Initial commitHEADmain

5 files changed, 9791 insertions, 0 deletions

diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes
new file mode 100644
index 0000000..d7b82bc
--- /dev/null
+++ b/.gitattributes
@@ -0,0 +1,4 @@
+*.txt text eol=lf
+*.htm text eol=lf
+*.html text eol=lf
+*.md text eol=lf
diff --git a/76118-0.txt b/76118-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..6d6257a
--- /dev/null
+++ b/76118-0.txt
@@ -0,0 +1,5366 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76118 ***
+
+
+
+
+
+SZEGÉNY EMBEREK.
+
+_E könyvből 50 számozott példány jelent meg._
+
+A címlapot és borítékot Gara Arnold rajzolta.
+
+MÓRICZ ZSIGMOND
+
+SZEGÉNY EMBEREK
+
+MÁSODIK KIADÁS.
+
+NYUGAT KIADÁSA
+
+BUDAPEST
+
+1917
+
+
+
+
+TARTALOM
+
+  Gombaszedés  3
+  Erdei kis piros virágok  49
+  Thekla Orowna  66
+  Lázban  80
+  Idegsokk  86
+  Egy szegény fecske  93
+  A macska  102
+  Hőskor  109
+  Szegény emberek  116
+
+
+
+
+GOMBASZEDÉS
+
+
+I.
+
+A hegyoldalt nagy lombos tölgyfák fedték. A század nyugodtan heverészett
+az áldott pihenőn, a szép lombok alatt. Olyan zöld volt a falevél,
+annyira üde, mint a frissen kibontott zászlók.
+
+Az ágyúdörgés egyre hallatszott. Gépfegyverek dolgoztak szakadatlanúl,
+szegény horvátoknak melegük lehet odaát a jobbfelőli hegyben. A század
+minden legénye megnyugodva tudta, hogy az állásukat nem fedezték fel az
+oroszok, akik most észrevéve, hogy nagyon előretolt s fáradt csapatokkal
+állanak szemben, a nagy visszavonulást erős utósereggel fedezték, amely
+heves támadásba akart átmenni az üldözőkkel szemben.
+
+De csak a horvátok állását ismerték s azt borzasztóan belőtték, az egész
+hegyoldalt.
+
+A tisztek szakadatlanul tanácskoztak, igen aggasztotta őket, hogy
+hiányzik az összeköttetés a horvát ezreddel.
+
+András egykedvűen hevert egy szép mohos szikla oldalán. Mióta szegény
+Fecske meghalt, azóta elvesztette a régi könnyű vérét, mindig egyforma
+komoly szemmel nézett a világba s halkan fütyörészett egy-egy otthoni
+nótát, mindig csak az otthoniakból, a legénykoriakat, soha sem a háborús
+nótákat. Ha valamelyik olyat kezdett, amit a gyakorlótéren tanultak,
+elfordította a fejét s szűkölni szeretett volna, mint a kutya.
+
+A cigányt látta meg, vizet hozott a patakról. Most már csak ez az egy
+falujabeli volt.
+
+– Gyere csak Imre.
+
+A cigány bandzsitva ment hozzá.
+
+– Aggyál csak egy ital vizet.
+
+– A fénrik urnak visem, – mondta a cigány.
+
+– Á, nem hagyom én benne a fogamat – szólt András és elvette a kulacsot.
+
+Ivott egyet belőle, keveset, s visszaadta a cigánynak.
+
+– Nesze… – Utánaszólt. – Imre.
+
+– No.
+
+– Levelet kaptál?
+
+A cigány vigyorgott.
+
+– Irt a zanyád, te!… – ugratta kicsit András.
+
+– Aha.
+
+– Hát még tud az irni is!
+
+– Nem ű irta, – mondta a cigány, – iratta.
+
+András elszemlélte a cigányt. Nem értette, minek forgatja ez el a fejét.
+Máskor ha levele jött hazulról, mindjárt szaladt vele, most már napok
+óta nem szól róla, csak annyit mondott tegnapelőtt, hogy az anyja irt.
+
+– Iratta!… Aha… Megvannak a purgyék?
+
+A cigány mondani akart valamit, de csak elhallgatta, osztán vigyorgott.
+Hirtelen meglátta a zászlóst a heverő legénység fölött s megijedt, szó
+nélkül sietett hozzá.
+
+András megcsóválta a fejét. Nagyon mérges volt; mit akar ez a cigány,
+hogy nem adja a levelet. Méltóságán alúl valónak tartotta, hogy ő kérje
+a cigány levelét, de nagyon kiváncsi is volt, mert mindig irtak valamit
+az otthoniakról. Ő persze soha sem adta oda a cigánynak a maga levelét,
+de azt elvárta, hogy az sziveskedjék neki a magáéval.
+
+– András!
+
+A zászlós intett ide neki a dombról, mire ő feltápászkodott s közelebb
+ballagott.
+
+– Megbeszéltük, hogy altisztet csinálunk belőled.
+
+– Belőlem! – mondta András és felhúzta szemöldökét.
+
+– Kevés az altiszt, már muszáj a negyedik svarm frajterjét is
+visszaküldeni, mert sárgasága van, gyenge. Hát téged ajánlottalak
+helyette.
+
+– Sose ajánljon engem, – mondta András és elfordította a szemét a távoli
+hegyek felé, ahonnan az ágyúdörgés hallatszott.
+
+A zászlós megütődve nézte.
+
+– Miért? Nem kell a sarzsi?
+
+– Nem kell nekem… Eleget dógozok én így is.
+
+A zászlós megharagudott.
+
+– Szégyen, – kiáltotta, – ilyen legény, ilyen értelmes ember… Kivonja
+magát a munka alól…
+
+Ott is hagyta rögtön s mérges pattogással elment a bükkfák felé. Ott
+volt a bataillon-kommandó.
+
+András újra visszafeküdt a mohos kőre s lassan fütyörészte:
+
+  Édes anyám adjon isten jó estét,
+  Haza hoztam a szép barna menyecskét,
+  De nem azért vettem el, hogy szeressem,
+  Kedves szülém könnyebbségét kerestem.
+
+Felnézett a fák közt az égre. Az ég kék volt, tiszta, kevés látszott
+belőle a nagy lombok közt.
+
+Haza gondolt, kicsit izgatottan, a vére mégis zuborgott, a tiszta, szép
+kis feleségére gondolt, akit otthon hagyott. Neki meg itt kell heverni a
+mohos kövön, mikor otthon olyan kegyetlen munkaidő van. No nem baj, csak
+egyszer haza kerüljön még, csak a jó Isten hazavezérelje valaha a kedves
+családjához… Erősebben fütyölt, hogy elnyomja a kibuggyanó könnyeit:
+
+  De nem azért vettem el, hogy szeressem!…
+  Édes szülém, kedves szülém könnyebbségét kerestem.
+
+Ravaszul odalesett, amerre lement a zászlós s megbólintott a fejével.
+Nem hát, nem fogja magát kitenni nagy dolognak. Nem kell neki a sarzsi,
+a csak felelősség. Fizetés egy, osztán még felelősség is. Svarmführer
+lenni. Kéne egy jó svarmfirer, aki lelöveti magát akárhol… Osztán
+várhatják otthon…
+
+Lassan fütyörészett, egyedül, gondolataiba mélyedve. Látta a feleségét,
+meg az anyját. Vajjon hogy egyeznek…
+
+Verejték ütött ki a homlokán, a sapkáját egészen lehúzta a szemébe. Nem
+is szeretett erre gondolni.
+
+Hirtelen fölfigyelt, mint a ló, aki a távoli neszre fülel, míg a zabot
+ropogtatja. A horvátok nem tüzelnek. A jobbfelőli hegyen egészen
+megszünt a puskaszó.
+
+Számolt magában. Most mit akarnak ezek? Már a muszkának jól ismerte a
+szokását, az sötét este előtt nem támad. Addig jól belövi a hegyet,
+akkor majd sturmol. A horvátok beszüntették a tüzet. Az igaz, erős lehet
+ott az állás… Dél óta lövik, fedezék sincs jó, csak sziklás bokros hely…
+
+Aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem ő a batájom komendáns, hadd törje
+az a fejét.
+
+Meglátta a cigányt.
+
+– Gyere csak ide – kiáltott rá, – Imre.
+
+A cigány el akart lógni, újra kiáltott neki. Egész türelmesen.
+
+– Imre! Gyere csak ide.
+
+– No, – támlott elő a cigány.
+
+– Hogy van az a nóta, te: «Esküvőre kéne menni Szegedre…»
+
+A cigány elvigyorodott, a fekete képe a szürke sapka alatt olyan volt,
+mint a csizma, ha meszes sárba jár. A fehér fogai kivirítottak s hamar
+összecsucsorított szájjal fütyölte tovább: «Jaj de békjót vertek a két
+kezemre, kezemre… Esküvőről akasztófára visznek, ravisznek… Két csikóér,
+négy tinóér felkötnek, felkötnek!»
+
+– Aha, úgy, úgy, – mondta András, – «Esküvőbül akasztófára visznek,
+ravisznek…»
+
+Aztán hanyatt vetette magát a mohos sziklán.
+
+– De kár, hogy nincs itt a hedegíd – mondta.
+
+– Nó még jó vóna most hegedilni, – mondta a cigány s nevetett. – Ott
+hegedilnek, nem hallod.
+
+András odafigyelt, a horvátok felől semmi fegyverszó nincs. Csak a
+muszkák lőnek kitartóan, talán a maguk lármájától nem is hallják, hogy
+itt elhallgattak…
+
+– Add ide azt a levelet!… – mondta hirtelen András, keményen, kiáltva és
+villogó szemmel.
+
+Úgy gondolta, hogy szép szerivel fogja kicsalni a cigányból, mert már
+egészen biztos volt benne, hogy valami rossz hírt lappongat előle a
+cigány a levélbe és most egyszerre, mint a forrás, buggyant föl a
+lelkéből az aggodalom, a harag, a bajtól való félelem.
+
+– Levelet? – mondta a cigány.
+
+– Amit a zzanyád írt, – morogta András szokott csufondáros szavával.
+
+– No testvir, – hebegte a cigány, – minek vón azt neked olvasni…
+
+– De add ide, mert váglak képen, hogy a fejed úgy repül egyik hegyrül a
+másikra, mint egy slapner! – morgott András a foga közt s a szeme
+szikrázott.
+
+A cigány nem tudott mit tenni, nem is mert, belenyult a bluza alá s az
+ingéből előhúzott egy egészen mocskosra izzadt rózsaszinű lapot. A
+tenyerével kezdte simogatni, hogy formája legyen, de András rámordult.
+
+– Sose izélj… no!
+
+Elvette a levelet s elolvasta. Lassan, betüről betűre.
+
+A cigány néha az eget nézte, néha az ő arcát. Aztán felnyúlt s a fa
+lehajló ágába kapaszkodott s féllábon volt, meg a másik lábára állott. A
+sapkáját is föltolta a bubjára s füstös képét mindenfélekép elrángatta.
+Ahogy a cigányvér dolgozott benne, egy pillanatig nem birt megmaradni
+higgadt és komoly.
+
+András elolvasta a levelet, nem szólt semmit. Még egyszer ránézett,
+megfordította, elolvasta a címezést is. Visszaadta.
+
+– Most sokáig nem kapunk postát, – mondta aztán.
+
+A cigány rábámult, azt hitte, most valami borzasztó lesz, ha András azt
+a levelet elolvassa; kiszáradt gégével nyögte.
+
+– Aha.
+
+S visszavette a levelet. Összehajtogatta, aztán újra bedugta a kebelébe.
+
+– Nahát ezek ellógtak, – mondta András.
+
+– Micsoda?
+
+– A horvátok ellógtak.
+
+A cigány átnézett a hegyre, félrelépett s úgy erőltette a fák közt a
+szemét, hogy lásson valamit.
+
+– El, – mondta aztán.
+
+A szeme olyan volt, mint egy messzelátó. Tisztán látott az alkonyodó
+világon is minden sziklát odaát…
+
+Egy gránát lecsapott s nagy robbanást vágott a hegyoldalon. Nem is
+csoda, ha ezt nem birta egész napon át a horvát.
+
+András megint hanyatt fordult s az égre nézett.
+
+– Hát az a nóta, Imre, hogy: «Panni néni sosem ett olyan jót…»
+
+– Onnye, – mondt a cigány felvigyorogva, – de bolond nótákon jár az
+eszed.
+
+– Mint amilyen a Marosi juha vót – dünnyögte tovább András. – Az apja a
+mezőben megnyúzta,… A lánya a bőrit haza hozta… No, hát osztán?…
+
+– Nem tudok én ilyen bolondságokat.
+
+  Panni… cigány… more úgy vigadott,
+  Míg a juhhús ki nem fogyatkozott…
+  De mihelyt a juhhús fogyatkozott,
+  Panni néni megint szomorkodott…
+
+A cigány elhúzta a nyakát, egyet rántott a vállán s elment, cigányt
+csufondároz ez a nóta. András tovább dudolta, mint akinek nincs más
+gondja.
+
+Az önkéntes káplár jött zömöken, feketén errefele.
+
+– András!
+
+– Tessen káplár uram – fordult oda András és szokatlan szívességgel fel
+is ült.
+
+– Hát maga mért nem akar frájter lenni?
+
+– Frájter?
+
+– A hadnagy úr nagyon dühös. Ilyenek a magyar legények, csak ki akarják
+húzni magukat a munka alól. Bezzeg odaát a horvátok, szegények, azok
+melegbe vannak.
+
+András komolyan megbillentette a hüvelykujjával a bajusza két sarkát.
+
+– A horvátok?… Azok mán ellógtak… De hát nem is csuda. Mert nagyon
+megdógozták őket…
+
+Az önkéntes figyelni kezdett. Komoly ijedt gond volt az arcán. Vastag
+ajkait összeszorította s konok kis homlokán verejték kezdett gyöngyözni.
+
+Megfigyelte ő is, hogy odaát már nem szól egyetlen fegyver sem.
+
+Gyorsan megfordult s visszasietett a bükkfák felé.
+
+András utána kiáltott,
+
+– Káplár úr.
+
+– No.
+
+András fölállott s odament elé.
+
+– Hát sarzsi nem akarok lenni, mer megteszem én így is a magamét… Hanem
+egy jó patrujba elmennék azér… Hogy a sarzsikat kiméljék… Mer azoknak
+felelőssége van.
+
+Az önkéntes erősen belenézett az András szemébe, az olyan volt, mint a
+tiszta patakvíz, ha követ vetnek bele; kicsit fodros, de a kék ég mégis
+tisztán tükröz benne.
+
+– Jó. Tudomásul veszem.
+
+András újra elkezdte csöndesen fütyölni, hogy: «De nem azért vettem el,
+hogy szeressem, Édes anyám könnyebbségét kerestem…» Hirtelen
+összerántotta a szemöldökét s haragosan elkezdte dalolni a legújabb hadi
+nótát: Már minálunk babám, Már minálunk babám, Az jött a szokásba.
+
+Hirtelen meglátta a cigányt.
+
+– Imre!
+
+– No.
+
+– Hát Imre, gyüssz-e gombát szedni?
+
+– Hova?
+
+– Arra a másik hegyre-e, a horvátokhoz.
+
+– Nem vesztél meg!
+
+András kicsit nevetett s hamisan legeltette a szemét a cigány elijedt
+füstös képén.
+
+– Gyüssz hát, mer úgy senki se ismeri a gombát, mint a cigány.
+
+Aztán fölállott, kiegyengette a derekát s a vállára csapott a cigány
+bajtársnak.
+
+– Patrujba megyünk, hé.
+
+A cigány elfintorította a képét s megvakarta a fejebubját.
+
+– Mondtam, hogy nem kell neked azt a levelet olvasni…
+
+
+II.
+
+Kilenc legényt kapott, köztük a cigány is volt, nagy sanyarúságára a
+morénak, aki az egész háborút igen nem kedvelte, de a patrujba menéstől
+különösen fázott.
+
+Rendbeszedték magukat, ott állottak a nagy öblös fák alatt s körülvette
+őket a szakasz többije, akik nevettek, szerencsét kívántak, de egy
+kicsit örültek, hogy nem ők mennek a veszedelmes kirándulásra. Ha
+kellett volna, mind elment volna. Fél az ember attól, ami jön, ami
+ígérkezik, pedig sose tudja, hogy mi vár rá.
+
+András komoly volt és kemény. Más legény volt már, nem az, aki egy-két
+hét előtt, mikor még játékból a szemét is kicsalta volna az önkéntes
+káplárjának, akivel furcsán, melegen összeszokott, ahogy összetörődnek a
+veszélyben, bajban az összevaló emberek.
+
+– Isten áldjon, András – mondta a kis káplár s fekete vastag szemöldöke
+alatt furcsán mosolygott a szürke szeme. Mikor a két kemény kéz
+megragadta egymást, egyik sem szégyenkezett, hogy puhább, kényesebb.
+
+– No, csak semmi érzékenység – szólt a zászlós és a fiúk egy-kettőre
+kinn voltak a dróton.
+
+Mikor kibújtak a nagy fák alól s leláttak a völgybe balra, amerről az
+orosz golyók jöttek, a szabad magas ég alatt András szándékosan
+felnézett az égboltra s szalutált.
+
+A jó Istennek szalutált. Megérezte, úgy érezte, hogy a legfelsőbb
+hadúrnak szeme elé lépett.
+
+A puha fűben aztán lefeküdtek, mert a bokrok is elcsenevészedtek előttük
+s a tiszta alkonyodó délutánon megláthatták volna őket.
+
+András untalan körülnézett, itt van-e valamennyi fiú, nem szökött-e meg
+valamelyik, nem veszett-e el a cigány. Ő, aki eddig úgy el tudta magát
+húzni a dolog elől, hogy még tüzet is csak akkor rakott, ha kedve volt
+hozzá, olyan apja lett a kis csapatának, hogy még a lélekzetüket is
+hallotta.
+
+Jobbra, folyton dekkolva kúsztak le a völgy fenekére. A kis patak
+csendes csergéssel folyt le az orosz állások felé. Az oroszokat innen
+szorították le a mieink, de azok a völgyet elzáró harmadik hegyen
+megállottak, elérték az ágyúparkjukat s már huszonnégy órája tartják a
+helyet, sőt erősen fenyegetik a mieinket, akik üldözésben nagyon is
+előre értek s az ágyuinkra várniok kell.
+
+Már az utolsó baka is tudta, hogy éjszaka meg fogják rohanni a kopasz
+hegyet, amelyet egész délután nagy erővel lőnek s ahol a mi horvátjaink
+fegyvereit már el is hallgattatták.
+
+– Gyerünk csak fel ide – mondta András.
+
+Egyszerűen mondta, kurta, paraszt szóval, amelyben ott lappang a
+tréfaíz, tréfa a komolysággal, a halállal és fölfelé intett, fölfelé
+indult a puszta hegyoldalon, amely nyiltan feküdt neki az ellenség
+tüzének.
+
+– András, csak nem ment el az eszed. Hát kerüljük meg a hegyet, osztán
+hátulrul majd lejövünk… – kiáltott ingerülten egy Csapó nevű fiú, aki
+mechanikus volt Pesten.
+
+– Te vagy a fírer, vagy én vagyok a fírer – mondta András és a szemébe
+nézett.
+
+– Ép olyan baka vagy, mint én.
+
+– Igen? nesze! – s úgy vágta arcul a legényt, hogy annak leesett a sapka
+a fejéről. Ha még egy szót szólasz, keresztül szúratlak!
+
+Csönd volt. A másik habozott, az ökle a szuronyos puskát markolta; a vér
+benne felgyűlt, aztán megint lebírta. Lehajlott s felvette a sapkáját.
+
+András megcsöndesedett, megérezte a behódolást.
+
+– Majd mondd meg a főhadnagynak, hogy te hogy csináltad volna – mondta s
+elfordult.
+
+Felnézett a hegyre és vezényelt.
+
+– Forverc.
+
+A német szó sokkal jobban hatott, mint míg magyarul, a maga szavait
+adogatta. Egyszerre a vezényszó bűvös ereje korbácsolta meg őket s neki
+indultak a hegynek, mintha maga az ezredes állana megettük a habos
+lován.
+
+Fújtak és lihegtek s kapaszkodtak a kövek közt.
+
+Beértek a lövések mezejébe. Nem messze gránát csapott le s ők lekapták a
+fejüket, persze későn, mikor már a robbanásnak minden szele a képükben
+volt. Elég messze voltak, nem volt semmi baj.
+
+Tiszta réten futottak át. Nem is sprungoltak, nem állottak meg, nem volt
+volna értelme, átszaladtak egyfolytában.
+
+A kis nyáj, mint egy csoport juh a farkasok csattogó foga közt, a
+farkasüvöltés rettenetes lármájában futott előre. Szegény tíz kicsi
+ember, kis magyarok, akik messziről, szanaszétről jöttek, egyik földásó
+volt, a másik mesterségtudó, vagy kereskedő, vagy gyengén nevelt fiatal
+fia az anyjának, most összecsapzottak, a lelkükkel, mint a kinyujtott
+indákkal fonódtak egymásba és szaladtak előre, maguk sem tudták hova,
+miért, mi lesz, csak futottak elfult lélekzettel és szemüknek sugarában
+untalan ott volt a félő keresés, mindig csak egymást nézték, csak egymás
+után bégettek gyenge szívükkel. Felettük borzasztó madarak repkedtek,
+tűzmadarak, amikről senki sem tudja hova szállanak le, csak azt, hogy
+ahol leszáll egy, ott ilyen kilenc kis gyapjasnak menthetetlen halál.
+
+Kifúlt egynéhányuk s levetették magukat. András pihenőt rendelt.
+
+– A jó Isten kezébe vagyunk – szólott egy Medvecki.
+
+Váratlan szó volt a borzalmas kietlenségben. Az emberi szívek
+megcsendültek rá, mint az acéllal ütött üveg.
+
+– Jó Isten! – törülte el izzadt homlokát egyik. – Tudod te, hogy hol a
+jó Isten… Tudja ő, hogy mink hol vagyunk?
+
+– Tudja – szólt lassan Medvecki.
+
+A többi hallgatott.
+
+– Hátha ott meglátnak s jól becéloznak, osztán jön egy gránát, oszt
+ideesik, akkor is tudja!?
+
+Erős csend volt. A legények lihegtek, nem gondolkoztak, mind ráhagyta.
+Szomorúan.
+
+Medvecki, a sovány és csendes kis legény sokára megszólalt:
+
+– Hátha nem látnak… vagy ha meglátnak, a számító tiszt rosszul becsüli a
+távolságot… vagy ha jól becsli, rosszul állítja be az irányzékot, vagy
+ha mindent jól csinál, az ágyú már rossz, sokat lőttek belőle, már nem
+dolgozik jól… vagy ha az ágyú jó: puha alatta a föld, visszarug… a jó
+Istennek tíz millió segítsége van, ha segíteni akar…
+
+Egyszerre valamennyien felocsúdtak, mintha tiszta napfény süt ki a sötét
+alkonyaton, nem is villámlobbanás, hanem meleg teljes napfény, úgy
+beleláttak hirtelen a nagy titokba: igen, csakugyan, ebben a lehetetlen,
+ebben a borzasztó bizonytalanságban nincs semmi, csak egy bizonyos, az,
+hogy az Isten itt van… Egyszerre oly erősen tudták ezt, hogy már úgy
+tűnt fel nekik, mintha az Isten egy végtelen és teljes sziklaszilárd
+bizonyosság volna s a föld csak egy lobogó lepedő a kezében s az emberek
+csak olyan csillogó valami, mint a szivárvány… De hogy van az, hogy soha
+azelőtt nem látták az Istent?…
+
+András is elfeledkezett a nagy számításáról és sok gondjáról s maga is
+szinte boldogan megborzongott, megörvendett, hogy itt a jó Isten. Mégis
+itt van. A szempillájával újra szalutált neki. A szempillájának
+megmerevedésében ott volt a templomi áhítat.
+
+Az első hitetlen lassan feleszmélt, mert idáig ő is a sajátságos hatás
+alá került, akkor feltámadt benne az ember konok rosszasága, hogy ne
+akarja elhinni, amit egy nála vékonyabb és gyengébb és ismeretlen ember
+mond.
+
+– No, csak higyje maga az ilyeneket, oly foltreffert kaphat, hogy
+csakúgy repül…
+
+Az emberek mind rámeresztették a szemüket a gonosz lélekre, akit most
+úgy néztek, mintha az ő megrontásukat akarná.
+
+– Fogd be a szád… nyomorult egy ilyen ember… – morogta valaki s
+megállott a nyelve, kikerülte most a megszokott istenkáromló szókat,
+mintha tövis szúrta volna meg.
+
+– Tudja maga, mi a foltreffer – szólt egy nagy sapka alól egy sápadt
+szőke ember a mohos kő tövén. – Mikor én először vótam Galiciába, tudja,
+a más idők vótak. Együtt a sógorral, aki a testvéremet elvette. Én
+tisztiszolga voltam a nagyságos ezredorvos úr mellett. Mikor szaladtunk
+az országúton; erős út volt Lembergig… Azt mondja nekem a sógor: Sándor,
+siess, mert utólér a muszka. «Hogy siessek, mondok, mikor ilyen terével
+vagyok». Hát tudja, akkor jött egy gránát. Ráesett a sógoromra, nem
+maradt abbul az emberbül ennyi se, mint ez a csomó gaz… Engem meg
+felvetett a szele. Elvitt annyira, mint ide az a bökkő… elájultam, úgy
+szedtek föl, mégse lett semmi bajom…
+
+Hallgattak. Azt mondja a Medvecki nevű:
+
+– Jó ember vót a maga sógora?
+
+A szőke beregi ember hallgatott. Megértette!
+
+– Hát sógorom vót szegény, az Isten nyugtassa, öt gyereke maradt,
+serdületlen, nekem is négy van, mind nekem kell eltartani, meg az
+öreganyámat is… De én azér nem tudom azt mondani, hogy istenfélő lett
+vóna… Rossz ember vót, rossz vége is lett… Foltreffel…
+
+Úgy megértették, úgy elfogadták, úgy belenyugodtak. A hitetlen is
+hallgatott, örült, hogy egyszer szabad hinnie, szabad megnyugodnia…
+
+András kiszabadította magát a beszédek varázsa alól.
+
+– Gyerünk, emberek, – mondta – mint odahaza, ha déli pihenőn nagyon
+elbeszélgetnek s ki kell adni a szót, hogy lehet tovább munkálkodni,
+aratni vagy kapálni a jó levegős kukoricában…
+
+Nemsokára valami ijesztő hang riasztott rájuk.
+
+– Szanitész – ordította egy emberi szó…
+
+Sokan feküdtek szanaszét már itt. Kevés élő, már többnyire csak
+hallgatott a nagyobb része.
+
+Egy magyart is leltek a horvátok közt, az megmondta, hogy borzalmatos
+veszteségeik voltak; a horvátok nagyobb része elveszett, azért a
+hadnagyuk visszahúzódott a megmaradt csapattal, mikor már mind pocsékká
+lőtték őket.
+
+András gondolkodva nézett a beszélőre. Az már tudja, mi van a horvátok
+hegyével… De abban a pillanatban elhatározta, hogy nem megy vissza evvel
+a hírrel. Mit ér ez. Mire küldték akkor ki őket.
+
+– Hun van a maguk ezredje? – kérdezte a fekvőt, aki elejtette a fejét,
+sápadt arcából szivárgott a vér s motyogta:
+
+– Nem megyek én többet a gyerekeimhez, – talán már nem is hallotta az
+emberi szót.
+
+András számítgatott, merre kerülhet a hegy hátába, valahol arra kell
+lenni az ezrednek. Onnan új csapatot kell ideküldeni… De hátha a
+visszahúzódottak már ott vannak az ezrednél. Nem lesz-e hiábavaló utánuk
+menni? Már talán jön is új erősítés az elhagyott hegy felé… De hátha
+nem… Hátha nem érhettek a visszavonulók az ezredhez… Hátha itt marad, a
+hegy védetlen az oroszoknak s akkor kétfelé támadnak, akkor az ő ezredük
+ágyútalan prédára marad…
+
+Nem volt semmi tanácsa. Egy szót sem szólott a többieknek, akik
+bizonytalanul, tétovázva vártak, ahogy vár a gyerek a vásárban, fogván
+az apjának kezét s nem lát semmit a nagy sokadalomban. De azért meg van
+nyugodva, mert az apja újját szorítja a tenyerében. Így volt most András
+a fej. Nem is gondolt arra, hogy tanácskozzon a többivel. Mire az? Hogy
+mindenki rontson valamit? Amíg erősen nézett maga elé, komor arccal,
+Csapó, akivel ott lent a hegy alatt szava volt, megszólalt:
+
+– Patruj… orosz patruj…
+
+András lenézett az alkonyodott völgybe s lassan meglelte az oroszok
+közül kiküldött kisded csapatot.
+
+Azok is valami tízen lehettek. Óvakodva jöttek előre, fel a kopasz
+hegyoldalnak.
+
+– Leszedjük őket.
+
+Bosszantotta, hogy épen Csapó vette észre, neki is lehetett volna annyi
+esze, hogy meglássa… Milyen jó, hogy még tovább nem mentek.
+
+Míg az oroszok közelre jöhettek, lövésre, biztosra, ő maga feljárta
+egyenként a halottakat, sebesülteket. Mind sorra vizsgálta, míg csak
+élőre nem lelt, aki el tudja igazítani, merre menjen az ezred után.
+
+Mintha nagy adósságtól szabadul az ember, úgy könnyebbült meg, mintha
+pörben megleli az igaz utat, a jó szót, ami az igazság, a szabadulás
+útja, úgy felvidámodott aztán, hogy erről is tudomást szerzett… Akkorára
+bejött nekik az orosz őrcsapat is.
+
+Hetet lelőttek, három visszafutott. Olyan sortüzeket adtak, mintha egy
+zászlóalj volna itt.
+
+Most már mehetünk tovább – mondta András és neki indultak, hogy mielőbb
+megkerüljék a hegyet. Ha a parti lakos a Dunán jégzajláskor átmegy, az
+kerülgeti úgy a halált, mint ők a szanaszét ledobbanó robbanások között.
+De jó a jégdarabokon csónakázónak, látja legalább, hol les rá a halál,
+hol léphet az élet biztos kis pontjára tovább, ők azonban egészen
+tudatlanul mentek előre, nem a halálba lépnek-e s maradtak visszább, nem
+a halál áll-e arra a foltra.
+
+Hogy átértek az erdőbe, át a hegy túlfelére, ahol már megint csak az
+ártatlan erdő vidám susogásában hallották a távoli mennydörgést, olyan
+csudálatos volt. A jó Isten újjon, csakugyan kézen vitte a kis csapat
+lelkét. Ugyan mire tartogatja? Vajjon nem úgy fog bánni velük, mint a
+fiú, aki szakadékon halálos magasságból lehozza a madárfiókákat a
+kebelében, hogy aztán veszítse el.
+
+Meg is lelték az ezredet, magát az ezredest.
+
+Magyar ember volt. Mit sem tudott a kopasz hegy dolgáról, rögtön
+intézkedett, újabb zászlóaljat indított oda.
+
+Andrással ki sem törődött, mehetett volna már, amerre akart. Andrást
+bosszantotta. Megállott és csak várt. Várt, mert az ember megteszi a
+dolgát: de még a vizsla is, ha fölhajtja a vadat, kimereszti a szemét,
+kilógatja a nyelvét s lihegve várja a nyakán a gazdája elismerő
+veregetését. András is meredt lábbal állott, kidagadt szemmel. Ha német,
+ha horvát ez az ezredes, szót sem szól. Egyet int és a kapufélfának sem
+köszön, megy dolgára… De magyar embertül?… Annak tudni kell, hogy mi
+történt itt! Attul nem veszi föl. Annak legalább a szemébe néz még
+egyszer!…
+
+Végre visszakerült az ezredes.
+
+– Ezredes úrnak alássan jelentem, elmehetek?
+
+Az ezredes belenézett a legény szemébe, szótalan kinyújtotta a kezét.
+
+S megrázta emberül a közbaka öklét.
+
+– Tanyázzatok le, kaptok jó vacsorát.
+
+András megingatta a fejét.
+
+– Alássan jelentem – mondta s a torka fulladt volt és még hozzátette:
+«ikmelede gehorzám»: nekünk az a parancs, hogy rögtön vissza, ahogy
+lehet… – avval sarkon fordult, mint otthon a gyakorlótéren.
+
+Mikor megint a setét erdőben törtettek előre, azt mondja a cigány:
+
+– De kár vót azér a jó vacsoráér.
+
+– Ne beszélgessetek – szólt András. Szaporán vissza oda, ahol vótunk, a
+kopasz hegy oldalára.
+
+– Má megint oda? – kiáltott fel Csapó akaratlan.
+
+András nem gorombáskodott vele, csak azt mondta:
+
+– Oda…
+
+Később azt vetette:
+
+– Fiúk: van elég éles!
+
+Két napja volt töltényosztás, azóta még alig lőttek; amit ma este
+kieresztettek; mind cipelte a maga háromszáz éles töltényét.
+
+Csak akkor tudták meg, mit akar velük András, mikor éjfél felé, ott
+állva a kopasz hegy szürke sziklái közt észrevették, hogy megindult az
+orosz roham.
+
+Szemmel lehetett látni, hogy áradt felfelé az orosz sereg, három vagy
+több rajvonalban s a tíz legény, a tíz magyar legény olyan tüzelést
+indított, hogy az oroszok sturmja megállott, habozott, óvatos lett,
+sprungolt és a homályos csillagos éjszakában, mikor hold nem volt, de a
+csillagok özöne mégis világossá tette az embert, mind fedezéket ásott…
+
+Szóval András tizedmagával feltartotta az egész orosz rohamot odáig, míg
+megjöttek a horvátok.
+
+Ki voltak ízzadva, ki voltak állva az őrült munkában. S a cigány
+szuszogni alig bírt, mikor mondta:
+
+– E jó vót, András, de most osztán haza!…
+
+– Fenét, – mondta András – még nem szedtél gombát!… Pedig azt igértem a
+főhadnagy úrnak!
+
+
+III.
+
+Annyira ki voltak merülve, hogy pihenni kellett. Az ember addig győzi
+erővel, míg muszály, de csak addig, akkor rögtön összeomlik. Sötétben és
+fák közt, bokorba akadozva és gyökerekbe botolva baktattak előre s
+egyszercsak valamennyiükben ellenállhatalanul ott volt annak a tudása,
+hogy most aztán vagy lefeküdni vagy meghalni…
+
+Alig értek ki a harcmezőből, mindjárt összeomlott a kis sereg. András
+maga is érezte, hogy eh, mit kinlódjon az ember túl mindenen. Egy kis
+szemérem volt benne: utolsónak dült le a puha fűbe, de elsőnek aludt el.
+
+Egy pillanat múlva már otthon volt, a kis faluban, a kis házban, vagy
+ház körül, később sokat gondolt rá, de nem tudott soha tisztán
+visszaemlékezni, hogy mi is volt, csak egyre az anyja haragos arcát
+látta, ahogy a tányérokat, csuprokat rettenetes lármával csapkodta a
+földhöz… Hogy lehet egy anyának ilyet tenni. Egy öreg asszonynak, akinek
+már lehetne egy kis belátása, hogy a fiatal asszonyoknak még a világi
+cifraságon is jár az eszük… Nem olyan kiszikkadtak azok, hogy megvessék
+az örömöket, az ártatlan örömöket, azért fiatalok, hogy egy kicsit
+éljenek még a fiatalságukkal, úgyis mi öröm van ebben az életben. Az
+ember csak küzd, csak dolgozik, csak húzza az igát, mint a barom… Semmi
+pihenés, semmi mulatság, nem lehet megállani, mert mindjárt itt van az
+adó, meg az a kis adósság, a kamatok, meg ruhát kell venni, meg a marha
+is drága, a kis pénz, ahogy begyül, szét is mászik, sohasincs húsz
+forint, amire az ember azt mondhatná, hogy: nahát feleség, ez az enyém,
+evvel azt teszem, amit akarok, gyere nézzünk szét a világban, hogy lehet
+húsz forint árát józan kedvvel mulatni… Dehogy is lehet. Bort inni?… A
+nem öröm, mert csak fáj az ember feje utána… Enni?… Ki eszik meg húsz
+forint árát?… Vásálni? Hát akkor megint nincs húsz forint, meg osztán
+mit adnak húsz forintért a mai világba, mikor mindennek
+kétszeres-háromszoros az ára, csak egy pár csizma, az is hatvan pengő a
+mai vásárokba… Hát jóisten, akkor mi baja van az anyjának avval, hogy a
+kis menyecske vasaltba jár. Mindennap friss vasaltba. Hogy egyebet se
+csinál, csak vasalja a tisztát. Hát ennyi kedve se teljék a világba? Hát
+még a keze munkájából se legyen annyi szabadsága, hogy tiszta rendes
+ruhába sétáljon!… Kell ezér a tányérokat meg a fazekakat olyan nagy
+kegyetlenséggel a falhoz csapkodni, hogy még a ház is csakúgy hangzik
+belé…
+
+András vergődött, izzadt, lehegett borzasztó nagy belső keserűségben.
+Maga körül felvágta a mohát, szétrugta az avart, úgy viaskodott álmában.
+
+De hát két asszony közé kerülni, mikor a két asszony úgy egymásra
+éhezett, olyan csikorgó szemmel tüzel! No lám, már a fiatalt is hiába
+csitítja, kezdi már ez is a csapkodást! Nesze neked kakasos
+porcellántányér… Ó s mekkorákat szól, mint egy távoli ágyú… S hozzá az a
+harsogás, csetepaté, lárma, sivítás, üvöltés, káromkodás, a tüzes
+pokolban nincs ehhez fogható rémség, borzasztóság.
+
+O már el is vesztette egészen a fejét itt a harcolók közt, csak áll, és
+áll és nézi, hogy a két asszony hogy acsarkodik egymásra.
+
+– Nincs gazdasszony! – süvölt az öreg anya, – kell a máknak hamuba
+kerülni, marékkal szedem én hamuból a mákot, asszony az olyan, aki a
+mákot így pazarolja! A két keze törjön le, de a lába szakadjon meg, de a
+szeme ugorgyon ki, az én mákomat nem fogja senki fia bornya homokba
+kavarni!… Nincs gazdasszony ebbe a házba, mert ha vóna csak annyi, mint
+egy köjök, nem vón a mák homokba!
+
+András dermedten hallja az anyja csattogó, ki-kirohanó szapora lármáját
+s rá a felesége édes, éles, még veszekedésben is olyan mézesen kedves s
+most ez is olyan szívet daraboló visszanótáját:
+
+– Én nem vagyok gazdasszony! Éngen nem tanított meg az én anyám?… Mindig
+vagyok olyan, mint akárki! Ihos jány vagyok, nem akármiféle!… Ahelyett,
+hogy megköszönné, hogy rendbe szedtem a fiát, hogy olyan házat tartok,
+ami mindig tisztességes ház, ahelyett hogy büszke lenne rá, hogy ilyen
+menye van, aki kivakarta mindnyájukat a piszokból… Hát ki mos én rám, ki
+vasal én rám, hát ki dógozik az én gyerekemre? Vett neki valaha valamit?
+Vett egy csergőt neki, vett játékot neki? vett egy kis viaszkos
+vászonykötőt legalább neki? Hát énnekem még tisztába se lehessen tartani
+magamat, meg a gyerekeket! Hát ezt érdemlem én!…
+
+Na de hát azt nem lehetett hallani. András fogta vóna befelé az
+asszonyok száját, hol a feleségét, hol az anyját csitította, de nem
+hallott ott egyik sem egy árva szót az ő szavából, csak fujta mindenik
+tele tüdővel, teljes erővel a maga mondókáját.
+
+És azok a borzasztó csapkodások, azok a tányérok, azok a kondérok,
+amilyen lármát tudtak vele csapni!
+
+A hideg verejték szakadt, mint a tajték a ló hátán, a hámban kihajszolt
+isten adta pára szügyén, tomporán. S neki mintha cigánybékó lett vón a
+két kezén, lábán, semmi lakat rajta, mégse tud mozdulni, le volt
+cüvekelve, hogy el ne szaladhasson. Csakúgy fincolt a két patáján és
+innyogott, mint ostor alatt a gángoló paripa. Neki hallgatnia kellett
+ezt a rémséges danát, készen, hogy eccer csak mégis kirugjon, vagy
+odaharapjon, hadd érezze a kancabőr is. De csak magára ömölt vissza a
+méreg tajtékja s lebirta magát, kinkeservesen, mint a komor ló…
+
+Hogy az embernek az élete ott van a gyenge asszonyi fajzat markában. Ők
+szövik, fonják, ahogy tudják, ők adnak örömet, olyan kimondhatatlan
+boldogságot, amit az egy szál ember, a rideg legény, soha meg nem tud
+szerezni magának… A boldog életet… De ők csinálják meg a gyehennát is.
+
+András felhördült, felsikótott: a két asszony egymásnak ment…
+
+És fölébredt.
+
+Ahogy a szemét kinyitotta, még percekig pislogva bámult s azt hitte
+tovább álmodik, mert a fazék csörömpölést egyre hallotta.
+
+Sokára jött rá, hogy hiszen álom volt az egész. Hiszen nincs otthon!
+Nincs az asszonyok kocódásában… Hiszen itt van a rengeteg nagy erdő
+fenekén… Messze, száz mérföldnyire, ezer mérföldre az édes otthontól…
+Itt van egésségben, bátorságban…
+
+Aj de jó volt, hogy csak álom volt az egész patália. Felült, megdörgölta
+a homlokát, ásított, mosolygott… Szinte jólesett, hogy itt van a
+háhorúban, a csatatéren… Szinte megörült, mikor rájött, hogy a nagy
+csattogatás nem a borzasztó tányérvagdosástól van, csak ágyúk, fegyverek
+ropagásátúl a hegyen.
+
+– Kejjetek fel hé, – kiáltott, ahogy körülnézett a csillagjárás iránt s
+újra elkiáltotta magát: – Mindjárt ághegyen a nap!
+
+Egy, kettő megmozdult, a többi feküdt, mint az agyonütött.
+
+– Óóóóf… – ordította el magát András, mert egyszerre rájött, ki ő, mi ő,
+hogy ő most felelősségbe van s buta fejjel úgy elaludt, hogy még őrt sem
+állított.
+
+A félelmetes kommandóra egyszerre felkapta a fejét mind, mintha otthon
+volnának a kaszárnyában. Aztán, ahogy rájöttek, hogy nincsenek a kemény
+strózsákon a szigorú őrmesteri kéz alatt, megint csak visszaeresztették
+a fejüket az édes, puha fűbe s lassan eszmélgettek, hogy a derekuk,
+válluk, minden csontjuk fáj.
+
+– Óff, az anyátok, – ugrott talpra András és vesszőt hasított a legelső
+fáról.
+
+Csak úgy suhogott a jó fiatal hajtás, ahogy amúgy magyarosan mustrálni
+kezdte vele a cimborákat.
+
+– Mit verekedsz, – morogta egyik, – ippen olyan baka vagy, mint én…
+
+De aztán nagyobb igyekezettel ámolyogtak ki a rövid, de jó álomból.
+
+Virradt a lombok közt, jó hűs volt, a csontjukat is átjárta az erős
+levegő, dideregtek a vékony bluzokban, aztán szétbontogatták a
+köpenyeket és magukra csavarták. Az este olyan fáradtak voltak, hogy még
+azt sem bontotta ki maga alá, kettő sem.
+
+– Hol van Csapó, – kiáltott fel András.
+
+Csapó hiányzott.
+
+– Elesett, – mondta morogva valamelyik.
+
+Többet nem beszéltek róla.
+
+Volt két sebesült is, úgy hogy csak hatan maradtak, akik sérületlen
+álltak.
+
+– No, direkció hazafelé, – mondta a cigány.
+
+András azonban azt mondta:
+
+– Meg kell elébb keresni azokat a horvátokat, akik megszöktek a hegyről.
+
+Gondolta magában, azok biztosan elbodásztak valahogy rossz úton s most
+el fognak tévedni maradni.
+
+De örült, hogy Csapó elveszett. Nem szerette azt az embert, az nagyon is
+versenytárs volt, nagyon élesen tudta nézni, hogy ő mit csinál…
+
+A falkája, mit tegyen, vele ment s rajvonalban bukdácsoltak előre a
+hegyoldalon, a bokrok közt, a fák szembecsapó ágai alatt. Hogy kiértek a
+tisztás hegyoldalra, a reggeli nap első sugara akkor lőtt ki a párás,
+ködös hegycsúcsra.
+
+Lent a völgyben egy kis falu, mint a nyáj a a hűvös reggelen, összebújva
+hevert még.
+
+– András! – kurjantott messziről a cigány.
+
+Andrásnak összerándult a szeme. Nagyon sértette a cigány közönséges
+kiáltása… Nem, az mégsem való: az ilyen embernek sarzsinak kell lenni!…
+Hogy minden cigánybaka le ne tegezhesse… Hisz utóvégre az ezredes úr is
+kezet fogott vele!… S egyszerre megérezte a markában az ezredes kemény,
+pompás szorítását s mindjárt megdagadt tőle a szíve…
+
+– András… – rikoltott újra a cigány.
+
+– No!
+
+– Meg vannak a horvátok!
+
+– Hun vónának, no…
+
+– Ahun a, ott tanyáznak-e!…
+
+András arra nézett, amerre a cigány mutatott s csakugyan katonákat vett
+észre a hegy kanyarodón, ahogy a fűben táboroztak.
+
+– Látod má?
+
+András megvetően mordult.
+
+– Neked csak a gombára legyen gondod, – mondta. – Neked más gondod ne
+legyen.
+
+Szinte boszantotta, hogy már ennek is utána lesz. Máma nem fért a
+bőrébe. Mindenáron bajt szeretett volna… Tudja isten, úgy nem vágyott
+vissza az ezredhez, a megszokott csapatokhoz, mintha mindjárt haza
+kellene menni… Haza, a faluba, a házába… ahogy álmodta…
+
+
+IV.
+
+A horvátokkal hamar végeztek. Azok szegények nagyon pocsékká voltak
+lőve, de becsületük volt, mert annyi sebesültet hoztak át a tulsó
+hegyről, hogy András csudálkozva szemlélte. Emberséges dolog ez.
+
+A hadnagyuk ezeknek is magyar volt. Igen köszönte Andrásnak a
+szívességet, hogy hírt vitt mindenről. Ez a hegyöble olyan sajátságos
+szélcsendes hely volt, nem is hallották át a tulsó partról az éjjeli
+csata dörgését, mert akkor még sokkal nyugtalanabbak lettek volna.
+
+– Mért nem mentek le a faluba, hadnagy úr? – kérdezte András és a
+nyöszörgő sebesülteket nézte.
+
+– Oroszok vannak bent, – mondta a hadnagy.
+
+– Oroszok! – s Andrásnak megvillámlott a szeme.
+
+– Őrjáratot küldtem le az éjjel s rájuk lőttek.
+
+– Hm, – csóválta András a fejét, – még hogy oroszok. Muszkák… Sokan
+lehetnek?
+
+– Sokan nem lehetnek – gondolkodott a hadnagy. – Bizonyosan egy
+elszakadt töredék, de én a magam szétroncsolt századával még akkor sem
+támadhattam meg őket, akármilyen kevesen vannak.
+
+A hadnagy a saját dolgára fordította figyelmét. Sok baja volt szegénynek
+a betegeivel. Aztán még egyszer megkínálta a rumos palackjával a fiúkat.
+András és kis csapata itt reggelizett együtt a horvátokkal, akik egyre
+azt mondták:
+
+– Ja szom hrvat, szevasz magyar…
+
+– Szerbusz tesvír, – paroláztak velük a magyar fiúk. Hát akkor mégse
+olyan vad fajzat ez, ahogy otthon mesélik, ha így tud segíteni egymáson.
+Szegények. Jól kiállották azér a tüzet odaát, egy épre két sebesült is
+jut…
+
+– No komám, – mondta András egy hosszú horvát legénynek, aki úgy figyelt
+rá, mintha minden szavát értené, – hát fogjunk kezet azok helyett is,
+akik otthon vannak.
+
+A derék horvát gyerek elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Nem értette.
+
+De azt megértette, mikor András odanyujtotta a tenyerét s emberül
+megrázta. Erre azután olyan szerető és meleg arcot vágott, hogy a könnye
+is a szemébe szökött.
+
+– Hát mink is elmegyünk csendesen, – szólott aztán András, mint mikor
+szomszédolásnak vet véget az ember.
+
+A hadnagy emlékül neki adta a kis piros noteszát.
+
+– A nevem is benne van, – mondta, – legalább ha az életben találkozunk,
+meg fog ismerni, barátom… Csak már vége volna a háborúnak, – tette
+hozzá.
+
+András mosolyogva tette el a blúza mellébe a kis jegyzőkönyvet s azt
+mondta:
+
+– Mink még el se kezdtük… Csak egy hónapja, hogy kijöttünk a
+menetszázadba… vagy egy hete, hogy először hallottam puskalövést… De
+ellenséget, azt még nem láttam.
+
+Ezzel azután elment az őrcsapatával.
+
+– De most mán csak hazafelé eccer, – szólt egyik legény, aki már szinte
+tréfára vette az András nagy okos buzgóságát
+
+– Most jön a java, – mondta András komolyan s megállott a kis falu
+felett… – Megfogjuk sturmolni a falut…
+
+– Hogy!
+
+– Muszkák vannak benne!
+
+– Mink hatan?…
+
+– Muszkák vannak benne! – mondta keményen András és mindjárt dologhoz
+látott.
+
+Biztosra vette, hogy ha az éjjel a sötétben a muszkák ellenállottak is,
+most napos reggelre már megjött a józan eszük, látják, hogy el vannak
+vágva… Hej de szívesen vitt volna haza egy-két tucat foglyot.
+
+De erős volt a vállalkozás.
+
+A földre hasalva, fűben, vetemény közt csúszva lopózkodtak közel a falu
+szélső házához. Fától-fáig egyenként, míg az első kerítéshez értek.
+
+Szegény rongyos rutén asszony lépett ki ijedten s majd megdermedt, mikor
+magyar katonákkal állott szembe! Be volt kötve ócska kendőfélével és
+sápadt volt, csüggedt, mint aki virraszt.
+
+– Van nálad orosz katona? – kiáltott rá fojtott hangon András.
+
+Az asszony megfordult csüggedten s bement a házba. András utána, előre
+szegezett s lövésre készített szuronyos puskával.
+
+Az alacsony putri sötét volt, bűzös volt. Vén, százesztendős ember
+feküdt a kuckóban s mint egy félig döglött kutya, meresztgette a szemét.
+Az asszony odanyult alá a vacokba s kihúzott egy fél kenyeret. Elébe
+tartotta Andrásnak. Nem sírt, nem jajgatott, mint aki már nagyon jól
+hozzá van szokva a nyomorúsághoz.
+
+– Russzki, – mondta András, – van itt russzki!
+
+Az öreg ember ott az ágyon megértette s el kezdett nyávogni, krákogni,
+mint egy agg eb, sírt és esküdözött mennyre-földre.
+
+András körülnézett. Lassan megszokta a szeme, látta, itt nincs mit
+keresni. Szólt a cigánynak, aki óvatosan mindig az oldala mellett
+lopakodott, hogy kifelé innen…
+
+Ahogy megfordult, a cigány ököllel megfenyegette az asszonyt, nagyon
+borzasztó akart lenni s csúnyát káromkodott és megmentette a fél
+kenyeret, amit András már ott hagyott…
+
+A következő házban már kint várta őket egy asszony. Ez is rongyos
+piszokcsomó, mint a másik, ez is ugyanolyan kimerülten szomorú. Egy
+cseréptál főtt hajas krumlit tartott az ölében, alázatosan kinálta.
+
+Reszketett a szegény s hogy megmutassa nem mérgezett étel, belenyult s
+kettétört egyet és beleharapott.
+
+– Ide csak vele öreganyám, – szólt a pirosképű vidám Komáromi cimbora s
+az üres kenyérzsákjába öntötte a krumplit.
+
+– Itt muszka van, ha így kínálgatóznak, – morogta András és szikrázó
+szemmel nyomult be a pitar alacsony, meszelt ajtaján.
+
+Nem volt benn egy sem.
+
+Az ötödik, vagy hatodik házban, ahogy belépett, úgy megrémült, hogy a
+vér is megállott benne.
+
+Az asztal mellett ott ült négy darab orosz gyalogos.
+
+Itt valamivel világosabb volt, vagy a szeme szokta meg, jól látta az
+arcukat, azok is úgy meredtek rá, fakón, ólomsápadtan s megdermedt
+szemekkel.
+
+Fel volt téve a lapos sapka a fejükön s a hosszú szuronyú fegyver az ágy
+mellé támasztva. Nem gulába, csak úgy össze-vissza a letiport ágyhoz.
+
+Mint ijedt kutyák az országúti csárdánál, ha szembe találkoznak,
+mindenik a gazdája szekerének kereke közé menekül, mintha az megvédené s
+kidugja a fejét és a távoli az idegen szagot szimatolja a másikon. Úgy
+markolták a mieink a fegyver vasát s azok az asztal lapját és csak
+néztek egymásra egy hosszú, keserves pillanatig.
+
+Aztán valahogy megoldódott.
+
+Az egyik orosz felállott, emberséges képű egyszerű kis ember, fulladt
+szóval, beszáradt torokkal valami szót vakkantott, akkor ingadozva előre
+lépett s kinyujtotta a tenyerét.
+
+András fellélekzett. Azért feneegye, megkönnyebbült…
+
+– Fegyvert ide, – mondta annál keményebben.
+
+A másik orosz felállott, mint a parancsra kell. Az ágyhoz lépett,
+összeszedte a négy fegyvert s odatámasztotta a Komáromi karjába, aki az
+András háta mögött állott. A cigány egész az ajtóban volt, se holt, se
+eleven, annál borzasztóbb képeket vágott s csak most kezdett annyira,
+mennyire magához józanodni.
+
+Komáromi tartotta a négy fegyvert s a magáét ötödiknek, úgy el volt
+látva, hogy szükség esetén egyet se tudott volna használni.
+
+Ekkor András leeresztette a maga fegyverét is, balkézre fogta s
+egyenként kezet szorított a muszkákkal.
+
+Ezzel a kézszorítással, mintha minden el lett volna intézve. Valami
+kedélyes enyheség fogta el őket a rendkívüli feszültség után. Csak
+néztek egymásra, csak nézdelték egymást és mindkettőjüknek hirtelen
+valami öröm, hála és szeretet öntötte el a lelkét. Meg tudták volna
+egymást ölelni… Ugy híjját érezték a testvéri csóknak… Hiszen egymásnak
+köszönik az életüket. Mindenik a másik kezében volt. S elfogta őket a
+távoli emberségnek sugallása. Hogy találkoztak… Itt valahol, messze
+mindentől, ami valaha csak számított nekik, itt mégis találkoztak.
+Mintha régesrégen, még az özönvízben elszakadt testvérek ismertek volna
+egymásra… Te is ember vagy, emberi formájú, szívű, te is egy istennek
+teremtménye velem… Úgy megszorították egymás kezét, úgy meglelték ujjaik
+egymás ujjait: kéz kézre ismert… a kezek nem is harcolnának… csak a szem
+harcol, mert az lát valamit… sem a száj, sem a fül, sem az orr nem
+harcolna világháborút… És ime, mégis hogy szemmel ismernek együvé… A
+szemen keresztül gyúl fel az egész belső lényük, mintha a szem szikrát
+fogott volna beléje…
+
+De csak egy-két pillanatig tartott.
+
+Akkor megint bekürt emberek lettek. Mint az ökör, aki járomba tanult
+már, hajtja nyakát maga igába… András rendelkezett, amazok engedtek s
+mintha mindig ez lett volna mesterségük, sorba sorakoztak a
+fogoly-transzportra…
+
+– Nincs több? – kérdezte Ándrás.
+
+Lám, azok is elfeledkeztek erről; szívesen mutogattak az oldalajtóra.
+
+Két muszka mászott elő a parányi kamrából.
+
+Azok is odaadták a fegyvert.
+
+– Ajebuzeusát, – mondta Komáromi – hát én fogom cipelni nekik a puskát?
+
+András odakint már sorra állította őket. Az idegenek szaporán pislogva,
+sápadt arcukon égő rózsákkal nézelődtek maguk elé s példát adtak a
+többinek. Már látták, hogy végkép el vannak vágva, az összes környező
+hegyek magyar katonasággal tele, ez a nehány vitéz, aki rajtuk ütött, a
+menthetetlen halálnak jelképe volt: és mégiscsakvalami életbe vezette
+őket.
+
+A hat legény, akik után még a két sebesültjük is lemászott, egyszerre
+csak százhuszonhét orosz foglyot sorakoztatott.
+
+Mind nyujtotta a kezét, mind sorra kezet fogott mindnyájukkal s ami az
+első percben megható volt, kezdett undorító lenni. A pöttön kis magyarok
+visszaemlékeztek az éjjeli harcra, a sok kemény strapára, amit ezek
+miatt kellett szenvedniök, a sok éhségre, fáradságra, hogy el kellett
+hagyni az otthont, a hazát, a becsületes, jó embersorsot… s egyikből, a
+piros képű, vérrel teli Komáromi gyerekből eccer csak kitört:
+
+– András, – mondta – hagy vágjak pofon egyet közülük… De míg kezet nem
+fogtam vele, mer ha mán kezet fogtam, nem vághatom pofon…
+
+András nem szólott s a következő percben egy egészséges, jóízű pofon
+csattant el egy széles, szelíd emberi ábrázaton.
+
+
+V.
+
+Két-két fegyvert keresztbe tettek s mint a targancson azon vitték a
+többit. Cipelték maguknak a muszkák, ők csak ballagtak mellettük
+feltűzött szuronynyal.
+
+András gondolkodva ballagdogált, lógatta a fejét s ütögetett.
+
+– Cigány.
+
+– Nohát.
+
+– Lesz-e gomba?
+
+– Fáradt vagyok én. Nem megyek utána.
+
+– Mégy.
+
+– Nem eleget szaladtam mán edáig, még itt mászkájjak itt különösen.
+
+– Mégy cigány…
+
+– Ne legyél mán olyan pogány.
+
+– Mégy.
+
+A csapat völgy mélyén kanyargó úton ment előre, a cigánynak föl kellett
+kapaszkodni a hegyoldalra, gombát keresni. A rüsztungját muszkával
+vitette, csak a kenyérzsákot tartotta magán az András jóvoltából. Így
+osztán egy kicsit megbékült.
+
+– Iszen csak tuttam vón, mi lesz belőle, dehogy mutattam vón meg neked
+azt a levelet – morgott a cigány és eltünt az erdőben.
+
+András megint visszasüppedt magába, hazagondolt.
+
+Most már csak nevetett volna a hajnali rettenetes álmán, ha nevetni
+kedve lett volna, de olyan furcsának látszott az előtte, hogy ime, akik
+oly messze vannak tőle, tudja isten hány meg hány mértföldre: azok mégis
+csak úgy itt vannak, mintha épen csak a mezőre ment volna ki, szántani,
+vagy kapálni a meleg barna földet. Hát nincs határ, ami elválaszsza
+tőlünk azokat, akik beleköltöztek a lelkünkbe?… Hiszen nincsen
+pillanata, hogy a felesége valahogy, még ha nem is gondol rá, ott ne
+legyen az eszébe. Meg az anyja, aki őt nevelte, szoktatta, meg az apja,
+aki épen olyan ember mint ő: hirtelen munkájú, hosszú pihenőt kereső,
+csöndesen elgondolkodó, komoly ember.
+
+A vékony Medveczki megszólalt mellette.
+
+– Tíz hónapja van a háború, kétszer sebesültem meg, de csak eccer tudtam
+hazajutni.
+
+– Eccer?
+
+– Eccer. Akkor is csak három napra. Mán harmadnap jelentkezni kellett.
+Gyalog mentem ki az állomástul huszonöt kilométerre, egész éccaka
+majcsak avval tőtt; hajnali háromkor értem haza, eccer megháltam, másik
+hajnalba mán megint vissza kellett gyünni, de akkor elkisért a vasútho a
+legnagyobb fiam.
+
+– Hány esztendős?
+
+– Mán lehetős… nyóc.
+
+– Osztán gyalog jött magával?
+
+– Gyalog.
+
+– Osztán hogy ment vissza?
+
+– Vissza szekeren ment, mer bementem a malomba, gőzmalom van ott, osztán
+leltem egy szekeret, az keresztül ment a mi falunkon, a visszavitte.
+
+– Mégis nagy merész vót egy gyereket elhozni.
+
+– Nem ís hoztam vóna én, de ű akart ám gyünni. Nem alutt egy szikromot
+se akkor iccaka, csak azt leste, én mikor indulok.
+
+– Derék gyerek.
+
+– Aj, micsoda gyerek!… Nagyon egy ügyes gyerek… Mindig mintha csak itt
+gyalogolna mellettem e. Mindig csak lenézek, még majd csakhogynem szólok
+is neki, hogy: elmaradsz Pista. Pedig nem marad el, mer mindig itt gyün
+mellettem… Csakhogy hát hogy nem látom, hát úgy tetszik, hogy elmarad.
