diff options
Diffstat (limited to '76118-0.txt')
| -rw-r--r-- | 76118-0.txt | 5366 |
1 files changed, 5366 insertions, 0 deletions
diff --git a/76118-0.txt b/76118-0.txt new file mode 100644 index 0000000..6d6257a --- /dev/null +++ b/76118-0.txt @@ -0,0 +1,5366 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76118 *** + + + + + +SZEGÉNY EMBEREK. + +_E könyvből 50 számozott példány jelent meg._ + +A címlapot és borítékot Gara Arnold rajzolta. + +MÓRICZ ZSIGMOND + +SZEGÉNY EMBEREK + +MÁSODIK KIADÁS. + +NYUGAT KIADÁSA + +BUDAPEST + +1917 + + + + +TARTALOM + + Gombaszedés 3 + Erdei kis piros virágok 49 + Thekla Orowna 66 + Lázban 80 + Idegsokk 86 + Egy szegény fecske 93 + A macska 102 + Hőskor 109 + Szegény emberek 116 + + + + +GOMBASZEDÉS + + +I. + +A hegyoldalt nagy lombos tölgyfák fedték. A század nyugodtan heverészett +az áldott pihenőn, a szép lombok alatt. Olyan zöld volt a falevél, +annyira üde, mint a frissen kibontott zászlók. + +Az ágyúdörgés egyre hallatszott. Gépfegyverek dolgoztak szakadatlanúl, +szegény horvátoknak melegük lehet odaát a jobbfelőli hegyben. A század +minden legénye megnyugodva tudta, hogy az állásukat nem fedezték fel az +oroszok, akik most észrevéve, hogy nagyon előretolt s fáradt csapatokkal +állanak szemben, a nagy visszavonulást erős utósereggel fedezték, amely +heves támadásba akart átmenni az üldözőkkel szemben. + +De csak a horvátok állását ismerték s azt borzasztóan belőtték, az egész +hegyoldalt. + +A tisztek szakadatlanul tanácskoztak, igen aggasztotta őket, hogy +hiányzik az összeköttetés a horvát ezreddel. + +András egykedvűen hevert egy szép mohos szikla oldalán. Mióta szegény +Fecske meghalt, azóta elvesztette a régi könnyű vérét, mindig egyforma +komoly szemmel nézett a világba s halkan fütyörészett egy-egy otthoni +nótát, mindig csak az otthoniakból, a legénykoriakat, soha sem a háborús +nótákat. Ha valamelyik olyat kezdett, amit a gyakorlótéren tanultak, +elfordította a fejét s szűkölni szeretett volna, mint a kutya. + +A cigányt látta meg, vizet hozott a patakról. Most már csak ez az egy +falujabeli volt. + +– Gyere csak Imre. + +A cigány bandzsitva ment hozzá. + +– Aggyál csak egy ital vizet. + +– A fénrik urnak visem, – mondta a cigány. + +– Á, nem hagyom én benne a fogamat – szólt András és elvette a kulacsot. + +Ivott egyet belőle, keveset, s visszaadta a cigánynak. + +– Nesze… – Utánaszólt. – Imre. + +– No. + +– Levelet kaptál? + +A cigány vigyorgott. + +– Irt a zanyád, te!… – ugratta kicsit András. + +– Aha. + +– Hát még tud az irni is! + +– Nem ű irta, – mondta a cigány, – iratta. + +András elszemlélte a cigányt. Nem értette, minek forgatja ez el a fejét. +Máskor ha levele jött hazulról, mindjárt szaladt vele, most már napok +óta nem szól róla, csak annyit mondott tegnapelőtt, hogy az anyja irt. + +– Iratta!… Aha… Megvannak a purgyék? + +A cigány mondani akart valamit, de csak elhallgatta, osztán vigyorgott. +Hirtelen meglátta a zászlóst a heverő legénység fölött s megijedt, szó +nélkül sietett hozzá. + +András megcsóválta a fejét. Nagyon mérges volt; mit akar ez a cigány, +hogy nem adja a levelet. Méltóságán alúl valónak tartotta, hogy ő kérje +a cigány levelét, de nagyon kiváncsi is volt, mert mindig irtak valamit +az otthoniakról. Ő persze soha sem adta oda a cigánynak a maga levelét, +de azt elvárta, hogy az sziveskedjék neki a magáéval. + +– András! + +A zászlós intett ide neki a dombról, mire ő feltápászkodott s közelebb +ballagott. + +– Megbeszéltük, hogy altisztet csinálunk belőled. + +– Belőlem! – mondta András és felhúzta szemöldökét. + +– Kevés az altiszt, már muszáj a negyedik svarm frajterjét is +visszaküldeni, mert sárgasága van, gyenge. Hát téged ajánlottalak +helyette. + +– Sose ajánljon engem, – mondta András és elfordította a szemét a távoli +hegyek felé, ahonnan az ágyúdörgés hallatszott. + +A zászlós megütődve nézte. + +– Miért? Nem kell a sarzsi? + +– Nem kell nekem… Eleget dógozok én így is. + +A zászlós megharagudott. + +– Szégyen, – kiáltotta, – ilyen legény, ilyen értelmes ember… Kivonja +magát a munka alól… + +Ott is hagyta rögtön s mérges pattogással elment a bükkfák felé. Ott +volt a bataillon-kommandó. + +András újra visszafeküdt a mohos kőre s lassan fütyörészte: + + Édes anyám adjon isten jó estét, + Haza hoztam a szép barna menyecskét, + De nem azért vettem el, hogy szeressem, + Kedves szülém könnyebbségét kerestem. + +Felnézett a fák közt az égre. Az ég kék volt, tiszta, kevés látszott +belőle a nagy lombok közt. + +Haza gondolt, kicsit izgatottan, a vére mégis zuborgott, a tiszta, szép +kis feleségére gondolt, akit otthon hagyott. Neki meg itt kell heverni a +mohos kövön, mikor otthon olyan kegyetlen munkaidő van. No nem baj, csak +egyszer haza kerüljön még, csak a jó Isten hazavezérelje valaha a kedves +családjához… Erősebben fütyölt, hogy elnyomja a kibuggyanó könnyeit: + + De nem azért vettem el, hogy szeressem!… + Édes szülém, kedves szülém könnyebbségét kerestem. + +Ravaszul odalesett, amerre lement a zászlós s megbólintott a fejével. +Nem hát, nem fogja magát kitenni nagy dolognak. Nem kell neki a sarzsi, +a csak felelősség. Fizetés egy, osztán még felelősség is. Svarmführer +lenni. Kéne egy jó svarmfirer, aki lelöveti magát akárhol… Osztán +várhatják otthon… + +Lassan fütyörészett, egyedül, gondolataiba mélyedve. Látta a feleségét, +meg az anyját. Vajjon hogy egyeznek… + +Verejték ütött ki a homlokán, a sapkáját egészen lehúzta a szemébe. Nem +is szeretett erre gondolni. + +Hirtelen fölfigyelt, mint a ló, aki a távoli neszre fülel, míg a zabot +ropogtatja. A horvátok nem tüzelnek. A jobbfelőli hegyen egészen +megszünt a puskaszó. + +Számolt magában. Most mit akarnak ezek? Már a muszkának jól ismerte a +szokását, az sötét este előtt nem támad. Addig jól belövi a hegyet, +akkor majd sturmol. A horvátok beszüntették a tüzet. Az igaz, erős lehet +ott az állás… Dél óta lövik, fedezék sincs jó, csak sziklás bokros hely… + +Aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem ő a batájom komendáns, hadd törje +az a fejét. + +Meglátta a cigányt. + +– Gyere csak ide – kiáltott rá, – Imre. + +A cigány el akart lógni, újra kiáltott neki. Egész türelmesen. + +– Imre! Gyere csak ide. + +– No, – támlott elő a cigány. + +– Hogy van az a nóta, te: «Esküvőre kéne menni Szegedre…» + +A cigány elvigyorodott, a fekete képe a szürke sapka alatt olyan volt, +mint a csizma, ha meszes sárba jár. A fehér fogai kivirítottak s hamar +összecsucsorított szájjal fütyölte tovább: «Jaj de békjót vertek a két +kezemre, kezemre… Esküvőről akasztófára visznek, ravisznek… Két csikóér, +négy tinóér felkötnek, felkötnek!» + +– Aha, úgy, úgy, – mondta András, – «Esküvőbül akasztófára visznek, +ravisznek…» + +Aztán hanyatt vetette magát a mohos sziklán. + +– De kár, hogy nincs itt a hedegíd – mondta. + +– Nó még jó vóna most hegedilni, – mondta a cigány s nevetett. – Ott +hegedilnek, nem hallod. + +András odafigyelt, a horvátok felől semmi fegyverszó nincs. Csak a +muszkák lőnek kitartóan, talán a maguk lármájától nem is hallják, hogy +itt elhallgattak… + +– Add ide azt a levelet!… – mondta hirtelen András, keményen, kiáltva és +villogó szemmel. + +Úgy gondolta, hogy szép szerivel fogja kicsalni a cigányból, mert már +egészen biztos volt benne, hogy valami rossz hírt lappongat előle a +cigány a levélbe és most egyszerre, mint a forrás, buggyant föl a +lelkéből az aggodalom, a harag, a bajtól való félelem. + +– Levelet? – mondta a cigány. + +– Amit a zzanyád írt, – morogta András szokott csufondáros szavával. + +– No testvir, – hebegte a cigány, – minek vón azt neked olvasni… + +– De add ide, mert váglak képen, hogy a fejed úgy repül egyik hegyrül a +másikra, mint egy slapner! – morgott András a foga közt s a szeme +szikrázott. + +A cigány nem tudott mit tenni, nem is mert, belenyult a bluza alá s az +ingéből előhúzott egy egészen mocskosra izzadt rózsaszinű lapot. A +tenyerével kezdte simogatni, hogy formája legyen, de András rámordult. + +– Sose izélj… no! + +Elvette a levelet s elolvasta. Lassan, betüről betűre. + +A cigány néha az eget nézte, néha az ő arcát. Aztán felnyúlt s a fa +lehajló ágába kapaszkodott s féllábon volt, meg a másik lábára állott. A +sapkáját is föltolta a bubjára s füstös képét mindenfélekép elrángatta. +Ahogy a cigányvér dolgozott benne, egy pillanatig nem birt megmaradni +higgadt és komoly. + +András elolvasta a levelet, nem szólt semmit. Még egyszer ránézett, +megfordította, elolvasta a címezést is. Visszaadta. + +– Most sokáig nem kapunk postát, – mondta aztán. + +A cigány rábámult, azt hitte, most valami borzasztó lesz, ha András azt +a levelet elolvassa; kiszáradt gégével nyögte. + +– Aha. + +S visszavette a levelet. Összehajtogatta, aztán újra bedugta a kebelébe. + +– Nahát ezek ellógtak, – mondta András. + +– Micsoda? + +– A horvátok ellógtak. + +A cigány átnézett a hegyre, félrelépett s úgy erőltette a fák közt a +szemét, hogy lásson valamit. + +– El, – mondta aztán. + +A szeme olyan volt, mint egy messzelátó. Tisztán látott az alkonyodó +világon is minden sziklát odaát… + +Egy gránát lecsapott s nagy robbanást vágott a hegyoldalon. Nem is +csoda, ha ezt nem birta egész napon át a horvát. + +András megint hanyatt fordult s az égre nézett. + +– Hát az a nóta, Imre, hogy: «Panni néni sosem ett olyan jót…» + +– Onnye, – mondt a cigány felvigyorogva, – de bolond nótákon jár az +eszed. + +– Mint amilyen a Marosi juha vót – dünnyögte tovább András. – Az apja a +mezőben megnyúzta,… A lánya a bőrit haza hozta… No, hát osztán?… + +– Nem tudok én ilyen bolondságokat. + + Panni… cigány… more úgy vigadott, + Míg a juhhús ki nem fogyatkozott… + De mihelyt a juhhús fogyatkozott, + Panni néni megint szomorkodott… + +A cigány elhúzta a nyakát, egyet rántott a vállán s elment, cigányt +csufondároz ez a nóta. András tovább dudolta, mint akinek nincs más +gondja. + +Az önkéntes káplár jött zömöken, feketén errefele. + +– András! + +– Tessen káplár uram – fordult oda András és szokatlan szívességgel fel +is ült. + +– Hát maga mért nem akar frájter lenni? + +– Frájter? + +– A hadnagy úr nagyon dühös. Ilyenek a magyar legények, csak ki akarják +húzni magukat a munka alól. Bezzeg odaát a horvátok, szegények, azok +melegbe vannak. + +András komolyan megbillentette a hüvelykujjával a bajusza két sarkát. + +– A horvátok?… Azok mán ellógtak… De hát nem is csuda. Mert nagyon +megdógozták őket… + +Az önkéntes figyelni kezdett. Komoly ijedt gond volt az arcán. Vastag +ajkait összeszorította s konok kis homlokán verejték kezdett gyöngyözni. + +Megfigyelte ő is, hogy odaát már nem szól egyetlen fegyver sem. + +Gyorsan megfordult s visszasietett a bükkfák felé. + +András utána kiáltott, + +– Káplár úr. + +– No. + +András fölállott s odament elé. + +– Hát sarzsi nem akarok lenni, mer megteszem én így is a magamét… Hanem +egy jó patrujba elmennék azér… Hogy a sarzsikat kiméljék… Mer azoknak +felelőssége van. + +Az önkéntes erősen belenézett az András szemébe, az olyan volt, mint a +tiszta patakvíz, ha követ vetnek bele; kicsit fodros, de a kék ég mégis +tisztán tükröz benne. + +– Jó. Tudomásul veszem. + +András újra elkezdte csöndesen fütyölni, hogy: «De nem azért vettem el, +hogy szeressem, Édes anyám könnyebbségét kerestem…» Hirtelen +összerántotta a szemöldökét s haragosan elkezdte dalolni a legújabb hadi +nótát: Már minálunk babám, Már minálunk babám, Az jött a szokásba. + +Hirtelen meglátta a cigányt. + +– Imre! + +– No. + +– Hát Imre, gyüssz-e gombát szedni? + +– Hova? + +– Arra a másik hegyre-e, a horvátokhoz. + +– Nem vesztél meg! + +András kicsit nevetett s hamisan legeltette a szemét a cigány elijedt +füstös képén. + +– Gyüssz hát, mer úgy senki se ismeri a gombát, mint a cigány. + +Aztán fölállott, kiegyengette a derekát s a vállára csapott a cigány +bajtársnak. + +– Patrujba megyünk, hé. + +A cigány elfintorította a képét s megvakarta a fejebubját. + +– Mondtam, hogy nem kell neked azt a levelet olvasni… + + +II. + +Kilenc legényt kapott, köztük a cigány is volt, nagy sanyarúságára a +morénak, aki az egész háborút igen nem kedvelte, de a patrujba menéstől +különösen fázott. + +Rendbeszedték magukat, ott állottak a nagy öblös fák alatt s körülvette +őket a szakasz többije, akik nevettek, szerencsét kívántak, de egy +kicsit örültek, hogy nem ők mennek a veszedelmes kirándulásra. Ha +kellett volna, mind elment volna. Fél az ember attól, ami jön, ami +ígérkezik, pedig sose tudja, hogy mi vár rá. + +András komoly volt és kemény. Más legény volt már, nem az, aki egy-két +hét előtt, mikor még játékból a szemét is kicsalta volna az önkéntes +káplárjának, akivel furcsán, melegen összeszokott, ahogy összetörődnek a +veszélyben, bajban az összevaló emberek. + +– Isten áldjon, András – mondta a kis káplár s fekete vastag szemöldöke +alatt furcsán mosolygott a szürke szeme. Mikor a két kemény kéz +megragadta egymást, egyik sem szégyenkezett, hogy puhább, kényesebb. + +– No, csak semmi érzékenység – szólt a zászlós és a fiúk egy-kettőre +kinn voltak a dróton. + +Mikor kibújtak a nagy fák alól s leláttak a völgybe balra, amerről az +orosz golyók jöttek, a szabad magas ég alatt András szándékosan +felnézett az égboltra s szalutált. + +A jó Istennek szalutált. Megérezte, úgy érezte, hogy a legfelsőbb +hadúrnak szeme elé lépett. + +A puha fűben aztán lefeküdtek, mert a bokrok is elcsenevészedtek előttük +s a tiszta alkonyodó délutánon megláthatták volna őket. + +András untalan körülnézett, itt van-e valamennyi fiú, nem szökött-e meg +valamelyik, nem veszett-e el a cigány. Ő, aki eddig úgy el tudta magát +húzni a dolog elől, hogy még tüzet is csak akkor rakott, ha kedve volt +hozzá, olyan apja lett a kis csapatának, hogy még a lélekzetüket is +hallotta. + +Jobbra, folyton dekkolva kúsztak le a völgy fenekére. A kis patak +csendes csergéssel folyt le az orosz állások felé. Az oroszokat innen +szorították le a mieink, de azok a völgyet elzáró harmadik hegyen +megállottak, elérték az ágyúparkjukat s már huszonnégy órája tartják a +helyet, sőt erősen fenyegetik a mieinket, akik üldözésben nagyon is +előre értek s az ágyuinkra várniok kell. + +Már az utolsó baka is tudta, hogy éjszaka meg fogják rohanni a kopasz +hegyet, amelyet egész délután nagy erővel lőnek s ahol a mi horvátjaink +fegyvereit már el is hallgattatták. + +– Gyerünk csak fel ide – mondta András. + +Egyszerűen mondta, kurta, paraszt szóval, amelyben ott lappang a +tréfaíz, tréfa a komolysággal, a halállal és fölfelé intett, fölfelé +indult a puszta hegyoldalon, amely nyiltan feküdt neki az ellenség +tüzének. + +– András, csak nem ment el az eszed. Hát kerüljük meg a hegyet, osztán +hátulrul majd lejövünk… – kiáltott ingerülten egy Csapó nevű fiú, aki +mechanikus volt Pesten. + +– Te vagy a fírer, vagy én vagyok a fírer – mondta András és a szemébe +nézett. + +– Ép olyan baka vagy, mint én. + +– Igen? nesze! – s úgy vágta arcul a legényt, hogy annak leesett a sapka +a fejéről. Ha még egy szót szólasz, keresztül szúratlak! + +Csönd volt. A másik habozott, az ökle a szuronyos puskát markolta; a vér +benne felgyűlt, aztán megint lebírta. Lehajlott s felvette a sapkáját. + +András megcsöndesedett, megérezte a behódolást. + +– Majd mondd meg a főhadnagynak, hogy te hogy csináltad volna – mondta s +elfordult. + +Felnézett a hegyre és vezényelt. + +– Forverc. + +A német szó sokkal jobban hatott, mint míg magyarul, a maga szavait +adogatta. Egyszerre a vezényszó bűvös ereje korbácsolta meg őket s neki +indultak a hegynek, mintha maga az ezredes állana megettük a habos +lován. + +Fújtak és lihegtek s kapaszkodtak a kövek közt. + +Beértek a lövések mezejébe. Nem messze gránát csapott le s ők lekapták a +fejüket, persze későn, mikor már a robbanásnak minden szele a képükben +volt. Elég messze voltak, nem volt semmi baj. + +Tiszta réten futottak át. Nem is sprungoltak, nem állottak meg, nem volt +volna értelme, átszaladtak egyfolytában. + +A kis nyáj, mint egy csoport juh a farkasok csattogó foga közt, a +farkasüvöltés rettenetes lármájában futott előre. Szegény tíz kicsi +ember, kis magyarok, akik messziről, szanaszétről jöttek, egyik földásó +volt, a másik mesterségtudó, vagy kereskedő, vagy gyengén nevelt fiatal +fia az anyjának, most összecsapzottak, a lelkükkel, mint a kinyujtott +indákkal fonódtak egymásba és szaladtak előre, maguk sem tudták hova, +miért, mi lesz, csak futottak elfult lélekzettel és szemüknek sugarában +untalan ott volt a félő keresés, mindig csak egymást nézték, csak egymás +után bégettek gyenge szívükkel. Felettük borzasztó madarak repkedtek, +tűzmadarak, amikről senki sem tudja hova szállanak le, csak azt, hogy +ahol leszáll egy, ott ilyen kilenc kis gyapjasnak menthetetlen halál. + +Kifúlt egynéhányuk s levetették magukat. András pihenőt rendelt. + +– A jó Isten kezébe vagyunk – szólott egy Medvecki. + +Váratlan szó volt a borzalmas kietlenségben. Az emberi szívek +megcsendültek rá, mint az acéllal ütött üveg. + +– Jó Isten! – törülte el izzadt homlokát egyik. – Tudod te, hogy hol a +jó Isten… Tudja ő, hogy mink hol vagyunk? + +– Tudja – szólt lassan Medvecki. + +A többi hallgatott. + +– Hátha ott meglátnak s jól becéloznak, osztán jön egy gránát, oszt +ideesik, akkor is tudja!? + +Erős csend volt. A legények lihegtek, nem gondolkoztak, mind ráhagyta. +Szomorúan. + +Medvecki, a sovány és csendes kis legény sokára megszólalt: + +– Hátha nem látnak… vagy ha meglátnak, a számító tiszt rosszul becsüli a +távolságot… vagy ha jól becsli, rosszul állítja be az irányzékot, vagy +ha mindent jól csinál, az ágyú már rossz, sokat lőttek belőle, már nem +dolgozik jól… vagy ha az ágyú jó: puha alatta a föld, visszarug… a jó +Istennek tíz millió segítsége van, ha segíteni akar… + +Egyszerre valamennyien felocsúdtak, mintha tiszta napfény süt ki a sötét +alkonyaton, nem is villámlobbanás, hanem meleg teljes napfény, úgy +beleláttak hirtelen a nagy titokba: igen, csakugyan, ebben a lehetetlen, +ebben a borzasztó bizonytalanságban nincs semmi, csak egy bizonyos, az, +hogy az Isten itt van… Egyszerre oly erősen tudták ezt, hogy már úgy +tűnt fel nekik, mintha az Isten egy végtelen és teljes sziklaszilárd +bizonyosság volna s a föld csak egy lobogó lepedő a kezében s az emberek +csak olyan csillogó valami, mint a szivárvány… De hogy van az, hogy soha +azelőtt nem látták az Istent?… + +András is elfeledkezett a nagy számításáról és sok gondjáról s maga is +szinte boldogan megborzongott, megörvendett, hogy itt a jó Isten. Mégis +itt van. A szempillájával újra szalutált neki. A szempillájának +megmerevedésében ott volt a templomi áhítat. + +Az első hitetlen lassan feleszmélt, mert idáig ő is a sajátságos hatás +alá került, akkor feltámadt benne az ember konok rosszasága, hogy ne +akarja elhinni, amit egy nála vékonyabb és gyengébb és ismeretlen ember +mond. + +– No, csak higyje maga az ilyeneket, oly foltreffert kaphat, hogy +csakúgy repül… + +Az emberek mind rámeresztették a szemüket a gonosz lélekre, akit most +úgy néztek, mintha az ő megrontásukat akarná. + +– Fogd be a szád… nyomorult egy ilyen ember… – morogta valaki s +megállott a nyelve, kikerülte most a megszokott istenkáromló szókat, +mintha tövis szúrta volna meg. + +– Tudja maga, mi a foltreffer – szólt egy nagy sapka alól egy sápadt +szőke ember a mohos kő tövén. – Mikor én először vótam Galiciába, tudja, +a más idők vótak. Együtt a sógorral, aki a testvéremet elvette. Én +tisztiszolga voltam a nagyságos ezredorvos úr mellett. Mikor szaladtunk +az országúton; erős út volt Lembergig… Azt mondja nekem a sógor: Sándor, +siess, mert utólér a muszka. «Hogy siessek, mondok, mikor ilyen terével +vagyok». Hát tudja, akkor jött egy gránát. Ráesett a sógoromra, nem +maradt abbul az emberbül ennyi se, mint ez a csomó gaz… Engem meg +felvetett a szele. Elvitt annyira, mint ide az a bökkő… elájultam, úgy +szedtek föl, mégse lett semmi bajom… + +Hallgattak. Azt mondja a Medvecki nevű: + +– Jó ember vót a maga sógora? + +A szőke beregi ember hallgatott. Megértette! + +– Hát sógorom vót szegény, az Isten nyugtassa, öt gyereke maradt, +serdületlen, nekem is négy van, mind nekem kell eltartani, meg az +öreganyámat is… De én azér nem tudom azt mondani, hogy istenfélő lett +vóna… Rossz ember vót, rossz vége is lett… Foltreffel… + +Úgy megértették, úgy elfogadták, úgy belenyugodtak. A hitetlen is +hallgatott, örült, hogy egyszer szabad hinnie, szabad megnyugodnia… + +András kiszabadította magát a beszédek varázsa alól. + +– Gyerünk, emberek, – mondta – mint odahaza, ha déli pihenőn nagyon +elbeszélgetnek s ki kell adni a szót, hogy lehet tovább munkálkodni, +aratni vagy kapálni a jó levegős kukoricában… + +Nemsokára valami ijesztő hang riasztott rájuk. + +– Szanitész – ordította egy emberi szó… + +Sokan feküdtek szanaszét már itt. Kevés élő, már többnyire csak +hallgatott a nagyobb része. + +Egy magyart is leltek a horvátok közt, az megmondta, hogy borzalmatos +veszteségeik voltak; a horvátok nagyobb része elveszett, azért a +hadnagyuk visszahúzódott a megmaradt csapattal, mikor már mind pocsékká +lőtték őket. + +András gondolkodva nézett a beszélőre. Az már tudja, mi van a horvátok +hegyével… De abban a pillanatban elhatározta, hogy nem megy vissza evvel +a hírrel. Mit ér ez. Mire küldték akkor ki őket. + +– Hun van a maguk ezredje? – kérdezte a fekvőt, aki elejtette a fejét, +sápadt arcából szivárgott a vér s motyogta: + +– Nem megyek én többet a gyerekeimhez, – talán már nem is hallotta az +emberi szót. + +András számítgatott, merre kerülhet a hegy hátába, valahol arra kell +lenni az ezrednek. Onnan új csapatot kell ideküldeni… De hátha a +visszahúzódottak már ott vannak az ezrednél. Nem lesz-e hiábavaló utánuk +menni? Már talán jön is új erősítés az elhagyott hegy felé… De hátha +nem… Hátha nem érhettek a visszavonulók az ezredhez… Hátha itt marad, a +hegy védetlen az oroszoknak s akkor kétfelé támadnak, akkor az ő ezredük +ágyútalan prédára marad… + +Nem volt semmi tanácsa. Egy szót sem szólott a többieknek, akik +bizonytalanul, tétovázva vártak, ahogy vár a gyerek a vásárban, fogván +az apjának kezét s nem lát semmit a nagy sokadalomban. De azért meg van +nyugodva, mert az apja újját szorítja a tenyerében. Így volt most András +a fej. Nem is gondolt arra, hogy tanácskozzon a többivel. Mire az? Hogy +mindenki rontson valamit? Amíg erősen nézett maga elé, komor arccal, +Csapó, akivel ott lent a hegy alatt szava volt, megszólalt: + +– Patruj… orosz patruj… + +András lenézett az alkonyodott völgybe s lassan meglelte az oroszok +közül kiküldött kisded csapatot. + +Azok is valami tízen lehettek. Óvakodva jöttek előre, fel a kopasz +hegyoldalnak. + +– Leszedjük őket. + +Bosszantotta, hogy épen Csapó vette észre, neki is lehetett volna annyi +esze, hogy meglássa… Milyen jó, hogy még tovább nem mentek. + +Míg az oroszok közelre jöhettek, lövésre, biztosra, ő maga feljárta +egyenként a halottakat, sebesülteket. Mind sorra vizsgálta, míg csak +élőre nem lelt, aki el tudja igazítani, merre menjen az ezred után. + +Mintha nagy adósságtól szabadul az ember, úgy könnyebbült meg, mintha +pörben megleli az igaz utat, a jó szót, ami az igazság, a szabadulás +útja, úgy felvidámodott aztán, hogy erről is tudomást szerzett… Akkorára +bejött nekik az orosz őrcsapat is. + +Hetet lelőttek, három visszafutott. Olyan sortüzeket adtak, mintha egy +zászlóalj volna itt. + +Most már mehetünk tovább – mondta András és neki indultak, hogy mielőbb +megkerüljék a hegyet. Ha a parti lakos a Dunán jégzajláskor átmegy, az +kerülgeti úgy a halált, mint ők a szanaszét ledobbanó robbanások között. +De jó a jégdarabokon csónakázónak, látja legalább, hol les rá a halál, +hol léphet az élet biztos kis pontjára tovább, ők azonban egészen +tudatlanul mentek előre, nem a halálba lépnek-e s maradtak visszább, nem +a halál áll-e arra a foltra. + +Hogy átértek az erdőbe, át a hegy túlfelére, ahol már megint csak az +ártatlan erdő vidám susogásában hallották a távoli mennydörgést, olyan +csudálatos volt. A jó Isten újjon, csakugyan kézen vitte a kis csapat +lelkét. Ugyan mire tartogatja? Vajjon nem úgy fog bánni velük, mint a +fiú, aki szakadékon halálos magasságból lehozza a madárfiókákat a +kebelében, hogy aztán veszítse el. + +Meg is lelték az ezredet, magát az ezredest. + +Magyar ember volt. Mit sem tudott a kopasz hegy dolgáról, rögtön +intézkedett, újabb zászlóaljat indított oda. + +Andrással ki sem törődött, mehetett volna már, amerre akart. Andrást +bosszantotta. Megállott és csak várt. Várt, mert az ember megteszi a +dolgát: de még a vizsla is, ha fölhajtja a vadat, kimereszti a szemét, +kilógatja a nyelvét s lihegve várja a nyakán a gazdája elismerő +veregetését. András is meredt lábbal állott, kidagadt szemmel. Ha német, +ha horvát ez az ezredes, szót sem szól. Egyet int és a kapufélfának sem +köszön, megy dolgára… De magyar embertül?… Annak tudni kell, hogy mi +történt itt! Attul nem veszi föl. Annak legalább a szemébe néz még +egyszer!