diff options
Diffstat (limited to '76118-h')
| -rw-r--r-- | 76118-h/76118-h.htm | 4408 |
1 files changed, 4408 insertions, 0 deletions
diff --git a/76118-h/76118-h.htm b/76118-h/76118-h.htm new file mode 100644 index 0000000..dfe4ce1 --- /dev/null +++ b/76118-h/76118-h.htm @@ -0,0 +1,4408 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Szegény emberek by Zsigmond Móricz | Project +Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2,h3 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2,h3 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +ul.lsoff { + list-style-type: none; + /* font-size: 90%; */ + text-align: justify; +/* columns: 2; */ +} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.bbox { + border: solid 2px; + padding: 1em; + display: inline-block; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +em.gesperrt { + font-style: normal; +/* font-weight: normal; */ + letter-spacing: 0.2em; + padding-left: 0.2em; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;} + +.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.poem { +/* margin-left: 1.5em; */ +/* width: 90%; */ + font-size: 0.9em; + display: table; + margin: auto; + text-align: left; +} + +.poem .stanza { + margin: 1em 0em 1em 0em; +} + +.poem span.i0 { + display: block; + margin-left: 0em; + padding-left: 3em; + text-indent: -3em; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; +/* text-indent: 0; */ + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +ul.indented { + text-indent: -5%; + text-align: justify; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76118 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= +"Page_3">-3-</a></span></p> +<p class="center"><span class="caption-largest">SZEGÉNY +EMBEREK.</span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_4" id= +"Page_4">-4-</a></span></p> +<p class="center"><i>E könyvből 50 számozott példány jelent +meg.</i></p> +<p class="center">A címlapot és borítékot Gara Arnold rajzolta. +<span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span></p> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-150">MÓRICZ +ZSIGMOND</span></p> +<h1>SZEGÉNY EMBEREK</h1> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption-small">MÁSODIK +KIADÁS.</span></p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">NYUGAT KIADÁSA</span></p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p> +<p class="center"><span class="caption">1917</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_6" id= +"Page_6">-6-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7"><br /> +-7-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>Gombaszedés <span class="ralign"><a href= +"#Page_3">3</a></span></li> +<li>Erdei kis piros virágok <span class="ralign"><a href= +"#Page_49">49</a></span></li> +<li>Thekla Orowna <span class="ralign"><a href= +"#Page_66">66</a></span></li> +<li>Lázban <span class="ralign"><a href= +"#Page_80">80</a></span></li> +<li>Idegsokk <span class="ralign"><a href= +"#Page_86">86</a></span></li> +<li>Egy szegény fecske <span class="ralign"><a href= +"#Page_93">93</a></span></li> +<li>A macska <span class="ralign"><a href= +"#Page_102">102</a></span></li> +<li>Hőskor <span class="ralign"><a href= +"#Page_109">109</a></span></li> +<li>Szegény emberek <span class="ralign"><a href= +"#Page_116">116</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_8" id= +"Page_8">-8-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9"><br /> +-9-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>GOMBASZEDÉS</h2> +</div> +<h3>I.</h3> +<p>A hegyoldalt nagy lombos tölgyfák fedték. A század nyugodtan +heverészett az áldott pihenőn, a szép lombok alatt. Olyan zöld volt +a falevél, annyira üde, mint a frissen kibontott zászlók.</p> +<p>Az ágyúdörgés egyre hallatszott. Gépfegyverek dolgoztak +szakadatlanúl, szegény horvátoknak melegük lehet odaát a jobbfelőli +hegyben. A század minden legénye megnyugodva tudta, hogy az +állásukat nem fedezték fel az oroszok, akik most észrevéve, hogy +nagyon előretolt s fáradt csapatokkal állanak szemben, a nagy +visszavonulást erős utósereggel fedezték, amely heves támadásba +akart átmenni az üldözőkkel szemben.</p> +<p>De csak a horvátok állását ismerték s azt borzasztóan belőtték, +az egész hegyoldalt.</p> +<p>A tisztek szakadatlanul tanácskoztak, igen aggasztotta őket, +hogy hiányzik az összeköttetés a horvát ezreddel.</p> +<p>András egykedvűen hevert egy szép mohos szikla oldalán. Mióta +szegény Fecske meghalt, azóta elvesztette a régi könnyű vérét, +mindig egyforma komoly szemmel nézett a világba s halkan +fütyörészett egy-egy otthoni nótát, mindig csak az otthoniakból, a +legénykoriakat, soha sem a háborús nótákat. Ha valamelyik olyat +kezdett, amit a gyakorlótéren tanultak, elfordította a fejét s +szűkölni szeretett volna, mint a kutya.</p> +<p>A cigányt látta meg, vizet hozott a patakról. Most már csak ez +az egy falujabeli volt. <span class="pagenum"><a name="Page_10" id= +"Page_10">-10-</a></span></p> +<p>– Gyere csak Imre.</p> +<p>A cigány bandzsitva ment hozzá.</p> +<p>– Aggyál csak egy ital vizet.</p> +<p>– A fénrik urnak visem, – mondta a cigány.</p> +<p>– Á, nem hagyom én benne a fogamat – szólt András és elvette a +kulacsot.</p> +<p>Ivott egyet belőle, keveset, s visszaadta a cigánynak.</p> +<p>– Nesze… – Utánaszólt. – Imre.</p> +<p>– No.</p> +<p>– Levelet kaptál?</p> +<p>A cigány vigyorgott.</p> +<p>– Irt a zanyád, te!… – ugratta kicsit András.</p> +<p>– Aha.</p> +<p>– Hát még tud az irni is!</p> +<p>– Nem ű irta, – mondta a cigány, – iratta.</p> +<p>András elszemlélte a cigányt. Nem értette, minek forgatja ez el +a fejét. Máskor ha levele jött hazulról, mindjárt szaladt vele, +most már napok óta nem szól róla, csak annyit mondott tegnapelőtt, +hogy az anyja irt.</p> +<p>– Iratta!… Aha… Megvannak a purgyék?</p> +<p>A cigány mondani akart valamit, de csak elhallgatta, osztán +vigyorgott. Hirtelen meglátta a zászlóst a heverő legénység fölött +s megijedt, szó nélkül sietett hozzá.</p> +<p>András megcsóválta a fejét. Nagyon mérges volt; mit akar ez a +cigány, hogy nem adja a levelet. Méltóságán alúl valónak tartotta, +hogy ő kérje a cigány levelét, de nagyon kiváncsi is volt, mert +mindig irtak valamit az otthoniakról. Ő persze soha sem adta oda a +cigánynak a maga levelét, de azt elvárta, hogy az sziveskedjék neki +a magáéval. <span class="pagenum"><a name="Page_11" id= +"Page_11">-11-</a></span></p> +<p>– András!</p> +<p>A zászlós intett ide neki a dombról, mire ő feltápászkodott s +közelebb ballagott.</p> +<p>– Megbeszéltük, hogy altisztet csinálunk belőled.</p> +<p>– Belőlem! – mondta András és felhúzta szemöldökét.</p> +<p>– Kevés az altiszt, már muszáj a negyedik svarm frajterjét is +visszaküldeni, mert sárgasága van, gyenge. Hát téged ajánlottalak +helyette.</p> +<p>– Sose ajánljon engem, – mondta András és elfordította a szemét +a távoli hegyek felé, ahonnan az ágyúdörgés hallatszott.</p> +<p>A zászlós megütődve nézte.</p> +<p>– Miért? Nem kell a sarzsi?</p> +<p>– Nem kell nekem… Eleget dógozok én így is.</p> +<p>A zászlós megharagudott.</p> +<p>– Szégyen, – kiáltotta, – ilyen legény, ilyen értelmes ember… +Kivonja magát a munka alól…</p> +<p>Ott is hagyta rögtön s mérges pattogással elment a bükkfák felé. +Ott volt a bataillon-kommandó.</p> +<p>András újra visszafeküdt a mohos kőre s lassan fütyörészte:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Édes anyám adjon isten jó +estét,<br /></span> <span class="i0">Haza hoztam a szép barna +menyecskét,<br /></span> <span class="i0">De nem azért vettem el, +hogy szeressem,<br /></span> <span class="i0">Kedves szülém +könnyebbségét kerestem.<br /></span></div> +</div> +<p>Felnézett a fák közt az égre. Az ég kék volt, tiszta, kevés +látszott belőle a nagy lombok közt.</p> +<p>Haza gondolt, kicsit izgatottan, a vére mégis zuborgott, a +tiszta, szép kis feleségére gondolt, akit otthon hagyott. Neki meg +itt kell heverni a mohos kövön, mikor otthon olyan kegyetlen +munkaidő van. No nem baj, csak egyszer haza kerüljön még, csak a jó +Isten hazavezérelje valaha a kedves családjához… <span class= +"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> Erősebben +fütyölt, hogy elnyomja a kibuggyanó könnyeit:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">De nem azért vettem el, hogy +szeressem!…<br /></span> <span class="i0">Édes szülém, kedves +szülém könnyebbségét kerestem.<br /></span></div> +</div> +<p>Ravaszul odalesett, amerre lement a zászlós s megbólintott a +fejével. Nem hát, nem fogja magát kitenni nagy dolognak. Nem kell +neki a sarzsi, a csak felelősség. Fizetés egy, osztán még +felelősség is. Svarmführer lenni. Kéne egy jó svarmfirer, aki +lelöveti magát akárhol… Osztán várhatják otthon…</p> +<p>Lassan fütyörészett, egyedül, gondolataiba mélyedve. Látta a +feleségét, meg az anyját. Vajjon hogy egyeznek…</p> +<p>Verejték ütött ki a homlokán, a sapkáját egészen lehúzta a +szemébe. Nem is szeretett erre gondolni.</p> +<p>Hirtelen fölfigyelt, mint a ló, aki a távoli neszre fülel, míg a +zabot ropogtatja. A horvátok nem tüzelnek. A jobbfelőli hegyen +egészen megszünt a puskaszó.</p> +<p>Számolt magában. Most mit akarnak ezek? Már a muszkának jól +ismerte a szokását, az sötét este előtt nem támad. Addig jól belövi +a hegyet, akkor majd sturmol. A horvátok beszüntették a tüzet. Az +igaz, erős lehet ott az állás… Dél óta lövik, fedezék sincs jó, +csak sziklás bokros hely…</p> +<p>Aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem ő a batájom komendáns, hadd +törje az a fejét.</p> +<p>Meglátta a cigányt.</p> +<p>– Gyere csak ide – kiáltott rá, – Imre.</p> +<p>A cigány el akart lógni, újra kiáltott neki. Egész +türelmesen.</p> +<p>– Imre! Gyere csak ide. <span class="pagenum"><a name="Page_13" +id="Page_13">-13-</a></span></p> +<p>– No, – támlott elő a cigány.</p> +<p>– Hogy van az a nóta, te: «Esküvőre kéne menni Szegedre…»</p> +<p>A cigány elvigyorodott, a fekete képe a szürke sapka alatt olyan +volt, mint a csizma, ha meszes sárba jár. A fehér fogai +kivirítottak s hamar összecsucsorított szájjal fütyölte tovább: +«Jaj de békjót vertek a két kezemre, kezemre… Esküvőről akasztófára +visznek, ravisznek… Két csikóér, négy tinóér felkötnek, +felkötnek!»</p> +<p>– Aha, úgy, úgy, – mondta András, – «Esküvőbül akasztófára +visznek, ravisznek…»</p> +<p>Aztán hanyatt vetette magát a mohos sziklán.</p> +<p>– De kár, hogy nincs itt a hedegíd – mondta.</p> +<p>– Nó még jó vóna most hegedilni, – mondta a cigány s nevetett. – +Ott hegedilnek, nem hallod.</p> +<p>András odafigyelt, a horvátok felől semmi fegyverszó nincs. Csak +a muszkák lőnek kitartóan, talán a maguk lármájától nem is hallják, +hogy itt elhallgattak…</p> +<p>– Add ide azt a levelet!… – mondta hirtelen András, keményen, +kiáltva és villogó szemmel.</p> +<p>Úgy gondolta, hogy szép szerivel fogja kicsalni a cigányból, +mert már egészen biztos volt benne, hogy valami rossz hírt +lappongat előle a cigány a levélbe és most egyszerre, mint a +forrás, buggyant föl a lelkéből az aggodalom, a harag, a bajtól +való félelem.</p> +<p>– Levelet? – mondta a cigány.</p> +<p>– Amit a zzanyád írt, – morogta András szokott csufondáros +szavával.</p> +<p>– No testvir, – hebegte a cigány, – minek vón azt neked olvasni… +<span class="pagenum"><a name="Page_14" id= +"Page_14">-14-</a></span></p> +<p>– De add ide, mert váglak képen, hogy a fejed úgy repül egyik +hegyrül a másikra, mint egy slapner! – morgott András a foga közt s +a szeme szikrázott.</p> +<p>A cigány nem tudott mit tenni, nem is mert, belenyult a bluza +alá s az ingéből előhúzott egy egészen mocskosra izzadt rózsaszinű +lapot. A tenyerével kezdte simogatni, hogy formája legyen, de +András rámordult.</p> +<p>– Sose izélj… no!</p> +<p>Elvette a levelet s elolvasta. Lassan, betüről betűre.</p> +<p>A cigány néha az eget nézte, néha az ő arcát. Aztán felnyúlt s a +fa lehajló ágába kapaszkodott s féllábon volt, meg a másik lábára +állott. A sapkáját is föltolta a bubjára s füstös képét +mindenfélekép elrángatta. Ahogy a cigányvér dolgozott benne, egy +pillanatig nem birt megmaradni higgadt és komoly.</p> +<p>András elolvasta a levelet, nem szólt semmit. Még egyszer +ránézett, megfordította, elolvasta a címezést is. Visszaadta.</p> +<p>– Most sokáig nem kapunk postát, – mondta aztán.</p> +<p>A cigány rábámult, azt hitte, most valami borzasztó lesz, ha +András azt a levelet elolvassa; kiszáradt gégével nyögte.</p> +<p>– Aha.</p> +<p>S visszavette a levelet. Összehajtogatta, aztán újra bedugta a +kebelébe.</p> +<p>– Nahát ezek ellógtak, – mondta András.</p> +<p>– Micsoda?</p> +<p>– A horvátok ellógtak.</p> +<p>A cigány átnézett a hegyre, félrelépett s úgy erőltette a fák +közt a szemét, hogy lásson valamit. <span class="pagenum"><a name= +"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span></p> +<p>– El, – mondta aztán.</p> +<p>A szeme olyan volt, mint egy messzelátó. Tisztán látott az +alkonyodó világon is minden sziklát odaát…</p> +<p>Egy gránát lecsapott s nagy robbanást vágott a hegyoldalon. Nem +is csoda, ha ezt nem birta egész napon át a horvát.</p> +<p>András megint hanyatt fordult s az égre nézett.</p> +<p>– Hát az a nóta, Imre, hogy: «Panni néni sosem ett olyan +jót…»</p> +<p>– Onnye, – mondt a cigány felvigyorogva, – de bolond nótákon jár +az eszed.</p> +<p>– Mint amilyen a Marosi juha vót – dünnyögte tovább András. – Az +apja a mezőben megnyúzta,… A lánya a bőrit haza hozta… No, hát +osztán?…</p> +<p>– Nem tudok én ilyen bolondságokat.</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Panni… cigány… more úgy +vigadott,<br /></span> <span class="i0">Míg a juhhús ki nem +fogyatkozott…<br /></span> <span class="i0">De mihelyt a juhhús +fogyatkozott,<br /></span> <span class="i0">Panni néni megint +szomorkodott…<br /></span></div> +</div> +<p>A cigány elhúzta a nyakát, egyet rántott a vállán s elment, +cigányt csufondároz ez a nóta. András tovább dudolta, mint akinek +nincs más gondja.</p> +<p>Az önkéntes káplár jött zömöken, feketén errefele.</p> +<p>– András!</p> +<p>– Tessen káplár uram – fordult oda András és szokatlan +szívességgel fel is ült.</p> +<p>– Hát maga mért nem akar frájter lenni?</p> +<p>– Frájter?</p> +<p>– A hadnagy úr nagyon dühös. Ilyenek a magyar legények, csak ki +akarják húzni magukat a munka alól. Bezzeg odaát a horvátok, +szegények, azok melegbe vannak. <span class="pagenum"><a name= +"Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p> +<p>András komolyan megbillentette a hüvelykujjával a bajusza két +sarkát.</p> +<p>– A horvátok?… Azok mán ellógtak… De hát nem is csuda. Mert +nagyon megdógozták őket…</p> +<p>Az önkéntes figyelni kezdett. Komoly ijedt gond volt az arcán. +Vastag ajkait összeszorította s konok kis homlokán verejték kezdett +gyöngyözni.</p> +<p>Megfigyelte ő is, hogy odaát már nem szól egyetlen fegyver +sem.</p> +<p>Gyorsan megfordult s visszasietett a bükkfák felé.</p> +<p>András utána kiáltott,</p> +<p>– Káplár úr.</p> +<p>– No.</p> +<p>András fölállott s odament elé.</p> +<p>– Hát sarzsi nem akarok lenni, mer megteszem én így is a +magamét… Hanem <em class="gesperrt">egy jó patrujba</em> elmennék +azér… Hogy a sarzsikat kiméljék… Mer azoknak felelőssége van.</p> +<p>Az önkéntes erősen belenézett az András szemébe, az olyan volt, +mint a tiszta patakvíz, ha követ vetnek bele; kicsit fodros, de a +kék ég mégis tisztán tükröz benne.</p> +<p>– Jó. Tudomásul veszem.</p> +<p>András újra elkezdte csöndesen fütyölni, hogy: «De nem azért +vettem el, hogy szeressem, Édes anyám könnyebbségét kerestem…» +Hirtelen összerántotta a szemöldökét s haragosan elkezdte dalolni a +legújabb hadi nótát: Már minálunk babám, Már minálunk babám, Az +jött a szokásba.</p> +<p>Hirtelen meglátta a cigányt.</p> +<p>– Imre! <span class="pagenum"><a name="Page_17" id= +"Page_17">-17-</a></span></p> +<p>– No.</p> +<p>– Hát Imre, gyüssz-e gombát szedni?</p> +<p>– Hova?</p> +<p>– Arra a másik hegyre-e, a horvátokhoz.</p> +<p>– Nem vesztél meg!</p> +<p>András kicsit nevetett s hamisan legeltette a szemét a cigány +elijedt füstös képén.</p> +<p>– Gyüssz hát, mer úgy senki se ismeri a gombát, mint a +cigány.</p> +<p>Aztán fölállott, kiegyengette a derekát s a vállára csapott a +cigány bajtársnak.</p> +<p>– Patrujba megyünk, hé.</p> +<p>A cigány elfintorította a képét s megvakarta a fejebubját.</p> +<p>– Mondtam, hogy nem kell neked azt a levelet olvasni…</p> +<h3>II.</h3> +<p>Kilenc legényt kapott, köztük a cigány is volt, nagy +sanyarúságára a morénak, aki az egész háborút igen nem kedvelte, de +a patrujba menéstől különösen fázott.</p> +<p>Rendbeszedték magukat, ott állottak a nagy öblös fák alatt s +körülvette őket a szakasz többije, akik nevettek, szerencsét +kívántak, de egy kicsit örültek, hogy nem ők mennek a veszedelmes +kirándulásra. Ha kellett volna, mind elment volna. Fél az ember +attól, ami jön, ami ígérkezik, pedig sose tudja, hogy mi vár +rá.</p> +<p>András komoly volt és kemény. Más legény volt már, nem az, aki +egy-két hét előtt, mikor még játékból a szemét is kicsalta volna az +önkéntes káplárjának, akivel furcsán, melegen összeszokott, ahogy +<span class="pagenum"><a name="Page_18" id= +"Page_18">-18-</a></span> összetörődnek a veszélyben, bajban az +összevaló emberek.</p> +<p>– Isten áldjon, András – mondta a kis káplár s fekete vastag +szemöldöke alatt furcsán mosolygott a szürke szeme. Mikor a két +kemény kéz megragadta egymást, egyik sem szégyenkezett, hogy +puhább, kényesebb.</p> +<p>– No, csak semmi érzékenység – szólt a zászlós és a fiúk +egy-kettőre kinn voltak a dróton.</p> +<p>Mikor kibújtak a nagy fák alól s leláttak a völgybe balra, +amerről az orosz golyók jöttek, a szabad magas ég alatt András +szándékosan felnézett az égboltra s szalutált.</p> +<p>A jó Istennek szalutált. Megérezte, úgy érezte, hogy a +legfelsőbb hadúrnak szeme elé lépett.</p> +<p>A puha fűben aztán lefeküdtek, mert a bokrok is elcsenevészedtek +előttük s a tiszta alkonyodó délutánon megláthatták volna őket.</p> +<p>András untalan körülnézett, itt van-e valamennyi fiú, nem +szökött-e meg valamelyik, nem veszett-e el a cigány. Ő, aki eddig +úgy el tudta magát húzni a dolog elől, hogy még tüzet is csak akkor +rakott, ha kedve volt hozzá, olyan apja lett a kis csapatának, hogy +még a lélekzetüket is hallotta.</p> +<p>Jobbra, folyton dekkolva kúsztak le a völgy fenekére. A kis +patak csendes csergéssel folyt le az orosz állások felé. Az +oroszokat innen szorították le a mieink, de azok a völgyet elzáró +harmadik hegyen megállottak, elérték az ágyúparkjukat s már +huszonnégy órája tartják a helyet, sőt erősen fenyegetik a +mieinket, akik üldözésben nagyon is előre értek s az ágyuinkra +várniok kell.</p> +<p>Már az utolsó baka is tudta, hogy éjszaka meg fogják rohanni a +kopasz hegyet, amelyet egész délután <span class="pagenum"><a name= +"Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> nagy erővel lőnek s ahol a +mi horvátjaink fegyvereit már el is hallgattatták.</p> +<p>– Gyerünk csak fel ide – mondta András.</p> +<p>Egyszerűen mondta, kurta, paraszt szóval, amelyben ott lappang a +tréfaíz, tréfa a komolysággal, a halállal és fölfelé intett, +fölfelé indult a puszta hegyoldalon, amely nyiltan feküdt neki az +ellenség tüzének.</p> +<p>– András, csak nem ment el az eszed. Hát kerüljük meg a hegyet, +osztán hátulrul majd lejövünk… – kiáltott ingerülten egy Csapó nevű +fiú, aki mechanikus volt Pesten.</p> +<p>– Te vagy a fírer, vagy én vagyok a fírer – mondta András és a +szemébe nézett.</p> +<p>– Ép olyan baka vagy, mint én.</p> +<p>– Igen? nesze! – s úgy vágta arcul a legényt, hogy annak leesett +a sapka a fejéről. Ha még egy szót szólasz, keresztül +szúratlak!</p> +<p>Csönd volt. A másik habozott, az ökle a szuronyos puskát +markolta; a vér benne felgyűlt, aztán megint lebírta. Lehajlott s +felvette a sapkáját.</p> +<p>András megcsöndesedett, megérezte a behódolást.</p> +<p>– Majd mondd meg a főhadnagynak, hogy te hogy csináltad volna – +mondta s elfordult.</p> +<p>Felnézett a hegyre és vezényelt.</p> +<p>– Forverc.</p> +<p>A német szó sokkal jobban hatott, mint míg magyarul, a maga +szavait adogatta. Egyszerre a vezényszó bűvös ereje korbácsolta meg +őket s neki indultak a hegynek, mintha maga az ezredes állana +megettük a habos lován.</p> +<p>Fújtak és lihegtek s kapaszkodtak a kövek közt.</p> +<p>Beértek a lövések mezejébe. Nem messze gránát csapott le s ők +lekapták a fejüket, persze későn, <span class="pagenum"><a name= +"Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> mikor már a robbanásnak +minden szele a képükben volt. Elég messze voltak, nem volt semmi +baj.</p> +<p>Tiszta réten futottak át. Nem is sprungoltak, nem állottak meg, +nem volt volna értelme, átszaladtak egyfolytában.</p> +<p>A kis nyáj, mint egy csoport juh a farkasok csattogó foga közt, +a farkasüvöltés rettenetes lármájában futott előre. Szegény tíz +kicsi ember, kis magyarok, akik messziről, szanaszétről jöttek, +egyik földásó volt, a másik mesterségtudó, vagy kereskedő, vagy +gyengén nevelt fiatal fia az anyjának, most összecsapzottak, a +lelkükkel, mint a kinyujtott indákkal fonódtak egymásba és +szaladtak előre, maguk sem tudták hova, miért, mi lesz, csak +futottak elfult lélekzettel és szemüknek sugarában untalan ott volt +a félő keresés, mindig csak egymást nézték, csak egymás után +bégettek gyenge szívükkel. Felettük borzasztó madarak repkedtek, +tűzmadarak, amikről senki sem tudja hova szállanak le, csak azt, +hogy ahol leszáll egy, ott ilyen kilenc kis gyapjasnak menthetetlen +halál.</p> +<p>Kifúlt egynéhányuk s levetették magukat. András pihenőt +rendelt.</p> +<p>– A jó Isten kezébe vagyunk – szólott egy Medvecki.</p> +<p>Váratlan szó volt a borzalmas kietlenségben. Az emberi szívek +megcsendültek rá, mint az acéllal ütött üveg.</p> +<p>– Jó Isten! – törülte el izzadt homlokát egyik. – Tudod te, hogy +hol a jó Isten… Tudja ő, hogy mink hol vagyunk?</p> +<p>– Tudja – szólt lassan Medvecki.</p> +<p>A többi hallgatott.</p> +<p>– Hátha ott meglátnak s jól becéloznak, osztán jön egy gránát, +oszt ideesik, akkor is tudja!? <span class="pagenum"><a name= +"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p> +<p>Erős csend volt. A legények lihegtek, nem gondolkoztak, mind +ráhagyta. Szomorúan.</p> +<p>Medvecki, a sovány és csendes kis legény sokára megszólalt:</p> +<p>– Hátha nem látnak… vagy ha meglátnak, a számító tiszt rosszul +becsüli a távolságot… vagy ha jól becsli, rosszul állítja be az +irányzékot, vagy ha mindent jól csinál, az ágyú már rossz, sokat +lőttek belőle, már nem dolgozik jól… vagy ha az ágyú jó: puha +alatta a föld, visszarug… a jó Istennek tíz millió segítsége van, +ha segíteni akar…</p> +<p>Egyszerre valamennyien felocsúdtak, mintha tiszta napfény süt ki +a sötét alkonyaton, nem is villámlobbanás, hanem meleg teljes +napfény, úgy beleláttak hirtelen a nagy titokba: igen, csakugyan, +ebben a lehetetlen, ebben a borzasztó bizonytalanságban nincs +semmi, csak egy bizonyos, az, hogy az Isten itt van… Egyszerre oly +erősen tudták ezt, hogy már úgy tűnt fel nekik, mintha az Isten egy +végtelen és teljes sziklaszilárd bizonyosság volna s a föld csak +egy lobogó lepedő a kezében s az emberek csak olyan csillogó +valami, mint a szivárvány… De hogy van az, hogy soha azelőtt nem +látták az Istent?…</p> +<p>András is elfeledkezett a nagy számításáról és sok gondjáról s +maga is szinte boldogan megborzongott, megörvendett, hogy itt a jó +Isten. Mégis itt van. A szempillájával újra szalutált neki. A +szempillájának megmerevedésében ott volt a templomi áhítat.</p> +<p>Az első hitetlen lassan feleszmélt, mert idáig ő is a sajátságos +hatás alá került, akkor feltámadt benne az ember konok rosszasága, +hogy ne akarja elhinni, amit egy nála vékonyabb és gyengébb és +ismeretlen ember mond. <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= +"Page_22">-22-</a></span></p> +<p>– No, csak higyje maga az ilyeneket, oly foltreffert kaphat, +hogy csakúgy repül…</p> +<p>Az emberek mind rámeresztették a szemüket a gonosz lélekre, akit +most úgy néztek, mintha az ő megrontásukat akarná.</p> +<p>– Fogd be a szád… nyomorult egy ilyen ember… – morogta valaki s +megállott a nyelve, kikerülte most a megszokott istenkáromló +szókat, mintha tövis szúrta volna meg.</p> +<p>– Tudja maga, mi a foltreffer – szólt egy nagy sapka alól egy +sápadt szőke ember a mohos kő tövén. – Mikor én először vótam +Galiciába, tudja, a más idők vótak. Együtt a sógorral, aki a +testvéremet elvette. Én tisztiszolga voltam a nagyságos ezredorvos +úr mellett. Mikor szaladtunk az országúton; erős út volt Lembergig… +Azt mondja nekem a sógor: Sándor, siess, mert utólér a muszka. +«Hogy siessek, mondok, mikor ilyen terével vagyok». Hát tudja, +akkor jött egy gránát. Ráesett a sógoromra, nem maradt abbul az +emberbül ennyi se, mint ez a csomó gaz… Engem meg felvetett a +szele. Elvitt annyira, mint ide az a bökkő… elájultam, úgy szedtek +föl, mégse lett semmi bajom…</p> +<p>Hallgattak. Azt mondja a Medvecki nevű:</p> +<p>– Jó ember vót a maga sógora?</p> +<p>A szőke beregi ember hallgatott. Megértette!</p> +<p>– Hát sógorom vót szegény, az Isten nyugtassa, öt gyereke +maradt, serdületlen, nekem is négy van, mind nekem kell eltartani, +meg az öreganyámat is… De én azér nem tudom azt mondani, hogy +istenfélő lett vóna… Rossz ember vót, rossz vége is lett… +Foltreffel…</p> +<p>Úgy megértették, úgy elfogadták, úgy belenyugodtak. A hitetlen +is hallgatott, örült, hogy egyszer szabad hinnie, szabad +megnyugodnia… <span class="pagenum"><a name="Page_23" id= +"Page_23">-23-</a></span></p> +<p>András kiszabadította magát a beszédek varázsa alól.</p> +<p>– Gyerünk, emberek, – mondta – mint odahaza, ha déli pihenőn +nagyon elbeszélgetnek s ki kell adni a szót, hogy lehet tovább +munkálkodni, aratni vagy kapálni a jó levegős kukoricában…</p> +<p>Nemsokára valami ijesztő hang riasztott rájuk.</p> +<p>– Szanitész – ordította egy emberi szó…</p> +<p>Sokan feküdtek szanaszét már itt. Kevés élő, már többnyire csak +hallgatott a nagyobb része.</p> +<p>Egy magyart is leltek a horvátok közt, az megmondta, hogy +borzalmatos veszteségeik voltak; a horvátok nagyobb része +elveszett, azért a hadnagyuk visszahúzódott a megmaradt csapattal, +mikor már mind pocsékká lőtték őket.</p> +<p>András gondolkodva nézett a beszélőre. Az már tudja, mi van a +horvátok hegyével… De abban a pillanatban elhatározta, hogy nem +megy vissza evvel a hírrel. Mit ér ez. Mire küldték akkor ki +őket.</p> +<p>– Hun van a maguk ezredje? – kérdezte a fekvőt, aki elejtette a +fejét, sápadt arcából szivárgott a vér s motyogta:</p> +<p>– Nem megyek én többet a gyerekeimhez, – talán már nem is +hallotta az emberi szót.</p> +<p>András számítgatott, merre kerülhet a hegy hátába, valahol arra +kell lenni az ezrednek. Onnan új csapatot kell ideküldeni… De hátha +a visszahúzódottak már ott vannak az ezrednél. Nem lesz-e hiábavaló +utánuk menni? Már talán jön is új erősítés az elhagyott hegy felé… +De hátha nem… Hátha nem érhettek a visszavonulók az ezredhez… Hátha +itt marad, a hegy védetlen az oroszoknak s akkor kétfelé támadnak, +akkor az ő ezredük ágyútalan prédára marad… <span class= +"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span></p> +<p>Nem volt semmi tanácsa. Egy szót sem szólott a többieknek, akik +bizonytalanul, tétovázva vártak, ahogy vár a gyerek a vásárban, +fogván az apjának kezét s nem lát semmit a nagy sokadalomban. De +azért meg van nyugodva, mert az apja újját szorítja a tenyerében. +Így volt most András a fej. Nem is gondolt arra, hogy tanácskozzon +a többivel. Mire az? Hogy mindenki rontson valamit? Amíg erősen +nézett maga elé, komor arccal, Csapó, akivel ott lent a hegy alatt +szava volt, megszólalt:</p> +<p>– Patruj… orosz patruj…</p> +<p>András lenézett az alkonyodott völgybe s lassan meglelte az +oroszok közül kiküldött kisded csapatot.</p> +<p>Azok is valami tízen lehettek. Óvakodva jöttek előre, fel a +kopasz hegyoldalnak.</p> +<p>– Leszedjük őket.</p> +<p>Bosszantotta, hogy épen Csapó vette észre, neki is lehetett +volna annyi esze, hogy meglássa… Milyen jó, hogy még tovább nem +mentek.</p> +<p>Míg az oroszok közelre jöhettek, lövésre, biztosra, ő maga +feljárta egyenként a halottakat, sebesülteket. Mind sorra +vizsgálta, míg csak élőre nem lelt, aki el tudja igazítani, merre +menjen az ezred után.</p> +<p>Mintha nagy adósságtól szabadul az ember, úgy könnyebbült meg, +mintha pörben megleli az igaz utat, a jó szót, ami az igazság, a +szabadulás útja, úgy felvidámodott aztán, hogy erről is tudomást +szerzett… Akkorára bejött nekik az orosz őrcsapat is.</p> +<p>Hetet lelőttek, három visszafutott. Olyan sortüzeket adtak, +mintha egy zászlóalj volna itt.