. Ha betegük volt,
Ágotához orvosságért, a paphoz pedig azért fordultak, hogy
könyörögjön a szenvedőért a templomban és igy megnyugodtak, hogy
mindennek elég van téve. Azonban tagadhatatlan, hogy a liliomos
kunyhóbeliek különös kegyelettel függtek Ágotán. Az ő hiuságukat
némileg legyezgette az Ágota és sértette a pap magyarázata. Akik
olyan szegények, azok a legnehezebben mondanak le arról, hogy
valami kiváltságuk, érdekességük legyen; mert hisz egyebük amugy
sincsen. Innen volt a nagy ragaszkodás az öregasszonyhoz, aki őket
tündéri pártfogás alá helyezte. A pap…? Az is <span class=
"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> hatalom
volt, de ő csak a mennybéliekhez volt bejáratos; Ágota a földi és
földalatti erőkkel cimborált és oh, azok mindig közelebb
vannak…</p>
<p>Langyos tavaszi illatok huzódtak a mezőkön, mikor Ágota a kicsi
Julával utnak eredt. Mindketten átalvetőt cipeltek, de kicsi Jula
mitsem érzett a teherből: tavasz volt, a századik tavasz…</p>
<p>A sürübe érve, egyhelyütt az ösvény elágozott. Kicsi Jula jobbra
akart térni.</p>
<p>– Nem arra fiam, az a Tündérkapu felé megy. Nagy kerülő.</p>
<p>– Messzi van ide az a… Tündérkapu… – dadogta kicsi Jula.</p>
<p>– Fiatalnak közel van. Ez az ösvény majd odáig visz. Egyébiránt
mindjárt odalátunk. A fehér tündérszoknyák már bizonyára ki vannak
aggatva fölibe.</p>
<p>Csakugyan, egy kopárabb helyre érve megpillantották jótávolra az
oszlopsort. Felette – felhők avagy kökényünneplők? – de mintha
fodros fehér leánykaváltozók volnának kiakgatva.</p>
<p>– Ágota nénő…</p>
<p>Nó mi az?</p>
<p>– Mondja csak… ezek… ugyanazok a tündérek?</p>
<p>– Hogy ugyanazok?</p>
<p>– Hát… akik arra felénk… járnak?</p>
<p>– Persze, hogy azok.</p>
<p>Kicsi Jula mélyen, boldogan fellélekzett, aztán vidáman szedte
tovább lábacskáját. <span class="pagenum"><a name="Page_47" id=
"Page_47">-47-</a></span></p>
<p>Ágota nénő kunyhóját sértetlenül találták. Nem mert ahhoz senki
egy ujjal is nyulni, mert Ágota „öntést“ csinált a kunyhó körül,
aki abba belelépett, azt nagy betegség vitte el. Másidőben kicsi
Jula szemet szájat tátott volna a sok száritott, gerendáról függő
levélcsomón. Most alig pihent, alig segitett a földet palaporral
megszitálni, a tüzhelyt megtapasztani, megmeszelni, a pókhálókat
leseprűzni, a cserépcsuprokat az ágasba tüzdelni: nyelte
falatkáját, keresztbekötötte vállán kopott hárászkendőjét és
elköszönt. Az öregasszony jutalmul a segitségért egy kis mázas,
csorba csuprot adott neki. Jula sebesen ment visszafelé, de azért
közben kikitért az erdőbe; nagy, elkésett illattalan ibolyákat,
csillagszemű télizöldet, hólyagos gyöngyvirágokat szaggatva a
csuporba. A csorgónál vizet is csurgatott a virágok alá… Az elágozó
ösvénynél körülpillantott, aztán sebesen fordult be a Tündérkapu
felé. A cserjésen át csak úgy találomra törtetett: ruhája pár helyt
megakadt, lábát itt-ott meghorzsolta… Hirtelen, az utolsó bokron is
áttörve elibelépett a sziklakapu. Sima, sűrűn, gyertyaegyenesen
egymásba rovátkozó oszlopok: a föld valami ősi, tüzes hányadékának
hideg csodává dermedése. A kaputövét mohás, bársonyos fű lepte,
fent azonban, túl az orgonasipszerü kapuarcon a hófehér
ingzászlócskák már nem integettek… Soha senki se is látta azokat
közelről, valahova csak visszahuzódtak a <span class=
"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> tündérek
ruhaszáritó bokrai, ha az ember a kapu aljába lépett.</p>
<p>Kicsi Julának kevés ideje volt: a nap már erősen hajlott az Avas
mögé. Mégis: addig járt kelt, mig a sziklasorban egy kis odut
talált, abba beállitotta a virágos csuprot. Ahogy visszafordult, a
rémült boldogságtól szinte összeesett. A sziklakapu csipkés
árnyékot vetett az előtte zöldelő mohamezőre, a csipkés árnyékban
most azonban egy karcsú, csinos, görbeszarvu parányi lovacska árnya
vetődött… Mire kicsi Jula föleszmélt, fölpillantott a kaputetőre, a
csoda kis állatnak csak könnyü, tovairamló lépteit hallotta…</p>
<p>Bizonyára a tündérhintók kis paripája, gondolta.</p>
<p>Dobogó szivvel, ragyogó szemmel, hajnalló arccal lépegetett
hazafelé. Most már bizonyos volt, hogy ezidén telik be a
százesztendő. Ettől kezdve szünetlen, lázas némaságban élt. Mint
egy álomjáró, végezte a surlást, tapasztást, mosogatást… Enni alig
evett. Régebb félt, most szerette, ha nagyanyó egyedül küldte az
erdőre. Kis kéregkosarával gyakran látták – és utoljára is ugy
látták, – hogy a Szurduk által félrevetett fenyőtörzsek torlaszán,
a hatalmas páfrányok között ülve szemét a vizből felnyiladozó óriás
nefelejtsek közt kristályló vizfenékbe veszitette. Ha
megszólitották, hát ugy összerezzent, mintha álomból verték volna
fel.</p>
<p>Péter-Pál utáni holdtölte éjszakáján kisurrant <span class=
"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> a kertbe
és leszakitotta a legteljesebb, bóditóan erősillatu liliomszálakat.
Cseppet se félt: a falubeli kutyákat mind ismerte. Mégis nem az
utcán, hanem a kertek alatt ment, vigyázva, hogy patyolatra mosott,
keményitett, gondosan kifoltozott fehérruháját be ne
csatakozza.</p>
<p>Az éj halkan lélekzelt: a tejut millió olvadt szikrában folyt át
az ég kék taván. Mire az erdőig ért, az utra rongyos, torz árnyékot
hányt a kapaszkodó hold. Lábához úntalan gömbölyü sünök gördültek.
Itt-ott a fenyőtű rengő szőnyeget teritett alája, máshol metsző
kövekbe verődött a körme. A cserjésben véresre karmolta karját,
lábszárát. A kapuba érve kicsi Jula fáradságtól, áhitattól egyként
rogyott le. Kezében kinyujtotta a liliomot, ajkáról hosszu,
hangtalan, rimánkodó ima folydogált:</p>
<p>– Ti szépséges, jóságos tündérek, oh, hogyne hinnék bennetek,
hogyne, szentül! Tudom, ti jártok akkor a földön, mikor a hó
olvadni kezd, ti töltitek meg éjjelente ezüsttel fönt a holdat, ti
szurkáljátok tele a réteket virággal… Mi ott lakunk a
hegyhorpadásban, a fehér nyirfák alatt, ahol most a liliomok
nyilnak. Hiszen ti nyitjátok ki őket. Ti jöttök hozzánk, hát
szerettek, én ezt hiszem, szentül hiszem. Én vagyok itt, oh
ismerjetek meg, ismerjetek rám a fehér liliomokról. Büneimért
megvezekeltem és imádkoztam sokat, nagyon sokat, reggel is, este
is, ebéd előtt is… <span class="pagenum"><a name="Page_50" id=
"Page_50">-50-</a></span> Rendülj meg te rengeteg kő, csendülj meg
te csoda kapú, nem kelek fel addig a földről, mig meg nem nyilsz
nekem…</p>
<p>Az éj tiszta volt és némaságos, a liliomok illata felhőként
terjengett benne és bóditó, áthatlan fátyolba göngyölte a gyermek
érzékeit. Fáradt feje mind mélyebbre lankadt bele az imádkozó
kezébe zárt virágbokorba, kis teste a térdeplésből szédült
elterülésbe nyult el. Úgy hitte, elalél a meddő könyörgésben, mikor
hirtelen, világosodó szemhéjain át a hold ezüstáradatában tisztán
látta a csodát: az oszlopkapu középen gyengén meghasadt és lassan,
mintha százesztendő alatt sarkai berozsdásodtak volna: fordulni
kezdett…</p>
<p>Egyszerre eltünt a gyermek aléltsága: mintha fölemelnék,
könnyedén kelt fel és virágait magához ölelve indult az elibenyiló
széles, aranyhomokkal hintett uton befelé. Az út mellett bársonyos,
messzi mező huzódott: a mezőt csodálatos virágok himezték, aminőket
kicsi Jula csak a boltosnál árult virágképecskékről ismert:
oroszlánszájak, sarkantyúk, boglárok, krisztusszemek. S a virágok
közt olyan gyönyörü, horgosszarvu lovacskák legeltek, amilyennek
egyszer az árnyékát megpillantotta. A háttérben gyönyörü kis falu
állott, csupa csinoska, aranyszalmás, korállcserepes tetejü ház,
ragyogó falaikat rózsa kúszta be. Az ablakokból csipkefüggönyök
integettek, az ereszek alól tarka-barka madarak szálldostak.