… + +Végre visszakerült az ezredes. + +– Ezredes úrnak alássan jelentem, elmehetek? + +Az ezredes belenézett a legény szemébe, szótalan kinyújtotta a kezét. + +S megrázta emberül a közbaka öklét. + +– Tanyázzatok le, kaptok jó vacsorát. + +András megingatta a fejét. + +– Alássan jelentem – mondta s a torka fulladt volt és még hozzátette: +«ikmelede gehorzám»: nekünk az a parancs, hogy rögtön vissza, ahogy +lehet… – avval sarkon fordult, mint otthon a gyakorlótéren. + +Mikor megint a setét erdőben törtettek előre, azt mondja a cigány: + +– De kár vót azér a jó vacsoráér. + +– Ne beszélgessetek – szólt András. Szaporán vissza oda, ahol vótunk, a +kopasz hegy oldalára. + +– Má megint oda? – kiáltott fel Csapó akaratlan. + +András nem gorombáskodott vele, csak azt mondta: + +– Oda… + +Később azt vetette: + +– Fiúk: van elég éles! + +Két napja volt töltényosztás, azóta még alig lőttek; amit ma este +kieresztettek; mind cipelte a maga háromszáz éles töltényét. + +Csak akkor tudták meg, mit akar velük András, mikor éjfél felé, ott +állva a kopasz hegy szürke sziklái közt észrevették, hogy megindult az +orosz roham. + +Szemmel lehetett látni, hogy áradt felfelé az orosz sereg, három vagy +több rajvonalban s a tíz legény, a tíz magyar legény olyan tüzelést +indított, hogy az oroszok sturmja megállott, habozott, óvatos lett, +sprungolt és a homályos csillagos éjszakában, mikor hold nem volt, de a +csillagok özöne mégis világossá tette az embert, mind fedezéket ásott… + +Szóval András tizedmagával feltartotta az egész orosz rohamot odáig, míg +megjöttek a horvátok. + +Ki voltak ízzadva, ki voltak állva az őrült munkában. S a cigány +szuszogni alig bírt, mikor mondta: + +– E jó vót, András, de most osztán haza!… + +– Fenét, – mondta András – még nem szedtél gombát!… Pedig azt igértem a +főhadnagy úrnak! + + +III. + +Annyira ki voltak merülve, hogy pihenni kellett. Az ember addig győzi +erővel, míg muszály, de csak addig, akkor rögtön összeomlik. Sötétben és +fák közt, bokorba akadozva és gyökerekbe botolva baktattak előre s +egyszercsak valamennyiükben ellenállhatalanul ott volt annak a tudása, +hogy most aztán vagy lefeküdni vagy meghalni… + +Alig értek ki a harcmezőből, mindjárt összeomlott a kis sereg. András +maga is érezte, hogy eh, mit kinlódjon az ember túl mindenen. Egy kis +szemérem volt benne: utolsónak dült le a puha fűbe, de elsőnek aludt el. + +Egy pillanat múlva már otthon volt, a kis faluban, a kis házban, vagy +ház körül, később sokat gondolt rá, de nem tudott soha tisztán +visszaemlékezni, hogy mi is volt, csak egyre az anyja haragos arcát +látta, ahogy a tányérokat, csuprokat rettenetes lármával csapkodta a +földhöz… Hogy lehet egy anyának ilyet tenni. Egy öreg asszonynak, akinek +már lehetne egy kis belátása, hogy a fiatal asszonyoknak még a világi +cifraságon is jár az eszük… Nem olyan kiszikkadtak azok, hogy megvessék +az örömöket, az ártatlan örömöket, azért fiatalok, hogy egy kicsit +éljenek még a fiatalságukkal, úgyis mi öröm van ebben az életben. Az +ember csak küzd, csak dolgozik, csak húzza az igát, mint a barom… Semmi +pihenés, semmi mulatság, nem lehet megállani, mert mindjárt itt van az +adó, meg az a kis adósság, a kamatok, meg ruhát kell venni, meg a marha +is drága, a kis pénz, ahogy begyül, szét is mászik, sohasincs húsz +forint, amire az ember azt mondhatná, hogy: nahát feleség, ez az enyém, +evvel azt teszem, amit akarok, gyere nézzünk szét a világban, hogy lehet +húsz forint árát józan kedvvel mulatni… Dehogy is lehet. Bort inni?… A +nem öröm, mert csak fáj az ember feje utána… Enni?… Ki eszik meg húsz +forint árát?… Vásálni? Hát akkor megint nincs húsz forint, meg osztán +mit adnak húsz forintért a mai világba, mikor mindennek +kétszeres-háromszoros az ára, csak egy pár csizma, az is hatvan pengő a +mai vásárokba… Hát jóisten, akkor mi baja van az anyjának avval, hogy a +kis menyecske vasaltba jár. Mindennap friss vasaltba. Hogy egyebet se +csinál, csak vasalja a tisztát. Hát ennyi kedve se teljék a világba? Hát +még a keze munkájából se legyen annyi szabadsága, hogy tiszta rendes +ruhába sétáljon!… Kell ezér a tányérokat meg a fazekakat olyan nagy +kegyetlenséggel a falhoz csapkodni, hogy még a ház is csakúgy hangzik +belé… + +András vergődött, izzadt, lehegett borzasztó nagy belső keserűségben. +Maga körül felvágta a mohát, szétrugta az avart, úgy viaskodott álmában. + +De hát két asszony közé kerülni, mikor a két asszony úgy egymásra +éhezett, olyan csikorgó szemmel tüzel! No lám, már a fiatalt is hiába +csitítja, kezdi már ez is a csapkodást! Nesze neked kakasos +porcellántányér… Ó s mekkorákat szól, mint egy távoli ágyú… S hozzá az a +harsogás, csetepaté, lárma, sivítás, üvöltés, káromkodás, a tüzes +pokolban nincs ehhez fogható rémség, borzasztóság. + +O már el is vesztette egészen a fejét itt a harcolók közt, csak áll, és +áll és nézi, hogy a két asszony hogy acsarkodik egymásra. + +– Nincs gazdasszony! – süvölt az öreg anya, – kell a máknak hamuba +kerülni, marékkal szedem én hamuból a mákot, asszony az olyan, aki a +mákot így pazarolja! A két keze törjön le, de a lába szakadjon meg, de a +szeme ugorgyon ki, az én mákomat nem fogja senki fia bornya homokba +kavarni!… Nincs gazdasszony ebbe a házba, mert ha vóna csak annyi, mint +egy köjök, nem vón a mák homokba! + +András dermedten hallja az anyja csattogó, ki-kirohanó szapora lármáját +s rá a felesége édes, éles, még veszekedésben is olyan mézesen kedves s +most ez is olyan szívet daraboló visszanótáját: + +– Én nem vagyok gazdasszony! Éngen nem tanított meg az én anyám?… Mindig +vagyok olyan, mint akárki! Ihos jány vagyok, nem akármiféle!… Ahelyett, +hogy megköszönné, hogy rendbe szedtem a fiát, hogy olyan házat tartok, +ami mindig tisztességes ház, ahelyett hogy büszke lenne rá, hogy ilyen +menye van, aki kivakarta mindnyájukat a piszokból… Hát ki mos én rám, ki +vasal én rám, hát ki dógozik az én gyerekemre? Vett neki valaha valamit? +Vett egy csergőt neki, vett játékot neki? vett egy kis viaszkos +vászonykötőt legalább neki? Hát énnekem még tisztába se lehessen tartani +magamat, meg a gyerekeket! Hát ezt érdemlem én!… + +Na de hát azt nem lehetett hallani. András fogta vóna befelé az +asszonyok száját, hol a feleségét, hol az anyját csitította, de nem +hallott ott egyik sem egy árva szót az ő szavából, csak fujta mindenik +tele tüdővel, teljes erővel a maga mondókáját. + +És azok a borzasztó csapkodások, azok a tányérok, azok a kondérok, +amilyen lármát tudtak vele csapni! + +A hideg verejték szakadt, mint a tajték a ló hátán, a hámban kihajszolt +isten adta pára szügyén, tomporán. S neki mintha cigánybékó lett vón a +két kezén, lábán, semmi lakat rajta, mégse tud mozdulni, le volt +cüvekelve, hogy el ne szaladhasson. Csakúgy fincolt a két patáján és +innyogott, mint ostor alatt a gángoló paripa. Neki hallgatnia kellett +ezt a rémséges danát, készen, hogy eccer csak mégis kirugjon, vagy +odaharapjon, hadd érezze a kancabőr is. De csak magára ömölt vissza a +méreg tajtékja s lebirta magát, kinkeservesen, mint a komor ló… + +Hogy az embernek az élete ott van a gyenge asszonyi fajzat markában. Ők +szövik, fonják, ahogy tudják, ők adnak örömet, olyan kimondhatatlan +boldogságot, amit az egy szál ember, a rideg legény, soha meg nem tud +szerezni magának… A boldog életet… De ők csinálják meg a gyehennát is. + +András felhördült, felsikótott: a két asszony egymásnak ment… + +És fölébredt. + +Ahogy a szemét kinyitotta, még percekig pislogva bámult s azt hitte +tovább álmodik, mert a fazék csörömpölést egyre hallotta. + +Sokára jött rá, hogy hiszen álom volt az egész. Hiszen nincs otthon! +Nincs az asszonyok kocódásában… Hiszen itt van a rengeteg nagy erdő +fenekén… Messze, száz mérföldnyire, ezer mérföldre az édes otthontól… +Itt van egésségben, bátorságban… + +Aj de jó volt, hogy csak álom volt az egész patália. Felült, megdörgölta +a homlokát, ásított, mosolygott… Szinte jólesett, hogy itt van a +háhorúban, a csatatéren… Szinte megörült, mikor rájött, hogy a nagy +csattogatás nem a borzasztó tányérvagdosástól van, csak ágyúk, fegyverek +ropagásátúl a hegyen. + +– Kejjetek fel hé, – kiáltott, ahogy körülnézett a csillagjárás iránt s +újra elkiáltotta magát: – Mindjárt ághegyen a nap! + +Egy, kettő megmozdult, a többi feküdt, mint az agyonütött. + +– Óóóóf… – ordította el magát András, mert egyszerre rájött, ki ő, mi ő, +hogy ő most felelősségbe van s buta fejjel úgy elaludt, hogy még őrt sem +állított. + +A félelmetes kommandóra egyszerre felkapta a fejét mind, mintha otthon +volnának a kaszárnyában. Aztán, ahogy rájöttek, hogy nincsenek a kemény +strózsákon a szigorú őrmesteri kéz alatt, megint csak visszaeresztették +a fejüket az édes, puha fűbe s lassan eszmélgettek, hogy a derekuk, +válluk, minden csontjuk fáj. + +– Óff, az anyátok, – ugrott talpra András és vesszőt hasított a legelső +fáról. + +Csak úgy suhogott a jó fiatal hajtás, ahogy amúgy magyarosan mustrálni +kezdte vele a cimborákat. + +– Mit verekedsz, – morogta egyik, – ippen olyan baka vagy, mint én… + +De aztán nagyobb igyekezettel ámolyogtak ki a rövid, de jó álomból. + +Virradt a lombok közt, jó hűs volt, a csontjukat is átjárta az erős +levegő, dideregtek a vékony bluzokban, aztán szétbontogatták a +köpenyeket és magukra csavarták. Az este olyan fáradtak voltak, hogy még +azt sem bontotta ki maga alá, kettő sem. + +– Hol van Csapó, – kiáltott fel András. + +Csapó hiányzott. + +– Elesett, – mondta morogva valamelyik. + +Többet nem beszéltek róla. + +Volt két sebesült is, úgy hogy csak hatan maradtak, akik sérületlen +álltak. + +– No, direkció hazafelé, – mondta a cigány. + +András azonban azt mondta: + +– Meg kell elébb keresni azokat a horvátokat, akik megszöktek a hegyről. + +Gondolta magában, azok biztosan elbodásztak valahogy rossz úton s most +el fognak tévedni maradni. + +De örült, hogy Csapó elveszett. Nem szerette azt az embert, az nagyon is +versenytárs volt, nagyon élesen tudta nézni, hogy ő mit csinál… + +A falkája, mit tegyen, vele ment s rajvonalban bukdácsoltak előre a +hegyoldalon, a bokrok közt, a fák szembecsapó ágai alatt. Hogy kiértek a +tisztás hegyoldalra, a reggeli nap első sugara akkor lőtt ki a párás, +ködös hegycsúcsra. + +Lent a völgyben egy kis falu, mint a nyáj a a hűvös reggelen, összebújva +hevert még. + +– András! – kurjantott messziről a cigány. + +Andrásnak összerándult a szeme. Nagyon sértette a cigány közönséges +kiáltása… Nem, az mégsem való: az ilyen embernek sarzsinak kell lenni!… +Hogy minden cigánybaka le ne tegezhesse… Hisz utóvégre az ezredes úr is +kezet fogott vele!… S egyszerre megérezte a markában az ezredes kemény, +pompás szorítását s mindjárt megdagadt tőle a szíve… + +– András… – rikoltott újra a cigány. + +– No! + +– Meg vannak a horvátok! + +– Hun vónának, no… + +– Ahun a, ott tanyáznak-e!… + +András arra nézett, amerre a cigány mutatott s csakugyan katonákat vett +észre a hegy kanyarodón, ahogy a fűben táboroztak. + +– Látod má? + +András megvetően mordult. + +– Neked csak a gombára legyen gondod, – mondta. – Neked más gondod ne +legyen. + +Szinte boszantotta, hogy már ennek is utána lesz. Máma nem fért a +bőrébe. Mindenáron bajt szeretett volna… Tudja isten, úgy nem vágyott +vissza az ezredhez, a megszokott csapatokhoz, mintha mindjárt haza +kellene menni… Haza, a faluba, a házába… ahogy álmodta… + + +IV. + +A horvátokkal hamar végeztek. Azok szegények nagyon pocsékká voltak +lőve, de becsületük volt, mert annyi sebesültet hoztak át a tulsó +hegyről, hogy András csudálkozva szemlélte. Emberséges dolog ez. + +A hadnagyuk ezeknek is magyar volt. Igen köszönte Andrásnak a +szívességet, hogy hírt vitt mindenről. Ez a hegyöble olyan sajátságos +szélcsendes hely volt, nem is hallották át a tulsó partról az éjjeli +csata dörgését, mert akkor még sokkal nyugtalanabbak lettek volna. + +– Mért nem mentek le a faluba, hadnagy úr? – kérdezte András és a +nyöszörgő sebesülteket nézte. + +– Oroszok vannak bent, – mondta a hadnagy. + +– Oroszok! – s Andrásnak megvillámlott a szeme. + +– Őrjáratot küldtem le az éjjel s rájuk lőttek. + +– Hm, – csóválta András a fejét, – még hogy oroszok. Muszkák… Sokan +lehetnek? + +– Sokan nem lehetnek – gondolkodott a hadnagy. – Bizonyosan egy +elszakadt töredék, de én a magam szétroncsolt századával még akkor sem +támadhattam meg őket, akármilyen kevesen vannak. + +A hadnagy a saját dolgára fordította figyelmét. Sok baja volt szegénynek +a betegeivel. Aztán még egyszer megkínálta a rumos palackjával a fiúkat. +András és kis csapata itt reggelizett együtt a horvátokkal, akik egyre +azt mondták: + +– Ja szom hrvat, szevasz magyar… + +– Szerbusz tesvír, – paroláztak velük a magyar fiúk. Hát akkor mégse +olyan vad fajzat ez, ahogy otthon mesélik, ha így tud segíteni egymáson. +Szegények. Jól kiállották azér a tüzet odaát, egy épre két sebesült is +jut… + +– No komám, – mondta András egy hosszú horvát legénynek, aki úgy figyelt +rá, mintha minden szavát értené, – hát fogjunk kezet azok helyett is, +akik otthon vannak. + +A derék horvát gyerek elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Nem értette. + +De azt megértette, mikor András odanyujtotta a tenyerét s emberül +megrázta. Erre azután olyan szerető és meleg arcot vágott, hogy a könnye +is a szemébe szökött. + +– Hát mink is elmegyünk csendesen, – szólott aztán András, mint mikor +szomszédolásnak vet véget az ember. + +A hadnagy emlékül neki adta a kis piros noteszát. + +– A nevem is benne van, – mondta, – legalább ha az életben találkozunk, +meg fog ismerni, barátom… Csak már vége volna a háborúnak, – tette +hozzá. + +András mosolyogva tette el a blúza mellébe a kis jegyzőkönyvet s azt +mondta: + +– Mink még el se kezdtük… Csak egy hónapja, hogy kijöttünk a +menetszázadba… vagy egy hete, hogy először hallottam puskalövést… De +ellenséget, azt még nem láttam. + +Ezzel azután elment az őrcsapatával. + +– De most mán csak hazafelé eccer, – szólt egyik legény, aki már szinte +tréfára vette az András nagy okos buzgóságát + +– Most jön a java, – mondta András komolyan s megállott a kis falu +felett… – Megfogjuk sturmolni a falut… + +– Hogy! + +– Muszkák vannak benne! + +– Mink hatan?… + +– Muszkák vannak benne! – mondta keményen András és mindjárt dologhoz +látott. + +Biztosra vette, hogy ha az éjjel a sötétben a muszkák ellenállottak is, +most napos reggelre már megjött a józan eszük, látják, hogy el vannak +vágva… Hej de szívesen vitt volna haza egy-két tucat foglyot. + +De erős volt a vállalkozás. + +A földre hasalva, fűben, vetemény közt csúszva lopózkodtak közel a falu +szélső házához. Fától-fáig egyenként, míg az első kerítéshez értek. + +Szegény rongyos rutén asszony lépett ki ijedten s majd megdermedt, mikor +magyar katonákkal állott szembe! Be volt kötve ócska kendőfélével és +sápadt volt, csüggedt, mint aki virraszt. + +– Van nálad orosz katona? – kiáltott rá fojtott hangon András. + +Az asszony megfordult csüggedten s bement a házba. András utána, előre +szegezett s lövésre készített szuronyos puskával. + +Az alacsony putri sötét volt, bűzös volt. Vén, százesztendős ember +feküdt a kuckóban s mint egy félig döglött kutya, meresztgette a szemét. +Az asszony odanyult alá a vacokba s kihúzott egy fél kenyeret. Elébe +tartotta Andrásnak. Nem sírt, nem jajgatott, mint aki már nagyon jól +hozzá van szokva a nyomorúsághoz. + +– Russzki, – mondta András, – van itt russzki! + +Az öreg ember ott az ágyon megértette s el kezdett nyávogni, krákogni, +mint egy agg eb, sírt és esküdözött mennyre-földre. + +András körülnézett. Lassan megszokta a szeme, látta, itt nincs mit +keresni. Szólt a cigánynak, aki óvatosan mindig az oldala mellett +lopakodott, hogy kifelé innen… + +Ahogy megfordult, a cigány ököllel megfenyegette az asszonyt, nagyon +borzasztó akart lenni s csúnyát káromkodott és megmentette a fél +kenyeret, amit András már ott hagyott… + +A következő házban már kint várta őket egy asszony. Ez is rongyos +piszokcsomó, mint a másik, ez is ugyanolyan kimerülten szomorú. Egy +cseréptál főtt hajas krumlit tartott az ölében, alázatosan kinálta. + +Reszketett a szegény s hogy megmutassa nem mérgezett étel, belenyult s +kettétört egyet és beleharapott. + +– Ide csak vele öreganyám, – szólt a pirosképű vidám Komáromi cimbora s +az üres kenyérzsákjába öntötte a krumplit. + +– Itt muszka van, ha így kínálgatóznak, – morogta András és szikrázó +szemmel nyomult be a pitar alacsony, meszelt ajtaján. + +Nem volt benn egy sem. + +Az ötödik, vagy hatodik házban, ahogy belépett, úgy megrémült, hogy a +vér is megállott benne. + +Az asztal mellett ott ült négy darab orosz gyalogos. + +Itt valamivel világosabb volt, vagy a szeme szokta meg, jól látta az +arcukat, azok is úgy meredtek rá, fakón, ólomsápadtan s megdermedt +szemekkel. + +Fel volt téve a lapos sapka a fejükön s a hosszú szuronyú fegyver az ágy +mellé támasztva. Nem gulába, csak úgy össze-vissza a letiport ágyhoz. + +Mint ijedt kutyák az országúti csárdánál, ha szembe találkoznak, +mindenik a gazdája szekerének kereke közé menekül, mintha az megvédené s +kidugja a fejét és a távoli az idegen szagot szimatolja a másikon. Úgy +markolták a mieink a fegyver vasát s azok az asztal lapját és csak +néztek egymásra egy hosszú, keserves pillanatig. + +Aztán valahogy megoldódott. + +Az egyik orosz felállott, emberséges képű egyszerű kis ember, fulladt +szóval, beszáradt torokkal valami szót vakkantott, akkor ingadozva előre +lépett s kinyujtotta a tenyerét. + +András fellélekzett. Azért feneegye, megkönnyebbült… + +– Fegyvert ide, – mondta annál keményebben. + +A másik orosz felállott, mint a parancsra kell. Az ágyhoz lépett, +összeszedte a négy fegyvert s odatámasztotta a Komáromi karjába, aki az +András háta mögött állott. A cigány egész az ajtóban volt, se holt, se +eleven, annál borzasztóbb képeket vágott s csak most kezdett annyira, +mennyire magához józanodni. + +Komáromi tartotta a négy fegyvert s a magáét ötödiknek, úgy el volt +látva, hogy szükség esetén egyet se tudott volna használni. + +Ekkor András leeresztette a maga fegyverét is, balkézre fogta s +egyenként kezet szorított a muszkákkal. + +Ezzel a kézszorítással, mintha minden el lett volna intézve. Valami +kedélyes enyheség fogta el őket a rendkívüli feszültség után. Csak +néztek egymásra, csak nézdelték egymást és mindkettőjüknek hirtelen +valami öröm, hála és szeretet öntötte el a lelkét. Meg tudták volna +egymást ölelni… Ugy híjját érezték a testvéri csóknak… Hiszen egymásnak +köszönik az életüket. Mindenik a másik kezében volt. S elfogta őket a +távoli emberségnek sugallása. Hogy találkoztak… Itt valahol, messze +mindentől, ami valaha csak számított nekik, itt mégis találkoztak. +Mintha régesrégen, még az özönvízben elszakadt testvérek ismertek volna +egymásra… Te is ember vagy, emberi formájú, szívű, te is egy istennek +teremtménye velem… Úgy megszorították egymás kezét, úgy meglelték ujjaik +egymás ujjait: kéz kézre ismert… a kezek nem is harcolnának… csak a szem +harcol, mert az lát valamit… sem a száj, sem a fül, sem az orr nem +harcolna világháborút… És ime, mégis hogy szemmel ismernek együvé… A +szemen keresztül gyúl fel az egész belső lényük, mintha a szem szikrát +fogott volna beléje… + +De csak egy-két pillanatig tartott. + +Akkor megint bekürt emberek lettek. Mint az ökör, aki járomba tanult +már, hajtja nyakát maga igába… András rendelkezett, amazok engedtek s +mintha mindig ez lett volna mesterségük, sorba sorakoztak a +fogoly-transzportra… + +– Nincs több? – kérdezte Ándrás. + +Lám, azok is elfeledkeztek erről; szívesen mutogattak az oldalajtóra. + +Két muszka mászott elő a parányi kamrából. + +Azok is odaadták a fegyvert. + +– Ajebuzeusát, – mondta Komáromi – hát én fogom cipelni nekik a puskát? + +András odakint már sorra állította őket. Az idegenek szaporán pislogva, +sápadt arcukon égő rózsákkal nézelődtek maguk elé s példát adtak a +többinek. Már látták, hogy végkép el vannak vágva, az összes környező +hegyek magyar katonasággal tele, ez a nehány vitéz, aki rajtuk ütött, a +menthetetlen halálnak jelképe volt: és mégiscsakvalami életbe vezette +őket. + +A hat legény, akik után még a két sebesültjük is lemászott, egyszerre +csak százhuszonhét orosz foglyot sorakoztatott. + +Mind nyujtotta a kezét, mind sorra kezet fogott mindnyájukkal s ami az +első percben megható volt, kezdett undorító lenni. A pöttön kis magyarok +visszaemlékeztek az éjjeli harcra, a sok kemény strapára, amit ezek +miatt kellett szenvedniök, a sok éhségre, fáradságra, hogy el kellett +hagyni az otthont, a hazát, a becsületes, jó embersorsot… s egyikből, a +piros képű, vérrel teli Komáromi gyerekből eccer csak kitört: + +– András, – mondta – hagy vágjak pofon egyet közülük… De míg kezet nem +fogtam vele, mer ha mán kezet fogtam, nem vághatom pofon… + +András nem szólott s a következő percben egy egészséges, jóízű pofon +csattant el egy széles, szelíd emberi ábrázaton. + + +V. + +Két-két fegyvert keresztbe tettek s mint a targancson azon vitték a +többit. Cipelték maguknak a muszkák, ők csak ballagtak mellettük +feltűzött szuronynyal. + +András gondolkodva ballagdogált, lógatta a fejét s ütögetett. + +– Cigány. + +– Nohát. + +– Lesz-e gomba? + +– Fáradt vagyok én. Nem megyek utána. + +– Mégy. + +– Nem eleget szaladtam mán edáig, még itt mászkájjak itt különösen. + +– Mégy cigány… + +– Ne legyél mán olyan pogány. + +– Mégy. + +A csapat völgy mélyén kanyargó úton ment előre, a cigánynak föl kellett +kapaszkodni a hegyoldalra, gombát keresni. A rüsztungját muszkával +vitette, csak a kenyérzsákot tartotta magán az András jóvoltából. Így +osztán egy kicsit megbékült. + +– Iszen csak tuttam vón, mi lesz belőle, dehogy mutattam vón meg neked +azt a levelet – morgott a cigány és eltünt az erdőben. + +András megint visszasüppedt magába, hazagondolt. + +Most már csak nevetett volna a hajnali rettenetes álmán, ha nevetni +kedve lett volna, de olyan furcsának látszott az előtte, hogy ime, akik +oly messze vannak tőle, tudja isten hány meg hány mértföldre: azok mégis +csak úgy itt vannak, mintha épen csak a mezőre ment volna ki, szántani, +vagy kapálni a meleg barna földet. Hát nincs határ, ami elválaszsza +tőlünk azokat, akik beleköltöztek a lelkünkbe?… Hiszen nincsen +pillanata, hogy a felesége valahogy, még ha nem is gondol rá, ott ne +legyen az eszébe. Meg az anyja, aki őt nevelte, szoktatta, meg az apja, +aki épen olyan ember mint ő: hirtelen munkájú, hosszú pihenőt kereső, +csöndesen elgondolkodó, komoly ember. + +A vékony Medveczki megszólalt mellette. + +– Tíz hónapja van a háború, kétszer sebesültem meg, de csak eccer tudtam +hazajutni. + +– Eccer? + +– Eccer. Akkor is csak három napra. Mán harmadnap jelentkezni kellett. +Gyalog mentem ki az állomástul huszonöt kilométerre, egész éccaka +majcsak avval tőtt; hajnali háromkor értem haza, eccer megháltam, másik +hajnalba mán megint vissza kellett gyünni, de akkor elkisért a vasútho a +legnagyobb fiam. + +– Hány esztendős? + +– Mán lehetős… nyóc. + +– Osztán gyalog jött magával? + +– Gyalog. + +– Osztán hogy ment vissza? + +– Vissza szekeren ment, mer bementem a malomba, gőzmalom van ott, osztán +leltem egy szekeret, az keresztül ment a mi falunkon, a visszavitte. + +– Mégis nagy merész vót egy gyereket elhozni. + +– Nem ís hoztam vóna én, de ű akart ám gyünni. Nem alutt egy szikromot +se akkor iccaka, csak azt leste, én mikor indulok. + +– Derék gyerek. + +– Aj, micsoda gyerek!… Nagyon egy ügyes gyerek… Mindig mintha csak itt +gyalogolna mellettem e. Mindig csak lenézek, még majd csakhogynem szólok +is neki, hogy: elmaradsz Pista. Pedig nem marad el, mer mindig itt gyün +mellettem… Csakhogy hát hogy nem látom, hát úgy tetszik, hogy elmarad. + +Mosolygott. Vékony szöszke bajsza alól. A nehéz hátizsák úgy lehúzta +sovány vállát, vörös nyakán ki volt dagadva az ütőér, mint az ökör, ha +előre nyujtja a járomban a nyakát s a nyelvével nyalogatja a száját. + +– Hát magának is úgy van? – szólott András, kicsit szinte restelkedve, – +hogy úgyvan, mintha itt vóna mellette mindenkije, csak épen, hogy nem +látná. + +– Úgy. + +– Csak mintha kiment vón az ember, a mezőre, vagy vásárra, vagy fuharba, +de majd csak hazakerül… + +– Úgy. + +– De még jobban itt van hajja; mintha még jobban itt vónának, mint mikor +otthon van az ember… Mer otthon úgyis van, hogy el is kivánkozik mán +hazulrul néha, kivált mikor veszekedés van… + +– Úgy… Úgy a… De hát még jobban úgy, tudja, mer én vótam odahaza, osztán +láttam mi van odahaza. + +– Mi? + +– Nem sok jó… Hét hónapig odavótam, osztán az asszonynak magának kellett +bedógozni a kis fődrül mindent, behordani ősszel. Egy lúval. Mer tudja +az is úgy van, hogy a kettő közül elvitték a jó szelid lovat, hanem azt +a bitang rugóst, azt ott hagyták. Osztán a meg most a tavaszon az árokba +fordította a szekeret, az asszonynyal, azóta ű is beteg… Ajjaj, minden +szét van. Semmi sincs jól. Az anyjokom is beteg mán nyóc esztendő óta, +hun felkél, hun lefekszik, asse tud segíteni. A feleségemnek apja nincs, +az én apám egy haszontalan ember mán, öreg, azér a kinlódik valahogy +nekik. De hát hogy van a. + +– Osztán maga nem segített – kérdezte gyötrődve András, mert véres, +habos, ijedtséggel tünt föl előtte, hogy hátha ő nála is ilyen bajok +vannak… Lehetnek. Gyenge asszony mindkettő, ha tudnak is perelni… + +– Én?… Hát mit lehessen ott segíteni? Szanaszét leltem mindent, +szanaszét hagytam mindent, csak itt esz a gond, mert hát a lelkem mindig +ott van. + +András kinosan lélekzett. Még az ő felesége ellen van valakinek szava! – +fuldoklott magában, – mikor úgyis olyan túlságos!