</p> +<p>Most már mehetünk tovább – mondta András és neki indultak, hogy +mielőbb megkerüljék a hegyet. Ha a parti lakos a Dunán jégzajláskor +átmegy, az kerülgeti úgy a halált, mint ők a szanaszét ledobbanó +<span class="pagenum"><a name="Page_25" id= +"Page_25">-25-</a></span> robbanások között. De jó a jégdarabokon +csónakázónak, látja legalább, hol les rá a halál, hol léphet az +élet biztos kis pontjára tovább, ők azonban egészen tudatlanul +mentek előre, nem a halálba lépnek-e s maradtak visszább, nem a +halál áll-e arra a foltra.</p> +<p>Hogy átértek az erdőbe, át a hegy túlfelére, ahol már megint +csak az ártatlan erdő vidám susogásában hallották a távoli +mennydörgést, olyan csudálatos volt. A jó Isten újjon, csakugyan +kézen vitte a kis csapat lelkét. Ugyan mire tartogatja? Vajjon nem +úgy fog bánni velük, mint a fiú, aki szakadékon halálos magasságból +lehozza a madárfiókákat a kebelében, hogy aztán veszítse el.</p> +<p>Meg is lelték az ezredet, magát az ezredest.</p> +<p>Magyar ember volt. Mit sem tudott a kopasz hegy dolgáról, rögtön +intézkedett, újabb zászlóaljat indított oda.</p> +<p>Andrással ki sem törődött, mehetett volna már, amerre akart. +Andrást bosszantotta. Megállott és csak várt. Várt, mert az ember +megteszi a dolgát: de még a vizsla is, ha fölhajtja a vadat, +kimereszti a szemét, kilógatja a nyelvét s lihegve várja a nyakán a +gazdája elismerő veregetését. András is meredt lábbal állott, +kidagadt szemmel. Ha német, ha horvát ez az ezredes, szót sem szól. +Egyet int és a kapufélfának sem köszön, megy dolgára… De magyar +embertül?… Annak tudni kell, hogy mi történt itt! Attul nem veszi +föl. Annak legalább a szemébe néz még egyszer!…</p> +<p>Végre visszakerült az ezredes.</p> +<p>– Ezredes úrnak alássan jelentem, elmehetek?</p> +<p>Az ezredes belenézett a legény szemébe, szótalan kinyújtotta a +kezét.</p> +<p>S megrázta emberül a közbaka öklét. <span class= +"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span></p> +<p>– Tanyázzatok le, kaptok jó vacsorát.</p> +<p>András megingatta a fejét.</p> +<p>– Alássan jelentem – mondta s a torka fulladt volt és még +hozzátette: «ikmelede gehorzám»: nekünk az a parancs, hogy rögtön +vissza, ahogy lehet… – avval sarkon fordult, mint otthon a +gyakorlótéren.</p> +<p>Mikor megint a setét erdőben törtettek előre, azt mondja a +cigány:</p> +<p>– De kár vót azér a jó vacsoráér.</p> +<p>– Ne beszélgessetek – szólt András. Szaporán vissza oda, ahol +vótunk, a kopasz hegy oldalára.</p> +<p>– Má megint oda? – kiáltott fel Csapó akaratlan.</p> +<p>András nem gorombáskodott vele, csak azt mondta:</p> +<p>– Oda…</p> +<p>Később azt vetette:</p> +<p>– Fiúk: van elég éles!</p> +<p>Két napja volt töltényosztás, azóta még alig lőttek; amit ma +este kieresztettek; mind cipelte a maga háromszáz éles +töltényét.</p> +<p>Csak akkor tudták meg, mit akar velük András, mikor éjfél felé, +ott állva a kopasz hegy szürke sziklái közt észrevették, hogy +megindult az orosz roham.</p> +<p>Szemmel lehetett látni, hogy áradt felfelé az orosz sereg, három +vagy több rajvonalban s a tíz legény, a tíz magyar legény olyan +tüzelést indított, hogy az oroszok sturmja megállott, habozott, +óvatos lett, sprungolt és a homályos csillagos éjszakában, mikor +hold nem volt, de a csillagok özöne mégis világossá tette az +embert, mind fedezéket ásott…</p> +<p>Szóval András tizedmagával feltartotta az egész orosz rohamot +odáig, míg megjöttek a horvátok. <span class="pagenum"><a name= +"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span></p> +<p>Ki voltak ízzadva, ki voltak állva az őrült munkában. S a cigány +szuszogni alig bírt, mikor mondta:</p> +<p>– E jó vót, András, de most osztán haza!…</p> +<p>– Fenét, – mondta András – még nem szedtél gombát!… Pedig azt +igértem a főhadnagy úrnak!</p> +<h3>III.</h3> +<p>Annyira ki voltak merülve, hogy pihenni kellett. Az ember addig +győzi erővel, míg muszály, de csak addig, akkor rögtön összeomlik. +Sötétben és fák közt, bokorba akadozva és gyökerekbe botolva +baktattak előre s egyszercsak valamennyiükben ellenállhatalanul ott +volt annak a tudása, hogy most aztán vagy lefeküdni vagy +meghalni…</p> +<p>Alig értek ki a harcmezőből, mindjárt összeomlott a kis sereg. +András maga is érezte, hogy eh, mit kinlódjon az ember túl +mindenen. Egy kis szemérem volt benne: utolsónak dült le a puha +fűbe, de elsőnek aludt el.</p> +<p>Egy pillanat múlva már otthon volt, a kis faluban, a kis házban, +vagy ház körül, később sokat gondolt rá, de nem tudott soha tisztán +visszaemlékezni, hogy mi is volt, csak egyre az anyja haragos arcát +látta, ahogy a tányérokat, csuprokat rettenetes lármával csapkodta +a földhöz… Hogy lehet egy anyának ilyet tenni. Egy öreg asszonynak, +akinek már lehetne egy kis belátása, hogy a fiatal asszonyoknak még +a világi cifraságon is jár az eszük… Nem olyan kiszikkadtak azok, +hogy megvessék az örömöket, az ártatlan örömöket, azért fiatalok, +hogy egy kicsit éljenek még a fiatalságukkal, úgyis mi öröm van +ebben az életben. Az ember csak küzd, csak dolgozik, csak húzza az +igát, mint a barom… <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= +"Page_28">-28-</a></span> Semmi pihenés, semmi mulatság, nem lehet +megállani, mert mindjárt itt van az adó, meg az a kis adósság, a +kamatok, meg ruhát kell venni, meg a marha is drága, a kis pénz, +ahogy begyül, szét is mászik, sohasincs húsz forint, amire az ember +azt mondhatná, hogy: nahát feleség, ez az enyém, evvel azt teszem, +amit akarok, gyere nézzünk szét a világban, hogy lehet húsz forint +árát józan kedvvel mulatni… Dehogy is lehet. Bort inni?… A nem +öröm, mert csak fáj az ember feje utána… Enni?… Ki eszik meg húsz +forint árát?… Vásálni? Hát akkor megint nincs húsz forint, meg +osztán mit adnak húsz forintért a mai világba, mikor mindennek +kétszeres-háromszoros az ára, csak egy pár csizma, az is hatvan +pengő a mai vásárokba… Hát jóisten, akkor mi baja van az anyjának +avval, hogy a kis menyecske <em class="gesperrt">vasaltba</em> jár. +Mindennap friss vasaltba. Hogy egyebet se csinál, csak vasalja a +tisztát. Hát ennyi kedve se teljék a világba? Hát még a keze +munkájából se legyen annyi szabadsága, hogy tiszta rendes ruhába +sétáljon!… Kell ezér a tányérokat meg a fazekakat olyan nagy +kegyetlenséggel a falhoz csapkodni, hogy még a ház is csakúgy +hangzik belé…</p> +<p>András vergődött, izzadt, lehegett borzasztó nagy belső +keserűségben. Maga körül felvágta a mohát, szétrugta az avart, úgy +viaskodott álmában.</p> +<p>De hát két asszony közé kerülni, mikor a két asszony úgy +egymásra éhezett, olyan csikorgó szemmel tüzel! No lám, már a +fiatalt is hiába csitítja, kezdi már ez is a csapkodást! Nesze +neked kakasos porcellántányér… Ó s mekkorákat szól, mint egy távoli +ágyú… S hozzá az a harsogás, csetepaté, lárma, sivítás, üvöltés, +káromkodás, a tüzes pokolban nincs ehhez fogható rémség, +borzasztóság. <span class="pagenum"><a name="Page_29" id= +"Page_29">-29-</a></span></p> +<p>O már el is vesztette egészen a fejét itt a harcolók közt, csak +áll, és áll és nézi, hogy a két asszony hogy acsarkodik +egymásra.</p> +<p>– Nincs gazdasszony! – süvölt az öreg anya, – kell a máknak +hamuba kerülni, marékkal szedem én hamuból a mákot, asszony az +olyan, aki a mákot így pazarolja! A két keze törjön le, de a lába +szakadjon meg, de a szeme ugorgyon ki, az én mákomat nem fogja +senki fia bornya homokba kavarni!… Nincs gazdasszony ebbe a házba, +mert ha vóna csak annyi, mint egy köjök, nem vón a mák homokba!</p> +<p>András dermedten hallja az anyja csattogó, ki-kirohanó szapora +lármáját s rá a felesége édes, éles, még veszekedésben is olyan +mézesen kedves s most ez is olyan szívet daraboló +visszanótáját:</p> +<p>– Én nem vagyok gazdasszony! Éngen nem tanított meg az én +anyám?… Mindig vagyok olyan, mint akárki! Ihos jány vagyok, nem +akármiféle!… Ahelyett, hogy megköszönné, hogy rendbe szedtem a +fiát, hogy olyan házat tartok, ami mindig tisztességes ház, +ahelyett hogy büszke lenne rá, hogy ilyen menye van, aki kivakarta +mindnyájukat a piszokból… Hát ki mos én rám, ki vasal én rám, hát +ki dógozik az én gyerekemre? Vett neki valaha valamit? Vett egy +csergőt neki, vett játékot neki? vett egy kis viaszkos vászonykötőt +legalább neki? Hát énnekem még tisztába se lehessen tartani +magamat, meg a gyerekeket! Hát ezt érdemlem én!…</p> +<p>Na de hát azt nem lehetett hallani. András fogta vóna befelé az +asszonyok száját, hol a feleségét, hol az anyját csitította, de nem +hallott ott egyik sem egy árva szót az ő szavából, csak fujta +mindenik tele tüdővel, teljes erővel a maga mondókáját. +<span class="pagenum"><a name="Page_30" id= +"Page_30">-30-</a></span></p> +<p>És azok a borzasztó csapkodások, azok a tányérok, azok a +kondérok, amilyen lármát tudtak vele csapni!</p> +<p>A hideg verejték szakadt, mint a tajték a ló hátán, a hámban +kihajszolt isten adta pára szügyén, tomporán. S neki mintha +cigánybékó lett vón a két kezén, lábán, semmi lakat rajta, mégse +tud mozdulni, le volt cüvekelve, hogy el ne szaladhasson. Csakúgy +fincolt a két patáján és innyogott, mint ostor alatt a gángoló +paripa. Neki hallgatnia kellett ezt a rémséges danát, készen, hogy +eccer csak mégis kirugjon, vagy odaharapjon, hadd érezze a kancabőr +is. De csak magára ömölt vissza a méreg tajtékja s lebirta magát, +kinkeservesen, mint a komor ló…</p> +<p>Hogy az embernek az élete ott van a gyenge asszonyi fajzat +markában. Ők szövik, fonják, ahogy tudják, ők adnak örömet, olyan +kimondhatatlan boldogságot, amit az egy szál ember, a rideg legény, +soha meg nem tud szerezni magának… A boldog életet… De ők csinálják +meg a gyehennát is.</p> +<p>András felhördült, felsikótott: a két asszony egymásnak +ment…</p> +<p>És fölébredt.</p> +<p>Ahogy a szemét kinyitotta, még percekig pislogva bámult s azt +hitte tovább álmodik, mert a fazék csörömpölést egyre hallotta.</p> +<p>Sokára jött rá, hogy hiszen álom volt az egész. Hiszen nincs +otthon! Nincs az asszonyok kocódásában… Hiszen itt van a rengeteg +nagy erdő fenekén… Messze, száz mérföldnyire, ezer mérföldre az +édes otthontól… Itt van egésségben, bátorságban…</p> +<p>Aj de jó volt, hogy csak álom volt az egész patália. Felült, +megdörgölta a homlokát, ásított, mosolygott… <span class= +"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> Szinte +jólesett, hogy itt van a háhorúban, a csatatéren… Szinte megörült, +mikor rájött, hogy a nagy csattogatás nem a borzasztó +tányérvagdosástól van, csak ágyúk, fegyverek ropagásátúl a +hegyen.</p> +<p>– Kejjetek fel hé, – kiáltott, ahogy körülnézett a csillagjárás +iránt s újra elkiáltotta magát: – Mindjárt ághegyen a nap!</p> +<p>Egy, kettő megmozdult, a többi feküdt, mint az agyonütött.</p> +<p>– Óóóóf… – ordította el magát András, mert egyszerre rájött, ki +ő, mi ő, hogy ő most felelősségbe van s buta fejjel úgy elaludt, +hogy még őrt sem állított.</p> +<p>A félelmetes kommandóra egyszerre felkapta a fejét mind, mintha +otthon volnának a kaszárnyában. Aztán, ahogy rájöttek, hogy +nincsenek a kemény strózsákon a szigorú őrmesteri kéz alatt, megint +csak visszaeresztették a fejüket az édes, puha fűbe s lassan +eszmélgettek, hogy a derekuk, válluk, minden csontjuk fáj.</p> +<p>– Óff, az anyátok, – ugrott talpra András és vesszőt hasított a +legelső fáról.</p> +<p>Csak úgy suhogott a jó fiatal hajtás, ahogy amúgy magyarosan +mustrálni kezdte vele a cimborákat.</p> +<p>– Mit verekedsz, – morogta egyik, – ippen olyan baka vagy, mint +én…</p> +<p>De aztán nagyobb igyekezettel ámolyogtak ki a rövid, de jó +álomból.</p> +<p>Virradt a lombok közt, jó hűs volt, a csontjukat is átjárta az +erős levegő, dideregtek a vékony bluzokban, aztán szétbontogatták a +köpenyeket és magukra csavarták. Az este olyan fáradtak voltak, +<span class="pagenum"><a name="Page_32" id= +"Page_32">-32-</a></span> hogy még azt sem bontotta ki maga alá, +kettő sem.</p> +<p>– Hol van Csapó, – kiáltott fel András.</p> +<p>Csapó hiányzott.</p> +<p>– Elesett, – mondta morogva valamelyik.</p> +<p>Többet nem beszéltek róla.</p> +<p>Volt két sebesült is, úgy hogy csak hatan maradtak, akik +sérületlen álltak.</p> +<p>– No, direkció hazafelé, – mondta a cigány.</p> +<p>András azonban azt mondta:</p> +<p>– Meg kell elébb keresni azokat a horvátokat, akik megszöktek a +hegyről.</p> +<p>Gondolta magában, azok biztosan elbodásztak valahogy rossz úton +s most el fognak tévedni maradni.</p> +<p>De örült, hogy Csapó elveszett. Nem szerette azt az embert, az +nagyon is versenytárs volt, nagyon élesen tudta nézni, hogy ő mit +csinál…</p> +<p>A falkája, mit tegyen, vele ment s rajvonalban bukdácsoltak +előre a hegyoldalon, a bokrok közt, a fák szembecsapó ágai alatt. +Hogy kiértek a tisztás hegyoldalra, a reggeli nap első sugara akkor +lőtt ki a párás, ködös hegycsúcsra.</p> +<p>Lent a völgyben egy kis falu, mint a nyáj a a hűvös reggelen, +összebújva hevert még.</p> +<p>– András! – kurjantott messziről a cigány.</p> +<p>Andrásnak összerándult a szeme. Nagyon sértette a cigány +közönséges kiáltása… Nem, az mégsem való: az ilyen embernek +sarzsinak kell lenni!… Hogy minden cigánybaka le ne tegezhesse… +Hisz utóvégre az ezredes úr is kezet fogott vele!… S egyszerre +megérezte a markában az ezredes kemény, pompás szorítását s +mindjárt megdagadt tőle a szíve…</p> +<p>– András… – rikoltott újra a cigány. <span class= +"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span></p> +<p>– No!</p> +<p>– Meg vannak a horvátok!</p> +<p>– Hun vónának, no…</p> +<p>– Ahun a, ott tanyáznak-e!…</p> +<p>András arra nézett, amerre a cigány mutatott s csakugyan +katonákat vett észre a hegy kanyarodón, ahogy a fűben +táboroztak.</p> +<p>– Látod má?</p> +<p>András megvetően mordult.</p> +<p>– Neked csak a gombára legyen gondod, – mondta. – Neked más +gondod ne legyen.</p> +<p>Szinte boszantotta, hogy már ennek is utána lesz. Máma nem fért +a bőrébe. Mindenáron bajt szeretett volna… Tudja isten, úgy nem +vágyott vissza az ezredhez, a megszokott csapatokhoz, mintha +mindjárt haza kellene menni… Haza, a faluba, a házába… ahogy +álmodta…</p> +<h3>IV.</h3> +<p>A horvátokkal hamar végeztek. Azok szegények nagyon pocsékká +voltak lőve, de becsületük volt, mert annyi sebesültet hoztak át a +tulsó hegyről, hogy András csudálkozva szemlélte. Emberséges dolog +ez.</p> +<p>A hadnagyuk ezeknek is magyar volt. Igen köszönte Andrásnak a +szívességet, hogy hírt vitt mindenről. Ez a hegyöble olyan +sajátságos szélcsendes hely volt, nem is hallották át a tulsó +partról az éjjeli csata dörgését, mert akkor még sokkal +nyugtalanabbak lettek volna.</p> +<p>– Mért nem mentek le a faluba, hadnagy úr? – kérdezte András és +a nyöszörgő sebesülteket nézte.</p> +<p>– Oroszok vannak bent, – mondta a hadnagy. <span class= +"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span></p> +<p>– Oroszok! – s Andrásnak megvillámlott a szeme.</p> +<p>– Őrjáratot küldtem le az éjjel s rájuk lőttek.</p> +<p>– Hm, – csóválta András a fejét, – még hogy oroszok. Muszkák… +Sokan lehetnek?</p> +<p>– Sokan nem lehetnek – gondolkodott a hadnagy. – Bizonyosan egy +elszakadt töredék, de én a magam szétroncsolt századával még akkor +sem támadhattam meg őket, akármilyen kevesen vannak.</p> +<p>A hadnagy a saját dolgára fordította figyelmét. Sok baja volt +szegénynek a betegeivel. Aztán még egyszer megkínálta a rumos +palackjával a fiúkat. András és kis csapata itt reggelizett együtt +a horvátokkal, akik egyre azt mondták:</p> +<p>– Ja szom hrvat, szevasz magyar…</p> +<p>– Szerbusz tesvír, – paroláztak velük a magyar fiúk. Hát akkor +mégse olyan vad fajzat ez, ahogy otthon mesélik, ha így tud +segíteni egymáson. Szegények. Jól kiállották azér a tüzet odaát, +egy épre két sebesült is jut…</p> +<p>– No komám, – mondta András egy hosszú horvát legénynek, aki úgy +figyelt rá, mintha minden szavát értené, – hát fogjunk kezet azok +helyett is, akik otthon vannak.</p> +<p>A derék horvát gyerek elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Nem +értette.</p> +<p>De azt megértette, mikor András odanyujtotta a tenyerét s +emberül megrázta. Erre azután olyan szerető és meleg arcot vágott, +hogy a könnye is a szemébe szökött.</p> +<p>– Hát mink is elmegyünk csendesen, – szólott aztán András, mint +mikor szomszédolásnak vet véget az ember.</p> +<p>A hadnagy emlékül neki adta a kis piros noteszát. <span class= +"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p> +<p>– A nevem is benne van, – mondta, – legalább ha az életben +találkozunk, meg fog ismerni, barátom… Csak már vége volna a +háborúnak, – tette hozzá.</p> +<p>András mosolyogva tette el a blúza mellébe a kis jegyzőkönyvet s +azt mondta:</p> +<p>– Mink még el se kezdtük… Csak egy hónapja, hogy kijöttünk a +menetszázadba… vagy egy hete, hogy először hallottam puskalövést… +De ellenséget, azt még nem láttam.</p> +<p>Ezzel azután elment az őrcsapatával.</p> +<p>– De most mán csak hazafelé eccer, – szólt egyik legény, aki már +szinte tréfára vette az András nagy okos buzgóságát</p> +<p>– Most jön a java, – mondta András komolyan s megállott a kis +falu felett… – Megfogjuk sturmolni a falut…</p> +<p>– Hogy!</p> +<p>– Muszkák vannak benne!</p> +<p>– Mink hatan?…</p> +<p>– Muszkák vannak benne! – mondta keményen András és mindjárt +dologhoz látott.</p> +<p>Biztosra vette, hogy ha az éjjel a sötétben a muszkák +ellenállottak is, most napos reggelre már megjött a józan eszük, +látják, hogy el vannak vágva… Hej de szívesen vitt volna haza +egy-két tucat foglyot.</p> +<p>De erős volt a vállalkozás.</p> +<p>A földre hasalva, fűben, vetemény közt csúszva lopózkodtak közel +a falu szélső házához. Fától-fáig egyenként, míg az első kerítéshez +értek.</p> +<p>Szegény rongyos rutén asszony lépett ki ijedten s majd +megdermedt, mikor magyar katonákkal állott szembe! Be volt kötve +ócska kendőfélével és sápadt volt, csüggedt, mint aki virraszt. +<span class="pagenum"><a name="Page_36" id= +"Page_36">-36-</a></span></p> +<p>– Van nálad orosz katona? – kiáltott rá fojtott hangon +András.</p> +<p>Az asszony megfordult csüggedten s bement a házba. András utána, +előre szegezett s lövésre készített szuronyos puskával.</p> +<p>Az alacsony putri sötét volt, bűzös volt. Vén, százesztendős +ember feküdt a kuckóban s mint egy félig döglött kutya, +meresztgette a szemét. Az asszony odanyult alá a vacokba s kihúzott +egy fél kenyeret. Elébe tartotta Andrásnak. Nem sírt, nem +jajgatott, mint aki már nagyon jól hozzá van szokva a +nyomorúsághoz.</p> +<p>– Russzki, – mondta András, – van itt russzki!</p> +<p>Az öreg ember ott az ágyon megértette s el kezdett nyávogni, +krákogni, mint egy agg eb, sírt és esküdözött mennyre-földre.</p> +<p>András körülnézett. Lassan megszokta a szeme, látta, itt nincs +mit keresni. Szólt a cigánynak, aki óvatosan mindig az oldala +mellett lopakodott, hogy kifelé innen…</p> +<p>Ahogy megfordult, a cigány ököllel megfenyegette az asszonyt, +nagyon borzasztó akart lenni s csúnyát káromkodott és megmentette a +fél kenyeret, amit András már ott hagyott…</p> +<p>A következő házban már kint várta őket egy asszony. Ez is +rongyos piszokcsomó, mint a másik, ez is ugyanolyan kimerülten +szomorú. Egy cseréptál főtt hajas krumlit tartott az ölében, +alázatosan kinálta.</p> +<p>Reszketett a szegény s hogy megmutassa nem mérgezett étel, +belenyult s kettétört egyet és beleharapott.</p> +<p>– Ide csak vele öreganyám, – szólt a pirosképű vidám Komáromi +cimbora s az üres kenyérzsákjába öntötte a krumplit. <span class= +"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p> +<p>– Itt muszka van, ha így kínálgatóznak, – morogta András és +szikrázó szemmel nyomult be a pitar alacsony, meszelt ajtaján.</p> +<p>Nem volt benn egy sem.</p> +<p>Az ötödik, vagy hatodik házban, ahogy belépett, úgy megrémült, +hogy a vér is megállott benne.</p> +<p>Az asztal mellett ott ült négy darab orosz gyalogos.</p> +<p>Itt valamivel világosabb volt, vagy a szeme szokta meg, jól +látta az arcukat, azok is úgy meredtek rá, fakón, ólomsápadtan s +megdermedt szemekkel.</p> +<p>Fel volt téve a lapos sapka a fejükön s a hosszú szuronyú +fegyver az ágy mellé támasztva. Nem gulába, csak úgy össze-vissza a +letiport ágyhoz.</p> +<p>Mint ijedt kutyák az országúti csárdánál, ha szembe találkoznak, +mindenik a gazdája szekerének kereke közé menekül, mintha az +megvédené s kidugja a fejét és a távoli az idegen szagot szimatolja +a másikon. Úgy markolták a mieink a fegyver vasát s azok az asztal +lapját és csak néztek egymásra egy hosszú, keserves pillanatig.</p> +<p>Aztán valahogy megoldódott.</p> +<p>Az egyik orosz felállott, emberséges képű egyszerű kis ember, +fulladt szóval, beszáradt torokkal valami szót vakkantott, akkor +ingadozva előre lépett s kinyujtotta a tenyerét.</p> +<p>András fellélekzett. Azért feneegye, megkönnyebbült…</p> +<p>– Fegyvert ide, – mondta annál keményebben.</p> +<p>A másik orosz felállott, mint a parancsra kell. Az ágyhoz +lépett, összeszedte a négy fegyvert s odatámasztotta a Komáromi +karjába, aki az András háta mögött állott. A cigány egész az +ajtóban volt, se holt, <span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span> se eleven, annál borzasztóbb képeket +vágott s csak most kezdett annyira, mennyire magához józanodni.</p> +<p>Komáromi tartotta a négy fegyvert s a magáét ötödiknek, úgy el +volt látva, hogy szükség esetén egyet se tudott volna +használni.</p> +<p>Ekkor András leeresztette a maga fegyverét is, balkézre fogta s +egyenként kezet szorított a muszkákkal.</p> +<p>Ezzel a kézszorítással, mintha minden el lett volna intézve. +Valami kedélyes enyheség fogta el őket a rendkívüli feszültség +után. Csak néztek egymásra, csak nézdelték egymást és +mindkettőjüknek hirtelen valami öröm, hála és szeretet öntötte el a +lelkét. Meg tudták volna egymást ölelni… Ugy híjját érezték a +testvéri csóknak… Hiszen egymásnak köszönik az életüket. Mindenik a +másik kezében volt. S elfogta őket a távoli emberségnek sugallása. +Hogy találkoztak… Itt valahol, messze mindentől, ami valaha csak +számított nekik, itt mégis találkoztak. Mintha régesrégen, még az +özönvízben elszakadt testvérek ismertek volna egymásra… Te is ember +vagy, emberi formájú, szívű, te is egy istennek teremtménye velem… +Úgy megszorították egymás kezét, úgy meglelték ujjaik egymás +ujjait: kéz kézre ismert… a kezek nem is harcolnának… csak a szem +harcol, mert az lát valamit… sem a száj, sem a fül, sem az orr nem +harcolna világháborút… És ime, mégis hogy szemmel ismernek együvé… +A szemen keresztül gyúl fel az egész belső lényük, mintha a szem +szikrát fogott volna beléje…</p> +<p>De csak egy-két pillanatig tartott.</p> +<p>Akkor megint bekürt emberek lettek. Mint az ökör, aki járomba +tanult már, hajtja nyakát maga igába… András rendelkezett, amazok +engedtek s <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span> mintha mindig ez lett volna mesterségük, +sorba sorakoztak a fogoly-transzportra…</p> +<p>– Nincs több? – kérdezte Ándrás.</p> +<p>Lám, azok is elfeledkeztek erről; szívesen mutogattak az +oldalajtóra.</p> +<p>Két muszka mászott elő a parányi kamrából.</p> +<p>Azok is odaadták a fegyvert.</p> +<p>– Ajebuzeusát, – mondta Komáromi – hát én fogom cipelni nekik a +puskát?</p> +<p>András odakint már sorra állította őket. Az idegenek szaporán +pislogva, sápadt arcukon égő rózsákkal nézelődtek maguk elé s +példát adtak a többinek. Már látták, hogy végkép el vannak vágva, +az összes környező hegyek magyar katonasággal tele, ez a nehány +vitéz, aki rajtuk ütött, a menthetetlen halálnak jelképe volt: és +mégiscsakvalami életbe vezette őket.</p> +<p>A hat legény, akik után még a két sebesültjük is lemászott, +egyszerre csak százhuszonhét orosz foglyot sorakoztatott.</p> +<p>Mind nyujtotta a kezét, mind sorra kezet fogott mindnyájukkal s +ami az első percben megható volt, kezdett undorító lenni. A pöttön +kis magyarok visszaemlékeztek az éjjeli harcra, a sok kemény +strapára, amit ezek miatt kellett szenvedniök, a sok éhségre, +fáradságra, hogy el kellett hagyni az otthont, a hazát, a +becsületes, jó embersorsot… s egyikből, a piros képű, vérrel teli +Komáromi gyerekből eccer csak kitört:</p> +<p>– András, – mondta – hagy vágjak pofon egyet közülük… <em class= +"gesperrt">De míg kezet nem fogtam vele, mer ha mán kezet fogtam, +nem vághatom pofon…</em> <span class="pagenum"><a name="Page_40" +id="Page_40">-40-</a></span></p> +<p>András nem szólott s a következő percben egy egészséges, jóízű +pofon csattant el egy széles, szelíd emberi ábrázaton.</p> +<h3>V.</h3> +<p>Két-két fegyvert keresztbe tettek s mint a targancson azon +vitték a többit. Cipelték maguknak a muszkák, ők csak ballagtak +mellettük feltűzött szuronynyal.</p> +<p>András gondolkodva ballagdogált, lógatta a fejét s +ütögetett.</p> +<p>– Cigány.</p> +<p>– Nohát.</p> +<p>– Lesz-e gomba?</p> +<p>– Fáradt vagyok én. Nem megyek utána.</p> +<p>– Mégy.</p> +<p>– Nem eleget szaladtam mán edáig, még itt mászkájjak itt +különösen.</p> +<p>– Mégy cigány…</p> +<p>– Ne legyél mán olyan pogány.</p> +<p>– Mégy.</p> +<p>A csapat völgy mélyén kanyargó úton ment előre, a cigánynak föl +kellett kapaszkodni a hegyoldalra, gombát keresni. A rüsztungját +muszkával vitette, csak a kenyérzsákot tartotta magán az András +jóvoltából. Így osztán egy kicsit megbékült.</p> +<p>– Iszen csak tuttam vón, mi lesz belőle, dehogy mutattam vón meg +neked azt a levelet – morgott a cigány és eltünt az erdőben.</p> +<p>András megint visszasüppedt magába, hazagondolt.</p> +<p>Most már csak nevetett volna a hajnali rettenetes álmán, ha +nevetni kedve lett volna, de olyan <span class="pagenum"><a name= +"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> furcsának látszott az +előtte, hogy ime, akik oly messze vannak tőle, tudja isten hány meg +hány mértföldre: azok mégis csak úgy itt vannak, mintha épen csak a +mezőre ment volna ki, szántani, vagy kapálni a meleg barna földet. +Hát nincs határ, ami elválaszsza tőlünk azokat, akik beleköltöztek +a lelkünkbe?… Hiszen nincsen pillanata, hogy a felesége valahogy, +még ha nem is gondol rá, ott ne legyen az eszébe. Meg az anyja, aki +őt nevelte, szoktatta, meg az apja, aki épen olyan ember mint ő: +hirtelen munkájú, hosszú pihenőt kereső, csöndesen elgondolkodó, +komoly ember.</p> +<p>A vékony Medveczki megszólalt mellette.</p> +<p>– Tíz hónapja van a háború, kétszer sebesültem meg, de csak +eccer tudtam hazajutni.</p> +<p>– Eccer?</p> +<p>– Eccer. Akkor is csak három napra. Mán harmadnap jelentkezni +kellett. Gyalog mentem ki az állomástul huszonöt kilométerre, egész +éccaka majcsak avval tőtt; hajnali háromkor értem haza, eccer +megháltam, másik hajnalba mán megint vissza kellett gyünni, de +akkor elkisért a vasútho a legnagyobb fiam.</p> +<p>– Hány esztendős?</p> +<p>– Mán lehetős… nyóc.</p> +<p>– Osztán gyalog jött magával?</p> +<p>– Gyalog.</p> +<p>– Osztán hogy ment vissza?</p> +<p>– Vissza szekeren ment, mer bementem a malomba, gőzmalom van +ott, osztán leltem egy szekeret, az keresztül ment a mi falunkon, a +visszavitte.</p> +<p>– Mégis nagy merész vót egy gyereket elhozni. <span class= +"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span></p> +<p>– Nem ís hoztam vóna én, de ű akart ám gyünni. Nem alutt egy +szikromot se akkor iccaka, csak azt leste, én mikor indulok.</p> +<p>– Derék gyerek.</p> +<p>– Aj, micsoda gyerek!… Nagyon egy ügyes gyerek… Mindig mintha +csak itt gyalogolna mellettem e. Mindig csak lenézek, még majd +csakhogynem szólok is neki, hogy: elmaradsz Pista. Pedig nem marad +el, mer mindig itt gyün mellettem… Csakhogy hát hogy nem látom, hát +úgy tetszik, hogy elmarad.</p> +<p>Mosolygott. Vékony szöszke bajsza alól. A nehéz hátizsák úgy +lehúzta sovány vállát, vörös nyakán ki volt dagadva az ütőér, mint +az ökör, ha előre nyujtja a járomban a nyakát s a nyelvével +nyalogatja a száját.</p> +<p>– Hát magának is úgy van? – szólott András, kicsit szinte +restelkedve, – hogy úgyvan, mintha itt vóna mellette mindenkije, +csak épen, hogy nem látná.</p> +<p>– Úgy.</p> +<p>– Csak mintha kiment vón az ember, a mezőre, vagy vásárra, vagy +fuharba, de majd csak hazakerül…</p> +<p>– Úgy.</p> +<p>– De még jobban itt van hajja; mintha még jobban itt vónának, +mint mikor otthon van az ember… Mer otthon úgyis van, hogy el is +kivánkozik mán hazulrul néha, kivált mikor veszekedés van…</p> +<p>– Úgy… Úgy a… De hát még jobban úgy, tudja, mer én vótam +odahaza, osztán láttam mi van odahaza.</p> +<p>– Mi?</p> +<p>– Nem sok jó… Hét hónapig odavótam, osztán az asszonynak magának +kellett bedógozni a kis <span class="pagenum"><a name="Page_43" id= +"Page_43">-43-</a></span> fődrül mindent, behordani ősszel. Egy +lúval. Mer tudja az is úgy van, hogy a kettő közül elvitték a jó +szelid lovat, hanem azt a bitang rugóst, azt ott hagyták. Osztán a +meg most a tavaszon az árokba fordította a szekeret, az +asszonynyal, azóta ű is beteg… Ajjaj, minden szét van. Semmi sincs +jól. Az anyjokom is beteg mán nyóc esztendő óta, hun felkél, hun +lefekszik, asse tud segíteni. A feleségemnek apja nincs, az én apám +egy haszontalan ember mán, öreg, azér a kinlódik valahogy nekik. De +hát hogy van a.