<span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
"Page_51">-51-</a></span> Ragyogott a sok tulipánágy a
kiskertekben, a háztetőkre pedig bibor meg mézszinü gyümölccsel
rakott fák hajtották koronájukat. Mindezt pedig valami csillogó
fény öntötte el, a holdnál szelidebb, a napnál mosolygóbb
világosság. Kicsi Jula az égre nézett: hát akkor látta, hogy csak
csillagok vannak, de akkorák, mint az ökle és mindenféle szinüek:
kékek, vörösek, sárgák, rózsaszinüek.</p>
<p>Valami nagy ijedtség lepte meg a gyermeket. Végig nézett saját
kis köntösén, megtapogatta egyszerü fekete pertlibe szorosan befont
haját… Ha a gyönyörü liliomok nem lettek volna nála, bizony
visszafutott volna ilyen nyomorult-szegényesen.</p>
<p>De már mindenkép késő lett volna, mert a függönyös ablakokban
kandikáló tündérlányok megpillantották és integetni kezdtek, azután
pedig seregestül rebbentek elibe, a virágok közül, a lugasokból,
hintákról… Háromféle ruhát viseltek: kéket, fehéret és rózsaszinüt,
a hajukba is ugyanolyan szalag volt kötve és a nyakukba ugyanolyan
gyöngysor. Mindeniknek fátyla volt, amivel pajzán játékot üztek,
ide-oda lobogtatva azt. Csak a legszebbik viselt piros ruhát és a
fején gyémántos koronát, ebben az évben ő volt a királyné. Ez
kivált a többiek sorából és a földresütött szemü, szepegő kicsi
Julához lépett; bizony a leánykának a könnyei is hullottak, a
boldog ámulattól, vagy hogy szégyelte magát oly kopottasan?
<span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
"Page_52">-52-</a></span></p>
<p>A tündérasszony hangja merő egy muzsika volt és mégis parancsoló
mint a királynéké:</p>
<p>– Te a liliomoskunyhóbeli kicsi Jula vagy, rád ismerünk, s mert
hittél bennünk és mert ártatlan vagy, magunk közzé eresztünk egy
esztendőre, de tovább egy napig se. Azért mielőtt közénk vegyülnél,
gondolj mégegyszer haza, a szegény kis kunyhótokra, a gyérlombu
nyirfákra, az ereszalatti pőre fecskefiakra… Fog-e izleni a málé és
lesz-e álmod a szalmapárnán, ha itt megszoktad a marcipánt, a ringó
piheágyat?</p>
<p>Kicsi Jula megdöbbent, azt hitte: elkergetik. Térde megrogyott,
keze összekulcsolódott, ajka elhalón suttogta, hogy hangja alig ért
fel a parányi tündérfülekbe:</p>
<p>– Te szép, te jó tündérasszony, s ha majd akármi vár reám… csak
most maradjak itten!</p>
<p>A tündérasszony intett, hogy fölkelhet.</p>
<p>– Milyen ruhát kivánsz magadnak? A rózsaszin a legpajzánabbaké,
a fehér a legártatlanabbaké, a kék a legigazabbul szeretőké…</p>
<p>Szeretni… ez a szó megütötte a gyermek fülét. Mintha lelke
titkos, névtelen szomját most néven nevezték volna…</p>
<p>– Kéket…</p>
<p>A tündérasszony megérintette vállát: egyszerre lehullott róla a
foltozott fehér köntös, helyette kék fátyol folyta be tagjait.
Nyakán ott <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
"Page_53">-53-</a></span> gyöngyözött a hüvös türkizsor, fején ott
repkedett a fátyol.</p>
<p>– Szedd össze földi ruháidat, kösd őket kis batyuba, tedd mellé
azt a kis csuprot, amit nekünk áldoztál és állitsd belé liliomodat.
Mikor hervadni kezd, visszaöltözöl földi leányzónak és kimégy a
kapun… Addig azonban velünk örülsz és az üdvöd teljes leszen.
Játszótársat is kapsz, egy kis tündérlovagot. Mit remegsz össze?
Azt hiszed, a tündérfiuk is cibálják a lányok haját, kővel
hajigálnak és nyelvet öltögetnek, amért a lányok nem másznak a
jegenyék tetejére? Nálunk a kisfiuk jók és kedvesek, abban telik az
örömük, ha minket mulattatnak. Ők találják ki a legpajzánabb,
leggyönyörüségesebb játékokat.</p>
<p>S megsuhintva királyi pálcáját, egyszerre a tündérfalu téres
piacáról, az ezüstpatak csolnakaiból, a piros almafák tetejéről
kedves kisfiusereg verődött össze, de ezek olyan kópé arcu kacagó
teremtések voltak: csupa jókedv és csupa kezesség. Mindenik egy kis
szalagvéget viselt a süvegén, mindenik szalagvég valamelyik
tündérlány barátságának záloga volt.</p>
<p>– Melyitek akarja ezt a földi lánykát – most testvérünket –
játszótársul?</p>
<p>A hetyke kis selymák rámutattak egy társukra:</p>
<p>– Ennek az élhetetlenkének nincs párja! <span class=
"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p>
<p>– Akarod? – kérdezte a tűndérasszony a fiucskát.</p>
<p>Az egy pillantást vetett kicsi Julára. A kicsi Jula azt hitte,
nagyon rútnak fogja találni őt és nemre fogja rázni a fejét. De nem
ugy volt. A fiucska igent intett és odajárult a leányka lábához és
kicsi Jula kitalálta, hogy most a szalagjából oda kell adnia egy
darabot zálogul. Közben pedig ugy rémlett neki, hogy lovagja a
Bondáék Janikájához hasonlit, aki ugyan sohse csufolta őt, de
viszont nem is nézett reá, mintha nem egy világban volnának. Most
pedig előtte térdelt.</p>
<p>A tündérek sorba álltak és bemutatták magukat az uj párnak:
ellebegve előttük szebbnél szebb neveket mondogattak feléjük. Kit
Gyöngyvirágnak hivtak, kit Hajnalnak, Napsugárnak, Pillének,
Patyolatkának; a kis fiukat Pajtikának, Játszinak, Leventének,
Pajzánnak… Utoljára saját pajtása is bemutatkozott: Őzikének
hivták. Kicsi Jula megrettent, hogy most neki is meg kell mondania
a nevét. Istenem, milyen rút neve van! Még a földi nevek közt is a
legszegényesebb… Őzike azonban megfogta a kezét:</p>
<p>– Téged mi Gyönyörünek hivunk, mert te gyönyörü vagy.</p>
<p>Oh, kicsi Jula szinte összeesett a boldogságtól. Ha ezt látnák,
hallanák a falubeli rátartós gazdaleányok! Bizony, most nem
fintorgatnák az orrukat, ha véletlenül melléjük ülne a
templompadba! <span class="pagenum"><a name="Page_55" id=
"Page_55">-55-</a></span></p>
<p>Azonban nem sok idő volt az odahagyott földiekre gondolni.
Kezdődött az örömünnep. Körbeálltak és lánc-lánc-hosszúláncot,
érik-a-meggyfát, meg bujj-bujj-zöldágat játszottak. De nem ugy,
mint a földön, ahol, mikor egyszer kicsi Jula nagyanyó biztatására
a játékba keveredett, hát senki se fogta szivesen az ő lúgtól,
mésztől cserepes kezét, hanem mindenik máshoz kérezkedett volna
szomszédul; s ahol őt egy álló délután senkise kapta a kör közepébe
soha, mikor azt fujták hogy:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Kapd bé szivem, kapd
bé<br /></span> <span class="i0">Akit szeretsz, kapd
bé…<br /></span></div>
</div>
<p>Most Őzike mindig csak őt választotta, neki énekelte hogy:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Ezt szeretem, ezt
kedvelem,<br /></span> <span class="i0">Adjon Isten eztet nékem
–<br /></span></div>
</div>
<p>És aztán úgy tartotta a kicsi Julát a táncban, mint Jula azt a
porcellánbabát, amit egyszer a gazdag Bonda Tercsi a kezébe adott
„kivántatni“ egy pillanatra… Olyan gyöngéden, puhán, olyan féltő
szeretettel és amig forogtak, egyre azt sugta a fülébe:</p>
<p>– Gyönyörü, gyönyörü, gyönyörü…</p>
<p>A tánc után lakoma jött és kicsi Jula életében először lakott
jól azokból a gyönyörü tésztákból, cukorkákból, amiket a vásárosok
bódéiban látott, mikor egyszer a szekeresék bevitték a nagyvásárra.
S mig eddegéltek, fejük fölött a tarka madarak egyszerre hangos
emberi szóval kezdtek <span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
"Page_56">-56-</a></span> énekelni, de csengő szépen, akár a
templomi ének; s nem olyan makogva, ahogy a vásári beszélő
madarak…</p>
<p>És ez igy ment, nap-nap után. Mindig új és szebb mulatságok
következtek: erdőkre kocsikáztak, igazi hintón, csolnakáztak, arany
meg bibor gyümölcsöt szüreteltek, hintáztak és virágokkal
csatáztak… És ami a legjobb volt, hogy soha, senki se bántotta a
másikat, soha egy szót se veszekedtek, egy könnyet se sirtak, hanem
csak daloltak, csacsogtak, mosolyogtak. A fehér ruhások voltak a
legigazibb tündérgyermekek; ha a rózsaszinek nagyon pajzánok, a
kékek kicsit elmélázók voltak, akkor ők amazokat csititották,
emezeket viditották… Hányszor, ha kicsi Jula Őzikével kéz a kézben,
fej a fejhez hajtva elmerengtek muló boldogságukon, egy kis fehér
ruhás, akit Ezüstkének hivtak, és aki úgy tudott nézni, mint a
sánta Marika, a kovácséké, odajött és megcirógatta, játékba vitte
őket. Mert az is igaz, hogy az egész üdvösséges tündéréleten –
kicsi Julának úgy tetszett – valami bübájos szomoruságfátyol
lebegett: hogy föl kell ébredni belőle…</p>
<p>Mi történt ezalatt a földön? Szegény nagyanyó felverte a házat,
a telket aztán a falut-erdőt keserves sirással, kereséssel. Mikor
már egy teljes nap telt el a jajveszékelésben, estefelé, árnyék –
nyuláskor összetalálkozott a falun tul az öreg pakulárral, a
hegység csendes remetéjével, akinek <span class="pagenum"><a name=
"Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> családját valamikor
szemeláttára temette el a hófuvás, s aki azóta csak a juhaival meg
kecskéivel tudott beszélni, emberi szavát elveszitette; és sohse
járt a népek közé, mert a mások öröme a szivét hasogatta.</p>
<p>– Jaj öreg pakulár apó, nem látta valamerre az én kicsi
Julámat?</p>
<p>Az öreg ember bólintott a fejével és mindkét kezével nagyanyó
kunyhója felé mutogatott, aztán tovaballagott.</p>
<p>Nagyanyó gyorsan hazacibikelt. Hát igaza volt a pakulárnak.