… Hát mi kéne! +Megszakítsa magát! Ha úgy szereti a tisztát, kell azér vekszálni. + +– Nekem is elég gondom van, – mondta ki hangosan, mert azt hitte, ha ki +nem mondja, már szétveti az egész szivét, mellét, tüdejét az a +rettenetes szorulás. – Van elég nekem is. Van nekem min gondolkodni a +háborúba. + +– Mi gondja van? – kérdezte a Medvecki szeliden. + +– Hát a feleségem, meg az anyám… Nem férnek össze… + +A hangja elfulladt, a bluza alá nyúlt és kendőt húzott elő. Elkezdte az +orrát fuvogatni, a szemét is megtörülte, mindakét szemét. + +– A baj… – mondta a Medvecki. + +Soká mentek szó nélkül, míg csak az András szeméből, orratövéből fel nem +száradt az a szúrós könnyeredés. Akkor kicsit könnyebben folytatta. + +– Nem tűrnek egymásnak… Mindenik csak maga akar uralkodni… + +– Olyan az asszony mind. + +– Míg én otthon vótam csak megvótak, mer ha máskép nem, hát rájuk +ordítottam, hogy még a ház is reszketett… osztán miattam legalább +elhallgattak… De most az isten döglessze meg ezt a cigányt, hogy ennek +is itt kell lenni a bitangnak: nekem nem írtak semmit, de ennek megírták +most otthunrul, hogy: «Csécseiné is hazament, mert megsokalta az +anyjoka, hogy most is mindennap vasaltba jár!» + +Andrásnak megint elő kellett szedni a kendőt és soká fúvogatta az orrát. +Míg csak el nem unta, akkor olyat fújt rajta, hogy a vére is majd +elindult tőle… + +– Verje meg az a szentséges… hát olyan nagy baj az, ha egy fiatal +asszony mindennap vasaltba jár… Hát kell egy anyának ezért a menyét… + +Elfúlt, meghalt a szava. A szemébe lehúzta a sapkáját s úgy csikorgatta +a fogát. + +– Az istenit ezeknek a slapnereknek, hogy nem bir itt belém találni +valamelyik. + +– Ne úgy szóljon barátom, – mondta a másik, a Medvecki. – Lássa csak: jó +az, ha egésségesen veszekszik valaki, mer legalább egészséges: van benne +vér, meg erő, azér tud veszekední… De ott van az én szegény jó +feleségem: az is veszekedett szegény, míg minden jó vót, de má nem +veszekedik, mer ágyba fekszik három hónap óta… Meg az anyja mellette, +úgy lenni azoknak a négy gyerekeknek… Mikor milyen jól megvótunk, míg ez +a háború nem vót… + +András sóhajtott. Feltolta a sapkát megint a homlokára. + +Ott mendegéltek előttük az oroszok, a barna, földszínű köpönyegekben, +amilyet otthon a cigányok szeretnek viselni, mert azon nem látszik meg +semmi. Mendegéltek, lesütötték a fejüket, mindenik magába merült és +gondolkodott… + +Azt mondja Medvecki: + +– Elhiszi barátom, hogy ezek is otthonra gondolnak? Ezeknek is van +valahun egy kis családjuk, ezek is sajnálják azt… De ezek sajnálhatják +csak igazán, mer lássa ezek má nem hazafelé mennek… + +András tüzes szemmel nézett, izzó, nedves szemmel a szomorú barna, +zöldes posztóba göngyölt alakokra. Nagy, nagy szomorúság volt +mindenkinek az arcán s lassan arra gondolt, hogy ha ő menne most a +cimboráival így szuronyos puskák közt, barna orosz fegyveresek közt, +arra valahova a másféle világba, fogolynak… + +– Azér lássa barátom, – mondta a Medvecki, – nem kell az embernek +magával annyit törődni… Nézze csak, a jóisten dóga az… Hátha maga most +meghalt vóna, akkor maga egy nagy bánattal halt vóna meg… Azt vitte vóna +magával örökre… Így meg lássa, él. Meg én is élek. Osztán pedig a +jóisten csak hazavisz eccer… Akkor pedig mán mindegy, hogy hogy vót, mer +akkor megint jó lesz minden… Nem érdemes lássa, bánatba meghalni, mert +akkor mán nincs kilátás, hogy valaha jobban legyen… Osztán akkor az +ember halála után is, mindig bánatba lesz a csalággya körül… Mer itt van +a… Nincs egy perc, hogy itt ne legyen mikörültünk a kis családok, hát ne +gondojja, mer mink is úgy ott vagyunk űvelek… + +András nem nagyon értette, csak sejtette, de úgy megnyugodott, mintha +jól kisirta vóna magát. + +– Úgy van ez a halálba is… Lássa… Van-i mán halottja?… Mer aki meghótt, +meghótt, igaz, földi poraiban, de nem hótt meg lelke erejében. Mindenki +itt van örökre. Minden percbe látom az én öreg anyámat, aki mind csak +guggolt és a kályhasutról nézelődött. Hasgörcsei vótak, mert giliszta +vót benne; mikor nagyon szenvedett, orvost hijtunk hozzá. Gyün az orvos, +rákiáltott: «No mi baj néni!» Felveti az öreganyám rá, szegény a +pillantását: azt feleleli, «a vénség! azon segítsen az úr!»… Befelé +fordult a falnak, többet szót se szólt az orvosho… Lássa ez az öreganyám +mindig itt van az én szemem előtt. Küldhetnek engem tűzbe-vízbe, lehetek +én éhes, szomjas, az nekem mind nem fáj. Ha kérdené valaki, mi bajod +szegény ember, azt mondanám: «A háború! Azon segítsen, aki tud!…» De +lássa, az öreganyámnak mán semmi baja. Elmúlt a vénsége, mán semmi baja. +Megkönnyebbült… A háborúnak is vége lesz. Vége bizony egyszer; lássa, +aki élve marad, egy pár esztendő múlva mán csak úgy fog mesélni róla, +hogy: «az is vót»… Akárígy, akárúgy, az nagyon mindegy… a fő az, hogy a +jóisten el ne feledkezzen rúlunk, mert ha ő elfelejtkezik, akkor lássa, +lehet béke: a béke is háborús. Lehet háború: a háború is békességes. + +András mély megrendüléssel hallgatta. Megint a jóistent érezte meg. Már +föl sem mert nézni feléje. És szégyenkezve pironkodott, milyen csúfságos +volt, hogy hetykén szalutált neki, mikor először kigyütt… Igen, bizony, +hitetlen rossz ember volt ő mindíg, nem tisztelt se istent, se embert… S +egyszerre úgy látta, hogy ha ő alázatos, jó ember lett volna, az se jön +rá: az a csapás; az asszonyokkal való veszedelem… Nem, nem. Még ma +levelet ír nekik és megkéri őket a Krisztus szenvedésére, meg a maga +keserves gyötrelmére, hogy jók legyenek, hogy szeressék egymást… S +egyszerre a szép délelőtti napsütéses idegen erdőkben megint olyan +boldognak, életerősnek kezdte érezni magát s még azt is kezdte látni, +hogy mán míg vége nem lesz a háborúnak jobb is így! okos az az asszony, +hogy kitért. Minek öljék egymást, ha egyik se tud a másik kedvére élni… +Jobb akkor egészen külön… Még azután is, a háború után is… Külön, de +szeretetbe… + +– András! + +Fölnézett a hegyoldalra. A cigány kiáltozott: + +– Van mán gomba! + +– Jól van, Imre! Jól van cimbora! + +– De meg a mieinket is látom András: + +– Az is jól van. Jól van testvér… + +– Odale vannak a völgybe, ahun a muszkák tanyáztak az este… + +– Jól van… jól… + +Mikor utólérték az ezredet, azok rendezkedtek a továbbnyomulásra. + +András nem szólt semmit, hol járt, mit csinált. Csak ép az orosz +foglyokat nem lehetett suba alatt hagyni, az nagy dicsőséget hozott. +Majd megették érte. + +– András, – csapott a vállára a kis önkéntes káplár, – ezt megcsinálta!… +Százhúsz foglyot hozni! + +– Rám ragadt, mint a bojtorján… – szólott András. + +De a kis káplár csak rázta az embert. S mintha a fia volna, úgy +gyönyörködött benne, csillogó szürke szemeivel. + +– Hős maga, András. + +– Dehogy káplár úr, csak gombát szedtünk, oszt megvan. + +– Dejszen ezért kitüntetésnek kell jönni! Legalább is ezüstnek! + +András hitetlenül nézett az önkéntesre. Aki bizonykodott: + +– Az bizony; avval pedig pénz jár. Élete fogytáig, András! + +– Pénz?… – mondta András s meglóbálta a fejét. – Pénz jár vele, önkéntes +úr?… Nem érdemlem én azt – s utána legyintett. – Nem azért jártam én oda +káplár úr… Amit én kerestem, azt talán, mégis megtaláltam… + +– Mit András? + +András fölnézett rá. A tiszta szeme tiszta volt, mint a patakviz; minden +kövicset, minden vizi szálat tisztán látni benne. + +Csendesen azt mondta: + +– A lelki nyugodalmat, önkéntes úr. + +S a szívére tette a kezét, mintha csak a bluz zsebébe akasztotta volna +az ujját. Aztán egyet gondolt. + +– Osztán mennyi pénz is vón az? Káplár úr!… + + + + +ERDEI KIS PIROS VIRÁGOK + +Szép ez a tavasz, sohase volt ilyen szép. A legények alig aludtak +valamit, a tiszturak mulattak, s ők is ébren töltötték az éjszakát. +Bámészkodtak, tréfálkoztak, egymást ugratták. Gáspár egész éjjel +Segesvárit bizgatta, akit Fecskének csufoltak, szegény feje szörnyen +kifáradt az esti földhordásban és olyan álmos volt, hogy akármit +csinált, mindjárt leragadt a szeme. Gáspár minden két-három percben +oldalba bökte: + +– Fecske! + +– No. + +– Kék egy menyecske? + +– Ezért kőtöttél fel? hagyál má békin! + +Öt perc mulva megint újra kezdte Gáspár. + +– Fecske! + +– No. + +– Hát nem kék egy menyecske? + +Ez így ment reggel három óráig, mikorra a tisztek mind elfáradtak maguk +is a lágerfájer mellett a nótázásban, dikciózásban, kacagásban, a +hadügyi vitatkozásban s legfőkép, mikor elfogyott az utolsó csepp +innivaló is és elégettek minden száraz fát, amit csak össze tudtak +szedni. Ez majdcsak olyan drága volt, mint az innivaló, a legények a +fejük alá rakták s ráfeküdtek, hogy reggel legyen mi mellett szalonnát +pirítani, meg kávét főzni. + +De a reggel olyan gyönyörű volt, hogy mindenkinek elmult minden éjjeli +fáradtsága. + +Frissek voltak s vidámak, mint a csikók. Mióta az este megtudták, hogy a +lövészárkot csak gyakorlatnak kellett megcsinálni és muszkának +híre-hamva sincsen, isten tudja milyen távolságban, azóta egészen +átváltoztak. Még otthon a kaszárnyában sem voltak olyan frissek és +kacagók, mint itt most a felséges tavaszi éjszakában s ezen a csodálatos +nyári reggelen. Mert a reggel ragyogó volt és meleg, mintha arató nyár +volna már. + +Szép volt a tábor, ahogy ott hevert széthintve a vadonatúj szürkében a +mezőn. Az alacsony hegy oldaláról messze el lehetett látni. Kis falú +volt alattuk és keskeny szántóföldek. A hegyek zöldeltek s mintha a +boldog reggelre csupa új ruhát kapott volna minden fa, ragyogott minden +levél a nap szines sugarán. + +Nyújtóztak, ásítoztak, ugráltak szilajon és vidáman; a friss lövészárok +olyan volt, mint valami furcsa kastély, zöld ágakkal volt díszítve, +hatalmas zöld galyakkal, tudja isten honnan, győzelmi hirek jöttek, úgy +sétáltak szét az emberek száján, mint a futó szél, ott állva, senkivel +nem érintkezve, a kis sereg, amely a kaszárnyából jött csapatpótlásra +fel a harctérre, egyszerre tele volt a legszebb hirekkel. Elfutott az +is, hogy jönnek az újságírók, amire kimondhatatlan vidámság lett. Rögtön +elkezdtek pucolni, kefélni, mosdani, fésülködni. Hadd lássák a +haditudósítók, milyenek vagyunk. A zászlóalj harckészsége ebben a +pillanatban a maximumon volt. + +Hét órakor az önkéntesek is feltápászkodtak, alig szunnyadtak pár órát. +Tudták, hogy ma igen jó napjuk lesz, tegnap húsz kilométert marsoltak, +hogy beérjék a XX-eseket, ez megvan, hát ma meg fognak pihenni. + +– Jó reggelt, káplár úr, – mondta Gáspár. – Mán felkőtt? + +– No hát magának nem fáj már a feje? Nem kén egy kis aszpirin? + +– Az, az, – mondta Gáspár, – jó tanálmány a. Megfőzzem a kávét, önkéntes +úr? + +Egy órát olyan lustán és boldogan hevertek el, hogy lógott a fülök is, +mint a delelő malacé. + +Nyolc órakor előkerült a zászlós is, fiatal szélesvállú tizenkilenc +esztendős kölök, olyan mint egy fia-óriás, csak úgy dagadt, akár egy +feslő bimbó. Az arca foltos volt az egészségtől, hamvas, frissen volt +borotválva s ahogy learatta az arcáról a finom szőke pihét, olyan +maradt, mint egy barack. Nagyot nyújtózott. + +– A Miska hogy ugrál, – mondta magas hangján, mindjárt mindenen kacagva. + +– Még most is? – kérdezte az önkéntes káplár. Az ő arca is olyan fiatal, +de kicsit fontoskodó s kurta bajonettjét hátrafeszítette mint a +Dürer-metszetek lovagjai. + +– Egész éccaka nem hagyott aludni, hogy őt mért nem nevezik ki kadetnak! +Otthon azt igérték neki, hogyha mint kadétaspirant jön ki a Feldre, még +a vonaton megkapja a kinevezést. A vonatba azt mondták, hogy majd a +Felden, itt azt mondják, hogy majd az első akciónál… majd a sturmnál… + +Hangosan kacagott s a nagy erős öklét fölemelte a füléhez, hosszú +kardjával kaszált s apró fogai csillogtak. Huncut egy lurkó volt, akiben +nem fért meg az életöröm. Tele volt kiváncsisággal és minden munkát +játszva birt. + +– Kérlek, nagy különbség, – mondta az önkéntes káplár, – most van neki +hatnaponként kilenc koronája, akkor meg volna havi száz korona s öt +korona Feldzulág, összesen kétszázötven korona! + +Jött maga Miska is, a kadétaspiránt, kövér volt és harmincesztendős, +tréfás ember, aki roppat boldog volt, hogy idekint van a mezőn s nem az +adóhivatal poros asztala mellett a főnöke szekirozásának odavetve. Soha +ilyen erős és egészséges nem volt diákkora óta: pataki diáknak érezte +magát, akinek annyi volt a háború, mint mikor az iskolakertben kifutót +játszottak s lopva cigarettáztak a nagy fák rejtekében. Most élt először +igazán emberi életet, nem volt se apja, aki pipaszárral fenyegesse, mint +gyermekkorában, se felesége, aki minden krajcárért megszámoltassa, mint +mióta házas ember. Most szabadon és vidáman élt s igen jól érezte magát +a könnyű eksztra ruhában, a jól agyusztált kincstári bakkancsokban, +amelyek szinte maguk súlyánál fogva viszik az embert előre. + +A zászlós elfordult, hogy kedvére kikacagja magát. + +– Ez mindig röhög, – mondta tréfás komorsággal Miska, – pedig, +becsületemre, ha kilenc korona lénungja volna… Nem bánnám én, barátom, +csak a feleségem itt volna, ha most látna, biztosan küldene szegény kis +drágám egy százkoronást… + +– Hol a hadnagy? – kérdezte az önkéntes káplár, aki mosolygott: +mosolygott az efféléken, de kis öregek módján, mindig a szolgálaton és a +harcászati dolgokon volt az esze. + +– Alszik, – mondta Miska, – könnyű neki, én is aludnék, ha háromszáz +korona lénungom volna. Phü, de jól aludnék… + +A legények nézték a fess urifiukat, ahogy egymást piszkálták s közben +mindenik csinált valamit; bakancsot, derékszíjjat, vagy a ruhát, +fegyvert pucolta. + +Félkilenckor hirtelen feltünt a hadnagy a hegy kanyarodó gerincén. +Előlről jött, a kommandótól Meglepetve nézték, mert csakugyan azt hiték, +a celtjében alszik még. Az esti lumpolás után nagyon közel érezték +magukat a hadnagyukhoz, hát tréfásan szalutáltak neki s karban +kiáltották: + +– Hoch, hoch, dreimal hoch… Ej-ha, ej-ha, ej-ha! + +A hadnagy fakó volt az éjszakázástól, a szemei alatt mély karikák. Fád +volt. Már messziről látszott, hogy nem lesz jó vele tréfálni, pedig már +azt akarták vezényelni, hogy: + +– Szakasz, balra csudál-kozz! – mint odahazza, ha a járdán csinos kis +lány ment mellettük. Már nem mert velük végig menni a főutcán, mert +végig csudálkozták a háta mögött a várost. Mikor odaért, ridegen +kijelentette, hogy marsberájt! Tizenöt perc alatt indulás! + +Általános elképpedés, nagy levertség. Aztán futkározás, az altisztek +előszedése, parancs, kiabálás, ordítozás, tíz percnyi őrület s még öt +percnyi külön őrjöngés. Kürtjelek mindenfelé, sorakozó s egyszer csak +már oszlik, bomlik, halad a sereg a rendetlen doppelrájokban lefelé a +hegyoldalon a lent kanyargó remek fehér országútra. + +No nem baj. Mikor a jó fehér poros földet érzik a bakancs alatt, +megnyugosznak, itt-ott dalolni is kezdenek. Az ötödik század kezdi, ezt +elrestelli a hatodik, mert a kettő mindig versenyez s annál nagyobb +hanggal kezdenek új nótát, azután előbb hátrább, egyremásra rágyújtanak +s a szép tavaszi délelőttön halad a kanyargó völgyben a szép szürke had. + +Milyen szép körül a természet. A fű buja, a kaszálókon méteres a fű, +mekkora rendeket lehetne itt vágni. Sehol ember a mezőn, itt-ott egy-egy +pirosszoknyás vastag lábikráju tót menyecske; egy-egy legény +csintalanságot kiált oda nekik. + +A nap odafenn vidáman, mosolyogva néz, aranyfény, szines, még mindig +párán átszűrt napfény önti el a világot, a bakkancsok pompásan vágják a +taktust s csak úgy repülnek egyformán, rendesen előre. + +– Káplár úr, – szól Gáspár vidáman, – mennyit fogunk marsolni mámma? + +A káplárnak lehúzza a barna hatizsák a nyakát, rosszul kötötte fel, a +nyakán kidagadnak az erek s előre szegezi a fejét. Nagyon mérges, már +megint itt kell vágni a port, csak egy napi pihenő sem volt. Tegnap húsz +kilométert mentek. Igaz, hogy most az üvegekkel könnyebb a hátizsák s +ezen elmosolyodik, még ott ködlik a fejében az éjszakai kedves jó +vidámság, na hát ilyen jó éjszakát soha életében nem töltött. + +– Káplár úr, – sürgeti Gáspár. + +– Mit akar? + +– Mámma mennyit fogunk marsolni? + +– Majd meglátja. + +Tovább rakta a bakkancsot, tapp, tapp, egyiket a másik után, tapp, a jó +szeges bakkancsot. A sapka a homlokára lecsúszott s előre düllesztett +nyakkal úgy ment, mint egy menőgép. + +Jobbról most hegy van, balról van a rét. Bokrok az országút mentén, zöld +bokrok s a fák lombja közt madarak fütyűrésznek. Mennyi madár. Felnéznek +a lombok közé, apró madarakat látni, ahogy az ágakon ugrálnak, de meg +kell állani egy féllépésnyit, hogy felnézzen az ember s mind megáll a +sok ezer ember s az összes sorok visszamaradnak egy tapodtányit. Egyet +ugranak utána, hogy utolérjék magukat. + +– Csak legalább lett vón eszem, hogy jóllakjak, – szólott Gáspár. + +Mellette Segesvári ment, jó kitartó, nyugodt léptekkel s bólintott a +Gáspár szavára. + +– Én ettem. + +– Én is ettem, de ha tuttam vóna, hogy marsolás lesz, legalább többet +ettem vóna. + +– Maj megállunk eccer, osztán eszünk, – mondta a nyomdász. + +– Csak eztet nem szeretem, mikor marsolni kell, – szólott a cigány. Erre +mindnyájan elkezdtek kacagni, mint mindig, ahányszor a cigány +megszólalt. + +Hátulról a zsidó előre igyekezett. + +– Önkéntes úr, önkéntes úr. + +– Tessék? + +– Hova megyünk, a frontra megyünk? + +– Nem. + +– Rezerve maradunk? + +– Igen. + +– De hogy lehet az? + +Az önkéntes maga sem tudta, hát azt mondta keményen: + +– Menjen a helyére. + +Ő maga is gondolkodóba esett a dolgon s előre meresztette a szemét, +kereste a fänrichet. Meglátta a hórihorgas alakját végre, persze könnyű +neki menni, ha nem kell nehéz hátizsákot cipelni! Utána eredt. Mindenki +tudta, hogy most meg fogja kérdezni s az egész szakasz izgatott volt, +nem érezték a fáradtságot, az utat, a terhet, csak várták mi lesz a +magyarázat. + +– Kérlek szépen, fénrik úr… + +– Szervusz. + +– Te, kérlek, a frontra megyünk tuladonképen? + +– Fenét. Mi Korpsrezerve vagyunk. + +– No de ha így előre visznek. + +A fänrich se tudta, akkor mi lesz. + +– Megállj, majd megkérdem a hadnagyot. + +– De gyere vissza megmondani. + +– Igen. + +A nagy siheder fiú előre igyekezett. Az önkéntes káplár bevárta a maga +cugját. Minden szem ráfordult, mindenki várta a magyarázatot. Ő csak +hallgatot s beállott a sorba. + +– Káplár úr, – kérdezte Gáspár nyugodtan, elszántan, ahogy a magyar +paraszt megy neki ésszel, okos fővel a kikerülhetetlen sorsnak, – +megyünk a frontra? + +– Fenét, – mondta az önkéntes, – annyit se tudsz, hogy mi Korpsrezerve +vagyunk! + +Gáspár nem tudta, de azért mégis megnyugodott. + +S a sereg ment-ment tovább. Már féltizenegy volt, a víz patakokban +szakadt róluk, a fejük a meleg sapka alatt majd széthasadt. A vállukat +úgy húzta a zsák kötele, hogy az agyvelejük fájt tőle s mentek előre +szótalan a gyönyörűséges szép völgyben. + +Egy magas hegy tövében állottak meg. + +– Káplár úr, – kiáltottak, – fel kell erre menni? + +A káplár felemelte félszemét a hegyre. + +– Fel, – mondta s véres volt a szeme. + +– Az istent bele, hogy ilyen hegyeket csinálnak ebbe az idegen országba. + +– Magyarország ez még! – nevetett az önkéntes. + +– Fenét. Régen elhagytuk azt mán… + +Jobban előre hajoltak, jobban fujtak a tüdők, megfeszültek s neki a +hegynek. Az út itt árnyas lombok alatt kanyargott felfelé. A sapkákat +levették s hűvös szél legyezte az arcukat. Ahogy tenyérrel +végigszántottak az izzadt arcokon, fekete csíkokat hagytak az arc +szélén. + +Az önkéntes káplárnak ma egész reggel baja volt, minduntalan szaladnia +kellett az éjszakai rossz éráris gugyik miatt. Most, hogy hűvös szelet +kapott a bluza alá, egyszerre gyalázatosan kezdte érezni magát, muszáj +volt kiállani s el egy bokor megé. + +Nemsokára aztán szaladt, szaladt a hátulsó cugok mellett, minden +pillanatban kérdezve: Ez a fünfte század?… Nem, ez a cénte… mondták rá +közömbösen az idegen arcú legények, akiket ő sohasem látott, de mind +ismerős volt, valamennyinek az arcán ugyanaz az állati kidülledt vonás, +ahogy előre hajolnak s viszik a hátukon a zsákot, vállukon a fegyvert. A +szemöldökük felhúzva a homlokba, a mély homlokráncok, mint az ökör szeme +fölött, szinte szőrrel benőve. Senki sem szól, csak a szájak rágcsálnak, +bagót vagy falevelet, vagy csak éhnyálat… Fel, fel a hegynek… Tapp, +tapp, előre a magyar, ahogy annyi század óta megszokta, hogy komolyan és +rendületlenül, nyomról-nyomra haladjon előre az ásóval, kaszával vagy a +talicskával. Akkor az az élet, most ez a sors. Amit el kell végezni, azt +kell, s egy nincs köztük, aki jajgasson, aki amerikázzon. Az emberi élet +legnagyobb csodája ez a sorsmunka, háromezerháromszáz ember +együtt-tapogása… Mikor beérte a maga századját, már majdnem kidült, +lihegett és fújt, mint egy gőzkatlan s kendővel törülgette magát. Ahogy +azonban elcsillapodott s megkezdte volna a rendes menetelést, egyszerre +átkozottul újra rájött a hascsikarás. + +Sírni szeretett volna, összecsikorította a fogát s az arcát rángatta. De +Gáspár odanézett rá s ő összeszedte magát, nem akarta a tekintélyét +kockára tenni, türt. Megint félre a bokrok alá, a friss zöld leveleket +hajtó bokrok közé, ahol tele van illattal a levegő s drága puha +harasztban olyan édesen lehetne hallgatni a rigó kiáltását… Könnyes +szemeivel belenézett a harasztba, amely lehullott levelekkel volt tele +és fiatal zöld hajtások ütöttek át az avult torzsákon. Most egy +pillanatra megkönnyebbült, mert ahogy derékszögben előre hajlott, nem a +nyakán lógott az átkozott hátizsák, hanem a hátán feküdt… Aztán megint +rohanni a szakasza után… + +– Ez az ötödik század?… + +– Nem, ez másik ezred… + +Aztán a tüzérség… + +Csak egy félóra múlva érte utól a szakaszát. + +Az akkor ott döglött már a hegy tetetén. Ettek. Tizenegykor kapták az +első pihenőt. Ő is levetette magát melléjük, a fejét elejtette, nagy +szédülések fogták el, kóválygott vele az egész világ s a szeme előtt, +mint valami csodálatos panoráma kavargott a felséges távoli kilátás, +amelybe belemeredt, de mit sem látott, mit sem fogott fel belőle. + +– Most meg fog ütni a guta, – mondta magában, s erre elmosolyodott. – Jó +volna, milyen jó volna… – és már aludt. + +– Milyen fura virágok vannak errefelé – mondta valaki; Gáspár mondta s +nagy bötykös ujjaival leszakított egy kis piros virágot. + +– Mérges, – szólott ő rá s a nyelve meg volt dagadva az inye közt. + +– Auf, aufnémen! – kiáltották elől. + +A komoly kis káplár felugrott s rekedt torokkal, amelyből olyan idegenül +tört ki a hang, rikotott utána: + +– Aufnehmen! + +Ezt rögtön meghallja a baka, akármilyen fáradt is, álmos is; a katonák +gyorsan feltápászkodtak, csak azután jutott eszükbe morogni, mikor már +rogyadozó inakkal mentek is lefelé a hegyoldalon. + +A káplár Gáspárra nézett, aki a foga közt tartotta a piros virágot. + +– Mérges, – mondta neki újra. + +– Legalább mérges leszek tülle, – mondta Gáspár nevetve. + +Most már nem beszélnek egy hangot sem, csak mennek. Ha beszélni volna +kedvük, morognának, mert kevés volt a pihenő. De inkább nem szólnak, +csak mennek a déli napon tovább. + +Ismeretlen világ; milyen idegen földek vannak a világon. Hogy tele van a +föld háta nőve fával, fűvel, virággal. Minden rögön nő valami, a földnek +minden kis rögöcskéjén meg akar élni valami. Ha a marha kitapossa a +füvet, egy idő múlva már megint telenő… Ha ezt az országútat elhagynák, +ha most az emberiség kimarsolna ezen a fehér országúton a világból, +belemarsolna a fekete föld alá: milyen hamar tele nőné megint a fű a +kövek között… Hamar nem volna sehol semmi nyoma az emberiségnek, a +földgolyó ember nélkül milyen gyönyörüen tudna tovább élni, reggel a nap +feljönne s vidáman nézne szét, délben a hőségben a füvek lombos levele +kissé meghervadna, mint most s az estére megint magához térne… Mért is +marsol itt háromezer ember, hova marsol, minek is halad előre a gyönyörű +hegyek alatt, ahol utat vágott magának, ahol felmérte az egész +természetet maga alá az Ember. Bizonyára valamely grófé ez az erdő; +valahol a vezérkarban… azoknak jó dolguk van… + +Minta egészen megállott volna a világ, egyszerre úgy elvesztették az +időt, a tért, mintha sem az óra nem mulna, sem az országút nem fogyna, +csak valami hallatlan és csodálatos varázs hatása alatt helyben járnának +s még csak nem is a saját erejükből, hanem valami gépbe beletéve mozogna +a nagy kincstári bakkancs fel, le, tapp, tapp. S a por száll, szálldos, +mint izzó gőz körülöttük, amelyet a verejtékükkel kell lehüteni s a +monoton dobogás egy pillanatra sem szünik csak veri a földet, tapp, +tapp… + +Jobbról falu maradt el a tovahaladó sereg mellett. Kis tornya van, mint +egy zászló kidugva, fehér- és fekete falú-házak szanaszét szétszórva, +kerítés nélkül, összevissza házak. + +– Lesz itt pihenő, káplár úr? + +Mintha váratlanul az őserdőben hangzana fel az emberi szó, ahol csak a +vízesés örök tappapja veri az embernek emberi hangtól elszokott +dobhártyáját. A fiatal káplár fölijed lassan gyűrűző eszmefüzéséből. + +– Itt csak lesz pihenő, káplár úr! + +– Nem tudom, nézzétek az elejét. + +Az elejét? Nézik. De az csak megy. + +Megy, megy: még délután háromkor is megy az eleje. + +– Még itt sincs pihenő, káplár úr? + +De milyen erélyesen. Csak úgy vág a szó. Ököllel arcba vág. Fog közül +kiszökve szembeköp. + +– Öt óra, káplár úr, még most sincs pihenő? + +– Nem tudom. + +– Hat óra káplár úr. + +– Igen, hat. + +– Mán csak lesz pihenő; enni kell!… káplár úr! + +Csakugyan egy gyönyörű tanya tűnik elő. Hegyoldalon, a lefelé hajló nap +felséges megvilágításában, fenyők között, mesés. Patak vize csillog +mellette, ahogy kisded vízeséssel lehull a zöld part felett. A katonák +csak mennek, az elejét nézik s az megy és egyre tovább tapp, tapp. + +A nagy irgalmatlanságban, ahol emberentúli igában gyűrűz a hangyák +szürke sora, a lelkek egymáshoz fűződnek, a szenvedők szeretik egymást; +az önkéntesek, ahogy egymás mögött tapodnak, csak annyit mondanak; + +– Sándor, itt vagy? + +– Itt vagyok. + +– Károly, itt vagy? + +– Itt. + +A bakák is összesírnak a lelkük fenekén, végre agyonnyúzott állatoknak +érzik magukat s amint a főhadnagy lóháton megy végig a soron, felbúg a +keserű nyögés. Míg egy soron, egy szerrel mennek ezek, a ló egyet +ficánkol, megcsúszott vagy mi. Dühös morgással káromkodnak: + +– Az istenit a főhadnagynak… + +Fél nyolc; erős alkonyat. + +– Nézzétek, leült a sor eleje. A század eleje pihen. + +Micsoda ragyogás. Mire odaérnek, azok is felállanak. S a had tovább +tapp, tapp. + +– Hogy az egész istenség, még a Mohamet is!