+
+Mosolygott. Vékony szöszke bajsza alól. A nehéz hátizsák úgy lehúzta
+sovány vállát, vörös nyakán ki volt dagadva az ütőér, mint az ökör, ha
+előre nyujtja a járomban a nyakát s a nyelvével nyalogatja a száját.
+
+– Hát magának is úgy van? – szólott András, kicsit szinte restelkedve, –
+hogy úgyvan, mintha itt vóna mellette mindenkije, csak épen, hogy nem
+látná.
+
+– Úgy.
+
+– Csak mintha kiment vón az ember, a mezőre, vagy vásárra, vagy fuharba,
+de majd csak hazakerül…
+
+– Úgy.
+
+– De még jobban itt van hajja; mintha még jobban itt vónának, mint mikor
+otthon van az ember… Mer otthon úgyis van, hogy el is kivánkozik mán
+hazulrul néha, kivált mikor veszekedés van…
+
+– Úgy… Úgy a… De hát még jobban úgy, tudja, mer én vótam odahaza, osztán
+láttam mi van odahaza.
+
+– Mi?
+
+– Nem sok jó… Hét hónapig odavótam, osztán az asszonynak magának kellett
+bedógozni a kis fődrül mindent, behordani ősszel. Egy lúval. Mer tudja
+az is úgy van, hogy a kettő közül elvitték a jó szelid lovat, hanem azt
+a bitang rugóst, azt ott hagyták. Osztán a meg most a tavaszon az árokba
+fordította a szekeret, az asszonynyal, azóta ű is beteg… Ajjaj, minden
+szét van. Semmi sincs jól. Az anyjokom is beteg mán nyóc esztendő óta,
+hun felkél, hun lefekszik, asse tud segíteni. A feleségemnek apja nincs,
+az én apám egy haszontalan ember mán, öreg, azér a kinlódik valahogy
+nekik. De hát hogy van a.
+
+– Osztán maga nem segített – kérdezte gyötrődve András, mert véres,
+habos, ijedtséggel tünt föl előtte, hogy hátha ő nála is ilyen bajok
+vannak… Lehetnek. Gyenge asszony mindkettő, ha tudnak is perelni…
+
+– Én?… Hát mit lehessen ott segíteni? Szanaszét leltem mindent,
+szanaszét hagytam mindent, csak itt esz a gond, mert hát a lelkem mindig
+ott van.
+
+András kinosan lélekzett. Még az ő felesége ellen van valakinek szava! –
+fuldoklott magában, – mikor úgyis olyan túlságos!… Hát mi kéne!
+Megszakítsa magát! Ha úgy szereti a tisztát, kell azér vekszálni.
+
+– Nekem is elég gondom van, – mondta ki hangosan, mert azt hitte, ha ki
+nem mondja, már szétveti az egész szivét, mellét, tüdejét az a
+rettenetes szorulás. – Van elég nekem is. Van nekem min gondolkodni a
+háborúba.
+
+– Mi gondja van? – kérdezte a Medvecki szeliden.
+
+– Hát a feleségem, meg az anyám… Nem férnek össze…
+
+A hangja elfulladt, a bluza alá nyúlt és kendőt húzott elő. Elkezdte az
+orrát fuvogatni, a szemét is megtörülte, mindakét szemét.
+
+– A baj… – mondta a Medvecki.
+
+Soká mentek szó nélkül, míg csak az András szeméből, orratövéből fel nem
+száradt az a szúrós könnyeredés. Akkor kicsit könnyebben folytatta.
+
+– Nem tűrnek egymásnak… Mindenik csak maga akar uralkodni…
+
+– Olyan az asszony mind.
+
+– Míg én otthon vótam csak megvótak, mer ha máskép nem, hát rájuk
+ordítottam, hogy még a ház is reszketett… osztán miattam legalább
+elhallgattak… De most az isten döglessze meg ezt a cigányt, hogy ennek
+is itt kell lenni a bitangnak: nekem nem írtak semmit, de ennek megírták
+most otthunrul, hogy: «Csécseiné is hazament, mert megsokalta az
+anyjoka, hogy most is mindennap vasaltba jár!»
+
+Andrásnak megint elő kellett szedni a kendőt és soká fúvogatta az orrát.
+Míg csak el nem unta, akkor olyat fújt rajta, hogy a vére is majd
+elindult tőle…
+
+– Verje meg az a szentséges… hát olyan nagy baj az, ha egy fiatal
+asszony mindennap vasaltba jár… Hát kell egy anyának ezért a menyét…
+
+Elfúlt, meghalt a szava. A szemébe lehúzta a sapkáját s úgy csikorgatta
+a fogát.
+
+– Az istenit ezeknek a slapnereknek, hogy nem bir itt belém találni
+valamelyik.
+
+– Ne úgy szóljon barátom, – mondta a másik, a Medvecki. – Lássa csak: jó
+az, ha egésségesen veszekszik valaki, mer legalább egészséges: van benne
+vér, meg erő, azér tud veszekední… De ott van az én szegény jó
+feleségem: az is veszekedett szegény, míg minden jó vót, de má nem
+veszekedik, mer ágyba fekszik három hónap óta… Meg az anyja mellette,
+úgy lenni azoknak a négy gyerekeknek… Mikor milyen jól megvótunk, míg ez
+a háború nem vót…
+
+András sóhajtott. Feltolta a sapkát megint a homlokára.
+
+Ott mendegéltek előttük az oroszok, a barna, földszínű köpönyegekben,
+amilyet otthon a cigányok szeretnek viselni, mert azon nem látszik meg
+semmi. Mendegéltek, lesütötték a fejüket, mindenik magába merült és
+gondolkodott…
+
+Azt mondja Medvecki:
+
+– Elhiszi barátom, hogy ezek is otthonra gondolnak? Ezeknek is van
+valahun egy kis családjuk, ezek is sajnálják azt… De ezek sajnálhatják
+csak igazán, mer lássa ezek má nem hazafelé mennek…
+
+András tüzes szemmel nézett, izzó, nedves szemmel a szomorú barna,
+zöldes posztóba göngyölt alakokra. Nagy, nagy szomorúság volt
+mindenkinek az arcán s lassan arra gondolt, hogy ha ő menne most a
+cimboráival így szuronyos puskák közt, barna orosz fegyveresek közt,
+arra valahova a másféle világba, fogolynak…
+
+– Azér lássa barátom, – mondta a Medvecki, – nem kell az embernek
+magával annyit törődni… Nézze csak, a jóisten dóga az… Hátha maga most
+meghalt vóna, akkor maga egy nagy bánattal halt vóna meg… Azt vitte vóna
+magával örökre… Így meg lássa, él. Meg én is élek. Osztán pedig a
+jóisten csak hazavisz eccer… Akkor pedig mán mindegy, hogy hogy vót, mer
+akkor megint jó lesz minden… Nem érdemes lássa, bánatba meghalni, mert
+akkor mán nincs kilátás, hogy valaha jobban legyen… Osztán akkor az
+ember halála után is, mindig bánatba lesz a csalággya körül… Mer itt van
+a… Nincs egy perc, hogy itt ne legyen mikörültünk a kis családok, hát ne
+gondojja, mer mink is úgy ott vagyunk űvelek…
+
+András nem nagyon értette, csak sejtette, de úgy megnyugodott, mintha
+jól kisirta vóna magát.
+
+– Úgy van ez a halálba is… Lássa… Van-i mán halottja?… Mer aki meghótt,
+meghótt, igaz, földi poraiban, de nem hótt meg lelke erejében. Mindenki
+itt van örökre. Minden percbe látom az én öreg anyámat, aki mind csak
+guggolt és a kályhasutról nézelődött. Hasgörcsei vótak, mert giliszta
+vót benne; mikor nagyon szenvedett, orvost hijtunk hozzá. Gyün az orvos,
+rákiáltott: «No mi baj néni!» Felveti az öreganyám rá, szegény a
+pillantását: azt feleleli, «a vénség! azon segítsen az úr!»… Befelé
+fordult a falnak, többet szót se szólt az orvosho… Lássa ez az öreganyám
+mindig itt van az én szemem előtt. Küldhetnek engem tűzbe-vízbe, lehetek
+én éhes, szomjas, az nekem mind nem fáj. Ha kérdené valaki, mi bajod
+szegény ember, azt mondanám: «A háború! Azon segítsen, aki tud!…» De
+lássa, az öreganyámnak mán semmi baja. Elmúlt a vénsége, mán semmi baja.
+Megkönnyebbült… A háborúnak is vége lesz. Vége bizony egyszer; lássa,
+aki élve marad, egy pár esztendő múlva mán csak úgy fog mesélni róla,
+hogy: «az is vót»… Akárígy, akárúgy, az nagyon mindegy… a fő az, hogy a
+jóisten el ne feledkezzen rúlunk, mert ha ő elfelejtkezik, akkor lássa,
+lehet béke: a béke is háborús. Lehet háború: a háború is békességes.
+
+András mély megrendüléssel hallgatta. Megint a jóistent érezte meg. Már
+föl sem mert nézni feléje. És szégyenkezve pironkodott, milyen csúfságos
+volt, hogy hetykén szalutált neki, mikor először kigyütt… Igen, bizony,
+hitetlen rossz ember volt ő mindíg, nem tisztelt se istent, se embert… S
+egyszerre úgy látta, hogy ha ő alázatos, jó ember lett volna, az se jön
+rá: az a csapás; az asszonyokkal való veszedelem… Nem, nem. Még ma
+levelet ír nekik és megkéri őket a Krisztus szenvedésére, meg a maga
+keserves gyötrelmére, hogy jók legyenek, hogy szeressék egymást… S
+egyszerre a szép délelőtti napsütéses idegen erdőkben megint olyan
+boldognak, életerősnek kezdte érezni magát s még azt is kezdte látni,
+hogy mán míg vége nem lesz a háborúnak jobb is így! okos az az asszony,
+hogy kitért. Minek öljék egymást, ha egyik se tud a másik kedvére élni…
+Jobb akkor egészen külön… Még azután is, a háború után is… Külön, de
+szeretetbe…
+
+– András!
+
+Fölnézett a hegyoldalra. A cigány kiáltozott:
+
+– Van mán gomba!
+
+– Jól van, Imre! Jól van cimbora!
+
+– De meg a mieinket is látom András:
+
+– Az is jól van. Jól van testvér…
+
+– Odale vannak a völgybe, ahun a muszkák tanyáztak az este…
+
+– Jól van… jól…
+
+Mikor utólérték az ezredet, azok rendezkedtek a továbbnyomulásra.
+
+András nem szólt semmit, hol járt, mit csinált. Csak ép az orosz
+foglyokat nem lehetett suba alatt hagyni, az nagy dicsőséget hozott.
+Majd megették érte.
+
+– András, – csapott a vállára a kis önkéntes káplár, – ezt megcsinálta!…
+Százhúsz foglyot hozni!
+
+– Rám ragadt, mint a bojtorján… – szólott András.
+
+De a kis káplár csak rázta az embert. S mintha a fia volna, úgy
+gyönyörködött benne, csillogó szürke szemeivel.
+
+– Hős maga, András.
+
+– Dehogy káplár úr, csak gombát szedtünk, oszt megvan.
+
+– Dejszen ezért kitüntetésnek kell jönni! Legalább is ezüstnek!
+
+András hitetlenül nézett az önkéntesre. Aki bizonykodott:
+
+– Az bizony; avval pedig pénz jár. Élete fogytáig, András!
+
+– Pénz?… – mondta András s meglóbálta a fejét. – Pénz jár vele, önkéntes
+úr?… Nem érdemlem én azt – s utána legyintett. – Nem azért jártam én oda
+káplár úr… Amit én kerestem, azt talán, mégis megtaláltam…
+
+– Mit András?
+
+András fölnézett rá. A tiszta szeme tiszta volt, mint a patakviz; minden
+kövicset, minden vizi szálat tisztán látni benne.
+
+Csendesen azt mondta:
+
+– A lelki nyugodalmat, önkéntes úr.
+
+S a szívére tette a kezét, mintha csak a bluz zsebébe akasztotta volna
+az ujját. Aztán egyet gondolt.
+
+– Osztán mennyi pénz is vón az? Káplár úr!…
+
+
+
+
+ERDEI KIS PIROS VIRÁGOK
+
+Szép ez a tavasz, sohase volt ilyen szép. A legények alig aludtak
+valamit, a tiszturak mulattak, s ők is ébren töltötték az éjszakát.
+Bámészkodtak, tréfálkoztak, egymást ugratták. Gáspár egész éjjel
+Segesvárit bizgatta, akit Fecskének csufoltak, szegény feje szörnyen
+kifáradt az esti földhordásban és olyan álmos volt, hogy akármit
+csinált, mindjárt leragadt a szeme. Gáspár minden két-három percben
+oldalba bökte:
+
+– Fecske!
+
+– No.
+
+– Kék egy menyecske?
+
+– Ezért kőtöttél fel? hagyál má békin!
+
+Öt perc mulva megint újra kezdte Gáspár.
+
+– Fecske!
+
+– No.
+
+– Hát nem kék egy menyecske?
+
+Ez így ment reggel három óráig, mikorra a tisztek mind elfáradtak maguk
+is a lágerfájer mellett a nótázásban, dikciózásban, kacagásban, a
+hadügyi vitatkozásban s legfőkép, mikor elfogyott az utolsó csepp
+innivaló is és elégettek minden száraz fát, amit csak össze tudtak
+szedni. Ez majdcsak olyan drága volt, mint az innivaló, a legények a
+fejük alá rakták s ráfeküdtek, hogy reggel legyen mi mellett szalonnát
+pirítani, meg kávét főzni.
+
+De a reggel olyan gyönyörű volt, hogy mindenkinek elmult minden éjjeli
+fáradtsága.
+
+Frissek voltak s vidámak, mint a csikók. Mióta az este megtudták, hogy a
+lövészárkot csak gyakorlatnak kellett megcsinálni és muszkának
+híre-hamva sincsen, isten tudja milyen távolságban, azóta egészen
+átváltoztak. Még otthon a kaszárnyában sem voltak olyan frissek és
+kacagók, mint itt most a felséges tavaszi éjszakában s ezen a csodálatos
+nyári reggelen. Mert a reggel ragyogó volt és meleg, mintha arató nyár
+volna már.
+
+Szép volt a tábor, ahogy ott hevert széthintve a vadonatúj szürkében a
+mezőn. Az alacsony hegy oldaláról messze el lehetett látni. Kis falú
+volt alattuk és keskeny szántóföldek. A hegyek zöldeltek s mintha a
+boldog reggelre csupa új ruhát kapott volna minden fa, ragyogott minden
+levél a nap szines sugarán.
+
+Nyújtóztak, ásítoztak, ugráltak szilajon és vidáman; a friss lövészárok
+olyan volt, mint valami furcsa kastély, zöld ágakkal volt díszítve,
+hatalmas zöld galyakkal, tudja isten honnan, győzelmi hirek jöttek, úgy
+sétáltak szét az emberek száján, mint a futó szél, ott állva, senkivel
+nem érintkezve, a kis sereg, amely a kaszárnyából jött csapatpótlásra
+fel a harctérre, egyszerre tele volt a legszebb hirekkel. Elfutott az
+is, hogy jönnek az újságírók, amire kimondhatatlan vidámság lett. Rögtön
+elkezdtek pucolni, kefélni, mosdani, fésülködni. Hadd lássák a
+haditudósítók, milyenek vagyunk. A zászlóalj harckészsége ebben a
+pillanatban a maximumon volt.
+
+Hét órakor az önkéntesek is feltápászkodtak, alig szunnyadtak pár órát.
+Tudták, hogy ma igen jó napjuk lesz, tegnap húsz kilométert marsoltak,
+hogy beérjék a XX-eseket, ez megvan, hát ma meg fognak pihenni.
+
+– Jó reggelt, káplár úr, – mondta Gáspár. – Mán felkőtt?
+
+– No hát magának nem fáj már a feje? Nem kén egy kis aszpirin?
+
+– Az, az, – mondta Gáspár, – jó tanálmány a. Megfőzzem a kávét, önkéntes
+úr?
+
+Egy órát olyan lustán és boldogan hevertek el, hogy lógott a fülök is,
+mint a delelő malacé.
+
+Nyolc órakor előkerült a zászlós is, fiatal szélesvállú tizenkilenc
+esztendős kölök, olyan mint egy fia-óriás, csak úgy dagadt, akár egy
+feslő bimbó. Az arca foltos volt az egészségtől, hamvas, frissen volt
+borotválva s ahogy learatta az arcáról a finom szőke pihét, olyan
+maradt, mint egy barack. Nagyot nyújtózott.
+
+– A Miska hogy ugrál, – mondta magas hangján, mindjárt mindenen kacagva.
+
+– Még most is? – kérdezte az önkéntes káplár. Az ő arca is olyan fiatal,
+de kicsit fontoskodó s kurta bajonettjét hátrafeszítette mint a
+Dürer-metszetek lovagjai.
+
+– Egész éccaka nem hagyott aludni, hogy őt mért nem nevezik ki kadetnak!
+Otthon azt igérték neki, hogyha mint kadétaspirant jön ki a Feldre, még
+a vonaton megkapja a kinevezést. A vonatba azt mondták, hogy majd a
+Felden, itt azt mondják, hogy majd az első akciónál… majd a sturmnál…
+
+Hangosan kacagott s a nagy erős öklét fölemelte a füléhez, hosszú
+kardjával kaszált s apró fogai csillogtak. Huncut egy lurkó volt, akiben
+nem fért meg az életöröm. Tele volt kiváncsisággal és minden munkát
+játszva birt.
+
+– Kérlek, nagy különbség, – mondta az önkéntes káplár, – most van neki
+hatnaponként kilenc koronája, akkor meg volna havi száz korona s öt
+korona Feldzulág, összesen kétszázötven korona!
+
+Jött maga Miska is, a kadétaspiránt, kövér volt és harmincesztendős,
+tréfás ember, aki roppat boldog volt, hogy idekint van a mezőn s nem az
+adóhivatal poros asztala mellett a főnöke szekirozásának odavetve. Soha
+ilyen erős és egészséges nem volt diákkora óta: pataki diáknak érezte
+magát, akinek annyi volt a háború, mint mikor az iskolakertben kifutót
+játszottak s lopva cigarettáztak a nagy fák rejtekében. Most élt először
+igazán emberi életet, nem volt se apja, aki pipaszárral fenyegesse, mint
+gyermekkorában, se felesége, aki minden krajcárért megszámoltassa, mint
+mióta házas ember. Most szabadon és vidáman élt s igen jól érezte magát
+a könnyű eksztra ruhában, a jól agyusztált kincstári bakkancsokban,
+amelyek szinte maguk súlyánál fogva viszik az embert előre.
+
+A zászlós elfordult, hogy kedvére kikacagja magát.
+
+– Ez mindig röhög, – mondta tréfás komorsággal Miska, – pedig,
+becsületemre, ha kilenc korona lénungja volna… Nem bánnám én, barátom,
+csak a feleségem itt volna, ha most látna, biztosan küldene szegény kis
+drágám egy százkoronást…
+
+– Hol a hadnagy? – kérdezte az önkéntes káplár, aki mosolygott:
+mosolygott az efféléken, de kis öregek módján, mindig a szolgálaton és a
+harcászati dolgokon volt az esze.
+
+– Alszik, – mondta Miska, – könnyű neki, én is aludnék, ha háromszáz
+korona lénungom volna. Phü, de jól aludnék…
+
+A legények nézték a fess urifiukat, ahogy egymást piszkálták s közben
+mindenik csinált valamit; bakancsot, derékszíjjat, vagy a ruhát,
+fegyvert pucolta.
+
+Félkilenckor hirtelen feltünt a hadnagy a hegy kanyarodó gerincén.
+Előlről jött, a kommandótól Meglepetve nézték, mert csakugyan azt hiték,
+a celtjében alszik még. Az esti lumpolás után nagyon közel érezték
+magukat a hadnagyukhoz, hát tréfásan szalutáltak neki s karban
+kiáltották:
+
+– Hoch, hoch, dreimal hoch… Ej-ha, ej-ha, ej-ha!
+
+A hadnagy fakó volt az éjszakázástól, a szemei alatt mély karikák. Fád
+volt. Már messziről látszott, hogy nem lesz jó vele tréfálni, pedig már
+azt akarták vezényelni, hogy:
+
+– Szakasz, balra csudál-kozz! – mint odahazza, ha a járdán csinos kis
+lány ment mellettük. Már nem mert velük végig menni a főutcán, mert
+végig csudálkozták a háta mögött a várost. Mikor odaért, ridegen
+kijelentette, hogy marsberájt! Tizenöt perc alatt indulás!
+
+Általános elképpedés, nagy levertség. Aztán futkározás, az altisztek
+előszedése, parancs, kiabálás, ordítozás, tíz percnyi őrület s még öt
+percnyi külön őrjöngés. Kürtjelek mindenfelé, sorakozó s egyszer csak
+már oszlik, bomlik, halad a sereg a rendetlen doppelrájokban lefelé a
+hegyoldalon a lent kanyargó remek fehér országútra.
+
+No nem baj. Mikor a jó fehér poros földet érzik a bakancs alatt,
+megnyugosznak, itt-ott dalolni is kezdenek. Az ötödik század kezdi, ezt
+elrestelli a hatodik, mert a kettő mindig versenyez s annál nagyobb
+hanggal kezdenek új nótát, azután előbb hátrább, egyremásra rágyújtanak
+s a szép tavaszi délelőttön halad a kanyargó völgyben a szép szürke had.
+
+Milyen szép körül a természet. A fű buja, a kaszálókon méteres a fű,
+mekkora rendeket lehetne itt vágni. Sehol ember a mezőn, itt-ott egy-egy
+pirosszoknyás vastag lábikráju tót menyecske; egy-egy legény
+csintalanságot kiált oda nekik.
+
+A nap odafenn vidáman, mosolyogva néz, aranyfény, szines, még mindig
+párán átszűrt napfény önti el a világot, a bakkancsok pompásan vágják a
+taktust s csak úgy repülnek egyformán, rendesen előre.
+
+– Káplár úr, – szól Gáspár vidáman, – mennyit fogunk marsolni mámma?
+
+A káplárnak lehúzza a barna hatizsák a nyakát, rosszul kötötte fel, a
+nyakán kidagadnak az erek s előre szegezi a fejét. Nagyon mérges, már
+megint itt kell vágni a port, csak egy napi pihenő sem volt. Tegnap húsz
+kilométert mentek. Igaz, hogy most az üvegekkel könnyebb a hátizsák s
+ezen elmosolyodik, még ott ködlik a fejében az éjszakai kedves jó
+vidámság, na hát ilyen jó éjszakát soha életében nem töltött.
+
+– Káplár úr, – sürgeti Gáspár.
+
+– Mit akar?
+
+– Mámma mennyit fogunk marsolni?
+
+– Majd meglátja.
+
+Tovább rakta a bakkancsot, tapp, tapp, egyiket a másik után, tapp, a jó
+szeges bakkancsot. A sapka a homlokára lecsúszott s előre düllesztett
+nyakkal úgy ment, mint egy menőgép.
+
+Jobbról most hegy van, balról van a rét. Bokrok az országút mentén, zöld
+bokrok s a fák lombja közt madarak fütyűrésznek. Mennyi madár. Felnéznek
+a lombok közé, apró madarakat látni, ahogy az ágakon ugrálnak, de meg
+kell állani egy féllépésnyit, hogy felnézzen az ember s mind megáll a
+sok ezer ember s az összes sorok visszamaradnak egy tapodtányit. Egyet
+ugranak utána, hogy utolérjék magukat.
+
+– Csak legalább lett vón eszem, hogy jóllakjak, – szólott Gáspár.
+
+Mellette Segesvári ment, jó kitartó, nyugodt léptekkel s bólintott a
+Gáspár szavára.
+
+– Én ettem.
+
+– Én is ettem, de ha tuttam vóna, hogy marsolás lesz, legalább többet
+ettem vóna.
+
+– Maj megállunk eccer, osztán eszünk, – mondta a nyomdász.
+
+– Csak eztet nem szeretem, mikor marsolni kell, – szólott a cigány. Erre
+mindnyájan elkezdtek kacagni, mint mindig, ahányszor a cigány
+megszólalt.
+
+Hátulról a zsidó előre igyekezett.
+
+– Önkéntes úr, önkéntes úr.
+
+– Tessék?
+
+– Hova megyünk, a frontra megyünk?
+
+– Nem.
+
+– Rezerve maradunk?
+
+– Igen.
+
+– De hogy lehet az?
+
+Az önkéntes maga sem tudta, hát azt mondta keményen:
+
+– Menjen a helyére.
+
+Ő maga is gondolkodóba esett a dolgon s előre meresztette a szemét,
+kereste a fänrichet. Meglátta a hórihorgas alakját végre, persze könnyű
+neki menni, ha nem kell nehéz hátizsákot cipelni! Utána eredt. Mindenki
+tudta, hogy most meg fogja kérdezni s az egész szakasz izgatott volt,
+nem érezték a fáradtságot, az utat, a terhet, csak várták mi lesz a
+magyarázat.
+
+– Kérlek szépen, fénrik úr…
+
+– Szervusz.
+
+– Te, kérlek, a frontra megyünk tuladonképen?
+
+– Fenét. Mi Korpsrezerve vagyunk.
+
+– No de ha így előre visznek.
+
+A fänrich se tudta, akkor mi lesz.
+
+– Megállj, majd megkérdem a hadnagyot.
+
+– De gyere vissza megmondani.
+
+– Igen.
+
+A nagy siheder fiú előre igyekezett. Az önkéntes káplár bevárta a maga
+cugját. Minden szem ráfordult, mindenki várta a magyarázatot. Ő csak
+hallgatot s beállott a sorba.
+
+– Káplár úr, – kérdezte Gáspár nyugodtan, elszántan, ahogy a magyar
+paraszt megy neki ésszel, okos fővel a kikerülhetetlen sorsnak, –
+megyünk a frontra?
+
+– Fenét, – mondta az önkéntes, – annyit se tudsz, hogy mi Korpsrezerve
+vagyunk!
+
+Gáspár nem tudta, de azért mégis megnyugodott.
+
+S a sereg ment-ment tovább. Már féltizenegy volt, a víz patakokban
+szakadt róluk, a fejük a meleg sapka alatt majd széthasadt. A vállukat
+úgy húzta a zsák kötele, hogy az agyvelejük fájt tőle s mentek előre
+szótalan a gyönyörűséges szép völgyben.
+
+Egy magas hegy tövében állottak meg.
+
+– Káplár úr, – kiáltottak, – fel kell erre menni?
+
+A káplár felemelte félszemét a hegyre.
+
+– Fel, – mondta s véres volt a szeme.
+
+– Az istent bele, hogy ilyen hegyeket csinálnak ebbe az idegen országba.
+
+– Magyarország ez még! – nevetett az önkéntes.
+
+– Fenét. Régen elhagytuk azt mán…
+
+Jobban előre hajoltak, jobban fujtak a tüdők, megfeszültek s neki a
+hegynek. Az út itt árnyas lombok alatt kanyargott felfelé. A sapkákat
+levették s hűvös szél legyezte az arcukat. Ahogy tenyérrel
+végigszántottak az izzadt arcokon, fekete csíkokat hagytak az arc
+szélén.
+
+Az önkéntes káplárnak ma egész reggel baja volt, minduntalan szaladnia
+kellett az éjszakai rossz éráris gugyik miatt. Most, hogy hűvös szelet
+kapott a bluza alá, egyszerre gyalázatosan kezdte érezni magát, muszáj
+volt kiállani s el egy bokor megé.
+
+Nemsokára aztán szaladt, szaladt a hátulsó cugok mellett, minden
+pillanatban kérdezve: Ez a fünfte század?… Nem, ez a cénte… mondták rá
+közömbösen az idegen arcú legények, akiket ő sohasem látott, de mind
+ismerős volt, valamennyinek az arcán ugyanaz az állati kidülledt vonás,
+ahogy előre hajolnak s viszik a hátukon a zsákot, vállukon a fegyvert. A
+szemöldökük felhúzva a homlokba, a mély homlokráncok, mint az ökör szeme
+fölött, szinte szőrrel benőve. Senki sem szól, csak a szájak rágcsálnak,
+bagót vagy falevelet, vagy csak éhnyálat… Fel, fel a hegynek… Tapp,
+tapp, előre a magyar, ahogy annyi század óta megszokta, hogy komolyan és
+rendületlenül, nyomról-nyomra haladjon előre az ásóval, kaszával vagy a
+talicskával. Akkor az az élet, most ez a sors. Amit el kell végezni, azt
+kell, s egy nincs köztük, aki jajgasson, aki amerikázzon. Az emberi élet
+legnagyobb csodája ez a sorsmunka, háromezerháromszáz ember
+együtt-tapogása… Mikor beérte a maga századját, már majdnem kidült,
+lihegett és fújt, mint egy gőzkatlan s kendővel törülgette magát. Ahogy
+azonban elcsillapodott s megkezdte volna a rendes menetelést, egyszerre
+átkozottul újra rájött a hascsikarás.
+
+Sírni szeretett volna, összecsikorította a fogát s az arcát rángatta. De
+Gáspár odanézett rá s ő összeszedte magát, nem akarta a tekintélyét
+kockára tenni, türt. Megint félre a bokrok alá, a friss zöld leveleket
+hajtó bokrok közé, ahol tele van illattal a levegő s drága puha
+harasztban olyan édesen lehetne hallgatni a rigó kiáltását… Könnyes
+szemeivel belenézett a harasztba, amely lehullott levelekkel volt tele
+és fiatal zöld hajtások ütöttek át az avult torzsákon. Most egy
+pillanatra megkönnyebbült, mert ahogy derékszögben előre hajlott, nem a
+nyakán lógott az átkozott hátizsák, hanem a hátán feküdt… Aztán megint
+rohanni a szakasza után…
+
+– Ez az ötödik század?…
+
+– Nem, ez másik ezred…
+
+Aztán a tüzérség…
+
+Csak egy félóra múlva érte utól a szakaszát.
+
+Az akkor ott döglött már a hegy tetetén. Ettek. Tizenegykor kapták az
+első pihenőt. Ő is levetette magát melléjük, a fejét elejtette, nagy
+szédülések fogták el, kóválygott vele az egész világ s a szeme előtt,
+mint valami csodálatos panoráma kavargott a felséges távoli kilátás,
+amelybe belemeredt, de mit sem látott, mit sem fogott fel belőle.
+
+– Most meg fog ütni a guta, – mondta magában, s erre elmosolyodott. – Jó
+volna, milyen jó volna… – és már aludt.
+
+– Milyen fura virágok vannak errefelé – mondta valaki; Gáspár mondta s
+nagy bötykös ujjaival leszakított egy kis piros virágot.
+
+– Mérges, – szólott ő rá s a nyelve meg volt dagadva az inye közt.
+
+– Auf, aufnémen! – kiáltották elől.
+
+A komoly kis káplár felugrott s rekedt torokkal, amelyből olyan idegenül
+tört ki a hang, rikotott utána:
+
+– Aufnehmen!
+
+Ezt rögtön meghallja a baka, akármilyen fáradt is, álmos is; a katonák
+gyorsan feltápászkodtak, csak azután jutott eszükbe morogni, mikor már
+rogyadozó inakkal mentek is lefelé a hegyoldalon.
+
+A káplár Gáspárra nézett, aki a foga közt tartotta a piros virágot.
+
+– Mérges, – mondta neki újra.
+
+– Legalább mérges leszek tülle, – mondta Gáspár nevetve.
+
+Most már nem beszélnek egy hangot sem, csak mennek. Ha beszélni volna
+kedvük, morognának, mert kevés volt a pihenő. De inkább nem szólnak,
+csak mennek a déli napon tovább.
+
+Ismeretlen világ; milyen idegen földek vannak a világon. Hogy tele van a
+föld háta nőve fával, fűvel, virággal. Minden rögön nő valami, a földnek
+minden kis rögöcskéjén meg akar élni valami. Ha a marha kitapossa a
+füvet, egy idő múlva már megint telenő… Ha ezt az országútat elhagynák,
+ha most az emberiség kimarsolna ezen a fehér országúton a világból,
+belemarsolna a fekete föld alá: milyen hamar tele nőné megint a fű a
+kövek között… Hamar nem volna sehol semmi nyoma az emberiségnek, a
+földgolyó ember nélkül milyen gyönyörüen tudna tovább élni, reggel a nap
+feljönne s vidáman nézne szét, délben a hőségben a füvek lombos levele
+kissé meghervadna, mint most s az estére megint magához térne… Mért is
+marsol itt háromezer ember, hova marsol, minek is halad előre a gyönyörű
+hegyek alatt, ahol utat vágott magának, ahol felmérte az egész
+természetet maga alá az Ember. Bizonyára valamely grófé ez az erdő;
+valahol a vezérkarban… azoknak jó dolguk van…
+
+Minta egészen megállott volna a világ, egyszerre úgy elvesztették az
+időt, a tért, mintha sem az óra nem mulna, sem az országút nem fogyna,
+csak valami hallatlan és csodálatos varázs hatása alatt helyben járnának
+s még csak nem is a saját erejükből, hanem valami gépbe beletéve mozogna
+a nagy kincstári bakkancs fel, le, tapp, tapp. S a por száll, szálldos,
+mint izzó gőz körülöttük, amelyet a verejtékükkel kell lehüteni s a
+monoton dobogás egy pillanatra sem szünik csak veri a földet, tapp,
+tapp…
+
+Jobbról falu maradt el a tovahaladó sereg mellett. Kis tornya van, mint
+egy zászló kidugva, fehér- és fekete falú-házak szanaszét szétszórva,
+kerítés nélkül, összevissza házak.
+
+– Lesz itt pihenő, káplár úr?
+
+Mintha váratlanul az őserdőben hangzana fel az emberi szó, ahol csak a
+vízesés örök tappapja veri az embernek emberi hangtól elszokott
+dobhártyáját. A fiatal káplár fölijed lassan gyűrűző eszmefüzéséből.
+
+– Itt csak lesz pihenő, káplár úr!
+
+– Nem tudom, nézzétek az elejét.
+
+Az elejét? Nézik. De az csak megy.
+
+Megy, megy: még délután háromkor is megy az eleje.
+
+– Még itt sincs pihenő, káplár úr?
+
+De milyen erélyesen. Csak úgy vág a szó. Ököllel arcba vág. Fog közül
+kiszökve szembeköp.
+
+– Öt óra, káplár úr, még most sincs pihenő?
+
+– Nem tudom.
+
+– Hat óra káplár úr.
+
+– Igen, hat.
+
+– Mán csak lesz pihenő; enni kell!… káplár úr!
+
+Csakugyan egy gyönyörű tanya tűnik elő. Hegyoldalon, a lefelé hajló nap
+felséges megvilágításában, fenyők között, mesés. Patak vize csillog
+mellette, ahogy kisded vízeséssel lehull a zöld part felett. A katonák
+csak mennek, az elejét nézik s az megy és egyre tovább tapp, tapp.
+
+A nagy irgalmatlanságban, ahol emberentúli igában gyűrűz a hangyák
+szürke sora, a lelkek egymáshoz fűződnek, a szenvedők szeretik egymást;
+az önkéntesek, ahogy egymás mögött tapodnak, csak annyit mondanak;
+
+– Sándor, itt vagy?
+
+– Itt vagyok.
+
+– Károly, itt vagy?
+
+– Itt.
+
+A bakák is összesírnak a lelkük fenekén, végre agyonnyúzott állatoknak
+érzik magukat s amint a főhadnagy lóháton megy végig a soron, felbúg a
+keserű nyögés. Míg egy soron, egy szerrel mennek ezek, a ló egyet
+ficánkol, megcsúszott vagy mi. Dühös morgással káromkodnak:
+
+– Az istenit a főhadnagynak…
+
+Fél nyolc; erős alkonyat.
+
+– Nézzétek, leült a sor eleje. A század eleje pihen.
+
+Micsoda ragyogás. Mire odaérnek, azok is felállanak. S a had tovább
+tapp, tapp.
+
+– Hogy az egész istenség, még a Mohamet is!…
+
+Nyolc órakor volt egy negyedóra, végre. Pihenés. Megállás. Leromlás,
+mintha ledül egy fal.
+
+Erdőbe azután. Tovább. Egyre sűrűsödő homályon. Az ég ki-kivillan elől
+temérdek csillaggal, vidám enyhe ég, meleg boldog éjszaka, egy-egy
+szelid állat bődülése messziről.
+
+– Káplár úr, elszakadtunk a csapattól.
+
+– Elszakadtunk?
+
+– Csak négy katona van itt.
+
+Megállottak. Sehol semmi nesz. Hogy történt ez? Elaludtak az úton, menet
+közben. Elaludtak, mintha valami fárasztó hintaszékben ültek volna, míg
+a bakkancsok maguktól mentek tovább, a kisérteties bakkancsok, akiknek
+lelkük van, ostoba, buta lelkük, hogy el tudtak szakadni.
+
+– No csak tovább.
+
+Féltíz már, éjszaka, kemény. Már csak ájncellabfallenba mennek.
+
+– No csak tovább, tovább.
+
+– Az istenit, de sok gyökér van itt!… Mikor érjük már utól, káplár úr!…
+
+Útcsináló katonákra akadtak.
+
+– Merre mentek a mieink?
+
+– Csak menjetek, arra balfele…
+
+A zsidó katonák sírtak.
+
+– Nem birok menni káplár úr.
+
+– Dehogynem, csak gyerünk.
+
+– Óh, kedves gyermekeim… kedves feleségem…
+
+A sarzsik káromkodtak.
+
+– Tovább, tovább, az anyád… ordította egy parasztkáplár, – vigyázz, mer
+most megtanulod, hogy két isten van, az egyik az égbe, a másik én
+vagyok…
+
+Fák rémesen tartanak sátort felettük, az egész világ elvesztette már
+ismert valóságát; ami magában él, megnyitja lelkét s a nagy Természet
+suhogva sajnálkozik elátkozott magvain, akik borzalmat hoznak a lombok
+alá, félemlet, mely végig reszketteti az érzékeny fák leveleit.
+
+– Sándor, itt vagy?
+
+– Itt.
+
+Nincs szebb, mint az éjszaka. Gazdaggá teszi érzésben az embert, átjárja
+a kilehelt illatokkal a testet s az éjszakai erdő az életérzés
+legfelsőbb izgalma.
+
+Tapp, tapp, mély bükkfák tövében ott voltak az előrehaladtak és
+szidalommal fogadták őket.
+
+– Az apátok… ledöglötök, itt oszt lehet várni…
+
+– Ti beszéltek? Félórája pihentek, mi meg csak megyünk…
+
+Nincs harag a káromkodó szóban, nincs indulat egymás ellen a szívekben.
+Mind ott hevernek, állva, ledobják magukat a földre s még szinte a tagok
+tovább járnak, maguktól, hogy tapp, tapp. Az agyak vértódulás alatt. A
+szemekben ernyedt könnyek, a fáradtság kimondhatatlan.
+
+Távol puskaropogás. A régibb tisztek, a sebesültek, a közemberek, akik
+másodszor, harmadszor jönnek vissza, mint Segesvári is, magyarázni
+kezdik.
+
+– Angriff… ott angriffot csinálnak…
+
+Az ujoncok, akik még ellenséget nem láttak, végigborsódzó háttal
+hallgatják. Mély durranás, a hegyek kétszer-háromszor visszaverik.
+Ágyúdörgés volt. Kis csend, újra durranás, kis csend meg újra durranás.
+Csak figyelni kell, távol, pontosan, mint az óraütés, az ágyúdörrenés és
+a hegyek csúcsa fáradhatatlanul, gyengén mind utána mondja, fennhangon
+számolja, zokogva ismétli, könnyesen újra a hangot, amit soha még
+hegycsúcsok nem hallottanak.
+
+– Aufnehmen!… Auf, auf!…
+
+Tapp, tapp, a lábdongás egyre tart s a dörgések egyre közelebb.
+
+Éjfél után egykor, végig fut, mint a tűz lángja, az egész vonalon, hogy
+helyt vagyunk… Még csak a hegyre föl…
+
+Még félóra, de mintha esztendők volnának. Minden agyvelő a
+megpattanásig, minden testet a gutaütés őriz.
+
+Fent halk rivalgás.
+
+– Kik vannak itt?
+
+– A XXX. ezred.
+
+– Kik jöttek?
+
+– A X., a XX. ezred.
+
+– Vannak önkéntesek?
+
+– Vannak.
+
+– Kik vannak itt?
+
+Nevek pattognak.
+
+Újjongás rá.
+
+– Te vagy, Sándor?… Te vagy, Károly?…
+
+Egymás nyakába borulnak a régiek és újonjöttek, mint a Halál előtt
+talákozó testvérek. Sose látták egymást.
+
+Az önkéntes káplár ledobta a hátizsákját s ahogy a hadnagyát meglátta a
+gyenge világon, fuldokolva, de nevetve szólott a kedves kis öreg:
+
+– No, főhadnagy úr, most megmarsoltattak bennünket, remélem, holnap nem
+kell még ezt is túllicitálni!
+
+A hadnagy komolyan állott; a bluzát végig kigombolta. Kendővel dörzsölte
+az ing alatt a testét.
+
+– Most hallom, – mondta rekedten, – nekünk ma éjszaka ide kellett
+érkezni!… Akármilyen fáradság árán is…
+
+Az önkéntes-káplár, rosszat sejtve, halkan szólt…
+
+– Hol vagyunk?
+
+– A fronton.
+
+A fronton!… Egy pillanat alatt ez a szó végigrobbant, mint ezernyi
+patron. Mindenkinek kifordult a lelke a sarkából.
+
+A fronton!… Azt a kutya irgalmatlanságát… Még csak meg se mondták előre.
+Hát mit gondolnak ezek a magyar bakáról?…
+
+Gáspár a földhöz vágta a sapkáját. A foga közt még most is ott lógott a
+hervadt gaz. Az önkéntes-káplár kinjában ránevetett.
+
+– Úgy-e, milyen virágok nyilnak itt!
+
+– Hagyjon békén, – morogta Gáspár veszekedetten, – mer magába megy az
+első golyóm, káplár úr!…
+
+Reggelre be voltak osztva a megfogyott keretekbe.
+
+Mikor a nap fölkelt, a katonák a magas és bűbájos hegy tetején álltak a
+felséges reggeli napfényben.
+
+
+
+
+THEKLA OROWNA
+
+Estefelé már jelezték előlről, hogy falu közeledik. A sáros úton
+egymásra torlódtak a csapatok, a kapitány mint egy őrült járt hol elől,
+hol hátul a vasderes lován s ahol megjelent, rögtön a legnagyobb
+rendetlenséget sikerült produkálnia.
+
+– Leszállani a szekerekről – ordította végre, – le a szekerekről. Le a
+pucerekkel.
+
+Tajtékzott és vörös volt, az imént itt volt egy adjutáns és azt a
+megjegyzést hozta, hogy az egész hadvonalban a százados úrral van a
+legtöbb baj.
+
+Most azzal akart úgy látszik rendbe hozni mindent, hogy a
+trénszekerekről lezavarta a tiszti szolgákat, a saját kutyamosóját
+kivéve, aki állandóan kiváltságos lény volt s még a főhadnagy is majd
+megpukkadt, úgy fújta az orra előtt a füstöt.
+
+– Le a szekerekről – hallatszott a kapitány hangja s itt is, ott is
+másztak lefelé a szolgák a szekerek bakjáról.
+
+– Mit csinálsz, te állat, – kiáltott rá fogvicsorgatva a zászlós a
+szolgájára, aki legelsőnek pattant le a szekérről, olyan hatalmas ívben,
+ahogy egy béka ugrik be a vízbe a partról, ha megijesztik.
+
+– Jelentem alássan, – a kapitány úr…
+
+– Fogd be a szád, te marha… maradj csak te a helyeden, ha a kapitány úr
+jönne, akkor igen, akkor osztán le onnan! de ha nem jön, akkor csak
+vigyázz a pakkomra; megvan még a hátizsákom?
+
+Bihonec, a becsületes ruthén indignálódva mutotta meg.
+
+– No csak fölfelé.
+
+A zászlós intett a két fegyveres katonának, akik a szekeret kisérték,
+hogy hagyják békében Bihonecet. Hátul kiabáltak utána, egy ló felbukott,
+s neki vágtatni kellett vissza rendet csinálni. Még csak annyit mondott
+Bihonecnek, hogy minden eshetőségre elkészítse, hogy «érted! meg vagy
+sántulva, azért hagytak a szekéren, érted?»
+
+A ló, egy jó sárga, ott feküdt a sárban s ketten igyekeztek lábra
+állítani, de úgy látszik nagyon el volt fáradva, nem birták felállítani.
+
+– Várjatok vele – kiáltott a zászlós messziről, a katonák nyakig
+sárosan, káromkodva csóválták a nagy sapkás fejüket s köptek a bagó
+mellől.
+
+– No most auf!
+
+Hárman neki állottak ostorral s vágták a lovat. Az egyszerre összeszedte
+magát s felugrott, reszketett az ina, háta s a feje lelógott. Fáradt
+volt, mint egy versenyfutó s a szájából fehéren csurgott a nyál. Nagy
+szemei ki voltak merülve, dülledtek voltak és nem látta milyen szépek a
+távoli hegyoldalak a lemenő nap fényén, milyen sárgák és aranyszínűek a
+lombok, milyen fehérek s lángoló vörösek a mélységes kék égben a
+fellegek. Nem látta a természet szépségeit, nem még az utat sem, a
+szegény muraközi félvér csak lógatta a fejét s egészen elvesztette az
+időnek, a térnek a határát.
+
+– Mehetünk! Tovább, tovább.
+
+Az istrángot felakasztották és gyihé, a lovak újra megindultak.
+
+– Zászlós úr jelentem alássan, az úton egy beteg katona fekszik.
+
+– Megyek.
+
+Ebben a percben éktelen káromkodás hallatszik elől. A kapitány került
+elő valahonnan s úgy ordít mint a sakál. A zászlósnak eszébe villan a
+Bihonec s egyszerre visszafordul.
+
+– Mindjárt megyek, – kiált hátra s vágtatva éri utól a szekereit.
+
+Csakugyan az ő szolgáját szidja a kapitány.
+
+– Mit akarsz ott, te disznó, te kutya, te állat!… – és válogatatlan
+szidalmak ömlenek, mint a zápor.
+
+A szolga meg mereven, ijedten, mint az ostorozott eb, csak ül, ül,
+pislog s a kapitány már a kardját húzza kifelé, hogy azzal vágja le
+onnan.
+
+– Maródi, maródi, – kiabál hátulról a zászlós és ahogy közelebb ér,
+tisztelettel ordítja: – Jelentem alássan az én emberem, azért ültettem
+fel, mert sánta!
+
+– Le vele! Takarodjon le onnan. Ha sánta, hátra vele a szanitészekhez,
+majd megtanítalak én mindnyájatokat!
+
+– Igenis kapitány úr!
+
+A kapitány visszadugta a kardját s már tovább vágtatott előre.
+
+– Te állat, – rivalt rá még fojtottan a zászlós a szolgájára, – te
+tulok! Mért nem ugrottál le, mikor jött a kapitány! Nincs szemed!… A
+fene egyen meg… Most küldhetlek vissza a maródiakhoz… mikor tele van a
+tornisztered az én holmimmal.
+
+Bihonec, a szép ruthén gyerek, kezdte lefejteni magáról a bornyút, hogy
+kipakoljon.
+
+– Várj… Meg vagy veszve… Hát hogy küldjek oda egy egészséges embert –
+dühöngött a zászlós, míg a lova cammogva ment a szekér mellett.
+
+Bihonec ott ügetett mellette és ijedtében szabályosan sántikált.
+
+– Mit csinálsz te? Minek sántitsz? te marha! Nekem sántitsz?
+
+– Azt tetszett mondani…
+
+A zászlóst majd megütötte a guta.
+
+– Jószág… még nekem is a sántát játssza… Értsd meg, most már nem vagy
+sánta. Itt fogsz menni a szekér után. De ne sántíts; ha a kapitány jön,
+meg ne ismerjen mégegyszer, mert levágom a füled. Vigyázz a pakkomra a
+szekeren.
+
+Már alig tudta elmondani, vágtatott vissza, hátra, a beteg jutott
+eszébe, akit jelentettek, még megállnak miatta a szamár kocsisok, hogy
+azt mondta, várjanak rá…
+
+Egymás után érte el s hagyta el a megrakott, szépen leponyvázott jó
+kincstári szekereket, amelyeket cammogva húzott a ronda gács latyakban
+két-három, vagy négy ló.
+
+– Mi van azon a szekéren, – rikoltotta el magát hirtelen. Egy szekér
+tetején, amelyben sonkák voltak, egy ember feküdt.
+
+– Jelentem alássan zászlós úr, a negyedik mars hadnagya feltétette a
+szekérre ezt a beteg katonát.
+
+– Hű, a jebuzeusát.
+
+Ijedten ment oda s ránézett a betegre. Az éppen abban a pillanatban
+bizonyította be, hogy kolerás. De szegény messze lehajlott a szekérről,
+hogy annak még a fölhérce se legyen csúnya.
+
+– Hisz ez kolerás!
+
+Már jött a következő csapat hadnagya, aki úgy látszik, félt, hogy a
+védencét baj éri.
+
+– Kérlek alássan ne bántsd szegényt, – kiáltotta.
+
+– Szépen nem bántom, – rikoltotta feldühödve a zászlós. – Tegyék le
+onnan.
+
+A szekér megállott, a lovak a sötétedő estében hatalmasan gőzölögtek.
+
+– Nahát nem engedem, – kiáltotta a hadnagy.
+
+– Meg vagy te őrülve, kérlek, – fújt a szeme közé a zászlós, mint egy
+bika, – kolerást a sonkás szekér tetejére?
+
+Levonták a szekérről a beteget, aki lágy volt és apatikusan lankadt, a
+feje félre esett.
+
+– Vigyétek a bokor mögé.
+
+Letették a zöld fűre, az ott elnyúlt, mit sem bánt, apró kék szemeit
+felvetette az égre, amely egyre mélyebb lett s a felhőkön az élénk tüzes
+vörös szín egyre fogyott.
+
+Már a szekér is megindult, a zászlós meg a hadnagy szemben állottak
+egymással. A hadnagy keze a revolvere agyán játszott s ajkát rágta.
+Bánta is ő a beteget, meg volt alázva, hogy a zászlós harcszerűbben járt
+el… Persze ő nem tudta, mikor a beteget feltette, mi baja…
+
+Aztán szalutáltak, mindkettőnek dolga volt.
+
+De a beigért falu csak nem akart jönni. Ezek az átkozott gács utak
+rosszak és olyan hosszúak, hogy ha egyszer elindul rajta az ember,
+nincsen vége soha. S folyton baj, folyton baj. A leghihetetlenebb
+kinlódások.
+
+Éjfél felé szinte elbóbiskolt a köpönyegébe jól beleburkolva az enyhe
+őszi estén, egy-két villanásnyi álmot érzett s a nyeregben olyan jól
+ült. Egész otthon érezte magát, káprázatos kis hőségek futkostak a
+testén s a nyereg puha takarója úgy melegítette.
+
+Akkor ijedten felriadt. Újra a kapitány.
+
+– Wo ist das Schwein! – kiáltott rá kedélyesen a kapitány.
+
+– Jelentem alássan el van intézve.
+
+– Visszaküldted?
+
+– Igenis.
+
+– Há, há… – kezdett hirtelen, magából kikelve ordítani a kapitány a
+berekedt hangján, – hisz ott van, ott van! Ez az!…
+
+Hát csakugyan ott ment előttük Bihonec, egyenesen, a peckes magas
+legény. Úgy látszik elszundított ő is útközben egy kicsit s most mikor a
+kapitány szavát hirtelen meghallotta, azonnal el kezdett taktusra
+sántítani.
+
+Pokoli volt. A kapitány elfelejtette, hogy hogy szereti a kis zászlósát,
+meg annak a menyasszonyát, aki meglátogatta egyszer a tábort… még
+otthon, túl a Kárpátokon persze s végkép lefejtette a százados úr
+szivéről a keménységet… Olyan ordítás és lárma volt, hogy inkább a
+muszka…
+
+– Rögtön visszaküldeni! De rögtön! Hadbíróság elé állítalak.
+
+– Igenis…
+
+Dühében újra elvágtatott, mert nem birt magán uralkodni. Még párszor a
+hadbíróságot, meg a golyót ordította vissza s beleveszett az éjszakai
+sötétségbe.
+
+– No te barom, – mondta csendesen a zászlós, aki már haragudni se tudott
+a fickóra, aki végkép kétségbe volt esve s azt hitte, most itt azonnal
+felkötik, – a fene egye meg azt a te buta becsületességedet, ha nekem
+még egyet sántitasz, lelőlek, mint a kutyát… Hé!… – kiáltott rá a
+szekeret kisérő katonára. – Vonulj be rögtön a csapatba, a fegyvert add
+át ennek a tuloknak…
+
+Bihonec csak úgy ugrált a frisseségtől. Beállott a szekeret kisérő
+fegyveres őrnek s valahogy ő maga is érezte, hogy most aztán igazán úgy
+el van leplezve, hogy ember meg nem ismeri többet.
+
+Úgy vágta vagy száz lépésig a sarat, mint otthon a marhalegelőn, ahol
+gyakorlatoztak s ahol a szép munkájáért választotta maga mellé a zászlós
+úr.
+
+De aztán ellankadt a furcsa éjszakai csendben, ahol csak a csillagok
+világítottak, a különös szelek lágy suhogásában s a szekerek nyikorgása,
+az állatok lihegése, a távolról hallatszó kiáltások, gyühézések
+kavargásában újra csak elszundított a felséges nagy égboltozat alatt,
+két óriás bakkancsán tappogva a könnyű sárban, dombnak fel, dombról le s
+bizonyosan épen úgy a szép kis feleségére gondolt, mint a zászlós a… nem
+is a menyasszonyára, hanem holmi szép hölgyekre… akárkire…
+
+Egyszerre csak az éjszaka legközepén váratlanul egy faluban ébredtek
+fel.
+
+Hosszú éktelen falu, apró rongyos házak, amelyeknek legnagyobbik része
+üresen állott.
+
+A beszállásolás képtelenségei után a zászlós egy csinos kis lakásban
+találta magát.
+
+Az asztalon kicsi petróleum lámpa égett, bútor alig volt, s hidegebb
+volt mint kinn.
+
+– Bihonec, rakj tüzet.
+
+– Igenis.
+
+Bihonec szalutált s egy perc múlva kint a konyhában faaprítás
+hallatszott. Hogy mit vágott fel, arról embernek fogalma nem lehet, de
+kis idő múlva ropogott, pattogott a tűz a kályhában.
+
+– Bihonec, fiam. Keríts valahonnan egy asszonyt, aki főzzön.
+
+– Igenis.
+
+Bihonec kiment. Hogy hol járt, arról az angyalok is aligha tudnak, de
+nemsokára egy asszonnyal jött vissza.
+
+Nagy kendőben volt az asszony s mikor kihámozta, egy vénséges vén
+asszony nézett félve és rettegve maga körül.
+
+A zászlós ránézett, aztán Bihonecre nézett s mondott neki valamit. De
+mondhatott akármit, Bihonec mindenre következetesen azt felelte, hogy:
+
+– Igenis.
+
+A zászlós fáradtan ült az asztal mellett. A meleg terjedni kezdett a
+szobában, ő neki lógott a feje. A sarokban egy szalmazsák volt, jó lenne
+leheveredni rá, de nem szabad. Ki van adva a legszigorúbb parancs, hogy
+a derékszíjjat sem szabad megoldani, bármely percben jöhet a riadó. Még
+szobában sem volna szabad lenni.
+
+No de legalább kinyujtóztatja a lábait, megropogtatja a csontjait. Az az
+átkozott ló. Soha életében nem ült lovon s most egész össze van nőve
+vele. A ló is fedél alatt van, azt most csutakolja a lovász, neki még
+annyi kényelme sem lehet. Csak kinyujtotta a lábszárait s Bihonecnek
+intett, hogy pucolja le.
+
+Közben az öreg asszony ott állott összetett kezekkel, horgas orrát
+szipogatva.
+
+– No grószmámi, – mondta a zászlós széles szájú alföldi szavaival, – was
+ist? Hát mit lehet most főzni?… Lássa, legalább ha szép menyecske volna,
+hogy elbeszélgetnénk egy kicsit… No csak, vannak-e fejércselédek a
+faluban?
+
+Az öreg asszonynak parázslani kezdett a szeme, szapora és nyivító
+szókkal kezdett mesélni. A saját családjából egészen és határozottan
+kitagadta a női nemet, de különben az egész községet tele varázsolta
+szebbnél-szebb nőkkel.
+
+– Mert én nem ettem főtt ételt egy hete – mondta a zászlós, – de
+beszélni nem beszéltem két hónapja csinoska nővel, és ez még nagyobb
+baj…
+
+– Ja so, – mondta a vénasszony. – Van itt egy kisasszony, a mi
+tanítónőcskénk, ó uracskám, olyan szép kisasszony nincs sem felfelé, sem
+lefelé. A legszebb kisasszony keresztül és keresztül s milyen
+csodálatosan tud főzni, mindíg ő szokott a magyar katonáknak főzni.
+
+A zászlós az órájára nézett, rágta a fiatal szájaszélét, minden percért
+kár.
+
+– Bihonec! Eredj ezzel a vén döggel, kérd meg, de tisztességesen azt a
+kisasszonyt, hogy legyen olyan jó, jöjjön el, főzni. De szépen beszélj!
+
+– Igenis, – mondta Bihonec, aki szót sem tudott németül.
+
+A fiatal ember ott maradt a széken. Iszonyú fáradt volt, minden csontja
+fájt. A derekát nyujtóztatta néha s ült, ült… Nem gondolt semmire,
+szakadozva és összevissza jutott eszébe egy-egy hang. Arra a szőke
+fráterre gondolt, arra a hadnagyra, aki még otthon a gyakorlótéren
+szekirozta s a front előtt megszégyenítette. Kicsit elmosolyodott
+magában, megérezte azt a markolást, ahogy kézfogás ürügye alatt nyakon
+fogta, s halkan a fülébe mondta:
+
+– Ha még egyszer beleszólasz a dolgomba a front előtt, itt pofozlak le a
+front előtt… Érezte a másiknak a vergődését. Meg se mert moccanni a
+nyavalyás… Aztán valahogy a mai kolerásnak az arca villant az emlékébe,
+ahogy ott feküdt a füvön s nézte a kék eget az apró kék szemével… A
+szerencsétlen jószág… Ott fekszik most is a kolera hemzsegő bacilusai
+szabadon falják a vérét és vigan tenyésznek benne… Egy ember… de
+legalább nem sárban fekszik… Hallatlan, ezek az ostobák, megesik a
+szivük a betegen s felteszik a kolerásat a sonkás szekér tetejére… Hogy
+micsoda tökfilkókat hoznak el a háborúba!…
+
+Aztán úgy tetszik, aludt, mikor végre a Bihonec csizmatopogására riadt
+fel.
+
+Az ajtót benyitotta egy fiatal nő. Nagykendő volt a fején, mint a
+parasztasszonyoknak, de egy piros, egy édes piros arc kandikált ki a
+sötét kendőből.
+
+– Hol vannak a tisztek?
+
+– Hier…
+
+– Á, és a többiek?
+
+– No nézze, hát nem elég magának egy?… A többi már alszik.
+
+A leány zavarodottan állott meg… Olyan szőke volt s oly csillogó szemű.
+
+– Hát kell főzni?
+
+– Hogyne, hogyne, csak tessék… ó de jó lesz…
+
+A leány kifordult a szobából, körülnézett a konyhában…
+
+– Hiszen itt nincs semmi!
+
+– Na, ja, – nevetett huncutul a fiatal zászlós keskeny ajkaival a kis
+pelyhedző szőke bajsza alatt. – Hiszen ha volna mit főzni, akkor én
+magam is megfőzném…
+
+A leány összehúzta a szemét s az ajtó felé nézett. Ott állott Bihonec
+háttal. Az ajtóra akasztotta a zászlós úr kabátját s azt pucolta nagy
+hévvel. Előtte állott a fiatal tiszt s mosolyogva és szürke szemeivel
+olyan gyerekesen, olyan szép szeliden pislogott rá.
+
+– Akkor én megyek haza.
+
+– No ne menjen még… Nézze, üljön le egy kicsit… bent a szobában…
+Istenem, úgy össze vagyok törve, olyan régen nem beszéltem hölgyekkel…
+Csak a hangját engedje hogy halljam… Csak a nevét mondja meg…
+
+A leány kutatva nézett a szemébe.
+
+– Mért akarja a nevemet?
+
+– Nem akarom elfelejteni… Ez a mai éjszaka olyan furcsa… Ezt a mai
+éjszakát nem akarom elfelejteni… Na üljön le egy kicsit és beszéljen a
+vőlegényéről.
+
+– Honnan gondolja, hogy vőlegényem van?