Kicsi Jula ott feküdt: küszöb volt a derékalja, húnyó napfény a
lepedője, hervadt liliomág a párnája. Csak a szenesviz hidege
téritette magához, amit nagyanyó úgy, ahogy Ágotától tanulta,
sebtiben vetve a homlokára kent.</p>
<p>Kicsi Jula felnyitotta álomfátylas szemét és ocsúdozva
körülnézett. Csak nehezen eszmélt a gerendázott mennyezetre,
nagyanyó ráncos arcára…</p>
<p>– Hol voltál, te kósza?</p>
<p>A gyermek szivszaggatóan kezdett sirni. Szegény nagyanyó
megijedt, rimánkodásra fogta:</p>
<p>– Lelkem gyermekem, nem feddeni akarlak, dehát csak tudnia kell
öreganyádnak, hol kószáltál egy teljes napig?</p>
<p>Kicsi Jula tágra nyitotta szemét.</p>
<p>– Egy napig?</p>
<p>– Honnan kerülsz elő, monddsza hát!</p>
<p>De kicsi Jula csak tovább sirdogált. Az <span class=
"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span>
öregasszony megdöbbent. Ezt a gyermeket megigézték, s az igézet –
úgy látszik – nem szünik a szenesviztől. Sőt rosszabb jött: kicsi
Jula a sirásban elfáradva, konok, szomoru hallgatásba merült;
szemét a mennyezetre függesztve meg se moccant, csak néha gördült
szeméből egy-egy nehéz könnycsepp, csak néha rándult össze sovány
válla. A herbateára rá se nézett, a friss málét elengedte a
kezéből, a melegitett kendőt leejtette lábáról. Minden izetlen
volt, kopott volt, szomorú volt…</p>
<p>Hajnalban öreganyó elfuttatott Ágotához. Az illatos füstfürdőt
csinált, aztán odaült az elkábult gyermekhez, megfogta a kezét a
saját sovány pókkezével, ráparancsolt, hogy üljön fel és mondja el,
hol volt. Ezalatt a pitvarba sokan begyültek, az egész falut
izgatta a kicsi Jula eltünte és titokzatos hazakerülése. A gyermek
Ágota parancsára mintegy lebüvölve engedelmeskedett. Szemét
egyetlen pontra meresztve, mint aki előtt sorban elevenen bukik fel
mindaz, amit elmond: eleinte nehezen, szégyenlősen, aztán az
ujraátélés mohó extázisába lendülve, szakgatott nehéz lélekzetet
merve kis tüdejébe, beszélt, beszélt.</p>
<p>Künn a leselkedő asszonyok lélekzetvisszafojtva, mozdulatlanul
figyeltek. Csak néha-néha néztek össze, bólingattak döbbent
ámulásban… Képzeletük annál jobban szürcsölt, mert nem hallottak
mindent és maguk eszelték ki az összefűggéseket. <span class=
"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> Mikor a
kicsi Jula odáig ért: hogyan vette vissza földi foltos ruháit, a
hervadó liliomokat; hogyan kisérte Őzike zokogva a kapuig, hogyan
fogadták egymásnak, hogy soha többé kacagni nem fognak… a
pitvarbeli asszonyok szemüket, orrukat törülgették és mikor kicsi
Jula sirásba tört ki, az egész pitvar hangosan zokogott.</p>
<p>Azután pedig nekipirulva, lelkendezve jártak házról házra, kicsi
Jula csudája lázba hozta az egész falut. Még a bergengóciás legény
se mert egyelőre kételkedni, mert hogy a kicsi Julát szellemkezek
hozták haza, az bizonyosnak látszott.</p>
<p>A tündérországot járt gyermek azonban nem akarta lábát a földre
tenni. Egész napokon, éjjeleken az őt ért nagy élmény
foglalkoztatta, lelkének minden izét, testének minden parányát. Nem
evett, nem ivott, nem is igen aludt, nem érdekelte semmi egyéb a
világon. Pedig a kiváncsi népség most sokmindent hordott a házba:
mákot, kölest, mézzel gyurt pogácsát… Nagyanyó eleinte örvendett
is: lám a kicsi Jula csudája még szerencsét hoz a házra. Hiába, a
szegénység…</p>
<p>Ágota nénő nem igen mozdult a gyermek mellől. Mintha a kicsi
Jula mostmár az ő titokzatos birodalmába tartozna. Most kacagjon a
Bonda fiú, most huzódjanak el tőle a pap előtt a rátartibb
asszonyok. Hallgatta, szinte szította a gyermek vallomásait, mig az
átalvetővel érkező kiváncsiaktól nagyanyó átvette a hozott jókat.
<span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
"Page_60">-60-</a></span></p>
<p>Végül a lelkésznek is a fülébe jutott kicsi Jula története, s
hogy hivei seregestül járnak a tündérkapuhoz és állandóan a
liliomos kunyhó körül ólálkodnak, sápitva, tóditva, esküdözve.
Elindult hát világosságot gyujtani örök, gyógyíthatlan pogányságtól
mételyezett gyermekei lelkébe. A máskor oly csendes liliomos kunyhó
táján most ácsorgó alakokat talált, még a szomszéd falukból is. A
tűzhelytől az ajtóig mindenütt és mindenen űltek, legtöbben az
agyagból vert, palaporral megszitált földön. Olyik asszony
kigombolt mellén gyermeket szoptatott, másik altatott, vagy
pólyált. De mindez olyan csendesen ment, mintha valami pogány
szertartáson volnának. A szeme mindnek a kis kamrán függött, alig
huzódtak el, a papnak utat engedve. De aztán egyik a másikat
megrántotta-lökte figyelmeztetőn és egyszerre valamennyin
szégyenkező zavar vett erőt. De azért nem mozdultak. Tudták: most
lesz valami.</p>
<p>Odabent a kamrában kicsi Jula párnákkal feltámasztva ült.
Mellette az öreg Ágota, és faggatta a gyermeket. Az elrévedő
szemmel beszélt… Bár ajka néha mosolygott az emlékezés fényében,
egészben véve végtelenül szomorú látvány volt csontvázzá aszó
testével, csillaggá növekvő szemével. Talán volt benne – most már –
valami hiuság is, hogy igy csudájára járnak a népek.</p>
<p>A papban felforrt a vér. Még fiatal volt, még nem jutott el – s
nem is akart eljutni <span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
"Page_61">-61-</a></span> soha – elődje csöndes megadásáig, aki
örült, ha népei eljártak a templomba és nem éltek hitetlenül
együtt. Nem, a fiatal pap még hitt önmagában és szenvedélyes
józansága most türelmetlen és kiméletlen fellépésre ragadta.
Odalépett az öreg Ágotához és megfogva a vállát, a pitvarba vonta.
A kiskamra ajtaját behajtotta…</p>
<p>– Farkas van a nyájban, Ágota anyó! És mereven az asszony
bennülő szemébe nézett. Az földre szegezte szemét, konokul
hallgatva.</p>
<p>– Vigyázzon, mert én a nyájamnak hű és szigoru pásztora vagyok.
Tudja, hogy végződik az ige, az a bizonyos? „Haragomat forditom ama
személy ellen és kiirtom őt népe köréből…“ A lábát nem fogja többé
a templomba betenni, de még a faluba se, ha tovább üzi
mesterségeit.</p>
<p>Az öreg szemefehére odavillant a pap haragtól sápadt arcába.
Nagy szó esett: mert Ágota hitt a papban, csak a pap volt neki
ellenlábasa, ő nem volt a papnak. Vallását szigoruan tartotta és
hitte, csak éppen többet is hitt annál. Annyi mindennel
találkozott, amit nehéz hagyományokkal terhelt lelke egyedül a
menybéliekből megmagyarázni nem tudott… Hirtelen látta saját magát
a karácsonyi hócsikorgós, a husvéti hóolvadós ösvényeken; az idegen
templomokban, az utolsó helyen görnyedezve, vagy csak állingálva a
templompitvarban; s látta az idegen asszonyfejeket, amint
összesugnak felette… <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
"Page_62">-62-</a></span></p>
<p>Valamit ő is tudott volna mondani, azt, hogy ő jó keresztyén,
vagy azt, hogy soha az ő „mestersége“ senkit a templomtól el nem
riasztott, (hiszen a vallást szorosan beleszőtta a maga tanácsaiba)
hogy az ő igazainak élő bizonysága, tanuja ott fekszik a kamrabeli
ágyon… De szembeszállani először is nem a babona fegyvere,
másodszor nyilt csatavesztést jelentett volna, nem az igazságára,
hanem a látszólagos eredményre nézvést. A nép nyiltan a papnak
hajolna meg, sőt ha azt látná, hogy Ágota szembeágaskodik a mennyek
képviselőjével, az épen botránkozást szülne a lelkekben. A
babonának fejhajtva kell járni, alattomban, ő olyan mint a viz:
enged a belenyuló kéznek, mert tudja: ha a kéz elhuzódik, ő megint
visszafoly az ütött mélybe…</p>
<p>Ágota egy szó nélkül köszönt és kiment. Nem nézett az ácsorgó
asszonyokra, akik előtt ugy meg volt szégyenitve. Azonban azok se
büszkélkedtek, csak úgy hordták el magukat. Mintha a pap Krisztus
ostorát suhogtatná. Mikorra a háztáj elcsendesült, a pap
megpillantotta a tüzhely hátán hagyott ajándékokat.</p>
<p>– Orsolya anyó, maga kölesen árulja az unokája egészségét? Hát
nem látja, hogy az a gyermek beteg? Szégyelje magát: haszonért
mutogatni az unokája nyomoruságát, haszonért taszitani még beljebb
a nyomoruságba! Mán tul, mig a gyermek <span class=
"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> felépül, a
küszöbén rajtam kivül más a lábát be nem teszi!</p>
<p>Most belépett a gyermekhez. Megdöbbent annak kiégett mivoltán.
Megsimogatta, megfogta hervadt kezecskéjét. Érezte, hogy az aszott
kis test reszket és kuporog, mintha nagyon félne.</p>
<p>– Gyermekem, mondta neki gyöngéden, hiszel te a pap
bácsinak?</p>
<p>A gyermek szomoru szemmel nézett. Talán hallott is valamit az
Ágotára mondott itéletből s ez névtelen rémületbe taszitotta.</p>
<p>– Nos látod, pap bácsi eljött, hogy megmagyarázza neked, ami
véled történt. El fogod-e szépen mondani, hogy volt?</p>
<p>A lányka ajka megrándult. Szivében megbolydult a sejtelem, hogy
ez az ember nem hisz az ő történetében. És ez vaskapoccsal
szoritotta össze torkát. Egy-két szót próbált rebegni, de a hang
csak kinosan sajgott fel kebléből. A pap azt hitte: a gyermek a
gyöngeségtől nem bir szólani.</p>
<p>– Jöjjön be Orsolya anyó, mondja el maga a dolgot.</p>
<p>Nagyanyó az ágy lábához ült és engedelmesen mesélni kezdett.