</p> +<p>– Osztán maga nem segített – kérdezte gyötrődve András, mert +véres, habos, ijedtséggel tünt föl előtte, hogy hátha ő nála is +ilyen bajok vannak… Lehetnek. Gyenge asszony mindkettő, ha tudnak +is perelni…</p> +<p>– Én?… Hát mit lehessen ott segíteni? Szanaszét leltem mindent, +szanaszét hagytam mindent, csak itt esz a gond, mert hát a lelkem +mindig ott van.</p> +<p>András kinosan lélekzett. Még az ő felesége ellen van valakinek +szava! – fuldoklott magában, – mikor úgyis olyan túlságos!… Hát mi +kéne! Megszakítsa magát! Ha úgy szereti a tisztát, kell azér +vekszálni.</p> +<p>– Nekem is elég gondom van, – mondta ki hangosan, mert azt +hitte, ha ki nem mondja, már szétveti az egész szivét, mellét, +tüdejét az a rettenetes szorulás. – Van elég nekem is. Van nekem +min gondolkodni a háborúba.</p> +<p>– Mi gondja van? – kérdezte a Medvecki szeliden.</p> +<p>– Hát a feleségem, meg az anyám… Nem férnek össze… <span class= +"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span></p> +<p>A hangja elfulladt, a bluza alá nyúlt és kendőt húzott elő. +Elkezdte az orrát fuvogatni, a szemét is megtörülte, mindakét +szemét.</p> +<p>– A baj… – mondta a Medvecki.</p> +<p>Soká mentek szó nélkül, míg csak az András szeméből, orratövéből +fel nem száradt az a szúrós könnyeredés. Akkor kicsit könnyebben +folytatta.</p> +<p>– Nem tűrnek egymásnak… Mindenik csak maga akar uralkodni…</p> +<p>– Olyan az asszony mind.</p> +<p>– Míg én otthon vótam csak megvótak, mer ha máskép nem, hát +rájuk ordítottam, hogy még a ház is reszketett… osztán miattam +legalább elhallgattak… De most az isten döglessze meg ezt a +cigányt, hogy ennek is itt kell lenni a bitangnak: nekem nem írtak +semmit, de ennek megírták most otthunrul, hogy: «Csécseiné is +hazament, mert megsokalta az anyjoka, hogy most is mindennap +<em class="gesperrt">vasaltba</em> jár!»</p> +<p>Andrásnak megint elő kellett szedni a kendőt és soká fúvogatta +az orrát. Míg csak el nem unta, akkor olyat fújt rajta, hogy a vére +is majd elindult tőle…</p> +<p>– Verje meg az a szentséges… hát olyan nagy baj az, ha egy +fiatal asszony mindennap vasaltba jár… Hát kell egy anyának ezért a +menyét…</p> +<p>Elfúlt, meghalt a szava. A szemébe lehúzta a sapkáját s úgy +csikorgatta a fogát.</p> +<p>– Az istenit ezeknek a slapnereknek, hogy nem bir itt belém +találni valamelyik.</p> +<p>– Ne úgy szóljon barátom, – mondta a másik, a Medvecki. – Lássa +csak: jó az, ha egésségesen veszekszik valaki, mer legalább +egészséges: <span class="pagenum"><a name="Page_45" id= +"Page_45">-45-</a></span> van benne vér, meg erő, azér tud +veszekední… De ott van az én szegény jó feleségem: az is +veszekedett szegény, míg minden jó vót, de má nem veszekedik, mer +ágyba fekszik három hónap óta… Meg az anyja mellette, úgy lenni +azoknak a négy gyerekeknek… Mikor milyen jól megvótunk, míg ez a +háború nem vót…</p> +<p>András sóhajtott. Feltolta a sapkát megint a homlokára.</p> +<p>Ott mendegéltek előttük az oroszok, a barna, földszínű +köpönyegekben, amilyet otthon a cigányok szeretnek viselni, mert +azon nem látszik meg semmi. Mendegéltek, lesütötték a fejüket, +mindenik magába merült és gondolkodott…</p> +<p>Azt mondja Medvecki:</p> +<p>– Elhiszi barátom, hogy ezek is otthonra gondolnak? Ezeknek is +van valahun egy kis családjuk, ezek is sajnálják azt… De ezek +sajnálhatják csak igazán, mer lássa ezek má nem hazafelé +mennek…</p> +<p>András tüzes szemmel nézett, izzó, nedves szemmel a szomorú +barna, zöldes posztóba göngyölt alakokra. Nagy, nagy szomorúság +volt mindenkinek az arcán s lassan arra gondolt, hogy ha ő menne +most a cimboráival így szuronyos puskák közt, barna orosz +fegyveresek közt, arra valahova a másféle világba, fogolynak…</p> +<p>– Azér lássa barátom, – mondta a Medvecki, – nem kell az +embernek magával annyit törődni… Nézze csak, a jóisten dóga az… +Hátha maga most meghalt vóna, akkor maga egy nagy bánattal halt +vóna meg… Azt vitte vóna magával örökre… Így meg lássa, él. Meg én +is élek. Osztán pedig a jóisten csak hazavisz eccer… Akkor pedig +mán mindegy, hogy hogy vót, mer akkor megint jó <span class= +"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> lesz +minden… Nem érdemes lássa, bánatba meghalni, mert akkor mán nincs +kilátás, hogy valaha jobban legyen… Osztán akkor az ember halála +után is, mindig bánatba lesz a csalággya körül… Mer itt van a… +Nincs egy perc, hogy itt ne legyen mikörültünk a kis családok, hát +ne gondojja, mer mink is úgy ott vagyunk űvelek…</p> +<p>András nem nagyon értette, csak sejtette, de úgy megnyugodott, +mintha jól kisirta vóna magát.</p> +<p>– Úgy van ez a halálba is… Lássa… Van-i mán halottja?… Mer aki +meghótt, meghótt, igaz, földi poraiban, de nem hótt meg lelke +erejében. Mindenki itt van örökre. Minden percbe látom az én öreg +anyámat, aki mind csak guggolt és a kályhasutról nézelődött. +Hasgörcsei vótak, mert giliszta vót benne; mikor nagyon szenvedett, +orvost hijtunk hozzá. Gyün az orvos, rákiáltott: «No mi baj néni!» +Felveti az öreganyám rá, szegény a pillantását: azt feleleli, «a +vénség! azon segítsen az úr!»… Befelé fordult a falnak, többet szót +se szólt az orvosho… Lássa ez az öreganyám mindig itt van az én +szemem előtt. Küldhetnek engem tűzbe-vízbe, lehetek én éhes, +szomjas, az nekem mind nem fáj. Ha kérdené valaki, mi bajod szegény +ember, azt mondanám: «A háború! Azon segítsen, aki tud!…» De lássa, +az öreganyámnak mán semmi baja. Elmúlt a vénsége, mán semmi baja. +Megkönnyebbült… A háborúnak is vége lesz. Vége bizony egyszer; +lássa, aki élve marad, egy pár esztendő múlva mán csak úgy fog +mesélni róla, hogy: «az is vót»… Akárígy, akárúgy, az nagyon +mindegy… a fő az, hogy a jóisten el ne feledkezzen rúlunk, mert ha +ő elfelejtkezik, akkor lássa, lehet béke: a béke is háborús. Lehet +háború: a háború is békességes. <span class="pagenum"><a name= +"Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p> +<p>András mély megrendüléssel hallgatta. Megint a jóistent érezte +meg. Már föl sem mert nézni feléje. És szégyenkezve pironkodott, +milyen csúfságos volt, hogy hetykén szalutált neki, mikor először +kigyütt… Igen, bizony, hitetlen rossz ember volt ő mindíg, nem +tisztelt se istent, se embert… S egyszerre úgy látta, hogy ha ő +alázatos, jó ember lett volna, az se jön rá: az a csapás; az +asszonyokkal való veszedelem… Nem, nem. Még ma levelet ír nekik és +megkéri őket a Krisztus szenvedésére, meg a maga keserves +gyötrelmére, hogy jók legyenek, hogy szeressék egymást… S egyszerre +a szép délelőtti napsütéses idegen erdőkben megint olyan boldognak, +életerősnek kezdte érezni magát s még azt is kezdte látni, hogy mán +míg vége nem lesz a háborúnak jobb is így! okos az az asszony, hogy +kitért. Minek öljék egymást, ha egyik se tud a másik kedvére élni… +Jobb akkor egészen külön… Még azután is, a háború után is… Külön, +de szeretetbe…</p> +<p>– András!</p> +<p>Fölnézett a hegyoldalra. A cigány kiáltozott:</p> +<p>– Van mán gomba!</p> +<p>– Jól van, Imre! Jól van cimbora!</p> +<p>– De meg a mieinket is látom András:</p> +<p>– Az is jól van. Jól van testvér…</p> +<p>– Odale vannak a völgybe, ahun a muszkák tanyáztak az este…</p> +<p>– Jól van… jól…</p> +<p>Mikor utólérték az ezredet, azok rendezkedtek a +továbbnyomulásra.</p> +<p>András nem szólt semmit, hol járt, mit csinált. Csak ép az orosz +foglyokat nem lehetett suba alatt hagyni, az nagy dicsőséget +hozott. Majd megették érte. <span class="pagenum"><a name="Page_48" +id="Page_48">-48-</a></span></p> +<p>– András, – csapott a vállára a kis önkéntes káplár, – ezt +megcsinálta!… Százhúsz foglyot hozni!</p> +<p>– Rám ragadt, mint a bojtorján… – szólott András.</p> +<p>De a kis káplár csak rázta az embert. S mintha a fia volna, úgy +gyönyörködött benne, csillogó szürke szemeivel.</p> +<p>– Hős maga, András.</p> +<p>– Dehogy káplár úr, csak gombát szedtünk, oszt megvan.</p> +<p>– Dejszen ezért kitüntetésnek kell jönni! Legalább is +ezüstnek!</p> +<p>András hitetlenül nézett az önkéntesre. Aki bizonykodott:</p> +<p>– Az bizony; avval pedig pénz jár. Élete fogytáig, András!</p> +<p>– Pénz?… – mondta András s meglóbálta a fejét. – Pénz jár vele, +önkéntes úr?… Nem érdemlem én azt – s utána legyintett. – Nem azért +jártam én oda káplár úr… Amit én kerestem, azt talán, mégis +megtaláltam…</p> +<p>– Mit András?</p> +<p>András fölnézett rá. A tiszta szeme tiszta volt, mint a +patakviz; minden kövicset, minden vizi szálat tisztán látni +benne.</p> +<p>Csendesen azt mondta:</p> +<p>– A lelki nyugodalmat, önkéntes úr.</p> +<p>S a szívére tette a kezét, mintha csak a bluz zsebébe akasztotta +volna az ujját. Aztán egyet gondolt.</p> +<p>– Osztán mennyi pénz is vón az? Káplár úr!…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_49" id= +"Page_49">-49-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>ERDEI KIS PIROS VIRÁGOK</h2> +</div> +<p>Szép ez a tavasz, sohase volt ilyen szép. A legények alig +aludtak valamit, a tiszturak mulattak, s ők is ébren töltötték az +éjszakát. Bámészkodtak, tréfálkoztak, egymást ugratták. Gáspár +egész éjjel Segesvárit bizgatta, akit Fecskének csufoltak, szegény +feje szörnyen kifáradt az esti földhordásban és olyan álmos volt, +hogy akármit csinált, mindjárt leragadt a szeme. Gáspár minden +két-három percben oldalba bökte:</p> +<p>– Fecske!</p> +<p>– No.</p> +<p>– Kék egy menyecske?</p> +<p>– Ezért kőtöttél fel? hagyál má békin!</p> +<p>Öt perc mulva megint újra kezdte Gáspár.</p> +<p>– Fecske!</p> +<p>– No.</p> +<p>– Hát nem kék egy menyecske?</p> +<p>Ez így ment reggel három óráig, mikorra a tisztek mind +elfáradtak maguk is a lágerfájer mellett a nótázásban, +dikciózásban, kacagásban, a hadügyi vitatkozásban s legfőkép, mikor +elfogyott az utolsó csepp innivaló is és elégettek minden száraz +fát, amit csak össze tudtak szedni. Ez majdcsak olyan drága volt, +mint az innivaló, a legények a fejük alá rakták s ráfeküdtek, hogy +reggel legyen mi mellett szalonnát pirítani, meg kávét főzni.</p> +<p>De a reggel olyan gyönyörű volt, hogy mindenkinek elmult minden +éjjeli fáradtsága.</p> +<p>Frissek voltak s vidámak, mint a csikók. Mióta az este +megtudták, hogy a lövészárkot csak gyakorlatnak <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> kellett +megcsinálni és muszkának híre-hamva sincsen, isten tudja milyen +távolságban, azóta egészen átváltoztak. Még otthon a kaszárnyában +sem voltak olyan frissek és kacagók, mint itt most a felséges +tavaszi éjszakában s ezen a csodálatos nyári reggelen. Mert a +reggel ragyogó volt és meleg, mintha arató nyár volna már.</p> +<p>Szép volt a tábor, ahogy ott hevert széthintve a vadonatúj +szürkében a mezőn. Az alacsony hegy oldaláról messze el lehetett +látni. Kis falú volt alattuk és keskeny szántóföldek. A hegyek +zöldeltek s mintha a boldog reggelre csupa új ruhát kapott volna +minden fa, ragyogott minden levél a nap szines sugarán.</p> +<p>Nyújtóztak, ásítoztak, ugráltak szilajon és vidáman; a friss +lövészárok olyan volt, mint valami furcsa kastély, zöld ágakkal +volt díszítve, hatalmas zöld galyakkal, tudja isten honnan, +győzelmi hirek jöttek, úgy sétáltak szét az emberek száján, mint a +futó szél, ott állva, senkivel nem érintkezve, a kis sereg, amely a +kaszárnyából jött csapatpótlásra fel a harctérre, egyszerre tele +volt a legszebb hirekkel. Elfutott az is, hogy jönnek az újságírók, +amire kimondhatatlan vidámság lett. Rögtön elkezdtek pucolni, +kefélni, mosdani, fésülködni. Hadd lássák a haditudósítók, milyenek +vagyunk. A zászlóalj harckészsége ebben a pillanatban a maximumon +volt.</p> +<p>Hét órakor az önkéntesek is feltápászkodtak, alig szunnyadtak +pár órát. Tudták, hogy ma igen jó napjuk lesz, tegnap húsz +kilométert marsoltak, hogy beérjék a XX-eseket, ez megvan, hát ma +meg fognak pihenni.</p> +<p>– Jó reggelt, káplár úr, – mondta Gáspár. – Mán felkőtt? +<span class="pagenum"><a name="Page_51" id= +"Page_51">-51-</a></span></p> +<p>– No hát magának nem fáj már a feje? Nem kén egy kis +aszpirin?</p> +<p>– Az, az, – mondta Gáspár, – jó tanálmány a. Megfőzzem a kávét, +önkéntes úr?</p> +<p>Egy órát olyan lustán és boldogan hevertek el, hogy lógott a +fülök is, mint a delelő malacé.</p> +<p>Nyolc órakor előkerült a zászlós is, fiatal szélesvállú +tizenkilenc esztendős kölök, olyan mint egy fia-óriás, csak úgy +dagadt, akár egy feslő bimbó. Az arca foltos volt az egészségtől, +hamvas, frissen volt borotválva s ahogy learatta az arcáról a finom +szőke pihét, olyan maradt, mint egy barack. Nagyot nyújtózott.</p> +<p>– A Miska hogy ugrál, – mondta magas hangján, mindjárt mindenen +kacagva.</p> +<p>– Még most is? – kérdezte az önkéntes káplár. Az ő arca is olyan +fiatal, de kicsit fontoskodó s kurta bajonettjét hátrafeszítette +mint a Dürer-metszetek lovagjai.</p> +<p>– Egész éccaka nem hagyott aludni, hogy őt mért nem nevezik ki +kadetnak! Otthon azt igérték neki, hogyha mint kadétaspirant jön ki +a Feldre, még a vonaton megkapja a kinevezést. A vonatba azt +mondták, hogy majd a Felden, itt azt mondják, hogy majd az első +akciónál… majd a sturmnál…</p> +<p>Hangosan kacagott s a nagy erős öklét fölemelte a füléhez, +hosszú kardjával kaszált s apró fogai csillogtak. Huncut egy lurkó +volt, akiben nem fért meg az életöröm. Tele volt kiváncsisággal és +minden munkát játszva birt.</p> +<p>– Kérlek, nagy különbség, – mondta az önkéntes káplár, – most +van neki hatnaponként kilenc koronája, akkor meg volna havi száz +korona s öt korona Feldzulág, összesen kétszázötven korona! +<span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span></p> +<p>Jött maga Miska is, a kadétaspiránt, kövér volt és +harmincesztendős, tréfás ember, aki roppat boldog volt, hogy +idekint van a mezőn s nem az adóhivatal poros asztala mellett a +főnöke szekirozásának odavetve. Soha ilyen erős és egészséges nem +volt diákkora óta: pataki diáknak érezte magát, akinek annyi volt a +háború, mint mikor az iskolakertben kifutót játszottak s lopva +cigarettáztak a nagy fák rejtekében. Most élt először igazán emberi +életet, nem volt se apja, aki pipaszárral fenyegesse, mint +gyermekkorában, se felesége, aki minden krajcárért megszámoltassa, +mint mióta házas ember. Most szabadon és vidáman élt s igen jól +érezte magát a könnyű eksztra ruhában, a jól agyusztált kincstári +bakkancsokban, amelyek szinte maguk súlyánál fogva viszik az embert +előre.</p> +<p>A zászlós elfordult, hogy kedvére kikacagja magát.</p> +<p>– Ez mindig röhög, – mondta tréfás komorsággal Miska, – pedig, +becsületemre, ha kilenc korona lénungja volna… Nem bánnám én, +barátom, csak a feleségem itt volna, ha most látna, biztosan +küldene szegény kis drágám egy százkoronást…</p> +<p>– Hol a hadnagy? – kérdezte az önkéntes káplár, aki mosolygott: +mosolygott az efféléken, de kis öregek módján, mindig a szolgálaton +és a harcászati dolgokon volt az esze.</p> +<p>– Alszik, – mondta Miska, – könnyű neki, én is aludnék, ha +háromszáz korona lénungom volna. Phü, de jól aludnék…</p> +<p>A legények nézték a fess urifiukat, ahogy egymást piszkálták s +közben mindenik csinált valamit; bakancsot, derékszíjjat, vagy a +ruhát, fegyvert pucolta. <span class="pagenum"><a name="Page_53" +id="Page_53">-53-</a></span></p> +<p>Félkilenckor hirtelen feltünt a hadnagy a hegy kanyarodó +gerincén. Előlről jött, a kommandótól Meglepetve nézték, mert +csakugyan azt hiték, a celtjében alszik még. Az esti lumpolás után +nagyon közel érezték magukat a hadnagyukhoz, hát tréfásan +szalutáltak neki s karban kiáltották:</p> +<p>– Hoch, hoch, dreimal hoch… Ej-ha, ej-ha, ej-ha!</p> +<p>A hadnagy fakó volt az éjszakázástól, a szemei alatt mély +karikák. Fád volt. Már messziről látszott, hogy nem lesz jó vele +tréfálni, pedig már azt akarták vezényelni, hogy:</p> +<p>– Szakasz, balra csudál-kozz! – mint odahazza, ha a járdán +csinos kis lány ment mellettük. Már nem mert velük végig menni a +főutcán, mert végig csudálkozták a háta mögött a várost. Mikor +odaért, ridegen kijelentette, hogy <em class= +"gesperrt">marsberájt</em>! Tizenöt perc alatt indulás!</p> +<p>Általános elképpedés, nagy levertség. Aztán futkározás, az +altisztek előszedése, parancs, kiabálás, ordítozás, tíz percnyi +őrület s még öt percnyi külön őrjöngés. Kürtjelek mindenfelé, +sorakozó s egyszer csak már oszlik, bomlik, halad a sereg a +rendetlen doppelrájokban lefelé a hegyoldalon a lent kanyargó remek +fehér országútra.</p> +<p>No nem baj. Mikor a jó fehér poros földet érzik a bakancs alatt, +megnyugosznak, itt-ott dalolni is kezdenek. Az ötödik század kezdi, +ezt elrestelli a hatodik, mert a kettő mindig versenyez s annál +nagyobb hanggal kezdenek új nótát, azután előbb hátrább, egyremásra +rágyújtanak s a szép tavaszi délelőttön halad a kanyargó völgyben a +szép szürke had.</p> +<p>Milyen szép körül a természet. A fű buja, a kaszálókon méteres a +fű, mekkora rendeket lehetne itt vágni. Sehol ember a mezőn, +itt-ott egy-egy pirosszoknyás <span class="pagenum"><a name= +"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> vastag lábikráju tót +menyecske; egy-egy legény csintalanságot kiált oda nekik.</p> +<p>A nap odafenn vidáman, mosolyogva néz, aranyfény, szines, még +mindig párán átszűrt napfény önti el a világot, a bakkancsok +pompásan vágják a taktust s csak úgy repülnek egyformán, rendesen +előre.</p> +<p>– Káplár úr, – szól Gáspár vidáman, – mennyit fogunk marsolni +mámma?</p> +<p>A káplárnak lehúzza a barna hatizsák a nyakát, rosszul kötötte +fel, a nyakán kidagadnak az erek s előre szegezi a fejét. Nagyon +mérges, már megint itt kell vágni a port, csak egy napi pihenő sem +volt. Tegnap húsz kilométert mentek. Igaz, hogy most az üvegekkel +könnyebb a hátizsák s ezen elmosolyodik, még ott ködlik a fejében +az éjszakai kedves jó vidámság, na hát ilyen jó éjszakát soha +életében nem töltött.</p> +<p>– Káplár úr, – sürgeti Gáspár.</p> +<p>– Mit akar?</p> +<p>– Mámma mennyit fogunk marsolni?</p> +<p>– Majd meglátja.</p> +<p>Tovább rakta a bakkancsot, tapp, tapp, egyiket a másik után, +tapp, a jó szeges bakkancsot. A sapka a homlokára lecsúszott s +előre düllesztett nyakkal úgy ment, mint egy menőgép.</p> +<p>Jobbról most hegy van, balról van a rét. Bokrok az országút +mentén, zöld bokrok s a fák lombja közt madarak fütyűrésznek. +Mennyi madár. Felnéznek a lombok közé, apró madarakat látni, ahogy +az ágakon ugrálnak, de meg kell állani egy féllépésnyit, hogy +felnézzen az ember s mind megáll a sok ezer ember s az összes sorok +visszamaradnak egy tapodtányit. Egyet ugranak utána, hogy utolérjék +magukat.</p> +<p>– Csak legalább lett vón eszem, hogy jóllakjak, – szólott +Gáspár. <span class="pagenum"><a name="Page_55" id= +"Page_55">-55-</a></span></p> +<p>Mellette Segesvári ment, jó kitartó, nyugodt léptekkel s +bólintott a Gáspár szavára.</p> +<p>– Én ettem.</p> +<p>– Én is ettem, de ha tuttam vóna, hogy marsolás lesz, legalább +többet ettem vóna.</p> +<p>– Maj megállunk eccer, osztán eszünk, – mondta a nyomdász.</p> +<p>– Csak eztet nem szeretem, mikor marsolni kell, – szólott a +cigány. Erre mindnyájan elkezdtek kacagni, mint mindig, ahányszor a +cigány megszólalt.</p> +<p>Hátulról a zsidó előre igyekezett.</p> +<p>– Önkéntes úr, önkéntes úr.</p> +<p>– Tessék?</p> +<p>– Hova megyünk, a frontra megyünk?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– Rezerve maradunk?</p> +<p>– Igen.</p> +<p>– De hogy lehet az?</p> +<p>Az önkéntes maga sem tudta, hát azt mondta keményen:</p> +<p>– Menjen a helyére.</p> +<p>Ő maga is gondolkodóba esett a dolgon s előre meresztette a +szemét, kereste a fänrichet. Meglátta a hórihorgas alakját végre, +persze könnyű neki menni, ha nem kell nehéz hátizsákot cipelni! +Utána eredt. Mindenki tudta, hogy most meg fogja kérdezni s az +egész szakasz izgatott volt, nem érezték a fáradtságot, az utat, a +terhet, csak várták mi lesz a magyarázat.</p> +<p>– Kérlek szépen, fénrik úr…</p> +<p>– Szervusz.</p> +<p>– Te, kérlek, a frontra megyünk tuladonképen?</p> +<p>– Fenét. Mi Korpsrezerve vagyunk. <span class="pagenum"><a name= +"Page_56" id="Page_56">-56-</a></span></p> +<p>– No de ha így előre visznek.</p> +<p>A fänrich se tudta, akkor mi lesz.</p> +<p>– Megállj, majd megkérdem a hadnagyot.</p> +<p>– De gyere vissza megmondani.</p> +<p>– Igen.</p> +<p>A nagy siheder fiú előre igyekezett. Az önkéntes káplár bevárta +a maga cugját. Minden szem ráfordult, mindenki várta a +magyarázatot. Ő csak hallgatot s beállott a sorba.</p> +<p>– Káplár úr, – kérdezte Gáspár nyugodtan, elszántan, ahogy a +magyar paraszt megy neki ésszel, okos fővel a kikerülhetetlen +sorsnak, – megyünk a frontra?</p> +<p>– Fenét, – mondta az önkéntes, – annyit se tudsz, hogy mi +Korpsrezerve vagyunk!</p> +<p>Gáspár nem tudta, de azért mégis megnyugodott.</p> +<p>S a sereg ment-ment tovább. Már féltizenegy volt, a víz +patakokban szakadt róluk, a fejük a meleg sapka alatt majd +széthasadt. A vállukat úgy húzta a zsák kötele, hogy az agyvelejük +fájt tőle s mentek előre szótalan a gyönyörűséges szép +völgyben.</p> +<p>Egy magas hegy tövében állottak meg.</p> +<p>– Káplár úr, – kiáltottak, – fel kell erre menni?</p> +<p>A káplár felemelte félszemét a hegyre.</p> +<p>– Fel, – mondta s véres volt a szeme.</p> +<p>– Az istent bele, hogy ilyen hegyeket csinálnak ebbe az idegen +országba.</p> +<p>– Magyarország ez még! – nevetett az önkéntes.</p> +<p>– Fenét. Régen elhagytuk azt mán…</p> +<p>Jobban előre hajoltak, jobban fujtak a tüdők, megfeszültek s +neki a hegynek. Az út itt árnyas lombok alatt kanyargott felfelé. A +sapkákat levették <span class="pagenum"><a name="Page_57" id= +"Page_57">-57-</a></span> s hűvös szél legyezte az arcukat. Ahogy +tenyérrel végigszántottak az izzadt arcokon, fekete csíkokat +hagytak az arc szélén.</p> +<p>Az önkéntes káplárnak ma egész reggel baja volt, minduntalan +szaladnia kellett az éjszakai rossz éráris gugyik miatt. Most, hogy +hűvös szelet kapott a bluza alá, egyszerre gyalázatosan kezdte +érezni magát, muszáj volt kiállani s el egy bokor megé.</p> +<p>Nemsokára aztán szaladt, szaladt a hátulsó cugok mellett, minden +pillanatban kérdezve: Ez a fünfte század?… Nem, ez a cénte… mondták +rá közömbösen az idegen arcú legények, akiket ő sohasem látott, de +mind ismerős volt, valamennyinek az arcán ugyanaz az állati +kidülledt vonás, ahogy előre hajolnak s viszik a hátukon a zsákot, +vállukon a fegyvert. A szemöldökük felhúzva a homlokba, a mély +homlokráncok, mint az ökör szeme fölött, szinte szőrrel benőve. +Senki sem szól, csak a szájak rágcsálnak, bagót vagy falevelet, +vagy csak éhnyálat… Fel, fel a hegynek… Tapp, tapp, előre a magyar, +ahogy annyi század óta megszokta, hogy komolyan és rendületlenül, +nyomról-nyomra haladjon előre az ásóval, kaszával vagy a +talicskával. Akkor az az élet, most ez a sors. Amit el kell +végezni, azt kell, s egy nincs köztük, aki jajgasson, aki +amerikázzon. Az emberi élet legnagyobb csodája ez a sorsmunka, +háromezerháromszáz ember együtt-tapogása… Mikor beérte a maga +századját, már majdnem kidült, lihegett és fújt, mint egy gőzkatlan +s kendővel törülgette magát. Ahogy azonban elcsillapodott s +megkezdte volna a rendes menetelést, egyszerre átkozottul újra +rájött a hascsikarás.</p> +<p>Sírni szeretett volna, összecsikorította a fogát s az arcát +rángatta. De Gáspár odanézett rá s ő összeszedte <span class= +"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> magát, nem +akarta a tekintélyét kockára tenni, türt. Megint félre a bokrok +alá, a friss zöld leveleket hajtó bokrok közé, ahol tele van +illattal a levegő s drága puha harasztban olyan édesen lehetne +hallgatni a rigó kiáltását… Könnyes szemeivel belenézett a +harasztba, amely lehullott levelekkel volt tele és fiatal zöld +hajtások ütöttek át az avult torzsákon. Most egy pillanatra +megkönnyebbült, mert ahogy derékszögben előre hajlott, nem a nyakán +lógott az átkozott hátizsák, hanem a hátán feküdt… Aztán megint +rohanni a szakasza után…</p> +<p>– Ez az ötödik század?…</p> +<p>– Nem, ez másik ezred…</p> +<p>Aztán a tüzérség…</p> +<p>Csak egy félóra múlva érte utól a szakaszát.</p> +<p>Az akkor ott döglött már a hegy tetetén. Ettek. Tizenegykor +kapták az első pihenőt. Ő is levetette magát melléjük, a fejét +elejtette, nagy szédülések fogták el, kóválygott vele az egész +világ s a szeme előtt, mint valami csodálatos panoráma kavargott a +felséges távoli kilátás, amelybe belemeredt, de mit sem látott, mit +sem fogott fel belőle.</p> +<p>– Most meg fog ütni a guta, – mondta magában, s erre +elmosolyodott. – Jó volna, milyen jó volna… – és már aludt.</p> +<p>– Milyen fura virágok vannak errefelé – mondta valaki; Gáspár +mondta s nagy bötykös ujjaival leszakított egy kis piros +virágot.</p> +<p>– Mérges, – szólott ő rá s a nyelve meg volt dagadva az inye +közt.</p> +<p>– Auf, aufnémen! – kiáltották elől.</p> +<p>A komoly kis káplár felugrott s rekedt torokkal, amelyből olyan +idegenül tört ki a hang, rikotott utána: <span class= +"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span></p> +<p>– Aufnehmen!</p> +<p>Ezt rögtön meghallja a baka, akármilyen fáradt is, álmos is; a +katonák gyorsan feltápászkodtak, csak azután jutott eszükbe +morogni, mikor már rogyadozó inakkal mentek is lefelé a +hegyoldalon.</p> +<p>A káplár Gáspárra nézett, aki a foga közt tartotta a piros +virágot.</p> +<p>– Mérges, – mondta neki újra.</p> +<p>– Legalább mérges leszek tülle, – mondta Gáspár nevetve.</p> +<p>Most már nem beszélnek egy hangot sem, csak mennek. Ha beszélni +volna kedvük, morognának, mert kevés volt a pihenő. De inkább nem +szólnak, csak mennek a déli napon tovább.</p> +<p>Ismeretlen világ; milyen idegen földek vannak a világon. Hogy +tele van a föld háta nőve fával, fűvel, virággal. Minden rögön nő +valami, a földnek minden kis rögöcskéjén meg akar élni valami. Ha a +marha kitapossa a füvet, egy idő múlva már megint telenő… Ha ezt az +országútat elhagynák, ha most az emberiség kimarsolna ezen a fehér +országúton a világból, belemarsolna a fekete föld alá: milyen hamar +tele nőné megint a fű a kövek között… Hamar nem volna sehol semmi +nyoma az emberiségnek, a földgolyó ember nélkül milyen gyönyörüen +tudna tovább élni, reggel a nap feljönne s vidáman nézne szét, +délben a hőségben a füvek lombos levele kissé meghervadna, mint +most s az estére megint magához térne… Mért is marsol itt háromezer +ember, hova marsol, minek is halad előre a gyönyörű hegyek alatt, +ahol utat vágott magának, ahol felmérte az egész természetet maga +alá az Ember. Bizonyára valamely grófé ez az erdő; valahol a +vezérkarban… azoknak jó dolguk van… <span class="pagenum"><a name= +"Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p> +<p>Minta egészen megállott volna a világ, egyszerre úgy +elvesztették az időt, a tért, mintha sem az óra nem mulna, sem az +országút nem fogyna, csak valami hallatlan és csodálatos varázs +hatása alatt helyben járnának s még csak nem is a saját erejükből, +hanem valami gépbe beletéve mozogna a nagy kincstári bakkancs fel, +le, tapp, tapp. S a por száll, szálldos, mint izzó gőz körülöttük, +amelyet a verejtékükkel kell lehüteni s a monoton dobogás egy +pillanatra sem szünik csak veri a földet, tapp, tapp…</p> +<p>Jobbról falu maradt el a tovahaladó sereg mellett. Kis tornya +van, mint egy zászló kidugva, fehér- és fekete falú-házak szanaszét +szétszórva, kerítés nélkül, összevissza házak.</p> +<p>– Lesz itt pihenő, káplár úr?</p> +<p>Mintha váratlanul az őserdőben hangzana fel az emberi szó, ahol +csak a vízesés örök tappapja veri az embernek emberi hangtól +elszokott dobhártyáját. A fiatal káplár fölijed lassan gyűrűző +eszmefüzéséből.</p> +<p>– Itt csak lesz pihenő, káplár úr!</p> +<p>– Nem tudom, nézzétek az elejét.</p> +<p>Az elejét? Nézik. De az csak megy.</p> +<p>Megy, megy: még délután háromkor is megy az eleje.</p> +<p>– Még itt sincs pihenő, káplár úr?</p> +<p>De milyen erélyesen. Csak úgy vág a szó. Ököllel arcba vág. Fog +közül kiszökve szembeköp.</p> +<p>– Öt óra, káplár úr, még most sincs pihenő?</p> +<p>– Nem tudom.</p> +<p>– Hat óra káplár úr.</p> +<p>– Igen, hat.</p> +<p>– Mán csak lesz pihenő; enni kell!… káplár úr!</p> +<p>Csakugyan egy gyönyörű tanya tűnik elő. Hegyoldalon, a lefelé +hajló nap felséges megvilágításában, <span class="pagenum"><a name= +"Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> fenyők között, mesés. Patak +vize csillog mellette, ahogy kisded vízeséssel lehull a zöld part +felett. A katonák csak mennek, az elejét nézik s az megy és egyre +tovább tapp, tapp.