… + +Nyolc órakor volt egy negyedóra, végre. Pihenés. Megállás. Leromlás, +mintha ledül egy fal. + +Erdőbe azután. Tovább. Egyre sűrűsödő homályon. Az ég ki-kivillan elől +temérdek csillaggal, vidám enyhe ég, meleg boldog éjszaka, egy-egy +szelid állat bődülése messziről. + +– Káplár úr, elszakadtunk a csapattól. + +– Elszakadtunk? + +– Csak négy katona van itt. + +Megállottak. Sehol semmi nesz. Hogy történt ez? Elaludtak az úton, menet +közben. Elaludtak, mintha valami fárasztó hintaszékben ültek volna, míg +a bakkancsok maguktól mentek tovább, a kisérteties bakkancsok, akiknek +lelkük van, ostoba, buta lelkük, hogy el tudtak szakadni. + +– No csak tovább. + +Féltíz már, éjszaka, kemény. Már csak ájncellabfallenba mennek. + +– No csak tovább, tovább. + +– Az istenit, de sok gyökér van itt!… Mikor érjük már utól, káplár úr!… + +Útcsináló katonákra akadtak. + +– Merre mentek a mieink? + +– Csak menjetek, arra balfele… + +A zsidó katonák sírtak. + +– Nem birok menni káplár úr. + +– Dehogynem, csak gyerünk. + +– Óh, kedves gyermekeim… kedves feleségem… + +A sarzsik káromkodtak. + +– Tovább, tovább, az anyád… ordította egy parasztkáplár, – vigyázz, mer +most megtanulod, hogy két isten van, az egyik az égbe, a másik én +vagyok… + +Fák rémesen tartanak sátort felettük, az egész világ elvesztette már +ismert valóságát; ami magában él, megnyitja lelkét s a nagy Természet +suhogva sajnálkozik elátkozott magvain, akik borzalmat hoznak a lombok +alá, félemlet, mely végig reszketteti az érzékeny fák leveleit. + +– Sándor, itt vagy? + +– Itt. + +Nincs szebb, mint az éjszaka. Gazdaggá teszi érzésben az embert, átjárja +a kilehelt illatokkal a testet s az éjszakai erdő az életérzés +legfelsőbb izgalma. + +Tapp, tapp, mély bükkfák tövében ott voltak az előrehaladtak és +szidalommal fogadták őket. + +– Az apátok… ledöglötök, itt oszt lehet várni… + +– Ti beszéltek? Félórája pihentek, mi meg csak megyünk… + +Nincs harag a káromkodó szóban, nincs indulat egymás ellen a szívekben. +Mind ott hevernek, állva, ledobják magukat a földre s még szinte a tagok +tovább járnak, maguktól, hogy tapp, tapp. Az agyak vértódulás alatt. A +szemekben ernyedt könnyek, a fáradtság kimondhatatlan. + +Távol puskaropogás. A régibb tisztek, a sebesültek, a közemberek, akik +másodszor, harmadszor jönnek vissza, mint Segesvári is, magyarázni +kezdik. + +– Angriff… ott angriffot csinálnak… + +Az ujoncok, akik még ellenséget nem láttak, végigborsódzó háttal +hallgatják. Mély durranás, a hegyek kétszer-háromszor visszaverik. +Ágyúdörgés volt. Kis csend, újra durranás, kis csend meg újra durranás. +Csak figyelni kell, távol, pontosan, mint az óraütés, az ágyúdörrenés és +a hegyek csúcsa fáradhatatlanul, gyengén mind utána mondja, fennhangon +számolja, zokogva ismétli, könnyesen újra a hangot, amit soha még +hegycsúcsok nem hallottanak. + +– Aufnehmen!… Auf, auf!… + +Tapp, tapp, a lábdongás egyre tart s a dörgések egyre közelebb. + +Éjfél után egykor, végig fut, mint a tűz lángja, az egész vonalon, hogy +helyt vagyunk… Még csak a hegyre föl… + +Még félóra, de mintha esztendők volnának. Minden agyvelő a +megpattanásig, minden testet a gutaütés őriz. + +Fent halk rivalgás. + +– Kik vannak itt? + +– A XXX. ezred. + +– Kik jöttek? + +– A X., a XX. ezred. + +– Vannak önkéntesek? + +– Vannak. + +– Kik vannak itt? + +Nevek pattognak. + +Újjongás rá. + +– Te vagy, Sándor?… Te vagy, Károly?… + +Egymás nyakába borulnak a régiek és újonjöttek, mint a Halál előtt +talákozó testvérek. Sose látták egymást. + +Az önkéntes káplár ledobta a hátizsákját s ahogy a hadnagyát meglátta a +gyenge világon, fuldokolva, de nevetve szólott a kedves kis öreg: + +– No, főhadnagy úr, most megmarsoltattak bennünket, remélem, holnap nem +kell még ezt is túllicitálni! + +A hadnagy komolyan állott; a bluzát végig kigombolta. Kendővel dörzsölte +az ing alatt a testét. + +– Most hallom, – mondta rekedten, – nekünk ma éjszaka ide kellett +érkezni!… Akármilyen fáradság árán is… + +Az önkéntes-káplár, rosszat sejtve, halkan szólt… + +– Hol vagyunk? + +– A fronton. + +A fronton!… Egy pillanat alatt ez a szó végigrobbant, mint ezernyi +patron. Mindenkinek kifordult a lelke a sarkából. + +A fronton!… Azt a kutya irgalmatlanságát… Még csak meg se mondták előre. +Hát mit gondolnak ezek a magyar bakáról?… + +Gáspár a földhöz vágta a sapkáját. A foga közt még most is ott lógott a +hervadt gaz. Az önkéntes-káplár kinjában ránevetett. + +– Úgy-e, milyen virágok nyilnak itt! + +– Hagyjon békén, – morogta Gáspár veszekedetten, – mer magába megy az +első golyóm, káplár úr!… + +Reggelre be voltak osztva a megfogyott keretekbe. + +Mikor a nap fölkelt, a katonák a magas és bűbájos hegy tetején álltak a +felséges reggeli napfényben. + + + + +THEKLA OROWNA + +Estefelé már jelezték előlről, hogy falu közeledik. A sáros úton +egymásra torlódtak a csapatok, a kapitány mint egy őrült járt hol elől, +hol hátul a vasderes lován s ahol megjelent, rögtön a legnagyobb +rendetlenséget sikerült produkálnia. + +– Leszállani a szekerekről – ordította végre, – le a szekerekről. Le a +pucerekkel. + +Tajtékzott és vörös volt, az imént itt volt egy adjutáns és azt a +megjegyzést hozta, hogy az egész hadvonalban a százados úrral van a +legtöbb baj. + +Most azzal akart úgy látszik rendbe hozni mindent, hogy a +trénszekerekről lezavarta a tiszti szolgákat, a saját kutyamosóját +kivéve, aki állandóan kiváltságos lény volt s még a főhadnagy is majd +megpukkadt, úgy fújta az orra előtt a füstöt. + +– Le a szekerekről – hallatszott a kapitány hangja s itt is, ott is +másztak lefelé a szolgák a szekerek bakjáról. + +– Mit csinálsz, te állat, – kiáltott rá fogvicsorgatva a zászlós a +szolgájára, aki legelsőnek pattant le a szekérről, olyan hatalmas ívben, +ahogy egy béka ugrik be a vízbe a partról, ha megijesztik. + +– Jelentem alássan, – a kapitány úr… + +– Fogd be a szád, te marha… maradj csak te a helyeden, ha a kapitány úr +jönne, akkor igen, akkor osztán le onnan! de ha nem jön, akkor csak +vigyázz a pakkomra; megvan még a hátizsákom? + +Bihonec, a becsületes ruthén indignálódva mutotta meg. + +– No csak fölfelé. + +A zászlós intett a két fegyveres katonának, akik a szekeret kisérték, +hogy hagyják békében Bihonecet. Hátul kiabáltak utána, egy ló felbukott, +s neki vágtatni kellett vissza rendet csinálni. Még csak annyit mondott +Bihonecnek, hogy minden eshetőségre elkészítse, hogy «érted! meg vagy +sántulva, azért hagytak a szekéren, érted?» + +A ló, egy jó sárga, ott feküdt a sárban s ketten igyekeztek lábra +állítani, de úgy látszik nagyon el volt fáradva, nem birták felállítani. + +– Várjatok vele – kiáltott a zászlós messziről, a katonák nyakig +sárosan, káromkodva csóválták a nagy sapkás fejüket s köptek a bagó +mellől. + +– No most auf! + +Hárman neki állottak ostorral s vágták a lovat. Az egyszerre összeszedte +magát s felugrott, reszketett az ina, háta s a feje lelógott. Fáradt +volt, mint egy versenyfutó s a szájából fehéren csurgott a nyál. Nagy +szemei ki voltak merülve, dülledtek voltak és nem látta milyen szépek a +távoli hegyoldalak a lemenő nap fényén, milyen sárgák és aranyszínűek a +lombok, milyen fehérek s lángoló vörösek a mélységes kék égben a +fellegek. Nem látta a természet szépségeit, nem még az utat sem, a +szegény muraközi félvér csak lógatta a fejét s egészen elvesztette az +időnek, a térnek a határát. + +– Mehetünk! Tovább, tovább. + +Az istrángot felakasztották és gyihé, a lovak újra megindultak. + +– Zászlós úr jelentem alássan, az úton egy beteg katona fekszik. + +– Megyek. + +Ebben a percben éktelen káromkodás hallatszik elől. A kapitány került +elő valahonnan s úgy ordít mint a sakál. A zászlósnak eszébe villan a +Bihonec s egyszerre visszafordul. + +– Mindjárt megyek, – kiált hátra s vágtatva éri utól a szekereit. + +Csakugyan az ő szolgáját szidja a kapitány. + +– Mit akarsz ott, te disznó, te kutya, te állat!… – és válogatatlan +szidalmak ömlenek, mint a zápor. + +A szolga meg mereven, ijedten, mint az ostorozott eb, csak ül, ül, +pislog s a kapitány már a kardját húzza kifelé, hogy azzal vágja le +onnan. + +– Maródi, maródi, – kiabál hátulról a zászlós és ahogy közelebb ér, +tisztelettel ordítja: – Jelentem alássan az én emberem, azért ültettem +fel, mert sánta! + +– Le vele! Takarodjon le onnan. Ha sánta, hátra vele a szanitészekhez, +majd megtanítalak én mindnyájatokat! + +– Igenis kapitány úr! + +A kapitány visszadugta a kardját s már tovább vágtatott előre. + +– Te állat, – rivalt rá még fojtottan a zászlós a szolgájára, – te +tulok! Mért nem ugrottál le, mikor jött a kapitány! Nincs szemed!… A +fene egyen meg… Most küldhetlek vissza a maródiakhoz… mikor tele van a +tornisztered az én holmimmal. + +Bihonec, a szép ruthén gyerek, kezdte lefejteni magáról a bornyút, hogy +kipakoljon. + +– Várj… Meg vagy veszve… Hát hogy küldjek oda egy egészséges embert – +dühöngött a zászlós, míg a lova cammogva ment a szekér mellett. + +Bihonec ott ügetett mellette és ijedtében szabályosan sántikált. + +– Mit csinálsz te? Minek sántitsz? te marha! Nekem sántitsz? + +– Azt tetszett mondani… + +A zászlóst majd megütötte a guta. + +– Jószág… még nekem is a sántát játssza… Értsd meg, most már nem vagy +sánta. Itt fogsz menni a szekér után. De ne sántíts; ha a kapitány jön, +meg ne ismerjen mégegyszer, mert levágom a füled. Vigyázz a pakkomra a +szekeren. + +Már alig tudta elmondani, vágtatott vissza, hátra, a beteg jutott +eszébe, akit jelentettek, még megállnak miatta a szamár kocsisok, hogy +azt mondta, várjanak rá… + +Egymás után érte el s hagyta el a megrakott, szépen leponyvázott jó +kincstári szekereket, amelyeket cammogva húzott a ronda gács latyakban +két-három, vagy négy ló. + +– Mi van azon a szekéren, – rikoltotta el magát hirtelen. Egy szekér +tetején, amelyben sonkák voltak, egy ember feküdt. + +– Jelentem alássan zászlós úr, a negyedik mars hadnagya feltétette a +szekérre ezt a beteg katonát. + +– Hű, a jebuzeusát. + +Ijedten ment oda s ránézett a betegre. Az éppen abban a pillanatban +bizonyította be, hogy kolerás. De szegény messze lehajlott a szekérről, +hogy annak még a fölhérce se legyen csúnya. + +– Hisz ez kolerás! + +Már jött a következő csapat hadnagya, aki úgy látszik, félt, hogy a +védencét baj éri. + +– Kérlek alássan ne bántsd szegényt, – kiáltotta. + +– Szépen nem bántom, – rikoltotta feldühödve a zászlós. – Tegyék le +onnan. + +A szekér megállott, a lovak a sötétedő estében hatalmasan gőzölögtek. + +– Nahát nem engedem, – kiáltotta a hadnagy. + +– Meg vagy te őrülve, kérlek, – fújt a szeme közé a zászlós, mint egy +bika, – kolerást a sonkás szekér tetejére? + +Levonták a szekérről a beteget, aki lágy volt és apatikusan lankadt, a +feje félre esett. + +– Vigyétek a bokor mögé. + +Letették a zöld fűre, az ott elnyúlt, mit sem bánt, apró kék szemeit +felvetette az égre, amely egyre mélyebb lett s a felhőkön az élénk tüzes +vörös szín egyre fogyott. + +Már a szekér is megindult, a zászlós meg a hadnagy szemben állottak +egymással. A hadnagy keze a revolvere agyán játszott s ajkát rágta. +Bánta is ő a beteget, meg volt alázva, hogy a zászlós harcszerűbben járt +el… Persze ő nem tudta, mikor a beteget feltette, mi baja… + +Aztán szalutáltak, mindkettőnek dolga volt. + +De a beigért falu csak nem akart jönni. Ezek az átkozott gács utak +rosszak és olyan hosszúak, hogy ha egyszer elindul rajta az ember, +nincsen vége soha. S folyton baj, folyton baj. A leghihetetlenebb +kinlódások. + +Éjfél felé szinte elbóbiskolt a köpönyegébe jól beleburkolva az enyhe +őszi estén, egy-két villanásnyi álmot érzett s a nyeregben olyan jól +ült. Egész otthon érezte magát, káprázatos kis hőségek futkostak a +testén s a nyereg puha takarója úgy melegítette. + +Akkor ijedten felriadt. Újra a kapitány. + +– Wo ist das Schwein! – kiáltott rá kedélyesen a kapitány. + +– Jelentem alássan el van intézve. + +– Visszaküldted? + +– Igenis. + +– Há, há… – kezdett hirtelen, magából kikelve ordítani a kapitány a +berekedt hangján, – hisz ott van, ott van! Ez az!… + +Hát csakugyan ott ment előttük Bihonec, egyenesen, a peckes magas +legény. Úgy látszik elszundított ő is útközben egy kicsit s most mikor a +kapitány szavát hirtelen meghallotta, azonnal el kezdett taktusra +sántítani. + +Pokoli volt. A kapitány elfelejtette, hogy hogy szereti a kis zászlósát, +meg annak a menyasszonyát, aki meglátogatta egyszer a tábort… még +otthon, túl a Kárpátokon persze s végkép lefejtette a százados úr +szivéről a keménységet… Olyan ordítás és lárma volt, hogy inkább a +muszka… + +– Rögtön visszaküldeni! De rögtön! Hadbíróság elé állítalak. + +– Igenis… + +Dühében újra elvágtatott, mert nem birt magán uralkodni. Még párszor a +hadbíróságot, meg a golyót ordította vissza s beleveszett az éjszakai +sötétségbe. + +– No te barom, – mondta csendesen a zászlós, aki már haragudni se tudott +a fickóra, aki végkép kétségbe volt esve s azt hitte, most itt azonnal +felkötik, – a fene egye meg azt a te buta becsületességedet, ha nekem +még egyet sántitasz, lelőlek, mint a kutyát… Hé!… – kiáltott rá a +szekeret kisérő katonára. – Vonulj be rögtön a csapatba, a fegyvert add +át ennek a tuloknak… + +Bihonec csak úgy ugrált a frisseségtől. Beállott a szekeret kisérő +fegyveres őrnek s valahogy ő maga is érezte, hogy most aztán igazán úgy +el van leplezve, hogy ember meg nem ismeri többet. + +Úgy vágta vagy száz lépésig a sarat, mint otthon a marhalegelőn, ahol +gyakorlatoztak s ahol a szép munkájáért választotta maga mellé a zászlós +úr. + +De aztán ellankadt a furcsa éjszakai csendben, ahol csak a csillagok +világítottak, a különös szelek lágy suhogásában s a szekerek nyikorgása, +az állatok lihegése, a távolról hallatszó kiáltások, gyühézések +kavargásában újra csak elszundított a felséges nagy égboltozat alatt, +két óriás bakkancsán tappogva a könnyű sárban, dombnak fel, dombról le s +bizonyosan épen úgy a szép kis feleségére gondolt, mint a zászlós a… nem +is a menyasszonyára, hanem holmi szép hölgyekre… akárkire… + +Egyszerre csak az éjszaka legközepén váratlanul egy faluban ébredtek +fel. + +Hosszú éktelen falu, apró rongyos házak, amelyeknek legnagyobbik része +üresen állott. + +A beszállásolás képtelenségei után a zászlós egy csinos kis lakásban +találta magát. + +Az asztalon kicsi petróleum lámpa égett, bútor alig volt, s hidegebb +volt mint kinn. + +– Bihonec, rakj tüzet. + +– Igenis. + +Bihonec szalutált s egy perc múlva kint a konyhában faaprítás +hallatszott. Hogy mit vágott fel, arról embernek fogalma nem lehet, de +kis idő múlva ropogott, pattogott a tűz a kályhában. + +– Bihonec, fiam. Keríts valahonnan egy asszonyt, aki főzzön. + +– Igenis. + +Bihonec kiment. Hogy hol járt, arról az angyalok is aligha tudnak, de +nemsokára egy asszonnyal jött vissza. + +Nagy kendőben volt az asszony s mikor kihámozta, egy vénséges vén +asszony nézett félve és rettegve maga körül. + +A zászlós ránézett, aztán Bihonecre nézett s mondott neki valamit. De +mondhatott akármit, Bihonec mindenre következetesen azt felelte, hogy: + +– Igenis. + +A zászlós fáradtan ült az asztal mellett. A meleg terjedni kezdett a +szobában, ő neki lógott a feje. A sarokban egy szalmazsák volt, jó lenne +leheveredni rá, de nem szabad. Ki van adva a legszigorúbb parancs, hogy +a derékszíjjat sem szabad megoldani, bármely percben jöhet a riadó. Még +szobában sem volna szabad lenni. + +No de legalább kinyujtóztatja a lábait, megropogtatja a csontjait. Az az +átkozott ló. Soha életében nem ült lovon s most egész össze van nőve +vele. A ló is fedél alatt van, azt most csutakolja a lovász, neki még +annyi kényelme sem lehet. Csak kinyujtotta a lábszárait s Bihonecnek +intett, hogy pucolja le. + +Közben az öreg asszony ott állott összetett kezekkel, horgas orrát +szipogatva. + +– No grószmámi, – mondta a zászlós széles szájú alföldi szavaival, – was +ist? Hát mit lehet most főzni?… Lássa, legalább ha szép menyecske volna, +hogy elbeszélgetnénk egy kicsit… No csak, vannak-e fejércselédek a +faluban? + +Az öreg asszonynak parázslani kezdett a szeme, szapora és nyivító +szókkal kezdett mesélni. A saját családjából egészen és határozottan +kitagadta a női nemet, de különben az egész községet tele varázsolta +szebbnél-szebb nőkkel. + +– Mert én nem ettem főtt ételt egy hete – mondta a zászlós, – de +beszélni nem beszéltem két hónapja csinoska nővel, és ez még nagyobb +baj… + +– Ja so, – mondta a vénasszony. – Van itt egy kisasszony, a mi +tanítónőcskénk, ó uracskám, olyan szép kisasszony nincs sem felfelé, sem +lefelé. A legszebb kisasszony keresztül és keresztül s milyen +csodálatosan tud főzni, mindíg ő szokott a magyar katonáknak főzni. + +A zászlós az órájára nézett, rágta a fiatal szájaszélét, minden percért +kár. + +– Bihonec! Eredj ezzel a vén döggel, kérd meg, de tisztességesen azt a +kisasszonyt, hogy legyen olyan jó, jöjjön el, főzni. De szépen beszélj! + +– Igenis, – mondta Bihonec, aki szót sem tudott németül. + +A fiatal ember ott maradt a széken. Iszonyú fáradt volt, minden csontja +fájt. A derekát nyujtóztatta néha s ült, ült… Nem gondolt semmire, +szakadozva és összevissza jutott eszébe egy-egy hang. Arra a szőke +fráterre gondolt, arra a hadnagyra, aki még otthon a gyakorlótéren +szekirozta s a front előtt megszégyenítette. Kicsit elmosolyodott +magában, megérezte azt a markolást, ahogy kézfogás ürügye alatt nyakon +fogta, s halkan a fülébe mondta: + +– Ha még egyszer beleszólasz a dolgomba a front előtt, itt pofozlak le a +front előtt… Érezte a másiknak a vergődését. Meg se mert moccanni a +nyavalyás… Aztán valahogy a mai kolerásnak az arca villant az emlékébe, +ahogy ott feküdt a füvön s nézte a kék eget az apró kék szemével… A +szerencsétlen jószág… Ott fekszik most is a kolera hemzsegő bacilusai +szabadon falják a vérét és vigan tenyésznek benne… Egy ember… de +legalább nem sárban fekszik… Hallatlan, ezek az ostobák, megesik a +szivük a betegen s felteszik a kolerásat a sonkás szekér tetejére… Hogy +micsoda tökfilkókat hoznak el a háborúba!… + +Aztán úgy tetszik, aludt, mikor végre a Bihonec csizmatopogására riadt +fel. + +Az ajtót benyitotta egy fiatal nő. Nagykendő volt a fején, mint a +parasztasszonyoknak, de egy piros, egy édes piros arc kandikált ki a +sötét kendőből. + +– Hol vannak a tisztek? + +– Hier… + +– Á, és a többiek? + +– No nézze, hát nem elég magának egy?… A többi már alszik. + +A leány zavarodottan állott meg… Olyan szőke volt s oly csillogó szemű. + +– Hát kell főzni? + +– Hogyne, hogyne, csak tessék… ó de jó lesz… + +A leány kifordult a szobából, körülnézett a konyhában… + +– Hiszen itt nincs semmi! + +– Na, ja, – nevetett huncutul a fiatal zászlós keskeny ajkaival a kis +pelyhedző szőke bajsza alatt. – Hiszen ha volna mit főzni, akkor én +magam is megfőzném… + +A leány összehúzta a szemét s az ajtó felé nézett. Ott állott Bihonec +háttal. Az ajtóra akasztotta a zászlós úr kabátját s azt pucolta nagy +hévvel. Előtte állott a fiatal tiszt s mosolyogva és szürke szemeivel +olyan gyerekesen, olyan szép szeliden pislogott rá. + +– Akkor én megyek haza. + +– No ne menjen még… Nézze, üljön le egy kicsit… bent a szobában… +Istenem, úgy össze vagyok törve, olyan régen nem beszéltem hölgyekkel… +Csak a hangját engedje hogy halljam… Csak a nevét mondja meg… + +A leány kutatva nézett a szemébe. + +– Mért akarja a nevemet? + +– Nem akarom elfelejteni… Ez a mai éjszaka olyan furcsa… Ezt a mai +éjszakát nem akarom elfelejteni… Na üljön le egy kicsit és beszéljen a +vőlegényéről. + +– Honnan gondolja, hogy vőlegényem van? + +– No hallja… nekem is van menyasszonyom… + +A leány mosolygott, lesütötte a fejét… + +Ott ültek, egyik az asztal egyik oldalán, a másik a másikon… + +– A vőlegényem ügyvéd Skoléban… Augusztus 3-án vonult be, hadnagy a… Mit +csinál, az istenért, mért csavarja le a lámpát… + +– No ne ugorjon fel, egy ügyvéd menyasszonyát nem szabad kivülről +megismerni, hogy itt beszélget egy magános tiszttel… Én is ügyvédjelölt +vagyok… + +– Csupa diskréció… + +– De mennyire!… + +A lámpa kis fénnyel égett, a lány szava fojtva, ideges kis kacajjal teli +pattogott… + +– Ha vége lesz a háborúnak… + +Mikor hazakisérte a zászlós, a trénszekerek horkoló sorában, egy +árnyékban még egyszer megengedte, hogy megölelje a legény; a szemét köny +fátyolozta be és olyan csodálatosnak érezte ezt a pillanatot. A nagy +éjszakában mintha az egész háború ezért volna, hogy oly távoli két lény +egyszer találkozzék… + +Akkor sóhajtott. + +– Azt mondta, nem akarja elfelejteni ezt a napot… + +– Soha… ezt az éjszakát soha… + +– Nézze… őrizze meg a névjegyemet… + +A kis kötött szatyorjában kutatott s egy kicsi kartonlapot nyomott a fiú +kezébe. + +S lángoló arccal elszaladt. Be a házba. Egy perc múlva bent volt a +lakásában. + +A zászlós utánanézett. Elégedetten pillantott fel az égre. Keletről +virradt. Megpróbálta elolvasni a nevét, de nem tudta, bedugta a bluza +felső zsebébe. + +Abban a pillanatban felriadt a trombita jel. + +A néma falu megmozdult, mint egy méhkas, ő futva ment vissza a tanyája +felé. + +Bihonec a lóval, s egészen fölszerelve már ott várta az utcán. +Felpattant a lóra. A szekerek ott állottak sorban az utcán, ahogy este +megálltak. + +Megdördült valahol egy ágyú. Elől a falu felső végén nagy ropogás volt. +Golyók süvöltöttek a hajnali fényben és tanácstalanul állott mindenki. +Sem menni, sem állani nem lehetett. + +Bihonec a hátizsákkal megrakva, mint egy öszvér állt egyenesen, nagy +lelki nyugalommal, hiszen ő csak egy tiszti szolga, ő be van biztosítva +a halál ellen. + +Egy gránát belecsapott abba a házba, hol az éjszakát töltötték. +Beszakadt az oldala, a félteteje leomlott s ők csak állottak, nem voltak +képesek mozdulni. Az emberek önkéntelenül a szekerek mögé húzódtak +fedezékbe, a zászlós is odaállott s kimeredt szemmel várta, várta mi +lesz, mikor kapja meg a sebet, az elmaradhatatlan golyót. Azt +számította, hogy a szanitészek mennyire vannak… + +A kapitány jött lovon, sápadtan, rekedten, vágtatva. + +– Eltorlaszolni az utcát a kocsikkal. Keresztbe fordítani a szekereket, +egymásra hajtani őket. + +A szegény öregnek most se volt szerencséje. Mikor a rendetlenség volna a +rend, akkor az nem megy az ő szavára. + +A kocsisok már szanaszét voltak s a lovak megriadva, fülelve türték a +puskaropogást. + +Egyre jobban virradt s nem lehetett látni semmit, az utca tiszta lett, +rongy házak egymás után, sehol egyetlen lélek, a katonákon kívül. Most a +végítélet láthatatlan veszedelme vijjogva röpködött felettük. + +Bihonec a kapitány láttára jobban megijedt, mint a váratlan és +kisérteties csatára s merev arccal és ijedten elkezdett sántítani, akkor +hirtelen magára eszmélt és abbahagyva a sántítást a gazdájára pislogott. +A kapitány megértette, a zászlósra nézett, aztán megint a fickóra. + +– Eh, du verfluchtes Schwein, – morogta, – állj hát fedezékbe legalább. + +Bihonec beállott egy szekér mellé, parancsszóra, az ő pompás katonás +lépésével. Abban a pillanatban egy golyó érte s felbukott. + +– Óóó… – hördült fel a fiatal zászlós. Most érezte meg először a halált. + +A zsebéhez kapott s nem tudta mit akar. + +Kivette a névjegyet és utólag ötlött az eszébe, hogy mért: Ha ő most +elesik, s a zsebében megtalálják, a fiatal tanítónőnek vége… + +El akarta dobni, hirtelen megnézte. + +«_Thekla Orowna_». + +Vékony kis betűk voltak, kis finom metszett betűk. A golyók zizegtek s +percenként mély ágyúzás reszkettette meg a földet s az eget. + +Széttépte a névjegyet apró, parányi darabokra s egyenként eresztette el +az északi szélbe, amely erősen kezdett fütyölni. Nézte merre száll a kis +papirpihe, s hol hull le a sárba. Közbe azt mondogatta, szeret, nem +szeret s a menyasszonyára gondolt. + + + + +LÁZBAN. + +Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekeren, a kórházat sehol +egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön, ungon-berken át +vissza, csak vissza. + +Az ezredorvos egész héten lázas volt: sok dolga közt eleinte csak +hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét 38.4. + +Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az urak +mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan állapotban volt, +hogy az orvosnak egy pillanatja nem maradt, amit magára szánhasson. +Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák, már épen negyedik hete +volt, hogy a ruhát le nem vethette magáról, fehérnemüt úgy egy-egy erdő +végiben, vagy valami félszerben váltott, míg a lovak egy kicsit +abrakoltak. + +– Ezredes úr, kérlek alássan, én nem birom tovább, állandó lázam van, +haza megyek. + +Az ezredes megrémült. + +– Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket tartod +bennünk. + +Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, különben is végkép kétségbe +volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán nem birta +tovább. + +– Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a sárba, +mi se tudunk menni. + +Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell. Apathikusan +nézett a jövőbe és tovább rontotta a tüdejét. Mert azonkívül, hogy +megvan mindenféle baj, még harcolni is az emberekkel… káromkodni +reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni, viccelni, nem enni, sírót +vígasztalni… És állandóan 38.3, 38.4 lázzal… + +Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte mindenki, +megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is fölrobbantották +maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon az engedélyt, hogy +ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett magának s úgy végignyúlt +rajta, mint egy isten. + +Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer főnyi +kiegészítést kaptak a mult napokban. + +Az orvos vizet melegíttetett s minden kimerültsége mellett is +megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s teljes +fölszereléssel lefeküdt. + +Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az egyik +ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos. + +Belép egy főhadnagy és minden izgalom és fölindulás nélkül szól: + +– Ezredes úr! + +Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágított kis villamos lámpájával. + +– Ezredes úr! + +– Mi az? + +– Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magunkat, vagy fölkoncoltassuk. + +Az ezredes fölriadt. + +– Miért? + +– Itt vannak, bent az oroszok. + +Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló, letompított lárma +hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája volna. + +– Hol? + +– Itt az utcán. + +Az orvos felugrik és kisiet. + +Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar szót hall. + +– Testvér, gyere, segíts, mert már megfujt. Má megfujt a kutya… + +Az orvos visszafordult. Itt nagyon kurucul megy, ha már egymást +fojtogatják. + +Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó karral, kidülledt véres +szemmel. + +A főhadnagy lámpája hol meggyúl, hol elalszik. + +– Ezredes úr, ne menjen ki, – szól az orvos, – már itt a szomszéd +udvarban egymást fojtogatják. + +A tiszt is szól. + +– Ezredes úr, tessék gyorsan diszponálni. + +Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a szoba +ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól, kirohan. + +A főhadnagy utána. + +Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkészíti s kilép +szintén. + +Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben minden lépésnél bokáig +merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu távolabbi részein +fojtott dulakodás, kézitusa zaja. + +Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi életében, milyen nagy dolog +az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla merre, hova lépjen, +hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt bedobná a lovak közé, +rábizza magát a bakkancsaira s már a következő percben a kerítés tövén +guggol, a sárban, a sövény alatt s lopózik előre az árokban, a jó mély +és sáros árokban, amelyben olyan hűségesen eltünik s most haragszik a +szürke köpenyre, az opozam-prémre, amely kivilágít a sár kényelmes +sötétjéből. Nyitott szájjal lélekzik, mélyen lélekzik s meg-megáll, a +mellében szúrás van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van meredve, +de csak egy pillanat s tovább, gyorsan csak tovább. Mintha mindig itt +járt volna, biztosan s bátran siklik be jobbra egy sikátorba, az orosz +házak közt, amelyek kerítés nélkül, egymástól mind külön állanak s most +oly rettenetesen némák, szinte zörög a félelemtől a lelkük. + +Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehúzódni egy lépcső mögé, amely, +orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára nyilik. + +Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; megadni magát? villan át +agyán. Nem, harc nélkül nem, sebesülés nélkül. Sebesülés! A kötözőhelyek +rémségei villannak elé, a koponya, mell, hassérülések, a jodtinkturák +szaga vagy vérző sebek, Perubalzsammal kitöltve, kéregpapirból csinált +sinkötések, organtin-pólyák… Felhúzta revolverét, nagy, kitünő Mauser… a +szemére vér borult… vajjon mindez nem a láz?