Mindent ugy, ahogy tudta. Közben szünetlen a gyermekhez
fordult:</p>
<p>– Ugyé lelkem? Ugyé galambocskám?</p>
<p>A leányka csak a fejével intett, néha a szeme is felragyogott.
Csaknem elfelejtették, kinek mesélnek… a végén aztán a gyermek
lehunyt, áttetszően <span class="pagenum"><a name="Page_64" id=
"Page_64">-64-</a></span> kék szemhéja alól nagy, ragyogó könnyek
eredtek.</p>
<p>A pap szigoru arccal figyelt. Imént ugy hitte, kicsi Julából a
hiuság szól, most azonban megdermedt a babona hatalmától; soha a
templomban ilyen hittel, ilyen meggyőződéssel, ragaszkodással nem
találkozott.</p>
<p>– Gyermekem, szólt a végén, jól figyelj. A tündérkapu egy régi
tüzhányóhegy maradványa, nem nyilhat az meg soha, mögötte csak
fekete kő van, mint maga a kapu. Ágota nénő meséjét csak
mulatságnak találták ki az emberek, szép azt hallgatni, de nem
szabad utána indulni. Te úgy megtöltötted a kis lelkedet azzal a
babonával, hogy a liliomok nehéz illatától elalélva beleálmodtad
magad a tündérvilágba. Valami jó lélek aztán megtalált a földön és
hazahozott öreganyád küszöbére. Érted most már?</p>
<p>A leányka behunyta a szemét, mintha hideg záporverést türne,
amit el kell türnie. Semmi életjelt nem adott, a paraszti félelem
és tisztelet nem engedte.</p>
<p>– Nyugodj meg ebben gyermekem, főleg pedig végy táplálékot
magadhoz. Ágota anyó, én ma ide fehér buzalisztet és óbort küldök,
etesse, erősitse ezt a gyermeket, majd akkor a lelke is megépül.
Egy biblia is jó lesz. Az öreg Ágotát pedig hozzá ne engedje
többet, mert én magát mint boszorkánycimborát kiprédikálom a
templomból. <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
"Page_65">-65-</a></span></p>
<p>Mikor a pap kiment, kicsi Jula felült az ágyon és hevesen
tiltakozva megrázta a fejét, egyszer, tizszer, sokszor; csak rázta
a fejét.</p>
<p>Vasárnap délelőtt a pap harmadszor is – ezuttal egészen nyiltan
– kiprédikálta Ágotát. Az öregasszony ugyan nem volt a templomban.
Nem mert, vagy talán épen dacolt? A lecke ezuttal már nem is
annyira neki, mint a gyülekezetnek szólt. A pap a babona szörnyű
kártételéről beszélt, mely valamikor egy leánykát a kóbor cigányok
kezére juttatott, egy másikat megnyomoritott s most ezt is a
legborzasztóbb sorba juttathatta volna: gonoszindulatu férfiak,
marcangoló fenevadak körmére. Csak az a fentvaló egyedüli Ur védte
meg, adta jó ember útjába a szegény kis leányt, igy is sorvasztó
betegség néz ki hideg földön hált testéből… És a babona – tette
hozzá – még egyre terjed, mert nem akad értelmes ember a házakban,
aki szétüssön az igével: „én és az én házam népe az Urat
szolgáljuk.“</p>
<p>Az asszonyok egymásra néztek, mintha a pap a másiknak beszélne,
a férfiak pedig templom után ököllel csaptak az asztalra:</p>
<p>– Adta fehérnépei, lehúzzák az ember orcájáról a bőrt.</p>
<p>Igy a templom után. De amikor a bergengóciás Bonda fiu odáig
hetvenkedett egy esti iddogálás közben, hogy ő bizony bele vág
csákányával a sziklakapuba, hadd világoljon már ki az <span class=
"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> igazság,
akkor nehány férfitorkon megakadt a pipafüst és senki se
ajánlkozott társul. Az öreg Bonda (aki a legnagyobbat ütött volt az
asztalra) otthon, a késő éjszakában a legény vállára tette a
kezét:</p>
<p>– Fiam, fiam… nem jó kisérteni se Istent, se mást –</p>
<p>S a fiu nagymersze el is párolgott a borral.</p>
<p>A kedélyek lassan lecsillapodtak. Senki se mert többé csodájára
járni a liliomos kunyhónak. De titokban tovább kúszott a rege, mint
az alattomban harapózó mezőtűz. A babona megkapta az igazi
tenyészőtalaját: az üldözést, a sötétséget.</p>
<p>Kicsi Jula azonban ugy érezte: hogy egészen magára maradt. Csak
a pap látogatta. A gyermek mukkanni se mert, még nagyanyja előtt
se, akit a pap szünetlen megjelenése nagy kordában tartott. Később
kicsi Jula azt állitotta, hogy neki nincs semmi baja, fel is kelt
és szünetlenül a küszöb előtt, a napon didergett. Ugy tett, mintha
mindent elfelejtett volna, akármiről inkább beszélt, mint
tündérországi utazásáról. Megreszketett, ha valaki emliteni merte,
mintha sebéhez nyulnának. A pap megnyugodott, hogy végre is eszére
tér és ritkábban látogatta.</p>
<p>Mikor azonban az ősz tördelni kezdte a száraz galyakat s a
Szurduk vize szennyesen törtetet, a szél pedig marékkal csapta
ablakhoz a <span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
"Page_67">-67-</a></span> sárgult nyirlevelet, kicsi Jula
visszakuporgott az ágyba és ott napokig hallgatagon meredt valami
láthatatlanba. Hiába kinálta nagyanyó bubáit, hiába vett neki –
Istenem, beh nagy áron – uj kötényt, hiába sütött mákosmálét. Kicsi
Julának nem kellett semmi, semmi. Ha pedig magára volt, akkor
felült az ágyban és kitárt karral Őzikét könyörögte.</p>
<p>Egy keserves, hidegrázós éjszaka, mikor már az esze se látszott
helyt lenni, egy jobb percében felült és magára eszmélve, nagy
komolyan mondta:</p>
<p>– Nagyanyó, tudja mit…</p>
<p>– Mit, édes kis üdvösségem, mit?</p>
<p>A leányka reszketve sugta:</p>
<p>– Hivja el…</p>
<p>A boldogtalan nagyanyó titkon a kertek alatt futott érte.
Csaknem elibe térdelt, ugy rimánkodott, adja vissza kicsi Julát az
életnek, adjon neki enyhitő italt, földi kedvet…</p>
<p>Ágota nénő a fejét rázta:</p>
<p>– Orsolya anyó, én sok mindent tudok, de azt az egyet is tudom,
hogy akit a tündérek egyszer maguk közibe eresztettek, az a földön
többet helyét nem leli… De azért megyek, nagyon is megyek.</p>
<p>És jött. Diadalmas, alattomos fájdalommal ült az ágyhoz. Kicsi
Jula átölelte és a fülébe sugta:</p>
<p>– Ágota nénő… ugye igaz volt… ugye nem csak álom? <span class=
"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span></p>
<p>Ott is nyult ki az öreg boszorkány karjaiban, ő, az öreg
boszorkány hitének szegény kis vértanuja.</p>
<p>Reggel, mikor Ágota a nyujtóztatást végezvén vissza akart
surranni ángyához, épen összeütközött a belépő pappal. Első
szempillantásra megijedt, lesütötte a szemét és parasztos alázattal
akart elosonni; de aztán diadala mégis a fejébe szállt. Ő, a
nyájból kivert farkas, miután övé lett a bárány, dacosan
szembenézett a tehetetlen pásztorral.</p>
<p>– Engem hivatott; mormogta, mintha mentegetőzne, pedig nem
mentegetőzött; a pap sokáig töprengett, melyik szóra tette a
hangsulyt, mert bizonyos, hogy egyiken sajátságos, gúnyos nyomaték
volt.</p>
<p>A padkán, a gyermek aszott kis teteme mellett ott feküdt a
fehércipó, az óbor, meg a biblia: a pap megváltó szerei.</p>
<p>Azonban mégis az öreg Ágotának lett igaza, a tündérek értejöttek
annak, akit maguknak eljegyeztek.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
"Page_69">-69-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>Borzhistória.</h2>
</div>
<p>Alig hüvös, szellőtlen reggel. Körül az aranyszinü égbe
alacsony, gömbölyü, ugaros dombok ivelnek bele; a dombok ölében, a
tágas, sárgára égett udvar akáccal árnyalt oldalán a ház fehéren
vakit, mintha izzana. Pedig a hosszu, függőkertnek tetsző tornác
pazar virágpárkánya még hajnalian üde: a gardéniák merev piros meg
rózsaszin gömbjei, a lenge flokszok, a ledéren elomló lusta
petúniák harmatban szineskednek.</p>
<p>A verandán rövidszoknyás fruska áll: frissebb mint a körűle
ébredő virágok, se nem merev, se nem omlatag. Arca napcsókolt
szinü, vállig se érő rövid haja egyetlen sötét bronztömeg; nagy
barnazöld szeme kacagva köszönti az uj napot, még a fogát is
kivillantja a lány, mintha éppen bele akarna harapni a ma támadó uj
életbe.</p>
<p>Egyet-kettőt füttyint.</p>
<p>– Csokoládé, Bársonyka, Barbarossa!</p>
<p>És hirtelen az előügető kutyasereg közé ront, és