</p> +<p>A nagy irgalmatlanságban, ahol emberentúli igában gyűrűz a +hangyák szürke sora, a lelkek egymáshoz fűződnek, a szenvedők +szeretik egymást; az önkéntesek, ahogy egymás mögött tapodnak, csak +annyit mondanak;</p> +<p>– Sándor, itt vagy?</p> +<p>– Itt vagyok.</p> +<p>– Károly, itt vagy?</p> +<p>– Itt.</p> +<p>A bakák is összesírnak a lelkük fenekén, végre agyonnyúzott +állatoknak érzik magukat s amint a főhadnagy lóháton megy végig a +soron, felbúg a keserű nyögés. Míg egy soron, egy szerrel mennek +ezek, a ló egyet ficánkol, megcsúszott vagy mi. Dühös morgással +káromkodnak:</p> +<p>– Az istenit a főhadnagynak…</p> +<p>Fél nyolc; erős alkonyat.</p> +<p>– Nézzétek, leült a sor eleje. A század eleje pihen.</p> +<p>Micsoda ragyogás. Mire odaérnek, azok is felállanak. S a had +tovább tapp, tapp.</p> +<p>– Hogy az egész istenség, még a Mohamet is!…</p> +<p>Nyolc órakor volt egy negyedóra, végre. Pihenés. Megállás. +Leromlás, mintha ledül egy fal.</p> +<p>Erdőbe azután. Tovább. Egyre sűrűsödő homályon. Az ég +ki-kivillan elől temérdek csillaggal, vidám enyhe ég, meleg boldog +éjszaka, egy-egy szelid állat bődülése messziről.</p> +<p>– Káplár úr, elszakadtunk a csapattól.</p> +<p>– Elszakadtunk? <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= +"Page_62">-62-</a></span></p> +<p>– Csak négy katona van itt.</p> +<p>Megállottak. Sehol semmi nesz. Hogy történt ez? Elaludtak az +úton, menet közben. Elaludtak, mintha valami fárasztó hintaszékben +ültek volna, míg a bakkancsok maguktól mentek tovább, a kisérteties +bakkancsok, akiknek lelkük van, ostoba, buta lelkük, hogy el tudtak +szakadni.</p> +<p>– No csak tovább.</p> +<p>Féltíz már, éjszaka, kemény. Már csak ájncellabfallenba +mennek.</p> +<p>– No csak tovább, tovább.</p> +<p>– Az istenit, de sok gyökér van itt!… Mikor érjük már utól, +káplár úr!…</p> +<p>Útcsináló katonákra akadtak.</p> +<p>– Merre mentek a mieink?</p> +<p>– Csak menjetek, arra balfele…</p> +<p>A zsidó katonák sírtak.</p> +<p>– Nem birok menni káplár úr.</p> +<p>– Dehogynem, csak gyerünk.</p> +<p>– Óh, kedves gyermekeim… kedves feleségem…</p> +<p>A sarzsik káromkodtak.</p> +<p>– Tovább, tovább, az anyád… ordította egy parasztkáplár, – +vigyázz, mer most megtanulod, hogy két isten van, az egyik az égbe, +a másik én vagyok…</p> +<p>Fák rémesen tartanak sátort felettük, az egész világ elvesztette +már ismert valóságát; ami magában él, megnyitja lelkét s a nagy +Természet suhogva sajnálkozik elátkozott magvain, akik borzalmat +hoznak a lombok alá, félemlet, mely végig reszketteti az érzékeny +fák leveleit.</p> +<p>– Sándor, itt vagy?</p> +<p>– Itt. <span class="pagenum"><a name="Page_63" id= +"Page_63">-63-</a></span></p> +<p>Nincs szebb, mint az éjszaka. Gazdaggá teszi érzésben az embert, +átjárja a kilehelt illatokkal a testet s az éjszakai erdő az +életérzés legfelsőbb izgalma.</p> +<p>Tapp, tapp, mély bükkfák tövében ott voltak az előrehaladtak és +szidalommal fogadták őket.</p> +<p>– Az apátok… ledöglötök, itt oszt lehet várni…</p> +<p>– Ti beszéltek? Félórája pihentek, mi meg csak megyünk…</p> +<p>Nincs harag a káromkodó szóban, nincs indulat egymás ellen a +szívekben. Mind ott hevernek, állva, ledobják magukat a földre s +még szinte a tagok tovább járnak, maguktól, hogy tapp, tapp. Az +agyak vértódulás alatt. A szemekben ernyedt könnyek, a fáradtság +kimondhatatlan.</p> +<p>Távol puskaropogás. A régibb tisztek, a sebesültek, a +közemberek, akik másodszor, harmadszor jönnek vissza, mint +Segesvári is, magyarázni kezdik.</p> +<p>– Angriff… ott angriffot csinálnak…</p> +<p>Az ujoncok, akik még ellenséget nem láttak, végigborsódzó háttal +hallgatják. Mély durranás, a hegyek kétszer-háromszor visszaverik. +Ágyúdörgés volt. Kis csend, újra durranás, kis csend meg újra +durranás. Csak figyelni kell, távol, pontosan, mint az óraütés, az +ágyúdörrenés és a hegyek csúcsa fáradhatatlanul, gyengén mind utána +mondja, fennhangon számolja, zokogva ismétli, könnyesen újra a +hangot, amit soha még hegycsúcsok nem hallottanak.</p> +<p>– Aufnehmen!… Auf, auf!…</p> +<p>Tapp, tapp, a lábdongás egyre tart s a dörgések egyre +közelebb.</p> +<p>Éjfél után egykor, végig fut, mint a tűz lángja, az egész +vonalon, hogy helyt vagyunk… Még csak a hegyre föl… <span class= +"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p> +<p>Még félóra, de mintha esztendők volnának. Minden agyvelő a +megpattanásig, minden testet a gutaütés őriz.</p> +<p>Fent halk rivalgás.</p> +<p>– Kik vannak itt?</p> +<p>– A XXX. ezred.</p> +<p>– Kik jöttek?</p> +<p>– A X., a XX. ezred.</p> +<p>– Vannak önkéntesek?</p> +<p>– Vannak.</p> +<p>– Kik vannak itt?</p> +<p>Nevek pattognak.</p> +<p>Újjongás rá.</p> +<p>– Te vagy, Sándor?… Te vagy, Károly?…</p> +<p>Egymás nyakába borulnak a régiek és újonjöttek, mint a Halál +előtt talákozó testvérek. Sose látták egymást.</p> +<p>Az önkéntes káplár ledobta a hátizsákját s ahogy a hadnagyát +meglátta a gyenge világon, fuldokolva, de nevetve szólott a kedves +kis öreg:</p> +<p>– No, főhadnagy úr, most megmarsoltattak bennünket, remélem, +holnap nem kell még ezt is túllicitálni!</p> +<p>A hadnagy komolyan állott; a bluzát végig kigombolta. Kendővel +dörzsölte az ing alatt a testét.</p> +<p>– Most hallom, – mondta rekedten, – <em class="gesperrt">nekünk +ma éjszaka ide kellett érkezni!</em>… Akármilyen fáradság árán +is…</p> +<p>Az önkéntes-káplár, rosszat sejtve, halkan szólt…</p> +<p>– Hol vagyunk?</p> +<p>– A fronton.</p> +<p>A fronton!… Egy pillanat alatt ez a szó végigrobbant, mint +ezernyi patron. Mindenkinek kifordult a lelke a sarkából. +<span class="pagenum"><a name="Page_65" id= +"Page_65">-65-</a></span></p> +<p>A fronton!… Azt a kutya irgalmatlanságát… Még csak meg se +mondták előre. Hát mit gondolnak ezek a magyar bakáról?…</p> +<p>Gáspár a földhöz vágta a sapkáját. A foga közt még most is ott +lógott a hervadt gaz. Az önkéntes-káplár kinjában ránevetett.</p> +<p>– Úgy-e, milyen virágok nyilnak itt!</p> +<p>– Hagyjon békén, – morogta Gáspár veszekedetten, – mer magába +megy az első golyóm, káplár úr!…</p> +<p>Reggelre be voltak osztva a megfogyott keretekbe.</p> +<p>Mikor a nap fölkelt, a katonák a magas és bűbájos hegy tetején +álltak a felséges reggeli napfényben.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_66" id= +"Page_66">-66-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>THEKLA OROWNA</h2> +</div> +<p>Estefelé már jelezték előlről, hogy falu közeledik. A sáros úton +egymásra torlódtak a csapatok, a kapitány mint egy őrült járt hol +elől, hol hátul a vasderes lován s ahol megjelent, rögtön a +legnagyobb rendetlenséget sikerült produkálnia.</p> +<p>– Leszállani a szekerekről – ordította végre, – le a +szekerekről. Le a pucerekkel.</p> +<p>Tajtékzott és vörös volt, az imént itt volt egy adjutáns és azt +a megjegyzést hozta, hogy az egész hadvonalban a százados úrral van +a legtöbb baj.</p> +<p>Most azzal akart úgy látszik rendbe hozni mindent, hogy a +trénszekerekről lezavarta a tiszti szolgákat, a saját kutyamosóját +kivéve, aki állandóan kiváltságos lény volt s még a főhadnagy is +majd megpukkadt, úgy fújta az orra előtt a füstöt.</p> +<p>– Le a szekerekről – hallatszott a kapitány hangja s itt is, ott +is másztak lefelé a szolgák a szekerek bakjáról.</p> +<p>– Mit csinálsz, te állat, – kiáltott rá fogvicsorgatva a zászlós +a szolgájára, aki legelsőnek pattant le a szekérről, olyan hatalmas +ívben, ahogy egy béka ugrik be a vízbe a partról, ha +megijesztik.</p> +<p>– Jelentem alássan, – a kapitány úr…</p> +<p>– Fogd be a szád, te marha… maradj csak te a helyeden, ha a +kapitány úr jönne, akkor igen, akkor osztán le onnan! de ha nem +jön, akkor csak vigyázz a pakkomra; megvan még a hátizsákom?</p> +<p>Bihonec, a becsületes ruthén indignálódva mutotta meg.</p> +<p>– No csak fölfelé. <span class="pagenum"><a name="Page_67" id= +"Page_67">-67-</a></span></p> +<p>A zászlós intett a két fegyveres katonának, akik a szekeret +kisérték, hogy hagyják békében Bihonecet. Hátul kiabáltak utána, +egy ló felbukott, s neki vágtatni kellett vissza rendet csinálni. +Még csak annyit mondott Bihonecnek, hogy minden eshetőségre +elkészítse, hogy «érted! <em class="gesperrt">meg vagy +sántulva</em>, azért hagytak a szekéren, érted?»</p> +<p>A ló, egy jó sárga, ott feküdt a sárban s ketten igyekeztek +lábra állítani, de úgy látszik nagyon el volt fáradva, nem birták +felállítani.</p> +<p>– Várjatok vele – kiáltott a zászlós messziről, a katonák nyakig +sárosan, káromkodva csóválták a nagy sapkás fejüket s köptek a bagó +mellől.</p> +<p>– No most auf!</p> +<p>Hárman neki állottak ostorral s vágták a lovat. Az egyszerre +összeszedte magát s felugrott, reszketett az ina, háta s a feje +lelógott. Fáradt volt, mint egy versenyfutó s a szájából fehéren +csurgott a nyál. Nagy szemei ki voltak merülve, dülledtek voltak és +nem látta milyen szépek a távoli hegyoldalak a lemenő nap fényén, +milyen sárgák és aranyszínűek a lombok, milyen fehérek s lángoló +vörösek a mélységes kék égben a fellegek. Nem látta a természet +szépségeit, nem még az utat sem, a szegény muraközi félvér csak +lógatta a fejét s egészen elvesztette az időnek, a térnek a +határát.</p> +<p>– Mehetünk! Tovább, tovább.</p> +<p>Az istrángot felakasztották és gyihé, a lovak újra +megindultak.</p> +<p>– Zászlós úr jelentem alássan, az úton egy beteg katona +fekszik.</p> +<p>– Megyek.</p> +<p>Ebben a percben éktelen káromkodás hallatszik elől. A kapitány +került elő valahonnan s úgy ordít <span class="pagenum"><a name= +"Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> mint a sakál. A zászlósnak +eszébe villan a Bihonec s egyszerre visszafordul.</p> +<p>– Mindjárt megyek, – kiált hátra s vágtatva éri utól a +szekereit.</p> +<p>Csakugyan az ő szolgáját szidja a kapitány.</p> +<p>– Mit akarsz ott, te disznó, te kutya, te állat!… – és +válogatatlan szidalmak ömlenek, mint a zápor.</p> +<p>A szolga meg mereven, ijedten, mint az ostorozott eb, csak ül, +ül, pislog s a kapitány már a kardját húzza kifelé, hogy azzal +vágja le onnan.</p> +<p>– Maródi, maródi, – kiabál hátulról a zászlós és ahogy közelebb +ér, tisztelettel ordítja: – Jelentem alássan az én emberem, azért +ültettem fel, mert sánta!</p> +<p>– Le vele! Takarodjon le onnan. Ha sánta, hátra vele a +szanitészekhez, majd megtanítalak én mindnyájatokat!</p> +<p>– Igenis kapitány úr!</p> +<p>A kapitány visszadugta a kardját s már tovább vágtatott +előre.</p> +<p>– Te állat, – rivalt rá még fojtottan a zászlós a szolgájára, – +te tulok! Mért nem ugrottál le, mikor jött a kapitány! Nincs +szemed!… A fene egyen meg… Most küldhetlek vissza a maródiakhoz… +mikor tele van a tornisztered az én holmimmal.</p> +<p>Bihonec, a szép ruthén gyerek, kezdte lefejteni magáról a +bornyút, hogy kipakoljon.</p> +<p>– Várj… Meg vagy veszve… Hát hogy küldjek oda egy egészséges +embert – dühöngött a zászlós, míg a lova cammogva ment a szekér +mellett.</p> +<p>Bihonec ott ügetett mellette és ijedtében szabályosan sántikált. +<span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span></p> +<p>– Mit csinálsz te? Minek sántitsz? te marha! Nekem sántitsz?</p> +<p>– Azt tetszett mondani…</p> +<p>A zászlóst majd megütötte a guta.</p> +<p>– Jószág… még nekem is a sántát játssza… Értsd meg, most már nem +vagy sánta. Itt fogsz menni a szekér után. De ne sántíts; ha a +kapitány jön, meg ne ismerjen mégegyszer, mert levágom a füled. +Vigyázz a pakkomra a szekeren.</p> +<p>Már alig tudta elmondani, vágtatott vissza, hátra, a beteg +jutott eszébe, akit jelentettek, még megállnak miatta a szamár +kocsisok, hogy azt mondta, várjanak rá…</p> +<p>Egymás után érte el s hagyta el a megrakott, szépen leponyvázott +jó kincstári szekereket, amelyeket cammogva húzott a ronda gács +latyakban két-három, vagy négy ló.</p> +<p>– Mi van azon a szekéren, – rikoltotta el magát hirtelen. Egy +szekér tetején, amelyben sonkák voltak, egy ember feküdt.</p> +<p>– Jelentem alássan zászlós úr, a negyedik mars hadnagya +feltétette a szekérre ezt a beteg katonát.</p> +<p>– Hű, a jebuzeusát.</p> +<p>Ijedten ment oda s ránézett a betegre. Az éppen abban a +pillanatban bizonyította be, hogy kolerás. De szegény messze +lehajlott a szekérről, hogy annak még a fölhérce se legyen +csúnya.</p> +<p>– Hisz ez kolerás!</p> +<p>Már jött a következő csapat hadnagya, aki úgy látszik, félt, +hogy a védencét baj éri.</p> +<p>– Kérlek alássan ne bántsd szegényt, – kiáltotta.</p> +<p>– Szépen nem bántom, – rikoltotta feldühödve a zászlós. – Tegyék +le onnan. <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span></p> +<p>A szekér megállott, a lovak a sötétedő estében hatalmasan +gőzölögtek.</p> +<p>– Nahát nem engedem, – kiáltotta a hadnagy.</p> +<p>– Meg vagy te őrülve, kérlek, – fújt a szeme közé a zászlós, +mint egy bika, – kolerást a sonkás szekér tetejére?</p> +<p>Levonták a szekérről a beteget, aki lágy volt és apatikusan +lankadt, a feje félre esett.</p> +<p>– Vigyétek a bokor mögé.</p> +<p>Letették a zöld fűre, az ott elnyúlt, mit sem bánt, apró kék +szemeit felvetette az égre, amely egyre mélyebb lett s a felhőkön +az élénk tüzes vörös szín egyre fogyott.</p> +<p>Már a szekér is megindult, a zászlós meg a hadnagy szemben +állottak egymással. A hadnagy keze a revolvere agyán játszott s +ajkát rágta. Bánta is ő a beteget, meg volt alázva, hogy a zászlós +harcszerűbben járt el… Persze ő nem tudta, mikor a beteget +feltette, mi baja…</p> +<p>Aztán szalutáltak, mindkettőnek dolga volt.</p> +<p>De a beigért falu csak nem akart jönni. Ezek az átkozott gács +utak rosszak és olyan hosszúak, hogy ha egyszer elindul rajta az +ember, nincsen vége soha. S folyton baj, folyton baj. A +leghihetetlenebb kinlódások.</p> +<p>Éjfél felé szinte elbóbiskolt a köpönyegébe jól beleburkolva az +enyhe őszi estén, egy-két villanásnyi álmot érzett s a nyeregben +olyan jól ült. Egész otthon érezte magát, káprázatos kis hőségek +futkostak a testén s a nyereg puha takarója úgy melegítette.</p> +<p>Akkor ijedten felriadt. Újra a kapitány.</p> +<p>– Wo ist das Schwein! – kiáltott rá kedélyesen a kapitány.</p> +<p>– Jelentem alássan el van intézve. <span class= +"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span></p> +<p>– Visszaküldted?</p> +<p>– Igenis.</p> +<p>– Há, há… – kezdett hirtelen, magából kikelve ordítani a +kapitány a berekedt hangján, – hisz ott van, ott van! Ez az!…</p> +<p>Hát csakugyan ott ment előttük Bihonec, egyenesen, a peckes +magas legény. Úgy látszik elszundított ő is útközben egy kicsit s +most mikor a kapitány szavát hirtelen meghallotta, azonnal el +kezdett taktusra sántítani.</p> +<p>Pokoli volt. A kapitány elfelejtette, hogy hogy szereti a kis +zászlósát, meg annak a menyasszonyát, aki meglátogatta egyszer a +tábort… még otthon, túl a Kárpátokon persze s végkép lefejtette a +százados úr szivéről a keménységet… Olyan ordítás és lárma volt, +hogy inkább a muszka…</p> +<p>– Rögtön visszaküldeni! De rögtön! Hadbíróság elé állítalak.</p> +<p>– Igenis…</p> +<p>Dühében újra elvágtatott, mert nem birt magán uralkodni. Még +párszor a hadbíróságot, meg a golyót ordította vissza s beleveszett +az éjszakai sötétségbe.</p> +<p>– No te barom, – mondta csendesen a zászlós, aki már haragudni +se tudott a fickóra, aki végkép kétségbe volt esve s azt hitte, +most itt azonnal felkötik, – a fene egye meg azt a te buta +becsületességedet, ha nekem még egyet sántitasz, lelőlek, mint a +kutyát… Hé!… – kiáltott rá a szekeret kisérő katonára. – Vonulj be +rögtön a csapatba, a fegyvert add át ennek a tuloknak…</p> +<p>Bihonec csak úgy ugrált a frisseségtől. Beállott a szekeret +kisérő fegyveres őrnek s valahogy ő maga is érezte, hogy most aztán +igazán úgy el van leplezve, hogy ember meg nem ismeri többet. +<span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span></p> +<p>Úgy vágta vagy száz lépésig a sarat, mint otthon a marhalegelőn, +ahol gyakorlatoztak s ahol a szép munkájáért választotta maga mellé +a zászlós úr.</p> +<p>De aztán ellankadt a furcsa éjszakai csendben, ahol csak a +csillagok világítottak, a különös szelek lágy suhogásában s a +szekerek nyikorgása, az állatok lihegése, a távolról hallatszó +kiáltások, gyühézések kavargásában újra csak elszundított a +felséges nagy égboltozat alatt, két óriás bakkancsán tappogva a +könnyű sárban, dombnak fel, dombról le s bizonyosan épen úgy a szép +kis feleségére gondolt, mint a zászlós a… nem is a menyasszonyára, +hanem holmi szép hölgyekre… akárkire…</p> +<p>Egyszerre csak az éjszaka legközepén váratlanul egy faluban +ébredtek fel.</p> +<p>Hosszú éktelen falu, apró rongyos házak, amelyeknek legnagyobbik +része üresen állott.</p> +<p>A beszállásolás képtelenségei után a zászlós egy csinos kis +lakásban találta magát.</p> +<p>Az asztalon kicsi petróleum lámpa égett, bútor alig volt, s +hidegebb volt mint kinn.</p> +<p>– Bihonec, rakj tüzet.</p> +<p>– Igenis.</p> +<p>Bihonec szalutált s egy perc múlva kint a konyhában faaprítás +hallatszott. Hogy mit vágott fel, arról embernek fogalma nem lehet, +de kis idő múlva ropogott, pattogott a tűz a kályhában.</p> +<p>– Bihonec, fiam. Keríts valahonnan egy asszonyt, aki főzzön.</p> +<p>– Igenis.</p> +<p>Bihonec kiment. Hogy hol járt, arról az angyalok is aligha +tudnak, de nemsokára egy asszonnyal jött vissza. <span class= +"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span></p> +<p>Nagy kendőben volt az asszony s mikor kihámozta, egy vénséges +vén asszony nézett félve és rettegve maga körül.</p> +<p>A zászlós ránézett, aztán Bihonecre nézett s mondott neki +valamit. De mondhatott akármit, Bihonec mindenre következetesen azt +felelte, hogy:</p> +<p>– Igenis.</p> +<p>A zászlós fáradtan ült az asztal mellett. A meleg terjedni +kezdett a szobában, ő neki lógott a feje. A sarokban egy szalmazsák +volt, jó lenne leheveredni rá, de nem szabad. Ki van adva a +legszigorúbb parancs, hogy a derékszíjjat sem szabad megoldani, +bármely percben jöhet a riadó. Még szobában sem volna szabad +lenni.</p> +<p>No de legalább kinyujtóztatja a lábait, megropogtatja a +csontjait. Az az átkozott ló. Soha életében nem ült lovon s most +egész össze van nőve vele. A ló is fedél alatt van, azt most +csutakolja a lovász, neki még annyi kényelme sem lehet. Csak +kinyujtotta a lábszárait s Bihonecnek intett, hogy pucolja le.</p> +<p>Közben az öreg asszony ott állott összetett kezekkel, horgas +orrát szipogatva.</p> +<p>– No grószmámi, – mondta a zászlós széles szájú alföldi +szavaival, – was ist? Hát mit lehet most főzni?… Lássa, legalább ha +szép menyecske volna, hogy elbeszélgetnénk egy kicsit… No csak, +vannak-e fejércselédek a faluban?</p> +<p>Az öreg asszonynak parázslani kezdett a szeme, szapora és +nyivító szókkal kezdett mesélni. A saját családjából egészen és +határozottan kitagadta a női nemet, de különben az egész községet +tele varázsolta szebbnél-szebb nőkkel. <span class= +"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span></p> +<p>– Mert én nem ettem főtt ételt egy hete – mondta a zászlós, – de +beszélni nem beszéltem két hónapja csinoska nővel, és ez még +nagyobb baj…</p> +<p>– Ja so, – mondta a vénasszony. – Van itt egy kisasszony, a mi +tanítónőcskénk, ó uracskám, olyan szép kisasszony nincs sem +felfelé, sem lefelé. A legszebb kisasszony keresztül és keresztül s +milyen csodálatosan tud főzni, mindíg ő szokott a magyar katonáknak +főzni.</p> +<p>A zászlós az órájára nézett, rágta a fiatal szájaszélét, minden +percért kár.</p> +<p>– Bihonec! Eredj ezzel a vén döggel, kérd meg, de tisztességesen +azt a kisasszonyt, hogy legyen olyan jó, jöjjön el, főzni. De +szépen beszélj!</p> +<p>– Igenis, – mondta Bihonec, aki szót sem tudott németül.</p> +<p>A fiatal ember ott maradt a széken. Iszonyú fáradt volt, minden +csontja fájt. A derekát nyujtóztatta néha s ült, ült… Nem gondolt +semmire, szakadozva és összevissza jutott eszébe egy-egy hang. Arra +a szőke fráterre gondolt, arra a hadnagyra, aki még otthon a +gyakorlótéren szekirozta s a front előtt megszégyenítette. Kicsit +elmosolyodott magában, megérezte azt a markolást, ahogy kézfogás +ürügye alatt nyakon fogta, s halkan a fülébe mondta:</p> +<p>– Ha még egyszer beleszólasz a dolgomba a front előtt, itt +pofozlak le a front előtt… Érezte a másiknak a vergődését. Meg se +mert moccanni a nyavalyás… Aztán valahogy a mai kolerásnak az arca +villant az emlékébe, ahogy ott feküdt a füvön s nézte a kék eget az +apró kék szemével… A szerencsétlen jószág… Ott fekszik most is a +kolera hemzsegő bacilusai szabadon falják a vérét és vigan +tenyésznek benne… Egy ember… de legalább nem <span class= +"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> sárban +fekszik… Hallatlan, ezek az ostobák, megesik a szivük a betegen s +felteszik a kolerásat a sonkás szekér tetejére… Hogy micsoda +tökfilkókat hoznak el a háborúba!…</p> +<p>Aztán úgy tetszik, aludt, mikor végre a Bihonec csizmatopogására +riadt fel.</p> +<p>Az ajtót benyitotta egy fiatal nő. Nagykendő volt a fején, mint +a parasztasszonyoknak, de egy piros, egy édes piros arc kandikált +ki a sötét kendőből.</p> +<p>– Hol vannak a tisztek?</p> +<p>– Hier…</p> +<p>– Á, és a többiek?</p> +<p>– No nézze, hát nem elég magának egy?… A többi már alszik.</p> +<p>A leány zavarodottan állott meg… Olyan szőke volt s oly csillogó +szemű.</p> +<p>– Hát kell főzni?</p> +<p>– Hogyne, hogyne, csak tessék… ó de jó lesz…</p> +<p>A leány kifordult a szobából, körülnézett a konyhában…</p> +<p>– Hiszen itt nincs semmi!</p> +<p>– Na, ja, – nevetett huncutul a fiatal zászlós keskeny ajkaival +a kis pelyhedző szőke bajsza alatt. – Hiszen ha volna mit főzni, +akkor én magam is megfőzném…</p> +<p>A leány összehúzta a szemét s az ajtó felé nézett. Ott állott +Bihonec háttal. Az ajtóra akasztotta a zászlós úr kabátját s azt +pucolta nagy hévvel. Előtte állott a fiatal tiszt s mosolyogva és +szürke szemeivel olyan gyerekesen, olyan szép szeliden pislogott +rá.</p> +<p>– Akkor én megyek haza. <span class="pagenum"><a name="Page_76" +id="Page_76">-76-</a></span></p> +<p>– No ne menjen még… Nézze, üljön le egy kicsit… bent a szobában… +Istenem, úgy össze vagyok törve, olyan régen nem beszéltem +hölgyekkel… Csak a hangját engedje hogy halljam… Csak a nevét +mondja meg…</p> +<p>A leány kutatva nézett a szemébe.</p> +<p>– Mért akarja a nevemet?</p> +<p>– Nem akarom elfelejteni… Ez a mai éjszaka olyan furcsa… Ezt a +mai éjszakát nem akarom elfelejteni… Na üljön le egy kicsit és +beszéljen a vőlegényéről.</p> +<p>– Honnan gondolja, hogy vőlegényem van?</p> +<p>– No hallja… nekem is van menyasszonyom…</p> +<p>A leány mosolygott, lesütötte a fejét…</p> +<p>Ott ültek, egyik az asztal egyik oldalán, a másik a másikon…</p> +<p>– A vőlegényem ügyvéd Skoléban… Augusztus 3-án vonult be, +hadnagy a… Mit csinál, az istenért, mért csavarja le a lámpát…</p> +<p>– No ne ugorjon fel, egy ügyvéd menyasszonyát nem szabad +kivülről megismerni, hogy itt beszélget egy magános tiszttel… Én is +ügyvédjelölt vagyok…</p> +<p>– Csupa diskréció…</p> +<p>– De mennyire!…</p> +<p>A lámpa kis fénnyel égett, a lány szava fojtva, ideges kis +kacajjal teli pattogott…</p> +<p>– Ha vége lesz a háborúnak… <span class="pagenum"><a name= +"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span></p> +<p>Mikor hazakisérte a zászlós, a trénszekerek horkoló sorában, egy +árnyékban még egyszer megengedte, hogy megölelje a legény; a szemét +köny fátyolozta be és olyan csodálatosnak érezte ezt a pillanatot. +A nagy éjszakában mintha az egész háború ezért volna, hogy oly +távoli két lény egyszer találkozzék…</p> +<p>Akkor sóhajtott.</p> +<p>– Azt mondta, nem akarja elfelejteni ezt a napot…</p> +<p>– Soha… ezt az éjszakát soha…</p> +<p>– Nézze… őrizze meg a névjegyemet…</p> +<p>A kis kötött szatyorjában kutatott s egy kicsi kartonlapot +nyomott a fiú kezébe.</p> +<p>S lángoló arccal elszaladt. Be a házba. Egy perc múlva bent volt +a lakásában.</p> +<p>A zászlós utánanézett. Elégedetten pillantott fel az égre. +Keletről virradt. Megpróbálta elolvasni a nevét, de nem tudta, +bedugta a bluza felső zsebébe.</p> +<p>Abban a pillanatban felriadt a trombita jel.</p> +<p>A néma falu megmozdult, mint egy méhkas, ő futva ment vissza a +tanyája felé.</p> +<p>Bihonec a lóval, s egészen fölszerelve már ott várta az utcán. +Felpattant a lóra. A szekerek ott állottak sorban az utcán, ahogy +este megálltak.</p> +<p>Megdördült valahol egy ágyú. Elől a falu felső végén nagy +ropogás volt. Golyók süvöltöttek a hajnali <span class= +"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> fényben és +tanácstalanul állott mindenki. Sem menni, sem állani nem +lehetett.</p> +<p>Bihonec a hátizsákkal megrakva, mint egy öszvér állt egyenesen, +nagy lelki nyugalommal, hiszen ő csak egy tiszti szolga, ő be van +biztosítva a halál ellen.</p> +<p>Egy gránát belecsapott abba a házba, hol az éjszakát töltötték. +Beszakadt az oldala, a félteteje leomlott s ők csak állottak, nem +voltak képesek mozdulni. Az emberek önkéntelenül a szekerek mögé +húzódtak fedezékbe, a zászlós is odaállott s kimeredt szemmel +várta, várta mi lesz, mikor kapja meg a sebet, az elmaradhatatlan +golyót. Azt számította, hogy a szanitészek mennyire vannak…</p> +<p>A kapitány jött lovon, sápadtan, rekedten, vágtatva.</p> +<p>– Eltorlaszolni az utcát a kocsikkal. Keresztbe fordítani a +szekereket, egymásra hajtani őket.</p> +<p>A szegény öregnek most se volt szerencséje. Mikor a rendetlenség +volna a rend, akkor az nem megy az ő szavára.</p> +<p>A kocsisok már szanaszét voltak s a lovak megriadva, fülelve +türték a puskaropogást.</p> +<p>Egyre jobban virradt s nem lehetett látni semmit, az utca tiszta +lett, rongy házak egymás után, sehol egyetlen lélek, a katonákon +kívül. Most a végítélet láthatatlan veszedelme vijjogva röpködött +felettük.</p> +<p>Bihonec a kapitány láttára jobban megijedt, mint a váratlan és +kisérteties csatára s merev arccal és ijedten elkezdett sántítani, +akkor hirtelen magára eszmélt és abbahagyva a sántítást a gazdájára +pislogott. A kapitány megértette, a zászlósra nézett, aztán megint +a fickóra.</p> +<p>– Eh, du verfluchtes Schwein, – morogta, – állj hát fedezékbe +legalább. <span class="pagenum"><a name="Page_79" id= +"Page_79">-79-</a></span></p> +<p>Bihonec beállott egy szekér mellé, parancsszóra, az ő pompás +katonás lépésével. Abban a pillanatban egy golyó érte s +felbukott.</p> +<p>– Óóó… – hördült fel a fiatal zászlós. Most érezte meg először a +halált.</p> +<p>A zsebéhez kapott s nem tudta mit akar.</p> +<p>Kivette a névjegyet és utólag ötlött az eszébe, hogy mért: Ha ő +most elesik, s a zsebében megtalálják, a fiatal tanítónőnek +vége…</p> +<p>El akarta dobni, hirtelen megnézte.</p> +<p class="center">«<i>Thekla Orowna</i>».</p> +<p>Vékony kis betűk voltak, kis finom metszett betűk. A golyók +zizegtek s percenként mély ágyúzás reszkettette meg a földet s az +eget.</p> +<p>Széttépte a névjegyet apró, parányi darabokra s egyenként +eresztette el az északi szélbe, amely erősen kezdett fütyölni. +Nézte merre száll a kis papirpihe, s hol hull le a sárba. Közbe azt +mondogatta, szeret, nem szeret s a menyasszonyára gondolt.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>LÁZBAN.</h2> +</div> +<p>Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekeren, a kórházat +sehol egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön, +ungon-berken át vissza, csak vissza.</p> +<p>Az ezredorvos egész héten lázas volt: sok dolga közt eleinte +csak hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét +38.4.</p> +<p>Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az +urak mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan +állapotban volt, hogy az orvosnak egy pillanatja nem maradt, amit +magára szánhasson. Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák, +már épen negyedik hete volt, hogy a ruhát le nem vethette magáról, +fehérnemüt úgy egy-egy erdő végiben, vagy valami félszerben +váltott, míg a lovak egy kicsit abrakoltak.</p> +<p>– Ezredes úr, kérlek alássan, én nem birom tovább, állandó lázam +van, haza megyek.</p> +<p>Az ezredes megrémült.</p> +<p>– Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket +tartod bennünk.</p> +<p>Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, különben is végkép +kétségbe volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán +nem birta tovább.</p> +<p>– Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a +sárba, mi se tudunk menni.</p> +<p>Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell. +Apathikusan nézett a jövőbe és tovább rontotta a tüdejét. Mert +azonkívül, hogy megvan mindenféle baj, még harcolni is az +emberekkel… káromkodni <span class="pagenum"><a name="Page_81" id= +"Page_81">-81-</a></span> reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni, +viccelni, nem enni, sírót vígasztalni… És állandóan 38.3, 38.4 +lázzal…</p> +<p>Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte +mindenki, megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is +fölrobbantották maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon +az engedélyt, hogy ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett +magának s úgy végignyúlt rajta, mint egy isten.