+
+– No hallja… nekem is van menyasszonyom…
+
+A leány mosolygott, lesütötte a fejét…
+
+Ott ültek, egyik az asztal egyik oldalán, a másik a másikon…
+
+– A vőlegényem ügyvéd Skoléban… Augusztus 3-án vonult be, hadnagy a… Mit
+csinál, az istenért, mért csavarja le a lámpát…
+
+– No ne ugorjon fel, egy ügyvéd menyasszonyát nem szabad kivülről
+megismerni, hogy itt beszélget egy magános tiszttel… Én is ügyvédjelölt
+vagyok…
+
+– Csupa diskréció…
+
+– De mennyire!…
+
+A lámpa kis fénnyel égett, a lány szava fojtva, ideges kis kacajjal teli
+pattogott…
+
+– Ha vége lesz a háborúnak…
+
+Mikor hazakisérte a zászlós, a trénszekerek horkoló sorában, egy
+árnyékban még egyszer megengedte, hogy megölelje a legény; a szemét köny
+fátyolozta be és olyan csodálatosnak érezte ezt a pillanatot. A nagy
+éjszakában mintha az egész háború ezért volna, hogy oly távoli két lény
+egyszer találkozzék…
+
+Akkor sóhajtott.
+
+– Azt mondta, nem akarja elfelejteni ezt a napot…
+
+– Soha… ezt az éjszakát soha…
+
+– Nézze… őrizze meg a névjegyemet…
+
+A kis kötött szatyorjában kutatott s egy kicsi kartonlapot nyomott a fiú
+kezébe.
+
+S lángoló arccal elszaladt. Be a házba. Egy perc múlva bent volt a
+lakásában.
+
+A zászlós utánanézett. Elégedetten pillantott fel az égre. Keletről
+virradt. Megpróbálta elolvasni a nevét, de nem tudta, bedugta a bluza
+felső zsebébe.
+
+Abban a pillanatban felriadt a trombita jel.
+
+A néma falu megmozdult, mint egy méhkas, ő futva ment vissza a tanyája
+felé.
+
+Bihonec a lóval, s egészen fölszerelve már ott várta az utcán.
+Felpattant a lóra. A szekerek ott állottak sorban az utcán, ahogy este
+megálltak.
+
+Megdördült valahol egy ágyú. Elől a falu felső végén nagy ropogás volt.
+Golyók süvöltöttek a hajnali fényben és tanácstalanul állott mindenki.
+Sem menni, sem állani nem lehetett.
+
+Bihonec a hátizsákkal megrakva, mint egy öszvér állt egyenesen, nagy
+lelki nyugalommal, hiszen ő csak egy tiszti szolga, ő be van biztosítva
+a halál ellen.
+
+Egy gránát belecsapott abba a házba, hol az éjszakát töltötték.
+Beszakadt az oldala, a félteteje leomlott s ők csak állottak, nem voltak
+képesek mozdulni. Az emberek önkéntelenül a szekerek mögé húzódtak
+fedezékbe, a zászlós is odaállott s kimeredt szemmel várta, várta mi
+lesz, mikor kapja meg a sebet, az elmaradhatatlan golyót. Azt
+számította, hogy a szanitészek mennyire vannak…
+
+A kapitány jött lovon, sápadtan, rekedten, vágtatva.
+
+– Eltorlaszolni az utcát a kocsikkal. Keresztbe fordítani a szekereket,
+egymásra hajtani őket.
+
+A szegény öregnek most se volt szerencséje. Mikor a rendetlenség volna a
+rend, akkor az nem megy az ő szavára.
+
+A kocsisok már szanaszét voltak s a lovak megriadva, fülelve türték a
+puskaropogást.
+
+Egyre jobban virradt s nem lehetett látni semmit, az utca tiszta lett,
+rongy házak egymás után, sehol egyetlen lélek, a katonákon kívül. Most a
+végítélet láthatatlan veszedelme vijjogva röpködött felettük.
+
+Bihonec a kapitány láttára jobban megijedt, mint a váratlan és
+kisérteties csatára s merev arccal és ijedten elkezdett sántítani, akkor
+hirtelen magára eszmélt és abbahagyva a sántítást a gazdájára pislogott.
+A kapitány megértette, a zászlósra nézett, aztán megint a fickóra.
+
+– Eh, du verfluchtes Schwein, – morogta, – állj hát fedezékbe legalább.
+
+Bihonec beállott egy szekér mellé, parancsszóra, az ő pompás katonás
+lépésével. Abban a pillanatban egy golyó érte s felbukott.
+
+– Óóó… – hördült fel a fiatal zászlós. Most érezte meg először a halált.
+
+A zsebéhez kapott s nem tudta mit akar.
+
+Kivette a névjegyet és utólag ötlött az eszébe, hogy mért: Ha ő most
+elesik, s a zsebében megtalálják, a fiatal tanítónőnek vége…
+
+El akarta dobni, hirtelen megnézte.
+
+«_Thekla Orowna_».
+
+Vékony kis betűk voltak, kis finom metszett betűk. A golyók zizegtek s
+percenként mély ágyúzás reszkettette meg a földet s az eget.
+
+Széttépte a névjegyet apró, parányi darabokra s egyenként eresztette el
+az északi szélbe, amely erősen kezdett fütyölni. Nézte merre száll a kis
+papirpihe, s hol hull le a sárba. Közbe azt mondogatta, szeret, nem
+szeret s a menyasszonyára gondolt.
+
+
+
+
+LÁZBAN.
+
+Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekeren, a kórházat sehol
+egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön, ungon-berken át
+vissza, csak vissza.
+
+Az ezredorvos egész héten lázas volt: sok dolga közt eleinte csak
+hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét 38.4.
+
+Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az urak
+mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan állapotban volt,
+hogy az orvosnak egy pillanatja nem maradt, amit magára szánhasson.
+Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák, már épen negyedik hete
+volt, hogy a ruhát le nem vethette magáról, fehérnemüt úgy egy-egy erdő
+végiben, vagy valami félszerben váltott, míg a lovak egy kicsit
+abrakoltak.
+
+– Ezredes úr, kérlek alássan, én nem birom tovább, állandó lázam van,
+haza megyek.
+
+Az ezredes megrémült.
+
+– Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket tartod
+bennünk.
+
+Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, különben is végkép kétségbe
+volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán nem birta
+tovább.
+
+– Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a sárba,
+mi se tudunk menni.
+
+Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell. Apathikusan
+nézett a jövőbe és tovább rontotta a tüdejét. Mert azonkívül, hogy
+megvan mindenféle baj, még harcolni is az emberekkel… káromkodni
+reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni, viccelni, nem enni, sírót
+vígasztalni… És állandóan 38.3, 38.4 lázzal…
+
+Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte mindenki,
+megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is fölrobbantották
+maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon az engedélyt, hogy
+ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett magának s úgy végignyúlt
+rajta, mint egy isten.
+
+Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer főnyi
+kiegészítést kaptak a mult napokban.
+
+Az orvos vizet melegíttetett s minden kimerültsége mellett is
+megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s teljes
+fölszereléssel lefeküdt.
+
+Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az egyik
+ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos.
+
+Belép egy főhadnagy és minden izgalom és fölindulás nélkül szól:
+
+– Ezredes úr!
+
+Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágított kis villamos lámpájával.
+
+– Ezredes úr!
+
+– Mi az?
+
+– Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magunkat, vagy fölkoncoltassuk.
+
+Az ezredes fölriadt.
+
+– Miért?
+
+– Itt vannak, bent az oroszok.
+
+Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló, letompított lárma
+hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája volna.
+
+– Hol?
+
+– Itt az utcán.
+
+Az orvos felugrik és kisiet.
+
+Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar szót hall.
+
+– Testvér, gyere, segíts, mert már megfujt. Má megfujt a kutya…
+
+Az orvos visszafordult. Itt nagyon kurucul megy, ha már egymást
+fojtogatják.
+
+Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó karral, kidülledt véres
+szemmel.
+
+A főhadnagy lámpája hol meggyúl, hol elalszik.
+
+– Ezredes úr, ne menjen ki, – szól az orvos, – már itt a szomszéd
+udvarban egymást fojtogatják.
+
+A tiszt is szól.
+
+– Ezredes úr, tessék gyorsan diszponálni.
+
+Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a szoba
+ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól, kirohan.
+
+A főhadnagy utána.
+
+Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkészíti s kilép
+szintén.
+
+Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben minden lépésnél bokáig
+merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu távolabbi részein
+fojtott dulakodás, kézitusa zaja.
+
+Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi életében, milyen nagy dolog
+az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla merre, hova lépjen,
+hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt bedobná a lovak közé,
+rábizza magát a bakkancsaira s már a következő percben a kerítés tövén
+guggol, a sárban, a sövény alatt s lopózik előre az árokban, a jó mély
+és sáros árokban, amelyben olyan hűségesen eltünik s most haragszik a
+szürke köpenyre, az opozam-prémre, amely kivilágít a sár kényelmes
+sötétjéből. Nyitott szájjal lélekzik, mélyen lélekzik s meg-megáll, a
+mellében szúrás van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van meredve,
+de csak egy pillanat s tovább, gyorsan csak tovább. Mintha mindig itt
+járt volna, biztosan s bátran siklik be jobbra egy sikátorba, az orosz
+házak közt, amelyek kerítés nélkül, egymástól mind külön állanak s most
+oly rettenetesen némák, szinte zörög a félelemtől a lelkük.
+
+Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehúzódni egy lépcső mögé, amely,
+orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára nyilik.
+
+Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; megadni magát? villan át
+agyán. Nem, harc nélkül nem, sebesülés nélkül. Sebesülés! A kötözőhelyek
+rémségei villannak elé, a koponya, mell, hassérülések, a jodtinkturák
+szaga vagy vérző sebek, Perubalzsammal kitöltve, kéregpapirból csinált
+sinkötések, organtin-pólyák… Felhúzta revolverét, nagy, kitünő Mauser… a
+szemére vér borult… vajjon mindez nem a láz?…
+
+Magyar szó.
+
+– Itt volt!… Délután még itt volt…
+
+A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe köny
+szivárog.
+
+– Tóni…!
+
+– Halt!
+
+S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyanazzal a riadt, vad,
+rémült felhorkanással.
+
+Aztán megismerik egymást.
+
+– Hol az ezredzászló?… Délután még itt volt…
+
+Az orvos kábultnak érzi a fejét.
+
+– Ja?… Az ezredes megmentette.
+
+Mért mondta ezt, hogy «megmentette»? S mikor a lélekzetek nagy
+fölsusogásából megérzi a nagyszerű megnyugvást, hogy az ezredzászló meg
+van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol valami
+biztos pont, van már valami bázis, amire számítani lehet… Mért nem vonja
+vissza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát?… Csak áll, a két kezét
+lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz koponyája szédül a sapkában,
+véreres nyilván a szeme és a láza túl van a 39 fokon… S hátha az ezredes
+lemészárolva fekszik az utcán s a zászló a kozákok markában van…
+
+De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, fölujhodás! Az ezredes
+megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni.
+
+S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall, emberek
+gyülnek, magyar fiúk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan, száz, halk
+kommandó, sorakozás úgy hevenyében; távolról egy-egy ordítás, de közben
+irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete csönd…
+
+Hirtelen kigyul egy ház!
+
+Ijedtség tör ki! Káromkodás! «No már világítanak, már meglátnak!» S
+végig fut a remegés mindannyiukon, mint a szűzön, ha álmában takaróját
+emelik. Azután fölkiált valaki.
+
+A Pici, az ezredes kisebbik segédtisztje.
+
+– Éljen!
+
+– Mi, mi az?
+
+– Ez a jel! – és hangosan kacag, ahogy vacsoránál szokott borsos adomán.
+
+– Mi jel?
+
+– Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak gyújtani
+egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni…
+
+Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden bajnak s
+neki direkt az égő háznak.
+
+Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik, kétszer is
+térdre esik, a sár hideg, tele vele a keze, marka, ruhája, didereg,
+elmarad s a fogát csikorgatja, olyan dühös magára. A revolvere egyszerre
+csak nincs meg. Fogalma sincs róla, hova lett, beleharap az ajkába s
+tovább rohan.
+
+A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A tűz
+lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés körül a
+falusi gyerekek.
+
+Egy főhadnagy rákiált:
+
+– Szervusz, öregem! – s vígan fütyörész, míg fehér ronggyal igyekszik
+bepólyálni a karját.
+
+– Nini, – mondja aztán, – hisz ez a te mesterséged.
+
+Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körülpillant lysoformos víz
+után s kábult, szétpattanó aggyal a Jendrassik-klinikára gondol. Jó
+volna már ott feküdni ágyban, a kis erkélyszobában, napsütésben,
+tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor odahaza volt az ősszel…
+
+
+
+
+IDEGSOKK
+
+A térkép ki volt terítve előttük, ott feküdtek a fűben s a tábornok
+rendeletet adott a telefonba.
+
+A segédtiszt idegesen, könnyes szemmel kapkodta a fejét. Úgy érezte,
+beleesnek az ellenség tüzelési ívébe, a gránátok az egész mezőt
+szántották s mikor közvetlen mellettük robbant egy, úgy, hogy a
+felvágott homok belepörgött a térképbe, felkiáltott:
+
+– Tábornok úr, alázatosan jelentem, nem vállalhatok többet felelősséget
+a tábornok úr testi épségéért.
+
+A tábornok felnézett rá a térképből, világos kék tiszta szemei kissé
+mosolyosan megrebbentek. A fiatal tiszt zavart lett, kicsit el is
+pirult.
+
+Aztán tovább dolgoztak. Mikor a gránátok megint távolodni kezdtek, a
+hadnagy felkiáltott:
+
+– Tábornok úr, én egy szakasz élén szivesebben kirohannék kézitusára,
+mint itt…
+
+– A végin idegsokkot kapsz, – szól a tábornok s tovább dolgozott.
+Parancsőrtisztek jöttek-mentek, a dandártól várt mindenki mindent. A
+tartalékokkal baj volt. Elvesztették az összeköttetést. – Ördög vigye, –
+csóválta a fejét folyton a tábornok.
+
+Akkor megint a segédtisztjére nézett, kissé szórakozottan.
+
+– Gondolj valamire az életedben, valami helyzetre, amit nem szeretnél
+újra élni, aminél még itt is jobb… – mondta keserű kis mosolylyal, aztán
+tovább számított a térkép vonalai közt keresve az eltünt tartalékokat s
+új meg új rendeleteket adott ki járőrök kiküldésére.
+
+A fiatal tiszt meghökkenve nézegette a tábornokot, aki fiatal öreg volt,
+friss és kövér és energikus, mint egy gummilabda.
+
+Aztán újra parancsőrtisztek jöttek, egész társaság gyült, majd egy
+alezredes jött, majd megint mások, szók izgatottak, parancsok,
+találgatások röpködtek, dolgoztak, a telefon folyton sercegett.
+
+– Nos, nincs olyan? – kérdezte a tábornok s elővette a cigarettatárcáját
+s egy szivarkára gyujtott.
+
+A segédtiszt meghökkenve nézett rá. Aztán elértette.
+
+– Ennél kellemetlenebb percem, tábornok úr! Olyan nincsen tábornok úr…
+
+– Hm. Nem volt öt szekundád az ötödikben? Görög, német, latin?
+
+– Nem tábornok úr.
+
+– Nem… Hát penecilust nem loptál első gimnázista korodban?
+
+– Nem tábornok úr.
+
+– Lám… És hetedikes korodban nem kapott rajta egy apa sem a lányán?…
+
+– Nem tábornok úr, – szólt a hadnagy…
+
+– Persze… Hát szerencsés fickó voltál,… hogy sose kaptak rajta. Hát
+akkor most mit drukkolsz?
+
+Kis ideig hallgattak. A tábornok aztán látcsővel nézte a terepet.
+
+– Különben az igaz, – vette le a látcsövet a szeméről, – annál rosszabb,
+elhasználatlanok az igaz, de begyakorlatlanok az idegeid… Féltelek az
+idegsokktól… – s szeretettel nézte meg a fiatal fiút.
+
+A magasban a gránát zengő röpülését hallották, mint egy gyilkos vészes
+madarat… A hadnagy a fejét lehúzta önkéntelen…
+
+– Hosszú lesz, – mondta a tábornok.
+
+Csakugyan messze mögöttük csapott le.
+
+Visszanéztek mind a ketten. Akkor a tábornok így szólt:
+
+– Én házas ember vagyok…
+
+Mosolygott is hozzá… Újra meggyujtotta a szivarkáját s mély füstöt
+szívott a tüdejére.
+
+– Ha az ember meggondolja, milyen semmiség ez az egész skandalum, egy jó
+kis cselédmizériához képest, a háztartásban…
+
+A bokrok közt állottak. Voltaképen semmit sem láttak, csak egy-egy
+vágtató huszárcsoportot, nehány futó gyalogost, kard nélkül erre
+csörtető tisztet, az előttük levő dombok fedték a csata igazi terét,
+csak a puskaropogás és a kézitusa távoli zaja, egy pár kilométerről
+idehangzó egészen rendetlen fegyverropogtatás jelezte a nagy
+összeütközést, amely az erdő alatt folyt.
+
+– Fiam, egy katonatisztnek, – szólt a tábornok s a vállára csapott a
+fiúnak és a szemébe nézett, – ha egy katonának nincs egyebe, csak a
+kardja, akkor a legjobb iskola neki minden háborúhoz egy szerelmes
+feleség, akinek önálló pénzkezelése van…
+
+Elhallgatott s szórakozott tünődéssel, maga elé nézett.
+
+– Mit hoztál te a házhoz? Mit adtál a feleségednek? Mit csináltál te
+neki?!… Féltucat gyereket!… Hátfájást, combtőfájást, lapockafájást,
+idegkimerültséget…
+
+Újra belenézett a távcsövébe, hosszan. A fiatal ember ijedten szemlélte
+erős, korpulens alakját. Az idegsokk kerülgeti, gondolta magában, hogy
+ilyeneket beszél.
+
+– Ő igen, – mondta a tábornok s merően nézett rá újra, úgy, hogy meg
+kellett zavarodni ettől a merev pillantástól, – ő kihizlalt téged
+szépen, pozicióba tett, magas rangba vitt fel… S mikor éjfél után még a
+fűtetlen szalonban fuldokoltok a legkeservesebb dűhben, s minden percben
+azt hiszed megőrülsz, vagy széttiprod a mályvaszin selyem kis
+szalongarniturát, amire azt mondta az asszony annak idején, kis naiv
+menyasszonyszájjal, hogy öngyilkos lesz, ha meg nem veszik neki… s mikor
+bevonszolod a hálószobába, ölben és csöndben, hogy a cselédek mégis…
+akkor jönnek az igazi gránátok: «ne tépje a bluzomat, nem tud helyette
+másat venni… nyavalyás…»
+
+Újra a szeméhez emelte a távcsövet s körbe nézelődött.
+
+Megint közeledett a gránát. A fiatal hadnagy kínosan állott mellette.
+Azt hitte az öreg megőrült s nem merte azt mondani, hogy menjenek innen,
+hiszen szemmelláthatóan őket keresik a gránátok…
+
+A gránát rövid volt. Előttük csapott le.
+
+A tábornok hosszan nézte a fiatal hadnagyot, aki iránt maga sem tudta
+miért, mindig valami csodálatos rokonszenvet érzett. Szerette a sápadt,
+olajbarna arcát, a friss száját, amely biggyedt volt, s finom ívű, de
+kissé bizarr, a sima homlokát, amely mögött arisztokratikus neveltség
+egyensúlya volt s mégis az egész fiúban valami ártatlan, kedves
+természetesség, valami romlatlan egészség, a jólét virágzó psychéje…
+Szerette volna egyszer megölelni azt a fiút, jobban szerette mint minden
+gyerekét, a szeme úgy el-elkalandozott az arcán, ahogy az ember
+számtalanszor tud megállani egy kedvenc műtárgy előtt, amelyhez emlékek
+egész légiója fűződik… Most úgy szerette a gyávaságát, a vérének le s
+fel hullámzó ijedtségét, az el-elsáppadó s újra kigyuló színét,
+kalitkába zárt madárra emlékeztető riadt rebegésű szemeit… Úgy szerette
+volna ölbe kapni, a karjára veni, mint egy anya, kit látott valaha, kis
+gyermekét, s mint az, szaladni vele a réten keresztül s közben kacagva
+csókolni… És a dombok mögött egyre jobban hallatszott a fegyveres tusa
+rendetlen erős zaja. Már golyók zizegtek, suhogtak körülöttük s le-le
+csaptak itt-ott egy-egy zsombékba…
+
+– Mit csinálna itt egy asszony? – mondta férfigőggel, gúnyos mosolylyal…
+– Az ember hazamegy a kaszárnyából, ahol pár ezer embernek a dolgait
+kell rendben és nyilván tartani… Otthon van valami három cseléd… s az
+ember magából kikelve találja az asszonyát… Emlékezz csak vissza az
+anyádra, akinek a szoknyája ráncai közé bujtál, mikor a furiák kígyói
+kezdettek az arcán kilobogni… Az anyád is az volt, aki minden asszony:
+minden asszonyban ott van az egész pokol… De majd ha asszonyod lesz
+magadnak: aki előtt férfinak kell lenned, mikor csak egy jó kis fiú
+tudsz lenni… és át kell ölelned a feleségedet, hogy meg ne alázhassa
+magát cselédhajaknak kitépászásával s a szent, a drága, az angyal,
+karjaid közt vonaglik s lábbal rugdos a pimasz felé, a hatvan koronás
+kis cipőivel és vér fut az agyára, hogy nem semmisítheti meg egy
+szavával, nem ölheti meg a bitangot, aki soha nem törüli le a szekrény
+tetejét s vállat von, ha összeszidják…
+
+A tábornok kutatva nézett a fiatal ember arcába, mintha ítéletet,
+kritikát keresne benne, már valami a lelke mélyén feszülni kezdett, már
+valami égett benne, hogy túlment azon a határon, ameddig szabad lett
+volna… De benne volt, de végre itt a harctéren, itt a gránátok kereső
+ugatása közt, itt végre kijött belőle, valaki előtt, aki annyira közel
+volt neki, mint saját maga, valaki előtt, aki mintha a zúgó szél volna,
+s a szív szerető hallgató kagylója…
+
+– Akkor aztán annyit se mondj dühödben, hogy: majd megmutatnád te, csak
+te állanál ennek a kis menázsnak az élén… Mert akkor minden kijön… A
+piszoknak, az utálatnak, a gyülöletnek minden sara, ami egy asszonyi
+lélekben felgyült valaha valamikép, nem is csak te magad ellen, hanem az
+ős Asszonyban az ős Férfi ellen, a sors, az életek berendezése, a nemek
+igaztalan beosztása, a lelkek össze nem törődhető nyers nagy gyűlölete,
+az a vad és soha le nem birható kaján gonoszság, ami egy asszonyban a
+hím ellen felgyülemlik, az a tajték, az a sár, az a förtelem, az
+angyalnak az a démonná, sátánná való visszaformálása, az a kicsinyesség,
+az a minden nivón alólmaradó köpködés, az az utolsó szajhanyelv, ami
+minden asszonyban ott van, az a…
+
+Hirtelen egy undorodó nagy hangot adott.
+
+– Eh…
+
+Rámeredt a fiatal emberre. Ez ismeri a feleségét. Ez előtt leleplezte az
+életét. A boldog házasságot… Rémült és vad meghökkenéssel nézett rá.
+Vissza akarta venni a szavakat. Aztán lassan elfordította a szemét.
+
+Egy pillantást vetett a mezőre.
+
+– Mutasd a térképet.
+
+A segédtiszt gyorsan kiterítette a fűbe.
+
+Leült, levetette magát a széttiport gazba.
+
+Ilyen alávalóságot!… Hát ki lett ő. A tiszta, az előkelő, a hideg, a
+begombolkozott katona. Miért ontja most idegen előtt, egy fiatal kis
+férfi előtt, egy nembeli ellenség előtt… Mit hijja ő ki a kritikát…
+Pusztuljon el! Ennek az embernek el kell pusztulnia! Ennek nem szabad
+életben maradnia Menjen a tűzbe!… Az egyetlen, aki előtt a lelke
+szennyét úgy kiöntötte…
+
+Ráhajlott a térképre s érezte, hogy a másik férfi, szintén fölibe hajol,
+ott térdelve a fűben, szintén mellette hajol s valami gyílkoló düh,
+valami roham vett erőt rajta, amely szinte megrázta, megrengette a
+vastag nagy testét…
+
+E pillanatban felettük nagy csattanás. Süvöltő szelet érez az arcában s
+abban a pillanatban nagy vörös folttá válik a szeme előtt a térkép.
+
+A pillanatok végtelenségében emeli fel kábult szemeit a másikra, a
+férfiúra, a fiatal testvérre, az idegenné vált szörnyűségre.
+
+Csak néz, néz rá, ahogy ott ül elváltozva és csodálatosan s lassan
+odadül feléje, fej nélkül előre…
+
+Irtózattal veti magát hátra s rettenetes ordítás tör ki a torkán,
+üvöltés, mint a megőrült állaté s hátra, hátra, mert borzalom… mert
+iszonyú…
+
+A segédtisztnek egy srapnelhüvely elvitte az egész fejét s a tábornokon
+kitört az idegsokk.
+
+
+
+
+EGY SZEGÉNY FECSKE
+
+A figyelők a nyilásoknál állottak s erősen néztek kifelé a csillagos,
+sötét éjszakába.
+
+A cug másik része hátul ült, guggolt s igyekezett hátát úgy vetni neki a
+lövészárok oldalának, hogy a hátizsák ne húzza le nagyon a nyakát; egy
+percre sem volt már szabad letenni a felszerelést, a fronton voltak.
+
+Erős emberszaggal, bakancsszaggal, izzadtság bűzével volt tele a
+fedezék, amelyet szűknek találtak, haszontalannak, mert nem ők
+csinálták. Keservesen, bebörtönözve bámultak maguk elé a sötétbe és
+minden percben elaludtak, akár figyelők voltak, akár nem s aludni
+halálbüntetés terhe alatt tilos volt.
+
+Még nem voltak hozzászokva ezekhez a dolgokhoz, a rettenetes marsolás
+után még csak alig pihenték ki magukat.
+
+– András, – mondta az önkéntes káplár, csendesen, a hangja fáradt
+csöndben sustorgott, – András, András! Maga alszik.
+
+A baka megmozdult.
+
+– Maga alszik.
+
+– Nem alszok én, csak nagyon figyelek.
+
+S kicsit ellódította magát a figyelőnyilás előtt a faltól, hogy lábon
+maradjon.
+
+Az önkéntes jól megfigyelte, hogy aludt, ő maga is tudta, András
+álmodott. A szemébe friss levegő jött s kint látta a kissé völggyé váló
+tájat s a büntetéstől való megijedésében egyszerre annyira éber lett,
+mintha csak kitisztult volna, mintha szitán átrostálták volna a világot.
+
+Az önkéntes káplár morogva, dünnyögve tovább ment; a kis öreg s
+orrhangján biztatta őket, szoktatta a vén embereket, hogy el ne
+szunnyadjanak. Ő maga ugyanúgy cipelte a batyuját, szerencse, hogy a
+minapi teázáskor minden élelmiszer kifogyott belőle, mert ha most is
+annyit kellene cipelni…
+
+Nemsokára letelt az óra s kiadta a jelszót, hogy felváltani.
+
+A figyelők, akik már majd megőrültek az egyórai gépies tétlen
+ácsorgásban, most először pillantottak ki kiváncsian a nyilásokon, hogy
+hátha mégis lehetett volna valamit látni, aztán siettek hátra
+visszapottyanni a stellung földjére, leguggolni gémberedett, állásban
+megmeredett lábaikon. Le is ültek, rögtön aludtak, az önkéntesnek úgy
+kellett felrugdosni, lábra verni, mint a fűbe fekvő bárányt, aki az
+útszélről nem akar tovább menni.
+
+Jó volt annak, aki a földbe vágott padkákra ülhetett, fegyverrel
+vállukon, hátukon a nehéz hátizsákkal, vagy bornyuval, fújtak,
+szuszogtak s még a verejtéket is lusták voltak letörülni a hideg
+homlokról, kitátották a szájukat s a rossz levegőt lihegték.
+
+András kinyujtotta a lábát, keresztbe tette s elhevert. Az önkéntes, aki
+folyton sürgött-forgott s őrülten ideges volt az első lőárokbeli
+éjszakájukon, megbotlott benne.
+
+– Gáncsot vetettél? – kiáltotta, miután akkorát nyekkent, hogy a nyelvét
+majd elharapta, s a másik percben puskatussal mellbe vágta Andrást.
+
+Az ütés nem fájt, már ekkorra visszafogta dühét és a baka röhögött.
+
+– Dehogy is káplár úr, – mondta sunyin, – csak nagyonis beteg vagyok.
+Káplár úr. Má meg kell dögölni káplár úr, jaj de odáig vagyok káplár úr.
+
+– Gondoltam, hogy te vagy, – szitkozódott a foga közt az önkéntes, lábra
+egyengetve magát s most már nem magázta Andrást, – ez a magyar ember;
+szégyeld magad… Semmit nem akar csinálni, semmit… mennyen gyepkockát
+vágni: nem megy… Mennyen tüzet rakni: nem rak… Mennyen legalább fát
+szedni: ellóg… Hanem majd elnáspángollak, disznó, majd akkor mentek…
+
+Andrásnak a melle megrázkódott a visszafojtott kacagástól, aztán
+mindjárt siralmas gyerekhangon mondta:
+
+– Nem tudna önkéntes úr ojan goromba lenni…
+
+S lehúzta a fejét a melléig, hogy hangosan fel ne röhögjön. Sokért nem
+adta volna, hogy így fel tudta paprikázni.
+
+A fiatal önkéntesnek már csakugyan elpárolgott a haragja. Tudta, hogy
+haragudnia kell, büntetni, kemény lenni, példát statuálni: de már csak a
+fejét csóválta, a sapka is félrefitult az orrán az előbbi elbotlásnál,
+azt igazította meg. Szerette ezt az embert. Komisz bitang volt, de olyan
+jóképü magyar. A maga fajtáját, saját magát ismerte benne, ő éppen így
+szeretett volna tenni a hadnagyával, de hát ő nagyon jó fiúnak volt
+nevelve. No majd a háború talán segít rajta.
+
+Tovább akart menni újabb szó nélkül, de András megfogta a köpenyének a
+szárnyát.
+
+– Önkénytes úr… nincsen egy csepp sósborszesze? – szólt nyögdécselő
+hangon.
+
+– Van, de nem neked.
+
+– Csak egy kis kortyot aggyék belőle, nagyon elvagyok platytyanva
+önkénytes úr.
+
+Az önkéntes elnevette magát. Kihúzta a ruháját a legény markából s odább
+lépett. András nem erőltette a dolgot.
+
+Most telt le az idő, mikor a Horchposztot, a kiküldött figyelőket
+váltották le. Kint felhangzott a jelszó s az önkéntes sürögni kezdett,
+hogy összeállítsa a kiküldendő új csoportot. Jobbról, a lövészárok
+következő szakaszában, amely tőlük bemélyített földgáttal van
+elválasztva már készen is van a csapat, erre ő túlságoskodva szólt:
+
+– Nyolc ember kimegy horposztra! Nyolc ember horposztra! Ez a nyolc
+kimegy horposztra.
+
+A nyolcba András is beleesett. Iszonyú dühös lett, hogy fel kellett
+állnia.
+
+– Még csak most figyeltem ki, – mondta komiszul, – osztán má megint én
+menjek ki.
+
+– Disznó, – morogta az önkéntes, – ahelyett, hogy örülnél, hogy leteszed
+a rüsztungot, még morogsz.
+
+András csöndesen káromkodott.
+
+Segesvári mellette nagyot tüsszentett. Egész éjszaka szótalan volt, úgy
+meghúzódott, mint a menyét, csak fújt, fújt, mint a tehén, mikor legel,
+csakúgy sípolt a tüdejéből kifelé a forró levegő.
+
+– Mibaj komám? – kérdezte a cigány.
+
+Segesvári nehézkesen föltápászkodott.
+
+– Ajjó egésség tuggya, de nagyon komiszul vagyok.
+
+– Szójjak az önkéntes úrnak? – sziveskedett a cigány.
+
+– A, nem kell nekem semmi.
+
+András odafigyelt.
+
+– Csalj ki belőle egy kis sósborszeszt, nekem is te. Fecske. Hallod.
+
+Segesvári oda se ügyelt rá, leeresztette a nyakából a rüsztungot s
+nagyot lélekzett, örült, hogy megpihent a nyaka, válla. Mindent
+leraktak, csak a fegyver maradt kézben, aztán egyenként kibújtak a
+lövészárok szűk lépcsején a szabadba, csak András békétlenkedett minden
+pillanatban, pedig örült, hogy lehányhatta magáról a nehéz terhet, ami
+úgy húzza az ember gerincét, hogy ökörnek érzi magát, járomba.
+
+– Csak egy cseppet aggyék önkéntes úr. Abbul a jó sósborszeszbül, dejjó
+vóna.
+
+– Cukorra adok.
+
+– Cukorra! – mondta András. – Hallod mán fecske!… Hát aggyék cukorra.
+
+– Van cukrod?
+
+– Nincs.
+
+– Nohát nekem sincs… Kifele, kifele má…
+
+András hümgetett.
+
+– Ej azt a jóféle megváltóját, kiküldeni tuggyák az embert… osztán
+meglűve hozzák vissza a vígin…
+
+S ő is kibújt. Utána összeszorított foggal, kidülledt szemmel mászott
+fel Segesvári, végül a cigány. Ez volt az utolsó a nyolcban
+
+Kint a szép csillagos, de holdtalan tavaszi éjszakán hason csúszva
+mentek előre… Jó nedves fű volt, friss levegő.
+
+Mikor a kellő távolságban voltak, András elhevert a magas fűben, a fejét
+egy mohos kőre tette, hanyat a földön s kényelmesen eleresztve tagjait,
+felnézett a magas égre.
+
+Épenúgy feküdt most, mint odahaza szokott, mikor kiviszik a lovat a
+Nagyszegbe éjszakára legelni, vagy nyáron, ha az asztagot őrzik, hogy
+valaki tréfából fel ne gyújtsa.
+
+Haza gondolt. Vajon mi van most az idesanyámmal, meg a menyecskével…
+Tegnapelőtt még postát kaptak. Mindenki kapott egy levelet, vagy kettőt,
+az asztalos legény kapott ötöt, mindenféle nőszemélyektől… pedig
+felesége is van, meg gyereke az ebattának…
+
+Csak ő nem kapott, neki nem írnak, neki még egy kutya vakarintást se
+írnak… Még ennek a cigánynak is írtak, még ennek is vót, aki írjon, csak
+neki nem…
+
+Iszonyú elkeseredés vett rajta erőt s hasra fordult, bele nézett a
+bizonytalan messzibe. Most bele tudna vágni még egy sturmba is, így
+fegyver nélkül, azt a kutya megteremtőjit, ököllel tudná agyon verni a
+muszkát… Hogy minditig is baj vót odahaza, hogy a két asszony sose birt
+egyezni, azt a keserves… Mint két éles kés… De sokat ették má eddig is
+az életét… Hogy két asszony mér nem bir megegyezni, azt a megfeszített…
+Ami az egyiknek kell, az a másiknak azért se, azt a…
+
+Most jött fel a hold is, ez is olyan keserves, mint egy penecilus éle,
+semmit se látni a völgységből, csak a tarka homályosságot, felgyülhet
+ott egy ármádia muszka, a fenét ér ez az egész horposzt, affelől
+lefeküdhetnének aludni nyugodtan.
+
+Arra lent puskalövés pukkant.
+
+Felkapta a fejét, de csönd volt tovább. Balfelől a cigány hangját
+hallotta, fecskének mondott valamit… Berezelt a more, mondta András
+magában, inkább a leveledet adnád ide… Tagadja a levelet, má biztosan
+baj van vele. Mintha kivilágosodott volna, eszébe jutott: már valamit
+írtak benne, ezek a büdös cigányok, mindig ezek hordják a pletykát… Jaj
+de jó má egyszer így feküdni fáradott testtel…
+
+– Orosz patrul… – hallotta jobbfelől. Messziről jött a hang, de oly
+tisztán, mintha a húsába metszettek volna bele.
+
+Egyszerre csak mindenki látta, mindenki mondta, sorra avizálták, ő
+ijedten, kidülledten figyelt, semmit se látott, de mikor rákerült, ő is
+rekedten lihegte tovább a szomszédja felé, Segesvárinak kiáltva:
+
+– Ott az orosz, e!
+
+A lövészárok felől már megjött a jel, hogy a Horchpostok vonuljanak be.
+Most az egyszer a parancsnak igazán teljes erővel s buzgósággal tettek
+eleget.
+
+Mire beugrott a tűzbe, a sötétbe és melegbe, dideregve, mint a kutya, a
+kezét dörzsölve s bizony megszeppenve a tolongásban; kint, egészen
+közel, őrült fegyvercsattogás volt. Tízet, húszat, százat lőttek. A
+figyelők a nyílásoknál nem voltak többé álmosak, kimeresztették mindkét
+szemüket s egyikük eldörrentette a puskáját.
+
+– Ne lőjj, ne lőjj, – kiabált az önkéntes káplár, – az istenért ne
+lőjjenek, még meg se olvastam bent van-e már minden emberünk.
+
+El kezdte olvasni: egy, kett, hárm, négy… Kétszer is végig számolta.
+Ötvenhatan voltak, de hol ötvennégy, hol ötvenhét jött ki. A
+zsebvillamlámpája nem működött, kölcsön kellett kérni egyet a másik
+szakasztól, úgy kezdett névsort olvasni. Közben kifelé figyelt, odakint
+csönd volt.
+
+– Hier, hier, – kiabáltak sorra, a sötétben.
+
+– Segesvári, Segesvári… Segesvári…
+
+Senki se szól.
+
+– Hol van Segesvári, hova lett?… Ki volt mellette?… A cigány, hol a
+cigány?… Cigány… Ki szólt a cigány helyett?…
+
+András lehúzta a nyakát, izgalmában egészen önkéntelenül ő kiáltott a
+cigány helyett, már a kaszárnyában megszokta, mert igen jól tudta
+utánozni a furcsa kiáltást.
+
+– Hol van Segesvári?
+
+– Kinn maradt.
+
+Odakünn már mély csend volt, mint egy nyári fergeteg, amilyen gyorsan
+jött, el is múlt a puskatűz. Az önkéntes káplár halántékáról patakokban
+folyt a verejték.
+
+– Megnézem, – szólott s egyszerűen ledobta a nyakáról a hátizsákot s
+fegyver s minden nélkül gyorsan eltünt a lövészárok lépcsőjén.
+
+Eszébe se jutott, hogy hiszen baj érheti, egyre előbb kúszott.
+
+Hirtelen egy fa alatt meglátta Segesvárit, rögtön megismerte. Alig
+nyolc-tíz lépésre a front előtt ott feküdt összecsukolva, sapka nem volt
+a fején, az messze gurult, a fegyvere melle alatt keresztben.
+
+– Segesvári, Segesvári… – sustorgott egész rémülettel rá, azt hitte
+alszik.
+
+De az nem mozdult.
+
+Föléje térdelt s megfogta a karját.
+
+A test átfordult.
+
+– Segesvári…
+
+Irtózattal nézett az arcába a kevés éjjeli világosságban. Ez volt az
+első halott, akit életében látott. Reszketett tőle és kimeredten,
+dermedetten nézte. A balhomlokán ment be a golyó és a jobb homloka nagy
+darabon ki volt szakítva, óriási lukból folyt a vér… Elengedte a karját,
+amelyet öntudatlan görccsel markolt s újabb iszonyattal látta, hogy a
+keze is tele van vérrel…
+
+A karja is át volt lőve… Végigjártatta rajta a szemét s valami borzalmas
+kiváncsisággal számolni kezdte a sebeket. Kilencet fedezett fel.
+
+Remegett s a két kezére támaszkodott, körül a füvek, bokrok, a fák, s a
+csillagos nagy égbolt, mind ezt az egy halottat lesték titkos nagy
+suhogással, irtózó rettegéssel, az elmulás imádatával és félelmével s
+egész testében borzongva a Mindenség…
+
+– Két ember jőjjön ki!!…
+
+Bent a lövészárokban senki sem mozdult.
+
+Szédület és düh fogta el. Hát emberek ezek. Kutyák. Még most se. Még ide
+se.
+
+– Asztalos! – kiáltotta, – Schwartz!
+
+A zsidót kár volt hívni, mondta magában, az hisztérikus görcsöt kap
+megint. Nem is az jött. Asztalos után András kúszott elő.
+
+Minden borzalom között feltünt az önkéntesnek, hogy András itt van s
+csak nézte, nézte erős, komoly, csontos parasztarcát, ahogy nyugodtan,
+bajtársiasan, a meg nem rendült léleknek jóságával hajolt szegény
+cimborája felé, akivel egész úton dévajkodott, akit ő nevezett el
+Fecskének… Az első fecske a halál tavaszán.
+
+– Úgyis beteg volt, – mondta András, – úgy fújt, mint a tűz, ojan vót a
+lehellete.
+
+Aztán még hozzátette halk egyszerű hangon:
+
+– Csakhogy minket átugrott.
+
+A Halál, tudniillik. S csakugyan mindnyájan valami örömet s megnyugvást
+sejtettek: meghalni jó a betegnek. De életben maradni, életben élni még
+jobb annak, aki él.
+
+
+
+
+A MACSKA
+
+Az alkonyat az orosz síkon ép olyan volt, mint odahaza. Nem látszott az
+égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy
+seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el volt rejtve
+egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a
+fűszálak közt hadat.
+
+Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapródjelölt
+őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől valami 1500
+lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan fedezékbe kaparja
+magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát.
+
+Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben, vagy
+bogarat. Távolról ágyúdörgés hallatszott s elszórt puskalövések, kettős
+csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el a fül mellett egy-egy
+golyó.
+
+Csatatéri csönd volt.
+
+– No hálistennek, – szólt a hadapródjelölt őrmester és elterült a maga
+ásta fedezékben.
+
+Mozdulni sem bírt már, egyetlen tagját nem bírta tovább mozgatni. Oda
+volt. Fájt a gerince, a nyult agyveleje, az összes csontjai és kötései,
+de különösen a gerincvelő, amit egészen agyoncsigázott a súlyos
+szerelvénycipelés, az utolsó héten valami százhúsz kilométert
+meneteltek.
+
+Hirtelen valami csodálatos édes kis hang ütötte meg a fülét. Megint
+felnyitotta a szemét, mert azt hitte, megőrült. A nyitott sírforma
+fedezék sötét homokjában találta magát s nem volt semmi nesz. Tudta,
+hogy a hét embere szintén be van ásva és most ugyanígy fekszik a meleg
+homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök
+igyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz
+támadás jönne sem.
+
+Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és kedves, síró
+és csiklandozó… Macskanyávogás, fiatal kis cica nyivákolása…
+
+Tágra nyitotta a fülét. Macska! Hol van itt macska…
+
+Macska!… Régen elmult örömök és boldogságok villantak eszébe. A kis
+lányait látta, ahogy a fehér cicákkal hempergőztek. A kis gyerekének a
+hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a macskát
+cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszínű kis cica…
+
+– Cic, cicic!… hallotta jobbról is, balról is.
+
+Felkönyökölt.
+
+Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és
+kiváncsian, vigyorgó képpel néztek.
+
+– Cic, – mondta mind, – cic!
+
+A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér volt
+a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen
+mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a kényes
+emberek.
+
+– Cici, cicicic!…
+
+S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és ravaszul,
+lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant megcsipni.
+
+– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a
+macska kézben volt.
+
+Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagybajuszú öreg magyar és
+úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy földi féreg,
+amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni az égre…
+
+– Tudsz magyarul cicu? – mondták az emberek és nevettek.
+
+– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s büszkén
+mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még leszedné róla a
+bőrt!
+
+– Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.
+
+– Nem kell úgy megszorítani!
+
+– Nem való ilyennek a kezébe a macska!
+
+– Adcsak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind
+a macska után vágyott.
+
+Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak itt s egy
+kis macska… a halál mezején…
+
+– Cicuskám! – szólt oda egy ember, – kis cicuskám! hogy kerülsz te ide,
+cicus? Gyere haza velem Magyarországra. Böskéhez… a bácsi Böskéjéhez.
+
+– Ne csábítsd el! – mondta a honvéd, aki a markában úgy tartotta a
+cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához
+Nagyszemmre, a Patics-utcába…
+
+Az arcához szorította a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a többi
+irigyen és csorgó kivánsággal nézte.
+
+– Teljes fedezék! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt
+őrmester, mert valami gyanust vett észre.
+
+Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behúzódott a fedezékébe.
+
+Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok
+közeledtek vágtatva.
+
+– Itt a muszka! – kurjantott valaki.
+
+– Nem muszka ez, te szamár, hanem huszárok!
+
+– Hászíppa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már szaladnak
+visszafele!
+
+Ahogy a háborúra visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a
+testüket, a fáradtságukat.
+
+– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek épen erre! – mormogta a
+macskás ember s a cicát beszorította a kebelébe.
+
+A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc
+mulva veszekedett gránát csapott le.
+
+Lehúzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszú perceken át visszafojtott
+lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mind ilyen remek
+megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt
+lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára elevenítette meg őket
+újra a macskanyávogás.
+
+Mire kinéztek a földszínére, már a huszárok ott látszottak a falu alatt.
+A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, a nap utolsó
+sugara.
+
+A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékből a cicát
+félkézzel s a másikkal símogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a kis
+mélységű sírban.
+
+– Megijedt!
+
+– Cicukám, megijedtél?
+
+– Nem szereted a gránátot, cicuka?
+
+– Hát a gombócot?
+
+– Hát a friss tejecskét? – mondták összevissza.
+
+S úgy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete kezeiben
+tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját
+és kinyújtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott kis fehér orrával
+az égre nyivákolt.
+
+– Milyen tiszta – szólt az őr.
+
+– Mosdik.
+
+– Többet mosdik, mint te.
+
+A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és
+tovább szaladt.
+
+Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már megint fogva
+volt.
+
+Most új embernek kezdődött új öröme. Simogatta, szeretgette, olyan
+gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a gyereke
+hajával… s a többi nézte…
+
+– Teljes fedezék! – hallatszott újra a hadapródőrmester kiáltása.
+
+Abban a pillanatban mindenki lebújt.
+
+Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön…
+
+– Csehek jönnek – kiáltott az őr.
+
+Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról, jobbról
+egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek itt is
+kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák egymást.
+
+– Ördög vigye, minek jönnek ezek erre – káromkodtak magukban s nézték,
+hogy jön a menet tömör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt lesznek a
+tűzzel.
+
+Három lovas tisztjük észrevette őket s előre rugtatott.
+
+A hadapródjelöltőrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek egész
+alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg itt
+lappangjanak. S amit tudott, elmondta.
+
+A nagybajszú, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az irányba,
+amerre az ellenséget jelezte nekik s minden köszöntés nélkül visszatért
+a csapataihoz.
+
+A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott még
+nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak rajvonalba…
+
+– Was? – szólt vissza a kapitány, végignézte s elment.
+
+– Teljes fedezés! – kiáltotta a hadapród s maga is bevetette magát az
+árkába.
+
+Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivítása. Az emberek
+úgy meghúzódtak a földben, mint az egerek. Aztán valami negyven méter
+magasságban az alkonyati ég mély violasötétségében valami sárgásvörös
+fény villant szét s rá éles csattanás.
+
+A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő maradt az
+égen.
+
+A hadapród megnyugodva nézte.
+
+– Mintha egy gigász fujt volna játékos kedvében cigarettejéből
+füstkarikákat – mondta magában költői érzéssel.
+
+Aztán újabb dörrenés… aztán csakúgy zuhogtak körülöttük a vas
+parittyakövek…
+
+Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a fedezékből.
+
+Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta magasra
+fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tűz alatt tartják…
+
+– No, ez már semmi! – mondta magában s most ő szólott végig a csapatja
+fölött:
+
+– Cic!… Cicic!…
+
+Egyszerre ujra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.
+
+– Hol a macska?
+
+– Hol van?… Hol a macska?…
+
+Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben.
+
+– Atyaisten – kiáltotta, akinél utoljára volt… – Elszökött.
+
+Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket, hogy az
+egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska kedves figuráját.
+
+– Cic, – kiáltották – cicic! – cupogatták, szipogatták, csókkal
+csupogatták! – cic, cica, cica!
+
+De nem volt többet… Néma volt a puszta, nem volt macskanyávogás…
+
+Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s fölvetették szemeiket a nagy
+sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha
+egy sugár tűnt volna el, az életnek egy meleg, színes kis sugara… amely
+megcsillant… amely hozott valamit… amely megint nincs… Most már újra
+nincs semmi, semmi, semmi, csak a háború…
+
+
+
+
+HŐSKOR
+
+A mező zöldben fénylett az őszi napsugarakban.
+
+Olyan nap volt, melyről azelőtt azt szokták mondani, hogy mélabú száll
+az ember lelkére s az elmulás fájó borongása lepi meg a szívet.
+
+Szelíd kékesszürke párák a szemközti dombsoron, csak jó látcsővel lehet
+fölfedezni a magasabb peremeken a parányi földhányást, amely mögött az
+ellenség lappang.
+
+Ijedten elmeredt szemmel nézte ezt a képet a fiatal hadnagy.
+
+A földön feküdt s két könyökre támaszkodva tartotta szeme előtt a
+távcsövet s minden bokrot, minden gödröt végigkutatott a szemközti
+dombokon.
+
+Nem látott ellenséget. Ott kellett pedig lenniök. Be voltak jelezve s
+minden pillanatban készen álltak a rohamra, csak jelt vártak.
+
+Leeresztette a távcsövet; egyszerre a távolba futott előtte a táj s
+meglátta a párás őszi képet, a lombok sárguló tarkaságát.
+
+Bágyadtság, kábultság lepte meg az agyát.
+
+Milyen szomorú dolog ez az élet.
+
+Hirtelen, egész váratlanul fölmerült benne az élet értékeinek
+fölbírálása. Meglepi néha az embert ez az érzés. Actió közben csak a
+percnyi munka végrevitelére feszül minden akarat, de hányszor nem ér
+utól a csöndes meditálás: mire ez mind? Mire ez az élet?
+
+– Egészséges vagyok – mondta magában. Erős, egészséges ember.
+Remélhetem, hogy kibirom a strapát s megérem a háború végét… Csak a mai
+napon túl legyünk… Nem vagyok sem éhes, sem szomjas, a körülményekhez
+képest jól érzem magam… A fejem tiszta s nem is félek… Ilyen körülmények
+között már jobb dolgom nem is lehet. A rajvonalat mindenfelé lövik, már
+egész lyukakat lőttek benne és nálam semmi baj… Talán nem is lesz… Mért
+lenne… Véletlenség, hogy eddig nem volt baj, de az is véletlenség, ha
+ezután lesz… Baleset mindenütt érhet, de ki rontja azzal magát, hogy
+folyton a balesetektől retteg…
+
+Kicsit elmosolyodott. Szeretett volna valakivel beszélni s «pszt»
+szólott rá a mellette fekvő tizedesre, aki hangosan azt kiáltotta
+valakinek:
+
+– Ki volt tegnap küldönc a százados úrnál?
+
+Szinte megdöbbenve nézett a fiúra. Ennek tegnapi dolgokon jár az esze.
+Egyszerre úgy tűnt föl neki a tegnap, mintha az elmult évszázadokról
+volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van már a tegnap?… Az már tisztára
+história… Mintha József császár koráról beszélnének: kalapos király…
+
+S abban a pillanatban megérezte, hogy ez az élet milyen irtóztató
+hosszú: hisz ők most századokat élnek át… Nem a tegnap, de a reggel, a
+dél is hol van már… Délben még ott voltak a pataknál s reggel még a hat
+kilométerrel hátrább eső dombokon állottak… Mikor fog ő még egyszer a
+patakhoz kerülni, ahol vizet ivott és virágot tűzött a sapkájához. Soha.
+Ép úgy nem, mint ahogy diák nem lesz többet.
+
+– Csak a mai napnak vége legyen.
+
+Az ágyúdörgés szakadatlanul puffogatta az eget, a földet, de ez a zaj
+csak úgy hatott reá, mint a gyár kalapácsainak zúgó csattogása. Külön
+kellett ráeszmélnie, hogy észre vegye.
+
+S mindezt annyi idő alatt futotta át gondolatban, míg leeresztette a
+látcsövet meg lehunyta szemét s zúgó agyát kissé pihentette.
+
+És még ez az idő is milyen hosszú volt.
+
+A szeme amint felnyílt, már föl is pattant s dermedten meredt rá egy
+bakára, aki isten tudja mért, fölugrott, hogy félig fölemelkedve hátra
+menjen.
+
+Az alacsony zöld fűben ott feküdt a srapnell… Később kiboncolta
+emlékeiből, mikor látta meg, hogy leesett ez a srapnell s ott maradt
+dögölve a fűben… most előre látta, mi fog történni.
+
+Rövidebb idő alatt, mint amennyi kell hozzá, hogy fölismerjen névszerint
+egy katonáját, akit egészen jól ismer: látta, hogy az rálép a
+srapnellre.
+
+A szeme megkövült, lehunyni sem tudta.
+
+A lövedék szétrobbant, az ember a levegőbe röpült: eltünt…
+
+Néhány pillanat mulva, mint véreső jött vissza a földre…
+
+Csak mikor kezére hullt egy meleg csöpp, egy piros folt, akkor tért
+annyira magához, hogy a szemét le bírta hunyni.
+
+Még sok por, föld, fűcafat pergett rá, az egész hátán érezte, hogy rá
+hullott a magasból sok s nem súlyos idegen anyag.
+
+Mikor a szemét újra felnyította, boldog volt, hogy él, hogy még megvan.
+
+Él, nincs semmi baja.
+
+Mintha a szomszéd üzletbeliek csődbe kerülnek: egy pillanatra megijed az
+ember, ráeszmél a bajok lehetőségére. Aztán könnyelmű biztossággal szól:
+de hát miért vagyok megrémülve, mi közöm hozzá, hiszen én én vagyok:
+ime, semmi bajom.
+
+– János.
+
+A szolgáját szólította.
+
+– Tessék.
+
+A hang úgy szólalt meg, mint az életöröm harsonája: szó, emberi szózat.
+
+– Hol a konyakos kulacs.
+
+Az egyéni lét, a fizikai én belső természetes követelése, az első
+felszökellés az Élet vállára.
+
+– Ostoba fickó – mondta aztán, a szerencsétlenre gondolva, aki őt is
+felrobbanthatta volna, ha közelebb van…
+
+Már ő volt, ő. Már kész volt, úr volt s felülről nézett a kívül eső
+dolgokra.
+
+– Átkozott, ostoba fickó – ismételte s már csak a veszedelmet érezte,
+amit egy más ember könnyelműsége idézett fel reá… szerencse, hogy nem
+volt érdekelve a bukásában: elég messze volt a szamár peches fickótól…
+
+És már megint milyen messze volt az elmult perctől.
+
+A katonái kezdtek mozogni. Ijedt és halálosan sápadt arcok tűntek fel a
+leülepedő por moszatjai közt. Egy ember halk nyöszörgése hallatszott.
+Valaki megsebesült?
+
+– Ki az?
+
+Újabb ijedtséggel figyelt.
+
+A szolgája szólott.
+
+– Sárkány.
+
+Persze, ő is ráismert. Ráismert rögtön, a legelső neszre: nem akarta
+megismerni. Úgy féltette éppen ezt az embert… Tanító, öt gyerek, ej haj.
+
+– Hol a konyakos kulacs? – szólt újra.
+
+A nyöszörgés, amely a sebesült foga közül szűrődött ki, egyszerre
+szétvetette a műveltség, az intelligencia fékező gátjait s irtóztató,
+őszinte, gyerekordítássá lett.
+
+– Óóóóóó.
+
+Végtelen és hosszú üvöltés. Meg-megszakad s még hosszabbá lesz.
+Egyenletes, száraz ordítás, amely olyan már, oly erőszakos, oly
+mechanikus, annyira végtelen, hogy az ember nem hiszi, hogy nem valami
+üvöltő szerkezet idézi elő.
+
+A hadnagy homlokán hideg verejték ült ki. Ő maga is szárazon és nyitott
+szájjal liheg.
+
+Köhögni kezd és földet, sarat köp ki.
+
+Elámul, nem tudja, hol szedte. Nem érti, hogy került a foga közé föld és
+fű, ami köhögésre készteti.
+
+– Add mán a konyakot!
+
+– Nincs…
+
+– Mi?!
+
+– Hadnagy úr. Nincs meg a kulacs.
+
+– Hát.
+
+– Elvitte a bomba.
+
+– No, a fene egye meg.
+
+Eszébe villan erre, hogy vajjon mi van a szemközti dombokon.
+
+A távcsövét keresi. Nem leli. Aztán ott van mégis előtte.
+
+Fölveszi. Nem bírja tartani. A keze remeg.
+
+Nem bírja fekve a szeme elé tartani, nem lát semmit.
+
+Felül.
+
+Köhögve, köpködve s lihegve ül fel. A térdére helyezi a könyökét s
+belefekszik a távcsőbe.
+
+Lassan kezd tisztulni szeme előtt a szivárványos tájkép.
+
+Nem érti, hol vette magát az a bokor, amitől mit sem lát.
+
+Föláll. Föltétlenül valami gyanús dolog van odaát.
+
+Egész előre hajlik, úgy vizsgálja a világot.
+
+S akkor meghallja annak a srapnellnek sivító röpülését… Lekapja a
+szeméről a látcsövet s puszta szemmel keresi az égben azt a srapnellt,
+amely idejön… Még van ideje újra fölemelni az üvegszemeket, a nézőt s a
+kék égen fehér felhők jönnek egész közel.
+
+Pukkanás.
+
+Valamit érez. Míg tűnődne, mi az: zuhanást hall s a legközelebbi
+gondolatával már ott látja magát fekve a földön.
+
+– Elestem – mondja ijedten s meglepetve.
+
+Szinte szégyelli magát; a titokzatos és ünnepélyes szó, hogy elesett,
+nála valóságos földre leesés…
+
+Valahogy tudja, hogy nem lehet fölkelnie, fölállania: semmi ingere és
+semmi lehetősége nincsen rá. Pedig nincs meghalva.
+
+– Meglőttek a kutyák.
+
+De hol… Mintha egy ismeretlen terepet száguldana be, elkezdi följárni a
+testét…
+
+– Halálos nem lehet… fene egye, nincs konyak.
+
+Egy arc hajol fölébe. A tizedes, aki az elébb lármázott.
+
+– Meglőttek?
+
+– Azt nézem, hadnagy úr.
+
+Ijedten várja.
+
+– A lábom! – kiált fel hirtelen.
+
+A tizedes kézzel végigsimítja.
+
+– Itt egy lyuk van, hadnagy úr.
+
+– Na.
+
+– A térd fölött… Úgy látszik, a golyó lement a csizmába.
+
+Mért ez olyan kómikus? El kezd nevetni. Boldogan és vidáman nevetni. A
+golyó a csizmában.
+
+Már fájást is érez.
+
+Ettől újra megijed s szórakozott szemmel nézi, ahogy a tizedes előtte
+ásni kezd.
+
+– Sír? – gondolja elámulva. Sírt ás? Megőrült?… Nem halok meg!…
+
+Mindenfelé mozgás körülötte. Nem érti, mit beszélnek.
+
+– Mí az?
+
+A tizedes izzadt bundaszaga az orrába csap.
+
+– Mit ás?
+
+S nem akarja hallani senki a szavát.
+
+– Tizedes! – ordítja teljes erejéből.
+
+– Szólt hadnagy úr?
+
+– Mi az?
+
+– Hadnagy úr: roham lesz.
+
+– Mi?
+
+– Csak tessék itt maradni, azért ások fedezéket a hadnagy úrnak.
+
+Valami zűrzavaros lárma, egyszerre a katonák mint az őrültek, felugranak
+s egy pillanat alatt végük. Eltüntek.
+
+Csak ő fekszik nyugodtan, békésen s huncutul mosolyogva.
+
+– No, ez elől meglógtam – mondja magában és mosolyog.
+
+Tudja, mi történt: rohamot fújnak, a trombitával vele fütyöli, hogy
+«tratatata, tratata, tatatatata…» aztán gyerekes kedvességgel újra
+elmosolyodik: «káposzta, káposzta, hús is van benne!»
+
+Milyen jó itt feküdni. Milyen gyönyörű az ég.
+
+
+
+
+SZEGÉNY EMBEREK
+
+Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás mellett
+mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált s a fiatal annyira
+szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg, valahányszor az
+öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló beszédével.
+
+Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt
+rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon
+a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt,
+húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán,
+apatikusan és gépiesen.
+
+– Má montam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát, – szólt az öreg,
+aki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette s megint megállott, az
+ásó nyelére támaszkodva. – Aztat ilyenkor kő eldugnyi a fődbe. Ősszel.
+Akkor lesz jó tavasszal.
+
+– Nem fagy ki? – szólt tünődve a fiatal.
+
+– Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a fődbe van.