körültáncoltatja, udvaroltatja magát; velük <span class=
"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> együtt
hancurozva végig a sárgaföldü udvart. A haja göndör kigyókba
csavaródik, ágazik szerte, valóságos kis Meduzává zilálódik a
feje.</p>
<p>– Borzi, holla Borzi!</p>
<p>A hancurozó fruska meghallja ezt, keresztül a gazdasági
udvarokból szürődő cséplőgép dobogáson, baromfikáricsáláson. Fejét
felüti és arra iramlik, ahonnan szólitják.</p>
<p>Apja ott áll a munkások között.</p>
<p>– Borzi, a telefonhoz, csengetett!</p>
<p>A leányka lerázza magáról velerohanó kutyáit, felugrál a tornác
lépcsőin, beleütközik fehérkötős nénjébe – az épp a virágokat
öntözi – és az irodában terem.</p>
<p>– Halló, itt Zentelky uradalom.</p>
<p>– Bardócz intéző úr?</p>
<p>– Nem, a leánya.</p>
<p>– Anna vagy Rózsa kisasszony?</p>
<p>– Nem, Borzi. És ott?</p>
<p>– Zentelky gróf. Kérem közölni atyjával, hogy este érkezem s
hogy a kutyákra szükség lesz.</p>
<p>– Igenis méltós…</p>
<p>A telefon már lecsengett.</p>
<p>Borzi bronzarca kihevül.</p>
<p>– Hm, vadászat! Nyulra, rókára…?</p>
<p>Apjához ront.</p>
<p>– Apám, a gróf úr. Vadászni jön. Ma este itt lesz.</p>
<p>Borzi a konyha felé tünik. Az ajtóban a másik <span class=
"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> nénjének
megy neki: az éppen a süteményes receptkönyvében böngész. A könyv
kiesik Rózsa kezéből, a lapok szétrepülnek.</p>
<p>– Anyám, a gróf. Este itt van. Vadászni akar.</p>
<p>– Helyes, akkor ma itthon ülsz és segitsz a tortában, feleli
nénje.</p>
<p>– Már megigértem apámnak, hogy ma elmegyek vele megnézni a
Szabédyék caterpillar szántógépét. Szabédy is ott lesz és mindent
megmagyaráz nekünk.</p>
<p>– Mi közöd neked a szántógéphez? Az a férfiak dolga. És mit
izgat föl a vadászat? Az sem a szegény intézőlányok mulatságára van
kitalálva, szól az anya kicsit keserűn.</p>
<p>– És egyáltalán, te nem szégyelsz Szabédy elé kerülni? Ezt a
nénje mondja.</p>
<p>Borzi összeszoritja a fogát.</p>
<p>– Ezt a nyarat még nekem igértétek.</p>
<p>A kezével türelmetlenül int és már siet is kifelé.</p>
<p>– Borzikám, segits nekem a takaritásnál. Mind a kilenc szobát
rendbe kell szednünk, a gróf úr bizonyára nem egyedül jő
vadászni.</p>
<p>Ezt Borzi másik nénje mondja, a szelid, a virágokkal
foglalatoskodó. Borzi hozzádörgölődik.</p>
<p>– Oh, könyörülj. Tudod jól, hogy ezek életem utolsó szép
napjai.</p>
<p>A nénje mosolyog, de Borzi elkomolyul. <span class=
"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p>
<p>– Ne nevess, Anna. Most már egész biztos, hogy fölvettek az
intézetbe. Ki fogok müvelődni. Istenem… milyen szomoru dolog!</p>
<p>És Borzi szeme megfényesedik.</p>
<p>– Tudom én, hogy ez nem tőled indult. Ezt Rózsa főzte ki. És
anyánkat rábeszélte. Azt is tudom miért, vagyis kiért…</p>
<p>– De Borzi, igy nem élheted le az életed… Még ha gazdagok
lennénk…</p>
<p>– Miért nem leszünk gazdagok? Legalább én? Én gazdagnak
születtem. Szegényen, de gazdagnak…</p>
<p>A nénje megint elmosolyodik.</p>
<p>– Szegény kis Borzim. Erigy hát a szántógéphez.</p>
<p>Borzi lerobban a lépcsőn, az istállókhoz. Hetykén osztogatja
parancsait:</p>
<p>– A kis szekérbe fogj, Dani. A rázósba. A ponykat. Magad itthon
ülsz. A kicsi kocsis jön. Én hajtok.</p>
<p>Aztán a házba szalad a köpenyéért.</p>
<p class="center">*</p>
<p>A mezőségi reggelt már átitatta az augusztusvégi naptüz, a
lankás dombok felett reszketve sugárzik a hőség, az utmenti
napraforgók aranyfodros fejeiket mind délnek forditották, egész
aranyfelhő verődik a porból a zörögve rohanó kis szekér után.</p>
<p>Borzi haján is mint aranyháló ül a nap, a <span class=
"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> leányka
hátraveti a fejét, amint félmarokkal a gyeplőt tartja, féllel a
rövid ostorát.</p>
<p>Egy távolabbi dombon már látja caterpillart. Mint valami otromba
fekete szörnyeteg gördül az nyolcekés lábával, feketére hasogatva
maga után a kiégett, sárgult gazzal benőtt tarlót. Fent a dombtetőn
Szabédy áll.</p>
<p>Borzi nem szégyell elébe kerülni. Egy kicsit talán igen, de
egészen kicsit. Először is az ismerkedésük miatt.</p>
<p>Borzi a tavaszon lovagolni tanult és semmit se tudva róla, hogy
a szomszéd fiatal földesúr, végezve a monostori akadémiát,
hazatért; hát gondtalanul poroszkált naponként Tóhát felé, ahol a
Szabédy kuria állt. És mert néha a ló makrancos is volt és
udvariatlankodott Borzival, hát egyszer éppen az utszélen ülve a
felhorzsolt lábát nézegette a leányka, mikor Szabédy arra
lovagolt.</p>
<p>– Pardon, a kisasszony, mint látom, megsebesült.</p>
<p>– Igen, és nincs nálam se zsebkendő, se flastrom.</p>
<p>Szabédy akkor kölcsönadta a zsebkendőjét és személyesen jött el
érte másnap.</p>
<p>Azonban Bardóczné nem a zsebkendőnek, hanem a két nagyobb
lányának tulajdonitotta Szabédy ama látogatását és még inkább az
utána következőket. Mintha Borzinak semmi köze sem lenne az
ismeretséghez, egyenest kiküldték a <span class="pagenum"><a name=
"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> kertbe, ha Szabédy
belovagolt az udvaron. Ellenben Rózsa kisasszony – ő volt a
legidősebb, huszat töltött – szebbnél szebb uj ruhákat kapott és
egész napokon teasüteményt készitett, a miből aztán Szabédynak
kellett a legtöbbet fogyasztania.</p>
<p>– Ez mind a Rózsa remekmüve, büszkélkedett ilyenkor Bardócz
intézőné.</p>
<p>De csak ezután történt az, amiért Borzinak „szégyelnie kellett
magát“.</p>
<p>Egy alkonynak is beillő késő juniusi délután Rózsa kisasszony
Szabédyval meg Annával a kertben andalgott. Már előre ráparancsolt
Annára, hogy a mályvabokroknál maradjon el tőlük. Ez nem lesz
feltünő, Anna ugyis imádja a virágokat. S a virágos kert ezerszin
pompában állott.</p>
<p>– A nyulnak ma ki kell ugrania a bokorból, dicsekedett
Rózsa.</p>
<p>Azután előre ment Szabédyval a pirosló cseresznyefák alá.</p>
<p>Rózsa akkor megállott és Szabédyre nézett.</p>
<p>– Nemde, kies kis rejtekhely ez itt? – kérdezte ábrándosan. Én
ide szoktam elvonulni… gondolataimmal… álmaimmal…</p>
<p>(No most ha van esze, megkérdi Szabédy, mik azok az álmok.)</p>
<p>De mielőtt Szabédy kérdezett volna, egy marok cseresznye repült
a fáról kettejök közé, még pedig egy biborbogyó szétfeselve épp a
<span class="pagenum"><a name="Page_75" id=
"Page_75">-75-</a></span> Szabédy ajkára, mintha lepecsételné azt.
Borzi fölnevetett a lomb között, ez sikerült.</p>
<p>Rózsa kisasszony elfelejtette, hogy ő itt ábrándozni szokott és
fölsziszegte a pirosbogyós lombsátorba:</p>
<p>– Majom!</p>
<p>Hát ezért kellett magát… nem Rózsának, hanem szerinte Borzinak
szégyelnie.</p>
<p>És való, hogy Szabédy a nyáreleji pár látogatás után nem igen
jött. Talán akkor is csak az a sok „Legyen szerencsénk“ hozta a
házhoz, amivel Bardóczné bucsuzott tőle mindig.</p>
<p>Borzi nem szégyenkezett a gyönyörü augusztusvégi reggelen. A
domb alá hajtva, a gyeplőt a kocsisnak dobta és perc alatt
fönntermett az idomtalan csodagépnél. Összevissza kérdezte
Szabédyt, mindent megvizsgálva, megtapogatva.</p>
<p>– Istenem, sóhajtott azután, ha én egy ilyen gépet vehetnék
magamnak.</p>
<p>Szabédy nevetett.</p>
<p>– A hölgyeknek igazán másfajta kivánságaik szoktak lenni. Mit
csinálna vele?</p>
<p>– Oh, maga nem ért engem. Ha ilyen gépem volna, akkor volna
hozzá sok földem is és nem kellene egy hónap mulva a tömlöcbe
mennem.</p>
<p>– Hova?</p>
<p>– Intézetbe. Tizenhétéves létemre. És ennek <span class=
"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> félig maga
az oka. Mióta cseresznyével megdobáltam… Anyám azt mondta akkor,
hogy neveletlenségem a házunk szerencséjét kockáztatja.