</p> +<p>Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer +főnyi kiegészítést kaptak a mult napokban.</p> +<p>Az orvos vizet melegíttetett s minden kimerültsége mellett is +megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s +teljes fölszereléssel lefeküdt.</p> +<p>Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az +egyik ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos.</p> +<p>Belép egy főhadnagy és minden izgalom és fölindulás nélkül +szól:</p> +<p>– Ezredes úr!</p> +<p>Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágított kis villamos +lámpájával.</p> +<p>– Ezredes úr!</p> +<p>– Mi az?</p> +<p>– Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magunkat, vagy +fölkoncoltassuk.</p> +<p>Az ezredes fölriadt.</p> +<p>– Miért?</p> +<p>– Itt vannak, bent az oroszok.</p> +<p>Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló, +letompított lárma hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája +volna. <span class="pagenum"><a name="Page_82" id= +"Page_82">-82-</a></span></p> +<p>– Hol?</p> +<p>– Itt az utcán.</p> +<p>Az orvos felugrik és kisiet.</p> +<p>Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar +szót hall.</p> +<p>– Testvér, gyere, segíts, mert már megfujt. Má megfujt a +kutya…</p> +<p>Az orvos visszafordult. Itt nagyon kurucul megy, ha már egymást +fojtogatják.</p> +<p>Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó karral, kidülledt +véres szemmel.</p> +<p>A főhadnagy lámpája hol meggyúl, hol elalszik.</p> +<p>– Ezredes úr, ne menjen ki, – szól az orvos, – már itt a +szomszéd udvarban egymást fojtogatják.</p> +<p>A tiszt is szól.</p> +<p>– Ezredes úr, tessék gyorsan diszponálni.</p> +<p>Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a +szoba ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól, +kirohan.</p> +<p>A főhadnagy utána.</p> +<p>Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkészíti s +kilép szintén.</p> +<p>Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben minden lépésnél +bokáig merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu +távolabbi részein fojtott dulakodás, kézitusa zaja.</p> +<p>Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi életében, milyen +nagy dolog az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla +merre, hova lépjen, hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt +bedobná a lovak közé, rábizza magát a bakkancsaira s már a +következő percben a kerítés tövén guggol, a sárban, a sövény alatt +s lopózik előre az árokban, a jó mély és sáros árokban, amelyben +olyan hűségesen <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= +"Page_83">-83-</a></span> eltünik s most haragszik a szürke +köpenyre, az opozam-prémre, amely kivilágít a sár kényelmes +sötétjéből. Nyitott szájjal lélekzik, mélyen lélekzik s meg-megáll, +a mellében szúrás van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van +meredve, de csak egy pillanat s tovább, gyorsan csak tovább. Mintha +mindig itt járt volna, biztosan s bátran siklik be jobbra egy +sikátorba, az orosz házak közt, amelyek kerítés nélkül, egymástól +mind külön állanak s most oly rettenetesen némák, szinte zörög a +félelemtől a lelkük.</p> +<p>Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehúzódni egy lépcső mögé, +amely, orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára +nyilik.</p> +<p>Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; megadni magát? +villan át agyán. Nem, harc nélkül nem, sebesülés nélkül. Sebesülés! +A kötözőhelyek rémségei villannak elé, a koponya, mell, +hassérülések, a jodtinkturák szaga vagy vérző sebek, Perubalzsammal +kitöltve, kéregpapirból csinált sinkötések, organtin-pólyák… +Felhúzta revolverét, nagy, kitünő Mauser… a szemére vér borult… +vajjon mindez nem a láz?…</p> +<p>Magyar szó.</p> +<p>– Itt volt!… Délután még itt volt…</p> +<p>A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe +köny szivárog.</p> +<p>– Tóni…!</p> +<p>– Halt!</p> +<p>S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyanazzal a riadt, +vad, rémült felhorkanással.</p> +<p>Aztán megismerik egymást.</p> +<p>– Hol az ezredzászló?… Délután még itt volt…</p> +<p>Az orvos kábultnak érzi a fejét. <span class="pagenum"><a name= +"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span></p> +<p>– Ja?… Az ezredes megmentette.</p> +<p>Mért mondta ezt, hogy «megmentette»? S mikor a lélekzetek nagy +fölsusogásából megérzi a nagyszerű megnyugvást, hogy az ezredzászló +meg van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol +valami biztos pont, van már valami bázis, amire számítani lehet… +Mért nem vonja vissza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát?… +Csak áll, a két kezét lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz +koponyája szédül a sapkában, véreres nyilván a szeme és a láza túl +van a 39 fokon… S hátha az ezredes lemészárolva fekszik az utcán s +a zászló a kozákok markában van…</p> +<p>De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, fölujhodás! Az ezredes +megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni.</p> +<p>S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall, +emberek gyülnek, magyar fiúk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan, +száz, halk kommandó, sorakozás úgy hevenyében; távolról egy-egy +ordítás, de közben irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete +csönd…</p> +<p>Hirtelen kigyul egy ház!</p> +<p>Ijedtség tör ki! Káromkodás! «No már világítanak, már +meglátnak!» S végig fut a remegés mindannyiukon, mint a szűzön, ha +álmában takaróját emelik. Azután fölkiált valaki.</p> +<p>A Pici, az ezredes kisebbik segédtisztje.</p> +<p>– Éljen!</p> +<p>– Mi, mi az?</p> +<p>– Ez a jel! – és hangosan kacag, ahogy vacsoránál szokott borsos +adomán.</p> +<p>– Mi jel? <span class="pagenum"><a name="Page_85" id= +"Page_85">-85-</a></span></p> +<p>– Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak +gyújtani egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni…</p> +<p>Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden +bajnak s neki direkt az égő háznak.</p> +<p>Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik, +kétszer is térdre esik, a sár hideg, tele vele a keze, marka, +ruhája, didereg, elmarad s a fogát csikorgatja, olyan dühös magára. +A revolvere egyszerre csak nincs meg. Fogalma sincs róla, hova +lett, beleharap az ajkába s tovább rohan.</p> +<p>A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A +tűz lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés +körül a falusi gyerekek.</p> +<p>Egy főhadnagy rákiált:</p> +<p>– Szervusz, öregem! – s vígan fütyörész, míg fehér ronggyal +igyekszik bepólyálni a karját.</p> +<p>– Nini, – mondja aztán, – hisz ez a te mesterséged.</p> +<p>Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körülpillant +lysoformos víz után s kábult, szétpattanó aggyal a +Jendrassik-klinikára gondol. Jó volna már ott feküdni ágyban, a kis +erkélyszobában, napsütésben, tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor +odahaza volt az ősszel…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_86" id= +"Page_86">-86-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>IDEGSOKK</h2> +</div> +<p>A térkép ki volt terítve előttük, ott feküdtek a fűben s a +tábornok rendeletet adott a telefonba.</p> +<p>A segédtiszt idegesen, könnyes szemmel kapkodta a fejét. Úgy +érezte, beleesnek az ellenség tüzelési ívébe, a gránátok az egész +mezőt szántották s mikor közvetlen mellettük robbant egy, úgy, hogy +a felvágott homok belepörgött a térképbe, felkiáltott:</p> +<p>– Tábornok úr, alázatosan jelentem, nem vállalhatok többet +felelősséget a tábornok úr testi épségéért.</p> +<p>A tábornok felnézett rá a térképből, világos kék tiszta szemei +kissé mosolyosan megrebbentek. A fiatal tiszt zavart lett, kicsit +el is pirult.</p> +<p>Aztán tovább dolgoztak. Mikor a gránátok megint távolodni +kezdtek, a hadnagy felkiáltott:</p> +<p>– Tábornok úr, én egy szakasz élén szivesebben kirohannék +kézitusára, mint itt…</p> +<p>– A végin idegsokkot kapsz, – szól a tábornok s tovább +dolgozott. Parancsőrtisztek jöttek-mentek, a dandártól várt +mindenki mindent. A tartalékokkal baj volt. Elvesztették az +összeköttetést. – Ördög vigye, – csóválta a fejét folyton a +tábornok.</p> +<p>Akkor megint a segédtisztjére nézett, kissé szórakozottan.</p> +<p>– Gondolj valamire az életedben, valami helyzetre, amit nem +szeretnél újra élni, aminél még itt is jobb… – mondta keserű kis +mosolylyal, aztán tovább számított a térkép vonalai közt keresve az +eltünt tartalékokat s új meg új rendeleteket adott ki járőrök +kiküldésére. <span class="pagenum"><a name="Page_87" id= +"Page_87">-87-</a></span></p> +<p>A fiatal tiszt meghökkenve nézegette a tábornokot, aki fiatal +öreg volt, friss és kövér és energikus, mint egy gummilabda.</p> +<p>Aztán újra parancsőrtisztek jöttek, egész társaság gyült, majd +egy alezredes jött, majd megint mások, szók izgatottak, parancsok, +találgatások röpködtek, dolgoztak, a telefon folyton sercegett.</p> +<p>– Nos, nincs olyan? – kérdezte a tábornok s elővette a +cigarettatárcáját s egy szivarkára gyujtott.</p> +<p>A segédtiszt meghökkenve nézett rá. Aztán elértette.</p> +<p>– Ennél kellemetlenebb percem, tábornok úr! Olyan nincsen +tábornok úr…</p> +<p>– Hm. Nem volt öt szekundád az ötödikben? Görög, német, +latin?</p> +<p>– Nem tábornok úr.</p> +<p>– Nem… Hát penecilust nem loptál első gimnázista korodban?</p> +<p>– Nem tábornok úr.</p> +<p>– Lám… És hetedikes korodban nem kapott rajta egy apa sem a +lányán?…</p> +<p>– Nem tábornok úr, – szólt a hadnagy…</p> +<p>– Persze… Hát szerencsés fickó voltál,… hogy sose kaptak rajta. +Hát akkor most mit drukkolsz?</p> +<p>Kis ideig hallgattak. A tábornok aztán látcsővel nézte a +terepet.</p> +<p>– Különben az igaz, – vette le a látcsövet a szeméről, – annál +rosszabb, elhasználatlanok az igaz, de begyakorlatlanok az idegeid… +Féltelek az idegsokktól… – s szeretettel nézte meg a fiatal +fiút.</p> +<p>A magasban a gránát zengő röpülését hallották, mint egy gyilkos +vészes madarat… A hadnagy a fejét lehúzta önkéntelen… <span class= +"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p> +<p>– Hosszú lesz, – mondta a tábornok.</p> +<p>Csakugyan messze mögöttük csapott le.</p> +<p>Visszanéztek mind a ketten. Akkor a tábornok így szólt:</p> +<p>– Én házas ember vagyok…</p> +<p>Mosolygott is hozzá… Újra meggyujtotta a szivarkáját s mély +füstöt szívott a tüdejére.</p> +<p>– Ha az ember meggondolja, milyen semmiség ez az egész +skandalum, egy jó kis cselédmizériához képest, a háztartásban…</p> +<p>A bokrok közt állottak. Voltaképen semmit sem láttak, csak +egy-egy vágtató huszárcsoportot, nehány futó gyalogost, kard nélkül +erre csörtető tisztet, az előttük levő dombok fedték a csata igazi +terét, csak a puskaropogás és a kézitusa távoli zaja, egy pár +kilométerről idehangzó egészen rendetlen fegyverropogtatás jelezte +a nagy összeütközést, amely az erdő alatt folyt.</p> +<p>– Fiam, egy katonatisztnek, – szólt a tábornok s a vállára +csapott a fiúnak és a szemébe nézett, – ha egy katonának nincs +egyebe, csak a kardja, akkor a legjobb iskola neki minden háborúhoz +egy szerelmes feleség, akinek önálló pénzkezelése van…</p> +<p>Elhallgatott s szórakozott tünődéssel, maga elé nézett.</p> +<p>– Mit hoztál te a házhoz? Mit adtál a feleségednek? Mit +csináltál te neki?!… Féltucat gyereket!… Hátfájást, combtőfájást, +lapockafájást, idegkimerültséget…</p> +<p>Újra belenézett a távcsövébe, hosszan. A fiatal ember ijedten +szemlélte erős, korpulens alakját. Az idegsokk kerülgeti, gondolta +magában, hogy ilyeneket beszél. <span class="pagenum"><a name= +"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p> +<p>– Ő igen, – mondta a tábornok s merően nézett rá újra, úgy, hogy +meg kellett zavarodni ettől a merev pillantástól, – ő kihizlalt +téged szépen, pozicióba tett, magas rangba vitt fel… S mikor éjfél +után még a fűtetlen szalonban fuldokoltok a legkeservesebb dűhben, +s minden percben azt hiszed megőrülsz, vagy széttiprod a mályvaszin +selyem kis szalongarniturát, amire azt mondta az asszony annak +idején, kis naiv menyasszonyszájjal, hogy öngyilkos lesz, ha meg +nem veszik neki… s mikor bevonszolod a hálószobába, ölben és +csöndben, hogy a cselédek mégis… akkor jönnek az igazi gránátok: +«ne tépje a bluzomat, nem tud helyette másat venni… nyavalyás…»</p> +<p>Újra a szeméhez emelte a távcsövet s körbe nézelődött.</p> +<p>Megint közeledett a gránát. A fiatal hadnagy kínosan állott +mellette. Azt hitte az öreg megőrült s nem merte azt mondani, hogy +menjenek innen, hiszen szemmelláthatóan őket keresik a +gránátok…</p> +<p>A gránát rövid volt. Előttük csapott le.</p> +<p>A tábornok hosszan nézte a fiatal hadnagyot, aki iránt maga sem +tudta miért, mindig valami csodálatos rokonszenvet érzett. Szerette +a sápadt, olajbarna arcát, a friss száját, amely biggyedt volt, s +finom ívű, de kissé bizarr, a sima homlokát, amely mögött +arisztokratikus neveltség egyensúlya volt s mégis az egész fiúban +valami ártatlan, kedves természetesség, valami romlatlan egészség, +a jólét virágzó psychéje… Szerette volna egyszer megölelni azt a +fiút, jobban szerette mint minden gyerekét, a szeme úgy +el-elkalandozott az arcán, ahogy az ember számtalanszor tud +megállani egy kedvenc műtárgy előtt, amelyhez emlékek egész légiója +fűződik… Most <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= +"Page_90">-90-</a></span> úgy szerette a gyávaságát, a vérének le s +fel hullámzó ijedtségét, az el-elsáppadó s újra kigyuló színét, +kalitkába zárt madárra emlékeztető riadt rebegésű szemeit… Úgy +szerette volna ölbe kapni, a karjára veni, mint egy anya, kit +látott valaha, kis gyermekét, s mint az, szaladni vele a réten +keresztül s közben kacagva csókolni… És a dombok mögött egyre +jobban hallatszott a fegyveres tusa rendetlen erős zaja. Már golyók +zizegtek, suhogtak körülöttük s le-le csaptak itt-ott egy-egy +zsombékba…</p> +<p>– Mit csinálna itt egy asszony? – mondta férfigőggel, gúnyos +mosolylyal… – Az ember hazamegy a kaszárnyából, ahol pár ezer +embernek a dolgait kell rendben és nyilván tartani… Otthon van +valami három cseléd… s az ember magából kikelve találja az +asszonyát… Emlékezz csak vissza az anyádra, akinek a szoknyája +ráncai közé bujtál, mikor a furiák kígyói kezdettek az arcán +kilobogni… Az anyád is az volt, aki minden asszony: minden +asszonyban ott van az egész pokol… De majd ha asszonyod lesz +magadnak: aki előtt férfinak kell lenned, mikor csak egy jó kis fiú +tudsz lenni… és át kell ölelned a feleségedet, hogy meg ne +alázhassa magát cselédhajaknak kitépászásával s a szent, a drága, +az angyal, karjaid közt vonaglik s lábbal rugdos a pimasz felé, a +hatvan koronás kis cipőivel és vér fut az agyára, hogy nem +semmisítheti meg egy szavával, nem ölheti meg a bitangot, aki soha +nem törüli le a szekrény tetejét s vállat von, ha összeszidják…</p> +<p>A tábornok kutatva nézett a fiatal ember arcába, mintha +ítéletet, kritikát keresne benne, már valami a lelke mélyén +feszülni kezdett, már valami égett benne, hogy túlment azon a +határon, ameddig <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= +"Page_91">-91-</a></span> szabad lett volna… De benne volt, de +végre itt a harctéren, itt a gránátok kereső ugatása közt, itt +végre kijött belőle, valaki előtt, aki annyira közel volt neki, +mint saját maga, valaki előtt, aki mintha a zúgó szél volna, s a +szív szerető hallgató kagylója…</p> +<p>– Akkor aztán annyit se mondj dühödben, hogy: majd megmutatnád +te, csak te állanál ennek a kis menázsnak az élén… Mert akkor +minden kijön… A piszoknak, az utálatnak, a gyülöletnek minden sara, +ami egy asszonyi lélekben felgyült valaha valamikép, nem is csak te +magad ellen, hanem az ős Asszonyban az ős Férfi ellen, a sors, az +életek berendezése, a nemek igaztalan beosztása, a lelkek össze nem +törődhető nyers nagy gyűlölete, az a vad és soha le nem birható +kaján gonoszság, ami egy asszonyban a hím ellen felgyülemlik, az a +tajték, az a sár, az a förtelem, az angyalnak az a démonná, sátánná +való visszaformálása, az a kicsinyesség, az a minden nivón +alólmaradó köpködés, az az utolsó szajhanyelv, ami minden +asszonyban ott van, az a…</p> +<p>Hirtelen egy undorodó nagy hangot adott.</p> +<p>– Eh…</p> +<p>Rámeredt a fiatal emberre. Ez ismeri a feleségét. Ez előtt +leleplezte az életét. A boldog házasságot… Rémült és vad +meghökkenéssel nézett rá. Vissza akarta venni a szavakat. Aztán +lassan elfordította a szemét.</p> +<p>Egy pillantást vetett a mezőre.</p> +<p>– Mutasd a térképet.</p> +<p>A segédtiszt gyorsan kiterítette a fűbe.</p> +<p>Leült, levetette magát a széttiport gazba.</p> +<p>Ilyen alávalóságot!… Hát ki lett ő. A tiszta, az előkelő, a +hideg, a begombolkozott katona. Miért <span class= +"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> ontja most +idegen előtt, egy fiatal kis férfi előtt, egy nembeli ellenség +előtt… Mit hijja ő ki a kritikát… Pusztuljon el! Ennek az embernek +el kell pusztulnia! Ennek nem szabad életben maradnia Menjen a +tűzbe!… Az egyetlen, aki előtt a lelke szennyét úgy kiöntötte…</p> +<p>Ráhajlott a térképre s érezte, hogy a másik férfi, szintén +fölibe hajol, ott térdelve a fűben, szintén mellette hajol s valami +gyílkoló düh, valami roham vett erőt rajta, amely szinte megrázta, +megrengette a vastag nagy testét…</p> +<p>E pillanatban felettük nagy csattanás. Süvöltő szelet érez az +arcában s abban a pillanatban nagy vörös folttá válik a szeme előtt +a térkép.</p> +<p>A pillanatok végtelenségében emeli fel kábult szemeit a másikra, +a férfiúra, a fiatal testvérre, az idegenné vált szörnyűségre.</p> +<p>Csak néz, néz rá, ahogy ott ül elváltozva és csodálatosan s +lassan odadül feléje, fej nélkül előre…</p> +<p>Irtózattal veti magát hátra s rettenetes ordítás tör ki a +torkán, üvöltés, mint a megőrült állaté s hátra, hátra, mert +borzalom… mert iszonyú…</p> +<p>A segédtisztnek egy srapnelhüvely elvitte az egész fejét s a +tábornokon kitört az idegsokk.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_93" id= +"Page_93">-93-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>EGY SZEGÉNY FECSKE</h2> +</div> +<p>A figyelők a nyilásoknál állottak s erősen néztek kifelé a +csillagos, sötét éjszakába.</p> +<p>A cug másik része hátul ült, guggolt s igyekezett hátát úgy +vetni neki a lövészárok oldalának, hogy a hátizsák ne húzza le +nagyon a nyakát; egy percre sem volt már szabad letenni a +felszerelést, a fronton voltak.</p> +<p>Erős emberszaggal, bakancsszaggal, izzadtság bűzével volt tele a +fedezék, amelyet szűknek találtak, haszontalannak, mert nem ők +csinálták. Keservesen, bebörtönözve bámultak maguk elé a sötétbe és +minden percben elaludtak, akár figyelők voltak, akár nem s aludni +halálbüntetés terhe alatt tilos volt.</p> +<p>Még nem voltak hozzászokva ezekhez a dolgokhoz, a rettenetes +marsolás után még csak alig pihenték ki magukat.</p> +<p>– András, – mondta az önkéntes káplár, csendesen, a hangja +fáradt csöndben sustorgott, – András, András! Maga alszik.</p> +<p>A baka megmozdult.</p> +<p>– Maga alszik.</p> +<p>– Nem alszok én, csak nagyon figyelek.</p> +<p>S kicsit ellódította magát a figyelőnyilás előtt a faltól, hogy +lábon maradjon.</p> +<p>Az önkéntes jól megfigyelte, hogy aludt, ő maga is tudta, András +álmodott. A szemébe friss levegő jött s kint látta a kissé völggyé +váló tájat s a büntetéstől való megijedésében egyszerre annyira +éber lett, mintha csak kitisztult volna, mintha szitán átrostálták +volna a világot. <span class="pagenum"><a name="Page_94" id= +"Page_94">-94-</a></span></p> +<p>Az önkéntes káplár morogva, dünnyögve tovább ment; a kis öreg s +orrhangján biztatta őket, szoktatta a vén embereket, hogy el ne +szunnyadjanak. Ő maga ugyanúgy cipelte a batyuját, szerencse, hogy +a minapi teázáskor minden élelmiszer kifogyott belőle, mert ha most +is annyit kellene cipelni…</p> +<p>Nemsokára letelt az óra s kiadta a jelszót, hogy felváltani.</p> +<p>A figyelők, akik már majd megőrültek az egyórai gépies tétlen +ácsorgásban, most először pillantottak ki kiváncsian a nyilásokon, +hogy hátha mégis lehetett volna valamit látni, aztán siettek hátra +visszapottyanni a stellung földjére, leguggolni gémberedett, +állásban megmeredett lábaikon. Le is ültek, rögtön aludtak, az +önkéntesnek úgy kellett felrugdosni, lábra verni, mint a fűbe fekvő +bárányt, aki az útszélről nem akar tovább menni.</p> +<p>Jó volt annak, aki a földbe vágott padkákra ülhetett, fegyverrel +vállukon, hátukon a nehéz hátizsákkal, vagy bornyuval, fújtak, +szuszogtak s még a verejtéket is lusták voltak letörülni a hideg +homlokról, kitátották a szájukat s a rossz levegőt lihegték.</p> +<p>András kinyujtotta a lábát, keresztbe tette s elhevert. Az +önkéntes, aki folyton sürgött-forgott s őrülten ideges volt az első +lőárokbeli éjszakájukon, megbotlott benne.</p> +<p>– Gáncsot vetettél? – kiáltotta, miután akkorát nyekkent, hogy a +nyelvét majd elharapta, s a másik percben puskatussal mellbe vágta +Andrást.</p> +<p>Az ütés nem fájt, már ekkorra visszafogta dühét és a baka +röhögött.</p> +<p>– Dehogy is káplár úr, – mondta sunyin, – csak nagyonis beteg +vagyok. Káplár úr. Má meg kell dögölni káplár úr, jaj de odáig +vagyok káplár úr. <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= +"Page_95">-95-</a></span></p> +<p>– Gondoltam, hogy te vagy, – szitkozódott a foga közt az +önkéntes, lábra egyengetve magát s most már nem magázta Andrást, – +ez a magyar ember; szégyeld magad… Semmit nem akar csinálni, +semmit… mennyen gyepkockát vágni: nem megy… Mennyen tüzet rakni: +nem rak… Mennyen legalább fát szedni: ellóg… Hanem majd +elnáspángollak, disznó, majd akkor mentek…</p> +<p>Andrásnak a melle megrázkódott a visszafojtott kacagástól, aztán +mindjárt siralmas gyerekhangon mondta:</p> +<p>– Nem tudna önkéntes úr ojan goromba lenni…</p> +<p>S lehúzta a fejét a melléig, hogy hangosan fel ne röhögjön. +Sokért nem adta volna, hogy így fel tudta paprikázni.</p> +<p>A fiatal önkéntesnek már csakugyan elpárolgott a haragja. Tudta, +hogy haragudnia kell, büntetni, kemény lenni, példát statuálni: de +már csak a fejét csóválta, a sapka is félrefitult az orrán az +előbbi elbotlásnál, azt igazította meg. Szerette ezt az embert. +Komisz bitang volt, de olyan jóképü magyar. A maga fajtáját, saját +magát ismerte benne, ő éppen így szeretett volna tenni a +hadnagyával, de hát ő nagyon jó fiúnak volt nevelve. No majd a +háború talán segít rajta.</p> +<p>Tovább akart menni újabb szó nélkül, de András megfogta a +köpenyének a szárnyát.</p> +<p>– Önkénytes úr… nincsen egy csepp sósborszesze? – szólt +nyögdécselő hangon.</p> +<p>– Van, de nem neked.</p> +<p>– Csak egy kis kortyot aggyék belőle, nagyon elvagyok +platytyanva önkénytes úr. <span class="pagenum"><a name="Page_96" +id="Page_96">-96-</a></span></p> +<p>Az önkéntes elnevette magát. Kihúzta a ruháját a legény markából +s odább lépett. András nem erőltette a dolgot.</p> +<p>Most telt le az idő, mikor a Horchposztot, a kiküldött +figyelőket váltották le. Kint felhangzott a jelszó s az önkéntes +sürögni kezdett, hogy összeállítsa a kiküldendő új csoportot. +Jobbról, a lövészárok következő szakaszában, amely tőlük +bemélyített földgáttal van elválasztva már készen is van a csapat, +erre ő túlságoskodva szólt:</p> +<p>– Nyolc ember kimegy horposztra! Nyolc ember horposztra! Ez a +nyolc kimegy horposztra.</p> +<p>A nyolcba András is beleesett. Iszonyú dühös lett, hogy fel +kellett állnia.</p> +<p>– Még csak most figyeltem ki, – mondta komiszul, – osztán má +megint én menjek ki.</p> +<p>– Disznó, – morogta az önkéntes, – ahelyett, hogy örülnél, hogy +leteszed a rüsztungot, még morogsz.</p> +<p>András csöndesen káromkodott.</p> +<p>Segesvári mellette nagyot tüsszentett. Egész éjszaka szótalan +volt, úgy meghúzódott, mint a menyét, csak fújt, fújt, mint a +tehén, mikor legel, csakúgy sípolt a tüdejéből kifelé a forró +levegő.</p> +<p>– Mibaj komám? – kérdezte a cigány.</p> +<p>Segesvári nehézkesen föltápászkodott.</p> +<p>– Ajjó egésség tuggya, de nagyon komiszul vagyok.</p> +<p>– Szójjak az önkéntes úrnak? – sziveskedett a cigány.</p> +<p>– A, nem kell nekem semmi.</p> +<p>András odafigyelt.</p> +<p>– Csalj ki belőle egy kis sósborszeszt, nekem is te. Fecske. +Hallod. <span class="pagenum"><a name="Page_97" id= +"Page_97">-97-</a></span></p> +<p>Segesvári oda se ügyelt rá, leeresztette a nyakából a rüsztungot +s nagyot lélekzett, örült, hogy megpihent a nyaka, válla. Mindent +leraktak, csak a fegyver maradt kézben, aztán egyenként kibújtak a +lövészárok szűk lépcsején a szabadba, csak András békétlenkedett +minden pillanatban, pedig örült, hogy lehányhatta magáról a nehéz +terhet, ami úgy húzza az ember gerincét, hogy ökörnek érzi magát, +járomba.</p> +<p>– Csak egy cseppet aggyék önkéntes úr. Abbul a jó +sósborszeszbül, dejjó vóna.</p> +<p>– Cukorra adok.</p> +<p>– Cukorra! – mondta András. – Hallod mán fecske!… Hát aggyék +cukorra.</p> +<p>– Van cukrod?</p> +<p>– Nincs.</p> +<p>– Nohát nekem sincs… Kifele, kifele má…</p> +<p>András hümgetett.</p> +<p>– Ej azt a jóféle megváltóját, kiküldeni tuggyák az embert… +osztán meglűve hozzák vissza a vígin…</p> +<p>S ő is kibújt. Utána összeszorított foggal, kidülledt szemmel +mászott fel Segesvári, végül a cigány. Ez volt az utolsó a +nyolcban</p> +<p>Kint a szép csillagos, de holdtalan tavaszi éjszakán hason +csúszva mentek előre… Jó nedves fű volt, friss levegő.</p> +<p>Mikor a kellő távolságban voltak, András elhevert a magas fűben, +a fejét egy mohos kőre tette, hanyat a földön s kényelmesen +eleresztve tagjait, felnézett a magas égre.</p> +<p>Épenúgy feküdt most, mint odahaza szokott, mikor kiviszik a +lovat a Nagyszegbe éjszakára legelni, vagy nyáron, ha az asztagot +őrzik, hogy valaki tréfából fel ne gyújtsa. <span class= +"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span></p> +<p>Haza gondolt. Vajon mi van most az idesanyámmal, meg a +menyecskével… Tegnapelőtt még postát kaptak. Mindenki kapott egy +levelet, vagy kettőt, az asztalos legény kapott ötöt, mindenféle +nőszemélyektől… pedig felesége is van, meg gyereke az +ebattának…</p> +<p>Csak ő nem kapott, neki nem írnak, neki még egy kutya +vakarintást se írnak… Még ennek a cigánynak is írtak, még ennek is +vót, aki írjon, csak neki nem…</p> +<p>Iszonyú elkeseredés vett rajta erőt s hasra fordult, bele nézett +a bizonytalan messzibe. Most bele tudna vágni még egy sturmba is, +így fegyver nélkül, azt a kutya megteremtőjit, ököllel tudná agyon +verni a muszkát… Hogy minditig is baj vót odahaza, hogy a két +asszony sose birt egyezni, azt a keserves… Mint két éles kés… De +sokat ették má eddig is az életét… Hogy két asszony mér nem bir +megegyezni, azt a megfeszített… Ami az egyiknek kell, az a másiknak +azért se, azt a…</p> +<p>Most jött fel a hold is, ez is olyan keserves, mint egy +penecilus éle, semmit se látni a völgységből, csak a tarka +homályosságot, felgyülhet ott egy ármádia muszka, a fenét ér ez az +egész horposzt, affelől lefeküdhetnének aludni nyugodtan.</p> +<p>Arra lent puskalövés pukkant.</p> +<p>Felkapta a fejét, de csönd volt tovább. Balfelől a cigány +hangját hallotta, fecskének mondott valamit… Berezelt a more, +mondta András magában, inkább a leveledet adnád ide… Tagadja a +levelet, má biztosan baj van vele. Mintha kivilágosodott volna, +eszébe jutott: már valamit írtak benne, ezek a büdös cigányok, +mindig ezek hordják a pletykát… Jaj de jó má egyszer így feküdni +fáradott testtel… <span class="pagenum"><a name="Page_99" id= +"Page_99">-99-</a></span></p> +<p>– Orosz patrul… – hallotta jobbfelől. Messziről jött a hang, de +oly tisztán, mintha a húsába metszettek volna bele.</p> +<p>Egyszerre csak mindenki látta, mindenki mondta, sorra avizálták, +ő ijedten, kidülledten figyelt, semmit se látott, de mikor +rákerült, ő is rekedten lihegte tovább a szomszédja felé, +Segesvárinak kiáltva:</p> +<p>– Ott az orosz, e!</p> +<p>A lövészárok felől már megjött a jel, hogy a Horchpostok +vonuljanak be. Most az egyszer a parancsnak igazán teljes erővel s +buzgósággal tettek eleget.</p> +<p>Mire beugrott a tűzbe, a sötétbe és melegbe, dideregve, mint a +kutya, a kezét dörzsölve s bizony megszeppenve a tolongásban; kint, +egészen közel, őrült fegyvercsattogás volt. Tízet, húszat, százat +lőttek. A figyelők a nyílásoknál nem voltak többé álmosak, +kimeresztették mindkét szemüket s egyikük eldörrentette a +puskáját.