+Mer ha rágyün a főd, akkor be van takarral, akkor nem árthat neki a
+fagy… Peig most az is drága, a fokhajma.
+
+A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult.
+
+– Minden drága, – mondta sötéten s az ásóját emelte.
+
+– Minden nagyon drága, – bólintott az öreg. – Rettenetesen drága. Egy
+kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár: e még nem vón drága, de nem
+lehet kapni. A nagy világér sehun nem lehet kapni. Abba a mi falunkba
+meg a jóisten tudja micsoda jedző szorult, hogy minálunk sose kapni
+lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenütt elláttyák az
+emberiséget, csak épen minálunk nem. De meg a minap avval jön a
+vénasszony, hogy a jedző még aszongya, hogy aszongya: aki pedig űtet a
+szentekkel összeházasíttya, annak ű ellássa majd a baját.
+
+Megcsóválta a fejét s kicsit nevetett.
+
+– Peig mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzőt a szentekkel
+esszeházasíttya.
+
+A fiatal ember most keményen a szemébe nézett az öregnek s mintha nagy
+és erős dolgot jelentene ki, így szólt:
+
+– Látja István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem
+érthetem. Rossz világ ez! Tuggya… én huszonhat hónapig voltam a fronton,
+de mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót.
+
+– Meghiszem.
+
+– Nekem ételem, italom megvót. Hús annyi vót, marhahús, hogy mán nem is
+akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hús.
+
+– Hő, jó vón itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona.
+Aszongyák. Mer én bion nem vettem.
+
+A fiatal ember kissé fátyolos szemmel soká nézte; szembe nézett vele.
+
+– Mit evett fröstökre?
+
+– Hát igenjó paprikát vettem én a multkor a szerbtül, Kovács Jánostul,
+merhogy ű most a szerb, mióta nincsen szerb… Tizenkét darabot adott tíz
+krajcárér. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel.
+
+A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott,
+magába merült. De az öreg folytatta.
+
+– Ebédre meg, igenjó iborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre
+meg aztat eszek a kenyérhe. Ha osztán vacsorára hazamegyek, főz a
+vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma ugyan
+káposztát. Mer az embernek megterem a kertjibe a krumpli is, meg a
+káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell
+köszönni a jóistennek.
+
+– Lisztje van?
+
+– Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszály nekik őrlési engedélyt adni!
+Azt kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony.
+
+– Zsírja van?
+
+– Avvan háláistennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne hazuggyak,
+van még vagy két liter.
+
+– Csizmája van?
+
+– Hát ammán nem igen van. Ezt a bakkancsot vettem. Ki győzne most hatvan
+pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a
+bakkancsra szert tehettem.
+
+Az ember lassan elfordította a szemét az öregről.
+
+– Huszonnyóc napom van, szabaccság. Mi az itt, huszonnyóc nap! Most két
+nap Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy
+liter tejet 30 krajcárér, vett egy negyedkiló szalonnát két forint 50
+krajcárér, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tizér, maratt 10
+krajcár… Mi az a huszonnyóc nap…
+
+– Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám, – szólt a vén.
+
+– Nekem semmim sincs télire… Három gyerekem van… – mondta nehéz szóval,
+mintha a tüdejéből szakadna ki szó.
+
+– Gyerek!… bolondság, – mondta az öreg. – Elég bolondság. Sok embert
+bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek nem
+kérdezi, apám hun veszi kend. Az ki követeli az élést. Eriggy lopni!…
+Kérj a szomszédoktul; ha nem ád, vágd agyon…
+
+Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal
+szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre s a szeme
+meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő
+fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen
+szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne.
+
+– Dógozzunk mán, – mondta morogva.
+
+– A nem kiméli az embert, – fordult az öreg is az ásóra s kényelmesen
+kezdett hozzákészülni a munkájához. – A gyerek. Az bég, ha éhes… Avval
+is csak hasítja az ember szívit… Az ásó belemélyedt a földbe. Öt hat
+nyomot vetett fel, már megint nem birta szó nélkül.
+
+– A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fődhö való ásó. Avval nehéz
+dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz
+fődhő. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túlhosszú, könnyen megy a fődbe,
+van neki nyomintója is: mingyán szaporább a munka vele. A kapám is
+acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden
+kapáját.
+
+A fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.
+
+Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csinján kell vele bánni,
+mer hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szíjjas fődbe.
+
+S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a
+balsarokba a sifon. A sifonból vette ki a pénzt a gazdasszony. Azt a
+sifont egy szeggel ki lehet feszíteni s annyi pénz van benne, ezrek!…
+
+– Hát sturmba vótál-é? – kérdezte az öreg.
+
+Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a
+szót.
+
+– Sturmba. Ugyi sokszor.
+
+Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán.
+
+– Fene lakodalom lehet, – nevetett kicsit az öreg s megcsóválta a fejét.
+– Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára… Kit öltél meg
+először?… Embert…
+
+A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat.
+
+– Nem embert, – mondta fejét megcsóválva csendesen. – Lyányt… Fiatal
+lyánt először…
+
+– Lyányt – mondta természetesen az öreg, mintha a világon a
+legegyszerűbb dologról volna szó.
+
+– Mikor Sabácba vótunk, – mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott
+szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhúzta tünődve a
+szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. – Kilőttek egy házbul, az ablakon…
+Hármat lőttek; az egyik golyó így mellettem pattant el a kövön, a másik
+golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, ígye, el is szakasztotta a
+combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a balpofáján, de
+olyan bitang szerencséje vót, hogy két fogát kiütötte, avval elment.
+Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik, hat
+bakával mennyen be s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a
+gyerekeket is.
+
+Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén s
+folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik… Valaki hazajön s akkor
+nem lehet megcsinálni… Megállott, hogy abba hagyja a beszédet is, amit
+kezdett s azonnal induljon… De a lába nem akart mozdulni, a keze nem
+akarta elereszteni az ásó nyelét… s a nyelve újra kezdte, folytatta a
+beszédet.
+
+– Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes vót a ház… Három az
+aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn is. Űk odale
+mit csináltak nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az
+emeleten a házba. Ott vót egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden,…
+ott vót egy asztal, körül székek, az asztal megvót terítve, étel, ebéd
+vót, mer épen úgyvót, hogy dél vót… ott ültek…
+
+– Ha.
+
+– Igen. Ebédültek… De a fénrik úr olyan vót, mint a sárga halál,
+«zofort» aszongya… Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek… Az ablak
+be vót zárva,… nem ők lűttek… Aután megfogtuk a palláson, egy lyány vót
+ott, olyan szógállólyány, az puffogatott a pallásrul… Minek az. Egy
+bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ű lövöldöz… mikor úgy
+jöttünk, doppelrájba, az uccán. Kellett neki háromszor lűni…
+
+– Osztán tik?
+
+– Mi? – kérdezte a fiatal ember, mintha álomból ébredne.
+
+Az öreg rábámult.
+
+– Osztán tik mindenkit levágtatok?
+
+– Csak úgy, szuronyhegyivel… – morogta a katona.
+
+– Osztán lyány vót az első?…
+
+– Mi?
+
+– Aszontad, hogy az első lyány vót…
+
+De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé meredt s
+mintha valahova távolba figyelt volna.
+
+– Nagylyány, vagy kislyány?…
+
+– Várjék csak, – szólott a fiatal ember hirtelen, – hazalépek egy
+kicsit, mert effelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hun a láda
+kócsa…
+
+Gyorsan lenyomta az ásót a földbe.
+
+– Most ütötte a tízet a toromba.
+
+Ő maga is csak arról vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a
+távoli óraütésekre figyelt: így határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor
+kilencet üt, elindul, de előbb azt fogja mondani, hogy tíz óra. Akkor
+osztán, ha valaha faggatnák: lesz egy tanú, hogy ő tíz órakor még itt
+vót…
+
+Az öreg megcsóválta a fejét s utána nézett, ahogy nagyokat lépve, szinte
+szökdelve ment a katona a kivörösödött bakkancsaiban, a gyűrött szürke
+sapkát a szemébe húzva.
+
+– Mit beszél ez, – mondta magában félhangon, hogy mán tíz óra.
+
+Kivette a nikkel óráját a zsebéből s jól megnézte.
+
+Kilenc óra volt rajta, három percczel mult el kilenc óra.
+
+A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a templom
+felé.
+
+Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de
+inkább gyorsan, mert munkaközben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett…
+Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor
+egy kerítésen kinézett egy nagybajuszú ember, úgy meredt rá, mintha
+váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szive, mintha nagy kalapács
+lett volna belől, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor
+félre verik a harangot.
+
+A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra.
+A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a
+földre, balról fiatal diófák állottak az út szélén s nagy tágas
+felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, annak a fenekén a patak
+rendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház.
+
+Körülpillantott, nem látja-e senki.
+
+Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit
+még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe
+az árokba leereszkedjen. Csunya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos
+belemászni. De miket tanult ő katonasorban!… Hol járt, micsoda
+faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lefülelni, házakat
+megkerülni, falut felgyújtani, disznót, csirkét leverni, tehenet
+kihasítani, felét kivágni, a többijét otthagyni, szinte úgy érezte,
+mióta itthon van, most került először kedvére való helyre… Mi is ez az
+élet… Ez az igazi, dolgozni! Észszel megkerülni az ellenséget s hátába
+támadni… Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy
+hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe!… Nincs
+most se törvény, se igazság: csak erő, meg ész. Aki birja, marja. Ilyen
+parton ne tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter magas,
+osztán két kilométer szélességbe, félkilométer mélységbe nincs egy
+tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas,
+kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint
+itt búzával a szántást… osztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az
+átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a
+lábát, lehúzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját,
+gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz sikságon, a
+puskagolyó pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy
+mentek neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek…
+
+Míg a gödör szélén, akar az éh farkas ott leselkedett pár pillanatig s
+zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig: mégis mintha a lelke
+fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a
+harctereken.
+
+Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár a paranccsal, se a
+Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta kutya szorítsd…
+s hideg verejték volt a homlokán.
+
+Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott
+heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s amint
+mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszuródott
+a csuklójába, az ingen keresztül.
+
+– Azt a mérges istenit, – mormogta s kicibálta a tövist. A vér
+szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból.
+
+Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.
+
+– No megájj, – mormogta magában s nem tudta kire és mért fenekedik.
+
+Nehéz nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt
+kerítés s a házig füvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt
+s a szivébe nyilallott. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakákra
+gondolt: ha látnák most, milyen patrujjba jár…
+
+Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a szegénység
+kommendiroz… Az arcához nyult kemény ujjaival, mintha még egyszer bele
+akarna markolni az agyveleje gondolataiba… csakugyan kell-e, csakugyan
+muszály?
+
+Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége adósságárúl
+«délig megadom».
+
+Délig megadom!… délig megadom… – forrt benne, mint mikor jobbról balról
+a gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szakgat a fekete volhiniai
+földbe. Így állott ott, akkora ropogás, durrogás, az őrületes csattogás
+közepett, mikor az égre lőttek a földről a fekete sarak és a domb
+tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat… Akkor a tisztek kihúzták
+a kardjukat szájról s szájra járt: «Nem lehet tovább… forverc!»
+
+Most is úgy rohant be előre szegezett fejjel a tűzbe.
+
+Egy pillanat mulva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig
+legjobb előre!… s bent állott a konyha sötétjében.
+
+Csakúgy zihált a melle… Csak a fegyvere volna itt vele.
+
+Fújt a tüdejéből a forró gőz s a karja a vasvilla után nyult, ami az
+ajtó mellé volt odatámasztva.
+
+Most mi lesz.
+
+A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre meszelve
+a kemence… cserépfazekak… s vasvilla a kezében… Ezek a Vargáék is
+szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy eladták a tehenet, meg
+a bornyut… most vannak az ezrek…
+
+– Mija? – kiáltott bentről egy gyereklány.
+
+A katonának kinyilt a szája s megállott a vére.
+
+– Itthon vannak, – motyogta.
+
+Sápadt lett a fekete arca s visszább torpadt.
+
+Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész szemmel,
+tátott szájjal nézett.
+
+Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a
+Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lyánya…
+
+– Itthon vannak? – kérdezte végre rekedten.
+
+– Neem.
+
+– Hát.
+
+– Elmentek reggel.
+
+– El?
+
+– Egen, a vásárba. Hásze maga látta.
+
+A katonának tágra nyilt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már ellenség.
+
+S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha
+most már joga volna felül kerekedni…
+
+A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan
+gyerekesen ijedt szemmel meredt rá… Úgy nézett rá, épen úgy, mint az a
+lány… ott a háború elején… a legelső gyerek… ott Sabácban…
+
+Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szivére s várt. Várta a
+parancsot…
+
+Meredten s fakón vadúlt rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a szava. A
+fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.
+
+– Délig megadom!… – mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s
+keresztül szúrta a kislányt.
+
+A Varga gyereket, az ellenséget… Látta, ahogy belement a vasvilla a
+torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt
+a vért!… Hány embert szúrt már agyon… Mindenkinek így szökik a vére…
+
+Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes
+szobába.
+
+A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a
+katonának minden mozdulatára.
+
+Ez intett, hogy be.
+
+A lány hátrafelé bement, de szemét egy pillanatra se vette le az
+emberről.
+
+Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.
+
+A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.
+
+– Hol a kócs? – mondta.
+
+A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű
+reszketéssel.
+
+– Hol van a kócs? – kiáltotta újra a katona.
+
+– Nem tudom, – nyöszörgött a lány s a foga zörgött.
+
+– Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.
+
+– Bent van a másik szobában a sifonban.
+
+A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó
+fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.
+
+– Hamar!
+
+A lányka iszonyatos réműlettel nézett fel rá ott guggolásából.
+
+– Elvitte a néni magával.
+
+A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt.
+De villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte
+s teljes erővel belevágta.
+
+Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja
+a villa két szára közé került.
+
+A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést.
+Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába
+szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette,
+úgyhogy a feje szinte leesett.
+
+– A fene egyen meg benneteket, – egyenesedett fel.
+
+A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér
+végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot
+fognak nézni, ha hazajönnek.
+
+Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba.
+
+A katona odanézett s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli,
+azért sír.
+
+– No, ne haragudj. Kis zsivány, – mondta neki, – csak a kezemet hadd
+törüljem meg.
+
+De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte íjedtséggel
+futott hozzá, fogta a cuclit s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be
+s elhallgatott.
+
+– Véres lett egy kicsit, – mondta a katona s csendesen mosolygott. – Nem
+baj, sose tudod mitől hizol… – szólott szeliden. – Hát mikor én három
+napig olaszt ettem…
+
+Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap,
+mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársaikat rakták maguk elé
+fedezéknek s mikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen
+elesett olasznak a vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkeét.
+
+Most megtörölte újra a kezét s oda-odanézett a kicsinek cuppogó
+arcocskájára…
+
+– A zsivány, a betyár kölyök… – mondogatta magában.
+
+Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a
+vasvillát vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből s a vér
+csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a szekrény sarka
+alá s az egészet kiemelte.
+
+Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon.
+
+Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a
+bőrtárcát, a sok pénzzel.
+
+Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan és
+rendesen.
+
+Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem volt benne.
+
+– Azt elvitték a vásárra, – mondta magában s mérges lett saját magára.
+Egész éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer is felkelt s a
+felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy «hallom az ágyúzást»…
+mert csakugyan hallotta… S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott
+mindent kigondolni… Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják
+s a szomszédból hijnak hozzá egy pesztonkát… úgy gondolta, inkább üket
+adják oda valakihez… Arra se gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy
+se… meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik.
+
+– Egész meg van má rothadva az eszem, – mondta, – a kefe vigye el…
+
+Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte s
+megszámolta. Papir és ezüst pénz volt, összesen száznegyvenöt forint,
+meg valami krajcárok.
+
+– Nem sok, – mondta s két tizest a lajbija zsebébe dugott. – Most má nem
+adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg
+hadd is várjon az a vén gazember… Háborúban adósságot kérni.
+
+Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy
+zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még
+egy koronát, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is.
+
+A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták s
+a kabátja külső zsebébe tette.
+
+Ezzel be volt fejezve a dolga s most megállott némán és újra mély
+szórakozottsággal nézett maga elé.
+
+Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy
+kis kutya, a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott.
+
+– Ilyen kutya világ ez a mai, – mondta, aztán nagyot sóhajtott. – Hát
+mikor a cigányszigeten bementünk… a fárul úgy ráztuk a komitácsit, mint
+a rothadt szilvát… Rottmann hadnagynak a nyakát keresztül lőtték, a
+kezét rászorította a sebre s az ujja közt csakúgy hugyozott a vér, meg a
+száján… csak úgy ropogott a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket,
+meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek, meg a magyarok, osztán
+egymás torkát keresztül harapták…
+
+A bölcsőbe megmozdult a piciny… erre föleszmélt, maga sem tudta miféle
+álomból… Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem
+izgatta semmi…
+
+Szétnézett, nincs e valami tenni való… Egy pillanatra arra gondolt, hogy
+a kis testeket felrakja az ágyra… Ne feküdjenek ott szegények… de
+hirtelen összeborzongott s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk
+nyúlni…
+
+Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte
+keresztül, eszébe villant a babona: ha keresztül lépik a gyereket, nem
+nő meg… Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette,
+aztán kilépett a szabadba…
+
+Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van s amint a száját
+kinyitotta, hogy teleszíjja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s
+kedvetlenül fojtotta magába a mozgást… Ki, csak ki innen, még meglátják…
+Mintha fonákul volna valami… Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől
+pattant szét a melle, most pedig…
+
+Gyorsan elkushadt a ház mögé s mélyen lehajtott felső testtel vetette be
+magát a sűrűbe. Az árkon oly gyorsan átjutott, hogy észre sem vette,
+aztán a setétúton visszament a templom felé.
+
+Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott.
+
+– Hé. Öcsém.
+
+Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István
+bácsi az ásásból kiált.
+
+– No. Gyere ásni má. Má kerestek.
+
+– Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mer avval nem lehet
+ásni.
+
+– Hun veszel?
+
+– Átmegyek a vásárba… István bácsi… hány óra is vót, míg dógoztam… Tíz
+ugye.
+
+Az öreg nevetett.
+
+A katona nem merte firtatni a kérdést:
+
+– Hallottam, mikor ütött…
+
+Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy az
+öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni
+nem mert többet.
+
+A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az urhoz, akinek
+a felesége adós volt ötven forinttal.
+
+– Meghoztam amit tudtam, tekintetes úr, – mondta a szikár kis öregnek.
+
+– Jól van.
+
+– Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt.
+
+– Jól van.
+
+Az öreg elvette a pénzt.
+
+– Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót pénze. Most
+meg mán van.
+
+A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt s
+kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény
+embereket.
+
+– Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a pénzt,
+azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat.
+Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy
+kötelesség is van a világon. – S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján.
+– Mint a huszár a kozáknak… – fecsegett tovább s egy háborús anekdota
+jutott eszébe. – Magával nem történt valami ilyen jó história?
+
+A katona már el akart menni, dem akarta megsérteni az urat azzal, hogy
+végig sem hallgatja a beszédét.
+
+– A kórágyon feküdt két sebesült baka, tudja, az egyik a szerb
+csatatérről került oda, a másik az északiról… Na… Azt kérdezi az amék a
+szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora, csakugyan olyan
+borzasztóak azok a kozákok! Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? a
+fejükön olyan nagy medvebőr kucsma s rettentő huj-huj kiáltással törnek
+előre?
+
+A katona úgy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolás
+gyerek, nehezen lélekzett s csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom
+volt, míg az öreg úr ugrálását nézte s oktató, leckéztető hangját
+hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert épen
+műtrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta abba a katona kedveért, fás
+hangján tovább mondta az adomát.
+
+– Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod testvér,
+így mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy
+gyütt), vagy ezer darab muszka, hát e’ kicsit szorongtunk, de azután
+eltaláltuk a fortélyukat… Na… Hogy-hogy? kérdi a másik sebesült, a szeb
+harctérrül való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na most
+meg fogja tudni a fortélyukat!… Hát tudod, azt mondja az orosz fődön
+jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a
+tudományukat: azt mondja, hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az
+nagyot ordít! De mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az
+hátulrul gyün ki – akkor a kozák elcsendesedik!
+
+Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a
+harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak,
+amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a
+hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők! teszi hozzá.
+
+– Azér mondom barátom, hogy: ez a magyar ember!… Ilyen huncut kutya vér
+van a magyar emberbe a háborúba. Másféle ember, francia vagy angol
+megijedne, osztán sokat beszélne, hogy, hű, az borzasztó, amilyen a
+kozák! nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, mikor támad… Így mondaná
+el egy tót, vagy egy olá, vagy sváb… A magyar?… A magyar meg azt mondja
+rá: kitanultuk a fortélyukat!… Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a
+bajonétot, hogy az hátulrul gyün ki: akkor a kozák elcsendesedik,
+hahahaha… Azt meghiszem az ebatta, akkor elcsendesedik… No jól van
+kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen…
+Soha adósságot! Soha… Minden bűnnek az a melegágya: az adósság… Inkább
+koplalni, nélkülözni, dolgozni! csak adósság ne legyen…
+
+– Hát Sóvágó úr, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyült vóna az az
+adósság…
+
+– Jójó, jó van na, jójó… csak azér mondom, – motyogta kicsit megsértődve
+az öreg úr, hogy nem tekintetes urnak szólította s megveregette a vállát
+a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve neki látott a
+munkájának.
+
+A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt
+annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az
+ővele, érdemes volt azért… hogy ennek visszaadjon húsz forintot…
+
+Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.
+
+S hát igazán olyan nagy valami az az adósság?… Ennek annyi a pénze, hogy
+ez soha míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot… akkor mire
+neki… akkor mér követeli annyira? hogy még a húsából is kész volna
+kivágni… mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg ő oda
+volt huszonhat hónapig… Hogy éljen meg három gyerekkel?… míg ő oda
+harcol… meg kórházakba fekszik, meg újra oda harcol…
+
+A katonasapkáját a fejébe húzza s busaszemmel, véreres szemmel néz
+körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él… Huszonhat hónapig odaki
+lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak halottakat
+csinálni… Ez a haszna, ez a vége…
+
+Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a
+három gyerekkel. A gyerekek, az udvaron játszottak a kis kocsival, kert
+nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérhez volt az; putri-féle.
+
+– Hát te minek jöttél haza? – kérdezte csodálkozva az asszony.
+
+Az ember megállott s csöndesen nézett rá…
+
+– Ne beszélj sokat, hanem gyere.
+
+– Hova?
+
+– Majd megtudod, – s elfordította a fejét, úgy mondta, – a vásárba…
+
+– Vásárba?
+
+– Oda.
+
+Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba.
+
+– Mit akarsz venni? – kérdezte s utána ment.
+
+– Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni… Nem való az az ásó ilyen
+kemény fődbe, – mormogta, – homokra való ásónak megjárja, de ilyen fődbe
+nem…
+
+Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot ásóra.
+Restelte is magát, mert eladta az ura jó ásóját húsz krajcárér.
+
+A legnagyobb gyerek beszaladt s az apja térde közé futott.
+
+– Édes apám.
+
+– No fiam, – s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.
+
+De a kis fiúnak kerekre nyilt a szeme.
+
+– Mi van a kezén? – kérdezte.
+
+– Mi?
+
+– Piros.
+
+– Piros?
+
+– Megvágta? – szólt a gyerek.
+
+Az asszony odanézett.
+
+– Nem én vágtam meg fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én.
+
+– Én? – S a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét.
+
+Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek
+kicsi fekete kezét.
+
+– Várjál bekötöm.
+
+A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihúzta s gondosan bekötötte vele a
+gyerek kezét.
+
+Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint
+gyerek, nem szokta az apja tettét birálni: elfogadta, hogy annak úgy
+kell lenni.
+
+Egy perc múlva már ott hagyta az apját s újra kiszaladt.
+
+Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha
+valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a
+vásárra, jutott eszébe.
+
+Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt.
+
+Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában;
+szomorúan nézte.
+
+– Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén Sóvágóval.
+
+Az asszony még lejebb hajtotta a fejét.
+
+– Kérte a pénzt? – mondta gyorsan.
+
+– Kérte.
+
+– Mit mondtál?
+
+– Hogy délig megadom.
+
+Az asszony ijedten nézett fel.
+
+– Délig?
+
+– Délig.
+
+– Mingyán dél…
+
+– Mán megadtam.
+
+A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt és valami rettentő
+feszültség.
+
+– Megadtad! – mondta az asszony elfulladva.
+
+– Meg, – szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szívében és
+nagy szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége
+arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!… Csak úgy
+tett, mintha szomorú volna és megtörött…
+
+– Nem az egészet, – mondta később s az asszony lassan kötözte a
+szoknyája madzagát. – Csak húsz forintot.
+
+– Húsz forintot, – ismételte az asszony.
+
+– Huszat.
+
+– Hol vetted?
+
+– Hát… Vargáéktul.
+
+Az asszony gondolkodva nézett rá.
+
+– Vargáék, – mondta csodálkozva, sőt titkos ijedtséggel. – Azok elmentek
+a vásárra.
+
+Az ember intett s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi
+ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de
+mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony… Szerette a
+feleségét, érette tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon: mint a
+temetésen, a koporsó mellett: mert nem illendő nevetni a nehéz komoly
+dolgon…
+
+– Akkor hogy adtak neked pénzt.
+
+Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét.
+
+– Hallod: kiraboltam űket.
+
+Az asszony nem szólott; úgy maradt, ahogy volt s fekete szemeit
+ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott.
+
+– Mikor tegnap ott voltam a napszámér… előttem vették ki a pénzt a
+siffonbul… mán akkor gondoltam… az éccaka is azt gondoltam…
+
+Az asszony szeme fölvilágított: megértette mi baja volt az urának az
+éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, hogy szinte
+szégyen… ha a gyerek felébred, észre se veszi…
+
+– De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni… csak hogy lehetne…
+Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, hogy adósság így
+úgy… akkor mán tudtam, hogy meglesz…
+
+Az asszony sóhajtott, nehezet, kinosat.
+
+– Hanem otthun hagyták a gyerekeket… Meg a Szabó András lyányát velük,
+hogy játszon velük…
+
+Az asszony csak nézett, nézett s a szája lassan kinyilt.
+
+Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta:
+
+– Azokat muszály vót… megölni.
+
+Az asszony még mindig nem szólott, csak állott.
+
+– Te errül senkinek ne szólj; a szegénység vitt rá – szólt az ember a
+példabeszéd bibliai egyszerűségével.
+
+Avval felállott.
+
+– Hozzál vizet, – mondta kevés tünődés után, – véres vagyok.
+
+Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment.
+
+Akkor ő levetette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az
+inget is levetette.
+
+– Mosd ki, – mondta az asszonynak mikor az bejött.
+
+Az asszony fogta az inget s a ládából másikat vett elő, de az inget egy
+pillanatra sem tette le.
+
+Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget,
+a tisztát.
+
+Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette le, addig
+folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az udvaron is.
+
+Aztán hozzáfogott s mosta az inget.
+
+Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen
+jól érezte magát.
+
+A fésüt a hajába vájta s a tükörbe nézegette magát.
+
+– Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing, –
+mondta magában, – de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész
+hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de büdös…
+
+Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte hogy a felesége
+rettenetesen meg van zavarodva s szégyelte azt mutatni, hogy ő nem érzi
+a bajt…
+
+Az ajtóba állott s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres
+inget, különösen az újját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól
+kimossa.
+
+– Meg lesz mán? szólott, – mer én délután még dógozni megyek.
+
+Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit,
+kiterítette a kis kamarában.
+
+A gyerekei után kiáltott.
+
+– Jóska, gyertek csak.
+
+A kis fiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet s ragyogott az arca. Most
+mindig kinn vannak, pedig már csipős az idő, mert nagyon büszkék a kis
+szekérre, amit apjuk csinált, az első éjszaka, mikor hazajött.
+
+– Vigyázz, baj ne legyen, – szólt az anya. – Vigyázz, mert agyonverlek.
+Megyek a vásárba.
+
+– Mit hoz?
+
+Az apa elmosolyodott:
+
+– Mízeskalácsot, – mondta. – Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek!
+
+Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát.
+
+– Másnál is van olyan pici, – mondta kerülő szóval, – kis gyámoltalan
+pondró…
+
+Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem bántotta.
+
+Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elől az ember,
+utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire,
+úgy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha
+kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De
+az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága: amely a
+legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba: a testi kimerültség
+nyugalmát.
+
+Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva,
+maga elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy a felesége
+lassan sírásra pityeredt arccal szaporázza a lépést utána.
+
+Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az
+út sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott
+borongott az állandó őszi köd, a lekopasztott fák üresen s óbégatva
+állottak.
+
+Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy rövidítsék
+a kanyargó országútat, az ember egyszerre megállott.
+
+– Nézd csak, nézd csak.
+
+Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott.
+
+– Igy van szembe velünk a muszi frontja, – szólt az ember.
+
+Kinyujtotta a karját s végigmutatott a folyó tulsó partján.
+
+– Ott a falu, csakúgy, mint itt… Templom van a közepin… csak ott jobban
+látszik a domb odaát… Te, mán én nem is értem, hogy maradhat a víz
+partja drót nélkül… Hindernisz… milyen jól lehetne itt grábnit csinálni
+a jó kemény fődbe…
+
+Az asszony a kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára.
+Mióta itthon van még ilyen beszédesnek nem látta.
+
+– Szép az, – mondta az ember csillogó arccal, – ahogy ez a tőtés megy,
+úgy van a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé van ásva:
+árok… Csak ép annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen
+látni a fődeken. Vigyázz…
+
+Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és
+egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé.
+
+– Gyere le onnan, – kiáltott rá az ura, – gyere le rögtön, az istent
+beléd… mer leváglak…
+
+Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és
+ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett.
+
+A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves
+csúszását, le is ülepedett szegény a sárba.
+
+– Látod, ilyenek vagyunk odaki a felden, mindig sárosak, mint az ürgék…
+Phű, mikor esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a
+vizet. Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van
+a víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a… Sokat
+megmerül a bakancs, még a tiszturak is míg végig megy a major úr a
+süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban…
+
+– Minek hijtál ide a sárba, – mondta az asszony gyáva mormogással. Nem
+mert most úgy, mint valaha, kipattanni az urára: nem volt vele
+tisztában, hogy józan-e.
+
+A katona nevetett.
+
+– Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig
+hallottam is ágyuszót… Meg úgy láttam, mintha odaát muszi mozogna… Tudja
+isten: csak úgy láttam…
+
+Átnézett a töltésen a tulsó partra.
+
+– Mán úgy megszokja az ember az ilyet… Mer szigorujan ki van hagyva a
+kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd szinén, mert leszedik az
+embert! De ha megyünk a vízér, mer négyezerötszáz lépésre kell vízér
+menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a
+muszka, hogy egy emberre ágyuval lőjjön… Meg szamár is, nem tudja
+eltalálni… Hanem azér néha így rájön az emberre, hogy: hű a mérges
+istenit, most!… akkor osztán leugrik az árokba ész nélkül… Pedig hát
+mindegy… eccer úgyis meg kell halni…
+
+Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan
+szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta…
+hogy fél… Fél már szegény…
+
+– Látod te, – mondta a katona és sokáig nézte a vízpartot… Ha itt vóna
+most a hátunk mellett a sveerehabic, akkor eccer csak hallanád, hogy:
+bumm!… azután megindulna fenn a gránát… sziiiiiij… hasítana a levegőbe.
+Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy
+merre megy, csak a hangja sivít, mint a vasdaru… ssiiijju… akkor le:
+ropp!… s ott a falu megett fel egy nagy füstfelleg, nagy két araszos,
+ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a fődet, fát, sarat, követ,
+mindent amit tanál… Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy
+kétszázzal rövidebbet… Barátom: az az igazi világ… No mennyünk fel
+innen, mer átázik a cipőd.
+
+Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan gyöngéden és
+figyelmesen, mint egy kis gyereket.
+
+Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak,
+ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat
+rázott le.
+
+– Teremtő isten, ez az ember nem tiszta…
+
+Lehajtotta a fejét és a szemében lassan könnyek gyűltek… Siratta a régi
+urát…
+
+Sokáig mentek, ballagtak a vízparton, a töltés peremén.
+
+– Hallod! – fogta meg hirtelen az asszony karját az ember.
+
+Ez rettenve nézett rá, már megint?
+
+De az ember szeliden nézett reá:
+
+– Hallod!… – szólott s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan
+gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek
+nem tudják szóval becézni egymást. – – Hallod!… milyen ez a világ… Úgy
+van köztünk a víz, mint itt… Ilyenformán is… De akik ezen a partján
+vannak, azok mind egytestvérek, egymást segítik, kedvellik, egykézre
+kell dógozzanak… aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni…
+
+Soká nézett mély sugárzással az asszony szemébe…
+
+– Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a napjai
+folynak, mindig folynak, mégse mulnak el… De aki a másik parton van, azt
+mind le kell lűni… geveerrel, masingeveerrel, ágyúval, sverével,
+handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lűni… érted ezt te…
+
+Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a
+szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon
+fogja s bedobja a vízbe… Pedig nem félt tőle. Ha megtette volna se félt
+volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta ő, hogy ki volt… ez az ember…
+azelőtt… s ha most nem is az, aki vót, azért ő nem félt tőle… nem, ő úgy
+odaadta magát neki, a drága emberének: hát istenem, ha úgy rendelte az
+Isten, fogja torkon, ölje meg: dobja a vízbe… szegény, miket kellett
+neki abba a háborúba szenvedni, hogy odáig jutott…
+
+S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott s úgy
+odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát: úgyse
+lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni… nem lesz jó vége…
+
+A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját gondolatát
+látta…
+
+– Pedig hallod, – mondta eltünődve, – én azt mondom neked: nem a muszka
+van a másik parton… hanem a másik parton vannak a gazdagok… Mink vagyunk
+itt, tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek… mind itt vagyunk, akiknek
+büdös putrija van… rongyos ruhája, nincsen ennivaló kenyere… csak sok
+gyereke, pedig az a gyerek, nem mondja, hogy hun veszed: azt mongya
+ereggy lopni… csak sír: avval is fájdíttya a szülei szívet…
+
+Az asszony nézte, elcsorduló fáldalommal nézte a szegény vergődő
+emberének a szemét.
+
+– Minek mondod ezt, – kézdezte lecsorduló könnyel.
+
+A katona előre hajlott.
+
+– A másik parton van a tiszti menázs… ott vannak a szép nagy házak,
+terített asztalok, meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok bab,
+kolbász, ódalas, sonka… Oda süt még a nap is, még a madarak is oda
+járnak, mer ott jó danolni… ott vannak a jó emberek, amékek senkit se
+bántanak, meg krajcárt adnak a kódusnak…
+
+Mintha megszünt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni,
+szólani, csak nézte a szegény meggyűrt arcot, csak nézte s egyre jobban
+elcsiporodott a szíve csipegő sírásra.
+
+A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához s azt egy parányit lejebb
+igazította a szemére.
+
+– Azér most ott is megtanulták egy kicsit, hogy kell sírni…
+
+Átalintett a másik partra s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan,
+maliciával:
+
+– A gránát nem nézte… sok urfi elpotyogott… el ám… 3-án este masiroztunk
+el Koltovból, reggel háromóratájba értünk egy erdőbe, Lukovicéből
+mentünk, osztán Zizimbe állottunk meg az erdőbe. Aszonták, ott a
+svarmlénia. Fenét vót. Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer
+csak három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát.
+Szalad egy baka, hogy mi az, mi az. Hát tennap elszórták itt a mieinket.
+Rögtön sturmolni: hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor meghalt
+egy kadett, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a
+dinsztfürende őrmester; nem is maradt több tiszt, csak a
+kompanikomendáns. Na… mind, mind vége lett az uraknak… én meg itt
+vagyok…
+
+Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott.
+
+– Ott míndegy… honnan gyütt… a tulsó partrul, vagy az errülső partrul…
+ha mán ott van, a gránát nem igen válogattya… – hirtelen, mély
+fájdalommal kiáltott: – de hogy itten még azután se mindegy… azt a kutya
+mindenségit ennek a világnak: hát itten még most se mindegy? Hát mi az
+istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat hónap után gyünni, osztán
+itt van az én három gyerekem, meg itt van az én egy feleségem, osztán
+semmitek sincs téllére… Se liszt… se zsír… se lencse… semmi isten
+fenéje… Hisz énnekem huszonnyóc napra vissza kell menni… hát mit
+csináltam vóna annyi kis időn veletek, hogy ellássalak. Nem ad nekem
+ezen a fődön egy ember se egy darab kenyeret… ha minden gyerekem éhen
+döglik is…
+
+Elfordult s a szeme síróra húzódott…
+
+Az asszony mélyeket sopántva lélekzett. Már látta, elveszett ember…
+
+De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de megindult s ment,
+ment előre…
+
+Az asszony is utána eredt, s meg sem állottak a városig, a vásárig.
+
+Nem is szólottak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan és
+bolyongva, olyan idegenül…
+
+Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt… Falusi
+asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejfel volt
+és gombolyagba összenyomott turó… Nem főzött a gyerekeinek turós
+galuskát a mióta az ura odavan, csak kétszer… Odapillantott az emberre:
+vajjon észreveszi-e.
+
+De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat látott az
+asszony. A gyerekek még most is mezitláb vannak… s már reggelre fagy
+volt. Ruhát is látott… jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérről, ócsón
+lehetett vóna szerezni… De az ember csak ment, lépegetett előre,
+lehajtott fővel, ment előre tovább… Húsz darab libát olvasott meg egy
+ház tövén, micsoda libák, istenem… neki csak három tyukocskája van…
+egyik tojik, szegény, mán hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe…
+
+Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől… Lám ott áll a
+vasas zsidó sátora előtt…
+
+Utána ballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott.
+Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz
+ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet
+megtartott.
+
+– Mi az ára? – kérdezte.
+
+– Forint negyven.
+
+– Sok.
+
+– Tegye le.
+
+Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett.
+Jaj azt hitte, rögtön agyonvágja a zsidót avval az ásóval.
+
+Nem, csak a zsebébe nyult s odaadott három koronát.
+
+Visszakapott egy hatost.
+
+Azt odaadta az asszonynak.
+
+– Ne… vegyél a gyerekeidnek mézest…
+
+Az asszony azt hitte meghal… Mézest… egy hatosért…
+
+Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni…
+Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel… osztán
+vegyen egy hatosért mézest…
+
+Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró szemét,
+felszijta az orrát s mézeskalácsost keresett… Soká nézegette az apró
+mézes mogyorót… be hitvány… kukoricaliszttel van csinálva… be sovány…
+méz nélkül és jóisten, be drága…
+
+Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza… Mézessel a
+vásárból… egy hatos ára mézes…
+
+Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor
+közel ért, elindult gyorsan hazafelé az úton.
+
+Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment ment, megtörten, csüggedten,
+életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura után.
+
+Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot nézte.
+
+Egyszer megállt.
+
+Megfogta az asszony karját s hozzá hajolt.
+
+– Köztünk van a víz… – mondta.
+
+Az asszony nem értette.
+
+– Nem értyük meg egymást soha, mert köztünk van a víz…
+
+– Ejh, – rántotta meg a vállát az asszony.
+
+Most már únta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez is csak
+magának rabol, még a gyerekeire se gondol…
+
+– Igy nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz… – mondta az
+ember. – Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk… meglátjuk
+közelrül a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat… a szemüket… csak
+ép hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket… enni adunk
+nekik… amit mink eszünk… csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk
+van a víz…
+
+Hirtelen a zsebébe nyult s kivett belőle egy kis csomót. A markában
+tartotta egy percig s nézte… egy gombolyagba kötött kis kendő volt,
+ahogy nézte az asszony.
+
+Akkor kinyujtotta a karját s messze bevetette a vízbe…
+
+Az asszony éles szemmel meredt rá.
+
+Kitalálta, hogy ez a rablott pénz.
+
+– Ajjaj, – sóhajtott s azt gondolta: – ezér érdemes volt?… hát érdemes
+volt ezért?…
+
+Aztán megindultak. Lassabban mint az elébb, mint aki elvesztette a célt.
+De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény.
+
+Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna,
+mintha meggyülölték volna egymást.
+
+Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál, beszélgetőket láttak.
+Egyszerre belenyilallott mindakettőjükbe, hogy arról beszélnek.
+
+Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a házaspár
+megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult.
+
+– Hallják a gyereksírást, – folytatta aztán, – csak hallják, pedig ott
+volt a Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány, tizennégy
+esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír… átküldték a kis
+Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt
+zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való
+vérbe ott fekszik a szegény ártatlan meggyilkolva… A Vargáék nagyobbik
+lyánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a kis házba.
+
+– Borzasztó, borzasztó, – tördelték az asszonyok a kezüket…
+
+– Borzasztó, – mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket
+nézi, – borzasztó – s húzta az urát, hogy menjenek onnan.
+
+A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vájákoló asszonynépet,
+undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni… ezek igazán nem tudják,
+mi a háború…
+
+Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva
+ment előre.
+
+Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt:
+
+– Hová szaladsz má no…
+
+Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.
+
+– Én is úgy hagytam a három kicsit, – mondta aztán vissza elfult szóval.
+
+Az ember hirtelen megállott, megtorpadt.
+
+A három kicsit… az ő három gyermekét…
+
+Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg
+azokat… Kettévágott gégével.
+
+De hát az nem lehet… ki bántaná!… Ne szaladj, akarta kiáltani: hisz én
+itt vagyok…
+
+Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek
+szaladtak a templom felé.
+
+A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a
+borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállott,
+s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a
+lelkén.
+
+Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért.
+
+A gyerekei ott állottak a ház előtt s az anyjuk leguggolt hozzájuk és
+csókolta őket.
+
+Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még
+mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kívánta. Érezte,
+hogy keresik.
+
+Két csendőr állott meg a kapuban.
+
+Az egyik leemelte a fegyverét s lövésre készen tartotta.
+
+Neki a szeme se hunyorított.
+
+A csendőrök rászegezett szemmel jöttek az udvarra.
+
+– Járt maga a Varga házba mámma? – kérdezte a fekete, az őrmester.
+
+– A Varga házba? – szólott a katona nyugodtan.
+
+– Még pedig ma.
+
+– Éppen ma?
+
+– Éppen ma.
+
+– Mer tegnap jártam.
+
+A csendőr a szemébe meresztette a szemét.
+
+– Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért.
+
+– Napszámért. Igen.
+
+– De mámma vót ott?
+
+– Mámma?… Minek lettem vóna ma.
+
+– Mi van a zsebedbe? – kiáltott rá a másik csendőr.
+
+A katona hidegen oda nézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a
+zsebére. Egy fehér kendőnek csücske lógott ki s véres volt.
+
+Nyugodtan kihúzta s gondolkodott, micsoda vér ez.
+
+– Hogy magyarázza ezt? – szólott az őrmester.
+
+– Hogy? – szólott a katona.
+
+– Ki vele! – s a két csendőr úgy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy
+bármely pillantban használhassák.
+
+A katona csendesen elmosolyodott s mintha nem törődött volna velük.
+
+– Megvágta magát a kis fiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is
+kötöttem.
+
+A csendőrök meglepetve figyeltek.
+
+A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja
+mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit s nem is nézett reájuk, a
+legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat kezén tartotta.
+
+– Mér van bekötve a kezed, kis fiam? – kérdezte szépen az őrmester a
+gyereket.
+
+Az még nagyobbra nyitotta a szemét.
+
+– Én nem tudom, – mondta s az apjára nézett. – Édes apám bekötötte,
+mikor hazajött, pedig az övé vót véres.
+
+Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a
+kis fia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte…
+
+– No fiam, – mondta, – most csendőrkézre adtál…
+
+Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete
+őrmesterhez.
+
+– Hát én vótam… csendőr urak…
+
+A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó falusiakkal.
+Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost. Csak ő
+maga nem volt megrémülve.
+
+Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét.
+
+– Hát tuggya, csendőr úr, – mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel,
+mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát, – azelőtt én se tudtam vóna
+ránézni a gyilkosságra… Ha édes anyám csirkét ölt… vagy a feleségem:
+megmondhassák! én bizony oda se dugtam az orrom… de hát a háborúba sok
+mindent megszokik az ember, amirül nehéz osztán idehaza leszokni…
+
+Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer.
+Végre. Mikor a családjátul vinni akarták.
+
+Akkor végig nyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött,
+nyöszörgött s kétségbeesett tekintettel nézett a kis fiára, aki
+eltorzult arccal, elgörbült kedves ajkakkal sírni kezdett.
+
+– Fiam, – mondta – kis fiam! hoztam neked egy kis mézest… ides anyádtul
+kérd el…
+
+A gyerek felnézett az anyjára s ő az alatt gyorsan kiment a kapun.
+
+MÓRICZ ZSIGMOND MŰVEI:
+
+A Fáklya. Regény.
+
+Az Isten háta mögött. Regény. II. kiadás.
+
+Árvalányok. Regény.
+
+A tűznek nem szabad kialudni. Elbeszélések. II. kiadás.
+
+Boldog világ. Állatmesék.
+
+Csitt-Csatt. Elbeszélések.
+
+Falu. Szindarabok. II. kiadás.
+
+Galamb papné. Regény.
+
+Harmatos Rózsa. Regény. III. kiadás.
+
+Hét krajcár. Elbeszélések. III. kiadás.
+
+Kerek Ferkó. Regény.
+
+Karak szultán. Elbeszélések.
+
+Magyarok. Elbeszélések. II. kiadás.
+
+Mese a zöld füvön. Elbeszélések.
+
+Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Elbeszélések. II. kiadás.
+
+Pacsirtaszó. Szindarab. III. kiadás.
+
+Sárarany. Regény. II. kiadás.
+
+Sári biró. Vigjáték. III. kiadás.
+
+Szegény emberek. Elbeszélések.
+
+Szerelem. Vigjátékok. I–II–III. kötet.
+
+Tavaszi szél. Elbeszélések. II. kiadás.
+
+Tragédia. Elbeszélések. II. kiadás.
+
+Vidéki hirek. Elbeszélések.
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76118 ***
diff --git a/76118-h/76118-h.htm b/76118-h/76118-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..dfe4ce1
--- /dev/null
+++ b/76118-h/76118-h.htm
@@ -0,0 +1,4408 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>Szegény emberek by Zsigmond Móricz | Project
+Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2,h3 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2,h3 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+ul.lsoff {
+ list-style-type: none;
+ /* font-size: 90%; */
+ text-align: justify;
+/*  columns: 2; */
+}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+/*  display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.bbox {
+ border: solid 2px;
+ padding: 1em;
+ display: inline-block;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+em.gesperrt {
+ font-style: normal;
+/*  font-weight: normal; */
+ letter-spacing: 0.2em;
+ padding-left: 0.2em;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.figcenter {
+ margin: auto;
+ text-align: center;
+}
+
+.poem {
+/* margin-left: 1.5em; */
+/* width: 90%; */
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+/*  text-indent: 0; */
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+ul.indented {
+ text-indent: -5%;
+ text-align: justify;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76118 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id=
+"Page_3">-3-</a></span></p>
+<p class="center"><span class="caption-largest">SZEGÉNY
+EMBEREK.</span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_4" id=
+"Page_4">-4-</a></span></p>
+<p class="center"><i>E könyvből 50 számozott példány jelent
+meg.</i></p>
+<p class="center">A címlapot és borítékot Gara Arnold rajzolta.
+<span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
+"Page_5">-5-</a></span></p>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption-150">MÓRICZ
+ZSIGMOND</span></p>
+<h1>SZEGÉNY EMBEREK</h1>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-small">MÁSODIK
+KIADÁS.</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">NYUGAT KIADÁSA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">1917</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_6" id=
+"Page_6">-6-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7"><br />
+-7-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TARTALOM</h2>
+</div>
+<ul class="TOC">
+<li>Gombaszedés <span class="ralign"><a href=
+"#Page_3">3</a></span></li>
+<li>Erdei kis piros virágok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_49">49</a></span></li>
+<li>Thekla Orowna <span class="ralign"><a href=
+"#Page_66">66</a></span></li>
+<li>Lázban <span class="ralign"><a href=
+"#Page_80">80</a></span></li>
+<li>Idegsokk <span class="ralign"><a href=
+"#Page_86">86</a></span></li>
+<li>Egy szegény fecske <span class="ralign"><a href=
+"#Page_93">93</a></span></li>
+<li>A macska <span class="ralign"><a href=
+"#Page_102">102</a></span></li>
+<li>Hőskor <span class="ralign"><a href=
+"#Page_109">109</a></span></li>
+<li>Szegény emberek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_116">116</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_8" id=
+"Page_8">-8-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9"><br />
+-9-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>GOMBASZEDÉS</h2>
+</div>
+<h3>I.</h3>
+<p>A hegyoldalt nagy lombos tölgyfák fedték. A század nyugodtan
+heverészett az áldott pihenőn, a szép lombok alatt. Olyan zöld volt
+a falevél, annyira üde, mint a frissen kibontott zászlók.</p>
+<p>Az ágyúdörgés egyre hallatszott. Gépfegyverek dolgoztak
+szakadatlanúl, szegény horvátoknak melegük lehet odaát a jobbfelőli
+hegyben. A század minden legénye megnyugodva tudta, hogy az
+állásukat nem fedezték fel az oroszok, akik most észrevéve, hogy
+nagyon előretolt s fáradt csapatokkal állanak szemben, a nagy
+visszavonulást erős utósereggel fedezték, amely heves támadásba
+akart átmenni az üldözőkkel szemben.</p>
+<p>De csak a horvátok állását ismerték s azt borzasztóan belőtték,
+az egész hegyoldalt.</p>
+<p>A tisztek szakadatlanul tanácskoztak, igen aggasztotta őket,
+hogy hiányzik az összeköttetés a horvát ezreddel.</p>
+<p>András egykedvűen hevert egy szép mohos szikla oldalán. Mióta
+szegény Fecske meghalt, azóta elvesztette a régi könnyű vérét,
+mindig egyforma komoly szemmel nézett a világba s halkan
+fütyörészett egy-egy otthoni nótát, mindig csak az otthoniakból, a
+legénykoriakat, soha sem a háborús nótákat. Ha valamelyik olyat
+kezdett, amit a gyakorlótéren tanultak, elfordította a fejét s
+szűkölni szeretett volna, mint a kutya.</p>
+<p>A cigányt látta meg, vizet hozott a patakról. Most már csak ez
+az egy falujabeli volt. <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span></p>
+<p>– Gyere csak Imre.</p>
+<p>A cigány bandzsitva ment hozzá.</p>
+<p>– Aggyál csak egy ital vizet.</p>
+<p>– A fénrik urnak visem, – mondta a cigány.</p>
+<p>– Á, nem hagyom én benne a fogamat – szólt András és elvette a
+kulacsot.</p>
+<p>Ivott egyet belőle, keveset, s visszaadta a cigánynak.</p>
+<p>– Nesze… – Utánaszólt. – Imre.</p>
+<p>– No.</p>
+<p>– Levelet kaptál?</p>
+<p>A cigány vigyorgott.</p>
+<p>– Irt a zanyád, te!… – ugratta kicsit András.</p>
+<p>– Aha.</p>
+<p>– Hát még tud az irni is!</p>
+<p>– Nem ű irta, – mondta a cigány, – iratta.</p>
+<p>András elszemlélte a cigányt. Nem értette, minek forgatja ez el
+a fejét. Máskor ha levele jött hazulról, mindjárt szaladt vele,
+most már napok óta nem szól róla, csak annyit mondott tegnapelőtt,
+hogy az anyja irt.</p>
+<p>– Iratta!… Aha… Megvannak a purgyék?</p>
+<p>A cigány mondani akart valamit, de csak elhallgatta, osztán
+vigyorgott. Hirtelen meglátta a zászlóst a heverő legénység fölött
+s megijedt, szó nélkül sietett hozzá.</p>
+<p>András megcsóválta a fejét. Nagyon mérges volt; mit akar ez a
+cigány, hogy nem adja a levelet. Méltóságán alúl valónak tartotta,
+hogy ő kérje a cigány levelét, de nagyon kiváncsi is volt, mert
+mindig irtak valamit az otthoniakról. Ő persze soha sem adta oda a
+cigánynak a maga levelét, de azt elvárta, hogy az sziveskedjék neki
+a magáéval. <span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
+"Page_11">-11-</a></span></p>
+<p>– András!</p>
+<p>A zászlós intett ide neki a dombról, mire ő feltápászkodott s
+közelebb ballagott.</p>
+<p>– Megbeszéltük, hogy altisztet csinálunk belőled.</p>
+<p>– Belőlem! – mondta András és felhúzta szemöldökét.</p>
+<p>– Kevés az altiszt, már muszáj a negyedik svarm frajterjét is
+visszaküldeni, mert sárgasága van, gyenge. Hát téged ajánlottalak
+helyette.</p>
+<p>– Sose ajánljon engem, – mondta András és elfordította a szemét
+a távoli hegyek felé, ahonnan az ágyúdörgés hallatszott.</p>
+<p>A zászlós megütődve nézte.</p>
+<p>– Miért? Nem kell a sarzsi?</p>
+<p>– Nem kell nekem… Eleget dógozok én így is.</p>
+<p>A zászlós megharagudott.</p>
+<p>– Szégyen, – kiáltotta, – ilyen legény, ilyen értelmes ember…
+Kivonja magát a munka alól…</p>
+<p>Ott is hagyta rögtön s mérges pattogással elment a bükkfák felé.
+Ott volt a bataillon-kommandó.</p>
+<p>András újra visszafeküdt a mohos kőre s lassan fütyörészte:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Édes anyám adjon isten jó
+estét,<br /></span> <span class="i0">Haza hoztam a szép barna
+menyecskét,<br /></span> <span class="i0">De nem azért vettem el,
+hogy szeressem,<br /></span> <span class="i0">Kedves szülém
+könnyebbségét kerestem.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Felnézett a fák közt az égre. Az ég kék volt, tiszta, kevés
+látszott belőle a nagy lombok közt.</p>
+<p>Haza gondolt, kicsit izgatottan, a vére mégis zuborgott, a
+tiszta, szép kis feleségére gondolt, akit otthon hagyott. Neki meg
+itt kell heverni a mohos kövön, mikor otthon olyan kegyetlen
+munkaidő van. No nem baj, csak egyszer haza kerüljön még, csak a jó
+Isten hazavezérelje valaha a kedves családjához… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> Erősebben
+fütyölt, hogy elnyomja a kibuggyanó könnyeit:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">De nem azért vettem el, hogy
+szeressem!…<br /></span> <span class="i0">Édes szülém, kedves
+szülém könnyebbségét kerestem.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Ravaszul odalesett, amerre lement a zászlós s megbólintott a
+fejével. Nem hát, nem fogja magát kitenni nagy dolognak. Nem kell
+neki a sarzsi, a csak felelősség. Fizetés egy, osztán még
+felelősség is. Svarmführer lenni. Kéne egy jó svarmfirer, aki
+lelöveti magát akárhol… Osztán várhatják otthon…</p>
+<p>Lassan fütyörészett, egyedül, gondolataiba mélyedve. Látta a
+feleségét, meg az anyját. Vajjon hogy egyeznek…</p>
+<p>Verejték ütött ki a homlokán, a sapkáját egészen lehúzta a
+szemébe. Nem is szeretett erre gondolni.</p>
+<p>Hirtelen fölfigyelt, mint a ló, aki a távoli neszre fülel, míg a
+zabot ropogtatja. A horvátok nem tüzelnek. A jobbfelőli hegyen
+egészen megszünt a puskaszó.</p>
+<p>Számolt magában. Most mit akarnak ezek? Már a muszkának jól
+ismerte a szokását, az sötét este előtt nem támad. Addig jól belövi
+a hegyet, akkor majd sturmol. A horvátok beszüntették a tüzet. Az
+igaz, erős lehet ott az állás… Dél óta lövik, fedezék sincs jó,
+csak sziklás bokros hely…</p>
+<p>Aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem ő a batájom komendáns, hadd
+törje az a fejét.</p>
+<p>Meglátta a cigányt.</p>
+<p>– Gyere csak ide – kiáltott rá, – Imre.</p>
+<p>A cigány el akart lógni, újra kiáltott neki. Egész
+türelmesen.</p>
+<p>– Imre! Gyere csak ide. <span class="pagenum"><a name="Page_13"
+id="Page_13">-13-</a></span></p>
+<p>– No, – támlott elő a cigány.</p>
+<p>– Hogy van az a nóta, te: «Esküvőre kéne menni Szegedre…»</p>
+<p>A cigány elvigyorodott, a fekete képe a szürke sapka alatt olyan
+volt, mint a csizma, ha meszes sárba jár. A fehér fogai
+kivirítottak s hamar összecsucsorított szájjal fütyölte tovább:
+«Jaj de békjót vertek a két kezemre, kezemre… Esküvőről akasztófára
+visznek, ravisznek… Két csikóér, négy tinóér felkötnek,
+felkötnek!»</p>
+<p>– Aha, úgy, úgy, – mondta András, – «Esküvőbül akasztófára
+visznek, ravisznek…»</p>
+<p>Aztán hanyatt vetette magát a mohos sziklán.</p>
+<p>– De kár, hogy nincs itt a hedegíd – mondta.</p>
+<p>– Nó még jó vóna most hegedilni, – mondta a cigány s nevetett. –
+Ott hegedilnek, nem hallod.</p>
+<p>András odafigyelt, a horvátok felől semmi fegyverszó nincs. Csak
+a muszkák lőnek kitartóan, talán a maguk lármájától nem is hallják,
+hogy itt elhallgattak…</p>
+<p>– Add ide azt a levelet!… – mondta hirtelen András, keményen,
+kiáltva és villogó szemmel.</p>
+<p>Úgy gondolta, hogy szép szerivel fogja kicsalni a cigányból,
+mert már egészen biztos volt benne, hogy valami rossz hírt
+lappongat előle a cigány a levélbe és most egyszerre, mint a
+forrás, buggyant föl a lelkéből az aggodalom, a harag, a bajtól
+való félelem.</p>
+<p>– Levelet? – mondta a cigány.</p>
+<p>– Amit a zzanyád írt, – morogta András szokott csufondáros
+szavával.</p>
+<p>– No testvir, – hebegte a cigány, – minek vón azt neked olvasni…
+<span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
+"Page_14">-14-</a></span></p>
+<p>– De add ide, mert váglak képen, hogy a fejed úgy repül egyik
+hegyrül a másikra, mint egy slapner! – morgott András a foga közt s
+a szeme szikrázott.</p>
+<p>A cigány nem tudott mit tenni, nem is mert, belenyult a bluza
+alá s az ingéből előhúzott egy egészen mocskosra izzadt rózsaszinű
+lapot. A tenyerével kezdte simogatni, hogy formája legyen, de
+András rámordult.</p>
+<p>– Sose izélj… no!</p>
+<p>Elvette a levelet s elolvasta. Lassan, betüről betűre.</p>
+<p>A cigány néha az eget nézte, néha az ő arcát. Aztán felnyúlt s a
+fa lehajló ágába kapaszkodott s féllábon volt, meg a másik lábára
+állott. A sapkáját is föltolta a bubjára s füstös képét
+mindenfélekép elrángatta. Ahogy a cigányvér dolgozott benne, egy
+pillanatig nem birt megmaradni higgadt és komoly.</p>
+<p>András elolvasta a levelet, nem szólt semmit. Még egyszer
+ránézett, megfordította, elolvasta a címezést is. Visszaadta.</p>
+<p>– Most sokáig nem kapunk postát, – mondta aztán.</p>
+<p>A cigány rábámult, azt hitte, most valami borzasztó lesz, ha
+András azt a levelet elolvassa; kiszáradt gégével nyögte.</p>
+<p>– Aha.</p>
+<p>S visszavette a levelet. Összehajtogatta, aztán újra bedugta a
+kebelébe.</p>
+<p>– Nahát ezek ellógtak, – mondta András.</p>
+<p>– Micsoda?</p>
+<p>– A horvátok ellógtak.</p>
+<p>A cigány átnézett a hegyre, félrelépett s úgy erőltette a fák
+közt a szemét, hogy lásson valamit. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span></p>
+<p>– El, – mondta aztán.</p>
+<p>A szeme olyan volt, mint egy messzelátó. Tisztán látott az
+alkonyodó világon is minden sziklát odaát…</p>
+<p>Egy gránát lecsapott s nagy robbanást vágott a hegyoldalon. Nem
+is csoda, ha ezt nem birta egész napon át a horvát.</p>
+<p>András megint hanyatt fordult s az égre nézett.</p>
+<p>– Hát az a nóta, Imre, hogy: «Panni néni sosem ett olyan
+jót…»</p>
+<p>– Onnye, – mondt a cigány felvigyorogva, – de bolond nótákon jár
+az eszed.</p>
+<p>– Mint amilyen a Marosi juha vót – dünnyögte tovább András. – Az
+apja a mezőben megnyúzta,… A lánya a bőrit haza hozta… No, hát
+osztán?…</p>
+<p>– Nem tudok én ilyen bolondságokat.</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Panni… cigány… more úgy
+vigadott,<br /></span> <span class="i0">Míg a juhhús ki nem
+fogyatkozott…<br /></span> <span class="i0">De mihelyt a juhhús
+fogyatkozott,<br /></span> <span class="i0">Panni néni megint
+szomorkodott…<br /></span></div>
+</div>
+<p>A cigány elhúzta a nyakát, egyet rántott a vállán s elment,
+cigányt csufondároz ez a nóta. András tovább dudolta, mint akinek
+nincs más gondja.</p>
+<p>Az önkéntes káplár jött zömöken, feketén errefele.</p>
+<p>– András!</p>
+<p>– Tessen káplár uram – fordult oda András és szokatlan
+szívességgel fel is ült.</p>
+<p>– Hát maga mért nem akar frájter lenni?</p>
+<p>– Frájter?</p>
+<p>– A hadnagy úr nagyon dühös. Ilyenek a magyar legények, csak ki
+akarják húzni magukat a munka alól. Bezzeg odaát a horvátok,
+szegények, azok melegbe vannak. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p>
+<p>András komolyan megbillentette a hüvelykujjával a bajusza két
+sarkát.</p>
+<p>– A horvátok?… Azok mán ellógtak… De hát nem is csuda. Mert
+nagyon megdógozták őket…</p>
+<p>Az önkéntes figyelni kezdett. Komoly ijedt gond volt az arcán.