Folyamodtak… A gróf úr eljárt benne… Istenem, ha caterpillar gépem
lenne…</p>
<p>És Borzi szemébe könny lopódzott, ugy nézett a csunya fekete
óriásra.</p>
<p>Szabédy meghökkenve pillantott a lányra. Valami vadul kezdett
tiltakozni benne. Hogy ezt a pompás vad csikót hámba fogják.</p>
<p>– Szegény gyermek. És ezen már nincs változtatás?</p>
<p>– Óh manapság már nem történnek csodás fordulatok!</p>
<p>És Borzi hirtelen elszaladt, mert szégyelte feltörni fenyegető
könnyeit.</p>
<p>Bardócz intéző csak most kapaszkodott fel Szabédyhoz. Mikor a
géppel készen voltak, Szabédy hirtelen megszólalt, a tarló szélén
gubbasztó Borzira mutatva:</p>
<p>– De intéző úr, csak nem akarja ezt a gyermeket megölni?</p>
<p>– Önnek is panaszkodott? Ah, bajos dolog ez kedves Szabédy. A
leányt mégsem lehet fiunak nevelni. Én pedig ugy neveltem eddig ezt
az egyet. Mostanig. Legalább az anyja azt veti szememre. Most aztán
azt mondja a feleségem, hogy szégyent hoz a házra.</p>
<p>– Milyen szégyent? <span class="pagenum"><a name="Page_77" id=
"Page_77">-77-</a></span></p>
<p>– Tudom is én. Én nem találok benne semmi szégyelni valót. Hogy
lovagol, hajt, kutyákat nevel, hogy csak parancsolni tud. Azt
mondják, elrontottam. Istenem. Ő az én egyedüli kis rózsabimbóm…
Szabédy talán nem hallotta még a rózsabimbóim történetét?… Mikor én
Hunyadból kijöttem… Azt talán tudja, hogy az apám „végzett“
földbirtokos volt. Mikor aztán mindent elvégzett szegény, az életét
is, hát én csak három rózsabimbót téptem a kis kertünkből – akkor
már a máséból – azt a kalapomba tüztem. Majd kiviritanak nekem
valahol a rózsabimbók, azt gondoltam. Meg azt, hogy én ezentul is
úr leszek. Ha nem a magaméban, hát a máséban. Igy kerültem én gőgös
Hunyadhazámból a Mezőségre. Látja, ezért nem járunk mi sehova. Nem
a magunkéban ülünk s talán lenéznének… No de hová jutok. A
rózsákról akartam szólni. Amint látja, ki is viritottak nekem: a
három kisasszony leányom képében. De csak Borzi az igazi pünkösti
rózsa. A másik kettőt az anyjuk kényes üvegházi virágnak
nevelte.</p>
<p>– S most… ez is üvegházba kerül.</p>
<p>Ezt Szabédy mondta és tekintetét ismét Borzi felé küldte. A
leányka már nem szomorkodott. Vidoran, versenyezve követte az óriás
körökben haladó vasszörnyeteget. Fölborzolt göndör bronzhajának
sürüjéből arca, ajka idáig biborlott. Imént, mialatt könnyeit
takargatta, a tarlószélen néhány <span class="pagenum"><a name=
"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> rikitó buzavirágot tépett s
a fehér matrózbluzába tüzte.</p>
<p>– Valóban rózsa, moharózsa… szólt Szabédy hirtelen, minden
meggondolás nélkül. Borzi… nagyon találó név.</p>
<p>Bardócz elmosolyodott.</p>
<p>– Különben Borbála. De mert mindig borzas… Borzi! szólj a
kocsisnak! A grófot ma estére várjuk, fordult Bardócz ujra
Szabédyhoz.</p>
<p>A fiatalembernek eszébe jutott, hogy az idén már harmadszor jő a
gróf az uradalmába.</p>
<p>– Vadászni jön, – magyarázta Bardócz.</p>
<p>– A gróf úr… még mindig nőtlen? kérdezte Szabédy hirtelen,
látszólag minden logika nélkül.</p>
<p>– Az. De talán most már…</p>
<p>Bardócz elhallgatott. Az örök szabadban vassá kovácsolódott
arcán némi zavar tükrözött, mintha elszólta volna magát.</p>
<p>Mikorra Bardócz meg Borzi hazaértek, az intézőlak a szokottnál
is ragyogóbbá vált. A tornác, a veranda padlója aranysárgára
surolva, a virágokról minden sárguló levél lemetszve, a szobákban
friss csokrok illatoztak.</p>
<p>Rózsa a konyhából jött, óriás tál teasüteménnyel.</p>
<p>– Szép kisasszony, szólt oda Borzinak, a házi dolog elől mindig
megszökik.</p>
<p>– Meg bizony, felelt vissza Borzi dacosan.</p>
<p>Mindjárt ebéd után megjött a gróf vadászlegénye. <span class=
"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> Estefelé a
gróf is, de csak egyedül. Bardócznak mindjárt előadta
vadászterveit.</p>
<p>– Szó sincs valami nagy dologról. Borzvadászni jöttem. Remélem
vannak bőven borzaink? Mellesleg persze a gazdaságban is
körülnézünk.</p>
<p>– Sajnos, borz van bőven s igy róka is. A nyul ellenben mindig
ritkább.</p>
<p>– Na igen, ez a dolgok logikus sorrendje. A borzlyukba vonul a
róka s a róka eszi el a nyulainkat.</p>
<p>– Különben is égető szükségünk van borzzsirra. Nincs miben
puhitanunk a lószerszámokat. A legény már kinn járt és fölállitotta
a szalmaszálakat a borzlyukak elé. Még hajnalban meg kell néznie,
el vannak-e ütve a szalmaszálak.</p>
<p>– Jó volna ha társasággal mennénk. A kedves leányai…?</p>
<p>Bardócz kicsit utánagondolt.</p>
<p>– A kicsi, az jönni fog. A másik kettő, az nem biztos. Mindig
főznek vagy virágot öntöznek.</p>
<p>– No, akkor hát a kis Borzi. És talán meghivhatjuk az ezerholdas
szomszédot. Szabédyt.</p>
<p>– Hogyne. Nagy Nimród őkigyelme.</p>
<p>Bardócz a telefonhoz lépett.</p>
<p>– Intéző ur, a gróf, Borzi őnagysága, meg én?… Jó… Mikorra
parancsolnak?…</p>
<p>– Hajnalra. Ez hosszu komédia.</p>
<p class="center">*</p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
"Page_80">-80-</a></span></p>
<p>Hajnal feslik.</p>
<p>Borzi most bujt ki ágyából és előre is kipillantott az égre.
Jaj, ha a jó Isten is ellene esküdött és felhőbe hunyta a fényes
napszemét: akkor életének utolsó vig napjaiból ez a legvidámabbnak
igérkező elromlott. De miért haragudna rá a jó Isten? Azért, mert
szereti az ő ragyogó, szabad világát? Dehogy haragszik, olyan
tündöklő arccal tekint be hozzá, hogy Borzi hármat penderedik, mig
a tükör elé jut. Zöldbarna lódenruhát ölt, szeggel kivert nehéz
cipőt, a haját fátyollal köti le.</p>
<p>Mindez nem megy minden zaj nékül, sőt! Anna fölébred, Borzira
kukkint.</p>
<p>– Te, egész csinos vagy.</p>
<p>Rózsa megtoldja:</p>
<p>– Vigyázz meg ne hóditsd… a grófot!</p>
<p>– És hátha nem reá pályázom?</p>
<p>Borzi ezt egész hetykén vágja oda.</p>
<p>Rózsa kipirul.</p>
<p>– Tőled minden kitelik, mormogja. Csak ajánlom a tisztességes
magaviseletet. Ebédre mi is kimegyünk, addig te is itthon
maradhatnál.</p>
<p>Borzi ezt már nem is hallja. Már a kutyákkal kergetőz. Puki,
Pufi, Mufi, Muki és a kis barna Csokoládé lesznek a nap hősei.</p>
<p>A kapunál ott áll Szabédy. Lóháton. Karcsu testén zöld
vadászruha; kicsit kemény vonásu arca <span class=
"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> napégett,
akár a Borzié. Tekintetét nem veszi le a játszó leánykáról.</p>
<p>– Jó reggelt Borzi.</p>
<p>– Nekem már kitünő reggelem van. Mit gondol! Vadászni fogok egy
valódi gróffal!</p>
<p>– Na, és minek örül jobban, a vadászatnak vagy a grófnak?</p>
<p>– Legjobban örülnék egy caterpillarnak, oldja meg Borzi a
gordiusi csomót.</p>
<p>A kis vadászkocsi már előállt. Borzi fölszáll és föladatja
magának a kutyákat.</p>
<p>Most jön a gróf. Borzi hirtelen érzi, hogy nem őt illeti az
elsőnek való kocsibaszállás. Le akar ugrani.</p>
<p>– Pardon, a hölgyek mindig elsők.</p>
<p>És a gróf visszatartja Borzit, megragadva a leány karját.</p>
<p>Szabédy nagyot nyel. Ah… borzvadászat. Utóvégre még Borzi lesz
az a borz.</p>
<p>Amint a vágtató kocsi után léptet, mindenféle furcsa gondolatai
kelnek. Már libapásztorlányt is vettek el grófok. És Borzi… micsoda
pompás teremtés. Nem az, hogy szép. Szép leány garmadában terem
Erdélyország kuriáin. Hanem különös, izzó és ártatlan. Egy forró
mennyországot fog adni öntudatlan annak… Kinek? Aki a kezét
kinyujtja érte. Dehát mit izgatja őt ez? Minek töpreng rajta?
Fájdalma neki egy ilyen édes teremtés szerencséje? Hát mióta irigy
ő? Irigy a maga fajtájára: <span class="pagenum"><a name="Page_82"
id="Page_82">-82-</a></span> egy elszegényedett uri familia jobb
sorsára?</p>
<p>– Szégyeld magad, mondja egész hangosan.</p>
<p>Vagy nem rájuk irigy? Hát kire… Aha… A grófra! A grófra. Hogy
Borzi mellett ül a homokfutón és hogy a leánykához hajolva,
elbeszélget vele. Szabédy nemcsak irigyli ezt, nem, egészen
felbőszül rá.</p>
<p>A kocsi most elhagyja az országutat. Nekihajt az uttalan
mezőknek, borz uraimék nem laknak a forgalmasabb helyeken. A
tarlókban nehány keréknyom mutatja, hol lehet valahogy
keresztülvergődni. A kocsi inog, dölingéz: Borzi ujjongva viháncol.
Dombokra kell fölkapaszkodni: most már árkon-bokron át iramlanak.
Borzi föláll az árkok előtt és tapsol, mikor beléjükruccannak.</p>
<p>A gróf nem sajnálja lovát, kocsiját. És ez csak Borziért van
igy.</p>
<p>Szabédy dühös. Utánaugrat a kocsinak, de senki se ügyel rá.