</p> +<p>– Ne lőjj, ne lőjj, – kiabált az önkéntes káplár, – az istenért +ne lőjjenek, még meg se olvastam bent van-e már minden +emberünk.</p> +<p>El kezdte olvasni: egy, kett, hárm, négy… Kétszer is végig +számolta. Ötvenhatan voltak, de hol ötvennégy, hol ötvenhét jött +ki. A zsebvillamlámpája nem működött, kölcsön kellett kérni egyet a +másik szakasztól, úgy kezdett névsort olvasni. Közben kifelé +figyelt, odakint csönd volt.</p> +<p>– Hier, hier, – kiabáltak sorra, a sötétben.</p> +<p>– Segesvári, Segesvári… Segesvári…</p> +<p>Senki se szól.</p> +<p>– Hol van Segesvári, hova lett?… Ki volt mellette?… A cigány, +hol a cigány?… Cigány… Ki szólt a cigány helyett?… <span class= +"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p> +<p>András lehúzta a nyakát, izgalmában egészen önkéntelenül ő +kiáltott a cigány helyett, már a kaszárnyában megszokta, mert igen +jól tudta utánozni a furcsa kiáltást.</p> +<p>– Hol van Segesvári?</p> +<p>– Kinn maradt.</p> +<p>Odakünn már mély csend volt, mint egy nyári fergeteg, amilyen +gyorsan jött, el is múlt a puskatűz. Az önkéntes káplár +halántékáról patakokban folyt a verejték.</p> +<p>– Megnézem, – szólott s egyszerűen ledobta a nyakáról a +hátizsákot s fegyver s minden nélkül gyorsan eltünt a lövészárok +lépcsőjén.</p> +<p>Eszébe se jutott, hogy hiszen baj érheti, egyre előbb +kúszott.</p> +<p>Hirtelen egy fa alatt meglátta Segesvárit, rögtön megismerte. +Alig nyolc-tíz lépésre a front előtt ott feküdt összecsukolva, +sapka nem volt a fején, az messze gurult, a fegyvere melle alatt +keresztben.</p> +<p>– Segesvári, Segesvári… – sustorgott egész rémülettel rá, azt +hitte alszik.</p> +<p>De az nem mozdult.</p> +<p>Föléje térdelt s megfogta a karját.</p> +<p>A test átfordult.</p> +<p>– Segesvári…</p> +<p>Irtózattal nézett az arcába a kevés éjjeli világosságban. Ez +volt az első halott, akit életében látott. Reszketett tőle és +kimeredten, dermedetten nézte. A balhomlokán ment be a golyó és a +jobb homloka nagy darabon ki volt szakítva, óriási lukból folyt a +vér… Elengedte a karját, amelyet öntudatlan görccsel markolt s +újabb iszonyattal látta, hogy a keze is tele van vérrel… +<span class="pagenum"><a name="Page_101" id= +"Page_101">-101-</a></span></p> +<p>A karja is át volt lőve… Végigjártatta rajta a szemét s valami +borzalmas kiváncsisággal számolni kezdte a sebeket. Kilencet +fedezett fel.</p> +<p>Remegett s a két kezére támaszkodott, körül a füvek, bokrok, a +fák, s a csillagos nagy égbolt, mind ezt az egy halottat lesték +titkos nagy suhogással, irtózó rettegéssel, az elmulás imádatával +és félelmével s egész testében borzongva a Mindenség…</p> +<p>– Két ember jőjjön ki!!…</p> +<p>Bent a lövészárokban senki sem mozdult.</p> +<p>Szédület és düh fogta el. Hát emberek ezek. Kutyák. Még most se. +Még ide se.</p> +<p>– Asztalos! – kiáltotta, – Schwartz!</p> +<p>A zsidót kár volt hívni, mondta magában, az hisztérikus görcsöt +kap megint. Nem is az jött. Asztalos után András kúszott elő.</p> +<p>Minden borzalom között feltünt az önkéntesnek, hogy András itt +van s csak nézte, nézte erős, komoly, csontos parasztarcát, ahogy +nyugodtan, bajtársiasan, a meg nem rendült léleknek jóságával +hajolt szegény cimborája felé, akivel egész úton dévajkodott, akit +ő nevezett el Fecskének… Az első fecske a halál tavaszán.</p> +<p>– Úgyis beteg volt, – mondta András, – úgy fújt, mint a tűz, +ojan vót a lehellete.</p> +<p>Aztán még hozzátette halk egyszerű hangon:</p> +<p>– Csakhogy minket átugrott.</p> +<p>A Halál, tudniillik. S csakugyan mindnyájan valami örömet s +megnyugvást sejtettek: meghalni jó a betegnek. De életben maradni, +életben élni még jobb annak, aki él.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_102" id= +"Page_102">-102-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A MACSKA</h2> +</div> +<p>Az alkonyat az orosz síkon ép olyan volt, mint odahaza. Nem +látszott az égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek +két nagy seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el +volt rejtve egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege +viselne a fűszálak közt hadat.</p> +<p>Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy +hadapródjelölt őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől +valami 1500 lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan +fedezékbe kaparja magát, ahonnan reggelig figyelhesse az +éjszakát.</p> +<p>Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben, +vagy bogarat. Távolról ágyúdörgés hallatszott s elszórt +puskalövések, kettős csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el +a fül mellett egy-egy golyó.</p> +<p>Csatatéri csönd volt.</p> +<p>– No hálistennek, – szólt a hadapródjelölt őrmester és elterült +a maga ásta fedezékben.</p> +<p>Mozdulni sem bírt már, egyetlen tagját nem bírta tovább +mozgatni. Oda volt. Fájt a gerince, a nyult agyveleje, az összes +csontjai és kötései, de különösen a gerincvelő, amit egészen +agyoncsigázott a súlyos szerelvénycipelés, az utolsó héten valami +százhúsz kilométert meneteltek.</p> +<p>Hirtelen valami csodálatos édes kis hang ütötte meg a fülét. +Megint felnyitotta a szemét, mert azt <span class= +"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> hitte, +megőrült. A nyitott sírforma fedezék sötét homokjában találta magát +s nem volt semmi nesz. Tudta, hogy a hét embere szintén be van ásva +és most ugyanígy fekszik a meleg homokban. Kötelesség hajtotta, +hogy fel kellene állani, hogy az őrök igyelnek-e vagy nem, de nem +volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz támadás jönne sem.</p> +<p>Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és +kedves, síró és csiklandozó… Macskanyávogás, fiatal kis cica +nyivákolása…</p> +<p>Tágra nyitotta a fülét. Macska! Hol van itt macska…</p> +<p>Macska!… Régen elmult örömök és boldogságok villantak eszébe. A +kis lányait látta, ahogy a fehér cicákkal hempergőztek. A kis +gyerekének a hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, +ahogy a macskát cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszínű +kis cica…</p> +<p>– Cic, cicic!… hallotta jobbról is, balról is.</p> +<p>Felkönyökölt.</p> +<p>Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és +kiváncsian, vigyorgó képpel néztek.</p> +<p>– Cic, – mondta mind, – cic!</p> +<p>A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, +fehér volt a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta +fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és +homokpiszkosak voltak ők, a kényes emberek.</p> +<p>– Cici, cicicic!…</p> +<p>S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és +ravaszul, lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant +megcsipni.</p> +<p>– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már +akkor a macska kézben volt. <span class="pagenum"><a name= +"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span></p> +<p>Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagybajuszú öreg +magyar és úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy +földi féreg, amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni +az égre…</p> +<p>– Tudsz magyarul cicu? – mondták az emberek és nevettek.</p> +<p>– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s +büszkén mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még +leszedné róla a bőrt!</p> +<p>– Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.</p> +<p>– Nem kell úgy megszorítani!</p> +<p>– Nem való ilyennek a kezébe a macska!</p> +<p>– Adcsak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc +ember mind a macska után vágyott.</p> +<p>Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak +itt s egy kis macska… a halál mezején…</p> +<p>– Cicuskám! – szólt oda egy ember, – kis cicuskám! hogy kerülsz +te ide, cicus? Gyere haza velem Magyarországra. Böskéhez… a bácsi +Böskéjéhez.</p> +<p>– Ne csábítsd el! – mondta a honvéd, aki a markában úgy tartotta +a cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács +Juliskához Nagyszemmre, a Patics-utcába…</p> +<p>Az arcához szorította a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a +többi irigyen és csorgó kivánsággal nézte.</p> +<p>– Teljes fedezék! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt +őrmester, mert valami gyanust vett észre.</p> +<p>Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behúzódott a +fedezékébe. <span class="pagenum"><a name="Page_105" id= +"Page_105">-105-</a></span></p> +<p>Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok +közeledtek vágtatva.</p> +<p>– Itt a muszka! – kurjantott valaki.</p> +<p>– Nem muszka ez, te szamár, hanem huszárok!</p> +<p>– Hászíppa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már +szaladnak visszafele!</p> +<p>Ahogy a háborúra visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan +megérezték a testüket, a fáradtságukat.</p> +<p>– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek épen erre! – +mormogta a macskás ember s a cicát beszorította a kebelébe.</p> +<p>A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két +perc mulva veszekedett gránát csapott le.</p> +<p>Lehúzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszú perceken át +visszafojtott lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mind +ilyen remek megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, +mert rögtön itt lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára +elevenítette meg őket újra a macskanyávogás.</p> +<p>Mire kinéztek a földszínére, már a huszárok ott látszottak a +falu alatt. A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, +a nap utolsó sugara.</p> +<p>A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékből +a cicát félkézzel s a másikkal símogatta odafent. Ő maga hanyatt +feküdt a kis mélységű sírban.</p> +<p>– Megijedt!</p> +<p>– Cicukám, megijedtél?</p> +<p>– Nem szereted a gránátot, cicuka?</p> +<p>– Hát a gombócot?</p> +<p>– Hát a friss tejecskét? – mondták összevissza. <span class= +"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p> +<p>S úgy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete +kezeiben tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis +piros száját és kinyújtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott +kis fehér orrával az égre nyivákolt.</p> +<p>– Milyen tiszta – szólt az őr.</p> +<p>– Mosdik.</p> +<p>– Többet mosdik, mint te.</p> +<p>A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére +pattant és tovább szaladt.</p> +<p>Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már +megint fogva volt.</p> +<p>Most új embernek kezdődött új öröme. Simogatta, szeretgette, +olyan gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a +gyereke hajával… s a többi nézte…</p> +<p>– Teljes fedezék! – hallatszott újra a hadapródőrmester +kiáltása.</p> +<p>Abban a pillanatban mindenki lebújt.</p> +<p>Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön…</p> +<p>– Csehek jönnek – kiáltott az őr.</p> +<p>Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról, +jobbról egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek +itt is kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák +egymást.</p> +<p>– Ördög vigye, minek jönnek ezek erre – káromkodtak magukban s +nézték, hogy jön a menet tömör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt +lesznek a tűzzel.</p> +<p>Három lovas tisztjük észrevette őket s előre rugtatott.</p> +<p>A hadapródjelöltőrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek +egész alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg +itt lappangjanak. S amit tudott, elmondta. <span class= +"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p> +<p>A nagybajszú, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az +irányba, amerre az ellenséget jelezte nekik s minden köszöntés +nélkül visszatért a csapataihoz.</p> +<p>A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott +még nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak +rajvonalba…</p> +<p>– Was? – szólt vissza a kapitány, végignézte s elment.</p> +<p>– Teljes fedezés! – kiáltotta a hadapród s maga is bevetette +magát az árkába.</p> +<p>Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivítása. Az +emberek úgy meghúzódtak a földben, mint az egerek. Aztán valami +negyven méter magasságban az alkonyati ég mély violasötétségében +valami sárgásvörös fény villant szét s rá éles csattanás.</p> +<p>A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő +maradt az égen.</p> +<p>A hadapród megnyugodva nézte.</p> +<p>– Mintha egy gigász fujt volna játékos kedvében cigarettejéből +füstkarikákat – mondta magában költői érzéssel.</p> +<p>Aztán újabb dörrenés… aztán csakúgy zuhogtak körülöttük a vas +parittyakövek…</p> +<p>Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a +fedezékből.</p> +<p>Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta +magasra fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tűz alatt +tartják…</p> +<p>– No, ez már semmi! – mondta magában s most ő szólott végig a +csapatja fölött:</p> +<p>– Cic!… Cicic!…</p> +<p>Egyszerre ujra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek. +<span class="pagenum"><a name="Page_108" id= +"Page_108">-108-</a></span></p> +<p>– Hol a macska?</p> +<p>– Hol van?… Hol a macska?…</p> +<p>Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben.</p> +<p>– Atyaisten – kiáltotta, akinél utoljára volt… – Elszökött.</p> +<p>Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket, +hogy az egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska +kedves figuráját.</p> +<p>– Cic, – kiáltották – cicic! – cupogatták, szipogatták, csókkal +csupogatták! – cic, cica, cica!</p> +<p>De nem volt többet… Néma volt a puszta, nem volt +macskanyávogás…</p> +<p>Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s fölvetették szemeiket +a nagy sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan +sóhajtottak, mintha egy sugár tűnt volna el, az életnek egy meleg, +színes kis sugara… amely megcsillant… amely hozott valamit… amely +megint nincs… Most már újra nincs semmi, semmi, semmi, csak a +háború…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_109" id= +"Page_109">-109-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>HŐSKOR</h2> +</div> +<p>A mező zöldben fénylett az őszi napsugarakban.</p> +<p>Olyan nap volt, melyről azelőtt azt szokták mondani, hogy mélabú +száll az ember lelkére s az elmulás fájó borongása lepi meg a +szívet.</p> +<p>Szelíd kékesszürke párák a szemközti dombsoron, csak jó +látcsővel lehet fölfedezni a magasabb peremeken a parányi +földhányást, amely mögött az ellenség lappang.</p> +<p>Ijedten elmeredt szemmel nézte ezt a képet a fiatal hadnagy.</p> +<p>A földön feküdt s két könyökre támaszkodva tartotta szeme előtt +a távcsövet s minden bokrot, minden gödröt végigkutatott a +szemközti dombokon.</p> +<p>Nem látott ellenséget. Ott kellett pedig lenniök. Be voltak +jelezve s minden pillanatban készen álltak a rohamra, csak jelt +vártak.</p> +<p>Leeresztette a távcsövet; egyszerre a távolba futott előtte a +táj s meglátta a párás őszi képet, a lombok sárguló tarkaságát.</p> +<p>Bágyadtság, kábultság lepte meg az agyát.</p> +<p>Milyen szomorú dolog ez az élet.</p> +<p>Hirtelen, egész váratlanul fölmerült benne az élet értékeinek +fölbírálása. Meglepi néha az embert ez az érzés. Actió közben csak +a percnyi munka végrevitelére feszül minden akarat, de hányszor nem +ér utól a csöndes meditálás: mire ez mind? Mire ez az élet? +<span class="pagenum"><a name="Page_110" id= +"Page_110">-110-</a></span></p> +<p>– Egészséges vagyok – mondta magában. Erős, egészséges ember. +Remélhetem, hogy kibirom a strapát s megérem a háború végét… Csak a +mai napon túl legyünk… Nem vagyok sem éhes, sem szomjas, a +körülményekhez képest jól érzem magam… A fejem tiszta s nem is +félek… Ilyen körülmények között már jobb dolgom nem is lehet. A +rajvonalat mindenfelé lövik, már egész lyukakat lőttek benne és +nálam semmi baj… Talán nem is lesz… Mért lenne… Véletlenség, hogy +eddig nem volt baj, de az is véletlenség, ha ezután lesz… Baleset +mindenütt érhet, de ki rontja azzal magát, hogy folyton a +balesetektől retteg…</p> +<p>Kicsit elmosolyodott. Szeretett volna valakivel beszélni s +«pszt» szólott rá a mellette fekvő tizedesre, aki hangosan azt +kiáltotta valakinek:</p> +<p>– Ki volt tegnap küldönc a százados úrnál?</p> +<p>Szinte megdöbbenve nézett a fiúra. Ennek tegnapi dolgokon jár az +esze. Egyszerre úgy tűnt föl neki a tegnap, mintha az elmult +évszázadokról volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van már a +tegnap?… Az már tisztára história… Mintha József császár koráról +beszélnének: kalapos király…</p> +<p>S abban a pillanatban megérezte, hogy ez az élet milyen +irtóztató hosszú: hisz ők most századokat élnek át… Nem a tegnap, +de a reggel, a dél is hol van már… Délben még ott voltak a pataknál +s reggel még a hat kilométerrel hátrább eső dombokon állottak… +Mikor fog ő még egyszer a patakhoz kerülni, ahol vizet ivott és +virágot tűzött a sapkájához. Soha. Ép úgy nem, mint ahogy diák nem +lesz többet.</p> +<p>– Csak a mai napnak vége legyen.</p> +<p>Az ágyúdörgés szakadatlanul puffogatta az eget, a földet, de ez +a zaj csak úgy hatott reá, mint a gyár <span class= +"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> +kalapácsainak zúgó csattogása. Külön kellett ráeszmélnie, hogy +észre vegye.</p> +<p>S mindezt annyi idő alatt futotta át gondolatban, míg +leeresztette a látcsövet meg lehunyta szemét s zúgó agyát kissé +pihentette.</p> +<p>És még ez az idő is milyen hosszú volt.</p> +<p>A szeme amint felnyílt, már föl is pattant s dermedten meredt rá +egy bakára, aki isten tudja mért, fölugrott, hogy félig +fölemelkedve hátra menjen.</p> +<p>Az alacsony zöld fűben <em class="gesperrt">ott feküdt a +srapnell</em>… Később kiboncolta emlékeiből, mikor látta meg, hogy +leesett ez a srapnell s ott maradt dögölve a fűben… most előre +látta, mi fog történni.</p> +<p>Rövidebb idő alatt, mint amennyi kell hozzá, hogy fölismerjen +névszerint egy katonáját, akit egészen jól ismer: látta, hogy az +rálép a srapnellre.</p> +<p>A szeme megkövült, lehunyni sem tudta.</p> +<p>A lövedék szétrobbant, az ember a levegőbe röpült: eltünt…</p> +<p>Néhány pillanat mulva, mint véreső jött vissza a földre…</p> +<p>Csak mikor kezére hullt egy meleg csöpp, egy piros folt, akkor +tért annyira magához, hogy a szemét le bírta hunyni.</p> +<p>Még sok por, föld, fűcafat pergett rá, az egész hátán érezte, +hogy rá hullott a magasból sok s nem súlyos idegen anyag.</p> +<p>Mikor a szemét újra felnyította, boldog volt, hogy él, hogy még +megvan.</p> +<p>Él, nincs semmi baja.</p> +<p>Mintha a szomszéd üzletbeliek csődbe kerülnek: egy pillanatra +megijed az ember, ráeszmél a bajok lehetőségére. Aztán könnyelmű +biztossággal szól: de <span class="pagenum"><a name="Page_112" id= +"Page_112">-112-</a></span> hát miért vagyok megrémülve, mi közöm +hozzá, hiszen én én vagyok: ime, semmi bajom.</p> +<p>– János.</p> +<p>A szolgáját szólította.</p> +<p>– Tessék.</p> +<p>A hang úgy szólalt meg, mint az életöröm harsonája: szó, emberi +szózat.</p> +<p>– Hol a konyakos kulacs.</p> +<p>Az egyéni lét, a fizikai én belső természetes követelése, az +első felszökellés az Élet vállára.</p> +<p>– Ostoba fickó – mondta aztán, a szerencsétlenre gondolva, aki +őt is felrobbanthatta volna, ha közelebb van…</p> +<p>Már ő volt, ő. Már kész volt, úr volt s felülről nézett a kívül +eső dolgokra.</p> +<p>– Átkozott, ostoba fickó – ismételte s már csak a veszedelmet +érezte, amit egy más ember könnyelműsége idézett fel reá… +szerencse, hogy nem volt érdekelve a bukásában: elég messze volt a +szamár peches fickótól…</p> +<p>És már megint milyen messze volt az elmult perctől.</p> +<p>A katonái kezdtek mozogni. Ijedt és halálosan sápadt arcok +tűntek fel a leülepedő por moszatjai közt. Egy ember halk +nyöszörgése hallatszott. Valaki megsebesült?</p> +<p>– Ki az?</p> +<p>Újabb ijedtséggel figyelt.</p> +<p>A szolgája szólott.</p> +<p>– Sárkány.</p> +<p>Persze, ő is ráismert. Ráismert rögtön, a legelső neszre: nem +akarta megismerni. Úgy féltette éppen ezt az embert… Tanító, öt +gyerek, ej haj.</p> +<p>– Hol a konyakos kulacs? – szólt újra. <span class= +"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span></p> +<p>A nyöszörgés, amely a sebesült foga közül szűrődött ki, +egyszerre szétvetette a műveltség, az intelligencia fékező gátjait +s irtóztató, őszinte, gyerekordítássá lett.</p> +<p>– Óóóóóó.</p> +<p>Végtelen és hosszú üvöltés. Meg-megszakad s még hosszabbá lesz. +Egyenletes, száraz ordítás, amely olyan már, oly erőszakos, oly +mechanikus, annyira végtelen, hogy az ember nem hiszi, hogy nem +valami üvöltő szerkezet idézi elő.</p> +<p>A hadnagy homlokán hideg verejték ült ki. Ő maga is szárazon és +nyitott szájjal liheg.</p> +<p>Köhögni kezd és földet, sarat köp ki.</p> +<p>Elámul, nem tudja, hol szedte. Nem érti, hogy került a foga közé +föld és fű, ami köhögésre készteti.</p> +<p>– Add mán a konyakot!</p> +<p>– Nincs…</p> +<p>– Mi?!</p> +<p>– Hadnagy úr. Nincs meg a kulacs.</p> +<p>– Hát.</p> +<p>– Elvitte a bomba.</p> +<p>– No, a fene egye meg.</p> +<p>Eszébe villan erre, hogy vajjon mi van a szemközti dombokon.</p> +<p>A távcsövét keresi. Nem leli. Aztán ott van mégis előtte.</p> +<p>Fölveszi. Nem bírja tartani. A keze remeg.</p> +<p>Nem bírja fekve a szeme elé tartani, nem lát semmit.</p> +<p>Felül.</p> +<p>Köhögve, köpködve s lihegve ül fel. A térdére helyezi a könyökét +s belefekszik a távcsőbe.</p> +<p>Lassan kezd tisztulni szeme előtt a szivárványos tájkép. +<span class="pagenum"><a name="Page_114" id= +"Page_114">-114-</a></span></p> +<p>Nem érti, hol vette magát az a bokor, amitől mit sem lát.</p> +<p>Föláll. Föltétlenül valami gyanús dolog van odaát.</p> +<p>Egész előre hajlik, úgy vizsgálja a világot.</p> +<p>S akkor meghallja <em class="gesperrt">annak a srapnellnek</em> +sivító röpülését… Lekapja a szeméről a látcsövet s puszta szemmel +keresi az égben azt a srapnellt, <em class="gesperrt">amely +idejön</em>… Még van ideje újra fölemelni az üvegszemeket, a nézőt +s a kék égen fehér felhők jönnek egész közel.</p> +<p>Pukkanás.</p> +<p>Valamit érez. Míg tűnődne, mi az: zuhanást hall s a legközelebbi +gondolatával már ott látja magát fekve a földön.</p> +<p>– Elestem – mondja ijedten s meglepetve.</p> +<p>Szinte szégyelli magát; a titokzatos és ünnepélyes szó, hogy +<em class="gesperrt">elesett</em>, nála valóságos földre +leesés…</p> +<p>Valahogy tudja, hogy nem lehet fölkelnie, fölállania: semmi +ingere és semmi lehetősége nincsen rá. Pedig nincs meghalva.</p> +<p>– Meglőttek a kutyák.</p> +<p>De hol… Mintha egy ismeretlen terepet száguldana be, elkezdi +följárni a testét…</p> +<p>– Halálos nem lehet… fene egye, nincs konyak.</p> +<p>Egy arc hajol fölébe. A tizedes, aki az elébb lármázott.</p> +<p>– Meglőttek?</p> +<p>– Azt nézem, hadnagy úr.</p> +<p>Ijedten várja.</p> +<p>– A lábom! – kiált fel hirtelen.</p> +<p>A tizedes kézzel végigsimítja.</p> +<p>– Itt egy lyuk van, hadnagy úr.</p> +<p>– Na. <span class="pagenum"><a name="Page_115" id= +"Page_115">-115-</a></span></p> +<p>– A térd fölött… Úgy látszik, a golyó lement a csizmába.</p> +<p>Mért ez olyan kómikus? El kezd nevetni. Boldogan és vidáman +nevetni. A golyó a csizmában.</p> +<p>Már fájást is érez.</p> +<p>Ettől újra megijed s szórakozott szemmel nézi, ahogy a tizedes +előtte ásni kezd.</p> +<p>– Sír? – gondolja elámulva. Sírt ás? Megőrült?… Nem halok +meg!…</p> +<p>Mindenfelé mozgás körülötte. Nem érti, mit beszélnek.</p> +<p>– Mí az?</p> +<p>A tizedes izzadt bundaszaga az orrába csap.</p> +<p>– Mit ás?</p> +<p>S nem akarja hallani senki a szavát.</p> +<p>– Tizedes! – ordítja teljes erejéből.</p> +<p>– Szólt hadnagy úr?</p> +<p>– Mi az?</p> +<p>– Hadnagy úr: roham lesz.</p> +<p>– Mi?</p> +<p>– Csak tessék itt maradni, azért ások fedezéket a hadnagy +úrnak.</p> +<p>Valami zűrzavaros lárma, egyszerre a katonák mint az őrültek, +felugranak s egy pillanat alatt végük. Eltüntek.</p> +<p>Csak ő fekszik nyugodtan, békésen s huncutul mosolyogva.</p> +<p>– No, ez elől meglógtam – mondja magában és mosolyog.</p> +<p>Tudja, mi történt: rohamot fújnak, a trombitával vele fütyöli, +hogy «tratatata, tratata, tatatatata…» aztán gyerekes kedvességgel +újra elmosolyodik: «káposzta, káposzta, hús is van benne!»</p> +<p>Milyen jó itt feküdni. Milyen gyönyörű az ég.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_116" id= +"Page_116">-116-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>SZEGÉNY EMBEREK</h2> +</div> +<p>Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás +mellett mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált s a fiatal +annyira szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg, +valahányszor az öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló +beszédével.</p> +<p>Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha +volt rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet +csak azokon a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, +akik tíz, tizenöt, húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor +végig az utcán, apatikusan és gépiesen.</p> +<p>– Má montam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát, – szólt +az öreg, aki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette s megint +megállott, az ásó nyelére támaszkodva. – Aztat ilyenkor kő eldugnyi +a fődbe. Ősszel. Akkor lesz jó tavasszal.</p> +<p>– Nem fagy ki? – szólt tünődve a fiatal.</p> +<p>– Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a +fődbe van. Mer ha rágyün a főd, akkor be van takarral, akkor nem +árthat neki a fagy… Peig most az is drága, a fokhajma.</p> +<p>A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult.</p> +<p>– Minden drága, – mondta sötéten s az ásóját emelte.</p> +<p>– Minden nagyon drága, – bólintott az öreg. – Rettenetesen +drága. Egy kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár: e még nem vón +drága, de nem lehet <span class="pagenum"><a name="Page_117" id= +"Page_117">-117-</a></span> kapni. A nagy világér sehun nem lehet +kapni. Abba a mi falunkba meg a jóisten tudja micsoda jedző +szorult, hogy minálunk sose kapni lisztet, cédulás lisztet. Más +falukba mindenütt elláttyák az emberiséget, csak épen minálunk nem. +De meg a minap avval jön a vénasszony, hogy a jedző még aszongya, +hogy aszongya: aki pedig űtet a szentekkel összeházasíttya, annak ű +ellássa majd a baját.</p> +<p>Megcsóválta a fejét s kicsit nevetett.</p> +<p>– Peig mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzőt a +szentekkel esszeházasíttya.</p> +<p>A fiatal ember most keményen a szemébe nézett az öregnek s +mintha nagy és erős dolgot jelentene ki, így szólt:</p> +<p>– Látja István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt +én nem érthetem. Rossz világ ez! Tuggya… én huszonhat hónapig +voltam a fronton, de mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót.</p> +<p>– Meghiszem.</p> +<p>– Nekem ételem, italom megvót. Hús annyi vót, marhahús, hogy mán +nem is akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hús.</p> +<p>– Hő, jó vón itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona. +Aszongyák. Mer én bion nem vettem.</p> +<p>A fiatal ember kissé fátyolos szemmel soká nézte; szembe nézett +vele.</p> +<p>– Mit evett fröstökre?</p> +<p>– Hát igenjó paprikát vettem én a multkor a szerbtül, Kovács +Jánostul, merhogy ű most a szerb, mióta nincsen szerb… Tizenkét +darabot adott tíz krajcárér. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem +vagy kettőt, kenyérrel. <span class="pagenum"><a name="Page_118" +id="Page_118">-118-</a></span></p> +<p>A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze +kalandozott, magába merült. De az öreg folytatta.</p> +<p>– Ebédre meg, igenjó iborkát savanyított nekem a feleségem, hát +ebédre meg aztat eszek a kenyérhe. Ha osztán vacsorára hazamegyek, +főz a vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma +ugyan káposztát. Mer az embernek megterem a kertjibe a krumpli is, +meg a káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az is jó, azt +is meg kell köszönni a jóistennek.</p> +<p>– Lisztje van?</p> +<p>– Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszály nekik őrlési +engedélyt adni! Azt kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is +kiszedi a vénasszony.</p> +<p>– Zsírja van?</p> +<p>– Avvan háláistennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne +hazuggyak, van még vagy két liter.</p> +<p>– Csizmája van?</p> +<p>– Hát ammán nem igen van. Ezt a bakkancsot vettem. Ki győzne +most hatvan pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon +örülök, hogy erre a bakkancsra szert tehettem.