+Vastag ajkait összeszorította s konok kis homlokán verejték kezdett
+gyöngyözni.</p>
+<p>Megfigyelte ő is, hogy odaát már nem szól egyetlen fegyver
+sem.</p>
+<p>Gyorsan megfordult s visszasietett a bükkfák felé.</p>
+<p>András utána kiáltott,</p>
+<p>– Káplár úr.</p>
+<p>– No.</p>
+<p>András fölállott s odament elé.</p>
+<p>– Hát sarzsi nem akarok lenni, mer megteszem én így is a
+magamét… Hanem <em class="gesperrt">egy jó patrujba</em> elmennék
+azér… Hogy a sarzsikat kiméljék… Mer azoknak felelőssége van.</p>
+<p>Az önkéntes erősen belenézett az András szemébe, az olyan volt,
+mint a tiszta patakvíz, ha követ vetnek bele; kicsit fodros, de a
+kék ég mégis tisztán tükröz benne.</p>
+<p>– Jó. Tudomásul veszem.</p>
+<p>András újra elkezdte csöndesen fütyölni, hogy: «De nem azért
+vettem el, hogy szeressem, Édes anyám könnyebbségét kerestem…»
+Hirtelen összerántotta a szemöldökét s haragosan elkezdte dalolni a
+legújabb hadi nótát: Már minálunk babám, Már minálunk babám, Az
+jött a szokásba.</p>
+<p>Hirtelen meglátta a cigányt.</p>
+<p>– Imre! <span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
+"Page_17">-17-</a></span></p>
+<p>– No.</p>
+<p>– Hát Imre, gyüssz-e gombát szedni?</p>
+<p>– Hova?</p>
+<p>– Arra a másik hegyre-e, a horvátokhoz.</p>
+<p>– Nem vesztél meg!</p>
+<p>András kicsit nevetett s hamisan legeltette a szemét a cigány
+elijedt füstös képén.</p>
+<p>– Gyüssz hát, mer úgy senki se ismeri a gombát, mint a
+cigány.</p>
+<p>Aztán fölállott, kiegyengette a derekát s a vállára csapott a
+cigány bajtársnak.</p>
+<p>– Patrujba megyünk, hé.</p>
+<p>A cigány elfintorította a képét s megvakarta a fejebubját.</p>
+<p>– Mondtam, hogy nem kell neked azt a levelet olvasni…</p>
+<h3>II.</h3>
+<p>Kilenc legényt kapott, köztük a cigány is volt, nagy
+sanyarúságára a morénak, aki az egész háborút igen nem kedvelte, de
+a patrujba menéstől különösen fázott.</p>
+<p>Rendbeszedték magukat, ott állottak a nagy öblös fák alatt s
+körülvette őket a szakasz többije, akik nevettek, szerencsét
+kívántak, de egy kicsit örültek, hogy nem ők mennek a veszedelmes
+kirándulásra. Ha kellett volna, mind elment volna. Fél az ember
+attól, ami jön, ami ígérkezik, pedig sose tudja, hogy mi vár
+rá.</p>
+<p>András komoly volt és kemény. Más legény volt már, nem az, aki
+egy-két hét előtt, mikor még játékból a szemét is kicsalta volna az
+önkéntes káplárjának, akivel furcsán, melegen összeszokott, ahogy
+<span class="pagenum"><a name="Page_18" id=
+"Page_18">-18-</a></span> összetörődnek a veszélyben, bajban az
+összevaló emberek.</p>
+<p>– Isten áldjon, András – mondta a kis káplár s fekete vastag
+szemöldöke alatt furcsán mosolygott a szürke szeme. Mikor a két
+kemény kéz megragadta egymást, egyik sem szégyenkezett, hogy
+puhább, kényesebb.</p>
+<p>– No, csak semmi érzékenység – szólt a zászlós és a fiúk
+egy-kettőre kinn voltak a dróton.</p>
+<p>Mikor kibújtak a nagy fák alól s leláttak a völgybe balra,
+amerről az orosz golyók jöttek, a szabad magas ég alatt András
+szándékosan felnézett az égboltra s szalutált.</p>
+<p>A jó Istennek szalutált. Megérezte, úgy érezte, hogy a
+legfelsőbb hadúrnak szeme elé lépett.</p>
+<p>A puha fűben aztán lefeküdtek, mert a bokrok is elcsenevészedtek
+előttük s a tiszta alkonyodó délutánon megláthatták volna őket.</p>
+<p>András untalan körülnézett, itt van-e valamennyi fiú, nem
+szökött-e meg valamelyik, nem veszett-e el a cigány. Ő, aki eddig
+úgy el tudta magát húzni a dolog elől, hogy még tüzet is csak akkor
+rakott, ha kedve volt hozzá, olyan apja lett a kis csapatának, hogy
+még a lélekzetüket is hallotta.</p>
+<p>Jobbra, folyton dekkolva kúsztak le a völgy fenekére. A kis
+patak csendes csergéssel folyt le az orosz állások felé. Az
+oroszokat innen szorították le a mieink, de azok a völgyet elzáró
+harmadik hegyen megállottak, elérték az ágyúparkjukat s már
+huszonnégy órája tartják a helyet, sőt erősen fenyegetik a
+mieinket, akik üldözésben nagyon is előre értek s az ágyuinkra
+várniok kell.</p>
+<p>Már az utolsó baka is tudta, hogy éjszaka meg fogják rohanni a
+kopasz hegyet, amelyet egész délután <span class="pagenum"><a name=
+"Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> nagy erővel lőnek s ahol a
+mi horvátjaink fegyvereit már el is hallgattatták.</p>
+<p>– Gyerünk csak fel ide – mondta András.</p>
+<p>Egyszerűen mondta, kurta, paraszt szóval, amelyben ott lappang a
+tréfaíz, tréfa a komolysággal, a halállal és fölfelé intett,
+fölfelé indult a puszta hegyoldalon, amely nyiltan feküdt neki az
+ellenség tüzének.</p>
+<p>– András, csak nem ment el az eszed. Hát kerüljük meg a hegyet,
+osztán hátulrul majd lejövünk… – kiáltott ingerülten egy Csapó nevű
+fiú, aki mechanikus volt Pesten.</p>
+<p>– Te vagy a fírer, vagy én vagyok a fírer – mondta András és a
+szemébe nézett.</p>
+<p>– Ép olyan baka vagy, mint én.</p>
+<p>– Igen? nesze! – s úgy vágta arcul a legényt, hogy annak leesett
+a sapka a fejéről. Ha még egy szót szólasz, keresztül
+szúratlak!</p>
+<p>Csönd volt. A másik habozott, az ökle a szuronyos puskát
+markolta; a vér benne felgyűlt, aztán megint lebírta. Lehajlott s
+felvette a sapkáját.</p>
+<p>András megcsöndesedett, megérezte a behódolást.</p>
+<p>– Majd mondd meg a főhadnagynak, hogy te hogy csináltad volna –
+mondta s elfordult.</p>
+<p>Felnézett a hegyre és vezényelt.</p>
+<p>– Forverc.</p>
+<p>A német szó sokkal jobban hatott, mint míg magyarul, a maga
+szavait adogatta. Egyszerre a vezényszó bűvös ereje korbácsolta meg
+őket s neki indultak a hegynek, mintha maga az ezredes állana
+megettük a habos lován.</p>
+<p>Fújtak és lihegtek s kapaszkodtak a kövek közt.</p>
+<p>Beértek a lövések mezejébe. Nem messze gránát csapott le s ők
+lekapták a fejüket, persze későn, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> mikor már a robbanásnak
+minden szele a képükben volt. Elég messze voltak, nem volt semmi
+baj.</p>
+<p>Tiszta réten futottak át. Nem is sprungoltak, nem állottak meg,
+nem volt volna értelme, átszaladtak egyfolytában.</p>
+<p>A kis nyáj, mint egy csoport juh a farkasok csattogó foga közt,
+a farkasüvöltés rettenetes lármájában futott előre. Szegény tíz
+kicsi ember, kis magyarok, akik messziről, szanaszétről jöttek,
+egyik földásó volt, a másik mesterségtudó, vagy kereskedő, vagy
+gyengén nevelt fiatal fia az anyjának, most összecsapzottak, a
+lelkükkel, mint a kinyujtott indákkal fonódtak egymásba és
+szaladtak előre, maguk sem tudták hova, miért, mi lesz, csak
+futottak elfult lélekzettel és szemüknek sugarában untalan ott volt
+a félő keresés, mindig csak egymást nézték, csak egymás után
+bégettek gyenge szívükkel. Felettük borzasztó madarak repkedtek,
+tűzmadarak, amikről senki sem tudja hova szállanak le, csak azt,
+hogy ahol leszáll egy, ott ilyen kilenc kis gyapjasnak menthetetlen
+halál.</p>
+<p>Kifúlt egynéhányuk s levetették magukat. András pihenőt
+rendelt.</p>
+<p>– A jó Isten kezébe vagyunk – szólott egy Medvecki.</p>
+<p>Váratlan szó volt a borzalmas kietlenségben. Az emberi szívek
+megcsendültek rá, mint az acéllal ütött üveg.</p>
+<p>– Jó Isten! – törülte el izzadt homlokát egyik. – Tudod te, hogy
+hol a jó Isten… Tudja ő, hogy mink hol vagyunk?</p>
+<p>– Tudja – szólt lassan Medvecki.</p>
+<p>A többi hallgatott.</p>
+<p>– Hátha ott meglátnak s jól becéloznak, osztán jön egy gránát,
+oszt ideesik, akkor is tudja!? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p>
+<p>Erős csend volt. A legények lihegtek, nem gondolkoztak, mind
+ráhagyta. Szomorúan.</p>
+<p>Medvecki, a sovány és csendes kis legény sokára megszólalt:</p>
+<p>– Hátha nem látnak… vagy ha meglátnak, a számító tiszt rosszul
+becsüli a távolságot… vagy ha jól becsli, rosszul állítja be az
+irányzékot, vagy ha mindent jól csinál, az ágyú már rossz, sokat
+lőttek belőle, már nem dolgozik jól… vagy ha az ágyú jó: puha
+alatta a föld, visszarug… a jó Istennek tíz millió segítsége van,
+ha segíteni akar…</p>
+<p>Egyszerre valamennyien felocsúdtak, mintha tiszta napfény süt ki
+a sötét alkonyaton, nem is villámlobbanás, hanem meleg teljes
+napfény, úgy beleláttak hirtelen a nagy titokba: igen, csakugyan,
+ebben a lehetetlen, ebben a borzasztó bizonytalanságban nincs
+semmi, csak egy bizonyos, az, hogy az Isten itt van… Egyszerre oly
+erősen tudták ezt, hogy már úgy tűnt fel nekik, mintha az Isten egy
+végtelen és teljes sziklaszilárd bizonyosság volna s a föld csak
+egy lobogó lepedő a kezében s az emberek csak olyan csillogó
+valami, mint a szivárvány… De hogy van az, hogy soha azelőtt nem
+látták az Istent?…</p>
+<p>András is elfeledkezett a nagy számításáról és sok gondjáról s
+maga is szinte boldogan megborzongott, megörvendett, hogy itt a jó
+Isten. Mégis itt van. A szempillájával újra szalutált neki. A
+szempillájának megmerevedésében ott volt a templomi áhítat.</p>
+<p>Az első hitetlen lassan feleszmélt, mert idáig ő is a sajátságos
+hatás alá került, akkor feltámadt benne az ember konok rosszasága,
+hogy ne akarja elhinni, amit egy nála vékonyabb és gyengébb és
+ismeretlen ember mond. <span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
+"Page_22">-22-</a></span></p>
+<p>– No, csak higyje maga az ilyeneket, oly foltreffert kaphat,
+hogy csakúgy repül…</p>
+<p>Az emberek mind rámeresztették a szemüket a gonosz lélekre, akit
+most úgy néztek, mintha az ő megrontásukat akarná.</p>
+<p>– Fogd be a szád… nyomorult egy ilyen ember… – morogta valaki s
+megállott a nyelve, kikerülte most a megszokott istenkáromló
+szókat, mintha tövis szúrta volna meg.</p>
+<p>– Tudja maga, mi a foltreffer – szólt egy nagy sapka alól egy
+sápadt szőke ember a mohos kő tövén. – Mikor én először vótam
+Galiciába, tudja, a más idők vótak. Együtt a sógorral, aki a
+testvéremet elvette. Én tisztiszolga voltam a nagyságos ezredorvos
+úr mellett. Mikor szaladtunk az országúton; erős út volt Lembergig…
+Azt mondja nekem a sógor: Sándor, siess, mert utólér a muszka.
+«Hogy siessek, mondok, mikor ilyen terével vagyok». Hát tudja,
+akkor jött egy gránát. Ráesett a sógoromra, nem maradt abbul az
+emberbül ennyi se, mint ez a csomó gaz… Engem meg felvetett a
+szele. Elvitt annyira, mint ide az a bökkő… elájultam, úgy szedtek
+föl, mégse lett semmi bajom…</p>
+<p>Hallgattak. Azt mondja a Medvecki nevű:</p>
+<p>– Jó ember vót a maga sógora?</p>
+<p>A szőke beregi ember hallgatott. Megértette!</p>
+<p>– Hát sógorom vót szegény, az Isten nyugtassa, öt gyereke
+maradt, serdületlen, nekem is négy van, mind nekem kell eltartani,
+meg az öreganyámat is… De én azér nem tudom azt mondani, hogy
+istenfélő lett vóna… Rossz ember vót, rossz vége is lett…
+Foltreffel…</p>
+<p>Úgy megértették, úgy elfogadták, úgy belenyugodtak. A hitetlen
+is hallgatott, örült, hogy egyszer szabad hinnie, szabad
+megnyugodnia… <span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
+"Page_23">-23-</a></span></p>
+<p>András kiszabadította magát a beszédek varázsa alól.</p>
+<p>– Gyerünk, emberek, – mondta – mint odahaza, ha déli pihenőn
+nagyon elbeszélgetnek s ki kell adni a szót, hogy lehet tovább
+munkálkodni, aratni vagy kapálni a jó levegős kukoricában…</p>
+<p>Nemsokára valami ijesztő hang riasztott rájuk.</p>
+<p>– Szanitész – ordította egy emberi szó…</p>
+<p>Sokan feküdtek szanaszét már itt. Kevés élő, már többnyire csak
+hallgatott a nagyobb része.</p>
+<p>Egy magyart is leltek a horvátok közt, az megmondta, hogy
+borzalmatos veszteségeik voltak; a horvátok nagyobb része
+elveszett, azért a hadnagyuk visszahúzódott a megmaradt csapattal,
+mikor már mind pocsékká lőtték őket.</p>
+<p>András gondolkodva nézett a beszélőre. Az már tudja, mi van a
+horvátok hegyével… De abban a pillanatban elhatározta, hogy nem
+megy vissza evvel a hírrel. Mit ér ez. Mire küldték akkor ki
+őket.</p>
+<p>– Hun van a maguk ezredje? – kérdezte a fekvőt, aki elejtette a
+fejét, sápadt arcából szivárgott a vér s motyogta:</p>
+<p>– Nem megyek én többet a gyerekeimhez, – talán már nem is
+hallotta az emberi szót.</p>
+<p>András számítgatott, merre kerülhet a hegy hátába, valahol arra
+kell lenni az ezrednek. Onnan új csapatot kell ideküldeni… De hátha
+a visszahúzódottak már ott vannak az ezrednél. Nem lesz-e hiábavaló
+utánuk menni? Már talán jön is új erősítés az elhagyott hegy felé…
+De hátha nem… Hátha nem érhettek a visszavonulók az ezredhez… Hátha
+itt marad, a hegy védetlen az oroszoknak s akkor kétfelé támadnak,
+akkor az ő ezredük ágyútalan prédára marad… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span></p>
+<p>Nem volt semmi tanácsa. Egy szót sem szólott a többieknek, akik
+bizonytalanul, tétovázva vártak, ahogy vár a gyerek a vásárban,
+fogván az apjának kezét s nem lát semmit a nagy sokadalomban. De
+azért meg van nyugodva, mert az apja újját szorítja a tenyerében.
+Így volt most András a fej. Nem is gondolt arra, hogy tanácskozzon
+a többivel. Mire az? Hogy mindenki rontson valamit? Amíg erősen
+nézett maga elé, komor arccal, Csapó, akivel ott lent a hegy alatt
+szava volt, megszólalt:</p>
+<p>– Patruj… orosz patruj…</p>
+<p>András lenézett az alkonyodott völgybe s lassan meglelte az
+oroszok közül kiküldött kisded csapatot.</p>
+<p>Azok is valami tízen lehettek. Óvakodva jöttek előre, fel a
+kopasz hegyoldalnak.</p>
+<p>– Leszedjük őket.</p>
+<p>Bosszantotta, hogy épen Csapó vette észre, neki is lehetett
+volna annyi esze, hogy meglássa… Milyen jó, hogy még tovább nem
+mentek.</p>
+<p>Míg az oroszok közelre jöhettek, lövésre, biztosra, ő maga
+feljárta egyenként a halottakat, sebesülteket. Mind sorra
+vizsgálta, míg csak élőre nem lelt, aki el tudja igazítani, merre
+menjen az ezred után.</p>
+<p>Mintha nagy adósságtól szabadul az ember, úgy könnyebbült meg,
+mintha pörben megleli az igaz utat, a jó szót, ami az igazság, a
+szabadulás útja, úgy felvidámodott aztán, hogy erről is tudomást
+szerzett… Akkorára bejött nekik az orosz őrcsapat is.</p>
+<p>Hetet lelőttek, három visszafutott. Olyan sortüzeket adtak,
+mintha egy zászlóalj volna itt.</p>
+<p>Most már mehetünk tovább – mondta András és neki indultak, hogy
+mielőbb megkerüljék a hegyet. Ha a parti lakos a Dunán jégzajláskor
+átmegy, az kerülgeti úgy a halált, mint ők a szanaszét ledobbanó
+<span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
+"Page_25">-25-</a></span> robbanások között. De jó a jégdarabokon
+csónakázónak, látja legalább, hol les rá a halál, hol léphet az
+élet biztos kis pontjára tovább, ők azonban egészen tudatlanul
+mentek előre, nem a halálba lépnek-e s maradtak visszább, nem a
+halál áll-e arra a foltra.</p>
+<p>Hogy átértek az erdőbe, át a hegy túlfelére, ahol már megint
+csak az ártatlan erdő vidám susogásában hallották a távoli
+mennydörgést, olyan csudálatos volt. A jó Isten újjon, csakugyan
+kézen vitte a kis csapat lelkét. Ugyan mire tartogatja? Vajjon nem
+úgy fog bánni velük, mint a fiú, aki szakadékon halálos magasságból
+lehozza a madárfiókákat a kebelében, hogy aztán veszítse el.</p>
+<p>Meg is lelték az ezredet, magát az ezredest.</p>
+<p>Magyar ember volt. Mit sem tudott a kopasz hegy dolgáról, rögtön
+intézkedett, újabb zászlóaljat indított oda.</p>
+<p>Andrással ki sem törődött, mehetett volna már, amerre akart.
+Andrást bosszantotta. Megállott és csak várt. Várt, mert az ember
+megteszi a dolgát: de még a vizsla is, ha fölhajtja a vadat,
+kimereszti a szemét, kilógatja a nyelvét s lihegve várja a nyakán a
+gazdája elismerő veregetését. András is meredt lábbal állott,
+kidagadt szemmel. Ha német, ha horvát ez az ezredes, szót sem szól.
+Egyet int és a kapufélfának sem köszön, megy dolgára… De magyar
+embertül?… Annak tudni kell, hogy mi történt itt! Attul nem veszi
+föl. Annak legalább a szemébe néz még egyszer!…</p>
+<p>Végre visszakerült az ezredes.</p>
+<p>– Ezredes úrnak alássan jelentem, elmehetek?</p>
+<p>Az ezredes belenézett a legény szemébe, szótalan kinyújtotta a
+kezét.</p>
+<p>S megrázta emberül a közbaka öklét. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span></p>
+<p>– Tanyázzatok le, kaptok jó vacsorát.</p>
+<p>András megingatta a fejét.</p>
+<p>– Alássan jelentem – mondta s a torka fulladt volt és még
+hozzátette: «ikmelede gehorzám»: nekünk az a parancs, hogy rögtön
+vissza, ahogy lehet… – avval sarkon fordult, mint otthon a
+gyakorlótéren.</p>
+<p>Mikor megint a setét erdőben törtettek előre, azt mondja a
+cigány:</p>
+<p>– De kár vót azér a jó vacsoráér.</p>
+<p>– Ne beszélgessetek – szólt András. Szaporán vissza oda, ahol
+vótunk, a kopasz hegy oldalára.</p>
+<p>– Má megint oda? – kiáltott fel Csapó akaratlan.</p>
+<p>András nem gorombáskodott vele, csak azt mondta:</p>
+<p>– Oda…</p>
+<p>Később azt vetette:</p>
+<p>– Fiúk: van elég éles!</p>
+<p>Két napja volt töltényosztás, azóta még alig lőttek; amit ma
+este kieresztettek; mind cipelte a maga háromszáz éles
+töltényét.</p>
+<p>Csak akkor tudták meg, mit akar velük András, mikor éjfél felé,
+ott állva a kopasz hegy szürke sziklái közt észrevették, hogy
+megindult az orosz roham.</p>
+<p>Szemmel lehetett látni, hogy áradt felfelé az orosz sereg, három
+vagy több rajvonalban s a tíz legény, a tíz magyar legény olyan
+tüzelést indított, hogy az oroszok sturmja megállott, habozott,
+óvatos lett, sprungolt és a homályos csillagos éjszakában, mikor
+hold nem volt, de a csillagok özöne mégis világossá tette az
+embert, mind fedezéket ásott…</p>
+<p>Szóval András tizedmagával feltartotta az egész orosz rohamot
+odáig, míg megjöttek a horvátok. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span></p>
+<p>Ki voltak ízzadva, ki voltak állva az őrült munkában. S a cigány
+szuszogni alig bírt, mikor mondta:</p>
+<p>– E jó vót, András, de most osztán haza!…</p>
+<p>– Fenét, – mondta András – még nem szedtél gombát!… Pedig azt
+igértem a főhadnagy úrnak!</p>
+<h3>III.</h3>
+<p>Annyira ki voltak merülve, hogy pihenni kellett. Az ember addig
+győzi erővel, míg muszály, de csak addig, akkor rögtön összeomlik.
+Sötétben és fák közt, bokorba akadozva és gyökerekbe botolva
+baktattak előre s egyszercsak valamennyiükben ellenállhatalanul ott
+volt annak a tudása, hogy most aztán vagy lefeküdni vagy
+meghalni…</p>
+<p>Alig értek ki a harcmezőből, mindjárt összeomlott a kis sereg.
+András maga is érezte, hogy eh, mit kinlódjon az ember túl
+mindenen. Egy kis szemérem volt benne: utolsónak dült le a puha
+fűbe, de elsőnek aludt el.</p>
+<p>Egy pillanat múlva már otthon volt, a kis faluban, a kis házban,
+vagy ház körül, később sokat gondolt rá, de nem tudott soha tisztán
+visszaemlékezni, hogy mi is volt, csak egyre az anyja haragos arcát
+látta, ahogy a tányérokat, csuprokat rettenetes lármával csapkodta
+a földhöz… Hogy lehet egy anyának ilyet tenni. Egy öreg asszonynak,
+akinek már lehetne egy kis belátása, hogy a fiatal asszonyoknak még
+a világi cifraságon is jár az eszük… Nem olyan kiszikkadtak azok,
+hogy megvessék az örömöket, az ártatlan örömöket, azért fiatalok,
+hogy egy kicsit éljenek még a fiatalságukkal, úgyis mi öröm van
+ebben az életben. Az ember csak küzd, csak dolgozik, csak húzza az
+igát, mint a barom… <span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
+"Page_28">-28-</a></span> Semmi pihenés, semmi mulatság, nem lehet
+megállani, mert mindjárt itt van az adó, meg az a kis adósság, a
+kamatok, meg ruhát kell venni, meg a marha is drága, a kis pénz,
+ahogy begyül, szét is mászik, sohasincs húsz forint, amire az ember
+azt mondhatná, hogy: nahát feleség, ez az enyém, evvel azt teszem,
+amit akarok, gyere nézzünk szét a világban, hogy lehet húsz forint
+árát józan kedvvel mulatni… Dehogy is lehet. Bort inni?… A nem
+öröm, mert csak fáj az ember feje utána… Enni?… Ki eszik meg húsz
+forint árát?… Vásálni? Hát akkor megint nincs húsz forint, meg
+osztán mit adnak húsz forintért a mai világba, mikor mindennek
+kétszeres-háromszoros az ára, csak egy pár csizma, az is hatvan
+pengő a mai vásárokba… Hát jóisten, akkor mi baja van az anyjának
+avval, hogy a kis menyecske <em class="gesperrt">vasaltba</em> jár.
+Mindennap friss vasaltba. Hogy egyebet se csinál, csak vasalja a
+tisztát. Hát ennyi kedve se teljék a világba? Hát még a keze
+munkájából se legyen annyi szabadsága, hogy tiszta rendes ruhába
+sétáljon!… Kell ezér a tányérokat meg a fazekakat olyan nagy
+kegyetlenséggel a falhoz csapkodni, hogy még a ház is csakúgy
+hangzik belé…</p>
+<p>András vergődött, izzadt, lehegett borzasztó nagy belső
+keserűségben. Maga körül felvágta a mohát, szétrugta az avart, úgy
+viaskodott álmában.</p>
+<p>De hát két asszony közé kerülni, mikor a két asszony úgy
+egymásra éhezett, olyan csikorgó szemmel tüzel! No lám, már a
+fiatalt is hiába csitítja, kezdi már ez is a csapkodást! Nesze
+neked kakasos porcellántányér… Ó s mekkorákat szól, mint egy távoli
+ágyú… S hozzá az a harsogás, csetepaté, lárma, sivítás, üvöltés,
+káromkodás, a tüzes pokolban nincs ehhez fogható rémség,
+borzasztóság. <span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
+"Page_29">-29-</a></span></p>
+<p>O már el is vesztette egészen a fejét itt a harcolók közt, csak
+áll, és áll és nézi, hogy a két asszony hogy acsarkodik
+egymásra.</p>
+<p>– Nincs gazdasszony! – süvölt az öreg anya, – kell a máknak
+hamuba kerülni, marékkal szedem én hamuból a mákot, asszony az
+olyan, aki a mákot így pazarolja! A két keze törjön le, de a lába
+szakadjon meg, de a szeme ugorgyon ki, az én mákomat nem fogja
+senki fia bornya homokba kavarni!… Nincs gazdasszony ebbe a házba,
+mert ha vóna csak annyi, mint egy köjök, nem vón a mák homokba!</p>
+<p>András dermedten hallja az anyja csattogó, ki-kirohanó szapora
+lármáját s rá a felesége édes, éles, még veszekedésben is olyan
+mézesen kedves s most ez is olyan szívet daraboló
+visszanótáját:</p>
+<p>– Én nem vagyok gazdasszony! Éngen nem tanított meg az én
+anyám?… Mindig vagyok olyan, mint akárki! Ihos jány vagyok, nem
+akármiféle!… Ahelyett, hogy megköszönné, hogy rendbe szedtem a
+fiát, hogy olyan házat tartok, ami mindig tisztességes ház,
+ahelyett hogy büszke lenne rá, hogy ilyen menye van, aki kivakarta
+mindnyájukat a piszokból… Hát ki mos én rám, ki vasal én rám, hát
+ki dógozik az én gyerekemre? Vett neki valaha valamit? Vett egy
+csergőt neki, vett játékot neki? vett egy kis viaszkos vászonykötőt
+legalább neki? Hát énnekem még tisztába se lehessen tartani
+magamat, meg a gyerekeket! Hát ezt érdemlem én!…</p>
+<p>Na de hát azt nem lehetett hallani. András fogta vóna befelé az
+asszonyok száját, hol a feleségét, hol az anyját csitította, de nem
+hallott ott egyik sem egy árva szót az ő szavából, csak fujta
+mindenik tele tüdővel, teljes erővel a maga mondókáját.
+<span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
+"Page_30">-30-</a></span></p>
+<p>És azok a borzasztó csapkodások, azok a tányérok, azok a
+kondérok, amilyen lármát tudtak vele csapni!</p>
+<p>A hideg verejték szakadt, mint a tajték a ló hátán, a hámban
+kihajszolt isten adta pára szügyén, tomporán. S neki mintha
+cigánybékó lett vón a két kezén, lábán, semmi lakat rajta, mégse
+tud mozdulni, le volt cüvekelve, hogy el ne szaladhasson. Csakúgy
+fincolt a két patáján és innyogott, mint ostor alatt a gángoló
+paripa. Neki hallgatnia kellett ezt a rémséges danát, készen, hogy
+eccer csak mégis kirugjon, vagy odaharapjon, hadd érezze a kancabőr
+is. De csak magára ömölt vissza a méreg tajtékja s lebirta magát,
+kinkeservesen, mint a komor ló…</p>
+<p>Hogy az embernek az élete ott van a gyenge asszonyi fajzat
+markában. Ők szövik, fonják, ahogy tudják, ők adnak örömet, olyan
+kimondhatatlan boldogságot, amit az egy szál ember, a rideg legény,
+soha meg nem tud szerezni magának… A boldog életet… De ők csinálják
+meg a gyehennát is.</p>
+<p>András felhördült, felsikótott: a két asszony egymásnak
+ment…</p>
+<p>És fölébredt.</p>
+<p>Ahogy a szemét kinyitotta, még percekig pislogva bámult s azt
+hitte tovább álmodik, mert a fazék csörömpölést egyre hallotta.</p>
+<p>Sokára jött rá, hogy hiszen álom volt az egész. Hiszen nincs
+otthon! Nincs az asszonyok kocódásában… Hiszen itt van a rengeteg
+nagy erdő fenekén… Messze, száz mérföldnyire, ezer mérföldre az
+édes otthontól… Itt van egésségben, bátorságban…</p>
+<p>Aj de jó volt, hogy csak álom volt az egész patália. Felült,
+megdörgölta a homlokát, ásított, mosolygott… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> Szinte
+jólesett, hogy itt van a háhorúban, a csatatéren… Szinte megörült,
+mikor rájött, hogy a nagy csattogatás nem a borzasztó
+tányérvagdosástól van, csak ágyúk, fegyverek ropagásátúl a
+hegyen.</p>
+<p>– Kejjetek fel hé, – kiáltott, ahogy körülnézett a csillagjárás
+iránt s újra elkiáltotta magát: – Mindjárt ághegyen a nap!</p>
+<p>Egy, kettő megmozdult, a többi feküdt, mint az agyonütött.</p>
+<p>– Óóóóf… – ordította el magát András, mert egyszerre rájött, ki
+ő, mi ő, hogy ő most felelősségbe van s buta fejjel úgy elaludt,
+hogy még őrt sem állított.</p>
+<p>A félelmetes kommandóra egyszerre felkapta a fejét mind, mintha
+otthon volnának a kaszárnyában. Aztán, ahogy rájöttek, hogy
+nincsenek a kemény strózsákon a szigorú őrmesteri kéz alatt, megint
+csak visszaeresztették a fejüket az édes, puha fűbe s lassan
+eszmélgettek, hogy a derekuk, válluk, minden csontjuk fáj.</p>
+<p>– Óff, az anyátok, – ugrott talpra András és vesszőt hasított a
+legelső fáról.</p>
+<p>Csak úgy suhogott a jó fiatal hajtás, ahogy amúgy magyarosan
+mustrálni kezdte vele a cimborákat.</p>
+<p>– Mit verekedsz, – morogta egyik, – ippen olyan baka vagy, mint
+én…</p>
+<p>De aztán nagyobb igyekezettel ámolyogtak ki a rövid, de jó
+álomból.</p>
+<p>Virradt a lombok közt, jó hűs volt, a csontjukat is átjárta az
+erős levegő, dideregtek a vékony bluzokban, aztán szétbontogatták a
+köpenyeket és magukra csavarták. Az este olyan fáradtak voltak,
+<span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span> hogy még azt sem bontotta ki maga alá,
+kettő sem.</p>
+<p>– Hol van Csapó, – kiáltott fel András.</p>
+<p>Csapó hiányzott.</p>
+<p>– Elesett, – mondta morogva valamelyik.</p>
+<p>Többet nem beszéltek róla.</p>
+<p>Volt két sebesült is, úgy hogy csak hatan maradtak, akik
+sérületlen álltak.</p>
+<p>– No, direkció hazafelé, – mondta a cigány.</p>
+<p>András azonban azt mondta:</p>
+<p>– Meg kell elébb keresni azokat a horvátokat, akik megszöktek a
+hegyről.</p>
+<p>Gondolta magában, azok biztosan elbodásztak valahogy rossz úton
+s most el fognak tévedni maradni.</p>
+<p>De örült, hogy Csapó elveszett. Nem szerette azt az embert, az
+nagyon is versenytárs volt, nagyon élesen tudta nézni, hogy ő mit
+csinál…</p>
+<p>A falkája, mit tegyen, vele ment s rajvonalban bukdácsoltak
+előre a hegyoldalon, a bokrok közt, a fák szembecsapó ágai alatt.
+Hogy kiértek a tisztás hegyoldalra, a reggeli nap első sugara akkor
+lőtt ki a párás, ködös hegycsúcsra.</p>
+<p>Lent a völgyben egy kis falu, mint a nyáj a a hűvös reggelen,
+összebújva hevert még.</p>
+<p>– András! – kurjantott messziről a cigány.</p>
+<p>Andrásnak összerándult a szeme. Nagyon sértette a cigány
+közönséges kiáltása… Nem, az mégsem való: az ilyen embernek
+sarzsinak kell lenni!… Hogy minden cigánybaka le ne tegezhesse…
+Hisz utóvégre az ezredes úr is kezet fogott vele!… S egyszerre
+megérezte a markában az ezredes kemény, pompás szorítását s
+mindjárt megdagadt tőle a szíve…</p>
+<p>– András… – rikoltott újra a cigány. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span></p>
+<p>– No!</p>
+<p>– Meg vannak a horvátok!</p>
+<p>– Hun vónának, no…</p>
+<p>– Ahun a, ott tanyáznak-e!…</p>
+<p>András arra nézett, amerre a cigány mutatott s csakugyan
+katonákat vett észre a hegy kanyarodón, ahogy a fűben
+táboroztak.</p>
+<p>– Látod má?</p>
+<p>András megvetően mordult.</p>
+<p>– Neked csak a gombára legyen gondod, – mondta. – Neked más
+gondod ne legyen.</p>
+<p>Szinte boszantotta, hogy már ennek is utána lesz. Máma nem fért
+a bőrébe. Mindenáron bajt szeretett volna… Tudja isten, úgy nem
+vágyott vissza az ezredhez, a megszokott csapatokhoz, mintha
+mindjárt haza kellene menni… Haza, a faluba, a házába… ahogy
+álmodta…</p>
+<h3>IV.</h3>
+<p>A horvátokkal hamar végeztek. Azok szegények nagyon pocsékká
+voltak lőve, de becsületük volt, mert annyi sebesültet hoztak át a
+tulsó hegyről, hogy András csudálkozva szemlélte. Emberséges dolog
+ez.</p>
+<p>A hadnagyuk ezeknek is magyar volt. Igen köszönte Andrásnak a
+szívességet, hogy hírt vitt mindenről. Ez a hegyöble olyan
+sajátságos szélcsendes hely volt, nem is hallották át a tulsó
+partról az éjjeli csata dörgését, mert akkor még sokkal
+nyugtalanabbak lettek volna.</p>
+<p>– Mért nem mentek le a faluba, hadnagy úr? – kérdezte András és
+a nyöszörgő sebesülteket nézte.</p>
+<p>– Oroszok vannak bent, – mondta a hadnagy. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span></p>
+<p>– Oroszok! – s Andrásnak megvillámlott a szeme.</p>
+<p>– Őrjáratot küldtem le az éjjel s rájuk lőttek.</p>
+<p>– Hm, – csóválta András a fejét, – még hogy oroszok. Muszkák…
+Sokan lehetnek?</p>
+<p>– Sokan nem lehetnek – gondolkodott a hadnagy. – Bizonyosan egy
+elszakadt töredék, de én a magam szétroncsolt századával még akkor
+sem támadhattam meg őket, akármilyen kevesen vannak.</p>
+<p>A hadnagy a saját dolgára fordította figyelmét. Sok baja volt
+szegénynek a betegeivel. Aztán még egyszer megkínálta a rumos
+palackjával a fiúkat. András és kis csapata itt reggelizett együtt
+a horvátokkal, akik egyre azt mondták:</p>
+<p>– Ja szom hrvat, szevasz magyar…</p>
+<p>– Szerbusz tesvír, – paroláztak velük a magyar fiúk. Hát akkor
+mégse olyan vad fajzat ez, ahogy otthon mesélik, ha így tud
+segíteni egymáson. Szegények. Jól kiállották azér a tüzet odaát,
+egy épre két sebesült is jut…</p>
+<p>– No komám, – mondta András egy hosszú horvát legénynek, aki úgy
+figyelt rá, mintha minden szavát értené, – hát fogjunk kezet azok
+helyett is, akik otthon vannak.</p>
+<p>A derék horvát gyerek elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Nem
+értette.</p>
+<p>De azt megértette, mikor András odanyujtotta a tenyerét s
+emberül megrázta. Erre azután olyan szerető és meleg arcot vágott,
+hogy a könnye is a szemébe szökött.</p>
+<p>– Hát mink is elmegyünk csendesen, – szólott aztán András, mint
+mikor szomszédolásnak vet véget az ember.</p>
+<p>A hadnagy emlékül neki adta a kis piros noteszát. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p>
+<p>– A nevem is benne van, – mondta, – legalább ha az életben
+találkozunk, meg fog ismerni, barátom… Csak már vége volna a
+háborúnak, – tette hozzá.</p>
+<p>András mosolyogva tette el a blúza mellébe a kis jegyzőkönyvet s
+azt mondta:</p>
+<p>– Mink még el se kezdtük… Csak egy hónapja, hogy kijöttünk a
+menetszázadba… vagy egy hete, hogy először hallottam puskalövést…
+De ellenséget, azt még nem láttam.</p>
+<p>Ezzel azután elment az őrcsapatával.</p>
+<p>– De most mán csak hazafelé eccer, – szólt egyik legény, aki már
+szinte tréfára vette az András nagy okos buzgóságát</p>
+<p>– Most jön a java, – mondta András komolyan s megállott a kis
+falu felett… – Megfogjuk sturmolni a falut…</p>
+<p>– Hogy!</p>
+<p>– Muszkák vannak benne!</p>
+<p>– Mink hatan?…</p>
+<p>– Muszkák vannak benne! – mondta keményen András és mindjárt
+dologhoz látott.</p>
+<p>Biztosra vette, hogy ha az éjjel a sötétben a muszkák
+ellenállottak is, most napos reggelre már megjött a józan eszük,
+látják, hogy el vannak vágva… Hej de szívesen vitt volna haza
+egy-két tucat foglyot.</p>
+<p>De erős volt a vállalkozás.</p>
+<p>A földre hasalva, fűben, vetemény közt csúszva lopózkodtak közel
+a falu szélső házához. Fától-fáig egyenként, míg az első kerítéshez
+értek.</p>
+<p>Szegény rongyos rutén asszony lépett ki ijedten s majd
+megdermedt, mikor magyar katonákkal állott szembe! Be volt kötve
+ócska kendőfélével és sápadt volt, csüggedt, mint aki virraszt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
+"Page_36">-36-</a></span></p>
+<p>– Van nálad orosz katona? – kiáltott rá fojtott hangon
+András.</p>
+<p>Az asszony megfordult csüggedten s bement a házba. András utána,
+előre szegezett s lövésre készített szuronyos puskával.</p>
+<p>Az alacsony putri sötét volt, bűzös volt. Vén, százesztendős
+ember feküdt a kuckóban s mint egy félig döglött kutya,
+meresztgette a szemét. Az asszony odanyult alá a vacokba s kihúzott
+egy fél kenyeret. Elébe tartotta Andrásnak. Nem sírt, nem
+jajgatott, mint aki már nagyon jól hozzá van szokva a
+nyomorúsághoz.</p>
+<p>– Russzki, – mondta András, – van itt russzki!</p>
+<p>Az öreg ember ott az ágyon megértette s el kezdett nyávogni,
+krákogni, mint egy agg eb, sírt és esküdözött mennyre-földre.</p>
+<p>András körülnézett. Lassan megszokta a szeme, látta, itt nincs
+mit keresni. Szólt a cigánynak, aki óvatosan mindig az oldala
+mellett lopakodott, hogy kifelé innen…</p>
+<p>Ahogy megfordult, a cigány ököllel megfenyegette az asszonyt,
+nagyon borzasztó akart lenni s csúnyát káromkodott és megmentette a
+fél kenyeret, amit András már ott hagyott…</p>
+<p>A következő házban már kint várta őket egy asszony. Ez is
+rongyos piszokcsomó, mint a másik, ez is ugyanolyan kimerülten
+szomorú. Egy cseréptál főtt hajas krumlit tartott az ölében,
+alázatosan kinálta.</p>
+<p>Reszketett a szegény s hogy megmutassa nem mérgezett étel,
+belenyult s kettétört egyet és beleharapott.</p>
+<p>– Ide csak vele öreganyám, – szólt a pirosképű vidám Komáromi
+cimbora s az üres kenyérzsákjába öntötte a krumplit. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p>
+<p>– Itt muszka van, ha így kínálgatóznak, – morogta András és
+szikrázó szemmel nyomult be a pitar alacsony, meszelt ajtaján.</p>
+<p>Nem volt benn egy sem.</p>
+<p>Az ötödik, vagy hatodik házban, ahogy belépett, úgy megrémült,
+hogy a vér is megállott benne.</p>
+<p>Az asztal mellett ott ült négy darab orosz gyalogos.</p>
+<p>Itt valamivel világosabb volt, vagy a szeme szokta meg, jól
+látta az arcukat, azok is úgy meredtek rá, fakón, ólomsápadtan s
+megdermedt szemekkel.</p>
+<p>Fel volt téve a lapos sapka a fejükön s a hosszú szuronyú
+fegyver az ágy mellé támasztva. Nem gulába, csak úgy össze-vissza a
+letiport ágyhoz.</p>
+<p>Mint ijedt kutyák az országúti csárdánál, ha szembe találkoznak,
+mindenik a gazdája szekerének kereke közé menekül, mintha az
+megvédené s kidugja a fejét és a távoli az idegen szagot szimatolja
+a másikon. Úgy markolták a mieink a fegyver vasát s azok az asztal
+lapját és csak néztek egymásra egy hosszú, keserves pillanatig.</p>
+<p>Aztán valahogy megoldódott.</p>
+<p>Az egyik orosz felállott, emberséges képű egyszerű kis ember,
+fulladt szóval, beszáradt torokkal valami szót vakkantott, akkor
+ingadozva előre lépett s kinyujtotta a tenyerét.</p>
+<p>András fellélekzett. Azért feneegye, megkönnyebbült…</p>
+<p>– Fegyvert ide, – mondta annál keményebben.</p>
+<p>A másik orosz felállott, mint a parancsra kell. Az ágyhoz
+lépett, összeszedte a négy fegyvert s odatámasztotta a Komáromi
+karjába, aki az András háta mögött állott. A cigány egész az
+ajtóban volt, se holt, <span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span> se eleven, annál borzasztóbb képeket
+vágott s csak most kezdett annyira, mennyire magához józanodni.</p>
+<p>Komáromi tartotta a négy fegyvert s a magáét ötödiknek, úgy el
+volt látva, hogy szükség esetén egyet se tudott volna
+használni.</p>
+<p>Ekkor András leeresztette a maga fegyverét is, balkézre fogta s
+egyenként kezet szorított a muszkákkal.</p>
+<p>Ezzel a kézszorítással, mintha minden el lett volna intézve.
+Valami kedélyes enyheség fogta el őket a rendkívüli feszültség
+után. Csak néztek egymásra, csak nézdelték egymást és
+mindkettőjüknek hirtelen valami öröm, hála és szeretet öntötte el a
+lelkét. Meg tudták volna egymást ölelni… Ugy híjját érezték a
+testvéri csóknak… Hiszen egymásnak köszönik az életüket. Mindenik a
+másik kezében volt. S elfogta őket a távoli emberségnek sugallása.
+Hogy találkoztak… Itt valahol, messze mindentől, ami valaha csak
+számított nekik, itt mégis találkoztak. Mintha régesrégen, még az
+özönvízben elszakadt testvérek ismertek volna egymásra… Te is ember
+vagy, emberi formájú, szívű, te is egy istennek teremtménye velem…
+Úgy megszorították egymás kezét, úgy meglelték ujjaik egymás
+ujjait: kéz kézre ismert… a kezek nem is harcolnának… csak a szem
+harcol, mert az lát valamit… sem a száj, sem a fül, sem az orr nem
+harcolna világháborút… És ime, mégis hogy szemmel ismernek együvé…
+A szemen keresztül gyúl fel az egész belső lényük, mintha a szem
+szikrát fogott volna beléje…</p>
+<p>De csak egy-két pillanatig tartott.</p>
+<p>Akkor megint bekürt emberek lettek. Mint az ökör, aki járomba
+tanult már, hajtja nyakát maga igába… András rendelkezett, amazok
+engedtek s <span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
+"Page_39">-39-</a></span> mintha mindig ez lett volna mesterségük,
+sorba sorakoztak a fogoly-transzportra…</p>
+<p>– Nincs több? – kérdezte Ándrás.</p>
+<p>Lám, azok is elfeledkeztek erről; szívesen mutogattak az
+oldalajtóra.</p>
+<p>Két muszka mászott elő a parányi kamrából.</p>
+<p>Azok is odaadták a fegyvert.</p>
+<p>– Ajebuzeusát, – mondta Komáromi – hát én fogom cipelni nekik a
+puskát?</p>
+<p>András odakint már sorra állította őket. Az idegenek szaporán
+pislogva, sápadt arcukon égő rózsákkal nézelődtek maguk elé s
+példát adtak a többinek. Már látták, hogy végkép el vannak vágva,
+az összes környező hegyek magyar katonasággal tele, ez a nehány
+vitéz, aki rajtuk ütött, a menthetetlen halálnak jelképe volt: és
+mégiscsakvalami életbe vezette őket.</p>
+<p>A hat legény, akik után még a két sebesültjük is lemászott,
+egyszerre csak százhuszonhét orosz foglyot sorakoztatott.</p>
+<p>Mind nyujtotta a kezét, mind sorra kezet fogott mindnyájukkal s
+ami az első percben megható volt, kezdett undorító lenni. A pöttön
+kis magyarok visszaemlékeztek az éjjeli harcra, a sok kemény
+strapára, amit ezek miatt kellett szenvedniök, a sok éhségre,
+fáradságra, hogy el kellett hagyni az otthont, a hazát, a
+becsületes, jó embersorsot… s egyikből, a piros képű, vérrel teli
+Komáromi gyerekből eccer csak kitört:</p>
+<p>– András, – mondta – hagy vágjak pofon egyet közülük… <em class=
+"gesperrt">De míg kezet nem fogtam vele, mer ha mán kezet fogtam,
+nem vághatom pofon…</em> <span class="pagenum"><a name="Page_40"
+id="Page_40">-40-</a></span></p>
+<p>András nem szólott s a következő percben egy egészséges, jóízű
+pofon csattant el egy széles, szelíd emberi ábrázaton.</p>
+<h3>V.</h3>
+<p>Két-két fegyvert keresztbe tettek s mint a targancson azon
+vitték a többit. Cipelték maguknak a muszkák, ők csak ballagtak
+mellettük feltűzött szuronynyal.</p>
+<p>András gondolkodva ballagdogált, lógatta a fejét s
+ütögetett.</p>
+<p>– Cigány.</p>
+<p>– Nohát.</p>
+<p>– Lesz-e gomba?</p>
+<p>– Fáradt vagyok én. Nem megyek utána.</p>
+<p>– Mégy.</p>
+<p>– Nem eleget szaladtam mán edáig, még itt mászkájjak itt
+különösen.</p>
+<p>– Mégy cigány…</p>
+<p>– Ne legyél mán olyan pogány.</p>
+<p>– Mégy.</p>
+<p>A csapat völgy mélyén kanyargó úton ment előre, a cigánynak föl
+kellett kapaszkodni a hegyoldalra, gombát keresni. A rüsztungját
+muszkával vitette, csak a kenyérzsákot tartotta magán az András
+jóvoltából. Így osztán egy kicsit megbékült.</p>
+<p>– Iszen csak tuttam vón, mi lesz belőle, dehogy mutattam vón meg
+neked azt a levelet – morgott a cigány és eltünt az erdőben.</p>
+<p>András megint visszasüppedt magába, hazagondolt.</p>
+<p>Most már csak nevetett volna a hajnali rettenetes álmán, ha
+nevetni kedve lett volna, de olyan <span class="pagenum"><a name=
+"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> furcsának látszott az
+előtte, hogy ime, akik oly messze vannak tőle, tudja isten hány meg
+hány mértföldre: azok mégis csak úgy itt vannak, mintha épen csak a
+mezőre ment volna ki, szántani, vagy kapálni a meleg barna földet.
+Hát nincs határ, ami elválaszsza tőlünk azokat, akik beleköltöztek
+a lelkünkbe?… Hiszen nincsen pillanata, hogy a felesége valahogy,
+még ha nem is gondol rá, ott ne legyen az eszébe. Meg az anyja, aki
+őt nevelte, szoktatta, meg az apja, aki épen olyan ember mint ő:
+hirtelen munkájú, hosszú pihenőt kereső, csöndesen elgondolkodó,
+komoly ember.</p>
+<p>A vékony Medveczki megszólalt mellette.</p>
+<p>– Tíz hónapja van a háború, kétszer sebesültem meg, de csak
+eccer tudtam hazajutni.</p>
+<p>– Eccer?</p>
+<p>– Eccer. Akkor is csak három napra. Mán harmadnap jelentkezni
+kellett. Gyalog mentem ki az állomástul huszonöt kilométerre, egész
+éccaka majcsak avval tőtt; hajnali háromkor értem haza, eccer
+megháltam, másik hajnalba mán megint vissza kellett gyünni, de
+akkor elkisért a vasútho a legnagyobb fiam.</p>
+<p>– Hány esztendős?</p>
+<p>– Mán lehetős… nyóc.</p>
+<p>– Osztán gyalog jött magával?</p>
+<p>– Gyalog.</p>
+<p>– Osztán hogy ment vissza?</p>
+<p>– Vissza szekeren ment, mer bementem a malomba, gőzmalom van
+ott, osztán leltem egy szekeret, az keresztül ment a mi falunkon, a
+visszavitte.</p>
+<p>– Mégis nagy merész vót egy gyereket elhozni. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span></p>
+<p>– Nem ís hoztam vóna én, de ű akart ám gyünni. Nem alutt egy
+szikromot se akkor iccaka, csak azt leste, én mikor indulok.</p>
+<p>– Derék gyerek.</p>
+<p>– Aj, micsoda gyerek!… Nagyon egy ügyes gyerek… Mindig mintha
+csak itt gyalogolna mellettem e. Mindig csak lenézek, még majd
+csakhogynem szólok is neki, hogy: elmaradsz Pista. Pedig nem marad
+el, mer mindig itt gyün mellettem… Csakhogy hát hogy nem látom, hát
+úgy tetszik, hogy elmarad.</p>
+<p>Mosolygott. Vékony szöszke bajsza alól. A nehéz hátizsák úgy
+lehúzta sovány vállát, vörös nyakán ki volt dagadva az ütőér, mint
+az ökör, ha előre nyujtja a járomban a nyakát s a nyelvével
+nyalogatja a száját.</p>
+<p>– Hát magának is úgy van? – szólott András, kicsit szinte
+restelkedve, – hogy úgyvan, mintha itt vóna mellette mindenkije,
+csak épen, hogy nem látná.</p>
+<p>– Úgy.</p>
+<p>– Csak mintha kiment vón az ember, a mezőre, vagy vásárra, vagy
+fuharba, de majd csak hazakerül…</p>
+<p>– Úgy.</p>
+<p>– De még jobban itt van hajja; mintha még jobban itt vónának,
+mint mikor otthon van az ember… Mer otthon úgyis van, hogy el is
+kivánkozik mán hazulrul néha, kivált mikor veszekedés van…</p>
+<p>– Úgy… Úgy a… De hát még jobban úgy, tudja, mer én vótam
+odahaza, osztán láttam mi van odahaza.</p>
+<p>– Mi?</p>
+<p>– Nem sok jó… Hét hónapig odavótam, osztán az asszonynak magának
+kellett bedógozni a kis <span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
+"Page_43">-43-</a></span> fődrül mindent, behordani ősszel. Egy
+lúval. Mer tudja az is úgy van, hogy a kettő közül elvitték a jó
+szelid lovat, hanem azt a bitang rugóst, azt ott hagyták. Osztán a
+meg most a tavaszon az árokba fordította a szekeret, az
+asszonynyal, azóta ű is beteg… Ajjaj, minden szét van. Semmi sincs
+jól. Az anyjokom is beteg mán nyóc esztendő óta, hun felkél, hun
+lefekszik, asse tud segíteni. A feleségemnek apja nincs, az én apám
+egy haszontalan ember mán, öreg, azér a kinlódik valahogy nekik. De
+hát hogy van a.</p>
+<p>– Osztán maga nem segített – kérdezte gyötrődve András, mert
+véres, habos, ijedtséggel tünt föl előtte, hogy hátha ő nála is
+ilyen bajok vannak… Lehetnek. Gyenge asszony mindkettő, ha tudnak
+is perelni…</p>
+<p>– Én?… Hát mit lehessen ott segíteni? Szanaszét leltem mindent,
+szanaszét hagytam mindent, csak itt esz a gond, mert hát a lelkem
+mindig ott van.</p>
+<p>András kinosan lélekzett. Még az ő felesége ellen van valakinek
+szava! – fuldoklott magában, – mikor úgyis olyan túlságos!… Hát mi
+kéne! Megszakítsa magát! Ha úgy szereti a tisztát, kell azér
+vekszálni.</p>
+<p>– Nekem is elég gondom van, – mondta ki hangosan, mert azt
+hitte, ha ki nem mondja, már szétveti az egész szivét, mellét,
+tüdejét az a rettenetes szorulás. – Van elég nekem is. Van nekem
+min gondolkodni a háborúba.</p>
+<p>– Mi gondja van? – kérdezte a Medvecki szeliden.</p>
+<p>– Hát a feleségem, meg az anyám… Nem férnek össze… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span></p>
+<p>A hangja elfulladt, a bluza alá nyúlt és kendőt húzott elő.
+Elkezdte az orrát fuvogatni, a szemét is megtörülte, mindakét
+szemét.</p>
+<p>– A baj… – mondta a Medvecki.</p>
+<p>Soká mentek szó nélkül, míg csak az András szeméből, orratövéből
+fel nem száradt az a szúrós könnyeredés. Akkor kicsit könnyebben
+folytatta.</p>
+<p>– Nem tűrnek egymásnak… Mindenik csak maga akar uralkodni…</p>
+<p>– Olyan az asszony mind.</p>
+<p>– Míg én otthon vótam csak megvótak, mer ha máskép nem, hát
+rájuk ordítottam, hogy még a ház is reszketett… osztán miattam
+legalább elhallgattak… De most az isten döglessze meg ezt a
+cigányt, hogy ennek is itt kell lenni a bitangnak: nekem nem írtak
+semmit, de ennek megírták most otthunrul, hogy: «Csécseiné is
+hazament, mert megsokalta az anyjoka, hogy most is mindennap
+<em class="gesperrt">vasaltba</em> jár!»</p>
+<p>Andrásnak megint elő kellett szedni a kendőt és soká fúvogatta
+az orrát. Míg csak el nem unta, akkor olyat fújt rajta, hogy a vére
+is majd elindult tőle…</p>
+<p>– Verje meg az a szentséges… hát olyan nagy baj az, ha egy
+fiatal asszony mindennap vasaltba jár… Hát kell egy anyának ezért a
+menyét…</p>
+<p>Elfúlt, meghalt a szava. A szemébe lehúzta a sapkáját s úgy
+csikorgatta a fogát.</p>
+<p>– Az istenit ezeknek a slapnereknek, hogy nem bir itt belém
+találni valamelyik.</p>
+<p>– Ne úgy szóljon barátom, – mondta a másik, a Medvecki. – Lássa
+csak: jó az, ha egésségesen veszekszik valaki, mer legalább
+egészséges: <span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
+"Page_45">-45-</a></span> van benne vér, meg erő, azér tud
+veszekední… De ott van az én szegény jó feleségem: az is
+veszekedett szegény, míg minden jó vót, de má nem veszekedik, mer
+ágyba fekszik három hónap óta… Meg az anyja mellette, úgy lenni
+azoknak a négy gyerekeknek… Mikor milyen jól megvótunk, míg ez a
+háború nem vót…</p>
+<p>András sóhajtott. Feltolta a sapkát megint a homlokára.</p>
+<p>Ott mendegéltek előttük az oroszok, a barna, földszínű
+köpönyegekben, amilyet otthon a cigányok szeretnek viselni, mert
+azon nem látszik meg semmi. Mendegéltek, lesütötték a fejüket,
+mindenik magába merült és gondolkodott…</p>
+<p>Azt mondja Medvecki:</p>
+<p>– Elhiszi barátom, hogy ezek is otthonra gondolnak? Ezeknek is
+van valahun egy kis családjuk, ezek is sajnálják azt… De ezek
+sajnálhatják csak igazán, mer lássa ezek má nem hazafelé
+mennek…</p>
+<p>András tüzes szemmel nézett, izzó, nedves szemmel a szomorú
+barna, zöldes posztóba göngyölt alakokra. Nagy, nagy szomorúság
+volt mindenkinek az arcán s lassan arra gondolt, hogy ha ő menne
+most a cimboráival így szuronyos puskák közt, barna orosz
+fegyveresek közt, arra valahova a másféle világba, fogolynak…</p>
+<p>– Azér lássa barátom, – mondta a Medvecki, – nem kell az
+embernek magával annyit törődni… Nézze csak, a jóisten dóga az…
+Hátha maga most meghalt vóna, akkor maga egy nagy bánattal halt
+vóna meg… Azt vitte vóna magával örökre… Így meg lássa, él. Meg én
+is élek. Osztán pedig a jóisten csak hazavisz eccer… Akkor pedig
+mán mindegy, hogy hogy vót, mer akkor megint jó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> lesz
+minden… Nem érdemes lássa, bánatba meghalni, mert akkor mán nincs
+kilátás, hogy valaha jobban legyen… Osztán akkor az ember halála
+után is, mindig bánatba lesz a csalággya körül… Mer itt van a…
+Nincs egy perc, hogy itt ne legyen mikörültünk a kis családok, hát
+ne gondojja, mer mink is úgy ott vagyunk űvelek…</p>
+<p>András nem nagyon értette, csak sejtette, de úgy megnyugodott,
+mintha jól kisirta vóna magát.</p>
+<p>– Úgy van ez a halálba is… Lássa… Van-i mán halottja?… Mer aki
+meghótt, meghótt, igaz, földi poraiban, de nem hótt meg lelke
+erejében. Mindenki itt van örökre. Minden percbe látom az én öreg
+anyámat, aki mind csak guggolt és a kályhasutról nézelődött.
+Hasgörcsei vótak, mert giliszta vót benne; mikor nagyon szenvedett,
+orvost hijtunk hozzá. Gyün az orvos, rákiáltott: «No mi baj néni!»
+Felveti az öreganyám rá, szegény a pillantását: azt feleleli, «a
+vénség! azon segítsen az úr!»… Befelé fordult a falnak, többet szót
+se szólt az orvosho… Lássa ez az öreganyám mindig itt van az én
+szemem előtt. Küldhetnek engem tűzbe-vízbe, lehetek én éhes,
+szomjas, az nekem mind nem fáj. Ha kérdené valaki, mi bajod szegény
+ember, azt mondanám: «A háború! Azon segítsen, aki tud!…» De lássa,
+az öreganyámnak mán semmi baja. Elmúlt a vénsége, mán semmi baja.