Borzi előre néz, mit érdekli őt, az, ami már elmaradt? Egy
zökkenőnél majdnem kirepül a kocsiból, a gróf megragadja, szinte
átöleli.</p>
<p>– Dőljünk fel, ah dőljünk fel! ujjong Borzi.</p>
<p>A gróf nevet, a kutyák kicsit rémülten csaholásznak.</p>
<p>Fönt, a meredek tetején már kitetszik a sürü bozóterdő.</p>
<p>A borzok hazája. <span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
"Page_83">-83-</a></span></p>
<p>Az oldalban zsellérház lapul, ott megállanak, a kocsi meg a
lovak ottmaradnak. Most már gyalog kell fölkaptatni. Pillanatra
minden oly gyönyörü: fiatal diófák árnyalta tisztás előttük, a
barnuló füvek közt csillagszemü kikiricsek. Visszatekintve a falu
mosolyog: bentről rút vályograkás, innen kedves, zöld bársonyba
himzett gyöngyszem a sok parányi ház.</p>
<p>A diófás tisztáson tul kezdődik a bozót. Pista, a vadászlegény
előremegy és négykézlábra esve csuszik be a sürübe.</p>
<p>– Utánam méltóztassanak! szól hátra konfidens fontossággal.</p>
<p>– De Borzi, szól hirtelen Szabédy, csak nem fog maga is… ily
módon?…</p>
<p>– Miért ne? Gyermek vagyok. Most megyek intézetbe. És
smaragdszemét dacosan veti Szabédy szemébe. Mintha azt mondaná:</p>
<p>– Ne hagyj elmennem!</p>
<p>De Szabédy nem érti meg.</p>
<p>És akkor Borzi a földre fekszik, az apja meg a gróf után és mint
egy kis zöldbarna gyik, besurran a galagonyarengetegbe. Hogy
kúszik! Vissza se néz többet.</p>
<p>Mikor Szabédy is rászánja magát: már csak a nevetését hallja jó
bentről. A nevetése fáj, sebez: Szabédy hanyatt fordul. Nem akar
tovább. Nincs kedve semmihez, fölbámul a galagonyalomb között
azurló égre. Mi ez… Feje fölött, a tüskékbe <span class=
"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> akadva
aranybarna pókháló… Nem. Darabka fátyol. A Borziéból. Lekapja
onnan, és a kezébe szoritja… magához rejti. Ugy kuszik tovább.
Mintha drága talizmánt lelt volna.</p>
<p>– Holla! hangzik Bardócz hangja a sűrűből.</p>
<p>A kutyák izgatottan, szinte rikácsolva csaholnak.</p>
<p>A földigtüskés bozótban ott ásit a borzlyuk, körüle hatalmas
földhányás: a borzok lapátolták azt ki. Mily mélyre furhattak!</p>
<p>Az ásólegények munkára készen állanak. Pista, a nyalka vadászfiu
csak a nyilást őrzi, hogy kereket ne oldhasson a borz. Ho-hó… de
vajjon otthon van-e egyáltalán?</p>
<p>A kutyák még láncon vannak. Pukit most eleresztik.</p>
<p>Mint a nyil furódik a borzlyukba. Morog, csahol, szinte sikolt…
Hivják, csalogatják, nem jön ki többet, mig Pista ki nem húzza.</p>
<p>– Hurrá!</p>
<p>A Puki orrából csorog a vér. Borz urfi otthon van.</p>
<p>Puki vergődik, tekeredik a Pista kezében. Vissza akar bujni, az
első vágás felbőszitette. Mufit is elengedik. A másik kettő
nyöszörög, üvölt, felébredt bennük a vadászkedv. És láncra vannak
verve.</p>
<p>A gróf a kutyák után kúszik, bevilágit a borzlyukba.
<span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
"Page_85">-85-</a></span></p>
<p>Borzi Csokoládét, a kedvenc dakliját ölben tartja. Majd rá is
sor kerül, mégpedig fontosabb szerepben. Csokoládé, a párnára
szokott becekutya azonban nem mutat semmi izgatottságot. Sőt mintha
nagyon barbár dolognak tartaná Pukiék lelkesült üvöltözését,
rosszalóan mormog néha-néha.</p>
<p>– Vesszőt faragni!</p>
<p>Pista nekilát.</p>
<p>A hosszú pálcát a gróf az odúba sülyeszti.</p>
<p>– Hm. Fölfelé megy a hegynek. Bajos lesz utánaásni.</p>
<p>Bardócz nézegeti, hol ássák az első gödröt. Mert a borz egyre
beljebb, beljebb vonul várába, felülről kell hozzáférni.</p>
<p>– Messétek le a galagonyákat!</p>
<p>Csattog a fejsze, egy kis tisztás keletkezik az irdatlanban.</p>
<p>– Ugy. Itt kezdhetitek. Itt nincs gyökér. Négyszögben
ássatok!</p>
<p>Omlik a föld, kemény, szijjas mezőségi agyag.</p>
<p>A föld alól szörnyü csatározás hangja hömpölyög. Puki meg Muki
csaholnak, a borz mintha sirna, mérges, vonyitó hangot ad, de csak
alig kiszüremlőt. A földre kell feküdni, az odu elé, hogy az ember
hallja.</p>
<p>A gróf aggodalmaskodik. Vajjon jó helyt ásnak? Ha elhibáznák s a
földalatti üreg másfelé kanyarodnék! Jó egy órája, hogy az ásó
nyesszen. <span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
"Page_86">-86-</a></span> A legények derékon jóval felül vannak a
gödörben. Bardócz lekúszik, hallgatózik… semmi.</p>
<p>Tovább!</p>
<p>Most Borzi mászik be. Fülét a gödör aljára tapasztja. Mintha
hallana valamit… Hirtelen ölbeli kedvence nagyot vakkantva felugrik
mellőle, kisiklik a karjából. Meghallotta a földalatti riadalt! De
csak nem fél? Borzi örökre meggyülölné.</p>
<p>– Hallom… hallom! ujjong Borzi.</p>
<p>No, most vigyázni az ásással. Mert megeshetik, hogy a beszakadó
nyiláson át borz uram kereket old.</p>
<p>– Kéznél tartani a kutyákat! kiált a gróf Pistára.</p>
<p>Az is nagy kérdés, vajjon az eredeti bejárat meg a kiásott gödör
közti járatban lesz-e őkeme, mert akkor innenfelől az uj nyiláson
át is rá kell engedni a kutyákat. De ha még mélyebb a földalatti
gang, akkor nem kerülhet még két tüz közé a borz. Bevonul a mélybe,
ha hirtelen el nem bánnak vele. Akkor aztán uj gödröt kell ásni,
mindig tovább, mig a barlang végéig jutnak.</p>
<p>Most Puki előtámolyog a föld alól. Vérbe van köpülve. Muki
azonban tartja magát.</p>
<p>– A Puki, az meg van semmisülve, bölcselkedik Pista és láncot
vet a kidőlt harcosra.</p>
<p>A többi kutya őrjöng, hogy bocsássák szabadon őket. Pufit
elengedik. Vén, kicsit szélütött jószág. Az orra csupa régi
hegedés. A fejét féloldalt <span class="pagenum"><a name="Page_87"
id="Page_87">-87-</a></span> lógatja. De mikor érzi, hogy szabad,
diadalthorkantva rohant a gödörbe.</p>
<p>Szabédy Mufit tartja készen. Borzi Csokoládét. Most fog az ásott
gödör beszakadni, az uj nyilásba uj, friss harcosokat kell
bocsátani.</p>
<p>Az egyik ásó mélyen szalad a földbe.</p>
<p>– Megnyilt! kiáltja Bardócz. A kutyákat! Gyorsan!</p>
<p>A gróf a gödör szélén áll, a fegyvereket tölti.</p>
<p>A nyilást kikerekitik. Szabédy el akarja engedni Mufit.</p>
<p>Borzi elébeveti magát. Csokoládéé az elsőség. Odadobja a
nyilásnak kedves pajtikáját. Csokoládé bukfencet vet és usgyé! neki
a gödör meredekének, kifelé.</p>
<p>– Csokoládé! Gyáva gazember! sikit Borzi.</p>
<p>E pillanatban tüskés, csikos árnyék surran át a nyilásnál: a
borz! Mire Mufi nekiugrat, már elvillámlott, be, mélységes várába,
a föld gyomrába. Mufi utána.</p>
<p>A gróf szivéből nevet, és kezet nyujt Borzinak. Csokoládé
hőstettéhez gratulál. A kis gyalázatos ott lapul a Borzi
felöltőjén, egy galagonya aljában. Bardócz ráhúz egyet.</p>
<p>– Szép história! Neki az ásásnak!</p>
<p>És már délre jár. Még egy ilyen baklövés: bealkonyul és ott kell
hagyni az egészet. Holnapra pedig Borz uram kereket old.
<span class="pagenum"><a name="Page_88" id=
"Page_88">-88-</a></span></p>
<p>Borzi ki van pirulva a haragtól.</p>
<p>– Szégyentelen, semmirekellő! Takarodj!</p>
<p>Lehengeriti Csokoládét a köpenyéről.</p>
<p>Tulnan, a bozót aljából kiáltozás foszlik arrafelé. Pista
megszólal:</p>
<p>– A többi nagysádok.</p>
<p>Borzi kivergődik a galagonyásból. A tisztáson rőzserakás ég: ott
melegszik az ebéd. Rózsa a teasüteményeket rakosgatja. A szobalány
a földreterit, a zsellérné a tűz körül foglalatoskodik.</p>
<p>– Nem jöttök be? kérdi Borzi.</p>
<p>– Én irtózom a vértől. Az egész borzvadászat rémes állatkinzás.
Egyetlen szerencsétlen állatra ráuszittok öt-hat kutyát. És
reggeltől estig gyötritek a szegényt.</p>
<p>Ezt Anna mondja.</p>
<p>– És hogy festesz, Borzi, ha látnád! A fátylad egy rongy. A
hajad tele sárga galagonyalevéllel. A kezed…</p>
<p>Borzi keze össze van karmolva. A galagonyatüskék.</p>
<p>Rózsa még hozzáfüzi:</p>
<p>– Nem valami hóditó!</p>
<p>– Oh, ki gondol affélére abban a forró izgalomban odabent!
jelenti ki Borzi, és ez Rózsát kellemesen nyugtatja meg.</p>
<p>Most az urak is jönnek. A borzlyukat Pista, meg a kutyák őrzik.
Bármily pompás az ebéd, a négy vadász sietve, tempózás nélkül költi
el. Majd <span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
"Page_89">-89-</a></span> jóllaknak este: bálmossal, szalonnában
pirult galambbal, párnafánkkal. Most minden: a borz!</p>
<p>Vissza a sürűbe!</p>
<p>Az uj gödör már embernyi mély. De nem hallani semmit a föld
alól. Próbakép a gróf beledobja Csokoládét: de az nem iramlik el
semerre. Az ő gyávasága ezentul a próbakő. Borzi rá se néz
többet.</p>
<p>A gödör egyre mélyül. Megkopogtatják az alját… mintha
kongana.</p>
<p>– Az alját ássátok! Vezényel Bardócz.</p>
<p>– Az oldalát! Az oldalát! kiált a gróf.</p>
<p>A legények nem tudják, kire hallgassanak.</p>
<p>Az izgalom nőttön nő.</p>
<p>A kutyák kettesével furakodnak a nyilásba, a láncon lévők
tombolnak. Hirtelen az oldal beszakad. No most! Ha ujra
elszalasztják, vége. Uj gödröt ásni már nincs idő. Az öklömnyi
sötét üreg kikerekedik az ásók nyomán. Benntről a kutyák őrülten
csaholnak, maguk előtt hajtják a borzot, innenfelől reszketve
tombol Mufi.</p>
<p>Az ásitó oduból keskeny, csíkozott fej ütődik ki; Mufi odakap.