… + +Magyar szó. + +– Itt volt!… Délután még itt volt… + +A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe köny +szivárog. + +– Tóni…! + +– Halt! + +S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyanazzal a riadt, vad, +rémült felhorkanással. + +Aztán megismerik egymást. + +– Hol az ezredzászló?… Délután még itt volt… + +Az orvos kábultnak érzi a fejét. + +– Ja?… Az ezredes megmentette. + +Mért mondta ezt, hogy «megmentette»? S mikor a lélekzetek nagy +fölsusogásából megérzi a nagyszerű megnyugvást, hogy az ezredzászló meg +van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol valami +biztos pont, van már valami bázis, amire számítani lehet… Mért nem vonja +vissza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát?… Csak áll, a két kezét +lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz koponyája szédül a sapkában, +véreres nyilván a szeme és a láza túl van a 39 fokon… S hátha az ezredes +lemészárolva fekszik az utcán s a zászló a kozákok markában van… + +De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, fölujhodás! Az ezredes +megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni. + +S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall, emberek +gyülnek, magyar fiúk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan, száz, halk +kommandó, sorakozás úgy hevenyében; távolról egy-egy ordítás, de közben +irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete csönd… + +Hirtelen kigyul egy ház! + +Ijedtség tör ki! Káromkodás! «No már világítanak, már meglátnak!» S +végig fut a remegés mindannyiukon, mint a szűzön, ha álmában takaróját +emelik. Azután fölkiált valaki. + +A Pici, az ezredes kisebbik segédtisztje. + +– Éljen! + +– Mi, mi az? + +– Ez a jel! – és hangosan kacag, ahogy vacsoránál szokott borsos adomán. + +– Mi jel? + +– Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak gyújtani +egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni… + +Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden bajnak s +neki direkt az égő háznak. + +Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik, kétszer is +térdre esik, a sár hideg, tele vele a keze, marka, ruhája, didereg, +elmarad s a fogát csikorgatja, olyan dühös magára. A revolvere egyszerre +csak nincs meg. Fogalma sincs róla, hova lett, beleharap az ajkába s +tovább rohan. + +A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A tűz +lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés körül a +falusi gyerekek. + +Egy főhadnagy rákiált: + +– Szervusz, öregem! – s vígan fütyörész, míg fehér ronggyal igyekszik +bepólyálni a karját. + +– Nini, – mondja aztán, – hisz ez a te mesterséged. + +Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körülpillant lysoformos víz +után s kábult, szétpattanó aggyal a Jendrassik-klinikára gondol. Jó +volna már ott feküdni ágyban, a kis erkélyszobában, napsütésben, +tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor odahaza volt az ősszel… + + + + +IDEGSOKK + +A térkép ki volt terítve előttük, ott feküdtek a fűben s a tábornok +rendeletet adott a telefonba. + +A segédtiszt idegesen, könnyes szemmel kapkodta a fejét. Úgy érezte, +beleesnek az ellenség tüzelési ívébe, a gránátok az egész mezőt +szántották s mikor közvetlen mellettük robbant egy, úgy, hogy a +felvágott homok belepörgött a térképbe, felkiáltott: + +– Tábornok úr, alázatosan jelentem, nem vállalhatok többet felelősséget +a tábornok úr testi épségéért. + +A tábornok felnézett rá a térképből, világos kék tiszta szemei kissé +mosolyosan megrebbentek. A fiatal tiszt zavart lett, kicsit el is +pirult. + +Aztán tovább dolgoztak. Mikor a gránátok megint távolodni kezdtek, a +hadnagy felkiáltott: + +– Tábornok úr, én egy szakasz élén szivesebben kirohannék kézitusára, +mint itt… + +– A végin idegsokkot kapsz, – szól a tábornok s tovább dolgozott. +Parancsőrtisztek jöttek-mentek, a dandártól várt mindenki mindent. A +tartalékokkal baj volt. Elvesztették az összeköttetést. – Ördög vigye, – +csóválta a fejét folyton a tábornok. + +Akkor megint a segédtisztjére nézett, kissé szórakozottan. + +– Gondolj valamire az életedben, valami helyzetre, amit nem szeretnél +újra élni, aminél még itt is jobb… – mondta keserű kis mosolylyal, aztán +tovább számított a térkép vonalai közt keresve az eltünt tartalékokat s +új meg új rendeleteket adott ki járőrök kiküldésére. + +A fiatal tiszt meghökkenve nézegette a tábornokot, aki fiatal öreg volt, +friss és kövér és energikus, mint egy gummilabda. + +Aztán újra parancsőrtisztek jöttek, egész társaság gyült, majd egy +alezredes jött, majd megint mások, szók izgatottak, parancsok, +találgatások röpködtek, dolgoztak, a telefon folyton sercegett. + +– Nos, nincs olyan? – kérdezte a tábornok s elővette a cigarettatárcáját +s egy szivarkára gyujtott. + +A segédtiszt meghökkenve nézett rá. Aztán elértette. + +– Ennél kellemetlenebb percem, tábornok úr! Olyan nincsen tábornok úr… + +– Hm. Nem volt öt szekundád az ötödikben? Görög, német, latin? + +– Nem tábornok úr. + +– Nem… Hát penecilust nem loptál első gimnázista korodban? + +– Nem tábornok úr. + +– Lám… És hetedikes korodban nem kapott rajta egy apa sem a lányán?… + +– Nem tábornok úr, – szólt a hadnagy… + +– Persze… Hát szerencsés fickó voltál,… hogy sose kaptak rajta. Hát +akkor most mit drukkolsz? + +Kis ideig hallgattak. A tábornok aztán látcsővel nézte a terepet. + +– Különben az igaz, – vette le a látcsövet a szeméről, – annál rosszabb, +elhasználatlanok az igaz, de begyakorlatlanok az idegeid… Féltelek az +idegsokktól… – s szeretettel nézte meg a fiatal fiút. + +A magasban a gránát zengő röpülését hallották, mint egy gyilkos vészes +madarat… A hadnagy a fejét lehúzta önkéntelen… + +– Hosszú lesz, – mondta a tábornok. + +Csakugyan messze mögöttük csapott le. + +Visszanéztek mind a ketten. Akkor a tábornok így szólt: + +– Én házas ember vagyok… + +Mosolygott is hozzá… Újra meggyujtotta a szivarkáját s mély füstöt +szívott a tüdejére. + +– Ha az ember meggondolja, milyen semmiség ez az egész skandalum, egy jó +kis cselédmizériához képest, a háztartásban… + +A bokrok közt állottak. Voltaképen semmit sem láttak, csak egy-egy +vágtató huszárcsoportot, nehány futó gyalogost, kard nélkül erre +csörtető tisztet, az előttük levő dombok fedték a csata igazi terét, +csak a puskaropogás és a kézitusa távoli zaja, egy pár kilométerről +idehangzó egészen rendetlen fegyverropogtatás jelezte a nagy +összeütközést, amely az erdő alatt folyt. + +– Fiam, egy katonatisztnek, – szólt a tábornok s a vállára csapott a +fiúnak és a szemébe nézett, – ha egy katonának nincs egyebe, csak a +kardja, akkor a legjobb iskola neki minden háborúhoz egy szerelmes +feleség, akinek önálló pénzkezelése van… + +Elhallgatott s szórakozott tünődéssel, maga elé nézett. + +– Mit hoztál te a házhoz? Mit adtál a feleségednek? Mit csináltál te +neki?!… Féltucat gyereket!… Hátfájást, combtőfájást, lapockafájást, +idegkimerültséget… + +Újra belenézett a távcsövébe, hosszan. A fiatal ember ijedten szemlélte +erős, korpulens alakját. Az idegsokk kerülgeti, gondolta magában, hogy +ilyeneket beszél. + +– Ő igen, – mondta a tábornok s merően nézett rá újra, úgy, hogy meg +kellett zavarodni ettől a merev pillantástól, – ő kihizlalt téged +szépen, pozicióba tett, magas rangba vitt fel… S mikor éjfél után még a +fűtetlen szalonban fuldokoltok a legkeservesebb dűhben, s minden percben +azt hiszed megőrülsz, vagy széttiprod a mályvaszin selyem kis +szalongarniturát, amire azt mondta az asszony annak idején, kis naiv +menyasszonyszájjal, hogy öngyilkos lesz, ha meg nem veszik neki… s mikor +bevonszolod a hálószobába, ölben és csöndben, hogy a cselédek mégis… +akkor jönnek az igazi gránátok: «ne tépje a bluzomat, nem tud helyette +másat venni… nyavalyás…» + +Újra a szeméhez emelte a távcsövet s körbe nézelődött. + +Megint közeledett a gránát. A fiatal hadnagy kínosan állott mellette. +Azt hitte az öreg megőrült s nem merte azt mondani, hogy menjenek innen, +hiszen szemmelláthatóan őket keresik a gránátok… + +A gránát rövid volt. Előttük csapott le. + +A tábornok hosszan nézte a fiatal hadnagyot, aki iránt maga sem tudta +miért, mindig valami csodálatos rokonszenvet érzett. Szerette a sápadt, +olajbarna arcát, a friss száját, amely biggyedt volt, s finom ívű, de +kissé bizarr, a sima homlokát, amely mögött arisztokratikus neveltség +egyensúlya volt s mégis az egész fiúban valami ártatlan, kedves +természetesség, valami romlatlan egészség, a jólét virágzó psychéje… +Szerette volna egyszer megölelni azt a fiút, jobban szerette mint minden +gyerekét, a szeme úgy el-elkalandozott az arcán, ahogy az ember +számtalanszor tud megállani egy kedvenc műtárgy előtt, amelyhez emlékek +egész légiója fűződik… Most úgy szerette a gyávaságát, a vérének le s +fel hullámzó ijedtségét, az el-elsáppadó s újra kigyuló színét, +kalitkába zárt madárra emlékeztető riadt rebegésű szemeit… Úgy szerette +volna ölbe kapni, a karjára veni, mint egy anya, kit látott valaha, kis +gyermekét, s mint az, szaladni vele a réten keresztül s közben kacagva +csókolni… És a dombok mögött egyre jobban hallatszott a fegyveres tusa +rendetlen erős zaja. Már golyók zizegtek, suhogtak körülöttük s le-le +csaptak itt-ott egy-egy zsombékba… + +– Mit csinálna itt egy asszony? – mondta férfigőggel, gúnyos mosolylyal… +– Az ember hazamegy a kaszárnyából, ahol pár ezer embernek a dolgait +kell rendben és nyilván tartani… Otthon van valami három cseléd… s az +ember magából kikelve találja az asszonyát… Emlékezz csak vissza az +anyádra, akinek a szoknyája ráncai közé bujtál, mikor a furiák kígyói +kezdettek az arcán kilobogni… Az anyád is az volt, aki minden asszony: +minden asszonyban ott van az egész pokol… De majd ha asszonyod lesz +magadnak: aki előtt férfinak kell lenned, mikor csak egy jó kis fiú +tudsz lenni… és át kell ölelned a feleségedet, hogy meg ne alázhassa +magát cselédhajaknak kitépászásával s a szent, a drága, az angyal, +karjaid közt vonaglik s lábbal rugdos a pimasz felé, a hatvan koronás +kis cipőivel és vér fut az agyára, hogy nem semmisítheti meg egy +szavával, nem ölheti meg a bitangot, aki soha nem törüli le a szekrény +tetejét s vállat von, ha összeszidják… + +A tábornok kutatva nézett a fiatal ember arcába, mintha ítéletet, +kritikát keresne benne, már valami a lelke mélyén feszülni kezdett, már +valami égett benne, hogy túlment azon a határon, ameddig szabad lett +volna… De benne volt, de végre itt a harctéren, itt a gránátok kereső +ugatása közt, itt végre kijött belőle, valaki előtt, aki annyira közel +volt neki, mint saját maga, valaki előtt, aki mintha a zúgó szél volna, +s a szív szerető hallgató kagylója… + +– Akkor aztán annyit se mondj dühödben, hogy: majd megmutatnád te, csak +te állanál ennek a kis menázsnak az élén… Mert akkor minden kijön… A +piszoknak, az utálatnak, a gyülöletnek minden sara, ami egy asszonyi +lélekben felgyült valaha valamikép, nem is csak te magad ellen, hanem az +ős Asszonyban az ős Férfi ellen, a sors, az életek berendezése, a nemek +igaztalan beosztása, a lelkek össze nem törődhető nyers nagy gyűlölete, +az a vad és soha le nem birható kaján gonoszság, ami egy asszonyban a +hím ellen felgyülemlik, az a tajték, az a sár, az a förtelem, az +angyalnak az a démonná, sátánná való visszaformálása, az a kicsinyesség, +az a minden nivón alólmaradó köpködés, az az utolsó szajhanyelv, ami +minden asszonyban ott van, az a… + +Hirtelen egy undorodó nagy hangot adott. + +– Eh… + +Rámeredt a fiatal emberre. Ez ismeri a feleségét. Ez előtt leleplezte az +életét. A boldog házasságot… Rémült és vad meghökkenéssel nézett rá. +Vissza akarta venni a szavakat. Aztán lassan elfordította a szemét. + +Egy pillantást vetett a mezőre. + +– Mutasd a térképet. + +A segédtiszt gyorsan kiterítette a fűbe. + +Leült, levetette magát a széttiport gazba. + +Ilyen alávalóságot!… Hát ki lett ő. A tiszta, az előkelő, a hideg, a +begombolkozott katona. Miért ontja most idegen előtt, egy fiatal kis +férfi előtt, egy nembeli ellenség előtt… Mit hijja ő ki a kritikát… +Pusztuljon el! Ennek az embernek el kell pusztulnia! Ennek nem szabad +életben maradnia Menjen a tűzbe!… Az egyetlen, aki előtt a lelke +szennyét úgy kiöntötte… + +Ráhajlott a térképre s érezte, hogy a másik férfi, szintén fölibe hajol, +ott térdelve a fűben, szintén mellette hajol s valami gyílkoló düh, +valami roham vett erőt rajta, amely szinte megrázta, megrengette a +vastag nagy testét… + +E pillanatban felettük nagy csattanás. Süvöltő szelet érez az arcában s +abban a pillanatban nagy vörös folttá válik a szeme előtt a térkép. + +A pillanatok végtelenségében emeli fel kábult szemeit a másikra, a +férfiúra, a fiatal testvérre, az idegenné vált szörnyűségre. + +Csak néz, néz rá, ahogy ott ül elváltozva és csodálatosan s lassan +odadül feléje, fej nélkül előre… + +Irtózattal veti magát hátra s rettenetes ordítás tör ki a torkán, +üvöltés, mint a megőrült állaté s hátra, hátra, mert borzalom… mert +iszonyú… + +A segédtisztnek egy srapnelhüvely elvitte az egész fejét s a tábornokon +kitört az idegsokk. + + + + +EGY SZEGÉNY FECSKE + +A figyelők a nyilásoknál állottak s erősen néztek kifelé a csillagos, +sötét éjszakába. + +A cug másik része hátul ült, guggolt s igyekezett hátát úgy vetni neki a +lövészárok oldalának, hogy a hátizsák ne húzza le nagyon a nyakát; egy +percre sem volt már szabad letenni a felszerelést, a fronton voltak. + +Erős emberszaggal, bakancsszaggal, izzadtság bűzével volt tele a +fedezék, amelyet szűknek találtak, haszontalannak, mert nem ők +csinálták. Keservesen, bebörtönözve bámultak maguk elé a sötétbe és +minden percben elaludtak, akár figyelők voltak, akár nem s aludni +halálbüntetés terhe alatt tilos volt. + +Még nem voltak hozzászokva ezekhez a dolgokhoz, a rettenetes marsolás +után még csak alig pihenték ki magukat. + +– András, – mondta az önkéntes káplár, csendesen, a hangja fáradt +csöndben sustorgott, – András, András! Maga alszik. + +A baka megmozdult. + +– Maga alszik. + +– Nem alszok én, csak nagyon figyelek. + +S kicsit ellódította magát a figyelőnyilás előtt a faltól, hogy lábon +maradjon. + +Az önkéntes jól megfigyelte, hogy aludt, ő maga is tudta, András +álmodott. A szemébe friss levegő jött s kint látta a kissé völggyé váló +tájat s a büntetéstől való megijedésében egyszerre annyira éber lett, +mintha csak kitisztult volna, mintha szitán átrostálták volna a világot. + +Az önkéntes káplár morogva, dünnyögve tovább ment; a kis öreg s +orrhangján biztatta őket, szoktatta a vén embereket, hogy el ne +szunnyadjanak. Ő maga ugyanúgy cipelte a batyuját, szerencse, hogy a +minapi teázáskor minden élelmiszer kifogyott belőle, mert ha most is +annyit kellene cipelni… + +Nemsokára letelt az óra s kiadta a jelszót, hogy felváltani. + +A figyelők, akik már majd megőrültek az egyórai gépies tétlen +ácsorgásban, most először pillantottak ki kiváncsian a nyilásokon, hogy +hátha mégis lehetett volna valamit látni, aztán siettek hátra +visszapottyanni a stellung földjére, leguggolni gémberedett, állásban +megmeredett lábaikon. Le is ültek, rögtön aludtak, az önkéntesnek úgy +kellett felrugdosni, lábra verni, mint a fűbe fekvő bárányt, aki az +útszélről nem akar tovább menni. + +Jó volt annak, aki a földbe vágott padkákra ülhetett, fegyverrel +vállukon, hátukon a nehéz hátizsákkal, vagy bornyuval, fújtak, +szuszogtak s még a verejtéket is lusták voltak letörülni a hideg +homlokról, kitátották a szájukat s a rossz levegőt lihegték. + +András kinyujtotta a lábát, keresztbe tette s elhevert. Az önkéntes, aki +folyton sürgött-forgott s őrülten ideges volt az első lőárokbeli +éjszakájukon, megbotlott benne. + +– Gáncsot vetettél? – kiáltotta, miután akkorát nyekkent, hogy a nyelvét +majd elharapta, s a másik percben puskatussal mellbe vágta Andrást. + +Az ütés nem fájt, már ekkorra visszafogta dühét és a baka röhögött. + +– Dehogy is káplár úr, – mondta sunyin, – csak nagyonis beteg vagyok. +Káplár úr. Má meg kell dögölni káplár úr, jaj de odáig vagyok káplár úr. + +– Gondoltam, hogy te vagy, – szitkozódott a foga közt az önkéntes, lábra +egyengetve magát s most már nem magázta Andrást, – ez a magyar ember; +szégyeld magad… Semmit nem akar csinálni, semmit… mennyen gyepkockát +vágni: nem megy… Mennyen tüzet rakni: nem rak… Mennyen legalább fát +szedni: ellóg… Hanem majd elnáspángollak, disznó, majd akkor mentek… + +Andrásnak a melle megrázkódott a visszafojtott kacagástól, aztán +mindjárt siralmas gyerekhangon mondta: + +– Nem tudna önkéntes úr ojan goromba lenni… + +S lehúzta a fejét a melléig, hogy hangosan fel ne röhögjön. Sokért nem +adta volna, hogy így fel tudta paprikázni. + +A fiatal önkéntesnek már csakugyan elpárolgott a haragja. Tudta, hogy +haragudnia kell, büntetni, kemény lenni, példát statuálni: de már csak a +fejét csóválta, a sapka is félrefitult az orrán az előbbi elbotlásnál, +azt igazította meg. Szerette ezt az embert. Komisz bitang volt, de olyan +jóképü magyar. A maga fajtáját, saját magát ismerte benne, ő éppen így +szeretett volna tenni a hadnagyával, de hát ő nagyon jó fiúnak volt +nevelve. No majd a háború talán segít rajta. + +Tovább akart menni újabb szó nélkül, de András megfogta a köpenyének a +szárnyát. + +– Önkénytes úr… nincsen egy csepp sósborszesze? – szólt nyögdécselő +hangon. + +– Van, de nem neked. + +– Csak egy kis kortyot aggyék belőle, nagyon elvagyok platytyanva +önkénytes úr. + +Az önkéntes elnevette magát. Kihúzta a ruháját a legény markából s odább +lépett. András nem erőltette a dolgot. + +Most telt le az idő, mikor a Horchposztot, a kiküldött figyelőket +váltották le. Kint felhangzott a jelszó s az önkéntes sürögni kezdett, +hogy összeállítsa a kiküldendő új csoportot. Jobbról, a lövészárok +következő szakaszában, amely tőlük bemélyített földgáttal van +elválasztva már készen is van a csapat, erre ő túlságoskodva szólt: + +– Nyolc ember kimegy horposztra! Nyolc ember horposztra! Ez a nyolc +kimegy horposztra. + +A nyolcba András is beleesett. Iszonyú dühös lett, hogy fel kellett +állnia. + +– Még csak most figyeltem ki, – mondta komiszul, – osztán má megint én +menjek ki. + +– Disznó, – morogta az önkéntes, – ahelyett, hogy örülnél, hogy leteszed +a rüsztungot, még morogsz. + +András csöndesen káromkodott. + +Segesvári mellette nagyot tüsszentett. Egész éjszaka szótalan volt, úgy +meghúzódott, mint a menyét, csak fújt, fújt, mint a tehén, mikor legel, +csakúgy sípolt a tüdejéből kifelé a forró levegő. + +– Mibaj komám? – kérdezte a cigány. + +Segesvári nehézkesen föltápászkodott. + +– Ajjó egésség tuggya, de nagyon komiszul vagyok. + +– Szójjak az önkéntes úrnak? – sziveskedett a cigány. + +– A, nem kell nekem semmi. + +András odafigyelt. + +– Csalj ki belőle egy kis sósborszeszt, nekem is te. Fecske. Hallod. + +Segesvári oda se ügyelt rá, leeresztette a nyakából a rüsztungot s +nagyot lélekzett, örült, hogy megpihent a nyaka, válla. Mindent +leraktak, csak a fegyver maradt kézben, aztán egyenként kibújtak a +lövészárok szűk lépcsején a szabadba, csak András békétlenkedett minden +pillanatban, pedig örült, hogy lehányhatta magáról a nehéz terhet, ami +úgy húzza az ember gerincét, hogy ökörnek érzi magát, járomba. + +– Csak egy cseppet aggyék önkéntes úr. Abbul a jó sósborszeszbül, dejjó +vóna. + +– Cukorra adok. + +– Cukorra! – mondta András. – Hallod mán fecske!… Hát aggyék cukorra. + +– Van cukrod? + +– Nincs. + +– Nohát nekem sincs… Kifele, kifele má… + +András hümgetett. + +– Ej azt a jóféle megváltóját, kiküldeni tuggyák az embert… osztán +meglűve hozzák vissza a vígin… + +S ő is kibújt. Utána összeszorított foggal, kidülledt szemmel mászott +fel Segesvári, végül a cigány. Ez volt az utolsó a nyolcban + +Kint a szép csillagos, de holdtalan tavaszi éjszakán hason csúszva +mentek előre… Jó nedves fű volt, friss levegő. + +Mikor a kellő távolságban voltak, András elhevert a magas fűben, a fejét +egy mohos kőre tette, hanyat a földön s kényelmesen eleresztve tagjait, +felnézett a magas égre. + +Épenúgy feküdt most, mint odahaza szokott, mikor kiviszik a lovat a +Nagyszegbe éjszakára legelni, vagy nyáron, ha az asztagot őrzik, hogy +valaki tréfából fel ne gyújtsa. + +Haza gondolt. Vajon mi van most az idesanyámmal, meg a menyecskével… +Tegnapelőtt még postát kaptak. Mindenki kapott egy levelet, vagy kettőt, +az asztalos legény kapott ötöt, mindenféle nőszemélyektől… pedig +felesége is van, meg gyereke az ebattának… + +Csak ő nem kapott, neki nem írnak, neki még egy kutya vakarintást se +írnak… Még ennek a cigánynak is írtak, még ennek is vót, aki írjon, csak +neki nem… + +Iszonyú elkeseredés vett rajta erőt s hasra fordult, bele nézett a +bizonytalan messzibe. Most bele tudna vágni még egy sturmba is, így +fegyver nélkül, azt a kutya megteremtőjit, ököllel tudná agyon verni a +muszkát… Hogy minditig is baj vót odahaza, hogy a két asszony sose birt +egyezni, azt a keserves… Mint két éles kés… De sokat ették má eddig is +az életét… Hogy két asszony mér nem bir megegyezni, azt a megfeszített… +Ami az egyiknek kell, az a másiknak azért se, azt a… + +Most jött fel a hold is, ez is olyan keserves, mint egy penecilus éle, +semmit se látni a völgységből, csak a tarka homályosságot, felgyülhet +ott egy ármádia muszka, a fenét ér ez az egész horposzt, affelől +lefeküdhetnének aludni nyugodtan. + +Arra lent puskalövés pukkant. + +Felkapta a fejét, de csönd volt tovább. Balfelől a cigány hangját +hallotta, fecskének mondott valamit… Berezelt a more, mondta András +magában, inkább a leveledet adnád ide… Tagadja a levelet, má biztosan +baj van vele. Mintha kivilágosodott volna, eszébe jutott: már valamit +írtak benne, ezek a büdös cigányok, mindig ezek hordják a pletykát… Jaj +de jó má egyszer így feküdni fáradott testtel… + +– Orosz patrul… – hallotta jobbfelől. Messziről jött a hang, de oly +tisztán, mintha a húsába metszettek volna bele. + +Egyszerre csak mindenki látta, mindenki mondta, sorra avizálták, ő +ijedten, kidülledten figyelt, semmit se látott, de mikor rákerült, ő is +rekedten lihegte tovább a szomszédja felé, Segesvárinak kiáltva: + +– Ott az orosz, e! + +A lövészárok felől már megjött a jel, hogy a Horchpostok vonuljanak be. +Most az egyszer a parancsnak igazán teljes erővel s buzgósággal tettek +eleget. + +Mire beugrott a tűzbe, a sötétbe és melegbe, dideregve, mint a kutya, a +kezét dörzsölve s bizony megszeppenve a tolongásban; kint, egészen +közel, őrült fegyvercsattogás volt. Tízet, húszat, százat lőttek. A +figyelők a nyílásoknál nem voltak többé álmosak, kimeresztették mindkét +szemüket s egyikük eldörrentette a puskáját. + +– Ne lőjj, ne lőjj, – kiabált az önkéntes káplár, – az istenért ne +lőjjenek, még meg se olvastam bent van-e már minden emberünk. + +El kezdte olvasni: egy, kett, hárm, négy… Kétszer is végig számolta. +Ötvenhatan voltak, de hol ötvennégy, hol ötvenhét jött ki. A +zsebvillamlámpája nem működött, kölcsön kellett kérni egyet a másik +szakasztól, úgy kezdett névsort olvasni. Közben kifelé figyelt, odakint +csönd volt. + +– Hier, hier, – kiabáltak sorra, a sötétben. + +– Segesvári, Segesvári… Segesvári… + +Senki se szól. + +– Hol van Segesvári, hova lett?