+Megkönnyebbült… A háborúnak is vége lesz. Vége bizony egyszer;
+lássa, aki élve marad, egy pár esztendő múlva mán csak úgy fog
+mesélni róla, hogy: «az is vót»… Akárígy, akárúgy, az nagyon
+mindegy… a fő az, hogy a jóisten el ne feledkezzen rúlunk, mert ha
+ő elfelejtkezik, akkor lássa, lehet béke: a béke is háborús. Lehet
+háború: a háború is békességes. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>András mély megrendüléssel hallgatta. Megint a jóistent érezte
+meg. Már föl sem mert nézni feléje. És szégyenkezve pironkodott,
+milyen csúfságos volt, hogy hetykén szalutált neki, mikor először
+kigyütt… Igen, bizony, hitetlen rossz ember volt ő mindíg, nem
+tisztelt se istent, se embert… S egyszerre úgy látta, hogy ha ő
+alázatos, jó ember lett volna, az se jön rá: az a csapás; az
+asszonyokkal való veszedelem… Nem, nem. Még ma levelet ír nekik és
+megkéri őket a Krisztus szenvedésére, meg a maga keserves
+gyötrelmére, hogy jók legyenek, hogy szeressék egymást… S egyszerre
+a szép délelőtti napsütéses idegen erdőkben megint olyan boldognak,
+életerősnek kezdte érezni magát s még azt is kezdte látni, hogy mán
+míg vége nem lesz a háborúnak jobb is így! okos az az asszony, hogy
+kitért. Minek öljék egymást, ha egyik se tud a másik kedvére élni…
+Jobb akkor egészen külön… Még azután is, a háború után is… Külön,
+de szeretetbe…</p>
+<p>– András!</p>
+<p>Fölnézett a hegyoldalra. A cigány kiáltozott:</p>
+<p>– Van mán gomba!</p>
+<p>– Jól van, Imre! Jól van cimbora!</p>
+<p>– De meg a mieinket is látom András:</p>
+<p>– Az is jól van. Jól van testvér…</p>
+<p>– Odale vannak a völgybe, ahun a muszkák tanyáztak az este…</p>
+<p>– Jól van… jól…</p>
+<p>Mikor utólérték az ezredet, azok rendezkedtek a
+továbbnyomulásra.</p>
+<p>András nem szólt semmit, hol járt, mit csinált. Csak ép az orosz
+foglyokat nem lehetett suba alatt hagyni, az nagy dicsőséget
+hozott. Majd megették érte. <span class="pagenum"><a name="Page_48"
+id="Page_48">-48-</a></span></p>
+<p>– András, – csapott a vállára a kis önkéntes káplár, – ezt
+megcsinálta!… Százhúsz foglyot hozni!</p>
+<p>– Rám ragadt, mint a bojtorján… – szólott András.</p>
+<p>De a kis káplár csak rázta az embert. S mintha a fia volna, úgy
+gyönyörködött benne, csillogó szürke szemeivel.</p>
+<p>– Hős maga, András.</p>
+<p>– Dehogy káplár úr, csak gombát szedtünk, oszt megvan.</p>
+<p>– Dejszen ezért kitüntetésnek kell jönni! Legalább is
+ezüstnek!</p>
+<p>András hitetlenül nézett az önkéntesre. Aki bizonykodott:</p>
+<p>– Az bizony; avval pedig pénz jár. Élete fogytáig, András!</p>
+<p>– Pénz?… – mondta András s meglóbálta a fejét. – Pénz jár vele,
+önkéntes úr?… Nem érdemlem én azt – s utána legyintett. – Nem azért
+jártam én oda káplár úr… Amit én kerestem, azt talán, mégis
+megtaláltam…</p>
+<p>– Mit András?</p>
+<p>András fölnézett rá. A tiszta szeme tiszta volt, mint a
+patakviz; minden kövicset, minden vizi szálat tisztán látni
+benne.</p>
+<p>Csendesen azt mondta:</p>
+<p>– A lelki nyugodalmat, önkéntes úr.</p>
+<p>S a szívére tette a kezét, mintha csak a bluz zsebébe akasztotta
+volna az ujját. Aztán egyet gondolt.</p>
+<p>– Osztán mennyi pénz is vón az? Káplár úr!…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
+"Page_49">-49-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ERDEI KIS PIROS VIRÁGOK</h2>
+</div>
+<p>Szép ez a tavasz, sohase volt ilyen szép. A legények alig
+aludtak valamit, a tiszturak mulattak, s ők is ébren töltötték az
+éjszakát. Bámészkodtak, tréfálkoztak, egymást ugratták. Gáspár
+egész éjjel Segesvárit bizgatta, akit Fecskének csufoltak, szegény
+feje szörnyen kifáradt az esti földhordásban és olyan álmos volt,
+hogy akármit csinált, mindjárt leragadt a szeme. Gáspár minden
+két-három percben oldalba bökte:</p>
+<p>– Fecske!</p>
+<p>– No.</p>
+<p>– Kék egy menyecske?</p>
+<p>– Ezért kőtöttél fel? hagyál má békin!</p>
+<p>Öt perc mulva megint újra kezdte Gáspár.</p>
+<p>– Fecske!</p>
+<p>– No.</p>
+<p>– Hát nem kék egy menyecske?</p>
+<p>Ez így ment reggel három óráig, mikorra a tisztek mind
+elfáradtak maguk is a lágerfájer mellett a nótázásban,
+dikciózásban, kacagásban, a hadügyi vitatkozásban s legfőkép, mikor
+elfogyott az utolsó csepp innivaló is és elégettek minden száraz
+fát, amit csak össze tudtak szedni. Ez majdcsak olyan drága volt,
+mint az innivaló, a legények a fejük alá rakták s ráfeküdtek, hogy
+reggel legyen mi mellett szalonnát pirítani, meg kávét főzni.</p>
+<p>De a reggel olyan gyönyörű volt, hogy mindenkinek elmult minden
+éjjeli fáradtsága.</p>
+<p>Frissek voltak s vidámak, mint a csikók. Mióta az este
+megtudták, hogy a lövészárkot csak gyakorlatnak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> kellett
+megcsinálni és muszkának híre-hamva sincsen, isten tudja milyen
+távolságban, azóta egészen átváltoztak. Még otthon a kaszárnyában
+sem voltak olyan frissek és kacagók, mint itt most a felséges
+tavaszi éjszakában s ezen a csodálatos nyári reggelen. Mert a
+reggel ragyogó volt és meleg, mintha arató nyár volna már.</p>
+<p>Szép volt a tábor, ahogy ott hevert széthintve a vadonatúj
+szürkében a mezőn. Az alacsony hegy oldaláról messze el lehetett
+látni. Kis falú volt alattuk és keskeny szántóföldek. A hegyek
+zöldeltek s mintha a boldog reggelre csupa új ruhát kapott volna
+minden fa, ragyogott minden levél a nap szines sugarán.</p>
+<p>Nyújtóztak, ásítoztak, ugráltak szilajon és vidáman; a friss
+lövészárok olyan volt, mint valami furcsa kastély, zöld ágakkal
+volt díszítve, hatalmas zöld galyakkal, tudja isten honnan,
+győzelmi hirek jöttek, úgy sétáltak szét az emberek száján, mint a
+futó szél, ott állva, senkivel nem érintkezve, a kis sereg, amely a
+kaszárnyából jött csapatpótlásra fel a harctérre, egyszerre tele
+volt a legszebb hirekkel. Elfutott az is, hogy jönnek az újságírók,
+amire kimondhatatlan vidámság lett. Rögtön elkezdtek pucolni,
+kefélni, mosdani, fésülködni. Hadd lássák a haditudósítók, milyenek
+vagyunk. A zászlóalj harckészsége ebben a pillanatban a maximumon
+volt.</p>
+<p>Hét órakor az önkéntesek is feltápászkodtak, alig szunnyadtak
+pár órát. Tudták, hogy ma igen jó napjuk lesz, tegnap húsz
+kilométert marsoltak, hogy beérjék a XX-eseket, ez megvan, hát ma
+meg fognak pihenni.</p>
+<p>– Jó reggelt, káplár úr, – mondta Gáspár. – Mán felkőtt?
+<span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
+"Page_51">-51-</a></span></p>
+<p>– No hát magának nem fáj már a feje? Nem kén egy kis
+aszpirin?</p>
+<p>– Az, az, – mondta Gáspár, – jó tanálmány a. Megfőzzem a kávét,
+önkéntes úr?</p>
+<p>Egy órát olyan lustán és boldogan hevertek el, hogy lógott a
+fülök is, mint a delelő malacé.</p>
+<p>Nyolc órakor előkerült a zászlós is, fiatal szélesvállú
+tizenkilenc esztendős kölök, olyan mint egy fia-óriás, csak úgy
+dagadt, akár egy feslő bimbó. Az arca foltos volt az egészségtől,
+hamvas, frissen volt borotválva s ahogy learatta az arcáról a finom
+szőke pihét, olyan maradt, mint egy barack. Nagyot nyújtózott.</p>
+<p>– A Miska hogy ugrál, – mondta magas hangján, mindjárt mindenen
+kacagva.</p>
+<p>– Még most is? – kérdezte az önkéntes káplár. Az ő arca is olyan
+fiatal, de kicsit fontoskodó s kurta bajonettjét hátrafeszítette
+mint a Dürer-metszetek lovagjai.</p>
+<p>– Egész éccaka nem hagyott aludni, hogy őt mért nem nevezik ki
+kadetnak! Otthon azt igérték neki, hogyha mint kadétaspirant jön ki
+a Feldre, még a vonaton megkapja a kinevezést. A vonatba azt
+mondták, hogy majd a Felden, itt azt mondják, hogy majd az első
+akciónál… majd a sturmnál…</p>
+<p>Hangosan kacagott s a nagy erős öklét fölemelte a füléhez,
+hosszú kardjával kaszált s apró fogai csillogtak. Huncut egy lurkó
+volt, akiben nem fért meg az életöröm. Tele volt kiváncsisággal és
+minden munkát játszva birt.</p>
+<p>– Kérlek, nagy különbség, – mondta az önkéntes káplár, – most
+van neki hatnaponként kilenc koronája, akkor meg volna havi száz
+korona s öt korona Feldzulág, összesen kétszázötven korona!
+<span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
+"Page_52">-52-</a></span></p>
+<p>Jött maga Miska is, a kadétaspiránt, kövér volt és
+harmincesztendős, tréfás ember, aki roppat boldog volt, hogy
+idekint van a mezőn s nem az adóhivatal poros asztala mellett a
+főnöke szekirozásának odavetve. Soha ilyen erős és egészséges nem
+volt diákkora óta: pataki diáknak érezte magát, akinek annyi volt a
+háború, mint mikor az iskolakertben kifutót játszottak s lopva
+cigarettáztak a nagy fák rejtekében. Most élt először igazán emberi
+életet, nem volt se apja, aki pipaszárral fenyegesse, mint
+gyermekkorában, se felesége, aki minden krajcárért megszámoltassa,
+mint mióta házas ember. Most szabadon és vidáman élt s igen jól
+érezte magát a könnyű eksztra ruhában, a jól agyusztált kincstári
+bakkancsokban, amelyek szinte maguk súlyánál fogva viszik az embert
+előre.</p>
+<p>A zászlós elfordult, hogy kedvére kikacagja magát.</p>
+<p>– Ez mindig röhög, – mondta tréfás komorsággal Miska, – pedig,
+becsületemre, ha kilenc korona lénungja volna… Nem bánnám én,
+barátom, csak a feleségem itt volna, ha most látna, biztosan
+küldene szegény kis drágám egy százkoronást…</p>
+<p>– Hol a hadnagy? – kérdezte az önkéntes káplár, aki mosolygott:
+mosolygott az efféléken, de kis öregek módján, mindig a szolgálaton
+és a harcászati dolgokon volt az esze.</p>
+<p>– Alszik, – mondta Miska, – könnyű neki, én is aludnék, ha
+háromszáz korona lénungom volna. Phü, de jól aludnék…</p>
+<p>A legények nézték a fess urifiukat, ahogy egymást piszkálták s
+közben mindenik csinált valamit; bakancsot, derékszíjjat, vagy a
+ruhát, fegyvert pucolta. <span class="pagenum"><a name="Page_53"
+id="Page_53">-53-</a></span></p>
+<p>Félkilenckor hirtelen feltünt a hadnagy a hegy kanyarodó
+gerincén. Előlről jött, a kommandótól Meglepetve nézték, mert
+csakugyan azt hiték, a celtjében alszik még. Az esti lumpolás után
+nagyon közel érezték magukat a hadnagyukhoz, hát tréfásan
+szalutáltak neki s karban kiáltották:</p>
+<p>– Hoch, hoch, dreimal hoch… Ej-ha, ej-ha, ej-ha!</p>
+<p>A hadnagy fakó volt az éjszakázástól, a szemei alatt mély
+karikák. Fád volt. Már messziről látszott, hogy nem lesz jó vele
+tréfálni, pedig már azt akarták vezényelni, hogy:</p>
+<p>– Szakasz, balra csudál-kozz! – mint odahazza, ha a járdán
+csinos kis lány ment mellettük. Már nem mert velük végig menni a
+főutcán, mert végig csudálkozták a háta mögött a várost. Mikor
+odaért, ridegen kijelentette, hogy <em class=
+"gesperrt">marsberájt</em>! Tizenöt perc alatt indulás!</p>
+<p>Általános elképpedés, nagy levertség. Aztán futkározás, az
+altisztek előszedése, parancs, kiabálás, ordítozás, tíz percnyi
+őrület s még öt percnyi külön őrjöngés. Kürtjelek mindenfelé,
+sorakozó s egyszer csak már oszlik, bomlik, halad a sereg a
+rendetlen doppelrájokban lefelé a hegyoldalon a lent kanyargó remek
+fehér országútra.</p>
+<p>No nem baj. Mikor a jó fehér poros földet érzik a bakancs alatt,
+megnyugosznak, itt-ott dalolni is kezdenek. Az ötödik század kezdi,
+ezt elrestelli a hatodik, mert a kettő mindig versenyez s annál
+nagyobb hanggal kezdenek új nótát, azután előbb hátrább, egyremásra
+rágyújtanak s a szép tavaszi délelőttön halad a kanyargó völgyben a
+szép szürke had.</p>
+<p>Milyen szép körül a természet. A fű buja, a kaszálókon méteres a
+fű, mekkora rendeket lehetne itt vágni. Sehol ember a mezőn,
+itt-ott egy-egy pirosszoknyás <span class="pagenum"><a name=
+"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> vastag lábikráju tót
+menyecske; egy-egy legény csintalanságot kiált oda nekik.</p>
+<p>A nap odafenn vidáman, mosolyogva néz, aranyfény, szines, még
+mindig párán átszűrt napfény önti el a világot, a bakkancsok
+pompásan vágják a taktust s csak úgy repülnek egyformán, rendesen
+előre.</p>
+<p>– Káplár úr, – szól Gáspár vidáman, – mennyit fogunk marsolni
+mámma?</p>
+<p>A káplárnak lehúzza a barna hatizsák a nyakát, rosszul kötötte
+fel, a nyakán kidagadnak az erek s előre szegezi a fejét. Nagyon
+mérges, már megint itt kell vágni a port, csak egy napi pihenő sem
+volt. Tegnap húsz kilométert mentek. Igaz, hogy most az üvegekkel
+könnyebb a hátizsák s ezen elmosolyodik, még ott ködlik a fejében
+az éjszakai kedves jó vidámság, na hát ilyen jó éjszakát soha
+életében nem töltött.</p>
+<p>– Káplár úr, – sürgeti Gáspár.</p>
+<p>– Mit akar?</p>
+<p>– Mámma mennyit fogunk marsolni?</p>
+<p>– Majd meglátja.</p>
+<p>Tovább rakta a bakkancsot, tapp, tapp, egyiket a másik után,
+tapp, a jó szeges bakkancsot. A sapka a homlokára lecsúszott s
+előre düllesztett nyakkal úgy ment, mint egy menőgép.</p>
+<p>Jobbról most hegy van, balról van a rét. Bokrok az országút
+mentén, zöld bokrok s a fák lombja közt madarak fütyűrésznek.
+Mennyi madár. Felnéznek a lombok közé, apró madarakat látni, ahogy
+az ágakon ugrálnak, de meg kell állani egy féllépésnyit, hogy
+felnézzen az ember s mind megáll a sok ezer ember s az összes sorok
+visszamaradnak egy tapodtányit. Egyet ugranak utána, hogy utolérjék
+magukat.</p>
+<p>– Csak legalább lett vón eszem, hogy jóllakjak, – szólott
+Gáspár. <span class="pagenum"><a name="Page_55" id=
+"Page_55">-55-</a></span></p>
+<p>Mellette Segesvári ment, jó kitartó, nyugodt léptekkel s
+bólintott a Gáspár szavára.</p>
+<p>– Én ettem.</p>
+<p>– Én is ettem, de ha tuttam vóna, hogy marsolás lesz, legalább
+többet ettem vóna.</p>
+<p>– Maj megállunk eccer, osztán eszünk, – mondta a nyomdász.</p>
+<p>– Csak eztet nem szeretem, mikor marsolni kell, – szólott a
+cigány. Erre mindnyájan elkezdtek kacagni, mint mindig, ahányszor a
+cigány megszólalt.</p>
+<p>Hátulról a zsidó előre igyekezett.</p>
+<p>– Önkéntes úr, önkéntes úr.</p>
+<p>– Tessék?</p>
+<p>– Hova megyünk, a frontra megyünk?</p>
+<p>– Nem.</p>
+<p>– Rezerve maradunk?</p>
+<p>– Igen.</p>
+<p>– De hogy lehet az?</p>
+<p>Az önkéntes maga sem tudta, hát azt mondta keményen:</p>
+<p>– Menjen a helyére.</p>
+<p>Ő maga is gondolkodóba esett a dolgon s előre meresztette a
+szemét, kereste a fänrichet. Meglátta a hórihorgas alakját végre,
+persze könnyű neki menni, ha nem kell nehéz hátizsákot cipelni!
+Utána eredt. Mindenki tudta, hogy most meg fogja kérdezni s az
+egész szakasz izgatott volt, nem érezték a fáradtságot, az utat, a
+terhet, csak várták mi lesz a magyarázat.</p>
+<p>– Kérlek szépen, fénrik úr…</p>
+<p>– Szervusz.</p>
+<p>– Te, kérlek, a frontra megyünk tuladonképen?</p>
+<p>– Fenét. Mi Korpsrezerve vagyunk. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_56" id="Page_56">-56-</a></span></p>
+<p>– No de ha így előre visznek.</p>
+<p>A fänrich se tudta, akkor mi lesz.</p>
+<p>– Megállj, majd megkérdem a hadnagyot.</p>
+<p>– De gyere vissza megmondani.</p>
+<p>– Igen.</p>
+<p>A nagy siheder fiú előre igyekezett. Az önkéntes káplár bevárta
+a maga cugját. Minden szem ráfordult, mindenki várta a
+magyarázatot. Ő csak hallgatot s beállott a sorba.</p>
+<p>– Káplár úr, – kérdezte Gáspár nyugodtan, elszántan, ahogy a
+magyar paraszt megy neki ésszel, okos fővel a kikerülhetetlen
+sorsnak, – megyünk a frontra?</p>
+<p>– Fenét, – mondta az önkéntes, – annyit se tudsz, hogy mi
+Korpsrezerve vagyunk!</p>
+<p>Gáspár nem tudta, de azért mégis megnyugodott.</p>
+<p>S a sereg ment-ment tovább. Már féltizenegy volt, a víz
+patakokban szakadt róluk, a fejük a meleg sapka alatt majd
+széthasadt. A vállukat úgy húzta a zsák kötele, hogy az agyvelejük
+fájt tőle s mentek előre szótalan a gyönyörűséges szép
+völgyben.</p>
+<p>Egy magas hegy tövében állottak meg.</p>
+<p>– Káplár úr, – kiáltottak, – fel kell erre menni?</p>
+<p>A káplár felemelte félszemét a hegyre.</p>
+<p>– Fel, – mondta s véres volt a szeme.</p>
+<p>– Az istent bele, hogy ilyen hegyeket csinálnak ebbe az idegen
+országba.</p>
+<p>– Magyarország ez még! – nevetett az önkéntes.</p>
+<p>– Fenét. Régen elhagytuk azt mán…</p>
+<p>Jobban előre hajoltak, jobban fujtak a tüdők, megfeszültek s
+neki a hegynek. Az út itt árnyas lombok alatt kanyargott felfelé. A
+sapkákat levették <span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
+"Page_57">-57-</a></span> s hűvös szél legyezte az arcukat. Ahogy
+tenyérrel végigszántottak az izzadt arcokon, fekete csíkokat
+hagytak az arc szélén.</p>
+<p>Az önkéntes káplárnak ma egész reggel baja volt, minduntalan
+szaladnia kellett az éjszakai rossz éráris gugyik miatt. Most, hogy
+hűvös szelet kapott a bluza alá, egyszerre gyalázatosan kezdte
+érezni magát, muszáj volt kiállani s el egy bokor megé.</p>
+<p>Nemsokára aztán szaladt, szaladt a hátulsó cugok mellett, minden
+pillanatban kérdezve: Ez a fünfte század?… Nem, ez a cénte… mondták
+rá közömbösen az idegen arcú legények, akiket ő sohasem látott, de
+mind ismerős volt, valamennyinek az arcán ugyanaz az állati
+kidülledt vonás, ahogy előre hajolnak s viszik a hátukon a zsákot,
+vállukon a fegyvert. A szemöldökük felhúzva a homlokba, a mély
+homlokráncok, mint az ökör szeme fölött, szinte szőrrel benőve.
+Senki sem szól, csak a szájak rágcsálnak, bagót vagy falevelet,
+vagy csak éhnyálat… Fel, fel a hegynek… Tapp, tapp, előre a magyar,
+ahogy annyi század óta megszokta, hogy komolyan és rendületlenül,
+nyomról-nyomra haladjon előre az ásóval, kaszával vagy a
+talicskával. Akkor az az élet, most ez a sors. Amit el kell
+végezni, azt kell, s egy nincs köztük, aki jajgasson, aki
+amerikázzon. Az emberi élet legnagyobb csodája ez a sorsmunka,
+háromezerháromszáz ember együtt-tapogása… Mikor beérte a maga
+századját, már majdnem kidült, lihegett és fújt, mint egy gőzkatlan
+s kendővel törülgette magát. Ahogy azonban elcsillapodott s
+megkezdte volna a rendes menetelést, egyszerre átkozottul újra
+rájött a hascsikarás.</p>
+<p>Sírni szeretett volna, összecsikorította a fogát s az arcát
+rángatta. De Gáspár odanézett rá s ő összeszedte <span class=
+"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> magát, nem
+akarta a tekintélyét kockára tenni, türt. Megint félre a bokrok
+alá, a friss zöld leveleket hajtó bokrok közé, ahol tele van
+illattal a levegő s drága puha harasztban olyan édesen lehetne
+hallgatni a rigó kiáltását… Könnyes szemeivel belenézett a
+harasztba, amely lehullott levelekkel volt tele és fiatal zöld
+hajtások ütöttek át az avult torzsákon. Most egy pillanatra
+megkönnyebbült, mert ahogy derékszögben előre hajlott, nem a nyakán
+lógott az átkozott hátizsák, hanem a hátán feküdt… Aztán megint
+rohanni a szakasza után…</p>
+<p>– Ez az ötödik század?…</p>
+<p>– Nem, ez másik ezred…</p>
+<p>Aztán a tüzérség…</p>
+<p>Csak egy félóra múlva érte utól a szakaszát.</p>
+<p>Az akkor ott döglött már a hegy tetetén. Ettek. Tizenegykor
+kapták az első pihenőt. Ő is levetette magát melléjük, a fejét
+elejtette, nagy szédülések fogták el, kóválygott vele az egész
+világ s a szeme előtt, mint valami csodálatos panoráma kavargott a
+felséges távoli kilátás, amelybe belemeredt, de mit sem látott, mit
+sem fogott fel belőle.</p>
+<p>– Most meg fog ütni a guta, – mondta magában, s erre
+elmosolyodott. – Jó volna, milyen jó volna… – és már aludt.</p>
+<p>– Milyen fura virágok vannak errefelé – mondta valaki; Gáspár
+mondta s nagy bötykös ujjaival leszakított egy kis piros
+virágot.</p>
+<p>– Mérges, – szólott ő rá s a nyelve meg volt dagadva az inye
+közt.</p>
+<p>– Auf, aufnémen! – kiáltották elől.</p>
+<p>A komoly kis káplár felugrott s rekedt torokkal, amelyből olyan
+idegenül tört ki a hang, rikotott utána: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span></p>
+<p>– Aufnehmen!</p>
+<p>Ezt rögtön meghallja a baka, akármilyen fáradt is, álmos is; a
+katonák gyorsan feltápászkodtak, csak azután jutott eszükbe
+morogni, mikor már rogyadozó inakkal mentek is lefelé a
+hegyoldalon.</p>
+<p>A káplár Gáspárra nézett, aki a foga közt tartotta a piros
+virágot.</p>
+<p>– Mérges, – mondta neki újra.</p>
+<p>– Legalább mérges leszek tülle, – mondta Gáspár nevetve.</p>
+<p>Most már nem beszélnek egy hangot sem, csak mennek. Ha beszélni
+volna kedvük, morognának, mert kevés volt a pihenő. De inkább nem
+szólnak, csak mennek a déli napon tovább.</p>
+<p>Ismeretlen világ; milyen idegen földek vannak a világon. Hogy
+tele van a föld háta nőve fával, fűvel, virággal. Minden rögön nő
+valami, a földnek minden kis rögöcskéjén meg akar élni valami. Ha a
+marha kitapossa a füvet, egy idő múlva már megint telenő… Ha ezt az
+országútat elhagynák, ha most az emberiség kimarsolna ezen a fehér
+országúton a világból, belemarsolna a fekete föld alá: milyen hamar
+tele nőné megint a fű a kövek között… Hamar nem volna sehol semmi
+nyoma az emberiségnek, a földgolyó ember nélkül milyen gyönyörüen
+tudna tovább élni, reggel a nap feljönne s vidáman nézne szét,
+délben a hőségben a füvek lombos levele kissé meghervadna, mint
+most s az estére megint magához térne… Mért is marsol itt háromezer
+ember, hova marsol, minek is halad előre a gyönyörű hegyek alatt,
+ahol utat vágott magának, ahol felmérte az egész természetet maga
+alá az Ember. Bizonyára valamely grófé ez az erdő; valahol a
+vezérkarban… azoknak jó dolguk van… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p>
+<p>Minta egészen megállott volna a világ, egyszerre úgy
+elvesztették az időt, a tért, mintha sem az óra nem mulna, sem az
+országút nem fogyna, csak valami hallatlan és csodálatos varázs
+hatása alatt helyben járnának s még csak nem is a saját erejükből,
+hanem valami gépbe beletéve mozogna a nagy kincstári bakkancs fel,
+le, tapp, tapp. S a por száll, szálldos, mint izzó gőz körülöttük,
+amelyet a verejtékükkel kell lehüteni s a monoton dobogás egy
+pillanatra sem szünik csak veri a földet, tapp, tapp…</p>
+<p>Jobbról falu maradt el a tovahaladó sereg mellett. Kis tornya
+van, mint egy zászló kidugva, fehér- és fekete falú-házak szanaszét
+szétszórva, kerítés nélkül, összevissza házak.</p>
+<p>– Lesz itt pihenő, káplár úr?</p>
+<p>Mintha váratlanul az őserdőben hangzana fel az emberi szó, ahol
+csak a vízesés örök tappapja veri az embernek emberi hangtól
+elszokott dobhártyáját. A fiatal káplár fölijed lassan gyűrűző
+eszmefüzéséből.</p>
+<p>– Itt csak lesz pihenő, káplár úr!</p>
+<p>– Nem tudom, nézzétek az elejét.</p>
+<p>Az elejét? Nézik. De az csak megy.</p>
+<p>Megy, megy: még délután háromkor is megy az eleje.</p>
+<p>– Még itt sincs pihenő, káplár úr?</p>
+<p>De milyen erélyesen. Csak úgy vág a szó. Ököllel arcba vág. Fog
+közül kiszökve szembeköp.</p>
+<p>– Öt óra, káplár úr, még most sincs pihenő?</p>
+<p>– Nem tudom.</p>
+<p>– Hat óra káplár úr.</p>
+<p>– Igen, hat.</p>
+<p>– Mán csak lesz pihenő; enni kell!… káplár úr!</p>
+<p>Csakugyan egy gyönyörű tanya tűnik elő. Hegyoldalon, a lefelé
+hajló nap felséges megvilágításában, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> fenyők között, mesés. Patak
+vize csillog mellette, ahogy kisded vízeséssel lehull a zöld part
+felett. A katonák csak mennek, az elejét nézik s az megy és egyre
+tovább tapp, tapp.</p>
+<p>A nagy irgalmatlanságban, ahol emberentúli igában gyűrűz a
+hangyák szürke sora, a lelkek egymáshoz fűződnek, a szenvedők
+szeretik egymást; az önkéntesek, ahogy egymás mögött tapodnak, csak
+annyit mondanak;</p>
+<p>– Sándor, itt vagy?</p>
+<p>– Itt vagyok.</p>
+<p>– Károly, itt vagy?</p>
+<p>– Itt.</p>
+<p>A bakák is összesírnak a lelkük fenekén, végre agyonnyúzott
+állatoknak érzik magukat s amint a főhadnagy lóháton megy végig a
+soron, felbúg a keserű nyögés. Míg egy soron, egy szerrel mennek
+ezek, a ló egyet ficánkol, megcsúszott vagy mi. Dühös morgással
+káromkodnak:</p>
+<p>– Az istenit a főhadnagynak…</p>
+<p>Fél nyolc; erős alkonyat.</p>
+<p>– Nézzétek, leült a sor eleje. A század eleje pihen.</p>
+<p>Micsoda ragyogás. Mire odaérnek, azok is felállanak. S a had
+tovább tapp, tapp.</p>
+<p>– Hogy az egész istenség, még a Mohamet is!…</p>
+<p>Nyolc órakor volt egy negyedóra, végre. Pihenés. Megállás.
+Leromlás, mintha ledül egy fal.</p>
+<p>Erdőbe azután. Tovább. Egyre sűrűsödő homályon. Az ég
+ki-kivillan elől temérdek csillaggal, vidám enyhe ég, meleg boldog
+éjszaka, egy-egy szelid állat bődülése messziről.</p>
+<p>– Káplár úr, elszakadtunk a csapattól.</p>
+<p>– Elszakadtunk? <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
+"Page_62">-62-</a></span></p>
+<p>– Csak négy katona van itt.</p>
+<p>Megállottak. Sehol semmi nesz. Hogy történt ez? Elaludtak az
+úton, menet közben. Elaludtak, mintha valami fárasztó hintaszékben
+ültek volna, míg a bakkancsok maguktól mentek tovább, a kisérteties
+bakkancsok, akiknek lelkük van, ostoba, buta lelkük, hogy el tudtak
+szakadni.</p>
+<p>– No csak tovább.</p>
+<p>Féltíz már, éjszaka, kemény. Már csak ájncellabfallenba
+mennek.</p>
+<p>– No csak tovább, tovább.</p>
+<p>– Az istenit, de sok gyökér van itt!… Mikor érjük már utól,
+káplár úr!…</p>
+<p>Útcsináló katonákra akadtak.</p>
+<p>– Merre mentek a mieink?</p>
+<p>– Csak menjetek, arra balfele…</p>
+<p>A zsidó katonák sírtak.</p>
+<p>– Nem birok menni káplár úr.</p>
+<p>– Dehogynem, csak gyerünk.</p>
+<p>– Óh, kedves gyermekeim… kedves feleségem…</p>
+<p>A sarzsik káromkodtak.</p>
+<p>– Tovább, tovább, az anyád… ordította egy parasztkáplár, –
+vigyázz, mer most megtanulod, hogy két isten van, az egyik az égbe,
+a másik én vagyok…</p>
+<p>Fák rémesen tartanak sátort felettük, az egész világ elvesztette
+már ismert valóságát; ami magában él, megnyitja lelkét s a nagy
+Természet suhogva sajnálkozik elátkozott magvain, akik borzalmat
+hoznak a lombok alá, félemlet, mely végig reszketteti az érzékeny
+fák leveleit.</p>
+<p>– Sándor, itt vagy?</p>
+<p>– Itt. <span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
+"Page_63">-63-</a></span></p>
+<p>Nincs szebb, mint az éjszaka. Gazdaggá teszi érzésben az embert,
+átjárja a kilehelt illatokkal a testet s az éjszakai erdő az
+életérzés legfelsőbb izgalma.</p>
+<p>Tapp, tapp, mély bükkfák tövében ott voltak az előrehaladtak és
+szidalommal fogadták őket.</p>
+<p>– Az apátok… ledöglötök, itt oszt lehet várni…</p>
+<p>– Ti beszéltek? Félórája pihentek, mi meg csak megyünk…</p>
+<p>Nincs harag a káromkodó szóban, nincs indulat egymás ellen a
+szívekben. Mind ott hevernek, állva, ledobják magukat a földre s
+még szinte a tagok tovább járnak, maguktól, hogy tapp, tapp. Az
+agyak vértódulás alatt. A szemekben ernyedt könnyek, a fáradtság
+kimondhatatlan.</p>
+<p>Távol puskaropogás. A régibb tisztek, a sebesültek, a
+közemberek, akik másodszor, harmadszor jönnek vissza, mint
+Segesvári is, magyarázni kezdik.</p>
+<p>– Angriff… ott angriffot csinálnak…</p>
+<p>Az ujoncok, akik még ellenséget nem láttak, végigborsódzó háttal
+hallgatják. Mély durranás, a hegyek kétszer-háromszor visszaverik.
+Ágyúdörgés volt. Kis csend, újra durranás, kis csend meg újra
+durranás. Csak figyelni kell, távol, pontosan, mint az óraütés, az
+ágyúdörrenés és a hegyek csúcsa fáradhatatlanul, gyengén mind utána
+mondja, fennhangon számolja, zokogva ismétli, könnyesen újra a
+hangot, amit soha még hegycsúcsok nem hallottanak.</p>
+<p>– Aufnehmen!… Auf, auf!…</p>
+<p>Tapp, tapp, a lábdongás egyre tart s a dörgések egyre
+közelebb.</p>
+<p>Éjfél után egykor, végig fut, mint a tűz lángja, az egész
+vonalon, hogy helyt vagyunk… Még csak a hegyre föl… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p>
+<p>Még félóra, de mintha esztendők volnának. Minden agyvelő a
+megpattanásig, minden testet a gutaütés őriz.</p>
+<p>Fent halk rivalgás.</p>
+<p>– Kik vannak itt?</p>
+<p>– A XXX. ezred.</p>
+<p>– Kik jöttek?</p>
+<p>– A X., a XX. ezred.</p>
+<p>– Vannak önkéntesek?</p>
+<p>– Vannak.</p>
+<p>– Kik vannak itt?</p>
+<p>Nevek pattognak.</p>
+<p>Újjongás rá.</p>
+<p>– Te vagy, Sándor?… Te vagy, Károly?…</p>
+<p>Egymás nyakába borulnak a régiek és újonjöttek, mint a Halál
+előtt talákozó testvérek. Sose látták egymást.</p>
+<p>Az önkéntes káplár ledobta a hátizsákját s ahogy a hadnagyát
+meglátta a gyenge világon, fuldokolva, de nevetve szólott a kedves
+kis öreg:</p>
+<p>– No, főhadnagy úr, most megmarsoltattak bennünket, remélem,
+holnap nem kell még ezt is túllicitálni!</p>
+<p>A hadnagy komolyan állott; a bluzát végig kigombolta. Kendővel
+dörzsölte az ing alatt a testét.</p>
+<p>– Most hallom, – mondta rekedten, – <em class="gesperrt">nekünk
+ma éjszaka ide kellett érkezni!</em>… Akármilyen fáradság árán
+is…</p>
+<p>Az önkéntes-káplár, rosszat sejtve, halkan szólt…</p>
+<p>– Hol vagyunk?</p>
+<p>– A fronton.</p>
+<p>A fronton!… Egy pillanat alatt ez a szó végigrobbant, mint
+ezernyi patron. Mindenkinek kifordult a lelke a sarkából.
+<span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>A fronton!… Azt a kutya irgalmatlanságát… Még csak meg se
+mondták előre. Hát mit gondolnak ezek a magyar bakáról?…</p>
+<p>Gáspár a földhöz vágta a sapkáját. A foga közt még most is ott
+lógott a hervadt gaz. Az önkéntes-káplár kinjában ránevetett.</p>
+<p>– Úgy-e, milyen virágok nyilnak itt!</p>
+<p>– Hagyjon békén, – morogta Gáspár veszekedetten, – mer magába
+megy az első golyóm, káplár úr!…</p>
+<p>Reggelre be voltak osztva a megfogyott keretekbe.</p>
+<p>Mikor a nap fölkelt, a katonák a magas és bűbájos hegy tetején
+álltak a felséges reggeli napfényben.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_66" id=
+"Page_66">-66-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>THEKLA OROWNA</h2>
+</div>
+<p>Estefelé már jelezték előlről, hogy falu közeledik. A sáros úton
+egymásra torlódtak a csapatok, a kapitány mint egy őrült járt hol
+elől, hol hátul a vasderes lován s ahol megjelent, rögtön a
+legnagyobb rendetlenséget sikerült produkálnia.</p>
+<p>– Leszállani a szekerekről – ordította végre, – le a
+szekerekről. Le a pucerekkel.</p>
+<p>Tajtékzott és vörös volt, az imént itt volt egy adjutáns és azt
+a megjegyzést hozta, hogy az egész hadvonalban a százados úrral van
+a legtöbb baj.</p>
+<p>Most azzal akart úgy látszik rendbe hozni mindent, hogy a
+trénszekerekről lezavarta a tiszti szolgákat, a saját kutyamosóját
+kivéve, aki állandóan kiváltságos lény volt s még a főhadnagy is
+majd megpukkadt, úgy fújta az orra előtt a füstöt.</p>
+<p>– Le a szekerekről – hallatszott a kapitány hangja s itt is, ott
+is másztak lefelé a szolgák a szekerek bakjáról.</p>
+<p>– Mit csinálsz, te állat, – kiáltott rá fogvicsorgatva a zászlós
+a szolgájára, aki legelsőnek pattant le a szekérről, olyan hatalmas
+ívben, ahogy egy béka ugrik be a vízbe a partról, ha
+megijesztik.</p>
+<p>– Jelentem alássan, – a kapitány úr…</p>
+<p>– Fogd be a szád, te marha… maradj csak te a helyeden, ha a
+kapitány úr jönne, akkor igen, akkor osztán le onnan! de ha nem
+jön, akkor csak vigyázz a pakkomra; megvan még a hátizsákom?</p>
+<p>Bihonec, a becsületes ruthén indignálódva mutotta meg.</p>
+<p>– No csak fölfelé. <span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
+"Page_67">-67-</a></span></p>
+<p>A zászlós intett a két fegyveres katonának, akik a szekeret
+kisérték, hogy hagyják békében Bihonecet. Hátul kiabáltak utána,
+egy ló felbukott, s neki vágtatni kellett vissza rendet csinálni.
+Még csak annyit mondott Bihonecnek, hogy minden eshetőségre
+elkészítse, hogy «érted! <em class="gesperrt">meg vagy
+sántulva</em>, azért hagytak a szekéren, érted?»</p>
+<p>A ló, egy jó sárga, ott feküdt a sárban s ketten igyekeztek
+lábra állítani, de úgy látszik nagyon el volt fáradva, nem birták
+felállítani.</p>
+<p>– Várjatok vele – kiáltott a zászlós messziről, a katonák nyakig
+sárosan, káromkodva csóválták a nagy sapkás fejüket s köptek a bagó
+mellől.</p>
+<p>– No most auf!</p>
+<p>Hárman neki állottak ostorral s vágták a lovat. Az egyszerre
+összeszedte magát s felugrott, reszketett az ina, háta s a feje
+lelógott. Fáradt volt, mint egy versenyfutó s a szájából fehéren
+csurgott a nyál. Nagy szemei ki voltak merülve, dülledtek voltak és
+nem látta milyen szépek a távoli hegyoldalak a lemenő nap fényén,
+milyen sárgák és aranyszínűek a lombok, milyen fehérek s lángoló
+vörösek a mélységes kék égben a fellegek. Nem látta a természet
+szépségeit, nem még az utat sem, a szegény muraközi félvér csak
+lógatta a fejét s egészen elvesztette az időnek, a térnek a
+határát.</p>
+<p>– Mehetünk! Tovább, tovább.</p>
+<p>Az istrángot felakasztották és gyihé, a lovak újra
+megindultak.</p>
+<p>– Zászlós úr jelentem alássan, az úton egy beteg katona
+fekszik.</p>
+<p>– Megyek.</p>
+<p>Ebben a percben éktelen káromkodás hallatszik elől. A kapitány
+került elő valahonnan s úgy ordít <span class="pagenum"><a name=
+"Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> mint a sakál. A zászlósnak
+eszébe villan a Bihonec s egyszerre visszafordul.</p>
+<p>– Mindjárt megyek, – kiált hátra s vágtatva éri utól a
+szekereit.</p>
+<p>Csakugyan az ő szolgáját szidja a kapitány.</p>
+<p>– Mit akarsz ott, te disznó, te kutya, te állat!… – és
+válogatatlan szidalmak ömlenek, mint a zápor.</p>
+<p>A szolga meg mereven, ijedten, mint az ostorozott eb, csak ül,
+ül, pislog s a kapitány már a kardját húzza kifelé, hogy azzal
+vágja le onnan.</p>
+<p>– Maródi, maródi, – kiabál hátulról a zászlós és ahogy közelebb
+ér, tisztelettel ordítja: – Jelentem alássan az én emberem, azért
+ültettem fel, mert sánta!</p>
+<p>– Le vele! Takarodjon le onnan. Ha sánta, hátra vele a
+szanitészekhez, majd megtanítalak én mindnyájatokat!</p>
+<p>– Igenis kapitány úr!</p>
+<p>A kapitány visszadugta a kardját s már tovább vágtatott
+előre.</p>
+<p>– Te állat, – rivalt rá még fojtottan a zászlós a szolgájára, –
+te tulok! Mért nem ugrottál le, mikor jött a kapitány! Nincs
+szemed!… A fene egyen meg… Most küldhetlek vissza a maródiakhoz…
+mikor tele van a tornisztered az én holmimmal.</p>
+<p>Bihonec, a szép ruthén gyerek, kezdte lefejteni magáról a
+bornyút, hogy kipakoljon.</p>
+<p>– Várj… Meg vagy veszve… Hát hogy küldjek oda egy egészséges
+embert – dühöngött a zászlós, míg a lova cammogva ment a szekér
+mellett.</p>
+<p>Bihonec ott ügetett mellette és ijedtében szabályosan sántikált.
+<span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
+"Page_69">-69-</a></span></p>
+<p>– Mit csinálsz te? Minek sántitsz? te marha! Nekem sántitsz?</p>
+<p>– Azt tetszett mondani…</p>
+<p>A zászlóst majd megütötte a guta.</p>
+<p>– Jószág… még nekem is a sántát játssza… Értsd meg, most már nem
+vagy sánta. Itt fogsz menni a szekér után. De ne sántíts; ha a
+kapitány jön, meg ne ismerjen mégegyszer, mert levágom a füled.
+Vigyázz a pakkomra a szekeren.</p>
+<p>Már alig tudta elmondani, vágtatott vissza, hátra, a beteg
+jutott eszébe, akit jelentettek, még megállnak miatta a szamár
+kocsisok, hogy azt mondta, várjanak rá…</p>
+<p>Egymás után érte el s hagyta el a megrakott, szépen leponyvázott
+jó kincstári szekereket, amelyeket cammogva húzott a ronda gács
+latyakban két-három, vagy négy ló.</p>
+<p>– Mi van azon a szekéren, – rikoltotta el magát hirtelen. Egy
+szekér tetején, amelyben sonkák voltak, egy ember feküdt.</p>
+<p>– Jelentem alássan zászlós úr, a negyedik mars hadnagya
+feltétette a szekérre ezt a beteg katonát.</p>
+<p>– Hű, a jebuzeusát.</p>
+<p>Ijedten ment oda s ránézett a betegre. Az éppen abban a
+pillanatban bizonyította be, hogy kolerás. De szegény messze
+lehajlott a szekérről, hogy annak még a fölhérce se legyen
+csúnya.</p>
+<p>– Hisz ez kolerás!</p>
+<p>Már jött a következő csapat hadnagya, aki úgy látszik, félt,
+hogy a védencét baj éri.</p>
+<p>– Kérlek alássan ne bántsd szegényt, – kiáltotta.</p>
+<p>– Szépen nem bántom, – rikoltotta feldühödve a zászlós. – Tegyék
+le onnan. <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
+"Page_70">-70-</a></span></p>
+<p>A szekér megállott, a lovak a sötétedő estében hatalmasan
+gőzölögtek.</p>
+<p>– Nahát nem engedem, – kiáltotta a hadnagy.</p>
+<p>– Meg vagy te őrülve, kérlek, – fújt a szeme közé a zászlós,
+mint egy bika, – kolerást a sonkás szekér tetejére?</p>
+<p>Levonták a szekérről a beteget, aki lágy volt és apatikusan
+lankadt, a feje félre esett.</p>
+<p>– Vigyétek a bokor mögé.</p>
+<p>Letették a zöld fűre, az ott elnyúlt, mit sem bánt, apró kék
+szemeit felvetette az égre, amely egyre mélyebb lett s a felhőkön
+az élénk tüzes vörös szín egyre fogyott.</p>
+<p>Már a szekér is megindult, a zászlós meg a hadnagy szemben
+állottak egymással. A hadnagy keze a revolvere agyán játszott s
+ajkát rágta. Bánta is ő a beteget, meg volt alázva, hogy a zászlós
+harcszerűbben járt el… Persze ő nem tudta, mikor a beteget
+feltette, mi baja…</p>
+<p>Aztán szalutáltak, mindkettőnek dolga volt.</p>
+<p>De a beigért falu csak nem akart jönni. Ezek az átkozott gács
+utak rosszak és olyan hosszúak, hogy ha egyszer elindul rajta az
+ember, nincsen vége soha. S folyton baj, folyton baj. A
+leghihetetlenebb kinlódások.</p>
+<p>Éjfél felé szinte elbóbiskolt a köpönyegébe jól beleburkolva az
+enyhe őszi estén, egy-két villanásnyi álmot érzett s a nyeregben
+olyan jól ült. Egész otthon érezte magát, káprázatos kis hőségek
+futkostak a testén s a nyereg puha takarója úgy melegítette.</p>
+<p>Akkor ijedten felriadt. Újra a kapitány.</p>
+<p>– Wo ist das Schwein! – kiáltott rá kedélyesen a kapitány.</p>
+<p>– Jelentem alássan el van intézve. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span></p>
+<p>– Visszaküldted?</p>
+<p>– Igenis.</p>
+<p>– Há, há… – kezdett hirtelen, magából kikelve ordítani a
+kapitány a berekedt hangján, – hisz ott van, ott van! Ez az!…</p>
+<p>Hát csakugyan ott ment előttük Bihonec, egyenesen, a peckes
+magas legény. Úgy látszik elszundított ő is útközben egy kicsit s
+most mikor a kapitány szavát hirtelen meghallotta, azonnal el
+kezdett taktusra sántítani.</p>
+<p>Pokoli volt. A kapitány elfelejtette, hogy hogy szereti a kis
+zászlósát, meg annak a menyasszonyát, aki meglátogatta egyszer a
+tábort… még otthon, túl a Kárpátokon persze s végkép lefejtette a
+százados úr szivéről a keménységet… Olyan ordítás és lárma volt,
+hogy inkább a muszka…</p>
+<p>– Rögtön visszaküldeni! De rögtön! Hadbíróság elé állítalak.</p>
+<p>– Igenis…</p>
+<p>Dühében újra elvágtatott, mert nem birt magán uralkodni. Még
+párszor a hadbíróságot, meg a golyót ordította vissza s beleveszett
+az éjszakai sötétségbe.</p>
+<p>– No te barom, – mondta csendesen a zászlós, aki már haragudni
+se tudott a fickóra, aki végkép kétségbe volt esve s azt hitte,
+most itt azonnal felkötik, – a fene egye meg azt a te buta
+becsületességedet, ha nekem még egyet sántitasz, lelőlek, mint a
+kutyát… Hé!… – kiáltott rá a szekeret kisérő katonára. – Vonulj be
+rögtön a csapatba, a fegyvert add át ennek a tuloknak…</p>
+<p>Bihonec csak úgy ugrált a frisseségtől. Beállott a szekeret
+kisérő fegyveres őrnek s valahogy ő maga is érezte, hogy most aztán
+igazán úgy el van leplezve, hogy ember meg nem ismeri többet.
+<span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span></p>
+<p>Úgy vágta vagy száz lépésig a sarat, mint otthon a marhalegelőn,
+ahol gyakorlatoztak s ahol a szép munkájáért választotta maga mellé
+a zászlós úr.</p>
+<p>De aztán ellankadt a furcsa éjszakai csendben, ahol csak a
+csillagok világítottak, a különös szelek lágy suhogásában s a
+szekerek nyikorgása, az állatok lihegése, a távolról hallatszó
+kiáltások, gyühézések kavargásában újra csak elszundított a
+felséges nagy égboltozat alatt, két óriás bakkancsán tappogva a
+könnyű sárban, dombnak fel, dombról le s bizonyosan épen úgy a szép
+kis feleségére gondolt, mint a zászlós a… nem is a menyasszonyára,
+hanem holmi szép hölgyekre… akárkire…</p>
+<p>Egyszerre csak az éjszaka legközepén váratlanul egy faluban
+ébredtek fel.</p>
+<p>Hosszú éktelen falu, apró rongyos házak, amelyeknek legnagyobbik
+része üresen állott.</p>
+<p>A beszállásolás képtelenségei után a zászlós egy csinos kis
+lakásban találta magát.</p>
+<p>Az asztalon kicsi petróleum lámpa égett, bútor alig volt, s
+hidegebb volt mint kinn.</p>
+<p>– Bihonec, rakj tüzet.</p>
+<p>– Igenis.</p>
+<p>Bihonec szalutált s egy perc múlva kint a konyhában faaprítás
+hallatszott. Hogy mit vágott fel, arról embernek fogalma nem lehet,
+de kis idő múlva ropogott, pattogott a tűz a kályhában.</p>
+<p>– Bihonec, fiam. Keríts valahonnan egy asszonyt, aki főzzön.</p>
+<p>– Igenis.</p>
+<p>Bihonec kiment. Hogy hol járt, arról az angyalok is aligha
+tudnak, de nemsokára egy asszonnyal jött vissza. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span></p>
+<p>Nagy kendőben volt az asszony s mikor kihámozta, egy vénséges
+vén asszony nézett félve és rettegve maga körül.</p>
+<p>A zászlós ránézett, aztán Bihonecre nézett s mondott neki
+valamit. De mondhatott akármit, Bihonec mindenre következetesen azt
+felelte, hogy:</p>
+<p>– Igenis.</p>
+<p>A zászlós fáradtan ült az asztal mellett. A meleg terjedni
+kezdett a szobában, ő neki lógott a feje. A sarokban egy szalmazsák
+volt, jó lenne leheveredni rá, de nem szabad. Ki van adva a
+legszigorúbb parancs, hogy a derékszíjjat sem szabad megoldani,
+bármely percben jöhet a riadó. Még szobában sem volna szabad
+lenni.</p>
+<p>No de legalább kinyujtóztatja a lábait, megropogtatja a
+csontjait. Az az átkozott ló. Soha életében nem ült lovon s most
+egész össze van nőve vele. A ló is fedél alatt van, azt most
+csutakolja a lovász, neki még annyi kényelme sem lehet. Csak
+kinyujtotta a lábszárait s Bihonecnek intett, hogy pucolja le.</p>
+<p>Közben az öreg asszony ott állott összetett kezekkel, horgas
+orrát szipogatva.</p>
+<p>– No grószmámi, – mondta a zászlós széles szájú alföldi
+szavaival, – was ist? Hát mit lehet most főzni?… Lássa, legalább ha
+szép menyecske volna, hogy elbeszélgetnénk egy kicsit… No csak,
+vannak-e fejércselédek a faluban?</p>
+<p>Az öreg asszonynak parázslani kezdett a szeme, szapora és
+nyivító szókkal kezdett mesélni. A saját családjából egészen és
+határozottan kitagadta a női nemet, de különben az egész községet
+tele varázsolta szebbnél-szebb nőkkel. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span></p>
+<p>– Mert én nem ettem főtt ételt egy hete – mondta a zászlós, – de
+beszélni nem beszéltem két hónapja csinoska nővel, és ez még
+nagyobb baj…</p>
+<p>– Ja so, – mondta a vénasszony. – Van itt egy kisasszony, a mi
+tanítónőcskénk, ó uracskám, olyan szép kisasszony nincs sem
+felfelé, sem lefelé. A legszebb kisasszony keresztül és keresztül s
+milyen csodálatosan tud főzni, mindíg ő szokott a magyar katonáknak
+főzni.</p>
+<p>A zászlós az órájára nézett, rágta a fiatal szájaszélét, minden
+percért kár.</p>
+<p>– Bihonec! Eredj ezzel a vén döggel, kérd meg, de tisztességesen
+azt a kisasszonyt, hogy legyen olyan jó, jöjjön el, főzni. De
+szépen beszélj!</p>
+<p>– Igenis, – mondta Bihonec, aki szót sem tudott németül.</p>
+<p>A fiatal ember ott maradt a széken. Iszonyú fáradt volt, minden
+csontja fájt. A derekát nyujtóztatta néha s ült, ült… Nem gondolt
+semmire, szakadozva és összevissza jutott eszébe egy-egy hang. Arra
+a szőke fráterre gondolt, arra a hadnagyra, aki még otthon a
+gyakorlótéren szekirozta s a front előtt megszégyenítette. Kicsit
+elmosolyodott magában, megérezte azt a markolást, ahogy kézfogás
+ürügye alatt nyakon fogta, s halkan a fülébe mondta:</p>
+<p>– Ha még egyszer beleszólasz a dolgomba a front előtt, itt
+pofozlak le a front előtt… Érezte a másiknak a vergődését. Meg se
+mert moccanni a nyavalyás… Aztán valahogy a mai kolerásnak az arca
+villant az emlékébe, ahogy ott feküdt a füvön s nézte a kék eget az
+apró kék szemével… A szerencsétlen jószág… Ott fekszik most is a
+kolera hemzsegő bacilusai szabadon falják a vérét és vigan
+tenyésznek benne… Egy ember… de legalább nem <span class=
+"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> sárban
+fekszik… Hallatlan, ezek az ostobák, megesik a szivük a betegen s
+felteszik a kolerásat a sonkás szekér tetejére… Hogy micsoda
+tökfilkókat hoznak el a háborúba!…</p>
+<p>Aztán úgy tetszik, aludt, mikor végre a Bihonec csizmatopogására
+riadt fel.</p>
+<p>Az ajtót benyitotta egy fiatal nő. Nagykendő volt a fején, mint
+a parasztasszonyoknak, de egy piros, egy édes piros arc kandikált
+ki a sötét kendőből.</p>
+<p>– Hol vannak a tisztek?</p>
+<p>– Hier…</p>
+<p>– Á, és a többiek?</p>
+<p>– No nézze, hát nem elég magának egy?… A többi már alszik.</p>
+<p>A leány zavarodottan állott meg… Olyan szőke volt s oly csillogó
+szemű.</p>
+<p>– Hát kell főzni?</p>
+<p>– Hogyne, hogyne, csak tessék… ó de jó lesz…</p>
+<p>A leány kifordult a szobából, körülnézett a konyhában…</p>
+<p>– Hiszen itt nincs semmi!</p>
+<p>– Na, ja, – nevetett huncutul a fiatal zászlós keskeny ajkaival
+a kis pelyhedző szőke bajsza alatt. – Hiszen ha volna mit főzni,
+akkor én magam is megfőzném…</p>
+<p>A leány összehúzta a szemét s az ajtó felé nézett. Ott állott
+Bihonec háttal. Az ajtóra akasztotta a zászlós úr kabátját s azt
+pucolta nagy hévvel. Előtte állott a fiatal tiszt s mosolyogva és
+szürke szemeivel olyan gyerekesen, olyan szép szeliden pislogott
+rá.</p>
+<p>– Akkor én megyek haza. <span class="pagenum"><a name="Page_76"
+id="Page_76">-76-</a></span></p>
+<p>– No ne menjen még… Nézze, üljön le egy kicsit… bent a szobában…
+Istenem, úgy össze vagyok törve, olyan régen nem beszéltem
+hölgyekkel… Csak a hangját engedje hogy halljam… Csak a nevét
+mondja meg…</p>
+<p>A leány kutatva nézett a szemébe.</p>
+<p>– Mért akarja a nevemet?</p>
+<p>– Nem akarom elfelejteni… Ez a mai éjszaka olyan furcsa… Ezt a
+mai éjszakát nem akarom elfelejteni… Na üljön le egy kicsit és
+beszéljen a vőlegényéről.</p>
+<p>– Honnan gondolja, hogy vőlegényem van?</p>
+<p>– No hallja… nekem is van menyasszonyom…</p>
+<p>A leány mosolygott, lesütötte a fejét…</p>
+<p>Ott ültek, egyik az asztal egyik oldalán, a másik a másikon…</p>
+<p>– A vőlegényem ügyvéd Skoléban… Augusztus 3-án vonult be,
+hadnagy a… Mit csinál, az istenért, mért csavarja le a lámpát…</p>
+<p>– No ne ugorjon fel, egy ügyvéd menyasszonyát nem szabad
+kivülről megismerni, hogy itt beszélget egy magános tiszttel… Én is
+ügyvédjelölt vagyok…</p>
+<p>– Csupa diskréció…</p>
+<p>– De mennyire!…</p>
+<p>A lámpa kis fénnyel égett, a lány szava fojtva, ideges kis
+kacajjal teli pattogott…</p>
+<p>– Ha vége lesz a háborúnak… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span></p>
+<p>Mikor hazakisérte a zászlós, a trénszekerek horkoló sorában, egy
+árnyékban még egyszer megengedte, hogy megölelje a legény; a szemét
+köny fátyolozta be és olyan csodálatosnak érezte ezt a pillanatot.
+A nagy éjszakában mintha az egész háború ezért volna, hogy oly
+távoli két lény egyszer találkozzék…</p>
+<p>Akkor sóhajtott.</p>
+<p>– Azt mondta, nem akarja elfelejteni ezt a napot…</p>
+<p>– Soha… ezt az éjszakát soha…</p>
+<p>– Nézze… őrizze meg a névjegyemet…</p>
+<p>A kis kötött szatyorjában kutatott s egy kicsi kartonlapot
+nyomott a fiú kezébe.</p>
+<p>S lángoló arccal elszaladt. Be a házba. Egy perc múlva bent volt
+a lakásában.</p>
+<p>A zászlós utánanézett. Elégedetten pillantott fel az égre.
+Keletről virradt. Megpróbálta elolvasni a nevét, de nem tudta,
+bedugta a bluza felső zsebébe.</p>
+<p>Abban a pillanatban felriadt a trombita jel.</p>
+<p>A néma falu megmozdult, mint egy méhkas, ő futva ment vissza a
+tanyája felé.</p>
+<p>Bihonec a lóval, s egészen fölszerelve már ott várta az utcán.
+Felpattant a lóra. A szekerek ott állottak sorban az utcán, ahogy
+este megálltak.</p>
+<p>Megdördült valahol egy ágyú. Elől a falu felső végén nagy
+ropogás volt. Golyók süvöltöttek a hajnali <span class=
+"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> fényben és
+tanácstalanul állott mindenki. Sem menni, sem állani nem
+lehetett.</p>
+<p>Bihonec a hátizsákkal megrakva, mint egy öszvér állt egyenesen,
+nagy lelki nyugalommal, hiszen ő csak egy tiszti szolga, ő be van
+biztosítva a halál ellen.</p>
+<p>Egy gránát belecsapott abba a házba, hol az éjszakát töltötték.