Kiserked a vére, a borz orron harapta. De a borz is menekül.
Vissza. Vissza? Mögötte a tulnan szorongó kutyasereg. Két tűz közt
van és úgy látszik, a vára nincs tovább. Nincs hova huzódnia
bellebb. És a kutyák mégsem birnak vele. Talán körben forog, hogy
olyan <span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
"Page_90">-90-</a></span> sebeket osztogat? Üldözői vonitanak, de
nem tágitanak.</p>
<p>– Ki a gödörből! Bardócz kiáltja ezt az ásóslegényeknek.</p>
<p>– Félre mindenki! Ez a gróf.</p>
<p>A borz feje ismét kinn van.</p>
<p>– Ne lőjjön méltóságod: a kutyát sebzi meg!</p>
<p>– Bánom is én a kutyát, van elég!</p>
<p>– A kutyáim!</p>
<p>Bardócz megragadja a gróf kezét. A borz Mufival együtt
kihengeredett a gödör aljába, utána Pufiék, mind. Össze vannak
gabalyodva.</p>
<p>Puki, a láncravert, irtóztató csaholásba kezd, táncol, hempereg,
el akarja harapni a láncát.</p>
<p>Borzi lángoló arccal áll a gödör szélén. Szabédyval senki se
törődik. Az kedvetlenül tekint oda: a fegyverrel célzó, marcona,
fiatal főurra, s a hozzáhajló pompázatos kis Dianára, Borzira. Ah,
ezeket csak a borz érdekli most! Együtt ujjonganak. És ő, ő nem tud
ujjongani. Keserü és levert. Az ebéd alatt a gróf folyton Borzival
évődött. És neki azalatt teasüteményt kellett ennie. Hogy gyülöli
pedig a teasüteményt!</p>
<p>Most megdördül a kétcsövü. A borz hátából piros forrás eredez.
De azért él: vergődik, marakodik. Bardócz leugrik a gödörbe, hogy
elválassza a viaskodókat. A gróf utána. A kutyákat alig lehet a
borzról letépni. <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
"Page_91">-91-</a></span></p>
<p>Olyan zürzavar támad, hogy senki se veszi észre az uj
szenzációt: a borz éltepárja most üti ki orrocskáját a nyilásból.
Rémülten gurul kifelé és nekiveti magát az oldalnak. Igy, ezért
győzték a harcot két felé, ketten voltak.</p>
<p>– Még egy, még egy! kiáltja el magát Borzi.</p>
<p>De senki se hallgat reá.</p>
<p>Borzi odarántja Szabédyt a gödörhöz.</p>
<p>– Löjjön! parancsol rá türelmetlen lázban.</p>
<p>Szabédy vállán érzi a leányka meleg kacsójának nyomát. A karja
megreszket.</p>
<p>Fegyvere elsül, a lövés egy galagonyatőbe furódik. A borz
visszanéz reájuk, mintha fügét mutatna, s eliramlik a sürübe.</p>
<p>A kutyák esze sincs helyt. És Borzi meg Szabédy elfelejtik
uszitani őket. Mialatt mindenki a másiknak, a haldokló borznak
tombol, ők hirtelen, az elszalasztott borz feletti ámultokban
egymásra tekintenek. De aztán szétrebbennek.</p>
<p>A hangulat tetőpontja lejárt.</p>
<p>Bardócz kimászik a gödörből: a kutyáit hozza. A gróf a borzot.
Sejtelmük sincs, hogy egyet elszalasztottak. A kutyák se vették
észre: a hátukon futott végig az eliramló kis szökevény. Úgy vivtak
a párjával, hogy meg se szimatolták a másikat.</p>
<p>Pista azonban kacskaringósan vágja ki:</p>
<p>– Ahajt szalad őkigyelmének a hites felesége. A Szabédy uraság
elhibádzta. <span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
"Page_92">-92-</a></span></p>
<p>A gróf odadobja a borzot a kutyáknak.</p>
<p>Hadd legyen jutalmuk: marcangolhassák a zsákmányukat. Szegény
borz! A hátán sötétpiros, lucskos, borzalmas seb; de még él: apró
szeme olyan szomoruan akad fenn, a csalit közt betekintő égen. A
teste csupa verejték: egész nap viaskodott. S a párja, az kereket
oldott, itthagyta.</p>
<p>– Pedig ez a nőstény, állapitja meg Pista.</p>
<p>– Igen. Néha mi vagyunk a bátrabbak. A férfiak pedig…</p>
<p>Borzi elhallgat. Szabédy mámoros, bámuló szemmel nézi őt.</p>
<p>– Gyávák…? sugja hirtelen. Ne higyje.</p>
<p>Künn a tisztáson ezalatt Anna kikiricset gyüjtött. Rózsa a
teasüteményeket pakkolta vissza. Volt miért hoznia. Szabédy mintha
robotból ette volna. A sürübe egyikük se kivánkozott. Patyolatruha
volt mindkettőn, rongyra tépődött volna.</p>
<p>Most jönnek a vadászok. Pista a borzot lóbálja, a kutyák majd
letépik őt, vérző orrukkal folyton nekikapnak. Még a szélütött Pufi
is. Agyon van pedig fáradva, tántorog. A gróf meg Bardócz nyakig
agyagba vannak maszatolva. Borzi szoknyaszéle is meghurcolódott a
sárga földben, a füléhez galagonyabogyókat tűzött;
galagonyabogyónyi ajka el van nyilva, mintha most már, nemsokára,
ahelyett, hogy tömlöcbe kerülne, szabad volna beleharapnia az
életbe. Hogy csillognak <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
"Page_93">-93-</a></span> az éles gyöngyfényű fogacskái! A szemére
aranyfátyol ereszkedett.</p>
<p class="center">*</p>
<p>Az intézőlakra koraesti holdfény leng alá.</p>
<p>A konyha felől pompás vacsoraillat terjeng. Rózsa kisasszony a
szalonnában sült galambokat forgatja. Belátta, hogy a teasütemény
nem célravezető. Anna virágokat rak az ebédlőben fölteritett asztal
vázáiba.</p>
<p>A gróf most öltözik át. Bardócz a borzot nyúzatja. Szép, kövér
jószág.</p>
<p>Borzi, a kis semmittevő a verandán ül. A veranda gardéniái
hallgatózva tartják magasba fejecskéjüket. A rezedák mámort
lehelnek. A leányka izzó arcát gyengéden cirógatja a holdfény, haja
homlokába hull, mint a bronzfátyol.</p>
<p>Lódobogás. Most jött meg Szabédy. Imént hazament, ruhát
cserélni. Lassan jön fel a lépcsőkön a verandára.</p>
<p>– Borzi… szól gyengéden, mikor a leánykát megpillantja.</p>
<p>Borzi kicsit fölemeli a karját. Szabédy hozzáhajol.</p>
<p>– Nos… meg van elégedve a mai nappal?</p>
<p>– Meg. Nagyon szép volt.</p>
<p>– És még nincs vége. Még jöhet egy csodás fordulat benne. Bár
maga szerint ma már nincsenek csodás fordulatok.</p>
<p>– Hát vannak? <span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
"Page_94">-94-</a></span></p>
<p>– Például nagy csoda lenne az, ha maga… ma este egy caterpillart
kapna ajándékba?</p>
<p>– És vele együtt… leheli a lányka.</p>
<p>– Vele együtt… ezer holdat.</p>
<p>Borzi fölveti nagy, drága szemét.</p>
<p>– Oh nem… hanem… téged!</p>
<p>Karja átkapcsolja a fiatalember erős nyakát.</p>
<p>– Vacsorálni! Nem illik mindig elkésni az asztaltól, pláne mikor
őméltósága itt van; szól föl egy csipős hang az udvarról. Rózsa
kisasszonyé.</p>
<p>Borziék az ebédlő felé mennek.</p>
<p>– No gróf, most már nem félek tőled!</p>
<p>Szabédy fölemelt fejjel lép az ebédlőbe.</p>
<p>A társalgás a vadászat körül forog. Mindenki nyert valamit
benne. Anna egy zsák kikiricset hozott haza. Rózsa kisasszony a
borzprémet ajándékul kapta a gróftól a sok jó teasüteményért.
Bardócz másfél liter borzzsirt remél a nyergeinek. A gróf… na, ő
meglőtte a borzot, egy vadásznál ez a főnyereség. Hát Szabédy?
Rajta mindenki nevet, hogy a maga borzát elszalasztotta.</p>
<p>– Ki tudja? szól Szabédy titokzatosan. Hátha megfogtam…
elevenen?</p>
<p>És szeme beleragyog Borziéba, és megszoritja az asztal alatt a
leányka meleg kacsóját.</p>
<p>Kimondhatatlan boldog. Sejtelme sincs, hogy a gróf maga is
vőlegény, Erdély legszebb főuri kisasszonyának jövendőbelije. Ha
sejtette volna, nem gondolt volna ma oly képtelenségekre, nem
<span class="pagenum"><a name="Page_95" id=
"Page_95">-95-</a></span> lett volna oly ostobául féltékeny; és ha
nem lett volna féltékeny, nem bolondult volna bele halálosan
Borziba, és nem is lenne most a világ legboldogabb embere. Lám,
lám, a balgaság néha a mennyország kapujába vezérel.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_96" id=
"Page_96">-96-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>TARTALOM.</h2>
</div>
<ul class="TOC">
<li>A tükör <span class="ralign"><a href=
"#Page_3">3</a></span></li>
<li>Szegény kicsi Jula <span class="ralign"><a href=
"#Page_33">33</a></span></li>
<li>Borzhistória <span class="ralign"><a href=
"#Page_69">69</a></span></li>
</ul>
<hr class="chap" />
<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76088 ***</div>
</body>
</html>
|