… Ki volt mellette?… A cigány, hol a +cigány?… Cigány… Ki szólt a cigány helyett?… + +András lehúzta a nyakát, izgalmában egészen önkéntelenül ő kiáltott a +cigány helyett, már a kaszárnyában megszokta, mert igen jól tudta +utánozni a furcsa kiáltást. + +– Hol van Segesvári? + +– Kinn maradt. + +Odakünn már mély csend volt, mint egy nyári fergeteg, amilyen gyorsan +jött, el is múlt a puskatűz. Az önkéntes káplár halántékáról patakokban +folyt a verejték. + +– Megnézem, – szólott s egyszerűen ledobta a nyakáról a hátizsákot s +fegyver s minden nélkül gyorsan eltünt a lövészárok lépcsőjén. + +Eszébe se jutott, hogy hiszen baj érheti, egyre előbb kúszott. + +Hirtelen egy fa alatt meglátta Segesvárit, rögtön megismerte. Alig +nyolc-tíz lépésre a front előtt ott feküdt összecsukolva, sapka nem volt +a fején, az messze gurult, a fegyvere melle alatt keresztben. + +– Segesvári, Segesvári… – sustorgott egész rémülettel rá, azt hitte +alszik. + +De az nem mozdult. + +Föléje térdelt s megfogta a karját. + +A test átfordult. + +– Segesvári… + +Irtózattal nézett az arcába a kevés éjjeli világosságban. Ez volt az +első halott, akit életében látott. Reszketett tőle és kimeredten, +dermedetten nézte. A balhomlokán ment be a golyó és a jobb homloka nagy +darabon ki volt szakítva, óriási lukból folyt a vér… Elengedte a karját, +amelyet öntudatlan görccsel markolt s újabb iszonyattal látta, hogy a +keze is tele van vérrel… + +A karja is át volt lőve… Végigjártatta rajta a szemét s valami borzalmas +kiváncsisággal számolni kezdte a sebeket. Kilencet fedezett fel. + +Remegett s a két kezére támaszkodott, körül a füvek, bokrok, a fák, s a +csillagos nagy égbolt, mind ezt az egy halottat lesték titkos nagy +suhogással, irtózó rettegéssel, az elmulás imádatával és félelmével s +egész testében borzongva a Mindenség… + +– Két ember jőjjön ki!!… + +Bent a lövészárokban senki sem mozdult. + +Szédület és düh fogta el. Hát emberek ezek. Kutyák. Még most se. Még ide +se. + +– Asztalos! – kiáltotta, – Schwartz! + +A zsidót kár volt hívni, mondta magában, az hisztérikus görcsöt kap +megint. Nem is az jött. Asztalos után András kúszott elő. + +Minden borzalom között feltünt az önkéntesnek, hogy András itt van s +csak nézte, nézte erős, komoly, csontos parasztarcát, ahogy nyugodtan, +bajtársiasan, a meg nem rendült léleknek jóságával hajolt szegény +cimborája felé, akivel egész úton dévajkodott, akit ő nevezett el +Fecskének… Az első fecske a halál tavaszán. + +– Úgyis beteg volt, – mondta András, – úgy fújt, mint a tűz, ojan vót a +lehellete. + +Aztán még hozzátette halk egyszerű hangon: + +– Csakhogy minket átugrott. + +A Halál, tudniillik. S csakugyan mindnyájan valami örömet s megnyugvást +sejtettek: meghalni jó a betegnek. De életben maradni, életben élni még +jobb annak, aki él. + + + + +A MACSKA + +Az alkonyat az orosz síkon ép olyan volt, mint odahaza. Nem látszott az +égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy +seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el volt rejtve +egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a +fűszálak közt hadat. + +Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapródjelölt +őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől valami 1500 +lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan fedezékbe kaparja +magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát. + +Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben, vagy +bogarat. Távolról ágyúdörgés hallatszott s elszórt puskalövések, kettős +csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el a fül mellett egy-egy +golyó. + +Csatatéri csönd volt. + +– No hálistennek, – szólt a hadapródjelölt őrmester és elterült a maga +ásta fedezékben. + +Mozdulni sem bírt már, egyetlen tagját nem bírta tovább mozgatni. Oda +volt. Fájt a gerince, a nyult agyveleje, az összes csontjai és kötései, +de különösen a gerincvelő, amit egészen agyoncsigázott a súlyos +szerelvénycipelés, az utolsó héten valami százhúsz kilométert +meneteltek. + +Hirtelen valami csodálatos édes kis hang ütötte meg a fülét. Megint +felnyitotta a szemét, mert azt hitte, megőrült. A nyitott sírforma +fedezék sötét homokjában találta magát s nem volt semmi nesz. Tudta, +hogy a hét embere szintén be van ásva és most ugyanígy fekszik a meleg +homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök +igyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz +támadás jönne sem. + +Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és kedves, síró +és csiklandozó… Macskanyávogás, fiatal kis cica nyivákolása… + +Tágra nyitotta a fülét. Macska! Hol van itt macska… + +Macska!… Régen elmult örömök és boldogságok villantak eszébe. A kis +lányait látta, ahogy a fehér cicákkal hempergőztek. A kis gyerekének a +hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a macskát +cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszínű kis cica… + +– Cic, cicic!… hallotta jobbról is, balról is. + +Felkönyökölt. + +Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és +kiváncsian, vigyorgó képpel néztek. + +– Cic, – mondta mind, – cic! + +A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér volt +a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen +mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a kényes +emberek. + +– Cici, cicicic!… + +S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és ravaszul, +lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant megcsipni. + +– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a +macska kézben volt. + +Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagybajuszú öreg magyar és +úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy földi féreg, +amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni az égre… + +– Tudsz magyarul cicu? – mondták az emberek és nevettek. + +– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s büszkén +mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még leszedné róla a +bőrt! + +– Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni. + +– Nem kell úgy megszorítani! + +– Nem való ilyennek a kezébe a macska! + +– Adcsak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind +a macska után vágyott. + +Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak itt s egy +kis macska… a halál mezején… + +– Cicuskám! – szólt oda egy ember, – kis cicuskám! hogy kerülsz te ide, +cicus? Gyere haza velem Magyarországra. Böskéhez… a bácsi Böskéjéhez. + +– Ne csábítsd el! – mondta a honvéd, aki a markában úgy tartotta a +cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához +Nagyszemmre, a Patics-utcába… + +Az arcához szorította a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a többi +irigyen és csorgó kivánsággal nézte. + +– Teljes fedezék! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt +őrmester, mert valami gyanust vett észre. + +Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behúzódott a fedezékébe. + +Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok +közeledtek vágtatva. + +– Itt a muszka! – kurjantott valaki. + +– Nem muszka ez, te szamár, hanem huszárok! + +– Hászíppa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már szaladnak +visszafele! + +Ahogy a háborúra visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a +testüket, a fáradtságukat. + +– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek épen erre! – mormogta a +macskás ember s a cicát beszorította a kebelébe. + +A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc +mulva veszekedett gránát csapott le. + +Lehúzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszú perceken át visszafojtott +lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mind ilyen remek +megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt +lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára elevenítette meg őket +újra a macskanyávogás. + +Mire kinéztek a földszínére, már a huszárok ott látszottak a falu alatt. +A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, a nap utolsó +sugara. + +A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékből a cicát +félkézzel s a másikkal símogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a kis +mélységű sírban. + +– Megijedt! + +– Cicukám, megijedtél? + +– Nem szereted a gránátot, cicuka? + +– Hát a gombócot? + +– Hát a friss tejecskét? – mondták összevissza. + +S úgy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete kezeiben +tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját +és kinyújtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott kis fehér orrával +az égre nyivákolt. + +– Milyen tiszta – szólt az őr. + +– Mosdik. + +– Többet mosdik, mint te. + +A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és +tovább szaladt. + +Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már megint fogva +volt. + +Most új embernek kezdődött új öröme. Simogatta, szeretgette, olyan +gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a gyereke +hajával… s a többi nézte… + +– Teljes fedezék! – hallatszott újra a hadapródőrmester kiáltása. + +Abban a pillanatban mindenki lebújt. + +Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön… + +– Csehek jönnek – kiáltott az őr. + +Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról, jobbról +egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek itt is +kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák egymást. + +– Ördög vigye, minek jönnek ezek erre – káromkodtak magukban s nézték, +hogy jön a menet tömör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt lesznek a +tűzzel. + +Három lovas tisztjük észrevette őket s előre rugtatott. + +A hadapródjelöltőrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek egész +alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg itt +lappangjanak. S amit tudott, elmondta. + +A nagybajszú, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az irányba, +amerre az ellenséget jelezte nekik s minden köszöntés nélkül visszatért +a csapataihoz. + +A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott még +nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak rajvonalba… + +– Was? – szólt vissza a kapitány, végignézte s elment. + +– Teljes fedezés! – kiáltotta a hadapród s maga is bevetette magát az +árkába. + +Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivítása. Az emberek +úgy meghúzódtak a földben, mint az egerek. Aztán valami negyven méter +magasságban az alkonyati ég mély violasötétségében valami sárgásvörös +fény villant szét s rá éles csattanás. + +A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő maradt az +égen. + +A hadapród megnyugodva nézte. + +– Mintha egy gigász fujt volna játékos kedvében cigarettejéből +füstkarikákat – mondta magában költői érzéssel. + +Aztán újabb dörrenés… aztán csakúgy zuhogtak körülöttük a vas +parittyakövek… + +Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a fedezékből. + +Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta magasra +fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tűz alatt tartják… + +– No, ez már semmi! – mondta magában s most ő szólott végig a csapatja +fölött: + +– Cic!… Cicic!… + +Egyszerre ujra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek. + +– Hol a macska? + +– Hol van?… Hol a macska?… + +Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben. + +– Atyaisten – kiáltotta, akinél utoljára volt… – Elszökött. + +Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket, hogy az +egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska kedves figuráját. + +– Cic, – kiáltották – cicic! – cupogatták, szipogatták, csókkal +csupogatták! – cic, cica, cica! + +De nem volt többet… Néma volt a puszta, nem volt macskanyávogás… + +Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s fölvetették szemeiket a nagy +sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha +egy sugár tűnt volna el, az életnek egy meleg, színes kis sugara… amely +megcsillant… amely hozott valamit… amely megint nincs… Most már újra +nincs semmi, semmi, semmi, csak a háború… + + + + +HŐSKOR + +A mező zöldben fénylett az őszi napsugarakban. + +Olyan nap volt, melyről azelőtt azt szokták mondani, hogy mélabú száll +az ember lelkére s az elmulás fájó borongása lepi meg a szívet. + +Szelíd kékesszürke párák a szemközti dombsoron, csak jó látcsővel lehet +fölfedezni a magasabb peremeken a parányi földhányást, amely mögött az +ellenség lappang. + +Ijedten elmeredt szemmel nézte ezt a képet a fiatal hadnagy. + +A földön feküdt s két könyökre támaszkodva tartotta szeme előtt a +távcsövet s minden bokrot, minden gödröt végigkutatott a szemközti +dombokon. + +Nem látott ellenséget. Ott kellett pedig lenniök. Be voltak jelezve s +minden pillanatban készen álltak a rohamra, csak jelt vártak. + +Leeresztette a távcsövet; egyszerre a távolba futott előtte a táj s +meglátta a párás őszi képet, a lombok sárguló tarkaságát. + +Bágyadtság, kábultság lepte meg az agyát. + +Milyen szomorú dolog ez az élet. + +Hirtelen, egész váratlanul fölmerült benne az élet értékeinek +fölbírálása. Meglepi néha az embert ez az érzés. Actió közben csak a +percnyi munka végrevitelére feszül minden akarat, de hányszor nem ér +utól a csöndes meditálás: mire ez mind? Mire ez az élet? + +– Egészséges vagyok – mondta magában. Erős, egészséges ember. +Remélhetem, hogy kibirom a strapát s megérem a háború végét… Csak a mai +napon túl legyünk… Nem vagyok sem éhes, sem szomjas, a körülményekhez +képest jól érzem magam… A fejem tiszta s nem is félek… Ilyen körülmények +között már jobb dolgom nem is lehet. A rajvonalat mindenfelé lövik, már +egész lyukakat lőttek benne és nálam semmi baj… Talán nem is lesz… Mért +lenne… Véletlenség, hogy eddig nem volt baj, de az is véletlenség, ha +ezután lesz… Baleset mindenütt érhet, de ki rontja azzal magát, hogy +folyton a balesetektől retteg… + +Kicsit elmosolyodott. Szeretett volna valakivel beszélni s «pszt» +szólott rá a mellette fekvő tizedesre, aki hangosan azt kiáltotta +valakinek: + +– Ki volt tegnap küldönc a százados úrnál? + +Szinte megdöbbenve nézett a fiúra. Ennek tegnapi dolgokon jár az esze. +Egyszerre úgy tűnt föl neki a tegnap, mintha az elmult évszázadokról +volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van már a tegnap?… Az már tisztára +história… Mintha József császár koráról beszélnének: kalapos király… + +S abban a pillanatban megérezte, hogy ez az élet milyen irtóztató +hosszú: hisz ők most századokat élnek át… Nem a tegnap, de a reggel, a +dél is hol van már… Délben még ott voltak a pataknál s reggel még a hat +kilométerrel hátrább eső dombokon állottak… Mikor fog ő még egyszer a +patakhoz kerülni, ahol vizet ivott és virágot tűzött a sapkájához. Soha. +Ép úgy nem, mint ahogy diák nem lesz többet. + +– Csak a mai napnak vége legyen. + +Az ágyúdörgés szakadatlanul puffogatta az eget, a földet, de ez a zaj +csak úgy hatott reá, mint a gyár kalapácsainak zúgó csattogása. Külön +kellett ráeszmélnie, hogy észre vegye. + +S mindezt annyi idő alatt futotta át gondolatban, míg leeresztette a +látcsövet meg lehunyta szemét s zúgó agyát kissé pihentette. + +És még ez az idő is milyen hosszú volt. + +A szeme amint felnyílt, már föl is pattant s dermedten meredt rá egy +bakára, aki isten tudja mért, fölugrott, hogy félig fölemelkedve hátra +menjen. + +Az alacsony zöld fűben ott feküdt a srapnell… Később kiboncolta +emlékeiből, mikor látta meg, hogy leesett ez a srapnell s ott maradt +dögölve a fűben… most előre látta, mi fog történni. + +Rövidebb idő alatt, mint amennyi kell hozzá, hogy fölismerjen névszerint +egy katonáját, akit egészen jól ismer: látta, hogy az rálép a +srapnellre. + +A szeme megkövült, lehunyni sem tudta. + +A lövedék szétrobbant, az ember a levegőbe röpült: eltünt… + +Néhány pillanat mulva, mint véreső jött vissza a földre… + +Csak mikor kezére hullt egy meleg csöpp, egy piros folt, akkor tért +annyira magához, hogy a szemét le bírta hunyni. + +Még sok por, föld, fűcafat pergett rá, az egész hátán érezte, hogy rá +hullott a magasból sok s nem súlyos idegen anyag. + +Mikor a szemét újra felnyította, boldog volt, hogy él, hogy még megvan. + +Él, nincs semmi baja. + +Mintha a szomszéd üzletbeliek csődbe kerülnek: egy pillanatra megijed az +ember, ráeszmél a bajok lehetőségére. Aztán könnyelmű biztossággal szól: +de hát miért vagyok megrémülve, mi közöm hozzá, hiszen én én vagyok: +ime, semmi bajom. + +– János. + +A szolgáját szólította. + +– Tessék. + +A hang úgy szólalt meg, mint az életöröm harsonája: szó, emberi szózat. + +– Hol a konyakos kulacs. + +Az egyéni lét, a fizikai én belső természetes követelése, az első +felszökellés az Élet vállára. + +– Ostoba fickó – mondta aztán, a szerencsétlenre gondolva, aki őt is +felrobbanthatta volna, ha közelebb van… + +Már ő volt, ő. Már kész volt, úr volt s felülről nézett a kívül eső +dolgokra. + +– Átkozott, ostoba fickó – ismételte s már csak a veszedelmet érezte, +amit egy más ember könnyelműsége idézett fel reá… szerencse, hogy nem +volt érdekelve a bukásában: elég messze volt a szamár peches fickótól… + +És már megint milyen messze volt az elmult perctől. + +A katonái kezdtek mozogni. Ijedt és halálosan sápadt arcok tűntek fel a +leülepedő por moszatjai közt. Egy ember halk nyöszörgése hallatszott. +Valaki megsebesült? + +– Ki az? + +Újabb ijedtséggel figyelt. + +A szolgája szólott. + +– Sárkány. + +Persze, ő is ráismert. Ráismert rögtön, a legelső neszre: nem akarta +megismerni. Úgy féltette éppen ezt az embert… Tanító, öt gyerek, ej haj. + +– Hol a konyakos kulacs? – szólt újra. + +A nyöszörgés, amely a sebesült foga közül szűrődött ki, egyszerre +szétvetette a műveltség, az intelligencia fékező gátjait s irtóztató, +őszinte, gyerekordítássá lett. + +– Óóóóóó. + +Végtelen és hosszú üvöltés. Meg-megszakad s még hosszabbá lesz. +Egyenletes, száraz ordítás, amely olyan már, oly erőszakos, oly +mechanikus, annyira végtelen, hogy az ember nem hiszi, hogy nem valami +üvöltő szerkezet idézi elő. + +A hadnagy homlokán hideg verejték ült ki. Ő maga is szárazon és nyitott +szájjal liheg. + +Köhögni kezd és földet, sarat köp ki. + +Elámul, nem tudja, hol szedte. Nem érti, hogy került a foga közé föld és +fű, ami köhögésre készteti. + +– Add mán a konyakot! + +– Nincs… + +– Mi?! + +– Hadnagy úr. Nincs meg a kulacs. + +– Hát. + +– Elvitte a bomba. + +– No, a fene egye meg. + +Eszébe villan erre, hogy vajjon mi van a szemközti dombokon. + +A távcsövét keresi. Nem leli. Aztán ott van mégis előtte. + +Fölveszi. Nem bírja tartani. A keze remeg. + +Nem bírja fekve a szeme elé tartani, nem lát semmit. + +Felül. + +Köhögve, köpködve s lihegve ül fel. A térdére helyezi a könyökét s +belefekszik a távcsőbe. + +Lassan kezd tisztulni szeme előtt a szivárványos tájkép. + +Nem érti, hol vette magát az a bokor, amitől mit sem lát. + +Föláll. Föltétlenül valami gyanús dolog van odaát. + +Egész előre hajlik, úgy vizsgálja a világot. + +S akkor meghallja annak a srapnellnek sivító röpülését… Lekapja a +szeméről a látcsövet s puszta szemmel keresi az égben azt a srapnellt, +amely idejön… Még van ideje újra fölemelni az üvegszemeket, a nézőt s a +kék égen fehér felhők jönnek egész közel. + +Pukkanás. + +Valamit érez. Míg tűnődne, mi az: zuhanást hall s a legközelebbi +gondolatával már ott látja magát fekve a földön. + +– Elestem – mondja ijedten s meglepetve. + +Szinte szégyelli magát; a titokzatos és ünnepélyes szó, hogy elesett, +nála valóságos földre leesés… + +Valahogy tudja, hogy nem lehet fölkelnie, fölállania: semmi ingere és +semmi lehetősége nincsen rá. Pedig nincs meghalva. + +– Meglőttek a kutyák. + +De hol… Mintha egy ismeretlen terepet száguldana be, elkezdi följárni a +testét… + +– Halálos nem lehet… fene egye, nincs konyak. + +Egy arc hajol fölébe. A tizedes, aki az elébb lármázott. + +– Meglőttek? + +– Azt nézem, hadnagy úr. + +Ijedten várja. + +– A lábom! – kiált fel hirtelen. + +A tizedes kézzel végigsimítja. + +– Itt egy lyuk van, hadnagy úr. + +– Na. + +– A térd fölött… Úgy látszik, a golyó lement a csizmába. + +Mért ez olyan kómikus? El kezd nevetni. Boldogan és vidáman nevetni. A +golyó a csizmában. + +Már fájást is érez. + +Ettől újra megijed s szórakozott szemmel nézi, ahogy a tizedes előtte +ásni kezd. + +– Sír? – gondolja elámulva. Sírt ás? Megőrült?… Nem halok meg!… + +Mindenfelé mozgás körülötte. Nem érti, mit beszélnek. + +– Mí az? + +A tizedes izzadt bundaszaga az orrába csap. + +– Mit ás? + +S nem akarja hallani senki a szavát. + +– Tizedes! – ordítja teljes erejéből. + +– Szólt hadnagy úr? + +– Mi az? + +– Hadnagy úr: roham lesz. + +– Mi? + +– Csak tessék itt maradni, azért ások fedezéket a hadnagy úrnak. + +Valami zűrzavaros lárma, egyszerre a katonák mint az őrültek, felugranak +s egy pillanat alatt végük. Eltüntek. + +Csak ő fekszik nyugodtan, békésen s huncutul mosolyogva. + +– No, ez elől meglógtam – mondja magában és mosolyog. + +Tudja, mi történt: rohamot fújnak, a trombitával vele fütyöli, hogy +«tratatata, tratata, tatatatata…» aztán gyerekes kedvességgel újra +elmosolyodik: «káposzta, káposzta, hús is van benne!» + +Milyen jó itt feküdni. Milyen gyönyörű az ég. + + + + +SZEGÉNY EMBEREK + +Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás mellett +mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált s a fiatal annyira +szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg, valahányszor az +öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló beszédével. + +Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt +rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon +a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt, +húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán, +apatikusan és gépiesen. + +– Má montam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát, – szólt az öreg, +aki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette s megint megállott, az +ásó nyelére támaszkodva. – Aztat ilyenkor kő eldugnyi a fődbe. Ősszel. +Akkor lesz jó tavasszal. + +– Nem fagy ki? – szólt tünődve a fiatal. + +– Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a fődbe van. +Mer ha rágyün a főd, akkor be van takarral, akkor nem árthat neki a +fagy… Peig most az is drága, a fokhajma. + +A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult. + +– Minden drága, – mondta sötéten s az ásóját emelte. + +– Minden nagyon drága, – bólintott az öreg. – Rettenetesen drága. Egy +kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár: e még nem vón drága, de nem +lehet kapni. A nagy világér sehun nem lehet kapni. Abba a mi falunkba +meg a jóisten tudja micsoda jedző szorult, hogy minálunk sose kapni +lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenütt elláttyák az +emberiséget, csak épen minálunk nem. De meg a minap avval jön a +vénasszony, hogy a jedző még aszongya, hogy aszongya: aki pedig űtet a +szentekkel összeházasíttya, annak ű ellássa majd a baját. + +Megcsóválta a fejét s kicsit nevetett. + +– Peig mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzőt a szentekkel +esszeházasíttya. + +A fiatal ember most keményen a szemébe nézett az öregnek s mintha nagy +és erős dolgot jelentene ki, így szólt: + +– Látja István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem +érthetem. Rossz világ ez! Tuggya… én huszonhat hónapig voltam a fronton, +de mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót. + +– Meghiszem. + +– Nekem ételem, italom megvót. Hús annyi vót, marhahús, hogy mán nem is +akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hús. + +– Hő, jó vón itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona. +Aszongyák. Mer én bion nem vettem. + +A fiatal ember kissé fátyolos szemmel soká nézte; szembe nézett vele. + +– Mit evett fröstökre? + +– Hát igenjó paprikát vettem én a multkor a szerbtül, Kovács Jánostul, +merhogy ű most a szerb, mióta nincsen szerb… Tizenkét darabot adott tíz +krajcárér. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel. + +A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott, +magába merült. De az öreg folytatta. + +– Ebédre meg, igenjó iborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre +meg aztat eszek a kenyérhe. Ha osztán vacsorára hazamegyek, főz a +vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma ugyan +káposztát. Mer az embernek megterem a kertjibe a krumpli is, meg a +káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell +köszönni a jóistennek. + +– Lisztje van? + +– Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszály nekik őrlési engedélyt adni! +Azt kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony. + +– Zsírja van? + +– Avvan háláistennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne hazuggyak, +van még vagy két liter. + +– Csizmája van? + +– Hát ammán nem igen van. Ezt a bakkancsot vettem. Ki győzne most hatvan +pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a +bakkancsra szert tehettem. + +Az ember lassan elfordította a szemét az öregről. + +– Huszonnyóc napom van, szabaccság. Mi az itt, huszonnyóc nap! Most két +nap Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy +liter tejet 30 krajcárér, vett egy negyedkiló szalonnát két forint 50 +krajcárér, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tizér, maratt 10 +krajcár… Mi az a huszonnyóc nap… + +– Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám, – szólt a vén. + +– Nekem semmim sincs télire… Három gyerekem van… – mondta nehéz szóval, +mintha a tüdejéből szakadna ki szó. + +– Gyerek!… bolondság, – mondta az öreg. – Elég bolondság. Sok embert +bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek nem +kérdezi, apám hun veszi kend. Az ki követeli az élést. Eriggy lopni!… +Kérj a szomszédoktul; ha nem ád, vágd agyon… + +Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal +szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre s a szeme +meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő +fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen +szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne. + +– Dógozzunk mán, – mondta morogva. + +– A nem kiméli az embert, – fordult az öreg is az ásóra s kényelmesen +kezdett hozzákészülni a munkájához. – A gyerek. Az bég, ha éhes… Avval +is csak hasítja az ember szívit… Az ásó belemélyedt a földbe. Öt hat +nyomot vetett fel, már megint nem birta szó nélkül. + +– A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fődhö való ásó. Avval nehéz +dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz +fődhő. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túlhosszú, könnyen megy a fődbe, +van neki nyomintója is: mingyán szaporább a munka vele. A kapám is +acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden +kapáját. + +A fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott. + +Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csinján kell vele bánni, +mer hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szíjjas fődbe. + +S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a +balsarokba a sifon. A sifonból vette ki a pénzt a gazdasszony. Azt a +sifont egy szeggel ki lehet feszíteni s annyi pénz van benne, ezrek!… + +– Hát sturmba vótál-é? – kérdezte az öreg. + +Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a +szót. + +– Sturmba. Ugyi sokszor. + +Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán. + +– Fene lakodalom lehet, – nevetett kicsit az öreg s megcsóválta a fejét. +– Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára… Kit öltél meg +először?… Embert… + +A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat. + +– Nem embert, – mondta fejét megcsóválva csendesen. – Lyányt… Fiatal +lyánt először… + +– Lyányt – mondta természetesen az öreg, mintha a világon a +legegyszerűbb dologról volna szó. + +– Mikor Sabácba vótunk, – mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott +szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhúzta tünődve a +szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. – Kilőttek egy házbul, az ablakon… +Hármat lőttek; az egyik golyó így mellettem pattant el a kövön, a másik +golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, ígye, el is szakasztotta a +combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a balpofáján, de +olyan bitang szerencséje vót, hogy két fogát kiütötte, avval elment. +Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik, hat +bakával mennyen be s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a +gyerekeket is. + +Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén s +folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik… Valaki hazajön s akkor +nem lehet megcsinálni… Megállott, hogy abba hagyja a beszédet is, amit +kezdett s azonnal induljon… De a lába nem akart mozdulni, a keze nem +akarta elereszteni az ásó nyelét… s a nyelve újra kezdte, folytatta a +beszédet. + +– Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes vót a ház… Három az +aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn is. Űk odale +mit csináltak nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az +emeleten a házba. Ott vót egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden,… +ott vót egy asztal, körül székek, az asztal megvót terítve, étel, ebéd +vót, mer épen úgyvót, hogy dél vót… ott ültek… + +– Ha. + +– Igen. Ebédültek… De a fénrik úr olyan vót, mint a sárga halál, +«zofort» aszongya… Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek… Az ablak +be vót zárva,… nem ők lűttek… Aután megfogtuk a palláson, egy lyány vót +ott, olyan szógállólyány, az puffogatott a pallásrul… Minek az. Egy +bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ű lövöldöz… mikor úgy +jöttünk, doppelrájba, az uccán. Kellett neki háromszor lűni… + +– Osztán tik? + +– Mi? – kérdezte a fiatal ember, mintha álomból ébredne. + +Az öreg rábámult. + +– Osztán tik mindenkit levágtatok? + +– Csak úgy, szuronyhegyivel… – morogta a katona. + +– Osztán lyány vót az első?… + +– Mi? + +– Aszontad, hogy az első lyány vót… + +De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé meredt s +mintha valahova távolba figyelt volna. + +– Nagylyány, vagy kislyány?… + +– Várjék csak, – szólott a fiatal ember hirtelen, – hazalépek egy +kicsit, mert effelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hun a láda +kócsa… + +Gyorsan lenyomta az ásót a földbe. + +– Most ütötte a tízet a toromba. + +Ő maga is csak arról vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a +távoli óraütésekre figyelt: így határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor +kilencet üt, elindul, de előbb azt fogja mondani, hogy tíz óra. Akkor +osztán, ha valaha faggatnák: lesz egy tanú, hogy ő tíz órakor még itt +vót… + +Az öreg megcsóválta a fejét s utána nézett, ahogy nagyokat lépve, szinte +szökdelve ment a katona a kivörösödött bakkancsaiban, a gyűrött szürke +sapkát a szemébe húzva. + +– Mit beszél ez, – mondta magában félhangon, hogy mán tíz óra. + +Kivette a nikkel óráját a zsebéből s jól megnézte. + +Kilenc óra volt rajta, három percczel mult el kilenc óra. + +A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a templom +felé. + +Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de +inkább gyorsan, mert munkaközben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett… +Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor +egy kerítésen kinézett egy nagybajuszú ember, úgy meredt rá, mintha +váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szive, mintha nagy kalapács +lett volna belől, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor +félre verik a harangot. + +A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra. +A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a +földre, balról fiatal diófák állottak az út szélén s nagy tágas +felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, annak a fenekén a patak +rendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház. + +Körülpillantott, nem látja-e senki. + +Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit +még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe +az árokba leereszkedjen. Csunya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos +belemászni. De miket tanult ő katonasorban!… Hol járt, micsoda +faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lefülelni, házakat +megkerülni, falut felgyújtani, disznót, csirkét leverni, tehenet +kihasítani, felét kivágni, a többijét otthagyni, szinte úgy érezte, +mióta itthon van, most került először kedvére való helyre… Mi is ez az +élet… Ez az igazi, dolgozni! Észszel megkerülni az ellenséget s hátába +támadni… Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy +hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe!… Nincs +most se törvény, se igazság: csak erő, meg ész. Aki birja, marja. Ilyen +parton ne tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter magas, +osztán két kilométer szélességbe, félkilométer mélységbe nincs egy +tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas, +kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint +itt búzával a szántást… osztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az +átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a +lábát, lehúzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját, +gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz sikságon, a +puskagolyó pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy +mentek neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek… + +Míg a gödör szélén, akar az éh farkas ott leselkedett pár pillanatig s +zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig: mégis mintha a lelke +fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a +harctereken. + +Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár a paranccsal, se a +Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta kutya szorítsd… +s hideg verejték volt a homlokán. + +Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott +heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s amint +mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszuródott +a csuklójába, az ingen keresztül. + +– Azt a mérges istenit, – mormogta s kicibálta a tövist. A vér +szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból. + +Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett. + +– No megájj, – mormogta magában s nem tudta kire és mért fenekedik. + +Nehéz nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt +kerítés s a házig füvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt +s a szivébe nyilallott. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakákra +gondolt: ha látnák most, milyen patrujjba jár… + +Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a szegénység +kommendiroz… Az arcához nyult kemény ujjaival, mintha még egyszer bele +akarna markolni az agyveleje gondolataiba… csakugyan kell-e, csakugyan +muszály? + +Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége adósságárúl +«délig megadom». + +Délig megadom!… délig megadom… – forrt benne, mint mikor jobbról balról +a gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szakgat a fekete volhiniai +földbe. Így állott ott, akkora ropogás, durrogás, az őrületes csattogás +közepett, mikor az égre lőttek a földről a fekete sarak és a domb +tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat… Akkor a tisztek kihúzták +a kardjukat szájról s szájra járt: «Nem lehet tovább… forverc!» + +Most is úgy rohant be előre szegezett fejjel a tűzbe. + +Egy pillanat mulva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig +legjobb előre!… s bent állott a konyha sötétjében. + +Csakúgy zihált a melle… Csak a fegyvere volna itt vele. + +Fújt a tüdejéből a forró gőz s a karja a vasvilla után nyult, ami az +ajtó mellé volt odatámasztva. + +Most mi lesz. + +A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre meszelve +a kemence… cserépfazekak… s vasvilla a kezében… Ezek a Vargáék is +szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy eladták a tehenet, meg +a bornyut… most vannak az ezrek… + +– Mija? – kiáltott bentről egy gyereklány. + +A katonának kinyilt a szája s megállott a vére. + +– Itthon vannak, – motyogta. + +Sápadt lett a fekete arca s visszább torpadt. + +Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész szemmel, +tátott szájjal nézett. + +Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a +Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lyánya… + +– Itthon vannak? – kérdezte végre rekedten. + +– Neem. + +– Hát. + +– Elmentek reggel. + +– El? + +– Egen, a vásárba. Hásze maga látta. + +A katonának tágra nyilt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már ellenség. + +S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha +most már joga volna felül kerekedni… + +A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan +gyerekesen ijedt szemmel meredt rá… Úgy nézett rá, épen úgy, mint az a +lány… ott a háború elején… a legelső gyerek… ott Sabácban… + +Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szivére s várt. Várta a +parancsot… + +Meredten s fakón vadúlt rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a szava. A +fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni. + +– Délig megadom!… – mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s +keresztül szúrta a kislányt. + +A Varga gyereket, az ellenséget… Látta, ahogy belement a vasvilla a +torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt +a vért!… Hány embert szúrt már agyon… Mindenkinek így szökik a vére… + +Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes +szobába. + +A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a +katonának minden mozdulatára. + +Ez intett, hogy be. + +A lány hátrafelé bement, de szemét egy pillanatra se vette le az +emberről. + +Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel. + +A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak. + +– Hol a kócs? – mondta. + +A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű +reszketéssel. + +– Hol van a kócs? – kiáltotta újra a katona. + +– Nem tudom, – nyöszörgött a lány s a foga zörgött. + +– Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak. + +– Bent van a másik szobában a sifonban. + +A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó +fiókját s kétségbeesve kotorászott benne. + +– Hamar! + +A lányka iszonyatos réműlettel nézett fel rá ott guggolásából. + +– Elvitte a néni magával. + +A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt. +De villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte +s teljes erővel belevágta. + +Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja +a villa két szára közé került. + +A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. +Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába +szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, +úgyhogy a feje szinte leesett. + +– A fene egyen meg benneteket, – egyenesedett fel. + +A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér +végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot +fognak nézni, ha hazajönnek. + +Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba. + +A katona odanézett s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli, +azért sír. + +– No, ne haragudj. Kis zsivány, – mondta neki, – csak a kezemet hadd +törüljem meg. + +De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte íjedtséggel +futott hozzá, fogta a cuclit s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be +s elhallgatott. + +– Véres lett egy kicsit, – mondta a katona s csendesen mosolygott. – Nem +baj, sose tudod mitől hizol… – szólott szeliden. – Hát mikor én három +napig olaszt ettem… + +Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap, +mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársaikat rakták maguk elé +fedezéknek s mikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen +elesett olasznak a vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkeét. + +Most megtörölte újra a kezét s oda-odanézett a kicsinek cuppogó +arcocskájára… + +– A zsivány, a betyár kölyök… – mondogatta magában. + +Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a +vasvillát vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből s a vér +csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a szekrény sarka +alá s az egészet kiemelte. + +Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon. + +Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a +bőrtárcát, a sok pénzzel. + +Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan és +rendesen. + +Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem volt benne. + +– Azt elvitték a vásárra, – mondta magában s mérges lett saját magára. +Egész éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer is felkelt s a +felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy «hallom az ágyúzást»… +mert csakugyan hallotta… S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott +mindent kigondolni… Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják +s a szomszédból hijnak hozzá egy pesztonkát… úgy gondolta, inkább üket +adják oda valakihez… Arra se gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy +se… meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik. + +– Egész meg van má rothadva az eszem, – mondta, – a kefe vigye el… + +Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte s +megszámolta. Papir és ezüst pénz volt, összesen száznegyvenöt forint, +meg valami krajcárok. + +– Nem sok, – mondta s két tizest a lajbija zsebébe dugott. – Most má nem +adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg +hadd is várjon az a vén gazember… Háborúban adósságot kérni. + +Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy +zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még +egy koronát, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is. + +A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták s +a kabátja külső zsebébe tette. + +Ezzel be volt fejezve a dolga s most megállott némán és újra mély +szórakozottsággal nézett maga elé. + +Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy +kis kutya, a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott. + +– Ilyen kutya világ ez a mai, – mondta, aztán nagyot sóhajtott. – Hát +mikor a cigányszigeten bementünk… a fárul úgy ráztuk a komitácsit, mint +a rothadt szilvát… Rottmann hadnagynak a nyakát keresztül lőtték, a +kezét rászorította a sebre s az ujja közt csakúgy hugyozott a vér, meg a +száján… csak úgy ropogott a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket, +meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek, meg a magyarok, osztán +egymás torkát keresztül harapták… + +A bölcsőbe megmozdult a piciny… erre föleszmélt, maga sem tudta miféle +álomból… Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem +izgatta semmi… + +Szétnézett, nincs e valami tenni való… Egy pillanatra arra gondolt, hogy +a kis testeket felrakja az ágyra… Ne feküdjenek ott szegények… de +hirtelen összeborzongott s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk +nyúlni… + +Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte +keresztül, eszébe villant a babona: ha keresztül lépik a gyereket, nem +nő meg… Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette, +aztán kilépett a szabadba… + +Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van s amint a száját +kinyitotta, hogy teleszíjja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s +kedvetlenül fojtotta magába a mozgást… Ki, csak ki innen, még meglátják… +Mintha fonákul volna valami… Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől +pattant szét a melle, most pedig… + +Gyorsan elkushadt a ház mögé s mélyen lehajtott felső testtel vetette be +magát a sűrűbe. Az árkon oly gyorsan átjutott, hogy észre sem vette, +aztán a setétúton visszament a templom felé. + +Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott. + +– Hé. Öcsém. + +Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István +bácsi az ásásból kiált. + +– No. Gyere ásni má. Má kerestek. + +– Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mer avval nem lehet +ásni. + +– Hun veszel? + +– Átmegyek a vásárba… István bácsi… hány óra is vót, míg dógoztam… Tíz +ugye. + +Az öreg nevetett. + +A katona nem merte firtatni a kérdést: + +– Hallottam, mikor ütött… + +Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy az +öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni +nem mert többet. + +A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az urhoz, akinek +a felesége adós volt ötven forinttal. + +– Meghoztam amit tudtam, tekintetes úr, – mondta a szikár kis öregnek. + +– Jól van. + +– Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt. + +– Jól van. + +Az öreg elvette a pénzt. + +– Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót pénze. Most +meg mán van. + +A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt s +kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény +embereket. + +– Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a pénzt, +azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat. +Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy +kötelesség is van a világon. – S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján. +– Mint a huszár a kozáknak… – fecsegett tovább s egy háborús anekdota +jutott eszébe. – Magával nem történt valami ilyen jó história? + +A katona már el akart menni, dem akarta megsérteni az urat azzal, hogy +végig sem hallgatja a beszédét. + +– A kórágyon feküdt két sebesült baka, tudja, az egyik a szerb +csatatérről került oda, a másik az északiról… Na… Azt kérdezi az amék a +szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora, csakugyan olyan +borzasztóak azok a kozákok! Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? a +fejükön olyan nagy medvebőr kucsma s rettentő huj-huj kiáltással törnek +előre? + +A katona úgy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolás +gyerek, nehezen lélekzett s csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom +volt, míg az öreg úr ugrálását nézte s oktató, leckéztető hangját +hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert épen +műtrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta abba a katona kedveért, fás +hangján tovább mondta az adomát. + +– Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod testvér, +így mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy +gyütt), vagy ezer darab muszka, hát e’ kicsit szorongtunk, de azután +eltaláltuk a fortélyukat… Na… Hogy-hogy? kérdi a másik sebesült, a szeb +harctérrül való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na most +meg fogja tudni a fortélyukat!… Hát tudod, azt mondja az orosz fődön +jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a +tudományukat: azt mondja, hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az +nagyot ordít! De mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az +hátulrul gyün ki – akkor a kozák elcsendesedik! + +Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a +harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, +amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a +hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők! teszi hozzá. + +– Azér mondom barátom, hogy: ez a magyar ember!… Ilyen huncut kutya vér +van a magyar emberbe a háborúba. Másféle ember, francia vagy angol +megijedne, osztán sokat beszélne, hogy, hű, az borzasztó, amilyen a +kozák! nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, mikor támad… Így mondaná +el egy tót, vagy egy olá, vagy sváb… A magyar?… A magyar meg azt mondja +rá: kitanultuk a fortélyukat!… Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a +bajonétot, hogy az hátulrul gyün ki: akkor a kozák elcsendesedik, +hahahaha… Azt meghiszem az ebatta, akkor elcsendesedik… No jól van +kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen… +Soha adósságot! Soha… Minden bűnnek az a melegágya: az adósság… Inkább +koplalni, nélkülözni, dolgozni! csak adósság ne legyen… + +– Hát Sóvágó úr, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyült vóna az az +adósság… + +– Jójó, jó van na, jójó… csak azér mondom, – motyogta kicsit megsértődve +az öreg úr, hogy nem tekintetes urnak szólította s megveregette a vállát +a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve neki látott a +munkájának. + +A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt +annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az +ővele, érdemes volt azért… hogy ennek visszaadjon húsz forintot… + +Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé. + +S hát igazán olyan nagy valami az az adósság?… Ennek annyi a pénze, hogy +ez soha míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot… akkor mire +neki… akkor mér követeli annyira? hogy még a húsából is kész volna +kivágni… mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg ő oda +volt huszonhat hónapig… Hogy éljen meg három gyerekkel?