+Beszakadt az oldala, a félteteje leomlott s ők csak állottak, nem
+voltak képesek mozdulni. Az emberek önkéntelenül a szekerek mögé
+húzódtak fedezékbe, a zászlós is odaállott s kimeredt szemmel
+várta, várta mi lesz, mikor kapja meg a sebet, az elmaradhatatlan
+golyót. Azt számította, hogy a szanitészek mennyire vannak…</p>
+<p>A kapitány jött lovon, sápadtan, rekedten, vágtatva.</p>
+<p>– Eltorlaszolni az utcát a kocsikkal. Keresztbe fordítani a
+szekereket, egymásra hajtani őket.</p>
+<p>A szegény öregnek most se volt szerencséje. Mikor a rendetlenség
+volna a rend, akkor az nem megy az ő szavára.</p>
+<p>A kocsisok már szanaszét voltak s a lovak megriadva, fülelve
+türték a puskaropogást.</p>
+<p>Egyre jobban virradt s nem lehetett látni semmit, az utca tiszta
+lett, rongy házak egymás után, sehol egyetlen lélek, a katonákon
+kívül. Most a végítélet láthatatlan veszedelme vijjogva röpködött
+felettük.</p>
+<p>Bihonec a kapitány láttára jobban megijedt, mint a váratlan és
+kisérteties csatára s merev arccal és ijedten elkezdett sántítani,
+akkor hirtelen magára eszmélt és abbahagyva a sántítást a gazdájára
+pislogott. A kapitány megértette, a zászlósra nézett, aztán megint
+a fickóra.</p>
+<p>– Eh, du verfluchtes Schwein, – morogta, – állj hát fedezékbe
+legalább. <span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
+"Page_79">-79-</a></span></p>
+<p>Bihonec beállott egy szekér mellé, parancsszóra, az ő pompás
+katonás lépésével. Abban a pillanatban egy golyó érte s
+felbukott.</p>
+<p>– Óóó… – hördült fel a fiatal zászlós. Most érezte meg először a
+halált.</p>
+<p>A zsebéhez kapott s nem tudta mit akar.</p>
+<p>Kivette a névjegyet és utólag ötlött az eszébe, hogy mért: Ha ő
+most elesik, s a zsebében megtalálják, a fiatal tanítónőnek
+vége…</p>
+<p>El akarta dobni, hirtelen megnézte.</p>
+<p class="center">«<i>Thekla Orowna</i>».</p>
+<p>Vékony kis betűk voltak, kis finom metszett betűk. A golyók
+zizegtek s percenként mély ágyúzás reszkettette meg a földet s az
+eget.</p>
+<p>Széttépte a névjegyet apró, parányi darabokra s egyenként
+eresztette el az északi szélbe, amely erősen kezdett fütyölni.
+Nézte merre száll a kis papirpihe, s hol hull le a sárba. Közbe azt
+mondogatta, szeret, nem szeret s a menyasszonyára gondolt.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
+"Page_80">-80-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>LÁZBAN.</h2>
+</div>
+<p>Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekeren, a kórházat
+sehol egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön,
+ungon-berken át vissza, csak vissza.</p>
+<p>Az ezredorvos egész héten lázas volt: sok dolga közt eleinte
+csak hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét
+38.4.</p>
+<p>Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az
+urak mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan
+állapotban volt, hogy az orvosnak egy pillanatja nem maradt, amit
+magára szánhasson. Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák,
+már épen negyedik hete volt, hogy a ruhát le nem vethette magáról,
+fehérnemüt úgy egy-egy erdő végiben, vagy valami félszerben
+váltott, míg a lovak egy kicsit abrakoltak.</p>
+<p>– Ezredes úr, kérlek alássan, én nem birom tovább, állandó lázam
+van, haza megyek.</p>
+<p>Az ezredes megrémült.</p>
+<p>– Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket
+tartod bennünk.</p>
+<p>Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, különben is végkép
+kétségbe volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán
+nem birta tovább.</p>
+<p>– Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a
+sárba, mi se tudunk menni.</p>
+<p>Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell.
+Apathikusan nézett a jövőbe és tovább rontotta a tüdejét. Mert
+azonkívül, hogy megvan mindenféle baj, még harcolni is az
+emberekkel… káromkodni <span class="pagenum"><a name="Page_81" id=
+"Page_81">-81-</a></span> reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni,
+viccelni, nem enni, sírót vígasztalni… És állandóan 38.3, 38.4
+lázzal…</p>
+<p>Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte
+mindenki, megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is
+fölrobbantották maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon
+az engedélyt, hogy ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett
+magának s úgy végignyúlt rajta, mint egy isten.</p>
+<p>Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer
+főnyi kiegészítést kaptak a mult napokban.</p>
+<p>Az orvos vizet melegíttetett s minden kimerültsége mellett is
+megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s
+teljes fölszereléssel lefeküdt.</p>
+<p>Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az
+egyik ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos.</p>
+<p>Belép egy főhadnagy és minden izgalom és fölindulás nélkül
+szól:</p>
+<p>– Ezredes úr!</p>
+<p>Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágított kis villamos
+lámpájával.</p>
+<p>– Ezredes úr!</p>
+<p>– Mi az?</p>
+<p>– Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magunkat, vagy
+fölkoncoltassuk.</p>
+<p>Az ezredes fölriadt.</p>
+<p>– Miért?</p>
+<p>– Itt vannak, bent az oroszok.</p>
+<p>Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló,
+letompított lárma hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája
+volna. <span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span></p>
+<p>– Hol?</p>
+<p>– Itt az utcán.</p>
+<p>Az orvos felugrik és kisiet.</p>
+<p>Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar
+szót hall.</p>
+<p>– Testvér, gyere, segíts, mert már megfujt. Má megfujt a
+kutya…</p>
+<p>Az orvos visszafordult. Itt nagyon kurucul megy, ha már egymást
+fojtogatják.</p>
+<p>Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó karral, kidülledt
+véres szemmel.</p>
+<p>A főhadnagy lámpája hol meggyúl, hol elalszik.</p>
+<p>– Ezredes úr, ne menjen ki, – szól az orvos, – már itt a
+szomszéd udvarban egymást fojtogatják.</p>
+<p>A tiszt is szól.</p>
+<p>– Ezredes úr, tessék gyorsan diszponálni.</p>
+<p>Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a
+szoba ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól,
+kirohan.</p>
+<p>A főhadnagy utána.</p>
+<p>Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkészíti s
+kilép szintén.</p>
+<p>Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben minden lépésnél
+bokáig merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu
+távolabbi részein fojtott dulakodás, kézitusa zaja.</p>
+<p>Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi életében, milyen
+nagy dolog az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla
+merre, hova lépjen, hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt
+bedobná a lovak közé, rábizza magát a bakkancsaira s már a
+következő percben a kerítés tövén guggol, a sárban, a sövény alatt
+s lopózik előre az árokban, a jó mély és sáros árokban, amelyben
+olyan hűségesen <span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
+"Page_83">-83-</a></span> eltünik s most haragszik a szürke
+köpenyre, az opozam-prémre, amely kivilágít a sár kényelmes
+sötétjéből. Nyitott szájjal lélekzik, mélyen lélekzik s meg-megáll,
+a mellében szúrás van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van
+meredve, de csak egy pillanat s tovább, gyorsan csak tovább. Mintha
+mindig itt járt volna, biztosan s bátran siklik be jobbra egy
+sikátorba, az orosz házak közt, amelyek kerítés nélkül, egymástól
+mind külön állanak s most oly rettenetesen némák, szinte zörög a
+félelemtől a lelkük.</p>
+<p>Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehúzódni egy lépcső mögé,
+amely, orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára
+nyilik.</p>
+<p>Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; megadni magát?
+villan át agyán. Nem, harc nélkül nem, sebesülés nélkül. Sebesülés!
+A kötözőhelyek rémségei villannak elé, a koponya, mell,
+hassérülések, a jodtinkturák szaga vagy vérző sebek, Perubalzsammal
+kitöltve, kéregpapirból csinált sinkötések, organtin-pólyák…
+Felhúzta revolverét, nagy, kitünő Mauser… a szemére vér borult…
+vajjon mindez nem a láz?…</p>
+<p>Magyar szó.</p>
+<p>– Itt volt!… Délután még itt volt…</p>
+<p>A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe
+köny szivárog.</p>
+<p>– Tóni…!</p>
+<p>– Halt!</p>
+<p>S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyanazzal a riadt,
+vad, rémült felhorkanással.</p>
+<p>Aztán megismerik egymást.</p>
+<p>– Hol az ezredzászló?… Délután még itt volt…</p>
+<p>Az orvos kábultnak érzi a fejét. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span></p>
+<p>– Ja?… Az ezredes megmentette.</p>
+<p>Mért mondta ezt, hogy «megmentette»? S mikor a lélekzetek nagy
+fölsusogásából megérzi a nagyszerű megnyugvást, hogy az ezredzászló
+meg van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol
+valami biztos pont, van már valami bázis, amire számítani lehet…
+Mért nem vonja vissza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát?…
+Csak áll, a két kezét lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz
+koponyája szédül a sapkában, véreres nyilván a szeme és a láza túl
+van a 39 fokon… S hátha az ezredes lemészárolva fekszik az utcán s
+a zászló a kozákok markában van…</p>
+<p>De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, fölujhodás! Az ezredes
+megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni.</p>
+<p>S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall,
+emberek gyülnek, magyar fiúk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan,
+száz, halk kommandó, sorakozás úgy hevenyében; távolról egy-egy
+ordítás, de közben irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete
+csönd…</p>
+<p>Hirtelen kigyul egy ház!</p>
+<p>Ijedtség tör ki! Káromkodás! «No már világítanak, már
+meglátnak!» S végig fut a remegés mindannyiukon, mint a szűzön, ha
+álmában takaróját emelik. Azután fölkiált valaki.</p>
+<p>A Pici, az ezredes kisebbik segédtisztje.</p>
+<p>– Éljen!</p>
+<p>– Mi, mi az?</p>
+<p>– Ez a jel! – és hangosan kacag, ahogy vacsoránál szokott borsos
+adomán.</p>
+<p>– Mi jel? <span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
+"Page_85">-85-</a></span></p>
+<p>– Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak
+gyújtani egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni…</p>
+<p>Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden
+bajnak s neki direkt az égő háznak.</p>
+<p>Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik,
+kétszer is térdre esik, a sár hideg, tele vele a keze, marka,
+ruhája, didereg, elmarad s a fogát csikorgatja, olyan dühös magára.
+A revolvere egyszerre csak nincs meg. Fogalma sincs róla, hova
+lett, beleharap az ajkába s tovább rohan.</p>
+<p>A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A
+tűz lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés
+körül a falusi gyerekek.</p>
+<p>Egy főhadnagy rákiált:</p>
+<p>– Szervusz, öregem! – s vígan fütyörész, míg fehér ronggyal
+igyekszik bepólyálni a karját.</p>
+<p>– Nini, – mondja aztán, – hisz ez a te mesterséged.</p>
+<p>Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körülpillant
+lysoformos víz után s kábult, szétpattanó aggyal a
+Jendrassik-klinikára gondol. Jó volna már ott feküdni ágyban, a kis
+erkélyszobában, napsütésben, tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor
+odahaza volt az ősszel…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
+"Page_86">-86-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>IDEGSOKK</h2>
+</div>
+<p>A térkép ki volt terítve előttük, ott feküdtek a fűben s a
+tábornok rendeletet adott a telefonba.</p>
+<p>A segédtiszt idegesen, könnyes szemmel kapkodta a fejét. Úgy
+érezte, beleesnek az ellenség tüzelési ívébe, a gránátok az egész
+mezőt szántották s mikor közvetlen mellettük robbant egy, úgy, hogy
+a felvágott homok belepörgött a térképbe, felkiáltott:</p>
+<p>– Tábornok úr, alázatosan jelentem, nem vállalhatok többet
+felelősséget a tábornok úr testi épségéért.</p>
+<p>A tábornok felnézett rá a térképből, világos kék tiszta szemei
+kissé mosolyosan megrebbentek. A fiatal tiszt zavart lett, kicsit
+el is pirult.</p>
+<p>Aztán tovább dolgoztak. Mikor a gránátok megint távolodni
+kezdtek, a hadnagy felkiáltott:</p>
+<p>– Tábornok úr, én egy szakasz élén szivesebben kirohannék
+kézitusára, mint itt…</p>
+<p>– A végin idegsokkot kapsz, – szól a tábornok s tovább
+dolgozott. Parancsőrtisztek jöttek-mentek, a dandártól várt
+mindenki mindent. A tartalékokkal baj volt. Elvesztették az
+összeköttetést. – Ördög vigye, – csóválta a fejét folyton a
+tábornok.</p>
+<p>Akkor megint a segédtisztjére nézett, kissé szórakozottan.</p>
+<p>– Gondolj valamire az életedben, valami helyzetre, amit nem
+szeretnél újra élni, aminél még itt is jobb… – mondta keserű kis
+mosolylyal, aztán tovább számított a térkép vonalai közt keresve az
+eltünt tartalékokat s új meg új rendeleteket adott ki járőrök
+kiküldésére. <span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
+"Page_87">-87-</a></span></p>
+<p>A fiatal tiszt meghökkenve nézegette a tábornokot, aki fiatal
+öreg volt, friss és kövér és energikus, mint egy gummilabda.</p>
+<p>Aztán újra parancsőrtisztek jöttek, egész társaság gyült, majd
+egy alezredes jött, majd megint mások, szók izgatottak, parancsok,
+találgatások röpködtek, dolgoztak, a telefon folyton sercegett.</p>
+<p>– Nos, nincs olyan? – kérdezte a tábornok s elővette a
+cigarettatárcáját s egy szivarkára gyujtott.</p>
+<p>A segédtiszt meghökkenve nézett rá. Aztán elértette.</p>
+<p>– Ennél kellemetlenebb percem, tábornok úr! Olyan nincsen
+tábornok úr…</p>
+<p>– Hm. Nem volt öt szekundád az ötödikben? Görög, német,
+latin?</p>
+<p>– Nem tábornok úr.</p>
+<p>– Nem… Hát penecilust nem loptál első gimnázista korodban?</p>
+<p>– Nem tábornok úr.</p>
+<p>– Lám… És hetedikes korodban nem kapott rajta egy apa sem a
+lányán?…</p>
+<p>– Nem tábornok úr, – szólt a hadnagy…</p>
+<p>– Persze… Hát szerencsés fickó voltál,… hogy sose kaptak rajta.
+Hát akkor most mit drukkolsz?</p>
+<p>Kis ideig hallgattak. A tábornok aztán látcsővel nézte a
+terepet.</p>
+<p>– Különben az igaz, – vette le a látcsövet a szeméről, – annál
+rosszabb, elhasználatlanok az igaz, de begyakorlatlanok az idegeid…
+Féltelek az idegsokktól… – s szeretettel nézte meg a fiatal
+fiút.</p>
+<p>A magasban a gránát zengő röpülését hallották, mint egy gyilkos
+vészes madarat… A hadnagy a fejét lehúzta önkéntelen… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>
+<p>– Hosszú lesz, – mondta a tábornok.</p>
+<p>Csakugyan messze mögöttük csapott le.</p>
+<p>Visszanéztek mind a ketten. Akkor a tábornok így szólt:</p>
+<p>– Én házas ember vagyok…</p>
+<p>Mosolygott is hozzá… Újra meggyujtotta a szivarkáját s mély
+füstöt szívott a tüdejére.</p>
+<p>– Ha az ember meggondolja, milyen semmiség ez az egész
+skandalum, egy jó kis cselédmizériához képest, a háztartásban…</p>
+<p>A bokrok közt állottak. Voltaképen semmit sem láttak, csak
+egy-egy vágtató huszárcsoportot, nehány futó gyalogost, kard nélkül
+erre csörtető tisztet, az előttük levő dombok fedték a csata igazi
+terét, csak a puskaropogás és a kézitusa távoli zaja, egy pár
+kilométerről idehangzó egészen rendetlen fegyverropogtatás jelezte
+a nagy összeütközést, amely az erdő alatt folyt.</p>
+<p>– Fiam, egy katonatisztnek, – szólt a tábornok s a vállára
+csapott a fiúnak és a szemébe nézett, – ha egy katonának nincs
+egyebe, csak a kardja, akkor a legjobb iskola neki minden háborúhoz
+egy szerelmes feleség, akinek önálló pénzkezelése van…</p>
+<p>Elhallgatott s szórakozott tünődéssel, maga elé nézett.</p>
+<p>– Mit hoztál te a házhoz? Mit adtál a feleségednek? Mit
+csináltál te neki?!… Féltucat gyereket!… Hátfájást, combtőfájást,
+lapockafájást, idegkimerültséget…</p>
+<p>Újra belenézett a távcsövébe, hosszan. A fiatal ember ijedten
+szemlélte erős, korpulens alakját. Az idegsokk kerülgeti, gondolta
+magában, hogy ilyeneket beszél. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p>
+<p>– Ő igen, – mondta a tábornok s merően nézett rá újra, úgy, hogy
+meg kellett zavarodni ettől a merev pillantástól, – ő kihizlalt
+téged szépen, pozicióba tett, magas rangba vitt fel… S mikor éjfél
+után még a fűtetlen szalonban fuldokoltok a legkeservesebb dűhben,
+s minden percben azt hiszed megőrülsz, vagy széttiprod a mályvaszin
+selyem kis szalongarniturát, amire azt mondta az asszony annak
+idején, kis naiv menyasszonyszájjal, hogy öngyilkos lesz, ha meg
+nem veszik neki… s mikor bevonszolod a hálószobába, ölben és
+csöndben, hogy a cselédek mégis… akkor jönnek az igazi gránátok:
+«ne tépje a bluzomat, nem tud helyette másat venni… nyavalyás…»</p>
+<p>Újra a szeméhez emelte a távcsövet s körbe nézelődött.</p>
+<p>Megint közeledett a gránát. A fiatal hadnagy kínosan állott
+mellette. Azt hitte az öreg megőrült s nem merte azt mondani, hogy
+menjenek innen, hiszen szemmelláthatóan őket keresik a
+gránátok…</p>
+<p>A gránát rövid volt. Előttük csapott le.</p>
+<p>A tábornok hosszan nézte a fiatal hadnagyot, aki iránt maga sem
+tudta miért, mindig valami csodálatos rokonszenvet érzett. Szerette
+a sápadt, olajbarna arcát, a friss száját, amely biggyedt volt, s
+finom ívű, de kissé bizarr, a sima homlokát, amely mögött
+arisztokratikus neveltség egyensúlya volt s mégis az egész fiúban
+valami ártatlan, kedves természetesség, valami romlatlan egészség,
+a jólét virágzó psychéje… Szerette volna egyszer megölelni azt a
+fiút, jobban szerette mint minden gyerekét, a szeme úgy
+el-elkalandozott az arcán, ahogy az ember számtalanszor tud
+megállani egy kedvenc műtárgy előtt, amelyhez emlékek egész légiója
+fűződik… Most <span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
+"Page_90">-90-</a></span> úgy szerette a gyávaságát, a vérének le s
+fel hullámzó ijedtségét, az el-elsáppadó s újra kigyuló színét,
+kalitkába zárt madárra emlékeztető riadt rebegésű szemeit… Úgy
+szerette volna ölbe kapni, a karjára veni, mint egy anya, kit
+látott valaha, kis gyermekét, s mint az, szaladni vele a réten
+keresztül s közben kacagva csókolni… És a dombok mögött egyre
+jobban hallatszott a fegyveres tusa rendetlen erős zaja. Már golyók
+zizegtek, suhogtak körülöttük s le-le csaptak itt-ott egy-egy
+zsombékba…</p>
+<p>– Mit csinálna itt egy asszony? – mondta férfigőggel, gúnyos
+mosolylyal… – Az ember hazamegy a kaszárnyából, ahol pár ezer
+embernek a dolgait kell rendben és nyilván tartani… Otthon van
+valami három cseléd… s az ember magából kikelve találja az
+asszonyát… Emlékezz csak vissza az anyádra, akinek a szoknyája
+ráncai közé bujtál, mikor a furiák kígyói kezdettek az arcán
+kilobogni… Az anyád is az volt, aki minden asszony: minden
+asszonyban ott van az egész pokol… De majd ha asszonyod lesz
+magadnak: aki előtt férfinak kell lenned, mikor csak egy jó kis fiú
+tudsz lenni… és át kell ölelned a feleségedet, hogy meg ne
+alázhassa magát cselédhajaknak kitépászásával s a szent, a drága,
+az angyal, karjaid közt vonaglik s lábbal rugdos a pimasz felé, a
+hatvan koronás kis cipőivel és vér fut az agyára, hogy nem
+semmisítheti meg egy szavával, nem ölheti meg a bitangot, aki soha
+nem törüli le a szekrény tetejét s vállat von, ha összeszidják…</p>
+<p>A tábornok kutatva nézett a fiatal ember arcába, mintha
+ítéletet, kritikát keresne benne, már valami a lelke mélyén
+feszülni kezdett, már valami égett benne, hogy túlment azon a
+határon, ameddig <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
+"Page_91">-91-</a></span> szabad lett volna… De benne volt, de
+végre itt a harctéren, itt a gránátok kereső ugatása közt, itt
+végre kijött belőle, valaki előtt, aki annyira közel volt neki,
+mint saját maga, valaki előtt, aki mintha a zúgó szél volna, s a
+szív szerető hallgató kagylója…</p>
+<p>– Akkor aztán annyit se mondj dühödben, hogy: majd megmutatnád
+te, csak te állanál ennek a kis menázsnak az élén… Mert akkor
+minden kijön… A piszoknak, az utálatnak, a gyülöletnek minden sara,
+ami egy asszonyi lélekben felgyült valaha valamikép, nem is csak te
+magad ellen, hanem az ős Asszonyban az ős Férfi ellen, a sors, az
+életek berendezése, a nemek igaztalan beosztása, a lelkek össze nem
+törődhető nyers nagy gyűlölete, az a vad és soha le nem birható
+kaján gonoszság, ami egy asszonyban a hím ellen felgyülemlik, az a
+tajték, az a sár, az a förtelem, az angyalnak az a démonná, sátánná
+való visszaformálása, az a kicsinyesség, az a minden nivón
+alólmaradó köpködés, az az utolsó szajhanyelv, ami minden
+asszonyban ott van, az a…</p>
+<p>Hirtelen egy undorodó nagy hangot adott.</p>
+<p>– Eh…</p>
+<p>Rámeredt a fiatal emberre. Ez ismeri a feleségét. Ez előtt
+leleplezte az életét. A boldog házasságot… Rémült és vad
+meghökkenéssel nézett rá. Vissza akarta venni a szavakat. Aztán
+lassan elfordította a szemét.</p>
+<p>Egy pillantást vetett a mezőre.</p>
+<p>– Mutasd a térképet.</p>
+<p>A segédtiszt gyorsan kiterítette a fűbe.</p>
+<p>Leült, levetette magát a széttiport gazba.</p>
+<p>Ilyen alávalóságot!… Hát ki lett ő. A tiszta, az előkelő, a
+hideg, a begombolkozott katona. Miért <span class=
+"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> ontja most
+idegen előtt, egy fiatal kis férfi előtt, egy nembeli ellenség
+előtt… Mit hijja ő ki a kritikát… Pusztuljon el! Ennek az embernek
+el kell pusztulnia! Ennek nem szabad életben maradnia Menjen a
+tűzbe!… Az egyetlen, aki előtt a lelke szennyét úgy kiöntötte…</p>
+<p>Ráhajlott a térképre s érezte, hogy a másik férfi, szintén
+fölibe hajol, ott térdelve a fűben, szintén mellette hajol s valami
+gyílkoló düh, valami roham vett erőt rajta, amely szinte megrázta,
+megrengette a vastag nagy testét…</p>
+<p>E pillanatban felettük nagy csattanás. Süvöltő szelet érez az
+arcában s abban a pillanatban nagy vörös folttá válik a szeme előtt
+a térkép.</p>
+<p>A pillanatok végtelenségében emeli fel kábult szemeit a másikra,
+a férfiúra, a fiatal testvérre, az idegenné vált szörnyűségre.</p>
+<p>Csak néz, néz rá, ahogy ott ül elváltozva és csodálatosan s
+lassan odadül feléje, fej nélkül előre…</p>
+<p>Irtózattal veti magát hátra s rettenetes ordítás tör ki a
+torkán, üvöltés, mint a megőrült állaté s hátra, hátra, mert
+borzalom… mert iszonyú…</p>
+<p>A segédtisztnek egy srapnelhüvely elvitte az egész fejét s a
+tábornokon kitört az idegsokk.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>EGY SZEGÉNY FECSKE</h2>
+</div>
+<p>A figyelők a nyilásoknál állottak s erősen néztek kifelé a
+csillagos, sötét éjszakába.</p>
+<p>A cug másik része hátul ült, guggolt s igyekezett hátát úgy
+vetni neki a lövészárok oldalának, hogy a hátizsák ne húzza le
+nagyon a nyakát; egy percre sem volt már szabad letenni a
+felszerelést, a fronton voltak.</p>
+<p>Erős emberszaggal, bakancsszaggal, izzadtság bűzével volt tele a
+fedezék, amelyet szűknek találtak, haszontalannak, mert nem ők
+csinálták. Keservesen, bebörtönözve bámultak maguk elé a sötétbe és
+minden percben elaludtak, akár figyelők voltak, akár nem s aludni
+halálbüntetés terhe alatt tilos volt.</p>
+<p>Még nem voltak hozzászokva ezekhez a dolgokhoz, a rettenetes
+marsolás után még csak alig pihenték ki magukat.</p>
+<p>– András, – mondta az önkéntes káplár, csendesen, a hangja
+fáradt csöndben sustorgott, – András, András! Maga alszik.</p>
+<p>A baka megmozdult.</p>
+<p>– Maga alszik.</p>
+<p>– Nem alszok én, csak nagyon figyelek.</p>
+<p>S kicsit ellódította magát a figyelőnyilás előtt a faltól, hogy
+lábon maradjon.</p>
+<p>Az önkéntes jól megfigyelte, hogy aludt, ő maga is tudta, András
+álmodott. A szemébe friss levegő jött s kint látta a kissé völggyé
+váló tájat s a büntetéstől való megijedésében egyszerre annyira
+éber lett, mintha csak kitisztult volna, mintha szitán átrostálták
+volna a világot. <span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
+"Page_94">-94-</a></span></p>
+<p>Az önkéntes káplár morogva, dünnyögve tovább ment; a kis öreg s
+orrhangján biztatta őket, szoktatta a vén embereket, hogy el ne
+szunnyadjanak. Ő maga ugyanúgy cipelte a batyuját, szerencse, hogy
+a minapi teázáskor minden élelmiszer kifogyott belőle, mert ha most
+is annyit kellene cipelni…</p>
+<p>Nemsokára letelt az óra s kiadta a jelszót, hogy felváltani.</p>
+<p>A figyelők, akik már majd megőrültek az egyórai gépies tétlen
+ácsorgásban, most először pillantottak ki kiváncsian a nyilásokon,
+hogy hátha mégis lehetett volna valamit látni, aztán siettek hátra
+visszapottyanni a stellung földjére, leguggolni gémberedett,
+állásban megmeredett lábaikon. Le is ültek, rögtön aludtak, az
+önkéntesnek úgy kellett felrugdosni, lábra verni, mint a fűbe fekvő
+bárányt, aki az útszélről nem akar tovább menni.</p>
+<p>Jó volt annak, aki a földbe vágott padkákra ülhetett, fegyverrel
+vállukon, hátukon a nehéz hátizsákkal, vagy bornyuval, fújtak,
+szuszogtak s még a verejtéket is lusták voltak letörülni a hideg
+homlokról, kitátották a szájukat s a rossz levegőt lihegték.</p>
+<p>András kinyujtotta a lábát, keresztbe tette s elhevert. Az
+önkéntes, aki folyton sürgött-forgott s őrülten ideges volt az első
+lőárokbeli éjszakájukon, megbotlott benne.</p>
+<p>– Gáncsot vetettél? – kiáltotta, miután akkorát nyekkent, hogy a
+nyelvét majd elharapta, s a másik percben puskatussal mellbe vágta
+Andrást.</p>
+<p>Az ütés nem fájt, már ekkorra visszafogta dühét és a baka
+röhögött.</p>
+<p>– Dehogy is káplár úr, – mondta sunyin, – csak nagyonis beteg
+vagyok. Káplár úr. Má meg kell dögölni káplár úr, jaj de odáig
+vagyok káplár úr. <span class="pagenum"><a name="Page_95" id=
+"Page_95">-95-</a></span></p>
+<p>– Gondoltam, hogy te vagy, – szitkozódott a foga közt az
+önkéntes, lábra egyengetve magát s most már nem magázta Andrást, –
+ez a magyar ember; szégyeld magad… Semmit nem akar csinálni,
+semmit… mennyen gyepkockát vágni: nem megy… Mennyen tüzet rakni:
+nem rak… Mennyen legalább fát szedni: ellóg… Hanem majd
+elnáspángollak, disznó, majd akkor mentek…</p>
+<p>Andrásnak a melle megrázkódott a visszafojtott kacagástól, aztán
+mindjárt siralmas gyerekhangon mondta:</p>
+<p>– Nem tudna önkéntes úr ojan goromba lenni…</p>
+<p>S lehúzta a fejét a melléig, hogy hangosan fel ne röhögjön.
+Sokért nem adta volna, hogy így fel tudta paprikázni.</p>
+<p>A fiatal önkéntesnek már csakugyan elpárolgott a haragja. Tudta,
+hogy haragudnia kell, büntetni, kemény lenni, példát statuálni: de
+már csak a fejét csóválta, a sapka is félrefitult az orrán az
+előbbi elbotlásnál, azt igazította meg. Szerette ezt az embert.
+Komisz bitang volt, de olyan jóképü magyar. A maga fajtáját, saját
+magát ismerte benne, ő éppen így szeretett volna tenni a
+hadnagyával, de hát ő nagyon jó fiúnak volt nevelve. No majd a
+háború talán segít rajta.</p>
+<p>Tovább akart menni újabb szó nélkül, de András megfogta a
+köpenyének a szárnyát.</p>
+<p>– Önkénytes úr… nincsen egy csepp sósborszesze? – szólt
+nyögdécselő hangon.</p>
+<p>– Van, de nem neked.</p>
+<p>– Csak egy kis kortyot aggyék belőle, nagyon elvagyok
+platytyanva önkénytes úr. <span class="pagenum"><a name="Page_96"
+id="Page_96">-96-</a></span></p>
+<p>Az önkéntes elnevette magát. Kihúzta a ruháját a legény markából
+s odább lépett. András nem erőltette a dolgot.</p>
+<p>Most telt le az idő, mikor a Horchposztot, a kiküldött
+figyelőket váltották le. Kint felhangzott a jelszó s az önkéntes
+sürögni kezdett, hogy összeállítsa a kiküldendő új csoportot.
+Jobbról, a lövészárok következő szakaszában, amely tőlük
+bemélyített földgáttal van elválasztva már készen is van a csapat,
+erre ő túlságoskodva szólt:</p>
+<p>– Nyolc ember kimegy horposztra! Nyolc ember horposztra! Ez a
+nyolc kimegy horposztra.</p>
+<p>A nyolcba András is beleesett. Iszonyú dühös lett, hogy fel
+kellett állnia.</p>
+<p>– Még csak most figyeltem ki, – mondta komiszul, – osztán má
+megint én menjek ki.</p>
+<p>– Disznó, – morogta az önkéntes, – ahelyett, hogy örülnél, hogy
+leteszed a rüsztungot, még morogsz.</p>
+<p>András csöndesen káromkodott.</p>
+<p>Segesvári mellette nagyot tüsszentett. Egész éjszaka szótalan
+volt, úgy meghúzódott, mint a menyét, csak fújt, fújt, mint a
+tehén, mikor legel, csakúgy sípolt a tüdejéből kifelé a forró
+levegő.</p>
+<p>– Mibaj komám? – kérdezte a cigány.</p>
+<p>Segesvári nehézkesen föltápászkodott.</p>
+<p>– Ajjó egésség tuggya, de nagyon komiszul vagyok.</p>
+<p>– Szójjak az önkéntes úrnak? – sziveskedett a cigány.</p>
+<p>– A, nem kell nekem semmi.</p>
+<p>András odafigyelt.</p>
+<p>– Csalj ki belőle egy kis sósborszeszt, nekem is te. Fecske.
+Hallod. <span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
+"Page_97">-97-</a></span></p>
+<p>Segesvári oda se ügyelt rá, leeresztette a nyakából a rüsztungot
+s nagyot lélekzett, örült, hogy megpihent a nyaka, válla. Mindent
+leraktak, csak a fegyver maradt kézben, aztán egyenként kibújtak a
+lövészárok szűk lépcsején a szabadba, csak András békétlenkedett
+minden pillanatban, pedig örült, hogy lehányhatta magáról a nehéz
+terhet, ami úgy húzza az ember gerincét, hogy ökörnek érzi magát,
+járomba.</p>
+<p>– Csak egy cseppet aggyék önkéntes úr. Abbul a jó
+sósborszeszbül, dejjó vóna.</p>
+<p>– Cukorra adok.</p>
+<p>– Cukorra! – mondta András. – Hallod mán fecske!… Hát aggyék
+cukorra.</p>
+<p>– Van cukrod?</p>
+<p>– Nincs.</p>
+<p>– Nohát nekem sincs… Kifele, kifele má…</p>
+<p>András hümgetett.</p>
+<p>– Ej azt a jóféle megváltóját, kiküldeni tuggyák az embert…
+osztán meglűve hozzák vissza a vígin…</p>
+<p>S ő is kibújt. Utána összeszorított foggal, kidülledt szemmel
+mászott fel Segesvári, végül a cigány. Ez volt az utolsó a
+nyolcban</p>
+<p>Kint a szép csillagos, de holdtalan tavaszi éjszakán hason
+csúszva mentek előre… Jó nedves fű volt, friss levegő.</p>
+<p>Mikor a kellő távolságban voltak, András elhevert a magas fűben,
+a fejét egy mohos kőre tette, hanyat a földön s kényelmesen
+eleresztve tagjait, felnézett a magas égre.</p>
+<p>Épenúgy feküdt most, mint odahaza szokott, mikor kiviszik a
+lovat a Nagyszegbe éjszakára legelni, vagy nyáron, ha az asztagot
+őrzik, hogy valaki tréfából fel ne gyújtsa. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span></p>
+<p>Haza gondolt. Vajon mi van most az idesanyámmal, meg a
+menyecskével… Tegnapelőtt még postát kaptak. Mindenki kapott egy
+levelet, vagy kettőt, az asztalos legény kapott ötöt, mindenféle
+nőszemélyektől… pedig felesége is van, meg gyereke az
+ebattának…</p>
+<p>Csak ő nem kapott, neki nem írnak, neki még egy kutya
+vakarintást se írnak… Még ennek a cigánynak is írtak, még ennek is
+vót, aki írjon, csak neki nem…</p>
+<p>Iszonyú elkeseredés vett rajta erőt s hasra fordult, bele nézett
+a bizonytalan messzibe. Most bele tudna vágni még egy sturmba is,
+így fegyver nélkül, azt a kutya megteremtőjit, ököllel tudná agyon
+verni a muszkát… Hogy minditig is baj vót odahaza, hogy a két
+asszony sose birt egyezni, azt a keserves… Mint két éles kés… De
+sokat ették má eddig is az életét… Hogy két asszony mér nem bir
+megegyezni, azt a megfeszített… Ami az egyiknek kell, az a másiknak
+azért se, azt a…</p>
+<p>Most jött fel a hold is, ez is olyan keserves, mint egy
+penecilus éle, semmit se látni a völgységből, csak a tarka
+homályosságot, felgyülhet ott egy ármádia muszka, a fenét ér ez az
+egész horposzt, affelől lefeküdhetnének aludni nyugodtan.</p>
+<p>Arra lent puskalövés pukkant.</p>
+<p>Felkapta a fejét, de csönd volt tovább. Balfelől a cigány
+hangját hallotta, fecskének mondott valamit… Berezelt a more,
+mondta András magában, inkább a leveledet adnád ide… Tagadja a
+levelet, má biztosan baj van vele. Mintha kivilágosodott volna,
+eszébe jutott: már valamit írtak benne, ezek a büdös cigányok,
+mindig ezek hordják a pletykát… Jaj de jó má egyszer így feküdni
+fáradott testtel… <span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
+"Page_99">-99-</a></span></p>
+<p>– Orosz patrul… – hallotta jobbfelől. Messziről jött a hang, de
+oly tisztán, mintha a húsába metszettek volna bele.</p>
+<p>Egyszerre csak mindenki látta, mindenki mondta, sorra avizálták,
+ő ijedten, kidülledten figyelt, semmit se látott, de mikor
+rákerült, ő is rekedten lihegte tovább a szomszédja felé,
+Segesvárinak kiáltva:</p>
+<p>– Ott az orosz, e!</p>
+<p>A lövészárok felől már megjött a jel, hogy a Horchpostok
+vonuljanak be. Most az egyszer a parancsnak igazán teljes erővel s
+buzgósággal tettek eleget.</p>
+<p>Mire beugrott a tűzbe, a sötétbe és melegbe, dideregve, mint a
+kutya, a kezét dörzsölve s bizony megszeppenve a tolongásban; kint,
+egészen közel, őrült fegyvercsattogás volt. Tízet, húszat, százat
+lőttek. A figyelők a nyílásoknál nem voltak többé álmosak,
+kimeresztették mindkét szemüket s egyikük eldörrentette a
+puskáját.</p>
+<p>– Ne lőjj, ne lőjj, – kiabált az önkéntes káplár, – az istenért
+ne lőjjenek, még meg se olvastam bent van-e már minden
+emberünk.</p>
+<p>El kezdte olvasni: egy, kett, hárm, négy… Kétszer is végig
+számolta. Ötvenhatan voltak, de hol ötvennégy, hol ötvenhét jött
+ki. A zsebvillamlámpája nem működött, kölcsön kellett kérni egyet a
+másik szakasztól, úgy kezdett névsort olvasni. Közben kifelé
+figyelt, odakint csönd volt.</p>
+<p>– Hier, hier, – kiabáltak sorra, a sötétben.</p>
+<p>– Segesvári, Segesvári… Segesvári…</p>
+<p>Senki se szól.</p>
+<p>– Hol van Segesvári, hova lett?… Ki volt mellette?… A cigány,
+hol a cigány?… Cigány… Ki szólt a cigány helyett?… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p>
+<p>András lehúzta a nyakát, izgalmában egészen önkéntelenül ő
+kiáltott a cigány helyett, már a kaszárnyában megszokta, mert igen
+jól tudta utánozni a furcsa kiáltást.</p>
+<p>– Hol van Segesvári?</p>
+<p>– Kinn maradt.</p>
+<p>Odakünn már mély csend volt, mint egy nyári fergeteg, amilyen
+gyorsan jött, el is múlt a puskatűz. Az önkéntes káplár
+halántékáról patakokban folyt a verejték.</p>
+<p>– Megnézem, – szólott s egyszerűen ledobta a nyakáról a
+hátizsákot s fegyver s minden nélkül gyorsan eltünt a lövészárok
+lépcsőjén.</p>
+<p>Eszébe se jutott, hogy hiszen baj érheti, egyre előbb
+kúszott.</p>
+<p>Hirtelen egy fa alatt meglátta Segesvárit, rögtön megismerte.
+Alig nyolc-tíz lépésre a front előtt ott feküdt összecsukolva,
+sapka nem volt a fején, az messze gurult, a fegyvere melle alatt
+keresztben.</p>
+<p>– Segesvári, Segesvári… – sustorgott egész rémülettel rá, azt
+hitte alszik.</p>
+<p>De az nem mozdult.</p>
+<p>Föléje térdelt s megfogta a karját.</p>
+<p>A test átfordult.</p>
+<p>– Segesvári…</p>
+<p>Irtózattal nézett az arcába a kevés éjjeli világosságban. Ez
+volt az első halott, akit életében látott. Reszketett tőle és
+kimeredten, dermedetten nézte. A balhomlokán ment be a golyó és a
+jobb homloka nagy darabon ki volt szakítva, óriási lukból folyt a
+vér… Elengedte a karját, amelyet öntudatlan görccsel markolt s
+újabb iszonyattal látta, hogy a keze is tele van vérrel…
+<span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span></p>
+<p>A karja is át volt lőve… Végigjártatta rajta a szemét s valami
+borzalmas kiváncsisággal számolni kezdte a sebeket. Kilencet
+fedezett fel.</p>
+<p>Remegett s a két kezére támaszkodott, körül a füvek, bokrok, a
+fák, s a csillagos nagy égbolt, mind ezt az egy halottat lesték
+titkos nagy suhogással, irtózó rettegéssel, az elmulás imádatával
+és félelmével s egész testében borzongva a Mindenség…</p>
+<p>– Két ember jőjjön ki!!…</p>
+<p>Bent a lövészárokban senki sem mozdult.</p>
+<p>Szédület és düh fogta el. Hát emberek ezek. Kutyák. Még most se.
+Még ide se.</p>
+<p>– Asztalos! – kiáltotta, – Schwartz!</p>
+<p>A zsidót kár volt hívni, mondta magában, az hisztérikus görcsöt
+kap megint. Nem is az jött. Asztalos után András kúszott elő.</p>
+<p>Minden borzalom között feltünt az önkéntesnek, hogy András itt
+van s csak nézte, nézte erős, komoly, csontos parasztarcát, ahogy
+nyugodtan, bajtársiasan, a meg nem rendült léleknek jóságával
+hajolt szegény cimborája felé, akivel egész úton dévajkodott, akit
+ő nevezett el Fecskének… Az első fecske a halál tavaszán.</p>
+<p>– Úgyis beteg volt, – mondta András, – úgy fújt, mint a tűz,
+ojan vót a lehellete.</p>
+<p>Aztán még hozzátette halk egyszerű hangon:</p>
+<p>– Csakhogy minket átugrott.</p>
+<p>A Halál, tudniillik. S csakugyan mindnyájan valami örömet s
+megnyugvást sejtettek: meghalni jó a betegnek. De életben maradni,
+életben élni még jobb annak, aki él.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
+"Page_102">-102-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A MACSKA</h2>
+</div>
+<p>Az alkonyat az orosz síkon ép olyan volt, mint odahaza. Nem
+látszott az égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek
+két nagy seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el
+volt rejtve egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege
+viselne a fűszálak közt hadat.</p>
+<p>Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy
+hadapródjelölt őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől
+valami 1500 lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan
+fedezékbe kaparja magát, ahonnan reggelig figyelhesse az
+éjszakát.</p>
+<p>Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben,
+vagy bogarat. Távolról ágyúdörgés hallatszott s elszórt
+puskalövések, kettős csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el
+a fül mellett egy-egy golyó.</p>
+<p>Csatatéri csönd volt.</p>
+<p>– No hálistennek, – szólt a hadapródjelölt őrmester és elterült
+a maga ásta fedezékben.</p>
+<p>Mozdulni sem bírt már, egyetlen tagját nem bírta tovább
+mozgatni. Oda volt. Fájt a gerince, a nyult agyveleje, az összes
+csontjai és kötései, de különösen a gerincvelő, amit egészen
+agyoncsigázott a súlyos szerelvénycipelés, az utolsó héten valami
+százhúsz kilométert meneteltek.</p>
+<p>Hirtelen valami csodálatos édes kis hang ütötte meg a fülét.
+Megint felnyitotta a szemét, mert azt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> hitte,
+megőrült. A nyitott sírforma fedezék sötét homokjában találta magát
+s nem volt semmi nesz. Tudta, hogy a hét embere szintén be van ásva
+és most ugyanígy fekszik a meleg homokban. Kötelesség hajtotta,
+hogy fel kellene állani, hogy az őrök igyelnek-e vagy nem, de nem
+volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz támadás jönne sem.</p>
+<p>Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és
+kedves, síró és csiklandozó… Macskanyávogás, fiatal kis cica
+nyivákolása…</p>
+<p>Tágra nyitotta a fülét. Macska! Hol van itt macska…</p>
+<p>Macska!… Régen elmult örömök és boldogságok villantak eszébe. A
+kis lányait látta, ahogy a fehér cicákkal hempergőztek. A kis
+gyerekének a hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt,
+ahogy a macskát cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszínű
+kis cica…</p>
+<p>– Cic, cicic!… hallotta jobbról is, balról is.</p>
+<p>Felkönyökölt.</p>
+<p>Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és
+kiváncsian, vigyorgó képpel néztek.</p>
+<p>– Cic, – mondta mind, – cic!</p>
+<p>A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban,
+fehér volt a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta
+fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és
+homokpiszkosak voltak ők, a kényes emberek.</p>
+<p>– Cici, cicicic!…</p>
+<p>S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és
+ravaszul, lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant
+megcsipni.</p>
+<p>– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már
+akkor a macska kézben volt. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span></p>
+<p>Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagybajuszú öreg
+magyar és úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy
+földi féreg, amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni
+az égre…</p>
+<p>– Tudsz magyarul cicu? – mondták az emberek és nevettek.</p>
+<p>– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s
+büszkén mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még
+leszedné róla a bőrt!</p>
+<p>– Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.</p>
+<p>– Nem kell úgy megszorítani!</p>
+<p>– Nem való ilyennek a kezébe a macska!</p>
+<p>– Adcsak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc
+ember mind a macska után vágyott.</p>
+<p>Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak
+itt s egy kis macska… a halál mezején…</p>
+<p>– Cicuskám! – szólt oda egy ember, – kis cicuskám! hogy kerülsz
+te ide, cicus? Gyere haza velem Magyarországra. Böskéhez… a bácsi
+Böskéjéhez.</p>
+<p>– Ne csábítsd el! – mondta a honvéd, aki a markában úgy tartotta
+a cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács
+Juliskához Nagyszemmre, a Patics-utcába…</p>
+<p>Az arcához szorította a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a
+többi irigyen és csorgó kivánsággal nézte.</p>
+<p>– Teljes fedezék! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt
+őrmester, mert valami gyanust vett észre.</p>
+<p>Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behúzódott a
+fedezékébe. <span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
+"Page_105">-105-</a></span></p>
+<p>Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok
+közeledtek vágtatva.</p>
+<p>– Itt a muszka! – kurjantott valaki.</p>
+<p>– Nem muszka ez, te szamár, hanem huszárok!</p>
+<p>– Hászíppa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már
+szaladnak visszafele!</p>
+<p>Ahogy a háborúra visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan
+megérezték a testüket, a fáradtságukat.</p>
+<p>– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek épen erre! –
+mormogta a macskás ember s a cicát beszorította a kebelébe.</p>
+<p>A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két
+perc mulva veszekedett gránát csapott le.</p>
+<p>Lehúzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszú perceken át
+visszafojtott lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mind
+ilyen remek megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat,
+mert rögtön itt lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára
+elevenítette meg őket újra a macskanyávogás.</p>
+<p>Mire kinéztek a földszínére, már a huszárok ott látszottak a
+falu alatt. A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár,
+a nap utolsó sugara.</p>
+<p>A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékből
+a cicát félkézzel s a másikkal símogatta odafent. Ő maga hanyatt
+feküdt a kis mélységű sírban.</p>
+<p>– Megijedt!</p>
+<p>– Cicukám, megijedtél?</p>
+<p>– Nem szereted a gránátot, cicuka?</p>
+<p>– Hát a gombócot?</p>
+<p>– Hát a friss tejecskét? – mondták összevissza. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p>
+<p>S úgy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete
+kezeiben tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis
+piros száját és kinyújtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott
+kis fehér orrával az égre nyivákolt.</p>
+<p>– Milyen tiszta – szólt az őr.</p>
+<p>– Mosdik.</p>
+<p>– Többet mosdik, mint te.</p>
+<p>A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére
+pattant és tovább szaladt.</p>
+<p>Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már
+megint fogva volt.</p>
+<p>Most új embernek kezdődött új öröme. Simogatta, szeretgette,
+olyan gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a
+gyereke hajával… s a többi nézte…</p>
+<p>– Teljes fedezék! – hallatszott újra a hadapródőrmester
+kiáltása.</p>
+<p>Abban a pillanatban mindenki lebújt.</p>
+<p>Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön…</p>
+<p>– Csehek jönnek – kiáltott az őr.</p>
+<p>Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról,
+jobbról egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek
+itt is kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák
+egymást.</p>
+<p>– Ördög vigye, minek jönnek ezek erre – káromkodtak magukban s
+nézték, hogy jön a menet tömör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt
+lesznek a tűzzel.</p>
+<p>Három lovas tisztjük észrevette őket s előre rugtatott.</p>
+<p>A hadapródjelöltőrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek
+egész alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg
+itt lappangjanak. S amit tudott, elmondta. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p>
+<p>A nagybajszú, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az
+irányba, amerre az ellenséget jelezte nekik s minden köszöntés
+nélkül visszatért a csapataihoz.</p>
+<p>A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott
+még nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak
+rajvonalba…</p>
+<p>– Was? – szólt vissza a kapitány, végignézte s elment.</p>
+<p>– Teljes fedezés! – kiáltotta a hadapród s maga is bevetette
+magát az árkába.</p>
+<p>Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivítása. Az
+emberek úgy meghúzódtak a földben, mint az egerek. Aztán valami
+negyven méter magasságban az alkonyati ég mély violasötétségében
+valami sárgásvörös fény villant szét s rá éles csattanás.</p>
+<p>A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő
+maradt az égen.</p>
+<p>A hadapród megnyugodva nézte.</p>
+<p>– Mintha egy gigász fujt volna játékos kedvében cigarettejéből
+füstkarikákat – mondta magában költői érzéssel.</p>
+<p>Aztán újabb dörrenés… aztán csakúgy zuhogtak körülöttük a vas
+parittyakövek…</p>
+<p>Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a
+fedezékből.</p>
+<p>Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta
+magasra fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tűz alatt
+tartják…</p>
+<p>– No, ez már semmi! – mondta magában s most ő szólott végig a
+csapatja fölött:</p>
+<p>– Cic!… Cicic!…</p>
+<p>Egyszerre ujra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_108" id=
+"Page_108">-108-</a></span></p>
+<p>– Hol a macska?</p>
+<p>– Hol van?… Hol a macska?…</p>
+<p>Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben.</p>
+<p>– Atyaisten – kiáltotta, akinél utoljára volt… – Elszökött.</p>
+<p>Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket,
+hogy az egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska
+kedves figuráját.</p>
+<p>– Cic, – kiáltották – cicic! – cupogatták, szipogatták, csókkal
+csupogatták! – cic, cica, cica!</p>
+<p>De nem volt többet… Néma volt a puszta, nem volt
+macskanyávogás…</p>
+<p>Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s fölvetették szemeiket
+a nagy sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan
+sóhajtottak, mintha egy sugár tűnt volna el, az életnek egy meleg,
+színes kis sugara… amely megcsillant… amely hozott valamit… amely
+megint nincs… Most már újra nincs semmi, semmi, semmi, csak a
+háború…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_109" id=
+"Page_109">-109-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>HŐSKOR</h2>
+</div>
+<p>A mező zöldben fénylett az őszi napsugarakban.</p>
+<p>Olyan nap volt, melyről azelőtt azt szokták mondani, hogy mélabú
+száll az ember lelkére s az elmulás fájó borongása lepi meg a
+szívet.</p>
+<p>Szelíd kékesszürke párák a szemközti dombsoron, csak jó
+látcsővel lehet fölfedezni a magasabb peremeken a parányi
+földhányást, amely mögött az ellenség lappang.</p>
+<p>Ijedten elmeredt szemmel nézte ezt a képet a fiatal hadnagy.</p>
+<p>A földön feküdt s két könyökre támaszkodva tartotta szeme előtt
+a távcsövet s minden bokrot, minden gödröt végigkutatott a
+szemközti dombokon.</p>
+<p>Nem látott ellenséget. Ott kellett pedig lenniök. Be voltak
+jelezve s minden pillanatban készen álltak a rohamra, csak jelt
+vártak.</p>
+<p>Leeresztette a távcsövet; egyszerre a távolba futott előtte a
+táj s meglátta a párás őszi képet, a lombok sárguló tarkaságát.</p>
+<p>Bágyadtság, kábultság lepte meg az agyát.</p>
+<p>Milyen szomorú dolog ez az élet.</p>
+<p>Hirtelen, egész váratlanul fölmerült benne az élet értékeinek
+fölbírálása. Meglepi néha az embert ez az érzés. Actió közben csak
+a percnyi munka végrevitelére feszül minden akarat, de hányszor nem
+ér utól a csöndes meditálás: mire ez mind? Mire ez az élet?
+<span class="pagenum"><a name="Page_110" id=
+"Page_110">-110-</a></span></p>
+<p>– Egészséges vagyok – mondta magában. Erős, egészséges ember.
+Remélhetem, hogy kibirom a strapát s megérem a háború végét… Csak a
+mai napon túl legyünk… Nem vagyok sem éhes, sem szomjas, a
+körülményekhez képest jól érzem magam… A fejem tiszta s nem is
+félek… Ilyen körülmények között már jobb dolgom nem is lehet. A
+rajvonalat mindenfelé lövik, már egész lyukakat lőttek benne és
+nálam semmi baj… Talán nem is lesz… Mért lenne… Véletlenség, hogy
+eddig nem volt baj, de az is véletlenség, ha ezután lesz… Baleset
+mindenütt érhet, de ki rontja azzal magát, hogy folyton a
+balesetektől retteg…</p>
+<p>Kicsit elmosolyodott. Szeretett volna valakivel beszélni s
+«pszt» szólott rá a mellette fekvő tizedesre, aki hangosan azt
+kiáltotta valakinek:</p>
+<p>– Ki volt tegnap küldönc a százados úrnál?</p>
+<p>Szinte megdöbbenve nézett a fiúra. Ennek tegnapi dolgokon jár az
+esze. Egyszerre úgy tűnt föl neki a tegnap, mintha az elmult
+évszázadokról volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van már a
+tegnap?… Az már tisztára história… Mintha József császár koráról
+beszélnének: kalapos király…</p>
+<p>S abban a pillanatban megérezte, hogy ez az élet milyen
+irtóztató hosszú: hisz ők most századokat élnek át… Nem a tegnap,
+de a reggel, a dél is hol van már… Délben még ott voltak a pataknál
+s reggel még a hat kilométerrel hátrább eső dombokon állottak…
+Mikor fog ő még egyszer a patakhoz kerülni, ahol vizet ivott és
+virágot tűzött a sapkájához. Soha. Ép úgy nem, mint ahogy diák nem
+lesz többet.</p>
+<p>– Csak a mai napnak vége legyen.</p>
+<p>Az ágyúdörgés szakadatlanul puffogatta az eget, a földet, de ez
+a zaj csak úgy hatott reá, mint a gyár <span class=
+"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span>
+kalapácsainak zúgó csattogása. Külön kellett ráeszmélnie, hogy
+észre vegye.</p>
+<p>S mindezt annyi idő alatt futotta át gondolatban, míg
+leeresztette a látcsövet meg lehunyta szemét s zúgó agyát kissé
+pihentette.</p>
+<p>És még ez az idő is milyen hosszú volt.</p>
+<p>A szeme amint felnyílt, már föl is pattant s dermedten meredt rá
+egy bakára, aki isten tudja mért, fölugrott, hogy félig
+fölemelkedve hátra menjen.</p>
+<p>Az alacsony zöld fűben <em class="gesperrt">ott feküdt a
+srapnell</em>… Később kiboncolta emlékeiből, mikor látta meg, hogy
+leesett ez a srapnell s ott maradt dögölve a fűben… most előre
+látta, mi fog történni.</p>
+<p>Rövidebb idő alatt, mint amennyi kell hozzá, hogy fölismerjen
+névszerint egy katonáját, akit egészen jól ismer: látta, hogy az
+rálép a srapnellre.</p>
+<p>A szeme megkövült, lehunyni sem tudta.</p>
+<p>A lövedék szétrobbant, az ember a levegőbe röpült: eltünt…</p>
+<p>Néhány pillanat mulva, mint véreső jött vissza a földre…</p>
+<p>Csak mikor kezére hullt egy meleg csöpp, egy piros folt, akkor
+tért annyira magához, hogy a szemét le bírta hunyni.</p>
+<p>Még sok por, föld, fűcafat pergett rá, az egész hátán érezte,
+hogy rá hullott a magasból sok s nem súlyos idegen anyag.</p>
+<p>Mikor a szemét újra felnyította, boldog volt, hogy él, hogy még
+megvan.</p>
+<p>Él, nincs semmi baja.</p>
+<p>Mintha a szomszéd üzletbeliek csődbe kerülnek: egy pillanatra
+megijed az ember, ráeszmél a bajok lehetőségére. Aztán könnyelmű
+biztossággal szól: de <span class="pagenum"><a name="Page_112" id=
+"Page_112">-112-</a></span> hát miért vagyok megrémülve, mi közöm
+hozzá, hiszen én én vagyok: ime, semmi bajom.</p>
+<p>– János.</p>
+<p>A szolgáját szólította.</p>
+<p>– Tessék.</p>
+<p>A hang úgy szólalt meg, mint az életöröm harsonája: szó, emberi
+szózat.</p>
+<p>– Hol a konyakos kulacs.</p>
+<p>Az egyéni lét, a fizikai én belső természetes követelése, az
+első felszökellés az Élet vállára.</p>
+<p>– Ostoba fickó – mondta aztán, a szerencsétlenre gondolva, aki
+őt is felrobbanthatta volna, ha közelebb van…</p>
+<p>Már ő volt, ő. Már kész volt, úr volt s felülről nézett a kívül
+eső dolgokra.</p>
+<p>– Átkozott, ostoba fickó – ismételte s már csak a veszedelmet
+érezte, amit egy más ember könnyelműsége idézett fel reá…
+szerencse, hogy nem volt érdekelve a bukásában: elég messze volt a
+szamár peches fickótól…</p>
+<p>És már megint milyen messze volt az elmult perctől.</p>
+<p>A katonái kezdtek mozogni. Ijedt és halálosan sápadt arcok
+tűntek fel a leülepedő por moszatjai közt. Egy ember halk
+nyöszörgése hallatszott. Valaki megsebesült?</p>
+<p>– Ki az?</p>
+<p>Újabb ijedtséggel figyelt.</p>
+<p>A szolgája szólott.</p>
+<p>– Sárkány.</p>
+<p>Persze, ő is ráismert. Ráismert rögtön, a legelső neszre: nem
+akarta megismerni. Úgy féltette éppen ezt az embert… Tanító, öt
+gyerek, ej haj.</p>
+<p>– Hol a konyakos kulacs? – szólt újra. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span></p>
+<p>A nyöszörgés, amely a sebesült foga közül szűrődött ki,
+egyszerre szétvetette a műveltség, az intelligencia fékező gátjait
+s irtóztató, őszinte, gyerekordítássá lett.</p>
+<p>– Óóóóóó.</p>
+<p>Végtelen és hosszú üvöltés. Meg-megszakad s még hosszabbá lesz.
+Egyenletes, száraz ordítás, amely olyan már, oly erőszakos, oly
+mechanikus, annyira végtelen, hogy az ember nem hiszi, hogy nem
+valami üvöltő szerkezet idézi elő.</p>
+<p>A hadnagy homlokán hideg verejték ült ki. Ő maga is szárazon és
+nyitott szájjal liheg.</p>
+<p>Köhögni kezd és földet, sarat köp ki.</p>
+<p>Elámul, nem tudja, hol szedte. Nem érti, hogy került a foga közé
+föld és fű, ami köhögésre készteti.</p>
+<p>– Add mán a konyakot!</p>
+<p>– Nincs…</p>
+<p>– Mi?!</p>
+<p>– Hadnagy úr. Nincs meg a kulacs.</p>
+<p>– Hát.</p>
+<p>– Elvitte a bomba.</p>
+<p>– No, a fene egye meg.</p>
+<p>Eszébe villan erre, hogy vajjon mi van a szemközti dombokon.</p>
+<p>A távcsövét keresi. Nem leli. Aztán ott van mégis előtte.</p>
+<p>Fölveszi. Nem bírja tartani. A keze remeg.</p>
+<p>Nem bírja fekve a szeme elé tartani, nem lát semmit.</p>
+<p>Felül.</p>
+<p>Köhögve, köpködve s lihegve ül fel. A térdére helyezi a könyökét
+s belefekszik a távcsőbe.</p>
+<p>Lassan kezd tisztulni szeme előtt a szivárványos tájkép.