</p> +<p>Az ember lassan elfordította a szemét az öregről.</p> +<p>– Huszonnyóc napom van, szabaccság. Mi az itt, huszonnyóc nap! +Most két nap Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengőt. Vett a +feleségem egy liter tejet 30 krajcárér, vett egy negyedkiló +szalonnát két forint 50 krajcárér, két kenyeret, kicsi pékkenyér, +egy forint tizér, maratt 10 krajcár… Mi az a huszonnyóc nap…</p> +<p>– Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám, – szólt a +vén. <span class="pagenum"><a name="Page_119" id= +"Page_119">-119-</a></span></p> +<p>– Nekem semmim sincs télire… Három gyerekem van… – mondta nehéz +szóval, mintha a tüdejéből szakadna ki szó.</p> +<p>– Gyerek!… bolondság, – mondta az öreg. – Elég bolondság. Sok +embert bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek +nem kérdezi, apám hun veszi kend. Az ki követeli az élést. Eriggy +lopni!… Kérj a szomszédoktul; ha nem ád, vágd agyon…</p> +<p>Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a +fiatal szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az +öregre s a szeme meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a +szempillája, s szédülő fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is +bukik a hirtelen szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne.</p> +<p>– Dógozzunk mán, – mondta morogva.</p> +<p>– A nem kiméli az embert, – fordult az öreg is az ásóra s +kényelmesen kezdett hozzákészülni a munkájához. – A gyerek. Az bég, +ha éhes… Avval is csak hasítja az ember szívit… Az ásó belemélyedt +a földbe. Öt hat nyomot vetett fel, már megint nem birta szó +nélkül.</p> +<p>– A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fődhö való ásó. Avval +nehéz dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az +ilyen nehéz fődhő. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túlhosszú, +könnyen megy a fődbe, van neki nyomintója is: mingyán szaporább a +munka vele. A kapám is acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával +szétvágom az idevalósiak minden kapáját.</p> +<p>A fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott. +<span class="pagenum"><a name="Page_120" id= +"Page_120">-120-</a></span></p> +<p>Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csinján kell vele +bánni, mer hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szíjjas +fődbe.</p> +<p>S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a +balsarokba a sifon. A sifonból vette ki a pénzt a gazdasszony. Azt +a sifont egy szeggel ki lehet feszíteni s annyi pénz van benne, +ezrek!…</p> +<p>– Hát sturmba vótál-é? – kérdezte az öreg.</p> +<p>Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem +értette a szót.</p> +<p>– Sturmba. Ugyi sokszor.</p> +<p>Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán.</p> +<p>– Fene lakodalom lehet, – nevetett kicsit az öreg s megcsóválta +a fejét. – Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára… Kit +öltél meg először?… Embert…</p> +<p>A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a +szavakat.</p> +<p>– Nem embert, – mondta fejét megcsóválva csendesen. – Lyányt… +Fiatal lyánt először…</p> +<p>– Lyányt – mondta természetesen az öreg, mintha a világon a +legegyszerűbb dologról volna szó.</p> +<p>– Mikor Sabácba vótunk, – mondta lassan, kicsit rekedt, +szórakozott szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhúzta +tünődve a szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. – Kilőttek egy +házbul, az ablakon… Hármat lőttek; az egyik golyó így mellettem +pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a +tarisznyájába, ígye, el is szakasztotta a combját, a harmadik meg a +cugszfirernek ment be itt a balpofáján, de olyan bitang szerencséje +vót, hogy két fogát kiütötte, avval elment. Akkor a kapitány +Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik, hat bakával +<span class="pagenum"><a name="Page_121" id= +"Page_121">-121-</a></span> mennyen be s aki a házba találkozik, +mindenkit le kell vágni, a gyerekeket is.</p> +<p>Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó +nyelén s folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik… Valaki +hazajön s akkor <em class="gesperrt">nem lehet megcsinálni</em>… +Megállott, hogy abba hagyja a beszédet is, amit kezdett s azonnal +induljon… De a lába nem akart mozdulni, a keze nem akarta +elereszteni az ásó nyelét… s a nyelve újra kezdte, folytatta a +beszédet.</p> +<p>– Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes vót a ház… +Három az aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn +is. Űk odale mit csináltak nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral +bementünk az emeleten a házba. Ott vót egy rendes szoba, urasan, +bútorok, minden,… ott vót egy asztal, körül székek, az asztal +megvót terítve, étel, ebéd vót, mer épen úgyvót, hogy dél vót… ott +ültek…</p> +<p>– Ha.</p> +<p>– Igen. Ebédültek… De a fénrik úr olyan vót, mint a sárga halál, +«zofort» aszongya… Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek… Az +ablak be vót zárva,… nem ők lűttek… Aután megfogtuk a palláson, egy +lyány vót ott, olyan szógállólyány, az puffogatott a pallásrul… +Minek az. Egy bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ű +lövöldöz… mikor úgy jöttünk, doppelrájba, az uccán. Kellett neki +háromszor lűni…</p> +<p>– Osztán tik?</p> +<p>– Mi? – kérdezte a fiatal ember, mintha álomból ébredne.</p> +<p>Az öreg rábámult.</p> +<p>– Osztán tik mindenkit levágtatok? <span class= +"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span></p> +<p>– Csak úgy, szuronyhegyivel… – morogta a katona.</p> +<p>– Osztán lyány vót az első?…</p> +<p>– Mi?</p> +<p>– Aszontad, hogy az első lyány vót…</p> +<p>De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé +meredt s mintha valahova távolba figyelt volna.</p> +<p>– Nagylyány, vagy kislyány?…</p> +<p>– Várjék csak, – szólott a fiatal ember hirtelen, – hazalépek +egy kicsit, mert effelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hun a +láda kócsa…</p> +<p>Gyorsan lenyomta az ásót a földbe.</p> +<p>– Most ütötte a tízet a toromba.</p> +<p>Ő maga is csak arról vette észre, hogy kimondta a hazugságot, +hogy a távoli óraütésekre figyelt: így határozta ő ezt még az +éjjel, hogy mikor kilencet üt, elindul, de előbb azt fogja mondani, +hogy tíz óra. Akkor osztán, ha valaha faggatnák: lesz egy tanú, +hogy ő tíz órakor még itt vót…</p> +<p>Az öreg megcsóválta a fejét s utána nézett, ahogy nagyokat +lépve, szinte szökdelve ment a katona a kivörösödött bakkancsaiban, +a gyűrött szürke sapkát a szemébe húzva.</p> +<p>– Mit beszél ez, – mondta magában félhangon, hogy mán tíz +óra.</p> +<p>Kivette a nikkel óráját a zsebéből s jól megnézte.</p> +<p>Kilenc óra volt rajta, három percczel mult el kilenc óra.</p> +<p>A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a +templom felé.</p> +<p>Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem +szaladva, de inkább gyorsan, mert munkaközben ment el egy kicsit. +Hát sietni kellett… <span class="pagenum"><a name="Page_123" id= +"Page_123">-123-</a></span> Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, +akinek köszönni kell, de mégis, mikor egy kerítésen kinézett egy +nagybajuszú ember, úgy meredt rá, mintha váratlanul a hóhérját +látta volna meg. A szive, mintha nagy kalapács lett volna belől, +ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félre verik a +harangot.</p> +<p>A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a +setét útra. A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán +hullott le a földre, balról fiatal diófák állottak az út szélén s +nagy tágas felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, annak a +fenekén a patak rendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház.</p> +<p>Körülpillantott, nem látja-e senki.</p> +<p>Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az +árokba. Kicsit még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna +eszébe, hogy ebbe az árokba leereszkedjen. Csunya akácos gödör, még +a gyerekeknek se okos belemászni. De miket tanult ő katonasorban!… +Hol járt, micsoda faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, +vedettát lefülelni, házakat megkerülni, falut felgyújtani, disznót, +csirkét leverni, tehenet kihasítani, felét kivágni, a többijét +otthagyni, szinte úgy érezte, mióta itthon van, most került először +kedvére való helyre… Mi is ez az élet… Ez az igazi, dolgozni! +Észszel megkerülni az ellenséget s hátába támadni… Mi lenne a kevés +magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy hány az ellenség, +micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe!… Nincs most se +törvény, se igazság: csak erő, meg ész. Aki birja, marja. Ilyen +parton ne tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter +magas, osztán két kilométer szélességbe, félkilométer mélységbe +nincs egy tenyérnyi föld, akit a <span class="pagenum"><a name= +"Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> gránát meg ne mozgatott +volna, szétvetette a vas, kitépte a belét, elszórt mindent, követ, +földet, vassal bevetette, mint itt búzával a szántást… osztán mikor +megáll az ekrazitos eső, bele az átkozott, agyagos földbe, +kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a lábát, lehúzza a +testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját, gépfegyver +köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz sikságon, a puskagolyó +pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy mentek +neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek…</p> +<p>Míg a gödör szélén, akar az éh farkas ott leselkedett pár +pillanatig s zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig: mégis +mintha a lelke fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem +érzett a harctereken.</p> +<p>Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár a paranccsal, +se a Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta kutya +szorítsd… s hideg verejték volt a homlokán.</p> +<p>Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott +heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s +amint mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül +beleszuródott a csuklójába, az ingen keresztül.</p> +<p>– Azt a mérges istenit, – mormogta s kicibálta a tövist. A vér +szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az +árokból.</p> +<p>Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.</p> +<p>– No megájj, – mormogta magában s nem tudta kire és mért +fenekedik.</p> +<p>Nehéz nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál +nem volt kerítés s a házig füvön <span class="pagenum"><a name= +"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> ment, csak néhány lépést. +A ház sarkánál megállt s a szivébe nyilallott. A nótás szájú, +gőgös, vasvillaszemű bakákra gondolt: ha látnák most, milyen +patrujjba jár…</p> +<p>Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a +szegénység kommendiroz… Az arcához nyult kemény ujjaival, mintha +még egyszer bele akarna markolni az agyveleje gondolataiba… +csakugyan kell-e, csakugyan muszály?</p> +<p>Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége +adósságárúl «délig megadom».</p> +<p>Délig megadom!… délig megadom… – forrt benne, mint mikor jobbról +balról a gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szakgat a +fekete volhiniai földbe. Így állott ott, akkora ropogás, durrogás, +az őrületes csattogás közepett, mikor az égre lőttek a földről a +fekete sarak és a domb tetején a horvátok fojtogatták a +szibériaiakat… Akkor a tisztek kihúzták a kardjukat szájról s +szájra járt: «Nem lehet tovább… forverc!»</p> +<p>Most is úgy rohant be előre szegezett fejjel a tűzbe.</p> +<p>Egy pillanat mulva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: +mindig legjobb előre!… s bent állott a konyha sötétjében.</p> +<p>Csakúgy zihált a melle… Csak a fegyvere volna itt vele.</p> +<p>Fújt a tüdejéből a forró gőz s a karja a vasvilla után nyult, +ami az ajtó mellé volt odatámasztva.</p> +<p>Most mi lesz.</p> +<p>A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre +meszelve a kemence… cserépfazekak… s vasvilla a kezében… Ezek a +Vargáék is szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy +<span class="pagenum"><a name="Page_126" id= +"Page_126">-126-</a></span> eladták a tehenet, meg a bornyut… most +vannak az ezrek…</p> +<p>– Mija? – kiáltott bentről egy gyereklány.</p> +<p>A katonának kinyilt a szája s megállott a vére.</p> +<p>– Itthon vannak, – motyogta.</p> +<p>Sápadt lett a fekete arca s visszább torpadt.</p> +<p>Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész +szemmel, tátott szájjal nézett.</p> +<p>Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez +nem a Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András +lyánya…</p> +<p>– Itthon vannak? – kérdezte végre rekedten.</p> +<p>– Neem.</p> +<p>– Hát.</p> +<p>– Elmentek reggel.</p> +<p>– El?</p> +<p>– Egen, a vásárba. Hásze maga látta.</p> +<p>A katonának tágra nyilt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már +ellenség.</p> +<p>S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a +villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni…</p> +<p>A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan +gyerekesen ijedt szemmel meredt rá… Úgy nézett rá, épen úgy, mint +az a lány… ott a háború elején… a legelső gyerek… ott Sabácban…</p> +<p>Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szivére s várt. +Várta a parancsot…</p> +<p>Meredten s fakón vadúlt rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a +szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell +lenni.</p> +<p>– Délig megadom!… – mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát +s keresztül szúrta a kislányt. <span class="pagenum"><a name= +"Page_127" id="Page_127">-127-</a></span></p> +<p>A Varga gyereket, az ellenséget… Látta, ahogy belement a +vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy +ismerte már ezt a vért!… Hány embert szúrt már agyon… Mindenkinek +így szökik a vére…</p> +<p>Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a +sötétes szobába.</p> +<p>A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad +meredt rá a katonának minden mozdulatára.</p> +<p>Ez intett, hogy be.</p> +<p>A lány hátrafelé bement, de szemét egy pillanatra se vette le az +emberről.</p> +<p>Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.</p> +<p>A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.</p> +<p>– Hol a kócs? – mondta.</p> +<p>A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami +gépszerű reszketéssel.</p> +<p>– Hol van a kócs? – kiáltotta újra a katona.</p> +<p>– Nem tudom, – nyöszörgött a lány s a foga zörgött.</p> +<p>– Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.</p> +<p>– Bent van a másik szobában a sifonban.</p> +<p>A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon +alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.</p> +<p>– Hamar!</p> +<p>A lányka iszonyatos réműlettel nézett fel rá ott +guggolásából.</p> +<p>– Elvitte a néni magával.</p> +<p>A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a +hasába szúrt. De villa hegye nem ment <span class= +"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> át a +ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte s teljes erővel +belevágta.</p> +<p>Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s +most karja a villa két szára közé került.</p> +<p>A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő +kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a +nyakába szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát +ketté metszette, úgyhogy a feje szinte leesett.</p> +<p>– A fene egyen meg benneteket, – egyenesedett fel.</p> +<p>A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a +vér végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra +elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek.</p> +<p>Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba.</p> +<p>A katona odanézett s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a +cucli, azért sír.</p> +<p>– No, ne haragudj. Kis zsivány, – mondta neki, – csak a kezemet +hadd törüljem meg.</p> +<p>De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte +íjedtséggel futott hozzá, fogta a cuclit s a szájába nyomta. A +gyerek mohón kapta be s elhallgatott.</p> +<p>– Véres lett egy kicsit, – mondta a katona s csendesen +mosolygott. – Nem baj, sose tudod mitől hizol… – szólott szeliden. +– Hát mikor én három napig olaszt ettem…</p> +<p>Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas +kilenc nap, mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársaikat +rakták maguk elé fedezéknek s mikor elfogyott minden a +kenyértarisznyából, egy <span class="pagenum"><a name="Page_129" +id="Page_129">-129-</a></span> frissen elesett olasznak a vérét +szívta ki, mint a hörcsög a csirkeét.</p> +<p>Most megtörölte újra a kezét s oda-odanézett a kicsinek cuppogó +arcocskájára…</p> +<p>– A zsivány, a betyár kölyök… – mondogatta magában.</p> +<p>Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a +vasvillát vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből s a +vér csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a +szekrény sarka alá s az egészet kiemelte.</p> +<p>Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon.</p> +<p>Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap +kivették a bőrtárcát, a sok pénzzel.</p> +<p>Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan +és rendesen.</p> +<p>Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem +volt benne.</p> +<p>– Azt elvitték a vásárra, – mondta magában s mérges lett saját +magára. Egész éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer +is felkelt s a felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy +«hallom az ágyúzást»… mert csakugyan hallotta… S hiába gondolt +végig mindent, mégse tudott mindent kigondolni… Erre se számított, +hogy a gyerekeket itthon hagyják s a szomszédból hijnak hozzá egy +pesztonkát… úgy gondolta, inkább üket adják oda valakihez… Arra se +gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy se… meg erre se, hogy a +bugyellárist elviszik.</p> +<p>– Egész meg van má rothadva az eszem, – mondta, – a kefe vigye +el…</p> +<p>Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra +öntötte s megszámolta. Papir és <span class="pagenum"><a name= +"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> ezüst pénz volt, összesen +száznegyvenöt forint, meg valami krajcárok.</p> +<p>– Nem sok, – mondta s két tizest a lajbija zsebébe dugott. – +Most má nem adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem +marad egyébre. Meg hadd is várjon az a vén gazember… Háborúban +adósságot kérni.</p> +<p>Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt +egy zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, +kivett még egy koronát, mert itt nagy a drágaság, biztosan több +kell most <em class="gesperrt">arra</em> is.</p> +<p>A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót +szokták s a kabátja külső zsebébe tette.</p> +<p>Ezzel be volt fejezve a dolga s most megállott némán és újra +mély szórakozottsággal nézett maga elé.</p> +<p>Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, +mint egy kis kutya, a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s +bólogatott.</p> +<p>– Ilyen kutya világ ez a mai, – mondta, aztán nagyot sóhajtott. +– Hát mikor a cigányszigeten bementünk… a fárul úgy ráztuk a +komitácsit, mint a rothadt szilvát… Rottmann hadnagynak a nyakát +keresztül lőtték, a kezét rászorította a sebre s az ujja közt +csakúgy hugyozott a vér, meg a száján… csak úgy ropogott a koponya, +így hajigáltuk a levágott kezeket, meg a koponyákat, egymásra +feküdtek a szerbek, meg a magyarok, osztán egymás torkát keresztül +harapták…</p> +<p>A bölcsőbe megmozdult a piciny… erre föleszmélt, maga sem tudta +miféle álomból… Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a +pénz, már nem izgatta semmi… <span class="pagenum"><a name= +"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span></p> +<p>Szétnézett, nincs e valami tenni való… Egy pillanatra arra +gondolt, hogy a kis testeket felrakja az ágyra… Ne feküdjenek ott +szegények… de hirtelen összeborzongott s úgy érezte, a világért sem +tudna hozzájuk nyúlni…</p> +<p>Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem +lépte keresztül, eszébe villant a babona: ha keresztül lépik a +gyereket, nem nő meg… Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, +ahonnan elvette, aztán kilépett a szabadba…</p> +<p>Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van s amint a száját +kinyitotta, hogy teleszíjja magát friss levegővel, egyszerre +bezárta s kedvetlenül fojtotta magába a mozgást… Ki, csak ki innen, +még meglátják… Mintha fonákul volna valami… Máskor ilyen gyilkolás +után büszkeségtől pattant szét a melle, most pedig…</p> +<p>Gyorsan elkushadt a ház mögé s mélyen lehajtott felső testtel +vetette be magát a sűrűbe. Az árkon oly gyorsan átjutott, hogy +észre sem vette, aztán a setétúton visszament a templom felé.</p> +<p>Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott.</p> +<p>– Hé. Öcsém.</p> +<p>Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy +István bácsi az ásásból kiált.</p> +<p>– No. Gyere ásni má. Má kerestek.</p> +<p>– Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mer avval nem +lehet ásni.</p> +<p>– Hun veszel?</p> +<p>– Átmegyek a vásárba… István bácsi… hány óra is vót, míg +dógoztam… Tíz ugye.</p> +<p>Az öreg nevetett.</p> +<p>A katona nem merte firtatni a kérdést:</p> +<p>– Hallottam, mikor ütött… <span class="pagenum"><a name= +"Page_132" id="Page_132">-132-</a></span></p> +<p>Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy +az öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de +visszanézni nem mert többet.</p> +<p>A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az +urhoz, akinek a felesége adós volt ötven forinttal.</p> +<p>– Meghoztam amit tudtam, tekintetes úr, – mondta a szikár kis +öregnek.</p> +<p>– Jól van.</p> +<p>– Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt.</p> +<p>– Jól van.</p> +<p>Az öreg elvette a pénzt.</p> +<p>– Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót +pénze. Most meg mán van.</p> +<p>A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt +s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény +embereket.</p> +<p>– Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a +pénzt, azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az +ilyenféle urakat. Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, +akkor eszükbe jut, hogy kötelesség is van a világon. – S nagyot +nevetett kurta, döcögős hangján. – Mint a huszár a kozáknak… – +fecsegett tovább s egy háborús anekdota jutott eszébe. – Magával +nem történt valami ilyen jó história?</p> +<p>A katona már el akart menni, dem akarta megsérteni az urat +azzal, hogy végig sem hallgatja a beszédét.</p> +<p>– A kórágyon feküdt két sebesült baka, tudja, az egyik a szerb +csatatérről került oda, a másik az északiról… Na… Azt kérdezi az +amék a szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora, +csakugyan olyan borzasztóak azok a kozákok! Igaz, <span class= +"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> hogy +torzonborz nagy szakálluk van? a fejükön olyan nagy medvebőr kucsma +s rettentő huj-huj kiáltással törnek előre?</p> +<p>A katona úgy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy +iskolás gyerek, nehezen lélekzett s csüggedt, szomorú arcán +borzasztó unalom volt, míg az öreg úr ugrálását nézte s oktató, +leckéztető hangját hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon +mocskos volt, mert épen műtrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta +abba a katona kedveért, fás hangján tovább mondta az adomát.</p> +<p>– Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod +testvér, így mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta +népiesen, hogy <em class="gesperrt">gyütt</em>), vagy ezer darab +muszka, hát e’ kicsit szorongtunk, de azután <em class= +"gesperrt">eltaláltuk a fortélyukat</em>… Na… Hogy-hogy? kérdi a +másik sebesült, a szeb harctérrül való, mert az még nem látott +muszkát, hát örült, hogy na most meg fogja tudni a fortélyukat!… +Hát tudod, azt mondja az orosz fődön jártas-kőttes katona, már mint +az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat: azt mondja, +hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az nagyot ordít! De +mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az hátulrul +gyün ki – akkor a kozák <em class= +"gesperrt">elcsendesedik</em>!</p> +<p>Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose +voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a +harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy +kicsit a hátába áll a hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők! +teszi hozzá.</p> +<p>– Azér mondom barátom, hogy: ez a magyar ember!… Ilyen huncut +kutya vér van a magyar <span class="pagenum"><a name="Page_134" id= +"Page_134">-134-</a></span> emberbe a háborúba. Másféle ember, +francia vagy angol megijedne, osztán sokat beszélne, hogy, hű, az +borzasztó, amilyen a kozák! nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, +mikor támad… Így mondaná el egy tót, vagy egy olá, vagy sváb… A +magyar?… A magyar meg azt mondja rá: kitanultuk a <em class= +"gesperrt">fortélyukat</em>!… Mikor az ember úgy beleszúrja a +hasába a bajonétot, hogy az hátulrul gyün ki: akkor a kozák +elcsendesedik, hahahaha… Azt meghiszem az ebatta, akkor +elcsendesedik… No jól van kedves barátom, csak azt az egyet tanulja +meg, hogy adós sose legyen… Soha adósságot! Soha… Minden bűnnek az +a melegágya: az adósság… Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni! +csak adósság ne legyen…</p> +<p>– Hát Sóvágó úr, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyült +vóna az az adósság…</p> +<p>– Jójó, jó van na, jójó… csak azér mondom, – motyogta kicsit +megsértődve az öreg úr, hogy nem tekintetes urnak szólította s +megveregette a vállát a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve +vele, sietve neki látott a munkájának.</p> +<p>A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével +együtt annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit +törődik az ővele, érdemes volt azért… hogy ennek visszaadjon húsz +forintot…</p> +<p>Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.</p> +<p>S hát igazán olyan nagy valami az az adósság?… Ennek annyi a +pénze, hogy ez soha míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz +forintot… akkor mire neki… akkor mér követeli annyira? hogy még a +húsából is kész volna kivágni… mikor ő maga is tudja, hogy az +asszonynak kellett, míg ő oda volt huszonhat hónapig… Hogy éljen +meg három gyerekkel?… <span class="pagenum"><a name="Page_135" id= +"Page_135">-135-</a></span> míg ő oda harcol… meg kórházakba +fekszik, meg újra oda harcol…</p> +<p>A katonasapkáját a fejébe húzza s busaszemmel, véreres szemmel +néz körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él… Huszonhat hónapig +odaki lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak +halottakat csinálni… Ez a haszna, ez a vége…</p> +<p>Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a +felesége a három gyerekkel. A gyerekek, az udvaron játszottak a kis +kocsival, kert nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérhez volt +az; putri-féle.</p> +<p>– Hát te minek jöttél haza? – kérdezte csodálkozva az +asszony.</p> +<p>Az ember megállott s csöndesen nézett rá…</p> +<p>– Ne beszélj sokat, hanem gyere.</p> +<p>– Hova?</p> +<p>– Majd megtudod, – s elfordította a fejét, úgy mondta, – a +vásárba…</p> +<p>– Vásárba?</p> +<p>– Oda.</p> +<p>Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a +házba.</p> +<p>– Mit akarsz venni? – kérdezte s utána ment.</p> +<p>– Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni… Nem való az az +ásó ilyen kemény fődbe, – mormogta, – homokra való ásónak megjárja, +de ilyen fődbe nem…</p> +<p>Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot +ásóra. Restelte is magát, mert eladta az ura jó ásóját húsz +krajcárér.</p> +<p>A legnagyobb gyerek beszaladt s az apja térde közé futott.</p> +<p>– Édes apám. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id= +"Page_136">-136-</a></span></p> +<p>– No fiam, – s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.</p> +<p>De a kis fiúnak kerekre nyilt a szeme.</p> +<p>– Mi van a kezén? – kérdezte.</p> +<p>– Mi?</p> +<p>– Piros.</p> +<p>– Piros?</p> +<p>– Megvágta? – szólt a gyerek.</p> +<p>Az asszony odanézett.</p> +<p>– Nem én vágtam meg fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem +én.