… míg ő oda +harcol… meg kórházakba fekszik, meg újra oda harcol… + +A katonasapkáját a fejébe húzza s busaszemmel, véreres szemmel néz +körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él… Huszonhat hónapig odaki +lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak halottakat +csinálni… Ez a haszna, ez a vége… + +Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a +három gyerekkel. A gyerekek, az udvaron játszottak a kis kocsival, kert +nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérhez volt az; putri-féle. + +– Hát te minek jöttél haza? – kérdezte csodálkozva az asszony. + +Az ember megállott s csöndesen nézett rá… + +– Ne beszélj sokat, hanem gyere. + +– Hova? + +– Majd megtudod, – s elfordította a fejét, úgy mondta, – a vásárba… + +– Vásárba? + +– Oda. + +Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba. + +– Mit akarsz venni? – kérdezte s utána ment. + +– Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni… Nem való az az ásó ilyen +kemény fődbe, – mormogta, – homokra való ásónak megjárja, de ilyen fődbe +nem… + +Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot ásóra. +Restelte is magát, mert eladta az ura jó ásóját húsz krajcárér. + +A legnagyobb gyerek beszaladt s az apja térde közé futott. + +– Édes apám. + +– No fiam, – s megtörölte az ujjával a gyerek orrát. + +De a kis fiúnak kerekre nyilt a szeme. + +– Mi van a kezén? – kérdezte. + +– Mi? + +– Piros. + +– Piros? + +– Megvágta? – szólt a gyerek. + +Az asszony odanézett. + +– Nem én vágtam meg fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én. + +– Én? – S a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét. + +Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek +kicsi fekete kezét. + +– Várjál bekötöm. + +A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihúzta s gondosan bekötötte vele a +gyerek kezét. + +Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint +gyerek, nem szokta az apja tettét birálni: elfogadta, hogy annak úgy +kell lenni. + +Egy perc múlva már ott hagyta az apját s újra kiszaladt. + +Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha +valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a +vásárra, jutott eszébe. + +Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt. + +Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában; +szomorúan nézte. + +– Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén Sóvágóval. + +Az asszony még lejebb hajtotta a fejét. + +– Kérte a pénzt? – mondta gyorsan. + +– Kérte. + +– Mit mondtál? + +– Hogy délig megadom. + +Az asszony ijedten nézett fel. + +– Délig? + +– Délig. + +– Mingyán dél… + +– Mán megadtam. + +A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt és valami rettentő +feszültség. + +– Megadtad! – mondta az asszony elfulladva. + +– Meg, – szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szívében és +nagy szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége +arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!… Csak úgy +tett, mintha szomorú volna és megtörött… + +– Nem az egészet, – mondta később s az asszony lassan kötözte a +szoknyája madzagát. – Csak húsz forintot. + +– Húsz forintot, – ismételte az asszony. + +– Huszat. + +– Hol vetted? + +– Hát… Vargáéktul. + +Az asszony gondolkodva nézett rá. + +– Vargáék, – mondta csodálkozva, sőt titkos ijedtséggel. – Azok elmentek +a vásárra. + +Az ember intett s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi +ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de +mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony… Szerette a +feleségét, érette tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon: mint a +temetésen, a koporsó mellett: mert nem illendő nevetni a nehéz komoly +dolgon… + +– Akkor hogy adtak neked pénzt. + +Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét. + +– Hallod: kiraboltam űket. + +Az asszony nem szólott; úgy maradt, ahogy volt s fekete szemeit +ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott. + +– Mikor tegnap ott voltam a napszámér… előttem vették ki a pénzt a +siffonbul… mán akkor gondoltam… az éccaka is azt gondoltam… + +Az asszony szeme fölvilágított: megértette mi baja volt az urának az +éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, hogy szinte +szégyen… ha a gyerek felébred, észre se veszi… + +– De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni… csak hogy lehetne… +Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, hogy adósság így +úgy… akkor mán tudtam, hogy meglesz… + +Az asszony sóhajtott, nehezet, kinosat. + +– Hanem otthun hagyták a gyerekeket… Meg a Szabó András lyányát velük, +hogy játszon velük… + +Az asszony csak nézett, nézett s a szája lassan kinyilt. + +Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta: + +– Azokat muszály vót… megölni. + +Az asszony még mindig nem szólott, csak állott. + +– Te errül senkinek ne szólj; a szegénység vitt rá – szólt az ember a +példabeszéd bibliai egyszerűségével. + +Avval felállott. + +– Hozzál vizet, – mondta kevés tünődés után, – véres vagyok. + +Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment. + +Akkor ő levetette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az +inget is levetette. + +– Mosd ki, – mondta az asszonynak mikor az bejött. + +Az asszony fogta az inget s a ládából másikat vett elő, de az inget egy +pillanatra sem tette le. + +Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget, +a tisztát. + +Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette le, addig +folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az udvaron is. + +Aztán hozzáfogott s mosta az inget. + +Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen +jól érezte magát. + +A fésüt a hajába vájta s a tükörbe nézegette magát. + +– Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing, – +mondta magában, – de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész +hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de büdös… + +Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte hogy a felesége +rettenetesen meg van zavarodva s szégyelte azt mutatni, hogy ő nem érzi +a bajt… + +Az ajtóba állott s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres +inget, különösen az újját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól +kimossa. + +– Meg lesz mán? szólott, – mer én délután még dógozni megyek. + +Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit, +kiterítette a kis kamarában. + +A gyerekei után kiáltott. + +– Jóska, gyertek csak. + +A kis fiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet s ragyogott az arca. Most +mindig kinn vannak, pedig már csipős az idő, mert nagyon büszkék a kis +szekérre, amit apjuk csinált, az első éjszaka, mikor hazajött. + +– Vigyázz, baj ne legyen, – szólt az anya. – Vigyázz, mert agyonverlek. +Megyek a vásárba. + +– Mit hoz? + +Az apa elmosolyodott: + +– Mízeskalácsot, – mondta. – Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek! + +Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát. + +– Másnál is van olyan pici, – mondta kerülő szóval, – kis gyámoltalan +pondró… + +Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem bántotta. + +Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elől az ember, +utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire, +úgy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha +kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De +az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága: amely a +legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba: a testi kimerültség +nyugalmát. + +Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva, +maga elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy a felesége +lassan sírásra pityeredt arccal szaporázza a lépést utána. + +Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az +út sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott +borongott az állandó őszi köd, a lekopasztott fák üresen s óbégatva +állottak. + +Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy rövidítsék +a kanyargó országútat, az ember egyszerre megállott. + +– Nézd csak, nézd csak. + +Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott. + +– Igy van szembe velünk a muszi frontja, – szólt az ember. + +Kinyujtotta a karját s végigmutatott a folyó tulsó partján. + +– Ott a falu, csakúgy, mint itt… Templom van a közepin… csak ott jobban +látszik a domb odaát… Te, mán én nem is értem, hogy maradhat a víz +partja drót nélkül… Hindernisz… milyen jól lehetne itt grábnit csinálni +a jó kemény fődbe… + +Az asszony a kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára. +Mióta itthon van még ilyen beszédesnek nem látta. + +– Szép az, – mondta az ember csillogó arccal, – ahogy ez a tőtés megy, +úgy van a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé van ásva: +árok… Csak ép annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen +látni a fődeken. Vigyázz… + +Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és +egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé. + +– Gyere le onnan, – kiáltott rá az ura, – gyere le rögtön, az istent +beléd… mer leváglak… + +Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és +ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett. + +A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves +csúszását, le is ülepedett szegény a sárba. + +– Látod, ilyenek vagyunk odaki a felden, mindig sárosak, mint az ürgék… +Phű, mikor esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a +vizet. Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van +a víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a… Sokat +megmerül a bakancs, még a tiszturak is míg végig megy a major úr a +süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban… + +– Minek hijtál ide a sárba, – mondta az asszony gyáva mormogással. Nem +mert most úgy, mint valaha, kipattanni az urára: nem volt vele +tisztában, hogy józan-e. + +A katona nevetett. + +– Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig +hallottam is ágyuszót… Meg úgy láttam, mintha odaát muszi mozogna… Tudja +isten: csak úgy láttam… + +Átnézett a töltésen a tulsó partra. + +– Mán úgy megszokja az ember az ilyet… Mer szigorujan ki van hagyva a +kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd szinén, mert leszedik az +embert! De ha megyünk a vízér, mer négyezerötszáz lépésre kell vízér +menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a +muszka, hogy egy emberre ágyuval lőjjön… Meg szamár is, nem tudja +eltalálni… Hanem azér néha így rájön az emberre, hogy: hű a mérges +istenit, most!… akkor osztán leugrik az árokba ész nélkül… Pedig hát +mindegy… eccer úgyis meg kell halni… + +Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan +szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta… +hogy fél… Fél már szegény… + +– Látod te, – mondta a katona és sokáig nézte a vízpartot… Ha itt vóna +most a hátunk mellett a sveerehabic, akkor eccer csak hallanád, hogy: +bumm!… azután megindulna fenn a gránát… sziiiiiij… hasítana a levegőbe. +Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy +merre megy, csak a hangja sivít, mint a vasdaru… ssiiijju… akkor le: +ropp!… s ott a falu megett fel egy nagy füstfelleg, nagy két araszos, +ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a fődet, fát, sarat, követ, +mindent amit tanál… Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy +kétszázzal rövidebbet… Barátom: az az igazi világ… No mennyünk fel +innen, mer átázik a cipőd. + +Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan gyöngéden és +figyelmesen, mint egy kis gyereket. + +Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak, +ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat +rázott le. + +– Teremtő isten, ez az ember nem tiszta… + +Lehajtotta a fejét és a szemében lassan könnyek gyűltek… Siratta a régi +urát… + +Sokáig mentek, ballagtak a vízparton, a töltés peremén. + +– Hallod! – fogta meg hirtelen az asszony karját az ember. + +Ez rettenve nézett rá, már megint? + +De az ember szeliden nézett reá: + +– Hallod!… – szólott s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan +gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek +nem tudják szóval becézni egymást. – – Hallod!… milyen ez a világ… Úgy +van köztünk a víz, mint itt… Ilyenformán is… De akik ezen a partján +vannak, azok mind egytestvérek, egymást segítik, kedvellik, egykézre +kell dógozzanak… aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni… + +Soká nézett mély sugárzással az asszony szemébe… + +– Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a napjai +folynak, mindig folynak, mégse mulnak el… De aki a másik parton van, azt +mind le kell lűni… geveerrel, masingeveerrel, ágyúval, sverével, +handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lűni… érted ezt te… + +Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a +szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon +fogja s bedobja a vízbe… Pedig nem félt tőle. Ha megtette volna se félt +volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta ő, hogy ki volt… ez az ember… +azelőtt… s ha most nem is az, aki vót, azért ő nem félt tőle… nem, ő úgy +odaadta magát neki, a drága emberének: hát istenem, ha úgy rendelte az +Isten, fogja torkon, ölje meg: dobja a vízbe… szegény, miket kellett +neki abba a háborúba szenvedni, hogy odáig jutott… + +S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott s úgy +odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát: úgyse +lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni… nem lesz jó vége… + +A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját gondolatát +látta… + +– Pedig hallod, – mondta eltünődve, – én azt mondom neked: nem a muszka +van a másik parton… hanem a másik parton vannak a gazdagok… Mink vagyunk +itt, tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek… mind itt vagyunk, akiknek +büdös putrija van… rongyos ruhája, nincsen ennivaló kenyere… csak sok +gyereke, pedig az a gyerek, nem mondja, hogy hun veszed: azt mongya +ereggy lopni… csak sír: avval is fájdíttya a szülei szívet… + +Az asszony nézte, elcsorduló fáldalommal nézte a szegény vergődő +emberének a szemét. + +– Minek mondod ezt, – kézdezte lecsorduló könnyel. + +A katona előre hajlott. + +– A másik parton van a tiszti menázs… ott vannak a szép nagy házak, +terített asztalok, meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok bab, +kolbász, ódalas, sonka… Oda süt még a nap is, még a madarak is oda +járnak, mer ott jó danolni… ott vannak a jó emberek, amékek senkit se +bántanak, meg krajcárt adnak a kódusnak… + +Mintha megszünt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni, +szólani, csak nézte a szegény meggyűrt arcot, csak nézte s egyre jobban +elcsiporodott a szíve csipegő sírásra. + +A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához s azt egy parányit lejebb +igazította a szemére. + +– Azér most ott is megtanulták egy kicsit, hogy kell sírni… + +Átalintett a másik partra s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan, +maliciával: + +– A gránát nem nézte… sok urfi elpotyogott… el ám… 3-án este masiroztunk +el Koltovból, reggel háromóratájba értünk egy erdőbe, Lukovicéből +mentünk, osztán Zizimbe állottunk meg az erdőbe. Aszonták, ott a +svarmlénia. Fenét vót. Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer +csak három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát. +Szalad egy baka, hogy mi az, mi az. Hát tennap elszórták itt a mieinket. +Rögtön sturmolni: hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor meghalt +egy kadett, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a +dinsztfürende őrmester; nem is maradt több tiszt, csak a +kompanikomendáns. Na… mind, mind vége lett az uraknak… én meg itt +vagyok… + +Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott. + +– Ott míndegy… honnan gyütt… a tulsó partrul, vagy az errülső partrul… +ha mán ott van, a gránát nem igen válogattya… – hirtelen, mély +fájdalommal kiáltott: – de hogy itten még azután se mindegy… azt a kutya +mindenségit ennek a világnak: hát itten még most se mindegy? Hát mi az +istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat hónap után gyünni, osztán +itt van az én három gyerekem, meg itt van az én egy feleségem, osztán +semmitek sincs téllére… Se liszt… se zsír… se lencse… semmi isten +fenéje… Hisz énnekem huszonnyóc napra vissza kell menni… hát mit +csináltam vóna annyi kis időn veletek, hogy ellássalak. Nem ad nekem +ezen a fődön egy ember se egy darab kenyeret… ha minden gyerekem éhen +döglik is… + +Elfordult s a szeme síróra húzódott… + +Az asszony mélyeket sopántva lélekzett. Már látta, elveszett ember… + +De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de megindult s ment, +ment előre… + +Az asszony is utána eredt, s meg sem állottak a városig, a vásárig. + +Nem is szólottak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan és +bolyongva, olyan idegenül… + +Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt… Falusi +asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejfel volt +és gombolyagba összenyomott turó… Nem főzött a gyerekeinek turós +galuskát a mióta az ura odavan, csak kétszer… Odapillantott az emberre: +vajjon észreveszi-e. + +De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat látott az +asszony. A gyerekek még most is mezitláb vannak… s már reggelre fagy +volt. Ruhát is látott… jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérről, ócsón +lehetett vóna szerezni… De az ember csak ment, lépegetett előre, +lehajtott fővel, ment előre tovább… Húsz darab libát olvasott meg egy +ház tövén, micsoda libák, istenem… neki csak három tyukocskája van… +egyik tojik, szegény, mán hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe… + +Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől… Lám ott áll a +vasas zsidó sátora előtt… + +Utána ballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott. +Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz +ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet +megtartott. + +– Mi az ára? – kérdezte. + +– Forint negyven. + +– Sok. + +– Tegye le. + +Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett. +Jaj azt hitte, rögtön agyonvágja a zsidót avval az ásóval. + +Nem, csak a zsebébe nyult s odaadott három koronát. + +Visszakapott egy hatost. + +Azt odaadta az asszonynak. + +– Ne… vegyél a gyerekeidnek mézest… + +Az asszony azt hitte meghal… Mézest… egy hatosért… + +Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni… +Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel… osztán +vegyen egy hatosért mézest… + +Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró szemét, +felszijta az orrát s mézeskalácsost keresett… Soká nézegette az apró +mézes mogyorót… be hitvány… kukoricaliszttel van csinálva… be sovány… +méz nélkül és jóisten, be drága… + +Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza… Mézessel a +vásárból… egy hatos ára mézes… + +Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor +közel ért, elindult gyorsan hazafelé az úton. + +Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment ment, megtörten, csüggedten, +életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura után. + +Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot nézte. + +Egyszer megállt. + +Megfogta az asszony karját s hozzá hajolt. + +– Köztünk van a víz… – mondta. + +Az asszony nem értette. + +– Nem értyük meg egymást soha, mert köztünk van a víz… + +– Ejh, – rántotta meg a vállát az asszony. + +Most már únta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez is csak +magának rabol, még a gyerekeire se gondol… + +– Igy nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz… – mondta az +ember. – Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk… meglátjuk +közelrül a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat… a szemüket… csak +ép hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket… enni adunk +nekik… amit mink eszünk… csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk +van a víz… + +Hirtelen a zsebébe nyult s kivett belőle egy kis csomót. A markában +tartotta egy percig s nézte… egy gombolyagba kötött kis kendő volt, +ahogy nézte az asszony. + +Akkor kinyujtotta a karját s messze bevetette a vízbe… + +Az asszony éles szemmel meredt rá. + +Kitalálta, hogy ez a rablott pénz. + +– Ajjaj, – sóhajtott s azt gondolta: – ezér érdemes volt?… hát érdemes +volt ezért?… + +Aztán megindultak. Lassabban mint az elébb, mint aki elvesztette a célt. +De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény. + +Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna, +mintha meggyülölték volna egymást. + +Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál, beszélgetőket láttak. +Egyszerre belenyilallott mindakettőjükbe, hogy arról beszélnek. + +Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a házaspár +megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult. + +– Hallják a gyereksírást, – folytatta aztán, – csak hallják, pedig ott +volt a Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány, tizennégy +esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír… átküldték a kis +Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt +zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való +vérbe ott fekszik a szegény ártatlan meggyilkolva… A Vargáék nagyobbik +lyánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a kis házba. + +– Borzasztó, borzasztó, – tördelték az asszonyok a kezüket… + +– Borzasztó, – mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket +nézi, – borzasztó – s húzta az urát, hogy menjenek onnan. + +A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vájákoló asszonynépet, +undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni… ezek igazán nem tudják, +mi a háború… + +Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva +ment előre. + +Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt: + +– Hová szaladsz má no… + +Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre. + +– Én is úgy hagytam a három kicsit, – mondta aztán vissza elfult szóval. + +Az ember hirtelen megállott, megtorpadt. + +A három kicsit… az ő három gyermekét… + +Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg +azokat… Kettévágott gégével. + +De hát az nem lehet… ki bántaná!… Ne szaladj, akarta kiáltani: hisz én +itt vagyok… + +Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek +szaladtak a templom felé. + +A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a +borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállott, +s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a +lelkén. + +Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért. + +A gyerekei ott állottak a ház előtt s az anyjuk leguggolt hozzájuk és +csókolta őket. + +Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még +mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kívánta. Érezte, +hogy keresik. + +Két csendőr állott meg a kapuban. + +Az egyik leemelte a fegyverét s lövésre készen tartotta. + +Neki a szeme se hunyorított. + +A csendőrök rászegezett szemmel jöttek az udvarra. + +– Járt maga a Varga házba mámma? – kérdezte a fekete, az őrmester. + +– A Varga házba? – szólott a katona nyugodtan. + +– Még pedig ma. + +– Éppen ma? + +– Éppen ma. + +– Mer tegnap jártam. + +A csendőr a szemébe meresztette a szemét. + +– Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért. + +– Napszámért. Igen. + +– De mámma vót ott? + +– Mámma?… Minek lettem vóna ma. + +– Mi van a zsebedbe? – kiáltott rá a másik csendőr. + +A katona hidegen oda nézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a +zsebére. Egy fehér kendőnek csücske lógott ki s véres volt. + +Nyugodtan kihúzta s gondolkodott, micsoda vér ez. + +– Hogy magyarázza ezt? – szólott az őrmester. + +– Hogy? – szólott a katona. + +– Ki vele! – s a két csendőr úgy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy +bármely pillantban használhassák. + +A katona csendesen elmosolyodott s mintha nem törődött volna velük. + +– Megvágta magát a kis fiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is +kötöttem. + +A csendőrök meglepetve figyeltek. + +A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja +mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit s nem is nézett reájuk, a +legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat kezén tartotta. + +– Mér van bekötve a kezed, kis fiam? – kérdezte szépen az őrmester a +gyereket. + +Az még nagyobbra nyitotta a szemét. + +– Én nem tudom, – mondta s az apjára nézett. – Édes apám bekötötte, +mikor hazajött, pedig az övé vót véres. + +Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a +kis fia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte… + +– No fiam, – mondta, – most csendőrkézre adtál… + +Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete +őrmesterhez. + +– Hát én vótam… csendőr urak… + +A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó falusiakkal. +Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost. Csak ő +maga nem volt megrémülve. + +Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét. + +– Hát tuggya, csendőr úr, – mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel, +mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát, – azelőtt én se tudtam vóna +ránézni a gyilkosságra… Ha édes anyám csirkét ölt… vagy a feleségem: +megmondhassák! én bizony oda se dugtam az orrom… de hát a háborúba sok +mindent megszokik az ember, amirül nehéz osztán idehaza leszokni… + +Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer. +Végre. Mikor a családjátul vinni akarták. + +Akkor végig nyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött, +nyöszörgött s kétségbeesett tekintettel nézett a kis fiára, aki +eltorzult arccal, elgörbült kedves ajkakkal sírni kezdett. + +– Fiam, – mondta – kis fiam! hoztam neked egy kis mézest… ides anyádtul +kérd el… + +A gyerek felnézett az anyjára s ő az alatt gyorsan kiment a kapun. + +MÓRICZ ZSIGMOND MŰVEI: + +A Fáklya. Regény. + +Az Isten háta mögött. Regény. II. kiadás. + +Árvalányok. Regény. + +A tűznek nem szabad kialudni. Elbeszélések. II. kiadás. + +Boldog világ. Állatmesék. + +Csitt-Csatt. Elbeszélések. + +Falu. Szindarabok. II. kiadás. + +Galamb papné. Regény. + +Harmatos Rózsa. Regény. III. kiadás. + +Hét krajcár. Elbeszélések. III. kiadás. + +Kerek Ferkó. Regény. + +Karak szultán. Elbeszélések. + +Magyarok. Elbeszélések. II. kiadás. + +Mese a zöld füvön. Elbeszélések. + +Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Elbeszélések. II. kiadás. + +Pacsirtaszó. Szindarab. III. kiadás. + +Sárarany. Regény. II. kiadás. + +Sári biró. Vigjáték. III. kiadás. + +Szegény emberek. Elbeszélések. + +Szerelem. Vigjátékok. I–II–III. kötet. + +Tavaszi szél. Elbeszélések. II. kiadás. + +Tragédia. Elbeszélések. II. kiadás. + +Vidéki hirek. Elbeszélések. + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76118 *** |