+<span class="pagenum"><a name="Page_114" id=
+"Page_114">-114-</a></span></p>
+<p>Nem érti, hol vette magát az a bokor, amitől mit sem lát.</p>
+<p>Föláll. Föltétlenül valami gyanús dolog van odaát.</p>
+<p>Egész előre hajlik, úgy vizsgálja a világot.</p>
+<p>S akkor meghallja <em class="gesperrt">annak a srapnellnek</em>
+sivító röpülését… Lekapja a szeméről a látcsövet s puszta szemmel
+keresi az égben azt a srapnellt, <em class="gesperrt">amely
+idejön</em>… Még van ideje újra fölemelni az üvegszemeket, a nézőt
+s a kék égen fehér felhők jönnek egész közel.</p>
+<p>Pukkanás.</p>
+<p>Valamit érez. Míg tűnődne, mi az: zuhanást hall s a legközelebbi
+gondolatával már ott látja magát fekve a földön.</p>
+<p>– Elestem – mondja ijedten s meglepetve.</p>
+<p>Szinte szégyelli magát; a titokzatos és ünnepélyes szó, hogy
+<em class="gesperrt">elesett</em>, nála valóságos földre
+leesés…</p>
+<p>Valahogy tudja, hogy nem lehet fölkelnie, fölállania: semmi
+ingere és semmi lehetősége nincsen rá. Pedig nincs meghalva.</p>
+<p>– Meglőttek a kutyák.</p>
+<p>De hol… Mintha egy ismeretlen terepet száguldana be, elkezdi
+följárni a testét…</p>
+<p>– Halálos nem lehet… fene egye, nincs konyak.</p>
+<p>Egy arc hajol fölébe. A tizedes, aki az elébb lármázott.</p>
+<p>– Meglőttek?</p>
+<p>– Azt nézem, hadnagy úr.</p>
+<p>Ijedten várja.</p>
+<p>– A lábom! – kiált fel hirtelen.</p>
+<p>A tizedes kézzel végigsimítja.</p>
+<p>– Itt egy lyuk van, hadnagy úr.</p>
+<p>– Na. <span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
+"Page_115">-115-</a></span></p>
+<p>– A térd fölött… Úgy látszik, a golyó lement a csizmába.</p>
+<p>Mért ez olyan kómikus? El kezd nevetni. Boldogan és vidáman
+nevetni. A golyó a csizmában.</p>
+<p>Már fájást is érez.</p>
+<p>Ettől újra megijed s szórakozott szemmel nézi, ahogy a tizedes
+előtte ásni kezd.</p>
+<p>– Sír? – gondolja elámulva. Sírt ás? Megőrült?… Nem halok
+meg!…</p>
+<p>Mindenfelé mozgás körülötte. Nem érti, mit beszélnek.</p>
+<p>– Mí az?</p>
+<p>A tizedes izzadt bundaszaga az orrába csap.</p>
+<p>– Mit ás?</p>
+<p>S nem akarja hallani senki a szavát.</p>
+<p>– Tizedes! – ordítja teljes erejéből.</p>
+<p>– Szólt hadnagy úr?</p>
+<p>– Mi az?</p>
+<p>– Hadnagy úr: roham lesz.</p>
+<p>– Mi?</p>
+<p>– Csak tessék itt maradni, azért ások fedezéket a hadnagy
+úrnak.</p>
+<p>Valami zűrzavaros lárma, egyszerre a katonák mint az őrültek,
+felugranak s egy pillanat alatt végük. Eltüntek.</p>
+<p>Csak ő fekszik nyugodtan, békésen s huncutul mosolyogva.</p>
+<p>– No, ez elől meglógtam – mondja magában és mosolyog.</p>
+<p>Tudja, mi történt: rohamot fújnak, a trombitával vele fütyöli,
+hogy «tratatata, tratata, tatatatata…» aztán gyerekes kedvességgel
+újra elmosolyodik: «káposzta, káposzta, hús is van benne!»</p>
+<p>Milyen jó itt feküdni. Milyen gyönyörű az ég.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
+"Page_116">-116-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SZEGÉNY EMBEREK</h2>
+</div>
+<p>Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás
+mellett mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált s a fiatal
+annyira szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg,
+valahányszor az öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló
+beszédével.</p>
+<p>Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha
+volt rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet
+csak azokon a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni,
+akik tíz, tizenöt, húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor
+végig az utcán, apatikusan és gépiesen.</p>
+<p>– Má montam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát, – szólt
+az öreg, aki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette s megint
+megállott, az ásó nyelére támaszkodva. – Aztat ilyenkor kő eldugnyi
+a fődbe. Ősszel. Akkor lesz jó tavasszal.</p>
+<p>– Nem fagy ki? – szólt tünődve a fiatal.</p>
+<p>– Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a
+fődbe van. Mer ha rágyün a főd, akkor be van takarral, akkor nem
+árthat neki a fagy… Peig most az is drága, a fokhajma.</p>
+<p>A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult.</p>
+<p>– Minden drága, – mondta sötéten s az ásóját emelte.</p>
+<p>– Minden nagyon drága, – bólintott az öreg. – Rettenetesen
+drága. Egy kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár: e még nem vón
+drága, de nem lehet <span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
+"Page_117">-117-</a></span> kapni. A nagy világér sehun nem lehet
+kapni. Abba a mi falunkba meg a jóisten tudja micsoda jedző
+szorult, hogy minálunk sose kapni lisztet, cédulás lisztet. Más
+falukba mindenütt elláttyák az emberiséget, csak épen minálunk nem.
+De meg a minap avval jön a vénasszony, hogy a jedző még aszongya,
+hogy aszongya: aki pedig űtet a szentekkel összeházasíttya, annak ű
+ellássa majd a baját.</p>
+<p>Megcsóválta a fejét s kicsit nevetett.</p>
+<p>– Peig mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzőt a
+szentekkel esszeházasíttya.</p>
+<p>A fiatal ember most keményen a szemébe nézett az öregnek s
+mintha nagy és erős dolgot jelentene ki, így szólt:</p>
+<p>– Látja István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt
+én nem érthetem. Rossz világ ez! Tuggya… én huszonhat hónapig
+voltam a fronton, de mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót.</p>
+<p>– Meghiszem.</p>
+<p>– Nekem ételem, italom megvót. Hús annyi vót, marhahús, hogy mán
+nem is akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hús.</p>
+<p>– Hő, jó vón itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona.
+Aszongyák. Mer én bion nem vettem.</p>
+<p>A fiatal ember kissé fátyolos szemmel soká nézte; szembe nézett
+vele.</p>
+<p>– Mit evett fröstökre?</p>
+<p>– Hát igenjó paprikát vettem én a multkor a szerbtül, Kovács
+Jánostul, merhogy ű most a szerb, mióta nincsen szerb… Tizenkét
+darabot adott tíz krajcárér. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem
+vagy kettőt, kenyérrel. <span class="pagenum"><a name="Page_118"
+id="Page_118">-118-</a></span></p>
+<p>A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze
+kalandozott, magába merült. De az öreg folytatta.</p>
+<p>– Ebédre meg, igenjó iborkát savanyított nekem a feleségem, hát
+ebédre meg aztat eszek a kenyérhe. Ha osztán vacsorára hazamegyek,
+főz a vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma
+ugyan káposztát. Mer az embernek megterem a kertjibe a krumpli is,
+meg a káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az is jó, azt
+is meg kell köszönni a jóistennek.</p>
+<p>– Lisztje van?</p>
+<p>– Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszály nekik őrlési
+engedélyt adni! Azt kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is
+kiszedi a vénasszony.</p>
+<p>– Zsírja van?</p>
+<p>– Avvan háláistennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne
+hazuggyak, van még vagy két liter.</p>
+<p>– Csizmája van?</p>
+<p>– Hát ammán nem igen van. Ezt a bakkancsot vettem. Ki győzne
+most hatvan pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon
+örülök, hogy erre a bakkancsra szert tehettem.</p>
+<p>Az ember lassan elfordította a szemét az öregről.</p>
+<p>– Huszonnyóc napom van, szabaccság. Mi az itt, huszonnyóc nap!
+Most két nap Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengőt. Vett a
+feleségem egy liter tejet 30 krajcárér, vett egy negyedkiló
+szalonnát két forint 50 krajcárér, két kenyeret, kicsi pékkenyér,
+egy forint tizér, maratt 10 krajcár… Mi az a huszonnyóc nap…</p>
+<p>– Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám, – szólt a
+vén. <span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
+"Page_119">-119-</a></span></p>
+<p>– Nekem semmim sincs télire… Három gyerekem van… – mondta nehéz
+szóval, mintha a tüdejéből szakadna ki szó.</p>
+<p>– Gyerek!… bolondság, – mondta az öreg. – Elég bolondság. Sok
+embert bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek
+nem kérdezi, apám hun veszi kend. Az ki követeli az élést. Eriggy
+lopni!… Kérj a szomszédoktul; ha nem ád, vágd agyon…</p>
+<p>Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a
+fiatal szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az
+öregre s a szeme meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a
+szempillája, s szédülő fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is
+bukik a hirtelen szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne.</p>
+<p>– Dógozzunk mán, – mondta morogva.</p>
+<p>– A nem kiméli az embert, – fordult az öreg is az ásóra s
+kényelmesen kezdett hozzákészülni a munkájához. – A gyerek. Az bég,
+ha éhes… Avval is csak hasítja az ember szívit… Az ásó belemélyedt
+a földbe. Öt hat nyomot vetett fel, már megint nem birta szó
+nélkül.</p>
+<p>– A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fődhö való ásó. Avval
+nehéz dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az
+ilyen nehéz fődhő. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túlhosszú,
+könnyen megy a fődbe, van neki nyomintója is: mingyán szaporább a
+munka vele. A kapám is acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával
+szétvágom az idevalósiak minden kapáját.</p>
+<p>A fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.
+<span class="pagenum"><a name="Page_120" id=
+"Page_120">-120-</a></span></p>
+<p>Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csinján kell vele
+bánni, mer hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szíjjas
+fődbe.</p>
+<p>S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a
+balsarokba a sifon. A sifonból vette ki a pénzt a gazdasszony. Azt
+a sifont egy szeggel ki lehet feszíteni s annyi pénz van benne,
+ezrek!…</p>
+<p>– Hát sturmba vótál-é? – kérdezte az öreg.</p>
+<p>Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem
+értette a szót.</p>
+<p>– Sturmba. Ugyi sokszor.</p>
+<p>Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán.</p>
+<p>– Fene lakodalom lehet, – nevetett kicsit az öreg s megcsóválta
+a fejét. – Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára… Kit
+öltél meg először?… Embert…</p>
+<p>A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a
+szavakat.</p>
+<p>– Nem embert, – mondta fejét megcsóválva csendesen. – Lyányt…
+Fiatal lyánt először…</p>
+<p>– Lyányt – mondta természetesen az öreg, mintha a világon a
+legegyszerűbb dologról volna szó.</p>
+<p>– Mikor Sabácba vótunk, – mondta lassan, kicsit rekedt,
+szórakozott szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhúzta
+tünődve a szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. – Kilőttek egy
+házbul, az ablakon… Hármat lőttek; az egyik golyó így mellettem
+pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a
+tarisznyájába, ígye, el is szakasztotta a combját, a harmadik meg a
+cugszfirernek ment be itt a balpofáján, de olyan bitang szerencséje
+vót, hogy két fogát kiütötte, avval elment. Akkor a kapitány
+Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik, hat bakával
+<span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span> mennyen be s aki a házba találkozik,
+mindenkit le kell vágni, a gyerekeket is.</p>
+<p>Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó
+nyelén s folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik… Valaki
+hazajön s akkor <em class="gesperrt">nem lehet megcsinálni</em>…
+Megállott, hogy abba hagyja a beszédet is, amit kezdett s azonnal
+induljon… De a lába nem akart mozdulni, a keze nem akarta
+elereszteni az ásó nyelét… s a nyelve újra kezdte, folytatta a
+beszédet.</p>
+<p>– Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes vót a ház…
+Három az aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn
+is. Űk odale mit csináltak nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral
+bementünk az emeleten a házba. Ott vót egy rendes szoba, urasan,
+bútorok, minden,… ott vót egy asztal, körül székek, az asztal
+megvót terítve, étel, ebéd vót, mer épen úgyvót, hogy dél vót… ott
+ültek…</p>
+<p>– Ha.</p>
+<p>– Igen. Ebédültek… De a fénrik úr olyan vót, mint a sárga halál,
+«zofort» aszongya… Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek… Az
+ablak be vót zárva,… nem ők lűttek… Aután megfogtuk a palláson, egy
+lyány vót ott, olyan szógállólyány, az puffogatott a pallásrul…
+Minek az. Egy bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ű
+lövöldöz… mikor úgy jöttünk, doppelrájba, az uccán. Kellett neki
+háromszor lűni…</p>
+<p>– Osztán tik?</p>
+<p>– Mi? – kérdezte a fiatal ember, mintha álomból ébredne.</p>
+<p>Az öreg rábámult.</p>
+<p>– Osztán tik mindenkit levágtatok? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span></p>
+<p>– Csak úgy, szuronyhegyivel… – morogta a katona.</p>
+<p>– Osztán lyány vót az első?…</p>
+<p>– Mi?</p>
+<p>– Aszontad, hogy az első lyány vót…</p>
+<p>De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé
+meredt s mintha valahova távolba figyelt volna.</p>
+<p>– Nagylyány, vagy kislyány?…</p>
+<p>– Várjék csak, – szólott a fiatal ember hirtelen, – hazalépek
+egy kicsit, mert effelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hun a
+láda kócsa…</p>
+<p>Gyorsan lenyomta az ásót a földbe.</p>
+<p>– Most ütötte a tízet a toromba.</p>
+<p>Ő maga is csak arról vette észre, hogy kimondta a hazugságot,
+hogy a távoli óraütésekre figyelt: így határozta ő ezt még az
+éjjel, hogy mikor kilencet üt, elindul, de előbb azt fogja mondani,
+hogy tíz óra. Akkor osztán, ha valaha faggatnák: lesz egy tanú,
+hogy ő tíz órakor még itt vót…</p>
+<p>Az öreg megcsóválta a fejét s utána nézett, ahogy nagyokat
+lépve, szinte szökdelve ment a katona a kivörösödött bakkancsaiban,
+a gyűrött szürke sapkát a szemébe húzva.</p>
+<p>– Mit beszél ez, – mondta magában félhangon, hogy mán tíz
+óra.</p>
+<p>Kivette a nikkel óráját a zsebéből s jól megnézte.</p>
+<p>Kilenc óra volt rajta, három percczel mult el kilenc óra.</p>
+<p>A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a
+templom felé.</p>
+<p>Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem
+szaladva, de inkább gyorsan, mert munkaközben ment el egy kicsit.
+Hát sietni kellett… <span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
+"Page_123">-123-</a></span> Figyelt, hogy nem látja-e ismerős,
+akinek köszönni kell, de mégis, mikor egy kerítésen kinézett egy
+nagybajuszú ember, úgy meredt rá, mintha váratlanul a hóhérját
+látta volna meg. A szive, mintha nagy kalapács lett volna belől,
+ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félre verik a
+harangot.</p>
+<p>A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a
+setét útra. A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán
+hullott le a földre, balról fiatal diófák állottak az út szélén s
+nagy tágas felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, annak a
+fenekén a patak rendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház.</p>
+<p>Körülpillantott, nem látja-e senki.</p>
+<p>Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az
+árokba. Kicsit még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna
+eszébe, hogy ebbe az árokba leereszkedjen. Csunya akácos gödör, még
+a gyerekeknek se okos belemászni. De miket tanult ő katonasorban!…
+Hol járt, micsoda faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után,
+vedettát lefülelni, házakat megkerülni, falut felgyújtani, disznót,
+csirkét leverni, tehenet kihasítani, felét kivágni, a többijét
+otthagyni, szinte úgy érezte, mióta itthon van, most került először
+kedvére való helyre… Mi is ez az élet… Ez az igazi, dolgozni!
+Észszel megkerülni az ellenséget s hátába támadni… Mi lenne a kevés
+magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy hány az ellenség,
+micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe!… Nincs most se
+törvény, se igazság: csak erő, meg ész. Aki birja, marja. Ilyen
+parton ne tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter
+magas, osztán két kilométer szélességbe, félkilométer mélységbe
+nincs egy tenyérnyi föld, akit a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> gránát meg ne mozgatott
+volna, szétvetette a vas, kitépte a belét, elszórt mindent, követ,
+földet, vassal bevetette, mint itt búzával a szántást… osztán mikor
+megáll az ekrazitos eső, bele az átkozott, agyagos földbe,
+kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a lábát, lehúzza a
+testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját, gépfegyver
+köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz sikságon, a puskagolyó
+pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy mentek
+neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek…</p>
+<p>Míg a gödör szélén, akar az éh farkas ott leselkedett pár
+pillanatig s zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig: mégis
+mintha a lelke fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem
+érzett a harctereken.</p>
+<p>Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár a paranccsal,
+se a Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta kutya
+szorítsd… s hideg verejték volt a homlokán.</p>
+<p>Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott
+heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s
+amint mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül
+beleszuródott a csuklójába, az ingen keresztül.</p>
+<p>– Azt a mérges istenit, – mormogta s kicibálta a tövist. A vér
+szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az
+árokból.</p>
+<p>Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.</p>
+<p>– No megájj, – mormogta magában s nem tudta kire és mért
+fenekedik.</p>
+<p>Nehéz nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál
+nem volt kerítés s a házig füvön <span class="pagenum"><a name=
+"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> ment, csak néhány lépést.
+A ház sarkánál megállt s a szivébe nyilallott. A nótás szájú,
+gőgös, vasvillaszemű bakákra gondolt: ha látnák most, milyen
+patrujjba jár…</p>
+<p>Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a
+szegénység kommendiroz… Az arcához nyult kemény ujjaival, mintha
+még egyszer bele akarna markolni az agyveleje gondolataiba…
+csakugyan kell-e, csakugyan muszály?</p>
+<p>Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége
+adósságárúl «délig megadom».</p>
+<p>Délig megadom!… délig megadom… – forrt benne, mint mikor jobbról
+balról a gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szakgat a
+fekete volhiniai földbe. Így állott ott, akkora ropogás, durrogás,
+az őrületes csattogás közepett, mikor az égre lőttek a földről a
+fekete sarak és a domb tetején a horvátok fojtogatták a
+szibériaiakat… Akkor a tisztek kihúzták a kardjukat szájról s
+szájra járt: «Nem lehet tovább… forverc!»</p>
+<p>Most is úgy rohant be előre szegezett fejjel a tűzbe.</p>
+<p>Egy pillanat mulva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar:
+mindig legjobb előre!… s bent állott a konyha sötétjében.</p>
+<p>Csakúgy zihált a melle… Csak a fegyvere volna itt vele.</p>
+<p>Fújt a tüdejéből a forró gőz s a karja a vasvilla után nyult,
+ami az ajtó mellé volt odatámasztva.</p>
+<p>Most mi lesz.</p>
+<p>A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre
+meszelve a kemence… cserépfazekak… s vasvilla a kezében… Ezek a
+Vargáék is szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy
+<span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
+"Page_126">-126-</a></span> eladták a tehenet, meg a bornyut… most
+vannak az ezrek…</p>
+<p>– Mija? – kiáltott bentről egy gyereklány.</p>
+<p>A katonának kinyilt a szája s megállott a vére.</p>
+<p>– Itthon vannak, – motyogta.</p>
+<p>Sápadt lett a fekete arca s visszább torpadt.</p>
+<p>Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész
+szemmel, tátott szájjal nézett.</p>
+<p>Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez
+nem a Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András
+lyánya…</p>
+<p>– Itthon vannak? – kérdezte végre rekedten.</p>
+<p>– Neem.</p>
+<p>– Hát.</p>
+<p>– Elmentek reggel.</p>
+<p>– El?</p>
+<p>– Egen, a vásárba. Hásze maga látta.</p>
+<p>A katonának tágra nyilt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már
+ellenség.</p>
+<p>S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a
+villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni…</p>
+<p>A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan
+gyerekesen ijedt szemmel meredt rá… Úgy nézett rá, épen úgy, mint
+az a lány… ott a háború elején… a legelső gyerek… ott Sabácban…</p>
+<p>Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szivére s várt.
+Várta a parancsot…</p>
+<p>Meredten s fakón vadúlt rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a
+szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell
+lenni.</p>
+<p>– Délig megadom!… – mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát
+s keresztül szúrta a kislányt. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_127" id="Page_127">-127-</a></span></p>
+<p>A Varga gyereket, az ellenséget… Látta, ahogy belement a
+vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy
+ismerte már ezt a vért!… Hány embert szúrt már agyon… Mindenkinek
+így szökik a vére…</p>
+<p>Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a
+sötétes szobába.</p>
+<p>A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad
+meredt rá a katonának minden mozdulatára.</p>
+<p>Ez intett, hogy be.</p>
+<p>A lány hátrafelé bement, de szemét egy pillanatra se vette le az
+emberről.</p>
+<p>Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.</p>
+<p>A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.</p>
+<p>– Hol a kócs? – mondta.</p>
+<p>A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami
+gépszerű reszketéssel.</p>
+<p>– Hol van a kócs? – kiáltotta újra a katona.</p>
+<p>– Nem tudom, – nyöszörgött a lány s a foga zörgött.</p>
+<p>– Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.</p>
+<p>– Bent van a másik szobában a sifonban.</p>
+<p>A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon
+alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.</p>
+<p>– Hamar!</p>
+<p>A lányka iszonyatos réműlettel nézett fel rá ott
+guggolásából.</p>
+<p>– Elvitte a néni magával.</p>
+<p>A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a
+hasába szúrt. De villa hegye nem ment <span class=
+"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> át a
+ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel
+belevágta.</p>
+<p>Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s
+most karja a villa két szára közé került.</p>
+<p>A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő
+kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a
+nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát
+ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.</p>
+<p>– A fene egyen meg benneteket, – egyenesedett fel.</p>
+<p>A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a
+vér végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra
+elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek.</p>
+<p>Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba.</p>
+<p>A katona odanézett s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a
+cucli, azért sír.</p>
+<p>– No, ne haragudj. Kis zsivány, – mondta neki, – csak a kezemet
+hadd törüljem meg.</p>
+<p>De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte
+íjedtséggel futott hozzá, fogta a cuclit s a szájába nyomta. A
+gyerek mohón kapta be s elhallgatott.</p>
+<p>– Véres lett egy kicsit, – mondta a katona s csendesen
+mosolygott. – Nem baj, sose tudod mitől hizol… – szólott szeliden.
+– Hát mikor én három napig olaszt ettem…</p>
+<p>Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas
+kilenc nap, mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársaikat
+rakták maguk elé fedezéknek s mikor elfogyott minden a
+kenyértarisznyából, egy <span class="pagenum"><a name="Page_129"
+id="Page_129">-129-</a></span> frissen elesett olasznak a vérét
+szívta ki, mint a hörcsög a csirkeét.</p>
+<p>Most megtörölte újra a kezét s oda-odanézett a kicsinek cuppogó
+arcocskájára…</p>
+<p>– A zsivány, a betyár kölyök… – mondogatta magában.</p>
+<p>Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a
+vasvillát vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből s a
+vér csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a
+szekrény sarka alá s az egészet kiemelte.</p>
+<p>Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon.</p>
+<p>Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap
+kivették a bőrtárcát, a sok pénzzel.</p>
+<p>Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan
+és rendesen.</p>
+<p>Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem
+volt benne.</p>
+<p>– Azt elvitték a vásárra, – mondta magában s mérges lett saját
+magára. Egész éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer
+is felkelt s a felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy
+«hallom az ágyúzást»… mert csakugyan hallotta… S hiába gondolt
+végig mindent, mégse tudott mindent kigondolni… Erre se számított,
+hogy a gyerekeket itthon hagyják s a szomszédból hijnak hozzá egy
+pesztonkát… úgy gondolta, inkább üket adják oda valakihez… Arra se
+gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy se… meg erre se, hogy a
+bugyellárist elviszik.</p>
+<p>– Egész meg van má rothadva az eszem, – mondta, – a kefe vigye
+el…</p>
+<p>Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra
+öntötte s megszámolta. Papir és <span class="pagenum"><a name=
+"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> ezüst pénz volt, összesen
+száznegyvenöt forint, meg valami krajcárok.</p>
+<p>– Nem sok, – mondta s két tizest a lajbija zsebébe dugott. –
+Most má nem adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem
+marad egyébre. Meg hadd is várjon az a vén gazember… Háborúban
+adósságot kérni.</p>
+<p>Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt
+egy zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna,
+kivett még egy koronát, mert itt nagy a drágaság, biztosan több
+kell most <em class="gesperrt">arra</em> is.</p>
+<p>A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót
+szokták s a kabátja külső zsebébe tette.</p>
+<p>Ezzel be volt fejezve a dolga s most megállott némán és újra
+mély szórakozottsággal nézett maga elé.</p>
+<p>Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott,
+mint egy kis kutya, a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s
+bólogatott.</p>
+<p>– Ilyen kutya világ ez a mai, – mondta, aztán nagyot sóhajtott.
+– Hát mikor a cigányszigeten bementünk… a fárul úgy ráztuk a
+komitácsit, mint a rothadt szilvát… Rottmann hadnagynak a nyakát
+keresztül lőtték, a kezét rászorította a sebre s az ujja közt
+csakúgy hugyozott a vér, meg a száján… csak úgy ropogott a koponya,
+így hajigáltuk a levágott kezeket, meg a koponyákat, egymásra
+feküdtek a szerbek, meg a magyarok, osztán egymás torkát keresztül
+harapták…</p>
+<p>A bölcsőbe megmozdult a piciny… erre föleszmélt, maga sem tudta
+miféle álomból… Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a
+pénz, már nem izgatta semmi… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span></p>
+<p>Szétnézett, nincs e valami tenni való… Egy pillanatra arra
+gondolt, hogy a kis testeket felrakja az ágyra… Ne feküdjenek ott
+szegények… de hirtelen összeborzongott s úgy érezte, a világért sem
+tudna hozzájuk nyúlni…</p>
+<p>Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem
+lépte keresztül, eszébe villant a babona: ha keresztül lépik a
+gyereket, nem nő meg… Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát,
+ahonnan elvette, aztán kilépett a szabadba…</p>
+<p>Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van s amint a száját
+kinyitotta, hogy teleszíjja magát friss levegővel, egyszerre
+bezárta s kedvetlenül fojtotta magába a mozgást… Ki, csak ki innen,
+még meglátják… Mintha fonákul volna valami… Máskor ilyen gyilkolás
+után büszkeségtől pattant szét a melle, most pedig…</p>
+<p>Gyorsan elkushadt a ház mögé s mélyen lehajtott felső testtel
+vetette be magát a sűrűbe. Az árkon oly gyorsan átjutott, hogy
+észre sem vette, aztán a setétúton visszament a templom felé.</p>
+<p>Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott.</p>
+<p>– Hé. Öcsém.</p>
+<p>Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy
+István bácsi az ásásból kiált.</p>
+<p>– No. Gyere ásni má. Má kerestek.</p>
+<p>– Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mer avval nem
+lehet ásni.</p>
+<p>– Hun veszel?</p>
+<p>– Átmegyek a vásárba… István bácsi… hány óra is vót, míg
+dógoztam… Tíz ugye.</p>
+<p>Az öreg nevetett.</p>
+<p>A katona nem merte firtatni a kérdést:</p>
+<p>– Hallottam, mikor ütött… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_132" id="Page_132">-132-</a></span></p>
+<p>Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy
+az öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de
+visszanézni nem mert többet.</p>
+<p>A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az
+urhoz, akinek a felesége adós volt ötven forinttal.</p>
+<p>– Meghoztam amit tudtam, tekintetes úr, – mondta a szikár kis
+öregnek.</p>
+<p>– Jól van.</p>
+<p>– Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt.</p>
+<p>– Jól van.</p>
+<p>Az öreg elvette a pénzt.</p>
+<p>– Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót
+pénze. Most meg mán van.</p>
+<p>A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt
+s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény
+embereket.</p>
+<p>– Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a
+pénzt, azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az
+ilyenféle urakat. Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket,
+akkor eszükbe jut, hogy kötelesség is van a világon. – S nagyot
+nevetett kurta, döcögős hangján. – Mint a huszár a kozáknak… –
+fecsegett tovább s egy háborús anekdota jutott eszébe. – Magával
+nem történt valami ilyen jó história?</p>
+<p>A katona már el akart menni, dem akarta megsérteni az urat
+azzal, hogy végig sem hallgatja a beszédét.</p>
+<p>– A kórágyon feküdt két sebesült baka, tudja, az egyik a szerb
+csatatérről került oda, a másik az északiról… Na… Azt kérdezi az
+amék a szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora,
+csakugyan olyan borzasztóak azok a kozákok! Igaz, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> hogy
+torzonborz nagy szakálluk van? a fejükön olyan nagy medvebőr kucsma
+s rettentő huj-huj kiáltással törnek előre?</p>
+<p>A katona úgy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy
+iskolás gyerek, nehezen lélekzett s csüggedt, szomorú arcán
+borzasztó unalom volt, míg az öreg úr ugrálását nézte s oktató,
+leckéztető hangját hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon
+mocskos volt, mert épen műtrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta
+abba a katona kedveért, fás hangján tovább mondta az adomát.</p>
+<p>– Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod
+testvér, így mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta
+népiesen, hogy <em class="gesperrt">gyütt</em>), vagy ezer darab
+muszka, hát e’ kicsit szorongtunk, de azután <em class=
+"gesperrt">eltaláltuk a fortélyukat</em>… Na… Hogy-hogy? kérdi a
+másik sebesült, a szeb harctérrül való, mert az még nem látott
+muszkát, hát örült, hogy na most meg fogja tudni a fortélyukat!…
+Hát tudod, azt mondja az orosz fődön jártas-kőttes katona, már mint
+az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat: azt mondja,
+hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az nagyot ordít! De
+mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulrul
+gyün ki – akkor a kozák <em class=
+"gesperrt">elcsendesedik</em>!</p>
+<p>Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose
+voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a
+harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy
+kicsit a hátába áll a hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők!
+teszi hozzá.</p>
+<p>– Azér mondom barátom, hogy: ez a magyar ember!… Ilyen huncut
+kutya vér van a magyar <span class="pagenum"><a name="Page_134" id=
+"Page_134">-134-</a></span> emberbe a háborúba. Másféle ember,
+francia vagy angol megijedne, osztán sokat beszélne, hogy, hű, az
+borzasztó, amilyen a kozák! nagy süvege van, meg borzasztóan ordít,
+mikor támad… Így mondaná el egy tót, vagy egy olá, vagy sváb… A
+magyar?… A magyar meg azt mondja rá: kitanultuk a <em class=
+"gesperrt">fortélyukat</em>!… Mikor az ember úgy beleszúrja a
+hasába a bajonétot, hogy az hátulrul gyün ki: akkor a kozák
+elcsendesedik, hahahaha… Azt meghiszem az ebatta, akkor
+elcsendesedik… No jól van kedves barátom, csak azt az egyet tanulja
+meg, hogy adós sose legyen… Soha adósságot! Soha… Minden bűnnek az
+a melegágya: az adósság… Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni!
+csak adósság ne legyen…</p>
+<p>– Hát Sóvágó úr, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyült
+vóna az az adósság…</p>
+<p>– Jójó, jó van na, jójó… csak azér mondom, – motyogta kicsit
+megsértődve az öreg úr, hogy nem tekintetes urnak szólította s
+megveregette a vállát a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve
+vele, sietve neki látott a munkájának.</p>
+<p>A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével
+együtt annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit
+törődik az ővele, érdemes volt azért… hogy ennek visszaadjon húsz
+forintot…</p>
+<p>Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.</p>
+<p>S hát igazán olyan nagy valami az az adósság?… Ennek annyi a
+pénze, hogy ez soha míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz
+forintot… akkor mire neki… akkor mér követeli annyira? hogy még a
+húsából is kész volna kivágni… mikor ő maga is tudja, hogy az
+asszonynak kellett, míg ő oda volt huszonhat hónapig… Hogy éljen
+meg három gyerekkel?… <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span> míg ő oda harcol… meg kórházakba
+fekszik, meg újra oda harcol…</p>
+<p>A katonasapkáját a fejébe húzza s busaszemmel, véreres szemmel
+néz körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él… Huszonhat hónapig
+odaki lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak
+halottakat csinálni… Ez a haszna, ez a vége…</p>
+<p>Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a
+felesége a három gyerekkel. A gyerekek, az udvaron játszottak a kis
+kocsival, kert nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérhez volt
+az; putri-féle.</p>
+<p>– Hát te minek jöttél haza? – kérdezte csodálkozva az
+asszony.</p>
+<p>Az ember megállott s csöndesen nézett rá…</p>
+<p>– Ne beszélj sokat, hanem gyere.</p>
+<p>– Hova?</p>
+<p>– Majd megtudod, – s elfordította a fejét, úgy mondta, – a
+vásárba…</p>
+<p>– Vásárba?</p>
+<p>– Oda.</p>
+<p>Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a
+házba.</p>
+<p>– Mit akarsz venni? – kérdezte s utána ment.</p>
+<p>– Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni… Nem való az az
+ásó ilyen kemény fődbe, – mormogta, – homokra való ásónak megjárja,
+de ilyen fődbe nem…</p>
+<p>Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot
+ásóra. Restelte is magát, mert eladta az ura jó ásóját húsz
+krajcárér.</p>
+<p>A legnagyobb gyerek beszaladt s az apja térde közé futott.</p>
+<p>– Édes apám. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
+"Page_136">-136-</a></span></p>
+<p>– No fiam, – s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.</p>
+<p>De a kis fiúnak kerekre nyilt a szeme.</p>
+<p>– Mi van a kezén? – kérdezte.</p>
+<p>– Mi?</p>
+<p>– Piros.</p>
+<p>– Piros?</p>
+<p>– Megvágta? – szólt a gyerek.</p>
+<p>Az asszony odanézett.</p>
+<p>– Nem én vágtam meg fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem
+én.</p>
+<p>– Én? – S a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét.</p>
+<p>Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a
+gyerek kicsi fekete kezét.</p>
+<p>– Várjál bekötöm.</p>
+<p>A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihúzta s gondosan
+bekötötte vele a gyerek kezét.</p>
+<p>Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene,
+mint gyerek, nem szokta az apja tettét birálni: elfogadta, hogy
+annak úgy kell lenni.</p>
+<p>Egy perc múlva már ott hagyta az apját s újra kiszaladt.</p>
+<p>Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó
+nélkül, mintha valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen
+készülődik. Persze a vásárra, jutott eszébe.</p>
+<p>Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt.</p>
+<p>Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában;
+szomorúan nézte.</p>
+<p>– Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén
+Sóvágóval.</p>
+<p>Az asszony még lejebb hajtotta a fejét. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span></p>
+<p>– Kérte a pénzt? – mondta gyorsan.</p>
+<p>– Kérte.</p>
+<p>– Mit mondtál?</p>
+<p>– Hogy délig megadom.</p>
+<p>Az asszony ijedten nézett fel.</p>
+<p>– Délig?</p>
+<p>– Délig.</p>
+<p>– Mingyán dél…</p>
+<p>– Mán megadtam.</p>
+<p>A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt és valami rettentő
+feszültség.</p>
+<p>– Megadtad! – mondta az asszony elfulladva.</p>
+<p>– Meg, – szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a
+szívében és nagy szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon,
+ha a felesége arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet
+megtudja!… Csak úgy tett, mintha szomorú volna és megtörött…</p>
+<p>– Nem az egészet, – mondta később s az asszony lassan kötözte a
+szoknyája madzagát. – Csak húsz forintot.</p>
+<p>– Húsz forintot, – ismételte az asszony.</p>
+<p>– Huszat.</p>
+<p>– Hol vetted?</p>
+<p>– Hát… Vargáéktul.</p>
+<p>Az asszony gondolkodva nézett rá.</p>
+<p>– Vargáék, – mondta csodálkozva, sőt titkos ijedtséggel. – Azok
+elmentek a vásárra.</p>
+<p>Az ember intett s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett
+semmi ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a
+feleségét, de mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak
+asszony… Szerette a feleségét, érette tette, s most <span class=
+"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> félt,
+hogy el ne mosolyodjon: mint a temetésen, a koporsó mellett: mert
+nem illendő nevetni a nehéz komoly dolgon…</p>
+<p>– Akkor hogy adtak neked pénzt.</p>
+<p>Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a
+fejét.</p>
+<p>– Hallod: kiraboltam űket.</p>
+<p>Az asszony nem szólott; úgy maradt, ahogy volt s fekete szemeit
+ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott.</p>
+<p>– Mikor tegnap ott voltam a napszámér… előttem vették ki a pénzt
+a siffonbul… mán akkor gondoltam… az éccaka is azt gondoltam…</p>
+<p>Az asszony szeme fölvilágított: megértette mi baja volt az
+urának az éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik,
+hogy szinte szégyen… ha a gyerek felébred, észre se veszi…</p>
+<p>– De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni… csak hogy
+lehetne… Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt,
+hogy adósság így úgy… akkor mán tudtam, hogy meglesz…</p>
+<p>Az asszony sóhajtott, nehezet, kinosat.</p>
+<p>– Hanem otthun hagyták a gyerekeket… Meg a Szabó András lyányát
+velük, hogy játszon velük…</p>
+<p>Az asszony csak nézett, nézett s a szája lassan kinyilt.</p>
+<p>Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta:</p>
+<p>– Azokat muszály vót… megölni.</p>
+<p>Az asszony még mindig nem szólott, csak állott.</p>
+<p>– Te errül senkinek ne szólj; a szegénység vitt rá – szólt az
+ember a példabeszéd bibliai egyszerűségével.</p>
+<p>Avval felállott. <span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
+"Page_139">-139-</a></span></p>
+<p>– Hozzál vizet, – mondta kevés tünődés után, – véres vagyok.</p>
+<p>Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment.</p>
+<p>Akkor ő levetette a kabátot, az ingujja csupa vér volt.
+Levetkőzött, az inget is levetette.</p>
+<p>– Mosd ki, – mondta az asszonynak mikor az bejött.</p>
+<p>Az asszony fogta az inget s a ládából másikat vett elő, de az
+inget egy pillanatra sem tette le.</p>
+<p>Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az
+inget, a tisztát.</p>
+<p>Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette
+le, addig folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az
+udvaron is.</p>
+<p>Aztán hozzáfogott s mosta az inget.</p>
+<p>Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött,
+egészen jól érezte magát.</p>
+<p>A fésüt a hajába vájta s a tükörbe nézegette magát.</p>
+<p>– Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta
+ing, – mondta magában, – de akkor abba a fertelmes vérbe kellett
+lenni egész hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de
+büdös…</p>
+<p>Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte hogy a felesége
+rettenetesen meg van zavarodva s szégyelte azt mutatni, hogy ő nem
+érzi a bajt…</p>
+<p>Az ajtóba állott s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a
+véres inget, különösen az újját. Még ki is önti a vizet kétszer is,
+nagyon jól kimossa.</p>
+<p>– Meg lesz mán? szólott, – mer én délután még dógozni
+megyek.</p>
+<p>Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta
+semmit, kiterítette a kis kamarában. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span></p>
+<p>A gyerekei után kiáltott.</p>
+<p>– Jóska, gyertek csak.</p>
+<p>A kis fiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet s ragyogott az
+arca. Most mindig kinn vannak, pedig már csipős az idő, mert nagyon
+büszkék a kis szekérre, amit apjuk csinált, az első éjszaka, mikor
+hazajött.</p>
+<p>– Vigyázz, baj ne legyen, – szólt az anya. – Vigyázz, mert
+agyonverlek. Megyek a vásárba.</p>
+<p>– Mit hoz?</p>
+<p>Az apa elmosolyodott:</p>
+<p>– Mízeskalácsot, – mondta. – Csak vigyázz, baja ne legyen a
+kicsinek!</p>
+<p>Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a
+gondolatát.</p>
+<p>– Másnál is van olyan pici, – mondta kerülő szóval, – kis
+gyámoltalan pondró…</p>
+<p>Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem
+bántotta.</p>
+<p>Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elől az
+ember, utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis
+gyerekeire, úgy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek,
+ha kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott
+hétköznapból. De az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes
+parasztkomolysága: amely a legkomolyabb kifejezést edzi be a
+vonásokba: a testi kimerültség nyugalmát.</p>
+<p>Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit
+bólogatva, maga elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy
+a felesége lassan sírásra pityeredt arccal szaporázza a lépést
+utána.</p>
+<p>Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek
+közé. Az út sáros volt, de nem <span class="pagenum"><a name=
+"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> volt mély a sár. A
+novemberi természeten ott borongott az állandó őszi köd, a
+lekopasztott fák üresen s óbégatva állottak.</p>
+<p>Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy
+rövidítsék a kanyargó országútat, az ember egyszerre megállott.</p>
+<p>– Nézd csak, nézd csak.</p>
+<p>Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott.</p>
+<p>– Igy van szembe velünk a muszi frontja, – szólt az ember.</p>
+<p>Kinyujtotta a karját s végigmutatott a folyó tulsó partján.</p>
+<p>– Ott a falu, csakúgy, mint itt… Templom van a közepin… csak ott
+jobban látszik a domb odaát… Te, mán én nem is értem, hogy maradhat
+a víz partja drót nélkül… Hindernisz… milyen jól lehetne itt
+grábnit csinálni a jó kemény fődbe…</p>
+<p>Az asszony a kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az
+urára. Mióta itthon van még ilyen beszédesnek nem látta.</p>
+<p>– Szép az, – mondta az ember csillogó arccal, – ahogy ez a tőtés
+megy, úgy van a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé
+van ásva: árok… Csak ép annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy
+el lehessen látni a fődeken. Vigyázz…</p>
+<p>Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan
+gyorsan és egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott
+lefelé.</p>
+<p>– Gyere le onnan, – kiáltott rá az ura, – gyere le rögtön, az
+istent beléd… mer leváglak…</p>
+<p>Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől.
+Gyáván és ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája
+csupa sár lett. <span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
+"Page_142">-142-</a></span></p>
+<p>A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony
+keserves csúszását, le is ülepedett szegény a sárba.</p>
+<p>– Látod, ilyenek vagyunk odaki a <em class=
+"gesperrt">felden</em>, mindig sárosak, mint az ürgék… Phű, mikor
+esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a vizet.
+Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van a
+víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a…
+Sokat megmerül a bakancs, még a tiszturak is míg végig megy a major
+úr a süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban…</p>
+<p>– Minek hijtál ide a sárba, – mondta az asszony gyáva
+mormogással. Nem mert most úgy, mint valaha, kipattanni az urára:
+nem volt vele tisztában, hogy józan-e.</p>
+<p>A katona nevetett.</p>
+<p>– Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy
+percig hallottam is ágyuszót… Meg úgy láttam, mintha odaát muszi
+mozogna… Tudja isten: csak úgy láttam…</p>
+<p>Átnézett a töltésen a tulsó partra.</p>
+<p>– Mán úgy megszokja az ember az ilyet… Mer szigorujan ki van
+hagyva a kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd szinén, mert
+leszedik az embert! De ha megyünk a vízér, mer négyezerötszáz
+lépésre kell vízér menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem
+fenn. Nem bolond a muszka, hogy egy emberre ágyuval lőjjön… Meg
+szamár is, nem tudja eltalálni… Hanem azér néha így rájön az
+emberre, hogy: hű a mérges istenit, most!… akkor osztán leugrik az
+árokba ész nélkül… Pedig hát mindegy… eccer úgyis meg kell halni…
+<span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
+"Page_143">-143-</a></span></p>
+<p>Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme
+olyan szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy
+megbánta… hogy fél… Fél már szegény…</p>
+<p>– Látod te, – mondta a katona és sokáig nézte a vízpartot… Ha
+itt vóna most a hátunk mellett a sveerehabic, akkor eccer csak
+hallanád, hogy: bumm!… azután megindulna fenn a gránát… sziiiiiij…
+hasítana a levegőbe. Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott
+nem látni semmit, hogy merre megy, csak a hangja sivít, mint a
+vasdaru… ssiiijju… akkor le: ropp!… s ott a falu megett fel egy
+nagy füstfelleg, nagy két araszos, ott az ég alatt, nagy fekete
+füst, felveti a fődet, fát, sarat, követ, mindent amit tanál… Akkor
+a bóbakter beleszól a telefonba, hogy kétszázzal rövidebbet…
+Barátom: az az igazi világ… No mennyünk fel innen, mer átázik a
+cipőd.</p>
+<p>Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan gyöngéden és
+figyelmesen, mint egy kis gyereket.</p>
+<p>Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol
+voltak, ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy
+vastag sarat rázott le.</p>
+<p>– Teremtő isten, ez az ember nem tiszta…</p>
+<p>Lehajtotta a fejét és a szemében lassan könnyek gyűltek… Siratta
+a régi urát…</p>
+<p>Sokáig mentek, ballagtak a vízparton, a töltés peremén.</p>
+<p>– Hallod! – fogta meg hirtelen az asszony karját az ember.</p>
+<p>Ez rettenve nézett rá, már megint?</p>
+<p>De az ember szeliden nézett reá:</p>
+<p>– Hallod!… – szólott s csak a hangjában volt valami
+kimondhatatlan gyöngédség, amit szóba <span class=
+"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> kiadni
+nem tudott, mert az ilyen szegény emberek nem tudják szóval becézni
+egymást. – – Hallod!… milyen ez a világ… Úgy van köztünk a víz,
+mint itt… Ilyenformán is… De akik ezen a partján vannak, azok mind
+egytestvérek, egymást segítik, kedvellik, egykézre kell dógozzanak…
+aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni…</p>
+<p>Soká nézett mély sugárzással az asszony szemébe…</p>
+<p>– Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a
+napjai folynak, mindig folynak, mégse mulnak el… De aki a másik
+parton van, azt mind le kell lűni… geveerrel, masingeveerrel,
+ágyúval, sverével, handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lűni…
+érted ezt te…</p>
+<p>Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is
+figyelt a szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az
+őrülés, torkon fogja s bedobja a vízbe… Pedig nem félt tőle. Ha
+megtette volna se félt volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta ő,
+hogy ki volt… ez az ember… azelőtt… s ha most nem is az, aki vót,
+azért ő nem félt tőle… nem, ő úgy odaadta magát neki, a drága
+emberének: hát istenem, ha úgy rendelte az Isten, fogja torkon,
+ölje meg: dobja a vízbe… szegény, miket kellett neki abba a
+háborúba szenvedni, hogy odáig jutott…</p>
+<p>S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott s
+úgy odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát:
+úgyse lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni… nem
+lesz jó vége…</p>
+<p>A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját
+gondolatát látta… <span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
+"Page_145">-145-</a></span></p>
+<p>– Pedig hallod, – mondta eltünődve, – én azt mondom neked: nem a
+muszka van a másik parton… hanem a másik parton vannak a gazdagok…
+Mink vagyunk itt, tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek… mind
+itt vagyunk, akiknek büdös putrija van… rongyos ruhája, nincsen
+ennivaló kenyere… csak sok gyereke, pedig az a gyerek, nem mondja,
+hogy hun veszed: azt mongya ereggy lopni… csak sír: avval is
+fájdíttya a szülei szívet…</p>
+<p>Az asszony nézte, elcsorduló fáldalommal nézte a szegény vergődő
+emberének a szemét.</p>
+<p>– Minek mondod ezt, – kézdezte lecsorduló könnyel.</p>
+<p>A katona előre hajlott.</p>
+<p>– A másik parton van a tiszti menázs… ott vannak a szép nagy
+házak, terített asztalok, meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok
+bab, kolbász, ódalas, sonka… Oda süt még a nap is, még a madarak is
+oda járnak, mer ott jó danolni… ott vannak a jó emberek, amékek
+senkit se bántanak, meg krajcárt adnak a kódusnak…</p>
+<p>Mintha megszünt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni,
+szólani, csak nézte a szegény meggyűrt arcot, csak nézte s egyre
+jobban elcsiporodott a szíve csipegő sírásra.</p>
+<p>A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához s azt egy
+parányit lejebb igazította a szemére.</p>
+<p>– Azér most ott is megtanulták egy kicsit, hogy kell sírni…</p>
+<p>Átalintett a másik partra s belekacsintott a felesége szemébe,
+hamisan, maliciával:</p>
+<p>– A gránát nem nézte… sok urfi elpotyogott… el ám… 3-án este
+masiroztunk el Koltovból, reggel háromóratájba értünk egy erdőbe,
+<span class="pagenum"><a name="Page_146" id=
+"Page_146">-146-</a></span> Lukovicéből mentünk, osztán Zizimbe
+állottunk meg az erdőbe. Aszonták, ott a svarmlénia. Fenét vót.
+Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer csak három gránát
+lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát. Szalad egy
+baka, hogy mi az, mi az. Hát tennap elszórták itt a mieinket.
+Rögtön sturmolni: hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor
+meghalt egy kadett, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás,
+a dinsztfürende őrmester; nem is maradt több tiszt, csak a
+kompanikomendáns. Na… mind, mind vége lett az uraknak… én meg itt
+vagyok…</p>
+<p>Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott.</p>
+<p>– Ott míndegy… honnan gyütt… a tulsó partrul, vagy az errülső
+partrul… ha mán ott van, a gránát nem igen válogattya… – hirtelen,
+mély fájdalommal kiáltott: – de hogy itten még azután se mindegy…
+azt a kutya mindenségit ennek a világnak: hát itten még most se
+mindegy? Hát mi az istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat
+hónap után gyünni, osztán itt van az én három gyerekem, meg itt van
+az én egy feleségem, osztán semmitek sincs téllére… Se liszt… se
+zsír… se lencse… semmi isten fenéje… Hisz énnekem huszonnyóc napra
+vissza kell menni… hát mit csináltam vóna annyi kis időn veletek,
+hogy ellássalak. Nem ad nekem ezen a fődön egy ember se egy darab
+kenyeret… ha minden gyerekem éhen döglik is…</p>
+<p>Elfordult s a szeme síróra húzódott…</p>
+<p>Az asszony mélyeket sopántva lélekzett. Már látta, elveszett
+ember…</p>
+<p>De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de megindult
+s ment, ment előre… <span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
+"Page_147">-147-</a></span></p>
+<p>Az asszony is utána eredt, s meg sem állottak a városig, a
+vásárig.</p>
+<p>Nem is szólottak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan
+és bolyongva, olyan idegenül…</p>
+<p>Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt…
+Falusi asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban
+tejfel volt és gombolyagba összenyomott turó… Nem főzött a
+gyerekeinek turós galuskát a mióta az ura odavan, csak kétszer…
+Odapillantott az emberre: vajjon észreveszi-e.</p>
+<p>De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat
+látott az asszony. A gyerekek még most is mezitláb vannak… s már
+reggelre fagy volt. Ruhát is látott… jó kis ócska ruhákat árultak
+egy szekérről, ócsón lehetett vóna szerezni… De az ember csak ment,
+lépegetett előre, lehajtott fővel, ment előre tovább… Húsz darab
+libát olvasott meg egy ház tövén, micsoda libák, istenem… neki csak
+három tyukocskája van… egyik tojik, szegény, mán hagyogató, nincs
+kedve ebbe a hidegbe…</p>
+<p>Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől… Lám
+ott áll a vasas zsidó sátora előtt…</p>
+<p>Utána ballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót
+válogatott. Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a
+kövön, egymáshoz ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a
+keménységét. Végre egyet megtartott.</p>
+<p>– Mi az ára? – kérdezte.</p>
+<p>– Forint negyven.</p>
+<p>– Sok. <span class="pagenum"><a name="Page_148" id=
+"Page_148">-148-</a></span></p>
+<p>– Tegye le.</p>
+<p>Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot
+vetett. Jaj azt hitte, rögtön agyonvágja a zsidót avval az
+ásóval.</p>
+<p>Nem, csak a zsebébe nyult s odaadott három koronát.</p>
+<p>Visszakapott egy hatost.</p>
+<p>Azt odaadta az asszonynak.</p>
+<p>– Ne… vegyél a gyerekeidnek mézest…</p>
+<p>Az asszony azt hitte meghal… Mézest… egy hatosért…</p>
+<p>Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud
+lenni… Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se
+étel… osztán vegyen egy hatosért mézest…</p>
+<p>Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró
+szemét, felszijta az orrát s mézeskalácsost keresett… Soká
+nézegette az apró mézes mogyorót… be hitvány… kukoricaliszttel van
+csinálva… be sovány… méz nélkül és jóisten, be drága…</p>
+<p>Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza… Mézessel
+a vásárból… egy hatos ára mézes…</p>
+<p>Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott,
+megérezte, mikor közel ért, elindult gyorsan hazafelé az úton.</p>
+<p>Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment ment, megtörten,
+csüggedten, életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura
+után.</p>
+<p>Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot
+nézte.</p>
+<p>Egyszer megállt.</p>
+<p>Megfogta az asszony karját s hozzá hajolt. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p>
+<p>– Köztünk van a víz… – mondta.</p>
+<p>Az asszony nem értette.</p>
+<p>– Nem értyük meg egymást soha, mert köztünk van a víz…</p>
+<p>– Ejh, – rántotta meg a vállát az asszony.</p>
+<p>Most már únta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez
+is csak magának rabol, még a gyerekeire se gondol…</p>
+<p>– Igy nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz… –
+mondta az ember. – Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk…
+meglátjuk közelrül a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat… a
+szemüket… csak ép hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk
+le őket… enni adunk nekik… amit mink eszünk… csak addig ellenség az
+ellenség, amíg köztünk van a víz…</p>
+<p>Hirtelen a zsebébe nyult s kivett belőle egy kis csomót. A
+markában tartotta egy percig s nézte… egy gombolyagba kötött kis
+kendő volt, ahogy nézte az asszony.</p>
+<p>Akkor kinyujtotta a karját s messze bevetette a vízbe…</p>
+<p>Az asszony éles szemmel meredt rá.</p>
+<p>Kitalálta, hogy ez a rablott pénz.</p>
+<p>– Ajjaj, – sóhajtott s azt gondolta: – ezér érdemes volt?… hát
+érdemes volt ezért?…</p>
+<p>Aztán megindultak. Lassabban mint az elébb, mint aki elvesztette
+a célt. De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény.</p>
+<p>Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek
+volna, mintha meggyülölték volna egymást.</p>
+<p>Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span>
+beszélgetőket láttak. Egyszerre belenyilallott mindakettőjükbe,
+hogy <em class="gesperrt">arról</em> beszélnek.</p>
+<p>Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a
+házaspár megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk
+bámult.</p>
+<p>– Hallják a gyereksírást, – folytatta aztán, – csak hallják,
+pedig ott volt a Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány,
+tizennégy esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír…
+átküldték a kis Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni,
+mert a kapu be volt zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény
+gyerek, hát bokáig való vérbe ott fekszik a szegény ártatlan
+meggyilkolva… A Vargáék nagyobbik lyánya az ajtóba, a másik, az
+Eszter meg a kis házba.</p>
+<p>– Borzasztó, borzasztó, – tördelték az asszonyok a kezüket…</p>
+<p>– Borzasztó, – mondta a katona felesége, mert úgy érezte,
+mindenki őket nézi, – borzasztó – s húzta az urát, hogy menjenek
+onnan.</p>
+<p>A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vájákoló
+asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni… ezek
+igazán nem tudják, mi a háború…</p>
+<p>Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte
+futva ment előre.</p>
+<p>Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt:</p>
+<p>– Hová szaladsz má no…</p>
+<p>Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett
+előre.</p>
+<p>– Én is úgy hagytam a három kicsit, – mondta aztán vissza elfult
+szóval.</p>
+<p>Az ember hirtelen megállott, megtorpadt.</p>
+<p>A három kicsit… az ő három gyermekét… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span></p>
+<p>Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná
+meg azokat… Kettévágott gégével.</p>
+<p>De hát az nem lehet… ki bántaná!… Ne szaladj, akarta kiáltani:
+<em class="gesperrt">hisz én itt vagyok…</em></p>
+<p>Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok,
+gyerekek szaladtak a templom felé.</p>
+<p>A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás,
+a borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is
+rászállott, s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel
+hasított végig a lelkén.</p>
+<p>Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért.</p>
+<p>A gyerekei ott állottak a ház előtt s az anyjuk leguggolt
+hozzájuk és csókolta őket.</p>
+<p>Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán
+megfordult, még mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az
+ajka kívánta. Érezte, hogy keresik.</p>
+<p>Két csendőr állott meg a kapuban.</p>
+<p>Az egyik leemelte a fegyverét s lövésre készen tartotta.</p>
+<p>Neki a szeme se hunyorított.</p>
+<p>A csendőrök rászegezett szemmel jöttek az udvarra.</p>
+<p>– Járt maga a Varga házba mámma? – kérdezte a fekete, az
+őrmester.</p>
+<p>– A Varga házba? – szólott a katona nyugodtan.</p>
+<p>– Még pedig ma.</p>
+<p>– Éppen ma?</p>
+<p>– Éppen ma.</p>
+<p>– Mer tegnap jártam.</p>
+<p>A csendőr a szemébe meresztette a szemét.</p>
+<p>– Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p>
+<p>– Napszámért. Igen.</p>
+<p>– De mámma vót ott?</p>
+<p>– Mámma?… Minek lettem vóna ma.</p>
+<p>– Mi van a zsebedbe? – kiáltott rá a másik csendőr.</p>
+<p>A katona hidegen oda nézett a tegezésre, de akaratlan
+lepillantott a zsebére. Egy fehér kendőnek csücske lógott ki s
+véres volt.</p>
+<p>Nyugodtan kihúzta s gondolkodott, micsoda vér ez.</p>
+<p>– Hogy magyarázza ezt? – szólott az őrmester.</p>
+<p>– Hogy? – szólott a katona.</p>
+<p>– Ki vele! – s a két csendőr úgy emelintette a szuronyos
+fegyvert, hogy bármely pillantban használhassák.</p>
+<p>A katona csendesen elmosolyodott s mintha nem törődött volna
+velük.</p>
+<p>– Megvágta magát a kis fiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is
+kötöttem.</p>
+<p>A csendőrök meglepetve figyeltek.</p>
+<p>A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk
+az anyja mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit s nem is
+nézett reájuk, a legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat
+kezén tartotta.</p>
+<p>– Mér van bekötve a kezed, kis fiam? – kérdezte szépen az
+őrmester a gyereket.</p>
+<p>Az még nagyobbra nyitotta a szemét.</p>
+<p>– Én nem tudom, – mondta s az apjára nézett. – Édes apám
+bekötötte, mikor hazajött, pedig az övé vót véres.</p>
+<p>Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan
+elnézte a kis fia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte,
+elmosolyodva nézte… <span class="pagenum"><a name="Page_153" id=
+"Page_153">-153-</a></span></p>
+<p>– No fiam, – mondta, – most csendőrkézre adtál…</p>
+<p>Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete
+őrmesterhez.</p>
+<p>– Hát én vótam… csendőr urak…</p>
+<p>A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó
+falusiakkal. Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas
+gyilkost. Csak ő maga nem volt megrémülve.</p>
+<p>Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét.</p>
+<p>– Hát tuggya, csendőr úr, – mondta mégis, gyerekes
+mentegetőzéssel, mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát, –
+azelőtt én se tudtam vóna ránézni a gyilkosságra… Ha édes anyám
+csirkét ölt… vagy a feleségem: megmondhassák! én bizony oda se
+dugtam az orrom… de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember,
+amirül nehéz osztán idehaza leszokni…</p>
+<p>Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még
+egyszer. Végre. Mikor a családjátul vinni akarták.</p>
+<p>Akkor végig nyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot
+nyögött, nyöszörgött s kétségbeesett tekintettel nézett a kis
+fiára, aki eltorzult arccal, elgörbült kedves ajkakkal sírni
+kezdett.</p>
+<p>– Fiam, – mondta – kis fiam! hoztam neked egy kis mézest… ides
+anyádtul kérd el…</p>
+<p>A gyerek felnézett az anyjára s ő az alatt gyorsan kiment a
+kapun.</p>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<div class="figcenter">
+<div class="bbox">
+<p class="center"><b>MÓRICZ ZSIGMOND MŰVEI:</b></p>
+<ul class="lsoff indented">
+<li>A Fáklya. Regény.</li>
+<li>Az Isten háta mögött. Regény. II. kiadás.</li>
+<li>Árvalányok. Regény.</li>
+<li>A tűznek nem szabad kialudni. Elbeszélések. II. kiadás.</li>
+<li>Boldog világ. Állatmesék.</li>
+<li>Csitt-Csatt. Elbeszélések.</li>
+<li>Falu. Szindarabok. II. kiadás.</li>
+<li>Galamb papné. Regény.</li>
+<li>Harmatos Rózsa. Regény. III. kiadás.</li>
+<li>Hét krajcár. Elbeszélések. III. kiadás.</li>
+<li>Kerek Ferkó. Regény.</li>
+<li>Karak szultán. Elbeszélések.</li>
+<li>Magyarok. Elbeszélések. II. kiadás.</li>
+<li>Mese a zöld füvön. Elbeszélések.</li>
+<li>Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Elbeszélések. II. kiadás.</li>
+<li>Pacsirtaszó. Szindarab. III. kiadás.</li>
+<li>Sárarany. Regény. II. kiadás.</li>
+<li>Sári biró. Vigjáték. III. kiadás.</li>
+<li>Szegény emberek. Elbeszélések.</li>
+<li>Szerelem. Vigjátékok. I–II–III. kötet.</li>
+<li>Tavaszi szél. Elbeszélések. II. kiadás.</li>
+<li>Tragédia. Elbeszélések. II. kiadás.</li>
+<li>Vidéki hirek. Elbeszélések.</li>
+</ul>
+</div>
+</div>
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76118 ***</div>
+</body>
+</html>
+
diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt
new file mode 100644
index 0000000..b5dba15
--- /dev/null
+++ b/LICENSE.txt
@@ -0,0 +1,11 @@
+This book, including all associated images, markup, improvements,
+metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be
+in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES.
+
+Procedures for determining public domain status are described in
+the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org.
+
+No investigation has been made concerning possible copyrights in
+jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize
+this book outside of the United States should confirm copyright
+status under the laws that apply to them.
diff --git a/README.md b/README.md
new file mode 100644
index 0000000..f54bc92
--- /dev/null
+++ b/README.md
@@ -0,0 +1,2 @@
+Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for
+book #76118 (https://www.gutenberg.org/ebooks/76118)