</p> +<p>– Én? – S a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét.</p> +<p>Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a +gyerek kicsi fekete kezét.</p> +<p>– Várjál bekötöm.</p> +<p>A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihúzta s gondosan +bekötötte vele a gyerek kezét.</p> +<p>Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, +mint gyerek, nem szokta az apja tettét birálni: elfogadta, hogy +annak úgy kell lenni.</p> +<p>Egy perc múlva már ott hagyta az apját s újra kiszaladt.</p> +<p>Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó +nélkül, mintha valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen +készülődik. Persze a vásárra, jutott eszébe.</p> +<p>Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt.</p> +<p>Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában; +szomorúan nézte.</p> +<p>– Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén +Sóvágóval.</p> +<p>Az asszony még lejebb hajtotta a fejét. <span class= +"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span></p> +<p>– Kérte a pénzt? – mondta gyorsan.</p> +<p>– Kérte.</p> +<p>– Mit mondtál?</p> +<p>– Hogy délig megadom.</p> +<p>Az asszony ijedten nézett fel.</p> +<p>– Délig?</p> +<p>– Délig.</p> +<p>– Mingyán dél…</p> +<p>– Mán megadtam.</p> +<p>A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt és valami rettentő +feszültség.</p> +<p>– Megadtad! – mondta az asszony elfulladva.</p> +<p>– Meg, – szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a +szívében és nagy szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, +ha a felesége arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet +megtudja!… Csak úgy tett, mintha szomorú volna és megtörött…</p> +<p>– Nem az egészet, – mondta később s az asszony lassan kötözte a +szoknyája madzagát. – Csak húsz forintot.</p> +<p>– Húsz forintot, – ismételte az asszony.</p> +<p>– Huszat.</p> +<p>– Hol vetted?</p> +<p>– Hát… Vargáéktul.</p> +<p>Az asszony gondolkodva nézett rá.</p> +<p>– Vargáék, – mondta csodálkozva, sőt titkos ijedtséggel. – Azok +elmentek a vásárra.</p> +<p>Az ember intett s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett +semmi ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a +feleségét, de mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak +asszony… Szerette a feleségét, érette tette, s most <span class= +"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> félt, +hogy el ne mosolyodjon: mint a temetésen, a koporsó mellett: mert +nem illendő nevetni a nehéz komoly dolgon…</p> +<p>– Akkor hogy adtak neked pénzt.</p> +<p>Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a +fejét.</p> +<p>– Hallod: kiraboltam űket.</p> +<p>Az asszony nem szólott; úgy maradt, ahogy volt s fekete szemeit +ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott.</p> +<p>– Mikor tegnap ott voltam a napszámér… előttem vették ki a pénzt +a siffonbul… mán akkor gondoltam… az éccaka is azt gondoltam…</p> +<p>Az asszony szeme fölvilágított: megértette mi baja volt az +urának az éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, +hogy szinte szégyen… ha a gyerek felébred, észre se veszi…</p> +<p>– De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni… csak hogy +lehetne… Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, +hogy adósság így úgy… akkor mán tudtam, hogy meglesz…</p> +<p>Az asszony sóhajtott, nehezet, kinosat.</p> +<p>– Hanem otthun hagyták a gyerekeket… Meg a Szabó András lyányát +velük, hogy játszon velük…</p> +<p>Az asszony csak nézett, nézett s a szája lassan kinyilt.</p> +<p>Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta:</p> +<p>– Azokat muszály vót… megölni.</p> +<p>Az asszony még mindig nem szólott, csak állott.</p> +<p>– Te errül senkinek ne szólj; a szegénység vitt rá – szólt az +ember a példabeszéd bibliai egyszerűségével.</p> +<p>Avval felállott. <span class="pagenum"><a name="Page_139" id= +"Page_139">-139-</a></span></p> +<p>– Hozzál vizet, – mondta kevés tünődés után, – véres vagyok.</p> +<p>Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment.</p> +<p>Akkor ő levetette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. +Levetkőzött, az inget is levetette.</p> +<p>– Mosd ki, – mondta az asszonynak mikor az bejött.</p> +<p>Az asszony fogta az inget s a ládából másikat vett elő, de az +inget egy pillanatra sem tette le.</p> +<p>Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az +inget, a tisztát.</p> +<p>Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette +le, addig folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az +udvaron is.</p> +<p>Aztán hozzáfogott s mosta az inget.</p> +<p>Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, +egészen jól érezte magát.</p> +<p>A fésüt a hajába vájta s a tükörbe nézegette magát.</p> +<p>– Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta +ing, – mondta magában, – de akkor abba a fertelmes vérbe kellett +lenni egész hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de +büdös…</p> +<p>Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte hogy a felesége +rettenetesen meg van zavarodva s szégyelte azt mutatni, hogy ő nem +érzi a bajt…</p> +<p>Az ajtóba állott s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a +véres inget, különösen az újját. Még ki is önti a vizet kétszer is, +nagyon jól kimossa.</p> +<p>– Meg lesz mán? szólott, – mer én délután még dógozni +megyek.</p> +<p>Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta +semmit, kiterítette a kis kamarában. <span class="pagenum"><a name= +"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span></p> +<p>A gyerekei után kiáltott.</p> +<p>– Jóska, gyertek csak.</p> +<p>A kis fiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet s ragyogott az +arca. Most mindig kinn vannak, pedig már csipős az idő, mert nagyon +büszkék a kis szekérre, amit apjuk csinált, az első éjszaka, mikor +hazajött.</p> +<p>– Vigyázz, baj ne legyen, – szólt az anya. – Vigyázz, mert +agyonverlek. Megyek a vásárba.</p> +<p>– Mit hoz?</p> +<p>Az apa elmosolyodott:</p> +<p>– Mízeskalácsot, – mondta. – Csak vigyázz, baja ne legyen a +kicsinek!</p> +<p>Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a +gondolatát.</p> +<p>– Másnál is van olyan pici, – mondta kerülő szóval, – kis +gyámoltalan pondró…</p> +<p>Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem +bántotta.</p> +<p>Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elől az +ember, utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis +gyerekeire, úgy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, +ha kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott +hétköznapból. De az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes +parasztkomolysága: amely a legkomolyabb kifejezést edzi be a +vonásokba: a testi kimerültség nyugalmát.</p> +<p>Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit +bólogatva, maga elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy +a felesége lassan sírásra pityeredt arccal szaporázza a lépést +utána.</p> +<p>Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek +közé. Az út sáros volt, de nem <span class="pagenum"><a name= +"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> volt mély a sár. A +novemberi természeten ott borongott az állandó őszi köd, a +lekopasztott fák üresen s óbégatva állottak.</p> +<p>Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy +rövidítsék a kanyargó országútat, az ember egyszerre megállott.</p> +<p>– Nézd csak, nézd csak.</p> +<p>Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott.</p> +<p>– Igy van szembe velünk a muszi frontja, – szólt az ember.</p> +<p>Kinyujtotta a karját s végigmutatott a folyó tulsó partján.</p> +<p>– Ott a falu, csakúgy, mint itt… Templom van a közepin… csak ott +jobban látszik a domb odaát… Te, mán én nem is értem, hogy maradhat +a víz partja drót nélkül… Hindernisz… milyen jól lehetne itt +grábnit csinálni a jó kemény fődbe…</p> +<p>Az asszony a kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az +urára. Mióta itthon van még ilyen beszédesnek nem látta.</p> +<p>– Szép az, – mondta az ember csillogó arccal, – ahogy ez a tőtés +megy, úgy van a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé +van ásva: árok… Csak ép annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy +el lehessen látni a fődeken. Vigyázz…</p> +<p>Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan +gyorsan és egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott +lefelé.</p> +<p>– Gyere le onnan, – kiáltott rá az ura, – gyere le rögtön, az +istent beléd… mer leváglak…</p> +<p>Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. +Gyáván és ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája +csupa sár lett. <span class="pagenum"><a name="Page_142" id= +"Page_142">-142-</a></span></p> +<p>A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony +keserves csúszását, le is ülepedett szegény a sárba.</p> +<p>– Látod, ilyenek vagyunk odaki a <em class= +"gesperrt">felden</em>, mindig sárosak, mint az ürgék… Phű, mikor +esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a vizet. +Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van a +víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a… +Sokat megmerül a bakancs, még a tiszturak is míg végig megy a major +úr a süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban…</p> +<p>– Minek hijtál ide a sárba, – mondta az asszony gyáva +mormogással. Nem mert most úgy, mint valaha, kipattanni az urára: +nem volt vele tisztában, hogy józan-e.</p> +<p>A katona nevetett.</p> +<p>– Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy +percig hallottam is ágyuszót… Meg úgy láttam, mintha odaát muszi +mozogna… Tudja isten: csak úgy láttam…</p> +<p>Átnézett a töltésen a tulsó partra.</p> +<p>– Mán úgy megszokja az ember az ilyet… Mer szigorujan ki van +hagyva a kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd szinén, mert +leszedik az embert! De ha megyünk a vízér, mer négyezerötszáz +lépésre kell vízér menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem +fenn. Nem bolond a muszka, hogy egy emberre ágyuval lőjjön… Meg +szamár is, nem tudja eltalálni… Hanem azér néha így rájön az +emberre, hogy: hű a mérges istenit, most!… akkor osztán leugrik az +árokba ész nélkül… Pedig hát mindegy… eccer úgyis meg kell halni… +<span class="pagenum"><a name="Page_143" id= +"Page_143">-143-</a></span></p> +<p>Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme +olyan szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy +megbánta… hogy fél… Fél már szegény…</p> +<p>– Látod te, – mondta a katona és sokáig nézte a vízpartot… Ha +itt vóna most a hátunk mellett a sveerehabic, akkor eccer csak +hallanád, hogy: bumm!… azután megindulna fenn a gránát… sziiiiiij… +hasítana a levegőbe. Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott +nem látni semmit, hogy merre megy, csak a hangja sivít, mint a +vasdaru… ssiiijju… akkor le: ropp!… s ott a falu megett fel egy +nagy füstfelleg, nagy két araszos, ott az ég alatt, nagy fekete +füst, felveti a fődet, fát, sarat, követ, mindent amit tanál… Akkor +a bóbakter beleszól a telefonba, hogy kétszázzal rövidebbet… +Barátom: az az igazi világ… No mennyünk fel innen, mer átázik a +cipőd.</p> +<p>Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan gyöngéden és +figyelmesen, mint egy kis gyereket.</p> +<p>Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol +voltak, ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy +vastag sarat rázott le.</p> +<p>– Teremtő isten, ez az ember nem tiszta…</p> +<p>Lehajtotta a fejét és a szemében lassan könnyek gyűltek… Siratta +a régi urát…</p> +<p>Sokáig mentek, ballagtak a vízparton, a töltés peremén.</p> +<p>– Hallod! – fogta meg hirtelen az asszony karját az ember.</p> +<p>Ez rettenve nézett rá, már megint?</p> +<p>De az ember szeliden nézett reá:</p> +<p>– Hallod!… – szólott s csak a hangjában volt valami +kimondhatatlan gyöngédség, amit szóba <span class= +"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> kiadni +nem tudott, mert az ilyen szegény emberek nem tudják szóval becézni +egymást. – – Hallod!… milyen ez a világ… Úgy van köztünk a víz, +mint itt… Ilyenformán is… De akik ezen a partján vannak, azok mind +egytestvérek, egymást segítik, kedvellik, egykézre kell dógozzanak… +aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni…</p> +<p>Soká nézett mély sugárzással az asszony szemébe…</p> +<p>– Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a +napjai folynak, mindig folynak, mégse mulnak el… De aki a másik +parton van, azt mind le kell lűni… geveerrel, masingeveerrel, +ágyúval, sverével, handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lűni… +érted ezt te…</p> +<p>Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is +figyelt a szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az +őrülés, torkon fogja s bedobja a vízbe… Pedig nem félt tőle. Ha +megtette volna se félt volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta ő, +hogy ki volt… ez az ember… azelőtt… s ha most nem is az, aki vót, +azért ő nem félt tőle… nem, ő úgy odaadta magát neki, a drága +emberének: hát istenem, ha úgy rendelte az Isten, fogja torkon, +ölje meg: dobja a vízbe… szegény, miket kellett neki abba a +háborúba szenvedni, hogy odáig jutott…</p> +<p>S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott s +úgy odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát: +úgyse lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni… nem +lesz jó vége…</p> +<p>A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját +gondolatát látta… <span class="pagenum"><a name="Page_145" id= +"Page_145">-145-</a></span></p> +<p>– Pedig hallod, – mondta eltünődve, – én azt mondom neked: nem a +muszka van a másik parton… hanem a másik parton vannak a gazdagok… +Mink vagyunk itt, tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek… mind +itt vagyunk, akiknek büdös putrija van… rongyos ruhája, nincsen +ennivaló kenyere… csak sok gyereke, pedig az a gyerek, nem mondja, +hogy hun veszed: azt mongya ereggy lopni… csak sír: avval is +fájdíttya a szülei szívet…</p> +<p>Az asszony nézte, elcsorduló fáldalommal nézte a szegény vergődő +emberének a szemét.</p> +<p>– Minek mondod ezt, – kézdezte lecsorduló könnyel.</p> +<p>A katona előre hajlott.</p> +<p>– A másik parton van a tiszti menázs… ott vannak a szép nagy +házak, terített asztalok, meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok +bab, kolbász, ódalas, sonka… Oda süt még a nap is, még a madarak is +oda járnak, mer ott jó danolni… ott vannak a jó emberek, amékek +senkit se bántanak, meg krajcárt adnak a kódusnak…</p> +<p>Mintha megszünt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni, +szólani, csak nézte a szegény meggyűrt arcot, csak nézte s egyre +jobban elcsiporodott a szíve csipegő sírásra.</p> +<p>A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához s azt egy +parányit lejebb igazította a szemére.</p> +<p>– Azér most ott is megtanulták egy kicsit, hogy kell sírni…</p> +<p>Átalintett a másik partra s belekacsintott a felesége szemébe, +hamisan, maliciával:</p> +<p>– A gránát nem nézte… sok urfi elpotyogott… el ám… 3-án este +masiroztunk el Koltovból, reggel háromóratájba értünk egy erdőbe, +<span class="pagenum"><a name="Page_146" id= +"Page_146">-146-</a></span> Lukovicéből mentünk, osztán Zizimbe +állottunk meg az erdőbe. Aszonták, ott a svarmlénia. Fenét vót. +Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer csak három gránát +lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát. Szalad egy +baka, hogy mi az, mi az. Hát tennap elszórták itt a mieinket. +Rögtön sturmolni: hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor +meghalt egy kadett, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, +a dinsztfürende őrmester; nem is maradt több tiszt, csak a +kompanikomendáns. Na… mind, mind vége lett az uraknak… én meg itt +vagyok…</p> +<p>Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott.</p> +<p>– Ott míndegy… honnan gyütt… a tulsó partrul, vagy az errülső +partrul… ha mán ott van, a gránát nem igen válogattya… – hirtelen, +mély fájdalommal kiáltott: – de hogy itten még azután se mindegy… +azt a kutya mindenségit ennek a világnak: hát itten még most se +mindegy? Hát mi az istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat +hónap után gyünni, osztán itt van az én három gyerekem, meg itt van +az én egy feleségem, osztán semmitek sincs téllére… Se liszt… se +zsír… se lencse… semmi isten fenéje… Hisz énnekem huszonnyóc napra +vissza kell menni… hát mit csináltam vóna annyi kis időn veletek, +hogy ellássalak. Nem ad nekem ezen a fődön egy ember se egy darab +kenyeret… ha minden gyerekem éhen döglik is…</p> +<p>Elfordult s a szeme síróra húzódott…</p> +<p>Az asszony mélyeket sopántva lélekzett. Már látta, elveszett +ember…</p> +<p>De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de megindult +s ment, ment előre… <span class="pagenum"><a name="Page_147" id= +"Page_147">-147-</a></span></p> +<p>Az asszony is utána eredt, s meg sem állottak a városig, a +vásárig.</p> +<p>Nem is szólottak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan +és bolyongva, olyan idegenül…</p> +<p>Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt… +Falusi asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban +tejfel volt és gombolyagba összenyomott turó… Nem főzött a +gyerekeinek turós galuskát a mióta az ura odavan, csak kétszer… +Odapillantott az emberre: vajjon észreveszi-e.</p> +<p>De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat +látott az asszony. A gyerekek még most is mezitláb vannak… s már +reggelre fagy volt. Ruhát is látott… jó kis ócska ruhákat árultak +egy szekérről, ócsón lehetett vóna szerezni… De az ember csak ment, +lépegetett előre, lehajtott fővel, ment előre tovább… Húsz darab +libát olvasott meg egy ház tövén, micsoda libák, istenem… neki csak +három tyukocskája van… egyik tojik, szegény, mán hagyogató, nincs +kedve ebbe a hidegbe…</p> +<p>Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől… Lám +ott áll a vasas zsidó sátora előtt…</p> +<p>Utána ballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót +válogatott. Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a +kövön, egymáshoz ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a +keménységét. Végre egyet megtartott.</p> +<p>– Mi az ára? – kérdezte.</p> +<p>– Forint negyven.</p> +<p>– Sok. <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= +"Page_148">-148-</a></span></p> +<p>– Tegye le.</p> +<p>Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot +vetett. Jaj azt hitte, rögtön agyonvágja a zsidót avval az +ásóval.</p> +<p>Nem, csak a zsebébe nyult s odaadott három koronát.</p> +<p>Visszakapott egy hatost.</p> +<p>Azt odaadta az asszonynak.</p> +<p>– Ne… vegyél a gyerekeidnek mézest…</p> +<p>Az asszony azt hitte meghal… Mézest… egy hatosért…</p> +<p>Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud +lenni… Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se +étel… osztán vegyen egy hatosért mézest…</p> +<p>Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró +szemét, felszijta az orrát s mézeskalácsost keresett… Soká +nézegette az apró mézes mogyorót… be hitvány… kukoricaliszttel van +csinálva… be sovány… méz nélkül és jóisten, be drága…</p> +<p>Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza… Mézessel +a vásárból… egy hatos ára mézes…</p> +<p>Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, +megérezte, mikor közel ért, elindult gyorsan hazafelé az úton.</p> +<p>Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment ment, megtörten, +csüggedten, életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura +után.</p> +<p>Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot +nézte.</p> +<p>Egyszer megállt.</p> +<p>Megfogta az asszony karját s hozzá hajolt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p> +<p>– Köztünk van a víz… – mondta.</p> +<p>Az asszony nem értette.</p> +<p>– Nem értyük meg egymást soha, mert köztünk van a víz…</p> +<p>– Ejh, – rántotta meg a vállát az asszony.</p> +<p>Most már únta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez +is csak magának rabol, még a gyerekeire se gondol…</p> +<p>– Igy nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz… – +mondta az ember. – Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk… +meglátjuk közelrül a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat… a +szemüket… csak ép hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk +le őket… enni adunk nekik… amit mink eszünk… csak addig ellenség az +ellenség, amíg köztünk van a víz…</p> +<p>Hirtelen a zsebébe nyult s kivett belőle egy kis csomót. A +markában tartotta egy percig s nézte… egy gombolyagba kötött kis +kendő volt, ahogy nézte az asszony.</p> +<p>Akkor kinyujtotta a karját s messze bevetette a vízbe…</p> +<p>Az asszony éles szemmel meredt rá.</p> +<p>Kitalálta, hogy ez a rablott pénz.</p> +<p>– Ajjaj, – sóhajtott s azt gondolta: – ezér érdemes volt?… hát +érdemes volt ezért?…</p> +<p>Aztán megindultak. Lassabban mint az elébb, mint aki elvesztette +a célt. De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény.</p> +<p>Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek +volna, mintha meggyülölték volna egymást.</p> +<p>Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál, <span class= +"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> +beszélgetőket láttak. Egyszerre belenyilallott mindakettőjükbe, +hogy <em class="gesperrt">arról</em> beszélnek.</p> +<p>Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a +házaspár megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk +bámult.</p> +<p>– Hallják a gyereksírást, – folytatta aztán, – csak hallják, +pedig ott volt a Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány, +tizennégy esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír… +átküldték a kis Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, +mert a kapu be volt zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény +gyerek, hát bokáig való vérbe ott fekszik a szegény ártatlan +meggyilkolva… A Vargáék nagyobbik lyánya az ajtóba, a másik, az +Eszter meg a kis házba.</p> +<p>– Borzasztó, borzasztó, – tördelték az asszonyok a kezüket…</p> +<p>– Borzasztó, – mondta a katona felesége, mert úgy érezte, +mindenki őket nézi, – borzasztó – s húzta az urát, hogy menjenek +onnan.</p> +<p>A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vájákoló +asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni… ezek +igazán nem tudják, mi a háború…</p> +<p>Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte +futva ment előre.</p> +<p>Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt:</p> +<p>– Hová szaladsz má no…</p> +<p>Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett +előre.</p> +<p>– Én is úgy hagytam a három kicsit, – mondta aztán vissza elfult +szóval.</p> +<p>Az ember hirtelen megállott, megtorpadt.</p> +<p>A három kicsit… az ő három gyermekét… <span class= +"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span></p> +<p>Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná +meg azokat… Kettévágott gégével.</p> +<p>De hát az nem lehet… ki bántaná!… Ne szaladj, akarta kiáltani: +<em class="gesperrt">hisz én itt vagyok…</em></p> +<p>Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, +gyerekek szaladtak a templom felé.</p> +<p>A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, +a borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is +rászállott, s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel +hasított végig a lelkén.</p> +<p>Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért.</p> +<p>A gyerekei ott állottak a ház előtt s az anyjuk leguggolt +hozzájuk és csókolta őket.</p> +<p>Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán +megfordult, még mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az +ajka kívánta. Érezte, hogy keresik.</p> +<p>Két csendőr állott meg a kapuban.</p> +<p>Az egyik leemelte a fegyverét s lövésre készen tartotta.</p> +<p>Neki a szeme se hunyorított.</p> +<p>A csendőrök rászegezett szemmel jöttek az udvarra.</p> +<p>– Járt maga a Varga házba mámma? – kérdezte a fekete, az +őrmester.</p> +<p>– A Varga házba? – szólott a katona nyugodtan.</p> +<p>– Még pedig ma.</p> +<p>– Éppen ma?</p> +<p>– Éppen ma.</p> +<p>– Mer tegnap jártam.</p> +<p>A csendőr a szemébe meresztette a szemét.</p> +<p>– Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért. <span class= +"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p> +<p>– Napszámért. Igen.</p> +<p>– De mámma vót ott?</p> +<p>– Mámma?… Minek lettem vóna ma.</p> +<p>– Mi van a zsebedbe? – kiáltott rá a másik csendőr.</p> +<p>A katona hidegen oda nézett a tegezésre, de akaratlan +lepillantott a zsebére. Egy fehér kendőnek csücske lógott ki s +véres volt.</p> +<p>Nyugodtan kihúzta s gondolkodott, micsoda vér ez.</p> +<p>– Hogy magyarázza ezt? – szólott az őrmester.</p> +<p>– Hogy? – szólott a katona.</p> +<p>– Ki vele! – s a két csendőr úgy emelintette a szuronyos +fegyvert, hogy bármely pillantban használhassák.</p> +<p>A katona csendesen elmosolyodott s mintha nem törődött volna +velük.</p> +<p>– Megvágta magát a kis fiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is +kötöttem.</p> +<p>A csendőrök meglepetve figyeltek.</p> +<p>A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk +az anyja mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit s nem is +nézett reájuk, a legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat +kezén tartotta.</p> +<p>– Mér van bekötve a kezed, kis fiam? – kérdezte szépen az +őrmester a gyereket.</p> +<p>Az még nagyobbra nyitotta a szemét.</p> +<p>– Én nem tudom, – mondta s az apjára nézett. – Édes apám +bekötötte, mikor hazajött, pedig az övé vót véres.</p> +<p>Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan +elnézte a kis fia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, +elmosolyodva nézte… <span class="pagenum"><a name="Page_153" id= +"Page_153">-153-</a></span></p> +<p>– No fiam, – mondta, – most csendőrkézre adtál…</p> +<p>Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete +őrmesterhez.</p> +<p>– Hát én vótam… csendőr urak…</p> +<p>A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó +falusiakkal. Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas +gyilkost. Csak ő maga nem volt megrémülve.</p> +<p>Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét.</p> +<p>– Hát tuggya, csendőr úr, – mondta mégis, gyerekes +mentegetőzéssel, mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát, – +azelőtt én se tudtam vóna ránézni a gyilkosságra… Ha édes anyám +csirkét ölt… vagy a feleségem: megmondhassák! én bizony oda se +dugtam az orrom… de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, +amirül nehéz osztán idehaza leszokni…</p> +<p>Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még +egyszer. Végre. Mikor a családjátul vinni akarták.</p> +<p>Akkor végig nyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot +nyögött, nyöszörgött s kétségbeesett tekintettel nézett a kis +fiára, aki eltorzult arccal, elgörbült kedves ajkakkal sírni +kezdett.</p> +<p>– Fiam, – mondta – kis fiam! hoztam neked egy kis mézest… ides +anyádtul kérd el…</p> +<p>A gyerek felnézett az anyjára s ő az alatt gyorsan kiment a +kapun.</p> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<div class="figcenter"> +<div class="bbox"> +<p class="center"><b>MÓRICZ ZSIGMOND MŰVEI:</b></p> +<ul class="lsoff indented"> +<li>A Fáklya. Regény.</li> +<li>Az Isten háta mögött. Regény. II. kiadás.</li> +<li>Árvalányok. Regény.</li> +<li>A tűznek nem szabad kialudni. Elbeszélések. II. kiadás.</li> +<li>Boldog világ. Állatmesék.</li> +<li>Csitt-Csatt. Elbeszélések.</li> +<li>Falu. Szindarabok. II. kiadás.</li> +<li>Galamb papné. Regény.</li> +<li>Harmatos Rózsa. Regény. III. kiadás.</li> +<li>Hét krajcár. Elbeszélések. III. kiadás.</li> +<li>Kerek Ferkó. Regény.</li> +<li>Karak szultán. Elbeszélések.</li> +<li>Magyarok. Elbeszélések. II. kiadás.</li> +<li>Mese a zöld füvön. Elbeszélések.</li> +<li>Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Elbeszélések. II. kiadás.</li> +<li>Pacsirtaszó. Szindarab. III. kiadás.</li> +<li>Sárarany. Regény. II. kiadás.</li> +<li>Sári biró. Vigjáték. III. kiadás.</li> +<li>Szegény emberek. Elbeszélések.</li> +<li>Szerelem. Vigjátékok. I–II–III. kötet.</li> +<li>Tavaszi szél. Elbeszélések. II. kiadás.</li> +<li>Tragédia. Elbeszélések. II. kiadás.</li> +<li>Vidéki hirek. Elbeszélések.</li> +</ul> +</div> +</div> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76118 ***</div> +</body> +</html> + |